PALÓC
NÉPKÖLTEMÉNYEK.

GYÜJTÖTTE ÉS KIADTA

PAP GYULA.

SÁROSPATAK.

NYOMTATTA FORSTER R. A REF. FŐISKOLA BETŰIVEL.

1865.

III.

KÁROLY TESTVÉREMNEK.

IV.

V.

Előszó.

Nógrádból a palócföldről egy csomó vadvirágot vesz e könyvben a t. közönség.

Nincs helye, hogy előszavunkban e gyüjtemény érdemét, jelességét hangoztassuk, a nép költészet becsét elismerte az eszthetika, a nyelvtan, s ezzel együtt az irodalomtörténet; inkább ide iktatunk nehány vonást e sajátos ősi népfajról, hogy tájékozhassa magát a más vidéken lakó olvasó, s hogy álláspontot szerezhessen s kellőleg méltányolhassa, ki netalán a palóc népköltészetet fogja tenni tanulmánya tárgyává.

Forduljunk először is a történelemhez! Mit látunk a palócnép hajdanáról feljegyezve?

Toldy Ferenc (A magyar irodalom története első kötet. Pest. Emich Gusztáv bizománya 1851. 21 lap) így ír róla: „Már a tizedik század közepe felé találjuk Constantinus Porphyrogenitus bizanti császárnál a magyar nyelvjárások legrégibb nyomdokát. Nyilván mondja t. i. ez, hogy a kazarok közt belső háború támadván, a meggyőzöttek egy része a magyarokhoz futott s köztök letelepedvén, Kabaroknak (kétségkivül Kóboroknak) VI. neveztettek; s hogy ezek a magyarokat kazar nyelvre tanítván, beszélik ugy mond mind maig ugyanazon dialectust, de élnek a magyarok másik nyelvével is. Tekintetbe vevén már most a legujabb történet nyomozásoknak, főleg Horváth Istvánéinak eredményeit, alig kételkedhetünk többé, hogy itt a kazar nyelv alatt egyenesen a palóc nyelvjárást kell érteni, melyen valamint régenten a palócok, besenyők, kunok, kazarok, jászok és székelyek szólottak, ugy mai napiglan szólnak azoknak külön időkben magyarországba letelepült utódaik mindenütt hol nagyobb tömegekben laknak, habár nagyobb kisebb eltérésekkel. Ezekhez képest a palóc dialectus, mely régi épségében leginkább a Gömör, Borsod, Nógrád és Hevesmegyék összeszögellő hegyes vidékein maradt fen, hol előkelőleg palócnak neveztetik s határozottabban közép palócnak hívathatik, a nevezett törzsökök különbsége szerint mai nap is több ágakra oszlik, milyenek az éjszaki vagy is barkó Gömörben; a déli palóc vagy göcsei Szalában s részint Somogyban és Veszprémben is; a duna drávai palóc Baranyában s az ormányságban a Dráva mellett, a csángó Moldvában; a székely Erdélyben; végre a jász-kun, de a mely a XVII. század óta nagy részben elváltozott. Alig hibázunk, ha e palóc nyelvjárásban keressük a közönségesen elveszettnek tartott hun vagy kun nyelvet; mindenesetre az közelebb áll a hun-magyar VII. néptő régi nyelvéhez, melylyel részint még a XI. század emlékeiben is találkozunk, mint ama másik nyelvjárás, melyet Constantinus a magyarok másik nyelvének nevez, s melyet mi elökelőleg magyar, vagy különböztetés okáért ujmagyarnak nevezhetünk.“

Im e szavakból láthatni, hogy a palóc név hajdani keletében nem mintegy speciális népágazat kizárólagos jelzője tekintendő, de gyüjtő név levén magába foglalta a székely, csángó, jász-kun sat. népcsoportokat is.

Gyüjteményünk keletkezéshelye Nógrádmegye Salgóvidéke – e tájnak kíván tűköre lenni, következéskép csak a nógrádi palóc ismertetését adhatjuk im e csekély vázlatban.

Vallásukra nézve általán a római hitet követik, honnan helylyel közzel ha találkozunk ágostai és helvét vallású községekkel bizton rá mondhatjuk, hogy az előbbi szláv, utóbbi pedig a Toldy által felfogott uj magyar néphez – ha tetszik nemzethez – sorolandó. Az egész palócság ismeretes vallásosságáról s szigorú erkölcsösségéről. Az ünnepnapokat hűségesen megszentelik, templomba szorgalmasan eljárnak. Felette szent nálok a hajadoni szűzesség, honnét 1850-ig igen kevés eset volt rá, hogy a hajadon elveszítette volna szívének zománcát lelkének tisztaságát; ma az ily eset nem ép ritkaság, honnét nem igen hibázunk, ha alapokát a házasság korlátozása VIII. és a szabadságos katonák tulnyomó számában keresendjük. Általában még most is uralg közöttök a régi patriarkális élet, az ugynevezett volt jobbágyok most is többnyire együtt lakoznak, némely faluban harminc negyven tagból álló család is tartózkodik egy fedél alatt; választván tekintettel a korra és ügyességre egy gazdát s egy gazdasszonyt, előbbit a kölső ügyvitel, utóbbit a belső gondokra, rendelkezésre. A gazdának – korra való tekintet nélkűl minden családtag kész köteles hódoló szolgája. Ő köt minden űzletet, vesz, ad, az engedetlent meg is fenyíti, mit az – sorsában megnyugodva tűrni tartozik. A komolyabb ügyeknél p. u. ingó, vagy ingatlan eladásánál az éltesebbek tanácsát s beleegyezését is tartozik kikérni. Az egyes köz tag jogi cselekménye – ha az a többség, s a gazda tudta s beleegyezése nélkül vitetett véghez, érvénytelennek nyilváníttatik. Ő vesz a többieknek ruhát, s egyébb szükséges tárgyakat, ő szemeli ki a házasulandó suhancnak jövendőbeli hitestársát, ő a parancs, a többi, hogy szavaival éljünk: „az én cselédem.“

A gazda mezei munkát – kivált tehetősebb családoknál soha – csak igen ritka esetben végez, farag szerszámfát, vagy az épületen, kerten igazit egyet mást, oltogat, nyes, s a többieknek kiadja a napi múnkát. Bizonyos időkben az egyes hadak, vagy felekezetek éltesebbjei meg is szokják számoltatni a gazdát. Ha nagyon részeges, vagy felette IX. hanyag leteszik, s helyette a legalkalmasbbat választják. Különben a gazdai hivatal élethosszig a végső tehetlenedésig folytattatik.

Ime mintha csak a vérszerződés lebegne szemeink előtt! Ismerek egy volt jobbágy családot, mindössze valami 30 tagból, négy felekezetből állhat az egész, s az a különös, hogy az egyes felekezetek egymás iránt való rokonságukat sem tudják kimutatni. Bátran eljegyezhetnék egymást, de nem teszik, véteknek tartván ugyanazon családból házasodni.

Egy név, egy jelleg, egy erkölcs, egy tűzhely köti össze őket századok óta!

Egy pár évtől gyakoriak a válakozások. A család két, három sat. felekezetekre oszolva egymástól külön szakad, érdekből, hogy emancipálhassák magokat a gazda önkénye alól, s hogy több vagyont produkálhassanak. Ám – figyelve őket – a tapasztalat azt mutatja, hogy az elválást elszegényedés szokta követni.

Családi életük magán hordja a régi magyar életnek képét, kinyomatát. A férfi tegezi nejét, a nő kied-nek (kendnek) szólítja férjét, a gyermekek éldes szüléim névvel tisztelik szüléiket. A lakszobában, mit közönségesen háznak neveznek, semmi butorzat sincs egy asztalon, hosszúlócán s óriási kemencén kivül. A téli estéket többnyire a kemence előtt töltik, az asszonyok fonogatva, a férfiak pedig pipázva s beszélgetve. Beszélgetésök X. tárgyát a faluban előjött apró események, házasságok, időjárás s a termények minéműsége teszi. Éjfél után elszállingóznak a hálókomrába, – miután jósort imádkozott, többnyire legutólszor tér nyugalomra a legöregebb nő, a családfő neje, vagy a gazdasszony; már akkor van 1–2 óra is midőn ez lefekszik, és a hajnali első kakasszóláskor már ismét talpon van, legelőször tüzet gyujt a kemencébe, aztán felkölti a többieket is s hozzáfognak a fonáshoz. Egy kettő még álmos is közűlök, s kegyetleneket ásít, száját kezével veregetvén.

A fiatalságnak a hosszas téli estéken egyetlen mulató helye a fonóház. Ez közönségesen egy kibérlett hely, melyet a tél beálltával közös akarattal bérlenek ki, s érte mindenik tartozik fizetni valamit, vagy nehány fő kendert, vagy búzát, főzeléket (ázalék) sat.

A mint a lányok dolgaikat végzik, cifra guzsalyaikat magokhoz vévén itt jelennek meg, hol már akkor nehány éltes asszony is helyet foglalt a kemence előtt; midőn jó sokan összegyűltek, dalólni kezdenek, s ekkor a legények is szállingóznak befele, mindenik szive választottja mellett foglalván helyet; s jaj azon leánynak kinek a fonóházban nincs mulattatója! Fel sem veszik mintha ott se volna, vagy csak lenézés tárgyául tűzik ki a többi leányok. A legények megérkeztével van dal, meg dal, tréfa, XI. egyik élc a másikat éri, végre ebbe is bele unván, a kemence megől megszólal az öreg mesélő, hogy az ifjabbak képzelődését a tündér világ bájkörébe kalandoztassa, ezen aztán itt ott jót kacagnak, majd sóhajtanak, olykor könnyeznek, míg ismét a legderültebb nevetésben törnek ki.

Ilyesmik történnek a fonóházban, ezenkivül itt történnek az ismeretségek, itt köttetik a szerelem; mert a fonóházban más falubeli legények is megjelennek. Két óratájban aztán szétoszlanak, haza mentökben mindenik lát egy egy kisértetet elhaladni maga előtt s ezt másnap reggel még esküvel is kész bebizonyitani.

Téli időben naponként csak kétszer étkeznek reggel és este; a mikor a ház gazdasszonya feltálalja az eledelt, aztán legelőször a családfő megszegi a kenyeret s azt tovább adván a férfi nép a közöstálból hozzálát az étkezéshez. Asszony ritkán ül az asztal mellé, kiki magának szed egy tálkára s azt elfordulva a többitől mintegy észrevétlenül akarja megélvezni. Legfelötlőbb étkezési módjuk: először a keményebb tésztás vagy husféle eledeleket költik el s csak azután kerül a sor a levesre, mit ők általán lé néven neveznek; innen azon enyelgő megjegyzés a lakodalomról: „olyan hires lakzija vót hogy a lé is hétfélyi vót benne.“

Legkedvesebb eledelök a hus, aztán a ganca, bukta (mindkettő tészta étek) végül a mákos XII. ferentő (mely hasonlit a réteshez primitiv kiadásban) s a mákoscsik (mákos metélt). Mindezek lakomáknál, keresztelőknél, stb. különösen szerepelnek s kivált a mákosferentő lakodalomból el nem maradhat.

Testökre nézve mindkét nembeliek eléggé kifejlettek, a nők különösen eredeti magyar s hóditó külsejüek. A leány tiszta, öltözete ragyogó, kedveli a magossarku piros csizmát, rózsaszinkelméket, hajafürtébe isten tudja mennyi cifra pántlikát befűz, nyakán garályist (nyakék) ujjain öt hat rézgyűrőt (gyűrű) visel, mikkel többnyire mátkája szokta megajándékozni. Ha templomba megy, rézkapcsos imakönyvét százszorszép kendőjébe hajtja s hóna alá helyezi, másik kezébe piros csizmáját fogja s így ballag a távolabb eső filialis helyekről is mezitláb, s csak a templomajtó előtt huzván fel csizmáját. Fiatal menyecske legfőbb díszruhája a rókásmente. A nők többnyire fiatal korukban szoknak férjhez menni, s a csinosságot, tisztaságot mindig, a szépséget pedig igen sokáig megtartják. A férjezett nő még jó darabig le nem veti cifra ruháit, s csak midőn a 35–40 évet betöltötte, ölt komolyabb barna szinü öltözéket. Férjét felette becsüli, örömest tűri szitkait, gáncsait sőt veréseit is, csak férje tul ne lépjen a házasság céljának korlátain.

A férfiak szinte eléggé kifejlettek szép külsejüek. Megtermettebb szállasabb legénységet alig XIII. látni országszerte mint itt. Az öregek általán vállig érő göndör hajat viselnek, bajusz, vagy barkó felette ritkaság az egész vidéken, tiszta sima arcot szeretnek hordani. A fiatalság öltözete kanász kalap, bőujju ing, pitykés veres mellény, térdigérő bő gatya, cifra szűr, hosszu száru csizma. Kedvenc bokrétájuk az árvalányhaj s az ugynevezett szentkuti bokréta. Melynek története következő: május első reggelén a legény májfát állit a kedves ablaka elé, a lány annál jobban örül mennél magasabb az oda állitott fa; mert a fa nagysága többnyire a legény szerelmének fokozata, Pünköst napján aztán – mikor országos bucsu zarándokol a Verebély helység mellett levő szentkuti kolostorhoz – a szerelmespár is hűségesen lerándul, s itt a leány mintegy viszonzásul a májfáért csinált virágból himzett bokrétát vesz szeretőjének, melyet az jövő májusig, vagy ha addig éppen véghez menne, lakodalmáig hord. Ha azonban az ifjunak komoly szándékai vannak az éj leple alatt egyszer kétszer megjelenik a lányos háznál; később bemutatja magát a szülőknek is, s ha ezek szivesen látják, kérőket indit a házhoz, a kik ékes szavakban előadják kivánságukat, ha meghallgattatnak nem sokára megtörténik a kendőlakás, mely nem áll egyébből minthogy a szerelmesek kendőt cserélnek melybe diót vagy almát kötöttek.

Ezentul jegyeseknek tekintetnek. XIV.

A lakodalmat szüret után tartják, meg. Az esketésre kitűzött nap előtt a nagynász összejárja a falut s a vendégeket behivja. Más nap a nagynász felkerekedvén összegyült népével, elbúcsúzik s zene kisérettel utnak indul a menyasszony házafelé, itt megállnak a kapu előtt s csupán a vőfély megy be egyedűl felszólitván a menyasszonyt az indulásra, ki nyoszolyó asszonya s leányaival atyafiaitól kisértetve, kimegy és a násznéphez csatlakozik, egyenesen a hitletételre menendő. Mely meglevén atyai házához visszakisértetik; hol rövid reggelit kapván a násznép visszatér a vőlegény házához, a menyasszony pedig odahaza marad, mig nem hosszas kérések és ceremóniák után csakugyan elszállitják a vőlegény lakására, hol az örömatya a kapunál várja menyét, s nem is hinné az ember, mely édesded gyöngéd érzelmek előadásával jelenti örömét s fogadja azt, kitől fia boldogulását, háza gyarapodását, szerencséjét és fényét mint az Isten áldását várja; kézen fogva viszi be házába és bemutatja nejének, fiainak s atyafiainak, s ez által be van igtatva nemzetségébe s él a szülött jogaival holtaig, sőt férje halála után is mig más házasságra nem lép.

Most bevégzett s tökéletes az öröm s lakják a lakodalmat, melyhez minden hivatalos tehetsége szerint adakozott.

Ebéd alatt szolgál a vőfély, behordván az XV. ételeket, mely alkalommal minden ételt megdicsér többnyire cikornyás versekben.

Estebéd után a vőfély három szál gyertyát fogva balkeze ujjai közé a menyasszonyt a komrába viszi, hol leveszi fejéről a pártát s által adja a fektető vagy nyoszolyó asszonynak. A vőfély a pártát fokosára veszi és árulgatja s ekkor mondja el vig szavakkal az ugynevezett fektető verset melyet mindnyájan nagy figyelemmel hallgatnak.

Másnap reggel a kiadó háztól két asszony megy felkölteni a menyasszonyt, ki már akkor valamely zugban ül; ezek a féketőt fejére kötvén, az uj házasokat kalácscsal és mézes pálinkával megajándékozzák.

Ezalatt megérkezik a hérész (a kiadó ház vendégei menyegzői ajándokokkal) s kérdezik a nagynászt, hogy nem tévedt-é ide egy gyönyörű aranybárányka? A nagynász igennel felel, de először kivánja tőlök jeleit tudni, ekkor aztán előhoz egy öreg vagy görbe hátu egyént s kérdezi hogy nem ez volna-é voltaképen kit keresnek? Azok ezt természetesen visszaküldik állitván hogy az övék ép és szép volt, s midőn ezután a valódit eléjök állitják mindnyájan kezet fognak vele s tehetségök szerint megjutalmazzák.

Több helyen a lakzi egy hétig is el tart, mig nem ismét a kis hérész következik, melyben az előbbihez csaknem hasonlók történnek. XVI.

Ennyit a lakadalomról.

Az öregek félre tevén a cifra öltözetet, többnyire egyszerű, kék szegélyzetű szűrt, gyolcs vagy legalább jól kifehéritett vászon gúnyát s télbe néhol szűrnadrágot is hordanak, mit ők hunya néven neveznek.

Miveltségi álláspontjuk még sok kivánni valót hagy fen, a férfiak között igen ritka a ki olvasni, még ritkább a ki irni tud. A nők legalább tanulnak annyit, hogy saját könyvükből tudnak akadozva imádkozni. Irodalomról, könyves miveltségről furcsa fogalommal birnak, nyomtatványok alatt nem képzelnek mást mint politikai ujságot és imádságos könyvet, a ki e hiedelmükből ki akarná vetkeztetni, bizony falra hányná a borsót. Csak egy példát jegyzek ide! Egy izben mezei munkát dolgoztatván, hogy a hosszu nap unalmát elűzhessem, könyveimhez voltam kénytelen folyamodni. Este egy éltes palóc igy szólt hozzám: „bijony (bizony) az ur má’ (már) csakugyan a membe (menybe) mehet ha mindennap ennyit imádkozik.“

Még ma is közönséges rovással élnek kénytelenségből. Erre jegyzik jövedelmeiket, kiadásaikat. Világitóul mécsest, vagy bikkfából hasgatott s jól kiszáraztott ugynevezett fáklyát használnak.

Politikai miveltségük legdicsérendőbb, az uri rendet becsülik, tanácsait szivesen fogadják s XVII. ügyeiket készek a szerint irányozni. Általában egy lelkes arisztokracia mellett soha sem engedik magukat alacsony eszközzé silányitani; példa rá hogy az egész országban sehol sem történnek oly barátságos tagositások mint a palócságon.

Ezelőtt kedvenc zenéjök a duda volt, de ez már nagyobb részt kiveszett, s mai napság itt ott látni csak egy egy szomoru dudást pedig még ezelőtt néhány évvel is ez mulattatá őket lakomájokban, ezen járta a lakodalmasnép ugy a sebes kopogót, mint a szomoru verbunkot.

A férfiak kivált az éltesbek ritkán dalolnak, az ifjabbak is többnyire csak áldomás közben, vagy ha mezei munkát dolgoznak magánosan. Ellenben az asszonyszemélyek semmi cselekményt sem végeznek nóta nélkül. Felette kedvelik a szomoru dalokat, dallamaik kevésbé változatosak, többnyire vontatottak, de érzésben, hatásban felül mulhatlanok! Részemről mi sem tud annyira meginditani mintha csendes, holdas éjszakán nehány palóc lánykát hallok dalolni. Ime mily hasznot tenne a Kisfaluditársaság nemzeti zenészetünknek, ha gondoskodnék a különböző lokalitások szerint a dallamok hangjegyre tevéséről! Hogy zeneszerzőink kik többnyire városon lakva, hallhatnának olykor olykor egy, kristály tiszta hangot a nép ajkairól s istenesen neki feküdhetnének a népzenészet tanulmányának! Bizonyára sok gyöngy vesz igy el a feledés tengerében. Aztán a népköltészetben a dallam XVIII. annyira össze van forrva a szöveggel, hogy egymás nélkül nem is boncolandó. Egyik kiegésziti a másik hiányait, eltakarja fogyatkozásait s mint férj és feleség csak együtt képeznek egy testet és egy lelket. Máskép van a műzenészetnél; itt többnyire más szerzi a szöveget, más a dallamot, s a szöveg csak nem mindig másodrendű dolog. A népnél a dallam a szöveggel egyszerre jő, mint napból a világosság és melegség, mint Jupiter agyából Minerva páncélosan derekasan megteremve.

Ime, oda értem hogy a nyelvjárásról is elmondhatom mondandóimat!

Figyelmes fül közönségesen három a-t különböztethet meg. Első a tiszta, második a hosszu vagy ékezett s harmadik a közép a, melyet az l előtt au, ó, vagy av-nak is ejtenek ki p. u. eme versben

A baltát háromfélekép is mondják. Irjuk ide legalább egyfélekép:

E-t négyet lehet megkülönböztetni. Van rövid e, hosszu e és rövid é, hosszu é. XIX.

Kár hogy e hangokat betűk nemléte miatt nem lehet jelölni.

Az i-t gyakran felcserélik az e-vel és viszont, p. u. csillag helyett csellag, biró helyett béró, gyik helyett gyék, fejér helyett fejir stb.

Az ó néha uó-, néha ou-ra változik, p. u. luó (ló), fokóu (fakó).

Az u o-ra változik bizonyos esetekben p. u. uronk urunk helyett.

Az ü némely szavaknál i-re, a minőséget kifejező mellékneveknél ő-re változik p. u. gyimőcs (gyümölcs), aranyfejő (aranyfejű), éleshegyő (éleshegyű) aztán hegedő (hegedű) gyűrő (gyűrű) helyett stb.

A mássalhangzók közzűl:

A d az i előtt állandólag gy-re változik p. u. diák, dió, disznó, dicsekszik, dicsér helyett lesz gyiák, gyesznó (itt az i e-re változik) gyicsekszik, gyicsér.

A g néha t-re néha pedig a gy g-re változik p. u. legédesebb, legjobb helyett, letéldesebb, letjobb, gyenge helyett genge.

A meg szóban a g betű ha igével van összetéve azon igének első betűjévé válik melylyel egybe van ragadva p. u. megveszem, megjárom, meghuzom: mevveszem, mejjárom, mehhuzom.

A j olykor gy-re keményedik p. u. jer helyett gyer, (innen a palóc igy szólitja meg egymást: XX. „gyerjék má’ sógor“ jőjjön már sógor helyett. Ennek ellentéte az ered szó honnan igy is mondják egymásnak „eregygyék má’ bátya“ stb) jőjj helyett győjj.

Az l gyakran ly-re lágyul p. u. éle (valaminek) igy ejtetik ki élyi, néha u-ra p. u. szalma helyett lesz szauma. Szóvégéről mindig, szóközépről pedig gyakran kihagyatik p. u. a Szász Ferenc cimű dal 11–12. során e helyett:

Ez áll:

E szónak: halál még a többeséből is kihagyatik az utolsó l p. u. a második mesében:

Továbbá: szál, száll, szél, tál, kanál, ól helyett szá, szá, szé, tá, kaná, ó-t hangoztatnak.

Az n az infinitivus végén mindég ny p. u. menni, enni helyett mennyi, ennyi, e végzetet gyűjteményünkből szebb hangzás kedveért jónak láttuk kihagyni. XXI.

Az ny hasonlit a francia orrhanghoz p. u. szegény, legény, igy ejtetik: szegén, legén.

Az r a szók végén szinte gyakorta kihagyatik p. u. má’ bá’, már, bár helyett.

A t az i előtt rendesen ty-re változik p. u. tiz, titok, tilalom lesz tyiz, tyitok, tyilalom.

Nem hagyhatjuk itt érintetlen Toldy-nak azon állitását, miszerint a palóc az igék határozott módú harmadik személyét alhangú szókban is i raggal képzi. Ennek több évi tapasztalatból ellene kell szólanunk: a palóc (legalább Nógrád, Heves, Gömör s Borsod összeszögellő bércein) sehol sem conjugál: adi, vági, dobi formára, hanem kimondja kereken: adja, vágja, dobja; ugy beszél a zempléni, abauji köznép, de világért sem a palóc.

Ennyit a dialektusról, a többi önként ki fog tűnni a figyelmes olvasó előtt, mivel a költeményeket igyekeztünk nagyobbrészt eredeti kiejtésben nyomda alá bocsátani. Mindent úgy írtam le a mint találtam, se el nem vettem belőle, se ki nem toldozgattam egyiket a másikból. Sokan mondták, hogy az olyan apró négy soros dalocskákat hagyjam ki gyüjteményemből. Én nem fogadtam meg tanácsukat; mert ki tudja egy négy soros dalocskában is nincs-é magva, embriója egy műegésznek, ha nem is egy Kalevalának, de legalább egy csinos kerekded románcnak vagy balladának. Ime tekintélyes gyüjtőnk Erdélyi János XXII. csak 8–10 sort adott Déva vára építéséről s már Kriza János és F. Szabó Sámuel urak gyönyörű balladákat fedeztek fel róla. Végre egy négy soros dalocska is lehet mű egész!

Soraimat Erdélyi ime kenetes soraival rekesztem be: „Akár ki szerzette igen szépek vannak a nép költemények közt; mert különben micsoda érdek kötötte volna ugy a nép nyelvére, hogy századokig énekelje azokat? Ha szeretettel vagyunk poroslevelekhez, söt egy lópatkóhoz is, mely a régi apák idejéből való, nem arany volna e minden szó azon dalból, mely őseink szivének is örömet szerzett? De az idő anyagi szellemet öltött, s eltiprással fenyegeti a hagyományokat; azért annál ébrebben kell lenni azoknak, kiket Isten adván beléjök lelkéből való lelket, a népek szívének éltetőiként küldött a világra, hogy megőrizzék, mit a nép eddig megőrze, a tiszta és igaz nyelvet s annak emlékeit.“

Végezetre el nem mulaszthatom, hogy Erdélyi János urnak hálás köszönetemet ne nyilvánítsam azon szíves sorokért, melyekkel jelen gyüjteményt előfizetési ivemen, az olvasó közönség pártoló figyélmébe ajánlotta. Ez a törekvésnek valódi irányadója, jutalma. Kívánom, tartson meg ezentúl is jóemlékébe’, szíves indúlatába’.

Sárospatak. 1865.

P. Gy.

XXIII.

NÉPKÖLTEMÉNYEK.

XXIV.

-1-

-72-

-73-

MESÉK. TALÁLÓSMESÉK. JÁTÉKOK.

-74-
-75-

I.
Hamishitű Jancsi.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy öreg ember, annak volt tizenkét fia, a legöregebbik a királyt szolgálta huszonnégy esztendeig. Itt a szegény ember megakarta házasítani a fiait, hanem a legöregebb sehogy sem tudta magát rágondolni. Azt mondja a szegény ember: hallod-e fiam? a legöregebb csak akkor házasodik mikor a legfiatalabb, mindnyátoknak egyszerre kell.

No lelkem! csináltat magának az öreg ember egy vasbocskort és elindul mind a tizenkét fiának lányt keresni. Jár a szegény ember, megy mendegél ország világ, hát mikor vissza jött a vasbocskor már mind csupa lyuk volt, csak az oldala volt jó. De talált is egy háznál tizenkét leányt.

Itt a tizenegy legény nagy készülőben van, mennek a vásárra paripákat vásárolni; de a legöregebb – a ki a királyt szolgálta – sehová sem -76- ment hanem csak kihajtotta a király ménesét a legelőre. Volt ott a ménes közt egy csikós kanca a kinek Jancsi mindig jó gondját viselte. A mint oda kint vannak a ménesen egyszer csak nyerít a csikós kanca és megszóllal: hallod-e Hamishitű Jancsi, te most házasulóban vagy, tizenegy testvéred már elment paripákat vásárolni, vesznek szebbnél szebbeket, de te ne menj, ne végy semmit, hanem van nekem egy tavalyi csikóm, azt kérd te el, azzal mindenütt becsületet vallasz. A király majd akar néked mást adni, de te csak azt válaszd.

Jól van, felmegy Jancsi a királyhoz és azt mondja neki: felséges király! már szolgáltam felségedet huszonnégy esztendeig, hanem most szeretnék innen elmenni, mert már a tizenegy testvér öcsém házasságra indult, azután nekem is fülemig ér a bajuszom, elmegy az idő, házasodni kéne, no de hát most tessék engem kifizetni.

Igazságod van Jancsi fiam, már csakugyan megházasodhatol; most hát a miért te engem oly hűségesen szolgáltál, nagy pompával házasítalak ki, mond meg e kivánságod: ezüstöt viszel-e el annyit a mennyit birsz, vagy aranyat!?

Felséges király! nem kék45) nekem egyéb, hanem van itt a ménesben egy csikós kanca, annak meg van egy tavalyi csikója, azt szeretném én magamnak. -77-

Hát avval csufoskodnál; avval a girhes csikóval?

– Nincs különben felséged, nekem nem kell más.

Itt lelkem! Jancsi még alszik javában, már a tizenegy testvére elindult szebbnél szebb paripákon a leányokhoz. Jancsi fel se kel délig, délben befogat a király hat lovat, fullajtárt is oda állit kettesével is.

És azt mondja Jancsinak: no Jancsi fiam én nem bánom, ha elviszed is a csikót, de rám azután ne vess.

Jancsi eszik, iszik, kivisz a csikónak egy rocska bort, megitatja vele, felkészül, felül a hintóra, de a király nem hagyta a csikót csak ugy vezetni.

– Nem erre amarra! csak kössétek a bakhoz azt a csunya jószágot, mert még rám is szégyent hoz.

Oda kötik a csikót a bakhoz, mennek kiérnek a város végire, hát már akkor bőr se volt az egy oldalán, ugy elsuholta a föld. Megállnak, leteszik a csikót, Jancsi leszáll a hintóból, a hintó vissza megy, s felül Jancsi a csikóra, hát a lába a földet érte, széttekint a kis ló nem lát-e valakit, de bíz ő senkit se lát. Egyszer csak felszáll Jancsival a lebegőbe s itt megszólal.

– No édes gazdám, hogy menjünk? ugy-e mint a szél, vagy mint a gondolat? -78-

– Csak a hogy hamarább, édes lovam!

Mennek szállnak egy darabon, egyszer megint megszóllal a kis ló: meg van-e a kalapod kötve, édes gazdám?

– Meg biz, édes lovam!

Megint mennek jó darabon, egyszer csak megest megszóllal a kis ló: ne édes gazdám nincs meg a vőlegényi kalap, leesett, hét mértföldre maradt a hátunk megett, hanem vissza megyünk azért, még senki se vette fel.

Visszamennek, felveszik, megint felszáll a kis ló a lebegőbe: szállnak hát már három óra alatt ott voltak, a hol a többiek hálni akartak, a csárdában. A tizenegy testvér még hajnalban elindult, ő pedig délben, ebéd után, még is elhagyta őket.

A hogy a csárdától egy darabkányira voltak leszáll a kis ló Jancsival a lebegőből, és megszóllal: no édes gazdám te engem eresz el itt a szemeten a csimára, te pedig eredj be a csárdába, egyél, igyál; majd nem sokára itt lesz a tizenegy öcséd is.

Bemegy Jancsi, parancsol egy itce bort, eszik, iszik, jól mulat! kivisz a lovának egy rocska bort megitatja vele, telik az idő… egyszer csak jön a tizenegy testvér. Még messziről kiált a legfiatalabb: Nini mikor az a szamár a bátyánk lova!

– Csakugyan az, csakugyan az! mondják a többiek. -79-

No itt megszeppennek a legények, hogy mi az oka annak, hogy ők hamarább elindultak, mint a bátyjok, még is később érnek ide, pedig az ő lova egér az övékhez képest.

No mind a tizenegy testvér istállóba köti itt a maga lovát, szénát abrakot adnak neki bőven, magok meg bemennek a csárdába, hát látják, hogy a bátyjok ott borozik. Hát már kend itt van bátya?

– Biz itt ecsém, pedig még a tizenkét órát otthon értem.

– Hej pedig a kend lovát a farkas egy nyeletre is bekapja.

Esznek, isznak; beesteledik, ekkor a legények kimennek megnézni a lovat.

– Hát kend hova teszi éjszakára a lovát bátya?

– Bekötöm oda, a hol a tietek van.

– Hisz a mi lovunknak csüriig se ér, pornak is kicsi oda.

Beköti Jancsi a maga lovát, betakarja a szürével. Már akkor a tizenegy testvér megint a csárdában volt. Itt ezek tanakodnak, hogy mit csináljanak a bátyjokkal.

– Mit tegyünk vele, mit tegyünk vele, azt tegyük vele, hogy üssük agyon, mert csúf lesz a mi életünk a lánynál is miatta.

Egyszerre megszóllal a kis ló:

– Tudod-e mit, édes gazdám! köss engem -80- ide az istálló legszélire, majd kijönnek a te öcséid éjszaka, hogy téged agyon üssenek; de te ne tégy mást hanem eredj be egyél, igyál, azután feküdj le ide a lábamhoz, majd elvégzem én a többit.

Ugy is lett, bemegy Jancsi eszik iszik, kijön a csárdából lefekszik a kis ló lábához, a sok bortól elis aludt amugy hamarjában. Hát egyszer jönek a legények a vőlegény fokosokkal.

– Ne te, a szamár teremtésed!

Neki mind a tizenegy, ütni akarnak a kis lóra, de ez csak egyet rúg s ugy oda vágta a legkisebbet, hogy majd a falho’ ragadt.

– Kelj fel édes gazdám, itt vannak!

Ekkor fölébred Jancsi, a kis ló meg azt kérdezi tőle: Mit csináljak velök édes gazdám?

– Mindegyiket egyszer üsd a falhoz.

Oda is vagdalta ő mind a tizenegyet, hogy csak ugy potyogtak, mint a vadkörte. A tizenegy embert rakásra hányta. Jancsi ezen megijedt, vedret kap a kezébe, szalad a kuthoz vizért s mind a tizenegyet felöntözte.

Felkelnek a testvérek, ríva panaszkodnak, hogy ilyen testvér amolyan testvér a ki ugy a falhoz vagdostatja őket, hogy majd oda ragadnak.

Megindul a tizenegy testvér, mennek mendegélnek egész éjszaka, egyszer másnap estefelé elérnek a tizenkét lányhoz! Haj lelkem! de nem lehetett oda egy könnyen bemenni, mert vaskapuja, -81- vaskerítése volt a háznak s olyan vaslakat volt rajta, hogy hat ember se birta felemelni. A tizenegy testvér ingerkedik a lóval, a lovak meg erősen rugják a lakatot, de semmit se ért az még csak meg se mozdult.

De hát Jancsi hova lett már! hova lett volna? meg se mozdult a csárdából másnap délutánig, hanem evett ivott, mert tudta az ő lova jól, hogy hol vannak a lányok.

A tizenegy testvér nagy csatában van a lakattal, ütik verik rugják semmit se ér. Hát már ugy gyertyagyujtáskor látják Jancsit, hogy jön, szintugy száll a lebegőben.

Oda megy Jancsi a házhoz megfartováztatja a lovát, oda rugat; hát lelkem teremtette, a ló ugy megrugta a lakatot, hogy még a kerítés is kidölt, nem csak a kapu. Ekkor lámpással jött ki nagy sebesen az ördöngös banya.

– Tudtam Hamishitű Jancsi, hogy te jösz, azért nyitottam ki. Pedig hát nem ő nyitotta ki.

Bemennek a házba a legények, a tizenkét lány mind sorra ott állt előttök, és az a tizenkét lány épen ugy született mint a tizenkét legény, hogy a legöregebb a legöregebbet szerette meg, az utánna való meg az utána valót, ugy jöttek a többiek, egy szó mint száz mindegyiknek a vele egy korácsú46) tetszett. Asztalhoz mennek, minden -82- karszékre egy legény, egy lány ül, igy hát mindegyiken párosával. Esznek isznak itt a legények, mulatnak, csókolkodnak, kendőt cserél mind a huszonnégy személy. Azután meg, mikor elálmosodtak elmentek lefeküdni, ágy mind a huszonnégynek egy szobában volt vetve, egy oldalon a lányoknak, más oldalon pedig a legényeknek. Jól van! ki fordul az ördöngös banya a lányok anyja a házból s azt mondja:

– No kezembe vagytok most ördög bujjon belétek, még az apátokba is, majd meglátom melyitek megy el innen elevenen.

Szedi veszi magát Jancsi, kimegy, a lovának visz egy rocska bort, a ló megissza, azután igy szólal meg:

– Hallod-e édes gazdám! mi nagyon rosz helyre jöttünk, mert az az ördöngös banya mindnyájunkat meg akar ölni, de azért te ne félj semmit, csak tedd azt a mit én mondok. Majd hogyha lefekszetek gyere ki, azután minket vezess ki ebből az istállóból, osztán vezesd helyünkre az ördöngös banya tizenkét lovát, magatokkal meg ugy tégy, hogy a kalapokat rakd a tizenkét lány fejébe, hogy majd azokat vágja le az ördöngös banya. Majd bocsátok én olyan álmot rájok, hogy hétszerte nagyobb zörgésre sem ébrednek fel.

Ugy! bemegy Jancsi, a tizenkét kalapot a lányok fejébe rakta, a lovakat meg felcserélte, -83- akkor feküdt le. Egyszer csak feni az ördöngös asszony a kést, hogy szintugy szikrázott, megy az ágyakhoz, tapogatja, hogy hol a kalap egyszer csak smikk! elvágta mind a tizenkét lány nyakát. Kifordul a házból elővesz egy nagy bárdot, azt kifeni, megy az istállóba, smikk! mind a tizenkét lovának elvágta a nyakát.

Hej, lelkem adta, egyet dobbant ekkor a Jancsi lova. Jancsi kimegy.

– No, édes gazdám költsd föl a testvéreidet, nyergeljenek; aztán ország világ, ki merre lát, mert ha a hajnalt itt érik soha se mennek innen el.

Te pedig még feküdj le és aludj tovább.

Bemegy Jancsi fölkölti, felrángatja a testvéreit, elmondja nekik hogy igy s igy lesz az életök, ha el nem mennek.

Azok nagy nehezen feltápászkodtak s elindultak, Jancsi pedig lefekűdt s aludt egy jó sort. Mikor hajnallani kezdett az idő, megint dobbantott egyet a kis ló, Jancsi kimegy, ráült s a hogy a kapun szállt ki, olyat rugatott a keritésre hogy a ház is összeroskadt bele.

Felugrik az ördöngös banya, szénvonónyelre kap s utána Jancsinak.

Megállj Hamishitű Jancsi! semmire tetted a tizenkét lányom, tizenkét lovam, de nem tom eljösz-e még ide vagy nem?

– Ha eljövök itt leszek, ha nem jövök nem leszek! -84-

No itt Jancsi nagyon szégyenlette az életét hogy lány nélkül maradt, nem is ment a maga városába, hanem ment a merre a két szeme vitte. A mint mennek mendegélnek, egyszer csak azt mondja a kis ló: nézd édes gazdám, én egy arany hajszálra léptem, itt van a lábam alatt. Ha felveszszük az is baj, ha nem vesszük az is baj, no de még is vedd fel.

Felveszi Jancsi az arany hajszálat, felül a lóra mennek tovább. Megint megszóllal a kis ló: Édes gazdám, én most egy fél arany patkóra léptem, itt van a lábam alatt, ha felvesszük az is baj, ha nem vesszük az is baj, no de még is vedd fel. Fel veszi Jancsi a félarany patkót, beteszi a tarsolyába s mentek megint mint csak a villám. Esteli harangszókor egy városba érnek, megállanak a csárda előtt bemegy Jancsi a csárdába s kérdezi a korcsmárost:

– Ugyan édes kocsmároskám, mi hir van most ebben a városban?

– Nem egyéb atyámfia, hanem a királynak most haldoklik a hintós kocsisa, ha magának kedve volna, beállhatna helyébe.

Szedi veszi magát Jancsi, felmegy a királyhoz, ki akkoriban még nőtlen ember volt, beszegődik hozzá, be áll hintós kocsisnak, egyéb bért nem kért, hanem hogy az ő lova is ott egyék, a hol a hintós lovak. Megegyez a király, de be is állit Jancsi mindjárt az istállóba. Este a többi kocsisok (volt ötven vagy hatvan) kiabálnak a szobalányra: -85- Gyertyát ide! gyertyát! De Jancsi sose kért, még is szebb volt az ő lova mint akár melyiké, pedig a többiek lám mindenistenadta este egy szál gyertyát fogyasztottak el. De a szobalány is gondolkozóba esik itt, hogy hogy van az, hogy a hintós kocsisnak sose kell gyertya, a többiek pedig minden áldott este egy szálat fogyasztanak el; még is százszorta csunyább a lovuk?

Ezt a szobalány meg mondja a királynak is. A király meg felhivja a kocsisokat, Jancsin kivül egytől egyig.

– Hogy van az fiaim, hogy ti mindeneste egy szál gyertyát fogyasztotok el, a hintós kocsis meg még soha se kért; még is az ő lova hétszerte szebb mint a tietek?

Jaj felséged! minek kérne az, hisz mi se kérnénk ha ugy volnánk.

– Hogy hogy, miért!?

– Azért felséged, mert az egy hajnalban arany hajszállal, más hajnalban meg egy félarany patkóval világit.

Jól van! meg lesi a király Jancsit hajnalban, hát látja, hogy csakugyan igaz a mit a kocsisok mondtak. Nem kell a királynak egyéb; felhivatja Jancsit.

– Hallod-e fiam, te ma hajnalban aranyhajszállal világitottál!

– Nem igaz, felséged hol vettem volna én az aranyhajszálat. -86-

– No csak ne is beszélj, én magam láttam ma hajnalban. De ha nekem itt nem lesz holnap reggelre az a lány, a kinek ez az aranyhajszál a hajából van, vége az életednek, felakasztatlak.

Lemegy Jancsi az istállóba, sír, rí, egyszer csak megszólal a kis ló: Mért sirsz, mért rísz, édes gazdám?

– Hogyne sirnék hogyne rínék, mikor a király az eléb felhivatott, azután azt mondta, hogyha én neki azt a lányt el nem hozom a kinek a hajából való ez az arany hajszál, felakasztat.

– Nagy baj az édes gazdám, mert tudod, annak az ördöngös banyának, kinek már tizenkét lányát semmire tettünk, van még egy gyönyörü lánya, az soha napvilágot nem látott, egy külön szobában lakik, a hol éjjel nappal hat gyertya ég, s onnan még soha sem volt kivül, – annak a lánynak a hajából van ez a hajszál. De azért ne busulj, hanem csak egyél igyál, majd elmegyünk érte s elhozzuk. De majd mikor bemégy az ördöngös banya lányának a házába, vigyázz mert az ajtó felett. tizenkét csengetyű van.

Jancsi eszik, iszik, ki visz a lovának egy rocska bort, megitatja vele, s azután utnak indul. Megy, mendegél, hát nem sokára eléri az ördöngös banya házát. Itt leszáll a lóról, szépen odamegy, a tizenkét csengetyűt félre hajtja, hogy szép csendesen nyithassa ki az ajtót, hát ott látja az arany haju lányt, a milyen gyönyörű teremtést. -87- Jancsi világszép életében nem látott. Oda is lopódzik ő az ágyhoz, átnyalábolja a lányt s hajrá vesd el magad! Ki szalad vele a házból; felül a lóhátra s azzal ugy oldalba rugatja a házat hogy még a teteje is össze recscsent, ő pedig szállt mint a madár. De a banya se volt rest, hanem a hogy felébred, ráül a kútágasra s megy mint a bomlott fene Jancsi után.

– No Hamishitű Jancsi ilyen amolyan adta semmire tetted a tizenkét lányomat, most a tizenharmadikat is viszed; de nem tom eljösz-e még ide vagy nem?

– Ha eljövök, itt leszek, ha nem jövök, nem leszek.

Ment mendegélt Jancsi, s már hajnalban otthon is volt; be viszi a lányt a királyhoz, hát lelkemteremtette a hogy a király ezt meglátja, csak átkapja a lányt: Jaj szivem szép szerelmem! te enyim, én ettéd.

De a lány széles Magyarországért nem szólt volna egy szót.

Kérdezgeti is itt tőle a király: mi bajod lelkem, hogy olyan szomoru vagy?

– Hogyne volnék én szomoru, mikor én addig nem lehetek senkié, mig nekem minden legkisebb holmimat, szátvámat, guzsalyomat, orsómat, csörlőmet és még a legkisebb szemetemet is valaki ide nem hozza.

Felhivatja a király Jancsit. -88-

– No fiam, ha te az aranyhaju lánynak, minden holmiját, szátváját, guzsalyát, orsóját, csörlőjét az utolsó szemetjeig reggelre el nem hozod felakasztatlak.

Busul Jancsi, sír, rí, mikor az istállóba megy, de a ló megint csak megszólal:

– Mi bajod édes gazdám? miért keseregsz ennyire?

– Hogyne sírnék, hogyne rínék édes lovam, mikor ma felhivat a király osztán azt mondja, hogy ha az arany haju lánynak minden holmiját az utolsó szemetjeig el nem hozom reggelre, felakasztat.

– Ne busulj édes gazdám, elhozzuk mi azt mind, csak hozzál magaddal egy abroszt, aztán mikor bemégy a szobába ugy cselekedjél, hogy teritsd le s seperd bele minden holmiját.

Felkészül itt Jancsi, utnak is indul s nem sokára eléri az ördöngös banya házát, itt bemegy a szobába, leteriti az abroszt, de lelkem! a sok fény majd elvette a szeme világát, de hát hogy is ne mikor még a legkisebb szemetje is aranyból volt. Bele seper mindent az abroszba, a hátára veti s kiszalad; mikor már odakint volt, ugy megrugatta a házat, hogy még a fundamentomának a legkisebb darabja is össze tört.

Felébred erre az ördöngös banya, tüzes seprőre veti magát s uccu lelkem, lóhalálában utánna.

– No hogy a fene egyen meg Hamishitű -89- Jancsi, már mind a tizenhárom leányom, semmire tetted, s most a tizenharmadiknak a holmiját is viszed, de már tudom nem jösz ide vissza többet.

– Ha eljövök itt leszek, ha nem jövök nem leszek.

Megy Jancsi hazafelé, de viszi is a holmit, otthon meg a kezibe adja a királynak.

– No lelkem szép szerelmem, betelt már a kivánságod, most már hát az enyém leszesz.

– A tiéd ám, de csak ugy, ha ide hozzák az arany ménesem, a melyik a Verestengeren tul van, mig azt el nem hozzák, addig senkié se lehetek.

Megint felhivatja a király Jancsit.

– Hallod-e fiam! az aranyhaju lánynak van a Verestengeren tul egy aranyménese, ha azt el nem hozod egyszerre vége az életednek.

Lemegy Jancsi nagy szomoruan, ráborul a lóra és ugy meg sír, ugy meg rí, hogy a szeméből ugy hullott a könnyű, mint csak a záporeső. Csak ott zokog, csak ott jajgat, hát egyszer megszólal a kis ló: Miért sírsz, miért rísz olyan keservesen édes gazdám?

– Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor a király azt mondta, hogy van az aranyhaju lánynak a Verestengeren tul egy arany ménese, és hogyha én azt el nem hozom, tüstént vége az életemnek.

– Ne sírj édes gazdám, ne busulj semmit, hanem tedd azt a mit mondok; eredj fel a királyhoz, kérj tőle tizenkét bivaly bőrt, tizenkét darab -90- fonalat egy ortó meg egy széles kapát, s olyan árat ami a bivaly bőrön is át megy.

Felmegy Jancsi a királyhoz:

– Jól van felséges király én elmenek, hanem tessék adni nekem tizenkét bivaly bőrt, tizenkét darab fonalat egy ortó, meg egy széles kapát, s olyan árat ami a bivaly bőrön is át megy.

– Csak eredj válassz mindenféle szerszámot, bivalybőr van még vagy hatvan a padláson.

Felmegy Jancsi a padlásra, ki választ minden szerszámot, azután eszik, iszik, a lovának is ád egy rocska bort, s elindul az arany ménesért.

Megy mendegél, hát nem sokára eléri a Verestengert, mikor át usztat rajta megszólal a kis ló: nézd csak édes gazdám, amott azon a dombon van egy körtefa, menjünk fel oda s vedd elő a kapát, aztán ássál ottan olyan gödröt a melyikbe én is bele férek, mikor a gödröt megásod, akkor vard rám a fonallal mind a tizenkét bivalybőrt, mert csak ugy mehetek be a gödörbe. Azután mikor én már odabent leszek, fujd meg ezt a sípot, s arra a csődör oda szalad, de mikor majd a bivalybőrt hasogatja akkor vess a szájába egy madzagot.

Neki gyürközik itt Jancsi, kiássa a gödröt, rá varja a lóra a tizenkét bivalybőrt, a ló bele áll a gödörbe. Megfujja Jancsi a sipót, hát lelkem! kiugrik az arany csődör csak ugy hányta az arany tajtékot: táncol, rugdalózik, de ekkor már megszólal a Jancsi lova is: -91-

– Hallod-e édes gazdám! vedd elő a mente kötöd, vesd a csődör szájába osztán ülj rá.

Mit tett volna mást? Előveszi a mente kötőjét a csődör szájába veti s ráül. A csődör egyet nyerít, de akkorát ám hogy a hegyek is szintugy repedeztek belé, itt a nyeritésre annyi arany ló termett ott, hogy Jancsi számat se tudta. – De ment is ám, mint a tüzesistennyila a kis ló is köztök.

Még a király jóformán fel se öltözött, mikor már az arany ménes az udvaron volt, de a hogy meglátja a király, oda is szalad az aranyhaju lányhoz.

– No szivem itt az arany ménes, már enyém leszesz.

– Nem leszek biz én addig a tied, s addig se nem iszom se nem eszem, mig az a ki elhozta az arany ménest azt meg nem feji.

Felhivatja a király Jancsit.

– Hallod-e fiam, ha te ezt a ménest meg nem fejed, igy meg amugy teszek veled.

– Hogy fejném én azt meg felséges király, hisz igy is majd megesz mindnyájunkat.

Egy szó mint száz, azt meg kell fejned!

Lemegy Jancsi az istállóba, szomorkodik, se étele, se itala.

Megszólal itt a kis ló:

– Mit busulsz édes gazdám?

– Hogyne busulnék, mikor a felséges király -92- azt mondta, hogy ezt az egész ménest meg kell fejni… vagy élek, vagy halok.

– Ne busulj, hanem kérd el azt a kádat a melyik a padláson van, majd megfejheted abba, nem bánt téged még csak egy ujjal se a ménes.

Ugy is lett, Jancsi felment a kádért s ugy megfejte az aranyi ménest, mint a legjámborabb borjas tehenet.

A király azt mondja ekkor az aranyhaju lánynak: no szivem szép szerelmem, most már enyém vagy, meg van fejve a ménes.

– Nem vagyok addig, mig az, a ki a ménest megfejte, annak a tejében meg nem fürdik.

Felhivatja a király Jancsit:

– No fiam! ha már megfejted fürdjél is meg benne.

– Felséges király, hogy tehetném én azt, hisz ugy forr az a tej, mint a tüzes ménkű, osztán meg felbugyborékol egész ember magasságra.

– De erre amarra megfürdöl biz abba, mert ha nem, vége az életednek.

Lemegy Jancsi, sír, rí, panaszkodik, hogy őt igy felakasztják, amúgy felakasztják, nincs reménység az életihez.

Megszólal a kis ló: ne sirj édes gazdám, hanem mond meg hogy mi bajod?

Elmondja Jancsi, hogy ez, meg ez, hogyha meg nem fürdik abba tejbe, felakasztják.

– Ne busulj azért édes gazdám, hanem azt -93- kérd ki a királytól, hogy mikor majd te a kádba akarsz lépni, engedje meg neked hogy engem oda vezethess a kádhoz, majd én kiszivom a melegséget s megfürödhetsz benne bátran.

Be megy Jancsi a királyhoz:

– No felséges király! legalább azt tessék hát nekem megengedni, hogy majd mikor a kádba lépek, oda vezethessem a lovamat, hogy legalább az is hadd lássa mikor a lélek itt hagy.

– Én nem bánom ha száz lovat oda vezetsz is.

Lemegy Jancsi az istállóba, oda vezeti a kádhoz a lovát, a ló bele szagol, szí egy nagyot és int a fejével, hogy még ne ugorjék be. Csak szijja, csak szíjja egyszer megint int a fejével, hogy már most lehet. Bele ugrik Jancsi, ott fürdik, hát mikor kijön a tejből: igaz, hogy szép volt ő azelőtt is, de most még háromszorta szebb lett.

Megszólal a király:

Látod Jancsi, nem akartál megfürdeni, de most már én magam is, megfürdöm.

Beleugrik a király, hát lelkemteremtette a kis ló mind bele fujta a melegséget a tejbe; s ugy összefőtt a király, hogy a tej tetején olyan dirib darab csontok vetődtek fel mint a kis ujam.

Hej lelkem adta Jancsinak se kellett több, felszalad az aranyhaju lányhoz, átöleli, megcsókolja:

– No szivem szép szerelmem, te az enyim, én a tied, ásó, kapa se választhat el bennünket egymástól. -94-

– Hej szerelmem Jancsikám, régen igy akartam én ezt; mert tudtam, hogy Hamishitű Jancsi derék vitéz.

Csaptak is itt lakadalmat olyat, hogy hét országra szólott a hire, én is ott voltam a lakodalomban, csak kiabáltam, csak kiabáltam, „hogy szakács úr nekem is egy darab csontot“ hát egyszer ne neked olyan csontot vágott az oldalamhoz, hogy még most is fáj…

II.
A halá’ vőlegény.

Hun vót, hun nem vót még az óperenciás tengereken is túnnan vót, vót egyszer egy hajadon leány. Se apja se anyja nem vót, hanem abban a faluban melyben lakott, a letszebb legény szerette; ugy étek egymásval mint a turbékoló gellék az erdőben. Nem sokára ki is tűzték magoknak a lakodaumat, s mehhiták ismerőseiket, a lyány keresztanyját, a legény pegyig egy elváhatlan lelki testyi barátját.

Má’ egy hét múva kellett vóna az esküvőnek mettörténni, hane’ ezen idő alatt háboró ütött ki az országban. A kirá’ mepparancsóta a népnek, -95- hogy élesijjék ki a kardot, mer’ menni kell az ellenség ellen. Csak ugy tódolt a sok tyifrábbná’ tyifrább legény a kirá’ ’ászlója alá mint a méheraj, szebné’ szebb parádés lovakon, parádés szerszámvav.

János is elbúcsúzott menyasszonyátó’, kivezette a szürke paripát, s ráű’t s ezt mondta a mátkájának: három esztendő múva visszagyövök galambom, agygyig csak várakozzá’ rám, nefé visszahozom én neked szereümemet ezer lyány köző’ is.

A lyány elkisérte egész a határig, azuteng sirva riva meffogatta hogy a világ kincsié se megy másho’ ha tyiz álló esztendeig kék is várakozni János után.

A háboró két esztendeig tartott, azuteng oszteng mettörtént a békekötés. Mód nékü öröt a lyány ennek, mer’ azt gondóta, hogy babája is visszatér a többiekvel; várta is, mindennap elment elejbe tyiszer is, de hijába, Jánosnak se hiri se hamva. Eltőtt három, eltőtt négy esztendő mésse gyött a vőlegény, a lyány nem á’hatta elment keresztanyjáho’ tanácsot kérni, a ki köztönk legyen mondva, boszorkány vót.

– A vén banya szivesen fogadta s ezt a tanácsot atta neki: Maj’ hónapeste ugy is hód töttyi lesz – eredj a temetőbe éldes lyányom! Ott kérjé’ a sirásótó’ egy emberfőt; ha nem akar adni, mond me’ hogy én küttelek – azuteng azt az emberfőt hozd haza, itthon tedd belé egy nagy fazékba s -96- kásávav együtt főzzed valami két óráig. Ne fé maj’ memmondja a, hogy é’ e ette völegényed vagy mehhalt, s ugy gondolom hogy ide is csalja.

A lány megköszönte a jó tanácsot, azuténg más nap este elment a temetőbe, a sirásó ott pipágatott a kapuba.

– Adjon isten szérencsés jó estét éldes öreg apám!

– Adjon isten lyányom, hát hun jársz itt ilyen késő.

– Kelmedhe’ gyöttem én ha meghaugatná a kérésemet.

– Csak mond ki lyányom, ha lehet meg is teszem.

– Hát adjon nekem egy emberfőt!

– Szivesen, de hát minek lesz a neked?

– Magam se tom bijonyosan, csak keresztanyám küdött.

– No jó, itt van ne!

A lyány szépen betakargatta az emberfőt és haza szaladt vele, otthon benyomta egy nagy szörnyő kásás kondérba s egybe a tűzhő’ tette.

Nem sokára forni kezdett a kása, néha olyakot csapott ki magabó’ mint a két öklöm. A lyány csak várta, hogy mi fog itt történni? Hát egyszer olyan nagyot trottyant, mintha csak puskát süttek vóna el. A lány oda néz, hát a fő má egész a fazék száján ül, s ilyen gonosz szavakot mond a lánynak: „Most indol.“ -97-

Megest várt a lány egy darabig, hát má’ ekkó’ kettőt trottyant a fazék, s az emberfő ezt mondja a lánynak: „Má felyi utján van?“

Megest vár a leány, hát egyszer hármat trottyant a fazék s az emberfő má’ aszonta47) hogy: „Az udvaron van!“

A lány erre kiszalad, hát csakugyan ott állott az ő vőlegénye a küszög előtt. Lova, ruhája, mindenyi fejír vót, még a kalapja meg a tyizmája is.

A hogy a lány kiszalad ezt kérgyi tőle a legény.

– Elgyösz e te abba az országba a hun én lakálok?

– El bij én a világ végire is kendvev János bácsi.

– No hát ülj fel mellém!

A lány felűt a legény mellé s egybe összecsókógatták egymást.

– Hát oszteng messzi van-e az az ország, a hun ken lakik?

– Bijony lelkem, messzebb van az tán Girgácziáná’ is, de azé’ elérün’ mink oda nem sokára.

Megindolnak, mennek mendegének, hát a mint kiérnek a falubó’ tyiz lovas legényt látnak magok előtt elsuhanni, a kik mindnyájan oly fejírek -98- vótak mint a tyisztabuzakalács. Amint ezek odébb mentek megest más tyíz gyött elő, s nagyon jó’ mellehetett őköt látni a hódvilágná’; egyszer csak János is meszszólal:
„Jaj de szépen süt az hód az hódvilág!
Jaj de szépen masirolnak a halák.
Fész e lelkem Judikám?“

– Nem félek én mí’ kendet látom János bácsi!

Amint tovább mentek má’ száz lovast látott a lyány. Szépen egymás mellett mentek el előttök: mint a katonák; mikó’ ezek is elhalattak ujra száz követte őköt; egyszer csak ezt mondja a vőlegénye:
„Jaj de szépen sűt az hód az hódvilág!
Jaj de szépen masirolnak a halák,
Fész e lelkem Judikám?“

– Nem félek én mí’ kendet látom János bácsi – aszongya.

Amint tovább mentek má’ annyi lovast látott maga előtt a lyány, hogy se szerit se számát nem tutta, némelyik egész mellettök ment el. Egyszer csak megest meszszólal a vőlegénye.
„Jaj de szépen süt az hód az hódvilág!
Jaj de szépen masirolnak a halák,
Fész e lelkem Judikám?“

– Nem félek én mí’ kendet látom János bácsi! -99-

– Te derék lyány vagy gellicém, látom, hogy akármit mettenné’48) értem, de jó dógod is lesz neked a mi országónkba.

No itt mentek mendegétek, egyszer csak megállottak egy régi temető előtt a mely fekete fauvav49) vót körü’ keritve.

– Ez a mi országónk Judikám – aszongya a legény – mingyá’ itt lesz a ház is.

A ház egy kinyitott sír vót, a koporsó is fel vót benne taszétva.

– Ide ereggy be hékám – asszongya a legény.

– Csak ereggyék kend először János bácsi jobban tudja möre keö bemenni, ekkó’ a legény be ment és lefekütt; Judi pegyig illa berek nád a kerek elszalatt be igenyest egy kasté’ba ami valami fé’ méfődre lehetett a temetőtő’. A kastéba minden ajtót mezzörgetett de nem nyí’t ki a szavára csak az mely a folyosó végibe vót. Itt egy halott fekütt szépen kiterítve. Judi egybést felugrott a kemence kucikjába a kiszísfazék50) helyire s ott huzta mem magát.

Amint János látta, hogy menyasszonya eüszalatt kiteremtettézik a sirbó’ és utánna, de akar -100- hogy akarta nem tutta utóérni, egyszer csak felszalatt a folyosóra s zörget az ajtón:

– Hót, hótnak nyiss ajtót!

– A halott a ki odabe fekütt merrázkodott e szavakra.

Megest mondja a másik:

– Hót hótnak nyiss ajtót!

Ekkó’ má’ felűt a ki odabe vót.

Memmeg51) mondja a másik:

– Hót hótnak nyiss ajtót!

Ekkó’ má’ az ajtóho’ ment és kinyitta.

– Itt van-e az én menyasszonyom?

– Itt ám, ott ű’ a kemence kucikjába a kiszísfazékná’.

– Gyerön’ szaggassuk szét!

Odamennek mind a ketten, hogy maj’ szétszaggatják, hát mikó’ épen megakarták fogni, a palláson meszszólalt a kakas hajnarra.

A két halott egybe szurokká vá’tozott.

Amint e történt egy mód nékü’ fényes öltözetű uri ember lépett a szobába, olyan vót mintha csak maga lett vóna a kirá’, oda ment a lyányho’ és össze vissza csókógatta.

– Az én tes’vérem vót ez a halott a kit itt láttá’ kiterítve feküdni, má’ háromszáz hatvanötször temettettem eü fényes pompávav s még is mindé’ visszajött, de te mos’ meszszabaditottá’ tőle, -101- azé’ éldes szép szereümem te enyim én ettéd, ásó-kapa se válasszon eü bennünket egymastó’!

A liány beleegyezett az úr kévánságába, s mé’ akkó’ télen mettartották az esküvőt a lakzivao’ egygyütt.

Egygyig vót. – Végi vót.

III.
A kigyó ruha.

Mese mese hol volt hol nem volt, még a hideg óperenciákon is túnann volt egy jegenye fa, annak a jegenyefának a tetejibe volt egy ringyes rongyos szoknya. Annak a ringyes rongyos szoknyának a ráncából szedem ki ez igéket. A ki ezt meghallgatja menyeknek országát sose látja.

Volt a világon egy szegény ember, és ennek a szegény embernek volt tizenkét fia. De az ember annyira szegény volt, hogy néha még a tüzelő fája is meghibázott; e miatt sokszor kijárt az erdőre holmi elmaradott fákat felhasogatni. Egyszer épen egy nagy tőkével bajolgatott, hogyim fenálló fa már nem igen volt arra, amint ott vagdossa, kifordul a tőkéből egy nagy szörnyű kigyó, hogy volt legalább is olyan mint egy suhanc gyerek. -102- A szegény ember gondolkozóba esik, hogy haza vigye-é vagy ne? mert ez vagy szerencse vagy szerencsétlenség lesz; no de utoljára is azt határozta el, hogy ő bizony haza viszi. Ugy is, lett. Átnyalábolta és haza vitte. Otthon a felesége csak el szörnyűközik, hogy: oh apjok minek hozta kend ide ezt a csunya jószágot? hisz ez a sok gyerek mind halálra ijed tőle.

– Ne félj feleségem – azt mondja a szegény ember – még inkább játszani fognak vele.

No ekkor épen ebéd ideje volt, hát a szegény asszony feltálalta az ételt, a tizenkét gyerek pedig mind körülülte az asztalt és ugy fogtak hozzá az evéshez. Amint esznek, kanalazzák a levet, egyszer csak megszólal a kigyó az asztal alól.

– Édes anyám! nekem is adjon abból a fehér léből!

Itt ezek mindnyájan elcsodálkoznak, hogy a kigyó beszélni is tud. Az asszony pedig szedett egy tányérral és letette a lóca alá. A kigyó oda csúszott és pillanat alatt felhamzsolta a levet, azután megint megszólalt:

– Hallja-e édes apám uram?! menjen ki a terhes komrába és hozzon onnan be egy kenyeret?

– Haháj fiam – azt mondja a szegény ember – régen volt az mikor még ott kenyér volt, akkor még gazdag voltam! de most már a fala is majd kidől a terhes komrának. -103-

– No csak menjen be apám, hozzon egy kenyeret onnan!

– Mi haszna megyek mikor ott semmi sincs!

– No csak nézze meg.

A nagy kérésre bement a szegény ember, hát lelkem majd megvakult a sok arany, ezüst és a mindenféle drágaságoktól; csak ugy csillogott-villogott a kincs mindenfelől; a hordók pedig tele voltak szalonna, méz, tej, liszt s egyéb kigondolható sütni, főni valóval, ugy hogy a szegény ember beszaladt a házba és ugy mutogatta a többieknek a szörnyű csodát, azok pedig összetett kézzel bámultak, de hozzá nyúlni nem mertek. Azután megint megszólalt a kigyó:

– Hallja-e kend édes anyám, menjen kend fel a királyhoz és mondja meg neki, hogy adja ide én hozzám a lyányát feleségül.

– Hej fiam, hogy tenném én azt, hisz tudod nagy ur a király, rá se hederít az ilyen szegény emberre.

– De csak menjen fel, próbálkozzunk. A szegény asszony elmegy, bekopogtat, beköszön: „Szerencsés jó napot adjon isten felséges király.“

– Adjon isten szegény asszony, mit hoztál? mi járatban vagy?

– Hej felséges király ki se merem mondani, (de mégis csak kimondom), a fiam elküldött, hogy kérjem meg neki a felséged legkisebb lyányát? -104-

– Tudod mit szegény asszony? ha olyan nagy zsákot megtölt a fiad aranynyal, mint egy ember, akkor minden percben elveheti a lyányomat!

Megörűl ennek a szegény asszony, haza megy, elmondja az üzenetet, hogy „ha olyan nagy zsákot megtölt aranynyal mint egy ember, akkor minden percben elveheti a királykisasszonyt.“

– Haháj édes anyám, az legkisebb, hozzonak ide szekeret mindjárt kimérjük egy szemig.

Ugy is lett. Elmennek a királyhoz szekérért, és a kigyó nem csak a zsákot, de még a szekérderekat is megtöltötte gyémánttal, aranynyal. A király nagyon elcsodálkozott ezen „ejnye a lelkét! lám én király vagyok még sincs annyi aranyam, mint ennek a legénynek.“

E szerint meg is nyerte a fogadást.

No itt a két öregebb király kisasszonynak megkezdődött a lakzija és parancs érkezett, hogy a legfiatalabbé is egyszerre legyen a másik kettőével. Ekkor a parádés kocsisok felkészitik az üveges hintót, belefognak hat lovat, a királykisasszony felül, és mennek egyenesen a szegény ember házához a vőlegényért. De lelkem a menyasszony majd leugrott a hintóból, mikor meglátta, hogy a kigyó jön kifelé, de ez megszólalt hogy „sose húzódjék mert ő a vőlegény“. Ekkor felcsúszott a hintóba, a menyasszony pedig – mit tudott tenni szegény – átnyalábolta és kendőjével takarta be, hogy legalább meg ne tudja az egész város szomoru -105- állapotját. Ezután elmennek az esküvőre, a pap csak összecsapja a kezét, hogy a királykisasszonynyal ilyen férjet kell összeesküdtetni. Az esküvőről felmennek a várba. Itt királyok, hercegek, bárók, vicispánok vannak a lakziban, mulatnak a táncot ki rakják amúgy magyarmiskásan, hogy a ház oldalát is majd kirugják. Egyszer csak bejön az ajtón a legfiatalabb királylyány, a kigyó pedig csúszott mindenütt nyomába, de ám fel is bosszonkodik erre a király;

– Hej erre amarra, a ki ilyen férjhez is elmegy az nem méltó hogy egy házban legyen velem, nem is lesz, azt megmutatom. Hajdúk vigyétek le ezt az asszonyt kigyóurával együtt a legsötétebb lúdólba, legyenek ott, ne botránkoztassák meg a vendégeket.

Ugy is lett, levettetik szegényeket a lúdólba; ott sirtak rittak, mit nem csináltak, addig addig hogy a kigyónak kitelt az ideje – amire elvolt átkozva – és olyan szép királyfi lett belőle, hogy még a haja is mind csupa aranyból volt. De lelkem a menyasszony is megvigasztalta magát ahogy ezt látta.

– Hallod-e lelkem – azt mondja a királyfi – haza megyek az apámhoz ruháért meg mindenféle szerszámért, te addig itt leszel, ne félj! visszajövök én nem sokára. Ekkor a királyfi megrázkodik és kiszáll a lúdólból fehér galamb képiben. Ahogy hazaér azt mondja az apjának: -106-

– Apám adja elő nekem az azelőtti lovamat, nyergemet, kardomat, puskámat és mindenféle szerszámomat, mert már az átok letelt, és most házasságban vagyok.

– A ló – fiam – ott van az istállóban, a szerszám pedig a padláson.

Kivezeti a királyfi a lovat, le hozza a szerszámokat, felkészül, felszedi az aranysujtással kirakott ruhákat, felül a lóra az pedig felszáll vele a levegőbe. A lakadalmas háztól még messze volt, mikor már a szebbnél szebb királykisasszonyok kiálltak a folyosóra és ugy nézték hogy ki lehet az a gavar, a ki most érkezik. Ahogy odaért nem is a földön ment hanem ugy szállott be a kapu felett, mint a madár. Lovát az udvaron egy fához kötötte, maga pedig bement a házba a táncosok közé. Itt egyszerre félben hagyták a táncot, mindenki csak őt nézte őt bámulta s neki járt kedvében. A vendégek mulatságul szebbnél szebb mesterségeket mutattak. De lelkem egyszer ő rá is rá jön a sor, hanem mutatott is ő olyanokat, hogy a sok vendégnek szeme szája is elállott bele; mert ha akarta vad kácsa lett, ha akarta galamb, ha akarta fürj, és igy minden a mit csak ki lehet gondolni.

Ezután a sok mutogatás után vissza bement a lúdólba és a menyasszonyt is még százszorta szebbé tette, hogyím arany-ezüst ruhákat adott rája. A vendégek pedig nagyon szomorkodtak, -107- hogy az a szép cifra öltözetű ember, a ki annyi sok mesterséget tud, itt hagyta őket.

No itt a királynak eszibe jut hogy megkellene már a lúd ólat is nézetni. Leküld a vendégek közzül egy nehányat, hát azok csak elámultak a sok csillogás villogástól, amint betekintettek. Egyszeribe kinyitották az ajtót s vezették fölfelé a vőlegényt és menyasszonyt. A hogy fölértek a házba, akkor hült el az egész község, hogy ez a vőlegény valósággal az, a ki elébb nekik annyi sok mesterséget mutatott.

Ekkor a vőlegény fölállott a karszékről, odament a királyhoz, és azt mondta neki:

– Felséges uram atyám! én elvoltam átkozva tizenkét esztendőre kígyóruhába, elébb mikor ugy jöttem ide kinevettek és csuffá tettek, de most már kitelt az idő; hadd lássam hát most, hogy melyik ember különb gavar nálam?

– Bizony senki, bizony senki – azt mondja a király.

Ezután a vőlegény táncba kapta a menyasszonyt, s olyan lakzit laktak, hogy hét országra szólt. -108-

IV.
A tündérek kútja.

Mese mese mátka, fekete madárka felszállott a fára, kitört az egy lába; uj bunda, kopott bunda felvette magára.

Nohát volt a világon egy király, a kit zöld királynak hítak; ennek meg volt három leánya. Hanem a király megunta a lányokat, szidta piszkolta, haragudott rájok, és egyszer még azt is kieresztette a száján hogy bár csak az ördög mind elvinné őket! mit ér ez a sok lány! Az ördög nem volt rest, megfogadta a király szavát és elkapta mind a hármat egyszerre. Ezután betelt a király szive szándéka; mert lett három fia, és ezeket már nagyon is szerette.

De itt a király meg is öregszik, már olyan ősz akarcsak a galamb. E végből a három királyfi felszedelődzködik, utnak indul a tündérek kútjához apjoknak ifjitó vizért, mennek mendegélnek, egyszer betérnek egy kis csárdába, itt parancsolnak enni, inni, lovukat az istállóba kötik, szénát abrakot adnak eleibe; ők pedig odabe iddogálnak, mulatnak, hát egyszer a két öregebbnek kedve -109- kerekedik, neki a szörnyű nagy daliásnak, a legkisebbik szavára oda se hallgatnak pedig ez már hitta őket hogy induljanak.

– Ne papolj öcsém, hanem eredj magad ha akarsz!

Ez felnyergel, ott hagyja a két bátyját, megy mendegél, egyszer csak azon vette észre magát, hogy egy nagy vadonat erdőbe tévedt, amint itt ballagna nem sokára meg lát egy kis házikót, melyben egy öreg remete lakozott. No annak is tartott ő mindjárt, oda ment, bekopogtatott, be is köszönt hogy: Adjon Isten szerencsés jó napot édesapám uram!

– Adjon Isten édes fiam! hát hova esik a meneteled?

– Biz öreg apám, én a tündérek kútjára mennék ifjitó vizért, ha valahogy eljuttatnék oda!

– Segijjen az Isten fiam! hanem bajosan hiszem, hogy te oda igy magad emberségiből elmehetnél, mer az nagyon sokból jön ki; de tudod-e mit? van nekem egy tarka lovam, az elvinne téged baj nélkül a tündérek kútjához, mit oda is adnék ha az ifjitó vizből nekem is hoznál.

– Hogyne hoznék öreg apám, hozok biz én szivesen.

– No jól van fiam! hát csak ülj a tarkára és ballagj Istenhirével! -110-

Előhozzák a tarkát, felnyergelik, ráül a királyfi s egybe elszállt, mint a madár, mert a tarka olyan ló vót ám, hogy mindég ott legelt a tündérek rétjén, a selyem réten. Megy a királyfi, egyszer csak megszólal a tarka:

– Hallod-e, édes gazdám, neked volt három nenéd, és mind a hármat az ördög vitte el, most hát legelőször majd a legöregebbhez megyünk el, a sógorod, igaz, hogy odaki van egerészni, de majd mindjárt visszagyön ő, csak én elmenjek érte. Ő majd kér téged, hogy hozzál neki ifjitó vizet, hanem tudod e mit? van neki egy olyan kendője, amit hogyha magadra borítasz senki se lát meg a kerek ég alatt. Ha ezt neked adja, hozhatsz érte akár egy káddal.

A hogy elérik a házat, a királyfi bemegy, a tarka meg ki a mezőnek, hajtja az ördögöt, hogy szintugy a szeme is szikrázik, szalad az ördög az akasztófa alá, lekap egy akasztott embert, evvel hajrá hazafelé, s már az udvarról bekiált az ablakon a feleséginek:

– Ne feleségem! fele főve, fele sülve legyen, mikorra beérek.

Azzal alig, hogy belökte mindjárt készen vót. Ekkor bemegy megeszi, tekint a kemencére, hát ott látja a sógorát.

– Ejnye sógor, miért nem szólt elébb, adtam volna kendnek is ebből a madárkából egy-két falatot. -111-

– Köszönöm sógor! nem szoktam olyannal élni.

– No hát hozzál neki bort, feleség, azt talán majd csak iszik?

Behozza az asszony a bort, leteszi az asztalra, s azok neki látnak az ivásnak.

– De hát hova is utazik most – aszondja az ördög – ebben az idegen országban?

– Megyek a tündérek kútjara ifjitó vizért.

– Haháj! sógor én csak különb legény vagyok mint kend, még se mehetek oda, mert mikor már tizennégy mértföldre vagyok tőle, olyanra sülök a nagy szörnyű melegségtől mint egy tepertő.

– No már én elmegyek, ha az isten segít.

– No én meg adok a sógornak aranyat, ezüstöt, a mennyit elbir, csak nekem is hozzon egy tökkel az ifjitó vizből.

– Nem hozok én egyebért, hanem van itt a szögön egy kendő, ha azt nekem adja, akkor szivesen.

Csak nem akarta ezt az ördög oda adni, de a királyfi addig kérte, mig egyszer odaadta.

– No sógor ez olyan kendő, hogyha magára borítja senki se látja meg.

Ekkor indulni akart a királyfi, de az ördög megest szólt neki: Hát azután van-e még sógornak uti költsége?

– Volt biz, a mi kicsiny volt, de már el is fogyott. -112-

– No hát itt van, – és ekkor a tarisznyájába öntött egy tál veres pénzt. Ekkor aztán a királyfi kiment az udvarra és megrázta a kantárt, a tarka meg egyszeribe ott termett; ráül a királyfi a lóra, az ördög csak akkor veszi észre magát.

– Hej te kutya, hát te a mi megölő hóhérunkon mégy? Jaj csak add vissza a kendőt, tököt, nem kell semmi ifjitó víz.

De a királyfi se ett gombát, hogy a kendőt visszaadja, hanem fel a tarkán a levegőbe, s ugy elszálltak, mint a madár. Itt ők mennek mendegélnek, egyszer megint megszólal a tarka: No édes gazdám, most majd a középső nenédhez megyünk, a sógorod ugyan egerészni van, de majd mindjárt haza jön, csak én utána menjek. Majd ez a sógorod is kér téged s kinál mindent, hogy hozzál neki ifjitó vizet, de te ne kérj egyebet, hanem van ott egy olyan gyűrű az ablakban, hogy ha akárhogy elalszól ez megszorítja az ujjad és felébredsz.

Itt a királyfi bement a házba, a tarka meg el az ördög után a mezőre, kergeti ott az ördögöt, megy utána mint csak a villám, az meg szalad az akasztófa alá, lekap egy akasztott embert és viszi haza. A hogy az ablakhoz ér bekiált a feleségéhez: Itt van, feleségem fele sülve, fele főve legyen, mikorra beérek. Alig, hogy bement, már akkor készen vót. Amint ezt az ördög megeszi -113- tekint a kemencére, hát bezzeg ott látja, a sógorát.

– Ej sógor! miért nem szólt elébb, kendnek is adtam volna ebből a madárkából.

– Köszönöm sógor, nem élek ilyennel.

– No asszony hát hozzál fel neki bort, azt talán ő is iszik!

Felhozzák a bort, isznak, addig addig, hogy meg is iszszák.

– Hát kend, mi járatban van sógor?

– Én a tündérek kútjara megyek ifjitó vizért.

– Haháj! sógor, nagy fába vágja a fejszét, én csak különb legény vagyok olyan száznál, még sem mehetek oda, már tizennégy mértföldre olyanra sülök, mint egy tepertő, mert ott csak ugy forralják az ólmot, mint a vizet.

– No én elmegyek ha isten segít!

– Jól van, sógor, én meg adok kendnek annyi kincset, hogy társzekerekre rakhatja, ha nekem is hoz az ifjitó vizből egy tökkel.

– Nem kell nekem, sógor, egyéb annál a gyűrűnél a mi ott a vakablakban van.

– Ugyan minek volna a kendnek?

– A minek annak, csak adja ide.

Addig addig, hogy utóljara odaadta az ördög a gyűrűt.

– No, sógor ez olyan gyűrű, hogy akárhogy -114- elalszik is, ez ugy megszorítja az uját, hogy felébred rá.

Már ekkor a királyfi az udvaron volt, hogy majd elindul, de az ördög megállitotta. Megálljon csak sógor, van-e uti költsége.

– Volt, a mi kicsiny volt, de már az is elfogyott, mondja neki.

– No hát itt van tegye el, evvel egy tányér ezüst pénzt öntött a tarisznyájába. Ekkor a királyfi megrázza a kantárt, a tarka is előjön, az ördög meg ugy megijedt, hogy majd hanyatt esett. Hej, te kutya, hát te a mi megölő hóhérunkon jársz; megállj add vissza a gyűrűt, meg a tököt is, inkább nem kell semmi ifjitó viz. De ám a zöld királyfi rá se hederített az ördög hurigatására, hanem ment a tarkán, mint a madár.

A hogy mennek mendegélnek, megint megszólal a ló: Most meg majd a legfiatalabb nenédhez megyünk, az ura ennek sincs itthon, elment egerészni, de majd mindjárt itthon lesz az, csak én utána menjek. Ez a sógor is majd kunyorál, hogy hozzál neki ifjitó vizet, de addig meg ne igérd akármit kinál is, mig azt a kardot ide nem adja, a mit ott tartogat a falon, mert az olyan kard, hogy ha parancsolod neki hét országot is lekaszabol.

Jól van, elérik a házat, a zöld királyfi bemegy, a tarka meg ki az ördög után, itt lelkem ugy megkergette az ördögött, hogy majd kiszaladt a -115- világból. Ez is épen ugy tett, mint a többiek, lekapott az akasztófáról egy akasztott embert és vitte haza, otthon bekiáltott az ablakon: Hej feleségem, fele főve, fele sülve legyen, mikorra beérek. A hogy megette, tekint a kemencére, hát látja, hogy ott van a sógora;

– Ejnye, sógor, miért nem szólt? kendnek is adtam volna ebből a madárkából.

– Csak egye meg sógor, én nem élek vele.

– No, asszony, hát hozzál bort! azt talán csak iszik.

Behoznak három akó bort, isznak iddogálnak, egyszer azt mondja az ördög:

– Hát kend mi járatban van?

– Megyek a tündérek kútjára ifjitó vizért. Az apám már nagyon öreg, neki van szüksége rá.

– De sógor én csak különb ember vagyok olyan száznál, mégis csak közel se mehetek oda, mert már tizennégy mértföldre olyanra sülök mint egy tepertő.

– No de én elmegyek, ha törik szakad is.

– Jól van! én meg annyi ezüstöt, aranyat adok, a mennyit szeme szája kiván, ha nekem is hoz egy tökkel.

– Mit nekem az arany, az van otthon a mennyi kell, de van kendnek itt a falon egy kardja, ha azt ideadja ugy szivesen hozok.

– Hát, mit ér vele, nem veheti kend ennek semmi hasznát! -116-

– Mindegy csak adja ide.

Vonakodott az ördög, de utoljára mégis odadta. Kimegy a zöld királyfi, indúlni akar, de az ördög ezt mondja: Hallja-e sógor! van-e még úti költsége?

– Volt a mi volt, de már fogyó félen van.

– No van hát itt. Evvel egy tányér aranyat a tarisznyájába dugott. Megrázta a zöld királyfi a kantárt, hát ott terem a tarka, ekkor hökken meg az ördög: Hej, te kutya, hát te a mi megölő hóhérunkon jársz? add vissza a kardot, meg a tököt inkább nem kell az ifjitó víz. De a zöld királyfi rá se hallgatott, mert hogyim a tarka felvitte a levegőbe, ideje se volt rá. Itt azt mondja a tarka: No édes gazdám, ugy menjünk-e mint a szél vagy mint a gondolat?

– Csak ugy a hogy neked tetszik.

Itt a zöld királyfi száll siet a tündérek kútja felé, addig addig, hogy egyszer már el is éri. A mint oda ér, a tarka leszáll a levegőből, s azt mondja a gazdájának:

– No édes gazdám, már itt vagyunk. Vedd magadra a kendőt a mit az ördögtől hoztunk, és menj be a tündér királynéhoz, az épen most akar vacsorálni, eredj te is be és egyél igyál mulasd magad; ne félj senki sem tudja meg, hogy te itt vagy, én majd elmegyek hálásra -117- a selyem rétre, a hol a tündérek lovai legelnek; reggelre eljövök és megmeritjük a tököt.

Ugy is lett! a zöld királyfi magára teritette a kendőt osztán bement a tündér királynéhoz, ott leült a vacsorához és mig a tündér királyné egy pohár bort ivott meg, ő mindig kettővel küldött le. Itt a vacsora elmúlik, mulatgatnak, hanem ezt a tündér királyné nem tudta bizonyosan csak úgy érezte, hogyim senkit se látott; de azért mégis azt kiáltotta le a tündéreknek: Tündérek, tündérek! fújjátok a forró ólmot mert az éjjel nagy megesettségünk lesz. Reggel a tarka már ott volt a kastély előtt, a zöld királyfi meg még javában szunnyadozott, de szerencséje is volt, hogy a gyűrű megszorította az újját s felébredt, mert máskép baj lett volna belőle, de izibe is ment le most a lovához.

– No édes gazdám meg van minden, nem láttak meg, most már meritsünk vizet, de itt ugy tegyél, hogy szúrd a tököt a kard hegyire és úgy mártsd be a vizbe, de oda igyekezz, hogy előbb le érjen a tök, mint az én lábam, mert akkor vége az életünknek.

Ugy tesz a zöld királyfi, rászúrja a tököt a kard hegyére, nyomja a vízbe, hát hamarébb le ért mint a ló körme.

– No édes gazdám jól ütött ki a sor, most már menjünk, szabaditsuk ki nenéidet. -118- Mennek legelébb is a legfiatalabbhoz. A zöld királyfi is magára veti a kendőt s úgy hozta ki a nenéjét szépszerivel, mennek osztán a középsőhöz, ott is magára veti a kendőt és azt is kihozta. Mennek a harmadikhoz, ott is csak olyan szerencsésen jártak mint a két fiatalabbnál; itt se látta meg az ördög. Innen azután egyenest a remetéhez mennek, s még messze voltak, mikor már ez elkiáltotta magát:

– No fiam, hoztál-e ifjitó vizet?

– Haháj öreg apám hoztam akármennyit. Evvel a szóval oda megy a zöld királyfi a remetéhez s egy cseppet cseppentett a kezére; hát lelkemteremtette, egyszerre olyan fiatal lett, mint egy tizenhat esztendős suhanc.

– No fiam, nem hiába jártál, megnyerted a kivánságod, osztán én is köszönöm neked holtom napjáig. Már most a tarkát el se veszem tőled, mert van még ennek egy párja a tenger szögiben; még ugyan kis csikó, de ha meg nő majd jó lesz nekem az is.

Ekkor elbúcsúznak és mennek mendegélnek hazafelé.

Otthon a zöld királyfi rá cseppent az apja kezére egyet és az is nyomban olyan fiatal lett, mint egy tizenhat esztendős legény, és nem csak hogy megfiatalodott, hanem még százszorta szebb is lett, mint azelőtt volt. De lelkem itt a zöld királyfi olyan soká járt a tündérek kútjára hogy -119- már akkor a király el is felejtkezett róla, és azt se tudta már, hogy volt-e ő valaha a világon vagy sem? Ő ekkor mit tesz, mit nem! mert nagyon szégyenlette az életit, hogyim őt otthon egy árva lélek se ösmerte, kapja magát beáll az apjához kondásnak, a tarkának pedig föld alatt ásott istállót a város végin.

Itt ő csak őrzi a disznót, csak kondáskodik, hát ezalatt a tündérek nagy pompával járnak kelnek mindenfelé, felkeresnek minden legkissebb helyet, hogy a tündérkirályné gyermekének az apjára ráakadjanak. Addig addig, hogy egyszer a zöld király városába is elértek, és világosan kimondták, hogy ők minden királyfit megpróbálnak, mert az nem lehetett más mint királyfi.

De ekkor már a zöld királynak is eszébe jutott, hogy volt neki egy fia, de hogy most hol van? arról semmit se tudott; hanem a kondásra mégis jegyzett egy kicsit. Kapja magát, veszi a tentát, pennát, papirost, ir a kondásnak egy levelet s azt írja, hogy ő neki valóságos apja, és hogy csak jőjjön haza minél előbb. A mint ez megvolt odadja a zöld király a levelet egy cigánynak, hogy azzal egyszeribe a kondásnál teremjen. Elviszi a cigány, a kondás meg elolvassa, azután vissza adja és ezt mondja a cigánynak.

– Csak eredj vissza jó ember, hisz veled csak a bolondját járatják, hogy volnék én a zöld király fia. A cigány haragosan bandúkolt el. -120-

A kondás pedig lóhalálába siet a földalatti istállóba, ott felnyergeli a tarkát, s megy eszeveszetten a város közepének, ott meg a zöld király kastélya mellett megáll.

– Hej lelkem! már akkor ott voltak a gyönyörűséges szép tündérek és úgy fújták ugy keverték a forró ólmot egy nagy kádban, hogy közel se lehetett hozzá menni. Ki áll itt a legöregebb királyfi, hogy majd őt próbálják meg; cifra ruhája volt, csak úgy csillogott az aranytól. Mikor meg ez a forró ólmos kád mellett állt, elkiáltja magát egy tündér.

– Zöld király! te vagy-e a tündér királyné gyermekének az édes apja?

– Én vagyok!

– No hát ugrass ebbe a forró ólmos kádba!

Bele ugrat! hát csak olyanra főtt mint egy vadkörte.

– No már nem te vagy!

Ekkor jön megint a fiatalabb, ennek is csupa arany öltözete volt. Oda állit a kád mellé akkor is igy szól a tündér:

– Zöld király! te vagy-e a tündér királyné gyermekének az édesapja?

– Én vagyok!

– No hát ugrass ebbe a forró ólmos kádba.

Beleugrat, hát ez is csak úgy járt mint a bátyja. Most előáll a kondás a tarkán, bő inge bő -121- gatyája a zsírból alig látszott ki. Ennek is azt mondja a tündér:

– Te vagy-e a tündér királyné gyermekének az édes apja?

– Én vagyok.

– No hát ugrass te is ebbe a forró ólmos kádba, mint a többiek.

Haháj lelkem! megereszti ez a tarkát, fel a levegőbe, mint a nyil, mikor már jó darabon felért, akkor le egyenest a kádba, hát ott is épen maradt, mint annak előtte volt; kivették őt onnan, leszagatták róla a kondás ruhát és felöltöztették királyi ruhába. A tündér kírályné az övé lett. Azután lakzit laktak. Csűrd rá, fogd rá, eddig volt.

V.
Jártár varnyu.

Volt a világon egy szegény ember, ennek volt egy felesége és egy lyány meg egy fiú gyereke. Itt a szegény ember két tinócskájával egyetlen jószágával, kiment szántani, a felesége pedig otthon maradt főzni. Ez a lyányt, hogy im öregebb volt mint a fiu, sokat elküldözgette a szomszédba egyesmásért, most is átküldte sütőlapátért; -122- mert már a kenyérnek való régóta a teknőben poshadt.

Mig a lyány a szomszédba volt, addig ő megölte a szegény kis gyereket, és betette a káposztás fazékba. Addig addig hogy mire a lyány haza jött már akkor félfövésében meg is volt. Mikor egészen megfőtt, bele öntötte egy kisebb begrikébe, azután a begrét kantárba kötte, és ugy küldte ki férjének a mezőre. Itt ennek nagyon megtetszett az étel, meg is kérdezte a lyántól.

– Ugyan lyányom micsoda hús ez?

– Hát apám egy kis bárányunk megdöglött az éjszaka, azt főzte meg az édes anyám.

De lelkem, hogy, hogy nem, elég az ahoz, a lyány megtudta e szomorú esetet, majd meghasadt a szive bujában. De ám fel is szedte együs egyig a testvére csontocskáit, s szépen bekötte egy tiszta ujdonnat uj gyolcsruhába, azután kivitte az erdőre és ott egy oduba tette be.

Haj lelkem! De észre se venné az ember, hogy miből mi történik, a csontocskák nem maradtak ott sokáig, egy varju rájövő tavaszkor kiköltötte őket s szint szakadt olyan gyerek lett belőlök, mit az előtt volt. Ezután ő sokszor kiülögélt az odu szélire, és ott ilyen szép nótát énekelt:
Anyám öli,
Apám eszi,
Neném csontocskámot szedegeti,
-123- Gyolcsruhába kötögeti,
Odócskába tevegeti,
Jártár varnyú vagyok én.

Egyszer a mint így énekelt, arra ballagott egy mentés.

– No csak fiam – azt mondja neki – énekeld még el ezt a szép nótát! Nagy faluban lakom, meg sok földet bejártam, de olyan szép éneket soha sem halottam. A fiú megint rá kezdte:
Anyám öli,
Apám eszi,
Neném csontocskámot szedegeti,
Gyolcsruhába kötögeti,
Odócskába tevegeti,
Jártár varnyu vagyok én.

Ez a mentésnek nagyon megtetszett, mindjárt is oda adta neki a mentét. Alig, hogy ez elballagott arra jön egy mankós.

– No csak fiam – azt mondja – fujd el még ezt a szép nótát, nagy faluban lakom, meg sok földet bejártam, de olyan szép éneket még soha sem hallottam. A gyerek megint rákezdte.
Anyám öli,
Apám eszi,
Neném csontocskámot szedegeti,
Gyolcsruhába kötögeti,
Odócskába tevegeti,
Jártár varnyu vagyok én.

-124-

A mankósnak szinte nagyon megtetszett, oda is adta neki a mankót. Nem sokára megint jött egy molnár, az is megkérte, hogy énekelje el neki azt a szép nótát, a fiú nem volt rest elénekelte, s egy malomkövet kapott érte a molnártól.

Itt a gyerek egyet gondol haza száll az apja háza tetejire, s ott rákezdi a nótát:
Anyám öli,
Apám eszi,
Neném csontocskámot szedegeti.
Gyolcsruhába kötögeti,
Odócskába tevegeti,
Jártár varnyú vagyok én.

Erre az asszony megijed, szólitja a lyányát, hogy: eredj kergesd el azt a madarat! nagyon csunyán szól.

A lyány kimegy, kergeti a madarat, de az nem, hogy elment volna, hanem még tovább danolt s testvérének levetette a mentét. A lyány megörül a mentének, beszalad s mondja odabent:

– Nézzék csak mit adott nekem ez a csunya madár!

– Biz ugy a, biz ugy a! én is kimegyek – mondja az apjok. – Ki is ment, hát neki meg a mankót vetette le a kis gyerek; nagyon megörült ennek az apjok; mert hogyim már öreg volt, jól esett neki egy kis támaszték, mint a dőlőfélben lévő háznak. Ő is bemegy, mutatja: -125-

– Nézzétek csak! nekem milyen erős mankót adott, holtom napjáig megpihen mellette a lábam.

Az anyjok is felugrik ekkor a kemence megűl.

– Én is kimegyek – azt mondja – nekem is legalább, hanem csordul, cseppen. Ki is ment, fel is nézett a házra, de ám adott is neki a kis gyerek, hogy nem volt benne köszönet. A malomkövet nyakára zúdította, s az mindjárt szörnyet halt bele. Eddig volt, vége volt.

VI.
A három zsák szemet.

Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengereken is tú’nan volt, heted hét ország ellen volt, volt e világon egy szegény ember. Ez hogy im iparkodó ember volt, gyakran kijárt kis gazdaságát megnézegetni, nem ugy mint más mihasznák, kik naphosszat keresztül szalmát se tesznek. Volt neki egy cseplyés-bokros földje a a mi még soha se termett macskatövisk és parájnál egyebet, hogy igy ennek is hasznát lássa, anyjával együtt elment kiirtani. A mint ott ásnak -126- kapálnak, vágnak, egyszerre csak egy olyan nagy béka gyött feléjök mint egy szakajtó. A szegény ember megundorodik, felkapja a békát a kapára és messze elhajitja onnan. De ez rá se hederintett a figuraságra, hanem megint visszajött. A szegény ember megint ellöki a kapán, de az megest csak visszagyött, mintha semmi se történt volna. A szegény ember már nem állhatja, haza akar szaladni, de az anyja megállitja és ezt mondja neki:

– Ne szaladj, édes fiam, már ugy is benne vagyunk, hanem tudod-e mit? ez a csunya állat ugy is terhes, majd elmehetsz neki komának.

– Nem bánom édes anyám, a hogy kend akarja.

Erre a szóra a béka eltünt. A szegény ember pedig, hogy im beesteledett, anyostúl együtt hazament elfáradt testét kipihentetni. A hogy ott heverészik a kemence megett, egyszer megzörgetik a ház ajtaját amugy katonásan:

– Gyere ki szegény ember! tedd a mit igértél a feleségemnek.

Megszeppen a szegény ember, de hogy ne is hallja, benyomja a fejét a fejel közé, hanem az ajtót még jobban megzörgették, hogy a ház is recsegett bele.

– Gyere ki szegény ember! tedd a mit igértél a feleségemnek.

A szegény ember nem állhatja a dicsőséget, felbujik -127- az ágyból nagy ijedten s usgye kifelé mint az űrge mikor kiöntik a fészkiből. Odaki az ajtó előtt meglát egy kecskét, a ki isten jó nap helyett ilyen pogány szavakat mondott neki: „Gyere szegény ember! tedd a mit igértél a feleségemnek.“

– Hát ki vagy te? – azt mondja.

– Én a feleségem ura vagyok, te érted jöttem, hogy váltsd be a mit igértél, mert az igéret, szép szó, ha megadják igen jó.

– No, hogy bolonduljon meg a feleséged ura, – gondolta magában a szegény ember – nagy penitenciát hoztál a nyakamra.

– Ülj a hátamra és menjünk, mert a feleségem már betegágyat fekszik.

– Hát, hogy birnál te engem? hisz a térdemig se érsz.

– Az azén gondom nem a másé, csak ülj rám.

A szegény ember – mit tudott tenni, ráült, az ördögnek is kell gyertyát gyújtani – gondolta magában – és ekkor el egyenesen a pokol fenekire. A hol a lelkek úgy égtek mint a csergaly és a borotvák, kardok ugy csillogtak, mint a nap. Ekkor kerűlt a szegény ember az ebek harmincadjára s ekkor szállt az inába a bátorsága, ha még soha sem. Csak tekingetett össze-vissza, mint a kinek a nyáját hajtották el, azt hitte, hogy őt is belökik a nagy bomlott kemencébe. „Hej – gondolta magában – még se -128- jó az ördögöt a falra festeni.“ A hogy igy tépelődött, a kecske oda vezette egy szögbe, a hol a béka betegágyat feküdt.

– No komám itt az én feleségem! viselje kend gondját egy hétig, mikor a hét kitelik akkor vissza mehet, a honnan gyött, mert én kifizetem becsületesen.

– Jól van komám, én elvégzek mindent a mi előadja magát.

– Hallja-e komám – azt mondja az ördög, (különben nem is mondom, hogy a kecske volt az) – ha főzni akar, van itt ebbe’ az edénybe’ vaj, de ne tegyen a serpenyűbe annyit, mint kendteknél szoktak, mert baj lehet belőle. Egy mogyorónyi elegendő lesz.

– Majd megmutatja komám uram, hogy mennyit tegyek.

– Én nem mutatom, mert nem leszek itthon, tudja kend nekem járóm van a földön.

– No jó, majd csak megélünk valahogy.

A kecske szedi-veszi magát, mint a kinek legjobb renden van a szénája, elmegy ki a földre. A szegény ember pedig olyan gondját viselte a komasszonynak, hogy jobban se kell, a fürdőt rendesen elkészítette, a kis babát ringázta, dajkálta, babusgatta s dalolt neki cifra figurás nótákat. Mondani se kell: a komasszony jobban örült ennek, mint vak Laci a félszemének, szerette -129- is a komát, mindig mákos csikkal s turós gancával52) tartotta, a koma pedig élt mint a hal a vizben. Ezután rágyött a sor arra is, hogy a szegény ember valami jó levest főzzön. Ő a jámbor kedvezni akart a komasszonynak, nem egy mogyorónyi, hanem egy kanál vajat tett a serpenyűbe. Alig önti bele, hát lelkem lángot vet a vaj, és annyi idő alatt, mig hármat elolvasol az egész pokol lángba borult, már a komasszonyt és a kis babát is csapdosta a láng, a láncra vert ördögők ki akartak szabadúlni, a szegény ember meg ugy öklendezett, mint a vizbehaló, ugy hogy a kuruc világban sem volt olyan cseté-paté mint itt. De bezzeg ekkor bánta meg az ördög, mint a mely kutya kilencet fiadzik, hogy a szegény emberre rábizta a főzést, meg hogy elhivta komának. Hanem haza is szaladt s ugy pofon vágta a szegény embert, hogy a szeme is szikrázott belé, a tüzet meg nagy hirtelenséggel eloltotta.

– Hej komán! nem ér ez a kend komasága egy ütet taplót!

– Ne bántsa kend apjok, mondja a komaasszony, igen hűséges szolga volt, olyan gondosan járt a kis gyerek körül, mintha tulajdon magáé lett volna, aztán meg Budán is történt egyszer kutya vásár. Ne féljén nem cselekszi ő azt többet. -130-

Itt lelkem elgondolhatni, hogy az asszony szavára egyszerre szent lett a béke; az ördög megest elment, s a szegény ember megest fürösztött, dajkált csak ugy mint azelőtt; ezután megest élte világat, a komasszony tejbe-vajba fürösztötte és beszélt neki olyan furcsaságokat, hogy a szegény jámbor komának ugy dobogott a szive bele mint a félig töltött kulacs. A mi pedig főfő a dologban megtanította ő kemét, hogy ha majd az ura hazagyön, kinál neki arany-ezüstöt és mindenféle drágaságokat, de ő ne kérjen mást mint azt a szemetet, a mi az ajtó megett van egy héttől fogva, mert hogyha azt elviheti nem cserél a falujokban még a biróval sem.

– Jól van – mondta a szegény ember – majd a mondás szerint teszek.

Ugy is lett. Haza jön a kecske és azt mondja a komának:

– Már kendnek ki is telt az ideje! hát mondja csak mi fizetése van kendteknél a bábának.

– Nálunk egy negyedrész buza, nyolc garas, egy morvány53), meg egy lepény.

– Hej én többet adok kendnek, a mért olyan gondos ember volt, mondja el, hogy mit kiván?

– Nem kivánnék én egyebet, mint azt a -131- szemetet, a mi az ajtó megett van egy héttől fogva.

– Mit ér kend azzal? nem veszi kend annak semmi hasznát.

– Adja oda neki hékám – megszólal a komasszony – lássa ilyen hűséges emberre még soha sem akadtunk, megérdemli ő azt a rosz szemetet.

Az ördög egyet gondol. No komám nem bánom, ha elviszi is kend. Erre felszedték a szemetet egy szálig, ugy hogy három zsák egészen telesden tele lett vele. Hanem a szegény ember gondolkozóba esik itt: hogy vigyem én ezt haza, hogy vigyem én ezt haza, mondogatja magában.

– Tudja mit – megszólal a kecske – rakja rám mind a hármat, maga pegy üljön a tetejére, hogy le ne hulljon.

Ugy is lett, a szegény ember rárakta mind a hármat, maga is ráült, a kecske keresztbe vitte a zsákokat mint a pilisiek a létrát. A mint elérnek a szegény ember háza elé, megáll a kecske s lefordítja a zsákot a hátáról, a szemetet kitöltötték mind az udvarra, a zsákokkal meg visszakullogott az ördög. A szegény ember meg, hogy im este volt, bezörget az ajtón: „Anyám! anyám! nyissa ki az ajtót, itthon vagyok.“ A zörgésre az ajtót kinyitották:

– Jaj édes kedves gyermekem hát haza kerültél az ördög körme közűl. -132-

– Haza ám nagy sokára.

Ezután, hogyim az álom, ez a gonosz portéka erőt vett rajtok lefeküdtek mind a ketten s elaludtak. Reggel a szegény asszony hamarébb felkelt mint ő, és a mint kitekintett az ajtón majd hanyat esett a nagy fénytől, azt hitte, hogy álmodik. Beszalad, elmondja a fiának, hogy mint áll a dolog és kérdezgeti, hogy kié ez a sok arany?

– Emmink54) az anyám, nem a sági pap-é. Azután elmondta az anyjának az egész historiát; az öreg nagyon megörült a sok fényességnek s ezt mondta rá: „Lásd fiam! jó az ördögnek is néha gyertyát gyujtani.“

Ezután vettek négy ökröt, négy lovat, nagy gazdaságot, s még most is élnek, ha meg nem haltak.

-133-

TALÁLÓSMESÉK.

1.

Fejir házbó’ ződ kisasszony néz ki.

2.

3.

Mi megy át árnyék nékű’ a patakon?

4.

Nekem olyan tehenem vót, hogy maga hányta ki a ganajt maga aló’.

5.

6.

Erdőbe’ erdőbe’ fejetlen kutya ugat.

-134-

7.

Uton megyen, picit les55).

8.

Erdőbe’ erdőbe’ vásznat terigetnek.

9.

10.

11.

12.

Négy ördög egy kalap alatt.

13.

Négy ördög mindé’ kergetyi egymást, mé’ se éri el.

-135-

14.

15.

16.

Nekem olyan mázsárom vót, hogyha átvették (vetették) a házon, nem lehetett összerakni.

17.

18.

19.

20.

21.

22.

23.

Mindé’ mosgyik, mégis fekete.

24.

-137-

25.

26.

27.

28.

29.

-138-

30.

31.

Uton utfélen kisfekete jaj-jaj-jaj!

32.

Erdőbe berdőbe motóllások járnak.

33.

Uton utfélen üstöt borongatnak.

34.

Uton utfélen urfiak ugrálnak.

35.

Kan túr is ás is kocsi után poros is.

36.

Nekem olyan kis lyányom volt, hogy minden házná’ pofon verték.

37.

Ha leteszem is sir, ha felveszem is sir.

38.

Mi áll a vásáron háromlábon?

-139-

39.

40.

41.

42.

43.

44.

Nekem olyan kis tyúkom vót, hogy a főd alá járt tojni.

-140-

45.

46.

JÁTÉKOK.

1.
Angyaljáték.

Ha mind ezekre a felelő el nem neveti magát a kérdező ezt mondja neki: „angyal vagy.“ Ellenkezőleg:. „ördög vagy.“

2.

3.

Ezt körbe fogózva játszák a leányok. -142-

4.
Más darab ugyan ily alkalommal.

5.

E játék a fennebbivel rokon.

6.
A libajáték.

Legelőször is a legények közül egyet megtesznek farkasnak. Aztán a játszó leánykák magok közül -143- egy gazdasszonyt és egy liba pásztort választanak. A gazdasszony most a libákat (a többi leánykákat) át olvassa a libapásztornak, ki nyomban kihajtja őket a gyepre. Később a gazdasszony elkiáltja magát:

Ekkor a pásztor haza kergeti a libákat. Azonban a farkas kiugrik az árokból s egyet kettőt elkap a seregből.

A gazdasszony ezt kérdi otthon:

Ezután addig hajtogatja a libákat legelni, mig a farkas mind elfogdossa öket. -144-

Ekkor a gazdasszony meg a liba pásztor elmennek a farkashoz s ezt kérdezik tőle:

– Nem látott erre egy sereg libát?

– De láttam, arra ment a töviskes uton.

Elindulnak de nemsokára vissza térnek.

– Jaj lelkem – mondja a gazdasszony – nem láttón’62) mink arra semmit, a lábonk meg tele ment töviskvev csak szedje ki!

Mikor ki akarja szedni, jól a kezére vágnak.

Később megint arra mennek s kérdezik:

– Nem látott erre egy sereg libát?

– De láttam arra ment a deszkás uton.

Elmennek arra is de nemsokára vissza térnek.

– Jaj lelkem nem láttón’ mink arra semmit, a lábonk meg tele ment szálkávav csak szedje ki belőle!

Mikor ki akarja szedni jól a kezére vágnak.

Később megint arra mennek s kérdezik:

– Nem látott e erre egy sereg libát?

– De láttam arra ment el a gyémántos uton.

Elmennek de innen is nem sokára vissza térnek.

– Jaj lelkem nem látton’ mink arra se semmit, a lábonk meg csupa vér, mindössze szurkáta a sok gyémánt.

Ekkor a libák elkezdenek gágogni a padláson, mire a gazdasszony ezt kérdi a farkastól:

– Mi zörög a padláson?

– Tennap hoztam egyzsák gyiót azt törik a fiaim.

– Nyissa csak ki!

– Nem lehet, elveszett a kócscsa.

– De mégis kerressük meg!

Megkeresik, felmennek a padlásra, hát látják hogy a liba mind ott van. Ekkor aztán nagy örömmel haza hajtják. -145-

7.
Dinnye játék.

Néhány gyermek összeáll, s az ut közepén zsombékokat csinálnak porból. Magok közül egyet kiválasztanak dinnye pásztornak; ki kevés távolságra e helytől lefekszik s ugy tetteti magát mintha aludnék; a többi aztán csendesen oda lopódzik s a pszeudó dinnyét felkapkodva, a pásztorra ily szavakat kiabál:

Erre a pásztor felugrik, a tolvajokat megkergeti, s a kit elfoghat kegyelem nélkül megzálogolja, ez igy megy mindaddig mig a zálog halomra gyűlik. Következvén a zálog kiváltás, a pásztor kezébe fog egyet s ezt kiáltja:

– Kié ez a zálog?

– Enyim, enyim – kurjangatja a tulajdonos.

– Kit szeretsz? – kérdi a zálogszedő.

– Pannikát.

– Ilyen ágyat vessen neked Pannika!

Ekkor magasra hajítja a kezében lévő tárgyat, s ez igy tart mig a zálogok mind ki nem váltatnak.

8.
Sas játék.

Több gyermekek összeállván, egymás derekát átkarolják, s igy hosszú láncformát képeznek. A legerősebbet sassá s az erejében utána következőt annyjokká teszik. Az anyjok, azután a sereg élére áll, mig a sas vele szemközt foglal álláspontot. A sas most erősen sürög forog s ily szavakat mond:

A játék addig tart mig a sas mind el nem kapdossa a kicsinyeket.

9.

Midőn héja közelít a faluhoz, a palóc gyermek következő verset kiabál mint egy üdvözletére:

10.

Ha az ég elborul, a gyermekek következő versecskével csalogatják ki a napfényt:

-147-

11.

A gyermek kis fekete pettyes veres bogárkát vesz kezére, s ezt dalolja neki:

12.
Karácsony esti köszöntő,

melyet a leányok ablak alatt énekelve mondanak:

13.

Farsang utolsó napján nem csak a gyermekek, de az éltesebbek is nagy fanyársakkal járnak sorba minden házat, ezen üdvözlő rythmust szavalván, illetőleg énekelvén a háziak tiszteletére:

Felszaladt a macska a padlásra, nekem is hozzanak egy darab szalonnát!

A háziak most egy darab szalonnát adnak át a fersangolónak, melyet az megköszönve nyársára szúr s tovább lépdel.

-149-

Javítandók.

19. lap. 8, 9, 13, 18. sorban a „ho’nap“ mindenütt „hónap“-nak olvasandó.

61. „ 3. sor „ma“ = „maj’“.

76. „ fel 15. sor „huszonégy“ = „huszonnégy.“

95. „ fel. 7. sor „ráüt“ = „ráű’t“

101. „ alólr. 4. sor „hogy im“ = „hogyim“.

117. „ alólr 1. sor „megyünk“ = „menjünk.“