The Project Gutenberg eBook of Petőfi Sándor összes költeményei

This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

Title: Petőfi Sándor összes költeményei

Author: Sándor Petőfi

Release date: November 28, 2012 [eBook #41504]

Language: Hungarian

Credits: E-text prepared by Albert László from page images generously made available by Internet Archive/Canadian Libraries (http://archive.org/details/toronto)

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PETŐFI SÁNDOR ÖSSZES KÖLTEMÉNYEI ***

 

E-text prepared by Albert László
from page images generously made available by
Internet Archive/Canadian Libraries
(http://archive.org/details/toronto)

 

Megjegyzés: Az eredeti képek elérhetők innen: http://archive.org/details/sszeskltmn00petf
Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam

 


 


-2-


PETŐFI SÁNDOR
ÖSSZES
KÖLTEMÉNYEI.

 

HAZAI MŰVÉSZEK RAJZAIVAL DÍSZÍTETT
NEGYEDIK NÉPIES KIADÁS

 

A KÖLTŐ ARCZKÉPÉVEL

 

 

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-TÁRSULAT KIADÁSA


Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem,
Szerelmemért feláldozom
Az életet,
Szabadságért feláldozom
Szerelmemet.

10588. – Budapest. Az Athenaeum r. t. könyvnyomdája.


-5-

ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEK.
(1844–1848.)

* * *

1844.

* *

JÁNOS VITÉZ.

I.
Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
Fölösleges dolog, sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgy is nagy melege vagyon.
Szerelem tüze ég fiatal szivében,
Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.
Faluvégen nyája mig szerte legelész,
Ő addig subáján a fűben heverész.
Tenger virág nyílik tarkán körülötte,
De ő a virágra szemét nem vetette;
Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
Bámuló szemei oda tapadtanak.
De nem ám a patak csillámló habjára,
Hanem a patakban egy szőke kis lyányra,
A szőke kis lyánynak karcsu termetére,
Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.
Kis leány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’;
Kilátszik a vizből két szép térdecskéje
Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.
Mert a pázsit fölött heverésző juhász
Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?
Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.
»Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!«
Kukoricza Jancsi igy szólott hozzája:
»Pillants ide, hiszen ezen a világon
Csak te vagy én nekem minden mulatságom.
Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
Gyere ki a vizből, hadd öleljelek meg;
Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
Rá csókolom lelkem piros ajakadra.«
»Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék,
Ha a mosással oly igen nem sietnék;
Sietek, mert máskép velem roszul bánnak,
Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.«
Ezeket mondotta szőke szép Iluska,
S a ruhákat egyre nagy serényen mosta.
De a juhászbojtár fölkel subájáról,
Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:
»Gyere ki, galambom! gyere ki, gerliczém!
A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.«
Kicsalta a leányt édes beszédével,
Átfogta derekát mind a két kezével,
Megcsókolta száját nem egyszer, sem százszor,
Ki mindeneket tud, az tudja csak, hányszor.
II.
Az idő akközben haladott sietve,
A patak habjain piroslott az este.
Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája:
Hol marad, hol lehet oly soká leánya?
A rosz vén mostoha ekkép gondolkodott;
Követték ezek a szók a gondolatot:
(S nem mondhatni, hogy jó kedvvel ejtette ki),
»Megnézem, mit csinál; ha henyél: jaj neki!«
Jaj neked, Iluska, szegény árva kis lyány!
Hátad mögött van már a dühös boszorkány;
Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul,
S ily módon riaszt föl szerelem álmábul:
»Becstelen teremtés! gyalázatos pára!
Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára?
Lopod a napot, és istentelenkedel…
Nézze meg az ember… hogy tüstént vigyen el« –
-6-
»Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk?
Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk.
Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani,
Hogy kihullanak még meglevő fogai.«
Reszkető kedvese védelmezésére
Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője;
Azután haragos szemmel fenyegetve
Az elmondottakhoz e szavakat tette:
»Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát,
Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát.
Ugy is töri magát, dolgozik eleget,
És még sem kap száraz kenyérnél egyebet.
Most eredj, Iluskám. Megvan még a nyelved,
Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. –
S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál,
Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál.«
Kukoricza Jancsi fölkapta subáját,
S sebes lépésekkel ment keresni nyáját,
Nagy megszeppenéssel most vette csak észre,
Hogy imitt-amott van egy-kettő belőle.
III.
A nap akkor már a földet érintette,
Mikor Jancsi a nyájt félig összeszedte;
Nem tudja, hol lehet annak másik fele:
Tolvaj-e vagy farkas, a mi elment vele?
Akárhová lett az, csakhogy már oda van;
Búsulás, keresés, minden haszontalan.
Most hát mihez fogjon? neki szánva magát
Haza felé hajtja a megmaradt falkát.
»Majd lesz neked, Jancsi… no hiszen lesz neked!«
Szomorún kullogva gondolta ezeket,
»Gazd’ uramnak ugy is rosz a csillagzatja,
Hát még… de legyen meg isten akaratja.«
-7-
Ezt gondolta, többet nem is gondolhatott;
Mert ekkor a nyájjal elérte a kaput.
Kapu előtt állt az indulatos gazda,
Szokás szerint a nyájt olvasni akarta.
»Soh’se olvassa biz azt kelmed gazd’ uram!
Mi tagadás benne? igen nagy híja van;
Szánom, bánom, de már nem tehetek róla.«
Kukoricza Jancsi e szavakat szólta.
Gazdája meg ezt a feleletet adta,
S megkapta bajszát, és egyet pödrött rajta:
»Ne bolondozz, Jancsi, a tréfát nem értem;
A míg jól van dolgod, föl ne gerjeszd mérgem.«
Kisült, hogy koránsem tréfaság a beszéd,
Jancsi gazdájának majd elvette eszét;
Jancsi gazdája bőg, mint a ki megbőszül:
»Vasvillát! vasvillát!… hadd szúrjam keresztül.
Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!
Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…
Ezért tartottalak? ezért etettelek?
Soha se kerüld ki a hóhérkötelet.
Elpusztulj előlem, többé ne lássalak!«
Jancsi gazdájából így dőltek a szavak;
Fölkapott hirtelen egy petrenczés rudat,
A petrenczés ruddal Jancsi után szaladt.
Kukoricza Jancsi elfutott előle,
De koránsem azért, mintha talán félne,
Markos gyerek volt ő, husz legényen kitett,
Noha nem érte meg még huszszor a telet.
Csak azért futott, mert világosan látta,
Hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája,
S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje?
Ki félig apja volt, ki őt fölnevelte.
Futott, mig a szuszból gazdája kifogyott;
Azután ballagott, megállt, meg ballagott
Jobbra is, balra is s mind evvel mit akar?
Nem tudta, mert nagy volt fejében a zavar.
IV.
Mikorra a patak vize tükörré lett,
Melybe ezer csillag ragyogása nézett:
Jancsi Iluskáék kertje alatt vala;
Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda.
Megállt, elővette kedves furulyáját,
Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját;
A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort,
Tán a szánakozó csillagok könnye volt.
Iluska már alutt. A pitvar eleje
Volt nyár idejében rendes fekvőhelye,
Fekvőhelyéről a jól ismert nótára
Fölkelt, lesietett Jancsi látására.
Jancsinak látása nem esett kedvére,
Mert megijedt tőle, s ily szót csalt nyelvére:
»Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány,
Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?«
»Hejh, Iluskám! hogy ne volnék én halovány,
Mikor szép orczádat utószor látom tán…«
»Jancsikám, látásod ugy is megrémített;
Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!«
»Utószor látlak én, szivem szép tavasza!
Utószor szólt itten furulyám panasza;
Utószor ölellek, utószor csókollak,
Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!«
Most a boldogtalan mindent elbeszéle,
Rá borúlt zokogó kedvese keblére,
Rá borúlt, ölelte, de képpel elfordult:
Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult.
»Most hát, szép Iluskám! most hát, édes rózsám!
Az isten áldjon meg, gondolj néha reám.
Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve,
Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe.«
»Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell!
A jó isten legyen minden lépéseddel.
Ha látsz tört virágot útközépre vetve,
Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.«
Elváltak egymástól, mint ágtól a levél;
Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél.
Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal,
Jancsi letörölte inge bő ujjával.
Indult, nem nézte egy szemmel sem, hol az ut?
Neki úgy is mindegy volt, akárhova jut.
Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette,
Kolompolt a gulya… ő észre sem vette.
A falu messzire volt már háta megett,
Nem látta lobogni a pásztortüzeket;
Mikor utójára megállt s visszanézett,
A torony bámult rá, mint sötét kisértet.
-8-
Ha ekkor mellette lett volna valaki,
Hallotta volna őt nagyot sohajtani;
A levegőeget daruk hasították,
Magasan röpűltek, azok sem hallották.
Ballagott, ballagott a halk éjszakában,
Csak nehéz subája suhogott nyakában;
Ő ugyan subáját gondolta nehéznek,
Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek.
V.
Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte,
A puszta, mint tenger, fekütt körülötte;
A nap fölkeltétől a nap enyésztéig
Egyenes rónaság nyujtózkodott végig.
Nem volt virág, nem volt fa, nem volt bokor ott,
A harmat apró gyér fűveken csillogott;
Oldalvást a napnak első sugarára
Fölpiroslott egy tó; környékezte káka.
A tónak szélénél a káka közepett
Egy hosszú nyakú gém eledelt keresett,
És a tó közepén gyors halászmadarak
Hosszu szárnyaikkal le s föl szállongtanak.
Jancsi csak ballagott sötét árnyékával
S elméjének sötét gondolkozásával;
Az egész pusztában széjjelsütött a nap,
De az ő szivében éjek éje maradt.
Mikor a nap elért az ég tetejére,
Eszébe jutott, hogy falatozni kéne,
Tennap ilyen tájban evett utójára,
Meg alig is birta már lankadó lába.
Letelepűlt, elővette tarisznyáját,
Megette maradék kevés szalonnáját.
Nézte őt a kék ég, a fényes nap… alább
Ragyogó szemével a tündér délibáb.
A kis ebéd neki jó izűen esett,
Megszomjazott rá, a tóhoz közeledett,
Kalapjának bele mártá karimáját,
Ekkép enyhitette égő szomjuságát.
A tónak partjáról nem távozott messze:
Az álom szemének pilláját ellepte;
Vakandokturásra bocsátotta fejét,
Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét.
Az álom őt oda vitte, a honnan jött,
Iluskája pihent hű karjai között,
Mikor a kis leányt csókolni akarta,
Hatalmas mennydörgés álmát elzavarta.
Szétnézett a puszta hosszában, széltében;
Nagy égi háború volt keletkezőben.
Oly hamar támadott az égi háború,
Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú.
A világ sötétbe öltözködött vala,
Szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila;
Végtére megnyílt a felhők csatornája,
S a tó vize sűrű buborékot hánya.
Jó hosszú botjára Jancsi támaszkodott,
Lekonyította a karimás kalapot,
Nagy szőrű subáját meg kifordította,
Úgy tekintett bele a vad zivatarba.
De a vihar a mi hamar keletkezett,
Oly hamar is hagyta el megint az eget.
Megindult a felhő könnyü szélnek szárnyán,
Ragyogott keleten a tarka szivárvány.
Subájáról Jancsi lerázta a vizet,
Miután lerázta, ujra utnak eredt.
Mikor a nap leszállt pihenni ágyába,
Kukoricza Jancsit még vitte két lába.
Vitte őt két lába erdő közepébe,
Sűrű zöld erdőnek sötét közepébe,
Ott őt köszöntötte holló károgása,
Mely épen egy esett vadnak szemét ásta.
Sem erdő, sem holló őt nem háborgatván,
Kukoricza Jancsi ment a maga utján;
Erdő közepében sötét ösvényére
Leküldte világát a hold sárga fénye.
VI.
Az idő járása éjfél lehetett már,
Mikor szemébe tünt egy pislogó sugár.
Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény
Ablakból világít az erdő legmélyén.
Jancsi e látványra ekkép okoskodék:
»Ez a világ aligha csárdában nem ég;
Bizonyára úgy lesz – hál’ a jó Istennek!
Bemegyek az éjre, benne megpihenek.«
-9-
Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda,
Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája.
Nem állott üresen a ház, a zsiványok
Mind a tizenketten odabenn valának.
Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok…
Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog;
De az én Jancsimnak helyén állt a szíve,
Azért is közéjök nagy bátran belépe.
»Adjon az úristen szerencsés jó estét!«
Mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést;
Erre a zsiványok fegyverhez kapának,
Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok:
»Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te?
Hogy lábadat mered tenni e küszöbre.
Vannak-e szüleid? van-e feleséged?
Akármid van, nem fog többé látni téged.«
Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben
E szókra, sem nem lett haloványabb színben;
A zsiványkapitány fenyegetésire
Meg nem ijedt hangon ily módon felele:
»A kinek életét van miért félteni,
Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi.
Nekem nem kedves az élet, hát közétek,
Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek.
Azért, ha úgy tetszik, hagyjatok életben,
Hagyjatok ez éjjel itten megpihennem;
Ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon,
Hitvány életemet védeni nem fogom.«
Ezt mondta, nyugottan a jövendőt várva,
A tizenkét zsivány csodálkozására.
A kapitány ilyen szókat váltott véle:
»Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle;
-10-
Te derék legény vagy, azt a bátor szented!
Téged az isten is zsiványnak teremtett.
Éltedet megveted, a halált nem féled…
Te kellesz mi nekünk… kezet csapunk véled.
Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa,
E derék tréfának díja gazdag préda.
Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?…
Nos hát elfogadod a czimboraságot?«
Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében,
S tettetett jó kedvvel szólt ilyeténképen:
»Czimborátok vagyok, itt a kezem rája!
Rút életemnek ez a legszebb órája.«
»No, hogy még szebb legyen«, felelt a kapitány,
»Lássunk embereim, az áldomás után;
Papok pinczéjéből van jó borunk elég,
Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!«
S a kancsók mélységes fenekére néztek,
S lett eltemetése fejökben az észnek;
Maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott,
Kinálgatták, de ő aprókat kortyantott.
Álmot hozott a bor latrok pillájára…
Jancsinak sem kellett több, ő csak ezt várta.
Mikor a zsiványok jobbra-balra dőltek,
Jancsi a beszédet ilyformán kezdé meg:
»Jó éjszakát!… nem kelt föl titeket sem más,
Majd csak az itéletnapi trombitálás!
Élete gyertyáját soknak eloltátok,
Küldök én örökös éjszakát reátok.
»Most a kincses kádhoz! megtöltöm tarisznyám,
Haza viszem neked, szerelmes Iluskám!
Czudar mostohádnak nem lészsz többé rabja,
Feleségül veszlek… isten is akarja.
»Házat épittetek a falu közepén,
Ékes menyecskének oda vezetlek én;
Ottan éldegélünk mi ketten boldogan,
Mint Ádám és Éva a paradicsomban…
»Istenem teremtőm! mit beszélek én itt?
Zsiványoknak vigyem el átkozott pénzit?
Tán minden darabhoz vérfoltok ragadtak,
S én ilyen kincsekkel legyek boldog, gazdag?
»Hozzájok sem nyúlok… azt én nem tehetem,
Nincs elromolva a lelkiismeretem. –
Édes szép Iluskám, csak viseld terhedet,
Bízd a jó istenre árva életedet!«
Mikor elvégezte Jancsi a beszédet,
Az égő gyertyával a házból kilépett,
Meggyujtá födelét mind a négy szögleten,
Elharapózott a mérges láng sebesen.
Egy láng lett a födél szempillantás alatt,
A láng piros nyelve az ég felé szaladt,
Feketévé vált a tisztakék égi bolt,
Elhaloványodott a teljes fényü hold.
A szokatlan világ a mint elterjedett,
Fölriasztotta a baglyot, bőregeret;
Kiterjesztett szárnyok sebes suhogása
A falombozatok nyugalmát fölrázta.
A föltámadó nap legelső sugára
Lesütött a háznak füstölgő romjára,
Pusztult ablakán át benézett a házba,
Ott a haramjáknak csontvázait látta.
VII.
Jancsi már hetedhét országon túl jára,
Nem is igen gondolt a zsiványtanyára;
Egyszerre valami csillámlott előtte,
Hát sugarát a nap fegyverekre lőtte.
Katonák jövének, gyönyörű huszárok,
A nap fénye ezek fegyverén csillámlott;
Alattok a lovak tomboltak, prüsszögtek,
Kényesen rázták szép sörényes fejöket:
Mikor őket Jancsi közeledni látta,
Alig fért meg szíve a baloldalába’,
Mert igy gondolkodott: »Ha befogadnának,
Be örömest mennék én is katonának!«
A mint a katonák közelébe értek,
Ily szavát hallotta Jancsi a vezérnek:
»Vigyázz, földi! bizony rá lépsz a fejedre…
Mi ördögért vagy úgy a búnak eredve?«
Jancsi pedig szólott fohászkodva nagyot:
»Én a kerek világ bujdosója vagyok;
Ha kegyelmetekkel egy sorban lehetnék,
A ragyogó nappal farkasszemet néznék.«
Szólt megint a vezér: »Jól meggondold, földi,
Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni.
Rá rontott a török a franczia népre;
Francziáknak megyünk mi segedelmére.«
-11-
»Hát hisz akkor én meg még jobban szeretném,
Ha magamat lóra, nyeregbe vethetném;
Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú –
Nagyon kivánt dolog nekem a háború.
Igaz, hogy eddig csak szamarat ismértem,
Mivelhogy juhászság volt a mesterségem.
De magyar vagyok, s a magyar lóra termett,
Magyarnak teremt az isten lovat, nyerget.«
Sokat mondott Jancsi megeredt nyelvével,
De még többet mondott sugárzó szemével;
Nagyon természetes hát, hogy a vezérnek
Megtetszett, és be is vette közlegénynek.
Czifra beszéd kéne azt elősorolni,
A vörös nadrágban mit érezett Jancsi,
Mit érezett, mikor a mentét fölkapta,
S villogó kardját a napnak megmutatta.
Csillagokat rúgott szilaj paripája,
Mikor Jancsi magát fölvetette rája,
De ő keményen űlt rajta, mint a czövek,
A földindulás sem rázhatta volna meg.
Bámulói lettek katonapajtási,
Nem győzték szépségét, erejét csodálni,
És a merre mentek, s beszállásozának,
Induláskor gyakran sírtak a leányok.
Lyányokra nézve a mi Jancsit illeti,
Egyetlen egy leány sem tetszett ő neki,
Az igaz, hogy, noha sok földet bejára,
Sehol sem akadt ő Iluska párjára.
VIII.
Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt,
Tatárországnak már elérte közepét;
De itten reája nagy veszedelem várt:
Látott érkezni sok kutyafejű tatárt.
Kutyafejű tatár népek fejedelme
A magyar sereget ekkép idvezelte:
»Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk?
Tudjátok-e, hogy mi emberhussal élünk?«
Nagy volt ijedsége szegény magyaroknak,
Minthogy a tatárok ezerannyin voltak;
Jó, hogy akkor azon a vidéken jára
Szerecsenországnak jószivű királya.
Ez a magyaroknak mingyárt pártját fogta,
Mert Magyarországot egyszer beutazta,
S ekkor Magyarország jámbor lelkü népe
Igen becsületes módon bánt ő véle.
El sem feledte ezt a szerecsen király,
Azért a magyarok védelmére kiáll,
S a tatár császárral, kivel jó barát volt,
Kiengesztelésűl ily szavakat váltott:
»Kedves jó barátom, ne bántsd e sereget,
Legkisebbet sem fog ez ártani neked,
Igen jól ismerem én a magyar népet,
Kedvemért bocsásd át országodon őket.«
»A kedvedért, pajtás, hát már csak megteszem.«
Szólt kibékülve a tatár fejedelem;
De még meg is írta az úti levelet,
Hogy senki se bántsa a magyar sereget.
Az igaz, hogy nem is lett semmi bántása,
De mégis örűlt, hogy elért a határra,
Hogy ne örűlt volna? ez a szegény vidék
Egyebet se’ terem: medvehúst meg fügét.
IX.
Tatárország hegyes-völgyes tartománya
Messziről nézett a seregnek utána,
Mert jól bent vala már nagy Taljánországban,
Rozmarínfa-erdők sötét árnyékában.
Itt semmi különös nem történt népünkkel.
Csak hogy küzködnie kellett a hideggel,
Mert Taljánországban örökös tél vagyon;
Mentek katonáink csupa havon, fagyon.
No de a magyarság erős természete,
Bármi nagy hideg volt, megbirkozott vele;
Aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat,
Leszálltak s hátokra vették a lovokat.
X.
Ekképen jutottak át Lengyelországba,
Lengyelek földéről pedig Indiába;
Francziaország és India határos,
De köztük az út nem nagyon mulatságos.
India közepén még csak dombok vannak,
De aztán a dombok mindig magasabbak,
S mikor a két ország határát elérik,
Már akkor a hegyek fölnyúlnak az égig.
-12-
Tudni való, hogy itt a sereg izzadott,
Le is hányt magáról dolmányt, nyakravalót…
Hogy ne az istenért? a nap fejök felett
Valami egy órajárásra lehetett.
Enni nem ettek mást, mint levegőeget;
Ez olyan sürü ott, hogy harapni lehet.
Hanem még italhoz is furcsán jutottak:
Ha szomjaztak, vizet felhőből facsartak.
Elérték végtére tetejét a hegynek;
Itt már oly meleg volt, hogy csak éjjel mentek.
Lassacskán mehettek; nagy akadály volt ott:
Hát a csillagokban a ló meg-megbotlott.
A mint ballagtak a csillagok közepett,
Kukoricza Jancsi ekkép elmélkedett:
»Azt mondják, a hányszor egy csillag leszalad,
A földön egy ember élete megszakad.
Ezer a szerencséd, te gonosz mostoha,
Hogy nem tudom, melyik kinek a csillaga;
Nem kínzanád tovább az én galambomat –
Mert lehajítanám mostan csillagodat.«
Eztán nem sokára lejtősen haladtak,
Alacsonyodtak már a hegyek alattok,
A szörnyű forróság szinte szűnni kezdett,
Mentül beljebb érték a franczia földet.
XI.
A francziák földje gyönyörü tartomány,
Egész paradicsom, egész kis Kanaán,
Azért is vásott rá a törökök foga,
Pusztitó szándékkal azért törtek oda.
Mikor a magyarság beért az országba,
A törökök ott már raboltak javába;
Kirabolták a sok gazdag templom kincsét,
És üresen hagytak minden boros pinczét.
Látni lehetett sok égő város lángját,
Kivel szemközt jöttek, azt kardjokra hányták,
Magát a királyt is kiűzték várából,
S megfosztották kedves egyetlen lyányától.
Igy találta népünk a franczia királyt,
Széles országában föl s le bujdosva járt;
A mint őt meglátták a magyar huszárok,
Sorsán szánakozó könnyet hullatának.
A bujdosó király ily szókat hallatott:
»Ugy-e, barátim, hogy keserves állapot?
Kincsem vetélkedett Dárius kincsével,
S most küszködnöm kell a legnagyobb inséggel.«
A vezér azt mondá vigasztalására:
»Ne busúlj, francziák fölséges királya!
Megtánczoltatjuk mi ezt a gonosz népet,
Ki ily méltatlanul mert bánni te véled.
Ez éjjelen által kipihenjük magunk,
Mert hosszu volt az út, kissé elfáradtunk;
De holnap azután, mihelyt fölkel a nap,
Visszafoglaljuk mi vesztett országodat.«
»Hát szegény leányom, hát édes leányom?«
Jajdult föl a király, »őtet hol találom?
Elrabolta tőlem törökök vezére…
A ki visszahozza, számolhat kezére.«
Nagy buzditás volt ez a magyar seregnek;
Minden ember szivét reménység szállta meg.
Ez volt mindenkinek fejében föltéve:
»Vagy visszakerítem, vagy meghalok érte.«
Kukoricza Jancsi tán egymaga volt csak
Meg nem hallója az elmondott dolognak;
Jancsinak az esze más egyeben jára:
Visszaemlékezett szép Iluskájára.
XII.
Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt,
De nem lát és nem hall olyat minden reggel,
Mint a milyet hallott, mint a milyet látott
Mingyárt, mihelyest a föld szélére hágott.
Megszólalt a sereg harsány trombitája,
Minden legény talpon termett szózatára;
Jól kiköszörülték aczél szablyáikat,
Azután nyergelték gyorsan a lovakat.
A király erőnek erejével rajt volt,
Hogy ő is elmegy, s a többiekkel harczol;
Hanem a huszárok bölcs eszű vezére
A királyhoz ilyen tanácsot intéze:
»Nem, kegyelmes király! csak maradj te hátra,
A te karjaid már gyöngék a csatára;
Tudom, meghagyta az idő bátorságod,
De mi haszna? hogyha erőd vele szállott.
-13-
Bízd az isten után mi reánk ügyedet;
Fogadást teszünk, hogy mire a nap lemegy,
Országodból tova űzzük ellenséged,
S elfoglalhatd ujra a királyi széket.«
Erre a magyarság lóra kerekedett,
S keresni indult a rabló törököket;
Nem soká kereste, mingyárt rájok akadt,
És egy követ által izent nekik hadat.
Visszajött a követ, harsog a trombita,
Rémséges zugással kezdődik a csata;
Aczélok csengése, torkok kurjantása
Volt a magyaroknál harczi jel adása.
A sarkantyút vágták lovak oldalába,
Dobogott a földön lovak patkós lába,
Vagy talán a földnek dobbant meg a szive,
E vészt jövendölő zajra megijedve.
Törökök vezére hét lófarkú basa,
Öt akós hordónak elég volna hasa;
A sok boritaltól piroslik az orra,
Azt hinné az ember, hogy érett uborka.
A török csapatnak nagy hasu vezére
Rendbe szedte népét a harcznak jelére;
A rendbeszedett nép ugyan csak megállott,
A mint megrohanták a magyar huszárok.
De nem volt gyerekség ez a megrohanás,
Lett is nem sokára szörnyü rendzavarás:
Izzadott a török véres verítéket,
Tőle a zöld mező vörös tengerré lett.
Hejh csinálom-adta! meleg egy nap volt ez,
Hegygyé emelkedett már a török holttest.
De a basa még él mennykő nagy hasával,
S Kukoricza Jancsit czélozza vasával.
-14-
Kukoricza Jancsi nem veszi tréfának,
S ily szóval megy neki a török basának:
»Atyafi! te úgy is sok vagy egy legénynek:
Megállj, én majd kettőt csinálok belőled.«
S akként cselekedett, a mint megfogadta,
Szegény török basát ketté hasította,
Jobbra-balra hullott izzadó lováról,
Igy múlt ki ő kelme ebből a világból.
Mikor ezt látta a gyáva török sereg,
Ucczu! hátat fordít és futásnak ered,
Futott, futott s talán mostanság is futna,
Hogyha a huszárok el nem érték volna.
De bezeg elérték, le is kaszabolták;
Hullottak a fejek előttök, mint a mák.
Egyetlen egy nyargal még ló halálába,
Ennek Kukoricza Jancsi ment nyomába.
Hát a török basa fia vágtatott ott,
Ölében valami fehérféle látszott.
A fehérség volt a franczia királylyány;
Nem tudott magáról semmit, elájulván.
Soká nyargalt Jancsi, a mig utolérte,
»Megállj, a hitedet!« kiálta feléje.
»Állj meg, vagy testeden mingyárt nyitok kaput,
Melyen által hitvány lelked pokolba fut.«
De a basa fia meg nem állott volna,
Ha a ló alatta össze nem omolna,
Összeomlott, ki is fujta ott páráját.
Basa fia ilyen szóra nyitá száját:
»Kegyelem, kegyelem, nemes lelkű vitéz!
Ha semmi másra nem: ifjuságomra nézz;
Ifjú vagyok még, az életet szeretem…
Vedd el mindenemet, csak hagyd meg életem!«
»Tartsd meg mindenedet, gyáva élhetetlen!
Kezem által halni vagy te érdemetlen.
Hordd el magad innen, vidd hirűl hazádnak,
Haramja fiai hogy és mikép jártak.«
Leszállott lováról, királylyányhoz lépe,
És bele tekintett gyönyörű szemébe,
Melyet a királylyány épen most nyita ki,
Mialatt ily szókat mondának ajaki:
»Kedves szabadítóm! nem kérdezem, ki vagy?
Csak annyit mondok, hogy hálám irántad nagy.
Háladatosságból én mindent megteszek,
Hogyha kedved tartja, feleséged leszek.«
Jancsi ereiben nem folyt viz vér helyett,
Szívében hatalmas tusa keletkezett;
De lecsillapítá szíve nagy tusáját,
Emlékezetébe hozván Iluskáját.
Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz:
»Menjünk, rózsám, elébb az édes atyádhoz,
Ott majd közelebbről vizsgáljuk a dolgot.«
S ló előtt a lyánynyal lassacskán ballagott.
XIII.
Kukoricza Jancsi meg a királyleány
Csatahelyre értek a nap alkonyatán.
A leáldozó nap utósó sugára
Vörös szemmel nézett a siralmas tájra.
Nem látott egyebet, csak a véres halált,
S hollósereget, mely a halottakra szállt;
Nem igen telt benne nagy gyönyörüsége,
Le is ereszkedett tenger mélységébe.
A csatahely mellett volt egy jókora tó,
Tiszta szőke vizet magába foglaló.
De piros volt az most, mert a magyar sereg
Török vértől magát vizében mosta meg.
Miután megmosdott az egész legénység,
A franczia királyt várába kisérték;
A csatamezőtől az nem messzire állt…
Ide kisérték hát a franczia királyt.
Alighogy bevonult a várba a sereg,
Kukoricza Jancsi szinte megérkezett.
Olyan volt mellette az ékes királylyány,
Mint felhő mellett a tündöklő szivárvány.
Hogy az öreg király leányát meglátta,
Reszkető örömmel borult a nyakába,
S csak azután mondta a következőket,
Mikor a lyány ajkán tőle sok csók égett:
»Most már örömemnek nincsen semmi híja
Szaladjon valaki, s a szakácsot híja,
Készítsen a mi jó, mindent vacsorára,
Az én győzedelmes vitézim számára.«
»Király uram! nem kell híni a szakácsot«,
A király mellett egy hang ekkép rikácsolt,
»Elkészítettem már mindent hamarjában,
Föl is van tálalva a szomszéd szobában.«
-15-
A szakács szavai kedvesen hangzottak
Füleiben a jó magyar huszároknak;
Nem igen sokáig hivatták magokat,
Körülülték a megterhelt asztalokat.
A mily kegyetlenül bántak a törökkel,
Csak ugy bántak ők most a jó ételekkel;
Nem is csoda biz az, mert megéhezének
A nagy öldöklésben a derék vitézek.
Járta már a kancsó isten igazába,
Ekkor a királynak ily szó jött szájába:
»Figyelmezzetek rám, ti nemes vitézek,
Mert nagy fontosságu, a mit majd beszélek.«
S a magyar huszárok mind figyelmezének,
Fölfogni értelmét király beszédének.
A ki egyet ivott, azután köhhentett,
S végre ily szavakkal törte meg a csendet:
-16-
»Mindenek előtt is mondd meg a nevedet,
Bátor vitéz, a ki lyányom megmentetted.«
»Kukoricza Jancsi becsületes nevem;
Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.«
Kukoricza Jancsi ekképen felele,
Azután a király ily szót váltott vele:
»Én a te nevedet másnak keresztelem,
Mától fogva neved János vitéz legyen.
Derék János vitéz, halld meg beszédemet:
Minthogy megmentetted kedves gyermekemet,
Vedd el feleségül, legyen ő a tied,
És vele foglald el királyi székemet.
A királyi széken én sokáig ültem,
Rajta megvénültem, rajta megőszültem.
Nehezek nekem már a királyi gondok,
Annakokáért én azokról lemondok.
Homlokodra teszem a fényes koronát,
Fényes koronámért nem is kivánok mást,
Csak hogy e várban egy szobát rendelj nékem,
Melyben hátralevő napjaimat éljem.«
A király szavai ím ezek valának,
Nagy csodálkozással hallák a huszárok.
János vitéz pedig e szives beszédet
Alázatos hangon ekkép köszöné meg:
»Köszönöm szépen a kelmed jó ’karatját,
A mely reám nézve nem érdemlett jóság;
Egyszersmind azt is ki kell nyilatkoztatnom,
Hogy én e jóságot el nem fogadhatom.
Hosszu históriát kéne elbeszélnem,
Miért e jósággal lehetetlen élnem;
De attól tartok, hogy megunnák kelmetek;
S én másnak terhére lenni nem szeretek.«
»De csak beszélj, fiam, meghallgatjuk biz azt;
Hiábavalóság, a mi téged aggaszt.«
Igy biztatta őt a jó franczia király,
S János vitéz beszélt, a mint itt írva áll:
XIV.
»Hogy is kezdjem csak hát?… Mindennek előtte
Hogyan tettem szert a Kukoricza névre?
Kukoricza között találtak engemet,
Ugy ruházták rám a Kukoricza nevet.
Egy gazdaember jó lelkü felesége
– A mint ő nekem ezt sokszor elmesélte –
Egyszer kinézett a kukoriczaföldre,
S ott egy barázdában lelt engem heverve.
Szörnyen sikítottam, sorsomat megszánta,
Nem hagyott a földön, felvett a karjára,
És haza felé ezt gondolta mentiben:
»Fölnevelem szegényt, hisz ugy sincs gyermekem.«
Hanem volt ám neki haragos vad férje,
A kinek én sehogy sem voltam ínyére,
Hej, a mikor engem az otthon meglátott,
Ugyancsak járták a czifra káromlások.
Engesztelte a jó asszony ily szavakkal:
»Hagyjon kend föl, apjok, azzal a haraggal;
Hiszen ott kinn csak nem hagyhattam vesztére,
Tarthatnék-e számot isten kegyelmére?
Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan:
Kendnek gazdasága, ökre és juha van;
Ha felcsuporodik a kis istenadta,
Nem kell kendnek bérest, juhászt fogadnia.«
Valahogy, valahogy csakugyan engedett;
De azért rám soha jó szemet nem vetett.
Hogyha nem ment dolgom a maga rendiben,
Meg-meghusángolt ő amugy istenesen.
Munka s ütleg között ekkép nevelkedtem,
Részesültem nagyon kevés örömökben;
Az egész örömem csak annyiból állott,
Hogy a faluban egy szép kis szőke lyány volt.
Ennek édes anyja jókor a síré lett,
Édes apja pedig vett más feleséget;
Hanem az apja is elhalt nemsokára,
Igy jutott egyedűl mostoha anyjára.
Ez a kis leányzó volt az én örömem,
Az egyetlen rózsa tüskés életemen.
Be tudtam is őtet szeretni, csodálni!
Ugy hítak minket, hogy: a falu árvái.
Már gyerek koromban hogyha őt láthattam,
Egy turós lepényért látását nem adtam;
Örültem is, mikor a vasárnap eljött,
És vele játszhattam a gyerekek között.
Hát mikor még aztán sihederré lettem,
S izegni-mozogni elkezdett a szivem!
Csak úgy is voltam ám, mikor megcsókoltam,
Hogy a világ összedőlhetett miattam.
-17-
Sokszor megbántotta gonosz mostohája…
Isten neki soha azt meg ne bocsássa!
És ki tudja, még mit el nem követ rajta,
Ha fenyegetésem zabolán nem tartja.
Magamnak is ugyan kutyául lett dolga,
Bele fektettük a jó asszonyt a sírba,
A ki engem talált, és a ki, mondhatom,
Mint tulajdon anyám, ugy viselte gondom.
Kemény az én szivem, teljes életemben
Nem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem,
De nevelő anyám sírjának halmára
Hullottak könnyeim zápornak módjára.
Iluska is, az a szép kis szőke leány,
Nem tettetett bútól fakadt sírva halmán;
Hogy ne? az istenben boldogúlt jó lélek
Kedvezett, a miben lehetett, szegénynek.
Nem egyszer mondta, hogy: »várakozzatok csak!
Én még benneteket összeházasítlak;
Olyan pár válik is ám ti belőletek,
Hogy még!… várjatok csak, várjatok, gyerekek!«
Hát hiszen vártunk is egyre keservesen;
Meg is tette volna, hiszem az egy istent
(Mert szavának állott ő minden időbe’),
Ha le nem szállt volna a föld mélységébe.
Azután, hát aztán, hogy meghalálozott,
A mi reménységünk végkép megszakadott:
Mindazonáltal a reménytelenségbe’
Ugy szerettük egymást, mint annakelőtte.
De az úristennek más volt akaratja,
Szívünknek ezt a bús örömet sem hagyta.
Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám,
Annak következtén elcsapott a gazdám.
Búcsut mondtam az én édes Iluskámnak,
Keserű érzéssel mentem a világnak.
Bujdosva jártam a világot széltére,
Mígnem katonának csaptam föl végtére.
Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak,
Hogy ne adja szivét soha senki másnak,
Ő sem mondta nekem, hogy hűséges legyek –
Tudtuk, hogy hűségünk ugy sem szegjük mi meg.
Azért, szép királylyány, ne tarts reám számot;
Mert ha nem birhatom kedves Iluskámat:
Nem is fogok birni senkit e világon,
Ha elfelejtkezik is rólam halálom.«
XV.
János vitéz ekkép végzé történetét,
Nem hagyta hidegen a hallgatók szivét;
A királylyány arczát mosta könnyhullatás,
Melynek kútfeje volt bánat s szánakozás.
A király e szókat intézte hozzája:
»Nem erőtetlek hát, fiam, házasságra;
Hanem a mit nyujtok hálámnak fejében,
Elfogadását nem tagadod meg tőlem.«
Erre kinyitotta kincstárát a király;
Parancsolatjára egy legény előáll,
S aranynyal tölti meg a legnagyobb zsákot,
János ennyi kincset még csak nem is látott.
»Nos hát, János vitéz, lyányom megmentője«,
Beszélt a király, »ez legyen tetted bére.
Vidd el mindenestül ezt a teli zsákot,
És boldogítsd vele magadat s mátkádat.
Tartóztatnálak, de tudom, nem maradnál,
Kivánkozol lenni már is galambodnál,
Eredj tehát – hanem társid maradjanak;
Éljenek itt néhány mulatságos napnak.«
Ugy volt biz az, a mint mondotta a király,
János vitéz kivánt lenni galambjánál.
Búcsuzott a királylyánytól érzékenyül;
Aztán a tengerhez ment és gályára ült.
A király s a sereg elkisérte oda,
Tőlök sok »szerencsés jó utat« hallhata,
S szemeikkel néztek mindaddig utána,
Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája.
XVI.
Ment János vitézzel a megindult gálya,
Szélbe kapaszkodott széles vitorlája,
De sebesebben ment János gondolatja,
Utjában semmi sem akadályoztatta.
János gondolatja ilyenforma vala:
»Hejh, Iluskám, lelkem szépséges angyala!
Sejted-e te mostan, milyen öröm vár rád?
Hogy haza tart kincscsel bővelkedő mátkád?
-18-
Haza tartok én, hogy végre valahára
Sok küzködés után legyünk egymás párja,
Egymás párja leszünk, boldogok, gazdagok;
Senki fiára is többé nem szorulok.
Gazd’uram ugyan nem legszebben bánt velem,
Hanem én ő neki mind azt elengedem.
S igazság szerint ő oka szerencsémnek;
Meg is jutalmazom, mihelyt haza érek.«
Ezt gondolta János, s több ízben gondolta,
Mialatt a gálya ment sebes haladva;
De jó messze volt még szép Magyarországtól,
Mert Francziaország esik tőle távol.
Egyszer János vitéz a hajófödélen
Sétált föl s alá az est szürkületében.
A kormányos ekkép szólt legényeihez:
»Piros az ég alja: aligha szél nem lesz.«
Hanem János vitéz nem figyelt e szóra,
Feje fölött repült egy nagy sereg gólya;
Őszre járt az idő: ezek a madarak
Bizonyosan szülő-földéről szálltanak.
Szelíd epedéssel tekintett utánok,
Mintha azok neki jó hirt mondanának,
Jó hirt Iluskáról, szép Iluskájáról,
S oly régen nem látott kedves hazájáról.
XVII.
Más nap, a mint az ég alja jövendölte,
Csakugyan szél támadt, még pedig nem gyönge.
Zokogott a tenger hánykodó hulláma
A zugó fergeteg korbácsolására.
Volt a hajó népe nagy megijedésben,
A mint szokott lenni olyan vad szélvészben.
Hijába volt minden erőmegfeszítés,
Nem látszott sehonnan érkezni menekvés.
Sötét felhő is jön; a világ elborúl,
Egyszerre megdördül az égiháboru,
Villámok czikáznak, hullnak szanaszerte:
Egy villám a hajót izről porrá törte.
Látszik a hajónak diribje-darabja,
A holttesteket a tenger elsodorja.
Hát János vitéznek milyetén sors jutott?
Őt is elsodorták a lelketlen habok?
Hejh biz a haláltól ő sem volt már messze,
De mentő kezét az ég kiterjesztette,
S csodálatos módon szabadította meg,
Hogy koporsója a habok ne legyenek.
Ragadta őt a víz magasra, magasra,
Hogy tetejét érte már a felhő rojtja;
Ekkor János vitéz nagy hirtelenséggel
Megkapta a felhőt mind a két kezével.
Bele kapaszkodott, el sem szalasztotta,
S nagy erőködéssel addig függött rajta,
Mígnem a felhő a tengerparthoz ére:
Itten rá lépett egy szikla tetejére.
Először is hálát adott az istennek,
Hogy életét ekkép szabadította meg;
Nem gondolt vele, hogy kincsét elvesztette,
Csakhogy el nem veszett a kincscsel élete.
Azután a szikla tetején szétnézett,
Nem látott mást, csupán egy grifmadár-fészket.
A grifmadár épen fiait etette,
Jánosnak valami jutott az eszibe.
Oda lopózkodott a fészekhez lassan,
És a grifmadárra hirtelen rápattan,
Oldalába vágja hegyes sarkantyúját,
S furcsa paripája hegyen-völgyön túlszállt.
Hányta volna le a madár nyakra-főre,
Lehányta volna ám, ha birt volna véle,
Csakhogy János vitéz nem engedte magát,
Jól átszorította derekát és nyakát.
Ment, tudj’ az isten hány országon keresztül;
Egyszer, hogy épen a nap az égre kerül:
Hát a viradatnak legelső sugára
Rá sütött egyenest faluja tornyára.
Szent isten! hogy örült ennek János vitéz,
Az öröm szemébe könycseppeket idéz;
A madár is, mivel szörnyen elfáradt már,
Vele a föld felé mindinkább közel jár.
Le is szállott végre egy halom tetején,
Alig tudott venni lélekzetet szegény;
János leszállt róla és magára hagyta,
És ment, elmerűlve mély gondolatokba.
»Nem hozok aranyat, nem hozok kincseket,
De meghozom régi hűséges szívemet,
És ez elég neked, drága szép Iluskám!
Tudom, hogy nehezen vársz te is már reám.«
-19-
Ily gondolatokkal ért a faluvégre,
Érintette fülét kocsiknak zörgése,
Kocsiknak zörgése, hordóknak kongása;
Szüretre készűlt a falu lakossága.
Nem figyelmezett ő szüretremenőkre,
Azok sem ismertek a megérkezőre;
A falu hosszában ekképen haladott
A ház felé, a hol Iluskája lakott.
A pitvarajtónál be reszketett keze,
S mellében csakhogy el nem állt lélekzete;
Benyitott végtére – de Iluska helyett
Látott a pitvarban idegen népeket.
»Tán rosz helyen járok«, gondolta magában,
És a kilincs megint volt már a markában…
»Kit keres kegyelmed?« nyájasan kérdezte
János vitézt egy kis takaros menyecske.
-20-
Elmondotta János, hogy kit és mit keres…
»Jaj, eszem a szívét, a naptól oly veres!
Bizony, bizony alig hogy reá ismértem«,
Szólott a menyecske meglepetésében.
»Jőjön be már no, hogy az isten áldja meg,
Oda benn majd aztán többet is beszélek.«
Bevezette Jánost, karszékre ültette
S így folytatta ismét beszédét mellette:
»Ismer-e még engem? nem is ismer talán?
Tudja, én vagyok az a kis szomszédleány,
Itt Iluskáéknál gyakran megfordúltam…«
»Hanem hát beszéljen csak: Iluska hol van?«
Szavaiba vágott kérdezőleg János,
A menyecske szeme könnytől lett homályos.
»Hol van Iluska, hol?« felelt a menyecske:
»Szegény Jancsi bácsi!… Hát el van temetve.«
Jó, hogy nem állt János, hanem űlt a széken,
Mert lerogyott volna kínos érzésében;
Nem tudott mást tenni, a szivéhez kapott,
Mintha ki akarná tépni a bánatot.
Igy űlt egy darabig némán merevedve,
Azután szólt, mintha álmából ébredne:
»Mondjatok igazat, ugy-e hogy férjhez ment?
Inkább legyen férjnél, mintsem hogy oda lent.
Akkor legalább még egyszer megláthatom,
S édes lesz nekem e keserű jutalom.«
De a menyecskének orczáján láthatta,
Hogy nem volt hazugság előbbi szózata.
XVIII.
János reá borúlt az asztal sarkára,
S megeredt könnyének bőséges forrása;
A mit mondott, csak ugy töredezve mondta,
El-elakadt a nagy fájdalomtól hangja:
»Miért nem estem el háború zajában?
Miért a tengerben sírom nem találtam?
Miért, miért lettem e világra, miért?
Ha ily mennykőcsapás, ilyen gyötrelem ért!«
Kifáradt végre őt kínozni fájdalma,
Mintha munkájában elszenderűlt volna.
»Hogy halt meg galambom? mi baj lett halála?«
Kérdé, s a menyecske ezt felelte rája:
»Sok baja volt biz a szegény teremtésnek,
Kivált mostohája kinzása törte meg;
De meg is lakolt ám érte a rosz pára,
Mert jutott inséges koldusok botjára.
Aztán meg magát is szörnyen emlegette,
Jancsi bácsi; ez volt végső lehellete:
»Jancsikám, Jancsikám, az isten áldjon meg,
Más világon, ha még szeretsz, tied leszek.«
Ezek után kimult az árnyékvilágból;
A temetőhelye nincsen innen távol.
A falu népsége nagy számmal kisérte;
Minden kisérője könnyet ejtett érte.«
Kérelemszavára a szíves menyecske
Jánost Iluskája sirjához vezette;
Ottan vezetője őt magára hagyta,
Lankadtan borult a kedves sirhalomra.
Végig gondolta a régi szép időket,
Mikor még Iluska tiszta szive égett,
Szíve és orczája – s most a hideg földben
Hervadtan, hidegen vannak mind a ketten.
Leáldozott a nap piros verőfénye,
Halovány hold lépett a napnak helyébe,
Szomorún nézett ki az őszi homályból,
János eltántorgott kedvese hantjától.
Még egyszer visszatért. A sírhalom felett
Egyszerű kis rózsabokor nevelkedett.
Leszakította a virágszálat róla,
Elindult s mentében magában így szóla:
»Ki porából nőttél, árva kis virágszál,
Légy hűséges társam vándorlásaimnál;
Vándorlok, vándorlok, a világ végeig,
Míg kivánt halálom napja megérkezik.«
XIX.
János vitéznek volt utjában két társa:
Egyik a búbánat, a mely szívét rágta,
Másik meg kardja volt, bedugva hüvelybe,
Ezt a török vértől rozsda emésztette.
Bizonytalan úton ezekkel vándorolt.
Már sokszor telt s fogyott a változékony hold,
S váltott a téli föld szép tavaszi ruhát,
Mikor így szólitá meg szíve bánatát:
-21-
»Mikor unod már meg örökös munkádat,
Te, a kínozásban telhetetlen bánat?
Ha nem tudsz megölni, ne gyötörj hijába;
Eredj máshova, tán akadsz jobb tanyára.
Látom, nem te vagy az, ki nekem halált hoz,
Látom, a halálért kell fordulnom máshoz;
Máshoz fordulok hát: ti viszontagságok!
Ohajtott halálom tán ti meghozzátok.«
Ezeket gondolta s elhagyta bánatát;
Ez szivéhez vissza most már csak néha szállt,
Hanem ismét eltünt (mert be volt az zárva,
S csak egy könnycseppet tett szeme pillájára).
Utóbb a könynyel is végkép számot vetett,
Csupán magát vitte a megunt életet;
Vitte, vitte, vitte egy sötét erdőbe,
Ott szekeret látott, a mint bele lépe.
Fazekasé volt a szekér, melyet látott:
Kereke tengelyig a nagy sárba vágott;
Ütötte lovait a fazekas, szegény;
A szekér azt mondta: nem mozdulok biz’ én.
»Adj’ isten jó napot!« szólott János vitéz;
A fazekas rútul a szeme közé néz,
S nagy boszankodással im ezeket mondja:
»Nem nekem… van biz’ az ördögnek jó napja.«
»Be rosz kedvben vagyunk!« felelt neki János.
»Hogyne? mikor ez az út olyan posványos,
Nógatom lovamat már reggeltől kezdve;
De csak ugy van, mintha le volna enyvezve.«
»Segíthetünk azon… de mondja meg kend csak,
Ezen az úton itt vajon hova jutnak?«
Kérdé János vitéz, egy utra mutatva,
Mely az erdőt jobbról végig hasította.
»Ezen az úton itt? dejsz’ erre ne menjen,
Nem mondok egyebet;… oda vesz különben.
Óriások lakják ott azt a vidéket,
Nem jött még ki onnan, a ki oda lépett.«
Felelt János vitéz: »Bizza kend azt csak rám.
Mostan a szekérhez lássunk egymás után.«
Igy szólott, aztán a rúd végét megkapta,
S csak tréfamódra a sárból kiragadta.
Volt a fazekasnak jó nagy szeme, szája,
De mégis kicsiny volt az álmélkodásra;
A mire föleszmélt, hogy köszönjön szépen,
János vitéz már jól benn járt az erdőben.
János vitéz ment, és elért nem sokára
Az óriásföldnek félelmes tájára.
Egy vágtató patak folyt a határ mellett;
Hanem folyónak is jóformán beillett.
A pataknál állt az óriásföld csősze;
Mikor János vitéz a szemébe néze,
Oly magasra kellett emelnie fejét,
Mintha nézné holmi toronynak tetejét.
Óriások csősze őt érkezni látta,
S mintha mennykő volna, igy dörgött reája.
»Ha jól látom, ott a fűben ember mozog; –
Talpam ugy is viszket, várj, majd rád gázolok.«
De az óriás a mint rá lépett volna,
János feje fölött kardját föltartotta,
Bele lépett a nagy kamasz és elbődült,
S hogy lábát felkapta: a patakba szédült.
»Épen ugy esett ez, a mint csak kivántam!«
János vitéznek ez járt gondolatában;
A mint ezt gondolta, szaladni is kezdett,
S az óriás felett átmente a vizet.
Az óriás még föl nem tápászkodhatott,
A mint János vitéz a túlpartra jutott;
Átjutott és neki suhintva szablyáját,
Végig metszette a csősz nyaka csigáját.
Nem kelt fel többé az óriások csősze,
Hogy a rábizott tájt őrző szemmel nézze;
Napfogyatkozás jött szeme világára,
Melynek elmulását hasztalanúl várta.
Keresztül futott a patak vize testén,
Veres lett hulláma, vértől befestetvén. –
Hát Jánost mi érte, szerencse vagy inség?
Majd meghalljuk azt is, várjunk csak kicsinnyég.
XX.
János az erdőben mindig beljebb haladt;
Sokszor meg-megállt a csodálkozás miatt,
Mert nem látott minden léptében-nyomában
Olyat, a mit látott Óriásországban.
Volt ennek a tájnak sok akkora fája,
Hogy a tetejöket János nem is látta.
Aztán olyan széles volt a fák levele,
Hogy szűrnek is untig elég volna fele.
-22-
A szunyogok itten akkorákra nőttek,
Hogy ökrök gyanánt is máshol elkelnének.
Volt is mit aprítni János szablyájának,
Minthogy feléje nagy mennyiségben szálltak.
Hát még meg a varjúk!… hú, azok voltak ám!
Látott egyet űlni egyik fa sudarán,
Lehetett valami két mérföldre tőle,
Még is akkora volt, hogy felhőnek vélte.
Igy ballagott János bámulva mód nélkül.
Egyszerre előtte valami sötétül:
Az óriás király nagy fekete vára
Volt, a mi sötéten szeme előtt álla.
Nem hazudok, de volt akkora kapuja,
Hogy, hogy… biz’ én nem is tudom, hogy mekkora,
Csak hogy nagy volt biz’ az, képzelni is lehet:
Az óriás király kicsit nem építtet.
Hát oda ért János s ekkép elmélkedék:
»A külsejét látom, megnézem belsejét.«
S nem törődve azon, hogy majd megugratják,
Megnyitotta a nagy palota ajtaját.
No hanem hisz ugyan volt is mit látnia!
Ebédelt a király s tudj’ isten hány fia.
Hanem mit ebédelt, ki nem találjátok;
Gondolnátok-e, mit? csupa kősziklákat.
Mikor János vitéz a házba belépett,
Nem igen kivánta meg ezt az ebédet;
De az óriások jó szivü királya
Az ebéddel őt ily szépen megkinálta:
»Ha már itt vagy, jöszte és ebédelj velünk,
Ha nem nyelsz kősziklát, mi majd téged nyelünk;
Fogadd el, különben száraz ebédünket
Izről porrá morzsolt testeddel sózzuk meg.«
Az óriás király ezt nem ugy mondotta,
Hogy János tréfára gondolhatta volna;
Hát egész készséggel ilyen szókkal felelt:
»Megvallom, nem szoktam még meg ez eledelt;
De ha kivánjátok, megteszem, miért ne?
Társaságotokba beállok ebédre;
Csupán egyre kérlek, s azt megtehetitek,
Számomra előbb kis darabot törjetek.«
Letört a sziklából valami öt fontot
A király, s a mellett ily szavakat mondott:
»Nesze, galuskának elég lesz e darab,
Aztán gombóczot kapsz, hanem összeharapd.«
»Harapod bizony te, a kínos napodat!
De fogadom, bele is törik a fogad!«
Kiáltott fel János haragos beszéddel,
S meglódította a követ jobb kezével.
A kő ugy a király homlokához koppant,
Hogy az agyveleje azonnal kilocscsant.
»Igy híj meg máskor is kőszikla-ebédre«,
Szólt s kaczagott János, »rá forrt a gégédre!«
És az óriások elszomorodának
Keserves halálán a szegény királynak,
S szomorúságokban elfakadtak sírva…
Minden csepp könnyök egy dézsa víz lett volna.
A legöregebbik szólt János vitézhez:
»Urunk és királyunk, kegyelmezz, kegyelmezz!
Mert mi téged ime királynak fogadunk,
Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!«
»A mit bátyánk mondott, közös akaratunk,
Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!«
A többi óriás ekképen esengett:
»Fogadj el örökös jobbágyidúl minket.«
Felelt János vitéz: »Elfogadom tehát
Egy kikötéssel a kendtek ajánlatát:
Én itt nem maradok, mert tovább kell mennem,
Itt hagyok valakit királynak helyettem.
Már akárki lesz is, az mindegy énnekem,
Kendtektől csupán ez egyet követelem:
A midőn a szükség ugy hozza magával,
Nálam teremjenek kendtek teljes számmal.«
»Vidd, kegyelmes urunk, magaddal e sípot,
S ott leszünk, mihelyest jobbágyidat hívod.«
Az öreg óriás ezeket mondotta,
S János vitéznek a sípot általadta.
János bedugta a sípot tarsolyába,
Kevélyen gondolva nagy diadalmára,
És számos szerencsekivánások között
Az óriásoktól aztán elköltözött.
XXI.
Nem bizonyos, mennyi ideig haladott,
De annyi bizonyos, mennél tovább jutott,
Annál sötétebb lett előtte a világ,
S egyszerre csak annyit vett észre, hogy nem lát.
-23-
»Éj van-e, vagy szemem világa veszett ki?«
János vitéz ekkép kezdett gondolkodni.
Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa,
Hanem hogy ez volt a sötétség országa.
Nem sütött az égen itt sem nap, sem csillag;
János vitéz csak ugy tapogatva ballag,
Néha feje fölött elreppent valami,
Szárnysuhogás-formát lehetett hallani.
Nem szárnysuhogás volt az tulajdonképen,
Boszorkányok szálltak arra seprőnyélen;
Boszorkányoknak a sötétség országa
Rég ideje, a hogy birtoka, tanyája.
Ország gyűlését ő kelmök itt tartanak,
Éjfél idejében ide lovaglanak.
Most is gyülekeznek ország gyülésére,
A sötét tartomány kellő közepére.
Egy mélységes barlang fogadta be őket,
A barlang közepén üst alatt tűz égett.
Ajtó nyilásakor meglátta a tüzet
János vitéz s annak irányán sietett.
Mikor János vitéz oda ért: valának
Egybegyülekezve mind a boszorkányok.
Halkan lábujjhegyen a kulcslyukhoz mene,
Furcsa dolgokon is akadt meg a szeme.
A sok vén szipirtyó benn csak úgy hemzsegett,
Hánytak a nagy üstbe békát, patkányfejet,
Akasztófa tövén nőtt füvet, virágot,
Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat.
De ki tudná sorra mind előszámlálni?
Csakhogy János mindjárt át kezdette látni,
Hogy a barlang nem más, mint boszorkánytanya.
Erre egy gondolat agyán átvillana.
-24-
Tarsolyához nyult, hogy sípját elővegye,
Az óriásoknak hogy jőjjön serege;
Hanem megakadt a keze valamiben,
Közelebb vizsgálta s látta, hogy mi legyen:
A seprők voltak ott egymás mellé rakva,
Miken a boszorkány-nép oda lovagla.
Fölnyalábolta és messzire elhordá,
Hogy a boszorkányok ne akadjanak rá.
Ekkor visszatért és sípjával füttyentett,
És az óriások rögtön megjelentek.
»Rajta, törjetek be szaporán, legények!«
Parancsolá János, s azok betörének.
No hisz’ keletkezett czifra zenebona:
A boszorkány sereg gyorsan kirohana;
Keresték a seprőt kétségbeeséssel,
De nem találták, s igy nem röpülhettek el.
Az óriások sem pihentek azalatt,
Mindenikök egy-egy boszorkányt megragadt,
S ugy vágta a földhöz dühös haragjába’,
Hogy széjjellapultak lepénynek módjára.
Legnevezetesebb a dologban az volt,
Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt,
Mindannyiszor oszlott az égnek homálya,
S derült lassankint a sötétség országa.
Már csaknem egészen nap volt a vidéken,
Az utolsó banya volt a soron épen…
Kire ismert János ebbe’ a banyába’?
Hát Iluskájának mostoha anyjára.
»De«, kiáltott János, »ezt magam döngetem!«
S óriás kezéből kivette hirtelen,
Hanem a boszorkány kicsusszant markából,
Ucczu! szaladni kezd, és volt már jó távol.
»A keserves voltát, rugaszkodj’ utána!«
Kiáltott most János egyik óriásra.
Szót fogadott ez, és a banyát elkapta,
És a levegőbe magasra hajtotta.
Igy találták meg az utolsó boszorkányt
Halva, János vitéz faluja határán;
S minthogy minden ember gyülölte, utálta,
Még csak a varju sem károgott utána.
Sötétség országa kiderült végképen,
Örökös homálynak napfény lett helyében;
János vitéz pedig rakatott nagy tüzet,
A tűz minden seprőt hamuvá égetett.
Az óriásoktól azután bucsút vett,
Szivükre kötvén a jobbágyi hűséget.
Ezek igérték, hogy hűségesek lesznek,
S János vitéz jobbra és ők balra mentek.
XXII.
Vándorolgatott az én János vitézem,
Meggyógyult már szíve a bútól egészen,
Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett,
Nem volt az többé bú, a mit akkor érzett.
Ott állott a rózsa mellére akasztva,
Melyet Iluskája sirjáról szakaszta;
Valami édesség volt érezésében,
Ha János elmerült annak nézésében.
Igy ballagott egyszer. A nap lehanyatlott,
Hagyva maga után piros alkonyatot;
A piros alkony is eltünt a világról,
Követve fogyó hold sárga világától.
János még ballagott; a mint a hold leszállt,
Ő fáradottan a sötétségben megállt,
S valami halomra fejét lehajtotta,
Hogy fáradalmát az éjben kinyugodja.
Ledőlt, s el is alutt, észre nem is véve,
Hogy nem nyugszik máshol, hanem temetőbe’;
Temetőhely volt ez, ócska temetőhely,
Harczoltak hantjai a rontó idővel.
Mikor az éjfélnek jött rémes órája,
A száját mindenik sírhalom feltátja,
S fehér lepedőben halvány kisértetek
A sírok torkából kiemelkedtenek.
Tánczot és éneket kezdettek meg legott,
Lábok alatt a föld reszketve dobogott;
Hanem János vitéz álmai közepett
Sem énekszóra, sem tánczra nem ébredett.
A mint egy kisértet őt megpillantotta:
»Ember, élő ember!« e szót kiáltotta.
»Kapjuk fel, vigyük el! mért olyan vakmerő,
Tartományunkba belépni mikép mer ő?«
És oda suhantak mind a kisértetek,
És körülötte már karéjt képeztenek,
És nyultak utána, de a kakas szólal,
S a kisértet mind eltünt a kakasszóval.
-25-
János is felébredt a kakas szavára,
Testét a hidegtől borzadás átjárta;
Csipős szél lengette a síri füveket,
Lábra szedte magát s utra kerekedett.
XXIII.
János vitéz egy nagy hegy tetején jára,
Hogy a kelő hajnal rásütött arczára.
Gyönyörüséges volt, a mit ekkor látott,
Meg is állt, hogy körülnézze a világot.
Haldoklófélben volt a hajnali csillag,
Halovány sugára már csak alig csillog,
Mint gyorsan kiröppent fohász, eltünt végre,
Mikor a fényes nap föllépett az égre.
Föllépett aranyos szekeren ragyogva,
Nyájasan nézett a sik tengerhabokra,
Mik, ugy tetszett, mintha még szenderegnének,
Elfoglalva térét a végtelenségnek.
Nem mozdult a tenger, de ficzkándoztanak
Sima hátán néha apró tarka halak,
S ha napsugár érte pikkelyes testöket,
Tündöklő gyémántnak fényeként reszketett.
A tengerparton kis halászkunyhó álla;
Öreg volt a halász, térdig ért szakála,
Épen mostan akart hálót vetni vízbe;
János oda ment és tőle ezt kérdezte:
»Ha szépen megkérem kendet, öreg bátya,
Átszállít-e engem tenger más partjára?
Örömest fizetnék, hanem nincsen pénzem,
Tegye meg kend ingyen, köszönettel vészem.«
»Fiam, ha volna, sem kéne pénzed nékem«,
Felelt a jó öreg nyájasan, szelíden.
»Megtermi mindenkor a tenger mélysége
A mi kevésre van éltemnek szüksége.
De micsoda járat vetett téged ide?
Az óperencziás tenger ez, tudod-e?
Azért semmi áron által nem vihetlek,
Se vége, se hossza ennek a tengernek.«
»Az óperencziás?« kiáltott fel János,
»Annál inkább vagyok hát kiváncsiságos;
De már igy átmegyek, akárhová jutok.
Van még egy mód hátra… a sípomba fuvok.«
És megfújta sipját. A sipnak szavára
Egy óriás mindjárt előtte is álla.
»Át tudsz-e gázolni ezen a tengeren?«
Kérdi János vitéz »gázolj által velem.«
»Át tudok-e?« szól az óriás és nevet,
»Meghiszem azt; foglalj a vállamon helyet.
Igy ni, most kapaszkodj’ meg jól a hajamba.«
És már meg is indult, a mint ezt kimondta.
XXIV.
Vitte az óriás János vitézünket;
Nagy lába egyszerre félmérföldet lépett;
Három hétig vitte szörnyü sebességgel,
De a tulsó partot csak nem érhették el.
Egyszer a távolság kékellő ködében
Jánosnak valami akad meg szemében.
»Nini, ott már a part!« szólt megörvendezve.
»Biz’ az csak egy sziget«, felelt, a ki vitte.
János ezt kérdezte: »És micsoda sziget?«
»Tündérország, róla hallhattál eleget.
Tündérország; ott van a világnak vége,
A tenger azon túl tűnik semmiségbe.«
»Vigy oda hát engem, hűséges jobbágyom,
Mert én azt meglátni fölötte kivánom.«
»Elvihetlek«, felelt az óriás neki,
»De ott életedet veszély fenyegeti.
Nem olyan könnyü ám a bejárás oda,
Őrizi kapuját sok iszonyú csoda…«
»Ne gondolj te azzal, csak vigy el odáig;
Hogy bemehetek-e vagy nem, majd elválik.«
Szófogadásra így inté az óriást,
A ki tovább nem is tett semmi kifogást,
Hanem vitte őtet és a partra tette,
És azután utját vissza felé vette.
XXV.
Tündérország első kapuját őrzötte
Félrőfös körmökkel három szilaj medve.
De fáradságosan János keze által
Mind a három medve egy lett a halállal.
»Ez elég lesz mára«, János ezt gondolta,
Nagy munkája után egy padon nyugodva.
»Ma ezen a helyen kissé megpihenek,
Holnap egy kapuval ismét beljebb megyek.«
-26-
És a mint gondolta, akkép cselekedett,
Második kapuhoz másnap közeledett,
De már itt keményebb munka várt ám rája,
Itt őrzőnek három vad oroszlán álla.
Hát neki gyürközik; a fenevadakra
Ráront hatalmasan, kardját villogtatva;
Védelmezték azok csunyáúl magokat,
De csak mind a három élete megszakadt.
Igen feltüzelte ez a győzedelem,
Azért, mint tennap, most még csak meg sem pihen,
De letörölve a sűrü verítéket,
A harmadik kapu közelébe lépett.
Uram, ne hagyj el! itt volt ám szörnyű strázsa;
Vért jéggé fagyasztó volt rémes látása:
Egy nagy sárkánykígyó állt itt a kapuban;
Elnyelne hat ökröt, akkora szája van.
Bátorság dolgában helyén állott János,
Találós ész sem volt ő nála hiányos;
Látta, hogy kardjával nem boldogul itten,
Más módot keresett hát, hogy bemehessen.
A sárkánykigyó nagy száját feltátotta,
Hogy Jánost egyszerre szerteszét harapja;
S mit tesz ez a dolog ilyen állásába’?
Hirtelen beugrik a sárkány torkába.
Sárkány derekában kereste a szívet,
Ráakadt és bele kardvasat merített;
A sárkány azonnal széjjelterpeszkedett,
S kinyögte magából a megtört életet.
Hejh, János vitéznek került sok bajába,
Míg lyukat fúrhatott sárkány oldalába;
Végtére kifúrta, belőle kimászott,
Kaput nyit, és látja szép Tündérországot.
XXVI.
Tündérországban csak híre sincs a télnek,
Ott örökös tavasz pompájában élnek;
S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása,
Örökös hajnalnak játszik pirossága.
Benne tündérfiak és tündérleányok
Halált nem ismerve élnek boldogságnak;
Nem szükséges nekik sem étel, sem ital,
Élnek a szerelem édes csókjaival.
Nem sír ott a bánat, de a nagy örömtül
Gyakran a tündérek szeméből könny gördül;
Leszivárog a könny a föld mélységébe,
És ennek méhében gyémánt lesz belőle.
Szőke tündérlyányok sárga hajaikat
Szálankint keresztülhúzzák a föld alatt;
E szálakból válik az aranynak ércze,
Kincsleső emberek nem kis örömére.
A tündérgyerekek ott szivárványt fonnak
Szemsugarából a tündérleányoknak;
Mikor a szivárványt jó hosszúra fonták,
Ékesítik vele a felhős ég boltját.
Van a tündéreknek virágnyoszolyája,
Örömtől ittasan heverésznek rája;
Illatterhes szellők lanyha fuvallatja
Őket a nyoszolyán álomba ringatja.
És a mely világot álmaikban látnak,
Tündérország még csak árnya e világnak.
Ha a földi ember először lyányt ölel,
Ennek az álomnak gyönyöre tölti el.
XXVII.
Hogy belépett János vitéz ez országba,
Mindent, a mit látott, csodálkozva láta.
A rózsaszín fénytől kápráztak szemei,
Alig hogy merészelt körültekinteni.
Meg nem futamodtak tőle a tündérek,
Gyermekszelídséggel hozzá közelgének,
Illették őt nyájas, enyelgő beszéddel,
És a szigetbe őt mélyen vezették el.
A mint János vitéz mindent megszemléle,
S végtére álmából mintegy föleszméle:
Kétségbeesés szállt szivének tájára,
Mert eszébe jutott kedves Iluskája.
»Itt hát, hol országa van a szerelemnek,
Az életen által én egyedül menjek?
A merre tekintek, azt mutassa minden,
Hogy boldogság csak az én szivemben nincsen?«
Tündérországnak egy tó állott közepén;
János vitéz búsan annak partjára mén,
S a rózsát, mely sírján termett kedvesének,
Levette kebléről, s ekkép szólítá meg:
-27-
»Te egyetlen kincsem! hamva kedvesemnek!
Mutasd meg az utat, én is majd követlek.«
S beveté a rózsát a tónak habjába;
Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána…
De csodák csodája! mit látott, mit látott!
Látta Iluskává válni a virágot.
Eszeveszettséggel rohant a habokba,
S a föltámadt leányt kiszabadította.
Hát az élet vize volt ez a tó itten,
Mindent föltámasztó, a hova csak cseppen.
Iluska porából nőtt ki az a rózsa,
Igy halottaiból őt föltámasztotta.
Mindent el tudnék én beszélni ékesen,
Csak János vitéznek akkori kedvét nem,
Mikor Iluskáját a vizből kihozta,
S rég szomjas ajakán égett első csókja.
Be szép volt Iluska! A tündérleányok
Gyönyörködő szemmel mind rá bámulanak;
Őt királynéjoknak meg is választották,
A tündérfiak meg Jánost királyokká.
A tündér-nemzetség gyönyörű körében
S kedves Iluskája szerető ölében
Mai napig János vitéz ő kegyelme
Szép Tündérországnak boldog fejedelme.

(Pest.)

-28-

1844.

* *

A HELYSÉG KALAPÁCSA.

Hősköltemény négy énekben.

ELSŐ ÉNEK.
Szeretnek az istenek engem,
Rémítő módra szeretnek:
Megajándékoztanak ők
Oly ritka tüdővel,
Mely a csatavészek
Világrendítő dúlakodásit
Illendőn elkurjantani képes,
S melyet tőlem minden kántor irígyel.
És hogy férfi legyen,
Méltó e tüdőhöz,
Lőn az égi hatalmak irántami hajlandóságából
A széles tenyerű Fejenagy,
A helységi kovács,
Vagy mint őt a dús képzeletű nép
Költőileg elnevezé:
A helység kalapácsa. –
Ti, kik erős lélekkel birván
Meg nem szeppentek a harczi morajtól,
Halljátok szavamat!
De ti, a kiknek szíve
Keményebb dolgoknál
A test alsó részébe hanyatlik,
Oh ti kerűljétek szavamat!

* * *

»Ámen!« szólt az áhítat
Szent hangján
A menny szolgája; s az egyház
Négy fala, régi szokása szerint,
Komolyan mondotta utána, hogy: »Ámen.«
A nép pedig, a mely esti imára
Gyűlekezett a szentegyházba, azonnal
Elhordta magát,
S egy-egy kancsó bor előtt
Otthonn vagy a csapszék asztala mellett
Dícsérte az istent.
A becsukott templomban csend lett;
Nagyobb csend nincs a mocsárok partjainál sem,
Mikor a gém, bíbicz s béka elalszik.
Csend vala hát;
Csak két éhes pók harczolt
Életre, halálra
Egy szilvamagon-hízott légy czombja felett;
De, oh balsors! a czombot elejték.
Egy egér fölkapta, s iramlott
Véle az oltár háta mögé
A tiszteletes reverendájába,
S lakomáz vala,
S a pókok szeme koppant.
Hah, de mily szörnyű zaj,
Mily lárma riasztja
Egyszerre az egyház
Temetői nyugalmát!
Mennydörgés?
Vagy kásának forrása fazékban?…
Nem!
Ott ember hortyog.
Ugy van! ez emberalak.
Egy zugban két öklére hajolva
Alszik… hanem íme fölébredt,
Miután elhortyantotta magát.
Ásít… szemeit dörzsölve körülnéz…
Lát és sejt… sejtése pogány.
Megy az ajtóhoz; megrázza kilincsét.
És rázta hijába.
Éles eszével
Átlátta azonnal
A dolog állását,
És ezt mondotta: »Bezártak.«
S még egyszer mondotta: »Bezártak.«
Azután, mint férfihoz illik,
Téged híva segédül,
Lelki jelenlét!
S kére: ne hagyd el.
S te nem hagytad el őt.
Védő szárnyadnak alatta
Ily gondolatok születének
Nem tökkelütött koponyájában,
Mialatt orrát mutató ujjára tevé:
-29-
»Hogy szabaduljak?
Kiabálni potyára,
Valamint a puskagolyóbics
Kétannyira nem megy,
Mint a mennyire megy:
Szintugy az emberi hang.
Igy hát hahogy orditanék is
Meghallani nem volnának
Képesek a falubéli fülek,
Mert innen a helység
Majd félórányira fekszik
Lenn a völgy tekenőjében. –
Leugorjam az ablakon által?
Az igaz, gyerkőcze-koromban
A cseresznyefa legtetejéről
Gyakran ugortam alá,
Ha csősz-szagot érzék.
De az régen volt. Már az idén
A negyvenedikszer
Értem meg a krumplikapálást.
Lelkem hüvelyét
A férfiuság kora
Megnehezíté;
S ha leugornám:
Nyakamat szegném,
Vagy más bajom esnék.«
Igy főzte a gondolatok seregét
Feje bográcsában
A bölcs férfiu, a ki
Az idén már negyvenedikszer
Éré meg a krumplikapálást.
-30- Ezután folytatta tünődve:
»Mást kell kitalálnom…
Vagy itt húzom ki az éjet,
S ez nem lesz módnélkűli mulatság.«
S komoran nézett a híg levegőnek
Egy pontjára,
Miként a gólyamadár néz
Fenekére a tónak,
Mikor a prédát lesi, melylyel
A kémény tetején
Várakozásba merűlt fiait
Megvendégelni akarja.
»Megvan!… ahá, megvan!« rikkanta,
S komoly orczájára derű jött:
Mint kiderűl példának okáért
A föld, mikor a nap
Letépi magáról
A felhők hamuszín ponyváját;
Szintén így kiderűl
A sötétlő konyha is éjjel,
Ha kólyika kezdi gyötörni
A mopszli-kutyácskát,
S a tekintetes asszony
Réműlve kiált
A cselédi szobába:
»Panni te! kelj fel,
Rakj tüzet, és melegíts téglát…
De szaporán!«
Panni pediglen
Föltápászkodik… egy-két
Botlásnak utána
Kijut a konyhába… kovával, aczéllal
Meggyujtja a taplót,
Taplóval a kéngyertyát,
Kéngyertyával a szalmát,
Szalmával a fát,
Hogy téglát melegítsen
Hasacskájára a mopszli-kutyának.
Mondom: valamint ilyenkor
Kiderűl a konyha sötéte,
Úgy oszlott a ború
Hősünk komor orra hegyéről,
Midőn e szót ejtette ki: »Megvan!«
S a kiváncsi világ azt kérdi: mi van meg?
Hegyezd füledet,
Kiváncsi világ!
Lantom neked elzengendi: mi van meg.
S ha ekkorig aggodalommal
Néztél hősünk sorsának elébe,
S netalántán arczodat
Érette a búnak könnye füröszté:
Most már szemeid pilláin
Az öröm könnyének
Gyöngye ragyoghat,
Mint fekete atila-dolmányon
A csinos ezüst gomb –
Mert megvagyon a szabadúlás terve,
Jeles terv! illő
Ily okos emberhez.
»Sikerűlni fog, és sikerűlnie kell!«
Mondá a szentegyházi fogoly diadalmasan.
»A toronyba megyek fel,
És a toronyablakon által
Leereszkedem
A harang kötelén…
De ha megkondúl?
Majd úgy intézzük a dolgot,
Hogy szólni ne tudjon:
A kötél jó hosszu.«
Mig a bölcs férfiu tervét,
Leleményes eszének
Fényes tanuját,
Teljesülés koronázza:
Pihennénk tán egyet, – aztán
Uj erővel
Térjünk a tettek más mezejére.
MÁSODIK ÉNEK.
Regényes domb tetejében
A helység nyúgati részén,
Honnan faluszerte
Legjobban látni sarat, port,
Már mint az idő járása vagyon; –
Mint mondom: a helység
Nyúgati részén,
Környékezte csalántól
S a növények több ily ritka nemétől,
Áll a díszes kocsma, a melyet
Sajátjának nevez
Isten kegyiből
És egykori férjének szorgalmából
A szemérmetes Erzsók asszony…
Mint őt nevezék.
Lantom, kegyes égnek ajándoka! zengd el:
Honnan ez elnevezés.
Erzsók asszonyom ékes,
Holdkerek arczulatán, – hol még csak
Ötvenöt év lakozik, –
Örökös hajnalnak
Pirja dereng.
-31- S innen ez elnevezés.
Vannak ugyan, kik
Állítni merészek,
Hogy Erzsók asszonyom arczát
Nem a szende szemérem,
Hanem a borital festette hasonlóvá
A hajnali pirhoz.
De ezek csak pletyka beszédek;
Mert Erzsók asszony nem is iszsza a bort…
Csak ugy önti magába.
Ilyen a rágalom aztán!
Oh ez előtt nincs
Szentség a föld hátán,
A legszűzebb ártatlanságnak
Tiszta vizét is
Bémocskolja iszappal,
A hóra sarat hány,
És… De hová ragadál?
Oh fölhevülésnek
Gyors talyigája!
Vissza tehát
A szemérmetes Erzsók
Ötvenöt éves bájaihoz.
Bájos vala ő!
Mint a pipacsból
Font koszorú,
Vagy mint a bakter dárdájába ütődött
Éjjeli holdsúgár.
És ennek okáért
Látogatá őt
Az egész falu népe
Oly szorgalmatosan;
Elannyira, hogy
Be se’ nézett más kocsmába…
Az igaz, más kocsma nem is volt
A faluban.
Ide járt hát
A falu népe, kivált
Vasárnapi délnek utána,
És nagy mértékben vígadozott,
S a vígadozásnak
Végéről szó sem volt,
Mig a kisbírói tekintély
Tudtokra nem adta
Szívreható mogyorófa-beszéddel,
Hogy már haza menni tanácsos.
Ma is így megy
A szemérmetes Erzsóknál.
Az isteni tisztelet elmúlt,
A csapszék népesedik,
Valamint a mezőség,
Hol a tehenek csordája legel,
Megnépesedik
Két szárnyú seregélyekkel
A nyári napoknak
Forró idejében.
Jelen volt
Közepette a vendégek seregének
A helybeli lágyszivü kántor,
Torkának szárazságával
S szerelemvágyas kebelének
Tengerkínjaival.
Őt ugyan is
A szemérmetes Erzsókért
Öröműző lángok emészték,
Mint a vér rozsdája emészti
Ólmos fütyköseinket, a mikkel
Tisztújítási csatákban
Egymást simogatjuk.
Ki vetemednék
Bámúlatra tehát,
Hogy ő egyikével
Feje ablakinak
Le-lenéz a folyó bor
Billikomába,
A másikkal azonban
Andalgva mereng
A szemérmetes Erzsók
Kellemes arczán.
Nem maradott el
A béke barátja
Bagarja uram sem,
A csizmacsinálás
Érdemkoszorúzta müvésze.
Méltóságos termetü férfi.
Majd akkora volt ő,
Mint a bajúsz orrának alatta.
Oldala mellett
A bort szörpölte Harangláb,
A fondor lelkületű egyházfi,
Ki, mikoronta Bagarja uram
E kérdést terjesztette elébe:
»Hát Fejenagy koma hol lehet?«
Igy hallatta a választ:
»Ott van, a hol van;
Hanem itten nincs… s ma alig lesz.«
S miután ezeket mély titku alakkal
Elmondotta: kiprémzé
-32- Szája vidékét
Sátáni mosolylyal.
Bagarja uram pedig űle,
S oly formán néze szemével,
Mint nézni szokott a halandó,
Ha nem érti a dolgot.
S vala még több érdemteljes egyén
A vendégek koszorújában.
Megnyílt akközben az ajtó,
S lett széles az ő nyílása,
Mint szája a helybeli kántornak,
Mikor éneket énekel
A sok sípú orgona mellett.
S ki volt, ki az ajtót
Kinyitotta imígyen?
Ha a hagyomány állításának
Hinni szabad:
Nem más, mint a vitéz Csepü Palkó,
A tiszteletes két pej csikajának
Jó kedvű abrakolója.
Jöttek nyomban utána
A hangászkarnak tagjai hárman:
A kancsal hegedűs,
A félszemü czimbalmos
S a bőgő sánta huzója –
Mind ivadéki
A hősi seregnek,
Mely hajdan Nagy-Idánál
A harczi dicsőség
Vérfestette babérját
Oly nagyszerüen kanyarítá
Nem-szőke fejére
S nem-szőke fejének
Göndör hajára.
A kancsal hegedűs,
A félszemü czimbalmos
S a bőgő sánta huzója
Föltelepűlt kényelmesen
A kemenczének tetejére; mi közben
Vitéz Csepü Palkó,
A tiszteletes két pej csikajának
Jó kedvű abrakolója,
Így adta bizonyságát
Ékesszólási tehetségének:
»Bort!«
Fölfogta azonnal
A szemérmetes Erzsók
E szónoklat magas értelmét,
S eszközlé annak teljesülését
Nem fontolva haladván.
Miután a vitéz Csepü Palkó
Az orra alatti nyiláshoz
Emelte a kancsót,
És miután mértékletesen
Egyet kortyanta belőle:
(Körülbelül annyit,
A mennyivel öt vagy hat ürgét
Lehetne kicsalni lyukának
Mélységeiből,)
Annakutána
Fölnéze az ég tájéka felé –
A kemenczetetőre,
S ilyféle szavakkal
Terhelte meg a levegőnek
Könnyű szekerét,
Hogy szállítná azokat
A derék hangászi fülekbe:
»Húzd rá, Peti,
A fűzfán fütyülődet is,
A ki megáldott!«
S Peti nem késett,
A háromság más ketteje sem.
Czimbalom és hegedű és bőgő
Hangot adott…
Jaj de mi hangok ezek! –
Ezeknek hallata visszaidézi
Tündérhatalommal
Emlékezetembe
Éltem legszebb idejét,
A gyermek-időt.
Látom, mint játsztam öcsémmel
S kis házi kutyánkkal.
Aztán a kutyát elvette öcsém,
Én meg nem akartam od’adni,
S így hajba kapánk.
Mi jött ki belőle?
Az jött ki belőle,
Hogy a zajra apánk kirohan,
Nálunk terem, és mindkettőnket
Jól megnadrágol.
Azalatt a kutyát mi elejtők,
S rá hágtunk farka hegyére.
Mikor e perczben mindhárman
Összevisítánk:
Ez összevisítás
Alig lehetett szebb,
Mint a Peti és két társa zenéje.
És lett a zenére
A szemérmetes Erzsók
-33- Teremében nagy vigalom.
Mindennek előtte
Összeütötte bokáját
Vitéz Csepü Palkó,
A tiszteletes két pej csikajának
Jó kedvű abrakolója.
Követé e csáberejű példát
A többi legénység,
Béhurczolva szelíden
Egy pár fürge leányzót,
Kik eddig az ablakon által
Kukucsáltak kandi szemekkel,
S kiknek már viszkete talpok
A táncznak vágya miatt,
Hallván a mennyei báju zenét,
S kóválygani kezdtek
Mindnyájan a táncz gyönyörében,
Mint a ki nadragulyával
Füszerezte ebédjét.
A lábak dobogása pedig
Rendes vala,
Mint ama zaj, mit
Néha a tiszteletes hall,
Mikor űl a biblia mellett,
S olvassa nagy elmerüléssel;
És a mely zajra imígyen
Teszi megjegyzését
Jámbor szívvel:
»Oh az a Palkó
Istentelen ember!
Megint nyaggatja csikóimat,
A szegény párákat,
Korbácsa csapásaival.«
Míg ily események
Gazdagiták a világ történeteit
A kocsmaterem közepén:
Szélről a béke barátja,
Bagarja s Harangláb,
A fondor lelkületű egyházfi,
Űltenek, ittanak egyre. –
A helybeli lágyszivü kántor
Még mindig pislogatott
A szemérmetes Erzsók
Ötvenöt éves bájaira.
Arczúlata lelki tusának
Volt tűkörözője.
Látszék, hogy valamit
Akar és nem akar,
Vagy inkább, hogy valamit
Merne, ha merne.
Mikoron meglátta Harangláb,
A fondor lelkületű egyházfi,
Hogy a lágyszivü kántor
Se’ széna se’ szalma:
Hozzája vonúlt,
S ily szókat láta helyesnek
Intézni a késedezőhöz
Bátoritásnak okáért
Hangtalan hangon,
Mint a sugólyuk
Lakói beszélnek a színpadokon,
Holott nők s férfiak által
Szomorú- és vigjátékok adatnak.
S közbe bohózatok és operák
A közönségnek gyönyörére:
»Oh kántor uram!
Hát elmegy a nap,
Megjön az alkony,
Utána az éj,
Elűlnek a csirkék
És ludak és verebek,
Mielőtt ügyesen szőtt
Tervünknek drága gyümölcse megérik? –
Gondolja meg azt komolyan
És nem csak ugy átabotába,
Hogy századok adnak
Tervkivitelre
Egy ilyen pillanatot.
Az ilyen pillanatokkal
Fukaran kell bánni tehát
Az előre tekintő
Emberi léleknek,
Valamint fukaran bánik
Beszédeivel
Biró uram,
A bölcs aggastyán. –
Előre tehát,
Hogy az alkalom el ne sikoljék,
Mint elsiklik néha a hal
A halásznak körme közől,
Ha ügyetlen kézzel
Kap utána az ostoba filkó. –
Rajta azért,
Oh kántor uram!
Most vagy sohasem. –
Mért engedni helyet kebelében
A félelem érezetének?
Hiszen részt vett a győri csatában.«
Ekképen szóla Harangláb,
A fondor lelkületű egyházfi.
A helybeli lágyszivü kántor
Egyebet nem válaszola,
Mint a mi következik:
-34- »Oh te tudója szivem titkának!
Igaz egy betüig
Tartalma beszédidnek,
Mint igaz a szent-írás.
Bölcsen tudom azt.
De a mint van okom,
Nem hordani többé
A titkolt szerelemnek
Életölő fájdalmát:
Szintúgy van okom,
Elfojtani lelkem
Mélységes mélyében e titkot.
Ha az emberek itten
Észre találnák venni?…
Avvagy ha pofon vág
A szemérmetes Erzsók
E szörnyü merényért?…
Hát feleségem,
Az amazontermészetü Márta?…
Ó én a legboldogtalanabb
Valamennyi teremtmény közt,
Mely látta a nap karimáját,
A sugarakban uszót,
Ha felleges ég
Vagy éjszaka nem volt! –
Olyan az én lelkem,
Mint a Duna legközepében
A szélvészhányta dereglye,
Vagy mint a dióhéj,
Mit a gyerekek
Pocsolyába vetének: –
Hánykodik erre, amarra…
De bátorság; a ki nem mer, nem nyer.
Oh szólj erre, Harangláb,
Mondd meg nekem: ugy van-e vagy sem?…
Akként áldja meg isten
Életedet s unokáidat is,
A mily őszinte leszen
E kérdésemre a válasz,
A melyet adandasz!«
S őszintén szóla Harangláb,
Mondván: »Úgy van, kántor uram!«
»No, ha úgy van: hát neki vágok!«
S ezzel a helybeli lágyszivü kántor
Fölemelte s letette a kancsót;
Csak hogy mikoron fölemelte,
Csordultig vala az, –
És a midőn letevé,
Üres vala az,
Valamint üresek zsebeim
Most, mikor ezt éneklem
Nagy lelkesedéssel
Költői dühömben. –
Annakutána a lágyszivü kántor
Egyet rántott a lajblija szélén,
S kétségbeesett elszántsággal,
Mint a ki hidegfürdőt
Éltében először használ,
Oda rontott
A szemérmetes Erzsókhoz.
HARMADIK ÉNEK.
Oh nagyon is jó szívü közönség,
Különösen ti,
Szép lyánykái hazámnak,
Kiket annyira szeretek én,
Hanem a kiktől
Nem nyerek egy makulányi szerelmet, –
Ha szépen kérlek benneteket:
Ugy-e nem fogtok haragudni reám,
Hogy a helybeli lágyszivü kántornak
Szerelemvallásától
S a táncz kellő közepéből
Drága figyelmeteket
A templom tájékára csigázom?
Hol a leleményes eszű fogoly
Épen mostan ereszti
Magát lefelé a harang kötelén,
Valamint leereszkedik a pók
Gyakorta szobám tetejéről
Saját fonalán.
És íme leért,
És kutyabaja.
A kötél ugyan azt akará,
Hogy hála fejében
Hagyná ott bőrét tenyerének;
Hanem a hűséges bőr
Konokúl így szólt a kötélhez:
ȃn ugyan itten nem maradok,
Avvagy ha maradnom kell,
Hát szinte maradjanak itt
Hús és csont testvéreim is.«
A kötél jó szíve megindult
E ritka bizonyságán
A szép testvérszeretetnek,
S lemonda kivánságáról.
Már este felé volt.
A nap gombócza piroslott,
Valamint a paprika,
Vagy mint a spanyolviasz.
Oh te piros nap!
Mért vagy te piros?
-35-
Szégyen-e vagy harag az,
Mi arany súgáraidat
Megrezesíti,
Mint a bor az emberek orrát?
Nem szégyen, de nem is harag az,
Csak én tudom ennek okát,
Én, kit földöntúli izék
Földöntúli izékbe avattak.
Ez vésznek előjele,
A mely még ma lesujt a világra,
Miként a mészáros taglója lesujt
Az ökörnek szarva közé.
S nem csak a nap hirdette a vészt,
A már közelállót;
Az egész természet
Elhagyta a régi kerékvágást.
Két kutya, melyek előbb
Őszinte barátságnak
Példái valának hosszu időktől,
Most egymást marta dühödve
Egy nyomorú juhbőr-darabért,
Mit a mészárszéknek előtte találtak.
S még száz ily példát zengene lantom,
Melyek mind iszonyú pusztúlást
Jóslának a földnek,
De csak a legnevezetesbet
-36- Közleni légyen elég:
A lágyszivü kántornak felesége
Ma nem ivott meg többet
Egy messzely pálinkánál.
Igy állt a világ,
A midőn a szentegyházi fogoly
Elereszté a mentő kötelet,
S ekképen szóla magában:
»Lenn volnék…
Hála a mennyek urának!
Most egyenest a szemérmetes Erzsókhoz.
Ó szemérmetes Erzsókom,
Szivem mühelyének
Örök árendása te! nemde
Vársz epedve reám?
Valamint én várom a tiszteletestől
Kontójának megfizetését,
Melyért nála hetenként
Kunyorálok hiába.
Nem fogsz te sokáig várni reám;
A szerelem lesz sarkantyúm,
Hozzád rohanok,
Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz,
Ha kukoriczát csörgetnek.«
Még bé sem fejezé
Költői beszédét,
S íme rohant a szemérmetes Erzsókhoz,
Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz,
Ha kukoriczát csörgetnek.
A midőn megfogta kilincsét
A kocsmai ajtónak:
Ketyegett hő szíve erősen
Üdv-kéjek gyönyörétől.
A mint benyitott a terembe,
A táncz még egyre dühöngött,
S csak a béke barátja,
Bagarja, vevé őt észre,
S őszinte örömmel
Idvezlette, kiáltván:
»Jó napot adj’ isten,
Fejenagy koma!«
(Mert ő, a nagy férfiú, volt ez,)
»Jó napot adj’ isten;
Hát kelmed is eljött?«
Ezek voltak szavai
Bagarja uramnak,
A béke barátjának;
De a széles tenyerű Fejenagy,
A helység kalapácsa,
A »jó napot adj’ isten«-re
Nem mondta: »fogadj isten«,
Nem mondott semmit;
De nem is hallotta beszédét
Bagarja komájának,
Dehogy hallotta, dehogy…
Ő csak látott –
Oh mért kellett látnia ekkor?
Mért nem született vakon inkább?
És átaljában mért született?…
Ott látá térdepelésben
A helybeli lágyszivü kántort
A szemérmetes Erzsók
Ötvenöt éves lábainál.
E látványra szivét,
A tiszta szerelmü szivet,
Pokolbeli kínnak
Százharminczhatezer bicskája
Hasitotta keresztűl,
S fölgyujtá agyvelejét
A haragnak czintmasinája legott.
Mint prédájához a macska,
Zajatlan léptekkel
S szeme égő üszkével
Sompolygott a lágyszivü kántor
Háta mögé,
A ki titokban
Gyötrődő szive érzelmét
Ekkép foglalta szavakba:
»Szemérmetes Erzsók,
Koronája az asszonyi nemnek,
S kezelője a bornak
S a pálinkának!
Lesz-e engedelem számomra szivedben,
Ha lelkem tartalmát
Előtálalni merészlem?…
De nekem már mindegy, akár van,
Akár nincs engedelem számomra,
Kimondom:
Mi furja az oldalamat.
Kimondom, igen,
Nem holmi czikornyabeszéddel,
De az érzés egyszerü hangján: –
Keblem kápolnájában
A hűséges szerelemnek
Az öröklétnél
Félrőffel hosszabb gyertyája lobog
Szent lobogással.
S éretted lobog az,
Ó szemérmetes Erzsók!
S ha meg nem koppantod
A viszonszerelem koppantójával:
El fog aludni,
És vele el fog aludni
Életem is!…
Itt várom itéletemet;
-37-
Most, rögtön, ezennel
Mondja ki szűz ajakad:
A reménység zöld koszorúja
Övedze-e homlokomat,
Vagy a kétségbeesésnek,
Bunkósbotja
Üssön agyon?…«
»Én ütlek agyon…
Én vagyok a kétségbeesés«
Szólt… nem! mennydörgött egy hang,
A széles tenyerű Fejenagynak hangja;
S széles tenyerével megragadá
A lágyszivü kántor gallérját,
S fölemelte a térdepelésből,
Hogy talpa sem érte a földet,
Aztán meg letevé,
Hogy az orra is érte a földet;
»Én ütlek agyon…«
Folytatta tovább
A széles tenyerű Fejenagy,
»Én morzsolom össze
Csontjaidat,
Mint a malomkő
A búzaszemet!
Hogy mertél… de előbb
Téged vonlak kérdőre, oh Erzsók!
Mondd meg nekem azt:
A hűtlenségnek fekete posztaja
Vagy az ártatlanságnak
Patyolatlepedője takarja-e lelked?
Oh, szólj nekem erre!«
A szemérmetes Erzsók
Nem szóla reá;
De tengervízszinü szemének
Bájdús kifejezéséből
Ezt silabizálta ki mennyei kéjjel
A széles tenyerű Fejenagy:
»Oh széles tenyerű Fejenagy,
Helységünk kalapácsa
S csapra ütője szivem hordójának!
Még kétkedel?…
Ártatlan vagyok én,
Mint az izé…«
-38- Érté e néma beszédet
A helybeli lágyszivü kántornak
Dühteljes dögönyözője,
S engesztelve sohajtott:
»Lelkem lelke, bocsáss meg,
Hogy kételkedni merék
Hűséged aczél lánczának
Állhatatosságában. –
Most pedig, oh kántor!
Téged veszlek elő;
Készülj a meglakolásra –
Rémséges leszen az,
Valamint rémséges a bűn,
Mit elkövetél.
Példádon okúljanak a késő unokák,
Hogy kell csábítni az ártatlanságot,
Hogy kell konkolyt hinteni
Két szerető szívnek
Tisztabuzája közé!«
Miután a nyelve megállott,
Két keze kezdett mozgani
A széles tenyerű Fejenagynak:
A helybeli lágyszivü kántort
Úgy ütögette a földhöz,
Mint a gyertyát mártani szokták.
A helybeli lágyszivü kántor
El kezdett bőgni, a mint még
Nem bőgött soha
Sem temetéseknél,
Sem a soksípú orgona mellett.
Bőgése zavarnak
Lett okozója
A mulatók közt.
Megbomlott a táncz;
A kancsal hegedűs,
A félszemü czimbalmos
S a bőgő sánta huzója
Feledte tovább hallatni
Hangszere égi zenéjét.
A nép oda csődült,
Karéjt képezve, holottan
A széles tenyerű Fejenagy
Példát ada a késő unokáknak,
Hogy kell csábítni az ártatlanságot,
S hogy kell konkolyt hinteni
Két szerető szívnek
Tisztabuzája közé.
A helybeli lágyszivü kántor
Bőgései közben
Ily szókkal esengett
A helység kalapácsához:
»Csak addig várjon, a míg
Egy szócskát, egy kicsi szócskát mondok –
Aztán verjen kelmed agyon,
Ha jónak látja.«
A széles tenyerű Fejenagy,
Ki már belefáradt
A példaadásnak kedvéérti
Földhözütésbe,
Ezeket szuszogá:
»Beszéljen, kántor uram!
Mentse magát,
Meghallgatom én az okos szót
Minden időben…
Mentse magát.«
S a helybeli lágyszivü kántor
Igy mentette magát,
Heverve a földön:
»Bűnös vagyok egy részt,
Nem tagadom,
Mert megszeretém
Lángzó szerelemmel
A szemérmetes Erzsókot…
De tehettem-e róla?
Oh a szerelem
Nem oly portéka, a melytől
Elzárni lehetne a szívet;
Tündéri madár ez, a melynek
Ajtó sem kell, hogy a szívbe röpüljön,
Mint bölcsen tudhatja kegyelmed. –
De szerelmemet én
Titkoltam volna örökké,
Elvittem volna magammal
A más életbe, a hol tán
Nincsen is élet –
Ha nem veszi észre Harangláb.
Ő észrevevé,
S bujtotta tüzem,
Mi okért, mi okért nem?
Arról nincs tudomásom.
Ő volt, ki, midőn ma
Az isteni tisztelet alkalmával
Kegyelmed az álomnak karjába hajolt,
Ezt javasolta nekem:
Zárjuk kelmedre az ajtót,
S így zárva levén,
Ma baj nélkűl tehetem
Hódításaimat
A szemérmetes Erzsóknál…
S én balga, szavát fogadám!«
Mind ezeket mondá
A helybeli lágyszivü kántor
A megbánásnak örömtelen hangján.
Mint megfordúl a rézkakas
A templom tetején,
-39- Ha más tájról kezd fúni a szél,
Ugy vett más fordulatot
A széles tenyerű Fejenagynak
Lelke s irányt,
Mikor e szók érinték füle dobját.
»Mit szól kend erre, Harangláb?«
Voltak szavai,
S nem szeliden mondott szavai.
»Igazolja magát kend,
Vagy akkép vágom fültövön,
Hogy azonnal megsiketűl bele.«
Oda álla Harangláb,
A fondor lelkületű egyházfi,
S rendűletlen nézve szemébe
A széles tenyerű Fejenagynak,
Ily bátor szókra fakadt:
»Igazolni fogom magamat,
Nem, mintha remegnék
A kend fenyegetésitől.
Jobban felkösse gatyáját,
A kitől meg kelljen ijednem…
Érti-e kend ezt? –
Mind igaz, a mit kántor uram szólt,
A ki, úgy mellesleg mondva,
Gyáva, haszontalan ember,
Hogy oly pimaszúl rám vallott. –
Én bujtogatám őt,
Hogy csapja el a kelmed keziről
A szemérmetes Erzsókot,
Mert én kendet utálom,
Mint a kukoricza-gölődint.«
»Ugyan úgy-e?«
»Biz úgy ám!«
»Hát kend azt gondolja talán,
Hogy én kendet szeretem
Avval a macskapofájával?«
»Micsodával?«
»Avval a macskapofájával!«
»Macskapofámmal?
Hát te, te süldisznó?
A ki kovácsnak tartja magát,
Pedig holmi czigánytól
Tanulta meg a kalapálást…«
»Hát még mesterségemet is
Gyalázni mered?
Te hitvány templomegér…
No megállj! majd megkalapállak.«
S úgy megütötte
Öklének buzogányával
A fondor lelkületű egyházfinak orrát,
Hogy vére kibuggyant.
Erre Harangláb
Ügyesen leütötte fejéről a kucsmát,
Megkapta hajának fürtözetét,
S oly istenesen kezdette czibálni,
Mint a harang-kötelet.
Ez iszonyu látvány
Megragadá gyöngéd idegét
A szemérmetes Erzsóknak,
S a szegényke
Ájulat örvényébe bukott.
Bagarja, a béke barátja,
Fölemelte szelíden,
S ápolva tevé őt
Az ágy párnái közé.
Élettelenűl feküvék ott,
Mint a lepuskázott vadlúd
A tó közepén. –
De most jön a haddelhadd!
A midőn a vitéz Csepü Palkó,
A tiszteletes két pej csikajának
Jó kedvű abrakolója
Látá, hogy komolyabb kezd lenni
A dolog fordúlata:
Fejenagynál terme serényen,
S magát frígyestársának ajánlá.
Őt kedves kötelek csatolák
A széles tenyerű Fejenagyhoz:
Nála tanúlá tudnillik
A kovács-mesterséget
Valami két hétig. –
Hanem ekkor eleblábolt,
Mert nem volt hajlama a mesterséghez.
Vakarta i’kább a lovat,
Semmint patkolta.
De azért kedveltje maradt
A széles tenyerű Fejenagy,
S neki most is »mester uram« volt.
»Mester uram!«
Kurjanta vitéz Csepü Palkó,
A tiszteletes két pej csikajának
Jó kedvű abrakolója,
»Ne féljen semmit, mester uram,
Itt vagyok én is.«
S ezzel neki ugrék
-40- A fondor lelkületű egyházfinak,
Hátán termett, s kezdte püfölni.
Nem bírta Harangláb
Csepü Palkónak terhét,
És összerogyott,
De véle rogyott
A helység kalapácsa is,
Mivel üstöke mindig
Marka között volt még.
Nagyszerű volt ez esés,
Igy hullnak alá a kövek
A romladozó várak tetejéről
A völgy mélységébe.
A tusázókhoz több forró vérü legény
Csatlakozék,
Két pártra szakadva.
S lett rúgás, harapás,
Fejbetörés, vérontás és a többi.
A lyányzók pedig elvonulának
A kocsmateremből,
Mint elvonul a napnak sugara,
Ha zivatar támad.
S elkotródott a lyányok után
A béke barátja, Bagarja.
NEGYEDIK ÉNEK.
Merre, Bagarja uram,
Test-épületének
Élő oszlopain,
Oh merre szalad kend
Gyors szaladással,
Mint a kugli-golyóbis?
Hát férfihoz illik
Megfutamodni a harczi veszélytől?
Lemondani a csatabajnak
Hősi jutalmáról,
A dicsőség tölgykoszorújáról?
Ne kárhoztassuk a jámbort!
A gondviselésnek
Választott embere ő,
Ki elhárítani termett
A vég pusztúlást falujáról.
Avvagy ha nem ekképen cselekednék,
Mért híná őt a világ
A béke barátjának?
Ő e nevezetnek megfelelőleg
Intézé tette irányát,
S könnyű inakkal iramlott
Az öregbírói lakáshoz,
A melynek előtte
Méltóságosan állott
A kaloda.
Bagarja, a béke barátja,
Alva találta
A kevés szavu bírót,
A bölcs aggastyánt.
Ottan feküvék ez
Testének egész hosszában
A pamlagon…
Azaz a fapadon.
Párnáúl ködmöne szolgált,
Az öregebbik,
Mert az ujat kímélnie kellett. –
Bagarja uram
Megdöfte az oldalbordáját,
Hogy az álom sűrű ködét
Szétoszlassa szeméről.
De korán sem volt ez
Oly könnyű munka, minőnek
Első látásra talán
Gondolja az ember.
Soká bajlódék véle Bagarja,
Míg fölnyílt az egyik szeme nagynehezen,
S lelki nyugottsággal kérdezte:
»Mi baj?«
»Baj van, bíró uram, és nagy baj!
Csak talpra, de gyorsan,
Ha azt nem akarja,
Hogy vége legyen helységünknek,
Vége örökre!
Kiütött a háboru, és dúl.
A szemérmetes Erzsók
Csapszéke lőn a csatatér.
Az egész falu népe
Egymást kaszabolja,
Hogy nézni iszony.
Potyognak az emberek,
Mint a legyek őszi időben.
A föld a kifutott vértől
Olyan, mint a vörös posztó.
Az enyészet gyászlobogója
Leng a szomorú csatatéren.
Tápászkodjék föl, bíró uram,
És menjünk szaporán!
Mert csak bíró uram az,
Ki követ gördíteni képes
A rohanó romlásnak elébe.«
Így végzé a csata festését
A béke barátja, Bagarja.
-41- A kevés szavu bíró,
A bölcs aggastyán,
Fölnyitva szemének másodikát is,
E kérdést látá szükségesnek:
»Hát menjünk?«
»Pedig tüstént!« volt a felelet.
»Nem bánom«, szóla szokott nyugalommal
A bölcs aggastyán,
S miután uj ködmöne rajt’ volt,
És botja kezében:
Utnak eredtek. –
Szomszéd volt a kevés szavu bíróhoz
A hívatalában pontos kis-bíró.
Beszóltanak ehhez az ablakon által,
És mondák: jőne velök.
S szót fogadott a hívatalában
Pontos kis-bíró,
Bár nem nagy örömmel,
Mert legszebb kedvtöltésében zavarák:
Éppen feleségét verte.
Mikor a kántorlak elébe jutottak,
Az amazontermészetü Márta
Szomszédnéjával
Akkor végzette pörét,
Mely onnan eredt,
Hogy a rosz lelkű szomszédné
Egy tyúkját agyon ütötte,
Mert ez mindig az ő csirkéi közé járt
S elette előlök az árpát.
Képzelni lehet,
Hogy mekkora volt dühödése
Az amazontermészetű Mártának
Hallatlan kára miatt;
De azt már képzelni lehetlen,
Hogy mekkora lett dühödése,
A midőn a béke barátja
Tudtára adá férjének csínját.
Szólni akart,
De a szó elakadt gégéjén.
Szeme vérszinü lett
S arczúlata kék,
És reszkete minden tagja,
Valamint a kocsonya.
Szétnézett vizsga tekintettel,
Mellette hevert egy seprő-nyél,
Azt fölragadá,
S bőszülve kiálta: »Utánam!«
A midőn a kevés szavu bíró,
A béke barátja, Bagarja,
A hivatalában pontos kis-bíró
S az amazontermészetü Márta
Elértenek a csatahelyre:
Iszonyú vala a látvány látása,
A melyet láttak.
A harcz járta javában.
A béke barátja, Bagarja,
Nem füllentett, mikor azt mondá
A kevés szavu bírónak,
Hogy az enyészet gyászlobogója
Leng a szomorú csatatéren.
Ugy volt egy betüig!
A kemencze a honnan –
A kancsal hegedűs,
A félszemü czimbalmos
S a bőgő sánta huzója
Az ifjuságot tánczra vidítá
Hurjai bájos pengésével, –
A kemencze lezúzva
Ugy mered a levegőbe,
Mint valami sziklai vár
A tatárjárásnak utána.
Tört asztalnak s tört poharaknak
Romjai lepték
A véráztatta szobát,
S a vérnek közepette
Búsongva tünődött
Egy leharapott fül.
Az amazontermészetü Márta
Hős elszántsággal törte magát át
A vívó tömegen,
Mígnem férjére talált,
Ki egy szögletbe vonultan,
Kínjában most is nyögve, kuczorgott.
Oh Hamlet! mi volt ijedésed,
Mikoron megláttad atyád lelkét,
Ahhoz képest, a mint megijedt
A helybeli lágyszivü kántor
Feleségének látásán!
Egy fél-ép asztal alá bújt,
S kezeit könyörögve kinyujtá
Az amazontermészetü Mártához.
De ez nem könyörűlt.
Megfogta egyik lábszárát,
S kihúzta az asztal alól,
És addig döngette, a míg csak
A seprő-nyélben tartott.
Aztán ott ragadá meg haját,
A hol legjobban fáj,
És elhurczolta magával,
Mint a zsidó a lóbőrt;
S ekkép vígasztalta: »Jerünk csak,
Itt a világ szeme láttán
-42-
Nem akarlak csúffá tenni… de otthonn
Majd megkapod a magadét!«
S miután ura volt mindenha szavának
Az amazontermészetü Márta:
Hinni lehet, hogy most sem szegte meg azt.
Az alatt a kevés szavu bíró,
A bölcs aggastyán,
Nem ékesszólásánál,
De tekintélyénél fogva
Lecsillapitá a harcznak fergetegét.
A vérontásnak idője lejárt.
Meghunnyászkodtak a küzdők,
Mint a marakodó ebek,
A mikor gazdájok előjön,
S rájok bőgi: »Kimenj!«
A háboru közkatonái
Elsompolyodának.
A fondor lelkületű egyházfi
S a helység kalapácsa
Bírói parancsra előállt,
S mindkettő fölterjesztette ügyét.
A kevés szavu bíró,
A bölcs aggastyán,
Megdorgálta keményen
A fondor lelkületű egyházfit –
S a helység kalapácsát,
Mint kezdőjét a csatának,
A hívatalában
Pontos kis-bíró által
Kalodába csukatta.
Ott nyögi most fájdalmát hősünk
A kalodában.
-43- S csak azzal vígasztalja magát,
Hogy elleneit megverte vitézűl,
S ha innen az isten megszabadítja,
Megkéri azonnal
A szemérmetes Erzsókot.

* * *

Te pedig, lantomnak húrja, pihenj!
Nagy volt a munka, s bevégzéd
Emberül e munkát.
Én is pihenek
Babéraimon,
Miket a hírnek mezején
Borzas főmre kaszáltam.
Mostan akár ma megássa
Gödrömet a sírásó,
Bánom is én!
Azért én élni fogok,
Míg a világnak
Szappanbuboréka
Szét nem pattan.
Pislogni fog a hír mécse siromnak
Koszorús halmán,
Mint éjjel a macska szeme.
Eljő az irígység
Letépni babéraimat… de hiába!
Nem fogja elérni;
Magasan függendnek azok,
Mint Zöld Marczi.
S ha sötét zsákjába dugand
A feledés:
Fölhasogatja sötét zsákját
A halhatatlanságnak fényes borotvája.
Mutató tábla,

mely azt mutatja, hogy az

I. énekben

fölébred álmából egy fogoly, s szabadulást tervez – azonban az nincs megénekelve: hogy ki légyen ezen szabadulást tervező, álmából fölébredt fogoly? csupán azért, hogy később a meglepetés annál meglepőbb legyen. – A

II. énekben

már több foglaltatik: kié a helység leglátogatottabb kocsmája? mily ékes e kocsma birtokosnéja? miben sántikál a kántor? ki buzdítja merényének végbevitelére? sat. – A

III. énekben

megszabadúl a fogoly, s börtönéből a kocsmába megy; s a mily szörnyű dolgokat lát: oly szörnyű dolgokat cselekszik. Itt már az is orrára köttetik a nyájas olvasónak, hogy a fogoly nem más, mint a költemény hőse. – A

IV. énekben

a szörnyű dolgok véget érnek, s a költemény hőse szörnyű véget ér.

-44-

1845.

* *

SZERELEM ÁTKA.

Te, vitéz Barangó, hova oly vágtatva?
Mért öltöztél fényes hadi pánczélodba?
Mért fényesebb szemed fényes pánczélodnál
S kezedben villogó kardod aczélánál?
Vitéz Barangónak leszen útja hosszu,
Azért megy sebesen, mint halálos bosszu,
De nem bosszu űzi, hanem a szerelem,
Azért a tündöklő szikra szemeiben.
Szép szeretője van vitéz Barangónak,
Híják szeretőjét a szép Ildikónak.
Ildikónak arcza szép, mint az ég boltja;
Szeme, mint a nap, a csillagot kioltja.
Barangó szerette őt véghetetlenűl,
Föl is szólította, menjen hozzá nejűl.
Ildikó felele: »Kezem neked adom,
Hogyha teljesíted három kivánatom.
Hozz nekem az égből szivárványdarabot,
Menyasszonyi ruhát majd abból varratok;
Hozz nekem rózsákat a hajnal kertébül
Koszorúnak főmre nászi ékességül;
Végső kivánságom a gönczölszekere,
Ezen űljek, hogyha megyünk esketőre.
Ha teljesíted e három kivánságot,
Férjem leszesz, veled élek házasságot.«
Im ezek valának Ildikó szavai.
Barangó alig hogy hallá kimondani,
Paripáján termett s gyorsan elrobogott,
S hozott először is szivárványdarabot.
Azután berontott a hajnal kertébe,
És a legvirítóbb rózsákat letépte.
Sok bajába kerűlt mindezt végbevinni,
De vitézségének nem állt gátul semmi.
Most megyen harmadszor, a gönczölszekérért.
Magára öltötte minden jó fegyverét;
Ha szép szóval meg nem kapja a mit akar,
Erőszakkal vívja ki a fegyveres kar.
Szép Tündérországban éktelen sok a kincs,
Hanem hát a gönczölszekérnek párja nincs;
Őriztetik is ám a fenevadakkal,
Meredő körmökkel, tátongó szájakkal.
Barangó oda ér, kéri a szekeret;
De mihelyest kérő beszéde megeredt,
Végét nem is várva, neki rohantanak
Dühös méreggel az őrző fenevadak.
Esztendeig harczolt Barangó hős keze,
Mig elhullt a szekér egész őrizete,
Mig kivívta a nagy és véres diadalt,
A melybe maga is majd hogy bele nem halt.
Ekkoron Barangó nem is tett egyebet,
Az istállóból négy tátost kivezetett.
A legszebb négy tátost vezette ki onnan,
S befogta őket a szekérbe legottan.
A gyémántos gyeplőt ragadta kezébe,
Csillagsugárostort a másik kezébe,
Saját paripáját saraglyához köté,
Ugy hajtott serényen szeretője felé.
Szeretője addig, szép Ildikó, mit tett?
Gondolta Barangó, búsan várja őtet.
Gondolta Barangó: »Szivem Ildikója,
Ne marjon a bánat fulánkos kigyója!
Ne marjon a bánat fulánkos kigyója,
Közeledem immár, szivem Ildikója!
Közeledem hozzád szép gönczöl szekerén.
És boldog vagyok, mert kezed megnyerem én.«
-45-
Ne félj, jó Barangó, Ildikó nem búsul!
Vigad ő más karján kicsiny magzatostul,
Van már kis magzata, van már férje neki,
Jösz-e te vagy nem jösz? nem igen keresi.
Feledte Ildikó régen igéretét,
A jött-ment Kevének adta szívét, kezét.
Keve bírja mostan azt a boldogságot,
Melyért kezed fáradt és szived sovárgott.
Ildikó most is ott űl Keve ölében,
Egymást csókolgatják, ölelgetik épen.
A mint ezt meglátja jó Barangó vitéz,
Nincs ereje szólni, csak merőn áll és néz.
De föllázad a vér félholt nyugalmábul,
Barangónak összeszorult szive tágul,
Eszeveszett harag fut égő agyába,
Kirántja szablyáját és megindul lába.
A két szeretőnek borsózott a háta,
Mikor a vitézt így közeledni látta,
Egymás kebeléről gyorsan fölriadnak,
Megszökni előle a szilaj haragnak.
Hős Barangó erre kardját elvetette,
És ily szókat ejtett nagy gúnynyal nevetve:
»Nem érdemlitek meg, hogy ezen kar által
Ismerkedjetek meg a méltó halállal!
Nem fogja szivetek kardom hegye érni,
Te szószegő asszony, te csábító férfi!
De a mi átka van a széles világnak,
Ha isten meghallgat, mind reátok szállnak.
Mindkettőtök élte legyen halhatatlan,
Hogy szenvedhessetek örökös kinokban.
Éljetek, mig eljön az üstököscsillag,
Melytől a rengő föld sarkai bomolnak.
Kivánom: váljatok kővé mind a ketten,
Szivetek a kíntól hogy meg ne repedjen.
Te csábító férfi, a mint most kebled ég:
Azt olyan mértékben örök lángok egyék.
S te szószegő asszony, bűnbánó könnyeid
Szüntelen folyjanak a világ végeig,
És a patakba, mely szemeidből ered,
Könnyed patakjába fuladjon gyermeked.
S az én életem is legyen halhatatlan,
Hogy kínaitokat váltig kaczaghassam!«
Barangó vitéz az átkot így végezte,
Meghallgatta isten s beteljesítette.
Kősziklákká váltak Ildikó és Keve.
Csábitó Kevéből tűzokádó leve,
Hányja magából a tüzet szakadatlan,
Mai nap is hányja s jajgat a kinokban.
És a mely Ildikó volt egykor, a hegyből
Kiapadhatatlan két forrás buzog föl,
E forrásokba fult be kicsiny magzata,
Kit isten a völgyben fává változtata.
Barangóból pedig sötét fergeteg lett,
Mely ottan borong a két átkos hegy felett.
Mig Ildikó sír és mig Keve lángol s nyög,
Reájok Barangó rettentőn mennydörög.

(Borjád.)

-46-

1846.

* *

TÜNDÉRÁLOM.

Sajkás vagyok vad, hullámos folyón,
Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka,
Reng, mint a bölcső, melyet ránczigál
Szilaj kezekkel a haragvó dajka.
Sors, életemnek haragos dajkája,
Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted,
Ki rám zavartad fergeteg módjára
A csendriasztó szenvedélyeket.
Elfáradtam már, messze még a part?
Mely béfogad révébe;… vagy az örvény?
Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn
Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén.
Sem part, sem örvény nincsen még előttem,
Csak hánykódás, csak örökös habok;
Hánykódom egyre a folyó nagy árján:…
Ki sem köthetek, meg sem halhatok.
De mily hang ez, mily túlvilági hang,
Mely bévegyűl a habzugás közé?
Tán szellem, égbe szálló a pokolból,
Hol büntetését már átszenvedé?…
Egy hattyu száll fölöttem magasan,
Az zengi ezt az édes éneket –
Oh lassan szállj és hoszszan énekelj,
Haldokló hattyúm, szép emlékezet!…
Nem voltam többé gyermek, s nem valék
Még ifju. Ez az élet legszebb éve,
Mint legszebb percz, midőn a hajnalégről
Az éj kárpitja félig van levéve.
Sötétség volt még egyfelől szivemben,
De másfelől már pirosan kelének,
Mint a közelgő nap szemeiből
Kilőtt sugárok, a vágyak s remények.
A mire vágytam, bírni is reméltem,
S a mit reméltem, azt el is nyerém;
Talán azért, mert nem sok volt… egyéb sem,
Mint pihenés egy hű barát ölén.
Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még
Nincsen kikelve a rejtett önérdek,
E mindent elrágó hernyója a
Baráti hűség virágos kertének.
Barátom hű volt; ürítgettem véle
A boldog órák édes poharát,
S a lelkesűlés égi mámorában
Sasként röpültem a világon át.
S a merre szálltam, minden az enyém volt;
A dúsgazdagság bársony pamlagára
Hajtám le főmet, melyet övezett
A dicsőségnek csillagkoronája.
Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet,
S már hittem is, hogy ez való, nem álom…
De most egyszerre szívem, melyet a
Világgal tölték meg, tágulni látom;
Szivem tágúla, vagy tán a világ
Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém,
Hogy kebelemben hézag támadott,
Hézag, keblemnek legmelegebb részén.
És napról-napra nőttön nőtt ez ür,
S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem,
Félt, hogy mélyébe hull… s nem kelle többé
Mit eddig olyan lángolón öleltem,
Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség.
Mind a kettő oly fénytelen vala!
Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel,
Ha elkopik majd csillagfátyola.
Nem kelle semmi, még a jó barát sem,
Magam magamnak voltam terhire,
S futottam, mint kit rémek serge üldöz,
Az életzajtól messzi-messzire.
Csöndes magányban keresék tanyát,
Sötét erdő völgyébe telepedtem…
Oh e magányban milyen alakok
Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem.
-47-
Szivembül jöttek e tündéri lények,
Szivemnek nem rég támadt üregébül,
Tündéri lények, milyenekre félig
Emlékezém a szép gyermekregékbül.
»Megálljatok! megálljatok!« kiálték,
»Oh, csak egy álljon meg közűletek,
Csak addig, míg egy csók s egy ölelés tart!«
Nem álltanak meg; mind eltüntenek.
Kerestem őket, és meg nem lelém,
Még csak nyomukra sem akadhaték;
Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának,
Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég.
S minél messzebbre távozának tőlem,
Minél homályosabban láttam őket:
Annál dicsőbbek voltak, és szivem
Annál emésztőbb sovárgásban égett.
Szivem sovárgott és én sorvadék;
Társim nevettek a sápadt fiún,
Csak jó barátom, ő nem nevetett,
Fejét csóválta búsan, szomorún.
Mi lelt? kérdezte; én nem felelék,
Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt.
Szomjas valék s vizet hiába ittam,
Nem enyhité viz a tikkadt kebelt.
S meguntam ezt a földi életet,
Mely elvesztette szépségét szememben.
Föl, föl! mondám, a mennybe! a hová
Fájó szivemnek tündérnépe lebben;
Föl a mennyekbe! ha a léget szívom,
Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget…
S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok
Keresztülbolygom a nagy mindenséget! –
Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány,
Égő szivárvány százezer virágbul;
De rám oly búsan néztenek talán…
Tudták, hogy elkészűlök a világbul.
A legnagyobb hegy tetejére mentem,
Onnan tekinték föl az ég felé.
Átlátszó kék volt a felhőtlen ég…
Belé láttam… tisztán láttam belé…
Ábránd-alakjaim legszebbike
Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte
Hallottam hívó hangjait… de jól
Láthattam, hogy felém kezével inte.
Megyek! mondám, s a bércz szélére léptem,
A hol száz ölnyi mélység nyilt alattam.
Már-már ugrám… hátul egy kéz ragadt meg…
Eszmélet nélkül visszahanyatlottam.
Midőn eszméltem: a dicső alak,
Kit az egekben láttam az imént,
Ott állt mellettem… oh, mit érezék?
Leirhatatlan édes érzeményt!
»Ilyen közel van hát a föld az éghez?«
Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam,
»Im a mennyben vagyok szép angyalomnál,
S elébb egy perczczel még a földön voltam.«
Ezt gondolám, de szólni nem tudék,
Avvagy talán nem mertem szólani,
Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom,
Keblemből a menny ki fog szállani.
És megragadtam angyalom kezét,
Hogy el ne tünjék tőlem újolag,
És derekát átövezé karom,
Átövezé, mint egy égő szalag.
S merőn szemléltem fényes arczulatját.
Most is csodálom, hogy szemem világa
El nem veszett e földöntúli fénytől,
Midőn benéztem szeme csillagába.
Sötétkék csillag volt az ő szeme,
És szemöldöke fekete szivárvány,
S vállán ugy úsztak barna fürtei,
Miként az éj egy rózsatenger árján.
Meg mertem végre nyitni ajkamat,
S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről.
Nagyon homályosan beszélheték,
Mert ő nem értett semmit e beszédből.
»Én lyány vagyok«, szólt, »földi lyány, nem angyal;
A hol vagyunk, ez a föld, nem az ég,
S te itt a mélybe estél volna, ámde
Én mentésedre még jókor jövék.«
»Legyünk tehát a földön«, válaszoltam,
»Földön vagy égen, az mindegy nekem,
Csak oldaladnál, kedves oldaladnál;
Hisz a hol te vagy, ott az én egem.
De űlj le mellém, s engedd, hogy karom
Szorosabban fűzhessen át, oh engedd!
Ugy is sajátom vagy, tulajdonom,
Mert téged az én képzetem teremtett!«
Leültünk ott a szikla tetején,
S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok?
»Egy bús sohajtás voltam eddig«, szólék,
»Öledben ím e csókkal meghalok.
Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen
Föltámadásom… – ím, föltámadok,
Mert csókod ért; s ki bú-sohaj valék,
Most a gyönyörnek mosolya vagyok.«
-48-

-49-

Ó megcsókolt. Nem kéreté magát,
Első szavamra ajkamon volt ajka;
E csók! ez ajk!… mért nem váltunk itt kővé?
Hadd függtem volna mindörökre rajta!
E csók, e csók! ez édesb volt a méznél
S az anyatejnél. Csak ezóta élek;
Midőn elcsattant e csók ajkamon,
Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek.
»Tekints körül«, szólott a csók után
A lyányka, »látod, milyen változás?
Én nem tudom, honnan s miként van ez,
De mostan ég és föld egészen más.
Kékebb az ég, sugárosabb a nap,
S e fák alatt is hűvösebb az árnyék,
S pirosb a rózsa, illatosb a lég…
Ah, mintha csak egy más világban járnék!«
»Más a világ, más, nem olyan, minő volt«,
Feleltem én, »vagy csak mi változánk?
De bármiként van, mit törődünk véle,
Midőn e változás áldás reánk!«
Egymás ölében így fontuk tovább
Beszélgetésünk rózsakötelét,
S a mint eszméltünk szép ábrándjainkból,
Láttuk, hogy a nap már a földre lép.
Alkonyodék. Arany felhőkön szállott
A nap violaszín hegyek mögé.
A messzeségbe nyúló rónaságot,
E száraz tengert, halvány köd födé.
A szikla, melyen állottunk, piroslott
A végsugártól, miként bíbor párna
A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta
A boldogság ifjú királyi párja.
Elbúcsuzánk; nem szóval, szemeinkkel;
S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman!
Az éjt ugy néztük, mint a haldokló
A sirt, a melyen túl egy szebb világ van.
Nem ígértük, hogy holnap eljövünk,
De mind a ketten eljövénk hiven,
S igy éltük által az egész tavaszt,
Ajk ajakon, kéz kézben, szív sziven.
S igy éltük által az egész nyarat.
Minden napunk egy virágszál vala
A bokrétából, melytül illatot nyer
Az istenek olympi asztala.
De e virágok elhervadtanak már;
Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket?
Repűlj ki e szép kornak édenéből,
Haldokló hattyúm, bús emlékezet!
Eljött az ősz, ez a vad zsarnoka
A természetnek. Kérlelhetlen karja
Letépi a szegény fák levelét,
A földre sujtja, és lábbal tiporja.
Lábbal tiprá boldogságunkat is;
Reánk küldé enyészetes szelét
Elválás képiben, s ez arczainknak
Leszaggatá szép rózsalevelét.
Elváltunk, hogy ne lássuk egymást többé.
Komoly borongó volt az őszi este;
A ködön át a távolból lyánykámat
Könnyes szemem még egyszer fölkereste
Aztán futottam, útat nem tekintve,
Arczom, kezem tövistől vérezék…
Futottam árván, mint a hullócsillag,
Melyet magából kilökött az ég. – –
Azóta arczom és kezem begyógyult,
Arczom s kezem, mit tüske sérte meg,
S szivemből is ki vannak irtva már
Az elválástól támadott sebek;
De e sebeknél jobban fáj nekem most,
Jobban fáj az, hogy már-már feledem
Ábrándjaidnak édes üdvességét,
Oh tündérálom, első szerelem!

(Szalk-Szent-Márton.)

-50-

SALGÓ.

Nógrád s Gömör közt hosszan nyúlik el
A Mátra egyik erdőséges ága,
Miként sörényes, elfáradt oroszlán,
Nézvén sötéten messze tájakig.
E hegytetői kősziklára ül
Borús napokban a pihenni vágyó
Terhes felhőknek vándor serege;
Ez a műhely, hol a komor kovács,
A dörgedelmes égi háború,
Készítni szokta a villámokat,
Haragvó isten égő nyilait.
Itt állt Salgóvár, mint egy óriás,
Ki az egekre nyujtja vakmerő
Kezét, hogy onnan csillagot raboljon;
-51- Itt állt Salgó… az éghez oly közel,
És benne még is a pokol tanyázott.
A századoknak döntő lábai
Elgázolák rég e vár tornyait.
Belőlök egy-két csonka fal maradt, mely
Szomorkodással tölti idejét,
Mint a ki lármás ifjuság után
Éltét megunva remetéskedik.
Fölmentem a hegy sziklatetejére,
S letelepedtem a romok fölött.
Verőfényes nap volt, tekintetem,
Nem lelve gátot, mérföldekre szállt,
Mint börtönéből megszökött madár,
S vigan köszönté a kék messzeséget,
Hol a faluknak tornyán, a mezőknek
Juhnyájain s a patakok vizén
S mindenhol a nap fénye tündökölt.
De lelkemet nem ily képek körözték,
Nem ily vidámak; lelkemet homályos
Látkörbe vitte a komoly merengés,
Holott körűle kétes ködruhában
Mogorva árnyak lengtek, a kihalt
Sötét középkor véres napjai.

* * *

Megvirradott a tizennegyedik
Század s hazánkra éj következék.
Borús éj jött rá… ekkor áldozott le
Az ő napjának, az Árpád családnak
Végső sugára. Harmadik Endre halt meg.
Pártok kelének, s a párt fergeteg,
S a fergetegben a folyó zavart,
S zavart folyóban könnyü a halászat.
Elfeledék a hazaszeretetnek
Örök szentségét a fejetlen ország
Önzés bünébe sűlyedt tagjai,
S rabolni kezdték édes anyjokat,
A gyámolától elesett hazát.
Haramjabarlang lett sok sziklavár,
Honnan le a kipusztitott vidékek
Sohajtására gunykaczaj felelt,
Miként az őszi bús szellő után
Jön a süvöltő téli zivatar. – –
Salgón Kompolti Péter volt az úr,
Nevét rettegve emlité a táj, mert
A meddig kardja s buzogánya ért,
Övé lett minden, a mi kincs vala,
S hol ellenállás szálla szembe véle,
A kincs helyén vérfoltokat hagyott.
Követte őt a rablás útain
Kompolti Dávid és Kompolti Jób,
Zsivány apjoknak méltó fiai.
Kipusztiták már a szomszéd Somoskőt,
Utána jött a távolabb Fülek,
S most a fölött van a tanácskozás:
Hová fordítsák léptöket jelenleg?
Ottan hevernek, apa és fiúk,
Komor teremben medvebőr felett,
Mit kaczagányul vetnek vállaikra,
Ha indulóra a kürt megriad.
Ottan hevernek és Eger borával
Sürítik úgy is sűrü véröket,
Mely ereikben rémesen kereng,
Mint a világok közti téreket
Keresztülkasul bolygó üstökös.
»Emeljétek föl a kupát, fiúk«,
Kiálta Péter, »és kocczantsatok
Gedő Simonnak egészségire!…
Ha élünk és az isten megsegít,
Még holnap éjjel vendégei leszünk;
Azért sokáig éljen ő kegyelme!«
‚Sokáig éljen?‘ zúgtak a fiúk
Utána harsány, mennydörgő torokkal,
És a teremnek hangos boltozatja
Az éljenekre, mint a nyughelyéről
Fölvert szelindek, elkezdett morogni,
S morgott hosszan, mig bele fáradott.

* * *

Gedővár csöndös, mintha halva volna;
Reá borult az éj, mint rá borúl a
Halottra a koporsó födele.
Ki viraszt még a késő éjszakán
Gedővár néma falai között?
A szerelem s a hazaszeretet,
Az égnek e két legszebb csillaga.
Mindenki szunnyad, csak Gedő Simontól
Riasztja messze álma nyúgodalmát
A honfigondok éber tábora.
És míg a férj bús lámpa fénye mellett
Pusztult hazája sorsán elmereng,
Szomszéd teremben nője térdepel,
A szépségében ragyogó Perenna,
S imát sohajt az égiek felé,
Hogy boldogítsák a magyar hazát,
Mert míg a honnak boldogsága nincs,
Mindaddig férje is boldogtalan.
Egyszerre a nő felsikolt ijedve,
Hallván közelgő fegyvercsörgetést,
S belép férjéhez s rémülve áll meg…
A másik ajtó ekkor nyilt s azon
Kompolti Péter jött be kardosan.
»Gedő uram, szép jó estét kivánok«,
Szólt a haramja, »vendégid jövének;
-52- Remélem, szíves házigazda lészsz,
S kérés nélkűl is átadod nekik,
A mit kivánnak… minden vagyonod.
Csodálkozol, hogy ily váratlanúl
Leptünk meg és ily észrevétlenűl
Léptünk eléd? Ez… egyszerű dolog:
Megvesztegettük a jó porkolábot,
S ő megnyitotta várad kapuját,
S bejöttünk százan… százan! érted-e?
És most legényid egyig megkötözvék.
A jó fiúk javában álmadoztak,
Midőn kezökre a hurok került.
Azért, Gedő ur, add elő, a mid van…
Vagy szavaimban tán kételkedel?
Im hát tekints ki!« Megnyitá az ajtót,
S láthatta a száz fegyverest Gedő,
Köztök Kompolti Jóbot s Dávidot.
»Foszsz hát, zsivány, és vidd, a mit találsz!«
Szólt megvetőleg a várúr; »Perennám,
Eredj szobádba, és az aggalom
Ne bántsa lelked: tégedet mególak,
Téged, legdrágább kincse életemnek!
A többivel nem gondolok sokat…
Hadd hízzanak rajt e gaz tolvajok.«
Kompolti Péter ment kutatni s véle
A martalékra vágyó czinkosok;
Csak Dávid és Jób állt merőn, ha ajkok
Le nem pecsétli a csodálkozás,
Ezt kérdték volna: milyen látomány ez?
Melyik tündére az álomvilágnak
Szállott a földre, e falak közé?
S midőn a méla bámulás ködében
Eltévedt lelkök ismét visszatért:
Egyszerre léptek az ajtó felé,
A mely Perenna teremébe nyilt,
S a mely előtt vont karddal állt a férj,
Vont karddal és rettentőn, mint az angyal,
Ki őrizé a paradicsomot.
»Eddig s tovább nem!« dörgött a jövőkre,
»Eddig s tovább nem!… a kétségbesés, a
Halál szolgája áll e küszöbön,
E szent ajtónak tiszta küszöbén!«
Ekkép a férj; de a két zordon ifjut
Nem rettenték meg a dörgő szavak,
Sem a szemeknek átszuró világa,
Mely villámlásként szállt a hang előtt.
»Utamba állasz?« így kiálta Jób,
»Utamba mersz még állni? jaj neked!
Keresztültörnék, bárha kezeidben
Száz kard villogna s minden kard hegyéről
Ezer halál vigyorgna is reám!«
És összecsaptak csengő fegyverökkel
Gedő és Jób, mint két kőszikla, melyet
Egymás felé sujt a földindulás.
Akközben Dávid rést lelt s besuhant,
A hol Perenna elszorúlt kebellel
Az aggódalmak árján fuldokolt.
Egy jajsikoltás és egy halk sohaj…
A nő sikoltott és a férj sohajtott,
A nő, kit Dávid vett ölébe s vitt,
S a férj, kinek Jób átdöfé szivét.

* * *

Salgó s Gedővár közt emelkedék
Hajnácskő, szinte sziklaormi vár.
Csend volt a várban és a vár alatt.
Mindenki alvék; a toronynak őre
Viraszta csak még félig nyilt szemekkel.
A fövenyóra éjfélt mutatott.
Mi zaj hasítja a csendet keresztül?
Még halk, de perczről perczre hangosabb.
Az őr keresztet hány és a toronyból
Fél bátorsággal néz a völgybe le;
Ki más zavarná a világ nyugalmát
Az éjszakának kellő közepén,
Mint boszorkányok és kisértetek?
Lenéz az őr… a teljes hold világa
Arany fátyolként leng a vár körül,
S a vár alatti völgy ezüst ködével,
Mint két szerelmes lélek, összeolvad.
A félhomályban Gedővár felől a
Salgói úton nyargal egy lovag,
Ölében egy hölgy hófehér ruhában,
Hollósötét haj lengő fürtivel.
Mögöttök távol ismét egy lovag. –
Olyan tünékeny volt e jelenés,
Hogy a toronynak őre más nap ezt,
Midőn fölébredt, álomnak hivé.

* * *

Midőn fölére Salgó udvarába
Kompolti Dávid a szép martalékkal,
Ez életének nem adá jelét,
Aléltan fekvék annak karjain;
Szivében a vért és eszméletet
Megállitá a félelem s futás.
Gyöngéd karokkal tette őt az ifju
Egy kerevetre; csínnal bánt vele,
Miként a gyermek a kicsiny madárral,
Melyet fészkébül épen most lopott ki;
S megállt előtte s elmerűlve nézte
És lelkesedve így szólt: »Oh miért
Fejem nem oly nagy, mint az ég, hogy annyi
Szem volna rajt, a hány csillag van ott,
Hadd bámulnálak valamennyivel!…
-53- Ki vagy, ki vagy te? olyan ismerős
Előttem arczod mindenik vonása;
Találkozám már veled?… oh igen, most
Emlékezem, hogy egykor láttalak,
Régen, fölötte régen. Még midőn
Mint gyermek jártam a vadon homályin,
Miként ártatlan gyermek, a kinek
Vérzett szive, ha vérezett az őz
Szilaj vadászok gyilkoló nyilától:
Oh akkor, akkor gyakran láttalak.
Ha szenderegtem a kis völgyi forrás
Virágos partján: édes álmaimban
Meg-megjelentél, tündérek leánya!
Hozzám jövél s lehajlottál reám,
Miként lehajlik földre a szivárvány,
S fülembe égi hangokat sugál.
Karom kinyujtám, hogy öleljelek,
S fölébredék… te már távol valál,
A rengeteg sötétzöld mélyiben
Láttam fehérlő árny-alakodat,
S futék utánad, mint az esti szél
A tünedékeny pillangó után,
Futék a hegyre… a hegy tetején
Bámulva álltam és szomorkodám; már
Oly messze voltál tőlem, fönn az égen
Az esti csillag képiben ragyogtál. –
Gyermekkorom tűnt s gyermekéveimmel
Eltünt regényes ábrándim világa,
S vad ifjuvá lett a szelid fiú,
S azóta véled nem találkozám…
De én beszélek hozzád, és te nem
Hallod beszédem; mozdulatlanul
Fekszel, miként az elesett szobor.
Élsz, vagy meghaltál? oh csak meg ne halj,
Inkább hervadjon el minden virág
A föld szinén, s ne légyen több tavasz!…
Hah, végre, végre nyílnak szemeid;
Milyen szemek, mily égetőn-vakítók…
Hová jutottam? hol vagyok? talán a
Teremtő műhelyében, a hol a
Napok készülnek? ottan, ottan… oh
Ha e két nap az égre fölkerűl,
A mindenséget porrá égeti!…«
‚Elég már, bátya, most én rajtam a sor‘,
Ily hang szakasztá félbe Dávidot,
Jób hangja, a ki mostan érkezett meg,
‚Elég volt, bátya, most én rajtam a sor;
E drága kincsen ketten osztozunk!‘

* * *

Eszmélt Perenna, és csodálkozással
Nézett körűl, és töredezve szólt:
»Férjem!… de ez nem férjem… ez sem az;
És e terem… hisz ez nem a mienk.
Hová juték? és férjem hol marad,
Hogy így magára hagyja hitvesét?«
»Férjed, menyecske, messze útazott«,
Ekkép felelt Jób, »kár lesz várnod őt,
Mert míg utából ismét visszajő,
Rég elvirítnak ifju bájaid.
Azért feledd őt, s add nekünk magad,
Hogy részesűljünk mink is a gyönyörben,
Mit férjed a mennyországtól bitorlott.«
»El oldalamtól! vissza, szemtelen!«
Kiálta a nő, »vissza!… és ne szólj,
Mert minden szóért s minden léptedért,
Ha férjem eljön, rémesen lakolsz…«
»Ha férjed eljő, akkor?« szóla Jób,
»Hisz mondtam már, hogy messze útazott,
Oly messzire, hogy onnan, a hová ment,
Porszemnek látja a nagy földtekét.
Szóval – hogy őt ne várd hiába – nézd
E kardot s rajta ezt a szép piros vért:
Ez férjed vére… én megöltem őt.
Most hát szabad vagy, szép asszony, szabad!
A női hűség rabbilincsei
Nem korlátozzák többé lelkedet.
Szabad vagy, használd szabadságodat.
Két kar helyett most négy kar vár reád,
Hogy boldogítson ölelésivel.«
Perenna némán és merően állt,
Némán, merően, hidegen, fehéren,
Miként holt, csendes téli éjszakán a
Száraz bokor, mit ellepett a hó.
Ott állt Perenna és a kardra bámult,
A melyen olyan drága vér alutt meg. –
E mozdulatlan némaság alatt
Szivét, lelkét mily harczok szaggaták!
A lélek benne ugy sírt, ugy nyögött,
Ugy küzködött, ugy jajgatott, miként
A jég alatt a befagyott patak.
Kitört végtére a kétségbesés,
Kitört belőle, mint a tűzokádó
Hegy méhéből a füst s lángoszlopok,
És átkokat szórt, rémes átkokat
Zsivány fejére férje gyilkosának.
De mintha minden átok egy virág
Lett volna, egy-egy illatos virág,
Miket feléje dobnak, hogy szagolja,
Olyan kedvtelve állt a hölgy előtt Jób,
S midőn az végzé, így kezdette ez:
»Hah, istenemre, hogyha átkozódva
Ily szép vagy, asszony, menj férjhez naponként,
S én férjedet naponként megölöm!…
Átkozz tovább, szép hölgy, én hallgatom,
Ha minden átkod megfogamszik is.«
-54- Perenna Dávid lábaihoz borult,
Átfogta térdét, és így esdekelt:
»Oh ifju, arczod nem oly ördögi,
Miként ezé itt… légy könyörülő,
És ój meg tőle, ój meg engemet!
Szeretni foglak, szolgálód leszek,
Csak ments meg engem férjem gyilkosától,
Csak e sátán ellen légy paizsom.«
»Meg foglak óni, gyermekálmaim
Földönfölűli tündérgyermeke!«
Kiáltá Dávid, fölemelve őt,
»Meg foglak óni, paizsod leszek;
S ki hozzád nyúlni kíván: annak e
Paizst előbb ketté kell törnie.
Most hát öcsém, Jób, ehhez tartsd magad!«
»Nem ugy, jó bátya«, monda Jób, s szemében
Ellenszegűlő dacznak lángja gyúlt,
»Nem ugy, jó bátya! igy nem alkuszunk.
Mi nálunk minden martalék közös,
Azért kettőnké e menyecske is;
És ha nem engedsz, tudd: e kard, a melylyel
Férjének irtam úti levelet
A más világra, e kard most is éles,
S karomnak sincsen legkisebb baja!«
Egymás elébe állt a két fiú,
Egymás elébe állt és hallgatott,
Nyelvök helyett most kardjaik beszéltek.
Kompolti Péter jött be s rájok ordít:
»Megálljatok!« s a bajvivók megálltak.
»Apánk, te légy hát köztünk a bíró«,
Igy szóla Jób, »ez asszonyt itt magának
Akarja Dávid bátya tartani;
De én azt mondom: ehhez nincs joga,
Mert ő kettőnké. Nincs-e igazam?«
»Hitvány fiúk«, szólt megvetőleg apjok,
»Ily hasztalanság annyira feltüzel,
Hogy egymás ellen karddal rontotok?
S ilyen mihaszna pörben engemet
Mertek biróul híni, engemet!… jó;
Igazságot hát én szolgáltatok.
Halljátok: e hölgy nem lesz egyiké sem,
Sem egyiké, sem másiké… igen,
E hölgyet bírni én fogom, magam!«
Kihullt a kard a két fiú kezéből,
Vérök föllázadt, sustorgott, miként
A víz, a melybe a villám csapott,
S dörmögni kezdtek bosszus dolgokat.
Keresztülszúró lángtekintetét
Jártatta végig rajtok az apa,
S parancsolólag így kiálta föl:
»Ki mer mocczanni és morogni, hogyha
Kompolti Péter ezt kiáltja: csitt!«

* * *

Miből teremté isten a szivet?
Hogy annyi bútól, kíntól sem hasad meg,
A mennyi érte a szegény Perennát. –
Őrizve Salgó szűk falai között
Ült a fogoly hölgy napok óta csak,
De mindenik nap századokra nyúlt,
Azokra nyujtá azt a szenvedés.
Az árva lélek mennyit szenvedett!
Egy pillanatban keble meggyuladt
A fájdalomtól, és más pillanatban
A rettegéstől ismét megfagyott.
Hosszan tünődék, véghetetlenűl:
Hogy szabaduljon e falak közűl,
S hogy álljon bosszut férje gyilkosán?
És nem talála semmi, semmi módot!
S most jött reá a legnagyobb csapás;
Kompolti Péter így nyilatkozék:
»Szép asszony, benned a sátán lakik,
Te megbüvöltél, napról napra jobban
Tetszel nekem, s ha akarod, ha nem:
Én feleségül veszlek tégedet.«
»Hozzád megyek«, szólt elhatározottan
Perenna, ámde oly hangon, mikéntha
Lett volna a halálnak angyala,
S ezt mondta volna ama szók helyett:
»Kompolti Péter, végórád ütött!« –
Magához híta Dávidot Perenna,
S így szóla: »Ifju, igazán szerettél?
Vagy pillanatra fellobbant lidércznek
Volt lángja csak, mit érezél irántam?
És ha szerettél, mondd: szeretsz-e még?«
»Szeretlek egyre«, válaszolt az ifju,
»Szeretlek, mint a völgyet a patak,
Szeretlek, mint a csillag az eget,
Szeretlek, mint a féreg a gyümölcsöt!
S ha te szeretnél… oh szólj, asszonyom,
Hogy érdemeljem meg szerelmedet?«
»Hogyan?« felelt a nő, »egy módja van:
Öcséd megölte férjemet, s apád most
Engem magának hitvesűl kiván.
De én apádat, ezt a második
Leendő férjemet szintúgy utálom,
Miként első férjemnek gyilkosát.
Szeretsz valóban? ugy hát szabadíts meg
E két gonosztól. – A tiéd leszek, ha
Apádat és öcsédet megölöd.«

* * *

Örök rejtélyü érzés, szerelem!
Te nagy folyó, mely egyszer szemetet,
Máskor virágot hordasz vizeden,
S mind egy helyről: az emberek szivéből.
-55- Oh szerelem, te végtelen óczeán,
Melynek határát még nem látta senki,
S melynek le nem szállt fenekére senki.
Ott állsz te, óriások óriása,
Mesés nagyságban… hogyha nyúgoszol,
Meglátja széles tükrödben magát a
Határtalan menny minden csillaga;
S ha háborogsz: fölszíneden csatáznak
Az alvilágnak minden szörnyei.
Mindenható erő vagy, szerelem!
Mindenható vagy… angyallá az embert,
Az angyalt ördöggé, az ördögöt
Emberré könnyen átváltoztatod… – –

* * *

Derűlt, kék éj volt, tiszta csendes éj,
Vidáman néztek felhőtlen magasból
A földre a hold és a csillagok,
Olyan vidáman!… hah, pedig mi történt
A földön? apa- és testvérgyilkolás!
Kigyóként csúszott Dávid a terembe,
Hol apja szunnyadt. Ágya függönyét
Széttolta halkan… reszketett keze,
Mintha kősziklát hengerítene.
»Itt fekszik, alszik«, így gondolkodék,
Merőn szegezve rá égő szemét,
»De mily szelíd most arcza, melynek ébren
Minden vonása egy-egy Luczifer;
Vagy csak te látod tán ilyen szelídnek,
Te mindig-gyáva lelkiismeret?
Eredj, hivatlan vendég, menj tova;
Nem hallgatok rád, nem, nem! hasztalan
Nyujtod felém fenyítő ujjadat,
Hijába intesz oly parancsolólag,
Nem hallgatok rád… nézd, nem hallgatok!«
Az alvót ekkor torkon ragadá,
S beléje fojtá a lélekzetet…
Nem is nyögött… egy rángás, s vége volt.
Bevonta ismét a függönyt s mene,
De a küszöbnél visszafordula,
Hogy megtekintse: nem maradt-e élet
Ama testben? nem támadand-e föl?
Az ágy előtt megállt… állt, s nem meré
A kárpitot szétvonni újolag.
Nem mert benézni rettentő müvére,
S lélekszakadva kifelé rohant
Másik terembe, a hol öcscse volt.
A zajra Jób fölébredett s fölült,
S fél eszmélettel nézte a jövőt,
S midőn egészen eszmélt, akkorára
Keblében járt a gyilkoló aczél,
A melyet bátyja a falról ragadt le.
De nem halálos volt Dávid szurása,
Feléje lépett tántorogva öcscse,
Hogy megragadja öldöklő kezét…
Egy új suhintás és Jób homlokát
Elboritotta vére, s összedőlt.
A kardot messze dobta Dávid, és
Futott, futott ki, mintha lépteit
Követte volna százezer boszorkány,
Lidércz, kisértet, ördög s minden, a mi
Irtóztató a képzeletben él.
Futott; futott, és nem tudá: hová fut?
Sötét sarokban megvoná magát,
Szemét behunyta, hogy ne lássa a
Számithatatlan rémeket; de látta
Még akkor is, ha behunyá szemét.
S majd apja halvány arcza állt előtte,
Majd öcscse véres, megvagdalt alakja.
Intett kezével, hogy távozzanak;
Nem távozának. Mindig közelebb
Jöttek hozzája… egyre közelebb…
Beléje vágták végre körmüket…
Torkon ragadták… lég után kapott,
S egy jajnyögéssel összeroskada.
Midőn fölébredt, reggeledni kezdett,
A hajnalfény betört az ablakon;
Körűltekinte, s akkor látta meg,
Hogy apja ágya mellett feküvék.
»Apám, ébredj föl, ébredj… hallod-e?«
Szólott megrázva a holttetemet,
»Mit alszol, hosszan, mint a mormotér?
Már fényes nap van. Jer, menjünk rabolni…
Szabad vásár van, minthogy nincs király.
Menjünk rabolni, szálljuk meg Gedővárt;
Tiétek minden kincs, arany… nekem
Nem kell egyéb, csak a vár asszonya.
De kelj föl hát! ne rángattasd magad
Hiába. S még sem ébredsz föl… no semmi,
Fölébredsz majd az ítéletnapon.
De akkor ki ne böffentsd valahogy
Az istennek, hogy én voltam, ki téged
Elaltatálak, mert megfojtalak!«
Elindult és ment a szomszéd terembe,
»Hát ez ki itten?« kérdé, öcscse testét
Megrugva, »mit? te volnál, Jób öcsém?
Mi a manó, hát a földön heversz?
Neked bezeg jó ágyad lehetett.
Bordáidnak becsűletére válik,
Hogy nem jajgatnak ilyen durva ágyon.
Hanem hát kelj föl s mosd meg arczodat,
Hiszen merő vér; kelj föl, hallod-e?
Mi a tatár, ugy veszem észre, hogy ma
Fölkelni nincsen kedve senkinek.
Annál jobb. Oh ez pompás alkalom!
Szép kedvesem most megszöktethetem…«
-56- S ment a szobába, hol Perenna volt.
»Megölted őket?« kérdezé a hölgy.
»Kit öltem én meg?« fölkiálta Dávid,
»Én meg nem öltem senkit, senkit is!
Ottan feküsznek szépen, csendesen,
Egyik fehér és a másik piros.
Jer, angyalom, jer. Mélyen alszanak;
Megszökhetünk. Jer. Senki sem vesz észre.
Fölnyargalunk a bástya tetejére,
S onnét aztán az égbe röpülünk!«
»Hah, ez megőrült«, gondolá Perenna,
S borzadva hátrált; de az ifju őt
Ölébe fogta s vitte kifelé.
A nő sikoltott. »Csitt, légy csendesen,
Mindenre kérlek, a mi szent előtted!«
Szólott az ifju, »fölkel valaki
Zajodra, s akkor el nem szökhetünk,
Elfognak… hah nézd, nézd, már jőnek is!«
Ezzel rohanni kezde, fölrohant
A bástyafalra. »Most röpülj!« kiálta,
»Mingyárt ott fönn, ott fönn leszünk az égben«,
És átszoritva a hölgyet, leugrott…
Alant a mélység sziklacsúcsai
A vértül és a hajnaltól pirultak.

* * *

Dávidnak már nem kelle temetés,
Elnyelte őt a vár alatti mélység,
El volt temetve. S a ki eltemesse
Apját s öcscsét: nem volt ember reá.
Kipusztulván mind a Kompoltiak,
Elosztották a rablott kincseket
Legényeik; de osztozás alatt
Egymásnak esvén kardot fogtanak.
Kevés jutott el épen közülök.
Nagy részt elestek, és holttesteik
Az éhes hollók tápláléki lettek.
Igy állt sokáig Salgó zajtalan,
Csak a hollóknak károgása szólt
Holttetemekkel megtelt udvarában;
S alant a völgyben a népség futott
A szél elől, mely Salgóról jöve.

(Dömsöd.)

-57-

SZILAJ PISTA.

I.
Jó ideje, hogy a nap lenézett.
Pihennek az elfáradt révészek,
A révházban pihennek, alusznak.
Szilaj Pista maga nem alszik csak.
Szilaj Pista, tőled én azt kérdem,
Hogy miért vagy te még most is ébren?
»E kérdésre én csak azt felelem,
Hogy ébren tart engem a szerelem.«
Holdvilágos éjben Szilaj Pista
Csónakát a partról eloldozta,
Az evezőt is kezébe vette,
Át is ment a vízen a szigetbe.
A Dunának kellő közepében
Áll a sziget virágos kertképen.
A szigetnek legszebb virágszála
Egy vén halász fiatal leánya.
A vén halász nádvityillójában
Subaágyán alszik már javában.
A vén halász fiatal leánya
Sziget partján vár Szilaj Pistára.
Mikor átért a szép révész legény,
Jó dolga lett rózsája kebelén.
Csókolóztak… de nem mondom ezt el!
Tele van a világ irígyekkel.
Legtüzesebb bor a szép lyány csókja,
Csók az észnek könnyen zavarója;
Pistának is megzavarta eszét,
Származott is tőle tarka beszéd.
»Lidi lelkem, Lidim, galambocskám,
Gyöngyvirágom, aranyos halacskám,
Gyémánt gyűrűm, csillagom sugára,
Csókolj agyon hajnal hasadtára.
Fekete a pillád, kék a szemed,
Mint mikor a felhő kettéreped.
A megrepedt felhőben kék az ég,
S mint ebben a csillag, szemed ugy ég.
Ha egyetlen egy füzért fonnának
Minden virágából a világnak,
Át nem érné az én szerelmemet,
Olyan nagy!… s az egyedül a tied.
Szerelmemnek nincs határa, vége;
Hát a tied ily végtelenség-e?
Csak szerelmed határát ne érjem,
Mert ott, kis lyány, jaj néked, jaj nékem!
Egy óriás alszik ott, angyalom,
Egy óriás, az én indulatom;
Mihelyt oda érkezünk: fölébred,
S összeszaggat engem úgy, mint téged.«
Igy beszélt az ifju révészlegény,
De megnyugott a lyány tekintetén,
Tekintetén, mely ezt magyarázta:
Szerelmének nincs vége, határa.
Még sokáig váltogatták a szót.
Közelökben a fülemile szólt;
Vagy tán nem is madár dalolása
Volt ez, hanem szivök dobogása.
Elváltanak egymástól végtére
Szép reménynyel a jövő estére.
Az ifju ment a révésztanyába,
A leány ment apja kunyhajába.
Csendesség volt az egész vidéken,
Hajlott a hold lefelé az égen,
Gönczölszekér rúdja is leállott,
A fiastyúk föl magasra szállott.
Csendes a révkocsmárosnak háza,
A szellő a bokrokat nem rázza,
Semmi sem szól, csak a Duna habja,
Mely a komp oldalát locsolgatja.
II.
A vén halász város piaczára
Hordta halát a hetivásárra.
»Gyere velem a városba, lyányom.«
»Ha kivánja keed, apám, nem bánom.«
-58-
Apa, leány a városba mentek.
Hejh, csak ne lett volna épen péntek!
Először volt a városban Lidi,
Azért nem tetszett ez a nap neki.
De csakhamar ezt elfelejtette
A városi zajnak közepette.
Jöttek czifra, szép ruhás urfiak,
S a szép lyánynyal csintalankodtanak.
Szólt egy urfi, ki mellette megáll:
»Hol termettél, gyönyörű virágszál?«
Felelt Lidi: »Lenn a szigetségben
Termettem a Duna közepében.«
Szólt az úrfi: »Már ez derék dolog!
Mert hisz én is oda való vagyok.
Csak azt mondd meg, van-e már szeretőd?
Ha van, inkább engem szeress, ne őt.«
Felelt Lidi: »Hogy van-e szeretőm?
Azt én senki orrára nem kötöm,
Ha az úrfi tudni ugy kivánja:
Van czigányné s van annak kártyája.«
Ment az úrfi, mivelhogy őt Lidi
Csak igy apró pénzzel fizette ki;
De még is a lyány meg nem állotta,
Egyet pillantott utána lopva. –
Ezek után egyszer sok időre
Kiült Lidi a Duna szélére,
Dunaparton vad virágok között
Ülve a kis leány hálót kötött.
Ereszkedett már a nap lefelé,
Festegette a bokrok levelét,
Befestette pirosra, sárgára,
Piros fátyolt huzott a Dunára.
A kis lyány a hálót csak kötötte,
S im megzörren a bokor mögötte,
Ki az? ki jön?… egy fiatal vadász.
»Szép jó estét, galambom; mit csinálsz?«
»Ha nem vak, hát látja, mit csinálok;
Látja az úr, hogy kötöm a hálót;«
Igy felelt a kis leány kereken,
Hogy melléje lépett az idegen.
Szólt a vadász: »Te hamis kis leány!
Arczod rózsa, de beszéded csalány.
Látom, te még most is a régi vagy,
Szemed s szavad a szívben sebet hagy.
De ismersz-e, jut-e még eszedbe,
Hogy láttuk már egymást az életbe’?
Láttuk egymást egy hetivásáron…
Emlékszel-e még rá, szép virágom?«
Felelt Lidi: »Azt én megengedem,
Hogy úrfi már találkozott velem;
De nem olyan nagyok szépségei,
Hogy el ne lehetne felejteni.«
S így a mit a vadász úrfi szólott,
Minden szóra kapott egy jó tronfot,
Még sem tudott bosszankodni rája,
Arra a kis csintalan leányra.
Hát csak azon vette észre magát,
Hogy a sötét éjszaka már beállt,
És így szóla: »Tudod-e, aranyom,
Hogy az útat innen én nem tudom.
Rám nézve hát rettenetes baj van,
Ha csak tán te nem könyörülsz rajtam.
Légy kisérőm csak az erdőszélig,
Vagy akár a szobám közepéig.«
Lidi végig gondolta a dolgot:
Ez az úrfi oly sok szépet mondott,
Oly nyájasan, oly szivesmelegen,
S ő mindezért háladatlan legyen?
»Világért sem leszek háladatlan!«
Szólt a lyányka elhatározottan,
Szólt magában, azután ezt mondta
Fennszóval, a vadászra pillantva:
»Jőjön hát az úrfi, jőjön velem,
De hazáig el nem kisérhetem,
Elkisérem csak az erdőszélig…
Mert az embert könnyen megitélik.«
És elmentek. Mire Lidi megjött,
Szilaj Pista már régen kikötött.
»Régen várlak, hol jártál, galambom?«
Ez nem tudta: hirtelen mit mondjon?
III.
Lidinek a magaviselete
Akkor este különös lehete,
Mert Pistának az sehogysem tetszett,
S kegyetlenűl gyanakodni kezdett.
-59-

-60-

Hejh a gyanú furcsa gyermek pedig!
Mihelyest a világra születik,
Mingyárt éhes, mingyárt enni vágyik;
S ha jóllakott: szörnyeteggé válik.
Mit tett Pista? már a másik este
Bokor mögé bujt titokban, s leste…
Tán maga sem tudta, hogy mit lesett?
Csak várta, hogy mit hoz a vakeset.
Nem soká várt, hogy egy úr érkezett,
S hallott tőle édes beszédeket,
Mikre Lidi csak ugy irult-pirult.
Szilaj Pista mérgében majd megfult.
S ha még nem lett volna más, csak beszéd,
De az úrfi meg is fogta kezét
A leánynak, sőt meg is ölelte…
Poklokra szállt Pistának a lelke.
Fölugrik, az urfit megrohanja:
»Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja!
Igy csábítsd el más ember mátkáját…«
S kirántotta zsebéből bicskáját.
A bicska a vadász szivének ment,
De a vadász puskával állt ellent,
Puskaagygyal úgy ütötte főbe,
Hogy hosszában elbukott a fűbe.
Mikor Pista magához tért megint,
Lassan fölállt, jobbra-balra tekint,
Senkit sem lát… sem vadász, sem leány.
Azt gondolja: csak álmodott talán.
Hogy nem álom, azt onnan tudta meg,
Mert vére még akkor is csepegett.
Sírt bujában, sírt, sírt… könnye, vére
Összefolyva csorgott le képére.
IV.
Szép Lidihez a vadász el-eljár,
S bátorsággal ölelkezhetnek már,
Nem tartanak semmi ellenségtől,
Szilaj Pista eltűnt a vidékről.
Szilaj Pista elment nagy bujában;
Hol bujdosik most, melyik világban?
Erős szélvész volt szive bánata,
Szegény fiút messze ragadhatta.
Vándo’lt Pista, hátra sem tekintvén,
Meg sem állt, csak a Bakony közepén;
Bakonyerdő kellő közepében
Megpihent egy vén cserfa tövében.
Pihent ám, de nem pihent, csak teste,
Lelkét ő le nem csendesíthette.
Teste tó volt, lelke benne a hal.
Bár a tó áll: a hal benne nyargal.
»Zsivány leszek, zsivány, utonálló,
Végesvégül bitófa-czifrázó!
Mit bánom én? jussak a bitóra,
Az lesz nekem legboldogabb óra.«
Kiült a nagy országút szélére,
S várakozott jó módú vendégre,
Kinek oly nagy teher lesz zsebében,
Mint ő neki bátorság szivében.
Jött is egy úr nem igen sokára,
Gyorsan hozta őt négy paripája,
Négy paripa czifra szép hintóban.
Fönn a bakon kocsis és hajdú van.
»Megállj!« kiált Szilaj Pista rája,
»Mozduljon, a ki halálát várja!«
A halálra egynek sem volt kedve,
Megállottak, kővé merevedve.
Pista oda lépett s minden zseben
Keresztülment lelk’ismeretesen;
A mit talált, szépen ki is szedte,
Messzely bor árát sem hagyott benne.
»Elmehettek!« szóla mostan Pista;
»Hó megállj!« kiáltá a kocsisra,
Ki az ostort már kezébe vette,
»Nem vagyok én zsiványnak teremtve…
Itt van, uram, egy fillérig pénze.«
Az úr reá nagy szemekkel néze,
Nem tudta: a dolgot mire vélje?
Tán csak tréfál a haramja véle?
Nem tréfált ő, a pénzt visszaadta,
A hintónak hátát forditotta,
És elindult és tovább bujdosott.
Vitt magával bánatos haragot.
Meddig tartott bizonytalan utja?
Merre járt-kelt? ő maga sem tudja;
Mig egyszerre csak azt veszi észre,
Hogy a Duna partjaihoz ére.
-61-
Dunaparton áll a révház felett,
Hol annak előtte révészkedett,
Átellenben Lidiék kunyhaja…
Pistának kél keserves sóhaja.
»Lidi, Lidi, mért voltál csapodár?…
De, szegény lyány, tán meg is bántad már,
Hű szeretőd tán már megsirattad,
A ki annyit szenvedett miattad.
Ha megbántad hűtelenségedet,
Elfelejtem a megtörténteket.
Magadat csak ezután becsüld meg:
Megbocsátok, mert nagyon szeretlek!«
Ezt gondolta s a ladikba lépe,
Hogy átevezzen a szigetségbe,
S hogy Lidinek szóval azt elmondja,
A mi mostan volt csak gondolatja.
Épen mikor a ladikba lépett,
Háta mögött hallott ily beszédet:
»Hejh, atyafi, mi is átakarunk,
Várjon kend, jó borravalót adunk.«
Pista majd befordult a Dunába,
Mert Lidit s a vadász-urfit látta;
Rájok ismert, bár jó messze voltak,
S vége járta már az alkonyatnak.
Félig-meddig összeszedte magát,
Míg amazok elérték csónakát.
Hejh, mikor a csónakba bementek,
Gondolhatni, mint rémültenek meg.
Pista gyorsan el kezdett evezni,
Nem lehet azt a kínt megnevezni,
A mit a lyány és az úrfi érzett.
Nem tudták: hogy kezdjék a beszédet.
Pista nem szólt, hanem csak evezett.
Már közel volt hozzájok a sziget,
És csak akkor vette észre magát,
S hirtelen megfordítá csónakát.
»Hova?« szólott most az úrfi, »vissza?«
»Nem egészen«, felelt neki Pista,
»Csak a Duna közepéig… ottan
Veletek egy kis számadásom van.«
És a mire kimondta ezeket,
Már a Duna közepén evezett.
Itt a vízbe dobta a lapátot,
S a ladiknak legvégére hágott.
»Tudjátok, mit?… meguntam éltemet,
És azt ti miattatok untam meg;
Elmegyek a más világra… hanem
Nektek is el kell ám jőni velem!«
Szólt s fölforditotta a ladikot.
Mind a három a Dunába bukott.
A csalfa lyányt Pista megölelte,
Hogy mellette hagyja őt el lelke.
De a midőn az úrfit meglátta,
Hogy úszni tud, hogy úszik javába’:
Utána ment, és őt ölelte meg,
S küzdöttek, mig el nem merültenek.

(Szalk-Szent-Márton.)

-62-

1847.

* *

BOLOND ISTÓK.

»Jön biz a, tagadhatatlan,
Mindjárt itt lesz a hátam megett,
S mily haragos! soh’ se láttam
Ilyen gyilkos szemeket.
Korbácsolja lovait,
S a gyeplőt közéjök vágta,
Ugy jön egyenest nekem
Sebesen, ló halálába.
Hallj’ az úr,
Legyen annyi embersége,
Hagyjon békét én nekem,
Menjen félre pokol fenekébe.
Hisz elég nagy ez a puszta,
Megférünk egymás mellett is könnyen
Mért törnénk tehát egymásra?
Egyik jobbra, másik balra menjen.
És ha épen úgy kivánja,
Hát meg is süvegelem,
Csak térjen ki az utamból,
Csak hagyjon békét nekem.«
Igy beszél a jámbor ifju
A záporhoz, mely utána nyargal,
De biz ez nem fordul el, hanem
Utóléri, s dől rá vad haraggal.
És az ifju?
Ott helyben megáll merően,
Mint Caesar, midőn meglátta
A gyilkot Brutus kezében.
S köpenyét, mint Caesar,
Rá voná a képire…
Azaz hogy rá vonta volna,
Ha lett volna köpenye.
De azért, mint a kinek nyakában
Egy pár bunda és köpönyeg,
Oly nyugottan áll, s ezt mondja
Kimondhatatlan egykedvüleg:
»Jó; ha nem hallgatsz rám,
Üssön a mennykő beléd.
Majd meglátom, melyikünk
Unja meg elébb.
Istenemre, én vagyok tán
A világon a legjobb keresztyén,
Mert biz annyiszor még senki sem
Keresztelkedett meg, mint én.
Mennyit, mennyit mos a zápor engem!
Hanem hiszen szerecsent mos,
Mert biz én a milyen
Egykoron valék, olyan vagyok most.
Leáztathat rólam
Az eső minden ruhát,
De nem áztathat le egyet: a
Philosophiát.
Az már aztán a szabó,
A ki ezt a ruhát varrja;
S milyen olcsó! ingyen kapni,
S még is milyen kevés hordja.«
Igy elmélkedik az ifju ember,
S erre oly jó ízűt kaczagott,
Hogy a zápor megbosszankodott rá,
S még kegyetlenebbűl szakadott.
De az ifju győzte türelemmel,
Állt vidáman és nyugodtan;
Gondolá, hogy zúgolódni
Teljesen méltóságán alul van.
-63-
Végre is a mérges felhő
Szégyent vallva távozék,
S szivárványos lett – talán az
Ifju kedvétől – az ég.
»Szép szivárvány!« szólt a vándor,
»Mint életem, olyan tarka,
S olyan fényes, mint jövendőm
S mint a paradicsommadár farka;
Szép szivárvány, szép diadalív,
A verőfény tiszteletire,
Hogy a vészen, a felhőkön
Győzelmet nyere;
Szép szivárvány, messze vagy te tőlem,
Jaj de messzebb még a város,
A nap vége pedig már közel,
És az út irtóztatóan sáros.
Én ugyan próféta nem vagyok,
Hanem annyit merek jóslani,
Hogy ma nem gyönyörködhetnek már
Bennem a város leányai.
Sajnálom szegényeket,
De hijába, nem tehetek róla…
Hogyha még is szállni tudnék,
Mint amottan az a gólya.
Mit csináljak hát?
Ha az éjet itt kinn töltöm,
Gyönyörű mulatságocska lesz,
Nedves háttal sáros földön…
Bár Bolond Istóknak hínak,
Ily bolond csak nem leszek –
Mit tünődöm? amott egy tanya,
Bemegyek.
Zsiványfészek is lehet
Barátságos alakjára nézve,
De nincs annak félelem szivében,
A kinek még bányában a pénze.
És a kémény füstölög,
Ergo tűz van a konyhán,
Ergo megmelegszem, sőt még
Vacsorálok is talán.
Mily szerencse, mily boldogság,
Hogy tanultam logikát,
Most ezt föl sem érném észszel…
Éljenek az iskolák!«
Ez komor tanya,
A hová az ifju mégyen,
Mélyen benn a
Puszta közepében.
Félig ép,
Félig rom;
Ház-e vagy
Sírhalom?
Mint az árva gyermekek
Anyjok sírhalmánál,
Egy pár vad fa körülötte
Olyan szomorún áll.
És pedig nagy épület,
Nem paraszt kőmíves rakta,
Drága mű,
Csak hogy az enyészet lába rajta.
Oldaláról hull a vakolat,
Kopott zsaluk lógnak lefelé,
Mint helyökből kifeszíté
Egyik-másik kósza szél.
Az ajtó előtt egy
Életúnt komondor,
Ellenséget s jó barátot
Egyaránt megmormol.
Hátul a cselédház, oldalánál
Egy öreg mogorva béres lézeng;
Dolgoznék, ha dolgoznék,
Balta és járomszög a kezében.
Minden oly bús,
Oly kedvetlen,
Mintha egy világnak
Átka volna itten.
Gondolá is fiatal barátunk,
Hogy elért e tanya közelébe:
»A tatárjárásnak itt talán még
Mostanában volt csak vége.
De ha benn még mostan is Timurlán,
Dzsengizkhán s az egész Tatárország,
Még ugy is belépek; lábamat
Vissza még ez urak sem riasztják.«
S a küszöbre
És belépett,
S láta egy vénséges
Asszonyképet.
-64-
A parazsat túrta
Csiptető vasával…
Szólt az ifju hozzá
Elragadtatással:
»Jó estét magának
Szerelem galambja,
Ifjuság rózsája,
Nagyanyám nagyanyja!…«
De az érdemes hölgy közbevágott
A beszédnek végét el nem várva:
»Mit keres kend? isten hírivel
Menjen arrébb, ez nem csárda.
Majd biz itt minden sehonnait
Befogadni, hát hogy is ne!
Kivált ilyen tájban,
Mikor itt van már az este.«
»Ejh, babám«, felelt a vándor,
»Hisz nem ment el az eszem,
Hogy beüssem orrom ilyen helyre,
Ha el nem esteledem.
Ép azért, mert este van…«
De szavát el nem végezheté,
Nagy csetepatéval küldte
Őt az asszony kifelé.
Ő nem tágitott. »Ki itt az úr?«
Kérdezé,
»Véle szólok; vigyük az ügyet
Ő elé.«
»Itt az úr, mi a baj?«
Szólt egy tompa hang,
Mintha szólna tenger
Fenekén harang.
Hófejér aggastyán volt az úr,
Hófejér bajuszszal és szakállal,
Homlokán kevés haj, sok redő,
Úgy állt ottan komoly méltósággal.
Úgy állt ott merően,
Mint egy sírkereszt,
Melyet tél-időben,
Tiszta hó fedez.
Úgy állt, mint egy egész temető,
Melyben oly sok, oly sok a halott,
S látható volt jól, hogy az öröm van
Legrégebben eltemetve ott.
És az ifju lelke a pajkosság
Tarka köntösét rögtön letette,
S szólt illendő szerénységgel
S tisztelettel közeledve:
»Jó uram, bocsánat!
Útazó vagyok;
Még ugyan nem fagytam meg, de
Nem is izzadok.
Nagyon utolért a zápor,
Át találtam ázni egy kicsit,
Engedelmeddel fölmelegenném
S megszárítnám a ruhámat itt.
S ha jóságodból ezen kivűl
Még maradna egy darabka hátra,
Azt csak arra használnám, hogy
Megmaradnék itten éjszakára.«
»Jól van«, volt a kurta válasz,
S ezzel befordult az agg.
Kurta volt a válasz, ámde több
Nem kellett az ifjunak.
Fönn termett a tűzhelyen,
A láng mellé guggolt szépen,
S űlt kevélyen és vidáman,
Mintha űlne egy királyi széken.
»Most nekem áll a világ!«
Ekképen gondolkodék,
»Tudtam, így lesz, és azt is tudom,
Hogy vacsorám is lesz még.«
Ezt gondolta, s összevissza
Gondolt minden tarkabarkát,
És miért ne gondolt volna?
Hisz Bolond Istóknak híták.
A mi volt és a mi lesz,
A mi nem volt s nem leszen,
Minden, minden
Megfordult a fejiben.
S a mit ő magában gondolt,
Ki is szokta mondani;
No hiszen a vén anyónak
Volt mit hallani!
Három vendégoldalas szekér
Sem bírná el, annyit fecsegett ott,
S olyakat, hogy rajtok az anyó is
Néha még – uram bocsá’! – mosolygott.
-65-
Hejh pedig ezt vajmi régen,
Régen nem tevé már,
Szinte csikorgott belé a szája,
Mint a megrozsdásodott zár.
De hogy minden mértéken fölűl
Hosszu ne legyek:
Mint az ifju jóslá, meghivá őt
Vacsorára az öreg.
»Ejnye, ejnye«, gondolá az,
Másod ízben rakva meg a tányért,
»Ez a Matuzsálemína
Hogy kitett magáért!
Hiszen ez királyi vacsora;
Kár, hogy ilyen búsan költjük el…
Megszólitom az öreg urat,
Ha felel, ha nem felel.
Jó uram, tisztelt úr,
Ételed jó, de egy híja van.
Az az egy híja, hogy
Nagyon sótalan.
Nem ezt a sót értem… mással
Szoktam sózni én az ételt:
Mulatással,
Víg beszéddel.
A halak is kaczagnának rajtunk,
Ekkép látva minket…
Avagy siralomházban vagyunk tán,
S holnap már kivisznek?
Fél halál a hallgatás,
Tőle szinte félek én;
Ha te restelsz beszélni,
Majd beszélek én.
Történet, földmívelés, müvészet,
Csillagászat, természettan,
Költészet, jogtudomány, kuruzslás,
Mind, mind, mind a fejemben van.
Ismerős előttem
Éjszak, dél, kelet, nyugat,
Jártam fényes palotákban
És rongyos kunyhók alatt.
Mondd, miről beszéljek?«
És az agg (inkább szemeivel,
Mint hangjával) ekkép válaszolt:
»Engemet már mi sem érdekel.«
»Oh, uram, ne mondd ezt«, szólt az ifju,
»Isten ellen vétkezel vele…
Elzárkozni e dicső világtól,
A mely széppel, jóval úgy tele!«
»Tele széppel, jóval«, mormogá az
Aggastyán fejét megrázva,
»Tele széppel, jóval, meglehet, de
Legfölebb csak néhányok számára.
Majd ha hetven, nyolczvan év keservét
Hordod a szíveden,
S közte még csak egy hervadt virág,
Egy szép emlék sem leszen,
Majd ha dőlni készül élted fája,
S azt sem mondhatod,
Hogy ágán a boldogság-madár
Egyszer nyugvék, egy dalt csattogott.
Hanem a kínszenvedések függtek
Rajta, mint akasztott emberek:
Akkor mondd meg, milyen a világ,
Akkor mondd meg, fiatal gyerek.
Tél vala már ifjuságom,
Hát öregkoromnak,
Hát ennek még
Milyen nevet adjak?
Szerettem; szerelmem angyal volt,
Ott fönn született az égben,
S gyalázat sarával megdobálva
Halt meg itt lenn, a földön, szeméten.
Hogy virágtalan volt tavaszom,
Kétségemnek rémeit legyőzve,
Jó reménynyel néztem a kalászos
Nyár elé és a gyümölcsös őszbe.
Eljött s elment mind a kettő,
És mi hasznom benne?
Hogyha mindent elbeszélnék,
Szíved megrepedne.
Hosszu fájdalom rövid tartalma:
Sírban két jó gyermekem,
Még egy él, és ez rosz ember
És irántam idegen.
Elhagyám, s már nem láttam sem ő, sem
A világot tíz esztendő óta,
És ezóta nincs egyéb érzelmem,
Mint bevágyni, be a koporsóba.
-66-
Én bevégzém számadásom
Az élettel,
Mit akarhat még velem, hogy
Nem ereszt el?
Kiivott már mindent, bennem
Semmi nem maradt,
Mért nem dobja hát el már az
Üres poharat?
Átkozott légy, élet,
Légy elátkozott,
A ki rabszolgádat
Ekkép kínozod!
Átkos, átkos a világon minden,
Egy van csak, mi áldást érdemel,
Az az egy kicsiny gödör, hová az
Élet minket nem kisérhet el.
Milyen áldás, ott lenn porladozni,
Elfeledni, hogy valánk,
Hogy ama nagy kínpadon szenvedtünk,
A melynek neve világ!«
Itt megállott a sok évnek
És sok búnak embere,
És az ifjú szót emelni
Csak hosszú szünet multán mere:
»Szent előttem minden fájdalom,
Kettősen szent az öreg szivé…
Nem akarlak bántani; bocsáss meg,
Ha beszédem lelked sértené.
Jó uram, te vétkezél,
Tűrd tehát a büntetést,
Mely ha nagy, azért az, mert
Bűnöd is nagy: a kétségb’esés.
Ez a bűnök koronája,
Minthogy ez nem más,
Mint a legsötétebb
Istentagadás.
A kétségb’esés pokoli hang,
A mely fölkiált az égre:
Nincs tebenned isten, a kinek
Gondja volna az emberiségre.
S méltó rá bizonynyal,
A ki ezt kimondja,
Róla hogy kezét a
Jó isten levonja;
Mert van a világnak atyja,
Van egy hű gondviselője,
Minden ember megláthatja,
A ki el nem fordul tőle.
Csak ne légyünk türelmetlenek!
Néki sok a gyermeke,
Ne kivánjuk, hogy minket tegyen
Mindeneknek elibe.
Itt a törvény: »várj sorodra«,
És nem vársz hiába;
Mint a nap a föld körűl, úgy
Vándorol jósága.
S nincs itt a kit elkerűlne,
Ha ma nem jött, eljön holnap…
Míg az ember boldog nem volt,
Addig meg nem halhat.
S a boldogság soh’ sem késő,
És ez oly bűvszer, mitül
– Essék csak egy csepp beléje –
Egy tenger megédesül.«
Még soká beszélt az ifju,
És az agg mindig jobban figyelt,
S ugy szivá be lelke e beszédet
Mint a gyermek az anyatejet.
És midőn elhallgatott az,
Álmélkodva kérdezé az agg:
»Hol tanultad ezeket?
Ki vagy, ifju, hogy hínak?
Az pedig a komolyságot
Már nagyon megunta,
S válaszát vidáman, pajkosan
Ilyeténkép mondta:
»Hol tanultam ezeket?
Egy bagoly beszélte,
A midőn egy vészes éjjel
Egy odúban háltam véle.
Ki vagyok? sehonnai,
Se országom, se hazám,
Valamely vándormadár
Lehetett az ősapám.
Járok-kelek a világban,
Ma itt vagyok, holnap ott,
És a kinek tetszik, annak
Emelek csak kalapot.
-67-
Minél többet éhezem és fázom,
Annál több az örömem,
Mert annál szebb lesz jövendőm,
Minél rútabb jelenem.
S hogy hínak? biz én már jóformán
Elfeledtem igaz nevemet,
Azt tudom csak, hogy most a világ
Bolond Istóknak hí engemet.«
Másnap reggel Bolond Istók
Fölvevé kis batyuját,
Oda állt a vén gazdához
És elmondá búcsuját:
»Isten hozzád, jó öreg, ha egykor
Boldog lészsz, gondolj reám,
Jussak akkor az eszedbe, a ki
Boldogságodat megjósolám.«
Megfogá kezét a
Remegő aggastyán,
S szóla, s egy nehéz könny
Pergett végig arczán:
»Isten hozzád, ifju ember,
A kitől én… a ki bennem…
A ki nékem… látod, látod,
Hogyan kell a szót keresnem.
Isten hozzád… vagy nem,
Mondok valamit:
Ne bucsúzzunk még el,
Maradj vélem itt.
Maradj itt, míg meg nem únod
E tanyát,
És ha tetszik, maradj itt az
Élten át.
Mondd el, a mit tennap mondtál,
Mondd még százszor el nekem,
Olyan jól esik azt hallanom,
S végre majd el is hiszem.
Úgy-e itt maradsz, barátom?«
Szólt az ifju: »Maradok;
Kötelességem maradni,
Ha már így van a dolog.
Az olyan beszédben
Ha kedved telik,
Elbeszélek én, ne félj, akár
Száz esztendeig…«
Kinn azonban zaj van,
Kocsi érkezett;
Kocsi itt e pusztán!
Vajon ki lehet?
»Nem szabad bejőni senkinek!«
Igy kiálta ki az agg…
»Én nekem sem, nagyapám?«
Szól kivűl egy édes női hang.
És kinyílt az ajtó,
És bejött a lyány,
Oly fiatal, oly szép,
És oly halovány!
S rá borult a bámuló öregre,
Könnye, csókja égeté két arczát,
S így önté ki
Lelke harczát:
»Unokád függ rajtad, nagyapám,
Úgy ölellek át, mint a keresztet,
Áhitattal és reménynyel… hangom
Fájdalomtul és örömtül reszket.
Jöttem hozzád ótalmat keresni,
Hol találnám azt, ha nálad nem?
Jaj, hogy erre rászorultam, s százszor
Jaj, hogy apám az én ellenem!
Tőle futok, védj meg ellenében;
Szívtelenűl férjhez menni készt,
Van-e annak, van-e annak szíve,
Ki egy szívet összetörni kész?
Kérelem s könny, mind hiába volt,
Kőszoborra hulltak könnyeim…
Oh, ha itt is ugy járok, mint ottan,
Lesz-e több ily sors, mint az enyim?
Értem, értem, mit jelent e
Szemrehányás szemeidben,
Úgy-e azt, hogy az utósó
Szükségből vagyok csak itten?
Ne itélj meg, százszor jöttem volna,
S apám tiltá, hogy ne jőjek el,
Ő mondá, hogy senkit sem szeretsz te…
Ah, hogy őt mindig vádolnom kell!
Csak hogy itt vagyok végtére,
El sem hagylak már ezentul,
Hogyha csak te
Ki nem kergetsz hajlékodbul.«
-68-
Mennyit nem akart felelni
E beszédre az aggastyán,
És, egy szó kevés, de annyi
Sem jöhetett ki az ajkán.
Könnyhullása, zokogása
Volt a felelet,
És hogy édes könnyeket sír,
Látni lehetett.
Mint két árviz, a mely
Összejő,
Összefolyt fölötte
Múlt s jövő,
És e tenger őt örök
Elnyeléssel fenyegette,
Vagy ha életét nem is, de
Elméjét nagyon féltette.
Végre is csak tört eszméket monda:
»Van tehát, ki engem is szeret,
Mintha feketedni érzeném
Ezeket a fejér fürtöket!
Mily kicsiny volt, hogy utószor láttam…
Milyen szépen néz reám…
Ifju ember, hol vagy? nézz ide,
Ez az én kis unokám!
Ifju ember, addsza kezedet,
Mert hiszen te mondtad:
Míg az ember boldog nem volt,
Addig meg nem halhat.
Ő hozzám jött, volt bizalma bennem…
Többé már el sem hagy…
Védni foglak isten, ember ellen,
Kis unokám, ne félj, jó helyen vagy.«
És ki tudja, még mit
Össze nem beszélt,
Összevissza hányva
Végét, elejét.
Kinn azonban ujra zaj van,
A leányért apja jött,
De kilép az agg s reá dörg:
»Át ne lépd e küszöböt,
Nem szentségtelen lábnak való ez,
A tied szentségtelen…
Vagy jer, azt megteheted: taszíts el
És gázolj keresztűl testemen.
Lyányod itt van… lyányod?
Többé nem tiéd,
Mért is volna? őt ugy is csak
Veszni kényszerítenéd.
Megtagadtad egykoron apádat,
Megtagad most téged gyermeked…
Él az isten s őrizi törvényét,
Őrködik az igazság felett.
Meg nem átkozlak, de
Meg sem áldalak…
Menj el ugy, hogy többé
Ne is lássalak.«
És a fiú nem mert közeledni,
Összezúzva távozék,
Apja keményen parancsolólag
Nyujtotta ki jobb kezét;
Úgy állt ott az aggastyán
Bús hideg fönségben,
Mint a jégnek oszlopa
Éjszak tengerében.
A midőn már messze járt fia,
Egy sohajt küldött utána,
Egy kebeltépő sohajt,
S beballagott hajlokába.
Odabenn nagy hallgatás lett,
Mélyen hallgatának.
Végre szólt az ifju vándor
Az öreg gazdának:
»Most, uram, már ugy hiszem, hogy
Én fölösleges vagyok,
Van már, aki majd vigasztal,
A ki földerítni fog.
Jó kedvemmel és vándorbotommal
Megyek én megint a magam útján…
Isten hozzád, öreg ember,
Isten hozzád, ifiú lyány.«
Menne is, ha őt a gazda
Meg nem fogná,
S nyájas keménységgel így nem
Szólna hozzá:
»Az elébb maradni kértelek,
Mostan ezt parancsolom,
Láss boldogságomban is,
Hogyha láttad bánatom.«
-69-
»Maradok, ha úgy kivánod,
Sőt maradok örömest«,
Szólt az ifju, »de egy kikötéssel:
Én leszek a gazda, mindenes.
Lyány levén a háznál,
Rendnek is kell lennie,
És így bízni kell a kormányt
Ügyes ember kezire.
Én világlátott ember vagyok,
Meglásd, mit csinálok
E házból, mely most beillenék
Medve- és farkastanyának.«
S hozzá látott a dologhoz,
A cselédség véle,
Lusta nép volt, hanem őket
Váltig ösztökélte.
Seprő, meszelő, sikárló,
Szappan, minden működék,
S harmad napra a tanyát már
Majd magok sem ismerék.
Minden tiszta, fényes, mint a
Katonaruhán a gomb,
Nincs sehol a régi rozsda,
Régi szenny és régi gond.
S ez, Bolond Istók öcsém,
Ez mind a te munkád,
Ember vagy, ember a lelked is,
Akárki mit mond rád.
Tudja ő jól, mit hogyan kell,
Hagyjátok csak őt magára,
Tudja azt is, hogy a szép lyány
Nem haragszik a virágra.
Annak hát az ő okáért
Hajnalonként kimegy a pusztába,
Összeszedi a sok szépen-nyíló
Vadvirágot, s köti bokrétába,
És ezt a lyányka,
Hogyha felkel,
Ablakában látja
Minden reggel.
Reggelenkint szép virágbokréta,
Nap hosszában tarka víg beszéd…
Hejh dicséri az öreg az ifju
Elméjét, a lyány pedig szivét!
És igy telnek, igy röpűlnek
Órák és napok,
Sőt még ugy sem hazudok, ha
Mondok egy pár hónapot.
Hogy mult el, hogyan nem,
Azt nem tudja senki,
De hogy elmult szépen,
Nem tagadja senki.
S már akárhogyan húzzuk, halasztjuk,
Végre is csak el kell mondani…
Szinte restelem leírni,
Olyan furcsa valami.
Nagyon egyszerű dolog különben:
A fiú fölszedte holmijét,
S a vándorbottal kezében
Az öreg elébe lép,
S szólt, azaz csak szólott volna,
S nem tudott, csak szája mozgott,
Elfelejtett
Minden hangot.
De az öreg szó nélkűl is
Általlátott szándokán,
Nem különben, a ki ott állt
Másfelől, a kis leány.
És egyszerre csak elkezdtek
Sírni mind a ketten,
S rá kezdte az ifju is, tán
Még keservesebben.
Ugy megsírtak, sírdogáltak,
Jobban sem kell,
Egyszer űlőhelyéből a
Gazda fölkel,
És hátáról a tarisznyát
Leveszi,
A leány meg kezéből a
Botot veszi ki.
És azóta nyugszik
A tarisznya s bot,
Bolond Istók többé
El nem távozott.
Nem volt bolond,
Hogy távozzék,
Onnan, a hol
Ugy szerették! – – –
-70-

-71-

Már kevés virág van a pusztában,
Mert az őszi szelek fújnak,
De vagyon még annyi, hogy elég lesz
Menyasszonyi koszorúnak. – – –
A midőn a templomból mint
Feleség s férj jöttenek,
E szavaknál egyebet nem
Mondhatott a jó öreg:
»Gyermekeim, legyetek
Mindig ilyen boldogok…
Már én is tudom, mi a
Boldogság, meghalhatok.«
»Nem szabad meghalnod«, súgta a vő,
»Hátra van még valami:
Unokádnak gyermekit idővel,
Őket is meg kell még áldani!« – –
Évek jöttek, évek mentek,
Mindenik vetélkedett,
Melyik adjon a másiknál
Ő nekik több örömet.
Most pedig… elmondjam-e, ne mondjam?
Űzik a felhőket a szelek,
Nagy pelyhekben sűrűn omlik a hó,
Hó a földön, éj a hó felett.
A pusztában csak egy fény világít,
A tanyának mécsvilága ez,
Boldogokra vetheti világát,
Ugy tetszik, hogy örömében rezg.
A tanyában, jó meleg szobában,
Pattogó, szikrázó tűz körűl
Az aggastyán, a férj, a menyecske
És egy pár kis pajkos gyermek űl.
A menyecske fon s dalol; nagyapja
S férje játszik a két fiuval. –
Kün süvít a tél viharja… ott benn
Perg a rokka s vígan zeng a dal… –

(Pest.)

-72-

SZÉCSI MÁRIA.

Zordon, de ragyogó, lovagkor! kiégett
Piros éjszaki-fény! ujra meggyujtalak,
Képzetem fáklyája ujra meggyujt téged,
S lángodnál látszik a tündérkert újolag,
Melynek oly szép fája volt s oly szép virága:
Vitézség cserfája, szerelem rózsája! – –
Idősb Rákóczi György két száz esztendővel
Ezelőtt elhagyta szép Erdélyországot,
S a hitszabadságért küzdő seregével
Bátran, elszántan a magyar földre vágott;
Gömör bérczei közt magas Murány vára
Rá s katonáira nyilt kapukkal vára.
Bethlen szép özvegye volt Szécsi Mária,
Ki megérkezésén ekkép üdvözölte:
»Üdvez légy, fejdelem, Erdélynek hős fia,
Lelked rokon s Szécsi Máriának lelke.
Ugyanaz ügy köti össze lelkeinket,
Azért kezet fogni mi gátolna minket?
Itt van íme jobbom, add ide jobbodat,
Bátran szoríthatod, bátran megrázhatod:
Apám s férjem hős volt, hát sikoltásomat
Asszony létemre is hallani nem fogod.
Igy, Rákóczi bátya; most szent a frígy velem,
Barátod barátom s ellened ellenem!«
Tovább ment Rákóczi a frígykötés után,
Serege kis részét hagyván csak ott őrül,
Ha jön ellen, jőjön; csak mosolyog Murány
Rá a víhatatlan sziklai tetőrül…
Magas és meredek, fölnyúl a fellegig,
Tán még a villám is alatta születik.
Jött is az ellenség, pedig nem sokára,
A haragra lobbant császár emberei;
Őket a pártütő várnak ostromára
Vitéz Vesselényi Ferencz vezéreli,
Követet nevez ki, hogy a várba menne,
S vagy megadást hozna vagy harczot üzenne.
Elindult a követ, be is bocsáttaték,
Bethlen szép özvegye kérdé: mit kivánna?
»Vár kapitányával szólni óhajtanék.«
‚Szólj, felelt a hölgy, én vagyok kapitánya.‘
Elbámult a követ, hogy ne bámult volna?
Ily kapitánnyal még soha sem volt dolga.
Azután elkezdé s mondta mondókáját,
Mely röviden hangzék, csak ennyibül állott:
»Megnyitjátok-e ti nekünk Murány várát?
Vagy mi magunk nyissuk meg, azt akarjátok?«
Kurta megtagadás volt a válasz érte,
Azt is gúnyos, büszke mosolygás kisérte.
Visszakullogott a követ a vezérhez,
S eléje terjeszté, kivel és mit beszélt.
Vesselényi maga sem tudja mit érez?
Mijét bántja e hír: szivét-e vagy eszét?
Lelkére sötéten, sűrün jött a felleg,
És belőle ilyen villámok löveltek:
»Ördög és boszorkány, még csak ez volt hátra,
Hogy fejkötő ellen szögezzem ágyumat;
Rá találok lépni, jó asszony, pártádra,
S majd pártáddal együtt fejed is leszakad.
Tán üres a konyhád, nincs mit kotyvasztanod,
Hogy főzőkanál helytt most a kardot fogod.
Soha sem hallotta ez asszony híremet?
Vesselényi hírét, hogy így ki mer kötni?…
Holnap halvány lesz a hajnal, mert elijed,
Olyan ágyudörgés miatt fog ébredni,
S mire ő elszalad és a nap föltámad,
Murány égő romján gyujtom meg pipámat.
Hm, fegyveres asszony! furcsa, furcsa lehet,
Olyanforma tán, mint szoknyában a férfi.
Tehát amazonok csakugyan termenek,
Melyekről nem egyszer hallottam regélni?…
S mondja követem, hogy szép és ifju asszony.
Meg kell látnom, igen, meg! el nem mulasztom.«
A vezérnek hosszu volt ez a nap, hosszu,
Két madár szállott rá, türelmét ostromló:
Tarka kiváncsiság és fekete bosszu,
Kerepelő szarka és károgó holló.
Végre jött az éj s ment, viradni is kezdett…
A vár tetejéről lesz szép nézni eztet.
-73-
Jött az ifju hajnal, az ékes levente,
Ragyogó szép csillag a kócsagtoll fején,
S vállán újdonat-új piros bársony mente:
Igy jött elé fényes diadalszekerén…
Megölte az éjet, fejét vette: vére
Fölfeccsent egész a fellegek szélére.
A köd pedig, az éj csüggeteg tábora,
Mert fő nélkül maradt, futni kezde gyáván,
S oszladozott számos apró csoportokra,
És elbújt a völgyek legtitkosabb táján,
Ott végső kétségbeesés szálla rája,
S fölakasztá magát fenyőfák ágára.
Ezalatt Murányon a nép talpon terme,
Látván, hogy ott kinn az ellenség sem alszik.
Fegyverre! kiáltá a vezér, fegyverre!
Szava, mint pacsírta éneke, ugy hangzik,
Mert Szécsi Mária volt a vezér maga,
Vagy talán leesett a hajnal csillaga?
Pej paripa tombolt, prüsszögött alatta,
Békétlenűl rágván szájában a vasat;
Oldalán aranyos kardját csattogtatta,
Keblén aczél pánczél, fején aczél sisak.
Fényes volt pánczélja, sisakja, szablyája,
De legfényesebb volt szeme két gyémántja.
Állt sorban a sereg, s előtte vezére,
Várván, hogy megszólal a sok ágyú-torok,
Melyek, kitéve a szomszéd hegytetőre,
Néztek, mint a lánczrakötött komondorok,
De ím, a várba az ágyúdörgés helyett
Az ellenségtől egy új követ érkezett.
Szép ifjú, a milyen csupán magyar lehet,
Tüzes két szeme a bátorság fáklyája,
Mely koporsóba vagy diadalhoz vezet…
Még is, nézzétek, hogy Máriát meglátja,
Arcza piros vére futni kezd, ugy rémlik,
Fut lefelé mélyen, meg sem áll szivéig.
Ott áll haloványan a vezérhölgy előtt,
És, mint a nyelvetlen harang, oly szótalan.
Mindenki gyávának, ijedtnek tartja őt,
Csak Mária tudja, csak ő: mi baja van.
Az asszony ne látna férfiak lelkébe?
Ne látná, mennyire hatott be szépsége?
S melyik asszonynak nincs kedvére, ha tetszik?…
Egyet emelt fején a fiatal özvegy,
Ajkát rejtett mosoly vonásai jegyzik,
S a megzavarodott ifjuhoz közel megy.
Egy ugrással vitte mellé paripája.
Nagy nehezen megnyílt a követnek szája:
»Asszonyom, még egyszer küld hozzád a vezér
Császári királyi fönségünk nevében.
Add meg magad, add meg a várat, a mig kér.
Megbánás terem a makacsság földében.
Nézd, ott állanak az ágyu-oroszlánok,
Melyek tüzet hánynak s halált bőgnek rátok.«
Mária mosolygott, s szólni ekkép kezdett:
»Köszönöm vezéred szíves jó ’karatját,
Hogy a fenyegető bajra figyelmeztet,
De mondd meg, hogy azt itt fölöslegnek tartják.
Küldje oroszlánit; mire ide jutnak,
Lábainknál, mint kis kutyák, meglapulnak.
Magasak a sziklák, erősek a falak…
És hogyha nem volna sem egyik, sem másik,
Itt vannak kardjaink, hogy oltalmazzanak
Vérünk kifolytáig, lélek-szakadásig!«
S megüté oldalán a fölcsengő kardot,
S lelkesedve tovább ily beszédet tartott:
»Jertek, ha jöhettek: ha gyöngék falaink,
Megmutatjuk azt, hogy karjaink erősek;
Eldőlhet a sáncz, de bátorságunk nem ing:
Meghalhatunk, de úgy halunk meg, mint hősek:
Ha itt e lobogó helyett más lengedez,
Mi már azt nem látjuk, mert szemünk hunyva lesz.«
Végig hallgatá a követ e beszédet.
Vagy tán nem is hallá, csak az asszonyt látta,
S szemeitől lelke meggyuladt s ugy égett,
Mint itéletkor majd az isten világa.
Meghajtá magát – vagy meg sem hajtá talán –
Ment, s vitte mélységes sebét bal oldalán.
Bethlenné pediglen, titkos kedvtelésben
Küldé tekintetét a távozó után,
S ezt gondolta: »Kár volt, tovább nem beszélnem,
Maradt volna még itt, s nézett volna… reám.
Szép ifjú! szemével több bajt okozhatna,
Mint vezére minden fegyveres hatalma.«
Midőn már a követ a kapuhoz ére,
A hogy úgy fölszedte elszórt eszméletét,
És a porkolábtól iróeszközt kére,
Irt, s ily szókkal adta át megirt levelét:
»Ugy jártam, barátom, mint járt hajdanában
A szultán követe Mátyás táborában.
-74-
Tudod, hogyan történt? a nagy király elé
Vitték a törököt. ‚A szultán üdvezel,‘
Megzavarodtában e két szót hebegé,
S tovább nem mehetett elakadt nyelvivel.
Miket el nem mondtam, mik reám bizattak,
E levélbe írtam, add át asszonyodnak.«
Ezt cselekedni a porkoláb nem késék.
Lóhátról olvasta a hölgy az iratot.
Jó, hogy meg nem látták nagy meglepetését,
Mely miatt a lóról csak hogy le nem bukott.
Le is szállt hirtelen, magát összeszedé,
S tettetett közönynyel ment szobája felé.
Alig várta, alig várta, hogy benn legyen,
És midőn beére, pánczélát ledobta,
Hogy könnyebb, szabadabb lélekzetet vegyen,
S zajló szíve meg ne repedjen alatta.
Sisakja sem kellett, messze félreveté…
Elég súly most szíve; mért terhelje fejét?
És ha már nincs pánczél, sem sisak fölötte,
Mit csináljon a kard egyedűl oldalán?
A kardot is többi fegyveréhez tette,
S oly kimélve, mintha félne tőle talán.
Igen, melyet eddig kivonva forgatott,
Mostan fél a kardtól, bár hüvelyében volt.
Marsból Venus termett. Igy változik által
A haragos vihar bágyadt fúvalommá,
Igy változik át, mely gyujtott sugarával,
A tüzes nap, enyhe szelid alkonyattá.
És a szem, mely elébb villámot lövelt szét,
Arcza két rózsáját harmattal füröszté.
Többször olvasá már a kapott levelet,
S ujra elolvassa… reszket keze s lelke…
»Gyönyörű szép asszony, szép mindenek felett!
Egy eszem volt, azt is látásod elvette,
De ez egy ész helyett adott ezer szivet…
Csillagok csillaga, valamennyi tied!
Kell, hogy még lássalak, az ütközet előtt,
Melyben eleshetem. Kell, hogy meglássalak.
A kárhozat keze vonna rám szemfedőt,
Ha már nem látnálak, dicső tündér alak.
Mutasd meg magad egy rövid pillanatban,
Csak a mig előttem szíved egyet dobban.
Mondj akármily utat, hogy hozzád mehessek,
Ha az alvilágon visz is az keresztül,
És ha ott leszek, ha láttalak: öless meg!
Szívesen veszem a halált is kezedbül. –
Vesselényinek irj vagy izenj, ha izensz
Mert, ki előtted volt, Vesselényi Ferencz.«
E lángoló szavak voltak e levélben,
De ki írná le azt, leírni ki tudná:
Mi volt és mi nem volt Mária szivében,
A midőn szemeit e sorokon tartá?
Tengeri szélvész ment át zajongó keblén,
Fehér hullámait magasan emelvén.
És e hullámok közt egy kicsiny kis sajka,
A szív, hánykodott, de evezett vakmerőn;
Egy egész világnak kincsét vitte rajta
A félelmet hírből sem ismerő remény.
Messze látszott még a part, de immár látszott,
És, ha nem volna, ez adna bátorságot.
»Irok neki«, szólott a szép hölgy magában.
Hosszan gondolkodott, gondolt is sok szépet,
De mikor azt hitte, hogy már ott tollán van,
Azt vette észre, hogy megint messze tévedt.
Végre csak ezt írta válaszul hamarján:
»Éjfélkor légy a vár délnyugati sarkán.« –
Hogy ért Vesselényi hogy sem táborába?
Mint tudhatnám én azt, hisz maga sem tudta.
Bement, de nem soká maradt sátorába’,
Olyan kemény volt a medvebőr alatta.
Puhább fekvőhelyért indult ki a dőre,
S kapta magát, ráűlt egy sziklatetőre.
Magas volt a szikla, szemközt Murányvárral,
Hol leűlt a vitéz mélán elmerengve;
Fenyőfa borítá sötét árnyékával,
Mellette kis patak és kis madár zenge.
Azt sem tudta eddig, van-e madárének?
S most elhallgatta s oly jól esett szivének.
Végre bosszankodva szóla: »Istenemre,
Ez asszony boszorkány, ugy megbüvölt-bájolt!
Egy a gondolatom s ez ő… szemeimre
Vont az egész földet betakaró fátyolt.
Nincs ezen fátyolnak csak egy kis nyilása,
És ez is azért van, hogy szemem őt lássa.
Oly szép, s olyan bátor! én hozzám illenék.
Feleségem meghalt, és ezt bölcsen tette,
Nem szerettem, szegényt; jósága volt elég,
De nagyon sok gondja volt a feszületre.
Nem mondom, hogy nem lett volna jó apácza,
Kár is, hogy nem az lett, nagyon elhibázta.
-75-
Szerelem, szerelem, te kedves szép vendég,
Itt vagy végre, itt; de nem átkozlak-e meg,
Hogy álmaiból e lelket fölserkentéd,
Hogy megmozdítottad gránitkő-szívemet?
Ha hidegen felel a forró levélre…
Őrülés, ne vezess örvényed szélére!«
Fölugrott és szinte fenyegetve nézett
A vár felé, ugy ment vissza sátorába.
Csaknem összeroskadt térde, hogy belépett,
Mert ott Máriának levelét találta.
Nagy volt, a mig bontá, nagy volt lelki harcza,
S mi volt halványabb: a levél-e vagy arcza? –
Sokára ugyan, de csak eljött az éjfél,
A szellemeknek e fényes fejedelme…
Kinek koronája dúsabb az övénél?
S több csillaggal kinek van megrakva melle?
De most koronáját letevé, a holdat,
S mellén a ragyogó rendjelek nem voltak;
Egyszerű fekete felhőpalástban jött,
Tán mert ő is titkos kalandokra készül,
Miként Vesselényi. – Sűrű bokrok között
Állt ez s gondolkodék szíve szerelmérül,
Rég gondolkodék már, midőn fenn az óra
Lomha nyelve végre tizenkettőt szóla.
Olyan hatalmasan dobogott kebele,
Mintha azt belülről buzogány döngetné,
Mert ím kötélhágcsó indul meg lefelé;
A vitéz elfojtott sóhajjal köszönté:
»Mennyországba megyek… vagy vérpadra talán…
Mindegy!« ment, s belépett a vár kis ablakán.
Mária fogadta, egyedűl várt rája,
Egyedűl? nem!… együtt ezer szépségével,
Fehér kebelével, fekete hajával,
Piros ajkaival, sötétkék szemével.
Az asztalra téve reszketett a lámpa;
Tán szerelemféltés volt reszkető lángja.
»Eljöttem, asszonyom!« szólalt meg a lovag,
»Nagyságos kegyedért vedd köszönetemet,
A mit már megírtam, elmondjam újolag?
Elmondjam, mennyire feldúltad eszemet?
Keblemnek egykori holt, rideg magánya
Most a szerelemnek hangzatos tanyája.
Reszket a szivem, de nem mint a rózsafa,
Mely fölött elsuhant az esti fuvalom,
Reszket a szivem, mint kárpáti szikla, ha
Földindulás tör át alatta szilajon.
Bástyás az én szivem; nagy szenvedély kellett,
Hogy meghódíthassa e pánczélos keblet.
Oh de te, asszonyom, szólj, miért hívattál?
Azért-e, hogy lássad kínomat, s kinevess,
Vagy talán azért, hogy rajtam szánakozzál?
Inkább erre vagyok, mint arra érdemes…
Vagy talán azért, hogy szerelmem hegyére
Reményvárat építs… asszonyom, ezért-e?«
»Ezért, sőt még többért«, szólt Szécsi Mária,
»Szeretlek tégedet, szívemet megnyeréd,
Szívem már tied és kész rá hajolnia,
Hogy bírd kezemet is… de egy föltételért.
Ha igazán szeretsz, könnyű lesz a válasz:
Szerelmem- s kezemért pártom közé állasz?«
»Nem!« szólt Vesselényi gondolkodás nélkül,
Szólt ünnepélyesen és határozottan,
»Ezen föltétellel elmém meg nem békül,
Kivánj akármi mást, mi hatalmamban van,
Sokkal, sokkal drágább vagy te, mint életem,
De becsületemet nem adom érted sem.
A mely zászlónak én hűséget esküvém,
Annak fogok élni, az alatt halok meg;
És ha másnak adott eskümet megszegném,
Hinnéd-e az esküt, melyet neked teszek?
Ha szeretsz, asszonyom, úgy kivánj egyebet,
Különben, tört szívvel, de mégis elmegyek.«
Mária csendesen, némán nézte a hőst,
Ajaka nem szólott, csak szíve dobogott.
»Ily nagynak hittem és ohajtottam is őt!«
Lelkének mélyében ekkép gondolkodott,
»Oh de most mit tegyek, mihez tartsam magam?
Én törjek hűséget, én szegjem-e szavam?«
Azután fennszóval mondá a vitéznek,
S szavában tettetett haragláng lobogott:
»Jól van; ha én értem nem jösz: kényszerítlek
Pártomhoz… e várat elhagyni nem fogod.
Itt maradsz, s ha nem kell menyasszonyi ágyam,
Erre fekszel, és ez nincs megvetve lágyan.«
S megnyitván egy ajtót, a vérpadra mutat,
Mely állott a szomszéd szobában sötéten.
Vesselényi látja… a félelem utat
Nem talál szivéhez, de bántja a szégyen.
»Bolond, a ki vagyok, szerelem bolondja!«
Ezt gondolja, s tudtán kívül el is mondja.
-76-
»Oh én bolond! hisz ezt gyaníthattam volna,
Sőt gyanítottam is… és még is eljöttem.
Végeztesd, asszonyom, hol van a vérszolga?
Mert nem igen van több szó közted s közöttem.
Üttesd le fejemet, és a hol elásnak,
Tétess szamárfület síromhoz fejfának.
Gyalázat, gyalázat! kit a harcz istene
Nem mert bántani, ím asszonyi csel ejt meg. –
De mért zúgolódom, miért ő ellene?
Hiszen minden ember úgy arat, a mint vet.
Végeztess ki, hamar végeztess, asszonyom!
Nem átkozlak téged, magamat átkozom.«
»Nem, nem a vérpadra!« kiált föl az asszony,
»Ide karjaimba, forró karjaimba!
Nincs hatalom, a mi tőlem elszakaszszon,
Sorsom és sorsod egy csillagra van írva.
Ha már egyikünknek meg kell szegni hitét,
Én szegem meg, legyen sértetlen a tiéd.
Tudom, mit várhatok pártom híveitől,
De lesz annyi erőm, hogy eltűrjem érted,
S a jövendő tán majd szelidebben itél,
S ha le nem mossa is a foltot, mely érhet,
Legalább elfödi, s megbocsát a nőnek,
Hogy elfelejtette végét szerepének.
Mert csak szerep s nem más az asszonyvitézség,
Elhagyom a csata térét, a színpadot;
A kardot, a pánczélt nem nekünk készíték,
Szégyenlem, hogy vele kezem kontárkodott.
Fölveszlek, szerelem eldobott rózsája,
Asszonyok fegyvere, királyi pálczája!«
És rövid nap mulva az ágyúk dörgének,
De csalatkoznék, ki ostromnak gondolná,
Lakadalmat adtak hírül a vidéknek,
A hős vezér s a szép özvegy lakodalmát.
Meddig tartott, meddig nem a lakodalom?
Nem tudom, de víg és zajos volt, mondhatom. –
Kétszáz esztendővel utóbb, hogy itt jártam,
Híre sem volt többé az egykori zajnak,
Az elhagyott, az elpusztult Murányvárban
Vadrózsa-bokrok közt halk szellők susogtak.
Letörtem egy rózsát s magammal hoztam őt…
Talán a szép asszony szíve porából nőt… –

(Szatmár.)

-77-

1848.

* *

AZ APOSTOL.

I.
Sötét a város, rá fekütt az éj,
Más tájakon kalandoz a hold,
S a csillagok behunyták
Arany szemeiket.
Olyan fekete a világ,
Mint a kibérlett lelkiismeret.
Egyetlen egy kicsiny fény
Csillámlik ott fönn a magasban
Bágyadtan s haldokolva,
Mint a beteg merengőnek szeme,
Mint a végső remény.
Padlásszobának halvány mécse az.
Ki virraszt ott e mécs világa mellett?
Ki virraszt ott fönn a magasban?
Két testvér: a nyomor és az erény!
Nagy itten, nagy itten a nyomor,
Alig hogy elfér e kicsiny szobában.
Kicsiny szobácska, mint a fecskefészek,
S a fecskefészeknél nem díszesebb.
Kietlen puszta mind a négy fal,
Azaz hogy puszta volna, ha
Ki nem czifrázta volna a penész,
S csikosra nem festette volna az
Eső, mely a padláson át befoly…
Aláhuzódik az
Eső vastag nyoma,
Mint gazdagok lakában
A csengetyűzsinór.
A lég olyan nyomasztó
A sóhajoktól s a penész szagától!
A nagy urak kutyái tán,
A melyek jobb tanyához szoktanak,
Eldöglenének e helyen.
Fenyőfaágy, fenyőfaasztal,
Mely a zsibvásáron sem kelne el,
Az ágy lábánál egy vén szalmazsák
S az asztal mellett egy pár szalmaszék
S az ágy fejénél egy szu-ette láda,
Ez a szobának minden bútora.
Kik laknak itten?
A lámpa fáradt pislogása mellett
Küzd a homály és fény… az alakok
Mint álomképek el vannak mosódva
S a félsötétben félig rémlenek.
A mécs világa csalja a szemet?
Vagy e födél alatt lakók mind
Oly halványak valóban,
Oly kísértetszerűek?
Szegény család, szegény család!
Az ágy fejénél űl a ládán
Csecsemőjével az anya.
Boldogtalan kis csecsemő!
Rekedt nyögéssel szíja, szívogatja
Anyjának száraz emlejét,
S hijába szíja.
Az asszony elgondolkodik,
S fájók lehetnek gondolatjai,
Mert mint megolvadt hó a házereszrül
Sürűn omolnak könnyei,
Omolnak végig arczán
A kisded orczájára le…
Vagy tán nem is gondolkodik,
Csak megszokásból, öntudatlanúl
Szakadnak a könnyek szeméből,
Mint a sziklából a patak?
Idősebb gyermeke,
Istennek hála, alszik
(Vagy csak alunni látszik?)
A fal mellett a nyoszolyán,
Mely födve durva lepedővel,
A mely alól kikandikál a szalma.
-78- Aludj’, kicsiny fiú, aludj’,
S álmodj’ aszott kezedbe kenyeret,
S álmad királyi lesz!
Egy ifju férfi, a családapa,
Az asztalnál sötét homlokkal űl…
Tán e homlokrul árad a ború,
Mely a szobát betölti?
E homlok egy egész könyv, a mibe
A földnek minden gondja van beírva;
E homlok egy kép, melyre miljom élet
Insége és fájdalma van lefestve.
De ott alatta a sötét homloknak
Két fényes szem lobog,
Mint két bolyongó üstökös,
Mely nem fél senkitől,
S melytől mindenki fél.
Tekintete
Mindig messzebb, mindig magasbra száll,
Mig elvesz ott a végtelenben,
Mint a felhők között a sas!
II.
Csendes kivűl a nagy világ,
Csendes belűl a kis szoba,
Csak néha sóhajt kinn az őszi szél,
Csak néha sóhajt ott benn az anya.
A kis fiú halkan fölűl az ágyon,
Falhoz támasztva bágyadt tagjait,
S rimánkodólag, mintha temető
Földéből jőne a hang, így susog:
»Apám, ehetném!
Erőködöm, hogy elaludjam,
Erőködöm, de el nem alhatom;
Apám, az éhség fáj, adj kenyeret.
Vagy csak mutasd meg, az is jól esik.«
»Várj holnapig, kedves kicsiny fiam,
Várj holnapig, holnap kapsz kenyeret,
Kakastejjel sütött fehér czipót.«
»Inkább ma száraz barna kenyeret,
Mint holnap lágy fehér czipót, apám.
Mert holnapig meghalhatok,
Meg is halok, tudom…
Olyan sokáig nem jön az a holnap,
Mióta mondod azt a holnapot,
S mindig ma van, mindig csak éhezem!
Vajon ha meghalunk, apám,
Ha sírba tesznek, éhezünk-e ottan?«
»Nem, gyermekem,
Ha meghalunk, többé nem éhezünk.«
»Ugy én ohajtom a halált, apám.
Kérlek, szerezz nekem koporsót,
Egy kis fehér koporsót,
Olyan fehéret, mint anyámnak arcza,
Vitess a temetőbe
És tégy a föld alá…
A holtak olyan boldogok,
Mert nem éheznek ők!«
Ki mondja ártatlannak
A gyermeket?
Hol a tőr, hol van a kard, a mely
Irtóztatóbb, gyötrelmesebb
Sebet vón képes ejteni,
Mint apja szívén ejtett
E gyermek ajaka?
Szegény apa!
Tartóztatá magát,
De könnye hirtelen kicsordult,
S ő arczához kapott
S azt megtörölte reszkető kezével,
Azt gondolá, hogy meghasadt szivéből
Feccsent reá a vér!
Ő a panaszhoz nem szokott, de most
Kitört belőle ellenállhatatlanúl:
»Oh ég, isten! mi végre alkotál?
Miért nem hagytál ott a semmiségben,
A melybe lelkem testem visszavágy?
Vagy embernek miért teremtél
És miért adál családot,
Ha már azt nem táplálhatom
Saját véremmel, mint a pelikán?…
De állj meg ajkamon, szó,
Az isten tudja, mit cselekszik,
Magas tervébe nem lát a vak ember,
S kérdőre vonnunk őtet nem szabad.
Rá külde a tengerre engem,
Lelkembe tette az iránytűt,
A merre ez vezet, megyek. –
Nesze, fiam, nesze
E kis darab kenyér, egyél,
Edd jóizűn, ez a végső darab,
Holnapra szántam, s ha most megeszed,
A jó ég tudja, holnap mit eszel.«
Mohó örömmel
Kapott a kis fiú utána,
Az ágyra visszaguggolt,
S oly jóizűen falatozta
Az istenadta száraz kenyeret,
Hogy csillogott belé szeme,
Mint két szerelmes szentjánosbogár;
S midőn a végső falatot
-79- Lenyelte, rá borult az álom,
Mint völgyre a napalkonyat köde,
S lehajtá a párnára kis fejét,
S alutt, és álmodott mosolygó arczczal…
Vajon mit álmodott, miről?
Koporsóról-e vagy kenyérről?
Álomba sírdogálta
Magát az anya is,
A másik mellé tette kisdedét,
Karjával mind a kettőt átölelte
S a nyoszolyának szélén úgy alutt.
A férfi fölkelt asztalától,
Az ágyhoz lépdegélt lábujjhegyen,
Megállt előtte összefont karokkal,
És elgondolkodék:
»Végtére boldogok
Vagytok, szeretteim!
Az életet nem érzitek,
Levette vállaitokról az álom
E nagy súlyt, mit napestig hordotok,
Szegény, szegény szeretteim.
Én istenem, hát jobban szereti
Az álom őket, mint én szeretem, hogy
Ez tészi őket boldogokká,
A mikké én nem tehetem?
De hisz mindegy, elég hogy boldogok…
Aludjatok, kedveseim,
Aludjatok, jó éjszakát!
Megcsókolá a három alvót,
Szentháromságát családéletének,
Áldásadólag terjeszté föléjök
Kezét (hogy e kéz mást nem adhatott
Nekik, mint puszta áldást!)
S helyére visszaballagott.
Még egy szelíd tekintetet
Vetett a népes nyoszolyára,
Egy oly szelíd, édes tekintetet,
Melytől az alvók álmaikban
Rózsák és angyalok között mulattak,
Aztán kinézett ablakán,
Beléje nézett a sötétbe,
Nézett beléje oly merően, mintha
Azt föl akarta volna gyujtani
Északfényével lángoló szemének.
III.
Hol járhat e virasztó férfi lelke?
Minő utat választott s kit keres?
Ott fönn bolyong azon magasban,
Hová csak őrültek s félistenek
Merészlenek s birnak fölszállani!
Ledobta a ház és nap gondjait, mint
Tojása héját a madár,
Kikelt s röpűl.
Az ember meghalt benne s él a polgár.
Ki a családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át.
Ott fönn csattognak lelke szárnyai,
Honnét a föld olyan parányinak
Látszik, mint a megégett
Papír hamván a szikra.
Sebes röptében a hogy elsuhant
Egy-egy csillagnál, ez megreszketett
A gyertyalángként, melyre rá leheltek.
Röpűlt, röpűlt.
Miljom s miljom mérföldnyire
Van egyik égi test a másikától,
S azok mögötte még is
Oly hirtelen maradtak el,
Mint vágtató lovas mögött
Sürű erdőben a fák.
S midőn immár fölűl volt
A csillagoknak milliárdjain,
Elért… elért…
A mindenség végére tán?
Nem… a mindenség közepére!
S ott volt előtte,
Ki kormányozza a világokat
Pillantatával,
Kinek valója fény,
S kinek szeméből minden szikra egy nap
Mit földek s holdak forganak körűl.
És szólt a lélek, az
Ős-szellem fényében fürödve,
Miként a hattyu fürdik
A tónak átlátszó vizében:
»Isten, légy üdvöz, légy imádva!
Fölszállott hozzád egyik porszemed, hogy
Előtted leboruljon,
S elmondja: hű fiad vagyok, atyám!
Kemény pályára útasítál,
De én nem zúgolódom,
Sőt áldalak, mert azt mutatja ez, hogy
Szeretsz, hogy én választottad vagyok.
A föld lakói elfajultanak,
Eltértek tőled, rabszolgák levének…
-80- Rabszolgaság, ez a bűnök szülője,
A többi ennek apró gyermeke.
Ember hajol meg emberek előtt!
Ki embertársának fejet hajt,
Az, isten, tégedett csufol!
Meg vagy csufolva, isten, ott a földön,
De ez örökké nem maradhat így,
Dicsőségednek helyreállni kell.
Egy éltet adtál én nekem, atyám,
S én azt szolgálatodra szentelem.
Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam,
Nem kérdezem;
A legrosszabb rabszolga is kész
Fáradni, hogyha megfizetnek érte.
Én dijkívánat, díj reménye nélkül
Fáradtam eddig, s fáradok tovább is.
De lesz jutalmam, s nagy jutalmam lesz,
Azt látni majd, hogy embertársaim
Rabokból ujra emberek levének,
Mert én őket, bár vétkesek,
Vétkökben is fölötte szeretem.
Adj, isten, adj fényt és erőt nekem,
Hogy munkálhassak embertársimért!«
Igy szólt a lélek,
És visszaszállott a nagy égből
A földre, a kicsiny szobába,
Hol elzsibbadva várta őt a test.
A férfiú fölrezzene,
Hideg futott át tagjain,
Veríték folyt le homlokán…
Nem tudta, ébren volt-e eddig,
Vagy álmodott?…
Ébren volt, mert elálmosodni kezdett,
Nehéz pilláin ült az álom.
Fölszedte fáradt tagjait,
És vánszorogva vitte
A földön fekvő szalmazsákra.
Ki fönn az égben járt imént,
Ottan hever most durva szalmazsákon!
Mig a világ hohérai
Selyempárnákon nyugszanak,
Ő, a világnak jótevője,
Daróczon hentereg.
De íme végsőt lobban a mécs,
Kialszik bágyadt élete,
S kivűl az éj mindegyre oszlik,
Mint a tovább-tovább adott titok,
S a hajnal, a vidám kertészleány,
Rózsákat szór a ház kis ablakára
S rideg falára a szobának,
S a fölkelő nap legelső sugára
Az alvó férfi homlokára szállt,
Miként egy arany koszorú, miként egy
Fényes meleg csók isten ajakárul!
IV.
Ki vagy, csodálatos teremtmény,
Ki vagy te, férfiú?
Lelked ruhája
Csillagsugárból szőtt fényes palást,
És testedet
Kopott rongyok fedik.
Családod éhes, éhes vagy magad,
S vasárnapod van,
Ha lágy kenyér kerűl véletlenűl
Abrosz nélkűli asztalodra,
S mit a tiéidnek s magadnak
Nem bírsz megszerezni,
A nagy világot
Törekszel boldogítani.
Az égbe van szabad bejáratod,
S ha úri ház előtt kopognál,
Az ajtót bezárnák előtted;
Az istennel társalkodol,
S ha nagyurat szólítanál meg,
Nem állna szóba véled.
Az embereknek
Egy része szent apostolnak nevez,
A másik rész pedig
Szentségtelen gonosztevőnek.
Ki vagy? kitől van származásod?
Büszkén neveznek-e szülőid
Fioknak, vagy szégyenre gyúlad arczok
Nevednek hallatára?
Min születél? ponyván vagy bársonyon?
Elmondjam a történetet,
E férfi életét?
Elmondom azt… ha festeném,
Ugy festeném le, mint egy patakot,
Mely ismeretlen sziklából fakad, mely
Sötét szűk völgyön tör keresztül.
Hol károgó hollók tanyáznak,
Minden nyomon egy kőbe botlik,
S örök fájdalmat nyögnek habjai.
V.
Az óra nyelve éjfélt hirdetett.
Kegyetlen téli éj vala,
A téli éjszakák két zsarnoka
Uralkodott:
-81- A hideg és sötétség.
Födél alatt volt a világ,
Ki is kisértené az istent
Ilyenkor szabad ég alatt?
Az utczák, melyeken nem régiben
Tolongva járt az embersokaság,
Üres-puszták voltak, mint a meder,
Melyből kiszáradt a folyó… a
Népetlen utczákon csak egy
Őrült bolyongott,
A fergeteg.
Nyargalt az utczákon keresztül,
Mikéntha ördög űlne hátán,
És lángsarkantyút verne oldalába.
A háztetőkre ugrott fel dühében,
És besüvített a kéményeken.
Tovább rohant s teli torokkal
Ordítozott belé a
Vak éj siket fülébe.
Aztán a fellegekbe markolt,
Rongyokra tépte éles körmivel,
S reszkettek a megrémült csillagok,
S a felhődarabok között
Idébb-odább hömpölyge a hold,
Mint a holt ember a hullámokon.
Egy pillantás alatt
Lélekzetével ismét
A felhőket tömegbe fujta,
És a magasból lecsapott a földre,
Mint prédájára a rablómadár,
Egy ablak tábláját ragadta meg,
Megrázta és sarkából kifeszíté,
S midőn mély álmokból a bennlakók
Sikoltva fölriadtak,
Elvágtatott ő rémesen kaczagva.
Népetlen a város… ki járna ily
Időben kinn?… és még is, még is ott egy
Élő alak… vagy kísértet talán?
Járása olyan kísértetszerű.
Errébb jön, errébb, már látszik, hogy asszony,
De a sötétség titka, hogy
Koldúsnő-e vagy úri hölgy?
Körültekint leselkedőleg,
Amott a bérkocsit pillantja meg,
Tolvajléptekkel hozzá sompolyog,
A kocsis alszik a bakon,
Halkan kinyitj’ a hintó ajtaját,
És lop talán? ellenkezőleg
Belétesz valamit, becsukj’ az ajtót,
S elillan, mint a gondolat.
Nyílt nem sokára a kapu,
Kijött egy asszonyság s egy úr,
Beűlnek a hintóba, a kocsis
Indítja lovait, rohan…
Ott benn nyögés, aztán sikoltás…
Az asszonyság sikolta föl,
Mert lábánál egy kis gyermek nyögött.
Elérte a hintó a czélt,
Az úr s az asszonyság kiszáll,
S az asszony így szól a kocsishoz:
»Nesze a díj, fiú,
S itt benn a kocsidban a borravaló,
Egy szép kis gyermekecske,
Viseld gondját, mert isten adománya.«
Igy szólt az asszony s ment az úri pár.
Szegény kisded te ott a kocsiban!
Miért kutyának nem születtél?
Ottan lett vón neveltetésed
Ez asszonyság ölében,
Eltáplált volna gyöngéd-gondosan;
De mert ember lettél és nem kutya,
Az isten tudja, milyen sorsra jutsz!
A bérkocsis fülét, fejét vakarta,
S imádkozott-e vagy káromkodott,
Nem tudni, csak hogy morgott valamit.
Az istenáldás nem tetszett neki.
Gondolkodék, mit tégyen e kölyökkel?
Ha elviszi haza,
Otthon a gazda majd fejéhez vágja,
S kidobj’ az ajtón mindkettőjöket.
Nagy mérgesen csap a lovak közé,
És hajt keservesen.
A külvárosban egy szurtos lebujban
Mulatnak még, a lámpafénytől
Piroslik ím az ablak,
Mint az iszákos ember orra.
A bérkocsisnak sem kellett egyéb,
Az istenáldást oda tette szépen
A kocsma küszöbére, s ment.
Alig hogy elhordá magát,
Jó éjszakát mond ott benn társinak
Egy részeg czimbora,
S a mint kilép a küszöbön,
Olyat botlik, hogy képivel
Barázdát húz a megfagyott havon.
Teremtettéz a tisztes férfiú,
Hogy méltósága ilyen pórul járt.
»Az a küszöb nőtt tennap óta«,
-82- Ugymond, »tennap nem volt ilyen magas,
Ha ily magas lett volna, tennap is
Meg kellett volna botlanom,
De én tennap meg nem botoltam,
Pedig nem ittam kevesebbet, mint ma,
Mert én rendes, pontos vagyok,
Minden nap egyformán iszom.«
Igy dörmögött, és föltápászkodék,
S indult és folytatá a dörmögést:
»Hiába is beszéltek, mert az a
Küszöb nagyobb, mint tennap volt, nagyobb;
Már ettül el nem állok, nem bizony.
Hisz mekkorát emeltem lábamon!
S még is hogy jártam, szégyen és gyalázat.
Az a küszöb megnőtt, igen…
Vagy tán követ tett oda valaki?
Az meglehet, mert hejh rosz a világ,
A gáncsolódást szörnyen szereti.
Rosz emberek, rosz emberek,
Követ gördítnek lábaim alá,
S lábam vakságát orrom bánja meg.
Csak az vigasztal, hogy a többi is,
Ha majd kijő, rajt átbukik.
Kedvem vón ottan lesbe állani,
És nézni, mint potyognak el,
Mikor kilépnek, hehehe…
De mit beszélsz, vén ember, mit beszélsz?
Hát illik ez,
Illik hozzád ily káröröm?
Nem, ez nem illik, s én ezennel
Azzal javítom meg magam,
Hogy visszamék, és elhajítom
Az ajtó mellől a követ.
Tolvaj vagyok, s szükségnek esetén
Rabló is, és ha rá kerül a sor,
Az embert főbe kollintom, de azt,
Hogy orrát így beverje,
Azt el nem birná lelk’isméretem.«
És visszaballagott a jó öreg,
Hogy elhajítsa a gonosz követ.
Utána nyúl… csóválja… hah,
Milyen visítás!
Meghökken a vén ember és
Tünődve ekkép szól magában:
»A mennydörgős mennykőbe is,
Ilyen kő még nem volt kezemben,
Olyan puha s azon fölül sikít is!
Sikító kő, ez furcsa egy kicsit.
Nézzük csak itt az ablaknál… hohó,
Hisz ez gyerek, valóságos gyerek.
Jó estét, kis öcsém
Vagy kis hugom… nem is tudom, mi vagy?
Hogy a manóba jutottál ide?
Megszöktél úgy-e szüleidtől,
Te kis gonosztevő?
De mit beszélek én megint,
Milyen bolond beszédek már ezek!
Hiszen pólyában van szegényke,
Talán épen ma született.
Vajon kik a szülői?
Tudnám csak, vissza is vinném nekik.
De már ez még is csak czudarság
Igy elhajítani a gyermeket, mint
Az elviselt bocskort, czudarság.
Ezt a disznók, de még
A rablók sem teszik.
Pólyája vén kopott ruha.
Szegény asszonynak gyermeke…
Hm, hátha gazdagé? s azért
Takarta anyja e rongyokba, hogy
Ne is sejthessék úri származását?
Ki tudja, nem tudhatja senki sem,
Már ez titok, s örökre az marad.
Ki lesz apád, szegény kicsiny gyerek?…
Ki? én leszek!
Biz isten, az leszek, apád.
Miért ne? fölnevellek tisztesen.
Lopok számodra, míg tőlem telik, s ha
A munkából végkép kivénülök,
Számomra majd te lopsz. Ez így van,
Igy mossa egyik kéz a másikat.
Nagyon jó lesz. Most már törvényesebbek
Lesznek lopásim, kettőnkért lopok.
Majd még kevésbbé furdal
A lelkiismeret.
De a patvarba, még neked
Tej kell, biz a, tej… hóh, se baj,
Hisz ott a szomszédasszony, épen
Tennap temette el kis gyermekét.
Majd fölvállalja ő a szoptatást,
Bizony föl ám, jó fizetésért
Elszoptatná az ördögöt magát is.«
Igy elmélkedve ballagott haza
A jó öreg. Keskeny sikátorok
Vezettek elrejtett lakához,
Mely földalatti pinczelyuk vala.
A szomszédasszonyt fölveré
Álmábul ökle döngetésivel,
Mit a nyikorgó ajtón gyakorolt.
-83- »Szomszédasszony, gyertyát, világot«,
Szólt a vén ember, »gyertyát hirtelen,
A házat gyujtom fel különben.
Minek? minek? mit kérdezi?
Gyertyát, ha mondom, szaporán!
Igy… most egymásután
Szoptassa meg e gyermeket.
Hol vettem? ugy találtam,
Az isten áldott meg vele.
Hisz mindig mondtam én, hogy engem
A jó isten szeret. Szeret bizony
Jobban, mint a papok hiszik.
Hm, ez nagy kincs! magára bízom,
Szomszédasszony, viselje gondját,
De jobban, mint saját fiának.
Nevelje föl, neveltetési
Költségeit magamra vállalom,
Megalkuszunk, hiszen mi értjük egymást.
Igaz, hogy a pénz mostanában
Szüken terem, mert tudja ördög,
Az emberek mind százszeműek;
De én azért királyilag
Fogok fizetni, isten megsegít.
Hanem mondom, viselje gondját,
Ugy bánjék véle, mint szemfényivel,
Mert e gyermek vén napjaim reménye.«
Megalkuvának.
A félfagyott kisded fölmelegűlt
Az emlőn, mit szájába vett,
A melyből édesen szivá a
Keserű életet.
Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már!
Mennyit nem fog hánykódni ezután!
VI.
Más nap korán az öreg úr
A szomszédasszonyhoz kiváncsian
Bekukkantott, és szólt vala:
»Nos, hogy van a vendég? remélem, jól.
De itten egy kissé hüvös van,
Szomszédasszony, boszorkányadta,
Fűtsön be… százszor mondjam-e,
Hogy a költség enyém?… de úgy, igaz,
Fiú-e vagy lány? még nem is tudom.«
»Fiú, szomszéd uram, fiú,
Olyan fiú ő kelme, mint a pinty.«
»Annál jobb. Hét, nyolcz esztendő alatt
Olyan tolvaj lesz, mint a Krisztus,
Dicsőséges tolvajjá nevelem!
Szó a mi szó, már ahhoz értek,
Hogyan kell a fiút nevelni,
Értek hozzá, mint senki más.
A vak Tamást is én neveltem,
Kit a minap kötöttek föl…
Ez volt a tolvaj! félszemű volt,
S még is meglopta az ezerszemű
Istent is. – Kis fiam, ne félj,
Belőled sem lesz kontár, esküszöm.
De, szomszédasszony, tán nevet
Csak kéne adni néki, melyet
Hiressé tégyen a világ előtt.
Mit gondol, angyalom,
Minek nevezzük?… hadd lám csak, mi volt
Tennap?… Szilveszter napja… jó,
Legyen Szilveszter. Én a pap leszek,
Szomszédasszony lesz a keresztanya.
Kereszteljük meg, hogy nevét
Törvényesen viselje,
S legyen keresztény, nem pedig pogány,
Hogy egykor el ne útasítsa
Szent Péter bátya a menny ajtajától.
Van víz ebb’ a fazékba’?… van.
Emelje csak föl a fiút,
És hozza hozzám… de megálljunk,
Hisz pap vagyok, hát reverenda kell…
Ahol van egy zsák, azt kötöm nyakamba.«
Az öreg úr a zsákot felköté,
Kezébe vette a fazék vizet,
S egész pompával s ünnepélylyel
Keresztelé meg a fiút.
És Szilveszter lett a neve.
VII.
Négy év haladt el,
És gyermek lett a csecsemő.
Ott nőtt fel a sötétben
A föld alatt, a bűnnel
S férgekkel egy tanyán.
Nem szítta a menny tisztább levegőjét,
Nem látta a földnek szépségeit.
Élt, s olyan volt, mint a halott.
Az öreg úrnak benne kedve telt,
Mert ész s ügyesség villant ki belőle,
Miként a tűzkőből a szikrák,
És gondolá az öreg úr:
Szikrából támad a láng.
Alig négy esztendős és már lopott
Gyümölcsöt a kofától, és kilopta
-84- A vak koldús kalapjából a krajczárt.
Jó nevelője minden csínjáért
Adott szép szót és kenyeret neki,
De egyszersmind megdöngeté, ha
Egész nap semmit sem lopott.
Azonban ez ritkán fordult elő.
S az öreg úr reményei
Szemlátomást növének,
S építé fáradatlanúl a
Jövő szikláin a légvárakat,
És addig épité, míg egyszer
Ott fönn akadt a levegőben,
A jó öreg, a gondos nevelő!
Akasztófára kellett jutnia,
Ki annál sokkal többet érdemelt.
A szomszédasszony ott vala
Fölmagasztaltatásán,
Látá, midőn a mester
Hurkot kötött nyakán, s ő
Nyelvét hosszan kiölté,
Mintegy csúfolva a világot,
Ki ilyen csúffá tette őt.
S midőn a czerimónia után
A szomszédasszony haza ment,
A kis fiúhoz így szólt nyájasan:
»Most már az ördög elvihet, fiam; menj
Isten hirével a pokolba.
Mától megszűnt a fizetésem érted,
S magam költségén, nem kivánhatod,
Hogy itt hizlaljalak mint a libát,
Jer, azt a szívességet megteszem,
Hogy kikisérlek a kapun. De
Ha visszajösz, a csatornába doblak.«
A kis fiú ezt a dolgot nem érté,
Némán engedelmeskedett.
Midőn becsukták az ajtót mögötte,
Még egyszer visszapillantott e zajra,
Aztán elindult s ballagott.
Ment, mendegélt
Egy utczából ki, a másikba be.
Ily hosszu útat még nem tett soha,
Uj volt előtte minden, a mit látott…
Szép czifra boltok, czifra emberek,
Bámulva állt, bámulva ment tovább.
S a mint egy utczát elhagyott, a másik
Ott volt azonnal s így végetlenűl,
A városnak végét nem érte.
Sok bámulástól, sok menéstől
Elfáradt a kis fiú,
Egy utczasarkon lekuporodott,
A szögletkőhöz támasztá fejét,
Átellenében tarka játékszerrel
Vigadt egy pár virgoncz gyerek,
Azokra nézett, és mosolyga, mintha
Ott játszanék ő is velök,
És addig-addig nézte őket,
Mig szép lassacskán elalutt.
Alutt sokáig; egyszer
Azt álmodá, hogy két hegyes tüzes vas
Közelg feléje, mindig közelebb
Jött az szeméhez, hogy kisüsse ezt…
Nyöszörgött félelmében és
Kétségbeesve ébredett föl…
Az éj immár késő vala,
Az égen csillagok valának és
Az utczákon nem voltak emberek,
Csak egy öreg banya
Állott előtte
Merő szemekkel,
Miktől még jobban félt a kis fiú, mint
Álmában a tüzes vastól… oda
Húzá magát a szögletkőhöz, hogy
Majd belapult feje,
S rá sem mert nézni a banyára,
El sem mert nézni róla.
A vén asszony végig czirógatá
Arczát, s szólt hozzá oly szelíden,
A mint csak tőle telt:
»Hogy hínak, kis fiam?
Ki az apád, ki az anyád,
S hol laknak? majd elkísérlek haza,
Jer, addsza kezedet.«
»Nevem Szilveszter… nincs apám s anyám,
Nem is volt, úgy találtak engem,
És haza mennem többé nem szabad;
A szomszédasszony azt igérte:
Ha visszamék, a csatornába dob.«
»Hát jer velem, fiacskám,
Jer hozzám, én anyád leszek,
Gondos, szelíd anyád… jerünk.«
Kézen fogá a kis fiút az asszony,
Követte őt az aggodalmasan
S reszketve, szinte eszméletlenűl,
Nem tudva, hogy mi történik vele?
»Nézd, itt lakunk, fiacskám«,
Szólott otthonn a vén banya,
»Az én lakásom e szoba,
Tied pedig a konyha lesz.
-85- Nem fogsz magadban lakni… hejh, kutyus,
Kutyus ne!… itt van… úgy-e szép kutya?
Ezzel tanyázol itten.
Ott a pokrócz, elfértek rajta ketten,
Olyan jó ágy, hogy jobb se kell,
És a kutyus majd meleget tart,
Ne félj, nem bánt, jó kis kutya,
Látod, mily nyájasan tekint rád,
Hogyan csóválja farkát?
Mint testvérek fogjátok egymást
Szeretni, nem kételkedem.
Fekügy’ le mellé, s alugyál, fiam.
Ehetnél tán? adnék is vacsorát,
De már késő van, látom alhatnál,
Aztán rosz is, kivált gyermeknek, az
Alvás előtti vacsora,
Mert tőle ördögökkel álmodik.
Fekügy’ le hát és alugyál, fiam.«
Ott hagyta őt a vén banya;
Félénken kullogott a
Pokróczra a kutyához,
S a pokrócz szélén meghuzá magát,
Nem mert társához közeledni.
De a kutya
Hozzá simúlt barátilag,
Átcsillogott szeme
Az éj sötétségén, s e csillogás
Olyan szelíd, olyan testvéri volt,
Hogy barátságot és bizalmat
Öntött a kis fiúba.
Egymáshoz egyre közelebb
És közelebb huzódtak.
Az eb szőrét simítgatá a gyermek,
S az ennek arczát nyalogatta,
Beszélt is véle a fiú, s az állat
Válasz gyanánt halkan nyöszörgött.
Meleg, forró barátságot kötöttek.
Más nap pediglen a fiúhoz
Igy szólt a vén boszorkány:
»Mostan figyelj rám, gyermekem,
Képzelheted, hogy ingyen
Nem tartalak,
Mert ingyen a Krisztus koporsóját
Sem őrizék.
Dolgozni fogsz, mert írva van:
A ki nem dolgozik, ne is egyék.
Azonban dolgod könnyü lesz,
Valódi kiskirályság…
Koldulni fogsz, mást nem teszesz.
Én a munkát már restelem,
Mert elhíztam nagyon,
S elűznek, hogyha koldulok,
Elűznek a kegyetlen emberek.
Te fogsz koldulni hát helyettem,
Te rajtad szánakozni fognak,
S megajándékoznak, fiam.
Azt mondod majd, hogy árva vagy,
Apád most halt meg, és anyád
Honn fekszik éhen s betegen.
Én a távolban lesni foglak,
S vigyázok rád, azért te is vigyázz,
Különben nem lesznek jó napjaid,
Becsűletemre mondhatom.
Én nagyon jó vagyok, ha jó vagyok,
De nagyon rosz vagyok, ha rosz vagyok,
Ezt írd fejedbe és szivedbe,
Kedves fiam.
Koldúlni fogsz mindenkitől,
Kinek jobb a ruhája, mint tiéd,
És ilyet eleget találsz, ne félj.
Előre nyujtod kezedet,
Oldalra hajtod fejedet,
Fel- s összehúzod a szemöldököd,
A szádat le fogod biggyeszteni,
S szemed megnyálazod
És ugy rimánkodol
Beteg anyád s az isten szent nevében.
Megértettél-e, gyermekem?
Ha meg nem értél, ujra magyarázom,
S ha szó után egyáltalában
Meg nem tanúlod ezt a tudományt,
Bottal verem beléd.«
A gyermek állitá, hogy
Mindent tud s nem felejti el.
Az asszony elpróbáltatá vele
A jelenést és elcsudálkozott a
Fiúnak mesterfölfogásán.
»Aranybányát találtam
Benned, fiacskám, hihihi!«
Vigyorgott a boszorkány,
»Valódi grófi életünk lesz,
Valódi grófi életünk!
Lássunk mingyárt az aratáshoz…
Ehetnél? majd ha megjövünk, fiam,
Akkor jól lakhatol.
Neked különben nem szabad sokat
Enned, mert mint én elhizol,
Aztán elillan a nyúl
S üthetjük bottal a nyomát.
-86- Kövér koldusnak
Soványan jár az alamizsna.«
Egy népesebb utczába mentenek,
Ott a banya
Kiállitá a gyermeket,
S ő egy közel csapszékbe tért,
És onnan kandikált ki,
S a hányszor a fiú kezébe
Dobának valamit,
Fölvette a pálinkás poharat,
Egyet kortyantott és vigyorgott.
VIII.
Egyik nap úgy folyt, mint a másik.
Koldúlt és koplalt a fiú;
A vén banyának gondja volt reá,
Hogy el ne hízzék valahogy szegényke.
Koldult és koplalt, e kettőt tudá
Az életből s nem egyebet.
Elnézte sokszor,
Midőn játszottak gyermektársai,
Nézett rájok merően,
S gondolta, milyen jó lehet
Az a játék, az az öröm!
S elméje napról napra érett,
S érezni kezde, érezé,
Hogy ő boldogtalan…
Két évet élt már át a koldulásban.
Nem volt többé szükség reá,
Hogy megnyálazza szemeit,
Gyakorta telt meg az könyűivel.
Egyetlen egy barátja volt,
Ki nyájasan nézett reá,
Kit szeretett, ki őt szerette,
S kivel megosztá
Sovány falatjait,
A melyeket otthonn kapott,
S a melyeket a városban talált…
Ez egy barátja a kutya,
Mely hálótársa volt.
Mint vágya hozzá, hogyha reggelenként
Elhagyta őt, s ha este haza ment,
Minő örömmel volt vele!
A vén anyó már írigyelni kezdé
A barátságot, a melyet kötének,
Irígyelé, hogy a kutya
A gyermeket jobban szerette, mint őt,
És sokszor megveré, s midőn az állat
Fájdalmában keservesen vonított,
A gyermek sírt, zokogva sírt.
És a vén asszony elkergette végre
A háztul a jó állatot,
Több ízben elkergette, de
Az visszajött mindanyiszor,
S a kis fiúhoz mindig nyájasabb lett.
Igy élt a gyermek. Már hat éves volt,
S átélte hat századnak nyomorát
És néhány percznek árva örömét.
Ott állt egy utcza szögletében egyszer,
S didergett… késő őszi este volt.
Sár volt az utczán, s köd a sár felett,
Nehéz, komor köd, s ő a sárban, ködben
Mezítláb és hajadon fővel állt,
S az elmenőkhöz nyöszörögve
Nyujtotta sárga kis kezét.
Ugy ment be hangja a szivekbe,
Miként egy égő fájdalom.
Mint a harang szava,
Mely haldokló ember számára szól.
Egy vén mogorva úr
Megállt mellette s hosszan nézte őt,
Hosszan, merően, átfuró szemekkel.
A gyermek elszaladni készült.
»Megállj!« morgott reá az úr.
A gyermek állt s mocczanni sem mert,
S az úr kérdé: »vannak szülőid?«
»Va…« azt akarta mondani,
Van anyja, a ki éhezik s beteg,
S most halt meg apja,
De a mogorva úr előtt
Nem mert hazudni,
Torkán akadt a szó, azt gondolá,
Hogy ez mindent tud, és így válaszolt:
»Nekem szülőim nincsenek,
Vagy nem tudom, hogy vannak-e?
Mert én talált gyermek vagyok.«
»Kövess tehát«, szólt a mogorva úr,
S utána indult a fiú.
A vén asszony kilépett rejtekéből,
És rá kiáltott »itt maradsz,
Hazug kölyök!…
Ez a fiú az én fiam, uram!«
»Nagyságos úr«, rimánkodott a gyermek,
»Nagyságos úr, én nem vagyok fia,
Mentsen meg engemet, vigyen magával,
Az isten s a szentek nevére kérem!
-87- Meguntam már a koldulást,
Az ő számára kellett kéregetnem,
És engemet koplaltatott,
Hogy csak minél rosszabb színben legyek,
Hogy szánakozzék rajtam, a ki lát.
Oh istenem, most is hogy éhezem!«
Igy szólt a gyermek, a mogorva úrra
Fölnéze, s esdeklő szeméből
Könny folyt le, könnyek zápora.
»Oh gaz dög, oh te istentagadó,
Te ördögfának makkja te!«
Rivalt a vén boszorkány a fiúra,
»Te bocskortalpra sem méltó pofa,
Te hazugság kalásza,
Te minden rosz, te semmi jó!
Még hogy nekem koldult, uram fia,
Mikor halálba szégyenlem magam,
Hogy kéreget, s e rosz szokása megvan,
Mihelyt elforditom szemem,
És hányszor vertem már meg érte,
Hogy ilyen szégyent hoz reám!
Szegény vagyok, de koldulásra
Nincsen szükségem, mert elélek
Becsűletes munkám után.
És még hogy én őtet koplaltatom!
Én! a legjobb falatokat
A szájamtól szakítom el,
S belé tömöm!
De mind ez hagyján… még meg is tagad.
Nem fáj a szíved, te puruttya lélek,
Te csúf poronty, anyádat megtagadni,
Szülő anyádat? hogy ki nem szakadt e
Szóval belőled a lép és tüdő
S a májad és a zúzád?
A földön sincs jobb nagyanya,
Mint én vagyok, s ő ily rosz unoka!
De már nincs messze az itélet…
Saját tulajdon anyját
Tagadja meg a gyermek,
Édes szülőjét!«
Ennyit darált a vén malom
Egy lélekzés alatt;
Itt a mogorva úr
Szóhoz jutott s szólt:
»Elég már a komédiából,
Különben e bottal némítlak el,
Undok szipirtyó!
Részeg vagy mint a csap;
Ha kijózanodol,
Jőj hozzám a keresztlevéllel,
(Ott ama nagy házban lakom,)
S a gyermeket elviheted,
De csak ha a keresztlevéllel jősz.
És most hordd el magad… s te
Kövess, fiú.«
És a fiú követte az urat,
Koronként vissza-visszanézett,
Azt képzelé, hogy a banya
Már nyúl utána s galléron ragadja;
De az nem mert közelgeni,
Ottan maradt állóhelyében,
Csak öklével fenyegetőzött,
S forgatta égő szemeit, mint
A kovács a tüzes vasat.
IX.
Jobban lett dolga a fiúnak.
Nem kellett többé lopnia,
És nem kellett koldulnia,
Milyen boldogság, mily jótétemény!
Csak néha szállt az aggalomnak ölyve
Föléje: hátha a boszorkány
Előjön a keresztlevéllel,
Mi lesz akkor megint belőle?…
És néha szállt a bú galambja
Föléje, ha eszébe
Jutott a hű kutya,
A hálótárs és a barát.
Ennek kedvéért gyakran szinte kész volt
A vén banyához visszamenni,
S koldúlni, csak hogy együtt legyenek.
Gyakorta álmodott felőle,
Álmodta, hogy ölelte a kutyát
S ez nyalta képét és kezét,
S midőn fölébredt, s társát nem lelé,
Elkezdett sírni, s hosszan sírdogált.
Midőn haza ért a fiúval a
Nagyságos úr, átadta őt a
Cselédségnek. Kitisztiták őt
A régi szennyből, mely reá nőtt
És régi rongyai helyett
Kapott szép uj ruhát.
Mily jól esett neki!
Azt vélte, eddig nem is élt,
Azt vélte, hogy most született.
Ekkor magához hívatá
Az úr, és így szólt szigorúan:
-88- »Fiú, e gyermek itt fiam, te őt
Nagyságos úrfinak hivod,
Ő lesz parancsolód,
S te szót fogadsz neki,
Ő lesz az úr, te lészsz a szolga.
Egyéb dolgod nem lesz, mint szót fogadni,
De ennek pontosan tégy eleget.
Minden szem-intés egy parancsolat;
Ha teljesíted, nem lesz semmi baj,
Lesz enned, innod és ruhád…
Ellenben ócska rongyodat,
A melyben fölfogadtalak,
Nyakad közé akasztatom,
Aztán mehetsz a nagy világba
S koldulsz, mint eddig koldulál.«
Szolgált az árva gyermek a
Nagyságos úrfinak,
Mögötte ment, mögötte állt,
Mindig árnyéka volt,
És leste ajka mozdulását,
S alig volt a parancs kimondva,
Midőn már teljesűlt is,
S a jó fiú
Még is mennyit nem szenvedett!
Mert a nagyságos úrfi
Oly gazkölyök vala,
A milyenek rendesen a
Nagyságos urfiak.
Érezteté, hogy ő az úr,
Érezteté minden nyomon.
Ha száját a leves megégeté,
Kis szolgáját üté pofon;
Ha nem köszönt más nékie,
A kis fiú fejéről
Ütötte le a kalapot,
És ennek markolt üstökébe,
Ha a fésű belé akadt hajába,
S nem volt olyan csíny, oly gonoszság,
Mit rajta el nem követett,
Mihelyt eszébe jut vala.
Lábára lépett készakarva,
Aztán ellökte, hogy mért áll az utban?
Sarat kent rá, s aztán nyakon veré,
A mért olyan tisztátalan,
Szemébe önté a vizet, s ha sírva
Fakadt rá, mazna fattyunak nevezte.
Sok szenvedése volt szegény fiúnak,
És napról napra többet szenvedett,
De tűrte békén bajait,
Tűrt elszántan, miként egy férfiú,
Kiben magas lélek lakik.
S mi végre tűrt, miért el nem hagyá
Kínos helyét, mint gyakran volt eszében?
Ha tudnátok, miért maradt!
Nem a jó étel és a jó ruha
Csalá őt vissza, hogyha útnak indult,
Hogy elbujdossék a széles világba;
Nem volt ő olyan, mint a tyúk vagy a lúd,
Mely elbarangol, s ha megéhezik,
Jóllakni ismét visszamegy helyére,
Mig ellenben a csalogány s pacsírta,
Ha megnyílt börtönének ajtaja,
Ott hagyva a kész és jó eledelt,
Elszáll örökre s megelégszik azzal,
Mit kinn a szabadban talál.
Igy érezett a kis fiú,
Mint e szabadba vágyó madarak,
S még is maradt, mint a tyuk és a lúd,
S ha indult, ismét visszatért.
Mi csalta vissza őt?
A tanulás.
Az úrfi mellett eltanulgatott.
Ott állt mögötte észrevétlenűl,
Könyvébe kandikált,
S a nevelő minden szavára
Figyelmezett,
S mit egyszer megtanúlt,
El nem feledte.
Előbb tudá az írást, olvasást,
Mint a nagyságos úrfi.
És a mint szaporodtak évei,
Azokkal szaporodtak
Isméreti,
Mint a szarvas szarván az ágak,
S ő büszke kezdett lenni rája,
S ha a nagyságos úrfi
Bolondokat beszélt szokás szerint,
Kijobbitá magában,
S mosolyga a badar beszédeken.
S a nevelő előtt
Nem tűnt el észrevétlen
A szolga fensősége
Az ifju úr fölött,
S ha nem tudá
Leczkéit a tanítvány,
Azzal piríta rá,
Hogy a szolgával mondatá el,
Ki azt hallás után tanulta meg.
-89- Becsűletére vált ez a fiúnak,
De nem vált örömére, erre nem,
Mert a kevély nagyságos úrfi
Mindannyiszor keményen
Lakoltatá, hogy őt megszégyeníté.
Naponta új és durvább üldözések
Jutottak a szegény fiúnak,
És ő naponta jobban érezé
A szenvedett méltatlanságokat,
S most már, ha megüté az úrfi őt,
Nem teste érezé, de lelke,
Pirúlt, de nem mivelhogy fájt neki,
Hanem mert szégyenlé magát.
Tizenhat esztendős vala.
Minden nap egy-egy sugarat lövelt
Elméje oszladó ködébe,
S minden sugár egy-egy betű volt,
És ilyen írat lett a sok betűből:
»Mi jognál fogva vernek itten engem?
Mi joggal bánt embert az ember?
Különbnek alkotá az isten
Az egyik embert, mint a másikat?
Igazságosnak hirdetik az istent,
Ha igazságos, úgy azt nem tehette,
Úgy minden embert egyformán szeret.
S én többé tűrni nem fogok.
Akármi lesz belőlem.
Táplálatot, ruhát, szállást kapok,
De én ezért szolgálom őket,
S ezzel leróva a jótétemény.
Dolgoztathatnak, erre van jogok,
De a verésre nincs.
Még egyszer fognak csak megütni,
De többször, istenemre, nem!«
Ugy is lett. Első alkalommal
(És várni erre nem kellett sokáig)
Midőn az úrfi rá kezét emelte,
Ekkép kiálta föl:
»Megálljon ön!
Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,
Hogy megsiratja holta napjaig.
Elég soká voltam kutya,
Kit verni, rúgni lehetett,
Eztán ember leszek,
Mert ember ám a szolga is!
Megvallom, itt jótéteményt
Rakott egy kéz reám,
De más kéz azt bottal veré le rólam,
És e szerint
Nem tartozunk egymásnak semmivel.«
Az úrfi e szokatlan szókra
Elképedett, megmerevűlt,
S tájtékot turva, ekkép orditott:
»Hah szolgafaj! hah lázadó gazember!«
És a fiú így válaszolt,
És hangja megvető volt:
»Hm, szolgafaj? ha már a születést
Veszszük, talán az én apám
Különb úr volt, mint minden ivadékod,
S hogy eldobott magától,
Az ő hibája, nem enyém,
S ha minden úr ilyen rosz lelkű, mint te,
Jól is tevé, hogy eldobott,
Mert úgy ennek köszönhetem, ha
Becsűletes ember leszek.
És lázadó?… ha lázadás az,
Midőn az ember érzi és kimondja,
Hogy ő is ember, mint akárki más,
Ugy büszkén mondom: lázadó vagyok.
S tudnám csak mind azt, a mit érezek,
Ugy, a mint érezem, kimondani,
Föllázadnának milliók velem,
S reszketne a világ,
Mint Spartacustól Róma reszketett,
Midőn eltépett lánczaikkal
Verték falát a gladiátorok! –
Nagyságos úrfi, isten önnel,
Mi együtt többé nem maradhatunk,
Én önnel mint ember beszéltem,
És hogyha egyszer már
A szolga emberré emelkedik,
Éhen hal meg vagy a bitófán,
De többé szolga nem lesz!«
Ezzel megfordult és kiment,
Örökre ott hagyá a házat,
Hol gyermeksége úgy uszott el,
Mint a virág az iszapos patakban.
A merre látott, arra indult,
Ment a világba czéltalan.
Az ifjuság fölgyúladott szivében,
Ugy égett, mint a fölgyúlt város ég,
A melyre rá fúj a viharnak
Süvöltő óriása;
S e lángokban milyen csudálatos
Mesés képek keletkezének!
S lelkét e lángok ugy megedzék,
Mint a hámortűz a vasat.
A város végén utolérte őt
Az úrfi nevelője.
-90- Alig lélekzett a jó férfiú,
Sokat futott, hogy utolérje.
Kiverte arczát a veríték,
Törölgeté mind untalan,
Mi közben a fiúval így beszélt,
S beszédiben
Nem volt nagyon sok összefüggés:
»Ne, tedd el ezt a pénzt, fiam,
Nekem egy évi jövedelmem,
Te nálad eltart évekig,
Ha jól gazdálkodol.
Nagy ember lesz belőled,
Én mondom azt neked.
Dicsőbb fiút még nem láttam te nálad.
Én szórul szóra érzem azt, a mit te,
De soha sem mertem kimondani.
Féltem tőled s bámultalak,
Midőn beszéltél.
Az isten áldjon minden szavadért.
Tanácsolom, parancsolom,
Igen, parancsolom, fiú, hogy
Tanúlj, végezd az iskolákat,
Különben én
Megátkozlak s megver az isten.
Te nem magadnak születél,
De a hazának, a világnak.
Azt mondom néked, hogy tanúlj,
A mit különben
Nem is kén mondanom,
Hiszen te úgy szeretsz tanúlni.
És most az isten áldjon meg, fiam,
Légy szerencsés, élj boldogúl,
S emlékezzél meg rólam is koronként,
De ha tanácsomat nem fogadod,
Akkor felejts el engemet.«
Lehajlott a fiú,
Hogy megcsókolj’ a jó ember kezét,
De ő nem engedé, sőt a fiút
Megölelé s arczát csókolta meg,
S úgy távozott könnyes szemekkel.
Mily jól esett ez a fiúnak,
Szegény fiúnak milyen jól esett!
Ez volt az első szeretet,
Melylyel találkozott.
Tizenhat évig kelle élnie
S kínlódnia,
Mig oly emberre akadott,
Ki nem taszítá el magától,
Ki megölelte őt!
X.
Kiért a városból az ifju.
Midőn kiért a szűk falak közűl,
Azt gondolá: börtönből szabadúlt,
S mohón szivá a tiszta léget,
Az isten legdrágább ajándokát,
Melytől a láb erőt kap és a
Léleknek szárnya nő.
Egyszer sokára visszanézett,
Nagyot haladt már, messze volt a város,
A házak összeolvadának
Egymással, és a barna tornyokat
Elnyelte félig a távol köde,
S méhdongás volt az ezerek zaja.
Az ifjú biztatá magát:
»Tovább, tovább,
Semmit ne halljak, és semmit ne lássak
Onnét, hol eddig éltem,
Ha életnek mondhatni éltemet.«
S ment, mint a ki ostorhegyet fut.
S midőn végkép eltünt a város,
S ott álla ő a végtelenben,
Szabadnak akkor érzé csak magát.
»Szabad vagyok!« kiálta föl,
»Szabad vagyok!«
Többet nem mondhatott,
De könnyei beszéltek,
S jobban mondták el érzeményeit,
Mint nyelve mondta volna.
Oh milyen érzés, milyen gondolat,
Midőn az ember először szabad!
És ment az ifju, egyre ment,
A merre szép táj csalta, arra
Irányozá lépéseit.
Megbámulá a síkot és hegyet,
A sík mezőt és a hegy erdejét
És mindent, a mi csak szemébe tünt,
Mert minden oly új volt előtte,
Először látta a természetet
A természet szépségeit.
És ott a rengetegben,
A fellegekbe
Ágaskodó bérczek között,
A hol mennydörgés a folyam zugása
S a mennydörgés itéletnap rivalma…
Vagy ott a puszták rónaságán,
Hol némán ballag a csendes kis ér,
S hol a bogárdöngés a legnagyobb zaj…
Ottan megállt az ifjú,
-91- Körültekintett áhitattal,
S midőn szemét s lelkét meghordozá
A láthatár fönségein,
Erőt vett rajta egy szent érzemény,
Letérdepelt s imádkozék:
»Imádlak, isten; most tudom, ki vagy,
Sokszor hallottam és sokszor kimondtam,
De nem értettem nevedet.
A nagy természet magyarázta meg
Hatalmad és jóságodat…
Dicsértessél, dicsértessél örökre!
Imádlak, isten; most tudom, ki vagy.«
A merre csak ment, mindenütt
Oly szépnek látta a természetet,
De benne mindenütt az embert
Olyan boldogtalannak;
Nyomor s gazság gyötörte mindenütt.
Azt kezdte észrevenni,
Hogy ő nem a legszerencsétlenebb,
És fájt nagyon neki,
Hogy vannak nála szánandóbbak is.
Mindig kicsínyebb lett előtte
Saját baja,
Mig végre végkép elfelejté,
S nem látta és nem érezé azt,
Csak a mások baját,
És homlokát a hideg kőre tette,
S forró keserves könnyeket sírt.
XI.
Eszében tartá, mit szivére
Kötött a jámbor nevelő,
Midőn bucsút vett tőle
És pénzt adott neki;
Eszében tartá ezt az ifju,
S nem hagyta teljesítlenűl.
Beállt az iskolába,
S tanúlt szorgalmasan,
S olyan volt társai körében,
Mint csillagok között a hold.
Azok csodálták őt, de nem szerették,
Lelkének fensősége rajtok
Mint sziklakő nehezkedett,
És ellenében
Irígység és gúny támadott föl,
És rá lövöldözé
A sebesítő nyilakat.
»Mért bántotok ti engemet?«
Szólott szelíd jószívüséggel
Gyakorta társihoz,
»Mért bántotok, barátim, engem?
Én nem tanúlok a magam javára,
Ti értetek tanúlok én;
Mit én tudok, higyétek, annak
Más fogja venni hasznát,
Akárki más, csak én nem.
Ha belátnátok lelkem mélyibe,
Ragaszkodnátok hozzám, jó fiúk,
Ugy szeretnétek, mint most nem szerettek,
Mint én szeretlek titeket.
Ha belátnátok lelkem mélyibe,
Általlátnátok gyarlóságtokat,
S nem vagdalnátok a fa ágait,
Mely egykor számotokra hoz majd
Árnyékot és gyümölcsöt,
Szegény rövidlátó fiúk ti!
De majd szerettek még ti engemet,
Szeretni fogtok, istenemre, engem!«
Kaczaj követte ilyetén beszédit,
S csak újabb töltésül szolgáltanak
A gúnyolódás fegyverébe,
A mely mindég szivének állt.
És elvadúlt lassanként a világtól,
Mindegyre mélyebben szállott magába,
S kerűlt mindenkit… egy barátja volt,
A senkitől meg nem zavart magány.
Ott élt azon képek között, miket
Üres ábrándoknak tart a világ,
De melyekről ő tudta, hogy azok
Élő valódi lények,
Az ő lelkébe néző
Jövő alakjai.
Ott a magányban buzgón olvasá,
Miként a hívő a koránt
S mint a zsidó a bibliát,
Olvasta ott buzgóan a
Világtörténetet.
Világtörténet! mily csodálatos könyv!
Mindenki mást olvas belőle.
Egyiknek üdv, másiknak kárhozat,
Egyiknek élet, másiknak halál.
Egyiknek így szól s kardot ad kezébe:
»Eredj és küzdj! nem küzdesz hasztalan,
Az emberiségen segítve lesz.«
Másikhoz így szól: »tedd le kardodat,
Hiába küzdenél,
Mindig boldogtalan lesz a világ,
Mint ezredévek óta az.«
-92- Mit olvasott ez ifiú belőle?
Mit gondolt ő, midőn e könyvet
Becsukta reszkető keze?…
Ezt gondolá:
»A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá még is, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
A míg megérik? ez belékerűl
Évezredek vagy tán évmiljomokba,
De bizonyára meg fog érni egykor,
És azután az emberek belőle,
Világ végéig lakomázni fognak.
A szőlő a napsugaraktul érik;
Mig édes lett, hány napsugár
Lehelte rája élte melegét,
Hány százezer, hány miljom napsugár?…
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem
Az embereknek lelkei.
Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
Hogyan kivánhatnók tehát, hogy
A föld hamar megérjék?…
Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
A mely segíti a földet megérni.
Csak egy nap tart a sugár élete,
Tudom, hogy a midőn megérkezik
A nagy szüret,
Akkorra én már rég lementem,
S parányi művemnek nyoma
Elvész az óriási munka közt,
De életemnek a tudat erőt ad,
Halálomnak pedig megnyúgovást,
Hogy én is, én is egy sugár vagyok! –
Munkára hát,
Föl a munkára, lelkem!
Ne légyen egy nap, egy percz elveszítve.
Nagy a föladat, az
Idő röpül, s az
Élet rövid. –
Mi czélja a világnak?
Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!
Szabadságért kell küzdenem,
Mint küzdtek érte oly sokan,
És hogyha kell elvérzenem,
Mint elvérzettek oly sokan,
Fogadjatok, ti szabadság-vitézek,
Fogadjatok szent sorotok közé,
Zászlótokhoz hűséget esküszöm,
S hahogy véremben lesz egy pártütő csepp,
Kiontom azt, kifeccsentem belőlem,
Habár szivemnek közepén lesz is!«
Ily vallomást tett… nem hallotta ember,
De meghallotta odafönn az isten,
Fölvette a szent könyvet, melybe
Jegyezve vannak a martírok,
S belé irá a Szilveszter nevet.
XII.
A gyermek ifjuvá lett
S az ifju férfivá.
Esztendő esztendő után
Jött a földet meglátogatni,
S bucsút sem véve távozának.
Őt sem kerűlték ki az évek,
Elment hozzája mindenik,
S nyomot hagyott arczán, szivén.
Túl volt immár az iskolákon,
Régen kijárta azokat,
És benn volt a világban.
Az életben, az emberek között,
Hol minden lépten meglökik az embert,
S minden lökés egy darabot töröl le
A lélek zománczából
S az orczának szinéből.
Beh másnak látta e világot,
Mint a milyennek képzelé!
Naponta kisebbnek tetszett előtte,
Mélyebben sűlyedettnek
Az ember, a kit isten
Saját képére alkotott,
Az ember, a kinek szemével
A napba kéne néznie,
És e helyett a porba néz,
Mikéntha férgeket keresne,
Hogy tőlök a csúszást tanulja.
És mentül kisebbnek tetszett előtte
Az ember, annyival nagyobbnak
Látá a munkát, a mire
Hivatva érezé magát.
De el nem csüggedett.
Tán oly parányit végzett, mint a hangya,
De mint az, olyan fáradatlan volt.
Szűk volt köre,
De e kört teljesen betölté
Lelkének fényivel.
-93- Erkölcse, tudománya néki
Nevet szerzett még iskoláiban,
S midőn e pályát végezé,
Több úr hivá meg őt
Nagy s gazdag hívatalra
Ilyen kecsegtetéssel:
»Szegődjél hozzám; szolga lészsz, igaz,
De ily urat szolgálni, mint én,
Dicsőség, és azért, hogy
Előttem meghajolsz,
Előtted ezren hajlanak meg.
Más dolgod nem lesz, mint ez ezreket
Nyúznod tehetséged szerint, s e
Könnyű munkából meg fogsz gazdagodni.«
Szilveszter megköszönte szépen
E könnyü munkát és így válaszolt:
»Azért, hogy én nekem
Szolgáim legyenek,
Én más szolgája nem leszek.
Én nem kivánom, hogy előttem
Embertársim hajlongjanak,
De ne kivánja tőlem más se, hogy
Előtte én hajoljak;
Nem ismerek nálam kisebbet
S nem ismerek nálam nagyobbat.
S a gazdagságot illetőleg, az
Nekem talán ingyen sem kellene,
Annál kevésbbé kell olyan nagy áron,
Hogy érte nyúzzak másokat!«
Ekkép szokott beszélni ő
Levett kalappal, de fölemelt fővel.
El nem fogadta a nagy hívatalt,
De jöttek hozzá szegény emberek,
És meghivák őt falujokba
Jegyzőnek, és az ifju ment,
Ment örömest és boldogan.
S midőn elért a faluba,
S körülvevék őt a lakók,
Igy szólt hozzájok lángoló szemekkel:
»Üdvöz légy, nép! ugy nézz szemembe,
Tanítód és atyád leszek.
A bölcső óta mit vertek fejedbe?
Kötelességidet;
Én megtanítlak jogaidra!«
És teljesíté, a mit ígért.
Nem a kocsmába jártak ezután
A munkavégzett gazdaemberek,
Mint jártak eddig világkezdet óta;
A faluház előtt karéjba
Állottak, és az ifju jegyzőt
Hallgatták a vén emberek,
És jobban hallgatták, mint papjokat, mert
Papjoknál jobbakat beszélt.
S mit ott tanultak, elvivék haza,
És elbeszélték fiaiknak,
S a jegyző tiszteletben állt.
De két ház volt a faluban, mely
Az ifju apostol fejére
Átkot mondott áldás helyett,
Az a két ház, hol a pap és
Az uraság lakott,
A kastély s a parochia.
Naponta gyűlöltebb és rettegettebb
Lett e két házban a
Jegyző gazdálkodása,
S elpusztulását tervezék, mert
Látták, ha a jegyző marad,
Ugy ők pusztulnak el.
De volt fönn a kastélyban is
Egy lény, ki a nép emberét ugy
Tisztelte, mint a nép maga,
Kinek, midőn az ő dicséretét
Hallotta, jól esett,
Midőn pedig gyalázták, fájt neki.
Ki volt e lény, a ki
Oly rosz világitásban is
Megismeré a kép becsét,
S felőle helyesen itélt,
Ki volt ez?… a kastély kisasszonya.
Ki is lett volna más!…
Dicső hely a hölgyek szive,
Önzés előtt bezárva ajtaja,
Ha bejut is, csak lopva jut belé vagy
Erőszak által,
De nyitva áll mindennek, a mi szép s jó,
S az üldözött igazság,
Ha mindenhonnan számkivetve van,
Végmenedéket ott talál.
Dicső, dicső hely a hölgyek szive!
Nem is sejté az ifju, hogy barátja,
Hogy pártfogója van
Ott fönn az úri lakban,
S olyan szép pártfogó!
Látá koronként a leánykát,
Midőn az végigsétált a falun
Vagy ablakából nézett a vidékre,
S ha látta őtet, hosszan elmerengett.
Ilyenkor egy csodálatos
Érzés szállotta meg szivét,
-94- Mely hozzá igy beszélt:
Az ember nem csak polgár,
Egyszersmind ember is:
Mindig másoknak éljen-e
És soha se magáért?
Szegény fiú te, mikor élsz magadnak,
Lesz-e idő, midőn magadnak élsz?
Te szétosztod mások közt lelkedet,
Lesz-e, ki néked adja lelkét
Vagy lelkének csak egy darabját
Vagy egy tekintetét csak, a miből
Gyanítanom lehetne legalább,
Mi a boldogság?… oly szomjas szivem, hogy
Fölinna egy záport, s talán
Egy harmatcsepp sem hull reá soha!
Nyugodjál meg sorsodban, jó fiú,
Viseld békén a rideg életet;
Tégy másokat boldoggá, ha lehet,
S maradj magad boldogtalan.
Légy föld, a mely gabnát terem,
Hogy mások learassák;
Légy lámpa, mely mig másoknak világit,
Tulajdon életét fogyasztja el.
A jó vagy rosz sors ugy hozá magával
Egyszer, hogy a leányka véle
Találkozott és szóba állt.
Rövid volt a találkozás
És keveset beszéltek,
De attól fogva többször jöttek össze,
Véletlenűl-e vagy tán készakarva?
Sem a lyány, sem az ifju nem tudá.
És egyre hosszabbak levének
S bizalmasabbak a találkozások,
De önmagokról soha sem beszéltek.
Azonban egykor (fölhivá-e a lyány
Vagy csak magától nyílt meg kebele?
Eszébe nem jutott) az ifju
Elmondta életét.
Elmondta, mily magában áll a földön,
Hogy nincsen ember és nem volt soha,
Kit őt testvérnek vagy barátnak
Vagy gyermekének híta volna.
Elmondta, a mint rá emlékezett,
Hogy egy tolvaj találta őt az utczán,
Aztán egy koldusnő fogadta föl,
S aztán mint szolga ugy nevelkedett;
Lopott, koldult és szolgált… így telék el
Gyermek- s ifjúkora.
Elmondta az irtóztató nyomort,
Mely gyermekévein fekütt,
S a lelki szenvedéseket,
Mik ifjuságát terhelék,
S mik a nyomornál még irtóztatóbbak;
S a mint lenézett életébe, ez
Örvénybe, melyből fölkapaszkodott,
A melyben mint egy fekete vizű
Tengerszem, úgy állt kínja özöne:
Elszédült lelke, és szeméből
A könnyek úgy rohantak,
Mint csatatérről a vert hadsereg…
És a lyány véle zokogott.
XIII.
Még ez nap a leány atyjával
Egy egészen más jelenése volt.
Fölhívatá a büszke földesúr őt
S megleczkéztette irgalmatlanúl,
A mért jobbágyait
Tévutra vezeti,
És pártütőket, lázadókat
Csinál belőlök; s azzal végezé,
Ha még tovább is bujtogat,
El fogja csapni őt.
Méltósággal felelt az ifju:
»Uram, kikérem a leczkéztetést,
Kinőttem már az iskolából,
De ahhoz szokva még ottan se voltam.
Ha vétkem van, ha lázitó vagyok,
Ott a törvény, az majd itél fölöttem;
Ha vétkes nem vagyok, mi joggal
Dorgál ön engemet?
És a mi az ijesztést illeti,
Az elcsapástól meg nem ijedek;
Annyit mindenhol keresek,
A mennyiből megélek.
De innen én el nem megyek,
Mert itt hasznosnak érzem magamat,
S ön, hogy elcsapjon engemet,
Nem fogja megkisérteni
Saját javának érdekében,
Mert vagy velem jön az egész falu
Vagy ön lesz, a ki távozik…
Nem mondom ezt, miként fenyegetést,
Ugy mondom ezt inkább, mint jó tanácsot,
Ki a lakókat ismerem,
S tudom, hogy engem mennyire szeretnek,
És mit nem lesznek értem tenni készek.«
Igy szólt az ifju, meghajtá magát s ment.
Következő vasárnapon
Ő róla szólt a prédikáczió,
-95- Borzadva mondta a hiveknek a pap,
Hogy milyen istentagadó ez ember,
Istentagadó s lázitó!
S ha még tovább is tűrik őt magoknál,
El vannak veszve mind a két világon,
Mert a mért lázitóval czimborálnak,
Legyilkoltatja őket a király,
S az istentagadó barátait
Halál után az ég be nem fogadja.
Intette, kérte őket, hogy
Javuljanak, míg van idő,
Mig rájok nem jön a vész, az itélet.
Könnyezve kérte, hogy tekintsék földi
És másvilági boldogságukat,
Ne válaszszák a halált és a poklot
Az élet és az üdvesség helyett!
Bőszülten hagyta el a nép
A templomot
(Az isten és a béke házát)
S vadállatként rohant az ifjuhoz,
Kit tennap még atyjának nevezett,
S reá parancsolt: holnap ilyen tájig
Ha itt látják, tüstént agyonverik.
Beszélt az ifju, a mint tőle telt,
Beszélt oly lelkesen, mint még soha.
Hiába. A hol pap emelt szót,
Ott az igazság megfeszíttetik,
Az igazság szörnyet hal ott. A pap
Minden szavára
Egy ördög áll elé,
S az ördög nem hatalmasabb,
De ékesebb szólásu, mint az isten,
S ha tettel győzni nem tud,
Tud elcsábítani. –
Káromkodó fenyegetéssel
Hagyá el az ifjút a nép.
Egy pillanatra meg volt lelke törve,
Kétségbeejtő eszmék ültenek
Megnehezűlt fejére,
Mint a holttestre a hollósereg.
»Ez hát a nép!« kiálta föl,
»Ez hát a nép, a melyet én imádok,
A melyért élek s halni akarok!
Ilyen volt ezredév előtt…
De semmi, semmi, ezredév után
Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő, kit
El lehet könnyen bolondítani,
Majd meg fog érni, férfi lesz belőle,
S épen mert gyermek, gyámolítni kell.
Nincs mit csodálni, ősidőktül óta
Azon valának papok és királyok,
E földi istenek,
Hogy vakságban tartsák a népet,
Mert ők uralkodni akarnak,
S uralkodni csak vakokon lehet.
Szegény, szegény nép, mint sajnálom őt,
S ha eddig küzdtem érte, ezután
Kettős erővel fogok küzdeni!«
Beállt az est, beállt az éj,
Utósó éje itt az ifjunak.
Ott a fasornak árnyékában áll,
S fölnéz a kastély amaz ablakára,
A melybül a leány szokott kinézni.
De puszta most ez ablak,
Nincs ott virága, nincs ott a leány,
S az ifju még is néz föl, néz merően,
Mint egy kővé vált sírontúli szellem;
Arczára halovány fátyolt borított
A csendes bánat és a holdvilág.
Egyszer megfogva érezé kezét…
Az első perczben észre sem vevé
Az érintést, ugy elgondolkodék…
Midőn megfordult, oldalánál
Azt látta, a kit ott fönn keresett.
»Kegyedre vártam«, szólt az ifju,
»Kegyedre vártam, azt reméltem,
Hogy még egyszer meglátom ablakánál,
Egy néma búcsút küldök föl szememből,
Aztán örökre távozom,
Reményemen túl jó a sors,
Ajkam beszélhet szemeim helyett,
S kezem foghatja e kedves kezet.
Isten veled, te drága, drága lény, te
Egyetlen egy a nagy világon, a ki
Barátodnak neveztél engemet,
S a kit barátomnak szabad nevezni.
Emlékim nincsenek nekem,
Magad fogsz állani szivemben,
Mint a szegény kunyhó falán a szent kép,
A mely előtt estenként térdepel
Jámbor lakója és imádkozik;
De hogyha telve volna szívem
A legdicsőbb emlékek kincsivel,
Kiszórnám azt e pillanatban mind,
S téged hagynálak benne egyedül.
Isten veled!… ha hallod híremet,
Ha szépeket mond majd a hír felőlem,
-96-
Hidd el, hogy a te érdemed lesz az.
Azért törekszem jónak s nagynak lenni,
Nehogy megbánd és szégyeneld, sőt
Ellenkezőleg büszke légy reá,
Hogy engemet barátodnak fogadtál.
Isten veled, lelkem védangyala!«
Indult az ifju és ment volna, de
Kezét tartotta a leány
És görcsösen szorítá…
Beszélni vágyott s elhagyá a hang,
Hosszú szünet telt el bele,
Mig akadozva ekkép szólhatott:
»Isten veled… menj… menj, isten veled,
Te ifjak legnemesbike!
Menj… bár mehetnék én is te veled,
Mennék örömmel, édesörömest.
S nem látjuk egymást soha, soha többé?
Lehullsz egemről, fényes csillagom?
-97- Mert én szeretlek tégedet,
Ki kell ezt mondanom,
Hogy ki ne vesse lelkemet belőlem,
Mint a Vezúv a lángoló követ.
Szeretlek, és tied nem lehetek!
De istenemre,
Ha a tied nem, másé sem leszek!
Vedd e gyürűt… e jegygyürűt…
Előbb fog széjjeltörni benne
Ez a gyémántkő, mint az én hüségem.
Isten veled, szép álma életemnek!«
Az ifiúra a mennyország
Szakadt le üdvösségivel,
Leomlott a leány előtt
S ölelte és csókolta térdeit.
Más nap, midőn a falut elhagyá,
Utjában százszor s százszor nézte meg
A gyűrüt, mert csak a mikor
Ezt látta, akkor nem kételkedék,
Hogy a mult éji jelenet valóság
S nem lázas lelke őrült álma volt.
Utját (miért, miért nem?
Nem tudta maga sem)
A fővárosnak vette, hol
Lopott, koldult és szolgált egykoron.
A külvárosban ott
Egy kis padlásszobát
Bérelt ki, s nem tudá még,
Mihez fog kezdeni?
Egyszer kopognak ajtaján,
S bejött egy fátyolos hölgy…
Midőn belépett, fölveté a fátyolt,
Némán és mozdulatlan állt…
Az ifju szédelgett… megállt esze…
Barátnéját ismerte meg.
»Utánad jöttem«, szólott a leány,
»Utánad jöttem… ha terhedre van,
Kiútasíthatsz e szobából,
Ne félj, hogy rosz neven veszem.
Akkor leűlök ott kinn a küszöbre,
És ott ülök, mig megreped szivem.
Utánad jöttem, nem maradhaték.
Nyomodban voltam mindenütt.
Egész idáig, és most itt vagyok.
Szólj, mit teszesz velem?«
Az ifju kebelére hajlott,
S együtt zokogtak hosszan, boldogan.
»Nem űzesz el hát?« szólott a leány,
»Veled maradhatok?… veled leszek, hogy
Enyém legyen fájdalmaid fele
S a tied legyen minden örömem!
Együtt türök veled
Bút és nyomort,
S ha egyszer zúgolódom,
Ne hidd azontúl, hogy szeretlek.
Hogy valaha szerettelek!«
XIV.
Együtt maradtak, mint férj s feleség,
Nem pap kötötte össze őket,
Hanem az isten és a szerelem.
Nem esküvének egymásnak hüséget,
Nem vették e szót ajkaikra,
Ott benn hagyák azt
Szivök mélyében érintetlenűl,
A hol s a hogy kell annak lennie,
S azért maradt oly tiszta, mint a
Csillag, melyhez még lélekzet sem ér.
És boldogságban teltek a napok,
A hónapok… nem tudta a világ, hogy
Ők élnek-e? s ők nem tudták,
Van-e világ kivűlök?
De végre fölszólalt az ifjuban
A lélek, és ezt mondta szigorún:
»Ébredj, ébredj, te nem magadnak
Te másokért születtél!
Felejted hívatásodat?
Föl, föl, fiú, kezdj a dologhoz!«
És szólt hozzá még szigorúbban is
Egy hang, a házi gond:
»Föl a dologra, mert különben
Koplalni fogtok mind a ketten
S maholnap mind a hárman.«
Dolgozni kezde, írt,
Ugy írt, a mint sugallta lelke,
Hozzája méltón, szabadan.
Egy szerkesztőhöz vitte művét,
Átolvasá az, és igy válaszolt:
»Nagy ember ön, uram,
S a mellett nagy bolond!
Nagy ember ön, mert ez dicső, remek mű,
Ennél különbet még Rousseau sem írt;
És nagy bolond ön, mert azt képzeli,
Hogy ezt a munkát ki lehet nyomatni.
Soh’sem hallotta ön hirét
A censurának?… hogyha nem,
Hát megmondom, mi az?
-98- Az a pokol cséplője, mely alá
Kévéinket kell tartanunk, s ez
Az igazságot, a magot
Kicsépeli belőle, aztán
Az üres szalmát visszadobja,
S ezen rágódik a közönség.
Ha ön nem hisz szavamnak, ám
Próbálja meg, s én minden szem magért,
A mely kévéjében marad,
Egy ón golyót nyelek le.
Ha azt akarja ön, hogy e
Cséplő alá ne jusson,
Ne gabonát, de maszlagot
Termeszszen, mely kábít, bolondít,
Ezt mindenestül
Kitálalhatja ön,
Sőt érte még meg is dijazzák.«
Bódultan tért az ifju vissza, mintha
Falnak ment volna egyenest fejével,
Asztalhoz űlt, és föltevé magában,
Hogy szép lágyan szelíden ír
S olyan simán, hogy a censor keze
Elsiklik rajta, mint a bársonyon.
Midőn müvét bevégezé,
Azt vette észre, hogy még szabadabb,
Még keserűbb, mint először vala.
S így tizszer, százszor ujra s ujra írt,
Aztán eltépte, belátván, hogy a
Kerékvágásba csak nem jön bele.
És meggyőződék végre is,
Hogy a mi kinyomathatik,
Abból nem fog tanulni senki,
És a miből lehet tanulni,
Az nem jut napvilágra.
»Irtóztató!« kiálta föl,
»Nincs mód tehát, hogy meghallják szavam?
Lelkem tüzét, mely a világot
Gyujtotta volna föl,
Magamba kell hát fojtanom,
Hogy ön magát emészsze el?
És élnem is kell… mibül élek?
Vagy megtagadjam elvemet,
Azt a szentséges elvet?
Oda szegődjem a gazokhoz,
Az emberiség ámítóihoz?
Nem, istenemre, nem!
Inkább szeméten éhen veszek el,
Inkább ugy végzem éltemet,
A mint elkezdtem azt,
Lopok, szolgálok, koldulok
Mint egy betűt írjak, mi nem
Lelkem forrásából fakadt,
Mint gondolatim legkisebbikére
Hamis pecsétet üssek! –
Isten hozzátok, gondolatjaim, ti
Befalazott rabok,
Legyen fejem börtön s koporsó
A számotokra… oh de nem,
Ti nem halhattok ott el;
Eljő a nap, mert el kell jőnie,
Midőn kinyíl e börtön ajtaja,
S ti bejárjátok a kerek világot,
S fényt s meleget visztek magatokkal.
Miként a nyári nap sugárai!«
És így az ifju
Nyugonni hagyta gondolatjait,
S hogy a kenyérből ki ne fogyjon,
Másoknak gondolatjait
Másolgatá. Keserves munka,
Tán a favágásnál keservesebb.
Elkezdte reggel s este végezé
S gyakorta éjszakáit is
A lámpa fénye látta elhaladni,
S előbb alutt el ez, mint ő,
És ennyi fáradás után is
Elégszer állt az asztal üresen,
És ablakára a fehér hideg tél
Elégszer festett jégvirágokat,
S a nő szemében megfagyasztá
A könnyeket… de nem fagyaszthatá meg
Örök hevű érzelmeit.
Igy jöttek évek, mentek évek,
S megszaporodott a család,
Hárman levének s nem sokára négyen,
És négyszeres lett a nyomor
Ott fönn a kis padlásszobában,
Melynek falát
Csikosra festé az eső
És kiczifrázta a penész,
Hol most egy ágyban hárman alszanak,
Két gyermekével az anya,
És láboknál a földön
A durva szalmazsákon
A férfiú… a felkelő nap
Első sugára homlokára száll,
Miként egy arany koszorú, miként egy
Fényes meleg csók isten ajakárul.
XV.
Egyenként ébred a család, először
A férj, ki legkésőbb alutt el,
Aztán az anya, azután
-99- A kis fiú… s a csecsemő?
Ez még nem ébred, mélyen alszik…
Testvére s a szülők lábujjhegyen
Járnak, s beszédök csendes suttogás,
Hogy el ne verjék a kisdednek álmát.
Jó testvér, jó szülők,
Miért e halk járás, e suttogás?
Dobogjatok, tomboljatok.
Lármázzatok… ne féljetek,
A kisded föl nem ébred,
Mert nem hallják a lármát a halottak…
A kisded halva van, éhen hala!
Mit érezhet, mit érez a szülő,
Midőn meglátja, hogy szülötte meghalt?
Hát még azon szülő, kinek
Éhen veszett el gyermeke,
Szép ártatlan kis gyermeke?
Ha jobb kezének erejét
Az én kezembe öntené az isten,
Leírhatnám-e úgy is azt a kínt,
Mely a szegény asszony szivét
Ezer körömmel szaggatá?
Hagyjátok őt a holttetemre
Borulva sírni, sírni, sírni,
Zokogni, fölüvölteni,
A fájdalomnak mély örvényiből
A magas égre fölkiáltani,
S az isten arczát káromlással, a
Lélek sarával meghajítani!…
Hagyjátok őt, hagyjátok őt,
Ne bántsátok szent őrjöngésiben.
A férfi néma fájdalommal
Állt a kicsiny halott előtt,
Avvagy, ki tudja, tán örömmel?
Örömmel, hogy kiszenvedett.
A kis fiú pedig merően
Nézé testvérét, és azon
Gondolkodék, hogy ő is ilyen
Halvány, ilyen fehér és mozdulatlan
Leszen, ha majd meghal, ha többé
Nem éhezik. –
Lassan, lassan, de csak lefolytak
Egymás után az órák, és az asszony
Keserve meghalt kisdedére
Ájulva vagy meghalva omlott,
És szíve megkönnyebbedett,
S lelkének fölvert habjai
Nem ostromolták többé az eget,
Csak halkan rezgedeztek,
Mint a szellőben a kalászok.
Ölébe vette a halottat
S szelíden ringatá,
És félig énekelve suttogott,
Miként az erdő lombjai
Az őszi alkonyatban:
»Alszol, kicsiny
Kis magzatom;
Mit álmodol?
Mondd meg nekem,
Szép álmokat
Látsz, úgy-e bár?
Hisz még nem a föld
Ölében alszol,
Anyád ringat még,
Anyád ölel. –
Aludj’, aludj’,
Szép gyermekem,
Fehér virág,
Fehér sugár,
Kit elnyel a
Fekete föld. –
Pirúl az ég,
Megcsókolá
Az alkonyat;
Megcsókolom
Én arczodat,
S ez nem pirúl,
Mért nem pirúl?
Csak egyszer is
Mosolyganál még
Reám, anyádra,
Lelkem szive,
Kis magzatom! –
Zöld sírhalom…
Fehér kereszt…
Alatta te…
Fölötte én…
Mi hulldogál rá?
Nem az eső,
Az én könyűm. –
Halgassatok, ti
Ákáczfa-lombok
A temetőben,
Kis gyermekemmel
Beszélgetek,
Szépet beszélünk,
Hallgassatok. –
Nem fáj fejed?
Nem fáj szived? nem
Nehéz a föld? mely
Fölötted áll.
-100-
Mi volt lágyabb, az
Én karjaim
Vagy a koporsó?…
Aludj’, aludj’,
Szivem galambja,
Jó éjszakát,
De egyre kérlek:
Álmodj’ felőlem,
Legyünk együtt.«
S mig így altatta a holt gyermeket,
Mellette maga is elszenderűlt,
S mig ő alutt, a férj azon tünődék,
Miből szerez koporsót?
Miként ásatja meg a sírt?
Egy árva fillér sem volt birtokában.
Körültekintett a szobában,
Ha tán találna valamit,
A melynek egy kis becse van,
Hogy azt eladja… semmi, semmi sem volt!
Mi jött eszébe, hogy e gondolatra
Elsápadt és megreszketett?
Ujján a gyűrüt pillantá meg,
Lelkénél drágább jegygyürűjét…
Ezt kell tehát eladnia,
Hogy meztelen ne menjen
A földbe gyermeke?
E drága kincstől kell elválnia,
Melyet szeménél jobban őrizett,
Mit ujjáról le nem szakíthatott
Olyan sok évnek oly sok nyomora;
El kell most tőle válnia?
Hajszálai őszültenek meg
A gond miatt… s nem volt más menedék!
Midőn ujjárul a gyürűt levonta,
Olyan volt, mintha kebléből a szívet
-101- Szakítanák ki gyökerestül…
Ketté lett vágva multja és jelenje,
Fölbontatott a híd, mely a tavaszt
A télhez kapcsolá,
Eltört a lépcső, melyen a
Földről a mennybe járt!
De meg kellett történnie,
Hogy meztelen ne menjen
A földbe gyermeke. –
Szépen temették el a kisdedet,
Kemény fából volt a koporsó,
A szemfedő selyemből,
És sírhalmához nagy követ tevének,
Mert drágán kelt el a gyürű,
S árát rá költék mind a temetésre…
Lelkére nem vehette a férj,
Hogy jegygyürűje árából csak egy
Garast is tartson meg kenyérre,
Bár erre olyan nagy szüksége volt.
Méreggé vált vón benne e kenyér,
Mely őt megölte volna,
És néki még soká kell élnie!
XVI.
Megmondta ő, hogy gondolatjai
Fejébe nem halhatnak el,
Hogy eljön a nap, a midőn
Ezek kijőnek börtönükből,
S bejárják a világot.
És úgy történt. A mit sok évi
Erőködés meg nem hozott, a mért
Hiába volt olyan sok fáradás,
Meghozta egy véletlen pillanat.
Egy titkos nyomdát fedezett föl
Alant, elrejtve föld alá,
S ott kinyomatta műveit.
Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nem csak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert a ki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!
Kijött a könyv, s ország-világban
Ezrével olyan gyorsan terjedett el,
Mikéntha villám hordta volna szét.
Mohón nyelé el a szomjas világ
E tiszta enyhitő italt,
És lelke tőle megfrisült,
De elsápadt a hatalom, kiűlt
Ránczokba szedett homlokára a düh
És elmennydörgé haragos szavával:
»Ez lázitó könyv!
Vallást s fölséget sért,
Szerzőjének lakolnia
Kell a törvény szerint.«
És a megrémült nép utána mondá:
»Valóban, e könyv lázitó,
Vallást s fölséget sért.
Szerzőjének lakolni
Kell a törvény szerint.
A törvény szent és sérthetetlen!«
S szerzője rémesen lakolt.
Az utcza közepén
Fogták el őt, s elhurczolák.
»Megálljatok«, szólt esdekelve,
»Oh irgalom, megálljatok!
Nem akarok én menekűlni,
Mindenhová megyek nyugottan,
Csak egy kevéssé várjatok.
Nézzétek azt az ablakot,
Az én szobámnak ablaka,
Ott nőm és gyermekem lakik.
Vezessetek hozzájok egy,
Csak egy rövid kis pillanatra,
Mig egyszer ölelem meg őket
S egy isten-hozzádot mondok nekik,
Aztán nem bánom én, hurczoljatok,
De én bucsú nélkül nem mehetek.
Inkább megyek le a pokolba
A búcsuzás után,
Mint föl a mennybe búcsu nélkül.
Nem vagytok férjek és apák?
Mit mondanátok, és mit érzenétek,
Ha véletek mások bánnának így?
Nekem nincs senkim a kerek világon,
Csak nőm és gyermekem,
És ő nekik sincs a világon
Kivűlem senkiök, de senkiök;
Ereszszetek, jó emberek,
Ereszszetek, hadd lássuk egymást
Még egyszer és talán utószor.
Ne rajtam szánakozzatok,
De ő rajtok, hisz ők ártatlanok,
Hisz nem vétettek ők
-102- Sem a törvénynek, sem ti nektek,
Ne öljétek meg őket!…
Oh istenem, ha szavaimra
Nem indultok meg, könnyeim
Indítsanak meg… e könyűk
Szivem vérének cseppjei,
Halálveríték lelkem homlokáról!«
Zokogva térdepelt le,
S mint szebb időkben egykor kedvesének,
Most a poroszlók térdeit ölelte,
De ők kegyetlen, gúnyos röhögéssel
Emelték őt fel s vitték a szekérhez,
Mely ott az ő számára állt.
Midőn látá, hogy nem használ a szép szó,
Düh szállta meg, s előszedé
Testének minden erejét, hogy
Erőszak által győzzön, menekűljön.
Oroszlánbátorsággal és
Őrült erővel küzködött,
De hasztalan! legyűrték, megkötözték,
S bedobták őt a szekér mélyibe,
Ott ordított, mint a vadállat,
Ordított ilyen átkokat:
»Átok reátok s maradékitokra,
Ti emberbőrbe öltözött,
Sátánokkal bélelt fenevadak,
Kiknek keblében szív helyett
Undok varangyos béka van!
Borítsa el pofátokat
A fekély olyan vastagon,
Mint a gazság van lelketek felett,
És aztán faljanak föl a
Szemétdomb férgei!
Átok reátok és királyotokra,
Kinek nevében az erényt
A mészárszékre viszitek!
Átok reád, bitang, lator király,
Ki istennek tartod magad,
S ördög vagy, a hazugság ördöge!…
Ki bízta rád a milliókat?
Farkasra a nyájat ki bízta?
Kezed vörös, mint bíborod,
Arczod sápadt, mint koronád,
Szived fekete, mint a gyász,
Mely műveid után huzódik,
Miként az esti hosszu árnyék.
Meddig bitorlod még a
Rablott hatalmat, rablott jogokat?
Lázadjanak föl, mint az óczeán,
Alattvalóid, és ha zsoldosidnak
Százezrivel kiállasz ellenök,
Ne adja isten, hogy meghalj vitézül
Ott a csatán, mint illő férfihoz;
Te légy, ki megkezdd gyáván a futást,
Fuss és bújjál el trónusod alá,
Mint ágy alá a megszeppent kutya,
Onnan kotorjanak ki és kaczagva
Köpködjenek könyörgő szemeidbe
A gyermekek s vén asszonyok,
S kik egykor lábad csókolák,
Azoknak csókold majd te lábait,
Azok rugdossák ki egyenként
Vigyorgó fogadat,
Azok rugdossák ki belőled a
Nyomoruságos hitvány életet!
Dögölj meg oly kétségb’esetten,
A milyenné engem tevél!…
Oh nőm… oh gyermekem…«
XVII.
Alutt-e s most fölébredett? vagy
Eszét veszíté s ez most visszajött?
Egy óra vagy több hónap óta volt
Magán kivűl?… Szilveszter nem tudá.
Gondolkodék, gondolkodék,
Mi történt és mi történik vele?
Körülnézett, nem láta semmit,
Sötét volt, éktelen sötét.
Igy szólt magában: »Éj van csakugyan,
Aluttam s álmodtam,
Álmam csak félig jut eszembe.
De az borzasztó egy álom vala,
El sem beszélem hitvesemnek,
Nem háborítom föl vele.
Csak már viradna, ilyen nyomasztó
Éjem tán még nem volt soha.
Alszol, szerelmem? alszol, kedvesem?…
Alszik bizonynyal, mert nem válaszol.
Aludjatok, szeretteim,
Aludjatok szép csendesen.
S még sem virad! mikor fog már viradni?
Megfojt e sűrü vastag éj!
Emeld föl, hajnal, fényes arczodat,
Vagy csak mutasd meg ujjadnak hegyét…
Ugy ég a homlokom, mikéntha
Egy tűzokádó hegy vón a fejemben;
Majd szétröpűl az agyvelőm!«
S hogy megtörölje izzadt homlokát,
Kezét emelte föl… hah,
Mily csörrenés!…
Megcsördült rajta a nehéz bilincs.
Most már mindenre jól emlékezett,
-103- S végigfutott rajta’ a hideg,
Mint a romok között a szél.
Mindenre jól emlékezett…
Elfogták őt az utcza közepén,
S elhurczolák erőnek erejével,
És kedvesét és gyermekét
Nem láthatá, nem mondhatott nekik
Isten-hozzádot, nem tekinthetett
Még egyszer a kedves szemekbe,
Mik boldogsága s gazdagsága voltak!
S most itt van a börtönfalak között,
A föld alatt, ki tudja milyen mélyen,
Mélyebben, mint a rothadó halottak
A temetőnek fenekén!
S mikor lát újra fényes napvilágot,
Mikor láthatja újra kedvesit?
Talán soha!
S miért jutott e kárhozat helyére?
Mert amit isten meghagyott neki,
Tudtára adta azt az embereknek,
Hogy egy közös jó van, miből
Egyenlőn jár mindenkinek
A rész, s ez a közös jó a szabadság!
Ki ebbül elvesz egy porszemnyit is
Mástól, halálos vétket követ el,
S azt ki szabad, azt ki kell irtani!
»Oh szent szabadság, érted szenvedek«,
Szólt elözönlő fájdalommal a rab,
»S ha a világban magam állanék,
Mint álltam egykor hosszu évekig,
Nyugottan ülnék most e kőpadon
S büszkén mint trónján a bitor király,
S oly boldogan viselném e bilincset,
Mint jegygyürűmet egykor viselém!
De hitvesem van és van gyermekem…
Mi lesz belőlök nélkülem?
Ki fogja eltáplálni őket
Kenyérrel és szerelemmel?
S mi lesz belőlem nélkülök?
Oh szív, ha kővé válni nem tudsz,
Miért meg nem hasadsz!«
Sírt, jajgatott, dühöngött,
És az örök sötétség
Egykedvüleg szemlélte őt,
Mig végre lassacskán elhallgatott,
Kifáradt lelke megadá magát,
És mozdulatlan néma volt s oly
Érzéktelen, mint a kő, melyen űlt,
Mint a sötétség, mely reá borult.
Nem érzett, csak gondolkodék,
Alant röpűltek gondolatjai,
Mint a meglőtt szárnyú madár:
»Koporsónak testvére, börtönöm,
Ki épitett, ki fog ledönteni?
Mióta állsz, meddig fogsz állni még:
Ki űlt előttem e rideg kövön?
Ilyen martír, mint én vagyok,
Vagy egy haramja tán?
Itt hamvadott el csontja e helyen
Vagy látta még az isten szép világát?
Szép a világ, az erdők és mezők,
A bérczek és a rónaságok, a
Virágok és a csillagok… talán én
Többé nem is látom már ezeket,
Vagy oly későn, hogy akkorára
Még nevöket is elfelejtem…
Ha itt egy évig kéne lennem,
Hol minden percz egy örökkévalóság,
Hol az idő oly lassan ballag el,
Mint két mankóján a vén sánta koldus…
Egy évig? és ha tízig itt leszek,
Tízig vagy húszig vagy többig talán?
Jertek föl hozzám, ti halottak,
Kik egykor e helyen szenvedtetek,
Beszélgessünk egy keveset,
Tanítsatok meg, az időt
Hogyan kell itt eltölteni,
Jertek föl hozzám, ti halottak,
Talán én is halott vagyok már,
S a sírban álmodom… rosz álom…
Halott vagyok, kit élve
Temettek el…
Halott vagyok… már nem dobog szivem…
E reszketés, melyet keblemben érzek,
Beteg lelkem végvonaglása ez.«
Végtére megszűnt gondolkodni is,
Nem volt szivében és fejében
Sem érzelem, sem gondolat,
Ott űlt merőbben a szobornál,
S farkasszemet nézett az éjjel,
Melylyel megtömve volt a börtön.
Zsibbadni kezdtek tagjai,
Eszméletét kezdé veszítni,
Feje huzódott lefelé,
S ledőlt hosszában a kövekre…
Elájult-e? vagy elalutt?
Soká fekütt ott mozdulatlanúl,
Talán nem véve még lélekzetet sem;
-104-
Egyszerre, mintha lőpor által
Vetették volna föl, mikéntha
Égő vasat sütnének oldalához,
Fölugrott, s oly szívszaggató
Hangon, hogy a hideg falak
Utána jajdulának,
Ekkép kiálta föl: »Megállj… megállj!«
S kiterjesztette két kezét.
Soká, soká állott igy, azután
Lankadtan hullatá le kezeit,
Leroskadott ülő helyére,
Fejét keblére hajtá,
S két nagy könyűvel két szemében,
S oly hangon, mintha lelkét
Sohajtaná ki, ezt nyögé:
»Nem állt meg… elment… itt hagyott…
Mindennek vége van!«
Mi lelte őt? ki hagyta itt?
Minek van vége?… álmodott?
Nem álmodott, az nem volt puszta álom…
Valónak képtelenség,
S még is való!
A mint ott hosszában fekütt, előtte
Egy hölgyalak jelent meg,
Kiben rá ismert hitvesére,
Oda hajolt melléje,
Fülébe ezt sugá:
»Én már kiszenvedék,
Isten veled!«
S megcsókolá a férfi arczát,
S ez erre ugrott föl… midőn
Kinyíltak szemei,
Még látta kedvesét, de
Egy pillanatnál kevesebb alatt
Eltünt az, és a börtön, a mely
Világos volt, ismét sötét lett
Mint villámlás után az éjfél.
»Én már kiszenvedék, isten veled!«
Ismétlé a hallott szavakat,
»Ezt mondta édes hangja, melyet
Nem hallok én többé soha:
Én már kiszenvedék, isten veled…
Isten veled hát, lelkem lombja te,
Kit rólam lesodort a vész;
Ha téged elvitt, mért hagyott meg engem?
-105- Mit ér, mit ér az ilyen lombtalan fa?
S hová sodort el a vihar?
Hol foglak föltalálni téged
Habár elhervadottan is,
Hogy életemnek maradékát
Szent romjaidnál kisohajtsam!…
Nekem többé nem kell az élet,
Mert czélját elveszítém;
Te voltál czélja életemnek
Te általad s te érted éltem,
Szerelmem istenasszonya!
Te egy magad voltál valóság;
A többi? az emberiség, szabadság,
Ez mind üres szó, puszta ábránd,
Melyért bolondok küzdenek.
Te egy magad voltál valóság,
Szerelmem istenasszonya!
És én örökre elvesztettelek!
Föltúrhatom, mint a vakondok, az
Egész földet, nem foglak megtalálni…
Por lesz belőled, mint akárki másból,
Olyan por, mint a többi, nem különb,
És elvegyűlsz közötte, mintha
Növény vagy állat lettél volna csak.
De tűrném veszteségemet,
Békén türném ez óriási terhet,
A míg alatta megszakadnék,
Csak elbucsúztam volna tőle, csak
Egy szót mondhattam volna még neki,
Egy kis rövid szót… vége, vége van,
Az isten ezt sem engedé meg.
Milyen kegyetlen az az isten!
S a balga ember térdet hajt előtte,
Atyjának híja és imádja őt…
Zsarnok vagy, isten, és én
Átkozlak tégedet!
Ott űlsz az égi trónuson hideg
Méltóságodban érzéketlenűl,
Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok,
S uralkodol kevélyen, és naponként
Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek
Vérével ujra s ujra fested
Királyi széked kopott bíborát!
Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb,
A mint te megtagadtál engem,
Ugy tagadlak meg tégedet.
Egy rabszolgáddal kevesebb lesz,
Vedd vissza ezt az életet, a melyet
Mint alamizsnát dobtál le nekem,
Vedd vissza és add másnak ismét,
Hadd tengődjék most rajta más,
Nekem nem kell ez alamizsna-élet,
Elédbe vágom azt, hogy összetörjék,
Mint a haszontalan cserép!«
Ugy orditott a rab, hogy a sötétség
Megijedett és reszketett belé,
Ezt orditá, s veszett dühében
Fejét a falhoz vágta és leroskadt,
S a fal megkondult a rémes csapástól,
Mikéntha néki fájna az.
Ott fekszik a rab, zúzott homlokának
Alutt vérében a kövek felett,
Ott fekszik, és nem halt meg, és él!
Hozzá van nőve a keserves élet,
Hozzája nőtt letéphetetlenűl,
Miként lelkéhez a kínszenvedés,
Mint börtönéhez az örök sötétség.
XVIII.
Tiz éve már, hogy e négy fal között ül!
Tiz év még ott kinn a szabadban is sok,
Hát még ott benn az iszonyú odúban!…
Megnőtt szakálla és megnőtt haja,
S ő sokszor nézte, nem fejér-e már?
De azt mindig csak feketének látta,
Pedig fejér volt már, mint a galamb,
Csak hogy nem látszott színe a sötétben.
Tiz éve már, s ő néki e tiz év
Egyetlen egy hosszú végetlen éj volt,
És egyre várta, hogy mikor virad már?…
Koronként ugy tetszett neki,
Hogy már több század, több évezred óta
Van e helyen, hogy a világ már
Az ítélet napján rég túl vagyon,
Hogy a föld régen elenyészett,
Csak e börtön maradt belőle,
És őt magát a börtönben feledték.
Kihalt immár a szenvedély szivéből,
Nem átkozódék többé isten ellen,
Eszébe sem jutott sem isten,
Sem ember többé nékie,
Kihalt szivéből már a bánat is,
Csak néha sírdogál, midőn
Álmából ébredett, mert
Álmában meg-meglátogatta őt
Ama szép tünemény, örökké
Imádott kedvesének szelleme,
Ki hozzá még a síron túl is oly hű!
De mihelyest fölébredett,
Eltűnt a kedves szép alak,
És sírt a rab, sírt, sírdogált.
-106-
De mért nem látogatta meg fia?
Hisz ő neki volt fia is;
Mért nem jött ez hozzá soha?
Ezt kérdezé, s ekkép felelt magának:
»Fiam még él bizonynyal, mert ide
Élő nem jön, csak a halott jöhet,
Csak te jöhetsz, szerelmem angyala!
Fiam még él s már nagy lehet,
Azóta rég felnőhetett.
Vajon mi lett belőled,
Szegény árvám, szegény fiam?…
Ki tudj’, a szükség mire vitte,
Talán rabló lett s hóhér temeté el…
És hátha apja nyomdokát követte,
És most, mint apja, föld alatt lakik,
Talán ép ebben a börtönben,
Talán épen szomszédom itten?
Fiam, fiam, szeretsz-e engemet.
Emlékszel-e apádra, gyermekem?«
De hallga, mily nesz, mily szokatlan hangok!
Figyelmez a rab, mindinkább figyel,
Ugy elmerűl a hallgatásba,
Hogy lélekzeni sem mer,
S bezárt lelkét e hangok megnyiták,
Mint a virág kelyhét a napsugár,
És ajka mosolyogni kezd,
Tíz hosszu esztendő után először!
Madárka szállott a börtön falának
Párkányzatára közel ablakához,
Ott űl a kis madár s dalolgat,
Ah, milyen édesen dalol!
És szólt a rab, vagy csak gondolkodék,
Mert szólni nem mert, nehogy elzavarja
A kedves vendéget szava:
»Oh istenem, mi jól, mi jól esik!
Először hallok ilyen hangokat,
Mióta itt vagyok, pedig már
Nagyon rég óta vagyok itt.
Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj,
Eszembe jut dalodról,
Hogy egykor éltem, hogy még most is élek,
Eszembe jut dalodrul ifjuságom,
A régen, régen elszállt ifjuság,
A szép tavasz, s ezen tavasznak
Virága, a szép szerelem!
Dalod fölkelti szenvedésimet,
De egyszersmind meg is vigasztal,
S a megvigasztalt fájdalom talán
Még édesebb, mint maga az öröm.
Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj!…
-107- Ki küldött hozzám tégedet!
Ki mondta néked, hogy e falra szállj,
A melyre nem száll átoknál egyéb?…
Szentséges ég, e sejtelem,
Ez engemet megöl,
Boldogságával öl meg engemet!
Egy sejtelem azt súgja nékem,
Hogy én szabad leszek,
Hogy nem e dögvészes helyen halok meg,
De kinn az isten szép ege alatt…
Te kis madár ott a falon, te
Szabad világnak szabad vándora,
Te a szabadság hírmondója vagy! –
Ez így van, így lesz, nem kételkedem.
Erős légy, szív, ha meg nem tört a bú,
Ne törjön meg majd az öröm.
Valóban úgy lesz. A világ megúnja
A jármot végre s a gyalázatot,
S le fogja hányni, és először is
Kinyitja e sírhalmok ajtait.
S első örömkönyűi
Azoknak orczájára folynak, a kik
Itt a szabadságért szenvedtenek.
Te kis madár ott a falon, te
Szabad világnak szabad vándora,
Te a szabadság hirmondója vagy!«
Csikorgott a börtön zárában a kulcs,
A kis madár ijedve szállt tova,
Megnyílt az ajtó, és a börtönőr
A rabnak azt mondá: »Szabad vagy.«
Följajdult a rab édes örömében,
S oda kapott fejéhez, mintha
Eszét ragadta volna meg,
Mely el akarta hagyni őt.
»Megvan!« szólt gyermekes örömmel,
»Megvan! nem hagytam elrepülni,
Nem tébolyodtam meg… tudom,
Mi történt: én szabad vagyok…
Szabad tehát a nemzet, a haza?«
A börtönőr mogorván válaszolt:
»Mi gondod a hazára, golyhó?
Köszönd meg, hogy te vagy szabad.«
De a rab ezt nem hallá, mert esze
Már messze, messze járt… bejárta
A félvilágot, azt a sírt kereste,
A melyben édes kedves hölgye alszik.
»Először is hozzád megyek,
Lelkem halotta«, így szólott magában,
»Hozzád megyek; miként te fölkerestél,
Ugy fölkereslek én most tégedet,
Hogy megcsókoljam azt a földet,
Mely néked nyúgodalmat ád!…
Oh, mily soká tart, míg e lánczot
Kezem-lábamról leverik;
Ez a nehány percz hosszabb, mint valának
Itt átnyomorgott hosszu éveim!«
XIX.
Mint anyjának tejét a gyermek,
Olyan mohón, oly édesen
Szivá a szabad levegőt,
S minden lehellet egy-egy kínos évet
Emelt le bágyadt lelkiről,
Míg ez könnyűnek érezé magát,
Mint a pillangó, s szerte röpködött
A természetnek uj virányin
S szivének régi szép emlékein.
Megifjitá a tiszta levegő,
Megifjitá lelkének erejét,
De teste vén és roskatag maradt,
Csak vánszorogva, botra dőlve ment;
Hosszú fejér haját s szakállát
A szellők búsan lengeték.
Tíz év alatt száz évet élt.
Elért a házhoz, melynek egykor
Padlásszobájában lakott,
Merőn megnézett minden embert,
De nem lelt köztök ismerősöket.
Tán új lakók valának, vagy hogy
Nem ismert rájok, elfeledte őket.
Kérdezte: emlékeznek-e
Ama szegény családra, mely
Ott fönn lakott, de már fölötte régen?
Ezek s ezek valának tagjai.
»Oh, én emlékszem, jól emlékezem«,
Szólott egy jámbor öreg asszony,
»Szegény menyecske, olyan szép teremtés
És oly jó lelkü volt… de férje
Istentelen gonosztevő volt,
A mért aztán meg is lakolt ám,
Elfogták és börtönbe dobták,
S ha meg nem halt, még most is ott van.
Midőn megtudta felesége,
Hogy férjét elfogták, s nem látja többé,
Szörnyet halt, szíve megrepedt.
Én föl nem érem észszel, oly rosz
Embert hogy lehetett szeretni,
Hogy lehetett meghalni érte.«
Szilveszter érzéketlenűl
Hallgatta a beszédet, mintha
-108- Nem ő vón, a kiről beszélnek,
S azt kérdezé: »Hová temették
Az ifju asszonyt, és mi lett fiából?«
»Fiából nem tudom, mi lett,«
Felelt a vén asszony, »nem láttam őt
A temetés után soha.
Hová temették a menyecskét,
Azt sem tudom… szerettem volna
Temetésére menni, de
Épen keresztelőbe hítak.«
»Majd megtalálom«, szólt magában a férj,
»Majd megtalálom kinn a temetőben,
Megnézek minden sírt egyenként,
Mig az övére akadok.«
S elballagott a temetőbe,
Bejárta a sírhalmokat,
Egyiktől a másikhoz ment,
S midőn elvégzé, ujra kezdte,
De kedvesének halmát nem lelé,
Hát semmi, semmi nem maradt utána!
Az a dicső lény elenyészett
Nyom nélkül, mint a napsugár.
Fejfáját a vihar kitépte,
S dombját a zápor elmosá.
Isten neki!…
Fájt, fájt, nagyon fájt a szegény öregnek,
Hogy nem lelé meg, a mit keresett, hogy
Könyűiből, a mik még megmaradtak,
Oly hosszu szenvedés után,
A kedves édes lény porára
Nem sírhatá le azokat… de
Azzal vigasztalá magát,
Hogy életében
Ez az utósó fájdalom,
Hogy itt örömmel s fájdalommal
Számot vetett örökre,
S ezentul ugy jár a világba’, mint
Testetlen árnyék, mint lélektelen test.
Pedig csalatkozott.
Ez nem végső fájdalma volt.
Midőn a börtönből kilépett,
Azt kérdezé: »Szabad tehát
A nemzet, a haza?«
S a feleletre ő nem is figyelt,
Mert szentül hitte, hogy szabad.
És mit tapasztalt nem sokára?
Hogy nemzete, hogy a világ
Még mélyebben van meggörbedve, mint
Tíz év előtt, midőn ő szót emelt;
Az emberméltóság naponta törpül,
És a zsarnokság óriásodik.
Hiába volt hát annyi szenvedés,
Hiába annyi áldozat,
Mit a magasztosabb szivek hozának
Az emberiségnek? haszontalan
Minden törekvés, minden küzködés?
Az lehetetlen, százszor lehetetlen!
E gondolatra megerősödék,
Fölgyúladt benne a kihamvadó tűz,
Görnyedt fejét az ég felé emelte,
A roskadt aggból izmos ifju lett,
És homlokán rejtélyes szándok űlt,
Merész nagy szándok, elhatározás,
Melytől egy nemzet vagy talán
A nagy világnak sorsa függ.
E terv nem új, már ezrek életébe
Kerűlt, de hátha egynek sikerűl,
S ha épen ő ez egy?…
Mélyen titkolta szándokát,
Alunni sem ment mások közelébe,
Nehogy kimondja álmában, nehogy
Megsemmisűljön, ha napfényre jön.
Nem szerzett társakat magához,
Nem dicsvágyból, hogy egy maga
Végezze bé az óriási munkát,
De hogy ne szálljon másra is veszély,
Ha terve megbukik. – –
A város zajban s fényben úszik,
A népség ezrivel tolong,
Hömpölyg, mint a kiáradott folyó, az
Utczákon át az »éljen« harsogása,
Arczok s ruhák ünnepiek!
Mely alkalom, mely ünnep ez?
Talán az isten jött a földre
Saját képében, és saját kezével
Átadta a rab-embereknek
Rég elveszített szabadságukat?
Hogy ily nagy a fény, az öröm.
Nem; nem az isten, más megy ottan, a ki
Kisebb az istennél, azonban
Magát nagyobbnak tartja: a király!…
Lenéző gőggel megy az emberek közt,
Mint a szelindek a kicsiny ebek közt,
S a merre néz, térdek s fejek hajolnak,
Mint a viharban a nád erdeje,
-109- S torok szakadtáig kiáltja
A szolgacsorda: »éljen a király!«
Ki merne nem kiáltani
Vagy épen mást kiáltani
Az ezerek és ezerek között?…
Ki merne?… egy mer… egy a sok között…
Ez egy, oly hangon, mely a tömeget
Túlbőgi, mást kiált,
Ez azt kiáltja: »haljon a király!«
És eldurrantja fegyverét, s a
Gőgös király a porba rogy… –
Kelj föl, te gyáva zsarnok!
Hisz nem talált a fegyver,
Ruhádba s nem szivedbe
Ment a tévedt golyó.
Az ördög, a kinek eladtad,
Megőrzé éltedet.
Kelj föl, te gyáva zsarnok!
S töröld le képedről a port.
Ki a gyilkos, ki s hol van ő?
Ott áll… de már fekszik, nem áll,
Félhalva fekszik, leverék
Lábárul őt, és boldog, a ki
Vén, ránczos orczájára köphet
És megrúghatja ősz fejét.
Boldogtalan nép, mért gyüjtöd fejedre
Az isten átkát? nem elég,
A mely már rajta fekszik?
Nem volt elég a Krisztust megfeszítned,
Minden megváltót megfeszítesz hát?
Boldogtalan, százszor boldogtalan nép!
Néhány nap mulva vérpad állt a téren,
És egy ősz ember fönn a vérpadon.
Midőn melléje lépett a bakó a
Sötét halálnak fényes pallosával,
Az ősz ember végigtekinte a
Kárörvendő, szilaj tömeg során, és
Sajnálkozó könny reszketett szemében,
Sajnálta, a kik őt megrugdosák,
S a kik gyönyörrel nézik most halálát…
Suhant a pallos, rémesen suhant,
S a fej legördűlt… Szilveszter feje.
A nép rivalta: »éljen a király!«
És a halottat a hóhérlegények
Eltemeték az akasztófa mellett.
XX.
Vénült, kihalt a szolganemzedék,
Uj nemzedék jött, mely apáit
Arczpirulással emlité s azoknál
Jobb akart lenni és az is lett,
Mert csak akarni kell!…
Fölkelt az új hős nemzedék,
S mit örökségben hagytak rá apái,
Leverte rabbilincseit,
S kezéről, a kik ezt szerezték,
Azoknak sírhalmára dobta,
Hogy a csörgésre fölriadjanak, s ott
A földben is szégyeljék magokat…
S megemlékeztek a győzelmesek
Ama szentekrül és nagyokrul, a kik
A szolgaságban szabadok valának,
És hirdették az igét,
S díjok halál lett,
Csúfos halál!…
Megemlékeztek a győzők ezekről,
S a diadalmak örömébe szőtték
Szent neveiket koszorú gyanánt,
S elvitték volna őket a
Dicsőség templomába,
De hol keressék, hol lelik meg őket?
Rég elhamvadtak a bitófa mellett!

(Pest.)

-110-

LEHEL VEZÉR.

(Töredék.)

ELSŐ ÉNEK.
1.
Nem nagy hírű város Jász-Berény városa,
És itt a nyakam, hogy nem is lesz a’ soha,
De van abban egy kürt, van annak nagy híre,
Akkora, hogy nem fér a jászok földére,
Kiterjed éjszak, dél, nyugat és keletre,
Mint a Tisza, mikor szűk neki a medre,
Terjed a némettől a székely világig,
A lengyel határtól egész a horvátig.
2.
Ugy bizony, hires kürt az a jászberényi,
Nem haszontalanság a felől beszélni,
Megérdemli a szót és jobban, mint sok más,
Mikre akárhányszor volt időfogyasztás;
Megérdemli a szót, nem is leszek fösvény.
Kutatva, melyik a legrövidebb ösvény?
Széltében-hosszában mondom el a dolgot,
Mit csinált az a kürt, ki kezében forgott.
3.
De hol is kezdjem csak, hogy megértsük egymást?
Mert hát tudnivaló, hogy én itt mostanság
Nem írástudóknak, nem az úri rendnek,
De beszélek szűrös gubás embereknek;
Hisz az írástudók jobban tudják magok,
Mint én, a miket most mondani akarok,
Az uraknak pedig az ideje drága,
Rá sem érnek ilyen apró mulatságra.
-111-
4.
Nem is igen bánom, ha ők nem figyelnek,
A mint nélkülem elvannak ő kegyelmek,
Csak ugy elvagyok én ő kegyelmek nélkül,
Egyiknek sem élek az emberségébül.
A kik ő előttök görnyesztik hátokat,
Lesve asztalukról a morzsalékokat
S lesve ajkaikról a kegyes mosolygást:
Őket ez érdemes emberek mulassák.
5.
Megvallom őszintén, épenséggel mások
Azok, a kiket én mulattatni vágyok;
Nem a palotáknak fényes gyertyaszála
Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága.
Alant születtem én, szalmafödél alatt,
Soh’sem tagadom meg a származásomat,
Kis házikókra száll lelkem, mint a gólya,
S egyszerű nótákat kerepöl le róla.
6.
De vissza, vagy is rá térek a dologra…
Hejh, felebarátim, régesrégen volt a’,
A mit én elmondok; akkor még, látjátok,
Szopós gyerek volt a huszadik apátok.
Száz esztendő szép szám, pedig már azóta
Az idő a földre azt kilenczszer rótta;
Kilencz száz esztendő!… kilencz vén óriás,
Egymás után egyik a másiknak sírt ás.
7.
Akkor más világ járt, elgondolhatjátok,
Nem volt még korona, nem voltak királyok,
Fejedelem volt az első a nemzetben,
Nem hátul, de elől ment az ütközetben,
Hejh pedig ugyancsak járta az ütközet,
Nem űlt a nép otthon a kemencze megett,
Mind háborúskodott, csak az maradt hátra,
A ki épen kellett az eke szarvára.
8.
Kegyetlen legények kerekedtek akkor,
Soha el nem váltak a kardmarkolattól,
Egy felől őrizték a megszerzett hazát,
Más felől kivűlről a sok kincset hozák.
Félt is tőlök minden halandó nemzetség,
Az adót nekik, mint a köles, fizették,
Mert hisz nagyon bölcsen látták ők azt által,
Hogy haláluk egy a hátramaradással.
9.
Fejedelmi ember Taksony volt a’ tájba’,
Taksony: Zoltán fia, Árpád unokája…
De tudjátok-e ti, jámbor atyafiak,
Ki volt a vitéz, kit Árpádnak hítanak?
Barátaim, mikor e nevet halljátok,
Mintha oltár mellett templomban volnátok,
Emeljétek meg a kalapjaitokat,
Mert köszönhetitek néki hazátokat.
10.
Magyarország szép föld, meg kell vallanotok,
Rá a jó isten tíz annyi áldást rakott,
Mint igazság szerint a mennyi illetné;
Annyi az áldása, hogy alig fér belé.
Ezt a tejjel mézzel folyó dús Kánaánt,
Hol megdönti saját terhe a gabonát,
S hol tűzzel van tele a szőlő gerezdje:
E szép országot a nagy Árpád szerezte.
11.
Mert nem Ádám-Éva óta mienk e föld,
Messze Ázsiában lakozánk azelőtt,
Messze Ázsiában a világ más részén,
Kaszpi tengeren túl Aral tó környékén.
Irtóztató távol van az a hely innét!
Ha megmondanám: hány mérföld? el se hinnék.
Hejh, az vón a kulacs, az vón a tarisznya,
Melyből a bor s kenyér addig ki nem fogyna.
12.
Vitézlő eleink ott tanyáztak hajdan,
De biz nem fürödtek ők ott tejben vajban,
Rengeteg erdőkben magas fűvek nőttek,
Nyargalózó vadak nem tiporták őket,
A hol meg kellett vón ló, barom számára,
Vala a mezőkön a legelő árva.
Kapják hát magokat, szedik a sátorfát,
S indulnak keresni, hol vagyon jobb ország.
13.
Tőlök napnyugatra – így szólt a hír szája –
Fekszik Attilának egykori országa,
Szörnyü Attilának, isten ostorának,
A magyar nemzetség dicső ősapjának.
Fölkeresik, abban állapodtanak meg,
Fölkeresik, akármeddig tévelyegnek.
És ha rá akadnak, visszaszerzik aztat,
Hogy a maradékjok legyen boldog s gazdag.
-112-
14.
Volt közöttük egy bölcs, józan ember, Álmos,
Ezt szólították fel: »Vezess minket már most,
Józan okosságod vezéreljen bennünk,
Ha lehetséges, a kivánt földre mennünk;
Mint a darusereg az előljáróját,
Ugy követünk téged ország-világon át,
Míg nem látjuk magunk a Tisza folyóban,
Hol Attila alszik három koporsóban.«
15.
Elfogadta Álmos a vezéri tisztet,
A magyarság véle vándorolni kezdett.
Meddig vándoroltak? a jó isten tudja;
Mint a csillagok közt a nagy országutja,
Itt alant a földön oly nyomot hagyának
Magok után hosszan, a merre csak jártak…
Csak hogy nem fejér volt e nyom, mint az égi,
De sötétpiros, mert vérrel festették ki.
16.
Esztendők multán nagy hegygerinczen álltak,
A hegy tetejéről tenger síkra láttak.
»A határt elértük!« mondá Álmos nékik,
»Tekintsetek ott a rónaságon végig,
Birodalma hajdan ez volt Attilának,
E hegyeket híják a Kárpát sorának.
És itt hála néked, magyarok istene,
Hogy ezt mind meglátta a vén Álmos szeme!
17.
Megvénültem immár, fejemet hó fedi,
Fejér a fejem, mint e Kárpát hegyei:
Rólok a havat a tavasz leolvasztja,
De a fejem havát le nem olvaszthatja.
A méltóságot átadom, mit adtatok,
Az új csatákra uj vezért válaszszatok;
Rám nézve két határ e hely bizonyára:
Jövendő hazánk és életem határa.«
18.
A mit Álmos sejtett, nem sejtette roszul,
Mert azon a helyen Istenben boldogult;
Leszállt fejér feje a fekete földbe,
Zöld mohos sírhalom domborult fölötte.
Körülállta sírját az egész magyar faj,
S esküt tett le felhőt-szaggató morajjal:
»E szent helytől kezdve kezökre kerítik
Az egész tartományt, mely előttök nyílik.«
19.
Álmos vezér fia volt hatalmas Árpád;
Gondolta-e milyen nagy becsület vár rá?
Nemcsak hogy vezérnek, de fejedelemnek
Kiáltotta ki az egész magyar nemzet.
Pajzsra állították, úgy emelték fel őt,
Ekkép mutatta meg magát népe előtt!
A nép pedig rajta hogy ne örült volna?
Képére volt írva harczok diadalma!
20.
Negyven nap pihentek Munkács róna földén,
Az időt ünnepi lakomákkal töltvén,
Kettős ünnep volt ez: halotti lakoma
Álmosért, s a haza keresztelő tora.
Negyvenegyedik nap a midőn megviradt,
Ifjú Lehel ajkán a kürtszó megriad…
Akkor még ifju volt, állán a gyönge szőr
Nem téli bunda volt, csak nyári könnyü szűr.
21.
Takaros legény volt Lehel akkor tájban,
Ott benn született még messze Ázsiában,
Ott látta először a szép napvilágot,
Már gyermekjátékból párduczra vadászott,
S gyermekjátékot még alig hogy felejtett,
Mikor nyilával egy elefántot ejtett,
Kivette és kürtnek csinálta agyarát,
A czifrát tulajdon keze faragta rá.
22.
Gyönge tüdejének erős volt még e kürt,
De ő mindenféle nehézséget legyűrt,
Vadon erdőkbe járt magános sziklákra,
Ott szoktatta magát kürtje fuvására,
Makranczoskodott a csont soká, de végre
Szépen rá tanult az engedelmességre,
S azt a hangot adta, mely Lehelnek tetszett,
Mely földet riasztott, mely eget repesztett.
23.
S hangját a magyar nép már nagyon ismerte,
Jeladó volt, hogyha mentek ütközetre,
Föl is gyúltak tőle, mintha hangok helyett
Öntene szivökbe nyári napmeleget.
Most is, hogy megharsant Munkács rónaságán,
Felzúdúlt a tábor mint megannyi sárkány,
De sirva fakadt rá nem egy apró gyermek,
A haza-szerzésben hogy részt nem vehetnek.
-113-
24.
Szétment a magyarság nyugatra keletre,
Zászlóikat mindig szerencse követte,
Nem kimélték a vért és nem az életet,
De jutalmuk ez a gyönyörű haza lett.
Öt esztendő multán Tokaj s Ménes borát,
Buzáját az alföld, a Balaton halát,
Vadait a Bakony, s gazdag Erdély földe
Aranyját ezüstjét magyarnak termette.
25.
Lehel ifjusága e csatákban telt el,
Nem ért rá játszani a szép szerelemmel,
S a szerelemgalamb, gyönge erejével
Nem győzött repűlni Lehel sas-lelkével.
Volt még is kedvese, a kinek szerelmet
Eskütt, ki mindig ott volt oldala mellett,
Kit nem adott volna a félvilágért sem…
Szükség-e mondanom, hogy a kürtöt értem?
26.
Hogy szerette kürtjét! meg is érdemelte;
Nem csont-darab volt az, de tulajdon lelke.
Mit elméje gondolt, a mit szíve érzett,
Szózatos ajkával mindent elbeszélett.
Hol vidám hangja volt, hol pedig szomorú,
Tudott harsogni, mint az égiháború,
S tudott lágyan búgni, mint a kis madárka,
Ki utána csalja párját ágrul ágra.
27.
Sokszor éjjelenként, ha pihent a tábor,
Ki-kiszólt a kürtszó Lehel sátorábol,
Ott benn űlt a vezér kürtjét fújogatva,
Elgondolkodott a katonaság rajta.
Ilyenkor nagy volt a csend; még a paripák,
Azok is a fűvet lassabban harapták,
Mintha csak félnének rendzavarók lenni,
Vagy hogy jobban esett hallgatni, mint enni.
28.
Egyik másik tűzhöz oda űltek többen,
S némán figyelmeztek a nótákra ott benn;
Akadt köztök legény, a ki suttogólag
Magyarázgatta a többi hallgatónak:
»Halljátok, hol jár az esze? Ázsiában,
Születő földünkön, hajdani hazánkban;
Eztet fújta, mikor elindultunk onnan…
Benne váltogatva öröm s fájdalom van.
29.
Furcsa érzés is volt, hazánkat elhagyni,
Mert az ember még is csak sajnálta vagy mi,
Az igaz, hogy napról napra lett soványabb,
De hiába, ha már ott szoptuk anyánkat.
Aztán meg ki tudta, czélt nem veszítünk-e,
Nem jön-e pusztulás bujdosó népünkre?
Elveszhettünk volna hosszu bujdosásban,
Mint üstökös-csillag az ég távolában.
30.
Figyelmezzetek!… új nótát kezd vezérünk,
Hah, ez az, mikor a Kárpátokra értünk,
Kárpátok hegyéről először tekinténk
Le e szép országra, mely most már a miénk.
Mily rivalgó hangok! azok a vén kövek,
Mikor meghallották, hosszan döbörögtek,
Elküldték keletre nyugatra szerteszét
A kürt harsogását, a nemzet örömét.«
31.
A magyarázónak itt megállt a nyelve,
Mindnyájan fölzúgtak vígaságra kelve,
A rivalgó kürttel versenyt kurjogattak
Emlékére ama nevezetes napnak,
De az öröm-lárma nem tartott sokáig,
Mert a vidám nóta kesergővé válik,
Neki búsul a kürt, hangja méla tompa
S bele-belemerül síró fájdalomba.
32.
Nem egyéb volt ez, mint temetési ének,
Azok temetésén, a kik elesének
A Latorcza mellett a legelső csatán,
Melyet a magyarság küzdött az új hazán,
Ennek hallatára szépen alább hagytak
A kedvökkel, a kik elébb kurjogattak,
Elalélt a víg zaj, s a mult emlékére
Nem egy könny perdült a vitézek képére.
33.
Ilyen hatalmas volt Lehel vezér ajka,
Ugy járta a nemzet, a mikép ő fujta,
Kénye szerint osztott örömet, bánatot,
Kürtjével vidított, kürtjével ríkatott.
Szerette is szörnyen, a mint mondtam is már,
Napestig oldalán lógott, akárhol járt,
Éjjelenként pedig od’ a párduczbőrre
Tette maga mellé, s álmodott felőle.
-114-
34.
De a milyen nagyon ő szerette kürtjét,
A magyarok őt oly mértékben szerették,
Nagy becsűlete volt jó Lehel vezérnek
Mindenütt, a hol csak magyarul beszéltek;
Szolgált a hazának nem csak vaskezével,
De szolgált egyszersmind arany elméjével,
Szent volt minden szó, mely száján kiröppene,
Mintha szólna maga magyarok istene.
35.
És azért ki fogna csodálkozni rajta,
Hogy midőn Árpádot a sír eltakarta,
S kis fiára, Zoltánra, jutott az ország,
Mellé kormányzónak Lehelt választották,
Lehelt és még kettőt, Bulcsút és Botondot…
Ők hárman viselték a hazai gondot,
Viselték mindaddig fényes dicsőséggel,
Míg a kicsiny Zoltán emberré nem nőtt fel.
36.
Mikor az a három kormányozni kezdett,
Három fejű sárkány lett a magyar nemzet,
S a mely országokra kinyujtá fejeit,
Tán a mai napig sírva emlegetik.
Konstantinápolynak ment Botond keletre,
S szörnyü taglójával kapuját betörte.
Szép Itáliába zászlós Bulcsú lejárt,
Tengerek fuvalma ringatá zászlaját.
37.
Hát a kürtös Lehel útját merre vette?
Ő leginkább csak a németet szerette,
Ugy szerette, hogy no! könnyebb volt lelkének,
Ha csak a nevét is hallotta, hogy német,
Hát ha még ott benn járt a termő földében,
Kardja pedig benn a szívök közepében:
Annak itta ám még meg az áldomását!
Akkori kedvének világ látta mását.
38.
El is látogatott hozzájok gyakorta,
A tavaszhírt oda rendesen ő hordta,
Tudták már, ha ő jött, hogy a tavasz közel,
S azon imádkoztak, bár csak már mulna el;
De nem csoda, hejh mert az meleg tavasz lett,
Olyan meleg, hogy még nyárnak is beillett,
Nyárnak és veszettül fűtött kemenczének…
Hideg aczél a kard, még is nagyon éget.
39.
S nem egyszer se kétszer ment oda vendégül:
Minden esztendőben, míg csak ki nem vénült,
Míg a gyermek Zoltán markos ifju nem lett,
A kire magát rá bízhatta a nemzet.
Ekkor a magyarság három fővezére,
Lehel, Bulcsú, Botond országgyülést kére,
Ottan a maga és két társa nevében
Nagyrabecsült Lehel szólt ilyeténképen:
40.
»Nemzetes nagyurak, országunk vitézi,
Az ember életét isten úgy intézi,
Hogy az idő nem áll, de folyton folyva mén,
Ifjú lesz a gyermek, az ifjú pedig vén.
Mi már ugy vagyunk, hogy ki megkopaszodott,
Mint jó magam, ki meg őszbe csavarodott,
Mint itt Botond öcsém, Bulcsú sem különben,
Éveink száma több, mint háromszor ötven.
41.
De lám, míg az idő fosztogatott minket,
Vén fákat, hervasztván zöld leveleinket,
Mellettünk felnőtt az apró kis csemete,
Az élet földébe kit Árpád ültete.
Itt áll az ifju tölgy, nézzetek szemébe,
Bátran oda áll már a vihar elébe,
Nincsen rá szorulva senki istápjára,
Annak okáért hadd űljön a kormányra.
42.
Mi pedig ezennel leteszszük a tisztet,
Melylyel bizalmatok bennünket diszített,
Fényes polczunkról lelépünk a homályba,
A nyugalom fogad ölelő karjába.
Van is rá szükségünk, fáradtunk eleget,
De jutalmaz érte a lelkiismeret,
Megjutalmaz, mert oly bátorságos szót ád,
Hogy jó rendbe hagyjuk az ország szénáját.
43.
Rendben van az ország, nem csonkult határa.
Oroszlán-szemmel néz a félő világra,
Sörénye rázása népek reszketése,
Szeme pillantása városok égése.
Ifjú ember, Zoltán, nevünk nagy és hires,
Te dicsőségünkhöz még több sugárt keress,
Az egész világot rángasd fülön fogva,
Kivált a németet vedd pártfogásodba.«
-115-
44.
Ennyit mondott Lehel. Utána még többen
Előterjesztették, a mi volt fejökben,
Ki a három öreg vezért magasztalta,
Ki meg a fiatal Zoltánt buzdította;
Nem tanulták, még is sok szépet beszéltek,
De legszebben szólott, – mindnyá’n úgy itéltek –
Ki azt tanácsolta, hogy fejezze be ma
Az ország gyülését országos lakoma.
45.
Egy sem gáncsoskodott, mind helybenhagyá, mind,
S fényesen megülték e napot apáink.
Délelőtt komolyan a hol tanácskoztak,
Délután ott vígan ettek és boroztak.
Ugy vagyon, boroztak, pedig hatalmasan,
Válogatva Tokaj s Ménes boraiban…
Jól tették, azt mondom; a ki inni nem mer,
Ha talán ember is, de nem magyar ember.
46.
S mikor már az ebéd felén túl esének,
Jöttek, a mint illik, a felköszöntések,
Éltették a haza minden jelesebbjét,
Éltették magát a magyarok istenét,
És mikor vége lett a jó kivánságnak,
A muzsikusok rá hangos tust huzának,
A sok összeveszett hang forgott a légben,
Mint a por a forgószélnek örvényében.
47.
Fölállott Lehel is, nagy lett a csendesség,
Noha egy kicsit már nehezökre esék,
Hogy elhallgassanak, mert a bor hatalma
Ösztönözte őket zajra, rivalomra;
De dicséretökre legyen mégis mondva,
Egyetlen egy sem volt köztök oly goromba,
Hogy, míg a beszédet Lehel nem végzé el,
Zavarná a csendet csak egy köhhentéssel.
48.
Fölállott Lehel. Nagy, kopasz homlokára
Rá szállt a bor lelke, rózsaszín sugára,
S lenn a képe alján torzonborz bajúsza
S rengeteg szakálla széles-hosszan úsza;
Olyan volt, mint mikor az ég egyik fele
A pirulni kezdő hajnallal van tele,
A másik felén meg szürke felhőtábor
Lengeti nagy szárnyát szellők játékától.
49.
Fölállott Lehel szép lassan, és fölállván
Egy hosszút simított bajuszán szakállán,
Vesződött arczával, hogy mogorva legyen,
Mert az volt ő neki a természetiben,
Hogy a jó kedvet és a tréfát szerette,
De ilyenkor képét szörnyen ránczba szedte;
Minél komorabb volt szeme pillantása,
Lelke annál inkább hajlott a vigságra.
50.
Szólt pedig ekképen, a kupát emelve,
A mely szinültig volt sötét borral telve:
»Fűnek fának ittunk már egészségére,
Talán el is fogyott már a hordók vére,
Pedig még hátra van egy nagy isten éltess’,
Mit el nem hagyhatok, hogy ne legyek vétkes,
És a kiért inni nekem áll tisztemben,
Minden jó magyarnak részt kell venni ebben.
51.
A mi szerelmetes szomszédunk, a német,
A kiért ezennel csavarom elmémet,
Hogy találjak hozzá nem-méltatlan szókat,
Mire engem forró barátságom nógat;
Mert barátja vagyok a német sógornak,
Mint e tolakodó légy itt az orromnak;
Noha neki nem kell az én barátságom,
Oda tolakodom és reá tukmálom.
52.
Nem tehetek róla, hogy engem nem kedvel,
Én a lelkén függök teljes szeretettel…
Bár szeretetemnek olyan súlya volna,
Hogy lehúzhatnám őt véle a pokolba.
Kedves németjeim, hogy ne szeretnélek,
Legvigabb napjaim nálatok telének,
S kinek boldogságom részét köszönhetem,
Hogyan állhatnám meg, föl nem köszöntenem?
53.
Jámbor szomszéd, német, világ minden kincsét
Szerencse markai országodra hintsék,
Legyen oly bőséged, annyi gazdagságod,
Hogy szinig megtöltsön minden magyar zsákot,
Adjon isten neked mindig bő nadrágot,
Hogy elférjen benne egész bátorságod,
S a mennydörgős mennykő ne üssön meg téged
Bízza a magyarra ezt a mesterséget!«
-116-
MÁSODIK ÉNEK.
1.
Jött és rá borult az este a határra,
Mint a gyászos asszony oltár zsámolyára,
Halkan imádkozott, néma volt az ajka,
Csak egy szellő-sohaj jött néha ki rajta.
A lakmázó urak átalták zavarni,
Vagy hogy elfáradtak már tovább mulatni,
Elég a’ hozzá, hogy sátraikba bujtak
S fáradalmaikhoz méltókép aluttak.
2.
Kaczagányaikat derékaljnak vették,
Fejöket domború paizsra fektették,
S álmadoztak vala nagy véres csatákról,
S a mi következik: nagy boros kupákról.
Kívül a lakoma maradványa fölött
Éhes hollósereg zajos tábort ütött,
Csunyául károgtak, szidták az urakat,
Hogy oly sok csontot s oly kevés húst hagytanak.
3.
Botond, Bulcsú, Lehel, nem várták a hüsön,
Hogy a fölkelő nap a hasokra süssön,
Mihelyt orra hegyét kidugta a hajnal,
Lóháton valának, s indultak robajjal.
Ifju kedvvel mentek az öreg legények,
Bánatot magokkal haza nem vivének,
Nem kellett busúlni nemzetöknek sorsán,
Megbíztak te benned, fejedelmi Zoltán.
4.
Mentek, mendegéltek és elértek végre
A Jászság és Kunság szép róna földére.
Mely a délibábnak szülő tartománya,
És a melynek Lehel volt a kapitánya.
Valahányszor Lehel e földre rá lépe,
A megilletődés szállott be szivébe,
Most is ugy járt, most is meg volt illetődve,
S szólt oly érzékenyen, a hogy csak telt tőle:
5. §

– – – – – – – – – – – – –

-117-

1847.

* *

A TÁBLABÍRÓ.

(Töredék.)

Előljáróbeszéd.
Ah siralmas idő! oh elfajult világ;
Boldog mostan a vak, s jaj annak, a ki lát,
Hajh százszor jaj annak, mert csak azt láthatja,
Hogy küszöbön van már az itélet napja.
A földön minden fölfordult fenekestül,
Lábra kap a gonosz és a jó elrestül,
Bizony pedig csoda, mert nem nő a hája,
Sőt oly sovány lett, hogy csörög a bordája.
Életem sok drága éjét virasztám át,
Az elmélkedésnek égetvén lámpáját:
Mi lehet az oka, hogy a világ pusztul,
Hogy hátunkra nyerget kaptunk a gonosztul?
És egy éjszakának a dereka felé,
Midőn lelkem már az álom borát nyelé,
Feltűnt előttem a rettentő kisértet,
Melytől e világra jön a vég-itélet.
Nem síri kisértet fejér lepedőben
Volt ez, mely lakozik kinn a temetőben;
Francziaország az ő laka, nem kripta,
A neve pediglen: jacobínus-sipka.
Oh e sipka ördögkezektől van varrva,
Ez a piros sipka a bőségnek szarva,
A melyből minden rosz csak úgy dűl szerteszét,
Hogy a jó lelkeknek elveheti eszét.
»Újítás« a jelszó e sátán zászlaján,
S még a dögvésznél is harapósabb talán;
Annyira vagyunk már, hogy ama régi jó
»Előljáróbeszéd«, mostan csak »előszó«.
De mit nekünk a nyelv, mit az irodalom!
Ez csak haszontalan czifra az asztalon;
Nagyobb az, hogy recseg az asztal lába is,
Bebujt az ördög a politicába is.
S hah szentségtörése a szentségtörésnek!
A táblabírák is oda esküvének,
Od’ ahhoz az isten nélkül való néphez,
A mely újitást, mely haladást visz véghez.
Igen, már a táblabirák közt is vannak,
A kik parókájok porának rohannak,
Kik parókájokról a szent port lerázzák,
Melylyel a századok őket koronázák.
Ah siralmas idő! oh elfajult világ!…
De hála istennek, maradt még legalább,
Maradt egy-kettő a táblabirák között,
Kikhez, te rosz szellem, nincsen semmi közöd.
A dicső férfiak! fölirom nevöket,
Kalapomba vetem, s aztán a melyiket
A szerencse éri, a mely’ket kikapom,
Halhatatlanítni fogja harsány dalom… –
Felső-Kis-Kálnai és Szent-Demeteri
Fegyveres Tamás… hah, épen jól jöve ki!
Ő méltó dalomra! testi-lelki képe
Bátran oda illik Árpád idejébe.
I-ső §.
Régi példabeszéd: »nehéz minden kezdet«,
De én csak most kezdem tapasztalni eztet;
A midőn kezdeni kellene dalomat,
Tollnak rágásában gyakorlom magamat.
-118-
Kitaláltam végre!… hősöm vezetem be,
De hogy is nem jutott ez mingyárt eszembe?
Bevezetem hősöm… kérem az urakat,
Emeljék meg, a mint illik, kalapjokat.
Először is pedig leírva mi lenne.
Hogyha nem az, a mi legfontosabb benne?
Szerencse, hogy írom, és hogy nem rajzolom,
Erre nagyon kicsiny volna papirosom.
Fegyveres Tamás úr legfontosabb része
Az, mely arra van, hogy az ételt emészsze.
Ki látta a Gellérthegyet életébe’?
Ama hegy e hasnak miniature-képe.
Tiszteletgerjesztő, méltóságteljes has!
Csak azt ne adja az ég, hogy megapadhass,
Hova lenne akkor ama nagy tekintély,
Melyet gazdádnak oly fényesen szereztél?
Ritka szép látvány, ha a megyeházánál
Fegyveres Tamás úr szónokolni föláll,
Első tempója, hogy hasát ügygyel-bajjal
Föltálalja… csak ugy recseg a zöld asztal.
Különben arányos testalkata vagyon,
Mert hasához feje hozzá illik nagyon,
Egyik a másiknál nem rútabb s nem kisebb,
Csak az a különbség, hogy a fej üresebb,
S ezt a physicából könnyü magyarázni:
A teher mindenkor alá szokott szállni,
S innen van – a mit sok hinni vonakodik –
Hogy táblabíró ur mélyen gondolkodik.
Arcza kellemdús arcz, bár az orra kurta…
Tán mert az alkotmány árkát annyit túrta:
Hát ne is fitymáljuk ezt az orrot, melyet
Invalidussá ily nagy és szent dolog tett.
Valami rejtélyes van vonásaiban,
Nem tudhatni: mihez hasonlit legjobban?
Némelyek azt tartják, hogy bivalybikához,
Mások, hogy hasonlít tengeri-kutyához.
Nincsen az igazság sem egy, sem más részen!
Én a természettant keresztülfürkésztem
Csupán csak e miatt s a legnagyobb gonddal,
S ugy találtam, hogy ő valóságos czethal.
Táblabíró úr hű gyermeke a földnek,
Lelke-teste rajta hűséggel ragad meg,
Egy van benne, mit az ég magához húza,
Ez egy: kaczkiásan kipödrött bajúsza.
S ezzel kész az arczkép. Érzem, tökéletlen;
De van egy vigaszom ebb’ a tekintetben:
Mit ecsetem roszul festett vagy felede,
Pótolja olvasóm kegyes képzelete.
Külsőképen immár táblabíró urat
Ismernők, most már csak a belseje marad,
S ez még nagyobb munka, ezt egy lélekzettel
Ugy kutya futtában nem végezhetni el.
Lelkiismeretem fölvigyázó lészen,
Hogy dolgom valahogy el ne hevenyészszem,
S hogy ne legyek csalfa, hazug farizéus,
De igazat szóljak… segíts, uram Jézus!
II-dik §.
Betyárok nélkűl nem szűkölködik hazánk,
De a legszilajabb betyár a mi Tiszánk,
Rakonczátlan legény, nincsen semmi módja,
Merre kedve tartja, arra van az útja.
Fél óra a medre Felső-Kis-Kálnótul,
De ha eszébe jut, neki-neki lódul,
És a szegény falun olyanokat ölel,
Hogy a dereka is csak ugy ropog bele.
Ugy kell neked, hazám! mért nem tanítottad,
Iskolába mért nem járattad folyódat?
De hogyan járatnál folyót iskolába,
Mikor ez alig van fiaid számára?
S attól tartok, hazám, hogy majd fiaiddal
Azon módon jársz, mint Tisza folyamoddal;
Mint ez környékének, ugy esnek ők neked,
S ezt tőlök még csak rosz néven sem veheted. –
Tisza mellett Kálnó; azért jövünk rája,
Mert Fegyveres Tamás residentiája.
Genialis egy kis falu… a mennyiben
Rajta a jó rendnek híre sincsen jelen.
Ugy állnak a házak, oly egyenes sorba’,
Valamint a mezőn a legelő csorda,
Egyik nyugatra néz, a másik keletre,
Harmadik, negyedik, isten tudja, merre.
A paraszt kunyhók a tehenek és borjak,
Köztök, mint ökrök, a közbirtokos urak…
Azaz csak házaik, engedelmet kérek,
Megbotlott a nyelvem; akarva nem sértek.
-119-
Se szere se száma Kálnón az uraknak,
Itt a faluvégen Latócziék laknak,
Tőszomszédságokban az öreg Gödördi,
Tovább Badallóék s a többi, s a többi.
Fegyveres Tamás úr háza a más végen
A tiszteletes-lak s templom közelében,
Homlokára írva: 1603…
Utána illenék: az újítást várom.
Csak hogy persze szörnyen hasztalanul várja,
Mert Tamás úr ennek rettentő barátja,
Semhogy újitólag kezeit tenné rá,
Inkább töstön-tőbűl azokat kivágná.
»Szentségtelen kezek soha se bántsanak,
Ti az idők által szentesített falak!«
Szól táblabíró ur lelkesedésébe’,
Ha javítást súg a rosz szellem fülébe.
»S miért javítanám? azért, hogy repedez,
Hogy ingó félben van? semmit sem teszen ez!
Hiszem azt az egyet, hiszem én azt szentül,
Ha apámra nem dűlt, unokámra sem dül.«
Négyszögű épület, majd egy hossza, széle,
Van elől középütt holmi tornácz-féle;
Itt szuszog a háznak érdemes gazdája,
Ha a délutáni álom borul rája.
A tornácz teteje torony, s óra rajta,
Mely az időt három oldalra mutatja:
Éjszak-,kelet- s délre; csak nyugat felé nem…
Rövid kis történet, tehát elbeszélem.
Az én táblabíróm és Latóczi Endre
Régi ellenségek, pörlekednek egyre,
S a boszút, ha kezök ügyére eshetik,
Egymás ellen teljes szívből elkövetik.
Latóczi Endrének nyugatra a háza,
S hogy ez az időnek járását ne lássa,
Tamás úr, követvén örökös boszúját,
Kivette nyugati óramutatóját. –
Jobbra a cselédház, az istállók balra,
Középütt egy almafa a nagy udvarba’,
Árva fa! ha egyszer gyümölcs téved rája,
Három következő esztendő megbánja.
Ha belépsz a házba, szent borzalom száll rád:
Meglátod az ó kort, hogyha még nem látád,
Régi karosszékek, régi almárjomok,
Az egyik roskadoz, a másik tántorog.
A vén bútoroknak talán a legvéne
Borbála kisasszony, Tamás úrnak nénje,
De van köztük új is, egy kis gyémánt láda:
A szép kis Piroska, Tamás úr leánya.
Az ebédlő terem egyszersmind képcsarnok,
Ott lóg fölakasztva a sok híres bajnok,
A kik a Fegyveres családból erednek,
Kiket a törökök annyiszor kergettek.
S immáron ismervén a háznak mivoltát,
Kivül is belül is annak állapotját,
Nehezen hiszem, hogy ideje ne lenne
Elkezdeni végre, mi történik benne?
III-dik §.
Kukorít a kakas hajnal hasadtára,
Ki teremne talpon, hogyha nem Borbála?
Borbála kisasszony, gazdaság tengelye,
Tővel-hegygyel állna minden ő nélküle.
Talán a mióta század ez a század,
Nem érte Borbálát még az a gyalázat,
Hogy a kamrában ne sürgött-forgott volna,
Midőn piros orrát a hajnal föltolta.
Istentelen nyelvek azt regélik ugyan:
A pálinkás-üveg a kamarába’ van,
S ez az, a mi őt oly jókor oda vonja,
Korán sem a háznak, gazdaságnak gondja.
De mi nem hallgatunk minden szíre-szóra,
Rágalom malmára, pletyka-darálóra;
Üssön le a mennykő a feje búbjára,
Ki előtt még hölgyek jó neve sem drága. –
Tehátlan tehát a kakasság kukorít,
Borbála kisasszony a kamrában virít,
A konyha számára ád ki főzeléket,
S ex tempore pofon vágja a cselédet.
Ugy kell neked, ugy kell, te kotnyeles Sára!
Nem volt elég, nézned az aszalt szilvára,
Bele is markoltál, de Borbála lesett,
Rajta is kapott… most dugd el a poflevest.
Fegyveres Tamás úr azonban még alszik,
Még pedig ugy, hogy a szomszédba is hallik;
Gyermekek hallják a hortyogást az utczán,
S azt hiszik: trombita… katonák jőnek tán.
-120-
De most megrázkodik, torka muzsikája
Elfúl, mintha kötél hurkolódnék rája,
Szemöldöki, mint két ellenséges medve,
Egymásnak rohannak, s megállnak meredve.
Fején a haj ezer zsindelyszöggé válik,
Kiegyenesűl mind az utolsó szálig,
Redő-árkak nyílnak homloka rónáján,
S képe tetemesűl, orczáit fölfújván.
Hirtelen fölébred és az ágyán fölül,
Harag és iszonyat lángol szemeibül:
»Borzadalmas álom!« szuszogja, lihegi,
»Arczomat a hideg veríték verte ki.
Irnom kellett volna… írni erőtettek…
Lelkem most is dühöng, lelkem most is retteg.
Hah, ki föltaláltad az írást, gazember,
Hánykolódjék veled koporsód, mint tenger!
Alva sem hagy békét az átkozott írás!
Istennek hála, hogy csak álom volt s nem más.«
Nem más? szegény ember! gondold meg csak jobban,
Hejh, írnod kell még ma, írnod kell valóban.
Eszébe is jutott nem igen sokára,
Nyilalt az oldala, borsózott a háta,
Káprázott a szeme, izzadt az üstöke,
Kiszáradt gégéje, viszketett a feje.
Eszébe jutott, hogy van egy édes fia,
A kinek levelet kell még ma írnia,
S a dolog sürgetős, nincs mód halogatni,
Azért is fölfelé kezdett tápászkodni.
Fölkelt, felöltözött, bebujt ruhájába,
Mintha egy nagy bőgőt dugnának tokjába,
Meg is reggelizett, két font húst bevága,
Éh-gyomorra csak nem kaphat ily munkába.
Az almáriomnak tetejéről pedig
A toll s kalamáris előkerittetik,
Kiszáradt belőle a tenta fenekig,
Annakokáért is borral föleresztik.
Most már teljességgel nincsen egyéb hátra,
Csak hogy Fegyveres úr álljon ki a gátra,
Irja meg levelét… de mi hagyjuk őt itt!
Keresztyéntelenség nézni, mint vesződik.
Láttuk a vén tölgyet, nézzük meg lombját is,
Illendő megnéznünk a kis Piroskát is;
Hol találjuk őt fel karcsu derekával,
Mosolygó szemével, pajkos mosolyával!
Ne is menjünk tovább, csak a kert aljáig,
A kertnek legalsó sötét lugosáig,
Hiába keressük, ha ott meg nem lelnők,
Reggelenkint a nap ottan üdvezli őt.
Ime, nem megmondtam? a lugos mélyében
Űl, mint a csalogány űl rejtett fészkében.
Mért rejtezik így el a világtól mindig,
S riad föl, ha szellők a lugost legyintik?
Megmondom, hogy miért?… aztán borzadjatok,
Mert iszonyúságos az, a mit hallotok!
Oly fiatal leány, olyan szép rózsaszál,
S már is és még is az ördöggel czimborál.
Ördöggel czimborál! apja is bevallja,
Gátolná is, hanem hiába gátolja;
Lel módot, hogy a jó öreget rá szedje…
Áldoz a gonosznak… könyvet olvas egyre.
Itt, és leginkább a napnak kezdetével,
Itt táplálkozik ő a pokol főztével;
Keze, zsebe most is könyvekkel van teli…
A kárhozat magvát milyen mohón nyeli!
Olvas, olvas, olvas, szeme fényes ablak,
Melyet egy égő ház lángi ragyogtatnak;
Ez már a pokolnak rá lövelő lángja.
Sajnálatra méltó szegény kis leányka.
Azonban kinn a kert mögött ostor pattan
(Tiszai rév felől jön el az út ottan),
Ostorpattogásra, kocsi zörgésére
Fölugrott Piroska s a palánkhoz tére.
Bántotta őt a zaj, bántotta fölötte,
Mely ábrándjaiból őt felijesztette,
De a kiváncsiság szinte felkelt benne,
Megnézni, hogy ki jön? ha ismerős jönne?
Több jött, mint ismerős; bátyja jött meg, bátyja,
Kitörő örömmel nevét elkiáltja:
»Dezső, Dezső, lelkem!« s kinyitá a kertet,
S a kis ajtón által az hugánál termett.
»Hogy vagy, édes húgom?« kérdezé a bátya,
»Egyre vig? szívedet a bú most se bántja?
Arczod most is piros, szemed most is élénk,
Mint midőn búcsúszót és csókot cserélénk.«
»Oh!« felelt a lyányka, »nekem semmi bajom!
Mindennapos vendég ugyan az unalom,
De ez az öreg úr éppen ugy utálja
A könyvet, mint apánk… fut, mihelyt meglátja.
-121-
Igaz, a könyvekkel csak titkon mulatok,
De a tiltott gyümölcs a legjobb, tudhatod.
Milyen gyönyör, hogyha fölnyitom könyvemet!
Mintha nyilni látnám fölöttem az eget.
Abból olvasom a világ tarkaságát,
S feledem falunknak bús egyformaságát,
S a hová magamnak elmenni nem szabad,
Legalább elküldöm oda vágyaimat.
Igy élek, de te, jó bátya, te hogyan vagy?
Szerelmed s bánatod még most is olyan nagy?
Ilyen váratlanul haza mi vezetett?
Szarka sem jelenté megérkezésedet.«
»Mi vezetett haza? az a mi elhajtott«,
Válaszola Dezső s kínosan sohajtott,
»Tudod, gyermek vagyok, dajkám a szerelem,
A hogy neki tetszik, megyen és jön velem.
Néha elővettem férfiuságomat,
Hogy kiszabadítsam öléből magamat,
Akkor ő lett gyermek, zokogott előttem,
S ujra elgyöngülék, s karjaiba dőltem.
De nem küzdök többé. Merre kedve tartja,
Vigyen… s először is vezetni fog karja
Az elhatározás erős sziklájához…
Azonban jer, hugom, menjünk most apánkhoz.«
IV-dik §.
Táblabíró úr az ég segedelmével
Óriási dolgát ép akkor végzé el,
A midőn az ajtón kopogtattak vala,
S kopogás után belépett Dezső fia.
»Ejnye, akasztani való rosz portéka,
Napjaim gyilkosa, életem hóhéra!«
Ilyen barátságos szavak hangozának
Nyájas üdvezletűl ajkán az apának.
Dezső pedig örömkönnyekre nem fakadt,
Hallván ez édesen üdvezlő szavakat;
Bátor volt kérdezni, folyvást hűledezve:
E szép fogadtatást hogyan érdemelte?
»Hogyan érdemelted!« kiálta föl apja,
S kezéből a tollat dühösen eldobja,
»Nem tudott az ördög elébb haza hozni
Csak egy pár órával, vagy ott tartóztatni?
Itt van, kész a levél, nincs egy betű híja,
És az ember ezt mind, mind hiába írja!
Kinos fáradságom nagy potyára történt;
Szabott fejemre a sors ily kemény törvényt.
Hogyha nem sajnálnám az úti költséget,
Ebb’ a nyomba’ visszakergetnélek téged,
Olvasnád levelem ott Pest városába’,
Ne írtam légyen azt ily szörnyen hiába.
Azt írtam: jőj haza; henyéltél eleget,
Illő, hogy ezentúl szolgáld a nemzetet.
Itt a tisztújitás, egy becses virágot
Terem neked e kert: szolgabíróságot.«
Nem felelt egyebet erre Dezső, csak azt,
Hogy ő ezen kertből virágot nem szakaszt,
S a nemzetre nézve azt jegyzi meg, hogy ez
A mint eddig elvolt nélküle, el is lesz.
»Hogyha vétek«, ugymond, »a közügyi terhet
El nem fogadni, ha az ember rá termett,
Szinte az, sőt kettős vétek elvállalni,
Ha viselésére gyöngék a vállai.
Érzem gyöngeségem, azért ki sem lépek,
Foglalják el a tért markosabb legények,
Én majd benn maradok csendes hajlékomban
A nekem való, a rejtett nyugalomban.«
»Kivel beszélsz, kölyök?« kurjantott reája
Az apa oly igen méltó haragjába’,
»Kivel beszélsz, kölyök, s mióta feleded,
Hogy apádnak minden hangja parancs neked?
Ki sem lépsz? röpűlni fogsz, ki az ablakon,
Hogyha vonakodol szót fogadni vakon;
Azt teszed, mit mondok, én, a ház királya,
S tizenkét vármegye főtáblabirája!«
Dezsőben nem nyargal szilaj vér patakja,
De szelidségéből e beszéd kikapja,
S a fiúi érzés tusakodik benne:
Nem lenne-e jobb, ha szivéből kimenne?
Végre, a mint illett, csak erőt vett magán,
S így kezdé szavait nagy hallgatás után:
»Jól van, apám, tehát legyen, mint kivánja,
Ki fogok lépni a nyilvány piaczára.«
Táblabíró úrnak nyájasabb lett képe,
Béke angyalaként szállt e szó fülébe;
Hejh pedig ha tudná fiának szándokát,
Csibének nézné őt s kitekerné nyakát.
V-dik §.

– – – – – – – – – – – – –

(Koltó és Pest.)

-122-

LYRAI KÖLTEMÉNYEK.
(1842–1849.)

* * *

1842.

* *

Hazámban.

Arany kalászszal ékes rónaság,
Melynek fölötte lenge délibáb
Enyelgve űz tündér játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!
Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
Árnyékain utószor pihenék,
Fejem fölött mig őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt;
Midőn az ősi háznak küszöbén
A búcsu tördelt hangját rebegém;
S a jó anyának áldó végszavát
A szellők már régen széthordozák.
Azóta hosszu évsor született,
És hosszu évsor veszte életet,
S a változó szerencse szekerén
A nagy világot összejártam én.
A nagy világ az életiskola;
Verítékemből ott sok elfolya,
Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,
Az ember annyi sivatagra jut.
Ezt én tudom – mikép nem tudja más –
Kit ürömével a tapasztalás
Sötét pohárból annyiszor kinált,
Hogy ittam volna inkább a halált!
De most a bút, a hosszu kínokat
Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
És minden szenvedés emlékzetét
Egy szent öröm könnyűje mossa szét;
Mert a hol enyhe bölcsőm lágy ölén
Az anyatejnek mézét izlelém:
Vidám napod mosolyg ismét reám,
Hű gyermekedre, édes szép hazám!

A Dunán.

Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!
S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.
Még is, ha elmegy fergeteg s hajó,
A seb begyógyul, s minden ujra jó.
S az emberszív ha egyszer megreped:
Nincs balzsam, mely hegeszsze a sebet.

(Komárom.)

K… Vilmos barátomhoz.

Katonának számüzött balvégzetem,
S kétszer élt a szép tavasz a ligeten,
A ligeten, oh de nem e szív fölött,
Míg sorsomnak rabbilincse megtörött.
Még is – bár a léleksujtó vész miatt,
Mely emésztő hatalommal rám szakadt,
Keservesen megsiratni van okom –
E két tavaszt megsiratni nem fogom.
Hű bajtárs, e két diszetlen kikelet
Tőn enyémmé mindörökre tégedet;
S nem két évet, volna kettő életem:
Érted adnám mind a kettőt szívesen.
Én tudom, mit érsz te nékem, jó barát!
Jó, minőt az isten többé sohsem ád;
Te valál, ki vélem híven felezéd
A nyomornak végső falatkenyerét.
E falattal nekem adtad lelkedet,
E falattal lelkünk összeköttetett;
És nincsen hely, nincs erőszak, nincs idő,
Szent frigyünk szép kötelét eltéphető.
-123-
S a mint nincs hely, sem erőszak, sem idő,
Szent frigyünk szép kötelét eltéphető:
Nincs is ember, a ki oly két szívre lel,
Mely egyezzen, mint egyez e két kebel.
Minket egy sors fondor kénye hányt-vetett,
Minket egy csillagnak fénye vezetett,
Még szerelmet is egy lénynek áldozánk –
Neked éltünk, érted égtünk, jó hazánk!
Oh, midőn a két közember homlokát
Néma bánat mély redői ránczolák:
A ki látta, nem gondolta, jól tudom,
Hogy keservünk téged gyászol, drága hon!
És ha néha jobb időkben a pohár
Bútemetni köztünk kézről kézre járt:
Ott is a hon éltetését zengte szánk,
Ott is a hon megvetőit átkozánk.
Messze vagy most, messze tőlem, jó barát!
De ne nyomd el a reménynek szép szavát,
Mely hitetve súgja, hogy megjő a kor,
Hol szivünk hév ölelés közt összeforr.
S él az isten, s tudni fogja, hogyha él:
Mit szenvedtem, s te bajtárs, mit szenvedél;
Él az isten, a ki annyi bánatért
Tán megadja akkor a várt pályabért.

(Mező-Berény.)

Két vándor.

Honán kül a fiú,
Honában a patak
Magas hegyek között
Együtt vándorlanak.
De míg az ifju megy
Csüggedt lépésivel,
Sziklákon a patak
Gyorsan sikamlik el;
S az ifju ajkain
Míg néma csend honol,
Az illanó vizár
Vig hangokat danol.
A hegysor elmarad;
Az ifju s a patak
Sík róna térein
Tovább vándorlanak.
De, ifju és patak!
Oly gyorsan szerepet
A róna térein
Miért cseréltetek?
Hallgatnak a habok,
S ballagva lejtenek,
Míg gyors szökés között
Az ifju dalt zeneg.
Az elnémult patak
Honát vesztette el;
A dalra kelt fiú
Ismét honára lel.

(Pápa.)

A borozó.

Gondüző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondüző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.
És mit ámultok? ha mondom,
Hogy csak a bor istene,
A kit én imádok, a ki
E kebelnek mindene.
És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.
Bor taníta húrjaimra
Csalni nyájas éneket;
Bor taníta elfeledni,
Csalfa lyányok, titeket.
Egykor majd borocska mellől
A halál ha űzni jő:
Még egy korty – s nevetve dűlök
Jégöledbe, temető!

(Pápa.) -124-

Furcsa történet.

»Öcsém uram, vigyázzon magára,
Vagy inkább az oldalbordájára;
Fiatal is szép is a menyecske –
Ugy segéljen, kutya van a kertbe’.«
‚Bátyám uram, mit nem kell hallanom?
Szomorú az eset, ha úgy vagyon;
No de míg másnak fúja kásáját,
Meg ne égesse a maga száját.‘
»Öcsém uram! mit gondol, az égre?
Az én öregem ezt már túllépte…«
‚Hja, a sót vén kecske is megnyalja.
Hanem ez csak ugy van mondva, tudja.‘
-125-
Igy az agg szomszéd jó indulatja
Öcscse urát gyakran látogatja;
S sohsem hiányzik ilyetén leczke:
Fiatal is szép is a menyecske.
Történik, hogy a jó szomszéd bátya
Öcscs’ urától elmarad sokára.
Megtudni, hogy mi ennek az oka,
Öcscse ura hozzája ballaga.
S akközben, hogy ballagott hozzája,
Már készűlt is erősen reája,
Mit feleljen? ha majd szól a leczke:
Fiatal is szép is a menyecske.
De most ez egyszer szomszéd bátya
Jó tanácsával elő nem álla;
Hanem, ülvén a kemencze mellett,
Nagy szomorún ilyen szókat ejtett:
»Öcsém uramnak igaza vala,
Mikoriban azt mondotta, hogy a…«
S felsikolt felesége magzatja,
S a jó öreg – mit tegyen? – ringatja?

(Duna-Vecse.)

Hortobágyi kocsmárosné…

Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!
Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;
Debreczentől Nagy-Hortobágy messze van,
Debreczentől Hortobágyig szomjaztam.
Szilaj nótát fütyürésznek a szelek,
Lelkem, testem majd megveszi a hideg:
Tekintsen rám, kocsmárosné violám!
Fölmelegszem kökényszeme sugarán.
Kocsmárosné, hejh hol termett a bora?
Savanyú, mint az éretlen vadalma.
Csókolja meg az ajkamat szaporán,
Édes a csók, megédesűl tőle szám.
Szép menyecske… savanyu bor… édes csók…
Az én lábam ide s tova tántorog;
Öleljen meg, kocsmárosné édesem!
Ne várja, mig itt hosszában elesem.
Ejh galambom, milyen puha a keble!
Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte;
Úgy is kemény ágyam lesz az éjszaka,
Messze lakom, nem érek még ma haza.

(Hortobágy.)

Első szerepem.

Szinészszé lettem. Megkapám
Az első szerepet,
S a színpadon először is
Nevetnem kelletett.
Én a szerepben jó izűn
S szivemből neveték;
Pályámon, oh ugy is tudom,
Leend ok sírni még.

(Székes-Fehérvár.)

Vadonban.

Éj leng alá a mély vadonra,
S az út majd jobb-, majd balra tér;
Lépteim bolyongva tévedeznek –
Ki lesz előttem hű vezér?
A menny ivén ugyan fölöttem
Ragyognak égő csillagok,
De vajh talál-e czélra pályám,
Ha lángjaiknak hinni fog?
Az égi fények ezredénél
A lyányszem tündöklőbb vala,
S még is, ki hittem súgarának,
Hajh, engem még is megcsala!

(Veszprém.)

Felköszöntés.

Miljom átok! bort a billikomba,
Részegítő, lánghullámu bort!
Mely keservet és bút martalékul
A felejtés örvényébe hord.
Bort öblébe váltig a kehelynek,
Bort elémbe szakadatlanúl!
Ide nézzen a puszták homokja,
És ha nem tud inni, megtanúl.
Kedvben ég e csont velője már is,
És eremben a kéj habja forr;
Üdv neked, te mámorok homálya!
Üdv neked, te mámor anyja, bor!
Hah, e kancsó a mesés világnak
Feneketlen hordaja talán?
Bort belé! mert nem szivelhetem, ha
Puszta szájjal ásitoz reám;
-126-
Bort belé! hogy felköszöntsön ajkam –
Éljen a nemes keblű barát,
Ki midőn a vész harangja zúgott,
Szent hűséggel nyujtá jobb karát;
Éljen a világ dicső folyása…
És az élet… és a szép világ…
S az igazság védpalástja, mely az
Üldözöttnek menedéket ád;
Éljen a szív biztató vezére,
A varázsdalt pengető remény;
Éljen a menny, a pokol és minden,
Minden éljen… oh csak veszszek én!

(Pápa.)

Disznótorban.

Nyelvek és fülek… csend,
Figyelem!
Szóm fontos beszédre
Emelem.
Halljátok, mit ajkim
Zengenek;
Egyszersmind az ég is
Hallja meg.
Hosszan nyuljon, mint e
Hurkaszál,
Életünk rokkáján
A fonál.
Valamint e sültre
A mi szánk:
Mosolyogjon a sors
Szája ránk;
S pályánk áldásával
Öntse le,
Mint e kasát a zsír
Özöne.
S életünk fölé ha
A halál
Romboló torát meg-
Ülni száll:
Egy gömböcz legyen a
Magas ég.
És mi a gömböczben
Töltelék!

(Székes-Fejérvár.)

Mi haszna, hogy a csoroszlya…

Mi haszna, hogy a csoroszlya
Az ugart fölhasogatja?
Hogyha magot nem vetsz bele,
Csak kóróval leszen tele.
Hejh kis leány, pillantatod
Mélyen a szivembe hatott;
Mint a földet a csoroszlya,
Azt keresztűlhasogatta.
De hiába hasogatta,
Azért csak bú terem rajta!
Ültesd bele szerelmedet,
Ugy nő rózsa tövis helyett.

(Pápa.)

Járnak, kelnek sokan…

Járnak, kelnek sokan zöld erdőben;
Vagyon a nap épen lemenőben.
Rózsákat fest utósó sugára
Dombtetőre, lombok sudarára.
De veszik ők mind ezt csekélyebbnek,
Semhogy rajta megörvendezzenek;
Párosult két vad galamb búgása –
Ebben fakad örömök forrása.
Járok, kelek én is zöld erdőben.
Nap lementén van gyönyörüségem,
Nap lementén, nap piros sugarán,
A mint játszik a lombok sudarán.
Csak ne volna galambok búgása –
Ebben fakad bánatom forrása;
Mert ha látom szép páros voltokat,
Megsiratnom kell árva magamat.

(Mező-Berény.)

-127-

1843.

* *

Távolból.

Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.
Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S oda hagytam ős lakom s anyámat.
Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját rá leheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.
Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.
Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll;
S csak midőn a tömkelegbe lépünk:
Venni észre gyászos tévedésünk.
Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.
… Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.
Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse – –
Ah, ha tudná mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek!

(Pozsony.)

Az én mátkám.

Istenem, be várva várom
Azt az órát, a midőn,
Kit nekem rendelt a végzet,
A leány ölembe jön.
És ugyan ki és minő lesz
Majd az én szerelmesem?
Ugy sovárgok tudni, mint még
Nem sovárga senki sem.
Szőke, barna lesz-e fürte?
Szeme kék vagy fekete?
Felnyuló-e, mint a czédrus,
Gömbölyű-e termete?
Szép a szőke, szép a barna,
Mind a kettő szép, ha szép;
Hátha még a bájjal aztán
A jóság is frígybe lép!
Isten, ilyet adjsza nékem,
S nem bánom – csak ilyet adj –
Akár szőke, akár barna,
Akár kicsiny, akár nagy!

(Pozsony.)

Érik a gabona…

Érik a gabona,
Melegek a napok,
Hétfőn virradóra
Aratásba kapok.
Érik szerelmem is,
Mert forró a szivem;
Légy te aratója,
Édes egyetlenem!

(Pest.)

-128-

-129-

Jövendölés.

»Mondád, anyám, hogy álmainkat,
Éjente festi égi kéz;
Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.
Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpűltem
A levegőt, a végtelent.«
‚Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! örvendezz;
Hosszúra nyujtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.‘ –
És nőtt a gyermek, lángra lobbant
Meleg keblén az ifju kor,
S a dal malasztos enyh a szívnek,
Midőn hullámzó vére forr.
Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.
Égig röpűlt a bűvös ének,
Lehozta a hír csillagát,
És a költőnek súgarából
Font homlokára koronát.
De méreg a dal édes méze;
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága,
Éltéből egy-egy drága nap.
Pokollá lett az érzelemláng,
És ő a lángban martalék;
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.
Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bús ajka
Kínjának hangján rebege:
‚Halál, ne vidd el őt karomból,
Ne vidd korán el a fiut;
Soká igérte őt éltetni
Az ég… vagy álmunk is hazud?…‘
»Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él.«

(Kecskemét.)

Halálvágy.

Sírt nekem, sírt és koporsót,
Mélyen fekvőt föld alatt!
Hol nem élnek érzemények,
Hol nincs többé gondolat.
Oh fej, oh kebel, te kettős
Átok életem felett!
Mért kinozni lángcsapásu
Ostorokkal engemet?
Mért a vágy e lázas agyban,
Szállni csillagok fölé?
Hogyha őt a sors haragja
Földön csúszni rendelé.
Vagy ha száll e vágyak szárnya,
Mért nincs rajta égi toll?
Mely vigyen, hol a magasban
Halhatatlanság honol!
És ha puszta nekem üdvben
E világ, mért e kebel?
Megteremtve, hogy lakóul
Örömet fogadjon el.
Vagy ha van szív, mely a kéjben
Föllobogva érzene,
Mért reám e jégtekintet?
Boldogságnak istene!
Sírt nekem, sírt és koporsót,
Mélyen fekvőt föld alatt,
Hol nem élnek érzemények,
Hol nincs többé gondolat…

(Kecskemét.)

-130-

-131-

Farkaskaland.

‚Pajtás, te ettél, véres a fogad;
S mi szenvedünk éhségi kínokat.
Mogorva a tél, puszta a határ,
Rajt a vihar légparipája jár,
Csak ember és állatnak nincs nyoma…
De most beszélj: hol volt a lakoma?‘
Igy kérdi társát a farkassereg,
Kit érkezéskor üdvezeltenek.
A jóllakott nem késik szólani,
És tőle ily beszédet hallani:
»Ott a vityilló pusztaközepen,
Él a juhász és felesége benn.
A ház mögött pedig terűl az ól,
Honnan juhoknak bégetése szól.
E lakhoz éjszakának idején
Két útazó súhant. Egy úrfi s én.
A pásztornéra titkon foga fájt
Az úrfinak, s én éhezém a nyájt.
Ott sompolygott ő a kunyhó előtt.
Juhot nem kaptam én… megettem őt.«

(Kecskemét.)

Pálnapkor.

Itt van a tél, a hideg tél
Közepe,
Zúgolódik az idő kinn
Ízibe.
Zúgolódjék! egyéb dolga
Nincs neki;
Úgy akarja, hagyjuk kedvét
Tölteni.
Hisz nekünk ez úgy sem árthat,
Igaz-e?
Meg nem fázunk – jó meleg van
Ide be.
A kandallón pattog a fa,
Ég a tűz,
S a kulacsnak kotyogása
Fagyot űz.
Hát a csók piros menyecskék
Ajakán?
Az hevíti ám az embert
Igazán.
Háborogj hát, istenadta
Ideje!
Föl sem veszszük… víg barátim,
Igaz-e?

(Kecskemét.)

Matildhoz.

Mért vagy hozzám olyan idegen?
Mért tekintesz rám oly hidegen?
Hidegen, mint téli napsugár,
Melynek mosolya is fagygyal jár.
Be sokat szeretnék mondani,
S alig merlek megszólítani!
Alig merlek nézni, hejh pedig
Elnéznélek világ végeig!
Emelj föl magadhoz engemet,
Fogadd el neked szánt lelkemet,
Anyibul ha megérdemli tán,
Hogy szeretni képes igazán.
Oh, szerelmem forró szerelem,
Forróbb, mint a dél nyár közepen;
Ha a nap ily tűzzel sütne ránk,
Rég elégett volna a világ.

(Debreczen.)

Dinomdánom.

Hegedűszó, furulyaszó, czimbalom…
Van-e még, kit a búbánat terhe nyom?
A kinél van, igazítsa el a bút,
Nehogy neki mutassuk meg, hol az út?
A búbánat gonosz vendég, rosz madár,
A kebelbe életet, vért lopni jár.
A búbánat szívet rágó ürgefi;
Borral lehet, borral kell kiönteni.
-132-
A bor éleszt, a bor éget, mint a csók –
Csókot, lyányka, hosszut, édest, lángolót!
Csókod lángja, mint a napfény, mennyei,
Mely az élőfán a lombot neveli.
Lombon fakad, lombon fejlik a virág,
Lomb ne’kül, virág ne’kül mit ér az ág?
Hogyha pusztán s szárazon a törzsök áll,
Hamar éri a sodró vész, a halál…
Hah halál, te nagy kérdésjel, melyre még
Nem felele sem idő, sem bölcseség,
Mivel áldasz, mivel versz a sír után?
Van-e ott is élet és bor és leány?
Mit törődöm, mit tünődöm még sokat!
Élek most, és ölelem, mi élvet ad;
S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány?
Éljen a lyány, éljen a bor… húzd, czigány!

(Kecskemét.)

L......né.

Én alkotóm! mindenható vagy:
Hozd vissza a pillanatot,
Midőn e hölgy a szerelemnek
Első tüzére gyúladott;
Midőn ajkán a vallomásnak
Első, szent hangja reszkete,
S ott én legyek, kit csókra hí föl
Édes kedves tekintete!
S mit adjak érte?… E husz éves
Életnek vedd el tavaszát,
A szép remények tündérföldét,
Mit lelkem a jövőben lát;
S ha nyílik út embernek égbe,
És üdvességet osztasz ott:
E túlvilági üdvességből
Végy el egy drága századot!

(Pest.)

Barátimhoz.

Nos, fiúk, nem szólt a szarka
Házfödélteken?
Vagy ki álmodá meg, hogy ma
Vendégtek leszen?
De mi a kő! mért e hosszu
Méla bámulás!
H’sz én vagyok, ha nem csalódom,
Én és senki más.
Vagy feledve már talán a
Régi jó barát?
Nem hihetem, hogy reátok
Illenék e vád.
A szövetség, melynek szála
Minket összefont,
Áll, a mig csak vért bir a szív
És velőt a csont.
No de kissé meglepett tán
Jöttem, úgy-e bár?
Hja, öcséim, velem a sors
Furcsa tánczot jár.
Köztem s közte folyton folyva
Tart a háború,
S majd lenyom, majd, mint a pelyhet,
Végtelenbe fú.
De azért nem csüggedünk ám,
A ki lelke van!
Szembeszállok ő kelmével
Bátran, szilajan.
S tán ha látja sors komám, hogy
Csüggedés nem ért:
Egykor annál bőkezűbben
Nyujtja majd a bért…
Eh, de mit most okoskodni!
Csapjatok kezet;
Jó barát markába csapni
Kedves élvezet.
S mely bennünket ily váratlan
Együvé hozott,
Áldomással ünnepeljük
A pompás napot!

(Pápa.) -133-

Én.

A világ az isten kertje!
Gyom s virág vagytok ti benne,
Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De az úr ha pártom fogja:
Benne gyom tán nem leszek.
Tiszta e kebelnek mélye;
Égi kéz lövelt beléje
Lángokat.
És a lángok szűzen égnek
Szent oltárúl az erénynek
El nem romlott szív alatt.
Nem építek sors kegyére,
Tűrök, mit fejemre mére,
Jót, rosszat;
Mit ma ád, elvészi holnap;
Majd megadja, a mit elkap –
Jellemképe változat.
Mint a róna, hol születtem,
Lelkem útja tetteimben
Egyenes;
Szavaimmal egy az érzet,
Czélra jutni álbeszédet
Tétovázva nem keres.
És az ég szivem földébe
Drága fádat ülteté be,
Szerelem!
Koszorúba fűzöm ágit,
Koszorúm szerény virágit
A hazának szentelem.

(Kecskemét.)

Szeget szeggel.

Jaj, a hátam, jaj, a hátam
Oda van!
Szomszéd bácsi kiporozta
Csúfosan.
Átkozott a görcsös fütykös
Somnyele!
Melylyel engem oly pogányul
Csépele.
Mért is tart hát kertet s benne
Körtefát?
És az isten rá gyümölcsöt
Minek ád?
Csábitólag kandikált a
Körte rám;
Csábjait ki már sehogy sem
Állhatám.
Átugortam a palánkon –
Átesém!
Hogy megingott bele májam
És vesém.
S nem elég ez; szomszéd bácsi
Rajta kap,
S akkor jött még a valódi
Haddelhadd.
Én teremtőm! mért is értem
E napot?
Megrakott, hogy minden csontom
Ropogott.
Nesze, monda, nesze másik,
Harmadik!
És a mindentudó tudja,
Hányadik.
Jelen volt a holdvilág a
Lakzinál;
Búsan nézte: szomszéd bácsi
Mit csinál.
Fellegekből vett magára
Gyászmezet,
És megosztva szenvedésem
Könnyezett.
Ő, csak ő nem könyörűle
Egyedűl;
Három a táncz! monda, s egyre
Hegedűlt, –
Hegedűlt a bottal hátam
Közepén,
Keservesen, siralmasan
Jártam én.
… De’szen jól van! kiheverem
Én e bajt,
S visszakapja még a kölcsönt,
Vissza majd.
-134- Tudjuk, hányat vert az óra,
Tudjuk ám!
Ön is rak a tüzre rosz fát,
Bácsikám.
Ablakunkhoz estenként mért
Sompolyog?
Vettem észre, hányadán van
A dolog.
Más szemében ő a szálkát
Megleli,
S az övében a gerendát
Feledi.
A deákné vászonánál
Ő se jobb:
Engem dönget a lopásért
S szinte lop;
Lopni jár ő, csókot lopni
Nénihez,
Míg anyánk a bibliában
Levelez.
Tegye lábát ablakunkhoz
Ezután:
Fogadom, nem nézek által
A szitán.
Megugratni vagy anyánkat
Hívom át,
Vagy leöntöm dézsa vízzel
A nyakát!

(Puszta-Palota.)

Megúnt rabság.

Mindent elkövettem,
A mit lehetett,
Jó remény fejében,
Hogy majd megszeret.
Féktelen, szilaj volt
Lelkem, mint a tűz,
Melyet a szél meggyúlt
Háztetőkön űz;
És lettem szelíd láng,
Min melegszenek
Őszi estén békés
Pásztoremberek.
Voltam mélybe omló
Bérczi zuhatag,
Habjaim robajjal
Szakadoztanak;
S lettem méla csermely,
Halk, morajtalan,
Kedvemet lelő a
Part virágiban.
Voltam sziklahomlok,
Zordon és magas,
Hol lakott mennydörgő
Villám s büszke sas;
S lettem völgy ölébe
Rejtezett berek,
Melyben csalogányok
Búja kesereg.
Voltam… mi nem voltam!
Mivé nem levék!
És a lyányka most is
Csak a régi még.
Nem, tovább nem űzöm!
Mert ez drága bér;
Tán ily áldozattal
A díj föl sem ér.
Szerelem, lerázom
Fölvett lánczodat,
Kedves láncz, igaz, de
Még is láncz marad.
Most hát lelkem, repdess
Régi szárnyadon,
Merre a szabadság
Végtelenje von.

(Debreczen.)

-135-

Temetőben.

Fölhangolom olykor a lant idegeit,
Megzengeni téged, oh kellemes élet!
– Mert kellemes az, noha sok sebet ejt,
És rengetegekbe nem egy uta téved.
De bármi magasra törekszik a dal,
Bármint csalogassam az életi mézzel:
Mélázva örömtelen hangjaival
Mindenkor a sírban, a sírban enyész el.
Kivánatos a tavasz éke nekem,
Indúlok is olykor örűlni virághoz;
S mig kertbe röpíti sugárit a szem,
Lábam temetői keresztek alá hoz.
Itt élek a szív komoly álmainak
A halk temető morajatlan ölében;
Ákáczai lombja rezegve inog,
Hintázza az est fuvalomja szelíden.
A szobrok a domboru hant elején
Mindannyi betűi egy isteni lapnak;
Nagy gondolatit mikor olvasom én:
A sírba, a sírbul az égbe ragadnak.
Bús, tompa harang konog a faluban.
Új gödröt amott komor emberek ásnak.
Gyászhanga kiséri áhítatosan
A holtat honához a hamvadozásnak.
Sejtése szivemnek aligha csaland:
Nem messze lehet keze már az időnek,
Mely engem is ágyba tesz itten alant,
S szememre halál örök álmai jőnek.
Isten neki! üssön, ha ütnie kell,
Mely pályafutásom elállja, az óra;
Létem fonalai, szakadozzatok el,
Társim, bucsucsókot a hervadozóra.
S mit sorsom elérni nem engede, nem!
Bár vágyaimon koszorúba szövődék:
Isten veled, égi virág… szerelem!
S a föld hajnali csillaga, napja… dicsőség!

(Gödöllő.) -136-

Élő halott.

Egem ki nem derűl,
Ha jő a kikelet;
Egem be nem borúl,
Ha látom a telet.
Mint őszi alkonyon
A félhomályu köd,
Fásult egykedvüség
Mereng szivem fölött.
Ellenség, jó barát,
Végeztem veletek;
Senkit sem gyűlölök,
Senkit sem szeretek.
Nincs semmi örömem,
Nincs semmi bánatom;
Érzelmim, vágyaim
Mind, mind elaltatom.
Ohajtásim közül
Ébren csak egy marad:
Aludjam én… minél
Elébb… a föld alatt.

(Debreczen.)

Kördal.

Bús az ember, ha nincs kedve;
Borba van a kedvmag vetve.
Hát azért iszunk mi mindig,
Meg sem állunk tíz-husz pintig.
Van minékünk pinczénk, házunk,
Mindazáltal itt tanyázunk,
Itt tanyázunk nap hosszában,
Itt tanyázunk a kocsmában.
Itt tanyázunk, mert van nékünk,
Mert van nékünk feleségünk.
Nyelves, szájas mind az asszony;
Rá az ember hogy hallgasson?
Van minékünk egy kis pénzünk,
De a pénzre mi nem nézünk;
Úgy is holtig él az ember,
Költeni ha mer, ha nem mer.
Hát azért csak iddogálunk,
Míg fel nem kötik az állunk,
Iddogálunk nap hosszában,
Iddogálunk a kocsmában.

(Pest.)

Szemrehányás.

Már ezt föl nem tettem rólad,
Szív barátom!
Te ugyan derék legény vagy,
A mint látom.
Oh te szív, te szív, te csalfa,
Háládatlan!
Szólj: ki véde annyi baj közt
Szakadatlan?
Sorscsapási buzogányok
Súlya ellen,
Mondd, ki őrze? mondd, ki óva?
Nemde mellem?
Lám, e mellnek bizton voltál
Rejtekében,
Bekeríte csontfalával
Bástyaképen.
S ím, hogy fordult most a koczka,
S a szerencse
Kis szeszélye víg ajakkal
Rád köszönte:
Mostan – ahha, háládatlan! –
Örömödben
Háborogva, zajgva tombolsz
Őröd ellen.
Égsz, dagadsz… alig hogy bírom
E keresztet!…
Mellemet majd meggyujtod, majd
Megrepeszted.

(Pest.)

-137-

Lopott ló.

Mint a porszem szélvész
Fuvatán,
Röpül a legény gyors
Paripán.
‚Honnan, atyafi, oly
Hevenyén?‘
»Pusztáról csikóval
Jövök én.
A nyerítő ménes
Ott legel;
Pej csikómat onnan
Loptam el.
Túri vásár nincsen
Messze már;
Szegény legény oda
Lovon jár.«
‚Ejh, nem ugy, jó földi,
Nem ugy ám!
Adja kend csak vissza
Paripám.
Enyim a ménes, mely
Ott legel.
A csikót kend tőlem
Lopta el.‘
De szavára nem hajt
A betyár;
Ő kegyelme már jó
Tova jár.
Még is a gazdának
Vígaszul,
Hátrafordulván, így
Válaszol:
-138-
»Föl se vegye kárát,
Gazd’ uram;
Hiszen úgy is elég
Lova van.
Hejh, csak egy szivet bírt
E kebel –
Azt is a kend lyánya
Lopta el.«

(Kecskemét.)

Az utósó alamizsna.

A költő és a sorsharag
Egy anyaméhből született;
Ikertestvérek voltak ők,
Együtt bolygák az életet.
Fa, mint most, akkor is virúlt,
Árnyában sok megnyúgodott;
De használt a költőnek is:
Ágáról tört koldúsbotot.
S ezek valának társai:
Koldúsbot és a sorsharag;
Elhagyja minden hűtlenűl,
Csak e kettő, mi hű marad.
És lantja! lantja hová lőn?
Hisz a költőnek lantja van…
Igen bizony, volt lantja is,
Mely zenge bűvösbájosan.
Megpenditette húrjait
Mennydörgő éjben egykoron,
S a mennydörgésnek ágyuja
Elszenderűlt e hangokon.
S az ég, a barna, haragos,
Midőn danáját hallaná:
Feledni kezdé a boszút,
S csillagmosolylyal néze rá.
És a költő megéhezett,
És emberek közé mene.
Tudá: az emberszív kemény;
De vélte: lágyít a zene.
S mely a vihart elaltatá,
És földeríté az eget,
Elandalító hurjain
Az ének újra zenegett.
De melyet ég, vihar megért,
A dalt ember nem érti meg…
És ím a lant elszégyenűl,
S fájdalmában ketté reped. –
Ez volt a lant története.
A költőbül tovább mi lett?
Soká nyögé – nem tudni, hol? –
Az inségterhes életet.
Egy újabb nemzedék előtt
Évek multán megjelenék.
Nem őszült ő meg… fürteit
A gond, a bú kitépte rég.
»Egy-két garast, egy-két garast!«
Halk hangja így esedeze;
S mint szélringatta száraz ág,
Remegve nyúlt ki két keze.
A részvét megkérdezte őt:
‚Ki vagy, nyomornak embere!
Kit sujtoló istenharag
Ily könyöretlen megvere?‘
S nevét elmondja, s újra esd:
»Egy-két garast…« – ‚Megállj, jövel,
Örök dicsőség gyermeke!
A bőség szarva födjön el.
Neved ragyog, miként az ég
Csillagsugáros éjfelen;
Mely egykor árván hangozék,
Bámulja lantod a jelen.
Jövel tehát! jövel, cserélj
Bársonyt e koldusrongy helyett;
Borostyán koronázza főd
Dús asztalnál legyen helyed!‘
»O szép beszéd… o köszönet!
De én semmit sem éhezem,
És nincsen is szükség reá,
Hogy elcseréljem rongymezem.
-139-
És a borostyán… oh mi szép,
Mi jó lehet lángifjunak;
De száraz törzsön a galyok
Többé meg nem fogamszanak.
Hanem ha dobsz egy-két garast:
Fogaddsza hálaszózatom;
Mert pénzre vár az asztalos…
Koporsómat csináltatom.«

(Pest.)

Ki vagyok én, nem mondom meg…

Ki vagyok én? nem mondom meg;
Ha megmondom: rám ismernek.
Pedig ha rám ismernének,
Legalább is felkötnének.
Nincs a fokos a kezemben,
Hogyha kéne verekednem;
Nyerges lovam messze legel,
Nem t’ok futni, ha futni kell.
Hogy is tudnék futni mostan?
Mikor a fejem tele van;
Nem csak fejem, de szívem is –
A bor meg a leány hamis.
Ha elhagyom galambomat,
Kialuszom mámoromat,
S rajtam ütnek a hadnagyok:
Majd megmondom, hogy ki vagyok!

(Pozsony.)

Merengés.

Jó Petőfi, te sem félhetsz,
Hogy két vállad valahogy
A szerencse áldásának
Nagy terhétől összerogy.
Adománya mindössze is
E lantocska és a dal,
Mit belőle búsan, vígan
Érzelmid játéka csal.
Hátha így találna szólni
Egy tündérvilági hang:
»Nos, fiam, mi kell? jó kedvem
Íme mindent megadand.«
Mondaná, hogy: »Rád ruházom
A bübájat, a varázst,
Daljaid, mivé kivánod,
Azzá testesülni lásd.
Hogyha kell hír: minden hangod
Egy borostyángaly legyen,
Mig Petrarca koszorúja
Nem vet árnyat fürtiden.
– Hisz Petrarca és Petőfi
Félig-meddig már rokon;
Annál inkább osztozhatnak
A borostyánlombokon. –
Hogyha kincs kell: mind megannyi
Gyöngygyé válik éneked,
Mígnem gyöngygyel rakhatod ki
Gombod, sarkantyúszeged.«
Mit felelnél mindezekre,
Mit felelnél, jó fiú?
Tudom én szived bibéjét,
Tudom, a szél honnan fú.
Te bizony csak ezt felelnéd:
Szép a hír és jó a kincs;
És hogy őket ne kivánnám,
Abból ugyan semmi sincs.
De ha már ezermesterré
Engeded, hogy válhatom:
– Van a hírnél, van a kincsnél
Egy igézőbb hatalom;
Mint csillagfüggés az égen
Változatlan, végtelen,
Ugy függ rajta és csak rajta
Vágyban égő kebelem! –
Hadd legyen hát egy lépvessző,
Egy kalitka énekem,
S a legszebb madárt: egy lyányka
Szívét fogja meg nekem.

(Gödöllő.)

-140-

Befordúltam a konyhára…

Befordúltam a konyhára,
Rá gyujtottam a pipára…
Azaz rá gyujtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.
A pipám javában égett,
Nem is mentem én a végett!
Azért mentem, mert megláttam,
Hogy oda benn szép leány van.
Tüzet rakott eszemadta,
Lobogott is, a mint rakta;
Jaj de hát még szeme párja,
Annak volt ám nagy a lángja!
-141-
Én beléptem, ő rám nézett,
Aligha meg nem igézett!
Égő pipám kialudott,
Alvó szívem meggyúladott.

(Pest.)

Lánggal égő teremtette!…

Lánggal égő teremtette!
Nagy a harag a szivembe’;
Úgy háborgok, úgy hánykodom
Mintha volnék a Balaton.
Viszontagság az életem,
Ezer bajba keveredem,
Hogyha leányszemem volna,
Egy pár kendőt tele sírna.
Eh, a sírás nem kenyerem!
Kinek tetszik, pityeregjen.
Én egy nagyot káromkodom,
Úgy csillapul a haragom.

(Pozsony.)

A szerelem, a szerelem…

A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Bele estem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.
Őrizem az apám nyáját,
De nem hallom a kolompját;
Rá-rá megy a zöld vetésre,
Hejh csak későn veszem észre.
Tele rakta édes anyám
Eleséggel a tarisznyám;
Elvesztettem szerencsésen,
Lesz módom a böjtölésben.
Édes apám, édes anyám,
Ne bizzatok most semmit rám,
Nézzétek el, ha hibázok –
Tudom is én, mit csinálok!

(Székelyhid.)

Keresztúton állok…

Merre tartsak?
Ez kelet felé visz,
Az nyugatnak.
Akármerre megyek,
Mindegy nekem,
Mindenütt szomorú
Az életem.
Mért nem tudom, hol vár
A halál rám?
Hogy egyenesen azt
Választhatnám!

(Miskolcz.)

Síkos a hó, szalad a szán…

Síkos a hó, szalad a szán,
Esketőre viszik babám,
Esketőre viszik szegényt
Mások kivánsága szerént.
Hajh, ha mostan hó lehetnék:
A szán alatt beroskadnék;
Fölfordulna, s kedves babám
Még egyszer átkarolhatnám –
Átkarolnám, ajakára
Csókot nyomnék utóljára,
S melegétől hű szivének
Elolvadnék… úgy halnék meg!

(Debreczen.)

Temetésre szól az ének…

Temetésre szól az ének,
Temetőbe kit kisérnek?
Akárki! már nem földi rab,
Nálam százszorta boldogabb.
Itt viszik az ablak alatt;
Be sok ember sírva fakadt!
Mért nem visznek engemet ki,
Legalább nem sírna senki.

(Debreczen.)

-142-

Kis furulyám szomorúfűz ága…

Kis furulyám szomorúfűz ága,
Temetőben szomorkodik fája;
Ott metszettem azt egy sírhalomról,
Nem csoda, hogy oly siralmasan szól.
Ott hunytál le, kedves szép csillagom!
Ragyogásod többé nem láthatom.
Hogy ne volna hát sötét világom!
Hogy volna hát élni kivánságom!
Haza ballag nyájam este felé,
Én ballagok a temető felé,
Kél a holdnak halovány orczája,
Kél furulyám epedő nótája.
Addig epeszt a bánat engemet,
Addig, addig nyögöm keservemet:
Míg egyszer a hanggal egyetemben
Lelkem is a más világba reppen.

(Diószeg.) -143-

A virágnak megtiltani nem lehet…

A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.
Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretője lettem én szép lelkednek –
Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvösbájos tükrében.
Titkos kérdés keletkezik szivemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint őszszel a felhő a napsugarat.
Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orczád tejben úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od’adnám magamat a halálnak.
Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

(Debreczen.)

Nem megyek én innen sehova…

Nem megyek én innen sehova,
Noha sorsom itten mostoha;
Hát ha volna még mostohább is,
Nem maradnék-e itt tovább is?
Nagyon kedves nekem ez a hely;
Elmegy majd a tavasz, menjen el,
Elmehet a nap, a csillagok…
De én nem mék, én itt maradok.
Fa vagyok én, lelkem a gyökér,
Gyökér nélkül a fa meg nem él;
S hogy téphetném azt ki földéből,
Ide való mátkám szivéből?
Azért nem mék innen sehova,
Noha sorsom igen mostoha;
De ha volna még mostohább is,
Megmaradnék itten tovább is.

(Debreczen.)

Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad?

Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad?
Bánatomban le kell innom magamat.
Az irgalmát, ide avval a borral!
A bú vagy én, de egyikünk bele hal.
Úgy sem tetszik ez a világ én nekem;
Sok már, a mit életemben szenvedtem,
Nagyon is sok e parányi életre!
Annyi baj közt kinek volna még kedve?
Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó,
Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó;
Nem vagyok én az örömnek rózsája,
De vagyok a szomorúság gyászfája.
Én előttem ilyen élet nem élet,
Hol az ember de semmit sem remélhet.
Volna bár e pohár borban halálom,
Hogy lehetne bajaimtól megválnom!

(Pest.)

-144-

1844.

* *

Honfidal.

Tied vagyok, tied, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?
Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted;
S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem
Áldása rája! –
De én nem mondom senkinek,
Ki nem kiáltom:
Legkedvesebbem hogy te vagy
A nagy világon.
Titkon kisérem lépteid,
S mindegyre híven;
Nem, mint az árny az útazót,
Csak jó időben.
De mint az árnyék nő, midőn
Az est közelget:
Nő búm, ha sötétedni kezd,
Hazám, fölötted.
És elmegyek, hol híveid
Pohárt emelve
A sorstól új fényt esdenek
Szent életedre;
S kihajtom egy cseppig borát
A telt üvegnek,
Bár keserű… mert könnyeim
Belé peregnek!

(Debreczen.)

Elmondanám…

Elmondanám: »Megállj, leányka,
Megállj, virágom, csillagom!
Egy istenadta szívet bírok;
Nesze, ha kell, neked adom.«
Elmondanám, hogy: »Szívem tenger,
Uralkodjál e tengeren!
Jól jársz vele, mert a legszebb gyöngy,
A hűség gyöngye itt terem.«
Elmondanám, hogy: »Tiszta fényét
E gyöngy örökre tartja meg.«
Elmondanám ezt, s többet ennél;
De nem mondom, mert nincs kinek.

(Debreczen.)

Tél végén.

Örültök úgy-e a kies tavasznak?
Maholnap eljő, s annyi élvet ad!
A réteken majd méhek táboroznak,
Megostromolni a virágokat.
S a míg elszántan ütközetre mégyen
A szűz bimbók mézéhes ellene:
Csicserg a szomszéd lombozat hüsében
Madárajakról lelkes harczzene. –
Elzárkoztában a kihalt kebelnek
Engem virág, dal, méh nem érdekel…
Ohajtásim még is mi végre kelnek?
Hogy menjen a tél, menjen gyorsan el.
Én a tavaszt csak annyiból kivánom,
Mert melegebbek lesznek a napok,
S mint mostan, akkor hűlt rideg tanyámon
Kopott ruhámban fázni nem fogok.

(Debreczen.) -145-

Fütty.

Adta finnyás közönsége!
Csúnyaság, a mit mivel:
Minden este megköszönti
Társaságunk’ füttyivel.
És aztán a füttyök mellett
Milyen a jövedelem?
A szinész elébb-utóbb is
Csak megszökni kénytelen.
Ejh, egy rókát kétszer nyúzni,
Ez, urak, még sem megyen;
Már ha fütty van, legalább hát
Tele színházban legyen!

(Debreczen.)

Végszó ***hoz.

Isten veled, te elpártolt barát,
Veszett ebként ki szívem megmarád,
Isten veled;
Fogadd a vett sebért emlékül,
Mely fölszivárog belsejébül,
Lelkemnek vérét, könnyemet.
Nem a legelső rajtam már e seb,
De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb
A sok között,
Melyet vétkes könnyelmüséggel
A hűtelenség fegyverével
Bennem baráti kéz ütött.
Dúsgazdag bánya a tapasztalás,
Melyből sok ember életkincset ás –
Nem én, nem én!
Gyönyörszomjas szivem… remélve…
Az annyiszor megnyílt örvénybe
Hanyatthomlok rohan, szegény.
Remény, remény, mért vagy te szép virág?
Téged nekünk az ég miért is ád?
Azért-e csak?
Hogy hervadandó kelyhed légyen,
Hová csalódás éjjelében
Szemünk harmatjai hulljanak…
De nem panaszlok, bár keblem teli,
S az elfojtás még inkább neveli
Búm tengerét;
Ugy is ki tudja? hogyha hallnád
Lelkem kiáradó fájdalmát:
Talán már meg sem értenéd.
Nem is kivánom megtérésedet,
Akár ohajtod, akár megveted
Uj frígyemet.
Az istenség is tehetetlen
Egygyé büvölni e kebelben
A szertezúzott lánczszemet…
Nem lánczszem az, nem! egy világ vala,
Melynek napjául a hit lángola,
A drága hit!
Rá jött a végitélet napja,
S már semmi föl nem támaszthatja
Ledúlt világom romjait.
Isten veled hát, elpártolt barát,
Ki ábrándim ködét elzavarád,
Isten veled!
Fogadd a multakért emlékül
Megcsalt barátság gyötrelmétül
Utószor omlott könnyemet.

(Debreczen.)

A dal.

Bölcsőben sír az éber csecsemő;
Bölcső előtt
A dajka zeng – el szokják a dalok
Altatni őt.
Sok szenvedésem síró gyermeke
A fájdalom;
Dalt dalra költök – dalaimmal őt
Elaltatom.

(Debreczen.)

A nemes.

Deresre huzzák a gazembert,
Bünét botokkal róni le;
Lopott, rabolt, és tudj’ az ördög,
Még mit nem mívele.
De ő kiált ellenszegűlve:
»Hozzám ne nyúljatok!
Nemes vagyok… nincs nemesembert
Botozni jogotok.«
Hallottad e szót, meggyalázott
Ősének szelleme?
Most már őt húzni nem deresre:
Akasztófára kellene!

(Debreczen.)

-146-

Szomjas ember tünődése.

Ejnye, mi az istennyila!
Üres már a láda fia?
Üres ám –
Jaj pedig be ihatnám!
Száraz kút a gégém csapja,
Süti a szomjuság napja;
Még meggyul,
Ha rá boreső nem hull.
Hm, biz a nem tréfa volna,
A felhőből hogyha folyna
Boreső –
Volna! itt a bökkenő.
Volt a szőlőben határom,
De eladtam tavaly nyáron,
S az ára
Garatomon lejára.
-147-
A kocsmából meg már régen
Kikopott az emberségem;
»Addsza – ne!«
Ilyen szépen főznek le.
… Valami jutott eszembe!
Zálogúl majd azt teszem be.
Előre,
Hitvesem fejkötője!
Jaj de hisz már sírba zártam
Szerelmetes hitestársam,
S ott véle
Nyúgoszik fejkötője.
Oh miért is emlékezem
Halálodra, én kedvesem?
Könny gördül
Azonnal két szemembül.
Hátha könyeimnek árja,
Uram bocsá’! borrá válna:
Akkor még –
Hejh, akkor többet sírnék.

(Debreczen.)

Halvány katona.

Volt a honvédő legénység
Harczra készülőben;
Volt egy ifju a sereg közt,
Halovány szinében.
»Hát kendnek tán az inába
Szállt a bátorsága?«
Kérdi egy tiszt gúnyolón, »hogy
Képe olyan sárga.«
‚Tiszt uram‘, felelt az ifju,
‚Már az az én gondom:
Mérthogy olyan sárga képem?
Én azt meg se mondom.
Még ma úgy is kipiroslik,
Hogyha nem egyébtől:
A kardomról rája feccsent
Ellenség vérétől.‘

(Debreczen.)

Eger mellett.

Hol jó bort érezek, betérek;
Ne térnék hát Egerbe?
Ha ezt a várost elkerülném,
Az isten is megverne.
Egy úttal azt is megtekintem,
Hol vítt Dobó nagy lelke;
És felköszöntöm, a ki őt oly
Dicsőn megénekelte.
S ha majd, a mint hiszem, a bortól
Hatalmas kedvem lészen:
Még verset is csinálok – Pesten
Eladhatom jó pénzen.
Áll a határzat, áll erősen,
Be kell Egerbe mennem!
Mert annyi édes vonzerőnek
Szivem nem állhat ellen.

(Andornak.)

Egri hangok.

Földön hó, felhő az égen –
Hát hiszen csak hadd legyen!
Rajta nincsen mit csodálni,
Télen ez már így megyen.
Én ugyan nem is tudnám, hogy
Tél vagyon,
Ha ki nem pillantanék az
Ablakon.
Itt benn űlök a melegben,
Környékez sok jó barát,
Töltögetve poharamba
Egri bérczek jó borát.
Jó barátok, jó borocska –
Kell-e más?
Kebleinkben a kedv egy-egy
Óriás.
Kedvemnek ha magja volna:
Elvetném a hó felett,
S ha kikelne: rózsaerdő
Koszorúzná a telet.
S hogyha földobnám az égre
Szívemet,
Melegítné a világot
Nap helyett! –
-148-
Ide látszik a hegy is, hol
Dobó a hír könyvibe
Nagy neve örök betűit
Török vérrel irta be.
Hejh, az volt ám még az ember,
Biz az ám!
Mig olyan lesz, sok viz elfoly
A Dunán.
Elvirult már a magyarnak
Tettvirágos tavasza!
Hosszu gyáva tespedésben
Pang, sínlődik e haza.
Megjövend-e még az elszállt
Kikelet?
Lesz virány e régtől puszta
Hon felett?…
Eh de hagyjuk, hagyjuk ezt most!
Úgy is ritkán vígadok;
E napot ne háborítsák
Legalább a bánatok.
S a sopánkodásnak ugy sincs
Sikere,
S mit tehet mást a lant gyönge
Embere?
El tehát a hon bajával,
Most ez egyszer el vele!
A kitört bút minden ember
Új pohárral öntse le.
Új pohár bort hát, barátim,
Új pohárt!
S ismét újat, az előbbi
Ha lejárt.
Igy!… de ím, mit veszek észre?
Egy század minden pohár;
A jelen hátam mögött van,
Lelkem a jövőben jár.
A jövőben vígan élek,
Boldogon!
Mert nem árva már az egykor
Árva hon.

(Eger.)

Javulási szándék.

Mikor térsz már az eszedre, te Sándor?
Tivornya éjjeled és napod;
Az istenért! hisz az ördög elvisz
Ha még soká így folytatod.
Szeretetreméltó barátom,
Nézd meg csak a tűkörben magadat;
Hát ember az, a kit ott látsz? mennykő!
Tükröd kisértetet mutat.
Fiú, légy hát okosabb valahára,
Szedd rendbe rendtelen életedet;
Hidd el, kedves pajtásom, az ember
Korhelység nélkül is ellehet.
Naponként egy messzely borocska,
Én úgy hiszem, ennyi untig elég.
S mi a szerelmet illeti: jobb lesz
Talán szeretők helyett feleség.
De mit beszélek? mit beszéltem!
Messzely borocska és feleség?
Én és feleség, én és messzely bor?
No hisz csupán az kellene még!
O nem, nem! engem a rendes élet
Időnek előtte megölne, tudom;
Költő vagyok, költőileg kell
Végig rohannom az életuton!

(Pest.)

Fürdik a holdvilág az ég tengerében…

Fürdik a holdvilág az ég tengerében,
Méláz a haramja erdő közepében:
Sűrű a füvön az éj harmatozása,
De sűrűbb két szeme könnyének hullása.
Baltája nyelére támaszkodva mondja:
»Mért vetettem fejem tilalmas dolgokra!
Édes anyám, mindig javamat akartad;
Édes anyám, mért nem fogadtam szavadat?
Elhagytam házadat, földönfutó lettem,
Rablók, fosztogatók közé keveredtem;
Most is köztök élek magam szégyenére,
Ártatlan útasok nagy veszedelmére.
Elmennék én haza, itt hagynám ezeket,
Örömest itt hagynám! de most már nem lehet:
Édes anyám meghalt… kis házunk azóta
Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.«

(Pest.)

-149-

Megy a juhász szamáron…

Megy a juhász szamáron,
Földig ér a lába;
Nagy a legény, de nagyobb
Boldogtalansága.
Gyepes hanton furulyált,
Legelészett nyája.
Egyszer csak azt hallja, hogy
Haldoklik babája.
-150-
Fölpattan a szamárra,
Haza felé vágtat;
De már későn érkezett,
Csak holttestet láthat.
Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.

(Kún-Szent-Miklós.)

A csaplárné a betyárt szerette…

A csaplárné a betyárt szerette,
De a betyár őtet nem szerette.
Csaplárnénak örökbe vett lyánya
Volt a betyár egész boldogsága.
A csaplárné ezt megirigyelte,
Irígységből a leányt elverte,
Elverte a háztól a világba;
Pedig ott kinn tél, fagy volt javába.
A szegény lyány ment egy kis darabot,
Aztán leűlt, űltében megfagyott.
Esett ez a betyárnak tudtára,
S csaplárnénak lett kínos halála.
Betyár ezért hóhérkézre került,
De nem bánta ő, még inkább örült;
Mert mióta a lyányt elvesztette:
Pipa dohányt sem ért az élete.

(Pest.)

Árvalyányhaj a süvegem bokrétája…

Árvalyányhaj a süvegem bokrétája,
Árva leány a szerelmem violája;
Azt magamnak kinn a pusztán szakasztottam,
Ezt magamnak a faluban választottam.
Gyönyörű kis szőke leány a kedvesem,
De hogy jó lesz még abban sem kételkedem.
A kék virág tiszta búza között terem,
Mátkámnak is kék virág van a szemiben.

(Laczháza.)

-151-

Vándorélet.

(Barabás rajzához.)

Szent Kleófás!
Milyen karaván…
Nem lehet más,
Mint oláhczigány;
Avvagy e szép utazási rend
S pőre purdék serege mit jelent?
Ott huzódik a diszes csapat
Hosszu sorban zöld erdő alatt;
A családfő vén, kehes lovon,
Kit kötőfékszárnál fogva von
Ügygyel-bajjal egy izmos legény…
No hisz izzad még az is szegény!
Mert bizony már régen lehete,
Hogy gabanczuk a csikófogat
Elhullatta… s most mi élete?
Koplalásban tölt gyásznapokat.
Ily esetben aztán ép erő
Nem tudom, hogy volna nyerhető.
S a mi több, ki rája nehezűl,
Nem csak a jó dáde egyedűl:
Oldalain egy-egy tarisznya lóg,
S mindenikben rajkók láthatók;
Ki-kidugván borzas fejöket,
Pityeregnek szörnyü éneket,
Mert helyök nem legkényelmesebb;
A gyaloglás? még keservesebb!
Ugy sipognak, mint az orgona,
S tudja isten, meddig tartana?
De nagyapjok hátra-hátra rúg,
S meglapulnak szépen a fiúk.
Megy megettök férj, menyecske, lyány
Egymás mellett és egymás után.
Ki bagóz, ki füstöt ereget,
Képezőleg terhes felleget,
Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt.
Tán dohányuk paprikában főtt.
Leghátul kóczmadzagon pedig
Egy lopott malacz hetvenkedik.
Boldogúlni nem lehet vele!
Sejti tán, hogy napja alkonyúl,
Azért viseli magát oly roszúl.
De segít a meszelő nyele,
Melylyel a derék családanya
Nagy vitézül neki rohana.
-152-
Igy intéznek bátor lépteket
Faluvégtől falu végeig.
Ily hős népet mi sem rettegtet…
Csak a szél! ezt megsüvegelik.
S okosan! mert e kaján elem
Mértéken túl emberségtelen.
Néha rájok a midőn akad:
Súg fülökbe olyan dolgokat,
Hogy lábszárok is remeg bele,
Mintha volna nyárfa levele.
De ha szél úr könnyü szekeren
Gyors lovakkal más vidékre hajt:
Régi kedvök ismét ott terem,
S fumigálnak minden földi bajt.

(Pest.)

Betegségemben.

Megmondtam úgy-e? térj eszedre!
S te nem fogadtad szavamat;
Tovább üzéd eszeveszetten
Az ostobáskodásokat.
Most szépen vagy, szépen… de úgy kell
Az ilyen szeleverdinek!
Hanem mit prédikálok? késő
Eső után a köpönyeg.
A mint van, úgy van; most a dolgon
Már változtatni nem lehet,
És legjobb, a mit tehetek, ha
Előveszem türelmemet.
Ah, türelem! reád lelkemnek
Valóban nagy szüksége van;
Itten heverni a kórágyon,
Kínok között, magányosan!
Lám, irtózám a házasságtól,
Mondám, hogy nem kell feleség;
Pedig egy szép, egy hű menyecském,
Ha volna most, mi jól esnék!
Hozzám hajolna, édes ajka
Elcsókolná fájdalmamat,
És ölelése enyhet adna,
Minőt az orvosság nem ad. –
S tán eddig is azért ejték csak
Nő elleni beszédeket,
Mivelhogy senki, senki nem volt,
Nem volt, ki engem szeretett.
S ha lenne… oh, ha lenne! érzem:
Szeretni tudnék végtelen! –
Megérem-e, hogy nekem is lesz
Szép csendes házi életem?

(Pest.)

Szerelem- és pipadal.

Szeretlek én téged, pipám!
És a dohányt, mely benned ég;
Hogy is ne? füstöd fellege,
Miként galambom szeme, kék.
Szeretem én galambomat,
Miként szeretem a dohányt;
Hogy is ne? pipa és leány
Érettem égnek egyaránt.
S miként a lyányszem s mint a füst,
Nem kék-e a menny födele?
S miként ezek, a mennyfödél
– Csillagtüzben – nem lángol-e?
Hasonmásául alkotá
Az ég e kettőt én nekem,
Hogy látva őket, lássam azt,
Kitől boldogságom nyerem.

(Pest.)

Egy estém otthon.

Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer –
Az isten áldja meg!
Soká nem voltam otthonn,
Oly rég nem láta már,
Úgy megvénült azóta –
Hja, az idő lejár.
Beszéltünk erről, arról,
A mint nyelvünkre jött;
Még a szinészetről is
Sok más egyéb között.
-153-
Szemében »mesterségem«
Most is nagy szálka még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.
»No csak hitvány egy élet
Az a komédia!«
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.
»Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenczeket.«
Én műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! föl nem
Világosíthatám.
Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon-nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.
De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.
Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.
Utóbb, midőn a bornak
Edénye kiürűlt,
Én írogatni kezdtem,
Ő meg nyugodni dűlt.
De ekkor száz kérdéssel
Állott elő anyám;
Felelnem kelle – hát az
Irást abban hagyám.
És vége-hossza nem lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek:
Mert mindenik tükör volt,
A honnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!

(Duna-Vecse.)

Ebéd után.

Ugy jól laktam, hogy még!…
Egyet nyujtózom, és
Aztán tied vagyok,
Imádott heverés!
Oh kedves pamlagom,
Be áldott puha vagy!
Ki téged föltalált,
Az volt ám még az agy. –
Kölyök, pipát ide…
Siess, a nagyapád!
Nincs rútabb valami,
Mint az a lomhaság.
Add errébb hát, ökör!
Én nyuljak érte tán?
Nem elég tőlem, hogy
Föltátom rá a szám?
Istentelen legye!
Ingerkedik velem…
Kergesd el… a kutya
Ott ül a fülemen.
Az ember élete
Méreggel van tele;
Csodák csodája, hogy
Meg nem pukkad bele.
Húzd a függönyt odább
Azon az ablakon,
Hadd lám, az épités
Ott kinn meddig vagyon?
Á, szépecskén halad,
Munkálnak mindenütt…
De tedd b’ az ablakot,
A nap szemembe süt.
Disznó forró idő!…
No semmi; legalább
Ki ott kinn dolgozik,
Nem hűti meg magát.

(Duna-Vecse.) -154-

Zsuzsikához.

Ne hozd, ne hozd azt a bort, kis leány!
Hisz már a nélkül is részeg vagyok –
Megrészegített kellemed,
Fölfordította eszemet,
Nem ihatom… nem kell… sok, a mi sok.
Vagy a borban szerelmet hozsz talán?
Azt, angyalom?… szerelmedet?… nekem?…
Úgy addsza azt a poharat,
Iszom, mig egy csepp sem marad,
Legyen bár méreg, addsza, lenyelem!

(Duna-Vecse.)

Magány.

Messze, messze a világ zajátul
E kis faluban,
Itt kivánok élni én ezentul,
Csendben, boldogan.
Boldogan! mert hajh a nagy világban
Boldog nem valék;
Üldözött az utczán és szobámban
A föld és az ég.
Nem volt biztos sem napom, sem éjem;
Vad hiúz-szemek
Támadásra, elfogásra készen
Egyre lestenek.
Összeszedtem végre sátorfámat,
S szépen megszökém,
S itt vagyok, hol a nap újra támad
Éltem bús egén.
Szent magány! hegylánczaid tetőin
Át, nem látnak ők,
Szívtelen, rémarczu üldözőim
… A hitelezők.

(Duna-Vecse.)

Álmodom-e?

Álmodom-e?
Vagy látok igazán?
S a kit látok,
Tündér-e vagy leány?
Akár leány,
Akár tündér lenne,
Mit bánom én,
Csak belém szeretne!

(Duna-Vecse.)

Éjjel.

Kinézek én, benéz a hold
Szobámnak ablakán;
Sugárait szerelmesen
Mosolygva hinti rám.
Szegény bohó! mit kandikálsz
Olyan szerelmesen?
Avvagy talán azt gondolod,
Hogy képedet lesem?
Eszem ágába’ sincs biz a,
Hogy téged nézzelek.
Isten hirével elmehetsz –
Mit gondolok veled!
Ott általellenben lakik
Az én kedves babám;
Azt várom én, ha valahogy
Még megpillantanám.

(Duna-Vecse.)

Ivás közben.

Hányadik már a pohár?… csak
Ötödik?
Teremt’ ugyse! becsülettel
Működik.
Máskor megfe-felelek kétannyinak,
S lábaim most már öttől is inganak.
Ing a lábam, a nyelvem meg
Elakad –
Torkom a therpomyléi
Szorulat,
Ledionas a bor, mely csepege,
Gondolatim Sex… Rex… Xerxes serege.
Sehogy se t’om kifejezni
Magamat –
Azt hiszitek, hogy talán a
Bor miatt?
Ne higyétek, édes atyámfiai,
Nekem a bor nem szokott megártani.
Nekem a bor hogymikép is
Ártana?
Hát hiába voltam volna
Katona?
Úgy biz, a ki fölmarkolta, katona –
Még pedig bakancsos voltam valaha.
-155-
Zöld hajtókás, sárga pitykés
Közlegény…
Egész a közlegénységig
Fölvivém!
Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám;
Még idővel degradáltak volna tán.
Tyhű, látjátok, ott az könnyen
Megesik,
Mert a katonai pálya
Fene sik;
Legkivált az olyfélének, mint magam,
Kinek kissé akaratos feje van.
Útmutatást nekem ne is
Adjatok,
Szent Dávid hárfájára sem
Hallgatok!
Orrnál fogva senki engem nem czibál, –
Azt cselekszem, a mi tetszik… tudja Pál,
Mit kaszál.
… Eh, de én itt egyre-másra,
Mint malom,
Csak darálok, csak darálok,
S szomjazom.
Adjatok bort! a malom jól nem megyen:
Hogyha nincs nedv, a mi hajtsa, bőviben.
Hadd igyam hát! hogy forogjon
Kerekem –
Meg sem állok, csak a kancsó-
Feneken,
Bárha mingyárt – a mint Falstaff szólana –
Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.
Hol is hagytam?… tudja gólya…
Úgy, igaz!
A malom volt az utósó…
Vagy nem az?
Mit is mondtam a malomról… én bizon
Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.
Annyi szent: a szemem héja
Oly nehéz,
Mint malomkő… tán az álom
Környekez.
Elég is ma a tivornya, ágyba hát!
Álmodozzuk folytatását… jó ’jszakát!

(Debreczen.)

Füstbe ment terv.

Egész uton – haza felé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám…
S én csüggtem ajkán… szótlanúl…
Mint a gyümölcs a fán.

(Duna-Vecse.)

Vizen.

Beszélgetnek sajkámmal
A fecsegő habok;
Feszítem a lapátot,
Hogy szinte izzadok.
Anyám, ha mostan látnál,
Tudom, hogy mondanád:
»Az istenért!… ha feldőlsz…
Nem féled a halált?«
Apám, ha mostan látnál,
Tudom, hogy mondanád:
»Az ördög hurczol arra,
Szaggatni a ruhád.«

(Duna-Vecse.)

Boldogtalan voltam…

Boldogtalan voltam,
Teljes életemben;
Csak az vigasztal, hogy
Meg nem érdemeltem.
Boldogtalan leszek
Koporsóm zártáig;
Csak az vigasztal, hogy
Nincs messze odáig.
-156-
Hiába biztattok,
Hiába beszéltek –
Tudom azt az egyet,
Hogy nem soká élek.

(Debreczen.)

Gyönge vagyok…

Gyönge vagyok, lelkem-testem
Fáradt.
Vessétek meg nekem azt az
Ágyat.
Vesd meg, rózsám, hadd fekügyem
Bele,
Hadd pihenjem ki magamat
Benne.
Istenem! mi van ezen az
Ágyon?
Mindenütt nyom, minden felől
Fázom.
Nem vetette rózsám meleg
Keze;
Vetette a halál hideg
Keze.

(Pest.)

Mi foly ott a mezőn…

Mi foly ott a mezőn?
Patakvíznek gyöngye –
Hát szeretőm arczán?
A búbánat könnye.
Hadd folyjon a patak!
Habjai mentében,
Piros rózsa fejlik
A zöld mezőségen.
De könnyed ne folyjon,
Lelkem kis leánya!
Elhervad a könnytől
Orczáid rózsája.

(Pest.)

Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél…

Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél?
Mi mélyebb a mély Duna vizénél?
Dunaviznél mélyebb mély szerelmem,
Szentgellértnél nagyobb nagy keservem.
Dunaparton fűbe heveredtem,
Halásztak a halászok mellettem,
Kihalásztak sok apró kis halat,
Hálójokban alig hogy megakadt.
Ha azt tudnám, hogy az én hálómba
Valami nagyon nagy hal akadna,
Akkora, hogy berántana engem:
Nekem is volna halászni kedvem.

(Pest.)

Pusztán születtem…

Pusztán születtem, a pusztán lakom.
Nincs födeles, kéményes hajlokom;
De van cserényem, van jó paripám:
Csikós vagyok az alföldi rónán.
Szőrén szoktam megűlni a lovat,
Ha ide vagy oda útam akad;
Nem szükséges a nyereg a hátán –
Csikós vagyok az alföldi rónán.
Gyócs a gatyám, patyolat az ingem:
Nem vettem, a rózsám varrta ingyen.
Hejh, maholnap az én piros rózsám
Csikósné lesz az alföldi rónán.

(Kún-Szent-Miklós.)

A faluban utczahosszat…

A faluban utczahosszat
Muzsikáltatom magamat;
Tele palaczk a kezembe’,
Tánczolok, mint veszett fene.
Huzd rá czigány, siralmasan,
Hogy magamat kisírhassam.
De majd ott az ablak alatt
Húzzatok valami vigat.
Ott lakik az én csillagom,
Az én bujdosó csillagom,
A ki tőlem elbujdosott,
S világát mással éli most.
Hejh czigányok, itt az ablak:
Most a leges-legvigabbat!
Ne lássa az a csalfa lyány,
Hogy búsulok csalfaságán.

(Duna-Vecse.)

-157-

-158-

Elvennélek én, csak adnának…

Elvennélek én, csak adnának,
De hiába szólok anyádnak!
Megtagadja tőlem kezedet;
Nem tudom, az oka mi lehet.
Olyan háborodott az elmém!
Sokszor sírnék, ha nem szégyelném.
Mért nem vagyok felhő az égen?
Sírnom akkor nem volna szégyen.
Miért nem termettem búzának?
Aratás van, most levágnának;
Nem kellene soká szenvednem
Ebben a keserves életben.

(Pest.)

Nem nézek én, minek néznék? az égre…

Nem nézek én, minek néznék? az égre;
Bele nézek kedvesem kék szemébe.
Kedvesemnek kék szemében van egem,
Onnan süt rám tiszta napfény melegen.
Nekem ez a világ nem is kellene,
Ha nem volna kedvesem két kék szeme;
Ez az egy szép, a mi van a világon,
Ezen a rút, ezen a csúf világon.
Ne nézzetek kedvesemnek szemébe!
Ne ejtsetek engemet a kétségbe!
Féltve őrzöm, féltve őrzöm kincsemet,
A leggyönyörűségesebb kék szemet.

(Pest.)

Kerényi Frigyeshez.

Szerelmetes barátom, jó napot!
(Vagy estét… a mint e firkát kapod)
Hát hány hét a világ Eperjesen?
Hallom, hogy szenvedtél keservesen.
De csak hogy már bajod végén vagyon!
Örvendek én ezen, pedig nagyon;
Mert, oh barátom, azt elhiheted,
Hogy szörnyü mód szeretlek tégedet.
Már ismeretlen is szerettelek,
Hát még mióta rusztiztam veled!
T’od, a Komlóban, persze hogy tudod;
Hogy is feledhetnéd azt a napot?
Én részemről csak el nem feledem,
Legyen bár Matuzsálem-életem.
Nos hát te jól vagy, hál’ istennek! Én?
Mint gazdag városban szegény legény.
Másfél hete, hogy őket elhagyám,
Kiknél valék, apám és jó anyám.
Apám kibékült; volt is rája ok:
Hiszen szinész már többé nem vagyok.
Örűl ő – de olyasmit érzek én,
Mint a paradicsomnak küszöbén
Almát-evett ősünk érezhetett,
Midőn belőle kikergettetett.
Ott éltem volna én a színpadon
Kín és gyönyör közt… hírben… szabadon…
Dicső álom volt. Volt! Már elmula.
Borúljon rá felejtés fátyola.
Mint mondám, itt vagyok másfél hete,
Másod magammal jöttem én ide.
Tudod, ki az, ki Pestre elkisért?
A bú – egy szép kis szőke gyermekért.
Szegényke! titkolá, hogy értem ég.
Midőn bucsúzni hozzá elmenék,
Oly szomorúan pillantott felém:
S ösztönszerűleg én megölelém.
És csókot érzék, forrót, ajkamon,
És könnyet érzék, forrót, arczomon.
Én nem tudám, hogy őtet szeretem,
De a midőn megindúlt szekerem,
S elgondolám, hogy végkép elhagyom:
El kezde fájni a szivem nagyon.
Mi egymáséi soha nem leszünk,
Egymást feledni lesz talán eszünk.
Egyébiránt időm honn jól telék,
Vers, pajtikám, hó! vers termett elég.
Nem vagyok én verseknek szűkiben,
Bár pénzem jőne olyan könnyeden.
A pénz, a pénz! ez ám a bökkenő.
Ez életünkben a szekérkenő.
Nélkűle a kerék lassan forog,
S forgása közben szörnyen nyikorog.
Azonban érte nem töröm magam;
Jelenleg is – a mennyi, annyi – van.
Naponként jön, miből eszem s iszom;
A holnapról én nem gondolkozom,
S ha a jövőbe vetem is szemem:
Vagyon dolgában bizonyára nem;
Azt kérdezem magamban legfölebb:
Mikor mulathatok megint veled?
Veled s a többiekkel, a kiket,
Mint téged, oly őszintén szeretek.
-159- Ti vagytok nékem minden örömem;
Emlékezetben legyetek velem,
Mig a boldogság szép órája üt:
Hol ismét áldomásozunk együtt!

(Pest.)

Nem ver meg engem az isten…

Nem ver meg engem az isten,
Hogy szeretőt mást kerestem.
Te hagytál el, nem én téged;
Délibáb volt a hűséged.
Iskolába nem járattak,
Olvasni nem tanítottak,
De szemedből kiolvastam,
Hogy szivedben bánat vagyon.
Mért búsulsz? tán megbántad már,
Hogy engemet megbántottál?
Sohse búsúlj! úgy is késő;
A mi elmúlt, vissza nem jő.
Találtam már mást magamnak,
Találj te is mást magadnak;
Éljed világodat vele,
Áldjon meg az isten vele.

(Debreczen.)

Deákpályám.

Diligenter frequentáltam
Iskoláim egykoron,
Secundába ponált még is
Sok szamár professorom.
A poézisból is ebbe
Estem inter alia;
Absurdum pedig, de nagy, hogy
Ennek kelljen állnia.
El sem obliviscálnak, mert
Ha occasióm akadt:
Kutyáliter infestáltam
E jó dominusokat.
Egynek pláne… no de minthogy
Szerelemhistória,
Talán jobb lesz in aeternum
Sub rosa maradnia.
Csak denique mi közöttünk
Sine fine folyt a per,
S consilium abeundi
Lett a vége breviter.
Ergo mentem és vagáltam
A hazában szanaszét;
Verte tandem a bal czombom
Kard… azaz hogy panganét.

(Duna-Vecse.)

Sírom.

Hogyha én majd meghalok,
Nem leszen kő síromon;
Egy kis fejfa lesz a jel,
A hová teszik porom.
De ha megkövűl a kín,
Mely most elhat lelkemig:
Alacsony sírom fölött
Pyramíd emelkedik.

(Duna-Vecse.)

Poharamhoz.

Különben én becsüllek, oh pohár!
Csak egy van benned, a mit restelek;
Azt restelem csak benned, oh pohár!
Hogy olyan könnyen kihörpentelek.
Ha én te néked volnék, oh pohár!
Ki nem fogynék a borból sohasem;
Aztán, ha nékem volnál, oh pohár!
Innál belőlem véges-végtelen.

(Duna-Vecse.)

Színbirálat.

Hogy játszottak? ne is kérdezzétek!
Vétek volt ma őket nézni, vétek.
Ily kontárkodás mégis gyalázat;
Csaknem megszalasztották a házat.
Semmi tűz egyben sem, semmi lélek!
Mint fajankók, úgy álltak s beszéltek.
A darab is rosz, silány végképen,
Untató a legnagyobb mértékben.
Ásitottam, hányat és minőket!
S oly sötét volt, tán világ sem égett.

* * *

(Hol maradhatott az a kis lyány? hol?
Üres volt, a melybe jár, a páholy.)

(Pest.) -160-

Gazdálkodási nézeteim.

Jertek barátim, van egy-két forintom,
Hágjunk nyakára, a réz-angyalát!
Mit a jövendő! arra semmi gondom;
A jó isten majd eztán is csak ád.
Azért szerezzem a pénzt, hogy legyen?
Azért szerzem, hogy eligyam s egyem.
Mert oh barátim, a terített asztal
Dicsőbb, mint Ádám-Éva édene;
Ez a mi búban engemet vigasztal,
Ennél virít a lét kietlene.
Szerzem tehát a pénzt, nem hogy legyen,
Hanem azért, hogy eligyam s egyem.
Emberségemre! nincs szánandóbb pára,
Mint kit fukarság nyavalyája bánt;
Halmozva kincset kincse halmazára,
Küzd, fárad, izzad, s él koldús gyanánt.
Nekem nem kell a pénz, csak hogy legyen,
Megszerzem én, hogy eligyam s egyem.
Azt mondják e rend érdemes vitézi:
Ki nem zsugorgat, mig nyujt a jelen,
A múltat könnyen búslakodva nézi
Öreg korának szük időiben.
S én még sem szerzem a pénzt, hogy legyen:
Csupán azért, hogy eligyam s egyem.
Megnyugtat egykor, tán ha semmim sem lesz,
Hogy a meddig volt, jól éltem vele;
De most ha mennék éhen őseimhez,
Nem lenne sírom nyugalom helye.
Ebből indulva, nem hogy meglegyen,
De szerzek pénzt, hogy eligyam s egyem.
Menjünk tehát, és e nehány forinton
Élvezzük a jót, mennyiben lehet;
Meg sem jövünk, szent Jóllakásra mondom,
Mig egy rosz pótra nyomja zsebemet –
Mert nem szerzém én e pénzt, hogy legyen:
Azért szerzém, hogy eligyam s egyem.

(Duna-Vecse.)

Vizet iszom.

Figyeljetek reám,
És oh bámuljatok!
Mert nem mindennapi,
A mit most hallotok.
E dolgon magam is
Nagyon csodálkozom,
De még is szent igaz;
Nem bort… vizet iszom,
Vizet bizon.
A szőlőket tavaly
Elverte tán a jég?
Vagy a dér csipte meg
S bor nem termett elég?
Nem volt se jég se dér,
Bor terme gazdagon,
De mindazáltal én
Nem bort… vizet iszom,
Vizet bizon.
Vagy tán azt vélitek:
Hogy szomjas nem vagyok?
Dehogy nem! szomjaim
Krisztustalan nagyok.
S kizárólag pedig
A borra szomjazom,
De mindazáltal én
Nem bort… vizet iszom,
Vizet bizon.
Hogy rajta senki ne
Csigázza az eszét,
Megfejtem röviden
E találós mesét:
Én a bort rendesen
Kocsmából hozatom,
Most pénzem nincs – vizet,
S nem bort, azért iszom,
Azért bizon!

(Pest.)

István öcsémhez.

Hát hogymint vagytok otthonn, Pistikám?
Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
Mondjátok-e, ha estebéd után
Beszélgetéstek meghitt és vidám,
Mondjátok-e az est óráinál:
Hát a mi Sándorunk most mit csinál?
És máskülönben hogy van dolgotok?
Tudom, sokat kell fáradoznotok.
Örök törődés naptok, éjetek,
Csak hogy szükecskén megélhessetek.
Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
Az emberekben: jégre nem viszik.
-161-
Mert ő becsűletes lelkű, igaz:
Azt gondolá, hogy minden ember az.
És e hitének áldozatja lett,
Elveszte mindent, a mit keresett.
Szorgalmas élte verítékinek
Gyümölcseit most más emészti meg.
Mért nem szeret ugy engem istenem?
Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
Agg napjait a fáradástul én
Mily édes-örömest felmenteném.
Ez fáj nekem csak, nyúgott éltemet
Most egyedűl ez keseríti meg.
Tégy érte, a mit tenni bír erőd;
Légy jó fiú, és gyámolítsad őt.
Vedd vállaidra félig terheit,
S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
Oh Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom;
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az ég…
E néhány sorral érd be most, öcsém,
Én a vidámság hangját keresém,
És akaratlan ilyen fekete
Lett gondolatjaimnak menete;
S ha még tovább fonnám e fonalat,
Szivem repedne a nagy kín alatt.
Más levelem majd több lesz és vidám,
Isten megáldjon, édes Pistikám!

(Pest.)

Carmen lugubre.

Meghalt… ki?… azt mit kérditek!
Hisz a név ugy sem teszi meg;
Hazánknak… oh nem! a világnak
Egy ritka, példás férfia,
Kinek szent fogadása tartá:
Vizet soha nem innia.
Ő most békével alhatik
Sírjában itéletnapig;
Mert ama boldog öntudattal
Dugá fejét a föld alá:
Hogy a vizet ugyan használta
(Mosdásra), de meg nem ivá.
Nagyon szüken termett tavaly
A bornemű dicső ital.
És ez lett megölő betűje
A szilárd lelkü férfinak:
Szomjan halt, a hogy pinczéjéből
Minden borok kifogytanak.
És engem, nem tagadhatom,
Kinos sejtésnek terhe nyom.
Ha jövendőben következnek
Borban szükölködő napok:
Miként e sírba dőlt nagy férfi,
Még magam is ugy járhatok.

(Pest.)

Hattyudalféle.

Bizony, bizony csehül vagyunk!
Mellem szorúl, majd megfulok,
S szivem táján valami rág…
Belőled én, árnyékvilág,
Aligha el nem patkolok.
Hányszor kivántam a halált!
És most, midőn már közeleg,
Midőn félig rám lehele:
Olyanformán vagyok vele,
Mint a mesében az öreg.
Hiába! bármi a halál,
Az élet nála többet ér.
Van ottan béke – semmi más;
Van itten bú – de vígadás
Kéjében is pezsg ám a vér.
S én már maholnap elhagyok
Örömeket, fájdalmakat.
Most gomblyukamban a virág,
S ha újra zöldül a világ:
Talán sirom halmán fakad.
S ti majd, ti jó fiúk, kiket
Hozzám barátság láncza köt,
Kikkel most annyi éjszakát
Fölségesen virasztok át:
Gyászoltok a halott fölött.
De én azt mondom, társaim,
Hogy engem ne gyászoljatok;
Természetünktől az elüt –
Mert tudjátok, velem együtt,
Ti mind víg ficzkók voltatok.
-162-
Jertek ki hozzám legfölebb,
S ha állotok sirom körűl:
Vigan hangoztassátok itt
Holt czimborátok dalait
A múlt idők emlékeűl!

(Duna-Vecse.)

Hírös város az aafődön Kecskemét…

(Tisza-Duna közti tájbeszéd szerint.)

Hírös város az aafődön Kecskemét,
Ott születtem, annak öszöm könyerét.
A búzáját magyar embör vetötte,
Kakastéjjee szép mönyecske sütötte.
Nincs én néköm mestörségöm, nem is kő,
Van azé jó keresetöm, jobb se kő,
Vót is, van is, lösz is, hiszöm istenöm,
Míg utast lát a pusztába két szömöm.
Ómáspej a nyergös lovam, nem vöttem,
Szögény legény szép szörivee szöröztem.
Csillagos a feje, kese a lába –
Mögeresztöm, a szél sem ér nyomába.
Ezön járok, mint kiskiráj, kényösen,
Borjúszájas ingöm lobog szélösen,
Süvegöm a jobb szömömön viselöm,
Mindön embör előtt mög sem emelöm.
Be-benézök a bugaczi csárdába,
Öszöm, iszom kedvem szörint rovásra;
Ölégségös hitelöm van ott néköm,
Mögfizetök, böcsületöm nem sértöm.
A vármögye emböreit pej lovam
Csak ojan jól mögösmeri, mint magam.
Ha érköznek, nagyot nyerít – rá termök;
S ha rajt vagyok, gyühetnek má ő keemök!

(Debreczen.)

Az én torkom álló malom…

Az én torkom álló malom;
Ugy őröl, ha meglocsolom.
Árva szívem a molnárja,
Bánatot hord garatjára.
Az én feleségem torka
Valóságos pergő rokka;
Hejh az én jó feleségem
Pörpatvart fon azon nékem.
Zúg, ha őröl, zúg a malom…
Csak hadd zúgjon, locsolgatom;
Zúgjon, zúgjon – ne halljam meg,
Hogy kincsem rokkája pereg.

(Duna-Vecse.)

De már nem tudom, mit csináljak…

De már nem tudom, mit csináljak?
Meginnám borát az országnak.
S mentül több az, a mit megiszom,
Annál iszonyúbban szomjazom.
Mért nem tesz az isten most csodát?
Változtatná borrá a Tiszát,
Hadd lehetnék én meg a Duna:
Hogy a Tisza belém omlana!

(Tokaj.)

Te szivemnek szép gyönyörüsége…

Te szivemnek szép gyönyörüsége,
Mért van szivednek kőkeménysége?
Csakugyan meg akarsz,
Meg akarsz ölni hát?
Vagy mért nem enyhíted
Szeretőd fájdalmát?
Szeretőd vagyok én, hű szeretőd,
Elmondhatom isten, ember előtt;
De azt is mondhatom,
Hogy ez a világ nagy,
S a világon te a
Legkegyetlenebb vagy.

(Duna-Vecse.)

Mondom, ne ingerkedjetek velem…

Mondom, ne ingerkedjetek velem!
Nem ismeritek a természetem.
Ha föltámad haragom szélvésze,
Nem marad el fejek beverése.
-163-
Jó a tréfa, jó a maga helyén,
De boszant, ha a mértéken túlmén,
S ki megboszant, legyen az akárki,
Megtanítom keztyűbe’ dudálni.
De te, kis lyány, mit huzódol tőlem?
Hiszen ezt én nem neked beszélem;
Gyere mellém, eszem a szépséged,
A világért sem bántalak téged!

(Pest.)

Meredek a pinczegádor…

Meredek a pinczegádor,
Nehéz teher az a mámor:
Haza felé mendegéltem,
Terhem alatt összedőltem –
Összedőltem!
Elnyúltam a föld színére,
Megeredt az orrom vére.
Ha ott tégla nem lett volna:
Orrom vére nem folyt volna –
Nem folyt volna!
Nem járnék én a pinczébe
Jó időbe’, rosz időbe’…
De tehetek is én arról,
Hogy oly igen jó az a bor –
Jó az a bor!

(Duna-Vecse.)

Kis menyecske, szép kis menyecske…

Kis menyecske, szép kis menyecske!
Hejh, miért vagy te már menyecske?
Ha te még nem volnál menyecske:
Nem volnék én kétségbe esve.
Nem választottál meg uradnak,
Mert nem vagyok se szép se gazdag.
Van most urad, módos, takaros –
Módos, takaros, de haragos.
Nem tudom, szereted-e őtet?
De tudom, nem szeret ő téged.
Nem csak hogy szerelmet nem ismer,
Szegény menyecske, még meg is ver.
Ha megunod ezt az életet,
Tedd a kezembe a kezedet,
Menjünk ki a Duna partjára,
Ugorjunk együtt a Dunába!

(Pest.)

Hejh Büngözsdi Bandi…

Hejh Büngözsdi Bandi, istentelen zsivány!
Mért sikkasztottad el az én jó paripám?
Te bitangolsz mostan drága szép lovamon –
Hóhér kössön hurkot átkozott nyakadon!
Hejh Büngözsdi Bandi, istentelen zsivány!
Mért csábítottad el az én kedves babám?
Te öleled most szép szeretőm valahol –
Fűljön rosz lelkeddel a mélységes pokol!
De mi haszna van az átkozódásoknak…
Imádkozzál, Bandi, hogy meg ne kapjalak;
Mert ha megkaphatlak – mennykő üssön beléd! –
Megemlegeted a magyarok istenét.

(Pest.)

Ezrivel terem a fán a megy…

Ezrivel terem a fán a
Megy…
Feleségem van nekem csak
Egy;
De mikor még ez az egy is
Sok!
Előbb-utóbb sírba vinni
Fog.
Furcsa isten teremtése
Ő!
Reszketek, ha közelembe
Jő.
Megteszek mindent, a mit csak
Kér,
Még is mindig dorgálás a
Bér.
Már ilyesmit is gondoltam
Én:
Megverem… bírok vele, hisz
Vén.
-164- De mikor a szemem közé
Néz:
Minden bátorságom oda
Vész.
Három izben volt már félig
Holt;
Jaj istenem! be jó kedvem
Volt.
De az ördög soh’sem vitte
El;
Oly rosz, hogy az ördögnek sem
Kell.

(Pest.)

Katona barátomhoz.

Ha előttem a multat kitárja
Képzeményim hű panorámája:
Katona barátom!
Tévelygő szememnek
Elfáradt sugára
Képeden pihen meg.
Oh ez a mult! pusztaság vidéke,
Mely felett hő, tikkasztó nap ége.
Te a pusztaságban
Árnyékos fa voltál,
Új erőt szereztem
Enyhe sátorodnál.
Kedvezett a jó szerencse nékem:
Túljövék e szomorú vidéken.
De itt is nagyobb volt
A bú örömemnél:
Mit használt, hogy jöttem?
Ha te nem jöhettél.
S a mióta sors parancsolatja
Közös útunk ketté ágaztatta,
Évek érkezének,
Évek távozának,
És még csak hirét sem
Hallhatók egymásnak.
El vagyok már szívedben feledve?
Vagy jutok még néha tán eszedbe?
Vagy, miként emlékem
Rajzol egyre téged,
Szinte rajzol engem
Nem muló emléked?

(Duna-Vecse.)

Ez a világ a milyen nagy…

Ez a világ a milyen nagy,
Te, galambom, oly kicsiny vagy;
De ha téged birhatnálak,
A világért nem adnálak!
Te vagy a nap, én az éjjel,
Teljes teli sötétséggel;
Ha szivünk összeolvadna,
Rám be szép hajnal hasadna!
Ne nézz reám, süsd le szemed –
Elégeti a lelkemet!
De hisz úgy sem szeretsz engem,
Égjen el hát árva lelkem!

(Pest.)

Kedves vendégek.

Oh, ez az ostoba falusi nép!
Irják, hogy majd feljőnek Pestre. Szép.
S meglátogatnak. Még szebb. Jőjetek.
Hanem meg is szököm előletek.
Pompás mulatság lenne. Képzelem.
Bejárnák Tolnát, Baranyát velem.
Vezetném őket, mint nyájt a szamár.
Jaj, ha tudnák, mint várom őket már.
Jeles család is. Annyit mondhatok.
Körében borzasztóan mulatok.
A táti, ez derék legény. Derék.
Az embert mostan is magázza még.
S mily érdekes hallgatni, hogyha szól
Trágyárul, béresekről, gyapjuról.
És kérdi tőlem: hogy kel most a zab?…
A búza?… árpa?… széna?… krumpli?… bab?…
Költői dolog mindenek felett,
Csak ugy hizik tőlök a képzelet.
A mámi, ez már művelt egy személy.
Még az irodalomról is beszél.
Könyvtára van szobája ablakán.
A könyvtár dísze Szigvárt, Kártigám,
És a kisasszony, oh be kellemes.
Mint a sült rák, olyan szemérmetes.
Mindig pirúl. S mi bájjal társalog.
»Igen« s »nem« nála az egész dolog.
Vigan vagyunk. Valóban. Ha ezek
Meglátogatnak, majd lesz élvezet.

(Pest.)

-165-

Ambrus gazda.

I.
Merre oly nagy széllel, Ambrus gazda?
»A kocsmába, ilyen-olyan adta!
Megharagitott a feleségem.
Haragom most borral szelidítem.
S azzal járt csak jól e nyelves asszony,
Hogy tovább is nem maradtam otthonn;
Mert ha még soká darál előttem,
Nem hiszem, hogy nyelvét ki nem tépem.«

* * *

Hah, rosz asszony roszabb szolgálója!
Ambrus gazdáról e pletykát szórja:
Otthonn űlne ő, de felesége
Kivetette őt a ház elébe.
-166-
II.
Ambrus gazda hősleg iddogála,
Míg a bakter tízet nem kiálta.
Ekkor fölkelt, és haza kotródott,
S tudja isten, most miként pusztít ott.
Á, de íme, újra visszatére –
Ambrus gazda, mi jutott eszébe?
»Hát lármázni kezde feleségem;
S lármázott, mig végig nem keféltem.
Ekkor hátat forditék a háznak.
Reggelig most otthonn nem is látnak.«

* * *

Gaz szolgáló! csak nem nyugszik nyelve.
Másnap meg már e hírt terjesztgette:
Ambrus gazda honn volt, s visszatére,
Mert nem ereszté be felesége.

(Pest.)

Boldog pestiek.

Hiába is dicséritek
A szép természetet!
Az tart legföljebb veletek,
Ki rosz gombát evett.
Szegény, szegény falusiak
S kisvárosbéliek!
Mi élünk csak valódilag,
Mi boldog pestiek!
Lakásunk fényes palota;
Mindent találni benn,
Mit a mesterség adhata,
Hogy légyen kényelem.
Selyem, rugalmas pamlagunk
Lágy hintaként remeg;
Egész török basák vagyunk
Mi boldog pestiek!
És minden nap véghez viszünk
Nagy epicuri tort,
Hol étket és italt nekünk
Sok czifra szolga hord;
Míg a zenének hangjai
Vígan fölzengenek,
Lelkünk elandalítani. –
Mi boldog pestiek!
Hát a színház? a tánczterem
És több efféle hely?
Kapunk alatt hintó terem,
S mint a villám visz el.
Igy múlik éjünk és napunk,
Nincs híja semminek,
Míg végre csődöt nem kapunk
Mi boldog pestiek!

(Pest.)

Bucsú a szinészettől.

Adom tudtára mindazoknak,
Kiket tán sorsom érdekel,
Hogy tiszta látkörét jövőmnek
Sötét, nehéz köd lepte el.
Eddig Thalia papja voltam,
Most szerkesztő-segéd leszek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!
Szép élet a szinészi élet,
Ki megpróbálta, tudja jól,
Bár ellene a balitélet
Vak órjásának nyelve szól.
Hogy én lelépek a színpadról,
Szívem nagyon, nagyon beteg –
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!
Igaz, hogy ottan a rózsának
Sokkal nagyobb tövise van,
De oly rózsákat, mint ott nőnek,
Máshol keresni hasztalan.
Mindezt szivemben igazolják
Két évi emlékezetek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!
Mert nem lesz már nekem kalandom;
Pedig e nélkül a világ
Előttem untató, kietlen,
Egyalakú, nagy pusztaság.
Ki egy országon átfuték, most
Egy kis szobában űlhetek –
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!
De sorsom egykor még ezt mondja,
Ha majd rám megbékűlve néz:
»Eredj, a honnan számüzélek,
Légy a mi voltál, légy szinész!«
Hát addig is, mig újra elzárt
Mennyországomba léphetek:
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

(Pest.)

-167-

Az alföld.

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.
Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.
Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.
A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.
Ide járnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.
A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.
A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Oda fészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.
Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövihez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.
-168-
Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. –
Szép vagy alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.

(Pest.)

Első szerelmem.

Virány a mult, szorgalmatos méh
A hű emlékezet;
Meghozza méz gyanánt szivembe
Első szerelmemet.
Csak hozza is! mert az nekem hajh
Mindig mi jól esék;
Hiszen e prózai világban
Nincs más költőiség.
Mint iskolás fiú, gazdámnak
Lyányát szerettem én,
S boldog valék, mert a lyánykától
Viszont szerettetém.
Mint szeretett ő! az ebédnél
Tálalni ő szokott.
S mindenkor én elémbe tette
A legjobb falatot.
És uzsonnára kaptam tőle
Sonkát s más egyebet,
Mit szép szerével a kamrából
Kihozni lehetett.
Ha jött az este, s holdvilág volt:
A kertbe illanánk,
És ott a kertben, ottan várt csak
Az üdvek üdve ránk!
Csend volt; méláza a természet
Nagy ünnepélyesen,
Csak a békák kuruttyolának
A szomszéd réteken.
Mi e regényes helyezetben
Érzelgénk boldogan;
Mondók, hogy: ejnye, hogy süt a hold,
Be szép egy este van!
… Ah, szép idők! ti elmulátok
És mindörökre tán,
Már nem terem számomra többé
Sem sonka, sem leány.

(Pest.)

A régi jó Gvadányi.

Kegyelmednek már rég pihen a pennája,
Kegyelmednek régen megnyilt a sír szája,
Hol békességgel a föltámadást várja,
De még most is kedves nekem a munkája.
Nincs abban sok czifra poétai szépség,
De vagyon annál több igaz magyar épség,
S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,
Azért is olvasni lelki gyönyörűség.
Sok számos poéta vagyon mostanában,
Fogyasztják a tintát nagy Magyarországban
Sokan, de nem írnak úgy, mint hajdanában
A kegyelmetek jó régi világában.
Ember azt sem tudja, hol tanultak nyelvet?
Beszédjek, nem tudni, magyar-e vagy német?
Magyar constructio végkép elenyészett,
S nagy szomorúsággal lehet nézni eztet.
Szomorú dolog ez s valóságos csúfság;
Gyötri lelkeiket gyalázatos hivság,
Hívságtól üldözve a calamust fogják,
S édes anyánk nyelvét szörnyen megrongálják.
Illendőképen a ki nem tud beszélni
És fundamentomos magyarsággal élni,
Ki kellene minden olyant küszöbölni,
Nem kellene hagyni magyar nyelvet ölni.
Ha kegyelmed mostan sírból föltámadna,
S ilyen magyarságot könyvekből olvasna:
Élni, jól tudom, hogy nem igen kivánna,
De halottaihoz ujra visszaszállna.
Nyugodjék kegyelmed csendes békességgel!
Appetitusomat ha korcs magyarok el-
Rontják: mulatok a kegyelmed könyvével,
Könyvének igazi magyar beszédjével.

(Pest.)

-169-

Est.

A nap lement.
Eljött a csend.
Szellőüzött
Felhők között
Merengve jár
A holdsugár,
Mint rom felett
A képzelet.
A városi
Nem élvezi;
Falun keresd:
Mi szép az est.
Utczára mén
Leány, legény,
S dalolni kezd;
Hallván a neszt,
Dalol vele
A fülmile
Lágy éneket
A lomb megett.
A kert alól
Furulya szól;
A pásztor ott
Tüzet rakott:
S mig elterűl
A tűz körűl,
S megszólal a
Bús furulya:
-170- Ökre lova
Jár tétova,
És harmatos
Füvet tapos.
Akközben a
Kert ajtaja
Halkan kinyíl;
Miként a nyíl
Oda suhan
Vig-boldogan
A pásztor, és
Van ölelés,
Van csókolás –
Ki volna más,
Ki eljöve?
Mint szép hive.
Mulassatok,
Ti boldogok!…
Mért köztetek
Nem lehetek?

(Pest.)

A csavargó.

Önkénytelen az ember,
Mindenre születik,
Mint a magasb hatalmak
Ott fönn elvégezik.
Fölöttem is határzott
Az égi végzemény:
Csavargónak születtem,
Csavargó vagyok én.
Betérek Debreczenbe
Bolond Istók gyanánt,
S tovább megyek, ha ittam
Bort és öleltem lyányt.
Ma itten, holnap ottan,
Csak ez az élemény…
Csavargónak születtem,
Csavargó vagyok én.
Igaz, most a czudar sors,
Rútul bánik velem:
Lekötve hívatalhoz
Tengődöm egy helyen.
De nem tart ez sokáig,
Igy biztat a remény;
Mint voltam eddig, újra
Csavargó leszek én.

(Pest.)

Nem tesz föl a lyány magában egyebet…

Nem tesz föl a lyány magában egyebet,
Csak hogy téged, csalfa legény, elfeled;
Addig feled, addig feled, csak feled,
Mig a szíve bánatában megreped.

(Pest.)

Szobámban.

Esős idő van; szürke a menny,
Mint a bakancsos-köpenyeg.
Arról szó sincs, hogy kiderüljön,
Sétálni hát már nem megyek.
Mit kéne tennem? feleséget
A jó isten még nem adott;
Ha feleségem volna: véle
Majd eltréfálnám a napot.
Pipára gyujtok, s az esőnek
Halk susogását hallgatom,
És végig szállok gondolatban
A messze fekvő multakon.
Sokon mentem már én keresztül,
Sok jót értem, de több roszat,
S nagy részt magamnak kell köszönnöm,
Hogy megvalljam az igazat.
Könnyelmüség, könnyelmüség! ez
Gyakorta oly lépésre vitt,
Melynek később vásott fogakkal
Ettem fanyar gyümölcseit.
De bátran mondom: más hibám nincs
A könnyelműségen kivűl,
S ez majd a maga idejében
Az ifjusággal elröpűl.
Viszontagságos életemnek
Egy hű, igaz barátja van,
Egyetlen ő, ki nem hagyott el
Balsorsom háborúiban.
Velem volt ő, mig a hazában
Bujdosva jártam, mint a vad,
És ittam a forrás vizéből,
S alvám a szabad ég alatt;
Velem volt ő, mig a hazán túl
Naponta négy krajczár díjért
Hiven fogyasztám a katonák
Sületlen, sótlan kenyerét;
Velem volt ő, mig a könyűkkel
Sózott szinészi kenyeret
Megpaprikázták bosszusággal
Ármánykodó gazemberek.
-171-
Ez egy barátom a költészet.
Ő volt mindenkor én velem,
Verseltem én minden bajom közt
A színpadon s az őrhelyen.
Leend-e haszna verseimnek?
Túlélik-e majd apjokat?
Ragyognak-e holdként fölöttem,
Ha sírom éje befogad?…
De már derűl! szivárvány támad
Amott a rákosi mezőn,
Sétára hát!… csak el ne csipjen
Valamelyik hitelezőm.

(Pest.)

Egy telem Debreczenben.

Hejh Debreczen,
Ha rád emlékezem!…
Sokat szenvedtem én te benned,
És mind a mellett
Oly jól esik nekem,
Ha rád emlékezem. –
Pápista nem vagyok,
És még is voltak böjtjeim, pedig nagyok.
Jó, hogy az embernek csont foga van,
Ezt bölcsen rendelék az istenek,
Mert hogyha vas lett volna a fogam,
A rozsda ette volna meg.
Aztán a télnek kellő közepében
Kifogya szépen
A fűtőszalmám,
S hideg szobában alvám.
Ha fölvevém kopott gubám,
Elmondhatám,
Mint a czigány, ki a hálóból néze ki:
»Juj, be hideg van oda ki’!«
S az volt derék,
Ha verselék!
Ujjam megdermedt a hidegben,
És ekkor mire vetemedtem?
Hát mit tehettem egyebet?
Égő pipám
Szorítgatám,
Míg a fagy végre engedett.
Ez inségben csak az vigasztala,
Hogy ennél már nagyobb inségem is vala.

(Pest.)

Egressy Gáborhoz.

Megénekellek!… de te lészsz oka,
Ha énekem tán szabadon nem szárnyal:
Lerészegítéd szomjas lelkemet
Művészetednek édes italával.
Megénekellek… ámbár vakmerőség
Igy fölhangolni kis nádsípomat.
Legyen mentségem, hogy a milyen gyönge
Oly szívbül-ömlő tiszta hangot ad.
Gyakran nem érti emberét a kor;
Nagyot teremt nagy lelke erejébül,
És ez bukása! népét fölviszi
Olyan magasra, honnan az leszédül.
Még jó ha költőt ér e balszerencse,
Az ész holt fénye egykor föllobog,
S feltámadását fogják ünnepelni
Világosabban látó századok.
Egészen más a színész végzete.
Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen –
Ez a jelen; csak erre számolhat,
Mert a jövőhöz semmi köze nincsen.
Ha a jelennek biztos fövenyébe
Le nem bocsátá híre horgonyát:
Elmegy nevével az idő hajója,
És menni fog az örökléten át.
Vakon mért tartja a sors korodat,
Hogy meg ne értsen? nemzetem müvésze;
Avvagy – kivéve egy-kettőt talán –
Méltányolólag, lelkesedve néz-e?
Születtél volna boldogabb hazában,
Hol érdemeknek kedvezőbb az ég:
Dicsőségednek fényes ragyogása
Egy fél világra elsugárzanék.
Eljőnek ők, és néznek hidegen,
És tőled egyre csak nagyot kivánnak;
Nem értik azt ők, mily kis száma van
A sikerűlés remek órájának.
A költő ír, csak hogyha kedve tartja,
A képiró, ha kedve tartja, fest…
És a szinészt befogják az igába,
Habár halállal sujtja őt az est.
S mit szóljak arról, a ki ellened
Viseltetik rút pártos szenvedélylyel?
Ki koszorúd, mit néhányan fonánk,
Dühös kezekkel tépné szerteszéjjel?
-172-
Oh mert van ilyen, és pedig nem egy van;
Hogy is ne volna?… magyarok vagyunk,
A párt, a párt és mindörökké csak párt
Sok század óta átkos jelszavunk. –
S mindekkorig te el nem csüggedél,
A zsibbadásnak terhe nem lepett meg,
Hogy ily kevés, ily kétes bére van
Sok átvirasztott, puszta éjjelednek.
De nem, jutalmad nem fog elmaradni!
Megtisztuland az érzet és az ész,
És eljövend a méltánylás idője,
Midőn mindnyájuknak kedvencze lészsz.

(Pest.)

Éjszakáim.

Még ugy csak megjárja, ha az ég
Fellegtelen, holdas, tisztakék.
Ablakomra rá könyökölök,
Hosszu szárból sűrűn füstölök,
S elmerengek majdnem reggelig…
Nekem ebben nagy kedvem telik.
De mikor hold, csillag nem ragyog,
Akkor én végkép oda vagyok.
A tyukokkal el nem alhatom,
Hát galléron csíp az unalom,
S összenyaggat irgalmatlanúl…
Az időm fut, mint a sánta nyúl.
Véghetetlen kínom közepett
Mit tehetnék ekkor egyebet?
A tintába mártom tollamat,
Vagy is: megpendítem lantomat,
S kong belőle oly szeráfi dal,
Hogy, ki hallja, rögtön szörnyet hal.
Én azonban folytatom dalom,
Míg az álom és az únalom
Egymással fölöttem hajba kap,
S csakugyan az első markosabb. –
Máskép mulnak éjeim bezeg,
Majd ha feleségre szert teszek.

(Pest.)

Élet, halál.

Boldog, kinek fejére
Az ég oly sorsot mért,
Hogy bor- s leányért éljen
És haljon a honért.

(Pest.)

Az utánzókhoz.

Azt gondoljátok: a költés szekér,
Mely ballag széles országutakon?
Sas a költés; hol nem járt senki sem,
Ő arra indul fennen, szabadon.
S az élhetetlen nyomorú csoport
Azt lesi gyáván: merre nyílik ut?
S ha nyílik aztán, mint éhes kutya
A koncz után, a kezdett utra fut.
Fogj tollat és írj, hogyha van erőd
Haladni, merre más még nem haladt;
Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát,
S vágd a földhöz silány dorombodat!

(Pest.)

Tompa Mihályhoz.

Hát, fiú, olvastam azt a verset,
A melyet te én hozzám csináltál
Valahol a bártfai forrásnál,
S mondhatom, hogy nagy örömet szerzett.
Sok szépet elmondtál e levélben,
(Ne véld, hogy hizelgéskép beszélem,)
De legjobban az gyönyörködtetett,
Hogy a bort, öcsém, te is szereted.
Ejh, be derék gyerek vagy te, Miska!
Mért nem ölelhetlek össze-vissza?…
Látszik: deák vagy és kálomista,
A ki a vizet nagy kínnal iszsza.
Ember a lelked is, atyámfia!
Imádkozzunk a bor istenéhez,
S hagyjuk a világot papolnia,
Hogy, ki a bort szereti, ez és ez.
Haszontalan világ ez a mai;
Egyátaljában nem tetszik nékem.
Jőjünk csak mi össze!… fenn az égben
Örömkönnyeket sír Csokonai.
Egyébiránt ne gondold, barátom,
Hogy én valami vad ficzkó vagyok,
Mihelyest a bor szinét meglátom;
Nem én! csak ugy csendesen vígadok.
-173-
S ha bizalmas ember van mellettem,
Mosolyogva a bús múlt időket
Elbeszélem, hogy mennyit szenvedtem,
Mint majd egyszer elbeszélem néked.
Hidd el, csodálkozni fogsz fölötte,
Hogy huszonkét éves ember ennyi
Bajon magát keresztül törhette
S nem birta őt a baj sírba tenni.
Az igaz, most jobb az állapotom,
Bár a legjobbnak ezt sem mondhatom;
Hanem ugy csak állok, hogy ha véled
Találkoznám, megvendégelnélek.
De miért is nem jösz egyszer hozzánk?
Majd meglátnád, milyen jól mulatnánk!
Messze vagy, de én baka koromban
Hetvenhétszer annyit gyalogoltam.
Siess hát, mert ha sokáig késel,
Élted napjáig megemlegeted;
Én rontok hozzád, s akkor jaj neked:
Agyonszorítlak egy öleléssel!

(Pest.)

Furfangos borivó.

Megiszom én a bort, mert szeretem,
De néha megy belém nagy nehezen;
Azonban rajtam nem fog ki soha,
Minden dolognak van oka-foka.
»A kancsó zsarnokszív« – azt gondolom –
»Ki kell belőle a vért ontanom!«
S e gondolatra kancsom kiürűl,
Készítették bár feneketlenűl.

(Pest.)

Pinty úrfi.

Én nem panaszlok sorsom ellen,
Mi ördögért panaszlanék?
Lehet-e kegyesebb irántam,
Mint a milyen kegyes, az ég?
Nekem jutott a nagy szerencse:
Pinty úrfit énekelni meg!
Pinty úrfi a maga nemében
Hat puszta falu környékében
A legpáratlanabb gyerek.
Pinty úrfinak fillére sincsen,
Tán a nagyapjának se volt;
A mit telt erszénynek neveznek,
Távol van tőle, mint a hold.
Azért magát föl nem akasztja,
De még csak nem is kesereg,
Pinty úrfi a maga nemében
Hat puszta falu környékében
A legpáratlanabb gyerek.
Asztalt számára nem terítnek,
S ki hinné? éhen még se vesz;
Ha enni kell, a vendéglőkbe
Bekullog ismerősihez,
S egy-egy falatka innen, onnan…
Böndőjét ekkép tölti meg.
Pinty urfi a maga nemében
Hat puszta falu környékében
A legpáratlanabb gyerek.
Mikép teszen szert öltözetre?
Ez is igen eredeti:
Bál- és egyébre a ruhákat
Ugy kölcsön elkéregeti;
Csakhogy többé ezen ruhákat
Nem látják a jó emberek.
Pinty úrfi a maga nemében
Hat puszta falu környékében
A legpáratlanabb gyerek.
Hol a szállása? azt nem tudjuk;
De ő fennen dicsekszi el:
Milyen pompás szobái vannak!
És a mit ő mond, hinni kell.
Bár kávéházakban gyakorta
Olyan Pintyféle szendereg:
Pinty úrfi a maga nemében
Hat puszta falu környékében
A legpáratlanabb gyerek.
És ilyen ő tetőtül talpig,
Tökéletes képmása ez;
Magának és kedves honának
Roppant becsűletet szerez.
Kiáltson föl hát minden ember
Tartsák meg őt az istenek!
Pinty úrfi a maga nemében
Hat puszta falu környékében
A legpáratlanabb gyerek.

(Pest.) -174-

A naphoz.

Panaszom van kelmed ellen,
Hallja kelmed, nap uram!
Mi dolog az, sugarával
Bánni olyan fukaran?
Elballag kelmed fölöttem
Minden istenadta nap,
Kis szobám kelmedtől még is
Egy sziporka fényt se kap.
Oly sötét van benne, mint a…
Majd kimondtam, hogy mibe’;
Legyen egy kis embersége,
S nézzen kelmed néha be.
Hiszen azt, hogy versirás a
Mesterségem, tudja tán,
Azt is tudja, ily esetben
Nem lehet pompás szobám;
Hogy ne tudná, ’sz’ hajdanában
Kelmed szinte lantot vert,
Még mikor le nem rudalták
Az Olympról Jupitert.
Szánjon meg tehát kegyelmed,
Kedves collega uram,
S mátul fogva sugarával
Ne bánjék oly fukaran.

(Pest.)

Takarékosság.

Akármiképen csűrjük, csavarjuk,
Szép, a ki gazdálkodni tud:
Ilyennek aztán az adósság
Nem köt nyakába háborut;
Nem szurkol, ha bizonyos utczán
Világos nappal menni kell,
Hegykén tekinthet jobbra-balra,
Találkozzék akárkivel;
Nem mondja, a midőn javában
Cseng a kocsmában a pohár:
»Barátim, megbocsássatok, de
Mennem kell, otthonn munka vár«…
S a többi! – – szóval, mátul fogva
Takarékos fiú leszek,
Minden garast úgy megbecsülök,
Miként apám, a jó öreg.
Hejh, csakhogy én az efféléket
Mindig pénz fogytán fogadom;
S a mint pénzem jön: akkor ismét
Hegyen-völgyön lakodalom.

(Pest.)

Ha.

Ha kalapomnak szőre volna,
És jobbra-balra nem konyulna:
Én volnék a derék legény!
Arszlánnak is beilleném.
Ha már nem volna vagy két éve,
Hogy a mellényem meg van véve:
Én volnék a derék legény!
Arszlánnak is beilleném.
Ha volna több, mint egy kabátom,
Mit hordanom kell télen nyáron:
Én volnék a derék legény!
Arszlánnak is beilleném.
Ha a nadrágom alja, térde
Nem volna oly nagyon megsértve:
Én volnék a derék legény!
Arszlánnak is beilleném.
Ha a csizmámnak talpa, sarka
Nem kérdené, hogy hol a varga?
Én volnék a derék legény!
Arszlánnak is beilleném.
Ha majd e ha, ha, ha, ha meg ha
Elpusztul tőlem a pokolba:
Én leszek a derék legény!
Mingyárt arszlánnak illem én.

(Pest.)

Szemfájásomkor.

Teremtő isten! szemeimre
A vakságot tán csak nem küldöd?
Mi lesz belőlem, hogyha többé
Nem láthatok lyányt s pipafüstöt!

(Pest.) -175-

Szerelem vándorai.

Kél a hold, az éj lovagja,
Hold kiséretében,
Mint hüséges apród, a kis
Esti csillag mégyen.
Indulóban vagyok én is,
S nem megyek magamban;
Holddal esti csillag, vélem
Égő szerelem van.
Csak eredj, hold, csak eredj a
Barna éjszakához;
Megyek én is, megyek én is
Barna kis leányhoz.

(Pest.)

A nap házasélete.

A nap házas legény,
Tudjátok?
Hanem szegény
Fején
Ez épen a nagy átok,
Mert a papucskormány terhét nyögi;
Rosz felesége annyi bút szerez neki.
Természetes hát, hogy a jó öreg
A bort nem veti meg,
A bort, mely minden bajnak orvoslója,
A bort, mely a szívből a bút kiszórja.
De otthonn inni nem merészel,
Mert ekkor kész a pör a feleséggel.
Azonban tud magán segíteni.
Midőn az égen a szokott utat teszi:
Csak arra vár,
Hogy fellegekbe öltözzék a láthatár,
Ekkor nem félve,
Hogy őt meglátja felesége,
Bebaktat egy közeleső
Kocsmába,
S iszik, mint a kefekötő,
Bujába’! –
Ha jön az est,
S a felleg oszlani kezd,
Látjátok őtet, a mint mámorosan
Piros pofával az égről lezuhan.

(Pest.)

Mi lelt?

Nem tudom, mi lelt ma engem?
Jó kedvemben nincs határ;
Dalolhatnék, fütyölhetnék,
Egyikhez sem értek bár.
Összeverem a bokámat,
Noha nem szól muzsika;
A szobám világos, ámbár
Nap nem süt belé soha.
Még a füst is rózsaszínű,
Melyet rosz cserép pipám
Legroszabb kapadohányból
Küld keresztül a szobán.
A szivem ver, mintha benne
Háborogna szerelem;
Pedig egy leány sem váltott
Csak egy jó szót is velem.
S annál megfoghatlanabb ez,
Mert zsebemnek zord egén
Pénzfogyatkozásnak éje
Űl sötéten, feketén.
Szóval: a világ előttem
Egy szép tulipán-bokor…
Kár, hogy addig lesz csak az, mig
Kimegy fejemből a bor!

(Pest.)

Halálom.

A halál két neme áll előttem,
Nem tudom, hogy melyiké leszek;
Nem tudom, pedig szeretném tudni:
Éhen vagy szomjan halok-e meg?

(Pest.)

Igyunk!

A kinek nincs szeretője,
Bort igyék,
S hinni fogja, hogy minden lyány
Érte ég.
És igyék bort az, a kinek
Pénze nincs,
S az övé lesz a világon
Minden kincs.
-176-
És igyék bort az, a kinek
Búja van,
S a bú tőle nyakra-főre
Elrohan.
Sem szeretőm, sem pénzem,
Csak bánatom;
Másnál háromszorta többet
Ihatom.

(Pest.)

Hozzá.

Szent borzalommal nyujtom ím feléd
Nem földi kéjtől reszkető kezem,
S enyém vagy-e? valóban az enyém?
Nem álmodom-e? félve kérdezem.
Oh nem, nem álom! hallom hangjaid,
Az andalító édes hangokat,
És arczaidnak látom líljomát,
És itt pihensz, hol hév szivem dagad.
Mennyit nem küzde a balsors velem,
Mig valahára még is engedett,
Mig a dicső perczet megérhetém,
Hol sajátomnak mondlak tégedet.
Sajátom vagy! s e boldogságomat
Kinek, vajon kinek köszönhetem?
Isten megáldja kedves verseim!
Ők, ők szereztek meg téged nekem.
Engedd, hogy még egyszer nézzek reád,
S szorítsanak szivemhez e kezek!
És most… és most… jer a zsebembe pénz,
S menjünk, először is csizmát veszek.

(Pest.)

Sovány ősz.

Megköszönöm az ilyen őszt,
Alázatosan köszönöm!
Egész világ örűl, vigad,
Csak én nekem nincs örömöm,
Iszik boldog, boldogtalan,
Szüret van úton, útfelen,
És én isten kegyelmiből
A száraz kortyokat nyelem.
Búsan Budára kullogok,
Megállok a vár tetején;
Nagyszálnak borszülő hegye
Távolból kékellik felém.
Nagyszálnak borszülő hegye
Sok jó napot szerzett nekem;
Hanem mi haszna? hogyha most
A száraz kortyokat nyelem.
Mint holmi falusi biró,
Leteszem a két könyököm,
Remélve, hogy tán valahogy
Majd búmat versben kínyögöm.
Hiába minden fejtörés!
Nem boldogúl a vers velem,
Hogy is verselhetnék? midőn
A száraz kortyokat nyelem.
Nagy bosszusan, nagy álmosan
Az ágyba vágom magamat,
S hejh a szüret! ezt mormogom
Fülig a takaró alatt.
És a szüretről álmodom
S a borról minden éjjelen;
Másnap megint, mint azelőtt,
A száraz kortyokat nyelem.
Csak menne már el a szüret,
Csak menne a pokolba már!
Hozná meg isten a telet,
Hideg házban huzzam ki bár.
Vagy meglövöm magam, vagy a
Duna leszen fekvő helyem,
Ha a jövő szüretkor is
A száraz kortyokat nyelem.

(Buda.)

Verseim.

A költészet fája életem,
Minden versem egy levelke rajt.
Fa, levél el fog hervadni majd,
A felejtés szele rá sóhajt.
És mivelhogy elhervadni fog,
Ne is ápolgassam én e fát?
Más hasznot ha nem hajt: legalább,
A mig élek, hűs árnyékot ád.

(Pest.)

-177-

Csokonai.

Egy kálomista pap s Csokonai
Egymásnak voltak jó barátai.
Kilódul egyszer Debreczenből
S a jó barát előtt megáll,
S: ihatnám pajtás! így kiált föl
Csokonai Vitéz Mihály.
»No ha ihatnál, hát majd ihatol,
Akad még bor számodra valahol,
Ha máshol nem, tehát pinczémben;
Ottan nem egy hordó bor áll«,
Szólott a pap, s leballag véle
Csokonai Vitéz Mihály.
»Ihol ni, ucczu!« fölkiált a pap,
A mint egy hordóból dugaszt kikap;
»Szaladj csapért! ott fönn felejtém;
Szaladj, öcsém, de meg ne állj!«
És fölrohan ló halálában
Csokonai Vitéz Mihály.
-178-
A likra tette tenyerét a pap;
Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap,
S a csap nem jött, és a pap morgott:
»De mi az ördögöt csinál,
Hol a pokolba marad az a
Csokonai Vitéz Mihály?«
Tovább nem győzte várni a csapot,
Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt,)
Fölmén a pinczéből a házba,
De ott fönn senkit nem talál.
Csak késő este érkezett meg
Csokonai Vitéz Mihály.
Hát a dologban ez volt az egész:
Kereste ott fönn a csapot Vitéz,
Zeget-zugot kikutat érte,
De csak nem jön rá, hogy hol áll?
És így csapért szomszédba mégyen
Csokonai Vitéz Mihály.
A szomszédban valami lakzi volt.
Elébe hoztak ételt és italt;
És ím az étel és bor mellett
És a zenének hanginál
Csapot, papot, mindent felejtett
Csokonai Vitéz Mihály.

(Pest.)

Dáridó után.

Ez volt aztán az éjszaka!
Bort többé soh’se lássak,
Ha életemben párja volt
Ennek az áldomásnak.
Egész mohácsi ütközet
Ment végbe ott közöttünk;
Igaz, hogy a török a bor,
És a magyar mi lettünk.
Hanem még az is igaz ám,
Hogy harczoltunk vitézül,
Kivált mikor már a király,
Az ész, kidőlt nyergébül.
A győzelmes poharakat
Dühhel nyakon ragadtuk,
S függtünk letéphetetlenűl,
Mint a piócza, rajtuk.
Ha oly hosszú lesz életünk,
Mint kortyaink valának,
Megérjük boldogabb korát
A bús magyar hazának.

(Pest.)

Szerelmem zúgó tenger…

Szerelmem zúgó tenger,
De most zúgása nem ver
Órjási hánykódás közt földet és eget;
Elszenderűlt, miképen
A gyermek bölcsejében,
Ha hosszan jajgatott és hosszan könnyezett.
A síma habtükörben
Evez föl és le lelkem
Szelíd merengésnek hintázó csónakán;
Partjáról a jövőnek
Csattog felém lágy ének…
Te énekelsz, remény, te kedves csalogány!

(Pest.)

Volnék bár…

Volnék bár sivatag bús szigete
A tenger közepének,
Hová ember, madár nem lépne be –
Csak tégedet ne ismernélek.
Volnék megdermedt jégsziklája bár
A messze föld végének,
Mit nem melenget lanyha napsugár –
Csak tégedet ne ismernélek.
Volnék bár a földöv homokja, hol
A nyári nap tüzének
Örök sugára égető pokol –
Csak tégedet ne ismernélek.
Volnék bár hallgató éjféleken
Átokvert kósza lélek,
Ki még koporsójában sem pihen –
Csak tégedet ne ismernélek.
Nem volna mérve oly nagy terhe rám
A kínnak, szenvedésnek,
Létem keresztjét jobban hordanám –
Csak tégedet ne ismernélek.
-179-
S még is, még is… nem volna életem,
Az örök üdvességnek
Magas helye sem tetszenék nekem,
Ha tégedet nem ismernélek.

(Pest.)

Az én szerelmem…

Az én szerelmem nem a csalogány,
Kit fölkeltett a hajnalszürkület,
Hogy édes ének szóljon ajakán
A nap csókjától rózsás föld felett.
Az én szerelmem nem kies liget,
Hol csendes tóban hattyúk ringanak,
Fehér nyakok mig bókot integet
A vízbe néző hold sugárinak.
Az én szerelmem nem nyugalmas ház,
Mit kert gyanánt körűl a béke vett,
Hol a boldogság anyaként tanyáz,
S tündér leányt szűl: a szép örömet.
Az én szerelmem rengeteg vadon;
A féltés benne mint haramja áll,
Kezében tőr: kétségb’esés vagyon,
Minden döfése százszoros halál.

(Pest.)

Szemek, mindenható szemek!

Szemek, mindenható szemek!
Ne nézzetek, ne nézzetek
Reám oly hidegen, oly hidegen;
Megöltök, ez halál nekem,
Halál nekem!
Vagy, oh mindenható szemek!
Csak öljetek meg, öljetek;
Aztán mosolygjatok, mosolygjatok,
S én újolag föltámadok,
Föltámadok!

(Pest.)

Élet, halál! nekem már mindegy!

Élet, halál… nekem már mindegy!
Ez a kétség irtóztató;
Igy nem mehet tovább, a mint megy,
És »a ki mer, nyer« példaszó.
Hozzá megyek, hozzá kell mennem,
Előtte szívem fölnyitom,
Hadd lássa meg, mi kín van bennem,
S hogy azt mind érte hordozom.
S ha szenvedésem látni fogja,
S a halvány színt, melyben vagyok;
Talán meglágyul indulatja,
Talán majd szánakozni fog.
És hátha könyvéből szemének
E drága sort olvashatom:
Hisz én már téged rég kisérlek,
Van érted titkos bánatom.
És hátha csókja szent kulcsával
Nyitand számomra majd eget…
Vagy, mint őrültet, szolga által
Szobájából majd kilöket.

(Pest.)

A külföld magyarjaihoz.

Ti fekélyek a hazának testén,
Mit mondjak felőletek?
Hogyha volnék tűz: kiégetnélek,
Égetném rosz véretek.
Nem vagyok tűz, nincs emésztő lángom;
De van éles hangu szóm,
Mely reátok átkait kiáltja,
Átkait irtóztatón.
Annyi kincse van hát e hazának,
Hogy nem is fér benne meg?
Hiszen e hon, e boldogtalan hon
Oly szegény és oly beteg.
És ti rablók! a mit orvosságra
Izzad kínnal e haza:
Elhordjátok idegen bálványtok,
A külföld oltárira.
E hazán, mely porban esd kenyérért,
Nem esik meg szívetek;
Míg ő vért sír, poharaitokba
Kinn ti a bort töltitek.
És csak akkor tértek vissza, már ha
Koldusbot van nálatok:
Kit koldussá tettetek, hogy tőle
Ismét koldulhassatok.
-180-
A miként ti e szegény hazából
Magatok száműzitek:
Vesse úgy ki csontotokat a sír
S a mennyország lelketek!

(Pest.)

Mért nem születtem ezer év előtt?

Mért nem születtem ezer év előtt?
Midőn születtek Árpád daliái,
S ragadva kardot, a vérkedvelőt,
A nagy világgal mentek szembeszállni.
Beh mondtam volna csataéneket,
Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek,
Melynek zugási mennydörgéseket
Vadúl kavargó örvényökbe nyeltek.
Beh fölvetettem volna magamat
Hadvész után nyerítő paripára,
Keresni a sírt vagy babéromat
Hazát teremtő harczok viharába’.
Beh énekeltem volna diadalt,
Vitézeimnek, párduczbőrre dőlve,
Midőn az ütközetmoraj kihalt
S az áldomás csengése jött helyébe.
Vagyok henyélő század gyermeke,
Hol megdalolni méltó tárgyam nincsen;
S ha volna is, mi lenne sikere?
Sínlődik a nyelv terhes rabbilincsen.

(Pest.)

A borhoz.

Oh bor! te voltál eddig egy barátom;
De látom,
Hogy már kihalt tüzed, mely értem ége,
S frigyünknek vége, vége.
Ha eddig hozzád folyamodtam
Bús állapotban,
Keresztelő lett… a búbánatot
Vidámsággá kereszteléd.
Mért járulok hiába most eléd?
Varázserődet mért nem mutatod?
Fejem nehéz,
És reszket már e kéz,
Mely a teli
Pohárt ajkamhoz emeli;
Ezt befolyásod eszközölte,
De nem hatál be a kebelbe:
A lélek ép,
Nem részegűlhet semmifélekép.
A multnak fekete
Emlékzete
– Mint Dejaníraköntös – rajta van
Letéphetetlenűl, minduntalan.
Oh bor!
Ki annyiszor
Voltál bajomnak orvossága,
Légy most is az, bár utójára:
Feledtesd el velem a gúnymosolyt,
Mely lángszerelmem jégjutalma volt!

(Pest.)

Katona vagyok én…

Katona vagyok én, kiszolgált katona,
Csak káplár sem voltam, mindig közkatona.
A katonasághoz ifjuságot vittem,
Ott maradt az, haza öregséggel jöttem.
Nagy volt pontosságom, nagy volt a hűségem,
Nem volt reám mérve csak egy büntetés sem.
Mi lett a jutalmam, mikor kiszolgáltam?
A generális megveregette vállam.

(Pest.)

Szivem, te árva rabmadár!

Szivem, te árva rabmadár!
Kit szűk, szoros kalitka zár,
Légy csendesebben odabenn,
Ne hánykolódjál oly igen;
Ugy meg találod sérteni
Magad, hogy vér fog ömleni…
Vagy üsd meg magadat tehát,
Jőjön halálos seb reád;
Véreddel majd megírhatom
Szerelmem és hattyúdalom.

(Pest.) -181-

Gyere lovam…

Gyere, lovam, hadd tegyem rád nyergem!
Galambomnál kell még ma teremnem.
A kengyelbe most teszem bal lábam,
De lelkem már a galambomnál van.
Száll a madár, tán párjához siet;
Sebesen száll, el is hagyott minket.
Érjük utol szaporán, jó lovam,
A párját ő sem szereti jobban.

(Pest.)

A leánykákhoz.

Ne haragudjatok rám,
Leánykák, lelkeim!
Hogy oly sokszor beszélnek
A borról verseim.
Ti nem gondolhatjátok,
Mily bús az életem,
Hogy gyakran a keservek
Keservét szenvedem.
Mig olvassátok tőlem
A tréfás dalokat,
Nem sejtitek, hogy néha
Szivem majd megszakad.
S lássátok, szépeim! ha
A bú nekem rohan,
Mint felbőszült oroszlán,
Emésztő-szilajan;
Ha a világ előttem
Éjjé sötétedik,
S a sötétséges éjben
Vihar kerekedik,
És a vihar szivemben
Dúl irgalmatlanúl:
Csak a bor, a mitől ez
Ismét lecsillapúl.
Lecsillapúl lassanként,
Elzúg a fergeteg,
S én újólag vidám, kék
Eget szemlélhetek;
S a fölvidámult égen
A régi fényben jár
A jó kedv holdja, a szép
Örömcsillagsugár.
Ily jótevő orvosság
A szőlőnedv nekem;
Nem egyszer menté meg már
Megúnt, bús életem.
Mert gyakran voltam úgy, hogy
Csak még egy pillanat…
S most pókháló födözné
Versíró tollamat,
Mig én magam fekünném
A sírban hidegen,
S a föld hideg porával
Vegyűlne tetemem – – –
Ne haragudjatok hát,
Leánykák, lelkeim!
Hogy oly sokszor beszélnek
A borról verseim.

(Pest.)

Szülőimhez.

Hejh édes szülőimék,
Gazdagodjam meg csak!
Akkor, hiszem istenem,
Nem panaszolkodnak.
Minden teljesülni fog,
A mit csak kivánnak;
Megelőzöm vágyait
Éd’s apám s anyámnak.
Lesz csinos ház, a miben
Megvonúlnak szépen;
Pincze lesz a ház alatt,
Jó bor a pinczében.
Meghihatja éd’s apám
Minden jó barátját;
Borozás közt lelköket
A jó kedvbe mártják.
Szép kocsit csináltatok
Éd’s anyám számára;
Nem kell, hogy a templomot
Gyalogosan járja.
-182-
Lesz arany szegélyzetű
Imádságos könyve,
Krisztus urunk képe lesz
Szépen metszve benne.
Pistinak meg majd veszek
Drága paripákat,
Rajtok jó Istók öcsém
Vásárokra járhat.
Végesvégül lesz nekem
Dúsgazdag könyvtárom;
Akkor majd a verseket
Nem pénzért csinálom.
Ingyen osztom azokat
Szét az ujságokba;
Minden szerkesztő, tudom,
Szivesen fogadja.
S hogyha szép lyányt kaphatok:
– De magyar lelkűt ám! –
Éd’s apám tánczolni fog
Fia lakodalmán.
Igy élünk majd boldogan
A mulatságoknak,
Igy biz, édes szüleim…
Gazdagodjam meg csak!

(Pest.)

Boldog éjjel…

Boldog éjjel! együtt vagyok rózsámmal,
A kis kertben mulatozunk egymással;
Csendesség van, csak az ebek csaholnak,
Fenn az égen
Tündérszépen
Ragyog a hold, a csillag.
Nem jó csillag lett volna én belőlem;
Tudja isten, nem maradnék az égen,
Nem kellene én nekem a mennyország,
Lejárnék én
Minden estén,
Kedves rózsám, tehozzád.

(Pest.)

Fényes csillag…

Fényes csillag, mondd meg nekem.
Mért nem maradtál odafenn?
Mondd meg: arra mi ok szolgál,
Hogy az égről lefutottál?
»Csak az az ok szolgál arra,
Mert rá néztem galambodra;
Sugaramnál szebb a szeme,
Bosszankodás kergetett le.«

(Pest.)

A természet vadvirága.

Mit ugattok, mit haraptok
Engemet, hitvány ebek!
Torkotokba, hogy megfúltok,
Oly kemény konczot vetek.
Nyirbáljatok üvegházak
Satnya sarjadékain:
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.
Nem verték belém tanítók
Bottal a költészetet,
Iskolai szabályoknak
Lelkem soh’sem engedett.
Támaszkodjék szabályokra,
Ki szabadban félve mén.
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.
Nem virítok számotokra,
Árva finnyás kóficzok!
Kiknek gyönge, kényes, romlott
Gyomra mingyárt háborog;
Van azért, ki ép izléssel
Üdvezelve jön elém.
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.
Hát azért nekem örökre
Szépen békét hagyjatok;
Ugy sem sok gyümölcsü munka:
Falra borsót hánynotok.
S kedvetek ha jön kötődni,
Ugy kapkodjatok felém:
A természetnek tövises
Vadvirága vagyok én.

(Pest.) -183-

Esik, esik, esik…

Esik, esik, esik,
Csókeső esik;
Az én ajakamnak
Nagyon jól esik.
Az eső, az eső
Villámlással jár;
A szemed, galambom,
Villámló sugár.
Mennydörög, mennydörög
A hátunk megett;
Szaladok, galambom,
Jön az öreged.

(Pest.)

Levél egy szinész barátomhoz.

Jut még eszedbe a fiú? kivel
Együtt czepelted a vándorbotot,
Mely koldusbotnak is beillenék,
Midőn a sorsnak fényes kedve nincs;
És ez nem épen olyan ritkaság
Szinészre nézve, mint boldogtalan
Magyar hazánkban a hű honfigond. –
Lásd, én reátok még emlékezem,
És elfeledni nem fogom soha
A jót s roszat, mely ott közöttetek
Mult napjaimnak osztályrésze volt.
Előttem áll a délután, midőn
A színészetbe béavattatám.
Barangolék föl és le czéltalan
A nagy hazának minden tájain.
Tarisznyámban, mit hátamon vivék,
Nem mondhatom, hogy nagy volt a teher,
De a nyomor, mint ólom, megnyomott.
Könnyíte rajt a víg könnyelműség,
Mely útaimban hű társam vala.
Ekkép juték egy nyári délután
Egy kis városba; fáradt lábaim
A fogadóban megpihentenek. –
Vendégszobája egyik oldalán
Helyet szerényen színpad foglala.
Mire való is már a fényüzés?…
Azon tünődtem épen: kérjek-e
Ebédet vagy se? hát ha majd sovány
Zsebem bicskája szépen bentörik?
Az ajtót ekkor megnyitá egy ur;
Volt bennem annyi emberismeret,
Rá foghatnom, hogy nem más mint szinész.
Fején kalapja nagybecsű vala,
Mert Elizéus prófétával az
Rokonságban volt… tudnillik: kopasz.
Kabátja új, a nadrág régi rongy,
És lábát csizma helytt czipő födé,
Alkalmasint a melyben szerepelt.
»Thalia papja?« kérdém. »Az vagyok;
Talán ön is?« – »Még eddig nem.« – »Tehát
Jövőben? fölség…« – »Azt sem mondhatom«,
Vágtam szavába; ámde ő rohant,
S vezette gyorsan az igazgatót.
Fehér köpenyben az igazgató
Jött üdvezelni engem nyájasan:
»Isten hozá önt, tisztelt honfitárs!
Lesz hát szerencsénk önhöz, édes ur?
Imádja úgy-e a művészetet?
Ah, jó barátom, isteni is az!
S önnek szeméből olvasom ki, hogy
Szinészetünknek egykor hőse lesz,
És kürtölendik bámult nagy nevét
A két hazának minden ajkai…
Ebédelt már ön? itt az ételek
Fölötte drágák, s a mi több: roszak.
Az ispán urtól őzczombot kapánk,
A káposztából is van maradék –
Ha meghivásom nem méltóztatik
Elútasítni: jó ebédje lesz.«
Igy ostromolt a jó igazgató,
Forgatva nyelve könnyü kerekét.
Én nem rosz kedvvel engedék neki.
Menék ebédre, és ebéd után
Beiktatának ünnepélyesen
A társaságba – nem kutatva: mi
Valék, deák-e vagy csizmadia?
Másnap fölléptem a Peleskei
Notáriusban. Hősleg működém
Három szerepben, minthogy összesen
A társaságnak csak hat tagja volt. –
Egy ideig csak elvalék velök;
Faluzgatánk jó s bal szerencse közt.
De a barátság végre megszakadt,
Mert én utáltam a nyegléskedést,
A sok »utószor«-t, a görögtüzet,
S tudj’ a manó, mily csábitásokat.
A társaság is végre szétoszolt
Egymást érő bel- s külviszály miatt;
S én ujra jártam széles e hazát,
Mignem keblébe vett más társaság.
Mit ottan, itt is azt tapasztalám,
S tapasztalásom nem volt olyatén,
Mely kedvre hozta volna lelkemet.
-184- Kenyért keresni színészek leszünk,
Nem a művészet szent szerelmiből,
S haladni nincsen semmi ösztönünk.
»Pártolj, közönség, és majd haladunk«,
Mond a szinész; és az meg így felel:
»Haladjatok, majd aztán pártolunk;«
És végre mind a kettő elmarad.
Nem is hiszem, hogy a szinészetet
Becsülni fogják, míg az befogad
Minden bitangot, gaz sehonnait,
Kik a világnak söpredékei,
S itten keresnek biztos menhelyet.
Barátom, ez fájt én nekem s neked,
Ez keseríte minket annyira.
Az isten adja, hogy minél előbb
Akképen álljon szinművészetünk,
A mint valóban kéne állnia.

(Pest.)

Az öreg úr.

Az öreg urnak élete
Szánandó gyötrelem,
Veséig gyötri a szegényt,
Féltékeny szerelem.
Unokaöcscse oly gonosz,
S szép, ifju a neje;
Unokaöcscse ver szöget
Megőszült fejibe.
Míg nőtlen volt: terhére nem
Esett a hivatal,
Nyugottan, híven végezé;
De most majd belehal.
Míg nőtlen volt: barátinál
El-elkártyázgatott;
De mostan éjszakázni fél…
Keserves állapot!
Míg nőtlen volt: álom között
Folyának éjei;
De most az öreg úr szemét
Behúnyni sem meri.
Pedig, pedig, szegény öreg,
Féltés hiába bánt;
Öcséd nődet nem szereti…
Hanem a szobalyányt.

(Pest.)

Szerelem, szerelem…

Szerelem, szerelem,
Keserű szerelem!
Miért bántál olyan
Kegyetlenűl velem?
Te voltál szivemben
Első és utósó,
Nem sokára készül
Számomra koporsó.
Elmegyek az ácshoz,
Fejfát csináltatok,
Egyszerű fejfámra
Csak egy sort iratok;
Fekete betűkkel
Ez lesz írva rája:
»Itt hervad a hűség
Eltépett rózsája.«

(Pest.)

János gazda.

János gazda derék gazda,
Nincsen párja hat faluba’;
Csak egy a bibéje,
Hogy soha sincs pénze.
Széles, hosszú szántóföldje,
Sok gabona terem benne,
Vásárra jár véle,
Még sincs soha pénze.
Nem kóborol a kocsmába,
Kocsmárosra nem kiáltja:
Hejh, bort az icczébe!
Még sincs soha pénze.
Felesége szép, takaros,
Legényekre nem haragos,
Kivált béresére…
Hát azért nincs pénze.

(Pest.)

A tintás-üveg.

Vándorszinész korába Megyeri
(Van-e, ki e nevet nem ismeri?)
Körmölgeté, mint más, a színlapot.
Kapott
Ezért
Egyszer vagy öt forintnyi bért,
A mint mondom, vagy öt forintnyi bért.
-185-
Először is hát tintáért megyen,
Ha ismét írni kell, hogy majd legyen.
A tintás-üveget pedig hová
Dugá?
Bele
Kabátja hátsó zsebibe,
A mint mondom, kabátja zsebibe.
S hogy pénzre tett szert, lett Megyeri vig,
S haza felé menvén, ugrándozik.
Hiába inti őt Szentpéteri:
»Kari,
Vigyázz!
Kedved majd követendi gyász,
A mint mondom, majd követendi gyász.«
Ugy lett. A sok ugrándozás alatt
Kifolyt a tinta; foltja megmaradt.
Megyeri elbusúlt – kedvét szegi
Neki
A folt,
Mivel csak egy kabátja volt,
A mint mondom, csak egy kabátja volt,
Mi több: kabátja épen sárga volt,
És igy annál jobban látszott a folt.
»Eldobnám – szólt – de mással nem birok;«
Ez ok
Miatt
Hordá, mig széjjel nem szakadt,
A mint mondom, mig széjjel nem szakadt.

(Pest.)

Mit szól a bölcs?

Hm, bizony csak sok nem úgy halad,
A mint kéne, itt a nap alatt.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!
Tenger a pénz, melyben elsülyed
Sok hajó: elv, jellem, becsület.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!
Korpafőt diszít selyem kalap,
S az okos fő teng darócz alatt.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!
A lét könyviből e szót »barát«
Az idők régen kivakarák.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!
Egyenesség, nyilt őszinteség
Rókaságnak zsákmányúl esék.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!
Feleséghűség járatlan ut,
Rajta már csak az együgyü fut.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!
Igazmondás elhajított kő,
Hajító fejére visszajő.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!
Megterem sok prédikáczió,
Nem igen hallgatják, bármi jó.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

(Pest.)

Pál mester.

Pál mester ilyformán okoskodott,
És félre csapta
Szilajhegykén a kalapot:
»Eh, a ki adta!
Mire való a feleség nekem?
Nélkűle szabadabb lesz életem;
Elkergetem… az lesz belőle.«
És ugy tett, a miként beszéle.
Pál mester később így okoskodott,
Csak hogy nem csapta
Ő félre most a kalapot:
»Hejh, a ki adta!
Még is csak kár volt elkergetnem őt;
Kezében gazdaságom egyre nőtt,
S most elpusztúl… az lesz belőle.«
És ugy lett, a miként beszéle.
Pál mester ekkor így okoskodott,
És félre csapta
Ismét hegykén a kalapot:
»Eh, a ki adta!
-186- Mi haszna minden búm és bánatom?
Ugy sincs sokam; azt is tovább adom,
Tovább adom… az lesz belőle.«
És ugy tett, a miként beszéle.
Pál mester végre így okoskodott,
S szemére csapta
Keservesen a kalapot:
»Hejh, a ki adta!
Most már minden, de minden oda van;
Mi tévő légyek? felkössem magam?
Fel, felkötöm… az lesz belőle.«
És ugy tett, a miként beszéle.

(Pest.)

Részegség a hazáért.

Fiuk, az isten áldjon meg,
Én is iszom, igyatok!
Én nem nézhetek vidámon
Végig elhagyott hazámon,
Csak mikor részeg vagyok!
Ekkor úgy látom hazámat,
A mint kéne lennie;
Mindenik pohár, a melynek
Habjai belém ömölnek,
Egy sebét hegeszti be.
S ha mig részeg vagyok: boldog
Volna a hon csakugyan,
Bár örökké kéne élnem,
Fiuk, nem láthatna éngem
Soha senki józanan.

(Pest.)

Szerelem és bor.

Azt mondom, a mit mindig mondok:
Ne háborgassanak a gondok,
Ne háborgassanak bennünket!
Legyen vidámság, tréfa, nesz;
Ifjak vagyunk, és ifjuságunk
Idő jártával oda lesz.
Járjunk a szerelem kertében,
Virág ott nyílik minden lépten;
Ha meg talál tüskéje szúrni:
Illatja gyógyulást szerez.
Szeressünk! mert erőnk, szeretni,
Idő jártával oda lesz.
Midőn a szerelem kertében,
A nap tikkasztón süt az égen:
Térjünk hüs árnyékú lugasba
A borgyümölcs tőkéihez.
Igyunk! pénzünk van, hátha pénzünk
Idő jártával oda lesz.
E kép a legszebb élet képe;
Adjunk érette bút cserébe.
Mint fellegekre a szivárvány,
Reánk mosolyogni fog ez,
Ha majd derengő ifjuságunk
Idő jártával oda lesz.

(Pest.)

Etelkéhez.

Láttad-e, angyalom, a Dunát
S a szigetet közepén?
Ide szivembe képedet
Akként foglalom én.
A szigetről zöld fa-lomb
Mártja a vízbe magát;
Ha te szivembe igy a remény
Zöldjét mártanád!

(Buda.)

Rabhazának fia.

Menjünk, menjünk a földbe,
Beteg szivem!
Hiszen
Megtetted, a mit kelle,
Megtetted, a mit lehetett:
Viselted honfisebedet.
Hideg van a siréjben;
Másnak lehet…
Meleg,
Forró lesz a sir nékem:
Mit életemben viselék,
A honfisebb még ott is ég.
De az itélet napja
Eljön talán,
S hazám
Bilincseit lerontja.
Akkor sebem begyógyuland,
S hüvösben nyugszom ott alant.

(Pest.)

-187-

Lant és Kard.

Felhős az ég hazámon,
Aligha nem lesz vész;
Csak hadd legyen, nem bánom,
Lelkem reája kész.
Lantom nagyon szeretne
Hallgatva állani,
Régóta van kezembe’,
Már kopnak húrjai.
S amott a zugban kardom
Folyvást panaszkodik:
Hiába meddig tartom,
Az ítéletnapig?…

(Pest.)

Cs. E. kisasszony emlékkönyvébe.

Ha e sötét betűk, a miket itt leírok,
Lennének a balsors, a mely tán téged ér:
Elvetném tollamat, nem írnék, bárha lenne
Minden vonásomért egy-egy ország a bér.

(Pest.) -188-

V. S.-né emlékkönyvébe.

Tudom: mint boldogítod férjedet;
De szinte kivánnám, hogy azt ne tedd,
Ne olyan nagy mértékben legalább.
A fájdalomnak csalogánya ő,
S mióta boldog, hangja ritkán jő…
Gyötörd, hogy halljuk édesbús dalát.

(Pest.)

Bucsú 1844-től.

Egy esztendő a másik sírját ássa,
Gyilkolják egymást, mint az emberek.
Idő, szárnyadnak még egy csattanása,
S a jelen év is sírban szendereg.
Oltsd el, haldokló, hervadt ajakadnak
Lélekzetével életmécsedet,
Nem foglak oda írni tégedet,
Hol boldog évim följegyezve vannak.
Magas tervektől izzadó fejembe
Te oly sok eszme magvait vetéd,
S én a gyümölcsöt bőven megteremve
Láthatván, rajta büszkén nézek szét.
Jutalmaúl nem rest munkálatomnak
A hír csillagja rám sugárt vetett,
S én még sem írlak oda tégedet,
Hol boldog évim följegyezve vannak.
Szivem sokáig a sors bal kezében
A fájdalom meggyúlt világa volt;
Te, megvénűlt év, szóltál, hogy ne égjen,
És szózatodra a vad láng kiholt.
Elhamvadt üszke van csak bánatomnak
A romba dőlt s már fél-ép szív felett;
S én még sem írlak oda tégedet,
Hol boldog évim följegyezve vannak.
Oh haldokló év! sírod mellett engem
Lágy bölcsejében ringat a remény,
S hahogy szabad, a mit jövendöl, hinnem:
A mennyországnak állok küszöbén.
Szomszédságában ilyen boldog kornak
Mondom, tünő év, a bucsút neked,
S én még sem írlak oda tégedet,
Hol boldog évim följegyezve vannak.
Reád függeszté hévvel esdekelve
Bágyadt szemét sóhajtó nemzetem,
S te sóhajára semmit nem figyelve,
Ekkép feleltél mennydörögve: nem!
Te koszorúját eltépted honomnak,
Ifjú reménye mit fejére tett;
Ezért nem írlak oda tégedet,
Hol boldog évim följegyezve vannak.

(Pest.)

-189-

1845.

* *

Két testvér.

Van én nekem egy kedves czimborám,
Talpig derék, becsűletes fiú:
Midőn szomoruságnak szele fú,
Vidámság köpenyét akasztja rám.
Ha nemzetem sorsára gondolok,
S szivem szorítja fojtó sejtelem:
Az én kedves pajtásom ott terem
És szól, hogy ez nem férfias dolog;
Azt mondja, hogy csak várjak egy kicsit,
Hogy majd idővel másformán leszen,
Az ég kegyébe ismét fölveszen,
És, minket árva népet, megsegít.
Ha szerelem bújában epedek,
És a lemondás már-már főbe ver,
Az én kedves pajtásom nem hever,
Hanem jön és szól: ne legyek gyerek.
Azt mondja, hogy ne hagyjam magamat;
Ámbátor az most rám nem is figyel,
Ki szerelmem tőkéjét vette fel,
Majd megkerűl még tőke és kamat.
S ha eszmetársulatnál fogva itt
Eszembe jutt borzasztó pénzügyem:
Biztat, hogy a szerencse, elhigyem,
Számomra is megnyitja markait;
Azt mondja, hogy még megjön az idő,
Hol fűtetlen szobában nem lakom,
Ha szűk udvarra nyíló ablakom
Tábláin a tél dérvirága nő. –
Az én kedves pajtásom így beszél
Kimondhatatlan barátságosan,
S lelkemnek oly széles jó kedve van
Bút, bajt felejtető meséinél.
E jó fiúnak egy rosz bátya van,
Igen komor, goromba férfi ő;
Ez a rosz bátya mindig közbejő,
És fölpofozza öcscsét csúfosan.
S tőlem kegyetlenűl elkergeti.
Levert kedélylyel ballag tőlem el,
De ujra jő, vigasztal és ölel
A jó fiú, ha szerit ejtheti.
Tudjátok tán, s fölösleges a szó:
Ily jó barátomúl kit bírok én?…
Vigasztaló pajtásom a remény,
S komor, goromba bátyja a való.

(Pest.)

Hull a levél a virágról…

Hull a levél a virágról,
Elválok én a babámtól.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád, kedves
Galambocskám!
Sárgul a hold az ég alján,
Mind a kettőnk oly halovány.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád, kedves
Galambocskám!
Harmat hull a száraz ágra,
Könnyek hullanak orczánkra,
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád, kedves
Galambocskám!
Lesz még virág a rózsafán,
Egymást még mi is látjuk tán.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád, kedves
Galambocskám!

(Pest.) -190-

Apám mestersége s az enyém.

Mindig biztattál, jó apám:
Kövessem mesterségedet,
Mondtad, hogy mészáros legyek.
Fiad azonban író lett.
Te a taglóval ökröt ütsz,
Tollammal én embert ütök – –
Egyébiránt az egyre megy,
Különböző csak a nevök.

(Pest.)

Elmondom, mit eddig…

Elmondom, mit eddig
Rejtve tartogattam,
Mint gyöngyét a tenger
Legmélyebb habokban.
Halld meg, drága gyöngyöm,
Szép, szelíd galambom!
A mit érezék és
Szenvedék, elmondom.
Éreztem szerelmet,
S szenvedtem miatta,
És nagy volt szerelmem,
Nagy szivem bánatja.
Bánatom s szerelmem,
Ez ikertestvérek
Engemet gyötörni
Általad levének.
Szigorú körülmény
Ajkamat lezárta,
Hogy ne jőjön titkom
Senkinek tudtára.
Oh, minő teher volt
Azt eddig viselnem!
Hányszor volt alatta
Roskadóban lelkem!
Mint a napfény elvesz
Felhők fátyolában,
Képedet szivemben
Eltemetni vágytam.
Könnyü szél pusztitást
Tészen a felhőben,
S felsüt a nap akkor
Annál égetőbben.
Sőt hazudtam többször
Másokért szerelmet;
E hazugság által
Csak nagyobb kinom lett. –
S most tudsz mindent, a mit
Éreztem, szenvedtem;
Fogsz-e vígasztalni
Nyájas feleletben?
Szólj, üdvességemnek
Megváltó keresztje!
Nem nyilik meg ajkad!
Semmit sem felelsz-e? – –
Oh, mikép felelnél,
Hiszen néma nyelvvel…
Kiterítve… holtan…
Koporsóban fekszel!

(Pest.)

Mit nem tettem volna érted…

Mit nem tettem volna érted,
Szép kis szőke gyermekem!
De szerelmem bemutatni
Megtiltotta végzetem.
Az egész, mit életemben
Érted tennem lehetett,
Annyi, hogy a koporsóba
Én tevém be tetemed.

(Pest.)

Hová levél…

Hová levél? te szebb reményeimnek
Korán kiégett hajnalcsillaga!
Keresni foglak; – hasztalan kereslek
Vagy még meglátjuk egymást valaha,
Ha majd az éjnek hallgatag felében
Halvány sugárt a hold a földre vet:
A temetőnek küszöbét átlépem,
S fejem lehajtom sírhalmod felett.
Fölébredendsz-e akkor álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy meghallgasd, a mit majd ajakam szól:
A szerelemnek epedő szavát.
-191-
Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy letöröljed lankadt pilláimról
Az érted omló könnyek záporát.
Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy szellemed majd égő csókjaimtól
S keblem tüzétől melegűljön át.
Vagy holtjokat a sírok ki nem adják?
S csak a mennyben találkozol velem?…
Vagy többé sem az éj sem a mennyország
Meg nem mutat már tégedet nekem?!

(Pest.)

Zárjátok be már azt a koporsót.

Zárjátok be már azt a koporsót,
És vigyétek ki a temetőbe!
Hisz elég rég nézem már, hogy bennem
Megmaradjon mindörökre képe,
Vagy hogy szívem, lelkem összetépje!

(Pest.)

Jaj, be bús ez a harangszó!

Jaj, be bús ez a harangszó!
Neked harangoznak,
Kedves, hervadt rózsaszála
Tizenöt tavasznak!
A templomnál van koporsód
Koporsód van itten!
Hova veled vőlegényként
Egykor jőni hittem.
Védangyala kedvesemnek
Odafönn a mennyben!
Szánj, és vedd el eszemet, vagy
Vigasztalj meg engem.
Vagy talán te is meghaltál?
Tán megölt a bánat?
Hogy hervadni hagytad ezt a
Legszebb rózsaszálat.

(Pest.)

Ha ébren meg nem látogatsz…

Ha ébren meg nem látogatsz,
Jőj hozzám álmaimban,
Jőj hozzám, meghalt életem!
Sok mondani valóm van.
Hisz egymással mi ekkorig
Oly keveset beszéltünk;
Csak egy-két gyorsan illanó
Tekintet volt beszédünk.
Tudod, ha hozzátok menék,
Te mindig úgy futottál;
De más szobából titkosan
Rám gyakran pillantottál.
S öröm volt, látnom téged ott
Félig nyilt ajtó mellett,
Mikéntha láttam volna az
Egészen megnyilt mennyet.
Ha távozám: az ablakból
Tekintettél utánam;
Vélted, hogy észre nem veszem?
Oh, én mindent jól láttam.
De láttam temetésed is…
Csak ezt ne láttam volna!
Az a gödör, mely sírod lett,
Az lett szivemnek pokla.
Egyszerre lelkemet ezer
Mennykő csapása érte…
Ekkor hullott alá a föld
Koporsód födelére.
Ott vagy te most, szent angyalom!
Eljősz-e hozzám vajjon?
Mindenkor tárva lesz karom,
Ha jősz, hogy átkaroljon.
Csak érintsen lehellete
Közelgő szellemednek:
A mennybe föl, vagy sírba le,
Mindenhová követlek!

(Pest.) -192-

Te voltál egyetlen virágom…

Te voltál egyetlen virágom:
Hervadt vagy: puszta életem.
Te voltál fényes napvilágom
Lementél: éj van körülem.
Te voltál képzeményim szárnya;
Megtörve vagy: nem szállhatok.
Te voltál vérem forrósága;
Meghűltél: oh, majd megfagyok.

(Pest.)

Amott fönn egy csillag ragyog…

Amott fönn egy csillag ragyog
A tiszta ég legtetején;
De oly gyönyörűen ragyog!
Egy csillagon sincs annyi fény.
És bennem így szól valami:
»Nézd, nézd, Etelkéd e sugár!
Hagyd itt a földi életet,
Menj föl hozzá, ő téged vár.«
Fölmennék édesörömest,
De vágyam hasztalan hevit,
Mert, a mi fölsegítene,
Eltörve lajtorjám, a hit.

(Pest.)

Én vagyok itt…

Én vagyok itt, emésztő gyönyöröm!
Én sírhalmodnak hű zarándoka;
Kérdezni jöttem, hogy mit álmodál
A föld alatt az első éjszaka?
Oh én nagyon borzasztót álmodám:
A földet a nap űzé, kergeté,
Kétségbeesve vágtatott a föld
A mélybe le s a csillagok fölé
Utána a nap fáradatlanúl…
A végtelent keresztülnyargalák,
És végre elkezdett rohanni az
Egész rendvesztett, megbomlott világ.
És e zavarba egyre kergeté
A földet a nap, s vad haragja közt,
Hogy kergeté hiába, megragadt
Szilaj kezével egy nagy üstököst.
S rá dobta…épen szívemen talált.
Képzelhető, mint fájt e seb nekem;
De úgy még sem fájt, mint az, a mit vert
Bennem halálod, legszebb örömem!

(Pest.)

Nem háborítom-e nyugalmad…

Nem háborítom-e nyugalmad,
Elásott kincse életemnek!
Ha szívem árva gyermekével,
A halvány arczu szenvedéssel,
Hozzád gyakorta kijövendek?
Nem fog zajt ütni érkezésem,
Sírhalmod mellé halkan lépek:
Csak csókomat teszem fejfádra,
– Azt is lemossa könnyem árja, –
És ekkor ismét haza térek.

(Pest.)

Természet! még te is gúnyolódol?

Természet! még te is gúnyolódol?…
A mióta őt eltemetők:
Tél havának kellő közepette
Olyan tavasziak az idők.
Semmi jég a síma Dunavízen,
Semmi hó a Szentgellérthegyen…
Csak hogy testem és lelkem szemében
Mentül sértőbb ellentét legyen.
Mért nem keltek bőszült háborúra?
Mit alusztok? lusta elemek?
Éjszak vésze, te prédát üző sas,
Szárnyaid mért nem süvítenek?
Mért nem hajtod a felhőt az égen?
Mint vadász a sebzett madarat;
Hadd hullatná szét hópillangóit,
Mint ama madár a tollakat.
Ezt szeretném, kedvem ebben telnék.
Ugy láthatni a természetet,
Mint szivem van, mely szép Persiából
Vad Szibériává vetkezett. –
Oh, de hátha e meleg verőfény
A természetnek nem gúnyja? nem!
Sőt részvéte: csak azért nincsen tél,
Hogy ne fázzék ott kinn kedvesem.

(Pest.) -193-

Miért tekintesz be szobámba?

Miért tekintesz be szobámba?
Kiváncsi hold!
Nem ugy foly már itt a világ, mint
Hajdanta folyt.
Egykor ha pillantásod hozzám
Betévedett:
Látád a szívben meg nem férő
Lángéletet.
Bú, kedv között élet-halálra
Látál csatát,
De győzedelmeskedni a bút
Nem láthatád.
Ez akkor volt, – ha megtekinted
Most arczomat,
Azt vélheted: tükörben látod
Tenmagadat.
Hideg vagyok és szótalan, mint,
– A honnan jő
E hidegségem, szótlanságom, –
A temető.

(Pest.)

Láttam két hosszu nap…

Láttam két hosszu nap
Hideg tetemidet,
A szótlan ajakat,
A becsukott szemet;
Csókoltam homlokod
Letarlott édenét,
– Ez első csókom volt,
S te ezt sem érezéd!
Csókoltam, romba dőlt
Oltárom, homlokod;
És e csókban hideg
Lelkem reá fagyott;
Csókoltam szemfedőd,
E dönthetlen határt,
Min túl nem léphetek,
Mely mennyemből kizárt.
Láttam koporsódnál
A fáklyák lángjait,
És a gyászszekeret,
Mely temetőbe vitt;
Ott voltam magam is,
Hallám, a mint a hant
Az ásók éliről
Tompán reád zuhant…
Mindent, mindent tudok!
És még sem hihetem;
Mindez nem álom-e?
Kétkedve kérdezem.
És hozzátok megyek,
S tekintek szerteszét:
Nem látom-e szemed
Tündökletes egét?
Nem látom, mindenütt
Hiába keresem,
És haza térek, és
Sírok keservesen.

(Pest.)

Hol vagy te, régi kedvem?

Hol vagy te, régi kedvem?
Te pajkos, vad fiú!
Fölválta lyánytestvéred,
A szótlan, méla bú.
Játékszered volt szívem,
Hová nem hordozád!
Nyilként rohanva, vitted
A nagy világon át,
Mig végre megbotlottál
Egy sírhalom fölött,
S estedben a játékszer,
Szivem, kettétörött.

(Pest.)

Le az égről hull a csillag…

Le az égről hull a csillag;
Szemeimből könnyek hullnak.
Nem tudom, mért hull a csillag?
Könnyeim halottért hullnak.
Csak hull, csak hull könny és csillag;
Egyre hullnak, még sem fogynak.

(Pest.) -194-

Mi volna különös azon…

Mi volna különös azon,
Ha néha elmosolyodom
Vidám, tréfás beszéd felett?
Felhős ég is mutat derüt…
Csakhogy, midőn a nap kisüt,
A felhő keble megreped.

(Pest.)

Ő, a kedves drága kis leány…

Ő, a kedves drága kis leány,
Ő s az élet lakták szívemet;
Mint repkény a fákat, a remény
Átszövé e tündérteremet.
Kis leánykám elment… elvivék…
Most alant a mély házban lakik,
Melynek egyszer elzárt ajtaja
Meg nem nyíl az ítéletnapig.
S a leánynyal elment életem…
Kikisérte… odakinn maradt,
S elfoglalni régi lakhelyét
Nincsen benne semmi akarat.
Igy lett szívem csöndes és üres,
Egy elpusztult ház, bús, lakatlan;
Rajt az árva repkény, a remény,
Leng sohajtásim fuvalmiban;
S mert a földön ápolója nincs,
Feltörekszik, fel az ég felé…
Oh, csak a rontó kételkedés
Sarját mindig el ne metszené! –
S ki lesz új lakó szivemben, mely
Nem sokára végkép romban áll?
Legfölebb is egy vén remete,
És ez a remete a halál.

(Pest.)

Álltam sírhalma mellett…

Álltam sírhalma mellett
Keresztbe font kezekkel…
Mozdúlatlan szoborként…
A dombra szögzött szemmel.
Áll a hajós a parton
S a tengeren tekint szét,
Mely koldussá tevé, mely
Elvette minden kincsét.

(Pest.)

Hazugság, a mit…

Hazugság, a mit annyiszor hallottam,
Hogy ölni képes a nagy fájdalom,
Különben már rég nem volnál magadban,
Veled fekünném, édes angyalom!
A fájdalom nem éles fejsze, melynek
Csapásától az élet fája dől…
A fájdalom féreg, mely lassan, lassan,
De nem fáradva, folyvást rág belől.

(Pest.)

Barátim, csak vigasztalással…

Barátim, csak vigasztalással
Ne szomorítanátok engem!
A bú egyetlen kincs, a melyet
A szerelemtől örököltem;
S e kincset híven őrzi szívem,
(Mert a sziv üresen nem állhat,
Kell, hogy legyen mindig lakója,
Akár öröm, akár búbánat;)
E kincset el nem tékozolnám
A föld minden gyönyöreért sem,
Minden darabja dallá olvad
Lelkemnek titkos műhelyében.
S minden dal kő egy épülethez,
Mely a felhőket érni fogja;
E büszke, fényes épület lesz
Kedves halottam Pantheonja.

(Pest.)

Jőj, tavasz, jőj!…

»Jőj, tavasz, jőj!« – gondolám az őszszel, –
»Várlak, mert boldogságommal jősz el;
Kinn falun lesz ifju, szép galambom,
És szabad lesz őt meglátogatnom,
S hogyha tőle száz mérföldre lennék,
Száz mérföldről is hozzája mennék.
Ha jön a nap hajnal-ölelésre,
Ha megy a nap éj-fölébresztésre,
-195- És a hold, a zultán, ha belépe
Csillaglyányos gazdag háremébe:
Én galambom hű árnyéka lészek,
Követője minden lépésének,
Mig szerelme, mint tavasz! virágod
Melegűlő keblén kicsirázott,
És a míg ő e virágot szűzi
Pirulással én szivemre tűzi;
S mért nem tűzné? s lehetetlenség-e?
Hogy menyasszonycsók leend a vége.
Jőj, tavasznak illatos füzére!
Tegyelek föl jegyesem fejére.«…

* * *

Jőj, tavasznak illatos füzére!
Tegyelek föl sírja keresztjére.

(Pest.)

Be szomorú az élet én nekem…

Be szomorú az élet én nekem,
Mióta eltemették kedvesem!
Csak úgy lézengek, mint az ősz virága,
Mely minden szellő érkezésivel
Egy-egy megszáradt szirmot hullat el,
S mely csüggedt fővel kimulását várja.
A fájdalom gyakorta megrohan,
Mint éhező vad, mérges szilajan,
S éles körmét szivembe vágja mélyen.
Kiáltok a sors ellen átkokat,
A mely az embernek mennyet mutat,
Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen.
Legtöbbször csendes, néma bánatom;
Élek? nem élek? szinte nem tudom.
Jön és megszólít egy-két jó barátom;
Beszédeikre ritkán felelek.
Örültem egykor, hogyha jöttenek,
Most, hogyha mennek, szívesebben látom.
Gyakran bolyongok föl s le czéltalan,
Bolyongok, míg – azt sem tudom, hogyan? –
A drága kis lyány sirhalmához érek.
Édes remény tart ottan engemet;
Remélem, hogy majd szívem megreped.
Mért csalnak mindig, mindig a remények!

(Pest.)

Panaszkodám hát?…

Panaszkodám hát? elpanaszolám
Szivem baját, búját az embereknek?
Miként, ha ujját megmetszé a gyermek
Panaszkodik… szégyen, szégyen reám!
S volt a panasz végtére is miért?
Hisz a keservét mutató kebelnek
Vagy szánalommal vagy gúnynyal fizetnek,
S egyik sem kell… egyik, mint másik sért.
Vagy elmondhattam szóval sorsomat?
Elmondhatám? mi az: midőn a lélek,
Sírhalma mellett porló kedvesének,
Egy kínba fúló életet sirat.
És én még is, még is panaszkodám
Kislelküen, gyáván az embereknek,
Miként, ha ujját megmetszé, a gyermek
Panaszkodik… szégyen, szégyen reám.
De többé, többé nem panaszkodom,
Büvös szigetté fog változni keblem,
Honnan ki nem fog út vezetni, melyben
Elátkozottan él a fájdalom.

(Pest.)

Hatalmas orvos az idő…

Hatalmas orvos az idő; előbb-utóbb
Minden sebet befog.
Bármennyit szenvedek: ez orvos által majd
Én is meggyógyulok.
A bú, mely most sötét felhők villámtüze,
Lesz nyájas hold sugára,
Mely tündökölni száll szelíd emlékzetem
Morajtalan tavára.
És fon talán a sors nem fáradó keze
Egy rózsás kötelet,
Mely összefűzi majd az életvágyat és
Fölépült szívemet.
Ekkor, gondolható, a könnyek és a szók
Mi keserűk lehetnek,
Melyekkel a tört szív örökre búcsut mond
Remény- vagy élvezetnek.
Azért szeretném most, midőn hűlt kebelem
Vágy- s kívánságtalan,
Azért szeretném most, ha elmennék oda.
A hol Etelke van.
-196- Öleld fel, oh halál, kifáradt éltemet,
És tedd a temetőbe,
Mint keblén elszunyadt magzatját a szülő
Letészi bölcsejébe.
És hogyha meghalok, ohajtásom csak egy,
Barátim, tőletek:
Hogy engem a mellé a kedves kis leány
Mellé temessetek.
Mik voltak álmaink, majd minden éjfelen
Elmondjuk ott egymásnak,
S egyszerre indulunk, ha ébresztő szava
Zeng a föltámadásnak.

(Pest.)

Játszik öreg földünk…

Játszik öreg földünk
Fiatal sugarával a napnak;
Pajkos enyelgés közt
Egymásnak csókokat adnak.
A Duna hullámin,
Bérczén, völgyén a vidéknek,
Tornyokon, ablakokon,
Mindenhol csókjaik égnek.
Oly jó kedvü a nap
Jöttén, jó kedvü lementén,
Mintha nem is látná
Sírhalmodat, édes Etelkém!

(Pest.)

Kéket mutatnak még…

Kéket mutatnak még a távol erdő
Virító fáin a zöld levelek?
Tajtékzik még a Duna, mint szilaj mén?
Ha vakmerő harczosként rajt teremvén,
Kergetni kezdi őt a fergeteg.
Pirúl a szép menyasszony még, a hajnal?
Ha vőlegényét várja, a napot;
S harmatkönnyűket sír még a bús özvegy,
Az éj? midőn a csillagokhoz fölmegy,
És látja a sok árva magzatot.
Megmérhetetlen látköröm volt egykor,
Hanem most már nem látom ezeket:
Az a kis domb, mely kedvesem takarja,
Rám nézve kél átláthatlan magasra,
S elrejt előlem földet és eget.

(Pest.)

Ha életében…

Ha életében nem szerettem volna
A szőke fürtök kedves gyermekét:
Övé leendett életem, szerelmem,
Midőn halotti ágyon feküvék.
Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon!
Mint hajnalban ha fényes hattyu száll,
Mint tiszta hó a téli rózsaszálon:
Lengett fölötte a fehér halál.

(Pest.)

E szobában küzködött…

E szobában küzködött az
Élet és halál fölötte,
Míg az élet
Őt, a szépet,
Őt, a kedvest, elvesztette.
E szobában siratám őt
Könnyeimnek tengerével;
– Szenvedésem
Avvagy létem
E tenger mért nem nyelé el! –
E szobában lesz lakásom;
Édes kín lesz laknom itten,
Itten laknom,
Őt láthatnom
Mindig éber emlékimben.
Egy kivánatom leszen, ha
E szobából el kell menni;
Az, hogy engem
Akkor innen
Szent Mihály lova vigyen ki.

(Pest.)

Mi bűvös-bájos hang…

Mi bűvös-bájos hang?
Völgyben csendült meg ünnep-est harangja?
Mely a buzgó falut
Imádkozásra szentegyházba vonja;
Vagy lelkem álmiban
Cseng édesbús emléke a lyánykának?
Ki szép és ifju volt
S kinek sírjára könnyeim folyának.

(Eperjes.)

-197-

A hó, a holt föld téli szemfedője…

A hó, a holt föld téli szemfedője,
Az éjen át
A temetőre
Leszállt.
A nap
Hideg sugára
Néz komoran
Le a halottak puszta országára.
Nem enged a hó a nagy temetőben,
Csak egyedűl
Etelke sírja
Körűl;
De itt
Sem a napfénytől,
Hanem szemem,
Síró szememnek szakadó könnyétől.

(Pest.) -198-

Midőn nagyon bánt…

Midőn nagyon bánt a vad fájdalom,
A várost, a világot elhagyom,
S oda megyek ki, hol az emberek
Napestig mélyen alva fekszenek,
De ha az óra éj felére jár,
S felhők közt búsong sárga holdsugár:
A szendergőknek álma megszakad,
S elhagyják mély, sötét tanyájokat,
S fehér ruhában járnak tétova,
Mig hajnalt hirdet a kakas szava.
Ide megyek, a temetőbe, én
Fájdalmaimnak vészes éjjelén,
S ha itten, drága sírhalmom felett
Könnyűimnek forrása megered,
És e könnyűkhöz sóhajom vegyűl:
Fájdalmam lassacskán lecsendesűl.

* * *

Akkor leszek ám még majd csendesen,
Ha melléd fekszem, édes kedvesem!

(Pest.)

Tizenkettőt ütött az óra…

Tizenkettőt ütött az óra,
Fölébredék a harangszóra,
És ím sötét szobámban egy
Fejér alak
Föl- és lemegy…
Te vagy, te vagy, kit annyit vártalak,
Te vagy, boldogságom fájának
Idő előtt lehullt gyümölcse!
Jer, karjaim kitárva állnak,
S kész ajkam, hogy csókját ajkadra hintse,
Jer, elröpűlt kedves galambom!…
De szólt a lyányka halk, fájdalmas hangon:
»Megállj, megállj! előbb megkeresem
Elvesztett életem;
Lásd, élet nélkül ott a sírban
Fekünni olyan szomorú dolog:
Ott oly sötét és oly hideg van…
Én újra élni akarok;
Megkeresem
Elvesztett életem.
Nincs nálad?
Add vissza, kérlek, hogyha megtaláltad.« –
Oh nincs az nálam,
Meg nem találtam,
Meg nem találtam drága életed!
De hogyha az enyém kell: íme vedd!…
S átadni akarám
Tulajdon éltem,
De már a látomány
Eltűnt az éjben.

(Pest.)

Anyám, anyám…

Anyám, anyám, oh
Legjobb s legboldogtalanabb anya!
Nincs hát reményed,
Mit a fösvény való beváltana?
Kiküldözéd, mint
Galambját Nóé, a reményeket;
De teljesűlés
Zöld ágával meg egy sem érkezett.
Végső reményed:
Ha majd halálod meg fog hűteni,
Fölmelegítnek
Még egyszer gyermeked hő könnyei.
Szegény anyám te!
Ez a vigasztalás sem jut neked;
Elsírta könnyeit
Szerelmesének sírján gyermeked.

(Pest.)

Hiába várlak hát…

Hiába várlak hát ezentúl?
Megsiratott szép gyermekem!
Meg nem jelensz többé nekem?
Mint eddig gyakran megjelentél
Szobámban csöndes éjeken.
Eljő az éj, eljő az éjfél;
Mi haszna jő? nem jő veled.
Nem látom lengő szellemed,
S reményem eltörött szárnyával
Födöm be bágyadt szememet.
Hová levél? miért maradsz el?
Örökre kedves szép leány!
Hervadt orczám ijeszt talán?
Ne félj, ne félj hervadt orczámtól:
Érted levék oly halovány.
-199-
Oh jőj fel egyszer még sirodból,
Mindennél drágább árnyalak!
Csak hogy még egyszer lássalak;
Aztán mondd, hogy terhedre van búm,
S többé nem háborítalak.

(Pest.)

Függ már a lant…

Függ már a lant megérintetlenűl,
Melylyel keservemet elénekeltem,
Keservem, érted, a sír börtönének
Örök rabjává záratott szerelmem.
Ott függ a lant megérintetlenűl,
S ha megpendűl a méla nyugalomban:
Az nem az összes hangszernek zenéje,
Egy-egy húr hangja csak, mely ketté pattan.

(Pest.)

Messze vándoroltam…

Messze vándoroltam, elhunyt édes lelkem,
De mindig, mindenütt, a hol jártam-keltem,
Bánatos emléked, mind egy sötét fátyol
Huzódott utánam sirodnak halmától.
Visszajöttem hozzád. Csókot nem adhattam
Nyájas üdvözletül; mélyen vagy alattam.
Lehajtom fejemet árvafűz módjára,
Nem lágy kebeledre, de kemény fejfádra.
Játszanak ujjaim, nem szőke hajaddal,
Tán már hamvaidból sarjadt fűszálakkal;
És hallok suttogást, nem kedves ajkadét,
Hallom csak suttogni a temető szelét.
Ekképen merengek sírod csendes halmán,
A lefolyt időre nyugottan gondolván.
Nyugott már kebelem. Fájdalmam szélvésze
Kitombolt, elzúgott, megszűnt, elenyésze.
Alvó tenger a mult. Halálod a kőszirt,
A melyen reményim sajkája kettétört,
Ez a durva kőszirt most már olyan szépen
Áll a látkör végén a kék messzeségben;
És állani fog az szemem előtt váltig.
Szívemen lesz képed, Etelkém, halálig!
Függni fog szívemen képed, mind domború
Sirodnak fejfáján e hervadt koszorú.

(Pest.)

Így is jó.

Megkopott a mentém préme,
A sarkantyúm rozsdás, görbe,
Nincs a kucsmám félrecsapva,
Nincs a bajszom kipödörve.
Így is jó ily bús legénynek,
A kit elhagyott rózsája,
És lement a földbe mélyen,
Hogy ne is nézhessek rája.

(Pest.)

Vahot Sándorhoz.

Szent a költő lantja,
A föld működését
Csillagtáborából
Őrszemekkel néző
Isten adománya;
Ő beszél a rezgő
Húrok énekében,
Majd vigasztalólag,
Majd pedig fenyítve,
Mint a nép erénye
Elvetett magvából
Vagy konkolyt arat, vagy
Tántorodva lép a
Nemesebb törekvés
Tiszta ösvényéről
A lealjasúlás
Iszapos gödrébe.
Szent a költő lantja,
És nekem nagyon fájt
Látnom, hogy van olyan
És hogy nem kevés van,
A ki e szentséghez
Nem fél vakmerően
Nyúlni szennyes ujjal,
S hogy csak fényes álarcz
Sok költő beszéde,
Mely sötét szivének
Foltjait takarja.
Szebb örömeimnek
Napja volt azon nap,
Melyben a te kebled
Rejtekébe láttam,
S láthatám, hogy benned
Egy a költő s ember,
Hogy dalod s dalodnak
Kútforrása, szíved,
-200- Tiszta egyaránt, mint
A nap és sugára.
Bizalommal adtam
Kezemet baráti
Szoritásra, és te
Vissza nem taszítád;
S ha Etelka meghűlt,
Szíve ott alant nem
Porlanék a sírnak
Hold- és csillagtalan
Éjjelében: ah, ugy
Tán nem csak barátod
Lettem volna egykor.
Megtörtént!… a multat
A jelen keserve,
A jelen siralma
Vissza nem teremti.
Enyhítsd legalább te,
Enyhítsd a barátság
Balzsamolajával
Veszteségem sebjét,
És ne bánd, ha olykor
Elmerengve csüggök
Bámuló szemekkel
Hitvesednek arczán,
Oh ne bánd, barátom!
Hamvadó testvére,
A szegény Etelke
Elvesztett vonásit
Keresem csak ottan;
S ha lelek közűlök
Bárminő kevést is:
A remények eldőlt
Tündércsarnokából
Szent ereklyeképen
Tartom emlékimnek
Drága kincstárában
S őrzöm a felejtés
Eltörlő kezétől,
Mint a megfagyástól
Őrzi a világot
A meleg verőfény.

(Pest.)

Elfojtott könnyek.

Ugy sírhatnék!… megbántott valami,
Nagyon megbántott, mondhatatlanul.
És a felhővel a lélek rokon:
Megkönnyebbűl, midőn esője hull.
De én nem sírok, nem szivelhetem,
Megfogadám, hogy többé nem sirok.
El, könnyek!… szívem úgy is oly üres,
Megfértek benne, oda folyjatok.

(Pest.)

Hir.

Mi hát az a hír, a költőnek híre?
Hogy annyi a bolondja és irígye?
Van-e, van-e, ki nem sovárg utána?
Van-e, van-e, kinek az nem bálványa?
S méltán! a hír fönséges terebély fa,
Királyi széknél pompásabb árnyéka,
Zöld ágait ki századokra nyujtja,
Rontó enyészet vésze nem fog rajta,
S hozzá magzatjai a késő világnak
Zarándokolni áhitattal járnak.
Oh szép, oh szép a hír borostyánfája
Nem is csoda, ha hervadás nem bántja,
Hiszen tövét a meggyilkolt boldogság
Kiontott vére és könyűi mossák.

(Pest.)

A toronyban delet harangoznak.

A toronyban delet harangoznak,
A fejem tetejére süt a nap.
Hejh, ha olyan közel volna sírom,
Mint a milyen rövid az árnyékom.
Kihozta az ebédet a gyerek;
A mint látom, egy kis bort is küldtek.
Beh savanyu!… de csak kiürítem,
Hiszen még savanyúbb az életem.
Élet, élet, áldástalan élet!
Számadásod velem mikor végzed?
Mikor mondod: menj isten hirével,
Porladozzál, porló szeretőddel!

(Pest.)

A világ és én.

Megvetésem és utálatomnak
Hitvány tárgya, ember a neved!
A természet söpredéke vagy te,
S nem király a természet felett.
A teremtés legutósó napján
Alkotott az isten tégedet.
Elfáradt már ekkor a munkában,
S így jelessé nem teremthetett.
-201-
Szeretélek téged egykor, s szívem
Veled hű szövetséget köte,
Megvetésem és utálatom lett
E szövetség kettős gyermeke;
Jól ismerlek, te nem érdemelsz mást,
Nem, mint megvetést s utálatot…
Szolgazsarnok! vagy nyalod más talpát,
Avvagy talpad mással nyalatod.
S azt hiszed tán, te nyomoru pára!
Mint te, én is olyan rab vagyok?
Azt hiszed, hogy én dicséretedre
Vagy gyalázatodra hallgatok?
Azt hiszed, hogy tettben és irásban
Engem aggódásnak férge rág,
És szorongva kérdezem magamban:
Mit fog erre szólni a világ?
Hidd, ha jónak látod; ámde tud meg:
Én nem függök tőled semmiben,
A mily útat választott magának
Lelkem, rajta egyenest megyen.
És ha tetszik engem fölemelned,
Ám emelj föl, mint bálványodat;
Ha fölültetsz fejed tetejére,
Majd kirúgom szolgafogadat!

(Pest.)

Mulatság közben.

Most már mulassatok, kedves barátim,
Az én mulatságomnak vége van;
A tréfaságok, az elmés beszédek,
Az ének, a bor, mind haszontalan.
Az embernek mért is van gondolatja?
Lássátok, én oly bolond vagyok:
Mikor legvígabb a jelen, jövőbe
Ragadnak rögtön a gondolatok.
Az a jövő! az a kegyetlen szélvész,
Mely szétzilál bennünket, szerteszét;
S lesz-e azontúl még találkozásunk?
Vagy halljuk-e csak egymásnak hirét?
Igen, halljuk! majd elbeszéli a hír:
Ez és ez és ez nyugszik… oda lenn…
Haszontalan história az élet!
Miért is van, vagy mért nem végtelen?

(Pest.)

Szerelemvágy.

Szeretnék már szeretni újolag…
Mit ér a kert, ha rózsát nem terem?
Ha szerelemmel nem diszeskedik,
Mit ér az élet, ifjuság nekem?
Szerettem én, s csak búját érezém
A szerelemnek mind ez ideig,
S e bú mindennél édesebb vala,
Mire szívem csak emlékezhetik.
Oh istenem, ha gyötrelmében is
Ily boldogító már a szerelem:
Hát akkor még minő lehet, ha a
Szívben szelíd mosolygással pihen!
Lelkem bolyongó, hontalan madár,
Keresve száll: fészkét hol rakja meg?
Hol a leányszív a mely megnyilik
Tanyát óhajtó érzeményinek?
De bár szeretni vágyok újólag,
A holt leánykát nem feledtem el…
A hegytetőn még űl a téli hó,
Midőn tövében már virág fesel.

(Pest.)

Költő lenni vagy nem lenni.

Légy átkozott, te átkos pillanat,
Melyben fogantatám,
S te, melyben kínnal a kín emberének,
Költőnek szűlt anyám!
Oh költészet, te a
Gyanútalan szív csalfa pókhálója,
És azután foglyodnak
Oly irgalomtalan fojtogatója!
Véremből már te oly sokat szivál,
Mérges fulánku pók!
De szálaid bármilyetén kuszáltak,
Még elszaggathatók.
Letépem azokat,
Bármint keresztülszőtték-fonták szívem,
S ha összenőttenek már:
Ugy vélök együtt szívem is kitépem!
De véremből e gyilkos férget én
Többé nem hizlalom,
Ugy is mi lenne a kiszívott, elfolyt
Vérért a jutalom,
-202- Dicsőség legfölebb,
Ez a szem fényét elvakító semmi;
És még az is nagy kérdés:
E semmi is fog-e jutalmam lenni?
Széles folyódon úszom ezután,
Oh mindennapiság!
Ballagsz velem majd, és csendes folyásod
Sziklák közé nem vág.
Nem lesz hirem, nevem,
Tán a boldogság karjai sem várnak,
De lesz még is nyugalmam,
S a nyúgalom fele a boldogságnak. – –
És elnémuljak mindörökre hát?
Egy hangszer életem;
E hangszer ép még, s azt, mint elromlottat,
A szögre föltegyem?
Hallgasson örömem?
Ne légyen hangja többé fájdalmamnak?
Hallgathat-e a tenger,
Midőn hullámin szélvészek rohannak?
Nem, költészet, nem hagylak el soha,
Mert nem hagyhatlak el!
Táplálni foglak a gyötört kebelnek
Legforróbb vérivel.
Nem bánom: tépj, emészsz,
Másoktól meghallgattatást sem várok,
Azért éneklek, költök,
Mig végső csep vérem ki nem szivárog!

(Pest.)

Piroslik a kecskerágó…

Piroslik a kecskerágó
Szőlő árka mellett.
Az árokban tehéncsordás
Kutyája megellett.
Tehéncsordás, vízbe ne hányd
A kutyakölyköket!
Tudod-e, hogy sok legénynek
Tetszik feleséged?
Alattomban környékezik
Házad a legények;
Uszítsd rájok a kutyákat,
Majd mikor felnőnek.

(Pest.)

Kicsapott a folyó…

Kicsapott a folyó,
Vízben úszik a táj,
Túl a vizen lakol,
Édes rózsám, ne várj.
Elvitte az árviz
A töltést, a hidat;
Amott megy a hidból
Az utósó darab.
Magam egy halomról
Nézek át a vizen;
A vizen keresztül
Galamb száll sebesen.
Nem is tudom ugyan:
Galamb-e igazán,
A mi ott száll… vagy az
Én sóhajtásom tán?

(Pest.)

A sorshoz.

Egyet mondok, sors, kettő lesz belőle:
Nekem csak egy leány szerelmit add,
S érette én átengedem cserébe
Minden, de minden… adósságomat.

(Pest.)

Pest.

Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan!
S én Pestnek mindig jó barátja voltam,
És a hol csak kell, hát pártját fogom,
Volt itt nekem sok kellemes napom.
Kivált h’ az utczán kóborolhatok:
Az angyaloknál boldogabb vagyok.
Egy óriáskigyó bámészkodásom,
Végighuzódik a népsokaságon.
S aztán itt minden olyan érdekes,
A sziv örömében csak ugy repes.
A vargainasok pofozkodása,
A bérkocsiknak embergázolása,
A zsebmetszők, a pörölő kofák
Az embert mind igen mulattatják.
S azt kell még látni, hogyha szép időben
Sétára kél a tarka-barka nőnem;
Mi szépek ők, mi szépek, teringette,
Elől kifestve és hátul kitömve.
Hát a hol a dicső arszlánok járnak!
Azt nevezem aztán baromvásárnak.

(Pest.)

-203-

Gyors a madár, gyors a szélvész…

Gyors a villám;
Hanem az alföldi betyár
Még gyorsabb ám!
Ma ő kelme csikót szerez
Kecskeméten,
Szentmártonnál az nap át is
Megy a réven.
Holnap a csikót eladja
Fejérváron,
Eladja, még újat is lop
E vásáron.
Holnapután már valahol
Becskereken
Lovagol egy karcsu fakón:
A deresen.

(Pest.) -204-

Orbán.

Komor, mogorva férfiú
Volt Orbán,
Bár oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
De hisz mogorva ép azért
Volt Orbán,
Mert oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
Oka egyébiránt maga
Volt Orbán,
Hogy oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
Temérdek borfélét ivott
Meg Orbán,
Vidám hajnal azért pirult
Az orrán.

(Pest.)

Rosz verseimről.

Tán én nem tudnék irni
Mindig jó verseket?
De szívem főerénye
Az emberszeretet.
Valóban!… már pedig ha
Mindig csak jót irok,
Mivé lennének úgy a
Szegény kritikusok?
Időnként valamicske
Ezeknek is csak kell,
S ők minden hulladékot
Gyönyörrel falnak fel.
Rágódjanak szegények,
Csak élősködjenek!
Hiszen, ha nem csalódom,
Tán ők is emberek.

(Pest.)

Egy szép hölgy emléke.

Ládámat tolvajtól nem féltem én,
Mert oly üres, mint sok tudós feje.
Szivemben hordom kincseim… szivem
Sok szép emlék kincsével van tele.
Ah, mon dieu, ha végig gondolom
Egy gőzhajói útazásomat:
Minő boldogság!… útitársamúl
Egy gyönyörűséges szép hölgy akadt.
Hölgyek körűl én szégyenlős vagyok,
Előbb tehát csak némán bámulám;
Elszántam végre magamat, mivel
Oly nyájasan pillantgatott reám.
Kitudtam a beszélgetés között,
Hogy ő német szinésznő s Pestre mén…
Hohó, szinésznő, már kész a kaland!
Háborgó szívvel ezt gondoltam én.
S ebédre mentünk. Az ebédnél a
Szép hölgy bevágott vagy két itcze bort.
Hanem dicséretére mondhatom:
Nem is látszott meg rajta, hogy ivott.

(Pest.)

A nap.

Mi az a nap? mi az a nap?
Nem is nap az tulajdonkép.
Ugyan mi hát?… hát semmi más,
Mint egy nagy szappanbuborék.
Valami óriásfiú
Kifúja reggel keleten,
S szétpattan este nyúgaton. –
És ez minden nap így megyen.

(Pest.)

Mi kék az ég!

Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld föld felett, kék ég alatt a
Hangos pacsírta fütyörész;
Dalával a napot kicsalta,
A nap rá gyönyörködve néz.
Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld a föld, kék az ég, tavasz van…
És én oly sült bolond vagyok,
Hogy idebenn a szűk szobában
Kadencziákat faragok!

(Eperjes.)

-205-

Téli világ.

Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, tánczol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
A napszámos, napszámosné
Tuskót fürészel és hasít;
Darócz pólyában gyermekök
A szélvészszel versenyt visít.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Jár nagy léptekkel föl s alá
A katona az őrhelyen,
És számlálgatja lépteit;
Kínjában mást mit is tegyen?
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
A hosszu lábu drótostót
Kopott gubáját czepeli;
Az orra érett paprika,
S hidegtől folynak könnyei.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Barangol a vándorszinész
Egy falutól a másikig;
Meleg ruhája nincs ugyan,
De mindazáltal éhezik.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
-206-
Hát a czigány?… vaczog foga
A rongyos sátorok alatt;
Kopogtat a szél, és bemegy,
Bár a czigány nem szól: szabad!
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt,
Fuj a szél, tánczol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

(Pest.)

P...y Vilma kisasszonyhoz.

Ifjú szivecskéd legelőször játsza
A szerelemnek szép játékait.
Gyönyör nekem e játék láthatása,
Nem én vagyok bár, a kit boldogit.
Ki is ne volna lelkesült néző ott,
Hol a sziv első mozdulásra kél?
Nem olyan-é ez, mint ha rózsabokrot,
Virító rózsabokrot ráz a szél?
Az égő szív, ez a rózsának bokra,
Lengő fuvalmak érzeményei,
S hull a bokorról a halvány arczokra
Piros levél, ha a szél lengeti.
Ha szép orczádat ekkép égni látom,
Oh lyányka, szived érzeményitül:
Derűl kissé az én sötét világom,
Mit szerelemnek napja elkerül.
Költőkebelnek nem szolgál szerencse;
Tudod szerelmem bús történetét:
Volt életemnek egy királyi kincse,
Koldus vagyok, mert azt eltemeték.
Szempilláidnak fekete virágán
A részvét könnyharmatja reszketett,
Midőn előtted szívemet kitárám
És elbeszélém e történetet.
Ekkor, leányka, jó leányka, téged
Édes testvéreműl fogadtalak.
Kössük meg ezt a drága szövetséget
Egy csókkal, Vilmám, és én áldalak.
Különben is te voltál, a ki mondád,
Hogy megcsókolni a költőt szabad;
Szép állitásod, lyányka, teljesítsd hát:
Tedd ajkaimra testvércsókodat!

(Losoncz.)

Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz.

Hah, börtönöm ajtaja megnyilt,
– Nem börtön-e a hivatal? –
Csókolgat a drága szabadság
Édes tüzes ajkaival.
De lelkem hová lett?… merre, ó lélek,
Szárnyad suhogási merre vivének?
Mi messze, mi messze röpülsz már,
Végetlen előtted az ut;
Hiába suhanna utánad
A fecske, nyomodba se jut.
El lelkem után a messze világba!…
De vissza mi tart? szív, monddsza, mi bánta?
Távozni! e gondolat úgy fáj,
Úgy fáj nekem… és mi okért?
Volt itt szeretőm, hanem az már
A sírhalom éjibe tért.
És nem vagyok én már senki barátja.
E puszta üres szót lelkem utálja.
Pajtásaim! értetek a bú;
Elhagyni, fiúk, titeket,
Ez fáj nekem, ez szomorít el,
Ez ver kebelembe sebet…
De nem! mi vigadtunk minden időben
Igy hát szomorú a bucsú se legyen.
Föl, czimboraság, vigalomra,
S pogány legyen a vigalom:
A bút kiürült poharakkal
Kegyetlenül üssük agyon,
Hogy, majd ha jön a sor kézszoritásra,
Őt könnyre fakadni senki ne lássa!

(Pest.)

-207-

Az erdei lak.

(Költői verseny Kerényi és Tompával.)

Mint a szív az első szerelemnek titkát,
Rejti a kis kunyhót bérczek koszorúja;
Meg nem árt erőtlen szalmafödelének,
Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.
Szalmafödelét beárnyékozza hűsen
Susogó erdőség rezgő lombozatja,
Min magát a vígan fütyölő rigófaj
És a búsan búgó vadgalamb ringatja.
Mint a kergetett őz, fut le gyors futással
Kis patak magasról a völgy mélységébe;
Két felől virágok, mint kaczér leánykák,
Kandikálnak a víz fényes tükörébe.
S a viráglyánykákhoz jőnek az imádók,
Égő szenvedélylyel jőnek a vadméhek,
S élveznek szerelmet. Hejh, de sok megjárja!
Vízbehullás vége részeg örömének.
A nap és a szellő szánakozva nézi;
Levelet hajít le a szellő, számára,
És ha fennűl már ez életmentő sajkán,
Megszárítja szárnyát a jó nap sugára.
A hegyek tetőin duzzadó emlőkkel
Jár az anyakecske gödölyéi mellett.
Kikerűlt ettől s a vadméhektől mindig,
Mi a kunyhó kicsiny asztalára kellett.
-208-
S búgó vadgalamb és fütyülő rigófaj
Nem félnek, hogy őket csalják lépvesszőre…
Önmagáról tudja e lak népe, milyen
Édes a szabadság tiszta levegője.
Nincsen itten rabság, nincsen itten urkény,
Mely parancsolatját mennydörögve adja;
Csak az égiháborúnak zeng koronként
Istentiszteletre buzditó szózatja.
És az isten jó, ő nem soká haragszik;
A dorgáló felhők torkait bezárván,
Újolag mosolyg… a megengesztelődött
Isten mosolygása: tündöklő szivárvány.

(Eperjes.)

Ki a szabadba!

Ki a szabadba, látni a tavaszt,
Meglátni a természet szinpadát!
Az operákban ki gyönyörködik?
Majd hallhat ott kinn kedves operát.
A természetnek pompás szinpadán
A primadonna a kis fülmile;
Ki volna, énekesnők! köztetek
Merész: versenyre kelni ő vele?
Megannyi páholy mindenik bokor,
A melyben űlnek ifju ibolyák,
Miként figyelmes hölgyek… hallgatván
A primadonna csattogó dalát.
És minden hallgat, és minden figyel,
És minden a legforróbb érzelem…
A kősziklák, e vén kritikusok,
Maradnak csak kopáran, hidegen.

(Eperjes.)

A varróleány.

Varróleány a szeretőm,
Azaz hogy én őt szeretem,
Oly fennhangon kiáltja ezt
Vadúl ugrándozó szivem,
Hogy semmi kétség benne. –
Bolondos egy história talán;
De már egyéb nincs hátra:
Szeress te is, te szép varróleány!
Szép vagy, de szép orczáidat
Az ember addig nézi csak,
A míg nem látja sugarát
Lelked dicső villáminak.
Minden szavad egy villám,
Mely szem fényét ölő szikrákat hány;
Nem ismerem még párod
Az elmésségben, szép varróleány!
S azonkivűl hogy tündökölsz
Az elmésség sugáriban:
Ki oly könnyen megbukhatál,
Erényednek közhíre van.
Elmés vagy, mint az ördög,
S jó, mint az angyal… hogy ne hajtanám
Meg térdeim előtted,
Te szép, elmés, te jó varróleány!
Meghajtom íme térdemet,
Emelj föl engem szívedig;
Ennél följebb nem vágyok én,
Hisz ott a menny, a hetedik.
Itt várok térdepelve,
Ruházd a »szerető« czimet reám,
Vagy varrd meg szemfedőmet,
Ha nem szeretsz, te szép varróleány!

(Losoncz.)

Paripámnak az ő színe fakó…

Paripámnak az ő színe fakó,
Szőre, mint a vert arany, ragyogó;
Paripámnak az ő neve csillag,
Gyors a lába, mint a hullócsillag.
Hejh szép lovam, hejh jó lovam, fakó!
Hol az egyik lábadról a patkó?
Hadd vigyelek, lovam, a kovácshoz,
Azután majd vígy el a rózsámhoz.
Hejh, tüzes a kovácsnak a szene,
De tüzesebb rózsámnak a szeme.
Hejh, lágy a vas a kovács szenétől,
Lágyabb szivem a rózsám szemétől.

(Igló.)

-209-

Van a nagy alföldön csárda sok…

Van a nagy alföldön csárda sok.
Azok között, kiket én tudok,
Legkülönösebb a Betekints –
Ennek széles földön párja nincs.
Menni akar, de csak dűledez,
Mint ivója, kiben sok a szesz!
Födele is félre van csapva,
Mint a részeg ember kalapja.

(Késmárk.)

Egy fiatal iróhoz.

Üdvezellek ifju pályatárs,
Pályatársam s szeretett barátom!
Egykor én te rólad jósolék,
S jóslatom most teljesedni látom.
Láttam egykor egy kis felleget,
S megmondtam, hogy ebből fergeteg lesz.
E kicsiny felhőcske te valál,
És most villámterhesen közelgesz.
Jőj és ontsd lelked villámait,
S lángjaikkal gyújtsd föl a világot;
Rendüljön meg a föld, a midőn
Mennydörgő jelszódat elkiáltod.
Hogyha majd villámlasz s mennydörögsz,
Jőnek ellened zudúló hangok;
Mert ha nagy az égiháború,
Félre szokták verni a harangot.
De azért dúl a vihar tovább
Minden félrevert harang daczára.
Igy, barátom, te se hajts ama
Jajveszéklő emberek szavára.
Ekkép kellett volna nekem is
Tenni sokszor ostromolt pályámon.
Én e tehetetlen hangokat
Figyelemre méltatám. Sajnálom.
Eh, megtörtént, mit sajnálkozom?
Hadd szorítsam jobbod, ifju bajnok,
Én, ki ilyen rokonszellemű
Pályatárs után már rég sohajtok.
Fölléptél. Ez engem megujít,
Hogy a sorompók közt ketten állunk.
Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen
Győzedelmünk vagy vitéz halálunk!

(Pest.)

-210-

Piroslik már a fákon a levél…

Piroslik már a fákon a levél,
Süvölt köztök, süvölt az őszi szél,
Homályos a nap, a mező deres;
Pásztor, betyár meleg tanyát keres.
Meleg tanyát a pásztor csak talál,
Vár ott reá kulacs bor, tele tál.
Ha kifogy a kulacs bor s tele tál,
Lágy párnán felesége vele hál.
Betyár embernek jó tanyája nincs,
Minden felől csörög rá rabbilincs.
Száraz bokorban huzza meg magát,
Átkozza a hűs őszi éjszakát.

(Dömsöd.)

Holdvilágos éj.

A hold az égen egy ezüst lant,
Megannyi húr a sugarak;
A hold ezüst lantján a szellők
Szellemkezekkel játszanak.
-211-
Egy faluhoz közelg a vándor,
Egyúttal költő is talán?
Mert úgy elandalodva csügg a
Holdon s elömlő sugarán.
Megy, megy tovább a méla vándor,
S eléri végre a falut;
A faluban csend, néma csend van,
Népsége régen elalutt.
A kántor háza kapujánál
Szép hajadon leány zokog;
Az este hűs… ő pongyolában…
Reszketnek a gyöngéd tagok.
A vándor arra ballag és szól:
»Mi lelt, mi lelt, szép hajadon?
Felelj, legszebbik holdsugár te,
Segíthetek-e bajodon?
Hűségtelen kedvest siratsz tán?
Ha én lehetnék kedvesed,
Olyan lennék, hogy a világ még
Nem láta oly hűségeset.
Légy holdvilágom, szép leányka!
S nem bánom: a sors bármit ad;
Legyen örök éj létem… csakhogy
Örökké lássam holdamat!«
Igy szólt a vándor lelkesedve,
De a leányka nem felel;
Csak áll és némán nehezíti
Kis kendejét könyűivel.
A hold a kántor szobájába
Sugárait most beveti;
A kántor, a lyány részeg apja,
Benn feleségét döngeti.

(Hatvan.)

Fekete kenyér.

Miért aggódol, lelkem jó anyám,
Hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
Tán fejérebb kenyérrel él fiad.
De semmi az! csak add elém, anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér.
Itthonn sokkal jobb ízü én nekem
A fekete, mint máshol a fejér.

(Szalk-Szent-Márton.)

Rég veri már a magyart a teremtő…

Rég veri már a magyart a teremtő,
Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő?
Lesz-e még ezen a földön jó napja?
Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja.
De ha isten bút adott e nemzetnek,
Azt is adott, mivel a bút ölje meg.
Hol terem több jó bor és több szép leány,
Mint itt belül Magyarország határán?
Leányt ide, leányt az én ölembe!
Hadd szorítsam két kezemmel szivemre,
Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal,
Vessek számot sok keserű bajommal.
Hát az a bor? hejh, a borral ide már;
Sírja belém piros könnyét a pohár!
Piros könnye tüzes, mint istennyila,
A kialutt életet is meggyujtja.
Te meg, czigány, húzd rá, majd kifizetem;
De úgy húzd, hogy megrepedjen a szivem,
Repedjen meg örömébe’, bujába’…
Igy vigad a magyar ember, hiába!

(Pest.)

Fresco-ritornell.

Mihelyt megpillantottalak, menyecske,
Bordám alatt ez a kis húsdarab
Ugrálni kezdett, mint sziklán a kecske.
Azóta mellem folyton égő katlan,
S a láng mindig tovább, tovább harap…
Csak te ne volnál oly meggyujthatatlan!
Kebled fejérlő, mint az alabastrom,
De búm sötét, mint holmi ócska klastrom,
S csak a halál lesz dúlt szivemre flastrom.

(Igló.)

Líliom Peti…

Líliom Peti volt ám csak
A derék legény!
Alig akadt volna párja
A föld kerekén.
-212-
Emberül megűlt ő minden
Paripa hátán;
Le nem vetette volna a
Hétfejű sárkány.
A mennyi bor öt más embert
Döntött volna meg:
Annyi még jó formán meg se
Kottyant Petinek.
S a hol vele elvágtatott
Gyors paripája,
Majd megveszett a falusi
Lyányság utána.
De nyakravalója lett a
Hóhér kötele…
Mért? azért, mert Angyal Bandi
Lelke bújt bele.

(Igló.)

Magyarország.

Te sem termettél ám szakácsnak,
Magyarország, édes hazám!
A sűlt egy részét nyersen hagynád,
S elégetnéd más oldalán.
Mig egy felől boldog lakóid
Megfúlnak a bőség miatt:
Hát más felől meg éhhalállal
Megy sírba sok szegény fiad.

(Eperjes.)

Gyalázatos világ…

Gyalázatos világ! mit nem gondolsz ki még?
Hogy szívemet sebezd…
De mért panaszlanék?
Hisz a mi megtörtént: mind, mind várhattam ezt.
Az én pályám nem mindennapi pálya,
S ki új utat tör: gaz és tüske várja.
Uj pályámon paréj, tövis közt gázolok;
De megyek egyaránt,
Bár fájdalmas dolog,
Ha sziszegő kigyók mérges fulánkja bánt.
(Az én utamba sok a kígyófészek,
S hogy eltiporjam, én beléje lépek!)
Jó, hogy sebemre az ég orvosságot ad.
Keblem varázsfüve
A büszke öntudat,
Mely tőlem már oly sok fájdalmat elveve.
Ha ez nem volna, a kígyók marása
Eddig szivemnek közepébe ásna.
Mardossatok csak hát, ti kígyófajzatok!
Eltiprom köztetek,
Kit eltiporhatok,
S a kit nem: azt majd az idő gyilkolja meg;
Mert az idő a jobb lelkek segéde,
Kiáll ezeknek védelmezésére.
Idő, hű gyámolóm! benned megbízhatom,
Ha úton-útfelen
Sárral dobáltatom…
Ha senki nem lesz is, leszesz te majd velem;
A melyet a szennyes világ dobott rám,
Megtisztitod te majd a sártul orczám!

(Pest.)

Egy hajfürthöz.

Barna lyányka szép fejéről
Kaptam e hajfürtöt én.
Én s e fürt együtt pihentünk
A leányka kebelén.
A bucsúnak órájában
Adta emlékül nekem;
A bucsú órája óta
Mindig itt volt szívemen.
Oh ha nézem e hajfürtöt:
Minden percz eszembe jut,
Melyben a boldogság szárnyán
Mennybe nyílt előttem ut;
A letűnt szerelmi órák
Körülöttem lengenek,
Mint vidám csillagsugáros
Túlvilági szellemek.
Nézlek, nézlek, drága hajfürt,
Hosszan nézlek tégedet,
A ki üdvem holt időjét
A sírból kivezeted.
Hosszan függenek te rajtad,
Oh szép hajfürt, e szemek,
Hosszan… hosszan… és… utószor…
Minthogy már… mást szeretek.

(Pest.)

-213-

Falun.

Király vagyok most minden alkonyon:
A nap pirosló fényt lövel reám,
A nap pirosló búcsusúgara
Biborra festi egyszerű ruhám.
Gyönyörrel járom estenként a tájt,
Kilépvén a kis házfödél alól;
Porfellegekben a nagy ég alatt
A haza térő nyáj kolompja szól.
Elandalodva hallom e zenét,
Elandalodva szemlélek körűl;
És messze látok, mert mindenfelé
Megmérhetetlen rónaság terűl.
A rónaságnak messze tengerén
Imitt-amott áll egy fa, mint sziget,
S hová imát küld a mohamedán:
Kelet felé ez hosszu árnyat vet.
-214-
Miként csatában a sebzett vitéz,
Elvérzik a nap végre, s elesik;
S mint a dicsőség a vitéz halált,
A napot csillagok s hold követik.
Körűlem éj van, fényes éjszaka;
A csillagfényes éjben méla csend,
Oly csend, hogy szinte vélem hallani,
Mit a holdban szent Dávid lantja zeng.
A szomszéd tóból a vadlúdakat
Látom csapatban messzeszállani;
Szivemből is föl- és elszállanak
A nagyravágyás, hír vad álmai.
Feledni kezdem Pestet és zaját,
S jövendőm minden büszke terveit;
Jobb lenne élnem, így gondolkodom,
Jobb lenne élnem elfeledve itt.
A fölmagasztalt nagy nevek között
Ne hangoztassa senki nevemet,
Csak szőlőm és szántóföldem legyen,
Termők piros bort s fejér kenyeret.
S midőn szőlőmből s szántóföldemről
Házamba térek este: hozza be
Majd a piros bort s fejér kenyeret
Piros menyecskének fejér keze.
S ha a késő halálnak ujjai
A férj és nő szemét majd befogák:
Tegyék egy sírba a két aggastyánt
Nem tettetésből síró unokák.

(Szalk-Szent-Márton.)

Képzetem.

Még mit nem mondanak!
Hogy az én képzetem
Alant jár, magasra
Föl nem röpíthetem.
Lent jár a föld szinén,
Ha ugy tartja kedve,
Sőt a föld alá is
Van gyakran sülyedve;
Mint buvár, sülyed a
Mélységek mélyére,
A legmélyebb tenger:
A szív fenekére.
De ha mondom neki:
»Szállj a magasra fel!«
Felszáll s a légben, mint
Pacsírta, énekel!
S ha ekkor biztatom:
»Még följebb, képzetem!«
Vele a sasokat
Rendre megkergetem.
A sas mind elfárad,
De nem fárad ő el,
Egy utat kezd a leg-
Magasabb felhővel.
És a felhőknek sem
Társa ő sokáig,
Egyenest fölfelé
Tör az ég boltjáig,
És ha ekkor épen
Napfogyatkozás van:
Az elsötétedett
Nap mellett elsuhan,
Elsuhan mellette,
Egyet pillant rája,
S megkerűl a napnak
Elveszett pompája.
És az én képzetem
Még ekkor sem pihen,
Hanem a legfelső
Csillagzaton terem,
S ott, hol már megszűnik
Az isten világa,
Uj világot alkot
Mindenhatósága. – –

(Pest.)

Búcsu Kun-Szentmiklóstól.

Szól a kakas innen-onnan
Viradóra.
Kivígadtunk, takarodjunk
Nyugovóra.
Hejh, ennek a mai napnak
Nagy az ára…
T’om: sokáig fáj belé a –
Fáj belé a kezem szára.
Fáj az én jobb kezem szára
Véghetetlen,
Mert nagyon sok telt palaczkot
Emelgettem.
De ha fáj is a karom, tán
Utójára
Fölbirom még e palaczkot –
E palaczkot… bucsuzásra.
-215-
Ki veled, bor, ki veled, bor,
Az üvegből!
Tele sírom könnyeimmel
Két szememből;
De magam sem tudom én, hogy
Majd az benne
Fájdalomnak vagy örömnek –
Vagy örömnek lesz-e könnye?
Mostanában a keblemnek
Megtelése
Fájdalomnak és örömnek
Vegyülése.
Az örömem onnan ered,
Mert itt voltam;
El kell mennem: innen ered –
Innen ered a fájdalmam.
Kiskunsági Szentmiklósnak
Ifju népe!
Benyitottál a szivemnek
Közepébe;
Hejh, pedig e szívközép, ez
Szentek szente,
Nem sok ember fordult meg még –
Fordult meg még eddig benne.
De kinek meg helyet adtam
Egyszer itt benn,
Az ugyan ki soha többé
Nem megy innen.
Ezután ugy nézzetek hát
A szemembe:
Rabok vagytok mindörökre –
Mindörökre a szivembe’!
Hát közöttetek, ha újra
Visszatérek,
Lesz emléke a barátság
Ünnepének?
Ünnep volt ez, a barátság
Szép ünnepje,
Nem is hiszem, hogy valaki –
Hogy valaki elfeledje.
Mostanáig itt vígadtunk
Tennap déltül,
Nem csoda hát, ha kissé a
Fejem szédül…
De azért jól tudom ám, hogy
Mit miveltünk?
Ettünk, ittunk, tánczot jártunk –
Tánczot jártunk, énekeltünk.
Ilyen a magyar mulatság.
Már hiába!
Ha iszik, hát jár a nyelve,
Jár a lába.
Hejh, csak oly gyors lenne honja
Haladása,
Mint lábának, hogyha tánczol –
Hogyha tánczol, a mozgása!
Hanem hiszen száz szónak is
Egy a vége:
Legyen rajtatok, barátim,
Áldás, béke.
Legyen oly vig mind halálig
A pályátok,
A mily vígak valamennyin –
Valamennyin ma valátok!
… Hejh, ha volna ősz: elszállna
Már a gólya;
Mennék én is már, ha még egy
Szóm nem vóna.
Kimondjam-e, vagy ne mondjam?
Eh, kimondom;
Mit szóltok rá, mit nem szóltok –
Mit nem szóltok, semmi gondom.
Amott virít Szentmiklósnak
Egy rózsája…
Hejh csak soha ne is néztem
Volna rája!
Vagy ha már megbűvölt édes
Arczulatja:
Hadd lennék én, a ki őtet –
A ki őtet leszakasztja!

(Kun-Szentmiklós.)

Három szív története.

I.
Volt egy lovag, kinek nem volt hazája,
Mert rajt ütének ellenséges népek,
És pusztulás lett, mit hozának rája
Komor fényében a csaták tüzének.
Komor fényében a csaták tüzének
Piroslott a lovag hős arcza szinte
S piroslott vére, melyet bőven önte
Megmentésére a hon életének.
De hasztalan folyt a lovagnak vére;
Ő megmaradt és honja véget ére.
S a hontalan lett fának eltört ága,
Mit a fáról a fergeteg törött le,
-216- S mit ez most kerget a széles világba.
Midőn a felhő ott szállott fölötte,
A hol volt a ledöntött hon határa,
Megállott és letérdepelt hantjára,
Hogy könnyeit végső cseppig kisírja
A földre, mely holt nemzetének sírja;
Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet
Elvesztett mindenéből még megtarta:
S ezt tékozolni másra nem akarta. –
Megindult és ment tompa búja mellett,
Mely árnyképében őt folyvást kisérte.
Midőn kifáradt már a bujdosásban:
Csöndes vidékbe megpihenni tére
Egy idegen nép távol országában.
És gondolá azt is, hogy őt halála,
Ha egy helyen lesz, hamarabb találja;
S ha rá hull a halál fehér virága,
Beteljesűlve minden kivánsága.
Ezt várta ő a csendes zárt vidéken,
Hová fáradtan megpihenni tére,
S hol élt egy lyányka olyan ifjuszépen,
Hogy a vidéknek vált bámult diszére.
De ő a lyányka szépségét nem látta,
Semmit sem látott, csak romját honának;
Nem látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka
Tekintetének csillagos világa,
S tekintetei mi lángolók valának!
Igy a leányka napjai folyának,
S arczára halvány liljomot föstének
Gyötrelmei a szólni nem merésnek;
Mert mit mondhatna a fényes lovagnak,
Mit mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag,
De pórszülőknek egyszerű magzatja? –
És a vidéket még egy ifju lakja;
Szegény fiú, a legszegényebb szolga,
Tengődve éli nyomorú világát,
Kit tán megölne sok fárasztó dolga,
Ha nem láthatná néha a leánykát;
A titkon bámult lyányka láthatása
Fogyó erője meghozó varázsa.
Fél rá gondolni, hogy kérjen szerelmet
A pór, de gazdag szülők gyermekétől,
Ő, a kinek ha jut száraz kenyérből
Egy-két nagyobb falat, sorsán örülhet.
S ő mégis boldog, és azzal beéri,
Hogy a leánykát messziről kiséri.
II.
És a lovagnak kondult a nagy óra,
Mely e világból őt egy másba vitte,
A hol bitor kény mennykövit nem szórja
Az ártatlanság népének fölötte.
Letették őt az anyaföld ölébe;
Követ nem tettek a halom fölébe,
Mely pajzsa lett az élet búja ellen…
Miért is volna kő? a lyányka szíve,
Halála által, kő lett, érzéketlen;
S ha nincsen érzés a szív birtokában,
Az ember mit keressen a világban?
Nem volt a lyányka sem sokáig földi:
Lefekvék, honnan senki fel nem költi.
És a szegény, az árva, árva szolga,
Tüntén egyetlen gyönyörűségének,
Az élet terhét hogy viselte volna?
Végét vetette terhes életének.
III.
Az éjszakának sírnyitó felében
Fölkél a szolga, és a helyre mégyen,
Hová temették a kedves leánykát;
Akarja látni élte szép bálványát.
De a leánynyal nincs találkozása,
Mert a leány a sírból szinte eljár,
Hogy a lovagnak szellemét meglássa,
S ott vár, ott vár, de szinte hasztalan vár,
Mert a lovag száll messze, messze tájra,
Elszáll megnézni: rab-e még hazája?

(Pest.)

A jó öreg kocsmáros.

Itt, a honnan messze kell utazni, míg az
Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
Itten élek én most megelégedéssel,
Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
Falu kocsmájában van az én lakásom;
Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel,
Egy jó öreg ember benne a kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
Soha sem volt ennél jobb gondviselésem.
Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
És mindnyájan várnak én rám, hogyha késem.
Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
Összekocczan néha jó feleségével;
No de a mint összekocczan, meg is békül…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
-217-
Elbeszélünk néha a letünt időkről.
Hejh, régibb idői boldogak valának!
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el;
Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Alkonyúló félben van már élte napja,
S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
S ő reá, szegényre, a szerencsétlenség,
Ő reá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
»Úgy van, úgy«, szól később: »jóra fordul sorsom,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.«
Én elszomorodva borulok nyakába,
S megfürösztöm arczát szemeim könnyével,
Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!

(Szalk-Szent-Márton.)

Az utósó ember.

Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt?
Igen, sírbolt, a melyben a föld,
Ez óriás koporsó fekszik.
És ott fejem fölött az a fény
A nap? vagy a sírbolti lámpa?
Igen, sírbolti lámpa, melynek
Bágyadtan pislogó sugára
Sötétségét a síri éjnek
Halvány piros-sárgára festi.
S mily hallgatás!… de, hah, mi zendül
A némaságnak közepette?
Madárszó vagy leánydal? Oh nem!
A férgek rágják a koporsó
Behunyt szemü, hideg lakóit.
Igen, behunyvák a szemek mind,
Melyekben egykor szerelemnek
S gyülölségnek szikrája lángolt,
S a melyekből oly undorítón
Nézett ki, mint a kéjleányok
A bordélyházak ablakából,
A gőg, irigység, elbizottság,
A megvetés, alázatosság.
Behunyvák a szemek, s hideg már
A szív, e kis pokol, a mely száz
Meg száz ördögnek volt tanyája,
Hol a bünök máglyája égett
Kihamvadatlan lángolással.
Hanem már mindeneknek vége,
Alszik már a becsületorzás,
Barát- s honárulás, s egyéb szörny,
S a mely őket nyomban követte,
A lelkiösmeret marása…
De ez nagyon régen halt már meg,
Az újabb kornak nemzedéke
Ismerte ezt csupán hiréből. –
Mindennek vége. Minden alszik.
Becsukva a szem. Hülve a szív.
Csak én magam vagyok még élő
A sírbolt roppant üregében,
S tünődöm, egy vendégre várván,
A késedelmező halálra.
Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy
Megbirkozom veled s legyőzlek?
Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,
Ki egykor vakmerő kebellel
Daczoltam sorssal és világgal.
Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak.
Hagyom magam. Erőtelen hang
Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.

(Pest.)

Ifjuság.

Mondják hidegnyugalmasan
Az öregek:
Szilaj, bolond fiú vagyok,
Csendesb legyek.
Vénség az életnek visszhangja csak,
E tompa hangok meg nem bántanak.
Szilaj vagyok, igaz; s bolond?
Az is lehet.
Az észt tanácsra nem hivom,
Csak a szivet.
No de fejemnek is hasznát veszem:
Reá bokrétás kalpagom teszem.
S a szív nem rossz tanácsadó,
Higyétek el.
Az észnél gyakran messzebb lát
Sejtelmivel.
Az ifjú szíve lánglobogva ég;
Világit ez, midőn sötét az ég.
-218-
S szolgál a szív nem csak vezér-
Szövétnekűl.
Balsors telében életünk
Gyakorta hűl.
S az ész miatt akár megfagyhatnánk,
De szívünkben fölmelegit a láng.
És ne higyétek, csendes öregek,
Hogy tán megárt,
Ha túllobogja is a fiatal
Tűz a határt;
Föl szoktak gyújtani egész mezőt,
S lesz égés által ez gyümölcsözőbb.

(Pest.)

Imádságom.

Elkárhozástól félt szegény anyám,
S talán féltése nem alaptalan.
Tart tőle – s ebben igazsága van –
Hogy már régóta nem imádkozám.
Imádkozom hát; íme két kezem
Szent áhitattal összekulcsolom.
Hallgass meg engem, égi hatalom,
Hallgass meg engem, édes istenem!
Adj én nekem… hó, első a haza.
Hatalmas isten, népem istene!…
De kérni vajon mit is kellene
Hazámért, melynek annyi a baja?
Ezért csak egy, csak egy a kérelem:
Mely így, mint van, már nem sok évet lát,
Teremtsd egészen ujjá e hazát,
Hallgass meg engem, édes istenem!
És magamért? mit kérjek magamért?
Adj hát nekem szépséges szeretőt,
S a melyen majd meglátogassam őt,
Gyors paripát; aztán sok, sok babért…
Nem hogy fejemet ékesítse, nem,
De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom,
Csikóm legyen mivel jól tartanom…
Hallgass meg engem, édes istenem!

(Szalk-Szent-Márton.)

A szeretőm nyalka gyerek…

A szeretőm nyalka gyerek,
Alája termett a nyereg.
Ha viszi a paripája,
Gyönyörűség nézni rája.
Gyakran látogat meg engem,
Most is amott jön a lelkem;
Ugy megvágtat paripája,
A négy körmét majd elhányja.
Öregbiró lyánya, szivem,
Mit kukucsálsz olyan igen?
Mit lesed a szeretőmet?
Ugy sem szeret ám ő téged. –
Szállj le kincsem a nyeregből,
Vedd ki lábad a kengyelből,
Ereszd meg a terhelődet,
Öleld meg a szeretődet.
Istenem, be ver a szived,
Mert itt van az enyim mellett.
Szived az én kincses ládám,
Három faluért sem adnám.
Mulattató, nevettető,
Ha összejön két szerető;
Elbeszélnek végtelenül,
Magok sem tudják, hogy mirül.
Jaj de mi zaj van odakint?
Hát biz ott a lovad nyerit.
Hogy elfeledkeztünk róla!
Isten bűnünkűl ne rója.
Jól tartottad a lovadat,
De már föl is kantároztad.
Még egy csókot, itt az orczám,
Isten hozzád, kedves rózsám!
Kedves rózsám, isten hozzád,
Adjon isten arany zablát,
Arany zablát a lovadnak,
Aranyos kedvet magadnak!

(Duna-Földvár.)

Ismerjetek meg!

Ismerjetek meg végre: ki vagyok?
Álarcz alatt volt mostanáig képem,
De már meguntam én álarczomat,
És azt most ünnepélyesen letépem.
Olvastátok vidám dalaimat?
Azt gondoljátok, hogy lelkembül írom?
Oh, dalaimban a kedv, nevetés,
Csak olyan ez, mint a virág a síron.
-219-
Kivül a síron nyilik a virág,
S belül a sírban féreg és halott van;
Igy írtam én enyelgő dalokat,
Míg lelkem haldokolt a fájdalomban.
De többé nem leszek komédiás,
Ki víg pofákat vág a közönségnek,
És odabenn a színfalak között
Arczán kínszenvedés könyűi égnek! –
Oh nem, ez még sem szép határozat!…
Muljék oly gyorsan, a mily gyorsan támadt.
Szenvedjen bár szivem: a víg dalok
Ne szűnjenek meg… hátha általok
Kissé vidítom szomorú hazámat.

(Pest.)

Felhő és csillag.

Mikor isten a férfit teremté,
Homlokára szállt sötét ború,
Nem tudom mért? csak hogy e borúból
Lett a felhő s égiháború.
Mikor isten a hölgyet teremté,
Örömében sírva fakadott.
Most is látni ez örömkönnyeknek
Cseppjeit, a sok szép csillagot.

(Czinkota.)

A hűtelen barátokhoz.

Derék fiúk, mint hagyogatnak el!…
Eredjetek csak isten hírivel;
Hagyjátok itt a fát, ti levelek,
A fát, e szívet, melyen függtetek.
Az őszi szél, mely titeket lefú,
Majd elmulik, nem lesz örökkorú;
S ha eljövend ismét a kikelet,
Fog kapni a fa új leveleket.
De tudjátok: többé ki nem virul
Az a levél, mely fájáról lehull.

Én és a nap.

Bámúlja sok oly epedőleg a holdat,
Ezt a megtestesült sohajt.
Miattam akár kimaradjon örökre,
Nem csüggök én merengve rajt.
Megtestesülése te érzeteimnek,
Magas, fényes, hő napsugár!
Te vagy szivem öröme, gyönyörüsége,
Érted szemem, lelkem sovár.
Egymás szeretői vagyunk mi a nappal;
Mi hűséges két szerető!
Ki mondja meg: én melegűlök-e tőle?
Vagy szívemtől melegszik ő?
És hogyha siromba leűzni fog a sors,
Csak azt az egyet fájlalom,
Hogy majd szeretőmet a földnek alatta,
A szép napot, nem láthatom.
De szabad a holtnak egy óra naponként,
S én arra kérem istenem:
Éjfél idején legyen zárva koporsóm,
S nyiljon meg az délben nekem!

(Pest.)

Búm és örömem.

Nincsen oly bú,
Mint az én búm.
Oh, ha én busúlok!
Keblem egy oroszlánbarlang,
S szívem benne bárány;
Szaggatják az éhes oroszlánok
Fogaikkal, körmeikkel.
Vérét iszszák,
Csontját rágják
És velőjét szíják
E szegény báránynak az
Éhes oroszlánok. – –
Olyan öröm sincs,
Milyen az én örömem.
Oh, mikor én örülök!
Keblem egy édeni kert,
S rózsa e kertbe’ szivem.
Napsugarakkal,
Tarka lepékkel
Játszik e rózsa,
S zeng körülötte
A csalogány.
És jön egy angyal,
És leszakítja e rózsát,
S illeti csókkal,
S keblire tűzi,
S véle az égbe röpűl.

(Pest.) -220-

Egy asszonyi állathoz.

Megláttuk egymást és a szerelem
Mindkettőnk szívében lobbot vetett.
Fölösleges volt minden vallomás,
Értők a kölcsönös tekintetet.
Alig múlt egy nap, már csókoltalak,
S te visszacsókolál és ölelél.
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.
Miként folyammá nő a kis patak,
S miként tengerbe vész el a folyam:
Szerelmem akkép napról-napra nőtt,
S lett végre tenger, mély, határtalan.
Láttam piruló arczod hajnalán,
Hogy boldogságom napja ujra kél.
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.
Boldogságomnak napja ujra kelt,
Boldogság napja volt égő szived.
A mely szemedbe szállt, s onnan reám
Elolvasztó sugárokat vetett.
Minő boldogság volt, ha háborgó,
Fölindult kebleden pihentetél!
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.
Együttlétünknek végső napja jött,
Tán mindörökre válandók valánk;
De gondolám, nyugtatva magamat:
Vár még egy este boldogsága ránk.
Az este eljött. Épen bál vala,
Te bálba mentél, hozzám nem jövél.
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.

(Igló.)

Felsülés.

Ebédre híttak. Elfogadtam
A meghivást nagy szívesen,
Nem az ebédre nézve,
Hanem mert vettem észre,
Hogy köztünk szép lyány is leszen.
S volt szép lyány, még pedig milyen szép!
Könnyű lehellet termete,
Fejér egén szemének
Sötétkék napok égtek…
De ez nem tartozik ide.
Csakhogy szép lyányka volt, nagyon szép,
S én őt tüstént megszeretém.
»Kigyúlt indúlatommal
Ebéd után azonnal
Kirontok!« így elmélkedém.
Ebéd alatt erősen szítam
A szíverősitő italt,
Hogy a nagy pillanatban
Majd annál biztosabban
Vívhassam ki a diadalt.
De hah, a szíverősitő úgy
Megerősíté szívemet,
Hogy, az erőből aztán
Lábamban nem maradván,
Kirontanom nem lehetett.

(Eperjes.)

Gyermekkori barátnémhoz.

Te vagy? valóban te vagy az?
Vagy e látmány csak képzelet?
Csak képzetemnek tündér délibábja,
A melyben lelkem újra látja
Szép arczod s boldog gyermekségemet?
Te vagy valóban! ennyire
Csalódás nem megy, nem mehet;
Ismérem én jól e szemek sugárát,
A melylyel glóriába zárád
Hajdanta boldog gyermekségemet.
A kis leányból hajadon,
A kis fiuból ifju lett;
Jött az idő, mely soha meg nem állott,
S miként a szélvész a virágot,
Elvitte boldog gyermekségemet.
Azóta tiszta látköröm
Oly gyakran elsötétedett,
S az éjszakában, mely sírként fedett el,
Csak egy csillag volt, a könny, melylyel
Sirattam boldog gyermekségemet.
Viszontlátásunk ünnepén
Ölelj meg, lyánykám, engemet;
Hagyd elfeledni kínos ifjuságom,
Hagyd karjaidban újra látnom
Ragyogni boldog gyermekségemet!

(Borjád.)

-221-

A négy ökrös szekér.

Nem Pesten történt, a mit hallotok,
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre ültek és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben.
Miként a bús hölgy, a ki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja épen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének
Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
»Ne válaszszunk magunknak csillagot?«
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
»Ne válaszszunk magunknak csillagot?«
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,
»A csillag vissza fog vezetni majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástól minket.«
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.