E-text prepared by Albert László
from page images generously made available by
Internet Archive/Canadian Libraries
(http://archive.org/details/toronto)
-2-
PETŐFI SÁNDOR
ÖSSZES
KÖLTEMÉNYEI.
HAZAI MŰVÉSZEK RAJZAIVAL
DÍSZÍTETT
NEGYEDIK NÉPIES KIADÁS
A KÖLTŐ
ARCZKÉPÉVEL
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS
NYOMDAI R.-TÁRSULAT KIADÁSA
Szabadság,
szerelem!
E kettő kell
nekem,
Szerelmemért
feláldozom
Az
életet,
Szabadságért
feláldozom
Szerelmemet.
10588. – Budapest. Az
Athenaeum r. t. könyvnyomdája.
-5-
ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEK.
(1844–1848.)
* * *
1844.
* *
JÁNOS VITÉZ.
I.
Tüzesen süt le a nyári nap
sugára
Az ég tetejéről a
juhászbojtárra.
Fölösleges dolog,
sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgy is
nagy melege vagyon.
Szerelem tüze ég fiatal
szivében,
Ugy legelteti a nyájt a
faluvégen.
Faluvégen nyája mig szerte
legelész,
Ő addig subáján a fűben
heverész.
Tenger virág nyílik tarkán
körülötte,
De ő a virágra szemét nem
vetette;
Egy kőhajtásnyira foly tőle
a patak,
Bámuló szemei oda
tapadtanak.
De nem ám a patak csillámló
habjára,
Hanem a patakban egy szőke
kis lyányra,
A szőke kis lyánynak
karcsu termetére,
Szép hosszú hajára,
gömbölyű keblére.
Kis leány szoknyája térdig föl
van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a
fris patakba’;
Kilátszik a vizből két
szép térdecskéje
Kukoricza Jancsi
gyönyörűségére.
Mert a pázsit fölött heverésző
juhász
Kukoricza Jancsi, ki is
lehetne más?
Ki pedig a vízben a
ruhát tisztázza,
Iluska az, Jancsi
szivének gyöngyháza.
»Szivemnek gyöngyháza, lelkem
Iluskája!«
Kukoricza Jancsi igy
szólott hozzája:
»Pillants ide,
hiszen ezen a világon
Csak te vagy én
nekem minden mulatságom.
Vesd reám sugarát
kökényszemeidnek,
Gyere ki a vizből,
hadd öleljelek meg;
Gyere ki a partra
csak egy pillanatra,
Rá csókolom
lelkem piros ajakadra.«
»Tudod, Jancsi szivem, örömest
kimennék,
Ha a mosással oly igen nem
sietnék;
Sietek, mert máskép velem
roszul bánnak,
Mostoha gyermeke
vagyok én anyámnak.«
Ezeket mondotta szőke szép
Iluska,
S a ruhákat egyre nagy
serényen mosta.
De a juhászbojtár
fölkel subájáról,
Közelebb megy
hozzá, s csalogatva így szól:
»Gyere ki, galambom! gyere ki,
gerliczém!
A csókot, ölelést mindjárt
elvégzem én;
Aztán a mostohád sincs
itt a közelben,
Ne hagyd, hogy
szeretőd halálra epedjen.«
Kicsalta a leányt édes
beszédével,
Átfogta derekát mind a
két kezével,
Megcsókolta száját nem
egyszer, sem százszor,
Ki mindeneket
tud, az tudja csak, hányszor.
II.
Az idő akközben haladott
sietve,
A patak habjain piroslott az
este.
Dúlt-fúlt Iluskának gonosz
mostohája:
Hol marad, hol lehet oly
soká leánya?
A rosz vén mostoha ekkép
gondolkodott;
Követték ezek a szók a
gondolatot:
(S nem mondhatni, hogy jó
kedvvel ejtette ki),
»Megnézem, mit
csinál; ha henyél: jaj neki!«
Jaj neked, Iluska, szegény
árva kis lyány!
Hátad mögött van már
a dühös boszorkány;
Nagy szája
megnyílik, tüdeje kitágul,
S ily
módon riaszt föl szerelem álmábul:
»Becstelen teremtés!
gyalázatos pára!
Ilyet mersz te tenni
világnak csúfjára?
Lopod a napot, és
istentelenkedel…
Nézze meg az ember…
hogy tüstént vigyen el« –
-6-
»Hanem most már elég, hallja-e
kend, anyjuk?
Fogja be a száját, vagy
majd betapasztjuk.
Ugy merje kend
Ilust egy szóval bántani,
Hogy
kihullanak még meglevő fogai.«
Reszkető kedvese
védelmezésére
Ekkép fakadt ki a nyáj
bátor őrzője;
Azután haragos szemmel
fenyegetve
Az elmondottakhoz e
szavakat tette:
»Ha nem akarja, hogy
felgyujtsam a házát,
Meg ne illesse
kend ezt a szegény árvát.
Ugy is töri
magát, dolgozik eleget,
És még sem
kap száraz kenyérnél egyebet.
Most eredj, Iluskám. Megvan
még a nyelved,
Hogy elpanaszold, ha
roszúl bánik veled. –
S kend ne
akadjon fönn azon, mit más csinál,
Hisz kend sem volt jobb a deákné
vásznánál.«
Kukoricza Jancsi fölkapta
subáját,
S sebes lépésekkel ment
keresni nyáját,
Nagy megszeppenéssel
most vette csak észre,
Hogy
imitt-amott van egy-kettő belőle.
III.
A nap akkor már a földet
érintette,
Mikor Jancsi a nyájt félig
összeszedte;
Nem tudja, hol lehet
annak másik fele:
Tolvaj-e vagy
farkas, a mi elment vele?
Akárhová lett az, csakhogy már
oda van;
Búsulás, keresés, minden
haszontalan.
Most hát mihez fogjon?
neki szánva magát
Haza felé hajtja a
megmaradt falkát.
»Majd lesz neked, Jancsi… no
hiszen lesz neked!«
Szomorún kullogva
gondolta ezeket,
»Gazd’ uramnak ugy
is rosz a csillagzatja,
Hát még… de
legyen meg isten akaratja.«
-7-
Ezt gondolta, többet nem is
gondolhatott;
Mert ekkor a nyájjal
elérte a kaput.
Kapu előtt állt az
indulatos gazda,
Szokás szerint a
nyájt olvasni akarta.
»Soh’se olvassa biz azt kelmed
gazd’ uram!
Mi tagadás benne? igen
nagy híja van;
Szánom, bánom, de már
nem tehetek róla.«
Kukoricza Jancsi e
szavakat szólta.
Gazdája meg ezt a feleletet
adta,
S megkapta bajszát, és egyet
pödrött rajta:
»Ne bolondozz, Jancsi,
a tréfát nem értem;
A míg jól van
dolgod, föl ne gerjeszd mérgem.«
Kisült, hogy koránsem tréfaság
a beszéd,
Jancsi gazdájának majd
elvette eszét;
Jancsi gazdája bőg,
mint a ki megbőszül:
»Vasvillát!
vasvillát!… hadd szúrjam keresztül.
Jaj, a zsivány! jaj, az
akasztani való!
Hogy ássa ki mind a
két szemét a holló!…
Ezért
tartottalak? ezért etettelek?
Soha se
kerüld ki a hóhérkötelet.
Elpusztulj előlem, többé ne
lássalak!«
Jancsi gazdájából így
dőltek a szavak;
Fölkapott hirtelen
egy petrenczés rudat,
A petrenczés
ruddal Jancsi után szaladt.
Kukoricza Jancsi elfutott
előle,
De koránsem azért, mintha
talán félne,
Markos gyerek volt ő,
husz legényen kitett,
Noha nem érte
meg még huszszor a telet.
Csak azért futott, mert
világosan látta,
Hogy méltán
haragszik oly nagyon gazdája,
S ha
ütlegre kerül a dolog, azt verje?
Ki
félig apja volt, ki őt fölnevelte.
Futott, mig a szuszból gazdája
kifogyott;
Azután ballagott, megállt,
meg ballagott
Jobbra is, balra is s
mind evvel mit akar?
Nem tudta, mert
nagy volt fejében a zavar.
IV.
Mikorra a patak vize tükörré
lett,
Melybe ezer csillag ragyogása
nézett:
Jancsi Iluskáék kertje alatt
vala;
Maga sem tudta, hogy mikép
jutott oda.
Megállt, elővette kedves
furulyáját,
Kezdte rajta fújni
legbúsabb nótáját;
A harmat, mely
ekkor ellepett fűt, bokort,
Tán a
szánakozó csillagok könnye volt.
Iluska már alutt. A pitvar
eleje
Volt nyár idejében rendes
fekvőhelye,
Fekvőhelyéről a jól
ismert nótára
Fölkelt, lesietett
Jancsi látására.
Jancsinak látása nem esett
kedvére,
Mert megijedt tőle, s ily
szót csalt nyelvére:
»Jancsi lelkem,
mi lelt? mért vagy oly halovány,
Mint
az elfogyó hold bús őszi éjszakán?«
»Hejh, Iluskám! hogy ne volnék
én halovány,
Mikor szép orczádat
utószor látom tán…«
»Jancsikám,
látásod ugy is megrémített;
Hagyd el
az istenért az ilyen beszédet!«
»Utószor látlak én, szivem
szép tavasza!
Utószor szólt itten
furulyám panasza;
Utószor ölellek,
utószor csókollak,
Örökre elmegyek,
örökre itt hagylak!«
Most a boldogtalan mindent
elbeszéle,
Rá borúlt zokogó kedvese
keblére,
Rá borúlt, ölelte, de képpel
elfordult:
Ne lássa a leány, hogy
könnye kicsordult.
»Most hát, szép Iluskám! most
hát, édes rózsám!
Az isten áldjon
meg, gondolj néha reám.
Ha látsz
száraz kórót szélvésztől kergetve,
Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe.«
»Most hát, Jancsi lelkem,
eredj, ha menned kell!
A jó isten
legyen minden lépéseddel.
Ha látsz
tört virágot útközépre vetve,
Hervadó
szeretőd jusson majd eszedbe.«
Elváltak egymástól, mint ágtól
a levél;
Mindkettejök szive lett
puszta, hideg tél.
Könnyeit Iluska
hullatta nagy számmal,
Jancsi
letörölte inge bő ujjával.
Indult, nem nézte egy szemmel
sem, hol az ut?
Neki úgy is mindegy
volt, akárhova jut.
Fütyörésztek
pásztorgyermekek mellette,
Kolompolt
a gulya… ő észre sem vette.
A falu messzire volt már háta
megett,
Nem látta lobogni a
pásztortüzeket;
Mikor utójára megállt
s visszanézett,
A torony bámult rá,
mint sötét kisértet.
-8-
Ha ekkor mellette lett volna
valaki,
Hallotta volna őt nagyot
sohajtani;
A levegőeget daruk
hasították,
Magasan röpűltek, azok
sem hallották.
Ballagott, ballagott a halk
éjszakában,
Csak nehéz subája
suhogott nyakában;
Ő ugyan subáját
gondolta nehéznek,
Pedig a szive volt
oly nehéz szegénynek.
V.
Mikor a nap fölkelt, s a
holdat elküldte,
A puszta, mint
tenger, fekütt körülötte;
A nap
fölkeltétől a nap enyésztéig
Egyenes
rónaság nyujtózkodott végig.
Nem volt virág, nem volt fa,
nem volt bokor ott,
A harmat apró
gyér fűveken csillogott;
Oldalvást a
napnak első sugarára
Fölpiroslott egy
tó; környékezte káka.
A tónak szélénél a káka
közepett
Egy hosszú nyakú gém eledelt
keresett,
És a tó közepén gyors
halászmadarak
Hosszu szárnyaikkal le
s föl szállongtanak.
Jancsi csak ballagott sötét
árnyékával
S elméjének sötét
gondolkozásával;
Az egész pusztában
széjjelsütött a nap,
De az ő szivében
éjek éje maradt.
Mikor a nap elért az ég
tetejére,
Eszébe jutott, hogy
falatozni kéne,
Tennap ilyen tájban
evett utójára,
Meg alig is birta már
lankadó lába.
Letelepűlt, elővette
tarisznyáját,
Megette maradék kevés
szalonnáját.
Nézte őt a kék ég, a
fényes nap… alább
Ragyogó szemével a
tündér délibáb.
A kis ebéd neki jó izűen
esett,
Megszomjazott rá, a tóhoz
közeledett,
Kalapjának bele mártá
karimáját,
Ekkép enyhitette égő
szomjuságát.
A tónak partjáról nem távozott
messze:
Az álom szemének pilláját
ellepte;
Vakandokturásra bocsátotta
fejét,
Hogy visszanyerhesse elfogyott
erejét.
Az álom őt oda vitte, a honnan
jött,
Iluskája pihent hű karjai
között,
Mikor a kis leányt csókolni
akarta,
Hatalmas mennydörgés álmát
elzavarta.
Szétnézett a puszta hosszában,
széltében;
Nagy égi háború volt
keletkezőben.
Oly hamar támadott az
égi háború,
Mily hamar Jancsinak
sorsa lett szomorú.
A világ sötétbe öltözködött
vala,
Szörnyen zengett az ég, hullt
az istennyila;
Végtére megnyílt a
felhők csatornája,
S a tó vize sűrű
buborékot hánya.
Jó hosszú botjára Jancsi
támaszkodott,
Lekonyította a karimás
kalapot,
Nagy szőrű subáját meg
kifordította,
Úgy tekintett bele a
vad zivatarba.
De a vihar a mi hamar
keletkezett,
Oly hamar is hagyta el
megint az eget.
Megindult a felhő
könnyü szélnek szárnyán,
Ragyogott
keleten a tarka szivárvány.
Subájáról Jancsi lerázta a
vizet,
Miután lerázta, ujra utnak
eredt.
Mikor a nap leszállt pihenni
ágyába,
Kukoricza Jancsit még vitte
két lába.
Vitte őt két lába erdő
közepébe,
Sűrű zöld erdőnek sötét
közepébe,
Ott őt köszöntötte holló
károgása,
Mely épen egy esett vadnak
szemét ásta.
Sem erdő, sem holló őt nem
háborgatván,
Kukoricza Jancsi ment a
maga utján;
Erdő közepében sötét
ösvényére
Leküldte világát a hold
sárga fénye.
VI.
Az idő járása éjfél lehetett
már,
Mikor szemébe tünt egy pislogó
sugár.
Amint közelebb ért, látta,
hogy ez a fény
Ablakból világít az
erdő legmélyén.
Jancsi e látványra ekkép
okoskodék:
»Ez a világ aligha
csárdában nem ég;
Bizonyára úgy lesz
– hál’ a jó Istennek!
Bemegyek az
éjre, benne megpihenek.«
-9-
Csalatkozott Jancsi, mert az
nem volt csárda,
Hanem volt tizenkét
zsiványnak tanyája.
Nem állott üresen
a ház, a zsiványok
Mind a tizenketten
odabenn valának.
Éjszaka, zsiványok, csákányok,
pisztolyok…
Ha jól megfontoljuk, ez
nem tréfadolog;
De az én Jancsimnak
helyén állt a szíve,
Azért is közéjök
nagy bátran belépe.
»Adjon az úristen szerencsés
jó estét!«
Mondott nekik Jancsi ilyen
megköszöntést;
Erre a zsiványok
fegyverhez kapának,
Jancsinak
rohantak, s szólt a kapitányok:
»Szerencsétlenségnek embere,
ki vagy te?
Hogy lábadat mered tenni
e küszöbre.
Vannak-e szüleid? van-e
feleséged?
Akármid van, nem fog többé
látni téged.«
Jancsinak sem szíve nem vert
sebesebben
E szókra, sem nem lett
haloványabb színben;
A
zsiványkapitány fenyegetésire
Meg nem
ijedt hangon ily módon felele:
»A kinek életét van miért
félteni,
Ha e tájt kerüli, nagyon
bölcsen teszi.
Nekem nem kedves az
élet, hát közétek,
Bárkik vagytok,
egész bátorsággal lépek.
Azért, ha úgy tetszik,
hagyjatok életben,
Hagyjatok ez éjjel
itten megpihennem;
Ha nem akarjátok
ezt: üssetek agyon,
Hitvány életemet
védeni nem fogom.«
Ezt mondta, nyugottan a
jövendőt várva,
A tizenkét zsivány
csodálkozására.
A kapitány ilyen
szókat váltott véle:
»Egyet mondok,
öcsém, kettő lesz belőle;
-10-
Te derék legény vagy, azt a
bátor szented!
Téged az isten is
zsiványnak teremtett.
Éltedet
megveted, a halált nem féled…
Te
kellesz mi nekünk… kezet csapunk véled.
Rablás, fosztogatás, ölés
nekünk tréfa,
E derék tréfának díja
gazdag préda.
Ez a hordó ezüst, ez
meg arany, látod?…
Nos hát elfogadod
a czimboraságot?«
Furcsa dolgok jártak Jancsi
elméjében,
S tettetett jó kedvvel
szólt ilyeténképen:
»Czimborátok
vagyok, itt a kezem rája!
Rút
életemnek ez a legszebb órája.«
»No, hogy még szebb legyen«,
felelt a kapitány,
»Lássunk embereim,
az áldomás után;
Papok pinczéjéből
van jó borunk elég,
Nézzük meg a
kancsók mélységes fenekét!«
S a kancsók mélységes fenekére
néztek,
S lett eltemetése fejökben az
észnek;
Maga volt csak Jancsi, ki
mértéket tartott,
Kinálgatták, de ő
aprókat kortyantott.
Álmot hozott a bor latrok
pillájára…
Jancsinak sem kellett
több, ő csak ezt várta.
Mikor a
zsiványok jobbra-balra dőltek,
Jancsi
a beszédet ilyformán kezdé meg:
»Jó éjszakát!… nem kelt föl
titeket sem más,
Majd csak az
itéletnapi trombitálás!
Élete
gyertyáját soknak eloltátok,
Küldök
én örökös éjszakát reátok.
»Most a kincses kádhoz!
megtöltöm tarisznyám,
Haza viszem
neked, szerelmes Iluskám!
Czudar
mostohádnak nem lészsz többé rabja,
Feleségül veszlek… isten is akarja.
»Házat épittetek a falu
közepén,
Ékes menyecskének oda
vezetlek én;
Ottan éldegélünk mi
ketten boldogan,
Mint Ádám és Éva a
paradicsomban…
»Istenem teremtőm! mit
beszélek én itt?
Zsiványoknak vigyem
el átkozott pénzit?
Tán minden
darabhoz vérfoltok ragadtak,
S én
ilyen kincsekkel legyek boldog, gazdag?
»Hozzájok sem nyúlok… azt én
nem tehetem,
Nincs elromolva a
lelkiismeretem. –
Édes szép Iluskám,
csak viseld terhedet,
Bízd a jó
istenre árva életedet!«
Mikor elvégezte Jancsi a
beszédet,
Az égő gyertyával a házból
kilépett,
Meggyujtá födelét mind a
négy szögleten,
Elharapózott a mérges
láng sebesen.
Egy láng lett a födél
szempillantás alatt,
A láng piros
nyelve az ég felé szaladt,
Feketévé
vált a tisztakék égi bolt,
Elhaloványodott a teljes fényü hold.
A szokatlan világ a mint
elterjedett,
Fölriasztotta a baglyot,
bőregeret;
Kiterjesztett szárnyok
sebes suhogása
A falombozatok
nyugalmát fölrázta.
A föltámadó nap legelső
sugára
Lesütött a háznak füstölgő
romjára,
Pusztult ablakán át benézett
a házba,
Ott a haramjáknak
csontvázait látta.
VII.
Jancsi már hetedhét országon
túl jára,
Nem is igen gondolt a
zsiványtanyára;
Egyszerre valami
csillámlott előtte,
Hát sugarát a nap
fegyverekre lőtte.
Katonák jövének, gyönyörű
huszárok,
A nap fénye ezek fegyverén
csillámlott;
Alattok a lovak
tomboltak, prüsszögtek,
Kényesen
rázták szép sörényes fejöket:
Mikor őket Jancsi közeledni
látta,
Alig fért meg szíve a
baloldalába’,
Mert igy gondolkodott:
»Ha befogadnának,
Be örömest mennék
én is katonának!«
A mint a katonák közelébe
értek,
Ily szavát hallotta Jancsi a
vezérnek:
»Vigyázz, földi! bizony rá
lépsz a fejedre…
Mi ördögért vagy úgy
a búnak eredve?«
Jancsi pedig szólott
fohászkodva nagyot:
»Én a kerek világ
bujdosója vagyok;
Ha kegyelmetekkel
egy sorban lehetnék,
A ragyogó nappal
farkasszemet néznék.«
Szólt megint a vezér: »Jól
meggondold, földi,
Nem mulatni
megyünk, megyünk öldökölni.
Rá
rontott a török a franczia népre;
Francziáknak megyünk mi segedelmére.«
-11-
»Hát hisz akkor én meg még
jobban szeretném,
Ha magamat lóra,
nyeregbe vethetném;
Mert ha én nem
ölök, engem öl meg a bú –
Nagyon
kivánt dolog nekem a háború.
Igaz, hogy eddig csak szamarat
ismértem,
Mivelhogy juhászság volt a
mesterségem.
De magyar vagyok, s a
magyar lóra termett,
Magyarnak teremt
az isten lovat, nyerget.«
Sokat mondott Jancsi megeredt
nyelvével,
De még többet mondott
sugárzó szemével;
Nagyon természetes
hát, hogy a vezérnek
Megtetszett, és
be is vette közlegénynek.
Czifra beszéd kéne azt
elősorolni,
A vörös nadrágban mit
érezett Jancsi,
Mit érezett, mikor a
mentét fölkapta,
S villogó kardját a
napnak megmutatta.
Csillagokat rúgott szilaj
paripája,
Mikor Jancsi magát
fölvetette rája,
De ő keményen űlt
rajta, mint a czövek,
A földindulás
sem rázhatta volna meg.
Bámulói lettek
katonapajtási,
Nem győzték szépségét,
erejét csodálni,
És a merre mentek, s
beszállásozának,
Induláskor gyakran
sírtak a leányok.
Lyányokra nézve a mi Jancsit
illeti,
Egyetlen egy leány sem
tetszett ő neki,
Az igaz, hogy, noha
sok földet bejára,
Sehol sem akadt ő
Iluska párjára.
VIII.
Nos hát ment a sereg, csak
ment, csak mendegélt,
Tatárországnak
már elérte közepét;
De itten reája
nagy veszedelem várt:
Látott érkezni
sok kutyafejű tatárt.
Kutyafejű tatár népek
fejedelme
A magyar sereget ekkép
idvezelte:
»Hogy mikép mertek ti
szembeszállni vélünk?
Tudjátok-e,
hogy mi emberhussal élünk?«
Nagy volt ijedsége szegény
magyaroknak,
Minthogy a tatárok
ezerannyin voltak;
Jó, hogy akkor
azon a vidéken jára
Szerecsenországnak jószivű királya.
Ez a magyaroknak mingyárt
pártját fogta,
Mert Magyarországot
egyszer beutazta,
S ekkor
Magyarország jámbor lelkü népe
Igen
becsületes módon bánt ő véle.
El sem feledte ezt a szerecsen
király,
Azért a magyarok védelmére
kiáll,
S a tatár császárral, kivel jó
barát volt,
Kiengesztelésűl ily
szavakat váltott:
»Kedves jó barátom, ne bántsd
e sereget,
Legkisebbet sem fog ez
ártani neked,
Igen jól ismerem én a
magyar népet,
Kedvemért bocsásd át
országodon őket.«
»A kedvedért, pajtás, hát már
csak megteszem.«
Szólt kibékülve a
tatár fejedelem;
De még meg is írta
az úti levelet,
Hogy senki se bántsa
a magyar sereget.
Az igaz, hogy nem is lett
semmi bántása,
De mégis örűlt, hogy
elért a határra,
Hogy ne örűlt volna?
ez a szegény vidék
Egyebet se’ terem:
medvehúst meg fügét.
IX.
Tatárország hegyes-völgyes
tartománya
Messziről nézett a
seregnek utána,
Mert jól bent vala
már nagy Taljánországban,
Rozmarínfa-erdők sötét árnyékában.
Itt semmi különös nem történt
népünkkel.
Csak hogy küzködnie
kellett a hideggel,
Mert
Taljánországban örökös tél vagyon;
Mentek katonáink csupa havon, fagyon.
No de a magyarság erős
természete,
Bármi nagy hideg volt,
megbirkozott vele;
Aztán meg, ha
fáztak, hát kapták magokat,
Leszálltak s hátokra vették a lovokat.
X.
Ekképen jutottak át
Lengyelországba,
Lengyelek földéről
pedig Indiába;
Francziaország és
India határos,
De köztük az út nem
nagyon mulatságos.
India közepén még csak dombok
vannak,
De aztán a dombok mindig
magasabbak,
S mikor a két ország
határát elérik,
Már akkor a hegyek
fölnyúlnak az égig.
-12-
Tudni való, hogy itt a sereg
izzadott,
Le is hányt magáról
dolmányt, nyakravalót…
Hogy ne az
istenért? a nap fejök felett
Valami
egy órajárásra lehetett.
Enni nem ettek mást, mint
levegőeget;
Ez olyan sürü ott, hogy
harapni lehet.
Hanem még italhoz is
furcsán jutottak:
Ha szomjaztak,
vizet felhőből facsartak.
Elérték végtére tetejét a
hegynek;
Itt már oly meleg volt, hogy
csak éjjel mentek.
Lassacskán
mehettek; nagy akadály volt ott:
Hát
a csillagokban a ló meg-megbotlott.
A mint ballagtak a csillagok
közepett,
Kukoricza Jancsi ekkép
elmélkedett:
»Azt mondják, a hányszor
egy csillag leszalad,
A földön egy
ember élete megszakad.
Ezer a szerencséd, te gonosz
mostoha,
Hogy nem tudom, melyik kinek
a csillaga;
Nem kínzanád tovább az én
galambomat –
Mert lehajítanám mostan
csillagodat.«
Eztán nem sokára lejtősen
haladtak,
Alacsonyodtak már a hegyek
alattok,
A szörnyű forróság szinte
szűnni kezdett,
Mentül beljebb érték
a franczia földet.
XI.
A francziák földje gyönyörü
tartomány,
Egész paradicsom, egész
kis Kanaán,
Azért is vásott rá a
törökök foga,
Pusztitó szándékkal
azért törtek oda.
Mikor a magyarság beért az
országba,
A törökök ott már raboltak
javába;
Kirabolták a sok gazdag
templom kincsét,
És üresen hagytak
minden boros pinczét.
Látni lehetett sok égő város
lángját,
Kivel szemközt jöttek, azt
kardjokra hányták,
Magát a királyt is
kiűzték várából,
S megfosztották
kedves egyetlen lyányától.
Igy találta népünk a franczia
királyt,
Széles országában föl s le
bujdosva járt;
A mint őt meglátták a
magyar huszárok,
Sorsán szánakozó
könnyet hullatának.
A bujdosó király ily szókat
hallatott:
»Ugy-e, barátim, hogy
keserves állapot?
Kincsem vetélkedett
Dárius kincsével,
S most küszködnöm
kell a legnagyobb inséggel.«
A vezér azt mondá
vigasztalására:
»Ne busúlj, francziák
fölséges királya!
Megtánczoltatjuk mi
ezt a gonosz népet,
Ki ily
méltatlanul mert bánni te véled.
Ez éjjelen által kipihenjük
magunk,
Mert hosszu volt az út, kissé
elfáradtunk;
De holnap azután,
mihelyt fölkel a nap,
Visszafoglaljuk
mi vesztett országodat.«
»Hát szegény leányom, hát édes
leányom?«
Jajdult föl a király, »őtet
hol találom?
Elrabolta tőlem törökök
vezére…
A ki visszahozza, számolhat
kezére.«
Nagy buzditás volt ez a magyar
seregnek;
Minden ember szivét
reménység szállta meg.
Ez volt
mindenkinek fejében föltéve:
»Vagy
visszakerítem, vagy meghalok érte.«
Kukoricza Jancsi tán egymaga
volt csak
Meg nem hallója az
elmondott dolognak;
Jancsinak az esze
más egyeben jára:
Visszaemlékezett
szép Iluskájára.
XII.
Másnap reggel a nap szokás
szerint fölkelt,
De nem lát és nem
hall olyat minden reggel,
Mint a
milyet hallott, mint a milyet látott
Mingyárt, mihelyest a föld szélére hágott.
Megszólalt a sereg harsány
trombitája,
Minden legény talpon
termett szózatára;
Jól kiköszörülték
aczél szablyáikat,
Azután nyergelték
gyorsan a lovakat.
A király erőnek erejével rajt
volt,
Hogy ő is elmegy, s a
többiekkel harczol;
Hanem a huszárok
bölcs eszű vezére
A királyhoz ilyen
tanácsot intéze:
»Nem, kegyelmes király! csak
maradj te hátra,
A te karjaid már
gyöngék a csatára;
Tudom, meghagyta
az idő bátorságod,
De mi haszna?
hogyha erőd vele szállott.
-13-
Bízd az isten után mi reánk
ügyedet;
Fogadást teszünk, hogy mire
a nap lemegy,
Országodból tova űzzük
ellenséged,
S elfoglalhatd ujra a
királyi széket.«
Erre a magyarság lóra
kerekedett,
S keresni indult a rabló
törököket;
Nem soká kereste, mingyárt
rájok akadt,
És egy követ által izent
nekik hadat.
Visszajött a követ, harsog a
trombita,
Rémséges zugással kezdődik
a csata;
Aczélok csengése, torkok
kurjantása
Volt a magyaroknál harczi
jel adása.
A sarkantyút vágták lovak
oldalába,
Dobogott a földön lovak
patkós lába,
Vagy talán a földnek
dobbant meg a szive,
E vészt
jövendölő zajra megijedve.
Törökök vezére hét lófarkú
basa,
Öt akós hordónak elég volna
hasa;
A sok boritaltól piroslik az
orra,
Azt hinné az ember, hogy érett
uborka.
A török csapatnak nagy hasu
vezére
Rendbe szedte népét a harcznak
jelére;
A rendbeszedett nép ugyan
csak megállott,
A mint megrohanták a
magyar huszárok.
De nem volt gyerekség ez a
megrohanás,
Lett is nem sokára
szörnyü rendzavarás:
Izzadott a török
véres verítéket,
Tőle a zöld mező
vörös tengerré lett.
Hejh csinálom-adta! meleg egy
nap volt ez,
Hegygyé emelkedett már a
török holttest.
De a basa még él
mennykő nagy hasával,
S Kukoricza
Jancsit czélozza vasával.
-14-
Kukoricza Jancsi nem veszi
tréfának,
S ily szóval megy neki a
török basának:
»Atyafi! te úgy is sok
vagy egy legénynek:
Megállj, én majd
kettőt csinálok belőled.«
S akként cselekedett, a mint
megfogadta,
Szegény török basát ketté
hasította,
Jobbra-balra hullott
izzadó lováról,
Igy múlt ki ő kelme
ebből a világból.
Mikor ezt látta a gyáva török
sereg,
Ucczu! hátat fordít és
futásnak ered,
Futott, futott s talán
mostanság is futna,
Hogyha a huszárok
el nem érték volna.
De bezeg elérték, le is
kaszabolták;
Hullottak a fejek
előttök, mint a mák.
Egyetlen egy
nyargal még ló halálába,
Ennek
Kukoricza Jancsi ment nyomába.
Hát a török basa fia vágtatott
ott,
Ölében valami fehérféle
látszott.
A fehérség volt a franczia
királylyány;
Nem tudott magáról
semmit, elájulván.
Soká nyargalt Jancsi, a mig
utolérte,
»Megállj, a hitedet!«
kiálta feléje.
»Állj meg, vagy
testeden mingyárt nyitok kaput,
Melyen által hitvány lelked pokolba fut.«
De a basa fia meg nem állott
volna,
Ha a ló alatta össze nem
omolna,
Összeomlott, ki is fujta ott
páráját.
Basa fia ilyen szóra nyitá
száját:
»Kegyelem, kegyelem, nemes
lelkű vitéz!
Ha semmi másra nem:
ifjuságomra nézz;
Ifjú vagyok még, az
életet szeretem…
Vedd el mindenemet,
csak hagyd meg életem!«
»Tartsd meg mindenedet, gyáva
élhetetlen!
Kezem által halni vagy te
érdemetlen.
Hordd el magad innen,
vidd hirűl hazádnak,
Haramja fiai
hogy és mikép jártak.«
Leszállott lováról,
királylyányhoz lépe,
És bele
tekintett gyönyörű szemébe,
Melyet a
királylyány épen most nyita ki,
Mialatt ily szókat mondának ajaki:
»Kedves szabadítóm! nem
kérdezem, ki vagy?
Csak annyit
mondok, hogy hálám irántad nagy.
Háladatosságból én mindent megteszek,
Hogyha kedved tartja, feleséged
leszek.«
Jancsi ereiben nem folyt viz
vér helyett,
Szívében hatalmas tusa
keletkezett;
De lecsillapítá szíve
nagy tusáját,
Emlékezetébe hozván
Iluskáját.
Nyájasdadon igy szólt a szép
királylyányhoz:
»Menjünk, rózsám,
elébb az édes atyádhoz,
Ott majd
közelebbről vizsgáljuk a dolgot.«
S
ló előtt a lyánynyal lassacskán ballagott.
XIII.
Kukoricza Jancsi meg a
királyleány
Csatahelyre értek a nap
alkonyatán.
A leáldozó nap utósó
sugára
Vörös szemmel nézett a
siralmas tájra.
Nem látott egyebet, csak a
véres halált,
S hollósereget, mely a
halottakra szállt;
Nem igen telt
benne nagy gyönyörüsége,
Le is
ereszkedett tenger mélységébe.
A csatahely mellett volt egy
jókora tó,
Tiszta szőke vizet magába
foglaló.
De piros volt az most, mert
a magyar sereg
Török vértől magát
vizében mosta meg.
Miután megmosdott az egész
legénység,
A franczia királyt várába
kisérték;
A csatamezőtől az nem
messzire állt…
Ide kisérték hát a
franczia királyt.
Alighogy bevonult a várba a
sereg,
Kukoricza Jancsi szinte
megérkezett.
Olyan volt mellette az
ékes királylyány,
Mint felhő mellett
a tündöklő szivárvány.
Hogy az öreg király leányát
meglátta,
Reszkető örömmel borult a
nyakába,
S csak azután mondta a
következőket,
Mikor a lyány ajkán
tőle sok csók égett:
»Most már örömemnek nincsen
semmi híja
Szaladjon valaki, s a
szakácsot híja,
Készítsen a mi jó,
mindent vacsorára,
Az én győzedelmes
vitézim számára.«
»Király uram! nem kell híni a
szakácsot«,
A király mellett egy hang
ekkép rikácsolt,
»Elkészítettem már
mindent hamarjában,
Föl is van
tálalva a szomszéd szobában.«
-15-
A szakács szavai kedvesen
hangzottak
Füleiben a jó magyar
huszároknak;
Nem igen sokáig hivatták
magokat,
Körülülték a megterhelt
asztalokat.
A mily kegyetlenül bántak a
törökkel,
Csak ugy bántak ők most a
jó ételekkel;
Nem is csoda biz az,
mert megéhezének
A nagy öldöklésben a
derék vitézek.
Járta már a kancsó isten
igazába,
Ekkor a királynak ily szó
jött szájába:
»Figyelmezzetek rám, ti
nemes vitézek,
Mert nagy fontosságu,
a mit majd beszélek.«
S a magyar huszárok mind
figyelmezének,
Fölfogni értelmét
király beszédének.
A ki egyet ivott,
azután köhhentett,
S végre ily
szavakkal törte meg a csendet:
-16-
»Mindenek előtt is mondd meg a
nevedet,
Bátor vitéz, a ki lyányom
megmentetted.«
»Kukoricza Jancsi
becsületes nevem;
Egy kicsit
parasztos, de én nem szégyenlem.«
Kukoricza Jancsi ekképen
felele,
Azután a király ily szót
váltott vele:
»Én a te nevedet másnak
keresztelem,
Mától fogva neved János
vitéz legyen.
Derék János vitéz, halld meg
beszédemet:
Minthogy megmentetted
kedves gyermekemet,
Vedd el
feleségül, legyen ő a tied,
És vele
foglald el királyi székemet.
A királyi széken én sokáig
ültem,
Rajta megvénültem, rajta
megőszültem.
Nehezek nekem már a
királyi gondok,
Annakokáért én
azokról lemondok.
Homlokodra teszem a fényes
koronát,
Fényes koronámért nem is
kivánok mást,
Csak hogy e várban egy
szobát rendelj nékem,
Melyben
hátralevő napjaimat éljem.«
A király szavai ím ezek
valának,
Nagy csodálkozással hallák a
huszárok.
János vitéz pedig e szives
beszédet
Alázatos hangon ekkép
köszöné meg:
»Köszönöm szépen a kelmed jó
’karatját,
A mely reám nézve nem
érdemlett jóság;
Egyszersmind azt is
ki kell nyilatkoztatnom,
Hogy én e
jóságot el nem fogadhatom.
Hosszu históriát kéne
elbeszélnem,
Miért e jósággal
lehetetlen élnem;
De attól tartok,
hogy megunnák kelmetek;
S én másnak
terhére lenni nem szeretek.«
»De csak beszélj, fiam,
meghallgatjuk biz azt;
Hiábavalóság,
a mi téged aggaszt.«
Igy biztatta őt
a jó franczia király,
S János vitéz
beszélt, a mint itt írva áll:
XIV.
»Hogy is kezdjem csak hát?…
Mindennek előtte
Hogyan tettem szert
a Kukoricza névre?
Kukoricza között
találtak engemet,
Ugy ruházták rám a
Kukoricza nevet.
Egy gazdaember jó lelkü
felesége
– A mint ő nekem ezt sokszor
elmesélte –
Egyszer kinézett a
kukoriczaföldre,
S ott egy barázdában
lelt engem heverve.
Szörnyen sikítottam, sorsomat
megszánta,
Nem hagyott a földön,
felvett a karjára,
És haza felé ezt
gondolta mentiben:
»Fölnevelem
szegényt, hisz ugy sincs gyermekem.«
Hanem volt ám neki haragos vad
férje,
A kinek én sehogy sem voltam
ínyére,
Hej, a mikor engem az otthon
meglátott,
Ugyancsak járták a czifra
káromlások.
Engesztelte a jó asszony ily
szavakkal:
»Hagyjon kend föl, apjok,
azzal a haraggal;
Hiszen ott kinn
csak nem hagyhattam vesztére,
Tarthatnék-e számot isten kegyelmére?
Aztán nem lesz ez a háznál
haszontalan:
Kendnek gazdasága, ökre
és juha van;
Ha felcsuporodik a kis
istenadta,
Nem kell kendnek bérest,
juhászt fogadnia.«
Valahogy, valahogy csakugyan
engedett;
De azért rám soha jó szemet
nem vetett.
Hogyha nem ment dolgom a
maga rendiben,
Meg-meghusángolt ő
amugy istenesen.
Munka s ütleg között ekkép
nevelkedtem,
Részesültem nagyon kevés
örömökben;
Az egész örömem csak
annyiból állott,
Hogy a faluban egy
szép kis szőke lyány volt.
Ennek édes anyja jókor a síré
lett,
Édes apja pedig vett más
feleséget;
Hanem az apja is elhalt
nemsokára,
Igy jutott egyedűl mostoha
anyjára.
Ez a kis leányzó volt az én
örömem,
Az egyetlen rózsa tüskés
életemen.
Be tudtam is őtet szeretni,
csodálni!
Ugy hítak minket, hogy: a
falu árvái.
Már gyerek koromban hogyha őt
láthattam,
Egy turós lepényért
látását nem adtam;
Örültem is, mikor
a vasárnap eljött,
És vele
játszhattam a gyerekek között.
Hát mikor még aztán sihederré
lettem,
S izegni-mozogni elkezdett a
szivem!
Csak úgy is voltam ám, mikor
megcsókoltam,
Hogy a világ
összedőlhetett miattam.
-17-
Sokszor megbántotta gonosz
mostohája…
Isten neki soha azt meg ne
bocsássa!
És ki tudja, még mit el nem
követ rajta,
Ha fenyegetésem zabolán
nem tartja.
Magamnak is ugyan kutyául lett
dolga,
Bele fektettük a jó asszonyt a
sírba,
A ki engem talált, és a ki,
mondhatom,
Mint tulajdon anyám, ugy
viselte gondom.
Kemény az én szivem, teljes
életemben
Nem sokszor esett meg, hogy
könnyet ejtettem,
De nevelő anyám
sírjának halmára
Hullottak könnyeim
zápornak módjára.
Iluska is, az a szép kis szőke
leány,
Nem tettetett bútól fakadt
sírva halmán;
Hogy ne? az istenben
boldogúlt jó lélek
Kedvezett, a miben
lehetett, szegénynek.
Nem egyszer mondta, hogy:
»várakozzatok csak!
Én még benneteket
összeházasítlak;
Olyan pár válik is
ám ti belőletek,
Hogy még!… várjatok
csak, várjatok, gyerekek!«
Hát hiszen vártunk is egyre
keservesen;
Meg is tette volna,
hiszem az egy istent
(Mert szavának
állott ő minden időbe’),
Ha le nem
szállt volna a föld mélységébe.
Azután, hát aztán, hogy
meghalálozott,
A mi reménységünk
végkép megszakadott:
Mindazonáltal a
reménytelenségbe’
Ugy szerettük
egymást, mint annakelőtte.
De az úristennek más volt
akaratja,
Szívünknek ezt a bús örömet
sem hagyta.
Egyszer én valahogy
nyájam elszalasztám,
Annak
következtén elcsapott a gazdám.
Búcsut mondtam az én édes
Iluskámnak,
Keserű érzéssel mentem a
világnak.
Bujdosva jártam a világot
széltére,
Mígnem katonának csaptam
föl végtére.
Nem mondtam én neki, az én
Iluskámnak,
Hogy ne adja szivét soha
senki másnak,
Ő sem mondta nekem,
hogy hűséges legyek –
Tudtuk, hogy
hűségünk ugy sem szegjük mi meg.
Azért, szép királylyány, ne
tarts reám számot;
Mert ha nem
birhatom kedves Iluskámat:
Nem is
fogok birni senkit e világon,
Ha
elfelejtkezik is rólam halálom.«
XV.
János vitéz ekkép végzé
történetét,
Nem hagyta hidegen a
hallgatók szivét;
A királylyány
arczát mosta könnyhullatás,
Melynek
kútfeje volt bánat s szánakozás.
A király e szókat intézte
hozzája:
»Nem erőtetlek hát, fiam,
házasságra;
Hanem a mit nyujtok
hálámnak fejében,
Elfogadását nem
tagadod meg tőlem.«
Erre kinyitotta kincstárát a
király;
Parancsolatjára egy legény
előáll,
S aranynyal tölti meg a
legnagyobb zsákot,
János ennyi
kincset még csak nem is látott.
»Nos hát, János vitéz, lyányom
megmentője«,
Beszélt a király, »ez
legyen tetted bére.
Vidd el
mindenestül ezt a teli zsákot,
És
boldogítsd vele magadat s mátkádat.
Tartóztatnálak, de tudom, nem
maradnál,
Kivánkozol lenni már is
galambodnál,
Eredj tehát – hanem
társid maradjanak;
Éljenek itt néhány
mulatságos napnak.«
Ugy volt biz az, a mint
mondotta a király,
János vitéz kivánt
lenni galambjánál.
Búcsuzott a
királylyánytól érzékenyül;
Aztán a
tengerhez ment és gályára ült.
A király s a sereg elkisérte
oda,
Tőlök sok »szerencsés jó utat«
hallhata,
S szemeikkel néztek
mindaddig utána,
Mig a nagy messzeség
ködöt nem vont rája.
XVI.
Ment János vitézzel a
megindult gálya,
Szélbe kapaszkodott
széles vitorlája,
De sebesebben ment
János gondolatja,
Utjában semmi sem
akadályoztatta.
János gondolatja ilyenforma
vala:
»Hejh, Iluskám, lelkem
szépséges angyala!
Sejted-e te
mostan, milyen öröm vár rád?
Hogy
haza tart kincscsel bővelkedő mátkád?
-18-
Haza tartok én, hogy végre
valahára
Sok küzködés után legyünk
egymás párja,
Egymás párja leszünk,
boldogok, gazdagok;
Senki fiára is
többé nem szorulok.
Gazd’uram ugyan nem legszebben
bánt velem,
Hanem én ő neki mind azt
elengedem.
S igazság szerint ő oka
szerencsémnek;
Meg is jutalmazom,
mihelyt haza érek.«
Ezt gondolta János, s több
ízben gondolta,
Mialatt a gálya ment
sebes haladva;
De jó messze volt még
szép Magyarországtól,
Mert
Francziaország esik tőle távol.
Egyszer János vitéz a
hajófödélen
Sétált föl s alá az est
szürkületében.
A kormányos ekkép
szólt legényeihez:
»Piros az ég alja:
aligha szél nem lesz.«
Hanem János vitéz nem figyelt
e szóra,
Feje fölött repült egy nagy
sereg gólya;
Őszre járt az idő: ezek
a madarak
Bizonyosan szülő-földéről
szálltanak.
Szelíd epedéssel tekintett
utánok,
Mintha azok neki jó hirt
mondanának,
Jó hirt Iluskáról, szép
Iluskájáról,
S oly régen nem látott
kedves hazájáról.
XVII.
Más nap, a mint az ég alja
jövendölte,
Csakugyan szél támadt,
még pedig nem gyönge.
Zokogott a
tenger hánykodó hulláma
A zugó
fergeteg korbácsolására.
Volt a hajó népe nagy
megijedésben,
A mint szokott lenni
olyan vad szélvészben.
Hijába volt
minden erőmegfeszítés,
Nem látszott
sehonnan érkezni menekvés.
Sötét felhő is jön; a világ
elborúl,
Egyszerre megdördül az
égiháboru,
Villámok czikáznak,
hullnak szanaszerte:
Egy villám a
hajót izről porrá törte.
Látszik a hajónak
diribje-darabja,
A holttesteket a
tenger elsodorja.
Hát János vitéznek
milyetén sors jutott?
Őt is
elsodorták a lelketlen habok?
Hejh biz a haláltól ő sem volt
már messze,
De mentő kezét az ég
kiterjesztette,
S csodálatos módon
szabadította meg,
Hogy koporsója a
habok ne legyenek.
Ragadta őt a víz magasra,
magasra,
Hogy tetejét érte már a
felhő rojtja;
Ekkor János vitéz nagy
hirtelenséggel
Megkapta a felhőt mind
a két kezével.
Bele kapaszkodott, el sem
szalasztotta,
S nagy erőködéssel
addig függött rajta,
Mígnem a felhő a
tengerparthoz ére:
Itten rá lépett
egy szikla tetejére.
Először is hálát adott az
istennek,
Hogy életét ekkép
szabadította meg;
Nem gondolt vele,
hogy kincsét elvesztette,
Csakhogy el
nem veszett a kincscsel élete.
Azután a szikla tetején
szétnézett,
Nem látott mást, csupán
egy grifmadár-fészket.
A grifmadár
épen fiait etette,
Jánosnak valami
jutott az eszibe.
Oda lopózkodott a fészekhez
lassan,
És a grifmadárra hirtelen
rápattan,
Oldalába vágja hegyes
sarkantyúját,
S furcsa paripája
hegyen-völgyön túlszállt.
Hányta volna le a madár
nyakra-főre,
Lehányta volna ám, ha
birt volna véle,
Csakhogy János vitéz
nem engedte magát,
Jól átszorította
derekát és nyakát.
Ment, tudj’ az isten hány
országon keresztül;
Egyszer, hogy
épen a nap az égre kerül:
Hát a
viradatnak legelső sugára
Rá sütött
egyenest faluja tornyára.
Szent isten! hogy örült ennek
János vitéz,
Az öröm szemébe
könycseppeket idéz;
A madár is, mivel
szörnyen elfáradt már,
Vele a föld
felé mindinkább közel jár.
Le is szállott végre egy halom
tetején,
Alig tudott venni lélekzetet
szegény;
János leszállt róla és
magára hagyta,
És ment, elmerűlve
mély gondolatokba.
»Nem hozok aranyat, nem hozok
kincseket,
De meghozom régi hűséges
szívemet,
És ez elég neked, drága
szép Iluskám!
Tudom, hogy nehezen
vársz te is már reám.«
-19-
Ily gondolatokkal ért a
faluvégre,
Érintette fülét kocsiknak
zörgése,
Kocsiknak zörgése, hordóknak
kongása;
Szüretre készűlt a falu
lakossága.
Nem figyelmezett ő
szüretremenőkre,
Azok sem ismertek a
megérkezőre;
A falu hosszában ekképen
haladott
A ház felé, a hol Iluskája
lakott.
A pitvarajtónál be reszketett
keze,
S mellében csakhogy el nem állt
lélekzete;
Benyitott végtére – de
Iluska helyett
Látott a pitvarban
idegen népeket.
»Tán rosz helyen járok«,
gondolta magában,
És a kilincs megint
volt már a markában…
»Kit keres
kegyelmed?« nyájasan kérdezte
János
vitézt egy kis takaros menyecske.
-20-
Elmondotta János, hogy kit és
mit keres…
»Jaj, eszem a szívét, a
naptól oly veres!
Bizony, bizony alig
hogy reá ismértem«,
Szólott a
menyecske meglepetésében.
»Jőjön be már no, hogy az
isten áldja meg,
Oda benn majd aztán
többet is beszélek.«
Bevezette
Jánost, karszékre ültette
S így
folytatta ismét beszédét mellette:
»Ismer-e még engem? nem is
ismer talán?
Tudja, én vagyok az a
kis szomszédleány,
Itt Iluskáéknál
gyakran megfordúltam…«
»Hanem hát
beszéljen csak: Iluska hol van?«
Szavaiba vágott kérdezőleg
János,
A menyecske szeme könnytől
lett homályos.
»Hol van Iluska, hol?«
felelt a menyecske:
»Szegény Jancsi
bácsi!… Hát el van temetve.«
Jó, hogy nem állt János, hanem
űlt a széken,
Mert lerogyott volna
kínos érzésében;
Nem tudott mást
tenni, a szivéhez kapott,
Mintha ki
akarná tépni a bánatot.
Igy űlt egy darabig némán
merevedve,
Azután szólt, mintha
álmából ébredne:
»Mondjatok igazat,
ugy-e hogy férjhez ment?
Inkább
legyen férjnél, mintsem hogy oda lent.
Akkor legalább még egyszer
megláthatom,
S édes lesz nekem e
keserű jutalom.«
De a menyecskének
orczáján láthatta,
Hogy nem volt
hazugság előbbi szózata.
XVIII.
János reá borúlt az asztal
sarkára,
S megeredt könnyének bőséges
forrása;
A mit mondott, csak ugy
töredezve mondta,
El-elakadt a nagy
fájdalomtól hangja:
»Miért nem estem el háború
zajában?
Miért a tengerben sírom nem
találtam?
Miért, miért lettem e
világra, miért?
Ha ily mennykőcsapás,
ilyen gyötrelem ért!«
Kifáradt végre őt kínozni
fájdalma,
Mintha munkájában
elszenderűlt volna.
»Hogy halt meg
galambom? mi baj lett halála?«
Kérdé,
s a menyecske ezt felelte rája:
»Sok baja volt biz a szegény
teremtésnek,
Kivált mostohája kinzása
törte meg;
De meg is lakolt ám érte a
rosz pára,
Mert jutott inséges
koldusok botjára.
Aztán meg magát is szörnyen
emlegette,
Jancsi bácsi; ez volt
végső lehellete:
»Jancsikám,
Jancsikám, az isten áldjon meg,
Más
világon, ha még szeretsz, tied leszek.«
Ezek után kimult az
árnyékvilágból;
A temetőhelye nincsen
innen távol.
A falu népsége nagy
számmal kisérte;
Minden kisérője
könnyet ejtett érte.«
Kérelemszavára a szíves
menyecske
Jánost Iluskája sirjához
vezette;
Ottan vezetője őt magára
hagyta,
Lankadtan borult a kedves
sirhalomra.
Végig gondolta a régi szép
időket,
Mikor még Iluska tiszta szive
égett,
Szíve és orczája – s most a
hideg földben
Hervadtan, hidegen
vannak mind a ketten.
Leáldozott a nap piros
verőfénye,
Halovány hold lépett a
napnak helyébe,
Szomorún nézett ki az
őszi homályból,
János eltántorgott
kedvese hantjától.
Még egyszer visszatért. A
sírhalom felett
Egyszerű kis
rózsabokor nevelkedett.
Leszakította
a virágszálat róla,
Elindult s
mentében magában így szóla:
»Ki porából nőttél, árva kis
virágszál,
Légy hűséges társam
vándorlásaimnál;
Vándorlok,
vándorlok, a világ végeig,
Míg kivánt
halálom napja megérkezik.«
XIX.
János vitéznek volt utjában
két társa:
Egyik a búbánat, a mely
szívét rágta,
Másik meg kardja volt,
bedugva hüvelybe,
Ezt a török vértől
rozsda emésztette.
Bizonytalan úton ezekkel
vándorolt.
Már sokszor telt s fogyott
a változékony hold,
S váltott a téli
föld szép tavaszi ruhát,
Mikor így
szólitá meg szíve bánatát:
-21-
»Mikor unod már meg örökös
munkádat,
Te, a kínozásban
telhetetlen bánat?
Ha nem tudsz
megölni, ne gyötörj hijába;
Eredj
máshova, tán akadsz jobb tanyára.
Látom, nem te vagy az, ki
nekem halált hoz,
Látom, a halálért
kell fordulnom máshoz;
Máshoz
fordulok hát: ti viszontagságok!
Ohajtott halálom tán ti meghozzátok.«
Ezeket gondolta s elhagyta
bánatát;
Ez szivéhez vissza most már
csak néha szállt,
Hanem ismét eltünt
(mert be volt az zárva,
S csak egy
könnycseppet tett szeme pillájára).
Utóbb a könynyel is végkép
számot vetett,
Csupán magát vitte a
megunt életet;
Vitte, vitte, vitte
egy sötét erdőbe,
Ott szekeret
látott, a mint bele lépe.
Fazekasé volt a szekér, melyet
látott:
Kereke tengelyig a nagy sárba
vágott;
Ütötte lovait a fazekas,
szegény;
A szekér azt mondta: nem
mozdulok biz’ én.
»Adj’ isten jó napot!« szólott
János vitéz;
A fazekas rútul a szeme
közé néz,
S nagy boszankodással im
ezeket mondja:
»Nem nekem… van biz’
az ördögnek jó napja.«
»Be rosz kedvben vagyunk!«
felelt neki János.
»Hogyne? mikor ez
az út olyan posványos,
Nógatom
lovamat már reggeltől kezdve;
De csak
ugy van, mintha le volna enyvezve.«
»Segíthetünk azon… de mondja
meg kend csak,
Ezen az úton itt vajon
hova jutnak?«
Kérdé János vitéz, egy
utra mutatva,
Mely az erdőt jobbról
végig hasította.
»Ezen az úton itt? dejsz’ erre
ne menjen,
Nem mondok egyebet;… oda
vesz különben.
Óriások lakják ott azt
a vidéket,
Nem jött még ki onnan, a
ki oda lépett.«
Felelt János vitéz: »Bizza
kend azt csak rám.
Mostan a szekérhez
lássunk egymás után.«
Igy szólott,
aztán a rúd végét megkapta,
S csak
tréfamódra a sárból kiragadta.
Volt a fazekasnak jó nagy
szeme, szája,
De mégis kicsiny volt
az álmélkodásra;
A mire föleszmélt,
hogy köszönjön szépen,
János vitéz
már jól benn járt az erdőben.
János vitéz ment, és elért nem
sokára
Az óriásföldnek félelmes
tájára.
Egy vágtató patak folyt a
határ mellett;
Hanem folyónak is
jóformán beillett.
A pataknál állt az óriásföld
csősze;
Mikor János vitéz a szemébe
néze,
Oly magasra kellett emelnie
fejét,
Mintha nézné holmi toronynak
tetejét.
Óriások csősze őt érkezni
látta,
S mintha mennykő volna, igy
dörgött reája.
»Ha jól látom, ott a
fűben ember mozog; –
Talpam ugy is
viszket, várj, majd rád gázolok.«
De az óriás a mint rá lépett
volna,
János feje fölött kardját
föltartotta,
Bele lépett a nagy
kamasz és elbődült,
S hogy lábát
felkapta: a patakba szédült.
ȃpen ugy esett ez, a mint
csak kivántam!«
János vitéznek ez
járt gondolatában;
A mint ezt
gondolta, szaladni is kezdett,
S az
óriás felett átmente a vizet.
Az óriás még föl nem
tápászkodhatott,
A mint János vitéz a
túlpartra jutott;
Átjutott és neki
suhintva szablyáját,
Végig metszette
a csősz nyaka csigáját.
Nem kelt fel többé az óriások
csősze,
Hogy a rábizott tájt őrző
szemmel nézze;
Napfogyatkozás jött
szeme világára,
Melynek elmulását
hasztalanúl várta.
Keresztül futott a patak vize
testén,
Veres lett hulláma, vértől
befestetvén. –
Hát Jánost mi érte,
szerencse vagy inség?
Majd meghalljuk
azt is, várjunk csak kicsinnyég.
XX.
János az erdőben mindig
beljebb haladt;
Sokszor meg-megállt a
csodálkozás miatt,
Mert nem látott
minden léptében-nyomában
Olyat, a mit
látott Óriásországban.
Volt ennek a tájnak sok akkora
fája,
Hogy a tetejöket János nem is
látta.
Aztán olyan széles volt a fák
levele,
Hogy szűrnek is untig elég
volna fele.
-22-
A szunyogok itten akkorákra
nőttek,
Hogy ökrök gyanánt is máshol
elkelnének.
Volt is mit aprítni János
szablyájának,
Minthogy feléje nagy
mennyiségben szálltak.
Hát még meg a varjúk!… hú,
azok voltak ám!
Látott egyet űlni
egyik fa sudarán,
Lehetett valami két
mérföldre tőle,
Még is akkora volt,
hogy felhőnek vélte.
Igy ballagott János bámulva
mód nélkül.
Egyszerre előtte valami
sötétül:
Az óriás király nagy fekete
vára
Volt, a mi sötéten szeme előtt
álla.
Nem hazudok, de volt akkora
kapuja,
Hogy, hogy… biz’ én nem is
tudom, hogy mekkora,
Csak hogy nagy
volt biz’ az, képzelni is lehet:
Az
óriás király kicsit nem építtet.
Hát oda ért János s ekkép
elmélkedék:
»A külsejét látom,
megnézem belsejét.«
S nem törődve
azon, hogy majd megugratják,
Megnyitotta a nagy palota ajtaját.
No hanem hisz ugyan volt is
mit látnia!
Ebédelt a király s tudj’
isten hány fia.
Hanem mit ebédelt, ki
nem találjátok;
Gondolnátok-e, mit?
csupa kősziklákat.
Mikor János vitéz a házba
belépett,
Nem igen kivánta meg ezt az
ebédet;
De az óriások jó szivü
királya
Az ebéddel őt ily szépen
megkinálta:
»Ha már itt vagy, jöszte és
ebédelj velünk,
Ha nem nyelsz
kősziklát, mi majd téged nyelünk;
Fogadd el, különben száraz ebédünket
Izről porrá morzsolt testeddel sózzuk meg.«
Az óriás király ezt nem ugy
mondotta,
Hogy János tréfára
gondolhatta volna;
Hát egész
készséggel ilyen szókkal felelt:
»Megvallom, nem szoktam még meg ez eledelt;
De ha kivánjátok, megteszem,
miért ne?
Társaságotokba beállok
ebédre;
Csupán egyre kérlek, s azt
megtehetitek,
Számomra előbb kis
darabot törjetek.«
Letört a sziklából valami öt
fontot
A király, s a mellett ily
szavakat mondott:
»Nesze, galuskának
elég lesz e darab,
Aztán gombóczot
kapsz, hanem összeharapd.«
»Harapod bizony te, a kínos
napodat!
De fogadom, bele is törik a
fogad!«
Kiáltott fel János haragos
beszéddel,
S meglódította a követ
jobb kezével.
A kő ugy a király homlokához
koppant,
Hogy az agyveleje azonnal
kilocscsant.
»Igy híj meg máskor is
kőszikla-ebédre«,
Szólt s kaczagott
János, »rá forrt a gégédre!«
És az óriások
elszomorodának
Keserves halálán a
szegény királynak,
S szomorúságokban
elfakadtak sírva…
Minden csepp
könnyök egy dézsa víz lett volna.
A legöregebbik szólt János
vitézhez:
»Urunk és királyunk,
kegyelmezz, kegyelmezz!
Mert mi téged
ime királynak fogadunk,
Csak ne bánts
minket is, jobbágyaid vagyunk!«
»A mit bátyánk mondott, közös
akaratunk,
Csak ne bánts minket is,
jobbágyaid vagyunk!«
A többi óriás
ekképen esengett:
»Fogadj el örökös
jobbágyidúl minket.«
Felelt János vitéz: »Elfogadom
tehát
Egy kikötéssel a kendtek
ajánlatát:
Én itt nem maradok, mert
tovább kell mennem,
Itt hagyok
valakit királynak helyettem.
Már akárki lesz is, az mindegy
énnekem,
Kendtektől csupán ez egyet
követelem:
A midőn a szükség ugy
hozza magával,
Nálam teremjenek
kendtek teljes számmal.«
»Vidd, kegyelmes urunk,
magaddal e sípot,
S ott leszünk,
mihelyest jobbágyidat hívod.«
Az öreg
óriás ezeket mondotta,
S János
vitéznek a sípot általadta.
János bedugta a sípot
tarsolyába,
Kevélyen gondolva nagy
diadalmára,
És számos
szerencsekivánások között
Az
óriásoktól aztán elköltözött.
XXI.
Nem bizonyos, mennyi ideig
haladott,
De annyi bizonyos, mennél
tovább jutott,
Annál sötétebb lett
előtte a világ,
S egyszerre csak
annyit vett észre, hogy nem lát.
-23-
»Éj van-e, vagy szemem világa
veszett ki?«
János vitéz ekkép
kezdett gondolkodni.
Nem volt éj, nem
veszett ki szeme világa,
Hanem hogy
ez volt a sötétség országa.
Nem sütött az égen itt sem
nap, sem csillag;
János vitéz csak
ugy tapogatva ballag,
Néha feje
fölött elreppent valami,
Szárnysuhogás-formát lehetett hallani.
Nem szárnysuhogás volt az
tulajdonképen,
Boszorkányok szálltak
arra seprőnyélen;
Boszorkányoknak a
sötétség országa
Rég ideje, a hogy
birtoka, tanyája.
Ország gyűlését ő kelmök itt
tartanak,
Éjfél idejében ide
lovaglanak.
Most is gyülekeznek
ország gyülésére,
A sötét tartomány
kellő közepére.
Egy mélységes barlang fogadta
be őket,
A barlang közepén üst alatt
tűz égett.
Ajtó nyilásakor meglátta a
tüzet
János vitéz s annak irányán
sietett.
Mikor János vitéz oda ért:
valának
Egybegyülekezve mind a
boszorkányok.
Halkan lábujjhegyen a
kulcslyukhoz mene,
Furcsa dolgokon is
akadt meg a szeme.
A sok vén szipirtyó benn csak
úgy hemzsegett,
Hánytak a nagy üstbe
békát, patkányfejet,
Akasztófa tövén
nőtt füvet, virágot,
Macskafarkat,
kigyót, emberkoponyákat.
De ki tudná sorra mind
előszámlálni?
Csakhogy János mindjárt
át kezdette látni,
Hogy a barlang nem
más, mint boszorkánytanya.
Erre egy
gondolat agyán átvillana.
-24-
Tarsolyához nyult, hogy sípját
elővegye,
Az óriásoknak hogy jőjjön
serege;
Hanem megakadt a keze
valamiben,
Közelebb vizsgálta s
látta, hogy mi legyen:
A seprők voltak ott egymás
mellé rakva,
Miken a boszorkány-nép
oda lovagla.
Fölnyalábolta és
messzire elhordá,
Hogy a boszorkányok
ne akadjanak rá.
Ekkor visszatért és sípjával
füttyentett,
És az óriások rögtön
megjelentek.
»Rajta, törjetek be
szaporán, legények!«
Parancsolá
János, s azok betörének.
No hisz’ keletkezett czifra
zenebona:
A boszorkány sereg gyorsan
kirohana;
Keresték a seprőt
kétségbeeséssel,
De nem találták, s
igy nem röpülhettek el.
Az óriások sem pihentek
azalatt,
Mindenikök egy-egy
boszorkányt megragadt,
S ugy vágta a
földhöz dühös haragjába’,
Hogy
széjjellapultak lepénynek módjára.
Legnevezetesebb a dologban az
volt,
Hogy valahányszor egy-egy
boszorkány megholt,
Mindannyiszor
oszlott az égnek homálya,
S derült
lassankint a sötétség országa.
Már csaknem egészen nap volt a
vidéken,
Az utolsó banya volt a soron
épen…
Kire ismert János ebbe’ a
banyába’?
Hát Iluskájának mostoha
anyjára.
»De«, kiáltott János, »ezt
magam döngetem!«
S óriás kezéből
kivette hirtelen,
Hanem a boszorkány
kicsusszant markából,
Ucczu! szaladni
kezd, és volt már jó távol.
»A keserves voltát,
rugaszkodj’ utána!«
Kiáltott most
János egyik óriásra.
Szót fogadott
ez, és a banyát elkapta,
És a
levegőbe magasra hajtotta.
Igy találták meg az utolsó
boszorkányt
Halva, János vitéz faluja
határán;
S minthogy minden ember
gyülölte, utálta,
Még csak a varju
sem károgott utána.
Sötétség országa kiderült
végképen,
Örökös homálynak napfény
lett helyében;
János vitéz pedig
rakatott nagy tüzet,
A tűz minden
seprőt hamuvá égetett.
Az óriásoktól azután bucsút
vett,
Szivükre kötvén a jobbágyi
hűséget.
Ezek igérték, hogy hűségesek
lesznek,
S János vitéz jobbra és ők
balra mentek.
XXII.
Vándorolgatott az én János
vitézem,
Meggyógyult már szíve a
bútól egészen,
Mert mikor keblén a
rózsaszálra nézett,
Nem volt az többé
bú, a mit akkor érzett.
Ott állott a rózsa mellére
akasztva,
Melyet Iluskája sirjáról
szakaszta;
Valami édesség volt
érezésében,
Ha János elmerült annak
nézésében.
Igy ballagott egyszer. A nap
lehanyatlott,
Hagyva maga után piros
alkonyatot;
A piros alkony is eltünt
a világról,
Követve fogyó hold sárga
világától.
János még ballagott; a mint a
hold leszállt,
Ő fáradottan a
sötétségben megállt,
S valami halomra
fejét lehajtotta,
Hogy fáradalmát az
éjben kinyugodja.
Ledőlt, s el is alutt, észre
nem is véve,
Hogy nem nyugszik
máshol, hanem temetőbe’;
Temetőhely
volt ez, ócska temetőhely,
Harczoltak
hantjai a rontó idővel.
Mikor az éjfélnek jött rémes
órája,
A száját mindenik sírhalom
feltátja,
S fehér lepedőben halvány
kisértetek
A sírok torkából
kiemelkedtenek.
Tánczot és éneket kezdettek
meg legott,
Lábok alatt a föld
reszketve dobogott;
Hanem János vitéz
álmai közepett
Sem énekszóra, sem
tánczra nem ébredett.
A mint egy kisértet őt
megpillantotta:
»Ember, élő ember!« e
szót kiáltotta.
»Kapjuk fel, vigyük
el! mért olyan vakmerő,
Tartományunkba belépni mikép mer ő?«
És oda suhantak mind a
kisértetek,
És körülötte már karéjt
képeztenek,
És nyultak utána, de a
kakas szólal,
S a kisértet mind
eltünt a kakasszóval.
-25-
János is felébredt a kakas
szavára,
Testét a hidegtől borzadás
átjárta;
Csipős szél lengette a síri
füveket,
Lábra szedte magát s utra
kerekedett.
XXIII.
János vitéz egy nagy hegy
tetején jára,
Hogy a kelő hajnal
rásütött arczára.
Gyönyörüséges volt,
a mit ekkor látott,
Meg is állt, hogy
körülnézze a világot.
Haldoklófélben volt a hajnali
csillag,
Halovány sugára már csak
alig csillog,
Mint gyorsan kiröppent
fohász, eltünt végre,
Mikor a fényes
nap föllépett az égre.
Föllépett aranyos szekeren
ragyogva,
Nyájasan nézett a sik
tengerhabokra,
Mik, ugy tetszett,
mintha még szenderegnének,
Elfoglalva
térét a végtelenségnek.
Nem mozdult a tenger, de
ficzkándoztanak
Sima hátán néha apró
tarka halak,
S ha napsugár érte
pikkelyes testöket,
Tündöklő
gyémántnak fényeként reszketett.
A tengerparton kis
halászkunyhó álla;
Öreg volt a
halász, térdig ért szakála,
Épen
mostan akart hálót vetni vízbe;
János
oda ment és tőle ezt kérdezte:
»Ha szépen megkérem kendet,
öreg bátya,
Átszállít-e engem tenger
más partjára?
Örömest fizetnék, hanem
nincsen pénzem,
Tegye meg kend
ingyen, köszönettel vészem.«
»Fiam, ha volna, sem kéne
pénzed nékem«,
Felelt a jó öreg
nyájasan, szelíden.
»Megtermi
mindenkor a tenger mélysége
A mi
kevésre van éltemnek szüksége.
De micsoda járat vetett téged
ide?
Az óperencziás tenger ez,
tudod-e?
Azért semmi áron által nem
vihetlek,
Se vége, se hossza ennek a
tengernek.«
»Az óperencziás?« kiáltott fel
János,
»Annál inkább vagyok hát
kiváncsiságos;
De már igy átmegyek,
akárhová jutok.
Van még egy mód
hátra… a sípomba fuvok.«
És megfújta sipját. A sipnak
szavára
Egy óriás mindjárt előtte is
álla.
»Át tudsz-e gázolni ezen a
tengeren?«
Kérdi János vitéz »gázolj
által velem.«
»Át tudok-e?« szól az óriás és
nevet,
»Meghiszem azt; foglalj a
vállamon helyet.
Igy ni, most
kapaszkodj’ meg jól a hajamba.«
És
már meg is indult, a mint ezt kimondta.
XXIV.
Vitte az óriás János
vitézünket;
Nagy lába egyszerre
félmérföldet lépett;
Három hétig
vitte szörnyü sebességgel,
De a tulsó
partot csak nem érhették el.
Egyszer a távolság kékellő
ködében
Jánosnak valami akad meg
szemében.
»Nini, ott már a part!«
szólt megörvendezve.
»Biz’ az csak
egy sziget«, felelt, a ki vitte.
János ezt kérdezte: »És
micsoda sziget?«
»Tündérország, róla
hallhattál eleget.
Tündérország; ott
van a világnak vége,
A tenger azon
túl tűnik semmiségbe.«
»Vigy oda hát engem, hűséges
jobbágyom,
Mert én azt meglátni
fölötte kivánom.«
»Elvihetlek«,
felelt az óriás neki,
»De ott
életedet veszély fenyegeti.
Nem olyan könnyü ám a bejárás
oda,
Őrizi kapuját sok iszonyú
csoda…«
»Ne gondolj te azzal, csak
vigy el odáig;
Hogy bemehetek-e vagy
nem, majd elválik.«
Szófogadásra így inté az
óriást,
A ki tovább nem is tett semmi
kifogást,
Hanem vitte őtet és a
partra tette,
És azután utját vissza
felé vette.
XXV.
Tündérország első kapuját
őrzötte
Félrőfös körmökkel három
szilaj medve.
De fáradságosan János
keze által
Mind a három medve egy
lett a halállal.
»Ez elég lesz mára«, János ezt
gondolta,
Nagy munkája után egy padon
nyugodva.
»Ma ezen a helyen kissé
megpihenek,
Holnap egy kapuval ismét
beljebb megyek.«
-26-
És a mint gondolta, akkép
cselekedett,
Második kapuhoz másnap
közeledett,
De már itt keményebb
munka várt ám rája,
Itt őrzőnek három
vad oroszlán álla.
Hát neki gyürközik; a
fenevadakra
Ráront hatalmasan,
kardját villogtatva;
Védelmezték azok
csunyáúl magokat,
De csak mind a
három élete megszakadt.
Igen feltüzelte ez a
győzedelem,
Azért, mint tennap, most
még csak meg sem pihen,
De letörölve
a sűrü verítéket,
A harmadik kapu
közelébe lépett.
Uram, ne hagyj el! itt volt ám
szörnyű strázsa;
Vért jéggé fagyasztó
volt rémes látása:
Egy nagy
sárkánykígyó állt itt a kapuban;
Elnyelne hat ökröt, akkora szája van.
Bátorság dolgában helyén
állott János,
Találós ész sem volt ő
nála hiányos;
Látta, hogy kardjával
nem boldogul itten,
Más módot
keresett hát, hogy bemehessen.
A sárkánykigyó nagy száját
feltátotta,
Hogy Jánost egyszerre
szerteszét harapja;
S mit tesz ez a
dolog ilyen állásába’?
Hirtelen
beugrik a sárkány torkába.
Sárkány derekában kereste a
szívet,
Ráakadt és bele kardvasat
merített;
A sárkány azonnal
széjjelterpeszkedett,
S kinyögte
magából a megtört életet.
Hejh, János vitéznek került
sok bajába,
Míg lyukat fúrhatott
sárkány oldalába;
Végtére kifúrta,
belőle kimászott,
Kaput nyit, és
látja szép Tündérországot.
XXVI.
Tündérországban csak híre
sincs a télnek,
Ott örökös tavasz
pompájában élnek;
S nincsen ott nap
kelte, nap lenyugovása,
Örökös
hajnalnak játszik pirossága.
Benne tündérfiak és
tündérleányok
Halált nem ismerve
élnek boldogságnak;
Nem szükséges
nekik sem étel, sem ital,
Élnek a
szerelem édes csókjaival.
Nem sír ott a bánat, de a nagy
örömtül
Gyakran a tündérek szeméből
könny gördül;
Leszivárog a könny a
föld mélységébe,
És ennek méhében
gyémánt lesz belőle.
Szőke tündérlyányok sárga
hajaikat
Szálankint keresztülhúzzák a
föld alatt;
E szálakból válik az
aranynak ércze,
Kincsleső emberek nem
kis örömére.
A tündérgyerekek ott
szivárványt fonnak
Szemsugarából a
tündérleányoknak;
Mikor a szivárványt
jó hosszúra fonták,
Ékesítik vele a
felhős ég boltját.
Van a tündéreknek
virágnyoszolyája,
Örömtől ittasan
heverésznek rája;
Illatterhes szellők
lanyha fuvallatja
Őket a nyoszolyán
álomba ringatja.
És a mely világot álmaikban
látnak,
Tündérország még csak árnya e
világnak.
Ha a földi ember először
lyányt ölel,
Ennek az álomnak
gyönyöre tölti el.
XXVII.
Hogy belépett János vitéz ez
országba,
Mindent, a mit látott,
csodálkozva láta.
A rózsaszín fénytől
kápráztak szemei,
Alig hogy merészelt
körültekinteni.
Meg nem futamodtak tőle a
tündérek,
Gyermekszelídséggel hozzá
közelgének,
Illették őt nyájas,
enyelgő beszéddel,
És a szigetbe őt
mélyen vezették el.
A mint János vitéz mindent
megszemléle,
S végtére álmából
mintegy föleszméle:
Kétségbeesés
szállt szivének tájára,
Mert eszébe
jutott kedves Iluskája.
»Itt hát, hol országa van a
szerelemnek,
Az életen által én
egyedül menjek?
A merre tekintek, azt
mutassa minden,
Hogy boldogság csak
az én szivemben nincsen?«
Tündérországnak egy tó állott
közepén;
János vitéz búsan annak
partjára mén,
S a rózsát, mely sírján
termett kedvesének,
Levette kebléről,
s ekkép szólítá meg:
-27-
»Te egyetlen kincsem! hamva
kedvesemnek!
Mutasd meg az utat, én
is majd követlek.«
S beveté a rózsát
a tónak habjába;
Nem sok híja volt,
hogy ő is ment utána…
De csodák csodája! mit látott,
mit látott!
Látta Iluskává válni a
virágot.
Eszeveszettséggel rohant a
habokba,
S a föltámadt leányt
kiszabadította.
Hát az élet vize volt ez a tó
itten,
Mindent föltámasztó, a hova
csak cseppen.
Iluska porából nőtt ki
az a rózsa,
Igy halottaiból őt
föltámasztotta.
Mindent el tudnék én beszélni
ékesen,
Csak János vitéznek akkori
kedvét nem,
Mikor Iluskáját a vizből
kihozta,
S rég szomjas ajakán égett
első csókja.
Be szép volt Iluska! A
tündérleányok
Gyönyörködő szemmel
mind rá bámulanak;
Őt királynéjoknak
meg is választották,
A tündérfiak meg
Jánost királyokká.
A tündér-nemzetség gyönyörű
körében
S kedves Iluskája szerető
ölében
Mai napig János vitéz ő
kegyelme
Szép Tündérországnak boldog
fejedelme.
(Pest.)
-28-
1844.
* *
A HELYSÉG KALAPÁCSA.
Hősköltemény négy énekben.
ELSŐ ÉNEK.
Szeretnek az istenek
engem,
Rémítő módra
szeretnek:
Megajándékoztanak
ők
Oly ritka tüdővel,
Mely a csatavészek
Világrendítő dúlakodásit
Illendőn elkurjantani képes,
S
melyet tőlem minden kántor irígyel.
És hogy férfi legyen,
Méltó e
tüdőhöz,
Lőn az égi hatalmak irántami
hajlandóságából
A széles tenyerű
Fejenagy,
A helységi
kovács,
Vagy mint őt a dús képzeletű
nép
Költőileg elnevezé:
A helység kalapácsa. –
Ti, kik erős lélekkel birván
Meg
nem szeppentek a harczi morajtól,
Halljátok szavamat!
De ti, a
kiknek szíve
Keményebb
dolgoknál
A test alsó részébe
hanyatlik,
Oh ti kerűljétek
szavamat!
* * *
»Ámen!« szólt az
áhítat
Szent hangján
A menny szolgája; s az egyház
Négy fala, régi szokása szerint,
Komolyan mondotta utána, hogy:
»Ámen.«
A nép pedig, a mely esti
imára
Gyűlekezett a szentegyházba,
azonnal
Elhordta magát,
S egy-egy kancsó bor előtt
Otthonn vagy a csapszék asztala
mellett
Dícsérte az
istent.
A becsukott templomban csend
lett;
Nagyobb csend nincs a mocsárok
partjainál sem,
Mikor a gém, bíbicz s
béka elalszik.
Csend vala
hát;
Csak két éhes pók
harczolt
Életre, halálra
Egy szilvamagon-hízott légy czombja
felett;
De, oh balsors! a czombot
elejték.
Egy egér fölkapta, s
iramlott
Véle az oltár háta
mögé
A tiszteletes
reverendájába,
S lakomáz
vala,
S a pókok szeme
koppant.
Hah, de mily szörnyű
zaj,
Mily lárma riasztja
Egyszerre az egyház
Temetői nyugalmát!
Mennydörgés?
Vagy kásának
forrása fazékban?…
Nem!
Ott ember hortyog.
Ugy van! ez
emberalak.
Egy zugban két öklére
hajolva
Alszik… hanem íme
fölébredt,
Miután elhortyantotta
magát.
Ásít… szemeit dörzsölve
körülnéz…
Lát és sejt… sejtése
pogány.
Megy az ajtóhoz; megrázza
kilincsét.
És rázta
hijába.
Éles eszével
Átlátta azonnal
A
dolog állását,
És ezt mondotta:
»Bezártak.«
S még egyszer mondotta:
»Bezártak.«
Azután, mint férfihoz
illik,
Téged híva
segédül,
Lelki jelenlét!
S kére: ne hagyd el.
S te nem hagytad el őt.
Védő
szárnyadnak alatta
Ily gondolatok
születének
Nem tökkelütött
koponyájában,
Mialatt orrát mutató
ujjára tevé:
-29-
»Hogy
szabaduljak?
Kiabálni
potyára,
Valamint a
puskagolyóbics
Kétannyira nem
megy,
Mint a mennyire
megy:
Szintugy az emberi
hang.
Igy hát hahogy orditanék
is
Meghallani nem
volnának
Képesek a falubéli
fülek,
Mert innen a
helység
Majd félórányira
fekszik
Lenn a völgy tekenőjében.
–
Leugorjam az ablakon
által?
Az igaz,
gyerkőcze-koromban
A cseresznyefa
legtetejéről
Gyakran ugortam
alá,
Ha csősz-szagot
érzék.
De az régen volt. Már az
idén
A negyvenedikszer
Értem meg a krumplikapálást.
Lelkem hüvelyét
A
férfiuság kora
Megnehezíté;
S ha
leugornám:
Nyakamat
szegném,
Vagy más bajom
esnék.«
Igy főzte a gondolatok
seregét
Feje bográcsában
A bölcs férfiu, a ki
Az idén már negyvenedikszer
Éré
meg a krumplikapálást.
-30- Ezután
folytatta tünődve:
»Mást kell
kitalálnom…
Vagy itt húzom ki az
éjet,
S ez nem lesz módnélkűli
mulatság.«
S komoran nézett a híg
levegőnek
Egy pontjára,
Miként a gólyamadár néz
Fenekére a tónak,
Mikor a prédát
lesi, melylyel
A kémény
tetején
Várakozásba merűlt
fiait
Megvendégelni
akarja.
»Megvan!… ahá, megvan!«
rikkanta,
S komoly orczájára derű
jött:
Mint kiderűl példának
okáért
A föld, mikor a
nap
Letépi magáról
A felhők hamuszín ponyváját;
Szintén így kiderűl
A sötétlő konyha is éjjel,
Ha
kólyika kezdi gyötörni
A
mopszli-kutyácskát,
S a tekintetes
asszony
Réműlve kiált
A cselédi szobába:
»Panni te! kelj fel,
Rakj tüzet,
és melegíts téglát…
De
szaporán!«
Panni
pediglen
Föltápászkodik…
egy-két
Botlásnak utána
Kijut a konyhába… kovával, aczéllal
Meggyujtja a taplót,
Taplóval a kéngyertyát,
Kéngyertyával a szalmát,
Szalmával a fát,
Hogy téglát
melegítsen
Hasacskájára a
mopszli-kutyának.
Mondom: valamint
ilyenkor
Kiderűl a konyha
sötéte,
Úgy oszlott a
ború
Hősünk komor orra
hegyéről,
Midőn e szót ejtette ki:
»Megvan!«
S a kiváncsi világ azt kérdi:
mi van meg?
Hegyezd
füledet,
Kiváncsi világ!
Lantom neked elzengendi: mi van meg.
S ha ekkorig aggodalommal
Néztél hősünk sorsának elébe,
S netalántán arczodat
Érette a búnak könnye füröszté:
Most már szemeid pilláin
Az öröm
könnyének
Gyöngye
ragyoghat,
Mint fekete
atila-dolmányon
A csinos ezüst gomb
–
Mert megvagyon a szabadúlás
terve,
Jeles terv! illő
Ily okos emberhez.
»Sikerűlni fog, és sikerűlnie
kell!«
Mondá a szentegyházi fogoly
diadalmasan.
»A toronyba megyek
fel,
És a toronyablakon
által
Leereszkedem
A harang kötelén…
De
ha megkondúl?
Majd úgy intézzük a
dolgot,
Hogy szólni ne
tudjon:
A kötél jó
hosszu.«
Mig a bölcs férfiu
tervét,
Leleményes
eszének
Fényes tanuját,
Teljesülés koronázza:
Pihennénk tán egyet, – aztán
Uj
erővel
Térjünk a tettek más
mezejére.
MÁSODIK ÉNEK.
Regényes domb
tetejében
A helység nyúgati
részén,
Honnan
faluszerte
Legjobban látni sarat,
port,
Már mint az idő járása vagyon;
–
Mint mondom: a helység
Nyúgati részén,
Környékezte csalántól
S a
növények több ily ritka nemétől,
Áll
a díszes kocsma, a melyet
Sajátjának
nevez
Isten kegyiből
És egykori férjének szorgalmából
A szemérmetes Erzsók asszony…
Mint őt nevezék.
Lantom, kegyes égnek ajándoka!
zengd el:
Honnan ez
elnevezés.
Erzsók asszonyom
ékes,
Holdkerek arczulatán, – hol még
csak
Ötvenöt év lakozik,
–
Örökös hajnalnak
Pirja dereng.
-31-
S innen ez elnevezés.
Vannak ugyan, kik
Állítni
merészek,
Hogy Erzsók asszonyom
arczát
Nem a szende
szemérem,
Hanem a borital festette
hasonlóvá
A hajnali
pirhoz.
De ezek csak pletyka
beszédek;
Mert Erzsók asszony nem is
iszsza a bort…
Csak ugy önti
magába.
Ilyen a rágalom
aztán!
Oh ez előtt nincs
Szentség a föld hátán,
A legszűzebb ártatlanságnak
Tiszta vizét is
Bémocskolja
iszappal,
A hóra sarat
hány,
És… De hová
ragadál?
Oh
fölhevülésnek
Gyors
talyigája!
Vissza tehát
A szemérmetes Erzsók
Ötvenöt éves bájaihoz.
Bájos vala ő!
Mint a pipacsból
Font koszorú,
Vagy mint a bakter
dárdájába ütődött
Éjjeli
holdsúgár.
És ennek
okáért
Látogatá őt
Az egész falu népe
Oly szorgalmatosan;
Elannyira,
hogy
Be se’ nézett más
kocsmába…
Az igaz, más kocsma nem is
volt
A faluban.
Ide járt hát
A falu népe, kivált
Vasárnapi délnek utána,
És nagy
mértékben vígadozott,
S a
vígadozásnak
Végéről szó sem
volt,
Mig a kisbírói
tekintély
Tudtokra nem
adta
Szívreható
mogyorófa-beszéddel,
Hogy már haza
menni tanácsos.
Ma is így megy
A szemérmetes Erzsóknál.
Az isteni tisztelet elmúlt,
A
csapszék népesedik,
Valamint a
mezőség,
Hol a tehenek csordája
legel,
Megnépesedik
Két szárnyú seregélyekkel
A nyári napoknak
Forró idejében.
Jelen volt
Közepette a vendégek seregének
A helybeli lágyszivü kántor,
Torkának szárazságával
S szerelemvágyas kebelének
Tengerkínjaival.
Őt ugyan
is
A szemérmetes
Erzsókért
Öröműző lángok
emészték,
Mint a vér rozsdája
emészti
Ólmos fütyköseinket, a
mikkel
Tisztújítási
csatákban
Egymást
simogatjuk.
Ki
vetemednék
Bámúlatra
tehát,
Hogy ő egyikével
Feje ablakinak
Le-lenéz a folyó bor
Billikomába,
A másikkal
azonban
Andalgva mereng
A szemérmetes Erzsók
Kellemes arczán.
Nem maradott el
A béke barátja
Bagarja uram sem,
A
csizmacsinálás
Érdemkoszorúzta
müvésze.
Méltóságos termetü
férfi.
Majd akkora volt
ő,
Mint a bajúsz orrának
alatta.
Oldala mellett
A bort szörpölte Harangláb,
A fondor lelkületű egyházfi,
Ki, mikoronta Bagarja uram
E kérdést terjesztette elébe:
»Hát Fejenagy koma hol lehet?«
Igy hallatta a választ:
»Ott van, a hol van;
Hanem itten
nincs… s ma alig lesz.«
S miután
ezeket mély titku alakkal
Elmondotta:
kiprémzé
-32- Szája
vidékét
Sátáni
mosolylyal.
Bagarja uram pedig
űle,
S oly formán néze
szemével,
Mint nézni szokott a
halandó,
Ha nem érti a
dolgot.
S vala még több érdemteljes
egyén
A vendégek
koszorújában.
Megnyílt akközben az
ajtó,
S lett széles az ő
nyílása,
Mint szája a helybeli
kántornak,
Mikor éneket
énekel
A sok sípú orgona
mellett.
S ki volt, ki az
ajtót
Kinyitotta
imígyen?
Ha a hagyomány
állításának
Hinni
szabad:
Nem más, mint a vitéz Csepü
Palkó,
A tiszteletes két pej
csikajának
Jó kedvű
abrakolója.
Jöttek nyomban
utána
A hangászkarnak tagjai
hárman:
A kancsal
hegedűs,
A félszemü
czimbalmos
S a bőgő sánta huzója
–
Mind ivadéki
A hősi seregnek,
Mely hajdan Nagy-Idánál
A harczi
dicsőség
Vérfestette
babérját
Oly nagyszerüen
kanyarítá
Nem-szőke
fejére
S nem-szőke
fejének
Göndör
hajára.
A kancsal
hegedűs,
A félszemü
czimbalmos
S a bőgő sánta
huzója
Föltelepűlt
kényelmesen
A kemenczének tetejére;
mi közben
Vitéz Csepü
Palkó,
A tiszteletes két pej
csikajának
Jó kedvű
abrakolója,
Így adta
bizonyságát
Ékesszólási
tehetségének:
»Bort!«
Fölfogta azonnal
A szemérmetes Erzsók
E szónoklat magas értelmét,
S
eszközlé annak teljesülését
Nem
fontolva haladván.
Miután a vitéz
Csepü Palkó
Az orra alatti
nyiláshoz
Emelte a
kancsót,
És miután
mértékletesen
Egyet kortyanta
belőle:
(Körülbelül
annyit,
A mennyivel öt vagy hat
ürgét
Lehetne kicsalni
lyukának
Mélységeiből,)
Annakutána
Fölnéze
az ég tájéka felé –
A
kemenczetetőre,
S ilyféle
szavakkal
Terhelte meg a
levegőnek
Könnyű
szekerét,
Hogy szállítná
azokat
A derék hangászi
fülekbe:
»Húzd rá, Peti,
A fűzfán fütyülődet is,
A ki megáldott!«
S Peti nem
késett,
A háromság más ketteje
sem.
Czimbalom és hegedű és
bőgő
Hangot adott…
Jaj de mi hangok ezek! –
Ezeknek hallata visszaidézi
Tündérhatalommal
Emlékezetembe
Éltem legszebb
idejét,
A gyermek-időt.
Látom, mint játsztam öcsémmel
S kis házi kutyánkkal.
Aztán a kutyát elvette öcsém,
Én
meg nem akartam od’adni,
S így hajba
kapánk.
Mi jött ki
belőle?
Az jött ki
belőle,
Hogy a zajra apánk
kirohan,
Nálunk terem, és
mindkettőnket
Jól
megnadrágol.
Azalatt a kutyát mi
elejtők,
S rá hágtunk farka
hegyére.
Mikor e perczben
mindhárman
Összevisítánk:
Ez
összevisítás
Alig lehetett
szebb,
Mint a Peti és két társa
zenéje.
És lett a zenére
A szemérmetes Erzsók
-33-
Teremében nagy vigalom.
Mindennek előtte
Összeütötte
bokáját
Vitéz Csepü
Palkó,
A tiszteletes két pej
csikajának
Jó kedvű
abrakolója.
Követé e csáberejű
példát
A többi
legénység,
Béhurczolva
szelíden
Egy pár fürge
leányzót,
Kik eddig az ablakon
által
Kukucsáltak kandi
szemekkel,
S kiknek már viszkete
talpok
A táncznak vágya
miatt,
Hallván a mennyei báju
zenét,
S kóválygani
kezdtek
Mindnyájan a táncz
gyönyörében,
Mint a ki
nadragulyával
Füszerezte
ebédjét.
A lábak dobogása
pedig
Rendes vala,
Mint ama zaj, mit
Néha a tiszteletes hall,
Mikor
űl a biblia mellett,
S olvassa nagy
elmerüléssel;
És a mely zajra
imígyen
Teszi
megjegyzését
Jámbor
szívvel:
»Oh az a Palkó
Istentelen ember!
Megint nyaggatja csikóimat,
A
szegény párákat,
Korbácsa
csapásaival.«
Míg ily események
Gazdagiták a világ történeteit
A kocsmaterem közepén:
Szélről a béke barátja,
Bagarja
s Harangláb,
A fondor lelkületű
egyházfi,
Űltenek, ittanak egyre.
–
A helybeli lágyszivü
kántor
Még mindig
pislogatott
A szemérmetes
Erzsók
Ötvenöt éves
bájaira.
Arczúlata lelki
tusának
Volt tűkörözője.
Látszék, hogy valamit
Akar és nem akar,
Vagy inkább,
hogy valamit
Merne, ha
merne.
Mikoron meglátta
Harangláb,
A fondor lelkületű
egyházfi,
Hogy a lágyszivü
kántor
Se’ széna se’
szalma:
Hozzája vonúlt,
S ily szókat láta helyesnek
Intézni a késedezőhöz
Bátoritásnak okáért
Hangtalan
hangon,
Mint a sugólyuk
Lakói beszélnek a színpadokon,
Holott nők s férfiak által
Szomorú- és vigjátékok adatnak.
S közbe bohózatok és operák
A közönségnek gyönyörére:
»Oh kántor uram!
Hát elmegy a nap,
Megjön az alkony,
Utána az
éj,
Elűlnek a csirkék
És ludak és verebek,
Mielőtt ügyesen szőtt
Tervünknek
drága gyümölcse megérik? –
Gondolja
meg azt komolyan
És nem csak ugy
átabotába,
Hogy századok
adnak
Tervkivitelre
Egy ilyen pillanatot.
Az ilyen pillanatokkal
Fukaran
kell bánni tehát
Az előre
tekintő
Emberi léleknek,
Valamint fukaran bánik
Beszédeivel
Biró
uram,
A bölcs aggastyán.
–
Előre tehát,
Hogy az alkalom el ne sikoljék,
Mint elsiklik néha a hal
A halásznak körme közől,
Ha
ügyetlen kézzel
Kap utána az ostoba
filkó. –
Rajta azért,
Oh kántor uram!
Most
vagy sohasem. –
Mért engedni helyet
kebelében
A félelem
érezetének?
Hiszen részt vett a győri
csatában.«
Ekképen szóla
Harangláb,
A fondor lelkületű
egyházfi.
A helybeli lágyszivü
kántor
Egyebet nem
válaszola,
Mint a mi
következik:
-34- »Oh te tudója szivem
titkának!
Igaz egy
betüig
Tartalma
beszédidnek,
Mint igaz a
szent-írás.
Bölcsen tudom
azt.
De a mint van okom,
Nem hordani többé
A
titkolt szerelemnek
Életölő
fájdalmát:
Szintúgy van
okom,
Elfojtani lelkem
Mélységes mélyében e titkot.
Ha az emberek itten
Észre találnák venni?…
Avvagy ha
pofon vág
A szemérmetes
Erzsók
E szörnyü
merényért?…
Hát
feleségem,
Az amazontermészetü
Márta?…
Ó én a
legboldogtalanabb
Valamennyi
teremtmény közt,
Mely látta a nap
karimáját,
A sugarakban
uszót,
Ha felleges ég
Vagy éjszaka nem volt! –
Olyan az én lelkem,
Mint a Duna
legközepében
A szélvészhányta
dereglye,
Vagy mint a
dióhéj,
Mit a gyerekek
Pocsolyába vetének: –
Hánykodik erre, amarra…
De
bátorság; a ki nem mer, nem nyer.
Oh
szólj erre, Harangláb,
Mondd meg
nekem: ugy van-e vagy sem?…
Akként
áldja meg isten
Életedet s unokáidat
is,
A mily őszinte
leszen
E kérdésemre a
válasz,
A melyet
adandasz!«
S őszintén szóla
Harangláb,
Mondván: »Úgy van, kántor
uram!«
»No, ha úgy van: hát neki
vágok!«
S ezzel a helybeli lágyszivü
kántor
Fölemelte s letette a
kancsót;
Csak hogy mikoron
fölemelte,
Csordultig vala az,
–
És a midőn letevé,
Üres vala az,
Valamint üresek zsebeim
Most,
mikor ezt éneklem
Nagy
lelkesedéssel
Költői dühömben.
–
Annakutána a lágyszivü
kántor
Egyet rántott a lajblija
szélén,
S kétségbeesett
elszántsággal,
Mint a ki
hidegfürdőt
Éltében először
használ,
Oda rontott
A szemérmetes Erzsókhoz.
HARMADIK ÉNEK.
Oh nagyon is jó szívü
közönség,
Különösen ti,
Szép lyánykái hazámnak,
Kiket annyira szeretek én,
Hanem
a kiktől
Nem nyerek egy makulányi
szerelmet, –
Ha szépen kérlek
benneteket:
Ugy-e nem fogtok
haragudni reám,
Hogy a helybeli
lágyszivü kántornak
Szerelemvallásától
S a táncz
kellő közepéből
Drága
figyelmeteket
A templom tájékára
csigázom?
Hol a leleményes eszű
fogoly
Épen mostan
ereszti
Magát lefelé a harang
kötelén,
Valamint leereszkedik a
pók
Gyakorta szobám
tetejéről
Saját
fonalán.
És íme leért,
És kutyabaja.
A
kötél ugyan azt akará,
Hogy hála
fejében
Hagyná ott bőrét
tenyerének;
Hanem a hűséges
bőr
Konokúl így szólt a
kötélhez:
ȃn ugyan itten nem
maradok,
Avvagy ha maradnom
kell,
Hát szinte maradjanak
itt
Hús és csont testvéreim
is.«
A kötél jó szíve
megindult
E ritka
bizonyságán
A szép
testvérszeretetnek,
S lemonda
kivánságáról.
Már este felé
volt.
A nap gombócza
piroslott,
Valamint a
paprika,
Vagy mint a
spanyolviasz.
Oh te piros
nap!
Mért vagy te piros?
-35-
Szégyen-e vagy harag
az,
Mi arany súgáraidat
Megrezesíti,
Mint a
bor az emberek orrát?
Nem szégyen, de
nem is harag az,
Csak én tudom ennek
okát,
Én, kit földöntúli
izék
Földöntúli izékbe
avattak.
Ez vésznek
előjele,
A mely még ma lesujt a
világra,
Miként a mészáros taglója
lesujt
Az ökörnek szarva
közé.
S nem csak a nap hirdette a
vészt,
A már közelállót;
Az egész természet
Elhagyta a régi kerékvágást.
Két
kutya, melyek előbb
Őszinte
barátságnak
Példái valának hosszu
időktől,
Most egymást marta
dühödve
Egy nyomorú
juhbőr-darabért,
Mit a mészárszéknek
előtte találtak.
S még száz ily
példát zengene lantom,
Melyek mind
iszonyú pusztúlást
Jóslának a
földnek,
De csak a
legnevezetesbet
-36- Közleni
légyen elég:
A lágyszivü kántornak
felesége
Ma nem ivott meg
többet
Egy messzely
pálinkánál.
Igy állt a világ,
A midőn a szentegyházi fogoly
Elereszté a mentő kötelet,
S ekképen szóla magában:
»Lenn volnék…
Hála a mennyek
urának!
Most egyenest a szemérmetes
Erzsókhoz.
Ó szemérmetes
Erzsókom,
Szivem
mühelyének
Örök árendása te!
nemde
Vársz epedve reám?
Valamint én várom a tiszteletestől
Kontójának megfizetését,
Melyért nála hetenként
Kunyorálok hiába.
Nem fogsz te
sokáig várni reám;
A szerelem lesz
sarkantyúm,
Hozzád
rohanok,
Mint a malaczok
gazdasszonyaikhoz,
Ha kukoriczát
csörgetnek.«
Még bé sem fejezé
Költői beszédét,
S
íme rohant a szemérmetes Erzsókhoz,
Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz,
Ha kukoriczát csörgetnek.
A
midőn megfogta kilincsét
A kocsmai
ajtónak:
Ketyegett hő szíve
erősen
Üdv-kéjek
gyönyörétől.
A mint benyitott a
terembe,
A táncz még egyre
dühöngött,
S csak a béke
barátja,
Bagarja, vevé őt
észre,
S őszinte örömmel
Idvezlette, kiáltván:
»Jó napot adj’ isten,
Fejenagy
koma!«
(Mert ő, a nagy férfiú, volt
ez,)
»Jó napot adj’
isten;
Hát kelmed is
eljött?«
Ezek voltak
szavai
Bagarja uramnak,
A béke barátjának;
De a széles tenyerű Fejenagy,
A
helység kalapácsa,
A »jó napot adj’
isten«-re
Nem mondta: »fogadj
isten«,
Nem mondott
semmit;
De nem is hallotta
beszédét
Bagarja
komájának,
Dehogy hallotta,
dehogy…
Ő csak látott –
Oh mért kellett látnia ekkor?
Mért nem született vakon inkább?
És átaljában mért született?…
Ott látá térdepelésben
A helybeli lágyszivü kántort
A
szemérmetes Erzsók
Ötvenöt éves
lábainál.
E látványra
szivét,
A tiszta szerelmü
szivet,
Pokolbeli kínnak
Százharminczhatezer bicskája
Hasitotta keresztűl,
S fölgyujtá agyvelejét
A
haragnak czintmasinája legott.
Mint
prédájához a macska,
Zajatlan
léptekkel
S szeme égő
üszkével
Sompolygott a lágyszivü
kántor
Háta mögé,
A ki titokban
Gyötrődő szive érzelmét
Ekkép
foglalta szavakba:
»Szemérmetes
Erzsók,
Koronája az asszonyi
nemnek,
S kezelője a
bornak
S a pálinkának!
Lesz-e engedelem számomra szivedben,
Ha lelkem tartalmát
Előtálalni merészlem?…
De nekem
már mindegy, akár van,
Akár nincs
engedelem számomra,
Kimondom:
Mi furja az
oldalamat.
Kimondom,
igen,
Nem holmi
czikornyabeszéddel,
De az érzés
egyszerü hangján: –
Keblem
kápolnájában
A hűséges
szerelemnek
Az
öröklétnél
Félrőffel hosszabb
gyertyája lobog
Szent
lobogással.
S éretted lobog
az,
Ó szemérmetes
Erzsók!
S ha meg nem
koppantod
A viszonszerelem
koppantójával:
El fog
aludni,
És vele el fog
aludni
Életem is!…
Itt várom itéletemet;
-37-
Most, rögtön,
ezennel
Mondja ki szűz
ajakad:
A reménység zöld
koszorúja
Övedze-e
homlokomat,
Vagy a
kétségbeesésnek,
Bunkósbotja
Üssön
agyon?…«
»Én ütlek agyon…
Én vagyok a kétségbeesés«
Szólt… nem! mennydörgött egy hang,
A széles tenyerű Fejenagynak hangja;
S széles tenyerével megragadá
A lágyszivü kántor gallérját,
S fölemelte a térdepelésből,
Hogy talpa sem érte a földet,
Aztán meg letevé,
Hogy az orra is érte a földet;
»Én ütlek agyon…«
Folytatta
tovább
A széles tenyerű
Fejenagy,
ȃn morzsolom
össze
Csontjaidat,
Mint a malomkő
A
búzaszemet!
Hogy mertél… de
előbb
Téged vonlak kérdőre, oh
Erzsók!
Mondd meg nekem
azt:
A hűtlenségnek fekete
posztaja
Vagy az
ártatlanságnak
Patyolatlepedője
takarja-e lelked?
Oh, szólj nekem
erre!«
A szemérmetes
Erzsók
Nem szóla reá;
De tengervízszinü szemének
Bájdús kifejezéséből
Ezt silabizálta ki mennyei kéjjel
A széles tenyerű Fejenagy:
»Oh
széles tenyerű Fejenagy,
Helységünk
kalapácsa
S csapra ütője szivem
hordójának!
Még
kétkedel?…
Ártatlan vagyok
én,
Mint az izé…«
-38- Érté e néma
beszédet
A helybeli lágyszivü
kántornak
Dühteljes
dögönyözője,
S engesztelve
sohajtott:
»Lelkem lelke, bocsáss
meg,
Hogy kételkedni
merék
Hűséged aczél
lánczának
Állhatatosságában.
–
Most pedig, oh kántor!
Téged veszlek elő;
Készülj a meglakolásra –
Rémséges leszen az,
Valamint
rémséges a bűn,
Mit
elkövetél.
Példádon okúljanak a késő
unokák,
Hogy kell csábítni az
ártatlanságot,
Hogy kell konkolyt
hinteni
Két szerető
szívnek
Tisztabuzája
közé!«
Miután a nyelve
megállott,
Két keze kezdett
mozgani
A széles tenyerű
Fejenagynak:
A helybeli lágyszivü
kántort
Úgy ütögette a
földhöz,
Mint a gyertyát mártani
szokták.
A helybeli lágyszivü
kántor
El kezdett bőgni, a mint
még
Nem bőgött soha
Sem temetéseknél,
Sem a soksípú orgona mellett.
Bőgése zavarnak
Lett
okozója
A mulatók közt.
Megbomlott a táncz;
A kancsal hegedűs,
A félszemü
czimbalmos
S a bőgő sánta
huzója
Feledte tovább
hallatni
Hangszere égi
zenéjét.
A nép oda
csődült,
Karéjt képezve,
holottan
A széles tenyerű
Fejenagy
Példát ada a késő
unokáknak,
Hogy kell csábítni az
ártatlanságot,
S hogy kell konkolyt
hinteni
Két szerető
szívnek
Tisztabuzája
közé.
A helybeli lágyszivü
kántor
Bőgései közben
Ily szókkal esengett
A helység kalapácsához:
»Csak
addig várjon, a míg
Egy szócskát, egy
kicsi szócskát mondok –
Aztán verjen
kelmed agyon,
Ha jónak
látja.«
A széles tenyerű
Fejenagy,
Ki már
belefáradt
A példaadásnak
kedvéérti
Földhözütésbe,
Ezeket szuszogá:
»Beszéljen, kántor uram!
Mentse
magát,
Meghallgatom én az okos
szót
Minden időben…
Mentse magát.«
S a
helybeli lágyszivü kántor
Igy
mentette magát,
Heverve a
földön:
»Bűnös vagyok egy
részt,
Nem tagadom,
Mert megszeretém
Lángzó szerelemmel
A szemérmetes
Erzsókot…
De tehettem-e
róla?
Oh a szerelem
Nem oly portéka, a melytől
Elzárni lehetne a szívet;
Tündéri madár ez, a melynek
Ajtó sem kell, hogy a szívbe
röpüljön,
Mint bölcsen tudhatja
kegyelmed. –
De szerelmemet
én
Titkoltam volna
örökké,
Elvittem volna
magammal
A más életbe, a hol
tán
Nincsen is élet –
Ha nem veszi észre Harangláb.
Ő észrevevé,
S
bujtotta tüzem,
Mi okért, mi okért
nem?
Arról nincs
tudomásom.
Ő volt, ki, midőn
ma
Az isteni tisztelet
alkalmával
Kegyelmed az álomnak
karjába hajolt,
Ezt javasolta
nekem:
Zárjuk kelmedre az
ajtót,
S így zárva
levén,
Ma baj nélkűl
tehetem
Hódításaimat
A szemérmetes Erzsóknál…
S én balga, szavát fogadám!«
Mind ezeket mondá
A helybeli
lágyszivü kántor
A megbánásnak
örömtelen hangján.
Mint megfordúl a
rézkakas
A templom
tetején,
-39- Ha más tájról kezd fúni
a szél,
Ugy vett más
fordulatot
A széles tenyerű
Fejenagynak
Lelke s
irányt,
Mikor e szók érinték füle
dobját.
»Mit szól kend erre,
Harangláb?«
Voltak
szavai,
S nem szeliden mondott
szavai.
»Igazolja magát
kend,
Vagy akkép vágom
fültövön,
Hogy azonnal megsiketűl
bele.«
Oda álla
Harangláb,
A fondor lelkületű
egyházfi,
S rendűletlen nézve
szemébe
A széles tenyerű
Fejenagynak,
Ily bátor szókra
fakadt:
»Igazolni fogom
magamat,
Nem, mintha
remegnék
A kend
fenyegetésitől.
Jobban felkösse
gatyáját,
A kitől meg kelljen
ijednem…
Érti-e kend ezt?
–
Mind igaz, a mit kántor uram
szólt,
A ki, úgy mellesleg
mondva,
Gyáva, haszontalan
ember,
Hogy oly pimaszúl rám vallott.
–
Én bujtogatám őt,
Hogy csapja el a kelmed keziről
A szemérmetes Erzsókot,
Mert én kendet utálom,
Mint a
kukoricza-gölődint.«
»Ugyan
úgy-e?«
»Biz úgy
ám!«
»Hát kend azt gondolja
talán,
Hogy én kendet
szeretem
Avval a
macskapofájával?«
»Micsodával?«
»Avval a
macskapofájával!«
»Macskapofámmal?
Hát te, te süldisznó?
A ki kovácsnak tartja magát,
Pedig holmi czigánytól
Tanulta
meg a kalapálást…«
»Hát még mesterségemet
is
Gyalázni mered?
Te hitvány templomegér…
No megállj! majd megkalapállak.«
S úgy megütötte
Öklének buzogányával
A fondor lelkületű egyházfinak orrát,
Hogy vére kibuggyant.
Erre Harangláb
Ügyesen leütötte
fejéről a kucsmát,
Megkapta hajának
fürtözetét,
S oly istenesen kezdette
czibálni,
Mint a
harang-kötelet.
Ez iszonyu
látvány
Megragadá gyöngéd
idegét
A szemérmetes
Erzsóknak,
S a szegényke
Ájulat örvényébe bukott.
Bagarja, a béke barátja,
Fölemelte szelíden,
S ápolva
tevé őt
Az ágy párnái
közé.
Élettelenűl feküvék
ott,
Mint a lepuskázott
vadlúd
A tó közepén. –
De most jön a haddelhadd!
A midőn a vitéz Csepü
Palkó,
A tiszteletes két pej
csikajának
Jó kedvű
abrakolója
Látá, hogy komolyabb kezd
lenni
A dolog fordúlata:
Fejenagynál terme serényen,
S magát frígyestársának ajánlá.
Őt kedves kötelek csatolák
A széles tenyerű Fejenagyhoz:
Nála tanúlá tudnillik
A kovács-mesterséget
Valami két
hétig. –
Hanem ekkor
eleblábolt,
Mert nem volt hajlama a
mesterséghez.
Vakarta i’kább a
lovat,
Semmint patkolta.
De azért kedveltje maradt
A széles tenyerű Fejenagy,
S neki most is »mester uram«
volt.
»Mester uram!«
Kurjanta vitéz Csepü Palkó,
A tiszteletes két pej csikajának
Jó kedvű abrakolója,
»Ne féljen semmit, mester uram,
Itt vagyok én is.«
S ezzel neki
ugrék
-40- A fondor lelkületű
egyházfinak,
Hátán termett, s kezdte
püfölni.
Nem bírta
Harangláb
Csepü Palkónak
terhét,
És összerogyott,
De véle rogyott
A
helység kalapácsa is,
Mivel üstöke
mindig
Marka között volt
még.
Nagyszerű volt ez
esés,
Igy hullnak alá a
kövek
A romladozó várak
tetejéről
A völgy
mélységébe.
A tusázókhoz több forró
vérü legény
Csatlakozék,
Két pártra szakadva.
S lett rúgás, harapás,
Fejbetörés, vérontás és a többi.
A lyányzók pedig
elvonulának
A
kocsmateremből,
Mint elvonul a napnak
sugara,
Ha zivatar
támad.
S elkotródott a lyányok
után
A béke barátja,
Bagarja.
NEGYEDIK ÉNEK.
Merre, Bagarja
uram,
Test-épületének
Élő oszlopain,
Oh
merre szalad kend
Gyors
szaladással,
Mint a
kugli-golyóbis?
Hát férfihoz
illik
Megfutamodni a harczi
veszélytől?
Lemondani a
csatabajnak
Hősi
jutalmáról,
A dicsőség
tölgykoszorújáról?
Ne kárhoztassuk a
jámbort!
A
gondviselésnek
Választott embere
ő,
Ki elhárítani termett
A vég pusztúlást falujáról.
Avvagy ha nem ekképen cselekednék,
Mért híná őt a világ
A béke barátjának?
Ő e nevezetnek
megfelelőleg
Intézé tette
irányát,
S könnyű inakkal
iramlott
Az öregbírói
lakáshoz,
A melynek
előtte
Méltóságosan
állott
A kaloda.
Bagarja, a béke
barátja,
Alva találta
A kevés szavu bírót,
A bölcs aggastyánt.
Ottan
feküvék ez
Testének egész
hosszában
A pamlagon…
Azaz a fapadon.
Párnáúl ködmöne szolgált,
Az
öregebbik,
Mert az ujat kímélnie
kellett. –
Bagarja uram
Megdöfte az oldalbordáját,
Hogy az álom sűrű ködét
Szétoszlassa szeméről.
De korán
sem volt ez
Oly könnyű munka,
minőnek
Első látásra
talán
Gondolja az ember.
Soká bajlódék véle Bagarja,
Míg fölnyílt az egyik szeme
nagynehezen,
S lelki nyugottsággal
kérdezte:
»Mi baj?«
»Baj van, bíró uram, és nagy
baj!
Csak talpra, de
gyorsan,
Ha azt nem
akarja,
Hogy vége legyen
helységünknek,
Vége
örökre!
Kiütött a háboru, és
dúl.
A szemérmetes
Erzsók
Csapszéke lőn a
csatatér.
Az egész falu
népe
Egymást kaszabolja,
Hogy nézni iszony.
Potyognak az emberek,
Mint a
legyek őszi időben.
A föld a kifutott
vértől
Olyan, mint a vörös
posztó.
Az enyészet
gyászlobogója
Leng a szomorú
csatatéren.
Tápászkodjék föl, bíró
uram,
És menjünk
szaporán!
Mert csak bíró uram
az,
Ki követ gördíteni
képes
A rohanó romlásnak
elébe.«
Így végzé a csata
festését
A béke barátja,
Bagarja.
-41- A kevés szavu
bíró,
A bölcs aggastyán,
Fölnyitva szemének másodikát is,
E kérdést látá szükségesnek:
»Hát menjünk?«
»Pedig tüstént!« volt a
felelet.
»Nem bánom«, szóla szokott
nyugalommal
A bölcs
aggastyán,
S miután uj ködmöne rajt’
volt,
És botja kezében:
Utnak eredtek. –
Szomszéd volt a kevés szavu bíróhoz
A hívatalában pontos kis-bíró.
Beszóltanak ehhez az ablakon által,
És mondák: jőne velök.
S szót
fogadott a hívatalában
Pontos
kis-bíró,
Bár nem nagy
örömmel,
Mert legszebb kedvtöltésében
zavarák:
Éppen feleségét
verte.
Mikor a kántorlak elébe
jutottak,
Az amazontermészetü
Márta
Szomszédnéjával
Akkor végzette pörét,
Mely onnan eredt,
Hogy a rosz
lelkű szomszédné
Egy tyúkját agyon
ütötte,
Mert ez mindig az ő csirkéi
közé járt
S elette előlök az
árpát.
Képzelni lehet,
Hogy mekkora volt dühödése
Az amazontermészetű Mártának
Hallatlan kára miatt;
De azt már képzelni lehetlen,
Hogy mekkora lett dühödése,
A
midőn a béke barátja
Tudtára adá
férjének csínját.
Szólni
akart,
De a szó elakadt
gégéjén.
Szeme vérszinü
lett
S arczúlata kék,
És reszkete minden tagja,
Valamint a kocsonya.
Szétnézett vizsga tekintettel,
Mellette hevert egy seprő-nyél,
Azt fölragadá,
S bőszülve
kiálta: »Utánam!«
A midőn a kevés szavu
bíró,
A béke barátja,
Bagarja,
A hivatalában pontos
kis-bíró
S az amazontermészetü
Márta
Elértenek a
csatahelyre:
Iszonyú vala a látvány
látása,
A melyet láttak.
A harcz járta javában.
A béke barátja, Bagarja,
Nem
füllentett, mikor azt mondá
A kevés
szavu bírónak,
Hogy az enyészet
gyászlobogója
Leng a szomorú
csatatéren.
Ugy volt egy
betüig!
A kemencze a honnan
–
A kancsal hegedűs,
A félszemü czimbalmos
S a bőgő sánta huzója
Az
ifjuságot tánczra vidítá
Hurjai bájos
pengésével, –
A kemencze
lezúzva
Ugy mered a
levegőbe,
Mint valami sziklai
vár
A tatárjárásnak
utána.
Tört asztalnak s tört
poharaknak
Romjai lepték
A véráztatta szobát,
S a vérnek közepette
Búsongva
tünődött
Egy leharapott
fül.
Az amazontermészetü
Márta
Hős elszántsággal törte magát
át
A vívó tömegen,
Mígnem férjére talált,
Ki egy szögletbe vonultan,
Kínjában most is nyögve, kuczorgott.
Oh Hamlet! mi volt
ijedésed,
Mikoron megláttad atyád
lelkét,
Ahhoz képest, a mint
megijedt
A helybeli lágyszivü
kántor
Feleségének
látásán!
Egy fél-ép asztal alá
bújt,
S kezeit könyörögve
kinyujtá
Az amazontermészetü
Mártához.
De ez nem
könyörűlt.
Megfogta egyik
lábszárát,
S kihúzta az asztal
alól,
És addig döngette, a míg
csak
A seprő-nyélben
tartott.
Aztán ott ragadá meg
haját,
A hol legjobban
fáj,
És elhurczolta
magával,
Mint a zsidó a
lóbőrt;
S ekkép vígasztalta: »Jerünk
csak,
Itt a világ szeme
láttán
-42-
Nem akarlak csúffá tenni… de
otthonn
Majd megkapod a
magadét!«
S miután ura volt mindenha
szavának
Az amazontermészetü
Márta:
Hinni lehet, hogy most sem
szegte meg azt.
Az alatt a kevés szavu
bíró,
A bölcs aggastyán,
Nem ékesszólásánál,
De tekintélyénél fogva
Lecsillapitá a harcznak fergetegét.
A vérontásnak idője lejárt.
Meghunnyászkodtak a küzdők,
Mint
a marakodó ebek,
A mikor gazdájok
előjön,
S rájok bőgi:
»Kimenj!«
A háboru
közkatonái
Elsompolyodának.
A fondor
lelkületű egyházfi
S a helység
kalapácsa
Bírói parancsra
előállt,
S mindkettő fölterjesztette
ügyét.
A kevés szavu
bíró,
A bölcs aggastyán,
Megdorgálta keményen
A fondor lelkületű egyházfit –
S
a helység kalapácsát,
Mint kezdőjét a
csatának,
A hívatalában
Pontos kis-bíró által
Kalodába csukatta.
Ott nyögi most fájdalmát
hősünk
A kalodában.
-43- S csak azzal vígasztalja
magát,
Hogy elleneit megverte
vitézűl,
S ha innen az isten
megszabadítja,
Megkéri
azonnal
A szemérmetes
Erzsókot.
* * *
Te pedig, lantomnak húrja,
pihenj!
Nagy volt a munka, s
bevégzéd
Emberül e
munkát.
Én is pihenek
Babéraimon,
Miket a
hírnek mezején
Borzas főmre
kaszáltam.
Mostan akár ma
megássa
Gödrömet a
sírásó,
Bánom is
én!
Azért én élni
fogok,
Míg a világnak
Szappanbuboréka
Szét
nem pattan.
Pislogni fog a hír mécse
siromnak
Koszorús
halmán,
Mint éjjel a macska
szeme.
Eljő az irígység
Letépni babéraimat… de hiába!
Nem fogja elérni;
Magasan függendnek azok,
Mint
Zöld Marczi.
S ha sötét zsákjába
dugand
A feledés:
Fölhasogatja sötét zsákját
A halhatatlanságnak fényes
borotvája.
Mutató tábla,
mely azt mutatja, hogy
az
I. énekben
fölébred álmából egy fogoly, s szabadulást tervez – azonban az
nincs megénekelve: hogy ki légyen ezen szabadulást tervező, álmából
fölébredt fogoly? csupán azért, hogy később a meglepetés annál
meglepőbb legyen. – A
II. énekben
már több foglaltatik: kié a helység leglátogatottabb kocsmája?
mily ékes e kocsma birtokosnéja? miben sántikál a kántor? ki
buzdítja merényének végbevitelére? sat. – A
III. énekben
megszabadúl a fogoly, s börtönéből a kocsmába megy; s a mily
szörnyű dolgokat lát: oly szörnyű dolgokat cselekszik. Itt már az
is orrára köttetik a nyájas olvasónak, hogy a fogoly nem más, mint
a költemény hőse. – A
IV. énekben
a szörnyű dolgok véget érnek, s a költemény hőse szörnyű véget
ér.
-44-
1845.
* *
SZERELEM ÁTKA.
Te, vitéz Barangó, hova oly
vágtatva?
Mért öltöztél fényes hadi
pánczélodba?
Mért fényesebb szemed
fényes pánczélodnál
S kezedben
villogó kardod aczélánál?
Vitéz Barangónak leszen útja
hosszu,
Azért megy sebesen, mint
halálos bosszu,
De nem bosszu űzi,
hanem a szerelem,
Azért a tündöklő
szikra szemeiben.
Szép szeretője van vitéz
Barangónak,
Híják szeretőjét a szép
Ildikónak.
Ildikónak arcza szép, mint
az ég boltja;
Szeme, mint a nap, a
csillagot kioltja.
Barangó szerette őt
véghetetlenűl,
Föl is szólította,
menjen hozzá nejűl.
Ildikó felele:
»Kezem neked adom,
Hogyha teljesíted
három kivánatom.
Hozz nekem az égből
szivárványdarabot,
Menyasszonyi ruhát
majd abból varratok;
Hozz nekem
rózsákat a hajnal kertébül
Koszorúnak
főmre nászi ékességül;
Végső kivánságom a
gönczölszekere,
Ezen űljek, hogyha
megyünk esketőre.
Ha teljesíted e
három kivánságot,
Férjem leszesz,
veled élek házasságot.«
Im ezek valának Ildikó
szavai.
Barangó alig hogy hallá
kimondani,
Paripáján termett s
gyorsan elrobogott,
S hozott először
is szivárványdarabot.
Azután berontott a hajnal
kertébe,
És a legvirítóbb rózsákat
letépte.
Sok bajába kerűlt mindezt
végbevinni,
De vitézségének nem állt
gátul semmi.
Most megyen harmadszor, a
gönczölszekérért.
Magára öltötte
minden jó fegyverét;
Ha szép szóval
meg nem kapja a mit akar,
Erőszakkal
vívja ki a fegyveres kar.
Szép Tündérországban éktelen
sok a kincs,
Hanem hát a
gönczölszekérnek párja nincs;
Őriztetik is ám a fenevadakkal,
Meredő körmökkel, tátongó szájakkal.
Barangó oda ér, kéri a
szekeret;
De mihelyest kérő beszéde
megeredt,
Végét nem is várva, neki
rohantanak
Dühös méreggel az őrző
fenevadak.
Esztendeig harczolt Barangó
hős keze,
Mig elhullt a szekér egész
őrizete,
Mig kivívta a nagy és véres
diadalt,
A melybe maga is majd hogy
bele nem halt.
Ekkoron Barangó nem is tett
egyebet,
Az istállóból négy tátost
kivezetett.
A legszebb négy tátost
vezette ki onnan,
S befogta őket a
szekérbe legottan.
A gyémántos gyeplőt ragadta
kezébe,
Csillagsugárostort a másik
kezébe,
Saját paripáját saraglyához
köté,
Ugy hajtott serényen szeretője
felé.
Szeretője addig, szép Ildikó,
mit tett?
Gondolta Barangó, búsan
várja őtet.
Gondolta Barangó: »Szivem
Ildikója,
Ne marjon a bánat fulánkos
kigyója!
Ne marjon a bánat fulánkos
kigyója,
Közeledem immár, szivem
Ildikója!
Közeledem hozzád szép
gönczöl szekerén.
És boldog vagyok,
mert kezed megnyerem én.«
-45-
Ne félj, jó Barangó, Ildikó
nem búsul!
Vigad ő más karján kicsiny
magzatostul,
Van már kis magzata, van
már férje neki,
Jösz-e te vagy nem
jösz? nem igen keresi.
Feledte Ildikó régen
igéretét,
A jött-ment Kevének adta
szívét, kezét.
Keve bírja mostan azt
a boldogságot,
Melyért kezed fáradt
és szived sovárgott.
Ildikó most is ott űl Keve
ölében,
Egymást csókolgatják,
ölelgetik épen.
A mint ezt meglátja
jó Barangó vitéz,
Nincs ereje szólni,
csak merőn áll és néz.
De föllázad a vér félholt
nyugalmábul,
Barangónak összeszorult
szive tágul,
Eszeveszett harag fut
égő agyába,
Kirántja szablyáját és
megindul lába.
A két szeretőnek borsózott a
háta,
Mikor a vitézt így közeledni
látta,
Egymás kebeléről gyorsan
fölriadnak,
Megszökni előle a szilaj
haragnak.
Hős Barangó erre kardját
elvetette,
És ily szókat ejtett nagy
gúnynyal nevetve:
»Nem érdemlitek
meg, hogy ezen kar által
Ismerkedjetek meg a méltó halállal!
Nem fogja szivetek kardom
hegye érni,
Te szószegő asszony, te
csábító férfi!
De a mi átka van a
széles világnak,
Ha isten meghallgat,
mind reátok szállnak.
Mindkettőtök élte legyen
halhatatlan,
Hogy szenvedhessetek
örökös kinokban.
Éljetek, mig eljön
az üstököscsillag,
Melytől a rengő
föld sarkai bomolnak.
Kivánom: váljatok kővé mind a
ketten,
Szivetek a kíntól hogy meg ne
repedjen.
Te csábító férfi, a mint
most kebled ég:
Azt olyan mértékben
örök lángok egyék.
S te szószegő asszony, bűnbánó
könnyeid
Szüntelen folyjanak a világ
végeig,
És a patakba, mely szemeidből
ered,
Könnyed patakjába fuladjon
gyermeked.
S az én életem is legyen
halhatatlan,
Hogy kínaitokat váltig
kaczaghassam!«
Barangó vitéz az átkot
így végezte,
Meghallgatta isten s
beteljesítette.
Kősziklákká váltak Ildikó és
Keve.
Csábitó Kevéből tűzokádó
leve,
Hányja magából a tüzet
szakadatlan,
Mai nap is hányja s
jajgat a kinokban.
És a mely Ildikó volt egykor,
a hegyből
Kiapadhatatlan két forrás
buzog föl,
E forrásokba fult be
kicsiny magzata,
Kit isten a völgyben
fává változtata.
Barangóból pedig sötét
fergeteg lett,
Mely ottan borong a
két átkos hegy felett.
Mig Ildikó sír
és mig Keve lángol s nyög,
Reájok
Barangó rettentőn mennydörög.
(Borjád.)
-46-
1846.
* *
TÜNDÉRÁLOM.
Sajkás vagyok vad, hullámos
folyón,
Hullámzik a viz, reng a
könnyü sajka,
Reng, mint a bölcső,
melyet ránczigál
Szilaj kezekkel a
haragvó dajka.
Sors, életemnek
haragos dajkája,
Te vagy, ki sajkám
ugy hányod-veted,
Ki rám zavartad
fergeteg módjára
A csendriasztó
szenvedélyeket.
Elfáradtam már, messze még a
part?
Mely béfogad révébe;… vagy az
örvény?
Mely nyúgodalmat szintugy ad,
midőn
Mélyébe ránt, a sajkát
összetörvén.
Sem part, sem örvény
nincsen még előttem,
Csak hánykódás,
csak örökös habok;
Hánykódom egyre a
folyó nagy árján:…
Ki sem köthetek,
meg sem halhatok.
De mily hang ez, mily
túlvilági hang,
Mely bévegyűl a
habzugás közé?
Tán szellem, égbe
szálló a pokolból,
Hol büntetését már
átszenvedé?…
Egy hattyu száll
fölöttem magasan,
Az zengi ezt az
édes éneket –
Oh lassan szállj és
hoszszan énekelj,
Haldokló hattyúm,
szép emlékezet!…
Nem voltam többé gyermek, s
nem valék
Még ifju. Ez az élet
legszebb éve,
Mint legszebb percz,
midőn a hajnalégről
Az éj kárpitja
félig van levéve.
Sötétség volt még
egyfelől szivemben,
De másfelől már
pirosan kelének,
Mint a közelgő nap
szemeiből
Kilőtt sugárok, a vágyak s
remények.
A mire vágytam, bírni is
reméltem,
S a mit reméltem, azt el is
nyerém;
Talán azért, mert nem sok
volt… egyéb sem,
Mint pihenés egy hű
barát ölén.
Hű volt barátom, mert
hisz ilyenkor még
Nincsen kikelve a
rejtett önérdek,
E mindent elrágó
hernyója a
Baráti hűség virágos
kertének.
Barátom hű volt; ürítgettem
véle
A boldog órák édes
poharát,
S a lelkesűlés égi
mámorában
Sasként röpültem a világon
át.
S a merre szálltam, minden az
enyém volt;
A dúsgazdagság bársony
pamlagára
Hajtám le főmet, melyet
övezett
A dicsőségnek
csillagkoronája.
Ily nagyszerűnek álmodám
jövőmet,
S már hittem is, hogy ez
való, nem álom…
De most egyszerre
szívem, melyet a
Világgal tölték meg,
tágulni látom;
Szivem tágúla, vagy
tán a világ
Kisebbedett? azt nem
tudom, de érzém,
Hogy kebelemben
hézag támadott,
Hézag, keblemnek
legmelegebb részén.
És napról-napra nőttön nőtt ez
ür,
S ez ür miatt nem szállhatott már
lelkem,
Félt, hogy mélyébe hull… s
nem kelle többé
Mit eddig olyan
lángolón öleltem,
Nem kellett kincs
és nem kellett dicsőség.
Mind a kettő
oly fénytelen vala!
Oly fénytelen,
mint lesz az ég idővel,
Ha elkopik
majd csillagfátyola.
Nem kelle semmi, még a jó
barát sem,
Magam magamnak voltam
terhire,
S futottam, mint kit rémek
serge üldöz,
Az életzajtól
messzi-messzire.
Csöndes magányban
keresék tanyát,
Sötét erdő völgyébe
telepedtem…
Oh e magányban milyen
alakok
Lengtek körűlem s szálltak el
fölöttem.
-47-
Szivembül jöttek e tündéri
lények,
Szivemnek nem rég támadt
üregébül,
Tündéri lények, milyenekre
félig
Emlékezém a szép
gyermekregékbül.
»Megálljatok!
megálljatok!« kiálték,
»Oh, csak egy
álljon meg közűletek,
Csak addig, míg
egy csók s egy ölelés tart!«
Nem
álltanak meg; mind eltüntenek.
Kerestem őket, és meg nem
lelém,
Még csak nyomukra sem
akadhaték;
Nyom nélkül jártak, oly
könnyűk valának,
Könnyebbek, mint a
szellő, mint a lég.
S minél
messzebbre távozának tőlem,
Minél
homályosabban láttam őket:
Annál
dicsőbbek voltak, és szivem
Annál
emésztőbb sovárgásban égett.
Szivem sovárgott és én
sorvadék;
Társim nevettek a sápadt
fiún,
Csak jó barátom, ő nem
nevetett,
Fejét csóválta búsan,
szomorún.
Mi lelt? kérdezte; én nem
felelék,
Mert hisz magam sem tudtam,
hogy mi lelt.
Szomjas valék s vizet
hiába ittam,
Nem enyhité viz a
tikkadt kebelt.
S meguntam ezt a földi
életet,
Mely elvesztette szépségét
szememben.
Föl, föl! mondám, a
mennybe! a hová
Fájó szivemnek
tündérnépe lebben;
Föl a mennyekbe!
ha a léget szívom,
Mit ők színak: tán
majd e szomj nem éget…
S ha ott is
futnak tőlem? ah, utánok
Keresztülbolygom a nagy mindenséget! –
Fényes tavasz volt. A mezőn
szivárvány,
Égő szivárvány százezer
virágbul;
De rám oly búsan néztenek
talán…
Tudták, hogy elkészűlök a
világbul.
A legnagyobb hegy tetejére
mentem,
Onnan tekinték föl az ég
felé.
Átlátszó kék volt a felhőtlen
ég…
Belé láttam… tisztán láttam
belé…
Ábránd-alakjaim
legszebbike
Ott volt az égben. Ajka
mozgott; szinte
Hallottam hívó
hangjait… de jól
Láthattam, hogy
felém kezével inte.
Megyek! mondám, s
a bércz szélére léptem,
A hol száz
ölnyi mélység nyilt alattam.
Már-már
ugrám… hátul egy kéz ragadt meg…
Eszmélet nélkül visszahanyatlottam.
Midőn eszméltem: a dicső
alak,
Kit az egekben láttam az
imént,
Ott állt mellettem… oh, mit
érezék?
Leirhatatlan édes
érzeményt!
»Ilyen közel van hát a
föld az éghez?«
Zavart elmémmel ekkép
gondolkodtam,
»Im a mennyben vagyok
szép angyalomnál,
S elébb egy
perczczel még a földön voltam.«
Ezt gondolám, de szólni nem
tudék,
Avvagy talán nem mertem
szólani,
Félvén, hogy majd ha ajkam
megnyitom,
Keblemből a menny ki fog
szállani.
És megragadtam angyalom
kezét,
Hogy el ne tünjék tőlem
újolag,
És derekát átövezé
karom,
Átövezé, mint egy égő
szalag.
S merőn szemléltem fényes
arczulatját.
Most is csodálom, hogy
szemem világa
El nem veszett e
földöntúli fénytől,
Midőn benéztem
szeme csillagába.
Sötétkék csillag
volt az ő szeme,
És szemöldöke fekete
szivárvány,
S vállán ugy úsztak barna
fürtei,
Miként az éj egy rózsatenger
árján.
Meg mertem végre nyitni
ajkamat,
S beszéltem üdvről,
angyalokrul, égről.
Nagyon homályosan
beszélheték,
Mert ő nem értett semmit
e beszédből.
»Én lyány vagyok«,
szólt, »földi lyány, nem angyal;
A
hol vagyunk, ez a föld, nem az ég,
S
te itt a mélybe estél volna, ámde
Én
mentésedre még jókor jövék.«
»Legyünk tehát a földön«,
válaszoltam,
»Földön vagy égen, az
mindegy nekem,
Csak oldaladnál,
kedves oldaladnál;
Hisz a hol te
vagy, ott az én egem.
De űlj le
mellém, s engedd, hogy karom
Szorosabban fűzhessen át, oh engedd!
Ugy is sajátom vagy, tulajdonom,
Mert téged az én képzetem teremtett!«
Leültünk ott a szikla
tetején,
S beszélgeténk. Kérdezte: ki
vagyok?
»Egy bús sohajtás voltam
eddig«, szólék,
»Öledben ím e csókkal
meghalok.
Most csókolj vissza,
lyányka, hogy legyen
Föltámadásom… –
ím, föltámadok,
Mert csókod ért; s ki
bú-sohaj valék,
Most a gyönyörnek
mosolya vagyok.«
-48-
-49-
Ó megcsókolt. Nem kéreté
magát,
Első szavamra ajkamon volt
ajka;
E csók! ez ajk!… mért nem
váltunk itt kővé?
Hadd függtem volna
mindörökre rajta!
E csók, e csók! ez
édesb volt a méznél
S az anyatejnél.
Csak ezóta élek;
Midőn elcsattant e
csók ajkamon,
Érzém, hogy ekkor
szállt belém a lélek.
»Tekints körül«, szólott a
csók után
A lyányka, »látod, milyen
változás?
Én nem tudom, honnan s
miként van ez,
De mostan ég és föld
egészen más.
Kékebb az ég, sugárosabb
a nap,
S e fák alatt is hűvösebb az
árnyék,
S pirosb a rózsa, illatosb a
lég…
Ah, mintha csak egy más világban
járnék!«
»Más a világ, más, nem olyan,
minő volt«,
Feleltem én, »vagy csak
mi változánk?
De bármiként van, mit
törődünk véle,
Midőn e változás áldás
reánk!«
Egymás ölében így fontuk
tovább
Beszélgetésünk
rózsakötelét,
S a mint eszméltünk
szép ábrándjainkból,
Láttuk, hogy a
nap már a földre lép.
Alkonyodék. Arany felhőkön
szállott
A nap violaszín hegyek
mögé.
A messzeségbe nyúló
rónaságot,
E száraz tengert, halvány
köd födé.
A szikla, melyen állottunk,
piroslott
A végsugártól, miként bíbor
párna
A trónon. De hisz trón volt ez;
mi rajta
A boldogság ifjú királyi
párja.
Elbúcsuzánk; nem szóval,
szemeinkkel;
S nem szomorúan, oh nem,
oly vidáman!
Az éjt ugy néztük, mint
a haldokló
A sirt, a melyen túl egy
szebb világ van.
Nem ígértük, hogy
holnap eljövünk,
De mind a ketten
eljövénk hiven,
S igy éltük által az
egész tavaszt,
Ajk ajakon, kéz
kézben, szív sziven.
S igy éltük által az egész
nyarat.
Minden napunk egy virágszál
vala
A bokrétából, melytül illatot
nyer
Az istenek olympi
asztala.
De e virágok elhervadtanak
már;
Mit ér, szemlélnem száraz
kelyhöket?
Repűlj ki e szép kornak
édenéből,
Haldokló hattyúm, bús
emlékezet!
Eljött az ősz, ez a vad
zsarnoka
A természetnek. Kérlelhetlen
karja
Letépi a szegény fák
levelét,
A földre sujtja, és lábbal
tiporja.
Lábbal tiprá boldogságunkat
is;
Reánk küldé enyészetes
szelét
Elválás képiben, s ez
arczainknak
Leszaggatá szép
rózsalevelét.
Elváltunk, hogy ne lássuk
egymást többé.
Komoly borongó volt az
őszi este;
A ködön át a távolból
lyánykámat
Könnyes szemem még egyszer
fölkereste
Aztán futottam, útat nem
tekintve,
Arczom, kezem tövistől
vérezék…
Futottam árván, mint a
hullócsillag,
Melyet magából kilökött
az ég. – –
Azóta arczom és kezem
begyógyult,
Arczom s kezem, mit tüske
sérte meg,
S szivemből is ki vannak
irtva már
Az elválástól támadott
sebek;
De e sebeknél jobban fáj nekem
most,
Jobban fáj az, hogy már-már
feledem
Ábrándjaidnak édes
üdvességét,
Oh tündérálom, első
szerelem!
(Szalk-Szent-Márton.)
-50-
SALGÓ.
Nógrád s Gömör közt hosszan
nyúlik el
A Mátra egyik erdőséges
ága,
Miként sörényes, elfáradt
oroszlán,
Nézvén sötéten messze
tájakig.
E hegytetői kősziklára
ül
Borús napokban a pihenni
vágyó
Terhes felhőknek vándor
serege;
Ez a műhely, hol a komor
kovács,
A dörgedelmes égi
háború,
Készítni szokta a
villámokat,
Haragvó isten égő
nyilait.
Itt állt Salgóvár, mint egy
óriás,
Ki az egekre nyujtja
vakmerő
Kezét, hogy onnan csillagot
raboljon;
-51- Itt állt Salgó… az éghez
oly közel,
És benne még is a pokol
tanyázott.
A századoknak döntő
lábai
Elgázolák rég e vár
tornyait.
Belőlök egy-két csonka fal
maradt, mely
Szomorkodással tölti
idejét,
Mint a ki lármás ifjuság
után
Éltét megunva
remetéskedik.
Fölmentem a hegy
sziklatetejére,
S letelepedtem a
romok fölött.
Verőfényes nap volt,
tekintetem,
Nem lelve gátot,
mérföldekre szállt,
Mint börtönéből
megszökött madár,
S vigan köszönté a
kék messzeséget,
Hol a faluknak
tornyán, a mezőknek
Juhnyájain s a
patakok vizén
S mindenhol a nap fénye
tündökölt.
De lelkemet nem ily képek
körözték,
Nem ily vidámak; lelkemet
homályos
Látkörbe vitte a komoly
merengés,
Holott körűle kétes
ködruhában
Mogorva árnyak lengtek, a
kihalt
Sötét középkor véres
napjai.
* * *
Megvirradott a
tizennegyedik
Század s hazánkra éj
következék.
Borús éj jött rá… ekkor
áldozott le
Az ő napjának, az Árpád
családnak
Végső sugára. Harmadik
Endre halt meg.
Pártok kelének, s a
párt fergeteg,
S a fergetegben a
folyó zavart,
S zavart folyóban
könnyü a halászat.
Elfeledék a
hazaszeretetnek
Örök szentségét a
fejetlen ország
Önzés bünébe sűlyedt
tagjai,
S rabolni kezdték édes
anyjokat,
A gyámolától elesett
hazát.
Haramjabarlang lett sok
sziklavár,
Honnan le a kipusztitott
vidékek
Sohajtására gunykaczaj
felelt,
Miként az őszi bús szellő
után
Jön a süvöltő téli zivatar. –
–
Salgón Kompolti Péter volt az
úr,
Nevét rettegve emlité a táj,
mert
A meddig kardja s buzogánya
ért,
Övé lett minden, a mi kincs
vala,
S hol ellenállás szálla szembe
véle,
A kincs helyén vérfoltokat
hagyott.
Követte őt a rablás
útain
Kompolti Dávid és Kompolti
Jób,
Zsivány apjoknak méltó
fiai.
Kipusztiták már a szomszéd
Somoskőt,
Utána jött a távolabb
Fülek,
S most a fölött van a
tanácskozás:
Hová fordítsák léptöket
jelenleg?
Ottan hevernek, apa és
fiúk,
Komor teremben medvebőr
felett,
Mit kaczagányul vetnek
vállaikra,
Ha indulóra a kürt
megriad.
Ottan hevernek és Eger
borával
Sürítik úgy is sűrü
véröket,
Mely ereikben rémesen
kereng,
Mint a világok közti
téreket
Keresztülkasul bolygó
üstökös.
»Emeljétek föl a kupát,
fiúk«,
Kiálta Péter, »és
kocczantsatok
Gedő Simonnak
egészségire!…
Ha élünk és az isten
megsegít,
Még holnap éjjel vendégei
leszünk;
Azért sokáig éljen ő
kegyelme!«
‚Sokáig éljen?‘ zúgtak a
fiúk
Utána harsány, mennydörgő
torokkal,
És a teremnek hangos
boltozatja
Az éljenekre, mint a
nyughelyéről
Fölvert szelindek,
elkezdett morogni,
S morgott hosszan,
mig bele fáradott.
* * *
Gedővár csöndös, mintha halva
volna;
Reá borult az éj, mint rá
borúl a
Halottra a koporsó
födele.
Ki viraszt még a késő
éjszakán
Gedővár néma falai
között?
A szerelem s a
hazaszeretet,
Az égnek e két legszebb
csillaga.
Mindenki szunnyad, csak
Gedő Simontól
Riasztja messze álma
nyúgodalmát
A honfigondok éber
tábora.
És míg a férj bús lámpa fénye
mellett
Pusztult hazája sorsán
elmereng,
Szomszéd teremben nője
térdepel,
A szépségében ragyogó
Perenna,
S imát sohajt az égiek
felé,
Hogy boldogítsák a magyar
hazát,
Mert míg a honnak boldogsága
nincs,
Mindaddig férje is
boldogtalan.
Egyszerre a nő felsikolt
ijedve,
Hallván közelgő
fegyvercsörgetést,
S belép férjéhez s
rémülve áll meg…
A másik ajtó ekkor
nyilt s azon
Kompolti Péter jött be
kardosan.
»Gedő uram, szép jó estét
kivánok«,
Szólt a haramja, »vendégid
jövének;
-52- Remélem, szíves
házigazda lészsz,
S kérés nélkűl is
átadod nekik,
A mit kivánnak… minden
vagyonod.
Csodálkozol, hogy ily
váratlanúl
Leptünk meg és ily
észrevétlenűl
Léptünk eléd? Ez…
egyszerű dolog:
Megvesztegettük a jó
porkolábot,
S ő megnyitotta várad
kapuját,
S bejöttünk százan… százan!
érted-e?
És most legényid egyig
megkötözvék.
A jó fiúk javában
álmadoztak,
Midőn kezökre a hurok
került.
Azért, Gedő ur, add elő, a
mid van…
Vagy szavaimban tán
kételkedel?
Im hát tekints ki!«
Megnyitá az ajtót,
S láthatta a száz
fegyverest Gedő,
Köztök Kompolti
Jóbot s Dávidot.
»Foszsz hát,
zsivány, és vidd, a mit találsz!«
Szólt megvetőleg a várúr; »Perennám,
Eredj szobádba, és az aggalom
Ne
bántsa lelked: tégedet mególak,
Téged, legdrágább kincse életemnek!
A többivel nem gondolok sokat…
Hadd hízzanak rajt e gaz tolvajok.«
Kompolti Péter ment kutatni s véle
A martalékra vágyó czinkosok;
Csak Dávid és Jób állt merőn, ha ajkok
Le nem pecsétli a csodálkozás,
Ezt kérdték volna: milyen látomány
ez?
Melyik tündére az
álomvilágnak
Szállott a földre, e
falak közé?
S midőn a méla bámulás
ködében
Eltévedt lelkök ismét
visszatért:
Egyszerre léptek az ajtó
felé,
A mely Perenna teremébe
nyilt,
S a mely előtt vont karddal
állt a férj,
Vont karddal és
rettentőn, mint az angyal,
Ki őrizé a
paradicsomot.
»Eddig s tovább nem!«
dörgött a jövőkre,
»Eddig s tovább
nem!… a kétségbesés, a
Halál szolgája
áll e küszöbön,
E szent ajtónak
tiszta küszöbén!«
Ekkép a férj; de a
két zordon ifjut
Nem rettenték meg a
dörgő szavak,
Sem a szemeknek átszuró
világa,
Mely villámlásként szállt a
hang előtt.
»Utamba állasz?« így
kiálta Jób,
»Utamba mersz még állni?
jaj neked!
Keresztültörnék, bárha
kezeidben
Száz kard villogna s minden
kard hegyéről
Ezer halál vigyorgna is
reám!«
És összecsaptak csengő
fegyverökkel
Gedő és Jób, mint két
kőszikla, melyet
Egymás felé sujt a
földindulás.
Akközben Dávid rést lelt
s besuhant,
A hol Perenna elszorúlt
kebellel
Az aggódalmak árján
fuldokolt.
Egy jajsikoltás és egy
halk sohaj…
A nő sikoltott és a férj
sohajtott,
A nő, kit Dávid vett ölébe
s vitt,
S a férj, kinek Jób átdöfé
szivét.
* * *
Salgó s Gedővár közt
emelkedék
Hajnácskő, szinte
sziklaormi vár.
Csend volt a várban
és a vár alatt.
Mindenki alvék; a
toronynak őre
Viraszta csak még félig
nyilt szemekkel.
A fövenyóra éjfélt
mutatott.
Mi zaj hasítja a csendet
keresztül?
Még halk, de perczről
perczre hangosabb.
Az őr keresztet
hány és a toronyból
Fél bátorsággal
néz a völgybe le;
Ki más zavarná a
világ nyugalmát
Az éjszakának kellő
közepén,
Mint boszorkányok és
kisértetek?
Lenéz az őr… a teljes
hold világa
Arany fátyolként leng a
vár körül,
S a vár alatti völgy ezüst
ködével,
Mint két szerelmes lélek,
összeolvad.
A félhomályban Gedővár
felől a
Salgói úton nyargal egy
lovag,
Ölében egy hölgy hófehér
ruhában,
Hollósötét haj lengő
fürtivel.
Mögöttök távol ismét egy
lovag. –
Olyan tünékeny volt e
jelenés,
Hogy a toronynak őre más nap
ezt,
Midőn fölébredt, álomnak
hivé.
* * *
Midőn fölére Salgó
udvarába
Kompolti Dávid a szép
martalékkal,
Ez életének nem adá
jelét,
Aléltan fekvék annak
karjain;
Szivében a vért és
eszméletet
Megállitá a félelem s
futás.
Gyöngéd karokkal tette őt az
ifju
Egy kerevetre; csínnal bánt
vele,
Miként a gyermek a kicsiny
madárral,
Melyet fészkébül épen most
lopott ki;
S megállt előtte s
elmerűlve nézte
És lelkesedve így
szólt: »Oh miért
Fejem nem oly nagy,
mint az ég, hogy annyi
Szem volna
rajt, a hány csillag van ott,
Hadd
bámulnálak valamennyivel!…
-53-
Ki vagy, ki vagy te? olyan ismerős
Előttem arczod mindenik vonása;
Találkozám már veled?… oh igen, most
Emlékezem, hogy egykor láttalak,
Régen, fölötte régen. Még midőn
Mint gyermek jártam a vadon homályin,
Miként ártatlan gyermek, a kinek
Vérzett szive, ha vérezett az őz
Szilaj vadászok gyilkoló nyilától:
Oh akkor, akkor gyakran láttalak.
Ha szenderegtem a kis völgyi forrás
Virágos partján: édes álmaimban
Meg-megjelentél, tündérek leánya!
Hozzám jövél s lehajlottál reám,
Miként lehajlik földre a szivárvány,
S fülembe égi hangokat sugál.
Karom kinyujtám, hogy öleljelek,
S fölébredék… te már távol valál,
A rengeteg sötétzöld mélyiben
Láttam fehérlő árny-alakodat,
S futék utánad, mint az esti szél
A tünedékeny pillangó után,
Futék a hegyre… a hegy tetején
Bámulva álltam és szomorkodám; már
Oly messze voltál tőlem, fönn az égen
Az esti csillag képiben ragyogtál. –
Gyermekkorom tűnt s gyermekéveimmel
Eltünt regényes ábrándim világa,
S vad ifjuvá lett a szelid fiú,
S azóta véled nem találkozám…
De én beszélek hozzád, és te nem
Hallod beszédem; mozdulatlanul
Fekszel, miként az elesett szobor.
Élsz, vagy meghaltál? oh csak meg ne
halj,
Inkább hervadjon el minden
virág
A föld szinén, s ne légyen több
tavasz!…
Hah, végre, végre nyílnak
szemeid;
Milyen szemek, mily
égetőn-vakítók…
Hová jutottam? hol
vagyok? talán a
Teremtő műhelyében, a
hol a
Napok készülnek? ottan, ottan…
oh
Ha e két nap az égre
fölkerűl,
A mindenséget porrá
égeti!…«
‚Elég már, bátya, most én
rajtam a sor‘,
Ily hang szakasztá
félbe Dávidot,
Jób hangja, a ki
mostan érkezett meg,
‚Elég volt,
bátya, most én rajtam a sor;
E drága
kincsen ketten osztozunk!‘
* * *
Eszmélt Perenna, és
csodálkozással
Nézett körűl, és
töredezve szólt:
»Férjem!… de ez nem
férjem… ez sem az;
És e terem… hisz
ez nem a mienk.
Hová juték? és férjem
hol marad,
Hogy így magára hagyja
hitvesét?«
»Férjed, menyecske, messze
útazott«,
Ekkép felelt Jób, »kár lesz
várnod őt,
Mert míg utából ismét
visszajő,
Rég elvirítnak ifju
bájaid.
Azért feledd őt, s add nekünk
magad,
Hogy részesűljünk mink is a
gyönyörben,
Mit férjed a
mennyországtól bitorlott.«
»El
oldalamtól! vissza, szemtelen!«
Kiálta a nő, »vissza!… és ne szólj,
Mert minden szóért s minden léptedért,
Ha férjem eljön, rémesen lakolsz…«
»Ha férjed eljő, akkor?« szóla Jób,
»Hisz mondtam már, hogy messze
útazott,
Oly messzire, hogy onnan, a
hová ment,
Porszemnek látja a nagy
földtekét.
Szóval – hogy őt ne várd
hiába – nézd
E kardot s rajta ezt a
szép piros vért:
Ez férjed vére… én
megöltem őt.
Most hát szabad vagy,
szép asszony, szabad!
A női hűség
rabbilincsei
Nem korlátozzák többé
lelkedet.
Szabad vagy, használd
szabadságodat.
Két kar helyett most
négy kar vár reád,
Hogy boldogítson
ölelésivel.«
Perenna némán és merően
állt,
Némán, merően, hidegen,
fehéren,
Miként holt, csendes téli
éjszakán a
Száraz bokor, mit ellepett
a hó.
Ott állt Perenna és a kardra
bámult,
A melyen olyan drága vér
alutt meg. –
E mozdulatlan némaság
alatt
Szivét, lelkét mily harczok
szaggaták!
A lélek benne ugy sírt,
ugy nyögött,
Ugy küzködött, ugy
jajgatott, miként
A jég alatt a
befagyott patak.
Kitört végtére a
kétségbesés,
Kitört belőle, mint a
tűzokádó
Hegy méhéből a füst s
lángoszlopok,
És átkokat szórt, rémes
átkokat
Zsivány fejére férje
gyilkosának.
De mintha minden átok
egy virág
Lett volna, egy-egy illatos
virág,
Miket feléje dobnak, hogy
szagolja,
Olyan kedvtelve állt a
hölgy előtt Jób,
S midőn az végzé,
így kezdette ez:
»Hah, istenemre,
hogyha átkozódva
Ily szép vagy,
asszony, menj férjhez naponként,
S én
férjedet naponként megölöm!…
Átkozz
tovább, szép hölgy, én hallgatom,
Ha
minden átkod megfogamszik is.«
-54-
Perenna Dávid lábaihoz borult,
Átfogta térdét, és így esdekelt:
»Oh ifju, arczod nem oly ördögi,
Miként ezé itt… légy könyörülő,
És ój meg tőle, ój meg engemet!
Szeretni foglak, szolgálód leszek,
Csak ments meg engem férjem
gyilkosától,
Csak e sátán ellen légy
paizsom.«
»Meg foglak óni,
gyermekálmaim
Földönfölűli
tündérgyermeke!«
Kiáltá Dávid,
fölemelve őt,
»Meg foglak óni,
paizsod leszek;
S ki hozzád nyúlni
kíván: annak e
Paizst előbb ketté
kell törnie.
Most hát öcsém, Jób,
ehhez tartsd magad!«
»Nem ugy, jó
bátya«, monda Jób, s szemében
Ellenszegűlő dacznak lángja gyúlt,
»Nem ugy, jó bátya! igy nem alkuszunk.
Mi nálunk minden martalék közös,
Azért kettőnké e menyecske is;
És ha nem engedsz, tudd: e kard, a
melylyel
Férjének irtam úti
levelet
A más világra, e kard most is
éles,
S karomnak sincsen legkisebb
baja!«
Egymás elébe állt a két
fiú,
Egymás elébe állt és
hallgatott,
Nyelvök helyett most
kardjaik beszéltek.
Kompolti Péter
jött be s rájok ordít:
»Megálljatok!«
s a bajvivók megálltak.
»Apánk, te
légy hát köztünk a bíró«,
Igy szóla
Jób, »ez asszonyt itt magának
Akarja
Dávid bátya tartani;
De én azt
mondom: ehhez nincs joga,
Mert ő
kettőnké. Nincs-e igazam?«
»Hitvány
fiúk«, szólt megvetőleg apjok,
»Ily
hasztalanság annyira feltüzel,
Hogy
egymás ellen karddal rontotok?
S
ilyen mihaszna pörben engemet
Mertek
biróul híni, engemet!… jó;
Igazságot
hát én szolgáltatok.
Halljátok: e
hölgy nem lesz egyiké sem,
Sem
egyiké, sem másiké… igen,
E hölgyet
bírni én fogom, magam!«
Kihullt a
kard a két fiú kezéből,
Vérök
föllázadt, sustorgott, miként
A víz,
a melybe a villám csapott,
S dörmögni
kezdtek bosszus dolgokat.
Keresztülszúró lángtekintetét
Jártatta végig rajtok az apa,
S
parancsolólag így kiálta föl:
»Ki mer
mocczanni és morogni, hogyha
Kompolti
Péter ezt kiáltja: csitt!«
* * *
Miből teremté isten a
szivet?
Hogy annyi bútól, kíntól sem
hasad meg,
A mennyi érte a szegény
Perennát. –
Őrizve Salgó szűk falai
között
Ült a fogoly hölgy napok óta
csak,
De mindenik nap századokra
nyúlt,
Azokra nyujtá azt a
szenvedés.
Az árva lélek mennyit
szenvedett!
Egy pillanatban keble
meggyuladt
A fájdalomtól, és más
pillanatban
A rettegéstől ismét
megfagyott.
Hosszan tünődék,
véghetetlenűl:
Hogy szabaduljon e
falak közűl,
S hogy álljon bosszut
férje gyilkosán?
És nem talála semmi,
semmi módot!
S most jött reá a
legnagyobb csapás;
Kompolti Péter így
nyilatkozék:
»Szép asszony, benned a
sátán lakik,
Te megbüvöltél, napról
napra jobban
Tetszel nekem, s ha
akarod, ha nem:
Én feleségül veszlek
tégedet.«
»Hozzád megyek«, szólt
elhatározottan
Perenna, ámde oly
hangon, mikéntha
Lett volna a
halálnak angyala,
S ezt mondta volna
ama szók helyett:
»Kompolti Péter,
végórád ütött!« –
Magához híta
Dávidot Perenna,
S így szóla: »Ifju,
igazán szerettél?
Vagy pillanatra
fellobbant lidércznek
Volt lángja
csak, mit érezél irántam?
És ha
szerettél, mondd: szeretsz-e még?«
»Szeretlek egyre«, válaszolt az ifju,
»Szeretlek, mint a völgyet a patak,
Szeretlek, mint a csillag az eget,
Szeretlek, mint a féreg a gyümölcsöt!
S ha te szeretnél… oh szólj,
asszonyom,
Hogy érdemeljem meg
szerelmedet?«
»Hogyan?« felelt a nő,
»egy módja van:
Öcséd megölte
férjemet, s apád most
Engem magának
hitvesűl kiván.
De én apádat, ezt a
második
Leendő férjemet szintúgy
utálom,
Miként első férjemnek
gyilkosát.
Szeretsz valóban? ugy hát
szabadíts meg
E két gonosztól. – A
tiéd leszek, ha
Apádat és öcsédet
megölöd.«
* * *
Örök rejtélyü érzés,
szerelem!
Te nagy folyó, mely egyszer
szemetet,
Máskor virágot hordasz
vizeden,
S mind egy helyről: az
emberek szivéből.
-55- Oh
szerelem, te végtelen óczeán,
Melynek
határát még nem látta senki,
S
melynek le nem szállt fenekére senki.
Ott állsz te, óriások óriása,
Mesés nagyságban… hogyha nyúgoszol,
Meglátja széles tükrödben magát a
Határtalan menny minden csillaga;
S ha háborogsz: fölszíneden csatáznak
Az alvilágnak minden szörnyei.
Mindenható erő vagy, szerelem!
Mindenható vagy… angyallá az embert,
Az angyalt ördöggé, az ördögöt
Emberré könnyen átváltoztatod… –
–
* * *
Derűlt, kék éj volt, tiszta
csendes éj,
Vidáman néztek felhőtlen
magasból
A földre a hold és a
csillagok,
Olyan vidáman!… hah, pedig
mi történt
A földön? apa- és
testvérgyilkolás!
Kigyóként csúszott
Dávid a terembe,
Hol apja szunnyadt.
Ágya függönyét
Széttolta halkan…
reszketett keze,
Mintha kősziklát
hengerítene.
»Itt fekszik, alszik«,
így gondolkodék,
Merőn szegezve rá
égő szemét,
»De mily szelíd most
arcza, melynek ébren
Minden vonása
egy-egy Luczifer;
Vagy csak te látod
tán ilyen szelídnek,
Te mindig-gyáva
lelkiismeret?
Eredj, hivatlan vendég,
menj tova;
Nem hallgatok rád, nem,
nem! hasztalan
Nyujtod felém fenyítő
ujjadat,
Hijába intesz oly
parancsolólag,
Nem hallgatok rád…
nézd, nem hallgatok!«
Az alvót ekkor
torkon ragadá,
S beléje fojtá a
lélekzetet…
Nem is nyögött… egy
rángás, s vége volt.
Bevonta ismét a
függönyt s mene,
De a küszöbnél
visszafordula,
Hogy megtekintse: nem
maradt-e élet
Ama testben? nem
támadand-e föl?
Az ágy előtt megállt…
állt, s nem meré
A kárpitot szétvonni
újolag.
Nem mert benézni rettentő
müvére,
S lélekszakadva kifelé
rohant
Másik terembe, a hol öcscse
volt.
A zajra Jób fölébredett s
fölült,
S fél eszmélettel nézte a
jövőt,
S midőn egészen eszmélt,
akkorára
Keblében járt a gyilkoló
aczél,
A melyet bátyja a falról
ragadt le.
De nem halálos volt Dávid
szurása,
Feléje lépett tántorogva
öcscse,
Hogy megragadja öldöklő
kezét…
Egy új suhintás és Jób
homlokát
Elboritotta vére, s
összedőlt.
A kardot messze dobta
Dávid, és
Futott, futott ki, mintha
lépteit
Követte volna százezer
boszorkány,
Lidércz, kisértet, ördög
s minden, a mi
Irtóztató a
képzeletben él.
Futott; futott, és
nem tudá: hová fut?
Sötét sarokban
megvoná magát,
Szemét behunyta, hogy
ne lássa a
Számithatatlan rémeket; de
látta
Még akkor is, ha behunyá
szemét.
S majd apja halvány arcza
állt előtte,
Majd öcscse véres,
megvagdalt alakja.
Intett kezével,
hogy távozzanak;
Nem távozának.
Mindig közelebb
Jöttek hozzája… egyre
közelebb…
Beléje vágták végre
körmüket…
Torkon ragadták… lég után
kapott,
S egy jajnyögéssel
összeroskada.
Midőn fölébredt,
reggeledni kezdett,
A hajnalfény
betört az ablakon;
Körűltekinte, s
akkor látta meg,
Hogy apja ágya
mellett feküvék.
»Apám, ébredj föl,
ébredj… hallod-e?«
Szólott megrázva a
holttetemet,
»Mit alszol, hosszan,
mint a mormotér?
Már fényes nap van.
Jer, menjünk rabolni…
Szabad vásár
van, minthogy nincs király.
Menjünk
rabolni, szálljuk meg Gedővárt;
Tiétek minden kincs, arany… nekem
Nem kell egyéb, csak a vár asszonya.
De kelj föl hát! ne rángattasd magad
Hiába. S még sem ébredsz föl… no semmi,
Fölébredsz majd az ítéletnapon.
De akkor ki ne böffentsd valahogy
Az istennek, hogy én voltam, ki téged
Elaltatálak, mert megfojtalak!«
Elindult és ment a szomszéd terembe,
»Hát ez ki itten?« kérdé, öcscse
testét
Megrugva, »mit? te volnál, Jób
öcsém?
Mi a manó, hát a földön
heversz?
Neked bezeg jó ágyad
lehetett.
Bordáidnak becsűletére
válik,
Hogy nem jajgatnak ilyen durva
ágyon.
Hanem hát kelj föl s mosd meg
arczodat,
Hiszen merő vér; kelj föl,
hallod-e?
Mi a tatár, ugy veszem
észre, hogy ma
Fölkelni nincsen kedve
senkinek.
Annál jobb. Oh ez pompás
alkalom!
Szép kedvesem most
megszöktethetem…«
-56- S ment a
szobába, hol Perenna volt.
»Megölted
őket?« kérdezé a hölgy.
»Kit öltem én
meg?« fölkiálta Dávid,
ȃn meg nem
öltem senkit, senkit is!
Ottan
feküsznek szépen, csendesen,
Egyik
fehér és a másik piros.
Jer,
angyalom, jer. Mélyen alszanak;
Megszökhetünk. Jer. Senki sem vesz észre.
Fölnyargalunk a bástya tetejére,
S onnét aztán az égbe röpülünk!«
»Hah, ez megőrült«, gondolá Perenna,
S borzadva hátrált; de az ifju őt
Ölébe fogta s vitte kifelé.
A nő sikoltott. »Csitt, légy
csendesen,
Mindenre kérlek, a mi
szent előtted!«
Szólott az ifju,
»fölkel valaki
Zajodra, s akkor el
nem szökhetünk,
Elfognak… hah nézd,
nézd, már jőnek is!«
Ezzel rohanni
kezde, fölrohant
A bástyafalra. »Most
röpülj!« kiálta,
»Mingyárt ott fönn,
ott fönn leszünk az égben«,
És
átszoritva a hölgyet, leugrott…
Alant
a mélység sziklacsúcsai
A vértül és a
hajnaltól pirultak.
* * *
Dávidnak már nem kelle
temetés,
Elnyelte őt a vár alatti
mélység,
El volt temetve. S a ki
eltemesse
Apját s öcscsét: nem volt
ember reá.
Kipusztulván mind a
Kompoltiak,
Elosztották a rablott
kincseket
Legényeik; de osztozás
alatt
Egymásnak esvén kardot
fogtanak.
Kevés jutott el épen
közülök.
Nagy részt elestek, és
holttesteik
Az éhes hollók tápláléki
lettek.
Igy állt sokáig Salgó
zajtalan,
Csak a hollóknak károgása
szólt
Holttetemekkel megtelt
udvarában;
S alant a völgyben a
népség futott
A szél elől, mely
Salgóról jöve.
(Dömsöd.)
-57-
SZILAJ PISTA.
I.
Jó ideje, hogy a nap
lenézett.
Pihennek az elfáradt
révészek,
A révházban pihennek,
alusznak.
Szilaj Pista maga nem
alszik csak.
Szilaj Pista, tőled én azt
kérdem,
Hogy miért vagy te még most
is ébren?
»E kérdésre én csak azt
felelem,
Hogy ébren tart engem a
szerelem.«
Holdvilágos éjben Szilaj
Pista
Csónakát a partról
eloldozta,
Az evezőt is kezébe
vette,
Át is ment a vízen a
szigetbe.
A Dunának kellő
közepében
Áll a sziget virágos
kertképen.
A szigetnek legszebb
virágszála
Egy vén halász fiatal
leánya.
A vén halász
nádvityillójában
Subaágyán alszik már
javában.
A vén halász fiatal
leánya
Sziget partján vár Szilaj
Pistára.
Mikor átért a szép révész
legény,
Jó dolga lett rózsája
kebelén.
Csókolóztak… de nem mondom
ezt el!
Tele van a világ
irígyekkel.
Legtüzesebb bor a szép lyány
csókja,
Csók az észnek könnyen
zavarója;
Pistának is megzavarta
eszét,
Származott is tőle tarka
beszéd.
»Lidi lelkem, Lidim,
galambocskám,
Gyöngyvirágom, aranyos
halacskám,
Gyémánt gyűrűm, csillagom
sugára,
Csókolj agyon hajnal
hasadtára.
Fekete a pillád, kék a
szemed,
Mint mikor a felhő
kettéreped.
A megrepedt felhőben kék
az ég,
S mint ebben a csillag, szemed
ugy ég.
Ha egyetlen egy füzért
fonnának
Minden virágából a
világnak,
Át nem érné az én
szerelmemet,
Olyan nagy!… s az
egyedül a tied.
Szerelmemnek nincs határa,
vége;
Hát a tied ily
végtelenség-e?
Csak szerelmed határát
ne érjem,
Mert ott, kis lyány, jaj
néked, jaj nékem!
Egy óriás alszik ott,
angyalom,
Egy óriás, az én
indulatom;
Mihelyt oda érkezünk:
fölébred,
S összeszaggat engem úgy,
mint téged.«
Igy beszélt az ifju
révészlegény,
De megnyugott a lyány
tekintetén,
Tekintetén, mely ezt
magyarázta:
Szerelmének nincs vége,
határa.
Még sokáig váltogatták a
szót.
Közelökben a fülemile
szólt;
Vagy tán nem is madár
dalolása
Volt ez, hanem szivök
dobogása.
Elváltanak egymástól
végtére
Szép reménynyel a jövő
estére.
Az ifju ment a
révésztanyába,
A leány ment apja
kunyhajába.
Csendesség volt az egész
vidéken,
Hajlott a hold lefelé az
égen,
Gönczölszekér rúdja is
leállott,
A fiastyúk föl magasra
szállott.
Csendes a révkocsmárosnak
háza,
A szellő a bokrokat nem
rázza,
Semmi sem szól, csak a Duna
habja,
Mely a komp oldalát
locsolgatja.
II.
A vén halász város
piaczára
Hordta halát a
hetivásárra.
»Gyere velem a városba,
lyányom.«
»Ha kivánja keed, apám, nem
bánom.«
-58-
Apa, leány a városba
mentek.
Hejh, csak ne lett volna épen
péntek!
Először volt a városban
Lidi,
Azért nem tetszett ez a nap
neki.
De csakhamar ezt
elfelejtette
A városi zajnak
közepette.
Jöttek czifra, szép ruhás
urfiak,
S a szép lyánynyal
csintalankodtanak.
Szólt egy urfi, ki mellette
megáll:
»Hol termettél, gyönyörű
virágszál?«
Felelt Lidi: »Lenn a
szigetségben
Termettem a Duna
közepében.«
Szólt az úrfi: »Már ez derék
dolog!
Mert hisz én is oda való
vagyok.
Csak azt mondd meg, van-e már
szeretőd?
Ha van, inkább engem
szeress, ne őt.«
Felelt Lidi: »Hogy van-e
szeretőm?
Azt én senki orrára nem
kötöm,
Ha az úrfi tudni ugy
kivánja:
Van czigányné s van annak
kártyája.«
Ment az úrfi, mivelhogy őt
Lidi
Csak igy apró pénzzel fizette
ki;
De még is a lyány meg nem
állotta,
Egyet pillantott utána
lopva. –
Ezek után egyszer sok
időre
Kiült Lidi a Duna
szélére,
Dunaparton vad virágok
között
Ülve a kis leány hálót
kötött.
Ereszkedett már a nap
lefelé,
Festegette a bokrok
levelét,
Befestette pirosra,
sárgára,
Piros fátyolt huzott a
Dunára.
A kis lyány a hálót csak
kötötte,
S im megzörren a bokor
mögötte,
Ki az? ki jön?… egy fiatal
vadász.
»Szép jó estét, galambom; mit
csinálsz?«
»Ha nem vak, hát látja, mit
csinálok;
Látja az úr, hogy kötöm a
hálót;«
Igy felelt a kis leány
kereken,
Hogy melléje lépett az
idegen.
Szólt a vadász: »Te hamis kis
leány!
Arczod rózsa, de beszéded
csalány.
Látom, te még most is a régi
vagy,
Szemed s szavad a szívben sebet
hagy.
De ismersz-e, jut-e még
eszedbe,
Hogy láttuk már egymást az
életbe’?
Láttuk egymást egy
hetivásáron…
Emlékszel-e még rá, szép
virágom?«
Felelt Lidi: »Azt én
megengedem,
Hogy úrfi már találkozott
velem;
De nem olyan nagyok
szépségei,
Hogy el ne lehetne
felejteni.«
S így a mit a vadász úrfi
szólott,
Minden szóra kapott egy jó
tronfot,
Még sem tudott bosszankodni
rája,
Arra a kis csintalan
leányra.
Hát csak azon vette észre
magát,
Hogy a sötét éjszaka már
beállt,
És így szóla: »Tudod-e,
aranyom,
Hogy az útat innen én nem
tudom.
Rám nézve hát rettenetes baj
van,
Ha csak tán te nem könyörülsz
rajtam.
Légy kisérőm csak az
erdőszélig,
Vagy akár a szobám
közepéig.«
Lidi végig gondolta a
dolgot:
Ez az úrfi oly sok szépet
mondott,
Oly nyájasan, oly
szivesmelegen,
S ő mindezért
háladatlan legyen?
»Világért sem leszek
háladatlan!«
Szólt a lyányka
elhatározottan,
Szólt magában, azután
ezt mondta
Fennszóval, a vadászra
pillantva:
»Jőjön hát az úrfi, jőjön
velem,
De hazáig el nem
kisérhetem,
Elkisérem csak az
erdőszélig…
Mert az embert könnyen
megitélik.«
És elmentek. Mire Lidi
megjött,
Szilaj Pista már régen
kikötött.
»Régen várlak, hol jártál,
galambom?«
Ez nem tudta: hirtelen mit
mondjon?
III.
Lidinek a
magaviselete
Akkor este különös
lehete,
Mert Pistának az sehogysem
tetszett,
S kegyetlenűl gyanakodni
kezdett.
-59-
-60-
Hejh a gyanú furcsa gyermek
pedig!
Mihelyest a világra
születik,
Mingyárt éhes, mingyárt
enni vágyik;
S ha jóllakott:
szörnyeteggé válik.
Mit tett Pista? már a másik
este
Bokor mögé bujt titokban, s
leste…
Tán maga sem tudta, hogy mit
lesett?
Csak várta, hogy mit hoz a
vakeset.
Nem soká várt, hogy egy úr
érkezett,
S hallott tőle édes
beszédeket,
Mikre Lidi csak ugy
irult-pirult.
Szilaj Pista mérgében
majd megfult.
S ha még nem lett volna más,
csak beszéd,
De az úrfi meg is fogta
kezét
A leánynak, sőt meg is
ölelte…
Poklokra szállt Pistának a
lelke.
Fölugrik, az urfit
megrohanja:
»Gyilkos, zsivány, gaz,
lator, haramja!
Igy csábítsd el más
ember mátkáját…«
S kirántotta
zsebéből bicskáját.
A bicska a vadász szivének
ment,
De a vadász puskával állt
ellent,
Puskaagygyal úgy ütötte
főbe,
Hogy hosszában elbukott a
fűbe.
Mikor Pista magához tért
megint,
Lassan fölállt, jobbra-balra
tekint,
Senkit sem lát… sem vadász,
sem leány.
Azt gondolja: csak
álmodott talán.
Hogy nem álom, azt onnan tudta
meg,
Mert vére még akkor is
csepegett.
Sírt bujában, sírt, sírt…
könnye, vére
Összefolyva csorgott le
képére.
IV.
Szép Lidihez a vadász
el-eljár,
S bátorsággal ölelkezhetnek
már,
Nem tartanak semmi
ellenségtől,
Szilaj Pista eltűnt a
vidékről.
Szilaj Pista elment nagy
bujában;
Hol bujdosik most, melyik
világban?
Erős szélvész volt szive
bánata,
Szegény fiút messze
ragadhatta.
Vándo’lt Pista, hátra sem
tekintvén,
Meg sem állt, csak a
Bakony közepén;
Bakonyerdő kellő
közepében
Megpihent egy vén cserfa
tövében.
Pihent ám, de nem pihent, csak
teste,
Lelkét ő le nem
csendesíthette.
Teste tó volt, lelke
benne a hal.
Bár a tó áll: a hal
benne nyargal.
»Zsivány leszek, zsivány,
utonálló,
Végesvégül
bitófa-czifrázó!
Mit bánom én? jussak
a bitóra,
Az lesz nekem legboldogabb
óra.«
Kiült a nagy országút
szélére,
S várakozott jó módú
vendégre,
Kinek oly nagy teher lesz
zsebében,
Mint ő neki bátorság
szivében.
Jött is egy úr nem igen
sokára,
Gyorsan hozta őt négy
paripája,
Négy paripa czifra szép
hintóban.
Fönn a bakon kocsis és
hajdú van.
»Megállj!« kiált Szilaj Pista
rája,
»Mozduljon, a ki halálát
várja!«
A halálra egynek sem volt
kedve,
Megállottak, kővé
merevedve.
Pista oda lépett s minden
zseben
Keresztülment
lelk’ismeretesen;
A mit talált,
szépen ki is szedte,
Messzely bor
árát sem hagyott benne.
»Elmehettek!« szóla mostan
Pista;
»Hó megállj!« kiáltá a
kocsisra,
Ki az ostort már kezébe
vette,
»Nem vagyok én zsiványnak
teremtve…
Itt van, uram, egy fillérig
pénze.«
Az úr reá nagy szemekkel
néze,
Nem tudta: a dolgot mire
vélje?
Tán csak tréfál a haramja
véle?
Nem tréfált ő, a pénzt
visszaadta,
A hintónak hátát
forditotta,
És elindult és tovább
bujdosott.
Vitt magával bánatos
haragot.
Meddig tartott bizonytalan
utja?
Merre járt-kelt? ő maga sem
tudja;
Mig egyszerre csak azt veszi
észre,
Hogy a Duna partjaihoz
ére.
-61-
Dunaparton áll a révház
felett,
Hol annak előtte
révészkedett,
Átellenben Lidiék
kunyhaja…
Pistának kél keserves
sóhaja.
»Lidi, Lidi, mért voltál
csapodár?…
De, szegény lyány, tán meg
is bántad már,
Hű szeretőd tán már
megsirattad,
A ki annyit szenvedett
miattad.
Ha megbántad
hűtelenségedet,
Elfelejtem a
megtörténteket.
Magadat csak ezután
becsüld meg:
Megbocsátok, mert nagyon
szeretlek!«
Ezt gondolta s a ladikba
lépe,
Hogy átevezzen a
szigetségbe,
S hogy Lidinek szóval
azt elmondja,
A mi mostan volt csak
gondolatja.
Épen mikor a ladikba
lépett,
Háta mögött hallott ily
beszédet:
»Hejh, atyafi, mi is
átakarunk,
Várjon kend, jó borravalót
adunk.«
Pista majd befordult a
Dunába,
Mert Lidit s a vadász-urfit
látta;
Rájok ismert, bár jó messze
voltak,
S vége járta már az
alkonyatnak.
Félig-meddig összeszedte
magát,
Míg amazok elérték
csónakát.
Hejh, mikor a csónakba
bementek,
Gondolhatni, mint
rémültenek meg.
Pista gyorsan el kezdett
evezni,
Nem lehet azt a kínt
megnevezni,
A mit a lyány és az úrfi
érzett.
Nem tudták: hogy kezdjék a
beszédet.
Pista nem szólt, hanem csak
evezett.
Már közel volt hozzájok a
sziget,
És csak akkor vette észre
magát,
S hirtelen megfordítá
csónakát.
»Hova?« szólott most az úrfi,
»vissza?«
»Nem egészen«, felelt neki
Pista,
»Csak a Duna közepéig…
ottan
Veletek egy kis számadásom
van.«
És a mire kimondta
ezeket,
Már a Duna közepén
evezett.
Itt a vízbe dobta a
lapátot,
S a ladiknak legvégére
hágott.
»Tudjátok, mit?… meguntam
éltemet,
És azt ti miattatok untam
meg;
Elmegyek a más világra…
hanem
Nektek is el kell ám jőni
velem!«
Szólt s fölforditotta a
ladikot.
Mind a három a Dunába
bukott.
A csalfa lyányt Pista
megölelte,
Hogy mellette hagyja őt el
lelke.
De a midőn az úrfit
meglátta,
Hogy úszni tud, hogy úszik
javába’:
Utána ment, és őt ölelte
meg,
S küzdöttek, mig el nem
merültenek.
(Szalk-Szent-Márton.)
-62-
1847.
* *
BOLOND ISTÓK.
»Jön biz a,
tagadhatatlan,
Mindjárt itt lesz a
hátam megett,
S mily haragos! soh’ se
láttam
Ilyen gyilkos
szemeket.
Korbácsolja
lovait,
S a gyeplőt közéjök
vágta,
Ugy jön egyenest
nekem
Sebesen, ló
halálába.
Hallj’ az úr,
Legyen annyi embersége,
Hagyjon békét én nekem,
Menjen
félre pokol fenekébe.
Hisz elég nagy ez a
puszta,
Megférünk egymás mellett is
könnyen
Mért törnénk tehát
egymásra?
Egyik jobbra, másik balra
menjen.
És ha épen úgy
kivánja,
Hát meg is
süvegelem,
Csak térjen ki az
utamból,
Csak hagyjon békét
nekem.«
Igy beszél a jámbor
ifju
A záporhoz, mely utána
nyargal,
De biz ez nem fordul el,
hanem
Utóléri, s dől rá vad
haraggal.
És az ifju?
Ott helyben megáll merően,
Mint Caesar, midőn meglátta
A gyilkot Brutus kezében.
S köpenyét, mint
Caesar,
Rá voná a
képire…
Azaz hogy rá vonta
volna,
Ha lett volna
köpenye.
De azért, mint a kinek
nyakában
Egy pár bunda és
köpönyeg,
Oly nyugottan áll, s ezt
mondja
Kimondhatatlan
egykedvüleg:
»Jó; ha nem hallgatsz
rám,
Üssön a mennykő
beléd.
Majd meglátom,
melyikünk
Unja meg
elébb.
Istenemre, én vagyok
tán
A világon a legjobb
keresztyén,
Mert biz annyiszor még
senki sem
Keresztelkedett meg, mint
én.
Mennyit, mennyit mos a zápor
engem!
Hanem hiszen szerecsent
mos,
Mert biz én a
milyen
Egykoron valék, olyan vagyok
most.
Leáztathat rólam
Az eső minden ruhát,
De nem áztathat le egyet: a
Philosophiát.
Az már aztán a
szabó,
A ki ezt a ruhát
varrja;
S milyen olcsó! ingyen
kapni,
S még is milyen kevés
hordja.«
Igy elmélkedik az ifju
ember,
S erre oly jó ízűt
kaczagott,
Hogy a zápor
megbosszankodott rá,
S még
kegyetlenebbűl szakadott.
De az ifju győzte
türelemmel,
Állt vidáman és
nyugodtan;
Gondolá, hogy
zúgolódni
Teljesen méltóságán alul
van.
-63-
Végre is a mérges
felhő
Szégyent vallva
távozék,
S szivárványos lett – talán
az
Ifju kedvétől – az
ég.
»Szép szivárvány!« szólt a
vándor,
»Mint életem, olyan
tarka,
S olyan fényes, mint
jövendőm
S mint a paradicsommadár
farka;
Szép szivárvány, szép
diadalív,
A verőfény
tiszteletire,
Hogy a vészen, a
felhőkön
Győzelmet
nyere;
Szép szivárvány, messze vagy
te tőlem,
Jaj de messzebb még a
város,
A nap vége pedig már
közel,
És az út irtóztatóan
sáros.
Én ugyan próféta nem
vagyok,
Hanem annyit merek
jóslani,
Hogy ma nem gyönyörködhetnek
már
Bennem a város
leányai.
Sajnálom
szegényeket,
De hijába, nem tehetek
róla…
Hogyha még is szállni
tudnék,
Mint amottan az a
gólya.
Mit csináljak
hát?
Ha az éjet itt kinn
töltöm,
Gyönyörű mulatságocska
lesz,
Nedves háttal sáros
földön…
Bár Bolond Istóknak
hínak,
Ily bolond csak nem leszek
–
Mit tünődöm? amott egy
tanya,
Bemegyek.
Zsiványfészek is
lehet
Barátságos alakjára
nézve,
De nincs annak félelem
szivében,
A kinek még bányában a
pénze.
És a kémény
füstölög,
Ergo tűz van a
konyhán,
Ergo megmelegszem, sőt
még
Vacsorálok is
talán.
Mily szerencse, mily
boldogság,
Hogy tanultam
logikát,
Most ezt föl sem érném
észszel…
Éljenek az
iskolák!«
Ez komor tanya,
A hová az ifju mégyen,
Mélyen benn a
Puszta
közepében.
Félig ép,
Félig rom;
Ház-e
vagy
Sírhalom?
Mint az árva
gyermekek
Anyjok
sírhalmánál,
Egy pár vad fa
körülötte
Olyan szomorún
áll.
És pedig nagy
épület,
Nem paraszt kőmíves
rakta,
Drága mű,
Csak hogy az enyészet lába
rajta.
Oldaláról hull a
vakolat,
Kopott zsaluk lógnak
lefelé,
Mint helyökből
kifeszíté
Egyik-másik kósza
szél.
Az ajtó előtt egy
Életúnt komondor,
Ellenséget s jó barátot
Egyaránt
megmormol.
Hátul a cselédház,
oldalánál
Egy öreg mogorva béres
lézeng;
Dolgoznék, ha
dolgoznék,
Balta és járomszög a
kezében.
Minden oly bús,
Oly kedvetlen,
Mintha egy világnak
Átka volna
itten.
Gondolá is fiatal
barátunk,
Hogy elért e tanya
közelébe:
»A tatárjárásnak itt talán
még
Mostanában volt csak
vége.
De ha benn még mostan is
Timurlán,
Dzsengizkhán s az egész
Tatárország,
Még ugy is belépek;
lábamat
Vissza még ez urak sem
riasztják.«
S a küszöbre
És belépett,
S láta
egy vénséges
Asszonyképet.
-64-
A parazsat túrta
Csiptető vasával…
Szólt az ifju hozzá
Elragadtatással:
»Jó estét magának
Szerelem galambja,
Ifjuság rózsája,
Nagyanyám
nagyanyja!…«
De az érdemes hölgy
közbevágott
A beszédnek végét el nem
várva:
»Mit keres kend? isten
hírivel
Menjen arrébb, ez nem
csárda.
Majd biz itt minden
sehonnait
Befogadni, hát hogy is
ne!
Kivált ilyen tájban,
Mikor itt van már az este.«
»Ejh, babám«, felelt a
vándor,
»Hisz nem ment el az
eszem,
Hogy beüssem orrom ilyen
helyre,
Ha el nem
esteledem.
Ép azért, mert este
van…«
De szavát el nem
végezheté,
Nagy csetepatéval
küldte
Őt az asszony
kifelé.
Ő nem tágitott. »Ki itt az
úr?«
Kérdezé,
»Véle szólok; vigyük az ügyet
Ő elé.«
»Itt az úr, mi a
baj?«
Szólt egy tompa
hang,
Mintha szólna
tenger
Fenekén
harang.
Hófejér aggastyán volt az
úr,
Hófejér bajuszszal és
szakállal,
Homlokán kevés haj, sok
redő,
Úgy állt ottan komoly
méltósággal.
Úgy állt ott
merően,
Mint egy
sírkereszt,
Melyet
tél-időben,
Tiszta hó
fedez.
Úgy állt, mint egy egész
temető,
Melyben oly sok, oly sok a
halott,
S látható volt jól, hogy az
öröm van
Legrégebben eltemetve
ott.
És az ifju lelke a
pajkosság
Tarka köntösét rögtön
letette,
S szólt illendő
szerénységgel
S tisztelettel
közeledve:
»Jó uram,
bocsánat!
Útazó vagyok;
Még ugyan nem fagytam meg, de
Nem is izzadok.
Nagyon utolért a
zápor,
Át találtam ázni egy
kicsit,
Engedelmeddel
fölmelegenném
S megszárítnám a
ruhámat itt.
S ha jóságodból ezen
kivűl
Még maradna egy darabka
hátra,
Azt csak arra használnám,
hogy
Megmaradnék itten
éjszakára.«
»Jól van«, volt a kurta
válasz,
S ezzel befordult az
agg.
Kurta volt a válasz, ámde
több
Nem kellett az
ifjunak.
Fönn termett a
tűzhelyen,
A láng mellé guggolt
szépen,
S űlt kevélyen és
vidáman,
Mintha űlne egy királyi
széken.
»Most nekem áll a
világ!«
Ekképen
gondolkodék,
»Tudtam, így lesz, és
azt is tudom,
Hogy vacsorám is lesz
még.«
Ezt gondolta, s
összevissza
Gondolt minden
tarkabarkát,
És miért ne gondolt
volna?
Hisz Bolond Istóknak
híták.
A mi volt és a mi
lesz,
A mi nem volt s nem
leszen,
Minden, minden
Megfordult a fejiben.
S a mit ő magában
gondolt,
Ki is szokta
mondani;
No hiszen a vén
anyónak
Volt mit
hallani!
Három vendégoldalas
szekér
Sem bírná el, annyit fecsegett
ott,
S olyakat, hogy rajtok az anyó
is
Néha még – uram bocsá’! –
mosolygott.
-65-
Hejh pedig ezt vajmi
régen,
Régen nem tevé
már,
Szinte csikorgott belé a
szája,
Mint a megrozsdásodott
zár.
De hogy minden mértéken
fölűl
Hosszu ne legyek:
Mint az ifju jóslá, meghivá őt
Vacsorára az öreg.
»Ejnye, ejnye«, gondolá
az,
Másod ízben rakva meg a
tányért,
»Ez a
Matuzsálemína
Hogy kitett
magáért!
Hiszen ez királyi
vacsora;
Kár, hogy ilyen búsan
költjük el…
Megszólitom az öreg
urat,
Ha felel, ha nem
felel.
Jó uram, tisztelt
úr,
Ételed jó, de egy híja
van.
Az az egy híja,
hogy
Nagyon
sótalan.
Nem ezt a sót értem…
mással
Szoktam sózni én az
ételt:
Mulatással,
Víg beszéddel.
A halak is kaczagnának
rajtunk,
Ekkép látva
minket…
Avagy siralomházban vagyunk
tán,
S holnap már
kivisznek?
Fél halál a
hallgatás,
Tőle szinte félek
én;
Ha te restelsz
beszélni,
Majd beszélek
én.
Történet, földmívelés,
müvészet,
Csillagászat,
természettan,
Költészet, jogtudomány,
kuruzslás,
Mind, mind, mind a
fejemben van.
Ismerős előttem
Éjszak, dél, kelet, nyugat,
Jártam fényes palotákban
És rongyos kunyhók alatt.
Mondd, miről
beszéljek?«
És az agg (inkább
szemeivel,
Mint hangjával) ekkép
válaszolt:
»Engemet már mi sem
érdekel.«
»Oh, uram, ne mondd ezt«,
szólt az ifju,
»Isten ellen vétkezel
vele…
Elzárkozni e dicső
világtól,
A mely széppel, jóval úgy
tele!«
»Tele széppel, jóval«, mormogá
az
Aggastyán fejét
megrázva,
»Tele széppel, jóval,
meglehet, de
Legfölebb csak néhányok
számára.
Majd ha hetven, nyolczvan év
keservét
Hordod a
szíveden,
S közte még csak egy
hervadt virág,
Egy szép emlék sem
leszen,
Majd ha dőlni készül élted
fája,
S azt sem
mondhatod,
Hogy ágán a
boldogság-madár
Egyszer nyugvék, egy
dalt csattogott.
Hanem a kínszenvedések
függtek
Rajta, mint akasztott
emberek:
Akkor mondd meg, milyen a
világ,
Akkor mondd meg, fiatal
gyerek.
Tél vala már
ifjuságom,
Hát
öregkoromnak,
Hát ennek
még
Milyen nevet
adjak?
Szerettem; szerelmem angyal
volt,
Ott fönn született az
égben,
S gyalázat sarával
megdobálva
Halt meg itt lenn, a
földön, szeméten.
Hogy virágtalan volt
tavaszom,
Kétségemnek rémeit
legyőzve,
Jó reménynyel néztem a
kalászos
Nyár elé és a gyümölcsös
őszbe.
Eljött s elment mind a
kettő,
És mi hasznom
benne?
Hogyha mindent
elbeszélnék,
Szíved
megrepedne.
Hosszu fájdalom rövid
tartalma:
Sírban két jó
gyermekem,
Még egy él, és ez rosz
ember
És irántam
idegen.
Elhagyám, s már nem láttam sem
ő, sem
A világot tíz esztendő
óta,
És ezóta nincs egyéb
érzelmem,
Mint bevágyni, be a
koporsóba.
-66-
Én bevégzém
számadásom
Az élettel,
Mit akarhat még velem, hogy
Nem ereszt el?
Kiivott már mindent,
bennem
Semmi nem maradt,
Mért nem dobja hát el már az
Üres poharat?
Átkozott légy,
élet,
Légy elátkozott,
A ki rabszolgádat
Ekkép kínozod!
Átkos, átkos a világon
minden,
Egy van csak, mi áldást
érdemel,
Az az egy kicsiny gödör,
hová az
Élet minket nem kisérhet
el.
Milyen áldás, ott lenn
porladozni,
Elfeledni, hogy
valánk,
Hogy ama nagy kínpadon
szenvedtünk,
A melynek neve
világ!«
Itt megállott a sok
évnek
És sok búnak
embere,
És az ifjú szót
emelni
Csak hosszú szünet multán
mere:
»Szent előttem minden
fájdalom,
Kettősen szent az öreg
szivé…
Nem akarlak bántani; bocsáss
meg,
Ha beszédem lelked
sértené.
Jó uram, te
vétkezél,
Tűrd tehát a
büntetést,
Mely ha nagy, azért az,
mert
Bűnöd is nagy: a
kétségb’esés.
Ez a bűnök
koronája,
Minthogy ez nem
más,
Mint a legsötétebb
Istentagadás.
A kétségb’esés pokoli
hang,
A mely fölkiált az
égre:
Nincs tebenned isten, a
kinek
Gondja volna az
emberiségre.
S méltó rá
bizonynyal,
A ki ezt
kimondja,
Róla hogy kezét
a
Jó isten
levonja;
Mert van a világnak
atyja,
Van egy hű
gondviselője,
Minden ember
megláthatja,
A ki el nem fordul
tőle.
Csak ne légyünk
türelmetlenek!
Néki sok a
gyermeke,
Ne kivánjuk, hogy minket
tegyen
Mindeneknek
elibe.
Itt a törvény: »várj
sorodra«,
És nem vársz
hiába;
Mint a nap a föld körűl,
úgy
Vándorol
jósága.
S nincs itt a kit
elkerűlne,
Ha ma nem jött, eljön
holnap…
Míg az ember boldog nem
volt,
Addig meg nem
halhat.
S a boldogság soh’ sem
késő,
És ez oly bűvszer,
mitül
– Essék csak egy csepp beléje
–
Egy tenger
megédesül.«
Még soká beszélt az
ifju,
És az agg mindig jobban
figyelt,
S ugy szivá be lelke e
beszédet
Mint a gyermek az
anyatejet.
És midőn elhallgatott
az,
Álmélkodva kérdezé az
agg:
»Hol tanultad
ezeket?
Ki vagy, ifju, hogy
hínak?
Az pedig a
komolyságot
Már nagyon
megunta,
S válaszát vidáman,
pajkosan
Ilyeténkép
mondta:
»Hol tanultam
ezeket?
Egy bagoly
beszélte,
A midőn egy vészes
éjjel
Egy odúban háltam
véle.
Ki vagyok?
sehonnai,
Se országom, se
hazám,
Valamely
vándormadár
Lehetett az
ősapám.
Járok-kelek a
világban,
Ma itt vagyok, holnap
ott,
És a kinek tetszik,
annak
Emelek csak
kalapot.
-67-
Minél többet éhezem és
fázom,
Annál több az
örömem,
Mert annál szebb lesz
jövendőm,
Minél rútabb
jelenem.
S hogy hínak? biz én már
jóformán
Elfeledtem igaz
nevemet,
Azt tudom csak, hogy most a
világ
Bolond Istóknak hí
engemet.«
Másnap reggel Bolond
Istók
Fölvevé kis
batyuját,
Oda állt a vén
gazdához
És elmondá
búcsuját:
»Isten hozzád, jó öreg, ha
egykor
Boldog lészsz, gondolj
reám,
Jussak akkor az eszedbe, a
ki
Boldogságodat
megjósolám.«
Megfogá kezét a
Remegő aggastyán,
S
szóla, s egy nehéz könny
Pergett
végig arczán:
»Isten hozzád, ifju
ember,
A kitől én… a ki
bennem…
A ki nékem… látod,
látod,
Hogyan kell a szót
keresnem.
Isten hozzád… vagy
nem,
Mondok valamit:
Ne bucsúzzunk még el,
Maradj vélem itt.
Maradj itt, míg meg nem
únod
E tanyát,
És ha tetszik, maradj itt az
Élten át.
Mondd el, a mit tennap
mondtál,
Mondd még százszor el
nekem,
Olyan jól esik azt
hallanom,
S végre majd el is
hiszem.
Úgy-e itt maradsz,
barátom?«
Szólt az ifju:
»Maradok;
Kötelességem
maradni,
Ha már így van a
dolog.
Az olyan
beszédben
Ha kedved
telik,
Elbeszélek én, ne félj,
akár
Száz
esztendeig…«
Kinn azonban zaj
van,
Kocsi érkezett;
Kocsi itt e pusztán!
Vajon ki lehet?
»Nem szabad bejőni
senkinek!«
Igy kiálta ki az
agg…
ȃn nekem sem,
nagyapám?«
Szól kivűl egy édes női
hang.
És kinyílt az
ajtó,
És bejött a lyány,
Oly fiatal, oly szép,
És oly halovány!
S rá borult a bámuló
öregre,
Könnye, csókja égeté két
arczát,
S így önté ki
Lelke harczát:
»Unokád függ rajtad,
nagyapám,
Úgy ölellek át, mint a
keresztet,
Áhitattal és reménynyel…
hangom
Fájdalomtul és örömtül
reszket.
Jöttem hozzád ótalmat
keresni,
Hol találnám azt, ha nálad
nem?
Jaj, hogy erre rászorultam, s
százszor
Jaj, hogy apám az én
ellenem!
Tőle futok, védj meg
ellenében;
Szívtelenűl férjhez menni
készt,
Van-e annak, van-e annak
szíve,
Ki egy szívet összetörni
kész?
Kérelem s könny, mind hiába
volt,
Kőszoborra hulltak
könnyeim…
Oh, ha itt is ugy járok,
mint ottan,
Lesz-e több ily sors,
mint az enyim?
Értem, értem, mit jelent
e
Szemrehányás
szemeidben,
Úgy-e azt, hogy az
utósó
Szükségből vagyok csak
itten?
Ne itélj meg, százszor jöttem
volna,
S apám tiltá, hogy ne jőjek
el,
Ő mondá, hogy senkit sem szeretsz
te…
Ah, hogy őt mindig vádolnom
kell!
Csak hogy itt vagyok
végtére,
El sem hagylak már
ezentul,
Hogyha csak te
Ki nem kergetsz hajlékodbul.«
-68-
Mennyit nem akart
felelni
E beszédre az
aggastyán,
És, egy szó kevés, de
annyi
Sem jöhetett ki az
ajkán.
Könnyhullása,
zokogása
Volt a felelet,
És hogy édes könnyeket sír,
Látni lehetett.
Mint két árviz, a
mely
Összejő,
Összefolyt fölötte
Múlt s jövő,
És e tenger őt
örök
Elnyeléssel
fenyegette,
Vagy ha életét nem is,
de
Elméjét nagyon
féltette.
Végre is csak tört eszméket
monda:
»Van tehát, ki engem is
szeret,
Mintha feketedni
érzeném
Ezeket a fejér
fürtöket!
Mily kicsiny volt, hogy
utószor láttam…
Milyen szépen néz
reám…
Ifju ember, hol vagy? nézz
ide,
Ez az én kis
unokám!
Ifju ember, addsza
kezedet,
Mert hiszen te
mondtad:
Míg az ember boldog nem
volt,
Addig meg nem
halhat.
Ő hozzám jött, volt bizalma
bennem…
Többé már el sem
hagy…
Védni foglak isten, ember
ellen,
Kis unokám, ne félj, jó helyen
vagy.«
És ki tudja, még
mit
Össze nem beszélt,
Összevissza hányva
Végét, elejét.
Kinn azonban ujra zaj
van,
A leányért apja
jött,
De kilép az agg s reá
dörg:
»Át ne lépd e
küszöböt,
Nem szentségtelen lábnak való
ez,
A tied
szentségtelen…
Vagy jer, azt
megteheted: taszíts el
És gázolj
keresztűl testemen.
Lyányod itt van…
lyányod?
Többé nem tiéd,
Mért is volna? őt ugy is csak
Veszni kényszerítenéd.
Megtagadtad egykoron
apádat,
Megtagad most téged
gyermeked…
Él az isten s őrizi
törvényét,
Őrködik az igazság
felett.
Meg nem átkozlak,
de
Meg sem áldalak…
Menj el ugy, hogy többé
Ne is lássalak.«
És a fiú nem mert
közeledni,
Összezúzva
távozék,
Apja keményen
parancsolólag
Nyujtotta ki jobb
kezét;
Úgy állt ott az
aggastyán
Bús hideg
fönségben,
Mint a jégnek
oszlopa
Éjszak
tengerében.
A midőn már messze járt
fia,
Egy sohajt küldött
utána,
Egy kebeltépő
sohajt,
S beballagott
hajlokába.
Odabenn nagy hallgatás
lett,
Mélyen
hallgatának.
Végre szólt az ifju
vándor
Az öreg
gazdának:
»Most, uram, már ugy hiszem,
hogy
Én fölösleges
vagyok,
Van már, aki majd
vigasztal,
A ki földerítni
fog.
Jó kedvemmel és
vándorbotommal
Megyek én megint a
magam útján…
Isten hozzád, öreg
ember,
Isten hozzád, ifiú
lyány.«
Menne is, ha őt a
gazda
Meg nem fogná,
S nyájas keménységgel így nem
Szólna hozzá:
»Az elébb maradni
kértelek,
Mostan ezt
parancsolom,
Láss boldogságomban
is,
Hogyha láttad
bánatom.«
-69-
»Maradok, ha úgy
kivánod,
Sőt maradok
örömest«,
Szólt az ifju, »de egy
kikötéssel:
Én leszek a gazda,
mindenes.
Lyány levén a
háznál,
Rendnek is kell
lennie,
És így bízni kell a
kormányt
Ügyes ember
kezire.
Én világlátott ember
vagyok,
Meglásd, mit
csinálok
E házból, mely most
beillenék
Medve- és
farkastanyának.«
S hozzá látott a
dologhoz,
A cselédség
véle,
Lusta nép volt, hanem
őket
Váltig
ösztökélte.
Seprő, meszelő,
sikárló,
Szappan, minden
működék,
S harmad napra a tanyát
már
Majd magok sem
ismerék.
Minden tiszta, fényes, mint
a
Katonaruhán a gomb,
Nincs sehol a régi rozsda,
Régi szenny és régi gond.
S ez, Bolond Istók
öcsém,
Ez mind a te
munkád,
Ember vagy, ember a lelked
is,
Akárki mit mond
rád.
Tudja ő jól, mit hogyan
kell,
Hagyjátok csak őt
magára,
Tudja azt is, hogy a szép
lyány
Nem haragszik a
virágra.
Annak hát az ő
okáért
Hajnalonként kimegy a
pusztába,
Összeszedi a sok
szépen-nyíló
Vadvirágot, s köti
bokrétába,
És ezt a lyányka,
Hogyha felkel,
Ablakában látja
Minden
reggel.
Reggelenkint szép
virágbokréta,
Nap hosszában tarka víg
beszéd…
Hejh dicséri az öreg az
ifju
Elméjét, a lyány pedig
szivét!
És igy telnek, igy
röpűlnek
Órák és napok,
Sőt még ugy sem hazudok, ha
Mondok egy pár hónapot.
Hogy mult el, hogyan
nem,
Azt nem tudja
senki,
De hogy elmult
szépen,
Nem tagadja
senki.
S már akárhogyan húzzuk,
halasztjuk,
Végre is csak el kell
mondani…
Szinte restelem
leírni,
Olyan furcsa
valami.
Nagyon egyszerű dolog
különben:
A fiú fölszedte
holmijét,
S a vándorbottal
kezében
Az öreg elébe
lép,
S szólt, azaz csak szólott
volna,
S nem tudott, csak szája
mozgott,
Elfelejtett
Minden hangot.
De az öreg szó nélkűl
is
Általlátott
szándokán,
Nem különben, a ki ott
állt
Másfelől, a kis
leány.
És egyszerre csak
elkezdtek
Sírni mind a
ketten,
S rá kezdte az ifju is,
tán
Még
keservesebben.
Ugy megsírtak,
sírdogáltak,
Jobban sem
kell,
Egyszer űlőhelyéből
a
Gazda fölkel,
És hátáról a
tarisznyát
Leveszi,
A leány meg kezéből a
Botot veszi ki.
És azóta nyugszik
A tarisznya s bot,
Bolond Istók többé
El nem
távozott.
Nem volt bolond,
Hogy távozzék,
Onnan, a hol
Ugy szerették! – –
–
-70-
-71-
Már kevés virág van a
pusztában,
Mert az őszi szelek
fújnak,
De vagyon még annyi, hogy
elég lesz
Menyasszonyi koszorúnak. –
– –
A midőn a templomból
mint
Feleség s férj
jöttenek,
E szavaknál egyebet
nem
Mondhatott a jó
öreg:
»Gyermekeim,
legyetek
Mindig ilyen
boldogok…
Már én is tudom, mi
a
Boldogság,
meghalhatok.«
»Nem szabad meghalnod«, súgta
a vő,
»Hátra van még
valami:
Unokádnak gyermekit
idővel,
Őket is meg kell még áldani!«
– –
Évek jöttek, évek
mentek,
Mindenik
vetélkedett,
Melyik adjon a
másiknál
Ő nekik több
örömet.
Most pedig… elmondjam-e, ne
mondjam?
Űzik a felhőket a
szelek,
Nagy pelyhekben sűrűn omlik a
hó,
Hó a földön, éj a hó
felett.
A pusztában csak egy fény
világít,
A tanyának mécsvilága
ez,
Boldogokra vetheti
világát,
Ugy tetszik, hogy örömében
rezg.
A tanyában, jó meleg
szobában,
Pattogó, szikrázó tűz
körűl
Az aggastyán, a férj, a
menyecske
És egy pár kis pajkos
gyermek űl.
A menyecske fon s dalol;
nagyapja
S férje játszik a két
fiuval. –
Kün süvít a tél viharja…
ott benn
Perg a rokka s vígan zeng a
dal… –
(Pest.)
-72-
SZÉCSI MÁRIA.
Zordon, de ragyogó, lovagkor!
kiégett
Piros éjszaki-fény! ujra
meggyujtalak,
Képzetem fáklyája ujra
meggyujt téged,
S lángodnál látszik a
tündérkert újolag,
Melynek oly szép
fája volt s oly szép virága:
Vitézség
cserfája, szerelem rózsája! – –
Idősb Rákóczi György két száz
esztendővel
Ezelőtt elhagyta szép
Erdélyországot,
S a hitszabadságért
küzdő seregével
Bátran, elszántan a
magyar földre vágott;
Gömör bérczei
közt magas Murány vára
Rá s katonáira
nyilt kapukkal vára.
Bethlen szép özvegye volt
Szécsi Mária,
Ki megérkezésén ekkép
üdvözölte:
»Üdvez légy, fejdelem,
Erdélynek hős fia,
Lelked rokon s
Szécsi Máriának lelke.
Ugyanaz ügy
köti össze lelkeinket,
Azért kezet
fogni mi gátolna minket?
Itt van íme jobbom, add ide
jobbodat,
Bátran szoríthatod, bátran
megrázhatod:
Apám s férjem hős volt,
hát sikoltásomat
Asszony létemre is
hallani nem fogod.
Igy, Rákóczi
bátya; most szent a frígy velem,
Barátod barátom s ellened ellenem!«
Tovább ment Rákóczi a
frígykötés után,
Serege kis részét
hagyván csak ott őrül,
Ha jön ellen,
jőjön; csak mosolyog Murány
Rá a
víhatatlan sziklai tetőrül…
Magas és
meredek, fölnyúl a fellegig,
Tán még
a villám is alatta születik.
Jött is az ellenség, pedig nem
sokára,
A haragra lobbant császár
emberei;
Őket a pártütő várnak
ostromára
Vitéz Vesselényi Ferencz
vezéreli,
Követet nevez ki, hogy a
várba menne,
S vagy megadást hozna
vagy harczot üzenne.
Elindult a követ, be is
bocsáttaték,
Bethlen szép özvegye
kérdé: mit kivánna?
»Vár kapitányával
szólni óhajtanék.«
‚Szólj, felelt a
hölgy, én vagyok kapitánya.‘
Elbámult
a követ, hogy ne bámult volna?
Ily
kapitánnyal még soha sem volt dolga.
Azután elkezdé s mondta
mondókáját,
Mely röviden hangzék,
csak ennyibül állott:
»Megnyitjátok-e
ti nekünk Murány várát?
Vagy mi
magunk nyissuk meg, azt akarjátok?«
Kurta megtagadás volt a válasz érte,
Azt is gúnyos, büszke mosolygás kisérte.
Visszakullogott a követ a
vezérhez,
S eléje terjeszté, kivel és
mit beszélt.
Vesselényi maga sem
tudja mit érez?
Mijét bántja e hír:
szivét-e vagy eszét?
Lelkére sötéten,
sűrün jött a felleg,
És belőle ilyen
villámok löveltek:
»Ördög és boszorkány, még csak
ez volt hátra,
Hogy fejkötő ellen
szögezzem ágyumat;
Rá találok lépni,
jó asszony, pártádra,
S majd
pártáddal együtt fejed is leszakad.
Tán üres a konyhád, nincs mit kotyvasztanod,
Hogy főzőkanál helytt most a kardot
fogod.
Soha sem hallotta ez asszony
híremet?
Vesselényi hírét, hogy így
ki mer kötni?…
Holnap halvány lesz a
hajnal, mert elijed,
Olyan ágyudörgés
miatt fog ébredni,
S mire ő elszalad
és a nap föltámad,
Murány égő romján
gyujtom meg pipámat.
Hm, fegyveres asszony! furcsa,
furcsa lehet,
Olyanforma tán, mint
szoknyában a férfi.
Tehát amazonok
csakugyan termenek,
Melyekről nem
egyszer hallottam regélni?…
S mondja
követem, hogy szép és ifju asszony.
Meg kell látnom, igen, meg! el nem
mulasztom.«
A vezérnek hosszu volt ez a
nap, hosszu,
Két madár szállott rá,
türelmét ostromló:
Tarka kiváncsiság
és fekete bosszu,
Kerepelő szarka és
károgó holló.
Végre jött az éj s
ment, viradni is kezdett…
A vár
tetejéről lesz szép nézni eztet.
-73-
Jött az ifju hajnal, az ékes
levente,
Ragyogó szép csillag a
kócsagtoll fején,
S vállán újdonat-új
piros bársony mente:
Igy jött elé
fényes diadalszekerén…
Megölte az
éjet, fejét vette: vére
Fölfeccsent
egész a fellegek szélére.
A köd pedig, az éj csüggeteg
tábora,
Mert fő nélkül maradt, futni
kezde gyáván,
S oszladozott számos
apró csoportokra,
És elbújt a völgyek
legtitkosabb táján,
Ott végső
kétségbeesés szálla rája,
S
fölakasztá magát fenyőfák ágára.
Ezalatt Murányon a nép talpon
terme,
Látván, hogy ott kinn az
ellenség sem alszik.
Fegyverre!
kiáltá a vezér, fegyverre!
Szava,
mint pacsírta éneke, ugy hangzik,
Mert Szécsi Mária volt a vezér maga,
Vagy talán leesett a hajnal csillaga?
Pej paripa tombolt,
prüsszögött alatta,
Békétlenűl rágván
szájában a vasat;
Oldalán aranyos
kardját csattogtatta,
Keblén aczél
pánczél, fején aczél sisak.
Fényes
volt pánczélja, sisakja, szablyája,
De legfényesebb volt szeme két gyémántja.
Állt sorban a sereg, s előtte
vezére,
Várván, hogy megszólal a sok
ágyú-torok,
Melyek, kitéve a szomszéd
hegytetőre,
Néztek, mint a
lánczrakötött komondorok,
De ím, a
várba az ágyúdörgés helyett
Az
ellenségtől egy új követ érkezett.
Szép ifjú, a milyen csupán
magyar lehet,
Tüzes két szeme a
bátorság fáklyája,
Mely koporsóba
vagy diadalhoz vezet…
Még is,
nézzétek, hogy Máriát meglátja,
Arcza
piros vére futni kezd, ugy rémlik,
Fut lefelé mélyen, meg sem áll szivéig.
Ott áll haloványan a
vezérhölgy előtt,
És, mint a
nyelvetlen harang, oly szótalan.
Mindenki gyávának, ijedtnek tartja őt,
Csak Mária tudja, csak ő: mi baja
van.
Az asszony ne látna férfiak
lelkébe?
Ne látná, mennyire hatott be
szépsége?
S melyik asszonynak nincs
kedvére, ha tetszik?…
Egyet emelt
fején a fiatal özvegy,
Ajkát rejtett
mosoly vonásai jegyzik,
S a
megzavarodott ifjuhoz közel megy.
Egy
ugrással vitte mellé paripája.
Nagy
nehezen megnyílt a követnek szája:
»Asszonyom, még egyszer küld
hozzád a vezér
Császári királyi
fönségünk nevében.
Add meg magad, add
meg a várat, a mig kér.
Megbánás
terem a makacsság földében.
Nézd, ott
állanak az ágyu-oroszlánok,
Melyek
tüzet hánynak s halált bőgnek rátok.«
Mária mosolygott, s szólni
ekkép kezdett:
»Köszönöm vezéred
szíves jó ’karatját,
Hogy a fenyegető
bajra figyelmeztet,
De mondd meg,
hogy azt itt fölöslegnek tartják.
Küldje oroszlánit; mire ide jutnak,
Lábainknál, mint kis kutyák, meglapulnak.
Magasak a sziklák, erősek a
falak…
És hogyha nem volna sem egyik,
sem másik,
Itt vannak kardjaink, hogy
oltalmazzanak
Vérünk kifolytáig,
lélek-szakadásig!«
S megüté oldalán a
fölcsengő kardot,
S lelkesedve tovább
ily beszédet tartott:
»Jertek, ha jöhettek: ha
gyöngék falaink,
Megmutatjuk azt,
hogy karjaink erősek;
Eldőlhet a
sáncz, de bátorságunk nem ing:
Meghalhatunk, de úgy halunk meg, mint hősek:
Ha itt e lobogó helyett más lengedez,
Mi már azt nem látjuk, mert szemünk hunyva
lesz.«
Végig hallgatá a követ e
beszédet.
Vagy tán nem is hallá, csak
az asszonyt látta,
S szemeitől lelke
meggyuladt s ugy égett,
Mint
itéletkor majd az isten világa.
Meghajtá magát – vagy meg sem hajtá talán –
Ment, s vitte mélységes sebét bal
oldalán.
Bethlenné pediglen, titkos
kedvtelésben
Küldé tekintetét a
távozó után,
S ezt gondolta: »Kár
volt, tovább nem beszélnem,
Maradt
volna még itt, s nézett volna… reám.
Szép ifjú! szemével több bajt okozhatna,
Mint vezére minden fegyveres
hatalma.«
Midőn már a követ a kapuhoz
ére,
A hogy úgy fölszedte elszórt
eszméletét,
És a porkolábtól
iróeszközt kére,
Irt, s ily szókkal
adta át megirt levelét:
»Ugy jártam,
barátom, mint járt hajdanában
A
szultán követe Mátyás táborában.
-74-
Tudod, hogyan történt? a nagy
király elé
Vitték a törököt. ‚A
szultán üdvezel,‘
Megzavarodtában e
két szót hebegé,
S tovább nem
mehetett elakadt nyelvivel.
Miket el
nem mondtam, mik reám bizattak,
E
levélbe írtam, add át asszonyodnak.«
Ezt cselekedni a porkoláb nem
késék.
Lóhátról olvasta a hölgy az
iratot.
Jó, hogy meg nem látták nagy
meglepetését,
Mely miatt a lóról csak
hogy le nem bukott.
Le is szállt
hirtelen, magát összeszedé,
S
tettetett közönynyel ment szobája felé.
Alig várta, alig várta, hogy
benn legyen,
És midőn beére,
pánczélát ledobta,
Hogy könnyebb,
szabadabb lélekzetet vegyen,
S zajló
szíve meg ne repedjen alatta.
Sisakja
sem kellett, messze félreveté…
Elég
súly most szíve; mért terhelje fejét?
És ha már nincs pánczél, sem
sisak fölötte,
Mit csináljon a kard
egyedűl oldalán?
A kardot is többi
fegyveréhez tette,
S oly kimélve,
mintha félne tőle talán.
Igen, melyet
eddig kivonva forgatott,
Mostan fél a
kardtól, bár hüvelyében volt.
Marsból Venus termett. Igy
változik által
A haragos vihar
bágyadt fúvalommá,
Igy változik át,
mely gyujtott sugarával,
A tüzes nap,
enyhe szelid alkonyattá.
És a szem,
mely elébb villámot lövelt szét,
Arcza két rózsáját harmattal füröszté.
Többször olvasá már a kapott
levelet,
S ujra elolvassa… reszket
keze s lelke…
»Gyönyörű szép asszony,
szép mindenek felett!
Egy eszem volt,
azt is látásod elvette,
De ez egy ész
helyett adott ezer szivet…
Csillagok
csillaga, valamennyi tied!
Kell, hogy még lássalak, az
ütközet előtt,
Melyben eleshetem.
Kell, hogy meglássalak.
A kárhozat
keze vonna rám szemfedőt,
Ha már nem
látnálak, dicső tündér alak.
Mutasd
meg magad egy rövid pillanatban,
Csak
a mig előttem szíved egyet dobban.
Mondj akármily utat, hogy
hozzád mehessek,
Ha az alvilágon visz
is az keresztül,
És ha ott leszek, ha
láttalak: öless meg!
Szívesen veszem
a halált is kezedbül. –
Vesselényinek
irj vagy izenj, ha izensz
Mert, ki
előtted volt, Vesselényi Ferencz.«
E lángoló szavak voltak e
levélben,
De ki írná le azt, leírni
ki tudná:
Mi volt és mi nem volt
Mária szivében,
A midőn szemeit e
sorokon tartá?
Tengeri szélvész ment
át zajongó keblén,
Fehér hullámait
magasan emelvén.
És e hullámok közt egy kicsiny
kis sajka,
A szív, hánykodott, de
evezett vakmerőn;
Egy egész világnak
kincsét vitte rajta
A félelmet hírből
sem ismerő remény.
Messze látszott
még a part, de immár látszott,
És, ha
nem volna, ez adna bátorságot.
»Irok neki«, szólott a szép
hölgy magában.
Hosszan gondolkodott,
gondolt is sok szépet,
De mikor azt
hitte, hogy már ott tollán van,
Azt
vette észre, hogy megint messze tévedt.
Végre csak ezt írta válaszul hamarján:
»Éjfélkor légy a vár délnyugati sarkán.«
–
Hogy ért Vesselényi hogy sem
táborába?
Mint tudhatnám én azt, hisz
maga sem tudta.
Bement, de nem soká
maradt sátorába’,
Olyan kemény volt a
medvebőr alatta.
Puhább fekvőhelyért
indult ki a dőre,
S kapta magát,
ráűlt egy sziklatetőre.
Magas volt a szikla, szemközt
Murányvárral,
Hol leűlt a vitéz mélán
elmerengve;
Fenyőfa borítá sötét
árnyékával,
Mellette kis patak és kis
madár zenge.
Azt sem tudta eddig,
van-e madárének?
S most elhallgatta s
oly jól esett szivének.
Végre bosszankodva szóla:
»Istenemre,
Ez asszony boszorkány,
ugy megbüvölt-bájolt!
Egy a
gondolatom s ez ő… szemeimre
Vont az
egész földet betakaró fátyolt.
Nincs
ezen fátyolnak csak egy kis nyilása,
És ez is azért van, hogy szemem őt lássa.
Oly szép, s olyan bátor! én
hozzám illenék.
Feleségem meghalt, és
ezt bölcsen tette,
Nem szerettem,
szegényt; jósága volt elég,
De nagyon
sok gondja volt a feszületre.
Nem
mondom, hogy nem lett volna jó apácza,
Kár is, hogy nem az lett, nagyon elhibázta.
-75-
Szerelem, szerelem, te kedves
szép vendég,
Itt vagy végre, itt; de
nem átkozlak-e meg,
Hogy álmaiból e
lelket fölserkentéd,
Hogy
megmozdítottad gránitkő-szívemet?
Ha
hidegen felel a forró levélre…
Őrülés, ne vezess örvényed szélére!«
Fölugrott és szinte fenyegetve
nézett
A vár felé, ugy ment vissza
sátorába.
Csaknem összeroskadt térde,
hogy belépett,
Mert ott Máriának
levelét találta.
Nagy volt, a mig
bontá, nagy volt lelki harcza,
S mi
volt halványabb: a levél-e vagy arcza? –
Sokára ugyan, de csak eljött
az éjfél,
A szellemeknek e fényes
fejedelme…
Kinek koronája dúsabb az
övénél?
S több csillaggal kinek van
megrakva melle?
De most koronáját
letevé, a holdat,
S mellén a ragyogó
rendjelek nem voltak;
Egyszerű fekete felhőpalástban
jött,
Tán mert ő is titkos kalandokra
készül,
Miként Vesselényi. – Sűrű
bokrok között
Állt ez s gondolkodék
szíve szerelmérül,
Rég gondolkodék
már, midőn fenn az óra
Lomha nyelve
végre tizenkettőt szóla.
Olyan hatalmasan dobogott
kebele,
Mintha azt belülről buzogány
döngetné,
Mert ím kötélhágcsó indul
meg lefelé;
A vitéz elfojtott
sóhajjal köszönté:
»Mennyországba
megyek… vagy vérpadra talán…
Mindegy!« ment, s belépett a vár kis
ablakán.
Mária fogadta, egyedűl várt
rája,
Egyedűl? nem!… együtt ezer
szépségével,
Fehér kebelével, fekete
hajával,
Piros ajkaival, sötétkék
szemével.
Az asztalra téve reszketett
a lámpa;
Tán szerelemféltés volt
reszkető lángja.
»Eljöttem, asszonyom!« szólalt
meg a lovag,
»Nagyságos kegyedért
vedd köszönetemet,
A mit már
megírtam, elmondjam újolag?
Elmondjam, mennyire feldúltad eszemet?
Keblemnek egykori holt, rideg magánya
Most a szerelemnek hangzatos
tanyája.
Reszket a szivem, de nem mint
a rózsafa,
Mely fölött elsuhant az
esti fuvalom,
Reszket a szivem, mint
kárpáti szikla, ha
Földindulás tör át
alatta szilajon.
Bástyás az én
szivem; nagy szenvedély kellett,
Hogy
meghódíthassa e pánczélos keblet.
Oh de te, asszonyom, szólj,
miért hívattál?
Azért-e, hogy lássad
kínomat, s kinevess,
Vagy talán
azért, hogy rajtam szánakozzál?
Inkább erre vagyok, mint arra érdemes…
Vagy talán azért, hogy szerelmem
hegyére
Reményvárat építs… asszonyom,
ezért-e?«
»Ezért, sőt még többért«,
szólt Szécsi Mária,
»Szeretlek
tégedet, szívemet megnyeréd,
Szívem
már tied és kész rá hajolnia,
Hogy
bírd kezemet is… de egy föltételért.
Ha igazán szeretsz, könnyű lesz a válasz:
Szerelmem- s kezemért pártom közé
állasz?«
»Nem!« szólt Vesselényi
gondolkodás nélkül,
Szólt
ünnepélyesen és határozottan,
»Ezen
föltétellel elmém meg nem békül,
Kivánj akármi mást, mi hatalmamban van,
Sokkal, sokkal drágább vagy te, mint
életem,
De becsületemet nem adom
érted sem.
A mely zászlónak én hűséget
esküvém,
Annak fogok élni, az alatt
halok meg;
És ha másnak adott eskümet
megszegném,
Hinnéd-e az esküt, melyet
neked teszek?
Ha szeretsz, asszonyom,
úgy kivánj egyebet,
Különben, tört
szívvel, de mégis elmegyek.«
Mária csendesen, némán nézte a
hőst,
Ajaka nem szólott, csak szíve
dobogott.
»Ily nagynak hittem és
ohajtottam is őt!«
Lelkének mélyében
ekkép gondolkodott,
»Oh de most mit
tegyek, mihez tartsam magam?
Én
törjek hűséget, én szegjem-e szavam?«
Azután fennszóval mondá a
vitéznek,
S szavában tettetett
haragláng lobogott:
»Jól van; ha én
értem nem jösz: kényszerítlek
Pártomhoz… e várat elhagyni nem fogod.
Itt maradsz, s ha nem kell menyasszonyi
ágyam,
Erre fekszel, és ez nincs
megvetve lágyan.«
S megnyitván egy ajtót, a
vérpadra mutat,
Mely állott a
szomszéd szobában sötéten.
Vesselényi
látja… a félelem utat
Nem talál
szivéhez, de bántja a szégyen.
»Bolond, a ki vagyok, szerelem bolondja!«
Ezt gondolja, s tudtán kívül el is
mondja.
-76-
»Oh én bolond! hisz ezt
gyaníthattam volna,
Sőt gyanítottam
is… és még is eljöttem.
Végeztesd,
asszonyom, hol van a vérszolga?
Mert
nem igen van több szó közted s közöttem.
Üttesd le fejemet, és a hol elásnak,
Tétess szamárfület síromhoz fejfának.
Gyalázat, gyalázat! kit a
harcz istene
Nem mert bántani, ím
asszonyi csel ejt meg. –
De mért
zúgolódom, miért ő ellene?
Hiszen
minden ember úgy arat, a mint vet.
Végeztess ki, hamar végeztess, asszonyom!
Nem átkozlak téged, magamat
átkozom.«
»Nem, nem a vérpadra!« kiált
föl az asszony,
»Ide karjaimba, forró
karjaimba!
Nincs hatalom, a mi tőlem
elszakaszszon,
Sorsom és sorsod egy
csillagra van írva.
Ha már
egyikünknek meg kell szegni hitét,
Én
szegem meg, legyen sértetlen a tiéd.
Tudom, mit várhatok pártom
híveitől,
De lesz annyi erőm, hogy
eltűrjem érted,
S a jövendő tán majd
szelidebben itél,
S ha le nem mossa
is a foltot, mely érhet,
Legalább
elfödi, s megbocsát a nőnek,
Hogy
elfelejtette végét szerepének.
Mert csak szerep s nem más az
asszonyvitézség,
Elhagyom a csata
térét, a színpadot;
A kardot, a
pánczélt nem nekünk készíték,
Szégyenlem, hogy vele kezem kontárkodott.
Fölveszlek, szerelem eldobott
rózsája,
Asszonyok fegyvere, királyi
pálczája!«
És rövid nap mulva az ágyúk
dörgének,
De csalatkoznék, ki
ostromnak gondolná,
Lakadalmat adtak
hírül a vidéknek,
A hős vezér s a
szép özvegy lakodalmát.
Meddig
tartott, meddig nem a lakodalom?
Nem
tudom, de víg és zajos volt, mondhatom. –
Kétszáz esztendővel utóbb,
hogy itt jártam,
Híre sem volt többé
az egykori zajnak,
Az elhagyott, az
elpusztult Murányvárban
Vadrózsa-bokrok közt halk szellők susogtak.
Letörtem egy rózsát s magammal hoztam
őt…
Talán a szép asszony szíve
porából nőt… –
(Szatmár.)
-77-
1848.
* *
AZ APOSTOL.
I.
Sötét a város, rá fekütt az
éj,
Más tájakon kalandoz a
hold,
S a csillagok
behunyták
Arany
szemeiket.
Olyan fekete a
világ,
Mint a kibérlett
lelkiismeret.
Egyetlen egy kicsiny
fény
Csillámlik ott fönn a
magasban
Bágyadtan s
haldokolva,
Mint a beteg merengőnek
szeme,
Mint a végső
remény.
Padlásszobának halvány mécse
az.
Ki virraszt ott e mécs világa
mellett?
Ki virraszt ott fönn a
magasban?
Két testvér: a nyomor és az
erény!
Nagy itten, nagy itten a
nyomor,
Alig hogy elfér e kicsiny
szobában.
Kicsiny szobácska, mint a
fecskefészek,
S a fecskefészeknél nem
díszesebb.
Kietlen puszta mind a négy
fal,
Azaz hogy puszta volna,
ha
Ki nem czifrázta volna a
penész,
S csikosra nem festette volna
az
Eső, mely a padláson át
befoly…
Aláhuzódik az
Eső vastag nyoma,
Mint gazdagok lakában
A
csengetyűzsinór.
A lég olyan
nyomasztó
A sóhajoktól s a penész
szagától!
A nagy urak kutyái
tán,
A melyek jobb tanyához
szoktanak,
Eldöglenének e
helyen.
Fenyőfaágy,
fenyőfaasztal,
Mely a zsibvásáron sem
kelne el,
Az ágy lábánál egy vén
szalmazsák
S az asztal mellett egy
pár szalmaszék
S az ágy fejénél egy
szu-ette láda,
Ez a szobának minden
bútora.
Kik laknak itten?
A lámpa fáradt pislogása mellett
Küzd a homály és fény… az alakok
Mint álomképek el vannak mosódva
S a félsötétben félig rémlenek.
A mécs világa csalja a
szemet?
Vagy e födél alatt lakók
mind
Oly halványak
valóban,
Oly
kísértetszerűek?
Szegény család,
szegény család!
Az ágy fejénél űl a
ládán
Csecsemőjével az
anya.
Boldogtalan kis
csecsemő!
Rekedt nyögéssel szíja,
szívogatja
Anyjának száraz
emlejét,
S hijába szíja.
Az asszony elgondolkodik,
S fájók lehetnek gondolatjai,
Mert mint megolvadt hó a házereszrül
Sürűn omolnak könnyei,
Omolnak végig arczán
A kisded
orczájára le…
Vagy tán nem is
gondolkodik,
Csak megszokásból,
öntudatlanúl
Szakadnak a könnyek
szeméből,
Mint a sziklából a
patak?
Idősebb gyermeke,
Istennek hála, alszik
(Vagy csak alunni látszik?)
A
fal mellett a nyoszolyán,
Mely födve
durva lepedővel,
A mely alól
kikandikál a szalma.
-78- Aludj’,
kicsiny fiú, aludj’,
S álmodj’ aszott
kezedbe kenyeret,
S álmad királyi
lesz!
Egy ifju férfi, a
családapa,
Az asztalnál sötét
homlokkal űl…
Tán e homlokrul árad a
ború,
Mely a szobát
betölti?
E homlok egy egész könyv, a
mibe
A földnek minden gondja van
beírva;
E homlok egy kép, melyre
miljom élet
Insége és fájdalma van
lefestve.
De ott alatta a sötét
homloknak
Két fényes szem
lobog,
Mint két bolyongó
üstökös,
Mely nem fél
senkitől,
S melytől mindenki
fél.
Tekintete
Mindig messzebb, mindig magasbra
száll,
Mig elvesz ott a
végtelenben,
Mint a felhők között a
sas!
II.
Csendes kivűl a nagy
világ,
Csendes belűl a kis
szoba,
Csak néha sóhajt kinn az őszi
szél,
Csak néha sóhajt ott benn az
anya.
A kis fiú halkan fölűl az
ágyon,
Falhoz támasztva bágyadt
tagjait,
S rimánkodólag, mintha
temető
Földéből jőne a hang, így
susog:
»Apám, ehetném!
Erőködöm, hogy elaludjam,
Erőködöm, de el nem alhatom;
Apám, az éhség fáj, adj kenyeret.
Vagy csak mutasd meg, az is jól
esik.«
»Várj holnapig, kedves kicsiny
fiam,
Várj holnapig, holnap kapsz
kenyeret,
Kakastejjel sütött fehér
czipót.«
»Inkább ma száraz barna
kenyeret,
Mint holnap lágy fehér
czipót, apám.
Mert holnapig
meghalhatok,
Meg is halok,
tudom…
Olyan sokáig nem jön az a
holnap,
Mióta mondod azt a
holnapot,
S mindig ma van, mindig
csak éhezem!
Vajon ha meghalunk,
apám,
Ha sírba tesznek, éhezünk-e
ottan?«
»Nem, gyermekem,
Ha meghalunk, többé nem éhezünk.«
»Ugy én ohajtom a halált, apám.
Kérlek, szerezz nekem koporsót,
Egy kis fehér koporsót,
Olyan fehéret, mint anyámnak arcza,
Vitess a temetőbe
És tégy a föld
alá…
A holtak olyan
boldogok,
Mert nem éheznek
ők!«
Ki mondja
ártatlannak
A gyermeket?
Hol a tőr, hol van a kard, a mely
Irtóztatóbb, gyötrelmesebb
Sebet vón képes ejteni,
Mint apja szívén ejtett
E
gyermek ajaka?
Szegény
apa!
Tartóztatá magát,
De könnye hirtelen kicsordult,
S ő arczához kapott
S azt megtörölte reszkető kezével,
Azt gondolá, hogy meghasadt szivéből
Feccsent reá a vér!
Ő a panaszhoz nem szokott, de
most
Kitört belőle
ellenállhatatlanúl:
»Oh ég, isten! mi
végre alkotál?
Miért nem hagytál ott
a semmiségben,
A melybe lelkem testem
visszavágy?
Vagy embernek miért
teremtél
És miért adál
családot,
Ha már azt nem
táplálhatom
Saját véremmel, mint a
pelikán?…
De állj meg ajkamon,
szó,
Az isten tudja, mit
cselekszik,
Magas tervébe nem lát a
vak ember,
S kérdőre vonnunk őtet nem
szabad.
Rá külde a tengerre
engem,
Lelkembe tette az
iránytűt,
A merre ez vezet, megyek.
–
Nesze, fiam, nesze
E kis darab kenyér, egyél,
Edd jóizűn, ez a végső darab,
Holnapra szántam, s ha most megeszed,
A jó ég tudja, holnap mit
eszel.«
Mohó örömmel
Kapott a kis fiú utána,
Az ágyra visszaguggolt,
S oly
jóizűen falatozta
Az istenadta száraz
kenyeret,
Hogy csillogott belé
szeme,
Mint két szerelmes
szentjánosbogár;
S midőn a végső
falatot
-79- Lenyelte, rá borult az
álom,
Mint völgyre a napalkonyat
köde,
S lehajtá a párnára kis
fejét,
S alutt, és álmodott mosolygó
arczczal…
Vajon mit álmodott,
miről?
Koporsóról-e vagy
kenyérről?
Álomba sírdogálta
Magát az anya is,
A
másik mellé tette kisdedét,
Karjával
mind a kettőt átölelte
S a
nyoszolyának szélén úgy alutt.
A férfi fölkelt
asztalától,
Az ágyhoz lépdegélt
lábujjhegyen,
Megállt előtte
összefont karokkal,
És
elgondolkodék:
»Végtére boldogok
Vagytok, szeretteim!
Az életet nem érzitek,
Levette
vállaitokról az álom
E nagy súlyt,
mit napestig hordotok,
Szegény,
szegény szeretteim.
Én istenem, hát
jobban szereti
Az álom őket, mint én
szeretem, hogy
Ez tészi őket
boldogokká,
A mikké én nem
tehetem?
De hisz mindegy, elég hogy
boldogok…
Aludjatok,
kedveseim,
Aludjatok, jó
éjszakát!
Megcsókolá a három
alvót,
Szentháromságát
családéletének,
Áldásadólag terjeszté
föléjök
Kezét (hogy e kéz mást nem
adhatott
Nekik, mint puszta
áldást!)
S helyére
visszaballagott.
Még egy szelíd
tekintetet
Vetett a népes
nyoszolyára,
Egy oly szelíd, édes
tekintetet,
Melytől az alvók
álmaikban
Rózsák és angyalok között
mulattak,
Aztán kinézett
ablakán,
Beléje nézett a
sötétbe,
Nézett beléje oly merően,
mintha
Azt föl akarta volna
gyujtani
Északfényével lángoló
szemének.
III.
Hol járhat e virasztó férfi
lelke?
Minő utat választott s kit
keres?
Ott fönn bolyong azon
magasban,
Hová csak őrültek s
félistenek
Merészlenek s birnak
fölszállani!
Ledobta a ház és nap gondjait,
mint
Tojása héját a
madár,
Kikelt s röpűl.
Az ember meghalt benne s él a polgár.
Ki a családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert
ölelt az imént,
Most milliókat ölel
át.
Ott fönn csattognak lelke
szárnyai,
Honnét a föld olyan
parányinak
Látszik, mint a
megégett
Papír hamván a
szikra.
Sebes röptében a hogy
elsuhant
Egy-egy csillagnál, ez
megreszketett
A gyertyalángként,
melyre rá leheltek.
Röpűlt, röpűlt.
Miljom s miljom mérföldnyire
Van egyik égi test a másikától,
S azok mögötte még is
Oly hirtelen maradtak el,
Mint
vágtató lovas mögött
Sürű erdőben a
fák.
S midőn immár fölűl
volt
A csillagoknak
milliárdjain,
Elért…
elért…
A mindenség végére
tán?
Nem… a mindenség
közepére!
S ott volt
előtte,
Ki kormányozza a
világokat
Pillantatával,
Kinek valója fény,
S
kinek szeméből minden szikra egy nap
Mit földek s holdak forganak körűl.
És szólt a lélek,
az
Ős-szellem fényében
fürödve,
Miként a hattyu
fürdik
A tónak átlátszó
vizében:
»Isten, légy üdvöz, légy
imádva!
Fölszállott hozzád egyik
porszemed, hogy
Előtted
leboruljon,
S elmondja: hű fiad
vagyok, atyám!
Kemény pályára
útasítál,
De én nem
zúgolódom,
Sőt áldalak, mert azt
mutatja ez, hogy
Szeretsz, hogy én
választottad vagyok.
A föld lakói
elfajultanak,
Eltértek tőled,
rabszolgák levének…
-80- Rabszolgaság, ez a bűnök szülője,
A többi ennek apró gyermeke.
Ember hajol meg emberek előtt!
Ki embertársának fejet hajt,
Az,
isten, tégedett csufol!
Meg vagy
csufolva, isten, ott a földön,
De ez
örökké nem maradhat így,
Dicsőségednek helyreállni kell.
Egy éltet adtál én nekem, atyám,
S én azt szolgálatodra szentelem.
Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam,
Nem kérdezem;
A legrosszabb
rabszolga is kész
Fáradni, hogyha
megfizetnek érte.
Én dijkívánat, díj
reménye nélkül
Fáradtam eddig, s
fáradok tovább is.
De lesz jutalmam,
s nagy jutalmam lesz,
Azt látni majd,
hogy embertársaim
Rabokból ujra
emberek levének,
Mert én őket, bár
vétkesek,
Vétkökben is fölötte
szeretem.
Adj, isten, adj fényt és
erőt nekem,
Hogy munkálhassak
embertársimért!«
Igy szólt a
lélek,
És visszaszállott a nagy
égből
A földre, a kicsiny
szobába,
Hol elzsibbadva várta őt a
test.
A férfiú
fölrezzene,
Hideg futott át
tagjain,
Veríték folyt le
homlokán…
Nem tudta, ébren volt-e
eddig,
Vagy álmodott?…
Ébren volt, mert elálmosodni kezdett,
Nehéz pilláin ült az álom.
Fölszedte fáradt tagjait,
És vánszorogva vitte
A földön fekvő szalmazsákra.
Ki fönn az égben járt
imént,
Ottan hever most durva
szalmazsákon!
Mig a világ
hohérai
Selyempárnákon
nyugszanak,
Ő, a világnak
jótevője,
Daróczon
hentereg.
De íme végsőt lobban a
mécs,
Kialszik bágyadt
élete,
S kivűl az éj mindegyre
oszlik,
Mint a tovább-tovább adott
titok,
S a hajnal, a vidám
kertészleány,
Rózsákat szór a ház kis
ablakára
S rideg falára a
szobának,
S a fölkelő nap legelső
sugára
Az alvó férfi homlokára
szállt,
Miként egy arany koszorú,
miként egy
Fényes meleg csók isten
ajakárul!
IV.
Ki vagy, csodálatos
teremtmény,
Ki vagy te,
férfiú?
Lelked ruhája
Csillagsugárból szőtt fényes palást,
És testedet
Kopott
rongyok fedik.
Családod éhes, éhes
vagy magad,
S vasárnapod
van,
Ha lágy kenyér kerűl
véletlenűl
Abrosz nélkűli
asztalodra,
S mit a tiéidnek s
magadnak
Nem bírsz
megszerezni,
A nagy
világot
Törekszel
boldogítani.
Az égbe van szabad
bejáratod,
S ha úri ház előtt
kopognál,
Az ajtót bezárnák
előtted;
Az istennel
társalkodol,
S ha nagyurat szólítanál
meg,
Nem állna szóba
véled.
Az embereknek
Egy része szent apostolnak nevez,
A másik rész pedig
Szentségtelen gonosztevőnek.
Ki
vagy? kitől van származásod?
Büszkén
neveznek-e szülőid
Fioknak, vagy
szégyenre gyúlad arczok
Nevednek
hallatára?
Min születél? ponyván vagy
bársonyon?
Elmondjam a
történetet,
E férfi
életét?
Elmondom azt… ha
festeném,
Ugy festeném le, mint egy
patakot,
Mely ismeretlen sziklából
fakad, mely
Sötét szűk völgyön tör
keresztül.
Hol károgó hollók
tanyáznak,
Minden nyomon egy kőbe
botlik,
S örök fájdalmat nyögnek
habjai.
V.
Az óra nyelve éjfélt
hirdetett.
Kegyetlen téli éj
vala,
A téli éjszakák két
zsarnoka
Uralkodott:
-81- A hideg és
sötétség.
Födél alatt volt a
világ,
Ki is kisértené az
istent
Ilyenkor szabad ég
alatt?
Az utczák, melyeken nem
régiben
Tolongva járt az
embersokaság,
Üres-puszták voltak,
mint a meder,
Melyből kiszáradt a
folyó… a
Népetlen utczákon csak
egy
Őrült bolyongott,
A fergeteg.
Nyargalt
az utczákon keresztül,
Mikéntha ördög
űlne hátán,
És lángsarkantyút verne
oldalába.
A háztetőkre ugrott fel
dühében,
És besüvített a
kéményeken.
Tovább rohant s teli
torokkal
Ordítozott belé
a
Vak éj siket fülébe.
Aztán a fellegekbe markolt,
Rongyokra tépte éles körmivel,
S reszkettek a megrémült csillagok,
S a felhődarabok között
Idébb-odább hömpölyge a hold,
Mint a holt ember a hullámokon.
Egy pillantás alatt
Lélekzetével
ismét
A felhőket tömegbe
fujta,
És a magasból lecsapott a
földre,
Mint prédájára a
rablómadár,
Egy ablak tábláját
ragadta meg,
Megrázta és sarkából
kifeszíté,
S midőn mély álmokból a
bennlakók
Sikoltva
fölriadtak,
Elvágtatott ő rémesen
kaczagva.
Népetlen a város… ki járna
ily
Időben kinn?… és még is, még is
ott egy
Élő alak… vagy kísértet
talán?
Járása olyan
kísértetszerű.
Errébb jön, errébb,
már látszik, hogy asszony,
De a
sötétség titka, hogy
Koldúsnő-e vagy
úri hölgy?
Körültekint
leselkedőleg,
Amott a bérkocsit
pillantja meg,
Tolvajléptekkel hozzá
sompolyog,
A kocsis alszik a
bakon,
Halkan kinyitj’ a hintó
ajtaját,
És lop talán?
ellenkezőleg
Belétesz valamit,
becsukj’ az ajtót,
S elillan, mint a
gondolat.
Nyílt nem sokára a
kapu,
Kijött egy asszonyság s egy
úr,
Beűlnek a hintóba, a
kocsis
Indítja lovait,
rohan…
Ott benn nyögés, aztán
sikoltás…
Az asszonyság sikolta
föl,
Mert lábánál egy kis gyermek
nyögött.
Elérte a hintó a
czélt,
Az úr s az asszonyság
kiszáll,
S az asszony így szól a
kocsishoz:
»Nesze a díj,
fiú,
S itt benn a kocsidban a
borravaló,
Egy szép kis
gyermekecske,
Viseld gondját, mert
isten adománya.«
Igy szólt az asszony
s ment az úri pár.
Szegény kisded te ott a
kocsiban!
Miért kutyának nem
születtél?
Ottan lett vón
neveltetésed
Ez asszonyság
ölében,
Eltáplált volna
gyöngéd-gondosan;
De mert ember
lettél és nem kutya,
Az isten tudja,
milyen sorsra jutsz!
A bérkocsis fülét, fejét
vakarta,
S imádkozott-e vagy
káromkodott,
Nem tudni, csak hogy
morgott valamit.
Az istenáldás nem
tetszett neki.
Gondolkodék, mit
tégyen e kölyökkel?
Ha elviszi
haza,
Otthon a gazda majd fejéhez
vágja,
S kidobj’ az ajtón
mindkettőjöket.
Nagy mérgesen csap a
lovak közé,
És hajt
keservesen.
A külvárosban egy szurtos
lebujban
Mulatnak még, a
lámpafénytől
Piroslik ím az
ablak,
Mint az iszákos ember
orra.
A bérkocsisnak sem kellett
egyéb,
Az istenáldást oda tette
szépen
A kocsma küszöbére, s
ment.
Alig hogy elhordá
magát,
Jó éjszakát mond ott benn
társinak
Egy részeg
czimbora,
S a mint kilép a
küszöbön,
Olyat botlik, hogy
képivel
Barázdát húz a megfagyott
havon.
Teremtettéz a tisztes
férfiú,
Hogy méltósága ilyen pórul
járt.
»Az a küszöb nőtt tennap
óta«,
-82- Ugymond, »tennap nem
volt ilyen magas,
Ha ily magas lett
volna, tennap is
Meg kellett volna
botlanom,
De én tennap meg nem
botoltam,
Pedig nem ittam kevesebbet,
mint ma,
Mert én rendes, pontos
vagyok,
Minden nap egyformán
iszom.«
Igy dörmögött, és
föltápászkodék,
S indult és folytatá
a dörmögést:
»Hiába is beszéltek,
mert az a
Küszöb nagyobb, mint tennap
volt, nagyobb;
Már ettül el nem
állok, nem bizony.
Hisz mekkorát
emeltem lábamon!
S még is hogy
jártam, szégyen és gyalázat.
Az a
küszöb megnőtt, igen…
Vagy tán követ
tett oda valaki?
Az meglehet, mert
hejh rosz a világ,
A gáncsolódást
szörnyen szereti.
Rosz emberek, rosz
emberek,
Követ gördítnek lábaim
alá,
S lábam vakságát orrom bánja
meg.
Csak az vigasztal, hogy a többi
is,
Ha majd kijő, rajt
átbukik.
Kedvem vón ottan lesbe
állani,
És nézni, mint potyognak
el,
Mikor kilépnek,
hehehe…
De mit beszélsz, vén ember,
mit beszélsz?
Hát illik
ez,
Illik hozzád ily
káröröm?
Nem, ez nem illik, s én
ezennel
Azzal javítom meg
magam,
Hogy visszamék, és
elhajítom
Az ajtó mellől a
követ.
Tolvaj vagyok, s szükségnek
esetén
Rabló is, és ha rá kerül a
sor,
Az embert főbe kollintom, de
azt,
Hogy orrát így
beverje,
Azt el nem birná
lelk’isméretem.«
És visszaballagott a jó
öreg,
Hogy elhajítsa a gonosz
követ.
Utána nyúl… csóválja…
hah,
Milyen
visítás!
Meghökken a vén ember
és
Tünődve ekkép szól
magában:
»A mennydörgős mennykőbe
is,
Ilyen kő még nem volt
kezemben,
Olyan puha s azon fölül
sikít is!
Sikító kő, ez furcsa egy
kicsit.
Nézzük csak itt az ablaknál…
hohó,
Hisz ez gyerek, valóságos
gyerek.
Jó estét, kis
öcsém
Vagy kis hugom… nem is tudom,
mi vagy?
Hogy a manóba jutottál
ide?
Megszöktél úgy-e
szüleidtől,
Te kis
gonosztevő?
De mit beszélek én
megint,
Milyen bolond beszédek már
ezek!
Hiszen pólyában van
szegényke,
Talán épen ma
született.
Vajon kik a
szülői?
Tudnám csak, vissza is vinném
nekik.
De már ez még is csak
czudarság
Igy elhajítani a gyermeket,
mint
Az elviselt bocskort,
czudarság.
Ezt a disznók, de
még
A rablók sem teszik.
Pólyája vén kopott ruha.
Szegény asszonynak gyermeke…
Hm,
hátha gazdagé? s azért
Takarta anyja
e rongyokba, hogy
Ne is sejthessék
úri származását?
Ki tudja, nem
tudhatja senki sem,
Már ez titok, s
örökre az marad.
Ki lesz apád,
szegény kicsiny gyerek?…
Ki? én
leszek!
Biz isten, az leszek,
apád.
Miért ne? fölnevellek
tisztesen.
Lopok számodra, míg tőlem
telik, s ha
A munkából végkép
kivénülök,
Számomra majd te lopsz. Ez
így van,
Igy mossa egyik kéz a
másikat.
Nagyon jó lesz. Most már
törvényesebbek
Lesznek lopásim,
kettőnkért lopok.
Majd még kevésbbé
furdal
A lelkiismeret.
De a patvarba, még neked
Tej kell, biz a, tej… hóh, se baj,
Hisz ott a szomszédasszony, épen
Tennap temette el kis gyermekét.
Majd fölvállalja ő a szoptatást,
Bizony föl ám, jó fizetésért
Elszoptatná az ördögöt magát is.«
Igy elmélkedve ballagott
haza
A jó öreg. Keskeny
sikátorok
Vezettek elrejtett
lakához,
Mely földalatti pinczelyuk
vala.
A szomszédasszonyt
fölveré
Álmábul ökle
döngetésivel,
Mit a nyikorgó ajtón
gyakorolt.
-83- »Szomszédasszony,
gyertyát, világot«,
Szólt a vén
ember, »gyertyát hirtelen,
A házat
gyujtom fel különben.
Minek? minek?
mit kérdezi?
Gyertyát, ha mondom,
szaporán!
Igy… most
egymásután
Szoptassa meg e
gyermeket.
Hol vettem? ugy
találtam,
Az isten áldott meg
vele.
Hisz mindig mondtam én, hogy
engem
A jó isten szeret. Szeret
bizony
Jobban, mint a papok
hiszik.
Hm, ez nagy kincs! magára
bízom,
Szomszédasszony, viselje
gondját,
De jobban, mint saját
fiának.
Nevelje föl,
neveltetési
Költségeit magamra
vállalom,
Megalkuszunk, hiszen mi
értjük egymást.
Igaz, hogy a pénz
mostanában
Szüken terem, mert tudja
ördög,
Az emberek mind
százszeműek;
De én azért
királyilag
Fogok fizetni, isten
megsegít.
Hanem mondom, viselje
gondját,
Ugy bánjék véle, mint
szemfényivel,
Mert e gyermek vén
napjaim reménye.«
Megalkuvának.
A félfagyott kisded fölmelegűlt
Az emlőn, mit szájába vett,
A melyből édesen szivá a
Keserű életet.
Csak egy napos
még, s mennyit hánykodott már!
Mennyit nem fog hánykódni ezután!
VI.
Más nap korán az öreg
úr
A szomszédasszonyhoz
kiváncsian
Bekukkantott, és szólt
vala:
»Nos, hogy van a vendég?
remélem, jól.
De itten egy kissé
hüvös van,
Szomszédasszony,
boszorkányadta,
Fűtsön be… százszor
mondjam-e,
Hogy a költség enyém?… de
úgy, igaz,
Fiú-e vagy lány? még nem
is tudom.«
»Fiú, szomszéd uram,
fiú,
Olyan fiú ő kelme, mint a
pinty.«
»Annál jobb. Hét, nyolcz
esztendő alatt
Olyan tolvaj lesz,
mint a Krisztus,
Dicsőséges tolvajjá
nevelem!
Szó a mi szó, már ahhoz
értek,
Hogyan kell a fiút
nevelni,
Értek hozzá, mint senki
más.
A vak Tamást is én
neveltem,
Kit a minap kötöttek
föl…
Ez volt a tolvaj! félszemű
volt,
S még is meglopta az
ezerszemű
Istent is. – Kis fiam, ne
félj,
Belőled sem lesz kontár,
esküszöm.
De, szomszédasszony, tán
nevet
Csak kéne adni néki,
melyet
Hiressé tégyen a világ
előtt.
Mit gondol,
angyalom,
Minek nevezzük?… hadd lám
csak, mi volt
Tennap?… Szilveszter
napja… jó,
Legyen Szilveszter. Én a
pap leszek,
Szomszédasszony lesz a
keresztanya.
Kereszteljük meg, hogy
nevét
Törvényesen
viselje,
S legyen keresztény, nem
pedig pogány,
Hogy egykor el ne
útasítsa
Szent Péter bátya a menny
ajtajától.
Van víz ebb’ a fazékba’?…
van.
Emelje csak föl a
fiút,
És hozza hozzám… de
megálljunk,
Hisz pap vagyok, hát
reverenda kell…
Ahol van egy zsák,
azt kötöm nyakamba.«
Az öreg úr a zsákot
felköté,
Kezébe vette a fazék
vizet,
S egész pompával s
ünnepélylyel
Keresztelé meg a
fiút.
És Szilveszter lett a
neve.
VII.
Négy év haladt
el,
És gyermek lett a
csecsemő.
Ott nőtt fel a
sötétben
A föld alatt, a
bűnnel
S férgekkel egy
tanyán.
Nem szítta a menny tisztább
levegőjét,
Nem látta a földnek
szépségeit.
Élt, s olyan volt, mint a
halott.
Az öreg úrnak benne kedve
telt,
Mert ész s ügyesség villant ki
belőle,
Miként a tűzkőből a
szikrák,
És gondolá az öreg
úr:
Szikrából támad a
láng.
Alig négy esztendős és már
lopott
Gyümölcsöt a kofától, és
kilopta
-84- A vak koldús kalapjából
a krajczárt.
Jó nevelője minden
csínjáért
Adott szép szót és kenyeret
neki,
De egyszersmind megdöngeté,
ha
Egész nap semmit sem
lopott.
Azonban ez ritkán fordult
elő.
S az öreg úr
reményei
Szemlátomást
növének,
S építé fáradatlanúl
a
Jövő szikláin a
légvárakat,
És addig épité, míg
egyszer
Ott fönn akadt a
levegőben,
A jó öreg, a gondos
nevelő!
Akasztófára kellett
jutnia,
Ki annál sokkal többet
érdemelt.
A szomszédasszony ott
vala
Fölmagasztaltatásán,
Látá, midőn
a mester
Hurkot kötött nyakán, s
ő
Nyelvét hosszan
kiölté,
Mintegy csúfolva a
világot,
Ki ilyen csúffá tette
őt.
S midőn a czerimónia
után
A szomszédasszony haza
ment,
A kis fiúhoz így szólt
nyájasan:
»Most már az ördög elvihet,
fiam; menj
Isten hirével a
pokolba.
Mától megszűnt a fizetésem
érted,
S magam költségén, nem
kivánhatod,
Hogy itt hizlaljalak mint
a libát,
Jer, azt a szívességet
megteszem,
Hogy kikisérlek a kapun.
De
Ha visszajösz, a csatornába
doblak.«
A kis fiú ezt a dolgot nem
érté,
Némán
engedelmeskedett.
Midőn becsukták az
ajtót mögötte,
Még egyszer
visszapillantott e zajra,
Aztán
elindult s ballagott.
Ment, mendegélt
Egy utczából ki, a másikba be.
Ily hosszu útat még nem tett soha,
Uj volt előtte minden, a mit látott…
Szép czifra boltok, czifra emberek,
Bámulva állt, bámulva ment tovább.
S a mint egy utczát elhagyott, a
másik
Ott volt azonnal s így
végetlenűl,
A városnak végét nem
érte.
Sok bámulástól, sok
menéstől
Elfáradt a kis
fiú,
Egy utczasarkon
lekuporodott,
A szögletkőhöz támasztá
fejét,
Átellenében tarka
játékszerrel
Vigadt egy pár virgoncz
gyerek,
Azokra nézett, és mosolyga,
mintha
Ott játszanék ő is
velök,
És addig-addig nézte
őket,
Mig szép lassacskán
elalutt.
Alutt sokáig;
egyszer
Azt álmodá, hogy két hegyes
tüzes vas
Közelg feléje, mindig
közelebb
Jött az szeméhez, hogy
kisüsse ezt…
Nyöszörgött félelmében
és
Kétségbeesve ébredett
föl…
Az éj immár késő
vala,
Az égen csillagok valának
és
Az utczákon nem voltak
emberek,
Csak egy öreg
banya
Állott előtte
Merő szemekkel,
Miktől még jobban félt a kis fiú, mint
Álmában a tüzes vastól… oda
Húzá magát a szögletkőhöz, hogy
Majd belapult feje,
S rá sem mert nézni a banyára,
El sem mert nézni róla.
A vén asszony végig
czirógatá
Arczát, s szólt hozzá oly
szelíden,
A mint csak tőle
telt:
»Hogy hínak, kis
fiam?
Ki az apád, ki az
anyád,
S hol laknak? majd elkísérlek
haza,
Jer, addsza
kezedet.«
»Nevem Szilveszter… nincs apám
s anyám,
Nem is volt, úgy találtak
engem,
És haza mennem többé nem
szabad;
A szomszédasszony azt
igérte:
Ha visszamék, a csatornába
dob.«
»Hát jer velem,
fiacskám,
Jer hozzám, én anyád
leszek,
Gondos, szelíd anyád…
jerünk.«
Kézen fogá a kis fiút az
asszony,
Követte őt az
aggodalmasan
S reszketve, szinte
eszméletlenűl,
Nem tudva, hogy mi
történik vele?
»Nézd, itt lakunk,
fiacskám«,
Szólott otthonn a vén
banya,
»Az én lakásom e
szoba,
Tied pedig a konyha
lesz.
-85- Nem fogsz magadban
lakni… hejh, kutyus,
Kutyus ne!… itt
van… úgy-e szép kutya?
Ezzel tanyázol
itten.
Ott a pokrócz, elfértek rajta
ketten,
Olyan jó ágy, hogy jobb se
kell,
És a kutyus majd meleget
tart,
Ne félj, nem bánt, jó kis
kutya,
Látod, mily nyájasan tekint
rád,
Hogyan csóválja
farkát?
Mint testvérek fogjátok
egymást
Szeretni, nem
kételkedem.
Fekügy’ le mellé, s
alugyál, fiam.
Ehetnél tán? adnék is
vacsorát,
De már késő van, látom
alhatnál,
Aztán rosz is, kivált
gyermeknek, az
Alvás előtti
vacsora,
Mert tőle ördögökkel
álmodik.
Fekügy’ le hát és alugyál,
fiam.«
Ott hagyta őt a vén
banya;
Félénken kullogott
a
Pokróczra a kutyához,
S a pokrócz szélén meghuzá magát,
Nem mert társához közeledni.
De a kutya
Hozzá
simúlt barátilag,
Átcsillogott
szeme
Az éj sötétségén, s e
csillogás
Olyan szelíd, olyan
testvéri volt,
Hogy barátságot és
bizalmat
Öntött a kis
fiúba.
Egymáshoz egyre
közelebb
És közelebb
huzódtak.
Az eb szőrét simítgatá a
gyermek,
S az ennek arczát
nyalogatta,
Beszélt is véle a fiú, s
az állat
Válasz gyanánt halkan
nyöszörgött.
Meleg, forró barátságot
kötöttek.
Más nap pediglen a
fiúhoz
Igy szólt a vén
boszorkány:
»Mostan figyelj rám,
gyermekem,
Képzelheted, hogy
ingyen
Nem tartalak,
Mert ingyen a Krisztus koporsóját
Sem őrizék.
Dolgozni
fogsz, mert írva van:
A ki nem
dolgozik, ne is egyék.
Azonban dolgod
könnyü lesz,
Valódi
kiskirályság…
Koldulni fogsz, mást
nem teszesz.
Én a munkát már
restelem,
Mert elhíztam
nagyon,
S elűznek, hogyha
koldulok,
Elűznek a kegyetlen
emberek.
Te fogsz koldulni hát
helyettem,
Te rajtad szánakozni
fognak,
S megajándékoznak,
fiam.
Azt mondod majd, hogy árva
vagy,
Apád most halt meg, és
anyád
Honn fekszik éhen s
betegen.
Én a távolban lesni
foglak,
S vigyázok rád, azért te is
vigyázz,
Különben nem lesznek jó
napjaid,
Becsűletemre
mondhatom.
Én nagyon jó vagyok, ha jó
vagyok,
De nagyon rosz vagyok, ha
rosz vagyok,
Ezt írd fejedbe és
szivedbe,
Kedves fiam.
Koldúlni fogsz mindenkitől,
Kinek jobb a ruhája, mint tiéd,
És ilyet eleget találsz, ne félj.
Előre nyujtod kezedet,
Oldalra hajtod fejedet,
Fel- s
összehúzod a szemöldököd,
A szádat le
fogod biggyeszteni,
S szemed
megnyálazod
És ugy
rimánkodol
Beteg anyád s az isten
szent nevében.
Megértettél-e,
gyermekem?
Ha meg nem értél, ujra
magyarázom,
S ha szó után
egyáltalában
Meg nem tanúlod ezt a
tudományt,
Bottal verem
beléd.«
A gyermek állitá,
hogy
Mindent tud s nem felejti
el.
Az asszony elpróbáltatá
vele
A jelenést és elcsudálkozott
a
Fiúnak
mesterfölfogásán.
»Aranybányát
találtam
Benned, fiacskám,
hihihi!«
Vigyorgott a
boszorkány,
»Valódi grófi életünk
lesz,
Valódi grófi
életünk!
Lássunk mingyárt az
aratáshoz…
Ehetnél? majd ha
megjövünk, fiam,
Akkor jól
lakhatol.
Neked különben nem szabad
sokat
Enned, mert mint én
elhizol,
Aztán elillan a
nyúl
S üthetjük bottal a
nyomát.
-86- Kövér
koldusnak
Soványan jár az
alamizsna.«
Egy népesebb utczába
mentenek,
Ott a banya
Kiállitá a gyermeket,
S ő egy közel csapszékbe tért,
És onnan kandikált ki,
S a
hányszor a fiú kezébe
Dobának
valamit,
Fölvette a pálinkás
poharat,
Egyet kortyantott és
vigyorgott.
VIII.
Egyik nap úgy folyt, mint a
másik.
Koldúlt és koplalt a
fiú;
A vén banyának gondja volt
reá,
Hogy el ne hízzék valahogy
szegényke.
Koldult és koplalt, e
kettőt tudá
Az életből s nem
egyebet.
Elnézte
sokszor,
Midőn játszottak
gyermektársai,
Nézett rájok
merően,
S gondolta, milyen jó
lehet
Az a játék, az az
öröm!
S elméje napról napra
érett,
S érezni kezde,
érezé,
Hogy ő
boldogtalan…
Két évet élt már át a
koldulásban.
Nem volt többé szükség
reá,
Hogy megnyálazza
szemeit,
Gyakorta telt meg az
könyűivel.
Egyetlen egy barátja
volt,
Ki nyájasan nézett
reá,
Kit szeretett, ki őt
szerette,
S kivel
megosztá
Sovány
falatjait,
A melyeket otthonn
kapott,
S a melyeket a városban
talált…
Ez egy barátja a
kutya,
Mely hálótársa
volt.
Mint vágya hozzá, hogyha
reggelenként
Elhagyta őt, s ha este
haza ment,
Minő örömmel volt
vele!
A vén anyó már írigyelni
kezdé
A barátságot, a melyet
kötének,
Irígyelé, hogy a
kutya
A gyermeket jobban szerette,
mint őt,
És sokszor megveré, s midőn
az állat
Fájdalmában keservesen
vonított,
A gyermek sírt, zokogva
sírt.
És a vén asszony elkergette
végre
A háztul a jó
állatot,
Több ízben elkergette,
de
Az visszajött
mindanyiszor,
S a kis fiúhoz mindig
nyájasabb lett.
Igy élt a gyermek. Már hat
éves volt,
S átélte hat századnak
nyomorát
És néhány percznek árva
örömét.
Ott állt egy utcza
szögletében egyszer,
S didergett…
késő őszi este volt.
Sár volt az
utczán, s köd a sár felett,
Nehéz,
komor köd, s ő a sárban, ködben
Mezítláb és hajadon fővel állt,
S az elmenőkhöz nyöszörögve
Nyujtotta sárga kis kezét.
Ugy
ment be hangja a szivekbe,
Miként egy
égő fájdalom.
Mint a harang
szava,
Mely haldokló ember számára
szól.
Egy vén mogorva
úr
Megállt mellette s hosszan nézte
őt,
Hosszan, merően, átfuró
szemekkel.
A gyermek elszaladni
készült.
»Megállj!« morgott reá az
úr.
A gyermek állt s mocczanni sem
mert,
S az úr kérdé: »vannak
szülőid?«
»Va…« azt akarta
mondani,
Van anyja, a ki éhezik s
beteg,
S most halt meg
apja,
De a mogorva úr
előtt
Nem mert hazudni,
Torkán akadt a szó, azt gondolá,
Hogy ez mindent tud, és így
válaszolt:
»Nekem szülőim
nincsenek,
Vagy nem tudom, hogy
vannak-e?
Mert én talált gyermek
vagyok.«
»Kövess tehát«, szólt a
mogorva úr,
S utána indult a
fiú.
A vén asszony kilépett
rejtekéből,
És rá kiáltott »itt
maradsz,
Hazug kölyök!…
Ez a fiú az én fiam, uram!«
»Nagyságos úr«, rimánkodott a
gyermek,
»Nagyságos úr, én nem vagyok
fia,
Mentsen meg engemet, vigyen
magával,
Az isten s a szentek nevére
kérem!
-87- Meguntam már a
koldulást,
Az ő számára kellett
kéregetnem,
És engemet
koplaltatott,
Hogy csak minél
rosszabb színben legyek,
Hogy
szánakozzék rajtam, a ki lát.
Oh
istenem, most is hogy éhezem!«
Igy
szólt a gyermek, a mogorva úrra
Fölnéze, s esdeklő szeméből
Könny folyt le, könnyek zápora.
»Oh gaz dög, oh te
istentagadó,
Te ördögfának makkja
te!«
Rivalt a vén boszorkány a
fiúra,
»Te bocskortalpra sem méltó
pofa,
Te hazugság
kalásza,
Te minden rosz, te semmi
jó!
Még hogy nekem koldult, uram
fia,
Mikor halálba szégyenlem
magam,
Hogy kéreget, s e rosz szokása
megvan,
Mihelyt elforditom
szemem,
És hányszor vertem már meg
érte,
Hogy ilyen szégyent hoz
reám!
Szegény vagyok, de
koldulásra
Nincsen szükségem, mert
elélek
Becsűletes munkám
után.
És még hogy én őtet
koplaltatom!
Én! a legjobb
falatokat
A szájamtól szakítom
el,
S belé tömöm!
De mind ez hagyján… még meg is tagad.
Nem fáj a szíved, te puruttya lélek,
Te csúf poronty, anyádat megtagadni,
Szülő anyádat? hogy ki nem szakadt e
Szóval belőled a lép és tüdő
S a májad és a zúzád?
A földön sincs jobb nagyanya,
Mint én vagyok, s ő ily rosz unoka!
De már nincs messze az itélet…
Saját tulajdon anyját
Tagadja
meg a gyermek,
Édes
szülőjét!«
Ennyit darált a vén
malom
Egy lélekzés
alatt;
Itt a mogorva úr
Szóhoz jutott s szólt:
»Elég már a komédiából,
Különben
e bottal némítlak el,
Undok
szipirtyó!
Részeg vagy mint a
csap;
Ha kijózanodol,
Jőj hozzám a keresztlevéllel,
(Ott ama nagy házban lakom,)
S a gyermeket elviheted,
De csak ha a keresztlevéllel jősz.
És most hordd el magad… s te
Kövess, fiú.«
És a fiú követte az
urat,
Koronként
vissza-visszanézett,
Azt képzelé,
hogy a banya
Már nyúl utána s
galléron ragadja;
De az nem mert
közelgeni,
Ottan maradt
állóhelyében,
Csak öklével
fenyegetőzött,
S forgatta égő
szemeit, mint
A kovács a tüzes
vasat.
IX.
Jobban lett dolga a
fiúnak.
Nem kellett többé
lopnia,
És nem kellett
koldulnia,
Milyen boldogság, mily
jótétemény!
Csak néha szállt az
aggalomnak ölyve
Föléje: hátha a
boszorkány
Előjön a
keresztlevéllel,
Mi lesz akkor megint
belőle?…
És néha szállt a bú
galambja
Föléje, ha
eszébe
Jutott a hű
kutya,
A hálótárs és a
barát.
Ennek kedvéért gyakran szinte
kész volt
A vén banyához
visszamenni,
S koldúlni, csak hogy
együtt legyenek.
Gyakorta álmodott
felőle,
Álmodta, hogy ölelte a
kutyát
S ez nyalta képét és
kezét,
S midőn fölébredt, s társát
nem lelé,
Elkezdett sírni, s hosszan
sírdogált.
Midőn haza ért a fiúval
a
Nagyságos úr, átadta őt
a
Cselédségnek. Kitisztiták
őt
A régi szennyből, mely reá
nőtt
És régi rongyai
helyett
Kapott szép uj
ruhát.
Mily jól esett
neki!
Azt vélte, eddig nem is
élt,
Azt vélte, hogy most
született.
Ekkor magához
hívatá
Az úr, és így szólt
szigorúan:
-88- »Fiú, e gyermek itt
fiam, te őt
Nagyságos úrfinak
hivod,
Ő lesz
parancsolód,
S te szót fogadsz
neki,
Ő lesz az úr, te lészsz a
szolga.
Egyéb dolgod nem lesz, mint
szót fogadni,
De ennek pontosan tégy
eleget.
Minden szem-intés egy
parancsolat;
Ha teljesíted, nem lesz
semmi baj,
Lesz enned, innod és
ruhád…
Ellenben ócska
rongyodat,
A melyben
fölfogadtalak,
Nyakad közé
akasztatom,
Aztán mehetsz a nagy
világba
S koldulsz, mint eddig
koldulál.«
Szolgált az árva gyermek
a
Nagyságos úrfinak,
Mögötte ment, mögötte állt,
Mindig árnyéka volt,
És leste ajka mozdulását,
S alig
volt a parancs kimondva,
Midőn már
teljesűlt is,
S a jó fiú
Még is mennyit nem szenvedett!
Mert a nagyságos úrfi
Oly gazkölyök vala,
A milyenek
rendesen a
Nagyságos
urfiak.
Érezteté, hogy ő az
úr,
Érezteté minden
nyomon.
Ha száját a leves
megégeté,
Kis szolgáját üté
pofon;
Ha nem köszönt más
nékie,
A kis fiú fejéről
Ütötte le a kalapot,
És ennek markolt üstökébe,
Ha a
fésű belé akadt hajába,
S nem volt
olyan csíny, oly gonoszság,
Mit rajta
el nem követett,
Mihelyt eszébe jut
vala.
Lábára lépett
készakarva,
Aztán ellökte, hogy mért
áll az utban?
Sarat kent rá, s aztán
nyakon veré,
A mért olyan
tisztátalan,
Szemébe önté a vizet, s
ha sírva
Fakadt rá, mazna fattyunak
nevezte.
Sok szenvedése volt szegény
fiúnak,
És napról napra többet
szenvedett,
De tűrte békén
bajait,
Tűrt elszántan, miként egy
férfiú,
Kiben magas lélek
lakik.
S mi végre tűrt, miért el nem
hagyá
Kínos helyét, mint gyakran volt
eszében?
Ha tudnátok, miért
maradt!
Nem a jó étel és a jó
ruha
Csalá őt vissza, hogyha útnak
indult,
Hogy elbujdossék a széles
világba;
Nem volt ő olyan, mint a
tyúk vagy a lúd,
Mely elbarangol, s
ha megéhezik,
Jóllakni ismét
visszamegy helyére,
Mig ellenben a
csalogány s pacsírta,
Ha megnyílt
börtönének ajtaja,
Ott hagyva a kész
és jó eledelt,
Elszáll örökre s
megelégszik azzal,
Mit kinn a
szabadban talál.
Igy érezett a kis
fiú,
Mint e szabadba vágyó
madarak,
S még is maradt, mint a tyuk
és a lúd,
S ha indult, ismét
visszatért.
Mi csalta vissza
őt?
A tanulás.
Az úrfi mellett
eltanulgatott.
Ott állt mögötte
észrevétlenűl,
Könyvébe
kandikált,
S a nevelő minden
szavára
Figyelmezett,
S mit egyszer megtanúlt,
El nem feledte.
Előbb tudá az
írást, olvasást,
Mint a nagyságos
úrfi.
És a mint szaporodtak
évei,
Azokkal
szaporodtak
Isméreti,
Mint a szarvas szarván az ágak,
S ő büszke kezdett lenni rája,
S ha a nagyságos úrfi
Bolondokat beszélt szokás szerint,
Kijobbitá magában,
S mosolyga a
badar beszédeken.
S a nevelő
előtt
Nem tűnt el
észrevétlen
A szolga
fensősége
Az ifju úr
fölött,
S ha nem tudá
Leczkéit a tanítvány,
Azzal piríta rá,
Hogy a
szolgával mondatá el,
Ki azt hallás
után tanulta meg.
-89- Becsűletére
vált ez a fiúnak,
De nem vált
örömére, erre nem,
Mert a kevély
nagyságos úrfi
Mindannyiszor
keményen
Lakoltatá, hogy őt
megszégyeníté.
Naponta új és durvább
üldözések
Jutottak a szegény
fiúnak,
És ő naponta jobban
érezé
A szenvedett
méltatlanságokat,
S most már, ha
megüté az úrfi őt,
Nem teste érezé,
de lelke,
Pirúlt, de nem mivelhogy
fájt neki,
Hanem mert szégyenlé
magát.
Tizenhat esztendős
vala.
Minden nap egy-egy sugarat
lövelt
Elméje oszladó
ködébe,
S minden sugár egy-egy betű
volt,
És ilyen írat lett a sok
betűből:
»Mi jognál fogva vernek
itten engem?
Mi joggal bánt embert az
ember?
Különbnek alkotá az
isten
Az egyik embert, mint a
másikat?
Igazságosnak hirdetik az
istent,
Ha igazságos, úgy azt nem
tehette,
Úgy minden embert egyformán
szeret.
S én többé tűrni nem
fogok.
Akármi lesz
belőlem.
Táplálatot, ruhát, szállást
kapok,
De én ezért szolgálom
őket,
S ezzel leróva a
jótétemény.
Dolgoztathatnak, erre van
jogok,
De a verésre
nincs.
Még egyszer fognak csak
megütni,
De többször, istenemre,
nem!«
Ugy is lett. Első
alkalommal
(És várni erre nem kellett
sokáig)
Midőn az úrfi rá kezét
emelte,
Ekkép kiálta
föl:
»Megálljon ön!
Ne bántson többet, mert úgy
visszavágom,
Hogy megsiratja holta
napjaig.
Elég soká voltam
kutya,
Kit verni, rúgni
lehetett,
Eztán ember
leszek,
Mert ember ám a szolga
is!
Megvallom, itt
jótéteményt
Rakott egy kéz
reám,
De más kéz azt bottal veré le
rólam,
És e szerint
Nem tartozunk egymásnak semmivel.«
Az úrfi e szokatlan szókra
Elképedett, megmerevűlt,
S tájtékot turva, ekkép orditott:
»Hah szolgafaj! hah lázadó gazember!«
És a fiú így
válaszolt,
És hangja megvető
volt:
»Hm, szolgafaj? ha már a
születést
Veszszük, talán az én
apám
Különb úr volt, mint minden
ivadékod,
S hogy eldobott
magától,
Az ő hibája, nem
enyém,
S ha minden úr ilyen rosz
lelkű, mint te,
Jól is tevé, hogy
eldobott,
Mert úgy ennek köszönhetem,
ha
Becsűletes ember
leszek.
És lázadó?… ha lázadás
az,
Midőn az ember érzi és
kimondja,
Hogy ő is ember, mint
akárki más,
Ugy büszkén mondom:
lázadó vagyok.
S tudnám csak mind
azt, a mit érezek,
Ugy, a mint
érezem, kimondani,
Föllázadnának
milliók velem,
S reszketne a
világ,
Mint Spartacustól Róma
reszketett,
Midőn eltépett
lánczaikkal
Verték falát a
gladiátorok! –
Nagyságos úrfi, isten
önnel,
Mi együtt többé nem
maradhatunk,
Én önnel mint ember
beszéltem,
És hogyha egyszer
már
A szolga emberré
emelkedik,
Éhen hal meg vagy a
bitófán,
De többé szolga nem
lesz!«
Ezzel megfordult és
kiment,
Örökre ott hagyá a
házat,
Hol gyermeksége úgy uszott
el,
Mint a virág az iszapos
patakban.
A merre látott, arra
indult,
Ment a világba
czéltalan.
Az ifjuság fölgyúladott
szivében,
Ugy égett, mint a fölgyúlt
város ég,
A melyre rá fúj a
viharnak
Süvöltő óriása;
S e lángokban milyen csudálatos
Mesés képek keletkezének!
S lelkét e lángok ugy megedzék,
Mint a hámortűz a vasat.
A város végén utolérte
őt
Az úrfi nevelője.
-90- Alig lélekzett a jó
férfiú,
Sokat futott, hogy
utolérje.
Kiverte arczát a
veríték,
Törölgeté mind
untalan,
Mi közben a fiúval így
beszélt,
S beszédiben
Nem volt nagyon sok
összefüggés:
»Ne, tedd el ezt a pénzt,
fiam,
Nekem egy évi
jövedelmem,
Te nálad eltart
évekig,
Ha jól
gazdálkodol.
Nagy ember lesz
belőled,
Én mondom azt
neked.
Dicsőbb fiút még nem láttam te
nálad.
Én szórul szóra érzem azt, a
mit te,
De soha sem mertem
kimondani.
Féltem tőled s
bámultalak,
Midőn
beszéltél.
Az isten áldjon minden
szavadért.
Tanácsolom,
parancsolom,
Igen, parancsolom, fiú,
hogy
Tanúlj, végezd az
iskolákat,
Különben én
Megátkozlak s megver az isten.
Te nem magadnak születél,
De a hazának, a világnak.
Azt mondom néked, hogy tanúlj,
A mit különben
Nem
is kén mondanom,
Hiszen te úgy
szeretsz tanúlni.
És most az isten
áldjon meg, fiam,
Légy szerencsés,
élj boldogúl,
S emlékezzél meg rólam
is koronként,
De ha tanácsomat nem
fogadod,
Akkor felejts el
engemet.«
Lehajlott a fiú,
Hogy megcsókolj’ a jó ember kezét,
De ő nem engedé, sőt a fiút
Megölelé s arczát csókolta meg,
S úgy távozott könnyes szemekkel.
Mily jól esett ez a fiúnak,
Szegény fiúnak milyen jól esett!
Ez volt az első szeretet,
Melylyel találkozott.
Tizenhat évig kelle élnie
S
kínlódnia,
Mig oly emberre
akadott,
Ki nem taszítá el
magától,
Ki megölelte
őt!
X.
Kiért a városból az
ifju.
Midőn kiért a szűk falak
közűl,
Azt gondolá: börtönből
szabadúlt,
S mohón szivá a tiszta
léget,
Az isten legdrágább
ajándokát,
Melytől a láb erőt kap és
a
Léleknek szárnya
nő.
Egyszer sokára
visszanézett,
Nagyot haladt már,
messze volt a város,
A házak
összeolvadának
Egymással, és a barna
tornyokat
Elnyelte félig a távol
köde,
S méhdongás volt az ezerek
zaja.
Az ifjú biztatá
magát:
»Tovább, tovább,
Semmit ne halljak, és semmit ne
lássak
Onnét, hol eddig
éltem,
Ha életnek mondhatni
éltemet.«
S ment, mint a ki
ostorhegyet fut.
S midőn végkép eltünt a
város,
S ott álla ő a
végtelenben,
Szabadnak akkor érzé
csak magát.
»Szabad vagyok!« kiálta
föl,
»Szabad vagyok!«
Többet nem mondhatott,
De könnyei beszéltek,
S jobban
mondták el érzeményeit,
Mint nyelve
mondta volna.
Oh milyen érzés, milyen
gondolat,
Midőn az ember először
szabad!
És ment az ifju, egyre
ment,
A merre szép táj csalta,
arra
Irányozá lépéseit.
Megbámulá a síkot és hegyet,
A sík mezőt és a hegy erdejét
És mindent, a mi csak szemébe tünt,
Mert minden oly új volt előtte,
Először látta a természetet
A természet szépségeit.
És ott a
rengetegben,
A
fellegekbe
Ágaskodó bérczek
között,
A hol mennydörgés a folyam
zugása
S a mennydörgés itéletnap
rivalma…
Vagy ott a puszták
rónaságán,
Hol némán ballag a csendes
kis ér,
S hol a bogárdöngés a
legnagyobb zaj…
Ottan megállt az
ifjú,
-91- Körültekintett
áhitattal,
S midőn szemét s lelkét
meghordozá
A láthatár
fönségein,
Erőt vett rajta egy szent
érzemény,
Letérdepelt s
imádkozék:
»Imádlak, isten; most
tudom, ki vagy,
Sokszor hallottam és
sokszor kimondtam,
De nem értettem
nevedet.
A nagy természet magyarázta
meg
Hatalmad és
jóságodat…
Dicsértessél, dicsértessél
örökre!
Imádlak, isten; most tudom,
ki vagy.«
A merre csak ment,
mindenütt
Oly szépnek látta a
természetet,
De benne mindenütt az
embert
Olyan
boldogtalannak;
Nyomor s gazság
gyötörte mindenütt.
Azt kezdte
észrevenni,
Hogy ő nem a
legszerencsétlenebb,
És fájt nagyon
neki,
Hogy vannak nála szánandóbbak
is.
Mindig kicsínyebb lett
előtte
Saját baja,
Mig végre végkép elfelejté,
S nem látta és nem érezé azt,
Csak a mások baját,
És homlokát a hideg kőre tette,
S forró keserves könnyeket sírt.
XI.
Eszében tartá, mit
szivére
Kötött a jámbor
nevelő,
Midőn bucsút vett
tőle
És pénzt adott
neki;
Eszében tartá ezt az
ifju,
S nem hagyta
teljesítlenűl.
Beállt az
iskolába,
S tanúlt
szorgalmasan,
S olyan volt társai
körében,
Mint csillagok között a
hold.
Azok csodálták őt, de nem
szerették,
Lelkének fensősége
rajtok
Mint sziklakő
nehezkedett,
És
ellenében
Irígység és gúny támadott
föl,
És rá lövöldözé
A sebesítő nyilakat.
»Mért bántotok ti
engemet?«
Szólott szelíd
jószívüséggel
Gyakorta
társihoz,
»Mért bántotok, barátim,
engem?
Én nem tanúlok a magam
javára,
Ti értetek tanúlok
én;
Mit én tudok, higyétek,
annak
Más fogja venni
hasznát,
Akárki más, csak én
nem.
Ha belátnátok lelkem
mélyibe,
Ragaszkodnátok hozzám, jó
fiúk,
Ugy szeretnétek, mint most nem
szerettek,
Mint én szeretlek
titeket.
Ha belátnátok lelkem
mélyibe,
Általlátnátok
gyarlóságtokat,
S nem vagdalnátok a
fa ágait,
Mely egykor számotokra hoz
majd
Árnyékot és
gyümölcsöt,
Szegény rövidlátó fiúk
ti!
De majd szerettek még ti
engemet,
Szeretni fogtok, istenemre,
engem!«
Kaczaj követte ilyetén
beszédit,
S csak újabb töltésül
szolgáltanak
A gúnyolódás
fegyverébe,
A mely mindég szivének
állt.
És elvadúlt lassanként a
világtól,
Mindegyre mélyebben
szállott magába,
S kerűlt mindenkit…
egy barátja volt,
A senkitől meg nem
zavart magány.
Ott élt azon képek között,
miket
Üres ábrándoknak tart a
világ,
De melyekről ő tudta, hogy
azok
Élő valódi lények,
Az ő lelkébe néző
Jövő alakjai.
Ott a magányban buzgón
olvasá,
Miként a hívő a
koránt
S mint a zsidó a
bibliát,
Olvasta ott buzgóan
a
Világtörténetet.
Világtörténet! mily csodálatos könyv!
Mindenki mást olvas belőle.
Egyiknek üdv, másiknak kárhozat,
Egyiknek élet, másiknak halál.
Egyiknek így szól s kardot ad kezébe:
»Eredj és küzdj! nem küzdesz
hasztalan,
Az emberiségen segítve
lesz.«
Másikhoz így szól: »tedd le
kardodat,
Hiába
küzdenél,
Mindig boldogtalan lesz a
világ,
Mint ezredévek óta
az.«
-92- Mit olvasott ez ifiú
belőle?
Mit gondolt ő, midőn e
könyvet
Becsukta reszkető
keze?…
Ezt
gondolá:
»A szőlőszem kicsiny
gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá még is,
hogy megérjék.
A föld is egy
gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a
kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány
nem kell e nagy gyümölcsnek,
A míg
megérik? ez belékerűl
Évezredek vagy
tán évmiljomokba,
De bizonyára meg
fog érni egykor,
És azután az emberek
belőle,
Világ végéig lakomázni
fognak.
A szőlő a napsugaraktul
érik;
Mig édes lett, hány
napsugár
Lehelte rája élte
melegét,
Hány százezer, hány miljom
napsugár?…
A földet is sugárok
érlelik, de
Ezek nem nap sugárai,
hanem
Az embereknek
lelkei.
Minden nagy lélek egy ilyen
sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez
ritkán terem;
Hogyan kivánhatnók
tehát, hogy
A föld hamar
megérjék?…
Érzem, hogy én is egy
sugár vagyok,
A mely segíti a földet
megérni.
Csak egy nap tart a sugár
élete,
Tudom, hogy a midőn
megérkezik
A nagy
szüret,
Akkorra én már rég
lementem,
S parányi művemnek
nyoma
Elvész az óriási munka
közt,
De életemnek a tudat erőt
ad,
Halálomnak pedig
megnyúgovást,
Hogy én is, én is egy
sugár vagyok! –
Munkára
hát,
Föl a munkára,
lelkem!
Ne légyen egy nap, egy percz
elveszítve.
Nagy a föladat,
az
Idő röpül, s az
Élet rövid. –
Mi
czélja a világnak?
Boldogság! s erre
eszköz? a szabadság!
Szabadságért
kell küzdenem,
Mint küzdtek érte oly
sokan,
És hogyha kell
elvérzenem,
Mint elvérzettek oly
sokan,
Fogadjatok, ti
szabadság-vitézek,
Fogadjatok szent
sorotok közé,
Zászlótokhoz hűséget
esküszöm,
S hahogy véremben lesz egy
pártütő csepp,
Kiontom azt,
kifeccsentem belőlem,
Habár szivemnek
közepén lesz is!«
Ily vallomást tett… nem
hallotta ember,
De meghallotta
odafönn az isten,
Fölvette a szent
könyvet, melybe
Jegyezve vannak a
martírok,
S belé irá a Szilveszter
nevet.
XII.
A gyermek ifjuvá
lett
S az ifju férfivá.
Esztendő esztendő után
Jött a földet meglátogatni,
S
bucsút sem véve távozának.
Őt sem
kerűlték ki az évek,
Elment hozzája
mindenik,
S nyomot hagyott arczán,
szivén.
Túl volt immár az
iskolákon,
Régen kijárta
azokat,
És benn volt a
világban.
Az életben, az emberek
között,
Hol minden lépten meglökik az
embert,
S minden lökés egy darabot
töröl le
A lélek
zománczából
S az orczának
szinéből.
Beh másnak látta e
világot,
Mint a milyennek
képzelé!
Naponta kisebbnek tetszett
előtte,
Mélyebben
sűlyedettnek
Az ember, a kit
isten
Saját képére
alkotott,
Az ember, a kinek
szemével
A napba kéne
néznie,
És e helyett a porba
néz,
Mikéntha férgeket
keresne,
Hogy tőlök a csúszást
tanulja.
És mentül kisebbnek tetszett
előtte
Az ember, annyival
nagyobbnak
Látá a munkát, a
mire
Hivatva érezé
magát.
De el nem
csüggedett.
Tán oly parányit végzett,
mint a hangya,
De mint az, olyan
fáradatlan volt.
Szűk volt
köre,
De e kört teljesen
betölté
Lelkének
fényivel.
-93- Erkölcse, tudománya
néki
Nevet szerzett még
iskoláiban,
S midőn e pályát
végezé,
Több úr hivá meg
őt
Nagy s gazdag
hívatalra
Ilyen
kecsegtetéssel:
»Szegődjél hozzám;
szolga lészsz, igaz,
De ily urat
szolgálni, mint én,
Dicsőség, és
azért, hogy
Előttem
meghajolsz,
Előtted ezren hajlanak
meg.
Más dolgod nem lesz, mint ez
ezreket
Nyúznod tehetséged szerint, s
e
Könnyű munkából meg fogsz
gazdagodni.«
Szilveszter megköszönte
szépen
E könnyü munkát és így
válaszolt:
»Azért, hogy én
nekem
Szolgáim legyenek,
Én más szolgája nem leszek.
Én nem kivánom, hogy előttem
Embertársim hajlongjanak,
De ne kivánja tőlem más se, hogy
Előtte én hajoljak;
Nem ismerek nálam kisebbet
S nem
ismerek nálam nagyobbat.
S a
gazdagságot illetőleg, az
Nekem talán
ingyen sem kellene,
Annál kevésbbé
kell olyan nagy áron,
Hogy érte
nyúzzak másokat!«
Ekkép szokott
beszélni ő
Levett kalappal, de
fölemelt fővel.
El nem fogadta a nagy
hívatalt,
De jöttek hozzá szegény
emberek,
És meghivák őt
falujokba
Jegyzőnek, és az ifju
ment,
Ment örömest és
boldogan.
S midőn elért a
faluba,
S körülvevék őt a
lakók,
Igy szólt hozzájok lángoló
szemekkel:
»Üdvöz légy, nép! ugy nézz
szemembe,
Tanítód és atyád
leszek.
A bölcső óta mit vertek
fejedbe?
Kötelességidet;
Én megtanítlak jogaidra!«
És teljesíté, a mit
ígért.
Nem a kocsmába jártak
ezután
A munkavégzett
gazdaemberek,
Mint jártak eddig
világkezdet óta;
A faluház előtt
karéjba
Állottak, és az ifju
jegyzőt
Hallgatták a vén
emberek,
És jobban hallgatták, mint
papjokat, mert
Papjoknál jobbakat
beszélt.
S mit ott tanultak, elvivék
haza,
És elbeszélték
fiaiknak,
S a jegyző tiszteletben
állt.
De két ház volt a faluban,
mely
Az ifju apostol
fejére
Átkot mondott áldás
helyett,
Az a két ház, hol a pap
és
Az uraság lakott,
A kastély s a parochia.
Naponta gyűlöltebb és rettegettebb
Lett e két házban a
Jegyző
gazdálkodása,
S elpusztulását
tervezék, mert
Látták, ha a jegyző
marad,
Ugy ők pusztulnak
el.
De volt fönn a kastélyban
is
Egy lény, ki a nép emberét
ugy
Tisztelte, mint a nép
maga,
Kinek, midőn az ő
dicséretét
Hallotta, jól
esett,
Midőn pedig gyalázták, fájt
neki.
Ki volt e lény, a
ki
Oly rosz világitásban
is
Megismeré a kép
becsét,
S felőle helyesen
itélt,
Ki volt ez?… a kastély
kisasszonya.
Ki is lett volna
más!…
Dicső hely a hölgyek
szive,
Önzés előtt bezárva
ajtaja,
Ha bejut is, csak lopva jut
belé vagy
Erőszak által,
De nyitva áll mindennek, a mi szép s
jó,
S az üldözött
igazság,
Ha mindenhonnan számkivetve
van,
Végmenedéket ott
talál.
Dicső, dicső hely a hölgyek
szive!
Nem is sejté az ifju, hogy
barátja,
Hogy pártfogója
van
Ott fönn az úri
lakban,
S olyan szép
pártfogó!
Látá koronként a
leánykát,
Midőn az végigsétált a
falun
Vagy ablakából nézett a
vidékre,
S ha látta őtet, hosszan
elmerengett.
Ilyenkor egy
csodálatos
Érzés szállotta meg
szivét,
-94- Mely hozzá igy
beszélt:
Az ember nem csak
polgár,
Egyszersmind ember
is:
Mindig másoknak
éljen-e
És soha se
magáért?
Szegény fiú te, mikor élsz
magadnak,
Lesz-e idő, midőn magadnak
élsz?
Te szétosztod mások közt
lelkedet,
Lesz-e, ki néked adja
lelkét
Vagy lelkének csak egy
darabját
Vagy egy tekintetét csak, a
miből
Gyanítanom lehetne
legalább,
Mi a boldogság?… oly
szomjas szivem, hogy
Fölinna egy
záport, s talán
Egy harmatcsepp sem
hull reá soha!
Nyugodjál meg
sorsodban, jó fiú,
Viseld békén a
rideg életet;
Tégy másokat boldoggá,
ha lehet,
S maradj magad
boldogtalan.
Légy föld, a mely gabnát
terem,
Hogy mások
learassák;
Légy lámpa, mely mig
másoknak világit,
Tulajdon életét
fogyasztja el.
A jó vagy rosz sors ugy hozá
magával
Egyszer, hogy a leányka
véle
Találkozott és szóba
állt.
Rövid volt a
találkozás
És keveset
beszéltek,
De attól fogva többször
jöttek össze,
Véletlenűl-e vagy tán
készakarva?
Sem a lyány, sem az ifju
nem tudá.
És egyre hosszabbak
levének
S bizalmasabbak a
találkozások,
De önmagokról soha sem
beszéltek.
Azonban egykor (fölhivá-e a
lyány
Vagy csak magától nyílt meg
kebele?
Eszébe nem jutott) az
ifju
Elmondta életét.
Elmondta, mily magában áll a földön,
Hogy nincsen ember és nem volt soha,
Kit őt testvérnek vagy barátnak
Vagy gyermekének híta volna.
Elmondta, a mint rá emlékezett,
Hogy egy tolvaj találta őt az utczán,
Aztán egy koldusnő fogadta föl,
S aztán mint szolga ugy nevelkedett;
Lopott, koldult és szolgált… így telék
el
Gyermek- s ifjúkora.
Elmondta az irtóztató nyomort,
Mely gyermekévein fekütt,
S a lelki szenvedéseket,
Mik ifjuságát terhelék,
S mik a
nyomornál még irtóztatóbbak;
S a mint
lenézett életébe, ez
Örvénybe,
melyből fölkapaszkodott,
A melyben
mint egy fekete vizű
Tengerszem, úgy
állt kínja özöne:
Elszédült lelke, és
szeméből
A könnyek úgy
rohantak,
Mint csatatérről a vert
hadsereg…
És a lyány véle
zokogott.
XIII.
Még ez nap a leány
atyjával
Egy egészen más jelenése
volt.
Fölhívatá a büszke földesúr
őt
S megleczkéztette
irgalmatlanúl,
A mért
jobbágyait
Tévutra
vezeti,
És pártütőket,
lázadókat
Csinál belőlök; s azzal
végezé,
Ha még tovább is
bujtogat,
El fogja csapni
őt.
Méltósággal felelt az
ifju:
»Uram, kikérem a
leczkéztetést,
Kinőttem már az
iskolából,
De ahhoz szokva még ottan
se voltam.
Ha vétkem van, ha lázitó
vagyok,
Ott a törvény, az majd itél
fölöttem;
Ha vétkes nem vagyok, mi
joggal
Dorgál ön
engemet?
És a mi az ijesztést
illeti,
Az elcsapástól meg nem
ijedek;
Annyit mindenhol
keresek,
A mennyiből
megélek.
De innen én el nem
megyek,
Mert itt hasznosnak érzem
magamat,
S ön, hogy elcsapjon
engemet,
Nem fogja
megkisérteni
Saját javának
érdekében,
Mert vagy velem jön az
egész falu
Vagy ön lesz, a ki
távozik…
Nem mondom ezt, miként
fenyegetést,
Ugy mondom ezt inkább,
mint jó tanácsot,
Ki a lakókat
ismerem,
S tudom, hogy engem mennyire
szeretnek,
És mit nem lesznek értem
tenni készek.«
Igy szólt az ifju,
meghajtá magát s ment.
Következő
vasárnapon
Ő róla szólt a
prédikáczió,
-95- Borzadva mondta a
hiveknek a pap,
Hogy milyen
istentagadó ez ember,
Istentagadó s
lázitó!
S ha még tovább is tűrik őt
magoknál,
El vannak veszve mind a két
világon,
Mert a mért lázitóval
czimborálnak,
Legyilkoltatja őket a
király,
S az istentagadó
barátait
Halál után az ég be nem
fogadja.
Intette, kérte őket,
hogy
Javuljanak, míg van
idő,
Mig rájok nem jön a vész, az
itélet.
Könnyezve kérte, hogy
tekintsék földi
És másvilági
boldogságukat,
Ne válaszszák a halált
és a poklot
Az élet és az üdvesség
helyett!
Bőszülten hagyta el a
nép
A templomot
(Az isten és a béke házát)
S vadállatként rohant az ifjuhoz,
Kit tennap még atyjának nevezett,
S reá parancsolt: holnap ilyen tájig
Ha itt látják, tüstént
agyonverik.
Beszélt az ifju, a mint tőle
telt,
Beszélt oly lelkesen, mint még
soha.
Hiába. A hol pap emelt
szót,
Ott az igazság
megfeszíttetik,
Az igazság szörnyet
hal ott. A pap
Minden
szavára
Egy ördög áll
elé,
S az ördög nem
hatalmasabb,
De ékesebb szólásu, mint
az isten,
S ha tettel győzni nem
tud,
Tud elcsábítani. –
Káromkodó fenyegetéssel
Hagyá el az ifjút a nép.
Egy pillanatra meg volt lelke
törve,
Kétségbeejtő eszmék
ültenek
Megnehezűlt
fejére,
Mint a holttestre a
hollósereg.
»Ez hát a nép!« kiálta
föl,
»Ez hát a nép, a melyet én
imádok,
A melyért élek s halni
akarok!
Ilyen volt ezredév
előtt…
De semmi, semmi, ezredév
után
Majd nem lesz ilyen; még most
gyermek ő, kit
El lehet könnyen
bolondítani,
Majd meg fog érni, férfi
lesz belőle,
S épen mert gyermek,
gyámolítni kell.
Nincs mit csodálni,
ősidőktül óta
Azon valának papok és
királyok,
E földi
istenek,
Hogy vakságban tartsák a
népet,
Mert ők uralkodni
akarnak,
S uralkodni csak vakokon
lehet.
Szegény, szegény nép, mint
sajnálom őt,
S ha eddig küzdtem érte,
ezután
Kettős erővel fogok
küzdeni!«
Beállt az est, beállt az
éj,
Utósó éje itt az
ifjunak.
Ott a fasornak árnyékában
áll,
S fölnéz a kastély amaz
ablakára,
A melybül a leány szokott
kinézni.
De puszta most ez
ablak,
Nincs ott virága, nincs ott a
leány,
S az ifju még is néz föl, néz
merően,
Mint egy kővé vált sírontúli
szellem;
Arczára halovány fátyolt
borított
A csendes bánat és a
holdvilág.
Egyszer megfogva érezé
kezét…
Az első perczben észre sem
vevé
Az érintést, ugy
elgondolkodék…
Midőn megfordult,
oldalánál
Azt látta, a kit ott fönn
keresett.
»Kegyedre vártam«, szólt az
ifju,
»Kegyedre vártam, azt
reméltem,
Hogy még egyszer meglátom
ablakánál,
Egy néma búcsút küldök föl
szememből,
Aztán örökre
távozom,
Reményemen túl jó a
sors,
Ajkam beszélhet szemeim
helyett,
S kezem foghatja e kedves
kezet.
Isten veled, te drága, drága
lény, te
Egyetlen egy a nagy világon,
a ki
Barátodnak neveztél
engemet,
S a kit barátomnak szabad
nevezni.
Emlékim nincsenek
nekem,
Magad fogsz állani
szivemben,
Mint a szegény kunyhó
falán a szent kép,
A mely előtt
estenként térdepel
Jámbor lakója és
imádkozik;
De hogyha telve volna
szívem
A legdicsőbb emlékek
kincsivel,
Kiszórnám azt e
pillanatban mind,
S téged hagynálak
benne egyedül.
Isten veled!… ha
hallod híremet,
Ha szépeket mond majd
a hír felőlem,
-96-
Hidd el, hogy a te érdemed
lesz az.
Azért törekszem jónak s
nagynak lenni,
Nehogy megbánd és
szégyeneld, sőt
Ellenkezőleg büszke
légy reá,
Hogy engemet barátodnak
fogadtál.
Isten veled, lelkem
védangyala!«
Indult az ifju és ment volna,
de
Kezét tartotta a
leány
És görcsösen
szorítá…
Beszélni vágyott s elhagyá a
hang,
Hosszú szünet telt el
bele,
Mig akadozva ekkép
szólhatott:
»Isten veled… menj… menj,
isten veled,
Te ifjak
legnemesbike!
Menj… bár mehetnék én
is te veled,
Mennék örömmel,
édesörömest.
S nem látjuk egymást
soha, soha többé?
Lehullsz egemről,
fényes csillagom?
-97- Mert én
szeretlek tégedet,
Ki kell ezt
mondanom,
Hogy ki ne vesse lelkemet
belőlem,
Mint a Vezúv a lángoló
követ.
Szeretlek, és tied nem
lehetek!
De istenemre,
Ha a tied nem, másé sem leszek!
Vedd e gyürűt… e jegygyürűt…
Előbb fog széjjeltörni benne
Ez a gyémántkő, mint az én hüségem.
Isten veled, szép álma
életemnek!«
Az ifiúra a
mennyország
Szakadt le
üdvösségivel,
Leomlott a leány
előtt
S ölelte és csókolta
térdeit.
Más nap, midőn a falut
elhagyá,
Utjában százszor s százszor
nézte meg
A gyűrüt, mert csak a
mikor
Ezt látta, akkor nem
kételkedék,
Hogy a mult éji jelenet
valóság
S nem lázas lelke őrült álma
volt.
Utját (miért, miért
nem?
Nem tudta maga sem)
A fővárosnak vette, hol
Lopott, koldult és szolgált egykoron.
A külvárosban ott
Egy kis padlásszobát
Bérelt ki,
s nem tudá még,
Mihez fog
kezdeni?
Egyszer kopognak
ajtaján,
S bejött egy fátyolos
hölgy…
Midőn belépett, fölveté a
fátyolt,
Némán és mozdulatlan
állt…
Az ifju szédelgett… megállt
esze…
Barátnéját ismerte
meg.
»Utánad jöttem«, szólott a
leány,
»Utánad jöttem… ha terhedre
van,
Kiútasíthatsz e
szobából,
Ne félj, hogy rosz neven
veszem.
Akkor leűlök ott kinn a
küszöbre,
És ott ülök, mig megreped
szivem.
Utánad jöttem, nem
maradhaték.
Nyomodban voltam
mindenütt.
Egész idáig, és most itt
vagyok.
Szólj, mit teszesz
velem?«
Az ifju kebelére
hajlott,
S együtt zokogtak hosszan,
boldogan.
»Nem űzesz el hát?« szólott
a leány,
»Veled maradhatok?… veled
leszek, hogy
Enyém legyen fájdalmaid
fele
S a tied legyen minden
örömem!
Együtt türök
veled
Bút és nyomort,
S ha egyszer zúgolódom,
Ne hidd azontúl, hogy szeretlek.
Hogy valaha szerettelek!«
XIV.
Együtt maradtak, mint férj s
feleség,
Nem pap kötötte össze
őket,
Hanem az isten és a
szerelem.
Nem esküvének egymásnak
hüséget,
Nem vették e szót
ajkaikra,
Ott benn hagyák
azt
Szivök mélyében
érintetlenűl,
A hol s a hogy kell
annak lennie,
S azért maradt oly
tiszta, mint a
Csillag, melyhez még
lélekzet sem ér.
És boldogságban teltek a
napok,
A hónapok… nem tudta a világ,
hogy
Ők élnek-e? s ők nem
tudták,
Van-e világ
kivűlök?
De végre fölszólalt az
ifjuban
A lélek, és ezt mondta
szigorún:
»Ébredj, ébredj, te nem
magadnak
Te másokért
születtél!
Felejted
hívatásodat?
Föl, föl, fiú, kezdj a
dologhoz!«
És szólt hozzá még
szigorúbban is
Egy hang, a házi
gond:
»Föl a dologra, mert
különben
Koplalni fogtok mind a
ketten
S maholnap mind a
hárman.«
Dolgozni kezde,
írt,
Ugy írt, a mint sugallta
lelke,
Hozzája méltón,
szabadan.
Egy szerkesztőhöz vitte
művét,
Átolvasá az, és igy
válaszolt:
»Nagy ember ön,
uram,
S a mellett nagy
bolond!
Nagy ember ön, mert ez dicső,
remek mű,
Ennél különbet még Rousseau
sem írt;
És nagy bolond ön, mert azt
képzeli,
Hogy ezt a munkát ki lehet
nyomatni.
Soh’sem hallotta ön
hirét
A censurának?… hogyha
nem,
Hát megmondom, mi
az?
-98- Az a pokol cséplője,
mely alá
Kévéinket kell tartanunk, s
ez
Az igazságot, a magot
Kicsépeli belőle, aztán
Az üres szalmát visszadobja,
S
ezen rágódik a közönség.
Ha ön nem
hisz szavamnak, ám
Próbálja meg, s én
minden szem magért,
A mely kévéjében
marad,
Egy ón golyót nyelek
le.
Ha azt akarja ön, hogy
e
Cséplő alá ne jusson,
Ne gabonát, de maszlagot
Termeszszen, mely kábít, bolondít,
Ezt mindenestül
Kitálalhatja
ön,
Sőt érte még meg is
dijazzák.«
Bódultan tért az ifju vissza,
mintha
Falnak ment volna egyenest
fejével,
Asztalhoz űlt, és föltevé
magában,
Hogy szép lágyan szelíden
ír
S olyan simán, hogy a censor
keze
Elsiklik rajta, mint a
bársonyon.
Midőn müvét
bevégezé,
Azt vette észre, hogy még
szabadabb,
Még keserűbb, mint először
vala.
S így tizszer, százszor ujra s
ujra írt,
Aztán eltépte, belátván,
hogy a
Kerékvágásba csak nem jön
bele.
És meggyőződék végre
is,
Hogy a mi
kinyomathatik,
Abból nem fog tanulni
senki,
És a miből lehet
tanulni,
Az nem jut
napvilágra.
»Irtóztató!« kiálta
föl,
»Nincs mód tehát, hogy
meghallják szavam?
Lelkem tüzét, mely
a világot
Gyujtotta volna
föl,
Magamba kell hát
fojtanom,
Hogy ön magát emészsze
el?
És élnem is kell… mibül
élek?
Vagy megtagadjam
elvemet,
Azt a szentséges
elvet?
Oda szegődjem a
gazokhoz,
Az emberiség
ámítóihoz?
Nem, istenemre,
nem!
Inkább szeméten éhen veszek
el,
Inkább ugy végzem
éltemet,
A mint elkezdtem
azt,
Lopok, szolgálok,
koldulok
Mint egy betűt írjak, mi
nem
Lelkem forrásából
fakadt,
Mint gondolatim
legkisebbikére
Hamis pecsétet üssek!
–
Isten hozzátok, gondolatjaim,
ti
Befalazott rabok,
Legyen fejem börtön s koporsó
A számotokra… oh de nem,
Ti nem halhattok ott el;
Eljő a
nap, mert el kell jőnie,
Midőn kinyíl
e börtön ajtaja,
S ti bejárjátok a
kerek világot,
S fényt s meleget
visztek magatokkal.
Miként a nyári
nap sugárai!«
És így az ifju
Nyugonni hagyta gondolatjait,
S hogy a kenyérből ki ne fogyjon,
Másoknak gondolatjait
Másolgatá. Keserves munka,
Tán a
favágásnál keservesebb.
Elkezdte
reggel s este végezé
S gyakorta
éjszakáit is
A lámpa fénye látta
elhaladni,
S előbb alutt el ez, mint
ő,
És ennyi fáradás után
is
Elégszer állt az asztal
üresen,
És ablakára a fehér hideg
tél
Elégszer festett
jégvirágokat,
S a nő szemében
megfagyasztá
A könnyeket… de nem
fagyaszthatá meg
Örök hevű
érzelmeit.
Igy jöttek évek, mentek
évek,
S megszaporodott a
család,
Hárman levének s nem sokára
négyen,
És négyszeres lett a
nyomor
Ott fönn a kis
padlásszobában,
Melynek
falát
Csikosra festé az
eső
És kiczifrázta a
penész,
Hol most egy ágyban hárman
alszanak,
Két gyermekével az
anya,
És láboknál a
földön
A durva
szalmazsákon
A férfiú… a felkelő
nap
Első sugára homlokára
száll,
Miként egy arany koszorú,
miként egy
Fényes meleg csók isten
ajakárul.
XV.
Egyenként ébred a család,
először
A férj, ki legkésőbb alutt
el,
Aztán az anya,
azután
-99- A kis fiú… s a
csecsemő?
Ez még nem ébred, mélyen
alszik…
Testvére s a szülők
lábujjhegyen
Járnak, s beszédök
csendes suttogás,
Hogy el ne verjék a
kisdednek álmát.
Jó testvér, jó
szülők,
Miért e halk járás, e
suttogás?
Dobogjatok,
tomboljatok.
Lármázzatok… ne
féljetek,
A kisded föl nem
ébred,
Mert nem hallják a lármát a
halottak…
A kisded halva van, éhen
hala!
Mit érezhet, mit érez a
szülő,
Midőn meglátja, hogy szülötte
meghalt?
Hát még azon szülő,
kinek
Éhen veszett el
gyermeke,
Szép ártatlan kis
gyermeke?
Ha jobb kezének
erejét
Az én kezembe öntené az
isten,
Leírhatnám-e úgy is azt a
kínt,
Mely a szegény asszony
szivét
Ezer körömmel
szaggatá?
Hagyjátok őt a
holttetemre
Borulva sírni, sírni,
sírni,
Zokogni,
fölüvölteni,
A fájdalomnak mély
örvényiből
A magas égre
fölkiáltani,
S az isten arczát
káromlással, a
Lélek sarával
meghajítani!…
Hagyjátok őt, hagyjátok
őt,
Ne bántsátok szent
őrjöngésiben.
A férfi néma
fájdalommal
Állt a kicsiny halott
előtt,
Avvagy, ki tudja, tán
örömmel?
Örömmel, hogy
kiszenvedett.
A kis fiú pedig
merően
Nézé testvérét, és
azon
Gondolkodék, hogy ő is
ilyen
Halvány, ilyen fehér és
mozdulatlan
Leszen, ha majd meghal,
ha többé
Nem éhezik. –
Lassan, lassan, de csak lefolytak
Egymás után az órák, és az asszony
Keserve meghalt kisdedére
Ájulva vagy meghalva omlott,
És szíve megkönnyebbedett,
S lelkének fölvert habjai
Nem ostromolták többé az eget,
Csak halkan rezgedeztek,
Mint a szellőben a kalászok.
Ölébe vette a halottat
S
szelíden ringatá,
És félig énekelve
suttogott,
Miként az erdő
lombjai
Az őszi
alkonyatban:
»Alszol, kicsiny
Kis magzatom;
Mit
álmodol?
Mondd meg
nekem,
Szép álmokat
Látsz, úgy-e bár?
Hisz még nem a föld
Ölében
alszol,
Anyád ringat
még,
Anyád ölel. –
Aludj’, aludj’,
Szép
gyermekem,
Fehér virág,
Fehér sugár,
Kit
elnyel a
Fekete föld. –
Pirúl az ég,
Megcsókolá
Az
alkonyat;
Megcsókolom
Én arczodat,
S ez
nem pirúl,
Mért nem
pirúl?
Csak egyszer is
Mosolyganál még
Reám, anyádra,
Lelkem
szive,
Kis magzatom! –
Zöld sírhalom…
Fehér
kereszt…
Alatta te…
Fölötte én…
Mi
hulldogál rá?
Nem az
eső,
Az én könyűm. –
Halgassatok, ti
Ákáczfa-lombok
A
temetőben,
Kis
gyermekemmel
Beszélgetek,
Szépet
beszélünk,
Hallgassatok.
–
Nem fáj fejed?
Nem fáj szived? nem
Nehéz a föld? mely
Fölötted
áll.
-100-
Mi volt lágyabb,
az
Én karjaim
Vagy a koporsó?…
Aludj’, aludj’,
Szivem
galambja,
Jó éjszakát,
De egyre kérlek:
Álmodj’ felőlem,
Legyünk
együtt.«
S mig így altatta a holt
gyermeket,
Mellette maga is
elszenderűlt,
S mig ő alutt, a férj
azon tünődék,
Miből szerez
koporsót?
Miként ásatja meg a
sírt?
Egy árva fillér sem volt
birtokában.
Körültekintett a
szobában,
Ha tán találna
valamit,
A melynek egy kis becse
van,
Hogy azt eladja… semmi, semmi
sem volt!
Mi jött eszébe, hogy e
gondolatra
Elsápadt és
megreszketett?
Ujján a gyűrüt
pillantá meg,
Lelkénél drágább
jegygyürűjét…
Ezt kell tehát
eladnia,
Hogy meztelen ne
menjen
A földbe
gyermeke?
E drága kincstől kell
elválnia,
Melyet szeménél jobban
őrizett,
Mit ujjáról le nem
szakíthatott
Olyan sok évnek oly sok
nyomora;
El kell most tőle
válnia?
Hajszálai őszültenek
meg
A gond miatt… s nem volt más
menedék!
Midőn ujjárul a gyürűt
levonta,
Olyan volt, mintha kebléből
a szívet
-101- Szakítanák ki
gyökerestül…
Ketté lett vágva multja
és jelenje,
Fölbontatott a híd, mely
a tavaszt
A télhez
kapcsolá,
Eltört a lépcső, melyen
a
Földről a mennybe
járt!
De meg kellett
történnie,
Hogy meztelen ne
menjen
A földbe gyermeke.
–
Szépen temették el a
kisdedet,
Kemény fából volt a
koporsó,
A szemfedő
selyemből,
És sírhalmához nagy követ
tevének,
Mert drágán kelt el a
gyürű,
S árát rá költék mind a
temetésre…
Lelkére nem vehette a
férj,
Hogy jegygyürűje árából csak
egy
Garast is tartson meg
kenyérre,
Bár erre olyan nagy
szüksége volt.
Méreggé vált vón benne
e kenyér,
Mely őt megölte
volna,
És néki még soká kell
élnie!
XVI.
Megmondta ő, hogy
gondolatjai
Fejébe nem halhatnak
el,
Hogy eljön a nap, a
midőn
Ezek kijőnek
börtönükből,
S bejárják a
világot.
És úgy történt. A mit sok
évi
Erőködés meg nem hozott, a
mért
Hiába volt olyan sok
fáradás,
Meghozta egy véletlen
pillanat.
Egy titkos nyomdát fedezett
föl
Alant, elrejtve föld
alá,
S ott kinyomatta
műveit.
Mi volt ezen müvekben?
az,
Hogy a papok nem
emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nem csak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége
is
Szabadnak lennie,
Mert a ki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!
Kijött a könyv, s ország-világban
Ezrével olyan gyorsan terjedett el,
Mikéntha villám hordta volna szét.
Mohón nyelé el a szomjas világ
E
tiszta enyhitő italt,
És lelke tőle
megfrisült,
De elsápadt a hatalom,
kiűlt
Ránczokba szedett homlokára a
düh
És elmennydörgé haragos
szavával:
»Ez lázitó
könyv!
Vallást s fölséget
sért,
Szerzőjének
lakolnia
Kell a törvény
szerint.«
És a megrémült nép utána
mondá:
»Valóban, e könyv
lázitó,
Vallást s fölséget
sért.
Szerzőjének
lakolni
Kell a törvény
szerint.
A törvény szent és
sérthetetlen!«
S szerzője rémesen
lakolt.
Az utcza közepén
Fogták el őt, s elhurczolák.
»Megálljatok«, szólt esdekelve,
»Oh irgalom, megálljatok!
Nem akarok én menekűlni,
Mindenhová megyek nyugottan,
Csak egy kevéssé várjatok.
Nézzétek azt az ablakot,
Az én
szobámnak ablaka,
Ott nőm és
gyermekem lakik.
Vezessetek hozzájok
egy,
Csak egy rövid kis
pillanatra,
Mig egyszer ölelem meg
őket
S egy isten-hozzádot mondok
nekik,
Aztán nem bánom én,
hurczoljatok,
De én bucsú nélkül nem
mehetek.
Inkább megyek le a
pokolba
A búcsuzás után,
Mint föl a mennybe búcsu nélkül.
Nem vagytok férjek és apák?
Mit mondanátok, és mit érzenétek,
Ha véletek mások bánnának így?
Nekem nincs senkim a kerek világon,
Csak nőm és gyermekem,
És ő nekik sincs a világon
Kivűlem senkiök, de senkiök;
Ereszszetek, jó emberek,
Ereszszetek, hadd lássuk egymást
Még egyszer és talán utószor.
Ne
rajtam szánakozzatok,
De ő rajtok,
hisz ők ártatlanok,
Hisz nem vétettek
ők
-102- Sem a törvénynek, sem
ti nektek,
Ne öljétek meg
őket!…
Oh istenem, ha
szavaimra
Nem indultok meg,
könnyeim
Indítsanak meg… e
könyűk
Szivem vérének
cseppjei,
Halálveríték lelkem
homlokáról!«
Zokogva térdepelt
le,
S mint szebb időkben egykor
kedvesének,
Most a poroszlók térdeit
ölelte,
De ők kegyetlen, gúnyos
röhögéssel
Emelték őt fel s vitték a
szekérhez,
Mely ott az ő számára
állt.
Midőn látá, hogy nem használ a
szép szó,
Düh szállta meg, s
előszedé
Testének minden erejét,
hogy
Erőszak által győzzön,
menekűljön.
Oroszlánbátorsággal
és
Őrült erővel
küzködött,
De hasztalan! legyűrték,
megkötözték,
S bedobták őt a szekér
mélyibe,
Ott ordított, mint a
vadállat,
Ordított ilyen
átkokat:
»Átok reátok s
maradékitokra,
Ti emberbőrbe
öltözött,
Sátánokkal bélelt
fenevadak,
Kiknek keblében szív
helyett
Undok varangyos béka
van!
Borítsa el
pofátokat
A fekély olyan
vastagon,
Mint a gazság van lelketek
felett,
És aztán faljanak föl
a
Szemétdomb férgei!
Átok reátok és királyotokra,
Kinek nevében az erényt
A mészárszékre viszitek!
Átok
reád, bitang, lator király,
Ki
istennek tartod magad,
S ördög vagy,
a hazugság ördöge!…
Ki bízta rád a
milliókat?
Farkasra a nyájat ki
bízta?
Kezed vörös, mint
bíborod,
Arczod sápadt, mint
koronád,
Szived fekete, mint a
gyász,
Mely műveid után
huzódik,
Miként az esti hosszu
árnyék.
Meddig bitorlod még
a
Rablott hatalmat, rablott
jogokat?
Lázadjanak föl, mint az
óczeán,
Alattvalóid, és ha
zsoldosidnak
Százezrivel kiállasz
ellenök,
Ne adja isten, hogy meghalj
vitézül
Ott a csatán, mint illő
férfihoz;
Te légy, ki megkezdd gyáván
a futást,
Fuss és bújjál el trónusod
alá,
Mint ágy alá a megszeppent
kutya,
Onnan kotorjanak ki és
kaczagva
Köpködjenek könyörgő
szemeidbe
A gyermekek s vén
asszonyok,
S kik egykor lábad
csókolák,
Azoknak csókold majd te
lábait,
Azok rugdossák ki
egyenként
Vigyorgó
fogadat,
Azok rugdossák ki belőled
a
Nyomoruságos hitvány
életet!
Dögölj meg oly
kétségb’esetten,
A milyenné engem
tevél!…
Oh nőm… oh
gyermekem…«
XVII.
Alutt-e s most fölébredett?
vagy
Eszét veszíté s ez most
visszajött?
Egy óra vagy több hónap
óta volt
Magán kivűl?… Szilveszter
nem tudá.
Gondolkodék,
gondolkodék,
Mi történt és mi
történik vele?
Körülnézett, nem láta
semmit,
Sötét volt, éktelen
sötét.
Igy szólt magában: »Éj van
csakugyan,
Aluttam s
álmodtam,
Álmam csak félig jut
eszembe.
De az borzasztó egy álom
vala,
El sem beszélem
hitvesemnek,
Nem háborítom föl
vele.
Csak már viradna, ilyen
nyomasztó
Éjem tán még nem volt
soha.
Alszol, szerelmem? alszol,
kedvesem?…
Alszik bizonynyal, mert
nem válaszol.
Aludjatok,
szeretteim,
Aludjatok szép
csendesen.
S még sem virad! mikor fog
már viradni?
Megfojt e sűrü vastag
éj!
Emeld föl, hajnal, fényes
arczodat,
Vagy csak mutasd meg
ujjadnak hegyét…
Ugy ég a homlokom,
mikéntha
Egy tűzokádó hegy vón a
fejemben;
Majd szétröpűl az
agyvelőm!«
S hogy megtörölje izzadt
homlokát,
Kezét emelte föl…
hah,
Mily csörrenés!…
Megcsördült rajta a nehéz bilincs.
Most már mindenre jól emlékezett,
-103- S végigfutott rajta’ a
hideg,
Mint a romok között a
szél.
Mindenre jól
emlékezett…
Elfogták őt az utcza
közepén,
S elhurczolák erőnek
erejével,
És kedvesét és
gyermekét
Nem láthatá, nem mondhatott
nekik
Isten-hozzádot, nem
tekinthetett
Még egyszer a kedves
szemekbe,
Mik boldogsága s gazdagsága
voltak!
S most itt van a börtönfalak
között,
A föld alatt, ki tudja milyen
mélyen,
Mélyebben, mint a rothadó
halottak
A temetőnek
fenekén!
S mikor lát újra fényes
napvilágot,
Mikor láthatja újra
kedvesit?
Talán soha!
S miért jutott e kárhozat helyére?
Mert amit isten meghagyott neki,
Tudtára adta azt az embereknek,
Hogy egy közös jó van, miből
Egyenlőn jár mindenkinek
A rész, s ez a közös jó a szabadság!
Ki ebbül elvesz egy porszemnyit is
Mástól, halálos vétket követ el,
S azt ki szabad, azt ki kell irtani!
»Oh szent szabadság, érted
szenvedek«,
Szólt elözönlő
fájdalommal a rab,
»S ha a világban
magam állanék,
Mint álltam egykor
hosszu évekig,
Nyugottan ülnék most e
kőpadon
S büszkén mint trónján a
bitor király,
S oly boldogan viselném
e bilincset,
Mint jegygyürűmet egykor
viselém!
De hitvesem van és van
gyermekem…
Mi lesz belőlök
nélkülem?
Ki fogja eltáplálni
őket
Kenyérrel és
szerelemmel?
S mi lesz belőlem
nélkülök?
Oh szív, ha kővé válni nem
tudsz,
Miért meg nem
hasadsz!«
Sírt, jajgatott,
dühöngött,
És az örök
sötétség
Egykedvüleg szemlélte
őt,
Mig végre lassacskán
elhallgatott,
Kifáradt lelke megadá
magát,
És mozdulatlan néma volt s
oly
Érzéktelen, mint a kő, melyen
űlt,
Mint a sötétség, mely reá
borult.
Nem érzett, csak
gondolkodék,
Alant röpűltek
gondolatjai,
Mint a meglőtt szárnyú
madár:
»Koporsónak testvére,
börtönöm,
Ki épitett, ki fog
ledönteni?
Mióta állsz, meddig fogsz
állni még:
Ki űlt előttem e rideg
kövön?
Ilyen martír, mint én
vagyok,
Vagy egy haramja
tán?
Itt hamvadott el csontja e
helyen
Vagy látta még az isten szép
világát?
Szép a világ, az erdők és
mezők,
A bérczek és a rónaságok,
a
Virágok és a csillagok… talán
én
Többé nem is látom már
ezeket,
Vagy oly későn, hogy
akkorára
Még nevöket is
elfelejtem…
Ha itt egy évig kéne
lennem,
Hol minden percz egy
örökkévalóság,
Hol az idő oly lassan
ballag el,
Mint két mankóján a vén
sánta koldus…
Egy évig? és ha tízig
itt leszek,
Tízig vagy húszig vagy
többig talán?
Jertek föl hozzám, ti
halottak,
Kik egykor e helyen
szenvedtetek,
Beszélgessünk egy
keveset,
Tanítsatok meg, az
időt
Hogyan kell itt
eltölteni,
Jertek föl hozzám, ti
halottak,
Talán én is halott vagyok
már,
S a sírban álmodom… rosz
álom…
Halott vagyok, kit
élve
Temettek el…
Halott vagyok… már nem dobog szivem…
E reszketés, melyet keblemben érzek,
Beteg lelkem végvonaglása ez.«
Végtére megszűnt gondolkodni
is,
Nem volt szivében és
fejében
Sem érzelem, sem
gondolat,
Ott űlt merőbben a
szobornál,
S farkasszemet nézett az
éjjel,
Melylyel megtömve volt a
börtön.
Zsibbadni kezdtek
tagjai,
Eszméletét kezdé
veszítni,
Feje huzódott
lefelé,
S ledőlt hosszában a
kövekre…
Elájult-e? vagy
elalutt?
Soká fekütt ott
mozdulatlanúl,
Talán nem véve még
lélekzetet sem;
-104-
Egyszerre, mintha lőpor
által
Vetették volna föl,
mikéntha
Égő vasat sütnének
oldalához,
Fölugrott, s oly
szívszaggató
Hangon, hogy a hideg
falak
Utána jajdulának,
Ekkép kiálta föl: »Megállj… megállj!«
S kiterjesztette két kezét.
Soká, soká állott igy,
azután
Lankadtan hullatá le
kezeit,
Leroskadott ülő
helyére,
Fejét keblére
hajtá,
S két nagy könyűvel két
szemében,
S oly hangon, mintha
lelkét
Sohajtaná ki, ezt
nyögé:
»Nem állt meg… elment… itt
hagyott…
Mindennek vége
van!«
Mi lelte őt? ki hagyta
itt?
Minek van vége?…
álmodott?
Nem álmodott, az nem volt
puszta álom…
Valónak
képtelenség,
S még is való!
A mint ott hosszában fekütt, előtte
Egy hölgyalak jelent meg,
Kiben rá ismert hitvesére,
Oda hajolt melléje,
Fülébe ezt sugá:
»Én már
kiszenvedék,
Isten
veled!«
S megcsókolá a férfi
arczát,
S ez erre ugrott föl…
midőn
Kinyíltak szemei,
Még látta kedvesét, de
Egy pillanatnál kevesebb alatt
Eltünt az, és a börtön, a mely
Világos volt, ismét sötét lett
Mint villámlás után az éjfél.
»Én már kiszenvedék, isten
veled!«
Ismétlé a hallott
szavakat,
»Ezt mondta édes hangja,
melyet
Nem hallok én többé
soha:
Én már kiszenvedék, isten
veled…
Isten veled hát, lelkem lombja
te,
Kit rólam lesodort a
vész;
Ha téged elvitt, mért hagyott
meg engem?
-105- Mit ér, mit ér az
ilyen lombtalan fa?
S hová sodort el
a vihar?
Hol foglak föltalálni
téged
Habár elhervadottan
is,
Hogy életemnek
maradékát
Szent romjaidnál
kisohajtsam!…
Nekem többé nem kell az
élet,
Mert czélját
elveszítém;
Te voltál czélja
életemnek
Te általad s te érted
éltem,
Szerelmem
istenasszonya!
Te egy magad voltál
valóság;
A többi? az emberiség,
szabadság,
Ez mind üres szó, puszta
ábránd,
Melyért bolondok
küzdenek.
Te egy magad voltál
valóság,
Szerelmem
istenasszonya!
És én örökre
elvesztettelek!
Föltúrhatom, mint a
vakondok, az
Egész földet, nem foglak
megtalálni…
Por lesz belőled, mint
akárki másból,
Olyan por, mint a
többi, nem különb,
És elvegyűlsz
közötte, mintha
Növény vagy állat
lettél volna csak.
De tűrném
veszteségemet,
Békén türném ez óriási
terhet,
A míg alatta
megszakadnék,
Csak elbucsúztam volna
tőle, csak
Egy szót mondhattam volna
még neki,
Egy kis rövid szót… vége,
vége van,
Az isten ezt sem engedé
meg.
Milyen kegyetlen az az
isten!
S a balga ember térdet hajt
előtte,
Atyjának híja és imádja
őt…
Zsarnok vagy, isten, és
én
Átkozlak tégedet!
Ott űlsz az égi trónuson hideg
Méltóságodban érzéketlenűl,
Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok,
S uralkodol kevélyen, és naponként
Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek
Vérével ujra s ujra fested
Királyi széked kopott bíborát!
Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb,
A mint te megtagadtál engem,
Ugy tagadlak meg tégedet.
Egy rabszolgáddal kevesebb lesz,
Vedd vissza ezt az életet, a melyet
Mint alamizsnát dobtál le nekem,
Vedd vissza és add másnak ismét,
Hadd tengődjék most rajta más,
Nekem nem kell ez alamizsna-élet,
Elédbe vágom azt, hogy összetörjék,
Mint a haszontalan cserép!«
Ugy orditott a rab, hogy a sötétség
Megijedett és reszketett belé,
Ezt orditá, s veszett dühében
Fejét a falhoz vágta és leroskadt,
S a fal megkondult a rémes csapástól,
Mikéntha néki fájna az.
Ott fekszik a rab, zúzott
homlokának
Alutt vérében a kövek
felett,
Ott fekszik, és nem halt meg,
és él!
Hozzá van nőve a keserves
élet,
Hozzája nőtt
letéphetetlenűl,
Miként lelkéhez a
kínszenvedés,
Mint börtönéhez az örök
sötétség.
XVIII.
Tiz éve már, hogy e négy fal
között ül!
Tiz év még ott kinn a
szabadban is sok,
Hát még ott benn az
iszonyú odúban!…
Megnőtt szakálla és
megnőtt haja,
S ő sokszor nézte, nem
fejér-e már?
De azt mindig csak
feketének látta,
Pedig fejér volt
már, mint a galamb,
Csak hogy nem
látszott színe a sötétben.
Tiz éve már, s ő néki e tiz
év
Egyetlen egy hosszú végetlen éj
volt,
És egyre várta, hogy mikor
virad már?…
Koronként ugy tetszett
neki,
Hogy már több század, több
évezred óta
Van e helyen, hogy a
világ már
Az ítélet napján rég túl
vagyon,
Hogy a föld régen
elenyészett,
Csak e börtön maradt
belőle,
És őt magát a börtönben
feledték.
Kihalt immár a szenvedély
szivéből,
Nem átkozódék többé isten
ellen,
Eszébe sem jutott sem
isten,
Sem ember többé
nékie,
Kihalt szivéből már a bánat
is,
Csak néha sírdogál,
midőn
Álmából ébredett,
mert
Álmában meg-meglátogatta
őt
Ama szép tünemény,
örökké
Imádott kedvesének
szelleme,
Ki hozzá még a síron túl is
oly hű!
De mihelyest
fölébredett,
Eltűnt a kedves szép
alak,
És sírt a rab, sírt,
sírdogált.
-106-
De mért nem látogatta meg
fia?
Hisz ő neki volt fia
is;
Mért nem jött ez hozzá
soha?
Ezt kérdezé, s ekkép felelt
magának:
»Fiam még él bizonynyal,
mert ide
Élő nem jön, csak a halott
jöhet,
Csak te jöhetsz, szerelmem
angyala!
Fiam még él s már nagy
lehet,
Azóta rég
felnőhetett.
Vajon mi lett
belőled,
Szegény árvám, szegény
fiam?…
Ki tudj’, a szükség mire
vitte,
Talán rabló lett s hóhér
temeté el…
És hátha apja nyomdokát
követte,
És most, mint apja, föld
alatt lakik,
Talán ép ebben a
börtönben,
Talán épen szomszédom
itten?
Fiam, fiam, szeretsz-e
engemet.
Emlékszel-e apádra,
gyermekem?«
De hallga, mily nesz, mily
szokatlan hangok!
Figyelmez a rab,
mindinkább figyel,
Ugy elmerűl a
hallgatásba,
Hogy lélekzeni sem
mer,
S bezárt lelkét e hangok
megnyiták,
Mint a virág kelyhét a
napsugár,
És ajka mosolyogni
kezd,
Tíz hosszu esztendő után
először!
Madárka szállott a börtön
falának
Párkányzatára közel
ablakához,
Ott űl a kis madár s
dalolgat,
Ah, milyen édesen
dalol!
És szólt a rab, vagy csak
gondolkodék,
Mert szólni nem mert,
nehogy elzavarja
A kedves vendéget
szava:
»Oh istenem, mi jól, mi jól
esik!
Először hallok ilyen
hangokat,
Mióta itt vagyok, pedig
már
Nagyon rég óta vagyok
itt.
Dalolj, dalolj, kis madaram,
dalolj,
Eszembe jut
dalodról,
Hogy egykor éltem, hogy még
most is élek,
Eszembe jut dalodrul
ifjuságom,
A régen, régen elszállt
ifjuság,
A szép tavasz, s ezen
tavasznak
Virága, a szép
szerelem!
Dalod fölkelti
szenvedésimet,
De egyszersmind meg is
vigasztal,
S a megvigasztalt fájdalom
talán
Még édesebb, mint maga az
öröm.
Dalolj, dalolj, kis madaram,
dalolj!…
-107- Ki küldött hozzám
tégedet!
Ki mondta néked, hogy e
falra szállj,
A melyre nem száll
átoknál egyéb?…
Szentséges ég, e
sejtelem,
Ez engemet
megöl,
Boldogságával öl meg
engemet!
Egy sejtelem azt súgja
nékem,
Hogy én szabad
leszek,
Hogy nem e dögvészes helyen
halok meg,
De kinn az isten szép ege
alatt…
Te kis madár ott a falon,
te
Szabad világnak szabad
vándora,
Te a szabadság hírmondója
vagy! –
Ez így van, így lesz, nem
kételkedem.
Erős légy, szív, ha meg
nem tört a bú,
Ne törjön meg majd az
öröm.
Valóban úgy lesz. A világ
megúnja
A jármot végre s a
gyalázatot,
S le fogja hányni, és
először is
Kinyitja e sírhalmok
ajtait.
S első
örömkönyűi
Azoknak orczájára folynak,
a kik
Itt a szabadságért
szenvedtenek.
Te kis madár ott a
falon, te
Szabad világnak szabad
vándora,
Te a szabadság hirmondója
vagy!«
Csikorgott a börtön zárában a
kulcs,
A kis madár ijedve szállt
tova,
Megnyílt az ajtó, és a
börtönőr
A rabnak azt mondá: »Szabad
vagy.«
Följajdult a rab édes
örömében,
S oda kapott fejéhez,
mintha
Eszét ragadta volna
meg,
Mely el akarta hagyni
őt.
»Megvan!« szólt gyermekes
örömmel,
»Megvan! nem hagytam
elrepülni,
Nem tébolyodtam meg…
tudom,
Mi történt: én szabad
vagyok…
Szabad tehát a nemzet, a
haza?«
A börtönőr mogorván
válaszolt:
»Mi gondod a hazára,
golyhó?
Köszönd meg, hogy te vagy
szabad.«
De a rab ezt nem hallá, mert
esze
Már messze, messze járt…
bejárta
A félvilágot, azt a sírt
kereste,
A melyben édes kedves hölgye
alszik.
»Először is hozzád
megyek,
Lelkem halotta«, így szólott
magában,
»Hozzád megyek; miként te
fölkerestél,
Ugy fölkereslek én most
tégedet,
Hogy megcsókoljam azt a
földet,
Mely néked nyúgodalmat
ád!…
Oh, mily soká tart, míg e
lánczot
Kezem-lábamról
leverik;
Ez a nehány percz hosszabb,
mint valának
Itt átnyomorgott hosszu
éveim!«
XIX.
Mint anyjának tejét a
gyermek,
Olyan mohón, oly
édesen
Szivá a szabad
levegőt,
S minden lehellet egy-egy
kínos évet
Emelt le bágyadt
lelkiről,
Míg ez könnyűnek érezé
magát,
Mint a pillangó, s szerte
röpködött
A természetnek uj
virányin
S szivének régi szép
emlékein.
Megifjitá a tiszta
levegő,
Megifjitá lelkének
erejét,
De teste vén és roskatag
maradt,
Csak vánszorogva, botra dőlve
ment;
Hosszú fejér haját s
szakállát
A szellők búsan
lengeték.
Tíz év alatt száz évet
élt.
Elért a házhoz, melynek
egykor
Padlásszobájában
lakott,
Merőn megnézett minden
embert,
De nem lelt köztök
ismerősöket.
Tán új lakók valának,
vagy hogy
Nem ismert rájok, elfeledte
őket.
Kérdezte:
emlékeznek-e
Ama szegény családra,
mely
Ott fönn lakott, de már fölötte
régen?
Ezek s ezek valának
tagjai.
»Oh, én emlékszem, jól
emlékezem«,
Szólott egy jámbor öreg
asszony,
»Szegény menyecske, olyan
szép teremtés
És oly jó lelkü volt…
de férje
Istentelen gonosztevő
volt,
A mért aztán meg is lakolt
ám,
Elfogták és börtönbe
dobták,
S ha meg nem halt, még most
is ott van.
Midőn megtudta
felesége,
Hogy férjét elfogták, s nem
látja többé,
Szörnyet halt, szíve
megrepedt.
Én föl nem érem észszel,
oly rosz
Embert hogy lehetett
szeretni,
Hogy lehetett meghalni
érte.«
Szilveszter
érzéketlenűl
Hallgatta a beszédet,
mintha
-108- Nem ő vón, a kiről
beszélnek,
S azt kérdezé: »Hová
temették
Az ifju asszonyt, és mi lett
fiából?«
»Fiából nem tudom, mi
lett,«
Felelt a vén asszony, »nem
láttam őt
A temetés után
soha.
Hová temették a
menyecskét,
Azt sem tudom… szerettem
volna
Temetésére menni,
de
Épen keresztelőbe
hítak.«
»Majd megtalálom«, szólt
magában a férj,
»Majd megtalálom kinn
a temetőben,
Megnézek minden sírt
egyenként,
Mig az övére
akadok.«
S elballagott a
temetőbe,
Bejárta a
sírhalmokat,
Egyiktől a másikhoz
ment,
S midőn elvégzé, ujra
kezdte,
De kedvesének halmát nem
lelé,
Hát semmi, semmi nem maradt
utána!
Az a dicső lény
elenyészett
Nyom nélkül, mint a
napsugár.
Fejfáját a vihar
kitépte,
S dombját a zápor
elmosá.
Isten
neki!…
Fájt, fájt, nagyon fájt a
szegény öregnek,
Hogy nem lelé meg, a
mit keresett, hogy
Könyűiből, a mik
még megmaradtak,
Oly hosszu szenvedés
után,
A kedves édes lény
porára
Nem sírhatá le azokat…
de
Azzal vigasztalá
magát,
Hogy életében
Ez az utósó fájdalom,
Hogy itt örömmel s fájdalommal
Számot vetett örökre,
S ezentul
ugy jár a világba’, mint
Testetlen
árnyék, mint lélektelen test.
Pedig
csalatkozott.
Ez nem végső fájdalma
volt.
Midőn a börtönből
kilépett,
Azt kérdezé: »Szabad
tehát
A nemzet, a haza?«
S a feleletre ő nem is figyelt,
Mert szentül hitte, hogy
szabad.
És mit tapasztalt nem
sokára?
Hogy nemzete, hogy a
világ
Még mélyebben van meggörbedve,
mint
Tíz év előtt, midőn ő szót
emelt;
Az emberméltóság naponta
törpül,
És a zsarnokság
óriásodik.
Hiába volt hát annyi
szenvedés,
Hiába annyi
áldozat,
Mit a magasztosabb szivek
hozának
Az emberiségnek?
haszontalan
Minden törekvés, minden
küzködés?
Az lehetetlen, százszor
lehetetlen!
E gondolatra
megerősödék,
Fölgyúladt benne a
kihamvadó tűz,
Görnyedt fejét az ég
felé emelte,
A roskadt aggból izmos
ifju lett,
És homlokán rejtélyes
szándok űlt,
Merész nagy szándok,
elhatározás,
Melytől egy nemzet vagy
talán
A nagy világnak sorsa
függ.
E terv nem új, már ezrek
életébe
Kerűlt, de hátha egynek
sikerűl,
S ha épen ő ez
egy?…
Mélyen titkolta
szándokát,
Alunni sem ment mások
közelébe,
Nehogy kimondja álmában,
nehogy
Megsemmisűljön, ha napfényre
jön.
Nem szerzett társakat
magához,
Nem dicsvágyból, hogy egy
maga
Végezze bé az óriási
munkát,
De hogy ne szálljon másra is
veszély,
Ha terve megbukik. –
–
A város zajban s fényben
úszik,
A népség ezrivel
tolong,
Hömpölyg, mint a kiáradott
folyó, az
Utczákon át az »éljen«
harsogása,
Arczok s ruhák
ünnepiek!
Mely alkalom, mely ünnep
ez?
Talán az isten jött a
földre
Saját képében, és saját
kezével
Átadta a
rab-embereknek
Rég elveszített
szabadságukat?
Hogy ily nagy a fény,
az öröm.
Nem; nem az isten, más megy
ottan, a ki
Kisebb az istennél,
azonban
Magát nagyobbnak tartja: a
király!…
Lenéző gőggel megy az
emberek közt,
Mint a szelindek a
kicsiny ebek közt,
S a merre néz,
térdek s fejek hajolnak,
Mint a
viharban a nád erdeje,
-109- S torok
szakadtáig kiáltja
A szolgacsorda:
»éljen a király!«
Ki merne nem
kiáltani
Vagy épen mást
kiáltani
Az ezerek és ezerek
között?…
Ki merne?… egy mer… egy a
sok között…
Ez egy, oly hangon, mely
a tömeget
Túlbőgi, mást
kiált,
Ez azt kiáltja: »haljon a
király!«
És eldurrantja fegyverét, s
a
Gőgös király a porba rogy…
–
Kelj föl, te gyáva
zsarnok!
Hisz nem talált a
fegyver,
Ruhádba s nem
szivedbe
Ment a tévedt
golyó.
Az ördög, a kinek
eladtad,
Megőrzé
éltedet.
Kelj föl, te gyáva
zsarnok!
S töröld le képedről a
port.
Ki a gyilkos, ki s hol van
ő?
Ott áll… de már fekszik, nem
áll,
Félhalva fekszik,
leverék
Lábárul őt, és boldog, a
ki
Vén, ránczos orczájára
köphet
És megrúghatja ősz
fejét.
Boldogtalan nép, mért gyüjtöd
fejedre
Az isten átkát? nem
elég,
A mely már rajta
fekszik?
Nem volt elég a Krisztust
megfeszítned,
Minden megváltót
megfeszítesz hát?
Boldogtalan,
százszor boldogtalan nép!
Néhány nap mulva vérpad állt a
téren,
És egy ősz ember fönn a
vérpadon.
Midőn melléje lépett a bakó
a
Sötét halálnak fényes
pallosával,
Az ősz ember végigtekinte
a
Kárörvendő, szilaj tömeg során,
és
Sajnálkozó könny reszketett
szemében,
Sajnálta, a kik őt
megrugdosák,
S a kik gyönyörrel nézik
most halálát…
Suhant a pallos,
rémesen suhant,
S a fej legördűlt…
Szilveszter feje.
A nép rivalta:
»éljen a király!«
És a halottat a
hóhérlegények
Eltemeték az akasztófa
mellett.
XX.
Vénült, kihalt a
szolganemzedék,
Uj nemzedék jött,
mely apáit
Arczpirulással emlité s
azoknál
Jobb akart lenni és az is
lett,
Mert csak akarni
kell!…
Fölkelt az új hős
nemzedék,
S mit örökségben hagytak rá
apái,
Leverte
rabbilincseit,
S kezéről, a kik ezt
szerezték,
Azoknak sírhalmára
dobta,
Hogy a csörgésre fölriadjanak,
s ott
A földben is szégyeljék
magokat…
S megemlékeztek a
győzelmesek
Ama szentekrül és
nagyokrul, a kik
A szolgaságban
szabadok valának,
És hirdették az
igét,
S díjok halál
lett,
Csúfos halál!…
Megemlékeztek a győzők ezekről,
S a diadalmak örömébe szőtték
Szent neveiket koszorú gyanánt,
S elvitték volna őket a
Dicsőség templomába,
De hol
keressék, hol lelik meg őket?
Rég
elhamvadtak a bitófa mellett!
(Pest.)
-110-
LEHEL VEZÉR.
(Töredék.)
ELSŐ ÉNEK.
1.
Nem nagy hírű város
Jász-Berény városa,
És itt a nyakam,
hogy nem is lesz a’ soha,
De van
abban egy kürt, van annak nagy híre,
Akkora, hogy nem fér a jászok földére,
Kiterjed éjszak, dél, nyugat és
keletre,
Mint a Tisza, mikor szűk
neki a medre,
Terjed a némettől a
székely világig,
A lengyel határtól
egész a horvátig.
2.
Ugy bizony, hires kürt az a
jászberényi,
Nem haszontalanság a
felől beszélni,
Megérdemli a szót és
jobban, mint sok más,
Mikre
akárhányszor volt időfogyasztás;
Megérdemli a szót, nem is leszek fösvény.
Kutatva, melyik a legrövidebb ösvény?
Széltében-hosszában mondom el a
dolgot,
Mit csinált az a kürt, ki
kezében forgott.
3.
De hol is kezdjem csak, hogy
megértsük egymást?
Mert hát
tudnivaló, hogy én itt mostanság
Nem
írástudóknak, nem az úri rendnek,
De
beszélek szűrös gubás embereknek;
Hisz az írástudók jobban tudják magok,
Mint én, a miket most mondani akarok,
Az uraknak pedig az ideje drága,
Rá sem érnek ilyen apró mulatságra.
-111-
4.
Nem is igen bánom, ha ők nem
figyelnek,
A mint nélkülem elvannak ő
kegyelmek,
Csak ugy elvagyok én ő
kegyelmek nélkül,
Egyiknek sem élek
az emberségébül.
A kik ő előttök
görnyesztik hátokat,
Lesve
asztalukról a morzsalékokat
S lesve
ajkaikról a kegyes mosolygást:
Őket
ez érdemes emberek mulassák.
5.
Megvallom őszintén, épenséggel
mások
Azok, a kiket én mulattatni
vágyok;
Nem a palotáknak fényes
gyertyaszála
Vagyok én, hanem a
kunyhók mécsvilága.
Alant születtem
én, szalmafödél alatt,
Soh’sem
tagadom meg a származásomat,
Kis
házikókra száll lelkem, mint a gólya,
S egyszerű nótákat kerepöl le róla.
6.
De vissza, vagy is rá térek a
dologra…
Hejh, felebarátim,
régesrégen volt a’,
A mit én
elmondok; akkor még, látjátok,
Szopós
gyerek volt a huszadik apátok.
Száz
esztendő szép szám, pedig már azóta
Az idő a földre azt kilenczszer rótta;
Kilencz száz esztendő!… kilencz vén
óriás,
Egymás után egyik a másiknak
sírt ás.
7.
Akkor más világ járt,
elgondolhatjátok,
Nem volt még
korona, nem voltak királyok,
Fejedelem volt az első a nemzetben,
Nem hátul, de elől ment az ütközetben,
Hejh pedig ugyancsak járta az
ütközet,
Nem űlt a nép otthon a
kemencze megett,
Mind háborúskodott,
csak az maradt hátra,
A ki épen
kellett az eke szarvára.
8.
Kegyetlen legények kerekedtek
akkor,
Soha el nem váltak a
kardmarkolattól,
Egy felől őrizték a
megszerzett hazát,
Más felől kivűlről
a sok kincset hozák.
Félt is tőlök
minden halandó nemzetség,
Az adót
nekik, mint a köles, fizették,
Mert
hisz nagyon bölcsen látták ők azt által,
Hogy haláluk egy a hátramaradással.
9.
Fejedelmi ember Taksony volt
a’ tájba’,
Taksony: Zoltán fia, Árpád
unokája…
De tudjátok-e ti, jámbor
atyafiak,
Ki volt a vitéz, kit
Árpádnak hítanak?
Barátaim, mikor e
nevet halljátok,
Mintha oltár mellett
templomban volnátok,
Emeljétek meg a
kalapjaitokat,
Mert köszönhetitek
néki hazátokat.
10.
Magyarország szép föld, meg
kell vallanotok,
Rá a jó isten tíz
annyi áldást rakott,
Mint igazság
szerint a mennyi illetné;
Annyi az
áldása, hogy alig fér belé.
Ezt a
tejjel mézzel folyó dús Kánaánt,
Hol
megdönti saját terhe a gabonát,
S hol
tűzzel van tele a szőlő gerezdje:
E
szép országot a nagy Árpád szerezte.
11.
Mert nem Ádám-Éva óta mienk e
föld,
Messze Ázsiában lakozánk
azelőtt,
Messze Ázsiában a világ más
részén,
Kaszpi tengeren túl Aral tó
környékén.
Irtóztató távol van az a
hely innét!
Ha megmondanám: hány
mérföld? el se hinnék.
Hejh, az vón a
kulacs, az vón a tarisznya,
Melyből a
bor s kenyér addig ki nem fogyna.
12.
Vitézlő eleink ott tanyáztak
hajdan,
De biz nem fürödtek ők ott
tejben vajban,
Rengeteg erdőkben
magas fűvek nőttek,
Nyargalózó vadak
nem tiporták őket,
A hol meg kellett
vón ló, barom számára,
Vala a mezőkön
a legelő árva.
Kapják hát magokat,
szedik a sátorfát,
S indulnak
keresni, hol vagyon jobb ország.
13.
Tőlök napnyugatra – így szólt
a hír szája –
Fekszik Attilának
egykori országa,
Szörnyü Attilának,
isten ostorának,
A magyar nemzetség
dicső ősapjának.
Fölkeresik, abban
állapodtanak meg,
Fölkeresik,
akármeddig tévelyegnek.
És ha rá
akadnak, visszaszerzik aztat,
Hogy a
maradékjok legyen boldog s gazdag.
-112-
14.
Volt közöttük egy bölcs, józan
ember, Álmos,
Ezt szólították fel:
»Vezess minket már most,
Józan
okosságod vezéreljen bennünk,
Ha
lehetséges, a kivánt földre mennünk;
Mint a darusereg az előljáróját,
Ugy követünk téged ország-világon át,
Míg nem látjuk magunk a Tisza
folyóban,
Hol Attila alszik három
koporsóban.«
15.
Elfogadta Álmos a vezéri
tisztet,
A magyarság véle vándorolni
kezdett.
Meddig vándoroltak? a jó
isten tudja;
Mint a csillagok közt a
nagy országutja,
Itt alant a földön
oly nyomot hagyának
Magok után
hosszan, a merre csak jártak…
Csak
hogy nem fejér volt e nyom, mint az égi,
De sötétpiros, mert vérrel festették ki.
16.
Esztendők multán nagy
hegygerinczen álltak,
A hegy
tetejéről tenger síkra láttak.
»A
határt elértük!« mondá Álmos nékik,
»Tekintsetek ott a rónaságon végig,
Birodalma hajdan ez volt Attilának,
E hegyeket híják a Kárpát sorának.
És itt hála néked, magyarok istene,
Hogy ezt mind meglátta a vén Álmos szeme!
17.
Megvénültem immár, fejemet hó
fedi,
Fejér a fejem, mint e Kárpát
hegyei:
Rólok a havat a tavasz
leolvasztja,
De a fejem havát le nem
olvaszthatja.
A méltóságot átadom,
mit adtatok,
Az új csatákra uj vezért
válaszszatok;
Rám nézve két határ e
hely bizonyára:
Jövendő hazánk és
életem határa.«
18.
A mit Álmos sejtett, nem
sejtette roszul,
Mert azon a helyen
Istenben boldogult;
Leszállt fejér
feje a fekete földbe,
Zöld mohos
sírhalom domborult fölötte.
Körülállta sírját az egész magyar faj,
S esküt tett le felhőt-szaggató
morajjal:
»E szent helytől kezdve
kezökre kerítik
Az egész tartományt,
mely előttök nyílik.«
19.
Álmos vezér fia volt hatalmas
Árpád;
Gondolta-e milyen nagy
becsület vár rá?
Nemcsak hogy
vezérnek, de fejedelemnek
Kiáltotta
ki az egész magyar nemzet.
Pajzsra
állították, úgy emelték fel őt,
Ekkép
mutatta meg magát népe előtt!
A nép
pedig rajta hogy ne örült volna?
Képére volt írva harczok diadalma!
20.
Negyven nap pihentek Munkács
róna földén,
Az időt ünnepi
lakomákkal töltvén,
Kettős ünnep volt
ez: halotti lakoma
Álmosért, s a haza
keresztelő tora.
Negyvenegyedik nap a
midőn megviradt,
Ifjú Lehel ajkán a
kürtszó megriad…
Akkor még ifju volt,
állán a gyönge szőr
Nem téli bunda
volt, csak nyári könnyü szűr.
21.
Takaros legény volt Lehel
akkor tájban,
Ott benn született még
messze Ázsiában,
Ott látta először a
szép napvilágot,
Már gyermekjátékból
párduczra vadászott,
S gyermekjátékot
még alig hogy felejtett,
Mikor
nyilával egy elefántot ejtett,
Kivette és kürtnek csinálta agyarát,
A czifrát tulajdon keze faragta rá.
22.
Gyönge tüdejének erős volt még
e kürt,
De ő mindenféle nehézséget
legyűrt,
Vadon erdőkbe járt magános
sziklákra,
Ott szoktatta magát kürtje
fuvására,
Makranczoskodott a csont
soká, de végre
Szépen rá tanult az
engedelmességre,
S azt a hangot adta,
mely Lehelnek tetszett,
Mely földet
riasztott, mely eget repesztett.
23.
S hangját a magyar nép már
nagyon ismerte,
Jeladó volt, hogyha
mentek ütközetre,
Föl is gyúltak
tőle, mintha hangok helyett
Öntene
szivökbe nyári napmeleget.
Most is,
hogy megharsant Munkács rónaságán,
Felzúdúlt a tábor mint megannyi sárkány,
De sirva fakadt rá nem egy apró
gyermek,
A haza-szerzésben hogy részt
nem vehetnek.
-113-
24.
Szétment a magyarság nyugatra
keletre,
Zászlóikat mindig szerencse
követte,
Nem kimélték a vért és nem
az életet,
De jutalmuk ez a gyönyörű
haza lett.
Öt esztendő multán Tokaj s
Ménes borát,
Buzáját az alföld, a
Balaton halát,
Vadait a Bakony, s
gazdag Erdély földe
Aranyját ezüstjét
magyarnak termette.
25.
Lehel ifjusága e csatákban
telt el,
Nem ért rá játszani a szép
szerelemmel,
S a szerelemgalamb,
gyönge erejével
Nem győzött repűlni
Lehel sas-lelkével.
Volt még is
kedvese, a kinek szerelmet
Eskütt, ki
mindig ott volt oldala mellett,
Kit
nem adott volna a félvilágért sem…
Szükség-e mondanom, hogy a kürtöt értem?
26.
Hogy szerette kürtjét! meg is
érdemelte;
Nem csont-darab volt az,
de tulajdon lelke.
Mit elméje
gondolt, a mit szíve érzett,
Szózatos
ajkával mindent elbeszélett.
Hol
vidám hangja volt, hol pedig szomorú,
Tudott harsogni, mint az égiháború,
S tudott lágyan búgni, mint a kis madárka,
Ki utána csalja párját ágrul
ágra.
27.
Sokszor éjjelenként, ha pihent
a tábor,
Ki-kiszólt a kürtszó Lehel
sátorábol,
Ott benn űlt a vezér
kürtjét fújogatva,
Elgondolkodott a
katonaság rajta.
Ilyenkor nagy volt a
csend; még a paripák,
Azok is a fűvet
lassabban harapták,
Mintha csak
félnének rendzavarók lenni,
Vagy hogy
jobban esett hallgatni, mint enni.
28.
Egyik másik tűzhöz oda űltek
többen,
S némán figyelmeztek a
nótákra ott benn;
Akadt köztök
legény, a ki suttogólag
Magyarázgatta
a többi hallgatónak:
»Halljátok, hol
jár az esze? Ázsiában,
Születő
földünkön, hajdani hazánkban;
Eztet
fújta, mikor elindultunk onnan…
Benne
váltogatva öröm s fájdalom van.
29.
Furcsa érzés is volt, hazánkat
elhagyni,
Mert az ember még is csak
sajnálta vagy mi,
Az igaz, hogy
napról napra lett soványabb,
De
hiába, ha már ott szoptuk anyánkat.
Aztán meg ki tudta, czélt nem veszítünk-e,
Nem jön-e pusztulás bujdosó népünkre?
Elveszhettünk volna hosszu
bujdosásban,
Mint üstökös-csillag az
ég távolában.
30.
Figyelmezzetek!… új nótát kezd
vezérünk,
Hah, ez az, mikor a
Kárpátokra értünk,
Kárpátok hegyéről
először tekinténk
Le e szép országra,
mely most már a miénk.
Mily rivalgó
hangok! azok a vén kövek,
Mikor
meghallották, hosszan döbörögtek,
Elküldték keletre nyugatra szerteszét
A kürt harsogását, a nemzet
örömét.«
31.
A magyarázónak itt megállt a
nyelve,
Mindnyájan fölzúgtak
vígaságra kelve,
A rivalgó kürttel
versenyt kurjogattak
Emlékére ama
nevezetes napnak,
De az öröm-lárma
nem tartott sokáig,
Mert a vidám nóta
kesergővé válik,
Neki búsul a kürt,
hangja méla tompa
S bele-belemerül
síró fájdalomba.
32.
Nem egyéb volt ez, mint
temetési ének,
Azok temetésén, a kik
elesének
A Latorcza mellett a legelső
csatán,
Melyet a magyarság küzdött az
új hazán,
Ennek hallatára szépen
alább hagytak
A kedvökkel, a kik
elébb kurjogattak,
Elalélt a víg zaj,
s a mult emlékére
Nem egy könny
perdült a vitézek képére.
33.
Ilyen hatalmas volt Lehel
vezér ajka,
Ugy járta a nemzet, a
mikép ő fujta,
Kénye szerint osztott
örömet, bánatot,
Kürtjével vidított,
kürtjével ríkatott.
Szerette is
szörnyen, a mint mondtam is már,
Napestig oldalán lógott, akárhol járt,
Éjjelenként pedig od’ a párduczbőrre
Tette maga mellé, s álmodott felőle.
-114-
34.
De a milyen nagyon ő szerette
kürtjét,
A magyarok őt oly mértékben
szerették,
Nagy becsűlete volt jó
Lehel vezérnek
Mindenütt, a hol csak
magyarul beszéltek;
Szolgált a
hazának nem csak vaskezével,
De
szolgált egyszersmind arany elméjével,
Szent volt minden szó, mely száján kiröppene,
Mintha szólna maga magyarok
istene.
35.
És azért ki fogna csodálkozni
rajta,
Hogy midőn Árpádot a sír
eltakarta,
S kis fiára, Zoltánra,
jutott az ország,
Mellé kormányzónak
Lehelt választották,
Lehelt és még
kettőt, Bulcsút és Botondot…
Ők
hárman viselték a hazai gondot,
Viselték mindaddig fényes dicsőséggel,
Míg a kicsiny Zoltán emberré nem nőtt
fel.
36.
Mikor az a három kormányozni
kezdett,
Három fejű sárkány lett a
magyar nemzet,
S a mely országokra
kinyujtá fejeit,
Tán a mai napig
sírva emlegetik.
Konstantinápolynak
ment Botond keletre,
S szörnyü
taglójával kapuját betörte.
Szép
Itáliába zászlós Bulcsú lejárt,
Tengerek fuvalma ringatá zászlaját.
37.
Hát a kürtös Lehel útját merre
vette?
Ő leginkább csak a németet
szerette,
Ugy szerette, hogy no!
könnyebb volt lelkének,
Ha csak a
nevét is hallotta, hogy német,
Hát ha
még ott benn járt a termő földében,
Kardja pedig benn a szívök közepében:
Annak itta ám még meg az áldomását!
Akkori kedvének világ látta
mását.
38.
El is látogatott hozzájok
gyakorta,
A tavaszhírt oda rendesen ő
hordta,
Tudták már, ha ő jött, hogy a
tavasz közel,
S azon imádkoztak, bár
csak már mulna el;
De nem csoda, hejh
mert az meleg tavasz lett,
Olyan
meleg, hogy még nyárnak is beillett,
Nyárnak és veszettül fűtött kemenczének…
Hideg aczél a kard, még is nagyon
éget.
39.
S nem egyszer se kétszer ment
oda vendégül:
Minden esztendőben, míg
csak ki nem vénült,
Míg a gyermek
Zoltán markos ifju nem lett,
A kire
magát rá bízhatta a nemzet.
Ekkor a
magyarság három fővezére,
Lehel,
Bulcsú, Botond országgyülést kére,
Ottan a maga és két társa nevében
Nagyrabecsült Lehel szólt ilyeténképen:
40.
»Nemzetes nagyurak, országunk
vitézi,
Az ember életét isten úgy
intézi,
Hogy az idő nem áll, de
folyton folyva mén,
Ifjú lesz a
gyermek, az ifjú pedig vén.
Mi már
ugy vagyunk, hogy ki megkopaszodott,
Mint jó magam, ki meg őszbe csavarodott,
Mint itt Botond öcsém, Bulcsú sem
különben,
Éveink száma több, mint
háromszor ötven.
41.
De lám, míg az idő
fosztogatott minket,
Vén fákat,
hervasztván zöld leveleinket,
Mellettünk felnőtt az apró kis csemete,
Az élet földébe kit Árpád ültete.
Itt áll az ifju tölgy, nézzetek
szemébe,
Bátran oda áll már a vihar
elébe,
Nincsen rá szorulva senki
istápjára,
Annak okáért hadd űljön a
kormányra.
42.
Mi pedig ezennel leteszszük a
tisztet,
Melylyel bizalmatok
bennünket diszített,
Fényes
polczunkról lelépünk a homályba,
A
nyugalom fogad ölelő karjába.
Van is
rá szükségünk, fáradtunk eleget,
De
jutalmaz érte a lelkiismeret,
Megjutalmaz, mert oly bátorságos szót ád,
Hogy jó rendbe hagyjuk az ország
szénáját.
43.
Rendben van az ország, nem
csonkult határa.
Oroszlán-szemmel néz
a félő világra,
Sörénye rázása népek
reszketése,
Szeme pillantása városok
égése.
Ifjú ember, Zoltán, nevünk
nagy és hires,
Te dicsőségünkhöz még
több sugárt keress,
Az egész világot
rángasd fülön fogva,
Kivált a németet
vedd pártfogásodba.«
-115-
44.
Ennyit mondott Lehel. Utána
még többen
Előterjesztették, a mi
volt fejökben,
Ki a három öreg vezért
magasztalta,
Ki meg a fiatal Zoltánt
buzdította;
Nem tanulták, még is sok
szépet beszéltek,
De legszebben
szólott, – mindnyá’n úgy itéltek –
Ki
azt tanácsolta, hogy fejezze be ma
Az
ország gyülését országos lakoma.
45.
Egy sem gáncsoskodott, mind
helybenhagyá, mind,
S fényesen
megülték e napot apáink.
Délelőtt
komolyan a hol tanácskoztak,
Délután
ott vígan ettek és boroztak.
Ugy
vagyon, boroztak, pedig hatalmasan,
Válogatva Tokaj s Ménes boraiban…
Jól tették, azt mondom; a ki inni nem mer,
Ha talán ember is, de nem magyar
ember.
46.
S mikor már az ebéd felén túl
esének,
Jöttek, a mint illik, a
felköszöntések,
Éltették a haza
minden jelesebbjét,
Éltették magát a
magyarok istenét,
És mikor vége lett
a jó kivánságnak,
A muzsikusok rá
hangos tust huzának,
A sok
összeveszett hang forgott a légben,
Mint a por a forgószélnek örvényében.
47.
Fölállott Lehel is, nagy lett
a csendesség,
Noha egy kicsit már
nehezökre esék,
Hogy elhallgassanak,
mert a bor hatalma
Ösztönözte őket
zajra, rivalomra;
De dicséretökre
legyen mégis mondva,
Egyetlen egy sem
volt köztök oly goromba,
Hogy, míg a
beszédet Lehel nem végzé el,
Zavarná
a csendet csak egy köhhentéssel.
48.
Fölállott Lehel. Nagy, kopasz
homlokára
Rá szállt a bor lelke,
rózsaszín sugára,
S lenn a képe alján
torzonborz bajúsza
S rengeteg
szakálla széles-hosszan úsza;
Olyan
volt, mint mikor az ég egyik fele
A
pirulni kezdő hajnallal van tele,
A
másik felén meg szürke felhőtábor
Lengeti nagy szárnyát szellők játékától.
49.
Fölállott Lehel szép lassan,
és fölállván
Egy hosszút simított
bajuszán szakállán,
Vesződött
arczával, hogy mogorva legyen,
Mert
az volt ő neki a természetiben,
Hogy
a jó kedvet és a tréfát szerette,
De
ilyenkor képét szörnyen ránczba szedte;
Minél komorabb volt szeme pillantása,
Lelke annál inkább hajlott a
vigságra.
50.
Szólt pedig ekképen, a kupát
emelve,
A mely szinültig volt sötét
borral telve:
»Fűnek fának ittunk már
egészségére,
Talán el is fogyott már
a hordók vére,
Pedig még hátra van
egy nagy isten éltess’,
Mit el nem
hagyhatok, hogy ne legyek vétkes,
És
a kiért inni nekem áll tisztemben,
Minden jó magyarnak részt kell venni ebben.
51.
A mi szerelmetes szomszédunk,
a német,
A kiért ezennel csavarom
elmémet,
Hogy találjak hozzá
nem-méltatlan szókat,
Mire engem
forró barátságom nógat;
Mert barátja
vagyok a német sógornak,
Mint e
tolakodó légy itt az orromnak;
Noha
neki nem kell az én barátságom,
Oda
tolakodom és reá tukmálom.
52.
Nem tehetek róla, hogy engem
nem kedvel,
Én a lelkén függök teljes
szeretettel…
Bár szeretetemnek olyan
súlya volna,
Hogy lehúzhatnám őt véle
a pokolba.
Kedves németjeim, hogy ne
szeretnélek,
Legvigabb napjaim
nálatok telének,
S kinek boldogságom
részét köszönhetem,
Hogyan állhatnám
meg, föl nem köszöntenem?
53.
Jámbor szomszéd, német, világ
minden kincsét
Szerencse markai
országodra hintsék,
Legyen oly
bőséged, annyi gazdagságod,
Hogy
szinig megtöltsön minden magyar zsákot,
Adjon isten neked mindig bő nadrágot,
Hogy elférjen benne egész bátorságod,
S a mennydörgős mennykő ne üssön meg
téged
Bízza a magyarra ezt a
mesterséget!«
-116-
MÁSODIK ÉNEK.
1.
Jött és rá borult az este a
határra,
Mint a gyászos asszony oltár
zsámolyára,
Halkan imádkozott, néma
volt az ajka,
Csak egy szellő-sohaj
jött néha ki rajta.
A lakmázó urak
átalták zavarni,
Vagy hogy elfáradtak
már tovább mulatni,
Elég a’ hozzá,
hogy sátraikba bujtak
S
fáradalmaikhoz méltókép aluttak.
2.
Kaczagányaikat derékaljnak
vették,
Fejöket domború paizsra
fektették,
S álmadoztak vala nagy
véres csatákról,
S a mi következik:
nagy boros kupákról.
Kívül a lakoma
maradványa fölött
Éhes hollósereg
zajos tábort ütött,
Csunyául
károgtak, szidták az urakat,
Hogy oly
sok csontot s oly kevés húst hagytanak.
3.
Botond, Bulcsú, Lehel, nem
várták a hüsön,
Hogy a fölkelő nap a
hasokra süssön,
Mihelyt orra hegyét
kidugta a hajnal,
Lóháton valának, s
indultak robajjal.
Ifju kedvvel
mentek az öreg legények,
Bánatot
magokkal haza nem vivének,
Nem
kellett busúlni nemzetöknek sorsán,
Megbíztak te benned, fejedelmi Zoltán.
4.
Mentek, mendegéltek és elértek
végre
A Jászság és Kunság szép róna
földére.
Mely a délibábnak szülő
tartománya,
És a melynek Lehel volt a
kapitánya.
Valahányszor Lehel e
földre rá lépe,
A megilletődés
szállott be szivébe,
Most is ugy
járt, most is meg volt illetődve,
S
szólt oly érzékenyen, a hogy csak telt tőle:
5. §
– – – – – – – – – – – – –
-117-
1847.
* *
A TÁBLABÍRÓ.
(Töredék.)
Előljáróbeszéd.
Ah siralmas idő! oh elfajult
világ;
Boldog mostan a vak, s jaj
annak, a ki lát,
Hajh százszor jaj
annak, mert csak azt láthatja,
Hogy
küszöbön van már az itélet napja.
A földön minden fölfordult
fenekestül,
Lábra kap a gonosz és a
jó elrestül,
Bizony pedig csoda, mert
nem nő a hája,
Sőt oly sovány lett,
hogy csörög a bordája.
Életem sok drága éjét
virasztám át,
Az elmélkedésnek
égetvén lámpáját:
Mi lehet az oka,
hogy a világ pusztul,
Hogy hátunkra
nyerget kaptunk a gonosztul?
És egy éjszakának a dereka
felé,
Midőn lelkem már az álom borát
nyelé,
Feltűnt előttem a rettentő
kisértet,
Melytől e világra jön a
vég-itélet.
Nem síri kisértet fejér
lepedőben
Volt ez, mely lakozik kinn
a temetőben;
Francziaország az ő
laka, nem kripta,
A neve pediglen:
jacobínus-sipka.
Oh e sipka ördögkezektől van
varrva,
Ez a piros sipka a bőségnek
szarva,
A melyből minden rosz csak
úgy dűl szerteszét,
Hogy a jó
lelkeknek elveheti eszét.
»Újítás« a jelszó e sátán
zászlaján,
S még a dögvésznél is
harapósabb talán;
Annyira vagyunk
már, hogy ama régi jó
»Előljáróbeszéd«, mostan csak »előszó«.
De mit nekünk a nyelv, mit az
irodalom!
Ez csak haszontalan czifra
az asztalon;
Nagyobb az, hogy recseg
az asztal lába is,
Bebujt az ördög a
politicába is.
S hah szentségtörése a
szentségtörésnek!
A táblabírák is oda
esküvének,
Od’ ahhoz az isten nélkül
való néphez,
A mely újitást, mely
haladást visz véghez.
Igen, már a táblabirák közt is
vannak,
A kik parókájok porának
rohannak,
Kik parókájokról a szent
port lerázzák,
Melylyel a századok
őket koronázák.
Ah siralmas idő! oh elfajult
világ!…
De hála istennek, maradt még
legalább,
Maradt egy-kettő a
táblabirák között,
Kikhez, te rosz
szellem, nincsen semmi közöd.
A dicső férfiak! fölirom
nevöket,
Kalapomba vetem, s aztán a
melyiket
A szerencse éri, a mely’ket
kikapom,
Halhatatlanítni fogja
harsány dalom… –
Felső-Kis-Kálnai és
Szent-Demeteri
Fegyveres Tamás… hah,
épen jól jöve ki!
Ő méltó dalomra!
testi-lelki képe
Bátran oda illik
Árpád idejébe.
I-ső §.
Régi példabeszéd: »nehéz
minden kezdet«,
De én csak most
kezdem tapasztalni eztet;
A midőn
kezdeni kellene dalomat,
Tollnak
rágásában gyakorlom magamat.
-118-
Kitaláltam végre!… hősöm
vezetem be,
De hogy is nem jutott ez
mingyárt eszembe?
Bevezetem hősöm…
kérem az urakat,
Emeljék meg, a mint
illik, kalapjokat.
Először is pedig leírva mi
lenne.
Hogyha nem az, a mi
legfontosabb benne?
Szerencse, hogy
írom, és hogy nem rajzolom,
Erre
nagyon kicsiny volna papirosom.
Fegyveres Tamás úr
legfontosabb része
Az, mely arra van,
hogy az ételt emészsze.
Ki látta a
Gellérthegyet életébe’?
Ama hegy e
hasnak miniature-képe.
Tiszteletgerjesztő,
méltóságteljes has!
Csak azt ne adja
az ég, hogy megapadhass,
Hova lenne
akkor ama nagy tekintély,
Melyet
gazdádnak oly fényesen szereztél?
Ritka szép látvány, ha a
megyeházánál
Fegyveres Tamás úr
szónokolni föláll,
Első tempója, hogy
hasát ügygyel-bajjal
Föltálalja… csak
ugy recseg a zöld asztal.
Különben arányos testalkata
vagyon,
Mert hasához feje hozzá illik
nagyon,
Egyik a másiknál nem rútabb s
nem kisebb,
Csak az a különbség, hogy
a fej üresebb,
S ezt a physicából könnyü
magyarázni:
A teher mindenkor alá
szokott szállni,
S innen van – a mit
sok hinni vonakodik –
Hogy táblabíró
ur mélyen gondolkodik.
Arcza kellemdús arcz, bár az
orra kurta…
Tán mert az alkotmány
árkát annyit túrta:
Hát ne is
fitymáljuk ezt az orrot, melyet
Invalidussá ily nagy és szent dolog tett.
Valami rejtélyes van
vonásaiban,
Nem tudhatni: mihez
hasonlit legjobban?
Némelyek azt
tartják, hogy bivalybikához,
Mások,
hogy hasonlít tengeri-kutyához.
Nincsen az igazság sem egy,
sem más részen!
Én a természettant
keresztülfürkésztem
Csupán csak e
miatt s a legnagyobb gonddal,
S ugy
találtam, hogy ő valóságos czethal.
Táblabíró úr hű gyermeke a
földnek,
Lelke-teste rajta hűséggel
ragad meg,
Egy van benne, mit az ég
magához húza,
Ez egy: kaczkiásan
kipödrött bajúsza.
S ezzel kész az arczkép.
Érzem, tökéletlen;
De van egy
vigaszom ebb’ a tekintetben:
Mit
ecsetem roszul festett vagy felede,
Pótolja olvasóm kegyes képzelete.
Külsőképen immár táblabíró
urat
Ismernők, most már csak a
belseje marad,
S ez még nagyobb
munka, ezt egy lélekzettel
Ugy kutya
futtában nem végezhetni el.
Lelkiismeretem fölvigyázó
lészen,
Hogy dolgom valahogy el ne
hevenyészszem,
S hogy ne legyek
csalfa, hazug farizéus,
De igazat
szóljak… segíts, uram Jézus!
II-dik §.
Betyárok nélkűl nem
szűkölködik hazánk,
De a legszilajabb
betyár a mi Tiszánk,
Rakonczátlan
legény, nincsen semmi módja,
Merre
kedve tartja, arra van az útja.
Fél óra a medre
Felső-Kis-Kálnótul,
De ha eszébe jut,
neki-neki lódul,
És a szegény falun
olyanokat ölel,
Hogy a dereka is csak
ugy ropog bele.
Ugy kell neked, hazám! mért
nem tanítottad,
Iskolába mért nem
járattad folyódat?
De hogyan járatnál
folyót iskolába,
Mikor ez alig van
fiaid számára?
S attól tartok, hazám, hogy
majd fiaiddal
Azon módon jársz, mint
Tisza folyamoddal;
Mint ez
környékének, ugy esnek ők neked,
S
ezt tőlök még csak rosz néven sem veheted. –
Tisza mellett Kálnó; azért
jövünk rája,
Mert Fegyveres Tamás
residentiája.
Genialis egy kis falu…
a mennyiben
Rajta a jó rendnek híre
sincsen jelen.
Ugy állnak a házak, oly
egyenes sorba’,
Valamint a mezőn a
legelő csorda,
Egyik nyugatra néz, a
másik keletre,
Harmadik, negyedik,
isten tudja, merre.
A paraszt kunyhók a tehenek és
borjak,
Köztök, mint ökrök, a
közbirtokos urak…
Azaz csak házaik,
engedelmet kérek,
Megbotlott a
nyelvem; akarva nem sértek.
-119-
Se szere se száma Kálnón az
uraknak,
Itt a faluvégen Latócziék
laknak,
Tőszomszédságokban az öreg
Gödördi,
Tovább Badallóék s a többi,
s a többi.
Fegyveres Tamás úr háza a más
végen
A tiszteletes-lak s templom
közelében,
Homlokára írva:
1603…
Utána illenék: az újítást
várom.
Csak hogy persze szörnyen
hasztalanul várja,
Mert Tamás úr
ennek rettentő barátja,
Semhogy
újitólag kezeit tenné rá,
Inkább
töstön-tőbűl azokat kivágná.
»Szentségtelen kezek soha se
bántsanak,
Ti az idők által
szentesített falak!«
Szól táblabíró
ur lelkesedésébe’,
Ha javítást súg a
rosz szellem fülébe.
»S miért javítanám? azért,
hogy repedez,
Hogy ingó félben van?
semmit sem teszen ez!
Hiszem azt az
egyet, hiszem én azt szentül,
Ha
apámra nem dűlt, unokámra sem dül.«
Négyszögű épület, majd egy
hossza, széle,
Van elől középütt
holmi tornácz-féle;
Itt szuszog a
háznak érdemes gazdája,
Ha a délutáni
álom borul rája.
A tornácz teteje torony, s óra
rajta,
Mely az időt három oldalra
mutatja:
Éjszak-,kelet- s délre; csak
nyugat felé nem…
Rövid kis történet,
tehát elbeszélem.
Az én táblabíróm és Latóczi
Endre
Régi ellenségek, pörlekednek
egyre,
S a boszút, ha kezök ügyére
eshetik,
Egymás ellen teljes szívből
elkövetik.
Latóczi Endrének nyugatra a
háza,
S hogy ez az időnek járását ne
lássa,
Tamás úr, követvén örökös
boszúját,
Kivette nyugati
óramutatóját. –
Jobbra a cselédház, az
istállók balra,
Középütt egy almafa a
nagy udvarba’,
Árva fa! ha egyszer
gyümölcs téved rája,
Három következő
esztendő megbánja.
Ha belépsz a házba, szent
borzalom száll rád:
Meglátod az ó
kort, hogyha még nem látád,
Régi
karosszékek, régi almárjomok,
Az
egyik roskadoz, a másik tántorog.
A vén bútoroknak talán a
legvéne
Borbála kisasszony, Tamás
úrnak nénje,
De van köztük új is, egy
kis gyémánt láda:
A szép kis Piroska,
Tamás úr leánya.
Az ebédlő terem egyszersmind
képcsarnok,
Ott lóg fölakasztva a sok
híres bajnok,
A kik a Fegyveres
családból erednek,
Kiket a törökök
annyiszor kergettek.
S immáron ismervén a háznak
mivoltát,
Kivül is belül is annak
állapotját,
Nehezen hiszem, hogy
ideje ne lenne
Elkezdeni végre, mi
történik benne?
III-dik §.
Kukorít a kakas hajnal
hasadtára,
Ki teremne talpon, hogyha
nem Borbála?
Borbála kisasszony,
gazdaság tengelye,
Tővel-hegygyel
állna minden ő nélküle.
Talán a mióta század ez a
század,
Nem érte Borbálát még az a
gyalázat,
Hogy a kamrában ne
sürgött-forgott volna,
Midőn piros
orrát a hajnal föltolta.
Istentelen nyelvek azt regélik
ugyan:
A pálinkás-üveg a kamarába’
van,
S ez az, a mi őt oly jókor oda
vonja,
Korán sem a háznak,
gazdaságnak gondja.
De mi nem hallgatunk minden
szíre-szóra,
Rágalom malmára,
pletyka-darálóra;
Üssön le a mennykő
a feje búbjára,
Ki előtt még hölgyek
jó neve sem drága. –
Tehátlan tehát a kakasság
kukorít,
Borbála kisasszony a
kamrában virít,
A konyha számára ád
ki főzeléket,
S ex tempore pofon
vágja a cselédet.
Ugy kell neked, ugy kell, te
kotnyeles Sára!
Nem volt elég, nézned
az aszalt szilvára,
Bele is
markoltál, de Borbála lesett,
Rajta
is kapott… most dugd el a poflevest.
Fegyveres Tamás úr azonban még
alszik,
Még pedig ugy, hogy a
szomszédba is hallik;
Gyermekek
hallják a hortyogást az utczán,
S azt
hiszik: trombita… katonák jőnek tán.
-120-
De most megrázkodik, torka
muzsikája
Elfúl, mintha kötél
hurkolódnék rája,
Szemöldöki, mint
két ellenséges medve,
Egymásnak
rohannak, s megállnak meredve.
Fején a haj ezer
zsindelyszöggé válik,
Kiegyenesűl
mind az utolsó szálig,
Redő-árkak
nyílnak homloka rónáján,
S képe
tetemesűl, orczáit fölfújván.
Hirtelen fölébred és az ágyán
fölül,
Harag és iszonyat lángol
szemeibül:
»Borzadalmas álom!«
szuszogja, lihegi,
»Arczomat a hideg
veríték verte ki.
Irnom kellett volna… írni
erőtettek…
Lelkem most is dühöng,
lelkem most is retteg.
Hah, ki
föltaláltad az írást, gazember,
Hánykolódjék veled koporsód, mint tenger!
Alva sem hagy békét az
átkozott írás!
Istennek hála, hogy
csak álom volt s nem más.«
Nem más?
szegény ember! gondold meg csak jobban,
Hejh, írnod kell még ma, írnod kell
valóban.
Eszébe is jutott nem igen
sokára,
Nyilalt az oldala, borsózott
a háta,
Káprázott a szeme, izzadt az
üstöke,
Kiszáradt gégéje, viszketett
a feje.
Eszébe jutott, hogy van egy
édes fia,
A kinek levelet kell még ma
írnia,
S a dolog sürgetős, nincs mód
halogatni,
Azért is fölfelé kezdett
tápászkodni.
Fölkelt, felöltözött, bebujt
ruhájába,
Mintha egy nagy bőgőt
dugnának tokjába,
Meg is reggelizett,
két font húst bevága,
Éh-gyomorra
csak nem kaphat ily munkába.
Az almáriomnak tetejéről
pedig
A toll s kalamáris
előkerittetik,
Kiszáradt belőle a
tenta fenekig,
Annakokáért is borral
föleresztik.
Most már teljességgel nincsen
egyéb hátra,
Csak hogy Fegyveres úr
álljon ki a gátra,
Irja meg levelét…
de mi hagyjuk őt itt!
Keresztyéntelenség nézni, mint vesződik.
Láttuk a vén tölgyet, nézzük
meg lombját is,
Illendő megnéznünk a
kis Piroskát is;
Hol találjuk őt fel
karcsu derekával,
Mosolygó szemével,
pajkos mosolyával!
Ne is menjünk tovább, csak a
kert aljáig,
A kertnek legalsó sötét
lugosáig,
Hiába keressük, ha ott meg
nem lelnők,
Reggelenkint a nap ottan
üdvezli őt.
Ime, nem megmondtam? a lugos
mélyében
Űl, mint a csalogány űl
rejtett fészkében.
Mért rejtezik így
el a világtól mindig,
S riad föl, ha
szellők a lugost legyintik?
Megmondom, hogy miért?… aztán
borzadjatok,
Mert iszonyúságos az, a
mit hallotok!
Oly fiatal leány, olyan
szép rózsaszál,
S már is és még is az
ördöggel czimborál.
Ördöggel czimborál! apja is
bevallja,
Gátolná is, hanem hiába
gátolja;
Lel módot, hogy a jó öreget
rá szedje…
Áldoz a gonosznak… könyvet
olvas egyre.
Itt, és leginkább a napnak
kezdetével,
Itt táplálkozik ő a pokol
főztével;
Keze, zsebe most is
könyvekkel van teli…
A kárhozat
magvát milyen mohón nyeli!
Olvas, olvas, olvas, szeme
fényes ablak,
Melyet egy égő ház
lángi ragyogtatnak;
Ez már a pokolnak
rá lövelő lángja.
Sajnálatra méltó
szegény kis leányka.
Azonban kinn a kert mögött
ostor pattan
(Tiszai rév felől jön el
az út ottan),
Ostorpattogásra, kocsi
zörgésére
Fölugrott Piroska s a
palánkhoz tére.
Bántotta őt a zaj, bántotta
fölötte,
Mely ábrándjaiból őt
felijesztette,
De a kiváncsiság
szinte felkelt benne,
Megnézni, hogy
ki jön? ha ismerős jönne?
Több jött, mint ismerős;
bátyja jött meg, bátyja,
Kitörő
örömmel nevét elkiáltja:
»Dezső,
Dezső, lelkem!« s kinyitá a kertet,
S
a kis ajtón által az hugánál termett.
»Hogy vagy, édes húgom?«
kérdezé a bátya,
»Egyre vig? szívedet
a bú most se bántja?
Arczod most is
piros, szemed most is élénk,
Mint
midőn búcsúszót és csókot cserélénk.«
»Oh!« felelt a lyányka, »nekem
semmi bajom!
Mindennapos vendég ugyan
az unalom,
De ez az öreg úr éppen ugy
utálja
A könyvet, mint apánk… fut,
mihelyt meglátja.
-121-
Igaz, a könyvekkel csak titkon
mulatok,
De a tiltott gyümölcs a
legjobb, tudhatod.
Milyen gyönyör,
hogyha fölnyitom könyvemet!
Mintha
nyilni látnám fölöttem az eget.
Abból olvasom a világ
tarkaságát,
S feledem falunknak bús
egyformaságát,
S a hová magamnak
elmenni nem szabad,
Legalább elküldöm
oda vágyaimat.
Igy élek, de te, jó bátya, te
hogyan vagy?
Szerelmed s bánatod még
most is olyan nagy?
Ilyen váratlanul
haza mi vezetett?
Szarka sem jelenté
megérkezésedet.«
»Mi vezetett haza? az a mi
elhajtott«,
Válaszola Dezső s kínosan
sohajtott,
»Tudod, gyermek vagyok,
dajkám a szerelem,
A hogy neki
tetszik, megyen és jön velem.
Néha elővettem
férfiuságomat,
Hogy kiszabadítsam
öléből magamat,
Akkor ő lett gyermek,
zokogott előttem,
S ujra elgyöngülék,
s karjaiba dőltem.
De nem küzdök többé. Merre
kedve tartja,
Vigyen… s először is
vezetni fog karja
Az elhatározás erős
sziklájához…
Azonban jer, hugom,
menjünk most apánkhoz.«
IV-dik §.
Táblabíró úr az ég
segedelmével
Óriási dolgát ép akkor
végzé el,
A midőn az ajtón
kopogtattak vala,
S kopogás után
belépett Dezső fia.
»Ejnye, akasztani való rosz
portéka,
Napjaim gyilkosa, életem
hóhéra!«
Ilyen barátságos szavak
hangozának
Nyájas üdvezletűl ajkán az
apának.
Dezső pedig örömkönnyekre nem
fakadt,
Hallván ez édesen üdvezlő
szavakat;
Bátor volt kérdezni,
folyvást hűledezve:
E szép
fogadtatást hogyan érdemelte?
»Hogyan érdemelted!« kiálta
föl apja,
S kezéből a tollat dühösen
eldobja,
»Nem tudott az ördög elébb
haza hozni
Csak egy pár órával, vagy
ott tartóztatni?
Itt van, kész a levél, nincs
egy betű híja,
És az ember ezt mind,
mind hiába írja!
Kinos fáradságom
nagy potyára történt;
Szabott fejemre
a sors ily kemény törvényt.
Hogyha nem sajnálnám az úti
költséget,
Ebb’ a nyomba’
visszakergetnélek téged,
Olvasnád
levelem ott Pest városába’,
Ne írtam
légyen azt ily szörnyen hiába.
Azt írtam: jőj haza; henyéltél
eleget,
Illő, hogy ezentúl szolgáld a
nemzetet.
Itt a tisztújitás, egy
becses virágot
Terem neked e kert:
szolgabíróságot.«
Nem felelt egyebet erre Dezső,
csak azt,
Hogy ő ezen kertből virágot
nem szakaszt,
S a nemzetre nézve azt
jegyzi meg, hogy ez
A mint eddig
elvolt nélküle, el is lesz.
»Hogyha vétek«, ugymond, »a
közügyi terhet
El nem fogadni, ha az
ember rá termett,
Szinte az, sőt
kettős vétek elvállalni,
Ha
viselésére gyöngék a vállai.
Érzem gyöngeségem, azért ki
sem lépek,
Foglalják el a tért
markosabb legények,
Én majd benn
maradok csendes hajlékomban
A nekem
való, a rejtett nyugalomban.«
»Kivel beszélsz, kölyök?«
kurjantott reája
Az apa oly igen
méltó haragjába’,
»Kivel beszélsz,
kölyök, s mióta feleded,
Hogy apádnak
minden hangja parancs neked?
Ki sem lépsz? röpűlni fogsz,
ki az ablakon,
Hogyha vonakodol szót
fogadni vakon;
Azt teszed, mit
mondok, én, a ház királya,
S tizenkét
vármegye főtáblabirája!«
Dezsőben nem nyargal szilaj
vér patakja,
De szelidségéből e
beszéd kikapja,
S a fiúi érzés
tusakodik benne:
Nem lenne-e jobb, ha
szivéből kimenne?
Végre, a mint illett, csak
erőt vett magán,
S így kezdé szavait
nagy hallgatás után:
»Jól van, apám,
tehát legyen, mint kivánja,
Ki fogok
lépni a nyilvány piaczára.«
Táblabíró úrnak nyájasabb lett
képe,
Béke angyalaként szállt e szó
fülébe;
Hejh pedig ha tudná fiának
szándokát,
Csibének nézné őt s
kitekerné nyakát.
V-dik §.
– – – – – – – – – – – – –
(Koltó és Pest.)
-122-
LYRAI KÖLTEMÉNYEK.
(1842–1849.)
* * *
1842.
* *
Hazámban.
Arany kalászszal ékes
rónaság,
Melynek fölötte lenge
délibáb
Enyelgve űz tündér
játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd
meg fiad!
Rég volt, igaz, midőn e
jegenyék
Árnyékain utószor
pihenék,
Fejem fölött mig őszi légen
át
Vándor darúid V betűje
szállt;
Midőn az ősi háznak
küszöbén
A búcsu tördelt hangját
rebegém;
S a jó anyának áldó
végszavát
A szellők már régen
széthordozák.
Azóta hosszu évsor
született,
És hosszu évsor veszte
életet,
S a változó szerencse
szekerén
A nagy világot összejártam
én.
A nagy világ az
életiskola;
Verítékemből ott sok
elfolya,
Mert oly göröngyös, oly
kemény az ut,
Az ember annyi
sivatagra jut.
Ezt én tudom – mikép nem tudja
más –
Kit ürömével a
tapasztalás
Sötét pohárból annyiszor
kinált,
Hogy ittam volna inkább a
halált!
De most a bút, a hosszu
kínokat
Melyektől szívem oly gyakran
dagadt,
És minden szenvedés
emlékzetét
Egy szent öröm könnyűje
mossa szét;
Mert a hol enyhe bölcsőm lágy
ölén
Az anyatejnek mézét
izlelém:
Vidám napod mosolyg ismét
reám,
Hű gyermekedre, édes szép
hazám!
A Dunán.
Folyam, kebled hányszor
repeszti meg
Hajó futása s dúló
fergeteg!
S a seb mi hosszu és a seb mi
mély!
Minőt a szíven nem vág
szenvedély.
Még is, ha elmegy fergeteg s
hajó,
A seb begyógyul, s minden ujra
jó.
S az emberszív ha egyszer
megreped:
Nincs balzsam, mely
hegeszsze a sebet.
(Komárom.)
K… Vilmos barátomhoz.
Katonának számüzött
balvégzetem,
S kétszer élt a szép
tavasz a ligeten,
A ligeten, oh de
nem e szív fölött,
Míg sorsomnak
rabbilincse megtörött.
Még is – bár a léleksujtó vész
miatt,
Mely emésztő hatalommal rám
szakadt,
Keservesen megsiratni van
okom –
E két tavaszt megsiratni nem
fogom.
Hű bajtárs, e két diszetlen
kikelet
Tőn enyémmé mindörökre
tégedet;
S nem két évet, volna kettő
életem:
Érted adnám mind a kettőt
szívesen.
Én tudom, mit érsz te nékem,
jó barát!
Jó, minőt az isten többé
sohsem ád;
Te valál, ki vélem híven
felezéd
A nyomornak végső
falatkenyerét.
E falattal nekem adtad
lelkedet,
E falattal lelkünk
összeköttetett;
És nincsen hely,
nincs erőszak, nincs idő,
Szent
frigyünk szép kötelét eltéphető.
-123-
S a mint nincs hely, sem
erőszak, sem idő,
Szent frigyünk szép
kötelét eltéphető:
Nincs is ember, a
ki oly két szívre lel,
Mely egyezzen,
mint egyez e két kebel.
Minket egy sors fondor kénye
hányt-vetett,
Minket egy csillagnak
fénye vezetett,
Még szerelmet is egy
lénynek áldozánk –
Neked éltünk,
érted égtünk, jó hazánk!
Oh, midőn a két közember
homlokát
Néma bánat mély redői
ránczolák:
A ki látta, nem gondolta,
jól tudom,
Hogy keservünk téged
gyászol, drága hon!
És ha néha jobb időkben a
pohár
Bútemetni köztünk kézről kézre
járt:
Ott is a hon éltetését zengte
szánk,
Ott is a hon megvetőit
átkozánk.
Messze vagy most, messze
tőlem, jó barát!
De ne nyomd el a
reménynek szép szavát,
Mely hitetve
súgja, hogy megjő a kor,
Hol szivünk
hév ölelés közt összeforr.
S él az isten, s tudni fogja,
hogyha él:
Mit szenvedtem, s te
bajtárs, mit szenvedél;
Él az isten,
a ki annyi bánatért
Tán megadja akkor
a várt pályabért.
(Mező-Berény.)
Két vándor.
Honán kül a fiú,
Honában a patak
Magas hegyek között
Együtt
vándorlanak.
De míg az ifju
megy
Csüggedt lépésivel,
Sziklákon a patak
Gyorsan sikamlik el;
S az ifju ajkain
Míg néma csend honol,
Az illanó vizár
Vig hangokat
danol.
A hegysor
elmarad;
Az ifju s a
patak
Sík róna térein
Tovább vándorlanak.
De, ifju és
patak!
Oly gyorsan
szerepet
A róna térein
Miért cseréltetek?
Hallgatnak a
habok,
S ballagva
lejtenek,
Míg gyors szökés
között
Az ifju dalt
zeneg.
Az elnémult patak
Honát vesztette el;
A dalra kelt fiú
Ismét honára
lel.
(Pápa.)
A borozó.
Gondüző borocska
mellett
Vígan illan
életem;
Gondüző borocska
mellett,
Sors, hatalmad
nevetem.
És mit ámultok? ha
mondom,
Hogy csak a bor
istene,
A kit én imádok, a
ki
E kebelnek
mindene.
És a bor vidám
hevében
Füttyentek rád, zord
világ!
Szívemet hol annyi
kínnak
Skorpiói
szaggaták.
Bor taníta
húrjaimra
Csalni nyájas
éneket;
Bor taníta
elfeledni,
Csalfa lyányok,
titeket.
Egykor majd borocska
mellől
A halál ha űzni
jő:
Még egy korty – s nevetve
dűlök
Jégöledbe,
temető!
(Pápa.) -124-
Furcsa történet.
»Öcsém uram, vigyázzon
magára,
Vagy inkább az
oldalbordájára;
Fiatal is szép is a
menyecske –
Ugy segéljen, kutya van a
kertbe’.«
‚Bátyám uram, mit nem kell
hallanom?
Szomorú az eset, ha úgy
vagyon;
No de míg másnak fúja
kásáját,
Meg ne égesse a maga
száját.‘
»Öcsém uram! mit gondol, az
égre?
Az én öregem ezt már
túllépte…«
‚Hja, a sót vén kecske is
megnyalja.
Hanem ez csak ugy van
mondva, tudja.‘
-125-
Igy az agg szomszéd jó
indulatja
Öcscse urát gyakran
látogatja;
S sohsem hiányzik ilyetén
leczke:
Fiatal is szép is a
menyecske.
Történik, hogy a jó szomszéd
bátya
Öcscs’ urától elmarad
sokára.
Megtudni, hogy mi ennek az
oka,
Öcscse ura hozzája
ballaga.
S akközben, hogy ballagott
hozzája,
Már készűlt is erősen
reája,
Mit feleljen? ha majd szól a
leczke:
Fiatal is szép is a
menyecske.
De most ez egyszer szomszéd
bátya
Jó tanácsával elő nem
álla;
Hanem, ülvén a kemencze
mellett,
Nagy szomorún ilyen szókat
ejtett:
»Öcsém uramnak igaza
vala,
Mikoriban azt mondotta, hogy
a…«
S felsikolt felesége magzatja,
S
a jó öreg – mit tegyen? – ringatja?
(Duna-Vecse.)
Hortobágyi kocsmárosné…
Hortobágyi kocsmárosné,
angyalom!
Tegyen ide egy üveg bort,
hadd iszom;
Debreczentől
Nagy-Hortobágy messze van,
Debreczentől Hortobágyig szomjaztam.
Szilaj nótát fütyürésznek a
szelek,
Lelkem, testem majd megveszi
a hideg:
Tekintsen rám, kocsmárosné
violám!
Fölmelegszem kökényszeme
sugarán.
Kocsmárosné, hejh hol termett
a bora?
Savanyú, mint az éretlen
vadalma.
Csókolja meg az ajkamat
szaporán,
Édes a csók, megédesűl tőle
szám.
Szép menyecske… savanyu bor…
édes csók…
Az én lábam ide s tova
tántorog;
Öleljen meg, kocsmárosné
édesem!
Ne várja, mig itt hosszában
elesem.
Ejh galambom, milyen puha a
keble!
Hadd nyugodjam csak egy kicsit
fölötte;
Úgy is kemény ágyam lesz az
éjszaka,
Messze lakom, nem érek még
ma haza.
(Hortobágy.)
Első szerepem.
Szinészszé lettem.
Megkapám
Az első
szerepet,
S a színpadon először
is
Nevetnem
kelletett.
Én a szerepben jó
izűn
S szivemből
neveték;
Pályámon, oh ugy is
tudom,
Leend ok sírni
még.
(Székes-Fehérvár.)
Vadonban.
Éj leng alá a mély
vadonra,
S az út majd jobb-, majd
balra tér;
Lépteim bolyongva
tévedeznek –
Ki lesz előttem hű
vezér?
A menny ivén ugyan
fölöttem
Ragyognak égő
csillagok,
De vajh talál-e czélra
pályám,
Ha lángjaiknak hinni
fog?
Az égi fények
ezredénél
A lyányszem tündöklőbb
vala,
S még is, ki hittem
súgarának,
Hajh, engem még is
megcsala!
(Veszprém.)
Felköszöntés.
Miljom átok! bort a
billikomba,
Részegítő, lánghullámu
bort!
Mely keservet és bút
martalékul
A felejtés örvényébe
hord.
Bort öblébe váltig a
kehelynek,
Bort elémbe
szakadatlanúl!
Ide nézzen a puszták
homokja,
És ha nem tud inni,
megtanúl.
Kedvben ég e csont velője már
is,
És eremben a kéj habja
forr;
Üdv neked, te mámorok
homálya!
Üdv neked, te mámor anyja,
bor!
Hah, e kancsó a mesés
világnak
Feneketlen hordaja
talán?
Bort belé! mert nem
szivelhetem, ha
Puszta szájjal ásitoz
reám;
-126-
Bort belé! hogy felköszöntsön
ajkam –
Éljen a nemes keblű
barát,
Ki midőn a vész harangja
zúgott,
Szent hűséggel nyujtá jobb
karát;
Éljen a világ dicső
folyása…
És az élet… és a szép
világ…
S az igazság védpalástja, mely
az
Üldözöttnek menedéket
ád;
Éljen a szív biztató
vezére,
A varázsdalt pengető
remény;
Éljen a menny, a pokol és
minden,
Minden éljen… oh csak
veszszek én!
(Pápa.)
Disznótorban.
Nyelvek és fülek…
csend,
Figyelem!
Szóm fontos beszédre
Emelem.
Halljátok, mit
ajkim
Zengenek;
Egyszersmind az ég is
Hallja meg.
Hosszan nyuljon, mint
e
Hurkaszál,
Életünk rokkáján
A
fonál.
Valamint e sültre
A mi szánk:
Mosolyogjon a sors
Szája
ránk;
S pályánk
áldásával
Öntse le,
Mint e kasát a zsír
Özöne.
S életünk fölé ha
A halál
Romboló
torát meg-
Ülni
száll:
Egy gömböcz legyen
a
Magas ég.
És mi a gömböczben
Töltelék!
(Székes-Fejérvár.)
Mi haszna, hogy a csoroszlya…
Mi haszna, hogy a
csoroszlya
Az ugart
fölhasogatja?
Hogyha magot nem vetsz
bele,
Csak kóróval leszen
tele.
Hejh kis leány,
pillantatod
Mélyen a szivembe
hatott;
Mint a földet a
csoroszlya,
Azt
keresztűlhasogatta.
De hiába
hasogatta,
Azért csak bú terem
rajta!
Ültesd bele
szerelmedet,
Ugy nő rózsa tövis
helyett.
(Pápa.)
Járnak, kelnek sokan…
Járnak, kelnek sokan zöld
erdőben;
Vagyon a nap épen
lemenőben.
Rózsákat fest utósó
sugára
Dombtetőre, lombok
sudarára.
De veszik ők mind ezt
csekélyebbnek,
Semhogy rajta
megörvendezzenek;
Párosult két vad
galamb búgása –
Ebben fakad örömök
forrása.
Járok, kelek én is zöld
erdőben.
Nap lementén van
gyönyörüségem,
Nap lementén, nap
piros sugarán,
A mint játszik a
lombok sudarán.
Csak ne volna galambok búgása
–
Ebben fakad bánatom
forrása;
Mert ha látom szép páros
voltokat,
Megsiratnom kell árva
magamat.
(Mező-Berény.)
-127-
1843.
* *
Távolból.
Kis lak áll a nagy Duna
mentében;
Oh mi drága e lakocska
nékem!
Könnyben úszik két szemem
pillája,
Valahányszor emlékszem
reája.
Bár maradtam volna benne
végig!
De az embert vágyai
vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya
támadt,
S oda hagytam ős lakom s
anyámat.
Kínok égtek a
szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját
rá leheltem;
S kínja lángi el nem
aluvának
Jéggyöngyétől szeme
harmatának.
Mint ölelt át reszkető
karával!
Mint marasztott esdeklő
szavával!
Oh, ha akkor látok a
világba:
Nem marasztott volna tán
hiába.
Szép reményink
hajnalcsillagánál
A jövendő
tündérkert gyanánt áll;
S csak midőn
a tömkelegbe lépünk:
Venni észre
gyászos tévedésünk.
Engem is hogy csillogó
reményem
Biztatott csak, minek
elbeszélnem?
S hogy mióta járom a
világot,
Bolygó lábam száz tövisre
hágott.
… Szép hazámba ismerősök
mennek;
Jó anyámnak tőlök mit
izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha
lészen
Útazástok háza
közelében.
Mondjátok, hogy könnyeit ne
öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse
– –
Ah, ha tudná mily nyomorban
élek,
Megrepedne a szive
szegénynek!
(Pozsony.)
Az én mátkám.
Istenem, be várva
várom
Azt az órát, a
midőn,
Kit nekem rendelt a
végzet,
A leány ölembe
jön.
És ugyan ki és minő
lesz
Majd az én
szerelmesem?
Ugy sovárgok tudni, mint
még
Nem sovárga senki
sem.
Szőke, barna lesz-e
fürte?
Szeme kék vagy
fekete?
Felnyuló-e, mint a
czédrus,
Gömbölyű-e
termete?
Szép a szőke, szép a
barna,
Mind a kettő szép, ha
szép;
Hátha még a bájjal
aztán
A jóság is frígybe
lép!
Isten, ilyet adjsza
nékem,
S nem bánom – csak ilyet adj
–
Akár szőke, akár
barna,
Akár kicsiny, akár
nagy!
(Pozsony.)
Érik a gabona…
Érik a gabona,
Melegek a napok,
Hétfőn virradóra
Aratásba
kapok.
Érik szerelmem
is,
Mert forró a szivem;
Légy te aratója,
Édes egyetlenem!
(Pest.)
-128-
-129-
Jövendölés.
»Mondád, anyám, hogy
álmainkat,
Éjente festi égi
kéz;
Az álom ablak, melyen
által
Lelkünk szeme jövőbe
néz.
Anyám, álmodtam én is
egyet,
Nem fejtenéd meg, mit
jelent?
Szárnyim növének, s
átröpűltem
A levegőt, a
végtelent.«
‚Fiacskám, lelkem drága
napja,
Napomnak fénye!
örvendezz;
Hosszúra nyujtja élted
isten,
Álmodnak boldog titka ez.‘
–
És nőtt a gyermek, lángra
lobbant
Meleg keblén az ifju
kor,
S a dal malasztos enyh a
szívnek,
Midőn hullámzó vére
forr.
Lantot ragadt az ifju
karja,
Lantjának adta
érzetét,
S dalszárnyon a
lángérzemények
Madárként szálltak
szerteszét.
Égig röpűlt a bűvös
ének,
Lehozta a hír
csillagát,
És a költőnek
súgarából
Font homlokára
koronát.
De méreg a dal édes
méze;
S mit a költő a lantnak
ad,
Szivének mindenik
virága,
Éltéből egy-egy drága
nap.
Pokollá lett az
érzelemláng,
És ő a lángban
martalék;
A földön őt az
életfának
Csak egy kis ága tartja
még.
Ott fekszik ő halálos
ágyon,
Sok szenvedésnek
gyermeke,
S hallá, mit a szülő bús
ajka
Kínjának hangján
rebege:
‚Halál, ne vidd el őt
karomból,
Ne vidd korán el a
fiut;
Soká igérte őt
éltetni
Az ég… vagy álmunk is
hazud?…‘
»Anyám, az álmok nem
hazudnak;
Takarjon bár a
szemfödél:
Dicső neve költő
fiadnak,
Anyám, soká, örökkön
él.«
(Kecskemét.)
Halálvágy.
Sírt nekem, sírt és
koporsót,
Mélyen fekvőt föld
alatt!
Hol nem élnek
érzemények,
Hol nincs többé
gondolat.
Oh fej, oh kebel, te
kettős
Átok életem
felett!
Mért kinozni
lángcsapásu
Ostorokkal
engemet?
Mért a vágy e lázas
agyban,
Szállni csillagok
fölé?
Hogyha őt a sors
haragja
Földön csúszni
rendelé.
Vagy ha száll e vágyak
szárnya,
Mért nincs rajta égi
toll?
Mely vigyen, hol a
magasban
Halhatatlanság
honol!
És ha puszta nekem
üdvben
E világ, mért e
kebel?
Megteremtve, hogy
lakóul
Örömet fogadjon
el.
Vagy ha van szív, mely a
kéjben
Föllobogva
érzene,
Mért reám e
jégtekintet?
Boldogságnak
istene!
Sírt nekem, sírt és
koporsót,
Mélyen fekvőt föld
alatt,
Hol nem élnek
érzemények,
Hol nincs többé
gondolat…
(Kecskemét.)
-130-
-131-
Farkaskaland.
‚Pajtás, te ettél, véres a
fogad;
S mi szenvedünk éhségi
kínokat.
Mogorva a tél, puszta a
határ,
Rajt a vihar légparipája
jár,
Csak ember és állatnak nincs
nyoma…
De most beszélj: hol volt a
lakoma?‘
Igy kérdi társát a
farkassereg,
Kit érkezéskor
üdvezeltenek.
A jóllakott nem késik
szólani,
És tőle ily beszédet
hallani:
»Ott a vityilló
pusztaközepen,
Él a juhász és
felesége benn.
A ház mögött pedig terűl az
ól,
Honnan juhoknak bégetése
szól.
E lakhoz éjszakának
idején
Két útazó súhant. Egy úrfi s
én.
A pásztornéra titkon foga
fájt
Az úrfinak, s én éhezém a
nyájt.
Ott sompolygott ő a kunyhó
előtt.
Juhot nem kaptam én… megettem
őt.«
(Kecskemét.)
Pálnapkor.
Itt van a tél, a hideg
tél
Közepe,
Zúgolódik az idő kinn
Ízibe.
Zúgolódjék! egyéb
dolga
Nincs neki;
Úgy akarja, hagyjuk kedvét
Tölteni.
Hisz nekünk ez úgy sem
árthat,
Igaz-e?
Meg nem fázunk – jó meleg van
Ide be.
A kandallón pattog a
fa,
Ég a tűz,
S a kulacsnak kotyogása
Fagyot űz.
Hát a csók piros
menyecskék
Ajakán?
Az hevíti ám az embert
Igazán.
Háborogj hát,
istenadta
Ideje!
Föl sem veszszük… víg barátim,
Igaz-e?
(Kecskemét.)
Matildhoz.
Mért vagy hozzám olyan
idegen?
Mért tekintesz rám oly
hidegen?
Hidegen, mint téli
napsugár,
Melynek mosolya is fagygyal
jár.
Be sokat szeretnék
mondani,
S alig merlek
megszólítani!
Alig merlek nézni, hejh
pedig
Elnéznélek világ
végeig!
Emelj föl magadhoz
engemet,
Fogadd el neked szánt
lelkemet,
Anyibul ha megérdemli
tán,
Hogy szeretni képes
igazán.
Oh, szerelmem forró
szerelem,
Forróbb, mint a dél nyár
közepen;
Ha a nap ily tűzzel sütne
ránk,
Rég elégett volna a
világ.
(Debreczen.)
Dinomdánom.
Hegedűszó, furulyaszó,
czimbalom…
Van-e még, kit a búbánat
terhe nyom?
A kinél van, igazítsa el
a bút,
Nehogy neki mutassuk meg, hol az út?
A búbánat gonosz vendég, rosz
madár,
A kebelbe életet, vért lopni
jár.
A búbánat szívet rágó
ürgefi;
Borral lehet, borral kell
kiönteni.
-132-
A bor éleszt, a bor éget, mint
a csók –
Csókot, lyányka, hosszut,
édest, lángolót!
Csókod lángja, mint
a napfény, mennyei,
Mely az élőfán a
lombot neveli.
Lombon fakad, lombon fejlik a
virág,
Lomb ne’kül, virág ne’kül mit
ér az ág?
Hogyha pusztán s szárazon a
törzsök áll,
Hamar éri a sodró vész,
a halál…
Hah halál, te nagy kérdésjel,
melyre még
Nem felele sem idő, sem
bölcseség,
Mivel áldasz, mivel versz
a sír után?
Van-e ott is élet és bor
és leány?
Mit törődöm, mit tünődöm még
sokat!
Élek most, és ölelem, mi élvet
ad;
S mi ad élvet, hogyha nem bor és
leány?
Éljen a lyány, éljen a bor…
húzd, czigány!
(Kecskemét.)
L......né.
Én alkotóm! mindenható
vagy:
Hozd vissza a
pillanatot,
Midőn e hölgy a
szerelemnek
Első tüzére
gyúladott;
Midőn ajkán a
vallomásnak
Első, szent hangja
reszkete,
S ott én legyek, kit csókra
hí föl
Édes kedves
tekintete!
S mit adjak érte?… E husz
éves
Életnek vedd el
tavaszát,
A szép remények
tündérföldét,
Mit lelkem a jövőben
lát;
S ha nyílik út embernek
égbe,
És üdvességet osztasz
ott:
E túlvilági
üdvességből
Végy el egy drága
századot!
(Pest.)
Barátimhoz.
Nos, fiúk, nem szólt a
szarka
Házfödélteken?
Vagy ki álmodá meg, hogy ma
Vendégtek leszen?
De mi a kő! mért e
hosszu
Méla bámulás!
H’sz én vagyok, ha nem csalódom,
Én és senki más.
Vagy feledve már talán
a
Régi jó barát?
Nem hihetem, hogy reátok
Illenék e vád.
A szövetség, melynek
szála
Minket összefont,
Áll, a mig csak vért bir a szív
És velőt a csont.
No de kissé meglepett
tán
Jöttem, úgy-e bár?
Hja, öcséim, velem a sors
Furcsa tánczot jár.
Köztem s közte folyton
folyva
Tart a háború,
S majd lenyom, majd, mint a pelyhet,
Végtelenbe fú.
De azért nem csüggedünk
ám,
A ki lelke van!
Szembeszállok ő kelmével
Bátran, szilajan.
S tán ha látja sors komám,
hogy
Csüggedés nem ért:
Egykor annál bőkezűbben
Nyujtja majd a bért…
Eh, de mit most
okoskodni!
Csapjatok
kezet;
Jó barát markába
csapni
Kedves
élvezet.
S mely bennünket ily
váratlan
Együvé hozott,
Áldomással ünnepeljük
A pompás napot!
(Pápa.) -133-
Én.
A világ az isten
kertje!
Gyom s virág vagytok ti
benne,
Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De az úr ha pártom fogja:
Benne gyom tán nem leszek.
Tiszta e kebelnek
mélye;
Égi kéz lövelt
beléje
Lángokat.
És a lángok szűzen égnek
Szent oltárúl az erénynek
El nem
romlott szív alatt.
Nem építek sors
kegyére,
Tűrök, mit fejemre
mére,
Jót, rosszat;
Mit ma ád, elvészi holnap;
Majd megadja, a mit elkap –
Jellemképe változat.
Mint a róna, hol
születtem,
Lelkem útja
tetteimben
Egyenes;
Szavaimmal egy az érzet,
Czélra jutni álbeszédet
Tétovázva nem keres.
És az ég szivem
földébe
Drága fádat ülteté
be,
Szerelem!
Koszorúba fűzöm ágit,
Koszorúm szerény virágit
A
hazának szentelem.
(Kecskemét.)
Szeget szeggel.
Jaj, a hátam, jaj, a
hátam
Oda van!
Szomszéd bácsi kiporozta
Csúfosan.
Átkozott a görcsös
fütykös
Somnyele!
Melylyel engem oly pogányul
Csépele.
Mért is tart hát kertet s
benne
Körtefát?
És az isten rá gyümölcsöt
Minek ád?
Csábitólag
kandikált a
Körte rám;
Csábjait ki már sehogy sem
Állhatám.
Átugortam a palánkon
–
Átesém!
Hogy megingott bele májam
És
vesém.
S nem elég ez; szomszéd
bácsi
Rajta kap,
S akkor jött még a valódi
Haddelhadd.
Én teremtőm! mért is
értem
E napot?
Megrakott, hogy minden csontom
Ropogott.
Nesze,
monda, nesze másik,
Harmadik!
És a mindentudó
tudja,
Hányadik.
Jelen volt a holdvilág
a
Lakzinál;
Búsan nézte: szomszéd bácsi
Mit
csinál.
Fellegekből vett
magára
Gyászmezet,
És megosztva szenvedésem
Könnyezett.
Ő, csak ő nem
könyörűle
Egyedűl;
Három a táncz! monda, s egyre
Hegedűlt, –
Hegedűlt
a bottal hátam
Közepén,
Keservesen, siralmasan
Jártam én.
… De’szen jól van!
kiheverem
Én e bajt,
S visszakapja még a kölcsönt,
Vissza majd.
-134-
Tudjuk, hányat vert az óra,
Tudjuk ám!
Ön is rak
a tüzre rosz fát,
Bácsikám.
Ablakunkhoz estenként
mért
Sompolyog?
Vettem észre, hányadán van
A dolog.
Más
szemében ő a szálkát
Megleli,
S az övében a
gerendát
Feledi.
A deákné
vászonánál
Ő se jobb:
Engem dönget a lopásért
S szinte lop;
Lopni jár ő,
csókot lopni
Nénihez,
Míg anyánk a bibliában
Levelez.
Tegye lábát
ablakunkhoz
Ezután:
Fogadom, nem nézek által
A szitán.
Megugratni vagy
anyánkat
Hívom át,
Vagy leöntöm dézsa vízzel
A nyakát!
(Puszta-Palota.)
Megúnt rabság.
Mindent
elkövettem,
A mit
lehetett,
Jó remény
fejében,
Hogy majd
megszeret.
Féktelen, szilaj
volt
Lelkem, mint a tűz,
Melyet a szél meggyúlt
Háztetőkön űz;
És lettem szelíd
láng,
Min melegszenek
Őszi estén békés
Pásztoremberek.
Voltam mélybe
omló
Bérczi zuhatag,
Habjaim robajjal
Szakadoztanak;
S lettem méla
csermely,
Halk,
morajtalan,
Kedvemet lelő
a
Part virágiban.
Voltam
sziklahomlok,
Zordon és
magas,
Hol lakott
mennydörgő
Villám s büszke
sas;
S lettem völgy
ölébe
Rejtezett berek,
Melyben csalogányok
Búja kesereg.
Voltam… mi nem
voltam!
Mivé nem levék!
És a lyányka most is
Csak a régi még.
Nem, tovább nem
űzöm!
Mert ez drága bér;
Tán ily áldozattal
A
díj föl sem ér.
Szerelem, lerázom
Fölvett lánczodat,
Kedves láncz, igaz, de
Még is
láncz marad.
Most hát lelkem,
repdess
Régi szárnyadon,
Merre a szabadság
Végtelenje von.
(Debreczen.)
-135-
Temetőben.
Fölhangolom olykor a lant
idegeit,
Megzengeni téged, oh
kellemes élet!
– Mert kellemes az,
noha sok sebet ejt,
És rengetegekbe
nem egy uta téved.
De bármi magasra törekszik a
dal,
Bármint csalogassam az életi
mézzel:
Mélázva örömtelen
hangjaival
Mindenkor a sírban, a
sírban enyész el.
Kivánatos a tavasz éke
nekem,
Indúlok is olykor örűlni
virághoz;
S mig kertbe röpíti sugárit
a szem,
Lábam temetői keresztek alá
hoz.
Itt élek a szív komoly
álmainak
A halk temető morajatlan
ölében;
Ákáczai lombja rezegve
inog,
Hintázza az est fuvalomja
szelíden.
A szobrok a domboru hant
elején
Mindannyi betűi egy isteni
lapnak;
Nagy gondolatit mikor olvasom
én:
A sírba, a sírbul az égbe
ragadnak.
Bús, tompa harang konog a
faluban.
Új gödröt amott komor
emberek ásnak.
Gyászhanga kiséri
áhítatosan
A holtat honához a
hamvadozásnak.
Sejtése szivemnek aligha
csaland:
Nem messze lehet keze már az
időnek,
Mely engem is ágyba tesz
itten alant,
S szememre halál örök
álmai jőnek.
Isten neki! üssön, ha ütnie
kell,
Mely pályafutásom elállja, az
óra;
Létem fonalai, szakadozzatok
el,
Társim, bucsucsókot a
hervadozóra.
S mit sorsom elérni nem
engede, nem!
Bár vágyaimon koszorúba
szövődék:
Isten veled, égi virág…
szerelem!
S a föld hajnali csillaga,
napja… dicsőség!
(Gödöllő.) -136-
Élő halott.
Egem ki nem
derűl,
Ha jő a kikelet;
Egem be nem borúl,
Ha látom a telet.
Mint őszi
alkonyon
A félhomályu
köd,
Fásult egykedvüség
Mereng szivem fölött.
Ellenség, jó
barát,
Végeztem veletek;
Senkit sem gyűlölök,
Senkit sem szeretek.
Nincs semmi
örömem,
Nincs semmi
bánatom;
Érzelmim,
vágyaim
Mind, mind
elaltatom.
Ohajtásim közül
Ébren csak egy marad:
Aludjam én… minél
Elébb… a föld
alatt.
(Debreczen.)
Kördal.
Bús az ember, ha nincs
kedve;
Borba van a kedvmag
vetve.
Hát azért iszunk mi
mindig,
Meg sem állunk tíz-husz
pintig.
Van minékünk pinczénk,
házunk,
Mindazáltal itt
tanyázunk,
Itt tanyázunk nap
hosszában,
Itt tanyázunk a
kocsmában.
Itt tanyázunk, mert van
nékünk,
Mert van nékünk
feleségünk.
Nyelves, szájas mind az
asszony;
Rá az ember hogy
hallgasson?
Van minékünk egy kis
pénzünk,
De a pénzre mi nem
nézünk;
Úgy is holtig él az
ember,
Költeni ha mer, ha nem
mer.
Hát azért csak
iddogálunk,
Míg fel nem kötik az
állunk,
Iddogálunk nap
hosszában,
Iddogálunk a
kocsmában.
(Pest.)
Szemrehányás.
Már ezt föl nem tettem
rólad,
Szív barátom!
Te ugyan derék legény vagy,
A mint látom.
Oh te szív, te szív, te
csalfa,
Háládatlan!
Szólj: ki véde annyi baj közt
Szakadatlan?
Sorscsapási
buzogányok
Súlya ellen,
Mondd, ki őrze? mondd, ki óva?
Nemde mellem?
Lám, e mellnek bizton
voltál
Rejtekében,
Bekeríte csontfalával
Bástyaképen.
S ím, hogy fordult most a
koczka,
S a szerencse
Kis szeszélye víg ajakkal
Rád köszönte:
Mostan – ahha, háládatlan!
–
Örömödben
Háborogva, zajgva tombolsz
Őröd
ellen.
Égsz, dagadsz… alig hogy
bírom
E keresztet!…
Mellemet majd meggyujtod, majd
Megrepeszted.
(Pest.)
-137-
Lopott ló.
Mint a porszem
szélvész
Fuvatán,
Röpül a legény gyors
Paripán.
‚Honnan, atyafi,
oly
Hevenyén?‘
»Pusztáról csikóval
Jövök én.
A nyerítő ménes
Ott legel;
Pej
csikómat onnan
Loptam
el.
Túri vásár
nincsen
Messze már;
Szegény legény oda
Lovon jár.«
‚Ejh, nem ugy, jó
földi,
Nem ugy ám!
Adja kend csak vissza
Paripám.
Enyim a ménes,
mely
Ott legel.
A csikót kend tőlem
Lopta el.‘
De szavára nem
hajt
A betyár;
Ő kegyelme már jó
Tova jár.
Még is a gazdának
Vígaszul,
Hátrafordulván, így
Válaszol:
-138-
»Föl se vegye
kárát,
Gazd’ uram;
Hiszen úgy is elég
Lova van.
Hejh, csak egy szivet
bírt
E kebel –
Azt is a kend lyánya
Lopta el.«
(Kecskemét.)
Az utósó alamizsna.
A költő és a
sorsharag
Egy anyaméhből
született;
Ikertestvérek voltak
ők,
Együtt bolygák az
életet.
Fa, mint most, akkor is
virúlt,
Árnyában sok
megnyúgodott;
De használt a költőnek
is:
Ágáról tört
koldúsbotot.
S ezek valának
társai:
Koldúsbot és a
sorsharag;
Elhagyja minden
hűtlenűl,
Csak e kettő, mi hű
marad.
És lantja! lantja hová
lőn?
Hisz a költőnek lantja
van…
Igen bizony, volt lantja
is,
Mely zenge
bűvösbájosan.
Megpenditette
húrjait
Mennydörgő éjben
egykoron,
S a mennydörgésnek
ágyuja
Elszenderűlt e
hangokon.
S az ég, a barna,
haragos,
Midőn danáját
hallaná:
Feledni kezdé a
boszút,
S csillagmosolylyal néze
rá.
És a költő
megéhezett,
És emberek közé
mene.
Tudá: az emberszív
kemény;
De vélte: lágyít a
zene.
S mely a vihart
elaltatá,
És földeríté az
eget,
Elandalító hurjain
Az ének újra zenegett.
De melyet ég, vihar
megért,
A dalt ember nem érti
meg…
És ím a lant
elszégyenűl,
S fájdalmában ketté
reped. –
Ez volt a lant
története.
A költőbül tovább mi
lett?
Soká nyögé – nem tudni, hol?
–
Az inségterhes
életet.
Egy újabb nemzedék
előtt
Évek multán
megjelenék.
Nem őszült ő meg…
fürteit
A gond, a bú kitépte
rég.
»Egy-két garast, egy-két
garast!«
Halk hangja így
esedeze;
S mint szélringatta száraz
ág,
Remegve nyúlt ki két
keze.
A részvét megkérdezte
őt:
‚Ki vagy, nyomornak
embere!
Kit sujtoló
istenharag
Ily könyöretlen
megvere?‘
S nevét elmondja, s újra
esd:
»Egy-két garast…« – ‚Megállj,
jövel,
Örök dicsőség
gyermeke!
A bőség szarva födjön
el.
Neved ragyog, miként az
ég
Csillagsugáros
éjfelen;
Mely egykor árván
hangozék,
Bámulja lantod a
jelen.
Jövel tehát! jövel,
cserélj
Bársonyt e koldusrongy
helyett;
Borostyán koronázza
főd
Dús asztalnál legyen
helyed!‘
»O szép beszéd… o
köszönet!
De én semmit sem
éhezem,
És nincsen is szükség
reá,
Hogy elcseréljem
rongymezem.
-139-
És a borostyán… oh mi
szép,
Mi jó lehet
lángifjunak;
De száraz törzsön a
galyok
Többé meg nem
fogamszanak.
Hanem ha dobsz egy-két
garast:
Fogaddsza
hálaszózatom;
Mert pénzre vár az
asztalos…
Koporsómat
csináltatom.«
(Pest.)
Ki vagyok én, nem mondom meg…
Ki vagyok én? nem mondom
meg;
Ha megmondom: rám
ismernek.
Pedig ha rám
ismernének,
Legalább is
felkötnének.
Nincs a fokos a
kezemben,
Hogyha kéne
verekednem;
Nyerges lovam messze
legel,
Nem t’ok futni, ha futni
kell.
Hogy is tudnék futni
mostan?
Mikor a fejem tele
van;
Nem csak fejem, de szívem is
–
A bor meg a leány
hamis.
Ha elhagyom
galambomat,
Kialuszom
mámoromat,
S rajtam ütnek a
hadnagyok:
Majd megmondom, hogy ki
vagyok!
(Pozsony.)
Merengés.
Jó Petőfi, te sem
félhetsz,
Hogy két vállad
valahogy
A szerencse
áldásának
Nagy terhétől
összerogy.
Adománya mindössze
is
E lantocska és a dal,
Mit belőle búsan, vígan
Érzelmid játéka csal.
Hátha így találna
szólni
Egy tündérvilági
hang:
»Nos, fiam, mi kell? jó
kedvem
Íme mindent
megadand.«
Mondaná, hogy: »Rád
ruházom
A bübájat, a
varázst,
Daljaid, mivé
kivánod,
Azzá testesülni
lásd.
Hogyha kell hír: minden
hangod
Egy borostyángaly
legyen,
Mig Petrarca
koszorúja
Nem vet árnyat
fürtiden.
– Hisz Petrarca és
Petőfi
Félig-meddig már
rokon;
Annál inkább
osztozhatnak
A borostyánlombokon.
–
Hogyha kincs kell: mind
megannyi
Gyöngygyé válik
éneked,
Mígnem gyöngygyel rakhatod
ki
Gombod,
sarkantyúszeged.«
Mit felelnél
mindezekre,
Mit felelnél, jó
fiú?
Tudom én szived
bibéjét,
Tudom, a szél honnan
fú.
Te bizony csak ezt
felelnéd:
Szép a hír és jó a
kincs;
És hogy őket ne
kivánnám,
Abból ugyan semmi
sincs.
De ha már
ezermesterré
Engeded, hogy
válhatom:
– Van a hírnél, van a
kincsnél
Egy igézőbb
hatalom;
Mint csillagfüggés az
égen
Változatlan,
végtelen,
Ugy függ rajta és csak
rajta
Vágyban égő kebelem!
–
Hadd legyen hát egy
lépvessző,
Egy kalitka
énekem,
S a legszebb madárt: egy
lyányka
Szívét fogja meg
nekem.
(Gödöllő.)
-140-
Befordúltam a konyhára…
Befordúltam a
konyhára,
Rá gyujtottam a
pipára…
Azaz rá gyujtottam
volna,
Hogyha már nem égett
volna.
A pipám javában
égett,
Nem is mentem én a
végett!
Azért mentem, mert
megláttam,
Hogy oda benn szép leány
van.
Tüzet rakott
eszemadta,
Lobogott is, a mint
rakta;
Jaj de hát még szeme
párja,
Annak volt ám nagy a
lángja!
-141-
Én beléptem, ő rám
nézett,
Aligha meg nem
igézett!
Égő pipám
kialudott,
Alvó szívem
meggyúladott.
(Pest.)
Lánggal égő teremtette!…
Lánggal égő
teremtette!
Nagy a harag a
szivembe’;
Úgy háborgok, úgy
hánykodom
Mintha volnék a
Balaton.
Viszontagság az
életem,
Ezer bajba
keveredem,
Hogyha leányszemem
volna,
Egy pár kendőt tele
sírna.
Eh, a sírás nem
kenyerem!
Kinek tetszik,
pityeregjen.
Én egy nagyot
káromkodom,
Úgy csillapul a
haragom.
(Pozsony.)
A szerelem, a szerelem…
A szerelem, a
szerelem,
A szerelem sötét
verem;
Bele estem, benne
vagyok,
Nem láthatok, nem
hallhatok.
Őrizem az apám
nyáját,
De nem hallom a
kolompját;
Rá-rá megy a zöld
vetésre,
Hejh csak későn veszem
észre.
Tele rakta édes
anyám
Eleséggel a
tarisznyám;
Elvesztettem
szerencsésen,
Lesz módom a
böjtölésben.
Édes apám, édes
anyám,
Ne bizzatok most semmit
rám,
Nézzétek el, ha hibázok
–
Tudom is én, mit
csinálok!
(Székelyhid.)
Keresztúton állok…
Merre tartsak?
Ez kelet felé visz,
Az nyugatnak.
Akármerre megyek,
Mindegy nekem,
Mindenütt szomorú
Az
életem.
Mért nem tudom, hol
vár
A halál rám?
Hogy egyenesen azt
Választhatnám!
(Miskolcz.)
Síkos a hó, szalad a szán…
Síkos a hó, szalad a
szán,
Esketőre viszik
babám,
Esketőre viszik
szegényt
Mások kivánsága
szerént.
Hajh, ha mostan hó
lehetnék:
A szán alatt
beroskadnék;
Fölfordulna, s kedves
babám
Még egyszer átkarolhatnám
–
Átkarolnám,
ajakára
Csókot nyomnék
utóljára,
S melegétől hű
szivének
Elolvadnék… úgy halnék
meg!
(Debreczen.)
Temetésre szól az ének…
Temetésre szól az
ének,
Temetőbe kit
kisérnek?
Akárki! már nem földi
rab,
Nálam százszorta
boldogabb.
Itt viszik az ablak
alatt;
Be sok ember sírva
fakadt!
Mért nem visznek engemet
ki,
Legalább nem sírna
senki.
(Debreczen.)
-142-
Kis furulyám szomorúfűz ága…
Kis furulyám szomorúfűz
ága,
Temetőben szomorkodik
fája;
Ott metszettem azt egy
sírhalomról,
Nem csoda, hogy oly
siralmasan szól.
Ott hunytál le, kedves szép
csillagom!
Ragyogásod többé nem
láthatom.
Hogy ne volna hát sötét
világom!
Hogy volna hát élni
kivánságom!
Haza ballag nyájam este
felé,
Én ballagok a temető
felé,
Kél a holdnak halovány
orczája,
Kél furulyám epedő
nótája.
Addig epeszt a bánat
engemet,
Addig, addig nyögöm
keservemet:
Míg egyszer a hanggal
egyetemben
Lelkem is a más világba
reppen.
(Diószeg.) -143-
A virágnak megtiltani nem lehet…
A virágnak megtiltani nem
lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép
kikelet;
Kikelet a lyány, virág a
szerelem,
Kikeletre virítani
kénytelen.
Kedves babám, megláttalak,
szeretlek!
Szeretője lettem én szép
lelkednek –
Szép lelkednek, mely
mosolyog szelíden
Szemeidnek
bűvösbájos tükrében.
Titkos kérdés keletkezik
szivemben:
Mást szeretsz-e,
gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást
űzi bennem e két gondolat,
Mint
őszszel a felhő a napsugarat.
Jaj ha tudnám, hogy másnak vár
csókjára
Tündér orczád tejben úszó
rózsája:
Bujdosója lennék a nagy
világnak,
Vagy od’adnám magamat a
halálnak.
Ragyogj reám, boldogságom
csillaga!
Hogy ne legyen életem bús
éjszaka;
Szeress engem, szívem
gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten
áldja meg a lelkedet.
(Debreczen.)
Nem megyek én innen sehova…
Nem megyek én innen
sehova,
Noha sorsom itten
mostoha;
Hát ha volna még mostohább
is,
Nem maradnék-e itt tovább
is?
Nagyon kedves nekem ez a
hely;
Elmegy majd a tavasz, menjen
el,
Elmehet a nap, a
csillagok…
De én nem mék, én itt
maradok.
Fa vagyok én, lelkem a
gyökér,
Gyökér nélkül a fa meg nem
él;
S hogy téphetném azt ki
földéből,
Ide való mátkám
szivéből?
Azért nem mék innen
sehova,
Noha sorsom igen
mostoha;
De ha volna még mostohább
is,
Megmaradnék itten tovább
is.
(Debreczen.)
Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad?
Hejh nekem hát vigasztalást mi
sem ad?
Bánatomban le kell innom
magamat.
Az irgalmát, ide avval a
borral!
A bú vagy én, de egyikünk
bele hal.
Úgy sem tetszik ez a világ én
nekem;
Sok már, a mit életemben
szenvedtem,
Nagyon is sok e parányi
életre!
Annyi baj közt kinek volna
még kedve?
Nem vagyok én gyökeres fa,
virágzó,
Hanem vagyok letörött ág,
fonnyadó;
Nem vagyok én az örömnek
rózsája,
De vagyok a szomorúság
gyászfája.
Én előttem ilyen élet nem
élet,
Hol az ember de semmit sem
remélhet.
Volna bár e pohár borban
halálom,
Hogy lehetne bajaimtól
megválnom!
(Pest.)
-144-
1844.
* *
Honfidal.
Tied vagyok, tied,
hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?
Szentegyház keblem
belseje,
Oltára képed.
Te állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted;
S az összeroskadó
kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem
Áldása rája! –
De én nem mondom
senkinek,
Ki nem
kiáltom:
Legkedvesebbem hogy te
vagy
A nagy
világon.
Titkon kisérem
lépteid,
S mindegyre
híven;
Nem, mint az árny az
útazót,
Csak jó
időben.
De mint az árnyék nő,
midőn
Az est közelget:
Nő búm, ha sötétedni kezd,
Hazám, fölötted.
És elmegyek, hol
híveid
Pohárt emelve
A sorstól új fényt esdenek
Szent életedre;
S kihajtom egy cseppig
borát
A telt üvegnek,
Bár keserű… mert könnyeim
Belé peregnek!
(Debreczen.)
Elmondanám…
Elmondanám: »Megállj,
leányka,
Megállj, virágom,
csillagom!
Egy istenadta szívet
bírok;
Nesze, ha kell, neked
adom.«
Elmondanám, hogy: »Szívem
tenger,
Uralkodjál e
tengeren!
Jól jársz vele, mert a
legszebb gyöngy,
A hűség gyöngye itt
terem.«
Elmondanám, hogy: »Tiszta
fényét
E gyöngy örökre tartja
meg.«
Elmondanám ezt, s többet
ennél;
De nem mondom, mert nincs
kinek.
(Debreczen.)
Tél végén.
Örültök úgy-e a kies
tavasznak?
Maholnap eljő, s annyi
élvet ad!
A réteken majd méhek
táboroznak,
Megostromolni a
virágokat.
S a míg elszántan ütközetre
mégyen
A szűz bimbók mézéhes
ellene:
Csicserg a szomszéd lombozat
hüsében
Madárajakról lelkes
harczzene. –
Elzárkoztában a kihalt
kebelnek
Engem virág, dal, méh nem
érdekel…
Ohajtásim még is mi végre
kelnek?
Hogy menjen a tél, menjen
gyorsan el.
Én a tavaszt csak annyiból
kivánom,
Mert melegebbek lesznek a
napok,
S mint mostan, akkor hűlt
rideg tanyámon
Kopott ruhámban fázni
nem fogok.
(Debreczen.) -145-
Fütty.
Adta finnyás
közönsége!
Csúnyaság, a mit
mivel:
Minden este
megköszönti
Társaságunk’
füttyivel.
És aztán a füttyök
mellett
Milyen a
jövedelem?
A szinész elébb-utóbb
is
Csak megszökni
kénytelen.
Ejh, egy rókát kétszer
nyúzni,
Ez, urak, még sem
megyen;
Már ha fütty van, legalább
hát
Tele színházban
legyen!
(Debreczen.)
Végszó ***hoz.
Isten veled, te elpártolt
barát,
Veszett ebként ki szívem
megmarád,
Isten veled;
Fogadd a vett sebért emlékül,
Mely fölszivárog belsejébül,
Lelkemnek vérét, könnyemet.
Nem a legelső rajtam már e
seb,
De egyik sem volt fájóbb,
mérgesebb
A sok között,
Melyet vétkes könnyelmüséggel
A hűtelenség fegyverével
Bennem baráti kéz ütött.
Dúsgazdag bánya a
tapasztalás,
Melyből sok ember
életkincset ás –
Nem én, nem
én!
Gyönyörszomjas szivem…
remélve…
Az annyiszor megnyílt
örvénybe
Hanyatthomlok rohan,
szegény.
Remény, remény, mért vagy te
szép virág?
Téged nekünk az ég miért
is ád?
Azért-e csak?
Hogy hervadandó kelyhed légyen,
Hová csalódás éjjelében
Szemünk harmatjai hulljanak…
De nem panaszlok, bár keblem
teli,
S az elfojtás még inkább
neveli
Búm tengerét;
Ugy is ki tudja? hogyha hallnád
Lelkem kiáradó fájdalmát:
Talán már meg sem értenéd.
Nem is kivánom
megtérésedet,
Akár ohajtod, akár
megveted
Uj frígyemet.
Az istenség is tehetetlen
Egygyé büvölni e kebelben
A szertezúzott lánczszemet…
Nem lánczszem az, nem! egy
világ vala,
Melynek napjául a hit
lángola,
A drága hit!
Rá jött a végitélet napja,
S már semmi föl nem támaszthatja
Ledúlt világom romjait.
Isten veled hát, elpártolt
barát,
Ki ábrándim ködét
elzavarád,
Isten veled!
Fogadd a multakért emlékül
Megcsalt barátság gyötrelmétül
Utószor omlott könnyemet.
(Debreczen.)
A dal.
Bölcsőben sír az éber
csecsemő;
Bölcső előtt
A dajka zeng – el szokják a dalok
Altatni őt.
Sok szenvedésem síró
gyermeke
A fájdalom;
Dalt dalra költök – dalaimmal őt
Elaltatom.
(Debreczen.)
A nemes.
Deresre huzzák a
gazembert,
Bünét botokkal róni
le;
Lopott, rabolt, és tudj’ az
ördög,
Még mit nem
mívele.
De ő kiált
ellenszegűlve:
»Hozzám ne
nyúljatok!
Nemes vagyok… nincs
nemesembert
Botozni
jogotok.«
Hallottad e szót,
meggyalázott
Ősének
szelleme?
Most már őt húzni nem
deresre:
Akasztófára
kellene!
(Debreczen.)
-146-
Szomjas ember tünődése.
Ejnye, mi az
istennyila!
Üres már a láda
fia?
Üres ám –
Jaj pedig be ihatnám!
Száraz kút a gégém
csapja,
Süti a szomjuság
napja;
Még meggyul,
Ha rá boreső nem hull.
Hm, biz a nem tréfa
volna,
A felhőből hogyha
folyna
Boreső –
Volna! itt a bökkenő.
Volt a szőlőben
határom,
De eladtam tavaly
nyáron,
S az ára
Garatomon lejára.
-147-
A kocsmából meg már
régen
Kikopott az
emberségem;
»Addsza –
ne!«
Ilyen szépen főznek
le.
… Valami jutott
eszembe!
Zálogúl majd azt teszem
be.
Előre,
Hitvesem fejkötője!
Jaj de hisz már sírba
zártam
Szerelmetes
hitestársam,
S ott véle
Nyúgoszik fejkötője.
Oh miért is
emlékezem
Halálodra, én
kedvesem?
Könny gördül
Azonnal két szemembül.
Hátha könyeimnek
árja,
Uram bocsá’! borrá
válna:
Akkor még –
Hejh, akkor többet sírnék.
(Debreczen.)
Halvány katona.
Volt a honvédő
legénység
Harczra
készülőben;
Volt egy ifju a sereg
közt,
Halovány
szinében.
»Hát kendnek tán az
inába
Szállt a
bátorsága?«
Kérdi egy tiszt gúnyolón,
»hogy
Képe olyan
sárga.«
‚Tiszt uram‘, felelt az
ifju,
‚Már az az én
gondom:
Mérthogy olyan sárga
képem?
Én azt meg se
mondom.
Még ma úgy is
kipiroslik,
Hogyha nem
egyébtől:
A kardomról rája
feccsent
Ellenség
vérétől.‘
(Debreczen.)
Eger mellett.
Hol jó bort érezek,
betérek;
Ne térnék hát
Egerbe?
Ha ezt a várost
elkerülném,
Az isten is
megverne.
Egy úttal azt is
megtekintem,
Hol vítt Dobó nagy
lelke;
És felköszöntöm, a ki őt
oly
Dicsőn
megénekelte.
S ha majd, a mint hiszem, a
bortól
Hatalmas kedvem
lészen:
Még verset is csinálok –
Pesten
Eladhatom jó
pénzen.
Áll a határzat, áll
erősen,
Be kell Egerbe
mennem!
Mert annyi édes
vonzerőnek
Szivem nem állhat
ellen.
(Andornak.)
Egri hangok.
Földön hó, felhő az égen
–
Hát hiszen csak hadd
legyen!
Rajta nincsen mit
csodálni,
Télen ez már így
megyen.
Én ugyan nem is tudnám,
hogy
Tél vagyon,
Ha ki nem pillantanék az
Ablakon.
Itt benn űlök a
melegben,
Környékez sok jó
barát,
Töltögetve
poharamba
Egri bérczek jó
borát.
Jó barátok, jó borocska
–
Kell-e más?
Kebleinkben a kedv egy-egy
Óriás.
Kedvemnek ha magja
volna:
Elvetném a hó
felett,
S ha kikelne:
rózsaerdő
Koszorúzná a
telet.
S hogyha földobnám az
égre
Szívemet,
Melegítné a világot
Nap helyett! –
-148-
Ide látszik a hegy is,
hol
Dobó a hír könyvibe
Nagy neve örök betűit
Török vérrel irta be.
Hejh, az
volt ám még az ember,
Biz az
ám!
Mig olyan lesz, sok viz
elfoly
A Dunán.
Elvirult már a
magyarnak
Tettvirágos
tavasza!
Hosszu gyáva
tespedésben
Pang, sínlődik e
haza.
Megjövend-e még az
elszállt
Kikelet?
Lesz virány e régtől puszta
Hon felett?…
Eh de hagyjuk, hagyjuk ezt
most!
Úgy is ritkán
vígadok;
E napot ne
háborítsák
Legalább a
bánatok.
S a sopánkodásnak ugy
sincs
Sikere,
S mit tehet mást a lant gyönge
Embere?
El tehát a hon
bajával,
Most ez egyszer el
vele!
A kitört bút minden
ember
Új pohárral öntse
le.
Új pohár bort hát,
barátim,
Új pohárt!
S ismét újat, az előbbi
Ha lejárt.
Igy!… de ím, mit veszek
észre?
Egy század minden
pohár;
A jelen hátam mögött
van,
Lelkem a jövőben
jár.
A jövőben vígan
élek,
Boldogon!
Mert nem árva már az egykor
Árva hon.
(Eger.)
Javulási szándék.
Mikor térsz már az eszedre, te
Sándor?
Tivornya éjjeled és
napod;
Az istenért! hisz az ördög
elvisz
Ha még soká így
folytatod.
Szeretetreméltó
barátom,
Nézd meg csak a tűkörben
magadat;
Hát ember az, a kit ott
látsz? mennykő!
Tükröd kisértetet
mutat.
Fiú, légy hát okosabb
valahára,
Szedd rendbe rendtelen
életedet;
Hidd el, kedves pajtásom,
az ember
Korhelység nélkül is
ellehet.
Naponként egy messzely
borocska,
Én úgy hiszem, ennyi untig
elég.
S mi a szerelmet illeti: jobb
lesz
Talán szeretők helyett
feleség.
De mit beszélek? mit
beszéltem!
Messzely borocska és
feleség?
Én és feleség, én és
messzely bor?
No hisz csupán az
kellene még!
O nem, nem! engem a rendes
élet
Időnek előtte megölne,
tudom;
Költő vagyok, költőileg
kell
Végig rohannom az
életuton!
(Pest.)
Fürdik a holdvilág az ég tengerében…
Fürdik a holdvilág az ég
tengerében,
Méláz a haramja erdő
közepében:
Sűrű a füvön az éj
harmatozása,
De sűrűbb két szeme
könnyének hullása.
Baltája nyelére támaszkodva
mondja:
»Mért vetettem fejem tilalmas
dolgokra!
Édes anyám, mindig javamat
akartad;
Édes anyám, mért nem
fogadtam szavadat?
Elhagytam házadat, földönfutó
lettem,
Rablók, fosztogatók közé
keveredtem;
Most is köztök élek magam
szégyenére,
Ártatlan útasok nagy
veszedelmére.
Elmennék én haza, itt hagynám
ezeket,
Örömest itt hagynám! de most
már nem lehet:
Édes anyám meghalt…
kis házunk azóta
Régen összeroskadt…
s áll az akasztófa.«
(Pest.)
-149-
Megy a juhász szamáron…
Megy a juhász
szamáron,
Földig ér a
lába;
Nagy a legény, de
nagyobb
Boldogtalansága.
Gyepes hanton
furulyált,
Legelészett
nyája.
Egyszer csak azt hallja,
hogy
Haldoklik babája.
-150-
Fölpattan a
szamárra,
Haza felé
vágtat;
De már későn
érkezett,
Csak holttestet
láthat.
Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár
fejére.
(Kún-Szent-Miklós.)
A csaplárné a betyárt szerette…
A csaplárné a betyárt
szerette,
De a betyár őtet nem
szerette.
Csaplárnénak örökbe vett
lyánya
Volt a betyár egész
boldogsága.
A csaplárné ezt
megirigyelte,
Irígységből a leányt
elverte,
Elverte a háztól a
világba;
Pedig ott kinn tél, fagy
volt javába.
A szegény lyány ment egy kis
darabot,
Aztán leűlt, űltében
megfagyott.
Esett ez a betyárnak
tudtára,
S csaplárnénak lett kínos
halála.
Betyár ezért hóhérkézre
került,
De nem bánta ő, még inkább
örült;
Mert mióta a lyányt
elvesztette:
Pipa dohányt sem ért az
élete.
(Pest.)
Árvalyányhaj a süvegem bokrétája…
Árvalyányhaj a süvegem
bokrétája,
Árva leány a szerelmem
violája;
Azt magamnak kinn a pusztán
szakasztottam,
Ezt magamnak a faluban
választottam.
Gyönyörű kis szőke leány a
kedvesem,
De hogy jó lesz még abban
sem kételkedem.
A kék virág tiszta
búza között terem,
Mátkámnak is kék
virág van a szemiben.
(Laczháza.)
-151-
Vándorélet.
(Barabás rajzához.)
Szent Kleófás!
Milyen karaván…
Nem
lehet más,
Mint
oláhczigány;
Avvagy e szép utazási
rend
S pőre purdék serege mit
jelent?
Ott huzódik a diszes
csapat
Hosszu sorban zöld erdő
alatt;
A családfő vén, kehes
lovon,
Kit kötőfékszárnál fogva
von
Ügygyel-bajjal egy izmos
legény…
No hisz izzad még az is
szegény!
Mert bizony már régen
lehete,
Hogy gabanczuk a
csikófogat
Elhullatta… s most mi
élete?
Koplalásban tölt
gyásznapokat.
Ily esetben aztán ép
erő
Nem tudom, hogy volna
nyerhető.
S a mi több, ki rája
nehezűl,
Nem csak a jó dáde
egyedűl:
Oldalain egy-egy tarisznya
lóg,
S mindenikben rajkók
láthatók;
Ki-kidugván borzas
fejöket,
Pityeregnek szörnyü
éneket,
Mert helyök nem
legkényelmesebb;
A gyaloglás? még
keservesebb!
Ugy sipognak, mint az
orgona,
S tudja isten, meddig
tartana?
De nagyapjok hátra-hátra
rúg,
S meglapulnak szépen a
fiúk.
Megy megettök férj, menyecske,
lyány
Egymás mellett és egymás
után.
Ki bagóz, ki füstöt
ereget,
Képezőleg terhes
felleget,
Mely szemet rág, s fojtja a
tüdőt.
Tán dohányuk paprikában
főtt.
Leghátul kóczmadzagon
pedig
Egy lopott malacz
hetvenkedik.
Boldogúlni nem lehet
vele!
Sejti tán, hogy napja
alkonyúl,
Azért viseli magát oly
roszúl.
De segít a meszelő
nyele,
Melylyel a derék
családanya
Nagy vitézül neki
rohana.
-152-
Igy intéznek bátor
lépteket
Faluvégtől falu
végeig.
Ily hős népet mi sem
rettegtet…
Csak a szél! ezt
megsüvegelik.
S okosan! mert e kaján
elem
Mértéken túl
emberségtelen.
Néha rájok a midőn
akad:
Súg fülökbe olyan
dolgokat,
Hogy lábszárok is remeg
bele,
Mintha volna nyárfa
levele.
De ha szél úr könnyü
szekeren
Gyors lovakkal más vidékre
hajt:
Régi kedvök ismét ott
terem,
S fumigálnak minden földi
bajt.
(Pest.)
Betegségemben.
Megmondtam úgy-e? térj
eszedre!
S te nem fogadtad
szavamat;
Tovább üzéd
eszeveszetten
Az
ostobáskodásokat.
Most szépen vagy, szépen… de
úgy kell
Az ilyen
szeleverdinek!
Hanem mit prédikálok?
késő
Eső után a
köpönyeg.
A mint van, úgy van; most a
dolgon
Már változtatni nem
lehet,
És legjobb, a mit tehetek,
ha
Előveszem
türelmemet.
Ah, türelem! reád
lelkemnek
Valóban nagy szüksége
van;
Itten heverni a
kórágyon,
Kínok között,
magányosan!
Lám, irtózám a
házasságtól,
Mondám, hogy nem kell
feleség;
Pedig egy szép, egy hű
menyecském,
Ha volna most, mi jól
esnék!
Hozzám hajolna, édes
ajka
Elcsókolná
fájdalmamat,
És ölelése enyhet
adna,
Minőt az orvosság nem ad.
–
S tán eddig is azért ejték
csak
Nő elleni
beszédeket,
Mivelhogy senki, senki
nem volt,
Nem volt, ki engem
szeretett.
S ha lenne… oh, ha lenne!
érzem:
Szeretni tudnék végtelen!
–
Megérem-e, hogy nekem is
lesz
Szép csendes házi
életem?
(Pest.)
Szerelem- és pipadal.
Szeretlek én téged,
pipám!
És a dohányt, mely benned
ég;
Hogy is ne? füstöd
fellege,
Miként galambom szeme,
kék.
Szeretem én
galambomat,
Miként szeretem a
dohányt;
Hogy is ne? pipa és
leány
Érettem égnek
egyaránt.
S miként a lyányszem s mint a
füst,
Nem kék-e a menny
födele?
S miként ezek, a
mennyfödél
– Csillagtüzben – nem
lángol-e?
Hasonmásául
alkotá
Az ég e kettőt én
nekem,
Hogy látva őket, lássam
azt,
Kitől boldogságom
nyerem.
(Pest.)
Egy estém otthon.
Borozgatánk
apámmal;
Ivott a jó
öreg,
S a kedvemért ez egyszer
–
Az isten áldja
meg!
Soká nem voltam
otthonn,
Oly rég nem láta
már,
Úgy megvénült azóta
–
Hja, az idő
lejár.
Beszéltünk erről,
arról,
A mint nyelvünkre
jött;
Még a szinészetről
is
Sok más egyéb között.
-153-
Szemében
»mesterségem«
Most is nagy szálka
még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.
»No csak hitvány egy
élet
Az a komédia!«
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.
»Tudom, sokat
koplaltál,
Mutatja is
szined.
Szeretném látni
egyszer,
Mint hánysz
bukfenczeket.«
Én műértő
beszédit
Mosolygva
hallgatám;
De ő makacs fej! föl
nem
Világosíthatám.
Továbbá
elszavaltam
Egy bordalom
neki;
S nagyon-nagyon
örültem,
Hogy
megnevetteti.
De ő nem tartja
nagyra,
Hogy költő fia
van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.
Nem is lehet
csodálni!
Csak húsvágáshoz
ért;
Nem sok hajszála hullt
ki
A
tudományokért.
Utóbb, midőn a
bornak
Edénye kiürűlt,
Én írogatni kezdtem,
Ő meg nyugodni dűlt.
De ekkor száz
kérdéssel
Állott elő
anyám;
Felelnem kelle – hát
az
Irást abban
hagyám.
És vége-hossza nem
lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek:
Mert mindenik tükör
volt,
A honnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!
(Duna-Vecse.)
Ebéd után.
Ugy jól laktam, hogy
még!…
Egyet nyujtózom,
és
Aztán tied vagyok,
Imádott heverés!
Oh kedves
pamlagom,
Be áldott puha
vagy!
Ki téged
föltalált,
Az volt ám még az agy.
–
Kölyök, pipát
ide…
Siess, a nagyapád!
Nincs rútabb valami,
Mint az a lomhaság.
Add errébb hát,
ökör!
Én nyuljak érte
tán?
Nem elég tőlem,
hogy
Föltátom rá a
szám?
Istentelen legye!
Ingerkedik velem…
Kergesd el… a kutya
Ott ül a
fülemen.
Az ember élete
Méreggel van tele;
Csodák csodája, hogy
Meg nem
pukkad bele.
Húzd a függönyt
odább
Azon az ablakon,
Hadd lám, az épités
Ott kinn meddig vagyon?
Á, szépecskén
halad,
Munkálnak
mindenütt…
De tedd b’ az
ablakot,
A nap szemembe
süt.
Disznó forró
idő!…
No semmi; legalább
Ki ott kinn dolgozik,
Nem hűti meg magát.
(Duna-Vecse.) -154-
Zsuzsikához.
Ne hozd, ne hozd azt a bort,
kis leány!
Hisz már a nélkül is
részeg vagyok –
Megrészegített
kellemed,
Fölfordította
eszemet,
Nem ihatom… nem kell… sok, a
mi sok.
Vagy a borban szerelmet hozsz
talán?
Azt, angyalom?… szerelmedet?…
nekem?…
Úgy addsza azt a
poharat,
Iszom, mig egy csepp sem
marad,
Legyen bár méreg, addsza,
lenyelem!
(Duna-Vecse.)
Magány.
Messze, messze a világ
zajátul
E kis faluban,
Itt kivánok élni én ezentul,
Csendben, boldogan.
Boldogan! mert hajh a nagy
világban
Boldog nem
valék;
Üldözött az utczán és
szobámban
A föld és az
ég.
Nem volt biztos sem napom, sem
éjem;
Vad hiúz-szemek
Támadásra, elfogásra készen
Egyre lestenek.
Összeszedtem végre
sátorfámat,
S szépen
megszökém,
S itt vagyok, hol a nap
újra támad
Éltem bús
egén.
Szent magány! hegylánczaid
tetőin
Át, nem látnak
ők,
Szívtelen, rémarczu
üldözőim
… A
hitelezők.
(Duna-Vecse.)
Álmodom-e?
Álmodom-e?
Vagy látok igazán?
S
a kit látok,
Tündér-e vagy
leány?
Akár leány,
Akár tündér lenne,
Mit bánom én,
Csak belém
szeretne!
(Duna-Vecse.)
Éjjel.
Kinézek én, benéz a
hold
Szobámnak ablakán;
Sugárait szerelmesen
Mosolygva hinti rám.
Szegény bohó! mit
kandikálsz
Olyan
szerelmesen?
Avvagy talán azt
gondolod,
Hogy képedet
lesem?
Eszem ágába’ sincs biz
a,
Hogy téged nézzelek.
Isten hirével elmehetsz –
Mit gondolok veled!
Ott általellenben
lakik
Az én kedves
babám;
Azt várom én, ha
valahogy
Még
megpillantanám.
(Duna-Vecse.)
Ivás közben.
Hányadik már a pohár?…
csak
Ötödik?
Teremt’ ugyse! becsülettel
Működik.
Máskor
megfe-felelek kétannyinak,
S lábaim
most már öttől is inganak.
Ing a lábam, a nyelvem
meg
Elakad –
Torkom a therpomyléi
Szorulat,
Ledionas a bor, mely
csepege,
Gondolatim Sex… Rex… Xerxes
serege.
Sehogy se t’om
kifejezni
Magamat –
Azt hiszitek, hogy talán a
Bor miatt?
Ne
higyétek, édes atyámfiai,
Nekem a bor
nem szokott megártani.
Nekem a bor hogymikép
is
Ártana?
Hát hiába voltam volna
Katona?
Úgy biz, a ki
fölmarkolta, katona –
Még pedig
bakancsos voltam valaha.
-155-
Zöld hajtókás, sárga
pitykés
Közlegény…
Egész a közlegénységig
Fölvivém!
Jó: bakancsom hogy
hamar lerúghatám;
Még idővel
degradáltak volna tán.
Tyhű, látjátok, ott az
könnyen
Megesik,
Mert a katonai pálya
Fene sik;
Legkivált az
olyfélének, mint magam,
Kinek kissé
akaratos feje van.
Útmutatást nekem ne
is
Adjatok,
Szent Dávid hárfájára sem
Hallgatok!
Orrnál fogva senki
engem nem czibál, –
Azt cselekszem, a
mi tetszik… tudja Pál,
Mit
kaszál.
… Eh, de én itt
egyre-másra,
Mint malom,
Csak darálok, csak darálok,
S szomjazom.
Adjatok
bort! a malom jól nem megyen:
Hogyha
nincs nedv, a mi hajtsa, bőviben.
Hadd igyam hát! hogy
forogjon
Kerekem –
Meg sem állok, csak a kancsó-
Feneken,
Bárha
mingyárt – a mint Falstaff szólana –
Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.
Hol is hagytam?… tudja
gólya…
Úgy, igaz!
A malom volt az utósó…
Vagy nem az?
Mit is mondtam a
malomról… én bizon
Hogyha présbe
csavarítnak sem tudom.
Annyi szent: a szemem
héja
Oly nehéz,
Mint malomkő… tán az álom
Környekez.
Elég is
ma a tivornya, ágyba hát!
Álmodozzuk
folytatását… jó ’jszakát!
(Debreczen.)
Füstbe ment terv.
Egész uton – haza felé
–
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először
is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe
számtalan
Szebbnél szebb
gondolat,
Mig állni látszék az
idő,
Bár a szekér
szaladt.
S a kis szobába
toppanék…
Röpűlt felém
anyám…
S én csüggtem ajkán…
szótlanúl…
Mint a gyümölcs a
fán.
(Duna-Vecse.)
Vizen.
Beszélgetnek
sajkámmal
A fecsegő
habok;
Feszítem a
lapátot,
Hogy szinte
izzadok.
Anyám, ha mostan
látnál,
Tudom, hogy
mondanád:
»Az istenért!… ha
feldőlsz…
Nem féled a
halált?«
Apám, ha mostan
látnál,
Tudom, hogy
mondanád:
»Az ördög hurczol
arra,
Szaggatni a
ruhád.«
(Duna-Vecse.)
Boldogtalan voltam…
Boldogtalan
voltam,
Teljes
életemben;
Csak az vigasztal,
hogy
Meg nem
érdemeltem.
Boldogtalan
leszek
Koporsóm zártáig;
Csak az vigasztal, hogy
Nincs messze odáig.
-156-
Hiába biztattok,
Hiába beszéltek –
Tudom azt az egyet,
Hogy nem
soká élek.
(Debreczen.)
Gyönge vagyok…
Gyönge vagyok,
lelkem-testem
Fáradt.
Vessétek meg nekem azt az
Ágyat.
Vesd meg,
rózsám, hadd fekügyem
Bele,
Hadd pihenjem ki
magamat
Benne.
Istenem! mi van ezen
az
Ágyon?
Mindenütt nyom, minden felől
Fázom.
Nem vetette rózsám
meleg
Keze;
Vetette a halál hideg
Keze.
(Pest.)
Mi foly ott a mezőn…
Mi foly ott a
mezőn?
Patakvíznek gyöngye
–
Hát szeretőm arczán?
A búbánat könnye.
Hadd folyjon a
patak!
Habjai mentében,
Piros rózsa fejlik
A
zöld mezőségen.
De könnyed ne
folyjon,
Lelkem kis
leánya!
Elhervad a
könnytől
Orczáid
rózsája.
(Pest.)
Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél…
Mi nagyobb a nagy
Szentgellérthegynél?
Mi mélyebb a
mély Duna vizénél?
Dunaviznél mélyebb
mély szerelmem,
Szentgellértnél
nagyobb nagy keservem.
Dunaparton fűbe
heveredtem,
Halásztak a halászok
mellettem,
Kihalásztak sok apró kis
halat,
Hálójokban alig hogy
megakadt.
Ha azt tudnám, hogy az én
hálómba
Valami nagyon nagy hal
akadna,
Akkora, hogy berántana
engem:
Nekem is volna halászni
kedvem.
(Pest.)
Pusztán születtem…
Pusztán születtem, a pusztán
lakom.
Nincs födeles, kéményes
hajlokom;
De van cserényem, van jó
paripám:
Csikós vagyok az alföldi
rónán.
Szőrén szoktam megűlni a
lovat,
Ha ide vagy oda útam
akad;
Nem szükséges a nyereg a hátán
–
Csikós vagyok az alföldi
rónán.
Gyócs a gatyám, patyolat az
ingem:
Nem vettem, a rózsám varrta
ingyen.
Hejh, maholnap az én piros
rózsám
Csikósné lesz az alföldi
rónán.
(Kún-Szent-Miklós.)
A faluban utczahosszat…
A faluban
utczahosszat
Muzsikáltatom
magamat;
Tele palaczk a
kezembe’,
Tánczolok, mint veszett
fene.
Huzd rá czigány,
siralmasan,
Hogy magamat
kisírhassam.
De majd ott az ablak
alatt
Húzzatok valami
vigat.
Ott lakik az én
csillagom,
Az én bujdosó
csillagom,
A ki tőlem
elbujdosott,
S világát mással éli
most.
Hejh czigányok, itt az
ablak:
Most a
leges-legvigabbat!
Ne lássa az a
csalfa lyány,
Hogy búsulok
csalfaságán.
(Duna-Vecse.)
-157-
-158-
Elvennélek én, csak adnának…
Elvennélek én, csak
adnának,
De hiába szólok
anyádnak!
Megtagadja tőlem
kezedet;
Nem tudom, az oka mi
lehet.
Olyan háborodott az
elmém!
Sokszor sírnék, ha nem
szégyelném.
Mért nem vagyok felhő az
égen?
Sírnom akkor nem volna
szégyen.
Miért nem termettem
búzának?
Aratás van, most
levágnának;
Nem kellene soká
szenvednem
Ebben a keserves
életben.
(Pest.)
Nem nézek én, minek néznék? az égre…
Nem nézek én, minek néznék? az
égre;
Bele nézek kedvesem kék
szemébe.
Kedvesemnek kék szemében van
egem,
Onnan süt rám tiszta napfény
melegen.
Nekem ez a világ nem is
kellene,
Ha nem volna kedvesem két
kék szeme;
Ez az egy szép, a mi van a
világon,
Ezen a rút, ezen a csúf
világon.
Ne nézzetek kedvesemnek
szemébe!
Ne ejtsetek engemet a
kétségbe!
Féltve őrzöm, féltve őrzöm
kincsemet,
A leggyönyörűségesebb kék
szemet.
(Pest.)
Kerényi Frigyeshez.
Szerelmetes barátom, jó
napot!
(Vagy estét… a mint e firkát
kapod)
Hát hány hét a világ
Eperjesen?
Hallom, hogy szenvedtél
keservesen.
De csak hogy már bajod
végén vagyon!
Örvendek én ezen, pedig
nagyon;
Mert, oh barátom, azt
elhiheted,
Hogy szörnyü mód szeretlek
tégedet.
Már ismeretlen is
szerettelek,
Hát még mióta rusztiztam
veled!
T’od, a Komlóban, persze hogy
tudod;
Hogy is feledhetnéd azt a
napot?
Én részemről csak el nem
feledem,
Legyen bár
Matuzsálem-életem.
Nos hát te jól vagy, hál’
istennek! Én?
Mint gazdag városban
szegény legény.
Másfél hete, hogy
őket elhagyám,
Kiknél valék, apám és
jó anyám.
Apám kibékült; volt is rája
ok:
Hiszen szinész már többé nem
vagyok.
Örűl ő – de olyasmit érzek
én,
Mint a paradicsomnak
küszöbén
Almát-evett ősünk
érezhetett,
Midőn belőle
kikergettetett.
Ott éltem volna én a
színpadon
Kín és gyönyör közt…
hírben… szabadon…
Dicső álom volt.
Volt! Már elmula.
Borúljon rá
felejtés fátyola.
Mint mondám, itt vagyok másfél
hete,
Másod magammal jöttem én
ide.
Tudod, ki az, ki Pestre
elkisért?
A bú – egy szép kis szőke
gyermekért.
Szegényke! titkolá, hogy
értem ég.
Midőn bucsúzni hozzá
elmenék,
Oly szomorúan pillantott
felém:
S ösztönszerűleg én
megölelém.
És csókot érzék, forrót,
ajkamon,
És könnyet érzék, forrót,
arczomon.
Én nem tudám, hogy őtet
szeretem,
De a midőn megindúlt
szekerem,
S elgondolám, hogy végkép
elhagyom:
El kezde fájni a szivem
nagyon.
Mi egymáséi soha nem
leszünk,
Egymást feledni lesz talán
eszünk.
Egyébiránt időm honn jól
telék,
Vers, pajtikám, hó! vers
termett elég.
Nem vagyok én verseknek
szűkiben,
Bár pénzem jőne olyan
könnyeden.
A pénz, a pénz! ez ám a
bökkenő.
Ez életünkben a
szekérkenő.
Nélkűle a kerék lassan
forog,
S forgása közben szörnyen
nyikorog.
Azonban érte nem töröm
magam;
Jelenleg is – a mennyi, annyi
– van.
Naponként jön, miből eszem s
iszom;
A holnapról én nem
gondolkozom,
S ha a jövőbe vetem is
szemem:
Vagyon dolgában bizonyára
nem;
Azt kérdezem magamban
legfölebb:
Mikor mulathatok megint
veled?
Veled s a többiekkel, a
kiket,
Mint téged, oly őszintén
szeretek.
-159- Ti vagytok nékem
minden örömem;
Emlékezetben legyetek
velem,
Mig a boldogság szép órája
üt:
Hol ismét áldomásozunk
együtt!
(Pest.)
Nem ver meg engem az isten…
Nem ver meg engem az
isten,
Hogy szeretőt mást
kerestem.
Te hagytál el, nem én
téged;
Délibáb volt a
hűséged.
Iskolába nem
járattak,
Olvasni nem
tanítottak,
De szemedből
kiolvastam,
Hogy szivedben bánat
vagyon.
Mért búsulsz? tán megbántad
már,
Hogy engemet
megbántottál?
Sohse búsúlj! úgy is
késő;
A mi elmúlt, vissza nem
jő.
Találtam már mást
magamnak,
Találj te is mást
magadnak;
Éljed világodat
vele,
Áldjon meg az isten
vele.
(Debreczen.)
Deákpályám.
Diligenter
frequentáltam
Iskoláim
egykoron,
Secundába ponált még
is
Sok szamár
professorom.
A poézisból is
ebbe
Estem inter alia;
Absurdum pedig, de nagy, hogy
Ennek kelljen állnia.
El sem obliviscálnak,
mert
Ha occasióm akadt:
Kutyáliter infestáltam
E jó dominusokat.
Egynek pláne… no de
minthogy
Szerelemhistória,
Talán jobb
lesz in aeternum
Sub rosa
maradnia.
Csak denique mi
közöttünk
Sine fine folyt a
per,
S consilium abeundi
Lett a vége breviter.
Ergo mentem és
vagáltam
A hazában
szanaszét;
Verte tandem a bal
czombom
Kard… azaz hogy
panganét.
(Duna-Vecse.)
Sírom.
Hogyha én majd
meghalok,
Nem leszen kő
síromon;
Egy kis fejfa lesz a
jel,
A hová teszik
porom.
De ha megkövűl a
kín,
Mely most elhat
lelkemig:
Alacsony sírom
fölött
Pyramíd
emelkedik.
(Duna-Vecse.)
Poharamhoz.
Különben én becsüllek, oh
pohár!
Csak egy van benned, a mit
restelek;
Azt restelem csak benned,
oh pohár!
Hogy olyan könnyen
kihörpentelek.
Ha én te néked volnék, oh
pohár!
Ki nem fogynék a borból
sohasem;
Aztán, ha nékem volnál, oh
pohár!
Innál belőlem
véges-végtelen.
(Duna-Vecse.)
Színbirálat.
Hogy játszottak? ne is
kérdezzétek!
Vétek volt ma őket
nézni, vétek.
Ily kontárkodás mégis
gyalázat;
Csaknem megszalasztották a
házat.
Semmi tűz egyben sem, semmi
lélek!
Mint fajankók, úgy álltak s
beszéltek.
A darab is rosz, silány
végképen,
Untató a legnagyobb
mértékben.
Ásitottam, hányat és
minőket!
S oly sötét volt, tán világ
sem égett.
* * *
(Hol maradhatott az a kis
lyány? hol?
Üres volt, a melybe jár,
a páholy.)
(Pest.) -160-
Gazdálkodási nézeteim.
Jertek barátim, van egy-két
forintom,
Hágjunk nyakára, a
réz-angyalát!
Mit a jövendő! arra
semmi gondom;
A jó isten majd eztán
is csak ád.
Azért szerezzem a pénzt,
hogy legyen?
Azért szerzem, hogy
eligyam s egyem.
Mert oh barátim, a terített
asztal
Dicsőbb, mint Ádám-Éva
édene;
Ez a mi búban engemet
vigasztal,
Ennél virít a lét
kietlene.
Szerzem tehát a pénzt, nem
hogy legyen,
Hanem azért, hogy
eligyam s egyem.
Emberségemre! nincs szánandóbb
pára,
Mint kit fukarság nyavalyája
bánt;
Halmozva kincset kincse
halmazára,
Küzd, fárad, izzad, s él
koldús gyanánt.
Nekem nem kell a
pénz, csak hogy legyen,
Megszerzem
én, hogy eligyam s egyem.
Azt mondják e rend érdemes
vitézi:
Ki nem zsugorgat, mig nyujt a
jelen,
A múltat könnyen búslakodva
nézi
Öreg korának szük
időiben.
S én még sem szerzem a
pénzt, hogy legyen:
Csupán azért,
hogy eligyam s egyem.
Megnyugtat egykor, tán ha
semmim sem lesz,
Hogy a meddig volt,
jól éltem vele;
De most ha mennék
éhen őseimhez,
Nem lenne sírom
nyugalom helye.
Ebből indulva, nem
hogy meglegyen,
De szerzek pénzt,
hogy eligyam s egyem.
Menjünk tehát, és e nehány
forinton
Élvezzük a jót, mennyiben
lehet;
Meg sem jövünk, szent
Jóllakásra mondom,
Mig egy rosz pótra
nyomja zsebemet –
Mert nem szerzém én
e pénzt, hogy legyen:
Azért szerzém,
hogy eligyam s egyem.
(Duna-Vecse.)
Vizet iszom.
Figyeljetek reám,
És oh bámuljatok!
Mert nem mindennapi,
A mit most
hallotok.
E dolgon magam
is
Nagyon csodálkozom,
De még is szent igaz;
Nem bort… vizet iszom,
Vizet
bizon.
A szőlőket tavaly
Elverte tán a jég?
Vagy a dér csipte meg
S bor nem
termett elég?
Nem volt se jég se
dér,
Bor terme gazdagon,
De mindazáltal én
Nem bort… vizet iszom,
Vizet
bizon.
Vagy tán azt
vélitek:
Hogy szomjas nem
vagyok?
Dehogy nem!
szomjaim
Krisztustalan
nagyok.
S kizárólag
pedig
A borra szomjazom,
De mindazáltal én
Nem bort… vizet iszom,
Vizet
bizon.
Hogy rajta senki
ne
Csigázza az eszét,
Megfejtem röviden
E
találós mesét:
Én a bort
rendesen
Kocsmából
hozatom,
Most pénzem nincs –
vizet,
S nem bort, azért
iszom,
Azért
bizon!
(Pest.)
István öcsémhez.
Hát hogymint vagytok otthonn,
Pistikám?
Gondoltok-e ugy néha-néha
rám?
Mondjátok-e, ha estebéd
után
Beszélgetéstek meghitt és
vidám,
Mondjátok-e az est
óráinál:
Hát a mi Sándorunk most mit
csinál?
És máskülönben hogy van
dolgotok?
Tudom, sokat kell
fáradoznotok.
Örök törődés naptok,
éjetek,
Csak hogy szükecskén
megélhessetek.
Szegény atyánk! ha ő
ugy nem bizik
Az emberekben: jégre
nem viszik.
-161-
Mert ő becsűletes lelkű,
igaz:
Azt gondolá, hogy minden ember
az.
És e hitének áldozatja
lett,
Elveszte mindent, a mit
keresett.
Szorgalmas élte
verítékinek
Gyümölcseit most más
emészti meg.
Mért nem szeret ugy
engem istenem?
Hogy volna mód, sorsán
enyhítenem.
Agg napjait a fáradástul
én
Mily édes-örömest
felmenteném.
Ez fáj nekem csak,
nyúgott éltemet
Most egyedűl ez
keseríti meg.
Tégy érte, a mit tenni
bír erőd;
Légy jó fiú, és gyámolítsad
őt.
Vedd vállaidra félig
terheit,
S meglásd, öcsém, az isten
megsegít.
S anyánkat, ezt az édes jó
anyát,
Oh Pistikám, szeresd,
tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el
nem mondhatom;
Mert nincs rá szó,
nincsen rá fogalom;
De megmutatná a
nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk
őt az ég…
E néhány sorral érd be most,
öcsém,
Én a vidámság hangját
keresém,
És akaratlan ilyen
fekete
Lett gondolatjaimnak
menete;
S ha még tovább fonnám e
fonalat,
Szivem repedne a nagy kín
alatt.
Más levelem majd több lesz és
vidám,
Isten megáldjon, édes
Pistikám!
(Pest.)
Carmen lugubre.
Meghalt… ki?… azt mit
kérditek!
Hisz a név ugy sem teszi
meg;
Hazánknak… oh nem! a
világnak
Egy ritka, példás
férfia,
Kinek szent fogadása
tartá:
Vizet soha nem
innia.
Ő most békével
alhatik
Sírjában
itéletnapig;
Mert ama boldog
öntudattal
Dugá fejét a föld
alá:
Hogy a vizet ugyan
használta
(Mosdásra), de meg nem
ivá.
Nagyon szüken termett
tavaly
A bornemű dicső
ital.
És ez lett megölő
betűje
A szilárd lelkü
férfinak:
Szomjan halt, a hogy
pinczéjéből
Minden borok
kifogytanak.
És engem, nem
tagadhatom,
Kinos sejtésnek terhe
nyom.
Ha jövendőben
következnek
Borban szükölködő
napok:
Miként e sírba dőlt nagy
férfi,
Még magam is ugy
járhatok.
(Pest.)
Hattyudalféle.
Bizony, bizony csehül
vagyunk!
Mellem szorúl, majd
megfulok,
S szivem táján valami
rág…
Belőled én,
árnyékvilág,
Aligha el nem
patkolok.
Hányszor kivántam a
halált!
És most, midőn már
közeleg,
Midőn félig rám
lehele:
Olyanformán vagyok
vele,
Mint a mesében az
öreg.
Hiába! bármi a
halál,
Az élet nála többet
ér.
Van ottan béke – semmi
más;
Van itten bú – de
vígadás
Kéjében is pezsg ám a
vér.
S én már maholnap
elhagyok
Örömeket,
fájdalmakat.
Most gomblyukamban a
virág,
S ha újra zöldül a
világ:
Talán sirom halmán
fakad.
S ti majd, ti jó fiúk,
kiket
Hozzám barátság láncza
köt,
Kikkel most annyi
éjszakát
Fölségesen virasztok
át:
Gyászoltok a halott
fölött.
De én azt mondom,
társaim,
Hogy engem ne
gyászoljatok;
Természetünktől az elüt
–
Mert tudjátok, velem
együtt,
Ti mind víg ficzkók
voltatok.
-162-
Jertek ki hozzám
legfölebb,
S ha állotok sirom
körűl:
Vigan hangoztassátok
itt
Holt czimborátok
dalait
A múlt idők
emlékeűl!
(Duna-Vecse.)
Hírös város az aafődön Kecskemét…
(Tisza-Duna közti tájbeszéd szerint.)
Hírös város az aafődön
Kecskemét,
Ott születtem, annak öszöm
könyerét.
A búzáját magyar embör
vetötte,
Kakastéjjee szép mönyecske
sütötte.
Nincs én néköm mestörségöm,
nem is kő,
Van azé jó keresetöm, jobb
se kő,
Vót is, van is, lösz is,
hiszöm istenöm,
Míg utast lát a
pusztába két szömöm.
Ómáspej a nyergös lovam, nem
vöttem,
Szögény legény szép szörivee
szöröztem.
Csillagos a feje, kese a
lába –
Mögeresztöm, a szél sem ér
nyomába.
Ezön járok, mint kiskiráj,
kényösen,
Borjúszájas ingöm lobog
szélösen,
Süvegöm a jobb szömömön
viselöm,
Mindön embör előtt mög sem
emelöm.
Be-benézök a bugaczi
csárdába,
Öszöm, iszom kedvem szörint
rovásra;
Ölégségös hitelöm van ott
néköm,
Mögfizetök, böcsületöm nem
sértöm.
A vármögye emböreit pej
lovam
Csak ojan jól mögösmeri, mint
magam.
Ha érköznek, nagyot nyerít –
rá termök;
S ha rajt vagyok,
gyühetnek má ő keemök!
(Debreczen.)
Az én torkom álló malom…
Az én torkom álló
malom;
Ugy őröl, ha
meglocsolom.
Árva szívem a
molnárja,
Bánatot hord
garatjára.
Az én feleségem
torka
Valóságos pergő
rokka;
Hejh az én jó
feleségem
Pörpatvart fon azon
nékem.
Zúg, ha őröl, zúg a
malom…
Csak hadd zúgjon,
locsolgatom;
Zúgjon, zúgjon – ne
halljam meg,
Hogy kincsem rokkája
pereg.
(Duna-Vecse.)
De már nem tudom, mit csináljak…
De már nem tudom, mit
csináljak?
Meginnám borát az
országnak.
S mentül több az, a mit
megiszom,
Annál iszonyúbban
szomjazom.
Mért nem tesz az isten most
csodát?
Változtatná borrá a
Tiszát,
Hadd lehetnék én meg a
Duna:
Hogy a Tisza belém
omlana!
(Tokaj.)
Te szivemnek szép gyönyörüsége…
Te szivemnek szép
gyönyörüsége,
Mért van szivednek
kőkeménysége?
Csakugyan meg
akarsz,
Meg akarsz ölni
hát?
Vagy mért nem
enyhíted
Szeretőd
fájdalmát?
Szeretőd vagyok én, hű
szeretőd,
Elmondhatom isten, ember
előtt;
De azt is
mondhatom,
Hogy ez a világ
nagy,
S a világon te a
Legkegyetlenebb vagy.
(Duna-Vecse.)
Mondom, ne ingerkedjetek velem…
Mondom, ne ingerkedjetek
velem!
Nem ismeritek a
természetem.
Ha föltámad haragom
szélvésze,
Nem marad el fejek
beverése.
-163-
Jó a tréfa, jó a maga
helyén,
De boszant, ha a mértéken
túlmén,
S ki megboszant, legyen az
akárki,
Megtanítom keztyűbe’
dudálni.
De te, kis lyány, mit huzódol
tőlem?
Hiszen ezt én nem neked
beszélem;
Gyere mellém, eszem a
szépséged,
A világért sem bántalak
téged!
(Pest.)
Meredek a pinczegádor…
Meredek a
pinczegádor,
Nehéz teher az a
mámor:
Haza felé
mendegéltem,
Terhem alatt összedőltem
–
Összedőltem!
Elnyúltam a föld
színére,
Megeredt az orrom
vére.
Ha ott tégla nem lett
volna:
Orrom vére nem folyt volna
–
Nem folyt volna!
Nem járnék én a
pinczébe
Jó időbe’, rosz
időbe’…
De tehetek is én
arról,
Hogy oly igen jó az a bor
–
Jó az a bor!
(Duna-Vecse.)
Kis menyecske, szép kis menyecske…
Kis menyecske, szép kis
menyecske!
Hejh, miért vagy te már
menyecske?
Ha te még nem volnál
menyecske:
Nem volnék én kétségbe
esve.
Nem választottál meg
uradnak,
Mert nem vagyok se szép se
gazdag.
Van most urad, módos, takaros
–
Módos, takaros, de
haragos.
Nem tudom, szereted-e
őtet?
De tudom, nem szeret ő
téged.
Nem csak hogy szerelmet nem
ismer,
Szegény menyecske, még meg is
ver.
Ha megunod ezt az
életet,
Tedd a kezembe a
kezedet,
Menjünk ki a Duna
partjára,
Ugorjunk együtt a
Dunába!
(Pest.)
Hejh Büngözsdi Bandi…
Hejh Büngözsdi Bandi,
istentelen zsivány!
Mért
sikkasztottad el az én jó paripám?
Te
bitangolsz mostan drága szép lovamon –
Hóhér kössön hurkot átkozott nyakadon!
Hejh Büngözsdi Bandi,
istentelen zsivány!
Mért csábítottad
el az én kedves babám?
Te öleled most
szép szeretőm valahol –
Fűljön rosz
lelkeddel a mélységes pokol!
De mi haszna van az
átkozódásoknak…
Imádkozzál, Bandi,
hogy meg ne kapjalak;
Mert ha
megkaphatlak – mennykő üssön beléd! –
Megemlegeted a magyarok istenét.
(Pest.)
Ezrivel terem a fán a megy…
Ezrivel terem a fán
a
Megy…
Feleségem van nekem csak
Egy;
De mikor még ez az egy
is
Sok!
Előbb-utóbb sírba
vinni
Fog.
Furcsa isten teremtése
Ő!
Reszketek, ha
közelembe
Jő.
Megteszek mindent, a mit csak
Kér,
Még is mindig
dorgálás a
Bér.
Már ilyesmit is
gondoltam
Én:
Megverem… bírok vele, hisz
Vén.
-164- De mikor
a szemem közé
Néz:
Minden bátorságom oda
Vész.
Három izben volt már
félig
Holt;
Jaj istenem! be jó kedvem
Volt.
De az ördög soh’sem
vitte
El;
Oly rosz, hogy az ördögnek sem
Kell.
(Pest.)
Katona barátomhoz.
Ha előttem a multat
kitárja
Képzeményim hű
panorámája:
Katona
barátom!
Tévelygő
szememnek
Elfáradt
sugára
Képeden pihen
meg.
Oh ez a mult! pusztaság
vidéke,
Mely felett hő, tikkasztó nap
ége.
Te a pusztaságban
Árnyékos fa voltál,
Új erőt szereztem
Enyhe
sátorodnál.
Kedvezett a jó szerencse
nékem:
Túljövék e szomorú
vidéken.
De itt is nagyobb
volt
A bú örömemnél:
Mit használt, hogy jöttem?
Ha te nem jöhettél.
S a mióta sors parancsolatja
Közös útunk ketté ágaztatta,
Évek érkezének,
Évek
távozának,
És még csak hirét
sem
Hallhatók
egymásnak.
El vagyok már szívedben
feledve?
Vagy jutok még néha tán
eszedbe?
Vagy, miként
emlékem
Rajzol egyre
téged,
Szinte rajzol
engem
Nem muló
emléked?
(Duna-Vecse.)
Ez a világ a milyen nagy…
Ez a világ a milyen
nagy,
Te, galambom, oly kicsiny
vagy;
De ha téged
birhatnálak,
A világért nem
adnálak!
Te vagy a nap, én az
éjjel,
Teljes teli
sötétséggel;
Ha szivünk
összeolvadna,
Rám be szép hajnal
hasadna!
Ne nézz reám, süsd le szemed
–
Elégeti a lelkemet!
De hisz úgy sem szeretsz engem,
Égjen el hát árva lelkem!
(Pest.)
Kedves vendégek.
Oh, ez az ostoba falusi
nép!
Irják, hogy majd feljőnek
Pestre. Szép.
S meglátogatnak. Még
szebb. Jőjetek.
Hanem meg is szököm
előletek.
Pompás mulatság lenne.
Képzelem.
Bejárnák Tolnát, Baranyát
velem.
Vezetném őket, mint nyájt a
szamár.
Jaj, ha tudnák, mint várom
őket már.
Jeles család is. Annyit
mondhatok.
Körében borzasztóan
mulatok.
A táti, ez derék legény.
Derék.
Az embert mostan is magázza
még.
S mily érdekes hallgatni, hogyha
szól
Trágyárul, béresekről,
gyapjuról.
És kérdi tőlem: hogy kel
most a zab?…
A búza?… árpa?… széna?…
krumpli?… bab?…
Költői dolog mindenek
felett,
Csak ugy hizik tőlök a
képzelet.
A mámi, ez már művelt egy
személy.
Még az irodalomról is
beszél.
Könyvtára van szobája
ablakán.
A könyvtár dísze Szigvárt,
Kártigám,
És a kisasszony, oh be
kellemes.
Mint a sült rák, olyan
szemérmetes.
Mindig pirúl. S mi
bájjal társalog.
»Igen« s »nem« nála
az egész dolog.
Vigan vagyunk. Valóban. Ha
ezek
Meglátogatnak, majd lesz
élvezet.
(Pest.)
-165-
Ambrus gazda.
I.
Merre oly nagy széllel, Ambrus
gazda?
»A kocsmába, ilyen-olyan
adta!
Megharagitott a
feleségem.
Haragom most borral
szelidítem.
S azzal járt csak jól e
nyelves asszony,
Hogy tovább is nem
maradtam otthonn;
Mert ha még soká
darál előttem,
Nem hiszem, hogy
nyelvét ki nem tépem.«
* * *
Hah, rosz asszony roszabb
szolgálója!
Ambrus gazdáról e
pletykát szórja:
Otthonn űlne ő, de
felesége
Kivetette őt a ház
elébe.
-166-
II.
Ambrus gazda hősleg
iddogála,
Míg a bakter tízet nem
kiálta.
Ekkor fölkelt, és haza
kotródott,
S tudja isten, most miként
pusztít ott.
Á, de íme, újra
visszatére –
Ambrus gazda, mi jutott
eszébe?
»Hát lármázni kezde
feleségem;
S lármázott, mig végig nem
keféltem.
Ekkor hátat forditék a
háznak.
Reggelig most otthonn nem is
látnak.«
* * *
Gaz szolgáló! csak nem
nyugszik nyelve.
Másnap meg már e
hírt terjesztgette:
Ambrus gazda honn
volt, s visszatére,
Mert nem ereszté
be felesége.
(Pest.)
Boldog pestiek.
Hiába is
dicséritek
A szép
természetet!
Az tart legföljebb
veletek,
Ki rosz gombát
evett.
Szegény, szegény
falusiak
S
kisvárosbéliek!
Mi élünk csak
valódilag,
Mi boldog
pestiek!
Lakásunk fényes
palota;
Mindent találni
benn,
Mit a mesterség
adhata,
Hogy légyen
kényelem.
Selyem, rugalmas
pamlagunk
Lágy hintaként
remeg;
Egész török basák
vagyunk
Mi boldog
pestiek!
És minden nap véghez
viszünk
Nagy epicuri
tort,
Hol étket és italt
nekünk
Sok czifra szolga
hord;
Míg a zenének
hangjai
Vígan
fölzengenek,
Lelkünk elandalítani.
–
Mi boldog
pestiek!
Hát a színház? a
tánczterem
És több efféle
hely?
Kapunk alatt hintó
terem,
S mint a villám visz
el.
Igy múlik éjünk és
napunk,
Nincs híja
semminek,
Míg végre csődöt nem
kapunk
Mi boldog
pestiek!
(Pest.)
Bucsú a szinészettől.
Adom tudtára
mindazoknak,
Kiket tán sorsom
érdekel,
Hogy tiszta látkörét
jövőmnek
Sötét, nehéz köd lepte
el.
Eddig Thalia papja
voltam,
Most szerkesztő-segéd
leszek.
Isten veled, regényes
élet!
Kalandok, isten
veletek!
Szép élet a szinészi
élet,
Ki megpróbálta, tudja
jól,
Bár ellene a
balitélet
Vak órjásának nyelve
szól.
Hogy én lelépek a
színpadról,
Szívem nagyon, nagyon
beteg –
Isten veled, regényes
élet!
Kalandok, isten
veletek!
Igaz, hogy ottan a
rózsának
Sokkal nagyobb tövise
van,
De oly rózsákat, mint ott
nőnek,
Máshol keresni
hasztalan.
Mindezt szivemben
igazolják
Két évi
emlékezetek.
Isten veled, regényes
élet!
Kalandok, isten
veletek!
Mert nem lesz már nekem
kalandom;
Pedig e nélkül a
világ
Előttem untató,
kietlen,
Egyalakú, nagy
pusztaság.
Ki egy országon átfuték,
most
Egy kis szobában űlhetek
–
Isten veled, regényes
élet!
Kalandok, isten
veletek!
De sorsom egykor még ezt
mondja,
Ha majd rám megbékűlve
néz:
»Eredj, a honnan
számüzélek,
Légy a mi voltál, légy
szinész!«
Hát addig is, mig újra
elzárt
Mennyországomba
léphetek:
Isten veled, regényes
élet!
Kalandok, isten
veletek!
(Pest.)
-167-
Az alföld.
Mit nekem te zordon
Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes
tája!
Tán csodállak, ámde nem
szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet
nem járja.
Lenn az alföld tengersík
vidékin
Ott vagyok honn, ott az én
világom;
Börtönéből szabadúlt sas
lelkem,
Ha a rónák végtelenjét
látom.
Felröpűlök ekkor
gondolatban
Túl a földön felhők
közelébe,
S mosolyogva néz rám a
Dunától
A Tiszáig nyúló róna
képe.
Délibábos ég alatt
kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér
gulyája;
Deleléskor hosszu gémü
kútnál
Széles vályu kettős ága
várja.
Méneseknek nyargaló
futása
Zúg a szélben, körmeik
dobognak,
S a csikósok kurjantása
hallik
S pattogása hangos
ostoroknak.
A tanyáknál szellők lágy
ölében
Ringatózik a kalászos
búza,
S a smaragdnak eleven
szinével
A környéket vígan
koszorúzza.
Ide járnak szomszéd
nádasokból
A vadlúdak esti
szürkületben,
És ijedve kelnek légi
útra,
Hogyha a nád a széltől
meglebben.
A tanyákon túl a puszta
mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü
csárda;
Látogatják a szomjas
betyárok,
Kecskemétre menvén a
vásárra.
A csárdánál törpe
nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés
homokban;
Oda fészkel a visító
vércse,
Gyermekektől nem
háborgatottan.
Ott tenyészik a bús
árvalyányhaj
S kék virága a
szamárkenyérnek;
Hűs tövihez déli nap
hevében
Megpihenni tarka gyíkok
térnek.
-168-
Messze, hol az ég a földet
éri,
A homályból kék gyümölcsfák
orma
Néz, s megettök, mint halvány
ködoszlop,
Egy-egy város templomának
tornya. –
Szép vagy alföld, legalább
nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm,
itt születtem.
Itt borúljon rám a
szemfödél, itt
Domborodjék a sír is
fölöttem.
(Pest.)
Első szerelmem.
Virány a mult, szorgalmatos
méh
A hű emlékezet;
Meghozza méz gyanánt szivembe
Első szerelmemet.
Csak hozza is! mert az nekem
hajh
Mindig mi jól esék;
Hiszen e prózai világban
Nincs más költőiség.
Mint iskolás fiú,
gazdámnak
Lyányát szerettem
én,
S boldog valék, mert a
lyánykától
Viszont
szerettetém.
Mint szeretett ő! az
ebédnél
Tálalni ő
szokott.
S mindenkor én elémbe
tette
A legjobb
falatot.
És uzsonnára kaptam
tőle
Sonkát s más
egyebet,
Mit szép szerével a
kamrából
Kihozni
lehetett.
Ha jött az este, s holdvilág
volt:
A kertbe illanánk,
És ott a kertben, ottan várt csak
Az üdvek üdve ránk!
Csend volt; méláza a
természet
Nagy
ünnepélyesen,
Csak a békák
kuruttyolának
A szomszéd
réteken.
Mi e regényes
helyezetben
Érzelgénk
boldogan;
Mondók, hogy: ejnye, hogy
süt a hold,
Be szép egy este
van!
… Ah, szép idők! ti
elmulátok
És mindörökre
tán,
Már nem terem számomra
többé
Sem sonka, sem
leány.
(Pest.)
A régi jó Gvadányi.
Kegyelmednek már rég pihen a
pennája,
Kegyelmednek régen megnyilt
a sír szája,
Hol békességgel a
föltámadást várja,
De még most is
kedves nekem a munkája.
Nincs abban sok czifra poétai
szépség,
De vagyon annál több igaz
magyar épség,
S nagy mértékben aztat
bélyegzi elmésség,
Azért is olvasni
lelki gyönyörűség.
Sok számos poéta vagyon
mostanában,
Fogyasztják a tintát nagy
Magyarországban
Sokan, de nem írnak
úgy, mint hajdanában
A kegyelmetek jó
régi világában.
Ember azt sem tudja, hol
tanultak nyelvet?
Beszédjek, nem
tudni, magyar-e vagy német?
Magyar
constructio végkép elenyészett,
S
nagy szomorúsággal lehet nézni eztet.
Szomorú dolog ez s valóságos
csúfság;
Gyötri lelkeiket gyalázatos
hivság,
Hívságtól üldözve a calamust
fogják,
S édes anyánk nyelvét
szörnyen megrongálják.
Illendőképen a ki nem tud
beszélni
És fundamentomos
magyarsággal élni,
Ki kellene minden
olyant küszöbölni,
Nem kellene hagyni
magyar nyelvet ölni.
Ha kegyelmed mostan sírból
föltámadna,
S ilyen magyarságot
könyvekből olvasna:
Élni, jól tudom,
hogy nem igen kivánna,
De halottaihoz
ujra visszaszállna.
Nyugodjék kegyelmed csendes
békességgel!
Appetitusomat ha korcs
magyarok el-
Rontják: mulatok a
kegyelmed könyvével,
Könyvének igazi
magyar beszédjével.
(Pest.)
-169-
Est.
A nap lement.
Eljött a csend.
Szellőüzött
Felhők
között
Merengve jár
A holdsugár,
Mint
rom felett
A képzelet.
A városi
Nem
élvezi;
Falun keresd:
Mi szép az est.
Utczára mén
Leány,
legény,
S dalolni kezd;
Hallván a neszt,
Dalol vele
A
fülmile
Lágy éneket
A lomb megett.
A
kert alól
Furulya szól;
A pásztor ott
Tüzet
rakott:
S mig elterűl
A tűz körűl,
S
megszólal a
Bús furulya:
-170- Ökre lova
Jár tétova,
És
harmatos
Füvet tapos.
Akközben a
Kert
ajtaja
Halkan kinyíl;
Miként a nyíl
Oda
suhan
Vig-boldogan
A pásztor, és
Van
ölelés,
Van csókolás –
Ki volna más,
Ki
eljöve?
Mint szép hive.
Mulassatok,
Ti
boldogok!…
Mért köztetek
Nem lehetek?
(Pest.)
A csavargó.
Önkénytelen az
ember,
Mindenre
születik,
Mint a magasb
hatalmak
Ott fönn
elvégezik.
Fölöttem is
határzott
Az égi
végzemény:
Csavargónak
születtem,
Csavargó vagyok
én.
Betérek
Debreczenbe
Bolond Istók
gyanánt,
S tovább megyek, ha
ittam
Bort és öleltem
lyányt.
Ma itten, holnap
ottan,
Csak ez az
élemény…
Csavargónak
születtem,
Csavargó vagyok
én.
Igaz, most a czudar
sors,
Rútul bánik velem:
Lekötve hívatalhoz
Tengődöm egy helyen.
De nem tart
ez sokáig,
Igy biztat a
remény;
Mint voltam eddig,
újra
Csavargó leszek
én.
(Pest.)
Nem tesz föl a lyány magában egyebet…
Nem tesz föl a lyány magában
egyebet,
Csak hogy téged, csalfa
legény, elfeled;
Addig feled, addig
feled, csak feled,
Mig a szíve
bánatában megreped.
(Pest.)
Szobámban.
Esős idő van; szürke a
menny,
Mint a
bakancsos-köpenyeg.
Arról szó sincs,
hogy kiderüljön,
Sétálni hát már nem
megyek.
Mit kéne tennem?
feleséget
A jó isten még nem
adott;
Ha feleségem volna:
véle
Majd eltréfálnám a
napot.
Pipára gyujtok, s az
esőnek
Halk susogását
hallgatom,
És végig szállok
gondolatban
A messze fekvő
multakon.
Sokon mentem már én
keresztül,
Sok jót értem, de több
roszat,
S nagy részt magamnak kell
köszönnöm,
Hogy megvalljam az
igazat.
Könnyelmüség, könnyelmüség!
ez
Gyakorta oly lépésre
vitt,
Melynek később vásott
fogakkal
Ettem fanyar
gyümölcseit.
De bátran mondom: más hibám
nincs
A könnyelműségen
kivűl,
S ez majd a maga
idejében
Az ifjusággal
elröpűl.
Viszontagságos
életemnek
Egy hű, igaz barátja
van,
Egyetlen ő, ki nem hagyott
el
Balsorsom
háborúiban.
Velem volt ő, mig a
hazában
Bujdosva jártam, mint a
vad,
És ittam a forrás
vizéből,
S alvám a szabad ég
alatt;
Velem volt ő, mig a hazán
túl
Naponta négy krajczár
díjért
Hiven fogyasztám a
katonák
Sületlen, sótlan
kenyerét;
Velem volt ő, mig a
könyűkkel
Sózott szinészi
kenyeret
Megpaprikázták
bosszusággal
Ármánykodó
gazemberek.
-171-
Ez egy barátom a
költészet.
Ő volt mindenkor én
velem,
Verseltem én minden bajom
közt
A színpadon s az
őrhelyen.
Leend-e haszna
verseimnek?
Túlélik-e majd
apjokat?
Ragyognak-e holdként
fölöttem,
Ha sírom éje
befogad?…
De már derűl! szivárvány
támad
Amott a rákosi
mezőn,
Sétára hát!… csak el ne
csipjen
Valamelyik
hitelezőm.
(Pest.)
Egy telem Debreczenben.
Hejh Debreczen,
Ha rád emlékezem!…
Sokat szenvedtem én te benned,
És mind a mellett
Oly jól esik
nekem,
Ha rád emlékezem.
–
Pápista nem
vagyok,
És még is voltak böjtjeim,
pedig nagyok.
Jó, hogy az embernek
csont foga van,
Ezt bölcsen rendelék
az istenek,
Mert hogyha vas lett
volna a fogam,
A rozsda ette volna
meg.
Aztán a télnek kellő
közepében
Kifogya szépen
A fűtőszalmám,
S
hideg szobában alvám.
Ha fölvevém
kopott gubám,
Elmondhatám,
Mint a czigány, ki
a hálóból néze ki:
»Juj, be hideg van
oda ki’!«
S az volt derék,
Ha verselék!
Ujjam
megdermedt a hidegben,
És ekkor mire
vetemedtem?
Hát mit tehettem
egyebet?
Égő pipám
Szorítgatám,
Míg a
fagy végre engedett.
Ez inségben csak az
vigasztala,
Hogy ennél már nagyobb
inségem is vala.
(Pest.)
Egressy Gáborhoz.
Megénekellek!… de te lészsz
oka,
Ha énekem tán szabadon nem
szárnyal:
Lerészegítéd szomjas
lelkemet
Művészetednek édes
italával.
Megénekellek… ámbár
vakmerőség
Igy fölhangolni kis
nádsípomat.
Legyen mentségem, hogy a
milyen gyönge
Oly szívbül-ömlő tiszta
hangot ad.
Gyakran nem érti emberét a
kor;
Nagyot teremt nagy lelke
erejébül,
És ez bukása! népét
fölviszi
Olyan magasra, honnan az
leszédül.
Még jó ha költőt ér e
balszerencse,
Az ész holt fénye
egykor föllobog,
S feltámadását
fogják ünnepelni
Világosabban látó
századok.
Egészen más a színész
végzete.
Lekötve csügg ő egy rövid
bilincsen –
Ez a jelen; csak erre
számolhat,
Mert a jövőhöz semmi köze
nincsen.
Ha a jelennek biztos
fövenyébe
Le nem bocsátá híre
horgonyát:
Elmegy nevével az idő
hajója,
És menni fog az örökléten
át.
Vakon mért tartja a sors
korodat,
Hogy meg ne értsen? nemzetem
müvésze;
Avvagy – kivéve egy-kettőt
talán –
Méltányolólag, lelkesedve
néz-e?
Születtél volna boldogabb
hazában,
Hol érdemeknek kedvezőbb az
ég:
Dicsőségednek fényes
ragyogása
Egy fél világra
elsugárzanék.
Eljőnek ők, és néznek
hidegen,
És tőled egyre csak nagyot
kivánnak;
Nem értik azt ők, mily kis
száma van
A sikerűlés remek
órájának.
A költő ír, csak hogyha
kedve tartja,
A képiró, ha kedve
tartja, fest…
És a szinészt befogják
az igába,
Habár halállal sujtja őt az
est.
S mit szóljak arról, a ki
ellened
Viseltetik rút pártos
szenvedélylyel?
Ki koszorúd, mit
néhányan fonánk,
Dühös kezekkel tépné
szerteszéjjel?
-172-
Oh mert van ilyen, és pedig
nem egy van;
Hogy is ne volna?…
magyarok vagyunk,
A párt, a párt és
mindörökké csak párt
Sok század óta
átkos jelszavunk. –
S mindekkorig te el nem
csüggedél,
A zsibbadásnak terhe nem
lepett meg,
Hogy ily kevés, ily kétes
bére van
Sok átvirasztott, puszta
éjjelednek.
De nem, jutalmad nem fog
elmaradni!
Megtisztuland az érzet és
az ész,
És eljövend a méltánylás
idője,
Midőn mindnyájuknak kedvencze
lészsz.
(Pest.)
Éjszakáim.
Még ugy csak megjárja, ha az
ég
Fellegtelen, holdas,
tisztakék.
Ablakomra rá
könyökölök,
Hosszu szárból sűrűn
füstölök,
S elmerengek majdnem
reggelig…
Nekem ebben nagy kedvem
telik.
De mikor hold, csillag nem
ragyog,
Akkor én végkép oda
vagyok.
A tyukokkal el nem
alhatom,
Hát galléron csíp az
unalom,
S összenyaggat
irgalmatlanúl…
Az időm fut, mint a
sánta nyúl.
Véghetetlen kínom
közepett
Mit tehetnék ekkor
egyebet?
A tintába mártom
tollamat,
Vagy is: megpendítem
lantomat,
S kong belőle oly szeráfi
dal,
Hogy, ki hallja, rögtön szörnyet
hal.
Én azonban folytatom
dalom,
Míg az álom és az
únalom
Egymással fölöttem hajba
kap,
S csakugyan az első markosabb.
–
Máskép mulnak éjeim
bezeg,
Majd ha feleségre szert
teszek.
(Pest.)
Élet, halál.
Boldog, kinek
fejére
Az ég oly sorsot
mért,
Hogy bor- s leányért
éljen
És haljon a
honért.
(Pest.)
Az utánzókhoz.
Azt gondoljátok: a költés
szekér,
Mely ballag széles
országutakon?
Sas a költés; hol nem
járt senki sem,
Ő arra indul fennen,
szabadon.
S az élhetetlen nyomorú
csoport
Azt lesi gyáván: merre nyílik
ut?
S ha nyílik aztán, mint éhes
kutya
A koncz után, a kezdett utra
fut.
Fogj tollat és írj, hogyha van
erőd
Haladni, merre más még nem
haladt;
Ha nincs: ragadj ekét vagy
kaptafát,
S vágd a földhöz silány
dorombodat!
(Pest.)
Tompa Mihályhoz.
Hát, fiú, olvastam azt a
verset,
A melyet te én hozzám
csináltál
Valahol a bártfai
forrásnál,
S mondhatom, hogy nagy
örömet szerzett.
Sok szépet elmondtál e
levélben,
(Ne véld, hogy hizelgéskép
beszélem,)
De legjobban az
gyönyörködtetett,
Hogy a bort, öcsém,
te is szereted.
Ejh, be derék gyerek vagy te,
Miska!
Mért nem ölelhetlek
össze-vissza?…
Látszik: deák vagy és
kálomista,
A ki a vizet nagy kínnal
iszsza.
Ember a lelked is,
atyámfia!
Imádkozzunk a bor
istenéhez,
S hagyjuk a világot
papolnia,
Hogy, ki a bort szereti, ez
és ez.
Haszontalan világ ez a
mai;
Egyátaljában nem tetszik
nékem.
Jőjünk csak mi össze!… fenn az
égben
Örömkönnyeket sír
Csokonai.
Egyébiránt ne gondold,
barátom,
Hogy én valami vad ficzkó
vagyok,
Mihelyest a bor szinét
meglátom;
Nem én! csak ugy csendesen
vígadok.
-173-
S ha bizalmas ember van
mellettem,
Mosolyogva a bús múlt
időket
Elbeszélem, hogy mennyit
szenvedtem,
Mint majd egyszer
elbeszélem néked.
Hidd el, csodálkozni fogsz
fölötte,
Hogy huszonkét éves ember
ennyi
Bajon magát keresztül
törhette
S nem birta őt a baj sírba
tenni.
Az igaz, most jobb az
állapotom,
Bár a legjobbnak ezt sem
mondhatom;
Hanem ugy csak állok, hogy
ha véled
Találkoznám,
megvendégelnélek.
De miért is nem jösz egyszer
hozzánk?
Majd meglátnád, milyen jól
mulatnánk!
Messze vagy, de én baka
koromban
Hetvenhétszer annyit
gyalogoltam.
Siess hát, mert ha sokáig
késel,
Élted napjáig
megemlegeted;
Én rontok hozzád, s
akkor jaj neked:
Agyonszorítlak egy
öleléssel!
(Pest.)
Furfangos borivó.
Megiszom én a bort, mert
szeretem,
De néha megy belém nagy
nehezen;
Azonban rajtam nem fog ki
soha,
Minden dolognak van
oka-foka.
»A kancsó zsarnokszív« – azt
gondolom –
»Ki kell belőle a vért
ontanom!«
S e gondolatra kancsom
kiürűl,
Készítették bár
feneketlenűl.
(Pest.)
Pinty úrfi.
Én nem panaszlok sorsom
ellen,
Mi ördögért
panaszlanék?
Lehet-e kegyesebb
irántam,
Mint a milyen kegyes, az
ég?
Nekem jutott a nagy
szerencse:
Pinty úrfit énekelni
meg!
Pinty úrfi a maga
nemében
Hat puszta falu
környékében
A legpáratlanabb
gyerek.
Pinty úrfinak fillére
sincsen,
Tán a nagyapjának se
volt;
A mit telt erszénynek
neveznek,
Távol van tőle, mint a
hold.
Azért magát föl nem
akasztja,
De még csak nem is
kesereg,
Pinty úrfi a maga
nemében
Hat puszta falu
környékében
A legpáratlanabb
gyerek.
Asztalt számára nem
terítnek,
S ki hinné? éhen még se
vesz;
Ha enni kell, a
vendéglőkbe
Bekullog
ismerősihez,
S egy-egy falatka innen,
onnan…
Böndőjét ekkép tölti
meg.
Pinty urfi a maga
nemében
Hat puszta falu
környékében
A legpáratlanabb
gyerek.
Mikép teszen szert
öltözetre?
Ez is igen
eredeti:
Bál- és egyébre a
ruhákat
Ugy kölcsön
elkéregeti;
Csakhogy többé ezen
ruhákat
Nem látják a jó
emberek.
Pinty úrfi a maga
nemében
Hat puszta falu
környékében
A legpáratlanabb
gyerek.
Hol a szállása? azt nem
tudjuk;
De ő fennen dicsekszi
el:
Milyen pompás szobái
vannak!
És a mit ő mond, hinni
kell.
Bár kávéházakban
gyakorta
Olyan Pintyféle
szendereg:
Pinty úrfi a maga
nemében
Hat puszta falu
környékében
A legpáratlanabb
gyerek.
És ilyen ő tetőtül
talpig,
Tökéletes képmása
ez;
Magának és kedves
honának
Roppant becsűletet
szerez.
Kiáltson föl hát minden
ember
Tartsák meg őt az
istenek!
Pinty úrfi a maga
nemében
Hat puszta falu
környékében
A legpáratlanabb
gyerek.
(Pest.) -174-
A naphoz.
Panaszom van kelmed
ellen,
Hallja kelmed, nap
uram!
Mi dolog az,
sugarával
Bánni olyan
fukaran?
Elballag kelmed
fölöttem
Minden istenadta
nap,
Kis szobám kelmedtől még
is
Egy sziporka fényt se
kap.
Oly sötét van benne, mint
a…
Majd kimondtam, hogy
mibe’;
Legyen egy kis
embersége,
S nézzen kelmed néha
be.
Hiszen azt, hogy versirás
a
Mesterségem, tudja
tán,
Azt is tudja, ily
esetben
Nem lehet pompás
szobám;
Hogy ne tudná, ’sz’
hajdanában
Kelmed szinte lantot
vert,
Még mikor le nem
rudalták
Az Olympról
Jupitert.
Szánjon meg tehát
kegyelmed,
Kedves collega
uram,
S mátul fogva
sugarával
Ne bánjék oly
fukaran.
(Pest.)
Takarékosság.
Akármiképen csűrjük,
csavarjuk,
Szép, a ki gazdálkodni
tud:
Ilyennek aztán az
adósság
Nem köt nyakába
háborut;
Nem szurkol, ha bizonyos
utczán
Világos nappal menni
kell,
Hegykén tekinthet
jobbra-balra,
Találkozzék
akárkivel;
Nem mondja, a midőn
javában
Cseng a kocsmában a
pohár:
»Barátim, megbocsássatok,
de
Mennem kell, otthonn munka
vár«…
S a többi! – – szóval, mátul
fogva
Takarékos fiú
leszek,
Minden garast úgy
megbecsülök,
Miként apám, a jó
öreg.
Hejh, csakhogy én az
efféléket
Mindig pénz fogytán
fogadom;
S a mint pénzem jön: akkor
ismét
Hegyen-völgyön
lakodalom.
(Pest.)
Ha.
Ha kalapomnak szőre
volna,
És jobbra-balra nem
konyulna:
Én volnék a derék
legény!
Arszlánnak is
beilleném.
Ha már nem volna vagy két
éve,
Hogy a mellényem meg van
véve:
Én volnék a derék
legény!
Arszlánnak is
beilleném.
Ha volna több, mint egy
kabátom,
Mit hordanom kell télen
nyáron:
Én volnék a derék
legény!
Arszlánnak is
beilleném.
Ha a nadrágom alja,
térde
Nem volna oly nagyon
megsértve:
Én volnék a derék
legény!
Arszlánnak is
beilleném.
Ha a csizmámnak talpa,
sarka
Nem kérdené, hogy hol a
varga?
Én volnék a derék
legény!
Arszlánnak is
beilleném.
Ha majd e ha, ha, ha, ha meg
ha
Elpusztul tőlem a
pokolba:
Én leszek a derék
legény!
Mingyárt arszlánnak illem
én.
(Pest.)
Szemfájásomkor.
Teremtő isten!
szemeimre
A vakságot tán csak nem
küldöd?
Mi lesz belőlem, hogyha
többé
Nem láthatok lyányt s
pipafüstöt!
(Pest.) -175-
Szerelem vándorai.
Kél a hold, az éj
lovagja,
Hold
kiséretében,
Mint hüséges apród, a
kis
Esti csillag
mégyen.
Indulóban vagyok én
is,
S nem megyek
magamban;
Holddal esti csillag,
vélem
Égő szerelem
van.
Csak eredj, hold, csak eredj
a
Barna éjszakához;
Megyek én is, megyek én is
Barna kis leányhoz.
(Pest.)
A nap házasélete.
A nap házas
legény,
Tudjátok?
Hanem szegény
Fején
Ez épen a nagy
átok,
Mert a papucskormány terhét
nyögi;
Rosz felesége annyi bút szerez
neki.
Természetes hát, hogy a jó
öreg
A bort nem veti
meg,
A bort, mely minden bajnak
orvoslója,
A bort, mely a szívből a
bút kiszórja.
De otthonn inni nem
merészel,
Mert ekkor kész a pör a
feleséggel.
Azonban tud magán
segíteni.
Midőn az égen a szokott
utat teszi:
Csak arra
vár,
Hogy fellegekbe öltözzék a
láthatár,
Ekkor nem
félve,
Hogy őt meglátja
felesége,
Bebaktat egy
közeleső
Kocsmába,
S iszik, mint a kefekötő,
Bujába’! –
Ha jön az
est,
S a felleg oszlani
kezd,
Látjátok őtet, a mint
mámorosan
Piros pofával az égről
lezuhan.
(Pest.)
Mi lelt?
Nem tudom, mi lelt ma
engem?
Jó kedvemben nincs
határ;
Dalolhatnék,
fütyölhetnék,
Egyikhez sem értek
bár.
Összeverem a
bokámat,
Noha nem szól
muzsika;
A szobám világos,
ámbár
Nap nem süt belé
soha.
Még a füst is
rózsaszínű,
Melyet rosz cserép
pipám
Legroszabb
kapadohányból
Küld keresztül a
szobán.
A szivem ver, mintha
benne
Háborogna
szerelem;
Pedig egy leány sem
váltott
Csak egy jó szót is
velem.
S annál megfoghatlanabb
ez,
Mert zsebemnek zord
egén
Pénzfogyatkozásnak
éje
Űl sötéten,
feketén.
Szóval: a világ
előttem
Egy szép
tulipán-bokor…
Kár, hogy addig lesz
csak az, mig
Kimegy fejemből a
bor!
(Pest.)
Halálom.
A halál két neme áll
előttem,
Nem tudom, hogy melyiké
leszek;
Nem tudom, pedig szeretném
tudni:
Éhen vagy szomjan halok-e
meg?
(Pest.)
Igyunk!
A kinek nincs
szeretője,
Bort igyék,
S hinni fogja, hogy minden lyány
Érte ég.
És igyék bort az, a
kinek
Pénze nincs,
S az övé lesz a világon
Minden kincs.
-176-
És igyék bort az, a
kinek
Búja van,
S a bú tőle nyakra-főre
Elrohan.
Sem szeretőm, sem
pénzem,
Csak bánatom;
Másnál háromszorta többet
Ihatom.
(Pest.)
Hozzá.
Szent borzalommal nyujtom ím
feléd
Nem földi kéjtől reszkető
kezem,
S enyém vagy-e? valóban az
enyém?
Nem álmodom-e? félve
kérdezem.
Oh nem, nem álom! hallom
hangjaid,
Az andalító édes
hangokat,
És arczaidnak látom
líljomát,
És itt pihensz, hol hév
szivem dagad.
Mennyit nem küzde a balsors
velem,
Mig valahára még is
engedett,
Mig a dicső perczet
megérhetém,
Hol sajátomnak mondlak
tégedet.
Sajátom vagy! s e
boldogságomat
Kinek, vajon kinek
köszönhetem?
Isten megáldja kedves
verseim!
Ők, ők szereztek meg téged
nekem.
Engedd, hogy még egyszer
nézzek reád,
S szorítsanak szivemhez
e kezek!
És most… és most… jer a
zsebembe pénz,
S menjünk, először is
csizmát veszek.
(Pest.)
Sovány ősz.
Megköszönöm az ilyen
őszt,
Alázatosan
köszönöm!
Egész világ örűl,
vigad,
Csak én nekem nincs
örömöm,
Iszik boldog,
boldogtalan,
Szüret van úton,
útfelen,
És én isten
kegyelmiből
A száraz kortyokat
nyelem.
Búsan Budára
kullogok,
Megállok a vár
tetején;
Nagyszálnak borszülő
hegye
Távolból kékellik
felém.
Nagyszálnak borszülő
hegye
Sok jó napot szerzett
nekem;
Hanem mi haszna? hogyha
most
A száraz kortyokat
nyelem.
Mint holmi falusi
biró,
Leteszem a két
könyököm,
Remélve, hogy tán
valahogy
Majd búmat versben
kínyögöm.
Hiába minden
fejtörés!
Nem boldogúl a vers
velem,
Hogy is verselhetnék?
midőn
A száraz kortyokat
nyelem.
Nagy bosszusan, nagy
álmosan
Az ágyba vágom
magamat,
S hejh a szüret! ezt
mormogom
Fülig a takaró
alatt.
És a szüretről
álmodom
S a borról minden
éjjelen;
Másnap megint, mint
azelőtt,
A száraz kortyokat
nyelem.
Csak menne már el a
szüret,
Csak menne a pokolba
már!
Hozná meg isten a
telet,
Hideg házban huzzam ki
bár.
Vagy meglövöm magam, vagy
a
Duna leszen fekvő
helyem,
Ha a jövő szüretkor
is
A száraz kortyokat
nyelem.
(Buda.)
Verseim.
A költészet fája
életem,
Minden versem egy levelke
rajt.
Fa, levél el fog hervadni
majd,
A felejtés szele rá
sóhajt.
És mivelhogy elhervadni
fog,
Ne is ápolgassam én e
fát?
Más hasznot ha nem hajt:
legalább,
A mig élek, hűs árnyékot
ád.
(Pest.)
-177-
Csokonai.
Egy kálomista pap s
Csokonai
Egymásnak voltak jó
barátai.
Kilódul egyszer
Debreczenből
S a jó barát előtt
megáll,
S: ihatnám pajtás! így kiált
föl
Csokonai Vitéz
Mihály.
»No ha ihatnál, hát majd
ihatol,
Akad még bor számodra
valahol,
Ha máshol nem, tehát
pinczémben;
Ottan nem egy hordó bor
áll«,
Szólott a pap, s leballag
véle
Csokonai Vitéz
Mihály.
»Ihol ni, ucczu!« fölkiált a
pap,
A mint egy hordóból dugaszt
kikap;
»Szaladj csapért! ott fönn
felejtém;
Szaladj, öcsém, de meg ne
állj!«
És fölrohan ló
halálában
Csokonai Vitéz
Mihály.
-178-
A likra tette tenyerét a
pap;
Csak vár, csak vár, hogy jön
talán a csap,
S a csap nem jött, és a
pap morgott:
»De mi az ördögöt
csinál,
Hol a pokolba marad az
a
Csokonai Vitéz
Mihály?«
Tovább nem győzte várni a
csapot,
Ott hagyta a hordót, (a bor
kifolyt,)
Fölmén a pinczéből a
házba,
De ott fönn senkit nem
talál.
Csak késő este érkezett
meg
Csokonai Vitéz
Mihály.
Hát a dologban ez volt az
egész:
Kereste ott fönn a csapot
Vitéz,
Zeget-zugot kikutat
érte,
De csak nem jön rá, hogy hol
áll?
És így csapért szomszédba
mégyen
Csokonai Vitéz
Mihály.
A szomszédban valami lakzi
volt.
Elébe hoztak ételt és
italt;
És ím az étel és bor
mellett
És a zenének
hanginál
Csapot, papot, mindent
felejtett
Csokonai Vitéz
Mihály.
(Pest.)
Dáridó után.
Ez volt aztán az
éjszaka!
Bort többé soh’se
lássak,
Ha életemben párja
volt
Ennek az
áldomásnak.
Egész mohácsi
ütközet
Ment végbe ott
közöttünk;
Igaz, hogy a török a
bor,
És a magyar mi
lettünk.
Hanem még az is igaz
ám,
Hogy harczoltunk
vitézül,
Kivált mikor már a
király,
Az ész, kidőlt
nyergébül.
A győzelmes
poharakat
Dühhel nyakon
ragadtuk,
S függtünk
letéphetetlenűl,
Mint a piócza,
rajtuk.
Ha oly hosszú lesz
életünk,
Mint kortyaink
valának,
Megérjük boldogabb
korát
A bús magyar
hazának.
(Pest.)
Szerelmem zúgó tenger…
Szerelmem zúgó
tenger,
De most zúgása nem
ver
Órjási hánykódás közt földet és
eget;
Elszenderűlt,
miképen
A gyermek
bölcsejében,
Ha hosszan jajgatott és
hosszan könnyezett.
A síma
habtükörben
Evez föl és le
lelkem
Szelíd merengésnek hintázó
csónakán;
Partjáról a
jövőnek
Csattog felém lágy
ének…
Te énekelsz, remény, te kedves
csalogány!
(Pest.)
Volnék bár…
Volnék bár sivatag bús
szigete
A tenger
közepének,
Hová ember, madár nem
lépne be –
Csak tégedet ne
ismernélek.
Volnék megdermedt jégsziklája
bár
A messze föld
végének,
Mit nem melenget lanyha
napsugár –
Csak tégedet ne
ismernélek.
Volnék bár a földöv homokja,
hol
A nyári nap tüzének
Örök sugára égető pokol –
Csak tégedet ne ismernélek.
Volnék bár hallgató
éjféleken
Átokvert kósza
lélek,
Ki még koporsójában sem pihen
–
Csak tégedet ne
ismernélek.
Nem volna mérve oly nagy terhe
rám
A kínnak,
szenvedésnek,
Létem keresztjét jobban
hordanám –
Csak tégedet ne
ismernélek.
-179-
S még is, még is… nem volna
életem,
Az örök
üdvességnek
Magas helye sem tetszenék
nekem,
Ha tégedet nem
ismernélek.
(Pest.)
Az én szerelmem…
Az én szerelmem nem a
csalogány,
Kit fölkeltett a
hajnalszürkület,
Hogy édes ének
szóljon ajakán
A nap csókjától rózsás
föld felett.
Az én szerelmem nem kies
liget,
Hol csendes tóban hattyúk
ringanak,
Fehér nyakok mig bókot
integet
A vízbe néző hold
sugárinak.
Az én szerelmem nem nyugalmas
ház,
Mit kert gyanánt körűl a béke
vett,
Hol a boldogság anyaként
tanyáz,
S tündér leányt szűl: a szép
örömet.
Az én szerelmem rengeteg
vadon;
A féltés benne mint haramja
áll,
Kezében tőr: kétségb’esés
vagyon,
Minden döfése százszoros
halál.
(Pest.)
Szemek, mindenható szemek!
Szemek, mindenható
szemek!
Ne nézzetek, ne
nézzetek
Reám oly hidegen, oly
hidegen;
Megöltök, ez halál
nekem,
Halál
nekem!
Vagy, oh mindenható
szemek!
Csak öljetek meg,
öljetek;
Aztán mosolygjatok,
mosolygjatok,
S én újolag
föltámadok,
Föltámadok!
(Pest.)
Élet, halál! nekem már mindegy!
Élet, halál… nekem már
mindegy!
Ez a kétség
irtóztató;
Igy nem mehet tovább, a
mint megy,
És »a ki mer, nyer«
példaszó.
Hozzá megyek, hozzá kell
mennem,
Előtte szívem
fölnyitom,
Hadd lássa meg, mi kín van
bennem,
S hogy azt mind érte
hordozom.
S ha szenvedésem látni
fogja,
S a halvány színt, melyben
vagyok;
Talán meglágyul
indulatja,
Talán majd szánakozni
fog.
És hátha könyvéből
szemének
E drága sort
olvashatom:
Hisz én már téged rég
kisérlek,
Van érted titkos
bánatom.
És hátha csókja szent
kulcsával
Nyitand számomra majd
eget…
Vagy, mint őrültet, szolga
által
Szobájából majd
kilöket.
(Pest.)
A külföld magyarjaihoz.
Ti fekélyek a hazának
testén,
Mit mondjak
felőletek?
Hogyha volnék tűz:
kiégetnélek,
Égetném rosz
véretek.
Nem vagyok tűz, nincs emésztő
lángom;
De van éles hangu
szóm,
Mely reátok átkait
kiáltja,
Átkait
irtóztatón.
Annyi kincse van hát e
hazának,
Hogy nem is fér benne
meg?
Hiszen e hon, e boldogtalan
hon
Oly szegény és oly
beteg.
És ti rablók! a mit
orvosságra
Izzad kínnal e
haza:
Elhordjátok idegen
bálványtok,
A külföld
oltárira.
E hazán, mely porban esd
kenyérért,
Nem esik meg
szívetek;
Míg ő vért sír,
poharaitokba
Kinn ti a bort
töltitek.
És csak akkor tértek vissza,
már ha
Koldusbot van
nálatok:
Kit koldussá tettetek, hogy
tőle
Ismét
koldulhassatok.
-180-
A miként ti e szegény
hazából
Magatok
száműzitek:
Vesse úgy ki csontotokat
a sír
S a mennyország
lelketek!
(Pest.)
Mért nem születtem ezer év előtt?
Mért nem születtem ezer év
előtt?
Midőn születtek Árpád
daliái,
S ragadva kardot, a
vérkedvelőt,
A nagy világgal mentek
szembeszállni.
Beh mondtam volna
csataéneket,
Versenyt rivalgót
kürtjével Lehelnek,
Melynek zugási
mennydörgéseket
Vadúl kavargó
örvényökbe nyeltek.
Beh fölvetettem volna
magamat
Hadvész után nyerítő
paripára,
Keresni a sírt vagy
babéromat
Hazát teremtő harczok
viharába’.
Beh énekeltem volna
diadalt,
Vitézeimnek, párduczbőrre
dőlve,
Midőn az ütközetmoraj
kihalt
S az áldomás csengése jött
helyébe.
Vagyok henyélő század
gyermeke,
Hol megdalolni méltó
tárgyam nincsen;
S ha volna is, mi
lenne sikere?
Sínlődik a nyelv terhes
rabbilincsen.
(Pest.)
A borhoz.
Oh bor! te voltál eddig egy
barátom;
De látom,
Hogy már kihalt tüzed, mely értem
ége,
S frigyünknek vége,
vége.
Ha eddig hozzád
folyamodtam
Bús
állapotban,
Keresztelő lett… a
búbánatot
Vidámsággá
kereszteléd.
Mért járulok hiába most
eléd?
Varázserődet mért nem
mutatod?
Fejem nehéz,
És reszket már e kéz,
Mely a teli
Pohárt ajkamhoz
emeli;
Ezt befolyásod
eszközölte,
De nem hatál be a
kebelbe:
A lélek ép,
Nem részegűlhet semmifélekép.
A multnak fekete
Emlékzete
– Mint Dejaníraköntös
– rajta van
Letéphetetlenűl,
minduntalan.
Oh bor!
Ki annyiszor
Voltál
bajomnak orvossága,
Légy most is az,
bár utójára:
Feledtesd el velem a
gúnymosolyt,
Mely lángszerelmem
jégjutalma volt!
(Pest.)
Katona vagyok én…
Katona vagyok én, kiszolgált
katona,
Csak káplár sem voltam,
mindig közkatona.
A katonasághoz
ifjuságot vittem,
Ott maradt az, haza
öregséggel jöttem.
Nagy volt pontosságom, nagy
volt a hűségem,
Nem volt reám mérve
csak egy büntetés sem.
Mi lett a
jutalmam, mikor kiszolgáltam?
A
generális megveregette vállam.
(Pest.)
Szivem, te árva rabmadár!
Szivem, te árva
rabmadár!
Kit szűk, szoros kalitka
zár,
Légy csendesebben
odabenn,
Ne hánykolódjál oly
igen;
Ugy meg találod
sérteni
Magad, hogy vér fog
ömleni…
Vagy üsd meg magadat
tehát,
Jőjön halálos seb
reád;
Véreddel majd
megírhatom
Szerelmem és
hattyúdalom.
(Pest.) -181-
Gyere lovam…
Gyere, lovam, hadd tegyem rád
nyergem!
Galambomnál kell még ma
teremnem.
A kengyelbe most teszem bal
lábam,
De lelkem már a galambomnál
van.
Száll a madár, tán párjához
siet;
Sebesen száll, el is hagyott
minket.
Érjük utol szaporán, jó
lovam,
A párját ő sem szereti
jobban.
(Pest.)
A leánykákhoz.
Ne haragudjatok
rám,
Leánykák, lelkeim!
Hogy oly sokszor beszélnek
A borról verseim.
Ti nem
gondolhatjátok,
Mily bús az
életem,
Hogy gyakran a
keservek
Keservét
szenvedem.
Mig olvassátok
tőlem
A tréfás dalokat,
Nem sejtitek, hogy néha
Szivem majd megszakad.
S lássátok, szépeim!
ha
A bú nekem rohan,
Mint felbőszült oroszlán,
Emésztő-szilajan;
Ha a világ
előttem
Éjjé sötétedik,
S a sötétséges éjben
Vihar kerekedik,
És a vihar
szivemben
Dúl
irgalmatlanúl:
Csak a bor, a mitől
ez
Ismét
lecsillapúl.
Lecsillapúl
lassanként,
Elzúg a
fergeteg,
S én újólag vidám,
kék
Eget
szemlélhetek;
S a fölvidámult
égen
A régi fényben jár
A jó kedv holdja, a szép
Örömcsillagsugár.
Ily jótevő
orvosság
A szőlőnedv
nekem;
Nem egyszer menté meg
már
Megúnt, bús
életem.
Mert gyakran voltam úgy,
hogy
Csak még egy
pillanat…
S most pókháló
födözné
Versíró
tollamat,
Mig én magam
fekünném
A sírban
hidegen,
S a föld hideg
porával
Vegyűlne tetemem – –
–
Ne haragudjatok
hát,
Leánykák, lelkeim!
Hogy oly sokszor beszélnek
A borról verseim.
(Pest.)
Szülőimhez.
Hejh édes
szülőimék,
Gazdagodjam meg
csak!
Akkor, hiszem
istenem,
Nem
panaszolkodnak.
Minden teljesülni
fog,
A mit csak
kivánnak;
Megelőzöm
vágyait
Éd’s apám s
anyámnak.
Lesz csinos ház, a
miben
Megvonúlnak
szépen;
Pincze lesz a ház
alatt,
Jó bor a
pinczében.
Meghihatja éd’s
apám
Minden jó barátját;
Borozás közt lelköket
A jó kedvbe mártják.
Szép kocsit
csináltatok
Éd’s anyám
számára;
Nem kell, hogy a
templomot
Gyalogosan
járja.
-182-
Lesz arany
szegélyzetű
Imádságos
könyve,
Krisztus urunk képe
lesz
Szépen metszve
benne.
Pistinak meg majd
veszek
Drága paripákat,
Rajtok jó Istók öcsém
Vásárokra járhat.
Végesvégül lesz
nekem
Dúsgazdag
könyvtárom;
Akkor majd a
verseket
Nem pénzért
csinálom.
Ingyen osztom
azokat
Szét az
ujságokba;
Minden szerkesztő,
tudom,
Szivesen
fogadja.
S hogyha szép lyányt
kaphatok:
– De magyar lelkűt ám!
–
Éd’s apám tánczolni
fog
Fia
lakodalmán.
Igy élünk majd
boldogan
A
mulatságoknak,
Igy biz, édes
szüleim…
Gazdagodjam meg
csak!
(Pest.)
Boldog éjjel…
Boldog éjjel! együtt vagyok
rózsámmal,
A kis kertben mulatozunk
egymással;
Csendesség van, csak az
ebek csaholnak,
Fenn az
égen
Tündérszépen
Ragyog a hold, a csillag.
Nem jó csillag lett volna én
belőlem;
Tudja isten, nem maradnék az
égen,
Nem kellene én nekem a
mennyország,
Lejárnék én
Minden estén,
Kedves
rózsám, tehozzád.
(Pest.)
Fényes csillag…
Fényes csillag, mondd meg
nekem.
Mért nem maradtál
odafenn?
Mondd meg: arra mi ok
szolgál,
Hogy az égről
lefutottál?
»Csak az az ok szolgál
arra,
Mert rá néztem
galambodra;
Sugaramnál szebb a
szeme,
Bosszankodás kergetett
le.«
(Pest.)
A természet vadvirága.
Mit ugattok, mit
haraptok
Engemet, hitvány
ebek!
Torkotokba, hogy
megfúltok,
Oly kemény konczot
vetek.
Nyirbáljatok
üvegházak
Satnya
sarjadékain:
A korláttalan
természet
Vadvirága vagyok
én.
Nem verték belém
tanítók
Bottal a
költészetet,
Iskolai
szabályoknak
Lelkem soh’sem
engedett.
Támaszkodjék
szabályokra,
Ki szabadban félve
mén.
A korláttalan
természet
Vadvirága vagyok
én.
Nem virítok
számotokra,
Árva finnyás
kóficzok!
Kiknek gyönge, kényes,
romlott
Gyomra mingyárt
háborog;
Van azért, ki ép
izléssel
Üdvezelve jön
elém.
A korláttalan
természet
Vadvirága vagyok
én.
Hát azért nekem
örökre
Szépen békét
hagyjatok;
Ugy sem sok gyümölcsü
munka:
Falra borsót
hánynotok.
S kedvetek ha jön
kötődni,
Ugy kapkodjatok
felém:
A természetnek
tövises
Vadvirága vagyok
én.
(Pest.) -183-
Esik, esik, esik…
Esik, esik, esik,
Csókeső esik;
Az én
ajakamnak
Nagyon jól
esik.
Az eső, az eső
Villámlással jár;
A
szemed, galambom,
Villámló
sugár.
Mennydörög,
mennydörög
A hátunk
megett;
Szaladok,
galambom,
Jön az
öreged.
(Pest.)
Levél egy szinész barátomhoz.
Jut még eszedbe a fiú?
kivel
Együtt czepelted a
vándorbotot,
Mely koldusbotnak is
beillenék,
Midőn a sorsnak fényes
kedve nincs;
És ez nem épen olyan
ritkaság
Szinészre nézve, mint
boldogtalan
Magyar hazánkban a hű
honfigond. –
Lásd, én reátok még
emlékezem,
És elfeledni nem fogom
soha
A jót s roszat, mely ott
közöttetek
Mult napjaimnak
osztályrésze volt.
Előttem áll a
délután, midőn
A színészetbe
béavattatám.
Barangolék föl és le
czéltalan
A nagy hazának minden
tájain.
Tarisznyámban, mit hátamon
vivék,
Nem mondhatom, hogy nagy volt
a teher,
De a nyomor, mint ólom,
megnyomott.
Könnyíte rajt a víg
könnyelműség,
Mely útaimban hű társam
vala.
Ekkép juték egy nyári
délután
Egy kis városba; fáradt
lábaim
A fogadóban megpihentenek.
–
Vendégszobája egyik
oldalán
Helyet szerényen színpad
foglala.
Mire való is már a
fényüzés?…
Azon tünődtem épen:
kérjek-e
Ebédet vagy se? hát ha majd
sovány
Zsebem bicskája szépen
bentörik?
Az ajtót ekkor megnyitá egy
ur;
Volt bennem annyi
emberismeret,
Rá foghatnom, hogy nem
más mint szinész.
Fején kalapja
nagybecsű vala,
Mert Elizéus
prófétával az
Rokonságban volt…
tudnillik: kopasz.
Kabátja új, a
nadrág régi rongy,
És lábát csizma
helytt czipő födé,
Alkalmasint a
melyben szerepelt.
»Thalia papja?«
kérdém. »Az vagyok;
Talán ön is?« –
»Még eddig nem.« – »Tehát
Jövőben?
fölség…« – »Azt sem mondhatom«,
Vágtam szavába; ámde ő rohant,
S
vezette gyorsan az igazgatót.
Fehér
köpenyben az igazgató
Jött üdvezelni
engem nyájasan:
»Isten hozá önt,
tisztelt honfitárs!
Lesz hát
szerencsénk önhöz, édes ur?
Imádja
úgy-e a művészetet?
Ah, jó barátom,
isteni is az!
S önnek szeméből
olvasom ki, hogy
Szinészetünknek
egykor hőse lesz,
És kürtölendik
bámult nagy nevét
A két hazának
minden ajkai…
Ebédelt már ön? itt az
ételek
Fölötte drágák, s a mi több:
roszak.
Az ispán urtól őzczombot
kapánk,
A káposztából is van maradék
–
Ha meghivásom nem
méltóztatik
Elútasítni: jó ebédje
lesz.«
Igy ostromolt a jó
igazgató,
Forgatva nyelve könnyü
kerekét.
Én nem rosz kedvvel engedék
neki.
Menék ebédre, és ebéd
után
Beiktatának
ünnepélyesen
A társaságba – nem
kutatva: mi
Valék, deák-e vagy
csizmadia?
Másnap fölléptem a
Peleskei
Notáriusban. Hősleg
működém
Három szerepben, minthogy
összesen
A társaságnak csak hat tagja
volt. –
Egy ideig csak elvalék
velök;
Faluzgatánk jó s bal szerencse
közt.
De a barátság végre
megszakadt,
Mert én utáltam a
nyegléskedést,
A sok »utószor«-t, a
görögtüzet,
S tudj’ a manó, mily
csábitásokat.
A társaság is végre
szétoszolt
Egymást érő bel- s
külviszály miatt;
S én ujra jártam
széles e hazát,
Mignem keblébe vett
más társaság.
Mit ottan, itt is azt
tapasztalám,
S tapasztalásom nem volt
olyatén,
Mely kedvre hozta volna
lelkemet.
-184- Kenyért keresni
színészek leszünk,
Nem a művészet
szent szerelmiből,
S haladni nincsen
semmi ösztönünk.
»Pártolj, közönség,
és majd haladunk«,
Mond a szinész; és
az meg így felel:
»Haladjatok, majd
aztán pártolunk;«
És végre mind a
kettő elmarad.
Nem is hiszem, hogy a
szinészetet
Becsülni fogják, míg az
befogad
Minden bitangot, gaz
sehonnait,
Kik a világnak
söpredékei,
S itten keresnek biztos
menhelyet.
Barátom, ez fájt én nekem
s neked,
Ez keseríte minket
annyira.
Az isten adja, hogy minél
előbb
Akképen álljon
szinművészetünk,
A mint valóban kéne
állnia.
(Pest.)
Az öreg úr.
Az öreg urnak
élete
Szánandó
gyötrelem,
Veséig gyötri a
szegényt,
Féltékeny
szerelem.
Unokaöcscse oly
gonosz,
S szép, ifju a
neje;
Unokaöcscse ver
szöget
Megőszült
fejibe.
Míg nőtlen volt: terhére
nem
Esett a hivatal,
Nyugottan, híven végezé;
De most majd belehal.
Míg nőtlen volt:
barátinál
El-elkártyázgatott;
De mostan
éjszakázni fél…
Keserves
állapot!
Míg nőtlen volt: álom
között
Folyának éjei;
De most az öreg úr szemét
Behúnyni sem meri.
Pedig, pedig, szegény
öreg,
Féltés hiába bánt;
Öcséd nődet nem szereti…
Hanem a szobalyányt.
(Pest.)
Szerelem, szerelem…
Szerelem,
szerelem,
Keserű
szerelem!
Miért bántál
olyan
Kegyetlenűl velem?
Te voltál szivemben
Első és utósó,
Nem sokára
készül
Számomra
koporsó.
Elmegyek az
ácshoz,
Fejfát
csináltatok,
Egyszerű
fejfámra
Csak egy sort
iratok;
Fekete betűkkel
Ez lesz írva rája:
»Itt hervad a hűség
Eltépett
rózsája.«
(Pest.)
János gazda.
János gazda derék
gazda,
Nincsen párja hat
faluba’;
Csak egy a
bibéje,
Hogy soha sincs
pénze.
Széles, hosszú
szántóföldje,
Sok gabona terem
benne,
Vásárra jár véle,
Még sincs soha pénze.
Nem kóborol a
kocsmába,
Kocsmárosra nem
kiáltja:
Hejh, bort az
icczébe!
Még sincs soha
pénze.
Felesége szép,
takaros,
Legényekre nem
haragos,
Kivált
béresére…
Hát azért nincs
pénze.
(Pest.)
A tintás-üveg.
Vándorszinész korába
Megyeri
(Van-e, ki e nevet nem
ismeri?)
Körmölgeté, mint más, a
színlapot.
Kapott
Ezért
Egyszer vagy
öt forintnyi bért,
A mint mondom,
vagy öt forintnyi bért.
-185-
Először is hát tintáért
megyen,
Ha ismét írni kell, hogy majd
legyen.
A tintás-üveget pedig
hová
Dugá?
Bele
Kabátja hátsó
zsebibe,
A mint mondom, kabátja
zsebibe.
S hogy pénzre tett szert, lett
Megyeri vig,
S haza felé menvén,
ugrándozik.
Hiába inti őt
Szentpéteri:
»Kari,
Vigyázz!
Kedved majd
követendi gyász,
A mint mondom, majd
követendi gyász.«
Ugy lett. A sok ugrándozás
alatt
Kifolyt a tinta; foltja
megmaradt.
Megyeri elbusúlt – kedvét
szegi
Neki
A folt,
Mivel csak egy kabátja
volt,
A mint mondom, csak egy kabátja
volt,
Mi több: kabátja épen sárga
volt,
És igy annál jobban látszott a
folt.
»Eldobnám – szólt – de mással
nem birok;«
Ez ok
Miatt
Hordá, mig
széjjel nem szakadt,
A mint mondom,
mig széjjel nem szakadt.
(Pest.)
Mit szól a bölcs?
Hm, bizony csak sok nem úgy
halad,
A mint kéne, itt a nap
alatt.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
Tenger a pénz, melyben
elsülyed
Sok hajó: elv, jellem,
becsület.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
Korpafőt diszít selyem
kalap,
S az okos fő teng darócz
alatt.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
A lét könyviből e szót
»barát«
Az idők régen
kivakarák.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
Egyenesség, nyilt
őszinteség
Rókaságnak zsákmányúl
esék.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
Feleséghűség járatlan
ut,
Rajta már csak az együgyü
fut.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
Igazmondás elhajított
kő,
Hajító fejére
visszajő.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
Megterem sok
prédikáczió,
Nem igen hallgatják,
bármi jó.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
(Pest.)
Pál mester.
Pál mester ilyformán
okoskodott,
És félre
csapta
Szilajhegykén a
kalapot:
»Eh, a ki adta!
Mire való a feleség nekem?
Nélkűle szabadabb lesz életem;
Elkergetem… az lesz belőle.«
És ugy tett, a miként beszéle.
Pál mester később így
okoskodott,
Csak hogy nem
csapta
Ő félre most a
kalapot:
»Hejh, a ki
adta!
Még is csak kár volt
elkergetnem őt;
Kezében gazdaságom
egyre nőtt,
S most elpusztúl… az lesz
belőle.«
És ugy lett, a miként
beszéle.
Pál mester ekkor így
okoskodott,
És félre
csapta
Ismét hegykén a
kalapot:
»Eh, a ki adta!
-186- Mi haszna minden búm
és bánatom?
Ugy sincs sokam; azt is
tovább adom,
Tovább adom… az lesz
belőle.«
És ugy tett, a miként
beszéle.
Pál mester végre így
okoskodott,
S szemére
csapta
Keservesen a
kalapot:
»Hejh, a ki
adta!
Most már minden, de minden oda
van;
Mi tévő légyek? felkössem
magam?
Fel, felkötöm… az lesz
belőle.«
És ugy tett, a miként
beszéle.
(Pest.)
Részegség a hazáért.
Fiuk, az isten áldjon
meg,
Én is iszom,
igyatok!
Én nem nézhetek
vidámon
Végig elhagyott
hazámon,
Csak mikor részeg
vagyok!
Ekkor úgy látom
hazámat,
A mint kéne
lennie;
Mindenik pohár, a
melynek
Habjai belém
ömölnek,
Egy sebét hegeszti
be.
S ha mig részeg vagyok:
boldog
Volna a hon
csakugyan,
Bár örökké kéne
élnem,
Fiuk, nem láthatna
éngem
Soha senki
józanan.
(Pest.)
Szerelem és bor.
Azt mondom, a mit mindig
mondok:
Ne háborgassanak a
gondok,
Ne háborgassanak
bennünket!
Legyen vidámság, tréfa,
nesz;
Ifjak vagyunk, és
ifjuságunk
Idő jártával oda
lesz.
Járjunk a szerelem
kertében,
Virág ott nyílik minden
lépten;
Ha meg talál tüskéje
szúrni:
Illatja gyógyulást
szerez.
Szeressünk! mert erőnk,
szeretni,
Idő jártával oda
lesz.
Midőn a szerelem
kertében,
A nap tikkasztón süt az
égen:
Térjünk hüs árnyékú
lugasba
A borgyümölcs
tőkéihez.
Igyunk! pénzünk van, hátha
pénzünk
Idő jártával oda
lesz.
E kép a legszebb élet
képe;
Adjunk érette bút
cserébe.
Mint fellegekre a
szivárvány,
Reánk mosolyogni fog
ez,
Ha majd derengő
ifjuságunk
Idő jártával oda
lesz.
(Pest.)
Etelkéhez.
Láttad-e, angyalom, a
Dunát
S a szigetet
közepén?
Ide szivembe
képedet
Akként foglalom
én.
A szigetről zöld
fa-lomb
Mártja a vízbe
magát;
Ha te szivembe igy a
remény
Zöldjét
mártanád!
(Buda.)
Rabhazának fia.
Menjünk, menjünk a
földbe,
Beteg szivem!
Hiszen
Megtetted, a
mit kelle,
Megtetted, a mit
lehetett:
Viselted
honfisebedet.
Hideg van a
siréjben;
Másnak lehet…
Meleg,
Forró lesz a
sir nékem:
Mit életemben
viselék,
A honfisebb még ott is
ég.
De az itélet
napja
Eljön talán,
S hazám
Bilincseit
lerontja.
Akkor sebem
begyógyuland,
S hüvösben nyugszom ott
alant.
(Pest.)
-187-
Lant és Kard.
Felhős az ég
hazámon,
Aligha nem lesz
vész;
Csak hadd legyen, nem
bánom,
Lelkem reája
kész.
Lantom nagyon
szeretne
Hallgatva
állani,
Régóta van
kezembe’,
Már kopnak
húrjai.
S amott a zugban
kardom
Folyvást
panaszkodik:
Hiába meddig
tartom,
Az
ítéletnapig?…
(Pest.)
Cs. E. kisasszony emlékkönyvébe.
Ha e sötét betűk, a miket itt
leírok,
Lennének a balsors, a mely
tán téged ér:
Elvetném tollamat, nem
írnék, bárha lenne
Minden vonásomért
egy-egy ország a bér.
(Pest.) -188-
V. S.-né emlékkönyvébe.
Tudom: mint boldogítod
férjedet;
De szinte kivánnám, hogy
azt ne tedd,
Ne olyan nagy mértékben
legalább.
A fájdalomnak csalogánya
ő,
S mióta boldog, hangja ritkán
jő…
Gyötörd, hogy halljuk édesbús
dalát.
(Pest.)
Bucsú 1844-től.
Egy esztendő a másik sírját
ássa,
Gyilkolják egymást, mint az
emberek.
Idő, szárnyadnak még egy
csattanása,
S a jelen év is sírban
szendereg.
Oltsd el, haldokló,
hervadt ajakadnak
Lélekzetével
életmécsedet,
Nem foglak oda írni
tégedet,
Hol boldog évim följegyezve
vannak.
Magas tervektől izzadó
fejembe
Te oly sok eszme magvait
vetéd,
S én a gyümölcsöt bőven
megteremve
Láthatván, rajta büszkén
nézek szét.
Jutalmaúl nem rest
munkálatomnak
A hír csillagja rám
sugárt vetett,
S én még sem írlak oda
tégedet,
Hol boldog évim följegyezve
vannak.
Szivem sokáig a sors bal
kezében
A fájdalom meggyúlt világa
volt;
Te, megvénűlt év, szóltál, hogy
ne égjen,
És szózatodra a vad láng
kiholt.
Elhamvadt üszke van csak
bánatomnak
A romba dőlt s már fél-ép
szív felett;
S én még sem írlak oda
tégedet,
Hol boldog évim följegyezve
vannak.
Oh haldokló év! sírod mellett
engem
Lágy bölcsejében ringat a
remény,
S hahogy szabad, a mit
jövendöl, hinnem:
A mennyországnak
állok küszöbén.
Szomszédságában ilyen
boldog kornak
Mondom, tünő év, a
bucsút neked,
S én még sem írlak oda
tégedet,
Hol boldog évim följegyezve
vannak.
Reád függeszté hévvel
esdekelve
Bágyadt szemét sóhajtó
nemzetem,
S te sóhajára semmit nem
figyelve,
Ekkép feleltél
mennydörögve: nem!
Te koszorúját
eltépted honomnak,
Ifjú reménye mit
fejére tett;
Ezért nem írlak oda
tégedet,
Hol boldog évim följegyezve
vannak.
(Pest.)
-189-
1845.
* *
Két testvér.
Van én nekem egy kedves
czimborám,
Talpig derék, becsűletes
fiú:
Midőn szomoruságnak szele
fú,
Vidámság köpenyét akasztja
rám.
Ha nemzetem sorsára
gondolok,
S szivem szorítja fojtó
sejtelem:
Az én kedves pajtásom ott
terem
És szól, hogy ez nem férfias
dolog;
Azt mondja, hogy csak várjak
egy kicsit,
Hogy majd idővel
másformán leszen,
Az ég kegyébe ismét
fölveszen,
És, minket árva népet,
megsegít.
Ha szerelem bújában
epedek,
És a lemondás már-már főbe
ver,
Az én kedves pajtásom nem
hever,
Hanem jön és szól: ne legyek
gyerek.
Azt mondja, hogy ne hagyjam
magamat;
Ámbátor az most rám nem is
figyel,
Ki szerelmem tőkéjét vette
fel,
Majd megkerűl még tőke és
kamat.
S ha eszmetársulatnál fogva
itt
Eszembe jutt borzasztó
pénzügyem:
Biztat, hogy a szerencse,
elhigyem,
Számomra is megnyitja
markait;
Azt mondja, hogy még megjön az
idő,
Hol fűtetlen szobában nem
lakom,
Ha szűk udvarra nyíló
ablakom
Tábláin a tél dérvirága nő.
–
Az én kedves pajtásom így
beszél
Kimondhatatlan
barátságosan,
S lelkemnek oly széles
jó kedve van
Bút, bajt felejtető
meséinél.
E jó fiúnak egy rosz bátya
van,
Igen komor, goromba férfi
ő;
Ez a rosz bátya mindig
közbejő,
És fölpofozza öcscsét
csúfosan.
S tőlem kegyetlenűl
elkergeti.
Levert kedélylyel ballag
tőlem el,
De ujra jő, vigasztal és
ölel
A jó fiú, ha szerit
ejtheti.
Tudjátok tán, s fölösleges a
szó:
Ily jó barátomúl kit bírok
én?…
Vigasztaló pajtásom a
remény,
S komor, goromba bátyja a
való.
(Pest.)
Hull a levél a virágról…
Hull a levél a
virágról,
Elválok én a
babámtól.
Isten hozzád,
édes,
Isten hozzád,
kedves
Galambocskám!
Sárgul a hold az ég
alján,
Mind a kettőnk oly
halovány.
Isten hozzád,
édes,
Isten hozzád,
kedves
Galambocskám!
Harmat hull a száraz
ágra,
Könnyek hullanak
orczánkra,
Isten hozzád,
édes,
Isten hozzád,
kedves
Galambocskám!
Lesz még virág a
rózsafán,
Egymást még mi is látjuk
tán.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád, kedves
Galambocskám!
(Pest.) -190-
Apám mestersége s az enyém.
Mindig biztattál, jó
apám:
Kövessem
mesterségedet,
Mondtad, hogy mészáros
legyek.
Fiad azonban író
lett.
Te a taglóval ökröt
ütsz,
Tollammal én embert ütök –
–
Egyébiránt az egyre
megy,
Különböző csak a
nevök.
(Pest.)
Elmondom, mit eddig…
Elmondom, mit
eddig
Rejtve
tartogattam,
Mint gyöngyét a
tenger
Legmélyebb
habokban.
Halld meg, drága
gyöngyöm,
Szép, szelíd
galambom!
A mit érezék
és
Szenvedék,
elmondom.
Éreztem
szerelmet,
S szenvedtem
miatta,
És nagy volt
szerelmem,
Nagy szivem
bánatja.
Bánatom s
szerelmem,
Ez
ikertestvérek
Engemet
gyötörni
Általad
levének.
Szigorú körülmény
Ajkamat lezárta,
Hogy ne jőjön titkom
Senkinek
tudtára.
Oh, minő teher
volt
Azt eddig viselnem!
Hányszor volt alatta
Roskadóban lelkem!
Mint a napfény
elvesz
Felhők
fátyolában,
Képedet
szivemben
Eltemetni
vágytam.
Könnyü szél
pusztitást
Tészen a
felhőben,
S felsüt a nap
akkor
Annál
égetőbben.
Sőt hazudtam
többször
Másokért
szerelmet;
E hazugság
által
Csak nagyobb kinom lett.
–
S most tudsz mindent, a
mit
Éreztem, szenvedtem;
Fogsz-e vígasztalni
Nyájas feleletben?
Szólj,
üdvességemnek
Megváltó
keresztje!
Nem nyilik meg
ajkad!
Semmit sem felelsz-e? –
–
Oh, mikép felelnél,
Hiszen néma nyelvvel…
Kiterítve… holtan…
Koporsóban
fekszel!
(Pest.)
Mit nem tettem volna érted…
Mit nem tettem volna
érted,
Szép kis szőke
gyermekem!
De szerelmem
bemutatni
Megtiltotta
végzetem.
Az egész, mit
életemben
Érted tennem
lehetett,
Annyi, hogy a
koporsóba
Én tevém be
tetemed.
(Pest.)
Hová levél…
Hová levél? te szebb
reményeimnek
Korán kiégett
hajnalcsillaga!
Keresni foglak; –
hasztalan kereslek
Vagy még meglátjuk
egymást valaha,
Ha majd az éjnek hallgatag
felében
Halvány sugárt a hold a
földre vet:
A temetőnek küszöbét
átlépem,
S fejem lehajtom sírhalmod
felett.
Fölébredendsz-e akkor
álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös
nyoszolyád?
Hogy meghallgasd, a mit
majd ajakam szól:
A szerelemnek epedő
szavát.
-191-
Fölébredendsz-e ekkor
álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös
nyoszolyád?
Hogy letöröljed lankadt
pilláimról
Az érted omló könnyek
záporát.
Fölébredendsz-e ekkor
álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös
nyoszolyád?
Hogy szellemed majd égő
csókjaimtól
S keblem tüzétől
melegűljön át.
Vagy holtjokat a sírok ki nem
adják?
S csak a mennyben találkozol
velem?…
Vagy többé sem az éj sem a
mennyország
Meg nem mutat már tégedet
nekem?!
(Pest.)
Zárjátok be már azt a koporsót.
Zárjátok be már azt a
koporsót,
És vigyétek ki a
temetőbe!
Hisz elég rég nézem már,
hogy bennem
Megmaradjon mindörökre
képe,
Vagy hogy szívem, lelkem
összetépje!
(Pest.)
Jaj, be bús ez a harangszó!
Jaj, be bús ez a
harangszó!
Neked
harangoznak,
Kedves, hervadt
rózsaszála
Tizenöt
tavasznak!
A templomnál van
koporsód
Koporsód van
itten!
Hova veled
vőlegényként
Egykor jőni
hittem.
Védangyala
kedvesemnek
Odafönn a
mennyben!
Szánj, és vedd el eszemet,
vagy
Vigasztalj meg
engem.
Vagy talán te is
meghaltál?
Tán megölt a
bánat?
Hogy hervadni hagytad ezt
a
Legszebb
rózsaszálat.
(Pest.)
Ha ébren meg nem látogatsz…
Ha ébren meg nem
látogatsz,
Jőj hozzám
álmaimban,
Jőj hozzám, meghalt
életem!
Sok mondani valóm
van.
Hisz egymással mi
ekkorig
Oly keveset
beszéltünk;
Csak egy-két gyorsan
illanó
Tekintet volt
beszédünk.
Tudod, ha hozzátok
menék,
Te mindig úgy
futottál;
De más szobából
titkosan
Rám gyakran
pillantottál.
S öröm volt, látnom téged
ott
Félig nyilt ajtó
mellett,
Mikéntha láttam volna
az
Egészen megnyilt
mennyet.
Ha távozám: az
ablakból
Tekintettél
utánam;
Vélted, hogy észre nem
veszem?
Oh, én mindent jól
láttam.
De láttam temetésed
is…
Csak ezt ne láttam
volna!
Az a gödör, mely sírod
lett,
Az lett szivemnek
pokla.
Egyszerre lelkemet
ezer
Mennykő csapása
érte…
Ekkor hullott alá a
föld
Koporsód
födelére.
Ott vagy te most, szent
angyalom!
Eljősz-e hozzám
vajjon?
Mindenkor tárva lesz
karom,
Ha jősz, hogy
átkaroljon.
Csak érintsen
lehellete
Közelgő
szellemednek:
A mennybe föl, vagy
sírba le,
Mindenhová
követlek!
(Pest.) -192-
Te voltál egyetlen virágom…
Te voltál egyetlen
virágom:
Hervadt vagy: puszta
életem.
Te voltál fényes
napvilágom
Lementél: éj van
körülem.
Te voltál képzeményim
szárnya;
Megtörve vagy: nem
szállhatok.
Te voltál vérem
forrósága;
Meghűltél: oh, majd
megfagyok.
(Pest.)
Amott fönn egy csillag ragyog…
Amott fönn egy csillag
ragyog
A tiszta ég
legtetején;
De oly gyönyörűen
ragyog!
Egy csillagon sincs annyi
fény.
És bennem így szól
valami:
»Nézd, nézd, Etelkéd e
sugár!
Hagyd itt a földi
életet,
Menj föl hozzá, ő téged
vár.«
Fölmennék
édesörömest,
De vágyam hasztalan
hevit,
Mert, a mi
fölsegítene,
Eltörve lajtorjám, a
hit.
(Pest.)
Én vagyok itt…
Én vagyok itt, emésztő
gyönyöröm!
Én sírhalmodnak hű
zarándoka;
Kérdezni jöttem, hogy mit
álmodál
A föld alatt az első
éjszaka?
Oh én nagyon borzasztót
álmodám:
A földet a nap űzé,
kergeté,
Kétségbeesve vágtatott a
föld
A mélybe le s a csillagok
fölé
Utána a nap
fáradatlanúl…
A végtelent
keresztülnyargalák,
És végre
elkezdett rohanni az
Egész
rendvesztett, megbomlott világ.
És e zavarba egyre
kergeté
A földet a nap, s vad haragja
közt,
Hogy kergeté hiába,
megragadt
Szilaj kezével egy nagy
üstököst.
S rá dobta…épen szívemen
talált.
Képzelhető, mint fájt e seb
nekem;
De úgy még sem fájt, mint az,
a mit vert
Bennem halálod, legszebb
örömem!
(Pest.)
Nem háborítom-e nyugalmad…
Nem háborítom-e
nyugalmad,
Elásott kincse
életemnek!
Ha szívem árva
gyermekével,
A halvány arczu
szenvedéssel,
Hozzád gyakorta
kijövendek?
Nem fog zajt ütni
érkezésem,
Sírhalmod mellé halkan
lépek:
Csak csókomat teszem
fejfádra,
– Azt is lemossa könnyem
árja, –
És ekkor ismét haza
térek.
(Pest.)
Természet! még te is gúnyolódol?
Természet! még te is
gúnyolódol?…
A mióta őt
eltemetők:
Tél havának kellő
közepette
Olyan tavasziak az
idők.
Semmi jég a síma
Dunavízen,
Semmi hó a
Szentgellérthegyen…
Csak hogy testem
és lelkem szemében
Mentül sértőbb
ellentét legyen.
Mért nem keltek bőszült
háborúra?
Mit alusztok? lusta
elemek?
Éjszak vésze, te prédát üző
sas,
Szárnyaid mért nem
süvítenek?
Mért nem hajtod a felhőt az
égen?
Mint vadász a sebzett
madarat;
Hadd hullatná szét
hópillangóit,
Mint ama madár a
tollakat.
Ezt szeretném, kedvem ebben
telnék.
Ugy láthatni a
természetet,
Mint szivem van, mely
szép Persiából
Vad Szibériává
vetkezett. –
Oh, de hátha e meleg
verőfény
A természetnek nem gúnyja?
nem!
Sőt részvéte: csak azért nincsen
tél,
Hogy ne fázzék ott kinn
kedvesem.
(Pest.) -193-
Miért tekintesz be szobámba?
Miért tekintesz be
szobámba?
Kiváncsi hold!
Nem ugy foly már itt a világ, mint
Hajdanta folyt.
Egykor ha pillantásod
hozzám
Betévedett:
Látád a szívben meg nem férő
Lángéletet.
Bú, kedv között
élet-halálra
Látál
csatát,
De győzedelmeskedni a
bút
Nem láthatád.
Ez akkor volt, – ha
megtekinted
Most
arczomat,
Azt vélheted: tükörben
látod
Tenmagadat.
Hideg vagyok és szótalan,
mint,
– A honnan jő
E hidegségem, szótlanságom, –
A temető.
(Pest.)
Láttam két hosszu nap…
Láttam két hosszu
nap
Hideg tetemidet,
A szótlan ajakat,
A
becsukott szemet;
Csókoltam
homlokod
Letarlott
édenét,
– Ez első csókom
volt,
S te ezt sem
érezéd!
Csókoltam, romba
dőlt
Oltárom, homlokod;
És e csókban hideg
Lelkem reá fagyott;
Csókoltam
szemfedőd,
E dönthetlen
határt,
Min túl nem
léphetek,
Mely mennyemből
kizárt.
Láttam
koporsódnál
A fáklyák
lángjait,
És a
gyászszekeret,
Mely temetőbe
vitt;
Ott voltam magam
is,
Hallám, a mint a
hant
Az ásók éliről
Tompán reád zuhant…
Mindent, mindent
tudok!
És még sem
hihetem;
Mindez nem
álom-e?
Kétkedve
kérdezem.
És hozzátok
megyek,
S tekintek
szerteszét:
Nem látom-e
szemed
Tündökletes
egét?
Nem látom,
mindenütt
Hiába keresem,
És haza térek, és
Sírok keservesen.
(Pest.)
Hol vagy te, régi kedvem?
Hol vagy te, régi
kedvem?
Te pajkos, vad
fiú!
Fölválta
lyánytestvéred,
A szótlan, méla
bú.
Játékszered volt
szívem,
Hová nem
hordozád!
Nyilként rohanva,
vitted
A nagy világon
át,
Mig végre
megbotlottál
Egy sírhalom
fölött,
S estedben a
játékszer,
Szivem,
kettétörött.
(Pest.)
Le az égről hull a csillag…
Le az égről hull a
csillag;
Szemeimből könnyek
hullnak.
Nem tudom, mért hull a
csillag?
Könnyeim halottért
hullnak.
Csak hull, csak hull könny és
csillag;
Egyre hullnak, még sem
fogynak.
(Pest.) -194-
Mi volna különös azon…
Mi volna különös
azon,
Ha néha
elmosolyodom
Vidám, tréfás beszéd
felett?
Felhős ég is mutat
derüt…
Csakhogy, midőn a nap
kisüt,
A felhő keble
megreped.
(Pest.)
Ő, a kedves drága kis leány…
Ő, a kedves drága kis
leány,
Ő s az élet lakták
szívemet;
Mint repkény a fákat, a
remény
Átszövé e
tündérteremet.
Kis leánykám elment…
elvivék…
Most alant a mély házban
lakik,
Melynek egyszer elzárt
ajtaja
Meg nem nyíl az
ítéletnapig.
S a leánynyal elment
életem…
Kikisérte… odakinn
maradt,
S elfoglalni régi
lakhelyét
Nincsen benne semmi
akarat.
Igy lett szívem csöndes és
üres,
Egy elpusztult ház, bús,
lakatlan;
Rajt az árva repkény, a
remény,
Leng sohajtásim
fuvalmiban;
S mert a földön ápolója
nincs,
Feltörekszik, fel az ég
felé…
Oh, csak a rontó
kételkedés
Sarját mindig el ne
metszené! –
S ki lesz új lakó szivemben,
mely
Nem sokára végkép romban
áll?
Legfölebb is egy vén
remete,
És ez a remete a
halál.
(Pest.)
Álltam sírhalma mellett…
Álltam sírhalma
mellett
Keresztbe font
kezekkel…
Mozdúlatlan
szoborként…
A dombra szögzött
szemmel.
Áll a hajós a
parton
S a tengeren tekint
szét,
Mely koldussá tevé,
mely
Elvette minden
kincsét.
(Pest.)
Hazugság, a mit…
Hazugság, a mit annyiszor
hallottam,
Hogy ölni képes a nagy
fájdalom,
Különben már rég nem volnál
magadban,
Veled fekünném, édes
angyalom!
A fájdalom nem éles fejsze,
melynek
Csapásától az élet fája
dől…
A fájdalom féreg, mely lassan,
lassan,
De nem fáradva, folyvást rág
belől.
(Pest.)
Barátim, csak vigasztalással…
Barátim, csak
vigasztalással
Ne szomorítanátok
engem!
A bú egyetlen kincs, a
melyet
A szerelemtől
örököltem;
S e kincset híven őrzi
szívem,
(Mert a sziv üresen nem
állhat,
Kell, hogy legyen mindig
lakója,
Akár öröm, akár
búbánat;)
E kincset el nem
tékozolnám
A föld minden gyönyöreért
sem,
Minden darabja dallá
olvad
Lelkemnek titkos
műhelyében.
S minden dal kő egy
épülethez,
Mely a felhőket érni
fogja;
E büszke, fényes épület
lesz
Kedves halottam
Pantheonja.
(Pest.)
Jőj, tavasz, jőj!…
»Jőj, tavasz, jőj!« – gondolám
az őszszel, –
»Várlak, mert
boldogságommal jősz el;
Kinn falun
lesz ifju, szép galambom,
És szabad
lesz őt meglátogatnom,
S hogyha tőle
száz mérföldre lennék,
Száz
mérföldről is hozzája mennék.
Ha jön
a nap hajnal-ölelésre,
Ha megy a nap
éj-fölébresztésre,
-195- És a
hold, a zultán, ha belépe
Csillaglyányos gazdag háremébe:
Én galambom hű árnyéka lészek,
Követője minden lépésének,
Mig
szerelme, mint tavasz! virágod
Melegűlő keblén kicsirázott,
És
a míg ő e virágot szűzi
Pirulással én
szivemre tűzi;
S mért nem tűzné? s
lehetetlenség-e?
Hogy menyasszonycsók
leend a vége.
Jőj, tavasznak illatos
füzére!
Tegyelek föl jegyesem
fejére.«…
* * *
Jőj, tavasznak illatos
füzére!
Tegyelek föl sírja
keresztjére.
(Pest.)
Be szomorú az élet én nekem…
Be szomorú az élet én
nekem,
Mióta eltemették
kedvesem!
Csak úgy lézengek, mint az
ősz virága,
Mely minden szellő
érkezésivel
Egy-egy megszáradt
szirmot hullat el,
S mely csüggedt
fővel kimulását várja.
A fájdalom gyakorta
megrohan,
Mint éhező vad, mérges
szilajan,
S éles körmét szivembe
vágja mélyen.
Kiáltok a sors ellen
átkokat,
A mely az embernek mennyet
mutat,
Hanem megtiltja, hogy belé ne
lépjen.
Legtöbbször csendes, néma
bánatom;
Élek? nem élek? szinte nem
tudom.
Jön és megszólít egy-két jó
barátom;
Beszédeikre ritkán
felelek.
Örültem egykor, hogyha
jöttenek,
Most, hogyha mennek,
szívesebben látom.
Gyakran bolyongok föl s le
czéltalan,
Bolyongok, míg – azt sem
tudom, hogyan? –
A drága kis lyány
sirhalmához érek.
Édes remény tart
ottan engemet;
Remélem, hogy majd
szívem megreped.
Mért csalnak mindig,
mindig a remények!
(Pest.)
Panaszkodám hát?…
Panaszkodám hát?
elpanaszolám
Szivem baját, búját az
embereknek?
Miként, ha ujját
megmetszé a gyermek
Panaszkodik…
szégyen, szégyen reám!
S volt a panasz végtére is
miért?
Hisz a keservét mutató
kebelnek
Vagy szánalommal vagy
gúnynyal fizetnek,
S egyik sem kell…
egyik, mint másik sért.
Vagy elmondhattam szóval
sorsomat?
Elmondhatám? mi az: midőn a
lélek,
Sírhalma mellett porló
kedvesének,
Egy kínba fúló életet
sirat.
És én még is, még is
panaszkodám
Kislelküen, gyáván az
embereknek,
Miként, ha ujját
megmetszé, a gyermek
Panaszkodik…
szégyen, szégyen reám.
De többé, többé nem
panaszkodom,
Büvös szigetté fog
változni keblem,
Honnan ki nem fog út
vezetni, melyben
Elátkozottan él a
fájdalom.
(Pest.)
Hatalmas orvos az idő…
Hatalmas orvos az idő;
előbb-utóbb
Minden sebet
befog.
Bármennyit szenvedek: ez orvos
által majd
Én is
meggyógyulok.
A bú, mely most sötét
felhők villámtüze,
Lesz nyájas hold
sugára,
Mely tündökölni száll szelíd
emlékzetem
Morajtalan
tavára.
És fon talán a sors nem fáradó
keze
Egy rózsás kötelet,
Mely összefűzi majd az életvágyat és
Fölépült szívemet.
Ekkor, gondolható, a könnyek és a szók
Mi keserűk lehetnek,
Melyekkel a tört szív örökre búcsut mond
Remény- vagy élvezetnek.
Azért szeretném most, midőn
hűlt kebelem
Vágy- s
kívánságtalan,
Azért szeretném most,
ha elmennék oda.
A hol Etelke
van.
-196- Öleld fel, oh halál,
kifáradt éltemet,
És tedd a
temetőbe,
Mint keblén elszunyadt
magzatját a szülő
Letészi
bölcsejébe.
És hogyha meghalok, ohajtásom
csak egy,
Barátim,
tőletek:
Hogy engem a mellé a kedves
kis leány
Mellé
temessetek.
Mik voltak álmaink, majd
minden éjfelen
Elmondjuk ott
egymásnak,
S egyszerre indulunk, ha
ébresztő szava
Zeng a
föltámadásnak.
(Pest.)
Játszik öreg földünk…
Játszik öreg
földünk
Fiatal sugarával a
napnak;
Pajkos enyelgés
közt
Egymásnak csókokat
adnak.
A Duna hullámin,
Bérczén, völgyén a vidéknek,
Tornyokon, ablakokon,
Mindenhol csókjaik égnek.
Oly jó kedvü a
nap
Jöttén, jó kedvü
lementén,
Mintha nem is
látná
Sírhalmodat, édes
Etelkém!
(Pest.)
Kéket mutatnak még…
Kéket mutatnak még a távol
erdő
Virító fáin a zöld
levelek?
Tajtékzik még a Duna, mint
szilaj mén?
Ha vakmerő harczosként
rajt teremvén,
Kergetni kezdi őt a
fergeteg.
Pirúl a szép menyasszony még,
a hajnal?
Ha vőlegényét várja, a
napot;
S harmatkönnyűket sír még a
bús özvegy,
Az éj? midőn a
csillagokhoz fölmegy,
És látja a sok
árva magzatot.
Megmérhetetlen látköröm volt
egykor,
Hanem most már nem látom
ezeket:
Az a kis domb, mely kedvesem
takarja,
Rám nézve kél átláthatlan
magasra,
S elrejt előlem földet és
eget.
(Pest.)
Ha életében…
Ha életében nem szerettem
volna
A szőke fürtök kedves
gyermekét:
Övé leendett életem,
szerelmem,
Midőn halotti ágyon
feküvék.
Mi szép, mi szép volt a
halotti ágyon!
Mint hajnalban ha
fényes hattyu száll,
Mint tiszta hó a
téli rózsaszálon:
Lengett fölötte a
fehér halál.
(Pest.)
E szobában küzködött…
E szobában küzködött
az
Élet és halál
fölötte,
Míg az élet
Őt, a szépet,
Őt, a
kedvest, elvesztette.
E szobában siratám
őt
Könnyeimnek
tengerével;
–
Szenvedésem
Avvagy létem
E tenger mért nem nyelé el! –
E szobában lesz
lakásom;
Édes kín lesz laknom
itten,
Itten laknom,
Őt láthatnom
Mindig
éber emlékimben.
Egy kivánatom leszen,
ha
E szobából el kell
menni;
Az, hogy engem
Akkor innen
Szent
Mihály lova vigyen ki.
(Pest.)
Mi bűvös-bájos hang…
Mi bűvös-bájos
hang?
Völgyben csendült meg ünnep-est
harangja?
Mely a buzgó
falut
Imádkozásra szentegyházba
vonja;
Vagy lelkem
álmiban
Cseng édesbús emléke a
lyánykának?
Ki szép és ifju
volt
S kinek sírjára könnyeim
folyának.
(Eperjes.)
-197-
A hó, a holt föld téli szemfedője…
A hó, a holt föld téli
szemfedője,
Az éjen át
A temetőre
Leszállt.
A nap
Hideg sugára
Néz
komoran
Le a halottak puszta
országára.
Nem enged a hó a nagy
temetőben,
Csak egyedűl
Etelke sírja
Körűl;
De itt
Sem a napfénytől,
Hanem szemem,
Síró szememnek
szakadó könnyétől.
(Pest.) -198-
Midőn nagyon bánt…
Midőn nagyon bánt a vad
fájdalom,
A várost, a világot
elhagyom,
S oda megyek ki, hol az
emberek
Napestig mélyen alva
fekszenek,
De ha az óra éj felére
jár,
S felhők közt búsong sárga
holdsugár:
A szendergőknek álma
megszakad,
S elhagyják mély, sötét
tanyájokat,
S fehér ruhában járnak
tétova,
Mig hajnalt hirdet a kakas
szava.
Ide megyek, a temetőbe,
én
Fájdalmaimnak vészes
éjjelén,
S ha itten, drága sírhalmom
felett
Könnyűimnek forrása
megered,
És e könnyűkhöz sóhajom
vegyűl:
Fájdalmam lassacskán
lecsendesűl.
* * *
Akkor leszek ám még majd
csendesen,
Ha melléd fekszem, édes
kedvesem!
(Pest.)
Tizenkettőt ütött az óra…
Tizenkettőt ütött az
óra,
Fölébredék a
harangszóra,
És ím sötét szobámban
egy
Fejér alak
Föl- és lemegy…
Te
vagy, te vagy, kit annyit vártalak,
Te vagy, boldogságom fájának
Idő
előtt lehullt gyümölcse!
Jer, karjaim
kitárva állnak,
S kész ajkam, hogy
csókját ajkadra hintse,
Jer, elröpűlt
kedves galambom!…
De szólt a lyányka
halk, fájdalmas hangon:
»Megállj,
megállj! előbb megkeresem
Elvesztett
életem;
Lásd, élet nélkül ott a
sírban
Fekünni olyan szomorú
dolog:
Ott oly sötét és oly hideg
van…
Én újra élni
akarok;
Megkeresem
Elvesztett életem.
Nincs nálad?
Add vissza, kérlek,
hogyha megtaláltad.« –
Oh nincs az
nálam,
Meg nem találtam,
Meg nem találtam drága életed!
De hogyha az enyém kell: íme vedd!…
S átadni akarám
Tulajdon éltem,
De már a
látomány
Eltűnt az
éjben.
(Pest.)
Anyám, anyám…
Anyám, anyám, oh
Legjobb s legboldogtalanabb anya!
Nincs hát reményed,
Mit a fösvény való beváltana?
Kiküldözéd, mint
Galambját Nóé, a reményeket;
De teljesűlés
Zöld
ágával meg egy sem érkezett.
Végső reményed:
Ha majd halálod meg fog hűteni,
Fölmelegítnek
Még
egyszer gyermeked hő könnyei.
Szegény anyám te!
Ez a vigasztalás sem jut neked;
Elsírta könnyeit
Szerelmesének sírján gyermeked.
(Pest.)
Hiába várlak hát…
Hiába várlak hát
ezentúl?
Megsiratott szép
gyermekem!
Meg nem jelensz többé
nekem?
Mint eddig gyakran
megjelentél
Szobámban csöndes
éjeken.
Eljő az éj, eljő az
éjfél;
Mi haszna jő? nem jő
veled.
Nem látom lengő
szellemed,
S reményem eltörött
szárnyával
Födöm be bágyadt
szememet.
Hová levél? miért maradsz
el?
Örökre kedves szép
leány!
Hervadt orczám ijeszt
talán?
Ne félj, ne félj hervadt
orczámtól:
Érted levék oly
halovány.
-199-
Oh jőj fel egyszer még
sirodból,
Mindennél drágább
árnyalak!
Csak hogy még egyszer
lássalak;
Aztán mondd, hogy terhedre
van búm,
S többé nem
háborítalak.
(Pest.)
Függ már a lant…
Függ már a lant
megérintetlenűl,
Melylyel keservemet
elénekeltem,
Keservem, érted, a sír
börtönének
Örök rabjává záratott
szerelmem.
Ott függ a lant
megérintetlenűl,
S ha megpendűl a
méla nyugalomban:
Az nem az összes
hangszernek zenéje,
Egy-egy húr
hangja csak, mely ketté pattan.
(Pest.)
Messze vándoroltam…
Messze vándoroltam, elhunyt
édes lelkem,
De mindig, mindenütt, a
hol jártam-keltem,
Bánatos emléked,
mind egy sötét fátyol
Huzódott utánam
sirodnak halmától.
Visszajöttem hozzád. Csókot
nem adhattam
Nyájas üdvözletül;
mélyen vagy alattam.
Lehajtom fejemet
árvafűz módjára,
Nem lágy kebeledre,
de kemény fejfádra.
Játszanak ujjaim, nem szőke
hajaddal,
Tán már hamvaidból sarjadt
fűszálakkal;
És hallok suttogást, nem
kedves ajkadét,
Hallom csak suttogni
a temető szelét.
Ekképen merengek sírod csendes
halmán,
A lefolyt időre nyugottan
gondolván.
Nyugott már kebelem.
Fájdalmam szélvésze
Kitombolt,
elzúgott, megszűnt, elenyésze.
Alvó tenger a mult. Halálod a
kőszirt,
A melyen reményim sajkája
kettétört,
Ez a durva kőszirt most
már olyan szépen
Áll a látkör végén a
kék messzeségben;
És állani fog az szemem előtt
váltig.
Szívemen lesz képed, Etelkém,
halálig!
Függni fog szívemen képed,
mind domború
Sirodnak fejfáján e
hervadt koszorú.
(Pest.)
Így is jó.
Megkopott a mentém
préme,
A sarkantyúm rozsdás,
görbe,
Nincs a kucsmám
félrecsapva,
Nincs a bajszom
kipödörve.
Így is jó ily bús
legénynek,
A kit elhagyott
rózsája,
És lement a földbe
mélyen,
Hogy ne is nézhessek
rája.
(Pest.)
Vahot Sándorhoz.
Szent a költő
lantja,
A föld működését
Csillagtáborából
Őrszemekkel néző
Isten
adománya;
Ő beszél a
rezgő
Húrok énekében,
Majd vigasztalólag,
Majd pedig fenyítve,
Mint a nép
erénye
Elvetett magvából
Vagy konkolyt arat, vagy
Tántorodva lép a
Nemesebb
törekvés
Tiszta
ösvényéről
A lealjasúlás
Iszapos gödrébe.
Szent a költő lantja,
És nekem
nagyon fájt
Látnom, hogy van
olyan
És hogy nem kevés
van,
A ki e szentséghez
Nem fél vakmerően
Nyúlni szennyes ujjal,
S hogy
csak fényes álarcz
Sok költő
beszéde,
Mely sötét
szivének
Foltjait
takarja.
Szebb
örömeimnek
Napja volt azon
nap,
Melyben a te kebled
Rejtekébe láttam,
S
láthatám, hogy benned
Egy a költő s
ember,
Hogy dalod s
dalodnak
Kútforrása,
szíved,
-200- Tiszta egyaránt,
mint
A nap és sugára.
Bizalommal adtam
Kezemet baráti
Szoritásra, és
te
Vissza nem taszítád;
S ha Etelka meghűlt,
Szíve ott alant nem
Porlanék a
sírnak
Hold- és
csillagtalan
Éjjelében: ah,
ugy
Tán nem csak barátod
Lettem volna egykor.
Megtörtént!… a multat
A jelen
keserve,
A jelen siralma
Vissza nem teremti.
Enyhítsd legalább te,
Enyhítsd a
barátság
Balzsamolajával
Veszteségem sebjét,
És ne bánd, ha olykor
Elmerengve
csüggök
Bámuló szemekkel
Hitvesednek arczán,
Oh ne bánd, barátom!
Hamvadó
testvére,
A szegény
Etelke
Elvesztett
vonásit
Keresem csak
ottan;
S ha lelek
közűlök
Bárminő kevést
is:
A remények eldőlt
Tündércsarnokából
Szent ereklyeképen
Tartom
emlékimnek
Drága
kincstárában
S őrzöm a
felejtés
Eltörlő
kezétől,
Mint a
megfagyástól
Őrzi a
világot
A meleg
verőfény.
(Pest.)
Elfojtott könnyek.
Ugy sírhatnék!… megbántott
valami,
Nagyon megbántott,
mondhatatlanul.
És a felhővel a lélek
rokon:
Megkönnyebbűl, midőn esője
hull.
De én nem sírok, nem
szivelhetem,
Megfogadám, hogy többé
nem sirok.
El, könnyek!… szívem úgy
is oly üres,
Megfértek benne, oda
folyjatok.
(Pest.)
Hir.
Mi hát az a hír, a költőnek
híre?
Hogy annyi a bolondja és
irígye?
Van-e, van-e, ki nem sovárg
utána?
Van-e, van-e, kinek az nem
bálványa?
S méltán! a hír fönséges
terebély fa,
Királyi széknél
pompásabb árnyéka,
Zöld ágait ki
századokra nyujtja,
Rontó enyészet
vésze nem fog rajta,
S hozzá
magzatjai a késő világnak
Zarándokolni áhitattal járnak.
Oh szép, oh szép a hír borostyánfája
Nem is csoda, ha hervadás nem bántja,
Hiszen tövét a meggyilkolt boldogság
Kiontott vére és könyűi mossák.
(Pest.)
A toronyban delet harangoznak.
A toronyban delet
harangoznak,
A fejem tetejére süt a
nap.
Hejh, ha olyan közel volna
sírom,
Mint a milyen rövid az
árnyékom.
Kihozta az ebédet a
gyerek;
A mint látom, egy kis bort is
küldtek.
Beh savanyu!… de csak
kiürítem,
Hiszen még savanyúbb az
életem.
Élet, élet, áldástalan
élet!
Számadásod velem mikor
végzed?
Mikor mondod: menj isten
hirével,
Porladozzál, porló
szeretőddel!
(Pest.)
A világ és én.
Megvetésem és
utálatomnak
Hitvány tárgya, ember a
neved!
A természet söpredéke vagy
te,
S nem király a természet
felett.
A teremtés legutósó
napján
Alkotott az isten
tégedet.
Elfáradt már ekkor a
munkában,
S így jelessé nem
teremthetett.
-201-
Szeretélek téged egykor, s
szívem
Veled hű szövetséget
köte,
Megvetésem és utálatom
lett
E szövetség kettős
gyermeke;
Jól ismerlek, te nem
érdemelsz mást,
Nem, mint megvetést s
utálatot…
Szolgazsarnok! vagy nyalod
más talpát,
Avvagy talpad mással
nyalatod.
S azt hiszed tán, te nyomoru
pára!
Mint te, én is olyan rab
vagyok?
Azt hiszed, hogy én
dicséretedre
Vagy gyalázatodra
hallgatok?
Azt hiszed, hogy tettben
és irásban
Engem aggódásnak férge
rág,
És szorongva kérdezem
magamban:
Mit fog erre szólni a
világ?
Hidd, ha jónak látod; ámde tud
meg:
Én nem függök tőled
semmiben,
A mily útat választott
magának
Lelkem, rajta egyenest
megyen.
És ha tetszik engem
fölemelned,
Ám emelj föl, mint
bálványodat;
Ha fölültetsz fejed
tetejére,
Majd kirúgom
szolgafogadat!
(Pest.)
Mulatság közben.
Most már mulassatok, kedves
barátim,
Az én mulatságomnak vége
van;
A tréfaságok, az elmés
beszédek,
Az ének, a bor, mind
haszontalan.
Az embernek mért is van
gondolatja?
Lássátok, én oly bolond
vagyok:
Mikor legvígabb a jelen,
jövőbe
Ragadnak rögtön a
gondolatok.
Az a jövő! az a kegyetlen
szélvész,
Mely szétzilál bennünket,
szerteszét;
S lesz-e azontúl még
találkozásunk?
Vagy halljuk-e csak
egymásnak hirét?
Igen, halljuk! majd elbeszéli
a hír:
Ez és ez és ez nyugszik… oda
lenn…
Haszontalan história az
élet!
Miért is van, vagy mért nem
végtelen?
(Pest.)
Szerelemvágy.
Szeretnék már szeretni
újolag…
Mit ér a kert, ha rózsát nem
terem?
Ha szerelemmel nem
diszeskedik,
Mit ér az élet, ifjuság
nekem?
Szerettem én, s csak búját
érezém
A szerelemnek mind ez
ideig,
S e bú mindennél édesebb
vala,
Mire szívem csak
emlékezhetik.
Oh istenem, ha gyötrelmében
is
Ily boldogító már a
szerelem:
Hát akkor még minő lehet,
ha a
Szívben szelíd mosolygással
pihen!
Lelkem bolyongó, hontalan
madár,
Keresve száll: fészkét hol
rakja meg?
Hol a leányszív a mely
megnyilik
Tanyát óhajtó
érzeményinek?
De bár szeretni vágyok
újólag,
A holt leánykát nem feledtem
el…
A hegytetőn még űl a téli
hó,
Midőn tövében már virág
fesel.
(Pest.)
Költő lenni vagy nem lenni.
Légy átkozott, te átkos
pillanat,
Melyben
fogantatám,
S te, melyben kínnal a
kín emberének,
Költőnek szűlt
anyám!
Oh költészet, te
a
Gyanútalan szív csalfa
pókhálója,
És azután
foglyodnak
Oly irgalomtalan
fojtogatója!
Véremből már te oly sokat
szivál,
Mérges fulánku
pók!
De szálaid bármilyetén
kuszáltak,
Még
elszaggathatók.
Letépem
azokat,
Bármint
keresztülszőtték-fonták szívem,
S ha
összenőttenek már:
Ugy vélök együtt
szívem is kitépem!
De véremből e gyilkos férget
én
Többé nem hizlalom,
Ugy is mi lenne a kiszívott, elfolyt
Vérért a jutalom,
-202-
Dicsőség legfölebb,
Ez a szem fényét elvakító semmi;
És még az is nagy kérdés:
E
semmi is fog-e jutalmam lenni?
Széles folyódon úszom
ezután,
Oh
mindennapiság!
Ballagsz velem majd,
és csendes folyásod
Sziklák közé nem
vág.
Nem lesz hirem,
nevem,
Tán a boldogság karjai sem
várnak,
De lesz még is
nyugalmam,
S a nyúgalom fele a
boldogságnak. – –
És elnémuljak mindörökre
hát?
Egy hangszer
életem;
E hangszer ép még, s azt,
mint elromlottat,
A szögre
föltegyem?
Hallgasson
örömem?
Ne légyen hangja többé
fájdalmamnak?
Hallgathat-e a
tenger,
Midőn hullámin szélvészek
rohannak?
Nem, költészet, nem hagylak el
soha,
Mert nem hagyhatlak
el!
Táplálni foglak a gyötört
kebelnek
Legforróbb
vérivel.
Nem bánom: tépj,
emészsz,
Másoktól meghallgattatást
sem várok,
Azért éneklek,
költök,
Mig végső csep vérem ki nem
szivárog!
(Pest.)
Piroslik a kecskerágó…
Piroslik a
kecskerágó
Szőlő árka
mellett.
Az árokban
tehéncsordás
Kutyája
megellett.
Tehéncsordás, vízbe ne
hányd
A kutyakölyköket!
Tudod-e, hogy sok legénynek
Tetszik feleséged?
Alattomban
környékezik
Házad a
legények;
Uszítsd rájok a
kutyákat,
Majd mikor
felnőnek.
(Pest.)
Kicsapott a folyó…
Kicsapott a
folyó,
Vízben úszik a
táj,
Túl a vizen lakol,
Édes rózsám, ne várj.
Elvitte az árviz
A töltést, a
hidat;
Amott megy a
hidból
Az utósó
darab.
Magam egy
halomról
Nézek át a
vizen;
A vizen keresztül
Galamb száll sebesen.
Nem is tudom ugyan:
Galamb-e
igazán,
A mi ott száll… vagy
az
Én sóhajtásom
tán?
(Pest.)
A sorshoz.
Egyet mondok, sors, kettő lesz
belőle:
Nekem csak egy leány
szerelmit add,
S érette én átengedem
cserébe
Minden, de minden…
adósságomat.
(Pest.)
Pest.
Hiába, Pest csak Pest,
tagadhatatlan!
S én Pestnek mindig jó
barátja voltam,
És a hol csak kell,
hát pártját fogom,
Volt itt nekem sok
kellemes napom.
Kivált h’ az utczán
kóborolhatok:
Az angyaloknál
boldogabb vagyok.
Egy óriáskigyó
bámészkodásom,
Végighuzódik a
népsokaságon.
S aztán itt minden
olyan érdekes,
A sziv örömében csak
ugy repes.
A vargainasok
pofozkodása,
A bérkocsiknak
embergázolása,
A zsebmetszők, a
pörölő kofák
Az embert mind igen
mulattatják.
S azt kell még látni,
hogyha szép időben
Sétára kél a
tarka-barka nőnem;
Mi szépek ők, mi
szépek, teringette,
Elől kifestve és
hátul kitömve.
Hát a hol a dicső
arszlánok járnak!
Azt nevezem aztán
baromvásárnak.
(Pest.)
-203-
Gyors a madár, gyors a szélvész…
Gyors a villám;
Hanem az alföldi betyár
Még gyorsabb ám!
Ma ő kelme csikót
szerez
Kecskeméten,
Szentmártonnál az nap át is
Megy a réven.
Holnap a csikót
eladja
Fejérváron,
Eladja, még újat is lop
E vásáron.
Holnapután már
valahol
Becskereken
Lovagol egy karcsu fakón:
A deresen.
(Pest.) -204-
Orbán.
Komor, mogorva
férfiú
Volt Orbán,
Bár oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
De hisz
mogorva ép azért
Volt
Orbán,
Mert oly vidám hajnal
pirult
Az orrán.
Oka egyébiránt maga
Volt Orbán,
Hogy oly vidám
hajnal pirult
Az orrán.
Temérdek borfélét ivott
Meg Orbán,
Vidám hajnal azért
pirult
Az orrán.
(Pest.)
Rosz verseimről.
Tán én nem tudnék
irni
Mindig jó verseket?
De szívem főerénye
Az emberszeretet.
Valóban!… már pedig
ha
Mindig csak jót irok,
Mivé lennének úgy a
Szegény kritikusok?
Időnként
valamicske
Ezeknek is csak
kell,
S ők minden
hulladékot
Gyönyörrel falnak
fel.
Rágódjanak
szegények,
Csak
élősködjenek!
Hiszen, ha nem
csalódom,
Tán ők is
emberek.
(Pest.)
Egy szép hölgy emléke.
Ládámat tolvajtól nem féltem
én,
Mert oly üres, mint sok tudós
feje.
Szivemben hordom kincseim…
szivem
Sok szép emlék kincsével van
tele.
Ah, mon dieu, ha végig
gondolom
Egy gőzhajói
útazásomat:
Minő boldogság!…
útitársamúl
Egy gyönyörűséges szép
hölgy akadt.
Hölgyek körűl én szégyenlős
vagyok,
Előbb tehát csak némán
bámulám;
Elszántam végre magamat,
mivel
Oly nyájasan pillantgatott
reám.
Kitudtam a beszélgetés
között,
Hogy ő német szinésznő s
Pestre mén…
Hohó, szinésznő, már kész
a kaland!
Háborgó szívvel ezt
gondoltam én.
S ebédre mentünk. Az ebédnél
a
Szép hölgy bevágott vagy két itcze
bort.
Hanem dicséretére
mondhatom:
Nem is látszott meg rajta,
hogy ivott.
(Pest.)
A nap.
Mi az a nap? mi az a
nap?
Nem is nap az
tulajdonkép.
Ugyan mi hát?… hát semmi
más,
Mint egy nagy
szappanbuborék.
Valami
óriásfiú
Kifúja reggel
keleten,
S szétpattan este nyúgaton.
–
És ez minden nap így
megyen.
(Pest.)
Mi kék az ég!
Mi kék
Az ég!
Mi
zöld
A föld!
Zöld föld felett, kék ég alatt a
Hangos pacsírta fütyörész;
Dalával a napot kicsalta,
A nap rá gyönyörködve néz.
Mi kék
Az ég!
Mi
zöld
A föld!
Zöld a föld, kék az ég, tavasz van…
És én oly sült bolond vagyok,
Hogy idebenn a szűk szobában
Kadencziákat faragok!
(Eperjes.)
-205-
Téli világ.
Megölte valaki
magát,
Az hozta ezt a rút
időt.
Fuj a szél, tánczol a
tányér
A borbélyműhelyek
előtt.
Hol a boldogság
mostanában?
Barátságos meleg
szobában.
A napszámos,
napszámosné
Tuskót fürészel és
hasít;
Darócz pólyában
gyermekök
A szélvészszel versenyt
visít.
Hol a boldogság
mostanában?
Barátságos meleg
szobában.
Jár nagy léptekkel föl s
alá
A katona az
őrhelyen,
És számlálgatja
lépteit;
Kínjában mást mit is
tegyen?
Hol a boldogság
mostanában?
Barátságos meleg
szobában.
A hosszu lábu
drótostót
Kopott gubáját
czepeli;
Az orra érett
paprika,
S hidegtől folynak
könnyei.
Hol a boldogság
mostanában?
Barátságos meleg
szobában.
Barangol a
vándorszinész
Egy falutól a
másikig;
Meleg ruhája nincs
ugyan,
De mindazáltal
éhezik.
Hol a boldogság
mostanában?
Barátságos meleg
szobában.
-206-
Hát a czigány?… vaczog
foga
A rongyos sátorok
alatt;
Kopogtat a szél, és
bemegy,
Bár a czigány nem szól:
szabad!
Hol a boldogság
mostanában?
Barátságos meleg
szobában.
Megölte valaki
magát,
Az hozta ezt a rút
időt,
Fuj a szél, tánczol a
tányér
A borbélyműhelyek
előtt.
Hol a boldogság
mostanában?
Barátságos meleg
szobában.
(Pest.)
P...y Vilma kisasszonyhoz.
Ifjú szivecskéd legelőször
játsza
A szerelemnek szép
játékait.
Gyönyör nekem e játék
láthatása,
Nem én vagyok bár, a kit
boldogit.
Ki is ne volna lelkesült néző
ott,
Hol a sziv első mozdulásra
kél?
Nem olyan-é ez, mint ha
rózsabokrot,
Virító rózsabokrot ráz a
szél?
Az égő szív, ez a rózsának
bokra,
Lengő fuvalmak
érzeményei,
S hull a bokorról a
halvány arczokra
Piros levél, ha a
szél lengeti.
Ha szép orczádat ekkép égni
látom,
Oh lyányka, szived
érzeményitül:
Derűl kissé az én sötét
világom,
Mit szerelemnek napja
elkerül.
Költőkebelnek nem szolgál
szerencse;
Tudod szerelmem bús
történetét:
Volt életemnek egy
királyi kincse,
Koldus vagyok, mert
azt eltemeték.
Szempilláidnak fekete
virágán
A részvét könnyharmatja
reszketett,
Midőn előtted szívemet
kitárám
És elbeszélém e
történetet.
Ekkor, leányka, jó leányka,
téged
Édes testvéreműl
fogadtalak.
Kössük meg ezt a drága
szövetséget
Egy csókkal, Vilmám, és
én áldalak.
Különben is te voltál, a ki
mondád,
Hogy megcsókolni a költőt
szabad;
Szép állitásod, lyányka,
teljesítsd hát:
Tedd ajkaimra
testvércsókodat!
(Losoncz.)
Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz.
Hah, börtönöm ajtaja
megnyilt,
– Nem börtön-e a hivatal?
–
Csókolgat a drága
szabadság
Édes tüzes
ajkaival.
De lelkem hová lett?…
merre, ó lélek,
Szárnyad suhogási
merre vivének?
Mi messze, mi messze röpülsz
már,
Végetlen előtted az
ut;
Hiába suhanna utánad
A fecske, nyomodba se jut.
El lelkem után a messze világba!…
De vissza mi tart? szív, monddsza, mi
bánta?
Távozni! e gondolat úgy
fáj,
Úgy fáj nekem… és mi
okért?
Volt itt szeretőm, hanem az
már
A sírhalom éjibe
tért.
És nem vagyok én már senki
barátja.
E puszta üres szót lelkem
utálja.
Pajtásaim! értetek a
bú;
Elhagyni, fiúk,
titeket,
Ez fáj nekem, ez szomorít
el,
Ez ver kebelembe
sebet…
De nem! mi vigadtunk minden
időben
Igy hát szomorú a bucsú se
legyen.
Föl, czimboraság,
vigalomra,
S pogány legyen a
vigalom:
A bút kiürült
poharakkal
Kegyetlenül üssük
agyon,
Hogy, majd ha jön a sor
kézszoritásra,
Őt könnyre fakadni
senki ne lássa!
(Pest.)
-207-
Az erdei lak.
(Költői verseny Kerényi és Tompával.)
Mint a szív az első
szerelemnek titkát,
Rejti a kis
kunyhót bérczek koszorúja;
Meg nem
árt erőtlen szalmafödelének,
Ha dühét
a szélvész e vidékre fúja.
Szalmafödelét beárnyékozza
hűsen
Susogó erdőség rezgő
lombozatja,
Min magát a vígan fütyölő
rigófaj
És a búsan búgó vadgalamb
ringatja.
Mint a kergetett őz, fut le
gyors futással
Kis patak magasról a
völgy mélységébe;
Két felől virágok,
mint kaczér leánykák,
Kandikálnak a
víz fényes tükörébe.
S a viráglyánykákhoz jőnek az
imádók,
Égő szenvedélylyel jőnek a
vadméhek,
S élveznek szerelmet. Hejh,
de sok megjárja!
Vízbehullás vége
részeg örömének.
A nap és a szellő szánakozva
nézi;
Levelet hajít le a szellő,
számára,
És ha fennűl már ez
életmentő sajkán,
Megszárítja
szárnyát a jó nap sugára.
A hegyek tetőin duzzadó
emlőkkel
Jár az anyakecske gödölyéi
mellett.
Kikerűlt ettől s a
vadméhektől mindig,
Mi a kunyhó
kicsiny asztalára kellett.
-208-
S búgó vadgalamb és fütyülő
rigófaj
Nem félnek, hogy őket csalják
lépvesszőre…
Önmagáról tudja e lak
népe, milyen
Édes a szabadság tiszta
levegője.
Nincsen itten rabság, nincsen
itten urkény,
Mely parancsolatját
mennydörögve adja;
Csak az
égiháborúnak zeng koronként
Istentiszteletre buzditó szózatja.
És az isten jó, ő nem soká
haragszik;
A dorgáló felhők torkait
bezárván,
Újolag mosolyg… a
megengesztelődött
Isten mosolygása:
tündöklő szivárvány.
(Eperjes.)
Ki a szabadba!
Ki a szabadba, látni a
tavaszt,
Meglátni a természet
szinpadát!
Az operákban ki
gyönyörködik?
Majd hallhat ott kinn
kedves operát.
A természetnek pompás
szinpadán
A primadonna a kis
fülmile;
Ki volna, énekesnők!
köztetek
Merész: versenyre kelni ő
vele?
Megannyi páholy mindenik
bokor,
A melyben űlnek ifju
ibolyák,
Miként figyelmes hölgyek…
hallgatván
A primadonna csattogó
dalát.
És minden hallgat, és minden
figyel,
És minden a legforróbb
érzelem…
A kősziklák, e vén
kritikusok,
Maradnak csak kopáran,
hidegen.
(Eperjes.)
A varróleány.
Varróleány a
szeretőm,
Azaz hogy én őt
szeretem,
Oly fennhangon kiáltja
ezt
Vadúl ugrándozó
szivem,
Hogy semmi kétség benne.
–
Bolondos egy história
talán;
De már egyéb nincs
hátra:
Szeress te is, te szép
varróleány!
Szép vagy, de szép
orczáidat
Az ember addig nézi
csak,
A míg nem látja
sugarát
Lelked dicső
villáminak.
Minden szavad egy
villám,
Mely szem fényét ölő
szikrákat hány;
Nem ismerem még
párod
Az elmésségben, szép
varróleány!
S azonkivűl hogy
tündökölsz
Az elmésség
sugáriban:
Ki oly könnyen
megbukhatál,
Erényednek közhíre
van.
Elmés vagy, mint az
ördög,
S jó, mint az angyal… hogy ne
hajtanám
Meg térdeim
előtted,
Te szép, elmés, te jó
varróleány!
Meghajtom íme
térdemet,
Emelj föl engem
szívedig;
Ennél följebb nem vágyok
én,
Hisz ott a menny, a
hetedik.
Itt várok
térdepelve,
Ruházd a »szerető« czimet
reám,
Vagy varrd meg
szemfedőmet,
Ha nem szeretsz, te szép
varróleány!
(Losoncz.)
Paripámnak az ő színe fakó…
Paripámnak az ő színe
fakó,
Szőre, mint a vert arany,
ragyogó;
Paripámnak az ő neve
csillag,
Gyors a lába, mint a
hullócsillag.
Hejh szép lovam, hejh jó
lovam, fakó!
Hol az egyik lábadról a
patkó?
Hadd vigyelek, lovam, a
kovácshoz,
Azután majd vígy el a
rózsámhoz.
Hejh, tüzes a kovácsnak a
szene,
De tüzesebb rózsámnak a
szeme.
Hejh, lágy a vas a kovács
szenétől,
Lágyabb szivem a rózsám
szemétől.
(Igló.)
-209-
Van a nagy alföldön csárda sok…
Van a nagy alföldön csárda
sok.
Azok között, kiket én
tudok,
Legkülönösebb a Betekints
–
Ennek széles földön párja
nincs.
Menni akar, de csak
dűledez,
Mint ivója, kiben sok a
szesz!
Födele is félre van
csapva,
Mint a részeg ember
kalapja.
(Késmárk.)
Egy fiatal iróhoz.
Üdvezellek ifju
pályatárs,
Pályatársam s szeretett
barátom!
Egykor én te rólad
jósolék,
S jóslatom most teljesedni
látom.
Láttam egykor egy kis
felleget,
S megmondtam, hogy ebből
fergeteg lesz.
E kicsiny felhőcske te
valál,
És most villámterhesen
közelgesz.
Jőj és ontsd lelked
villámait,
S lángjaikkal gyújtsd föl
a világot;
Rendüljön meg a föld, a
midőn
Mennydörgő jelszódat
elkiáltod.
Hogyha majd villámlasz s
mennydörögsz,
Jőnek ellened zudúló
hangok;
Mert ha nagy az
égiháború,
Félre szokták verni a
harangot.
De azért dúl a vihar
tovább
Minden félrevert harang
daczára.
Igy, barátom, te se hajts
ama
Jajveszéklő emberek
szavára.
Ekkép kellett volna nekem
is
Tenni sokszor ostromolt
pályámon.
Én e tehetetlen
hangokat
Figyelemre méltatám.
Sajnálom.
Eh, megtörtént, mit
sajnálkozom?
Hadd szorítsam jobbod,
ifju bajnok,
Én, ki ilyen
rokonszellemű
Pályatárs után már rég
sohajtok.
Fölléptél. Ez engem
megujít,
Hogy a sorompók közt ketten
állunk.
Most, barátom, küzdjünk, hadd
legyen
Győzedelmünk vagy vitéz
halálunk!
(Pest.)
-210-
Piroslik már a fákon a levél…
Piroslik már a fákon a
levél,
Süvölt köztök, süvölt az őszi
szél,
Homályos a nap, a mező
deres;
Pásztor, betyár meleg tanyát
keres.
Meleg tanyát a pásztor csak
talál,
Vár ott reá kulacs bor, tele
tál.
Ha kifogy a kulacs bor s tele
tál,
Lágy párnán felesége vele
hál.
Betyár embernek jó tanyája
nincs,
Minden felől csörög rá
rabbilincs.
Száraz bokorban huzza meg
magát,
Átkozza a hűs őszi
éjszakát.
(Dömsöd.)
Holdvilágos éj.
A hold az égen egy ezüst
lant,
Megannyi húr a
sugarak;
A hold ezüst lantján a
szellők
Szellemkezekkel
játszanak.
-211-
Egy faluhoz közelg a
vándor,
Egyúttal költő is
talán?
Mert úgy elandalodva csügg
a
Holdon s elömlő
sugarán.
Megy, megy tovább a méla
vándor,
S eléri végre a
falut;
A faluban csend, néma csend
van,
Népsége régen
elalutt.
A kántor háza
kapujánál
Szép hajadon leány
zokog;
Az este hűs… ő
pongyolában…
Reszketnek a gyöngéd
tagok.
A vándor arra ballag és
szól:
»Mi lelt, mi lelt, szép
hajadon?
Felelj, legszebbik holdsugár
te,
Segíthetek-e
bajodon?
Hűségtelen kedvest siratsz
tán?
Ha én lehetnék
kedvesed,
Olyan lennék, hogy a világ
még
Nem láta oly
hűségeset.
Légy holdvilágom, szép
leányka!
S nem bánom: a sors bármit
ad;
Legyen örök éj létem…
csakhogy
Örökké lássam
holdamat!«
Igy szólt a vándor
lelkesedve,
De a leányka nem
felel;
Csak áll és némán
nehezíti
Kis kendejét
könyűivel.
A hold a kántor
szobájába
Sugárait most
beveti;
A kántor, a lyány részeg
apja,
Benn feleségét
döngeti.
(Hatvan.)
Fekete kenyér.
Miért aggódol, lelkem jó
anyám,
Hogy kenyeretek barna, e
miatt?
Hisz meglehet: ha nincs
idehaza,
Tán fejérebb kenyérrel él
fiad.
De semmi az! csak add elém,
anyám,
Bármilyen barna is az a
kenyér.
Itthonn sokkal jobb ízü én
nekem
A fekete, mint máshol a
fejér.
(Szalk-Szent-Márton.)
Rég veri már a magyart a teremtő…
Rég veri már a magyart a
teremtő,
Azt sem tudja: milyen lesz a
jövendő?
Lesz-e még ezen a földön jó
napja?
Örüljön-e, búsuljon-e? nem
tudja.
De ha isten bút adott e
nemzetnek,
Azt is adott, mivel a bút
ölje meg.
Hol terem több jó bor és
több szép leány,
Mint itt belül
Magyarország határán?
Leányt ide, leányt az én
ölembe!
Hadd szorítsam két kezemmel
szivemre,
Hadd szíjam ki édes lelkét
csókommal,
Vessek számot sok keserű
bajommal.
Hát az a bor? hejh, a borral
ide már;
Sírja belém piros könnyét a
pohár!
Piros könnye tüzes, mint
istennyila,
A kialutt életet is
meggyujtja.
Te meg, czigány, húzd rá, majd
kifizetem;
De úgy húzd, hogy
megrepedjen a szivem,
Repedjen meg
örömébe’, bujába’…
Igy vigad a magyar
ember, hiába!
(Pest.)
Fresco-ritornell.
Mihelyt megpillantottalak,
menyecske,
Bordám alatt ez a kis
húsdarab
Ugrálni kezdett, mint
sziklán a kecske.
Azóta mellem folyton égő
katlan,
S a láng mindig tovább,
tovább harap…
Csak te ne volnál oly
meggyujthatatlan!
Kebled fejérlő, mint az
alabastrom,
De búm sötét, mint holmi
ócska klastrom,
S csak a halál lesz
dúlt szivemre flastrom.
(Igló.)
Líliom Peti…
Líliom Peti volt ám
csak
A derék legény!
Alig akadt volna párja
A föld kerekén.
-212-
Emberül megűlt ő
minden
Paripa hátán;
Le nem vetette volna a
Hétfejű sárkány.
A mennyi bor öt más
embert
Döntött volna
meg:
Annyi még jó formán meg
se
Kottyant
Petinek.
S a hol vele
elvágtatott
Gyors
paripája,
Majd megveszett a
falusi
Lyányság
utána.
De nyakravalója lett
a
Hóhér kötele…
Mért? azért, mert Angyal Bandi
Lelke bújt bele.
(Igló.)
Magyarország.
Te sem termettél ám
szakácsnak,
Magyarország, édes
hazám!
A sűlt egy részét nyersen
hagynád,
S elégetnéd más
oldalán.
Mig egy felől boldog
lakóid
Megfúlnak a bőség
miatt:
Hát más felől meg
éhhalállal
Megy sírba sok szegény
fiad.
(Eperjes.)
Gyalázatos világ…
Gyalázatos világ! mit nem
gondolsz ki még?
Hogy szívemet
sebezd…
De mért
panaszlanék?
Hisz a mi megtörtént:
mind, mind várhattam ezt.
Az én
pályám nem mindennapi pálya,
S ki új
utat tör: gaz és tüske várja.
Uj pályámon paréj, tövis közt
gázolok;
De megyek
egyaránt,
Bár fájdalmas
dolog,
Ha sziszegő kigyók mérges
fulánkja bánt.
(Az én utamba sok a
kígyófészek,
S hogy eltiporjam, én
beléje lépek!)
Jó, hogy sebemre az ég
orvosságot ad.
Keblem
varázsfüve
A büszke
öntudat,
Mely tőlem már oly sok
fájdalmat elveve.
Ha ez nem volna, a
kígyók marása
Eddig szivemnek
közepébe ásna.
Mardossatok csak hát, ti
kígyófajzatok!
Eltiprom
köztetek,
Kit
eltiporhatok,
S a kit nem: azt majd
az idő gyilkolja meg;
Mert az idő a
jobb lelkek segéde,
Kiáll ezeknek
védelmezésére.
Idő, hű gyámolóm! benned
megbízhatom,
Ha
úton-útfelen
Sárral
dobáltatom…
Ha senki nem lesz is,
leszesz te majd velem;
A melyet a
szennyes világ dobott rám,
Megtisztitod te majd a sártul orczám!
(Pest.)
Egy hajfürthöz.
Barna lyányka szép
fejéről
Kaptam e hajfürtöt
én.
Én s e fürt együtt
pihentünk
A leányka
kebelén.
A bucsúnak
órájában
Adta emlékül
nekem;
A bucsú órája óta
Mindig itt volt szívemen.
Oh ha nézem e
hajfürtöt:
Minden percz eszembe
jut,
Melyben a boldogság
szárnyán
Mennybe nyílt előttem
ut;
A letűnt szerelmi
órák
Körülöttem
lengenek,
Mint vidám
csillagsugáros
Túlvilági
szellemek.
Nézlek, nézlek, drága
hajfürt,
Hosszan nézlek
tégedet,
A ki üdvem holt
időjét
A sírból
kivezeted.
Hosszan függenek te
rajtad,
Oh szép hajfürt, e
szemek,
Hosszan… hosszan… és…
utószor…
Minthogy már… mást
szeretek.
(Pest.)
-213-
Falun.
Király vagyok most minden
alkonyon:
A nap pirosló fényt lövel
reám,
A nap pirosló
búcsusúgara
Biborra festi egyszerű
ruhám.
Gyönyörrel járom estenként a
tájt,
Kilépvén a kis házfödél
alól;
Porfellegekben a nagy ég
alatt
A haza térő nyáj kolompja
szól.
Elandalodva hallom e
zenét,
Elandalodva szemlélek
körűl;
És messze látok, mert
mindenfelé
Megmérhetetlen rónaság
terűl.
A rónaságnak messze
tengerén
Imitt-amott áll egy fa, mint
sziget,
S hová imát küld a
mohamedán:
Kelet felé ez hosszu
árnyat vet.
-214-
Miként csatában a sebzett
vitéz,
Elvérzik a nap végre, s
elesik;
S mint a dicsőség a vitéz
halált,
A napot csillagok s hold
követik.
Körűlem éj van, fényes
éjszaka;
A csillagfényes éjben méla
csend,
Oly csend, hogy szinte vélem
hallani,
Mit a holdban szent Dávid
lantja zeng.
A szomszéd tóból a
vadlúdakat
Látom csapatban
messzeszállani;
Szivemből is föl- és
elszállanak
A nagyravágyás, hír vad
álmai.
Feledni kezdem Pestet és
zaját,
S jövendőm minden büszke
terveit;
Jobb lenne élnem, így
gondolkodom,
Jobb lenne élnem
elfeledve itt.
A fölmagasztalt nagy nevek
között
Ne hangoztassa senki
nevemet,
Csak szőlőm és szántóföldem
legyen,
Termők piros bort s fejér
kenyeret.
S midőn szőlőmből s
szántóföldemről
Házamba térek este:
hozza be
Majd a piros bort s fejér
kenyeret
Piros menyecskének fejér
keze.
S ha a késő halálnak
ujjai
A férj és nő szemét majd
befogák:
Tegyék egy sírba a két aggastyánt
Nem tettetésből síró unokák.
(Szalk-Szent-Márton.)
Képzetem.
Még mit nem
mondanak!
Hogy az én
képzetem
Alant jár,
magasra
Föl nem
röpíthetem.
Lent jár a föld
szinén,
Ha ugy tartja
kedve,
Sőt a föld alá is
Van gyakran sülyedve;
Mint buvár, sülyed a
Mélységek
mélyére,
A legmélyebb
tenger:
A szív fenekére.
De ha mondom neki:
»Szállj a magasra fel!«
Felszáll
s a légben, mint
Pacsírta,
énekel!
S ha ekkor
biztatom:
»Még följebb,
képzetem!«
Vele a
sasokat
Rendre
megkergetem.
A sas mind
elfárad,
De nem fárad ő
el,
Egy utat kezd a leg-
Magasabb felhővel.
És a felhőknek sem
Társa ő
sokáig,
Egyenest fölfelé
Tör az ég boltjáig,
És ha ekkor épen
Napfogyatkozás
van:
Az elsötétedett
Nap mellett elsuhan,
Elsuhan mellette,
Egyet pillant
rája,
S megkerűl a
napnak
Elveszett
pompája.
És az én
képzetem
Még ekkor sem
pihen,
Hanem a legfelső
Csillagzaton terem,
S ott, hol már megszűnik
Az
isten világa,
Uj világot
alkot
Mindenhatósága. –
–
(Pest.)
Búcsu Kun-Szentmiklóstól.
Szól a kakas
innen-onnan
Viradóra.
Kivígadtunk, takarodjunk
Nyugovóra.
Hejh, ennek a mai
napnak
Nagy az ára…
T’om: sokáig fáj belé a –
Fáj belé a kezem szára.
Fáj az én jobb kezem
szára
Véghetetlen,
Mert nagyon sok telt palaczkot
Emelgettem.
De ha
fáj is a karom, tán
Utójára
Fölbirom még e palaczkot
–
E palaczkot…
bucsuzásra.
-215-
Ki veled, bor, ki veled,
bor,
Az üvegből!
Tele sírom könnyeimmel
Két szememből;
De magam sem
tudom én, hogy
Majd az
benne
Fájdalomnak vagy örömnek
–
Vagy örömnek lesz-e
könnye?
Mostanában a
keblemnek
Megtelése
Fájdalomnak és örömnek
Vegyülése.
Az örömem onnan
ered,
Mert itt voltam;
El kell mennem: innen ered –
Innen ered a fájdalmam.
Kiskunsági
Szentmiklósnak
Ifju
népe!
Benyitottál a
szivemnek
Közepébe;
Hejh, pedig e szívközép, ez
Szentek szente,
Nem
sok ember fordult meg még –
Fordult
meg még eddig benne.
De kinek meg helyet
adtam
Egyszer itt benn,
Az ugyan ki soha többé
Nem megy innen.
Ezután ugy
nézzetek hát
A szemembe:
Rabok vagytok mindörökre –
Mindörökre a szivembe’!
Hát közöttetek, ha
újra
Visszatérek,
Lesz emléke a barátság
Ünnepének?
Ünnep volt ez, a
barátság
Szép ünnepje,
Nem is hiszem, hogy valaki –
Hogy valaki elfeledje.
Mostanáig itt
vígadtunk
Tennap déltül,
Nem csoda hát, ha kissé a
Fejem szédül…
De
azért jól tudom ám, hogy
Mit
miveltünk?
Ettünk, ittunk, tánczot
jártunk –
Tánczot jártunk,
énekeltünk.
Ilyen a magyar
mulatság.
Már hiába!
Ha iszik, hát jár a nyelve,
Jár a lába.
Hejh,
csak oly gyors lenne honja
Haladása,
Mint lábának, hogyha
tánczol –
Hogyha tánczol, a
mozgása!
Hanem hiszen száz szónak
is
Egy a vége:
Legyen rajtatok, barátim,
Áldás, béke.
Legyen
oly vig mind halálig
A
pályátok,
A mily vígak valamennyin
–
Valamennyin ma
valátok!
… Hejh, ha volna ősz:
elszállna
Már a gólya;
Mennék én is már, ha még egy
Szóm nem vóna.
Kimondjam-e, vagy ne mondjam?
Eh, kimondom;
Mit szóltok rá,
mit nem szóltok –
Mit nem szóltok,
semmi gondom.
Amott virít
Szentmiklósnak
Egy
rózsája…
Hejh csak soha ne is
néztem
Volna rája!
Vagy ha már megbűvölt édes
Arczulatja:
Hadd
lennék én, a ki őtet –
A ki őtet
leszakasztja!
(Kun-Szentmiklós.)
Három szív története.
I.
Volt egy lovag, kinek nem volt
hazája,
Mert rajt ütének ellenséges
népek,
És pusztulás lett, mit hozának
rája
Komor fényében a csaták
tüzének.
Komor fényében a csaták
tüzének
Piroslott a lovag hős arcza
szinte
S piroslott vére, melyet bőven
önte
Megmentésére a hon
életének.
De hasztalan folyt a
lovagnak vére;
Ő megmaradt és honja
véget ére.
S a hontalan lett fának
eltört ága,
Mit a fáról a fergeteg
törött le,
-216- S mit ez most
kerget a széles világba.
Midőn a
felhő ott szállott fölötte,
A hol
volt a ledöntött hon határa,
Megállott és letérdepelt hantjára,
Hogy könnyeit végső cseppig kisírja
A földre, mely holt nemzetének sírja;
Mert könnye volt egyetlen kincse,
melyet
Elvesztett mindenéből még
megtarta:
S ezt tékozolni másra nem
akarta. –
Megindult és ment tompa
búja mellett,
Mely árnyképében őt
folyvást kisérte.
Midőn kifáradt már
a bujdosásban:
Csöndes vidékbe
megpihenni tére
Egy idegen nép távol
országában.
És gondolá azt is, hogy
őt halála,
Ha egy helyen lesz,
hamarabb találja;
S ha rá hull a
halál fehér virága,
Beteljesűlve
minden kivánsága.
Ezt várta ő a
csendes zárt vidéken,
Hová fáradtan
megpihenni tére,
S hol élt egy
lyányka olyan ifjuszépen,
Hogy a
vidéknek vált bámult diszére.
De ő a
lyányka szépségét nem látta,
Semmit
sem látott, csak romját honának;
Nem
látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka
Tekintetének csillagos világa,
S
tekintetei mi lángolók valának!
Igy a
leányka napjai folyának,
S arczára
halvány liljomot föstének
Gyötrelmei
a szólni nem merésnek;
Mert mit
mondhatna a fényes lovagnak,
Mit
mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag,
De
pórszülőknek egyszerű magzatja? –
És
a vidéket még egy ifju lakja;
Szegény
fiú, a legszegényebb szolga,
Tengődve
éli nyomorú világát,
Kit tán megölne
sok fárasztó dolga,
Ha nem láthatná
néha a leánykát;
A titkon bámult
lyányka láthatása
Fogyó erője meghozó
varázsa.
Fél rá gondolni, hogy kérjen
szerelmet
A pór, de gazdag szülők
gyermekétől,
Ő, a kinek ha jut száraz
kenyérből
Egy-két nagyobb falat,
sorsán örülhet.
S ő mégis boldog, és
azzal beéri,
Hogy a leánykát
messziről kiséri.
II.
És a lovagnak kondult a nagy
óra,
Mely e világból őt egy másba
vitte,
A hol bitor kény mennykövit
nem szórja
Az ártatlanság népének
fölötte.
Letették őt az anyaföld
ölébe;
Követ nem tettek a halom
fölébe,
Mely pajzsa lett az élet búja
ellen…
Miért is volna kő? a lyányka
szíve,
Halála által, kő lett,
érzéketlen;
S ha nincsen érzés a szív
birtokában,
Az ember mit keressen a
világban?
Nem volt a lyányka sem
sokáig földi:
Lefekvék, honnan senki
fel nem költi.
És a szegény, az árva,
árva szolga,
Tüntén egyetlen
gyönyörűségének,
Az élet terhét hogy
viselte volna?
Végét vetette terhes
életének.
III.
Az éjszakának sírnyitó
felében
Fölkél a szolga, és a helyre
mégyen,
Hová temették a kedves
leánykát;
Akarja látni élte szép
bálványát.
De a leánynyal nincs
találkozása,
Mert a leány a sírból
szinte eljár,
Hogy a lovagnak
szellemét meglássa,
S ott vár, ott
vár, de szinte hasztalan vár,
Mert a
lovag száll messze, messze tájra,
Elszáll megnézni: rab-e még hazája?
(Pest.)
A jó öreg kocsmáros.
Itt, a honnan messze kell
utazni, míg az
Ember hegyet láthat,
itt a szép alföldön,
Itten élek én
most megelégedéssel,
Mert időm
vidáman, boldogságban töltöm.
Falu
kocsmájában van az én lakásom;
Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel,
Egy jó öreg ember benne a kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két
kezével!
Van szállásom itten s
ennem-innom ingyen,
Soha sem volt
ennél jobb gondviselésem.
Az ebédre
nem kell senkit is megvárnom,
És
mindnyájan várnak én rám, hogyha késem.
Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
Összekocczan néha jó feleségével;
No de a mint összekocczan, meg is
békül…
Áldja meg az isten mind a két
kezével!
-217-
Elbeszélünk néha a letünt
időkről.
Hejh, régibb idői boldogak
valának!
Háza, kertje, földje, pénze,
mindene volt,
Alig tudta számát
ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen
emberek csalása,
Házát a Dunának
habjai vitték el;
Igy szegényült el a
jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten
mind a két kezével!
Alkonyúló félben van már élte
napja,
S ilyenkor az ember
nyugodalmat óhajt,
S ő reá,
szegényre, a szerencsétlenség,
Ő reá
mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
Mindig későn fekszik, mindig idején
kel;
Mint sajnálom én e jó öreg
kocsmárost…
Áldja meg az isten mind a
két kezével!
Biztatom, hogy majd még jóra
fordul sorsa;
Ő fejét csóválja, nem
hisz a szavamnak.
»Úgy van, úgy«,
szól később: »jóra fordul sorsom,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.«
Én elszomorodva borulok nyakába,
S megfürösztöm arczát szemeim
könnyével,
Mert az én atyám e jó öreg
kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a
két kezével!
(Szalk-Szent-Márton.)
Az utósó ember.
Mi az fölöttem? ég vagy
sírbolt?
Igen, sírbolt, a melyben a
föld,
Ez óriás koporsó
fekszik.
És ott fejem fölött az a
fény
A nap? vagy a sírbolti
lámpa?
Igen, sírbolti lámpa,
melynek
Bágyadtan pislogó
sugára
Sötétségét a síri
éjnek
Halvány piros-sárgára
festi.
S mily hallgatás!… de, hah, mi
zendül
A némaságnak
közepette?
Madárszó vagy leánydal? Oh
nem!
A férgek rágják a
koporsó
Behunyt szemü, hideg
lakóit.
Igen, behunyvák a szemek
mind,
Melyekben egykor
szerelemnek
S gyülölségnek szikrája
lángolt,
S a melyekből oly
undorítón
Nézett ki, mint a
kéjleányok
A bordélyházak
ablakából,
A gőg, irigység,
elbizottság,
A megvetés,
alázatosság.
Behunyvák a szemek, s
hideg már
A szív, e kis pokol, a mely
száz
Meg száz ördögnek volt
tanyája,
Hol a bünök máglyája
égett
Kihamvadatlan
lángolással.
Hanem már mindeneknek
vége,
Alszik már a
becsületorzás,
Barát- s honárulás, s
egyéb szörny,
S a mely őket nyomban
követte,
A lelkiösmeret
marása…
De ez nagyon régen halt már
meg,
Az újabb kornak
nemzedéke
Ismerte ezt csupán hiréből.
–
Mindennek vége. Minden
alszik.
Becsukva a szem. Hülve a
szív.
Csak én magam vagyok még
élő
A sírbolt roppant
üregében,
S tünődöm, egy vendégre
várván,
A késedelmező
halálra.
Halál, mért nem jösz? félsz
talán, hogy
Megbirkozom veled s
legyőzlek?
Ne félj, nem az vagyok, ki
voltam,
Ki egykor vakmerő
kebellel
Daczoltam sorssal és
világgal.
Bátran jöhetsz. Meg nem
támadlak.
Hagyom magam. Erőtelen
hang
Leszek. Te szélvész légy. Sodorj
el.
(Pest.)
Ifjuság.
Mondják
hidegnyugalmasan
Az
öregek:
Szilaj, bolond fiú
vagyok,
Csendesb legyek.
Vénség az életnek visszhangja csak,
E tompa hangok meg nem
bántanak.
Szilaj vagyok, igaz; s
bolond?
Az is lehet.
Az észt tanácsra nem hivom,
Csak a szivet.
No de
fejemnek is hasznát veszem:
Reá
bokrétás kalpagom teszem.
S a szív nem rossz
tanácsadó,
Higyétek el.
Az észnél gyakran messzebb lát
Sejtelmivel.
Az ifjú
szíve lánglobogva ég;
Világit ez,
midőn sötét az ég.
-218-
S szolgál a szív nem csak
vezér-
Szövétnekűl.
Balsors telében életünk
Gyakorta hűl.
S az ész miatt
akár megfagyhatnánk,
De szívünkben
fölmelegit a láng.
És ne higyétek, csendes
öregek,
Hogy tán megárt,
Ha túllobogja is a fiatal
Tűz a határt;
Föl
szoktak gyújtani egész mezőt,
S lesz
égés által ez gyümölcsözőbb.
(Pest.)
Imádságom.
Elkárhozástól félt szegény
anyám,
S talán féltése nem
alaptalan.
Tart tőle – s ebben
igazsága van –
Hogy már régóta nem
imádkozám.
Imádkozom hát; íme két
kezem
Szent áhitattal
összekulcsolom.
Hallgass meg engem,
égi hatalom,
Hallgass meg engem, édes
istenem!
Adj én nekem… hó, első a
haza.
Hatalmas isten, népem
istene!…
De kérni vajon mit is
kellene
Hazámért, melynek annyi a
baja?
Ezért csak egy, csak egy a
kérelem:
Mely így, mint van, már nem
sok évet lát,
Teremtsd egészen ujjá e
hazát,
Hallgass meg engem, édes
istenem!
És magamért? mit kérjek
magamért?
Adj hát nekem szépséges
szeretőt,
S a melyen majd
meglátogassam őt,
Gyors paripát;
aztán sok, sok babért…
Nem hogy
fejemet ékesítse, nem,
De hogy, ha
nem lesz szénám, abrakom,
Csikóm
legyen mivel jól tartanom…
Hallgass
meg engem, édes istenem!
(Szalk-Szent-Márton.)
A szeretőm nyalka gyerek…
A szeretőm nyalka
gyerek,
Alája termett a
nyereg.
Ha viszi a
paripája,
Gyönyörűség nézni
rája.
Gyakran látogat meg
engem,
Most is amott jön a
lelkem;
Ugy megvágtat
paripája,
A négy körmét majd
elhányja.
Öregbiró lyánya,
szivem,
Mit kukucsálsz olyan
igen?
Mit lesed a
szeretőmet?
Ugy sem szeret ám ő
téged. –
Szállj le kincsem a
nyeregből,
Vedd ki lábad a
kengyelből,
Ereszd meg a
terhelődet,
Öleld meg a
szeretődet.
Istenem, be ver a
szived,
Mert itt van az enyim
mellett.
Szived az én kincses
ládám,
Három faluért sem
adnám.
Mulattató,
nevettető,
Ha összejön két
szerető;
Elbeszélnek
végtelenül,
Magok sem tudják, hogy
mirül.
Jaj de mi zaj van
odakint?
Hát biz ott a lovad
nyerit.
Hogy elfeledkeztünk
róla!
Isten bűnünkűl ne
rója.
Jól tartottad a
lovadat,
De már föl is
kantároztad.
Még egy csókot, itt az
orczám,
Isten hozzád, kedves
rózsám!
Kedves rózsám, isten
hozzád,
Adjon isten arany
zablát,
Arany zablát a
lovadnak,
Aranyos kedvet
magadnak!
(Duna-Földvár.)
Ismerjetek meg!
Ismerjetek meg végre: ki
vagyok?
Álarcz alatt volt mostanáig
képem,
De már meguntam én
álarczomat,
És azt most ünnepélyesen
letépem.
Olvastátok vidám
dalaimat?
Azt gondoljátok, hogy
lelkembül írom?
Oh, dalaimban a kedv,
nevetés,
Csak olyan ez, mint a virág
a síron.
-219-
Kivül a síron nyilik a
virág,
S belül a sírban féreg és
halott van;
Igy írtam én enyelgő
dalokat,
Míg lelkem haldokolt a
fájdalomban.
De többé nem leszek
komédiás,
Ki víg pofákat vág a
közönségnek,
És odabenn a színfalak
között
Arczán kínszenvedés könyűi
égnek! –
Oh nem, ez még sem szép
határozat!…
Muljék oly gyorsan, a
mily gyorsan támadt.
Szenvedjen bár
szivem: a víg dalok
Ne szűnjenek meg…
hátha általok
Kissé vidítom szomorú
hazámat.
(Pest.)
Felhő és csillag.
Mikor isten a férfit
teremté,
Homlokára szállt sötét
ború,
Nem tudom mért? csak hogy e
borúból
Lett a felhő s
égiháború.
Mikor isten a hölgyet
teremté,
Örömében sírva
fakadott.
Most is látni ez
örömkönnyeknek
Cseppjeit, a sok szép
csillagot.
(Czinkota.)
A hűtelen barátokhoz.
Derék fiúk, mint hagyogatnak
el!…
Eredjetek csak isten
hírivel;
Hagyjátok itt a fát, ti
levelek,
A fát, e szívet, melyen
függtetek.
Az őszi szél, mely titeket
lefú,
Majd elmulik, nem lesz
örökkorú;
S ha eljövend ismét a
kikelet,
Fog kapni a fa új
leveleket.
De tudjátok: többé ki nem
virul
Az a levél, mely fájáról
lehull.
Én és a nap.
Bámúlja sok oly epedőleg a
holdat,
Ezt a megtestesült
sohajt.
Miattam akár kimaradjon
örökre,
Nem csüggök én merengve
rajt.
Megtestesülése te
érzeteimnek,
Magas, fényes, hő
napsugár!
Te vagy szivem öröme,
gyönyörüsége,
Érted szemem, lelkem
sovár.
Egymás szeretői vagyunk mi a
nappal;
Mi hűséges két
szerető!
Ki mondja meg: én
melegűlök-e tőle?
Vagy szívemtől
melegszik ő?
És hogyha siromba leűzni fog a
sors,
Csak azt az egyet
fájlalom,
Hogy majd szeretőmet a
földnek alatta,
A szép napot, nem
láthatom.
De szabad a holtnak egy óra
naponként,
S én arra kérem
istenem:
Éjfél idején legyen zárva
koporsóm,
S nyiljon meg az délben
nekem!
(Pest.)
Búm és örömem.
Nincsen oly bú,
Mint az én búm.
Oh,
ha én busúlok!
Keblem egy
oroszlánbarlang,
S szívem benne
bárány;
Szaggatják az éhes
oroszlánok
Fogaikkal,
körmeikkel.
Vérét
iszszák,
Csontját rágják
És velőjét szíják
E
szegény báránynak az
Éhes oroszlánok.
– –
Olyan öröm sincs,
Milyen az én örömem.
Oh, mikor én örülök!
Keblem egy
édeni kert,
S rózsa e kertbe’
szivem.
Napsugarakkal,
Tarka lepékkel
Játszik e rózsa,
S zeng
körülötte
A csalogány.
És jön egy angyal,
És leszakítja e rózsát,
S illeti
csókkal,
S keblire tűzi,
S véle az égbe röpűl.
(Pest.) -220-
Egy asszonyi állathoz.
Megláttuk egymást és a
szerelem
Mindkettőnk szívében lobbot
vetett.
Fölösleges volt minden
vallomás,
Értők a kölcsönös
tekintetet.
Alig múlt egy nap, már
csókoltalak,
S te visszacsókolál és
ölelél.
Te is leány vagy, édes
angyalom,
Egy szikrával sem jobb a
többinél.
Miként folyammá nő a kis
patak,
S miként tengerbe vész el a
folyam:
Szerelmem akkép napról-napra
nőtt,
S lett végre tenger, mély,
határtalan.
Láttam piruló arczod
hajnalán,
Hogy boldogságom napja ujra
kél.
Te is leány vagy, édes
angyalom,
Egy szikrával sem jobb a
többinél.
Boldogságomnak napja ujra
kelt,
Boldogság napja volt égő
szived.
A mely szemedbe szállt, s
onnan reám
Elolvasztó sugárokat
vetett.
Minő boldogság volt, ha
háborgó,
Fölindult kebleden
pihentetél!
Te is leány vagy, édes
angyalom,
Egy szikrával sem jobb a
többinél.
Együttlétünknek végső napja
jött,
Tán mindörökre válandók
valánk;
De gondolám, nyugtatva
magamat:
Vár még egy este boldogsága
ránk.
Az este eljött. Épen bál
vala,
Te bálba mentél, hozzám nem
jövél.
Te is leány vagy, édes
angyalom,
Egy szikrával sem jobb a
többinél.
(Igló.)
Felsülés.
Ebédre híttak.
Elfogadtam
A meghivást nagy
szívesen,
Nem az ebédre
nézve,
Hanem mert vettem
észre,
Hogy köztünk szép lyány is
leszen.
S volt szép lyány, még pedig
milyen szép!
Könnyű lehellet
termete,
Fejér egén
szemének
Sötétkék napok
égtek…
De ez nem tartozik
ide.
Csakhogy szép lyányka volt,
nagyon szép,
S én őt tüstént
megszeretém.
»Kigyúlt
indúlatommal
Ebéd után
azonnal
Kirontok!« így
elmélkedém.
Ebéd alatt erősen
szítam
A szíverősitő
italt,
Hogy a nagy
pillanatban
Majd annál
biztosabban
Vívhassam ki a
diadalt.
De hah, a szíverősitő
úgy
Megerősíté szívemet,
Hogy, az erőből aztán
Lábamban nem maradván,
Kirontanom nem lehetett.
(Eperjes.)
Gyermekkori barátnémhoz.
Te vagy? valóban te vagy
az?
Vagy e látmány csak
képzelet?
Csak képzetemnek tündér
délibábja,
A melyben lelkem újra
látja
Szép arczod s boldog
gyermekségemet?
Te vagy valóban!
ennyire
Csalódás nem megy, nem
mehet;
Ismérem én jól e szemek
sugárát,
A melylyel glóriába
zárád
Hajdanta boldog
gyermekségemet.
A kis leányból
hajadon,
A kis fiuból ifju
lett;
Jött az idő, mely soha meg nem
állott,
S miként a szélvész a
virágot,
Elvitte boldog
gyermekségemet.
Azóta tiszta
látköröm
Oly gyakran
elsötétedett,
S az éjszakában, mely
sírként fedett el,
Csak egy csillag
volt, a könny, melylyel
Sirattam
boldog gyermekségemet.
Viszontlátásunk
ünnepén
Ölelj meg, lyánykám,
engemet;
Hagyd elfeledni kínos
ifjuságom,
Hagyd karjaidban újra
látnom
Ragyogni boldog
gyermekségemet!
(Borjád.)
-221-
A négy ökrös szekér.
Nem Pesten történt, a mit
hallotok,
Ott ily regényes dolgok nem
történnek.
A társaságnak úri
tagjai
Szekérre ültek és azon
menének.
Szekéren mentek, de
ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a
fogatot.
Az országúton végig a
szekérrel
A négy ökör lassacskán
ballagott.
Világos éj volt. A hold fenn
vala;
Halványan járt a megszakadt
felhőkben.
Miként a bús hölgy, a ki
férjinek
Sírhalmát keresi a
temetőben.
Kalmár szellő járt a
szomszéd mezőkön,
S vett a füvektől
édes illatot.
Az országúton végig a
szekérrel
A négy ökör lassacskán
ballagott.
A társaságban én is ott
valék,
S valék szomszédja épen
Erzsikének,
A társaságnak többi
tagjai
Beszélgetének s
énekelgetének
Én ábrándoztam s
szóltam Erzsikéhez:
»Ne válaszszunk
magunknak csillagot?«
Az országúton
végig a szekérrel
A négy ökör
lassacskán ballagott.
»Ne válaszszunk magunknak
csillagot?«
Szólék én ábrándozva
Erzsikéhez,
»A csillag vissza fog
vezetni majd
A mult időknek boldog
emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors
egymástól minket.«
S választottunk
magunknak csillagot.
Az országúton
végig a szekérrel
A négy ökör
lassacskán ballagott.