The Project Gutenberg eBook of Vadon virágai by Mór Jókai

Magyarország végvidékén vagyunk, a mare-capellai hegyláncz és a vellebiti havasok összejövetelénél, egy laktalan sziklavölgyben.

A hegytetők kopárak; rendetlenül felmeredező sziklaéleiken itt-ott nyúlik fel egyes sötét fenyőszál, vagy töveiből félig kicsavarva, szárazan lóg le a meredekbe. – A hegyoldalakat szüntelen száraz avarfű és páfrán fedi, mely sötétzöld, de semmi állatot nem táplál.

Más bérczeken a kőszáli sas keresi fészkét, s zergenyájak legelnek a felhőnyi magasban, más bérczek között a vadászok lövései visszhangzanak, a távolban pásztorkürt rivall, vagy egy havasi kápolna andalgó estharangja szól – itt néma minden, e vidék meg van halva, benne sem ember, sem állat nem lakik; csak egy fekete-zöld zuhatag esik alá egyhangú morajjal tizenhat ölnyi magasról a terméketlen völgybe, hol elenyészve, az Unna partjain tör újra elő a föld alól. – A völgy maga kavicsos, veres ochrafölddel van fedve, melyen még csak tövis sem fogamzik; legmélyét egymásra döntögetett bazaltoszlopok fedik, köztök lyukacsos, penészes kövek, sivár lávanemű rétegek vannak sivatag egykedvűséggel elszórva, s a vidéknek a legtaszítóbb alakot kölcsönzik.

Az egészen valami felötlő enyészetszerű szomorúság jelleme tűnik fel. A völgyben heverő faragott kövek, elévűlt cyrill betűkkel ötszegű lapjaikon, pusztult iharfaerdők -2- porhadó tövei, a vellebiti hegytetőn egy vén fellegvár düledékei roppant sötétkék gránitdarabokból összehordva, minő köveket most e környék nem terem: mindezek hallgatva mondják, hogy e táj élt valaha! S azt, hogy meghalt, s hogy nem fog élni többé: mutatja az elhagyottság, a hangtalan nappalok. Benne a szél sem zúg, hanem csak sóhajt. Pedig a repkény, mely most a dúlt vár romjain kúszik, egykor a harczos várurak sisakjait köríté, s a vad rozmarin, mely most az ablaknyilásokból zöldül, hajdan tán az úrleányok menyasszonyi koszorúja lehetett? – –

Hétszáz esztendővel ezelőtt élt itt a harczos Barlavit. Ott áll még a bástya, melyről meg szokta fúni kürtjét, midőn bojárjait a szomszéd kopanicsákból összehítta. Ama szirtfokon szokott fellobogni a jeltűz, melylyel szomszédainak haragját megizené.

Hét század kitörölte minden emlékből nevét, csak egy mohos kőszikla emlékezik még rá, melynek sima oldalába öles betűkkel van bevésve e név: Barlavit.

E szikla tövébe fektették halála után. Most nem nyugszik ott. Tetemeit két ízben vették ki koporsójából. Egyszer a vakbuzgó nép, hogy bucsújárással hordozza körül harang- és énekszó mellett, másszor ugyanazon vakbuzgó nép, hogy szivébe karót verjen s megégetett hamvait a sziklatetőkről a szeleknek szórja…

Halála után még 300 évig állt vára, bezárt kapuval, laktalanul és teljes épségben, mintha csak alunnának egykori lakosai.

A földmíves még akkor árpát, tönkölyt aratott a völgyben, s babonás szédülettel néze fel a komolyan hallgatag várra, melynek ormára olykor nehéz ködök ültek. A vakhit Barlavit lelkét látta bennök.

Hét század előtt ama thymiangyepes sziklahomlokon – hol most a vad kökörcsvirág ingatja fejét – egy szőke ifjú szokott esti holdvilágnál üldögélni: hosszú selyemszőke hajfürtei csillogtak az esti fényben; s míg lába alatt a völgyből átlátszó ködök emelkedének, mélázó dalai -3- reszketve libegtek alá a csendes völgybe, mint mikor a porphyrsziklákon átfuvalló szél æolhárfai hangokat hord tündéri töredékekben a néma távolba.

S túl a mare-capellai előhegy oldalában van egy kerek domb, – most semmi nyoma ott az életnek, a hely puszta; hanem akkor egy magas ház állott rajta, keskeny gót ablakokkal, körüle széles párkányzott kőkerítés… S mikor a lantos hattyúszava átrezegte a szendergő vidéket, mikor csak a csillagok virrasztottak és az ábrándozók: olyankor a magas ház egyik ablaka megnyilt, s egy ifjú hölgy tekinte ki rajta, tündéri mosolytalan arczczal; gyermek volt még s örült a méla hangoknak és a csillagos éjnek, s gyakran éjfélekig elkereste a félhomályban a bús hangok dalnokát.

Meg kelle őt látni az ifjúnak: így volt megirva a jövendők könyvében, s a várnak el kelle pusztulni, el a szomszédháznak, el az egész vidéknek: ez volt utána irva.

Ez idő óta a halvány szűz ablaka alá járt dalait énekelni Adonis; az ablak – mint szokott – megnyílt, a hölgy kinézett, a hold világított, és ők ismeretlen fájdalmakat kezdtek érezni… ez volt a szerelem.

Két cherub, a mint a paradicsom határain állva, lángkardokkal üldözték el az első vétkezőket.

Ez ajtót nem látta senki nyitva, küszöbéhez ösvény nem vezetett… az a vad gyopár sárgult akkor is körüle, a mely most.

Ez ajtó előtt térdelt hosszú éjeken át rimánkodva a lantos. Ez ajtónak panaszolta el, hogy szive fáj. Ez ajtónak küszöbét áztatta könyűivel; de soha egy hang sem felelt kérdéseire. Az ajtó zárva, a ház néma maradt; legkisebb nesz, egyetlen egy emberi szó nem hallatszott udvarán belől.

Midőn közelebbről kezdte vizsgálni Adonis a sírboltként -4- elzárt házat, észrevevé, hogy annak ablakai mind vakablakok voltak, azon egyet kivéve, melyen át kedvese, a szomorú gyermek, szokta nézni az éj csillagait, s hallgatni hárfája méla pendüléseit.

Felsírt a bánatos leányhoz, – a lány csillagszemeivel lemosolyga rá… de nem felelt.

Felsírt a kőépülethez; vakablakaival komoran néze le rá az… és hallgatott.

Önmagából kikelve vágta lantját – melyet nem bírt megnyitni vele – a kapuhoz; a lant összetört, a húrok fájdalmas hangzavarban szakadtak össze… a megütött ajtó moraja fenyegetve hangzék végig a hosszú folyosón: Adonis megszünt lantos lenni. Barlavit unokája lett, azon Barlavité, kinek kezében a kard szokott énekelni haláldalt; azon Barlavité, kinek szavától a várak ormairól a tornyok hullottak alá, s kevély vajdák fejéről a koronák. S ment kétségbeesetten felkeresni a Fruscagora tövében a barlangot és annak szomorú lakóját.

II. PIATRA KUPCSEGULI.

A Piatra Kupcseguli egy nagyszerű csepkőbarlang a Fruscagora hegy tövében. Keskeny nyilásból nehéz szagú savanyú forrás buzog ki, mely mindent, mit keresztül foly, kővé változtat. – Az egész Vellebit e barlang szétágazó odvaitól látszik összevissza furva lenni, miknek tömkelegét még nem járta be emberi nyom, örök rejtélyül állanak nyitva azok évezredek óta; belsejökből dermesztő hideg szél fuvall, s az egymásra dülő kőrétegek közül tejfehér patak folydogál, melynek a barlangon kívül semmi nyoma… valami gypszakna folyadéka lehet.

Mindjárt a bejárásnál nagy templomi terembe jut az -5- ember, melynek szövétnekfény be nem éri boltozatát, a magasló sötétben vesz az el, beláthatatlanul, míg a lecsepegő stalactit ide lenn a legcsodásabb alakokat teremti, mintha valamelyik Demiurgus készítene itt fia számára gyermekjátékokat; itt egy kristály-oltár átlátszó mennyezettel, amott egy jéggé fagyott zuhatag, – magas, a boltozatig emelkedő oszlopok csarnokai közt grotesk, idomtalan mammuth-alakok, a legkülönczebb természetszeszély-alkotta bálvány-szobrok egymásnak előlgetve s egymást támogatva, teszik egyetemét a roppant gnóm palotának.

E terem közepe táján szédítő mély üreg tátong, melynek feneke – mint a boltozat – be nem látható. Mélyében szüntelen forr, szüntelen zúg valami, mintha az állati hangok legvadabbjai vegyülnének egy összes hangviharrá, mely koronkint el-elcsendesül, majd ismét orkáni bőgéssel támad újra fel… hihetőleg valamely periodikus zuhatag ár-apálya okozta e tüneményt.

Olykor látni e mély sziklaörvényben reszketeg fénylőpontokat, mik a sziklahasadékok közt föltünedeznek, szeszélyes kanyargások közt tánczolnak hosszan elnyúlva a kiálló csúcsokon, mint a mesés hegyszalamanderek, s többször a rejtett aknák vad levegője közé tévedve, roppant lánggal és pukkanással töltik be az üreget, mely után, mint álmából felháborított szellem, a mélységből hófehér kénfüst emelkedik ki. Ugyane tünemény mutatkozik, ha az örvénybe kanóczot vetnek; mely kisérlet azonban azon veszélylyel van összekötve, hogy ilyenkor a földalatti rázkódás miatt a boltozatról roppant stalactit tömegek válnak alá, s a kisérlőt könnyen eltemethetik.

Jelenleg a savanyú érczpatakban, mely a barlangon keresztül foly, igen szép kővé vált csontokat találni, s ezüstös kardmarkolatokat, mikről a vasat leette a rozsda. -6-

E barlang örvényében lakott kétszáz év előtt egy vén leány, neve Márcze Záre. A köznép maig is hiszi lételét, s ha olykor a föld megrázkódik terhei alatt, ha a vetéseket jégeső vágja el, ha a falvakat dögmirigy vagy éhhalál üríti ki: megemlékezik Márcze Záre nevére s gyermekeit félni tanítja tőle.

Hetven évig lakott ez örvény odvaiban Márcze Záre, szítta az aknák romlott levegőjét, nézte az örökké tartó sötétséget, s virrasztott az örvény zúgásai mellett.

Mentül nyomorúbb, annál hosszabb az élet. Az eltakart tűz lassan ég, de sokáig. Márcze Záre élethossza a mesés végtelenben vész el.

Kevesen látták őt, s kiknek félemeletes perczek megmutatták alakját: szörnyű dolgokat tudtak felőle mesélni. Aknáját ritkán hagyta el, s csak legsötétebb holdvilágtalan éjszakákon, a mikor lappangva vonult végig a vidéken, meglátogatta az éhbeteg farkast berkeiben, s behallgatózott a babonás pór ablakán, s megszedte a harmatot a violamaszlag éjjel nyiló virágkelyheiből.

Hanem őt sokszor meglátogatták ijesztő tanyáján; – ha valaki ellenségén akart boszut állani, ha valaki nőt akart elcsábítani, vagy ha nők ráuntak férjeikre, szóval ha valakinek rosz tanácsra volt szüksége, felkereste a vén leány tanyáját, üszköt vetett le az örvénybe, s ha hulló sziklák agyon nem ütötték: meghallá Márcze Záre hangját.

Sötéthez szokott szemei a legfeketébb éjen át megismerék a kérdezőt, s éjjeli kóborlásai megtudaták vele mind azt a gondot, mely éjjel aludni nem tud; azért a nélkül, hogy az idéző nevét, vagy kivánatát kérdezte volna, elmondá a sötét lény tanácsát. Jaj volt annak, ki azt megfogadta!…

Hárfája darabjaiból tüzet rakott az örvény fölött. A máglya versenyt égett szivével, a stalactitszobrok ragyogtak. -7-

Ekkor egy üszköt vőn kezébe, vele a kietlen mélységbe levilágított, s ajkai elkékültek, midőn a nevet kimondá: Márcze Záre; s a lángoló hasábot az örvénybe levetette.

Iszonyú dördülés hallatszott: a rögtöni levegő-nyomás kioltá a kis tüzet; – körüle sötét lett, mint a világ teremtése előtt lehetett.

És a sötétben, kiválva a mélyben dühöngő zuhatag üvöltéséből, egy erősen lihegő asthmatikus hang szólalt meg, valami bántó, sohajszerű suttogás, minőt nehéz álmaiban tapasztal az ember, midőn a hangot véli látni, s a néma tüneménynek szavait szivén keresztül érzi. – Én vagyok Márcze Záre – szólt a hang. Én láttam a férget, mely a sötétben születik, én láttam a gondolatot szived fenekén. Te Barlavit unokája vagy, a szőke lantos. – Te szereted azon lányt, ki a néma házban lakik.

Az ifjú megdöbbenve kapott szivéhez, mintha a félelmes lény szemei elől akarná azt eltakarni.

A vén leány többször látta őt zivataros éjszakákon ülni a néma ház küszöbén, a mint szőke hajáról a zápor vize, szemeiből a könyek csorogtak alá.

– De te nem fogod őt birhatni, mert azon házból, a ki bement, soha vissza nem jött; te pedig annak küszöbét át nem fogod lépni soha.

– Szerencsétlen lész, akár birod őt, akár nem; – vért fogsz sírni, – szomorú fájdalmaidat könyeiddel itatod és elhervadsz… Álom nem jő szemeidre halálod órájáig, akkor is a kétségbeesés lesz, mely szemeidet lefogja: benned a Barlavit név kihal… Az a hölgy pedig, kinek égő szemei és csábító termete halálos ágyad előtt megjelennek: nevetni fogja kínjaidat, s egy más, náladnál boldogabb karjai közt a mennyországot ismerni addig, míg te szivedben a gyehennát viseled. Pazarlani fogja azon kéjeket, miknek legkisebbikeért lelkedet odadnád; s míg te künn a néma ház ajtajánál kínjaidban őrjöngesz, addig ő benn a házban őrjöngeni fog gyönyöreiben. -8-

– Oh! – rikolta eszmélet-vesztve az ifjú, s a körüle ülő sötétségnek rohant. Ha e perczben a világ kezében lett volna: összezuzandá azt.

Egy jéghideg csontkéz ért kezéhez, s vezette az örvény felé, melynek mélyébe a sziklába vágott lépcsősor vezetett. E lépcsőzetnek kilencz foka volt, a kilenczedik után meredeken megy le a sziklafal, s alant a száz ölnyi mélységben a zuhatag árja omlik.

Az ifjú csak szenvedélyei szavát hallotta, s hagyta magát vakon vezetni a lépcsőkön alá. Márcze Záre egy penészes lánczot adott kezébe, s suttogva hítta maga után. – Lehete hallani lépéseit, kopogását, a mint a lépcsőkön haladt; hat – hét – nyolcz – kilencz! – Egy sikoltás! – A kilenczedikről is lelépett. – Alant száz ölnyi mélységben a zuhatag árja omlik.

Sokáig nem hallatszott semmi nesz, csak a stalactit csepegése kongott, mint félrevert harangok kondulása. Kis idő mulva azonban, nehéz vergődés kezde hallatszani, – Adonist nem hagyta ily korán elveszni rossz sorsa; a mint lábával a mélységbe lelépett, hirtelen ragadta meg mindkét kezével a lánczot, melynek egyik vége a sziklához volt szegezve, s annálfogva maradt függve a feneketlen örvény fölött. Lassankint érzé terhe alatt nyúlni a lánczot, mintha szakadni készülne az.

III. A VAKHIT RABJAI.

Adj a népnek szabadságot: mindent adtál neki, – tedd rabszolgává: elvetted mindenét. Szabad nép szeretheti csak fejedelmét, szabad nép szeretheti Istenét; a ki nem az: az tőlök csak félni tud, s a félelemmel nem a szeretet rokon. -9-

Azon nép, mely a helyet lakja, hol ezek történtek, régtől fogva él, ha a nyomor változatainak neve is élet, nyomorúan, napjai aggodalmasak, szive üres, érzései ferdék, élvezetei keserük; és e nép talán soha sem lesz boldogabb mert rabszolga, rabja a babonának.

Vallás helyett vakhit él szivében, világ helyett köd. A túlvilági üdv előtte ismeretlen: ő csak a hazajáró lelkeket hiszi, s üldöző rossz szellemeit.

Földeit rosszul miveli, s átkozza a lidérczet, mely vetései között dudvát növesztett.

Viskójába belever az eső, lapátot fektet ajtajába, hogy a garabonczástól megóvja háza táját.

Az eget villámáról ismeri, s félelmesen bámulja, mint hányják a csillagok hamvaikat, s kérdezi: ki hal meg?

Istene képét földi urakéról másolja, kiknek a könyörgő pór csak előszobájáig juthat, hogy ott alázatos porba csúszással, valamelyik másodrangú főlény szószólói védelmét rimánkodásaival kiénekelje.

Az ő számára hiába élt az Istenember, hiába halt meg a keresztfán, – e nép csak nevéről ismeri őt.

Azon időkben, hogy a vajdasüveget Barlavit tette fejére, a mondott esemény előtt hetven-hetvenkét évvel, egy dugárus csoport élt a két capellai hegyek közt; most zsiványoknak neveznék őket, akkor szabad férfiaknak hitták.

Ott volt lakásuk, hova a sas rakta fészkét, – útjaik a havasok örökjéghalmain keresztül vezettek, a villám lábaik alatt dörgött, nem fejük fölött.

Eleinte csak egy csekély vadásztársulat alakjában kezdtek megjelenni, később hozzájok csatlakoztak mind azok, kiknek keserű emlékein kivül semmit sem hagyott meg az élet, – nemesek, kiket birtokukból erősebb szomszédok -10- kiforgattak; jobbágyok, kiket a földesuri kény kunyhóikból kiüldözött, s Barlavit azt vette észre, hogy falvai kiürülnek, s ellene hatalmas daczszövetség emeli föl fejét.

Az ember lerázta a polgárisodás bilincseit kezéről, s megtért eredeti vadságába; aludt a csillagos ég alatt, az erdők vadától vette el eledelét és öltözetét, kiűzte sziklafészkéből a bérczi sast, hogy helyébe gyermekeit rejtse, átnézte hegyei ormáról a lábainál terülő világot, s látta benne nagynak az Istent, nézte az alant mozgó törpék tömegét, s látta bennök kicsinynek az embert.

Ezen emberek veszedelmesek kezdtek lenni Barlavitra nézve. Ő szeretett uralkodni, de ezek nem szerettek szolgálni.

Valami járvány lelkesülés lázadt végig a népen, olyszerű, minő később a kereszthadak alatt lepte el Európát, valami őrjöngő vágy ismeretlen álomkép után, szent düh, melytől égetve elhagyta a férfiú nejét, az atya gyermekeit, elhagyta békés tűzhelyét a jobbágy, s melyet megszokott az édes heverést és a keserű korbácsot, hogy megismerje azt a chimærát, melynek neve szabadság.

Ekkor csapott közbe Barlavit, s fogadást tőn, hogy addig le nem teszi a kardot kezéből, mig őket meg nem alázza. Meg is tartotta szavát, mert két álló hónapig volt kezébe kötözve kardja; mikor lebontotta azt onnét, a zendülő bojárok voltak megkötözve.

Sokba került neki a diadal, – lépésenkint kellett elfoglalni tőlök a sziklatanyát, melybe veszett csaták után vonták magukat, s minden lépés vérrel lőn megfizetve.

Utoljára csak néhány százan maradtak, a többi hódolt vagy elesett, s ezek kétségbeesve vonták magukat azon barlangba, melyet rólok maig is Piatra Kupcsegulinak, martalóczok barlangjának neveznek. Vezérök volt Demir, az érczszavú; azért nevezték érczszavúnak, mert egy érczkürt -11- szaván kívül, melyet vastag lánczon hordott derekára kötve, egyéb hangot ajkáról nem lehete hallani.

Itt a barlangban védte magát keserű elszántsággal a maroknyi had… s nem adta meg magát.

Ott haltak meg gyermekei éhen lábai előtt, falat kenyeret nem tudott nekik adni, maga is csontvázzá aszott… de nem adta meg magát.

Sokan a barlangon átfolyó patak tejét ivák, s rémítő kinok közt haltak meg tőle… de a maroknyi nép nem adta meg magát.

Ekkor Barlavitnak furcsa ötlete jött: kénkővel tölt kosarakat gyujtatott meg a barlang nyilása előtt… a szél beverte az öldöklő füstöt az üregbe… nehéz fuldoklások hallatszottak odabenn, s szaggatott hörgések kiáltának: kegyelem! – a nép megadta magát… de már akkor csak hetvenen voltak életben, a többi örökálmait aludta.

Szép volt még akkor a leány és fiatal. Karcsú termete volt és sarkát verő hajtekercsei, és szemei mint csillagos éjben a tengerszem…

Nyugodtan borult vőlegénye vállára, szivéhez szorítá gömbölyü karjaival őt, bátorítólag nézve fel szemei közé s várta a halált.

Ekkor azt parancsolta Barlavit a meghódoltaknak, hogy adják ki főnöküket… rabszolgáknak nem kell fő, nekik csak kéz kell, melylyel dolgozzanak és lábak, melyeken békóikat viseljék.

A csapat nem ismerte magát többé; rárohant vezérére, hogy azt megkötözze.

Szomorúan tekinte végig rajtok Demir, megrázta büszkén fejét s még egyszer megfuvá kürtjét, menyasszonyát elsimítá kebléről s magát az örvénybe levetette.

Ez történt hetven évvel azon éjszaka előtt, melyben Barlavit unokája, Adonis, Márcze Záre barlangját felkereste. -12-

Ismét megszokta árpa- és tönkölykenyerét, ronda vityillóit, a hajdu parancsszavát és a rendszeresített babonát, miket őseitől öröklött.

Hogy hova lett Márcze Záre: sokáig nem tudta senki. Egyszer azonban a mint több gyermek az angusvölgyi falvakból a sziklákon madárfészkeket keresett, egy sovány, száraz nőalak jelent meg előttök, haja közé kigyók voltak fonva, öltözetén zöldült a penész, arcza sárga volt, mintha koporsóból kelt volna föl, s azt mondá a gyermekeknek, hogy a halottak ünnepének éjjelén nagy dögmirigy fogja meglepni a földet, mely megöl minden férfit, gyermeket és vénet, kiket a két Capellahegy között talál, csak azokat nem, kik a Piatra Kupcseguliban keresnek menedéket.

A gyermekek haza futottak, s nem került két nap, hogy e vakhir gyökeret vert.

Őszutó második napján nem maradt egy férfi, a csecsemő gyermekek sem, a falvakban: mind a barlangba gyültek, melyből már akkorra kihordták a farkasok a temetlenül hagyott csontokat.

És mikor senki sem hiányzott a férfiakból s hallgatva mindenki magában mondogatta őrimáit: ekkor az örvény mélyéből ismeretes hang rivallt fel, – Demir érczszava. A magas boltozat bágyadtan verte vissza az enyésző hangot. S utána egy suttogó szó azon hetven férfi közül, kik Demirt elárulák, egyet nevénél hítt.

És a szerencsétlen, mintegy rossz sorsától taszítva, megindult a hivásra, lement a lépcsőkön és többé vissza nem jött.

A megrögzött babona a hetven áruló közül évenként megkérte áldozatát.

Igy történt ez évről-évre. Csak egy volt már hátra, a -13- vén Ivó. Száz éven felül volt már ekkor, mely életidő nem ritkaság e hegyes vidéken; látta társait egyenként lemenni maga előtt a halálos lépcsőkön s megbarátkozott e gondolattal.

A férfinép, mint szokta öröklött babonából, összegyűlt a barlangban november másodikán; tudta mindenki, hogy a sors kire jő, s szomorúan nézte a fehér hajakat, melyeket utoljára kellett látnia. Ivó hasonlított fehér hajával a capellai havas-királyhoz. Mankó helyett egy csorba kardot viselt, melynek élét kiverték az idők.

Fiai és unokái sírva bucsúztak el tőle, az örvény széléig kisérték, s onnét félénken vonultak vissza, midőn az idéző kürthang, mint egy ismeretlen fenevad ordítása, megrivallt erősebben és visszhangzóbban, mint valaha.

Az agg az első lépcsőre lépett. Lelépett a másodikra, akkor egy alak jött fel a lépcsőkön vele szemközt – egy ifjú, baljában kürt, jobbjában kard, derekán láncz; az a kürt, az a láncz és az a kard Demiré voltak.

A vén ember hátra tántorodott, vezérét vélte eléje lépni, pedig az Adonis volt, Barlavit unokája.

Eléje térdelt, őrjöngve csókolta lábáról a port, s kérte parancsát a megjelenőnek.

S midőn a vén azon kardot suhogni látta, melynek rozsdafoltjai alatt most is a főurak vére feketül, visszaemlékezék a dicsőség éveire, s elfeledé, hogy kardja csorba és hogy kezei nem bírják azt megemelni. – Csatára! – ordítá túlmagasztos hangon. – A vérpatak napjai újra kezdődnek. Demir föltámadt! csatára!

Barlavit építette akkor, mikor egy őrült nő azt jövendölé neki, hogy unokáiban fogja megverni az Isten. -14-

Adonis és Milieva voltak unokái; a leányt születése óta kolostorban tartá, mely bölcső és sír volt egyszerre e gyermeknek.

Mióta megépült a ház, csak akkor egyszer nyilt meg ajtaja, midőn mostani lakói beleköltöztek; azontúl zárva maradt.

Egyetlen nyilt ablakán éjenkint egy ládát eresztettek alá, melyben Barlavit intézkedéséből az élelemszereket vonták újra föl; ha a fölhúzott láda üresen maradandott: az annak jele lett volna, hogy Barlavit nem él, s akkor a klastrom ismét megnyilhatott.

A kolostori szent szüzek mind kevés különbséggel egyidejűek voltak Milievával, s minthogy csecsemőkoruk óta ott a falak közt növekedtek s czellájukon és a kolostor udvarára boruló egen kivül soha semmit születésöktől fogva nem láttak: nem ismerték a falaikon kivül terülő roppant világot, nem tudták, hogy e világot emberek lakják, egymást szeretők és üldözők, – nem tudták, hogy az angyalokon és nőkön kívül még ördögök és férfiak is vannak e világon… Csak Milieva számára volt egy ablak nyitva, melyen át végigtekinthetett a nem ismert világegyetemen, s melyen át unokatestvére Adonis meglátta őt, s eszét vesztette miatta.

Külön czellája volt mindenkinek, hol éjeit és nappalait egyedül tölté; csak reggelenkint gyültek egy közös terembe össze, hol rejtett hangműszerek andalító fuvolahangokban zendülének meg, s az optikai művészet felvilági csillaglakók alakjait lebegteté végig előttök, s Theodora, a fejedelemnő, a mennyről s annak gyönyöreiről beszélt nékiek.

Minő gondolatjaik, minő álmaik lehettek ez eleitől magukba vonult lényeknek, kik az eszmélet legelső fokától egész azon korig, melyben a szív már virágait kezdi teremni, nem láttak, nem hallottak, nem ismertek egyebet, mint eget, angyalokat, hymnust és a szentek életét?

Hova s micsoda irányban fejlett az az erő, mely az emberben mint indulat és szenvedély tünteti fel hatalmát, -15- miután bennök csak föl, csak az ábrándok világába volt kihatása? minő világot alkothatott magának az a lélek, mely szünteleni magába vonultságában nyugtalan tetterejének csak önmagából teremthette táplálékát, s miután nem volt ismeret, melyet felhasználhatott volna, a semmiből egészen új világot kellett teremtenie magának?

Néma volt a természet, minő lehetett az özönvíz utolsó éjszakáján; egyedül bujdosott fehér felhői között a hold, s a föld és férgei nyugodtak, midőn ijedve kelt föl ágyából a néma zárda fejedelemnője, Theodora; úgy hallá álmában, mintha sűrű és durva lépések dobognának a csöndes lak körül.

Pokoli fény vette körül a házat, ezer szurok-fáklya fénye, s nem-emberi ordítás riasztá fel annak lakóit álmaikból; kürt rivallt, kardok csattogtak, ostromzaj mindenfelől, kanóczok repültek a tetőre, a falakat gerendaütések törték be… halál… halál hangzék ezer ajakról.

– Föl! Föl! – kiálta a vén Ivó, ősz haját lebegeté a szél, arczán a fáklyák fénye pirult. – Első volt az ostromhágcsókon, első a falon, s kereste a férfit, kivel utoljára megharczoljon, hogy mégis csatában végezhesse életét…

– Föl! föl! – kiálta Barlavit fia is, felrohant az ismert ablakon, melyből őrült szerelme, a szűz Milieva szokott hozzá tekinteni, s kereste bálványát, a tündérarczú leányt.

Míg ezek a házat ostromolták, sietve gyűjté össze Theodora védenczeit az imaterembe, kik ekkor tudták meg életökben először, hogy mi a félelem? -16-

A terem közepén egy aranyozott medencze volt átlátszó aranyszín vízzel megtöltve, a medencze oldalára ez volt vágva: AQUA CASTA. «A tisztaság vize.»

Némán mutatott Theodora a ragyogó nedvre fehér, száraz csontujjával s a remegve kérdező arczoknak azt felelte: «A halál eljött. – A halál az Isten angyala… ki megnyitja az eget s szárnyaira veszi az idvezülőket és oda felviszi. De az égbe csak a tiszták mehetnek… Jaj a tisztátalannak! – A halál azt nem fogja az angyalok és a boldogultak lelkei közé emelni, hanem van egy mélység, feneketlen, tele rémülettel és fájdalommal… oda leveti a tisztátalanokat és esni fognak a napok utolsójáig és meg nem nyugodni soha. – Ime e nedv a tisztaság vize; ki benne megmossa arczát: szűz marad és tiszta az Isten előtt.» – Ezt mondta védetteinek Theodora, a fejedelemnő.

Azon nedv az aranyozott medenczében – választóvíz volt; ki benne megmosdott: éktelenebb lett, mint kit a természet csúfolt meg.

És a szüzek egyenkint oda járultak, megcsókolták Theodora kezét s fátyolaikat levetve, megmosták a nedvben arczukat, és a fátyolt újra visszaereszték.

Utoljára jött Milieva; angyali szemeiben a galamb szelidsége mosolygott, egy tenger ragyogott bennök, tengere a legtisztább ártatlanságnak; felemelte fátyolát s gyöngéd, remek szép arczát belemártotta az iszonyú nedvbe.

Csak olykor lebbenté meg az arczokat rejtő fátyolt fájdalmas nehéz fohász, a rettenetes ércznedv mondhatatlan kínokkal kezdte széttépni arczaikat.

A vén Ivó minden szobán átrohant, hogy egy férfit találjon ellenségül, – a czellák üresek voltak… sehol semmi nyoma fegyvernek vagy paizsnak, melyből gyanítható volna, hogy ott valaha férfi lakott. -17-

Adonis is kereste kedvesét, s így jött össze Ivóval a szent szüzek imateremében.

Adonis ráismert a termetre, melynek körrajzai szivébe voltak nyomva; oda rohant, átölelte a remegő leányt, fátyolát felvetette, hogy arczát megcsókolja.

Az egy percz előtti tündérarcz iszonyúan el volt éktelenítve, fekélyes hólyagok voltak a rózsák helyén, a szemek be voltak dagadva, a homlok égett, sárga, az ajkak feketék valának.

Adonis szemei előtt elborult a világ, térdei megtörtek… aléltan és eszméletlenül rogyott a hideg kövezetre.

Földhöz szegezte a vad ostromlókat a rémület… a fegyver kihullott kezeikből, iszonyúan meg voltak csalatva.

– Nők ellen, – fuldoklá fölháborodottan Ivó. – Mit tevénk, uram Isten, mit cselekedtünk!

A halál képe nem lehet oly iszonyatos, mint e nőké volt, – nem a kárhozaté oly kétségbeesett, mint a férfiaké.

A férfiak észrevették, hogy az ifjú vezér hajfürtei nem feketék, minők Demiré voltak, hanem szőkék, mint Barlavit fiáé.

– Átok reád! – ordítá magánkívül Ivó, dühösen rohanva az aléltan ott fekvő gyermekre, – átok nemzetségedre! s vállára ragadva rohant ki vele, a nép utána, és a nép után az átok. Perczek mulva a Piatra Kupcseguli öble nyelte el mindnyájokat.

Épen fölötte a barlang torkolatának, meredek, szaggatott hegyoldalban mered föl egy roppant szikladarab, látszik, hogy hajdan egy több mázsányi tömegnek kellett tőle elválva leszakadni, mely tömeget a sziklaoldalhoz -18- erős vaskapcsok foglalák, miknek maig is látni rozsdaette maradványaikat. Azon levált tömeg egy sziklacsúcs vala, melyre valamelyik ős várúr szent fogadásból roppant vaskeresztet állíttatott fel, melyet miután feltettek, vették észre, hogy annak terhe miatt a sziklahajlás a hegyoldalból le akar szakadni, s e végett erős vaspántokat vertek a két sziklába, melyek azokat összetartották. A szikla épen fölötte volt a Piatra Kupcseguli nyilásának.

Midőn a nép nagy zajjal bevonult a barlangba, s lármája sajátszerű zúgásként hangzott elő az öblözetes üreg szűk nyilásán: fenn azon szikladarabon egy sötét alak ült e vaskereszt alatt; ősz haja közé kigyók voltak fonva, ruháján zöldült a penész, arcza halottszínű volt és kiszáradt.

A sziklát tartó vaspántokat gyantával és kovacsfolyattal rétegezte be, mely az aranyat és vasat is megolvasztja, aztán meggyujtotta azt, s leszállva a szikláról, nézte, mint válik az el lassanként a hegymeredektől. A kapcsok izzani, nyulni kezdtek, a vaskereszt mindig jobban hajlott alá, a két szirt közötti repedés tágult… Márcze Záre nevetett.

Erre egy mennydörgési zuhanat… A keresztviselő szirt elszaggatta olvadó pántjait, s a meredekből alárohanva, az alatta levő barlagnyilást – betemette.

Csak egy keskeny nyilás maradt szabadon, az is csak azért maradt, hogy azon keresztül Márcze Záre, kiket eltemetett, azokat megátkozhassa.

«Én vagyok Márcze Záre! ki vészt és fájdalmakat szülök mindazokra, kik a tenger és a Fruscagora között laknak. – Meghaltok mind. – Én vagyok Márcze Záre, ki hetven év előtt megesküdtem a sötétben ordító örvénynek, hogy vőlegényem halálaért boszut állok azokon, kik -19- azt okozák. – Meghaltok mind. – Én vagyok Márcze Záre, ki azon kürtért, mely Demir helyett beszélt, az örvény bőgő sziklái közé, a halállevegővel teljes odvak mélyére leszálltam, ki e hangokkal apáitokat a halálba lehíttam, ki e kürtöt Barlavit unokájának adtam, hogy általa titeket, őtet ti általatok veszítsem el. – Meghaltok mind. – Én vagyok Márcze Záre, ki vészt és halált osztok mindazoknak, kik a tenger és Fruscagora hegye között laknak, nők és férfiak.»

Ezt mondta a kilenczven éves menyasszony; s maig is ha olykor a föld megrázkódik terhei alatt, ha a vetéseket jégeső vágja el, ha a forgószél a templomok tetejét sodorja el, ha a falvakat dögmirigy vagy éhhalál üríti ki: megemlékezik a nép Márcze Záre nevére s gyermekeit rettegni tanítja tőle.

A felgyujtott zárda pedig magasló lángokban lobogott fel a fergeteges égre, lassanként elnémuló, magasztos bús hymnus hangjait hordták fel a lángok a csillagokhoz – mintha a vakhit szörnye óriási oltáron szűz lelkeket áldozott volna véráldozatokban gyönyörködő bálványistenének.

A lángok vörösre festék az eget, a körül uralkodó havasok jégcsúcsait s a szomszéd várat, hol Barlavit lakott.

Besütöttek az ablakon, mely alvószobája ablaka volt, s felkölték álmaiból.

Zordon tekintettel bámult ki ablakán, s látta, mint szolgál szövétnekül a környéknek az a ház, hová unokáját bezárta. – Ősz haját szétkuszálta az irtózat és a vihar.

– Ébredjetek! ordítá, s rohant a bástyatoronyba, a tűzharangot félreverni, mely szomorú kondulásaival lehangzék a háborodott vidékre, s fölverte a berkeiben alvó bölényt s az emberszívben alvó nyugalmat.

Bástyásait ordítá Barlavit, hitta fiát Adonist, vasalljait s a bojárokat. -20-

Minden, ki férfi nevet viselt, ősi babonából a zsiványbarlangba gyült ez éjjel; a falvakon csak nők és leányok maradtak.

Hallott ugyan neszt, mintha a föld alól kiáltanának fel hozzá, mintha élve eltemetettek kaparnák koporsójuk fedelét: de nem tudta, honnét jön e moraj. Kilencz falu női lettek árvák és özvegyek.

Azok pedig, mélyen a szirt keblébe temetve, hasztalan erőködtek a sziklát a nyilásról elemelni, még hasztalanabbul rimánkodtak babonás szellemeikhez, hogy azt gördítsék el onnét. Elhengerítette ugyan azt később egy hatalmas földindulás, csakhogy ez háromszáz esztendő mulva történt, s most igen szép kővé vált csontokat találni a barlangon átfolyó érczes patakban, s ezüst kardmarkolatokat, mikről a vasat leette a rozsda.

Ugyanazon földrengés a vellebiti várat is halomba döntötte, miután az Barlavit kimultával úr és lakók nélkül maradott.

Ez eset után kipusztult falvaival igen kegyesen bánt a vajda, holttetemeit ezért hordozták körül bucsújárással; hanem később egy babona terjedt el, mely azt mondta felőle, hogy az eltünt férfinemzetséget ördöngös mesterségekkel ő rontotta meg: ezért kiásták másodszor koporsójából s megégették.

Ugyanazon földrengés borította el a vellebiti völgyet terméketlen sziklafölddel, s kiölt belőle minden életet.

Kopáran állanak a szirtek, a vár falai roskadoznak, a völgy hallgatag. Szürke felhők vonulnak át a bérczek felett. Hideg sóhaj kél előttük, utánuk.

HÁZASSÁGOK DESPERATIÓBÓL.

– No megesett nekem szegény fejemnek a diószegi vásár, Miklós öcsém! most én már akár lefeküdjem és egy szót se szóljak többet! ily szavakkal ronta be hozzám tens Korpahorgyi Márton urambátyám, s úgy vetette végig magát bőrpamlagomon, hogy ijedtemben majd tüzet kiáltottam.

Az igaz, hogy nem is a legkeresztyénibb színben volt a jó úr. Majd a szájába hágott, oly hosszú képeket csinált, s bajuszának szálai ugyancsak álltak a világ mind az öt része felé, míg másfélhetes botolatlan szakálla, mint a kukoricza-tarló berzenkedett tüskés elhatalmazottságában.

Egyik ezüst sarkantyújának le volt törve taréja, s üstgombos mellénye egy gombbal lejebb volt gombolva, mint istenigazában kellett volna lennie. – Szóval: az egész úron úgy állt a világ dicsősége, mintha vasvillával hányták volna rá.

Ott aztán a helyett, hogy szép csendesen megült volna, elkezdett képeket metélni; huzta, vonta minden vonásait, mint csak tehetségében állt; szemeivel egyszerre lefelé is, felfelé is iparkodott nézni, s oly czifrákat sóhajtott, hogy kottára lehetett volna szedni.

– De pedig engem, urambátyám, többet meg ne ijeszszen, protestálok, vagy úgy elszaladok, mint három regement katona.

– De hát mi leli, az Istenért? hisz oly savanyú képeket csinál, mint a született vadalma! nem iszik egy kis ürömessentiát? -22-

– Dehogy pipa, dehogy pipa! Hanem öcsém, Miklós öcsém, most már csak csináljatok számomra epitaphiumot; mert én meghaltam és el vagyok temetve.

– Ej, urambátyám, már ki venne minden tréfát olyan nagyra? más becsületes emberen is megtörtént ám már az ilyesmi; – azért, hogy a tens vármegye sequestrumot rendelt urambátyám javaira, nem illik ám mindjárt a Dunának menni.

– Hej, öcsém! ez most a legkisebbik bajom a világon. Akkor az igaz, mikor még hevenyében kaptam, erősen affligált; csunya skandalum is, mikor az embernek vénségére rendelnek instructort, s föltettem erősen, hogy elölöm magamat; – el is öltem, az angyalfáját! de azt nem gondoltam soha, hogy oly veszett fegyverrel öljem el magamat, mint a milyet választottam.

– Szökött katona legyek, ha értem, mit beszél urambátyám! tán a háza ég?

– Oh, uram! ne vigy a kisértetbe! majd gonoszat mondtam, felelt a tisztelt úr, s véghetetlen zavarában úgy össze-vissza rágta pipacsutoráját, hogy nem maradt azon csutorai ábrázat. Az még csak szép lett volna tőle, hogyha meghalt volna, de sőt inkább nagyon is él.

E kérdésre az öreg úr neki-esett mind a tíz körmével hajának s kezdte azt vakarni kérlelhetlenül, mintha mindegyik szála egy-egy Zsófi volt volna.

– Férjhez bizony! felelé nagyvégtére, s csavarta bajuszát jobbra, balra, de férjhez ám, az angyalfáját! magam vettem el! -23-

Engem olykor igazi rohamos kaczagásgörcsök bántanak. Ha egyszer valami ördögség eszembe jut, akkor én, utcza, nem utcza, elkezdek röhögni és tombolni, mint ki a kötélről szabadult el; s nincs az a prédikácziós halott, kinek kedveért komolyan tudjam magamat viselni; s ha néha karakán dolgokat álmodom, felugrom, s mintha mindegyik talpamat három ördöginas csiklandozná, fényes egymagamban fölkaczagom a holtakat sírjaikból.

Beszélhetnek aztán nekem a marengói ütközetről, szathmári restoratióról, német literaturáról, s a világ minden egyéb szomoruságáról: nekem végig kell állanom az egész rohamot, míg a csuklások és oldalnyilalások utól nem érnek.

Így jártam ezuttal; urambátyám megházasodott, elvette gazdasszonyát; – a dolog a Dunába ugrással határos. De hisz tehettem én róla, hogy a helyett, hogy őt vigasztaltam és illendően megsirattam volna, azon vevém észre magamat, hogy lelkemből neveték rajta?

(Valamelyik római császár – nem káptalan a fejem, hogy a nevére emlékezzem – a fölötti kaczagtában halt meg, hogy szamarát borostyánt rágni látta; ugyan szerencsém, hogy nem vagyok római császár, mert a borostyánt rágó szamarak száma nem kettő.)

Eleget akartam magamat türtőztetni, de valahányszor glédába állítottam arczomat, komolyságom cserépedénye mindannyiszor széttörött.

Majd azt kelle látnom, mint sétál tens urambátyám a székes-városban, kényes, feszes csizmában, pengő sarkantyukkal, csúful kikátrányozott bajuszszal, zsinóros mentében, nagy nádpálczával, még nagyobb büszkeséggel, karjába pedig pogányul csimpajkodik valami köpczös tagbaszakadt fehér személy; fején akkora főkötő, mint egy oláh kerék; piros kezén zöld téli keztyű; lábán sárga czipő, tarka harisnya; piros viganó rajta, nagy virágu kék selyem kendővel átkötve dereka, kit is a tens úr mint szeretett hitvesét mutogat be minden ismerőinek, végtelenre -24- nyúlt «szeretnék a bőrömből kibujdosni» ábrázattal.

Majd ismét azt látom, mint ül a tens úr odahaza, fülére huzott fehér hálósüveg alatt, sárga flanellrekliben, papucsos lábával mechanice fujtatva egy himbáló bölcső mozgásainak alapját, s énekelve a visító surculus masculusnak ama hires marsot, melynek refrainje ez: «Mikor én még nőtlen voltam». – Míg künn a konyhában egy capitalis hallabreda metél az ezüst sarkantyúkkal czifra tésztát, ki is vagyon sárga bőrködmenbe, kurta kék viganóba és magassarkú piros csizmákba öltöztetve, s a kinek kezeügyébe eső sodrófára épen oly sejtelmes pillanatokkal tekintget az érdemes családapa a halósüveg lobancza alól, mint szokott emberséges ember a felesége kezeügyében levő sodrófára tekinteni.

Végre pedig, oh keserves jajszó! látok egy pár cserhajú tenyeret, melyek mint kérlelhetetlen nemesis ragaszkodnak bizonyos fülekbe; és hallok hangokat, minőket hallani, ha az öreg dobot ütik, s minők a tapsolások hangjai, ha az embernek a két tenyere közé valakinek másnak a két zifferblattja vetődik, kisérve a száraz fergeteg harsogásitól; és azt mondja rá minden ember: úgy kell neked! ime történik tenéked igazságkiszolgáltatás itt a földön, és megiszod levét azon levesnek, melyet magadnak főztél, és aluszol a fejed alján úgy, a mint vetetted magadnak!

– Hát még te is kinevetsz? hát még te sem sajnálsz? szól közbe siránkozó hangon a martyromságra kijelölt.

– Nem én. Sőt inkább mondom, hogy Allah igaz és Mahomed az ő prófétája! Ön meglelte érdemkeresztjét, úgymint a megérdemelt keresztet. Emlékezzék ön vissza első feleségére, arra a szép, kedves, kedélygazdag nőre, kit ön magától elkergetett, hogy rakonczátlanságait szabadabban űzhesse; kit fél város imádott, s kit ön eltaszított magától; és hasonlítsa azt mostani oldalbordájához, kiért az egész város kaczagni fogja önt, s kit ön nem fog -25- magától elűzhetni. Allah igaz és Mahomed az ő prófétája! Emlékezzék ön második feleségére, a türelmes, szende teremtésre, ki szelid megadással tűrte önnek méltatlan bántalmait; ki jó, engedékeny és nélkülöző volt, s utóbb is önnek zsarnok kezéből halál ő felsége országába menekült; és hasonlítsa azt a mostanihoz, ki minden nap újabb boszusággal fogja önnek borsozni ételét, italát, s kit nem fog ön lerázhatni magáról, hanem a ki hozzá lesz varrva önnek gallérához, és ülni és nehézkedni fog önnek nyakára még a másvilágon is, mint örökké hurczolandó puttony. Allah igaz és Mahomed az ő prófétája!

– Mind bölcsen tudom én ezt, szép öcsém; szánom, bánom vétkeimet; de már mit tehetek róla? benne vagyok a credóban, s jól tudom, hogy ez egyszer nem én leszek az kettőnk közől, ki a másikat kibőjtöli a világból. Látod, kétségbe voltam esve; megboszantottak azok a drágalátos atyámfiai, a kik kezeimet törvényesen megköttették, s boszút akartam rajtok állani. Nagy beteg voltam; azt hittem, elhalok; minden jótévő lélek elpártolt mellőlem. Tudtam, hogy ez a Zsófi is csak addig marad ott, míg van mit lopni tőlem, halálom esetére semmit sem várhatva, mert nincs annyi keresményem, mennyit egy szunyog a lábán elvihessen. Ekkor azt súgta belém valami sátán, hogy vegyem el a leányt; így magamnak holtig hűséges ápolót, örököseimnek holtom után kelletlen osztálytársat szerzek; – s úgy tevék. De meg is adtam az árát! Fölgyógyultam. Bár ne gyógyultam volna! úgy csak a vízi betegséggel lett volna bajom, míg így Jób patriarcha minden kínszenvedésein keresztül fetrengek; akkor csak az orvosságot kellett volna innom, míg most iszom a naponkénti feketelevest, a mitől pedig meg sem gyógyulok; úgy legfölebb is egyszer haltam volna meg életemben, míg így naponként ki kell állnom a keserű halált.

– Könnyű neked beszélni onnan az üveges hintóból; de -26- vennéd csak vagy egy hétre az en bőrömet magadra, tudom megemlegetnéd a magyarok Istenét.

– Köszönöm a jószándékot, de nem élek vele. No de legalább vigasztalhatja magát azzal urambátyám, hogy jó gazdasszonyra tett szert, a ki majd maga sem irtózik megfogni a dolog végit, nagyra nem vágyik, nem czifrálkodik, s urambátyámat szépen megbecsüli.

– Holnapig se hidd azt, öcsém. Őrizkedik biz az, nehogy valamikép valamit dolgozni találjon: mégcsak a konyhára se néz ki, mióta teins asszonynyá lett, s ha kozmás az étek, engem mocskol értte; úgy iszsza a kávét, mint a rántott levest; s ki tud czifra lenni, ha ő nem? a minap valahol a megboldogult Regélőből talált tíz év előtti divatképekre s most majd kihuz érte, hogy neki oly öltönyöket szerezzek; aztán maga készít ez magának divatot, melyből tanulhatnának a grönlandi eszkimók is. A mi a becsülést illeti, megbecsül az engem, mint Balázs a hurkát; ha nekifog, a hátam is sajog bele, úgy megbecsül. S aztán mit csináljak? Ezer a kivánsága, nálam pedig legkevesebb a festék;1) most is vagy száz forintra volna szükségem…

– (Hej! megszeppentem én. Hát hinc illae lacrymæ? ezért volt a hosszas előszó? látlak!)

– Bizony, kedves urambátyám, vágék közbe, veszedelmes időket élünk; irmag a pénz, alig akad meg imitt-amott a szegény embernél egy-két garas; nagy a nyomoruság, nincs kereset; magamnak is épen ötven forintot kellene egy pár nap alatt kifizetnem, s majd kezemet lábamat eszem meg, hogy honnét teremtek elő ily óriási összeget?

No! savanyú képet vágott Márton bátya e vigasztalásra. Csak nincsen is annál nagyobb vexa, mintha valakitől pénzt akar kérni az ember, aztán nagy feneket kerít a dolognak, előadva a kényszerítő szükséget, az általános nyomort, -27- drágaságot, pénzszűkét, s amaz épen hasonló, sőt két akkora panaszokkal veszi tele a száját. Ekkor aztán kérj tőle! Még amaz fordul felül; úgy jársz vele, hogy még te szánod meg, s te adsz neki.

– Hm! hm! biz az baj, monda végkép aláhangolt intonatioval a harmadszor nősült úr; nincs mit tennem egyéb, mint Kristóf öcsémet körülkapni; ez most adta el az árpáját, szép pénzt kapott érte; nem hiszem, hogy meg ne embereljen.

(Ez a bizonyos Kristóf öcsém egy majorennis parlagi gavallér volt, kit épen e napokban vártunk haza Pestről, hova ügyvédi vizsgálatát letenni rándult. Képzelhetik, a kik az ilyesmit próbálták, hogy olyankor mekkora pénzeket szokott az ember Pestről visszahozni!)

E percz óta szörnyen kezdte magát genirozni Márton úr előttem. Sokszor jár így az ember: előfog valakit, azt elkezdi égtől földig magasztalni; nevezi szépnek, jónak, okosnak; úgy megdicséri, mintha szerelmes volna bele; azután beavatja őt szíve legmélyebb titkaiba, megajándékozza őt bizalmával, melyért amaz viszont jó tanácsokkal szolgál neki, s mikor látja, hogy az embernek legjobban ragyog az arcza a sok dicsérettől, félre hívja őt egy komoly szóra: «Lelkem ideálja! nem adnál tíz pengőt?» Mire amaz így szól: Egyetlen barátom! megőszülök sajnálkozásomban, hogy most az egyszer nem szolgálhatok.

Mint sajnálja ilyenkor az ember, hogy annyit fáradt vele, hogy annyi szép szót rá vesztegetett, s mint fumigálja a következő perczben, roppant oldalrugásokkal a csalatkozások, bizalommali visszaélés és hűtlen álbarátok ellen!

Azért ez rossz politika; jobb ennél rögtön és egyszerre megrohanni az embert, ki is az első meglepetés zavarában, mielőtt kifogást tudna tenni, azon veszi észre magát, hogy hitelezővé lett; míg, hogyha előleges czélzások és nekikerülések által előre megérzi a puskaporszagot: positurába teszi és védi magát, vagy megszalad. -28-

Láttam én már olyan embert is, a ki a mely perczben becsületére fogadta, hogy egy garasnak sincsen birtokában, sőt birkózván birkózik az éhenhalással, ugyanabban esküvel állítá, hogy ki Dárius kincseit fölásná, épen csak oda jutna, mintha vele cserélne tárczát; amazzal rászedendő, ezzel a már rászedett hitelezőit vigasztalá.

Szinte kétkedni kezdék már azon is, vajjon az egész házasulási lamentatio nem csupa fogás volt-e az öreg úrtól, ki teljes életében nevezetes volt pénzhetnémségéről? De egy tekintet nagypénteki arczára eloszlatá minden gyanumat; nem, ily igazi fájdalom, ily benső keserűség, ily csüggedt resignatio más arczon nem produkálható, mint megfeleségesedettén! Lehet tettetni mindent: szenvedélyt, nyugalmat, szomorúságot, örömet, haragot, elszántságot; de a megfeleségesedés utánozhatlan. El lehet titkolni minden nyavalyát az embernek, még a köhögést és az értelemhiányt is: kopaszságot, sánta lábat, füleknek hosszúságát; de a megfeleségesedés eltitkolhatatlan. Homlokára van ez írva, mint Kainnak a testvérölés; kilóg minden mozdulatából, mint megannyi érdemkeresztje a papucsrendnek; elől-hátul csüng a nyakában, mint a «szomorú történet», mit az utczán sípláda mellett pálczával mutogatnak.

Az ilyen ember egy eleven halotti búcsúztató, melynek textusa ez: «Megházasodtam! elvettem a szakácsnémat!»

Ettől ne kérj semmit, ettől ne várj semmit, erre ne bizzál semmit; mert ez semmit nem ad, semmit nem tud, semmihez nem ért. Nem a fülével hall, nem a szemével lát, hanem mindazáltal a hátával érez. Ötödik kerék a kocsiban, nullája a társadalomnak, ki se nem oszt, se nem sokszoroz. Szegény! megházasodott, elvette a szakácsnéját!

Elvált a hű, szerető nőtől, kinek szívnemességében vén napjai nyugalmát, örömét, vigasztalását találta volna, s -29- meglánczolá őt a nemesis egy nehéz kolonczhoz, ki orczapirulásnak korbácsával fogja exequálni rajta a kamatra lerakott bűnök tömegeit, ki gyötreni, boszantani, zsarolni fogja őt holta napjáig, s holta után elfeledni és meg nem siratni.

Minden fa megtermi gyümölcsét, és a mely fa gyümölcsöt nem hoz: az kivágatik és tűzre tétetik.

Jaj tinéktek! Mert mikor a tavasz elközeledik, a szarvasok elhányják az ő szarvaikat és a természetbuvárok nem tudják, hová lesznek azon szarvak; hanem hisz annál jobban tudhatjátok ti!

A természet erős boszúálló, ki magát megcsúfolni nem engedi! – – – – – –

Míg én azonban ekként elmélkedném, az én szeretett urambátyám, a nélkül, hogy bárcsak akkora búcsút is vett volna tőlem, mint hajdanában Alvinczytól, szedé sátorfáit és – se tette, se vette – úgy odább állott a lőcs árával, mintha ott sem volt volna. Arról az egyről biztosítva vagyok, hogy többet e sáros világban rám nem nyitja az ajtót. – –

Lőn azonban, hogy hetek multával az én Kristóf öcsém hazavetődnék Pestnek városából; és hazavetődvén, felém sem ütné az orrát.

Máskor rendesen a mely este megjött, másnap már hajnalban, még a második kakasszó előtt rajtam rontott, s ott pipázott széles egész nap, és mesélt és hetvenkedett és füllentett jurátusan ecdotákat egész nap.

– Kitérj, a ki áldód van! kiált az egyszeri fuvaros a vele szemközt jövőnek, mert úgy jársz, mint az a másik járt, a ki nem akart kitérni!

Magam is úgy tettem, hogy miután Kristóf öcsém felém -30- sem jött, én mentem el hozzá. Jó fiu volt szegény; azt hittem, hogy beteg s beállíték a tanyájára.

Benyitom az ajtót, belépek a szobába. Hohó! nem jó helyen járok, gondolám magamban, mert az ágyakon szerteszét steifrockok és főkötők tanyáztak; az én Kristóf öcsém sohsem hordott ilyeket! S már visszafordulandó valék, midőn a mellékszobából rám közelg valaki, ki úgy hasonlított Kristófhoz, mint az utánnyomat az eredetijéhez. Lassú, kisértetes lépéssel jött; a tíz parancsolat keményített madzaga kilógott nyakából; csizmái nem voltak kifényesítve, de kaputjának könyöke igen is ki volt szakadva. Először azt hittem, hogy valami lélek, s ugyancsak huzódtam a kályha mögé. Végre nekem rohanva megölelt, megnyalt s fuldokolva rebegé, látva a roppant kérdőjelt arczomon az érintett főkötők iránt, s hihetőleg egy szóval akarva mindent megmondani:

– Nem, nem! igazítá magát Kristóf – - akarám mondani, hogy megházasodtam!

– No, hát mi van ebben szégyenleni való? Apádon is megtörtént ez; ne búsulj, te is csak kiállod valahogy! vigasztalám az ügyefogyottat, ki is azonban fejét félrefordítá, s kezével olyszerű mozdulatot tőn, milyennel az ember jóéjszakát kiván a világnak.

– Két tavalyi sorsjegy, három gombolyag gyapotczérna és egy kanári madár kaliczkástul minden hozománya.

– És ez elég. Csakhogy magadnak szép. És takarékos? érti a gazdasszonykodást?

Kristóf öcsém fájdalmas oldaltekintetet vetett ama szétterítgetett steifrockokra. Ily tekintettel kinálhatta vissza hajdanában Judás a 30 ezüst pénzt a farizeusoknak.

– De az csak mégis sok, Kristóf öcsém, hogy így, sem kérdve, sem hallva, minden előleges kikürtölés és megkivántató pletykaszó nélkül, mindnyájunk bámulatos álmélkodására, másodmagaddal csöppensz közénk. Talán jegyben sem jártál?

Ezt nevezem én aztán regényesnek. Húsz éves suhancz, ki még a bajuszát sem tudja kicsapni, neki fog az ábrándozásnak, miben iskolás gyermekkorában érzelgő aurorák és nefelejtsek nyomán magát kellőleg félreképezte, álmodik fellegvárakat és tündérkerteket, pedig csak úgy eszik és iszik, mint más harminczkét fogú teremtése az Istennek; e mellett semmi jóravaló dolgot nem mível, hanem megásítja hol a holdat, hol a csillagokat; s a helyett, hogy művelt, lelkes hölgyek társaságát keresné, alkot magának ætheri ideálokat, kik sem esznek, sem isznak, sem meg nem öregszenek, s e mellett mindig szellemköntösben járnak, s végtére a legelső kosztadó gazdájának tizenkét farsangon át otthon maradt leányával megszökik.

S mikor aztán az embernek a pénze elfogy, bajai pedig meggyülekeznek, ilyenkor azt mondja az ember, hogy «kiábrándultam». -32-

Azonban mialatt én őt ilyképen exorcisálnám, megnyilatkozék a fentisztelt mellékszoba ajtaja s előlenge «a bájtáj kéjviolája», a szende nő, nem is annyira ætheri szárnyakon, mint inkább igen piszkos czipőkben; öltözete ugyan szörnyen pongyola volt, hanem meglehetős szurtos, mindazáltal hajzatának vuklijai borzasztó borzasok valának.

Sovány volt a lelkemadta, mint a vigasztaló szó; nyilván régen lehetett, mikor még arczain rózsák virítottak, s valának mindkét szemei módnélkül savószínben; s az még csak hagyján, hogy ajkai fehérek voltak, de hogyha mosolygott, és pedig egyre-másra mosolygott, s vonásait szerte-széllyel húzta, és szemeivel epedni akart, s ily epedő mosolylyal az emberfiára tekintett!…

Különben az egy csöppet sem látszott őt megzavarni, hogy Kristóf öcsém engem, ránézve vadidegen létemre bemutatni elfelejtett és hagyott bennünket egymásra bámulni; hanem sans gêne neki esett a férjek legboldogítottabbikának s annak nyakát categorice átölelve, nyalábra fogta őt s a legaffectáltabb gyöngédséggel úgy képen találta csókolni, azt hittem, hogy lőttek. Ez pedig állt és bámult, mint a kit az út mellett felejtettek.

– Szeretett, egyetlen Kricsim! sipogá az egyetlen oldalborda, s ágaskodék fel hozzá és ajkait emelé feléje; ő pedig, az egyetlen Kricsi, ágaskodék az ég felé, és mondhatatlan vonzalommal csavará félre nyakát a hitvesi szeretet ilyszerű gyöngéd kifejezései elől.

– Ugyan ne izélj hát, Toncsi, szabódék lefesthetetlen zavarban, rám-rám pillantva, hogy nézek-e rájuk? Ereszsz el, fáj a fejem.

– Fejed fáj, Kricsi? Szegény Kricsi! Hol fáj? Tartsd, majd megcsókolom. -33-

– Igen, Mesopotámia! hebegé szegény fiu. (Képzelem, mint szeretett volna ott lenni.) Toncsi! látod, minek jösz ki? pongyolában vagy; nem szép, nem illik; idegen úr van a háznál.

– Oh, mondám, a háziasság szinében legkecsesebbek a nők, legbájosabbak, legékesebbek. És én különben is sem idegen, sem úr nem vagyok.

– Várj, te nem szeretsz engem, Kricsi! kezdé pityergésnek induló hangon a hölgy. Te irántam meg vagy hidegülve… Te azt akarod, hogy szívem elrepedjen… Oh, én boldogtalan, oh én szerencsétlen! oh én legszerencsétlenebb nő a világon!… S itt neki durálva magát, elkezde sírni és jajgatni, mint a sebes eső; – te – hű – te – len – Kri – kri – kri – csi!…

(Uram ne hagyj, megázunk! gondolám nekiriadva s servus kapufélfa! kalapomhoz kapva, rohantam ki az ajtón, végig az udvaron, Kristóf öcsém pedig utánam. Az utczaajtóban elfogott frakkom szárnyánál fogva s visszarántott.)

– Ereszsz, öcsém! nem vagyok kedvelője az operáknak; nem szeretek semmiféle énekes játékot.

(Jaj mért nem futottam jobban? A szemedből is kilátom, hogy pénz kell!… Mentem volna én, de a boszorkányrugta fia nekivetette hátát az ajtónak s nem eresztett.)

(Mondtam! kiláttam az orra állásából, hogy hova törekszik. Aztán a jó fiunak az a gyönyörűséges szokása volt, hogy a kapott pénzt soha sem fizette vissza. A hány ház, annyi szokás.)

– De hát pisetarius regni vagyok-e én, vagy peruviai kincsbánya, hogy az egész világ bűneit készpénzzel fogom kifizetni?

– Majd eltisztulsz! Jobb bizony, hogy meghúzod magad és körülczirkalmazod házi igényeidet, és nyújtozván addig, a meddig a pokróczod ér, látsz az eke szarva után és nem versz a talpára szántáskor a jövendő aratásnak, mondám neki, azt hive, hogy majd talán megelégszik vele, ha pénz helyett tanácscsal fizetem ki.

De csak szorongatott és szuttyongatott, míg végre kereken ki kellett rukkolnom vele, hogy: nem adhatok, mert nincs!

(Kérdd meg, kérdd! mondám magamban. Az is épen csak egyedül te rád várakozik.)

Ezzel Kristóf öcsém, annyit se mondva, hogy vigyen a garabonczás, fideliter hátat fordított, s angol hidegvérrel ott hagyott a faképnél.

Pár nap mulva egy és ugyanazon szellem szállván meg az új házasokat, Márton bátyát tudniillik és Kristóf öcst: fölbúbozák szerelmetes házastársaikat, kiki a maga módja szerint, s azokat hónuk alá véve, menének, a szokott bemutatási viziteket lerovandók.

Az utczán találkozék a két pár; egyik a jobb soron, másik a bal soron haladott, s lévén köztük végetlen tengere -35- a sárnak, csak messziről emelgették egymásra a kalapot.

A közben nézett mind a két úr a másik úr karjába csimpajkodó nőszemélyre gyanús szemekkel, egyik sem tudván a másiknak feleséges voltát; még erősebben nézte egymást a két úri ifjasszonyság, s egyedül ez oldaltekintetből is kirítt a szakácsné és a szobaleány.

A kövér mondá: «ni az a létra!» A sovány mondá: «ni az a gömböcz, az a tüttüs!»

Toncsi: – Beh feltalálta bokrétázni a fejkötőjét, mintha vőfélyné volna.

Míg szemmel érheték egymást, folyt az észrevétel. Majdan mindkét felekezet haza vezetvén élete megczukrozóját, vágtatott magányosan egymást meglátogatni.

Mindenik azt hitte magában: pénzt fog ez nekem adni mai nap, megérdemli, hogy szépen bánjak vele.

– Hanem, édes uramöcsém, kezde gömbölyűre vigyorult arczczal Márton úr, ki a tatár volt az a tót lajtorja, a kivel az elébb láttam erre sétálni? olyan hosszú, mint a gyertya gyertyatartóstul! Beh formátlan alak! döczögé kaczagva, hogy a könyei csorogtak.

– Biz az, édes urambátyám, felelé Kristóf úr hosszú képpel, tulajdon nőm.

Jójczakát pénzkérés, gondolá magában. Kristóf úrnak azonban eszébe jutott szintén a pénzkérés, s jónak látva zsebre rakni a bókot, mosolygó képet készült mutatni, viszont jó kedvvel kérdezé:

– Hát az a csodaállat ugyan ki lehet, a ki urambátyámat kisérte az elébb?

Úgy elment e szóra az én két vitézem, jobbra az egyik, a másik balfelé, hogy tán azóta sem jöttek többet össze.

Évek multán ismét meglátogattam őket. Márton úr ült a karosszékben, két kis poronty kapaszkodott, egyik a nyakába, másik az üstökébe; a pipát majd torkába üté a visító fajzat; vala pedig mindkettőnek sarkantyús csizmája. Zsófi asszony sétálni volt ilyenkor egy emberséges dragonyos hadnagy biztos felvigyázása alatt.

Kövérségnek híre sem volt az öreg úrnál, sőt inkább példásan meghúzódott; a gondosan hizlalt tetemből nem maradt egyéb, mint a nagy gömbölyű fej – a mult idők emlékeül.

Kristóf öcsém pedig akkora szakállt eresztett, mint -37- egy nyirfa-seprü és kabátja soha kefélve nem volt, mióta megházasodott.

Hogy meglátogattam, kis zsámolyon ült, s felesége rokkájáról a fonalat motólálta le gyalog motólán, s szörnyen integetett, hogy meg ne zavarjam a pászma számításában.

SONKOLYI GERGELY.

Denique – mi tűrés tagadás benne? biz az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám mokány egy ember volt.

Maig is emlékezem rá, mikor a harasztosban megkergetett, Isten nyugoszsza meg szegényt; a mint árkon-völgyön keresztül zaklatott, azt hittem, hogy addig meg sem állok, míg a világ kerítésébe nem ütöm orromat.

Mintha most is látnám azt a somfanyelű csákányt a kezében, meg azt a meggyfa-csutoráju makrapipát a szájában, melyet akkor sem vett ki onnét, midőn káromkodandó volt, tehát akkor sem, midőn a harasztosban hol én elől, hol ő hátul kergettük egymást.

De minő eloquentiával tudta az emberfiának az apja teremtését eláldani! a jég-fergeteges égi háború azokhoz képest klarinéthang. – Én sem voltam az a legény, ki a bátorságot valami különös erénynek tartottam volna, s midőn a dörgésekből gyaníthatám, hogy majd le is üt: nem vettem tréfára a dolgot, hanem körültekinték, hogy hol hagyott a kőmíves rést a falon, s azzal, «illa berek, nádak, erek», próbáljuk meg, hát énbelőlem milyen insurgens lett volna? vitézül elvasaltam…

De hát hogy nyilvánvalóvá tegyem, miért is kergetett meg engem tulajdonkép az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám, egy jókora vargabetüt kell kikanyarítanom emlékezetem tarlóján, s ott kezdenem a dolgot, a hol minden emberséges ember szokta kezdeni, tudniillik: az elején.

Tehát – mikor, mikor nem? bizonyosan nem emlékszem -39- rá, hanem annyit præcise és accurate mondhatok, hogy a franczia háború után és a cholera előtt volt, – midőn tudniillik engemet az iskolából kicsaptak.

Hja, rosszul viseltem magamat, vétettem az emberiség ellen: nem akartam vágott orrú csizmát hordani! e nagyszerű bűnöm miatt szépen kitanácsoltak a padfaragók sorából, – de mégsem viseltem vágott orrú csizmát…

Haza mentem meghosszabbodott képpel, otthon az apám jól megdögönyözött s azzal fenyegetett, hogy mészárosinasnak ad; de szerencsétlenségemre a helybeli húsvágómester azt mondta, hogy ész kell ahoz, – különben most emeletes házam volna Pesten.

– Ugyan, János gazda, oda vág-e kee, a hova néz? – kérdém egy ízben az érdemes ökörhóhértól, midőn taglóját épen neki-mérte a marhafőnek, s rettentően bandzsitott szokása szerint a jobbik szemével az ökörre, a rosszabbikkal meg énrám nézve.

– Hja, maga ahoz nem ért. Látja, hallja, minálunk egészen másforma a kétszer kettő, mint a diákoknál.

Otthon – mit volt mit tennem? az ember déltől estig csak nem piszkálhatja a fogát, – kezdtem széttekinteni a faluban. Ez nem volt nagy mesterség, mert dombon laktunk, honnét az egész compossessoratus valamennyi boglyáját meg lehetett számlálni, s ha a szérüskertünkben a nagy kazalra felkuporodtam, onnan épen valamennyi -40- szomszédunk udvarába beláttam. Itt tapasztalám testi szemeimmel, mikép egynémelyike azon hölgyeknek, kik ünnepnapon majd elrepülnek, oly czifrák és rátartiak – otthon könyökig szurtosak, térdig csatakosak, s frizurájuk vetekedik azon gazdátlan szénaboglyával, melyet minden azon menő csikó megkókál, s míg odakünn oly kényesen ránczba szedik ajkacskáikat, hogy az ember azt hinné, az r-t sem tudják határozottan kimondani: bezzeg tudnak odahaza jégesőzni, hogy szintúgy porzik bele az út… S egy bizonyos háznál, melynek két ajtaja volt, napirenden szokott lenni, hogy mikor a gazda az első ajtón kiment, valaki más olyankor a hátulsó ajtón bejött; s mikor a gazda ismét az első ajtón zörgetett: olyankor az a más valaki a hátulsó ajtón ismét eltávozott. Mit keresett ott, mit nem? azt nem tudom. Talán atyafia volt a gazdának, vagy a feleségének.

Egynémely urambátyámmal pedig megtörtént, hogy mikor későn vetődött haza ebédelni, jól kimocskolták s odakünn tálaltak neki a cselédekkel a malomköves asztalnál, s az volt legszebb a dologban, hogy kivált az ilyenek szoktak nagyra lenni a gazdai tekintélylyel.

Mindezt igen szép és tanuságos volt messziről szemlélni, hanem úgy került, hogy a sok szemlélet közben valamire, azaz: sajátlag valakire találtam bukkanni, kinek közelebbrőli láthatása sem volna inyem ellenére.

Épen házunk szomszédságában lakott az én kedves urambátyám, Sonkolyi Gergely. – Isten nyugoszsza meg szegényt! – meglehetősen ócska volt már a háza fedele, – gyermekkoromban sokszor meghúzgáltam a nádlása alját, nádmézet keresvén benne. Háza falát hol kékre, hol sárgára meszelték, utoljára pedig kövecsekkel verette ki azt irombán az öreg úr s nem kelle azt többé meszelni.

Kertek alatt lakott s háza két ablakával fordult az utczára, mely ablakok szüntelen virító sárga répa-, muskátli-bokrokkal voltak elszőnyegezve, s a házhéj elején -41- egy négy fülű lyukból két fűzér paprika piroslott elő, szelid szomszédságában egy kinyuló kaszának. Az udvaron nagy szederfák álltak, ülőhelyei az udvar baromfiainak, s a konyhaajtóval szemközt a pinczebejárás bolthajtása díszlett, erősen befutva az úri tök erős indáival; valamivel odább egy nagy galambdúcz éktelenkedett, még odább egy rakás ölfa, meg egy sertéshidas, meg egy nyikorgó kankalikos kút, meg még patvar tudja, mi mindenféle illatos alkotmány, közbe-közbe terpeszkedő társzekerekkel, ekékkel és boronákkal egyben, s ha még ezekhez hozzá képzelem azt a kilencz ordas agarat, meg a tarka tinót és a fehér ludfalkát, – mintha most is előttem látnám szomszéd urambátyám udvarát.

A kilencz agár szüntelen ott strázsált a pitvarajtóban, ha urambátyám vadászni nem volt, s gazdagítá képzeletét a konyha rácsajtaján kiszivárgó gulyáshús-szaggal. – A tűzhelyen pedig rendesen nagy láng égett, a nagy láng mellett nagy fazekak, s mindezek mellett egy svadron pirosnál pirosabb vászoncseléd. A körül felaggatott tarka tálakat, vendelyeket, réz- és bádogkanalakat, mintákat, sodrófákat, szitákat és serpenyőket képzelje magában mindenki, mint szintén a két első szoba butorzatát is, melyeket én elő nem számlálhatok, minthogy bennök soha sem voltam; hanem ha valaki kiváncsi rá, utasítom a megye levéltárába letett inventariumhoz, a hol ott minden ingóságok a legkisebb famacskától a legnagyobb festett almáriomig együtt fel vannak jegyezve.

Magam csak a hátulsó szobára emlékszem, arra a kis sötét szobára, a nagy fehér kemenczével; szögletben állt a ketyegő falióra, oldalt egymásnak vetve két tornyos nyoszolya, a falon József históriájának képei, középett széthúzható tölgyfa asztal s egy benyiló nyitott ajtaján át szemlélhető falra akasztott vadásztarisznya, puska, karikás ostor, rézcsákány, tarsolyos kard és nyeregszerszám, – egyik sem rozsdásabb, mint a másik. -42-

Hanem a mi legemlékezetesebb ezek között, egy viselt fekete bőrpamlag; – hej ez a fekete bőrpamlag volt az…

Tehát itt lakott az én kedves szomszéd urambátyám, nemzetes és vitézlett Sonkolyi Gergely, Isten nyugosztalja meg szegényt…

Miattam azonban lakhatott volna az öreg úr akár felső, akár alsó szomszédunkban, én bele nem botlottam volna, hogyha… hej hogyha olyan szép kis leánya nem lett volna!…

Bizony csak gyönyörű kis teremtés volt… Beh sokszor nem aludtam miatta! de még többször álmodtam felőle. Azokról a picziny kis kezekről, s azokról a nagy karika szemekről, miknek egyetlen-egy tekintetét nem adtam volna a chinai császár legszebb sipkájáért… nem rösteltem naphosszant őrt állani a kazal tetején, hogy olykor megláthassam a szentemet, a mint az udvarra kijött vagy a virágait megöntözni, vagy galambkáit étetni, miközben oly kedvesen, oly módosan illett neki minden mozdulata, minden lépése és lejtése és hajlongása és minden, de minden csupa ennivaló volt rajta. Bizony sokszor elfelejtettem miatta: hogy dél előtt van-e az idő, vagy dél után?

Hanem mindez nem volt elég az üdvösségre. Ha az ember üvegen keresztül nyalja a mézet, nem igen érzi édességét, pedig az én képzeletem sok rendbeli édességekről álmadozott.

Oda adtam volna minden másvilági virtualitásomat annak, a ki okos tanácscsal tudott volna megsegíteni ez egyszer; azonban az okos tanács nem gomba, hogy ott is teremjen, a hol nem vetették.

Kellett volna pedig ez egyszer a jó tanács, mert tudva volt faluszerte, hogy az én szomszéd urambátyám kurucz ember, a ki bizonyos dolgokban nem érti a tréfát, s az a rebellis elve van, hogy leányához kilencz lépésnyire nem -43- enged férfiembert közelíteni; így okoskodván: «a ki el akarja venni, kérje meg; a ki el nem akarja venni, ne bolondítsa!»

Később beláttam, hogy igaza volt, de akkor, mondhatom, hogy nagyon boszantott. Tudtam egyébiránt azt is, mivel szokta a leánykérőket kifizetni: «ma adjak-e kenden ki, öcsémuram, vagy holnap?» Prosit! – – Azt mondta, hogy a leánya még nagyon fiatal, nem arra való, hogy a háztartást reá bízza az ember. – Ezt nevezem aztán a prózai életnézetek egyikének.

De még azt csak elszivelte volna nála az ember, hogy leányát úgy féltette; tudtuk volna mi azért, hogy micsoda nyelven beszéltek a paradicsomban Éva kisasszony meg a kígyó egymással, olyankor, mikor az öreg úr napestig vadászni járt; – csak az a fatalis – oh! nem tudok nevet találni számára: az a Belzebub kályhatevője, az a vén Debora ne lett volna a háznál! ki minthogy egy ülőhelyéből mozdulni nem tudott, mindig otthon kötött, s jaj volt neked, szegény fiatal ember, a ki Esztikéhez mertél ellátogatni! lekorpázta azt úgy, hogy vőlegénykorában is szájában lehetett az íze.

Némelyek azt mondták, hogy testvére az öreg úrnak; mások azt vitatták, hogy felesége; – tudja Isten, mije volt, biz az nagyanyja is bizvást lehetett, hisz vénebb volt szegény a visegrádi várnál! Annyi bizonyos, hogy még akkor matriculának eszméje sem volt a világon, a mikor ez született; – uram bocsá’, még Mátyás királyra is vissza tudott emlékezni!

Meg sem gondoltam, hogy azon hat esztendő óta, míg én iskolaport szagoltam, be ne csukták volna háta mögött a szentek paradicsomának ajtaját. Akkor is sokat imádkoztunk már érte a gyülekezetben, hogy könnyebbítse meg a jó Isten az ő ágyának szalmáját; de tapasztaltam nagy hirtelen tévelygésemet.

A mint egyszer megsejtve, hogy az öreg úr hátat fordított a háznak, szivemnek mondhatlan fájdalmában oda -44- sompolyogtam a ház háta mögé, a honnét ama szoba ablakára lehete látni, hol Esztike időzött, s nagy áhitattal álltam meg ott, amúgy diák tempóra szomjasan tekintgetve be az elzárt paradicsom ablakán, – egy kezet láttam ott fel- s alájárni tűvel s czérnával. Esztike varr ott, gondolám magamban, s majd felfaltam szemeimmel azt a kezet. Hát egyszer az a kéz megzörgeti erősen az ablakot! lehetetlen volt észre nem vennem, hogy a figyelmeztetés nekem szól, s nem tudtam, hogy elszaladjak-e most, vagy oda szaladjak?

E határozatlanságomat megszünteté azon eset, hogy az ablak felszakíttatott s kiüté rajta fejkötős fejét – Debora asszony; azt gondoltam: az egyiptomi hét sovány esztendő ütötte ki fejét.

– Hát maga, nagy hórihorgas léhűtő, mit ácsorog már ott egy óra óta, he? Mit bámul, mint a borju az új kapura, he? Eltakarodik innét mindjárt, vagy ráuszítsam a kutyákat? Menjen a maga dolgára pokolfélegyházába, s ne tátsa a száját más ember ablakára; ha pedig nincsen dolga, menjen ki a mezőre, keresse meg azt a füvet, a mitől az ilyen sihedereknek kinő a bölcseségfoguk! – – stb.

… Hej, de elkotródtam én is onnét, akár ha lelugoztak volna. Mintha nem is én lettem volna az, a ki ott volt. Lehúztam a kalapomat szememre, fejemet leütöttem s haza menvén, akkorát aludtam bánatomban, hogy este lett, mire felsejtettem belőle.

Egész éjszakán át majd megettem a csillagos eget; nem jött az álomnak gondolatja sem szemeimre; hogy is ne! mikor az egész délutánt végighúztam mint az ürge, és éjjel aztán az én kis Esztikémet iparkodtam magam elibe állítani, de tudja patvar, még az emlékezetem is fügét mutatott; valahányszor vonásról vonásra szépen összeillesztgettem gyönyörűséges arczát, mindannyiszor azon vettem észre magamat, hogy ismét a vén Deborát látom magam előtt! Éjféltájban a környék valamennyi macskája -45- oda jött synagógát tartani az ablakom alá. Ki vékonyan, ki vastagon, fujták, trillázták és czifrázták, hogy az embernek még a lelke is bukfenczet hányt bele. Egy darab ideig csak áldogattam őket magamban s tartottam türelemmel; de mikor aztán vettem észre, hogy már nem lesz ám vége, mert ezek itt most operát tanulnak be: kilopózkodtam szépen, fogtam a sodrófát a konyhában s a pitvarajtóban megállva, nekimértem a tisztelkedőknek, s mikor épen a «fis-dur» kardalt énekelték, közibük hajítám, s képzelhetni, hogy volt szinpadi hatás!

Belépett hozzám uramatyám, rókatorkos mentéje panyókán volt vetve nyakába, s fejébe volt nyomva a báránybőr-süveg.

– No fiú, szólt, most már bujdossál ám a világból;… agyon dobtad az éjjel a Debora asszony czirmos macskáját.

– Phü, teringette, e bizony baj! – kiálték felugorva; – nincs benne semmi élet?

– Bizony kimult ez ab intestato, – szólt atyám előmutatva a nagy kövér vadat, mely kezével, lábával alálógva, fehér fogait rám vicsorgatá.

Véghetetlenül vakartam a fejemet. – Mit tegyek? Ha megtudja, hogy én dobtam agyon, még macskává változtat, vagy kipöröl a világból, vagy úgy megátkoz, hogy soha sem kapok feleséget… Ejnye, ejnye, csak én soha macskával ne jöttem volna össze ez életben!

– Azonban csak hagyja itt uramatyám azt a néhai kandurt, – mondám s egy víg ötlet ment a fejemen keresztül, – megpróbálom kiengesztelni azt a jó Sybilla asszonyt, ha hátul nem köti a sarkamat.

Uramatyám megcsóválta fejével együtt a báránybőr-süveget s vállvonítva letevé egy székre a corpus delictit s ott hagyott. -46-

Én pedig vevém az élni megszüntet s szépen belefektettem a kezkenőmbe s annak négy csücsét összefogva, ballagtam nagy szívdobogással a szomszédba.

A mint a kapu eleibe értem, épen akkor disputáltak urambátyám agarai egy házaló zsidóval, kinek manchester bugyogóján csak vagy hat szelelő lyukat szakítottak eddig; az ember jajgatott, hadarászott és kapálózott, hogy csupa mulatság volt.

És ez volt szerencsém, különben tőlem kértek volna passust, s urambátyám kutyáját megütni főben járó dolog. Igy észrevétlenül jutottam a konyhába, körülnéztem a kezkenőt, hogy nem lóg-e ki valamerre a macska farka, azzal oda utasíttattam magamat Debora asszony szobájához, s alázattal bekoczogattam.

Az emlékezetes ablaknál ült volt Debora asszony s orrát felém fordítva sandított rám a pápaszem felett; haja (azaz: tudja Isten, kinek a haja) hurkákra volt szedve a fején, hátul pedig táritoppos zsiráf-fésüre szedve. Ráncz volt az arczán, a mennyi csak ráfért, s maga az arcz nagyon czipószínű volt.

A másik ablaknál ült az én rubintom, Esztikém, s szintén varrt; szép kilátása volt szegénynek az ablakból. Épen egy boglya bükköny volt elibe rakva. A mint beléptem, vállig elpirult a szentem, vagy csak én hitettem el magammal, de igen lesütötte szemeit s nem nézett rám.

Én oda iramodtam hozzá, s miután csonttá vált kezét nagy ellenkezései daczára elhajhászhatám, azt erősen oda koczintottam a fogaimhoz. Brrh! Azóta nem ehetem a kocsonyát.

– Oh édes, kedves drágalátos asszonynéném, talán már -47- nem is ismer? – Ugy-e, hogy megnőttem? én vagyok ám az a kis szöszke Csallóközi Péter, a ki annyiszor hordott át asszonynéninek fiókgalambokat, nem tudja?

– Úgy? A ki annyiszor beverte pilinczkkel az ablakomat? no ugyan nagy lett. Egészen nyakára vénül szegény apjának.

– Hanem asszonynéni még ugyan jó színben van. Egészen megfiatalodott. Hisz olyan, mint egy husz esztendős kisasszony. (Ha egyébért nem, ezért a hazudságomért bizonyosan kikergetnek a menyországból.)

– Bizony, hallja öcsémuram, szép is voltam én a magam idejében. Meleg tejben mosdottam én minden estve, attól lett oly szép fehér a bőröm. Most is látszik az énrajtam (no ugyan!). Hej, nem termett azóta olyan szép leány a vármegyében sem, mint én voltam az én fiatal időmben. Hisz emlékezhetik rá édes atyja, majd csak kérdezze meg tőle.

(Tyüj! mikor kegyelmed fiatal volt, még akkor talán az a pap sem született, a ki az apámat megkeresztelte; gondolám, de nem mondtam el.)

– Hanem bizony egynehány esztendő óta sokat vesztettem szépségemből (uram bocsá’, ennek félszázad is csak néhány esztendő!); hja, csak így van az, semmiben sincs állandóság, tele van a világ mulandósággal. Hanem hát mi jóért jött öcsém uram, hadd hallom?

Én e közben közelebb-közelebb kezdtem húzodni Esztikéhez, mit észrevevén ama kincsőrző sárkány, nagy pillongatások és orrtörlések közt rá kezde parancsolni.

(Törjék ki valamennyi fogad! mormogám magamban; – ártatlanabbul nem átkozhattam meg.)

– Hát mi baj, öcsém uram? csak mondja el szaporán, mert látja, hogy nem érünk rá; nálunk sok a dolog, nem úgy, mint maguknál. -48-

– Hát – – kedves, édes asszonynéném, csak annyiban vagyunk, hogy az ember nem győzi magát őrizni eléggé, hogy valami szerencsétlenség ne történjék rajta; minden lépten-nyomon szabad az Úr keze velünk.

– Azért maradjon az ember odahaza, – odahaza csak nem történik az emberen semmi baj.

– Nem az emberen, hanem például a családján, például, hogy felhozzam, méltóztatik tudni, kedves asszonynéném, hogy kegyelmeteknek is vannak macskáik, minekünk is.

– Tökéletesen igaz. Tehát ezen macskák át szoktak látogatni egymáshoz; a mieink kegyelmetekhez, és a kegyelmetekéi mihozzánk.

– Bölcsen tudom; sokszor megrágják a padláson a hurkák végit, meg az oldalast; hanem a mieink nem mennek kegyelmetekhez, van azoknak idehaza is mit enni.

– Eredj csak, Eszterka, – sürgeté a sárkány, – nézd meg, esznek-e a kis pávák?

(Várj, lesz idő, midőn diót török a csontoddal! gondolám, de nem mondtam el.)

– Hát gondolja, kedves asszonynéném, a mult éjjel ezen ártatlan állatocskák, a mint ismét szépen összegyülekeztek és énekelgettek, hogy szinte gyönyörüség volt hallani, valami istentelen, vérengző, kegyetlen ember egyet közülök, a legszebbiket, orozva és álnokul agyon hajított.

– Úgy kellett neki, mit jár szomszédolni! jól tette, becsületes ember volt.

– De nem a mienket dobta ám agyon, hanem a kegyelmedét, nénémasszony, – mondám, kibontva a kezkenőt, s kihúzva a korán elhunyt testi maradványait, azt eléje tartottam…

… Jaj! Azt a dühből, kétségbeesésből és rémületből vegyült tekintetet, melyet e perczben kelle látnom, még -49- álmomban sem felejtem el. Végigtapogattam magamat, hogy nem váltam-e tőle kővé?

– Az én macskám! – rikácsolá s kiragadta azt kezeimből, – az én macskám! – ordítá, hogy az ablak reszketett bele, miközben szemei forogtak és ajkai tajtékot vertek, s háromszor fölugrott volna, ha tudott volna. Aztán ölébe szorítá, s gyermekesen dönczölte és csókolgatta azt. «Cziczuskám, cziczuskám!» szólt neki, szemeit fel-felnyitogatta – «nézz reám, cziczuskám, ébredj fel egy kicsinyt», végre lehelyezé azt az asztalra, s fölé borulva, a legsiralmasabb énekhangon dúdolá: «oda vagyok, oda vagyoo–oók!» és zokogott megkérlelhetlenképen.

Én, használva Debora asszony keserves megilletődését, hozzá simultam (t. i. Esztikéhez, nem Debora asszonyhoz), megfogva gyönyörüséges kis forró kacsóját, oda hajlottam hozzá, s reszkető hangon kérdezém:

– Miért haragudnám? – felelé a kis ártatlan, s lesütötte szemeit, s kezét húzta kifelé az enyimből.

Ostoba egy kis kérdés is volt az tőlem, megvallom, de az embernek nem oly könnyen jőnek ám az okos kérdések, mikor szerelmes.

Hanem az a vércseszemű tátos – azt gondoltam, a macskáját siratja; pedig gutát! oda vigyázott, s alig nézhettem a violám szemébe, már ujra rárivalt:

Eleget beszéltem hozzá, akartam volna mulattatni; mondtam neki, hogy ugyan szép idő van odakint! meg hogy a kukoricza már a selymét hányja; mind hiába! oda sem hallgatott.

– Hanem megállj te semmirevaló, ilyen meg amolyan, -50- a ki ez ártatlan állatot meggyilkoltad, – kitudom, – szóla, – hogy ki voltál, s megboszulom még az unokáid unokáin is.

– A vármegye elé adom a dolgot, violentialis pert kezdek ellene, repositionalis pert, infamisationalis pert. Boszut állok érted, ártatlanul kivégzett tarka macskám, példás rettentésül a késő nemzedéknek.

– Helyesen, kedves asszonynéném, – biztatám őt, – helyesen. – Megérdemli a pokolra candidált! Én magam legjobban rajta leszek, hogy ez iszonyú tett szerzője kitudódjék, ezt fogadom, igérem.

– Igéri? – kiálta, s úgy nekem esett, hogy attól féltem, megcsókol, – drágalátos, édes uramöcsém, becsületes ember volt maga teljes életében; az apja is az volt; minden nemzetségeit szerettem. Tudja ki, keresse ki, az Isten áldja meg, azt a semmirevalót. Bizony még holta után is áldani fogom.

(De majd csak jobb lesz az, ha én áldom kegyelmedet holta után, nénémasszony; gondolám magamban, de nem mondtam el.)

S ezennel tehát ünnepélyesen felfogadtam, hogy a mennyire tőlem kitelik, utána leszek a criminalis inquisitiónak.

Mint tudott dörömbölni! mily okos volt! hogy fel tudott ugrani az asztalra! Mint tudta már, ha a tányér zörgött, hogy ebéd ideje van! Mily szépen tudta megenni a kávét a csésze aljából; s aztán oly tiszta állat volt, hogy soha olyan piszkos állatot, mint az egér, még a szájába sem fogott stb. stb.

Miután ekkép elbucsúztatta magát kedvenczétől Debora asszony, nagy szívfájdalommal megvála tőle, s jajgatásnak jajgatásával adta oda kezembe, hogy azt az ő ablaka -51- elé eltemessem, s neki a gyilkos kiléte felől minél előbb hírt hozzak.

– – – Megvolt tehát az ürügy, mely alatt Esztikét ismét megláthatom.

Eltemetém azonban a meghalálozottat az ablak alá, s sírt emeltem fölötte, s tüzködék fölébe zöld ágakat, miket ugyan a tarka borju menten lelegelt, de mik által erősen befészkeltem magamat Debora asszony kegyébe.

Ki is azonban erősen elfeledé, hogy Esztikét kiküldte az uramatyámat várni. Ott találkoztam a szivem bálványával a kapuban.

– Szegény kis Esztikém, mennyit kell kegyednek ettől a vén Deborától szenvedni!

Erre nem felelt szegényke semmit, hanem szemei megteltek könynyel, noha nem akarta.

Ekkor láttam, hogy milyen szépek a fekete szemek, mikor sirnak. A kéknek nem illik a sirás. Azt örömestebb látom, mikor nevet.

– Hej! – mondám, nagyot sóhajtva, – beh máskép tudnék én bánni kegyeddel! – De nem hagynám én bántani senkitől, ha tehetném.

Erre nem felelt semmit. Megvallom, nem is szerettem volna, ha minden szavamra tudott volna felelni.

– Engem sem szeret senki a világon, – folytatám, – olyan vagyok, mint az árva madár, kit a zápor mosdat meg, a zivatar meg fésül. Keserűség, árvaság az életem; hanem hiszen felderül még nekünk is a csillagos ég!

Látszott a galambomon, hogy menni is akart, nem is, de minthogy igen illendően viseltem magamat, ott maradt. Igen hideg szél kezde fúni, s az ő nyakán csak vékony kis selyem kendő volt tűzve.

– Miért nem tesz melegebb kendőt? – feddém, – majd meghűti magát és meghal. -52-

– Nem nagy kár lesz értem, – szólt szegényke szomorúan, – úgysem törődik én velem senki; legalább jól járok: senki sem bánt.

– Oh ne mondja azt, az Isten áldja meg, ha nem akarja szivemet megrepeszteni (itt magamnak is igazán szorulni kezdett a hangom). Kegyednek még sokáig kell élni, kedves Esztikém, mert ha kegyed meghal: akkor – akkor majd én is tudom, hogy merre van a Duna.

Ezt mondva, lódultam haza s mire haza értem, azon vettem észre magamat, hogy sirok, mint a gyermek. – – – Csak furcsa állatja is az embernek az a szív!… Hej, ha az embernek szive nem volna!

Ez idő óta nem féltem a szomszéd urambátyám agaraitól, tudva azt, hogy Debora asszony nem fogja azokat reám uszítani.

Csak azt lestem ki ablakunkon, hogy mikor megy Gergely úr a nyulháboruba, – azonnal vándoroltam a szomszédba, első egy párszor azon neszszel, hogy nyomában vagyok már a macskagyilkosnak, – látta ez is, meg amaz is, s akkor leirtam sipkától bagariáig egy soha nem látott személyt, a kinek kilétén aztán törhette a fejét, a ki akarta.

Később, hogy erre ráuntam, s Debora asszony is kezdte felejteni halottját, urambátyámat keresni mentem által.

– Ejnye beh sajnálom; s ekkor aztán a nagy sajnálkozásban kitaláltam szalasztani a számon, hogy: ki hallotta, mi történt a faluban?

Azt persze senki sem hallotta, mert semmi sem történt, hanem Debora asszony annál kiváncsiabb volt meghallani az eseteket, s ott marasztott. – Én aztán a mi pletykát tudtam Philemonról és Baucisról, azt mind szélesen és hosszasan elhistorizáltam előtte, s Isten vétkemül ne vegye, biz én hevenyében akkorát füllenték neki könyvnélkül, hogy majd eldült bele.

Hanem ez sikeres volt; – addig egy szóval sem küldött haza, míg ki nem fogytam, s ekként számtalanszor -53- volt alkalmam Esztikém sohajtásait elfogni s a magaméit megküldeni neki, s ha élőszóval ki nem beszélhettük is egymásnak magunkat, szemeinkkel gyakran egész érzékeny párbeszédeket folytattunk.

Másnap megint átmentem urambátyámat keresni s ismét nem találtam honn. Természetesen, minthogy épen rálestem, mikor elment hazulról.

– Ejnye, maga mindig oly szerencsétlen, hogy épen olyankor jő, mikor nincsen idehaza.

Tudta volna csak, hogy mennyire verem a fejem a falba e szerencsétlenség miatt!

Hanem jól tudtam eleve, hogy e füst alatt nem fogom sokáig csalhatni a világot s turpisságom elébb-utóbb napfényre fog jőni.

Egy időre már tisztességesen oda kaptam a házhoz, elannyira, hogy Esztikének könyveket is szabad volt vinnem, miket én városon lakó tiszteletes sógoromtól kölcsönöztem.

Biz ezek német könyvek voltak, szegények! – de én nem tehettem róla; ha magyar nyelven írt ilyszerű istentelenségeket hordtam volna a házhoz, bizony kirudaltak volna. – Ha jól emlékszem rá, regények voltak és holmi szerelmes históriák, miket én Debora asszony előtt imádságos könyveknek kereszteltem (az áldott teremtés csak magyarul tudott), s az volt aztán a legvígabb történet, ha olykor előfogott a drága lélek, hogy fordítsak neki a bent megírt szent fohászkodások közül. Fordítottam én aztán oly pœnitentialis létániákat és katechismusokat ama jóravaló könyvekből a hivő léleknek, hogy valamennyiünk szeme könybe lábadt tőle.

Kiváltképen a férjhez menendő hajadon leányok könyörgését, no azt sokszor elmondatta velem, melyet is én szorgalmasan ki tudtam olvasni Wielandból úgy, mint Kotzebueból.

Ha aztán ezen dicséretes könyvekből valami emlékezésre -54- méltót akartam Esztikém figyelmébe ajánlani, azt szépen körömmel aláhúztam, s ha ő látott benne figyelembe veendőt, szintén aláhúzta, – tiszteletes bácsi pedig, mikor haza vittem a könyveit, nem győzött eléggé dőzsölődni, hogy ki a tatár karmolja össze ezeket az ő könyveit?

Így ment ez, míg meg nem állt; megállt pedig egyszer azon egyszerű eset által, hogy midőn én egyszer épen látogatásom végezém (éreztem tudniillik azt az időt, mikor urambátyám meg szokott jőni) s kifelé ballagtam, a mint az ajtót épen nyitnám s húznám magam felé: valaki épen akkor az ajtót szintén nyitá kivülről s tolta én felém.

No szép meglepetés volt reám nézve, midőn az ajtó megnyílt s bejövő és kimenő egymásnak szemközt állottunk. Ha a nyakam elvágták volna, sem ijedtem volna úgy meg, mint most… Nemzetes és vitézlő Sonkolyi Gergely urambátyám állt előttem testestül lelkestül és rézcsákányostul. Merre fussak? Ez jutott legelőször is eszembe, s mikor már láttam, hogy nem futhatok, akkor jöttem csak azon gondolatra, hogy bátornak kellene lennem. – Szerettem volna azonban akárki más lenni, csak saját magam nem.

– Hát öcsém, – kérdé urambátyám, nagyot pödörve kacskaringós bajuszán, – lánczos lobogós, forgós, suhogós és ropogós! hol jársz itten?

(Tán bolond vagyok, hogy megmondom, gondolám magamban; de hát mit is mondjak? azt mondjam: hogy Debora asszonyt látogattam? Hátha felesége? – Még agyonlő. – Égből pottyantam ide? Uramatyám küldött? vagy a pujkáinkat kerestem? – Mit tudjak hazudni?)

– Nem én, kedves urambátyám, felelém, nem járok én itten… Csak azt jöttem kérdezni, hogy mikor tetszik bemenni a városba?

– De öcsém, – szólt urambátyám, elmozdítva karomnál fogva az ajtótól, – hordom én a te mivoltodat, gonosz a te zúzád, haragos forgattát! Hanem nekem többet át ne -55- kastankodjál, mikor itthon nem vagyok, a hatszázezermilliomáldotta szedtevette tánczoltatta! – Mert ha még egyszer – három kila menydörgős égiháború! át mered ütni az orrodat, fogadom a 99 apostolra, s valamennyi Pontius Pilátus volt a világon, hogy Dóka Pista legyen a nevem, ha szíjat nem hasítok a hátadból, ropogós rángattát!!!…

– Köszönöm ássan, – mondám, örvendve, hogy ily könnyen megszabadulok.

Urambátyám pedig, még egyszer rábízva az ördögre, hogy vigyen haza, belódult s még aztán sokáig hallottam pattogó kikanyargatott allegorikus phrásisait, miket a rossz világ káromkodásoknak nevez, s ismét ott láttam magamat, a hol voltam a macskahalál előtt.

Ez napságtól fogva csak igen gyéren tehettem szert Esztikém láthatására, akkor is csak a kerítésünkön át, a midőn mindannyiszor azon veszedelemnek tevém ki magamat, hogy ha az öreg úr meglát, belém lő. Egyszer Esztike is észrevett, – nem mert közelebb jőni hozzám; mutatta pantomimikával, hogy fél, mikép meglátja valaki, – én szintén szemkifejezéssel felmutattam nem ugyan az égre, hanem a padlásablakra, mit elértve a lelkem, ezentúl aztán csak úgy conversáltunk egymással, hogy egyikünk az egyik padlásablakból, másikunk a másik ablakból játszottuk a némajátékok legfurcsábbikát, kezeinkkel egymásnak integetve és fejeinket hajtogatva, s fel-felpillantva. a magas égre.

… Lőn azonban, hogy urambátyám egyszer hosszabb időre elutaznék, mit onnan tudtam meg, hogy a honn maradt agarakat ez idő óta szüntelen ütötték, verték, mit nem mertek volna tenni, ha az öreg urat a határon belől érezték volna.

Ezt megsejtve, kilódulék az erdőre, tele szedtem a kalapomat szarvasgombával, s mentem vele a szomszédba. -56-

A legutóbbi expeditióm alkalmával igen ránczba szedhette az öreg úr az illető őrsereget, mert az egész cselédség, az első kuktától az utolsó agárig, kitelhetőképen görbén néze reám.

A mint belépek a szobaajtón, – még csak az egyik lábam tettem belől, – oda ugrik Debora asszony, s odacsuk az ajtóhoz, hogy másik kezem és lábam még kívül maradt, s leirhatatlan vendégszerető nyájassággal rivalla rám:

– De bizony csak egy kis szarvasgombával kivántam kedveskedni kedves asszonynéninek, – szabódám, – tudtam, hogy igen szereti.

– Vagy úgy! – szólt, kibocsátva a kalodából, – szarvasgombát hozott? már az más, úgy jőjjön be, hozza be, hozza be.

– Ejnye beh derék fiu maga; hát hogy aludt, mit álmodott? tessék leülni. Ejnye, ejnye. – Hát jár-e még iskolába?

– Hát majd csak annak, hogy estére szíveskedjék kedves Esztikém a kerítésen átnyujtani Debora néni pápaszemét, javítok rajta valamit.

– Maradjon még egy kicsinyt, – biztatott a jószívű lélek, mi alatt hatályosan tolt kifelé, s kicsukott.

Estére megkaptam a szemüveget. – A nagyító-üvegeket gyöngyen kiszedtem belőle, s szép síma ablaküvegből vágtam épen akkora karikákat tűzkővel, azokat a nagyítóüvegek helyeire alkalmaztam, s reggelre kelve, újra helyére escamotiroztuk a pápaszemet.

Én pedig ujólag egy kosárka spanyol megygyel iparkodtam a beléphetési engedélyt kihízelegni.

– Köszönjük, köszönjük, – szólt a néne, többes számban beszélve, pedig senkinek sem adott belőle, – bizony meg sem tudjuk majd szolgálni.

– Hanem elébb megnézem, nincsenek-e zsellérek benne? Szoktak ám az ilyenekben lenni, hamar megterem benne a Jánoska, – okoskodék s vevé pápaszemét s feltette orrára s nézett rajta…

De mintha nyakszirten csapták volna, úgy meghökkent. Persze, hogy a síma üvegen keresztül semmivel sem látott jobban, mint a nélkül. – Tartotta messze és közel hozzá a nézendő tárgyat: semmi sem használt, – elővette a Szikszait, felütötte, de nem tudott olvasni belőle, – törülgette hol a maga szemeit, hol a pápaszemeit: hasztalan – a dolog nem változott.

– Thüh, asszonynéném, rettenetesen nagyít! Akkorának mutatja az ember porusait, mint egy ürgelyuk.

– Asszonynéném! – szólék aggodalmas arczczal, a világosság felé fordítva képes felét, s erősen szemeibe nézve, – mi leli a maga szemeit? – Szent Gergely apostol! -58- Hisz maga szürke hályogot kap. Miért nem gondol magával?

– Szürke hályogot! – sikolta s szemeihez kapott – oda vagyok, oda vagyok! – Uramöcsém, kedves uramöcsém, segítsen rajtam, ha testünknek megbocsáttatását és bűneinknek föltámadását hiszi, – segítsen rajtam, ha még lehet.

– Hm, – szólék fontos műértő képpel s valóban orvosi szemöldök-grimáceokat vágtam, – nem érzett kegyed holmi szélhüdéseket a tunica choroidæán?

Tudta is ez, hogy mi ez a tunica choroidæa! s azt felelte, hogy de biz érzett.

– Ez világosan mutatja a szemek veszélyes állapotját. A dolog fenyegetővé kezd válni, s ha még ezekhez azon nem várt phasis talál hozzájárulni, hogy a könyöke meg talál fájdulni az embernek: valóságos amaurosis fog következni.

– Ez azon eset, mikor a retina apoplexiát kap s végképeni ablepsia marad az emberen.

– Az Istenért, édes öcsémuram, ne hagyjon megvakulni, – rimánkodék, – segítsen rajtam! mit tegyek? mit igyam? kihez folyamodjam?…

– Itt nincs veszteni való percz, le kell feküdni rögtön, és pedig hanyatt; én addig rohanok az orvosságaimért. -59-

Mentem haza. Készíték egy üvegbe szappanos vizet, másikba medveczukros vizet; egyiket rózsavízzel, a másikat levendulával beszagosítottam, s mire visszaértem, már ágyban feküdt az agyon rémült patiens.

Féltette szemeit, mint akárki más, s biz azok már nem is legjobbak lehettek. Én pedig bekentem azokat a vizek csípősebbikéből, s azután bekötöttem a szemeit, hogy csak az álla látszott ki az asztalkendő alól, s ráparancsolék, hogy azokat ki ne merje bontani, míg én nem mondom, különben rögtön vakon születik.

Csak ennyit akartam. Átöleltem ekkor az én galambom Esztikémet kedvem szerint, s néztem a szemeibe kedvem szerint, s miután sokáig néztem szemeibe és ő az enyimbe, Isten bocsássa meg, megcsókoltam őt kedvem szerint, hogy a szivem majd kiugrott örömében.

– Hanem ne beszéljen asszonynéném annyit, mert még lilaszínű hályogot is kap.

Hanem ez így mégsem jól lesz, – gondolám, – az ember nem beszélhet miatta, mert fülei vannak, de jók. Ezen fordítani kell.

– Tudva van az anatomiából, hogy az embernek arra való a füle és az orra, hogy mintegy padlás-ablakok, szüntelen friss levegőt szolgáltassanak a szemek idegeire. Hanem, midőn ezen szemidegek gyuladásba jőnek, azon veszedelem áll elő, hogy kétféle ablakokon átmenő szél légvonatot támaszt, s a gyuladást éleszti, e végre orvostudor Smilax tanácsára ilyenkor e két ablakok közül vagy -60- a fület, vagy az orrt be kell szépen tömni gyapottal, hogy légvonat ne támadjon. Már most tehát méltóztassék választani: melyiket tartaná kényelmesebbnek bezárva érezni, kedves asszonynéném, az orrát vagy a fülét?

Akárki is elébb liquidálta volna e czélra a fülét, mint az orrát, s így lőn, hogy furfangosságnak általa az örökké élő házi statáriumot nemcsak megnémítók, de meg is vakítók és süketítők, szemeit és füleit bekötözve emberül.

Igy folytanak le napok, századai reám nézve az örömnek és üdvösségnek. Debora asszony szépen megvolt a cura alatt; életében ekkor volt először másnak békéthagyó; de féltette a szemevilágát, s én ijesztgettem nagyon. Esztike szivem jó volt, mint a falat kenyér. Magamat nem akarom dicsérni, hanem annyi igaz, hogy boldogok és e mellett önfeledtek voltunk, mintha ennek a boldogságnak örökké kellene tartani!

Egyszer azonban késő este volt, s én még szüntelen odaáltal. Künn esett az eső, a patiens szuszogott, a falióra ketyegett, s mi Esztikémmel semmiről igen sok szépet beszélgettünk. Ismétlem: este volt.

Hallottam ugyan, hogy valaki zörgetett egy ideig a kapun, aztán mintha beesett volna rajta; de nem ügyeltem rá; mit bántam én, ha a világ stuckaturjáról hullott volna is a vakolat, mikor egyszer a szivem bálványa mellett ültem, ugyanazon széken pedig, melyen ő, tehát egymástól nem valami nagyon messze!

Ki ne volna bátor olyankor, mikor a kedvesét látja félni? én is fölkerekedtem és nekitürkőzve, hallatlan vitézséggel mondám, hogy ne féljen, míg engem lát, hisz azért vagyok én mellette, hogy ne hagyjam bántani; meg aztán oly ember is vagyok én, a ki három zsiványnyal még akármikor megbirkózik! -61-

Hősi elszántságom nemcsak megnyugtatá a kis leánykát, de rá is ragadt, s ő a gyertyát, én egy falra akasztott kohátlan pisztolyt véve kézbe, mentünk az ajtónak.

Kinyitók azt: ő nagyot sikolta, s elejté a gyertyát. És sötétben maradánk; valami fekete alak jött felénk. És a pitvarajtó fel volt nyitva.

– Szent Borbála, segíts! – mondám magamban, – ez megesz. «Ki vagy ember?» – ordíték rá, nekifogva a pisztolyt, a mekkora hangon csak tudtam.

– De te ki vagy? ilyen-amolyan gézengúz pernahajder, a pocséta-kerülő herkópáterednek a kifordított bundában járó dicsőséges hajnalát! veszedelem boronálta!

– Ujujú! ez az én tekintetes urambátyám! – ordíték, mint a kinek taplót dugtak a fülébe. Vesd el magad! rohantam a kapunak, s egy percz alatt túltettem rajta magamat.

De ott is megjártam, mert a kaputom szárnyánál fogva fennakadtam a kapun, s lógék szárnyamnál fogva, mint a cserebogár.

Lógáltam, rángattam magamat, imádkozva, hogy bárcsak leszakadna egyetlen gála-öltönyömnek a szárnya; de nem tudtam szabadulni.

E közben rémülten hallám, hogy urambátyám mint nyitja kulcsnál fogva az utczaajtót.

– Kolbásznak aprít, ha megkap, – gondolám s végerőködéssel egyet vetve magamon, kaputom szárnya csakugyan szerencsésen leszakadt, s én leestem a földre.

– Szaladj! – mondám magamban, s a mint Isten tudnom engedé, lábam közé kaptam a széles földet, s neki a harasztosnak!

– Megállj, semmire sem való! – ordítá a persecutor, – mert agyonütlek.

De már megkövetem, ha az agyonütés kedvéért meg nem álltam, a láb-eltörésért csak meg nem állok.

Igy futottunk egymásután huzamos ideig, de egyikünk sem capitulált, hanem én kezdtem észrevenni, hogy a távolság aligha nem fogy közöttünk (az öreg úr 1809-ben nagyon betanult a futásba); igen közel éreztem a rézcsákány szagát magamhoz.

Már az én kedves urambátyám épen nekihuzakodott, hogy mint vág végig a hátamon a jó somfanyelű csákánynyal, midőn épen, a mint nekem czélzott – köd előttem, köd utánam, – egyszerre csak szőrin-szálán elvesztem előle.

Nem ért azonban rá a jó úr e fölött elbámulni, mert rögtön maga is, mintha kikapták volna a földet a lába alól, elkezde bukfenczeket vetni és esni mélységes mélységbe, hova midőn lejuta, nem tudá, hogy melyik részében legyen a másvilág pinczéjének?

Sűrű sötétség vala körülötte, oly sötétség, hogy zsebre lehetett volna rakni.

– Jaj! uram s én Istenem, – sóhajta a jó úr, – elkárhoztam! meghaltam és elkárhoztam! jaj nekem én bűnös fejemnek. Mindig mondta a tiszteletes, hogy ne káromkodjam annyit, mert elvisz az ördög, és ime elvitt. És épen gyilkolási szándékomban kapott el. Seregeknek ura légy irgalommal irántam, csak most az egyszer bocsáss meg, és soha többet nem vétkezem ellened, nem káromkodom többé, nem megyek a tilosba vadászni, megfizetem a papbért, a mivel hátramaradtam, hozzáadom a leányomat a szeretőjéhez, csak ne engedj elkárhoznom uram én teremtőm.

A jó úr reszketett, mint a kocsonya, s imádkozott volna, de nem tudott egyebet, mint a hiszekegy utóját, azt dörmögte aztán, erősen hivén, hogy legalább is a purgatorium előcsarnokában kugsol.

Nagy módom volt pedig nekem mindezeket hallani, és pedig nagyon is jól hallani, valánk tudniillik mind a ketten -63- egy és ugyanazon farkasveremben, mely alattunk a nagy futásban és sötétben leszakadt, és két öl mély lévén, meglehetős házi árestomul szolgált mindkettőnknek.

Tőle e szerint nem lett volna mit félni, hanem az ötlött nekem meg eszembe, hogy hátha igazi farkas talál közénk vetődni! mikben a szomszéd nádas nem szűkölködik.

Hanem erre meg így okoskodtam: ha jő a farkas, akár félek, akár nem félek, megesz; ha nem jő: akár félek, akár nem félek, nem esz meg, s e syllogismus által teljesen megnyugtatva magamat, elővettem hátulsó zsebemből pipámat és dohányzacskómat, s mert vala e veremben nagy sokasága a szunyogoknak, rágyujtottam és füstöltem magam körül jobbra-balra.

– De szabadíts meg a gonosztól! ordítá felszökve urambátyám, midőn a sötétben elkezde világítani pipám: azt gondolta, hogy már ő alája gyujtják a szalmát.

Persze, én hallgattam, mint a nyúl, a pipa sem szólt egy szót is, s urambátyámat környékezé a kétségbeesés.

Hadd reszkesse ki egy kicsit magát, gondolám, s fújtam a tüzet, hogy szintúgy sziporkázott.

Nagy nyavalygásai közben azonban egyszer úgy oldalba talált rúgni a sarkantyús-lábával, hogy a szemem is szikrát hányt bele (a verem nem volt oly tág, hogy az ember kalamajkát járhasson benne). Erre már csak kénytelen voltam őt megszólítani.

– Ne nyughatatlankodjék már urambátyám, – mondám neki, – hiszen bizony az megtörtént, de azért csak ne rugdalja ki az emberfiának a fogait.

– Öcsém! – kiáltá örömrivalló hangon. – Öcsém Peti, hát élsz? hát te is itt vagy? vagy hol is vagyunk mind a ketten? hogy jöttünk ide mind a ketten?

– Csak úgy, mint az eső az égből: létra nélkül; mámost csak azon örüljünk, hogy épkézláb leértünk.

– Mit, az elébb? az elébb nem tudtam, hogy farkasveremben vagyok; azt gondoltam, sokkal tiszteletreméltóbb helyre jutottam. Ejnye harminczhárom mázsa ördögmáj! kilencz akó sárkányköröm-teringette! hogy jutunk ki innét? Forgós szélvész-ránczigálta dolga! Hogy a scorpió vágja le a bolond philosophiáját, a ki ide vermet ásott! Hogy a lidércz szántson rajta, a ki kigondolta is, vitte volna el a gólya az óperencziákra!… korpaczibere-adta!

– Öcsém, állj csak ide, hadd állok fel a válladra, majd én valahogy kikapaszkodom, téged meg aztán kihúzlak.

Rám lépett. Akkor emlegette még csak aztán Isten igazában a haragos menyköveket, látva, hogy füttyel sem éri el az én vállamról is a nyilást.

– De pedig urambátyám, ne kiabáljon annyit, – csillapítám, – éjszaka az idő; még majd farkasokat talál a nyakunkra csődíteni, s akkor aztán különös alakban látjuk meg a feltámadást; jobb bíz üljön le szép csendesen, majd én mesélek.

– De hát mit csináljak itt reggelig? a szunyogok esznek meg; akkorákat haraptak rajtam, azt gondoltam, az ördögök tépnek tüzes harapófogókkal.

– Tegyen úgy, mint én: gyújtson rá és fumigálja a világot és a szunyogokat.

– Ember vagy a talpadon, öcsém, hordom a lelkedet, úgy teszek, – szólt s készült kiütni. – Hát ez micsoda itt? – kérdezé, valami fehér tömeget húzva ki lábai alól. -65-

Hát ez épen azon holt lúd volt, mely csalétkül szokott kitéve lenni a farkasvermek fölé, s mely velünk együtt szálla alá poklokra.

– Kidobom az ilyenadtát, ne háljon velünk, – dörmögé s fölhajítá az állatot.

Vala azonban a verem nyílása igen szűk: a hajított lúd visszaesett, s üté az én kedves urambátyámat úgy nyakon, hogy jobban se kellett.

– Ejnye lánczadta! – kiálta, s újra felhajítá azt, s újra nyaka közé esett.

– Kárpáti rengeteg erdő! – ekként káromkodék újra, s újra felhajítá, megint visszajött és megint oldalba ütötte ő kegyelmét.

– Már öcsém, te dobd ki, – szólt nekijuhászodva, – mert nekem ellenem esküdött ma minden élő és nem élő állat.

– Hanem hát, öcsém, – kezdé egyszer e közben urambátyám, kis újjával letömködve a pipa tüzét, – mi dolgod neked az én házamnál, hallod?

– Már urambátyám, akár inde, akár unde, hova tagadjam? Én szerelmes vagyok Esztikébe.

– De öcsém, csak az annak a rendi és módja: nekem kellene először szólanod.

– De még én sem tebeléd. Hanem tréfán kívül: hát mi közöd neked ahhoz a leányhoz? Hiszen ha szereted, hát csak szeresd; de ne járj hozzá. Szeretheted, ha kilencz mérföldnyire vagy is tőle.

– De urambátyám, nem úgy verik a czigányt: nem akarom én annyiról szeretni Esztikét, a két padlás köze is elég nagy távolság volt már; hanem tehát ha nem bánja és nincs ellenem valami különös kifogása, ezennel itt a farkasveremben egész ünnepélyességgel megkérem -66- kegyelmedtől drágalátos kis kacsóját és vele együtt szép magát, még ha Debora asszony vele jár, ráadásul azt is elveszem.

– Veszed az ördögöt, hiszen mostohaanyám; ipam is, vőm is csak nem akarsz lenni egyszerre? Hanem öcsém még gyerek vagy, nincs mit aprítnod a tejbe.

– Nagyobb igazság kedvéért: még tejem sincs, a mibe valamit aprítsak; hanem iszen majd megjön az időjártával, az Isten elég gazdag, majd megsegít.

– De fiam, – szólt az öreg úr, pipáját tenyerében tartva, – nem készíttet a jó Isten banknótákat senki számára, hanem egyiktől elveszi, másiknak odaadja; de az ilyen magadforma semmihez látó falufüle fráternek bizony nem repül ám a sült veréb a szájába.

– No de a mi nincs még, majd lehet még; kezdetben sem vala semmi, mint a biblia mondja; majd felmegyek Pestre jurátusnak, törvényt végeztem, s lesz belőlem tekintetes úr és prókátor.

– Candidatus koplaló; – fejezé be urambátyám, – jobb lett volna öcsém, ha pap lettél volna, uradatyád is eleget akarta, hanem te agyafurt ficzkó voltál teljes életedben. Most káplán volnál valahol, s nem hozott volna ide a tatár miközénk izgágának. Hanem már túlestél rajta, átugrottad, mint a tinnyei leány a férjhez-menést. De megállj, egyet mondok, kettő lesz belőle; küszöbön van a restórátió, mihelyt leszüreteltünk, hozzáfogunk a nemes atyafiság kapacitálásához; ne busulj, megnyomunk esküdtnek.

– Nem bánom én, urambátyám, ha alispánnak megtesznek is, csak Esztikét nekem adják.

– No, patvar vigye, ha már ennyire vagytok, üsse meg a káposztás kő! nem bánom; hanem restórátió előtt egy kukkot sem szólsz senkinek, és hozzánk be nem ütöd az -67- orrodat, különben lánczonforgó-kereplő! semmi sem lesz a dologból.

Mit tehettem? Magam jóvoltáért megigértem, hogy hallgatok és nem megyek Esztikéhez, s azzal egymás nyakába borultunk az öreg úrral, összecsókolóztunk, s «adj fiam tüzet», mondá az öreg, pipája ki levén szunnyadva. Különös grátia, mert különben mindig maga szokott kiütni.

Igy töltöttük nagy mulatsággal az éjszakát. Én szépen ölembe fektettem urambátyám fejét, s ő csakugyan boldogan elszunnyadott az Úrban, s horsogott álmában, mintha orrának mindegyik nyilásával egy-egy fagótot fujt volna. A közben meg álmában is rágta a pipát. Nem alhattam miatta. Szintúgy reszketett a verem tőle. Ha fütyöltem neki, akkor elhallgatott; hanem akkor meg a magam fütyölése miatt nem alhattam, s ha én elhagytam, ő kezdte rá.

Az alatt volt lótás-futás miattunk a faluban; kerestek égen, földön és padláson mindkettőnket, tűvé tettek értünk mindent, s természetes, hogy mégsem találtak.

Reggel felé, hogy az éhség elővett, magunk is elkezdénk gondolkozni a szabadulásról, teljes tehetségünkkel hozzáfogva a rikoltozáshoz és kurjongatáshoz.

Végre ránk akadtak. A veremből felkanyargó pipafüst vezette őket messziről a nyomunkra.

Urambátyám két béresének jutott a szerencse, bennünket kihúzhatni a siralomnak völgyéből, kiknek urambátyám rögtön meg is igérte, hogy kifordítja a bőrüket, ha meg merik mondani valakinek holvoltunkat.

S jó hogy hazamentünk, különben már épen currentáltatni akartak mindkettőnket.

Két álló hónapig nem beszéltem Esztikével; sokszor láttam szegénykét, kisírt szemekkel és halványan, majd -68- a szivem repedt meg olyankor érte; de megigértem, hogy nem szólok hozzá, s meg akartam szavamat tartani.

Ekkor ment végbe a tisztújítás. – Szép volt, mondhatom, igen szép, csakhogy már egyébre nem emlékszem, mint, hogy egyszer egy vaskos legény megemelt, másik kettő meg lerántott, ismét másik három nyakonfogott s újra felemelt, az atillámat összehasogatták, a hajamat megtépték s egy zápfogamat kiütötték s megtettek esküdtnek.

Tisztujítás utáni nap urambátyám nagy ozsonnát rendezett házi kertjében. Az egész falubeli asszonynénémség és urambátyámság hivatalos volt rá, többek között én is (noha senkinek sem asszonynénje, sem urabátyja nem voltam).

Mi volt legyen belső tartalma amaz ozsonnának, azt nem tudom, mert – fontos okaim voltak rá nem tudni. A szakácskönyv hamarább megmondaná.

A lugosban volt felterítve negyvennyolcz személyre, s mire odaértem, már folyt a dáridó.

Esztike lelkem ott sürgött-forgott a vendégek körül, kinálgatva mindenkit, nyájas piros arczczal (tűz mellől jött, attól volt piros), s szeliden vonta ki magát egynémely hamis urabátyja ölelendő karjai közül; azonban minden nyájassága és pirossága mellett is igen szomorú volt szegényke.

A mint beléptem, nagyot köszöntem neki, sarkantyumat összeütve, mire a lelkem megdöbbent, s úgy fülönöntött egy bizonyos urambátyámat a kezében volt lengyellével, hogy ez maig is nagyot hall arra a fülére.

– Hozott Isten, öcsém! – kiálta Gergely bátya, – hát ilyen későn kell jőni? – no – nem hiába vőlegény vagy.

Esztike szivem e mondásra halavány is lett, szomorú is lett; valami esett a szemébe, mondá, s könyezett.

– Bizony csak növekedik ez a fiatalság, – szóla közbe egy tetemes assessor, ki mindig két széken szokott egyszerre -69- ülni, – ide s tova Esztike húgom is eladó leány lesz.

– Semmi ide s tova, – szólt Gergely bátyám; és egy vágással úgy ketté vágta a lúd hátába szúrt villát, mintha porczogó lett volna, – menyasszony az is.

Esztikének sem kellett több. Ment kifelé. Igen tarka lehetett előtte a világ, mert alig találta meg a lugos ajtaját. – Nem jött az áldott azon gondolatra, hogy ő is lehet menyasszony, én is vőlegény, mégis egy pár válhatik belőlünk.

– Eszterka! hozd ki a czukortartót! – rivalla utána Debora asszony, ki is erősen örült magában, mint hitte, lefőzetésünkön, s reménylé, hogy ezuttal keresztyéni módon ki tudott túrni bennünket a boldogságból. Szüntelen lovalta amaz idő óta Gergely bácsit ellenem és Esztike ellen.

No de volt rá oka szegénynek. Másfél hétig tartottuk ágyban fekve, bekötött szemekkel és bedugott fülekkel. Én kivált még a macskáját is agyoncsaptam.

– Öcsém, – szólt, oda intve magához Gergely bácsi, – eredj csak utána, – sugá, – vigasztald meg szegényt; még kisírja a lelkét.

Nekem sem kellett ezt kétszer mondani. Nyargaltam utána, – a konyhaajtóban elértem, megragadtam a kezét, s azt szivemhez szorítva mondám: Esztikém galambom, egy szóra.

– Bocsásson, – mondá fájdalmasan, halavány arczczal, – igen rosszul vagyok.

– Már pedig ne haljon meg, mert az most oly közel áll kegyedhez, hogy senki sincsen nálánál közelebb.

Ekkor kezde előtte világosulni a dolog: vére mind arczába futott, s azt rögtön piros rózsává festette; ha át nem kapom, elájul szegényke; mily sebesen dobogott a -70- szive! oh! az a sóhajtás, melytől ekkor megszabadult a szive! még én is éreztem annak alpesi súlyát. Még egyszer magamhoz szorítám: «Hanem az egész még titok», sugám neki, s azzal elválva tőle, siettem a kertbe vissza.

Gergely bátyámnak már ekkorra szinte kifurta az oldalát a titok, s elmondá azt nagy teketóriával, az összes vendégeknek szintoly szive örömére, a milyen boszuságára Debora asszonynak, s mire ujólag közéjök léptem, oly harsány gratulatióval fogadtak, hogy szinte magam is elijedtem.

– Hanem ’szen én is fogadok ám akármibe, – mondá Gergely bácsi, – hogy az a leány akármit egyebet kihoz, csak a czukortartót nem, a miért beküldték.

Fogadhatott volna, mert Esztike, midőn visszajött, kedve fordulatát ügyetlenül titkoló arczczal, de a czukortartó nélkül jött vissza.

Erre még pirosabb, még zavarodottabb lett, s végre, midőn látta, hogy mindenki mosolyogni kezd rajta, oda futott apjához és égő arczát annak keblére rejté. A jó öreg úr kaczagva csókolta össze-vissza a kis menyasszonyt, s borotvált szakállával még pirosabbra dörzsölé arczát.

– Már majd csak magam megyek hát be azért a nádméztartóért, – mondám (nekem is tüske volt a talpam alatt).

– De bizony, menjetek érte mind a ketten, mondá Gergely bácsi, kezembe adva Esztike kezét.

– De már úgy jótállok róla, hogy ma sem látjuk a nádméztartót, – tevé megjegyzését – és nem alaptalanul – a két széken ülő úr.

… Ki volna oly vakmerő, boldogságát a mienkhez -71- hasonlítani? Ki volna oly vakmerő, e boldogság leirására szavakat keresni?… hallgatok s ujra érzem azt: azt a gyöngéd kezet a kezemben, azt a mosolygva repeső tekintetet – azokat az ártatlan, szótlan ajkakat, mik ezentul mind, mind az enyimek voltak, s miknek birása gazdagabbá tett, mint ha egy országot adtak volna… Uram Isten, milyen szép gondolat volt tőled az a szerelem!

Urambátyáimék régen el is felejtették, hogy kávét ittak, mire mi kivetődtünk a nádméztartóval; azzal mentettük magunkat, hogy nem volt benne vágott czukor.

Szerencsénk, hogy nem investigáltak tovább a dologban; mert igaz ugyan, hogy mikor bementünk, nem volt a kérdéses szelenczében czukor, de mikor kihoztuk, sem volt ám benne.

– Mához két hónapra szivesen látom kegyelmeteket mindnyájukat a menyegzőre! – Ezzel fejezé be urambátyám a kézfogót.

Mielőtt ez megtörténhetett volna, urambátyámnak hosszú útra kelle menni, még pedig olyan útra, hová az ember a pipát sem viheti magával. – Megáldott bennünket szegény, azután még egyszer elkerítette ennek az orvosságnak a keserű kinját! és megdicsőült és eltemetteték, várván ama boldog föltámadást.

Esztendeig gyászoltuk őt Esztikével – ruhában; szívben maig is csak oly kegyelettel emlékezünk reája, mintha tegnap halt volna meg.

(Ez volt oka, hogy őt soha uramatyámnak nem nevezhettem. Ki minő qualitásban meghal, olyanban marad holta után; holtak között nincs előreléptetés.)

Esztendő után következett el azon boldog percz, melyben -72- megnyílt menyországomat keblemhez szorítva, mondhatám neki: «édes, édes Esztikém!»

És csakugyan nem is érte ajkaimat soha oly édesség, mint mikor ő először és maga jószántából forrón megcsókolt.

Az a gyönyörű sylphidi termet, melyet egykor araszszal átértem, elhizott azóta, hogy most karral is dolgot ad átölelnem, hanem azért most is úgy szeretem az eszemadtát, mint a lelkem közepét.

Debora asszony mind e mai napig él és uralkodik, testének semmi része nem mozog már, a nyelvét kivéve. – Az még ép és egészséges. Előre prænumerált rá, hogy az unokáinkat ő tanítja majd beszélni. Adja Isten! De én nem kivánom.

A NEPEAN-SZIGET.

Megáldva a délövi ég minden gyönyöreivel, – közepén egy láthatártalan oceánnak, melynek szinén a «fata morgana» képe lebeg, – partjain kokuszligetek, hegyei tövében virul a királyi cebia, melynek virágából méz, gyümölcséből tej, tövéből bor folyik; örökzöld savannáin édes patakok bolyonganak, őserdeit madársereg lakja, szivárványtollakkal és csalogány-hanggal; s mikor leszáll az éj, csillagai gyémántok, holdja nap, a tejút, mint az európai holdfény világít le reá, míg az esthajnalcsillag fényében árnyékot vetnek a fák. Megáldva az istenkéz minden áldásaival, neveztetik a Nepean sziget – pokolszigetnek.

Százhúsz mérföldnyire Botany-Baytől a napfordítókon felül fekszik három sziget: egyik a Norfolk, másik a Fülöp, harmadik a Nepean sziget. Ez utóbbit sűrű korallzátonyok övedzik, melyek miatt csak az esőzési időszakok előtti napokban közelíthetni felé. Ilyenkor egy-egy kisded pilota jelenik meg és halálveszélylyel közelít partjaihoz, benne rendesen öt ember ül. Midőn a révhez érnek, ott egyet az öt közül a partra kivetnek, s a másik négy siet távozni, és szemeit behunyja, hogy ne lásson.

Mi történik tovább az ott maradttal, minő élet, minő halál vár reá a sötétzöld mangava-erdőkön belől, mikből senki vissza nem lép? kik laknak ez átkos hirű helyen? oszt-e jutalmat és büntetést itt is ama hatalmas kéz, melynek neve gondviselés? -74-

Néhány nappal az esőszakok előtt, egy naplemenet után, pompás tünemény mutatkozott a Nepean és Norfolk közötti tengeren: – az egész vízegyetem lánghabokká lenni látszék, átvilágítva, mint egy híg chrysopras-özön villanyos phosphorfénynyel; mely tünemény nem szokatlan a déli tengerben, s rendesen közelgő vízforgók előjele. A keresztül sugárzott oceán habjai között a mélyben uszó tengerlakók ezrei látszottak elő, mintha egy alulról világító tűzforrás ragyogna pikkelyeiken; – minden szinű korallerdők, a gorgoniák, alcyonok, ftabellák számtalanjai, az óriás anserina, mely háromszáz lábnyi mélységből emeli föl koronáját a víz szinére, s a százkarú állatnövényi csodák, mind egymással összetenyészve, tüntek fel a tengerszín alatt, ismeretlen, megfoghatlan pompában, rengetegek, mezők, virányok a vizek fenekén!

A pokolsziget pedig sötéten-hallgatag és félködökbe zárt; egész területén idegenszerű félcsend honol, olykor kisérteties ijesztő hangoktól felzavarva; őserdei mélyén az apiaster viszhangzó kiáltásai jajdulnak néha fel, mint haldokló segélykiáltása; az ónkák nyávognak, oly hangon, mint mikor eltévedt gyermek szülői után sír, s a sötétben olykor a jaguár szemei villannak elő a bokrok közől, s a százlábú scolopender phosphorfényével, mint kisértő lélek mászkál az akajouleveleken…

A világló tengeren egy fekete pont kezd közelíteni, lassanként csónak alakját veszi magára s végre öt alakot látni benne, kiknek arczaikat tenger és ég világítja.

Elől két evező legény ül, arczaik felötlően hasonlóak egymáshoz, talán testvérek.

A kormánykeréknél köpczös férfi áll és rekedt, durva hangon kiabál és szitkozódik, majd a szelekre, majd az evezőkre; ez a kormányos.

Közepett az árboczhoz támaszkodik egy férfi, vállán -75- zöld köpeny van keresztül vetve, szemöldtelen szürke szemei vannak s veres, rövidre nyirott szakál köriti bizalmatlan kifejezésű májfoltos arczát.

Az ötödik egy hölgy, fejére durva fekete kámzsa borul, – ott ül és nem látszik élni.

A csónak révbe ér, a férfi, a rövid veres szakállal int a két evezősnek, azok szolgai készséggel karolják fel a hölgyet, kiszöknek vele a partra s ott leteszik. A hölgy fejéről lehull a köpeny felső része s arczát és vállait leleplezi.

Az ős liget, virágos banaánjaival, a gyémánttal hintett ég, a lángoló phosphortenger, mind oly szépek voltak e perczben, de szebb volt nálok a hölgy; ifju halavány arczán valami mondhatlan báj malasztja ragyogott, a mint jobb kezével felmutatott az égre, mely millió szemeivel néz egy pontra, s egy szemmel mindenüvé, – baljával pedig rámutatott a parancsoló férfira a hajóban.

Az egyik hajós beugrott a naszádba, hanem a másik irtózatos jajordítással vágta magát hanyatt, s képtelenül eltorzított arczczal harapott karjába; minden izmai vonaglottak.

– Bátyám! az Istenért, mi lelt? kiálta a fiatalabb s a mondhatatlan kinokat szenvedőt a csónakba emelte, ott mellé térdelt, átölelte és sírt.

– Amaz pedig nem birt szólani, arcza elkékült, melle a megszakadásig felfuvódott, szemei kimeredtek s tikkadó arcza rémségesen mosolygott; igazán pokoli kínjának kelle lenni, – senki sem tudta, mi baja?

A délszigeteken lakik egy féreg, a benszülöttek maringoingnak, az utazók pokolbeli furiának nevezik. Hosszú, sárga, szőrös, mely az emberek és állatok tagjaiba fúrva magát, azokat a megdühödésig kínozza.

E perczben a parti sűrűségből egy kő repült ki, s egyet zúgva a levegőben, a kormányost úgy találta oldalban, hogy a kerékhez tántorodott.

– Evezőre gyorsan; kiálta ez, szörnyen megrettenve; mondtam, hogy ne jőjjünk a parthoz ily közel!

Egy újabb kő fütyült ki a bokrokból, s a kormányos orrát laposra ütötte.

– Veszedelem-áldottát! ordítá ez, fogd az evezőt s hagyd meghalni azt a dühödtet! s ezzel a legényt a padok közé lökte, testvérét pedig lerugta a hajófenékbe; a haldokló megfogta reszketeg kezével a kományos ruháját, s egy görcsös vonaglással magához rántotta őt, s hályogos szemeit rámereszté… A kormányos, egy viharok közt megkövült tengerész, lefejté lábairól a haldokló kezeit, azután fölemelé őt gallérjánál fogva, s egyet lódítva rajta, a tengerbe kivetette. – Két tengeri angyal (czápa) rohant utána, s percz mulva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz szinére.

– Szegény bátyám! sóhajta az egyedül maradt legény, mindkét evezőt kezébe véve. Néhány köny gördült durva mellényére.

A kormányos pedig, a mint ismét helyére lépett, újabb parittyakővel találkozott, mely karját bénítá meg, – még egy hajítás s véres homlokkal zuhant végig a csónakban, fuldokolva: Oh el vagyunk veszve!

A fenyegető veszély felriasztá a paracsnokot merengéseiből, hirtelen leveté köpenyét, a kormányküllőt kezébe kapta: «evezz» parancsolt; a csónak megfordult, a szél vitorláiba feszült, még néhány kő repült utánok s perczek mulva csak egy fehér sirály alakja lebegett a sötét világú tengeren.

Leült a mohos sziklapartra, gyönyörű fejét könyökére hajtá, s tekintetével a messze láthatáron, hol ég és tenger -77- összeolvadnak, merengett; olyan volt e vadon puszta helyen, mint fehér hableány a mesék világából, ki kétes csillagfénynél a lábai alatt zúgó tengerben gyönyörködik, s hallgatja a doradok æoli zengzetét.

Hirtelen durva kéz érinté vállát, hátratekintett, – egy férfi állt előtte, széles athletai termet, ősz, kuszált hajakkal és szénfekete szakállal; feje körül pikkelyes armadillabőr volt tekerve, vállain fekete foltos agoutibőr átkötve, egyik kezében tartotta nehéz parittyáját, másikban fekete piros szinű almabogyót, hosszú zöld szárral.

– Ez az upasfa gyümölcse! így szólt komoly merev hangon a hölgyhöz, a ki ezt megizleli, annak nem fáj többé az élet. – De még sem! – ez igen erős kín, noha rövid; szólt, mintegy magában tusakodva az ember, s a hölgynek nyujtott halálmérget annak kezéből kiragadta s a tengerbe dobta. Van könnyebb módja is a halálnak, folytatá egész jószivűséggel, – amott egy völgyben buzog egy meleg forrás, fölötte szüntelen nehéz kék gőzök lebegnek, az ember ide lehajtja fejét, egyet lélekzik, s a másvilágon fog felébredni, ez legkönnyebb neme a halálnak.

A hölgy rettegve nézett a szörnyű tanácsok adójára, s kezei önkénytelen fonódtak imádkozásra össze.

– Itt nincs kihez imádkozni, monda, itt nincs oltár, nincs törvényszék, nincsen gondviselés; itt az élet egy hosszú halál; mentül hosszabb, annál keserübb; s húsz év alatt te vagy az első nő, kinek szemei a pokolszigetet meglátták.

A hölgy mondhatatlan iszonynyal kérdé a rejtélyes embertől: Kik laknak itt?

A hölgy folyvást növekedő aggodalommal függeszté rá kérdő tekintetét, mintha iszonyú sejtelme volna, melynek eszméje még nincs tökélyre ébredve gondolataiban.

– Mindjárt gondoltam, folytatá búskomoly nyájassággal -78- a férfi, minővel egy sírból visszatérő szellem álomképe beszél rokonához, mindjárt láttam ártatlan arczodon, hogy nem a törvény keze volt az, mely téged ide küldött; s volna kezemben úgy a halál, mint egy időben, szólt, megcsóvált parittyájára nézve, négy lény közől, kik téged ide hoztak, egy nem tért volna vissza, de lehet, hogy egy sem; te iszonyú helyre jöttél; ez helye mind azon gonosztevőknek, kik vétkeket követtek el, miket titkolni kell az álladalomnak, nehogy a nép megismerje, hogy oly bűn is létezik; ott ama berekben egy méregkeverő lakik; közelebb ama barlangban egy apagyilkos; túl amott a kék köveken azon ember, ki hét feleségét halálra csiklándozta; ezen gobea-fonadékok között tanyáz a szivevő, ki hat szűzet megölt, hogy sziveiket kitépje, s azt hiszi, hogy ha a hetediket megölné, repülni fogna, mint a madár; s fenn ama dombon van tuskó-hajléka a nepeani hóhérnak, kinek kedvencz mulatsága, a kit elől-utól talál, agyonlövöldözni… s benn a savannákon nem egy vérgyalázó, stellionatus, fanaticus gyilkoló, lélekkalmár lakik: bűnök nevei, miket érteni irtózat! vad férfiak mind, kik mindnyájan külön laknak és félve kerülik egymást, kinek számára a föld mérget terem, az ég üldöző musquitokat… és te ilyen helyre jutottál!

– Azt kérded, hogy hát én ki vagyok? kit húsz évi halálra büntetett a törvény keze: az én nevem «a jó ördög». Hah! ismerik e nevet Angolhon évkönyvei. Húsz évvel ezelőtt élt a yorki grófságban egy üstfoltozó; neve volt akkor Bark Williám! rossz volt akkor is a világ, mint mindig, hamis birák paizsa volt a törvény, orgazda volt a biró, és az itélet káromkodás; ekkor kezdték Bark Williámot a jó ördögnek nevezni; együgyű ördög volt ő, törvényeket nem tanult, csak azt látta, hogy míg a nagy tolvaj karonfogva jár a törvénykezelővel, addig a kis tolvajt felakasztják; míg a dobzódó ajtajánál éhező árvák és özvegyek sírnak s hiában kérnek a juryház kapuja fölött -79- kifaragott igazság szobrától védelmet és pártfogást: addig az háborítatlan költi el ezeknek utolsó falatját! a jó ördög látta azt, s vette lőszerét, golyót tett belé, itéletet hozott a vádlottak fölött s azt végrehajtá; – így estek el itéletei következtében számra tizenegyen, kik mind nagy urak voltak szegény emberek filléreiből, s kik miatt húsz év óta lakja a pokolszigetet a jó ördög. Oh ha meggondolom, hogy ezt az életet, melyet hosszúra nyujt az ostoba remény, itt kell e nagy sírban végig nyomorognom, melyből sem halál, sem feltámadás ki nem szabadít! – Oh jer, ismerd meg azon helyet, hol a halál forrása fakad, tenéked paradicsomot adhat még egy más világ, nekem – ki tudja mit?

A hölgy erélyes mosolylyal tette gyöngéd kezét a vad férfi ideges karjára s szólt: – Nekem ott fenn van egy védelmezőm: meghalt atyám; álmaimban sokszor megjelenik, fejemet megsimogatja és az öröküdvek honából hoz le vigasztalást; ezen szellem hangja susogja nekem, hogy még nincs ideje a meghalásnak, majd ha lesz, azt is meg fogja mondani; ezen ég, ezen csillagok mind azt mondják nekem, hogy még napok vannak hátra, mikben vérnek és könynek kell folyni az igazság sujtoló kezétől; a világból poklot csinálnak az emberek, mi pedig, ördög barátom, csináljunk világot a pokolból – és legyen bizalmunk.

A fanaticus gyilkoló bámulva nyujtá vastag feltört kezét a hölgynek, másik kezével végig futott a homlokán; látszott, hogy eddig alvó eszmék ébrednek agyában. – Igen! kiálta indulatosan, dacz nekik! legyen boldogság ott, hova ők iszonyokat ültettek, reményleni fogunk és – egymást biztatni a csüggedésben.

A rossz világból száműzött angyal és a pokolszigeti jó ördög kezet fogtak, hogy egymást védni fogják! – Atyám segíts! sóhajtá a hölgy, égre tekintve.

Tövises sűrűségek között csavargott egyenetlen útjok, -80- néhol egy redves fától vagy a lámpásbogár fényétől bevilágítva; a bozótból vampirok repkedtek elő s lábaik alatt jéghideg kigyók mozdultak meg sziszegve.

Mentül beljebb haladtak, a rengeteg annál sűrűbb, a fák annál magasabbak, s mindennemű kuszó növényekkel és cserjékkel összebonyolódottak kezdtek lenni; a keskeny út, mely nem volt egyéb, mint az ember-magas haraszton keresztültiport nyomás, mély völgyön vezetett keresztül, melynek egyik oldalát mohos sziklafal, másikat sűrű gobea- és lián-fonadékok képezték. Az ég nem látszott itt a felül összenőtt bataták ágaitól: sötét volt. A mint itt hallgatva nyomultak előre, a mint Williám, a hölgyet kezénél vezetve, előretörtetett, hirtelen a sötétben egy az útban keresztülfekvő tömegbe botlott, mely erre bivali horkanással felébredt. – Két izzó szem világított a sötétben.

– Vissza! csitt! szólt suttogva a jó ördög, a hölgyet szorgosan rejtve háta mögé, ez a szívevő! ennek világítanak a szemei, úgy, mint a tigrisé.

– Megint elaludt a barom, szólt Williám, meg találtam őt rugni… De hogy épen ide az útba kellett feküdnie; bárcsak valami állat a torkába mászna. Jer, lépjünk rajta keresztül. S már most óvatosan lépte át a szívevőt, azután hölgyének nyújtá kezét. Alszik, nem vett észre; vigyázz, rá ne lépj!

De a szívevő nem aludt, hanem azon perczben, melyben a jó ördög a hölgyet át akarta rajta emelni, rivalgó vad ordítással felszökött fektéből s a hölgyre rohant.

– Ohó, fattyu, ne oly hamar! dörgé Williám, s megkapta hátul az óriási szörny nyakába kötött bőrpalástot, azon egy hatalmas kanyarintást tett hátrafelé s a nemember hörögve bukott a sűrű cserje közé, azután egy állatias -81- üvöltéssel újra fellökte magát, dühösen ragadva meg favastagságú karjaival a jó ördögöt. Összeölelkeztek. Lépéseik alatt dübörgött a föld, a mint mindketten roppant erővel dulakodtak szótlanul, lélekzetöket visszafojtva. Végre zuhanás hallatszott. Mindketten elestek. Williám könyöke egy tuskóba ütődött s jobb karja zsibbadtan csúszott le ellenfele oldaláról; az óriás felülkerült, hanem palástja Williám bal kezében maradt, ki azt ellene nyakára fojtani törekedett s annál fogva, mint lánczos ebet rántotta vissza mindannyiszor, midőn az veszett vérszomjjal lódult a futni nem biró hölgy felé.

Még egy erőfeszített rándulást tőn – a kötéllé facsart bőr elszakadt.

– Megállj! ordítá kétségbeesve Williám, nem birva zsibbadt keze miatt felkelni.

– Atyám, segíts! sikoltá a hölgy. S a szikla felett egy lövés dördült el; az óriás mindkét kezével agyához kapott, azután fejtetőre a sűrű bokrok közé zuhant; – kis ideig tartó nehéz vergődés hallatszott még a cserje között, később nyögő vonaglás, azután semmi.

A szikla-párkányzaton pedig csillagfénynél távozó férfi látszott, mogorva egykedvű léptekkel ballagva; ruhája szürke katonakabát s vállára hosszú puska volt vetve. A nélkül, hogy feléjök nézett volna, ismét csendes, apatheticus mozdulatokkal tovább ment.

Williám hallgatva nézett rá, míg eltünt szemei elől, azután sürgetve ragadta meg a hölgy kezét. – Siessünk, mondá, ez sem barátunk; vak szerencse, hogy ez eszelős helyett minket nem lőtt le. Ez Grundler, a nepeani hóhér.

II.

Közepén a Nepean szigetnek van a jó ördög laka, meredek szikla oldalában, melynek nyilásához hosszú gyékényhágcsón juthatni; a szikla tetejét három terebélyes theobroma-fa árnyékozza illatos lombjaival. -82-

Ide vezette védettjét Williám. – Különös jellemző gyöngédség volt e túlságos emberen, hogy a hölgynek semmiféle múlt körülményeiről nem tudakozódott, sőt nevét sem kérdezé, hanem nevezé őt egyszerűen: «Fájvirág»-nak.

Az egyik theobroma-fa alá szellős wigwámot készíte számára, friss vizet, gyümölcsöket és vadakat hordott ide neki, miket a szép hölgy kezei oly izletes étkekké tudtak elkészíteni.

Így folytak el napok napok után, Fájvirág beleszokni kezdett helyzetébe: már nem rettegett az éjjeli kiáltozásoktól s az erdőkben bujkáló gonosztevők tekintetétől.

Lakása hozzáférhetetlen volt, ha Williám távozta után a gyékény-lajtorját felvoná, s magassága által biztosítva a mérges bogarak, s a mocsárok éjjeli gőze ellen.

Egy napon magánosan ült Fájvirág wigwámja előtt, kezéből egy szelíd pávafaj-psophia csipegetett amais-magokat, lábaihoz a völgyből felkúszó növények indái vonultak, miknek virágharangjain lazur- és aranyszárnyú lepkék függtek; az esti szellő, felszedve a balzsamnövénynek aromáját, lengett a magas cacaofák körül, melyeknek ágain tarka paradicsom-madarak himbálták magukat; a távol pagonyok felett veres gőz lebegett. – Az e napot megelőző éjt iszonyú orkán dühöngte át, minőt csak a déli tartományok ismernek; egész erdők irtattak ki töveikből, a tenger kicsapott a sziget legmagasabb partjaira, letarolt fák között szétzúzott madarak hevertek fészkeikben. A szél ordításai közben olykor ágyúlövések is hallatszottak s összes kétségbeesett jajkiáltás, minő egy sülyedő hajó népségeé. A vész csillapodtával mindjárt sietett a parthoz Williám s azóta vissza nem tért. – Most mintegy kipihenni látszék magát a természet, valami szokatlan ez a fényes nappali csend.

– Fájvirág! szólt a szikla alatt Williám ismeretes hangja: bocsásd le a gyékényt.

A hölgy lebontotta a fa derekához kötött hágcsót s kezét -83- nyújtá az érkező elébe. De a hágcsón nem az ősz bajtárs jött fel, hanem egy szőke fürtű ifju, szép, mint Apolló.

– Álom-e ez? kiáltának mindketten, s hogy meggyőződjenek a valóságról, egymás karjaiba hullottak. Isten, Istenem, lihegé az ifju s kereste az eget kedvese szemeiben és az üdvöt annak ajkain.

Nagy gyönyörűsége lehetett benne az örök jónak, midőn ily boldog emberekre lenézhetett. – Még Williám is sírt, mint egy asszony, maga sem tudta, miért.

Nem mondok évszámot – hanem volt idő, midőn bizonyos nemzet, mely elég keserű poharat megivott, hirtelen azon jó gondolatra jött, hogy mind azon fiait, kik neki szeretetet és szivük vérét fizették, kebléből kitagadta s mert csak határain belől kivántak élni, halni: kitiltá csontjaikat is az országból.

Ily kitüntetésben osztozott Victor, vagy, minthogy magyarul irunk, legyen neve: Géza.

Családi neve nem akar eszembe jutni, majd talán valakinek eszébe jő, – addig is nevezzük őt röviden Gézának.

Ily kéj-utazásai egyikében, midőn Valparaisoban egy éjjel a város utczáin holdvilágnál bolyongana, egy palota erkélyén nősikoltásokat hallott; felrohant az erkélyre: – két rabló egy leányt fojtogatott; két percz mulva az ifju kardja átjárta testöket. A második rabló haldokolva csúszott lábaihoz s nyögve vont elő kebléből egy erszényt fuldokolva: «a kormányzó ötven guinet adott», azután kifujta lelkét.

A kormányzót Quarrelsonnak hítták, ki a hölgynek nagybátyja volt s annak az élet szinpadáról lelépése esetére örököse, mire nézve neki rokoni kötelessége volt, arról a legbiztosabban gondoskodni. -84-

A kormányzó nagy darab földön legelső ember volt s így minden törvényen felül állt; nagyon természetes tehát, hogy senki sem vonhatta őt kérdőre e gyöngéd gondoskodásért, valamint Máriát sem biztosíthatta senki, hogy a jövő reggel Valparaisoban fog-e felébredni vagy a menyországban?

S az ifju, kit a föld tulsó oldaláról űzött ide engesztelen sors, szenvedélyt érzett a hölgy iránt; elmondá neki, hogy szerencsétlensége nagy, s a hölgy azt felelte, hogy kétfelé osztott teher kevesebb; két szív könnyebben visel egy fájdalmat, – ők megérték egymást.

Mária levelet irt Quarrelsonnak, melyben kinyilatkoztatá, hogy a száműzött idegen sorsához fűzendi a magáét s elbúcsúzék tőle, messze elutazandó.

Hanem Quarrelson lelke fekete volt, mint azon rabszolgák, kiket naponként korbácsoltat; azt hitte, miszerint Mária azért akar tőle megmenekülni, hogy majd a sydnei főkormányszéknél ellene vádat indítson s a kedveséhez szökő leányt, midőn az éjjel a reá váró csolnakhoz sietne, elfogta s sajkán elvitte a Nepean szigetre; ott kitette, tudva, hogy onnét még vissza nem jött senki, s midőn kérdezték tőle, hol van a leány, előmutatta annak levelét s azt mondá, hogy kedvesével megszökött.

De jó az Isten. – Küldött egy vihart, mely Gézát a pokolszigetre kiveté, melynek partján őt a jó ördög megtalálta, az elveszettet.

Sokáig éltek itt mindhárman boldogan, Géza, Mária és vén barátjok, a jó ördög; egészen elfeledték, hogy a Nepean sziget neve: pokolsziget.

Hanem midőn az első örömek mámora eloszlott, kezdének jönni a jövendőrőli gondok, a honvágy, vágy a szabad világ után… Sokszor látták őket szabadon repülő felhők ott ülni néma ábrándban a theobromák susogó ágai -85- alatt s keserű reménytelenségben merengeni a néptelen tenger puszta látkörén.

Sokszor megkisérték Géza és Williám, alattomban egy kis csónakot faragni kőfejszéikkel s midőn félig készen voltak vele, valami gazember felégette, vagy széthasogatta fáradságos művöket; irigység, vagy a nepeani hóhér tehette.

Egy éjjel azonban szokatlan nyögések verték fel a barlang lakóit álmaikból; úgy hallatszottak, mintha a föld mélyéből egy haldokló sóhajtana fel.

– Ez bizonyosan a vakondok, szólt Williám; itt lakik egy oduban a szikla alatt, nyolcz éve, hogy nem látott napvilágot. Ez a vakondok nyolcz év előtt híres legény volt a northumberlandi grófságban, nevét nem tudom, volt neki vagy húsz: minden városban más, ma hosszú szakállú koldus volt, holnap parfumirozott dandy; délelőtt bérszolga, délben tőzsér, délután rendőrtiszt, este alakos, éjjel zsebelő; ma vőlegény volt s holnap mint hajóslegény jelent meg saját felesége előtt, tudtára adandó, hogy férjét a menyasszony-ajándékkal egyetemben elnyelte a tenger; vagy tizenkétszer házasodott, feleségei mind élnek; – ugyanannyiszor tömlöczéből megszökött, hatszor bukást hirdetett, most pedig itt lakik a föld alatt; azon nyolcz év alatt, hogy ide hozták, ki nem mozdult odvából; én szoktam neki mahinot-gyökeret lehajigálni, abból élősködik, különben igen csendesen szokta magát viselni, s még úgy sem sóhajtozott, mint most, valami baja lehet.

Másnap reggel lementek a vakondok odvába. A nyögések egészen megszüntek. Az ember halva volt. Ott feküdt összezsugorodtan szűk odujában, különös alkotmányt szorítva karjai közé. A sötétben nem lehete megismerni, micsoda; hanem a világosságra felczipelve, kitünt, hogy az gyékényből mesterileg font naszád, kaucsukkal erősen bevonva s leghosszabb út vészeire készítve, sajátszerű kormánynyal és hársvitorlákkal. Csak perczben múlt, hogy -86- az ember tizenharmadszor meg nem szökött börtönéből; az a percz halálának percze volt, mely e nyolcz évi munkát kigúnyolá.

Hosszas tanakodás után abban egyezének meg, hogy az Williám legyen, ki elvitorlázva Botany-Baybe, ott a kormányzót tudósítsa, hogy a Nepean-szigeten méltatlanul szenvedők vannak és őket szabadítsa meg.

Még azon éjjel kedvező széllel tengerre vitte naszádját a jó ördög, elbúcsúzva bajtársaitól, kis ideig éjszaknak irányozta futását, azután feszült vitorlával indult meg nyugatnak s kevés idő mulva eltünt szemeik elől.

El fog-e jutni kisded csónakával a sydnei öbölbe? Nem temetik-e el az úton a habok? Nem vesz-e el éhen?

Vagy ha megmenekült, fogja-e ő a törvényszéket felkeresni, hogy ott barátjaiért panaszkodjék s magát újra elfogassa?

Nem fogják-e őt, mint szökevényt, azonnal fenyítésül letartóztatni, mielőtt panaszát elmondhatná?

S nem hiába fognak-e akkor várni szabadulásra a pokolszigeten hagyott baráti?

III.

Hetek, havak multak el; naponként várták az elhagyottak a szabadulást s a mint nőtt az idő, reményök úgy fogyott. Felszámíták, mennyi idő alatt érhetett Williám Botany-Baybe, mennyi idő kellett arra, hogy visszaérkezzék. Az idő végtelenül hosszabbra ütött ki; szinte fél esztendő telt el így kínos várakozásban, midőn egy esős alkonyon vitorlát látott Géza feltünni a tengeren, mely egyenesen a szigetnek tartott.

Ki irhatja le az örömet, melyet e látvány a szabadságvágyók szívében gerjesztett. Sokáig imádkoztak hálaimát, -87- szemeiket az égre függesztve s midőn azokkal újolag a hajót keresték, az már akkor a révbe érkezett, benne három férfi ült: egy evezőlegény, egy kormányos és egy veresszakállú, májfoltos arczú férfiu!

– Quarrelson! ordítá dühösen Géza, kőbaltáját ragadva; szemei vadul forogtak.

– Meg fogom őt ölni, vagy meghalok magam, de így nem szabad a sorsnak csúfot űzni velünk.

E perczben két mozsár-lövés történt, a csónak kikötött, ezúttal közel mert jönni a parthoz, mert ormán két mozsár volt felállítva, golyókkal töltve.

Quarrelson kiszállt s sebes léptekkel egyenesen Grundler, a hóhér lakának tartott s annak ajtaján bement.

A csónakban az evezőlegény maradt, kezében égő, vasnyelű kanóczczal, az ágyúk előtt ülve; hátul a keréknél a kormányos állt.

– Meg kell téged szabadítaniok, ha emberek, bárha Quarrelson emberei is! kiálta Géza s eszméletlenül ragadta magával Máriát; pár percz mulva a parton termett.

Alig, hogy észrevette a kormányos, inte a legénynek, hogy lőjjön rájok; ez fölemelte kanóczát.

E sikoltásra felrezzent a hajóslegény, merőn rá tekinte a hölgyre – leereszté kanóczát s hátra fordulva, a kormányosnak fejrázva inte, hogy nem fog lőni.

– Fogsz lőni, gazember? dühönge amaz, vagy téged is a tengerbe vesselek, mint bátyádat oda vetettem? s ezzel dühösen a legénynek ugrott. -88-

Ez pedig, mintha kigyó csípte volna meg, szökött fel helyéből: «vedd ezt bátyám emlékeért!» rikoltá s a kanóczczal úgy vágott a kormányos szeme közé, hogy visszatántorodott az árboczig; itt azonban indulatosan rántotta elő kését, képe elvörösült s vad boszúval rohant a fegyvertelen hajóslegényre.

– Ne félj! kiálta Géza, egy ugrással a hajóban teremve, míg kőfejszéje a kormányos ölésre emelt kezét lezúzta.

– Hurrah! ordítá a hajós, mellénél ragadva a hanyatló kormányost s azt egy lökéssel a tengerbe taszítva. Két tengeri angyal rohant utána s percz mulva nehány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére…

A mint Quarrelson belépett Grundler ajtaján, mogorván kelt az fel moh-ágyáról, fegyverét a belépőre szegezve.

Grundler furcsa ember volt; hajdan sydnei hóhér, elélemülve azon kegyet kérte magának, hogy Nepeanra ereszszék, adván vele elegendő lőport és golyót; különös kedve telt benne embereket vadászni s tudta, hogy a nepeani lelkekről senki számot nem kér.

– Emlékezni fogsz rá, kezdé Quarrelson, itt e szigeten bizonyos némber tartózkodik s egy férfiu, kik a jó ördöggel laktak egy tanyán; ez utóbbi ezelőtt félévvel innét valahogy megszökvén, a kormányszékhez ezeknek kiszabadításáért folyamodott s a kormányszék törvényes vizsgálatot szándékozik tenni a Nepean szigeten, mely két hét mulva fog véghezmenni. Akkorra nem szabad nekik azon két személyt megtalálni, megteheted-e ezt?

E perczben lövés durrant el s a gunyhó teteje forgácsokban hullott az alkudók fejére.

A csónak, melyen Quarrelson jött, kétszáz lépésnyire volt a parttól s duzzadó vitorlákkal távozék attól; benne egy evezőlegény ült, az árbocznál Mária, a kormánykeréknél Géza.

– Adjon az ég hosszú életet neki; kiálta a távolból Géza Quarrelsonnak s egy másik köszöntő lövés halomba dönté a tuskó-hajlékot.

– Utánok!! ordítá őrülten Quarrelson, s hanyatthomlok a vizeknek rohant. Fogjátok el őket! fogjátok el! ide Grundler, lődd agyon őket, lőjj.

Grundler képéhez illeszté fegyverét, czélzott; azután újra leereszté azt, vállat vonva mondván: – Már messze vannak.

– Mindegy, lőjj! rikácsolá kétségbeesve Quarrelson s térden csúszott a hóhér után.

Quarrelson pedig tébolyodottan futkosott a parton, sírt, átkozódott s magát kétségbeesve verte a földhöz, haját tépte, kövekkel hajigált az égre; – boszút állt maga magán.

A vitorlás pedig nem sokára Botany-Baybe érkezett, hol a keresettek megjelenvén, a törvényes vizsgálat elmaradt s így Quarrelson soha sem szabadult meg a pokolszigetről; emlékeznek ugyan még sok év után is azon hajósok, kik újabb lakókat szállítottak ide s kiknek nem szabad a hóhéron kívül egyébbel beszélniök, az pedig már jó ideje, hogy több szót nem tud, mint «rum és lőpor»; ezek emlékeznek egy őrjöngőre, ki dæmoni tekintettel dühöngve, jajgatva közelge feléjök, iszonyú átkokban kifogyhatatlan, midőn őket távozni látja; de annyi bizonyos, hogy azóta senki vissza a pokolszigetről nem került. -90-

Williám letette ördögi melléknevét s becsületes lakatosmester lett belőle; Quarrelson bünhödése után végkép lemondott az improvisált biráskodásról s miután felsőbb helyekről kegyelmet eszközöltek ki számára, mint istenfélő ember végezte életét.

Nem akarom a költői igazságtételt ez által zavarba hozni, hogy további életök folyamát ide irjam; elég azt tudnunk, hogy elvégre csakugyan boldogok lettek, ha nem is ezen, de legalább a másvilágon.

A GONOSZ LÉLEK.

Ostorcsapása a sorsnak a születés órája, ostorcsapás a halál órája, ostorcsapás az élet minden percze.

Magasan hordja koronázott fejét a vétek és bálványoztatik; hamut hint fejére az erény és lábbal tapodtatik.

Hosszú élete van a semmirekellőnek, az ostobának, az árulónak; korán elhal a józan, a becsületes, a hazafi.

Izzadságával hizlalja a földet a szorgalmas, s a föld terem neki érte töviseket, míg a korhely, a csavargó számára manna hull az égből.

Nagyon sokat kelle vétkeznünk valaha, mielőtt születtünk, vagy egy, még előbbi életben, hogy ily világba vagyunk száműzetve! – De hiszen lesz – lesz még egy másik, hol az erény fogja a koronát viselni, a vétek a lánczokat, – lesz, melyben majd magától fog teremni a borostyán, mely az érdem homlokát körítse, s a kenyér, melylyel az éhenhalt becsület jóllakhassék; – s az a töviskorona, melylyel a megváltó megkoronáztatott, s az a kereszt, melyen megfeszíttetett, tinéktek leszen kínkoszorú és bitófa, farizeus nép!…

II.

A természetben tavasz van, a nap alkonyra jár, az erdő zöld. Legmélyében, legsötétebb berke közepén, melyet ritkán -92- tapos meg emberi nyom, épített a természet egy nagyszerű amphitheatrumot, egy terjedelmes félkört, kékes rovátkolt szirttömegekből, melyeknek ormára öles sziklalépcsők vezetnek, honnét társaiktól kiszorított kőrisfák hajladoznak le a szédítő mélység fölé, mintha minden perczben le készülnének rohanni.

A sziklák tövében olykor egy kristálytiszta bakonyér bukik fel, s apró szeszélyes zuhatagokat képezve, az egymásra dőlt fatörzsök s azokat benőtt folyondárok és páfránerdők között ismét elenyész.

Az ősvadon járhatatlan; egymásba forrott faderekak, tövises bozóttal összenőve, miknek irtatlan lombozata nem hagy napvilágot sütni a földre, melynek örökké nyirkos felszinén a vadszeder és iszalag fonadékai alatt méreggombák és viperák fogamzanak; sötét, vad, idegen miattok a berek, sátoros éjszakájában itt-ott fehérlik elő, mint ingó kisértet, egy-egy gyásznyár hófehér dereka. A szélnek csak zúgását hallani odafenn a fák koronái között; nyomása nem bir utat verni magának ide, csak néha nyári délutánokon választ ki magának egyes tölgyeket a villám, mikbe lecsap, miknek üszkös csonkája feketén marad ott a vihar emlékeül, míg töviből ki nem rohad, vagy az iszalag be nem növi.

E vadon közepéből egy vén, igen vén fenyő nyulik fel magányosan; két ember át nem ölelheti derekát, csúcsa felnőtt az ég felhői közé, körüle több fenyő mértföldek területén nem látható. Sötét feketezöld gallyai lelapulnak a körüle tenyésző csemetékhez, mik melléje simulnak, mintha ez volna a rengeteg ősanyja, mely ifju unokáit vén karjaival vihar és nap heve ellen védelmezi. Dereka körül a borág vörös venyigéi csavarognak, sokszoros fonadékkal szőve be görcsös ágait. Lombjai közt énekes madársereg fészkel; tövében az erdei hangya készíti palotáját; kérges derekához vén bükk támaszkodik; odvas, lombtalan, kidült taplós oldalát zöld moha és sokidomú gombák lepik, míg derekán a félig nyilt oduból vadméhek szállonganak -93- ki és be, az erdők virágait döngve látogatók. – Szorosan a fenyő töve mellől egy fiatal hársfa nőtt ki, karcsú, nyulánk, sárga, szívalakú levelei játszva lebegnek a szélcsendes légben; sima kérgébe emberi kezek véstek sebeket, egy keresztet és nehány betüt.

… A nap melegen süt; a rengeteg madarai vígan énekelnek és a tücsök czirpel…

A bozótból vén fakó szinű medve vergődik elő, lomha félszegséggel töri magát a tövises savarbokrok között keresztül, mik számtalan körmökkel csimpajkodnak viseltes bundájába; morog s hátulsó lábait rázza erősen, melyre hosszan utána nyúló szederinak tekergőztek; odalátogat a bükkhöz, a vadméh szaga csábítja oda; betekint a köpübe, s morgó örvendezéssel nyul be annak szűk nyilásán keztyűs kezével, aztán kihúzza azt, s a ráragadt sejtet, mézestül és fulánkostul együtt, befalja, s tovább sétál, kedélyesen kapkodva a felé szállongó darázsok után.

Majd karcsú dámvad látogat el a bakonyérhez, nézi magát benne, gyönyörködik koronájában, s kényes szörpölve iszik annak kristályából, s tovább szökell, a sziklák lombjait legelve.

Majd elbúsult vadkan jő haragos csörtetéssel, fekete sörtéje fel van borzolva hátán; a tiszta bakonyért tócsává heveri, s meghorkanva túrja fel annak virágos partjait, s iszaposan csörtet tovább a sűrű bozótban.

A vadgalamb suhogva száll ágról-ágra, megpihentében szerelmes búgással csalogatva párját.

A hallgató természet vadvirágait méhek és lepék ezrei döngik körül. -94-

III.

Ki lakja azt a házat ott az erdők mélységes rejtekében, melyhez nem vezet ösvény, melynek ajtaja előtt maszlag terem, melynek kapujára denevérek vannak szárnyaiknál fogva felszegezve, melynek ablakában virágcserepekül emberkoponyákban zöldül a böléndek, oldalai feketék, megfeketítették az idő és a viharok; teteje mohos, kerítése szuró tövisbokor; udvara közepén villám-ütött fa áll, melynek odvas töviben kigyók költik zöld tojásaikat.

Egy férfi közelít felé. Izmos termetét fehér dolmány fedi, mely alól szokatlanul kifejlett izmai hajlásait vehetni ki; egyik kezében sulyos kopjája van, melylyel az irtatlan bozóton utat tör maga előtt; paripáját fogva vezeti, előtte két vadászeb fut nyugtalanul szaglálva. A rejtett házhoz ér. Benn annak udvarán vad vonítás hallik; a paripa ágaskodni kezd s szilajon rángatja vezetője kezéből a féket. A ház lakója farkasokat nevel udvarában. – A férfi megköti lovát, s a ház ajtaját megveri kopjája nyelével. Hallik, hogy a lánczra kötött farkasok mint rángatják, mint csörgetik lánczaikat dühökben, s fogaikat mint csattogtatják. A házfal elején van egy kerek ablak, ez ablakból egy emberfő néz elő.

– Ki vagy? ki hítt ide a rossz lelket látogatni? kiált le éles, süvöltő hangon a jövevényre, – czerber hallgass, gazdád beszél! A farkasok morogva némulnak el. -95-

– Nyisd meg ajtódat, szólt nyugodt, szilárd hangon a férfi, Álmay Iván keres, testvéred unokája.

– Eredj, bódult! nekem nincsen testvérem; csak a kigyók azok, meg a jégeső és a döghalál, meg a ragya, mely a gabonát elveri; melyik volt ezek közül a te nagyapád?…

– Meguntad az életet, Álmay Iván, hogy hozzám jöttél? vagy haragban vagy isteneddel, hogy velem akarsz beszélni?… Tudod-e, hogy az én lehelletem a pestis, az én szavam az átkok átka? hogy a kit az én tekintetem megront, azt meg nem gyógyítja többé semmi áldás; a kihez az én kezem hozzá ér, azt meg nem tisztítja a világ minden szentelt vize többé?…

– Nyiss ajtót! kiálta türelmetlen hangon a férfi. Álmay Iván látta az ördögöt és a halált ezer alakban és nem félt tőlök.

Az öreg leszállt az ablakból, sajátságos nehéz nyögés volt minden lélekzete, melyet tőle húsz lépésre lehetett hallani; a farkasokat leoldá lánczaikról; azután kinyitotta az ajtót. A két fenevad egymás hátán rohant ki a nyiláson; a jövevény ebei bátran álltak szembe velök, s vad marakodással rohantak a cserje közé.

– Beléphetsz; mit akarsz? szólt az öreg. Lépj be a gonosz lélek udvarába, s feltárta csikorgó ajtaját. Az ifju rezzenve lépe hátra. Rémséges alak állt előtte: nagybátyja a gonosz lélek; kopasz fején egyetlen hajszál sem volt már; sima és fényes volt az, csak homlokán voltak egymást szelő redőkben felirva a szenvedélyek hyeroglyphjai; az éktelen ragya, mely megverte arczát, itt-ott hagyott azon néhány szál ősz szakált felmagzani, szemei merőn kiültek fejéből, mint a békáé; szája szegletében egyetlenegy fog volt még, az is farkasfog, mely vigyorogva tekinte elő, valahányszor megszólamlott. Valami megöröködött infernalis gúny vonaglott e sötét arcz minden vonásiban; -96- két szertelenül nagy s a tarkoponyától elálló hegyes fül, valami állatian-ördögi kinézést adott tekintetének.

A férfi belépe az udvarra, melyen szerte buján tenyészett az árvacsalán és tövises bokrokban a medveszőlő. A vén ember visszakiáltá házi állatait, mik varázshatású parancsszavára meghunyászkodva jöttek vissza a berekből s véres sebeiket nyalogatták, azután bezárta az ajtót.

Hosszan nyilt végig az udvaron a sötét külsejű ház, melybe beléptek. Előbb egy pókhálós tornáczba, onnét egy sötét szobába vezette a ház ura a jövevényt. Ülj le, mondá neki, vigyorogva… Egy szék sem volt az egész szobában.

– Ember, szólt a jövevény, kopjáját a szögletbe állítva, s magasra emelte fejét, hogy szinte gerendáját érte vele az alacsony háznak, hol van testvérem, Álmay Zoltán?…

– Igen; ugyan e szavakat mondta Kain, mikor agyonütötte atyafiát. Testvérem egy év óta nyom nélkül elveszett; egy év óta sokat járt hozzád, mikor még a városban laktál. Egy időben tüntél el vele te is: tudnod kell, hogy hova lett; tudnod kell és nekem megmondanod.

– Nagy úr lehetsz, hogy úgy parancsolgatsz a magam házánál, szép öcsém; derekasan megnőttél, az igaz; ha medve volnék, aligha nem félnék tőled.

– Öreg ember, teneked egy pöröd van, melyben halálos vétkeidért a fejedet keresik.

– De az itélet végre nem hajtathatik, mert a pör kezdete elől megszöktél, s most sem tudják, hogy merre vagy?

– Meghaltam, elvitt az ördög! nos hát mit gondolnának egyebet? elég vén voltam már akkor is. -97-

– Átkozzon meg apád és anyád, hogy felkerestél! verje meg a mirigy minden csontodat merő fájdalommal! őszülj meg, míg fiatal leendsz, a bánat miatt! kigyó teremjen gyomrodban, hogy őrülten kiabálj fel a csillagos égre, mikor más ember aluszik! Háromszor fordulj meg koporsódban, a miért rám találtál.

– Mondd meg, hova lett testvérem, s azután élj miattam, míg az ég rád nem szakad, vén káromkodó te.

– Jól van, magad kivántad. Tedd szivedet a darázsfészekbe, bomlott! Kövess, majd elvezetlek hozzá; csak addig várj, míg felöltözöm. Látod ezt a mentét, melyet most felöltök? egy mészáros viselte, kit az erdőben agyonvertek, s kire én rátaláltam; lehúztam róla a ruhát; még csupa új volt, s magát meg hagytam halni. Azt akarod kérdezni, hogy nem temettem-e el? De igen. Éjjel kiszabadítottam azt a két farkast, reggelre el volt temetve az ember… Ugy-e nevetsz, hogy milyen tarka parókám van? ez onnét van, mert magam készítém, a hozzá való hajat kivégzettek koponyáiról nyirtam le, azért oly különféle szinű.

– Mindjárt készen leszek, csak botomat keresem még elő; egyetlen fa volt gyümölcshozó az egész erdőben, azt vágtam ki botomnak, s most farkasokat szelidítek vele. Így. Készen vagyok. Most jer utánam; testvéredhez vezetlek. – Mentek. Hagyd itt azalatt kutyáidat, nincs szükségünk ily tág torkú hadra. A mint tova haladtak, jól hallhatták, a két farkas mint vonít egymásra a zárt ajtón keresztül.

Út nem volt, merre mentek, házmagas cserje, sűrűn összegubanczolt folyondárbozót között vezeté keresztül látogatóját az erdei vén; a sűrűben nem lehete két lépésnyire látni, s olykor a fákat behálózott venyigefal közt négykézláb kellett keresztülmászniok. A nap hevesen -98- sütött s az irtatlan növényország sokszerű lehelletétől fülledt volt a levegő. Végre úgy tetszék az ifjunak, mintha hegynek mennének fölfelé, s olykor gránit-darabokba botlott bele, mik a cserje közt hevertek, s az ég itt-ott kezdett keresztül kékleni a falevelek között. Mindig magasabban haladtak; már kezdé a szél lengedezését érezni a fák között, s kis idő mulva egy szabad térre jutottak, mely egy sziklás hegy teteje volt, honnét a tulsó oldalon meredek sziklafal vezetett egy még mélyebb völgy torkolatába alá; ide vezette az öreg a jövevényt.

– E cső végtelenül nagyít; fákat látok és a fákon leveleket; egyebet semmit.

– Légy türelemmel, majd később nézz oda; addig mulasd magadat, nézd a lemenő napot s a távol vidéket; nézd, amott a távolban egy város ég, gyönyörködjél benne; minő szép világítás, kár, hogy több nem ég.

Az ifju, karjait összefonva néze szét a messze vidéken, melynek távola kékesen vonult odább szemei előtt, míg legtova kéklő felhők és hegyek halvány árnyképei fogák el a láthatárt.

Az ifju oda irányzá látcsövét, s bámulva törlé szemeit, mint ki nem akar hinni.

– Egy nő jelent meg a berek sűrűjében; valóban nem csalatkozom: egy hölgy gyászruhában, arczán fekete fátyol.

– Oda megy a fenyőhöz, letérdel elébe, a fenyő mellett egy hársfa nőtt ki, azt fátyolán át megcsókolja. – A hárs megrázza ágait s sárga leveleket hullat a hölgy ölébe. – Ő felszedi a levelet s keblébe rejti. – Minő gyöngéd, -99- mily kellemes alak! az ember álomlátásnak hinné; olyszerű, mint azok a képek, miket a fata morgana a levegőben mutogat, szivárványos gloriától körözve; a leáldozó nap ráveti aranyfényét karcsú termetére, melyről a gyászköpeny lehullt, s könnyű habfehér öltönye mint verőfényes hófelleg foly alá gömbölyű tagjain. Kezeit összeteszi. Imádkozik. Keble pihegni látszik. Sír, mellét veri, arczát lehajtja a fűbe. Most erre fordul, fejét égnek emeli, a gyászfátyol fellebben… arcza… hah!

A vén kiütötte a férfi kezéből a távcsövet; lehullt a mélységbe, s a hölgy és a vén fenyő és a fiatal hárs, mint egy varázsütésre, a messzeségbe vesztek.

– Azt gondolod? Miért volna boldogtalan? maga akarta, hogy így legyen; nagyon szerette vőlegényét, s mert azt hitte, hogy azt más is szereti, hogy más ne szerethesse, megölte őt. Ezen a helyen, hol te állsz most, lőtte őt keresztül; vére most is ott feketül a sziklán, s eltemette ama fa töviben. Czélt ért; már most kizárólag birja vőlegényét, nem féltheti senkitől, biztos lehet róla, hogy ha ő elhagyja, az nem fog másokra kacsintani; miért volna hát boldogtalan?

– De ember, én testvéremet jöttem keresni; azt igérted, hogy hozzá vezetsz.

– Hozzá vezetlek, csak légy türelemmel; nézz az égre, fergeteg lesz; addig nem mehetünk le a szikláról, míg az el nem mulik; a zápor árja elsodorhatna bennünket; huzódjunk addig is e kiálló bércz alá. -100-

Az öreg jól jövendölt: az átfült levegőben pillanatgyorsan kezdtek támadni fellegek, haragosan feketék, tornyosodók; távolról tompa döbörgés hallatszott; a lombok elkezdtek zúgni; a vadonban mindig erősebb vihar kezdett üvölteni. A rengeteg lakói felzajdultak délutáni fuladt álmaikból; a soknemű tollasok felrivalgó sivításai, az erdei páva kiáltása, a kivert vadbika bömbölése, a szél ordításával vegyülve, itéletnapi hangokat adtak.

A felhőtömegen keresztül világító nap kétes félhomályt öntött lementében az egészre, mely azon mértékben sötétült, melyben a vihar ereje növekedett.

Nagy cseppek kezdtek hullani, s erős kénkőszag hatotta át az egész athmosphaerát.

A feketével bevont égen, a vihartól nem igazgatott irányban, két sárgásfakó felhőtömeg sietett egymással szemközt, mint két mágnestű ellenkező sarkai, vonzatva egymástól; egyik jobbra-balra szórva kigyózó, nyilhegyű lángokat, mik iszonyú csattogással hullottak az erdős hegyekre; a másik egyes szétsugárzó szikrákat pattantva, s szokatlan jégzörgést árulva el gyomrában; a menydörgések iszonyu hangjai a szikla-amphitheatrum s a távolabb hegyek oldalaitól visszaverve, harsogva zengtek végig a kietlenen; majd mintha a hegyeket dobálná egy óriási kéz egymás tetejére, majd mintha a föld gyomra vajudnék tele lelánczolt gigászokkal.

Olykor a villám-lobbanásnál feketén tüntek fel a szomszéd bérczek, mik ezelőtt fél órával még aranyosak voltak.

A jégeső zörögve vágott alá a berekre, s pattogva hullt le a sziklák kopasz fejéről.

Nagyon távolról látszott egy égő helység északfénye; olykor a félrevert harangok szavát idáig kapkodta a szél.

Ezalatt rohanva sietett össze a két villanyos felhő; úgy látszék, mintha két hatalmas tündér vína fenn a magasban -101- villámos harczokat. Épen a vén fenyő fölött érkeztek össze, mely küzdve paskolta magas sudarával a birkózó szélvészt. – Az egész látkör lángba borult, az erdő égni látszott, egy képtelen csattanás és ropogás reszketteté meg az eget és a földet. A villám tövig széthasította a vén fenyőt.

– Mit se félj, szólt az öreg, add kezedet; most van ideje, most vezetlek el testvéredhez, kövess.

A magas szurokfenyő teljes pompájában égett, mint a rengeteg nagyszerü fáklyája, vörös lángokkal világítva be a környéket; a szurkos lombok kék zsarámokban hullanak le ágairól, mint pokoli tűzeső, míg a roppant szálfa, mint egyetlen toronymagas láng, lobogott fel a felhőkkel terhes égre.

Sietve csúszott alá a két férfi a sziklafalon, elől a vén, utána az ifju. Életveszélylyel értek alá a völgybe, melyet a megáradt bakony-ér egészen elöntött.

– Csak utánam; te úgysem szoktál félni, kiálta az öreg, s az égő fenyőhöz sietett; ott megállt. A fa recsegve égett feje fölött; lábát egy kőre tette, mely a fenyő tövében hevert. E követ hengerítsd el innét, szólt az ifjunak.

IV.

Késő éjszaka lett, mire a kalandorok Álmay Manó házához visszavergődtek.

Az is volt. Megvénhedett a vétkezésben s a bűnhöz hozzászokott, mint más a kenyérevéshez.

Éjszaka volt és sötét. Ismét a sűrű bozóton kellett keresztültörniök, melynek tövises tömkelegében kisértetien-fehér csillámmal villogott néhol elő a veres bükkfa, s mint elszórt phosphorcsillagok a szent János-bogarak.

Az ifju hagyta magát vezetni az öregtől, ki mikor néha hátratekintett, szemei vörös fényben villogtak, mint a farkaséi.

Végre a rejtett lakhoz értek. Iván paripája víg nyerítéssel fogadta gazdáját, s a két eb nyugodtan feküdt az ajtóban, egymásra hajtva fejeiket.

– Öreg, szólt a férfi, köszönöm, hogy testvéremhez elvezettél, most vezess el annak gyilkosához.

A vén ördög arczát nem lehete látni a sötétben, de lehete hallani szívbántó kaczaját, mely a rengeteg madarait fölverte álmaikból.

– Maradt-e még otthon testvéred, szép öcsém? mert attól tartok, hogy ha ily késő éjszaka indulsz el a vadonban, holnap meg az fogja tőlem követelni, hogy hová tettelek? pedig a hollók egyenek meg, ha híttalak akármelyiteket is; maradj nálam holnapig, hisz ismered vendégszeretetem, – no, ne tétovázz, megbántanád rokoni érzelmeimet, ha itt nem maradnál.

Az ifju azon reményben, hogy ez átkos titoknak nyomára jövend, elfogadta a gúnyos ajánlatot, s betért az öreggel együtt a házba; nem vette észre, hogy beléptükkor már a farkasok lánczra voltak kötve, hogy valakinek még kell lakni a rossz lelken kívül a házban; azon gyűrű, -103- melyet testvére ujjáról lehúzott, keblébe volt rejtve, az nyomta nagyon szívét, azon gondolkozott.

Az öreg magukra zárta az ajtót, azután betért a tornáczba, egy szurokléczet meggyujtva, azt az ifju kezébe adta, s azzal egy mellékajtót megnyitva, őt egy oldalszobába átküldé. Itt lesz hálótermed, mondá neki bájos nyájassággal, s az ifjut bámulásával együtt magára hagyta.

Körültekinte… úgy tetszék, mintha tündérkertbe lépett volna: a falak zöld ágakkal voltak befedve, miken még érzett a friss esőcseppek illatja; a föld friss fűvel és ezerjó virágokkal volt behintve; fehér tányérokban, kéklő nefelejtskoszorúk között, illatos virágbokréták pompáztak, miknek szirmain aranyzöld szárnyú bogárkák pihentek; egy szegletben vadrózsa-levelekből vetett ágyon egy nagy fehér kandur nyújtózkodott, olykor tréfásan enyelgve egy mellette pihenő gerliczével, mely le-leszállt a kandur fejére, s szeliden csapkodta a hentergő játéktársat piros szárnyaival, oly szelid volt mind a kettő.

A szoba mélyiben égszin menyezetű ágy volt felvetve, melynek tetejéről szomorufűzágak csüngtek alá, s a vadborostyán virágtalan indái, mik zöld himzetekként bonyolultak a leeregetett fehér habzó ágyszőnyegek redőibe.

A boltozatról olajmécses függött alá, mely rózsaszinű üvegharanggal volt lefedve.

Az ifju nem birta eszméit összeegyeztetni. Érzé, hogy nem álmodik, s meg nem foghatá, mint lehet ily egyszerűen bájos rejteke az undorító külsejű háznak s az ördöggel egy idős házi gazdának.

Helyet keresett, hová a kezében levő szurokfáklyát letehesse, s miután azt sehova sem tűzhette le, kioltá, s az egész szobán csak az éji mécses önte szét könnyű rózsaszín félhomályt.

Oda ment a menyezetes ágyhoz. Azt hitte, hogy az az övé. A mezei virágok lélekaltató illatától részeg volt a levegő, s a gerle turbékolni kezdett… Félresimítá az ágy függönyeit… minden vére szivéhez szaladt, szemei elveszték -104- látásukat, lélekzete elállt… Egy alvó hölgy feküdt ott fehér vánkosai között; gyönyörű fehér pongyola habzotta körül bájos termetét, el-elárulva a gömbölyű vállakat, a hattyu-kart, és a szeliden, galambian lihegő kebelt. Arczán könnyű szinezetben olvadt szét az álom gyöngéd pirja, s félig nyilt korallajkai virág-illatot szíttak be, ambrát leheltek vissza, könnyeden lebegtetve a szabadon hullámzó fekete hajzat selymét.

Az ifju nem érze vért ereiben, hanem lángokat; most tudá meg, hol lakik az ember lelke – a szívben. Csak szivében érze életet, – örök életet.

E lángoló érzések közül egy valami magyarázhatlan homályos sejtelem iparkodott felküzdeni magát, hideg, óvó érintéssel nyulva a tomboló szívhez, intő, tartóztató, mint az őrangyal keze, el-elmerülve az indulatok lávájában, majd ismét felnyujtva intő kezét, alig láthatóan, alig érezhetően.

– Vissza! kiálta szétcsapva maga körül az ifju, mintegy eltépve a varázst, mely lelkét meglánczolá, – el, el innét, kiálta, forró homlokára tapasztva kezeit, ki a szabadba! s a függönyöket összerántá és visszafordult és öklét kitörni készülő szívére feszíté.

Kulcsnyikorgás hallatszott az ajtóban… A gonosz lélek rájok zárta az ajtót.

Ide jön a tévelygő, a vétkek embere, s megtisztul, megtér, szent lesz belőle.

Ide jön az üldözött, az oltár küszöbére lép és az oltár megvédelmezi őt. -105-

Mikor az ember a világba jő, mikor születik, elhozzák őt az Úrnak házába és az Isten szava áldást mond a született életére, talán egyetlent, mely őt a sírig elkiséri.

S midőn a szívnek kinyílnak virágai, mikor megjön a szív tavasza, a szerelem: itt szenteli meg azt a szeretet istene áldás lehelletével, hogy miután a paradicsomból kiüzetett az ember, szívében viselhesse a paradicsomot.

Ki nem apadó forrás az Isten áldása; meríthet belőle gazdag és szegény, de az ember iszapot hány bele, hogy más ne meríthessen belőle; vagy mérges epéjét önti közé, hogy a ki iszik abból, meghaljon tőle.

Az orgona ezüst fuvolahangjai szétrezgének; az Isten szolgája, az áldozó, megszólalt, magasztos, ünnepélyes hangon:

Az ifju nemes, büszke tekintettel mondá: Szeretem. Hangja tiszta volt és nem reszketett.

A hölgy szemérmes epedéssel emelé föl félig szemeit a mellette térdelő ifju szemeihez s felelé: Szeretem. Hangján érzeni lehetett a melegséget, melylyel kimondatott.

A népség körültük sírt örömében; hátuk mögött egy vén kopasz ember kaczagott boszújában.

Egy hölgy és egy férfi térdeltek az oltár zsámolyán, kezeik szorosan összefűzve, szíveik még szorosabban.

Az ifju magas, szelid, komoly tekintetű; arcza vonásairól a bátorság és jószivűség nagy betükkel olvashatók, termete izmos, deli; hátra szórt szőke haján a festett ablakokon átömlő napsugár játszik.

Egész nép imádkozik érte, hogy boldog legyen, mert atyja volt az árvának, védelmezője az üldözőnek s vigasztalója a szomorúnak. -106-

Mellette ifju menyasszonya, oly szép, mint az angyalok mosolygása; oly szép, mint a legszebb reménység… Ki festette le valaha a hajnalcsillagot ragyogtában? az jőjjön ide és fesse le az ő arczát.

E szende félénk mosolygás a fehér rózsa szirmaival egyszinű arczon; e sima derült homlok, ezen hajnalmosolygású ajkak és e szemek, örvényei ismeretlen kéjnek és fájdalomnak, sötétek és mégis mint sugárzanak a mélyen piruló arcz fölött!

Bár ne lett volna oly szép e hölgy! Bár ne született volna e világra soha!

Hátuk mögött egy agg élemedett ember áll. A hölgy fogadott apja. Egy kopasz vén ember, ki tarkóján felemás parókát visel, arczán botrányos vonásokat és szemeiben istenkáromlást.

Az egyház falain különböző alakok vannak festve: rossz lelkek és elesett angyalok alakjai, miket cherubok vernek lángpallosokkal; ott van a sátán, mely a Megváltót kisérti és az ördögök, miket az apostol a megszállottakból kiűz; vigyorgó, sanda arczok, a gúny, az irigység, a káröröm, a csáb és a tettetés, denevér-szárnyaikkal; monstrumok, az alvilág szörnyei; lángok közt repkedők, letiporva az asszonynak magva által, ki lábával undok fejeikre gázol; felmagasztalt phantasia szüleményei.

A vén kopasz, mialatt unokája szerelmet esküszik, az ördögvonásokat próbálgatja utánozni saját arczán. Sikerül neki tökéletesen. Jaj annak, ki rá néz, mert megbotránkozik! Ismét gúnyarczokat metél a hozzá lemosolygó szentek szemei közé.

A vén ember arcza e pillanatban valamennyi ördög vonásait mind együtt képviseli. Oda lép nesztelenül az ifjuhoz s fülébe súgja: – Add menyasszonyodnak azon gyűrűt, melyet megholt testvéred viselt, s ne keresd annak -107- gyilkosát többé; tudod, azt mondja az imádság: «miképen mi is megbocsátunk stb.»

A menyasszony egy rubin koszorús gyűrűt von le ujjáról s jegyesének nyujtja…

A vőlegény hévvel csókolja meg a gyűrűt s annak adóját, a fehér kezet, s ujjára fűzi azt…

Azután kebléből egy achatból metszett gyűrűt vont elő, mely ott függe nyakán, közepén három turmalinnal, s azt arájának nyujtja.

A hölgy rátekint a gyűrűre, s mintha vipera szúrt volna szivébe, iszonyuan felsikolt, s vőlegényét ellökve magától, ájultan, elkékülve hanyatt esik.

– Te vagy az? kiált kábultan az ifju; szive jéggé fagy s az oltár oszlopaihoz tántorodik.

És a megnémulás fájdalmas csendében átkozott ördögi kaczaj hangzik fel a templom boltozatáig.

VI.

A tenger felcsapkod az ég boltozatáig, melyen sem nap, sem csillagok nem látszanak, mely fekete.

Az ég lesujt viharos szárnyával a tenger mélységes fenekére, s felkölti a mélyben alvó szörnyeket.

Igy vínak egymással menydörgő háborut, egyik sem csillapul; a vihar ordítva szántja végig az oceant, míg annak hullámai lázadva emelik fel tajtékkoronás fejöket ellene.

Ez itéletnapi csattogás közé kétségbeesett embercsoport jajszavai vegyülnek, elenyésznek, a menydörgés felülmulja azokat.

Imádkozás, vigasz, búcsúszavak, istenkáromlások! senki sem hallja egyiket is. -108-

A vitorlák össze vannak tépve; az árboczok hosszan huzódnak a hajó után köteleiknél fogva, mint egy korbácsolt szörnyeteg farkai, oldalai ropognak a hullámcsapásoktól. A hajó körül fehér vészmadarak repkednek fel-felsivítva, mintha jóslanának neki.

Az utasok nagy része tengeribetegen a hajó mélyében fekszik, s nem bir mozdulni, hanem érez halálkeserű kínokat, minden hibbanástól. Különösen egy, egy kopasz vén ember, kinek arczát a halál-félelem iszonyuan eltorzította, egy elkárhozott tekintete nem lehet az övénél iszonyúbb. Szemei kiülnek, rémesen forogva a sötétben: – Engem, engem hajítsatok ki innét! ordított, a tenger meg fog csillapulni; ez a vihar, e vész, mind én miattam támadt; engem hajítsatok ki neki; én vagyok, kire a czethalak éheznek, én, én, én…

– Nem tudok imádkozni, nem tanultam imádkozni soha, csak káromolni tudok; vessetek ki.

– Meghalok, rebegé ez, meghalok, szólt fuldokolva, s átkarolá a térítő térdeit, és elkárhozom.

– Oh… nem, nem lehet! én teljes életemben istentelen ember voltam; örültem a mások siralmainak; vétkeket követtem el, miknek számára nincs név, és azokat soha meg nem gyóntam; haragban éltem mindig istenemmel; és most nyomorultan fogok meghalni; ki old fel -109- engemet? Az ember kétségbeesve fetrengett a padozaton, mint kit belől kigyók mardosnak.

– Megtérni soha sem késő. Térj Istenedhez. A tanítványok, kik a pusztában eltévelyedtek, bár nincsenek felavatva, egymásnak meggyónhatják vétkeiket, s feloldhatják azok alul egymást.

– Hajolj le hozzám, susogá a vén. A térítő ajkaihoz tartá fülét, s a nyavalygó gyónni kezdett.

– Én iszonyú ember voltam; nincs az a törvény, Isten vagy ember kezével irott, melyet át nem hágtam volna. Istent nem imádtam, hanem pénzt és a poklot; botránya voltam az imádkozóknak; vérrokonaimat halálra üldözém; árvák utolsó falatját raboltam el; sírt áskáltam mások jó hirének. És most meg fogok halni. Volt énnekem négy fiam, kiket én magam neveltem, és minő gonddal, minő figyelemmel! magam vezettem őket mind oda, hol valami gonoszat lehete tanulni; magam tanítám őket gyűlölni, csalni az embereket, üldözni a vérökből való vért és ártani mindenkinek; boszút, irigységet és tettetést csepegteték lelkeikbe, s hogy foganatos legyen, példát mutattam nekik mindezekre magam. És most meg fogok halni, meg fogok halni!… Volt nekem egy testvérem és annak több gyermekei és unokái; de volt kivált egy köztök, kit a «rémületlen Ivánnak» neveztek, s kit én jobban gyűlöltem magát, mint valamennyit együtt; ő nagylelkű volt, én alávaló; ő bátor, én gyáva; ő deli, én utálatos; ő egy cherub, én egy belial; ezért gyűlöltem őt jobban, mint az egész világot, s megtanítottam gyermekimet, rá irigykedni. Mikor testvérem unokája, Iván, elutazott, én is adtam mellé utikiséretet: négy fiamat. Mikor elindultak, megeskettem őket nagy átok alatt, hogy a gyűlölt unokatestvér veszni fog. – Két hó multán legöregebb fiam levelét -110- olvasám, melyben azt irja, hogy a londoni feltámasztók szörnyü emberek. Egy titkos pinczében feküdt fiam megkötözve, körülvéve a borzalom embereitől, kik halálos szuroktapaszt akartak arczára ragasztani, hogy megfojtván, holttestét eladják a boncztudósoknak; már érzette a halál félelmeit, szemeit annak irtózata elől lehunyta, midőn hirtelen lövéseket és zűrzavaros hangokat hallott; gyilkosai szétfutottak, őt pedig egy erős kar felragadta s vitte könnyeden a levegőn keresztül, s mikor megszabadítván, letevé, e szókat súgta fülébe: «Álmay Iván!» Többet nem irt fiam, s azóta hirét sem hallottam. Fél év mulva második fiamtól vettem tudósítást, melyben kegyes gondolatokat nyilvánít, melyek egyedüli foglalatossága, mióta a perui földrengéskor képtelen bátorsággal menté őt ki a hulló omladékok közül Álmay Iván… Végül javalja a bűnbánatot s hogy őt elfeledjem. Harmadik fiam pedig egészen elfelejtett; másoktól kelle meghallanom, hogy algieri rabságból váltá őt ki nagy pénzösszegen egy gazdag úr, ki ismét nem volt más, mint a százszor utált Álmay Iván, ki míg rokonaitól halálra kerestetett, azoknak őrangyala volt minden balsorsaik között. S három fiam nem állotta ki a kisértetet, becsületes ember lett belőlök. És én elátkoztam őket, lelkeiket a pokolnak, testeiket a kétségbeesett erőszakos halálnak. Csak legkisebbik fiam maradt tanításaimhoz hű; ő rá hiába tékozolta jótéteményeit, nagylelküségét Iván. Roszszal fizetett neki érte. Szeretetért gyűlöletet, csókért döfést. Most egy fiam sincs; a legkisebbik, kettőt méreggel vesztett el közülök, a harmadikat leorgyilkolta, maga pedig hóhér keze által mult ki a világból. S mindezt én tevém, én okoztam. És most meg fogok halni, meg fogok halni!

– Indulgeat tibi Deus, suttogá a térítő, s kezét kinyujtá, a bűnöst megáldandó.

– Oh nem, nem! szólt ez, eltolva magától az áldó kezét, még ez csekélység, s elkezde kaczagni. (Azt állítják, hogy azok, kik az ördögtől vannak megszállva, a legünnepélyesb -111- helyeken: templomban, temetéseknél, gyónásközben, sőt halálvonaglásaikban is kaczagnak.)

– Hallgasd tovább: Háboru ütött ki, és én nagy vágyat éreztem magamban, látni, mint gyilkolják egymást az emberek a törvények nevében és ott örülni a kiomló vérnek és jajgatásoknak; s e közben az ellenség kezébe estem, több fölkelt nemesekkel együtt, kik közt volt Iván testvére, Almay Zoltán. Történt ezen fogságom ideje alatt, hogy hazámnak ellensége egy felhivást szándékolt intézni a néphez, melyben azt fejedelmei ellen felkelésre és vele egyesülésre kecsegteti, csábító meséket mondva arany dicsőségről, ősi önálló thronusról s más szivszédítő dolgokról. Összehivának bennünket, szegény foglyokat, s a szabadságot kezdék előttünk emlegetni, honn hagyott búsongó családainkat; s mikor látták, hogy szemeink megteltek könyűinkkel, ama felhivást adák előnkbe és igérének szabadságot mindnyájunknak, ha lesz, ki azt az országban szét fogja hordani, s kiraggatja az utczák szegleteire, s a népnek szétosztogatja… összenéztek a szegény magyar foglyok könyes szemeikkel, megölelték egymást, s visszanyujták kezeiket a békók elé; nem volt közöttük, ki tudott volna lenni honáruló, csak egy… az az egy én voltam.

Ez folytatá: Én elfogadtam az ajánlatot, s megesküdtem, hogy e felhivást terjeszteni fogom; esküvésemet ez egyszer meg is tartám. Jutalmul azt igérték, hogy fogolytársaimat is szabadon bocsátják; de én mást kivántam, azt: hogy ők soha meg ne szabaduljanak. Tudtam, hogy mit várhatok különben azon enthusiastáktól, kik bennem a hazaárulót ismerik. Ez volt ama nevezetes proclamatio, melyet N* saját keze aláirásával, több száz példányban ragasztott fel P*, s több városok falaira, melyet onnét a magyarok lehasogatván, a sárba tapodtak… Azonban én szabad voltam és ellenségem fogoly, s örömem iszonyú volt, de rövid; egy este, midőn lefeküdtem, zörgettek ablakomon; -112- holdvilágos éj volt. A mint kitekintek, egy rettegett hang ezt súgá fülembe: «Jó éjszakát, áruló!» Ez Zoltán volt. Mint szabadult meg, maig sem tudom; oly jól eltéve hittem őt… Iszonyú félelem fogott el és nem láttam szabadulást; és… és, mit soha nem tevék, imádkoztam… de az ördöghöz! és ez meghallgatott, s adott jó tanácsot… Egy unokaleányom volt, Viola, a nép előtt fogadott leányomnak híttam, mert gyűlöltem minden rokoni nevet. Szép volt a leány, de olyan szép, a minővel csak a pokol ajándékozhatja meg a világot; és én tudtam használni szépségét. Nem akartam, hogy a vallás és erkölcs neveit valaha megismerje, s hogy azok mégis szivébe jutottak, annak oka nem vagyok; hanem akartam, hogy tudjon énekelni, mint egy Syrén, tánczolni, kaczérkodni, öltözetekben hivalkodni; s midőn ekként lángérzéseit a csábítás varázsával felfegyverzettem, készültem a nemesebb hajlamokból, mikkel ártatlan szive akaratom ellenére telve volt, szedni zsákmányaimat; iránta a leggyöngédebb érzéseket nyilvánítottam; sokszor tudatám vele, hogy kivülem senkije sincs, s nem volt kivánsága, mit nem teljesítettem volna; rabja voltam szeszélyeinek, s tapasztalám, hogy unokám a legnemesebb vonzalommal hálálta meg színlett atyai érzetimet. Ragaszkodott hozzám, s mikor 17 éves volt, a legcsábítóbb külsővel, a legforróbb indulatokkal, még senkit sem szeretett, mint az öreg apját, kit gyűlölnie kellett volna… Tehát 17 éves volt Viola, midőn Zoltán a fogságból megszabadult. Tudtam alkalmat szerezni, melyben Zoltán megláthassa unokámat… Kellett-e neki több egy látásnál, hogy őt a legszenvedélyesebben megszeresse? úgy lőn és én azt hittem, hogy meg vagyok mentve; Viola is szerette őt, s egy estve, piruló arczát mellemre rejtve, tett róla dobogó kebellel vallomást, hogy a magas homloku ifju szivével és kezével kinálta meg. Elérzékenyülést szinlék és Zoltánt magamhoz hivatám; midőn együtt voltunk, kegyes arczczal nyilvánítottam örömömet, hogy e keletkező frigy a két családot annyi ideig rongált viszálkodásoknak -113- mindenkorra véget vetend, s jobbomat nyujtám elé, mondva: «Bocsássuk meg egymásnak a bántalmakat, s feledjük a multakat kölcsönösen»… Azt hittem, hogy ki Violát szereti, el fogja ő érte feledni menybeli üdvösségét is. Nem ismertem az embert. A nélkül, hogy kezemet elfogadta volna, így szólt: Mindent megbocsátok, csak az árulást nem! Pedig csak ez egy volt, mitől iszonyodtam. «Viola, szólék unokámhoz, akarsz egy férfi neje lenni, ki nagyapádat a vesztőhelyre taszította? akarod-e azon ember nevét viselni, ki a tiédet szenynyel és vérfoltokkal gyalázta meg? anyja lenni azon gyermekeknek, kiknek ősüket édes apjuk iszonyú halálra kereste?» Viola nem értette, hogy mit beszélek. Nézd, szólék, ezen ember szörnyü pört akar indítani ellenem, melynek vége gályarabság vagy vesztőhely; s ugyanezen ember kezedet kéri, azon kezet, melyet én annyiszor bálványozva csókoltam, s jegyajándékul ez ősz ingadozó fejet!… De mit tesz az, hadd vesszenek az öregek, eleget éltek; akaszszák fel magukat! Ha férjed kezén öregapád vére tapad, mit tesz az? ő azért forrón fog ölelni vele; nagyapádat a bitófa alá temetik, téged illatos menyasszonyágy fogad; azon öreget, ki téged karjain hordozott, sárral fogják hajigálni, és te, mikor elviszik őt ablakod előtt, azt kérdezended: «Ki az a vén gonosztevő? soha sem láttam őt.» Viola Zoltán nyakába borult, s könyben úszó szemeit igaz fájdalommal emelve hozzá, fulladozó hangon esdekle: Zoltán, bocsáss megy nagyatyámnak. Kőbálvány indult volna meg könyűitől, de Zoltán nem. Ki egy honárulónak megbocsát, maga is áruló; mondá vérfagylaló hangon. Engem is meg akarsz-e ölni? zokogá Viola. Zoltán félrefordult; nem akarta, hogy könyeit lássa valaki, s mikor arczát visszafordítá, halavány volt, mint a fal. Akarsz-e engem követni? kérdé Violától. «Csak nagyapámmal!» «Ez határozott szándékod?» «Igen» szólt a jó leány, kezemet megfogva. Újra éledni kezdtem. Ellenem azonban nehéz fohászszal lépett Violához, kezét megcsókolá. A jobb világban látjuk -114- egymást, mondá s eltávozott. Másnap hallám, hogy megindíttatott ellenem a főbenjáró pör, de már ekkor rejtve voltam, s Viola egy levelet kapott Zoltántól, melyben kijelenti, hogy miután nekem meg nem bocsáthatván, őt nem birhatja, öngyilkolás végzendi életét május 24-én délután, s kéri őt, hogy a körülményesen leirt helyen fekvendő holttestét temetetlen ne hagyja, egyszersmind gazdag vagyonait neki hagyta végrendeletében. Tudtam, mi szándéka volt a fiatalnak; hivé, hogy e kisértést a leány nem fogja kiállhatni, s miután após és szerető halála közt kell választania, sietni fog a leirt helyre, hogy kedvese életét megtartsa; de nem úgy lett: a megirt óra előtt felkerestem a nevezett erdőt, s a várakozó vőlegényt, mielőtt Violával beszélhetett volna, agyonlőttem… Unokám halva találta kedvesét, s őt egy fa alá temetve, gyakran járt oda egyedül a legsűrűbb rengetegbe, halottját siratni. Az erdőt lakó fenevadak nem bántották, de bántottam én. Oda vonultam a rengetegbe, egy elhagyott erdészlakba; neki úgy mondám, hogy az ő kedveért, pedig a törvény kezei elől rejtőztem oda. Ekkor kellett történnie, hogy a meghalt testvére, Iván, hosszú utazásaiból megtért, s addig keresett, míg rám akadt, s testvérét követelte tőlem vissza. Én elvezettem őt annak sírjához; azt hazudtam neki, hogy ama hölgy, ki azt siratni jár, ölte meg testvérét szerelemféltésből; azután szinről-szinre mutattam meg neki leányomat. Hahaha! Midőn egy órában halálos szerelmet és halálos boszút esküdött egy és ugyanazon lénynek!

– Oh! kiálta fel metsző fájdalommal a gyóntató, kezét arczára tapasztva.

– Minő jelenet volt az a templomban, mikor Iván Violának, ki másodszor lőn menyasszony, eltemetett első vőlegénye gyűrűjét adta át, hahaha!

– Ne tovább, szólt a gyóntató, ne tovább. Isten bocsássa meg vétkeidet, nyomorult!

A hajó belseje világosodni kezdett, a hullámok betörték oldalát, s tolulni kezdtek belsejébe. -115-

– Sit tibi Deus misericors! szólt, két kezét fejére téve a térítő; azután felvitte őt a fedélzetre, s bevárta, míg egy rohanó hullám mindkettőjöket lesöpörte onnét.

Úszott vétkes terhével a tajtékzó habok közt; hosszas vergődés után jutott a közel sziget partjára, melyen virágok termettek; s itt mindketten térdre hulltak, hálát adni a megszabadulásért. A hajó romokban feküdt a zátonyon; embereit holtan hányták ki a habok a partra.

Tüzet gyujtottak. A térítő, a nap fáradalmaitól ellankadva, elaludt mellette; a vén ember ébren maradt, nézte a tűz lángjánál megszabadítója arczát. Borzadva ismert rá. Álmay Iván volt az, ki ellen ő annyit vétkezett. Álmay Iván, ki ő vele annyi jót tett. A vén ember egy nagy követ keresett elő, s azzal a nagy kővel összezúzta az alvó koponyáját s testét beledobta a vízbe.

S évek mulva, midőn Iván csontjait egyenként kihányták a habok, s testén megosztoztak az elemek, még akkor is élt Philadelphiában egy köztisztelettel jutalmazott férfi, a becsület-rend nagy keresztese, gazdag polgár és elismert erényű keresztyén; holta után roppant pyramis nyomja sírját, melyen érdemei arany betükkel vannak felirva. Ez az ember volt Álmay Manó.

A NYOMORÉK NAPLÓJA.

Még 1822-ben volt az ó-g-i határban egy elhagyatott avar puszta, melynek közepén egy odvas fa állott.

A puszta kietlen vala, sűrű bojtorjánnal és tövissel benőve; elvadult táját kerülték a legelésző juhnyájak; a vad madár félénken repült el fölötte; csak a zivatar látogatta meg olykor, s az év utolsó éjszakáin két emberi árny.

Közepén mintegy elátkozva állott az odvas fa; tövén és derekán kínszülte moha és gombák tenyésztek, egyetlen görcsös ág nyúlt fel oldaláról az égbe, a többit leégeté a belecsapott villám. Azon egyetlen ágon, mikor a tél zúzmarával virágoztatta fel a ligeteket, két fagyöngy-bokor zöldelt, mint nyomorék anya keblén két szívtelen gyermek, utolsó életerejét kiszívók.

1823-ban e puszta föld, tagosztályi per következtében, C* S. honosított franczia marquis birtokába jutott, ki azt felszántatta, a dudvák és bozótok rengetegét kiirtatá, s az odvas fát kivágatta.

Mikor levágták e fát, egy mélyen kivájt üreget találtak benne, mely egész gyökeréig lehatott, s ez üreg fenekén egy ércz-szelenczét, zöld rozsdával bevonva.

Azt hitték, hogy kincset fognak a szelenczében találni; s feltörvén, találtak benne hosszú ősz hajfürtöt, egy pergamentdarabka körül csavargatva; – a pergamentdarabra e szavak voltak irva nőirással: 1822. Dec. 22. Halálos ágyamon reád emlékezem… Több semmi.

Ez igénytelen leleményt átadták a találók a tulajdonos marquisnak, ki nekik viszonszivesség fejében adott két -117- bankóforintot, s ezzel a semmit nem jelentő dolgot félrevetve, az egész eseményt elfelejté.

Történt azonban, hogy a marquis úr, egy hosszú téli estén, megsokalva mindennapi vendége – az unalomnak latogatásait, azon kezdé törni fejét, mikép rázhassa le nyakáról e hivatlan és kelletlen társaságot. Végig képzelte mindazon mulattató kedvtöltéseket, miknek a fölösleges időt martalékul szokás elébök vetni, egyet sem talált köztök, melyet jelenlegi helyzetére alkalmazhatott volna miután keveset fedezett fel olyat, melylyel az ember magányosan is elmulathatja magát, anélkül, hogy felebarátjai társaságára szorulna, s e szerint nem maradt mulattatására egyéb, mint ősi képeivel körülrakni magát, s e vidám társaság körében a legédesebb élvezetek közt bevárni az éjszakát. – Ilyen helyzetben lepte meg a marquis urat azon szokatlan gondolat, hogy talán lehetne az embernek magát saját eszméi, saját gondolatfüzérei által annyira vinni, hogy hat órai örökkévalóságot szerfölötti ásítások nélkül keresztül élhessen; azaz, hogy maga magát, anélkül, hogy passianceot játszanék, csupán eszméi furcsasága által elmulattassa?

Ha én orvosa lettem volna a méltóságos úrnak, elméje ezen kórnyilatkozatát bizonyosan a gyomornedvek meggyöngülésének tulajdonítandám.

Kereste tehát a marquis úr testalkatának legfelső emeletében azon láthatatlan tárgyakat, melyeket mi ideáknak nevezünk; – hajtóvadászatot tartott a gondolatok után agyának Saharájában; – hasztalan! – gazdátlanul őgyelegtek abban az atomok, mint hajdan a monások a teremtetlen világban, s mint jelenleg is a tiszamelléki rétek felett a muslinczák és szunyogok fellegei őgyelegnek… A túlságosan élvezett érzéki gyönyörök kifogyaszták a lélek mindenhatóságát, s az ingerek kényurasága alatt szellemi dudvák nőtték tele a szivet és az észt.

A marquis úr láthatott valaha versirót vajudási gyötrelmei között, a mint a jőni nem akaró eszmét hol füle -118- mögül, hol a tollszárból rágta ki nagy erőszakkal, s ő is így tett, de hiába! – a hol nincs, ott ne keress, a hova nem vetettél, ott nem aratsz; – utóbb is csak azzal kelle magát vigasztalnia, hogy ő született marquis, ki, minthogy nem úgy van alkotva, mint más emberek, hihetőleg e kitüntetést, mint különös kegyeletet kapta a természettől, hogy annál több ideje maradjon hajának felbodorítására.

Ekként hátat fordítva magának, véletlenül belebotlott emlékezetével az említett rejtélyes szelenczébe, s a benne foglalt tárgyakra gondolt; és ekkor jutott először azon észrevételhez, hogy ez eset regényesebb, mint egyelőre gondolta volna. De mint lőn meglepetve, midőn figyelmesebben szemlélve a pergamentre irott szavakat, azokat szerfelett hasonlóknak találta saját édes anyja irásaihoz, s a hosszú ősz hajat azon hosszú ősz hajhoz, melyet saját édes anyja viselt. Nevelte megütközését annak emlékezete is, hogy deczember 28-án szünt meg élni, s azon év utolsó napján el is temettetett…

Eszébe jutott továbbá azon eset is, hogy ugyan 1822-ik évi deczember 24-én az említett puszta téren egy nyomorék koldus fagyott meg; – kopasz volt és őszszakállú; arczán egy hosszú élet szenvedései, jobb lába helyett famankót viselt, öltözetül daróczot, azt is rongyosat; s ott a mohos fa tövében találtatott megfagyva; – mankója forgácsaiból rakott tüzet a fa alatt, a fa félig megégett tőle; úgy látszék, mintha ezt egészen el akarta volna égetni, s hogy ereje elhagyta s érzé elközelgeni utolsó óráját, bal kezével egy nagy köteg irást a tűzbe vetett, s e helyzetben adá ki lelkét. Iszonyú hideg volt azon a télen, s azon keze a nyomoréknak, melylyel a tűzbe nyúlt, korommá égett, többi része testének megfagyott.

Azon csomó irás közepe kiégett, csak az elejéről és végéről maradt meg néhány levél, s e maradványok a marquisnak adattak át, ki a nyomorékot eltemettetni szíveskedett.

A marquis kapott a tárgy érdekességén, s előkutatta a -119- nyomorék naplóját, mely valahol levéltárában félretéve hentergett, s annak leveleit végig lapozva, abban egy, a szelenczében találthoz hasonló pergamentdarabra akadt, mely «1772» esztendő számmal s e két szóval: «Reád emlékezem» volt megjegyezve, s hosszú hajfürttel körülcsavarva, mely hajfürt fekete vala, mint az éj.

A marquis úr mindinkább ingerelve látta magát a rejtélyes ember irásainak végigolvasására, s karszékében végignyújtózva, himzett sipkáját fejére, papucsos lábait zsámolyára, pipáját penzióba téve, az irást szétterjeszté maga előtt, és ilyetén szavakat olvasott:

«Mária» – héberül annyit tesz, mint «szenvedések gyermeke!» – Nekem is volt egy Máriám. – Az én Máriám is szenvedések szülötte volt.

Oly jól esik a szenvedőnek dicsekedni fájdalmaival elmenni a temetőbe s megmutogatni: «Ime ez is az én halottam volt, s ez is; és ezek mind igen szépek és igen jók valának és engem szerettek; – kivülök senkim sem volt a világon; és most meg vannak halva és itt feküsznek – s nincs senki, a ki szeretne a világon többé.»

Oly jól esik kevély-fájdalmasan megmutathatni a gondtalan örvendőnek: Nézd, milyen mély ez a seb! – a milyen mély, olyan fájdalmas, – és ezt a sebet ember viseli, – s az az ember én vagyok.

Oly jól esik végig nézhetni a világon, egy magas hegytetőről lenézhetni rá, s elmondhatni: «Ime, e végtelenség, e minden jónak és rossznak egyetemessége, mily nagyszerű, mily tömérdek; és e végtelenből semmi sem enyém – csak a szenvedések; e tömérdek nép közül senki sem enyém, – csak üldözőim.»

És én mindezt csak e fehér lapnak mondom el. Ki tudja, ha embernek mondanám, jobban megértené-e, mint e rongydarab, melyre irok? – – Ez legalább nem fogja elfelejteni… -120-

Most bujdosom, vándorlok a világban. Lábaimat vérzik az út tövisei, szívemet az emlékezeté. Utitársam a zivatar és a bánat.

Nekem nem jő fel a nap, – az én szivembe nem önti balzsamát a hit, – bennem nem él a honvágy szent keserve, – engem nem éltet a másvilág reménye. – Nap, menyország, vallás és haza, – mindezt egy névben vesztettem el; ez a név volt «Mária».

Szenvedek eleget, éjeim álmatlanok és nappalaim sötétek, mint az éj. – Más nyomorultat vigasztal az, hogy nálánál szerencsétlenebb lény is van a világon; nálam csak egy van, ki jobban szenved, – csak egy, ki több keserűséget érez – de ez engem nem vigasztal, mert ez az egy – Mária.

Ha e napot kiszakaszthatnám életemből, nem volnék az a boldogtalan, a ki vagyok. – És mégis csak áldani tudom e napot, melyen először megláttalak.

Ki volt az, ki ez első pillanatkor szívünkbe súgta: ime, ez a te lelkednek fele, a te gondolatodból való szív; az én életem a te életed, az ő boldogsága a te boldogságod? Rokonok vagytok, mióta a világ teremtve van! Ha Isten volt, miért kárhoztat így? ha vakeset volt, miért hogy nem kerülhettem el üldöző kezét?

1771-ben egy nyári alkonyatkor a budai hegyek közt iszonyú forgószél támadt; – a hegyekről alárohanó viharok, egymással ölbe kapva, egy nagyszerű légorsóvá egyesültek, melynek feje az egek magasságában a felhőkön túl enyészett el, míg talapja világrontó pusztítással söpörg végig a szétkuszált vidékeken. – Az egész mindenség egyetlen egy örvénynek látszott, mely az elemeket chaosszerű rohamban akarta összevegyíteni. A légben szétszaggatott -121- asztagok s töveikből kicsavart tölgyek pozdorjáit csóválta az iszonyatos typon, míg a szüntelen sűrűdő fellegek vereslő kavarékát sűrű lángostorok kígyózák keresztül.

Egy érütésig csend lőn a vihar közepett; mintha egy varázsszó állította volna meg a korlátszakasztott zivatart; a levegő elfult, az ég agyon akarta nyomni a földet; – a nap elsötétült, a természet elájult; éjszaka lett, mint azon a napon, melyen az üdvözítő megfeszítteték; s e nappali éjben a felhők sötétvörös méhében egy, a napvilágot felülhaladó lobbanás ütött ki, bevilágítva a messze terülő világot, mintha az ég hasadt volna meg, hogy kiömlő fényével minden szemet megvakítson. Erre bódító levegőrázkódás következett; az ember az eget érzé oszlopaiban ingadozni s egy csattanás, mitől a hegyek rendültek meg alapjaikban, s a vén Duna lázadva hágott ki partjaira, úgy tetszék, mintha a föld vettetett volna ki sarkaiból… A villám a Szentgellért-hegybe csapott le.

E tünemény után a légnyomás rögön eloszlott, az ég erei megszakadtak, s egyszerre egész terhes felhők rohantak alá, egymásba szakadva a hegyek közé.

A megrémült sokaság a mély utakba rohant, s a hol kerülte, ott találta meg halálos veszélyét. – Pillanatok múlva e hegyi utak a felhőszakadástól támadt vízáradások medreivé lőnek; a vízrohamok a képzelettől utól nem érhető erővel rohantak a hegyekről alá, roppant szikladarabokat sodorva magukkal, miknek szakadatlan gördülését csak hosszasan tartó menydörgéshez lehetne hasonlítani.

Rémséges zaj hallaték: imádság, jajgatás, segélyordítások hangjai. Míg az ég, mintha nem akarná hallani imáikat, meg nem szakadó dörgésekkel süketítette meg magát.

Térdemre esém; – azt hittem, hogy a megigért nap, a -122- minden élő halálának napja eljött; az éj, mely minden napnak éjjele, a percz, mely az évezredeket befejezi, mely után nem lesz többé sem idő, sem tér. Ég és föld, élet és halál, nap és csillagok, öröm és fájdalom egymásba fognak omlani, s lesz – mint volt időknek előtte – semmi és sötétség a nagy világ helyén.

– Isten-itélet! harsogák a viharok; ég és föld kiálták: «Jaj annak, a ki született!»

A vízár mindig növekedő dühvel rohant a hegy lejtőjén alá, mindent elsöpörve, a mi útjába akadt. – Olykor a sárga iszapos zuhatagban egy-egy emberfő hosszú haja tünt elő, majd ismét egy gazdátlan kalap, vagy egy ruhafoszlány, el-elbukva, majd ismét felmerülve.

Meghalt minden szeretet: testvér nem kereste testvérét többé, barát barátját, férj nejét, anya gyermekeit; csak egy indulat maradt élve, – az önszeretet. – Futott, ki merre látott.

A közrémület ezen perczeiben, a mint egy szikladombon térdepelve, magam elé a tajtékzó rohamba letekinték, egy zöld dombocska közepén, melynek két oldala mellett csapott el a zuhatag, azt, mint egy szigetet véve körül, hölgyet láttam aléltan feküdni, – két keze imára összetéve feküdt ölében, hosszú fekete haja ázottan csüggött keblén, mely fehér volt, mint a liliom. – Egy fiatal leányka volt; becsukott szemeivel, mint egy alvó angyal feküvék ott; halvány szelid arcza, gyönyörű homloka és gyöngéd ajkai most is ide vannak rajzolva szívembe.

A vízroham mindig magasabbra hágott, s a kis szigetet mindig keskenyebbre mosta; még néhány percz… és a szende leányka visszatért volna oda, honnét eljött – az égbe.

Nem láttam többé veszélyt az övén kívül; nem éreztem félelmet, csak egyedül ő miatta. -123-

Megvallom, azon gondolat is átvillant lelkemen, hogy ha csakugyan lesz egy más világ, s a jövő percz azt megmutatja szemeim előtt: ő hozzá oly közel, nem fogok elkárhozhatni.

A dombon, melyen álltam, egy terebélyes fa volt; alig léptem el alóla, a villám tövig széthasította a fát… Mért nem maradtam alatta!?

Felragadtam karjaimra a leánykát; azt a kéjt, melynek helyét egy ötven éves életen át fájdalom és bú tölték be szívemben, mind e pillanatban érzette át szívem, – meg is adózott érte…

Magamhoz ölelém őt; eszméletlenül hajlott vállamra, csak szíve gyöngéd pihegése jelenté, hogy él. Oh ekkor hittem, hogy ha a világ elmúlik is: én és e pillanat emléke élni fogunk.

Fel! fel! a hegytetőre. Lenn a halál! kiálték, vagy tán csak gondolám, annyira zavarva voltak bennem gondolatok, érzések és sejtelmek e pillanatban, s rohantam vele a hegy lejtőjén fölfelé. Épen ekkor csapott keresztül a zöld halmocskán a zuhatag, s mázsás köveket hengerített át fölötte. Ha a sors úgy szeretett volna bennünket, mint édes apa szereti gyermekeit, azon köveket egy perczczel elébb küldötte volna.

Fölértem terhemmel a hegytetőre, s ott letevém őt; mellé térdepeltem, angyalfejét ölembe helyezém és imádkozám.

Mit imádkozám? Hihetőleg őrült dolgokat, tán istenkáromlást beszéltem hála és könyörgés hangjai helyett. Az ég királya a viharok süvöltésében, a villámok harsogásában kiáltá le a világnak: «Portömeg, én vagyok a te urad!» – Mindenki arczra borult előtte félelmében; a hegyek remegtek; csak én voltam idvezült annyi síró között; csak én nem remegtem.

Hol van szó leirni azon pillanatot, midőn szemeit először felveté, azon szemeket, melyek éj és csillag, világ és sötétség egy személyben; midőn karjait hálateljesen fölemelé és vállaim körül fűzte; midőn remegve simult hozzám közelebb és oly esengő hangon kért, hogy legyek védője? – És én megesküvém az Istenre és üdvösségemre, hogy őt lelkem minden erejével fogom sors, emberek és viharok ellen védelmezni. – Ezért nincs most, kiben megbízzam, Isten; ezért nincs, melyben reméljek, számomra üdvösség. – Hamisan esküvém.

A vihar elmult, – a világ megmaradt; az ég kék lett újra, a föld újra zöld, – a megholtakat eltemették – sírjaikat fű nőtte be és a feledékenység. – – Marie nőm lett.

Marie gazdag volt, én szegény. – Egy ismerős lelkész, mindkettőnknek bizalmas barátja, adott össze bennünket; kívüle senki sem ismerte viszonyunkat, senki.

Nem – – a menyország örök üdvössége nem lehetett oly édes, mint azon napok boldogsága volt, midőn lopva, titokban kerestük fel egymást egy ismert árnyékos fa tövében; kar karban, szív szívben, hallgattuk a csalogány éji dalát, s hosszan merengve néztünk egy csillagot, mely oly fényesen mosolygott reánk.

Ragyogó volt a csillag – ragyogóbb valamennyinél: mintha a világ középpontján lett volna napkirály, mely fényét messze, miliárd mérföldekre küldözi szét, még ottan is tündöklött. Ha elmegyünk innét, innét e földről, ha meghalunk, – mondók sokszor édes ábrándozásaink közt, – e csillagot választjuk lakhelyül, oda fogunk menni, egyszerre és mind a ketten. – Nem tudom honnét, mindkettőnkben ez egy eszme keletkezett, hogy az élet után a csillagokat fogjuk végig vándorolni, s így lesz örökkétartó a másvilág.

Ez volt az élet! ez volt a kéj! Egy percz e létből, egy -125- csepp e boldogságból, napokat édesít meg fájdalomban hosszú életemből, s hogyha még félszázadig tartana is e kín, melynek élet a neve: ama messze elmúlt napok még mindig fényt vetnének reá, bágyadtat ugyan, de kedveset.

Nem hiszem, hogy valaha ember oly boldog lehessen a síron innen; hogy egy csókban, egy ölelésben, melyet egyszerre két szív érez, oly kéj legyen! hogy egy mosolygás, egyetlen ige a lelket oly magasra birja fölemelni, mint a mily magasan voltam én, a mily magasról estem én alá.

Oly sokat szeretnék beszélni; – zivatarban utazónak a mosolygó napvilág, tengervészek közt hányatottnak a zöldülő part, elesett angyalnak a meny, nekem az elvesztett paradicsom oly kedves emlékek; – de nem fogom magamat tovább gúnyolni: megmutatom másik felét életemnek, – az éjszakát, a fagyos, világtalan, szélvészes éjszakát, hol viharban bujdosik keresztül az élet nem ismert tájakon; majd sírhalmokon, majd temetetlen fekvő halottakon lépdel keresztül; majd vérben gázol egyedül, társtalanul, vezető nélkül, s a sírt, melyet keres, a magáét, nem találja a sötétben.

Marie atyja gazdag kereskedő volt, – legalább azt hitte róla a világ… A világ sokszor csalódik. Történt egy napon, hogy a gazdag kereskedő két roppant vállalatban – miknél minden vagyonát koczkára tevé – megbukott. – Koldussá kelle lennie… Nem elég… Bukása miatt börtönbe kerülhetett… Így akarták hitelezői. – Csak egy mód volt megszabadulhatására… Egyetlen egy!! Hitelezői között egy gazdag külföldi úr volt: C. M. marquis vagy gróf; s ez kész volt nagy összegre menő adósságát a kereskedőnek elengedni, ha leányát neki adandja. – A kereskedő azt kérdte «nőül-e?» és a marquis nagyot kaczagott e kérdés felett. A kereskedő becsületes ember volt és jó apa… haza ment s főbe lőtte magát…

Ekkor az anyának tevé a marquis az ajánlatot. Az anya elég vigyázatlan volt ezt leányával tudatni, s egyszersmind megismertetvén vele helyzetüket, értésére -126- adni, hogy ha a marquis kivánatának nem enged: ő is azt fogja tenni, mit férje tőn.

Oly jól emlékszem azon zordon alkonyatra… A nap vérpirosan sütött be ablakomon, midőn halványan jött hozzám Marie; szemeiben könyek ragyogtak; át akartam ölelni; kibontakozott ölelésemből, s reszkető hangon kért, hogy hagyjam el őt – örökre.

A világ elsötétült szemeim előtt. – Elmondta, miért: hogy anyjának életét, holt atyjának becsületét akarja vele visszaadni. Eleinte nem mondta meg, hogy miként; s midőn megmondta: egy érzést állatott ki velem, melyhez hasonlót nem érzettem még soha, s melyet hogy túléltem, bizonyítja, hogy a lélek fájdalma a testet meg nem öli…

Én, a jogszerű férj? – ki őt Isten előtt tettem magamévá, ki őt jobban szerettem, mint üdvösségemet, ki tőle viszontszerettetém, kinek nem volt álmom, melyben ő meg ne jelent volna; ki annyira megszoktam a boldogságot, melyet ő általa adott nekem Isten, hogy soha imádkozás nélkül álomra le nem hajtottam fejemet! s én most ezen földi mennyemet, lelkem és életem földi üdvösségét elveszítsem, hogy az egy nyomorúnak lehessen martaléka?! nőmtől, azon egyetlen lénytől, ki az enyém, kiben az Istent imádom, kiért őrjöngök – megváljak, hogy az egy kéjsóvárnak lehessen játékszere?!

– Megöllek! kiáltám eszméletvesztve, és – lelkem fájdalmaira mondom – azt meg is tettem volna, de szívem nem birta tovább terhét, – a földet érzém beroskadni lábaim alatt, s a fejemre az eget szakadni le; csak egy fojtó fulladásra emlékszem még, mely mellemet elülte, s aztán hogy fejem elkezdett zúgni, a világ felfordult velem… Midőn újra felvetém szemeimet, pamlagomon feküdtem; nehezen jöttem eszméletemhez; csak midőn az ismert tárgyakat láttam körültem, akkor kezdtem azon meggyőződésre jönni, hogy ez még nem a másvilág. Fejem Marie ölében feküdt, keze homlokomat simogatá. -127-

– Iszonyuan álmodtam, Marie, mondám neki, kábult fejemben úgy rémlék, mintha a megtörténtek csak egy iszonyú álomlátás chimærája voltak volna. Azt álmodtam, hogy meg akartalak ölni.

És ő nem vette észre, hogy magamon kívül beszélek; egy medaillont vont elő kebléből, s azt felnyitva, a benne levő kékes-zöld porra mutatott. Azon pornak nehéz, ismeretlen szaga volt; soha sem fogom elfelejteni.

– Ez méreg! felelé s a kis emléket bezárva, ismét keblébe dugá. Mikor el kell jönni a halálnak, nem szükség, hogy te vezesd őt hozzám. Válaszsz: akarsz-e halva látni magad előtt, vagy élve egy reményért? – – S itt rám borult s súgva mondott néhány szót… Mint a galvanismus rázott fel a nehány szó csüggedt kábulatomból.

Felszökém; valami vegyülete a legnagyobb örömnek – név nincsen számára találva – járta át minden ízét testemnek. – Ott állt előttem; nemes elhatározottság arczulatán. Soha sem láttam őt ily szépnek életemben, kezében, ajkaihoz közel, a halált adó por. Még egyszer kérdezé: Akarod?

Oda szöktem, kiragadtam kezéből a mérget, s térdeit átölelve, ruhája szegélyzetét csókokkal halmozám. – Eredj, eredj; nem szabad meghalnod, Marie… nem szabad meghalnod. – Élned kell gyalázat és nyomor között… élned kell fájdalommal és keserű bánattal… élned kell sokáig.

És én egy, még nem élő lénynek életeért, ki engem atyjának nem fog nevezhetni soha, de kinek ereiben az én szivem vére foly, feláldozám, mit sem e világ, sem a jövendő lét többé vissza nem ad – üdvemet.

Marie női hivatása legszebbik reményében érzé magát; s én – az apa – kitéptem a szivemhez nőtt szivet, s nőmet átadtam a gyalázat életének. – De nem…

A marquis úr rosszul számolt. – Magam vivém nőmet hozzá, s midőn egyedül voltunk, azt mondám neki, hogy -128- én e hölgynek testvére vagyok, s megkérdém: akarja-e őt törvényes nejéül? A marquis, egy hosszú szőke ember, gúnymosolylyal néze le rám s fogát piszkálgatá; azután egy csomó irást vetett elébem, Marie atyjának adósleveleit, kijelentvén, miszerint reméli, hogy gazdagon ki vagyok fizetve. De én nem az voltam, ki sokat szokott tétovázni: pisztolyt irányoztam a marquis úr fejének… s ez megtette hatását. Látá, hogy kelepczébe került; azt is látta, hogy oly emberrel van dolga, ki az élettel már számot vetett és semmitől és senkitől nem tart, és semmit nem remél többé.

Még több megnyugtató okai is lehettek a marquis úrnak kérésem teljesítésére töltött fegyveremen kívül, de a mikkel nem akarom e tiszta lapokat befertőztetni. A marquis úr már két feleségét temette el, kik mind igen gyanús halállal múltak ki a világból; a hír azt súgta, hogy ő nagysága igen könnyű szerrel tudott túladni megunt házastársain. – Marie leendett a harmadik. A marquis pokoli hidegvérrel nyujtá kezét és igérte, hogy rááll. Künn barátom a lelkész várakozott, ki titkunkba be lévén avatva, saját mindene koczkáztatásával az egybekelést megerősítette; a szerződést aláirtuk, keletét négy hónappal előbbre téve, – s Marie C* úr nője lett.

De még nem itt van vége a tragœdiának. Féltem, hogy a marquis azon pillanatban, midőn megtudja, hogy nem leányt, hanem nőt vett feleségül, harmadszor teendi magát özvegygyé, s még aznap kerestem ürügyet, melynélfogva vele összetűzhessek. Ez nem volt nehéz; – félre híttam, egy tőle eltanult gúnymosolylyal tudtára adám, hogy Marieval minő viszonyban állok. A nyomorult ember dühbe jött. Elfelejté, hogy rangja magasabb, mint az enyém, s párbajra hítt. – És én, – megöltem őt.

Marie pedig özvegysége hatodik havában egy fiunak lett anyja, ki nevezteték marquis C* S.-nak, – míg nekem futnom kellett s elrejteni magam a világ elől, nehogy megtudják, hogy Marie velem legtávolabb ismeretségben is vala. -129-

A minap, a mint erdőkön, berkeken keresztül bujdosám, fáradtan egy felállított oszlop alá leheveredve, elszunnyadtam; késő éjszaka volt; a mint felébredtem, fényesen sütött a nap; körülöttem a madarak zengték reggeli dalukat; a táblás oszlopot hirdetményfának néztem; egy körlevél volt akkor is rá felszegezve. – Oda mentem, elolvasám. Egy gonosztevő személyleirása volt, ki C* M. marquis urat orozva meggyilkolá, s kinek fejére kétszáz tallér jutalom volt feltéve.

Szélvészes az éj, – az égnek nincsen csillaga, – széles fehér pusztaság a föld, – a havas förgetegben farkasok üvöltnek; – e széles fehér pusztaságban, e havas förgetegben egyedül bujdosom én, egyedül, magányosan, míg egy terebélyes fához érek. E fának ágain egykor lomb zöldelt, most jégcsapok és zúz fehérlik rajtok. Tövéhez ülök és elgondolom, hogy egykor e fa alatt minő boldog voltam, és hogy most minő boldogtalan vagyok; búsan kérdezem magamban: miért van ez így?

Kerestem azon csillagot, mely ama boldog órákon oly szépen mosolygott le reánk… Nincs többé az égen. Két hó előtt elkezdett halaványulni; mindig fehérebb, mindig homályosabb lett, utóbb végképen eltünt. Marie, Marie! hová megyünk, ha a földről eltávozunk?

Midőn utolszor elváltam Mariemtól, egy igéretével ajándékozott meg. Azt igérte, hogy minden évnek azon napján, mely elválásunk napja volt, éjszínű hajából egy fürtöt fog azon fa odvába rejteni, hova egykor édesebb tudósításainkat rejtettük, s egy levélkét, annak emlékéül, hogy még nem szünt meg az enyém lenni.

Tudom, hogy fejemmel játszom, midőn e tájra közelítek, -130- hol mint orgyilkos vagyok kihiresztelve és mégis eljöttem; kerestem a fa odvában emlékeimet: ott volt a hajfürt, egy fehér lap körül csavarva, rajt e két szó: «Reád emlékezem.» De ennyi is elég. – Bekötözöm vele szivem sebeit; egy csepp rájok az emlékezet balzsamából, – a kínok csillapulnak. Ismét utamra indulok, egy év mulva ismét eljövendő…

Az éj viharos, – csillagtalan az ég, – a föld fehér, – e viharos éjben, e fehér földben egyedül utazom én. – Meglátsz-e álmodban engem, Marie, mint én téged meglátlak, hogyha szemeimet lehunyom? beszélsz-e lelkemmel álmaidban, mint én beszélek a tieddel?… vannak-e örömeid és minőek? Bántanak-e, és van-e, a ki védelmezzen?

A többi ezután következő lapok nagyobbrészint ki voltak égve, csak egyes összefüggetlen szavak maradtak eléghetetlenül a sorok elején, minő szavak voltak a «nyomor» – «fájdalom» – «emlékezet» s nehány hosszabb kitételek, mint «hosszú bujdosás» – «Wagram alatti ütközet» – «nyomorú megcsonkítás», – mik mind arra mutattak, hogy a bujdosó élete hosszú volt és nehéz, útja bús és enyhtelen…

A napló hátulján azonban több lap maradt meg épen, mely a többiektől egy, a kéziratba kötött rézlap által volt elválasztva. – E rézlap tele volt apró jegyzésekkel vésve, mely jegyzéseknek némelyike csillaggal vagy kereszttel volt kitüntetve.

Mintha sajátságos gondot fordított volna arra, hogy mindazon haláltadó eszközöket, mikkel az ember saját sírját megnyithatja, adatról adatra összegyűjtse!!

A legkülönczebb erőszakos halálnemek voltak ide feljegyezve. Lassan ölők és rögtön elaltatók, kikeresettek és egyszerűek. -131-

✝ A szív az ötödik és hatodik borda között van, – a jobb felé irányzott lövés rögtön halál.

✝ A borostyánmeggy magjának leve megölő méreg; ez a leveleiben is van, de nem oly erős. Tíz csepp belőle az életet egyszerre kioltja.

✝ A széngőz bizonyos és csendes halált szerez; fájdalmai szelidek, hatása csalhatatlan, egy serpenyő szén, jól bezárt szobában meggyujtva, elvégez mindent! mire a szén kiég, az élet is kiégett.

✝ Az életeret meg lehet ismerni arról, hogy pirosabb a többinél és erősebben lüktet; – ha az ér felhasíttatik, rajta a vér az utolsó cseppig elfoly. Így halt meg Seneca és neje az ó világban; karjaikon és lábaikon metélték szét az ereket, s azokat meleg fürdőbe dugva csendesen elaludtak.

✝ Az úszni tudóknak nem lehet magukat vizbe ölni; az élet ingere feltámad bennök önkénytelenül a veszély éreztekor. Shally angol egy hajón levő több mázsás horgonyhoz kötözte magát, s így bukott, a horgonyt tartó köteleket elvagdalva, a tengerbe.

* A fekete hyosciamus mérge iszonyú gyomorgörcsöt okoz, de nem soká tartót. A növény gyapjas, virágai harangalakúak, belől pirosak, kívül sárgák.

* Az opium-adta halál csendesen elközelgő, de bizonytalan; megtörtént, hogy kit tőle elájulva eltemettek, a sírban ismét fölébredt, s mikor történetesen felnyitották koporsóját, meg volt fordulva benne.

* Az atropa belladonna uton-utfélen terem. Gyümölcse bódító. Hat szem belőle elbánik egy élettel.

Az acidum hydrocianicum kékszínű nedv; egy csepp belőle, az ember nyitott erébe cseppentve, rögtöni gutaütést okoz.

✝ Münchenben egy fiatal hölgy a torony ablakából ugrott alá; csak ruhájáról lehete megismerni, hogy valaha emberi alak volt.

✝ Esős időben egy levegőbe eresztett papiros-sárkány, -132- melynek abroncsa ércz és zsinegén vékony sodrony van végig eresztve, igen erős villámvezető; ha valaki ilyenkor puszta kézzel a zsineghez ér, a villám rögtön ott üti agyon. Így történt ez Römer tanárral Philadelphiában.

A vipera-kigyó csípése halálos. Cleopatra két viperát ereszte keblére, s ezektől öletett meg.

Sapphó, görög lantköltőné, a tengerparti sziklákról ugrott le. Jó magas torony szintén megteszi ezen szolgálatot.

Sardanapal, babyloni tirann, palotáját gyujtotta magára, s kedvesei ölelése közt, azokkal együtt elégett. A halál kínjait nem érezé, mert hálótermét ambra- s fahéjjal s a legingerlőbb keleti illatszerekkel halmozta el, miknek buja kábító füstje elvette a halál perczei előtt öntudatát.

✝ Lachaine Amalie grófnő hűtlen kedvese leveleit összeszaggatva, azokat arsenicummal összefőzte, s ennek levét itta meg. Öt percz alatt meghalt.

A fogoly négerek igen sajátságos módját tudják az öngyilkosságnak: nyelvöket nyelik le – vagy a lélekzetet mindaddig folytonosan szíjják magukba visszalehelés nélkül, míg szívök egyszerre megszakad.

Ilyszerű jegyzetekkel volt tele irva az egész érczlevél, mintha e sötét szeszélyű ember különös figyelemmel gyűjtött volna életuntak számára halálos recipéket.

A következő lapok kuszált, reszkető kézzel rótt sorokkal voltak beirva; a sorok szine megvörösült, mintha vér lett volna a nedv, melylyel irattak; az esztendőszám volt 1822, fél század az első lapok történetei után.

Már két esztendeje, hogy emberi lényhez nem szóltam. – Azt hiszik, hogy néma vagyok.

Ma éve láttam fiamat a marquist, és anyját a marquisnét. Őszek és öregek mind a ketten. A marquis félretaszított útjából, anyja pedig egy ezüst pénzt vetett kalapomba. – Nem ismert rám.

Rongyos voltam és ősz. – Ő most is szép volt. – Szemei most is azon szelid szemek voltak, melyek ötven év előtt a boldogságot mosolyogták szivembe.

Pedig negyvenkilencz évig járogattam el évenkint a titkainkat rejtő fához, s mindannyiszor ott találtam emlékeimet ugyanazon szavak a levélkén; csak a fekete fürtök változtak lassankint fehérré… És ő nem ismert rám. Hiszen oly sokat szenvedtem – ötven év nagy idő.

Ez a föld hajdan virágokat termett, most be van nőve tövisekkel; ez a fa hajdan zöld volt, most fekete és kiszáradt; ez az ég hajdan menyország volt, most villámok és zivatarok hazája.

Közel e kiszáradt fához nádkévékből készíték számomra gunyhót. Ha én nem vagyok honn, egy gazdátlan kivert eb megy hálni nádpalotámba, s rendesen elszalad, midőn jöttemet érzi.

Minden jó lélek kerüli elhagyott tanyámat; azt mondják, hogy ez avar pusztán kisértet lakik. Az a kisértet én vagyok.

Ősz hajak, roskatag test, kínszenvedett szív; meddig hordozzalak még benneteket???

Mit fog hozni a holnapi nap? – Ha e fa odva meg nem termi emlékeimet, az azt fogja jelenteni, hogy Marie kiszenvedett, s így nincs miért élni tovább.

A tenger visszaokádott öléből, – a szívemnek irányzott fegyver kezemet lőtte meg; – a méreg kínt adott, de nem halált, a csata lábamat vitte el fejem helyett. – Élnem kell addig, míg ő él. -134-

Minő hideg van. – Nincs annyi rongyom, melylyel testemet befedjem. – Éhezem. – Zivataros ég! meddig fogsz még rám haragudni??

A mult éjjel valaki az odvas fához közelíte. – Nem Marie volt, annyit kivehettem. Félénken sietett el, miután az oduba valamit leejtett… Talán?… talán?…

Tegnap, hogy gunyhómba jöttem, a vén kutya nem futott el, mint szoká, mert meg volt fagyva. – – Az én életem sem lehet erősebb az övénél!

A marquis úr pedig legfőbb gondjának tartotta a kéziratot tüstént hamuvá égetni. Mint mondják, C* S. marquis úr rendkívül sokat tartott magas származására és az ereiben folyó előkelő nemesi vérre.

A BŰNTÁRS.

Meglátogatsz olykor súlyos bal kezeddel, teher teherre nő roskadó vállamon; rendes lakótársam minden kínszenvedés, velem aluszik el, velem ébred újra, de örömest viselem sorsomat, tűrök és lelkem terheit hordozom zúgolódástalan; nem hagy elroskadni, fölemel, meggyógyít, megvigasztal e gondolat: «férfi vagyok!»

Minden teremtésnek jutott a természet anyai kezéből védelem áldása, csak a nőnek semmi. Tán a szépség? Hát a ki ebben sem osztozott?

Minden lélek jogát szentesíté a törvény. Betakarta paizsával még a vétkezőt is, megszabta árát a sértett becsületnek, korlátokat emelt ember és ember viszonyai között, hogy ne kegyelem, hanem jog legyen neve a kormánypálczának. Csak a nő az, kinek minden falatja irgalomkenyér, hivatása türelem, sorsa rabszolgaság! Csak a nő van a jog ægisén kívül felejtve!

Ő az, kitől a legpiszkosabb lelkű is erényt követel s ő az, kit erényeiért kinevetnek. – Ő az, kitől a megőszült erkölcsbiró is vétket követel s ő az, kit vétkeiért megköveznek!

Férfinak kezében van saját sorsa. Mehet, merre őt lelke vágyai híják, akarhat mindent, tehet mindent, lehet jó, lehet rossz. Nőnek mennie kell, merre lánczai viszik; akarni azt, a mit más akar, tennie azt, a mit más parancsol, szenvedni és vétkezni, élni és meghalni azért, a kit nem szeret…

Hol és mikor? nem tartozik a dologra, – élt egy nagy úr, kinek egyetlen leánya volt és egy szép fiatal ember, kinek nagy volt az élhetetlensége.

Matild egyike volt a természet azon mostoha leányainak, kiktől a külszépség talizmánja is meg lévén tagadva, nekik a női szív benszületett ideálképein és soha nem teljesülendő szomorú reményeiken kívül semmi, de semmi osztályrészökül nem jutott; kiket a lélek mindazon széppel, mindazon kedvessel megismertet, mikkel a fiatal szív jövendője kertjét fel tudja ékesíteni, csakhogy azt tőle ismét e kevés szóval elvehesse: nem vagy szép… nem fog szeretni senki.

Imre, élete javát túlélt fiatal vén ember, ki a világ minden sikamlós útjait bejárta, rajtok sokszor el is esett. Minden élvezet poharát fenékig üríté; szenvedett is olykor, a mint érdemelte s immár oda jutott, hogy vakmerő homlokkal kérkedhetik vele, mikép tettetni minden érzést képes, érezni egyet sem többé. És ezzel valóban szokás dicsekedni. Divatba jöttek a bűnök: atheismus, emberölés, rablás, szolgalelkűség, érzéketlen szív, honfeledés, mindezek dicsekedés tárgyai lettek.

Nem templom többé az emberi lélek, hol a becsület, az erény, a szerelem oltár szentségei; bolt az ember lelke, hol e szentségeket veszik és eladják s alkudnak fölöttük s mikor nincs mit eladni többé, azt mondjuk: hogy ez az ember kiművelte magát!

Egy alkalommal azon nagy úr, ki Matildot leányának szokta nevezni, ily szavakkal mutatá be Imrét leánya előtt:

Bizonyos viszonyok, mikhez Matildnak semmi köze nem volt, határozák el a két úriember között ez összeköttetés létrejöttét: hihetőleg kereskedelmi viszonyok. S minthogy -137- ők elhatározák, természetes, hogy a dolog kifogást nem szenvedhete. Matild és Imre rövid idő alatt nő és férj levének.

Azonban a nagy urak nem szoktak mindig gazdag urak is lenni, mint szintén a szép fiatal emberek sem mindig egyszersmind jó fiatal emberek.

A férj csalódása-e, ki azon áhitatos reménynyel vezeté oltárhoz jegyesét, hogy e lépéssel mindazon botlásokat, miket gazdasági tekintetben elkövetett, ismét helyre lépi s e helyett a nélkülözések Eumenida-seregét idézte korán megőszülendő fejére…? vagy tán a nőé, ki azon férfinak, kiben lelke ideálját vélte feltalálni, a legszebb reményekkel álmodva nyújtá kezét, nem kérve tőle egyebet, mint szerelmet szerelemért, s mikor sorsa királyává tette őt, meglátja ezt egész undokságában, piszokkal kevert lelki öltözetén a le nem mosható szennyfoltokat, mindennapi, semmirevaló, romlott szívvel, melyben egy érző gondolat meg nem fogamzik többé, – aljasan, prózaian, szemtelenül…?

Természetes, hogy ilyenkor a férfi sajnálatra méltó, a nő pedig legjobb esetben is nevetséges.

A nő odaadja lelke megtartogatott fényes aranypénzét, – s a férfi kopott, penészes rézgarasokkal váltja be azt, miken száz kéz rajta hagyta szennyét!…

Megesik, hogy az észszel és lélekerővel megáldott nő visszavezeti férjét az útra, melyről letévedt, vagy melyen tán soha sem volt, – megjavítja őt, lelkét felemeli, megnemesíti; mint szintén az is megesik, hogy az erőtlen nő, ki lelke első csalódásában oly magasról és oly mélyen bukott, nem birja magát tájékozni többé e soha nem képzelt -138- vad világban; elveszti hitét, elveszti lelke jobb érzéseit s alásülyed az emberhez, kit magához felemelni nem tudott, s lesz kényszerű társa és eszköze annak minden bűneiben.

Az említett házastársak sem voltak hajlandók csodákat elkövetni. A fiatal nő házassága első havában néhányszor el akarta magát ölni, később elválást emlegetett; majd, hogy kellő gyakorlatába jött a türelemnek, a házi béke, a szomszédok és atyafiak tudtára, tökéletesen helyreállott.

Többé nem sírt, mikor férje mogorva képekkel riasztá vissza gyöngéd közeledtét, nem iparkodott ábrándképei romjainak beteg életét tartogatni, nem esett kétségbe, ha férje titoktartó jellemébe egyes elvétett pillanatot vetve, abban a lélek szörnyeit halomra nőve látta s megszokta lassanként azon geniuszt, kinek álneve «szerelem», igaz keresztnevén «önérdeknek» nevezni.

No de arról ki tehet, hogy ők oly érzékenyek és oly ábrándozók? Hisznek mindent, mit az angyalokról és a férfiszivekről mesélnek; építnek várakat a fellegekre és ideáljaik jellemére; hiszik, hogy a ki halavány, annak bánata van s a ki mosolyog, az jó kedvű.

Sok bánatot ért ezentúl a szegény nő, nagyobb keserv felejteté el a kisebbet vele s a boldogság kerülte házának küszöbét.

Megvigasztalá végre Isten ennyi bánatában; leküldé hozzá áldása legédesebbikét: anyává tette őt.

Mi éltetőbb azon eszménél, midőn egy nő legelső gyermeke életét érezve szive alatt fejleni, titkon, örömrepesve térdre hull Istene előtt s könyes arczát kezeibe rejtve, hálafohászszal sóhajt fel hozzá: «Anya vagyok»! -139-

S ha e nő még szerencsétlen is és mindenkitől elhagyatott és nem szeretett: van-e vigasztalás, az övéhez fogható? mely ezen eszmében összpontosul: «Lesz, a ki fog szeretni».

Mi boldog gondolat! de hogyha tudná sok anya: mi sorsra fogja szülni gyermekét, bizony bizony nem örülne e gondolatnak.

Egy reggel Matild szokott elvonultságában magánosan üldögélt hálókamrájában s az új világvendég számára apró öltönykéket hímzett, rózsa- és égszin szalagokkal cziczomás öltönykéket s mulatta lelkét ama boldog gondolatban, midőn férje egy idegen úrral együtt szobájába lépett, kit karöltve vezetett odáig.

Igen jó képű, szelid úriember volt e bizonyos idegen, kopasz tetejű aláhajtott fejjel s felfelé pislogató apró kék szemekkel; egész arczán s magatartásán valami álmos melancholia és lekötő szórakozottság terült el, miben osztozott öltözetének minden része: nyakkendője félreállt, mellénye fölül jobbra, alul balra volt gombolva, csokoládészín kabátjának leffentyűs zsebéből félig kilógott a fakó keszkenő, s sarui nyilván félre voltak tiporva.

– Ime, ez egyetlen barátom, Lentey Pál! így mutatá be ez idegen urat a férj s azt ott számtalanszor összevisszaölelve, egy karszékbe nejével szemközt leülteté.

Az idegen úr ez ajánlásra igen mosolygott, később felelni akart rá, de abba hagyta; azután ismét mosolygott s e közben szemöldeit fel-, szempilláit pedig lehúzta s fejét édesdeden félrehajtá.

– Mi vagyunk az igazi Castor és Pollux, folytatá a férj, szikrát hányatva szemeivel s rázta e közben a szende férfiu kezét, ki is e mondásra a legvékonyabb madárhangon válaszolá:

– Oh mi nemcsak szájjal vagyunk egymásnak barátai, -140- szónokla tovább a férj nemes haraggal, tudjuk mi, mit tesz e szent szó: «barátság!» mit a világ úgy félreért; s e monolog folytában bemutatá, miszerint a világ szíve romlottabb, semmint igazi érzelmek felfogására képes lehessen; kikelt egyszersmind az emberek önzése és szívtelensége ellen, összekapott az általános világromlottsággal, magát természetesen, mint dicséretes kivételt állítván föl mindenekben.

Hanem a jó barát úr nagy kedvét lelhette bennök; gyakran monda ilyen szép szavakat: Hm hm. – Hja – ja. – Biz úgy. – Miközben nem szünt meg fejét bológatni s szemeivel felnézni a padlásra.

Valami borzadályos előérzet futotta át szivét, midőn ez ember arczát meglátta; mintha egy eddig alvó érzés lett volna felzavarva álmából, hogy megsejtse a közeledő fátumot és ki ne tudja azt mondani.

Valahányszor elfordította szemeit az arczról, mindannyiszor újra meg újra visszakényszeríté azokat arra valamely ellenállhatlan ösztön, melynek titkos nyomása alatt elfordul az ember lelke.

– Tehát, édes barátom, én – elutazom; szóla hajszál vékony gyermekhangon az idegen, minden szava között mérföldnyi pausákat hagyva s mereven nézve csizmája orraira.

Matild erőt vőn magán s szorult, el-elakadó hangon kérdezé az idegentől, csupa udvariasságból:

– Csak – szólt a kérdezett, azután megállt, hallgatott, kifútta orrát s folytatá: Kolozsvárra. -141-

– Én, kezdé az idegen nagy lélekzés után, most kaptam ki örökségemet készpénzben, most magammal nem vihetem, visszajövetelemig kamatra adni nem akarom, nem is tudnám. Tehát biz én kedves barátomnak adom azt át őrzeményül, ha oly szíves akar lenni. Jobb helyre nem tehetném.

– Oh igen szívesen, felele a férj nem rejthető mohósággal. Majd ha aztán családoddal együtt visszajösz, tőlem ismét átveheted; ne félj, nem teszek hozzá. S gyötrelmesen nevetett erőszakolt elménczsége fölött.

Matild e perczben férje arczára tekintett. És olvasott belőle. Szerencsétlen! – Ha megfogadta volna akkor az intést, mit onnét leolvasott, talán egy élet szenvedéseit kerülte volna ki. Mennie kellett volna azon helyről, vagy behunyni szemeit, füleit elrejteni és nem látni és nem hallani semmit.

Az idegen jó barát egy veres bőrtárczát húzott elő oldalzsebéből, azt kicsavargatta s ötven darab ujdon ezer pengős bankjegyet számlált le az asztalra belőle, mind szép új pénzek, miken az ezeres szám ragyogni látszott s a felrajzolt czirádák mintha megannyi bálványalakok lettek volna.

Azután meg egy smaragdos családi ékszert s több rendbeli gyémánt- s rubintgyűrűket s egy hosszú sor legtisztább vizű keleti gyöngyfüzért szedett elő a barát úr, miket mind katulyákba elhelyezve, a férjnek átadott, ki is azokat a legkimértebb phlegmával összeirta, lepecsételé, s szekrényéhez járulva, annak legbelső fiókjába elrejté.

– Minek volna? szólt szelíden mosolyogva a szende úr. Nem tegnap óta ismerjük egymást, barátok között nincs szükség ilyesmire. -142-

– Különben is, hisz nőm is látta, veté oda könnyedén a férj s igen elfogulatlannak iparkodott látszani.

A nő pedig, nem tudta, miért? reszketett, mint a ki a halál lehelletét érzi.

Az idegen még sokáig ült ott mélázva, s olykor nagyokat fohászkodott; végre felczihelődött, lábra állt, magát ajánlotta, elment az ajtóig, ott eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett s visszatért. Matildnak kezet csókolt, azután szórakozottságában a férjnek is kezet akart csókolni; végre szokott tisztes búcsúvétellel eltávozott.

A férj meg nem szakadó kézszorítások közt kisérte őt ki, minden ajtónál megállt vele, mindannyiszor megölelé, összecsókolta, kiment vele az utczára, ott a botránytevésig agyon siratta, s míg csak beláthatá, utána kiáltozá az utazónak a «szerencsés utat», az «Isten hozzádot» s egyéb stereotyp búcsúphrasisok özönét.

Mikor pedig nem látta már azt többé, letörlé arczáról a csókok nedves nyomait, lefrecskelé a barát kabátjáról öltönyére ragadt tubákport s visszament szobájába.

Neje az alatt az ablakhoz ment s így férje nem vette őt észre a függönyöktől. – Sietve nyitá fel szekrényét. Kihúzta a rejtett fiókot s a rábizott kincseket egyenként tenyerébe szedegetve, azokat sokáig, sokáig nézegette.

Kezei reszkettek, homloka és arcza nekihevült. Szemei villogtak, villogott a gyémánt és smaragd is, kék, vörös és zöld ragyogványnyal, mintha két atyafi dæmon, egyik a gyémántok, másik a szemek lakója, beszélne egymással lángnyelven, sugárhangokon.

Az ember egészen magánkívül látszott lenni. Melle zihált, arczizmai vonaglottak, egész tekintete olylyá lett, minővel magányos helyeken, egyedül nem örömest találkoznék az ember.

A nő félelmes figyelemmel néze reá. Nézé annak fokonként vaduló arczát s mikor nem állhatta tovább e tekintetet, oda szökött hozzá, átkarolta, félsikojjal kiáltva neki valamit, mi alig volt érthető. -143-

Az ember összerázkódott, térdei megcsuklottak alatta; egy perczig merően bámult nejére, hajzata felfelé volt tűrve: úgy nézett, mint egy őrült, vagy kit gyilkosságon kaptak.

– Bohó te, az forgott eszemben, hogy mikor jutok én oda, hogy te neked ily szép ékszereket szerezhessek? S ezt mondva, túlságos gyöngédséggel ölelé át nejét, annak szemeit és ajkait csókolá, gyöngéden czirógatá kezeivel és ismét csókolá, azután odavonta maga mellé a pamlagra, karjait nyaka körül kapcsolta s édes egyetlenének nevezte őt.

E percz óta csupa nyájasság és szelídség lőn az egész ember, kivált neje ellenében.

Szolgailag iparkodott annak minden gondolatát megelőzni; ölelte, csókolta, a hol csak érte s ritka példánya volt a férji hűségnek és gyöngédségnek.

Soha neje nélkül ki nem ment a házból; vitte őt minden társadalmi körökbe; ha beszédre került a dolog, neje dicséretéből s saját boldogsága magasztalásából ki nem fogyott; kis hivatalkát szerzett, oda pontosan eljárt, pontosan megjött s mikor megjött, neki-ült és nejével ostáblát, sakkot, passianceot és minden kigondolható unalmas játékokat játszék példás türelemmel és kitartással; pénzt soha magával nem hordott, hanem a mi pénze volt, mind nejére bizta; gondos, rendszerető lett, s rendesen legkorábban feküdt le, legkorábban kelt fel a háznál.

Rövid idő alatt minden ismerői megegyeztek abban, hogy ez ember végtelenül megváltozott s hogy Matild érdemein felül boldogítva van.

Meg-megrémlék még olykor lelkében ama lélekijesztő vad tekintet, mely mint talányos epocha állt férje magyarázhatlan -144- jellemváltozta elején s ilyenkor bűnsúlyú aggodalmak fellegzék körül szívét: de mindez gyorsan szétoszolt, mihelyt a férj ismét gyöngéden melléje simult, karját megcsókolá, arczát arczához szorítá s édes czélzással kérdezé tőle:

A nő Imrét találta kedvesebbnek. – Leendő gyermeke jutott itt eszébe s képzelé, hogy az férje képmása lesz.

Lassanként ismét átmelegült szive, mit a csalódások hidege elfásíta: ismét kezdének reményei támadni, nem oly ragyogók, nem oly mennyet igérők, mint azelőtt, de szelídebbek és megnyugtatók. Két hónap nem kelle rá, hogy lelke sebei begyógyuljanak.

E közben reményteljes állapotának határai kezdének közeledni, s az aggodalmas férj még éjente is neje közelében volt, annak szobájában aludt s legkisebb nyögésére felébredt, s azután odament annak ágyához és addig vigasztalá s hizelge neki, míg a nő el nem aludt s csak azután feküdt le maga is.

Egyszer nyugtalanabb álmaiból ébredve fel Matild epesztő szomjat érze s miután férjét fölverni nem akarta maga fölkelt s a kis asztalhoz lépe, hol az éji lámpa mellett a czukros víz számára előre elkészítve állott.

A lámpa fényesen világítá meg Imre arczát, ki párnái között hanyatt fekve aludt.

E hallgató arcz mily fenyegető volt altában! összehúzott szemöldök, szorított ajkak, hideg verítékes homlok s a fekete szakáll, melynek minden egyes szálai egyenként tüntek fel a halálsápadt arczon.

– Eh – mit! gondolá magában, álmában senki sem szokott különös nyájas képet mutatni… s megnyugodott benne.

A mint azonban ismét véletlenül odatekintett, azt vevé észre, hogy férje nyakán valami vékony fekete zsinór lóg alá, melynek végei az ingfodrok alatt vesznek el. -145-

Kiváncsi volt rá megtudni, mi az? «Tán az én arczképem? gondolá magában, vagy anyja hajfürtje, kit annyiszor emlegetett, vagy ugyan mi?»

Odament, az ágy szélére hajolt és a zsinórt óvatosan húzta kifelé; valami nehéz volt nyilván rajta; végre előjött. De nem volt sem arczkép, sem hajfürt, hanem egy kulcs – Imre szekrényének kulcsa.

Ugyanazon kulcs, melyről Imre azt mondta, hogy elveszett s minthogy azon szekrényben semmi sürgetősen szükséges tárgy nem volt, a dolog abban maradt.

Gyanúja mindig határozottabb alakot kezde ölteni; végre világos láng alakjában égtek lelke előtt a legijesztőbb eszmeszörnyek képletei, miknek mindegyike valamit mondani látszott, mély bűntitkokat, minők a legsötétebb erdőben körömmel vájt gödörbe vannak betemetve s száraz ágakkal, falevelekkel eltakarva, vagy mély vízbe, kőre kötötten lebocsátva, halottak szíveiben elhalt titkok. Titkok, minőket vándorlelkek sugdosnak az éjféli szunnyadó füleibe; vérrel, bűnnel, átokkal atyafias titkok.

Fölsikoltott. A szörnyábrándok eltüntek, szavaik elnémultak; csak a felijesztett szív hangos verése beszélt a holt csendben s a szekrénykulcs maradt szemei előtt…

Lélekzetfojtva lépett oda a nő. A férj mélyen aludt, s nem vette észre, hogy a kulcsot remegő kezek leoldják nyakából.

A nő pedig lábhegyen, óvatosan, a férjre szegzett szemekkel lépdelt a szekrényhez, azt halkan felnyitá, az ajtókat kitárta s ama fiókot, melyben az idegen őrzeménye volt letéve s melynek, férje állításaként, mindekkoráig ott kelle lenni, kihuzta…

A nő érzé, hogy iszonyúan ébren van; érzé, hogy nem álmodik, s szíve szét akart szakadni.

Ismét csendesen, óvatosan betolta a fiókot, az ajtót rázárta, s a kulcsot visszavitte és ismét vigyázva, őrizkedve felköté a zsinórra.

Iszonyú erőbe került neki e félelmesen exaltált óvakodás. Azután a kulcsot ismét visszarejté az ingfodrok közé s megindult ágya felé.

De ekkor már nem birta tovább a rémindulatot tartóztatni. Iszonyúan felkiáltott, egyet fordult vele a világ, s a nő szédülten vágta magát hanyatt, estében az éji asztalkát a lámpával együtt elrántva magával.

A zörejre felébredt a férj; azt hitte, hogy neje czukros vízért ment, s ájulását igen természetes okokból tudva kimagyarázni, orvosért sietett.

Sokára jött magához a nő, s midőn eszmélete megtért, félve keresé szemeivel férjét.

Az orvos, jószivű, hallgatag ember, nyugalmat tanácsolt a szenvedőnek, s menni készült.

Matild megfogta kezét; alig gondolva szavai okszerűségéről, ezt kérdé tőle:

Az orvos meg volt lepetve, elpirult, – először hallgatott, azután azt felelte:

Az orvos nem volt az az ember, kinek arczán észre ne lehetett volna venni, ha nem mond igazat, s Matildot e tagadás újabb félelmeknek adta át. Világosan hitte, hogy e dologban másoknak is van tudomásuk. Alig várta a reggelt, hogy férje megjőjjön.

Végtelenre nyultak az órák. A repülni vágyó léleknek az óramutató lassuságával kelle együtt mászni, és számlálni és sokszorozni mindent aggodalmat, minden kínt. -147-

Matild fölkelt ágyából, de igen bágyadt volt; feje iszonyúan fájt és zúgott, s alig vevé észre Imrét elébb, mint mikor előtte állt.

… Ugyanazon arcz, melyet álmában viselt, azon halálizzadásos homlok, kigyószemöldök, azon sápadt, rángó arczredők…

A férj bezárta az ajtót s kezeit halántékaira nyomva, háttal neki-dűlt annak… Oh!… kínosan sóhajtva, végig törölte arczát, s feje mellére hanyatlott.

– El vagyok veszve, semmivé lettem! kiálta az kitörően s térdre bukva; arczczal a pamlagra rogyott és úgy tett, mint a ki sír.

Oda rohant az emberhez, megragadta annak karját, s a kétségbeesés bátorságával kérdé tőle: Hova tetted Lentey pénzét?

– Nem igaz, felelj! felelj, iszonyú ember te! s vad rohammal tépte a férfit, mint egy furia.

– Elvesztettem, elkártyáztam, nyögé emez s a nőtől féltében nagy verejtékcseppek gyöngyöztek alá két arczán.

A nő szivében akadozni kezde a vér. Pedig még itt nem volt vége a kisértetnek. Szivén halálos nyilalások vonaglottak keresztül – nem sírt. A csapás sokkal fájóbb volt, minthogy sírni kellett volna rajta.

– Férfi, kérdé újra, természetéből kikelő hangon, te hazudsz, nem vesztetted el a pénzt: megcsaltad barátodat, meg engemet; messziről terveztél már e nyomorú ember hiszékeny élhetetlenségére, s most is csak ennek gyámoltalan -148- hajlamát akarod kirabolni. Azt hiszed, hogy majd őt le fogod hazudozni, lekönyörgeni s kirabolni; de én mondom teneked, hogy visszaadd neki, a mi az övé, vagy iszonyút cselekszem veled.

– Ha elvesztetted, le fogod dolgozni neki, éjt teszesz nappallá, koldulni, dolgozni fogsz és úgy fizetni meg neki, és én veled dolgozom, és ha lesznek gyermekeid, véres izzadsággal szolgálják le neki apjuk nyomorú vétkeinek zsoldját, de meg legyen mentve számukra az apai név becsülete.

– Lentey törvény előtt követelte vissza bizományát, én azt feleltem, hogy soha sem láttam azt; – a biró azt itélte rám, hogy esküdjem meg és én – megesküdtem.

A nő az irtózattól elfulladva állt meg az ember előtt. Eszméi között a legiszonyúbb sem közelíté meg ily bűn lehetőségét.

Hamis esküvés! nem ez volt ugyan az első, mi Imre száján kijött: esküdött ő nejének is szerelmet, hűséget, boldogítást, és akkor is hamisan esküdött; de az jövendő dolgokra történt, miket senki sem tudhat! de esküdni a multak felől, felemelt három ujjal híni fel az Isten jelenlétét, hogy hallja meg a hazugnak átkát, mit az önfejére imádkozik, és ne hagyja azt elhangzani, hanem teljesítse annak fiain és unokáin!…

Fájdalmas jajdulással hullott térdeire a szerencsétlen nő, s fölemelve a kínnal látogató Istenhez arczát, sikoltá, töredezetten fuldokolva:

Férje odament hozzá s ügyetlen kérleléssel akarta felkarolni. A nő eltolta őt magától. -149-

– Ne így érj hozzám, ne így. Nincs hátra egyéb tennivalód, mint hogy ölj meg engem elsőbb, azután magadat. Igen, igen. Miért ne tennéd? így talán megengesztelnéd az Istent; talán ezen ártatlan gyermekért, ki még meg nem született, talán ennek a véreért meg lennének bocsátva bűneid.

– Nem, nem, Matild! kérlek, ne légy oly ingerült, még neked is le kell tenned a tanubizonyságot.

– Oh nem, neked nem kell esküdnöd. Jó reménybeni nők nem esküsznek, azokat nem szokás megesketni. Csak úgy mondanak, egyszerűen a mit tudnak, vagy akarnak, de hát miért is ne mondhatnád? hiszen te nem is láttad azt, félre voltál fordulva, mikor átadta; nem hazudsz, ha azt mondod, hogy nem láttad; csak ennyit kell mondanod, és meg sem esküdnöd rá.

– Hallgass! kiálta a nő közbe, elképedve, hallgass, eredj, halj meg, öld el magadat; vétkeztél annyit, mennyi egy életre elég: hagyj engemet is a magam nyomorúságának; az én életem kioltására sem kell már nagy erő.

– S ha én elölöm magamat és te ellenem bizonyítasz: tudod, mit történik? nevemet fogják kiszegezni a bitófára, s gyermekim s minden rokonim becstelenek és bélyegzettek maradnak, te pedig megtanulsz majd koldulni s viselni az emberek szidalmait és nem lesz számodra boldogság a földön!

– Mit használsz vele? egy áltanuság helyett kettős gyilkosságot követsz el; ha életben maradunk, még jóvá tehetjük hibáinkat, de a holtak bevégezték számadásaikat s nem javítnak azokon többet; most úgyis hiába állítnád, hogy a pénzt átvettem: nem tudnám előadni többet; az emberen nem lenne segítve, míg idő jártával talán visszapótolom neki.

– Menj, távozzál, kérlek, kényszerítlek, hagyj magamra, -150- hadd keressek könnyebb halált, mint a te szavaidtól halni meg.

A külső szobában közeledő léptek hangzottak; a férj kitekintett. Egy törvényszéki szolga jött, a nőt a törvényszékbe hivó. Rögtön kelle mennie.

– Igen, de majd azon biró elé, kinek itéletétől nincs fölebb hivatkozás.

– Jó. Te minden áron halálomat akarod. Legyen hited szerint. Én meghalok, de te ne hidd, hogy meg tudj halni. Élni fogsz, és irtózatos halálom emléke fog üldözni ébren és álmaidban, ez lesz az, mit gyermekednek örökségül hagyok, s egy bűnnel szennyezett név, melynek átka alatt el fogsz hervadni és nyomorodni és százszor kivánni a halált, és mégis félni tőle. Egy szavadba kerülne s megmentenél. Jó. Tartogasd meg e szót. Egykor halottakat idéznél fel, ha tudnád, mi szóra ébrednek fel azok. De látni fogod, mint gyilkolom meg magamat; nem fogod elrejthetni magadat e látvány elől: így, karjaimba szorítlak, arczodat keblemre vonom, hallani fogod a fegyver durranását, vérem szét fog ömleni tagjaidon, hajadon és ruhádon, s utolsó tekintetem, utolsó jajszavam, utolsó kínrándulásom látni, hallani és érezni fogod, – s e közben a hölgyet erősen magához szorítá a férfi, keblére kapcsolta őt, ölébe dűlt és nem hagyta mozdulni, a pisztolyt pedig felhuzott sárkánynyal szivének feszíté, s egy elkárhozott kétségbeesésével tekinte fel annak arczára.

A nő nem birta tovább, veszve volt. Irgalom! – nyögé, férjem, várj – vezess, mindent – mindenre esküszöm. Irgalmas Isten, ne hagyj elkárhoznom…! -151-

Ott állt a biró mellett a vádló, a jó barát, bárgyú, ügyefogyott tekintetével, kétségbeesett tehetetlen arcza a bejövő nőre volt szegezve, mint egy szívig nyomuló szemrehányás. Hanem a nő kerülte a tekintetet. Az ember beszélt koldussá lételéről, apró neveletlen árváiról, és sírt, mint a gyermek. A nő halavány volt, mint a viaszkép s alig lehete hallani szavait.

Az ember odament hozzá, kezet csókolt neki, térdre esett előtte és sírva kérte, hogy szóljon igazat és ne hagyja kétségbeesni. A nő mutatta, hogy szólni fog.

A biró kérdezé tőle, hogy igéri-e jövő szülése fájdalmaira, gyermekének leendő boldogságára, vagy szerencsétlenségére s a közel halálra, hogy igazat fog mondani?

S a nő lassú, tört hangon igéré szülése fájdalmaira, gyermekének jó vagy bal sorsára, igéré a rettenetes arczú halálra, hogy igazat fog mondani:

A nyomorúan megcsalt ember iszonyúan felsikoltott e szóra, s e perczben rá talált a nő tekinteni s e tekintet volt az, melyet soha el nem felejtett hosszú életében.

Félóra mulva meghozták férjét is. Három késdöféssel volt leszurva: a megcsalt barát kétségbeesve rohanta meg a csalót s a biró szemeláttára gyilkolta le azt; azután kirohant s a második emelet folyosójáról levetve magát, szörnyet halt.

Imrén nem lehete segíteni többé. Egyik döfés a tüdőjébe hatott, s halála bizonyos volt; odavitette magát Matildhoz s kérte, hogy hajtsa le fülét, nagy titkai vannak. -152-

Ekkor vallá meg nejének, hogy az eltagadott pénzt nem vesztegette el, hanem elrejté szobája szegletében a padlat alá!…

Matild rögtön akart rohanni a pénzzel a megcsalthoz; a férj azt felelé: Már késő, mert az is meghalt.

Megjött az éj. Minden élő lény megtalálja nyugalmát az éjszakában, csak a lélek fájdalmainak nincs elavulása. Pedig mennyi áldást ad egy álom! Elveszi minden fájdalomnak élét s minden gyönyörérzetet felmagasztal. Boldogság balzsamát osztja a beteg szívekre, s paizst tart a lélek fölé, melyet míg el nem vesz róla, nem érik azt a sors lángcsapásai. Oh, ha az álom gyönyörei a halál gyönyöreinek volnának előérzetei?!

Csak azon idő a miénk, mit álmodva töltünk, a többi a világé, ez idegen szerettelen világé.

Tud-e aludni a bántott lélek, mikor a legelső vétek foltja rácseppen fényes öltözetére, mikor ez undok szörnyeteg, e kendőzött arczczal, a bűn, ölébe szorítja az elesett ártatlanságot, undok nyálával bekeveri arczát, s mérges lehelletét ráfujja homlokára, azután eléje ül és kikaczagja azt? Tud-e aludni a rossz lelkiismeret, s milyenek lehetnek annak álmai?

Kit látsz, háborodott lélek, ott az éj sötétében megjelenni? ismerj rá e halavány, élethagyta arczra, e nyitva maradt szemekre, mik holtan is rád merednek; e nyilt ajak, mely nem beszél, és mégis annyit látszik mondani, e csüggedt fej még kopaszabb, még csüggedtebb, ez öltözet még kuszáltabb, mint egykor; de az arczoknak nincs többé mosolygása, halaványan, mozdulatlanul áll az alak az álomlátások ködnimbusában. Karjai, homloka, vállai iszonyúan össze vannak zúzva, a vér hosszú vonalokban szivárog alá arczán, ruházatán.

A látogatott lélek sírva, rettegve futkosott a szív minden szegleteiben, de nem birta elrejteni szemeit, hogy ne lássa azt a véres phantomot. A lélek szemei le nem hunyhatók.

Végre megmozdult az. Legelsőbb szemeit fordítá fehérével fölfelé, azután melle látszék tágulni, feje hátra feszült, nagyot sóhajtott, azután fölemelé darabokra zúzott bal karját, s mutatóujjával merően Matildra mutatott, szemeivel pedig felnézett az égre.

Matild pedig mezítelennek érzé lelkét, kit nem birt ez átkos ujjmutatás elől hová rejteni.

És az ég sötét volt, még sötétebbek voltak rajta a fellegek, mik pokolcsodák alakjában huzódtak a magasságos égen keresztül; két haragos szem világított csak a mérhetetlen távolban, két haragos csillag, mintha az örök itélőbiró szemei lettek volna azok.

Azután azt látta Matild, mintha ama véres embernek számtalan tövis lett volna testébe szúrva, miknek tüzései fájdalmas kelésekké mérgesedtek el. Őt pedig rémséges hatalom kényszeríté ellenállhatlan erőszakkal, e töviseket még mélyebbre nyomni és bolygatni, s nézni a martyrkínokat szenvedő torzarczát, mely kaczagva és tajtékot turva rángatódzott, vonaglott, mint egy galvanizált halottkép.

Végre elkezdtek biborszín cseppek folyni a sebekből, miket Matild egy födött edénybe gyüjtött, s midőn feje fölött egy hang kérdezé: «Mit rejtesz ott?» ő reszketve felelé: «Balzsamot»… Ekkor kihullt kezeiből az edény, széttörött s a vér szétfolyt lábai előtt…

– Legyen neked a te szavaid szerint! hangzék irtózatos dörgése az itélet harsonájának, melyet az ég láthatatlan sarkai reszketve dörgének vissza. Rettenetes hang, melynek hallatára a puszták tigrise idétlent szül, s maga a halál, mint korbácsolt véreb, meghunyászkodva bujdosik előle.

És látta ujra ama halottaiból kelt rémet, a mint kezében az átokmondások füstölőjével borzasztó jövendőt -154- monda a hamisan esküdöttnek. Embervérrel irt, Istenátokkal pecsételt jövendőt, le nem könyöröghető, vissza nem huzható keserű jövendőt!… A sötétkék füst, mit feléje hintett, ráragadt a lélek fehér köntösére lemoshatlanul…

– Legyen neked a te szavaid szerint! mondá a rém… Esküdtél szülésed fájdalmaira… Legyen neked a te szavaid szerint: hogy élve érezz mindent a halálból, csak annak nyugalmát ne érezd; ne legyen folt a földön, melyen megpihenhess, s álom ne látogassa meg lelkednek szemeit soha… Esküvél leendő magzatodra… Legyen neked a te szavaid szerint… Legyen a te gyermeked nyomorék és világ csodája, testben, lélekben undok szörnyeteg, mérges kinövése a természetnek, kitől undorodva távozik el minden tiszta lélek, ki megrohadtan hozza szívét a világra, ki nem mondott bűnök magvaival tele; kiben a szeretet gyűlöletté fajul, és őrültség legyen az ő lelkének neve!… Te pedig légy nyomorú és mindentől elhagyott, a napok beteltéig… Ne adjon neked nyugalmat a föld, ne a sír; sem élteden, sem halálodon ne legyen Isten jobb keze. Élve tegyenek a koporsóba! Legyen neked a te szavaid szerint!

– Legyen neked a te szavaid szerint!… hangzék hosszan elhaló zúgással… Az égi magányos szempár mindig messzebb látszott távozni, végre elenyészett, – a phantom ismét halottképpé lankadt, – a fellegek sietve rohantak keresztül a véghetetlen égen. Az átok ki volt mondva.

Kétségbeesett sikoltás! Az álomkép eltünt, csak a sötétség maradt meg belőle, és az átok sulya. Matild fölébredett.

Iszonyú lázban reszkettek tagjai. Arcza izzadság gyöngyeivel volt behintve. Keblén egy világ bűneinek nyomását érzé nehezülni, tagjai le voltak lankadva, alig birt mozdulni. Még visszhangzottak ágya fölött az iszonyú álomrém szavai, még látta a két haragvó csillagszemet a fekete égben elmerülni, s már kezdé érezni az átok erejét… -155-

Ádáz fájdalom nyilalt végig szívén, mi egy perczre minden ereiben megállítá a vért; tagjai elmerevültek, arcza elkékült, megfagyott, csak a fájdalmas kínfejezés rajta mutatta, hogy még él és szenved mondhatlan gyötrelmeket… Sokáig feküdt így mereven, áthülve, ajkai összekulcsolódtak és melle a megszakadásig feszült. Míg benről e gondolat kínzá: ha így el fognák temetni! E gondolat iszonyúsága új rázkódást tőn idegeiben s erőszakos vonaglással tért meg ájultából, és szemeit bámulva felnyitá.

A szoba világos volt. Több ismert nőarcz állt körüle, kiket fájdalmas sikoltása idézett oda – aggodalmas kérdező arczok.

Odahajoltak hozzá. Vigasztalák, de ő nem hallá szavaikat többé, a lázasan szilajult vér őrült tűzzel nyargalt minden erein keresztül, sebesen verve s lángolva. Halántékain lüktetve jártak az erek, az elébbi hideg merevülést forró lankadtság váltá fel, miközben iszonyú kínok vertek tajtékot sápadt ajkaira; nem hallatszék jajgatása, alig nyögött; de egy tekintet e fájdalomtól önmagából kikelt arczra, megmondá mindazon pokol szenvedést, mit éreznie kellett.

Vitték egyik ágyból a másikba; az izzadság folyt róla, sehol sem találta helyét. Szivében kellett iszonyú fájdalmaknak lenni, mert kezét szüntelen ott tartotta.

A nők térdre estek ágya előtt, hogy imádkozzanak érte, mert nem nézhették szüntelen növekedő kínjait.

Végre irtózatosan feljajdult; rémsikoltása végig hangzott az éjen; megrázkódva félig felemelkedett, s fénylő, kitágult szemfényekkel bámult maga elé az éjlámpa világába, merően, vadul, kisértetien; azután hirtelen elhalva visszaesett, és szemeit lehunyta.

Idő mulva fájdalmas enyhülést kezde érezni, minek okára nem eszmélt, s felpillantott.

A körülálló nők egyike egy kis szörnyeteget tartott fel lábánál fogva. A szörnyetegnek hosszú szőrös kezei és lábai voltak, mikkel hyénai visítás közt hadonázott maga -156- körül, miközben szájában alul és felül két-két fog látszott meg, s szegletes fejében villogtak a vad kancsal szemek. Roppant feje volt.

A nők épen azon tanakodtak, vajjon ne fojtsák-e a fürösztő vízbe a kis tátost?

Senki sem felelt kérdésére, de ő minden arczból e feleletet olvasá ki: «fiad!» s megujult fájdalmakkal rogyott ismét párnái közé.

De a fájdalmak már nem valának oly tépők, nem oly őrülésig vivők, mint az elébbi, s rá csöndes, nyugalomadó szender következett, melynek felszakadtával, midőn újra feltekinte a nő, piros szalagos fehér pólában egy nyugvó kis angyalt vivének eléje, kinek félig csukott pilláin keresztül ragyogtak szelid kék szemei, s arczán az ártatlanság mosolya tündökölt. Ily angyalkáktól küldheti a haragnemtartó Isten bocsánatát a megtérőnek.

A nő lázas kéjjel nyujtá kezét a gyermek felé, s a körülállók vigasztalóan mondának neki:

Ez alatt sok boldog meghalt, sok szenvedő született. A föld évenként megtermé virágait és töviseit. A nap meleg, a hold hideg, az ég kék maradt. Az emberen és ember művein kívül semmi sem változott.

Sok fekete haj megőszült ez alatt, sok arczról lehervadt az ifjuság rózsája; gyermekek lettek férfiakká, a férfiakból öreg emberek, az öregekből halottak levének.

Ki ismerne ebben a redős, halvány arczban, ez összeesett termetben, a roskatag elvirult alakban ama fiatal, életvidám virágra, kinek egykor, a világ verőfényében ragyogónak, térdhajtásokkal áldozott minden érző lélek, -157- s kiről most senki meg sem emlékezik! A virágnak először lefujja leveleit a szél, azután magvait szórja szerte, azután nem törődik vele. A vénség minden szépséget elrutít, s ez egy előnye van a nemszépnek a szép fölött, hogy őt a vénség megszépíti.

Halavány, magasztos arczot ad neki. Szomorú, fenkölt tekintetet, s fejére a vénség ezüst koronáját – fehér hajfürtöket.

Oh – és mindegyik szálnak megfehérülése egy élet kínjainak volt elhordozása.

Üldözte őt sors és az emberek, nem adott fejének a föld megnyugvó helyet, ki volt taszítva a világba. Mindentől elhagyatva, csak a nyomorúságtól nem; elhagyatva reményeitől is, de nem az emlékezettől.

Kit az egész földön egy fekhelynyi folt sem nevez gyermekének, ki előtt zárva van minden ház ajtaja, kire «feszítsd meg»-et kiált minden emberi ajk, – a világ átkát viselő kitagadott számára áll egy templom, melynek szent küszöbén túl őt semmi üldözés keze meg nem kínozhatja, mely templomban csak a lélek lakik és az örökhatalmú Isten. E templom a tiszta öntudat. De Matildnak nem volt szabad e templomba belépni. Rettenetes itélőbiró foglalta el abban a királyi széket, ki, midőn a nyomorgatott lelket a káröröm, a gúny, a megvetés, a könyörületlen emberi szív hideg kisértetei az oltárig üldözék és korbácsolák kaczagásuk ostorával, – hidegen tevé föl annak porig alázott fejére a szenvedések töviskoronáját e szavak sujtó haragjában:

Négy gyermeke maradt Lenteynek, négy apró neveletlen árva, kiket Matild apjuk irtózatos halála után magához vett, s anyjuk lett azoknak, szerető édes anyjuk, kiket két keze fáradságos munkájával táplált, s kikért kivette saját gyermekei kezéből a kenyeret, hogy azt nekik adja. -158-

Ha volt anya, kinek szemei nem ismerték az álmot az éber gond miatt, kinek csak egy eszméje, egy reménye, egy gondolatja volt – gyermekei: ily anya volt Matild Lentey árváinak.

Sokszor meglátogatta álmait ama kisértő lélek, nem oly véresen, mint először, de halványan, halottarczczal, hideg tekintettel, s egykor azt mondá neki: «Elveszem tőled egyik gyermekemet».

Három gyermek ment utána a halál országába. Utoljára csak egy maradt négy közől: a legkisebbik, a legszelidebbik.

Végre e gyermek arcza is kezde halaványulni, mindig bágyadtabb, mindig hervadóbb lett; ha olykor szemeit lehunyta, semmiben sem különbözött azoktól, kiket a koporsóba fektetnek.

Matildon az alatt iszonyú betegséggé vált az álmokat látás nyavalyája. Éjjele, nappala egyetlen melancholicus álomrajongás volt, melynek kisértet-királya hol élénkebb, hol lankadtabb szinekben a megcsalt barát árnya volt, e semmi könytől, semmi fájdalomtól meg nem kérlelt phantom. E szegődött átok.

Mint tudott hidegen, mereven nézni a lélek szemei közé! igy nézhet az éjfélben fölkelő hold a polus jégszikláira. És a lélek szemei be nem hunyhatók. Mintha valamit készülne mondani. Tán utolsó gyermekét akarja kérni?

– Nem adom e gyermeket! nem szabad meghalni neki; haljon meg saját gyermekem, mind a kettő, csak ezen egy maradjon élve; ne vedd el, ne vedd el őt tőlem, Isten a magas égben! Rettenetes büntetések Istene, ne vedd el lelkemből ezt az utolsó napsugárt. Nem lehet, nem lehet így büntetned önnön teremtményedet, nem lehet -159- kivenned a bünhödő kezéből a vezeklés eszközét, oh e gyermeknek nem lehet meghalni… Irgalom Istene!…

És erőszakos imádsága legyőzte a fatumot. A gyermek meggyógyult és megélt.

Hanem saját két gyermeke, kiket váltságdíjul igért a halálnak, nem halt meg helyette.

Gyönyörű szép szűzzé nőtt az egyik, rózsatermő arczú, aranyhajú szende kis leánynyá, ki mosolygásában a májusi ég derüjét viselé, kinek szava, mint az angyalok szava, még az elesett bűnöst is felmagasztalá; ki kezének érintésével betegeket gyógyíta meg, szemeinek igézetével a bút varázslá ki az ember szivéből, s kit áldott minden, a ki valaha megközelíté.

Utálatos szörnynyé nőtt a másik, kiben a természet undokul remekelt, kit meggyalázott átkozó kezével s torz ördögarczára felnyomta a bélyeget, mit egy állat sem vállalna magáénak. Görbe, eltörpült termetet adott neki, hosszú csontkezei térdein alul értek, s felhuzott vállai közt mint egy varangyos békafő gubbadt a hosszúra és laposra nyomott fej, melynek sörtehajzata a keskeny homlokon át szinte összehajolt a borzas szemöldökkel, mik alól kigyói zöld szemek villogtak elő. Minden tagja ki volt ferdítve a helyéből, s ráadásul, hátára átkozva, mint egy holtig viselendő gúnyteher, egy óriási púp.

«Kit a természet megcsúfolt, rút még a lelke is annak», mond az előitéletek szava. S az előitélettől nincs fölhivatkozás. A sors végre szokta azt hajtani.

Minden förtelemmel csordultig volt ez utóbbinak szive. A legördögibb dacz uralkodott lelkén, vad, hajthatlan szenvedély, mely, mint az elmérgedt eb, minden hizelgésre és fenyítésre fogait mutatja, álnok, alattomos volt s mintha elbizta volna magát testi képe undokságán, lelkét is hasonlóvá tette ahoz.

Csak négy éves volt még, s már meglátszott rajta, hogy csak a halál fogja őt megjavítani. Anyja ellenében követelő -160- volt, testvére s mindenki ellen, kit magánál gyöngébbnek érezett, kegyetlen üldöző, – alattomos boszúkat tervező a nála erősebbek ellen.

Anyját ha sírni látta, szemébe kaczagott. Kis tetvére virágos kertjében hosszú késsel alámetélte a virágok töveit, vagy játékszereit tördelte össze, vagy madarait kinozta, s kivált nagy gyönyöre volt, apró állatokon gyakorolni a hóhér minden művészetét.

Egy éjjel pedig testvérének hosszú szép selyemhaját, midőn aludt, ollóval tőből lemetélte.

Csak egy lélektől félt, csak egyet nem mert szemtül szembe bántani, s ez Lentey legkisebb árvája volt – Dezső; nálánál pár évvel idősebb, ép, kedves kis fiu, kit pedig lelke minden erejével gyűlölt, mert látta, hogy még önanyja és testvére is jobban szeretik azt, mint őt; sejtette-e, hogy apjaik jó barátok voltak?

E kis fiu volt Linkának lovagi védője, kinek karjai megett a kis gyermek gyakran találta menedékét az undok ikertestvér kínzásai ellen, s mikor néha sötétes téli estéken egyedül volt a három gyermek: Makár lappangó fortélylyal, kisértethanggal és alakban ijesztgeté a galambszivű kis leányt, – ez bátor védője ölébe simult, át ölelteté magát mind a két kezével s odabujva arczával annak keblére, úgy csókolgatá a gyermek szerető szivét. – Sejtette-e, hogy évek multán is fogja azt szeretni?

Mily különböző két alak, mily különböző két lélek! Szívben és arczban oly kiáltó ellentétei egymásnak.

Egyik azon kebelnek, mely őt felnevelte, a béke olajágát meghozó galambja, a másik annak megmaró kigyója.

Sok szép öröme van a széles világnak: ez örömek legédesebbike az anya öröme. Sok szép fájdalma van e széles világnak: e fájdalmak együtt összevéve e szóban bentvannak: az anya keserve.

Minden érzésben van valami édes, még a boszú szomjában is; minden szeretetben van valami önzés, melynek elhaltával az érzemény maga is lehervad: csak az anyakeservnek -161- nincsen enyhülése, csak az anya szeretete nem halhat meg soha.

Elesik, elgázoltatik a sors kerekétől a még anyja szive alatt megátkozott fiu. Egyik országszéltől a másikig korbácscsal üldözik; Isten és világ nyomorultjává lesz, kit minden eltaszít, kire még az oltár szentjei is haragszemmel néznek, – az utálatot és őt egy néven nevezik; de még akkor is fogja őt azon szív szeretni, a melyről leszakadt, s e szeretet lesz a legégőbb fájdalom!

S mit ad a természet e fájdalomért az anyának kárpótlásul?… Könyeket…

Makár lelkileg is oly undok szörnye volt a természetnek, a milyen volt testben. Hálátlan és irigy. Mikor született, már fogai voltak; mikor beszélni tanult, már tudott hazudni. S mikor lelke is meg kezde nőni: szavával, tettével boszanta mindenkit, legjobban azokat, a kik őt szerették.

Egyszer Makár testvére kegyenczét, egy kis fehér kandurt, körmei közé kapva, csakhogy testvérét rikassa, szörnyen megkínozott; midőn a segélyül hítt Dezső azt tőle elvéve, a czivakodás közt a fiut eltaszítá, ez estében egy fogát kiütötte.

Hiában kérlelték aztán mind a ketten. Igértek és adtak neki, a mi csak tőlük telt. Kibékülést színlett, de belől lelkében a boszút forgatá.

Néhány nap mulva elcsalta magával Dezsőt egy félre eső szőlőbe, hol saját hajlékuk volt, madarászat örve alatt, s ott a mint egyedül voltak, kezdte gúnyolni a fiu bátorságát, biztatta: hogy merjen lemenni, ha bátorsága van, egyedül a pinczébe. – Dezső lement, Makár pedig hirtelen rázárta az ajtót és ott hagyta őt. Otthon nem akart semmit tudni róla, hogy Dezső hová lett? s másnap ismét elmenvén a helyre, hogy senki meg ne tudja annak hollétét, a pincze szelelő lyukait venyigével és földdel tele tömte s az odalent könyörgőnek gúnyosan kiáltá alá:

Ezt egy öt esztendős gyermek mondta. És nem ő volt oka, hogy meg is nem tevé.

Hogy Lenteynek negyedik fia is eltünt, szemet szúrt a hatóságok előtt, s Matild kérdőre vonaték. Már az szörnyen bántotta lelkét, hogy valahányszor egyike meghalt a gyermekeknek, mindannyiszor felsőbb rendeletnél fogva orvosi vizsgálat után adatott róla bizonyítvány, hogy az természeti hallálal mult ki a világból. Iszonyú gyanúnak kellett őt terhelni.

S most a negyedik eltünvén, nyiltan kimondák neki, miszerint gyanúban van, hogy fogadott gyermekeit elöldösi.

Nevelték a gyanút Makár daczos, szilaj czélzásai, ki vétke terhét nem átallotta ön édes anyjára átnehezülni látni – s azon körülmény, hogy a háziak épen nem tudták a gyermek hoválettét.

Azonban két nap mulva előkerült Dezső. Jövőmenők hallák meg a betömött lyukakon át segélyesdéseit, s rá törték az ajtót s kihozták az éhség és fult légtől halálig aléltat.

Makár megtudva, hogy bűne napfényre jött, hogy a büntetést elkerülhesse, egy serpenyőbe izzó szenet vitt fel saját padlásukra s ezt a legnagyobb viharnak idején a csepü közé rejtve, a házat felgyujtá, s mikor látta, hogy a tűz olthatlanná válik s az egész városra kiterjed pusztítása, a közzavarban, önvétkétől elrémülve, elszökött.

Senki sem tudta, merre ment? Senki sem tudta, hová lett. – Eltünt, elveszett végképen, s mintegy tíz év mulva egy gyilkos égetőnek kezdett hire támadni, kinek a köznép e nevet adá: Csudafő…

Szép tavaszi reggel nyitá meg az eget, künn a mezőkön a liliom virágzott, fenn az égben madárdal hangzék szét, s távol a harangok ringó szava hivá reggeli imára az ébredő vidéket. A szép természetnek minden teremtése -163- mosolygott és örült, a fű virágától a biborszárnyú tavaszi felhőig, és e világmosolygás hirdette az alkotó jó kedvét…

Kisded városkának csavargós utczáin hosszú népcsoport jött a templom felől. Elől a férfiak, hátul a nők, párosával, rendben, ünnepi köntösben, arczaikon vidámló jókedvvel, kezökben, vagy kalapjaik mellett rezgő rozmaringszál.

Egy fiatal, egyszerű kézműves ülte menyegzőjét egy szegény özvegyasszony hajadon leányával. Mindkettő szegény volt.

Elől a vőlegény ment, vidám, életszinű arczczal; mellette két násznagya, két vén mesterember. Gyakran hátra nézett szive virágára s aztán fel az égre és áldá az Istent. Nyoszolyóleányai közt középen ment a szép menyasszony, egy lesütött szemű angyal, szép szőke fürtökkel s gyöngéd halvány arczczal. Fehér virágból volt fonva koszorúja, fehér volt a ruha is, mely tagjaihoz simult, de legfehérebb az ártatlanság szine, mely arczán ragyogott. Oh százszor boldog az, ki e fehér lilliomarczot egy csók hatalmával piros rózsává fogja változtatni!… Visszavonom szavam. Nem voltak ők szegények, – vannak ajándékok, miket a jó Isten ingyen osztogat ki, s miknek birásaért más, kinek ezekből nem jutott, de kit gazdagnak csúfolnak, jobb kezét odadná.

Gyermekéveiktől fogva szerették egymást, elsőbben a gyermekszív testvérérzetével, minek helyét később ábrándosabb vonzalmak foglalák el, míg végre ez ismeretlen virágbimbó szerelemmé nyilt ki. És Isten megáldá e szerelmet. Ők egymáséi lettek, s az igéret paradicsomának megnyilt előttük szentelt ajtaja.

Szegény Matild! oly hosszú évek óta ki voltak apadva könyei, és most megjöttek ismét, hogy örömében tudjon sírni; annyi idő óta látogatlanul zárt volt ajtaja, s most újra megnyilt az, hogy a vidámság népét fogadja vendégül. -164- Az átkos kisértet évekig kimaradt álmaiból. Lentey fia nőül vette az ő leányát…

A mint a nászkiséret egy utczaszegleten befordult, pörgő dob mellett két hajdut körülálló sokasággal találkozott szembe. A hajduk közől egy hosszú papirosról valamit olvasott. A vendégek közől egy kandi fiatal ember odatért, s a többi nászt a menyasszonyos háznál utolérve, nekik azt regélte: hogy a város minden szegletén kihirdettetett, mikép amaz iszonyú hirű gyilkosrabló «Csudafő» jelenleg e város falai közt tartózkodik; száz tallér díja annak, ki őt élve, vagy halva kézhez adja.

A vendégek nagy része elsápadt e hirre, de legsápadtabb lett Matildnak arcza; összerázkódott… Mit sejthetett szive?…

Azonban e láznyomás hirtelen lefutott a szivekről, jó kedve lett ismét mindenkinek, s a bor lángjai és a víg felköszöntések hangjainál minden lélek elfelejté aggodalmait.

Mennyi áldás szállott a boldog új párra! Egyszerű ajakról, egyszerű szivekből jött áldás, őszinte, tiszta és megfogamzó.

Vígan voltak egész késő estig; víg dal, víg zene és eleven táncz között folyt le egy óra a másik után. Isten jó kedve szállott le közéjök.

Este felé elszállingózott a násznép s magokra hagyta a boldogság új társait.

Az ősz, halvány anya megfogta mindkét gyermekének kezét s sokáig nézett azoknak szemeibe; de ők nem néztek anyjok szemébe; tekintetök egymáson függött.

Nem érzék, anyjok kezei mint reszketnek, midőn az övéket fogják, nem hallák annak lázas szívdobogását Nincsenek a boldog szívnek félelmei.

– Gyermekeim, szólt Matild, édes gyermekeim, érzem, s ha ősz hajaim nem mondanák is, szivem megmondaná, hogy idáig kellett élnem. Tudom; nem is szorít e gondolat, nem most találkozom először vele. Sok -165- volt, a mit ez életben le kelle fizetnem; tűréssel, szenvedéssel lefizettem mindazt. Meg vagyok érve a halálra, s hiszem, hogy az Isten megelégli éltemet és elvesz magához. Fájdalmaim nevét nem fogjátok megtudni, ne is tudjátok meg soha; haljon meg bennem e titok, melynek hordozása alatt negyven éves koromra megőszültem. De egyet mégis fel kell fedeznem előttetek. Itt házam padlója alá kincsek vannak elásva, általam tizenhat év óta jól ismerve, de nem érintve soha. E kincseken iszonyú titok fekszik; ezek lételének tudása volt egész életemnek átka. Láttátok, mily szegénységben éltem; együtt éreztetek minden nyomort velem; gondolhatjátok, hogy ez elásott kincsen mily átoknak kelle feküdni, hogy hozzá nem nyultam, legnagyobb nyomoruságom óráiban sem. Most ezt fel kell venni, e kincs a tietek. Kettős vérrel van ez lepecsételve, a vér is titeket illet; de ti le fogjátok azt tisztítani arról; lelkeitek sejteni nem fogják a borzalmak eszméit, mik ahoz vannak kötve, s megáldja kezeitekben Isten e pénzt. Csak egyet kérek, nem magamért, hanem ti nyugalmatokért, e kincsről ne halljon említést a világ, mert ha megtudja azt, boldogságtok elmegy s vissza nem jő többé. Nem lázban beszélek, világosabban szólanom nem szabad. Tiértetek, nem magamért. – – Segítsetek a pallót felfeszítenem…

Dezső bámulva engedett a rejtélyes nő parancsainak s a hol az mutatta, egy fejszével felfeszíté a pallót. Egy réz üst tünt fel az alatt, vas serpenyővel letakarva. Az üstöt kiemelé. Madild levette a fedő lemezt. Linka a gyertyát tartotta oda. Gyémántok és aranyok csilláma ragyogott szemeik közé.

Matild eltakarta arczát. – Tizenhat év előtt! sóhajtá fájdalmasan, – tizenhat év előtt láttam ezeket; nézzetek oda, ott sok pénz van elrejtve, mennyi egész életetekre biztosítani fog. Ne féljetek elvenni. Tietek Isten és emberek előtt mind az; senki más jogot nem tarthat hozzá, csak egyedül ti a kerek ég alatt. -166-

– Hát én nem? rikácsolá közbe egy vadállathang s hosszú, éles körmű kéz nyult közéjök s görcsös ujjaival bemarkolt a pénzbe.

Sikoltva tekintének hátra a nők; undok pöffedt szörny állott megettök, kinek szemei vérben forogva nézének reájok. Szája egyik fülétől a másikig vigyorgott.

Matild elképedve nézett a csudára. Iszonyú vonzalom kényszeríté hozzárohanni, megölelni és mondani neki: «Fiam, elvesztett fiam!» míg egy borzalmas sejtés lebilincselve tartá minden tagját, és taszítá vissza.

– Hát nem siettek ölelésemre tíz évi távollét után? vagy tán nem ismertek rám többé? E ferde púp hátamon, e kutyaszemek, e sörtehaj, e páviánkezek, e görbe lábak, nem tudjátok már, hogy kit szolgáltak egykor? nem emlékeztek rám?

Matild merőn, halványan nézett rá, és nem szólt. Linka félve rebegé: «Makár».

– Nem Makár az én nevem, az én nevem Csudafő! rikácsolá az ijesztő, s szétvetve köpenyét, fegyverekkel körültüzködött tüszőt mutatott elő.

A két nő sikoltva hullott egymás nyakába. Dezső bátran előlépett. «Mit akarsz itt?» kérdé emelt homlokkal az ijesztőt.

– Hm! osztályrészemért jöttem, felelé ez daczosan, pisztolyain játszva kezével, ti, a mint látom, ki akartatok tagadni az örökségből, hanem jókor jöttem. S ezzel pénzéhesen, villogó szemekkel indult az üstben rejlő kincseknek, kezeit markolásra horgasztva.

– Ne bántsd! kiálta, hirtelen felugorva székéről, az anya, s mindkét kézzel visszataszítva a közeledőt, magát a nőoroszlán bátorságával állítá szembe azzal.

– E pénz nem a tied, e pénz ezé itt, szólt, Dezsőre mutatva reszkető kezével.

– Sőt nagyon is az enyém, szólt a monstrum, e pénz apámnak lélekdíja, lelkét adta el érte az ördögnek. -167-

– Még apád hamvai sem szentek előtted, irtózatos ember? kiálta Dezső elszörnyedve.

– Apámé? – Tudod-e, ki volt az én apám?… A tiednek gyilkosa!… S tudod-e, ki volt a te apád?… Az enyémnek gyilkosa. Oh, mi igen szép rokonsági összeköttetésben állunk.

– Őrült is vagyok, átkozott is vagyok, de igazat mondok, olyan igazságot, melytől lelked is meghalálozik. A te apád bizományban adta az enyimnek e pénzt, az én apám eltagadta, elesküdte azt tőle, és a te apád megölte az enyimet és magát.

– Miért hívsz fiadnak? Tán háladatos legyek azért, hogy a világra ily nyomorúnak szültél? Az én születésemre esküdtél, anyám, az én fejemre híttad le az átkot?… Te vétkeztél, te voltál a bűnös, s engem ért az átok… Nézz végig… ugy-e, hogy szép vagyok?… Nincs a kerek földön oly undok teremtés, mint milyenné te szültél engemet, s ezt köszönjem neked? Büntetve vagy bennem, de én is tebenned. Te vétkeidért nevezsz fiadnak engem, hát én mi vétkemért nevezlek anyámnak?!

Mindhárman szoborrá meredve állottak előtte. Az iszonyú titok fel volt fedezve az ifju szivek előtt. Az átok újra be volt oltva.

– De lefizetjük egymásnak, a mivel tartozunk, folytatá a szörny. Halljátok, mint zúg odakin a szél? – épen így zúgott, így tombolt ezelőtt tíz évvel, mikor a várost fejetekre gyujtottam, – halljátok, mint zúg a szél?… Az a percz ismét el fog jönni, – nézzetek ki! ordítá rekedten, s az ablakhoz futott, melyen át vérrel vereslő fény kezde a szoba sötétjébe bevilágítani, halljátok e zajt, halljátok? E perczben öt helyen gyulladt ki a város. Hahaha! Ez a nép, mely undok fejemre haláldíjt tett, jajgatni fog, és átkozódni és kétségbeesni! Csudafő lelkének gyönyör kell: sírjatok, ordítsatok, csikorgassátok fogaitokat, hadd kaczagjak rajta. -168-

Dezső e közben férfias lélekéberséggel a szobaajtóhoz futott s azt bezárva lelvén, kitörte, a konyha kettős ajtaja azonban hosszú szegekkel volt beszegezve. Az utálatos szörny mindent előre jól kiszámolt: sem kívülről, sem belőlről nem lehete az ajtót felnyitni. A kétségbeesés erejével kezdé feszíteni azt. Fejszéje bentört, de az ajtó nem nyilt. E közben a padlás hasadékain fojtó füstpára kezdett alászállni a szobába. Künn az utczán üvöltő néptömeg gyűlt össze, s ez átkos név hangzék zajos ordításban: «Csudafő». – Meglátták őt az ablakban állani, s hágcsókat támasztának a falnak és be akartak rontani.

Sikoltva futott Matild az ablakhoz s testével elfedve fiát, lekiálta: Nincs itt, – ne jőjjetek ide, nincsen itt senki… Az én fiam elveszett. S feje felett égett a ház. és – Itt van Csudafő! kiálta a szörny kaczagva s eltaszítá anyját az ablaktól. Ha tetszik, fogjátok el! jertek! s pisztolyait felvonva, azokat a néptömegre irányzá. – Ki akar szemembe nézni? kiáltá fogcsattogtatva, ki akar velem jönni a pokolba? s lőni akart, midőn hirtelen hátulról két hatalmas kar vállon ragadta s kivágta őt a szoba közepére; a lövések a levegőbe mentek, s a haragos boszuló, gyomrára tiporva az ember-fenevadnak, lefogta kezeit s nem engedé többi fegyvereihez nyulni.

Veszett ordítás tört ki a földhöz ütött szörny szájából s tajtékozva marta éles fogaival izmos ellensége vállait, míg karjait a kétségbeesés vaserejével iparkodott kiszabadítani, vagy fegyvereihez juttatni, s e közben hánykolódva bőgött s ellenét hányta le magáról.

– Segítség! sikolta az ifju nő a néptömeghez. Matild pedig eszmétlenül rogyott a kétségbeesetten birkozók lábaihoz.

A zsarátnok hullott le fejökre. Ezt véve észre a szörny, nem vonaglott többé, hanem elhagyta magát, s midőn érzé, hogy ellenfele fel akar emelkedni, hirtelen kirántá -169- karjait s annak nyakát magához szorítva, bőgé: «Itt fogsz elégni velem!» s nem hagyta felemelkedni.

E perczben rontott be az ablakon a boszúszomjas nép s a küzdőket szétválasztva, Makárt gúzsba köté s örömujjongással hajítá ki az ablakon. Dezső pedig menyasszonyát karolta fel s kirohant vele a lángok közől, s künn résztvevő karoknak adva át kedves egyetlenét, rohant vissza az égő házba.

Nejének anyját s apja vérrel pecsételt örökségét kelle még kihoznia. Matild ájultan feküdt a szoba közepén s az égő padlás le készült szakadni; ott lábai előtt hevert a vérörökség, mely holta napjáig gazdaggá fogta volna tenni, s egyszerre csak egyet lehetett a két teher közől megmenteni.

De nem tétovázott ő. Elrugta a tűz közé az átkos kincseket, és azt a nőt, ki annyi nyomornak volt oka, ölébe karolta s kiszabadítá a halál kezéből…

… Dezsőt és szép nejét megáldá az Isten; szegények maradtak, de hozzá boldogok.

Még egyszer jelent meg Matild álmaiban ama bús kisértet. Arcza nem volt fenyegető többé: nyájasan, engesztelten tekinte rá, s a mint ellebegett lelke arcza előtt, kiterjesztve felé mindkét kezét, mintha lassu, megszelidült hangon mondta volna neki: «Megbocsátok… megbocsátok neked»… s szeliden behunyva szemeit, megtért az örök nyugalom országába, honnét kisérteni feljárt…

… Meg is bocsáta. – Az nap reggelén, melynek éjszakáján vele álmodott, vevé hirül Matild: hogy fiát, a Csudafőt, lefejezték!…

AZ ÁTKOZOTT HÁZ.

A Vadkerttől Pusztamezőig vezető dülőút mellett az avar közepén áll egy magányos, egyemeletes ház; csinos, egyszerű külseje, a fehérre meszelt falak, a zöld rámájú ablakok oly nyilt, oly vendégszerető tekintetet adnak neki. Elől hosszú olasz jegenyesorok vannak eléje ültetve, mögötte tágas angolkert terül, melynek rácsozott kerítésén a túlnőtt jázmin virágos lombjai hajolnak át, nyitott kapuján keresztül udvarába látni, melynek szegletén egy-egy belvedere van építve, honnét a legszebb kilátás esik a vidékre…

Közelebbről nézve, valami hallgatag, visszataszító van ez épület alakján; az ablakok megszivárványosodtak a nap sugáritól; a falakat kiverte a penész, a belvederek ablakaiban virágcserepek állnak, kiszáradt cactusok fonnyadt kóróival; a kert virágágyait ellepte a bojtorján és a gyom, az ajtók berozsdásodtak sarkaikba; semmi hang, semmi élet nesze nem hallik itt; a fák és bokrok vad tenyészetben nőttek össze-vissza, de madár nem száll reájok, reggeli énekével üdvözleni a napot, a méh nem jő ide virágait keresni; még csak egy pókhálót sem látni a ház bármely szegletében; tiszta, hallgatag, lakatlan minden, mintha csak most épült volna; senki sem jár bele, csak az idő, ennek is alig látszanak meg rajta nyomai.

A kert hátulján a bokrok közől egy meleg forrás gőzölgő patakja lappang elő, csavargós kigyóútját bürökbozótokkal jelelve a farkastejes mezőn. -171-

A ház körül elszórva apró befüvedezett dombokra akadni, mik olyanok, mintha sírdombok volnának; némelyik előtt kirohadt fejfának is látszanak nyomai. Úgy tetszik, mintha e ház ezen sírokat volna itt őrzeni.

Egyik falára korommal fekete kereszt van festve, melyet sem zápor, sem emberek keze onnét le nem tud törülni.

Elhagyott romoknak van kisértő lelke, ki alvó éjféleken felvánszorog ismeretlen sírjából, s végig csörtet, lánczait vonszolva a kietlen tanyán, s ijeszti arcza halványságával a közeledőket; e házban még a kisértet nem jár, csak egy névtelen, kifejezhetlen borzalom, mely végig futja annak lelkét, ki e szobákba lép, ez üres viszhangzó puszta termekbe, mikben jéghideg a lég derék nyárban is, és úgy tesz, mintha szüntelen dermesztő szél fúna azokon keresztül. Ily hideg csak a halál lehellete tud lenni… Igen… e házban a halál lakik.

Ki egyetlen éjet mer tölteni e födél alatt, meglátja annak képét, de nem mondja el, hogy mit látott, ez életben többet.

Madocsai Bálint, ki egykor e föld ura volt, maig is híres szerencsétlen haláláról a környékben. Szilaj lovai az erdőkben elragadták, s izekre szaggatva hagyták el tagonkint a fák között. Élete szintoly szerencsétlen volt, mint halála, szintoly szánalomra méltó, szintoly segélytelenül nyomorú, mint halála.

Gazdag volt. Apjáról, kit soha sem ismert, három faluja maradt, – még nem volt esztendős, midőn szülőit elveszté.

Természet alkotá-e azzá? születésekor átkozta-e meg valaki, vagy tán úgy nevelték? sötét, magába vonult, -172- elzárt szívű volt gyermekkorától fogva, mintha egy másik leélt világból hozott volna át elolthatlan keserűséget lelkében – s hosszú életében nem talált emberre, a ki szerette volna. Kortársai, ha köztök megjelent, egyenkint szökdöstek meg előle; barátjának soha egy sem tudá nevezni, s a mint ő nem mosolygott senkire, úgy ő reá sem mosolygott senki.

Csak az ő arczát kellett meglátni, hogy a legvígabb társaságban megszakadjon a beszéd fonala; csak egy sóhajtás, mely kebléből olykor felszakadt, képes volt a legvígabb kaczajt rögtön elnémítani. Nyomasztva, lehangolva érzé magát mindenki közelléte által. Szavai hidegen, fájdalmasan reszketők voltak; szemeibe senki sem mert nézni; ha szólt, szavaira senki sem felelt; hozzá nem jártak látogatni; a nők irtóztak baligézetű tekintetétől, s taggályosan huzódott tőle minden lélek.

Valami volt az ő homlokára irva, láthatlan betűi a fátum kezének, néhány redő vonásában kifejezve, és e kifejezés volt választó vonal közte és a világ között.

Ha néha a nagy tömeg között egyesekre akadt, kik kevésbbé látszottak tőle tartózkodni: mint akarta ezeket magához csatolni! hizelgésekkel halmozá őket, kincseit pazarlotta reájok, egy jó szóért szíve minden fájdalmait kibeszélte, s égett, epedett azon eszméért, hogy valaha tán egy azok közől így fogja őt megszólítani: «barátom».

Kit szíve legtitkosabb szentek szentjébe bevezetett is, midőn azt várta, hogy nyakába fog borulni és együtt sírni vele, önkénytelen hidegséggel szólítá őt így: «méltóságos úr!»

Egykor egy fiatal ismerősétől, ki igen szegény volt, könyezve kérte ki azon kegyet, hogy nyujtsa neki kezét és szólítsa őt a bizalom nevén. Az ifju megtette azt, de úgy elhalaványult azon perczben, mintha a halál angyalával -173- fogott volna kezet s az nevezte volna édes testvérének, s e percztől fogva kerülve kerülte őt.

Bálint naponként jobban kezdé magát a világtól elszigetelni, végre egészen száműzte magát abból, minden társadalmi örömekből kitagadva, magánosan élt csendes falujában, hallgatag ószerű kastélyában látogatatlanul.

Mint minden, ki a világot megunta vagy meggyűlölte, ő is a természetben kereste szórakozását; fákat ültetett, virágokat gyűjtött s egyetlen társasága kertje s ennek néma zöld lakói voltak. De semmin sem volt áldás, mihez az ő keze nyult: mérges bogarak rágták le gyümölcsfáiról a virágot, vagy irthatatlan fattyúsarjak ágaztak azok derekain, kiszárasztva a gyümölcshozó ágakat, vagy a ragya gyalázta el a fejlődő gyümölcsöt. – Egykor pedig megdöbbenve tapasztalá, hogy mindazon virágok, miket ő nagy szenvedélylyel összegyűjtött, egytől egyig méreghatású növények voltak.

Apjának egy vén kutyája volt. Saját ételéből adott ennek tápot, szobájában párnákon hálatta, czirógatta, hizelkedett neki, de még ez a kutya sem akarta szeretni, soha egy farkcsóválással sem köszönte meg új gazdája kegyét; félve, óvakodva nyult az ételhez, mit ez adott neki, s meglapulva, behúzott farkkal, szűkölve, nyöszörögve kéredzkedett ki meleg szobájából, s gyakran, ha ki nem bocsáttaték, kisértetes, rémült üvöltéssel ordítá őt fel legmélyebb álmaiból.

Tehát még a lelketlen tárgyak is érzék azt a végzetes bűvhatást, melylyel le volt fátyolozva.

Csak két lény szerette őt: legvénebbik cselédje, egy tébolyodott kertész, s ennek unokája, egy nyolcz éves lányka.

Azt mondják, hogy a kit a gyermekek és az őrültek szeretnek, irtózatos lesz annak kimúlása.

Juditnak hítták a gyermeket, egy szép, fekete szemű, halvány, szögfürtű lánykát, ki messziről a legsűrűbb néptömeg közt meg tudta ismerni őt, s olyankor eléje futott, -174- nyakába fűzte gömbölyüded karjait és csókolta őt, vagy szivéhez szorítá kezét kisded kezeivel, hogy nem birta azt azokból kitépni; valami őrülésig vivő volt e rajongása a gyermeknek, el tudott ülni Bálint szobájában napokon keresztül étlen, szomjan és szótalan, s ha elvivék onnét, egész éjszakán keresztül sírt, s e vonzalom mint holdkóros epedése a hold után, fogyasztá, gyötré s még halaványabbá tette a gyermeket.

Nagyapja, a szótlan, tébolyodott agg kertész, gyermekkorától fogva üldözte őrült szeretetével Bálintot; soha sem mosolygott, de mikor őt látta, elkezdett kaczagni, hogy a könyek csorogtak le arczán; néha rálesett a kertben, s mikor előtte elment, akkor megrohanta, átszorította térdeit az őrültség lázas erejével s összecsókolta lábait, s ha elragadták onnan, bőgött, mint a hálóba került vad. – Eleinte félt tőle Bálint, e dúlt vonású arcztól; később, miután a világ számkiveté, vonzódni, hajlani kezde hozzá, megszokta; lejárt hozzá kertészlakába, elbeszélgetett vele; ilyenkor voltak az embernek tiszta időközei; elmondá, hogy ő is látott boldogabb időket, hogy neki is volt egykor mindene, minek emberi szív örül; ő is volt egykor boldog ember, kinek házát az örömök gyakran látogatták.

Névnapokat tartott, vidám atyafiak forogtak körüle, családja és baráti voltak s hogy ez mind, mind el van temetve, el van ásva a földbe.

Bálint mélázva hallgatott a vén beszédére s azon gondolkodott, hogy ha ezen ember meghal, tán ő is oly egyedül marad a világban, mint ez maradt.

Ha a kertben néha merengve sétált, s olykor vette észre, hogy háta mögött két árnyék kiséri, s hátra tekintett: a vén őrült Rába járt akkor utána, mint viszás másolatja saját gazdájának. Nyári éjszakákon szobája ablaka elé vetette ágyát, őszszel belopózkodott előszobája ajtajához s ott feküdt éjente összekuporodva, mint egy hűséges eb, s ha rájött a gonosz óra, sírva s jajgatva akart betörni -175- hozzá, azt kiáltozva, hogy urát iszonyú veszély fenyegeti, arra kell őt figyelmeztetnie!

Naponként erősebben kezde Bálint ez emberhez csatlakozni, végre valódi életszükségévé vált ennek jelenléte, melyet minden egyéb irtózva került. Egész napokon át elbeszéltek együtt valamelyik sötét kandalló-világította udvarszobában. Beszéltek sejtelmes álmaikról, miknek jós képei évek mulva kezdtek iszonyú valóul rajtok beteljesülni, – a physica subterranea mysteriumairól, a balcsillagzatokról, mik rejtett hatással uralkodnak az ember szomorú életén, – a hetedik szülöttről, kinek sorsa fölött a hetes szám omene határoz, – rejtelmes, ki nem mondott szavakról, miknek kimondása erőszakot tesz a sors akaratán, s megfordítja az előre megirt prædestinatiót; – s azon szerencsétlenekről, kik egymás önkénytelen rontására vannak kárhoztatva valami sötét, világduló lénytől, kölcsönös átka, szerencsétlensége egymás életének, a nélkül, hogy tehetnének róla, vagy azt kikerülhetnék.

Ilyenkor összehajtotta fejét a két beszélgető, a kandalló hamvadozó tüze bánatos arczaikba világolt, – az őrült fehérsárga hajzata szerteszét volt tűrve, rejtelmesen susogó, olykor felijedő hangja megnépesíté kisértetekkel a kis udvarszobát, szemei mindig merően egy pontra néztek, kezei nyugodtan voltak térdeire fektetve, míg Bálint némán ült karszékében hanyattfekve, s behunyt szemekkel, összetett kezekkel hallgatá a tébolyodott látnoki phantasmáit… Oly magas volt már ekkor Bálint homloka. Kopaszodott.

Tehát volnának lények, kik egymás vesztére születtek a világra? kiket a sors a legcsudásabb úton valami véletlen által a föld legtávolabb részeiből összehoz, hogy rajtok egy el nem kerülhető itéletet végrehajtson, melynek életelőtti okait nincsen, ki meg tudja találni? Mért ne lehetnének? Hisz olykor a legparányibb körülmény, egy szó, egy lépés, egy kivánat, melynek támadásakor, mintha egy jobb őrzőangyal rántotta volna vissza szótlan óvással az embert, -176- egy élet fölött határoz, mi ha nem történik, minden máskép leszen… A waterlooi csatát egy szelet fokhagymássült miatt vesztette el Napoleon. Az élet minden szenvedéseit egy harapás almáért mérte ránk a sors.

– Igen – igen, mondá rémes reszketegséggel az őrült. Őrizkedjél az olyan leánytól, kinek igen fehér a homloka és igen feketék a szemei, mert téged az fog megrontani. Az visz téged a sírba és te őtet, egy éjjel haltok meg mind a ketten, egymástól távol, de mégis egymás miatt. És e rögeszmét annyiszor ismételte előtte és mindig oly látnoki erővel, míg végre vele kezdett álmodni, egy fehér, igen fehér leánynyal, kinek szemöldei alatt két fekete gyémánt ragyogott, két fekete szem. Felijedt ilyenkor mindig álmából, felnyitá szemeit s még sokáig állt előtte azután is ott a sötétben az a megszólíthatatlan phantom; azután ismét behunyta szemeit, hogy ismét összejőjjön vele. Ki lehetett az, kinek kellett annak lenni? Iszonyúan gyötörte e gondolat, föl-fölélesztve az őrült túlvilágian phantasticus babonái által. Mindig csüggedtebb, mindig elmerengőbb lett; az álom el kezde maradozni szemeiről és lelkéből az ébrenlét, az idyosincrasia tökéletesen erőt vett önmagából kiforgatott lelkén, míg utóbb valami végtelenül csendes elmélázó tébolyodottság nyomait lehete észre venni rajta.

Egyszer késő holdvilágos este szokott udvarszobájában ült Madocsai Bálint, szemközt vele Rába, a lélekbeteg kertész; azt hitték mindketten, hogy egymással beszélnek, pedig hallgattak, – az őrült összeroskadva ült karszékében, egész teste kétrét hajolva egymáson feküdt, nagy, kopasz fényes feje közepét, a mint térdeiről lelógó kezeire fektette, sütötte a hold.

Bálint az ablakra mélázott, melyen át félhomályú, fel nem ismerhető tárgyak tüntek szemei elé, el-elsötétülve, a mint a hold elé egy-egy felhőfoszlány tévedt, – midőn úgy tetszék neki, mintha az ablakon át egy halvány fehér arcz tünne fel előtte s fekete, szénfekete szemeivel feléje nézne. Azt hivé: álmodik. Megmozdítá kezét. A kandalló -177- érczlapjához érteté ujjait, – érzé, hogy fájnak, érzé, hogy ébren van.

– Nézd, itt van ez arcz! kiálta felriadva, és talpra ugrott s ujjával odamutatott az ablakra. Sikoltásának viszhangja szólt utána, mely után minden néma lett újra.

– Itt volt! kiáltá lihegve s az őrült karját megragadva, nézd, nézd, ott állt, rám nézett, nem szólt semmit. Fekete szemei, fehér, arcza, ott, ott! nem látod? nem látod? s e közben az őrült karját erősen rázta, míg a székről leesett és ott maradt. – Meg volt halva. – Csendesen, nesz nélkül, a mint élt, úgy meg is halt, utolsó fohászát senki sem vette észre.

Bálint összeborzadt, a mint az élettelen test lábai elé rogyott; kezei és nehéz agya tompán ütődtek a padozathoz, arcza rémségesen szomorú volt. – Nincs oly iszonyú komolyság, mint a halál komolysága.

De nem bántotta lelkét úgy a halál képe, mint ama rejtelmes arczé. «Ki lehetett az? Ki lehet az?» kérdé, és nem tudott rá felelni.

Megörökölt benne azon vad eszme, hogy sorsa le nem könyöröghető, s az üldözé, és oly gyötrelmessé, oly kiállhatatlanná vált előtte, hogy futnia kellett önmaga, önlelke elől. Másnap elutazott. A világ legzajosabb városait kereste fel, s azoknak lármás, érzéktompító labyrinthjaiba temette magát, s ismerői, kiket sorsa mysteriumai érdekeltek, évekig sem hallának egy árva hírt felőle.

Hat esztendő mult el, hogy a világot így barangolta, futott a borús gondolatok elől, menedékét az érzéki örömekben és vad kicsapongásokban vélte föltalálni. S hat esztendő mulva, midőn visszakerült, ismét visszaóhajtá szívébe mindazon balérzetet, mit onnét ki akart irtani, az élvémelyedés salakja még tűrhetlenebb lett előtte sorsa minden gyötrelmeinél. Sehol sem találta a világon helyét, neki minden bántó, minden keserű volt; rögzött melancholia -178- förmedt el elfeketült vérén, s csak annyiban változott, hogy míg egykor a sorsot, a fátumot rettegé, most már hinni is megszűnt benne, s nem rettegett és nem remélt semmit; ha mosolygott, az a legsarcasticusabb gúnymosoly volt, s legkeserűbb volt a gúnymosoly, ha arra gondolt, hogy valaha a jóslatnak hitelt tudott adni. – Hat év alatt mindig egy eszmét kergetett, melytől legjobban félt: mindenütt a halavány, sötétszemű nőket kereste. Talált is eleget, de egy sem lett halála. Szépek, kaczérak, csábítók voltak elegen, de baligézetű egy sem volt közöttük, minő neki jósolva lőn. Végre rájött, hogy őrült szavait csak őrült hiheti el, s valami sivatag nyugalom foglalta el e hitvesztés után elkopárult lelkét.

Ismét visszatért falujába. Sehol sem volt már maradása. Megölte volna magát, de rögeszméje volt, hogy az öngyilkosok lelkeinek más világon sincs megpihenésök s így vonszolta magával napról-napra a százszor megunt, százszor megátkozott nyomorú életet.

Ott lakott naponta kertjében; volt egy sötét lugas benne gobea és a jerichói rózsa sötétzöld fonadékiból, itt ábrándozta végig a napot; gyakran megázott, de mit tett az neki, ki lelkében oly száraz, oly kipusztult vala?

Egykor, a mint így hypocondricus álmaiban elmélyedve ott merengne, a gobeafonadékokon át egy nőalakot pillanta meg, ki a kertben virágokat szedegetett. Megütközött. Ugyanazon arcz, ugyanazon szemek, melyek annyiszor kisérték; ugyanazon kifejezés rajtok, mely amaz éjszaka… «Eh, ismét álom!» mondá magában fásultan s lehunyta szemeit. Nem birta azokat sokáig úgy tartani, ismét kinézett. A hölgy közelebb jött, ismét közelebb; végre a lugoshoz lépett, egy jerichói rózsafürtöt szakasztott róla, a megrázott ágakról hervadt virágok hullottak Bálint arczára. «Ki vagy te, leány?» kiálta önmagából kikelve Bálint, s a lugas falát szétszakítva, elébe ugrott. Reszketett.

A leány meglepetve elereszté virágokkal teleszedett -179- köténye szélét, a füzérek széthullottak, de halvány arcza semmivel sem lett pirosabb; reszketve rebegé: «Én vagyok Rába unokája.»

Ah! egy évtizedes fátyol hullott le Bálint lelke előtt. Tehát te vagy amaz ismeretlen phantom? Mennyi gyötrő mysterium kulcsa lőn kezébe adva! mennyi kételye kiegyenlítve egyszerre! E perczben tíz évvel megifjodott.

– Mennyire megszépültél, kedves kis Juditom, mondá, önkénytelen ragadván meg a halvány szűz kezét, s midőn érzé annak visszaszorítását, oda karolta keblére s hallani lehete szive verését, oly hangos volt.

A kis leány most is oly rajongó, oly ájtatos vonzalommal simult hozzá, mint hat év előtt.

Bálint valami újat, valami édesen nyugtalanítót kezde érzeni szivén belől. Először vette észre életében, hogy milyen szép kék a kiterjesztett menyország odafenn.

Karonfogva a kis szende lányt, végig sétált vele a kertben, keresztül a virágágyakon, öntudatlanul, önmagát elfeledve, s beszéltetett vele magának a világ legközönbösebb dolgairól és leste a szót annak gömbölyű csengő ajkairól, s semmit sem hitt erősebben, mint hogy a kerek világ ezen ajkak körül forog.

E percz óta, mintha kicserélte volna lelkét, mintha öntudatlan rálépett volna a talizmánra, mely sorsát megfordítá, egészen levetkezé magáról a régi embert. Mosolygott, jó kedve lett. Aludt, korán kelt, beszédes lett, mint más Isten embere, a kis leánykájánál napokat eltöltött a kis kertészlakban, s így mulattak együtt, mint csak két pajkos gyermek mulathat együtt, kiknek minden eszméjök csak az ártatlan csínytevéseken forog. Egész öröm volt őket látni.

Egykor, midőn a kis pajkos leány kedves ingerkedéssel dült Bálint ölébe, ez gyöngéden marasztá őt keblén s átkarolva szelid termetét, mélyen szemeibe néze s kérdezé: «Leány! szép kis leány, tudnál-e te engemet szeretni?» -180-

A leány nem felelt, de szemeibe néze az ifjunak, oly komolyan és e mellett oly hévvel, hogy az ki nem birta tekintetét.

– Nem értesz tán? Lásd, nekem senkim sincs, ki engemet szeressen, neked sincs kívülem senkid, légy te az én kedves nőm, az én örökké hűséges mindenem.

A leány elhallgatott, elsápadt; karjai lefoszlottak az ifju karjairól, végig borzadt.

Bálint a szűzi szendeségnek tulajdonítá az elkomolyodást s igen megnyugodott benne, s rövid határidőt szabott reménylett gyönyörei teljesültének. A leány nem szólt rá semmit. Hanem e percztől valami visszatartózkodó félelem volt észrevehető rajta, valahányszor Bálint hozzá közeledett, mit ő ismét rejtett lélektani okoknál fogva igen természetesnek talált.

Mennyi boldog tervet csinált ő e napra! Elhatározá, hogy mint eddig elvonultan élt saját komolyságának: úgy él majd egyedül a világból kizárva, s abba nem vágyódva, magános gyönyöreinek.

Gondolkodék, hogy kivel tudassa boldogságát? Rokonai régen elfeledték, ismerői alig voltak, barátokat soha nem ismert; ekkor jutott eszébe, hogy van neki egyetlen barátja, kit Ajky Bélának híttak, ki igen szegény fiu, s ki örömest fogja vele megosztani boldogsága maradványperczeit. Fölkeresteté az ifju kortárst, s meghítta magához.

Pár nappal a leendő menyegző előtt érkezett meg az, s pár nap alatt élt az egész kastély ünnep és vigalom között. Tölték a jó kedvet minden teremtésbe.

A boldogság napjának reggelén hajnalban fölverte a pacsirta szava és a szerelem szava Bálintot. Sietve felöltözködék s belopózott szép menyasszonya szobájába, ki fehér köntösben fehéren ült ablaka előtt, s merev, sötét szemeket vetett vőlegényére. Bálint szerelemittasan közelíte hozzá. «Juditom, lelkem angyala», susogá s megfogta -181- annak kezét, de oly hirtelen elereszté azt, – oly jéghideg volt azon kéz, még jéghidegebb a hang, mely azt mondá neki:

Bálinttal egyet fordult a világ, roskadva dűlt egy karszékbe, s lélekzete elállt. Oh e méltóságos nevezet mennyit üldözte őt életében!

– Méltóságos uram, mondá a leány, én mikor gyermek voltam, igen vonzódtam önhöz, magam sem tudom, miért? de úgy késztetett valami, önt szeretni, oly ellenállhatlan erő; de azon pillanatban, melyben ön azt mondá nekem, hogy szeret, mintha egy hosszú álomból ébredt volna föl lelkem; egyik világból a másikba léptem, tisztán kezdék látni; nem, nem lehet önt megcsalnom, szivem nem engedi, meg kell mondanom… S itt elállt a leány szava, mintha azt várná, hogy félbeszakíttassék.

A leány egy ideig tétovázva állt ott, végre hirtelen sietve kimondá e néhány szót: «Én mást szeretek», s azzal hirtelen félrefordult, arczát kezeibe rejté és sírt.

Madocsai fogait csikorgatá, homlokán az erek feldagadtak, de azért szemei hunyva s arcza nyugodt maradt, mint egy tetszhalotté.

Sokáig hallgatva, végre elfojtá keservét, s halk, erőltetett hangon kérdezé a leánytól: «Kit szeretsz?»

Egyetlen fohász, egyetlen mozdulat nem árulá el, mi történik Bálint lelkén belől. «Jól van!» Ennyi volt minden válasza s azzal nyugodt, hideg tekintettel szobájába távozék.

A menyegző helyett az nap kézfogó tartatott az úri háznál, csak oly víg, mint lett volna amaz, csakhogy a vőlegény nem Madocsai Bálint, hanem Ajky Béla volt.

A menyegző napjáig házánál tartá a jegyeseket Madocsai s kiházasításuk minden terhét magára vállalta; rögtön -182- egy magas házat kezde építtetni számukra a Vadkerttől Pusztamezőig vezető dülő út mellett, s azon jószágot, hol azon ház épült, rájok inscribálta. Éjjel fáklyavilágnál is dolgoztak az épületeken, s két hónap alatt lakhatóvá lőn s teljesen bebutorozva.

Ekkor tartatott Béla és Judit menyegzője. Pompás nászt ültek a madocsai kastélyban, késő estig tartott a lakoma, maga Bálint a legvígabb volt, de keresztül feketéllett vígságán valami baljóslatú borzadály, mely az emelt poharat megakasztá kezében, s midőn a menyasszonyért kellett volna innia, kiesett a pohár kezéből s ájultan hanyatt dűlt a boldogtalan.

Este az összes násznép kocsira ült, s Bálint maga vezette be ünnepélyesen nem messze levő új kastélyába a fiatal párt. Ott megáldá őket, barátját megcsókolá, s azzal mindnyájan magukra hagyták a boldog új házasokat.

Bálint pedig, a mint haza felé vágtatott sötét zivataros éjszakában, lovai elragadták s összetörték, szaggatták, s reggelre kapuja előtt álltak, magok után vonszolva a gyeplőbe akadt szerencsétlen iszonyuan csonkított tetemét. Az eseten elrémült cselédség rögtön rohant e gyászhírrel az avari házhoz, Bélát tudósítandó e szomorú esemény felől; dél lehete, midőn a hirnök a ház elébe ért. A kapu még akkor is zárva volt. Mind alusznak-e? gondolá a szolga, s miután hasztalan sokáig zörgetett, bemászott a kerítésen, az alvókat felverendő. Benyitott legelsőbb is a cselédek pitvarába, ott feküdt két béres a fal mellett és aludt; oda ment hozzájok, kelté őket, de nem ébredtek, mindkettő halva volt. Az ember elrémülve lármát akart ütni a háznál, de szavaira a holt viszhangon kívül semmi sem felelt. Ijedten rohant vissza ura kastélyába s többi társait magával csődítve, feltörték az elaludt házat. Kifeszíték az ajtókat, melyek az ifju házasok hálótermeibe vezettek. Az előszobában az ablaknál a szobaleány hevert, képéből iszonyuan kikelve; úgy látszék, mintha megfojtották volna; -183- kezével az ablakhoz nyult, lehete észrevenni, hogy halálos kétségbeestében azt akarta felnyitni, de a halál utolérte. Feltörték magát a hálószobát. A menyezetes nyugágy függönyeit félrevonák. Ott feküdt menyasszony és vőlegény halványan, elfehéredve, egymás kezét tarták, szemeik be voltak esve, lélekzetök nem volt. Az ablakban réz kalitban három kanári madár feküdt megdermedve, a falról minden légy aláhullt. Ezen az egy éjszakán minden élő teremtés kihalt abból a házból és nem maradt egyetlenegy sem, ki hírt mondhasson róla, ki ölte meg őket.

Ez időtől fogva pusztára maradt az új ház. A halottakat a kapu elé temették, mintegy intő jelül, hogy senki abba be ne térjen, s ha találkozott vakmerő, ki e titkot kitudni kiváncsi volt, annak tetemét rendesen meg lehete dermedten találni egyik vagy másik teremben. Végre tökéletesen el volt annak átkozva még a környéke is, s nem volt fagyos tél, mely a házatlan kóbor zsiványt azon födél alá kényszeríthette volna, s ha oda űzte, bizonyosan tavaszig ott is maradt, a mikor a vizsgálók szinte a többi sírok közé sírt ástak számára.

Egyetlenegy menekült meg belőle, egy vakmerő gyujtogató, kit üldözők félelme oda rejte, s ki éjnek idején megérezve az öldöklő angyal kezének fojtogatását, az ablakon ugrott ki az első emeletből, s azóta is iszonyú rejtelmes dolgokat tud elmondani lassú, lappangva közelgő fájdalmakról, mik az ember fejét elkábítják, szemeit erővel lezárják. Ugyanez mázolta azon ház oldalára azt a fekete keresztet.

A dolog természetes magyarázata az: azon épület egy szüntelen gőzölgő melegforrás tetejébe van építve, melynek forró párázata átjárva a falakat, a fojtó lég mindent, ki egy éjen át benne a hermetice csukott ajtók s ablakoknál meghál, menthetetlenül megfojt.

A SERFŐZŐ.

… Vala pedig Hornyicsek Vendel gazda Isten jó voltából öt mázsa és tizenkilencz font ő testi állapotjában, s nem vala az a töltött bárány és fél akó ser, melytől ő megijedt volna.

Feje egész orbis pictus vala, méltó vetélytársa bármely úritöknek, s orrának nagysága előtt szégyenlhette magát az Ararát hegye. Szeme csak egy vala, az is zöld, és azt is valahol misantrop vakandtól kérhette ad usum, különben aludni ez is jó lehete. De kipótolá neki az anyatermészet, a mit szem dolgában megtakarított, a szájban, melyen könnyen leszaladhatott a kétfüles kancsó, ha jól meg nem fogta. Egyébiránt beszédre ezt gyéren használta, gondolván az irás szavaira: hogy mi a szájon bemegy, az nem rontja meg, de mi a szájon kijön, az rontja meg az embert, azaz: tulajdonkép semmire sem gondolván, mint a mi megharapható. Különben is csak cseh hangokat tudott mondani a jámbor, noha harmincz éve lakott Győrmegye közepén, zsiros magyar nép közt, kikről nem ragadt rá egyéb, mint zsírjuk, pedig a széles környékben, ha csak a gólyák nem, ez utazott urak, más élő állat ugyan meg nem csehült az ő kedveért, tudniillik: Hornyicsek Vendel gazda uram kedveért.

Nagy commotiókat ő tenni nem szokott; nem volt nagyravágyó. A kályhaszegletben napestig elfülelt, nekitehenkedve a füles sörkancsónak, s soha sem ebédelt, legalább -185- azt hitte, miután reggeltől estig mindig evett és birkózott étvágyával, ezen gyilkolhatlan Antæussal, kit a hányszor legyőzött, annyiszor ismét megtámadtaték általa; s az a kiváltságos jó szokása volt, hogy éjnek idején is fel szokott ébredni és enni kért; s rendesen nagy cserépkanta volt ágya alá téve, tele jóféle sörrel, csak le kelle nyulnia, hogy fülön foghassa, mert hite szerint: a ki éhesen aluszik, Pharao király hét sovány tehenével álmodik. Egyébiránt az ő szeméből nyilván az nézett ki, hogy egymaga el tudná mind a hetet nyelni, ha épen az volna a kérdés, hogy melyikök falja fel a másikat?

B–nek helyiségében ma is mutogatják, mint mázsás ereklyét, flanellharisnyáit, miket egykor viselt, miknek egyikébe bizvást belemegy egy fél pozsonyi mérő akármi, s ujjas felöltőjének belsejében kényelmesen ellakhatott volna egy vándor tót család.

Kihízott képének bajusza nem vala, de még szakálla sem; mezítelen volt az, mint a hegedűs holdvilág, s szinében égrevigyorgó, mint a basarózsa. Szája alsó széle fölfelé huzódott, mintha hamiskodnék, szörnyű præjudiciumára a fölötte helyezett szemnek; szemöldöknek azonban még csak híre sem volt az egész glóbuson. Vala pedig az ő álla dupla az ő tokájának miatta, s a két füle között csak úgy csüngött-bongott egy-egy árva hajszál, s valamikép az, kinek nyakába akasztják ama hegedűt, mely mégsem hegedű, hanem csak kravátli, nem férhet kezével fejéhez: úgy nem férhetett Hornyicsek gazda az ő lábaihoz az ő hasának miatta.

De nem hiába is hízott meg ily csehül az érdemes gazda, mert elviselt három oldalbordát, hogy az irás nyelvén beszéljünk; vagyis magyarul kiszólván, három feleséget tett el a boldog feltámadásnapra, kik közül mindegyik túljárt a két mázsán. De hát mi haszna volt ennyi temetésből? Hogy magára maradt, a szakácsné kezén mindig kozmás lett az étel, a sör megeczetesedett, a kenyérnek szalonnája is sült, a baromfiakat elhordta a héja, persze -186- a két lábú, szóval: kótyára ment minden gazdasága, mint a Csákiék szalmája; míg végtére is nagy elbúsultában mit volt mit tennie? Negyedszer is rá adta a fejét és megházasodott. Másnak egy sütésből untig elég egy lepény, neki három sem volt elég, negyedik is kellett, hanem ez aztán, úgy hiszszük, hogy több is volt, mint elég.

Ifjabb korában, mikor még akadt nadrágszíj, mely derekát körülérte, mindig a szeme előtt birta tartani, ha házasulni akart, kiókumlált szerelme tárgyának legjobb megkivántatóságait: rútnak kellett lennie az eszemadtának, hogy ne legyen kitől féltenie; kevésbeszédünek, annál több pénzünek, s kitanult tudással kellett értenie a pampuskasütés nemes mesterségét, mint melyért, tudniillik a pampuskáért, élt-halt Vendel gazda. – Három ily szép tulajdonnal ékesített nemes lélek boldogítá immár a pampuskafalót, kik mindhárman példás erényüek voltak, idegen férfihoz még csak szavuk sem volt, de futott is ám, míg utat látott maga előtt, a ki rájok nézett! Azonban senki se nevezze magát boldognak halála előtt, aztán teheti, ha kedve tartja! mint ezt egy rácz bölcs még az özönvíz után két héttel megmondta. – Hornyicsek Vendel uramnak is meg kelle érnie, hogy negyedszer is feltegye az Orbán süvegét, s késő vénségére úgy feltréfálja jó magát, hogy feleséget, és pedig szépet és fiatalt vegyen, kinek neve vala Vicza… Az első Náni volt, a második Lotti, a harmadik Zsuzsi; mind igen illendő, jámbor, istenfélő nevek. Hej Vendel, Vendel! miért kelle tenéked Viczára akadnod? olyatén Viczára, ki a két szemével kicsalta volna a napot a felhőből, s egy-egy hamis mozdulatával még az aludttejbe is életet bűvölt. Olyatén Viczára, ki teneked pampuska helyett oly boszorkánypogácsákat sütött, hogy Saturnus legyen, a kinek a gyomra egyet bevett abból. Olyatén Viczára, kinek minden íze csupa fürgeség és mozgékonyság vala, de legmozgékonyabb testének azon részecskéje, melynek neve az anatomiában «nyelv», s mely nem arra való, hogy benne, mint a czethaléban, -187- halcsont teremjen, hanem hogy általa, mint az égiháborúknak általa, tisztuljon a levegőég.

(Az első asszonyt is Eviczának hítták s az volt csak az egész emberi nem keserű fátuma, hogy nem Eleonorának vagy Izabellának hítták, mert akkor nem vásott volna tán a foga holmi pogácsaalmára, hanem maradt volna az ananásznál és pomarancsnál és czukrosmandulánál s más nobelabb és nevéhez illőbb gyümölcsnél. Ha én valami nagy úr volnék, szörnyen szégyenelném, hogy oly közönséges elődeim voltak, mint az az Ádám és Éva, kik nyers almát ettek és mezitláb jártak, tetőtől talpig mezitláb! Fi donc!)

Alig tette lábát a békességes házba az új menyecske, lett felfordult világ, mint ha pohár vízbe vitriolt töltenek, vagy a csíkok közé pióczát eresztenek, felháborodott az minden fenekestől. Reggel korán kellett talpra állni minden cselédségnek, mert a kinek a nap egyik arczára sütött, mikor aludt, bizonyos lehetett róla, hogy a másik arczára meg Vicza asszony tenyere süt oda. – Maga volt a konyhán, maga adott ki az éléstárból, utána nézett az akloknak, istállóknak, pajtáknak, nem lopnak, nem alusznak-e a sáfárok? – itt is volt, ott is volt, látott mindent, és pörölt mindenkivel: űzte, hajtotta reggeltől napestig a ki csak mozdulni való volt; a mit megparancsolt, azt végrehajtatta, a mit megigért, azt ki is szolgáltatta; szóval: élő veszedelme volt a controlleriától és dologhoz látástól elszoktatott házi csőcseléknek.

Vendel gazdának sehogy sem tetszett ez az új szoktatás. Világért sem alhatott hajnalon túl, mert ajtót, ablakot rányitottak, hogy a reggeli szellő átjárja a szobát. Pedig a reggeli szellő nem igen nagy patronusa az álomnak; nem volt többé kivel összeülni s kényelmesen discurálni, mert senkinek sem volt ideje arra, hogy csak le is ülhessen. Délesti álmának nem vala sikere, mert senki sem ért rá a fejében keresni. Rendes kosztra húzták, napjában háromszor tálaltak csak neki; sőt, mint ezt többeknek -188- sírva panaszolá, még az éjjeli ebédről is le kellett mondania.

S aztán naphosszant, hogy ő se heverjen a háznál, ha mást nem, egy kosár hüvelyes babot szoktak elébe tenni, azt fejtegette a megszomorodott fél, s ilyenkor búsan gondolt elhunyt három hitvesére, s a boldog napokra, mik többé nem kerülnek vissza.

De mondhatott-e ellent? Avagy lehetne-e szembeszállni a felzúdult zivatarral s szemébe nézni a villámlásnak? Ki nem húzná be a fejét válla közé, ha a fejkötős Bellona csipőre tett kézzel neki fordult s megtoporzékolva magát, neki ereszté haragja zivatarának sebes jégzáporát, s közbe-közbe olyakat villámlott a két szeme, hogy a lélek is megmozdult az emberfiában. A rásaszoknya 2) csak úgy pöndörült körüle.

Tudnunk kell azonban, hogy Hornyicsek gazduram nagyszerű serkorcsmát mért (azaz tulajdonkép: sert mért a korcsmában) a B* faluvégén, melyben az ott szállásoló vasas német katona urak szörnyen táboroztak, vigasztalván földi életüket az árpa levével. Itt szokott a vendégházban ülni a gazda naphosszant, hogy példát mutasson vendégeinek, mely példaadásnál ki birt üríteni egy huzomban egy jó pintes korsót.

Egy hosszúra felmagzott hórihorgas morva pinczér volt e csapház Ganymédese, ki oly ösztövér volt, mint egy felkiáltó jel, s oly egyenes orrú, mintha gólyatejet szopott volna; szája, vagy szólt vagy nem, mindig nyitva állt, s oly széletlen volt és gömbölyűre pállott, mint egy potykáé; hosszú, heringfaló fogai kilátszottak rajta, szemei kikönyököltek a fejéből, buksimódra bámulva a semmit; ha valamit nézett, mindig úgy tetszett, mintha az orra hegyével nézett volna. Két hosszú kezén úgy ligett-lógott a két -189- széles vörös tenyér szétálló ujjaival, mintha nem is lennének azok voltaképen az ő öröksége, hanem valakitől csak úgy kölcsön kérte volna, s nagy, terpedt lábait csak úgy vitte maga után, ha ment; a haja pedig egyenesen fölfelé volt keményítve, s ha addig a feje éles volt, ezáltal egyúttal hegyes is lett.

Egyébiránt hosszú, hegyesvégű kék frakkot szokott viselni, melynek ujjai csak a fél karjáig értek, de a farka vége a bokáit verte; mellénye hajdan piros lehetett, apró sárga gombra; még látszék a lehajtott gallér alatt megmenekült pirosság maradványa; a sárga gombok azonban jobbára csak a füleiket hagyták ott emlékül. Szörnyűkép megvásott csíkos vitorlavászon fedte lábikráit, de kravátlijának elszabadult kötőféke magasra állt ki a nyakából. Előüngöt viselt, s abban csehköves melltűket vagy hármat, s ekkép brillirozott ő fényességében – mezitláb, papucsban.

Tehát nagy este volt. Szerte a faluban ugattak a kutyák. A páva kiabált a szomszéd majorban, hogy a boszorkány is elijedt volna tőle. Különben nagy volt a csendesség az egész faluban, elült minden lélek a verebekkel együtt.

(Húztuk, halasztottuk, de végre ki kelle vallanunk, hogy a szegény fiut csakugyan Hanzlinak hítták. Mit tehetett róla? nem az ő vétke volt. Keresztapjai voltak a tüskére valók, a miért ily csúfot követtek el rajta.)

Tehát Hanzli kidugta a kezét és az orrát, aztán ismét visszahúzta mind a kettőt, s a táblák be lőnek csukva.

A vasas németek eltisztultak a vidékről, s ez napságtól fogva a csárda siralmasan megürült, alig vetődve oda egyszer-másszor egy-egy kétségbeesett szomjazó az élesztőszagú borra.

A hosszú asztal végén pilácsolt a félszemű olajmécs. A söntés mellett pedig Vendel gazduram szundikált flanellreklijében, hegyes, fehér hálósüvegében; potrohára tette két kezét s a benne foglalt tányérnyi tubákszelenczét, s -190- két lábát szétnyújtva ott az asztal alatt, szuszogott kedvére. Nem lett volna tanácsos a mécset közel tenni hozzá, elfútta volna minden irgalom nélkül; de annál inkább előtte álla a többször tisztelt vászonkorsó, mely két fülével épen úgy nézett ki, mintha egy elhízott, elterült vén banya a két kezét csipejére tenné.

Hanzli e közben nagyot fülelt, s a mint hallá, hogy idebenn nagy a csend, odakünn pedig a konyhában nagy a háború, neki szánta magát, s a mint a gazdája ott bóbiskolgatott a sörös kancsó előtt, féloldalt neki sompolyodott, hosszúkat lépett lábhegyen, miközben keze, szeme, szája, mind meg járt, mintha valamennyivel lépett volna. Képzelhetni, hogy mikor ez a czérnaóriás elnyújtotta a lábát, az aztán lépés volt. Szép halkan oda ment az asztalhoz, ottan megállt, felemelkedett a féllábára s onnét a magasságból sóváran pillantott le a sörös kancsóba. De még félig volt.

Neki sem kellett több. Még egyszer belekacsintott, mint mikor a született varjú kacsintgat a konczba, s azzal nekitámadt, megfogta két fülét két kezével (a kancsó két fülét saját két kezével) s annak száját tulajdon szájába bedugva, kezdte húzni belőle a kinálatlan levet, hogy szinte meghajolt bele mind a két térde, s a két szeme majd kipottyant az erős munkában.

A mint így hajtá, mindig fölebb hajtá a két pintest, hogy már szinte benne volt a félfejével, lőn rémületes explosio ottkünn a konyhában, olyszerű, mint mikor fazekat vágnak valaki után, melytől ijedtében Hanzli úrfi úgy nyakon találta magát önteni az árpanectár maradványával, hogy a könyökén csorgott ki a java.

De mekkora volt megalázódása, midőn a kipusztult edényt az asztalra ismét visszatevé s akaratlanul gazdájára pillantva, annak szörnyen felnyílt zöld szemével találkozott szeme; mintha mondta volna neki a szalonnaember:

Volt esze Hanzlinak, hogy megnézze. Bizonyosan azzal a reporttal jött volna vissza, hogy az ő orrát törték be.

Dehogy ment ki! nagyot fújt magában s első meghökkenéséből felocsudva, két hosszú kezét összecsapá, fejét megcsóválta, szemeivel felnézett a mestergerendára, s fejét még jobban lógálta, hogy szinte félthette az ember, hogy vagy jobbra, vagy balra, de elejti azt a korpagyümölcsöt.

Mintha mondta volna: «Jéminé!» Szegény Vendel gazda, beh más világ volt, míg a Náni asszony élt, hogy nem pöröltek fel akkor édesded szunnyadásaidból.

Vendel gazda szinte szánakozva tekinte Hanzlira. Ő is összetette volna kezeit, de csak az ujja hegyei fértek egymás közé; s mintha mondta volna: «Szegény Hanzli szolgám, neked is jobb dolgod lehetett, míg a Náni asszony élt s a pinczekulcsot napestig rád hagyta. Nem ittál akkor az én sörös kancsómból.»

E két atyafi nép csak per szembeszéd szokott egymással értekezni. Nem azért, mintha nem tudtak volna egymás nyelvén szólni, hanem mert – mert az az Éva asszony, – aztán meg a félelem, – denique vannak esetek, mikor az ember szereti a nyelvét pórázra kötni.

Szegény Vendel gazdának szörnyen kezdett lógni a feje. Egy eleven kihízott panasz volt egész tekintete. Mint mikor az ember érzi, hogy baja van, de maga sem tudja, hogy mi? S nincs karakánabb kép, mint ha igen-igen kövér ember akar szomorú lenni; épen olyan, mint mikor a falusi kisasszony a tulipánt szagolja.

– Hanzli fiam, szólt végre igen lankadt hangon az öreg, hosszas tagtelegraph-discursus után, Hanzli fiam, mondd meg te énnekem: mi lehet az én bajom?

Hanzli igen csudálatosan felhúzta a két vállát egész a két füléig, két tenyerét szétnyújtotta, szemöldökeit felszítta a homlokára, mintha mondta volna: «Tudnám én, de nem -192- mondom meg.» – Vendel erre azt felelte: «Hm», mely szózat után szörnyen elhallgatott, s nem forcirozta Hanzli tudományát; mely tactica, ha készakarva tette volna, igen jó lett volna, miután tudva van, hogy a mely mondandót nem erőtetnek, az maga erőteti ki magát. Hanzli úrfi is lassankint mindig közelebb csoszogott a gazdához, ott tett-vett, sürgött-forgott körülötte, majd köhécselt, majd megállt. Végre hirtelen neki-fordulva, miután bölcs képpel neki-mérte a mutató-ujját az orra félfelének, odahajolt a gazda egyetlen hajtalan testrészéhez, a fülhöz, és ezt mondá neki:

– Bizony, bizony kendnek, gazduram, az a baja, de egyedül az a baja, és semmi más: hogy nincsenek örökösei.

– Mik nincsenek, te, Hanzli? kérdé Vendel, minden tőle kitelhető rémüléssel pillantva a léczből alkotottra.

Villogott Vendelnek e szóra a szeme, az egyik; olyat csapott kilenczfontos öklével az asztalra, hogy a pintes kancsó úgy tánczolt, majd a tatár vitte el rajta. S azzal feltartva nagy arczát, kinézett magából. Egészen új eszme talált megpendülni benne, mintha azzal biztatták volna, hogy a perpetuo mobile még nincsen feltalálva, keresse fel.

– Hát akkor jobb dolga volna kendnek, – majd lenne, kivel küszködni a menyecskének, hogy nem érne rá kendet háborgatni. Itt ülhetne kend napestig, ihatnék és alhatnék a nagy bőrös karszékben; reggel, estve jönnének kezet csókolni a magzatok s aztán kend felültetné őket térdére s mesélne nekik a híres Rübezahíról; ha összevesznének, rájok rivalkodnék; később pedig a nemes serfőzés jeles tudományát beléjök csepegtetvén, nevezetes sarjadékot hagyna maga után. S mind ez mily szép volna!

Vendel gazdát nagyon utolérte e szókra a buzgóság. Szemét ábrándosan felemelé, összetett két öklét szájához vitte s oly édesdeden mosolygott, mint egy felmetszett -193- tiroli sajt, és sóhajtott akkorát, hogy Lichtenstein herczegségben zivatarnak is sok volna. E poeticus színezet még tízszerte gyönyörűbb volt a melancholicusnál. Mintha valaki sonetteket irna a pogácsa-almához, vagy guitarre mellé pipáznék.

Nem tarthatott azonban sokáig ez ábrándos fellelkesülése, le kelle szállania képzeletei csillagvizsgáló-tornyából: a vendégház utczaajtaja ugyanis megnyilván, azon egy profanus alak toppana be. Valami öreg béres, ki is, miután a hosszú asztal legvégeig elczammogott, ott utánozhatlan phlegmával végigülvén a lóczán, így szóla: «Bort!» de ilyet még a medve is tudott volna mordulni. – S a magával hozott fiókpetrenczerudat végignyújtotta a háta megett; kikönyökölt a szűréből.

Fekete-piros volt a legény bőre, mint a jóféle bagariáé s úgy ragyogott, mintha zsírral kenték volna. Csimbókjai lógtak jobbra-balra, meggyűrve erősen sajtalan hajpomádéval, – bajusza kacskaringós volt, mint egy czigánybúcsúztató; meg volt az öreg szűre hánytatva sallangokkal és piros posztókkal, de még az ünge ujjai is zsírral és szekérkenővel. Magas karimátlan csalmát viselt, melynek legtetejébe vörös pipa volt szúrva, oldalára pedig két vaskos, egymásba bolondított rézbetű volt felvasalva, a földesuraság nevének előbetűi.

A bort elébe állíták. – Ivott; egy drága szót sem szólt, néha egyet morgott. Csalmáját a fejébe nyomta, azután rátöltött a veres pipára s a faggyúgyertyánál minden teketória nélkül rágyújtva, félkönyökére vetette magát. Látszék, hogy nem igen zsenirozza magát a háznál, hogy nem épen idegen. – Hanzli nagyon nézett le rá, lógó lábait szétterpesztve s kezeit hátrafogva.

Végre a magányos vendég, megunván egyik könyökén feküdni, a mint a másikra lenne fordulandó, megtetszett pillantani neki Hanzli úrfit, s hogy megmutassa leereszkedését, -194- félszájába vágva a pipát s száját öklével undokul félrehúzva, így kezdé beszédét:

– Alé! szólt felriadva Hanzli, Törökországból! (Megjegyzendő, hogy Hanzli magyarul is tudott, és morvául és németül, mindegyikből annyit, hogy egyiken sem lehetett volna eladni, ha ugyan akadt volna, a ki megvegye; s mind a hármat úgy tudta egyszerre összevissza povedálni, hogy azt ugyan ki nem lehetett volna okoskodni, hogy melyiket is beszélné hát tulajdonkép?)

– Bizony nem tudom én, honnét jön, Hanzó diák, felele a kedélyes csordás, de annyi bizonyos, hogy a fejét mindegyik a hóna alatt hordja; aztán a két szeme a két vállán van, a szája meg a hasa közepén, csak úgy harapja le az ember nyakát – kákk!

– Úgy biz a! folytatá a bagariakeztyüs, végigtörülve inge ujjával a bajusza alját, a generálisuk minden reggel két font vasat eszik, egy pint vitriolt iszik rá.

– Proh pana boha? szörnyűködék Hanzli, csodálkoztában úgy elnyitva száját, hogy majd a feje esett ki rajta. Látta már kend őket, Mátyus gazda?

– Ótt voltam, a hol beszélték. A körösztkomám bujtárjának van egy szeretője, a kinek a bátyja a zöldfejű huszároknál szolgál; épen ma kvártélyozták hozzánk az egész falkát, – ez beszélte.

A «huszár» szóra maga Vendel gazda is figyelmes kezde lenni – egyetlen egy szó volt, mit magyarul értett; de e szóra valamennyi apró baromfia mind eszébe jutott, a mit valaha a kánya elragadozott, s mind azon itcze borok, mikért fizetett, fizet is mai napig az öreg harang.

De lám, nem jó az ördögöt emlegetni, mert a kert alatt kullog; alig volt Vendel gazdának annyi ideje, hogy -195- magának képzeletében egy ily katonává vált 3) embert felteremthessen: midőn zördül az ajtó s miként ha jőne a Sisera hadja, beállott szörnyű fenszóval hat kipödrött legény, egyik nyalkább, mint a másik, egyik tarsolyosabb, mint a másik, s véghetlenül gimbes-gombos valamennyi, kik nem is úgy, mint más jámbor ember, hogy rögtön az asztal mellé vették volna magukat, hanem csörtettek föl s alá, mint a horgas atomus, a széles vendégházban, pöngették sarkantyúikat s vitzeltek a falakra szegzett kozák historiai képekre, s a velök szomszédul másolt képü der Frühlingre és der Winterre.

Szép barna fiu volt egy közöttük, fekete bogárszemű legény; piros, vidor arcza majd megcsattant, – fekete kis pörge bajusza illett neki szörnyen, s oly karcsú volt derekában, hogy majd ketté törött. Ez volt valamennyi között a legördöngösebb. Dehogy hagyott volna békét még a madárnak is! váltig kötekedett az egész világgal s galibája volt minden jó léleknek. Alig hogy belépett, mindjárt utjába esett a lajtorjával atyafias Ganyméd, Hanzli, a mint hosszú hátát legörbítve, nyakát előre nyujtva, belebámult a tisztelt látogatókba, mint egy félig egyenesre ütött S betü.

– Servus öcsém, szólt a huszár, a fiu jobbfélre kent hajfürteit egy barátságos simítással a másik félre borzalva, hát hol jártunk, mióta nem láttuk egymást?

Persze, hogy soha sem látták egymást ez életben, minél fogva is Hanzli oly zavarba jött e kérdésre az à la cacadou frizurájával, hogy ijedtében az emberséges ökörpásztor elől úgy elragadta a még félig álló itczés üveget, mintha ott sem lett volna.

– Elment a sütni-valód, te contignatiós fejű? rivalla rá András gazda (ez volt neve a becses férfiunak), frakkja végénél megkapva a szeleskedőt, teszed vissza azt az üveget? -196-

Mire is Hanzli, hogy hibáját jóvá tegye, még egy poharat adott a haragvónak, hadd igyék kettőből.

– Siess, ember! kiálta az asztalvégről egy minden gordonnál gordonabb hang, mely is jöve az érdemes huszárőrmester bajusza alól, mely is vala immáron őszbecsavarodó, de mind a mellett erősen kiviaszolt állapotban; az őrmester hasa pedig vala gömbölyű és ült vala a lóczára, és vala nékie, őrmesterek szokása szerint, imposant rossz kedve. Siess, ember! mennydörgé, hozz innya-valót, mert – – majd így – majd amúgy…

Hanzli törte magát, s visszatérve, czifra tányért nyomott az őrmester elé.

– Hát enni kértem én, te gólyának született! rivalla rá a türelmetlen férfi, hogy tányért adsz pohár helyett?

Hanzli rohant s hozott egy nagy pohár habzó árpamustot a hadastyánnak s villát is adott hozzá, a melylyel megehesse.

– Ejnye! erre is, amarra is, hát kinek nézesz te engem, hogy sört akarsz velem itatni, a mi semmiféle ivadékom szájában meg nem fordult? (Mintha ezt a családi tulajdonságot mindenki eleve tartozott volna ismerni.)

Hanzli minden nyomon nagyobb-nagyobb confusióba kezde jőni, míg elvégre saját két kezét sem találta többé, oly nagy vala az ő tisztelete és elfogódása a nagyrabecsült huszár urak irányában.

Oh, a tisztelt vasalt német urak sokkal nyugodalmasabb vendégek voltak: mindeniknek megvolt a maga szokott szeglete, a maga szokott pohara, mely mellett éjfélig is elüldögéltek s értekezének Kant philosophiájáról, míg a nagy értekezésben ki a padon, ki a pad alatt elaludt.

De e magyar népnek semmi fogalma az æstheticáról és a sörivásról. Ennek ugyan még a forgácsaiból sem lehetne németet és philosophust faragni.

Még maga Vendel gazda is ugy meggubahodott e látványban, hogy háromszor hajtotta fel a sörös kancsót a nélkül, hogy észrevette volna, hogy egy csepp sincs benne. -197- Gyermekkorától fogva azon hitben nevekedett, hogy az ilyen huszárféle katonától tartani kell minden jó léleknek; de nem vala egész bizonyosságban a felől: vajjon Vicza asszony is hasonló hitben nevekedett-e?

Az asztal alatt, épen Vendel úr papucsára hajtva le fejét, aludt egy kondorszőrü, farkával adózott szuka pudli, álmában egy-egy idétlent csahintva.

– Isten jó nap, csaplár gazda! köszönté a fürge huszár Vendel urat s oly bizalmasan veregetett vállára, mintha együtt csaptak volna fel a verbungosnak. Vendel nagy szemeket csinált; tudniillik azon egyet, mely volt neki, szörnyen felnyitotta, a huszár pedig fogta az öreg hájjal béllelt tenyerét s abba oly parolát csapva, hogy a terem viszhangzott bele, megrázta jókedvében az egész hájkolosszust félkezénél fogva, amúgy magyarosan, s azután confidenter mellé ült a padra, s a nyilt tubákszelenczébe barátságosan belemarkolt három ujjával, s a mint e közben lábaival helyet keresne az asztal alatt, ráhága szive szerint az ott alvó pudlinak félbenszakadt farkája végére, hogy szintúgy csikorgott.

– Auvavau, katona uram! ordíta az álmaiból felháborított házi állat, s felszökve szaladt a szobában szerteszét, sikoltván és jajveszékelvén kérlelhetlenül, mire az udvarban a komondor hatodmagával kezde felelgetni; aztán visszarohant a gazdájához s annak zsöllyeszéke alá bebujva, onnét ugatott ki a nyalka huszárra.

– Enyje no, ne haragudjál már no, csitítá a nyalka legény, katonadolog az egész, fel se vedd, – hátha az orrodra léptem volna? Ejnye be haragszol! S ezzel oda csalta a nyüsgő állat fejét térde közé, s a kezébe csípett burnóttal mit tehetett volna okosabbat? felszippantatá a jámbor pudlival.

Kik emlékeznek azon comicus helyzetre, melybe a kutya szokott jőni, mikor trüsszent, képzelhetik, mily grimászokat vágott a pudli a tubáktól, ugatni, boszankodni és prüszkölni is akarván egyszerre, s nem birva -198- elrejteni e fölötti komoly neheztelését s iregve-forogva előre, hátra s nyakát félrecsavargatva. – Az összes gyülekezet majd kibujt bőréből nevettében. Nem győzték neki a «prosit»-ot kiabálni. Még Hanzli is el merte nevetni magát, de meg is lakolt érte, mert kitölté rajta boszúját a kedvencz házi pára, neki esvén a bokájának s kirántván lábából a czifra papucsot, mintha mondta volna: «a katona uraktól csak felveszem a tréfát, de kend csak Hanzli, kend ne merjen nevetni».

Vendel úrnak nőttön nőtt az orra e történtek közben. Mily szörnyű emberhusfaló ivadék! gondolá magában, – nem ismer ez sem Istent, sem embert, a ki csak bort vedel s becsületes ember tubákjába markol, s azt a kutyának adja be, s még fenhangon nevet. Mi nem következhetik még?

Különös jó tulajdona az embernek, hogy a hol nevetést hall, oda töri magát. A nagy kaczagásra, mi természetesebb, mint hogy a konyhanép összes személyzete a korcsmába csődült, s mi természetesebb, mint hogy Vincze vitéz sátánnak való két szeme nagy hamar megakadt a vidám fehérszemélység legszebbikében? Kinek szintén fekete, mindig villogó szemei voltak, piros tele ajka, felül kissé hamvasan pelyhedző nagy fekete sugár szemöldöke, piros arcza, sötét haja s olyan termete, mint a hét világ! – Ez volt Vicza asszony.

– Ejnye lelkemadta, még magát se láttam! szólt a huszár, amugy brevi manu meg akarva mérni, minő karcsú a szép nő dereka? – de a körmére koppantottak.

– Menjen innét, vitéz uram, nem kell legyeskedni, szólt tréfás boszúval a hamis menyecske, kiküzdve magát a huszár foglaló kezéből, s egyet pöndörülve, férje mellett termett, kinek is elkezde szépen hizelkedni, lejebb huzván fejében a hálósüveget s törekedvén mellette a lóczán helyet foglalni. Mikor aztán átölelte a termetes gazdát, mintha a siskakemenczét fogta volna nyalábba. De hamis volt -199- a zuzája is a menyecskének: mikor legjobban csókolta az édes öregemet, akkor kacsintott félre a kaczki legényre. (Pro memoria minden feleséges embernek: mikor a nő az egyik szemét lecsokolja a férjnek: fölnyissa ez a másikat és a szemébe vigyázzon vele!)

Vincze vitéz pedig, hogy hibáját jóvá tegye, körülnézett, egyet pödrött bajuszán s hirteleni fordulattal útját állva a fehér népségnek (kik úgy tettek, mintha menni akartak volna), a melyik hozzá legközelebb esett, egy pántlikába font hajú kurta némbernek, huszáros csipcsókot alkalmazott a kövér arczára, ki is akkorát sikoltott, hogy repedt bele a stukatur.

– Ördöngözöm a lelkét, katona uram! ordíta viszhangul e sikoltásra egy bivalylyal álmodott hang, kisérve mérges toporzékolástól. – A hoszúbotú béresben eldült a borju, az bömbölt akkorát.

– No hát no? Mi baja kendnek, földi? kérdé a katona ijedtelen képpel tekintve a tombolóra.

– Mi bajom? Az a bajom, hogy az a leány ott la, nem édes mindnyájunké ám! felelé a béres kitörő zélussal.

– Hát’szen helyesen van. Magam sem szeretném, ha rajtam kivül még másvalakié is lenne. Kötekedék a katona, s még egyszer hozzá nyult az élő orgonához, az még nagyobbat sikoltott.

– Tyhuj! Ezer malomkerék! Andrásnak sem kellett több. Felugrott, kirugta a lóczát maga alól, földhöz vágta a süvegét, hogy akkorát szólt, mint egy ágyú, s azt ordította – – – nem – semmit sem ordított, hanem beleköpött a markába, s azzal gyürte az inge ujját.

– Hadakozni akar kend, jámbor lélek? kérdé fitymálva a huszár s önhitten mosolygott rá. Bezzeg nem kaszanyélből készítik a kardot; ne bántsa kend azt, a mi katonából van.

– Bántom biz én, ha kutyafejű tatárból van is, mihelyt a szeretőmet bántja, – kiverem én, nem csak a -200- kocsmából, de a világból is, ha mindjárt ezer is a lelke; nem is félek én a kardtól, katona uram.

Szólott s az öreg szürt kikerítve nyakából, előfogta a két kézre valót, melynek végén akkora bunkó volt, mint egy birka feje.

– Ne bolondozzék kend, András, sikolta ama sikoltó leányhang s esék nyakába a botgladiátornak a kérdéses fruska, kérlelni akarván.

– Ej! kelj innen, Panna, szólt András, elhárítva magától minden emberszeretetet, – majd én mutatom meg, ki ül a padkára!

– No András, tréfálkozék a nyalka huszár közben, minthogy kend András és csakugyan verekedni akar, hozok én is olyan hosszú fegyvert, a milyen a kendé – s indult az udvarra.

– De hozhat én miattam; akár malomgerendelyt hoz is vagy egész tölgyfát, nem félek én tőle hatod magával sem, szólt, a falnak vetve a hátát, a béres-athléta.

– Ne tartson kend tőlünk, dörmögé az őrmester, nem szólunk mink bele. Kitesz Vincze vitéz egymaga magáért.

– Már’szen majd megválik, felelgetett vissza, fejét fel-felvágva, a zsirbafőtt ökrész, s várta nagy szemekkel a megérkezendőt.

Megjött az. De a világért sem czepelt magával gerendelyt, sem egész tölgyfát, hanem kihúzott a ház tetejéből egy hosszú nádszálat, azt hozta fegyverül.

– Nem én, felele a huszár nem tréfálva. Álljunk csak szaporán egymás szeme közé; no, atyafi, melyik szemét szúrjam ki hát elébb? s ezzel elkezde a nádszál lobonczos végével alkalmatlankodni a béres orra, szája körül, ki elsőbben kézzel kapkodott hozzá, de nem kaphatta el, – később mindig jobban kezde kijőni türelméből; végre, mikor nem állhatta a boszantást tovább, neki fogta a fütykösét s megemelve azt, vérben forgó szemekkel, iszonyú ordítással és veszett haraggal olyat sederinte maga körül, -201- hogy a mint a ház tulsó oldalát megütötte a bunkó vége, kívül a vakolat potyogott. Iszonyatos volt e csapásnak ereje: Vendel gazda elől ezer milliom cseréppé törve repült le a kétfüles kancsó, három szék felfordult, egynek keze lába törött, Hanzli pedig az asztal alól nézte a maga hosszúságában az egész csetepatét. Jaj volt azon léleknek, ki e kárhozatos suhintás gőzkörébe jut; meg sem pihent volna a másvilágig, olyat repült volna tőle.

De a fránya huszár világért sem repült, – hova tette magát, hova nem a criticus perczben? azt ő tudja, senki más; elég az hozzá, hogy midőn András szörnyű pusztító dühében óriási módon elrikkantá magát, csak azt vevé észre, hogy a veszedelmes nádszál a szájában állt meg, messze kimeredve, mint egy két öles szivar, – a huszár pedig sértetlen állapotban ficzkándozott előtte.

András elálmélkodott, bámulatánál csak az összes nézősereg kitörő kaczagása volt kietlenül hosszabb.

Vendel gazda áldott tuloktermészete sehogy sem birta a rebellis jeleneteket megemészteni. Miatta ugyan valamennyi ágyú gyujtólyuka berozsdásodhatott volna, ő nem találta fel a háborut.

Miket nem kelle megérnie?! Házánál lárma történt, – nem elég; káromkodtak, – azt is mondták, hogy «milliom-adta», meg hogy: «ördög ide amoda» s más több fertelmes szitkozódásokat, – ez sem elég: tubákos szelenczéjébe kinálatlanul belemarkoltak, – pudlija farkára szintén kinálatlanul rátapostak, kinevették; – még odább szemeláttára verekedni mertek! az uraság béresének nádszopókát nyomtak a szájába, s mi legrettenetesebb: kancsóját, szerelmetes kancsóját, a tiszteletben és becsületben megfakult kancsót, azt a kétpintest, örökre semmivé tették, úgy, hogy még a síron túl sem fogja használhatni többé, a hol pedig ugyan mind a négy feleségét újra és együtt fel fogja találni.

Ez több volt, mint mennyit egy csehtől szakadt német -202- serfőző lelke elviselhet, ki hálósüvegben jár és négyszer házasodik. Ez sok volt.

– Fektessetek le! szólt nyöszörgő hangon árva cselédeihez, s két szája végét siralmasan elhúzva, oly képet talált mutatni, milyennek mását csak a magyar kártyában a makk-csali viselheti. Vigyetek el innét, könyörge ápolóinak iszonyú vékony hangon. Viczuskám, melegíttess ágyat forró téglákkal, mert én beteg vagyok, igen-igen beteg, talán meg is halok, – oh, ohwé! beteg, – Vicza… meghalok, oówéwé!

– Az Istenért! kiálta a menyecske, úgy téve, mint a ki nagyon megijedt, – s a cselédség mind utána kiáltott és mind utána ijedt, mi közben száját alig birta betömni a ki-kitörő nevetéstől. Hozzatok a padlásról bodzavirágot! lenmagkását kell melegíteni sebten! forraljatok vizet a herbateának, melegítsetek fedőt; te Hanzli, szaladj a borbélyhoz pióczáért, te másik, fuss, bonts ágyat; a gazda beteg, szörnyű beteg, ni hogy tüzel a feje, mint a katlan, a keze meg oly hideg, mint a fagyos répa. Siessetek. Kettőt lépjetek egy helyett!

Ekként Vicza asszony. – A cselédség pedig rögtön nyakon ragadá Vendelt, s ki kezénél, ki lábánál fogva megemelve czepelték hátra a hálószobába, mint a gólya a fiát, ott beledugták az ágyba; még egy reklit adtak rá, aztán bepólálták három dunyha és ugyanannyi párna közé, s torkig bekötözve tisztesfű-kötéssel, megitatának vele egy meszely székfű- és ugyanannyi bodzavirág-levet, a mitől aztán oly izzadásba jött a jó úr, mintha megfőzték volna; sem kezét, sem lábát nem volt pedig szabad a párna alól kidugni, mert ha kidugta, ott állt Vicza asszony az ágy mellett a kurta seprünyéllel, s úgy rá talált kommantani, hogy megemlegette. Falun minden nyavalyának ez az orvossága. Megfőzik az embert a maga levében, – hogy ha meg nem fullad, vagy a guta meg nem üti, bizonyosan meggyógyul.

Vendel gazda eleinte csak tréfálni akart. Dehogy volt ő -203- beteg! csakhogy érdekessé akarta magát tenni a hamis; hanem rajta kapták. Végre maga is elhitte, a mit maga költött: érzé, hogy vagy a hideg, vagy a meleg, de valamelyik leli.

Az a megivott itcze herbaté, a hasára rakott lenmagkása tarisznya, a talpára kötött vesicatorium, az aggodalmas arczok, a csisz-csosz lépések, a forró vasra töltött eczet nyavalyakergető szaga, lassu suttogások, homlokát tapogató kezek… mind oly sajátságos érzést költének benne, minőket az ember közelgő betegség előestéjén szokott megsejdíteni: valami nyugvó zsibbadást a főben, rajgós nyüzsgését a duczrendszernek, lélekzetforróságot; de miket jóravaló ember reggelre ki szokott aludni.

– Te Vicza, nyöszörgé a patiens a dunyha alól, melyből csak orra látszott ki, mint egy árbocz, te Vicza… ihatnám.

– Majd mindjárt jön az ezerjófű, édes öregem, majd ihatol, addig nyeld a kortyot egy kevéssé.

Hjaj, de nem ezerjófüvet volt ám ihatnék Vendel úr, de hogy mit? azt még sem merte kimondani.

– No nézd, már itt is van. Jó forró, jó keserű édes öregem; várj, kitöltöm a csésze aljába. Idd meg csak, majd meglásd, hogy meggyógyulsz tőle, – várj, majd megfuvom; vigyázz, meg ne égesd a szádat.

– Brrrrrrrrrphü! ordítá megrázkódva a hypocrita nyavalyás, a mint az első korty megfordult a szájában, s olyat rugott magán, hogy ha vassal nincs pántolva az ágya, testamentomot tesz (ugymint az ágy). Hisz ez méreg!

– Méreg a gutát! inkább nagyon is orvosság; nézd, én is iszom belőle; valami fölséges, ettől gyógyulsz csak meg. Idd meg csak öregem, szaporán idd meg, no de megidd, ha mondom.

Denique Vendel úrnak nolens volens fel kelle tátani a száját s elnyelni szinlett nyavalyájának ezerjó, de ezermilliomszor keserű orvosságát, melynek azon panaceai hatása van, hogy a kinek nem árt, legalább nem is használ neki. -204-

Nyilván való állapot azonban, hogy minden erős keserűség erős appetitorium szokott lenni; – ez így volt harmincz esztendő előtt is. – Vendel gazda egy ideig csak fintorgatta az orrát, testének ez egyetlen activ állapotban levő részét; szítta, tüszkölte, emelgette e tülöknek termett emberi tagot, míg végre, nem bírván tovább türelemmel, odainté magához Vicza fejét, s mintha nagy titkokat lenne felfedezendő, szájához tartotta fülét s abba egyetlen egy szót, de csak egyetlen egyet súgott, cannibali arczkifejezéssel kisérve e mondatot:

– Azt hát, ördögöt, meg a máját! szólt felpattanva Vicza asszony, hát még mi nem jut eszedbe, te telhetetlen tarabaksa; jobb biz, elalszol, míg jó dolgod van! s ezzel haragosan tollat ütve a titáni férjre, belehuzá még egyszer annak fejébe a lobonczos hálósüveget s mérgesen ott hagyta.

Vendel ajkairól hosszú és nehéz fohász szakadt fel – mint a poéták mondják – reményeinek ily felsülése után.

Mi volt légyen ama mysticus, haragra gerjesztő szó, mind a mai napig rejtve maradt a historicusok előtt. Psychologusok és philosophusok egyébiránt, kik a gastronomia szent titkaiba be vannak avatva, könnyen kiokoskodhatnák, ha akarnák, mikép az ilyesmi lehetett: «ehetném»!

Tehát Vicza asszony magára hagyta a szenvedőt, gondolván: a ki éhezik, aludjék.

De Vendel nem tudott aludni. Szörnyü kisértetek jelentek meg szemei előtt: hol egy óriási szál augsburgi hurka, hol egy megmérhetetlen szalonnás gölődény, hol egy sereg repkedő, ugrándozó kipirult lekváros hátu csehpampuska, hol egy tisztes, komolyan lebegő sörpalaczk, fején fehér habkoronával és a sült malaczok és a sült galambok, mosolygó begyeikkel, s a mindenrendü sültek, főttek és pörköltek, s a minden néven nevezhető becsináltak és kicsináltak, ragyogó leveleikkel, kinálkozó illatjaikkal, s előre érezhető gyöngéd zamatjaikkal!!! -205-

– Oh én százszor boldogtalan! ki mindezekbe nem haraphatok! ordítá magában kétségbeesetten a potrohász, s nyálát nyelve, a fal felé fordult és imádkozni kezdett.

De hogy tehette volna ezt ily állapotban? Éhesen, szomjasan, torkig csuronvíz! A tatárnak volna ilyenkor kedve kegyeskedni, s még hozzá a mellékteremből áthangzó boszantó vinnyogás, röhögés és hanczurozás víg hangjai mellett. – De biz úgy megmorgott, mint egy hat esztendős medve, s a vánkosa csücskéit kezdte rágva-rágni.

A mint így kínlódnék, küzködve magában, s már-már sírni kezdett: egyszerre úgy kezdé érezni, mintha valami rángatná a feje alól a vánkost, rejtelmes susogás közben, mindig erősebben rángatta, – végre fejéhez nyult…

– Jahahaj, én vagyok, gazduram, szólt valaki fogvaczogás kisérete mellett.

Hátratekinte. Hanzli állt előtte. – Zöld volt a fiu képe és térdei összevissza verődtek és hajszála mind szerteszét állt.

Vendel úr azt hitte, kisértetet lát. Kiáltani akart, de a boszorkány rajta ült a nyelvén, nem birt szóhoz jutni.

– Gazduram! kiáltá erős asthmával a fiu, s szemein egyet fordítva, térdre esett – egyszerre mind a két térdére; s úgy megragadta Vendel úr hálóréklijének gallérját, hogy ez csakugyan azt hitte, mikép éhsége lecsillapításául most őt fogják megenni. De nem tették, nem. Sőt inkább Hanzli úrfi keservesen elkezde sírni, szepegni, csuklani és huákolni s Vendel úr megkapott nagy kezét csókolgatni, miközben mindig csak azt emlegette, hogy: «gazduram, gazduram».

– Oh engem semmi sem lelt, de gazduram oda van, elviszik, elragadják, irtózatosképen csúffá teszik…

– Hát – tudja kend, gazduram, kiért, miért jött ide ez az irtózatos gáliczkőfaló ellenség?

– No én sem tudtam, de most már tudom. Oh ezért járnak be ezek most országot világot, tűzzel, háborúval; oh ezért keresnek össze minden birodalmat, oh ezért…

– Te? tán a feleségemért? ordítá felülve az expatiens, s hirtelen még éhszomjas voltát is elfeledte.

– Az még csak jó volna, gondolá magában Hanzli, ők bánnák azt meg, de nem is úgy. – Kendért magáért jött ez a háboru, szeretett gazduram, susogá kimeredt szemekkel (nem szemekkel susogá), s hosszú póznakezével a hanyatteső gazdára mutatott, ki noha nem érté a dolgok mivoltát, de azért nagyon megijedt.

Vendel úr nézett Hanzlira, mint egy sült hal, Hanzli pedig Vendel úrra, mint a másik sült hal. Egyébiránt az egyik izzadt, a másik didergett.

– De hát mégis… mi szüksége van rám a franczia császárnak? töprenge a gazda.

– Hej! felelé a szolga, nagy dolga van annak kegyelmeddel; épen most súgták egymásközt a zöldfejű huszárok, hogy ez lesz az, ez lesz az! s fejüket billegtették. Odafülelek, hogy ki lesz az, mi lesz az, hát mit hallok?…

– Azt suttogták, csak amúgy titokban, hogy senki se hallja: hogy a franczia császár mindaddig nem szünik meg ez országot tűzzel-vassal pusztítani, míg neki váltságul egy ötmázsát nyomó darab embert nem adnak.

– Ezért elhatározták, hogy kendet holnap reggel megmázsálják, s ha megüti a mértéket, menten kiszolgáltatják a franczia császárnak. Ezt csak úgy suttogták – csak úgy titkosan, a kalap alól, pedig kegyelmed megüti a mértéket. -207-

– Rettenjen agyon kegyelmed! Semmivel sem akar kevesebbet, mint önt ritkasági gyüjteménye számára spiritusba tétetni!!!

– Valamennyi szentek, ne hagyjatok! ordítá, nagy képéből kikelve, a serfőző, engem spiritusba tenni, mint a négylábú csibét, meg a kétfarkú gyíkot!!!

– De nem úgy, Hanzli fiam! kiálta szörnyen megfrissülve az öreg; e tisztelethez nekem semmi kedvem, épen semmi. Jer, segíts felkelnem, – hol van a papucsom? – Szent János próféta! semmi kedvem hozzá, – addsza a janklimat, meg a bagósüveget. – Húj, szent Flórián és Habakuk! segítsetek öltözködnöm! A bundámat, a bundámat Hanzli! – Oh szűz Cziczelle! add rám a bundámat! fussunk, fiam Hanzli, fussunk! (Vendelt az ijedtség elevenné tette.)

– Merre hát? az ablakon keresztül. Fogd a fejszét, csapd ki a keresztfát, ne törődjél vele. No mostan emelj ki, fussunk, fiam, fussunk.

Percz mulva földrengési zuhanat hangzott odakünn, mit a csárdai borozók ujjongatása sem birt túlhangzani.

– De hogy megyünk tovább? ez volt a második kérdés, mert Vendel gazda lábai nem arra voltak teremtve, hogy szaladgáljanak. Mit volt mit tenni? Hanzli targonczát hozott, az öreg Gambrinust belerakta, a hámistrángot nyakába ölté s ment az országútnak, görhesen tolván maga előtt a colossalis testet; mely emberfölötti vállalat terhe alatt kidűlt a két szeme s dereka C-vé hajolt meg. Az öreg pedig váltig biztatá: «Told, fiam, told!» – Majd megszolgálom szépen a másvilágon.

Hanzli úgy szuszogott, mint a majorennis vadkan; a -208- taliga kereke csikorgott, mintha azt mondta volna minden fordulásnál: «hájat vegyenek!»

Vendel pedig folyton biztatá: «Told, fiam, told! majd megpihensz otthon!»… Igy mentek végig a kertek alatt.

Már a falu végén voltak, – a legelső kukoriczaföldhöz értek. Hanzli közel volt a megszakadáshoz, s midőn épen egy kis dombra akarta volna a sysiphusi terhet feltülekedni, midőn Vendel legjobban szorítná a dolgot, mondván: «Told, fiam, no még egy kicsint, no még egy kicsint!» puff! beledönté az árokba.

– Zatraceni! nyöszörgé a «szállj le Balázs a hintóbul» odalenn. Zatraceni, végy fel, Hanzli, nem tudok felkelni.

– No de már most menjen ám kend, jó gazduram, a maga két lábán, vagy ha tolni akarja a taligát, hát itt hagyom. Nekem szétnyilt a hátam gerincze. Kódis vagyok.

– Ne bolondulj, fiam Hanzli. Itt ne hagyj most; legalább segíts elbujnom valamerre, segíts elbujnom. Hiszen tudod, hogy mindig úgy szerettelek, mint a tulajdon fiamat, édes szép Hanzlikám.

– No csak ne czirogasson kend. Hanem adja hát kezét. De ha úgy belém kapaszkodik kend, egy tapodtat sem megyünk. – Próbáljon a maga lábán járni. No – no!

Igy nógatta Hanzli megrémült gazdáját a kukoriczába, ki holdvilágos éjszakának idején megszökött meleg ágyából, hogy egy hideg kukoriczagóréba menjen bujdokolni, melyből a csősz megszökött, s melynek tetején beesik az eső, oldalán keresztülfú a szél.

A góré tetején fiaverebek sipogtak, oldalai nádkévéből voltak építve, kifoltozva kukoriczaszárral, melyet szépen befutott a földi mogyoró jószagú virága. Benne semmi sem volt, kivéve tán egy légio szunyogot.

– Hát itt maradjak? kérdé desperált arczczal a gazda, széttekintve a nádkastélyban, mely egymagával tele lőn. -209-

– Majd tegyünk róla: én most hazamegyek és hozok kendnek egy egész kenyeret, meg egy sonkát. – –

– Azt nem akarom, hanem kendnek mindenesetre le kell magáról soványkodni vagy félmázsára valót, ha örök bujdosásban nem akarja tölteni életét.

– Jól van, fiam, jól! Azaz dehogy van jól, dehogy van jól! Hozd el hát legalább a kutyámat, hogy legyen kivel beszélgetnem, ha magam leszek, és a ki megőrizzen…

– Te Hanzli! aztán felőlem senkinek se szólj! tudod, ki az a senki! Hát még annak se, egy kukkot se.

Mintegy félóra mulva visszatért a hórihorgas, szörnyen felbatyuzva. Vendel úr már messziről leste s örült, hogy itt látta, azt hivén, ez legalább is az egész éléstárt elhozza a hátán.

– Nyujtsd ide, hadd huzom meg… Jaj, Hanzli fiam, pogány a lelked is, hiszen víz van ebben!

– No ne zúgolódjék kend, gazduram, mert valaki meghallja. Ehen van ni, megcsinálom az ágyát, a tarisznyát felakasztom ide a körösztfára, aludjék kend szépen, holnap este majd megint eljövök. Tegye be az ajtót. Jó éjszakát.

Ilyen az emberi élet. Az ember semmiről sem bizonyos, még mikor meleg ágyába szépen lefekszik, akkor sem tudhatja, vajjon hol fog fölébredni, mint íme az élőpélda.

Sötét volt. Alig tekinte be a hasadékokon egy-egy kiváncsi csillagocska a nádresidentiába, s minden lélek fülelt.

E nagy csöndességben, e nagy sötétségben hirtelen úgy tetszék Vendel gazdának, mintha valaki vagy valami mellette németül beszélne. – No de világosan hallá:

Quak, quak, frakk!! szólt mindig közelebb a gyalogmadár, míg végre Vendel azon bátorságot vevé magának, hogy kezét a hang tájára kinyujtsa s megtapogassa annak okozóját.

Vendel gazda nem birta kitalálni, hanem fogta a bagósüvegét s a mint még egyszer megszólamlott a rejtélyes állat, leborította vele, gondolván: reggelre majd szeme közé néz, s ezzel kivette a tarisznyából a kenyeret, a gyürkéjét -211- letörte s miután azzal elbánt, az egész kenyeret odahelyezte vánkos gyanánt a feje alá, s jóizűn aludt a fáradalmak után, egész hajnalig meg sem mozdulva egy fekvő helyéből. Érzé ugyan néha, mintha a haját húznák, meg az orrát csókolgatnák, de mikor az ember alszik, ilyesmit föl sem vesz.

Hajnalra azonban nagy álomlátások kezdték háborgatni. Azt látta, mintha egy nagy muzeumban lett volna, hol mindenféle kitömött pelikánok, struczczok, gólyák és krokodilusok, tengerilovak, páviánok, macskamajmok és kutyafejű tatárok, bebalzsamozott tarka ördögök és kővé vált vizi angyalok és egyéb naturæ curiosumok, köztük egypár kritikus is, lábánál fogva felakasztva – álltak hosszú sorral.

De legbámulatosabb volt két óriási üveg, a középre téve, mindkettő színig spiritussal, fölül hólyaggal lekötve, – miknek egyikében egy sovány elefánt lubiczkolt hosszú nagy orrmánynyal, frizirozott hajjal, fénymázos czipőkben, nagy széles bő frakkban; a két fátermörder mint a két agyara hegyesült előre s a két füle lógott.

De bezzeg a másik üvegben! ott meg Vendel úr uszdogált, még egyszer akkorára hízva, mint a mekkora volt; sárga flanellréklije rajta volt, és a tarka papucsai; szörnyen kapálózott, hogy magát kitörhesse; kiabált volna, de mihelyt szájat nyitott, itta a spiritust; végre egy kétségbeesett lökést tett magán talpával, hogy fejével a hólyagot kiüthesse s kirugta a nádviskó oldalát.

– Ahhaouhh! szólt nagyot ásítva – mégis jó volt, hogy nem engedtem magam; hanem ezért meg is érdemlem, hogy jóllakjam. De nini… hová lett a kenyér? A kenyér hova lett, sem hire, sem hamva. – Csak egy pár megmaradt morzsa mutatta, hogy hol volt. – Biz azt az éjjel kiették a feje alól a réti patkányok.

De ám gondoskodott a jó sors, hogy Vendel úr meg ne -212- betegedjék. Mert a mint keresé a sonkát, hát sehol sem találta a sonkát.

– Filáx! kiálta a pudlinak. Az nem felelt. Nagy mina volt pedig kaparva a nád alatt a földben.

Vendel úr kitört az ajtón. S im a hűséges eb ott hevert a küszöbben, az elpártolt sonka végcsontmaradványát egész manierral fogván két első lábába s szépen rágogatván.

– Semmivé lettem! kiálta Vendel úr kétségbeesetten, s hanyattvágta magát a zsupra, és megátkozta az ő születése óráját.

Ekkép táplálta a hűséges Hanzli jó Hornyicsek Vendelt, mint Illés prófétát a varju, s ekkép ette meg az egér az ő kenyerét és a pudli az ő sonkáját, s ekkép átkozta meg a nagyhírű serfőző saját magának és pudlijának születése óráját.

Szerencséjére azonban valamely titkos sugallat, avagy sejtelem déltájban kivezérlé a hűséges hollót egy újabb szállítmány proviánttal, különben a szegény serfőző tán mint egykor Eu – (tudja kő, hogy van tovább) király, magamagát ette volna meg.

– Hanzli fiam, vidd vissza a kutyát, hozz helyette macskát, mondá az öreg úr – az egerek a galléromban költenek s a mit ezek meghagynak, a kutya hordja el; – hát a huszárok?

– Dejszen azok túl vannak már a határon, reggelig ott vigadtak, akkor lóra ültek, azóta tán háboruban is vannak.

– Nem vitték el, felele keservesen Hanzli, – most épen szörnyűkép dúl-fúl, kelmedet keresi; azt hiszi: istentelenkedni jár és nagy dolgokat igér kendnek, ha rátalálhat.

Utczu bizony, gondolá Vendel úr, ez aztán a két tűz: egyik felől a franczia császár keres, másik felől a feleségem, – egyik üvegbe akar tenni, a másik kalodába. -213-

– De jól elbujjék kend. – Ugyan közelget az ellenség. A falubeli impostor urak (compossessorokat akart mondani a fiu) mind rejtik a holmijeiket, ki a gerendák közé dugja a kincseit, ki a mángorló alá ássa, ki a pinczébe temeti; az insurgensek számára sütik a pogácsát mindenfelé, meg a mákos rétest az útra; már a paprikaszag a szomszédban érzik, – azt mondják: az ellenség vörös puskaporral lövöldöz. Szörnyű kegyetlen nép, kik még a születetlen gyermeket sem kimélik, úgy bizony! akként bánnak az emberrel, hogy lehajtanak a földre két fiatal jegenyefát, ahhoz az embernek két lábát két felől hozzá kötik, akkor hirtelen eleresztik a fákat s sutty! az ember ketté hasadt.

– Az asszonyokat meg hajaiknál fogva kötözik össze, úgy hajtják a vásárra Afrikába.

– Csak azért: hogy ha Viczát el találják vinni, tudjam, hogy hány nap alatt jöhet vissza.

– De hát ha engemet visznek el? S majd a kutyafejű tatároknál valamely komondorábrázatú kisasszony belém szeret? Bizony! Aztán megesz? úgy ám! Mazsolaszőlővel hizlalják ott az embert, meg szentjánoskenyérrel.

– Jaj, fiam Hanzli, ha téged elvinnének, s nekem nem hozna többé senki enni! Fiam Hanzli! Az istenért, vigyázz magadra; s ezzel odaölelte potrohára a jó öreg a fiam Hanzlit, s úgy össze-vissza csókolta annak feszített orczáját, s úgy össze-vissza szorongatá annak gyertyaszál termetét, hogy mikor elereszté, káprázott a szeme a fiunak, s csak úgy kapkodta a levegőt, mint a partra tett kárász.

Igy vigasztalá a jó Hanzó diák szerencsétlen gazdáját az ő bujdosásának napjaiban, reggelenkint és esténkint hordva neki enni és innivalókat, nemkülönben hireket és -214- történt dolgokat, mik közől ugyan a kilenczedik sem volt igaz.

E közben pedig szépen zöldült és levelesedett a kukoricza, sárgultak a tökök nagy ernyős leveleik alatt, és a seregélyek látogatták a boldog mezőket.

Vendel úr reggelenkint ki-kisétálgatott egy közeli dombra, honnét a faluba be lehete látni, onnét szemlélte a kémények füstölgését és a fecskéknek röpülését és a porzó országutat, s hallgatta a komondorok távol ugatását és a déli harangszót; délután pedig, mikor a nap be kezde fűteni a világnak, befeküdt a kisded vityillóba, hol késő estig harsogott harsogásának menydörgése; s csak akkor jött ki onnan, mikor a nap ismét betette maga után az ajtót, s itt hagyta a szép harmatos világot. Felmászott ilyenkor ismét az őrdombra; – azok a szép csillagocskák úgy ragyogtak odafenn, mint egy-egy kis gyémánt, idelenn pedig szanaszét a pásztortüzek vörös csillagzatai tünedeztek fel a félhomályú mezőn, a falubatérő gulyák kolompmuzsikája bejárta a tájat, vagy egy-egy elkésett ácsi laptika két kerekének vidám nyikorgása; az uraság majorjában valakit ugattak a kutyák, a kanászlegények pattogtak a karikásokkal, s mindez oly szép volt. Hát még mikor a hold feljött, mint egy világító vajasszarvas, később pedig mint egy fényes ezüst huszas, akkoriban oly ritka tünemény (nem a hold, hanem a huszas). Az öreg Hornyicsek nem győzte benne eléggé keresni szent Dávidot és a hegedűjét, kit nem egyszer látott már a fényes planétában, midőn sörtől illustrált fővel gyönyörű clairvoyanci állapotban kiült esténkint a márványkőpadra. A lanyha esti szél e közben oly édesdeden susogott a kukoricza-levelek között! Szerencséje Vendel úrnak, hogy semmi hajlamot nem mutatott az aszkórságra, különben e regényes helyzetnél meg nem menekült volna a poétává levéstől.

De megköszönte ő ezt a regényességet. Naponkint jobban kezdé tapasztalni, hogy ködmene mindinkább inkább -215- beéri, – bővült, tágult minden öltözete, s napról napra kevesebb fáradságába került az őrdombra föl- és arról meg lemászni. Azon gondolkodott: hogy vajjon nem mehetne-e már vissza a faluba? De Hanzli mindig lebeszélte, azt fogta a szegényre, hogy hízik, pedig szüntelen keskenyebb kosztra szorítgatá.

Ekkép folyt le két egész nyugalmas hét, miken, Vendel úrral összevéve is, kevés nevezetes történt; néha a hangyák berontottak nyári palotájába, honnét aztán nem győzte kikönyörögni; másszor az égiháború iszonyai állattak ki halálfélelmeket vele. Egy délután pedig egy dühödt kivert bika járt-kelt a kukoriczaföldek között szörnyű bömböléssel, a mikor is Vendel gazdát, ki a nádhajlékból ki sem mert pillantani, majd a hideg lelte ki; de legborzasztóbb volt a jámbor úrnak egy vadállattali rémletes esete, mely, mint igen rettentő és így mulattató történet, ime ezennel elmondatik.

Annyit már tudunk, hogy Vendel urat esténkint valamely vadlélek meg-meglátogatta, mely ilyenkor németül discurált, s ha az ember hozzányúlt, hideg volt és mozgott s melyet Vendel úr rendesen leborított az ő bagó-süvegével, hogy reggel ráismerhessen; – midőn pedig reggel fölemelé a süveget, nem talált az alatt egyebet, mint egy lyukat, mely a földbe volt vájva, és igen sötét volt… Midőn egy délután épen szörnyen törné a fejét e sötétlő üregnek titkos rejtelmein, úgy tetszik fülének (és fülei jók voltak), mintha tanyája körül mezítlábas lépések jőnének, mennének, sőt halk suttogásokat is vélt olykor hallani. Fülelt, hallgatott, meghúzta magát. Kis idő múlva azonban úgy kezdé hallani, mintha ama rejtelmes gömbölyű földi lyuk beszélni akarna, nevezetesen, mintha csuklanék és gargarizálna, épen mint ezt emberi gége szokta tenni. Olykor sóhajtani is képzeli. Mindig hangosabb zúgás, czuppogás és kortyogás kezde felkiabálni. Teremtő atyám! mi lakik itt? Később kaparni kezdtek benne és à la minute tüsszögni. Mindig feljebb, mindig hangosabban. -216- Reszkettünk, mint a nyárfalevél. Végre – – hah! végre egy iszonyú fő, – két füle, – két szeme, – hegyes fogai, – véres nyelv, – – mutatkozott, felfelé törekedve a nyiláson! még egy vonaglás s egy rémséges vad tekintetű, lucskos, ijesztő alakú, hegyes körmű, villogó szemű vadállat rontott belőle ki, – egy rettentő ürge!

– Szent Bertalan, segíts! ordíta magában a serfőző, ez megesz! Mert ez olyan állat, a ki a bikát is lefogja.

De ez csak hagyján, hanem a mint ama ragadozó állat kiszökött nagy lucskosan, sárosan az üregből, rögtön utána, mintha forrás vize bugyant volna fel, ömlött valami folyóság a lyukból kifelé, mely egy percz alatt Vendel urat ürgéstül, bundástul és fekhelyestül együtt kiöntötte.

Hát valami rossz pásztor fiuk ürgét önteni jártak, s épen azon domboldalon, hol az elhagyott csőszgunyhó volt építve, kezdték a díszes mulatságot; nem tudván azonban a közlőcsövek theoriáját, csak hordták kantával a szomszéd tó vizét, s átkozták a békát, mely bizonyosan minden vizöket megiszsza, míg az ürgebarlang másik nyilásán át Vendel úr kastélya szenved áradást.

Az üldözött szörnyeteg e közben, miután körülfutva a szűk tanyát, sehol kimenekülésre út-módot nem talált, azt gondolva, hogy majd tán a tetején kimehet, kapaszkodott négykézláb a nádfal harántos oldalán felfelé, s már-már az ablakhoz jutott, melyet azon szélvész szakajtott, – midőn valami véletlen eset által kihozva a sulyegyenből, visszanyekkent s ráhullott Vendel úr orrára.

No még oly ordítást sem szalaszta ám ki emberi harminczkét fog, a minőt Vendel úr e perczben; kirugta az ajtót kezével, lábával kiesett a házból, – s oly handabandát ütött, mintha három regement török lett volna a hátán.

Utczu! a pásztorfiuk nem vették tréfára a dolgot, – vesd el magad! nyargaltak holtra riadt képpel, ott hagyva kantát, dézsát, ürgelyukat, s végigbömbölve az úton, addig vissza sem néztek, míg a faluba nem értek, a holott is a népet rögtön fellázíták. -217-

No Vendel, ez ostoba egy rohanat volt, most majd megtudják, hogy hol vagy; rajtad jönnek, hazavisznek, elárulnak, spiritusba tesznek, s az is a tied lesz.

Felállt szegény az őrdomb tetejére s a falu végére kémelt; kis idő múlva tehát szomorúan kezdé tapasztalni, mikép sejtelmei valóba mennek át.

Egy csoport vasvillával és vendégoldalakkal fegyverezett emberi had kezde rejtekének tája felé nyomulni: tovább itt maradni világos Istenkisértés lett volna. Nagy resignatióval fogta szegény öreg a bundáját, egy nagyot sóhajtott s azzal Isten hozzád kapufélfa! bujdosott a pohánkaföldekbe, s ott leheveredve, aggódva hallgatta a távoli rikoltozásokat, a mint a fellázadt falunépe űzte-hajtotta a kisértetes árnyat; s maig fenn él a nép száján a «földi emberrőli» kisértetes mese.

Innét ismét tovább húzta magát. Három nap bujdosott tövisen, bokron és szántóföldeken keresztül, szabad ég alatt hált, náthát is kapott, s minthogy kenyere elfogyott, ember szeme elé kerülni pedig nem tanácsolta magának, földi mogyoróval s sült kukoriczával volt kénytelen táplálni életét e három nap alatt. Siralmas három bőjti nap, mely legalább három évet elrabolt életéből, legalább harmincz fontot teste tömegéből. – A negyedik napon nagy puskázásra ébredt, valami egy mértföldnyire hozzá nagyon fűthettek ágyúkkal. Még golyóbist is látott, mely megunt reptében fáradtan ugrott meg a földön s egy-egy kövecsben megbotolva, újra nagyot szökött. Egyet ezek közül szép szerével megkaphatván, meg is takarított a sokat kiállt férfi s holta napjáig mutogatta azt, mint tanujelét annak, hogy ha háborúban nem is, de mellette mindenesetre volt.

Déltájon elhallgattak a durrogatással, s este felé, hogy Vendel úr épen feküdni készült egy virágzó krumplibokor árnyékos tövében, hát a czirokerdők közül mely alak búvik elő? – – Egy mentedolmányos férfi, fején vörös csákó, lábán félsarkantyú, kezében nagy puska, – nyilván e -218- puska sem győzelmi trophæus lehetett. A férfi lábai térdig sárosak valának, de hála Istennek! egy csepp vére sem folyt. – Hátra-hátra nézett. Tán kergetett valakit? Különben látszott rajta, hogy nem találja az országutat.

Vendel úr ráismert. A legharsányabb hang birtokosa minden közbirtokosok közt, nemes Kormos Mátyás állt ime előtte, de mily kiadásban! Dehogy volt haragos, mint rendesen szokott, szörnyen megjuhászult; egyik bajusza csurgóra állt, a másik ketté vált, képén azonban sehogy sem látszott meg, mintha embert evett volna.

– Jó estét Vendelkém, szóla szelid hangon, nem tudja kend, merre van a falu? nem jőne kend velem?

Kapott a kérdésen a jámbor serfőző, s mutatta, hogy: arra van! Gondolta magában, ez fegyveres ember, majd ha együtt megyünk, hamarább megijed tőlünk valaki.

– No csak azért akartam tudni, hogy arra ne találjak menni, mert az ellenség annak tart; gyerünk a füzesnek, szerelmem Vendelkém, majd ott jól elbujjunk.

– Hjaj barátom, hagyd abba a kérdezgetést, – soha se láttál te olyat. Bolondok azok. Így fogják nekünk a puskát ni! Teremtutse, ha el nem jövünk onnét, meglőnek!

– Hát kelmetek nem tudták szintén arra tartani a puskát, a merre azok álltak? okoskodék Vendel.

– No ugyan tarthattam volna feléje az istenadtát, mikor sem sárkány, sem billentyű rajta, hacsak a boldog végit nem fordítottam volna. Gyere, kaparjuk el a földbe, hogy valamikép meg ne tudják, miszerint a táborból jövök: még megfognának és visszavinnének; gyere, temessük el.

És ama nevezetes fegyver, melyet a magyar világ eme híres insurgens-vicznél fogva ismer: «kend az Alvinczy?» elkapartatott az ugarba, a holott is midőn évek multán ismét megtaláltatott volna, akadt tudós, ki bebizonyítá, hogy ez azon puska, melylyel még a trójai háboru alatt Mars urat Ajax ifju úr hasba lőtte; a másik ellenben azt -219- állítá, hogy azzal jeruzsálemi András lövöldözött a Jordán vize mellett parti fecskéket, – melyből aztán nagy vitatkozás támadt, melynek mind e mai napig sincsen vége szakajtva.

A két patriota pedig nyakába ölté a világot s sietett elérni ama fűzfarengeteget, mely Cs.-től egész a Duna-partig oly szépen lenyulik s ott gyöngyen elrejték magukat, egymást bátorítván. Szinte másfél napig győzték tűrni a harcz dicsőségeit, de már a második délután vége volt minden ambitiónak: éhes lett a két vitéz, mint a farkas, s elvégre is kénytelenek voltak erőszakot tenni bátor természetükön s ennivalónak keresése fejében kilopózni a fűzfarengetegből.

Nem messze egy mély útban egy felfordított szekér feküdt körösztben. Mátyus úr, látva, hogy senki e szekeret nem őrzi, kihuzott az út mellől egy fiatal eleven fűzdorongot s azzal megparancsolva Vendelnek, hogy üljön le a földre és dugja be a fülét, iszonyú lármával neki-iramodott a pusztult szekérnek. «Add meg magad! – Védd magad! – Vesd el magad!» – Piff, puff! nesze neked is! Erre amarra! Ki mer ellentállani?! – Huj! Vendel azt hitte, Mátyus úr most egymaga háromszáz francziát ver le egy szamár-állkapczával. Úgy csattogott, úgy pufogott és recsegett – persze a szekér oldala.

– Megvan! kiálta visszatérve kipirult arczczal a diadalmaskodó, hatot levertem, a többi szétfutott. Itt van a kenyér!! s azzal egy nagy prófuntot emelgetett elő.

Vendel úr ekkor csakugyan elhitte, hogy ez az ellenség vasat ebédel, mert a kinek a kenyere kőből van sütve, annak a pecsenyéje legalább is öntött vas. Kemény volt az, félnapig kelle áznia a Dunában, hogy harapható legyen. De megették azért. Tudtára legalább Vendel úr soha oly jóizűen nem falatozott, mint akkor.

Megszabadult végre országunk az Isten ostorától. Napoleon, miután látott miskolczi czipót, debreczeni mézeskalácsot, vasvármegyei csákányt, győri burdsellát, kecskeméti -220- kulacsot, ugocsai fülesbagolyt és komáromi fügét, a nélkül azonban, hogy fő-főczélját, úgymint Vendel gazdát, feltalálhatta volna, ismét, re infecta, honába visszatért, más szóval: kivertük őt az országból (a mi szent igaz is, csakhogy az irígy historicusok titkolják előttünk).

E hirre ismét megnéptelenedtek az erdők és kukoriczaföldek. Megtért mindenki ősei lakába, s beszélte mindenki hadi kalandjait a szemfül családnak: mint védte magát egymaga harmincz ellen, mint rabolta ki a franczia élelemszekereit, mint lőtték mellbe egy szakállas golyóbissal, de a nagy ezüstgomb, meg a keblén viselt nemeslevél felfogták a lövést, – s végre mint szakadt ezer darabra a harcz hevében izzóvá lett puska! mindezt s még szebbeket beszéltek honn jókedvű ősapáink, az Isten áldja meg őket, – hisz ha ők gyomron hagyják magukat lövöldöztetni, hol volnánk mink akkor! és ha mi nem volnánk?! hm.

Tehát Mátyus úr és Vendel gazda is haza baktattak e hírre. Szörnyen megcsappant a két jó úr, de kivált a serfőző. Csupán árnyéka lett eddigi énjének, úgy hasonlítván hajdani magához, mint az aszalt körte a nyers körtéhez. Ezen felül még el is rongyosultak s szállásuk gyámoltalan voltánál fogva oly szurtosok lőnek, hogy bizvást mutogathatták vala magukat pénzért, sub titulo: finnek.

Mátyus úrnak csak könnyű volt a dolga. Egyet szedtevettézett odahaza s erről mindenki ráismert; de bezzeg Vendel úr! A mint házára talált, szörnyen megüté füleit holmi klarinéthang, s mintha elefántok járnának ott tánczot. Üm, gondolá magában, ezek aligha engem nem gyászolnak. Hallgatózott; egyes rikkantásokat vehetett ki, egyebet semmit. Végre benyitott az ajtón. A nagy vendégszoba vigadókkal volt tele, kiknek apraja-nagyja járta a szent Dávid tánczát, egynek-egynek jutván e czélra annyi hely, mint egy tranchirtányér; legközépett pedig édes -221- kedves felesége tánczolt félrecsapott kontytyal az András gazdával, kinek arcza ezuttal még egyszer oly fényes volt, mint egyébkor. A nagy tömeg közől csak Hanzli nyuzott képe állt ki mozdulatlanul; nyilván jóllakott a fiu és nem beszélt. Folyt azonban bor és sör, s mindennemű étkek jótékony illata boszantá az éhes ember orrát.

Vendel úr összecsapta két kezét: «Bozsemoj!» Csak ennyit szólt, de e kevés szóban oly sok volt kifejezve. «Megálljatok népek!» rikolta, nagyot toppantva lábával, mely toppantásra az asztal alól kijött egy kóczos eb s rútul elkezde a kisértetes gazdára ugatni. Saját pudlija ugatta meg. A többi ránézett. «Ki ez az ember?» – «Honnét jön kend, földi?» kérdé András gazda. «Adjatok szegénynek egy ital bort, valami koldus lehet», szólt Vicza asszony, kontyát igazítva.

De ez már kihozta a csehet példás türelméből. «Halljátok-e minden lelkek, én itt én vagyok és senki más!» Mindenki a fejét csóválta. A hang Vendelé volt, de az arcz, de a termet? Senki sem ismert rá.

– Hát te sem ismersz, Hanzli? Hanzli ránézett, komoly képet csinált, vigyorgott, ismét gémberedett képet csinált, de nem ismert rá.

– Ah! ez kétségbeejtő! sápítá Vendel úr s megragadván egy az asztalon álló kétpintes sörkancsót, azt egy hajtókában úgy ki találta inni, hogy kóstolni valót sem hagyott benne. – S ez volt megszabadítója. Erről ismertek rá. «Vendel bátya! Vendel gazda, nagyuram, kisuram, édes uram!» hangzék minden oldalról rá, s nekiestek, ölelték, csókolták, tánczba vitték, denique jól fogadták.

Hát az egész mulatság annyiban volt, hogy a piros béres elvette a Pannit, a kiért a huszárral párbajt is vívott már, s annak ülték most a lakadalmát s egyuttal a francziafutás dicsőséges emlékét, s minthogy ehhez még Vendel úr csodálatos visszaérkezése rovására is kelle vigadni, biz azok kinyultak egész kivilágos kivirradtig! -222-

És e naptól fogva megáldá őt Isten, mert nem hagyta őtet magzatok nélkül, hanem születének fiai és leányai, szőkék és barnák, de kövérek mind és egyik szebb és nagyobbfejű, mint a másik.

Néhány nap mulva azon hir kezde szállingózni, hogy az Ott huszárezred az utólsó férfiuig elesett a csatán.

E hirre, azt mondják, – miért és miért nem? – Vicza asszony amúgy titokban mind a két szemét vörösre kisirta, s utána egy hétig sem evett, sem ivott.

AZ EGYIPTUSI RÓZSA.

I. A SPHINX.

Hosszan, szélesen, körül kietlen, halomtalan a tér. Sehol egy virágos domb, sehol egy oáz. – Mindenütt, merre szem lát, sárga, halottsárga fövénytenger terül, melynek torlataiból itt-ott fehérlő csontok merednek elő s levéltelen, virágtalan vörös tövisek, miknek kemény gyökere még az izzó homokban is talál táplálékot.

Olykor a sápadt látkörön karcsú antilopék nyargalnak végig, űzetve éhdühös hiénáktól; vagy eltévedt karavánok vonulnak fáradt menettel az útnélküli síkon keresztül.

Majd, mintha fáradt mennydörgés gördülne végig a sivatagon, a puszták királya, az éhszomjas oroszlán ordítása hallik, zúgva, mint a föld alatt hömpölygő földrengés moraja.

Messze, – szemet és gondolatot kifárasztó távolban, – mintegy a világ határán kívül, három pyramis ködképe látszik, azon pyramidoké, miket Cheops, Chefren és Mycerinos királyok építettek, síremlékül mumiáik számára, ezelőtt háromezer esztendővel.

A pusztaság felett, melynek láthatára az ég sárga széleivel olvad össze, magánosan áll ki a homokból egy emberi fő, egy óriási nő feje, veres porphyrkőből faragva, melynek üres szemodvai a távol messzeségbe néznek, -224- arcza fölemelve, szája nyitva áll, mintha minden perczben meg akarna szólamlani, hogy véresen-átkos jövendőt mondjon a világnak.

Istenség volt egykor, most néma kődarab. A nép, mely imádta, rég, rég megszünt lenni s most magánosan áll, imádatlan ismeretlen szobor, a puszta közepén, kétharmadát eltemette a repülő homok.

Mi ismeretlen bűv rejtélye rémlik a kőarcz kifejezésében! Minden vonása homályos, mysticus phantasia nyomait viseli magán, mely phantasia rég kihalt, elenyészett, semmihez sem hasonlítva, a mi mostani; de nyomokat hagyva hátra időt nem ismerő emlékekben, melyek, mint egy kihalt világ megkövült csontvázai, szavakat tartogatnak, miket semmi élő nem ért; – mig körülök egy nemzet a másik után, mint elfutott felhő árnyéka, nyom nélkül elenyészik: ők, mintha túl akarnák élni a világot, az időt magát, holt életöket egyik évezredből a másikba viszik… Itt egy kőcoloss, melynek letört feje lábainál hever; amott egy halom, mely összedűlt templomok romjaiból támadt, fölötte a vad aloe örök tövise kéklik. Túl rajta halmos mező, a mumiák mezeje, melyet ezredek óta meg nem rothadt holt tetemek laknak… Mind megannyi emlékek a föld fiatal korából, mikor még óriásokat tudott szülni a föld, titani testben titani lelkeket, kiknek csontvázait ritkaságai gyűjteményébe rakja az utókor s bámulja azokat. Lesz-e kor, mely minket is bámulni fog?…

A Sphinx nyilt szemüregein át annak üreges belsejébe juthatni. A koponya hátuljában kisded czella van, akkora, hogy benne egy ember megfér, honnét rejtelmesen készült acusticai csövek vezetnek a száj üregébe, s beomladozott lejárások sötét pinczeaknák rejtekeibe.

Néhány század előtt, midőn ez üreget fölfedezték, abban egy fehér mumiát találtak, egy fehér hölgy tetemeit zöld márvány sarcophagba zárva. A mumia kebléig -225- kemény, égetett cserépbe volt burkolva, mely felhajlott fejéig s összetett kezeit lefoglalá, mindenütt dúsan aranyozott és szineiket meg nem hagyó kék és piros arabeskekkel ékítve. Feje körül a cserép-pólára, mint szűzi koszorú, egy sor fehér lepke volt emaillozva, a lepke volt az egyiptusiaknál a halhatatlanság jelképe. Az egész mumia erős ambra- és balzsamillattól volt áthatva s arcza vonásai teljesen megtarták egykori kifejezésöket; úgy látszék, mintha csak rendesen aludt volna, az első megszólításra felébredendő, hogy elmondja két évezred alatti álmait.

Gyönyörű fiatal hölgy lehetett. – Más mumiákon oly valami összehuzódottsága, pergamentapintata és sötét cserszíne van a bőrnek; – ez fehér volt, mint a tajtékkő és fényesen sima, kiszáradt, de rugalmas és redőtlen, s valami fenséges költői malaszt derengett szelid arcza gyöngéd körrajzain.

Ifjan, nagyon ifjan kellett meghalnia: még homlokán egy redő sem volt, s arcza és egész teste majdnem átlátszó vala. Hosszú, selyemnél puhább és hollónál feketébb hajzat borult gömbölyű vállaira s rendetlenül terült el a leggyönyörűbb idomú kebelke halmain. Sokan azt tartják, hogy az ember haja, növényi életénél fogva, a halál után is folyton növekedik. Úgy látszott e mumián is, melynek haja fönt bámulatos gonddal inkább szőve, mint összefonva, alul pedig rendetlenül egymásba összevissza zilálva volt s a koporsót félig benőtte.

A kebel halmai közé pedig egy ezüst tollú nyil volt mélyen leszúrva, melynek tollán ó-chaldæi betűkkel e név volt felirva: «SANHERIB».

Sanherib király kegyetlen király volt, nevére a történet jól emlékezik; hát te szelid angyal mely nevet viseltél? Mily szép világ lehetett kebled édenén belül, midőn azt a halál ily ifjan örökre bezárta? tán szerettél, tán boldog voltál akkor? s a halál ott feledte arczodon a menyasszonyi boldog szendeséget s kétezer év nem mert hozzá nyúlni?… -226-

Ébredj föl, oh szelid alvója a hideg túlvílágnak, ébredj föl, a költő teremtő szava hí!

Ébredj föl egy perczre, nyisd föl szemeidet, hívd vissza a lelket, melyet ezredek óta vándorolni küldél s mely most tán egy rózsaszínű felhő, vagy egy halavány csillag, vagy egy fehér hattyú költöző lakója. Hallja már a föld ismét szavaid csengését s virágozzék ismét arczod mosolyától.

A halmok, miken most forró fövény sárgul, zöldüljenek ki, s melyek most zöldek, nyiljanak meg és adják vissza halottaikat!

Kik alusznak jeltelen sírokban s végig álmodtak kétezer esztendőt, támadjanak föl!

A tornyok, miknek faragott kövei a földön szétszórva hevernek, emeljék fel újra felleget érő ormaikat! – paloták porticusai álljanak ott, hol most elvadult ligetek zöldellenek; a sivatagon, melyben emberi láb nyoma nem látható, legyen élet és nép!

II. A TYPHON.

Krisztus előtt kétszázhuszadik évet számlálunk. – Egyiptus virágzásban van. – A Pharaók trónján Thyrhaca király ül, a békeszerető.

Tavasz van, a Nilus visszatért évszaki áradásaiból, áldást és virágokat hagyva maga után.

Egyiptus virányain örök tavasz zöldül, s még nem hullott le a fa levele, már új virág bimbózik rajta…

Az Isten, midőn kiűzte az embert paradicsomából, azzal mutatta meg, hogy őt még nem szünt meg szeretni, hogy téged teremte!

Gazdag mezőidben szelid nyájak legeltek – a föld -227- gyümölcsöt és gabonát termett, – a szél vetette, a Nilus megöntözte azokat; az embernek csak aratnia kellett. Tejjel, mézzel folytak patakjaid s egednek mosolya egyik tavasztól a másikig tartott.

Száz város épült határaidon belől, fény és gazdagság hirhedt lakhelyei, miket az utókor bámulva emleget.

Ott volt a gazdag Canopus, melynek alabastrom palotáit aranyozott homlokú oszlopzatok tarták, – ott volt Baboul, az afrikai Babylon, hol a háztetők virágos kertekkel voltak beültetve. Heliopolis, a napnak egészen bearanyozott templomával; a másfél millió lakosú Memphis; a híres Thebæ, melynek égetett bástyái száz kapura nyiltak, – Sais a királyi temetővel s azon kőtemplommal, mit négy mérföldnyiről készen vittek oda, – és több számtalan, miknek neveit emberi ajk nem mondja ki többé s miknek kövei felett most a fellah rabszolgák kecskéket legeltetnek.

Távol, a Moeris tava mellett, a Memnon szobrain túl, három pyramis áll, három emberkézrakta hegy; oldalaik síma fehér márványnyal vannak befedve, mely mint óriási tükör veri vissza a nap ragyogását.

E gúlák egyikének csúcsán a szédítő magasban egy nőalakot venni észre, mint halvány geniust, kinek tekintete messze a sivatag határain vész el.

Gyönyörű fiatal leány. Fekete aczélfényű hajfürteit aranypereczek szorítják hátul össze tömött nehéz füzérré, egyes kiszabadult fürtökkel a szél enyeleg.

Arcza aranyszinű a lemenő nap sugáraitól, melybe rózsapirt vegyít a szív melege; szemeiben valami átható naphevű varázstűz ég, oly összeillő az emelkedett halványpiros ajkak jóserejével.

Hosszú fehér öltöny ezüst csillagokkal áttörve fellegzi körül ideál termetét, gyönyörű keblén ezüst talizmánövvel átszorítva, mely öv nem tágabb két férfi-arasznál. Kezeivel a pyramis csúcsának egy szegletkövére támaszkodik, s az alatta szédelgő mélységbe mereng le tekintetével. -228- – Körül hullámzó rizsvetemények terülnek, mint hamvas-zöld bársony, áttörve a safflor aranyszín virágaival; távolabb sötét ébenfa-rengeteg borul a hegyekre, melynek homályából fehér obeliskok nyujtják fel karcsú szobraikat, a dombokat pálmaligetek fedik s messze a kék távolban halvány akáczerdők jelölik a Nilus folyását, mely közülök néhol, mint fénylő ezüstszalag kivillan.

A hölgy szemei merészen néznek a lemenő napba, melynek sugárai nem lángolóbbak, mint az ő szemeiből kilövellő sugarak.

Néz, hallgat, mintha mérföldekről akarna hallani; fátyolából a szél gloriát csinál feje körül.

A messze városokból alig hallhatóan cseng fel a Maneros ájtatos éneke, meg-megszakadva a távolság miatt.

Az ibisek hosszú félkörű csapatokban röpülnek keresztül a napsütötte égen a Nilus partjai felé, egyes bánatos hangokat kiáltva le a magasból, – néha összeütődött szárnyaik csattanása hallik.

Fellege nincsen az égnek, – e föld nem hallja teremtője haragszavát, a menydörgést soha; csak áldásait érzi, a Nilust és a napvilágot…

Hirtelen elsötétül a táj, a nap letünt s rögtön éjszaka áll be, – a szürkület alig tart néhány perczig, a földre harmat, az égre csillagok szállanak, míg szerte a helységek kúptetőin egyes őrvilágok gyulladnak ki, – az oltárok tüzei, kék, piros és zöld lángok, fehéres, illatos hálafüstöt lehellve a sötétkék menyboltozat felé.

Csak messze a keleti láthatáron marad némi világosság, mintha a lybiai síkok homokja fénylenék fel s viszfényével elsápasztaná az eget, – világosság és mégis homály, mindinkább terjedő, nem mint a szürkület, hanem mintha sárga füstfelleg emelkednék s nőne fel az égre, a csillagokat egyenként kioltogató. Ez rémületes előjele azon -229- száraz, fojtó viharnak, melynek átkos neve «a Typhon». – E sápadtság egyre terjed az égen. Csillagok futnak alá.

E halvány éji fénynél, messze a láthatáron, két tábor verekedik, csataordításaik messze hallatszanak az éjben. Az egyik kicsinyded tömött phalanx, a másik töménytelen csoport; messziről mint két fekete folt látszanak, a mint egymást hol előre, hol hátra nyomják.

Sokáig küzdenek, az ütközet a késő éjszakába nyúlik. A fehér hölgy a pyramidon nem látszik többé az éj homályától, de hangzik a lég magasából alá varázsigézetű csataének, melyre a távoli szent berkekből az ibisek szomorú egyhangja felelget vissza, s messze a kardok csattogásai.

Éjfél felé a csatazaj lankad. A halálsárga hold feljön. – Már csak egy sereg van a síkon, mely a naphosszú bajvívás után pihenni ül, elnyugszik.

Az égen az ordító Typhon fekete szárnyai látszanak, felhőalakban, viharsebességben!

Lenn pedig a síkon egy lovag vágtat, sebesen nyargalva az ütközet tájáról. – Paripája fehér, maga fekete. A dobogás nem hallik, csak a rohanó mén végerőlködését látni. A lovag hallja a magasból alászálló ének hangjait, mindig közelebb ér a piramidhoz, ott lova összerogyik vele, s ő a gúla egy harántos nyílásán eltünik.

Nagysokára ismét megjelenik, fenn a pyramidhegyen, a fehér hölgy mellett; termete óriási, fején rézsisak, tele horpadásokkal; mellét átlyuggatott rézpánczél fedi, arcza fekete és fénylő, mintha érczből volna öntve, tagjai izmosak, kezében hüvelytelen görbe kard van; homlokáról izzadság, kardjáról vér csepeg.

– Bevégeztem, a mit parancsoltál, szól fulladt hangon az æthiop, s erejetörten összerogyik a hölgy lábainál. -230-

– Osiris nagy, – szól a hölgy, a sebesülthöz lehajolva s gyöngéden emelé annak fejét ölébe s bársonykezével végig simítá por- és verejtéklepte arczát.

– Látod amott a pusztán a sötét foltot? Az Sanherib tábora. – Látod az ég szélén ama sötét foltot? Az Typhon tábora. Az éjjel találkozni fog e két tábor, s a ki Typhonnal találkozik, megrövidülnek esztendei.

– Köszönöm, Athániel, köszönöm! Isis megrövidítendi azért halálod utáni bujdosásod ezredévét. Te nem hagytad az ellent a meroëi határon átkelni, mielőtt a Typhonnal találkozandott, a halál angyalával. Hol hagytad sereged?

– Ott a síkon. Mind ott maradtak. Küzdöttek reggeltől estig, mint az oroszlán, – mostan pedig alusznak, csendesen alusznak. Typhon meleg párnát fog majd rájok takarni, meleg homokpárnát, hogy a hiénák fel ne költsék az aluvókat.

– Béke velök. Lelkeik énekhangos madarakba költözzenek, testeik épen maradjanak világ végezetéig. Béke velök, béke velök!

A lég, mintha megértette volna az áldás szavait, langyon ömledezett a leküzdött csatatér felé, hol az ellenséges tábor őrtüzei kezdtek kigyulladozni.

Az æthiop sóhajtva szólt: – «Sanherib király 180,000 harczost hoz határainkra».

III. ASNAPHAR.

Az ég szemei ragyogtak, ragyogott a fűben is a harmat. Aludt élő és nem élő nyugodtan: a lepke a virág kelyhében, az oroszlán sivár barlangjában s az ember szivében szerelem és harag. Csak néha vetődtek egyes üvöltő hangok e virányhon felé. Tán a Saamiel süvölt, a mint a halottakat temeti? Vagy a mocsárok calmusberkeiben ví a Behemoth a szarvorrúval halálos csatákat, vagy a vad Hyksos távol kürthangja volt ez?… Vagy tán csak álom?…

Egy virágos domb tetején feküdt magányosan az ó-világ hét csodáinak egyike, a Sphinx, egy hat ölnyi magasságú bálvány, veres porphyrkőből faragva. Arcza bűvös-bájos ideál nőarcz, keble is nőé, mig többi termete tigrisalakká válik, éleskörmű, durvaizmú fenevaddá, mely farkával a földet látszik korbácsolni.

A rejtélyes alak, arcztól kebleig, vékony érczlemezzel van bevonva, melynek színe azurkék, a milyen ércz mai időkben nem találtatik, a régiek kék ezüstnek nevezték.

A talapzat, melyen a bálvány nyugszik, tömérdek rejtelmes alakok faragott domborműveivel van ékesítve: szárnyas kigyók, százkezű csodák, emberarczú pillangók s madárfejű emberalakok, köztök néhány, még akkor emlékben élt vízözönelőtti alak: plesiosaurus és mastodon, s felül az alak homlokába vésve egy szárnyas golyó, miknek -232- csodás összeállítása homályos, ismeretlen ábraképe marad a multak hang- és alaktalan szellemének.

A bálvány oldalai körül vidámzöld robinák nyílnak illatos ezüstfehér virágfürtökben, míg köveire az acanthus kúsztatja fel fényes, kövér levelű indáit. Kétfelől terebély czedrusok sorai vonulnak el mellette s illatos olajfák csoportozatai, miknek virága s gyümölcse szent. Köztük a szemérmes mimosa, melynek levelei a szélcsendű légben rezgenek, s a gyógyerejű aloé, mely másutt minden száz évben egyszer, itt minden évben százszor nyit virágot.

A csillagfénynél látni ködképét ázon roppant templomnak, mely az egyiptusi országisten, Serapis tiszteletére épült, a melyből most csak egyetlen óriási oszlop áll fenn, mely Pompejus oszlopának neveztetik. (Gyanítják, hogy e sorsüldözte hőst ez oszlop alá temették.) Távolabb az est ködében látni a kőoroszlánok sorait, mik egymással szemközt állítva, nem tudni, mi czélra alkottatának.

Messze és közel számtalan obelisk és évgnomon, roppant napórák és szentek szentjei lepik el a tért, regényes pálmacsoportok és aloébozótoktól körülzöldelve.

A Sphinx előtt egy meteorhárfa van felállítva: két magas kőoszlop, mikre tizenkét diatonicus érczhúr van feszítve, miken a szél keze, vagy ábrándos szellemek ujjai játszanak. – Ez oszlopok legtetejökig be vannak fonva a vad jalappa virágtölcséres indáitól.

A hold kiemelkedik hegyei mögül, s a mint első tejvilágát szétönti a tájon, megzendül a léghárfa, könnyű szellő pengeti meg összhangzó húrjait s zeng dalt a tündérvilágnak rajta, lágy, remegő, ezer változatú dalt, mit a lég messze elhord és szétoszt a vidéken. A félig világos légben a pálma levele csillog s ezüstszárnyú madarak szállanak ligetről ligetre.

Fehér sisakszalagja s lovának fehér sörénye repülnek -233- a légben; alig látszik a fűhöz érni, oly könyeden suhan; háta mögött nehéz phalanxok sorai maradnak el, fénylő paizsaik megvillannak olykor az éji fényben.

A fehér lovag megállítja lovát a Sphinx előtt. Szép, fiatal caucasi vonásain babonás illetődés látszik kifejezve; tekintete oly méla, oly ábrándos, mintha nem is ébren, hanem álmaiban járna.

Kopjája hegyét végig húzza a hárfa húrjain, mik reszketve csendülnek meg ez érintésre, egymásba vibrált hangokon, s lassú, hullámzó utózengzetben enyészik el harmoniájok.

Ez volt a szokott jelhang, melyre a Sphinx homályos félértelmű jósfelelete következék.

– Üdvöz légy nap unokája, Asnaphar! hangzék édes szelid hang a kőcsoda nyilt ajkairól. Üdvöz légy egy év mulva Babylonia fejedelme, Assurhaddan!… üdvöz légy Sanherib fia, Asnaphar… s újolag elhallgatott.

A fiatal királyfi, ki még akkor húsz éves nem vala, s kinek honn két idősb testvére maradt, bámulva szállt le e jóslat után lováról s közelebb lépve a beszédes szoborhoz, halk, szinte féltett hangon szóla hozzá:

– Idegen istenség, ki a szivekbe és jövendőbe látsz, ne főmre jósold a koronát, hanem add vissza szivem koronáját; ha látsz e szívbe, lásd benne a végtelen szerelmet, mely maga egy világ, tele fájdalommal; ha látsz a jövendőbe, szólj: tündéreid legszebbikét, a liliomarczú és napszemű szűzet, kit szivem Egyiptus rózsájának nevez, fogom-e látni ismét? mikor és hol? Fogom-e édes szavait hallani, mik szebbek az Izedek énekénél? mikor és hol?

– Oh válaszolj! rimánkodék a gyermekarczú lovag, szép vonásai könyörével meg akarva lágyítani a hideg kőarczot. – Chrysanthemumokból ültetek ligetet tájad körül, ha őt feltalálom. Koronádat gyöngyökkel rakom ki, tájad szent lészen, és átkozott, a ki kezét ellened fölemeli. -234-

A Sphinx nem felelt, csak a hárfa húrjai rezzentek meg olykor s távolban az oncák süvöltése hallék.

– Nézd, kiálta az ifju, királyi büszkeséggel emelve föl arczát, nézd az őrtüzeket, mik amott a távolban ragyognak. Egy intésem – s büszke arczod a földet csókolja, s idegen bujdosók fogják neveiket omladékod köveibe vésni, és ki tájadra lép, megfogja a tövis s megmarja a kigyó, s nem lesz pusztultabb hely, mint a hol te álltál, nem lesz gúnyosabb név, mint a te neved volt. Esküszöm a napra, a ki ősapám volt.

És az ifju arcza nem volt könyörgő többé. Benszületett fönség haragja ragyogott fejedelmi arczán, szemei villámok, hangja menydörgés volt.

– Felelj, vagy légy semmivé! kiáltá a rémnek s kopjája nyilával végig vágott a hárfa húrjain.

Fájdalmas, őrült hangzavarban pattogtak azok szét, s a Sphinx ajkairól mély, fenyegető, kábító zúgás hallatszott, mint egy óriási harang utózúgása, vagy mint egy megrendített érczpalánké; oly félelmes, oly rémletes hang, mintha égből és föld alól jőne egy időben, – nehéz, szívvel érezhető hang.

A paripa rémkedve ágaskodott, szökelt és vadul nyeríte. Asnaphar kábultan rogyott arczczal a földre; még egy percz s a bűvös hang szivét agyon fojtja.

Hirtelen megszakadt a zúgás s édesen csengő hang hallatszék, mint az üvegharang zenéje, melynek ütője a szél.

– Nap unokája, Asnaphar! menj hajnal előtt a Moeris jobb partjára, ott a pyramidhoz közel fogod találni kedvesedet, kit Egyiptus rózsájának nevezsz.

– Köszönöm! szólt szabadult fohászszal az ifju assyri s hálateljesen tekinte fel a Sphinx ábrándos, holdvilágsütötte kőarczára, mely nyitott szemekkel bámult le a csöndlakta vidékre. – Homlokán a kék ezüst diadém ragyogott.

IV. A MOERIS SZIGETE.

Melyik király oly gazdag, mint a nap? – Egész országot hint be aranynyal, mikor fölébred, – harmatot iszik millió virágból, – száz nemzet borul előtte térdre s imádja benne istenét, és az erdők madarai mind a napot dicsérik, a napnak énekelnek!

Végig tekint a síkon sugár tekintetével, melyből világ és melegség árad, – minden, a mi sötét és a sötétségnek lakója, elbujik előle, s fölébred minden, a mi szép és az istené. A virágok kinyitják kelyheiket, mézzel kinálva az aranyszárnyú lepét, míg a lég magasából alig látható madárkák zengik alá tündéres ábrándjaikat.

A Moeris tavának felszinét ezüsttel fodrozza a reggeli szellő, mely habfodor között a nap messze elnyult képe, mint roppant tűzbálvány fekszik végig.

E tavat emberi kezek ásták, körülötte három stadium s vizeit a Nilusból húzza le mértföldnyi hosszú csatornákon.

Közepén kisded sziget van, melyen virágzó olajfák berkéből magas gránit-obeliszk emelé föl hyerogliphes homlokát, legcsúcsán koronázott leopard ül aranyozott tripuson.

A víz fölött néha apró repülő halak seregei vetődnek -236- fel, üldözőjüket, a formátlan delphint kerülve s ismét visszahullanak, ha a fehér halászhéja közéjök lecsap.

Az egész ég oly friss kékszínű, az egész föld oly eleven smaragd-zománczú: életet, virágillatot lehel ég és föld.

Itt e tó partján virágos pálma ernyője alatt várta szellemősének, a napnak feljöttét Asnaphar. Arany mellvértje tükréről visszaragyogott annak gyémántképe.

Asnaphar soha sem látta oly ragyogónak a napot, soha oly biborszinűnek az eget, mint most. A szerelem szép rózsaszín üveg, az egész világ hajnalszínt mutat rajta.

Levette sisakját, s ős perzsa szokásként a lotus tányérlevelében meggyűlt harmat égből szállt vizével megmosta arczát és homlokát. A nap fölitta arczáról a harmatot és Asnaphar soha sem érzé a nap sugarait oly melegeknek, mint most. – Hisz a szerelem szint oly napja a szívnek, milyen Helios a világnak, van hajnala, van éjszakája… ha a nap lemegy, a hold jő fel helyébe; ha a szerelem leáldozik, feljő helyette az emlékezet holdvilága…

… Asnaphar Sanherib assyri fejedelem fia volt, mely fejedelem nevét mint isten ostorát énekli meg a próféták könyve, kinek királyi pálczája előtt meghajolt minden nemzet s térdhajtásnak és aranynak adóját fizette rabszolgadíjul neki. Syria, Pontus, Palæstina, Media és Egyiptus voltak e szolgatartományok. Ez utóbbi hódolata jeléül két kezest adott Sanheribnek: egy férfit és egy leányt. A férfi az æthiop Sabaco királyi nemzetség ivadéka volt, neve Athaniel, – a leány Amasis király unokája, Jóne, kit a babyloni udvarban egyiptusi rózsának neveztek.

Két évig voltak ők Sanherib király fényes udvarában, hol az idegen rózsabimbó a perzsa királyfi szivébe töviseit betördelé. Ekkor a leány kezestársával együtt hazájába visszaszökött.

A szerelem szelid nemtője felett a honszerelem Leviathánja győzött. A királyi szűz hazája rabbilincseit akarta széttörni s eltépte először is szíve rabbilincseit.

Az egy hazának két rabgyermeke az idegen földön kifejté -237- egymásban a honérzet ábrándos szenvedélyeit, s a két fejedelmi vér éltét tevé föl, hogy a közhazának visszaadja szabadsága kincsét.

Ah! két ezred előtt jobban tudták érezni e szót: «honszeretet», mint a fölvilágosodás művelt századában; – hon és vallás akkor egy eszme volt, a nép kijelentett vallása ábrándos hitében tartotta fönn egységét; csatáiban is istene oltáraiért küzdött, s nem fájt neki úgy a rabláncz, mint ha idegen bálvány előtt kellett meghajtania arczát; s e rajoskodás volt honszeretetének poésisa, s maig is él két nemzet emléke, miket e fanatismus – átkul-e vagy jutalmul? – elenyészhetlenné tett. Egyiknek ismeretlen, holt nyelvű imái maradtak, miket nincs többé haragos boszúálló Isten, a ki meghallgasson s választott népeért mostoha fiakként verje az idegen népek millióit; másiknak pedig holt bálványai maradtak, mihez nincsen, a ki imádkozni térjen.

Mily nyomasztó eszme: meghalni és el nem feledtetni! holttestté válni és el nem enyészhetni!…

… Ült pedig ez időben Egyiptus trónusán Thyrhaca király, a békeszerető, ki soha állatnak húsát meg nem evé, és kinek palotája tele volt pókokkal s más házi bogarakkal, mert nem szívelheté a király, hogy más élő állat ő miatta rövidséget szenvedjen.

Az egyiptusi nép pedig el volt nyomva s a szabadságnak nevét sem ismeré; izzadott és éhezett az istenáldotta földön, s míg egy-egy királyi síremléken évekig dolgozott, megmaradt végfalatját bálványaival osztá meg.

Athaniel, ismerve honfiait, a szomszéd rokon Aethiopiába ment sereget gyűjteni, mialatt Jóne, mint Isis papnéja, a Sphinx ajkain rejtélyes jósmondatokkal készíté elő népét a kitörendő zivatarra.

A nép félve hallá az oraculumot s féltében új templomokat építe madárfejű védangyalainak; Thyrhaca király pedig féltében új adót vetett ki a népre, melylyel a közelgő veszélyt lekenyerezhesse. -238-

Végre Athaniel, néhány ezer csatavágyó bajnokot összegyűjtve, kiállt Egyiptus határára s kimondta az assyriak elleni hadat, a gyalázatterhes adófizetést bátran megtagadva.

Tetszett ez a népnek, s mindenki sietett – összedugott kezekkel elvárni a dolgok kimenetelét.

A szomszéd rabnépek közt azonban a csatajelszó viszhangra talált, s a hódolatot megtagadva, mind feltámadának a hódító ellen; sok vér kifolyt, utána sok könyű, s mind hasztalan! A félelmes dynasta túlnyomó erővel verte őket vissza, s tűzzel-vassal pusztította végig a fölkelt tartományokat.

Így jött, sírokat és leégett városokat hagyva maga után, Egyiptus határáig. – Vele jött legkisebb fia, Asnaphar is, kit a király, elérkezte előtt két nappal csekély elősereggel az ellenhonba küldött. Örömmel sietett ez oda, mert szerelme hítta; örömmel bocsátá őt a király s még nagyobb örömmel várta a hírt, mely mondani fogja, hogy Asnaphar nem tér vissza többé.

De a sorson nincsen, ki erőszakot tegyen. A királyfi nem találkozott az ellentáborral. – Sanheribre várt az a lybiai homokhatáron azon időben, mikor a rettenetes déli szélnek, a Typhonnak, a chaldæi cabbalistica által órai pontosságra kiszámított időszaka kezdődött.

S ez volt a czél: az ellentábort mindaddig lakatlan homoksíkon tartani, míg a mirigyterhes forró vihar ott nem lepi. – Úgy lőn; több napig tartóztatta fel Athaniel kisded seregével az özönnyi tábort, serege ott veszett; de másnap utolérte a Saamum szele a győztes tábort, mielőtt ez a távol ligetek oltalmába vehette volna magát.

Az egyiptomi ilyenkor, midőn a halálos szél közeledtét észreveszi, siet ablakai és ajtaja minden nyilásait betömni és szemeit vizes kendővel köti be, s ki nem lép hajlokából, -239- míg a vész át nem dühöngött fölötte. Minden állat, mit az úton talál, a homokba takarja el fejét, s gyakran ott marad eltemetve. Az ég elhalaványul, a föld fényt kap, a nap elsötétül, a vizek megszünnek tükröt mutatni, a távolság kék színe sárgába megy át;… jaj annak, ki az eget halaványan, a napot sötétnek látta: nem fog semmit látni többé, néhány nap alatt örökre megvakul. A legiszonyúbb szemnyavalya, az ophthalmia ægyptiaca, ragad rá, melyből csak a halál gyógyítja ki…

Lassú evező csapás hangzék a vizekben; a kis sziget felől csigahéjalakú csónak közeledett a váró királyfi felé, egyetlen férfitól kormányozva. Ez Athaniel. Asnaphar megismeré őt s messziről kezével int felé üdvözölve. A csónak felgörbült rostrumára egy messze kitünő pompás virágszál volt kitűzve, fényes testszínpiros szirmokkal, mik sűrűen egymásra borulva, közepett a legragyogóbb aranyszínt játszották, míg a levelek zöldje tőben sötét lilaszínbe ment át. Ezt a virágot is egyiptusi rózsának nevezik. Mely évben ez legbujábban nyílik, azon év áldva van az Isten kezétől.

A csónak partot ért. Asnaphar szótlan örömben nyujtá a kilépő æthiopnak kezét, s mint évek előtt szoká, kebléhez akarta ölelni a régi barátot, hogy sziveik, mint egykor, ismét megérezzék egymás dobbanását; de nem érezheték meg: mindkettőjök keblén a hideg mellvasak érinték egymást.

Athaniel némán, derűtelen arczczal mutatott a csónakra; arcza még egyszer oly feketének látszék, mint egyébkor. Asnaphar belépett s egy taszítással a conchilia a tükörsíma vizen sikamlott tova, mint könnyű papirnautilus.

Lenn, a napsütötte víz fenekén, látni lehete, mint úszik villogó szemekkel az alligator, el-eltünve a piros korallerdők sötétjében; a homokos térek ragyogó csigákkal látszottak behintve, a csónak után aranypikkelyű dorádok -240- serege vonult, sajátszerű melancholicus döngést támasztva a víz alatt; míg a sötétebb mélyben rémalakú polypok terjengeték százágú karjaikat.

A habok édelegve ringaták a mélázó királyfit, ki éltében ekkor volt először víz felett (azon időkben még csak az egyiptusiak s a szomszéd pœnek ismerték a hajózás eszméjét), még édesebben ringaták a szerelem álmai. – Nézett, nézett a vízbe és gondolá, hogy ha e nagy tó megannyi édességgé válnék, még akkor sem érne fel egy megóhajtott csókkal.

E közben mindig közelebb jött a kisded sziget, tündérien ismeretlen pompában bontakozva ki a hajnal piros ködéből. A legcsodásabb alakú fák minden nemei képezének körüle keresztülláthatlan pagonyt, melynek viruló bokrai a sík vízbe meríték csüggő ágaikat, vegyülve a mélyből felnőtt vadselyem fehér fürteivel s az aaron-virág liliomaival. – A part körül fekete hattyúk úszkáltak, aranyszínű pehelyövvel karcsú nyakukon; e szép néma állatok oly szelidek voltak. Magányuk nyugalmában senki sem tanítá őket az emberarczot félni, szárnyuk sem mozdult, midőn a csónak parti fészkök mellett kikötött.

Mintha tündérföld nyilt volna meg a szemek előtt! Még a lég is éltetőbbnek tetszék itt, mint bárhol az ég alatt, átfülve az ambra és myrrha illatától; ez a millió virág lehelletéből egyetlen csodás névtelen fűszerré elegyült athmosphæra szinte csiklandá, izgatá a szivet, s hozzá e csodazene láthatlan madarak hangjaiból, e virágzó tenyészet-pompa, melylyel minden ág, minden virágbokor pazaron, gazdagon volt fölékesítve. Az óriási pálma, mely leveleit a magas napfényben ragyogtatja, s a biborvirágú acanthus, mely annak derekát körülfolyja, a tövig aranyba öltözött amaranth s az égszínű sesam, melynek méztartó kelyhét aranyszárnyú bogarak látogatják, méhek és lepkék egy alakban, – számtalan más, miknek kiveszett fajában emberi szem többé nem gyönyörködik, miket emberi kéz már nem tép le többé. – Mikor még nem volt matrona a -241- világ, hanem ifjú menyasszony: akkor lehetett ilyen a természet!

Apró színes kagylókkal behintett úton vezeté az æthiop Asnaphart a lombok örökzöld árnyai közt egy kerek szabad térig. Hallgatva ment előtte, jóslatteljes arczczal. Ilyen arcza lehet a holt tengernek, mely a lesülyedt város tornyai fölött mozdulatlan pihen, fenekén meglátszanak az elmerült bástyák, a paloták kúptetői s a tornyok hegyei, de hang nem tör fel néma mélységéből, sem öröm, sem jajszó, csak holdas estéken hall néha az örvény fölött csónakázó halász csendülő harangszót jőni a víz alól…

A Moeris sziget közepén toronymagas obelisk emelkedett, egyszerű, egyenes négyszegű oszlop, tetején a koronázott leopard, oldalai hieroglyphekkel tele vésve.

Talapzatán keskeny bejárás volt, mely előtt kétfelől két vén czédrusfa állt, illatos lombú ősfái a ligetnek. E bejárást öntött réz csapóajtó zárta, mely Athaniel szavára fölemelkedett, s miután mindketten beléptek, ismét aláhullott.

Hosszú egyenes lépcsősorozat vezetett innét végtelen mélységbe alá, melynek vége a tárgytalan sötétben veszett el. Egyetlen rézlámpa, mit Athaniel vitt elől, deríte néhány lépésnyi kört a haladók útjára. Lépteik kongtak a viszhangzó lépcsőfolyosón. S perczek mulva csak egy fénylő pontot lehete látni, a sötétség mélyébe elveszőt, a lámpa erőtlen csillagát, mely a haladókkal együtt mindig alább szállt és pisla fényével a végtelenbe tünt el.

V. A CATACOMBÁK MYSTERIUMAI.

Lenn a sík föld alatt, száz ölnyi mélységben, rejtett sikátorok hallgató országa terül; mint túlvilág, olyan ismeretlen. Hosszú, véget nem érő egyenes folyosók, mikre minden oldalról egymást szelő kanyargós tévutak nyilnak; – ki egyszer közéjök tévedt, soha vissza nem -242- tért. Siket kőtornáczok s hangverő teremek, miknek oldalai csodás alakokkal vannak kifaragva, – hosszú fülkesorok, mikbe balzsamozott holttestek vannak egyenesen felállogatva, – s nehéz márvány sarcophágok, rejtelmes betükkel, miknek mindegyike egész népesemény; kiáltó színekkel kifestett tornáczok; – alakok és tárgyak, miknek sem neve, sem czélja többé tudva nincsen; s ismét hosszú, sima és üres utczák, miknek zárt végét egy-egy koporsó őrzi, tetején kétszárnyú golyóval; mindig odább változnak a tárgyak: félkörű amphitheatrumok tünnek elő hajlott boltozattal, falaikra kopasz hárfások vannak párosával szemközt festve, – földalatti útak, melyek pallója alatt a rejtett patak zuhog, melyen keresztül a tengerszem szívja fel az oczeánból vizét; s mindig üvöltő nyilások, miken át a földgyomor sötétjébe látni, hol a vulkán tüzében a földindulás készül s miknek torka halálos gőzt lehel a vakmerőre, ki beléjök mer nézni.

Ilyen volt az egyiptusi hirhedt catacombák egyike, melyről az a monda, hogy a föld alatt a Moeris szigetével, a három pyramiddal s a Sphinx-szel volt összeköttetésben. – Beomlott üregek, mikre ezredek mulva akadt a véletlen, mutatják töredékeit e nagyszerű emberi műnek.

Órákig haladt a két fejedelemfi egymás után a titkos folyosókon, midőn egy szűk utczaszoroson át egy czifrára vésett ezüst ajtóhoz jutottak. A kékvilágú lámpa csak egyenként világítá a mellettök elmaradt tárgyakat, s minden a mint feltünt, ismét elveszett a sötétben. Athaniel szavára ez ajtó is felnyilt s ezen keresztül roppant templomboltozat tárult ki előttük.

Nem azon nagyszerűség, mit a természet állít elő, melynek látása a lelket fölemeli, hanem az emberi törpe nagyravágyás kietlen, fölfoghatlan erőködése, melynek gondolata alatt a lélek összegörnyed.

Ezek a titani oszlopzatok, egy-egy bazalt gerendából faragva, a sűrű érczpylonok, s a hosszú architrab, melyen -243- az óriási dom tömör boltozata fekszik. E mindenünnen nyomasztóan alánéző roppantság: e rémítő nagyságú kövek, miknek láttára önkénytelenül támad e kérdés, hogy lehetett azt ide le s oda felvinni? az egymásra halmozott csodaalakok, mik merev kőszemeikkel holtan bámulnak le a semmiségbe, s e kétségbeejtő mérhetlenség…

Athaniel, használva társa önkénytelen megilletődését, lassan, észrevétlenül lépett egy, a falból kinyuló aczél csőhöz, mely csodás állatfejen végződött, s annak kisded arany csapját lassúdan elfordítá.

Hirtelen, mintha két üstökös csapódott volna össze, iszonyú csattanás hallatszék s villámfény futotta át a templomot, lángra gyulasztva az egész légegyetemet; szikrát hányt minden ércz s a templom oszlopóriásai reszketve csendültek meg a földrázó mozzanatra.

Mire föleszmélt, egyedül látta magát végtelen ködsíkság közepett. Kietlen volt a sík és láthatártalan, minő csak álomlátások tájképe lehet; a tébolyító távolban látszék magányosan, pusztán a Sphinx. (Az egész tünemény az egyiptomi bűvészet káprázata volt, tán sűrű kámforgőzre vetett laterna magikai csalkép?) Egyszerre úgy tetszék neki, mintha a Sphinx közelebb, mindig közelebb látszanék, a körrajzok nagyobbak, határozottabbak lőnek; néhány percz s a csoda alig egy nyíllövésnyire látszott előtte, nőarczával mosolygóan tekintve a királyfira. – De e mosoly irtózata a vért állítá meg ereiben: a mosolygó rémkép arcza ugyanaz volt, melyet kedvese, az egyiptusi rózsa viselt; minden vonás, maga e mosoly is szakasztott mása az övének… S hozzá a tigristermet. Mintha mondta volna neki e rémkép: Jer! híttál, ölelj meg. Én vagyok kedvesed. – Még közelebb jött. Már csak lépésnyire állt előtte, midőn Asnaphar kétségbeesve, mint ki a halál megsemmisítő karjába rohan, ölelve, -244- kitárt karokkal, de elfordított arczczal dűlt felé. – E perczben minden eltünt: a puszta képe és a bálvány, s Asnaphar megigézve, kábultan hullott le; – de nem hullott a hideg mozaikpadlatra, hanem hullott kedves, dobogó kebelre, hévvel ölelgető karok közé, s érze ajkán édes, édes csókot, s érze szivében édes, édes gyönyört. Kellett-e, hogy felnyissa szemét, megtudni, kit ölel? Nem mondta-e meg neki szive: hogy az a megnyilt rózsabimbó? Kellett-e, hogy hallja, ki ölelte őt fel? nem mondta-e a felszívott csók bűvös édessége adójának nevét?

– Asnaphar! – hangzék az üvegharmonika hangján édes női szózat, s midőn a királyfi felveté szemeit, csillagokkal találkozott pillantása, páros szemcsillaggal. Könnyű fehér öltönyében, omló hajfürtökkel térdelt mellette az egyiptusi rózsa, az ébredő arczát kebléhez szorítva. – Hová lett ez arczról a vészt jósló igézet, e szemekből a halálnak parancsoló erőszak? A szerelem visszafoglalá azon birodalmát, mérhetlen szerelem szólt minden vonásból.

Ah! kétezer év előtt istenség volt a szerelem; a hány szív dobogott, annyi világot teremte egy szavával; áldott, üdvözített, felmagasztalt, szent volt a gyönyör, szent volt a fájdalom, mit a szívbe oltott; ha volna még szava az emberi nyelvnek, leirni e magas szellem képét: e szó volna a szerelem kihalt jelképének hideg mumiája.

– Örökre enyém vagy; sem élet, sem álom tőled el nem választ; lelkemhez nőtt lelked; ha ezt kitépnéd, éltem is vele menne. Enyém vagy az Isten előtt!

– De melyik isten előtt? – kérdé halkan, komolyan Isis papnője, az egyiptusi szűz. Az én imámat Osiris hallgatja meg, a tiedet Ormúzd. Te a babyloni tűz előtt térdepelsz s annak mondasz esküt: én a nap fényében azt a magas lelket tanulom imádni, ki széttépte magát, hogy szelleme atomjaiból embereket alkosson. A te oltárodon kialszik a reszketeg naphtaláng, s akkor hol van az isten, -245- ki fogadásodat meghallá? De az én oltárom a magas menny boltja, melyen az örök nap soha ki nem alszik. Esküdjél az én istenemre.

– De melyik nap? Az-e, mely a lybiai homokon eltévedt utast szomjával öli meg, s az átkozott határt virágtalanná égeti? vagy az, mely a meroëi hegyek mögül kel föl s virágot idéz föl a szikla ormáról s a mély vízfenékről?

Asnaphar nem látszott érteni a kérdést. Jone szeliden takarta el kisded kezeivel a királyfi szemeit, s midőn levette azokat onnét, ismét a bűvös sík állott előtte, be nem látható végével; – a tájon szürkület ült; jobbról lassúdan emelkedék föl haragos tüzű vérvörös napgolyó; izzó fényében meglátszának Babylon nagyszerű falai, a függő kertek, az aranyos mausoleumok és tömör bástyák, míg a láthatár tulsó felén alig kivehető körrajzokban látszott Memphis, Egyiptus királyi városa. A vérvörös nap az eget és földet is ily színűre festé s magasra szállt, midőn hirtelen a balsó láthatáron fekvő Holdhegyek mögül ragyogva kelt ki egy másik nap. – Két nap egyszerre egy égen, – s tündöklő fényt lövellt szét a mindenségbe, melytől az saphirját, a föld smaragdszínét kapta vissza; az ellennap pedig, sugarait vesztve, mint izzó érczgolyó fénylett rövid perczig, azután a háta mögött kelt felhők sötétébe visszahanyatlott, míg az egyiptomi nap, hogy még a felhőket se hagyja sötéten, gyönyörű szivárványszalagot vont rajtok keresztül.

– Így fog elveszni Assyria napja Egyiptusé előtt! hangzék e közben mysticus szózat, mely mintha a terem minden szegletéből jőne, szerte visszhangzott s rezgve enyészett el a messze folyosókon, utóhangjaival a fátyolkép is eltünt, s Asnaphar ismét a templomi teremben találta magát, körülbámulva a merev kőcolossoktól.

Majd halla hangokat a csodás túlvilágból, andalító zenét, melynek változatain a meglepett lélek élveteg fél álomba merül; csodák jelenései válták fel egymást előtte -246- magicus rendszerben, miket a fejénél ülő leány, mint szellemországok koronás királynéja, idézett elő szeme intésével.

Fanaticus czélja volt a leánynak, kedvesét Egyiptus istenei előtt látni arczra borulva, élve vagy halottan!

Megmutogatta neki a magia csodatételeit, a cabbalistika rejtett jóshatalmát; mutatta neki egy magas aknanyiláson át a delelő holdat, a bűvésztükörben ezerszer nagyítva, az örökké égő lámpát, az örökké ép mumiákat, a föld rejtett gyümölcseit, mik ölnyi mélyen vegetálnak a föld színe alatt; az eleven víz erejét, mely a föld magasáig szökik, s a mesés kigyónövényt, mely virág és állat egy alakban. Elmondá neki a lélekvándorlás mély mysteriumait.

– Mily örökszép költészet él e hit eszméjében: lélekköltözés! ezredekre nyuló öntudatos élet, jutalma, vagy büntetése az emberalak érdeme s vétkeinek. Mily magasztos eszme: kinek emberalakjában a lélek meg nem fért, ki nyomva, rabbá teremtve volt, mint ember: holta után az mint oroszlán fog élni, haragja ordításával ijesztendi a gyáva tömeget, s mennyire hangja elhat, királyának fogja ismerni a sivatag! Mily vigasztaló hit a börtön rabjának, hogy ha testét lerázza magáról, fehér hattyúvá lesz, repülni fog bérczek és tengerek felett, országról-országra szalad szárnyaival, s úszni a víz tükrén délczegen, szabadon! Mily édelgő ábránd: ki most hévvel szeret, hévvel és kínosan, holta után tán arany méhe lesz, virágról virágra szálló, mézevő szelid méh, s esténként azon virág kelyhében fog aludni, melybe szeretőjének lelke költözött; s mily boszúálló igaz, nagy gondolat, hogy a zsarnok, ki most népeket tapod el, s gyönyörködve nézi a más siralmait, s örűl az átoknak, mit fejére szórnak, ha e szivtelen lény lelke egy pondróba fog majd átköltözni, vagy egy futó nyúlba, egy néma féregbe, melyet felrúgnak, üldöznek, melyre rátapodnak, s melynek hangja sincsen, megtorolni az emberadta kínt, s ha e féreg, melytől undorodva fordul el az emberarcz, -247- mely a porba építi házát, a porból keresi silány táplálékát, – ha tiport féreg emlékezhetik arra, hogy ő egykor népeknek parancsolt, biborban, aranyban járt, s milliók végfalatját nyelte el egy lakomán, lehet-e ez emlékezetnél, ez öntudatnál iszonyúbb megtorlás nagy vétkeiért?

A templomon átderengő ismeretlen eredetű világ (tán a villanyos lég világa?), annak csodásan izgató mágneses bűvereje, a látott csodák változatos képe, a megragadó értelmű mysteriumok, mélység és magasság egy eszmében, a rábeszélő szavak bűvereje, de leginkább a szerelmes szempár édes magiája, oly felmagasztosult izgásba hozták az ifju phantasticus lelkét, hogy elfeledve mind, mit eddig érze, a mit eddig tudott, szíve új világot, új életet talált, elszakadtat a régitől, melynek emlékét elveszté: mintha egyik csillagból a másikba költözött volna.

Még nem kelt újra a nap, midőn az assyri király fia Osiris oltárára tevé a virágáldozatot s annak esküvék meg, hogy bárhol legyen is, csatában, viharok között, trónon vagy a sírban, Egyiptus rózsájának emléke szívében vele lesz.

VI. SANHERIB.

– Föl, föl a földgyomor csodás rejtekéből! Hagyjuk a sírokat az élten túllevőknek; a föld alatti éltet nem ember hatalma igazgatja. Föl! látni az égnek szabad végtelenjét s hallani az életnek megszokott zaját. Más élet, más világ van ott a föld alatt, mint mely fölötte zajg. Ne hidd, hogy a sír alatt nyugosznak. Őrizkedjél azokról beszélni, mik ott alant vannak. Mosolyogj, ha róla kérdeznek; vonj vállat, de meg ne tagadd létöket, nehogy évek mulva, ha sírodból egy új lakó miatt csontjaid kihányják, arczra fordulva találjanak koporsódban s alvó -248- éjfélenkint némán zörgetni járj a nem hivők ablakán, bizonyságot tevő a túlvilági létről. Légy néma és félj.

– Minő zaj lepte el Egyiptus határait? Mit ostromolja az eget e fegyveres csorda csataordításaival?… Ásd sírodat, veszendő nép, és némulj el! Teremtőd földén jársz! Mit sötétíted el a napot nyílak fellegével? Napok jőnek, s nem lesz szükséged árnyékra, hogy hideg légy; hallgatni fogod, mint beszélnek feletted a viharok s a sivatag vadai, s nem fogsz belészólni beszédeikbe; feletted a mulandóság tövisei zöldülendnek ki, virágozni fognak és elasznak; kiváncsi gyermekek virágot fognak tépni sírodról, s nem tudandják, hogy az teneked fáj… Mit ostromlod az eget csataordításaiddal, mit sietsz a földet vérrel itatni? könyörögj inkább neki, hogy legyen irgalmas itélőbirád s fogadjon keblébe, s ne engedje, hogy a szelek hamvaidat egyik tengerpartról a másikig elhordják!

Kinek kezébe játékul adatott a népek élete, boldogsága és szabadsága, hogy legyen mivel mulatnod lelkedet, mely meztelen marad, mint a többi, mikor azt a haldokló ajk az őszi ködbe kileheli.

Aranyat eszel-e, vért iszol-e rá, hogy országokat rabolsz ki, népeket gyilkolsz le, ember!?

Nem ura vagy te a halálnak: rabszolgája vagy neki. Csak oly rabszolgája, minő a dögvész, a földrengés, az éhhalál és a viharok, mik szétküldetnek a világot pusztítani, s ha megtevék munkájokat, elenyésznek.

Menyezetes trón, aranykerekű harczszekerek, nyerítő paripák, biborszín lobogók, vérrel és aranynyal pompázó bérgyilkos csorda, körül leégett városok, eltiport mezők, vérrel hömpölygő folyam, lánczra fűzött rabnők és gyermekek fájdaloméneke, fogadott dicsérők magasztalásai, -249- éhsanyarta arczoktól bámult orgiák, szolgaság aranyba, vagy rongyokba takarva. Ime ez Sanherib királynak tábora. Dicsőség Sanherib királynak! – ordítja százezer ajk. – Dicsőség a királyok királyának e kerek földön! – És a vezér fenn ül az aranymenyezetes királyi széken.

Ki mondja meg, hol volt e királyi szék valaha felállítva? Mi maradt meg belőle egyéb, mint az átkos emlékezet?

Sanherib áthozva seregeit az egyiptusi határra, miután a Typhonnal kétszer találkozott, Memphisnek fordulva, egy alkonyatkor azon téren ütött éji tábort, melyről egyfelől a Memnon szobrai, másfelől a Sphinx meglátható.

Mielőtt a nap leáldozott volna, szekerébe ülve, a csoda elé vitette magát és seregét körülállítva, kevély-elbizottan megszólítá azt, hogy mondjon neki szerencsejóslatot jövő harczaihoz.

– Hízelgő szót mondj meghódítódnak, ellenhoni bálvány! vagy a porba hajtod meg arczodat előtte. Reszkessen kőajkad, midőn Sanherib nevét kimondod!

– Sanherib! kiálta a csoda erős csengő hangon, egyedül térsz vissza, a honnét eljöttél…

… Mint ki a zajos álomból mély csendre ébred fel, félelmes hallgatás futá át e szóra az egész tábort. A király legbátrabb bajnokait sápadozni látta.

Megdobbant a pánczél alatt szive. Félelmet soha sem ismert; megszoká önmaga lenni a világnak legnagyobb félelme; de jól sejté, hogy egy baljóslat leverő hite képes lehet a kivívott győzelmi trophæust a diadalmaskodó kezéből kivenni.

– Köszönöm jóslatod, szóla gúnyos magassággal a király, most én fogok neked jövendőt mondani… Pusztulni fogsz a föld színéről, ledőlsz, arczoddal a port csókolod meg, egyik kövét silány alkotmányodnak keleten, másikat nyugaton fogják megtalálni, és senki sem fogja tudni, hogy hol és mi voltál. Mit én megjövendölék, azt -250- én beteljesítem, Ahrimanra esküszöm, a sötét Ahrimanra, s akkor légy rajta, hogy a tied is teljesüljön, s addig is vedd jutalmadul e játékszert. – S ezüst tollú nyílat vetett tegzére, melynek tollára neve volt bevésve, s azt a Sphinx nyitott szemén át belőtte. Az íj pattant, a nyíl süvöltött; de utána éles fájdalmas sikoltás kiálta fel a Sphinx ajkairól, ijesztő sikoj, nehéz, siket nyögésben végződő. Rá lehetett ismerni, hogy ez halálnyögés vala.

S még nem enyészett el a nyögés, midőn azt a legiszonyúbb kínordítás váltotta föl, minő a fiafosztott oroszlán ordítása lehet, hangja a határtalan kétségbeesésnek, az átoknak, az égő fájdalomnak, mely a Sphinx ajkain át rémségesen elváltozva, mint ismeretlen pokolcsoda bőgése üvölte fel, átokkal és férfisírás keserű hangjaival keverve.

– Halálnak átka rád, s minden népeidre, vérivó szörnyeteg! Pusztulás lepje meg országodat és koronád törjék darabokra! Kigyók jelenjenek meg trónod előtt, vakmerő fejöket arczodnak emelve; a holtak lelkei járjanak fényes nappal városod utczáiban, önvéred igyék véredből s átkozzon meg tőle, s áldás legyen a füvön, mely a te palotád szétszórt kövein fog teremni!…

S újra hangzék halálos ordítása a kőszörnyetegnek, mely végig üvölte a megrémült hadon, mint az itéletnapi harsonának hangja, mely halálitéletet mond az élőknek, feltámadást a holtak hamvainak. Később fájdalmas, szenveteg hörgéssé gyengült e hang, majd végkép elhallgatott.

Valami járványfélelem fogta el mindenki szivét ez átokjóslat után. Nyugaton a nap haldokolni készült; oly halvány volt világa, mit ez arczokra vetett, vagy tán ez arczok voltak halaványak?

Maga a király is reszketve kapott koronájához, reszketve burkolá magát bíborpalástjába; de sem a korona, sem a bíbor nem bírt fényt vetni elsápadt arczára. Csupán a Sphinx homloka ragyogott haragos alkonyati pírban… -251-

– Mielőtt a hajnal sugarát látnátok, szólt népéhez a király, e bálványt széttörve szórjátok a porba!

De a következő hajnal sugarait senki sem látta meg azok közől, kik e parancsot meghallák!…

VII. A FEHÉR MUMIA.

Mély csend volt, minő sírokban szokott lenni. Asnaphar a catacombák rejtekében maradt. Fönn nap és éj válták föl egymást, míg ő ott alant bűvös álomtól leigézve aludt és álmodott mennyei álmokat.

Fölötte nap és éj, élet és halál válták föl egymást; ő pedig a holtak országában aludta álmait. S tán lehetett ismeretlen varázshatású szer, mely évekig tartó álmokat adhatott, – halált, melyből még az élet visszatér? Egyedül volt. Lábai előtt kisded sírlámpa pislogott, a földalatti templom sötét boltozata hallgatva terült el felette. A sírlámpán kívül minden aludt, az is olyan volt, mint temetőkön a bolygó lidérczfény.

Hirtelen, mint kit benről kigyó szúra meg, ijedten riadt fel álmából Asnaphar. Azt álmodta, hogy kedvesét, a fehér leányt, nyíllal keresztüllőtték, éles ezüstnyíllal. Remegve tekinte szét; még hallá az ideg csengő pattanását, a nyíl sivítását s a halálos sikojt, – de nem láta semmit, csak a némán rábámuló kő-titánokat s a lábainál pislogó mécset. Fölkelt. Alig álla lábán; a multak eseményei tarkán zajlottak át agyán, alig hagyva kiválasztani a valót az álomból.

Menni akart. Tántorogva kereste az ajtót, végig tapogatva a körülálló hideg bálványokat, de sehol sem akadt rá, fal volt mindenütt és faragványok, köröskörül hideg, nyílástalan falak, fönn merev boltozat, alant a padlat mozaikja, sehol nyoma az ajtónak, melyen át idejött.

Kétségbeesve karolta át a néma bálványisten lábait, -252- kinek idegen nevére esküdött s kiért apái istenét megtagadta, – s kérte a szabadulást. Másik pillanatban pedig összeátkozá azt s arczra vetve magát, siratta az álmot, melyben kedvesét ölelte, s melyben kedvesét megölve látta.

Midőn újra fölveté szemeit, a síri mécsvilágnál egy magas fekete alak állt előtte. Egy érczszobor, mely szemeit nem akarta elvenni róla. Athaniel volt. Sötét volt rajta minden, csak ajkai voltak fehérek és hajfürtei. Asnaphar bámulva nézett rá. Azt hitte, hogy évtizedeket álmodott keresztül tegnap óta, melyek Athanielt megőszíték. Pedig az egy pár percz volt, mely a hős fürteit fehérré festette, egyetlen átkos irtózat percze.

Az æthiop némán inte neki, hogy kövesse. Egy bálvány háta mögött rejtett csigalépcső kanyargott föl a magasba. Athaniel vevé a lámpát, s Asnaphart a meredek lépcsőkön felvezetve, rövid óra mulva halvány napvilág kezdé világitni útjokat, melyhez mindig közelebb jutva, utóbb egy kisded czella torkolatához jutottak, – itt Athaniel hátra maradt s némán elfordulva, előre bocsátá a királyfit. Két gömbölyű nyiláson sütött be a kisded üregbe az épen hajnalodó nap. Künn a Memnon szobrainak üdvözlő hajnaléneke hangzott a csöndes légben, mit szellő sem zavart. A czella közepén zöld márvány-sarcophag volt, melynek ágyában mosolygó fehér arczú hölgy mumiája feküdt, a rá sütő napsugár pirján keresztül fehérlett rajt a halál színe. Hideg tetemei ambrával illatoztak, szemei le voltak örökre csukódva. Beszédes ajkain nem egy halál, egész országa a halálnak látszott uralkodni.

Néma kétségbeeséssel hullott keblére az assyri ifju, de Athaniel eltolta onnét, mély, keserű hangon mondva a vőlegénynek:

E szavain kívül egy hang sem árulá el soha, sem azelőtt, sem azután, Sabaco utolsó ivadékát, hogy az egyiptusi rózsát mily forrón szerette!… -253-

S ezzel odavonta Asnaphart az ablakok egyikéhez, melyek a Sphinx szemnyílásai voltak, s kinézetett vele.

Iszonyú itélet képe látszék ott künn. Egy egész tábor, mely halva fekszik.

Csoportok, mik egymást ölelve tartják, ölelve és mozdulatlanul, vértes, sisakos bajnokok, félig a homoktól eltemetve, arczaikat és pánczélaikat a nap fénye süti. Iszonyú kínok rángásai közt kimult tetemek, vérezetlen csatamező, egymás hegyébe hullt holt alakokkal, miknek égre emelt arczán s nyitott száján most is látszék az átok, melylyel utolsó lélekzetöket kifuvák; szerte az üresen maradt sátorokat fölforgatta a keresztüldühöngött vihar.

Egyetlen éjszakán száznyolczvanezer élőt tett halottá az öldöklő angyal, mint ezt a próféták könyvei s a történetirók szavai bizonyítják.

Athaniel odavezette őt halottjához, s némán mutatott a nyílra, mely annak kebelébe furódott, Asnaphar elolvasá a nyíl tollára irt nevet. És a historia azt mondja, hogy Sanherib királyt saját gyermeke ölte meg.

Asnaphar egy év múlva Babylonia trónján ült, királyi neve lőn Assurhaddan, – a krónikák mondják, hogy idegen isteneket vitt be Babylonba s ezért az assyri birodalomnak utána el kelle pusztulni.

Kik aludtatok jeltelen sírokban s végig álmodtatok kétezer esztendőt, aludjatok tovább…

Rémelő elmult idő, csodatitkaiddal menj vissza a sírba, mit az elfeledés számodra megásott, vidd vissza magaddal árnyékországodat. -254-

… Sehol egy fa, sehol egy virágos domb, sehol egy oáz… Mindenütt, merre szem lát, halottsárga fövénytenger terül.

Lábjegyzetek.

1) Pénz neve a Csallóközön.

2) Rásaszoknyának nevezték azon kemény szoknyát, mely, mikép mondatik, megállt egyenesen, ha a földre tették, legalább nincs rá adat, hogy valaha magától elszaladt volna.

3) Czifra szó ugyan, de ha «pávává válván» volna, még czifrább volna.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

18	– Én vagyok	«Én vagyok
21	három rege ment katona	három regement katona
26	általános nyemort	általános nyomort
111	Osszehivának bennünket	Összehivának bennünket
119	világon többé.	világon többé.»
119	csak üldözőim.	csak üldözőim.»
163	arczaíkon vidámló	arczaikon vidámló
166	Hát nem siettek	– Hát nem siettek
172	hozzá nem járak	hozzá nem jártak
209	meg egy sonkát	meg egy sonkát.
250	tíed is teljesüljön	tied is teljesüljön

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VADON VIRÁGAI ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.