The Project Gutenberg eBook of Utazás a Balaton körül (1. kötet) by Károly Eötvös

(Kik azok, a kik utaznak? – Miért késett ez az utleirás? – Napkelet felől napnyugat felé. – A Balaton költői. – Mindenütt szép, de legszebb a Balatonnál.)

Nem szeretem kerülgetni a kérdést. Egyenesen neki a dolog közepének: ez a természetem. Most mégis máskép cselekszem. Előre tájékoztatnom kell az olvasót: miről lesz szó.

Volt még ötödik és hatodik is. Szentirmay József volt az ötödik és én magam voltam a hatodik. Mindenkiről el fogok mondani mindent, a mi vele az utazás -2- alatt történt, csak magamról hallgatok. Nekem elég dolgom lesz az irással. Jegyzőkönyveket nem vettünk föl, semmit föl nem irtunk, csak azt beszélhetem el, a mi emlékezetemben megmaradt.

Huszonöt esztendő nagy idő. Azóta én se jártam azon a vidéken. A feledés hullámai folyton verdesik az emlékezet omlós, fövenyes partjait s azokból a partokból sokat elmosnak. Pedig azokon zöld pázsit és illatos virág tenyészhetett s a fövenyben aranyporszemek is voltak. A hullám elmossa mind. Mi maradt meg azóta: majd kitudódik lassanként.

Két derék nemes barátom azóta messze utra költözött. A történetiró és a hivatalos anyakönyv ugyan azt bizonyitja, hogy Salamon és Szilágyi csak a kerepesi temetőig távoztak el, de én ezt jobban tudom. Ott szállonganak ők sziveinkben s ott szállonganak a csillagos ég közelében s keresik a magyar faj dicsőségét a multban s örrökkévaló életét a jövendőre. Minő nemes szellem s minő jó magyar volt mind a kettő!

Mikor e szót kiejtem: nagy nyomatékkal teszem azt. Nem azért, mert főrendi ur. Nem ád ő arra semmit s én se sokat. S mikor nagy utazásunkat megtettük a Balaton körül: akkor még nem is volt ő főrendi ur.

Hanem hát ő nem tegeződik minden pitty-potty emberrel. Nem is érzeleg és nem is pajtáskodik senkivel, hanem e helyett vitába keveredik mindenkivel -3- s vita közben csak egyetlen megszólitás illik hozzá komolyan: »Gyulai Pál ur«. Én pedig még az életben sohase találkoztam vele, hogy rögtön vitába ne keveredtem volna vele. Elég baj az nekem, talán neki is, hogy oly ritkán s akkor is oly kevés időre találkozunk.

Behunyta szemeit örökre Szentirmay József is. Ki volt, mi volt: erre is rákerül a sor. Vitéz honvéd volt, s már e miatt is megérdemlené, hogy megemlékezzem róla.

De él és futkos és szerkeszt még Nagy Miklós. A ki irt és iratott már tizezer holt és eleven emberről, de a kiről még se nem irt, se nem iratott senki.

Ha emlékezetem egyben-másban cserben hagy: Nagy Miklós és Gyulai Pál ur bizonyára helyreigazitással áll elő. Ezt nem szeretem. Ezért kell vigyáznom.

Gyulai Pál ur lelke egy pillanatra lángot vetett a Badacsony tetején. Fényes és melegitő lángot. S azt mondta előttünk, hogy »Romhányi«-jában fel fogja dolgozni utazásunk emlékeül a Balatont és a Badacsonyt.

Ezt akartam én bevárni. Hogy fölülkerülhessek és én birálhassam meg őt.

Azt mondta, hogy ő olyan szélbali embert, a ki igazán szépen tudna irni, még nem látott. Régen mondta ezt, de azóta is vallja. S én ugy akartam ezért megboszulni, hogy »Romhányi«-jára hasonló versben mondjak birálatot. Ha szép lesz a versem: akkor nem bántja -4- többé a szélbali embert. Ha pedig csak olyan lesz mint a »Romhányi«: akkor ő is elhallgat, én is.

De most már nem várom tovább. Lehetetlen. Én ugy érzem, hogy én halandó ember vagyok. »Romhányi« huszonhét év óta készül és negyedfél ének van belőle készen. Tervezve van pedig tizenkét énekre, tehát még hetven esztendő mulva lesz készen. Eddig várni nem akarok. Tehát csak megirom már ezt a Balaton körüli világutazást.

Czélunk nem az volt, hogy voltaképen fölfedezzük a Balatont. Pedig még ma sincs igazán fölfedezve. Az orvos urak nagy része azt se tudja, az ó világban van-e vagy az uj világban. Sőt az orvos urak nagy része szentül hiszi, hogy valamely nyugoti országban fekszik s a földrajzban Ischl, Franczenszbad, Gastein, Reichenhall s egyéb efféle név alatt szerepel. Olyan orvos is van, a ki azt hiszi, hogy nem is hivja más Balatonnak, csak az ostoba magyar közönség.

De azért én az orvos urakkal nem vitatkozom. Az a világutazás, melyet én leirok, ugy se az orvos urakra tartozik, csak azokra, a kik a betegségeken kivül és a gyógyitó szerek mellett még a költőkért, szép asszonyokért, történelmünk nagy alakjaiért s a nemzeti hagyományokért is lelkesülnek. Mert – hála isten – ilyenek is vannak az orvos urak között.

Hogy a Balaton máig sincs még felfedezve: legékesebben bizonyitja ezt az a husz-harmincz tudós férfiu, a kit a történetirás balatoni bizottságnak nevezett el, és a ki tiz év óta mindig a Balatont fedezi föl, de -5- munkáját máig se végezhette el. Vannak barátaim is e bizottságban. Herman Ottó már korábban fölfedezte a Balaton halait s madarait. Daday fölfedezett benne több mint százötven fajta rákot. Lóczy egészen közel jár ahhoz, hogy fölfedezze partjait s mások közel járnak ahhoz, hogy fölfedezzék mélységeit. Azonban a halak és madarak, a rákok, partok és mélységek még mindig nem a Balaton.

A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bus mesék gyüjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a multból s ragyogó reménység a jövendőre. Se mérnök, se tudós, se állatbuvár azt igazán felismerni sohase lesz képes. Utazó kell ahhoz, a ki egyuttal költő és történetiró s azonkivül erdélyi ember.

Csak tuladunai ember kell közibük egy vagy kettő, a ki a költőnek, a történetirónak s az erdélyi embernek az utat megmutassa.

A magyar ember, ha boldogulni akar, nyugat felé iparkodik. Eltanulta ezt Atillától és Árpád apánktól. A kik napkelet felől jöttek és napnyugat felé törekedtek. Csak a ki bujdosik: az tart kelet felé.

Ilyen a magyar még ha zsidó is. Bejön Mármarosnál. Ott még koldus, napszámos és pálinkamérő. A fia már két vármegyével beljebb jön nyugot felé s lesz belőle gyáros, kereskedő és nagybérlő. Ha még egy-két vármegyével beljebb kerül: már nagy birtokos és -6- urodalmat szerez. Budapesten nemességre, képviselőségre és báróságra törekszik s ha már egy pár millióra tett szert: Bécsbe költözik, de ha megmarad is magyarnak: minden betegségét bécsi orvossal gyógyittatja, minden nyaralását osztrák fürdőben tölti s minden ékszerét és drága ruháját lánya, asszonya Bécsből és Párisból hozatja.

Az erdélyi ember kétfelé költözik. A ki szegény akar maradni: vagy otthon ül, vagy Moldvába, Oláhországba száll ki szerencsét próbálni. A ki pedig boldogulni akar: az jön Budapestre.

Budapestig eljön, de tovább nem. Ez napnyugot felé rá nézve a világ vége. Olyan erdélyi ember még nem született a világra, a kit Pécs, Fehérvár, Komárom, Veszprém, Pápa, Győr, Sopron vagy Pozsony a maga kebelére telepedni látott volna.

És ez jól van igy is. Nagyon erős gyomra van Budapestnek. Erősebb, mint a struczmadárnak. Erősebb, mint a gólyamadárnak. Annyi kavicsot, kigyót, békát, tótot, csehet, németet, galicziai jövevényt befogad évenkint, hogy az erdélyiekre ugyan szüksége van. Nem épen hánytatónak, hanem gyomorerősitőnek. Bár jönnének többen. Bár jönne ide a székelyek fölöslege is. A ki már kicsordul a tele pohárból s ha Romániába hull, örökre a porba vész.

A négy erdélyi iró soha se látta a Balatont. Egyik-másik talán valamikor elutazott mellette, de azt is éjjel cselekedte. Nem volt benne köszönet. -7-

Ott volt Szász Károly. Akkor még nem volt püspök, juhait még nem maga terelgette, sőt ő még maga is közibénk, a jámbor juhnyájhoz tartozott, melynek egyik-másik darabja el is tévedhet. Ő épen az eltévelyedettek közé tartozott, mert imádság helyett verset irt s költő daczára miniszteri tanácsosságra s államtitkárságra adta fejét. Költő és miniszteri tanácsos: hogy lehet e kettőnek összeférni? Ha Petőfi tanfelügyelő, ha Csokonai pénzügyigazgató lett volna!

Fölkerestem Szász Károlyt is. Meghivtam a nagy utazásra őt is. Nagy örömére volt e meghivás. Annál inkább, mert szentül hitte, hogy abból nem lesz semmi. De határozottan megigérte, hogy ha én azt a csodát meg tudom tenni, hogy Salamon Ferenczet és kiváltképen Gyulai Pál urat valamely napnak reggeli 7 órájára a déli vasuthoz állitom: akkor ő is eljön s megénekli a Balatont.

Tudtam, hogy ha eljön: megénekli. Ez volt egyik törekvésem. Mert a Balatonnak most már van ugyan költője s nehány írója is, de huszonöt év előtt még nem volt igazi költője.

Petőfi talán sohase látta. Arany és Tompa nem törődtek vele. Vörösmarty az ifju kort nem töltötte partjain. Berzsenyi és a két Kisfaludy lelke csak a hősiség és a honfibánat napsütötte rónáin vagy ködös rengetegeiben tanyázott. Pedig ők jól ismerték a Balatont, lelkesedtek is érte, sőt Berzsenyi nem egyszer meg is kisérlette, hogy bevonja költészetének arany fátyolával. -8-

Csokonai is csak egyszer lángolt érte. Tihanynak riadó leánya, a vitára mindig készen álló visszhang birta szóra lantját. Ha az ő lantja olyan korán össze nem tört volna!

Volt idő, a mikor négy báró regényirónk volt egyszerre. Jósika, Kemény, Eötvös, Podmaniczky. Nem hiszem, hogy most egy volna is. Egyáltalán hová lettek mágnás iróink? Jó lenne e fölött egy kissé eltünődnünk. Ugy látszik: mióta versenylóra ülhetnek, azóta Pegazus iránt nincs érzékük. Azóta a Pegazus nem türi meg őket a hátán.

Minden mivelt nemzet főurai közt nagy számban vannak az irók. Költők, tudósok, utazók, katonairók, hirlapmivelők. Nagyszámban volnának nálunk is, ha az egyik fele már meg nem halt volna s a másik fele már megszületett volna. Zichy Jenő és Andrássy Gyula gróf szinte kirí a mai nemzedékből s Széchenyi Béla gróf mintha kifáradt volna nagy khinai utazása után.

Jókai költészete ellátogatott egyszer hozzá. De csak az alvó Balatonhoz, a mikor lefekszik téli ágyába, magára ölti jégtakaróját s hóval, viharral, förgeteggel nem törődik.

Jókai tizenöt éven át lakott nyaranta a Balaton partján, suttogó nádasához ötven lépésnyi távolságban. De a téli Balatont nem látta soha. Mégis azt irta le. Különös erő is lakik a költészetben. Képzelete arra vágyik, -9- hogy az ismeretlent, a láthatatlant, a kézzel meg nem foghatót állitsa az olvasónak lelke elé.

Ha Szász Károly eljön a nagy utazásra: bizonyára tizenkét dala röpködi körül Tihany, Hegyesd, Csobáncz, Badacsony, Tátika bérczeit s néhány költői beszélylyel és hősi költeménynyel lesz irodalmunk gazdagabb.

Barátom volt. Ott viselte tisztét ekkortájt a honvédelmi kormánynál. Minden Zeyk honvéd volt valamikor, a ki már elbirta s a ki még elbirta a fegyvert. S az én Firi barátom egyik volt az elsők és a hősök közül. Pajzán néven Zeyk Firinek nevezték bajtársai. Én is csak ugy neveztem.

Vidám oldala is volt a függetlenségi harcznak, a tábori életnek, a sok győzelemnek, a sok csatavesztésnek. De vidám oldalát se a költők, se a történetirók eddig meg nem irták. Csak a hősi oldalt, csak a bukást, csak a nemzeti gyászt, csak az árulások denevérsuhogását ismeri a mai nemzedék.

Mohács óta sohase volt a magyar szellem nagyobb, erősebb, fenségesebb, mint az utolsó Rákóczy kuruczkorszakában. És sohase szenvedett nemzetünk többet, mint akkor és az után. S nézzétek meg dalait, költészetét, zenéjét, példabeszédeit, bölcs mondásait, vezérférfiainak életét és nyilvános jellemét: mindig és mindenütt ott van a magyarnak vidámsága, délczegsége, dévajsága. Sohase busult annyira a magyar, hogy csupán -10- busult volna és sohase dühöngött annyira, hogy ellenségéhez vagy önmagához egy keserü-vidám ötlete ne lett volna.

Hova lett hát függetlenségünk harczának vidámsága? Miért titkoljuk el? Miért felednők el? Hova lett a harcztéri szerelem titkos költészete? Hiszen Vénusz, a bájos istennő, hányszor fölkeresi a kegyetlen Marsz istennek táborhelyét? Hiszen történelmi nagy hőseink nem lesznek kisebbek, csak rokonszenvesebbek, ha bennük az embert, az egyént, a férfit is közelről megismerjük. S a nagy franczia forradalom fensége semmit se veszt, csak ragyogóbbá lesz az által, ha szerelmi harczát, hadjáratait, cselszövényeit és pajzánságát is igazán ismerjük.

Az én Zeyk Firi barátom az ő zászlóaljának, hadtestének, csatáinak minden vidám történetét átélte, megfigyelte, megőrizte és elbeszélte. S mester volt ebben Salamon Ferencz is. Csakhogy Salamont, mint kevés szavu embert nehéz volt szóra birni. Mennyit mesterkedtem én azon, hogy önmagáról is beszéljen s minél többet beszéljen önmagáról.

– – Nos hát ezek az én erdélyi barátaim, valahányszor velük összejöttem, nem győzték nekem eléggé dicsérni Erdélynek tájszépségeit.

Az Aranyos völgyét Tordánál s a tordai sziklahasadékot. Salamon Ferencz és Nagy Miklós ott nőttek fel.

A Detonáta bazalt oszlopait, e csodálatos hangtalan orgonát Alsófehérmegyében.

A Szent-Anna tavát, a Csucsai szorost, a Csetátye Bolit, a Retyezátot, melyeket regényköltőink annyiszor megénekeltek.

Ennél a kérdésnél már Nagy Miklós is tüzbe jött. A ki azt merte volna állitani, hogy van a világon jobb bor, mint az erdélyi és van a világon jobb Pojnik-alma, mint a tordai: annak még Nagy Miklós is ugy neki ment, mint az oroszlán. Pedig Nagy Miklósnál szelidebb eleven lényt a tudomány sem ismer.

No de hát még Gyulai Pál ur! Ő előtte még Kolozsvár környéke is a csodálatos szép tájak közé tartozott.

De hát én a tuladunai ember vitába mertem velük keveredni. Borban, tájak szépségében, régi századok fenálló emlékeiben, még a Pojnik-almában is a Dunántult a legelsőnek állitottam.

– Jól van Gyulai Pál ur! Ön a Dunántult és a Balaton vidékét soha se látta. Tehát kettő közül választania kell. Vagy eljön velem Badacsony vidékére, vagy nem vitatkozik többé se velem, se mással.

Mit? Nem vitatkozni többé? Inkább eljött volna Gyulai Pál ur velem az éjszaki sarkra.

Csak az idő és mód meghatározása volt még hátra. Badacsonyban még akkor nem volt fürdőtelep. Kocsmának, -12- vendéglőnek hire sem volt. Valahol kellett pedig szállást keresni. Hiszen heten lettünk volna s pár napot a vidékben kellett volna tölteni.

Igaz, hogy jó miniszterünk, Pauler Tivadar ott lakott. Volt ott neki egy kis szőlőhegyi hajléka egy szobával és konyhával és sajtóházzal. Ebben laktak az asszonyok. Ő maga pedig vett egy elhasznált gőbölyszállitó vasuti vaggont, berendezte azt lakószobának, tetejére földet hányatott, hogy a nap agyon ne süsse s ott lakott kényelmesen.

Csak Kerkapoly pénzügyminiszter multa őt felül. Mert ő meg a Szentgellérthegyen szőlőbeli elődjének szamáristállóját meszeltette ki s abban lakott egy pár nyáron át. Volt benne egy szalmafonatos ágya, kis asztala és két széke. Mikor turkesztán-dinnyére és őszi baraczkra vendégeket hivott, a vendégek a kopasz földre tették zsebkendőjüket s arra ültek. Mindenki ehetett gyümölcsöt a saját öléből. Pedig voltak ott gyakran szép asszonyok is, nagy urak is.

Ilyen kegyelmes urai voltak ez előtt huszonöt évvel Magyarországnak. Az igaz, hogy egyik se hagyott maga után örökséget. De az is igaz, hogy azért országnak-világnak elhirdették, mig éltek, hogy az ország vagyonát fosztogatják.

Hát én az én erdélyi barátaimnak még is különb szállást akartam keriteni.

Közöltem a dolgot Szentirmay Józseffel, a ki rokona és egyik főigazgatója volt a veszprémi püspöknek s nekem benső barátom. Rögtön ment püspökéhez.

JÁNOS PÜSPÖK.

(János püspök urasága. – János püspök szegényei. – Kis városi nagy ebéd. – A nemesség eredete. – A szarvasbika. – A reggeli a rengetegben. – János püspök az én falumban. – A római szent zsinat. – A római pápa és a somlyai bor.)

Abban az időben János volt a veszprémi püspök. Családja nevén Ranolder Jánosnak hivták, de mindenki tudja, hogy a szentegyház elnyeli a családi nevet. Törődik is azzal a szentegyház, hogy az ő szolgái és fejedelmei kinek a nemzetségéből származnak. Püspök, pápa, hitvalló, vértanu, szent vagy boldogságos, remete vagy zarándok: mindegy az. Apja, öreg apja, ős apja nevére az egyház történetiróinak nincs szükségük.

Erről a püspökről sok mindent el kell mondanom. Élete egészen oda tartozik a Balaton történetéhez. Mert a Balatonnak első fölfedezője ugyan a tihanyi apát, de második fölfedezője minden esetre Ranolder János veszprémi püspök. És aztán a Balaton körüli világutazásunkban is szerepe volt neki.

A Rába vidékén van egy közpéldabeszéd. Igy hangzik: »Nem mind úr ám az, a ki fölházban lakik«. Ott ugyanis a földszintes házat alháznak, az emeletes házat fölháznak nevezi a nép. Ez a példaszó pedig nem csak a fővárosban igaz, hanem a vidéken is.

A veszprémi püspöknek van hetvenötezer hold földje. Ebben van negyvenezer hold szántója, rétje, kertje, belső telke és legelője, a többi pedig erdő. Van neki két vára, két székes palotája, három vármegyéje, öt-hat ezer holdnyi Balatonja, közel két milliónyi tőkepénze, ötvennél több temploma és kápolnája, ugyanannyi szentje, 1848 előtt 60 ezer jobbágya és zsellérje és szolgáló embere, hatszáz zsidaja, negyven vendégfogadója, ötven korcsmája, több mint harmincz utszéli csárdája s közel egy millió forint kegyes alapitványa, a melyre János püspöknek már nem volt szüksége, tehát a szegényebb papok és káplánok számára elalapitotta.

Azért a veszprémi püspök még se ur; – csak akkor ur, ha természete megengedi. János püspöknek megengedte a természete.

Veszprémi várpalotájában ő maga lakott. Legkedvesebb rokonai se laktak vele együtt. Csak titkárja és a szentszéki jegyző lakott vele egy födél alatt. Azután az udvarmester, három huszár, egy kulcsárnő, egy szakácsné s egypár konyhabeli szolgáló személy. Összesen vagy tizenketten. Még udvari orvosa is a szomszéd palotában lakott.

Kellett pedig a háztartáshoz évenként tüzelőnek és élelmi szernek, a mint következik:

Száznégy hizott disznó háromszáz bécsi mázsa hussal és zsirral. Ezt beadták a malmok. Száznégy bécsi mázsa finom liszt. Ezt is a malmok adták be.

Naponként 120 kifli, tehát egy évben 43 ezer nyolczszáz darab. Ezt a sütők szállitották.

Huszonöt szarvas, harmincz őz és dámvad és ötven vaddisznó. Ezt fölnevelte a Bakony és beszállitotta az erdőszemélyzet.

Hogy tej, vaj, turó, szelid és vadszárnyas mennyi ment be naponként a várpalota konyháiba: ezt kiszámitani nem lehet.

Hanem mindezen felül sóra, husra, füszerszámra, eleven és nem eleven halakra kellett naponként ötven forint, tehát egy esztendőre 18 ezer forint.

A zöldséget, főzeléket, czukrász-süteményeket, sajtot, nyalánkságokat, gyümölcsöket senki se tudta szám szerint és érték szerint.

A pinczékbe a bort Tálya, Csopak, Badacsony és Somlyó termette. A világ leghiresebb és legdrágább borai. Kétszáz holdnyi szőleje volt a négy hires helyen. Csak tokaji aszú-bora hatszáz akó volt rendesen. Mikor meghalt is, ennyit találtak pinczéiben. Pedig nem ez volt legjobb és legdrágább bora. Badacsonyi kéknyelü bora és somlyai aszúja kétszer olyan drága volt, mint a legdrágább ötputtonyos tokaji. Mert ötputtonyosnál vékonyabbat nem szürtek pinczemesterei. -16-

De hát ki ette-itta meg ezt az irtóztató tömeg enni-inni valót? Hiszen minden napra annyi mázsa esett, a mennyit a várpalota 12 személyből álló személyzete nyomott. Pedig a kácsa is saját sulyának csak harmadrészét tudja megenni naponként. A papok falánksága pedig még se éri el a kácsák falánkságát. Tudni kell pedig, hogy a várpalota lakói közt mindenki sovány volt és kistermetü. Még az udvarmester is. Egy még most is él közülök, az én Jánosi Gusztáv barátom, a Kisfaludy-társaság legujabb és egyik legérdemesebb tagja. Még most is sovány, pedig már veszprémi kanonok régóta. Akkor János püspöknek kedves titkárja volt.

Veszprém városának sok szegénye van. A tapasztalás megmutatta, hogy naponként hatszáz szegény, ha rá nem szorult is, szivesen elfogadja a püspök kegyes adományát. S mind a hatszáznak volt otthon legalább egy kisdede vagy beteg öregje, vagy hozzátartozója. És azután az uri rendhez tartozó szemérmes szegények. Ilyenek ugyan kevesen voltak, de hát ilyenek is csak akadtak. A hol annyi hivatal s annyi szegényedő kézmüiparos és munkás ember van.

János püspök tehát kiadta a rendeletet, hogy naponként annyit süssenek és főzzenek, hogy minden szegénynek jusson mindennapra kenyér, sült és egyéb enni való annyi, a mennyi vasárnappá teszi a hétköznapot is. Valláskülönbséget pedig ne ismerjenek.

Két erkélye volt a várpalotának. Az egyik nézett a Séd völgyére, a Cserhátra, a Bakonyra és el messze -17- napkelet felé, a másik nézett a várudvarra. És pedig egyik oldalon a Gizella-kápolnára, melyet még Szent István felesége épittetett s a másik oldalon a püspökkutra.

Innen szokta nézni János püspök redőnyös ablakok mögül a maga szegényeit. A mint jönnek a vármegye háza felül vagy a Szent Benedek sziklája felül. S a mint elmennek megrakodva minden felé. S mindig elszomorodott, ha kevesen jöttek. Olyankor mindig attól félt, hogy elfogynak a szegények egyszer s ő többé istennek tetsző munkát nem végezhet.

Jámbor János püspök: ne félj te attól! Nem fogynak el a veszprémi szegények!

Ha huszonnégy esztendei alvás után most kilépnél sirboltodból, melynek faragott vörös köveit már belepte a moha ott a városvégi temetőben s ha fölmennél palotád erkélyére, hogy megnézd szegényeidet, a mint jönnek hozzád bögrével, csuporral, tálacskával és isten áldásával: talán senkit se látnál ott. Talán el is felejtették már az emberek, mi volt egykor a püspöki várpalota. Talán rendőr állana ottan, hogy megvédje a kéregetők tömegétől palotád nyugalmát. De ha végig mennél a Cserháton, a Buhimvölgyön, a Jeruzsálem-hegy oldalán s a Csapószeren és benéznél a sziklák tövén, a hegyek oldalán s a folyó partjain épült kis házacskákba, hol egykor a kis iparos családja szerény jóllétben élt: akkor vagy visszamennél palotádba s háromezer szegény előtt nyitnád meg naponként szivedet és éléskamrádat s bizony nem maradna el onnan tőled -18- egy se, – vagy visszamennél sirboltodba a faragott vörös kövek árnyékába, melyeket már belepett a moha ott a Balaton felé vezető utnak jobb oldalán. Hogy aludnál örökké s ne látná könyes szemed a te városodnak pusztulását.

Bizony más világ van ma abban a városban, mely a Bakony és a Balaton közt fekszik. Magyar kézmüiparunk eltünt. Nemzeti gyáriparunk nem állott helyébe.

– – Hanem hát mindez még nem nagy uraság. Alamizsnálkodni szegény ember, szegény asszony is tud.

Egyszer meghivott bennünket vadászatra, sarvalyi erdejébe. A sarvalyi erdő ott van Sümegh mellett Zala vármegyében. Jól elmult már ennek harmincz esztendeje.

Ott volt a főispán báró Fiáth, az alispán Késmárky, a főjegyző Csapó, a bakonyi főbiró Hunkár, a bakonyi egyik szolgabiró Ányos s velem együtt vagy nyolczan, tizen. Később mind képviselő. Alig él már közülünk kettő-három.

Vadászat – vadászat. Nem egyéb, mint kirándulás. Kiki megy a vadásztanyára a maga költségén. Ott a gazda ellát meleg szobával, enni-inni valóval. S ha az ember kijárta, kifázta és kivadászta magát: megy haza.

Január 7-ike volt, kegyetlen hideg, ködös, zuzmarás téli nap. Korán reggel elindultunk, az etetés és ebédelés -19- Tapolczára volt kitüzve, a derék Mojzer uram falusi vendéglőjébe.

Leszállunk, lelökjük a bundát, bemegyünk a nagy ivóba, bajuszunkat kiszabaditjuk a hóból, jégből. Mojzer uram hozza az illatos törkölypálinkát s mai sütetü kalácsot. Kinálja ő is, Szentirmay József barátom is, a püspök sógora s megbizottja és a vadászat rendezője.

Fiáth bárónak, főispánunknak jó kedve kerekedik. Elfázott kezét megdörzsöli és azt mondja:

Igy is jól van. Szentirmay is elfogadja szó nélkül, Mojzer uram is mosolyog hozzá.

Mosolyogva kinyit egy nagy ajtót, mely a szomszéd nagy szobába vezetett s oda szól a főispánhoz:

Nehéz ezüst teriték mindenben. Csak ugy görnyed az asztal. A legszebb metszésü velenczei üvegek s a legdrágább porczellánok. Karos gyertyatartók, mint az erdő. Az ország legdrágább borai kisebb-nagyobb palaczkokban. Asztaldiszül csodálatos szépségü gyümölcsök s egész szőlőtőkék ragyogó érett fürtökkel.

Nincs a Bakonynak és Balatonnak olyan szelid és vad, vizi és szárnyas csemegehusa, a mely hidegen és melegen, lével s szárazon ott ne lett volna. Azután a pástétomok, torták, magyar kalácsok, még tepertős pogácsa is. -20-

Derék főispánunk ki nem fizeti ezt az ebédet nyolczunk után ezer forinttal. Pedig nem tett zsebjébe többet kétszázötven forintnál, mikor elindultunk. Vadászni akartunk, nem kártyázni.

Aztán a czigány is huzta. Rosszul huzta, de azért jól huzta. Főispánunk mégis alig várta a fizetést. Azt már látta, hogy vele nincs elég pénz, de mégis kiváncsi volt a számlára.

– Méltóságtok az én kegyelmes püspököm vendégei, már én csak ugy látom el uraságom vendégeit, mintha uraságom maga volna itt.

Ezt csinálja utána az Angol királyné vendéglőse. Igaz, hogy Mojzer uram János püspöknek volt fogadós bérlője.

Kemény téli szürkület volt, mikor innen elindultunk. Öreg este, mikor a sümeghi palotába értünk. A sarvalyi rengetegen át vezetett utunk. Ittas volt kocsis, huszár, ló, uraság egyaránt. Nem lett semmi baj.

A palota emeletének homlokzatát s balszárnyát rendezték be számunkra. Minden vendég számára volt külön előszoba, elfogadó terem és hálószoba. S minden vendég számára külön komornyik és külön vadász.

Az én vadászom volt Prapatich. Derék fiu. Őse Szigetvárnál esett el Zrinyivel együtt. Annak volt egyik hadnagya. A mint ezt a költő Zrinyi Miklós megénekli. -21-

A vacsora rövid volt. Az egész napi utazás, hideg, a tapolczai nagy ebéd kissé kifárasztott bennünket. Korán lefeküdtünk.

Hét órakor ujra megszólalt a kürt. Tessék fölöstökömre megjelenni a nagy ebédlőben.

Fél nyolczkor ujra teleharsogta a kürt a vár udvarát. Előállottak a kocsik, el-ki gyorsan lóhalálában a pagonyba.

A nap még nem kelt föl, csak erősködött. Nem sikerült neki egészen. Ritka és szürke téli ködök az égen is, a földön is vissza-visszaszoritották éjjeli ágyába.

Nyolcz órára elértük a pagonyt. Fölálltunk egy hosszu nyilt vonalra. Hátunk mögött a zárt erdő, előttünk öt-hat éves vágás. Messze-messze a ködboritotta távolban kétszáz rabszolga vagy jobbágy kezdte hajtani az erdőt. Rabszolga hajdan, jobbágy ötvenkét év előtt, napszámoshajtó ma.

A fő erdőmester kijelölte az állást. Puskát a karra, kezet eltakarva, meg kellett állani mereven.

Tizennégy fok volt a hideg. Észak felől jött a szél. Nem nagy szél, de téli szél és mégis csak szél. Senkise volt köztünk eszkimó-ruhában. És azután az eszkimó se áll mozdulatlanul órákon át az éjszaki sarkvidéken. Nekünk pedig két egész órán át kellett állanunk mozdulatlanul. Tizennégy fok hideg mellett éjszaki szélben!

Vadászruha dolgában én nem legénykedtem. Fel voltam öltözve jól. Legalább tudtam elmélkedni, türelemmel -22- várni s vadásztársaimmal később jókedvüen évelődni. Olyan megfázott embereket soha se láttam az életben.

De rövid a téli nap mulatságra, hejh de hosszu az a téli nap csikorgó hidegben, fent a hegy ormán, északi szél süvitése mellett. Mikor az erdő nem zúg, hanem zörög. Mikor a lomb nem zöld, hanem száraz. Mikor a kandalló, édes szó, meleg falat olyan messze van.

Eszembe jutott Kane, a sarkutazó, a ki elbeszéli, minő télen a hideg a Hudson-öböl és a Parry-fok táján. Hejh, derék Kane, kár volt neked Franklin után olyan messze járnod, hogy megismernéd a hideget s elbeszélnéd, miként fáztak matrózaid.

Jöttél volna ide mihozzánk s nézted volna meg, miként fázik Veszprém vármegye főispánja s miként dideregnek a Bakony vármegyéjének oszlopos kormányzói. Matróz fázhatik, hiszen az csak matróz. De hogy merészel olyan idő lenni, hogy még a bakonyi főszolgabiró is fázzék? S azután pandur se volt közel, hogy vele rá lehetett volna ijeszteni a hidegre.

Hátam mögött állt Prapatich, a vadászom. Bajusza jégcsappá vált rögtön. Orra kihamvasodott, mint a beszterczei szilva. Meg nem engedte, hogy beszélgessek vele. Szemmel, szájjal, kézzel, füllel intett, figyelmeztetett, hogy a beszéd elveri a vadat. Engedelmeskedtem.

Szegény hajtók! Egy nagy völgy választott el még tőlük. Ők a másik hegygerinczen kezdték a hajtást s még a hegy lábához se érhettek el. Hát ő nekik mennyire kellett fázniok szakadozott, vékony téli gunyáikban? -23-

Hajdan a hajtás szolgálatszámba ment. Akárhány uraság robotszámba se vette be. Most napszámfizetésért jön a hajtó, nem kénytelen vele. Mégis kétszer annyi jön, mint a mennyit fölszólitanak. Az egyiknek mulatság; a másik látni akarja, az uraság miként öli meg a vadat, hogy folyik el annak meleg vére?

Embernek, állatnak haldoklása kinos látvány és szomoru. De minden gyilkosnak élvezete van abban, ha áldozatát elejtette s azt haldokolni látja. Vajjon nem ebben gyökeredzik-e a vadászat szenvedélye?

Beszél-e valahol Shakespeare a vadászat szenvedélyéről? Kiváncsi volnék az ő felfogását ismerni.

Nem is király, a ki háborut nem folytat. Nem is uraság, a ki nem hatalmaskodhatik. Nem is nemes ember, a ki nem vadász.

Akkor agyonütni a bölényt, a szarvast, a duvadat. Vagy ha alkalom jött s föllobbant a szilaj harag: agyon ütni a jobbágyot s fizetni érte negyven forint vérdijat, vagy ha másé volt a jobbágy, adni urának érte kárpótlásul tizenkét tinóborjut.

Intézményei elmultak már. De az ős ember szenvedélyei ma is élnek. Ezek közé tartozik a vadászat. Eszterházy herczegnek van százmilliója, de azért elmegy horgászni a patak partjára, leül a meztelen földre, meghül bele s harmadnapra meghal. -24-

Volt egy öreg alispánom. Azt mondta, csak az az uraság, a ki még élvezettel tud csibukozni. Az utolsó csibukkal eltünik az utolsó uraság is. Mert a csibuk mellett dolgozni semmit se lehet. Ahhoz a tökéletes tétlenség kell. Olyan ember pedig, a ki épen semmit se dolgozzék, nagyon kevés van már. A kinek pedig dolgozni kell: az nem uraság.

Az ölés és gyilkolás is az ős ember szenvedélye. És egyuttal uraságának módja és bizonysága. Kezdte Kain s folytatta Nimród. Nemes lélek nem öl ma már embert, de nemes ember még mindig öl állatot. Hatalom nélkül nincs uraság, erőszak nélkül nincs hatalom s vérontás nélkül nincs igazi erőszak. A persa trónörököst öt-hat éves korától arra szoktatják, hogy néhány eleven galambnak tekerje ki a nyakát naponként. Kérdezik a fő tanitómestertől, mire való ez a kegyetlenkedés?

Mert nem az igazság és bölcsesség csinálja a világtörténetet, hanem az akarat, a szenvedély és a vakmerőség.

És nem az okosság, szelidség és szorgalom szüli a míveltséget, hanem a szükség és nélkülözés.

»Kaparj kurta: neked is lesz.« De a Kurta csak akkor kapar, ha éhes és ürgét, egeret akar fogni vagy ha rókát, borzot sejt a lyukban s azt meg akarja ölni. -25- Ha egyikre sincs oka: akkor a Kurta lefekszik s naphosszat szundikál. S a szundikáló Kurta sohase fedezné föl a gőzmozdonyt és villanyos világitást.

Messze-messze lent a völgyben valami ismeretlen zaj kezdődik. Fél mérföldnyi közben kétszáz ember tiporja a csikorgó havat s verdesi botjával a fiatal vágás avar lombjait. De embert, mozgó lényt nem látni sehol. Ha mikor sötét este seregélymadár suhan át fejünk fölött: az ezernyi ezer láthatatlan madárszárnynak suhogása hasonlit a messze völgy zajához.

Ott áll előttem husz lépésnyire a szarvas. Három éves bika csodálatos szépségü termetével. Koronás fejét magasra emeli, két szép fülét hallgatódzásra fesziti, fényes szemével, gazdag szempilláival néz le a völgy felé.

Háttal állott előttem egy szobanagyságu tisztáson. Tünődött a zajon, a mi kelt a völgyben.

Puskámat leemelem balkaromról s vállamhoz akarom fesziteni. Lábam önkénytelenül a lövő álláshoz igazodik s alattam megcsikordul a hó. A villám nem gyorsabb, mint a hogy a gyönyörü állat rám tekint s egy óriási ugrással odább szökell. Hejh Donáth barátom, ha te ezt a szökellést érczben, márványban szoborrá tudnád alakitani!

Sohase láttam többé azt a szarvast. Az állatkert foszlott szőrü, kopott szarvasai, a mint ott kéregetnek -26- a közönség előtt, minő szomoru alakok e remek teremtéshez képest.

Teringettét! Az uraságok számára a természetnek is, még a rengetegnek is külön darabot kell szállitania, mint a szabónak, vagy az ékszeresnek.

Száz éves tölgyek levágva. Vastag águk az ülőhely. Öt halomban öt máglyahasáb ég. A lobogó lángok a fák koronájáig érnek. A máglyák körének közepén szabad tér, a hótól eltisztitva. A tér közepén óriási mennyiségben hideg sonkák, ürü czombok, pulykák, kalácsok és pogácsák. És a boros és pálinkás palaczkok sorban, hadi rendben mint a hadsereg. A máglyákon belül telepesznek meg az uraságok és főtisztek és vadászok, – kivül a hajtók, kocsisok és szekeresek. S közepén Szentirmay barátom osztja a sültet, az italt, a jó szót és parancsot. Mint Napoleon az austerlitzi csatában.

Egyszerre fölharsan a kürt, előállanak a kocsik, előre föl a sümeghi várpalotába!

Négykor ebéd, nyolczkor tánczvigalom. A város és környék ragyogó szépségei együtt. Hajnali három órakor -27- tértünk nyugvóra. Mert hiszen pár óra mulva, reggeli hat órakor ujra megszólal a kürt a várpalota udvarán. Ujra ki a pagonyba!

Igaz, hogy a harmadik nap hajnalán én már semmi kürtszóra föl nem ébredtem. Hanem Prapatich kérlelhetetlen volt. Addig zaklatott, mig utóbb lelket vert belém s nagy nehezen megértettem tőle, hogy a kocsik már befogva s az uraságok az étteremben várnak reggelire.

– Édes jó Prapatich, csakugyan a maga ősapja volt az, a ki dicső halállal esett el Szigetvár védelmében?

– Mert én is büszke volnék magára, ha maga esett volna el oly dicsőn Szigetvár védelmében. Egyszer legalább ki tudnám magam aludni kedvemre.

Ilyen fejedelmi mulatság azonban mégis csak mulatság. Minden gazdag ember megteheti, ha van hozzá elég hiusága. Mélyebb és magassabb és szebb lélek is van még, mint a mely a szegényeket kenyérrel s az urakat költséges szórakozásokkal látja el.

János püspök valamikor egyetemi tanár volt itt Budapesten. Egyik karácsonyi szünet alatt meglátogatta szülőit Pécsett s jött onnan ismét a fővárosba. 1840-ben -28- történt. Vasutnak hire sem volt. Csak ugy kocsin koczogott éjjel-nappal. Valamely ok miatt a Budapest–Székesfehérvár–Kanizsai hadutra tért ki Somogyon keresztül.

Tél volt, éjszaka volt, zimankós idő volt, a mikor Enyéng körül kocsisa eltévedt s jó késő éjszakán az én falumba, Mezőszentgyörgyre botlott. Tovább menni nem lehetett, ember-ló kiállott, itt kellett éjszakázni.

Kocsisa megáll egyik szélső ház előtt. Zsöllérház volt, szegény ember lakta. Leszáll a kocsis és bezörget az ablakon.

– Ez már baj. A papot nem tehetem se a konyhába, se az istállóba, nekem pedig csak egy kis szobám van s abban feleségem, öt gyermekem. Nekünk kell valahogy a konyhában meghuzódnunk. -29-

Zsöllérkonyha: hideg konyha. Nyitott tüzhely, nyitott kémény, csak ugy ordit bele a szél, csak ugy szitál benne a hó.

– Olyan nincs a mi falunkban, de még a szomszédban sincs. Mert mi igaz kálomisták vagyunk. Hát a tisztelendő ur miféle szerzetbeli? Talán csak nem pápista?

– No hát akkor a mi tiszteletes urunknál lesz csak jó helye. Tessék csak ezen az utczán a templomig menni. A melyik háznak keritése, kapuja van: ott lakik a tiszteletes ur.

Papunk Fábián Sándor volt. Nőtlen ember, szelid, tudós, nemes ember. Másod nagybátyja a volt aradi főispánnak. Majd a mikor függetlenségi harczunk mezőföldi történetéről irok, róla is megemlékezem, de Fazekas Mihály zsöllérről is. Volt szerepe benne mind a kettőnek.

Mikor 1867-ben bevégeztük a tisztujitást: tisztelgés végett meglátogattuk János püspököt. Akkor mondta el nekem a püspök, mikor és miként töltött az én falumban öt napot. Mert akkora förgeteg támadt, hogy a fuvatagok miatt öt napig ki nem mozdulhatott. S hozzá tette: -30-

– Isten megengedte, hogy hálás lehessek e jó lelkésztársam akkori szivességeért, mert apám, testvérem se láthatott volna szivesebben.

Tizenkét esztendő mulva lett püspök és vagyonos ember. Akkorra már Fábián Sándor régen soponyai pap volt. Küldött neki egy szekér drága bort ajándékba. Megért ezer forintot. De a zsöllérnek is küldött egy borjas tehenet. És szép köszönő levelet mindegyikhez. A zsöllér különösen megérdemelte vendégszerető gondolatáért.

– – – Mikor az ökuméni szent zsinatra Rómába ment: már akkor harmad izben látogatta meg ő szentségét, IX. Pius pápát. Sohase ment üres kézzel. Elhitette ő szentségével, hogy csak az élhet el jó erőben, egészségben az »emberi kor legvégső határáig«, a ki somlyai bort iszik, különösen pedig az ő termését iszsza. Gondoskodott is arról, hogy ő szentségének egyszerü asztaláról sohase hiányozzék a jó somlyai bor.

A szent zsinatra Jánosi Gusztáv barátomat vitte el magával. Meg egy zsák aranyat. Barátomnak vette hasznát, de aranyának nem.

Olaszországnak tizszer annyi püspöke van, mint Magyarországnak. De milyen püspöke. János püspöknek volt egy hopmestere, Gergelyi uram, még az se cserélt volna egyik-másik olasz püspökkel.

Ugy rémlik előttem, hogy Kápri szigetén is van egy püspök s egy székes káptalan tizenkét kanonokkal. Ide nagyon szeretett ellátogatni János püspök. Valahányszor ellátogatott: mindig eljöttek hozzá kézcsókra az ő püspöktársa és a székesegyház kanonokjai. S akkor -31- aztán minden kanonok kapott emlékbe egy-egy aranyat, a püspök ötöt. Legalább busásan élhettek abból az aranyból egy pár hónapig. Vagy addig, a meddig.

De a mikor aztán a csalhatatlanság fölött összevesztek s János püspök egy remek beszédben kifejtette, hogy ő mint Szüz Mária országának, a szép Magyarországnak egyházi fejedelme, a csalhatatlanság hitét el nem fogadja: olyan zsivajjal riadtak fel ellene, hogy csak ugy harsogott bele Szent Péter temploma. De sőt még attól se irtóztak, hogy a katedrából kitaszigálják. Szép uj selyem püspöki palástja egészen rongyossá lett a nagy ellenmondástól. Mikor már letuszkolták a szószékről, csak akkor vette észre, hogy a ki legjobban tolta, huzta, ránczigálta: az az ő kápriszigeti püspöktársa volt.

– No hát vigyük vissza Magyarországba s ezentul az olasz püspököket és kanonokat hozzám ne ereszd kezet csókolni.

Mert ezen tul csak annyi somlyai bort küldött, a mennyit ő szentsége maga fogyasztott el.

De ő szentsége halálos holtáig mindig azt itta. El is ért akkora kort, a mekkorát előtte a pápai szent székben egyetlen pápa se. Még maga Szent Péter apostol se. -32-

»Non videbis annos Petri.« Ez azt teszi magyarul: »Meg nem éred Szent Péter korát«. Másfél ezer éves hagyomány ez Rómában és az egész világban. Igaz is volt ez János püspökig. De az ő somlyai bora s IX. Pius asztali bölcsessége csuffá tette ezt a másfél ezer éves igazságot.

Hanem a helyett szaporitotta a leánynevelő intézeteket. Veszprémben kettőt, Budapesten, Pápán, Tapolczán, Keszthelyen, Kaposvárott egyet-egyet alapitott. Belekerült neki másfél millióba. És minden alapitó levelébe bele tette, sőt keményen kikötötte, hogy a kis lánykáknak magyar nyelven magyar nevelést adjanak. Inkább pusztuljanak el az intézetek, semmint németek legyenek.

Ezen kivül az összes uradalmakat ellátta uj gazdasági épületekkel. A birtokrendezést ő vitte keresztül. Mindenféle jótékony, nemzeti és közczélra többet áldozott négy millió forintnál. Legkedvesebb rokonait is vagyon nélkül hagyta. Igaz, hogy ők se törekedtek a meggazdagodásra. Csodáltuk ezt mindig.

Minden kálvinista jól járt az ő urodalmaiban. Birtokrendezéskor annyi földet adott egyháznak, papnak, tanítónak, iskolának, a mennyiből úr lett valamennyi. Még a zsidók is mindig dícsérték. Rájuk parancsolt, hogy igaz mértékkel jó italt mérjenek, de csaknem ingyen adta nekik az italmérést.

– Egyházamé és hazámé az én birtokom, az isten azért bizta rám kezelését, hogy egyházamnak és hazámnak visszaadjam. -33-

Ilyen avas nézeteket táplált magában János püspök. Saját személyére alig költött el évenként néhány száz forintot.

Volt azonban nagy büne is. Kálvinista embert tett egyik fődirektorává, Kenessey Pongráczot. Igaz, hogy tekintélye s egyik főtisztviselője volt a vármegyének magas míveltséggel, nagy vagyonnal s példás becsülettel – de mégis csak kálvinista volt ő. A többi egyházfejedelem ezt meg nem bocsátotta János püspöknek se életében, se holta után.

Badacsony hegyén száz hold szőleje volt. Miért szerzett annyit: annak története van.

A természet szépségeit nagyon szerette. Beutazta Európa minden szép vidékét. Mindenki azt mondta neki, utóbb maga is azt hitte, hogy Nápoly és Sorrento vidéke a világ legszebb tája. Még Markó is azt mondta neki, az öreg is, a fia is Florenczben.

Egyszer bérmaköruton Badacsony vidékére is ellátogatott. Fölment a hegy tetejére s körülment a hegy vállain is. Egy helyen a bazalt tornyok alatt, az omlástól nem messzire megállott és körülnézett.

És a mig körülnézett: lelke előtt végig vonultak a nagy világ legszebb tájképei. És látta azt, hogy valamennyinél szebb az a vidék, a melyet ő most lát s az a pont, a hol ő most áll. Lelkét magasztos érzelem töltötte el s nagy gondolat fogamzott meg agyában. Magához intette urodalmainak kormányzóját.

– A mi országunk a legszebb ország s ez a hely, a hol állunk, a világ leggyönyörübb vidéke. Ide épitsetek -34- nekem lakóházat s fölöttem, a bazalt-torony tetejére emeljetek egy óriási keresztet a mi Üdvözitőnk emlékezetére. És vegyétek meg nekem az elpusztult szőlőket és tanitsátok az embereket az okos szőlőmívelésre. Egykor az idegen nemzetek utazói ezren és százezren jönnek ide majd, hogy a mikor már minden szépet láttak: minden szépséget itt együtt lássanak!

– Kegyelmes uram, a koma öt-hat budapesti barátjával meg akar bennünket látogatni Badacsonyban.

A »koma« én voltam. Sok ember volt keresztkomám a vármegyében. Ott még most is erősebb a »koma«, mint a »vajda«. Tudta a püspök, hogy Szentirmay is, Kenessey is, az ő kormányzói: keresztkomáim s Kenessey rokonom is. Mosolyogva mondta:

– Szász Károly, Gyulai Pál, Salamon Ferencz, Szilágyi Sándor, Nagy Miklós, Zeyk Ferencz.

János püspök nagy meglepetéssel és nagy örömmel felelt Szentirmay Józsefnek:

– Józsi! tudd meg, hogy ez mind iró, mind kálvinista és mind erdélyi. A mint egyházmegyém határain belépnek, az én vendégeim. Aztán a becsületet meg mentsétek.

SALAMON FERENCZ.

(Az indulás. – Béla király Névtelenje. – Miként kell megirni a nemzet történetét. – Mikor Salamon Ferencz követjelölt volt. – A bujdosó Salamon. – Mikor szép a bölényborju? – A siketnéma beszél. – Meglátjuk a Balatont.)

Julius 4-én reggeli 6 órára rendeztem az összejövetelt a déli vasut budai állomásához. Megjelent valamennyi. Csak Zeyk Ferencz maradt el, a kinek a honvédminiszteriumban akadt el nem halasztható dolga. És csak Szász Károly maradt el, a kinek meghalt valami kedves ismerőse s a család őt kérte meg, hogy a holtat mint lelkész ő temesse el.

Eljött még Nagy Miklós is. Életében akkor hagyta el először egy hétre a »Vasárnapi Ujság«-ot. Bántotta is a lelkiismeret mindaddig, mig a Balatont meg nem látta. Száz irka-firkát vett elő zsebjeiből s nézte, hogy mit feledett el. S irta irónnal vissza kesze-kusza leveleit s rettentő utasitásait s adta föl a vasuti postán Tétényben, Martonvásáron, Fehérvárott, Lepsényben. -36-

Eljött még Gyulai Pál úr is. A déli vasut indóházának csöndes csarnokait még sohase verte föl a társalgás zaja annyira, mint a mikor oda Gyulai Pál ur belépett s ott meglátta Szilágyi Sándort és Salamon Ferenczet. És a többit.

Kirobogott a vonat a szin alól. Ennyi erdélyi ember Bethlen Gábor óta be nem tette a lábát egy csopron Tuladunára. Annak pedig elmult már 256 esztendeje.

Szilágyi Sándor ritkán ült le, Gyulai Pál úr sohase ült le, Nagy Miklós pedig mindig az ablaknál állt vidéket látni. A csöndes öregek mi voltunk ketten: Salamon Ferencz meg én.

De Salamon Ferencz csak addig volt szótalan, mig a Vértes hegységre nem került a szó. A vasutról meglátni ennek nyugoti sarkát ott Csókakő és Moór táján. Itt választja el egy keskeny völgy a Bakonytól.

Salamonnak a Vértesről eszébe jutott Béla király Névtelen Jegyzője s arról eszébe jutott a honfoglalás.

Salamon akkor már történetiró volt. A török hódoltság történetét és természetét, az első Zrinyieket s a Pragmatica Sanctio történetét akkor már megirta s irt már akkor egy csomó történeti kisebb értekezést. Nemzetünk hőskorába még egy oldalról se kapott bele, noha a legrégibb forrásokat már jól ismerte.

A Névtelen Jegyzőről nem volt akkor nagyon jó véleménye. Sokat is vitatkozott e miatt Szabó Károlylyal -37- magán társalgásban. De akkor velem is kemény vitába keveredett.

A Névtelen azt mondja a Vértesről, hogy: »nagy erdő az, melyet a németeknek ott elhányt vértjei után most Vértösnek neveznek«. Salamon ezt ostoba szójátéknak, Horváth István-féle történetkoholásnak tekintette.

Ebben nem vitatkoztam vele. De abban igen, hogy a Névtelen Jegyző hol született, vagy hol nevelkedett?

Félig komolyan, félig tréfásan azt mondtam, hogy a hires Névtelen is ott született vagy ott nevelkedett, hol én, mert »kenyér« helyett ő is »könyér« szót, a középső »e« betü helyett ő is »ö« betüt használ. Bizonyitja ezt a »Vertus« szó, melyet a latin betük hiánya miatt Vertösnek kell olvasni. Ha Vértesnek nevezte volna: ezt le tudta volna irni latin betükkel is változatlanul. Minthogy pedig »ö« betüvel csak Somogyban, csak a Mezőföldön és csak Kőrös, Kecskemét, Szeged táján beszélnek, tehát a nagy Névtelen e három vidék egyikén nevelkedett. Talán épen az én falumban Mezőszentgyörgyön.

Ő azt mondta, ha az elmult időkről egyáltalán nincs krónika: ez nem oly baj, mintha hamis krónika van. Én azt mondtam, a valódi itélő tehetség se az igaz, se a hamis krónikát se el nem veti, se el nem fogadja föltétlenül.

– Már ahhoz igazán kedvem volna barátom, hogy a honfoglalás történetét megirjam. Nem is nyugszom addig, mig meg nem birkózom vele.

Nem is nyugodott addig, de azért még se birkózott meg vele. Nemsokára bele kapott a főváros történetének megirásába s abba bele is halt. Hanem azért maradt a honfoglalásról két becses müve. Az egyik arról szól: mikor foglalta el Árpád végkép e mi szép országunkat.

A másik arról szól: minő volt Árpád seregének szervezete, katonai képzettsége, fölszerelése és hadakozó képessége.

Gyönyörü tárgy. Méltó olyan elméhez, a minő az övé volt. Méltó a világ legnagyobb elméjéhez.

Ötven éves volt akkor Salamon Ferencz. Hatalmas elme, mely a dolgok és tünemények titkainak mélységeig volt képes lemerülni. Nagy kincsekkel gazdagitotta nemzetünk történelmi öntudatát. De későn jutott eszébe, hogy történetiró legyen. Abból az ezer tudományból, melyet a történetirónak tudnia kell, ő már sokat nem tanulhatott meg tökéletesen, sokat pedig nem tanulhatott meg eléggé.

De azért nem áll mögötte egyik történetirónknak se. Se azoknak, a kik előtte, se azoknak, a kik vele és utána éltek és dolgoztak. Elméjének csodálatos ereje tán valamennyinek föléje emeli.

A tudomány és cselekvés minden ágában több a nagy buvár, a remek iró, a nagy ember, mint a történetirás terén. Mert a történetirónak a nemzetet s a nemzeti -39- életnek korszakait hiven s költői ihlettel kell kora elé állitania.

A nemzet hadakozik, kormányoz, törvényeket alkot, vallásos életet él, vagyont gyüjt, mivelődik s büszke önmagára.

Tehát van neki hadvezére, államférfia, törvényhozója, egyháza, tudománya, költészete és vagyona s mindezen felül van faji jelleme. A hogy él, a hogy szeret, a hogy imádja az istent és az asszonyt és a becsületet, a hogy az erényt és a bünt gyakorolja, a hogy fél valamitől s a hogy a világ első nemzetének érzi magát.

De hát ki az a történetirók közül, a ki elsőrangu hadvezér, államférfi, törvényhozó, hitvalló, bölcs és költő tudott lenni? Vagy a kinek módjában állott mindezek müködését közvetlen közelből látni, megfigyelni s megbirálni?

A ki nem igazgatott községet vagy vármegyét s nem kormányozta az országot: miként értheti az meg Szent István, Szent László és Könyves Kálmán korát, alkotásait, erkölcsét és törvényeit?

A ki nem ismeri utolsó gombig és zsinórig a mai huszárt: miként ismerhetné az Árpád hadseregét?

S a ki azt nem érzi minden csöpp vérében, a mit a költő Zrinyi érzett és hirdetett, hogy sohase volt nemzet a világon, mely a magyarnál derekabb lett volna: miként lehetne az a magyar nemzet történetirója?

Ez már a költői ihlet kérdése. Ha nem fönséges hősköltemény a megirott történet: nem méltó az akkor a -40- magyar nemzethez. Nagy történetirói voltak a hellen népnek, de egy se érte el, egy se közelitette meg Homert. Ő a hellen fajnak egyetlen igaz történetirója.

Ismerem én azt az ezer ellenvetést és kifogást, mely ugy zúg felfogásom ellen, mint a darázsraj. De nem törődöm vele. Mert nem igaz egy se.

Nemzeti történetirónk még nem született meg. Még Salamon Ferenczben se. De ő legalább érezte, milyennek kell annak lenni.

Nyelve nem volt zengő. Nem volt simán hullámzó. Macaulayt és Tocquevillet meg se közelitette. De nem járt közel a római történetirás remekeihez se. Gondolatai tiszták, mélyek, egészek, de azok alakjai nem dallamosak; sohase látszik meg a költő keze azon az alakon, melyben gondolatát elénk állitja.

De olyan elme, mint az övé, idáig el se juthatott. Ő feldolgozásra semmiféle anyagot készen el nem fogadott. Minden anyagot megvizsgált előbb, hogy valódi-e az? S a mellett és a miatt még gyüjtő és buvár törekedett lenni. Gondolkozása és tanulmánya csaknem egészen birálattá és elemzéssé alakult át. S valósággal fiatal korának legtöbb irodalmi munkája is birálatból áll.

A ki mindig birál és csupán csak birál: az nem kellemes lélek. De Salamon lelke csupa báj és kedvesség volt nagy elméje daczára is. Akkora volt benne a gyöngédség, gyermekkedély, emberszeretet és magyarság.

Alacsony, zömök termet, előrehajtott fejjel. Menése tétovázó, keze mozdulatai nehézkesek, ügyetlenek. Arczbőre cserszinü és sötétbarna, szemei aprók, villogók, -41- sötétek. Szeme fehére nem látszott a pillák miatt, de szemei örökké mosolyogtak, még akkor is, ha haragra gerjedt. Tatárjellege volt az egész arcznak s a ki találkozott s futólag beszélt vele: nagyon megtisztelte volna azzal, ha benne egy falusi kálvinista tanitót ismer föl. Egyébként egy jóképü miskolczi csizmadia alakja állt benne előttünk.

Pedig a történet nehéz kérdéseinek földeritésében a nagy gondolkozók közé tartozott s büszkén vallaná magáénak a világ minden nagy nemzete.

A csucsai ütközetben sulyos sebet kapott. Ezzel befejezte honvédéletét, függetlenségi harczunkban viselt dicső, de névtelen szerepét. Talán eljutott a káplárságig, talán a hadnagyságig, talán addig se. Sohase kérkedett honvéd dolgaival. Mikor Tordán, kedves városában fölléptették képviselőjelöltnek: ellene föllépett Tisza László. És győzött is, minthogy Tisza Lászlóról elbeszélték kortesei, minő vitéz honvéd volt, minő hősiesen harczolt s mennyi sebet kapott Moórnál. Harmincz év előtt ilyen érvnek győzni kellett Tordán. Hiába ismerték, hiába szerették Salamont: Tisza László győzött, mert ő vitéz honvéd volt. Boldog idő, nemes férfiak, dicső nemzedék, mely bizalmát tünődés nélkül ruházta a vitéz honvédre.

– Hát hiszen Csucsánál ágyukerék törte össze a lábamat, mikor elvettük a némettől.

– Hogy nem tudtad te ezt nekünk előbb megmondani? Hiszen akkor ebben is eléred te Tisza Lászlót!

Salamon elnevette magát. Hogy ő ugy megtréfálhatta barátait, szülőföldén való gyermekpajtásait. Akiknek még akkor sem mondta el honvédérdemeit, a mikor képviselősége függött attól. A mikor barátai csak azzal győzhettek volna.

Kolozsvárott állott be honvédnek. Sulyos sebének hosszu gyógyulását is ott várta be. Tordai barátai mind honvédek voltak szintén, ki erre, ki amarra. Hogy tudhatták volna azok Salamon honvédérdemeit?

A harcz végén nem volt kenyere s nem volt fejét hova nyugodtan lehajtani. Fölkerekedett, hogy el-kiszáll majd Magyarországra tul a Királyhágón.

Négy forint a zsebben, egy pár váltó fehérnemü az iszákban, félig viselt tisztes fekete ruha a testen, egy melegebb köcze, amolyan félig felöltő, félig köpenyeg a vállon: igy indult utnak Salamon Ferencz, hogy hóditson, foglaljon, éljen, jövőt biztositson magának.

Szerencsésen elért Nagy-Váradig s mire odaért: szerencsésen elfogyott a pénze.

A Királyhágón a csucsai magaslatra gyalogszerrel bandukolt föl. A történetiró ösztöne támadt fel benne. Igazán meg akarta nézni a csucsai ütközet szinhelyét. Át akarta tekinteni a »terepviszonyokat«.

Itt állott a központ, erre-amarra a balszárny és jobbszárny. Föntebb a főhadiszállás, a hol a csata alatt ittasan szunyókált a hadvezér ugy, hogy Dobay őrnagynak kellett átvenni a honvédsereg vezérletét.

A jobbszárny egy csapatja, kétszáz vörös sapkás fönt a Sebes-Kőrös balparti magaslatán. Hat ezer oláht ver szét, a ki oldalt és hátba szeretné támadni a magyar sereget. Lent a befagyott Körös medrén egypár század vasasnémet robog előre, mig vezénylő főtisztjét két honvéd szuronyhegygyel le nem veszi a lóról.

Szemközt a német sereg központja kétszeres erővel. Itt egy üteg, ott egy üteg. Köröskörül hó, zuzmara, csikorgó hideg. A kéz odafagy puskacsőhöz, kardmarkolathoz. Magyarország történetirója megáll s édes és keserü érzéssel keresi azt a helyet, a hol rohamra ment, a hol az ellenség ágyuját elfoglalta s a hol piros vére kihullott a hóra.

Megáll, körülnéz, apró fekete szeme messze-messze révedez az erdőkön és bérczeken át. Lelke visszaszáll a Rákóczyak, Bethlenek és Hunyadyak korába.

Pákh Albert mindig azt mondta: Salamonnak bivalyborjuhoz hasonlit az arcza. Nem volt igaza Pákh Albertnek. Én is jól megfigyeltem. Inkább hasonlitott a bölényborjuéhoz, de nem az ujvilági hanem az óvilági bölényéhez, a melynek utolsó sarja 1808-ban halt ki Erdélyben. -44- Nem az a hátraálló homlok és hideg, merev szem, mint a bivalynál, hanem az a busa homlok, széles arcz, csillogó szem, mint a bölénynél.

Akár bivaly, akár bölény: csunya arcz férfinak. Hajh de fenséges szépségü arcz az, mikor a magyar ifju lelke tele van hazája dicsőségével és fájdalmával s a mikor megáll ott a csatatéren s elnéz vissza kis hazája bérczeire s elnéz előre a Tisza-Duna sikjaira s honfiérzetének rózsás ködén át dicsőnek látja a multat s nagynak és boldognak a magyarok jövendőjét! Csak istennek arcza lehet olyan szép, mint akkor az ifju bujdosóé.

Nem önmagára gondol. Pedig zsebje üres, lába fáradt, nem tudja: mit eszik s hova hajtja le fejét holnapután. Mégse magára gondol, hanem arra, hogy ha már az oláht, a szászt, a horvátot, a ráczot, az osztrákot és az oroszt legyőzhettük volna s most fénylő lobogóval vonulnának büszke csapataink az ország fővárosába diadalmi hálát adni a magyarok istenének!

Zsandárok jönnek, eléje állanak s kemény hangon kérik tőle az igazságot.

Ott Lukács Györgygyel találkozott. Ugy emlékszem, őt emlité. Annál volt és pihent pár napig. -45-

Ott értesült arról, hogy özvegy zsidó asszony ott a Körös partján nevelőt keres fia mellé s igér szállást, mosást, élelmezést, fütést, világitást s havi tiz forint fizetést. Özvegy Jakabnénak hitták a jó asszonyt.

Salamon Ferencz itt maradt s elfogadta ezt a fényes állást. Bujdosó honvédnek fényes volt ez. Pestig jó lesz egyik pihenőnek.

Az egyik ép, egészséges. Ez volt az idősebb, talán nyolcz-tiz éves. E mellé kellett a tanitó és nevelő. Orvosnak szánták, azzá is lett, ma is él.

A másik pár évvel fiatalabb. Ez siketnéma volt, istennek nyomorékja. Ezt nem szánták semminek.

E siketnéma kedvéért mesélem el ezt az egész történetet, hogy tanuságot tegyek Salamon Ferencz elméjéről s emberszeretetéről.

A tiz forint havi fizetésért tanitotta az idősb fiut. Gondosan, lelkiismeretesen, a kötelesség egész érzetével. De maradt még ideje elég. S eszébe jutott, hátha azt a szegény kis siketnémát megtanitaná ő beszélni. Hisz a siketnéma nem sokkal különb lény az eleven bodzafánál, hátha lehetne belőle okos állatot, beszélő embert alakitani?

A siketnémát ötven év előtt is tanitották már arra, hogy a gondolatot lehessen vele közölni s hogy ő is közölhesse mással. A kézfej öt ujjának változata képezte a huszonöt-harmincz betüt. A betükből szavak s a szavakból beszéd és társalgás. De arra, hogy a siketnéma hangos beszédre legyen képes, még nem gondoltak. Lehetetlennek tartották. -46-

Salamon Ferencz tünődött: miért volna ez lehetetlen? Gégéje, hangizma, nyelve, szája, ajkai a siketnémának is olyanok, mint a beszélőnek. Tüdeje is rendesen fujtat. Csak ki kell a módját a beszédnek találni.

A szegény fiu elé tartott egy botot. Ugy tartotta eléje, mintha mondta volna neki: ide nézz fiam ez bot.

Mikor az ember e szót kiejti: két ajkát erősen összeszoritja s aztán a levegő kirobbantása közben nagy hirtelen kinyitja, de ugy, hogy a két ajk közepén támadjon a nyilás, melyen a levegő kirohan.

Az élesen figyelő gyermek nézte az ajkak mozdulatát. S megkisérlette utánozni. Tiz, husz kisérlet után eltalálta. S mikor eltalálta: Salamon elismeréssel helyeselte s a fiu vállát megveregette, fejét megsimogatta.

A »bot« után jött a »fa«, azután a »mama«, azután a »macska«, »kutya«, »szem«, »ágy«, »nyelv« s igy tovább. Az első hónapban 14 szónak kiejtésére tanitotta meg.

Összesen ötszáz szóra törekedett megtanitani. Sikerült. A szavak a legközelebbi környezetre vonatkozó közhasználatu szavak voltak. Minek is több? Müller Miksa szerint a hegyi angol parasztnak, a ki falujából sohase lép ki, háromszáz szava van. Egy szegény siketnémának untig elég ennyi is.

A fiuból betüszedő lett s talán ma is él. De az egész Jakab családban, de az egész Nagy-Váradon senki se -47- tudja, minő hires és nagy ember lett abból a szegény bujdosóból, a ki azokat a zsidó gyerekeket oly nagy szeretettel tanitotta.

Ma már száz intézet van a világon, a hol a siketnémákat igy tanitják. De a tanitás története Salamon nevét nem ismeri.

Hanem mikor ott hagyta a nevelői állomást, az asszony húsz forint külön jutalmat adott neki elismerésül. Ezzel jött Pestre és ezzel ment még Nagy-Kőrösre is tanárnak, hol nyilvános életének második és igen kedves állomása volt.

Elhagytuk Székesfehérvárt, tovább zakatolt velünk a vasut, elhagytuk az én falumat Mezőszentgyörgyöt s gőzkocsink felcsavarodott velünk a Balatonpart aligai magaslatára.

Érdekes a Balatonnak itt a partja. E partot egyes részei szerint más meg más név alatt ismeri a vidék.

E nevek is furcsák. Gamásza, Világos, Aliga, Akarattya, Csittény, Kenese, Máma. Mindegyik a partnak egyik érdekes részét jelenti. Régi nevek, régi szavak. Ugy tetszik, mintha Árpád magyarjai már itt találták volna. Legrégibb magyar okirat a tihanyi apátság alapitó levele. A korábbi keletüek vagy másolatok, vagy hamisitványok. Ez igazi. S e szavak közül egy-kettő már ebben a levélben is előfordul.

A mikor a vasut már fönt robog a parton egy mély bevágásban: egy helyütt a világosi földszakadéknál egy -48- pillanatra elénk bukkan a Balaton. Nagy Miklós rögtön oda állt az ablakhoz s szemeit kimeresztve bámulta a viz tükörét. De csak egy pillanatig. Ujra bevágás jött és csak pár percz mulva szünt meg az akadály. Attól kezdve Nagy Miklósnak nem lehetett többé szavát venni. Elfelejtette Erdélyt. Elfelejtette a Pojnik-almát és a tordai pogácsát. Elfelejtette a »Vasárnapi ujság«-ot. Csak bámulta a vizet.

Gyulai Pál urra nem tett nagy hatást. Vagy ha tett is: el nem ismerte volna a világért. Mert, hogy ő elismerjen valamit, a mi hiányzik az Akadémia kiadásai közül, »olyan nincs«.

Salamon Ferencz is némán gyönyörködött, de annál többet kérdezősködött Szilágyi Sándor.

Várjatok csak erdélyiek, majd máskép beszéltek ti a Balatonról két nap mulva!

A vaskocsi fent robog a magasban. A part 60–70 méter magas s oly meredek, mint a fal. Oldala tele a parti fecskék és varjak lyukaival, a hol fészkelnek. -49-

Lent a vizszélen selyem szőnyeg és sima fövény, melyen messze-messze be lehet menni a tiszta vizbe a nélkül hogy elnyelné az embert. Közben-közben keskeny sávokként zugó nádasok. Azontul a nagy viz tükre, a tulsó parton ködbe és távolba enyésző hegyek.

Ezer és ezer vizi madár a nádason belül. Tarka libucz, fehér sirály, szürke vadlud csapatokban. Itt-ott egy-egy gém áll őrt mereven, mozdulatlanul feltartott fejjel. Minő kedves zaj volna a madarak csevegése, ha nem zugna-zörögne ugy a gőzkocsi!

Száz szinü pompában játszik Nagy Miklóssal a vízszin tüköre. Ezüst-fehér, halavány-kék, haragos zöld, égszin, barna-kék óriási foltonként és vonalanként váltakozva. Itt állandó, amott változó, itt eltünik, amott felbukkan egy-egy szinárnyalat. Nagy Miklós nem érti. Mert ő csak a vizet nézi s az eget nem nézi. Pedig az ég s a Balaton vize együtt sir és együtt nevet, együtt derül és együtt borul, együtt mosolyg, együtt haragszik. Mint a hű szeretők és igaz hitvesek. Ha az egyiknek nézesz a szemébe: tudod már mi van a másikban is.

A tihanyi templom tornya s az akarattyai nagy szilfa farkasszemet néznek egymással. Melyik vénebb, melyik magassabb, melyik fenségesebb? Emberkéz épité az egyiket, istenkéz a másikat.

A MAGYAROK FÁJA.

(A csárda. – A fogas király. – Az öreg szilfa. – Melyik rosszabb: a török-e vagy a német? – Kinek hány őse van? – Van-e még magyar, van-e még zsidó. – Papi birtok, zsidó birtok.)

Ott áll a fa, az ős, öreg szilfa, az akarattyai magaslaton. Földje, maga büszkén néz szét a messze világba. Egyik oldalán a csittényi szőlős gunyhó, másik oldalán az akarattyai csárda, nehány puskalövésnyire tőle mindakettő.

Gyermekkorom sok emlékét őrzi a csárda. Ugy megőrzi, alig jut belőle ma már magamnak is. A hogy elmult a gyermekkor, ugy mulnak el a csárdák, ugy mulnak el az élet emlékei.

Őskeleti, ősmagyar intézmény a csárda. Talán a hunok, talán az avarok még nem ismerték. Az a Priszkosz követ, a ki Attillánál járt, nem beszél csárdáról. Mikor társaságával letelepedett éjszakázni, nem csárda mellé telepedett. Ha lett volna akkor csárda, -51- hun vezetője oda vitte volna éjjeli szállásra. S mikor jött a vihar és záporeső s a görög urak feje fölül elvitte a sátort s uti málháikat belesodorta a szikes tóba: a csárdához menekültek volna eső elől, éhség elől, szomjuság elől.

Ősmagyar szó a »csárda« is. Hiába akarják tőlünk elvitatni polyákok, törökök, déli szlávok. Meglehet, igaza van Vámbérynek, hogy őseink a persáktól tanulták el a szót és az intézményt. Meglehet, hogy persa nyelven azt jelenti a szó: ágas szin. Bizonyos, hogy őseink hozták Európába.

A hol ivóviz van: oda kutat ásnak. Közelébe ágas szint, leveles szint állitanak. Az ágas szin mellé egy kis putri vagy hajlék: ebből a három épületből áll a csárda. Nem oly fényes, nem oly szilárd ugyan, mint a balbeki napisten templomának romjai, de czéljuk, rendeltetésük ép oly kegyes, ép annyira istennek tetsző.

Keritése nincs, kapuja sincs. S ha nincs kapu: be se lehet zárni senki előtt. Szabad a bejárás, szabad a megszállás mindenkinek.

Nem is az emberért, inkább a lováért készült. Az ember türheti az éhséget, szomjuságot; jóravaló ember lovát éhezni, szomjazni nem engedi. Megitatja a kutnál, beállitja árnyékba a szin alá, vet neki egy marok szénát, zöld füvet vagy eleséget s pihentetés után ugy megy tovább. Maga az ember bemegy, vagy be nem megy a csárdába: nem tartozik a dologhoz. Árnyékért, pihenő helyért, itató vizért ugy sem szabad pénzt elfogadni -52- magyar embernek. Csak németnek szokása lakat alatt tartani a vizet és födeles árnyékot.

Erős igazsága van a németnek, de erős és szép igazsága van a magyarnak. Hisz a ló gazdája azért egy hajtóka italra vagy többre mégis csak benéz a csárdáshoz is. Ez a csárdás haszna. De azért, hogy fáradt állat megpihenjen, szomjas állat elverhesse szomját, hasznot huzni embertelenség.

Ott volt még az én gyermekkoromban a czinkotai, a pinkóczi, a tekeresi, a gamászai, az akarattyai, az alsó dakai, a felső dakai, a geleméri, a füzfői, az almádi csárda. Egy pár még ma is fenáll, ma is csárda. Busul, szegénykedik, csárdása gazdaságból éldegél, vendéget alig lát, utas ember elkoczog mellette, a muzsikus czigány rá se gondol többé, hanem azért mégis csárda. Urasága csárdának felejtette. A legtöbbje gazdasági tanyává alakult át. A pinkóczi csárdát a nemes vármegye pusztittatta el ott a hodosi erdő mellett. De végkép kipusztult már a hodosi erdő is. Bokros tölgyeinek semmi nyoma többé.

A Balatonnak ezt a részét Balatonfőnek nevezik. A balatonfői partok azok a magas és meredek partok, a melyekről már megemlékeztem. Azt a magaslatot, a mely az akarattyai csárdához fölvezet, Tikacs néven nevezte el az őslakó.

Erre szoktak szüleim nyaranta a balatoni fürdőre járni az akarattyai csárda aljába. -53-

Egy mély szakadás van itt a nagy partok között, mintha óriási vizmosás volna. Itt le lehet szállni a vizhez. Ide jön vasárnaponként száz meg ezer kocsival a Mezőföld népe, kivált aratás és cséplés után fürödni, a cséplés és nyomtatás porából kitisztulni. Ellepik a sekély vizet a nádason kivül. Ha a partról a magasból néznők: ugy tünik elénk a sok emberfej, mintha télen óriási varjusereg lepi el a havas mezőt. Mert kopasz embert és szőke embert a Mezőföld alig ismer. Fürdő után körbe telepesznek az összevalók, előszedik a pogácsát, sonkát, kulacsot s jó kedvvel beszélik egymásnak, ki milyen mélyen ment be a vizbe. Uszni nem tud senki. Azt pedig mindenki tudja, hogy a ki nyakig érő vizbe bemegy, ha uszni nem tud, többé vissza a maga erejével nem jöhet. Beszivja a Balaton.

Apám tudott uszni. Megtanulta gyermekkorában a szilasi uszólápon. Ma már ez sincs meg az ősi telken.

1851-ben történt az eset. Lementünk fürödni. Anyámnak nem volt szabad a nyilt vizen fürdés, de ő is eljött s egy pokróczon leült a homokos partra.

Apám beuszott a nádason belül s a mint ott lubiczkol, jön vele szemközt lassu mozgással egy termetes hal. Vagy a hullám hányta, vagy a szellő tolta, de a viz szinén jött feléje. Első pillanatra nem ismerte föl. Akkora volt mint egy jókora harcsa, de se bajusza, se pikkelye.

Mikor közelért hozzá: kitért előle. Nagy hallal szabad vizben, puszta kézzel viaskodni nem okos ember -54- dolga. De a mint mellette uszkált, észrevette, hogy a hal tátogat s többet fekszik oldalán, mint hasán.

Haldoklott a gyönyörü állat. Nem volt semmi sértődése, haldoklott öreg kora miatt. Apám a kopoltyuja alá tette balkezét s jobb kezével iparkodott kifelé vonszolni. Haldokló állattal könnyü lesz elbánni.

Csakhogy az a haldokló állat a fogaskirály volt s a király akkor is hatalmas, a mikor haldoklik.

De azért kihozta. Egyet-kettőt vetett magán ő felsége, de apám erős ember volt, keményen fogta, kivezette a lábolható vizig; ott ölébe vette s anyám lábához oda tette a homokra.

Negyven fontos óriási fogas volt. Mióta uralkodhatott már a vizek mélységein: nem tudják azt a tudósok. Hálót, szigonyt, erősebb ellenséget el tudott kerülni. Szerencsésen eljutott az emberi kor legvégső határáig.

Hanem hát mégis csak király volt, a ki fogát se könnyen, se ingyen oda nem adja.

Ott feküdt anyám lábainál. Életnek jele nem látszott már rajta. Anyám minden gondolat nélkül czipellős lábafejével megérintette az orrát. Erre egy szempillantás alatt mélyen bekapta anyám lábafejét s irtóztató fogait összeszoritotta.

A sikoltásra apám oda ugrott, letérdelt s két kezével megkisértette a fenevad állkapcsait szétfesziteni. De roppant ereje se volt erre képes. Talán a test sikossága miatt se tudta egész erejét kifejteni. De hihetetlen erő van a hal állkapocs-izmaiban. -55-

Anyám a fájdalom és ijedtség miatt elájult. Mi gyerekek meredt szemmel néztük a küzdelmet. Apám kegyetlenül káromkodott s oda kiáltotta kocsisunknak:

Bükky István volt kocsisunk. Öreg, pupos, régi hü cseléd. Oda czammogott a kocsihoz, a tarisznyából kivette a kalapácsot s átadta apámnak. Csak a kalapács vasával lehetett a haldokló vagy talán már halott állat állkapcsai közül anyám lábát kimenteni.

Szerencse, hogy akkor nem volt még félczipő vagy kivágott czipő. De igy is nagy sebje volt anyámnak. Rögtön öltöztünk s mentünk fel a csárdához. Ott apám finom törkölypálinkával kimosta s aztán bekötözte a sebet. Begyógyult szerencsésen.

Hanem az eset miatt mégis csak elmaradt a nagy szilfa látogatása. Pedig e napra már előre kitüztük. Elmegyünk tövébe, megmérjük területét, leülünk árnyékába, megszámláljuk főágait.

Csodálatos alkotása a természetnek. Dereka, főtörzsöke csak ember magasságnyi. Tehát nem volt társa közelben soha, nem versenyezett senkivel, vele se versenyezett senki. Születése óta magánosan állt ott a dombtetőn büszkén, védtelenül, viharok és villámok ostromában. Ha lett volna társa vagy szomszédja: magasbbra nőt volna törzse s nem fejtette volna ki oly gyorsan, oly közel a földhöz koronáját.

A magyarnak szilfa a nemzeti fája. A német elfoglalta a tölgyet, a lengyel a fenyőt, az olasz és franczia -56- az olajfát. Ezer falu, város, halom, dülő, határrész viseli nálunk a Szilas és Szilágy nevet. S a hol ez a név van: ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt.

Mert a magyar csak a rónát, csak a sikot, csak a végtelent szerette. A minthogy a lova is azt szerette. Van fája a siknak is. De csak puha fája. A nyár, a füz, a rekettye. Szilaj fája csak a szilfa. Erős, kemény, szivós, hatalmas, viharokkal szembeszálló, a mit hajdan szilajnak nevezett az irodalom is, a népnek nyelve is. Gyümölcsöt nem terem, de éjszakára tanyát ad varjunak, seregélynek. A villám kikerüli s ha beleüt is, nem árt neki. Legmagasabb csucsára odaszáll a turul madár. Onnan nézi a napot s a legelésző és ficzánkoló ménest. Ágából, fiatal hajtásából faragták őseink az ijjat. Századokon át él. Kora miatt kihalt szilfát még senki se látott.

Az akarattyai szilfa messze lát. Északfelé a Bakony csucsai, az Iszka, a Bögre, a Papodtető, a Halyag, a Hárságy, a Kőröshegy zárják el látó körutját. Napkelet felé Fehérvár aranyos tornyait és Szegzárd hegyeit látja. Dél felé a Mecsekig néz s napnyugat felé Tihanyon keresztül Badacsony büszke tetejére száll tekintete. A tihanyi réven át pedig végig néz a Balaton szinén s nem látja partját sehol, mint a tengernek.

Milyen régi ez a fa! Meg nem lehet mondani. Az 1532-iki kenesei országgyülés már ott látta, ott találta. A Batthyányi, Tahy, Zalay, Nádasdy, Majláth, Csányi, Bottka, Forgách, Apponyi, Zay, Pósa, Horváth, Mérey, -57- Kőváry, Kisfaludy, Boronkay, Niczky, Sittkey, Bessenyey ma is élő nemzetségek öregei, föbbjei apródaikkal, kisérőikkel, huszáraikkal lombjai árnyékában poroszkáltak el, a mikor a kenesei országgyülésre gyülekeztek. Hát a már kihalt fényes nemzetségek!

Csak pár év előtt hullott el Mohácsnál a nemzetnek hős serege. Az előtt egy király is sok volt, most két királya volt a magyarnak. És két örök ellensége. A német és a török. Egyik jobban pusztitotta mint a másik.

Az az öreg fa ott a parton jól hallotta, a mint az ország bölcsei és vitézei a fölött tanácskoztak: melyik jobb, melyik rosszabb? A török-e vagy a német? Melyikkel tartson a magyar? A törökkel-e vagy a némettel? Nem jobb volna-e mind a két királyt elkergetni s felállitani a szabad köztársaságot s nemzetül szövetkezni a hatalmas törökkel?

Öreg szilfa: te hallottad ezt a tanácskozást. A te lombod belesusogott, a te lombod belebólintgatott ebbe a tanácskozásba. Azóta negyedfélszáz esztendőn keresztül látod feljönni és lenyugodni a napot a magyar nemzet feje fölött. Végig nézted a törökkel és a némettel lezajlott keserü küzdelmeket. Láttad győzelmében, láttad bukásában nemzetünket. Sokszor elbuktunk, mindig feltámadtunk. Öreg szilfa: te sokat tapasztaltál. És mondd meg nekünk most már: melyik szónak volt igaza 1532-ben? És mondd meg nekünk azt is: szaporodott-e bölcsességünk 1532 óta? Meg tudnánk-e azokra a kérdésekre ma igazán felelni? -58-

De hát hagyjuk ezt a dolgot öreg szilfa. Ugy se tudod, miért beszélek én rólad annyit. Hiszen rólad semmit se tud a főváros közönsége. Téged föl nem keres nyaraló közönség. Emlékeztető jel nincs függesztve rád. Korhadt oldalaid, korhadó ágaid nem őrzi a kegyelet. Isten számában élsz s nem az emberek gondozásából. Meg kell mondanom őszintén: miért beszélek én rólad annyit.

Azért, hogy tanubizonyságul hivjalak: miért pusztulnak oly gyorsan gyökeres nemzetségeink.

Közbeszéd, mindennapi szójárás ez: »régi család, gyökeres nemzetség«. Mit tesz ez?

Bizony nem azt teszi: kinek hány őse van. Mindenkinek egyenlő számu őse van. Annak a Szemerének, a ki Huba nemzetségéből származik, nincs több őse, mint annak a drótos tótnak, a ki csak annyit tud őseiről, hogy az ő neve Janó, apját, anyját nem ismerte s mint talált gyereket közköltségen nevelte föl Nyitramegye valamelyik jólelkü kis tót községe.

A Neander-völgyi koponya lehet fél millió éves vagy lehet százezer éves. Vitatkozzanak fölötte a tudós emberek. Nincs az az uralkodó s nincs az a koldus az ó világban, a ki teljes joggal azt ne mondhatná: ez a koponya az ő ősének koponyája volt.

Ősi család az, mely egy birtokon több nemzedéken át megmarad. A birtok az ősi s nem a család. A ki azt mondhatja: ez a birtok a hetvenhetedik öreg apámé volt: az igazán ősi család. Ilyen magyar természetesen -59- nem lehet, minthogy Árpád apánkig a kinek legtöbb öreg apja volt, annak se lehetett több harminczháromnál.

Csak az ember öreg, az idő mindig fiatal. Sokan vannak, a kik családjukból öt nemzedéket ismernek egy időben, a kik öreg apjukat és unokájukat egyszerre láthatják. Ez egy élő nemzetség. Ilyen hat nemzetség Árpádig ér föl. Nem is olyan nagy dolog.

Mi magyarok ezeréves nemzet vagyunk. Mert csak ezer év óta van állandó birtokunk.

Az öreg Mózes ugy 1200 körül élt Jézus előtt. Száz-kétszáz évvel több-kevesebb nem igen számit. Ha mi magyarok ezer évre számitunk vissza: a zsidók háromezer évre számithatnak. Joguk van hozzá. Ma is van elég zsidó, a kinek egyenes őse vályogot vetett Egyiptomban és papucsot kötött Babilonban s a ki tisztán örökölte századik ős apjának vérét, szemeit, szakálát, természetét. Azért mosolygok én azon, ha hallom, hogy nincs már Árpád magyarjától egyenes ágon tiszta vérrel származott magyar ember.

Mintha az a tizenöt ezer kemény legény, a kivel Árpád berontott Európába, mind valamennyi idegen vérrel keveredett volna unokáiban!

»Korcs volt anyja vére s más faj állott a kidőlt helyére.« Ezt mondja a költő. De a költő csak a főurakról beszél, a kiknek hegytetőn volt kőváruk. S a magyar nemzetet nem főurai tartották fen. Faját, jellemét, tiszta vérét, zömök alakját, széles arczát, -60- eszes tüzes szemét nem a főurak őrizték meg. A tiszta magyar faj gerinczalkata is egészen más, mint a magyar főuraké.

A magyar főurak jellege hosszukás arcz, keskeny orr, hideg szemek, hosszu kéz, gólyaláb, vegyes szin s olyan gerinczhajlat, mely a vesék táján nem elég mély. Az ős magyar gerincz hajlottabb, mint a magyar főuraké, tehát az ős magyar termet egyenesebb és nyalkább, mint a hogy a főuraknál látjuk.

Csak Erdélyben van még tiszta magyar származásu főur. A Kemények, Bánffyak, Bethlenek közt még feltaláltam Árpád egyik-másik huszárhadnagyát. A legnagyobb vagyonu magyarországi főurak kétszáz év óta habsburgi főnemes elemekkel vannak százfélekép összeházasodva.

A mint a gothai könyv bizonyitja. S a mint a természetök és testalkatuk még jobban bizonyitja.

Mert Magyarországon nincs olyan zsidó birtok, mely a harmadik nemzedéken át volna egy család kezén.

Azt mondják, nem is lehet, hiszen csak ötven év óta szerezhet zsidó ember ingatlan birtokot.

Tul a Dunán régi példabeszéd, hogy papi örökség, zsidó örökség nem száll át a harmadik izre. S az is -61- régi példabeszéd: könnyen szerzett jószág hamar elvész.

A gyermeknevelés nagy igazságainak torzképét tárja elénk a két példabeszéd.

Tul a Dunán van egy érsek, öt püspök, öt-hat gazdag apát és prépost s vagy hatvan gazdag kanonok. Tehát mintegy hetven nagy szerző.

Kétszáz év óta gazdagok a magyar papok. Az előtt nem voltak gazdagok. Ha tizenöt évet számitunk egy papi beneficziumra, kétszáz év óta csak tul a Dunán legalább ezer nagy szerző pap élt. Tehát legalább ezer családnak kellett volna meggazdagodni, vagy tisztes vagyont szerezni.

S mindössze sincs öt család, mely vagyonát papi örökségnek, papi szerzeménynek tekinthetné. Pedig nem kell ám azt hinni, hogy minden nagy szerző pap kegyes alapitványra adta pénzét. Nagyon sok tette, de nem mind, sőt fele se. El se élték jövedelmüket. El se játszották.

Hanem odaadták, elhagyták rokonaiknak. Ezek kezén pedig elpusztult az első, második nemzedéknél.

Ha azt akarjuk, hogy utódaink ragaszkodjanak az ősi birtokhoz: ugy kell nevelni a gyermeket, hogy ne a vagyont szeresse meg, hanem a birtokot. Ne a csürben örüljön a buzának, hanem a hogy a dülőn nő fel. Ne menyasszonya keblén imádja a rózsát, hanem kint a kertben, a mint bimbót hajt s ragyogó szirmaival rámosolyog. -62-

A vagyon holttest, a birtok élő alak. A vagyon csak szám. Ezer, tizezer, százezer, millió. A birtok vagyon is, de azontul családi emlék, hagyomány, költészet is. A vagyon csak a gyomornak, hiuságnak és ledérségnek ad élvet, a birtok a léleknek és a sziv ábrándjainak is. És a hatalom és önérzet nemes kincsei!

Minő hatalmas ember az, kinek ezer holdnyi szép birtoka van ősi házzal, nagy kerttel, hű szolgákkal, negyven cseléddel, kétszáz lélekkel, a kiknek parancsol, de kenyeret is ád; a kiket munkára hajt, de szeret is s a kik engedelmeskednek neki s a kikkel együtt lakik, együtt megy az isten házába s jó időben, rossz időben együtt örül – együtt busul.

Van egy sereg szép tinaja. Még apja szerezte azt a hires bikát, melynek utódjai.

Van a kert sarkában mohos kőfalszöglet árnyékában száz esztendős borostyán-lugas. Dédanyja vitte oda egy napos menyecske korában.

Ott van a birtok napkeleti részén egy határhalom. Ős apja ott birkózott a hatalmas szomszéddal s megmentette a birtokot.

Zsémbes, komor egyik-másik belső cselédje. De annak az apja is szolgálta az ő apját, öregapja öregapját. Nem -63- is lop többet, csak épen a dohányra valót. Tehát meg kell becsülni.

Minden birtok egy családi történet. Minden történet egyuttal hagyomány, ábránd és költészet.

Mondd meg öreg szilfa, ha te egy családnak birtokában volnál, ha tiz nemzedék egymásután hüsölt volna árnyékodban s a tizenegyedik megválna tőled csak azért, hogy pénze nagyobb kamatot hajtson: nem érdemlené-e meg az a tizenegyedik, hogy legmagasabb csonka ágadra akaszszák föl?

Öreg zsidó, öreg pap! Ha azt akarod, hogy birtokod nemzedékről nemzedékre szálljon s nemzetséged könnyen a világba el ne széledjen: ugy neveld a gyermeket, hogy legkedvesebb játékait birtokodon játsza, leg szebb gyermekidejét birtokodon töltse; annak fáit, halmait, dülőit, hajlásait, kutját, kutfejeit, messzelátó szépségeit, emberét, asszonyát, kisgyerekét, meséit, ábrándját, hagyományait igazán megszeresse.

Akkor ragaszkodik hozzá. Akkor el nem adja, el nem tékozolja se szép szóért, se szép lóért, se szép lányért, se szép kamatért.

Argentina messze van. Sok ezer mérföldnyire. Tenger is van köztünk. De ha ott megbomlik a tőzsdeállapot ma: a papirok felényire buknak holnap minálunk is.

Felényire a papirok, de egészen a papirok gazdái. De akárhogy bukik Argentinában a bankár, a hajótulajdonos, -64- a rozsföld, czukornádföld: azt a magyar birtok egy könyedén meg nem érzi.

Most már megérted jó öreg szilfa, miért meséltem én rólad annyit Gamászától Siófokig Salamon Ferencznek, Szilágyi Sándornak, Nagy Miklósnak, de még Gyulai Pál urnak is.

BALATON-FÜRED.

(Miért német a magyar fürdő? – Hogy menekült meg Kecskemét a német szótól. – Nyári orvos, téli orvos, csavargó orvos. – Nemes fiu, nemes leány. – A mamák visszaemlékezése. – A régi Balaton-Füred.)

Akkor még nem volt Siófok világfürdő. A mezőföldi főszolgabiró akkor még nem volt fürdőbiztos s nem kellett neki németül beszélni. S a jó magyar falut és vidéket még akkor nem iparkodtak németté tenni. A mezőföldi ember még akkor nem is tudta, milyen a német szó. A ki németül beszélt: arról azt mondta: zsidóul beszél. Jó zsidó barátaink akkor is tudtak németül.

A mint beteszi lábát egy magyar fürdőbe: mindjárt németül beszél. Külföldön jó magyar.

A mint a vasuti indóházba beteszi lábát: már elfelejti a magyar nyelvet. -66-

A mint utazóval találkozik, a mint üzletről beszél, a mint katonai, vagy épitészi, vagy mérnöki dolgokról értekezik: nyelve már nem fordul a magyar szóra.

S mindegy ám az, akár keresztyén, akár zsidó. Mihelyt kereskedő, gyáros, nagyiparos, vállalkozó, mágnás vagy pinczér: mindjárt német. Természetes, hogy van kivétel is. Még kivétel se lenne?

Tuladunán minden kőmives német. Vagy az volt vagy azzá lesz valamikor. Igy van a kéményseprő is. Nincs az a magyar város Tuladunán, a hol másként volna.

Apám negyvenkét év előtt házat épitett. Délelőtt minden kőmives magyarul beszélt, délután már mind németül. Mert délután már valamennyi ittas volt sörtől-bortól. S ha ittas: akkor mindig beszél.

– De nem tudom én azt urfi. Ugy beszélnek ezek, mint a ludak. De tudja isten, talán azért ezek is megértik egymást.

A hatvanas évek legelején Kecskeméten laktam… A Király-testvérek czimü vendéglőbe jártunk Kecskemét tőzsgyökeres magyarjaival s főtisztviselőivel együtt. Csak a hires történetiró Hornyik János tudott köztünk németül, -67- de ő is inkább tótul tudott, de azt is ugy eltagadta, hogy a ki kisütötte rá, hogy tótul tud: ahhoz hozzá vágta az ötfontos ólomkalamárist.

Egyszer Zágrábvármegye horvátul intézett egy átiratot Kecskemét városához. Senki se értette. Valakinek eszébe jutott, hogy Hornyik János érti a tót nyelvet, ő majd leforditja. De ki szólitsa föl? Jó barátja, tisztelője nem vállalkozott erre. Végre megfogtak egy szerencsétlen aljegyzőt, vigye be hozzá az iratot, de hagyja nyitva az ajtót maga után. Ugy cselekedett.

– Tekintetes főjegyző ur, tisztelettel kérem, legyen szives ezt a levelet magyarra forditani.

Hornyik János csöndes, jó ember volt. Az édes tej nem oly szelid, mint ő. Szemei akkorák voltak, mint a bikáé, de kékek voltak, nem feketék. Átveszi a levelet, megigazitja szemüvegét, leteszi pipáját s megnézi az irást. Látja, hogy szlávul van. Látja, hogy őt gyanuba fogták, hogy tótul is tud.

Szemeit abban a pillanatban ellepte a vér. Mint a villám, ugy kapott az ólomkalamárishoz s ha az a boldogtalan fiatal ember gyorsan ki nem ugrik: halálnak halálával pusztul el. Botond vezér nem ütött akkorát Bizancz kapujára, mint Hornyik azzal az ólommal a régi rozzant városház falára. Ez is egyik ok, a miért uj városházat épitett a büszke város. – De azt az aljegyzőt nem is türte meg többé Hornyik a városban. Ki kellett őt tenni rovónak a bugaczi pusztára. Ott is halt meg száraz betegségben. -68-

Nos hát Hornyik is köztünk volt a Király-testvéreknél estennen – a kurucz magyarok közt.

Volt ott egy biljárd asztal is s a mellett egy márkör. Törpe, pupos szánalomra méltó alak, embervakarcs. De mint afféle márkör: csak németül beszélt.

Hát az egész kurucz tábor nem a német nyelvet törte ezért a nyomorék alakért Kecskemét városában? S Hornyik bátyánk is nem eltürte ezt a természetellenes állapotot szó nélkül?

Végre is felbujtogattunk egy csöndes kuruczot, az öreg Mádyt, csináljon rendet. Az öreg Mády vidám eszü ember volt s magához inté a vakarcsot:

– Nos hát édes fiam, mind a tizenhat dákót a fejeden töröm össze, ha te még egy szót szólsz itt németül.

Igy mentettük meg Kecskemétet anno 1863. a németségtől. Mert hát az a márkör is csak ugy tudott magyarul, mint akármelyik halasi utczai gazdaember.

– – Meg kell most nézni, mivé tette Siófok és Balaton-Füred nyelvét, azt a tökéletes, tiszta, zengő magyar nyelvet a pinczérhad és a fővárosi közönség! Pedig egy-két okos ember s egy-két kedves asszony mily gyorsan tudna ezen segiteni!

Nem ugy volt ez régen Balaton-Füreden! A mikor még a Balatonnak ez volt egyetlen fürdőhelye. -69-

Negyed század előtt még nem volt Siófok, nem volt Kenese, Almádi, Alsó-Örs, Fülöp, Badacsony, Balaton-Földvár, Boglár, Fonyód. Mind e gyönyörü fürdőhelyek sivatag partok voltak s idegen közönséget nem ismertek. Egy-két uri ember szegényes deszkaviskóban ugyan mindenütt fürdött s négy-öt vasárnapon a közeli falvak lakossága oda vonult kocsikon egyszer megfürödni: de aztán ebből állott az egész.

Holt tenger volt a Balaton s még zarándokok se látogatták. Csak Balaton-Füred állott és Keszthely s kissé távolabb a Héviz. Ez se régóta.

Hejh Balaton-Füred – de sok szép dal zengett, de sok sarkantyu pengett, de sok legénysziv felpezsdült, de sok leánysziv megrendült, de sok szép asszony lett még egyszer és még egyszer és még egyszer szerelmes asszony te benned!

Kicsiny voltál, öt-hat házból álltál, meleg voltál valamikor. Az égből, a vizből, a forró szivekből egyaránt omlott rád a napsugár és a vér melege és a jó kedv villogása. Visszatérnek-e régi napjaid valaha?

Igaz, hogy a régi fürdő más volt, mint a mostani. De a régi egészség is más volt, mint a mostani.

Először is annyi alávaló betegségről sejtelme se volt az embernek, a mennyiről most még a számtiszt is értekezést tart a kartársai előtt. A mindenféle hisztériákról s férfi és női idegbajokról még a tudós férfiak se beszéltek s ma már a társalgónők és komornák is szakszerüen elmélkednek. A sok czukorkór, Bazedov-kór, vesekór, epekőkór, gyomorhurut, vérszegénység hirből se -70- volt ismeretes s a ki igazán beteg volt: az otthon maradt, herbatét ivott s az isten nyomorékjai nem jöttek össze egy csomóba, hogy egymás láttán kétségbeessenek.

Régen a fürdőket csak a sánták, bénák, csuzosak és köszvényesek keresték föl. Beteg asszony éppen nem ment a fürdőre. Csak a meddő menyecskék mentek oda s azoknak mindig használt. És csak a viruló hajadonok keresték föl vidám mamáikkal, kik az édes mult emlékeit még egyszer átélték, ujra átérezték. S a hajadonoknak is használt. A ki balatonfüredi fürdőn, badacsonyi és somlyai szüreten meg nem találta szive mását: hiába ment az aztán a lorettói vagy az öreg mária-czelli szüzanyához.

Betegnek igenis kell a fürdő. Hasznos is. Különösen hasznos a légváltozás, a házi gondok otthonhagyása s az uj ismerkedés. Tudom én ezt. Legyenek hát fürdők betegek számára. S ha sok a beteg és sok a betegség: annál több legyen a jó fürdő, okos orvosok és nemes emberbarátok szerető gondjai s szigoru szabályai alatt.

Van okos és jó orvos elég. A ki a tudománynak, emberszeretetnek és gyakorlati tapasztalatnak teljességét szerezte meg agya és szive számára s a test és lélek szenvedéseinek enyhitésére. De az ilyen orvost nem a fürdőorvosok közt kell keresni.

Ha a fürdőorvos állandóan helyén marad s jól ismert közönségét el nem hagyja és se télen, se nyáron más -71- vidékre nem költözik: akkor helyet foglalhat a jó orvosok diszes seregében.

De a ki csak nyári orvos vagy a ki csak téli orvos, vagy a ki nyáron északi orvos, télen pedig déli orvos, attól mentsen meg az isten és a rendőr minden beteg embert. Mert az nem egyéb, mint csavargó orvos, a ki óvatosan kerüli azt, hogy a ki egyszer betegje volt, az őt ismét föltalálja, megismerje.

A csavargó orvos, a ki fürdőről fürdőre jár, olyan mint a patkányirtó. A hókusz-pókuszt megcsinálja, a busás pénzt felveszi érte s a mint odább áll: megint csak annyi a patkány, a mennyi előbb volt. Igaz orvosnak az a feladata, hogy ő betegjeit s őt betegjei tökéletesen megismerjék és egymásban megbizzanak. Minden betegségnek egyénenként megvan a maga különössége, a melyre az orvosnak ügyelnie kell. De miként ügyelhet a csavargó orvos olyan betegnél, a kit azelőtt sohase látott s a kit, hogy ujra lásson: arra semmit se ad?

Az erkölcsi felelősségtől való irtózás, a munkanélküli pénzkeresés, a könnyelmü időtékozlás vágya szüli a fürdőorvosokat, a nyári orvosokat, az évszaki orvosokat. Veszedelmes kinövései ezek a tudományos pályának.

A légváltozás, a házi gondtól menekülés s az étrend megtartása vagy kisegit a betegségből, vagy enyhiti azt. Ez vidámabb kedélyre birja a fürdővendéget. S a vidámabb kedély szivesebben fizet.

Ezt a helyzetet zsákmányolják ki a csavargó fürdőorvosok. S a fürdő-vendég is azt hiszi, hogy divat és jó izlés dolga, ha már fürdőn van, valamely orvossal -72- tanácskozni vagy ha nem teszi is, valamelyik orvost fizetni. S igen sok többet ád a fürdő-orvosnak, mint buzgó rendes orvosának. Hadd lássa a világ, hogy ő a borravalóval nem fösvénykedik.

Bizony kell lenni fürdőnek a betegek számára is. De miért ne lenne fürdő az egészséges emberek számára? Ha üdülni kell a kimerült idegnek: vajjon nem kell-e üdülni az elfásult kedélynek is?

Hogyan töltötte hajdan napjait a nemes ember? Mert más emberrel ugyan nem törődött a világ, csak a nemes emberrel. Az ő számára készült minden az ég alatt és a föld szinén, az államban és a társadalomban és mindenütt. Övé volt a természet minden szépsége. A hegyek, a völgyek, az erdők, a ligetek, a tavak, erek, kutfejek, folyóvizek értte éltek, neki ragyogtak, neki voltak gyönyörüségére. Minden vad, minden madár, minden hal az övé volt. Minden emberi jog abból állott: születni, élni, meghalni. De a nemes ember joga más volt még a születésben, még az életben, még a halálban is.

Ha kereskedőnek, iparosnak, zsidónak, görögnek, czigánynak fia vagy lánya született: nos hát egy nyavalyás lélekkel több a földön. Vagy fiu, vagy lány – mindegy. Anyakönyvbe bevezették, vagy be se vezették: azzal se törődtek sokat. Statisztika nem volt, a lelkek összeirásának ostoba munkájával nem vesződtek a hivatalbeli emberek. Fejadót nem ismert a nemes vármegye. A népösszeirást pedig bolondságnak tartotta. Mert ugy gondolkodott: akár összeirják az embereket, akár nem: -73- azzal se többen, se kevesebben, se jobbak, se rosszabbak nem lesznek az emberek. Házat, telket, igás barmot igen is össze kell irni, – egy vagy más okból arra szükség lehet, de az embert számba venni: ostobaság. Nem falka, nem nyáj, nem gulya, nem ménes, nem csürhe az ember, hogy rovásra vegyék, számon kisérjék, számadóra bizzák. Nem hajtják azt a vásárra s nem kell az embernél a dögbőrrel beszámolni. Az egyik meghal, a másik megszületik: virág a kertben, szálfa az erdőn, nád a bozótban, laboda utszélen, gyerek a falun: ki számlálgatná azokat?

A nemes fiu, ha már megszületett, más egyéb is volt, nem csak sivalkodó poronty.

Születésével már »mag«-jává lett a családnak. A leány soha se volt »mag«, csak a fiu. Ha tiz lány volt is egy családban, de egy fiu se, azért a családfő, ha elhalt, magtalanul halt el. S az a család, vagy legalább az az ága attól kezdve »magvaszakadt« ág lett. Ezen nem segitett senki. Legföljebb, ha egy leány volt, nagy jószág volt, hires család volt: akkor a király és a vármegye fiusithatta a lányt is s vele fenmaradhatott a hét magyar nemzetségnek ez az ága s kikerülte a család a magvaszakadást.

Mert a nemesség oly nagy hatalom volt, hogy az még a lányból is csinálhatott fiut.

De a mikor a nemes fiu megszületett: az már abban a pillanatban nemcsak csecsemő, nemcsak »mag« volt, hanem egyuttal »örökös« is. -74-

Nagy szó volt ez. Az örökös! Kivált, ha nem egy fiu, hanem több fiu született. Egyiké lesz az apai örökség, másiké az anyai. Az egyik örököl majd Veszprémmegyében, a másik Tolnában vagy Somogyban. Az egyik kapja az alföldi, a másik a felföldi birtokot. A birtokokat pedig szerzéssel, cserével, kiváltással vagy egyébként egyenlő értéküvé kell tenni. Ha sok a fiu: pap is legyen, katona is legyen, tisztviselő is legyen valamelyik. De melyik? Majd meglássuk! Annyi bizonyos, hogy az okos, fürge, erőszakos vagy kegyetlen hajlamu gyereknek a másik vármegyébe kell házasodni, hogy a családot ott gyökereztesse meg, ott terjessze. Ha ostoba s tanulni nem akar: pap legyen belőle. Ha korhely és rakonczátlan: jó lesz katonának. Ha bőbeszédü s szeret vadászni és verekedni: jó lesz főbirónak, alispánnak.

A nemes embert aztán számba vették. Arról készitettek összeirást s abba bele vették az egyhónapos csecsemőt is. Mert a nemes ember volt az alkotmány, a voks, a tisztviselő, a vármegye, a mag, az örökös és a nemzet.

Ő volt az alfa és az omega. Ha Mózes összeirta a zsidókat, Homér a helleneket: nosza összeirta a vármegye a nemeseket. Hiszen mi egy zsidó vagy egy görög a magyar nemes mellett?

Hajh, a mamák okvetlenül szükségesnek tartották, hogy lányuk legyen, s nem is nyugodtak addig, akármibe -75- került, mig lányuk nem született annyi, a mennyi csak kellett.

Mihelyt lány: mindjárt szép. Mihelyt nemes lány: mindjárt kivánatos. Mihelyt gazdag lány: mindjárt ragyogó. De a lányért még se szabad az ősi vagyont megbontani. Férjem uramnak tehát dolgozni kell, szerezni kell, otthon kell maradni, követválasztásra és tisztujitásra keveset szabad költeni, hogy a lánynak, ha férjhez megy, legyen mit apritani férje tejes csészéjébe.

Hanem azért, hogy legyen kivel elmenni fürdőbe és tánczvigalomba, a székvárosba és az ország fővárosába. Hogy ujra ott legyen s gyakran ott legyen, a hol leányálmait álmodta egykor s édes visszaemlékezésben ujra átélje szüz-hajadon korának s menyasszony örömeinek édes titkos izgalmait. Oh az az imádás, mely a lányt körülrajongja, a korral elmulik. De az asszonylélek látni akarja ezt leányában s büszke arra s boldog abban, hogy lányát is az az imádás rajongja körül. És oda vetődik egyik-másik a régi imádók közül is. Agg férfiak, ország jelesei, társadalom előkelői s egy meghajlással, egy kézszoritással, egy forró kézcsókkal egy rég elfeledt hamis jelszóval fölidézik az ifjukor örömeit.

Huzza a czigány, szól a zene, járja bomlottan a fiatalság, nézi a mama, nézi az agg egykori imádó.

– Hejh asszonyom, mikor ön még Vilma volt s mikor én még fenegyerek voltam! -76-

Hajdan nem volt kaszinó, nem volt ujság, nem volt vasut. Otthon kellett lenni a családi körben, a gazdaságban, a pap, tanitó, jegyző társaságában, a cselédek és jobbágyok közt. Megyegyülés, tisztujitás, követválasztás, országgyülés ritkán. A hol többen laktak nemesek együtt: ott még csak jól ment a lélek dolga. Névnap, születésnap, sátoros ünnep, szüret, disznótor, eljegyzés, lakodalom, keresztelő, összehozta az embereket. Hát azon kivül?

Vége az aratásnak, kezdődik a nyomtatás és cséplés, van egy hónapi üres idő. Készülj asszony, fogj be Miska, megyünk Balaton-Füredre.

Nem volt náluk semmi betegség, csak a kedély volt kissé kiszáradva. Sok jó barát, sok szép asszony, sok ifjukori ismerős, sok országos férfi ott mulat egy csopron. Hamvadó sziv ujra lángra lobban, száradt kedélyt vidámság harmatja felüditi; multnak emlékei, hazafi remények ott röpködnek a lelkek előtt, mint lepkék a virágos kertben.

Huzza a czigány minden este, minden délben, minden hajnalon. A németet is össze lehet szidni kegyetlenül. Abban is meg lehet állapodni, kik a legnagyobb hazafiak s kik az igaz költők. A pecsovicsokról is ki lehet sütni, mikor és mily áron vette meg őket a bécsi udvar. -77-

Az osztrák fürdőket beteg emberek alkották meg, a magyar fürdőket: Bártfát, Parádot, Balaton-Füredet egészséges emberek. Paraszt a bucsun és a vásáron, nemes ember a fürdőn csinál magának jó napot.

Öt házból állott valamikor Balaton-Füred. A tihanyi barátok vendéglője, a Szentgyörgyi Horváth-ház, a pápai Eszterházyak hajléka, a fürdőház és a kápolna. De ólak nagy számban lovak és kocsik számára. Az ment oda, a kinek lova volt. A kinek lova nem volt: mit keressen az urak között? A nagy bajuszu Ladi, a tihanyi barátok füredi kovácsa még azt az uraságot is lenézte, a kinek a lova lábán kopott volt a patkó.

– Hány hold földje van az uradnak ecsém? – kérdé egykor nagy hetykén, még 1848 előtt, Magyari Kossa Sámuel kocsisától.

– Van annak vagy tizezer hold földje Tolnában, Somogyban, Komáromban, Veszprémben és a Tiszán tul.

– Mégis csak félig ur az a te urad ecsém, a ki ha patkót lát az országuton, leszáll érte s bedobja a saroglyába!

Biz az ugy volt, a kocsis se tagadhatta. S nagy bajuszu Ladi egyet sodorintott araszos bajuszán s ezzel el volt intézve az uraság kérdése.

A fürdők alkotmánya bizony jobb most, mint volt hajdanában. De a fürdőélet mégis csak szebb volt öreg apáink idejében.

Ma már Balaton-Füred nem öt házból, hanem ötven kastélyból és villából áll s közeli környezetében másik -78- ötven egyszerübb nyárilak fehérlik a verőfényben. Gőzösök szeldelik a nagy tó szürke vizét s vitorlás hajók szárnyai libegnek szanaszét a látóhatár szélein. És mégis Balaton-Füred messze-messze elmaradt az osztrák fürdőktől, melyek közül pedig néhánynak helyén ötven év előtt még a mókusok futkároztak a fák oldalán, holott Balaton-Füred már száz év előtt is találkozó helye volt Tul-a-Duna nagy családainak.

MAGYAR FÜRDŐ, MAGYAR ORVOS.

Nem tudjuk bizonyosan. De én azt hiszem, négy-öt millióba belekerül. Talán több pénzünket is fölemészti. Hiszen csupán az osztrák, cseh, morva, stájer, tirol és szalczburgi fürdőkben több magyar megfordul évenként tiz ezernél. Hát még Abbázia, hát a Riviéra, Svájcz és a nyugati tengeri fürdők?

Ennek oka kilencz-tized részben a magyar orvosi kar rövid esze és még rövidebb hazafisága.

Az a magyar orvos, a ki Bécsben nyerte oklevelét, csodálatos példánya a hazátlan és nemzetségtelen emberalaku emlős állatnak. S ha még csak hazátlan és nemzetségtelen volna! De ha a kórház és gyógyszertár, -80- a bonczoló terem és a temető meghagyott szivében valami érzést: az az érzés csak Bécshez vonzza őt. A bécsi tudomány, a német nyelv, az osztrák felfogás, a bécsi tanárok!

Különösen az idegen uralom alatt, az ötvenes és hatvanas években szaporodtak el az efféle orvosok. Igaz, hogy ez időben az épitészek, a gépészmérnökök, az összes technikusok is német nyelvü istenverte hazátlan magyarokká lettek nálunk! Minő röstelni valója ez az ország fővárosának!

Ismerek orvost, a ki huszonöt év óta orvos Budapesten s egy szót se tud magyarul. Olyan mérték nincs a világon, a melylyel az ilyen ember eszét meg lehetne mérni. Huszonöt év alatt a szajkó, a papagáj, a holló és a seregély is megtanulja azt az emberi szót, a melyet mindennap hall. A hegyes fülü puli kutya egy év alatt teljesen megérti juhászgazdájának minden szavát. S hogy lehet beteget bizni olyan észre, mely tanult, mely orvostudor, mely egyetemet végzett s mely még se tudott huszonöt év alatt magyarul megtanulni Magyarország fővárosában?

S akár hiszi, akár nem hiszi a világ: a magyar orvosoknak német nyelvü szakhirlapjuk van Budapesten.

A bécsi orvosok és orvosegyetemi tanárok jó hazafiak, jó németek és jó osztrákok. Azt hiszem: komoly tudósok is. Áldja meg őket az isten.

Még sohase hallottam, hogy bécsi orvos azt tanácsolta volna betegjének: menjen Budapestre orvossal -81- tanácskozni vagy hivjon Bécsbe magához budapesti orvost.

Mert a bécsi orvosok okos és becsületes emberek, a kik tudják, hogy a budapesti orvosok se különbek mint ők. A józan ész és hazafiság pedig azt parancsolja, hogy inkább hazánkfiának adjuk a pénzt, ne az idegennek.

És tökéletesen igaz, hogy évtizedek óta a bécsi orvosok és tanárok se egyenként, se összesen nem állanak fölötte a budapesti orvosoknak. Hogy van az mégis, hogy a mi orvosaink minden szére-szóra Bécsbe küldik betegjüket tanácskozni és tizszeres orvosi dijat fizetni?

Még akkor is osztrák fürdőt ajánlana, ha jól tudná, hogy a magyar fürdő jobb.

Hát a magyar orvos is osztrák fürdőt ajánl. Ő is olyan okos ember akar lenni, mint a bécsi orvos. Pedig a magyar orvos jól tudja, hogy egy, talán két betegséget kivéve, a mi fürdőink a kerek föld minden gyógyfürdőjével versenyeznek, sőt részben jobbak és hatásosabbak, mint a külföld leghiresebb fürdői.

Ötven esztendő előtt Balaton-Füred már országos hirü előkelő fürdő volt, sőt ismerték Bécsben is. Onnan is jöttek előkelő vendégei. Sok betegségben, kivált tüdőbajos betegségben csodákat mivel ez a fürdő. -82-

Ötven esztendő előtt Gleichenberg dombjain tehenet legeltetett a szegény sváb. Hire se volt a fürdőnek.

Egyszer véletlenül dolga akadt ott dr. Skoda hirneves bécsi tudósnak és orvostanárnak, beszélt két ottani birtokos osztrák gróffal, ajánlotta nekik valamely kezdetleges fürdőtelep épitését s elkezdte tüdőbajos betegeit oda küldeni.

És ma közel háromezer magyart küldenek oda évenként még is magyar orvosok.

Mi különbség van az ember és a majom közt? Megmondjam? De szivesen megmondanám, ha azt hinném, hogy okultok belőle!

Ne beszéljünk azonban olyan magas értelmiségü okleveles tudósról, mint a majom. Maradjunk meg a szajkónál. A szajkónak sok kedves jellemvonása mellett még az a természete is meg van, hogy ha egyszer megtanulta ezt a szót: ebadta, hát akkor ezt beszéli örökösen. Ebadta! Ebadta! Ebadta!

A szajkó nehány évtized óta például azt beszéli, hogy az osztrák fürdőben nagyobb a kényelem, mint a magyar fürdőben.

Kedves szajkó – ne fecsegj! Igazad van, de még se fecsegj! Te azt nem tudod, hogy két évtized óta Gleichenbergben évenként ott hagytak a magyarok százezer forintot. A mi husz éven át kamataival legalább három millió forint. S kedves szajkó te csak egy ostoba madár vagy, te azt nem tudod kiszámitani, hogy ha ez a három -83- millió Balaton-Füreden maradt volna: ott most tizszerte nagyobb volna a kényelem, mint abban a ködös stájer fürdőben.

Százharmincz hatalmas erejü magyar fürdőt tesznek tönkre évenként a magyar orvosok. S kiváltképen a budapesti orvosok. S azért teszik tönkre, hogy az idegen népek gazdagodjanak.

Hejh, pedig az osztrák fürdők támogatását ugyancsak csinálják rajtok kivül a császárok, királyok s mindenféle fejedelmek is. Nagy fénye van a koronának, ugy csalja magához a csiri-biri embert, mint villanylámpa esténként a szunyogot, éji lepét s a mindenféle röpülő férgecskét. De nem jönnek a császárok, királyok és fejedelmek a magyar fürdőkbe. Nem látogatják azokat még a főherczegecskék se. Ugy tesznek, a hogy tanácsadóik tanácsolják, a kik pedig elméjük tárházában a magyar érdekért nem tartogatnak egyetlen futó gondolatot se.

Hiszen felállitottak ezelőtt tiz-tizenkét évvel egy fürdőkormánybiztosságot. Mi kell még több?

Pedig lelkes férfiut tettek kormánybiztossá. Valóságos orvost, a ki azonban ez előtt huszonöt évvel képviselő volt. A jászok küldték el képviselőnek. Egy orvosuk volt, azt is képviselőnek küldték el.

Ott van közel a Balatonhoz a hires Rátót nevü falu. Ennek lakóiról beszélik, hogy egykor kovácsuk rossz -84- fát tett a tüzre, összedolgozott Sobriékkal s e miatt a nemes vármegye egy kissé föl akarta akasztani. Nosza fölkerekedtek erre a rátótiak, megkötöztek két takácsot s bevitték az alispánhoz.

– Tekintetes alispán ur, a kovácsunkat már csak nem hagyjuk fölakasztani, mert annál az egynél nincs több. Őt csak tessék haza ereszteni, de hogy a közigazságban hiányosság ne legyen: hoztunk helyette két takácsot, mert ebből még maradt otthon vagy tizenkettő. Ezért nem lesz kár.

A jászok nem gondolkodtak ilyen bölcsen. Meg is mondta 1872-ben az öreg Pulszky Oláh Gyulának, a fürdők országos kormánybiztosának:

– No veled ugyan furcsa lábon állhatnak betegjeid, hogy elküldtek Budapestre.

Hajdan valamikor Tisza Kálmán volt az ország főkormányzója. Az volt természete, hogy minden hivének adott valami hivatalt. Minthogy pedig hive több volt, mint hivatala, mikor a hivatalból kifogyott: adott neki kormánybiztosságot. Utóbb annyi lett a kormánybiztos, számát se tudtuk. Hol lakik a varju nyáron? Hol vannak a kormánybiztosok országgyülési szünet alatt? A mint az őszi dér beköszönt, a mint az őszi ülésszak megnyilik, csak jön ám a varju, csak jön ám a kormánybiztos seregszámra.

Az én Oláh Gyula barátom is hivatalt kapott, oszlopos tisztviselője lett Biharvármegyének. -85-

Történt azonban egyszer, hogy Zsigmond veszprémi püspökkel egy vasuti vonaton utazott. Zsigmond püspöknek az a rossz szokása volt, hogy ő magának az első osztályra, inasának pedig a második osztályra váltott jegyet. A hol a birtokosok, tisztviselők, tudományos emberek szoktak utazni. A kik ugy vélekednek, hogy a cselédember vagy utazzék uraságával egy szakaszban, vagy utazzék a harmadik osztályon.

Fogott öt drótos tótot, váltott nekik első osztályu jegyet s betuszkolta őket Zsigmond püspök szakaszába.

Tudni kell pedig, hogy a drótos tót sajátságos intézmény. Némi részben ugyan tót is kell hozzá, de nem ez a fődolog. Veszünk egy nagy kalapot, melynek legalább husz évesnek és tiz fontnyi sulyunak kell lenni a bele ivódott zsirtól, szennytől és szagtól. Veszünk hozzá három karika drótot, tizenkét egérfogót, ugyanannyi kisebb-nagyobb tepsit, egy fényes bőrtarisznyát, egy borzasztó bőrövet s azután bocskort, kukoriczanadrágot s rövid szürt s irtóztató mennyiségü pálinka- és foghagyma-szagot, mindezt összekeverjük s akkor elénk áll a drótos tót. Hogy az intézmény tökéletes legyen: czélszerü még egy szortyogó pipát s egy maréknyi bagót is hozzákeverni.

Nos hát ilyet ötöt dugaszolt be Oláh Gyula barátom Zsigmond püspök odujába.

De alig várta a jámbor püspök a legközelebbi állomást. Se holt, se eleven nem volt, mire állomáshoz -86- jutott. Ugy emelték le a vasutról, mentőkért kellett izenni, hogy visszahozzák e nyomoruságos földi életre s ettől kezdve mindig roszul lett, ha tiz mérföldnyiről látott is drótos tótot.

Nem is hagyta e szörnyü bántást torlatlanul. Jól megjegyezd azt a napot, mikor megbántod a papot. Régi példaszó ez s mindig igaz. Oláh Gyula barátomnak le kellett mondani diszes állásáról, ha az országot egyházpolitikának és nemzetközi bonyodalmaknak kitenni nem akarta. Le is mondott csakhamar.

Dolga semmi. Hatásköre semmi. Pénze semmi. Törvény nem szól róla. Helyhez kötve nincs. Naplót, iktató könyvet nem kell vezetnie. A kormány sohase kérdez tőle semmit és sohase fogadja meg egy tanácsát is. Fizetése tisztes s minden évben két fürdőt meg kell laknia. Hatvanöt év kell hozzá, mig végig lakja valamennyit.

Nos hát az ország kormányzói ennyit tettek eddig az ország fürdőiért. Maguk azonban szintén a belga, holland és német tengerpartokra szeretnek menni fürdőzni.

Szerencsénk még, hogy egy csomó jóravaló orvosunk mégis csak van már s számuk folyton szaporodik. És szerencsénk a közönségnek józan esze.

Ha ez nem volna: Magyarország minden pénzes emberét és asszonyát nyáron át átköltöztetnék idegen országba, idegen nép gazdagitására.

EMLÉKEZÉSEK.

(Az 1825-iki országgyülés Balaton-Füreden. – Bihari és a khórusnémet. – Balaton-Füred nagyjai. – Az első szobor. – Az első nemzeti szinház. – Az első gőzhajó. – Széchenyi és a gépek csősze. – Somogy és Zala. – Vas uram. – Az almádi csárda. – A kigyók tanyája.)

Politika, szerelem, pajkosság és dinom-dánom: ez volt a régi Balaton-Füred fürdő-szórakozása. Ez volt Bártfáé és Parádé is. Bártfa nagyobb, Parád kisebb volt Fürednél 1848 előtt. A többi fürdő vagy gyógyuló hely volt, vagy számba se jött akkor. A szilaj nemesség a debreczeni, miskolczi, győri vásárokon s a megyegyüléseken tombolta ki magát. A kártya is járta, de veszedelmes méretüvé csak az ötvenes években fajult el a kártyajáték. Börzét, lófuttatást, kaszinónak nevezett kártyabarlangot a régi nemesség nem ismert. A nagy uri korhelyeket leginkább Bács-Bodrog, Heves és Szabolcs termesztette. No de Pestmegye se maradt el messzire.

Balaton-Füreden a legelső nagy politikai társaság 1825-ben jött össze az országgyülés előtt. A király szeptemberre -88- hivta össze az országgyülést s juliusban, augusztusban, mintha összebeszéltek volna, egy csomó követnek való ember jött össze a fürdőn.

Tizenhárom év óta nem volt országgyülés. Adót szedtek, katonát szedtek, a só árát fölemelték törvény nélkül. A vármegyéket katonai karhatalommal zaklatták. Egyébről se volt szó, csak arról: mit csináljon az országgyülés a király hütlen tanácsosaival, az alkotmány ellenségeivel, az országrontó »gazemberekkel«.

Ezt mondta Vay Ábrahám, a későbbi hires borsodi követ, kemény ellenzéki férfiu, a ki később gróffá lett s elhagyta az ellenzéket.

Ott volt idősb Pázmándy Dénes, a mai Dinkó öreg apja, komáromi követ. Ott volt a hires Nagy Pál, kinek Magyarország ujjászületésében kifejtett nagy történelmi szerepét ma sem ismeri eléggé az ország. Ott volt Kisfaludy Sándor, az akkor még első sorban ünnepelt nagy nemzeti költőnk. Ott volt Veszprémből Rohonczy János hirneves követ és alispán. Ott volt zalabéri Horváth János, Zala későbbi alispánja. Ő és Csányi László voltak Deák Ferencznek a zalai nagy alkotmányi harczokban legjobb barátai.

Mindezt szentgyörgyi Horváth József beszélte nekem, ki Balaton-Füred egyik földesura volt s kinek apja az -89- odagyült országos hirü férfiak állandó vendéglátója volt. 1825-ben már felnőtt suhancz volt s folyton ott lebzselt a nagyok között. Deli alak, nagy hóditó, később honvédezredes, egész életében bölcs és vidám férfiu. Nagy vagyont vert el, de azért hatvanhat éves korában is megszöktetett egy hires szépségü nőt.

– Hidd el, kölyök, csak a jókedv és a szép asszony: ez az élet igazi czélja. A többi mind szamárság.

– Hát a haza? Hát a függetlenségi harcz? Hátha ugy véletlenül hasba lőttek vagy felakasztottak volna?

– A czigány? Az meg a szép asszonyhoz tartozik. Valamint az utazás és a fürdő is. Uton, fürdőn és czigány mellett udvarolj az asszonyoknak.

– Nagyon emlékszem. Ő is itt volt 1825-ben. Nagyfejü, barnaképü, szótalan gyerek volt. Velem csaknem egyidős. Sohasem pödörte ki a bajuszát. E miatt sokat évődtünk vele. A mi bajuszunk ugy állt, mint a kecske szarva, ő meg csak lógni hagyta a magáét. Nagyon szeretett követ ugráltatni a vizen. Mikor mi ebéd után iddogáltunk, ő kiment a lóusztatóhoz, sima és lapos kövecskéket keresett s azokat ugráltatta. A mi kövünk alig ugrott egyet-kettőt, az övé tizet is. Nagyon erős, vaskos fiu volt, akkor tájt lett ügyvéd, de pörökkel nem vesződött. -90-

Eljött Füredre Bihari is, a hires czigánymuzsikus s a legnagyobb magyar zeneszerző.

Még máig is a legnagyobb. Se Czinka Panna, se Lavota, se Csermák, se Erkel, se a többi meg se közeliti az ő zenéjét eredetiségben, gazdagságban és magyarságban.

Vay Ábrahám biztatta föl Pesten, hogy jöjjön Füredre. S az öreg fölrakott két kocsira való czigányt s egy este ott termett a lóakoknál.

Egy vegyes hangszerü zenekar volt akkor Balaton-Füreden, vonó, fuvó, ütő és csilingelő szerszámokkal. A karmester Ruzsicska volt, a veszprémi székesegyház zenekarának igazgatója, akkor hires zeneszerző s néhány kitünő magyar dalnak alkotója is.

Bihari az esti szürkületben fölballag a vendéglőhöz s annak egyik hátulsó szobájában zenét hall. Oda áll az ablak elé s hallgatja a zenét. Végre megfog egy háziszolgát s megkérdezi, micsoda zene ez?

– Ruzsicska ur uj országgyülési zenét komponált, azt tanitja be a khórusnak, most tartja a próbákat, holnap délután öt órakor fogja eljátszani a promenádon az uraságok előtt.

Biharinak rövid zsinóros dolmánya s rövid vágott bajusza volt. Dolmányán rántott, bajuszán pödöritett egyet s aztán még egyszer nagy figyelemmel végig hallgatta az uj zenealkotást. Végig hallgatta és megtanulta.

– Gyerekek mondjátok meg a kocsisoknak, holnap reggeli négy órakor befogjanak, ti is a szerszámmal legyetek készen, megyünk Arácsra.

A czigányok kimentek oda, Bihari ott a Kassich-ház kertjében elhuzta Ruzsicska zenedarabját s megtanitotta rá czigányait. Nyolcz órára már ugy huzták, mintha gyerekkoruk óta mindig huzták volna. Tizenegy órára aztán visszamentek a fürdőtelepre s azt mondták, most érkeznek Pestről, Veszprémben háltak az éjjel. Nagy volt az öröm az urak közt s nyomban elhatározták, hogy az ebédnél Bihari játszik. Az ebédnél ott volt Ruzsicska is és egy mellékasztalnál valamennyi khórusnémet.

Igenis az. Mert a jó veszprémi kanonok urak a templomba a czigánymuzsikust be nem eresztik. Istennek és az ő szentjeinek s a boldog mennyei seregeknek fülét nagyon bántaná a czigánynak muzsikája. Reggel a templomban, délután a kocsmában muzsikálni nem lenne istennek tetsző dolog.

Hoznak tehát Ausztriából és Csehországból muzsikust. Valamennyinek nagy haja, szemüvegje és kottája van. Háromszáz forint fizetést kap évenként s szabad élelmezést a kanonok urak asztalhulladékán. Ötven esztendeig legyen is ott: magyarul meg nem tanul. De a fia már mindnek jó magyar. -92-

Nos hát ez a khórusnémet. Igy hivja őket a veszprémi polgár. A ki különben szóba se áll velük. Csak a kapczások, bábsütők, posztónyirók és kéményseprők állanak velük szóba, mert ezek velük egy országból valók többnyire.

A czigány egy óra alatt betanul egy operát kotta nélkül. A khórusnémetnek pedig egy hónapig kell egy csárdást tanulni kottából, mig megtanulja. S akkor se tudja igazán. De azért a khórusnémet lenézi a czigányt. Még a kottát se ismeri. Igaz, hogy a czigány még csak lenézésére se tartja érdemesnek a khórusnémetet.

Megkezdődik az ebéd. A leves után jön az első pohár bor, a badacsonyi ürmös. S aztán fölharsan Bihari nótája.

Bihari nótája! Az az öröktől fogva szép magyar zene. Az a bús és büszke dallam! Az a háromszáz esztendős nemzeti bánat! A győzelem rivallása, a bujdosónak bucsudala, a kemény kurucznak sarkantyupengése, a menyecskének ezüst kaczagása. Imádság, szerelmi mámor, harczi dal és dalia mérkőzés együtt, egyszerre, egymás után.

Leveti dolmányát az öreg Bihari, s panyókán veti félvállára. Előre áll egy lépéssel, kemény szemeivel kinéz az ablakon, odabámul a napfényes egekbe s egy pacsirta-dalnyi előjáték után rázenditi Ruzsicska országgyülési diadalzenéjét.

Elhallgatnak az urak, leteszik a kést és villát, erős érzés dagasztja a lelket, sohase hallották ezt a zenét. -93- Odanéznek arra a lánglelkü öreg czigányra s szivükbe ölelik szürke fejét.

Hanem a hány khórusnémet a világon van: az mind sóbálványnyá meredt az első hangok után. A khórusnémet csak tud enni, ha van mit. Szeret is enni, ha ingyen adják. De lehetett ő előttük akármilyen étel-ital, hozzá nem tudtak volna nyulni egy világért. Hisz ez az a dal, a melyet ők egy hónap óta tanulnak. S az a czigány mégis huzza, mégis jobban huzza, pedig kotta sincs előtte. Hát ördög ez a czigány?

Szegény jó Ruzsicska! Holt ember lett abban a pillanatban. Először azt gondolta: megöli magát. Azután odament a tihanyi apáthoz, kezet csókolt neki és sirva fakadt.

– Megyek haza, eresszen el engem, azt gondoltam, hogy ezt a zenedarabot én csináltam. Nem vagyok én csaló, se tolvaj, se gazember.

– Ne sirj fiam. Bihari az, a ki huzza a te zenédet. Inkább légy rá büszke s köszönd meg neki. Megcselekedte ő már Beethovennel is ezt a bécsi kongresszuson.

A harminczas években már nagy és előkelő fürdő, már az országos nevezetességek találkozó helye Balaton-Füred. Könyveket lehet irni élményeiről, kalandjairól, társaságáról, szép asszonyairól. Széchenyi, Deák és Wesselényi első emberei az országnak. Deák ott tölti nyarának négy-öt hetét rendesen. Kedvéért, szaváért, látásáért öreg és ifju államférfiak seregelnek oda hosszabb vagy rövidebb időre. Pestről gyakran egész társaság -94- rándul ki egy-két napra. Vannak már irók, jurátusok, jogászok, Dunán tul, Tiszán tul messze fekvő kálvinista főiskolák ifjai, kik összebeszélnek, fölkerekednek s hol kocsin, hol gyalog, hol lóháton, ki a hogy birja, elindulnak, hetekig utaznak, hogy fölkeressék Deákot és Kisfaludy Sándort, Balaton-Füredet és Csobáncz vidékét, a költészetnek, ábrándnak és rég eltünt századoknak tanyáit és emlékeit.

Gyulai Pál ur mind nem tudta ezt eddig, de mind megtudta ezt ebben az utazásban. Majd ha odaérünk Badacsony tetejére, elbeszélem én ezeket szép rendben egymás után.

Wesselényi Miklós a nemes ifjuság szilaj képzelődésének hitregeszerü hőse. Üldözi őt a német, mert fél tőle. De nem fél ő a némettől. Hiába akasztják nyakába a hütlenségi pört: él a magyarok istene s itt állunk mi, legyőzhetetlen ifju magyar nemzet: megvédelmezzük vérünkkel is. Hiába küldik rá a sárkánykigyót, a cseh Holubárt, a meg nem sebezhető vasas németet, az európai hirü vivót, Wurmbrandtot: Wesselényi a Szent-György-lovag, a ki ketté vágja a vasat is, a németet is, de meg nem riad se istentől, se embertől, se a természet hatalmától. Átussza a Balatont is s két szemtanu beszélte nékem, a ki látta, hogy egyszer uri barátainak tréfájára uszás közben meg is borotválkozott a Balatonon. Mennyi képzelet röpködi körül a nemzeti hős ünnepelt alakját. A ki még a viznek is ugy tud parancsolni. Magyar ember nem igen adta fejét arra, hogy uszni tanuljon. Halnak, békának, csibor -95- bogárnak való mesterség az. Jézus ugyan tudott menni a vizek hátán, ha ki nem kerülhette, de neki nem volt se paripája, a ki lángot fuj; se négy lovas hintaja, a ki Zsibóról három nap, három éjjel Füredre ruczczan. Wesselényinek pedig mindene van s nem csak menni, de borotválkozni is tud a vizek hátán, a mit pedig még Jézus se tudott megcselekedni.

Minő imádandó önteltséggel beszélgette nékem az ily eseteket a füredi egyszerü falusi gazda.

Oda járt az ifju Balogh János is országos hirével s asszonyhóditó fényes alakjával.

Eljött oda nem egyszer Vörösmarty, mikor neve már nemzeti dicsőséggé alakult át.

Széchenyi a nagy alkotások közben azt gondolta, hogy a magyarnak még a nyári szórakozásra is itthon kell maradni. Ne költse pénzét a külföldön. Ne csatangoljon messze tenger partján. Ne gazdagitsa az idegen népeket. S ne legyen maga is idegenné. Szokjék hozzá, minden munkát itthon keresni, minden élvezetet itthon találni. Télen Pest, nyáron a Balaton mulattassa őt.

Gőzhajó, nemzeti szinház, Kisfaludy-szobor és rendes közlekedés: ime ezek a harminczas-negyvenes évek nagy alkotásai Balaton-Füreden.

Nemzeti szinház! Ma ugyan van a fővárosban tiz is, az országban ötven is, de hetven év előtt nem volt -96- egy se. A pesti nemzeti szinház is csak hatvanhárom év előtt épült. De ezt megelőzte a balatonfüredi.

Oszlopos görög homlokzatával, tágas helyiségével, teljes korszerü fölszerelésével. S minő magyar, minő hazafias, minő magasztos érzület alkotta, táplálta, lelkesitette ezt az intézményt s ennek közönségét és szereplőit. Még czigányát, még jegyszedőit is. A mint a következő fejezetben mindezt apróra elmesélem.

A füredi szőlős gazdák közt is volt osztálykülönbség. A kinek ezer akó bora termett: az volt a legderekabb ember. De akármilyen derék ember volt, azért még se volt becsülete, ha egy szinészt meg nem tudott fogni pinczéjébe egy pohár borra, egy kis jó pörköltre.

A hogy Árpád minden hadnagya egykor honfoglaló volt: ugy régen minden magyar szinész ünnepelt nemzeti hős volt. Megérdemelte, hogy a füredi gazda annak tisztelje.

Kisfaludy-szobor! Gránit alapon, érczből öntve, nemzeti ruhában, el-kinézve Balaton tükrére, magas égbe, napfényes felhőkbe, nemzetünk szivébe.

Ma már sok szobrunk van országszerte. Nagyon sok, de még se elég. De nem volt hajdan egy se. Még a királyoknak se volt. Csak a szenteknek volt, fából, kőből durván faragva, ostobán föstve, beteg gyomru ember belehalt, ha jól megnézte a kálváriák szobrait.

Hogy költőnek, még pedig magyar költőnek emeljünk szobrot: csoda számba jött az ötvenöt év előtt. S Füred megtette a csodát.

Az egész világon kevés volt. Magyarországon csak három volt, az is csak három év óta. De a Balatonon mégis volt. Széchenyi tervezte. Ő alkotott részvénytársaságot. Maga Deák Ferencz is alapitó lett, részvényeket jegyzett, áremelkedésre számitott.

Hát még Deák Ferencz is panamázott? A kinek a császár se adhatott egyéb jutalmat, legföljebb egy kézszoritást?

Három részvénytársulatnak volt részvényese Deák Ferencz. Az egyik a »Kisfaludy«-gőzhajó társaság. A másik a pesti állatkert. A harmadik: valami árvaház. Meghalt és eltemettetett a nélkül, hogy valaha egy fillér kamatot vagy osztalékot kapott volna.

A gőzhajó egyes részeit Angliában csinálták, tengeren át Triesztbe hozták s nagy termetes német lovakon Füredre szállitották. A hajótest Füreden készült nehány trieszti és egy csomó komáromi hajóács kezével.

A száz meg ezer darab hajó- és géprészlet ott volt lerakva a parti gyepen. Természetesen vasból minden darab.

Csőszt fogadtak mellé, hogy őrizze. Ujj Jánosnak hivták a csőszt. Később apámnak volt vinczellérje. Gyönyörü lányát Jókayné hozta el szakácsnénak. Fia fiakkeres valamelyik fővárosi állomáson. Hatalmas eszü, szemrevaló külsejü, vidám kedélyü fiatal napszámos volt. Ötven pengő krajczár volt nappali és éjjeli napszáma.

Nos hát ő volt a csősz. Ott őrizte a sok ismeretlen ákom-bákom géprészletet. Előre nevette magában, hogyan -98- fölcsufolódnak ezzel a bolond hajóval az urak. Hajót vasból! De mégis csak bolond az ángol.

– Magyarázd meg nekik János, hogy ebből hajó lesz, a hajónak kereke lesz, a kereket gőz hajtja, a gőzt tüzből-vizből csinálják kazánban.

Széchenyi a feje tetejére tolta föl két bozontos szemöldökét. Meg tudta tenni csodálatosan. Azért öreg korában homloka tele volt magas hullámu mély redőkkel. -99- Kossuth és Deák homlokán alig-alig látszott a vékony kis redővonal. Kossuth tudott parancsolni arczának Deák pedig csak lefelé szokta nagy szemöldökét ereszteni. Fölfelé soha.

– Az a méltóságod dolga. De én nem szenvedem ám el, ha valaki szemembe mondja, hogy én szamár vagyok, mindent elhiszek.

Hát hiszen azt Széchenyi se szenvedte el, de azért a csőszszel tovább nem évődött, hanem azt mondta barátjának, gróf Waldstein Jánosnak:

– Szeretem a magyar parasztot. A mit saját eszével be nem lát, azt ugyan semmiféle uraság szavára el nem hiszi. S nézd csak Muki, olyan feltartott, egyenes fővel beszél velem, mintha közülünk való volna.

Bizony ilyen volt valamikor a magyar paraszt. Hiszen ma is egyenes termettel bátran beszél mindenki szemébe. De a hit dolgában egészen más. A sok politika, a sok követválasztás megrontotta. Egy darabig mindent elhitt. Egy idő óta semmit se hisz. Nem hisz, de azért szavaz. Szavaz, de nem ingyen. Nem ingyen, mert szive szerint nem szereti képviselőjét. De azért az igazi magyarnak van hite, van eszménye, van lelkesülni való ereje. Ha kedve szerint való az embere: ma is hű hozzá, ha megkisértik is megvesztegetni. A politikában is igaz az a népdal: a ki a babáját igazán szereti, záporeső esik, mégis fölkeresi. -100-

A negyvenes években rendes közlekedést is szerveztek Budapest és Balaton-Füred között.

Delizsáncz nem volt 1848 előtt. Az osztrák uralom alatt 1850 óta is kevés vonalon. A külföld regényiróinak a vasut előtti világban kényelmes és könnyü anyagjuk volt a delizsánczban. A regények bonyodalmait ezzel könnyü volt szőni-fonni. Delizsánczon könnyü volt a találkozás, szerelmeskedés, összeveszés, szökés, szöktetés, utolérés. Az utlevelek és a póstahivatalok, a rendőrök és vámosok ezerféle szereplése önkényt kinálkozott a regény- és beszélyirónak mindenféle jelenet összetákolására.

Nálunk nem volt se utlevél, se rendőr, se vámos, se delizsáncz. De azért lova se volt mindenkinek s gyalog se indult el hosszu utra, a ki rá nem szorult.

Széchenyi először is kikötőket épitett a Balatonon. Kevesebbet nem is épitett tiznél. Elment mindenhova a gőzhajó. De csak ugy kezdetben. Mert csakhamar belátta, hogy balatonparti ember azt ugyan nem használja.

Mi köze Somogyvármegyének Zalavármegyéhez? Bizony kevés köze van. A hol pedig a Balaton köztük fekszik: ott nyári évszakban épen semmi. Okos ember csak nem megy neki a viznek. Nincsen annak gerendája.

Ha csendes időben fagy be a Balaton s ha igazán befagy: akkor bizton lehet rajta járni. Akár vásárt tartsunk rajta. Ökröt, lovat rá lehet hajtani, terhes kocsival is lehet rajta nyargalászni. Mikor a déli vasutat épitették: ez előtt negyvennégy esztendővel, magam láttam a jégen egy csopron nyolczvanhárom kocsit, s mind keményen megrakodva követ szállitott a siófoki oldalra. Ugy állt a jég, mint a szikla. Még csak nem is nyikorgott, még csak nem is pattogott az iszonyu teher alatt. Pedig mozgott az a teher.

Télen ellátogat a zalai ember somogyi ismerőséhez s a somogyi ember zalai atyafiához. Szalmát is vesz a zalai Somogyban s bort is vásárol a somogyi Zalában. De csak kocsival járnak. Gyalog ember nem indul utnak a jégen. Sohase tudja az ember, téli napon mikor támadhat köd. Ködben pedig nincs az az okos ember, a ki el ne bóduljon, irányt ne tévesszen, végenincs körbe bele ne szédüljön. A ki pedig beleszédült: annak a számára nincs menekvés. Kifárad, lefekszik, vihar utol éri, megfagy, éhen hal, nincs a ki segitsen.

Azért kell kocsival, lóval menni. A ló el nem téved soha. A ló se földrajzot, se csillagászatot, se mérnöki tudományt nem tanult. Nincs tehát olyan tudománya, a mit rosszul tudhatna, a mivel magát és gazdáját -102- csuffá tehetné. A szerszáma, a tájirányzója se hibás soha. Ostoba körbe bele nem keveredik. Csak a kocsis hagyja rá a gyeplőt és az irányt. El nem téveszti ő az egyenes irányt. Se könnyelmüségből, se tünődésből, se alaptalan fontolgatásból. Nem is részeg, nem is ábrándozó. Szóval: télben, fagyban, jégen, ködben csak a lóval lehet menni biztosan.

Hajdan nem volt gőzmalom. A tuladunai ember a szélmalmot se igen ismerte. Zalának Szigliget, Badacsony és Tapolcza körül hatalmas vizimalmai voltak. Ezekbe járt a Balatonhoz közel lakó somogyi ember őrletni. Télen, erős jéggel könnyen ment a dolog. Más évszakban nagy kerülővel Keszthely felé vette utját. Gyakran egy hétig odajárt, mig a liszttel haza ért. Használták néha a réveket is.

Két réve volt a Balatonnak. Az egyik a tihanyi, a másik a fülöpi. Amaz keskeny, emez széles vizi ut.

Jól emlékszem: Vas uramnak hivták a negyvenes és ötvenes években a fülöpi révészgazdát. Gyenge suhancz voltam, mikor 1855-ben át akartam menni a Balatonon somogyi rokonaim látogatására. Husvétkor volt, erős napéjegyenkori szelek zugtak, állandó vész tombolt a Balatonon. Hiába kértem Vas uramat, nem eresztette el a kompot. Pedig én viharban szerettem volna utazni.

Rám nézett Vas uram. Magas szál ember volt, hatalmas bajuszszal, borotvált állal, egyenes termettel. -103-

– Nem is az urfit féltem én, hanem a dereglyét, mert az nem az enyém. Aztán kár lenne a legényekért is.

Ott üldögélt és pipázgatott négy révészlegény a gunyhó előtt. Egyik burgonyát hámozott a pörkölthöz, a másik a tűzzel barátkozott, kettő pedig hálót kötött.

Nesze neked hetyke önérzet! Mi vagy te? Pápai tintás ujju diák vagy te. Semmi se vagy te. A dereglye – az már valami. Az már érték, a mit kimélni kell. Mert az a másé. A másét megőrizni pedig a becsület dolga. Hejh Vas uram, kend se lesz az az ember, a ki a más pénzével valaha Amerikába vitorlázzon át.

Csak malomba menők és násznépek használták a réveket. Nagy ritkán a pandurok és komiszáriusok.

A vármegyék se sokat törődtek egymással. Hatalmas árok volt a vármegyék közt. Csak a birtokosabb nemesség tudott az árkon keresztüljárni. Hatvan-hetven év előtt még a pandurnak se volt szabad túlmenni az árkon, ha orra előtt volt is a bünös ember.

Almádiban van egy csárda. Vagy legalább volt hajdanán. Az almádi puszta a veszprémi káptalané s két vármegyében fekszik: Veszprémben és Zalában.

Valami pajzán eszü kanonoknak az jutott eszébe, hogy a csárdát ott a Balaton partján a két vármegye határára épitse. A csárda tetejének szelemenfája volt a két vármegye határvonala. A tulsó parton jó két mérföldnyire szakad ki a Sió a Balatonból. A szelemenfa a Sió-torkolat közepére nézett. A szelemenfa iránya szabta meg a határt a vizen is s ez mutatta meg, hogy -104- ettől napkeletre fekszik Veszprém Balatonja, napnyugatra pedig fekszik Zala és Somogy Balatonja. De sok vidám perpatvar keletkezett ebből. Talán ha a téli Balatonról lesz szó, elmondok egyet apróra.

Mind a három balatoni vármegye tele volt egykor duhajjal, szegény legénynyel, katonaszökevénynyel, Sobri Jóska pajtásaival.

Ott iddogál most is öt-hat az almádi csárdában. Az ivószobának X lábu hosszu asztala is a két vármegye határán nyulik el. Az egyik oldalán a pad az egyik vármegyében, a másik oldalán a pad a másik vármegyében. Körül ülik a legények.

Jön be a tehenes, szól valamit a csárdásnak. A csárdás oda fordul a duhajokhoz:

A duhajok átülnek az asztal mellett a zalai padra s tovább isznak nyugodtan. Még rá is gyujtanak a régi dalra: Czifra szüröm Beszperémben vettem.

Jönnek a pandurok, jön elől a nyalka őrmester, berugja az ajtót s betoppan a szoba közepére. Utána öt legénye.

Kerek kalap túzoktollal, lelógó fekete szalaggal a fejükön. Rövid dolmány, hosszu rojtos kék gatya, pitykés mellény rajtuk. Oldalukon bőrtarisznya mindenféle lövöldöző, pipázó és étkező készséggel, vállukon a duplacsövü puska, jobb kezükben rövid nyelü fokos. Csizmájukon sarkantyu kiabál. -105-

Meglátja az őrmester a duhajokat. Első pillanatra fölismeri, hogy ez a Hatlábu Jóska Sümeg vidékéről. És társai. Hires betyárok. Össze is lövöldöztek már egyszer-másszor a zalai pandurokkal. No ezek ugyan kapóra jöttek.

De hát Zalavármegyében vannak. Oda a pokol fenekébe csak nem mehet utánuk. Nincs parancsolatja az alispántól. A nélkül pedig nem lehet.

A pandur csak tegezi a betyárt, a betyár meg kendezi a pandurt. Mikor igy békességben vannak.

– Igyék egyet, őrmester uram, adom becsülettel, ki lesz fizetve az ára emberséggel.

– Az áldóját az öreg apádnak, régen kereslek már benneteket, ha legény vagy, jere idább egy lépéssel.

De azért csak huz egyet a vászon-korsóból. Tudja azt ő jól, hogy ezt az egy szavát Hatlábu Jóska meg nem fogadja.

Letelepesznek a pandurok is. De ők már csak a veszprémi padon. A csárdás szó nélkül rakja eléjük a vászonkorsót.

Elkezdenek egymással évődni, legénykedni, kalandjaikat elbeszélni. Elvégre Hatlábuék fölkerekednek s a maguk ajtaján kimennek.

Az őrmester a fokosát rázza utánuk. Hatlábuék pedig eltünnek a felső-őrsi Öreghegy sürü csalitjában.

Másnap az őrmester jelentést tesz a főhadnagynak, a főhadnagy az alispánnak, hogy Hatlábu Jóska hatodmagával az almádi csárdában láttatott Kisasszony-nap után való csütörtökön délután s onnan a felső-őrsi Öreghegy felé menekült. Nosza az alispán stafétával értesiti azonnal Zalamegye alispánját, a ki meg is kapja a sürgős levelet két hét mulva. Parancs megy erre haladéktalanul a sümegi pandurhadnagyhoz, hogy Hatlábu Jóskáékat hol keresse. Ki is küld ez egy őrmestert öt legénynyel Almádiba, kik aztán nagy sebten odaérnek Kisasszony-nap után egy hónap mulva.

Hatlábu pedig ez alatt végig sétált egész Zalán, egész Göcsejen, egész Muraközön, kifosztotta a szentgróti vásárosokat, megnyaggatott egy pár zsidót, kirabolt egy babkárt, elszeretett egypár csaplárosnét s most ott mulat a Dráva partján Varasd vármegyében, Almáditól épen negyven mérföldnyire.

Nos hát ilyen világ volt a vasut és táviró korszaka előtt a Balaton partján. Ezelőtt hetven esztendővel.

És épitett kikötőt és hidat Balaton-Füredre, Alsó-Örsre, Almádiban, Kenesére, Siófokra, Tihanyban, Szántódon, Szemesen, Bogláron, Fonyódon, Keszthelyen, Badacsonyban és Fülöpön.

Volt olyan kikötő, hogy sohase szállt ember rajta se ki, se be. El kellett hagyni pusztulni; Füredet, Keszthelyt és Siófokot kivéve el is pusztult valamennyi. -107-

Az ötvenes években valamikor lementem az alsó-örsi homokos partra, a hol most már gyönyörü villák állanak. Akkor pusztaság. Se közel, se távol emberi lény. Meleg juliusi nap volt, megkivántam a fürdést. A parton találok egy kis kőhalmazt, a kövek közei labodával benőve.

Leülök, levetkőzöm, fürdöm. Fürdés után öltözöm, s felhuzom czipőmet. Valamit érzek benne, lábam nem egészen fér bele. Ujra levetem, hát csak ugrik ám ki belőle egy fél rőfnyi hosszu siklókigyó. Okos szemeivel rám néz. Szemei tele csodálkozással és szemrehányással. Nem értette: mit háborgatom én őt?

Hát bizony én a kigyók tanyájára találtam vetkőzni. Mig fürödtem: egy gondos anyakigyó már egyik czipőmet elfoglalta állandó tanyának.

Hejh pedig néhány év előtt, a mikor a Kisfaludy-gőzös első körutját tette s minden kikötőt meglátogatott, ide is fellobogózva jött. Itt is eldördültek üdvözlő ágyui. Födélzetén gróf Széchenyi, a legnagyobb magyar, s Veszprém, Zala és Somogy urai, nagy tisztviselői s ragyogó szépségü asszonyai. Künn a parton ezernyi nép. Alsó-Örs, Felső-Örs, Lovas, Kövesd, Szent-Király-Szabadja egész lakossága ünnepi öltözetben, lobogóval. Huzta a czigány, itták az áldomást. Örökké éljen a nagy gróf, kerek világnak legyen büszkesége a Balaton. Ide járjanak szépet látni mind az öt világrész utazói.

Igy volt biz ez 1847-ben. És 1854-ben e kikötő már labodafészek és kigyóknak tanyája. -108-

Hova lett ekkorra Széchenyi költői álma, fényes ábrándja, nemzetébresztő előrelátása? Csak ma kezdenek érni már a Balatonhoz kötött nagy tervei.

De megérnek egészen. S megérnek királyok, herczegek, nagyurak és egyházi fejedelmek nélkül. S megérnek az okos társadalom bölcseségének segedelmével.

Nem vasuttal, hanem gyorskocsival. A hogy repült Bécs felé a »gyors paraszt«: ugy repült Balaton-Füred felé a »gyors kocsi«.

Kedves jó olvasóm! Kérdezd csak meg öreg apádat és dédanyádat, mikép utaztak az emberek a század elején az ő fiatal korukban? Valamit majd én ebből elbeszélek.

Ne a nagy urakról szóljunk. A nagy ur mindenütt és minden időben egyenlő volt. Jó ló, váltott fogat, sok cseléd, kényelmes étkezés, biztos éjjeli tanya. Ez a nagy ur.

A középosztályról, a jómódu polgárról, a szerény, de biztos vagyonu nemes emberről beszéljünk. A kikből áll ma is a nemzet, a mívelt társadalom, a tisztviselői kar, a lelkész, tanár, tanitó, iró, művész, vállalkozó, kereskedő, nagyiparos, kisiparos, mezőgazda, bérlő. Egyszóval a nemzet. A mindenféle herczegek s világi és egyházi főurak csak czifrasága a nemzetnek. Sujtás a dolmányon. Nem melegebb, nem tartósabb, csak czifrább és költségesebb a dolmány általa.

AZ ELSŐ MAGYAR NEMZETI SZINHÁZ.

(Számüzött a magyar szinjáték Magyarországon. – A költő társasága Balaton-Füreden. – Hol lakik a magyar szinész? – Kis-jókai Szabó István. – Az adakozás. – A füredi uraságok. – A papság adakozása. – A vármegye gyülése. – A taps. – A tihanyi apátúr föltételei. – A költő és Vasvármegye. – A kis-czelli gyülés. – A kanczamente. – A kormány tilalma semmit se ér. – Miért nyitották meg kétszer a szinházat? – A népnek szent ünnepe. – A költő diadala. – Szegedy Róza rózsája.)

Apróra el kell beszélnem azt a történetet, mely a balaton-füredi szinház alapitásáról szól. Szép történet ez. A szinmüvészet első szentegyháza, melyben más szó, mint magyar szó, nem hangzott soha.

Erdélyországnak már volt magyar szinháza Kolozsvárott, de Magyarországnak még nem volt magyar szinháza sehol. Voltak állandó szinházak már tíz városban. Szépek, nagyok, költségesek, díszei a városoknak. De német szinház volt valamennyi. Magyar művésznek ott föllépni, Árpád nyelvének ott fölhangzani nem volt szabad. Csak alázatos könyörgések után, csak kényre-kegyre, csak időnként és pénzért és rövid időre engedték meg ott magyar szinmüvésznek föllépését. -110-

A nagyok, a hősök, a remek kor alkotói, a hagyományban örökké élő alakok már mind meg voltak. Csak tul a Dunán már ott volt Megyery, Lendvay, Telepy, Komlóssy, Hubenay, Kántorné, Lendvayné, Komlóssyné, Balogh Nina, kik közül még én is láttam aggot, őszet, multjának dicsőségében sugárzót egyet-kettőt. Voltak nagyok és dicsők a felső vármegyékben s a Tisza táján s voltak a szomszéd Erdélyországban.

Csak magyarul játszaniok nem volt szabad Magyarország ékes szinjátszó palotáiban. A városok német tanácsa, a főurak német szíve, az ország magyar főkormányzóinak német erkölcse csak a német szinészek számára tartotta nyitva az állandó és kényelmes szinházakat.

Magyar müvész homlokán hiába ragyogott istennek teremtő csókja: neki csak színben, pajtában, ökörakolban, deszkabódéban lehetett nemzetének nyelvén szólania. Mint a czigánynak, csepürágónak, vásározó komédiásnak, medvemutogatónak.

Pedig akadt már vármegye is, mely közgyülésén tárgyalta az ügyet, mint fontos nemzeti kérdést. Vasvármegye 1828-ik évi októberi közgyülésén már hazafias örömmel iktathatta jegyzőkönyvébe, hogy a »Dunántuli Szinjátszó Társaság« Komlóssy Ferencz és Tóth István igazgatása alatt végleg megalakult s most már a vár megyék segélyezése mellett biztos leend e nagy nemzeti ügyünk virágzása. -111-

De állandó magyar szinház még se volt. Ehhez nem csak lélek kellett, hanem pénz is. A magyar királynak pedig magyar ügyre sohase volt pénze. S nem volt azoknak se, a kik a királyra hallgattak s szine elé kedveskedni jártak.

Hiába jött össze az országgyülés Pozsonyba s hiába jöttek össze nyaranként az urak Balaton-Füreden. Búsulni és panaszkodni tudtak, de segiteni nem tudtak.

Julius havának első napjain jó barátok, jó hazafiak állandó társasága szokott együtt beszélgetni Balaton-Füreden. Hevenyészett asztalok és székek voltak kirakva a nagy vendéglő mellett a sűrű lombu cserfák alá. Ide telepedtek a hazafiak s itt elmélkedtek és vitatkoztak fajunk pusztulásán, erőnk lankadásán, régi dicsőségünk örökre való elenyésztén. A czigány lent huzta a savanyuvíz forrása mellett. A zene hangja és a perzselő nap sugara alig hatott el a hazafias társasághoz.

A társaság központja Kisfaludy Sándor volt, az ünnepelt költő. Akkor még csak ötvennyolcz éves erős férfialak, kopasz homlokkal, de alig szürkülő vörös barna bajuszszal és oldalszakállal. Sötét posztó atillája s nyaka hatalmas selyem kendővel állig szorosan becsavarva, mint a hogy kemény katonához illik, akármilyen volt a meleg.

Körülötte ülnek: Bezerédy István Tolnavármegyéből, későbbi híres követ s ujjászületésünk egyik dicső alakja. Bezerédy György Vasvármegyéből, a költőnek sógora, a szép Szegedy Antónia férje. Vigyázó Ferencz Pestvármegyéből, -112- az ország egyik legvagyonosabb köznemese. Dabasi Halász Sámuel Veszprémvármegyéből, bölcs és nemes gondolkozásu férfiu. Eőrsi Nagy Antal Székesfehérvárról, vagyonos és közügyekben buzgó ember. Mórocza Dániel öreg bátyám Felső-Eőrsről, a Batthyányi herczegek jogtanácsosa és Fülöp József öreg barátom, mérnök és főpostamester Veszprémből.

A társaság közelében mások is ültek s hallgatták a társalgást. Ott ült egyebek közt Kis-jókai Szabó István révkomáromi gazdag fakereskedő is.

A nemzeti szinészetről folyt a szó. Keserü szavak röppentek el az ajkakról, hogy a magyarnak mindenütt pusztulni kell s legjobban pusztítja saját királya, saját kormánya. A német szinész palotában játszik, a magyar szinész ólban, bódéban kuczorog. A német szinész kényelemben él, a magyar szinésznek nincs hová fejét lehajtania.

E szót meghallotta Szilágyi, a vidám szinész, nem is épen fiatal ember. Komlóssy társaságához tartozott, a mely épen akkor Füreden játszott. A mostani templom közelében volt a társaság deszkabódéja.

– Dehogy nincs tekintetes uraim! Van bizony hova fejünket lehajtani. Tessék csak megnézni ott azt a szép erdei iharfát. Milyen jó tanyám van nekem ott éjszakánként. Egy szegény füredi jobbágy milyen szivesen adott nekem vaczoknak egy kocsiderék szalmát! Tóth Ferencznek hivják. Holmi csöndes eső álmomból se ver föl. Ha pedig záporeső esik, a kocsmában töltöm az -113- éjszakát. Jó fekvőhely a kocsmaasztal, jó ember a kocsmáros zsidó. Úgy hivják: a Bolha zsidó…

Ekkor vette le kalapját a művész s ekkor köszönt, a hogy illett ilyen előkelő társaságban. De nyomban tovább is ment, még fütyörészni is kezdett, de jobb kezével folyton szalmavaczkára mutatott oda az erdei iharfa alá. Később országos hirü szinész lett ő belőle is.

Az urak egy pillanatra elnémultak a szinész szavaira. Azután az egyik nevetni kezdett, a másik elkomolyodott. Bezerédy István érzékeny ember volt, egy könycseppet is törölt ki a szeméből. A költő összeszoritotta ajkait, mintha fogait akarta volna csikorgatni.

Tehát a magyar művészt elhagyják a nemzetnek nagyjai! Csak a szegény jobbágy ad neki szalmát fekvőhelynek s a nyomorult Bolha zsidó födelet menedéknek!

A költő így irja le e jelenetet pár nap mulva Guzmics Izidorhoz intézett levelében:

»az ott mulató hazafiak nagy keserüséggel láttuk, miként tengődik s nyomorog a magyar szinjátszó társaság silány deszkakunyhóban s miként vagyon az számkivetve önnön hazájában, midőn a német társaságok roppant palotákban kevélykedve lépdelnek s a királyi városokat még jobban elnémetesitenék, ha még lehetséges volna. Én hazafiui mérges fájdalmamban az ott lévő közönséget egy Füreden építendő játékszinre felszólitottam.«

Ime »hazafiui mérges fájdalom« rohanta meg a költő lelkét. A mint megrohanta egykor Bocskayét, Bethlenét, -114- Rákóczyét. Csakhogy akkor a hazafiui mérges fájdalom kardhoz, buzogányhoz kapott, most azonban már rossz idő járt kardra, buzogányra.

Fülöp József öreg barátom kevés szavu csöndes ember volt. Mérnök létére értett az építéshez. Ő is beleszólt a vitába.

– Én már gondolkoztam uraim a dolgon, vannak is némely jegyzeteim, én huszonnégy óra alatt elkészítem a szinház tervét és költségvetését.

El is készítette. Haza ment. Volt saját emeletes kis háza a fürdőtelepen. Dolgozott egész este, egész éjjel s a következő egész nap. S a mikor délutánra ismét összejött a társaság: tervét, rajzait, költségjavaslatát már oda terjesztette a költő elé.

Ó-görög modoru, szép oszlopos homlokzatu, megfelelő nagy épület 400 személyből álló közönségre, nagy szinpaddal, öltözőkkel s mellékhelyiségekkel s lakószobákkal. Ott lakjanak a művészek is, ne a Bolha zsidónál és ne az erdei iharfa lombjai alatt. Összes költség 25,000 pengő forint.

Micsoda? Huszonötezer forint? Öt-hatszáz holdnyi szép nemesi birtok ára? És e hallatlan összeget adakozás utján gyüjteni össze? S nem is főispáni iktatásra, nem is választási lakomára, nem is ékszerre a királynénak, hanem csupán nemzeti ügyre, csupán egy vidéki fürdő magyar szinházára?

Lehetetlen az! Nem gyülik az össze száz esztendő alatt se. S hol leszünk mi már száz esztendő múlva? Ki beszél már magyarul száz esztendő múlva?

Igy hangzott az első szó, mikor a mérnök előállott az ő javaslatával. Ha nagy lélek nincs a költőben: dugába dől minden.

Kis-jókai Szabó István uram másnap is oly közel ült a társasághoz, mint az előző napon. S mikor az urak elförmedését látta, oda ment a költőhöz s kalapját igaz tisztelettel megemelinté.

– Engedje meg mélyen tisztelt hazánkfia, hogy én is szólhassak egy szót. Kis-jókai Szabó István a nevem, rév-komáromi kereskedő vagyok, de én is nemes ember vagyok s tisztelt hazánkfiának verses munkáit könyv nélkül tudom s imádság mellett gyerekeimet is azokra tanítom. Szabad-e megtudnom, hogy a szinházhoz tetőzsindelyre hány ezer darab és hány forintnyi értékben van fölvéve? Szeretném én azt tudni.

– Nagyon köszönöm e szíves felvilágosítást. Tessék tehát beirni, hogy én adok hatvanhatezer zsindelyt a legjavából s Rév-Komáromból ide szállítom a magam költségén.

Látta és hallotta e jelenetet Glázer uram is, a vendéglős. Kivett a zsebjéből tizenöt darab ezüst huszast s letette a költő elé. -116-

Igy kezdték megalapítani Magyarország legelső állandó nemzeti szinházát.

Kisfaludy Sándor pár nap alatt összegyüjtött készpénzben 1330 forintot. Mind a fürdővendégek adták össze.

Glázer uram a vendéglős nem volt nagyon megelégedve a gyüjtés eredményével. Utólag még ötven köböl meszet is fölajánlott. Ugyan ötven köböl meszet ajánlott föl Oroszy Pál uram is, füredi és tót-vázsonyi birtokos. Fülöp József öreg barátom fölajánlott az épület alapjához ötven öl követ. A füredi kis nemesség és szegény jobbágyság pedig fölajánlott száz igás és ezer gyalog napszámot.

Adtak valamit. Tiszteletünk vegye körül azok nevét, a kik valamit adtak. Annyit nem adtak ugyan, mint a szegény füredi jobbágyság, de hiszen ők akkor még nem voltak magyarok, hanem osztrákok és németek. Sok viznek kellett még addig lefolyni a Dunán, míg a túladunai főrendek legalább részben megmagyarosodtak és hazafiakká váltak. S a Duna vize még most is folydogál s még most is sok oka van várakozni s várakozás közben folydogálni.

Érdekes volt gróf Festetich Lászlónak, a nagy György gróf fiának adománya. Ő hat óriási jóniai oszlopot faragtatott valamelyik kőbányájában egy-egy darab kőből -117- a szinház homlokzatához s maga szállíttatta el Balaton-Füredre. Ezrekbe került volna ez akkor, ha pénzen kellett volna megfizetni.

Az egyik a Benczés barátok tihanyi apátsága. Az I. Endre királytól kapta birtokát, a mint azt később, utazásunk folytán elmesélem. Ennek telkén buzgott a füredi savanyuvíz forrása s ezen kívül még egy kitünő édes vizü forrás. Ennek telkén voltak a fürdőházak, a vendéglő, a cseres és iharos erdőcske s a kis templom. Ennek telkére kellett jönni a szinháznak is.

A másik földesur volt a veszprémi káptalan. A veszprémi püspökség szent István királytól kapta ezt – úgy mondják, de a mikor a székes káptalannal megosztozott, a füredi kis részjószágot a káptalannak adta. A káptalan telke a barátokétól napnyugatra feküdt s 1830-ban, de még az én gyermekkoromban is ez puszta legelő volt s egyebet nem termett, mint követ, sovány füvet, nádat és szunyogot. Ma a legszebb nyaralók delelnek rajta.

A harmadik földesúr volt a pápai Eszterházy grófok nemzetsége. Ennek birtoka inkább Arácshoz tartozott, telke a barátok telkének napkeleti szomszédságában fekszik. A birtok valamikor a rég kihalt Devecseri Csóron nemzetségé volt. Gyönyörü regéiben a költő e régi nemzetségről gyakran megemlékezik.

A negyedik földesúr volt a kis nemesség. Ehhez tartoztak a Szentgyörgyi Horváth, a Siskei Oroszy, a -118- Bocsári Ujhelyi s egyéb nemzetségek. A Somogyi, Végh, Siskei, Vargha, Pázmándy, Dienes, Esztergomy, Roboz, Pap, Molnár s egyéb családok alkották e nemzetségeket. Balaton-Füredhez hajdan még két falu tartozott. Lak és Kék volt a falvak neve. E falvak elpusztúltak, templomuk csak romokban áll, lakóik Balaton-Füredre vonultak össze, nevöket csak két dülőnév őrzi. A kis nemesség e két faluból származott eredetileg.

A jobbágyság akkor még nem jött emberszámba. A jobbágyság csak birtok volt, mint a legelő, malom, erdő vagy kaszáló. Ha a nemzetségek osztoztak: a jobbágyságon is osztoztak. Az egyik családnak malom kellett: megkapta a malmot. A másik család kapott a malom fejében jobbágyot és zsöllért. Gyönge malomért egy vagy két jobbágyot s egy vagy két zsöllért; jó vizü és jó fekvésü malomért több jobbágyot, több zsöllért. Ez volt az igazságos osztály. Megnyugodott benne nemzetség, család, zsöllér, jobbágy, szolgabiró, hiteles hely, vármegye, helytartótanács egyaránt.

A füredi kis nemesség és jobbágyság adott tehát a nemzeti szinházhoz száz igás és ezer gyalog napszámot. Nagy szó volt ez akkor. Mert a fürediek ez után pár év mulva építették gyönyörü nagy kálvinista templomukat s itt is ingyen kellett minden igás és kézi munkával előállaniok. A kálvinistának már az a furcsa természete, hogy őt Magyarországon a jó istenen kívül semmi munkájában nem segíti senki, hanem a helyett húzza, ránczigálja, nyomja, fosztogatja mindenki. De úgy kell neki. Miért él-hal úgy a magyarságért és a -119- szabadságért? Miért nem tud németté, tóttá, oláhvá, cseléddé, szolgává lenni?

A költő ívén ott van gróf Zichy Domokos olmüczi kanonok, szőnyi plébánus, később veszprémi püspök 25 forinttal, a pázmándi és niczki plébánus öt-öt forinttal s egyik veszprémi kanonok névtelenül húsz forinttal. Hejh a jó plébánusok közt mindig fölös számmal voltak a jó magyarok s Zalavármegye hivatalos gyűjtő ívén később százanként szerepeltek szerény, de jószívü adományaikkal a plébánusok.

A füredi hazafiak legnagyobb bizalommal a tihanyi barátok bőkezüsége elé néztek.

Az apátúr Horváth Pál volt, csöndes természetü, de jó kedélyü férfiu. Jó pajtás az előkelő urak között. Körül is csiripelték az urak félig komolyan, félig dévajul, hogy most már csak álljon ám elő az apátság bőkezüen, ne fukarkodjék semmiben, inkább egy pipa dohánynyal kevesebbet szívjon naponként minden barát.

– Mi a Benczésnek kedves Apátom egy kis nemzeti szinház épitése? Annyi mint egy pipa dohány!

– Igaz, igaz domine spektábilis, csak azután odafönt a pipát ki ne üssék a szánkból.

Odafönt – Budán a nádorispánnál! Odafönt – Bécsben a magyar királynál! Bizony a barátok szájából ott kiüthetik a pipát. Mert a nemzeti szinház mégis csak a magyarság nemzeti ügye, ehhez pedig a barátnak semmi köze. A barát csak egyék-igyék, imádkozzék, -120- dicsérje az istent, de a nemzeti ügyet ne támogassa. Annak hagyjon békét!

A jó apátúr szivesen megtett volna mindent, de kötve volt a keze. Csak annyit tett, hogy a költőnek fülébe súgta, hogy a főapátnál szerezzen neki szabad kezet, akkor aztán mindent megad, a mit csak megadhat. De az istenért, el ne mondja senkinek, hogy tőle kapta ezt a tanácsot.

A költő sietett oda, hogy a szinház ügyét az egybegyült nemesség elé terjessze. Öt hatalmas szövetségese akadt.

Az egyik volt Deák Antal, a vas jellemü s óriás tekintélyü hazafi, a mult országgyülésen a nemzeti nagy ellenzéknek egyik vezére, a vármegyének ez idő szerint első alispánja, a kiről mindenki tudta már, hogy a bécsi udvar ranggal, renddel, kitüntetéssel őt is megakarta magának nyerni s az ellenzéktől eltántoritani, de ő minden ajánlatot visszautasított, nem úgy, mint Vay, Szerencsy, Plachy, Ragályi!…

A második szövetségese volt Séllyey Elek, a másodalispán s a harmadik: Tolnay Gábor a vármegye főjegyzője. A negyedik Kerkapolyi István, a tapolczai járás főszolgabirája, kinek járásához Balaton-Füred is tartozott. Később a vármegye alispánja és követe. Ő magával vitte a gyülésre a Balaton-melléki egész kálvinista nemességet. -121-

Ötödik szövetsége volt a keszthelyi dinaszta, gróf Festetich László; a költő nejének Szegedy Rózának unokaöcscse. E csodálatos szépségü nőről még utazásunk közben sokszor lesz szó. E nő ekkor már elmult ötven éves, beteges is volt gyakran; meg is halt nem sokára, alig két év mulva, de ekkor átrándult Sümeghről Keszthelyre, hogy öcscsét, a grófot a nemzeti szinház mellett föllelkesítse.

Ott volt a megyegyülésen Csányi László, később a nemzet minisztere és vértanuja. És ott volt az ifju Deák Ferencz, huszonhét éves ifju, de már táblabiró s barnapiros arczán s komoly szemeiben a magyarnak minden bölcsessége s minden mély és nagy érzése ott világolt.

Kisfaludy Sándor irásban is, élőszóval is előadta javaslatát. Irása megvan a vármegye levéltárában, ki is nyomtatták már, olvashatja akárki. De mély hazafiui érzéstől rezgő nagy beszéde örökre elhangzott. És örökre elhangzott Deák Antalé és Deák Ferenczé és Csányi Lászlóé és a többi hazafié.

Minő beszédek voltak ezek! Háromszáz esztendőnek nemzeti fájdalma jajdult föl e beszédekből. Hogy tiporták, hogy irtották háromszáz esztendő óta a magyart!

»Meg kell védelmeznünk, úgy mond Csányi, ősi alkotmányunkat. Meg kell védelmeznünk ősi szabadságainkat. Vérrel szereztük valamennyit, nem ingyen, nem istennek jóvoltából kaptuk. De legfőképen meg kell védelmeznünk és lábra kell állítanunk édes anyai -122- nyelvünket s nem szabad elszenvednünk, hogy ezt a mi országunkban bármely idegen nyelv a maga háta mögé állítsa. Mert ha őseink szózatát elfelejtjük s ekképen magyarságunkból kivetkőzünk: akkor nekem nem kell többé se alkotmány, se szabadság, de még az élet se kell!«

Zalavármegyében az előtt soha se hallották. Én se láttam és hallottam a magam vármegyéjében soha. Szinházban hozzá szoktam a taps zajához; nagy művész, ragyogó szépségü asszony szokta megnyerni a szinpadon, de nagy és komoly hazafit a nemzeti igazságok megmentéseért folyó küzdelemben tapssal jutalmazni nem szoktak minálunk. Mikor az országgyülésen először hallottam tapsot: ügyetlen, kicsinyes s komolyság nélkül való tüntetésnek tekintettem.

A magyar, ha elfogja őt a lelkesülés, éljent kiált. A vármegyék nemessége a felbuzdulás mámorában süvegjét lebegteti, kardját húzza ki s azt veri össze s isten áldását kiáltja vezérére. De tapsolni nem szokott.

Zalavármegye 1830-iki augusztusi közgyülésén viharos taps zúgott. Kezdte a fiatalság s folytatta sok öreg is. S ellenmondás nélkül, egyhangulag elfogadta s határozattá emelte mindazt, a mit nagy költője javaslott. -123-

A gyűjtést a gyülés alatt már meg kell kezdeni. Meg is kezdették. Össze is gyült hamarosan mintegy ezer forint.

A vármegye pénztárából semmit sem adhatnak, mert a kormány azt meg nem engedi. De a járások összes főszolgabirái utasittatnak, hogy adományozásra minden nemes embert felhívjanak. Hazafias szent czélra a fillért is köszönettel fogadják.

A Benczés barátok pannonhalmi főapátjához átir a vármegye, hogy adjon telket a nemzeti szinháznak. Átir a szomszédos Veszprém, Győr, Vas, Somogy és Fehérvármegyékhez is, hogy atyafiságos buzgalommal pártolják az eszmét.

A vármegye veszi oltalmába s védelme alá a szinházat s az egész intézetet.

A szinház és megyei szinművészet főkormányzójává Kisfaludy Sándort »vármegyénknek táblabiráját, közbizodalmu hazánkfiát, nemzetünknek közönségesen elismert jeles nagy fiát« élete fogytáiglan kinevezi.

Végezetül kimondja, hogy Balaton-Füreden a nemzeti szinházban soha más nyelven, mint magyar nyelven, szini előadást tartani nem szabad.

Rögtön irt és utazott mindenfelé, hogy barátait, tekintélyes megyei és országos férfiakat megnyerjen az ügynek.

Irt Pannonhalmára Guzmics Izidornak, vegye rá a főapátot, hogy adjon telket s 20 ezer téglát azonnal, -124- hogy még az idén meg lehessen kezdeni az építést. Guzmics pedig készítsen szép ünnepi költeményt a megnyitás napjára.

Irt Fülöp József öreg barátomnak is azonnal, hogy a telek kijelölésére Füreden megjelenjék.

Mihelyt a főapáttól a tihanyi apáthoz a levél elindult: azonnal ment a költő is Füredre. Megalkudni a tihanyi apáttal.

Az apát ad alkalmas telket. A telek kijelölésére és átvételére megjelent hazafiak legjobbnak látták, hogy a szinházat arra a helyre építsék, a hol Kisfaludy agyában az eszme megfogant s Kis-jókai Szabó István uram az első ajánlatot megtette.

Fölajánlja az épület tetejéhez szükséges összes födélfákat, azokat szántódi és kapolyi erdeiben ki is faragtatja s a szántódi révhez oda is szállítja.

Volt azonban Horváth Pálnak, a jó apátúrnak egy csomó furcsa feltétele és kikötése is.

A játékszin épületeiben senkinek szállást adni nem szabad; abban csupán csak a szinjátszó társaság tagjai lakhassanak.

A játékszin épületeiben sütni-főzni nem szabad se a szinészek számára, se mások számára.

Kávét, theát főzhetnek a szinjátszó társaság tagjai maguknak is, vendégeiknek is, de pénzért másnak nem főzhetnek.

Ha van boruk a szinészeknek: ezt ugyan a szinház pinczéiben tarthatják s ott a szinház helyiségeiben meg -125- is ihatják, váljék egészségükre, de ott idegen bort nem tarthatnak és saját borukat pénzért másnak nem mérhetik.

Mindezt némi vita és ellenmondás után az urak derült kedvvel ugyan elfogadták, de egy kikötését a jó apátúrnak határozottan elutasították. Azt akarta ugyanis a szerződésbe még beletenni, hogy a játékszin épületeiben udvarolni, a nőknek szépet tenni, szerelmeskedni, csókolózni s efféle hívságos időtöltést művelni senkinek szabad ne légyen.

– No ezt nem fogadjuk el főtisztelendő uram, mert akkor se szinészt, se közönséget nem kapunk.

– Hiszen csak szinből, játékból történik az főtisztelendő uram. Azért hívják Szinjátszó Társaságnak.

Ez már okos beszéd volt. Ezt már a jó apátúr is megértette s ekként az örökszerződés létre jött. Aláirta az apátúr, aláirta Kisfaludy Sándor mint főkormányzó, aláirták a vármegye tiszti ügyésze, az urodalom fiskálisa, a törvényes bizonyság s a tanuk is.

A telket kimérték, átvették, kiczövekelték s aztán örömében olyan áldomást adott a jó apátúr az egész fürdő közönségnek, hogy másnap reggel is alig akart még vége lenni. Minden czigánynak a keze belesenvedt.

Ez év őszén nem kaptak az építésbe. Kivágták az erdő fáit azon a helyen, a hol a szinháznak a helyet -126- kimérték s aztán egész őszön és télen az anyagot hordták. Kétszáz öl kő, húszezer tégla, hatvanhatezer zsindely, ötszáz deszka, kétszáz köböl leoltott mész s a barátok somogyi urodalmából az épület tetőfája feküdt ott a tavaszszal halomba hordva. S a pénzhez még alig nyult hozzá a költő, pedig lassanként a pénz is szaporodott.

Az építés vezetését Fülöp József öreg barátom ingyen vállalta el. Ő rajzolgatta ki az épitési részleteket. De munkavezető azért mégis kellett melléje.

És kellettek kőmivesek, ácsok, kőfaragók, asztalosok, lakatosok, kovácsok, üvegezők, mázolók, gölöncsérek s egyéb mindenféle kézmüvesek. Ezek munkája sok költséggel járt.

Kisfaludy Sándor aggódott, hogy saját vármegyéjében a szükséges pénz nem fog összegyülni. De sasszeme még tovább is látott. Ő a »Dunántuli Szinjátszó Társaság« sorsát biztositani is akarta. Szüksége volt tehát a szomszéd vármegyék támogatására.

Vasvármegyéhez 1831. évi márczius 15-én fordult levelével. Milyen szép és igaz levél volt ez!

»Hintsük a hazafiságnak aranymagvait szünet és kifáradás nélkül ott, a hol lehet; úgy, a mint lehet s akkor, a mikor lehet; a mint az idő, hely és környülállások engedik; bár vetésünknek aranytermését arathatni talán csak késő unokáinknak engedtessék is.«

»Az utolsó századokban folyvást mostoha idő járt a magyar nemzet felett: ennek mind vészes förgetegeiben, -127- mind kegyelmekkel ragyogó napjaiban a magyar nyelv és vele a nemzetiség hol nyomatva s irtatva, hol elhízelkedtetve vagy elgúnyoltatva levén, már-már végvesztének hanyatlott.«

»Ha hős Eleink az utolsó félszázad előtt föltámadtak s az akkor lélekző Magyarokat látták volna, tehát az elfajult maradékkal beszélleni se tudván, azt kell vala vélniök, hogy Leel sirjának tapodói szakadtanak s telepedtenek le az általuk vérrel szerzett Hazában.«

Sopront és Pozsonyt kivéve, egy vármegye középső és magas nemessége se németesedett el annyira, mint Vasvármegyéé. De azért Vasvármegye ellenmondás nélkül hazafias buzgalommal fogadta a költő levelét.

Niczky János volt első alispánja, Bertha Ignácz második alispánja és Széll Imre, a későbbi követ és hétszemélynök, főjegyzője. S volt még a költő törekvéseinek ezeken kivül is lelkes és befolyásos támogatója. Ez Szegedy Sándor volt, a költő nejének, Szegedy Rózának unokaöcscse.

A májusi közgyülésen tárgyalták a karok és rendek a költő iratát. Komoly és lelkes volt a tanácskozás. Jelen volt maga a költő is, bár nemesi jogait Vasvármegyében nem igen szokta gyakorolni. De a vezérlő férfiak nagy része mind vagy rokona, vagy benső barátja, vagy egykori bajtársa volt.

És elhatározták azt is, hogy követeket küldenek arra a gyülésre, melyet Kisfaludy Sándor a nemzeti -128- szinészet ügyében a szomszéd vármegyék képviselőiből összehí.

E gyülést május 25-ik napjára Kis-Czellbe hívta össze a költő. Meghívta rá Zala, Vas, Veszprém és Győr követeit.

Zalában lakott. Ott voltak birtokai Sümeghen, Gyömörőn, Gógánfán, Bodorfán, Sárosdon, Dobos erdejében s egyebütt. A nemzeti szinház is Zalában lesz fölépítve. Zalának tehát ott kell lenni.

Ott kell lenni Veszprémnek is. Hiszen Balaton-Füred Veszprém tövében fekszik s a szini előadások gyönyörüségét Veszprémvármegye élvezi első sorban. Sok rokona is volt a költőnek e vármegyében. S volt itt családjának birtoka is. A Kisfaludyak ősi várai Döbröntevár, Esseghvár, Csékutvár ugyan kiestek már a nemzetség kezéből, de Halimbát még testvérjeivel együtt birta a költő, a csékuti urodalom utolsó foszlányát.

Győrvármegyében is nagy gyökerei voltak a nemzetségnek. Apja Kisfaludy Mihály főszolgabirája volt a vármegyének s csak pár év előtt halt meg. Birtokai voltak Győr-Gyömörőn, Téthen, Szemerén, Fölpéczen, Kispéczen s másutt is.

Vasban is otthon volt a költő. Neje jogán hat évig birta Kámot. Nemzetségének ősi fészke volt Vasvármegye is. Volt birtoka a Kemenesalján Gencsen. Mind maga, mind felesége révén ezer kötelék kapcsolta a vármegye előkelő családaihoz.

A meghívott vármegyék hazafias buzgalommal fogadták el a meghívást s a kis-czelli gyülésre mindegyik -129- küldött néhány előkelő férfiut, alispnát, főjegyzőt, tiszti főügyviselőt, táblabirót, szomszéd járásbeli főszolgabirót.

A kis-czelli gyülés tekintélyes férfiakat hozott össze nagy számmal. A gyülés elnöke Kisfaludy Sándor volt. Nagy éljenzéssel őt választották. A megbizott követeken kivül Vasnak kemenesalji, Veszprémnek somlyómelléki, Zalának sümeghvidéki előkelő urai csaknem mind megjelentek.

A gyülést fölváltva a vendéglőben s a kis-czelli barátok refektóriumában tartották.

A »Dunántuli Szinjátszó Társaság« szervezése s megélhetésének minden évszakban biztositása.

Komlóssy Ferencz szinigazgatóval s társaságával való szerződés megkötése.

Hejh, ha a mai vármegyék úgy szivükön viselnék a nemzeti nyelvnek, miveltségnek és felvirágozásnak ügyét, mint ott és akkor hetven év előtt!

Hejh, ha a mai magyar költőt úgy megbecsülnék a törvényhatóságok és kormányzó emberek, mint akkor megbecsülték!

Hejh, ha ti magyar költők, a kik mai napság éltek, dolgoztok, henyéltek és nyomorogtok, úgy megbecsülnétek, -130- oly imádandó fenség gyanánt tisztelnétek a hazát, a magyarságot, az asszonyt, a nemzeti érzést, a multak dicső emlékeit s a jövendőnek büszke reménységét, mint a hetven év előtti idők magyar költői!

Nem mesélem el apróra a kis-czelli gyülés dolgait. A történetiró foglalkozzék azokkal s ne a vidám elbeszélő. Nem is tartozik valamennyi most az én dolgomhoz. Csak annyit emlitek meg, hogy Komlóssy Ferencz társulatával végleg megszervezték a »Dunántuli Szinjátszó Társaságot«, meg is állapodtak vele a füredi szinház ünnepélyes megnyitására s meg is határoztak számára a balaton-füredi nyári két hónapra 1200 forintnyi segélyt ezüstben.

Tizenhat személyből állott akkor az igazgatóval és súgóval együtt. Köztük Megyery, Telepy, Lendvay, Hubenay, Vásárhelyi, Posgay és Kántorné, Komlóssyné, Ujfalussyné s Balogh Nina.

Különösen érdekes volt a ruhatár és kelléktár fölött való eszmecsere. A mire a szóbeli hagyomány emlékezik: fölemlítem.

Sisakokat, vérteket, kardokat, alabárdokat nem kell venni, azokra a pénzt nem kell pocsékolni; van a vármegyeházak padlásán és pinczéiben elég rozsdás készség, elő kell szedni, ki kell tisztogatni s Füredre kell szállítani.

Holmi német és spanyol ruhákat, gallérokat, bugyogókat, czipőket és harisnyákat a vármegyék nem adnak. Idegen gunyára a nemesség nem adja pénzét. Effélére -131- csak magánosok adhatnak pénzt vagy maguk a szinigazgatók.

Nemzeti magyar ruhát azonban kell szerezni. Őseink, hőseink, elődeink az ő igaz köntösükben lépjenek a szinre.

Kurta huszár dolmány mindenesetre kell, mert a huszárnak ott kell lenni a szinen.

Hímes fehér atilla s himzett Zrinyi szintén kell; nászok, lakodalmak, esküvők, királyi udvar e nélkül el nem lehetnek.

Zöld és gránát kanczamenték aranynyal és ezüsttel el nem maradhatnak. A király, a nádorispán, a zászlós urak, a dicső hadvezérek ilyen mentében mutatkozzanak.

Koltai Vidos József, akkor még javabeli férfiu, később alispánja és követe Vasnak, hozzá szól a kérdéshez.

– Ne csodásitsuk magunkat urak, nincs a magyarnak kanczamentéje, kinevet vele a világ!

A költő figyelmeztette Vidost, »tisztelt öcsém uramat,« hogy kell lenni kanczamentének, mert a kolozsvári szinjátszó társaság inventáriumában így van beiktatva.

De ott volt Kocsi Sebestyén Gábor is, Veszprémvármegye követe, a kiről mindenki tudta, hogy mindentudó. Ő nyomban világot gyujtott a kérdés fölött. -132-

– Igenis van kanczamente, mivelhogy őseink sokféle és külön-különféle mentéket viseltek, a mint a bécsi képes krónikában s attól kezdve mindenféle pikturában, különösen pedig a koronázási rajzolatokban szemlélhető. A mostani huszármente valósággal a régi kuruczmente, vagyis igazán szólva, a kurta mente. Régi eleink hosszu mentét viseltek, mely térdig ért. Az a mente pedig vagy ujjas volt vagy ujjatlan s az ujjas mente vagy szűk ujju vagy sipujju volt. De az ujjatlan mente is kétféle volt, ugymint vagy palástos mente vagy vállba vágott mente. Nagy uraink a vállba vágott mentét szerették. Mert ha a mentének gránát szine volt, az ujjas dolmány pedig világos kék vagy gyöngyház szinü volt, akkor a vállba vágott nyiláson kivül álló kar a szemlélőnek igazán ékes látást nyujtott. Az ilyen mentének a neve kanczamente. Különösen alkalmatos volt ez háborúban, hosszu idejü vonulásokban, mert ilyen mentében kardot, buzogányt, kantárszárral kényelmesen lehetett tartani.

Kocsi Sebestyén Gábor után természetesen senki se merte többé a száját fölnyitni. Nehogy azonban a mindenféle férfi és nő számára való ruhák, viganók, kötők, kantusok fölött egyenként kelljen tanácskozni és határozni, kölcsönös egyetértéssel abban állapodtak meg, hogy a ruhatár ügyét rá bizzák a költőre, akit a gyülés Zalavármegye példájára különben is főkormányzóvá választott a dunántuli nemzeti szinjátszó társaságok összes ügyeiben.

De áldomás után még nem mentek az urak egyenesen haza. A kemenesalji atyafiak ezt meg nem engedhették. -133- Hanem kiválasztott magának mindenki egy csomó rég látott vagy tegnap látott vagy soha eddig nem látott atyafit és jeles hazafit s vitte magával Sitkére vagy Mihályfára, vagy Csöngére vagy Ostfiasszonfára vagy a Somlyó hegyére. S tartott a mulatság vagy ismerkedés heteken át.

A vármegyék mind elfogadták a kis-czelli gyülés határozatait. Még Sopron, még Somogy, még Fehérvármegyék is elfogadták.

De az is természetes, hogy a bécsi kormány és budai kormány keresztet húzott az egész bölcs és hazafias intézkedésre s meg nem engedte, hogy a vármegyék a nemzeti nyelv mívelésének szentséges szent ügyére egy fillért is áldozzanak. Nem azért vannak a magyar vármegyék, hogy a magyar nyelvet míveljék, a magyar költészetért lelkesüljenek s őseik dicsőségeit még egyszer visszaszerezzék. Adót behajtani, katonát beszedni, jobbágyot deresre húzni: ez a vármegyék dolga.

Mert a hogy a vármegyék a kormány tilalmát megtudták: abban a pillanatban kimondta a nemesség elszántan:

Össze is gyűlt hamarosan 12,954 forint ezüstben, meg is kezdték az építést junius elején s annyi adomány, annyi munka, annyi lelkesülés dolgozott a szinházon, hogy a nagy és szép épület készen lett egy hónap alatt s a költő julius 3-ra már kitüzhette az ünnepélyes felavatást. -134-

Olyan ünnepet még alig látott a Balaton, mint az első nemzeti szinház megnyitásának ünnepe volt. Még a testvériség ünnepe 1848-ban, még a Kisfaludy-szobor ünnepe 1861-ben se volt olyan ragyogó.

A költő azt irja leveleiben: julius 3-án. Az egykoru hirlapok azt irják: julius 2-án. Én meg azt mondom: mind a két napon. Az 1831-ik évben julius 2-ra szombat, 3-ra vasárnap esett. Az egyik napon a nép, a másikon a nemzet ünnepelt.

Az ünnepre meghívták az összes szomszéd vármegyéket. Meg is jelentek. A küldöttségek, a főtisztviselők, a táblabirák, a nagy nemzetségek tagjai, férfiak és nők Zala, Veszprém, Vas, Sopron, Győr, Fehér, Tolna, Somogymegyéből s igen sokan Pestről és Pestmegyéből.

A szinházba négy-ötszázan fértek. De maguk az urak is többen voltak szépséges asszonyaikkal s a papokkal. Hajh még akkor a papok, barátok, kanonokok, apáturak is otthon voltak a nemzetnek és magyarságnak örvendező napjain!

Az a nép, a mely jobbágy volt, paraszt volt, országos és úri teher alatt nyögött s az alkotmányt, a szabadságot s a jogok szentségét csak átokból, imádságból s példabeszédből ismerte!

De a mely magyar volt s magyarságának büszke érzetét istenimádáshoz hasonló szentségnek tartotta. Pénzt nem adhatott a magyarság szentegyházához, de volt lelke, -135- volt izmos karja, volt igavonója, adott tehát munkát. A füredi jobbágy áldozatos munkája nélkül föl nem épülhetett volna az a szentegyház. S eljöttek még Arácsról is, még Balaton-Kis-Szőllősről is, még Alsó-Őrsről is együgyü földmivesek, zsöllérek, napszámosok, hogy egy-két napig ingyen dolgozhassanak.

Tartsunk nemzeti ünnepet és szabad előadást szombaton julius 2-án a népnek s vasárnapon julius 3-án a nemességnek. Elfogadta a javaslatot a költő s helyeselte azt az ifju Deák Ferencz is. Legyen a nép az első.

Hirt adtak a falvak népének s a nép szombaton délre és délután oda sereglett.

Tisztes fekete ruhában a férfiak s tisztes fekete és barna ruhában az asszonyok, vidám szinekben a lányok. Zászlót nem hoztak, zene őket nem kisérte, a lányok kezében virág, az asszonyok kezében zsoltáros könyv. Azt hitték: istentiszteletre jöttek. Együgyü kálvinista magyar ember virágot és zsoltárt visz magával, ha istenének szine elé akar járulni.

Volt egy oltár, a melyen már századok óta csak hamvadoz az áldozat tüze. A melyről töröknek, németnek, királynak, bakónak durva keze oly sokszor le akarta söpörni az utolsó szikrát is. S a melynek tüzét égő honfiszivek mégis mindig csak ébren tartották. Nyögtek, -136- véreztek, viharzottak azok a szivek, de a szent tüzet elaludni nem engedték.

Pereynek hívták azt a papot, a ki engem megkeresztelt. Azt se tudom: káplán volt-e vagy tanító vagy már fiatal lelkész 1831-ben. Ő is oda jött a maga népe élén.

De szerkesztett egy ünnepi dalt s erre népét megtanitotta. A dal így kezdődött:

– – Szentségtörés volt ez! Hitnek, vallásnak, istenfélelemnek megcsúfolása. Hisz ez a magyar református egyháznak templomi szent éneke! Nagy részben a szöveg is; a dallama egészben. Hogy lehet ezt a szinház megnyitásakor énekelni?

Mégis azt mondták Pereynek, hogy ezt a szinházban elénekelni nem szabad. Templomba való a zsoltár, nem szinházba.

A ragyogó uj szinház mellett tíz lépésnyire ott van az erdő. Sötét iharfák, komor tölgyek, vidám köntösü óriási ezüst nyárak. Némán és büszkén emelkednek az ég felé. Istennek ragyogó napja a gyertyafény, szálfaderékból az oszlopok, sürü lomb a boltozat, rigóhang az orgona. Van-e szebb templom a világon, mint az eleven őserdő? -137-

Perey áll a néptömeg közepén. Mindenki rá néz. Kezével int s kezdi a dalt. Ezer férfi és nő komoly, lassu és édes hangja zeng össze. S a hang felszáll a lombokig s a lombokon túl a magas égig. S a hang elszáll messze a vizek fölött a végtelenbe s leszáll mélyre, a hazafiak érző szivébe.

S mind oda gyülnek az urak az ünneplő nép köré. A büszke nemesség, a vármegyék kormányzói, a nemzetnek nagyjai leveszik kalapjukat. Komor arczczal ott áll a költő is levett süveggel. A lombok nyilásán át egy sugár nyilall kopasz homlokára s fényből, ragyogásból tesz rá koszorut. Mindenki látja, csak ő maga nem érzi. A fenséges nő Szegedy Róza fehér csipkekendővel takarja el arczát. Minő érzés támadhat ebben a szívben arra az együgyü dalra?

Ott áll Megyery, a nagy művészek egyik legnagyobbja. Az örökké vidám Megyery, a ki mikor később leszállt a holtak közé, még a holtakat is kaczagásra fakasztá. Hallja a szent dalt s im az erős, vidám, nagy lélek könyekre fakad, oda lép Pereyhez s az ifju papnak kezet csókol. De szólani nem tud.

És nem játszott. Akárhogy toporzékolt az igazgató s akárhogy kérlelték az urak. Ma az áhitatnak engedte át lelkét. Úgy megrendité őt az egyszerü nép igaz ünneplése.

A következő napon az alapítók, vármegyék, nemes urak számára nyitották meg az első magyar nemzeti szinházat.

Az egyik beszéd, a másik dal. Mindakettőt Kisfaludy Sándor készítette. A beszédet Komlóssy Ferencz olvasta föl, a dalt a társaság énekkara dalolta el.

Kivül négy lobogó volt az épület dísze. A nemzeti lobogó középen az ország czimerével. Mellette Zala, Veszprém és Vasvármegyék lobogói a vármegyék czimerével. De belül rózsák és cserlombok özöne ékesité a szinpadot s virágillat tölté el az egész nagy termet. De minden rózsánál, cserágnál és illatnál felségesebb érzés töltötte be a sziveket.

»Félszázad óta kezdett csak lábra kapni a magyar szinművészség; de hajh! mily akadályokkal kell vala küzködnie! Mily visszataszitásokat, mily sérelmeket s gúnyoltatásokat kell vala szenvednie! Mint kell vala nyomorogva, nehézségekkel és szükségekkel viaskodva magát tengetnie mai napig! –«

»Néktek, dicső magyar Hazánk nagylelkü fiai és leányai, – néktek tartatott fenn azon hazafiui öröm és dicsőség, hogy magyar sziveteknek szent érzését a nemzeti mívelődésnek ezen hiánya sértvén, áldozattételre vállalkoztatok!« -139-

»Hazafiui buzgóságtok tavaly ilyenkor azt mondotta: Legyen meg! – és: Meglett… Itt, hol még tavaly ilyenkor az ezen helyen állott fákat és fűszálakat a szél ingatta, most a nemzetiséget terjesztő szinművészi Intézet áll; – a tavaly gondolt Magyar Játékszin szép valósággá lőn! És az önnön hazájába eddig zsöllérkedni kénytelenített magyar szinművészség tulajdon házra vergődhetvén azt sóhajthatja: – Itt most tulajdon Hazámban én is már itthon lehetek! –«

Beszéde végen élteti a szónok »Tekintetes Zala, Veszprém és Vasvármegyéknek Karait és Rendeit«, kiknek Haza és Nemzet-szeretete a szinmüvészséget és általában a nemzeti kulturát hathatós pártfogásba vévén, közügygyé tette.

Éltetni akarta még a költőt Kisfaludy Sándort, a ki nélkül a nagy Kezdés létre nem jött volna. De a költő ezt meg nem engedte.

– Ha már, úgymond, éltetni akarnánk élő embert: akkor a királyt kellene éltetnünk. De ha már azt nem tehetjük, mert különös okunk nincs rá: akkor egyetlenegy élőt magunk közül ne éltessünk. Megérdemelné több is s megvárnák sokan.

Mikor beszédje végére ért s a harsogó éljen elhangzott, intett kezével, hogy még szólni akar, oda nézett a költőre s e szavakat mondá:

– »Éljen a kit gondolok, – de a kit megneveznem nem szabad, mert – megtiltotta.«

Az éljenzés közben ujra felemelkedett a függöny s a rózsákkal behintett szinpadon fényes nemzeti köntösben ott állott az egész szintársaság. Férfiak és nők körül ragyogó fény támadt. Úgy látta őket a közönség. Hiszen igaz is. Ők voltak igaz prófétái akkor a halálos álmából ébredező nemzeti érzésnek.

»Adja Isten, hogy a magyart – A félvilág uralja – S vérrel szerzett szabadsága – Soha kárát ne valja.«

»Adja Isten! Alkotmánya – Mindörökké állhasson, – S diszlésének semmi erő – S idővész ne árthasson!«

S e dalt csak függetlenségi harczunk ágyudörgése tudta egy időre elnémitani.

De a mikor ez a dal elhangzott, 1831-ik évi julius 3-án délután öt órakor, fölemelkedett helyéről a közönség s örömkönyek közt élteté a költőt s délczeg férfiak és ragyogó szépségü nők tolongtak hozzá, hogy vele kezet szorítsanak s kezét s ruháját megcsókolják.

A szinpad hölgyei se tudták könyeiket visszatartani. De ők a szinpadról le nem léphettek. De mindegyik felkapott egy rózsát s oda hajitá a költő lábaihoz. Kántorné, Ujfalussyné, Balogh Nina, Hivatal Anikó -141- Lendvayné. Mind ünnepelt tüneményes alakja később a pesti nemzeti szinháznak.

A költő pedig lehajolt a földre, fölvett egy fesleni kezdő rózsabimbót, oda vitte feleségéhez Szegedy Rózához, megcsókolta halavány arczát s pihegő keblére tüzte azt a rózsabimbót.

Himfy szerelme nélkül ő sohase lett volna költő s nemzetének nagy fia. Himfy Szerelmét pedig az a nő teremtette.

HOGY UTAZTAK RÉGEN?

(A nemes ember utazása. – A gyorskocsi. – Az öreg Pitli és ifju felesége. – A szép asszony története megkezdődik. – Csányi László.)

Középbirtoku, jómódu nemes ember vasalt kocsival utazik. Talyiga, fakó szekér, ekhós állapot, vászonfödeles kocsi nem a nemes ember számára való. De a hintót se szereti. Az csak nagy urnak való vagy a kinek sok az adóssága. Hadd kérkedjék!

Elhatározzák az utazást. Sátoros ünnepre, atyafi-látogatóba, tisztujitásra, névnapra, fürdőre vagy messze vásárra. A hogy jön.

– Miska, Füredre megyünk. A patkókat igazittasd meg a kovácscsal. A kocsit meg kell kenni. Hajnalra készen légy.

– Készits tisztát. Talán három-négy pár is kell. Füredre megyünk korán reggel. -143-

Az a »tiszta« a fehérnemü. Az a »pár« nem egyéb, mint ing és gatya. A gatya korczával becsületet kell vallani az asszonynak. Hétrét gatyánál nem könnyü dolog ez. S nem is gyors. Egész éjjel kell vele vesződni.

Patkó, ló, szerszám, kocsi rendbe hozva. Kocsiülés elkészitve. Abrak a zsákban, széna a kötélben a kocsira jön. Tarisznya megtömve kenyérrel, szalonnával, sóval, paprikával, fokhagymával. Uj pamat árvalányhaj a kalap mellé. Azután borotválkozni, a bajuszt keményen kifenni. De az uraság sem mehet készség nélkül. Szép fehér, sávolyos asztalkendőkben pogácsa, kalács, most sült czipó, fokhagymás ürüczomb vagy borjuczomb s pár pirosra sült kappan. Mind ez a kocsira jön.

De jön a kulacs is. De jön a puska is. De jön a hosszu nyelü balta is. Téli időben, hófuvatagokban még lapát is. A dohányzacskó, az uré is, a kocsisé is, gömbölyüre keményen megtömve. Aczélt, kovát, taplót sehogy se szabad itthon felejteni.

Kijön az uraság a tornáczból. Megáll a lovak előtt. Azután lassan körüljárja a kocsit és lovakat. Megnézi a szerszámot, kiváltképen a gyeplőt és hámot: erősek-e? Lőcsöt, saroglyalánczot, küllőt, keréksinget megszemlél. Ha bajt nem lát: felül, elhelyezkedik, oldalzsebét megtapintja s az udvaron még egyszer körülnéz.

Asszonytól, gyerektől már a tornáczon elbucsuzott. De azért asszony, gyerek, belső cseléd, házi eb mind kimegy a kocsi után az utczára s utána néz a kocsinak mindaddig, mig szem elől el nem tünik az uthajlásnál. -144-

Két napi járó az utnak hossza. Utba esik két atyafi, egy tanulótárs, hat falu-város, tizenkét csárda. Hol etetni, hol itatni meg kell állani mindenütt. Valahol meg is kell hálni. Atyafihoz, tanulótárshoz be is kell tekinteni. A ház előtt elmenni s be nem nézni, ebédre vagy vacsorára ott nem maradni: erkölcsi lehetetlenség.

De bizony életkérdés az. A ki rokona, jó barátja előtt elhajt s be nem köszön: az nem akarja, hogy őt is meglátogassák. Az nem szereti a vendéget és rokont. Az vértagadó és emberkerülő. Azt kerülni kell mindenkinek. Abból a vármegyében nem lesz semmi. Annak kerülik lányos házát. Annak fiából esküdtet nem csinálnak. Az megtagadja faját, magyar természetét, minden ősi erkölcsét. Ha él, ha mozog, ha ficzánkol: mindegy az már, ő halott ember.

Egy hét alatt, két hét alatt. Néha el se ér Füredig, hanem visszafordul. Eltelt az ideje.

Boldog emlékü Sághy Tóni, Balaton-Füred vidám ifja egykor ő is. Megvált szolgabirói állásától, elindult Komáromból, hogy Füreden töltsön pár hetet. Utját Győrnek vette. Ott elhagyta régi kocsisa, fogadott uj kocsist. Utban, utközben végiglátogatta valamennyi barátját és rokonát Győr, Veszprém, Vas és Zala vármegyékben. Tavaszszal indult el, Szent István napja is elmult, mire Füredre ért.

– Azt nem tudom, én csak három hónap óta szolgálok az uramnál, azóta pedig még nem voltunk otthon.

Most reggel hét órakor eszébe jut az embernek: jó lenne kirándulni a Balatonra. Nyolczkor vasutra ül, délben Balaton-Füreden fürdik és ebédel és sétál és udvarol és estennen visszaindul. Utazott szárazon és vizen, kocsin, vasuton és gőzhajón, bejárt ide-oda harminczhat mérföldet s este itthon vacsorál Budapesten.

Bojnitzer és Marosi, Szücs Pista és Adler Márton és az öreg Pitli: ezek voltak a gyorskocsik Budapest-Székesfehérvár-Veszprém és Balaton-Füred közt.

Ismertem valamennyit. Jó kedvü, jó lelkü és jó lovu ember valamennyi. Fele zsidó, fele nem zsidó, sohase vesztek össze egymással.

Bojnitzer és Marosi harmincz évig voltak társak. Vettek ezalatt ezer lovat, kerestek százötvenezer forintot, sohase vezettek könyvet, sohase csináltak évi mérleget és sohase számoltak le egymással. Vagyonos lett mindakettő.

Szücs Pistának Adler Márton, azután meg Deutsch lett a társa. Ma bárkának hivnák az olyan hintót, a milyenen ők röpitették a fürdővendéget. Két ülés hátul: az volt az első osztály. Két ülés elől: az volt a második osztály. Egy ülés a kocsis mellett: az volt a harmadik osztály.

De ha nők és férfiak vegyesen voltak az utazók: akkor négy ülésre a kocsi belsejében öt jegyet adtak -146- ki. Hiába volt a zugolódás. Szücs Pistának szigoru elve volt.

– Vagy a férfi az asszony ölében, vagy az asszony a férfi ölében: tudom én, hogy megférnek egymással.

Minden évben megérett az ő gyors kocsiján egynéhány házasság. Ennek örült legjobban.

Az öreg Pitli: az volt még a fenegyerek. Talán az ő lovai voltak a legjobb futók. Hetven éves vén hamis volt már, mikor özvegy létére feleségül vett egy husz éves gyönyörü hajadon leányzót. Csóválta rá a fejét mindenki.

– Ha már a ló bent a hámban: a ló kora nem tesz különbséget. Jó vér – öreg ló mindig legyőzi a lusta vérü fiatal csikót.

Hát hiszen ez teljesen igaz. Hanem a menyecskéről kisült csakhamar, hogy annak is jó vére van. Nagyon szivesen hallgatta a szerelmes szép szavakat.

– Jól van jól, Pitli uram, hátha egyszer a csikó visszaficzánkol a mezőre s idegen ménesbe keveredik?

– Ha nem jó a rud mellett kocsis-lónak, még mindig jó lesz huszár-lónak. Beadom a katonasághoz.

Annyi igaz, hogy az asszonynak nem volt annyi csinja-binja, a mennyit az öreg Pitli az ő lovain már -147- ki ne tapasztalt volna. Az uraságok pajkos beszéde őt ki nem mozditotta jó kedvéből.

Pestről indult el a gyorskocsi reggel hat órakor. A hajóhidon még lassan kellett léptetni, de amint kiért a budai partra: a kocsis megsuhintotta az ostort s a három ló hozzálátott a hatalmas ügetéshez. Minden lovon egy-egy csengő fütyörészett. Minden jó vizü kutnál megálltak egy pillanatra. A Libadöglő csárdának nagyon jó vize volt és nagyon szép csapláros leánya volt. Ott mindig szomjas volt a kocsisnak lova is, szive is. Nyéken volt az első váltás, Várpalotán a második, délután öt órakor már ott pattogott a kocsis Balaton-Füreden a Horváth-ház előtt s oda gyült a vendégsereg. Ki jött? Jött-e hires ember? Minden vendéget ugy fogadtak, mint jó ismerőst, régi barátot, igazi családbelit.

Egy család volt az egész fürdőközönség. Valóságos magyar család. A politikának erős szenvedélyei lángoltak akkor is. A társadalom osztályai fennálltak akkor is. De a társaság egységét meg nem tudta bontani semmi.

Veszprémi lány volt. Ragyogó szépségü menyecske volt. Csodájára járt annak mindenki. Nevét nem mondom meg. Régen ott porlik már habtermete a budai zsidótemetőben. Gyermekei se maradtak, de lehetnek rokonai. Elmondom történetét, hiszen időnként és eseténként belejátszik neve és élete a függetlenségi harcz nemzedékének nagy történetébe. -148-

Férje szegény kis uriszabó volt. Nyáron át Balaton-Füreden volt boltja és mühelye közel a gyógyszertárhoz. Télen Veszprémben laktak.

A menyecske alig volt husz éves. Nagy hive a nemzeti védegyletnek. Ott ült mindig a bolt ajtajában, fehér babos kék-festett vászon öltönyében, egy rózsa a keblén, száz csillagnak minden sugara két szemében. Mosolyától fényessé lett az alkonyat s fényesebbé a déli napfény. Alig akadt olyan derék legény, a ki másutt sétált volna, mint ott, a hol legközelebbről láthatta. Mindig nagy volt az udvara s a széptevők egész serege ott lebzselt mellette reggeltől estélig.

Legállandóbb és leghatalmasabb udvarlója volt Batthyányi István gróf. Hires lovas, gróf Sándor Móricznak nagy pajtása, Széchenyinek is kedvencze, hires futó-lovak tulajdonosa. Maga is tartott lóversenyt Polgárdi birtokán. Ő férkőzött legközelebb a szép Gutthardné szivéhez. Nőtlen ember volt, gazdag ember volt, gavallér volt.

Szegény kis szabómester. Ő is szerette a feleségét, csak ugy bomlott érte. Varrta ő a kabátot, mellényt, nadrágot egész nap, egész éjjel. Hogy szép babos honi ruhában ne legyen az asszonynak fogyatkozása. De nem használt az semmit.

Válás lett a vége. A szép szabóné feljött lakni Pestre, házat vett, nagy lakást tartott s termeiben a magas társaság legelőkelőbb lovagjai mind megfordultak. Állandó barátja azonban gróf Batthyányi István maradt.

Jöttek a forradalmi napok. A szép asszony fejébe vette, hogy ő hatalmat is gyakorolhat, a végzet kerekét is irányozhatja. Miért ne tenné? A tüneményes idők láza nemcsak az ő agyában zsongott. Ő milliókat is akart magának szerezni.

Megismerkedett Duschekkel, az ország forradalmi pénzügyminiszterével, ezzel a jámbor, becsületes hivatalnokkal. Elperzselte szivét, izzóvá tette agyát. A mindenki által körülrajzott szépség varázsoló hatalmának nem tudott ellentállani.

Csányi is minden nyáron ott szokott tölteni néhány napot vagy hetet. Öreg huszárja mindig vele volt. Öreg huszárját még a napoleoni nagy harczokból hozta el magával a bécsi kongresszus után. Maga Csányi is öreg huszár, de azért kemény legény. Gondosan fésült hosszu ősz szakála épen nem tiltakozott az ellen, hogy gazdája a szép asszonynak ne udvaroljon. Nem engedte tiltakozni a még mindig barna kifent bajusz. Öreg embernek ritka szép arcza. Üde piros szin, tüzes szemek, nyalka bajusz, hófehér szakál, sehol semmi redő. Mikor kivégezték: akkor is gondosan megfésülte szakálát s hegyesre fente ki bajuszát a vesztőhelyre érkezte előtt.

A katonás rendet el nem engedte senkinek. Még öreg huszárjának se. Pedig ennek szabad volt minden. De azért egyszer ez is megtagadta az engedelmességet. -150-

Deák Ferencz nem jelent meg az országgyülésen. Deák pártjának vezérei az első felirat dolgában nem tudtak megegyezni. Fölkerekedtek tehát néhányan: Klauzál, Beőthy s az ifjabbak közül Eötvös, Pulszky s lerándultak Kehidára Deák tanácsát meghallgatni.

Deák a szomszéd Csányból meghivta ebédre Csányi Lászlót, régi benső jó barátját is. Csányi magával vitte öreg huszárját s az ebédnél ez állt mögötte, ez szolgált neki.

Ebéd alatt észre veszi, hogy az öreg huszár dolmánya nincs katonásan begombolva. Halkan hátraszól:

Az ebédező országgyülés már erre oda figyel. De Csányi most teljes haraggal harsány hangon kérdi:

– Miért nem gombolod be? – Egyuttal elkeriti áldóját az öreg huszárnak.

– Jelentem alásan, mert nem lehet. Mi már megebédeltünk s ilyenkor szük a dolmány.

Az ebédező országgyülés elkezd kaczagni. Még Deák is hangosan kaczag. Beőthy Ödön majd leesik a székről nevettében. Utóbb megjuhászodik Csányi is. -151-

– Jól van, de eltakarodjál most a szemem elől. Huszár szájából kutyaugatás csak ez a szó: nem lehet.

Nos hát ő is udvarolt Balaton-Füreden a csodaszép szabónénak. Huszár létére nem tehette, hogy mellőle elmaradjon. Szeme közé nézett ő nagy Napoleonnak is, hogy ne nézett volna a szép asszonynak is?

Volt Pesten valami Liebmann nevü vállalkozó. Fehérnemü-szabó és vászon-szállitó. Fejébe vette, hogy a honvédség részére inget, gatyát, vászontarisznyát szállit. Az a hir szálldogált, hogy a szép asszony előtt minden zár megnyilik. Fölkereste a szép asszonyt s felajánlotta neki, hogy társnak veszi be az üzletbe, de csak a haszonra, ha elnyeri a szállitást.

A szép asszonynak tetszett az ajánlat. Fölkereste Csányit. Csányi ajánlotta a hadügyminiszternek, Mészáros Lázárnak. A hadügyminiszter hideg-rideg ember volt.

Sok dolga is volt. Szivnek, szerelemnek, szép asszonynak nem tudott időt szakitani. De azért a szép asszony megszerezte az üzletet nem ugyan Liebmannak, hanem önmagának. Szegény Liebmann ebbe is belenyugodott. Mert ugy belebolondult ő is a szép asszonyba, hogy ezer inget, tarisznyát varrt volna egyetlen mosolygó szempillantásáért.

Igy ismerkedett meg Duschekkel is. A kinél volt a bankócsináló gép, a kinél volt az arany, ezüst s a ki ha nem fizetett, hát senki se fizetett. A ki utóbb pénzügyminisztere -152- volt az országnak s a ki mégis, ha a szép asszony galambszeme hosszan nézett rá, egész testében reszketett, mint a szellőrázta iharfának lombja.

Benső barátság támadt közöttük. A szép asszony ugy akarta. Ha pedig ő már ugy akarta, akkor annak a miniszter ellent nem tudott állani. Nem is tudott, nem is akart.

A MIT NEM TUD A TÖRTÉNETIRÁS.

(Brachfeld. – A lovak tanyája. – A sáfárok és a kupeczek. – A czeczei öreg Braun. – Hogy született a Kossuth-huszár? – A zsidó. – Haynau és a hadisarcz.)

Van. Minden nemzet függetlenségi harczának megvan ez a története. Mert szép-asszony nélkül meg se kezdődnék, győzelemre se juthatna, hősei se volnának, talán vértanui se volnának. A világ teremtésében az asszony volt az istennek utolsó alkotása. Igy beszéli Mózes. De mit ért ahhoz Mózes? Ki hiszi azt el Mózesnek? Én nem. Hiszen a hol a nemzetek szabadságát teremtik meg: ott az asszony mindenütt az első. Vagy a jó asszony, vagy a rossz asszony, de mindig a szép asszony.

A mi függetlenségi harczunk szépasszony-története még nincs megirva. Pedig ideje volna már. A harcznak elmult ötven esztendeje. A legtöbb szép asszony fölött beborult már a sirhalom. Az élők szivében pedig elhamvadt már a tüz. A franczia forradalom szép asszonyainak -154- történetét előbb megirták, mintsem ötven esztendő elmult volna. Igaz, hogy azóta is irják, most is irják. De hát be lehet-e valaha fejezni a szép asszony történetét?

Függetlenségi harczunk története másként is hiányos. Hol vette a huszár a lovát, a nyergét, a dolmányát, a csákóját, a fegyverét? Hol vette a honvéd az egyenruhát, a fegyvert, a szuronyt? Ki készitette? Ki szállitotta? Ki és hol és mikor rendelte meg? Ki fizette ki?

Árpád idejében ugy ezer év előtt elindul kétezer magyar huszár. Keresztül megy a Karszton, a longobárdok sikságán, az alpesi hegyeken, déli Francziaországon. Neki vág a pirénei hegyeknek, bevágtat a ronceváli völgybe és onnan tér vissza épen, szépen, viruló jó egészségben. A lovának még patkója se kopott meg.

Szép, szép. De ha abból a sok ostoba krónikásból csak egynek is eszébe jutott volna megirni, hogy azt a kétezer ázsiai huszárt kik és hogyan és mivel szerelték föl s utközben hogy etették, hogy itatták: többet tudnánk népünknek ezer év előtti erejéről és miveltségéről, mint a világ valamennyi könyvéből, a mi akkor és azóta megiródott.

Mikor már Tihanyt megközelitettük: elmondta Salamon Ferencz a tihanyi vár kapitányának a török basával való hires páros viadalát. S azt a furcsa levélváltást, a mely a két hős között kerekedett.

Innen botlottunk bele a hadseregek felszerelésének kérdésébe. Némán hallgat erről csaknem minden nemzet története. Azt ugyan mindenki tudja, hogy ma -155- a rendes, állandó hadsereget miként szerelik föl. Raktár itt, raktár amott. Minden raktár tele ruhával, fegyverrel, lőszerrel. Megfujják a harczi riadót: behivják irás után a legénységet, kiosztják a ruhát, fegyvert s a begyakorlott kész lovat s ott áll a hadsereg.

De mit csinált a nemzet 1848-ban? Legénysége nincs. Ruhája nincs, fegyvere nincs, lova nincs. És hadserege mégis van.

Ez bizony nem volt csoda. Belátja ezt mindenki, ha én elmondok egy kis furcsa történetet.

Jönnek a horvátok. Vezeti őket a bán. Nem akarnak nagyobb dolgot, csak az ország fővárosát kardcsapás nélkül elfoglalni.

A magyar kormány elhatározza, hogy haladéktalanul felállit egy lovas ezredet. Kossuth-huszár, Hunyady-huszár: de kell azonnal.

Negyvennégy mester embernek kell hetekig dolgozni, mig a legénynek huszárformát adnak. És tizenhat mesterembernek kell hetekig dolgozni, mig a lónak huszárló formája lesz. Meddig kell még aztán a lónak és legénynek tanulni, mig a kettőből egy huszár lesz.

Tisztelteti a hadügyminiszter, tessék őt délután öt órakor meglátogatni. -156-

Brachfeld zsidó! Brachfeld gazdag ember és jó magyar ember. Brachfeld lóval kereskedik. A másik neve Arnold. Ma is él jó egészségben ugy tudom.

Brachfeld délután öt órakor pontosan megjelenik s a káplár bevezeti a miniszterhez. A miniszter leülteti s nyugodt hangon azt mondja:

– Isten hozta! Nyolcz nap alatt kell kilenczszáz ló. Tizenöt markos. Ára száz forint. Otthon már egy kissé ültek rajta. Hat esztendősnél nem idősebb. Egy huszárezredet akarunk azonnal felállitani.

– Jellasich Kanizsánál; nyolcz nap alatt itt lehet, a huszárokat már ki kell küldeni ellene.

Brachfeld köszön, kimegy, kocsira ül s fölkeresi a csárdákat és fogadókat. A hol lovai és lovászai vannak.

A »Mátyás király« és a »Fehér ló« a kerepesi-uton. Egyik ma is virágzik.

A »Két szerecsen« a szerecsen-utczában; – a »Kék kakas« a király-utczában. Ma már nyomuk sincs.

Budán a »Körte« vendéglő. A vendéglős az előtt nyéki kocsmáros volt. Pitli uram 1846-ban behozta Budára. -157- Hatalmas termetü derék magyar zsidó. Most is él, 98-dik évét járja. Tavaly egyik foga inogni kezdett. Megijedt. Mi ez? Elmegy a fogorvoshoz. Mutatja neki, hogy egyik foga inog.

Ez a Körte vendéglős. Kocsmája ott állott a budai sorompónál. A hol most a nyugoti pályaudvar van: ott is állt egy kocsma a homokon.

Érdekes kocsmák. Nagy udvara valamenyinek. Az udvaron lábas szin. Hátul a lóólak. Szalmával, szeméttel, dagasztó sárral és kecskebaklábu abrakos vályúval tele az udvar. Háziszolga, lovászlegény, kocsmáros kocsisa ott pitykéznek a lóól ajtajában. Bent a kocsmában jövőmenők, lókupeczek, szálló vendégek, muzsikus czigányok isznak, alusznak, veszekesznek, alkudoznak, dicsekednek.

Brachfeld benéz valamennyihez. Végig nézi a lovakat. Ez beválik, emez nem válik be. Az egyik még csikó, a másik már elcsigázott. Van olyan, a melyik többet ér száz forintnál. Ilyen is kell. Mert a tisztnek ajándékló is kell. A sáfár váltig mondogatja Brachfeldnek, hogy három-négyszáz ló kéznél van már.

Brachfeld ezt nem hiszi. Brachfeld okos ember és okos hazafi. Rossz lóval meg nem lehet verni Jellasichot. Jellasichot pedig meg kell verni, tehát a honvédnak -158- jó lovat kell adni. Mert ha Jellasichot meg nem verik: az akkor bejön Pestre s elveszi a lovat ingyen. A honvéd pedig becsületesen megfizeti az árát.

Öreg este van, mire Brachfeld a lószemlét befejezi. Mire megtudja, hogy nincs elég ló kéznél.

Nosza sáfár hol vagy? A sáfárt Krausz Adolfnak hivják. Egy szempillantás alatt itt legyen tiz lovászlegény, jó tiz hátaslóval. Uti költség, egy itcze bor mindegyiknek. Falatozni lehet a ló hátán is. Tiz órakor feljön a hold. Holdvilágnál induljatok, hajnalra, vagy délre ott legyetek. Holnapután reggelre minden ló ott álljon a Rókus-kórház mögött.

Kétszáz lókupecze van Brachfeldnek. Egyik különb, mint a másik. Két nap, két éjjel nem fog aludni egyik se. Egyik-másik kupecze igazán távol esik.

Zsámbékon három van. A Fischer, a Dávid és a Fülöp zsidók. Ezek Bicske körül szedik össze a lovakat.

Csepelen, Sziget-Szent-Miklóson, Laczházán a Szunyog, az Engel és a Hermán várja a lovászlegényt s a két Duna négy partján ők szedik össze a huszárlovakat.

Veszprémbe, Sárbogárdra csak másnap délben ér el a lovászlegény. Lova tele porral, izzadtsággal. A legény álmos, de még se alszik, hanem egy kortyra kiissza itcze borát.

Veszprémben Bojnitzer és Marosi együtt hallják az izenetet. Kegyetlenül pödri a bajuszát mind a kettő. Bojnitzer oda szól társának: -159-

– Marosi komám, te csak maradj itthon, nézz körül a lovak között, én meg majd kinézek a vidékre.

Befogat, kocsira ül s hajt lóhalálában. Másnap reggelre a Mezőföldről beterel százharmincz huszárlovat.

Sárbogárdon Kohn Mózes és Kohn Simon veszik nyakukba a falukat. Nem kell nekik se a mágnások, se a szolgabirák segitsége. Veszélyben a haza. Lóval lehet csak kisegiteni. Ki bizná ilyenkor a lovat urra, hivatalra? Zsidó kell ilyenkor.

Ma is él az öreg Krausz fehérvári, az előtt kerékteleki lakos, maga egyedül harmincz lovat terelt össze 48 óra alatt a Kossuth-huszárok részére.

Hát a czeczei öreg Braun? Most már itt lakik Budapesten, a Petőfi-utczában. A század első évében született s utolsó évétől csak egy esztendő választja el. 98 esztendő óta mindig zsidó, mégis szegény ember, mégis kemény magyar ember, s mégis egészséges mint a makk.

Pár év előtt még öt esztendő volt hátra a 100 esztendőből. Nevenapjára összejöttek barátai. Brachfeld gondoskodott jó borocskáról. Ittak, mulattak, dalolgattak az öregek. Igazán öregek. Mintha őserdő agg fái dévajkodnának egymással. Egyszer fölkel az egyik, fölemeli poharát s felköszönti a czeczei öreg Braunt.

Dühbe jön e szóra a czeczei öreg Braun, fog a kezébe egy öreg kést s rohan a szónoknak.

Hejh felugrálnak az öregek e kemény szóra s utját állják a dühöngőnek.

– De megölöm én, még pedig mindjárt. Hatvan esztendeje vagyok jó barátja s most mégis azt kivánja a gazember, hogy egy pár év mulva elpusztuljak.

Igaza volt. Hiszen csak öt éve volt akkor még hátra a száz esztendőből. Már pedig egészséges embernek azt kivánni, hogy csak öt évig éljen, csakugyan nagy gorombaság. Alig tudták megkérlelni. De ez eset óta még se ereszti a szónokot szemei elé.

A kilenczszáz ló együtt volt a negyedik nap reggelén. Brachfeld reggel kilencz órakor fölkereste a magyar hadügyminisztert s jelentette neki, hogy a lovak tizenegy órakor ott lesznek a Károly-kaszárnya udvarán. A jó hadügyminiszter osztrák katona volt valamikor. Tudta ő, hogy ezt a dolgot négy nap alatt megcsinálni nem lehet. Nagyot nézett Brachfeldre.

– Jó, jó Brachfeld. Ló majd lesz ott, de hogy huszárló lesz ott: majd akkor hiszem el, ha Krein ezredes hivatalosan jelenti.

A legénység ott állott már a kaszárnya udvarán. Keményképü, bátor fiak, napsütötte barna arczczal, pörge bajuszszal. Kerek kalap, kék ing, kék gatya, dolmány, fekete nyakravaló, sarkantyus csizma. Oldalukon kard, nyakukban karikás. Lábuk előtt pokrócz, -161- kantár, terhelő, kengyelszij, kengyelvas. Pestmegyei, Tápió vidéki és jászsági legény többnyire.

A mint a lovat átveszik: minden legény megkapja a magáét. Neki a lónak a csutakkal. Tisztára, fényesre dörzsölik valamennyit. Jön az etetés, itatás, abrakolás. Kantárt a fejére, pokróczot a derekára, terhelőt a pokróczra, kengyelszijat a terhelőre, föl a legényt valamennyinek a tetejébe.

Este már kivonul a kelenföldi táborba. Minden ló megszokta a legényt, minden legény megszokta a lovat otthon. Tizenegy nap mulva jön az ütközet. Tizenegy nap alatt a ló megtanulja a dobszót, trombita harsogást és ágyudörejt. Megtanulja a sorban, oszlopban, fejlődésben való lépést, ügetést, vágtatást vezényszóra, trombitaszóra. És tizenegy nap mulva megveri Jellasichot s elgázolja, Győrig kergeti hadseregét.

Krein ezredes jelenti a hadügyminiszternek: minden ló megvan, minden ló kitünő ló.

Mészáros Lázár hadügyminiszter felölti diszruháját, ugy fogadja Brachfeldet. Eléje lép, megfogja jobb kezét s megszoritja melegen.

– Köszönöm a haza nevében! Igy már legyőzzük az ország ellenségeit. Ön csodát mivelt. Hogyan tudta ezt megcselekedni?

– Miniszter ur, az én zsidóim jó szivvel megtesznek mindent, ha jó szóval beszélünk velük. -162-

Hejh zsidó, neked még a neved is csufság! Ha szidni kell valakit: téged szidnak. Ha ütni lehet valakit: téged ütnek. Ha áldozat kell száz közügyre: tőled várják az áldozatot. Haragudnod semmiért se szabad, panaszaidért kinevetnek. Ezer szegényed van: nem sajnálnak. Tiz gazdag embered van: irigység mar érte. Rossz embereidet a szemedre hányják, jó embereidért mindenki fukar a dicsérettel. Mostoha gyermeke vagy a mivelt világnak. Orosz, német, franczia kikergetne a föld kerekségéből. Csak a mi jó magyar népünk van meg veled békességben.

Hejh zsidó – száz ellenség rohant meg bennünket ötvenkét év előtt. Huszárlónak, ágyus lónak, szekeres lónak huszezer ló kellett. S te összehajszoltad azt és kézre adtad azt felényi idő alatt, mint a mennyire vállalkoztál. Hova lett volna harczunk dicsősége, fajunk becsülete, ha nem lett volna lova a szabadságharcz hőseinek!

Haynau német volt, katona volt és hóhér volt. A német is, a katona is, a hóhér is haragszik a zsidóra. Mekkora lehetett Haynau haragja?

S Haynau valamennyitől azt kérdezte: hogyan tudta a magyar forradalmi sereg és Kossuth kormánya magát egy pillanat alatt elegendő lóval és alkalmas lóval ellátni? -163-

Rég meghalt az a boldogtalan ember, alkanczellár egykor, nevét akár meg se mondjam, a ki semmi rosszat nem sejtve, azt mondta Haynaunak:

– Könnyü volt az kegyelmes uram. A forradalmi kormány felhivására a zsidók szedték össze s adták kézre néhány nap alatt a szükséges lovat.

Felugrott a szörnyeteg. Lelke haragba, szeme vérbe borult. Kardjával verte a padlót s orditott nagy indulatában.

Rögtön kirótt az óbudai zsidókra egy millió forint sarczot s azt behajtotta azonnal kegyetlenül.

Ebből a pénzből emeltünk negyedszázad előtt a magyarországi zsidók számára magyar papnöveldét.

Nem a szegény lókupeczek, hanem a Brachfeldek. Mert nem egy Brachfeld dolgozott ugy, a hogy elbeszélem, hanem több is és valamennyi. Utóbb a nagy lószállitóknak alig volt már más nevük, csak Brachfeld. Még ha Jakab, Izsák, Szról vagy Deutschländer volt is az igaz nevük.

Megkapta Brachfeld az elismerést irásban a lovakról az ezredestől s megkapta az utalványt a lovak áráról a hadügyminisztertől. -164-

Ezzel az utalványnyal el kellett menni Duschekhez, a bankjegyek, az aranyak és ezüstök miniszteréhez és a szép asszony barátjához.

Ne gondoljon ám pedig senki semmi rosszat se Duschekről, se a szép asszonyról. Mert a szép asszony ugyan keresett sok pénzt, de azt nem az ország kárára és nem Duschektől szerezte.

Csak az volt a kérdés: melyik utalvány mikor kerül kifizetésre. Ha a szép asszony sürgette a fizetést, akkor megtörtént az rögtön. Ha más sürgette: sorára kellett várnia szépen.

A SZÉP ASSZONY TÖRTÉNETE.

(Hol fizetik ki a lovak árát? – Brachfeld Debreczenbe megy. – A bankócsináló gép. – A barkhend ujjas. – A szép asszony ereje. – Az enyéngi követválasztás. – Az abauj-szántói zsidó orvos. – Az orosz nagyherczeg nem lesz magyar király. – Duschek megmenekül. – A szép asszonyra alkonyodik. – A nemzet bárója.)

Az államnak sok keze van s ha fizetnie kell, ha vállalkozónak, szállitónak vagy szegény embernek jár a pénz: minden kezén keresztül megy, mig oda jut, a hová kell.

A pénztárnok az, a ki fizet. Először megnézi a nyugtát. Azután az embert elküldi az ellenőrhöz. Az ellenőr tovább küldi a számfejtőhöz. A számfejtő kikeres mindenféle könyvet, irást, előiratot és főnököt s megvizsgálja: jár-e a pénz, kinek jár a pénz, mennyi pénz jár, miért jár a pénz. S különös gondja van nem arra, hogy hibát ne találjon, hanem arra, hogy hibát találjon. Mert az állam, mikor pénzt hajt be, behajtja azt gyorsan s nem keresi: milyen ember az, a kitől behajtja. De ha pénzt ád ki: akkor előtte mindenki tolvaj, csaló, hamisitó, álorczás, a kire vigyázni kell. -166-

Ha azonban már elvégre minden rendben »találtatik«: akkor a pénzért járó embernek be kell bizonyitani, hogy ő nem más, mint csupán csak ő. Hogy ő se nem bátyja, se nem öcscse, se semmiféle rokona önnönmagának, hanem ő az önnönmaga. Mert a mig ezt be nem bizonyitja: addig ugyan pénzt nem lát, ha minden igazsága együtt van is.

Csányi László ott lakott Pesten a Koppély-házban. Ő volt a főember, a ki kiutalta a pénzt.

Brachfeldék szivesen vártak a ló árára. S erre jó okuk volt, mert akkor is csak várniok kellett volna, ha nem szivesen vártak volna. Első volt a honvéd és lova és fegyvere.

A moóri csatát elvesztettük. Jött Windischgräcz Pest felé, mint a förgeteg. Pár nap alatt itt is lesz.

Siet Brachfeld Csányi Lászlóhoz a ló-nyugtával: vezesse rá az utalványt. Kocsi áll Csányinál a kapu előtt.

Az öreg huszár, a napoleonkori öreg huszár áll elébe. Nagy tarisznyába gyömöszöl mindenféle utravalót.

Nagyon udvarias volt a vén huszár, hogy a gazdag zsidót kendnek szólitotta. -167-

Szerencsére nyilt az ajtó, jött ki Csányi. Asztrakán süveg a fején, bunda a vállán, botosok a lábain. Kegyetlen hideg tél volt e január harmadik napja. Ment a függetlenségi kormány Debreczenbe.

– Erre a kis nyugtára szeretném, ha Nagyságos uram rá vezetné az utalványt Duschekhez.

Akkor pedig a vámház helyén a Dunának egy nagy öble állott tele vizzel. Ugy nevezték: A molnárok tava. Ez volt a dunai malmok téli kikötője. Most is tele volt dunai malommal. A malmok lábnyi vastag jégbe fagyva. Nem őrizte a malmokat más, csak az isten meg a patkányok. Szép napos időben egy csomó vihánczoló kölyök mindig ott ácsorgott a partokon. Leste a mint a patkányok mennek látogatóba egyik malomból a másikba. S dobálta őket apró kavicsokkkal. Volt kavics a Dunaparton elegendő.

Ő már néhány nap előtt elindult a bankócsináló gépekkel és emberekkel, a bankópapirossal és a sok istentelen protokolummal. Bankópapirost ötszáz mázsát kellett Debreczenbe vinni. Száz kocsi szállitotta csak a -168- papirost. Mert akármilyen hires nevezetes, gazdag város Debreczen városa: azért bankópapirosa még se volt se azelőtt, se azóta, se akkor. Három millió aranyja, ezüstje volt a magyarnak, mikor függetlenségi harczát megkezdette. Ma épen másfél napra lenne elég béke idején. Akkor pedig egy évig hadakoztunk vele, pedig két európai nagyhatalommal verekedtünk. A mi még kellett hozzá, azt előteremtette a hősi elszántság, a bankócsináló gép, ezer mázsa bankópapiros és a zsidó.

Volt hát Brachfeldnek már utalványa, csak embert kellett keresni, a ki kifizeti.

Ha eltagadja, elégeti vagy bizonytalanra vár vele: akkor sohase látja pénzét.

Nincs egyéb választás: jó két lovu paraszt kocsira felülni s neki vágni a télnek, fagynak, alföldi sivatagnak, el napkelet felé Debreczenbe. Vagy megeszik a farkasok, vagy agyonütik a betyárok, vagy megkapja pénzét jó szerével.

Ma is érdekes lenne az utazás nyitott paraszt kocsin hóban, fagyban, téli zimankóban Debreczenig. Hát ezelőtt ötven esztendővel?

Egyik nap késő éjszakáján bevetődik Nádudvarra. Azt se tudja: micsoda falu, micsoda város. Minden ablak sötét, sehol senki ébren, vendégfogadónak se hire, se hamva, lovak elfáradtak, emberek elgémberedtek, szél szitálja a havat az utczán, kutyák feleselnek, kakasok szólnak; más életnek, egyéb hangnak semmi -169- nyoma. Utczai lámpa van ugyan Bécsben, Párisban, sőt már Pesten is, de annak fénye Nádudvarig el nem világit. A mivel Nádudvar egy csöppet se törődik.

De a város végén még is ég a gyertya egy ablakban. Ott lakik a Kakuk zsidó. Azért hivják Kakuknak, mert ha tüsszent, mindig ugy szól, mint a kakuk madár. Különben pedig németszabó volna. Szegény az istenadta, mint afféle németszabó Nádudvaron. Mit is keres németszabó Nádudvaron? Hiszen nem jár ott más pantallóban, csak a gatyás galamb. Abból is csak egypár van a tisztelendő urnál.

Brachfeld bezörget, bemegy, szivesen látják. El is fér a szobában, ha a bundáját kint hagyja a konyhában. Az egész szoba akkora, mint egy jóravaló szekrény. S már be is költözött oda éjjeli szállásra Altstädter veszprémi zsidó s két veszprémi szürszabó. Az egyik Vörös Sándor, nekem egykor közel harmincz év előtt lelkes, hü választóm. A másiknak nevét elfeledtem.

A lovakat is beköthetik, de nem az istállóba, mert az nincs, hanem a kamarába, a honnan előbb ki kell dobálni a sok ócska rongyot. Reggelire már van tej is, szalonna is, puha kenyér is. Hatalmas lakoma. Kell is fizetni fejenként tizennégy forintot, lovanként három forintot. Jámbor Kakuk zsidó, öt esztendőre beszerezte házbérét egyetlen éjszakán.

Duschek pedig nem henyélt. A mint gépe és papirosa Debreczenbe ért: a legelső éjszakán már berendezett mindent, hogy mire a nap fölkel: ontsa gépe a bankót.

Ott volt mühelye és raktára a nagy kollégium földszinti helyiségeiben. Egyik szobában egy nagy vasalt szekrény tele kész bankóval. Rozzant ajtóit, rozzant ablakjait uj lakatok, városi hajduk, uj honvédek őrzik. Minek őrzik? Ki orozna a nemzet kincséből? Hogy merne belépni tolvaj istennek szentegyházába?

Duschek nem ott lakott, hanem a nagy kollégium mellett egy kisded házban, csak egy szük utcza választotta el a kollégiumtól. De a szekrényes szoba mellett is volt hivatalszobája.

Festett asztal, fapad, nehány festett faszék, mosdószekrény és egy fiókos fali szekrény: ez volt a szoba minden butorzata. Tükörnek, csillárnak, szőnyegnek semmi nyoma. De volt egy fali fogas. Azon lógott egy szürke posztóköpenyeg, egy fekete kabát és egy barkhendből készült rövid ujjas mellény.

A barkhend pamutból készült ócska, bolyhos vászon. Egyik oldala se fényes. A szine vagy kékre, vagy szürkére, vagy vegyes bágyadt koczkákra festve, a viszája szintelen szürke bolyhosság. A világ legolcsóbb kelméje. Tizenhat váltókrajczár volt rőfe s még ma se drágább tizenöt krajczárnál. Kapczaruhának szokta használni a középosztály, mellénynek a legszegényebb ember, alsó szoknyának a legszegényebb asszony. -171-

Nos hát ilyen barkhendből készült rövid ujjas mellényt viselt Magyarország pénzügyminisztere magánlakásán és hivatalszobájában. A fekete kabátot csak szükségből öltötte fel.

Minden nap egy millió bankót nyomatott ez a miniszter. Ki vette számon? Ki ellenőrizte? Az a néhány hivatalnok, ki vagy elhalt, vagy világnak futott, vagy a harczban hullott el, vagy a tömlöczben, vagy az akasztófán. S a kinek ellenőrizetlen volt kezén minden nap egy millió: az az ember két forintos kabátban járt.

Pedig ott volt mellette a szép asszony is. A csodaszép balatonfüredi Gutthardtné. A ki csikorgó hidegben elment vele, elment utána Debreczenbe. A ki szerette a minisztert, azt a rideg szürke hivatalnokot még barkhend ujjasában is. S a kiért rajongott az a miniszter, mintha csak ifju müvész lett volna.

Hejh pedig a szép asszony két szép szeme nagy hatalom. Megöl az ő nézésével. Leszedi a csillagot az égről, kiveszi a kincset a szekrényből, kilopja az önérzetet a szivből, a hősi elszántságot a honfilélekből.

Keresztültör a várak falán, a királyi paláston, a papok biboröltönyén, a férfi komolyságán s a hitvesi hüségen. Mi tud annak ellentállani?

Korán reggel bemutatja Brachfeld a hetvenezer forintos utalványt Duscheknek. -172-

Akkor a barkhend ujjasában volt a miniszter. Átment a kollégiumba, felnyitotta a szekrényt s szó nélkül kifizette a pénzt.

A zsidó pedig sietett vissza a tenger pénzzel Buda pestre. Hiszen ha Windischgräcz föl nem akasztja: megint csak kell lovat vennie a honvédek számára. De miként jusson vissza Budapestre? Ez volt a kérdés.

Dehogy volt ez kérdés. Nem lehet a lókereskedőt megakasztani. Aztán Windischgräcz jámbor ember volt. Csak a Duna balpartját őriztette. Szentül hitte, hogy háta mögött már mindenki jó barátja. Tétény felől az jött be Budára és Pestre, a ki akart. S az osztrák főhadiszálláson csak oly biztosan jártak-keltek a magyar sereg kémjei, mint akár Debreczenben. Csak Promontor és Budaörs felől kellett bejönni.

Hosszu története van ennek, de ez a történet már nem tartozik a Balatonhoz. De egyszer-kétszer még is érinti azt.

Az enyéngi kerület képviselője a 48-diki országgyülésen Bocsor István volt. Enyéng szülöttje, pápai tanár, kemény hitvallásu magyar ember. Nagy tudós, de a remek gondolkozásu csöndes tudósok fajából. Nekem is kedves tanárom volt. Az akadémia sohase választotta be tagjai közé, pedig sok és szép és uttörő tudományos munkája jelent meg, – de pápai kiadásban. -173-

Ez volt egyik büne. A másik pedig az volt, hogy Szent István királyról megirta, hogy az nem volt se szent király, se nagy király, mert német lányt vett el feleségül, mert ő csinálta meg a némettel először a közös ügyeket s mert ő kezdte meg nálunk a latin és német nyelvek elültetését.

– Ez a két nyelv amici, olyan átok a magyar nemzeten, mint a szerb tövis a mezei gazdán. Ma se tudtuk, sohase tudjuk kiirtani.

Történettudós létére ugy gondolkodott, hogy ha a némettel összeveszünk, vagy legyőzetés vagy árulás, de az egyik bukásra visz bennünket. Ez ok miatt az országgyüléssel együtt nem ment el Debreczenbe, hanem visszafelé keresztül tört Windisgräcz táborán s elment haza Enyéngre, Pápára.

A debreczeni nemzetgyülés azonban gondolt egyet, a távolmaradt képviselőkre körözvényt bocsátott ki s elrendelte, hogy a ki ennyi s ennyi idő alatt székét el nem foglalja s távollétét nem igazolja: helyét üresnek mondja ki. Bocsor István se meg nem jelent, se nem mentegetődzött s igy az enyingi kerület megürült.

Ez a kerület a füzfői öböltől a Sióig ráfekszik a Balatonra. A szép asszony rábirta Duscheket, hogy vállalja el az enyéngi képviselőséget. Ki tudja: minő terve volt a szép asszonynak? Ki tudja: miért ábrándozott vissza a szép Balatonra?

Duschek közölte a dolgot Kossuthtal. Kossuth, a kormányzó, irt egy szép magánlevelet az alispánnak: -174- Kenesei Kenessey Antal urambátyámnak, a levélben ajánlotta Duscheket. Az alispán irt a szolgabirónak Nagybaráti Huszár Pongrácz urambátyámnak s aztán alispán szolgabiró, esküdt, nyakukba vették a kerületet, beszéltek minden falusi biróval, jegyzővel és előljáróval s lelkükre kötötték, hogy meg kell választani Duscheket, az ország pénzügyminiszterét, mert Kossuth apánk, az ország kormányzója ugy parancsolja.

Mezőföldi magyar ember parancsszóra meg nem választ senkit. Volt kéznél egy ékesszavu, érczes hangu, jókedvü kálvinista káplán: Cserky István. Őt választotta meg. Ugy megbukott Duschek, mint a parancsolat.

A kálvinista káplánnak akkor husz forint volt az esztendei fizetése. Azt hiszem, ma sem több ötven forintnál. Mai napság merjen csak egy kálvinista segédlelkész a pénzügyminiszter ellen valahol föllépni képviselőjelöltnek!

Duschek sorsa az lett, a mi a függetlenségi kormányé. Debreczenből Pestre, Szegedre és Aradra költözött s utóbb osztrák fogságba került. Az egész világ bámulatára azonban se föl nem akasztották, se sulyosan el nem itélték.

Pedig ő is elfogadta a függetlenségi határozatot s ő is trónjavesztettnek mondta ki Ferencz József császárt.

Ő is minisztere volt a függetlenségi kormánynak s a hősi harcz diadalmaihoz mindvégig ő szolgáltatta a pénzt. -175-

Minden függetlenségi minisztert fölakasztottak a ki el nem menekült. S ha volt hóhérlogikája Haynaunak: akkor Duscheknek kötél által kellett meghalnia.

Mikor Haynau Komárom várának átvétele után Pestre jött s gróf Batthyányit, Csányi Lászlót, báró Perényi Sigmondot, Szacsvayt s társaikat kivégeztette: szemlét tartott hadserege fölött, Pest és Buda helyőrsége fölött. Katonái kopottak és rongyosak voltak. A katonáknak még diszruhája is szenny és foszlány volt. A fehérnemü rég lemállott testükről s a hosszu táborozás férgei hemzsegtek rajtuk.

A hóhérnak volt érzéke a katonai disz iránt. Kegyetlenül összeszidta a bécsi hadügyi kormányzatot, törzstisztjei csak ugy ámultak-bámultak rajta. Rögtön irt is Bécsbe sürgetni az uj ruházati fölszerelést.

A szemlére kiment a szép asszony is. A szemle azon a vidéken volt a tábori kórház körül, a hol most az elevátor és közvágóhid fekszik. A szép asszony fiakkerről nézte végig a hadi szemlét.

Még az napon fölkereste a hóhért. Valami Friedberg nevü segédtisztjét találta ott. A szép asszony követelte, hogy rögtön jelentse őt be a hóhérnál. A segédtiszt lehetetlennek tartotta, a hóhér nem is volt már otthon, valami kaszinóba vagy valami látogatóba ment. A segédtiszt tudta: hová. -176-

Gutthardtné egyszerü, de előkelő és értékes öltönyben volt. Ragyogó szépségének fényét, melegét és illatát fokozták nagybecsü ékszerei. Friedberg százados tagadó feleletét föl se vette. Kért egy levélboritékot.

A fiatal és udvarias százados sietett levélboritékot adni. A szép asszony bele tett egy névjegyet. »Madame Gutthardt.« És bele tette Paskievits herczegnek egy ajánló levelét és Konstantin orosz nagyherczegnek egy látogatójegyét.

Volt Abauj-Szántón egy zsidó orvos, dr. Weiser. Apja Weiser Károly budapesti királyi közjegyzőnek. Az orvos neje: Amália orosz lány. De 1849-ben már jó magyar. Magas miveltségü hölgy volt. Nem tudom: él-e még. A magyaron kivül a német, franczia és orosz nyelvet is kitünően beszélte s müvész volt a zongorán.

Paskievits herczeget hozzá szállásolta be a városi előljáróság. Egy hétig volt nála. A volgamelléki bájos orosz népdalokat örömest hallgatta magyar házi urnőjétől a különben komor és agguló orosz herczeg. A magyar népdalokat nem akarta hallani. Nem értette meg.

De megértette és megszerette Konstantin nagyherczeg. Ő is ott volt szállva három napig. A balaton-füredi szép asszony itt találkozott Paskievits herczeggel is és Konstantin nagyherczeggel is nem egyszer.

És a hogy elbeszélte, jelen volt akkor is, a mikor Weiserné a legszebb rimavölgyi és tiszavidéki népdalokat verte s a mikor ezek édes-bus dallama ránehezedett a -177- nagyherczeg szivére. Támlásszéken hátra dőlve, hallgatta az ismeretlen dalokat s merengve nézett ki az asszonyok feje fölött az ablakon át a világba.

Az orosz-magyar asszony egyszer csak félben hagyta a zongorázást. Oda fordult a nagyherczeghez:

– Hát szerezze meg magának a magyar népet is. Egy szavától függ s a magyar nemzet fenségedet választja királyává.

Egy perczig hallgatott. Mit gondolhatott ez idő alatt? Azután e szavakat ejté ki:

Német nyelven folyt a társalgás. A nagyherczeg elkomolyodott arczczal mondá:

Pár nap mulva nem csak két zsidó asszony ajánlotta fel Konstantin orosz nagyherczegnek Szent István koronáját.

Ez a találkozás, ez a társalgás megfejti azt a rejtélyt, miért lehetett a szép asszonynak látogatójegye az orosz fővezértől is, az orosz nagyherczegtől is. -178-

Friedberg százados nagy szemeket meresztett, mikor a látogató jegyeket meglátta. De a szép asszony nem hagyta sokáig bámulni. Leragasztotta a levélboritékot s oda adta Friedbergnek.

– Keresse föl százados ur kérem Haynau ő excellencziáját, én addig majd itt várakozom s kérem, adja át neki levelemet.

– Kegyelmes uram, én ma végig néztem a hadiszemlét. Láttam, hogy a katonák ruhája rongy és szenny. Tudom, hogy fehérnemüik nincsenek. Azt is láttam, hogy excellencziád kedvetlen és bosszus e miatt. Bécsből nem kap fehérnemüt három hónap előtt, én ellátom hadseregét fehérnemüvel három nap alatt.

A hóhér két kézzel egyenesre huzta araszos hosszuságu két kajla bajuszát s ugy nézte a szép asszonyt. Bámulatba ejtette az asszony szépsége és bátorsága. S a két látogatójegy.

– Akárhol veszem! Hátha már készen is van? Hátha én már régen számitottam arra, hogy készletet gyüjtök össze vagy a magyar, vagy az orosz, vagy az osztrák hadsereg számára?

– Miért nem jelentkezett Ön juliusban, mikor én itt Pesten katona fehérnemüre pályázatot hirdettem? -179-

– Mert Exczellencziáddal akkor személyesen nem találkozhattam s ajánlatomnak árát nem szabhattam.

– Az a mit Exczellencziád juliusban megszabott. De azonfelül még az is, hogy Duscheknek a haja szála se görbüljön meg.

Igy adta el a szép asszony a hóhérnak azt a negyvenezer inget-gatyát, melyet Liebmannal a honvédhadsereg számára készittetett s melyet ez már nem vehetett át.

De igy lett aztán a szép asszony Pesten mindenható mindaddig, mig itt a hóhér uralkodott.

És még azután is, mig a solferinói csata be nem következett. És mig ragyogó szépségének sugarai el nem halványodtak.

Balaton-Füredre még ellátogatott egy-két nyáron át. Rokonai föl-fölkeresték Vár-Palota és Veszprém vidékéről s ő meglátogatta őket. Elvált férjével is szivesen váltott egy-egy szót.

Szegény kis szabó. Megkeresett naponta két-három forintot, a szép asszony pedig duskálkodott a százezrekben.

– A mikor én tehozzád visszajönnék, akkor te már nem vennél vissza feleségnek.

A savanyuviz-forrása csak ugy buzgott, mint máskor. A szolgák és hajduk csak ugy hajlongtak előtte, mint -180- régen. Vén cserfái az erdőnek, vén hársfái a sétálónak, meredek jegenyefái az alsó partnak csak ugy illegették előtte lombjaikat, mint évek előtt. Napsugár az égen, csillagfény az éjben, felhők és ábrándok képe a Balaton tükrén csak ugy játszott gyönyörüségére, mint egykoron.

Hanem az emberek más szemmel néztek rá. Szép volt, ragyogó volt még, de a legyeskedők már elmaradtak. Egy rokon nővel sétálgatott magánosan. Megtudták valahogy s elsuttogták róla, hogy az osztrák hatalom embereivel jó barátságban él.

Hejh, ha azt valaki igazán tudná! Jókai harmincz esztendeig ismerte, én közel negyven esztendeig: sohase tudtuk meg, kicsoda, mi a neve, honnan való.

Agglegény volt. Zömök termet, jól megtermett idomokkal. Hatalmas fő tüzes fekete szemekkel, római orral, borotvált arczczal. Csak szép fekete bajusza volt mindig huszárosan kipödörve és csak fekete hullámos haja gondosan fodoritva. Szép férfi mindig, még öreg embernek is nyalka öreg ember. Mikor kezdődött vendéghaja s mikor lett deressé bajusza: megmondani senki se tudta.

Mindig fehér mellényben, fekete kabátban s magyar sarkantyus csizmában járt. Se Haynau, se a divat őt ettől el nem riasztotta. Nyaka körül nagy szines kendő, kissé olaszos alaku nagy karimáju kalapja mindig hetykén félfejére csapva. Divatos pálcza a kezében, -181- értékes gyürük ujjain, maroknyi fityegő zsebbeli órájának vastag aranylánczán.

Mindig jókedvü. Mindig harsány hangon beszélt mindenkivel. Telét Budapesten, nyarát Balaton-Füreden töltötte. Minden embert, minden nagy embert és minden szép asszonyt ismert az egész országból. Nem jött olyan fiatal menyecske Balaton-Füredre, a kinek a nagymamájával el ne járta volna a ballagót és a ropogóst, mikor az még lány volt.

Több, mint ötven éven át volt állandó vendége Balaton-Fürednek. Tíz apátur és tizenkét perjel dőlt ki mellőle. Három nemzedéknek látta támadását, enyészését. Őt megváltozni nem látta senki.

Tartott lakásán egy kis játékszobát. Volt belőle haszna, de nem sok haszna. A kártyapénzt csak nagyon szerény összegben fogadta el.

Birtoka, foglalkozása, ipara, kenyérkeresete semmi nem volt. De azért ur volt, gavallér volt tetőtől talpig minden időben. Élődi volt, de ezt a közönség soha észre nem vette.

Deák Ferenczet ő nevezte el a »haza bölcsé«-nek. Azelőtt csak »Zala bölcse« volt a neve.

A házas élet üdvös voltáról beszéltek előtte. Olyan az, ugy mondták, mint a suba, megvéd az idő viszontagságától. »Már én csak olyan subát nem veszek magamra, a melyet le nem tudok aztán vetni. Ha pedig mégis levetném: más melegedik alatta.«

– Minden nap látom főtisztelendőségedet, a mint templomba megy, de azt is látom, hogy nem sokáig marad ott, hanem ebédre, vacsorára mindig kijön. Hát miről jó az?

Kemény magyar volt. Senkinek se engedte meg, hogy németül beszéljen. A pinczérek ugy féltek tőle, mint a jégesőtől. Tüskés megjegyzéseivel a grófoknak és báróknak is mindig nyakukon ült.

A nemzeti szinmüvészetet nem hagyta éhezni. Minden nap órákig hajszolta a közönséget, hogy a szinház üres ne maradjon.

Mikor a nemzeti szinház ott a fürdőtelepen megnyilt, kiment a falvakba, Balaton-Füredre és Arácsra, hogy a mezei gazdát és a paraszt népet is rábeszélje: járjon a szinházba.

Szinház: ki az ördög hallotta ennek hírét? Mi lehet az? Komédiást láttak már a falvak, de csak olyat, a ki maga ment oda helyükbe. Kóczot evett, tüzet fujt és száz rőfös piros selyem szalagot huzott ki gyomrából. -183- Ez azután mulatság. Ez megérdemli a két váltó garast. Nem is tudom, miért hagytak föl ezzel a büvészek és ezermesterek. Ma is nagyobb gyönyörüség lenne ez a népnek, mint a gyürüeltüntetés, kardnyelés, kártyalapdázás.

Keserves harczokat kellett vívni a nemzet bárójának a jókedvü parasztok röhögése ellen. Mert a nép jól ismerte őt s már nevetett, ha látta is.

– No akasztani való, hát holnap az öreg apád elevenen ott lesz a szinpadon.

Másnap a fele falu ott volt a szinházban, hogy meglássa a Csepeli Jóska öreg apját. Ügyes művész találó jelmezzel, vidékbeli bajuszszal és beszéddel ugy oda állitotta az öreg Csepeli Bénjámint, hogy az emberek hazamenet majd agyon verték egymást a fölött való vitájukban, hogy hát csakugyan az öreg Csepeli volt-e az, vagy csak a képemása?

Halálos holtáig igy támogatta a nemzet bárója a balaton-füredi nemzeti szinmüvészetet. -184-

Nos hát ez a nemzet bárója volt az, a ki a szép asszonynak megmondta az igazságot.

– Csókolom a kezét babám, ragyogó szép asszonyom, van egy kedves dalom, meghallgatná-e, ha eldalolnám?

– Bizony szép kis dal az! Elmehetsz már házam előtt; nem vigyázlak, mint azelőtt; – ha szólok is egyet-kettőt: de azt se ugy, mint azelőtt!

– Három esztendeig ne jőjjön ide nagysád, mert az urak önnel szemben megnémultak.

Azután sok pénze lett. Zitterbarth épitővállalkozónak üzlettársa lett. Együtt épitették a gellérthegyi czitadellát s együtt vesztették el vagyonukat is. Ennek épen negyven éve.

A szép asszonynak azért maradt még némi pénze s Kis-Tétényben szőleje és szép nyaralója. A nyaraló most is megvan, a szép asszony épen most husz éve, hogy meghalt. Szeretett és vétkezett. De volt szive is. Talán porai röpködnek most már a napfényben, a hol egykor ő oly sokáig ragyogott.

VÖRÖSMARTY.

(Mi a költő? – A nagy költő alakja. – A halász-ebéd. – Az utolsó dal. – Tamassa Pál. – A vén táblabiró erényei. – Gyüjtsétek össze a nagy költő emlékeinek nyomait.)

De sohase csinált szentebb dolgot, mint a mikor Vörösmartynak csinált egy arany napot. Az utolsó napot, melyen a nemzet nagy költője még egyszer boldog volt. Elfeledte nemzete bukását, eszményeinek romba dőltét, reményeinek elsorvadását s hanyatló életének minden keserüségét. S együtt dudolta barátaival Farkas Miska hegedü szavára:

Hess légy, ne szállj rám, beteg vagyok ám én! Adj egy csókot magyar lányka: meggyógyulok ám én!

Ezt dudolta utoljára halála előtt három hónappal, Balaton-Füreden a fürdő közelében, az arácsi halásztanyán.

Vörösmartyt akkor láttam először és akkor láttam -186- utoljára. De jól megnéztem. Siheder észszel, de tudtam már: ki ő s mije a nemzetnek.

Kovács János volt első tanitóm az elemi iskolában. Végzett pápai diák, később egresi kálvinista pap. Vére és vallása és tudománya szerint erős érzésü magyar.

Az ábéabot a Szózaton kezdte tanitani. A hogy a jesibában kell a bókhernek a zsidó szentirást tanulni: ugy kellett nekünk tanulni azt: Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar! Mikor pedig már irni tudtunk: le kellett ezt irnunk. Még pedig nem mindennapi papirosra. Valami fényes, sima, erős, kissé kékes vagy zöldes szinü papirost szerzett e czélra, azóta se került kezembe ilyen papiros.

– Minden nap elhozzátok gyerekek, minden nap látni akarom, megvan-e ez az irástok. El ne veszitsétek, be ne piszkoljátok, éjjel a fejetek alá tegyétek, reggeli és estéli imádság előtt mindig elmondjátok; édes apátokat, édes anyátokat rá megtanitsátok.

– Mert ezt gyerekek Vörösmarty Mihály irta. A mi édes nemzetünknek legnagyobb költője. Tudjátok-e mi a költő? Megmagyaráztam a Hübnerben, hogy hajdanában az isten, mikor beszélni akart az emberekkel, prófétákat küldött az emberek közé, azoknak mondta meg mondanivalóját s istennek izenetét azok adták tudtára az embereknek. Mai időben az isten a költők utján adja tudtunkra izenetét. Legtöbb izenetét és legszebb mondani valóját Vörösmarty Mihályra bizta. Ő neki hagyta meg, hogy eljönne hozzánk, magyarokhoz s -187- mondaná meg nekünk, hogy ébredjünk föl valahára s szeressük hazánkat. Ez a Szózat is istennek izenete hozzánk. Ugy megtanuljátok, mint az ó-testamentomi próféták intését.

Volt egy derék, kitünő birtokos és nemes öreg barátunk a vármegyében. Molnár Dénes tótvásonyi birtokos s 1848-ban a nagyvázsonyi kerület képviselője Pesten is, Debreczenben is. Molnár Aladár barátomnak s kortársamnak és egykori képviselőtársamnak édes apja, talán szegrül-végről rokonom is. Abban az évben s később haláláig balaton-füredi szőlejében lakott s én Aladár fiával gyakorta együtt voltam. Ezen a napon ezt mondta nekünk:

– Fiaim, ma leviszlek benneteket a Savanyuvizre s megmutatom nektek Vörösmarty Mihályt. Ámbár nem vagytok már kis gyerekek: azért oda menjetek hozzá és neki kezet csókoljatok. Az ő keze szent kéz és el ne felejtsétek azt a napot, a melyen az isten megengedte nektek, hogy Vörösmarty Mihályt meglássátok.

Mi Aladárral előbb oda mentünk az arácsi halászgunyhóhoz, mint az urak. A »nemzet bárója« már ott parancsolgatott s ott volt Szüts Antal is, baracskai s később mező-szent-györgyi birtokos s Vörösmartynak -188- nagy tisztelője s mindennapos barátja. Eszes, mívelt, csodálatosan nagy humoru derék férfiu, utóbb jó barátom.

Jött Vörösmarty. Két követtársa volt mellette 1848–49-ből. Az egyik Molnár Dénes, a másik: Vermes Illés pápai volt képviselő. Ott voltak még Szentgyörgyi-Horváth József, Écsy fürdőigazgató, Orzovenszky, a daliás fürdő-orvos és Pap Ferencz, füredi és tótvázsonyi birtokos, Vörösmartynéval neje után osztályos atyafi. Ott volt kivételesen Somody uram is, a füredi kálvinista lelkész s ugy emlékszem Pius tihanyi perjel is. S még mások is néhányan.

Csodálatos érzéki csalódás ülte meg lelkemet. Ugy jártam vele is, mint Deák Ferenczczel, a mikor először láttam.

Az a fej, mintha sokkal nagyobb volna; azok a szemek, mintha sokkal ragyogóbbak volnának; az a termet, mintha óriási volna! Egész alakja körül – mintha a szentek sugára volna.

Leült, evett, beszélgetett, nevetett. Idő kellett ahhoz, mig észrevettem, hogy ő se nagyobb, mint más, s ő is ember, mint más s mig ujra és ujra eszembe jutott, hogy mit is mondott, mikor kezet csókoltam neki.

Középtermetü, nem kövér és nem sovány, bajusza és torzsolt szakála szürkülni kezd, de még nem fehér. Keveset és csöndesen beszél szép tiszta hanggal. Lassan -189- sétálgat társaival. Két szemöldöke közt mélyebb redő s két szemöldöke tiszta, fényes szemekre vet árnyékot. Szép összhangzatos napbarnitott piros arcz. Rövid kézfejen jó vaskos ujjak. Barna ruhája.

Az a halászgunyhó, a mely akkor állott, ma nincs már meg. A hatvanas években jóval nagyobb putrit emeltek helyette. Leveles szinben volt az ebéd s nem a gunyhóban. Fele se fért volna oda a társaságnak. Nyárson sült garda volt az étvágygerjesztő első étel, balatoni halászlé és rostélyon sütött süllő a halnemü ételek. Volt egyéb étel is s ugy látszott, Vörösmartynak jó kedve és jó étvágya volt.

Ki hitte, hogy halálától csak néhány hét választ el? Utolsó napjaiban Kovács József, a későbbi hires egyetemi tanár és sebész volt körülötte s tőle hallottam, hogy szivbajának legalább egy év előtt már erősen kifejlődöttnek kellett lenni. Meg volt támadva tüdeje is s halálát közvetlenül tüdővizenyő nevü betegség idézte elő.

Akkor mi ennek nem láttuk semmi nyomát. A fürdőorvos talán legkevésbbé látta.

Felköszöntők nem voltak, mig a czigány oda nem jött. Ott volt ugyan a nemzet bárójának malaczbandája, apró czigánygyerekek hegedüs csoportja, de az urak ezt felküldték a hegyre, ne czinczogjanak itt közelben.

Szentgyörgyi Horváth József elküldött az igazi bandáért s Farkas Miska, nyalka uri czigányprimás csakhamar ott termett művésztársaival. S a mint lezengett egy szép dal a hegedüről, azonnal felállt Vermes Illés -190- s lelkes nagyszavu felköszöntőben üdvözölte Vörösmartyt, nemzetünk örök életü nagy költőjét.

– Hallgat a költő, nincs igaza. Én mondom azt, igaz tisztelője, mindennapi látogatója. Engedje meg urambátyám, hogy én most ellenzéke legyek, vele szembe szálljak.

Zsebjéből kivett egy kis papirost. A költő utolsó daltöredéke volt ráirva. Nyéken, Baracskán jutott hozzá.

»Fogytán van a napod, fogytán van szerencséd… Fogytán van erszényed, fogytán van a borod, mire virradsz te még szegény magyar költő? Van-e még reménység? Lesz-e még hajnalod? Férfi napjaidban hányszor álmodoztál, büszke reményekkel kényedre játszottál!…«

– De nem hallgatom én el, hanem kimondom itt bátran, hogyha van isten az égben: akkor Vörösmarty Mihály férfiálmai még megvalósulnak s büszke reményei még beteljesülnek s a mi hazánk még szabad lesz és dicső. Ha van isten az égben: az megáldja Vörösmartyt. Erre emelem én poharam. -191-

Felugráltak a férfiak, ráhuzta a czigány, fölzugott a harsogó éljen s odarohantak mind az öreg költőhöz, ölelték, csókolták, sirva megáldották, még ruhájának szegélyét is könyekkel öntözték.

Bizony nem volt az érzéki csalódás. Bizony a szentek sugára vette körül a költő alakját!

S megharsant az az induló, melyet hat év óta nyiltan nem hallott Magyarországban senki. Börtönnek sötétsége várta azt, a ki Rákóczi dalát el merte huzatni.

De erre mégis csöndesebbek lettek az urak. Nem féltek ők. De féltették a költőt.

Ismerte ezt a dalt tul a Dunán mindenki. Apámnak is ez volt kedves dala. Meg a Lucza Panna dévajdala.

Szentgyörgyi-Horváth int a czigánynak. S a czigány, a mint bevégzi a Rákóczit: se lassan, se gyorsan, csak ugy közép módon megkezdi azt a dalt:

»Hess légy, ne szállj rám, beteg vagyok ám én! Adj egy csókot magyar lányka, meggyógyulok ám én!«

És dalolta csöndesen a költő is. Szép tiszta mély hangja mint a harangszó ugy zúgott bele abba a zajos énekbe.

Ez volt igazán utolsó dala. S a hogy a zene szólt, húszszor is elbúgta egymás után.

Jó öreg délután lett, mire bevégződött a halászebéd s a társaság visszament a fürdőtelepre. Itt uj, mulatságos kis eset várt Vörösmartyra.

Hogy volt, hogy nem volt: valami csodálatos módon mégis ugy volt, hogy Tamassa Pál ott a fürdőtelepen volt.

Hivatalos dolga volt-e, átutazóban volt-e, kocsisa etetni vagy patkoltatni nézett-e be vagy annak volt valami más dolga: ezt nem lehetett tudni. Hogy nem a fürdő használatáért ment oda: az bizonyos. Életében akkor fürdött először és utoljára: a mikor a fürdőteknőből kivették.

Ott üldögélt az édesvizü kút közelében egy padon. Száz galléru sötétkék köpönyegje akkor is a nyakában volt. Pedig augusztusi forróság volt. De köpönyegjét a kocsin nem hagyta volna a világért se. Hátha ellopják. Pedig azt el nem lopták volna a világért se. Nem viselt olyan köpenyeget már ötven esztendő óta senki. Olyan hetvenhét rétü volt annak a gallérja, olyan bizonytalan a szine, olyan megviselt a bélése s olyan furcsa egész minémüsége: hogy nincs az az enyves kezü vásározó orv, a ki azt megkivánta volna.

Született Szent-Király-Szabadján, Veszprém vármegyében. Mikor? Nem tudom. Ugy 1780 körül. Mert 1809-ben már a vármegyének viceexactora, magyarán mondva alszámvevője volt. -193-

A vármegye nyakig benne volt Napoleon ellen a háborúban s az 1809-diki nemesi fölkelés sehol se volt oly népes és buzgó, mint épen itt. Mert akármilyen nagy hadvezér volt Napoleon, hogy a Bakonyt be nem veszi s azon keresztül nem megy: ez a vármegye előtt bizonyos volt. Csak meg kellett védelmezni.

De a háboru akkor is pénzzel járt. A nemesi felkelés épen háromféle pénzzel. Az egyik költséget viselte a nemesség, a másikat a jobbágyság, a harmadikat a hadi kincstár. A hadi kincstárt képviselte a helytartótanács Budán, a nemességet képviselte a vármegye, a jobbágyságot nem képviselte senki. Minthogy pedig a hadi kincstár szokás szerint mindig üres volt: a helytartótanács a nemesség nyakába akart akasztani minden költséget; – ha pedig a vármegye ez ellen börzenkedett: akkor kirótták azt a jobbágyságra. Ennek ugy se volt joga panaszkodni.

Mindenféle költségről egyféle nyugtát kellett venni. Ugyde egyféle nyugtáról lenézni, hogy hadi kincstárt, nemességet, jobbágyságot mely czimen mekkora összeg terhel: nem könnyü dolog. Sőt oly nehéz, hogy e fölött alispánok, katonák, számvevők, helytartótanácsosok, vármegyegyülések, tiszti ügyészek, szolgabirák, adószedők épen tiz esztendeig marakodtak. Elvégre valahogy csak elintézték.

Ezt gondolta Tamassa Pál. S elkezdte átvizsgálni az iratokat. Az iratok pedig voltak két társzekérrel. -194-

Csak viceexactor volt akkor, de nem bizott se a főexactorban, se a helytartótanácsban, se a központi számtisztekben. Föltette magában, hogy a két társzekérnyi irást keresztül betűzi.

Senki se bízta rá a munkát és senki se biztatta. Hivatalának rendes terheit megkettőztették, hogy se ideje, se kedve ne legyen önkénytes fáradalmakhoz. Mind nem használt semmit. Nappallá tette éjszakáit, dolgozott mint a hajóhuzó ló s egy év mulva készen lett munkájával.

Kisütötte, hogy a megyei nemesség és jobbágyság összesen tizenhat ezer forinttal károsodott. Ennyivel tartozik a hadi kincstár.

Nagy szó volt ez akkor. Hatszáz forint volt az alispán fizetése. Százhatvan forint volt a megyei esküdté. De egész esztendőre. S ebből a megyei esküdtnek tartani kellett lakást, családot, hivatalhelyiséget, kocsit, lovat, kocsist, diszmagyar ruhát, mindent.

Mindez kitelt egy egész esztendőn át százhatvan forintból. Egy barátom, Bezerédy Imre, félévig volt esküdt s félévi fizetéséből nyolczvan forintból mind ezen felül még szerzett száznyolczvan birkát is.

Négy váltó krajczár volt egy iccze bor a kocsmában. Négy váltókrajczár volt egy font birkahus a mészárszékben. Két krajczárért adtak egész hétre szüz dohányt. A váltókrajczár pedig oly kevés érték volt, hogy harmadfél ért annyit, a mennyi most egy krajczár.

S mikor ilyen olcsó a világ: akkor szerzett Tamassa Pál a vármegyének tizenhat ezer forintot. A mi azt -195- teszi, hogy az egész vármegyének egy esztendeig alig kellett valami házi adót kiróni.

Másodszor: az alispán kezdeményezésére baráti adakozásból vettek neki egy kardot és egy pár sarkantyus kordován csizmát. A kardot és csizmát elfogadta, a sarkantyut visszaadta, mert az csak hiábavalóság, hetykeség olyan embernek, a ki vagy kocsin jár vagy gyalog.

Harmadszor: a legközelebbi tisztujitáson megválasztották főexactornak s ezzel fizetését háromszáz forintra emelték.

Könyezett Tamassa Pál, mikor mindezt megértette. S megfogadta, hogy ezentul egész életét s minden erejét vármegyéjének, hazájának és nemzetének szenteli.

– Nem bolondság. Mert ha én a nemes vármegye előtt kijelentettem, hogy ezentul minden erőmet a vármegyének szentelem: akkor mit csinálok a feleséggel? Ha pedig a feleségnek szentelem: mi marad akkor a vármegyének?

– Jól van Tamassa Pál. Legényember maradsz, hamis ember maradsz, a menyecskékkel majd csak balkézről dévajkodol.

Ezt Kocsi Sebestyén Gábor mondta neki, a későbbi hires országgyülési követ.

– Ez se lesz igaz. És soha se vétek a tiz parancsolat ellen, mert az nem lenne tisztesség. -196-

És nem is vétett. Soha se vétett. Élt vagy nyolczvanöt esztendeig, megöregedett, meghalt, eltemették, talán már föl is támadt, de asszonyt nem érintett soha. Se kezével, se szemével, de még csak gondolatával se.

Tiszttársai sokáig nem hittek neki. Sokáig leselkedtek utána. A királyt nem őrzik olyan titkon és gondosan, a hogy őt őrizték. Utóbb bátor és hamis menyecskéket biztattak fel, hogy incselkedjenek vele. Ez se ért semmit. Jég volt, szikla volt, megközelithetlen magasság volt minden nővel szemben.

– Ezt is elhatároztam már. Valami Vörösmarty nevü diák ember mindenféle dibdáb versekkel rongálja a magyar nyelvet, ennek akarom utját állani. Kidolgozom tehát drámákban és tragédiákban az árpádházi királyok történetét, hogy utánam a sok lityifityi poétának ne akadjon dolga. Mielőtt azonban ezeket kinyomtatnám, egyéb klasszikus munkák forditásával állok a világ elé.

Fedrusnak Augustus Szabadosának
Esopusi Meséi.
Weszprémben Számmer Alajos betüivel. 1833.

Nevét nem nyomatta ki a könyvön. S mikor kérdezték ennek okát, azt felelte: -197-

– Kérkedés az. A világnak csak a jó könyvre van szüksége, de arra nincs, hogy ismerje az iró nevét.

Hajh, micsoda veszekedett magyar nyelve van ennek a könyvnek. Hogy a vidám lapok ezt nem tudják felfödözni s belőle hetenként mutatványszámokat közölni! Minő kaczagás támadna ettől a világban.

Jó Tamassa Pál kitünő exactor volt teljes életében, de átkozott rossz iró. Igazi csodabogár.

Fülész. Ez azt teszi: szamár. Ma már ugyan azt teszi: fülorvos. De Tamassa Pál ugy vélte, hogy a szamár szó nem való mivelt társaságba, jobb lesz tehát helyette a fülész.

Mikor a könyv megjelent: Vörösmarty irt róla birálatot a Kritikai Lapokban. Szerzőjét nem tudta. Kritikája igy kezdődött:

»E könyvet ismét valamely vén tátos irhatta, gondolám, midőn czimére tekintettem«. A könyv ugyanis Veszprémben, a hires Mondolat születése helyén látott napvilágot.

Ez a szó nehezére esett Tamassának. Tátos a mesebeli csodás ló, a ki minden akadályon átviszi lovagját s gazdájának minden ellenségét levágja vagy agyonrugja. Tamassa Pál pedig szerény ember, a ki semmiféle különös vitézséggel nem hivalkodik. -198-

Hát vén ember az ötvenéves ember? Vén az, a ki még soha asszonyt nem érintett?

Hejh minden kedve eltünt jó Tamassa Pálnak ezen tul az irodalmi élettől. Irt ugyan még azután is. Drámái és Tragédiái nagy része még azután készült. Néhányat nekem is megmutatott 1863-ban. Kéziratai megtöltöttek egy egész hombárt, de többé sajtó alá nem adott semmit.

A magánélet társaságaiból is a mennyire tehette, kimenekült. Itt-ott még is csak kiesett valaki szájából ez a szó: tátos, – ez pedig bántotta őt. Hiszen a nemzetnek akart ő használni. Micsoda ripőkség őt ezért csuffá tenni?

Nos hát ez a Tamassa Pál üldögélt az édesvizü kutnál, mikor mellette ebédlő társaságával elment Vörösmarty Mihály.

– Engedd meg tisztelt barátom, hogy bemutassam neked Tamassa Pált, a mi vármegyénk egykori hires főszámvevőjét.

Tamassa Pál föl se kel ültéből, kezét se veszi föl térdéről, hanem csak nézi hosszan a költőt.

– Maga uramöcsém az a Vörösmarty Mihály, a ki ez előtt húsz-huszonkét évvel engem vén tátosnak nevezett?

– Meghiszek magának uramöcsém, mert akkor még gyerekember volt, hát elfelejthette. Pedig az én magyar Fédrusom azt meg nem érdemelte. No én nem haragszom, de máskor még se tegye. Maga még fiatal ember uramöcsém, elfogadhatja tőlem ezt a tanácsot.

– Sajnálom szegény fiatal embert. Tele volt jó igyekezettel. Most már bánom, hogy ugy megfeddtem Balaton-Füreden.

Nagyon kicsi dolog ez a Tamassa Pál története. Ámbátor épen az ő mulatságos Fédrusa birta rá Vörösmartyt, a mint birálatában maga mondja, hogy nyelvünk titkait, nyelvünk ujitásának és nemesitésének törvényeit mélyebben tanulmányozza: mégis csak kicsi dolog ez.

Mert nincs Vörösmartyról, nincs mult időnk nagyjairól olyan kicsi dolog, a mit én szivesen le nem irnék. A mit én koromnak s az utánam következő nemzedéknek számára a bús feledékenység karmai közül szivesen meg ne mentenék.

Petőfi életének részleteit összeböngészik utódai. Örül a lelkem, mikor ezt látom. Már olyan csizmadiának is tudjuk nevét, a kinél egykor csizmát varratott vagy foltoztatott. Idáig menni nem szükséges, de ez se baj. -200- Ha selejtes is, inkább több legyen, mint kevesebb vagy semmi. Az életnek minden apró részlete ezer és ezer ember figyelmét költi fel. S a figyelem először a részletet, azután magát az életet öleli át. Végül azt, a mi a költő életében fenség és örök tanulság az egyén számára és a nemzedékek számára. Átalakul az az élet utóbb nemzeti hagyománynyá s a rég elporlott élő nemzeti hőssé. S a nemzet gazdagságát nemcsak vagyonának ezer milliói, erejét nemcsak katonáinak százezrei teszik. Gazdagságának hatalmasabb és fenségesebb része multjának dicsősége, hőseinek sokasága. És az az önérzet, a melyet ezek fénye költ ki s növel magasra és terebélyessé. Rengeteg erdő a nemzeti önbizalom, de a világosság nélkül, melyet az ősök dicső példáinak napfénye gerjeszt, elsárgul és elhervad az.

Nézd meg magyar iró: mit csinál Dürer emlékezetével és Goethe kalandjaival? S mind a többiekével?

Minden porszemet összegyüjt: halom lesz belőle. Minden füszálat összegyüjt: pázsit lesz belőle. S ápolja a halmot s öntözi a pázsitot.

Vörösmarty, rólad elfelejtkeztek az utóbbi évtizedek. S néhány évtized még s nyomaidat elfödik a feledés sürü fellegei. Néhány ifju, néhány tudós, néhány lelkes nő buzdul még föl örökké szép alkotásaid fényén és melegén: de életed apró titkait, gondolataid és érzelmeid fejlődésének részleteit nem buvárolja senki. Mintha Gyulai Pál nagy müvével bezárult volna mögötted a világ örökre. -201-

Cserhalmod utóhangjaként jól irtad ezelőtt hetvenhárom esztendővel: téged a sors erős vaskarja hamar lehuz örökre, sirodat benövik a vad fák ágai s ki fog még emlékezni felőled, s ki tudja, hogy megfáradt alakod hamvára hol nehezkedik a domb?

S ha tudják is: kevés az. Dicső életének emlékeit gyüjtsük össze s ne csak sirjának koszoruit.

JÓKAI.

(Jókai apjának betegsége. – Az öröklött betegség. – A váltószivesség. – Hogy készült az „Arany Ember“? – Hogy készült a magyar büntető törvény? – A hogy a költő alkot.)

Vörösmarty husz évvel előbb 1835-ben is Balaton-Füreden töltött néhány kedves napot. A regényirás sohase jutott eszébe. Apróbb beszélyt irni eszébe jutott néha. De nehezen szánta rá magát s igazán nem is sikerült egy kisérlete se. 1835-ben a Balaton rábirta egyre. »A füredi szívhalászat« czimű beszélyét ez évben s Balaton-Füreden gondolta ki. De ez azért még se balatoni költészet. Van benne víz is, van benne tó is, előfordul benne a Balaton is, de a Balaton külön élete, fényes egyénisége, ragyogó szépségei nincsenek benne.

Jókait jobban megragadta a Balaton. De ő is csak a téli Balatont vonta be költészetének aranyos sugarával. Azt a Balatont, a melyet soha nem látott. Huszonöt esztendőn át töltötte nyári napjait Füreden, húsz esztendeig volt ott első rangu háziur, de azért a -203- Balatont télen sohase látta. Mégis irt róla az »Arany ember«-ben.

Jókai apja, Jókai József, nem élt nagy időt. Alig 56 éves korában halt meg 1837-ben. Különös hajlama volt ahhoz a betegséghez, melyet az orvosok hörghurutnak neveznek. Már fiatal ember korában is ágyba döntötte néhányszor. Élete utolsó tíz évében többször megrohanta ez a betegség. Ha téli vagy szeles időben ment Ó-Gyallára, a hol birtoka volt, vagy vidékre, mikor a kötelesség parancsolta: ritkán kerülte ki ezt a nyavalyát. Elvégre egy utolsó roham kioltotta nemes életét.

Ez a betegség huruttal, lázzal, fájdalmas köhögéssel, nagy erővesztéssel jár. Néha vérzést is idéz elő az erőszakos köhögés.

Mikor Jókai harminczhét éves volt, 1862-ben, nála is efféle betegség kezdődött. Köhögés, hörgőbántalmak, mellvérzés.

Azért 1863 elején mégis lapot inditott és pedig politikai nagy napilapot s a mint meginditotta: két hónap mulva mégis becsukták a Schmerling-rendszer katonai biróságai.

A börtön segitett ugyan egy kicsit a betegségén, de tavaszra kegyelmet kapott s kiszabadult. S a mint kiszabadult: erős köhögés és vérhányás jött rá. Egyik legszebb regényét, az »Uj földesur«-at istentelen köhögés közt irta meg.

Sok jó barátja, sok nagy tisztelője ezerféle tanácscsal vette körül. A jó orvos urak azonban dögrovásra irták. -204- Kikutatták boldogult édes apja gyakori betegségét s halálának okát s ez alapon Jókaira is megállapitották az »öröklött terheltséget«.

Micsoda sivatag szó ez: »öröklött terheltség«. Hiszen abban, a mit ez a vad szó jelent, elvégre lehet igazság. Ki pörölne az orvos urakkal? Ki tudná őket megczáfolni olyan tudományban, a melyhez ők se értenek, mi se értünk? Elvégre, ha az ember örökölheti apjától vagy anyjától a kék szemét: örökölheti a tyukszemét is. Miért ne? És miért ne örökölhetné az ember őseitől a hurutot és náthát is? Különösen a hurutra és náthára való hajlandóságot? De hát »öröklött terheltség«-nek kell azért ezt nevezni? Szabad az ember homlokára, ha valamely őse nyavalyás volt, azt felirni, a mit Dante látott a pokol kapuján?

No de hagyjuk ezt. Jókaival már-már elhitették, hogy nemsokára bucsuznia kell e szép világtól. Teringettét: vért hányni hetenként! Edzett ember volt ugyan, de végre is keskeny vállu és szűk mellü. Sohase hasonlitott valami jól megtermett mészáros legényhez. Nem is csoda tehát, ha tudós orvosok megzilálták benne a hosszu életre való reménységet.

Volt azonban egy jó barátja s neje Laborfalvy Róza után kedves rokona. Ez volt Huray, Balaton-Füred főorvosa. Ez bizott az ő Balatonjában, Balaton vizének, napja sugarának, levegője illatának csodatévő erejében. Azt tanácsolta Jókainak: töltse nyarát Balaton-Füreden, elmulik minden veszedelme, minden nyavalyája, akár őseitől örökölte, akár maga szerezte. -205-

Ugy is lett. Jókai a Balatonhoz költözött s azóta olyan egészséges lett, mint a makk. Holmi hörgő hurutok, mellvérzések, kinos köhögések ugy elmultak, mintha sohase lettek volna. Meghizott, megszinesedett, munkáló kedve is fokozódott. Valóságos csoda történt vele.

Jókaiban megvan az a jó magyar természet: nem szeret más házában lakni. Pesten is háziur volt ő örökösen. A mi azért is érdekes, mert a hány költőnk volt, a mióta irni-olvasni tud a magyar, sohase tudott Pesten házat szerezni egy se. Jókai szerzett Balaton-Füreden is.

A hol a Savanyuvizről kihajlik az ut Füred falva felé, ott a templom mögött szerzett egy szélső, puszta telket. De olyan telket, a minőt a zalai ember kübörcznek nevez. Kübörcz azt teszi: kőbércz. Nem volt azon a telken egy talpalatnyi termőföld sem. Ide épitett egy szép villát öt-hat kisebb-nagyobb szobával, emelettel és kerttel. A kertnek való földet virágcserépben kellett tartani, máskülönben megette a kavics. A villát egy dülőut választotta el a viz partjától. Itt a parton is megszerezte nyaraló-telkének folytatását. Itt termesztett aztán gondosan szunyogot, szőlőt, nádat és gyümölcsöt.

Itt lakott nyaranta vagy husz éven át. Boldogult neje nagy gazdasszony volt, a szinmüvészet muzsáit ritkán fogadta ekkor már, e helyett nagy gondot forditott a konyhára és éléskamrára és a téli főzelékek, aszalékok és befőttek elkészitésére. Néha minden szoba, szék, asztal, pamlag, ugy tele volt mindenféle konyhai és éléstári készséggel, valamint Jókai szobája is papirossal, -206- levéllel, kézirattal, ujsággal és könyvvel, hogy ha oda mentünk, alig tudtuk a kalapunkat hova tenni. De meleg szivet, jó szót mindenki talált.

Jókai föltette magában, hogy Horn Edét besegiti a parlamentbe. Járt vele kerületről kerületre. Az élczelő ujságok már ugy rajzolták le, mint a fiahordó kéngurut. Az öléből Horn Ede furcsa bajuszos furcsa képe kandikált ki. Tizenegy kerületben tilódott meg vele, mig végre képviselőséghez juttatta. Megfordult vele a pápai kerületben is.

Itt Vály Ferencz pápai kollégiumbeli tanár volt a Horn Ede-párt elnöke. Egykor Jókainak is tanára, később nekem is tanárom. Jókainak sógora, az angyal lelkü Jókai Eszternek férje s egyébként is nagy tudós, kitünő tanár, nemes ember. Gyöngéd, szép emlékezete él a pápai kollégiumban. Nagy jóltevője a tanuló ifjuságnak.

A választás megtörtént, Horn Ede megbukott s valami négy-öt ezer forintnyi alkotmányos költségért elkezdték pörölni Vály Ferenczet. A jámbor professzort, a ki soha hirét se hallotta semmiféle alkotmányos költségnek. De hiába védekezett: pártelnök volt.

– Azt szeretném tudni, micsoda nagy bünt követtem én el, hogy az ágyat kihuzzák alólam, a fejem fölül meg elviszik a háztetőt. -207-

Hajh öreg, megbuktál a választásnál. Politikában pedig megbukni nagy bűn, ha az ember Jézus Krisztus is. Győzni pedig nagy erény, ha az ember Rózsa Sándor is. Nem értesz te ahhoz.

Jókai nem az az ember, a ki cserben hagyta volna hű rokonát, jó barátját, pártelnökét. Fogott egy váltót, alákanyaritotta a nevét, aláiratta szivességből egy nagynevü barátjával és elvtársával is és igy megszerezte a pénzt s Vály Ferenczet kimentette.

Csakhogy Jókai meg a váltót és a váltóbeli szivességet nem ismerte. Ha már neki az ő nagynevü elvtársa aláirt: ő se tagadhatta meg annak a hasonló váltóbeli szivességet. Sőt nagy örömest teljesitette, hogy háláját leróhassa.

Egészen természetes lett a sok kölcsönös szivesség vége. Egyszer csak azt vette észre Jókai, hogy mindenféle végrehajtók járnak a nyakára. Először azt gondolta: kéregetők. Adott nekik hol egy, hol két, hol öt forintot – kinek mennyit, a hogy szebben tudtak beszélni. Kinevették vele. Vagy tizenkét hitelező harminczezer forintig akarta elvinni ökrét, szamarát, minden némü jószágát, ingót, ingatlant.

Gondolt egyet. Ő ezzel a sok dúvaddal nem vesződik. Kiruczczant balaton-füredi nyaralójába.

– Jer ide tollam, édes jó tollam, a végrehajtók hadd irjanak Budapesten, a mit ők akarnak, majd én is irok veled valamit.

Megirta az Arany embert. Ezt a szép és csodálatos regényt. Egy gyermekkorabeli komáromi emlékezet volt -208- regényének kezdő meséje. De minő tündér szépségü mese lett abból az ő keze alatt, az ő tolla alatt, az ő költészetének teremtő erejével.

A nyáron megnéztem a Senki szigetét. Szigetet is találtam, a hatalmas Dunát is megtaláltam, a sziget ligeteit, berkeit, gyümölcsöseit is megtaláltam. De a Senki szigetét meg nem találtam s Noémi harmatlábának édes nyomait meg nem mutatta se fü, se fa, se vadvirág. A költő képzelete alkotta meg azt a szigetet, nem a Duna árja. De azért Temesvármegye dunaparti részein és még a szerb parton is Szemendriától aláfelé mindenki tudja, mindenki mondja s mindenki mutatja a Senki szigetét. Történet és földrajz lett a költő gondolatából.

Egy regénye se készült olyan gyorsan mint az Arany ember. S Balaton-Füreden készült el az egész alig pár hónap alatt. Agyonütött vele minden hitelezőt és végrehajtót.

Készült Balaton-Füreden még egy más nagy mű is. Igazi korszakalkotó mű. Ez a magyar Büntető törvénykönyv.

Három napos képviselő voltam az 1872-dik év nyarán, mikor egyszer betoppant hozzám egy apró kis vörös ember veszprémi lakásomon. Valami koros aljegyzőnek néztem a Bakonyból. Bemutatja magát s mindjárt te-nek szólit. Nevét nem hallottam jól, nem tudtam a bemutatás után se: kicsoda.

– Meg akartalak látogatni barátom. Hallom, sok bajod volt a baloldallal. No de csak hogy győztél. Majd -209- Pesten sokat fogunk együtt dolgozni. Ugy mellékesen a hivatalod ügykezelését is szeretném megvizsgálni.

Mosolyogni akartam ezen az apró emberen. Hiszen én a vármegyének vagy a királynak volnék fiskusa, mit vizsgálgat én rajtam ez a bakonyi aljegyző?

– Bocsáss meg, de nevedet nem jól halottam. Miért is akarod te az én hivatalomat megvizsgálni?

– Ujdonsült képviselőtársad vagyok. Egyébként pedig államtitkár az igazságügynél – Csemegi Károly.

Hát bizony én még most is csak apró embernek láttam ő méltóságát. Államtitkár: mi az Veszprém vármegye viczefiskusához képest?

Hanem azután, mikor pár nap mulva én látogattam őt meg balaton-füredi lakásán; mikor hallottam fejtegetéseit a legnehezebb tudományból, a büntető jogból; – mikor láttam könyvtárát, a legnagyobb német, angol, franczia, olasz tudósok hires műveit előtte s mikor megmutatott jegyzeteiből néhány fejezetet, különösen azt, a mely a felségsértésről szólt: akkor láttam csak, hogy a mívelt világ egyik legnagyobb törvényalkotója az az apró vörös ember s nem a bakony-magyar-szentkirályi segédjegyző.

Az ő nagy müve is ott készült, a hol Jókai Arany embere. Hat évig dolgozott rajta s mindig Balaton-Füreden. És azután még húsz évig volt a Balaton partjának állandó nyári lakója.

Az »Arany ember«-ben irta le Jókai a téli Balatont. Az Arany ember balaton-füredi kastélya a költői -210- képzelet alkotása. Olyan kastély ez előtt hatvan-hetven évvel nem volt a part közelében. Két kastélyszerü nyaraló akkor is állott már a fürdőtelepen kivül. Egyik a Balaton-Füred falvára vezető ut mellett, közel a faluhoz. Ez a régi Vargha-féle ház, melyet a hatvanas években egy jó magyarrá lett derék angol, Teasdale Vilmos alakitott át. Családja a lánczhid épitése idején jött hozzánk s itt maradt. Teasdale gyönyörü nyaralóvá alakitotta át a régi magyar nemesi egyszerü házat s mintaszerü szőlőteleppel vette körül. A filokszéra azonban elpusztitotta a szőlőt is, az angolt is.

A másik az Arácsra vezető ut mellett feküdt. Magánosan álló kétemeletes komor épület volt gyermekkoromban. Kassich-ház volt a neve. Épitője régen elhalt, az épületet télen nem lakta senki, nyáron is kevés lakója akadt. Most a szeretetház gyermekei s tanitói lakják.

Ez a ház állott Jókai képzelete előtt, mikor az Arany ember nyaralóját leirta.

A téli Balatonnak sok tüneménye van. A sok közül kettőt választott ki Jókai. Az egyik az éjjeli vihar s ennek is csak a hangja. A másik a rianás.

Ilyen a költő. Ilyen Jókainál a teremtő lélek. Nem azt irja le, a mit lát, hall, érint, tapasztal, megfigyel. -211- Ezt minden ember tudja. Ezt még a tudós is tudja. Ezt még a szakértő Balatoni Bizottság is tudja. A költő egészen mást ir le.

Hall vagy lát valamit. Látása, hallása hangulatot szül lelkében. A hangulat és érzés egy pillanatig még néptelen és alaktalan, mint az egeknek kéksége. Majd élettel, alakokkal, mozgással lesz tele, mint a hogy az ég megtelik nappal, holddal, csillaggal, sugarakkal, fellegekkel. A teremtő lélek népesiti be az eget, az érzést és a hangulatot. Megfogamzik aztán eszméje, melynek szolgálatába állanak a tünemények. S a mint az eszmének szóban, hangban, szinben megtalálja igaz alakját s elénk állitja mint élőt, küzdőt, viharzót, győzőt vagy legyőzöttet: elő áll a költemény, a zene, a festmény.

S ha igy áll elő: akkor örök élete van. A mi igy áll elő: annak lángelme az alkotója. S a mit a lángelme igy alkotott: az minden nemzetnek és minden kornak el nem tékozolható kincse, soha nem szünő gyönyöre, el nem muló dicsősége.

Oh költő, miért kell neked megöregedned? Ha halhatatlan tudsz lenni: miért nem tudsz ifju maradni örökké? S ha érzed gyöngülésed: miért nem mégysz a csaták tüzébe, mint a hős, vagy a rengeteg sürüjébe, mint az oroszlán, vagy a szirtek elérhetetlen magasságába, mint a sas, hogy halálodat mindenki sirassa, de haldoklásod senki se lássa?

A BALATON.

(A nyári Balaton. – Az éjszaka. – Az álom és a hullámmoraj. – A téli Balaton. – Vőlegény, menyasszony együtt a halálban.)

Messze-messze, a meddig a szemed ellát, fehér halottas szemfedő boritja. A jég, a mely eleven vizét betakarja s a köd, a mely fátyolt borit a jégre.

Nem a menyasszony fátyolát, a mely alatt élet, melegség, lángoló pir s égő vágy váltakozik. Hanem a koporsó leplét, a mely alatt hideg van.

Minő ragyogás, mennyi mosoly, mekkora élet a nyári nap sugarai alatt! Szine örökké változik mint a szüz hajadon arcza az első szerelmi vallomás közben. Ezüst és arany, smaragdos zöld és zafiros kék, a mint verő napfény, rajzó bárányfelhő vagy viharos fölleg terül el az égen. A magasságnak minden mosolyát, minden vidámságát, minden haragját, minden zordon indulatát -213- visszatükrözi – hálával, ha kedves, daczczal, ha mogorva a magasság. Nézz az égre s meglátod a Balatont, nézz a Balatonra s meglátod az eget. S a szél ha támad, a hullám is feltámad. Ugrál, játszik, kergeti egymást; cseveg, csattog, kiabál egymásra s ha neki melegedett, habos fürtökkel ékesiti fel homlokát.

Ezer szárnyas mulat a nádasok körül. Ott fürdik a libucz, ott piperézi magát a zöld aranyfejü tőke, ott kergeti egymást a gyöngykacsa s ott áll komolyan a sekélyen s néz magasra tartott fejjel a sudár nyaku gém. Őrködik a világ fölött. De nem ügyel ő rá a sirályok serege. Hosszu fehér szárnynyal czikáznak és kiabálnak a vizek fölött s le-lecsapnak, ha ostoba kárász vagy ábrándozó garda közel jön a viz felszinéhez.

S ha leszállott a nap: uj fény, uj élet, uj ragyogás. Szép a hold az égen, de sokkal szebb a Balaton tükrén. Száz csillagnak ezer tündöklése az apró hullámokon. S ha áttekintesz a tulsó partra: minden falu alján apró pásztortüzek hosszu sora mosolyg feléd. A rákászok serege fogdozza hóna alá szoritott nádgyalábbal a parti pázsitra siető rákot. Kiabálva suhog éjjeli tanyájára a vadludak serege s nagyot csobban, mikor leverődik a vizre a nádason belül. Kevés ideig még társalognak egymással. Kérdi egyik a másiktól: jól laktál-e pajtás? Csöndes jóéjszakát kivánnak egymásnak s aztán kiki szárnya alá teszi fejét s alszik nyugodt lelkiismerettel. Csak az őrgunarak vigyáznak feltartott fejjel, nyitott szemmel hajnalig. -214-

S még a mulató és kenyérkereső ember is csak élénkebbé teszi a Balaton nyári életét. Halászcsónakok reggel és estennen mindenfelé, vitorlások a messze távolban s gőzösök a napnak bizonyos óráin. Siófok, Földvár, Keszthely, Balaton-Füred lámpái az esti sötétben.

Ha estére elül a szél: a hullám még tovább morajlik. Belezúg az éjszakába. Minő zene ez: istennek fölséges orgonajátéka. Fekszel puha ágyadon, ablakod nyitva, tanyád a hegy oldalán. Agyad már bágyad, gondolataid szárnyai már lassan mozognak, lábujjhegyen közelget feléd az álom. Valami búg körülötted. Onnan felül az égből, onnan alól a föld kebeléből, onnan messziről a Balaton felszinéről. Nem tudod, mi az? Nem tudod: honnan jön? Mintha pihenni térő lelked csillapodó hullámverése volna. Mégse az. Az álom nem ér hozzád. Megáll ágyad előtt s ő is hallgatódzik. Ő néma, annak a zugásnak pedig hangja van. Érzi mégis, hogy ők testvérek. Az álom és a távoli hullámmoraj. Végre oda ér hozzád az álom, puha tenyerét ráteszi lezárt szemeidre s szárnyainak lágy suhogásával pihenésre ringatja lelkedet. De a búgás el nem pihen. Te már nem tudsz róla, de álmodó lelked összeölelkezik vele s együtt játszanak tovább-tovább.

Megállsz az akarattyai szilfánál s szemed körüljár a messze vidéken. Előtted valami fehér szürkeség. Az volt egykor a Balaton vidám arcza. Most nem ismersz rá. Tihany ködfelhőnek látszik. Tornyát a hegyen s jegenyefáját a révnél elnyelte a télnek sugaravesztett -215- világossága. Az őrsi, lovasi, csopaki és arácsi hegyek egymásba olvadnak s lábaik összenőttek a parti jéggel. Erdők, mezők, nyaralók egy szinre váltak. A fényes viz helyén fénytelen avar. Imitt-amott hófuvatagok nyoma. Se madár, se ember, se vitorlás, se gőzös sehol. Még a nádat is eltemette a hó. Tul a réven, tul Tihanyon a boglári és fonyódi domboknak nyomuk se látszik. A tudomány nem ismer világos sötétséget, a természet ismer. Előtted áll a nagy világ s te nem látsz belőle semmit. Néha délelőttönként itt-ott a messzeségben néhány fekete pont. S mintha mozogna is. Ezek halászok. Vagy léket vágnak, vagy a keritő hálót szedik össze.

Ezen kivül semmi élet. S ha szél nincs: a teremtés előtti némaság vesz körül. Ennek a némaságnak nincsen sulya, de azért agyon nyomja lelkedet. Hangod pedig mérhetlen messzeségbe hatol el.

A Balaton jege megbirja az embert. Megbirja a terhes kocsit is. De azért nem örül rajta, ha az emberek tipródnak fölötte. Néha boszut is áll érte. S vannak jegén olyan részek, a melyeken nem türi meg a rajta levőt.

A harminczas évek végén történt. Egy somogy-megyei kálvinista lelkész Balaton-Füredről nősült, onnan vitt menyasszonyt. Megvolt az esküvő, megvolt a lakodalom, ebéd után kocsira ültek, hogy indulnak haza felé. Vőlegény, menyasszony, kocsis.

Marasztották őket. Esdve kérték: ne menjenek. Rövid a nap, korán leszáll az est, hátha eltévednek a jégen. -216- A vőlegény maradni akart, a menyasszony bátor volt. Egy óra a jégen, egy óra a szárazon: öt órára Látrányban lehetnek.

A barátok fönn a zárdában elköltötték már sovány estelijüket s szobáikba vonultak. Öreg este volt már, nyolcz óra is elmult, le kellett feküdni.

Ott imádkozott az öreg Aniánus barát egy zsámolyra térdelve ágya előtt. Ablakát kinyitotta az ima alatt, hogy fohásza szabadon mehessen föl istenhez a magasságba.

A jó öreg barát e szóra föl se kelt helyéről, hanem elmondta áhitattal a haldoklóért való szent imádságot. Azután fölkelt, kinézett az ablakon, letekintett a mélységbe s tekintete elrévedezett a ködös végtelenbe.

– Testvéreim, szerencsétlen utast elnyelt az éjjel a Balaton. Elmondtam a haldoklóért való imádságot. Jertek, keressük föl.

A harangozót nyomban küldték a faluba. Jöjjenek az emberek deszkákkal és kötelekkel és toló-szánokkal.

A kocsi alatt leszakadt a jég s lovak és emberek a viz alá merültek. A kocsirud vége kiállott a vizből, -217- hátulsó kerekei a feneket érték. Lovak a rud mellett, emberek a kocsiban, mintha semmi se történt volna. Halott volt valamennyi. De a kocsis akkor is tartotta a gyeplőt s a vőlegény akkor is tartotta menyasszonya kezét s a menyasszony nyitott szemmel akkor is mosolygott.

Nagy gonddal kivették, egy koporsóba zárták, egy sirba temették a két boldog halottat. Fejfájukra ezt a jámbor verset vésette az apátur:

– Jézus szent nevével istennek szavára – Vőlegény menyasszony együtt a halálba. – Szüz testük a mélyben, szüz lelkük az égben, – Örök üdvösségük istennek kezében.

AZ UTOLSÓ SZÓ ISTENHEZ.

(Az alsó-őrsi halászok. – A vihar szeszélye. – Az utolsó zsolozsma. – Örökké!)

Mi történik akkor, ha vihar, ha vész keresi fel a Balaton jegén a halandót? Mi különbség van a csöndes éj és a förgeteges éj közt?

Hetven esztendővel ez előtt, 1828 körül, tizennyolcz alsó-őrsi halász kora hajnalban bement a jégre halászni. Tizenkilencznek kellett volna lenni, de egyik valami ok miatt otthon maradt. Tizenkilencz emberből állott akkor egy bokor halász.

Karácson szombatja volt. Szerencsét kerestek. Délre kijöttek volna a jégről, délután még bevitték volna a fogott halat Veszprémbe. Akkor még nem bécsi kalmárok számára dolgoztak a balatoni halászok. Veszprém nem messze van. A nagy karácsonestét még otthon ülték volna meg szeretteik körében, jó meleg szobában, uj bor mellett, puha kalács mellett. -219-

Elolvasták volna a szent irásból urunk, idvezitőnk Jézus Krisztus születésének szent történetét; el is énekelték volna az isten dicséretéről szóló szent éneket s azután átengedték volna magukat annak a kegyes örömnek és vidámságnak, mely megtölti a sziveket azon a napon, melyen a világ megváltója született. Igy cselekedtek volna, a hogy illett akkor s illenék ma is szegény kálvinista jámbor emberhez.

A viz már deczember közepén beállott. Teljes szélcsendben állott be s még hó se, még dér se szitálta be a fényes jeget. Mozdulatlan jég boritá az óriási sík mezőt. Határtalan tükör, melyben nappal a nap, éjjel a hold és a csillagok sugaras jó kedvvel nézegették magukat. Vihar még nem csatangolt, köd még nem szállongott a beállás óta. Közelről, távolról fénylett a jég. Vastag még nem volt, de az embert megbirta már. Sőt az előző napon már kocsit is láttak rajta Somogyból, Siófok tájáról. Jól tudja azt a halász ember, mikor mehet a jégre.

Karácson szombatjának hajnalán is tiszta volt az ég s bár enyhébbre fordult az idő, nem volt aggodalomra semmi ok. Egy-két napi enyhe időt észre sem vesz a Balaton jege.

A tizennyolcz halászból öt-hat volt élemedett, egy-kettő közép idejü, a többi fiatal. Húsz év alatti surján legény. Keritő hálójuk kisebb fajta volt. Nem is akartak bemenni a tó közepeig, csak ugy a mámai fehér partok irányában akartak egy keritést vállalni. A lékelés, a hálóeresztés meg is történt rendesen, békességben. Mikor -220- bevégezték ugy napkölte után: mindegyik huzott egyet a kulacsból s reggelire ropogtatták a tarisznyában hozott sós pogácsát.

Tizenegy óra tájban akartak hozzá fogni a huzáshoz. Akkorra Somogy felől, Kőröshegy irányában, a »rohadt sarok« felől beborult az ég. Sötét, szürke szennyes felhők kezdtek tornyosulni s jöttek előre irtóztató gyorsasággal. Egy percz alatt fölöttük volt, másik percz alatt körülvette őket a napsugártalan nappali szürke sötétség.

Balatonparti ember vésznek nevezi a vihart. Eltalálta jól. A kit a vihar a vizen vagy a jégen talál: azt már a vész találja meg. Isten legyen ahhoz irgalmas, kegyelmes.

Az északról, a Bakony felől jövő vihart eleve megérzi az alsó-őrsi halász, ritkán jöhet rá orozva. De Somogy felől nagy néha jön a vész, annak hamisságát még jól ki nem tapasztalta.

Zugva, bömbölve, sivitva nyargalt előre a vihar, mint a neki vadult ménes a pusztán. A mesgyétlen jégen, a határtalan sikon nem volt akadálya s első rohamára abban kellett hagyni a hálóhuzást. Szemközt vele meg nem állhatott senki. Havas esőt hozott magával s mintha sulyos ököllel csapkodott volna az emberek szemébe és arczába, daczolni vele nem lehetett. Hátat forditott neki mindenki, halat, hálót s szerszámot ott hagyva, előre hajtott fejjel menekültek előle a part felé. -221-

A menekülők egyszer csak borzasztó csattogást hallanak maguk mögött. A vihar sulya alatt megrokkant a jégmező s darabokra szakadozott a jég. A nekibőszült szélvész fölverte a hullámokat s kergette maga előtt a széttördelt jégtáblákat. Imitt-amott torlaszokat emelt, másutt meg épen maradt egész jégtelket hajtott előre. Szegény alsó-őrsi halászoknak még imádkozni, még istenhez fohászkodni sem maradt idejük.

Tiz halász csakhamar eltünt. Jég eltemette, hullám elnyelte, vihar elsodorta: ki tudná azt. Mikor szép kikeletkor, enyhe tavaszi napon a tíz halász holttestét megtalálták a gamászai tiszta homokon: egyik se tudta elmondani, hogyan esett hirtelen jött szomoru halála.

Nyolcz halász véletlenül, öntudatlanul egy nagyobb jégmezőre menekült. Ezt a mezőt nem törte össze a vihar, hanem hajtotta maga előtt épen hazafelé, Alsó-Őrs felé, annak a foknak irányában, mely a falu alatt bekönyököl a Balatonba. Akkor puszta domb, ma diszes nyaralók, szőlők, gyümölcsösök telepe. Ha a viharban lesz kis szivósság, ha utközben mást nem gondol, ha rossz indulata erőt nem vesz rajta: akkor a nyolcz ember megmenekül. Három öreg, öt fiatal. A jégmező partjain forr, habzik, zuhog a hullám tajtéka s torlódnak a jégdarabok köröskörül, maga a jégmező csöndesen uszik előre. Csak a vihar tánczol rajta, csak nyolcz halálra szánt ember imádkozik rajta.

Fönt a fokon, a domb tetején, száz ember, asszony, gyermek, rokon, jó barát áll, néz, vár, int, kezeit fölemeli, zokog, jajgat, imádkozik azok fölött, a kik már -222- csöndesen nyugosznak a vizek mélyén és azok fölött, a kiket feléjük hajt a jégmező.

Alsó-Őrs fönt a magaslaton fekszik, jó ezer ölnyire vagy messzebbre a víz partjaitól. Mikor meglátták az emberek, hogy Somogy felől beborul a láthatár s gyorsan tör előre a vihar: keserü jajkiáltásban tört ki a nép aggodalma. Mi lesz azokból, kik kimentek a jégre?

Rögtön összeszedtek minden csáklyát, minden hosszú kötelet s ki gyalog, ki kocsin siettek le a partra. Csónakot, lélekvesztőt leakasztottak lánczáról s erős bátor ifjak, viharbiró férfiak vaskézzel, kemény agygyal siettek megkisérteni: be lehetne-e menni a veszendő lelkekért?

Ott volt már a vihar. Összetört jégen halandó meg nem állhat. Jégtorlaszon csónak előre nem mehet. Minden hiába.

De jött a nyolcz halász a jégmezőn. Mindig közelebb, mindig közelebb. Jól látták, hogy nyolczan vannak: – jól tudták, hogy tizennyolczan voltak. Ki az a nyolcz? Fölismerni nem lehetett.

Apák, anyák, testvérek, hajadonok, menyasszonyok, jegyesek: mind fölkeresték a magukét. A vihar, a hó, a szürkület, a távolság, a remény, az isten irgalmában való hit minden szerető szivnek a magáét mutatta meg.

Az öreg lelkész arczán lecsordult két nehéz könycsepp. Nem szólt, csak suttogott. Imára kulcsolt két kezére nézett.

– Boldogtalan hiveim, ők csak nyolczan vannak és ti mind a tizennyolczat látjátok! Istennek kegyelme vigasztaljon meg benneteket.

Minden elmuló percz azt mutatá, hogy istennek kegyelme lesz azokkal, a kik még élnek a vizeken. A jégmező már közelgett a nádas felé, alig volt távolabb két puskalövésnyinél. Már lelkendezve remélte mindenki, hogy az ő szerelmese megszabadul.

Egy szempillantás, megszünt a somogyi szél. Szélcsend támadott. A hullám még tajtékzott, de a jégmező már nem mozdult előre. A másik szempillantásban megeredt a bakonyi szél. Először lassan, azután erősebben. Az emberek ott a fokon csak azt vették észre, hogy a jégmező visszafordul s megy a Balaton közepe felé.

Egy szivszaggató jajkiáltás harsogott fel az ég felé. A bakonyi szél ennek hangját vitte el azokhoz, a kik elmulásuk felé siettek.

De ő tőlük nem a sirás, nem a jajgatás hangja jött vissza a szárazföld felé. -224-

Négy óra volt már délután. A nap lenyugodott. A sötét felhők feketévé tették az alkonyatot. Se hold, se csillagfény. Lassanként elkezdett esni az ónos eső. Jéggé, kéreggé fagyott a ruha mindenkin.

A nyolcz ember, mig menekülését látta, mig a parton levő szeretteit látta, néma volt. Csak szivük beszélt. De a mikor eltünt előlük a part, elveszett előlük szeretteik arcza s elveszett a menekülés minden reménye: megnyilt szivük is, ajkuk is.

A parton állókhoz egyszer csak szent ének hangjait hozta a távol és a sötétség. A temetőbe menők szent dalait énekelte nyolcz tiszta, erős férfihang.

– Oh isten, tördelt hangokkal – Én is hozzád fordulok. – Mig itt küzdök a habokkal – Kormányodhoz fordulok!

– Én kedvesim, szerelmesim – Már ne sirjatok. – Jóságtokért az istentől – Áldást várjatok!

A jó öreg lelkész sirva mormolta magában: ezt már nem nyolczan éneklik, hanem csak négyen.

Még egyszer előtört a hang az éjszakából, a messzeségből, a hóviharból. De ezt már csak egy ifju énekelte.

– Nincs már szivem félelmére – Nézni sirom fenekére. – Változzatok félelmeim – Reménységgé, örömökké – Mert nem alszom el örökké! -225-

De a másik pillanatban, mint a harang kondulása, még egyszer felharsant az ifju hangja.

Egy szép ifju hajadon lány ott a parton fürtönként szaggatta selyemhaját. És vonaglott ott a fagyos kövön. Ő megismerte az utolsó dal hangját.

– – Kis gyerek-koromban hallottam ezt az esetet. Nagyanyám testvérje beszélte el, Bozzayné, szegény kis nemes asszony, a ki Alsó-Őrsön lakott. Ő tanuja volt ennek az esetnek s még húsz esztendő mulva is könyezve emlékezett rá.

A VIHAR A JÉGEN.

(A balaton-fő-kajári halászok. – Mennyit ér a háló? – A szegény ember annyit se ér. – Egy ember megmenekült. – A kiliti kanczellista.)

A balaton-fő-kajári halászok esete 1868-ban hasonlit ehhez. Ekkor már hirlapok is voltak, talán szépen le is irták, azért tehát csak röviden beszélem el. De ha röviden is: el kell beszélnem, mert a téli Balaton jelleme nem lenne tökéletes, ha elhallgatnám.

Épen az akarattyai szilfa vonalában dolgoztak a jégen. A nagy keritő-hálót kellett behuzni s már nagy részét be is huzták, mikor észrevették, hogy a füzfői sarok felől, a litéri és vörös-berényi magaslatokon nagy hirtelenséggel elborul az ég.

A vész leér a Balaton jegére. A hova lép: lába alatt csikorogva törik össze a vastag jég. A jó szemü halászgazda egy hosszu fehér vonalat lát a berényi partokon. A vonal közeledni látszik. Ez a vonal már jégtorlasz. Tolja a vihar maga előtt. De hangja még nincs. A legények még semmit se hallanak.

A halászgazda látja a torlaszt, de azért nyugodtan pipázgat s a szanaszét heverő szerszámokat dobálja a szánkóba.

A legények egyszerre csak észre veszik, hogy lábuk alatt, a jegek alatt, a vizek mélységében valami háboru készül. A lékeken locsog ki a viz, mintha forrásba jött volna a rengeteg tó.

Abban a pillanatban meghallják a vésznek hangját. Mintha bőgne ég-föld, mintha orditana a levegőég.

A háló ára öt-hatszáz forint. Nagy pénz szegény embernek. Szép zsöllértelket és házat lehet rajta venni. Jó karban levő egész holdnyi szőlőnek is ez az ára. Szegény ember egész esztendőn át keres kétszáz forintot. Három egész esztendei keresetet dúvesztében hagyni nem lehet.

Mindegy. A kötelesség az első. A szegődséget meg kell tartani. Szegény embernek nincs egyebe, mint adott szava.

Az adott szó nem kutyaugatás. A gazda nyugodtan pipázgatva adta meg az intést. Igaza van. Ha parancsolna, ha káromkodnék, ha toporzékolna, ha düh vagy kétségbeesés fogná el: nem volna igaza, nem fogadnának szót neki.

Szegény emberé keveset ér. S a mit ér is: csak önmagának éri. Más nem ád érte semmit vagy keveset. Azt is csak könyörületből. Mig erős, fiatal, egészséges: addig két-háromszáz forintot keres évenként. Mi ez? Alig elég kenyérre, ruhára. Ha megszünt az élet: nem kell kenyér, nem kell ruha. De szenvedni se kell, dolgozni se kell. Szegény embernek megér-e az élet annyit, a mennyi munkát és szenvedést kell érte adnia?

Mit ér a pihenés és álom? Szegény embernek semmit se ér. Nagy munkáért kapja szolgabérül s nagy munkáért nyeri előlegül. Megszolgált érte tegnap s meg kell érte szolgálnia holnap is. Pihenéséből és álmából tehet-e félre valamit? Gyüjthet-e abból kis tőkét? Tehet-e belőle valamit be a takarékpénztárba? Adhat-e valamit belőle kis gyermekének vagy öreg szülőjének vagy piros, mosolygó arczu kedvesének? Semmit. Ha pihenése és álma csupa öröm volna is: csak magának kell elfogyasztania; másnak, kötelességének, szive szerelmének nem adhat belőle semmit. -229-

Mit ér a szerelem? Ki mondja ezt meg? Néha megéri az egész életet. Néha többet ér, mint az egész világ. Néha többet ér, mint a becsület. De annyit még se ér, mint a falat kenyér az éhezőnek. A szegény embernek pedig kenyérre van szüksége s ha nem keres egy napon át: akkor éhezik egész napon át. Még szerelme is csak cserébe jár. Adok egy csókot, de vissza kell adnod. Adok egy karéj kenyeret, egy nyaláb fütőt, ruhának rongyot, pihenőre hajlékot, de csak azért, hogy mindezt segits nekem felemunkáddal megkeresni.

Elvesz a szegény ember élete vagy épsége másnak hibájából. Bölcs biróság megméri akkor: mit érhetett. S a szerint szabja meg annak értékét, a mennyit a szegény ember két keze munkájával szerezhetett volna. Többre nem becsüli a bölcs biróság. Hátha van valaki, a kinek nagyon fáj a szegény ember elmult élete vagy összetört épsége? Van-e kárpótlás a fájdalomért? Mérlegre teszi a biró a fájdalmat s ugy látja, hogy az nem nyomja le a serpenyőt. Sulya tehát nincs a fájdalomnak. S ha sulya nincs: értéke se lehet.

Hejh sok arany van még a föld méhében a mi nincs kiásva. Tipródunk fölötte. De sokkal több igazság van még eltemetve a rideg lelkek mélyén, a melyről nem akarunk tudni semmit.

Mire a háló kiszabadult: ott termett a halál is alig egy dobásnyira. Mégis csak meg kellett előle futamodni.

Nem pipázgatott nyugodtan már a halászgazda se. Ott hagyta hálóját ő is s menekült a többivel. -230-

A menekülésnek csak egy utja volt. A vész a világosi partnak tartott egyenesen: abban az irányban kellett futni is. A kérdés az volt: tudnak-e futni a legények oly gyorsan, mint a vihar?

A halászgazda már rég elmaradt. Nehéz testü élemedett ember nem versenyezhetett a viharral. Előbb kialudt élete, mint pipájának tüze.

Hanem a többi jól győzte az iramodást. Kiértek már annyira, hogy a víz el nem nyelhette volna őket. Alig ért volna már a víz nekik derékig.

Egy jó barátom és rokonom ott lakott közelben. Mészöly Gyula, vármegyénk enyéngi szolgabirája, ma is élő ember. Cselédei valami ok miatt ott álltak a part magasán. Ezek látták a menekülést s már-már hitték, hogy a legények megszabadulnak. Még biztatták is őket, hogy gyorsabban-gyorsabban!

A legények nem hallották a biztatást, de meghallotta a vihar s azt gondolta: neki szól. Csinált egy irtóztató rohamot s a másik pillanatban házmagasságnyi jégtorlasz alá temette a legényeket.

Az én barátom nyomban ott termett cselédjeivel s megkisértette a torlasz széthányását. Kedves jutalma lett érte.

Egyetlenegy legényt meg tudott menteni. A többinek összemorzsolt holtteste ott piroslott a jégdarabok alkotmányában, de egy balaton-főkajári legény ugy vetődött két összetámaszkodó jégfal üregébe, hogy elevenen tudták onnan kivenni. -231-

Furcsán járt a veszprémi káptalannak egy urodalmi kanczellistája 1846-ban. Szabó Károly volt a neve. Kilitiben volt az állomása. Kiliti Siófok mellett fekszik Somogyban, a Sió jobb partján. Veszprémben volt a kanczellista látogatóban s egy vasárnapi napon haza akart menni a maga urodalmi kocsiján.

Ha Kenese felé kerül a rendes országuton: akkor öt-hat óra az utja. Ha pedig a jégen mehet torony irányában: másfél óra alatt haza ér. Lement tehát Almádiba szerencsét próbálni.

Szép napos idő volt. Enyhe levegő pár nap óta, a jég felszine olvadóban. Kérdezte az almádi csárdást: át lehet-e menni kocsival a jégen?

– Pénteken még láttam vásárosokat a jégen, de azóta nem. Azóta meleg idő van.

Jól ismertem később a kanczellistát. Bátor gyerek volt egész a hetykeségig később is. Eb ura a fakó. Neki váltott a jégnek. Kocsisa is szót fogadott.

Tenyérnyi víz volt a jég szinén. Néhány napnak olvadása. De maga a jég is szivacsossá lett már s hajladozott a kocsi alatt. Bizony vissza kellett volna fordulni a jégről. -232-

De a két ló azt mondta: nem oda Buda. Ha a kocsisnak sincs esze, ha a kanczellistának sincs esze: akkor menjünk csak előre.

A hajladozó jégen megrémült a két ló s megbőszült rémületében. Nem hallgatott se szóra, se gyeplőre, ragadta a kocsit a siófoki torony irányában. Rohant, mint a táltos s a rohanó kerekek által fölvert milliónyi vizcsepp köddel boritotta el a kocsit.

A siófoki vendéglő udvarán állt meg a kocsi a szin alatt. Reszketett a két ló, omlott róla a tajték s horkolt akkor is, mintha még most is bent volna a halálos veszélyben. Keresztül jöttek a jégen s gyeplő nélkül is egyenesen a vendéglőbe rohantak.

Mert a kocsis és a kanczellista ugyan mit se tudtak erről a kerek szép világról.

Ott ült a kocsiban mindegyik a maga ülésében, kocsis elől, kanczellista hátul. Lehajtott fejjel, tátott szájjal s merevedett szemekkel fogta a lőcsöt mindakettő. Nem volt ájult egyik se, de eszméletét vesztette mindegyik.

Szólitják őket: nem felelnek. Hivják le a kocsiról: nem mozdulnak. Leemelik őket az ülésből: arról se tudnak semmit. Kinálják őket étellel-itallal, borral, pálinkával: le nem tudnak nyelni semmit. Hetekig dörzsölték és ápolták őket, mint nagy betegeket, mig utóbb magukhoz jöttek.

A KÖD A JÉGEN.

(Pörbe száll két halászgazda. – Az a biró, a ki sohase hoz itéletet. – Mit csinál a mérnök a nagy ködben? – Nem segit a mappa. – Mit ér a tudomány kutya nélkül? – A Turcsi kutyával való beszélgetés. – Hogy lett igazság a pörben.)

A téli Balaton nem enged magával játékot üzni. Kifog az még az ügyvéden is. Még a szakértőn is. Még a végrehajtón is.

Egyszer a Siófoki halászok jó csomó halat fogtak nagy messze bent a jég közepében. Mikor huznák ki a hálót: ott teremnek a kajári halászok. A halászgazda ott van mindegyik bokornál.

A halászgazda nem tesz egyebet a jégen, csak iszik, pipáz és parancsol. Ezt cselekedte a siófoki halászgazda.

A kajári halászgazda is ivott, pipázott, de nem parancsolt. Csak állt és várt. Várta: mennyi hal jön ki a hálóból – érdemes-e azért szót emelni? -234-

Érdemes volt; nagy volt a zsákmány. Mikor pedig már a sok hal ott volt a jégen kupaczokban, sodorint egyet bajuszán s oda szól siófoki kartársához:

– Köszönöm szomszéd uram a szives fáradságot, már most ezt a halat majd csak én viszem Kajárra.

– Szivesen tettem szomszéd uram, de tovább se fáradozzék kegyelmed, magunk is el tudjuk vinni Siófokra.

A siófoki gazda jól tudja azt, hogy a kié a viz: azé a halászat s a kié a halászat: azé a hal, ha más fogta is. Kivette tehát a pipát a szájából, kiverte belőle a hamut, ujra teletöltötte dohánynyal, kicsiholt, rátette az égő taplót s mikor már bodoran jött a füstje, oda szól a kajári gazdának:

– Látja kelmed azt a diófát az akarattyai csárda kéményétől nyári napkeletre? Az a Bálint komám diófája. Nézzen el most már onnan kelmed Tihany felé oda a nagy vizlejáróhoz: ugy-e most már látja a mi vizünk felső határát.

Az igaz, hogy alkalmas köd volt mindenfelé s egy mérföldről csakugyan nem lehetett biztosan megmondani, melyik a Bálint koma diófája. -235-

Holmi köd balaton-fő-kajári halászgazdát meg nem zavar. Nyugodtan folytatta igazságának megbizonyitását.

– Hát az aligai szakadástól aláfelé látja-e kelmed azt a kökényfabokrot? Hát az almádi csárda csucsfala nem ide világit-e egyenesen? Nem tudná azt kelmed csak ugy mint én, hogy az én vizemnek itt van a külső határa? Most azután nézze meg kelmed ezeket a lékeket, nem a felső, meg a külső határon belül vannak-e ezek?

Nem nézett a siófoki halászgazda se kökényfát, se csucsfalat. Hiszen a köd miatt nem a csucsfal, de még az egész almádi hegy se látszott.

A legények ott álltak két csomóban. Itt a fokiak, amott a kajáriak. Nézegették a halkupaczokat. Ha egyik-másik ponty vagy sügér vetett magán egyet s kiesett a kupaczból, azt visszarugták a helyére. A gazdák vitájába bele nem szóltak volna. Nem az ő dolguk. A gazdák se szólongatták őket tanuságtételre. Hiszen ugy is bizonyos, hogy mindegyik bokor legénye a maga felenyájával tart s cserben nem hagyja gazdáját. De meg hogyan is tudnák ők jobban az igazságot, mint a gazdák?

A siófoki halászgazda elvégre se tudta belátni a kajári határ igazságát. Véget vetett a vitának.

– A mit kelmed tud szomszéduram, azt én nem tudom, a mit pedig én tudok, az a bizonyos. Ez a jég az én jegem.

– No majd hát elválik szomszéduram. A hal itt marad. A Marczi gyerek is itt marad. Kelmed is itt -236- hágy valakit, őrizzék a halat ketten, én meg majd bemegyek a szolgabiró urhoz sebtiben.

Ez már okos beszéd volt, ebben a siófoki gazda is megnyugodott. A két legénynek ott hagytak elegendő szűrt, tarisznyát és kulacsot s a két bokor halász elballagott, az egyik délnek Siófok felé, a másik napkeletnek Balaton-Fő-Kajár felé.

A két legény magára maradt. Mindegyik elővette a tarisznyát, kikereste belőle a kalbászt, szalonnát, kenyeret, sót, paprikát; egymás mellé leültek a gyalogszánkóra s elkezdtek falatozni. Azután a kulacsra került a sor, megkinálták egymást, a hogy illik, s kölcsönösen jónak találták egymás borát. Sokat inni nem szabad. Elnehezedni, elaludni nem tanácsos. Fordulhat az idő s az álomból halál lehet.

Hogy a jégen még se töltik az éjszakát: az bizonyos. Hogy a halat se hagyják ott: az is szent.

Lehetett a hal száz forint áru. Attól nem lehet félni, hogy éjszaka ellopják. Ki lopná el? Ki lenne olyan bolond ember: a ki éjjel be menne a jégre? Még igaz jószágáért se, annál kevésbbé más becsületes ember igaz jószágáért. Hanem hát van róka a nádasokban elég. A róka egy mérföldnyire is megérzi a hal szagát s éjjel oda mehet seregszámra. Sasok is vetődhetnek erre a vidékre és róka és sas keményen megvámolhatják a halat.

Még az sem lehetetlen, hogy valami jégen járó kocsi botolhat rá a reggeli időben.

Most már tisztában volt a két legény a dolog állásával. Az a pislantás mindegyik gazdától azt jelentette: aztán legyen eszed gyerek! Ez meg azt jelentette: vagy az egész hal, vagy legalább a fele, estére otthon legyen.

Nem is tétovázott sokáig a két legény. A halat két részre osztották. Ponty, garda, sügér, őn, csuka, harcsa, keszeg, kárász, czompó, menyhal – egyik olyan, mint a másik. Egyik annyit ér, mint a másik. Fogasért kétszer annyi süllő, süllőért kétszer annyi ponty vagy garda. Alig telt bele negyed óra: meg volt az osztozás. Mindegyik bele rakta szánkójába a magáét, ajánlották egymást istennek s elindultak hazafelé. Haza is értek szerencsésen a partig. Késő este már mindegyik gazdánál ott hevert a hal a hideg kamarában.

Hanem azért korán reggel ott volt a kajári halászgazda a főszolgabirónál. Előadta panaszát rendesen s kérte holnapra a határidőt, kérte a siófoki halászgazda megidézését s minden némü törvényes igazság kiszolgáltatását. Vele volt egyik öreg legénye is, a ki az alatt benézett a konyhába, kezet csókolt a tekintetes asszonynak s levett kalappal, hajadonfővel bevitt a konyhába egy nyaláb halat. Lehetett vagy félmázsa.

Meg ne ütközzék ezen senki. Birónak, tisztviselőnek, közembernek kijárt az ajándék hajdanában s az ajándékot sohase verték a pörös fél hátához. A törvény -238- megengedte, a szokás megparancsolta, a közerkölcsök ugy hozták magukkal. Még a nádorispánnak, még a királynak is vittek ajándékot. Ma ugyan már a királynak nem igen szokás ajándékot adni. Legföljebb a pozsonyi zsidók adnak évenként egy hizott ludat s koronázáskor ad a nemzet néhány ezer aranyat. De nem igy volt ez hajdan.

Igaz, hogy erős birónál az az ajándék nem nyomott semmit. Az volt a kérdés: van-e igazsága?

Hát az olyan főszolgabirónál nyomhatott-e valamit, mint Hollóssy Fülöp László urambátyám? Mert ő volt a járás főszolgabirája s nála tett panaszt a kajári halászgazda.

Tudni kell ugyanis, hogy a mi jó főszolgabiránk sohase hozott itéletet. Több mint húsz esztendeig volt szolgabiránk, adott is a pörlekedő feleknek határidőt, néha meg is hallgatta őket, néha a tanukat is kikérdezte, de itéletet nem hozott.

Hajdan nem volt a birónak ügyviteli szabálya. Nem volt köteles a biró a pöröket sorrendben elintézni. Nem is parancsolt a birónak senki. Sürgethette azt az ügyvéd vagy a panaszos: nem adott az rá semmit. Följelenthették azt alispánnál, vármegyénél, helytartótanácsnál, kanczelláriánál, vagy magánál a királynál is: mind nem ért az semmit. A főszolgabiró azt felelte:

Mert tisztségük igy parancsolta. És mert minden itéletért birói dijat, sportulát kaptak azonnal. S a ki sok itéletet hozott: annak ezerekre ment jövedelme. Efféle dijakból lett gazdaggá, gróffá, herczeggé az első Grassalkovich. Igaz, hogy más segitsége is lehetett.

A birói dijak miatt nem hozott soha itéletet Hollóssy Fülöp László urambátyám. Volt birtoka Veszprém, Győr, Komárom, Somogy, Fehér, Tolna, Heves és Külső-Szolnok vármegyében. Felesége Magyary-Kossa Eszter nénémasszony volt, ki a szilasbalhási, mező-szent-györgyi, litéri, dakai, papvásárjai, pápai, böröllői, győri, bőnyi, komáromi, aranyosi, kenderesi, kakatpusztai s tudom is én még hová való birtokaikat jó rendben tartotta. Egészen természetes tehát a főszolgabiró okoskodása.

– Nekem ne mondhassa se ügyvéd, se panaszos, hogy nekem sportulát fizetett. Azután mit is pörösködnek istenadta maradhatatlan emberei? Nem azért van a státus, hogy az ő csetepatéikkal vesződjék. Majd leszoktatom én őket a pörösködésről.

Le is szoktatta alaposan. Ugy elpusztult az ő járásából minden ügyvéd, hogy meg nem mert maradni közülök hirmondónak se de egyetlen ügyvéd se. Hire volt ő neki egész Tul-a-Dunán. Kiegyezett az ő vidékén minden ember, a hogy tudott, ellenségét pedig hagyta futni mindenki. Mert az bizonyos volt, hogy senki nála pörét el nem veszti ugyan, de meg se nyeri soha.

Nála tette le panaszát a balaton-fő-kajári halászgazda. Meghallgatta nagy figyelemmel. -240-

– Tessék engem visszahelyezni az én vizeimbe és az én jegeimbe, mert a foki halászok engem az én békés birtoklásomban megháboritottak.

Ha elszántok egy barázdát a szomszédom földjéből; ha falat huzok s a csurgatónak helyet nem hagyok; ha elkapálok egy fél bakhátat a szomszédom szőlejéből; ha a szomszédom földjén huzok árkot vagy emelek keritést: ily esetekben áll elé a sommás repoziczió. De ha más vizére, más jegére tévedek s ott halászok: mi lesz akkor?

Sommás repozicziónak csak ingatlanon van helye. Igen ám, de a viz nem ingatlan. Azonban, ha befagy, mégis ingatlan. Csakhogy a hal meg semmi esetre se ingatlan. De a hal mégis csak azé, a kié a viz; – a viz pedig azé, a kié a medre; – a meder pedig bizonyos, hogy ingatlan. Ilyen módon kétségtelen, hogy a viz is ingatlan, a hal is ingatlan s a jég is ingatlan.

Mindezt végig gondolta a jó főszolgabiró s mire tisztába jött az ügygyel: akkorra belátta, hogy ez az ügy mégis bolond ügy. Ezt prókátor nélkül elintézni nem tanácsos. Odaszól a halászgazdának.

– Tudod, hogy én a perpatvart nem szeretem s itéletet mondani nem szoktam, de most az egyszer megteszem, hanem hozz magaddal prókátort. -241-

Ráparancsolt egyben a siófoki halászgazdára is, hozzon prókátort ő is. Azon kivül megidézte a vármegye egyik mérnökét is. Végezetül ráparancsolt a veszprémi káptalanra mint siófoki uraságra és a balaton-fő-kajári nemesi közbirtokosságra, hogy a balatoni partok határmappáit haladéktalanul adják ki a megyei mérnök kezére. Tanunak is idézett be egy csomó előljáró embert innen is, onnan is.

Elkövetkezett a pörfelvétel határnapja. Szép derült napos idő. Csak ugy seregelt a sok ügyvéd, patvarista, pörös fél, tanu, mérnök, szakértő, bámészkodó a parton. A kajári halászgazda magával hozta a kutyáját is.

Hollóssy Fülöp László urambátyám ugyan be nem ment a jégre, mert ezt a természete meg nem engedte, hanem béküldte az esküdtet a nagy csomó emberrel.

Első dolga volt a lékeket megkeresni. Ezeket a hasábjegekről csakhamar megtalálták.

A másik dolog volt az akarattyai oldalon a Bálint koma diófáját, a világosi oldalon pedig ama hires kökényfát, valamint a felső parton az almádi csárda csucsfalát, másik irányban pedig azt a bizonyos tihanyi vizlejárót fölfedezni. Mert ezek nélkül a kajári és foki vizek határait a mappákon kitudni nem lehet.

Felállitja a mérnök a háromlábu messzelátót s mig helyreigazitaná: összeszid három halászlegényt. -242-

Felállitja, lehajol és belenéz. A kerekes csavarokat igazgatja jobbra, balra, fölfelé, lefelé. Néz, néz sokáig és nem szól. Az emberek áhitatos figyelemmel lesik, mikor kerül elő a Bálint koma diófája.

Az alatt az idő gondolt egyet s olyan köd ereszkedett le, hogy nadrágszijat lehetett belőle hasitani. Minden ember zsebbe tette a pipáját, mert nem lehetett látni a pipafüstöt. De a mérnök nem látta a ködöt.

Mert ő csak a messzelátóba nézegetett. Háromszor is megtörölte zsebbevalójával az üveget is, saját szemeit is, de azért csak nem látott semmit. Végre szól egyet:

Dühbe jön a mérnök, fölegyenesedik, összeszidja a halászgazdát, mért beszél olyan szamárságot, mit ért ő a háromlábu masina titkához? Abban kell valami hibának lenni.

– Megkövetem szépen a tens mérnök urat, én parasztészszel csak ugy gondoltam, hogy a köd miatt nem lát.

Akkor néz körül a mérnök. Akkor veszi észre a ködöt. S akkor veszi észre, hogy ugy érzi magát, mintha abrakos tarisznya volna a fejére huzva. Se eget, se földet nem lát. Hogy láthatná tehát a Bálint koma diófáját egy mérföld távolságban?

Ez volt a mérnök ur véleménye. Érett megfontolás után mondta ki, a mikor kétszer-háromszor megfordult -243- saját tengelye körül s egyebet ködnél nem látott. Az esküdt ur más véleményben volt.

– Én pedig azt meg nem várom, mig felszáll a köd. Sőt e mai helyszini tárgyalást el is halasztom valamely más napra.

– Pedig aligha meg nem kell várnunk a ködnek tisztulását, tekintetes uram; – én a magam részéről ugyan innen el nem indulok, mert én meg nem mondom ebben a ködben, merre föl, merre alá?

– Hejh, a ki teremtette, ez már az okos észrevétel. Nézzük csak a mappát: hol is volnánk mi e pillanatban?

Ott volt a mappa a vármegye huszárjának hóna alatt. Kettő is, nem egy. Bádogtokba mind a kettő. Két halászlegény már régóta vivódott a fölött: mi lehet az? Kürt-e, trombita-e, hurkatöltő-e? Most sült már ki, hogy mappa. Abban van a sió-foki határ, meg a balaton-fő-kajári határ. E csodára csóválták a fejüket de nagyon.

De hiszen bölcs szakértő mérnök: kioldhatod te annak a toknak kötelékét, leveheted te annak sapkáját, kirázhatod te abból a térképet, megnézheted te azon, merre van hegye, merre van tolla a nyilvesszőnek, merre van éjszak, merre van dél: nem értesz te azért abból semmit. Kinevet téged azért a kajári halászgazda.

Most ugyan még csak a bajusza alól nevet s azt is halkan teszi. Még vár kevés ideig. -244-

Nézik a térképet keményen. Mérnök, esküdt, patvarista, községi jegyző. Körül-körül tekint a mérnök a közben: nem nevet-e valamelyik paraszt? Nagyon kapóra jönne valakit összeszidni. Mert hogy az a térkép a köd ellen mit se használ: azt most már ő is belátja. Kérdi a patvarista:

Erre a szóra jön még csak haragba a mérnök. Tizszer is megtapintotta ő már minden zsebjét. Éppen csak a kompaszt, a tájirányzót felejtette otthon. De minek is hozta volna el? Nem volt ő neki tengerész még az öreg apja se, nem is atlánti tengerre indult ő el uj világokat födözni fel, csak egy rongyos sommás repoziczióra hivták, oda pedig minek a tájirányzó?

Hiába volt minden haragja. A térképet ujra össze kellett sodorni, a tokba beletenni, a tok sapkáját visszatenni s kötelékét bebogozni. Tartsa csak a huszár tovább is a hóna alatt.

Bizony nem tudta azt senki. Egy kajári siheder kölyök még el is kezdett csufolódni.

Röhögtek rá. De most már a röhögés se hozta méregbe a mérnök urat. Valami nagy dolog kóválygott a fejében.

– Hiszen se hajlékunk, se ruhánk, se kenyerünk. Hátha ez a köd három nap, három éjjel meg nem mozdul? -245-

– Bizony történt már ilyen eset tekintetes uram nem is egyszer. Igy járt tavaly télen Marosi János is, a kis-utczai takács. Be akart menni a halászok elé. A köd megnyomta. Elbódorgott erre-amarra a jégen. A kalapja: no az megkerült, de ő neki azóta se hire, se hamva. Legjobb lesz nekünk itt a hóra lefeküdnünk, már aztán akármit ád az isten. Valamikor csak fölszáll a köd.

A kajári halászgazda csak azt várta. Erre a szóra odalépett a mérnök urhoz.

– Már én csak haza megyek, nem várakozom itt hiába. Isten megáldja tekintetes uram!

– Adjon az isten jó szerencsét kegyelmeteknek is mind közönségesen. Majd holnap ilyenkor kinézek ide megint.

Idomtalan, maszatos képü, kóczos szőrü eb. Valami korcs. Az apja bizonyosan kuvasz volt, az anyja aligha nem puli. A mi onnan bizonyos, hogy hol az egyik füle állt fel, hol a másik. A mihez pedig rendesen csak az agár meg a puli ért. Hanem két fekete szemében csak ugy égett az okos elme. Holmi vásott kölykek akárhányszor mondták, hogy több az esze annak az ebnek, mint az öregbirónak. Az igaz, hogy az öregbiró a pinczeszeren néha több bort szokott inni, mint a hogy illendő s ilyenkor bolondokat beszélt, a mit a Turcsi soha nem csinált. De azért mégis isten ellen való vétek igy beszélni.

Ott üldögélt már a Turcsi régóta a gazdájának csizmaszára mellett. Figyelemmel hallgatta az emberek beszédét s komoly részvéttel kisérte a szegény mérnök ur tépelődését. A mérnök urat ugyan még eddig nem ismerte, de azt már látta a szemeiről, hogy a ködhöz semmit se ért. A háromlábu messzelátó eleintén némi aggodalmat keltett benne, de a mikor látta, hogy se nem rug, se nem harap: azután rá se nézett többé. Kutyába se vette. De azzal kezdettől fogva tisztában volt, hogy se ő, se gazdája az éjszakát kint nem tölti a jégen. Ámbár ő ettől se félt volna nagyon, mert jól érezte, hogy a Marczi tarisznyájában még elég kenyér, szalonnabőrke és sonkacsont van.

A mig az emberek beszédét s a mérnök ur káromkodását hallgatta: az alatt éber figyelemmel kisérte -247- gazdája arczát, szemét s minden mozdulatát is. Csak azt várta: mikor szól, vagy mikor int neki a gazda. A szót is megértette intés nélkül, az intést is megértette szó nélkül. Ilyen derék Turcsi volt az a kutya.

A Turcsi előre futott a ködben, egy perczig szaglálódott s azután visszajött. Odaállt a gazdája elé s megindult az akarattyai lejáró irányában. Minden perczben vissza-vissza nézett, hogy gazdája egyenesen követi-e? Egyszer egyik legény ferde irányban lépett ki valami ok miatt. A Turcsi rögtön rendre utasitotta, néhány ugató hanggal megintvén őt, hogy ne bolondozzék, mert különben a jégen hagyja.

Olyan egyenesen kivezette a tekintetes biróságot s az érdemes csapatot a partra: nincs az a hajóskapitány, vagy csillagvizsgáló, a ki ezt jobban megcselekedte volna. S azt hiszik talán, hogy ezt neki valaki megköszönte, vagy őt ezért valaki megdicsérte, megsimogatta? Senki ezt nem cselekedte.

De arra se számitott, hogy a mikor a parton egy perczig ott lábatlankodott a mérnök ur mellett, őt oldalba rugja a mérnök ur s azon felül e szóval illesse:

Azonban eltürte ezt is szó nélkül, az eszéhez értette a mérnök urnak s hosszas tapasztalásból azt is jól tudta már, hogy a világ háládatlan, csak a kutya háládatos. -248-

Mert a mikor nagy keserves zihálás közben fölértek az akarattyai csárdához s a mérnök ur a halászgazdától elvált, a halászgazda megemlékezett ugy önmagában arról, hogy a mérnök ur mily nagyon lenézi a tudatlan, tanulatlan parasztot s azért igy bucsuzott el tőle:

– Hát csak azt mondanám tekintetes uram, hogyha már a parasztot megveti: a kutyáját becsülje meg. Mert szentháromság-egy-örök-isten ugy segéljen bennünket, hogyha az a rongyos paraszt kutya nincs velünk, a tekintetes uram fejét néhány nap mulva már ott a jégen hollók, varjak kopogtatják.

Az a rongyos paraszt kutya megértette gazdájának minden szavát. Oda állt gazdája elé s orrát, fejét oda dörzsölte gazdája hideg kezefejéhez. Az a hideg, durva paraszt kéz ekkor végig simogatta a kutya fejét.

Hejh milyen jó kedvet csinált ezzel annak a kutyának. Ugrált, futkározott, farkát csóválta, majd egyenesen feltartotta a Turcsi. Örömében hanyat feküdt s vihogva belehentergett a hóba. Mikor a havat lerázta magáról: mindenkinek tele szórta vele szemét, száját. Olyan boldognak érezte magát, mikor látta, hogy mégis van elismerés a világon.

Sőt a mikor felült az a csárdás kocsijára, hogy Sió-Fokra menjen s a kocsi megindult: akkor már meg -249- is ugatta paraszt kutya-természetéhez képest. Vajjon kutyaugatás volt ez? Vagy egy kissé érdes szemrehányás, mintha azt mondta volna: köszönd a gazdámnak tudós ember, hogy megszabaditottalak. Ha gazdám ott nincs: bizony ott hagylak a jégen.

Az a mérnök nem rossz ember. Ismertem jól öreg korában. Ott volt háza Balaton-Füreden a nagy Szentgyörgyi-Horváth-villa nyugati tövében. Nem utálta az a parasztot, sőt szerette a szegény embert. Hanem lásd Turcsi, sok rossz szokás van az emberek közt a világban, a mit te ott Balaton-Fő-Kajáron talán nem is ismerhetsz eléggé. Te nem tudhatod jól, hogy minden házmester patvarkodó, minden pallér durva s minden földmérő és vizmérő mérnök goromba. Eltanulja főnökétől s megszokja már fiatal korában, hogy a lánczhuzó, karótartó és talicskatoló munkásokhoz sohase legyen jó szava s minden szavát parancsoló, káromkodó kemény hangon ejtse ki. S a hogy egyszer megszokta munkásaival: később azután ugy beszél minden kis sorsu emberrel. Ugy beszél még a te gazdáddal is Turcsi.

Bocsáss meg hát neki Turcsi s ha majd jön a második tárgyalás, ott a jégen: mentsd meg őt jó szivvel akkor is.

A jó nevelés és a jó társaság adja meg a jó modort. És az emberszeretet.

Jó modor és emberszeretet kell ahhoz is, hogy az állatot szeressük s téged Turcsi oldalba ne rugdaljunk. Akkor volt csak vétkes ember a mérnök ur is, mikor -250- téged oldalba rugott. De ez is csak a rossz szokás munkája. Azt gondolta hogy lánczhuzója voltál. De ebben mégse mentegetem előtted. Mert valamint az emberrel nem szabad ugy bánni, mint a kutyával: annál fogva a kutyával se szabad ugy bánni, mint a lánczhuzóval.

Száz szónak is egy a vége Turcsi. Ha az a mérnök ur nem volt is rossz ember: azért beismerem, van elég rossz ember a világon. De rossz kutya is akad ám elég! Ezt meg te ismerd be Turcsi.

Hogy a Turcsi beismerte-e ezt igazán vagy nem: biztosan megtudni nem lehetett, minthogy többé nem nyilt alkalma a mérnök urat megmenteni.

Mire a mérnök ur és a két ügyvéd, az esküdt és patvarista és a tiszti huszár a főszolgabirót Sió-Fokon fölkeresték, akkorra a főszolgabiró régen haza ment Mező-Szent-Györgyre, régen megette ebédjét, vacsoráját s régen kiadta rendeletben a kanczelláriának, hogy ha a halpörös biróság reggelig elő nem kerül: keresni kell annak tagjait minden felé, mert azok a jégen bizonyára eltévedtek.

A két ügyvéd keseritette meg még igazán a mérnök ur életét. Mindakettő őt okozta a balsikerért. Ha előbb kiment volna a jégre, ha előbb fölállitotta volna háromlábuját, ha igy tett volna, amugy tett volna, köd se ereszkedett volna vagy már későn ereszkedett volna: semmi baj se lett volna. Igy azonban ki fizeti meg az ügyvédek költségeit: a napidijat, a fuvardijat, a munka dijat, a tiszteletdijat, az élelmezési dijat és a többi mindenféle költséget és dijat? -251-

De nem törődött ezzel a mérnök ur, hanem föltette magában, hogy ha csak lehet, a pörös jeget se a siófoki, se a balaton-fő-kajári határhoz nem méri, hanem oda méri a kenesei határhoz. Ehhez aztán egyik pörös félnek, egyik ügyvédnek se lesz hozzászólása.

A főszolgabiró kitüzte ugyan az ujabb tárgyalást megint a jégre, a helyszinére, de a mikor a mérnök ur, az ügyvédek és a biróság, a felek, a tanuk és a szájtátók a Balaton partjára értek: nem volt azon a tavon egy tenyérnyi jég sem, hanem szép derüs tavaszi napnak lengedező szellőjétől lassu hullámzással mosolygott eléjük a határtalan viznek fényes arcza.

Akkor disputált össze igazán még a két ügyvéd, hogy mi most már a törvény s mi legyen a törvényes igazság? Még ma is vitatkoznak, ha azóta meg nem haltak.

Annak pedig a tekintetes asszony volt az oka, hogy az ujabb tárgyalás olyan későre halasztódott. A főszolgabiró igazán el volt határozva, hogy ebben az egyetlen ügyben mégis kimondja az itéletet, de ebbéli komoly szándékának utját állta a tekintetes asszony. Ő ugyanis lelke szerint utált mindennémü pört s különösen minden felpöröst s erre neki jó oka volt.

MAGYARY KOSSA ESZTER.

(A nagy pör. – A végrehajtás. – Az első ellenség. – A második ellenség. – A darumadár. – A harmadik ellenség. – De a darut nem felejti.)

Magyary-Kossa Eszter hires nevezetes nagy családnak volt büszke szép leánya. Öt-hat vármegyére terjedt ki több ezer holdnyi öröksége. Száz kérője közül Hollóssy Fülöp László urambátyám találta el a szerencsét. Ő hozta el ifju menyecskének Mező-Szent-Györgyre.

Hollóssy Fülöp Lászlónak volt akkor Szilas-Balháson hatszáz hold földje, Mező-Szent-Györgyön és Litéren s a dakai és papvásárjai pusztákon két ezer hold örök birtoka és ugyanannyi zálogos birtoka, bele értve mind ezekbe jobbágyainak urbéres birtokait is. Holmi aprócseprő birtoka másfelé is akadt, tehát épen nem kell csodálni, ha közel öt ezer holdnyi tiszta birtokkal vőlegénynyé lehetett. Azután csinos fiu is volt, szolgabiró is volt és csöndes, szelid természetü ember is volt, a minőt férjnek okos, szemes lány s kardos menyecske legjobban szeret. -253-

Igaz, hogy a zálogos birtokot az örökös tulajdonosok kiválthatták s 1810-ben meg is inditották a zálogváltó pört. De hiszen hatalmas ember és jó ügyvéd az efféle pört nemzedékről nemzedékre halaszthatta. Legrosszabb esetben kifizetik a zálogösszeget s ez is tekintélyes vagyon.

Igaz, hogy a szentgyörgyi, litéri, dakai és papvásárjai birtokokat is megtámadták, még pedig régi örökségi gyökös perrel, de ettől ugyan tartani nem lehetett. Ilyen pörnek száz esztendőnél rövidebb idő alatt még soha se lett vége s a pör alig folyt még tizenöt év óta.

Az alappert ugyan 1828-ban már elvesztette, de mit ért az? Mikor a felpörös a királyi emberrel, a tabuláris prókátorral, a jurátussal, a törvényes bizonysággal, a helybeli nemességgel s a szomszéd birtokosokkal együtt oda kiment, hogy az itéletet végrehajtsa s a megnyert birtokot elfoglalja: Hollóssy Fülöp László bátyámuram könnyen elbánt vele.

Az ősi kuriára ugyan beeresztette őket. Meg is engedte szépen, hogy az urak a kocsiról leszálljanak s idejövetelük okát ünnepélyesen előadják, sőt még meg is hivta őket barátságos, atyafiságos ebédre. De aztán nyomban kijelentette, hogy a legfelsőbb itéletet el nem fogadja, a végrehajtást meg nem engedi, az itéletnek ellent mond s felpöröst egyuttal »visszaüzi«.

Mindehhez joga volt az ősi hazai törvények értelmében. Akkor még állt az ősiség.

A legfelsőbb itéletben ki volt mondva, hogy valami meliorátio czimén egy csomó ezer forintot tartozik végrehajtáskor -254- a felpörös fizetni. El is hozta a pénzt. Akkori szokás szerint ezüstben. Nagy volt az összeg. Egy jókora zsák tele volt tallérral, lázsiással, huszassal, máriással. Két ember leemelte a zsákot a kocsiról s lefektette az udvaron a földre.

A felpörös azt gondolta, hogy a sok pénz látása majd más gondolatra birja Hollóssy Fülöp László bátyámuramat. Figyelmeztette is a zsákra.

– Ne huzza-vonja kedves uramöcsém ezt az ügyet, hiszen a birtok előbb-utóbb ugyis csak az enyém lesz. Aztán lássa, a meliorationális summát elhoztam, nyomban ki is fizetem. Ez már szép pénz lesz ám.

Nagyon szelid ember volt az én bátyámuram. Aztán még nőtlen ember is volt, nem tüzelte fel hites társa. De hogy ő róla fölteszik, hogy ő áhitja a pénzt s hogy ő pénzért kiadja kezéből a birtokot: oroszlánná tette őt ez a gondolat. Oda lépett a felpörös elé.

– Tartsa meg kelmed a pénzét kedves urambátyám, kelmednek még szüksége lesz arra. Én pedig felrugom, mint a vakandturást.

S oldalba rugta az ezüstös zsákot nagy erővel. Bagariacsizmájának orra meghajlott a nagy rugásban. A nagy rugástól ugy megrándult a lába, hogy másnap el kezdett sántitani s egy hónapig biczegett utána.

De az ezüstpénzes zsákot nem lehet olyan könnyen felrugni, mint a vakandturást. Nagyon nehéz az, megfekszi a földet, nem mozdul ki a helyéből. De a nagy rugástól tenyérni lyukra mégis kiszakadt a zsák oldala s a sok huszas, lázsiás és tallér et kezdett gurulni szanaszét. -255-

Egy pillanatig se türte ezt mozdulatlanul a felpörös. Utána a guruló ezüstnek. Lekapta a kalapját s abba kezdte nagy gyorsan fölszedegetni. Biztatta a királyi embert is, a jurátust is, hogy segitsenek neki. Azok csak mosolyogtak; a többi jelenlévő, az egész nagy gyülekezet is mosolygott, de senki nem segitett.

Bizony el kellett onnan távozni a felpörösnek szégyenszemre. Az ebédet ugyan jóizüen elköltötték, de ez nem mehetett áldomás-számba. Ebéd után az egész végrehajtó közönség elkotródott.

Igy állt a dolog, mikor Hollóssy Fülöp László a szép és gazdag Esztike kezét megkérte.

A Magyary-Kossa családnak sok jó barátja, sok prókátora volt. Minden vármegyében, a hol birtokai feküdtek, egy-egy. S fent Pesten is egy. Valamennyit családi tanácsra idézték s Hollósy Fülöp László zálogpörét és örökségi pörét gondosan megvizsgálták. Aggodalomra okot nem találtak. Megállapodtak abban, hogy mindenki a föld alatt lesz már, a ki ma él, habár csecsemő is, mire a két pörnek vége lesz.

A felpörös ugyanis Matkovich István volt, a királyi tábla birája. Elmés, okos ember; csakhamar ki is nevezték szeptemvirré, hétszemélylyé. Hétszemély: nagy hatalom volt az akkor a maga gyökös perében.

De még nagyobb hatalommá tette felesége, a ki Zelenka-lány volt, nemes és szép asszony, a felvidéki -256- előkelő Zelenka-nemzetségből. Szerencséjére lutheránus ő is, a férje is.

Történt ugyanis, hogy a Szent István birodalmát kormányzó nádorispán ő fensége olyan német herczegasszonyt vett feleségül, a ki szintén a lutheránus vallásnak volt igaz hive. Áldott lelkü jó fejedelemnő volt s lelkének erős óhajtása, hogy udvarhölgyei s barátnői között lutheránus vallásu nemes hölgyek is legyenek. Matkovich Istvánné méltó volt erre s azért a fejedelemnő udvarának rendes látogatói közé tartozott. Sőt visztező társaságának rendes tagja lett.

Erre nem voltak készen a prókátorok. Még a pesti tabuláris prókátor se számitott erre. A jó Tripartitumban és Corpus Jurisban minden igazság és minden bölcseség meg van irva, de az még sincs meg irva, mi történik akkor, ha a felpörös felesége a nádorispánné ő felségének visztező barátnéja.

Hogy az igazságon még ez se ejt csorbát: az már bizonyos. De hogy a száz esztendőre indult per nem végződik-e el tiz esztendő alatt: ez már más kérdés.

1838-ik esztendőben, szeptember havának 6-ik napján megint csak kijött Mező-Szent-Györgyre a felpörös, a tabuláris prókátor, a királyi ember, a jurátus, a törvényes bizonyság s a többi velük járó közönség s megint csak behajtott Hollóssy Fülöp László tágas kuriájára. Hozta megint az ezüstpénzes zsákot is.

Csakhogy akkor már nemcsak bátyámuram fogadta őket, hanem Magyary-Kossa Eszter asszonynéném is. -257-

Még pedig ugy fogadta őket, hogy kezébe vett egy fazékszedő botot, a végét megmarkolta jól s oda állott bátran a királyi ember elé.

– Hadd látom hát, melyik az a felpörös, a ki be meri tenni lábát az én udvaromra, mutassa meg kigyelmed nagyságos uram.

A királyi ember megütődve nézte a még mindig szép, de kurucz menyecskét. Némi gyanuja támadt, hogy azt a fazékszedőt talán nem is valami istenes szándékkal tartja a kezében.

– Egy szót se biz én, hanem csak egy kicsit ki akarom kergetni az udvaromról.

– De majd mindjárt nem lesz abból egy személy se, csak mutassa meg kigyelmed!

A királyi ember okos ember volt. Azt mindjárt az első pillanatra látta, hogy Hollóssy Fülöp László bátyámuram inkább odahagyja egész ősi örökségét, mintsem fölgerjedett hites társának ellentmondjon. A felpöröst megverni még se engedheti meg, mert ez már hatalmaskodás-számba menne, a mi pedig nagy eset. Oda sietett tehát a haragos urasszonyhoz, ujra bemutatta magát, hogy ő a királyi ember s engedelmet kért, hogy kezet csókolhasson.

Nosza rohant erre oda a többi is. A jurátus, a törvényes bizonyság, a tabuláris és megyei prókátorok, a helybeli és szomszédos birtokosok – mind, mind siettek az urasszonyhoz, elkapkodták kezeit s a fazékszedő -258- botot utoljára is kicsókolgatták a kezéből. Végre oda járult a felpörös is, a hatalmas hétszemély, a nádorispánnak barátja s kalapját levéve, akkorát csókolt az urasszony kezefején, mint egy papucs.

Ezt már még se türte el az urasszony, fogta a kötényét s letörölte vele a csókot.

De mégis csak elveszett a két ezer holdas birtok Mező-Szent-Györgyön, Litéren, Dakán és Papvásárján.

– Nyugodjál meg édes jó angyalom, majd visszanyerjük ezt mi még. Ha mi nem: az unokáink. Aztán megmarad itt még a másik két ezer hold földünk.

– De bizony nem marad meg. Rongyos két ezer hold földön én itt nem nyomorgok. Ha az ősi birtokot meg nem tudtad védelmezni: a zálogos birtok nem kell. Én visszamegyek a magam ősi birtokára, jösz velem te is. Még ma küldj levelet minden felé, jöjjenek a zálogpörösek, kieresztem a birtokjukat.

Igy költöztek el Hollóssy Fülöp Lászlóék a Csallóközbe, Komárommegyébe egyik ősi birtokukra a mely feküdt Aranyoson. Igy jutott az én apám is osztályos rokonaival együtt 1838-ban a mező-szent-györgyi és hozzá tartozó részbirtokokhoz, mint ősi örökségéhez, mely hatvanhárom esztendő óta már zálogos kézen volt.

Az egyik Matkovich István, a ki elnyerte a szentgyörgyi birtokot. A másik kettőről is meg kell röviden emlékeznünk.

Egy fia és két gyönyörü szép lánya volt Magyary-Kossa Eszter asszonynénémnek. A fia sohase nősült, az egyik lányát konty alá vitték rendesen, a másik lányát is elvitték, de nem egészen rendesen.

Ez volt talán a szebbik lánya. Beleszeretett egy hozzávaló derék vagyonos előkelő nemes ifjuba. De pápista volt az istenadta. Igaz, hogy később megyei főjegyző, alispán és honvédőrnagy lett, tehát a tapasztalás is megbizonyitotta, hogy méltó volt a lányhoz, de már az én asszonynéném pápistának lányt nevelni nem akart. Egy hirneves őse már a kurucz háboruban, Rákóczi fejedelmünk korában kálvinista püspök volt, azóta a család minden ivadéka igaz magyar hitü, már ő csak meg nem szegi az ősök törvényét.

Hajh, de mit törődtek a hittel a fiatalok. Nagyon szerették egymást. Bátyámuram ugyan szivesen beleegyezett volna a házasságba, de ő nem mert beleszólni a dologba. Csellel kellett élni.

A fiatalok összebeszéltek, hogy asszonynéném tudta nélkül titkon szépen kocsira ülnek, valami vállalkozó paphoz elmennek s igy törvényesen összekelnek. Bátyámuram tudott nem-tudott előre valamit: nem tartozik a dologra. Halálos holtáig mindig tagadta, hogy előre tudta volna: mi történik. -260-

Egy szép délutáni napon a két fiatal kisétált a kertbe. A kert a borjumezőre dült. Ott állt egy paraszt kocsi egy fekete iharfabokor árnyékában. Arra felültek, Székesfehérvárra elhajtottak s még az napon mint törvényes férj és feleség csókolták meg egymást. Sohase láttam boldogabb házasságot. Negyven esztendő mulva is oly gyöngéden szerették egymást, mint esküvőjük napján.

No hanem az én kedves asszonynéném csinált aztán olyan zenebonát, hogy jámbor férje, jó Hollóssy Fülöp László rögtön fogatott s ment a székvárosba a megyegyülésre, pedig a gyülést még el se kezdték s még egy hét mulva se ment haza, pedig a gyülést már rég bevégezték.

Asszonynéném legelőször is kikutatta, ki volt az a szentségtörő pap, a ki a szökevényeket összeadta. Valami katholikus pap volt. Annak ugyan e földi életben nem igen árthatott, de azért mégis nyakára ment s adott neki utlevelet a pokolba s annak is a fenekére. Az a jó pap bizonyosan föl is használta az utlevelet.

Azután azt kutatta ki, ki volt az a gézenguz akasztófavirág, a ki a kocsival ott várakozott a fekete iharfabokor árnyékában. Ezt is megtalálta. Ez volt Dömök Sándor, szilas-balhási kisbirtokos.

Ez ugy félig-meddig a családhoz tartozott. Valamelyik ős-nagynéném unokanővérének orozva költ fia volt. Törvénytelen gyerek. Utóbb napvilágra jött s annyira hasonlitott a család férfitagjaihoz, hogy a tehetősebb atyafiak egy kis házacskát s néhány hold földet juttattak neki. Kedves, jólelkü ember, ölesnél magasabb termettel. -261- Nagyon megkedvelték s utóbb a tisztujitásoknál a nemesek közé is becsempészték. Ő volt a mezőföldi nemesség zászlótartója. Azt gondolták, ha a pecsovicsok őt mint zászlótartót agyon ütik is: ő érte nem lesz akkora kár, mint egy valóságos igaz nemes emberért.

Asszonynéném tehát Matkovich István szeptemvirt tartotta egyik halálos ellenségének. A ki két ezer hold birtokát elpörölte. Második halálos ellenségének pedig Dömők Sándort tekintette. A ki az ő angyali szépségü jó lányát az ő tudta nélkül esküvőre szállitotta.

Megnézted-e jól barna homlokát, piros tarkóját, felül fehér sávos, alul sötétszürke selyem nyakát, világos hamuszinü testét, barna-szürke lobogó tollait? Gyönyörködtél-e már sárga szép szemében, szelid nézésében, nyalka-büszke menésében?

Hallottad-e hangját? Azt az egyszerü de érczes erős hangot? Mikor ott repül fent, az egek magasában, tizenkettő az egyik szárnyon, másik tizenkettő a másik szárnyon mint a hegyes ék: V betü alakban előre robogva, elől a vezérdaruval, a ki harsány hangon le-lekiált a föld szin mélységére: daru, daru! -262-

Láttad-e őket, mikor kora hajnalban s mikor alkonyatkor darvadoznak a lápon, a szigeten s feltartott fejjel hol egy kiabál, hol valamennyi kiabál s mindegyik tizenháromszor kiáltja el egymás után: Kátára, Kátára!

Darutollat tett a süvege mellé a kurucz közvitéz. Darutollas süvegben járt még a minap is a tiszaháti-szamosháti nyalka legény.

Daruszőrü paripáját szereti legjobban a sikföldi szegény legény s azt siratja meg igazán, mikor a szegedi kapitány eladatja s ő nem lehet ott az áldomásivásnál, mert vasba van verve keze-lába.

Magasan repül a daru, szépen szól. Haragszik a szerető lányka, mert nem szól. De kérleli őt a barna legény: ne haragudjék sokáig. Ugy is övé lesz koporsója bezártáig. Bizony szóra kell birni azt a lánykát, mert hiszen a daru olyan néma s mégis szól.

Hát a nemzeti fájdalom kétszáz év előtt? Hát a bujdosó kurucz égő keserüsége?

Elment az ő ura, elment Rákóczi az ő fejedelme nagy Törökországba! Esztendő alkonyatán, őszi hervadáskor elmegy a daru is utána. Segény üldözött kurucz, csak a darvak őszi vonulását lesi s az őszi darvakkal együtt ő is elbujdosik ura után. Márvány-tenger felé, Rodostó halmai felé! Ott még egyszer kezet csókol hősének, vezérének, imádott fejedelmének, ott még egyszer kisirja magát és azután csak a daru jön vissza tavasszal. A bujdosó elmarad valahol. -263-

Te is elmaradsz már tőlünk maholnap darumadár! Gyermekkoromban hányszor láttam lassu vonulásod, hányszor hallottam kiáltó hangod a magasból. Egyszer de egyetlen egyszer az én kis bozótomban, az én kis szigetemre is leszálltál. Ugy mentél tovább a Balatonra. Két év előtt kérdeztem otthon falumbelieket, harmincz-negyven éves embereket: mikor láttak darut a határon?

– Nem tudjuk mi uram, micsoda madár az, csak az öregektől halljuk, hogy régen itt is járt a mi vidékünkön.

Csak a szatmári lápokon, csak a Duna-Dráva összefolyásánál, csak a Dráva muraközi szakadásain, csak az alsó Dunánál látni még darut. Itt se sokáig.

Az én kedves asszonynéném menyasszony korában szerezte a darut. Gerjen körül fióka korában fogták s neki adták ajándékba. A hogy nőtt szüzi szerelme: ugy nőtt kis daruja. S mikor menyasszonyi ruhájába felöltözött, körül tipegte, körül röpködte a daru, szép tiszta csőrével még igazitott is menyasszony fátyolán. Százszor is elmondta: kru, kru – a mi daru nyelven azt teszi: légy boldog édes kis urnőm!

Elhozta magával Mező-Szent-Györgyre is. El nem hagyta ott urnőjét soha. Vele sétálgatott az udvarban és a kertben. Elkisérte a szőlőhegyre is. Sokszor megfogta köténye kötőjét s ha légy szállt a ruhájára: csett! Rögtön elkapta a legyet. Megismerkedett és megbarátkozott luddal, kácsával, gyöngytyukkal, csirkékkel -264- s megvédte őket kutya-macska ellen. Nem félt senkitől s ha idegen akart hozzá nyulni: akkorát ütött kezére, hogy egy hét mulva is megemlegette.

Nem messze laktak Katonáék. Kisbirtoku ősrégi nemesek. Az egyik Katona-fiunak, Boldizsárnak, az a bolond szokása volt, hogy agarakat tartott. Akkor is volt neki két vásott kölyökagara.

Meglátja a két kölyökagár a darut: uczczu neki. Eleget vitézkedett a bátor daru, egyik agárnak ki is vágta a balszemét, de utóbb mégis csak legyőzte a két otromba eb. Katona Boldizsár látta a veszedelmet, sietett is a daru védelmére, de mire odaért: a szép madár kilehelte lelkét.

Titokban nem maradhatott az eset. Ellensége mindenkinek van. Besugták a dolgot az én kedves asszonynénémnek, a ki keservesen megsiratta hü barátját, kedves szép madarát. Tollait eltette emlékül, kihült testét pedig a kertben eltemette s örökzöld bokrot ültetett föléje.

Hanem Katona Boldizsárnak többé szemei elé kerülni nem lehetett. Megfogadta, hogy a mig ő él, az a szivtelen gonosz ember a vármegyében nem boldogulhat. Hiába könyörgött neki az egész atyafiság: csak annál jobban felbőszitették ellene.

Mikor az ősi házból örökre ki kellett költöznie, mikor abba a pörnyertes szeptemvir beköltözött: akkor azt -265- mondta Magyary-Kossa Eszter asszonynéném a szeptemvirnek:

– Kilenczvennégy esztendeig birták a mi eleink ezt a házat, de nem halok meg addig, mig kegyelmedet, méltóságos uram, innen ki nem dobják. És eljövök időnként, hogy engem lásson s az én szavamra megemlékezzék.

Multak az évek sorban, egymás után s elmultak azok is, a kik annyit pörösködtek egymással. Elhalt a szeptemvir és sok évvel később neje is. Ott feküsznek a szentgyörgyi temetőben. Fiaikra, örököseikre szállt a birtok.

Elhalt Hollóssy Fülöp László bátyámuram is ez előtt negyvennyolcz esztendővel. A kinek se idő, se mulandóság nem ártott: az volt az én kedves asszonynéném.

Ez előtt huszonnégy évvel épen szeptember 6-ik napján megyek haza Budapestről. Keresztülmegyek a várótermen s ott egy pamlagon látok egy muffot.

Oda nézek, nagy bámulatomra felismerem az én kedves asszonynénémet. Talán száz esztendős is volt már. Oly kicsiny lett, hogy a mint a pamlagon feküdt s összehuzta lábait: csak egy jókora muffnak látszott.

– Te vagy az? No nem jövök többé hozzátok. Aranyosról többé a lábamat ki nem teszem. Még csak azt akartam megérni, hogy annak a szeptemvirnek az utódjait kidobják az én birtokomból. Épen ma kidobták. Magam láttam, onnan jövök, a biróság még most is ott van. Harmincznyolcz esztendővel ezelőtt épen ezen a napon s épen abban az órában dobtak ki belőle engem is. Most már megnyugszom a sorsban. Ennek az ellenségemnek vége van.

– Hát annak a szegény öreg Dömök Sándornak megbocsát-e? Lássa kedves asszonynéném, most én vettem magamhoz.

Elsőt csöngettek. Jött a vonat. Fölugrott az én kedves asszonynéném s apró, de szapora lépésekkel ment ki a vonatra. Kisérője alig győzött utána menni.

Két ezer hold földjét elfeledte, leányának engedetlenségét elfeledte, kedves daruját soha el nem feledte.

Hát ez az én kedves asszonynéném volt az a tekintetes asszony, a ki utjába állott a balaton-fő-kajári halászgazdának, nehogy az valamikép pört nyerhessen. Mért volt felpörös?

A NEMZET TÖRTÉNETE A VIZ SZINÉN.

(Jön Jellasich. – A nádorispán Veszprémben. – A Kisfaludy-gőzös. – A hajó gépe erősebb, mint a becsületszó. – A becsület a politikában, az adósságban és a szerelemben. – Mi volt a nádorispán, mi volt a bán? – A horvátoknak jó kedvük van. – Elbujdosott az utolsó nádorispán. – A nádfedelü kastélyban.)

– Hol volt, hol nem volt; volt egyszer egy nádorispán, a neve volt István fejedelem, adtam neki egy pohár vizet, megitta jóizüen, ő pedig adott nekem egy aranyat, de nemcsak nekem, hanem a többi pajtásomnak is; az aranyunkat elmulattuk, de én mégis vettem belőle egy uj kalapot Veszprémben, de most már nem uj az a kalap.

Bognár Pálnak hivták azt az embert, a ki igy kezdte elbeszélését kapás pajtásai előtt s aztán lekapta fejéről a kalapot, oda vágta a hátához egy surján legénynek, csak ugy puffant.

Ez a beszélgetés pedig történt az én balaton-füredi szőlőmben, a mikor én még gyerek voltam s a mikor -268- még az a szőlő nagyanyámé volt, ez előtt közel ötven esztendővel.

István főherczeg nádor csakugyan járt Balaton-Füreden és a Balatonon és a »Kisfaludy« gőzösön. Ezt az útját meg kell emlitenem.

Jöttek a horvátok. Meg akarták enni országunkat. Jellasich báró a horvát bán vezetett ellenünk egy nagy sereget és seregével már el is hagyta Boglárt s jött felénk, mint a förgeteg.

Anyámat és a kisebb gyerekeket apám elvitte a balatonfüredi szőlőbe nagyanyámhoz. Veszett hire járt a horvátnak. Azt mondták: éget, rabol, embert öl, vérben fürdik. Anyám sok mindent, ékszert, ruhanemüt el akart magával vinni. Volt különösen egy vörös posztó ágyteritője. Hallotta, hogy a szerezsánnak vörös sapkája és vörös köpönyege van, mint a hóhérnak. Szentül hitte, hogy a szerezsán azt a vörös posztó ágyteritőt okvetetlen elviszi köpönyegnek. Sajnálta tőle. Apám azonban nem engedte elvinni. Hanem volt egy arany himzéses fehér selyem nemzeti védegyleti lobogónk: ennek Füredre vitelét megengedte. Apám a két nagyobb gyerekkel otthon maradt. Hadd jöjjön hát Jellasich, ha van bátorsága.

A nádorispán levelet kapott szeptember 19-én Bécsből a királytól. Ez a levél 16-án kelt. Ez a levél soha nem látott még napvilágot. Én Vermes Illés 48-iki -269- pápai követtől és gr. Zichy Manó 48-iki honvédezredestől hallottam valamit a levél tartalmáról.

Akkor már Bécsben elhatározták, hogy az ország alkotmányát eltörlik, a magyar kormányt és az országgyülést elkergetik s a magyar nemzet alkotmányos ellenállását vérbe fojtják. Jellasich minden parancsot és meghatalmazást megkapott már erre.

A nádorispánnal azonban gondoltak valamit. Azt fölakasztani nem akarták, de a magyarok kezében se akarták hagyni.

Szeptember 16-án a király aláirásával küldték hozzá azt a levelet, melyben megengedték neki, hogy Jellasichcsal személyesen összejöjjön, valami egyezségfélét vele szóba hozzon, de egyezséget ne kössön, azután pedig vegyen bucsut a kapufélfától s hagyja a magyarokat magukra és Jellasichra, annyit se mondjon, hogy beföllegzett, menjen egyenesen Bécsbe.

A nádorispán lett volna fővezére annak a seregnek, melyet a magyar kormány a király beleegyzésével előre küldött, hogy Jellasichot verje ki az országból. Ez a sereg már a Mezőföldön volt, Jellasichtól egy-két napi távolságra.

Szeptember 20-án indult el a nádor négy kocsival Budáról s még azon a napon Veszprémbe ért. A püspöki palotában szállt meg, noha a püspök gróf Zichy Domokos már akkor nem volt otthon. És azután nem is jött haza többé soha.

A nádorispán kiséretében voltak: Beöthy Ödön, gróf Zichy Manó és gróf Szapáry Antal. Azután vele volt -270- még valami futár-hadsegéd, egy helytartótanácsi titkár, néhány szolga, két huszár. Veszprémben a káptalan, a főispán Hunkár Antal, az alispán, főjegyző, főbiró s a polgármester fogadta.

Nagy örömmel fogadták. Tőle várták az ország békéjének helyreállitását, minden szabadságunk megmentését.

Bezerédy kanonok és püspök, régi országgyülési ember, e szavakat intézte hozzá:

– Örömében megdobbant városunk alatt az anyaföld, a mikor fenséged rálépett, hogy közibünk jőjjön.

Nem hagyhatta ezt szó nélkül Kocsi Sebestyén Gábor elmés ajka. Igaz, hogy a mit mondott, csak magán körben mondta.

– Dehogy dobbant, dehogy dobbant. Ilyen vékony legényke alatt még nem dobban meg se a Cserhát, se a Várhegy.

Nem tiszteletlenség volt ez a fejedelmi személy iránt Kocsi Sebestyén Gábortól. Ezzel csak a nádorispán kis termetére czélzott. Olyan vékony keze-lába volt a nádorispánnak, mint egy gyermeknek. Csupán 82 bécsi fontot és 8 latot nyomott, a mi a mai mérték szerint csak 47 kiló. Ez bizony még lánynak is kevés volna.

Ugy volt előre elkészitve a dolog, hogy délután két órakor találkozik a nádorispán a bánnal. A bán Szemesen lesz, a nádorispán a hajón, a »Kisfaludy« gőzösön. A bán a hajóra jön s ott majd találkozik és beszélget a nádorispánnal. -271-

A hajón volt a nádorispán és kisérete. Ezen kivül Szentgyörgyi-Horváth József és Écsi László s a hajószemélyzet. Kapitány, kormányos, három matróz és a fütő. Az egyik matróz helyettes-kormányos is volt s a másik matróz Bognár Pál, nagyanyám későbbi kapása.

Miért indult el a hajó olyan korán? Szemes csak ötven percznyi ut. Két órakor kell lenni a találkozásnak, mit csinál a nádorispán a hajón két óráig, tehát még hetven perczig?

A nádorispán előzékeny és udvarias akart lenni a bán iránt. Az ellenség és az áruló iránt, a ki föltámadt az ország kormánya és törvényhozása ellen, fegyveres kézzel betört a határon s tíz nap óta már öl, rabol és éget.

A kiséret pusztán udvariasságnak tekintette a sietést. Talán maga a nádorispán is annak tekintette.

A hajón volt egy rézágyu. De csak amolyan mozsárágyu. Csak díszlövésre való. Ezt most a kapitány megtöltette s hatalmasan lefojtotta. Vagy azért, hogy Jellasich táborát üdvözöljék; vagy azért s talán inkább azért, hogy a megkötendő béke örömére nagyot lőjjenek. Szegény mozsárágyu! Ez a töltés talán egészen beléd rozsdásodhatott volna! Vagy legföljebb csak felét kellett volna kilőni mind maiglan! Hanem hát az ágyutöltés is olyan mint a becsületszó. Vagy egészen elsül, vagy sehogyse.

Fel volt lobogózva a hajó. A nagy zászló a föárbóczon. S azután elől is egy, hátul is egy zászló. Ezek már -272- kisebbek voltak. Volt még egy negyedik lobogó is egy kisebb árboczon.

Valamennyi piros-fehér-zöld magyar nemzeti szin. Nagy következése lesz még ennek.

Mikor a főárboczra huzták fel a nagy lobogót: a lobogó elakadt. Ujra leeresztették, ujra felhuzták: megint elakadt. A kapitány káromkodott, mint egy huszár, de a lobogó azért nem ment föl simán.

Utóbb is fel kellett mászni az árboczra s nagy keservesen rendbe hozni a dolgot.

Van egy egykoru kézrajz és metszett kép, mely a nádorispánt ott a hajón ábrázolja. Itt magyar diszruha van rajta, de kalpag nélkül, hajadon fővel és mente nélkül. Mellette jobbról-balról Beöthy és gróf Zichy, egyik magyar, másik huszár-ruhában. Oldalt előtérben a somogyi part Szemes körül. A parton csalitos, bozótos halmokon öt fehér ruhás generális, köztük Jellasich. Mind az öten veszettül tánczolnak.

A kép nem akar gunyos kép lenni s mégis az. Az osztrák generálisok csakugyan nem tánczoltak. De a nádorispán se magyar diszruhában, hanem akkor divatos fekete kaszinó-öltönyben volt. Még Veszprémben öltötte ezt magára.

Azok a képek, melyek 1848-ban készültek, hogy megörökitsék e furcsa történeti eseményt, nem hivek a valósághoz. Pusztán képzelődés szülöttei.

Az egyik képen két lovon ülő huszár-főtiszt társaságában délczeg huszár-ruhában ül lován a bán. Egy jó fölszerelésü gyalogossal beszélget, ki kezével Tihany felé mutat. Mintha a katonának, mikor haptákban van s a fővezérrel beszél, kezét emelgetni s azzal mutogatni szabad volna! Ugyan e képen az előtérben egy sziklapad tetején jól öltözött magyar paraszt szürben, kerek kalapban bámulja a bánt.

Sajátságos, hogy Jellasichot huszártábornoki ruhában szerették ábrázolni. Még zágrábi lovas-szobra is magyar diszruhát visel. Hiszen igaz, hogy a horvátországi grófok és bárók mind magyar főrendek, magyar grófok és bárók s diszruhájuk is magyar mind maig. S igaz, hogy a bán is magyar zászlós ur.

Az egyiken öt táborkari tiszt és egy szerezsán veszi körül a bánt. Háttérben Tihanynak és a hajónak elmosódott képe. A partnál egy csónak orra széles tót kalapos evezőssel.

A másikon a bán a parton tisztjei közt. Tihany és a hajó itt is a háttérben, de a csónak közeledik a parthoz. A bokrok közt egy ágyu is van a hajó irányában forditva.

Szeptember 21-én gyönyörü szép meleg, tiszta őszi nap volt. Az ég s a tó egyaránt ragyogott a verő napfényben. -274- Szellő nem szálldosott s a szeszélyes Balaton nem is sejtette, mi történik hátán és partjain.

Egyik egykoru képen sincs nyoma a bán sátorának. A bán pedig sátort üttetett és sátora előtt hatalmas sudárfán sárga-fekete lobogó volt feltüzve. A bán és törzskara a sátor előtt állt, mikor a hajó közelgett.

A hajó nem tudott kikötni. A parti víz sekélyes volt. A hajó kereke már zavarossá tette a vizet, egy matróz póznával a viz mélységét kémlelgette. A hajónak meg kellett állani a parttól mintegy háromszáz méternyire.

A csónakot rögtön előre huzták, három matróz bele ugrott, a kereszt-deszkára sárga pokróczot teritettek, beszállt a csónakba gróf Zichy is, igy mentek Jellasich elé. A gróf vitte a nádorispán izenetét a bánhoz. Kéri a bánt, hogy fontos ügyek megbeszélése végett látogassa őt meg a hajón.

A bán és tábornokai észrevették, hogy a hajón nincs sárga-fekete lobogó, hanem csak magyar háromszin.

Hogy mehessen Jellasich ilyen helyre? Hogy mehessen Magyarország harmadik zászlós ura Magyarország állami lobogója alá?

A nádorispán tanácskozott kisérőivel. Elhatározta, hogy a király megbizását eredeti példányban átküldi a bánhoz s ujra ismétli a meghivást.

A bán megnézte a levelet s rajta a király nevét. Elnevette magát s mutatta a levelet tisztjeinek.

Hiszen az ő tábori irattárában különb aláirásai voltak a császárnak. S a császár aláirása nem különb-e, mint a királyé? S aztán az ő levelein Latour aláirása is ott van, de a nádorispánén nincs.

– Ő fensége a főherczeg még becsületszavát is hajlandó adni, hogy Exczellencziádnak semmi bántódása nem lesz.

A hajógép közönséges gőzgép harmincz-negyven lóerőre. Harmincz lóerő a gépészek tudománya szerint annyi, mint hatvan közönséges magyar ló ereje. Ez bizony elég szép erő.

Politikában, hitelügyletben és szerelemben átkozottul keveset ér a becsületszó. -276-

Hitelügyletben a hitelezőről, ha adósától váltót kér: azt mondják, rendes ember. Ha zálogot is kér: azt mondják, okos ember. Ha becsületszót is kér: azt mondják róla: gazember, uzsorás. A törvény be is csukja.

A hitelezőt és kezest kijátszani nem mindig becsületbeli dolog. Ha a gavallér nem fizet: azért ő csak gavallér. Ha miatta száz hitelezője vagy száz adósa tönkre megy: azért csak gavallér, de ha egy páros bajt elmulaszt: akkor már nem gavallér. Ha kártyaadósságát vagy vesztett fogadását meg nem fizeti: akkor se gavallér. Ha tíz ezer forintot kér kölcsön: akkor gavallér. Ha öt forintot kér kölcsön: akkor már nem gavallér. Ha birtokos ember nem fizet: az rendetlenség, de uri dolog. Ha kereskedő vagy iparos nem fizet: az már csalás. Azt csődbe hajtják, be is csukják. Az már komisz ember.

Hát a szerelemben mi a becsület? Nehéz erre megfelelni. Ezer regényiró száz esztendő óta egyebet se csinál, mint e kérdésre keresi a feleletet. Maig se találta meg. Sohase is találja meg.

Aki becsületét teszi szerelmére, ha férfi, azt mondják rá: bolond; – ha nő, azt mondják rá: könnyelmü. Azt mondják rá, ha becsületszóra szerelmét adja cserébe.

A ki életét és halálát adja szerelméért: az vagy elmebeteg, vagy eszményi hős. Hős az érző lelkek előtt, elmebeteg az okos emberek előtt.

Minden szerelmi bolondságot s minden hibás szerelmet jóvá tesz a házasság. És minden házasságot jóvá -277- tesz a hibátlan szerelem, de minden házasságot tönkre tesz a szerelmi bolondság.

Egyszer Balaton-Füreden egy csomó házasember és egy csomó agglegény összeveszett a fölött: ki a derekabb ember: az-e a ki megházasodik vagy a ki nem?

A fürdőn ott volt Deák Ferencz. A vitatkozók elhatározták: megkérdezik őt. Küldöttséget választottak. A küldöttség tagjai voltak: Nagy Imre, a ki később kuriai biró lett; Lendvay József, a ki később királyi táblabiró lett és Darnak államügyész.

– A kérdés félig komoly, félig tréfás. Én is csak ugy felelek rá. A becsületes ember megházasodik, az okos ember nem.

Annyit ér, mint a csizmavarrásban. Sokszor varr rossz csizmát becsületes csizmadia, sokszor varr jó csizmát kontár, gézenguz csizmadia.

Egyszer valami angol, egyik tatai Eszterházy gróf ismerőse, le akart telepedni Tatában s olyan lakásadó gazdát keresett, a ki lakást is adjon, élelmezést is adjon. Ajánlottak neki egyet.

– Akkor nem kell. Én nem becsületes embert keresek, hanem jó tyukhuslevest.

A politikában se a becsületet keresik, hanem a sikert. Közönséges gazemberek élnek, dolgoznak, zajongnak, vezetnek és boldogulnak a politikában, a kik képesek arra, hogy máról holnapra sikert érjenek el, vagy annak látszatát megszerezzék.

Ne gondoljátok ám, hogy a közjó a siker. A közjót csak a bölcsek, a nagyok és a jólelkek tartják sikernek. A politikus azt tartja sikernek, a mi neki jó.

És a mit a hatalom sikernek elismer. Hatalom pedig csak kettő van. Az egyik a fejedelem, a másik a tömeg. A fejedelem előtt csuszni-mászni, a tömeg előtt kiabálni s mind a kettőnek hizelegni, az egyiket megcsalni, a másikhoz ragaszkodni, de ha kell, mindegyiket megcsalni: ezek a sikernek eszközei.

De hiszen én nem igaz nagyokról beszélek most, hanem Jellasich bánról és István nádorispánról. Ismerem az ily alakokat. A közvélemény ködén én keresztüllátok. Mert én ismertem igaz nagyokat is.

Habsburg-Lothringen István: szülöttje hatszáz év óta uralkodó büszke fejedelmi családnak. Régiségére és hatalmára nézve a világ legelső családja.

Osztrák főherczeg s magyar és cseh királyi herczeg. A királynak unokaöcscse.

Magas rangu tábornok, két ezrednek tulajdonosa, minden nagy rendnek nagy keresztese, rengeteg urodalmak ura.

S most fővezére annak a hadseregnek, mely Jellasich bán seregének utjában áll s azt ütközetre várja.

Mi ő hozzá képest egy horvátországi nyavalyás bárócska? A kit még zászlósuri, báni méltóságában is megelőz az országbiró is. A ki nem több, csak egy tábornok, csak egy csiribiri exczellencziás ur.

És a mikor István főherczeg nádorispán becsületszavát adja, hogy a bán csak jöjjön a hajóra, bántódása nem lesz: akkor ez a parányi uracska azt izeni: nem megy ő, arra a becsületszóra semmit se ad, a hajó gépe erősebb, mint a becsületszó.

Hol van itt a közönséges uri fölfogás? Hiszen a nádorispán magyar nemes is. S ki kételkedhetnék magyar nemes ember szavában?

De az is igaz, hogy itt politika készült, a politikában pedig nincs a becsületszónak harmincz lóereje.

Bécsben elhatározták, hogy egy országot el kell tiporni, egy nemzetnek vérét kell venni. Magyarország, magyar nemzet: pusztulnod kell. A végrehajtó: Jellasich bán. Zsebjében a parancsolat. Ő annak engedelmeskedik.

Kérdeztem Bognár Pált, a matrózt, nagyanyám szőlőkapását. Tőle tíz-tizenöt lépésnyire voltak a bán és társai. Kérdeztem, mit csináltak a horvátok, mikor gróf Zichy a nádorispán izenetével közéjük ment?

Igazat beszélt az a kapás. A történet megörökitette, hogy a bán és a tábornokok hangosan nevetgéltek, mikor a nádorispánnak megtagadták az engedelmességet.

A függetlenségi harczban az oláhok és ráczok leöltek nyolcz ezer magyart. Csatákban elesett tizenkét ezer magyar és ugyanannyi osztrák. Szerb, horvát, oláh, határőr több elpusztult tizenöt ezernél. Zuvics derék horvát barátomtól hallottam, hogy a határőrök közül -281- csak özvegyasszony közel nyolcz ezer jelentkezett. Csatában és betegségben több orosz esett el tíz ezernél. Több mint hatvan ezer erős férfi vérét itta be az anyaföld. Hát a kik akasztófán, golyó által, börtönök mélyén lehelték ki lelküket!

Arról volt szó, hogy mindezt megkiméljék. Ezért kellett a nádorispánnak és a bánnak egymással találkozni. A bán megtagadta a találkozást.

A kik biztosan számitottak arra, hogy csata ugy sem lesz, István nádorispán ugy is elmenekül Bécsbe, Budát-Pestet kardcsapás nélkül foglalják el s a magyar nemzet kezét-lábát nyugodtan megkötözik.

Ők tudták, hogy a találkozás szinpadi játék. Csak a közönség mulattatására szolgál. S miért ne mulattatná őket is, a mi a közönséget mulattatja.

Jól tudta azt Jellasich, hogy őt a nádorispán nem teszi fogolylyá s a hajógép őt nem hurczolja Balaton-Füredre. Jól tudta ő, micsoda levelet kapott a nádorispán Bécsből. Miért félt volna?

Neki csak az adott gondot, hogy a hajón magyarok is vannak. S lehetetlen volt, hogy eszébe ne jusson, hátha a magyarok nem szinpadi játékot üznek s vele az árulóval könyedén elbánnak? -282-

Az a néhány jó magyar ott a hajón mély tisztelettel vette körül a nádorispánt. Ők a balgák azt hitték, hogy a nádorispán a komoly ember s a bán a ledér ember.

És még ők is megnyugodtak abban, hogy a nádorispán méltóságán esnék csorba, ha ő ülne a csónakba s ő menne ki a partra, a parton Jellasich bán sátorába.

Az egyik oldalon az ország békéje, a társadalom nyugalma, az alkotmány épsége, a szabadság biztossága, hatvan ezer ember élete-halála.

Történetirók ne hazudozzatok. Én meg nem engedem nektek e kérdésben a hazudozást. E kérdésben tisztán látok.

1203-ik évben, márczius havának egyik szeles-havas napján szemközt állott Imre, a magyarok királya, a pártütő Endre királyfival s annak nejével, a cselszövő Gertruddal. Szemközt állott a Dráva mellett Varasd közelében nagy sereggel. De nagyobb serege volt a királyfinak.

Letette kardját, botot vett kezébe, egyes-egyedül oda ment a pártütő királyfi táborába.

Megfogta a királyfi kezét, kivezette őt saját serege közepéből, fogolylyá tette s bezárta őt Kinja várába, a cselszövő Gertrud asszonyt pedig haza küldte szőni-fonni Meránba.

Miért nem ment ő ki a partra, egyenesen Jellasich táborába? Ki merészelte volna őt ott megtámadni, kezét rá emelni? Meg merte volna-e az osztrák tiszt az engedelmességet tagadni, a mikor a királyi herczeg, az ország nádorispánja, a fenséges ur azt parancsolja, hogy a pártütő bánt fegyverezze le s két kezét tegye vasba?

Csakugyan egyetértett volna titkon István főherczeg Jellasich báróval? A nádorispán is áruló lett volna, mint a horvát bán?

Kötelességszerü, nemes és hazafias gondolat volt: Jellasichcsal személyesen találkozni s a csatát, vérontást, háborut, ha lehet, elkerülni. De hát Veszprém felé, a Balatonon át s a »Kisfaludy« gőzösön vezetett az ut Jellasich elé? -284-

Jellasich jött a hadak utján, a Balaton déli partján egyenesen Székes-Fehérvárnak. A magyar hadsereg ezen az uton ment eléje s a hadsereg élén kellett állani a fővezérnek. Minő egyszerü lett volna a nádorispánnak a szántódi révnél találkozni a bánnal! Itt nem merülhetett volna fel az a kérdés, hogy a hajógép erősebb-e vagy a becsületszó s a nádorispán méltósága nagyobb-e vagy a báné.

A nádorispánra ráparancsoltak: hagyja el és hagyja magára a szegény országot. És ő engedelmeskedett.

Azért, hogy ha az osztrák udvar dolga rosszra fordul s a magyarok kibékitése szükséges lesz: megint előránthassák a nádorispánt békitőnek, közbenjárónak. Kimentették volna azzal, hogy ő Jellasichcsal minden jót akart és csupán Jellasich hűtlenségén tört meg jó szándéka.

Irtóztató vád terheli a nádorispánt, ha ugy áll az igazság, a mint én látom.

Nem tehetek róla. A jelen mindig vitás, a jövő mindig kétes, de a mult igaz.

A meghiusult találkozás után a »Kisfaludy«-gőzös megfordult s visszament Balaton-Füredre.

Gyerek-koromban tele volt a vidék azzal a hirrel, hogy Jellasich a tihanyi szorosnál ágyuztatta a gőzöst s hogy egy ágyugolyó a kémény mellett búgott el. -285-

– Dehogy bántott volna minket a bán. Örült, hogy nem látott bennünket. Mi is örültünk ott a hajón, hogy a kibékülésből semmi nem lett. Korbácsot a bánnak, nem békejobbot. Hanem a nádor ő fensége nem örült. Az egész uton alig szólt egyet-kettőt.

22-én a nádorispán Budára ér. Ott hagyja a magyar hadsereget, melyet neki kellett volna vezetnie s a vezérletet rábizza Moga tábornokra.

Másnap 23-án megmondja gróf Batthyányinak, hogy ő végleg el akar költözni az országból. Batthyányi kéri és inti, gondolja meg jól, ne hagyja az országot dúvesztében.

No ugyan jól meggondolta. Éjfélkor zárt kocsiba ült, azt se mondta a kormánynak és országgyülésnek: bikmakk s úgy el-kihajtott Magyarországból, szülőföldéről, hogy sohase látta többé. Pedig még tizenkilencz esztendeig élt jó egészségben azután.

Igy bujdosott el Magyarország utolsó nádorispánja. Itt hagyott mindent fenékig zavarban. S ott hagyta hadseregét az ellenség előtt fővezérlet nélkül.

Meneküléséről van egy egykoru kép. Hatalmas nyul hátán ül a nádorispán nyereg nélkül, de a nyul fel van kantározva. Jász-kun huszárezredének ezredesi diszruhája van rajta. Dombos vidéken nyargal a nyul s viszi lovagját veszettül. A lovag háta mögött egy dombon -286- aszu fatörzsök hatalmas száraz ágakkal. Előtte egy sárga-fekete utmutató, melyre ez van felirva: Schaumburg. Csakugyan oda menekült.

A nagy idők szereplői közül senkit se felejtett el a nemzet. De utolsó nádorispánját elfeledte. Szél a falevelet, vihar a porondot felkavarja, de nem lesz többé a lelkeknek olyan háborusága, mely az utolsó nádorispán emlékezetét a multból, az avarból ki tudná mozditani s életre tudná kelteni.

Jobb mint a mámor, mert csöndesebb. Jobb mint az álom, mert álmodozása sincs. Minő áldás annak nevén, a ki nemzetével rosszat cselekedett.

Szegény utolsó nádorispán – bécsi tanácsadóid rosszul gondolták ki utolsó napjaidat. Mennyivel jobb lett volna, ha Jellasich elfogat és vasra veret s ugy küld el téged Schaumburgba. Utóbb még érczoszlopot emeltek volna tiszteletedre s a vértanuk seregébe illesztették volna be nevedet.

Jött előre jó kedvvel, bőséggel. Katonái nyujtották neki a bőséget rablott eleségből. A cséplés és szüret javában folyt vidékünkön, volt mit harácsolni.

Szent-Mihály napján már ott volt Lepsényben és Mező-Szent-Györgyön egész seregével. Előőrsei már Székes-Fehérvár felé száguldoztak.

A kastély nádtetejü volt akkor. A nád jó ismerőse volt ősapáinknak Ázsia pusztáin. Árpád huszárjai is szerették a nádat. Nádasok közelében van jó legelő. Lónak pedig az kell. A legelső Nádasd Árpádnak volt vitéz hadnagya. El is foglalt jókora darab földet a tótoktól, németektől. Palotája aligha nem nádgunyhó volt eleinte. És azután akárhány palotát épitettek maradékai, minden palotát nádtetőre vettek. Pedig főuri nagy palota is sok volt köztük. De igy kellett, hogy az Ázsiából hozott ősi nevet minden palota hirdesse.

Jellasichot meglepte a nádtetejü palotának főuri fényes berendezése. Jól is érezte magát benne keményen.

Az én falum nemessége követeket küldött hozzá üdvözlésre. Valósággal pedig azért, hogy tiltsa meg katonáinak a rablást, dúlást, fosztogatást.

Nagyon szivesen fogadta a nemesség követeit, még ujságát is, melyet épen olvasott, letette kezéből maga mellé a pamlagra.

Ez az ujság pedig »Kossuth Hirlapja« volt. Két hónap előtt indult meg az a lap s egyik legelső előfizetője épen a bán, báró Jellasich volt.

A bán itt is nevetgélve beszélt, mint szemesi sátora előtt. Itt is jó kedve volt.

– No nézzenek meg engem az urak jól. Hát én vagyok az a rettenetes Jellasich, a ki ellen Kossuth így ir?

– Önök hüségében megbizom. De mit akarnak a pesti urak? Mit akar Móga az ő maroknyi seregével?

Móga? Maroknyi sereg? Hát a nádorispán? Elbámultak a mezőszentgyörgyiek s köztük apám is. A ki szentül hitte, hogy a nádorispánnak legalább ötven ezer főnyi serege van, a kit pánczélöltözetben fehér lovon vezet rá a bánra, mint Szent György lovag.

– A főherczeg nádor ő fensége is elhagyta már a sereget is, az országot is s mondják meg önök az egész nemességnek, hogy ő felsége atyai kegyelmet fog gyakorolni minden megtévelyedett fölött, csak a makacs lázitókkal érezteti hatalmát.

Honnan tudta a bán a nádorispán elszökését? Mikor erről beszélt: akkor szeptember 24-ike volt déli 12 órakor. A nádorispán akkor még csak Győr vagy Magyar-Óvár körül lehetett és se tőle, se Pestről a bánhoz hír nem juthatott.

Bizonyára nem is tudta. Csak annyit tudott, hogy a szökés megtörténik, legföljebb csak ugy gondolta, hogy talán már megis történt.

Hagyjuk el azonban a nyalka bánt s eresszük őt a maga utjára. Majd vége lesz annak az utnak nem sokára. A mi azután történt: az már nem tartozik a Balatonhoz.

Nekünk pedig vissza kell térnünk a Balatonhoz, hogy megnézzük Tihanyt is, melyet ugy ölel az a nagy tó kebelére, mint csecsemőjét a szoptató anya.

TIHANY.

(A kecskeköröm. – Hol szeretett volna Csokonai meghalni? – A remetebarlang és Berzsenyi. – A remete, a fejedelem és az isten. – Mirevaló az isten dicsérete?)

De sokat irtak már erről a félszigetről irók is, irogatók is, s mégis olyan keveset irtak erről mind az irók, mind az irogatók. Ha az olvasó lelkében évek mulva visszacsillámlik az emlékezet: nem lát belőle egyebet, csak a kecskekörmöt, a visszhangot, a remetelakást s a barátok templomát. Német volna, cseh volna, olasz volna: száz könyv, száz ábrázolat volna róla százezer példányban. De hát csupán magyar szépség: minek róla sokat tudni. A ki ott lakik: annak még csak nem is szépség. Hiszen minden nap látja. A ki pedig nem ott lakik: annak számára még nincs fölfedezve. Csak a kecskeköröm, a visszhang, a remetelakás s a barátok temploma. Boldog emlékü jó tudósunk, Fényes Elek egyebet se tud róla. Mai iróink pedig százszor bővebben -290- és szebben leirták már a Kék Barlangot s még a Lidót is, mint Tihanyt.

A kecskeköröm valami megkövült kagyló az özönviz előtti időből. Akkora, mint egy gesztenye; olyan az alakja, mint egy kecskegida körmének alakja. Csakhogy élei, szélei sokkal kopottabbak. Az a kecskegida, a mely egy millió év előtt hordta, nagyon sokat ugrándozhatott, hogy igy elkoptatta. Mert a nép szentül hiszi, hogy valamikor eleven kecske körme volt.

Ilyen kagyló nincs már eleven állapotban a föld kerekségén. Én bizony azt sem tudom, hogy kövült módon is van-e másutt. Nem is a Balataton szülöttje. Az a tenger, mely fél millió év előtt a Balatont ránk hagyta hirmondóul, nem ismerte ezt a kagylót. Ha ismerte volna másutt is előfordulna a Balatonban, nemcsak Tihany oldalánál. Ezt a kagylót csupán Tihany szüli. Valamikor, milliókra menő év előtt valami más tenger volt ezen a vidéken, abban élt a kagyló. S mikor egy irtózatos világforradalom tüzokádó haragja Tihanyt kiemelte a vizek mélységéből: akkor menekült a kagyló Tihany sziklái közé s a kövek közt kövé vált maga is.

Förgeteg és napfény, esővíz és téli fagy porrá őrli a sziklát s annak porából ki-kifordul a kecskeköröm. A mezitelen lábu szegény paraszt gyerek ötven krajczárért árulja a látogatónak, de odaadja tíz fillérért is, ha vevője nem ád többet érte.

Az már fönt van a templom oldalán. Egyenes, magas és széles a fal, állj tőle száz lépésnyire, dalolj neki szellőtlen időben s dalodat meghallod tőle a magad hangján. Hangod szinét, erejét és fokát visszamondja tökéletesen.

De nincs benne semmi különös. Épits akárhol akkora falat, nem kerül több pénzbe, csak száz forintba s megvan a magad tihanyi visszhangja. Hamis hangon éneklő fiad vagy leányod rögtön megismeri énekhangjának hamisságát.

A költő nem ily száraz, hétköznapi szürke lélekkel nézi azt a természetes tüneményt.

Egy-két év ide-oda s el fog telni az a száz esztendő, a mikor a kóbor lantos Csokonai Vitéz Mihály megnézte és meghallgatta a visszhangot.

Somogyból ment vissza Debreczenbe. Bizonyosan gyalogszerrel utazott. Kálvinista paptól kálvinista paphoz, parókhiáról parókhiára. Mint a peregrinus, vagy mint a szuplikácziós diák. Áldott lelkü, jó falusi pap, de szivesen látod is te a magadhoz való vendéget. Ott fogod éjszakára, ott tartod egész napra; ha családi ünnep közelget, ott tartod napokon át. Ha elmegy: megcsókolod, visszajöttét igéretbe veszed, pogácsával tarisznyáját tele rakod, csikóbőrös kulacsát kiszáradni meg nem engeded. És ha kocsid, lovad van: a szomszéd paphoz át is ránditod, sőt odáig egy jó szóra, egy ital borra magad is elkiséred. Debreczeni diák mennyit tud mondani a pápainak, pápai a sárospatakinak. Mennyit tudnak együtt dalolni. Mennyit tudják a németet -292- szidni! Mennyire eldicsekesznek tudós professzoraikkal. A miénk hiresebb! De bizony hiresebb a miénk!

A tihanyi réven ment át Csokonai. Süvegjét, rövid dolmányát, kordován csizmáját, görcsös botját, kék tarisznyáját bizonyára nem bámulta meg a révész ott a szántódi oldalon. Azt látta, hogy nem vándorló legény, nincs vele szerszáma. Nem is kucséber, nem is babkár, nem is német, nem is tót. De sőt inkább igen is jóravaló magyar ember, a ki ugy beszél, mint ha a Tisza mellékéről jött volna. Tetszik neki ez a beszéd szörnyen, de azért a két garas répénzt elfogadja tőle, minthogy a törvény és a jó rend igy hozza magával.

Akkor még Tihanynak Somogy felé néző homlokán bozontos fürtökben állt a sürü erdő. A kanyargó ut föl a magasba nem szőlőkön, hanem erdőn vezetett át. S a falutól napnyugatra eső hegyeket is s a hegyi tavak partjait erdő koszoruzta.

Árva szive elkivánkozott oda is. S a hol legárnyékosabb volt az erdő: ott jutott eszébe kegyetlen Lillája, keserü szerelme, édes halála s örök dicsősége. Bánatos ábrándjai el nem eresztették onnan s ott lepte meg őt a holdnak halavány fénye is.

– Oh Tihanynak riadó leánya Szállj ki szent hegyed közül. Im kit a sors eddig annyit hánya: Partod ellenében -293- ül. – Itt a halvány holdnak fényén – Jajgat és sir elpusztult reményén Egy magános árva sziv!

– Míg azok, kik bút-bajt nem szenvednek: A boldogság karjain Vigadoznak a kies Fürednek Kutfején és partjain: Addig én itt sirva sirok!

– Itt halok meg! E sötét erdőben. – A szomszéd pór eltemet, Majd talán a boldogabb időben Föllelik sírhelyemet. S a mely fának sátorában Áll együgyü sirhalmom magában: Szent lesz tisztelt hamvamért!

Oh nagy költő, isteneknek bátor szószólója, te nem jöhettél vissza többé a tihanyi sötét erdőbe, hogy együgyü sirhalmoddal gazdaggá tedd annak földjét. De sirhalmod azért mégis szent s hamvaidat igaz szivvel tiszteljük.

Igaz, hogy csonka e mi tiszteletünk. Emlékedet, lelked lángolását, buzditó szavad bölcsességét, igaz magyar életed nyomdokit nem követjük eléggé. S még egy emléklap se mutatja Tihany bérczén azt a helyet, hol Lilládat utoljára megsirattad s hamvaidnak örök pihenő helyét megjelölted.

Megnézte-e Csokonai a remetebarlangot? Ha megnézte, bizonyosan annyit látott rajta, a mennyit én. Semmit.

Mert az a lyuk se nem barlang, se nem remete fészke. A Füred felé néző oldalon, közel a tihany-aszófői nagy öbölhöz, a víz szine fölött mintegy negyven méter magasságban van egy sziklalyuk, melybe négy-öt ember fér el állva. -294-

A kőfal, melyben vésve van, omlatag kőzet. Vasas végü botjával valami nyájőrző fiu ásta-véste, hogy ott magát jég ellen, eső ellen meghuzhassa s kecskéit is szemmel kisérhesse. Mikor pedig megfázott: avart és száraz gallyat szedegetett össze s ott a lyukban tüzet gyujtott, annál melegedett. Az odu falai füstösek. Egy kisebb lyuk ásását mellette is megkezdte valaki s aztán abban hagyta. A csapongó képzelet, a játszi elme oltárt, szent helyet, kereszt nyomát, remete lakát látja az oduban.

Berzsenyi Dániel költeménye is csupa képzelet. Ő se látta az oduban a kétszáz éves remetét, se annak hosszú fehér szakálát; se nem hallgatta annak bölcs szavait. Költeményének meséje is gyerekes. A nép együgyü felfogásából s a száz esztendő előtti német költészet sopánkodó panaszaiból származott.

Lórika gazdag lány, Sándor szegény legény. Szeretik egymást, de Lórika apja e miatt fogcsikorgató haragra lobban s lányát bedugja a klastromba. Vagy térjen eszére, vagy ott sorvadjon el. Négy év mulva lány és legény találkozik. Egymás nyakába borulnak, könyezve csókolják egymást s együtt való szökésre adják fejüket. A klastromba ez alatt észreveszik a lány távozását, félreverik a harangot s fáklyákkal mennek a szökevény után. Nincs menekülés másban, mint a halálban. A legény bús szóváltás után tőrével megöli a lányt is, önmagát is.

»Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyük. Egy szép gerliczepár jött ki porukból és e csendes ligetek sátoriban -295- leszállt. Gyakran látni sötét éjjeleken, fejér fátyolban lebegő lelküket e helyen. Gyakran hallani itt lassú melódiát éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó messzünnen kihaló gerliczehangjait.«

Egy ismerős régi-régi balatoni népregét sejtek a költemény néhány sorában.

Öreg asszonyok, babonás lelkek, gyerekképzelődések úgy hiszik, úgy mesélik, hogy a Balatonnak Tihanytól napkeletre terjedő nagy öblében egykor falu állt, mely bűnei miatt elsülyedt s helyébe a nagy viz támadt. Csöndes napokon és éjszakákon a halászok most is hallják a harangszót, mely a vizek mélységéből fölhangzik, mikor az elsülyedt bűnös lelkek isteni tiszteletre vagy temetésre beharangoznak.

»Látod amott fiam, a mint a Balaton habja locsogva küzd a bércz öbleiben?… Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak állottak sudaras sorjegenyék között!«

Elsülyed a falu, mert bűnös a népe. Az emberek soha se jönnek többé napvilágra, de harangszavuk most is fölhangzik a mélyből csöndes éjszakákon.

Van-e még remete? Nyoma sincs tul a Dunán. Én még láttam egyet, ismertem egyet, kegyes volt, szent volt s mégis csak obsitos katona volt, kerülte a kapát-kaszát, azért lett remete. Sokat viaskodott a vármegyével, majd egyszer valahol elmondom a történetét.

Ez hát mégis remete volt. De hol volt oduja? Ott, a hol emberek járnak, bucsujáró népek bucsut járnak. A hol meglátják, megszánják, megbámulják s vagy egy pogácsát, vagy egy karéj kenyeret, vagy egy krajczárt, vagy egy darab ruharongyot vetnek neki, hogy éhen ne haljon, télben meg ne fagyjon.

De menjen csak a remete Tihany oldalába. A hol ember meg nem fordul. A merre út se vezet. A hol ősztől késő tavaszig élőt nem látni. A hol a sivatag talajon kertészkedni nem lehet, a hol makk se terem, gyökér se terem, még fü se terem. A hol még a kökényfa, a galagonya, a mogyorófa se tenyészik; a hol a gözü se tudna télre valót gyüjteni, a hol még róka se üt tanyát.

És a hova szabadon bejár az északi szél. A mily enyhe a Balaton nyáron: olyan zordon télen. Iszonyu hidegje, rettenetesek viharai. Nincs az a remete, a ki azokat elszenvedje.

A középkor tüneménye a remete. Mit keresne az ma már a vasutas és kerékpáros világban?

A remete arra vállalkozott, hogy dicsérje az istent. Ebben élt, ebben halt meg. Ebben lett élete szentté, emléke imádottá. -297-

Örült sovány ételének, meztelen testének, éjjeli-nappali sanyaruságának. Durva fakereszt földbe ütve, ott térdelt előtte s egyebet nem csinált, dicsérte az istent.

Jó és kegyes és szent és igazságos, dicső és örökkévaló, mindentudó és mindenható az igaz isten. Egyáltalán nem kivánja, mert semmi szüksége sincs rá, hogy őt az emberek dicsérgessék. Szép asszonyt, hatalmas főispánt, zsarnok fejedelmet, ostoba gazdagot kell dicsérgetni, nem a jó istent.

Sokszor elgondolkoztam a régi vallásalkotó népeken: miként alkottak ők maguknak istent, milyen alaknak képzelték ők istenüket.

A fejedelem zsarnok. Maga szab törvényt magának is, népének is. Öl, gyilkol, dobzódik, száz feleséget tart, szüzeket rakásra emészt. Háborut visel, palotákat épit, urrá teszi kedves emberét, de a kit, ha nagy urrá mer lenni, eltetet láb alól. Ha valami nem tetszik neki: mindjárt haragszik. Ha megvénül: mindig haragszik: S ha haragszik: nem ismer törvényt s keresztülgázol minden jogon, minden emberségen.

Ilyen a fejedelem az ő ősi alakjában. Egyetlen egy mód van féken tartani, megszelidíteni. Ha dicsérik. Ha körülrajozzák, ha térden állnak és hasra feküsznek -298- előtte s örökké dicsérik. Ereje oroszlán, élete örök, dicsősége a nap, hold és csillagok, hatalma végtelen; reszketnek előtte, félnek tőle a többi királyok és fejedelmek: napnak testvére, uraknak ura s napkelettől napnyugatig csak érte élnek, neki szolgálnak a népek s minden nemzetségek.

Ilyen beszédre megszelidül a mord fejedelem, megsimogatja saját hasát, gyönyörködik hosszu szakálában s papucsa orrában s jó kedve kerekedik s jó kedvében néha még arról is lemond, hogy alattvalóit és foglyait rakásra ölesse.

Őskori népek, hajdankori nemzetek: ilyennek képzeltétek ti istenteket. S azért tettétek szent törvénynyé, hogy istent dicsérni kell s mindig csak dicsérni kell. Pedig dicsérni csak a rosszat, a gyöngét, a hiút és a halottat szabad s nem a jóságos, igaz és erős istent.

Szegény jámbor remeték: elmultatok. Vagy a zárdák falai közé vonultatok. A jó istennek nincs szüksége rátok, nekünk pedig rossz istenünk nincs. Csak rossz embereink vannak, azok ellen pedig ugy se értek semmit. A szegénység, sanyaruság, mezitelenség se buzdit ma már jóra senkit. Lenézne, kinevetne ma már benneteket mindenki. Ma már egész nap dolgozni kell nem pedig egész nap imádkozni,

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK UTAZÁS A BALATON KÖRÜL (1. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.