The Project Gutenberg eBook of Arab regék (2. kötet) by Mihály Vörösmarty

Harun Arresyd chalyf országlása alatt élt Bagdádban egy igen gazdag kalmár, kinek felesége már öreg vala. Egyetlen egy fiuk volt, Abu Hasszán nevü, mint egy harminczesztendős, ki a legnagyobb takarékossággal neveltetett fel.

A kalmár meghala és Abu Hasszán mint egyetlen örököse birtokába lépe a nagy kincseknek, melyeket atyja életében nagy gazdálkodása és kereskedésbeli iparkodása által gyüjtögetett. A fiu, ki tekinteteiben s hajlandóságaiban egészen különbözött atyjától, egészen másként is cselekedett, mint az. Mivel tudniillik ez neki ifjuságában mindig csak annyi pénzt adott, a mennyi épen élelmére elégséges volt, és ő azért mindig irigylette azon vele egy idős ifjakat, kik abban nem láttak fogyatkozást, s a kik azért egy mulatságot sem tagadtak meg maguktól, melyre az ifjuság oly könnyen adja magát; föltevé magában, hogy most részéről oly bő költéssel fogja magát kitüntetni, mely öröklött gazdagságának megfeleljen. Ezen czélra értékét két egyenlő részre osztá. Egyik felét mezei jószágok és városi házak vásárlására forditá, melyek annyi jövedelmet adtak neki, hogy abból kényen élhetett; de megfogadá magának, hogy ezen jövedelemhez soha sem nyul, hanem a bejövő pénzeket mindig elteszi. A másik felét, mely igen nevezetes készpénzből állott, mindazon idő visszapótlására szánt, melyet azon szoros fenyiték alatt -2- melyben atyja egész haláláig tartotta, elveszettnek gondolt; de egyszersmind megszeghetlen törvényévé tevé, hogy azon szilaj élet közben, melyhez fogni szándékozott, legcsekélyebbet se költsön ezen pénzen felül.

Ezen szándékához képest rövid időn a vele egykoru s egyrendü ifjak közül egy csoportot gyüjte maga köré s ettől fogva semmiről sem gondoskodott, csakhogy ezeket jól mulathassa. Melyre nézve nem elégedett meg avval, hogy őket éjjel-nappal jól tartotta, s számukra a legfényesb vendégségeket adta, hol özöne volt a drága étkeknek s válogatott boroknak, hanem még hangászi mulatságokkal is gyönyörködtette, melyekre a legjobb énekeseket és énekesnéket hitta meg. A vendégségek aztán rendszerint tánczczal végződtek, melyre Bagdadból a legjobb tánczosok és tánczosnék voltak hivatalosak. Mindezen mulatságok, melyeket mindennap uj váltott fel, Abu Hasszánt oly iszonyu költségbe döntötték, hogy azt egy esztendőnél tovább meg nem birhatta. Azon sok pénz, melyet ezen tékozló életre szánt, az esztendővel együtt végére járt. Mihelyt nem tartott teritett asztalt, eltüntek eddig volt barátai is és sehol sem akadhatott többé reájok, akárhol kereste is. Valóban kerülték őtet a hol csak látták, ha történetből valamelyikkel találkozott s beszélni akart, az mindenféle kifogásokkal mentegetődzött.

Abu Hasszán sokkal sokkal inkább fájlalta barátainak különös viseletüket, kik oly sok barátság-igérés és mutatás után, melyet neki tettek, most őtet oly illetlen s hálátlan módon elhagyák, mint az egész pénz elvesztését, melyet velök oly czéltalanul elpazarlott. Szomoruan gondolkodva, lesütött fejjel és setét bút áruló arczczal lépett anyja szobájába s tőle jó távol leült a szofa végére.

„Mi bajod édes fiam?“ – kérdé az anyja, midőn ez állapotban látá. – „Miért változtál ugy meg, miért vagy oly bús, oly magadhoz hasonlatlan? -3- Ha mindenedet elvesztetted volna is, a mivel a világon birsz, akkor sem lehetnél szomorubb. Tudom azon iszonyú vesztegetést, melyet tettél s a mióta ennek adtad magadat, nem igen sok pénzed maradhatott. Különben ura voltál jószágodnak s ha soha sem szóltam rendetlen életed módja ellen, az csak azért történt, mert bölcs előlátással tetted el gazdagságod felét. Mindamellett nem gondolhatom el, mi sülyeszthetett ily mély bánatba.“

Abu Hasszán e szavakon könyre fakada és sirás és zokogás között monda: „Kedves anyám, végre e fájdalmas tapasztalás után megtanultam átallátni, mily szenvedhetlen a szegénység. Igenis nagyon jól érzem, hogy valamint a napnak lemenetele elvonja tőlünk ezen égi test fényét, szintugy a szegénység megfoszt bennünket minden örömtől. Az teszi, hogy mindazon dicséreteket, mindazon jót, a mit megbukásunk előtt mondottak nekünk, egészen elfeledjük; annyira juttat bennünket, hogy ki sem merünk menni házunkból, félvén, hogy meglát valaki; s hogy éjszakánkint véres könyeket hullatunk; egyszóval, a ki szegény, még rokonitól s barátitól is ugy tekintetik, mint idegen. – Tudod kedves anyám, – folytatá – milyen voltam egész álló esztendeig barátimhoz. Mindig jól vendégeltem őket, ugy hogy csaknem mindenemből kifogyasztattam magamat általok; s most, midőn igy már nem folytathatom, azt kell látnom, hogy mindnyájan elhagytak. Itt csak azon pénzről szólok, melyet azon haszonvételre, a mire forditottam, félretevék; mert a mi a többit illeti, a mit jószágba adtam, hálát adok Istennek, hogy azon gondolatot sugallá, hogy azt tegyem el oly feltétellel és fogadással, hogy ily esztelen tékozlás végett ahhoz soha nem nyulok. Megtartom e fogadást s tudom már mi hasznát fogom venni a mim még ily szerencsésen megmaradt. De előbb még meg akarom kisérteni, mennyire vihetik barátim, ha különben ezen nevet megérdemlik hálátlanságukat. Meglátogatom -4- őket egymásután s mindazt, a mit velök magam megerőltetéséig tettem, eléjükbe terjesztvén, kérni fogom őket, hogy maguk között tegyenek össze egy kis pénzecskét, mely által magamat azon boldogtalan állapotból, melybe az ő kedvükért döntöttem, valamennyire kisegélhessem. Azonban a mint mondottam, ezen lépést csak azért teszem, hogy meglássam, találhatnám-e bennök valami nyomát a háladatosságnak.“

„Édes fiam, – felele Abu Hasszán anyja, – nem akarlak leverni szándékod végrehajtásáról; de előre is megmondhatom, hogy meg fogsz csalódni reményedben. Hidd el nekem, bármit tégy is, épen nincs szükség ezen próbára; sehol sem fogsz segedelmet találni, kivévén abban, a mit magad tettél el. Jól látom, hogy még nem ismered ezen barátokat, kiket a te rangodbeli emberek között rendszerint ugy neveznek, de majd meg tanulod őket ismerni. Adja Isten, hogy oly módon történjék, a mint ohajtom, azaz a te javadra.“ – „Kedves anyám, – felele Abu Hasszán, – meg vagyok győződve annak valóságáról, a mit mondasz; de annál bizonyosabb leszek ezen dolog iránt, mely oly közelről érdekel, ha személyesen meggyőződöm alávalóságukról és érdemetlenségökről.“

Abu Hasszán azonnal elindula s oly jól választá az időt, hogy minden barátjait otthon találá. Elejökbe terjeszté a nagy szükséget, melyben van, s kérte őket, hogy hathatós fölsegélésére nyissák meg erszényöket. Sőt külön-külön mindegyik előtt arra is kötelezé magát, hogy azon pénzt, melyet neki kölcsönözni fognak, vissza fogja fizetni, mihelyt körülményei megjavulnak; azt mindazáltal nem emlité, hogy leginkább őmiattuk van ily szorultságban, hogy annálinkább fölinditsa nagylelküségöket. Nem felejtette azon vig reménynyel is kecsegtetni őket, hogy egykor talán megint el fogná velök kezdhetni azon vig vendégségeket, melyben előbb nála részesültek.

Egyik asztali barátja sem indult meg azon eleven -5- ábrázolásokon, melyekkel a szerencsétlen Abu Hasszán meg akará inditani. Sőt azon boszuság is érte, hogy azt kellett hallania, hogy többen közülök kereken kimondák, hogy nem is ismerik s nem is emlékezhetnek, hogy valaha látták volna. Boszu s bútelt szivvel tére haza. „Ah, kedves anyám, – kiálta, a szobába lépvén, – igazad volt; barátok helyett csupán hitetleneket, hálátlanokat és gazembereket találtam! Már vége van, lemondok róluk s megfogadom neked, hogy soha sem látom többé őket.“

Abu Hasszán állhatatos maradt szándékában. Czéljára a legillőbb óvakodó intézeteket tevé, hogy minden alkalmat elkerüljön, melyben ahhoz valaha hütlen lehetne; s hogy soha többé ezen esetbe ne jőjön, megesküvék, hogy soha életében többé egy bagdádit sem vendégel meg. Ezután elővevé pénzszekrényét, melybe jövedelmeit rakta volt, rejtek helyéről, s annak helyére tette, a mely épen kiüresedett. Föltevé magában, hogy mindennapi költségére csak bizonyos mennyiségü pénzt veszen ki, a mely elégséges lesz arra, hogy estve még egy személyt is megvendégelhessen. De megesküvék, hogy ezen személy nem bagdadi lesz, hanem idegennek kell lennie, ki csak az nap érkezett oda és hogy másnap mindjárt el fogja bocsátani, minekutána egyetlen egy vacsorát adott neki.

Ezen czéljához képest minden reggel beszerzé Hasszán az ezen vendégségre való eleséget. Estvefelé mindig elmene és leüle a bagdádi hid végére, s ha valami idegent látott, bármi rendü s származásu volt legyen is, megszólitá egész udvariassággal s vacsorára és hálásra ittmaradásának első éjjelén magához meghivá; s értesitvén arról, a mit vendéglátásánál magának föltételül és törvényül tett, lakásához vezeté.

A vacsora, melyet Abu Hasszán vendégének ada, nem vala pompás, de mégis igen meg lehetett vele elégedni. Kiváltképen a jó bor nála soha sem hibázott. A vacsora egyébiránt egész késő éjszakáig tartott, s a -6- helyett, hogy vendégével a mint különben közönségesen szoktak, országos, nemzetségi, vagy kereskedési ügyekről beszélgetett volna; csupán közönyös, kellemes és vig dolgokról igyekezett vele szólani. Átalában ő természettől tréfás, mulatságos és jókedvü volt s bármiről volt is szó, mindig tudott oly fordulatot adni beszédének, mely a legszomorubbat is földerithette volna.

Midőn másnap reggel vendégét elbocsátá, ezt szokta volt neki mondani: „Akár hova mégy is, isten őrizzen meg minden kellemetlenségtől! Midőn tegnap estve házamhoz vacsorára hittalak, elbeszéltem, micsoda törvényt szabtam volt magamnak; azért nem fogod balul venni, ha azt mondom, hogy többé soha sem iszunk együtt, sőt hogy többé soha sem is fogjuk egymást látni sem nálam, sem másutt. Jó okaim vannak, hogy igy cselekedjem. Isten vezéreljen szerencsésen!“

Abu Hasszán ezen rendszabása megtartásában igen pontos vala. Az idegenekre, kiket egyszer megvendégelt, többé nem ügyelt és nem is szólott velök. Ha utczán, vagy más közhelyen előtalálta őket, úgy tett, mintha nem látná, sőt félre is fordult, hogy meg ne szólithassák. Egy szóval minden további közlekedést félbeszakasztott velök.

Ezen szokását sokáig folytatta, midőn egykor kevéssel napnyugat előtt, a mint megint épen szokott helyén, a hid végénél ült, Harun Arresyd chalyf jött arra, úgy elöltözve, hogy nem lehete megismerni.

Noha ezen uralkodónak igen hű szolgái és nagyon lélekisméretes törvényszolgáltatói valának, mégis mindenről személyesen akará magát értesiteni, s igen gyakran csapongott mindenféle álöltözetekben Bagdád városában. Sőt a város legközelebbi vidékeit sem hagyá figyelmetlenül, s ezen czélból minden hónap első napján szokott volt az országutakra kimenni, melyek különféle részekről Bagdádba vittek. Ezen napon, – épen első vala, musszuli kalmárnak öltözve jelent meg, s épen -7- akkor szállott volt ki a partra a hid másik felén egy nagy és erős rabszolgától kisérve.

A chalyfnak álöltözetében is igen komoly és tiszteletes tekintete lévén, fölkele Abu Hasszán, ki őt musszuli kalmárnak tartotta, helyéről, nyájasan üdvözlé, s igy szóla hozzá: „Uram örvendek szerencsés megérkezéseden, s kérlek tedd velem azt a becsületet, vacsorálj nálam s töltsd ez éjszakát házamban, hogy megpihenj az utazás terheitől.“ S hogy még inkább reá birhassa ezen szivesség meg nem tagadására, elmondotta neki rövid szóval, miképen szokásává tette mindennap a legelső idegent, ki elébe akad, egy éjszakai hálásra meghini és megvendégelni. A chalyf Abu Hasszánnak furcsa izletében oly sok különösséget talált, hogy kiváncsi lett őt közelebbről megismerni. A nélkül azonban, hogy a fölvett kalmár szerepből kilépne, azt mondá neki, ugy véli, hogy e nagy szivességet, melyet Bagdádba érkezésekor nem is várt vala, nem érdemelheti meg jobban, mint ha udvarias ajánlását elfogadja, azért csak mutasson neki utat s ő tüstént követni fogja.

Abu Hasszán nem tudván, hogy a vendég, kit a történet hozzávezetett, oly rendkivül magasan áll fölötte, egészen úgy bánt a chalyffal, mint egy magához hasonlóval. Elvitte házához s egy igen csinos készületü szobába vezette, hol a szofán a fő helyre ülteté. A vacsora már kész volt, az asztal megteritve. Abu Hasszán anyja, ki igen jó főző vala, három tál ételt tett föl, középre egyben egy jó kappant körülvéve négy jó hizott csirkével; azután jobbra és balra még két tálat, melyek előétekül szolgáltak; tudniillik egyikben egy kövér libát s a másikban galambfiakat fűszeres lével. Egyéb most ez egyszer nem volt; de a hus igen jó és finom izü vala.

Abu Hasszán az asztalnál vendégével szemközt üle és ő s a chalyf el kezdének jóizüen enni, kiki tetszése szerint nyulván hozzá a nélkül, hogy egy szót szóltak, vagy ittak volna az országos szokás szerint. Végezvén -8- az evést, a chalyf rabszolgája vizet nyujta nekik a mosdásra s azonban Abu Hasszán anyja fölszedé az asztalt, s fölraká a csemegét, mely különféle gyümölcsből állott, a mint épen az évszak hozta magával, tudniillik szőlőből, őszi baraczkból, almából, körtvélyből és különféle mondolás tésztasüteményből. Mikor besetétedett, viaszgyertyákat gyujtottak, melyre Abu Hasszán néhány palaczk bort tétetett csészékkel együtt maga mellé, s intett az anyjának, hogy a chalyf rabszolgájának adjon enni.

Midőn a vélt musszuli kalmár a chalyf t. i. és Abu Hasszán megint asztalhoz ültek, foga Abu Hasszán, minekelőtte a gyümölcshöz nyult volna, egy csészét, s először magának töltvén bele, a csészét kezében tartván, ezt mondá a chalyfnak, ki véleménye szerint egy puszta musszuli kalmár volt: „Uram szintugy tudod, mint én, hogy a tyúk soha sem iszik úgy, hogy csirkéit is ne híná, hogy vele együtt igyanak; azért én is fölszólitlak, hogy kövesd példámat. Nem tudom ugyan, hogy gondolkodol ezen tárgyról; de a mi engem illet, ugy vélem, hogy az oly ember, ki a bort utálja s a bölcset akarja játszani, bizonyosan nem az. Hagyjuk az efféle embereket komor és zordon kedvökkel együtt magokra, s keressük föl inkább az örömet; ezt csupán a csészében lehet találni, s a csésze mind azokkal közli, kik azt kiiszszák.“

Mig Abu Hasszán ivott, a chalyf fölvevé a számára ott álló csészét s mondá: „Ez már tetszik nekem, az ilyen a derék ember. Becsülöm benned ezen jó kedvet, s remélem vidámságodtól: hogy nekem is csak fogsz tölteni.“

Abu Hasszán mihelyt ivott, azonnal tele töltötte azon csészét is, melyet a chalyf oda tartott neki, és monda: „Uram izleld meg csak, majd meglátod, hogy jó.“

„Abban nem kételkedem, – felele a chalyf mosolyogva, az oly embernek, mint te vagy, portékái választásában nem lehet rosz izlése.“ -9-

Mig a chalyf ivott, ezt mondá Abu Hasszán: „Mihelyt rád néz az ember, mindjárt első pillantattal látja, hogy olyan ember vagy, ki világot látott s tud élni benne.

Ha házam, – ezt veté utána arab versekben, – érzelemmel birna s érezhetné azon szerencsén való örömet, hogy téged birhat, azt nyilván hirdetné s előtted leborulva kiáltana: „Ah mely kéj, mely szerencse, hogy ily nemes és szives férfi tisztel meg engem jelenlétével s nem veti meg azt, hogy nálam legyen egy éjjeli háláson!

Egy szóval, uram örül a lelkem, hogy ily becses férfit találtam ma benned.“

Abu Hasszán elmés ötletei nagy mulatságára voltak a chalyfnak, ki természettel igen jó kedvü volt, s mulatságot csinált abból magának, hogy gazdáját az által, hogy gyakran oda tartotta neki csészéjét tele tölteni, az ivásra unszolta, hogy a vig beszélgetés közben, melyet a bor jobban jobban élesztett, még inkább kiismerje. Hogy beszédet kezdhessen, kérdezé, mi neve, mivel foglalatoskodik, s mi módon tölti életét? „Uram, – felele amaz, – nevem Abu Hasszán. A halál elragadta atyámat, ki kalmár volt, ha nem épen egy is a leggazdagabbakból, egyik azok közül, kik Bagdádban leginkább kényökre élnek. Midőn meghala oly örökséget hagyott reám, mely több, mint elégséges volt nagyravágyás nélkül rangomhoz illőleg élhetnem. Mivel velem bánása mindig igen kemény volt s azért ifjuságom nagyobb részét igen terhes igában töltöttem, vissza akartam pótolni azon szép időt, melyet elvesztettnek véltem. Azonban, – folytatá Abu Hasszán, – ezen dologgal valamennyire másképen bántam, mint különben ifjaink rendszerint szoktak. Ezek ugyanis minden mérték nélkül neki adják magokat a kicsapongásoknak és pedig annyira, hogy végre a legnyomorultabb szegénységre jutnak, s egész hátralévő éltökben töredelemre szorulnak. Hogy tehát ugyanazon nyomoruságba ne essem, -10- egész értékemet két egyenlő részre osztottam; az egyiket haszonbérre forditottam, a másikat pedig megtartottam készpénzül. A készpénzt azon költségekre szántam, melyek föltételemben voltak, s egyszersmind erősen eltökéltem magamat, hogy a többi jövedelmeimhez soha sem nyulok. Egy társasági kört vontam körém velem egy idejü ismerős ifjakból, s azon készpénzen, melyet tele marokkal szórtam, mindennap igen fényesen vendégeltem őket ugy, hogy mulatságunkra semmi sem hibázott. De ez nem sokáig tartott igy. Az esztendő végével semmit sem találtam pénzszekrényemben, s egyszersmind elenyésztek minden asztali barátim is. Meglátogattam őket egymásután; elejökbe terjesztettem szomoru állapotomat: de egyik sem ajánlott segedelmet. Letettem tehát barátságukról, attól fogva költségemet csupán jövedelmemhez szabtam s föltettem magamban, hogy többé senkivel sem társalkodom, csak a legelső idegennel, kivel mindennap Bagdádba érkezésekor találkozom; de azon föltétellel, hogy csupán ezen napon vendéglem meg. A többit tudod s köszönöm jó szerencsémnek, hogy ma ily becses idegent vezérlett hozzám.“

A chalyfnak igen tetszett ezen fölvilágositás és monda Abu Hasszánnak: „Nem győzlek eléggé dicsérni elhatározásodért, hogy a midőn a szilaj élethez fogtál, oly okossággal rendelted dolgodat, s ugy viseléd magad, mely különben az ifjuságnak nem igen tulajdona; továbbá becsüllek, hogy azon ponton is, melyen valál, hű maradtál magadhoz. A pálya legalább igen sikamló volt, s nem győzök eléggé csodálkozni, hogy midőn készpénzedet fogytára hajolni láttad, annyira tudád magadat mérsékelni, hogy jövedelmeidet, sőt tőkéidet is el nem tékozoltad. Hogy nyiltan kimondjam véleményemet, azt tartom, te vagy az egyetlen egy pazarló, kivel ilyes történt, s általában valaha történhetik. Egy szóval megvallom, irigylem szerencsédet. Te vagy a legboldogabb halandó a földön, mivel mindennap oly -11- ember társaságában vagy, kivel kellemesen beszélhetsz s a kinek alkalmat nyujtasz, mindenütt dicsérni azon jó fogadást, melyet hozzá mutattál. De egyikünk sem vette észre, hogy már régóta beszélünk és nem is iszunk. Igyál tehát és tölts nekem is.“

Azalatt jól elhaladt az éjszaka, s a chalyf, ki az utazás terheitől igen bágyadtnak tetteté magát, mondá Abu Hasszánnak, hogy nyugalomra van szüksége. „Én részemről, – folytatá, – nem kivánom, hogy kedvemért félbeszakaszd nyugalmadat: Azért minekelőtte most elválnánk, – mert holnap reggel, mire te fölkelsz, én talán már el is megyek, – igen örülök, hogy előtted kijelenthetem, mennyire le vagyok kötelezve irántad udvariságodért, jó vendéglésedért s szives látásodért, melyeket oly előző módon cselekedtél velem. Csupán azt sajnálom, hogy nem tudom, miképen mutassam ki tettel irántad való hálámat. Kérlek, tudasd ezt velem, s meg fogod látni, hogy nem vagyok hálátlan. Lehetetlen, hogy az ily embernek, mint te vagy, valami ügye, szüksége, vagy legalább valami ohajtása ne volna, mely neki örömet okozhatna. Nyisd meg előttem szivedet és szólj nyiltan velem. Ha csak kalmár vagyok is, még sem vagyok épen tehetetlen vagy személyesen, vagy barátim közbenjárása által valakinek valami kedveskedést tehetni.“

„Uram, – felele Abu Hasszán, minekutána a chalyf igéreteit meghallgatta, – teljesen meg vagyok győződve, hogy nem csupa udvariasságból tészsz nekem ily nagylelkü ajánlásokat. De becsületemre mondom, hogy nekem sem bánatom, sem ügyes bajos dolgom, sem semmi ohajtásom nincs, s hogy általában senkitől sem kivánok semmit is. A mint már mondottam, legkisebb nagyravágyás sincs bennem, és állapotommal teljesen megelégszem. Azonban meg kell mégis vallanom, – folytatá, – hogy egyetlen egy dolgot neheztelek anélkül, -12- hogy egyébiránt nyugalmamat háboritaná. Tudni fogod ugyanis, hogy Bagdád városa több szakaszokra van felosztva, s hogy mindenik szakaszban egy mecset és egy imám van, ki a rendelt órákon az összegyült lakosokkal az imádságot elvégezi. A mi imámunk egy magas termetü és sanyaru ábrázatu öreg, s a mellett oly tökéletes képmutató, a milyen még soha sem volt a világon. Az én szomszédaim közül még négy más olyan magafajta mogorva öreget választott magának tanácsnokul; ezek rendesen mindennap összegyülnek, s nincs oly rágalom, emberszólás és kisebbités, melyet ezen zuggyüléseikből ellenem, s az egész környék ellen mozgásba nem tesznek, hogy a békességet megzavarják és visszavonást hintegessenek. Némelyeket megijesztenek, másokat fenyegetnek, egy szóval, urat akarnak játszani s véghez vinni, hogy minden ember kedvök szerint éljen, noha maguk épen nem tudnak élni. Ha meg kell vallani az igazságot, boszankodom, ha látom, hogy minden egyébről aggságoskodnak, csak Koránjokról nem, és hogy senkit sem hagynak békével élni.“

„No jó, – felele a chalyf, – tehát utat s módot szeretnél találni ezen rendetlenségek megszüntetésére?“ – „Igen, – felele Abu Hasszán, – s csak azt az egyet szeretném az Istentől kérni, hogy csak egy napig lehetnék a mi urunk s fejedelmünk az igazhitüek uralkodója, Harun Arresyd helyében.“ – „S mit tennél, ha valaha ezen esetben volnál?“ kérdé a chalyf. „Olyan példát állitanék, – felele Abu Hasszán, – hogy minden becsületes emberek meg lennének vele elégedve. Tudniillik azon négy öreg közül mindeniknek talpára százat veretnék, az imáméra pedig négyszázat, hogy tanitsa meg őket, milyen illetlenség szomszédaikat háborgatni és boszantani.“

A chalyf Abu Hasszán ötletét igen helyesnek találá s természettel hajlandó lévén a különös kalandokra, kedve jött arra egy példátlan tréfát alapitani. „Kivánságod annál jobban tetszik nekem, – monda erre a -13- chalyf, – mivel látom, hogy őszinte szivből s olyan embertől származik, ki nem szenvedheti, hogy a gonoszok gonoszsága büntetlen maradjon. Nagy örömemre válnék annak teljesedését látni s talán nem is oly lehetetlen az, mint képzeled. Meg vagyok győződve, hogy a chalyf huszonnégy órára szivesen kezedbe adná uralkodói hatalmát, ha tudná jó szándékodat, s azon használást, a mire forditni akarod. Noha idegen kalmár vagyok is, van mégis annyi befolyásom, hogy ehhez valamit segélhetek.“

„Látom, – felele Abu Hasszán, – hogy mulatságot üzsz bohó ötletemmel, s talán a chalyf is nevetne rajta, ha e bohóságot megtudná. Azonban talán mégis lenne az a következése, hogy megtudakoztatná az imám és tanácsnokai magukviseletét, megbüntettetné őket.“

„Épen nem üzök tréfát veled, – felele erre a chalyf; – Isten mentsen meg, hogy ily illetlen gondolattal legyek egy oly ember iránt, mint te vagy, ki engem ismeretlen létemre oly szivesen látott; egyszersmind bizonyossá teszlek arról is, hogy a chalyf sem fogna tréfát űzni belőle. De hagyjuk ezt abba; már nem sok hia éjfélnek, s ideje, hogy lefeküdjünk.“

„Nohát szakaszszuk félbe beszélgetésünket, – monda Abu Hasszán, – nem akarlak tovább tartóztatni az alvástól. De mivel még maradt egy kis borunk a palaczkban, üritsük ki azt előbb, ha neked ugy tetszik és azután feküdjünk le. Csak az egyre kérlek, hogy holnap reggel, mikor elmész, ha még akkorra föl nem kelnék, nyitva ne hagyd az ajtót, hanem betedd.“ A chalyf megigéré, hogy ezt pontosan fogja teljesiteni.

Mig Abu Hasszán még beszélt, fogá a chalyf a palaczkot és a két csészét. Először magának tölte bort, hogy a mint Abu Hasszánnak mondá, köszönetét jelentse. Minekutána ivott, észrevételenül egy csipetet vete a nála levő porból Hasszán csészéjébe, s aztán reáöntötte a megmaradt bort s Abu Hasszánnak nyujtván, ezt mondá: „Te az egész este fáradtál a nekem töltögetéssel, -14- legalább most utószor megkiméllek ezen fáradságtól. Kérlek azért, vedd el e csészét kezemből, s idd ki kedvemért.“

Abu Hasszán elvevé a csészét, s hogy vendégének még inkább kimutassa, mily örömmel fogadja a neki adott becsületet, ivott s majd egy kortyban kiürité. De alig tette vissza a csészét az asztalra, mindjárt elkezdett a bor munkálni. Oly mély álomba merült, hogy a feje majd a térdéig lecsüggött és pedig oly hirtelen, hogy a chalyf nem állhatá meg a nevetést. A rabszolga, ki őt kisérte, a vacsora után megint mindjárt bement a szobába, s már egy idő óta készen volt parancsolatjára. „Vedd föl ezen embert válladra, – monda neki a chalyf; – de jól megjegyezd a helyet, hol ezen ház fekszik, hogy mihelyt parancsolom, megint ide tudd hozni.“

A chalyf a rabszolgával együtt, ki Abu Hasszánt vivé, kimene a házból anélkül, hogy a mire Abu Hasszán megkéré, az ajtót becsukta volna. Ezt készakarva tevé. Mihelyt palotájához ért, bemene egy titkos ajtón s a rabszolgának egész a szobájáig kelle elkisérni, hol az inasai várakoztak reá. „Vetkeztessétek le ezen embert, – monda nekik, – s fektessétek az ágyamba; a többit aztán majd megmondom.

Az inasok levetkezték Abu Hasszánt, reá adták a chalyf hálóruháit s ennek parancsolatja szerint ágyba fektették. A palotában még senki sem feküdt le. A chalyf most minden egyéb szolgákat és asszonyokat oda hivatott, s midőn előtte megjelentek, monda nekik: „Azt akarom: hogy mind azok, kik nekem reggeli fölkeltemkor udvarolni szoktak, holnap reggel ezen emberhez jőjenek, ki itten ágyamban fekszik, s hogy kiki azon figyelemmel legyen iránta, ha fölébred, a melyet rendesen irántam szoktak mutatni. Továbbá akarom, hogy szint olyan tiszteletet mutassatok iránta, mint saját személyem iránt, és mindenekben engedelmeskedjetek neki, akár mit parancsol is. Semmit sem kell tőle megtagadni, akár mit kiván is, és semmiben sem kell neki -15- ellentmondani, akármit mondjon vagy óhajtson. Minden alkalommal, a midőn hozzá szólni vagy neki felelni kell, el ne mulaszszátok, mindenekben ugy bánni vele, mint az igazhitüek uralkodójával. Egy szóval, azt kivánom, hogy az egész idő alatt, mig körötte lesztek, oly kevéssé gondoljatok az én személyemre, mintha ő volna az, a mi én vagyok, tudniillik chalyf, és az igazhitüek uralkodója. Mindenekfelett pedig vigyázzatok, hogy valamiben el ne feledjétek magatokat.“

A szolgák és asszonyok, kik mindjárt sejtették, hogy a chalyf valami tréfát akar üzni, csupán mély meghajtással feleltek, s ettől fogva kiki készült szerepének jól játszásához.

A chalyf a palotába tértekor a legelső szolgával, ki elébe akadt, hivatá Dzsafár nagyvezért s ez épen akkor ért oda. „Dzsafár, – monda neki a chalyf, – azért hivattalak, hogy megmondjam, hogy ne csodálkozzál, ha holnap reggel, midőn szobámba lépsz, ezen embert, ki itt az ágyban fekszik, fogod a fejedelmi ruhában a thrónuson ülve látni. Oly tisztelettel s alázattal szólj hozzá, a milyet rendszerint irántam szoktál mutatni, s mindenekben ugy bánjál vele, mint az igazhitüek uralkodójával. Mindent, a mit parancsolni fog, ugy meghallgass, s oly pontosan teljesits, mintha én parancsoltam volna. Ha nagy ajándékokat tenne is, s reád bizná annak kiosztását, megtégy mindent, a mit e tárgyban parancsolni fog, habár minden kész pénzem reá megy is. Továbbá el ne feledj emireimnek, ajtónokaimnak, s mindazon szolgáimnak, kik a palotai belső szolgálathoz nem tartoznak, intést adni arról, hogy holnap reggel a nyilvános hozzájáruláskor ugyanazon tiszteletet adják meg neki, mint nekem, és pedig oly valólag, hogy legkisebbet se vegyen észre, a mi azon vig tréfát, melyet magamnak csinálni akarok, megzavarhatná. Most eredj, távozzál, nincs egyéb mondanivalóm; s szerezd meg nekem azt a mulatságot, melyet óhajtok.“

Minekutána a nagyvezér eltávozott, a chalyf egy -16- másik szobába mene s lefekte közben Mezrurnak is a heréltek fejének kiadá a szükséges parancsolatokat, hogy minden ugy menjen a mint ő kivánná, hogy Abu Hasszán ohajtását teljesitse s meglássa, hogyan fogná azon rövid idő alatt, melyet magának kivánt a chalyf hatalmát és tekintélyét használni. Mindenek fölött pedig meghagyá neki, hogy a szokott órában fölkeltse, még pedig korábban, mint Abu Hasszánt, mivel annak fölkelésénél egyáltaljában jelen akar lenni.

Mezrur nem mulasztá a chalyfot a rendelt órában fölkelteni. A chalyf mindjárt azon szobába ment, melyben Abu Hasszán feküdt, s onnan egy kis fölemelt benyilóba lépett, a honnan egy rostélyozaton által mindent látott, a mi ott történt, anélkül, hogy magát észre vehették volna. Ugyanakkor bementek a szolgák is, és nők, kiknek Abu Hasszán fölkeltekor jelen kelle lenniök, és sorba állottak a legmélyebb hallgatással kiki rendelt helyére, épen ugy, mintha a chalyf maga fogna fölkelni, s mindegyik hozzá készült kiszabott foglalatosságához.

Midőn virradni kezdett s ideje volt fölkelni s a napkelet előtti szokott imádságot elvégezni, az a szolga, ki legközelebb állott az ágy fejéhez, egy boreczetbe mártott szivacsot tartott Abu Hasszán orra alá. Ez azonnal elforditá fejét, szemét ki sem nyitván, tüsszentett, s valami turhafélét vetett ki, a mit azonnal egy arany medenczével fogtak föl, hogy a lábszőnyegre ne essék s azt el ne mocskolja. Ez szokott foganatja azon pornak, melyet a chalyf adott be neki, mihelyt az adag mennyiségéhez képest annak altató ereje elmulik.

Abu Hasszán hátratámasztá fejét a vánkosra, fölveté szemeit s a mennyire a hasadó hajnalfény engedi, egy nagy, pompás és gazdagon ékesitett szobában látta magát, melynek boltszine mindenféle emeltmüvű alakzatokkal volt behintve és arab izléssel festve, s a mely ezen fölül merő aranyból készült nagy diszedényekkel és aranynyal szövött selyem-leplegekkel és lábszőnyegekkel -17- volt ékesitve. Egy sereg kecses ifju szép körében látá magát, kiknek kezökben részint mindenféle hangszerek valának, és egy sereg fekete heréltek között, kik igen gazdagon voltak öltözve, és igen alázatos helyzetben állottak ott. Midőn szemeit a paplanra veté, látta, hogy az veres-falu arany-szövetből volt igaz gyöngygyel és gyémánttal kirakva; az ágy mellett hasonló szövetü s ékességü köntöst látott s mellette egy vánkoson chalyf süvegét.

Abu Hasszán mindezen szép portékákon elbámula s leirhatlan zavarba jött. Mindezeket mint egy mély álomban tekinté, s ezen álma ismét oly valószinünek látszott, hogy óhajtotta, bár álom ne volna. „Jól van, – monda magában, – tehát valósággal chalyf vagyok! De nem, – folytatá ismét egy kis gondolkozás után, – csak ámulok, csupa álom ez, óhajtásom foganatja, melyet tegnap vendégem előtt kijelentettem.“ S igy ismét behunyta szemeit, hogy aludjék.

Ezen pillanatban közelite hozzá egy herélt és mély tisztelettel igy szóla hozzá: „Igazhitüek uralkodója, vajha megint el ne aludnék felséged; ideje fölkelni s az imádságot elvégezni, már hasad a hajnal.“

E szavakra, melyek Abu Hasszánt szörnyen meglepték, igy szóla magában: „Ébren vagyok-e, vagy alszom? De nem aluszom, – folytatá szemét mindig behunyva tartván – abban nem kételkedhetem.“

Egy pillanat mulva ismét elkezdé a herélt, látván, hogy épen nem felel s nem is készül fölkelni. „Igazhitüek uralkodója, bocsásson meg kegyelmesen felséged, ha ujra ismétlem, hogy ideje van a fölkelésnek, nehogy az imádság elvégzésére szánt időpontot elvétse. A nap mindjárt fölkel, s felséged ezt soha sem szokta elmulasztani.“

„Tehát nem csalatkozom, – szóla azonnal Abu Haszán, – nem alszom, hanem ébren vagyok. Hiszen a kik alusznak, nem hallanak, én pedig hallom, hogy beszélnek hozzám.“ Ismét fölveté szemeit s mivel már -18- világos nappal volt, mindazokat tisztán látá, a miket az előbb csak homályosan vett észre. Mosolygó arczczal ült föl ágyában, mint egy oly ember, ki örül, hogy annyira fölmagasztaltatott sorsa fölött. A chalyf, ki láttatlanul szemlélte őtet, nagy örömmel olvasá, mi történik belsejében.

Ezután a palota ifju szépei arczukra borultak Abu Hasszán előtt s azok, kiknél a hangszerek voltak, szelid fuvolyák, hobójok és theorbák és más harmoniás hangszerek zengeményével üdvözlék őtet, a mely által ugy elbájoltatott s elragadtatott, hogy épen nem tudta, hol van, s átalában egészen magánkivül vala. Mindazáltal megint előbbi gondolatjára tért s mindegyre kételkedett, ha mindaz, a mit lát és hall, álom-e vagy valóság. Szeme elébe tartá kezét, lesüté fejét és monda magában: „Mit jelent mindez? Hol vagyok? Mi történt velem? Micsoda palota ez? Mit jelentenek ezen heréltek, ezen csinos alaku s öltözetü szolgák? Ezen szép nők s e bájoló hangásznék? Lehetséges-e, hogy épen nem tudom megkülönböztetni, álmodom-e, vagy teljesen eszemen vagyok?“ Végre leveszi kezeit szeméről, fölpillant, fejét fölemeli s látja, hogy a nap már első sugárait lövelli az ablakon által a szobába, melyben vala.

Ezen pillanatban belépe Mezrúr, a heréltek feje, leborula Abu Hasszán előtt, és fölkelvén, igy szóla: „Igazhitüek uralkodója, bocsásson meg felséged, ha arra figyelmeztetem, hogy máskor soha sem szokott ily későn fölkelni, és hogy az imádság óráit elmulasztotta. Ha talán rosz éjszakád nem volt, vagy különben valami bajod nincs, ideje már, hogy a thronusra ülj és tanácsgyülést tarts, hogy a szokás szerint mutasd magadat. Seregeid vezérei, tartományid helytartói, s az udvar több főtisztjei csak azon pillanatra várakoznak, melyben a tanácsterem ajtai meg fognak nyilni.“

Mezrúrnak e szavaira néminemüleg meggyőződött Abu Hasszán, hogy nem alszik, és hogy állapotja, -19- melyben vala, nem álom. Igen nagy zavarodásban és hüledezésben vala, bizonytalan levén, mire tökélje most magát. Végre Mezrúrnak keményen a szeme közé nézett és kérdezé komoly hangon: „Kihez szólsz te, s ki az, kit te ismeretlen, igazhitüek uralkodójának nevezesz? Bizonyosan elismersz engem.“

Abu Hasszánnak ezen kérdése Mezrúron kivül akárkit mást is megzavart volna; de ez szerepét, melyet a chalyf parancsolt volt neki, igen jól játszá: „Tiszteletre méltó uram és fejedelmem, – szóla, – felséged ma nyilván csak azért beszél igy, hogy engem megkisértsen. Hát nem felséged-e az igazhitüek uralkodója, a világnak, keletnek és nyugatnak ura, és a próféta helytartója, kit Isten, a menny és föld ura küldött? Mezrúr a te legkisebb rabszolgád annyi évek óta, melyekben szerencséje volt felségedhez tiszteletét és szolgálatait mutatni, ezt el nem felejthette. A legboldogtalanabb halandónak tartaná magát, ha kegyelmedből kiesett volna, azért is legmélyebb alázattal könyörög, nyugtasd meg őt kegyelmesen, mert inkább szeretné azt hinni, hogy az éjjel valami kellemetlen álom háboritotta nyugalmadat.“

Abu Hasszán Mezrúrnak e szavaira oly erősen fölkaczagott, hogy hanyatt düle a vánkosra nevettében, a chalyf nagy mulatságára, ki maga is szeretett volna nevetni, ha nem félt volna, hogy ezáltal a vig jelenetnek, melyet itt meginditott, mindjárt eleinte végét fogja szakasztani.

Minekutána Abu Hasszán ezen helyzetben sokáig nevetett volna, megint felüle s egy kis fekete herélthez fordula ezen kérdéssel: „Hallod-e te, mondd meg nekem, ki vagyok én?“ – „Uram, – felele a kis herélt tiszteletet jelentő arczczal – felséged az igazhitüek uralkodója s mindakét világ urának földi helytartója.“ „Te egy kis hazug vagy, te fekete szurokpofa!“ felele neki Abu Hasszán.

Abu Hasszán az egyik nőt hivá oda, ki épen közelebb -20- álla hozzá a többinél, odanyujtván neki kezét s mondá: „Jer közelebb édes szépem s harapd meg az ujjam hegyét, hadd lássam, alszom-e, vagy ébren vagyok?“

A leányka tudván, hogy a chalyf mindent lát, a mi a szobában történik, örült, hogy alkalma van megmutatni, mit képes tenni, ha neki mulatságára szolgálhat. Közelite tehát Abu Hasszánhoz, a leglehetőbb komolysággal, s a neki nyujtott ujja hegyét ugy megszoritá fogával, hogy szinte fölsikoltott fájdalmában.

Abu Hasszán hirtelen elkapá kezét s azonnal monda „Nem, biz én nem alszom. De minő csoda által lettem egy éjjel chalyffá? Ez mégis igen nevezetes és bámulandó!“ Azután megint ugyanazon széphez fordula, mondván: „Ne titkold el előttem a valóságot, kényszeritlek az Isten oltalmára, melyben szintugy bizol, mint én. Igaz-e valóban, hogy én az igazhitüek uralkodója vagyok?“ – „Oly bizonynyal igaz, – felele ez, – hogy mi mindnyájan csodálkozunk, hogy velünk az ellenkezőt akarod elhitetni.“ – „Te is hazudsz, – felele neki Abu Hasszán; – jól tudom én ki vagyok.“

Észrevevén a heréltek feje, hogy Abu Hasszán föl akar kelni, kezét nyujtá neki, és kisegélé az ágyból. Mihelyt talpon vala, az egész szoba hangzott a reggeli üdvözlettől, melyet minden szolgák és ifju nők ezen szavakkal kiáltának neki: „Igazhitüek uralkodója Isten adjon felségednek boldog napot.“

„Egek, mely csoda! – monda Abu Hasszán; – tegnap este még Abu Hasszán voltam, s ma reggel igazhitüek uralkodója vagyok? Nem foghatom meg ezen hirtelen és meglepő elváltozást.“ Az arra rendelt szolgák szaporán felöltözteték. Midőn készen valának vele, azalatt a többi szolgák, heréltek és nők két sorba állottak egész azon ajtóig, melyen a tanács gyüléstermébe kellett lépnie. Mezrúr előlment, és Abu Hasszán utána. Fölvonták az ajtó kárpitját s az ajtót -21- kinyitá egy ajtónok. Mezrúr a tanács gyülésteremébe lépett s igy ment előtte egész a thronus lábáig, a hol megállapodék, hogy fölmenés közben segélje egyikfelül karon fogván, mig másikfelül hasonlólag segité egy szolga, ki utána ment vala.

Abu Hasszán az ajtónokok kiáltása közben, kik neki minden szerencsét és áldást kivántak, leüle s szemeit jobbra-balra jártatván, látá a testőrök tisztjeit a legszebb rendben s legjobb tartással fölállitva.

A chalyf ezalatt a benyilóból, melyben eddig rejtezett, egy másikba ment, mely a terembe szolgált, s melyből mindent láthatott és hallhatott, a mi a tanács gyülésében történt, ha némelykor gyengélkedése miatt nem jelenhetett meg, s nagyvezére viselte helyette az előülést. A mi neki mindjárt eleinte nagyon tetszett, az vala, hogy Abu Hasszán a thrónuson majd szinte oly méltósággal viselte magát, mint ő maga.

Mihelyt Abu Hasszán helyére ült, belépe a nagy vezér, leborula a thrónus lábához s fölkelvén, igy szólitá meg: „Igazhitüek uralkodója, az isten tetézze felségedet kegyeivel ez életben és a másikban vegyen föl paradicsomába, ellenségeidet pedig vesse a pokol tüzére!“

Abu Hasszán azok szerint, a mik vele fölébredése óta történtek s a mit most a nagyvezér szájából hallott, nem kételkedheték többé, hogy ő valóban chalyf, a mint ezt mindig óhajtotta. Nem tudakozván azért sokáig hogyan, s minő történet által esett rajta ezen váratlan szerencseváltozás, azonnal föltevé magában, hogy hatalmának hasznát fogja venni. Méltóságos tekintetet vetvén tehát a nagyvezérre, kérdezé, van e neki valami mondanivalója.

„Igazhitüek uralkodója, – felele a nagy vezér, – az emirek, vezérek és a többi országos tisztek, kiknek ülésök és szavok van felséged tanácsgyülésében, az ajtó előtt vannak s csupán azon pillantatot várják, hogy -22- engedje meg felséged belépniök s szokott tisztelkedésöket megtenniök.“ Abu Hasszán azonnal parancsolá, hogy nyissák ki nekik az ajtót. A nagyvezér a főajtónokhoz fordula, ki csak parancsolatra várt és monda neki: „Főajtónok! az igazhitüek uralkodója azt parancsolja nekem, hogy kötelességedet teljesitsd.“

Az ajtó megnyilt, s azon pillantatban beléptek az emirek, s az udvar legfőbb tisztjei mindnyájan pompás diszruhákban, s a legszebb renddel közelitettek a thrónus lábához és sorban mindegyik tiszteletet teve Abu Hasszának, mint a chalyf személye előtt szoktak, egyik lábukkal letérdelvén, s homlokukat a lábszőnyegre lehajtván és őtet a nagyvezér utasitásából igazhitüek uralkodójának czimével köszöntvén. Melyek után kiki illető helyére mene.

Ezen szertartás végződtével mindnyájan leülvén, mély csend következett. Most a nagyvezér, ki még mindig a thrónus előtt álla, elkezdé különféle ügyekről való jelentését, a mint sorban fel voltak nála jegyezve. Igaz hogy ezen ügyek mind igen mindennapiak s csekély fontosságuak voltak. De Hasszán mégis igen bámulatos módon viselte magát. Valóban csak egyszer sem akadt meg, s egyiknél sem jött legkisebb zavarba is. A józan ész sugalmai szerint mindenekről igen helyesen nyilatkoztatá ki magát; akár az volt az eset, hogy valamit megadni, akár az, hogy megtagadni kellett.

Minekelőtte a nagyvezér jelentését elvégezte volna, Abu Hasszán észrevevé a fenyitő birót, kit arczáról jól ismert. „Várj csak egy pillantatig, – szakasztá félbe a nagyvezér jelentését, – a fenyitő birónak egy szorgos parancsolatot kell adnom.“

A fenyitő biró, kinek szemei Abu Hasszánon voltak, s látá, hogy Abu Hasszán különösen reá néz, alig hallá nevét emlittetni s helyéről azonnal fölkelvén, tisztelettel járula a thrónushoz s annak lábánál arczczal leborula. „Fenyítő biró, – monda neki Abu Hasszán, minekutána -23- fölkelt, – eredj tüstént s haladék nélkül a városnak ez s ez szakába, ez s ez utczába. Ezen utczában van egy mecset, melyben egy imámot és négy ezüstszin szakállú öreget fogsz találni. Fogasd meg ezen személyeket, s mindenik öregnek talpára százat, az imáméra pedig négyszázat vágass bikacsékkel. Aztán mind az ötöt ültesd külön-külön egy tevére és pedig rongyba öltöztetve, s arczczal a teve farka felé forditva. Igy hordoztasd meg őket a város minden szakaiban, és egy hirnökkel kiáltasd előttök fenn szóval: Ez a büntetésök, kik a mások dolgaiba, melyekhez semmi közök, ártják magokat s kik mesterség gyanánt űzik azt, hogy szomszédaik családait nyugtalanitsák s köztök minden lehető galibát szerezzenek!“

„Ezenkivül azt is akarom, hogy keményen meghagyd nekik, hogy a város más szakába hordozkodjanak s megtiltsd, hogy abba soha többé ne is lépjenek, a melyből most kiutasittattak. Mig majd az alügyelőd igy meghordoztatja őket, te azalatt ide visszajöhetsz jelentést tenni parancsaim végrehajtásáról.

A fenyitő biró kezét fejére tevé annak jeléül, hogy feje vesztése alatt teljesiteni fogja a vett parancsolatot. Azután ujra leborula a thrónus előtt, ismét fölkele és eltávozék.

Ezen nagy elhatározottsággal adott parancsolat annál nagyobb mulatságára vált a chalyfnak, mivel belőle látá, hogy Abu Hasszán késedelem nélkül használá az alkalmat az imám és a négy öregek megbüntetésére, mivel ez vala a legelső, a mi chalyfi méltóságában eszébe jutott.

Azonban a nagyvezér folytatá jelentését, midőn a fenyitő biró visszatérvén megjelenék, hogy bizományáról jelentést tegyen. Közelite a trónushoz s a bevett szokás szerint leborulván, mondá Abu Hasszánnak: „Igazhitüek uralkodója az imámot és a négy vénet azon mecsetben találtam, melyet felséged megjegyzett; s annak bizonyságául, hogy a felségedtől vett parancsolatot -24- hiven teljesitettem, benyujtom ezennel róla a jegyzőkönyvet azon városszakbeli több öregektől, mint tanuktól aláirva.“ Egyszersmind kivonván kebeléből egy papirost, oda adá az álchalyfnak.

Abu Hasszán elvevé a jegyzőkönyvet, s elolvasá egész a tanúk nevéig, kiket mind igen ismert. Midőn elvégezé monda mosolygva a fenyitő birónak: „Igen jól van; meg vagyok elégedve s köszönetet érdemlesz érte; most megint ülj le. – Az ilyen álszentek, – monda aztán magában megelégedett arczczal, – a kiknek eszökbe jutott tetteimet gáncsolni, s a kik roszalák, hogy én becsületes embereket befogadtam s megvendégeltem, megérdemlik ezen büntetést és gyalázatot.“ A chalyf, ki őt szemmel tartotta, olvasá gondolatait, s maga is leirhatlan örömet érze ezen jó kifizetésen.

Abu Hasszán erre a nagyvezérhez fordula. „Adass magadnak, – monda neki, – a fő kincstárnokkal egy zsacskóba ezer darab aranyat, eredj vele azon városszakába, melybe az előbb a fenyitő birót küldöttem, s add által bizonyos Abu Hasszán anyjának, kit melléknéven korhelynek hinak. Ezen embert e név alatt az egész környék ismeri s akárki is megmutatja házát. Most eredj s jőj megint vissza.“

Dzsafár nagyvezér kezét fejére tevé annak jeléül, hogy engedelmeskedni fog s a trónus előtt leborulván eltávozék, s a főkincstárnokhoz mene, ki odaadá neki a zsacskót. Által véteté egy rabszolgával, ki őt kisérte és elmene Abu Hasszán anyjához, otthon találá s mondá neki, hogy a chalyf küldi ez ajándékot nem ereszkedvén további nyilatkozásba. Annál inkább meglepetett az általa, mivel nem sejtheté, mi indithatta a chalyfot iránta oly nevezetes ajándékra, és nem tudta, mi történt a palota belsejében.

A nagyvezér távollétében a fenyitő biró tett jelentést többféle ügyekről, melyek az ő hivatala körébe vágtak, s ez egész a nagyvezér visszatértéig tartott. Mihelyt ez megint belépett a gyülési terembe s Abu -25- Hasszánt bizonyossá tette, hogy bizományában eljárt, bemene Mezrur a heréltek feje, ki azonközben a palota belsejében vala, és intett a vezéreknek, emireknek, és minden egyéb udvari tiszteknek, hogy a tanácsgyülésnek vége van, és kiki eltávozhatik. Ezt meg is tevék, minekutána a thrónus lábánál mély meghajtással elbucsuztak, és pedig ugyanazon renddel, mely beléptek volt. Abu Hasszánnál senki sem maradt csak a chalyf testőreinek tisztjei és a nagyvezér.

Abu Hasszán most nem maradt tovább a chalyf thrónusán, ugyanazon módon leszállott, a mint fölmene tudniillik Mezrurtól, és egy más főherélttől segélve, kik őtet hóna alatt megfogván, lesegélék s azon szobáig, a melyből kijött volt, visszakisérék.

Mezrúr előtte mene, hogy utat mutasson neki, és a belső szobába vezette, hol, az asztal már meg vala teritve. Az abba nyiló ajtót kitárták és több heréltek előre siettek, hogy az énekesnéknek jelt adjanak az álchalyf közelitéséről. Azonnal elkezdének ezek egy bájos hangversenyt, mely Abu Hasszán előtt oly gyönyörünek tetszett, hogy örömében egészen elragadtatott, s épen nem tudta, mit gondoljon mind erről. „Ha ez álom, – szóla magában – meglehetős sokáig tart ezen álom. De nem lehet ez álom – folytatá, – hiszen érzek, gondolkodom, látok, járok és hallok. Akármint legyen is bennem, egészen istenre bizom magamat. De még sem kételkedhetem, hogy valósággal az igazhitüek uralkodója vagyok. Hiszen csak egy igazhitüek uralkodója van, kit ily fény környezhet, mely körülem tündököl. Az a hódolás s tiszteletjelek, melyeket nekem tettek és még most is tesznek, parancsaim, melyeket adtam, s a melyek teljesittettek, – mindez eléggé bizonyitja azt.“

Végre bizonyosnak tartá Abu Hasszán, hogy ő chalyf s igazhitüek uralkodója, s teljesen meggyőződött róla, magát egy pompás s tágas teremben látván. S mindenfelől arany s a legelevenebb szinpompa ragyogott -26- elébe. Hét karénekesnő, egyik szebb a másiknál, vevék körül ezen termet, és hét aranykoronagyertyatartó függött le különböző helyeken a boltszinről, melyre oly mesterséggel volt arany és azúr rakva, hogy csodálatos hatást teve. Közepett egy asztal álla, megrakva nagy aranytálakkal, melyek a teremet fűszerek és ambra illatával tölték el, melyekkel a hús készitve vala. Hét igéző szépségü gazdag és fényes ruházatu fiatal leányka állott az asztal körül. Mindeniknek egy legyező volt kezében, melylyel Abu Hasszánra, mig az asztalnál üle, szellőt lengettek.

Ha volt valaha boldog halandó, Abu Hasszán vala az, midőn e pompás terembe lépett. Minden lépten megállott, hogy mindazon szép portékákat, melyek szemeinek kinálkoztak, ideje legyen megvizsgálni. Minden pillanatban majd jobbra, majd balra fordult, – a chalyf nagy mulatságára, ki őt figyelemmel szemlélte. Végre a terem közepére ére s asztalhoz üle. A hét szép leány, kik ott körülállottak, azonnal elkezdének legyezőikkel szellőt hajtani reá. Megszemlélé őket egymásután, s csodálván, mily kellemmel végzik ezen foglalatosságot, s azután monda nekik kegyes mosolylyal, ugy véli, hogy egy is elégséges volna reá annyi hüset hajtani, a mennyire szüksége van; azért kivánja, hogy a többi hat üljön le vele az asztalhoz, három jobbról, három balról, hogy őt mulassák. Az asztal kerek vala, – Abu Hasszán körösleg ülteté őket, hogy akármerre fordul is pillantata, kellemes és vonzó tárgyra akadjon.

A hat leány engedelmeskedék és az asztalhoz ülének. De Abu Hasszán csakhamar észrevevé, hogy iránta való tiszteletből nem esznek. Ez alkalmat ada neki arra, hogy maga rakott eléjökbe s igen nyájas kifejezéssel kinálta, sőt erőltette őket az evésre. Kérdé azután őket, mi nevük, s mindegyik kielégité uj vágyát. Neveik ezek valának: Alabastrom nyak, Klárisszáj, Holdvilág, Napfény, Szemlegelő, Szivkéj. Ugyanazon -27- kérdést tevé a hetediknek is, ki a legyezőt tartá s ez felele, hogy Méznád. Azon csinosságok, melyeket mindegyikök monda, mutaták, hogy igen sok elméje van, s nem lehet képzelni, mennyire nevelte ez a chalyfnak felőle jó vélekedését, ki mindent hallott, a mit szólottak.

Látván a szép hölgyek, hogy Abu Hasszán már nem eszik, szóla közülök egyik az asztalnál udvarló heréltekhez: „Az igazhitüek uralkodója a csemegéző terembe akar menni, hozzatok egy mosdómedenczét.“ Egyszersmind fölkelvén mindnyájan az asztaltól, egyik egy aranycsészét veve el a heréltek kezéből, másik egy arany mosdómedenczét, a harmadik egy kendőt. Aztán térdre bocsátkozának Abu Hasszán előtt, ki még ott üle, s odanyujták neki a mosdóvizet. Midőn megmosdott, fölkele, s azon pillanatban fölvoná egy herélt az ajtó kárpitját s kinyitá egy másik terem ajtaját, melybe mennie kellett.

Mezrúr, ki Abu Hasszánt egy pillanatra sem hagyá el, előtte mene s egy terembe vezeté, mely szintoly tágas vala mint az előbbi, de több nagy mesterek különféle festményeivel s mindennemü ércz-diszedényekkel, lábszőnyegekkel, s drága butorokkal egészen más módon volt fölékitve. Ezen teremben más hét karénekesné állott, kik mihelyt Abu Hasszán megjelent, oly zengeményt kezdének. A terem egyébiránt más hét nagy korona gyertyatartóval ékeskedett, s középett az asztal más hét nagy aranycsészével volt megrakva, melyekben az évszak legszebb s válogatottabb gyümölcsei lángoszlopmódra voltak feltornyozva, s körül más hét fiatal leányka állott legyezővel, kik az előbbieket szépségben még fölülmulták.

Az ujdonuj tárgyak Abu Hasszánt még nagyobb csodálkozásra ragadák, ugy hogy megálla, s a bámulásnak és meglepetésnek minden jeleit adta. Végre az asztalhoz mene s minekutána hozzá ült, s a hét leányt egymásután megnézte, nem tudván, melyiknek adja -28- közülök az elsőséget, parancsolá nekik, hogy mindegyik tegye le a legyezőt, üljön le az asztalhoz és egyék vele, mert ugy vélé, a hőség nem oly nagy, hogy szolgálatjukra szüksége volna.

Midőn a szép hölgyek Abu Hasszán jobbjára s baljára leültek, mindenekelőtt azt akará tudni, hogy hivják őket; s megérté, hogy egészen más neveik vannak, mint az előbbi terembeli hét szépnek, s hogy mindegyik név alatt valami lelki vagy szellemi tulajdont jegyez, melylyel egyik a másiktól különbözik. Ez rendkivül tetszett neki, s elmés észrevételekkel jelenté azt ki, melyeket azon alkalommal teve, midőn sorban mindenik csészéből gyümölcsöt osztogatott nekik. A chalyf, ki minden tetteire s szavaira figyelmezett, mind inkább örült rajta, hogy benne oly emberre talált, ki neki mulatságára vál s oly sok alkalmat nyujta, hogy őt egészen kiismerhesse.

Midőn Abu Hasszán minden gyümölcsből, mely a csészékben vala, tetszésére evett volna, fölkele. Mezrur ki nem távozott mellőle, azonnal megindult előre s egy harmadik terembe vezette, mely szintoly pompásan volt felczifrázva, kiékesitve és butorozva, mint a két előbbi.

Abu Hasszán abban más hét hangászkart talála és más hét szépet egy asztal körül, mely hét arany csészével volt megrakva, melyekben a legkülönfélébb szinü és alaku lefőzöttek voltak. Uj bámulással tekintgetvén mindenfelé, közelite az asztalhoz a hét hangászkar kellemes zengése közben, melyek azonnal elhallgatának, mihelyt leült. A hét leányka hasonlólag leült mellé parancsolatjára, s nem kedveskedhetvén nekik ugy, mint az előbbieknek azáltal, hogy maga rakott volna elejökbe, kéré őket, hogy válaszszanak maguk ezen befőzöttekből izlésük szerint. Tudakozá nevüket is, mely különfélesége miatt nem kevésbbé tetszett neki, mint a többi szépeké, s egyszersmind uj tárgyat ada neki velök beszélni, s csinosságokat mondani nekik, -29- melyek azoknak szintannyi örömet okoztak, mint a chalyfnak, ki mindabból, a mit beszéltek, semmit sem szalasztott el.

A nap már végére hanyatlék, midőn Abu Hasszán a negyedik terembe vezettetett. Ez is mint az előbbiek, a legpompásabb és drágább butorokkal volt fölékesitve. Volt benne hét nagy korona-gyertyatartó aranyból, égő viaszgyertyákkal s az egész terem töménytelen sok gyertyával volt fölvilágitva, melyek bámulandó és meglepő hatást okoztak. A három előbbiben semmit sem lehetett ehhez hasonlót látni, mivel nem vala reá szükség. Abu Hasszán továbbá ezen utolsó teremben is, mint a három korábbiban, hét uj hangászkart lele, melyek még kellemesebben éneklettek és játszottak, mint az előbbiek, s még nagyobb vigságot látszottak deriteni. Láta itten hét más leányt is, kik egy asztal körül állottak, mely hét arany csészével volt megrakva, melyekben czukros ostya, mindenféle száritott gyümölcs és más egyéb volt, a mi italra ingerelt. Azonban egyet olyat látta itt Abu Hasszán, a mit a többi termekben nem látott: tudniillik egy táczán hét ezüstpalaczkot tele a legdrágább borral és két gyönyörü mivű kristály-ivópoharat mindenik palaczk mellett.

Mindaddig, tudniillik a három első teremben csupán vizet ivott Abu Hasszán – azon szokáshoz képest, melyet Bagdádban mind a nép között s a felsőbb rendeknél, mind a chalyf udvarában is megtartottak, hol rendszerint csak este isznak bort. Mind azok, kik másképen cselekszenek, dőzsölőknek tartatnak, s fényes nappal nem merik magukat mutatni. Ezen szokás annál dicséretesebb; mivel nappal egész eszére van az embernek szüksége, hogy dolgaihoz láthasson, s mivel ha csupán este isznak bort, fényes nappal soha sem látni a város utczáin ittasokat, kik rendetlenséget okoznának.

Abu Hasszán tehát belépett a negyedik terembe s közelite a táblához. Midőn hozzá ült, sokáig gyönyörüségbe -30- s a hét szép leányka bámulásába merülve maradt, kik körötte állottak, s a kiket még sokkal szebbeknek talált, mint az előbbi terembelieket. Kivánta mindegyiknek nevét tudni. De a hangszerek zaja, s kiváltképen a kézi dobé, melyet minden karnál vertek, nem engedé szóhoz jutni; tapsola tehát tenyerével, hogy jelt adjon a megszünésre; s azonnal mély csend támadt.

Most azon szépet, ki jobbról legközelebb állott hozzá, kézen fogá, maga mellé leülteté, czukros ostyát nyujta neki és kérdezte, hogy hiják? „Igazhitüek uralkodója, – felele a szép, – nevem Gyöngypamat.“ – „Valóban, – felele Abu Hasszán, – nem lehetett volna reád illőbb s becsednek megfelelőbb nevet adni. Azonban anélkül, hogy azt, ki neked e nevet adta, legkissebbé is gáncsolni akarnám, azt találom mégis, hogy szép fogaid a világ minden gyöngyeit, még a legszebb vizüeket is, sokkal fölülmulják. Tehát Gyöngypamat, – folytatá, – mivel már ez a neved, légy oly szives, végy onnan egy poharat s tölts nekem szép kezeddel innom.“

A szép azonnal oda mene a palaczkokhoz, s egy tele pohár borral jött vissza, melyet Abu Hasszánnak a legfinomabb móddal nyujta által. Nagy örömmel vevé ez el s gyengéden tekintvén reá, igy szóla hozzá: „Gyöngypamat, most a te egészségedért iszom, s kérlek, – hogy te is tölts magadnak s igyál az enyémért.“ Az odaszaladt a palaczkokhoz s visszajöve egy pohárral; de minekelőtte ivott volna, egy dalt énekle, mely Hasszánt mind tartalmának ujsága, mind szavának varázsa által, melylyel a hölgy azt éneklé, örömre ragadta.

Minekutána Abu Hasszán ivott, kiválogata holmit a csészékből s egy másiknak nyujtá azon szépek közül, kit szinte leültete maga mellé. Ettől is kérdezé, hogy hiják? Az mint mondá, Hajnalcsillag vala neve. „Szép szemeidnek, – felele ő, – több fényök és tüzök van, mint azon csillagnak, melynek nevét viseled. Jer s tedd nekem azon örömet, igyál velem.“ Ez megtevé és pedig -31- a legcsinosb módon. Hasonlóan bánt a harmadikkal is, kinek Napvilág volt neve, s igy tovább mind a héttel, kik neki a chalyf nagy mulatságára mindnyájan töltöttek inni.

Minekutána Abu Hasszán annyi pohárral ivott, a hány ifju leányka vala ottan, az első közülök a Gyöngypamat oda mene a palaczkokhoz, foga egy poharat, tele tölté borral, nehány csipetet vete bele azon porból, melyet a chalyf tegnap használt, s oda nyujtá Abu Hasszánnak ezen szavakkal: „Igazhitüek uralkodója, kérem felségedet egészségére nézve, fogadja el még e poharat, s ivás előtt hallgasson meg kegyelmesen egy dalt, mely, a mint magamnak hizelkedem, nem fog kedvetlenségére lenni. Még csak ma végeztem be és senki előtt sem éneklettem el.“

„Szivesen megadom e kegyelmet, – monda neki Abu Hasszán, elvévén kezéből a poharat, – s meg lévén győződve, hogy egy ily szép leány, mint te vagy, csak kellemes és elmés dalokat költhet, mint igazhitüek uralkodója parancsolom, hogy azt énekeld el nekem.“ A szép azonnal foga egy lantot, játszék s a hangszer mellett oly helyességgel, kellemmel és kifejezéssel énekelt, hogy Abu Hasszán elejétől fogva mind végig örömben uszott. Oly szépnek találá azt, hogy ujra ismételteté vele s szintannyi gyönyörrel hallgatta, mint először.

Midőn a szép elvégezte, Abu Hasszán érdeme szerint meg akarván őt dicsérni, előbb egy hajtókára kiivá a poharat, azután a leányka felé forditá arczát, hogy vele szóljon, de abban a bevett por által meggátoltatott, mely oly hirtelen hata, hogy száját csupán dadogásra nyithatta föl. Azonnal becsukódtak szemei is, lehajtá fejét az asztalra, mint egy álomba merült, s oly mélyen aludt, mint a mult napon e tájban, midőn a chalyf ugyanazon port adá be neki. E pillanatban egyik a leánykák közül, kik mellette állottak, gondosan felfogá a poharat, melyet kezéből kiejtett. A chalyf, ki -32- ezen egész tréfán nagyobb mulatságot talált, mint reménylette, s ki ez utolsó jelenést is látta szintugy mint az előbbieket, most előjöve rejtekhelyéről, s megjelent a teremben, örvendvén rajta, hogy ötlete oly jól diszlett. Parancsolá először, hogy Abu Hasszánról huzzák le a ruhát, melybe reggel felöltöztették, s a helyett megint azt adják reá, mely a mult napon volt rajta, midőn az őtet kisérő rabszolga a palotába hozta. Egyszersmind hivatván ugyanazon rabszolgát, midőn odament, monda neki: „Nesze fogd ezen embert és vidd vissza csendesen házába szófájára, s elmeneteledkor hadd nyitva az ajtóját.“

A rabszolga fölfogá Abu Hasszánt, kivivé a rejtett ajtón a palotából, s házában, a mint a chalyf parancsolta, letevé és sietve visszatért, hogy számot adjon neki arról, a mit cselekedett. „Abu Hasszán, – szóla erre a chalyf, – azt kivánta, hogy bár csak egy napig lehetne chalyf, hogy a városszakabeli mecset imámját és a négy Seichet vagy öreget, kiknek magukviselete nem tetszik neki, megbüntethesse. Ebben módot szereztem neki, s megelégedhetik vele.“

Abu Hasszán szófáján, melyre a rabszolga letette, másnap fél délig elalvék s nem ébredt föl előbb, mig a por, melyet utolsó poharába vetettek, erejét elvesztette. Ekkor fölveté szemeit, s nem kevéssé ütközött meg, hogy megint szobájában látá magát. „Gyöngypamat, Hajnalcsillag, Klárisszáj, Hajnal, Holdvilág!“ Kiálta hangosan, mindegyiket a palota szépei közül, kik körötte valának, a mennyire emlékezék, nevén szólitván. „Hol vagytok? Jertek ide!“

Abu Hasszán egész erejéből kiáltozott. Az anyja szobájába meghallván őtet, tüstént oda szalada kiáltására, és szobájába lépvén, kérdezé: „Mi bajod édes fiam. Mi talált?“

E szavakra fölemelé Abu Hasszán fejét, s kevélyen és megvetőleg tekintvén anyjára, kérdezé: „Jó asszony, kit hisz te fiadnak?“ -33-

„Tégedet! – felele az anyja nagy nyájasan. – Hát Abu Hasszán, nem az én fiam vagy-e te? Az ugyan rendes volna, ha ily rövid idő alatt elfelejtettelek volna.“

„Én a te fiad? Förtelmes vén banya, – felele Abu Hasszán, – nem tudod, mit szólasz, te hazug vagy! Én nem vagyok Abu Hasszán, a kiről beszélsz; én az igazhitüek uralkodója vagyok.“

„Hallgass édes fiam, – folytatá az öreg, – nincs eszed; őrültnek tarthatnának, ha meghallanák.“

„Te magad vagy vén bolond, – felele Abu Hasszán; – de én nem vagyok őrült, a mint állitod. Ujra ismétlem, hogy én az igazhitüek uralkodója s a két világ urának földi helytartója vagyok.“

„Ah kedves fiam! – kiálta az anya. – Lehetséges-e, hogy ily szavakat kell tőled hallanom, melyek ily nagy bolondságodat árulják el? Mi gonosz szellem szállott meg s mondat veled ily beszédeket? Isten kegyelme szálljon reád s szabaditson ki a sátán hatalmából. Te fiam Abu Hasszán vagy, s én anyád vagyok.“

Minekutána mindent mondott volna, a mi csak eszébe jutott, hogy magához téritse, s megmutassa neki, hogy tévelygésben van, igy szóla tovább: „Hát nem látod, hogy ez a szoba, melyben vagy, a tied s nem egy palotabeli szoba, a milyen az igazhitüek uralkodójához illenék, s hogy ezt, a mióta világon vagy, soha sem cserélted el, hanem mindig nálam laktál? Gondolj meg mindent jól, a mit neked mondok, s ne képzelj oly dolgokat, melyek nincsenek s nem is lehetnek. Még egyszer mondom, kedves fiam, gondolkozzál csak róla igazán.“

Abu Hasszán csendesen hallgatá anyjának ezen intéseit, lesüté szemét, kezét fejére támasztá, mint a ki magába tér, hogy annak valóságát, a mit lát és hall, megvizsgálja. „Ugy hiszem; hogy igazad van, – monda néhány pillanat mulva, mint egy mély álomból ébredvén föl, de helyzetét meg nem változtatván; magamnak -34- is ugy tetszik, hogy Abu Hasszán vagyok, s te anyám vagy, és ez az én szobám. Még egyszer mondom, – szóla tovább szemét reá vetvén s mind arra, a mi pillantata elébe akada, – én Abu Hasszán vagyok, nem kételkedem tovább rajta s nem foghatom meg, hogyan verhettem ezen képzeletet fejembe.“

Az anya már valóban azt vélte, hogy fia észháborodásából, melyet ő valamely álomnak tulajdonitott, kigyógyult; sőt már nevetkezni is akart vele rajta és álmát tudakozni, midőn az hirtelen fölüle s reá féloldalt tekintvén, fölkiálta: „Te vén banya, vén boszorkány, nem tudod mit beszélsz; sem én nem vagyok fiad, sem te az én anyám. Te csalatkozol s engem is el akarsz ámitani. Mondom neked, hogy én az igazhitüek uralkodója vagyok s te nem fogod velem az ellenkezőt elhitetni.“

„Kérlek édes fiam, ajánld magadat Istennek és szünjél meg ilyen beszédektől, hogy az ég meg ne büntessen. Majd elmondom mi történt tegnap városszakunkban mecsetünk imámján s a négy seich szomszédinkon. A fenyitő biró elfogatá őket s szeme előtt mindegyikre nem tudom hányat vágatván a bikacsékkel, egy hirnökkel kikiáltatá, hogy ez azoknak büntetése, kik oly dolgokba avatják magokat, melyekhez semmi közök, s kik mesterség gyanánt űzik azt, hogy szomszédaik családait nyugtalanitsák. Végre ezen hirdetéssel meghordoztatá őket a város minden részeiben s megtiltá nekik, hogy soha többé ezen városszakba ne lépjenek.“

Abu Hasszán anyja nem képzelhetvén, hogy fiának azon kalandban, melyet beszéle, valami része lehessen, készakarva forditá a beszédet másra s ezen történet elbeszélését oly eszközül tekinté, mely által őt tévelygéséből kiragadhatja.

De épen ellenkezőleg ütött ki. A helyett, hogy ez azon gondolatot, hogy az igazhitüek uralkodója, eloltotta volna, ezen beszéd arra szolgált, hogy azt újra -35- föléleszsze s még mélyebben képzeletébe nyomja, úgy hogy az teljes bizonysággá vált.

Tehát mihelyt ezen beszédet hallá Abu Hasszán, azonnal felele: „Igy hát én sem fiad, sem Abu Hasszán nem vagyok, hanem valósággal az igazhitüek uralkodója; a szerint a mit magad beszélsz, nem kételkedhetem tovább rajta. Értsd meg tehát, hogy az imám és a négy seich parancsomra szenvedték azon büntetést, melyet mondál és igy én, mondom neked, valósággal igazhitüek uralkodója vagyok; azért szünjél meg azt papolni előttem, hogy ez csupa álom. Én nem alszom, akkor is szintoly ébren valék, mint e pillanatban, midőn veled szólok. Örülök rajta, hogy te is bizonyitod azt, a mit nekem erről a fenyitő biró jelentett, kire a dolgot biztam volt, azaz hogy parancsom pontosan teljesittetett, s annál inkább örülök rajta, mivel ezen imám és a négy seich valóságos képmutatók. Csak azt szeretném tudni, ki hozott engem ide. Azonban istennek hála annyi bizonyos, hogy én valósággal igazhitüek uralkodója vagyok, és semmi ok sem fog meggyőzni az ellenkezőről.

A anya, ki sem nem sejthette, sem csak nem is gondolhatta, miért állitja azt fia oly erősen és bizton, hogy ő az igazhitüek uralkodója, már épen nem kételkedék benne, hogy eszét elvesztette, mivel oly dolgokat hallot tőle, melyek ő előtte hihetleneknek tetszettek, noha Abu Hasszán előtt igen jó alapon látszottak állani. E véleménynyel lévén, igy szóla hozzá: „Kedves fiam! én imádkozom istennek, hogy könyörüljön meg rajtad. Szünjél meg oly beszédektől, melyek minden emberi ész nélkül valók. Térj istenhez s könyörögj neki, hogy bocsásson meg s tegye veled azon kegyelmet, hogy megint okos ember módjára szólhass. Mit mondanának rólad ha igy hallanának beszélni? Nem tudod-e, hogy a falaknak is fülök van?“

A helyett, hogy ezen szép intések Abu Hasszán lelkét lecsillapitották volna, még inkább fölboszantották -36- őtet. Fölcsattana anyja ellen s monda neki: „Banya! már parancsoltam egyszer, hogy hallgass; ha most még egy szót szólsz, fölkelek és ugy bánom veled, hogy egész életedben megérzed. Én chalyf vagyok, az igazhitüek uralkodója, s el kell nekem hinned, ha én mondom.“

A jó asszony látván, hogy fia a helyett hogy eszére térne, mind inkább elveszti azt, most egészen sirásnak és jajgatásnak adá magát, arczát s mellét verdesé, s oly szavakat ejte, melyek fia elmeháborodásán fájdalmát és szomoruságát árulák el.

Abu Hasszán a helyett, hogy lecsendesedett s anyja könyein megilletődött volna, annyira elfeledé magát, hogy az iránta való természeti tiszteletet is félretevé. Fölugrék, botot ragada s fölemelt karral mintegy őrült mene neki. „Átkozott banya, – kiálta őrjöngésében oly hangon, mely anyján kivül akárkit is megijesztett volna; – mondd meg nekem mindjárt, ki vagyok én?“

„Édes fiam, – felele anyja, meg nem ijedvén és szeretettel tekintvén reá; – nem hihetem, hogy az Isten annyira elhagyott volna, hogy szülődet és tennen magadat ne ismerd. Én nem ámitalak, midőn azt mondom, hogy fiam Abu Hasszán vagy, s hogy igen balul tészsz, oly czimet tulajdonitani magadnak, mely csupán a te és én uramat és fejdelmemet Harun Arresyd chalyfot illeti, ki még azonfölül mindkettőnket engem is és téged jótételekkel tetéz, mint azon ajándék bizonyitja, melyet tegnap küldött számomra. Mert tudd meg, hogy Dzsafár nagyvezér tegnap személyesen fáradt ide engem fölkeresni, s egy zsacskóban ezer aranyat ada kezemhez, azt mondván, hogy imádkozzam istenhez az igazhitüek uralkodójáért, ki nekem ez ajándékot küldi; s valjon ezen ajándék nem inkább számodra van-e, mint az enyémre, ki már csak néhány napig élhetek?

E szavaknál nem tartóztathatá magát Abu Hasszán. A chalyf ajándékának közelebbi környülményei, melyeket anyja közlött vele, azt mutaták neki, hogy nem csalatkozik -37- s még inkább elhitették vele, hogy ő valósággal chalyf, mivel hiszen a vezér csak az ő parancsára vitte oda a zsacskót. „Ládd te vén boszorkány! – kiálta; – hát elhiszed-e már, ha azt mondom, hogy én voltam az, ki neked Dzsafár nagyvezértől az ezer aranyat küldöttem, ki csupán a neki adott parancsomat teljesitette? De te a helyett hogy nekem hinnél, csupán ellenmondással s annak megátalkodott állitásával akarsz megzavarni, hogy én fiad vagyok. De nem hagyom tovább büntetlenül gazságodat.“ E szavakat mondván iszonyu dühében oly emberietlen volt, hogy a kezében lévő bottal kegyetlenül megtagolta.

A szegény anya, ki nem hitte, hogy fia a fenyegetődzésről oly hamar verekedésre vetemedjék, a legelső ütésnél elkezde teljes erejéből segitségért kiáltozni. De Abu Hasszán mig a szomszédok oda szaladtak, nem szünt meg azt verni, minden ütésnél ezt kérdezvé: „Hát igazhitüek uralkodója vagyok-e?“ Melyre az anyja mindenkor nagy szivességgel ezt felelé: „Te az én fiam vagy.“

Abu Hasszán dühe egy kicsit csillapodni kezde, midőn a szomszédok szobájába szaladtak. A legelső, ki belépett azonnal közükbe ugrott s kirántván a botot kezéből, monda neki: „Mit csinálsz Abu Hasszán? Hát ennyire kivetkeztél-e eszedből s minden isteni félelemből? Bátorkodott-e valaha egy jó nevelésü gyermek, mint te vagy, kezét anyja ellen fölemelni, s te nem szégyenlesz a tieddel, ki téged oly szivesen szeret, igy bánni?“

Abu Hasszán, ki még habzott dühében, hallgatva nézett arra, ki vele szólt s a többi oda érkezett szomszédokra bizonytalan szemet vetvén, kérdezé: „Kicsoda az az Abu Hasszán a kiről szóltok? Engem értetek-e ezen név alatt?“

E kérdésre a szomszédok egy kissé megütközének. „Hogyan? – viszonza az, ki először szólott; – hát nem akarod ezen asszonyt annak ismerni, ki téged nevelt -38- s kinél azóta mindig laktál, egy szóval, nem akarod anyádnak ismerni?“ – „Te szemtelen vagy, – felele Abu Hasszán; – szintoly kevéssé ismerem őtet, mint téged, s nem is akarom ismerni. Én nem vagyok Abu Hasszán, hanem az igazhitüek uralkodója vagyok, s ha még nem tudjátok, majd megtanittatlak reá a magatok kárával.“

Abu Hasszánnak e beszédére nem kételkedtek többé a szomszédok elmeháborodásáról, s hogy anyját megint ne bánthassa, megragadák minden ellentállása mellett s megkötözék jó erősen karját, kezét és lábát. Noha már most oly állapotban vala, hogy nem egy könnyen árthatott volna, még sem vélték tanácsosnak anyjával egyedül hagyni. Ketten a társaságból eltávoztak, szaporán a bolondok házához mentek, s a fölvigyázónak értésére adták a történetet. Ez a szomszédokkal együtt számos embereitől kisérve lánczokkal, kézbilincsekkel s egy bikacsékkel tüstént oda mene.

Abu Hasszán, ki semmit sem várt kevésbbé ezen rettenetes készületeknél, ezen emberek oda érkeztével minden erejéből erőlködött köteleitől megszabadulni; de a bolondok fölvigyázója vévén a bibacséket, két vagy három kemény csapással a vállára, mindjárt észre hozta. Ezen bánás oly jó hatást tett Abu Hasszánra, hogy mérséklé magát s a bolondok fölvigyázója és emberei azt tehették vele, a mit akartak. Meglánczolák, kezét s lábát bilincsbe tették, s midőn készen valának, kihurczolák házából s a bolondok lakába vezették.

Mihelyt az utczára ért Abu Hasszán, azonnal egy csoport nép fogá körül. Egyik öklözte, másik pofozta, a többiek szidalmazták, ugy bánván vele, mint egy esztelennel, bolonddal és őrülttel.

Mind ezen gonosz bánás mellett is igy szóla: „Nincs nagyság és erő, csak a legfőbb s mindenható Istenben! Engem őrültté akarnak tenni, noha józan észszel birok: én azonban elszenvedem e szégyent s gyalázatot Isten irgalmáért.“ -39-

Abu Hasszánt igyen vezették a bolondok házához. Helyet rendeltek neki és egy vas kalitkába zárták. De minekelőtte belecsukták volna, a fölvigyázó, ki az ilyetén erőszakos bánáshoz már egészen neki volt keményedve, avval köszönté, hogy a hátára és vállára valami ötvent vert kegyetlenül bikacsékkel, s három hétnél tovább mindennap ily számu ütlegekkel vendéglé, mindenkor ezt ismételvén: „Térj eszedre s mondd meg, még igazhitüek uralkodója vagy-e?“ „Nincs szükségem jó tanácsodra, – felele Abu Hasszán; – én nem vagyok bolond; de ha azzá lennék, semmi sem ejthetne inkább ezen szerencsétlenségbe, mint ütlegeid, melyekkel rajtam kegyetlenkedel.“

Abu Hasszán anyja azonban rendesen mindennap meglátogatá fiát. Nem tartóztathatá magát a sirástól, midőn őt testben s erőben igy fogyni látá, s szenvedett fájdalmain hallá panaszkodni és sohajtozni. Valóban, válla és háta kékre, zöldre volt verve, s nem tudta, melyik felére forduljon és feküdjék, hogy nyugalmat találjon; ezen utálatos helyen való fogsága alatt több izben le is hámlott a bőre. Anyja vigasztalni akará s kitapogatni, valljon képzelt chalyfi méltósága iránt még mindig oly véleménynyel van-e? de valamikor fölnyitá száját, hogy ezen tárgyat érdekelje, mindenkor boszusan letorkolá, ugy hogy kénytelen vala vele fölhagyni s megátalkodottsága miatt vigasztalatlanul térni haza.

Azon mély és hatalmas benyomások, melyek azon napról maradtak Abu Hasszán lelkében, midőn a chalyf diszruhájában látá magát, annak minden dolgait végezte; hatalmát gyakorolta s szintoly engedelmességre talált, mint a chalyf, ezen behatások, melyek fölébredtekor azt rémlették előtte, hogy ő valósággal az, s melyek oly régóta tarták ezen tévedésben, lassankint kezdének kikopni lelkéből.

„Ha valóságos chalyf és igazhitüek uralkodója volnék, – szóla néha magában, – miért voltam fölébredtemkor szobámban s szokott ruházatomban? Miért -40- nem látám többé a heréltek fejét, a többi herélteket s azon temérdek sok szép hölgyet köröttem? Miért hagytak volna el Dzsafár nagyvezér, kit lábaimnál láték, a sok emir, a tartományok helytartói s a többi udvarnokok, kiktől körülvéve láttam magamat, – egyszerre? Bizonyára ha legkisebb hatalmam volna is rajtok, már régen kiszabaditottak volna e nyomoru állapotból, melyben vagyok. De minden csupa álom volt. Már el kell hinnem. Igaz, hogy parancsoltam a fenyitő birónak, hogy az imámot s tanácsosait a négy öreget büntesse meg; továbbá meghagytam Dzsafár nagyvezérnek, hogy az anyámnak ezer darab aranyat vigyen: s parancsaim teljesittettek. Ez megint kétségbe hoz, és meg nem foghatom. De hány egyéb dolog is nincs, melyet szinte meg nem fogok és soha sem is fogandok meg? Ebben tehát Isten kezébe adom magamat, ki mindent tud s mindent ismer.“

Abu Hasszán még egészen ezen tünődésekben s gondolatokban merengett, midőn anyja belépe. Midőn oly soványnak s kiaszottnak látá, könyei bővebben megáradának, mint eddig akár mikor. Zokogása közben köszönté őtet szokott üdvözletével, s Abu Hasszán most viszonzá azt legelőször minden eddigi szokása ellen. Ezt az kedvező előjelenségnek vevé, letörlé könyeit és szóla hozzá: „Hát édes fiam, hogy vagy? Minő állapotban van lelked? Letettél-e már azon képzeletekről s beszédekről, melyeket neked a gonosz szellem sugalt volt?“

„Kedves anyám, – felele Abu Hasszán nyugodtan, s oly hangon, melyből az ellene tett vétkén való fájdalma nyilatkozott ki, – megismerem tévelygésemet; de kérlek, bocsásd meg azon undok és iszonyu bűnt, melyet ellened elkövettem. Szint ezért könyörgök szomszédimnak is a nekik okozott botránkozás miatt. Engem egy álom csábitott el, de oly különös és valószinü álom, hogy bizonyosnak állithatom, hogy akárki más is, kivel az történt volna, szintugy megragadtatott volna tőle s -41- talán még nagyobb bolondságokra vetemedett volna, mint a melyeket tőlem láttatok. Még most is ugy meg vagyok tőle zavarodva, hogy alig hitethetem el magammal, hogy álom volt, ugy hasonlitott ahhoz, a mi ébren emberek közt történik. Akármint legyen is, én álomnak tartom és ámulatnak s mindig is annak fogom tartani. Meg vagyok győződve magam is, hogy nem azon álomkép chalyf és igazhitüek uralkodója, hanem a te fiad Abu Hasszán vagyok. Igen is egy oly anyjának fia vagyok, kit mindig tiszteltem egész azon szerencsétlen napig, melynek emléke szégyennel tölt el, oly anyáé, kit tisztelek s egész éltemben fogok tisztelni a mint illik.“

Ezen okos és értelmes beszédre a szomoruság, sajnálat és aggodalom könyei, melyeket Abu Hasszán anyja régóta hullatott, öröm, vigasztalás és kedves fia iránt, kit ujra megtalált, – viseltető szeretet könyeivé változtak. „Kedves fiam, – kiálta egészen magán kivül, – midőn téged a történtek után megint ily okosan hallak beszélni, szintoly örömben érzem magamat, mintha ujra szültelek volna a világra. Elődbe akarom most terjeszteni kalandodról való gondolatomat s egy körülményre foglak figyelmeztetni, melyre eddig talán nem igen ügyeltél. Az idegen, kit egykor este vacsorára hoztál, ugy ment el, hogy szobád ajtóját, a mire pedig megkérted, be nem csukta s ugy hiszem, ez nyujtott alkalmat a gonosz szellemnek, hogy szobádba férvén, téged azon iszonyu csábulásba tegyen, melyben valál. Adj hálát az Istennek édes fiam, hogy attól megszabaditott s könyörögj neki, hogy jövendőben őrizzen meg a gonosz szellem incseleitől.“

„Eltaláltad szerencsétlenségem kutfejét, – felele Abu Hasszán, – épen azon éjszaka volt ezen álmom, mely agyamat ugy megzavarta. Az idegen kalmárt nyilván megkértem, hogy az ajtót maga után csukja be, s most látom, hogy nem cselekedte. Meg vagyok már róla győződve veled együtt, hogy a gonosz szellem -42- az ajtót nyitva lelvén, bejött, s mindazon képzeleteket verte a fejembe. Nyilván nem tudják Musszulban, a hovávaló volt azon kalmár, a mit mi itt Bagdádban igen jól tudunk, hogy tudniillik a gonosz szellem okozza mindazon rosz álmakat, melyek bennünket éjszaka nyugtalanitanak, ha a hálószoba ajtaját nyitva hagyja az ember. Mivel már Isten kegyelméből elmeháborodásomból, melyben valék, teljesen kigyógyultam, kérlek Isten szerelméért s oly esdekelve, a mint csak egy fiu kérhet egy ily jó anyát, mint te vagy, vigy ki oly szaporán, a mint csak lehet ezen pokolból és szabadits ki ezen hóhér kezei közül, ki, ha még tovább maradok itt, életemet kétségkivül megröviditi.“

Abu Hasszán anyja egészen megvigasztalódván s megilletődvén rajta, hogy fiát balgatag képzelgéséből teljesen kigyógyúlva látta, azonnal elindula, fölkeresé a ház felvigyázóját, ki azt oda vitte s mindeddig kormánya alatt tartotta. Bizonyossá tévén azt, hogy fia egészen eszén van, bemene vele, megvizsgálá s szeme előtt szabadon bocsátá.

Abu Hasszán megtére házához s több napig otthon maradt, hogy egészségét táplálóbb étkekkel állitsa helyre, mint a melyekkel eddig a bolondok házában élt Azonban mihelyt erőhöz jött s a fogságában szenvedett kinzásoknak nyomait nem érezte, elkezdé unni az estvéket úgy minden társaság nélkül tölteni. Azért nem is késett előbbi életmódját elkezdeni, azaz, mindennap elegendő eleséget szerezni, hogy estve egy vendéget vacsorára hihasson.

Azon nap, midőn régi szokását elkezdé, tudniillik alkonyat felé a bagdádi hid végéhez menni s a legelső idegent, kivel találkozék, megszólitani s vacsorára híni, épen a hónap első napja vala, melyen, a mint már mondottuk, a chalyf mindenkor mulatságból álruhában valamelyik kapun ki szokott menni, hogy személyesen meglássa, nem történik-e valami a jó rend ellen, melyet mindjárt uralkodása elején behozott. -43-

Abu Hasszán alig ért oda s alig ült le egy padra a hid karfája mellett, midőn a hid másik végéről a chalyfot szintúgy, mint először Musszuli kalmárnak öltözve, ugyanazon rabszolgától kisérve, maga felé jőni látá. Azt hivé, hogy minden szerencsétlenség, melyet szenvedett, egyedűl abból származott, hogy ez a vélt Musszuli kalmár elmenetelekor a szoba ajtaját nyitva hagyta, hideg borzadás futotta el ennek látására. „Isten őrizz, – szóla magában, hiszen itt jő megint, ha nem csalódom, a varázsló, ki a minap ugy megbabonázott!“ Rátámaszkodék tehát a karfára s orczáját a viz felé forditá, hogy rá ne kelljen néznie, midőn mellette elmegy.

A chalyf a tréfát, melyet magának Abu Hasszánnal csinált, még tovább akarván üzni, szorgosan megtudakozott mindent, a mit ez más napon fölébredtekor mondott és csinált, s általában a mi haza érkezése óta történt vele. A mit felőle hallott, valamint az a kemény vele bánás is, melyet a bolondok házában szenvedett, nagy mulatságot okozott neki. Mivel azonban igen nagylelkü és igazságszerető fejedelem vala, és Abu Hasszánban, a mint vélé, olyan emberre talált, ki neki még sok mulatságot szerezhetne, s mivel továbbá kételkedett benne, valjon a vélt chalyfi méltóság letétele után, fogná-e Abu Hasszán előbbeni életmódját folytatni, legjobbnak tartá, hogy őt megint magához vonhassa, a hónap első napján ismét Musszuli kalmárnak öltözni, hogy szándékát annál jobban végrehajthassa. Ő tehát csaknem azon pillanatban meglátá Abu Hasszánt, melyben ez őtet, de mindjárt észrevette magaviseletéből, hogy ez neheztel reá, s szándéka van előle kitérni. Azért is a hidkarfának azon felére mene, hol Abu Hasszán ült. Közel érvén hozzá, lehajtá fejét s szeme közé nézett. „Te vagy atyámfia Hasszán? – kiálta. – Üdvözlégy, s engedd meg, hogy megöleljelek.“

„Én pedig – felele Abu Hasszán hidegen, nem is tekintvén a vélt Musszuli kalmárra, – én nem üdvözöllek. -44- Nincs szükségem sem köszöntésedre, sem ölelésedre. Menj dolgodra.“

„Ejnye, – kérdé őt erre a chalyf – hát nem ismersz már? nem emlékezel azon estvére, midőn most egy hónapja azt a becsületet tevéd velem, hogy oly gazdagon megvendégeltél?“ – „Nem, – felele Abu Hasszán ugyanazon hangon; – nem ismerlek s tudom, miről akarsz velem beszélni. Takarodjál, mondom még egyszer, eredj dolgodra.“

A chalyf Abu Hasszánnak ezen gorombasága által nem hagyá magát elijesztetni. Jól tudta ugyan, hogy Abu Hasszán többek közt azt is törvényévé tevé, hogy valamely idegent egyszer megvendégel, nem tart vele többé semmi közlekedést; Abu Hasszán ezt maga mondotta neki: de ugy akará magát tettetni, mintha azt nem tudná. „Nem hihetem el, – szóla tovább, hogy meg ne ismernél: nincs még nagy ideje, hogy egymást láttuk, lehetetlen hogy oly könnyen elfeledhettél volna. Valaminek kellett rajtad történni, a mi ezen idegenséget támasztá benned irántam. De emlékezni fogsz, hogy én háladatosságomat a legjobb kivánságok által nyilatkoztatám ki, sőt hogy bizonyos pontra nézve, mely igen sziveden feküdt, befolyásomat ajánlottam, mely épen nem megvetendő.“

„Nem tudom, – felele Abu Hasszán, – minemü lehet befolyásod, s legkisebb kedvem sincs azt próbára tenni; csupán annyit tudok, hogy jó kivánataimnak nem volt egyéb sikere, mint hogy csaknem megbolondultam bele. Azért még egyszer isten nevében kérlek menj dolgodra, s ne boszants tovább.“

„Ah kedves atyámfia Hasszán, – felele a chalyf, és megölelé, – nem szeretnék ily módon válni meg tőled! Mivel jó szerencsém ugy akarta, hogy ismét találkozzam veled, még egyszer csak meg kell ugy vendégelned, mint ma egy hónapja s még egy palaczk bort kell veled kiinnom engedned.“

„Azt ugyan épen nem teszem; – felele Abu Hasszán. -45- – Annyi erővel még csak birok magamon, hogy minden további együttlételt egy oly emberrel, mint te vagy, ki csak szerencsétlenséget hoz az ember házába, elkerüljem. Hiszem tudod a közmondást: Vedd válladra dobodat, és takarodjál. Alkalmazd most magadra. Hát annyiszor kell ezt előtted ismételnem? Isten veled! Már ugy is elég bajt hoztál reám, nem akarom többé magamat afféléknek kitenni.“

„Édes jó barátom Abu Hasszán – folytatá a chalyf, és ujra megölelé, – te oly keménységgel bánol velem, melyet épen nem vártam volna. Kérlek ne folytass tovább ily sértegető beszédet ellenem, sőt ellenben légy meggyőződve barátságomról, Tedd meg azt a szivességet s beszéld el nekem, mi történt rajtad, nekem, ki csak jót kivántam s most is kivánok, és szeretnék alkalmat lelni ennek tettel való bebizonyitására, hogy azon szerencsétlenséget némileg helyrehozhatnám, melyet a mint mondod, reád vontam, ha különben az valóban az én vétkem.“ Abu Hasszán engede végre a chalyf szorgos kéréseinek, s maga mellé ültetvén, igy szóla hozzá: „Hihetlenséged s tolakodásod végső próbára tevék türelmemet. Meg fogod érteni abból a mit most beszélek, ha van-e okom reád panaszkodni.“

A chalyf leüle Abu Hasszán mellé, s ez elbeszélte neki mind azon kalandokat, melyek vele a palotában lett fölébredése óta egész a második fölébredéséig a maga szobájában történtek, és pedig mind ezt ugy beszélte el neki, mintha egy igen élénk álom lett volna temérdek egyes körülménynyel, melyeket a chalyf szintugy tudott mint ő, s melyek abban azon tréfa mulatságát ujitották meg. Lefesté aztán előtte nagyitva azon behatást, melyet ezen álom hagyott hátra lelkében, hogy ő chalyf s az igazhitüek uralkodója volna. „Ezen behatás, – folytatá oly nagy bolondságokba buktata, hogy szomszédaim kénytelenek valának mint egy őrültet megkötözni, a bolondok házába vinni, hol oly módon bántak velem, melyet valóban kegyetlennek, vadnak, s -46- embertelennek lehet nevezni. De a mi téged leginkább meg fog lepni, s a mit bizonyosan nem vársz, az, hogy mind ez csupán hibád miatt történt rajtam. Emlékezni fogsz még azon kérelmemre, melyet akkor tettem hozzád, hogy a szoba ajtaját jól bezárd. Te azonban azt nem tetted, sőt ellenben nyitva hagyád, s igy a gonosz szellem bejővén azon álmot verte fejembe, mely bármi kellemesnek tetszék is előttem, mindazon szenvedéseket hozá reám, melyekről panaszkodom. Te vagy tehát az oka, s te tartozol számot adni róla gondatlanságod miatt, hogy én azon undok és iszonyu gonosz tettet követém el, hogy nem csak kezemet emeltem föl anyámra, hanem csaknem annyira is vittem, hogy lábaimnál adá ki lelkét, s csaknem anyagyilkosságot követtem el, s mindezt oly ok miatt, melyen valahányszor eszembe jut, pironganom kell, mivel tudniillik fiának nevezett, a mi valósággal vagyok s nem akart elismerni igazhitüek uralkodójának, a minek magamat előtte kiadtam. Te vagy továbbá oka azon botránkozásnak, melyet szomszédaimnak tettem, midőn szegény anyám kiáltására odafutván, látták, hogy csaknem félig agyonvertem; mely mind nem történt volna, ha te elmeneteledkor szobám ajtaját a mint kértelek, gondosan becsuktad volna. Ugy akaratom ellen házamba sem jöhettek volna, és igy, a min leginkább boszonkodom, bolondságom tanui sem lehettek volna. Továbbá magam védelmében meg nem ütöttem volna őket, s ők is engem nem vertek s nem kötöztek volna, hogy a bolondok házába vezessenek s bezárjanak, a hol az egész idő alatt, mig benn valék, mondhatom, nem mulasztották el mindennap jó sort verni rám bikacsékkel.“

Abu Hasszán mindezen panasza okait nagy tűzzel s indulattal beszélte el a chalyfnak. A chalyf jobban tudta, mint ő, mi történt vele, s örült magában vig ötletének s ámitásának diszletén. Azonban az egész történet hiv elbeszélését nem hallgathatá kaczagás nélkül. -47-

Abu Hasszán azt hivén, hogy története inkább sajnálatot érdemel, s hogy minden embernek annyi részt kellene rajta venni, mint neki, igen boszankodott a vélt Muszuli kalmár ezen felkaczagásán. „Te még kinevetsz? – monda neki, – hogy igy egyenesen szemem közé kaczagsz; vagy talán azt gondolod, hogy tréfálok, holott egész komolysággal szólok veled? Akarod-e szemmel látni annak bizonyságát, a mit mondék? Nézz ide s mondd meg aztán magad, tréfálok-e?“ E szavaknál lehajlék s felfödözé vállait és mellét s mutatá a chalyfnak a sebhelyeket és kék foltokat, melyeket a sok verés okozott neki.

A chalyf nem nézheté ezt iszonyodás nélkül. Megszánta szegény Abu Hasszánt, s nagyon sajnálta, hogy ennyire vitte tréfáját. Magába tére, megölelé szivesen Abu Hasszánt, és mondá neki komolyan: „Kelj föl édes atyámfia, kérlek; jer, menjünk házadhoz. Szeretném még ez estét veled vigan tölteni. Holnap, ha isten akarja, majd meglátod, hogy minden igen jól megy.“

Abu Hasszán eltökélett szándéka s tett fogadalma mellett is, hogy egy idegent sem vendégel meg egyszernél többet, nem állhata ellent a chalyf hizelgő unszolásainak, kit még mindig Muszuli kalmárnak vélt. „No nem bánom, – monda neki, – de csak azon feltétel alatt, ha nekem esküvéssel megfogadod, hogy házamból elmeneteledkor az ajtót bezárod, hogy a gonosz szellem megint el ne jőjön, és agyamat meg ne rontsa, a mint már egyszer cselekedett.“ A vélt kalmár mindent igére. Fölkelének s mindketten utjokat a városnak vevék. Hogy Abu Hasszánt még inkább lekötelezze, igy szóla a chalyf hozzá: „Légy hozzám bizalommal; én bizonynyal nem leszek hitetlen, fogadom becsületemre. Azért is ne kételkedjél bizodalmadat egy oly embernek ajándékozni, ki neked minden lehető szerencsét és boldogságot óhajt, melynek sikerét majd meg fogod látni.“ -48-

„Én ilyest nem kivánok tőled; – felele Abu Hasszán röviden, – rá állok unszolásodra, de elengedem minden jó kivánásaidat s Isten nevében kérlek, ne mondj egyet is. Minden szerencsétlenség, mely eddig történt velem, csupán az ajtó nyitvahagyásától s azon kivánságaidtól származik, melyeket már előbb nyilatkoztattál előttem.“

„No jól van, – felele a chalyf, mosolyogván magában Abu Hasszán beteg képzelődésén, – mivel ugy akarod, engedelmeskedem s megfogadom, hogy soha sem kivánok neked semmit is.“ – „Már annak örülök, ha igy beszélsz, – monda erre Abu Hasszán; – egyebet nem kivánok tőled semmit is, s megelégszem, ha szavadat megtartod, a többit szivesen elengedem.“

Mig Abu Hasszán és a chalyf, kit rabszolgája kisért, igy beszélgettek, észrevétlenül közelitettek rendeltetésök helyére. A nap már hanyatlani kezdett, midőn Abu Hasszán házához értek. Ez azonnal szólitá anyját s gyertyát hozatott. Azután kéré a chalyfot, hogy fogjon helyet a szófán és melléje ült. Rövid idő mulva föladták a vacsorát, minekutána az asztalt elejökbe tették. Ettek minden feszengés nélkül. Midőn elvégezték az evést, Abu Hasszán anyja mindent elszedvén az asztalról, gyümölcsöt raka föl és bort s csészéket teve a fia mellé; azután eltávozék s nem jelent meg többé.

Abu Hasszán először magának töltött bort s azután a chalyfnak. Mindenik öt vagy hat pohárral ivott s a mellett közönyös dolgokról beszélgettek. Észrevevén a chalyf, hogy Abu Hasszán hevülni kezd a bortól szerelmi történetekre forditá a beszédet, s kérdé Abu Hasszánt, szeretett-e valaha?

„Édes atyámfia, – felele Abu Hasszán bizodalmasan, azt vélvén, hogy magával hasonlóval beszél, – én a szerelmet, vagy ha ugy akarod nevezni, a házasságot, mindig ugy tekintettem, mint jármot, melynek felvételére soha sem volt kedvem. Ezen pillanatig, meg kell -49- vallanom, csak az asztal örömeit, jó ételt s kiváltképen jó bort, egyszóval a kellemes mulatságot s jó barátokkal való összejövetelt szerettem. Mindazáltal bizonyossá tehetlek, hogy sem a házasságtól idegen, sem a szerelemre érzéketlen nem volnék, mihelyt oly hölgyet találnék, ki oly szép s szeretetreméltó volna, mint azok, kiket azon éjjel láttam álmomban, midőn először valál itt nálam és szerencsétlenségemre a szoba ajtót nyitva hagyád; oly hölgyet, ki az estéket velem bor mellett töltené, énekelni tudna, egy vagy több hangszert játszanék s engemet kellemesen tudna mulatni. Egy szóval, ki csak arról aggódnék, hogy nekem tessék s engem fölvíditson. Sőt azt hiszem, hogy közönyösségem az ily személy iránt a legnagyobb ragaszkodássá változnék s vele igen boldogúl fognék élni. De hol találnék ily hölgyet, a milyet most rajzolék, ha csak az igazhitüek uralkodójának palotájában, vagy Dzsafár nagyvezér házában, vagy az udvar leghatalmasb nagyainál nem, kiknek elég aranyuk s ezüstjük van, hogy maguknak afféléket szerezhessenek? Azért hát inkább csak a boros palaczknál maradok, ez olyan mulatság, mely kevésbe kerül s ezt kaphatok szintoly jót, mint azok.“ E szavaknál fölvevé a csészét, bort tölte magának és szóla a chalyfhoz: „Vedd föl csészédet, hogy neked is töltsek; ne tunyálkodjunk ezen kedves gyönyörüséggel élésben.“

Midőn a chalyf és Abu Hasszán ittak volna, ujra igy szóla az első: „Mégis nagy kár, hogy ily csinos ember, mint te vagy, ki nem idegen a szerelemtől, ily rideg s elvonult életet él.“

„Én nem tartom áldozatnak, – viszonzá Abu Hasszán, – e nyugalmas életet, melyet, a mint látod, folytatok, többre becsülni egy nő társaságánál, ki talán elég szép sem volna, hogy nekem tetszhessék s azonkivül hibái s rosz kedve által ezerféle boszúságot okozhatna.“

Jó tova vitték ezen tárgyról való beszélgetésöket, -50- s midőn a chalyf azon ponton látá Abu Hasszánt, a hol kivánta, ezt mondá neki: „Csak bizd reám; mivel oly jó izlésed van, mint minden becsületes embernek, majd találok én számodra, a mit kivánsz, a nélkül, hogy valamidbe kerülne.“ Egyszersmind fogá a palaczkot és Abu Hasszán csészéjét, melybe igen ügyesen vete két csipetet azon porból, melyet már másszor is használt, azután csordultig töltvén neki, odanyujtá és monda: „Nesze, idd ki előre azon szépnek egészségéért, ki élted boldogságát teljesiteni fogja; ugy hiszem, hogy megelégszel vele.“

Abu Hasszán elvevé mosolyogva a csészét, fejét csoválá és mondá: „No jó szerencsére, mivel már ugy akarod! Nem akarok irántad goromba lenni s ily csekélységben oly becses vendégnek, mint te vagy, nem szegem kedvét. Iszom tehát azon szép egészségeért, a kit igérsz, noha sorsommal egészen meg vagyok elégedve, és igéretedre épen semmi reményt sem épitek.“

Abu Hasszán alig itta ki a tele poharat, midőn mély álmosság köde fogá el érzékeit, szintén mint más két izben, s a chalyfnak alkalmat nyujta tetszése szerint bánni vele. Ez tehát azonnal parancsolá a rabszolgának, kit magával hozott, hogy Abu Hasszánt fogja föl s vigye a palotába. A rabszolga fölvevé vállára, s nem levén most szándéka a chalyfnak őt, mint amaz előbbivel, visszaküldeni, elmenetelekor becsuká a szoba ajtaját.

A rabszolga utána mene terhével s midőn a chalyf a palotába ért, Abu Hasszánt egy szófára teteté a negyedik teremben, melyből egy hónap előtt legmélyebb álmában viteté vissza házába. Minekelőtte itt csendesen hagyták volna szunnyadni, parancsolá, hogy megint azt a köntöst adják reá, melyet akkor mint chalyf viselt vala. Azután parancsolá, hogy kiki aludni menjen s a belső palota gondviselőjének és szolgáinak, az énekesnéknek s minden leánykáknak, kik akkor a teremben valának, midőn az utolsó pohár borban az -51- álomszert megitta, meghagyá, hogy másnap korán reggel fölébredtekor okvetlen jelen legyenek, s kinek-kinek lelkére köté, hogy szerepét jól játszsza.

Most a chalyf is lefeküdt, megizenvén Mezrúrnak, hogy valamivel korábban keltse fel őt; minekelőtte a többiek a terembe mennének.

Mezrúr nem mulasztá el a chalyfot pontban annyi órakor fölkelteni, midőn neki parancsolta. Ez hirtelen felöltözék s azon terembe mene, hol Abu Hasszán még aludt. Ott találá a herélteket, a belső palota szolgáit, a hölgyeket s énekesnéket az ajtónál állva s az ő jövetelére várakozva. Megmagyarázván nekik rövideden, mi légyen tulajdonképen szándéka, bemene s leüle a sürü rostélyu benyilóba. Mezrúr, a palotai szolgák, a hölgyek és énekesnők belépének utána a terembe és sorba állottak a szófa köré, melyen Abu Hasszán fekvék, de ugy, hogy a chalyf miattok ne akadályoztassék azt látni s minden tetteit szemlélni.

Minekutána minden rendben volt s az álompor ereje megszünt, fölébrede Abu Hasszán, a nélkül, hogy szemeit fölnyitotta volna s egy kis turhát vete ki, melyet, mint az először, egy kis aranymedenczébe fogtak föl. Ezen pillanatban a hét éneklő karok megzenditék gyönyörü szavukat a hobojok, fuvolyák és egyéb hangszerek mellett s gyönyörü zengeményt csináltak.

Abu Hasszán bámulása kimondhatlan volt, midőn a gyönyörű muzsikát hallá. Fölveté szemeit s nevekedék bámulása, a mint a hölgyeket s udvari szolgákat meglátá, kik körülötte állottak s előtte ismerősöknek tetszének. A terem, melyben vala, ugyanannak látszék, melyet korábbi álmában látott és szinte ugy találá kivilágítva, bútorozva és fölékesitve.

A zengemény megszünék, hogy a chalyf vendégének egész magaviseletére s mindarra, a mit talán meglepetésében mondana, figyelemmel lehessen. A hölgyek, Mezrúr és a belső szobák minden szolgái mély hallgatásban -52- voltak, s kiki tisztelettel helyén marada. „Ah! – kiálta Abu Hasszán, oly fennszóval, hogy a chalyf meghallhatá, ujját megharapván, – no már megint azon álomba s ámulatba keveredtem, mint ezelőtt egy hónappal. Már megint számot tarthatok a bikacsékkeli kinzatásra, a bolondok házára és vaskalitkára. Mindenható Isten! – ezt veté hozzá, – isteni gondviselésed kezébe adom magamat! Nagyon hitetlen ember volt az, kit tegnap este házamba fogadék s ki megint ez ámulatot s a várható kedvetlenségeket vonta reám. Ez a hitetlen és áruló esküvéssel fogadta meg, hogy elmenetelekor szobám ajtaját be fogja csukni: de nem cselekedte, s igy betört az ördög, ki most fejemet egészen megzavarta ezen átkozott álommal az igazhitüek uralkodójáról s más temérdek agyvázakkal, melyekkel szememet vakitja és kápráztatja. Az Isten szégyenitsen meg, sátán, s vajha egy nagy kőhegy omolna reád!“

Ezen szavak után ismét behunyá Abu Hasszán szemeit s egészen magába merüle s a legnagyobb lelki háboruban marada. Egy pillanat mulva ismét fölveté szemeit s jobbra-balra mindazon tárgyakra forgatá, melyek neki mutatkoztak. „Nagy Isten! – monda ismét, noha kisebb csodálkozással s mosolyogva, – egészen gondviselésed kezeibe adom magamat, őrizz meg a sátán harczaitól!“ Azután ismét behunyá szemeit és szóla: „Tudom már mit csinálok. Addig alszom, mig a sátán el nem hágy s vissza nem megy, a honnét jött; habár délig kellene is itt feküdnöm.“

De nem engedtek neki reá időt, hogy a mint magában föltevé, ismét elalhassék. Szivélelem, – ez vala tudniillik neve egynek azon hölgyek közül, kiket már először látott, közelite hozzá és monda nagy tisztelettel: „Igazhitüek uralkodója, bocsánatot kérek felségedtől, ha bátorkodom arra emlékeztetni, hogy el ne aludjék, hanem, ha lehetséges, fölébredjen és fölkeljen, mivel már kezd virradni.“ – „Távozzál sátán!“ Felele -53- Abu Hasszán, e szózatot hallván. Azután ránéze a lyánkára és monda: „Engem nevezesz igazhitüek uralkodójának? Te bizonyosan elismersz engem.“

„Én felségednek, – felele a lyánka, – ezen czimet adom, mely felségedet mint minden mozleminek felséges urát illeti, kinek én legkisebb rabnője vagyok s a kivel merészlek szólani. Felséged talán tréfálni akar, – ezt veté hozzá, – s ugy tettetni magát, mintha megfeledkeznék magáról; ha csak talán valami rosz álomnak következése nem ez. De mihelyt szemedet fölnyitod, el fognak enyészni a felhők, melyek talán képzeletedet homályositják, s meg fogod látni, hogy palotádban, szolgáid s rabnőid között vagy, kik készek szokott szolgálatukat megtenni. Egyébiránt ne csodálkozzék felséged, hogy ezen teremben és nem az ágyában van. Tegnap ugyanis oly hirtelen elaludtál, hogy nem akartunk fölkelteni és hálószobádba vinni, hanem megelégedtünk avval, hogy ide a szófára szépen lefektettünk.“

A leányka még sok egyebet is beszélt Abu Hasszánnak, mely oly hihetőnek tetszett előtte, hogy végre fölüle. Fölveté szemeit s megismeré mind azt, a ki hozzá szólott, mind a szép Gyöngypamatot és mindazon többi szépeket, kiket már látott. Most közelitének hozzá mindnyájan s a szép Szivélelem megint megszólamlék és monda: „Igazhitüek uralkodója s a prófétának földi helytartója! Ne vegye felséged kedvetlenül, ha arra figyelmeztetjük, hogy ideje a fölkelésnek; már virrad.“

„Micsoda csodálatos tolakodó emberek vagytok ti, – felele Abu Hasszán, szemeit dörgölvén, – én nem vagyok az igazhitüek uralkodója, hanem Abu Hasszán vagyok, jól tudom én azt és sohasem fogjátok az ellenkezőt elhitetni.“ – „Mi nem is ismerjük Abu Hasszánt, kiről felséged szól, – felele Szivélelem, – s nem is kivánjuk megismerni. Mi felségedet igazhitüek uralkodójának ismerjük és soha sem fogsz bennünket arról elhitetni, hogy nem vagy az.“ -54-

Abu Hasszán mindenfelé jártatá szemeit s egészen elragadtatott örömében, ugyanazon teremben látván magát, melyben már előbb is vala; de mindezt megint egy oly álomnak tulajdonitá, mint az előbbi vala és félt rosz következéseitől. „Istenem kegyelmezz! – kiálta felemelt szemmel és kézzel, mint egy oly ember, ki nem tudja, hol vagyon; – egészen kezedbe adom magamat! Mindazok szerint, a miket látok, nem kételkedhetem többé rajta, hogy az ördög bejövén szobámba, megszállott engem s képzeletemet ezen álomképekkel nyugtalanitja.“ A chalyf, ki őt látá és kiáltásait hallá, elkezde szivesen nevetni, ugy hogy alig tudá annak hangos kitörését elfojtani.

Abu Hasszán azonban megint lefeküdt s szemeit bezárta. Szivélelem tüstént igy szóla hozzá: „Igazhitüek uralkodója, mivel felséged, noha mi kötelességünk szerint tudtára adtuk, hogy megvirradt, még sem kel föl, s mivel egyátalában szükséges, hogy az ország dolgaihoz láss, élni fogunk azon engedelemmel, melyet ilyetén esetekre adtál.“ Avval megfogá karjánál s oda hivá a többi leányokat is, kik az ágyból kisegélék emelni s ugyszólván a terem közepére vivék és ott letevék. Ezután összefogódzván, tánczoltak és ugráltak körötte, minden hangszerek s kézi dobok hangjánál, melyet feje fölött és fülébe csöngettek.

Abu Hasszán leirhatlan zavarban vala. „Ugyan valóban igazhitüek uralkodója vagyok-e én?“ monda magában. Végre azon bizonytalanságban, melyben vala, szólni akart; de a hangszerek nagy zaja miatt nem tuda szóhoz jutni. Inte tehát a szép Gyöngypamatnak és Hajnalcsillagnak, kik körötte összefogódzva tánczoltak, hogy szólani akar. Ezek azonnal megszünteték a tánczot és hangszerek zengését s közelitének hozzá. „Ne hazudjatok, – monda nyiltan nekiök, – és mondjátok meg igazán, ki vagyok én tulajdonképen.“

„Igazhitüek uralkodója – felele a szép Hajnalcsillag, -55- – felséged bizonyosan csak meg akar lepni bennünket ezen kérdéssel; mintha nem tudnád magad, hogy te az igazhitűek uralkodója és mindakét világnak, mind ennek, melyben élünk, mind a másiknak, a halál után valónak ura, az isten prófétájának földi helytartója vagy. Ha pedig nem tudod, ugy egy különös álomnak kellett veled elfelejtetni, mi vagy. Ez talán nem lehet minden ok nélkül, ha meggondolja az ember, hogy felséged ez éjjel tovább aludt, mint rendesen; mindazáltal, ha megengeded, emlékeztetni foglak reá, a mit a tegnapi napon cselekedtél.“ Elbeszélé aztán neki a tanácsgyülésbe menetelét, az imámnak s négy vénnek a fenyitő biró által lett megbüntetését, az ezer arany ajándékot, melyet a nagyvezér bizonyos Abu Hasszán anyjának vitt, továbbá a mi a palota belsejében és a három vendégségnél, melyet a három teremben raktak elejébe, egész végig történt. „Ezen teremben volt az, – folytatá – a hol felséged maga mellé az asztalhoz ültete s azon becsületet tevé velünk, hogy énekünket meghallgatá s kezünkből vevé el a bort, mig felséged az előttem szólott társném által mondott módon elalvék. Azóta szokásod ellen folyvást mély álomban feküdtél, egész azon pillanatig, midőn már megvirradt. Gyöngypamat minden egyéb rabnőkkel és szolgákkal együtt, kik itt vannak, be fogják bizonyitani. Készüljön tehát neki felséged, hogy az imádságot elvégezze, mert már itt az ideje.“

„Jól van jól, – felele Abu Hasszán, fejét rázván; – végre még elhitetnétek velem, ha rátok hallgatnék. A mi azonban engem illet, azt mondom, hogy bohók vagytok s elment az eszetek: a mi ugyan nagyon kár, mivel oly szép leányok vagytok. Tudjátok meg, hogy a mióta nem láttalak benneteket, otthon voltam; ott anyámat megvertem, azután a bolondok házába vitetvén, kénytelen voltam három hétig ott maradni, a mely idő alatt a ház gondviselője nem szünt meg naponkint ötvent veretni rám bikacsékkel s ti mégis azt -56- vélitek, hogy ez csak álom? Ti csak gúnyolódtok rajtam.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Hajnalcsillag, – mi mindnyájan, a hányan csak itt vagyunk udvarlásodra, készek vagyunk mindenre, a mi csak szent előtted, megesküdni, hogy mindaz, a mit felséged itt beszél, csupa álom. Tegnapóta nem is voltál ki ezen teremből s az egész éjjel, mindezen pillanatig szüntelen aludtál.“

Az a bizakodás, melylyel a leány azt állitá, hogy mind az, a mit mondott, igaz, hogy a teremből ki sem volt, ujolag oly állapotba tevé őt, hogy nem tudá, mit higyjen magáról s mindarról, a mit látott. Egy darabig gondolatokban merengett. „Oh egek, – mondá magában, – Abu Hasszán vagyok e, igazhitüek uralkodója vagyok-e? Mindenható Isten! világositsd fel eszemet; engedd a valóságot megismernem, hogy tudjam mihez tartani magamat.“ Ezután kitakará vállát, mely még csupa kék és zöld volt a veréstől, mutatá a lányoknak és monda: „No nézzétek és itéljétek meg, ha álmodhatik-e az ember ily sebeket. Én részemről mondhatom, hogy nagyon is valóságosak, s a fájdalom, melyet még most is érzek, igen biztos kezes érte, a mely épen nem hágy benne kételkednem. Ha ez mindamellett altomban történt volna velem, ugy a világon legrendesebb s csodálatosb dolog volna s megvallom, ez fölülmulja minden felfogásomat.“

Nagy bizonytalanságában, melyben Abu Hasszán állapotja iránt vala, oda szólita egyet a chalyf szolgái közül, ki épen közel álla hozzá, és monda neki: „Jer ide s harapd meg a fülem czimpáját, hadd lássam, alszom-e, vagy ébren vagyok?“ A szolga oda mene, megfogá fülczimpáját fogaival s ugy megharapta, hogy Abu Hasszán fölsikolta.

Ezen kiáltásra egyszerre megint minden hangszer megzendült, s az udvarbeli leányok és szolgák oly zajosan kezdének Abu Hasszán körül tánczolni, -57- énekelni és ugrálni, hogy ő is bizonyos örömelragadtatásba esett, mely őt ezerféle bohóságra csábitotta. Elkezde énekelni, mint a többiek, ledobá magáról a chalyf-köntöst, melyet reá adtak volt, földhöz vágá a süveget, mely fején vala s pőre ümögben és gatyában sebesen fölugrék, két leány közé dobá magát, s azokat kézen ragadván, elkezde oly eleven mozgással s testének oly vig és furcsa hajlongásával ugrálni és tánczolni, hogy a chalyf azon helyen, a hol vala, már nem tartóztathatá magát. Abu Hasszánnak hirtelen vigsága oly hangos kaczagásra fakasztá, hogy egészen magánkivül vala s nevetésének hangja a hangszerekét s kézi dobokét is sokkal fölülmulá. Sokáig tarta, mig magához térhetett, s kevésbe mult, hogy roszul nem lett bele. Végre összeszedé magát, kinyitá a rostély ablakot s bedugván rajta fejét, kiálta, még mindegyre kaczagván: „Abu Hasszán, Abu Hasszán, hát meg akarsz-e ölni nevettetéseddel?“

A chalyfnak ezen kiáltására minden elhallgata s a zaj megszünt. Abu Hasszán is megálla a többivel együtt, s arra forditá arczát, hol a szózat hallatszott, megismeré a chalyfban a Muszuli kalmárt. Ez azonban épen nem zavará meg. Sőt ellenben most általlátá, hogy ébren van s hogy mindaz, a mi vele történt, nem álom, hanem valóság volt. Elérté tehát a chalyf tréfáját, bátran nézett reá és monda: „Ah! Hát megint itt vagy, édes jó Muszuli kalmárom?! hát még te panaszkodol, hogy miattam agyon kell magad nevetned, te, ki egyedül vagy oka azon rosz bánásnak, melyet anyámmal tettem, és annak, melyet a bolondok házában volt hosszas létem alatt szenvedtem; te, ki a városszakunkbeli imámot s szomszédaimat, a négy seichet ugy megveretted, – mert én nem voltam, hanem ártatlanságban mosom meg kezeimet, – ki nekem annyi lélekfájdalmat s oly sok baleseteket okoztál? Egyszóval, nem te vagy-e a támadó fél, és én a megbántott?“ -58-

„Igazad van Abu Hasszán, – felele a chalyf, folyvást való nevetés közben, – de hogy minden szenvedéseidért megvigasztaljalak s kárpótlékot adjak, kész vagyok rá, s Istent hivom tanúmul, hogy egészen tetszésed szerinti elégtételt adok, a mit csak kivánhatsz.“

A chalyf e szavak után leszálla a benyilóból s a terembe lépe. Azután a maga egyik legszebb köntösét hozatá oda s parancsolá a leánykáknak, hogy komornyiki szolgálatot tegyenek s azon ruhát adják Abu Hasszánra. Midőn felöltöztették, megölelé a chalyf és monda neki: „Te az én atyámfia vagy; kivánj tőlem mindent a mi csak örömedre lehet, és én megadom neked.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, – azt a kegyelmet kérem felségedtől, add tudtomra, mit csináltál velem, hogy fejemet ugy megzavarád s micsoda szándékod volt ebben. Ezt most jobb szeretem, mint minden egyebet, hogy eszemet megint szokott rendébe hozhassam.“

A chalyf oly kegyes vala, neki ezt megadni. „Először is tudnod kell, – kezdé a chalyf, – hogy én igen sokszor elöltözöm, kivált éjjelnek idején, hogy személyesen lássam, valljon Bagdád városában legjobb rendben van-e minden; s mivel továbbá azt is szeretem tudni, mi történik a környékben, egy napot rendeltem magamnak, és ugyan minden hónap elsőjét, hogy a városon kivül majd egyik, majd félről egy fordulót tegyek és akkor mindig a hidon által térek vissza. Azon estvén, midőn házadhoz vacsorára hittál, épen egy ily sétálásból jöttem vissza. Beszélgetésünk közben azt mondád, hogy egyetlen egy kivánságod volna, egyszer, csak huszonnégy óráig chalyf s az igazhitüek uralkodója lenni, hogy a városszakodbeli mecset imámját s tanácsosit s négy seichet eszökre hozhatnád. Kivánságod alkalmasnak látszék előttem arra, hogy nekem kellemetes mulatságot szerezzen s mindjárt jutott eszembe egy mód, melyen azt teljesithetném. Volt nálam -59- olyan por, mely azon pillantatban mély álomba meriti az embert, midőn beveszi, melyből csak bizonyos idő eltelte után ébred föl. Az utolsó csésze borba, a nélkül hogy észrevetted volna, egy kicsit vetettem ebből, oda adtam s te megittad. Azonnal elaludtál s én rabszolgámmal fölfogattalak, és palotámba elhozatalak, nyitva hagyván eljöttömkor szobád ajtaját. Nem szükség mondanom, mi történt palotámban, fölébredtedkor s az egész napon keresztül veled, mig estve ebéd után egyik rabnőm, ki neked udvarlott, parancsolatomra abból a porból egy kicsit vetett az utolsó pohár borba, melyet neked nyujtott, és te azt megivád. Azonnal mély álomba estél s én ugyanazon rabszolgám által, ki ide hozott, megint visszavitettelek házadhoz, meghagyván neki, hogy eljövetelekor szobád ajtaját hagyja nyitva. A mi következő napon és napokon történt veled, azt magad beszélted el nekem. Nem gondoltam, hogy annyit fogsz e miatt szenvedni, mint ez alkalommal valóban szenvedtél; de a mint már szavamat adtam, minden lehetőséget elkövetek, hogy megvigasztaljalak s veled minden szenvedésidet elfeledtessem. Gondold meg most jól, mi által tehetnék neked valami örömet, s kérd bátran a mit óhajtasz.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, bármi nagyok voltak is a szenvedések, melyeket kiállottam, mégis azon pillantatban eltüntek emlékezetemből, midőn megtudtam, hogy azok nekem az én felséges uram és fejedelmem részéről okoztattak. A mi egyébiránt felséged nagylelkü és kegyes ajánlását illeti, legkisebbé sem kételkedem szavad visszavonhatlanságán; mindazáltal, mivel az önhaszonlesésnek soha sem volt rajtam hatalma, ha már e szabadságot engeded, csupán azon kegyelemért bátorkodom könyörgeni, hogy szabad legyen mindenkor személyedhez járulnom s egész életemben felséged nagyságának csodálója lennem.“

Abu Hasszán haszonkeresetlenségének ezen utolsó bizonysága teljesen megnyerte a chalyf tiszteletét. „Nagyon -60- köszönöm kérésedet, monda a chalyf: – megadom azt, a hozzám való akármikori szabad járulással együtt, bár hol legyek is.“ Egyszersmind lakást rendele neki a palotában. Jövendő fizetésre nézve azt mondá neki, hogy semmi dolga sem lesz a kincstartókkal, hanem csak ő vele személyesen és különös kincstára gondviselője által azonnal ezer aranyat adata neki egy zsacskóban. Abu Hasszán ezért legmélyebb köszönetét tevé a chalyfnak; melyre ez eltávozék onnan, hogy szokása szerint a tanácsba menjen.

Abu Hasszán használá ezen időt, hogy anyját minél elébb értesitse arról a mi történt, és nagy szerencséjét tudtára adja.

Megmutatá neki, hogy mind az, a mi vele történt, nem álom volt, hanem hogy ő valóságosan chalyf vala s egy egész nap folytatta annak dolgait s élt az azt illető tisztességgel, s hogy épen nem lehet rajta tovább kételkedni, mivel neki a chalyf maga személyesen mondotta.

Abu Hasszán szerencséjének hire igen hamar elterjedt egész Bagdádban s a szomszéd tartományokban, sőt a legtávolabbakban is mind azon rendes és vig különösségekkel együtt, melyek avval összefüggésben voltak.

Az uj kegyelem, melyre Abu Hasszán emelkedett, azt tevé, hogy igen gyakran vala a chalyf körül. Mivel természettel igen vig kedvü vala s ötletei és tréfái által mindenütt, a hol vala, örömet gerjesztett, a chalyf alig tudott el-lenni nélküle, és soha sem csinált, magának valami mulatságot, melyre őt is meg ne hitta volna. Sőt néha hitveséhez Szobeidéhez is elvivé, kinek elbeszélé történetét, melyet az igen mulatságosnak lele. Szobeide őtet igen örömest látá; azonban mindenkor észrevevé, midőn az a chalyfot őhozzá kiséré, hogy szemei szüntelen egyik rabnőjére Nuszhatulavadat (Emlékezet bája) nevüre szegezte. Föltevé magában, hogy a chalyfnak egy intést ád iránta. „Igazhitüek -61- uralkodója, – mondá egykor a fejedelemné a chalyfnak, – talán nem vetted észre, mint én, hogy mindig mikor Abu Hasszán ide kisér, szemei szüntelen Nuszhatulavadaton csüggenek, és hogy ez mindég elpirul rajta. Nem fogod kétleni, hogy ez bizonyos jele annak, hogy nem neheztel reá, s ha nem ellenkezel benne; házasságot szerezhetünk köztök.“

„Kedves hölgyem, – felele a chalyf, – olyanra emlékeztetsz, a mit már régen kellett vala tennem. Én ismerem Abu Hasszán izletét a házasság dolgában, és pedig önön szájából s megigértem neki, hogy oly feleséget szerzek, kivel minden oka lesz megelégedni. Nagyon örülök, hogy ezt megmondtad s nem foghatom meg, hogyan feledkezhettem úgy el ezen dologról. De jobb, hogy Abu Hasszán önnön hajlandóságát követte és maga választott. Egyébiránt nehogy talán Nuszhatulavadat megint elidegenedjék tőle, ne sokáig késsünk ezen házassággal. De hiszen itt vannak mindketten; csak az a hija, hogy megegyezésöket jelentsék ki.“

Abu Hasszán leborula a chalyf és Szobeide lábaihoz, hogy előttök kinyilatkoztassa, mennyire megismeri hozzá való kegyességöket: „soha sem nyerhetnék, – szóla fölkelvén, – jobb kézből feleséget; de nem remélhetem, hogy Nuszhatulavadat szint oly örömmel fogja nekem adni kezét, mint én kész vagyok az enyémmel megkinálni.“ E szavaknál rá pillanta a fejedelemné szép rabnőjére, ki részéről tisztelettel teljes hallgatása és orczájának elpirulása által eléggé kijelenté, milyen hajlandó a chalyf és asszonya Szobeide akaratját teljesiteni.

A házasság meglett s a lakadalmat a palotában legnagyobb mulatsággal tartották meg, mely több napokig tartott. Szobeide rabnőjének igen drága ajándékokat adott a chalyf kedvéért, és a chalyf Szobeidére nézve szintoly bőkezü volt Abu Hasszán iránt.

A menyasszonyt elvezették azon lakásba, melyet a chalyf rendelt férjének Abu Hasszánnak, ki őtet türtelenül -62- várá. Elfogadá a palotabeli énekesek s énekesnék karai s minden hangszereik zengésénél, kik eltölték a léget bájos szavok s hangjátékok zengeményével.

Több napok teltek el vendégséggel s mulatsággal, melyeknek utána az uj házasokat szerelmök háboritatlan éleményében hagyák. Abu Hasszán és ifju hölgye el voltak bájolva egymás által. Oly tökéletes egyeségben éltek, hogy azon időt kivévén, midőn a chalyfnak, vagy Szobeide fejdelemnének udvarlásukat tették, mindig együtt valának és soha egy pillantatra sem hagyák el egymást. De birt is Nuszhatulavadat egy oly nő tulajdonaival, ki Abu Hasszánban szerelmet és hajlandóságot tudott gerjeszteni, mivel a mint ő a chalyf előtt hajtotta, ez meg tudott vele az asztalnál birkózni. Ily tulajdonságok mellett nem hibázhatott: hogy idejöket egymással igen kellemesen tölték. Asztaluk mindig a legdrágább s legnyalánkabb ételekkel vala megrakva, melyeket egy vendégfogadós gondosan készittetett és szolgáltatott nekik, s a pohárszék mindig a legválogatottabb borokkal volt ellátva s ugy készitve, hogy mindeniköknek igen kezére esett. Igy tehát igen biztosan éltek együtt s ezerféle vidám tréfákkal enyelegtek. Kiváltképen a vacsorát mulatságra szentelték. Ekkor csupán ritka gyümölcsöket, kalácsot és mondolasüteményt adattak föl s minden pohár bornál, melyet ittak, egymást uj énekekkel serkentették, melyeket gyakran hevenyében költöttek beszélgetésök tárgyáról. Némelykor ezen dalokat lanttal, vagy valami más hangszerrel is kisérték, melynek játszásához mindketten értettek.

Abu Hasszán és Nuszhatulavadat alkalmas ideig éltek igy vendégeskedésben és mulatságban. Asztalok költségeiről nem aggódtak, s a fogadós, kit maguknak választottak, mindent hitelbe adott. Illő vala, hogy végre valami pénzt is lásson s ezen czélból beadá nekik számolását. A summa, a mint kisült, igen nagy vala. Ehhez járultak még mindkettőjök lakodalmi ruháiért, -63- melyek a legdrágább szövetekből készültek, és a menyasszony gazdag ékességéért való költségek, az összeg oly iszonyu nagynak találtatott, hogy csak most későn vették észre, hogy az egész pénzből, melyet eljegyeztetésök alkalmával a chalyftól és Szobeidétől ajándékban kaptak, csupán annyiok maradt fenn, hogy a fogadós követelését kielégithetik. Ez igen komoly eszmélkedésre birta őket a mult fölött, mely azonban a jelen bajon nem segitett. Abu Hasszán ugy vélekedett, hogy a fogadóst ki kell fizetni s felesége is megegyezett benne. Elhivatták tehát s kifizettek neki mindent a mivel tartoztak, legkisebb zavarodásukat sem mutatván, hogy mit fognak ezen fizetés után cselekedni.

A fogadós eltávozott, igen örülvén, hogy szép fényes aranyokkal, – más pénzt nem lehetett látni a chalyf palotájában, – fizették ki; Abu Hasszán és Nuszhatulavadat pedig legkisebbé sem örültek, könyökig vájván pénzes zacskójokban. Mély hallgatásban maradtak, lesütött szemmel a legnagyobb zavarodásban állapotjok fölött, melybe mindjárt házasságok első évében sülyedve láták magukat.

Abu Hasszán jól emlékezék, hogy a chalyf, midőn palotájába fogadta, megigéré neki, hogy semmiben sem hagyja szükséget látni. De ha meggondolá, mily rövid idő alatt eltékozolta adakozó kezének ajándékait, egy részről nem volt kedve a kéréshez, más részről pedig nem akará kitenni magát azon szégyenre, hogy a chalyf előtt föl kelljen födöznie, mily roszul vette hasznát adományának, és hogy uj segedelemre van szüksége. Egyébiránt örökségét azon pillanattól fogva, midőn a chalyf magához fogadá, általengedte anyjának s koránsem volt szándéka annak erszényéhez folyamodni, a mi által jelentette volna, hogy megint oly rendetlen életre vetemedett, mint atyja halála után.

Nuszhatulavadat, ki Szobeide ajándékait és házasságra lépésekor szabadon bocáttatását felesleges jutalmául tekinté szolgálatainak és hűségének, szintén nem -64- képzelt magának jogot arra, hogy attól még valamit kérjen.

Végre megszólamlék Abu Hasszán s felvidult arczczal tekintvén Nuszhatulavadatra, monda neki: „Jól látom, hogy te is ugyanazon zavarban vagy, melyben én, s hogy azon tünődöl, mihez fogjunk e szomoru helyzetben, midőn egyszerre elfogyott a pénzünk, hogy előre láttuk volna. Én ugyan nem tudom, te hogy gondolkozol, de én azt vélem, hogy akármi következzék is belőle, legkevesebbé se szoritsuk meg naponkint való költségeinket, s ugy hiszem, hogy te sem fogsz velem ellenkezni.

Itt csak az a kérdés, hogy módot szerezzünk hozzá anélkül, hogy elvetemednénk, s a chalyf vágy Szobeide segitsége kérésére kellene szorulnunk; s ugy hiszem, hogy találtam egy módot benne. De abban egymást segélnünk kell.“

Abu Hasszán ezen nyilatkozása igen tetszett Nuszhatulavadatnak s némi reménységet vett belőle. „Én is szintugy tünődtem ezen gondolaton mint te, s csak azért nem szóltam róla, mivel semmi módot sem láttam a menekedésre. Meg kell vallanom, hogy felfedezésed nekem a legnagyobb örömet okozza; de mivel azt állitod, hogy találtál már módot, melyhez segédemre van szükséged, csak mondd meg mit cselekedjem, s meg fogod látni, milyen jó fogom hozzá magamat alkalmazni.“

„Reménylettem is, – felele Abu Hasszán, – hogy ezen dologból, mely téged is szintoly közelről illet, mint engem, nem fogod magadat kihuzni. A mód, melyet annak eszközlésére kitaláltam, hogy e jelenvaló bajunkban legalább egy ideig pénzben szükséget ne lássunk, következendő: Az egész dolog tudniillik egy kis csaláson épül, melyet nekem a chalyf s neked Szobeide ellen kell játszanunk, s a mely, a mint bizonyos vagyok benne, nekik mulatságukra, nekünk pedig hasznunkra fog válni. Ez a csalás abban áll, hogy mi mindketten meghalunk.“ -65-

„Hogy mindketten meghaljunk? – vága szavába Nuszhatulavadat. – Halj meg magad, ha kedved van reá; a mi engem illet, én még épen nem untam meg az életet s nincs is kedvem, ha rosz néven nem veszed, még egy hamar meghalni. Ha más módot nem tudsz ajánlani, mint ezt, ugy bár kövesd magad, mert én bizonyossá teszlek, hogy nem nyulok hozzá.“

„Te asszony vagy, – felele Abu Hasszán – azaz szertelen elevenségü s hirtelenkedésü személy, s nem engedsz időt magamat kimagyaráznom. Hallgass csak egy pillanatig türelemmel, s meg fogod látni, hogy magad is szivesen meghalsz azon halállal, melylyel én akarok meghalni. Elgondolhatod, hogy én itt nem valóságos, hanem csak szinlett halált értek.“

„Már az szép! – esék megint szavába Emlékezetbája (Nuszhatulavadat); – ha csak csupa szinlett halálra kerül a dolog, ugy én is reá állok. Már most egészen számolhatsz reám, s majd meglátod, mily buzgósággal foglak a halál ezen nemében segiteni; mert hogy nyiltan megvalljam, kimondhatatlanul irtózom most mindjárt ugy meghalni, mint az előbb értettem.“

„No jól van! – felele Abu Hasszán; – majd megelégszem veled. Én igy gondolom a dolgot. Én holtnak tettetem magamat, s te fogj egy szemfödelet, s készits föl ugy, mintha valóság volna. Fektess a bevett szokás szerint a szoba közepére, turbánnal arczomon, s lábbal Mekka felé forditva, mintha ki kellene vinni a temetőre. Mihelyt minden igy el lesz készitve, kezdd el a sirást és szokott jajveszékelést, szaggasd meg ruháidat, tépd hajadat vagy legalább tettesd magadat, mintha azt tennéd, s eredj aztán siránkozva repülő hajjal Szobeidéhez. A fejedelemné kérdeni fogja tőled könyeid okát, s mihelyt zokogás közt felfedezed előtte, meg fog sajnálni, s a temetési költségre szép összeg pénzt s részint nekem szemfödélnek, részint neked ruhának az elszaggatott helyett egy darab aranyszövetet fog ajándékozni. Mihelyt ezen pénzzel s az aranyszövettel haza -66- érkezel, én azonnal fölkelek a szoba közepén levő fektemből s te fekszel oda helyembe és holtnak tetteted magadat. Én aztán felöltöztetlek halottnak, s elmegyek a chalyfhoz, hogy nála ugyanazon szerepet játszszam, melyet te játszottál Szobeidénél, s remélhetem, hogy a chalyf szintolyan bőkezü lesz irántam, mint Szobeide volt tehozzád.“

Minekutána Abu Hasszán tervéről való ezen tekinteteit kifejtegette, tüstént felele Nuszhatulavadat: „Ugy hiszem, hogy ezen ámitás nagyon mulatságos lesz, s nagyon kellene csalatkoznom, ha a chalyf és Szobeide még meg nem köszönnék. Most csak az van hátra, hogy a dolgot jól hajtsuk végre. A mi engem illet, csak bizd reám; én legalább szintoly jól eljátszom szerepemet, mint tőled is várom, és pedig annál nagyobb gonddal és figyelemmel, mennél nagyobb a haszon, melyet abból aratni fogunk. Azért ne vesztegessük az időt. Mig én a szemfödelet előveszem, addig te vetkőzzél le egy ingre s gatyára; akárki sem tud nálam jobban halottat öltöztetni.“

Abu Hasszán nem késett azt cselekedni, a mit Nuszhatulavadat mondott neki. Kinyujtózott hanyatt, hosszában a szemfödélre, mely a szoba közepében a lábszőnyegre ki volt teritve. Keresztbe raká lábait, s ugy bele hagyá magát burkolni, hogy ugy tetszett, csak koporsóba kell tenni, s a temetőre kivinni. Felesége lábait Mekka felé forditá, befedé arczát musszuli patyolattal, s reá tevé turbánját, de ugy, hogy szabadon lélekzhetett. Azután letevé fej-ékességét, s könyező szemekkel s megeresztett repülő hajjal, melyet szinleg nagy jajgatás közt tépdelt, verdesé arczáját és mellét és minden jeleit adta a legmélyebb fájdalomnak. Igy szalada el, s keresztül a palota téres udvarán, hogy Szobeide fejedelemné szobáiba menjen.

Nuszhatulavadat oly éles sikoltást tőn, hogy Szobeide meghallhatta szobáiban. Parancsolá rabnőinek, hogy nézzék, honnan jő e jajgatás és kiáltozás. Ezek -67- szaporán a rostélyos ablakhoz szaladtak, s jelentették Szobeidének, hogy Nuszhatulavadat közelit nagy siránkozva. A fejedelemné türtelen lévén megtudni, mi találta, azonnal fölkele s előszobája ajtajáig elejébe mene.

Nuszhatulavadat itt szerepét remekül játszá. Mihelyt Szobeidét megpillantá, ki előszobájának kárpitját maga tartá kitárva kezében s reá várakozott, megkettőzteté jajgatását s lépteit, haját tépdelte, mellét és orczáját erősebben verdesé és lábaihoz omla, azokat könyeivel áztatá.

Szobeide megütközvén, hogy rabnőjét ily mély szomoruságban látta, kérdezé, mi történt s mi szerencsétlenség érte?“

Felelet helyett az álszomorgó még egy ideig zokoga, látszólag erőltetvén magát annak elfojtására. „Ah kedves drága fejedelemném, – kiálta végre zokogva, – mi nagyobb s gyászosabb szerencsétlenség érhetett volna, mint a mely most kényszerit legszomorubb állapotomban felséged lábaihoz borulnom? Az Isten hosszabbitsa meg napjaidat tiszteletre méltó fejedelemném teljes egészség mellett, s ajándékozzon még hosszu és szerencsés életet! Abu Hasszán a szegény Abu Hasszán, kit kegyelmeddel tisztelél meg, kit te és az igazhitüek uralkodója nekem férjül adátok, nincsen többé!“

E végszavaknál kettőzteté Nuszhatulavadat könyeit és zokogását, s ujra a fejedelemné lábaihoz borula. Szobeide szörnyen megijedt ezen hiren. „Hát meghalt Abu Hasszán? – kiálta; – az az egészséges, kellemes és mulatságos ember? Valóban nem vártam volna, hogy ily hamar kelljen hallanom halálát egy ily embernek, ki hosszabb életet igért, s azt oly igen meg is érdemlette.“ Nem állhatá meg, hogy fájdalmát könyeivel ne enyhitse. Rabnői, kik oda kisérék s többször részt vettek Abu Hasszán tréfáiban, midőn Szobeide és a chalyf biztos mulatságaikhoz bocsáttatott, szintén könyeikkel -68- jelenték ki elvesztésén való részvétöket és sajnálatukat.

Szobeide, rabnői és Nuszhatulavadat jó ideig siratták ezen halálos esetet. Végre Szobeide fejedelemné megszólamlék és monda a vélt özvegyhez fordulván: „Te rosz, talán magad vagy oka halálának! Talán sok boszuságot okoztál neki rosz kedveddel, vagy hogy az által végre sirba vitted.“

Nuszhatulavadat igen elszomorodottnak látszott Szobeide szemrevetésén. „Ah felséges asszonyom, – szóla, – ugy vélem, hogy azon idő alatt, a mig szerencsém volt rabnődnek lennem, soha sem nyujtottam alkalmat ily nem kedvező vélekedésre egy oly szeretett férj iránt való magamviselete felől; legboldogtalanabb személynek tartanám magamat, ha ezt hinnéd. Én Abu Hasszánt kimondhatlanul szerettem, a mint csak egy nő férjét, kit szenvedélyesen imád, szeretheti, s mondhatom, hogy mindazon szeretetet érzettem iránta, a mit előző szivessége, melylyel irántam való szives szerelmét kinyilatkoztatta, érdemlett. Meg vagyok győződve, hogy ha még élne, eziránt teljesen ki fogna felséged előtt menteni. De ah, – folytatá uj könyözönnel, – eljött az órája, s ez egyedül való oka halálának.“

Szobeide valóban rabnőjében mindig egyenlő kedvet, változhatlan szelidséget, nagy engedelmességet, s minden szolgálattételében oly buzgóságot tapasztalt, mely azt mutatá, hogy inkább hajlandóságból, mint kénytelenségből cselekszi. Azért nem is kételkedik szavára elhinni a dolgot s parancsolá kincstartónéjának, hogy kincstárából hozzon ki egy zsacskóban száz aranyat s egy vég aranyszövetet.

A kincstartóné nemsokára visszajött a zsacskóval s aranyszövettel s általadá Szobeide parancsára Nuszhatulavadatnak.

Ez a szép ajándék elvételekor a fejedelemné lábaihoz borula, s a legmélyebb tisztelettel megköszöné, -69- örülvén magában a szerencsés foganatnak. „Eredj – monda neki Szodeide – csináltass az aranyszövetből szemfödelet urad koporsójára, a pénzt pedig forditsd arra, hogy tisztességes s hozzá illendő temetése legyen. Azután mérsékeld szomoruságodat; én gondoskodni fogok rólad.“

Nuszhatulavadat alig távozott el Szobeide szemei elől, s azonnal letörlé örvendezve könyeit, és sietve visszatért, hogy Abu Hasszánnak szerepe diszlését kijelentse.

A szobába lépvén, kaczagott, midőn Abu Hasszánt még mindig azon helyzetben lelé, melyben hagyta volt, azaz a szoba közepén, halotti ruhában. „Kelj föl, – monda neki nevetve, – s lásd itt Szobeide előtti hazugságom gyümölcseit. Ma még nem halunk meg éhhel.“

Abu Hasszán hirtelen fölkele s feleségével együtt nagyon örült a pénzes zsacskó és aranyszövet látásán.

Nuszhatulavadat annyira örült a fejedelemnén elkövetett csalás szerencsés diszletén, hogy örömét nem tartóztathatta. „Ez még nem elég, – monda nevetve urának, – már most én fogom a halottat játszani s majd meglátom, ügyes lészsz-e te is ennyit nyerni a chalyftól?“

„Erről ismerem meg igazán az asszonyi természetet, – felele Abu Hasszán, – igazán mondják, ezek mindig oly hiuk azt hinni, hogy ők többet tudnak véghez vinni, mint a férfiak, noha legtöbbnyire csak azoknak tanácslásából birnak valami jót tenni. Az volna még szép, ha én legalább szintannyit nem tudnék a chalyfnál véghezvinni, mint te, én, ki ezen csalásnak feltalálója vagyok! De ne vesztegessük az időt hasztalan beszédekkel. Játszszad te a halottat ugy mint én, majd meglátod, nem lesz-e szintén ezen szerencsém.“

Abu Hasszán felöltöztetvén feleségét halotti ruhába, -70- ugyanazon helyre fekteté, hol ő maga feküdt, lábbal Mekka felé forditá, s egészen megzavarodva megforditott turbánnal, mint egy oly ember, ki legnagyobb szomoruságban van, mene ki a szobából. Ez állapotban a chalyf szobájába mene, ki épen titkos tanácsot tarta Dzsafár nagyvezérrel s más vezérekkel, kikhez nagy bizalma vala. Oda mene az ajtóhoz s az ajtónok tudván, hogy szabad bejárása van, felnyitá neki. Belépe tehát, zsebkendőjét egyik kezével szemére fogván, hogy tettetett könyüit elrejtse, melyeket bőven hullatott, s másik kezével mellét verdesé, oly fölkiáltások között, melyek a legnagyobb szomoruságot fejezék ki.

A chalyf, ki Abu Hasszánt mindenkor vidámságra serkentő vig ábrázatunak szokta látni, igen megütközött, ily szomoru állapotban látván őt maga előtt. Félbeszakasztá figyelmét, melylyel a tanácskozásba vett dolgot hallgatá és kérdezte tőle fájdalma okát.

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán zokogás és sóhajtozás között, – nem érhetett volna nagyobb szerencsétlenség, mint a mely mostani szomoruságomat okozza. Isten éltesse felségedet még sokáig a thrónuson, melyen oly dicsőséggel ülsz. Nuszhatulavadat, kit kegyelmesen feleségemül adál, hogy hátralevő napjaimat vele töltsem, ah!… –“

E fölkiáltásnál ugy tetteté magát Abu Hasszán, mintha szive ugy elszorult volna, hogy nem tud többet szólni, és könyekre fakada.

A chalyf, ki észrevevé, hogy Abu Hasszán felesége halálát jött neki jelenteni, igen megilletődöttnek látszott rajta: „Isten legyen irgalmas lelkének!“ monda oly arczczal, mely szánakozását nyilván kijelenté. „Jó rabnő volt, s mi, Szobeide és én azért adók neked, hogy megörvendeztessünk; érdemes lett volna hosszabb életre.“ Könyek hullottak itten szemeiből és zsebkendőjéhez kelle nyulnia, hogy azokat letörülje.

Abu Hasszán fájdalmán s a chalyf könyein Dzsafár -71- nagyvezér és a többi vezérek is könyre fakadának. Mindnyájan siratták Nuszhatulavadat halálát, ki a legnagyobb türtelenséggel várta, mennyiben fog Abu Hasszán boldogulni.

Többnyire a chalyf is szintazon gondolattal vala, mint hölgye, s azt képzelé, hogy talán Hasszán az oka felesége halálának. „Boldogtalan, – monda neki neheztelő hangon, – nem te okoztad-e rosz bánásoddal feleséged halálát? Ah, alig kételkedhetem benne. Legalább hölgyemre, Szobeidere kellett volna tekintened, ki őt jobban szerette, mint minden egyéb rabnőit, s a ki csupa jóságból fosztá meg magát tőle, hogy neked engedje.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, tettetvén magát, mintha még keservesebben sirna, mint előbb, – gondolhatja-e csak egy pillanatig is felséged, hogy Abu Hasszán, kit te kegyelmeiddel s jótéteiddel elboritál, s a kit oly becsületre méltatál, melyet reményleni is alig bátorkodott volna, képes lehetne ily hálátlanságra? Én feleségemet Nuszhatulavadatot mind azért szerettem, mind pedig egyéb sok szeretetreméltó tulajdonaiért is, melyek azt tevék, hogy iránta mindenkor azon hajlandósággal, szivességgel és szerelemmel viseltettem, melyet érdemlett. De uram, – folytatá – meg kellett halnia, s isten nem akarta, hogy azon szerencsével, melyet felséged és Szobeide hitvesed kegyéből birtam, tovább is éljek.“

Egy szóval Abu Hasszán oly jól tudá a szomoruság minden jelei által fájdalmát szinleni, hogy a chalyf, ki különben soha sem hallotta, hogy roszul éltek volna, mindazt, a mit mondott elhivé, és nem kételkedék többé őszinteségében. A palota kincstartója épen jelen vala, s a chalyf parancsolá neki, hogy menjen a kincstárba, s Abu Hasszánnak egy száz aranynyal tölt zsacskót, s egy vég aranyszövetet adjon. Abu Hasszán azonnal a chalyf lábaihoz borula, hogy az ajándékért való háláját és köszönetét kijelentse. „Eredj a kincstartó -72- után, – monda neki a chalyf, – az aranyszövet szemfödélnek való a halott számára, s a pénz arra, hogy tisztességes temetséget adass neki. Megvárom, hogy szereteted ezen utolsó bizonyságát nem fogod tőle megtagadni.“

Abu Hasszán a chalyfnak ezen lekötelező szavait mély meghajtással viszonzá és eltávozék. Követé a kincstartót s mihelyt ez a zsacskót s az aranyszövetet neki odaadta, hazaindula, örülvén rajta, hogy ily hamar és könnyü módot lele azon bajból, melyben vala, s mely neki annyi nyugtalanságot okozott, kiszabadulni.

Nuszhatulavadat megunván már a hosszas erőltetést, csak azt várta, hogy Abu Hasszán hagyja el szomoru helyzetét. Mihelyt tehát az ajtót nyilni hallá, elejébe szalada és kérdezé: „No, meghagyá-e magát a chalyf is olyan könnyen csalni, mint Szobeide?“

„Látod, – felele Abu Hasszán enyelegve, mutatván neki a zsacskót s aranyszövetet, – hogy én is szintoly jól tudom játszani a feleségén (kinek semmi baja sincs) szomorgót, mint te oly férj halálán busongót, ki ép és egészséges.“

Abu Hasszán azonban élt a gyanúval, hogy ezen kettős csalás nem fog következés nélkül maradni. Azért is előleg intést ada feleségének mindenről, a mi talán történhetnék, hogy annál inkább egyetértve cselekedhessenek. „Mennél jobban diszlik – ezt veté hozzá, – a chalyfot és Szobeidét némi zavarba hoznunk, annál nagyobb mulatságukra fog végtére válni, s talán vele való megelégedésöket ujabb adakozással kimutatni.“ Ezen utósó tekintet akárminél is nagyobb ösztön volt a tettetést annyira vinniök, a mennyire lehetséges.

Noha a jelen ülésben még többféle lett volna elintézni és tanácskozásba venni való, a chalyf mégis mindjárt Abu Hasszán elmenetele után vágyván Szobeidéhez menni s nála rabnője halálán sajnálkozó látogatását megtenni, fölkele székéről, s a további tanácskozást -73- más napra halasztá. A nagyvezér és többi vezérek elbucsuzának tőle s eltávoztak.

Mihelyt elmentek, monda a chalyf Mezrurnak, a palota heréltjei fejének, ki személyétől csaknem elválhatatlan vala, s azonkivül minden tanácskozásban részt vett: „Jer velem, s jelentsd ki te is a fejdelemné előtt rabnője halálán való sajnálkozásodat.“

Elmentek együtt Szobeide szobájához. Midőn a chalyf az ajtóhoz ére, kinyitá az ajtókárpitot, s látá a fejdelemnét a legmélyebb szomoruságban s könyező szemekkel a szófán ülni.

A chalyf belépe, közelite hozzá, és monda: „Kedves hölgyem, nem szükség, mondanom, milyen részt veszek szomoruságodban, mivel tudva van előtted, mennyire érzek mindent, a mi neked fájdalmat, vagy örömet okoz; de mindnyájan halandók vagyunk, s vissza kell adnunk istennek tőle kölcsönvett éltünket, mihelyt kivánja. Nuszhatulavadat a te hű rabnőd valóban oly tulajdonokkal birt, melyek érdemessé tevék figyelmedre, s nagyon javalom, hogy még holta után is kimutasd azt iránta. Gondold meg azonban, hogy fájdalmad nem adja vissza életét. Azért kedves hölgyem, ha nekem hiszesz és szeretsz, meg fogsz vigasztalódni ezen veszteségen, s jobban fogsz gondolni életeddel, mely, a mint tudod, előttem véghetetlenül drága, s egész boldogságát teszi az enyémnek.“

Ámbár a fejedelemné nagyon örült is azon szives érzelmeknek, melyekkel a fejedelem meglátogatá, mégis igen megütközött Nuszhatulavadat halálának hirén, melyet épen nem várt vala. Ez őt oly bámulásba ejté, hogy sokáig semmit sem tudott felelni. Meglepetése még az által is nagyobbodott, hogy ezen hir az előbb hallottal egészen ellenkező vala, s egészen elnémult. Végre összeszedé magát, és szóla oly arczczal és hanggal, mely egész csodálkozását elárulá: „Igazhitüek uralkodója, mélyen érzem azon szives indulatokat, melyeket irántam kijelentesz: de engedd meg azt mondanom, -74- hogy azon hirt, melyet rabnőm haláláról hozál, nem foghatom meg, mivel egészen jól van, és egészséges. Az Isten tartson meg tégedet és engem! Ha engem szomorunak látsz, az csupán az ő férjének a te kedvenczednek Abu Hasszánnak halála miatt van, kit szintugy becsültem azon figyelemre nézve, melylyel iránta viseltetél, mint az is, mivel oly kegyes valál őt velem megismertetni, és ő engem néha igen kellemesen mulattatott. De uram azon részvétlenség, melyet annak halálára nézve rajtad látok, s azon emberről való teljes elfeledkezésed, kit máskor oly szivesen láttál magad körül, csodálkozásra és bámulásra ragad. S ezen részvétlenséged még szembetünőbb azon mód által, melylyel engem attól el akarsz vonni, rabnőm halálát jelentvén az övé helyett.“

A chalyf, ki azt vélte, hogy jól van értesitve a rabnő haláláról, s kinek a szerint, a mit látott és hallott, oka is volt reá, elkezde nevetni s vállat ránditani, midőn Szobeidétől ezen beszédet hallá. „Mezrur, – monda ő e felé fordulván és megszólitván, – mit szólasz feleségem beszédéhez? Nem igaz-e, hogy az asszonyok némelykor nincsenek magoknál, a mit csak igen nehezen lehet nekik megbocsátani? Egyszóval te szintugy láttad és hallottad, mint én.“ Ezután megint Szobeidéhez fordula, és monda neki: „kedves hölgyem, ne ejts több könyet Abu Hasszán halálán; ő igen jól van. Sirasd inkább kedves rabnőd halálát. Csak kevés percz előtt jött férje siránkozva, s szánakodást inditó szomorusággal szobámba, hogy felesége halálát jelentse. Én egy zsacskóban száz aranyat, s egy vég aranyszövetet adattam neki vigasztalásul és segedelmül a meghalt rabnő temetésére. Mezrur itten látó s halló tanúja volt a dolognak, s ugyanazt fogja mondani.“

A fejedelemné a chalyfnak mindezen állitásait nem tartá valóságnak, hanem azt hitte, hogy el akarja őtet ámitani. „Igazhitüek uralkodója, – felele, – noha egyébkor is szoktál tréfálni, de azt kell mondanom, -75- hogy most épen nincs annak helye; a mit én mondok, az teljes valóság. Nem az én rabnőm haláláról van itt a szó, hanem férjééről Abu Hasszanéről, kinek sorsát fájlalom, s kin velem együtt fogsz te is sajnálkozni.“

„Én pedig, – szóla a chalyf legnagyobb komolysággal, – tréfán kivül mondom neked, hogy csalódol; Nuszhatulavadat halt meg, Abu Hasszán pedig él és egészséges.“

Szobeide megbántottnak érzé magát a chalyf száraz felelete által. „Igazhitüek uralkodója, – felele fölindulva, – az Isten mentsen meg, hogy tovább is megmaradj ezen tévelygésben; különben még azon gondolatot támaszthatnád bennem, hogy eszed nincsen szokott rendén. Engedd még egyszer ismételnem, hogy Abu Hasszán halt meg, és Nuszhatulavadat rabnőm a megholtnak özvegye él és egészséges. Egy órája sincs még, hogy innen elment. Egészen vigasztatlanul s oly állapotban jött ide, mely maga képes lett volna engem könyre fakasztani, ha zokogás közt föl nem födöztem volna is szomoruságának igaz okát. Minden szolgáló asszonyaim sirtak velem együtt rajta, és hiteles bizonyságot tehetnek előtted róla. Ezek azt is meg fogják mondani, hogy én egy zsacskóban száz aranyat s egy vég aranyszövetet ajándékoztam neki. Fájdalmamat, melyet beléptedkor arczomon észrevehetél, szintugy férjének halála, mint azon vigasztalatlanság okozta, melyben őt látám, s épen hozzád akartam küldeni sajnálkozásomat jelenteni, midőn beléptél.“

Szobeidének e szavaira hangosan fölkaczaga a chalyf és monda: „Kedves feleségem, ez mégis különös makacsság! Én neked ellenben azt mondom, – folytatá igen komoly hangon, – hogy Nuszhatulavadat halt meg.“ – „Nem uram, – felele Szobeide tüstént egész komolysággal, – mondom, hogy Abu Hasszán halt meg. Soha sem fogsz arra birni, hogy az ellenkezőt higyjem el.“

A chalyf arcza most lángba borult. Jó távolra üle -76- le a fejedelemnétől a szofára, és monda Mezrúrhoz fordulván: „Eredj mindjárt, és nézd meg, melyikök halt meg, s jelentsd meg nekem haladék nélkül, miben van a dolog. Noha igen bizonyos vagyok benne, hogy Nuszhatulavadat az, a ki meghalt, mégis inkább ezen módhoz akarok nyulni, hogysem tovább is vitassak oly dolgot, melyet bizonyosan tudok.“

A chalyf alig mondá ki ezt, s Mezrur azonnal eltávozott. „Most mindjárt meglátod, – szóla Szobeidéhez fordulván, – melyikünknek van igaza.“

„A mi engem illet, – felele Szobeide, én már tudom, hogy az igazság felemen van, s magad is meg fogod látni, hogy a mint én mondottam, Abu Hasszán halt meg.“

„Én pedig, – felele a chalyf, – oly bizonyos vagyok benne, hogy Nuszhatulavadat halt meg, hogy kész vagyok veled akármibe fogadni, hogy ez már nincs életben, Abu Hasszánnak pedig semmi baja.“

„Ne gondold, – visszonza Szobeide, – hogy ez által meg fogsz győzni; elvállalom a fogadást. Ugy meg vagyok győződve Abu Hasszán haláláról, hogy szivesen fölteszem legkedvesebb jószágomat is akármire, a mit akarsz, bár legcsekélyebb értékü legyen is. Jól tudod, mim van s izletem szerint mit kedvelek legjobban; tehát csak válaszsz és tégy föl, én reá állok, bármint üssön is ki reám nézve a dolog.“

„Ha már ennyire jött a dolog, – szóla mostan a chalyf, – fölteszem mulató kertemet képes palotádra; egyik megéri a másikat.“ – Nem jön az itt kérdésbe, – felele Szobeide, – kerted többet ér-e, mint palotám, – azon tul vagyunk; – hanem csupán az, hogy te azt választottad, a mi neked minden jószágom közül legjobban tetszik, ellentételül a helyett, a mibe részedről te fogadsz. Reáállok tehát s áll a fogadás. Az Isten legyen tanunk, hogy én nem leszek első, ki szavát megmásitja.“ A chalyf szintazon esket tevé s igy maradtak, Mezrur visszaérkezésére várakozván. -77-

Mig a chalyf és Szobeide Abu Hasszán vagy Nuszhatulavadat halála fölött ily eleven és heves szóváltásban voltak, Abu Hasszán, ki ezen pont iránt való versenygésöket előre látta, mindenre igen figyelmes vala, a mi abból következhetnék. Mihelyt tehát a rostélyablakon keresztül, melynek nejével beszélgetése alatt irányában ült, Mezrurt távolról megpillantá, s egyenesen lakása felé látta tartani, mindjárt sejdité, mi végre küldetett. Mondá feleségének, hogy tegye magát megint holttá, mint egymás között elvégezék és semmit se késsék.

Az idő valóban igen szorgos vala és Abu Hasszán Mezrur odaérkeztéig nem tehetett egyebet, mint hogy feleségét halottnak felöltözteté, s azon vég aranyszövetet, melyet a chalyf ajándékozott neki, fölébe kiterité. Azután kinyitá lakása ajtaját és szomoru elcsüggedt ábrázattal zsebkendőjét szemére fogva üle le az álhalott fejéhez.

Alig vala készen, midőn már Mezrur a szobába lépett. A szomoru látvány, mely neki itt mutatkozott, titkos örömet gerjesztett benne a chalyftól vett bizomány tekintetéből. Mihelyt észrevevé Abu Hasszán, elejébe mene, megcsókolá tisztelettel kezét és monda sohajtva neki: „Uram, a legnagyobb szomoruságban látsz engem, mely valaha találhatott volna kedves hölgyem, Nuszhatulavadat halála által, kit megtisztelél kegyeddel.“

Mezrur e beszéden megilletődött és lehetetlen volt a meghalt emlékétől néhány könyeit megtagadnia. Fölemelé egy kicsit a szemfödelet feje irányában, hogy ábrázatját megnézze, s egy fél pillantatot vetvén reá, ismét leereszté mély fohászszal mondván: „Nincs más Isten az Istenen kivül? Mindnyájunknak alája kell magunkat vetni az ő akaratjának, s minden teremtménynek vissza kell hozzá térnie! Nuszhatulavadat kedves jó hugom, – ezt veté utána sohajtozva, – a te életpályád igen rövid vala! Isten legyen irgalmas -78- hozzád!“ Ezután megint Abu Hasszánhoz fordula, ki könyekre olvada, és monda neki: „Nem helytelenül állitják, hogy az asszonyok néha annyira magokon kivül vannak, hogy alig lehet megbocsátani. Szobeide az én jó asszonyom is ezen esetben van most. Azt méltóztatott a chalyf ellen vitatni, hogy te haltál meg és nem feleséged, s bármit mondott is a chalyf ellene, hogy az ellenkezőről meggyőzhesse, minden, még legkomolyabb bizonyitása is foganatlan vala. Engem is tanúul hivott, hogy ezen dolog valóságát megerősitsem, a mint tudod, hogy jelen valék, midőn oda jöttél, s neki ezen szomoritó hirt hozád; de mind ez semmit sem használt. Mindkét részről makacs vitatásra került a dolog, melynek vége nem szakadt volna, ha a chalyf azon ötletre nem jő Szobeide meggyőzése végett, hogy engemet hozzád küldjön, hogy ujolag értesittessék a dolog valóságáról. De igen félek, hogy ez sem fog használni; mert a mai világban bármely oldalról kerüljön is az ember az asszonyoknak, hogy velök valamit megfogasson, meggyőzhetlen makacssággal birnak, mihelyt ellenkező tekintet foglalta el őket.“

„Az isten tartsa meg mindig az igazhitüek uralkodóját ritka eszének birtokában, s legjobb használásában – felele Abu Hasszán könyes szemekkel, s folyvást zokogva. – Látod, hogy áll a dolog, s hogy én ebben ő felségét nem csaltam meg. Adná isten, – szóla tovább, hogy tettetését még tovább is üzze, – hogy ne lett volna okom ily szomoru és csüggesztő hirt vinni neki! Ah, – folytatá, – nem irhatom le szóval azon kipótolhatlan veszteséget, melyet szenvedtem!“ – „Az igaz, – felele Mezrur, – s mondhatom hogy nagy részt veszek szomoruságodban; de mégis vigasztalódjál s ne add magadat egészen a fájdalomnak. Most elhagylak, noha nem örömest, hogy a chalyfhoz visszatérjek, de kérlek tedd velem azon szivességet, – folytatá, – hogy a holttestet ne vitesd el addig, mig nem jövök, mert szeretnék jelen lenni temetésén s imádságommal kisérni.“ -79-

Mezrur már kiment a szobábol, hogy követségéről hirt vigyen, midőn Abu Hasszán, ki őt egész a házajtóig kikisérte, értésére adá, hogy nem érdemes azon tisztességre, melyet vele tenni akar. Tartván tőle, nehogy Mezrur megint tüstént visszatérjen, egy darabig szemeivel kisérvén, s látván, hogy jól eltávozott, visszatére lakába, megszabaditá Nuszhatulavadatot minden lepleitől és monda neki: „Itt megint uj jelenést játszottunk, de azt tartom, hogy ez még nem lesz az utolsó; kiváltképen Szobeide fejedelemné bizonyosan nem fog megnyugodni Mezrur jelentésén sőt ellenben ki fogja nevetni; sokkal jobb okai is vannak, mint hogy neki hihetne. Azért is uj jelenéshez kell készülnünk.“ Abu Hasszán e beszéde alatt megint felöltözködék Nuszhatulavadat, melyre mindketten a rostélyos ablak irányában a szófára ültek, hogy mindenre figyelmezzenek, a mi talán kün történnék.

Azonközben Mezrur Szobeidéhez ére. Mosolyogva lépett a szobába, s tapsola kezével, mint egy oly ember, ki valami nagyon kellemes dolgot jelent.

A chalyf természetesen igen türtelen volt, s mindjárt felvilágitást akart a dolog felől. Egyébiránt igen meg volt bántódva Szobeide bizalmatlansága miatt, azért is mihelyt Mezrurt megpillantá, kiálta: „Gonosz rabszolga, most nincs ideje a nevetésnek. Semmit sem szólsz? Beszélj szabadon; ki halt meg: férj-e vagy feleség?“

„Igazhitüek uralkodója, – felele azonnal Mezrúr komoly hangon. Nuszhatulavadat halt meg és Abu Hasszán még most is oly szomoru rajta, mint akkor, midőn felséged előtt megjelent.“

Nem hagyván neki időt a továbbszólásra, szavába vága a chalyf s hangosan kaczagván, fölkiálta: „Jó hir, még egy pillanat előtt birta asszonyod, Szobeide a képpalotát; már most az enyém az. Midőn elmentél, fölfogadott benne velem a mulató kertem ellen. Azért nem is tehettél volna nagyobb örömet ennél; meg is -80- jutalmazlak érte. De hagyjuk azt most. Beszéld el pontról pontra, mit láttál?“

„Igazhitüek uralkodója – felele Mezrur, – midőn Abu Hasszán lakába értem, beléptem szobájába, mely nyitva vala. Még mindig igen szomoruan és felesége Nuszhatulavadat halálát siratva találtam. A halott fejénél ült, ki a szoba közepén feküdt, lábával Mekka felé fordulva s azon vég aranyszövettel leteritve, melyet az előbb ajándékozott felséged Abu Hasszánnak. Kijelentvén szomoruságán való részvétemet, odamenék a halotthoz, fölemelém a szemfödelet feje irányában s megismerém Naszhatulavadatot, kinek arcza már egészen föl van puffadva és elváltozva. Intettem Abu Hasszánt, a mint lehetett, hogy vigasztalódjék, s azt mondám neki eljöttömkor, hogy felesége temetésén meg fogok jelenni, egyszersmind kérém, hogy a halott eltakaritásával várakozzék addig, mig odamegyek. Ebből áll minden, a mit felségednek a nekem adott bizományra nézve jelenthetek.“

Midőn Mezrúr elvégezé jelentését, monda neki a chalyf szivesen nevetve: „Semmit sem kivánok tőled többé, s igen meg vagyok elégedve pontosságoddal.“ Ezután Szobeidehez fordula és monda neki: „No kedves feleségem, hát van-e még valami kifogásod ezen világos igazság ellen? Hiszed-e még, hogy Nuszhatulavadat életben van és Abu Hasszán meghalt, s nem vallod meg, hogy elvesztetted a fogadást?“

Szobeide egyátalában nem akarta megengedni, hogy Mezrur igazat jelentett legyen: „Hogyan uram, – felele, – hát azt képzeled, hogy én ezen rabszolga jelentése által hagyom a dolgot eldöntetni? Ez egy szemtelen ember, ki nem tudja, mit beszél. Én sem vak nem vagyok, sem bolond; saját szemeimmel láttam Nuszhatulavadatot legnagyobb szomoruságában, magam beszéltem vele, s nyilván hallottam, mit mondott férje haláláról.“

„Felséges asszonyom, – felele Mezrur, – esküszöm -81- éltedre s az igazhitüek uralkodójának életére, és igy arra, a mi előttem legdrágább, hogy Nuszhatulavadat meghalt, s Abu Hasszán életben van.“ – „Hazudsz, élhetetlen semmirevaló rabszolga, – felele neki haraggal Szobeide, – most mindjárt megszégyenítlek.“ – Azonnal hivá szolgáló asszonyát, tenyerével tapsolván. Tüstént bejöttek nagy számmal. „Jertek közelebb, – monda nekik a fejedelemné, – és szóljatok igazat, ki volt az a személy, ki kevéssel az igazhitüek uralkodójának belépte előtt idejött és velem beszélt?“ – A nők mindnyájan felelének, hogy a szegény megszomorodott Nuszhatulavadat volt. „Hát neked, – szóla tovább kincstartónéjához fordulván, – mit parancsoltam, hogy adj neki elmenetelekor?“ – „Felséges asszonyom, – felele a kincstartóné, – én Nuszhatulavadatnak parancsolatodból egy zsacskóban száz aranyat és egy vég aranyszövetet adtam, melyet magával elvitt.“ – „No, nyomorult gaz rabszolga, – monda erre Szobeide legnagyobb boszujában Mezrurnak, – mit mondasz mindahhoz, a mit hallottál? Mit gondolsz, kinek higyek többet, talán neked magadnak, vagy kincstartónémnak, többi asszonyaimnak és magamnak?

Mezrur nem mulasztá el okokat állitani a fejedelemné ezen nyilatkozásának ellenébe; de félvén, hogy mindinkább föl fogja boszantani, megszünék és folyvást hallgata, noha minden bizonyságoknál fogva meg volt győződve, hogy Nuszhatulavadat halt meg, s nem Abu Hasszán.

Szobeide és Mezrur közötti ezen szóváltás közben a chalyfnak, ki mindakét részről fölhordott bizonyságokat látta s még mindig az ellenkezőről volt meggyőződve, mint a mit Szobeide állitott, mind annálfogva, a mit Abu Hasszánnal volt beszélése alatt önmaga látott, mind pedig azáltal is, a mit épen Mezrur jelentett, – szivesen kellett nevetnie, hogy Szobeide oly igen boszankodott Mezrurra. „Kedves feleségem, – szóla -82- hozzá, – hogy ujra ismételjem, nem tudom, ki mondotta, hogy az asszonyok némelykor magukon kivül vannak, de ne vedd rosz néven, te magad is azt bizonyitod, hogy ennél nem mondhatott volna nagyobb igazságot. Mezrur ezen pillanatban jő Abu Hasszán lakából: azt mondja, hogy önszemeivel látta Nuszhatulavadatot a szoba közepén halva feküdni, és Abu Hasszánt élve a halott fejénél ülni: s az ő tanúságára is, melyet okosan nem lehet be nem venni, te még sem akarod azt elhinni. Ezt már ugyan meg nem foghatom!“

Nem is hallgatván arra, a mit a chalyf elébe terjesztett, viszonza Szobeide: „Igazhitüek uralkodója, bocsáss meg, hogy gyanum van reá. Jól látom, hogy Mezrurral összebeszéltél, hogy engem boszants s türelmemet a végső próbára tedd; s mivel sejtem, hogy ez a Mezrur jelentése előre kifőzött dolog, azt kérem ki, hogy részemről én is küldhessek valakit Abu Hasszán lakába, megtudni, tévedésben vagyok-e, vagy sem.“

A chalyf megengedé s a fejedelemné ezen fontos követséget dajkájára bizá. Ez már igen éltes asszony vala, ki Szobeide gyermeksége óta mindig körötte volt s a többi asszonyokkal együtt most épen jelen vala. „Kedves dajkám, – monda neki, – halljad csak! Eredj Abu Hasszán lakására, vagyis inkább Nuszhatulavadatéra, mert hiszen Abu Hasszán meghalt. Látod, micsoda versengésem van az igazhitüek uralkodójával és Mezrurral, egyebet nem szükség mondanom. Hozz nekem minderről fölvilágositást s ha jó hirt hozasz, szép ajándékot várhatsz tőlem. Eredj szaporán, s jőj vissza tüstént.“

A dajka eltávozék a chalyf nagy örömére, kinek nagy mulatsága volt azon, hogy Szobeidet oly zavarban látá. Mezrur ellenben nagyon szomorkodván rajta, hogy a fejedelemné ugy megboszankodott reá, s mindent elkövetett, hogy megengesztelhesse, s hogy mind a chalyf, mind Szobeide meg legyen vele elégedve. -83- Azért igen szerette, midőn látá, hogy Szobeide arra határozá magát, hogy dajkáját küldje Abu Hasszán lakására, meg lévén győződve, hogy az a jelentés is, melyet az tenni fog, csalhatatlanul megegyez az övével, s arra fog szolgálni, hogy őt kimentse s megint az előbbi kegyelembe helyhezze.

Azonközben Abu Hasszán, ki a rostély-ablaknál szüntelen őrt állott, már távolról észrevevé a dajkát s mindjárt sejtette, hogy ez a követség Szobeide részéről jő. Szólitá nejét és semmit sem habozván, mitevő legyen, monda neki: „Most jön épen a fejedelemné dajkája, az igazságot megtudni; most meg én fogom megint holttá tenni magamat.“

Mindent elkészitettek. Nuszhatulavadatot hirtelen halotti ruhába öltözteté Abu Hasszánt, reá terité a vég aranyszövetet, melyet Szobeide adott neki s turbánját arczára tevé. Eközben a dajka iparkodván a vett bizományban eljárni, alkalmas gyors léptekkel közelitett. A szobába lépvén, látá Nuszhatulavadatot megeresztett hajjal s siránkozva ülni Abu Hasszán fejénél, mellét és orczáját verdesni és hangosan jajgatni.

Közelite a vélt özvegyhez és mondá neki részvevő arczczal: „Édes kedves Nuszhatulavadatom, nem azért jövök ide, hogy szomoruságodban háborgassalak, vagy meggátoljalak, hogy férjedet, ki téged oly szivesen szeretett, könyezve gyászold.“ – „Ah, kedves jó anyám, – esék szavába az álözvegy, – látod, mi nagy bajom van, micsoda szerencsétlenség talált ma kedves Abu Hasszánom halála által, kit az én és te asszonyunk Szobeide s az igazhitüek uralkodója adtak férjemül. – Abu Hasszán! Kedves, drága férjem, – kiáltá még egyszer, – mit vétettem neked, hogy oly hamar elhagyál! Nem jártam-e mindig inkább akaratodon, mint a magamén? – Ah, mi lesz a szegény Nuszhatulavadatból?“

A dajka igen nagyon csodálkozott, épen az ellenkezőt látván, mint a mit a heréltek feje jelentett a chalyfnak. -84- „Ez a Mezrur fekete ábrázatja, – kiáltá fölemelt kézzel, – megérdemlené, hogy az Isten megbüntesse érte, hogy ily szörnyü hazugságával oly nagy háborúságot szerzett jó asszonyunk s az igazhitüek uralkodója közt. Föl kell fedeznem előtted, édes leányom, – monda erre Nuszhatulavadatnak, – ezen semmirevaló Mezrur gonoszságát és csalárdságát, ki megfoghatlan szemtelenséggel azt állitotta jó asszonyunk ellen, hogy te meghaltál és Abu Hasszán életben van.“

„Ah kedves jó anyám, – szóla Nuszhatulavadat, – adná Isten, hogy igazat mondott volna! Ugy most nem volnék ezen szomoruságban, melyben látsz s nem kellene ily kedves férjem halálát siratnom.“ Ez utolsó szavaknál könyre fakada és sirása s jajgatása kettőztetésével jelenté még nagyobb vigasztalatlanságát.

A dajka megindula Nuszhatulavadat könyein. Leüle melléje, sirt vele, közelite halkan Abu Hasszán fejéhez, fölemelé egy kissé turbánját és felfödé arczát, hogy megismerje. „Ah szegény Hasszán, – mondá ismét befödözvén, – kérem istent, cselekedjék veled irgalmasságot! – Isten hozzád kedves leányom, – szóla erre Nuszhatulavadathoz, – ha tovább lehetnék veled, szivesen cselekedném, de már nem késhetem. Tisztem sürget, hogy siessek s jó asszonyunkat kiszabaditsam azon szomoritó nyughatatlanságból, melyben ezen semmirekellő fekete, szemtelen hazugsága által ejtette, esküvéssel állitván, hogy te meghaltál.“

Alig tette be Szobeide dajkája elmentével az ajtót s Nuszhatulavadat jól tudván, hogy siettében nem fog megint visszatérni, letörlé könyeit, Abu Hasszánt szaporán kiszabaditá lepleiből s vele együtt előbbi helyökre a szófára a rostélyablakkal általellenben ült, nyugton várván mindketten ezen csalás végét és készek lévén a bajból kivergődni, akármely oldalról akarnának is hozzájok férni.

Szobeide dajkája azonban öregsége mellett is még jobban sietett hazamenet, mint eljövet. Az az öröm, -85- hogy a fejdelemnének jó hirt vihet s még inkább a jó jutalom reménye siettették lépteit. Csaknem lélektelenül lépett a fejedelemné szobájába s jelentést tevén követségéről, mindent hiven elbeszéle Szobeidenek, a mit látott.

Szobeide dajkája jelentését nagy örömmel hallá és ezt nyilván ki is jelenté. Mert alig végezte el beszédét, azonnal monda a dajkának oly hangon, mely nyert játékot hirdete: „Beszéld el csak ugyanazt az igazhitüek uralkodójának, ki bennünket eszteleneknek tart s a mellett szeretné elhitetni, hogy semmi érzetünk sincs a valláshoz, és semmi félelmünk istentől. Mondd meg továbbá ezen gonosz feketének, ki oly szemtelen oly dolgot vitatni szemembe, a mely nem igaz s a mit jobban tudok, mint ő.“

Mezrur azt várván, hogy a dajka követsége és jelentése neki kedvező lesz, igen megszomorodott rajta, hogy minden épen ellenkezőleg ütött ki; azonkivül azt is igen nagyon fájlalá hogy Szobeide oly lett dolog miatt, melyet ő akárkinél is bizonyosabban vélt tudni, oly nagyon megharagudott reá. Azért is nagyon kedvére vala, hogy alkalmat nyert magát e felől a dajka iránt szabadon kinyilatkoztatni és pedig sokkal örömestebb ez, mint a fejedelemné iránt, kinek nem merészlett ellentmondani, félvén, nehogy a tartozó tiszteletet megsértse. „Fogatlan banya, – monda kimélés nélkül a dajkának, – te hazudsz; mind abból a mit mondasz semmi sem igaz; én saját szemeimmel láttam Nuszhatulavadatot mint halottat kiteritve szobája közepén.“

„Te magad vagy hazug és pedig igen gonosz hazug, – felele a dajka sértegető hangon, – hogy bátorkodol ily hazugságot vitatni ellenem, ki épen most jövök Abu Hasszán lakából, kit ottan, mint halottat kiteritve, láttam, – ellenem, ki épen most hagytam el nejét élve és egészségben.“

„Én nem vagyok csalárd, – felele Mezrur, – hanem inkább te akarsz bennünket tévedésbe ejteni.“ -86-

„Már ez mégis iszonyu szemtelenség, – válaszola a dajka, – engem a két felség jelenlétében meghazudtolni, – engemet, ki tulajdon szemeimmel láttam annak valóságát a mit itt állitok.“

„Dajka, – felele Mezrur még egyszer, – jobban tennél, ha egy szót sem szólnál; csupa izetlen dolgot fecsegsz.“

Szobeide nem türheté tovább Mezrurtól a tiszteletnek ezen megsértését, ki minden tekintet nélkül ily becstelenül bánt az ő jelenlétében dajkájával. Nem engedvén azért időt dajkájának ezen szidalomra felelni, szóla a chalyfhoz: „Igazhitüek uralkodója én igazságot kérek ezen szemtelenség ellen, mely szintoly kevés tekintettel van irántad, mint irántam.“ Nem tudott tovább szólni ugy elfogta belső boszonkodása, könyei fojtották el többi szavait.

A chalyf ki az egész versenygést hallotta, nagyon szövevényesnek találta a dolgot, akárhová gondolkodott, nem tudta mit tartson ezen ellenmondásokról. Más részről a fejedelemné is és Mezrur a dajka és jelenlevő nők szinte nem tudták mit gondoljanak ezen kalandról és hallgattak. Végre megszólamlék a chalyf: „Kedves hölgyem, – monda Szobeidéhez fordulván, – látom, hogy mi mindnyájan hazugok vagyunk, legelőször én, azután te Mezrur, és te dajka: legalább nem látszik, hogy valamelyikünk hitelesebb volna a másiknál. Kerekedjünk föl azért és menjünk magunk a hely szinére, meglátni, ki részén van az igazság. Nem látom más módját kétségeink elháritásának s a magunk megnyugasztalásának.“

E szavakkal fölkele a chalyf, a fejedelemné követte és Mezrur, ki előttök mene, hogy az ajtókárpitot kinyissa, monda: „Igazhitüek uralkodója, nagyon örvendek, hogy felséged erre határozta magát s még jobban fogok örülni, ha a dajkának megmutatom nem azt, hogy esztelen dolgot fecseg, – mivel ezen szónak szerencsétlensége -87- volt asszonyom neheztelését érdemelni, – hanem azt hogy jelentése nem volt való.“

A dajka nem maradt adós a felelettel. „Hallgass te fekete pofáju, – felel, – nincs itt senki is kivüled, a ki esztelen dolgot fecseghetne.“

Szobeide, ki szörnyen megboszonkodott Mezrurra, nem törheté, hogy az megint szidalmazza dajkáját, azért ismét pártját fogá, mondván: „Gonosz rabszolga, akármit beszélj is, én mégis azt állitom, hogy dajkám igazat szólott; a mi pedig téged illet, ugy tekintlek, mint egy hazugot.“

„Felséges asszonyom, – felele Mezrur, – ha a dajka úgy meg van győződve, hogy Nuszhatulavadat életben van és Abu Hasszán meghalt, hát fogadjon velem; tudom nem lesz reá kedve.“

A dajka készen volt a felelettel. „Annyi kedvem van reá, – monda, – hogy mindjárt szavadon marasztlak. Meglássuk, bátorkodol-e szavadat visszavonni.“

Mezrur nem lépett vissza. Fölfogadtak a chalyf és a fejedelemné jelenlétében egy vég ezüstvirágu aranyszövetben, melyet mindenik tetszése szerint választhasson.

A szobák, melyekből a chalyf és Szobeide kiindultak, noha alkalmas távolságra, de épen általellenben voltak Abu Hasszán és Nuszhatulvadat lakásának. Abu Hasszán, ki őket jőni látta, előttök Mezrurt, utánok a dajkát és Szobeide minden szolgálónőit, mindjárt mondá feleségének, hogy ha csak igen nem csalódik, ez a látogatás őket illeti. Nuszhatulavadat is kinézett a rostélyos ablakon, és szinte azt látta. Noha férje előre elkészitette is ezen lehető esetre, mégis igen megijedt rajta. „Mit csináljunk? – Kiálta, – oda vagyunk!“

„Semmiképen nem, ne félj semmit is, – felele Abu Hasszán nyugodt hidegvérrel, – hát már elfelejtetted, hogy mire beszéltünk össze? Most mindketten holttá tegyük magunkat, mint már elébb egyenkint tettük s a mint összebeszéltünk, s meg fogod látni, hogy minden jól -88- megyen. A milyen lassan jőnek, minekelőtte ajtónkhoz érnének, mink már a szükséges helyzetben lehetünk.“

Abu Hasszán és neje valóban beburkództak, a mint lehetett; s ily állapotban egymás mellett a szoba közepén fekve mindegyik a maga aranyszövetével beteritve várák nyugton a számos társaságot, mely látogatásukra jöve.

A fényes társaság végre megérkezik. Mezrur kinyitá az ajtót, s a chalyf és Szobeide egész kiséretökkel beléptek a szobába. Igen megütköztek, s a szomoru látványra, mely neki mutatkozott mereven és mozdulatlanul állottak meg. Senki sem tudta, mit gondoljon ezen történetről. Végre megszólamlék Szobeide: „Ah, – szóla a chalyfhoz, – mindketten meghaltak! Hát ti, a chalyfra és Mezrurra tekintvén, makacs ámithatástokkal, mintha kedves rabnőm meghalt volna, annyira vittétek, hogy valósággal meghalt, s kétségkivül férje halálán való buvában.“ – „Kedves hölgyem, – felele a chalyf, ki épen ellenkező véleményben volt, – mondjad inkább, hogy Nuszhatulavadat halt meg előszer s hogy a szegény Abu Hasszán nem tudta elbirni neje halálán való szomoruságát; s igy azt is meg fogod engedni, hogy te vesztetted el a fogadást, s hogy képpalotád már most igazán az enyém.“

„Én pedig, – felele Szobeide a chalyf ellenmondása által ingerelve lévén, – én azt állitom, hogy te vesztettél, s mulatókerted az enyém. Abu Hasszán halt meg előbb, mivel a dajkám téged is, engem is bizonyossá tett, hogy feleségét élve és holt urán siránkozva látta.“

A chalyf és Szobeide ezen versengése egy másikat is támasztott. Mezrur és a dajka is hasonló esetben valának; azok is fogadtak, s mindenik azt állitá, hogy nyert. A szóváltás egy kissé éles lett és heves, s a heréltek feje a dajkával már azon ponton vala, hogy a legvastagabb sértegetésekre vetemedjenek.

A chalyf minden történteket meggondolván magában, -89- végre hallgatva megengedé, hogy Szobeide szintolyan jussal állithatja, mint ő, hogy nyert. Azon való boszujában, hogy ezen kalandban az igazságot nem tudá kieszközölni, a két holthoz közelitvén, leüle fejökhöz, s valamely eszközről gondolkodék, mely neki győzedelmet szerezhetne Szobeidén. „Igenis, – kiálta egy pillanat mulva, – esküszöm Isten szentséges nevére, hogy annak ezer darab magamverette aranyat adok, a ki megmondja, ki halt meg előbb közülök.“

Alig mondá ki a chalyf az utolsó szót, midőn azon vég arany szövet alól, mely Abu Hasszánt födözé, egy szózatot halla, mely ezt monda: „Igazhitüek uralkodója én haltam meg előbb; add nekem az ezer aranyat!“ Egyszersmind látá Abu Hasszánt az őt födöző arany szövet alól kimászni, s lábaihoz borulni. Felesége is lehányá lepleit és Szobeide lábaihoz omla illendőségből a vég aranyszövetbe burkolódzván. De Szobeide nagyot sikoltott, mely még nevelte a körülállók borzadását. Végre magához tére a fejedelemné félelméből, s kimondhatlan örömet érzett rajta, hogy kedves rabnője csaknem azon pillanatban támada föl halottaiból, midőn holtteste látásán vigasztalhatlan vala. „Ah te rosz személy, – kiálta, – te vagy oka, hogy oly sokat szenvedtem éretted. Azonban szivesen megbocsátok, csakhogy nem haltál meg.“

A chalyf részéről nem vette ugy szivére a dolgot. A helyett, hogy Abu Hasszán szavától megijedt volna, azt gondolta, hogy meg kell szakadnia nevettében, midőn mindkettőjöket leplegeikből kimászni látta és Abu Hasszán igazán kérte az ezer aranyat, melyet annak igért, ki meg fogná neki mondani, melyikök halt meg előbb.

„Ej Abu Hasszán, – monda a chalyf még mindig nevetve, – hát megesküdtél-e, hogy halálra nevessem rajtad magamat? Hogy jutottál ezen ötletre, hogy Szobeidét és engem oly csellel fogj meg, melytől épen nem őrizkedtünk? -90-

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, – mindjárt megmondom tartalék nélkül. Emlékezhetik fölséged, hogy én mindig sokat tartottam a jó asztalra. Azon nő, kit feleségemül adál, nem fogyasztotta ezen szenvedélyemet, sőt ellenben azon hajlandóságok, melyeket benne találtam, azt még öregbitették. Könnyen elgondolhatja felséged, hogy ha ezen természetünk mellett oly véghetlen kincscsel birtunk volna is, mint a tenger s fölül reá még felséged minden kincseivel, mégis hamar nyakára hágtunk volna. Ez valóban meg is történt. A mióta együtt vagyunk, semmit sem kiméltünk, hogy felséged ajándékaival kényünkre éljünk. Midőn ma reggel fogadósunkkal számot vetettünk, ugy találtuk, hogy ha őt kielégitjük, s többi adósságinkat is kifizetjük, egész pénzünkből semmi sem marad. Csoportosan tolakodtak most a multon való elmélkedések s a jövőre való jó szándékok elménkre s gondolatinkra. Ezer tervet késziténk, de mindjárt mindenikkel fölhagyánk. Végre a szégyen, hogy oly szomoru állapotban valánk, melyet felséged előtt nem bátorkodtunk felfedezni, ezen módot sugallá, melyen szükségeinken segitsünk, s ezen kis csalással felségteket is mulassuk, melyre nézve felségtek kegyelmes bocsánatjáért könyörgünk.“

A chalyf és Szobeide igen megelégedtek Abu Hasszán őszinteségével s épen nem látszottak neheztelni a történtekért; sőt ellenben Szobeide sem állhatá meg a nevetést, ki a dolgot mindig igen komolyan vette, ha meggondolá mind azt, a mit Abu Hasszán kikoholt, hogy tervét szerencsésen végrehajtsa. A chalyf még alig szünt meg a nevetéstől, oly pár nélkül valónak tetszett előtte ezen ötlet. Fölkele, és monda Abu Hasszánnak és feleségének: „Kövessetek mindaketten; megadatom az igért ezer aranyat azon örömemért, hogy nem haltatok meg.“

„Igazhitüek uralkodója, – monda Szobeide, – kérlek elégedjél meg az ezer aranyat Abu Hasszánnak kifizetni; -91- egyedül magának tartozol avval, a mi a feleségét illeti, azt csak bizd reám.“ Egyszersmind parancsolá kincstartónéjának, hogy Nuszhatulavadatnak szintén ezer aranyat fizessen ki, hogy ő is kijelentse részéről azon való örömét, hogy az még életben vagyon.

Ily móddal Abu Hasszán és neje Nuszhatulavadat még sokáig megtarták magukat Harun Arresyd chalyf és hitvese Szobeide kegyében, s annyit kaptak azoknak adakozásából, hogy egész hátralevő éltökben minden szükségeiket a legbővebben kielégitheték.

Ganemnek, Abu Aibu fiának története.

Volt egykor Damaskusban egy kalmár, a ki munkássága és ügyes szorgalma által nevezetes vagyont szerzett, melyből igen tiszteségesen élt. Abu Aibunak (igy neveztetett ez a kalmár) egy fia volt és egy leánya. A fiunak neve Ganem vala, későbben pedig e melléknevezetet nyeré: Szerelem rabja. A természet őt szép testalkattal, jeles tehetségü lélekkel ajándékozta meg; ezen még szendergő tehetségeket értelmes okos mesterek, kiket atyja rendelt melléje, fejleszték ki és képezék. A leány hivatott szivhatalomnak, mivel oly tökéletes szépségü volt, hogy mindenkinek, a ki látta őt, szeretnie kellett.

Abu Aibu megholt, s maga után roppant gazdagságot hagyott. Ama száz szállitmány selyemszövet, mely rakházaiban találkozott, csak legkisebb részét tevé annak. – A szállitmányok el valának már rendelve, és minden gomolyagra nagy betükkel felirva: „Bagdádba.“

Ezen idő körül uralkodott Damaskusban, Syriának fővárosában Mohamed, Szolimán fia, a melléknévvel Sinebi. Harun Arreschyd, ki rokona volt és Bagdádban lakott, átengedé neki a tartományt azon kötés alatt, hogy adófizetője lesz.

Nemsokára Abu Aibu halála után Ganem egyszer anyjával háznépi dolgokról beszélgetett, s ama tömérdek portékákat látván, melyek a raktárakban mind készen valának, kérdezte anyját, mit jelent minden gombolyagon a fölülirás. „Fiam, – válaszolt az anya – atyád majd e, majd ama tartományba utazott, s elutazta -93- előtt mindenkor a város nevét, melybe indult, a gomolyagokra fel szokta irni. Ő épen már mindent elkészitett, hogy Bagdádba utazand – s ime meghal.“ Tovább nem szólhatott, férje kimultának eleven emlékezete gátolta beszédét, és őt sirásra fakasztá.

Ganem anyjának érzékeny megindulását nem nézhette, anélkül, hogy ő is meg ne induljon. Egy ideig némán és szó nélkül állottak. Végre Ganem ismét felbátorodott, és midőn anyját képesnek látta az őt meg hallgatásra, szólni kezde, mondván: „Mivel atyám e portékákat Bagdádnak szánta, s ő maga ezen czélját többé ki nem viheti, tehát az utat én teszem meg. Ugy gondolván, hogy szükséges minélelőbb megindulnom, nehogy a portékák megromoljanak, vagy elveszitsük az alkalmat azokat jobb áron eladni.“

Abu Aibunak özvegye, ki fiát szivéből szerette, e szándékát hallván, igen megszomorodék. „Édes fiam, monda a buslakodó – te dicséretet érdemelsz, hogy atyád nyomdokit kivánod követni; de gondold meg, hogy még igen fiatal vagy, tapasztalásod nincs, s az ily nehéz, terhes uthoz nem szoktál. – Azonfölül el akarsz-e engem hagyni, s azon fájdalmat, mely már eléggé sorvaszt, egy ujabbal nevelni? Nem jobb-e ezen portékákat a damaskusi kereskedőknek eladni, s mértékletes nyereséggel megelégedned, mint életedet a veszedelemnek kitenni?“

Az anya bármint törekvék is fontos okokkal Ganem elhatároztát legyőzni, fia nem hallá őt. Az utazás ingere, s azon égő kivánat, hogy lelkét a világ ismeretével fényesen kimivelje, utra hajtá, s anyjának ellenvetései, kérelmei s még könyüi is siker nélkül maradtak. Ő a rabszolgapiaczra ment, több izmos rabszolgát össze vásárlott, kibérlett száz tevét, és minekutána minden utra szükségest megszerzett, öt-hat damaskusi kalmárral, kiknek kereskedési dolguk volt Bagdádban, megindult.

Ezen kalmárok, kiket minden rabszolgáik s más -94- több utazók is kisértek, oly nagy társaságot tevének, hogy a beduinoktól semmit sem kelle tartaniok. – Ezek a beduinok arab emberek, kiknek egyetlen mesterségük: a sik téreken kalandozni, az utazócsapatokat megtámadni, s kirabolni, ha ezek nem elég erősek megtámadásaik ellen. – A mi kalmárainknak tehát ama közönséges bajjal kellett csak küzdeniök, mely t. i. a hosszu utazással jár; de ezt a bajt örömmel felejték el Bagdád látásánál, a hová szerencsésen megérkeztek.

Ők a városnak első legpompásabb fogadójában telepedének le. – De Ganem, a ki kedvére és egyedül akart lakni, itt nem vőn szállást, csupán portékáit téteté itt rakházba, hogy biztos helyen volnának. – A szomszédságban egy szép, gazdagon butorozott házat bérlett ki, hol egy kert is volt, melyet számos szökőkut és élő fasor kellemesíte.

Nehány nap mulva, midőn az ifju kalmár e házban megszállott s az utazás terhétől egészen kipihent, diszesen felöltözködött, s elment ama nyilvános helyre, hol a kereskedők összegyülekeztek, portékákat vagy bevásárlani, vagy eladni. Egy rabszolga kisérte, ki egy egész gomolyag különféle portékákat, s azok között legfinomabb szövetü fátyolokat is vitt.

A kereskedők Ganemet nagy becsülettel fogadták, s az előlülő, kivel kezdetben találkozott, az egész gomolyagot megvevé, azon ár szerint, mely minden darabon följegyezve volt. Ganemnek oly igen kedvezett a szerencse, hogy minden portékái, melyeket naponkint oda vittetett, a kivánt áron elkelének.

Még csak egyetlen egy csomója maradt, melyet a rakházból saját hajlékába hozatott. Egykor ismét a kalmárok gyülekezethelyére ment. Itt minden boltot zárva lelt. Ez a körülmény neki rendesnek tetszvén, okát tudakozta, s ekkor megértette, hogy az első kereskedők egyike, de a kit közelebbről nem ismert, meghalt, és hogy valamennyi kereskedőbarátai és -95- kalmártársai a szokás kivánata szerint temetésére mentek.

Ganem tudakozá a mecsetet, melyben a könyörgés tartatni, s honnan a halott a temetőhelyre vitetni fog; és midőn az neki megmondatott, visszaküldé ismét rabszolgáját a portéka gomolyaggal, s a mecsetbe ment. Odaért, mielőtt még a könyörgés elvégződött volna, mely egy fekete atlaszszal bevont teremben tartatott. Erre a halottat fölemelték s az egész rokonság, Ganemmel s a többi kalmárokkal együtt kisérték a temetőhelyre, mely a városon kivül s igen tova volt. Ez egy kúpalaku kőépület vala, mely a megholtnak egész nemzetsége számára készült; mivel az épület belseje szük térrel birt, tehát körösleg sátorok vonattak, hogy az egész halottas sereg, mig a szertartások tartanak, alattok lehessen. A sirbolt megnyittatott, a holttest bele tétetett, és az ajtó bezáratott ismét. Ekkor az imám s a mecset többi szolgái a fősátor alatt egy kerekben a szőnyegekre ülének, s elmondák a többi könyörgéseket és felolvasák törvény szerint a korán temetési czikkelyeit. A rokonság és a kalmárok példájokat követék, s hátul körösleg egy kerekben letelepedtek.

Közel éj vala, hogy mindennek vége lőn. Ganem, ki ily hosszu temetési pompára nem volt elkészülve, nyugtalan kezde lenni, és nyugtalansága nőtt, midőn látta, hogy a Bagdádban uralkodó szokás szerint halotti tor tartatnék. Egyszersmind hallotta, hogy a sátorok nemcsak oltalmul a nap hősége, hanem az éjjeli harmat ellen is huzattak fel, mivel csak reggel felé leend a városba való visszatérés. Ez a hir igen aggasztá Ganemet. „Én itt jövevény vagyok, – gondolá magában – és gazdag kalmárnak tartatom. A tolvajok használhatják távollétemet és házam kirabolhatják; sőt rabszolgáimat is megvesztegetheti ily szép alkalom, ők azon pénzzel, melyet a portékákért bevettem, megszökhetnek, és hol keressem őket azután?“ Ezen aggódással váltig elfoglalva, -96- sietve evett nehány falatot, és észrevétetlen elosont a társaságból.

Hogy minélelőbb házához érhessen, kettőzteté lépteit, de a mint igen sokszor megtörténik, hogy a ki siet, hátrább marad, ugy járt most Ganem is; álútra csapott, eltévedt a sötétben, ugy hogy már éjfél vala, midőn a város kapujához ért. Legnagyobb szerencsétlenségére a kaput zárva találta. Ez a kellemetlen eset uj zavarba hozta, s kényszerité egy helyet felkeresni, hol az éjnek hátralevő részét eltölthetné s megvárhatná, mig a kapu megnyittatik. Belépett egy temetőhelybe, mely oly tágas volt, hogy a várostól egész odáig nyult, a honnan épen érkezett. Itt előre ment egy magas fallal keritett kis helyig, mely egy nemzetségnek tulajdon sirterme volt, s a melyen egy pálmafa állott. Voltak ezenkivül még igen sok más nemzetségi sirboltok is, melyeknek ajtai nem mindenkor valának erősen bezárva. Mivel Ganem épen azon sirhelyet, melyen a pálmafa állott, nyitva lelé, tehát bement oda, s maga után bezárá az ajtót, lefeküvék a gyepre, s mindenkép igyekezett elalhatni, de ama nyugtalan gondolat, hogy lakásán kivül van, azt meg nem engedte. Felkelt, nehányszor az ajtó felé fel s alájárkált s végre felnyitotta az ajtót, anélkül, hogy tudná, miért. Ezen pillanatban messziről egy világot látott, mely hozzá mindig közelebb jöve. Ezen tünetre félelem szállá meg, az ajtót ismét becsapta, mely csupán kilincscsel záródott, és hirtelen felhágott a pálmafára, hol szorongtában legbiztosabb menedéket gondolt.

Alig volt a fán, hogy a világ fényénél három férfiut ugyanazon temetőhelyre, hol maga volt, belépni látott. Ruhájok mutatá, hogy rabszolgák. Az egyik elő ment egy lámpával, s a másik kettő követé őt, vállain vivén egy öt vagy hat láb hosszu ládát. – Ezt a földre letették, s erre az egyik a három rabszolgák közül mondá két másik társának: „Barátim, ha megegyeztek, tehát a ládát itt hagyjuk, s visszatérünk a városba.“ – „Nem, -97- nem – monda a másik – asszonyunk parancsait hivebben kell teljesitenünk, különben egyszer megbánhatnánk, hogy azokat oly könnyedén vettük, mi e ládát inkább ássuk el, a mint parancsoltatott.“ – A másik két rabszolga ebben megegyezett. Ők itt vas eszközökkel, melyeket e czélra magukkal hoztak, kezdék a földet ásni, s minekutána egy mély gödröt csináltak, bele tevék a ládát, s betakarák azon földdel, melyet kiástak. – Erre elmentek a temető terméből, egyenesen haza.

Ganem, ki a pálmafán mindent, a mit a rabszolgák mondának, hallott, nem tudta, ezen kalandról mit véljen. Gyanitá, hogy azon ládában valami nagy kincsnek vagy egyéb igen nevezetesnek kell rejteznie, és azon személyt, kinek az tulajdona, nyomos ok késztheté arra, hogy azt a temetőben ásassa el. Eltökélé, hogy tüstént a titok mélyébe hat, s leszállott a pálmafáról. A rabszolgák eltávozása elűzte minden félelmét. Elkezdé a sirhalmot ásni, s kezeit és lábait oly emberül használta, hogy nemsokára a ládát megszabaditá a rajta fekvő földtől; azonban azt egy nagy lakattal lezárva lelé. Szörnyen boszankodott ezen uj akadályon, mely neki nem engedé kiváncsiságát kielégiteni. De azért türelmét nem veszté el, és midőn hajnalodni kezdett, a temetőtéren különféle nagyobb kövecseket talált. Egyet kikeresett azok közül, és minden nagy fáradság nélkül feltöré a lakatot; ekkor a ládát nyugtalan hévvel nyitá fel. – De mely nagy volt Ganem álmélkodása, – midőn a ládában pénz helyett egy tündér szépségü fiatal lánykát lele. Arczának eleven rózsaszine, s még inkább szelid, rendes lélekzése bizonyitá, hogy tökéletesen életben van; – csak azt nem foghatá meg, miért, ha csupán alszik, a lakat leütésekor okozott zörgés őt fel nem költötte. Testét gyönyörü öltözet födé, karkötői és függői gyémántból, nyakán pedig egy igen nagy értékű gyöngyláncz; mind ez egy pillanatig sem engedé kétkedni, hogy az udvarnak első asszonyai közül egynek kell lenni. Ily szépség látásánál Ganem hatalmas -98- ösztönt érzett magában tehetsége szerint segiteni rajta; és nem csupán szánakozásból vagy természeti hajlandóságból, melylyel másoknak a veszedelemben segitségökre vagyunk, hanem egy még hatalmasabb érzéstől, melyet magának meg nem fejthetett, vonatott akkor.

Mindenek előtt bezárta a temetőhely ajtaját, melyet a rabszolgák nyitva hagytak. Azután visszatért, karjai alatt megfogta a hölgyet, kiemelte a ládából, s az ujonnan kiásott földre fektette. Alig, hogy itt feküdt a szabad jó levegőn, – egyet tüsszente és fejének egy kis erőlködésével – nedvességet ereszte szájából, mely, ugy látszik, eddig gyomrát nehezité. Azután pilloga, s félig ébren kiálta – egy hangon, melytől Ganem egészen megbájoltatott: kertvirág, korál-ág, czukornád, napvilág, hajnalcsillag, kedvtöltés szóljatok már, hol vagytok? Igy hivták tudniillik a rabnőket, kik neki közönségesen udvarlának. Ő kiáltozá nevöket, és igen csudálkozék, hogy senki sem felelt. Végre fölveté szemeit, és midőn egy temetőben látta magát, félelem szállotta meg. „Mi ez? – kiálta még hangosabb szózattal, mint előbb – a halottak kelnek-e fel? itt e már az itélet napja? – Mely csoda változás tegnap este óta!“

Ganem az ifju szépet nem akará tovább e nyugtalanságban hagyni. A legszerényebb arczczal s legmélyebb tisztelettel járula elébe, és szóla hozzája: „Nemes hölgy! én csak gyönge ecsettel festhetem le azon örömet, melyet érzek, hogy itt jelen voltam, s neked ezen szolgálatot tehettem, és hogy segitségedre lehetek, a mint mostani állapotod kivánja.“

Hogy a szép hölgyben hozzá bizodalmat gerjeszszen, megmondá először neki, ki ő, és mi történetből vetődött e temetőhelybe; azután elbeszélé a három rabszolga eljövetét, és azt, hogy a ládát mint ásták el. A hölgy, ki Ganem látására elfödte arczát, nagy hálaérzésre gyult iránta és monda: „Hálát adok Istennek, hogy ily nemes, vitéz férfiut, mint te vagy, rendelt életem -99- szabaditójának. De mivel ezen emberi szeretet szép munkáját elkezdetted, égre földre kérlek, ne hagyd azt végzetlen. Menj, kérlek, a városba, és rendelj egy öszvérhajtót, a ki engem e ládában innét elvisz és házadhoz telepit. Mert ha én veled gyalog megyek el innét, utközben valaki ruhámon, mely a városban nemem ruházatától különbözik, megütközhetik, és arra késztheti, hogy utánam jőjön; a mit nekem igen nyomos okokból eltávoztatnom kell. Mihelyt hajlékodban leszek, elbeszélem neked történetemet, és tudni fogod, ki vagyok; addig is győződjél meg, hogy irántad hálára nem hálátlant köteleztél.“

Az ifju kalmár, mielőtt a szép hölgyet elhagyná, kihuzta a ládát a gödörből, s a gödröt földdel megtöltötte; a hölgyet viszont a ládába tevé, s ezt ismét ugy zárá be, hogy észre nem lehetett venni a lakatzár feltörését; de hogy azalatt a hölgy meg ne fuljon, egy kis nyilást hagyott a ládán, melyen által éltető levegőt szihatott. A temetőhelyről elmenvén, az ajtót maga után behuzta, és mivel a város kapuja már nyitva volt, azonnal meglelé, a mit keresett. Most ismét visszatért a temetőhelyre; az öszvérhajtónak segité a ládát az öszvérre feltenni, és monda, el akarván fojtani minden gyanuját: hogy ő éjszaka idején egy másik öszvérhajtóval érkezett ide, és ez, hogy minél előbb visszatérhessen, a ládát a temetőhelyen lerakta.

Ganem, a kit Bagdádba érkezése óta csak a kereskedés foglalt el, még soha sem érzé a szerelem hatalmát; most szállá meg az legelőször szivét. Az ifju szépre nem nézhetett, a nélkül, hogy szépsége meg ne bájolná, s az a nyugtalanság, mely keblét elfogta, midőn távolról az öszvérhajtót kisérte, valamint amaz aggodalom, hogy utközben a történet szép nyereségétől megfoszthatja, kijelenték neki belső állapotját. Véghetetlen volt öröme, midőn szerencsésen elért hajlékához s a ládát leemeltetni látta. Minekutána az öszvérhajtót elereszté, s egyik rabszolgája által a házajtót bezáratta, megnyitotta -100- a ládát, kisegité abból az ifju szépet, karját ajánlá, s vezette szobáiba, sajnálkozását mutatván, hogy a ládában oly nagy szorongást kelle szenvednie. „Ha én valamit szenvedtem – felele a szép hölgy – az által, a mit értem tevél, s azon öröm által, melyet visszanyert szabadságomban érzek – minden károm kétszeresen megtérült.“

Ganem szobája, bármi gazdagon volt is butorozva, a szép hölgyet kevésbbé érdeklé, mint szabaditójának sugár termete és nemes illendősége. – Ennek szerénysége, nyájas szolgálatkészsége a legforróbb hálaérzést gerjeszték szivében. A hölgy leült egy pamlagra, és hogy a kalmárnak megbizonyitsa, mely tiszta hálával viseltetik szolgálatai iránt, levette fátyolát. Ganem érzé részéről a kegyelem nagyságát, melyre a szelid szépség arcza felleplezésével méltatta, vagyis inkább érzé, hogy szive hozzá olthatatlan hő szerelemmel lángol. Bármi hálával vala is neki a szép hölgy adós, ezen egyetlen szivessége lefizette azt.

A szép hölgy sejté Ganem indulatját, de az nyugtalanná nem tevé, mert tőle tiszteletes viselettel távol tartózkodott. Ganem gondolta, hogy a szép hölgy talán éhezik s valamit enni kivánna; és mivel azon becsületet, ily kellemes jövevényt megvendégelni, másnak engedni nem akará, tehát egy rabszolgát vevén maga mellé, elment egy vendégfogadóshoz, s nála ebédet rendele. A vendégfogadóstól méne aztán egy gyümölcsárushoz, hol magának a legszebb és legizesebb gyümölcsöket választá ki; igy vett a legjobb borból, s ugyanazon kenyérből, melyből a chalyf maga szokott enni.

Mihelyt házához visszatért, saját kezével állitott a bevásárlott gyömölcsökből egy kúposzlopot s azt a legfinomabb porczellán tányéron a hölgy elébe tevé, e szavakat mondván: „Nemes hölgy! Mig a táplálóbb s hozzád méltó ebéd elkészül, válaszsz, kérlek, e gyümölcsből.“ – Előtte állva akart maradni, de a hölgy -101- azt mondá, hogy addig a gyümölcshöz nem nyul, mig ő is le nem ül, és vele nem eszik. Ganem engedelmes lőn, és minekutána nehány darabot megettek, megpillantá Ganem, hogy a fátyolnak, melyet a hölgy maga mellé a pamlagra letett, szegélye aranybetükkel van kihimezve, s engedelmet kért ezen him-varrást megtekinthetni. A szép hölgy vevé és átadá neki a fátyolt, azon kérdéssel, tud-e olvasni? „Mélyen tisztelt hölgy! – felele szerényen – kalmár, ki legalább olvasni és irni nem tud, igen fonákul vinné dolgait.“ – „Jó tehát – válaszolt a hölgy – olvasd e szavakat, melyeket a fátyolon kivarrva látsz; ez egyszersmind alkalom leend neked történetemet elbeszélni.“

Ganem vevé a fátyolt s e szavakat olvasá: „Én tied vagyok, és te enyém, ó próféta nagybátyjának maradéka!“ – A próféta ezen nagybátyjának maradéka chalyf Harun Arreschyd volt, a ki akkor uralkodott és Mohamed nagybátyjától, Abbastól eredett.

Midőn Ganem e szavak értelmét megfogta, felszólalt szomoruan: „Oh kegyes hölgy! én imént adtam ujra életedet vissza, és ez az irás nekem halált ád. – Ámbár én ennek titkos értelmét egészen nem ismerem, de azt látom és érzem, hogy a legboldogtalanabb emberek egyike vagyok. Bocsásd meg, nemes hölgy szabadságomat, melylyel neked azt mondom, hogy nem nézhettem reád anélkül, hogy szivem is neked ne adtam volna; te tudod, mely kevéssé állott hatalmamban azt tőled megtagadni, és ez az, a mi merészségemnek mentségül szolgáland. Én eltökélém, hogy szívedet tiszteletem, gondosságom, szolgálati készségem, buzgalmam, hódolatom, állandóságom által megilletem és alig kelt bennem e kecsegtető szándék, midőn reményeim is már odahalnak. – Én nem merem igérni, hogy ily nagy szerencsétlenséget kiállni képes leszek; mindazáltal akármi következzék is abból, legalább vigasztalni fog az, hogy éretted halok meg. Engedd, kérlek nemes hölgy, egészen ismernem életem jövendőjét.“ -102-

Ezen végső szavakat nem mondhatta könyek nélkül. A szép hölgy szive megindult, Ganem kinyilatkozását nem fogadá neheztelve, sőt inkább örüle titkon; mert szivén az ifjunak szép lelke hatalmat vőn. Mindazáltal érzését rejté, s mintha Ganem szavaira nem is figyelt volna, monda neki: „Én őrizkedtem volna neked fátyolomat megmutatni, ha tudhatám, hogy neked kedvetlenséget szerzend, és valóban nem látom át, mint tehesse az, a mit imént mondottam, sorsodat oly szomoruvá, a mint te képzeled. Tudd meg – folytatá a szép hölgy – hogy elbeszéljem életem történetét – engem sziv kinjának hivnak; – ezen nevet születésemkor nyerém, azt vélték tudniillik, hogy tekintetem egykor sok bánatnak szerzője lesz. – Nevem hihetőleg neked sem ismeretlen, mivel Bagdádban egy ember sincs, a ki ne tudná, hogy a chalyfnak, Harun Arreschydnak egy ilynevü kedvese van. Engem még gyermekéveimben udvarába hoztak, és itt oly gonddal neveltettem, melylyel neveltetnek mindazon nemembeliek, kiknek rendeltetésük az udvarban maradni. Én abban, a mire engem tanitottak, nem utolsó előlépéseket tettem, és ez s még némely vonásai a szépségnek, megnyerték a chalyf barátságát, ki nekem saját terme mellett nyitott lakást. A chalyf nem eléglé ezt a megkülönböztetést irántam. Husz asszonyt és annyi heréltet rendelt udvarlásomra, és azóta oly tetemes ajándékokkal halmozott, hogy nemsokára gazdagabb valék, mint akármely királyné e földön. – Könnyen gondolhatod, hogy Szobeide, a chalyf neje és rokona nem nézheté szerencsémet irigy bánat nélkül. Jóllehet Harun minden tisztelettel viselteték hozzá, mégis ez minduntalan csak vesztemre tört. Eddig még folyvást elkerültem lesvetéseit, de végre szerelemféltésének utolsó ármánya legyőzött; és ha te nem jősz, most a halálnak martaléka vagyok. Bizonyos, hogy ő egyet rabnőim közül megvesztegetett, ki nekem tegnap estve czitromvizben port adott be, mely oly mély álmot okoz, hogy azokkal, kik azt bevették, kény -103- szerint bánhatni, és ez álom egyszersmind oly természetü, hogy hét-nyolcz óráig azt semmi sem üzheti el. Nekem annál nagyobb okom van ezt hinni, mivel rendesen igen ébren alszom, s minden legkisebb zörrenetre felocsúdom. Szobeide gonosz szándékának eszközletéül a chalyf távollétét használta, a ki nehány nap előtt hadi népével táborba ment, hogy megboszulja némely szomszéd királyok merészségét, kik támadólag összeszövetkeztek ellene. – Vetélkedőtársném ezen kedvező alkalom nélkül, bármi dühös legyen, életem ellen nem mert volna semmit is kezdeni. Nem tudom, mit cselekszik majd, hogy a chalyf ne törjön gonosztettének titkába; te azonban látod, mily nyomos az reám nézve, hogy ezen esetet kebledben mint titkot, megőrizd. – Életem veszedelemben forog, és valamig a chalyf távol lesz Bagdádtól, még házad sem ád nekem biztos menedéket. Magadnak is lehet okod, hogy kalandomat titkold; mert ha Szobeide megtudná, miért tartozom hálával neked, rajtad is, mint életem szabaditóján, boszuját töltené. Ha a chalyf visszajött, kevésbbé lesz szükséges magamra vigyázni. Fogok akkor módot és alkalmat találni őt arról, a mi történt, értesiteni: és meg vagyok győződve, hogy ő nálamnál is buzgóbban igyekszik majd egy szolgálatot megjutalmazni, mely engem szerelmének visszaajándékoz.“

Minekutána Harun Arreschyd szép kedvese elvégzé beszédét, Ganem igy szólott: „Kegyelmes hölgy! ezerszer köszönöm a kérésemre adott felvilágositást, s kérlek egyszersmind, hidd el, itt nálam tökéletes bátorságban vagy. – Azon érzelmek, melyeket látásod szivemben élesztett, kezesek érte, hogy nyelvem hallgatni fog; a mi pedig rabszolgáim közt a titoktartást illeti, megvallom őszintén, hogy abban nem lehet egészen megbizni. Ők a nekem tartozó hűséget könnyen elfelejthetnék, ha tudnák, mi alkalommal és mely helyen volt szerencsém reád akadni; de ezt lehetetlen, hogy sejthessék, sőt a mi több, bizonyossá tehetlek, hogy -104- legkisebb kiváncsiságuk sem lesz, azt nyomozgatni. Ifju embereknél az valami köznapi, hogy szép fiatal rabnőket szereznek, és igy rabszolgáim látásodon nem ütköznek meg, vélvén, hogy te olyan rabnő vagy, kit csak imént vásárlottam; azt is fogják gondolni, hogy okom volt téged azon mód szerint, a mint történt, házamba hozni. Légy tehát egészen nyugodt és meggyőződött, hogy rabszolgáim azon tisztelettel és megkülönböztetéssel fognak szolgálni neked, a mint egy ily hatalmas fejedelem kedvese megkivánhatja. Azonban a chalyf bármily magas pontján álljon is a méltóságnak, meg fogod engedni, nemes hölgy, azon vallásomat, hogy semmi sem képes engem többé azon ajándék visszavételére birni, melyet neked szivemmel tettem. Tudom ugyan, hogy nem szabad megfeledkeznem ezen irott törvényről: „a mi az uré, az tilalmas a szolgának,“ mindazáltal én szerettelek, mielőtt még nekem megmondottad volna, hogy a chalyf sajátja vagy, és többé nem áll hatalmamban indulatot elnyomni, mely csirázatában már a viszonszeretettől emelt viszontvonzat teljes erejével bir. Kivánom, hogy fenséges és igen boldog szeretőd Szobeide gonoszságán az által álljon boszút, hogy karjai közé téged visszavesz, és ha magadat majd kivánatinak visszaadatva lenni látod, óhajtva hogy néha-néha a szerencsétlen Ganem jusson eszedbe, kinek szivét, mint a chalyfét, meghóditottad. Bármily hatalmas is az a fejedelem, még sem fog – ha különben ismered a gyengéd szerelem érzelmét – engem, a mint remélem, emlékezetedből egészen kinyomhatni. Ő téged hivebben, forróbban nem szerethet, mint én szeretlek, és én nem szünöm meg lángolni éretted, akármely szögébe a világnak menjek is, – téged elvesztvén – meghalni.“

Szívkinja sejté, hogy Ganem keble mély fájdalomtól szorong, és rajta megindult. – Előre látta a zavarodást, melybe magát helyezi, ha ezen tárgyról s beszédet folytatni fogja, félt hogy iránta elárulja hajlandóságát, -105- s azért igy szólott hozzá: „Látom, hogy e beszéd téged szomorit; hagyjuk tehát abban. Beszélek inkább ama véghetetlen háláról, melylyel neked adós vagyok. Le nem irhatom örömömet, ha meggondolom, hogy te levél életem megszabaditója.

Szerencséjökre most kopogás hallatszék az ajtón. Ganem fölkelt, hogy látná, mi legyen, s im a rabszolgák egyike volt, ki a vendégfogadós elérkeztét jelenté. Ganem, ki nagyobb elővigyázat okáért rabszolgáit azon terembe, melyben Szívkinja volt, nem akará bocsájtani, elvevé a vendégfogadóstól az étkeket, és maga tevé azokat a szép vendég elébe, ki különös gondoskodásán Ganemnek iránta – szivében örűlt.

Az ebéd után Ganem az étkeket a mint maga rakta fel, ugy maga szedé el, és midőn a terem ajtajánál azokat a rabszolgának átadta, mondá Szívkinjának: „Kegyelmes hölgy, most talán nyugodni kivánnál; eltávozom tehát, és mihelyt kevéssé kipihented magad, készen leszek parancsodra.“ Ezt mondván, elméne, és két rabnőt vásárlott, nem különben két csomót, melynek egyike a legvékonyabb gyolcsot, a másik pedig mind azt foglalá magában, a mi egy chalyf kedvesének ékességűl szükséges volt. Mindakét rabnőt házához vezeté, s a szép Szívkínjának ily szavakkal mutatá be: „Nemes hölgy – egy rangodbeli személynek udvarlására legalább is két rabnő szükséges, engedd meg, hogy ezeket itt hatalmadba adjam.“

Szívkinja csodálá Ganem szives élénk figyelmét, és monda: „Uram, látom, hogy te nem az a férfiu vagy, ki valamit csak félig szokott tenni. Te mind inkább neveled irántad tartozásimat; reménylem azonban, hogy nem mint hálátlan halok meg, és hogy az ég nem sokára oly állapotba helyezend, melyben minden nemes jótéteményidet ki fogom pótolni.“

Minekutána az ifju kalmár a két rabnőt egy mellékterembe utasitotta, s ezek oda elmentek, Szívkinjához leült a pamlagra, de illendő távolságban, hogy megmutassa -106- határtalan tiszteletét. Beszédjét ismét szerelmére térité vissza, s a legérzékenyebb módon érinté azon legyőzhetetlen akadályokat, melyek minden reményt tőle elfognak „Én még azt sem merem reményleni, – folytatá, – hogy minden nyájasságommal szivedben a részvétnek csak egy szikráját is fölélesztem, – szivedben mondom, melyet a föld leghatalmasabb fejdelme bir. Oh mint vigasztalna az szerencsétlenségemben, ha szabad volna magamnak avval hizelkedni, hogy te véghetetlen szerelmemet nem fogadtad hideg vérrel!“ „Uram – felele Szívkínja.“ – Ó kegyelmes hölgy! szavába esett hirtelen Ganem – te már másodszor tisztelsz meg e szóval uram. Első izben rabnőid jelenléte nem engedte, hogy észrevételt tegyek; – kérlek, az Istenre, nemes hölgy, ne ruházd reám ezt a becsület czimet, mely hozzám nem illik. – Bánj velem, igen kérlek, mint rabszolgáddal: mert hisz az vagyok, és soha sem szünöm meg az lenni.“

„Nem, nem, – válaszolt most Szívkinja, – én őrizkedni fogok egy férfiuval, kinek életemet köszönöm, igy bánni. Hálátlan volnék, ha valamit olyast tennék vagy mondanék, a mi személyedhez nem illőleg volna alkalmazva. Engedd hálám érzelmét követni s ne kivánd tőlem, hogy jótéteményed jutalmául hozzád szerénytelen legyek. Én ezt soha sem teendem; engem tisztes viseleted – tiszteletre gerjeszt, és én azzal vissza nem élek, valamint azt is vallom, hogy szives gondoskodásaidat koránsem hideg vérrel tekintem. Többet nem mondhatok; hisz ismered az okokat, melyek nekem hallgatást parancsolnak.“

Ganemet e nyilatkoztatások egészen megbájolák; sirt örömében, és mivel szavakat nem talált – köszönetét méltóan kifejezni, eléglé neki ezt mondani: ha ő tudja, mint hölgy a chalyfnak mivel tartozik, tehát ő is viszontag tudja, hogy „a mi úré, az tilalmas a rabszolgának.“

Mivel Ganem az estvét látá közelgetni, fölkelt, -107- hogy világot hozzon. Maga hozta azt s egyszersmind egy könnyü ozsonnáta Bagdádban uralkodó szokás szerint, hol minekutána az ember jó ebédet evett, este csak egy kevés bor vagy gyümölcs eledele, és lefekvésig kellemes beszédekkel mulatozik.

Mindketten asztalhoz ülének. Gyümölcsöt nyujtottak egymásnak, s a kinálást nyájassággal füszerezték; erre a bornak nemes ize ivásra hivá meg őket, és alig ittak abból kétszer vagy háromszor, midőn már törvénynyé tevék nem inni többé, mig előbb egy dalt nem énekeltek. Ganem néhány verset énekle, melyeket futólag költött, s melyek szerelme hatalmát jelenték ki; Szívkinja Ganem példája által buzdulván, hasonlólag verselt és énekelt dalokat, melyek kalandját érdeklék, s a mit Ganem kedvezőleg magára érthetett. Mindazáltal ez a hüséget, melylyel a chalyfnak tartozott, gondosan tartá emlékezetben. – Az ozsonnázás igen hosszu vala, s az est már éjre hanyatlott, midőn az elválásról gondolkozának. Végre Ganem mégis visszavonult hálótermébe, s a szép Szívkinját a magáéban hagyta, hova az uj rabnők azonnal beléptek s őt levetkeztették.

Igy éltek ők egymással több napokat. Az ifju kalmár csak akkor távozott házától, midőn igen fontos dolgai hivták; ezenkivül használta még az időt a kijárásra, ha a szép hölgy szendergésbe merült; különben minden pillanatot mellette töltött, és fő vétkének tartá, csak egyet is nélküle tölteni. Őt szüntelen csak kedves Szívkinja foglalá el, s ez viszont részéről hajlandóságától elkapatva megvallotta, hogy nem kisebb mértékben szereti Ganemet, mint szereti Ganem őt. Azonban, bármi hőn szerették is egymást, csupán e név chalyf, ha eszökbe jutott – képes volt őket az illendőség határai közt tartani; s ez indulatjok tüzét még inkább nevelte.

Azalatt, mig Szívkinja, ugy szólván, a halál karjai közül ragadtatott ki, s idejét Ganemnél oly édesen töltötte, -108- Szobeide, Harun Arresyd palotájában nem volt minden nyugtalanság nélkül.

A három rabszolga, kikkel ő mint boszuállásának műeszközeivel élt, alig vitte el vak engedelmességgel a ládát – nem is tudván mi van benne, midőn Szobeide már a legszörnyebb zavarodásban érzé magát. Ezer aggasztó gondolat bolygatta nyugalmát; egy pillanatig sem alhatott, s egész éjjel csak azon tünődött, mint rejthesse el gonoszságát. „Férjem – igy szóla önmagában – jobban szereti Szívkinját, mint valaha egy kedvesét szerette. Mit feleljek most, ha visszatér, s tőlem hollétét tudakozza?“ Talált ugyan néha egy-két ármányfonalat, mely e nagy tekervényből kivezesse, de egy sem volt kedve szerint; mindig bizonyos nehézségeket látott, és igy nem tudta, mi tévő legyen. Volt társaságában egy élemedett asszony, ki őt kisded korától nevelte fel. Ezt hajnal hasadtával magához hivatta, fölfedezé neki titkát, és monda aztán: „jó anyám, te engem mindig jó tanácsiddal ápoltál, de ezen esetben reá legnagyobb szükségem van, mivel itt arra kerül, hogy veszélylyel körülviharozott lelkem megnyugtassék, – adj foganatos mentő szert kezembe, tanácsolj, mint békitsem a chalyfot? mit mondjak neki?“

„Drága fejedelmi asszonyom, – viszonzá az élemedett nevelőné – sokkal jobb vala, ha nem is helyezéd magad e nyugtalanságba; de mivel ugy történt, egyebet szólni már róla nem lehet. Most csak arról kell elmélnünk, mikép csalhatnánk meg az igazhitüek uralkodóját, s én azt tanácslom, hogy egy darab fát egy holt test képében faragtass ki; mi ezt azután egy avult gyolcsba betakarjuk, befektetjük egy koporsóba, s a palotában valamely helyen eltemettetjük; azután tüstént a sirhalom felett márványból egy kupboltos siremléket emeltess, nem különben egy gyászalkatot, mely fekete posztóval behuzva, és nagy gyertyatartókkal és vastag viaszgyertyákkal körülültetve legyen. Meg ne felejtkezzél, – folytatá az élemedett asszony, – gyászruhát -109- venni magadra, s asszonyaidat s a holt kedvenczné asszonyait, herélteidet s a palota minden udvarnokait gyászruhába öltöztetni. Ha akkor majd a chalyf visszatérend, s egész palotáját veled együtt gyászban szemléli, nem fog késni, hogy okát kérdezze. Ekkor jó alkalmad lesz, magadnak nála érdemet szerezni, ha neki azt mondod, hogy te őhelyette tevéd a szép Szívkinjának, a ki hirtelen halállal mult ki, ezen végtiszteletet. Ekkor beszéld el neki, hogy te a szép kedvesnek egy siremléket emeltettél, és neki mindazon tisztelet jeleit adtad, melyeket ő maga mint chalyf, itthon létében adhatott volna. Mivel szerelme hozzá oly indulatos volt, bizonyosan elmegy sirjához, s ott könyeit ontja; talán hinni sem akarja majd, hogy valóban meghalt, sőt talán azt fogja gyanitani, hogy szerelemféltésed a palotából őt félremozditotta, és hogy ez a gyásztünet nem egyéb ármányfogásnál, melylyel őt ámitani és minden szorosabb nyomozástól elvonni akarod; sőt hihető, hogy őt ki is ásatja, s a koporsó fedelét félrevéteti; de ha ekkor a fából faragott halottat meglátja, meggyőződik bizonyosan haláláról, és magát mind azokért, a miket távolléte alatt nevében tettél, nagy adósodnak fogja ismerni. A mi a faképet illeti, magamra vállalom, hogy olyat e város egyik szobrásza által, anélkül, hogy tudná mi czélra, faragtassak. De te azon asszonynak, ki tegnap este a Szívkinjának a czitromvizzel udvarolt, parancsold meg: társnéinak jelentse, hogy asszonyukat csak imént halva lelé ágyában, hogy neked már erről hirt adott, és hogy te már Mezrurnak a szükséges parancsokat kiadtad felöltöztetése s eltemettetése iránt.“ Minekutána az élemedett asszony elvégzé tanácslatát, kivett Szobeide gyöngyszekrényéből egy drága gyémánt-gyürüt s a tanácslónak ujjára dugta, megölelé, s örömtelve igy szólott hozzá: „Óh jó anyám, mennyi hálával tartozom én neked! e tanácsot soha sem adhattam volna magamnak. Igenis, ennek el kell sülni, s érzem, hogy nyugodtabb vagyok, a fakép elkészitését -110- tehát a te gondodra bizom, s a többit azonnal magam veszem munkálatba.“

A fakép minden lehető gonddal elkészült, s azt a vénasszony maga vitte Szívkinjának teremébe, hol, mint egy halottat felöltöztetvén, a koporsóba fektette. Erre Mezrur, ki maga is elámittatott, a koporsót az álhalottal felemelteté, s az minden szokásban lévő szertartásokkal eltemetteték, és pedig a kedvenczné asszonyainak hangos sirása mellett, kik között a czitromvizzel udvarló leginkább jajgatott, hogy a többit a gyászos sikoltásra folyvást tüzelje.

Szobeide még az nap hivatá a chalyf épitőmesterét, és azon parancs szerint, melyet neki ada, a siremlék igen rövid idő alatt elkészült. Oly hatalmu fejdelemnék, mint e fejdelem neje, kinek uralkodása keletről nyugotig kiterjedt, parancsaik teljesitésben mindenkor pontos engedelmességet lelnek. Ezután mindjárt egész udvarával gyászba öltözött, a mi azt okozá, hogy a halálhir a chalyf kedveséről az egész várost befutotta.

Ganem csaknem utolsó volt, ki e hirt meghallá, mert ő, ugy szólván, ki sem járt. Azonban egy napon csak ugyan füléhez jött. „Nemes hölgy – monda a chalyf szép kedveséhez – téged egész Bagdád megholtnak tart, s nem kétlem, hogy maga Szobeide is annak gondol. Áldom az égeket, hogy oka és boldog szemtanuja lehetek életben létednek; és adná isten, hogy ezen álhirt használni, sorsodat az enyimhez csatolni, és velem messze innen hazámba költözni volna kivánatod, hogy ezentul csak szivemen uralkodnál! De hova ragad engem képzelmi álmom? Im elfelejtem rendeltetésedet. – Te arra születtél, hogy a föld leghatalmasabb fejdelmének szerencséje légy, és hogy csak Harun Arreschyd birtokodra méltó. Akkor is, ha te őt nekem feláldozni kivánnád, ha engem hazámba akárnál követni, szabad volna-e ezen áldozatot elfogadnom? Nem, sőt inkább folyvást arra kell gondolnom, hogy a mi az uré, tilalmas a szolgának.“ -111-

Noha a szeretetreméltó Szívkinja azon nyájas gerjedelmek iránt, melyeket ő maga szült, nem vala érzéketlen, mégis volt ereje – azokat nyilván nem visszonozni. „Uram – szóla hozzá – mi Szobeide győzelmét nem gátolhatjuk; azonban hadd végezze, hiszem, e győzelmet nem sokára nagy szomoruság fogja követni. A chalyf majd visszatér, és nekünk lesz alkalmunk, neki titkon mindent, a mi történt, tudtára adni. Hanem óvakodjunk annál inkább, hogy sejtse életben létemet; mi volna a következés, már megmondottam.“

Három hónap multával a chalyf győzelmi koszoruval tért Bagdádba vissza. Égőn ohajtván Szívkinját látni, s neki uj borostyánit átnyujtani – igy lép vala palotájába. Csodálkozik, hogy valamennyi udvartiszteit, kiket itt visszahagyott, gyászruhában látja; megijed, nem is tudja, miért; és nyugtalansága nevekedik, midőn Szobeide laktermeihez jő, és ezen fejdelemné minden asszonyival gyászban öltözve járul elébe. Szorongó kebellel kérdi okát e gyásztünetnek, és Szobeide válaszolt: „Igaz hitüek uralkodója, én ezen gyászt rabnődért Szívkinjáért viselem, ki oly hirtelen holt meg, hogy gyógyszerrel nem is segithették.“ Tovább akara még szólani, de a chalyf nem engedett időt. Ez a hir őt annyira megilleté, hogy hangosan felsikoltott, és ájulva dőlt Giafar vezérjének karjaiba, ki őt követi vala. Végre ezen ájulálásból ismét magához tért, s kérdezé a bánat tompa hangján, szeretett Szívkinja hová temettetett. „Uram – felele Szobeide, – én magam rendelém el a temetést, és nem kimélék semmit, a mi azt fényessé tehette; emelteték sirja felett egy márvány-emléket, és ha ugy kivánod, oda kisérlek.“

A chalyf nem akará, hogy Szobeide magát fáraszsza, hanem hivatá Mezrúrt s ez oda vezette. A chalyf ment, a mint megjött, hadi öltözetben. Midőn a fekete posztóval behuzott gyászalkatot, s körösleg a viaszgyertyákat, s a siremléknek egész külfényét látta, csodálá, hogy Szobeide, vetélkedőtársnéjának halotti ünnepét ily nagy -112- pompával ülé, és mivel természetére igen gyanakodó volt, neje nagylelküségének nem hitt, s gondolá, hogy kedvese meg sem holt, hanem Szobeide használá talán hosszu távollétét, s elmozditá a palotából, s azoknak, kik őt elvivék, talán meg parancsolta, vigyék oly messze, hogy hirét ne hallhassa senki. – Egyéb gyanuja nem volt; mert azt nem hitte, hogy Szobeide oly gonoszlelkü legyen, és szive kedveltét az élők közül kiirtassa.

Hogy a fejdelem megtudhassa a dolognak igaz mivoltát, félrevetette a gyászalkatot, s a sirt és koporsót jelenlétében felnyittatá. De midőn a gyolcsot látá, melybe a fakép vala takarva, nem mert közelebb járulni. Az istenfélő chalyf félt, hogy a vallás törvényeit megsérti, ha megengedné, hogy a halotthoz nyuljanak, s ez a jámbor habozás legyőzte minden szerelmét és kémlő gyanuját. Nem kétkedett többé Szívkinja halálán, lezáratta a koporsót, a sirt megtöltette, s a gyászalkatot téteté előbbi helyheztébe.

A chalyf, ki magát kedvese sirja iránt némely kitünőbb figyelemre érzé kötelesnek, külde a hitszolgákért, a palotatisztekért és a korán-olvasókért, s mig azok összegyülének, ő a siremléknél maradt, s áztatta könyüivel a földet, mely szerettének álképét takarta. Midőn mindazok, kiket hivatott, összegyültek volna – ő köztök elől állott; a többiek pedig magokat körösleg elhelyezék, s mondának hosszu könyörgéseket, mire a korán-olvasók több czikkelyt olvastak fel.

Ez a gyászszertartás egy egész hónapig mindennap reggel és estve ismételtetett, – és pedig mindenkor a chalyf, nagyvezér, Giafár és főudvartisztek jelenlétében, kik mindnyáján gyászruhát viseltek, valamint a chalyf is, ki ezen idő alatt meg nem szünt kedvese emlékezetének könyekkel áldozni.

A hónap utolsó napján az imádságok s a koránolvasás reggeltől fogva egész másnap virradtig tartottak, s miután minden elvégződött, kiki haza tére. Harun -113- Arresyd, kit ily hosszú éjjelezés igen megbágyasztott, termébe ment, hogy kinyugodjék, s egy pamlagon palotájának két asszonya közt elszenderült, kiknek egyike fejénél, másika pedig lábainál ült vala, s mindketten a chalyf szendergése alatt himvarrással foglalatoskodtak mély hallgatásba merülve.

Az, ki főnél ült s Koránynak (Nuronnihar) neveztetett, látván, hogy a chalyf alszik, igy szólott a másikhoz: „Hajnalcsillag! – mert igy nevezék ezt – én ujságot tudok. Az igazhitüek uralkodója, a mi urunk és parancsolónk örülni fog s igen örülni fölébredésekor, ha tőlem meghallja, a mit neki mondani szándékozom. Szivkinja nem halt meg; fris és egészséges.“ – „Egek! kiálta fel Hajnalcsillag örömittasan – lehetséges-e, hogy a szép, kellemes s hasonlithatlan Szivkinja mint élő alak, világon volna?“ – Hajnalcsillag e szavakat oly élénk s emelkedett hangon mondá ki, hogy a chalyf felébredt. Kérdezé, miért zavarák meg őt álmában? „Ah uram! – viszonzá Hajnalcsillag, – bocsáss meg vigyázatlanságomnak! Nem hallhatám csöndes szivvel ama hirt, hogy Szivkinja még életben van, engem az öröm elragadott s kitörő hangjait nem tarthatám vissza.“ – „Nos tehát mi történt vele? – kérdé a chalyf – ha igaz, hogy meg nem halt?“ – „Igazhivők uralkodója, – felele Korány – én ezen estve egy ismeretlentől egy levelet kaptam aláirás nélkül, de a melyet Szivkinja saját kezével irt; ő nekem e levélben lefesti szomoru kalandjait, s egyszersmind parancsolja, hogy Fölségedet erről tudósitsam. Mielőtt ezen meghagyást teljesitném, csak azt akarám bevárni, mig Fölséged egy kevéssé kinyugodta magát, mire most ily hosszu éjszakázás s nagy megerőltetés után különös szüksége van, és – –“ „Add nekem ide a levelet“ – esett szavába hevesen a chalyf, – „te balul cselekvél, hogy e hiradást elhalasztottad.“

Korány azonnal átnyujtá a levelet, melyet ő indulat hevével nyitott fel. Szivkinja itt körülményes jelentést -114- teve mindenről, a mi történt, de kevéssé élénk szinekkel festé ama szivélyes megelőző gondoskodást és szorgalmat, melyet Ganem hozzá bizonyitott. A chalyf, kinek természetével féltékenység párult, a helyett, hogy Szobeide kegyetlen bánásán meginduljon, csak ama hűtelenségen keseredett el, melyet Szivkinja – mint vélé – iránta elkövetett. „Ej, mi ez?“ – felkiáltott, minekutána a levelet végig olvasta, – „a hitszegő négy hó óta él egy ifju kalmárnál, kinek szive szorgalmát előttem még magasztalásokkal meri halmozni! – Harmincz nap óta vagyok ismét Bagdádban s csak ma jut eszébe nekem magáról hirt adni? – Azalatt, hogy én minden napot érette könyek közt töltök el, ő mindennap hűtelenséggel keserit! Jól van, érezze tehát boszumat a gonosz hitszegő, érezze a fiatal kalmár, ki engem ily vakmerőn sérteni nem irtózott.“ E szavakat mondván, felkelt a fejedelem, s egy nagy terembe ment, hol rendszerint udvarának nagyait elfogadni s velök szólni szokása volt. Annak előajtaja megnyittaték s az udvari férfiak azonnal beléptek, kik e pillanatra már régen várakoztak. Giafar nagyvezér megjelent, arczra borult a thrónus előtt, melyen a chalyf ült, erre felkelt s oda állott ura elébe, ki is oly pillanattal, mely tüsténti engedelmességet akar, igy szól vala hozzá: „Giafar! Jelenléted egy igen fontos parancsom végrehajtására szükséges, halljad tőlem azt. Végy testőrzőim közül négyszázat magaddal, s előre tudakozd ki, hol lakik bizonyos Ganem nevü kalmár, ki Abu Aibunak fia Damaskusból. Mihelyt ezt megtudod, menj házához s rontasd kőhalommá, de előbb tedd raboddá Ganem személyét s vezesd őt ide Szivkinja rabnőmmel együtt, ki négy hónap óta nála tartózkodik. Akarom, hogy adózzék hűtelenségeért, s egyszersmind a vakmerő jövevényt, ki a köteles tiszteletet irántam annyira feledé, példásan büntetni.“

A nagyvezér, miután e határozott parancsot vevé, meghajtá mélyen magát a chalyf előtt, kezét fejére -115- tette, annak jeléül, hogy készebb azt elveszteni, mintsem ura iránt engedetlen legyen s erre eltávozott. Az első a mit tőn, az vala, hogy a selyem- és fátyolkereskedők előljárójánál Ganemet tudakoztatta, nevezetesen az utczát s házat, melyben Ganem lakott. Az udvari tiszt, kit ezen feladással elküldött, csakhamar megérkezék azon válaszszal, hogy Ganem nehány hónap óta nem is mutatja magát, senki sem tudja, mi ok marasztalja őt házában, ha t. i. még a városban van. Az udvari tiszt a nagyvezérnek egyszersmind a helyet megnevezé, hol Ganem lakott, sőt még azon özvegynek nevét is, ki neki házát bérbe adta.

E tudósitásra, mely mindenkép hiteles volt, a nagyvezér rögtön megindult a katonákkal, kiket a chalyf melléje rendelt, s ment a politia-biróhoz, kit hasonlólag felszólitott, hogy kövesse őt, s számtalan kőmivessel és ácscsal egyetemben, kik egy háznak földig lerontására szükséges mindenféle szerszámmal fel voltak készülve, jelenék meg Ganem lakása előtt. Mivel az épület magánosan állott, körösleg bekerité katonákkal, ugy hogy az ifju kalmárnak lehetetlen vala abból menekedni.

Szivkinja és Ganem csak imént végzék az ebédet; az első felkelvén, az ablakhoz üle, mely az utczára hosszat kiszolgált. Hirtelen lármát hall, kitekint az ablakon, s midőn a nagyvezért egész kiséretével látja közeledni, sejti azonnal, hogy ez a látogatás őt és Ganemet illeti. Most meggyőződék, hogy irt levele, a mint akará, kézhez jutott; azonban ily feleletre nem tarta számot s arra nem is volt elkészülve, azt hitte, hogy a chalyf e dolgot egészen máskép veendi. Szivkinja nem tudta, mikor tért a fejedelem Bagdádba vissza, s jóllehet keblében a féltékenység indulatát ismeré, mégis e részben semmitől sem tartott. Most a vezér pillanata s a számos katona félelemmel s aggsággal tölté szivét, reszketett nem magáért, de Ganemért. A mi önszemélyét illeté, nem kétkedett, hogy magát ki -116- fogja menthetni, ha a chalyf őt kihallgatni kegyes lesz; de Ganemre nézve, kit inkább vonzódás, mint hálás érzet csatolt szivéhez, előre sejté, hogy a haragragyult fejedelmi vetélytárs őt majd látni kivánja, s fiatalsága és szép virágzó termete miatt kárhoztatni fogja. Elméje ily gondolatoktól hányatván, az ifju kalmárhoz fordult s monda neki: „Ah, Ganem! Mi elvesztünk; im jőnek téged és engem börtönbe hurczolni. – Ganem azonnal kinézett a rostélyos ablakon s megrémült, látván a chalyf őreit kivont kardokkal s ezeknek szárnyain a nagyvezért s politia-birót. E jelenés az ifju érzékeit megmerevité, s alig vala egy szót kirebegni hatalmában. „Ganem! – igy szólt a kegyencznő – most egy pillanatig sem szabad késnünk. Ha engem szeretsz, vedd szaporán egyik rabszolgád ruháját magadra, kend be arczod s kezeid korommal, s végy e tálak közül nehányat fejedre, meglehet, hogy imigy egy vendéglő szolgájának fognak nézni s szabadon bocsátnak. Ha talán kérdik tőled, hol van a ház ura, csak bátran feleld: a házban van.“ „Ah kegyelmes asszonyom! – monda Ganem, kit kevésbbé önsorsa, mint Szivkinjáé aggasztott, – te csak rólam gondolkodol, de mi fog majd veled történni?“ „Az téged ne aggaszszon, – válaszolá Szivkinja – bizd azt reám. Annak, a mit e hajlékban visszahagysz, én viselem gondját s reménylem, hogy neked minden hiven fog kezedhez visszakerülni, mihelyt a chalyf haragja leszelidült; mindazáltal most kerüld el annak első kártékony hevét. Azon parancsok, melyeket első gerjedtében ad, mindenkor veszélyesek.“ Az ifju kalmár szomorusága oly nagy volt, hogy nem tudta, mire tökélje el magát, és őt minden bizonynyal e haboztában a chalyf katonái meglepték volna, ha Szivkinja nem ösztönzi az átöltözésre. Végre sok forró kérelmének engedett, egy rabszolga-köntöst magára vőn s arczát, kezeit bemázolá korommal. Valóban volt oka sietni, mert már kopogtatás hallatszék az ajtón – s most csupán annyi idő maradt még, hogy egymást a -117- szeretők futólag megöleljék. Mindkettőnek szivét annyira el fogá a fájdalom, hogy ajkokon elakadt a szó. Igy vala elválások – néma, de érzékeny. Ganem végre néhány tállal fején a teremből kimene. A szerencse kedvezett neki, mert az őrök csakugyan vendéglő szolgának tarták és szabadon ereszték, sőt a mi több, a nagyvezér, kivel előbb találkozott s ki nem is álmodá, hogy ő ugyanazon ifju, kinek elfogatására ki van küldve, még félre is lépett, s neki utat nyitott; szintigy cselekvék a többi is, kik a nagyvezér után jövének, mindegyik oldalvást lépett s elősegité futását. Legnagyobb sietséggel vevé utját a város egyik kapujához s a várost csakhamar maga után hagyá.

Azonközben, hogy Ganemet jó sorsa a nyomozók kezéből kimenté, a nagyvezér a terembe lépett, hol Szivkinja pamlagon ült s melyben számos szekrény állott, melyek Ganem javaival s a már eladott javakból beszerzett pénzzel tömve valának.

Midőn Szivkinja a nagyvezért belépni látta, arczczal földre borult, s e helyzetben maradt, jeléül annak, hogy kész a reá kimondott halált szenvedni. „Uram – igy szólott a nagyvezérhez – én engedelmes vagyok, békén vetem magam azon itélet alá, melyet az igazhivők uralkodója reám kimondott, neked azt csak jelentened kell.“ – „Kegyelmes asszonyom – válaszolt Giafar, ki szintazonkép földre borult s mindaddig e helyzetben maradt mig Szivkinja viszont fölkelt, – őrizzen Isten, hogy valaki merész kezével hozzád nyuljon. Nem szándékom neked legkisebb bántalmat okozni, csupán parancsom van téged kérni, hogy velem a palotába jönni méltóztassál, s hogy egyszersmind a kalmár is, ki e házban lakik, engedelmes legyen téged követni.“ „Uram, – felele a kegyenczné felkelése közben – menjünk tehát, én kész vagyok követni téged. A mi azonban az ifju kalmárt illeti, kinek én életemet köszönöm, őszintén azt vallhatom, hogy többé nincs itt; már egy hónap előtt utazott Damaskusba, -118- hová dolgai idézték, s ő visszaérkeztéig e szekrényeket melyeket itt látsz, gondviselésem alá bizta. Esdeklem neked, légy szives e holmikat a palotába hordatni és megparancsolni, hogy bátorságos helyen sérelem nélkül tétessenek le, s imigy én hiven betölthessem a mit neki fogadtam: tudniillik, hogy javaira minden kitelhető gonddal fogok vigyázni.“

„Nyomban történjék meg, kegyelmes asszonyom!“ válaszolt Giafar. És azonnal hivata terhhordókat s parancsolá nekik, hogy emeljék föl a szekrényeket s vigyék Mezrurhoz.

Minekutána a terhhordók elmentek, Giafar a politia-birónak valamit fülébe sugott, s parancsolá neki, hogy a házat tegye a földdel egyenlővé, de előbb mindenütt nyomoztassa abban Ganemet, kit ő valahol rejtezkedni vélt, jóllehet Szivkinja az ellenkezőről akará meggyőzni. Erre a nagyvezér megindult s az ifju szépet két rabnőjével együtt magával vivé. Ganem rabszolgáira nem volt további ügyelet; ők a sokaság közé vegyültek, s nem tudni, mi történt velük.

Giafar alig hagyá el a házat, midőn a kőmivesek s ácsok falait mindenfelől dönteni s rombolni kezdék; és oly szorgalommal teljesiték tartozásukat, hogy az épületnek egy óra mulva még nyoma sem látszott. A politiabiró azonközben, ki minden szemes nyomozása mellett sem akadhata Ganemre, a nagyvezérnek, még mielőtt a polotához ért, a dolgot hirül adatá. „Nos – monda Harun Arreschyd, midőn termébe látá Giafart belépni – betöltötted parancsomat?“ „Igenis uram – felele Giafar – a ház, melyben Ganem lakott, le van földig rontva, és itt hozom Szivkinját, kegyencznődet; termed ajtaja előtt áll, s ha parancsolod, tüstént szined elébe vezetem. A mi az ifju kalmárt illeti, azt nem találhatni sehol, ámbár mindenütt legélénkebb gonddal nyomoztatám. Szivkinja azon vallást tevé, hogy már egy hónap előtt utazott Damaskusba.“

Rettentő s leirhatlan az a harag, mely a chalyf -119- keblében lángra lobbant, midőn meghallá, hogy Ganem eltávozott. A mi Szivkinját mint kegyencznőjét illeti, képzelme bizonyosnak tartá hütelenségét s azért sem őt látni, sem vele beszélni nem kivánt. „Mezrur, – igy szólt a heréltek fejéhez, ki jelen volt – vedd által e háládatlant, a hűtelen Szivkinját, s zárd őt a sötét toronyba.“ – E torony a palota falkeritésén belül állott s közönségesen az oly kegyencznőknek szolgált börtönül, kik a chalyfot akármely utonmódon megbántották.

Mezrur, kinek szokása volt ura parancsait, bármely keményeknek látszottak is azok, ellenmondás nélkül teljesitni, azon meghagyásnak csak tétovázva engedelmeskedett. Ő Szivkinjának eziránt sajnálkozását jelenté ki, és annál inkább megszomorodott, minél bizonyosbnak hitte, hogy a chalyf kegyes lesz őt személyesen kihallgatni. Mindazáltal kénytelen lőn szomoru sorsának engedni s követni Mezrurt, ki őt a sötét toronyba vezette s ott visszahagyta.

A zordon chalyf azonközben elbocsátá nagyvezérét s mint rabja a féktelen indulatnak, saját kezével a következő levelet irá a syrai királyhoz, ki rokona s adózó jobbágya volt és Damaskusban tartá fejedelmi lakását.

Harun Arresyd chalyf levele a syriai királyhoz Sinebi Mohammedhez.

„Kedves rokonom! Én e levelet irom, jelentésül neked, hogy egy damaski kalmár, kinek neve Ganem s Abu Aibunak fia, rabnőim legkedvesbikét ugymint Szivkinját elcsábitotta s most Bagdádból megszökött. Akaratom az, hogy levelemet vevén, Ganemet fölkerestetni s elfogatni rendeld. Mihelyt ő poroszlóid kezébe juttand, vettesd nehéz vaslánczokra, három nap egymás után adass neki ötven ütleget bikacsékkel, vezettesd -120- körül aztán a város mindegyik osztályában s egy poroszló menvén előtte, folyvást e szavakat kiáltsa: Ez a leglágyabb büntetés, melyet az igazhitüek uralkodója az oly gonoszra szab, ki fejedelmi urát megsérti s rabnőinek egyikét elcsábitja. Erre küldd őt hozzám biztos kiséret alatt. De ez még nem minden. Akarom, hogy házát kiraboltasd, földig pusztittasd, követ s minden épitményszert a városból a mezőre vitess ki. Azonkivül, ha atyja, anyja, fiu vagy leánytestvéri, női, leányai vagy egyéb rokoni s hozzátartozói vannak, vetkőztesd azokat mezitlenre, állittasd ki három nap egymásután az egész városnak látványul – azon kemény tilalom mellett, hogy senki se merje fővesztés alatt őket házhoz fogadni. Reménylem, hogy meghagyásomat haladék nélkül teljesitended.“

Minekutána a chalyf e levelet megirta, általadá azt egy lovagpostának azon parancscsal, hogy siessen s vigyen magával galambokat, hogy annál hamarabb vehessen arról hirt, a mit Sinebi Mohammed levele következésében mivelt.

Bagdádban a galambok t. i. azon sajátsággal birnak, hogy azok, bármi messze földre vitetnek is, mindenkor ismét visszatérnek Bagdádba, mihelyt szabadon eresztetnek, főkép ha apró fiaik vannak. Ilyenkor egy összetekert levél köttetik szárnyok alá, s ezáltal mindazon helyekről, honnan csak kiván az ember, vehet legbiztosabban s egyszersmind leggyorsabban tudósitást.

A chalyf gyors póstája, hogy ura nyugtalanságát minélelőbb oszlassa, éjjel s nappal utazott, s Damaskba érkezvén, egyenesen Sinebi király palotájába tért, ki is azonnal trónusára ült, hogy a chalyf levelét a követ kezéből általvegye. Minekutána a követ azt általadá, s Mohammed a chalyf saját keze vonásait megismerte, megcsókolta a levelet s fejére tette, annak jeléül, hogy kész azon parancsokat, melyek abban foglaltatnak, jobbágyi hűséggel teljesitni. Ekkor azt fölnyitá s miután -121- végig olvasta, leszállott királyi székéről s a főbb udvari tisztek kiséretében lóra ült; egyszersmind magához hivatá a politia-birót, s az egész testőrző sereggel együtt megindult Ganem házához.

Mióta az ifju kalmár Damaskból elutazott, anyja egy levelét sem vevé. Azonközben a többi kereskedők, kiknek társaságában ő Bagdádba utazott, mindnyájan visszatértek, s ezek mind azon hirt hozák, hogy fiát legjobb egészségben hagyták vissza Bagdádban. De mivel annyi idő alatt haza nem tért s magáról legkisebb hirt sem ada, ez elegendő ok volt a szerető anyát ama gondolatra birni, hogy fia meghalt. Ő ezt oly erősen hitte, hogy gyászba öltözék, s Ganemet érzékenyen siratá, épen ugy, mintha ön szemeivel látta volna őt meghalni és saját anyjai karjában mult volna ki. Soha sem mutatott fiának elvesztén anyja mélyebb fájdalmat mint ő, s a helyett, hogy vigasztalást keressen szivének, örömét lelé, ha táplálhatá fájdalmát. Háza udvarában egy kupforma kápolnát emeltete, melybe egy képet fektetett, melyet némileg fia testének nézett, s melyet önkezével takart halotti lepelbe. Éjt s napot sirva töltött e kápolnában, épen ugy, mintha fiának tetemei valóban e helyen volnának eltemetve; kedves leánya, a szép Szívhatalom vala gyásztársnéja, könyeit az anyai könyekkel vegyitvén.

Imigy töltének huzamos időt már a legmélyebb szomoruságban, s a szomszédok, kik jajgatásaikat és siralmas nyögéseiket hallák, érzékeny szivvel vevének részt e szelid érzelmü háznép sorsán: mig egy bizonyos napon Mohammed Sinebi az ajtón kopogtat. Minekutána egy rabnő azt felnyitotta, a fejedelmi ur zordonan belépe s kérdé, hol van Ganem, Abu Aibunak fia?

Jóllehet, a rabnő még Sinebi királyt soha sem látta; mégis számos kisérőiből következtette, hogy a legelső nagyoknak egyike Damaskusban. „Uram! – válaszolt a kérdeztetett rabnő – ama Ganem, kit te keressz, meghalt. Asszonyom, az ő anyja, ott van ama sirboltban, -122- hol épen most kedves fiának elvesztét kesergi.“ – A király most anélkül, hogy a rabnő szavaira hajtson, testőrzői által a ház minden szögében élénk gonddal fürkészteté Ganemet; végre a sirbolthoz vagy kápolnához is eljöve, hol az anyját és ennek leányát egyszerü szőnyegen amaz alakzat mellett, mely Ganemet tárgyazá, látta siránkozni. Mindakét szegény asszony tüstént befedé fátyollal arczát, mihelyt egy férfit a sirboltozat ajtajához lépni szemléltek; azonban az anyja, ki a damaskusi királyt megismeré, fölkelt s lábaihoz borult. „Jó asszony, – szólt hozzá a fejedelem – én tulajdonkép fiadat Ganemet keresem; adj választ, itt van-e?“ „Oh uram – kiálta fel a jámbor asszony – az már régen kiköltözött az élők közül. Adta volna Isten, hogy saját kezeimmel szállithattam volna őt nyugalom helyére, s birhatnám azt a vigasztalást, hogy hamvadó tetemei e sirboltban rejteznek. Oh fiam, édes kedves fiam!…“ Még tovább akara szólni; de a nagy fájdalom elfojtá keblét s a szó elhalt ajakin.

Sinebi szivét e jelenés meghatá. Ő szelid s gyöngéd érzelmű fejedelem volt, ki a szerencsétlenek szenvedésit nem nézheté szánakozás és nagy belső megilletődés nélkül. „Ha egyedül Ganem a vétkes – monda önmagában – miért kell vajjon anyját s hugát is megbüntetni, kik egészen ártatlanok? – Oh kegyetlen Harun Arresyd, mi szörnyü zavarba hozsz te engem, midőn boszuállásod eszközévé tészsz, s engem kényszeritsz oly embereket üldözni, kik téged legkevésbé sem bántottak meg!“

A testőrző, kinek a király Ganem fölkerestetését parancsolá, azon jelentéssel érkezett meg, hogy nyomozásai siker nélkül maradtak; ő azt el is hitte, mert a két asszonyi arczon mutatkozott gyász nem hagyá őt kétkedni. Most csaknem kétségbe ejté azon szomoru helyezet, melyben kénytelen volt a chalyf parancsait teljesitni; de bármily nagy volt is a szánakozás emberi szivében, még sem merte Harun haragját megjátszani. -123- „Jó asszony, – ily szavakkal fordult Ganem anyjához – menj leányoddal e sirboltozatból, mert itt többé nem vagytok bátorságban.“ – Ők a kápolnából erre kiléptek, s hogy a király őket illetlen bánásoktól megoltalmazza, levevé széles felső ruháját, azzal mindkettejét betakarta s parancsolá nekik, hogy oldala mellől ne távozzanak. Midőn ez megtörtént, a népnek bemenetelt engedett, hogy a fosztogatást elkezdje, a mi is oly vad kicsapongással s lármával vitetett véghez, hogy Ganem anyja és huga, kik okát nem tudták, rendkivül megijedének. A legdrágább eszközöket, butorokat, kincsekkel töltött szekrényeket, perzsa s indiai szőnyegeket, arany s ezüsttel himzett pamlagvánkosokat, porczellánedényt, egy szóval: a rabló nép mindent magával vitt s csupán a ház mezitlen puszta falait hagyá meg; a két boldogtalan asszonyra nézve pedig szivrepesztő néző játék volt – magukat minden javuktól s értéköktől imigy megfosztatni látni, anélkül, hogy sejthetnék, miáltal érdemlék meg e kegyetlen bánásmódot.

A házban végrehajtott fosztogatások után Mohammed a politiabirónak parancsot ada, hogy a házat a sirboltozattal együtt rontassa le, s mig e munkával a zordon nép el vala foglalva, Szívhatalmat s ennek anyját palotájába vezette. Itt kénytelen volt szivök fájdalmát kétszeresen nevelni, tudtokra adván a chalyf akaratját. „A chalyf parancsolja nekem – igy szóla hozzájok – hogy rólatok a ruhát leszedessem s három nap egymásután mezitlen állittassalak ki titeket a népnek látványul. Szivem lázzad s irtózik, midőn e kegyetlen gyalázatos parancsot rajtatok betöltetni rendelem.“ A király ezt oly hangon mondotta, mely eléggé bizonyitá a fájdalmat és szánakozást szivében. Jóllehet a félelem, hogy királyi székét elveszti, nemes lelke sugalmait követni gátlá: mégis Harun Arresyd parancsának keménységét azáltal némileg szelidité, hogy Ganem anyjának és Szívhatalomnak ujatlan bő üngöket lószőrből szőtt daróczból készittetett. -124-

Másnap a chalyf dühének e két áldozatját levetkezteték s reájok adák a darócz-üngöt, megfoszták azután őket minden főékességtől, ugy hogy hajfürtjeik szét omolva lengedeztek vállaikon. Szivhatalom a leggyönyörübb szőke hajakkal birt, melyek aranyszint játszva egész a földig folyának le. Ily alakzatban tevék ki őket látványul a vizsga népnek. A politiabiró valamennyi poroszlójával kiséré őket s imigy vitettek a városban szerte. Előttök egy hirdető mene, ki időnként hangos szóval kiáltozá: „Ez azoknak büntetése, kik az igaz hitüek uralkodójának haragját magokra vonták!“

Midőn a szerencsétlen asszonypár, mezitlen karral és lábbal ily különös öltözetben s szégyenletét repkedő hajfürtjei alatt, elrejteni törekedve – Damask utczáin végig huzódott, a nép szemében érzékeny szánás könnyei csillogtak.

Kiváltkép az asszonyok, kik a rostélyos ablakokról a két ártatlanra lenéztek s a szeretetreméltó Szívhatalom szépsége és fiatalsága által szivökben megindultak, fennhangon jelenték ki a sajnálkozás fájdalmát, midőn a szenvedők ablakaik alatt elhaladtak. Még a kisded gyermekek is, e fájdalmas kiáltás és keserves látvány által megrettenve, a köz szomoruságba vegyiték siralmok keserves szózatit s ez által a jelenésnek még borzasztóbb alakot adtak. Egy szóval: ha maga a legvadabb külső ellenség tört volna Damaskba, s az egész várost tüzzel s vassal pusztitotta volna: az ijedség és jajos bánkódás nem lehete nagyobb.

Már beestvéledett, midőn e borzasztó nézőjáték véget vőn; s most a szerencsétlen anya és leány Mohammed palotájába vezettetett vissza. Mivel nem valának a mezitláb járáshoz szokva, alig érkeztek a palotához, oly szörnyü bágyadságot éreztek, hogy ájultan esének földre, s huzamos ideig nem adák jelét az életnek. A damaski királyné, kit a szerencsétlenek sorsa mélyen meghatott, nem ügyelvén a Harun Arresyd által kimondott tilalomra – néhány asszonyt külde hozájok, -125- kik őket vigasztalnák, nem különben bort s más féle frisitő szert táplálatukra.

A királyné udvarló asszonyi még folyvást ájulásban találák őket s alig vala hatalmokban rajtok segiteni. Mindazáltal a köröttök bizonyitott különös gond és szorgalom nagy nehezen mégis életre költé, és Ganem anyja most nem lele szót az emberi szives jótéteményt hálálni. „Kedves jó asszony! – imigy szólt az udvarló asszonyok egyike – mi teljes mértékben érezzük szenvedésidet, s a syriai királyné a mi fejdelmi asszonyunk az által, hogy segedelmedre küldött, szivünknek nem csekély örömet szerzett. Mi egyszersmind téged bizonyossá tehetünk, hogy a fejdelemné valamint a király is az ő fönséges férje nagy részt vesznek anyai fájdalmidon.“ – Ganem anyja kére a királyné udvarló asszonyit, hogy az ő s leánya nevében a fejdelemnének vinnék meg ezerszeres hálájokat s azután igyen szólt ahoz, ki hozzá előbb beszédét tevé: „Nemes szivü asszony! a király nekem nem mondá meg, miért téteti az igazhitüek uralkodója e gyalázatot rajtunk; esdeklem azért neked, add tudomra; micsoda roszat követtünk el?“ – „Jámbor asszony – válaszolt a királyi komorna – házad szerencsétlenségét Ganem okozta. Ő nem halt meg, miként ti vélitek; ő azzal vádoltatik, hogy a chalif legkedvesebb rabnőjét elcsábitotta; s mivel hirtelen megszökéssel a fejdelem haragját kikerülte, tehát a büntetés sulya titeket ért. Mindenki kárhoztatja a chalyf vad bosszuérzelmét, de egyszersmind retteg is tőle, s te látod, hogy maga Sinebi király sem elég merész – parancsait megszegni, félvén; hogy haragját magára vonja. Minden tehát, a mit tehetünk, abból áll, hogy szánjuk gyászos sorsotokat, s béketürésre buzditunk.“

„Én fiamat ismérem – felele Ganem anyja – én őt nagy gonddal s ama mélységes tiszteletben méltólag neveltem, melylyel mint alattvaló az igazhitüek uralkodójához tartozik. Ő azon rut vétket, melylyel vádoltatik, lehetetlen, hogy elkövette volna, és én ártatlanságáért -126- jót állok. Most megszünöm zúgolódni és sorsomat siratni, minekutána tudom, hogy érette szenvedek s ő még életben van. – Óh Ganem! folytatá szavait szivének szelid ömledeztében – oh szeretett fiam Ganem, igaz-e, hogy még élsz? Ime, most többé már nem siratom javaim veszteségét, s bármi messze terjednek is a chalyf parancsai, én neki megbocsátom keménységét, csak való legyen, hogy az egek még életben tartják fiamat. Most csupán leányom sorsa búsit; szenvedése egyetlen fájdalmam. Azonban neki sokkal jobb testvéri szivet tulajdonitok, hogysem vonakodjék példámat követni.“

E szavaknál Szívhatalom, ki eddiglen egykedvüleg hallgata mindent, anyjához fordult, karjait annak nyaka körül veté s igy szólt hozzá: „Igenis kedves anyám, én mindenkor fogom példádat követni, bárhova és mire kényszeritend is szereteted bátyámhoz.“

Anya és magzat imigy egyesiték fohászaikat s könyeiket s huzamos ideig nyugovának még egymás karjai közt. Azonközben az udvarló asszonyok, kiknek szivét e nézőjáték lágy érzésre olvasztá, mindent elkövettek, hogy Ganem anyját némely étkekkel éhsége lecsillapitására birhassák. Hogy szivesen ismételt kéréseiket teljesitse, az anya evett egy keveset, igy cselekvék Szívhatalom is.

Mivel a chalyf parancsa ugy hozá magával, hogy Ganem hozzátartozói három nap egymás után a fenn érdeklett módon a népnek látványul kitétessenek, tehát Szívhatalomnak az ő anyjával együtt következő napon reggeltől estig kellett másodszor az utczákat végig kalandozni. De ezen s a rá következett napon nem ugy vala mint korábban. Az utczák, melyek kezdetben emberrel tömvék valának, most már pusztán és üresen álltak; minden kereskedő elkedvetlenülvén azon illetlen bánásmódon, mely Abu Aibu özvegyén s leányán elkövettetett, bezárák boltjaikat, s házok termeiben tartózkódtak; az asszonyok a helyett, hogy a rostély ablakokon kinézzenek, termeik szögébe huzódtak vissza; -127- szóval: egy lélek sem mutatkozott ama nyilvános helyeken, melyeken e két szerencsétlen keresztülvitetett; s ugy látszott mintha Damasknak valamennyi lakosa a a várost elhagyta volna.

Negyed napra Mohammed Sinebi király, ki a chalyf parancsait pontosan akará teljesiteni, jóllehet szivének sugalma azokat nem igazolá, a város mindegyik osztályába kiáltókat küldött s minden honosnak s jövevénynek Damaskban, legyen az bármely rangu és származású, életvesztés alatt s még azon büntetés mellett is, hogy halála után az ebeknek vettetik martalékul – keményen tilalmaztatá: Ganem anyját s hugát házához fogadni, vagy azoknak csak egy falat kenyeret, vagy csep vizet, szóval, legparányibb segedelmet szolgáltatni vagy azokkal bármi távolabb közösködni.

Minekutána a kiáltók megtevék, a mit nekik a király parancsolt, a fejdelem rendelé, hogy az anya és leánya, eresztessék ki a palotából, s legyen szabad oda költözniök, a hová akarnak. Alig jelentek meg a szerencsétlenek a nyilvános helyeken, mindenki messziről már kerülé őket; oly nagy hatása volt az imént kihirdetett tilalomnak a nép szivén. A szenvedők csakhamar észrevevék, hogy mindenki kerülni igyekszik őket; azonban, mivel okát nem tudhaták, igen csudálkoztak, s csudálások nőttön nőtt, midőn egy utczába befordulván, néhány legjobb házi barátikra ismertek, kik, mihelyt őket megpillanták, szint oly sebesen, mint mások, szaladtak előlök. „Mi ez? – monda Ganem anyja, – döghalál áradoz-e belőlünk? – Tehát az igazságtalan s kegyetlen bánásmód, mely rajtunk elkövettetett, még polgártársainkat is elleneinkké teszi? – Jól van tehát leányom! – folytatá szavait – jer hagyjuk el minél gyorsabban Damaskust, ne késsünk tovább oly városban, hol még barátaink is borzadnak tőlünk.“

Ily szomoru beszédek közben a két szerencsétlen asszony végre elért a város szélére, s egy régi épület romjai közé vonultak, hogy az éjszakát bene töltsék. Itt -128- néhány szánásra gerjedt musulmán csakhamar napalkonyat után felkeresé őket, hozának nekik eledelt, de nem mertek megállapodni s őket vigasztalni, tartván, hogy vizsga kémek ittlétöket kinyomozzák s mint a chalyf parancsainak általhágói, büntetésre vonatnak.

Sinebi király azonközben galambot szállitá el, hogy Harun Arresydnek, a parancsok pontos végrehajtatását hirül tegye. Mindenről tudositá a mi történt, s égre-földre kéré, adná tudtára, mi szándéka van továbbá Ganem anyjával s testvérével? Ő csakhamar hasonló posta által válaszát vevé a chalyfnak, ki neki azt irá, hogy számüzze őket örökre Damaskból. A syriai király azonnal szolgákat külde az épületromhoz, azon meghagyással, hogy az anyát és leányzót vegyék őrizet alá s őket Damaskustól három napjáró földre kisérjék el s hagyják ott, kijelentvén nekik, hogy többé a városba visszatérni ne merjenek.

Sinebi szolgái kötelességüket teljesiték, de a chalyf parancsainak végrehajtásában kevésbbé pontosak mintsem urok, az anyát s leányzót könyörületből megajándékozák néhány apró pénzdarabbal, hogy azon valami élelmet vásároljanak s mindegyiknek egy zacskót akasztának nyakába, hogy az életnemüket bele rakhassák.

Ily siralmas, szánandó helyzetben jutottak a legközelebbi faluhoz. A pórasszonyok itt köröttük összegyülekezének, s mivel a két idegenen darócz öltözet mellett is sejték, hogy azok fentebb sorsu személyek, kérdék tőlük: mi oknál fogva kénytetének oly ruhában utazni, mely sorsukhoz nem illik? A helyett, hogy a szerencsétlenek e kérdésre válaszolnának, sirni kezdettek, a mi kétségkivül a pórasszonyok kiváncsiságát nevelte és szemlátomást szánakozásra inditá. Ganem anyja elbeszélé nekik, ő és leánya miket szenvedtek. A jámbor pórasszonyokat ez mélyen illeté meg, s buzogtak őket vigasztalni. Megvendéglék őket, mennyire a pórhajlékok szegénysége engedte, ösztönzék, hogy az -129- alkalmatlan daróczüngöt vessék le, s cseréljék fel azokkal, melyekkel őket megkinálják vala. Adának lábukra czipőket, s fejükre lepelt, hogy hajukat kimélhessék.

Minekutána Szivhatalom és anyja a pórasszonyok jámbor adakozásait megköszönék, lassan lépdelve Haley felé vevék utjokat. Ők hozzá szoktak vándorlások alatt a mecsetek közelében vagy magukban a mecsetekben is megszállni, hol a padolat szőnyegén vagy ha szőnyeg nem találkozék, meztelen kövezetén töltötték el az éjszakát, vagy pedig nyilvános helyeken, melyek az utasok fölvételére vannak rendelve, keresének éjjeli telepet. Élelemben nem szenvedtek soha fogyatkozást; mert utjokban igen sokszor jutottak oly helyekre, hol kenyeret, főtt riskását s egyéb eledelt ingyen osztogattak a szükölködő vándorok közt.

Végre eljutottak Haleybe. Itt azonban nem akarának késni, hanem utjokat az Euphrat felé tovább folytatták, átmentek a folyamon s igy költöztek Mesopotamián keresztül, egész Mussulig. Innen, bármi nagyon megviselte is már őket az utazás, Bagdadig vándorlottak, szivök tudniillik oda óhajtozott, remélvén, hogy Ganemet ott feltalálják. Ámbár nem kellett volna hinniök, hogy reá akadhassanak oly városban, hol a chalyf lakószékét tartja, mégis hivék azt, mert óhajták. Szivök vonzódása Ganemhez, bármennyit szenvedtek is miatta, nemcsak nem csökkent, sőt inkább még nevekedett, s beszédük tárgya mindenkor csak Ganem volt, s a hova csak érkeztek s kivel csak találkoztak, örökké csak Ganemet tudakozák.

De távozzunk el most egy kevéssé Szívhatalomtól s ennek anyjától – s térjünk vissza Szívkinjához.

Ez ama szerencsétlen nap óta még folyvást a sötét toronyban, erős zár alatt sanyargott. De bár még oly kellemetlen s epesztő volt is rabsága: szivét kevésbbé érdeklette önszerencsétlensége mint Ganemé, kinek -130- bizonytalan sorsa őt halálos aggódásba és nyugtalanságba helyezte; egy pillanat sem vala, melyben az ifjunak sorsán nem kesergett.

Egy éjszakán, midőn a chalyf palotája falkeritésében magán sétált – a mi nála gyakran megtörtént; mert ő a világnak legszemesebb és kiváncsibb fejedelme volt, ily éjjeli sétáin sokszor hallott dolgokat, melyek palotájában véghezmentek s melyek különben sohasem jöttek volna füléhez; – egy éjszakán tehát elsétált a sötét torony mellett, s mivel benn emberi szózatot vélt hallani, megállapodott. Hogy mindent annál jobban megérthessen, az ajtóhoz közeledék, s tisztán hallá a következő szavakat, melyeket a még folyvást Ganem emlékezetével teljes Szívkinja érthetőleg s emelkedett hangon mondott: „Oh Ganem, igen-igen boldogtalan Ganem, hol vagy te most? Mi helyre vezérlett téged siralmas sorsod? Ah én valék, ki szerencsétlenné tevélek. Miért nem hagyál inkább nyomorultan elveszni, a helyett, hogy nekem nemeslelküleg segédkezet nyujtottál? Minő szomoru gyümölcsöt arattál te gondjaidból és szerény tiszteletedből? – Az igazhitüek uralkodója, ki neked igazsághálával tartozott, üldöz téged, annak jutalmául, hogy velem mindenkor mintegy neki szentelt személylyel bántál; elvesztéd minden javaidat s kénytelen vagy üdvösséget futásban keresni. Oh chalyf, kegyetlen chalyf, mit fogsz te mentségedre felhozhatni, ha egykor Ganemmel az örökkévalónak itélőszéke előtt állandasz s az angyalok jelenlétedben a valót igazolni fogják? Minden mostani hatalmad, melytől az egész földkerekség reszket, nem fog téged védhetni, nem fog megótalmazhatni, hogy el ne kárhozzál, s törvénytelen kegyetlenségedért ne bünhödjél.“ – Szívkinja itt elhallgatott; a kebléből tolongó fohászok s szeméből fakadó könyek elfojták szavait.

Nem kelle több, hogy a chalyf ismét visszanyerje józanabb eszméletét. Ő itt átlátta, hogy ha az, a mit -131- imént hallott, igaz, kedvencznője mindenkép ártatlan, s hogy ő Ganem s ennek háznépe ellen adott parancsaiban hirtelenkedett. Hogy e dolgot, mely az ő, különben magasztalt igazságszeretetét ködbe voná, alaposan megvizsgálja, azonnal visszatért termébe, s mihelyt abba megérkezett, meghagyá Mezrurnak, hogy költözzék a sötét toronyhoz, s kisérje Szívkinját hozzá a palotába.

A heréltek feje a chalyfnak e parancsából, de még inkább arczvonalmiból azt következteté, hogy ő kegyencznőjének megbocsátni és azt szivéhez visszafogadni szándékozik. Ő ezen rendkivül megörült, mert Szívkinját kedvelte, és midőn ez, a chalyf kegyelmét elveszté, mostoha sorsán igen nagy részt vőn. Nyomban futott most a toronyhoz, s örvendező hangon igy szólt a kegyencznőhöz: „Kegyelmes asszony, siess engem követni, én remélem, hogy ezen undok sötét toronyba többé visszatérni nem fogsz. Az igazhitüek uralkodója beszélni kiván veled, és én ebből reád nézve minden jót jövendölök.“

Szívkinja követé Mezrurt, ki őt a chalyf termébe bevezette. A kegyencznő mindjárt beléptekor a fejedelem lábaihoz borult s e helyzetben maradt, szemeit könyözön boritván: „Szívkinja! – szólt hozzá a chalyf, anélkül, hogy felkelni parancsolná – ugylátszik, te engem kegyetlennek s igazságtalannak vádolsz. Kicsoda tehát most az, ki a hozzám bizonyitott szerény tisztelet mellett is, a balsors ürömkelyhéből iszik? Szólj, te tudod, hogy szivem jó és kegyes, te tudod, mint szeretek lenni mindenkihez igazságos.“

A kegyencznő sejté e beszédből, hogy a chalyf hallotta szavait, s most tehát iparkodott e kedvező alkalommal élni, hogy kedves Ganemjét a rút gyanú alul fölmentse. „Igazhitüek uralkodója – imigy szólamlott meg, – ha talán egy szó kirepült ajakimon, mely Felségedet sértheté, lábainál térdelve kérek bocsánatot. Az, kinek ártatlanságát és mostoha sorsát tudni kivánja, -132- Ganem, Abu Aibunak fia, kereskedő Damaskusban. Ő életemet a halál karjai közől ragadta vissza s nekem menedéket s védszállást ada házában. Megengedem, hogy talán első látásomra az a gondolat ébredt lelkében, hogy egész magát nekem szentelje; talán oly remény is kecsegteté, hogy én szives gondjaiért nem leszek hozzá érzéketlen; én legalább ezt ama megelőző nagy gondoskodásból gyanitám, melylyel irántam viseltetett s nekem minden szolgálatot megtőn, melyek akkori állapotomban bármi módon kivánandók lehettek. De alig hallá tőlem, hogy Felséged szivéhez tartozni van szerencsém, azonnal igy válaszolt: „Ah, kegyelmes asszony! A mi az uré, az tilalmas a szolgának.“ E pillanattól fogva erkölcsének nem is tagadhatom meg ezen igazságot, viselete soha sem jött szavaival ellenmondásba. Azonban igazhitüek uralkodója, te tudod, mi kegyetlenül és zordonan bánattál vele, és te egykor az Isten birói széke előtt arról számot fogsz adni!“

A chalyf kegyencznejének e szabadon ejtett őszinte szavait nem vevé rosz néven. „De vajjon – szóla viszont a chalyf – a mi Ganem szerény s tisztes magatartását illeti, megbizhatom-e szavaidban?“ – „Igenis – felele Szívkinja – Felséged megbizhatik; én a világ minden kincseért sem fognám a valót titkolni, s hogy Fölséged előtt még világosb jeleit adjam őszinteségemnek, kénytelen vagyok itt egy vallást tenni, mely Fölségednek nem kedves, s a miért előre bocsánatot kérek.“ – „Szólj, leányom – monda Harun Arresyd – én mindent megbocsátok, ha nyiltszivü lészsz és semmit sem titkolsz előttem.“ – „Jól van – válaszolt Szívkinja – hallja tehát Fölséged! Ganem tisztes gondolkodása s ama szives szolgálati készség, melyeket irántam mutatott, engem hozzá tiszteletre gerjesztettek. Igenis, a mi több: – Fölséged ismeri a szerelem diadalmas erejét – én szivemben a legédesebb vonzalmat érzém keletkezni. Ő sejté ezt; de a helyett, hogy gyöngeségem -133- alkalmával éljen s a keblében lángra gyult indulattól magát elkapatni engedje, folyvást hive maradt kötelességeinek, és minden, a mit indulatjának lángheve ajakira csalt, ama szavak voltak, melyeket Fölséged előtt már fölfedeztem: „a mi az uré, az tilalmas a szolgának!“

Ezen szabad nyilatkozás talán mindenkit haragra ingerlett volna, de a chalyf szivét épen ez békité meg egészen. Parancsola Szívkinjának, hogy keljen fel, maga mellé ültette s igy szólt hozzá: „Beszéld el nekem történetedet kezdettől végig.“ Szívkinja ezt szép józan észszel s nagy ügyességgel teljesité. Azt a mi Szobeidét illeti, csak futólag érintette, de annál hosszabban beszélt ama tartozásokról, melyeket Ganem iránt éreztet hálája s ama költségekről, melyeket Ganem az ő kedvéért tett; különösen magasztalá Ganem titoktartását, s ezáltal a chalyffal azt akará megértetni, mely szükséges volt reá nézve, Ganem házában rejtezve élnie, hogy Szobeide megcsalassék. Beszédét az ifju kalmár megfutásával fejezé be, s itt a chalyfnak rejtőzés nélkül vallá meg: hogy ő maga kénytette légyen arra, nehogy a fejedelem hirtelen haragjának áldozatját sirassa majd benne.

Minekutána beszédét végezte, a chalyf igy szólott hozzá: „Mindent elhiszek, a mit nekem itt mondottál; de miért késtél oly sokáig, hirt magadról adni? Egy egész hónapig kellett-e még visszaérkezésem után veszteglened, hogy engem tudósits hollétedről? – „Igazhitüek uralkodója – felele Szívkinja – Ganem oly igen ritkán távozott házából, hogy nem csudálkozhatik Fölséged, ha mi visszajövetét nem mindjárt hallottuk meg. Ezenkivül Ganemnek, – kinek e levelkét átadtam, hogy Koránynak személyesen nyujtsa kezéhez – igen sokáig kellett a kedvező alkalomra várakozni, mig kivánatom betölthette.“

„Elég, Szívkinja! – válaszolt a chalyf – én megismerem hibámat, s ohajtanám azt viszont jóvá tenni, s -134- a damaskusi ifju kalmárt halmozni jótéteményeimmel. Gondolkozzál tehát, mint teljesitsem e szándékot; kivánj tőlem a mit akarsz, én megadom. E szavakra a kegyencznő ujra a chalyf lábaihoz omlott, arczát föld felé forditá, s azután viszont felkelvén igyen szólott: „Igazhitüek uralkodója, minekutána Fölségednek Ganem végett hálámmal áldoztam, mélységben esdeklem: méltóztatnék tartományaiban kihirdettetni, hogy Fölséged Abu Aibu fiának megbocsát, s hogy ez jelenjen meg vonakodás nélkül a chalyf szine előtt Bagdádban.“ – „Én még többet szándékozom tenni – viszonza a chalyf – hozzá számosak tartozásaim; jutalmaznom kell benne életed szabaditóját, jutalmaznom továbbá az irántam bizonyitott szerény tiszteletért, kárpótlanom kell javainak veszteségét s végre jóvá kell tennem azon törvénytelen bánást, melyet ártatlan háznépén elkövettem; mindezekért megjutalmazom őt kezeddel, te felesége lészsz.“ Szívkinja nem talált alkalmas szavakat, hogy a chalyfnak megköszönje nagylelküségét, hanem termébe ment, melyet már gyászos kalandja előtt lakásul birt. A terem még egészen amaz állapotban volt, mint azt elhagyá, idegen kéz még semmihez sem nyult; de a mi neki legnagyobb örömet szerze, az Ganem szekrényeinek s butorainak megpillantása volt, melyeket Mezrur a mint kiváná, termébe helyezett.

Másnap Harun Arresyd a nagyvezérnek parancsolá, hogy a birodalom minden városában tétesse hirül, hogy ő Ganemnek, Abu Aibu fiának megbocsát; de ezen hirdetmény siker nélkül maradt, mert nagy idő folyt le, a nélkül, hogy az ifju kereskedőről legkevesbet is lehetett volna hallani. Szívkinja azt gondolá, hogy bizonyosan veszteségén eredt fájdalmát nem viselhette el, s kinos nyugtalanság szállá meg szivét. De mivel a reménység mindig utolsó, mely a szeretőktől bucsut vesz, esdeklett a chalyfnak: engedje meg neki, hogy maga nyomoztathassa Ganemet. Minekutána a chalyf teljesité kérelmét, kivőn pénzes szekrényéből egy zacskót ezer aranynyal, -135- s egy reggel, gazdagon szerszámozott öszvéren kiindult a palotából. Két fekete herélt, kik két oldalról kezöket az öszvér hátán tartották, követé őt.

Szívkinja igy haladt egy mecsettől másikig, hogy a jámbor muselmánoknak adakozzék s imádságaikat egy nyomos ügynek szerencsés utolérésére segédül kérje, melytől – mint mondá – két személynek nyugodalma függ. Ő az egész napot igy tölté el, az ezer aranyt a mecsetekben mind alamizsnára osztá ki, s alkonyatkor visszatért a palotába.

Másnap viszont egy zacskót szint annyi darab aranynyal vőn magához, s hasonló készületben, mint tegnap, indult a drágakőáros-piaczra. A kapunál megállapodott, s anélkül, hogy az öszvérről leszálljon, a fekete heréltek egyike által a czéh fejét hivatá magához. Ez, ki igen jóltévő s emberszerető férfi volt s jövedelméből két harmadrésznél többet a szegény jövevényeknek gyámolására – akár betegek voltak, akár ügyefogyottak – osztogatott, nem sokáig váratá magát, Szívkinja öltözetéről megismeré azonnal, hogy az udvarnak egyik asszonya legyen. „Hozzád folyamodom, – szólitá meg őt Szívkinja, oda nyujtván neki a pénzes zacskót – hozzád folyamodom, mint olyan férfihoz, kinek jámborságát az egész város dicséretesen emliti. Kérlek, oszd ki ezen aranyokat a szegény jövevények közt, kiket gyámolitsz; mert én igen jól tudom, hogy mindennapi foglalatosságid közé tartozik, az idegeneket, kik segedelmedet kérik, jóltevőleg ápolgatni. Tudom azt is, hogy megelőzöd szükségeiket, s nincs lelkednek kedvesb éleménye, mint alkalmat találni az inség enyhitésére.“ – „Kegyelmes asszonyom! – felele a tisztes agg – örömmel teljesitem parancsodat; de ha személyesen kivánnád jótéteményeidet kiosztani, méltóztassál házamba lépni, s itt két asszonyt találsz, kik méltók könyörületedre. Én tegnap, épen midőn a városba érkeztek, találkozám velök. Ők a leggyászosabb helyzetben valának, s mostoha sorsuk annál inkább szivemre -136- hatott, mivel ugy látszik, hogy főbb rendű személyek. A foszlékony rongyon által is, mely testöket fedé, s ama kellemetlen jelek ellenére is, melyeket a nap égető heve arczokra sütött, bizonyos nemes illendőséget fedezék fel; mely különben oly szegényeknek, kiket én gyámoliték, épen nem szokott sajátjok lenni. Én mindkettőt házamba vezetém, s átadám őket nőm gondviselése alá, ki szint azt itélé rólok, a mit én. Ő rabnőink által jó ágyat készittete nekik, mialatt ő maga megmosá arczokat s tiszta csinosb ruhát ada reájok. Mi folyvást nem tudjuk még, kik legyenek, mert előbb kinyugodni engedjük őket, mielőtt kérdéseinkkel fárasztanók.“

Szívkinja anélkül, hogy tudná miért, kiváncsi lőn őket látni. A czéh feje lakába akará vezetni őt, de Szívkinja ezt el nem fogadta, s egy rabszolga által kisérteté magát oda, kit a tisztes ősz melléje rendelt. Midőn a ház ajtajához érkezett, leszállott az öszvérről, s követé a rabszolgát, ki előre elsietett, hogy parancsoló asszonyának, ki épen a szobában Szívhatalomnál s ennek anyjánál tartózkodott, – mert ezek valának a fenn érdeklett szegény jövevények, – jelentést tegyen.

Midőn a czéh fejének neje a rabszolgától megérté, hogy egy udvari asszony jelent meg házában, kimene tüstént a teremből, melyben imént vala, hogy a nemes vendéget üdvözölje; azonban Szívkinja, ki a rabszolgát nyomon követte, erre nem engede időt, hanem a terembe lépett. A ház asszonya leborult előtte, hogy mélységes tiszteletét mindenhez, mi a chalyf udvarához tartozék, megbizonyitsa. Szívkinja felemelé őt s igy szólott hozzá: „Jó asszonyom, kérlek, hagyj engem a két jövevény asszonynyal beszélni, kik tegnap estve ide Bagdádba érkeztek.“ – „Kegyelmes asszony – felele a házi nő – itt feküsznek e két kisded nyoszolyában, melyeket egymás mellett látsz.“ – Szívkínja azonnal az anya nyugvóhelyéhez közelitett, figyelmesen nézlelé s azután ezt mondá: „Jámbor asszony, én jövök gyámkezemet neked ajánlani. Nekem nagy befolyásom van e városban -137- s igy talán neked, valamint társnédnak is hasznos lehetek.“ Kegyelmes asszonyom! – felele Ganem anyja – ama szives ajánlásokból, melyeket nekünk tészsz, ismerem meg, hogy az egek még nem egészen hajoltak el tőlünk; jóllehet a sorsnak ama sok véres csapása, mely bennünket ért, okot adott az ég neheztelését hinni.“ E szavaknál oly keserves sirásra fakadt, hogy Szívkinja s a házi asszony hasonlóan nem fojthatták el könyeiket.

A chalyf kegyenczneje erre igy szólott, minekutána saját könyeit törlé, Ganem anyjához: „Mondd el nekem, kérlek, szenvedésidet, beszéld el mostoha történetedet.“ – Te senkit sem fogsz találni, ki hajlandóbb volna titeket vigasztalni és sorsotokon enyhitni, mint mi.“ – „Kegyelmes asszony – válaszolt Abu Aibu szerencsétlen özvegye – az igazhitüek uralkodójának egyik kegyencznője, egy Szívkinja nevezetű asszony szülője szomorú sorsomnak.“ E szavak villamként sujtának a kegyencznő szivébe; ő mindazáltal rejté, mint lehetett, zavarodását s keble zajló érzelmeit, s hagyá Ganem anyját tovább beszélni, ki is történetét imigy folytatta: „Én Abu Aibunak, damaski kereskedőnek özvegye vagyok. Nekem egy fiam volt, neve Ganem, ki egy kereskedési utat tőn Bagdadba s itt azzal vádoltatott, hogy az emlitett Szívkinját elcsábitotta. A chalyf őt mindenhol nyomoztatá, hogy megölethesse, s mivel a kiküldött poroszlók reá nem akadhattak, levelet irt a damaski királynak, hogy házunkat raboltassa ki s rontassa le; minket kettőnket pedig, ugymint leányomat s engem három nap egymás után mezitlenül állittasson ki a népnek látványúl s azután számüzzön örökre Syriából. De bármi méltatlanul bántak is velünk, szenvedném a sors ostorcsapásait békével s megnyugodnám, csak fiam élne még s őt valahol megtalálhatnám. Mely kimondhatlan öröm volna mind hugának, mind nekem szerető édes anyjának – őt viszont láthatni! karjai közt javaink veszteségét s minden szenvedésinket -138- mi könnyen elfelejtenők! – Oh – én meg vagyok győződve, én teljesen hiszem, hogy ő a chalyf ellen épen oly kevessé vétkezett, valamint testvére és én.“ – „Nem – szavába esett Szívkínja – ő szint oly kevessé vétkes, valamint ti. Én bizonyságot tehetek, én vállhatom, hogy ártatlan, mivel én magam vagyok Szívkinja, kit annyi oknál fogvást vádolhattok; én vagyok, ki a csillagzatok végezte által minden inségteket szülte s nekem tulajdonithatjátok Ganem veszteségét, ha ő többé nincs életben. De ha sanyarú szenvedéstek általam származott, hatalmamban is áll azt viszont enyhiteni. Én Ganemet a chalyf szörnyü gyanuja alól felmentém; és a fejedelem az egész birodalomban kihirdetteté, hogy Abu Aibu fiának megbocsát, s ti ne kételkedjetek, hogy épen azon mértékben leend kegyes és jóltevő hozzátok, a mely mértékben vala kegyetlen, és rettentő. Ti többé nem vagytok ellenei; ő várja Ganemet, hogy őt a hozzám bizonyitott szolgálatokért megjutalmazza, a chalyf ezt az által eszközli, hogy bennünket egyesit s engem nejéül ád Ganemnek. Tekints tehát most úgy, jámbor anya, mint leányodat, s engedd meg, hogy itt nektek örök barátságot fogadjak.“ – Ezt mondván, Ganem anyjához lehajlott, ki reá semmit sem vala képes válaszolni, oly nagy álmélkodással tölté e váratlan beszéd. Szívkinja őt sokáig átölelve tartotta, s ekkor is csak azért bocsátá karjai közül, hogy a másik ágyhoz siessen, Szívhatalmat ölelhetni, ki fektéből felült, s elébe nyitá karjait.

Minekutána a kedvencznő az anyához és leányához számos jelekkel bizonyitá szives vonzalmát, oly módon és mértékben, mint azt Ganem néjétől csak várni lehetett, igy szólott hozzájok: „Szünjetek mindketten szomorkodni, ama kincs és vagyon, melyeket Ganem e városban visszahagyott, nem vesztek el, azok a chalyf palotájában vannak letéve, és pedig saját termeimben. Egyébiránt jól tudom, hogy reátok nézve a világ minden java is erőtlen vigasztalás volna Ganem nélkül, én -139- ezt Ganem anyjáról s testvéréről elég élénken képzelhetem, ha önmagamról hagyok reátok következtetést, mert a vérség kötele a nemes szivekben oly hatalmas, valamint a szerelemé. De miért akarnál, jámbor anya, lemondani azon reményről: hogy fiadat egykor viszont meglátod? Mi minden bizonynyal meg fogjuk őt viszont találni; szerencsés összejövetem veletek ad nekem reményt. Talán már e mai nap utósó napja szenvedésteknek s kezdete egy sokkal fényesebb szerencsének, mint mely Damaskban egykor házatokat áldá, midőn Ganem még veletek lakott.“

Szívkinja még tovább is akara szólni, de itt a diszmüvesek feje belépett s mondá: „Kegyelmes asszony, én épen most egy igen érzékeny nézőjátékot láttam. Ez tudniillik egy fiatal férfi volt, ki tevén e város kórházába hozatott; kötelekkel vala a teve hátára szoritva, mivel nem birt annyi erővel, hogy rajta szabadon megülhessen. Épen most oldák fel a köteleket, s akarák őt a kórházba bevinni, midőn véletlenül ott elmenék. Én közeledém az ifju férfihoz, figyelemmel vizsgálám s ugytetszett, mintha arczvonalai nem volnának előttem egészen ismeretlenek. Én különféle kérdést tevék hozzá háznépe iránt, de felelet helyett csupán könyeket és sohajtást nyerék. Szivem rajta megindult, s mivel mindennapi tapasztalásomból megismerém, hogy a leggondosabb gyámolásra van szüksége, tehát nem hagyám őt a kórházba vitetni; mert csak igen is jól tudom: mint bánnak ott a betegekkel, s mily tudatlanok benne az orvosok. Ezen oknál fogvást őt rabszolgáim által ide házamba hozattam; ezek egy különös terembe tevék le, parancsomra a magaméból tiszta gyolcsruhát adnak neki, s egészen oly bánással vannak hozzá, mint enmagamhoz.“

Szívkinja reszketett a jámbor diszárosnak e beszédénél, s bizonyos érzés támadt szivében, melynek okát nem adhatta: „Ugyan vezess engem – igy szólott a tisztes agghoz – e betegnek termébe, kivánnám őt látni“ -140- – Az ősz férfi azonnal oda vezette s mialatt Szívkinja oda ment, monda Ganem anyja Szívhatalomhoz: „Oh leányom, bármely siratni méltó legyen is e beteg jövevénynek sorsa, bátyád, ha még él, nehezen van szerencsésb helyhezetben, mint ő.“

Midőn a chalyf kedvencznője ama terembe, hol a beteg feküvék, belépett, oda járult az ágyhoz, melybe a ház urának rabszolgái lefektették vala. Szívkinja itt egy ifju férfit pillantott meg hunyt szemekkel, beesett, halovány, és sirástól eltespedt arczczal; folyvást élénkebb figyelemmel nézé, szíve itt hangosan ver: Ganemet gondolja megismerni, de csakhamar ismét nem hisz szemének. Ha mindjárt egy részről a betegnek arczán sejt is néhány egyező vonást, még is az egészben ezen nagy különbség látszik, s nem meri elhinni, hogy valóban ő az. Mivel azonban a tüzes ösztönnek, hogy a dologról meggyőződjék, ellen nem állhat, imigy szól reszkető hangon: „Ganem, te vagy-e, kit szemeim látnak?“ – E szavaknál megállapodott, hogy az ifju férfiunak időt engedjen a feleletre, de mivel a beteg arra nem látszott ügyelni, igy szólott tovább: „Oh Ganem, te nem vagy az. Csupán képzeletem, mely folyvást alakoddal játszik, ada ezen jövevénynek csalékony hasonlatosságot. Abu Aibu fia, bármily beteg volna is, hallani fogná Szívkinjának szavait.“ – E névre Szívkinja Ganem – mert valóban ő volt – felveté szemeit, fejével azon oldalra fordult, honnan a szózat jöve s monda, midőn a chalyf kedvencznejét viszont megismeré: „Oh kegyelmes asszony! te vagy-e valóban? – Minő isteni csuda által…?“ Tovább nem szólhatott, az örömittasság oly hirtelen hatalommal szállá meg szivét, hogy elájult. Szívkinja s a házi gazda segedelmére siettek; de mihelyt az életnek néhány jelét viszont észrevevék a betegen, kéré a tisztes agg az udvari asszonyt, távoznék el, nehogy látása az ifjut ujabb ájulásba ejtse.

Midőn az ifju férfi viszont eszméletre tért, körülnézé -141- magát s midőn nem látná már, a kit keres vala, felkiáltott: „Szép Szívkínja, mi leve belőled! Való-e, hogy szemeim előtt állottál, avagy csak egy csalóka tünemény volt?“ – „Nem uram – monda a háziur – én magam kénytetém ezen nemes asszonyt eltávozni; mindazáltal meg fogod őt ismét látni, mihelyt képes leendesz csöndesen viselni tekintetét. Most nyugalomra van szükséged, és ezt ne akadályozza semmi. Mivel te – mint most sejtem – ama Ganem vagy, kinek az igazhitüek uralkodója Bagdádban nyilván bocsánatot hirdetett, tehát megvallhatom, hogy sorsod egészen más fordulást nyert; ezt tudnod a mostani pillanatra legyen elég. Amaz asszonyság, ki imént beszélt veled, bővebben fog téged arról tudósitni. Most tehát csak arra legyen főgondod uram, hogy előbbi egészségedet visszaszerezd; a mi engem illet, várd bizvást segedelmemet azon mértékben, a mint és mennyire emberi erőm azt nyujtani képes.“ Miután ezt mondotta, nyugodni hagyá Ganemet s eltávozott, hogy számára megkészittesse amaz orvosszereket, melyeket a bőjtölés és sorsvihar által megfogyasztott erő visszaszerzésére szükségeseknek gondolt.

Ezen időközben Szívkinja Ganem anyjának és Szivhatalomnak termében veszteglett, hol csaknem ugyanazon jelenés ujult meg. Mert midőn Ganem anyja megértette, hogy azon beteg jövevény, kit a jámbor ház ura lakába fogadott, Ganem, örömében elájult; s midőn a jó háziasszony és Szívkinja gondos ápolása által viszont eszméletre tért, fel akara kelni s fiát meglátogatni. De a házigazda, ki azalatt a terembe lépett, visszatartotta, s értésére adá, hogy Ganem igen gyönge s erőtlen s életét könnyen veszedelembe hozhatja az érzékeny megindulás, melyet egy szeretett anyának váratlan megjelenése a fiui sziven fogna okozni. A tisztes ősznek nem vala hosszu beszédre szüksége, hogy Ganem anyját ezen valóságról meggyőzze. Mihelyt hallá, hogy fiával nem szólhat életveszedelmeztetés -142- nélkül, többé nem vala indulatos őt látni. Most Szívkinja kezde szólni s ezt mondá az anyához: „Hozzunk az égnek hálaáldozatot, hogy mindnyájunkat egyazon helyen összevezérlett. Én most visszatérek a palotába, hogy a chalyfnak mindezen csodás kalandokat hirül vigyem s holnap reggel viszont eljövök hozzátok.“ – E szavaknál megölelé az anyát és leányzót s eltávozott. Midőn a palotába megérkezett, engedelmet kére a chalyftól, hogy vele négy szem közt beszélhessen. Ezt azonnal megnyeré. Szívkinja bevezetteték a chalyf titkos termébe, melyben ez egyedül vala. Először is, mint az uralkodó szokás kiváná, arczczal földre borult előtte. A fejedelem fölkelésre inté s leültette; kérdezé azután, vett-e Ganemről hirt? „Igazhitüek uralkodója – válaszolt erre – én szerencsés valék őt anyjával és hugával együtt feltalálni.“ – A chalyf kiváncsi volt megtudni, mint eszközölheté ezt oly rövid idő alatt. Ő kielégité kiváncsiságát s Ganem anyjáról s hugáról oly sok jót mondott, hogy a chalyfnak kedve jött, mindkettejét Ganemmel, az ifju kereskedővel együtt megláthatni.

A mint Harun Areschyd hirtelen gerjedelmű férfi vala és néha haragtüzétől elkapatva, kegyetlen tettekre vetemült: ugy viszont egyszerre a világ legigazságosb s legnemesb lelkű fejedelmévé lőn, mihelyt haragja leszelidült s igazságtalan tetteiről valaki meggyőzé. – Minekutána most már kétségbe nem hozhatta, hogy Ganemet s ennek háznépét igazságtalanul üldözte s azokkal nyilván kegyetlenül bánt, eltökélé magában, hogy nekik nyilvános elégtételt szerzend. „Örvendek – monda Szívkinjához – nyomozásid szerencsés következésein; s örvendek nem annyira végetted, mint magam végett. Én azon fogadást, melyet neked tevék, megtartom; Ganem férjed legyen, és én ezennel kinyilatkoztatom, hogy te mostantól fogva nem rabnőm, hanem szabad asszony vagy. Menj most viszont az ifju kalmárhoz s mihelyt felgyógyult, szabad -143- legyen neked őt anyjával s hugával együtt hozzám vezetni.“

Másnap midőn virradt, Szívkinja már a jámbor diszműveshez megindult; alig várhatván, hogy Ganem mintlétéről tudakozódjék s anyjának és hugának a szerencsés hireket elmondhassa. Az első, kivel összejött, a tisztes házigazda volt, ez elbeszélé neki, hogy Ganem az éjszakát igen nyugalmasan tölté; s mivel betegsége csak ábrándosság szüleménye volt, méltán hinni lehet, hogy ő maga is, ha az okok elhárulnak, rövid időn felgyógyul.

És valóban Abu Aibu fia már sokkal jobban érzé magát. A nyugalom s a hathatós gyógyszerek, de mindennél inkább a sziv mostani szelidült érzelme szerencsés változást szültek Ganem állapotán, s a tisztes házigazda ugy vélé, hogy most már anyját, hugát és kedvesét veszedelem nélkül láthatja, csak előre azok eljövetelére készittessék el; különben ha még nem tudná, hogy anyja és testvére Bagdádban vannak, attól lehet tartani, hogy látásuk neki igen nagy örömet és meglepetést okozand. Azért elvégezék, hogy előbb Szivkinja csak magánosan menjen Ganem termébe, s midőn majd alkalom leend, adjon a két asszonynak jelt a bejövetelre.

Minekutána minden ugy előre elintézve lőn, Szívkinját a jámbor házigazda Ganemnek bejelenté, ki is annak viszontláthatásán rendkivül megörült, s kevésbe mult, hogy ujolag el nem ájult. „Nos Ganem – mondá Szívkinja s közelite ágyához – ihol van a te régi barátnéd Szívkinja, kit már örökre elvesztettnek gondoltál –“ „Oh kegyelmes asszonycm – félbeszakasztá hevesen a beteg – minő csoda által jelensz te meg előttem? Én a chalyf palotájában véltelek; – ah minden bizonynyal a fejedelem meghallgatta szavaidat, te lelkéből a gyanut számkivetéd, s ő szerető szivét viszont neked ajándékozta.“ – „Igenis, kedves Ganemem – felele Szívkinja – én az igazhitüek uralkodójában -144- a gyanut eloszlattam, ő most, hogy szenvedésidet, melyeket zordon haragja okozott, viszont jóvá tegye, engem szivétől elszakaszt és neked ajándékoz. E végső szavak oly élénk s rendkivüli örömre tüzelék Ganemet, hogy nem vala képes egyébként felelni, mint ama sokat jelentő beszédes némaság által, mely csak a szerető lények tulajdona. Végre félbeszakasztá hallgatását, mondván: „Ah gyönyörü Szívkinja, hihetek-e szavaidnak? Hihetem-e valóban, hogy a chalyf Abu Aibu fiának ajándékoz téged?“ – „Semmi sem bizonyosb; – felele a szépség – e fejedelem, ki kevéssel ezelőtt mindenhol nyomoztatott, hogy hóhér által fejedet vétesse, s ki vak dühében anyáddal s testvéreddel annyi éktelent követtetett el, most téged látni kiván; hogy azon szerény tiszteletért, melyet iránta bizonyitottál, megjutalmazzon és világos mint a napfény, hogy egész házadat jótéteményeivel fogja halmozni.“

Ganem kérdezé, mint bánatott a chalyf anyjával és testvérével. Szívkinja mindent elbeszélt. A sanyaru eseteket nem hallgathatá könyezés nélkül, még azon nagy öröm mellett sem, melyre szivét a kedvessel való összekelhetésnek hire tüzelé. De miután Szívkinja neki felfödözte, hogy hozzátartozói jelenleg Bagdádban vannak, és pedig vele egyazon házban, a kivánat – őket látni – oly nagy lőn, hogy a kegyencznő szükségesnek vélé, tüzes óhajtását azonnal kielégitni. Meghivá tehát őket. Ezek már az ajtó előtt állának s csupán a jelre várakoztak; most beléptek a terembe, Ganem felé repültek a sziv szárnyain, viszont ölelék és csókolák. Mennyi könyeket látott e jelenet folyni! Ganem arcza el volt az érzésnek e hő árjával boritva, sirt anyja, sirt testvére. Szívkinjának szemeiben is csillogott a mennyei harmat. Maga a tisztes házigazda és neje, kiket e nézőjáték mélyen meghatott, sem tarthaták vissza könyüiket; nem győzék csodálni a gondviselés titkos utait, mely házukban négy személyt, kiket a sors kegyetlenül szakasztott el, ismét összevezérlett. -145-

Minekutána mindnyájan könyeiket letörlék, Ganem ujra megnyitotta azok forrását, elbeszélvén nekik mindent, a mit azon naptól kezdve, melyen Szívkinját elhagyta, egészen azon pillanatig, melyben a diszmüves házába felvevé, szenvedett. Elbeszélé nekik, mint talála menedéket egy közel faluban, mint betegedett meg, s végre, midőn javulását érzé, mint kére meg egy tevehajtót, hozná őt egy kórházba Bagdádban. Szívkinja szintugy elbeszélé rabságának keserűit, mint hallá a chalyf magányos szólását a toronyban, mint hivatá őt fejedelmi termébe, s mint menté fel magát a méltatlan gyanu alól. Végre miután egymással a szomoru történeteket viszonozott nyiltsággal közlék, monda Szívkinja: „Adjunk hálákat most a gondviselésnek, mely mindnyájunkat egyesitett, s most csak azon szerencsére forditsuk figyelmünket, mely reánk várakozik. Mihelyt Ganem egészen felgyógyul, anyjával és testvérével együtt a chalyf szine előtt fog megjelenni; mivel azonban mostani állapototok nem engedi meg, hogy magatokat nála mutassátok, megteszem ez iránt a szükséges rendeléseket; kérlek, csak néhány pillanatig várjatok.“

E szavak után eltávozék, a palotába mene, s rövid időn ismét visszatért, egy, ezer aranynyal teli zacskóval. E zacskót a diszmüvesnek adá azon kéréssel, hogy vásároljon Szívhatalom és anyja számára ruhákat. A tisztes diszmüves, ki jó izléssel biró férfi volt, igen szépeket választa ki, és csakhamar testhez idomoztatá. Három nap mulva készen voltak, és mivel Ganem a kisétálásra elég erősnek érzé magát, ő is utnak indult. De ugyanazon napon, melyen a chalyfnak tisztelkedni akart, s anyjával és Szívhatalommal az ajtó küszöbén már-már kilépni akart, Giafar nagyvezér a diszmüves házába jött.

E miniszter, ki lóháton s számos követséggel érkezett, a bejövetnél igyen szólott Ganemhez: „Uram! én az igazhitüek uralkodójának a te s az én uramnak nevében jövök. Az a parancsolat, melyet a chalyftól vevék, -146- igen különbözik amattól, melynek emlékezetét benned visszaidézni nem szándékom: én azért jövök, hogy téged a chalyfhoz kisérjelek, előtte bemutassalak, ki igen ohajt látni.“ Ganem a nagyvezérnek e felszólitására mély magameghajtással felelt, a chalyfnak ménaklából hozott lóra felült, melyet igen nagy ügyességgel s illedelemmel igazgatott. Az anyja és a leányzó egy öszvérre ült, s azonközben, hogy Szívkinja, ki hasonlag öszvérre ült, ezeket mellékuton a fejedelemhez vezette, Giafar Ganemet egy másikon vivé egészen az előcsarnokig. Ekkor beléptek a nagyterembe, a chalyf királyi székén ült, körülvevék az emirek, vezérek, a poroszlók feje, s más nagyok, Arábiából, Persiából, Egyiptomból, Afrikából, Syriából s többi tartományaiból, az idegeneket nem is érintvén.

Midőn a nagyvezér Ganemet egészen a trón elébe vezette, az ifju kereskedő arczczal földre borult, azután viszont fölkelt, s egy szép rögtön költött megszólitó beszédet mondott versekben, mely az egész udvar előtt tetszést nyere. E beszédet végezvén, a chalyf közelebb járatá magához s monda hozzá: „Örülök látásodon, hogy saját ajkaidról érthessem, hol s mint lelél kegyencznőmre, valamint azt is, mit miveltél érette mindent.“ Ganem teljesité a chalyf akaratját, és pedig oly ártatlan nyiltsággal, hogy a chalyfban őszinte szivéről utolsó kétsége is eloszlott. A fejedelem erre egy igen gazdag ruhát adata reá, a mint szokás mindazokra adatni, kiket az ország feje magánál elfogad, s azután igy szólott hozzá: „Ganem, én akarom, hogy udvaromban maradj.“ – „Igazhitüek uralkodója – felele az ifju kereskedő – szolgának nincs más akaratja, csak uráé, kitől java és élete függ.“ A chalyf Ganem feleletével igen megelégedék s számára igen jeles esztendei fizetést rendelt. Erre leszállt a trónusról, inte a nagyvezérnek és Ganemnek, hogy egyedül kövessék őt, s bement magános termébe.

Mivel nem kétkedett, hogy Szívkinja is Abu Aibu -147- özvegyével s leányával hozzá közel lesznek, tehát maga elébe jöveté őket. Ezek leborultak szine előtt. Ő parancsolá, hogy keljenek fel, és Szívhatalmat oly szépnek lelé, hogy miután figyelmesen megtekintette, igy szólott hozzá: „Sajnálom, hogy ily szeretetreméltó alakkal oly méltatlanul bántam, és annyira sajnálom, hogy el nem mulaszthatom neked oly mértékben elégtételt szerezni, mely felülmulhassa a rajtad esett bántalmat. Én ezennel nőmmé választlak s ez legyen egyszersmind Szobeide büntetése, ki ezáltal szerencséd kutfeje lesz, a mint kiállott szenvedéseidnek első forrása volt. De ez még nem elég – szóla Ganem anyjához fordulva, – te asszonyom még életed szép nyarában vagy, s azt gondolom, hogy a házassági összeköttetést nagyvezéremmel nem fogod megvetni. – Én neked férjül adom Giafart, s neked Szívkinja Ganemet; jőjön tüstént egy kadi s jőjenek tanúk, hogy a három házassági egyesség feltétessék s alá is irassék.“ Ganem elébe akará a chalyfnak terjeszteni, hogy huga eléggé megtiszteltnek fogná az által érezni magát, ha a kedvencznők sorába veendi fel; de a fejedelem Szívhatalmat egyátalában hitvesének kivánta.

A chalyf e történetet rendkivülinek találta s e végett egy jeles történetirónak meghagyá, azt legkisebb körülményeiben is följegyezni. A könyv azután kincstárába tétetett le, honnan az sok másolt példányokban a világra elterjedett.

Harun Arresyd chalyf kalandjai.

Elmerültségbe sülyedett volt egykor a chalyf, midőn hiv nagyvezére, Giafar, előtte megjelent. A miniszter egyedül lelte, a mi ritkán történt, s midőn feléje közeledéskor észrevenné, hogy komolyságba elmerülve még fel sem tekinte, várakozólag álla meg sokáig, mig pillantatjára méltatná.

Végre a chalyf feltekinte s Giafarra néze; de hamar lesüté ismét szemeit, s elébbi helyzetében marada, még pedig oly feszesen mint azelőtt.

A nagyvezér a chalyf tekintetében nem vévén észre semmi őt érdekelhető személyes boszúságot, végre megszólamlék, mondván: „Igazhitüek uralkodója, meg fogja engedni felséged azon kérdésemet, honnan van azon komolysága, melyet ma mutat, holott egyébkor oly távol látszik attól lenni?“

„Vezér, igaz“ mond a chalyf, helyzetét változtatva, „hogy különben nem vagyok reá épen hajlandó, s ha nem jövél, jelen komolyságomat észre sem vettem volna, melyben azonban egy szempillantásig sem akarok tovább maradni. Ha talán nem valami különös ok vezete hozzám, kedves lenne előttem, ha mulattatásomra kigondolnál valamit.“

„Igazhitüek uralkodója,“ felelt erre Giafar nagyvezér „csupán kötelességem vezérle ide, s bátorkodom felségedet emlékeztetni arra, hogy önmaga tevé kötelességévé a fővárosban és annak környékén a jó rendre személyesen felvigyázni. Ma van épen azon nap, melyet előre elhatároza e végre, s ez egyuttal a legjobb alkalom -149- a különben derültségét homályositó fellegek elüzésére.“

„Egészen el is felejtém,“ mond a chalyf, „és te épen jókor emlékeztetsz reá. Menj tehát, és öltözzél álruhába, mig azalatt magam is azt teendem.

Mindenik kereskedői köntöst ölte magára, s ezen álruhában menének ki együtt a palotakertnek egy titkos ajtaján a szabadra. A kapuktól jó távolságban körülkerülték a várost Euphrates partjáig, a nélkül hogy valamit vennének észre, a mi a jó rend ellen volna. Az első előtalált csónakon általkeltek a folyón, a város másik felét is körülkerülték kivül, s azután a város két részét összekötő hidnak vették utjokat.

A hidon menvén, annak végében egy világtalan öreg embert találtak, ki alamizsnát kére tőlök. A chalyf feléje fordulva, egy aranyat nyoma markába.

„Könyörületes férfiu, akárki légyen kegyelmed, ki a mindenható sugaltából nekem ezen alamizsnát nyujtja, meg ne tagadja tőlem azon kegyelmet, melyért kérem, hogy t. i. üssön pofon, mert megérdemlem, sőt talán még keményebb büntetést is.“

Ezen szavak után elbocsátá a chalyf kezét, hogy ez pofon üthesse vele; attól tartván azonban, nehogy e nélkül távozzék el tőle, megfogta ruháját.

A chalyf, ki a világtalan kérelmén s magaviseletén egészen elbámult, monda hozzá: „Jó ember, kérésedet nem teljesithetem. Fogok őrizkedni, nehogy alamizsnám érdemrészét oly rosz bánásmóddal, milyet te kivánsz tőlem, ismét megsemmisitsem.“ S ezen szavaknál erővel törekedék a világtalantól menekedni.

A világtalan, ki régidőtől fogva tett tapasztalásaiból e pontra nézve, jótevője részéről vonakodást gyanita, még inkább erősködék őt letartóztatni, egyszersmind mondván: „Uram! bocsásson meg bátorságomért s erősködésemért. Vagy üssön pofon, vagy vegye vissza -150- adományát; én csak ezen feltétel alatt vehetem el, ha csak egy a mindenhatónak tett szent fogadásomat meg nem akarom szegni, s ha tudná az okát, bizonyára egyetértene velem, hogy e büntetés igen csekély.

A chalyf, ki nem akará magát tovább tartóztatni, engede a világtalan hálálkodásának, s arczul csapá könnyeden. A vak köszönve, s őtet áldva, azonnal elereszté. A chalyf a nagyvezérrel tovább indult; de alig haladtak néhány lépésnyit, mondá vezérének: „Igen fontos lehet azon ok, mely ezen világtalant ilyen magaviselésre készti mindazok iránt, kik neki alamizsnát adnak. Szeretném közelebbről tudni. Azért fordúlj vissza gyorsan, mondd meg neki, ki vagyok, és hogy el ne mulaszsza holnap a délesti imádság táján a palotában megjelenni, mivel szólni akarok vele.“

A nagyvezér azonnal visszafordult, a vaknak alamizsnát és erre egy pofoncsapást ada, s minekutána elvégzé izenetét, visszasietett a chalyfhoz.

Visszatértek a városba, s midőn egy piaczon keresztülmenének, sok nézőre találtak, kik egy fiatal, s tisztességesen öltözködött férfiut néztek, ki egy kanczán ült, melyet szélnek eresztett zabolával zaklatott a piaczon köröskörül, és sarkantyúival s ostorával szünet nélkül oly kegyetlenül kinzá, hogy a tajtéktól s vértől egészen el vala boritva.

A chalyf, ki a fiatal ember embertelenségén egészen elbámula, megállott, hogy megkérdezze, mi okból kinozza kanczáját annyira, s azt nyeré feleletül, hogy azt senkisem tudja, hogy azonban már hosszabb idő óta ismétli ezen kegyetlen gyakorlást naponként ugyanazon időtájban.

Tovább idultak, s chalyf mondá nagyvezéréhez, hogy jegyezze meg magának a piaczot és el ne felejtse e fiatal embert holnap ugyanazon időre magához rendelni, mint a vakot.

Minekelőtte palotájához ért volna még a chalyf, egy utczában, melyen már régen nem ment volt keresztül, -151- megpillanta egy ujonnan épült házat, melyet ő az udvar valamelyik nagyja házának vélt. Megkérdé nagyvezérét, tudná-e kié? Mire ez mondá, hogy nem tudja ugyan, de megtudakolhatja.

Valósággal meg is kérde egy szomszédot, ki neki azt mondá, hogy ezen ház Kodjah Hassané, kit Alhabbalnak neveznek kötélgyártó mesterségéről, s hogy maga is látta még, midőn azt nagy szegénységben űzte, azonban, – a nélkül hogy tudhatnák, mi módon – annyira meggazdagodott, hogy ezen gyönyörü épület költségeit igen jól győzhette.

A nagyvezér most a chalyf után siete, s tudósitá a felől, a mit megtudhata. „Szeretnék ezen Kodjak Hassan Alhabballal szólani,“ mond a chalyf; eredj, s mondd neki, hogy ő is jelenjék meg palotámban holnap ugyanakkor, midőn a többi kettő.“ A nagyvezér teljesité a chalyf parancsolatját.

Másnap délesti imádság után szobájába lépe a chalyf, s a nagyvezér azonnal bemutatá neki az emlitett három személyt.

Mind a három leborult fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkeltek, kérdé a chalyf a vakot, mi a neve?

„Baba Abdallah,“ folytatá chalyf, „azon mód, melyel alamizsnát kértél tőlem, oly különösnek tetszett előttem tegnap, hogy én, ha bizonyos okok nem tartóztattak volna, bizonyára őrizkedtem volna kivánságod teljesitésétől, hanem inkább meggátoltalak volna azon szempillantástól fogva, a világnak ily botránkoztató magadviseletében. Azért ide hivattalak, hogy megtudjam tőled, mi okon tettél oly meggondolatlan fogadást, s majd csak abból, a mit közlendesz velem e felől, fogom megitélhetni, jól cselekedtél-e, s továbbra is meg engedhetem-e azon magadviselete módját, mely oly rosz például látszik szolgálni. Mondd meg azért tartózkodás nélkül, hogyan jutott eszedbe ezen -152- vad gondolat; semmit el ne titkolj, mert én minden esetre tudni akarom.

Baba Abdallah, ki ezen intéstől megszeppent, ismét arczára borult a chalyf fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkelt, ezeket mondá: „Igazhitüek uralkodója! Mély alázattal esdeklem bocsánatért felséged előtt, abbeli merészségemért, melylyel oly dolgot bátorkodtam kérni s erősködve kieszközölni, mely a józan észszel ellenkezni látszik. Elismerem vétkemet; mivel azonban felségedet akkor még nem ismertem, kegyelemért esdekelve remélem, hogy tekintetbe veendi ez okot. A mi ama magamviseletét illeti, melyet felséged esztelenségnek méltóztatik tekinteni, megvallom, hogy az valósággal az is, és hogy a világ annak is fogja azt tekinteni, a mindenható szemében azonban csak igen csekély elégtétel egy rettentő nagy bűnért, melyet elkövettem, s melyért eleget nem fogok tehetni soha, ha sorjában valamennyi halandó pofon ütne is. Felséged önmaga fog róla itéletet tehetni, ha történetem elbeszélésével meg fogtam mutatni, miben áll ezen rettenetes bűn.“

A világtalan Baba Abdallah története.

„Igazhitüek uralkodója, – folytatá Baba Abdallah – én Bagdádban születtem. Atyám és anyám után, kik kevés napok alatt meghaltak egymásután, maradt rám egy kis örökség. Noha koromra nézve még nem sok évet haladtam, még sem vettem ugy hasznát, mint a fiatalemberek rendszerint szokták, kik az ilyet rövid idő mulva felesleges fényűzésben vagy lakozásokkal pazarolják el; hanem inkább semmit sem mulaszték el, hogy reáforditott szorgalmam, gondom s iparkodásom után szaporithassam. Ekként végre annyira meggazdagodtam, hogy tulajdon magamnak volt nyolczvan tevém, melyeket utazó kalmároknak bérlék ki, s -153- melyek nekem felséged tágas birodalmainak különböző tartományaiba tett utazásaimnál nagy sommákat hoztak be.

Midőn egykor ezen szerencsém virágában, s a legnagyobb kivánsággal még több gazdagság után Balsorából üresen térék vissza tevéimmel, melyeken odamenet Indiába hajón viendő portékákat szállitottam, s melyeket most egy lakatlan pusztán, hol a szép legelő miatt tanyát ütöttem, épen legelteték, megszólita egy barát (dervis), ki Balsorába gyalogola s pihenés kedvéért mellém telepedék. Én megkérdém, honnan jő és és hova megy? Ő viszont ugyanazt kérdé tőlem, s minekutána tudnivágyásunkat kölcsönösen kielégitők, felosztánk magunk között ennivalónkat s együtt falatozánk.

Evésközben különféle érdeknélküli tárgyakról beszélgeténk s a barát többek között beszélé nekem, hogy nyugvóhelyünktől nem igen messze tudna egy helyet, hol oly temérdek sok kincs van, hogy ha abból annyit venne is el az ember, a mennyit elbirna nyolczvan tevém, még sem vennék észre, hogy abból valami elvétetett.

Ezen jó hir engem meglepe, s örvendeztete is egyuttal. Azon örömtől, melyet belsőmben éreztem e miatt, egészen magamon kivül valék. Én a barátot nem tartám képesnek arra, hogy engem e dologban mesével mulasson; azért nyakába borulék s mondám hozzá: „Jó barát, igen jól látom, hogy keveset aggódol e világ kincseiről, mire használhat neked ezen kincsnek tudása? Te csak magad vagy s igy csak igen keveset vehetsz el belőle. Mutasd meg nekem tehát, hol van, s én a nyolczvan tevémet megterhelem vele, s magam fogok azután közülök egyet neked ajándékozni, köszönetül azon jóért és örömért, melyet nekem azáltal okozandasz!“

Igaz, hogy csak igen kevés volt, a mivel megkináltam, nekem azonban igen soknak tetszett, azon pénzvágynál -154- fogva, mely bennem ezen kinyilatkozás óta elhatalmazott s nekem a még megmaradó hetvenkilencz teve tehernyi, mely még megmaradt, semminek sem tetszett ahhoz véve, melytől magamat megfosztanom s neki átalengednem kellene.

A barát, ki a gazdagságra szenvedélyes vágyódásomat észrevette, mindamellett is nem ütközött meg ezen oly annyira arány nélküli ajánláson, mit épen tevék neki, hanem egész lelki csendességgel mondá hozzám: „Atyámfia, magad látod, mily rosz arányban áll ajánlásod azon jótéteményhez, melyet tőlem kivánsz. Hiszen nem voltam kénytelen ezen kincsről beszélni, s titkomat inkább magamnak tarthattam volna meg; azonban pedig az, a mit felőle veled jószivüleg közlöttem, legalább bizonysága lesz azon jó szándékomnak, melylyel neked tetszeni kivántam, és az által, hogy kölcsönös szerencsénket alapitám, nálad jó emlékezetben maradhassanak. Én tehát neked egy igazságosabb és helyesebb ajánlást teszek, s magad lássad, fog-e neked tetszeni? Te mondád – folytatá a barát, – hogy nyolczvan tevéd van. Én tehát kész vagyok téged a kincshez vezetni s ott veled annyi aranyat és drágaköveket rakni reájuk, a mennyit csak elbirnak, azon föltétel alatt, ha illendően megrakodtunk, te nekem tevéid felét a rajtok levő kincscsel együtt átengeded, s magadnak csak a másik felét tartod vissza, mire azután elválunk, ugy hogy mindenik oda vezethesse tevéit, a hova neki tetszik. Látod, hogy ezen osztozás egészen megegyezik az illendőséggel, s ha nekem negyven tevét ajándékozol, tőlem helyette annyit kapsz, hogy azon magadnak ezer más tevét is vehetsz.“

Nem tagadhatám, hogy a barátnak ajánlása igen igazságos. Azonban anélkül, hogy gondolkodtam volna azon temérdek kincsekről, melyek nekem ezen egyezésnél fogva juthattak, tevéim felének átengedését nagy veszteségként néztem, kivált ha meggondolám, hogy a barát szintoly gazdag leend, mint én. Elég ahhoz, én -155- máig is háládatlansággal köszönék meg egy önkényt való jótéteményt, melyet azontul a baráttól még nem is kaptam volt. Itt azonban nem sok idő maradt a tanakodásra. Vagy el kelle fogadnom az ajánlatot, vagy elkészülnöm egy holtom napjáig tartó bánkodásra amiatt, hogy magam hibája által szalaszték el egy alkalmat, melynél tetemesen meggazdagodhattam volna.

Én tehát azonnal összehajtám tevéimet, s igy megindulánk. Minekutána igy haladtunk egy darabig, egy igen bő völgyhöz értünk, melynek bejárása azonban igen szük és keskeny vala. Tevéim csak egyenkint mehettek rajta keresztül, s a mint tágult a vidék, ugy lett ismét lehetségessé, hogy a legjobb rendben haladhassanak. A két hegy, mely a völgyet képezé s hátul félkörösen zárá, egyébiránt oly magas, meredek és járhatlan vala, hogy nem kellett attól tartanunk, hogy ott valamely halandó megláthasson.

Midőn megérkeztünk a két hegy közé, szól hozzám a barát: „Most ne menjünk már tovább; állitsd meg tevéidet s fektesd azokat álló helyükön hasra, hogy fáradság nélkül megterhelhessük, s ha ezt megtevéd, a kincs felnyitásához fogok.

Megtévén azt, a mit a barát mondott, magam is utána menék. Csiholó szerszámmal egyik kezében, egy kevés száraz gallyat szedegetett össze, hogy tüzet rakhasson. Mihelyt ez égett, egy kevés tömjénfélét hinte bele, néhány szavakat mormogva hozzá, melyeket én nem érték. Azonnal sürü füst kerekedett fel belőle. Ő ezen füstöt elosztá, s ekkor a sziklában, mely a két hegy között meredeken igen magasra felnyult, noha abban semminemü nyilásnak még csak nyoma se látszott, egyszerre mégis igen nagy támadt, mely kapuforma volt két kapuszárnynyal s csodálatos mesterséggel volt a sziklába készitve.

Ezen nyiláson át egy, a sziklába vágott nagy térségben gyönyörü palotát szemlélénk, mely inkább -156- valami lelkek, mint emberi kezek munkaművének tetszett lenni, mert nem is látszott lehetségesnek, hogy emberek ily merész és csodálnivaló dologra csak gondolatban is vetemedhettek volna.

Azonban, oh igazhitüek uralkodója, ezen észrevételt csak most teszem még felséged előtt, és nem tettem akkor mindjárt. Sőt azon mérhetetlen gazdagságokat sem csudáltam, melyek ott mindenfelől szemeimbe ötlöttek, hanem anélkül, hogy ezen temérdek kincsek czélirányos elosztásán elmélkedtem volna, hanem valamint a prédára lecsapó sas, az előttem levő legelső rakás aranynak estem, s abból, egy épen felkapott zsákba annyit kezdettem rakni, a mennyit csak elbirhatni véltem. – A zsákok igen nagyok valának, s én szerettem volna egészen megtölteni, azonban mégis kénytelen voltam tevéim erejével néminemü arányba hozni.

A barát szintugy tett, mint én; azonban észrevevém, hogy inkább a drágakövek után kapkodott, s midőn nekem annak okát megmondotta, követém példáját, s mi sokkal több drágaköveket vittünk magunkkal, mint vert aranyat. Végre minden zsákunkat tele töltők, s felrakók tevéinkre, miután nem volt egyéb hátra, mint a kincset bezárni, s elindulni.

Minekelőtte elindulánk, még egyszer bement a barát a kincshez, s minthogy abban több, aranyból s más drága anyagokból mesterségesen készült edények valának, észrevevém, hogy ezen edények egyikéből kivett egy kis, előttem ismeretlen fából készült szelenczét, s keblébe dugta, minekutána nekem megmutatta, hogy abban csak valami hajkenőcs féle van.

A barát annakutána ismétlé a felnyitáskor tett szertartásait, s minekutána bizonyos szavakat mondott volna, ismét bétevődött a kincstár, s a szikla ugy álla előttünk, mint azelőtt.

Erre tevéinket fel hagyánk kelni, s felosztánk magunk között. Én azon negyven elébe állottam, melyet -157- magamnak kiválasztottam, a barát pedig azon többi elébe, melyet neki által engedtem.

Ezután ismét kimenénk a szorulaton, melyen bejövénk, s igy ballagánk egymással a nagy országutig, hol el akaránk válni, a barát t. i. hogy Balsora felé folytassa utját, magam pedig, hogy haza térjek Bagdádba. Hogy megköszönhessem ily nagy jótéteményét, a leghathatósabb kifejezésekkel, s hálálkodásom legbuzgóbb fogadásaival éltem, hogy engem választott minden többi halandó közül ki, e temérdek kincsekben való részesitésre. Erre igen szivesen megölelkezénk, s minekutána egymásnak minden jókat kivántunk, mindegyik utjának indult.

Alig haladtam nehány lépésnyire, hogy tevéimet, melyek azalatt kimutatott utjokon előre haladtak, ismét elérhessem, midőn a háládatlanság és irigység rosz lelke keblembe fészkelődött. Töprenkedtem elvesztett negyven tevémen, de még inkább a rajtok lévő gazdagságon. „A barátnak,“ igy gondolkodám, „mind ezen drágaságokra nincsen szüksége; hiszen ő tetszése szerint parancsolhat az egész kincscsel, s abból annyit vehet, a mennyit akar.“ Én tehát a legfeketébb háladatlanságot forralva, egyszerre eltökélém magamban, hogy tevéit terhestül elszedem.

Tervem végrehajtása végett legelőbb megállitám tevéimet, s azután a barát után szaladtam, kinek egész erőmből utána kiálték, mintha még valami mondandóm volna neki; egyuttal jegyek által értésére adám, hogy ő is állitsa meg tevéit, s várjon rám. Meghallá kiáltásomat, s megálla.

Midőn utólértem, mondám neki: „Atyámfia! alig hagytalak el, midőn meggondolék valamit, mi előbb eszembe nem jutott, s miről talán magad sem gondolkodtál azelőtt. Te igen jó barát vagy, s egy csendes, minden földi gondoktól s egyéb foglalatosságoktól, azt kivéve, hogy istennek szolgálj, szabad élethez vagy szokva. Te bizonynyal nem fogod tudni, mily terhet -158- vállaltál magadra, midőn általvettél ily számos tevét. Ha fogadnád tanácsomat, csak harminczat vinnél el magaddal, s vélekedésem szerint még ezeknek vezetésével is elég bajod lesz. E tekintetből bizhatol bennem, mert nekem e dologban van tapasztalásom.

„Úgy vélem, igazságod van“ mond a barát, ki látá, hogy nem igen tagadhat meg tőlem valamit, „s megvallom,“ folytatá, hogy erről valóban nem gondolkodtam. Arról, a mit itt mondasz, már valóban nyugtalankodni is kezdtem. Azért válaszsz magadnak ki közülök tizet, s vezesd el Isten nevében.“

Én tehát kiválaszték tizet, megtéritém s többi tevém után eresztém. Valóban nem hittem, hogy a barátot ily könnyen rábeszélhetem; ez telhetetlenségemet még inkább öregbité, s kecsegtetém magamat, hogy talán baj nélkül kaphatok tőle még tizet.

A helyett tehát, hogy a gazdag ajándékot, melyet épen ada, megköszöntem volna, igy szólottam hozzá tovább: „Atyámfia! azon részvételnél fogva, melylyel viseltetem nyugodalmad iránt, meg nem válhatom tőled, hogy figyelmessé ne tegyelek annak isméti megfontolására, mi bajos harmincz tevével bánni, kivált oly embernek, mint te, ki az ilyeshez épen nem szoktál. Sokkal nyugodalmasabb lehetnél, ha engem még egyszer megajándékoznál ugy, mint csak az imént. Én neked ezt, mint könnyen általláthatod, nem annyira magam s önhasznom miatt, mint inkább a végre cselekszem, hogy ez által neked nagyobb örömet szerezzek. Könnyitsd meg tehát terhedet még tiz tevével, s add által azokat is nekem, mint oly embernek, ki szintoly könnyen bánik száz tevével, mint egygyel.“

Beszédem kivánt foganatu volt, s a barát minden vonakodás nélkül általengedé a tiz tevét, melyet ujra kivántam tőle, ugy, hogy neki nem maradt már több, csak husz. Én tehát hatvan tevének birtokában voltam, melyek terhének értéke jóval felülmulta sok fejedelem -159- gazdagságáét, s igy azt lehetne gondolni, hogy igy végre meg kellett lennem elégedve.

Azonban, oh igazhitüek uralkodója! valamint a vizkórságos, ki minél többet iszik, annálinkább szomjazik, még hevesebben vágyakodtam, hogy a barátnak maradt husz tevét is magamévá tegyem.

Megkettőztetém tehát buzgó kérésemet, esedezésemet és sürgetésemet, a barátot arra venni, hogy a huszból még tizet adjon, s ő végre hajolt kérésemre. A mi a még nála levő tiz tevét illeti, ezekért megölelém, megcsókolám, s szentül kérém, hogy meg ne tagadja tőlem, s azáltal azon örökös kötelezettségeknek, melyekkel iránta viseltetem, tegye fel a koronát, hogy végre azon nyilatkoztatásával, hogy mindenre rá áll, örömömet teljesité.

„Jó hasznát vedd azonban atyámfia! – mond ő – s emlékezzél meg arról mindig, hogy az Isten szintoly könnyen elveheti tőlünk a gazdagságokat, a mint azokat adta, ha nem forditjuk szegények gyámolitására, kiket ő csak azért hágy szükségben, hogy a gazdagoknak alkalmuk legyen, alamizsnáik által nagyobb érdemeket szerezni ama világra.“

Elvakultságom oly nagy volt, hogy nem voltam képes ily üdvösséges tanácsot követni. Sőt meg sem elégedtem azzal, hogy magamat nyolczvan tevéim birtokában lenni láttam s tudtam, hogy oly kincscsel vannak megterhelve, melylyel nekem a legboldogabb emberré kellett lennem; hanem eszembe jutott, hogy az a kis szelencze kenőcs, melyet a barát magához vett, s nekem megmutatott, valami sokkal nagyobb értékü lehet, mint mindazon kincsek, melyeket neki köszönheték.

„A hely, honnan a barát elvevé,“ igy okoskodám magamban, „s azon nyugtalanság, melylyel annak birtokába jutni törekedék, gyanitatja velem, hogy az valami rejtélyest foglal magában.“

Ez engem annak megnyerése végett következőre indíta. -160- Csak épen imént ölelém meg s búcsuztam el tőle. Azonban még egyszer feléje fordulék, s mondám neki: „Még egyet, mitevő leszsz ama kis kenőcs szelenczével? Oly csekély becsűnek látszik előttem,“ folytatám, „hogy nem is érdemes arra, hogy magaddal vigyed; kérlek tehát, ajándékozd nekem. Hiszen általában véve egy barátnak, mint te, ki a világ hiuságairól egészen lemondott, ugy sem kell hajkenőcs.“

Adta volna az Isten, hogy ezen szelenczét megtagadta volna tőlem! Azonban, ha tenni akarta volna is, már nem lettem volna eléggé eszemen, s azontul erősebb is voltam nálánál, s erősen eltökélve, annak magam részére erővel való megszerzésére is, hogy meg legyek nyugtatva a felől, nehogy valaki mondhassa, hogy ama csak legkevesebbet is kapott a kincsből, – bármennyi háládatossággal tartoztam is neki.

A barát azonban, a helyett, hogy megtagadta volna tőlem, azonnal kihuzá kebléből, s a legnagyobb illendőséggel általadá nekem, mondván: „Itt van, atyámfia, nehogy még ez az egy is hibázzék teljes megelégedésedből. Ha szolgálhatok még más valamivel, csak mondd meg, én kész vagyok annak teljesitésére.“

Midőn a szelencze kezeimben volt, kinyitám, megtekintém a kenőcsöt, s mondám hozzá: „Minthogy oly jószivü vagy, hogy ki sem fáradsz az irántam való szivességekben, mondd meg kérlek, mi különös hasznát vehetni ezen kenőcsnek?“

„Az felettébb emlékezetre méltó és csudálatos“ mond a barát. „Ha t. i. abból egy keveset a bal szemedre és szempilládra kensz, szemeid elébe tünnek minden kincsek, melyek a föld kebelében rejtekeznek; ha pedig jobb szemedre kensz valamit belőle, megvakulsz.“

E csudálatos foganatot magamon kivántam tapasztalni, s ezért, kezébe adván a szelenczét, mondám a barátnak: „Nesze, s kenj egy keveset a kenőcsből bal szememre; te ahhoz jobban értesz mint én. Égek azon -161- kivánságtól, azt magamon tapasztalni, a mi nekem hihetetlennek tetszik.“

A barát kész vala e fáradságra. Be kelle hunynom bal szememet, s ő rá kene egy keveset a kenőcsből. Ez meglevén, kinyitám szememet, s látám, hogy igazat mondott. Én valósággal temérdek számu kincstárakat szemlélék meg, melyek oly temérdek és számtalanféle kincsekkel valának megtelve, hogy lehetetlenség lenne, azokat mind egyenkint előadnom. Mivel azonban jobb szememet kézzel erősen be kelle fognom, s én ezt eluntam, megkérém a barátot, hogy ezen kenőcsből a jobb szememre is kenjen egy keveset.

„Azt is megteszem ugyan,“ mond a barát, „azonban nem szabad megfelejtkezned arról, a mit csak az imént mondtam, hogy mihelyt csak egy keveset tészsz belőle jobb szemedre, azonnal megvakulsz tőle. A kenőcsnek már egyszer meg van ezen ereje, s ehhez kell magadat tartanod.“

A helyett, hogy elhittem volna, hogy a barát igazat szól, inkább azt képzeltem magamban, hogy alatta még más titok is lappang, melyet nem akar velem tudatni.

„Atyámfia“ mondám hozzá, „jól látom, hogy el akarsz ámitani; hiszen természet ellen való volna, ha egy és ugyanazon kenőcs két épen ellenkező foganatot szülne.“

„S mégis egészen ugy van a dolog, a mint neked mondom,“ felel a barát, az Isten nevét hiva tanubizonyságul, „s elhiheted szavamra, mert én az igazságot sohasem vagyok képes eltagadni.“

Én a barát szavának, ki velem mint becsületes ember szólott, nem akarék hinni; azon telhetetlen kivánás, hogy a föld minden kincseit öntetszésem szerint nézhessem, s azokkal talán, valahányszor kedvem telnék, élhessek, azt tevé, hogy sem nem hallgattam óvó intéseire, sem pedig egy dolgot el nem akarék hinni, mely – mint nemsokára azután legnagyobb szerencsétlenségemre tapasztalám, – csak igen is igaz volt. -162-

Belém fészkelt előitéletemben azt hitetém el magammal, hogy ezen kenőcs, ha bal szemre kenve oly erejü, hogy a föld minden kincseit láttatja, jobb szemen használva talán azon erővel bir, hogy azokkal azonnal kivánságom szerint parancsolhatok. Ezen gondolatomban erősködve unszolám a barátot, hogy kenjen valamit a jobb szememre; ő azonban állhatatosan vonakodék annak teljesitésétől.

„Minekutána ennyi jót tettem veled atyámfia, mond ő hozzám, „rá nem vehetem magamat, hogy neked ily szörnyü boldogtalanságot okozzak. Fontold meg magad, mily szerencsétlenség a szeme világától megfosztva lenni, s ne helyezz azon szomoru kénytelenségbe, hogy oly dologban tegyek eleget kivánságodnak, melyet holtod napjáig siratnál.“

Én megátalkodásomban végsőre vetemedtem. „Atyámfia, mondám hozzá eléggé kemény hangon, kérlek, hagyj fel mindazon nehézségekkel, melyeket itt teszesz nekem; te nekem nagylelküleg megtettél mindent, a mit tőled addig kértem, azt akarod most, hogy ily szembe sem tünő csekélység miatt megelégedetlenül váljam el tőled? Isten nevében, tedd meg ezen utolsó kegyességet is velem. Akármi legyen is következése, soha sem foglak okolni, hanem annak oka mindig rám fog háramlani“

A barát minden lehetséges módon próbált ellentállani, de midőn látná, hogy képes volnék rajta erőt venni, mondá: „Minthogy már épen okvetetlenül akarod, megteszem kivánságodat.“

Ekkor vett egy keveset ezen veszélythozó kenőcsből, s a jobb szememre kente, melyet erősen behunytam. De fájdalom, midőn ismét felnyitám, nem láttam szemem előtt egyebet sürű setétségnél, s én folyvást vak maradtam, a mint látod.

„Oh szerencsétlen barát.“ Kiálték azonnal, „a mit mondottál, csak igen is igaz! Boldogtalan kiváncsiság“ tevém hozzá, „telhetetlen gazdagságok után való vágyakodás, -163- a szerencsétlenségnek mily örvényébe döntöttetek engem! Érzem ugyan, hogy ezt mind magam okoztam magamnak; azonban, kedves atyámfia“ szólék a barát felé fordulva, „ki te oly adakozó és jól tévő vagy, nincsen annyi csudatévő titkaid között egy is, mely nekem szemeim világát ismét visszaadná?“

„Boldogtalan“ felel nekem erre a barát, „hogy ezen szerencsétlenséget el nem kerülted, bizonyára nem hibám; neked azonban most csak az jutott, a mit megérdemlettél, s szived vaksága tested világtalanságát okozta. Igaz, hogy birok titkokkal; ezt te azon rövid idő alatt, hogy együtt vagyunk, könnyen észrevehetted; azonban egyet sem ismerek, mely szemed világát ismét visszaadhatná. Ha gondolod, hogy van még egy olyan is, folyamodjál az Istenhez; csak ő adhatja neked azt ismét vissza. Ő neked oly kincseket adott, melyekre nem valál érdemes; ő azoktól most ismét megfoszta, s általam oly emberekre juttatja, kik nem lesznek oly háládatlanok mint te.“

A barát egy szót sem szóla többé, s én sem birtam neki felelni egy szót is. Ő most zavarodásomban, s egy leirhatatlan mély fájdalomba merülten elhagya, s minekutána nyolczvan tevémet összegyüjté, maga előtt hajtá azokat, s folytatá utját Balsora felé.

Rimánkodám neki, hogy ne hagyna el ezen szerencsétlen állapotomban, s vezetne legalább a legelső karavánig; de ő siket marada kéréseim s jajgatásaim iránt. Ily móddal megfosztva szemeim világától, s mindentől, a mivel e világon birtam, éhség és szomoruság miatt meghaltam volna, ha egy karaván, mely Balsorából jött, fel nem vett s Bagdádba nem vitt volna.

Oly helyzetből, mely, ha mindjárt nem hatalomra s erőre is, de legalább gazdagságra s fényre nézve, engem fejedelmek sorába állita, egyszerre gyám nélkül látám magamat koldusbotra jutni. Kénytelen valék alamizsnáért esedezni, a mit eddig tettem is; de hogy Isten ellen való vétkemért lakoljak, egyuttal azon büntetést -164- is szabtam magamnak, hogy minden jóltevőtől, ki könyörül nyomoruságomon, egy pofoncsapást kapjak.

Ez az oka, oh igazhitüek uralkodója! ama magamviseletének, mely felséged előtt tegnap oly különösnek tetszett, s rám talán haragját is háritotta. Bocsánatot kérek még egyszer, mint rabszolgája, és szivesen alája vetem magamat minden büntetésnek, melyet megérdemlettem. Ha azonban felségednek tetszenék, bünbánatomról itéletet hozni, meg vagyok róla győződve, hogy igen csekélynek s messze bünöm alatt lévőnek fogja felséged találni.

Minekutána elbeszélte a világtalan történeteit, mondá a chalyf hozzá: „Baba Abdallah, bünöd nagy; azonban, hála az Istennek, hogy általláttad annak nagyságát, s magadra azért ezen nyilvános elégtételt szabtad. Ez már most elég: azután magadban gyakorold ezen bünbánásodat; s el ne mulaszd semmi imádságodban, melyet hitbeli kötelességből teszesz mindennap, hogy őtet bocsánatért kérd; s hogy ettől életed fentartásáról való gondoskodásod el ne vonjon, egész életedre kiszabok egy alamizsnát, melyet neked nagyvezérem kiadatand. Azért el ne távozzál, s várakozzál, mig parancsom teljesité.“

Ezen szavaknál leborult Baba Abdallah az uralkodó fejedelmi széke előtt, s felkelvén, minden kigondolható szerencsét s boldogságot kivánt neki.

Harun Arresyd chalyf, megelégedve Baba Abdallah és a barát történetével, a fiatal ember felé fordult, kit kanczájával láta oly roszul bánni, s szintugy megkérdezte tőle nevét, mint a vaktól. A fiatal ember mondá neki, hogy neve Sidi Numan.

„Sidi Numan“ mond erre a chalyf hozzá „én életemben már sok lovat láttam nyereg alá szoktatni, s magam is szoktattam már, de még egyet sem oly kegyetlenül ütni verni, mint te tegnap az utczán, s minden nézők botránkoztatására, kik a miatt hallhatólag morogtak, bántál kanczáddal. Én szintugy megbotránkozám -165- rajta, mint a körülállók, s nem sok hibázott, hogy – egészen egyébiránti szokásom ellenére – ki nem nyilatkoztatám magamat, pajkosságod félbeszakasztatására. Mindamellett is külsőd nem mutat kegyetlen s durva emberre. Sőt kész vagyok elhinni, hogy nem épen ok nélkül bántál vele igy. Minthogy tudom, hogy ez nem volt először, s te már hosszabb idő óta naponkint kinozod igy kanczádat, szeretném annak okát megtudni, s azért idéztelek előmbe, hogy azt tőled megtudjam. Fedezd fel azért előttem a dolgot egész mivoltában, s ne titkolj el tőlem semmit is.“

Sidi Numan könnyen elértette, mit kiván tőle a chalyf; de ennek teljesitése őt a legkinosb zavarodásba ejté. Több izben változott szine, s akaratja ellen látszott belőle a zürzavar, melyben volt. Mindamellett meg kellett vallani az okát. Ezért, minekelőtte megszólamlék, leborula a chalyf fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkele, beszédhez akara fogni, hogy kielégitse a chalyf ujságvágyát; mindazáltal zavarodva hallgatott, nem annyira a chalyfnak, ki előtt megjelent, dicsősége, mint inkább teendő elbeszélése tartalmától rettenve meg.

Bármi nyughatatlanul várta is különben a chalyf akaratja teljesitését, még sem mutatott haragot Sidi Numan hallgatásáért; mert azt vélé, hogy talán nincs elegendő bátorsága, előtte szólani vagy hogy beszédének azon hangjától, melylyel megszólitá, szeppent meg, vagy hogy végre abban, a mit elő kelle beszélnie, oly dolgok fordulnának elő, melyeket inkább el szeretne hallgatni.

„Sidi Numan“ monda hozzá a chalyf bátoritására, „szedd össze magad, s képzeld ugy a dolgot, mintha azt, a mit kivántam, nem nekem, hanem valamelyik barátodnak, ki arra megkérne, kellene elbeszélned. Ha egyébiránt e történetben olyas valami foglaltatnék, a mi neked zavart okoz, vagy melyről gondolod, hogy engem megbánthatna, azt előre megbocsátom. Azért tehát ne nyugtalankodjál, beszélj bizvást, s el ne titkolj -166- előttem semmit is, épen ugy, mintha legjobb barátodat szemlélnéd magad előtt.“

Sidi Numan, kit a chalyf utolsó szavai megnyugtatának, végre megszólamlott, mondván: „Igazhitüek uralkodója, bármi nagy légyen is a zavarodás, melybe felséged közelében, s fejedelmi széke fénye előtt esik minden halandó, mégis sokkal erősebbnek érzem magamat, hogy sem elhinném, hogy ezen tisztelő félelem annyira el birna némitani, hogy a felségednek tartozó engedelmesség ellen vétsek, vagy abban, mit tőlem kivánna, tudósitással szolgálni ne tudnék. Ha nem merem is magam legtökéletesb embernek állitani, még sem vagyok viszont oly roszakaratu, hogy csak valaha is eszembe jutott volna legkisebb olyas valamit a törvények ellen cselekedni, a mi bennem félelmet gerjeszthetett volna ezeknek kemény büntetésöktől. Azonban, bármi jó volt is akaratom, elismerem mégis, hogy nem voltam ment tudatlanságból elkövetett hibáktól. Ez az én esetem. Mindamellett nem mondom, hogy a felségedtől még meghallgattatásom előtt nyert kegyes bocsánatjában bizom; hanem inkább meghajlom felséged igazságos itélete, sőt büntetése alá is, ha megérdemlettem. Megvallom, hogy kanczámmal egy idő ótai bánásom furcsa, kegyetlen s nem követnivaló, de reménylem, hogy okát igen helyesnek, engem pedig inkább szánakodásra, mint büntetésre méltónak fog itélni. Azonban nem illik unalmas előbeszéddel felségedet tovább is függőben tartanom, a miért is ime történetem.“

Sidi Numan története.

„Igazhitüek uralkodója,“ folytatá Sidi Numan, származásomat elhagyom, mert az nem oly fénylő, hogy érdemes volna az emlitésre. A mi a szerencse javait illeti, elődeim jó gazdálkodásukkal hagytak reám annyit, a mennyit csak kivánhattam, hogy abból becsületes ember -167- módjára fenhéjázás nélkül és másnak terhére nem esve, élhessek.

Ily körülmények között szerencsém befejezésére nem kivánhattam már egyebet, mint oly szeretetre méltó házaspárt lelhetni, ki engem szintoly hűszivüleg és gyengéden szeretne viszont, mint én őtet. Az Istennek azonban nem tetszett engem olyannal ajándékozni meg; hanem inkább olyat ada, ki összekelésünk első napjától kezdé türelmességemet oly próbákra tenni, melyeket csak azok képzelhetik el, kik hasonlókat valának kénytelenek szenvedni.

Minthogy honunk szokásai szerint minden házasságok ugy szerződnek, hogy azt, kivel összekelünk, azelőtt sem látjuk, sem ismerjük, tudva lesz felséged előtt, hogy nincs oka panaszkodásra egy férjnek is, csak ijesztő csunya, vagy idétlen alaku ne legyen elvett neje, s jó erkölcsei, esze, módos magaviselete, testének netaláni apróbb hibáit ismét felüssék.

Midőn nőmet legelébb látám fátyola nélkül, – akkor t. i. midőn a szokott szertartások után épen házamhoz hozatot, – örültem, hogy szépségéről tett magasztalásokban meg nem csaltak; egészen izlésem szerintinek találtam, s ő nekem tetszett.

Összekelésünk utáni napon több tál ételből álló ebédet adtak az asztalra. Az ebédlőbe menék, hol nem találván nőmet, hivatám. Sok ideig hagyván magát várni, végre előjött. Én nyugtalanságomat elpalástolám, s igy asztalhoz ülénk.

Én legelébb a rizsből evém, melyet szokásként kanállal vevék ki. Nőm ellenben, kanál helyett, zsebében hordozott kis evőeszközből, egy fülvakaró kalánformát veve elő, melylyel kezde a rizsből kivenni, s azt szemenként, – mert több rá sem fért – szájába kezdé rakni.

Ily evésmódon elbámulva, mondám hozzá: „Amine – mert ez volt neve – szüleid házánál igy tanultad enni a rizst? Azért teszed talán, mivel nem vagy nagyehető, -168- vagy szemenként akarod megszámlálni, hogy egyszer ne egyél többet mint másszor, ha csupa takarékosságból teszed, hogy tékozlóvá ne legyek, bizonyossá teszlek, hogy e részben nincs mitől félned, s hogy az által sohasem fogunk tönkre jutni. Hála az Istennek, van annyink, hogy abból könnyen elélhetünk, anélkül, hogy megtagadnók magunktól a szükségest. Azért kedves Aminém, ne kényszeritsd magad, hanem egyél ugy, mint engem látsz enni.“

E barátságos móddal, tett észrevételeimre, udvarias feleletet vártam tőle; azonban egy hangot sem válaszolva, tovább is csak ugy evett, s hogy még inkább boszantson, csak néha falt egyet a rizsből, s a helyett, hogy a többi ételből is evett volna velem, csak néha néha dugott annyi összezsurmolt kenyeret a szájába, a mennyit egy veréb is felkapott volna.

Agyafurtsága boszanta. Hogy azonban kedvét keressem, s kimentsem, azt képzelém magamban, hogy nem szokott hozzá férfiak társaságában enni, annál kevésbbé pedig férjével, kinek jelenlétében talán tartózkodásra taniták, mit ő együgyüségében felettébb messze üzött. Azt is gondolám, hogy talán már reggelizett, vagy ha nem is, akar magának egy kevés étvágyat hagyni, hogy azután magában tetszése szerint falatozhassék. E gondolataim miatt semmi olyat sem mondtam neki tovább, a mi elijeszthette, vagy a miből rosz kedvemnek valami jelét sejdithette volna. Ebéd után szintoly barátságosan válék el tőle, mintha rendes magaviseletével legkisebb okot sem adott volna a megelégedetlenségre, s magában hagyám.

Este szintugy tett, jövő nap is, s átalában véve valahányszor együtt evénk, mindig szintazon módon viselte magát. Én jól láttam, hogy egy asszony lehetetlenül élhet oly kevés eledelből el, mint a mennyit ő veve magához, s következőleg ez alatt más valami előttem ismeretlen titoknak kell rejtezni. Ez engem tettetésre birt. Én tehát ugy tevék, mintha nem is figyelnék -169- cselekedeteire, azt remélve, hogy idővel hozzám szokik, a mint kivántam; reményem azonban nem sikerült, miről rövid időn meg is kelle győződnöm.

Egy éjjel, midőn Amine engem legmélyebb álomba merültnek gondola, egész csendességgel felkele, s én észrevevém, hogy a legnagyobb vigyázattal, nehogy valami zörrenés által felébreszszen, felöltözködött. Sehogysem foghatám meg, mi czélból háborgatja nyugalmában magát, s vágyakodva megtudni, mi szándékkal jár, mély álomban szendergőnek tettetém magam. Egészen felöltözve, nagy csendességgel mene ki a szobából.

Mihelyt kiment, fölkelék, s magamra öltém köntösömet. Egy az udvarra szolgáló ablakból észrevehettem, hogy az utczaajtót nyitotta ki és kiment.

Azonnal az ajtóhoz sieték, melyet félig nyitva hagytam, s utána suhanék a holdvilágban, mig egy temetőhelybe nem látám bemenni, mely házunk közelében feküdt. Azonnal egy a temetővel határos falra mászék, s minekutána jól körülnéztem, nem láthat-e senki, megpillantám Aminét egy gule-val.1)

Felséged fogja tudni, hogy mindakét nemen lévő gulek a mezőségen kódorgó rosz lelkek. Rendszerint régi, düledezett épületekben lappangnak, a honnan az utasokra rohannak, azokat megölik, s husokat felfalják. Ha nem kapnak utasokat, éjente temetőhelyekre mennek, hol a kivájott holt testeket emésztik meg.

Én szörnyen megijedtem, midőn nőmet e boszorkánynyal láttam menni. Egy az nap eltemetett holtat vájtak ki, s a gule több izben szeldelt le róla hust, melyet a sir karimáján ülve, együtt megettek. Mig e borzasztó s embertelen eledelt költék el, egész csendességben beszélgetének együtt, magam azonban sokkal messzebb voltam tőlök, hogysem beszédökből valamit -170- érthettem volna, mely szintoly különös lehete, mint vacsorájok, melyre most sem emlékezhetem vissza borzadás nélkül.

Elvégezvén borzasztó falatozásukat, a holt tetemet ismét a sirba veték, melyet a kivájott földdel ismét befedének. Én elhagyám őket, és sietve takarodtam haza. Bejövet az utczaajtót félig nyitva hagyám, s minekutána hálószobámba érkeztem, lefeküvém ismét, s alvónak tettetém magamat.

Amine nemsokára egész csendesen bejött az ajtón, levetkezett s lefeküdt, örömmel teli – mint nekem tetszett – hogy minden oly jól mene, hogy én észre nem vettem.

Gondolatokba merülve oly embertelen s förtelmes cselekedetről, milyennek épen most valék szemmel látott tanuja, s teli idegenséggel a mellett feküdni, ki azt elkövette, igen sokáig tartott, mig elalhattam. Végre mégis elalvám, de oly gyengéden, hogy az első szózatra, mely hajnal hasadtával nyilvános imádkozásra szólita, felserkentem. Felöltözém, s a mecsetbe menék.

Imádság után kimenék a városból, s a reggelt a kertben sétálással s annak fontolgatásával töltém el, mitevő legyek, nőmet élete módja változtatására birhatni. Félrevetve minden eszembe ötlött erőszakos módokat, elhatározám magamban, hogy szerencsétlen hajlandóságának elszoktatására, csak szelid módokat használjak. – E fontolgatások közben észrevétlenül jutottam lakásomig, melybe épen délkor léptem be.

Mihelyt Amine meglátott, tálaltatott s mi ebédhez ülénk. Minthogy láttam, hogy a rizst még most is folyvást csak szemenkint eszi, minden, csak lehető szelidséggel mondám neki; „Amine, tudod mi nagy okom volt összekelésünk utáni első napon csodálkoznom azon, hogy te csupán a rizsből, ebből is pedig oly furcsa módon ettél, hogy akármelyik más férj is megbántódott -171- volna általa; tudod továbbá, hogy én erről elégedetlenségem értésedre adásával megnyugodtam, s arra kértelek, hogy a többi felhordott, és izlésed iránti kedvezésből különféle módon készitett husételekből is egyél. Azóta asztalunk mindig azon módon volt teritve, az étkek közti némely változást kivéve, nehogy mindig ugyanazt legyünk kénytelenek enni. Emlékeztetéseim azonban sikeretlenek maradának, s mind a mai napig sem hagytál fel vele, hanem tovább is rajta vagy, nekem e boszuságot okozni. Én hallgattam, mivel nem akartalak kényszeritni, s igen sajnálnám, ha az, a mit jelenben mondok, téged legkisebbé is megsértene, azonban Amine, mondd meg kérlek, nem jobb-e az előttünk levő hus a halotti husnál?“

Alig ejtém ki ez utolsó szavaimat, midőn Amine, ki igen jól sejdité, hogy éjszaka meglestem, minden képzelhetést felülmuló dühösségre gerjedt, arczulata szinte égett; szemei majd kidudorodtak fejéből s dühében tajtékzott.

Ezen borzasztó állapotja rémüléssel tölte el; megmeredtem, tehetetlen voltam ellenem koholt gonoszságától, melyen felséged maga is fog csodálkozni, megőrizkednem.

Erre legnagyobb hevében egy hozzája közel álló vizmedenczét ragada meg, ujjai hegyét belemártá, nehány érthetetlen szavat mormogva, arczul fecskendeze s dühöngő hangon orditá felém:

Alig mondá ki Amine, kiről eddig még nem tudtam, hogy boszorkány, ez ördögi szavakat, midőn hirtelen kutyává változottnak szemlélém magamat. E váratlan változás miatti meglepetésem s álmélkodásom közben elfelejtkezém eleinte menekedésemre gondolni, s igy elég ideje volt egy botot ragadni fel, s engem megkinozni. Valóban oly kegyetlen ütésekkel vendégelt, hogy most sem foghatom meg, mint maradtam életben. -172- Udvarra szökésemmel dühét kerülni vélém; azonban ott is szintazon méreggel üldözött, s bármi fortélyosan bujkáltam is egyik oldalról a másikra ütései kikerülésére, még sem voltam eléggé tapasztalt az azok elleni magam védésében, s igy még számos ütést kelle kiállanom. Belé fáradván végre kinzásomba s üldözésembe, s mintegy kétségbeesve azon, hogy kivánsága szerint agyonüthessen, ennek végrehajtására uj módot talála fel. Kinyitá t. i. egy kevéssé az utczaajtót, hogy azon pillanatban, midőn rajta kisuhanni próbálnék, összeroncsolhasson. Bármint lettem is pedig kutyává, mégis észrevevém veszélythozó tervét, s minthogy a rögtöni veszély önszabaditásunkra maga tanit, magatartására s mozgására vigyázva, jól ellesém az időpontot, melyben figyelmét megcsalván, hirtelen kisuhantam, s igy mentém meg életemet s rontám el gonosz szándékát. Egyébként valóban kár nélkül is menekedtem ki. Azt kivéve, hogy farkam vége egy kevéssé becsipődött.

Emiatti fájdalmamban orditva s ugatva szaladtam végig az utczán, s igy vonám magamra több kutya figyelmét, kik meg is mardostak. Üldözéseik elkerülésére egy ember boltjába ugrám, ki tisztitott ürüfőket, nyelveket és lábakat árult s hol bátorságban is voltam.

Az ember először könyörülve véde s szétkergeté az engem üldöző s szinte házába is betolakodó ebeket. – Részemről az vala első gondom, hogy egy zugba rejtezkedém, hol nem láthatának. Azonban itt sem lelém fel a reménylett pártolást és védhelyet. A férfi azon rendéntuli babonások egyike volt, kik tisztátalan állatnak vélve az ebet, nem kaphatnak elegendő vizet és szappant ruháik kimosására, ha csak elmenet ért is hozzájok valami kutya. Minekutána tehát az engem üldöző ebek eltávoztak, ismételve mindent elkövete, hogy még aznap üzhessen ki házából; én azonban fürkészései elől biztos helyre valék elbujva. Igy akarata -173- ellen töltém el az éjt boltjában, s e nyugalomra valóban szükségem is vala, hogy Amine rosz bánásmódját valahogy kinyögjem.

Hogy felségedet csekélységek elbeszélésével ne untassam, elváltozásom felett tett képzelődésimet elhallgatom, s csak azt jegyzem, hogy következő nap, midőn gazdám, ki korán mene ki bevásárolni, ürüfőkkel, nyelvekkel s lábakkal terhelve visszatért, boltját kinyitá s áruit kiraká, én elősompolygék buvóhelyemből, s minthogy a hus szagára épen látám boltja elébe gyülekezni a szomszéd ebeket, közéjük elegyedém azon reménynyel, hogy valamit vet az árus, s kérőleg álltam elébe.

Gazdám figyelni látszék arra, hogy én, nála menekedvén, még nem ettem semmit is, s avval jelelt ki, hogy többször, és nagyobb darabokat adogata, mint a többi kutyának. Osztogatása végével boltjába akarék visszatérni, mely szándékomat ránézéssel és farkam barátságos csóválgatásával igyekezém tudtára adni, s általa egyszersmind pártfogása ismétlésére kérni; de ő hajthatatlan vala s szándékomnak bottal s oly keményszivü tekintettel álla ellen, hogy kénytelen valék eltávozni.

Nehány házzal odább egy kenyérsütő boltja előtt állék meg, ki ama komoly ürüfejcsiszárral ellenkezésben vidám s jókedvü embernek látszott lenni, s valóban az is volt. Épen reggelizett s noha éhségemnek még épen semmi jelét sem mutattam, mégis egy darab kenyeret ada. Minekelőtte egyéb kutya módjára telhetetlenül utána rohannék, főhajtással s farkcsóválással iparkodám neki mintegy köszönetemet kijelenteni. – Ebbeli udvariasságomat megköszönte s mosolyga. Én nem valék éhes, hogy azonban kedvében járjak, felvevém s megevém a kenyeret, még pedig oly lassan, hogy abból észreveheté, hogy csak az ő kedveért eszem azt. Ezt ő mind észrevevé s oly szives vala, hogy boltja körül megszenvede. Én tehát leültem, még pedig -174- arczczal az utcza felé fordulva, annak jeléül, hogy ezentul csak pártfogásáért esedezem.

Ő ezt nemcsak megengedé, hanem meg is simogata, miből bizvást észrevehettem, hogy szabad hajlékába bemennem. Én ezt oly móddal tevém, melyből gyanithatá, hogy azt csak engedelmével teszem. Nem vevé rosz néven, sőt fekvőhelyet is mutata, hol nem leendek láb alatt; én azonnal elfoglalám azt, s el sem is hagyám mig házában valék.

Mindig jól bánt velem, s nem reggelizett, ebédelt, vagy vacsorált, hogy nekem abból elegendő részt ne juttatott volna. Én részemről ezért minden kitelhető ragaszkodással és hűséggel viseltettem iránta, melyet csak kivánhata háladatosságomtól.

Mindig szemmel tartám s egy lépést sem teve házában, hogy ne követtem volna. Szintazt tevém, ha ideje engedé, hogy dolgaiban a városba ment. Én e részben annál pontosabb valék, mivel észrevettem, hogy figyelmem tetszék neki s hogy gyakran, ha kimenő szándéka volt, s én azt véletlenül észre nem vettem, Piróka néven, melyet ada, maga után szólita.

E felszólitásra helyemről mindenkor az utczára, ugrottam s ott futkostam, ugrándoztam s viczkándoztam az ajtó előtt. Ezen örömjeleket csak kijöttével hagyám félbe s ekkor, előtte vagy utána futkosva, s örömöm kijelentésére időről időre ránézve, hiven követém.

Már jó ideig a háznál voltam, midőn egykor egy asszony kenyeret venni jöve. Midőn gazdámnak azt kifizeté, a többi jó pénz között egy hamis darabot is ada neki. A sütő, rá ismervén a rosz pénzre, visszaadá az asszonynak, s mást kivánt helyette.

Az asszony vonakodék azt visszavenni, s jónak állitá. Gazdám az ellenkezőt vitatá, s szóváltás közben többek között mondja az asszonynak: „E darab oly szembetünőleg hamis, hogy meg vagyok győződve, kutyám, mely pedig oktalan állat, sem hagyná magát -175- azzal rászedni. „Jöszte Piróka!“ mondá tovább engem hiva. Szólitására azonnal a fizető-asztalon termék. A sütő elém veté a pénzdarabokat, s mondá: „Nézd meg, nincs-e közte hamis darab?“ Én minden darabot megnéztem, azután a hamisat lábommal félretoltam, s uramra néztem, mintha mutatni akarnám neki.

A sütő, ki csak véletlenül s tréfából hivatkozék itéletemre, nagyon meg volt lepetve, midőn látá, hogy én azt oly pontosan s tétovázás nélkül eltaláltam. Az asszony, ki most pénze hamisságáról meg volt győződve, elhallgatott, s helyette más jobbat adott. Midőn az elmene, gazdám összehivá szomszédait, s szerfelett magasztalá okosságomat, elbeszélvén nekik a történtet.

A szomszédok magok akarának erről meggyőződni, s mindazon hamis pénzek közül, melyeket jó közé keverve elém adtak, egy sem volt, hogy azt megismervén ki ne választottam volna.

Az asszony részéről szinte minden előtalált ismerősének elbeszélte, mi történt vele. A hamis pénzt megismerő ügyességem hire rövid időn nem csak a szomszédságban, hanem az egész kerületben, s végre lassanként az egész városban elterjedt.

Ezentúl napestig volt foglalatosságom. Eleget kelle tennem mindazok kiváncsiságának, kik uramnál vásároltak kenyeret, s meg kelle mutatnom ügyességemet. Ez az egész várost hozzánk édesgeté, s legtávolabb kerületekből is eljöttek ügyességem próbálgatására, s hirem annyi vevőt szerze gazdámnak, hogy alig elégitheté ki valamennyit. Ez sokáig tartott, s gazdám nem állhatá meg szomszédaimnak azon vallomást tenni, hogy én neki valóságos kincs vagyok.

E parányi ügyességem azonban rövid időn irigyeket támaszta ellene. Utánam leselkedének, hogy elorozhassanak, s ő kénytelen vala rám szorosan vigyázni. Egy nap jött valamely asszony, ujságvágyból, szinte mint a többi, s kenyeret vett. Szokott helyem a fizető-asztalon vala. Előmbe vete hat pénzdarabot, s azok között egy -176- hamisat is. Kikeresém a többi közül, rá tevém lábomat, s asszonyra nézék kérdőleg, valjon nem ez-e az?

„Igen,“ felel az asszony, szinte rám nézve, „nem hibáztad el, ez a hamis.“

Ő engem folyvást csudálkozással szemléle, azalatt hogy én is szintazt tevém. Erre kifizeté a vásárlott kenyeret, s elmenet inte utána menni, a nélkül, hogy a sütő észrevette volna.

Én mindig azon voltam, hogy rendes alakváltozásomból kimenekedhessem. Észrevettem azon figyelmet, melylyel fontolgata az asszony s én azt képzelém magamban, hogy ő talán sejdite valamit szerencsétlenségemről s boldogtalan állapotomról; miben nem is csalatkozám meg. Mindamellett utjának hagyám indulni, s csak utána néztem. Midőn azonban néhány lépésnyit haladott, visszafordult, s minthogy látá, hogy mozdulatlanúl nézek utána, ujra intett hogy kövessem.

Most már nem kétkedém tovább, hanem látván, hogy a sütő épen kemenczetisztogatással foglalatoskodik uj sütés alá, s rám nem figyel, leugrottam a fizetőasztalról, s az asszony után szaladék, ki ezen nagyon látszott örvendeni.

Egy darabig menvén, házához ért, az ajtót kinyitá, bemene, s mondá hozzám: „Jöszte be; nem fogod megbánni, hogy utánam jöttél.“ Bemenvén utána, betevé az ajtót, s szobájába vezete, hol egy rendes szépségü leányt láték himezni. Leánya volt ez a jószivü asszonynak, ki magával vitt, s a ki, mint mindjárt megtudám, az igézésben igen ügyes és tapasztalt volt.

„Leányom“ mond az anya „itt hozom neked a sütőnek azon hires ebét, mely a hamis pénzt oly jól tudja megkülönböztetni a jótól. Tudod, mit mondtam első hirének terjedésekor, hogy ez valami gonoszságtól kutyává változtatott ember lehet. Ma eszembe jutott, hogy a sütőhöz menjek kenyeret venni. Meggyőződtem a hir valóságáról, s oly szerencsés valék, hogy ezen egész Bagdád-csodálta kutyát magam után csalhattam. Mit -177- mondasz ehhez leányom? megcsalódtam talán gyanitásomban?“

„Nem csalódtál meg édes anyám, s én ezt neked mindjárt megmutatom“ felel a leány.

A leány felkelt, elővett egy vizmedenczét, bemártá ujait, megfecskendeze, s mondá:

„Ha természettől kutya vagy maradj az; de ha születésedre nézve ember vagy, e viz erejénél fogva vedd fel ismét emberi alakodat.“

Azonnal felbomlott az igézés; én elvesztém az ebalakot, s ismét emberré lettem, mint azelőtt.

E jótét nagyságától általhatva, a leány lábaihoz borulék, s megcsókolván köntöse szegélyét, mondám neki: „Drágalátos szabaditóm! példátlan jóságának egy idegen iránt, mint én vagyok, határtalan mértékét oly annyira érzem, hogy kérem, mondja meg önmaga, mit tevő legyek, hogy azt illendőképen meghálálhassam, vagyis inkább, parancsoljon velem, mint teljes joggal saját rabszolgájával. Én többé nem vagyok magamé, hanem a magáé; s hogy azt, kit sajátjává teve, közelebbről megismerhesse, röviden elbeszélem történetemet.“

Erre megmondám ki legyek, s azután elbeszélém összekelésemet Aminével, azon udvariságot s türedelmet, melylyel elviselém szeszélyeit, továbbá rendes magaviseletét, s azon méltatlan bánásmódot, melylyel megfejthetetlen gonoszságában kinoza, s szavaimat az épen most szerzett kimondhatatlan szerencséért, az anyjához intézett köszönetemmel fejezém be.

„Sidi Numan,“ szól hozzám a leány „hallgass el ezentul köszönetedről, melylyel nekem tartozni véled magadat. Annak puszta tudása, hogy örömet szereztem oly derék férfiunak, mint te vagy, kipótol nálam minden köszönetet. Beszéljünk inkább Amine hitvesedről. Még hajadon korában ismerém, s valamint én tudám róla, hogy igéző, szintugy én sem valék előtte -178- ismeretlen, mint e mesterséghez szintén egy keveset értő, minthogy ugyanazon egy mesterasszonytól vevők oktatásunkat. Gyakran találkozánk a fürdőben. De minthogy természetünk nem illett össze, szorgosan kerülék minden alkalmat, vele valamely összeköttetésbe jőni, a mi reám nézve annyival könnyebb volt, mivel ő is viszont szint e tekintetből került velem minden közlekedést. Én tehát épen nem csudálkozom gonoszságán. Hogy azonban ismét reád kerüljünk, még az sehogysem elég, a mit éretted épen most tevék; a mibe fogtam, végre is szándékozom hajtani. Még az valóban nem elég, hogy felmentélek azon igézés alul, mely gonoszul zára ki minden emberi társaságból, te is büntesd meg őt érdeme szerint, mi végre térj házadba, s szerezd vissza a neked járó tekintetet, mihez a szükséges eszközöket és módot kezedbe szolgáltatom. Mulasd magad egy kevéssé anyámmal, én azonnal visszatérek.“

Szabaditóm most egy kis mellékterembe mene, s mig abban mulata, uj alkalmam adaték az anyjának kinyilatkoztathatnom, mi nagy hálával tartozom leánya s ő iránta.

„Leányom“ mondá hozzám „mint látod, szintugy ért az igézéshez, mint Amine, de ő ezt oly jól használja, hogy csudálkoznál, ha tudnád, mi sok jót tett már, s tesz naponkint e tudományával. Ezért mindeddig hagyám munkálódni, s hagyom most is. Ha észrevenném, hogy legkisebbé is visszaélne tudományával, nem szenvedném.“

Az anyja épen néhány ilyen csodálatos történet elbeszéléséhez foga, melyeket maga látott, midőn leánya egy kis üveggel belépe.

„Sidi Numan, – monda ő hozzám – könyveim, melyeket épen megtekinték, nekem azt mondják, hogy Amine e szempillanatban nincs otthon, de hogy mindjárt hazatérend. Mondják továbbá, hogy a hűtelen szolgáid előtt ugy tetteti magát, mintha távolléted miatt nagy nyugtalanságban volna, s elhitette velök, -179- hogy neked ebéd alatt valami dolog juta eszedbe, mely miatt haladék nélkül valál kénytelen kimenni, elmenet nyitva hagyád az ajtót, mire egy kutya jöve be, s az ebédlőbe szalada, melyet is bottal kelle elüznie. Térj azért haladék nélkül e kis üveggel vissza házadba. Ha bebocsátottak, Amine visszatértét szobádban várd be, mert nem sokáig fog már kimaradni. E váratlan viszontlátás miatti zavarában hátat forditva, szökésnek ered; ekkor az üvegben levő s készentartott vizből locsolj reá, s egész bátorsággal e szavakat mondd:

Jótevőm felejthetetlen szavai után, minthogy már semmi sem gátola, tőle s anyjától elbucsúzám, s a legtökéletesebb hála érzeteivel, hogy örökké fogok emlékezni az irántuk tartozó köteleztetésimről, hazatértem.

Minden ugy történt, mint jövendölé a fiatal igéző. Amine nem mulata sokáig. Közeledvén, elébe menék a vizzel, hogy meglocsoljam. Hangosan sikolta, s midőn hátat forditva az ajtó felé sietett, meglocsolám a vizzel s az igézőtől tanult szavakat mondám hozzá. Rögtön kanczává, még pedig azzá változott, melyet felséged tegnap láta.

Meglepetése közepette azonnal üstökön kaptam, minden hánykolódása ellen is ólamba vezetém, kötőféket veték fejére s minekutána gonoszsága s csinje miatti legkeményebb szemrehányások között bekötém, kifáradásig ostorozám; s feltevén magamban, hogy mindennap igy bánok vele.

Igazhitüek uralkodója, – folytatá Sidi Numan elbeszélését végezve, – bátorkodom reményleni, hogy felséged helybenhagyja magamviseletét, s elismeri, hogy ily gonosz és veszedelmes asszonynyal érdemén felüli lágysággal bántam. -180-

Hallván a chalyf Sidi Numan beszédének végét, mondja hozzá: „Történeted jeles a maga nemében, s feleséged gonoszsága megbocsáthatatlan. Nem is kárhoztatom egészen eddigi bünhödését. Szeretném azonban, ha meggondolnád, mi nagy büntetés neki már állattá alacsonyodása is, s megelégednél avval, hogy büneiért ez állapotban hagynád lakolni, sőt parancsolnám is, hogy folyamodjál azon fiatal igézőhöz, ki e változást eszközlé, s birnád rá az igézés másitására, ha ismeretes nem volna előttem az olyan igézők nyakassága s örökre javithatlan gonoszsága, kik tudományukkal visszaélnek, s ha részéről nem tartanék az ellened való boszuállásától, mely sokkal gonoszabbul üthetne ki az elsőnél.“

A chalyf, ki szenvedők iránt, még ha megérdemlették is, természettől szelid és szánakodó vala, kijelentvén Sidi Numannak vélekedését, a harmadik felé fordult a három közül, kiket Giafar nagyvezér rendele meg.

„Kodjah Hasszán“ mond ehhez, „midőn tegnap házad előtt elmenék, az nekem oly pompásnak tetszék, hogy tudni kivántam, kié? Értésemre esett, hogy te épittetéd, ki azelőtt oly mesterséget üztél, melynek jövedelméből alig juta elegendő mindennapi kenyérre. Hallám egyuttal, hogy nem bizod el magad, hogy az Istentől nyert gazdagságnak jó hasznát veszed, s hogy szomszédid ezer jót beszélnek rólad. Mindezen, mond a chalyf, nagyon örvendek, s meg vagyok győződve, hogy azon utnak és módnak, mely által tetszett a végzésnek téged részesitni javaiban, egészen rendkivülinek kell lennie. Szeretném ezt tőled magadtól megtudni, mely kivánságom teljesitésére hivattalak. Szólj velem azért egész nyiltszivüleg, hogy annál nagyobb örömmel s belátással részesülhessek szerencsédben. – Hogy azonban kiváncsiságom előtted gyanussá ne tegyen, s te talán azt ne véljed, hogy más valami önhaszonkereső részt akarok venni szerencsédben, ezennel kijelentem, hogy nemcsak magamévá nem akarom -181- tenni semmi ürügy alatt is, hanem inkább pártfogásomat ajánlom, hogy háboritatlan békében vehessed hasznát.“

A chalyfnak e szavaira Kodjah Hasszán a fejedelmi szék elé borulva, homlokával érinté a ráboritott szőnyeget, s felkelvén, mondá: „Igazhitüek uralkodója! Akárki is, kinek lelkiismerete nem oly tiszta és szeplőtelen, mint az enyém, megijedett volna a felséged szine elébe idéző parancsolat vételekor. De minthogy én felséged iránt még gondolatimban is mindig tisztelettel s alázatossággal viseltetem, és soha sem a felséged iránti köteles engedelmesség, sem a törvények ellen nem vétettem semmi olyat, a mi haragját legkisebbé is gerjeszthette volna ellenem, csak az az egy ejte aggodalomba, hogy felséged fényét nem fogom eltürhetni. Mivel azonban a közhir szerint felséged legcsekélyebb alattvalóját is oly különös jósággal fogadja és hallgatja, ismét megnyugvám, s nem is kételkedém, hogy önmaga fog a kivánt értesitésre bátoritni. Ezt felséged csak épen most tevé, midőn hathatós pártfogásáról bizonyossá tőn, anélkül, hogy tudná, megérdemlem-e vagy sem. De reménylem is, hogy nem másolandja meg irántam való kegyes vélekedéseit, ha parancsolatát teljesitve, történeteimet elbeszéltem.“

E tisztes megszólitás után, melylyel a chalyf kegyességét s figyelmét kivánta megnyerni, s minekutána a mondandókról egy kevéssé gondolkodék, következő szavakkal kezdé Kodjah Hasszan történetét:

Kodjah Hasszan Alhabbal története.

Igazhitüek uralkodója – imigy kezdé – hogy felségednek jobban megmutathassam, miként jutottam jelenleg általam birt vagyonomhoz, legelébb is két igen meghitt barátról kell emlékeznem, kik e Bagdad városa még életben lévő polgárai, s beszédem igaz voltáról -182- bizonyságot tehetnek. Isten, mint minden jónak kezdője után, egyenest nekik köszönhetem szerencsémet.

E két jó barátok egyikének Saadi, másiknak Saad a neve. Saadi, ki felettébb gazdag, mindig azt vitatta, hogy e világon csak ugy lehet az ember boldog, ha annyi kincscsel bir, hogy minden embertől függetlenül élhessen.

Saad más vélekedésen van. Ő ugyan megengedi azt, hogy kell birni gazdagsággal, a mennyiben az t. i. az élet fentartására szükséges; ő azonban azt állitja, hogy az erénynek kell az emberek boldogságát tennie, a nélkül hogy ezek tovább aggódnának e világi javakról, mint a mennyiben azok szükségeik kielégitésére, s mások iránti jóságos cselekedetek adakoztatására szükséges. Saad ezen emberekhez tartozik, s ő jelen körülményi között igen szerencsésen s megelégedetten él. Noha Saadi hozzá képest úgyszólván véghetlenül gazdag, mindamellett barátságok igen szoros és igazlelkü, s a gazdagabbik magát sem tartja többnek amannál. Ez egyetlen pontot kivéve, mindig egyet értettek még mindenben.

Egykor Saadi beszédközben e tárgyról, – mint nekem azután mindaketten beszélték, – azt állitá, hogy a szegények csak azért szegények, mivel vagy szegénységben születtek, vagy pedig, ha vagyonosak voltak is születésökre nézve, vagyonjokat vagy eltékozlották, vagy, a mi nem ritka, valamely előre nem látott eset által elvesztették. „Vélekedésem szerint“ mond ő folytatólag „ezen szegények csak azért szegények, mivel nem birnak összeszerezni oly összeg pénzt, mely elegendő volna, hogy szorgalmas forgatása által nyomoruságukból kiragadná, s én azt tartom, ha valaha e pontra juthatnának, s e summának illendő hasznát vennék, idővel nem csak gazdagokká, hanem igen tehetősekké is lennének.

Saad Saadi állitását nem akarta helybenhagyni. „A tőled ajánlott mód,“ mond ez „egy szegénynek gazdagithatására, -183- előttem nem látszik oly biztosnak, mint gondolod. Ebbeli vélekedésed nem eléggé alapos, s én ennek ellenében a magamét több jó okkal támogathatnám, de a melyek messze vinnének. Én azt hiszem, s legalább szintannyi hihetőséggel, hogy egy szegény hamarább meggazdagszik akármi által is, mint állitásod szerint egy összeg pénz által, – bármi takarékosan s gazdaságosan forgassa is, hogy jól vitt dolgai által szaporithassa.“

„Saad,“ mond Saadi, „jól látom, hogy veled semmire sem mennék, ha tovább is védelmezném vélekedésemet a tied ellen; hanem inkább magam teszek próbát, hogy meggyőzzelek felőle, s p. o. egy összeg pénzt, mely elegendőnek fog látszani, azon mesteremberek egyikének fogom ajándékozni, ki szegény származású lévén, mindennapi keresményéből él, s azon nyomorúságban hal meg, melyben születék. Ha nekem ez nem sül el, megkisértjük, a vélekedésed szerinti úton jobban megyen-e?“

Néhány napra e szóváltás után a két barát a város azon részébe jutott sétálás közben, hol én kötélgyártó mesterségemet üztem, melyet atyámtól tanultam, ez pedig nagy apámtól, családunk törzsökétől tanulta. Ki öltözetemet s köntösömet látá, könnyen kitanulhatá belőlök szegénységemet.

Saad, emlékezvén Saadi szavaira, monda ehhez: „Ha tán el nem felejtéd, mire kötelezéd magad irántam, ime van egy ember, reám mutatva – kit már régen látok állandó szegénységében köteleit gyártani. Ez bőkezüségedre egészen méltó tárgy, s a minap emelitetted próbatételre egészen alkalmas.“

„Jól emlékezem róla“ mond Saadi, „hogy az óta folyvást annyi pénzt hordok magammal, a mennyi ily nemü próbatételre szükséges, és csak olyan alkalomra vártam, hol magad szemmel látott tanú lehetsz. Szólitsuk meg, s tudjuk ki, van-e valóban pénzre szüksége.“

A két jó barát felém tarta, s látván, hogy velem -184- szólani akarnak, félbenhagyám munkámat. Szokás szerint minden jót kivánva szólitának meg, s Saadi nevem tudakolásán kezdé a beszédet.

Én viszonozván a köszöntést, Saadi kérdésére felelve mondám: „Uram, az én nevem Hasszan, s mesterségem miatt Hasszan Alhabbal név alatt vagyok ismeretes közönségesen.“

„Hasszán“ mond erre Saadi, „minthogy nincs oly mesterség, mely el ne birná tartani mesterét, nem kételkedem, hogy a kelmedé is hoz be annyit, a mennyi illendő elélhetésére elegendő, s magam is csudálkozom, hogy mióta kelmed ezt üzi, nem takaritott magának annyit, hogy nagyobb mennyiségü kendert vásárolván, több munkát végezhetne mind maga, mind fogadott legények által, élete könnyebbitésére.“

„Uram“ felelém neki, „nem fogna csodálkozni, hogy nem takaritottam semmit is, és nem indulok gazdagodni a javaslott uton, ha tudná, hogy egész napi összes munkámmal alig vagyok képes annyit keresni, a mennyi szükséges magam s családom kenyérrel s főzelékkel táplálatára. Van feleségem s öt gyermekem, kik közül még egy sincs akkora, hogy csak legkevésbbé is segithetne; kell számokra élelem és ruházat, s egy gazdaság körül, bármi kicsi legyen is, mindig akad ezerféle szükség, melyet nem igen mellőzhetni. Noha a kender nem drága, mégis pénz kell beszerzésére, s ez mindig az első, a mit munkám szerzeményéből félre kell tennem, különben nem volnék képes annyit keresni, a mennyi házi szükségeimre kell. Könnyen elgondolhatja most édes ur“ folytatám tovább, „lehetséges-e annyit szereznem, hogy magamat s családomat jobb lábra állithassam. Nekünk elég, ha azon kevéssel, mit isten ád, megelégszünk, s hogy nem gerjeszté fel még bennünk annak kivánását, a mi talán hibázik tőlünk; sőt inkább ugy tapasztaljuk, hogy semmink sem hibázik, mihelyt ki van elégitve mindennapi szükségünk, s mi nem vagyunk miatta kénytelenek senkinek is terhére esni.“ -185-

Midőn mind ezeket oly körülményesen mondám Saadinak, felelé nekem: „Hasszan, már nem csodálkozom többé, igen jól értem, mért kelle megelégedned jelen állapotoddal. De ha ajándékoznék egy erszényt kétszáz aranynyal, jól vennéd-e hasznát, s mit gondolsz, ezen összeggel nem lennél-e rövid idő mulva legalább is olyan gazdaggá, mint a mesterségedbeli legjelesebbek?“

„Uram“ viszonzám, oly derék embernek tartom, hogy meg vagyok győződve, nem üzi velem talán csak tréfáját, hanem ajánlása való. Azért bátorkodom kinyilatkoztatni, hogy sokkal csekélyebb summa is elegendő volna, nem csak oly gazdaggá lennem, mint a sorsombeli legelsők, hanem rövid idő mulva gazdagabbá is, mint e kiterjedt és népes Bagdad nagy városának valamennyie összevéve.“

A nagylelkü Saadi csakhamar be is bizonyitá, hogy igazat beszélt, kihuzá erszényét kebléből, s kezembe adá e szavakkal: „Nesze ez az erszény, a kétszáz aranyat hiány nélkül megleled benne. Én kérem az istent, áldását adja hozzá, s részesitsen malasztjában, hogy jól vehessed hasznát. Bizonyos lehetsz egyuttal a felől is, hogy én és Saad barátom itten, igen fogunk örülni, ha halljuk, hogy általunk szerencsésebbé lettél, mint most vagy.“

Midőn én, igazhitüek uralkodója, az erszényt kaptam, s keblembe rejtettem, egészen át valék hatva gyönyörtől és hálaérzettől, hogy a szavam is elállott, s hogy nekem lehetetlen vala ezt jótevőmnek másként kijelenthetni, hanem hogy ruhája szegélyéért nyultam, megcsókolás végett; de ő kitére, s utjának indula barátjával.

Eltávozásuk után munkámhoz fogván, első dolgom az volt, az erszény eltevésére biztos helyről gondoskodni. Nyomoru kis hajlékomban t. i. sem szekrényem, sem ládám nem volt, melyet elzárhattam volna, sem más oly biztos helyem, hova hamar felfedeztetés félelme nélkül elrejthettem volna. -186-

Minthogy én is hozzám hasonló emberek szokása szerint kevés pénzecskémet csalmám (turbán) ránczaiban hordoztam, e kétkedésem közben félbehagyám munkámat, s hazatértem, csalmám rendbeszedésének ürügye alatt. A dolgot oly vigyázva tevém meg, hogy feleségem s gyermekim tudta nélkül tiz aranyat kivéve az erszényből legnagyobb szükségeim fedezésére, a többit azon vászon ránczai közé göngyölém, melylyel sapkámat szoktam körülövedzeni.

Még aznap tett első kiadásom abból álla, hogy jó sok kendert vásároltam, s ezután, – minthogy már régen nem volt husétel asztalomon, – mészárszékbe menék hust venni.

Visszamenet kezemben vivém a hust, midőn egy éhes ölyv, anélkül, hogy védelmezhettem volna magamat, felém csapott s azt bizonyára kiragadja kezemből, ha erősen nem tartom. Azonban jobb lett volna azt átengednem neki, hogy erszényemet el ne veszitsem. Minél erősebben védelmezém magam, annálinkább erősködött azt tőlem elvenni; levegőben lebegve s martalékját tartva, idestova ránczigált. Szerencsétlenségemre ezen erősködéseim közben leesett fejemről csalmám.

Az ölyv azonnal elbocsátá ragadmányát, csalmámra rohant, s levegőbe emelé magával, még minekelőtte felkaphattam volna. Erre oly jajdulásra fakadék, hogy a szomszédság emberei, asszonyai s gyermekei megijedének s egyesiték lármájokat az enyémmel, hogy az ölyvöt megijesztvén, martalékja elbocsátására birjuk.

E móddal néha rábirhatni az efféle madarakat ragadmányuk eleresztésére; ezuttal azonban az ölyv nem ijede meg a lármától, hanem csalmámat oly messze vivé, hogy eltünt szemeink elől, minekelőtte elejté azt. Azért sikeretlen lett volna minden fáradságom s erőlködésem, ha utána szaladtam volna isméti megtalálhatása végett. -187-

Pénzem s csalmám vesztén elszomorodva, hazatértem. Mást is kelle pedig vennem, miáltal az erszényből kivett tiz arany ismét megfogyott. Kendert is vettem már, s a maradék nem volt elegendő képzelt szép reményim valósitására.

Leginkább az nyugtalanita, hogy jótevőm, megértvén szerencsétlenségemet, mely előtte talán hihetetlennek s következőleg kopasz mentségnek tetszhetett, igen elégedetlen leszen bőkezüségének ily botorul használásán.

Mig a megmaradt nehány aranyban tartott, én és családom jól éldegéltünk; én azonban rövid idő mulva ismét előbbi helyzetembe, s nyomoruságomból való kimenekedés tehetetlenségébe jutottam, mint azelőtt. Mindazáltal épen nem panaszkodtam. – „Az Isten“ gondolám magamban, „kisérteni akara, oly időben adván vagyont kezeimbe, midőn legkevésbé reménylém; azonnal ismét meg is foszta tőle, mivel neki ugy tetszett, s hatalmában állott. Dicsértessék azért, valamint eddig is dicsérém azon jótéteményeiért, melyeket nekem adni jónak talált. Én alája vetem magamat isteni akaratának!“

Igy elmélkedém azalatt, hogy feleségem, kivel szenvedett káromat s annak okát közlém, egészen vigasztalhatatlan vala. Ijedtségemben szomszédim előtt is ki találám böffenteni, hogy csalmámban egyuttal egy százkilenczven aranyos erszényt is veszték el. Mivel pedig ismerték szegénységemet s meg nem foghatták, hogyan jutottam volna munkám keresménye által ily nagy összeg pénzhez, csak kinevettek, s a gyermekek még inkább, mint ők.

Az ölyv okozta szerencsétlenségem után mintegy hat hónap mulva a két jó barát ismét azon városrész felé mene sétálni, a hol én laktam. A szomszédság miatt Saadnak eszébe juték. Ezért mondá Saadihoz: „Nem vagyunk itt messze azon utczától, melyben Hasszán Alhabbal lakik; menjünk arra, s nézzük meg, a neki -188- adott kétszáz arany mennyivel segitette jobb lábra sorsát annál, melyben találtuk.“

„Igen szeretem“ mond Saadi, „már nehány nap előtt eszembe juta s előre örültem azon gyönyörüségnek, hogy próbám sikere tanujává tehesselek. Meglátod, nagy változás történt vele, s hiszem, alig ismerendünk rá.“

A két jó barát még Saadi beszéde közben tért be az utczába. Saad, ki először s már messziről vevé észre, mondá barátjának: „Ugy rémlik előttem, mintha igen korán nyerted volna meg a pénzt. Hasszán Alhabbalt látom ugyan, de személyében legkisebb változást sem veszek észre. Szintoly roszul ruházkodott, mint midőn beszélénk vele. Csak azon egyetlen változást veszem rajta észre, hogy csalmája valamivel ujabb s tisztább. Győződjél meg magad, hibáztam-e vagy sem?“

Közeledvén, igen jól észrevehette Saadi, ki most szinte szemügyre vett, hogy Saadnak igaza van, s el nem képzelheté, minek tulajdonitsa a rajtam észrevett csekély változást. Ő ezen annyira elcsodálkozék, hogy egy szót sem szóla hozzám; Saad ellenben szokott mód szerint köszönte, s szóla hozzám: „Nos, Hasszán, talán nem is lesz szükség kérdenünk, hogyan mennek aprólékos dolgaid utolsó találkozásom óta. Kétségkivül jobb folyamatban vannak, s a kétszáz arany erre bizonyosan tetemes segitségül szolgált.“

„Nemes urak! – felelék mindakettőhöz fordulva, – legnagyobb fájdalmamra kell megvallanom, hogy jó kivánságtok s reménységtek, valamint a magamé is, nem volt oly sikerü, melyet várnotok vala okotok, s melylyel magamat is hitegettem. Az engem ért rendes történetet alig fogjátok elhinni. Mindamellett is becsületes ember létemre, kinek hihettek, mondom, hogy semmi sincs oly igaz, mint az, a mit mindjárt fogtok hallani.“

Erre elbeszélém esetemet mindazon aprólékos történetekkel, melyeket épen most beszélék el felségednek. -189-

Saadi sehogy sem hitte el beszédemet. „Hasszán,“ mond hozzám „te bolondnak akarsz tartani, s engem megcsalni. Hihetetlen a mit mondasz. Az ölyvök nem vadásznak csalmákat, csak azt keresik azok, a mi éhségüket csillapithatja le. Te azonban ugy tevél, mint minden sorsodbeli emberek szoktak tenni. Ha t. i. valami rendkivüli nyereséget tettek, vagy más valamely váratlan szerencsében részesülnek, félbehagyják munkájukat, kedvüket töltik, jól élnek, vendégeskednek, mig tart a pénzben, s ha mindent elköltének, szintazon nyomoruságban s szükségben tengődnek, mint azelőtt. Kelmed csak azért marad nyomoruságában, mivel megérdemli, s mivel maga-magát teszi érdemetlenné a vett jótéteményekre.“

„Uram“ felelék, „én szivesen eltüröm e szemrehányásokat, s kész vagyok még hevesebbek elszivelésére is; s annál türedelmesebben szenvedem el, mivel vélekedésem szerint egyet sem érdemlék meg. A dolog az egész kerületben oly közönségesen ismeretes, hogy erről valamennyi bizonyságul szolgál. Tudakolja meg önmaga, s meg fogja látni, hogy nem csalom meg. – Megvallom, még magam sem hallottam soha is, hogy ölyvek csalmákat is ragadnak el; de a dolog velem történt, mint számos más, mely eddig nem történt s mégis naponkint megeshetik.“

Saad pártolá, és Saadinak az ölyvekről annyi érdekes történetet beszéle el, mennyit csak tuda, hogy ez végre erszényét kihuzá kebléből. Kétszáz aranyat számlála tenyeremre, melyet én erszény nem léte miatt hasonlólag keblembe rejték. Kezembe adván Saadi ezen összeget, mondá hozzám: „Hasszán, ezt a kétszáz aranyat is neked ajándékozom; de jól el tedd, hogy el ne veszitsd ismét mint először, s iparkodjál, hogy ezekkel szerezzed meg azt, mit már az elsőkkel kelle vala szerezned.“

Bizonyossá tevém, hogy hálaköteleztetésem, melyet e másodszori kegyelme miatt érzek, iránta annyival -190- nagyobb, minthogy elébbi esetem miatt meg sem is érdemlem tulajdonképen, s hogy el nem mulasztom jó tanácsa követését. Még tovább akarék szólni, de ő nem várta el, mert barátjával folytatva sétálását, elhagya.

Eltávozásuk után nem folytatám munkámat, hanem hazatértem, hol sem feleségemet, sem gyermekemet nem találtam otthon. A kétszáz aranyból tizet félretevék; s a többit egy kendőbe göngyölgetém, melyet jól összecsomóztam. Már csak a volt hátra, hogy a kendőt biztos helyen rejtsem el. Hosszas fontolgatás után végre eszembe juta, hogy azt egy szegletben a földön álló korpával teli cserép edénybe tegyem, minthogy eszembe sem juta, hogy feleségem s gyermekeim abban kereshetnék. Feleségem csakhamar haza jött, s mivel kevés kenderem volt már, – a két barátot nem is emlitve – mondám neki, hogy azt megyek vásárolni.

Elmentem; de mig én ezt vásárolnám, jött egy ember, ki olyan mosóföldet árult, milyen az asszonyoknak fürdéskor szükséges, végig az utczán, s hangos szóval kinálá áruját.

Feleségem, kinek ezen földe kifogyott, megállitá az árost, s minthogy pénz nélkül vala, kérdé, nem cserélne-e vele korpáért ilyen földet. Az áros a korpát kivánta látni; feleségem megmutatá neki az edényt, melyben volt, s az alku megtörtént. Ő általvevé a földet, s az áros a korpás edényt.

Visszatértem, megrakodva annyi kenderrel, a mennyit csak elbirtam, s utánam öt teherhordó szint azzal terhelve, s ezzel egy, a házamba alkalmaztatott deszkaszekrényt tölték meg. Kifizetém a teherhordókat fáradságukért, s nehány perczig pihentem. Azután oda pillanték, hova az imént a korpás edényt tevém, de azt nem látám ott többé.

Felséges Uram! lehetetlen lefestenem bámulásom nagyságát, s azon behatást, melylyel elmémet illeté. Hirtelen kérdém feleségemet, hová lett, s ő nekem elbeszélte -191- a cserét, melynél azon felül nagy nyereséget is véle tenni.

„Oh, szerencsétlen asszony!“ kiálték fel, „nem képzeled, mily bajba kevertél engem, téged s gyermekedet ezen cserével, mely menthetetlenül tönkre juttat. Te csak korpát véltél eladni, azonban a mosóföld-árust száz kilenczven aranynyal gazdagitád, melyet Saadi barátja kiséretében másod izben ajándékoza meg.“

Kevésbe mult, hogy feleségem kétségbe nem esett, midőn megtudá, mily nagy hibát követett el tudatlanságában. Jajgata, tépte mellét, szaggatta haját, és hasogatta rajta levő köntösét. „Mily szerencsétlen vagyok én,“ kiálta, „érdemes vagyok-e még élni ily rettentő tévedés után? Hol keressem a mosóföld-árust. Én nem ismerem, csak ez egyszer jött végig az utczánkon, s talán sohasem látom többé! Oh édes férjem, folytatá, nagyot hibáztál, hogy ily fontos dologban irántam oly visszatartózkodó voltál. Mind ez nem történt volna, ha közlötted volna velem titkodat.“

Nagyon messze térnék, ha felségednek mind azt ujra el akarnám mondani, a mit akkor nyelvére adott a fájdalom. Hiszen tudja felséged, mi bőbeszédűk az asszonyok szomoruságukban.

„Édes feleségem“ mondám hozzá, „csillapodjál, lám meg sem is gondolod, hogy sirásoddal s lármáddal minden szomszédokat figyelmessé teszesz, s mi közök ezeknek a mi szerencsétlenségünkhöz? Bajunkon való részvét s vigasztalás helyett, örülnének rajta, s együgyüségünkön nevetnének. A legjobb még az, hogy elhallgatjuk veszteségünket, azt békével tűrjük, hogy senki észre se vegye, s megbizunk Isten akaratjában. Egyuttal dicsérjük őtet, hogy a nekünk juttatott kétszáz aranyból csak száz kilenczvenet vett el ismét, s nekünk jóságánál fogva legalább tizet hagyott, melynek jó haszonra forditása mindig segedelmül fog szolgálni.“

Bármi igazak voltak is okaim, mégis igen nehéz vala azokat feleségemmel elhitetni. Az idő azonban, -192- mely a legnagyobb – s legtürhetetlenebbeknek tetsző fájdalmakat is enyhiti, végre őtet is megnyugtatá.

„Igaz, hogy szegényen élünk,“ szólék hozzá, „azonban, mijök van a gazdagoknak, a mi nekünk is ne volna meg? Nem ugyan azt a levegőt szivjuk? Nem ugyanazon napvilággal s meleggel élünk? Az élet kellemei, melyekben részesülnek felettünk, talán irigyeltethetné velünk sorsokat, ha nem kellene szintugy meghalniok, mint nekünk. Szorosan véve, felettünki elsőbbségök oly csekély, hogy azt tekintetbe sem kellene vennünk.“

Az egyetlen, a mi engem – még pedig nem ritkán – boszanta, az volt, ha kérdém magamban, miként fogom eltürhetni Saadi tekintetét, ha számot kérne tőlem kétszáz aranyáról, s hogyan segitettem sorsom javulásán ajándéka által? s ekkor nem láttam magam előtt egyebet, mint zavarodást és szégyent, noha másodszor is, valamint először, magam nem valék oka e szerencsétlenségnek sehogy is.

Ezuttal hosszabb ideig tartott, mig a két jó barát eljöve, s tudakozódék helyzetemről. Saad sokszor beszélt róla Saadival, de ez mindig halogatta.

„Minél tovább halogatjuk,“ mond ő, „annál gazdagabbá lesz Hasszán, s annál nagyobb lesz örömem, melyet miatta érzendek.“

Saad barátja ajándékának foganatjáról nem ugy vélekedék. „Azt hiszed te“ mond hozzá, „hogy Hasszán ezuttal jobb hasznát fogta venni ajándékodnak mint először? „Én azt javaslom, felettébb el ne bizakodjál benne, hogy felettébb nagy ne legyen boszuságod, ha az ellenkezőt tapasztalod.“

„De hiszen“ mond erre Saadi, csak nem mindennapos dolog, hogy ölyv csalmát ragadjon el. E balsors egyszer érte Hasszánt, ki bizonyosan vigyázni fogott, hogy másod izben is meg ne történjék rajta.“

„Erről nem is kételkedem,“ viszonzá Saad, „történhetett azonban vele akármilyen más baleset is, melyről nem is gondolkodhatánk. Ismétlem, mérsékeld örömedet, -193- s készülj el Hasszánnak szintugy balesetére, mint szerencséjére. Megmondom mit hiszek, s hittem mindig; – habár meg nem köszönöd is e hitemet – azt sejditem, hogy neked nem sikerült, s hogy nekem jobban el fog sülni annak megmutatása, hogy egy szegény minden más uton elébb gazdagszik meg, mint pénz által.“

Midőn Saad egykor ismét Saadinál volt, s hosszu ideig váltogattak egymással szót, mond végre Saadi: „Elég, én még ma fogok arról meggyőződni, miben áll a dolog. Épen itt a kisétálás ideje, el ne mulassuk, hanem menjünk oda megtudni, melyikünk nyertes.“

A két jó barát kisétála, s én már messziről látám jönni. Egészen meg valék zavarodva, s közel hozzá, hogy munkámat odahagyva, valahova rejtezzem szemeik elől. Azonban munkámnál maradtam, s tettetém magam, mintha nem látnám őket; s igy fel sem is pillanték elébb, mig annyira nem közeledtek hozzám, hogy köszöntöttek, s én a köszöntést illőleg felelet nélkül nem hagyhatám. Szemeimet azonban azonnal lesütém ismét, s midőn utolsó szerencsétlenségemet körülményesen elbeszélém nekik, értésökre adtam, miért találnak még folyvást oly szegénységben, mint akkor, midőn legelébb láttak.

Ezután folytatám: „Azt fogjátok talán mondani, hogy a száz kilenczven darab aranyat máshova kellett volna rejtenem, mint olyan cserép-edénybe, mely még az nap került ki házamból. De ezen edény már számos esztendő óta állott ugyanazon egy helyen, s akárhányszor adta is el feleségem belőle a korpát, az edény mégis mindig ott maradt. Képzelhettem tehát, hogy épen az nap, s otthon nem létemkor fog arra menni egy mosóföld-árus, hogy feleségem pénz nélkül leend, s e cserét vele kialkudja? Erre ugyan azt az ellenvetést tehetnétek, miért nem közlöttem feleségemmel; azonban ép eszű férfiak, milyeneknek tartlak titeket, nekem e tanácsot bizonyára soha sem adnák. A mi pedig azt illeti, -194- miért nem dugtam el másutt, azt kérdem, ki kezeskedik érte, hogy ott biztosabb helyen lett volna? – – „Uram“ – mondám azután Saadihoz fordulva, „nem tetszett az Istennek, hogy bőkezű adakozásából meggazdagodjam. Azon elrejtett titkai közé tartozik, melyeket mi nem birunk kitapogatni, hogy én szegény legyek, ne pedig gazdag. Azért nem fogok megszünni kegyelmed iránt szintazon köszönettel viseltetni, mint ha bőkezűsége kivánsága szerint teljesen elérte volna czélját.“

Elhallgaték, s Saadi fogta fel a beszédet, mondván: „Hasszán, ha elhinném is talán, hogy mind az, a mint nekem itt mondasz, oly igaz, mint velünk elhitetni szeretnéd, s hogy nem csupa szépitő palástja korhelységednek vagy rosz gazdálkodásodnak, még is igen vigyáznék magamra, hogy ne ismételjem makacsul próbáimat, melyek végre tönkre juttatnának. Én nem sajnálom a négyszáz aranyat, melytől magamat megfosztám, hogy téged szegénységedből kiragadni próbáljalak; én azt az egek kedvéért tettem, tőled nem vártam köszönetet, hanem csak azon örömet, hogy veled valami jót tettem. Csak egyedül azt sajnálhatnám mellette, hogy veled, s nem inkább mással tettem próbámat, ki annak talán jobb hasznát vette volna.“ E szavai után barátjához fordult, folytatva: „Saad, az imént mondottakból megérthetted, hogy még nem tartom végképen elvesztettnek a játékot. Szabadságodban áll azonban, állitásod igazságát szinte egy próbatétellel bebizonyitni. Mutasd meg nekem, hogy a pénzen kivül vannak még más utak s módok is, egy szegény szerencséjének, – oly értelemben, mint mi ketten veszszük, – alapitására, s e végre ne keress mást, hanem vedd Hasszánt. Bármit adj is neki, én meg nem győződhetem, hogy az által gazdagabbá lehessen, mint a négyszáz aranynyal lehetett volna.“

Saad egy a kezében levő darab ónat Saadinak mutatá. „Láttad,“ ugymond, „midőn felvettem e -195- darab ónat láb alól; ezt most Hasszának adom, s meglásd, mennyit fog neki behozni.“

Saadi hangos kaczajra fakadva neveté ki Saad-ot. „Egy darab ón?“ mond ő, „valljon mennyivel többet fog az Hasszánnak behozni egy fillérnél, s mit fog egy fillérrel kezdeni?“

Saad azalatt kezembe adá a darab ónat, s mondá: „Hadd nevessen az, s te csak vedd el. Sokat fogsz egykor nekünk azon szerencséről beszélni, melyet ez házadba hozott.“

Én ugy hittem hogy ezt Saad csak tréfából, s nem valósággal mondá. Mindazáltal köszönettel vevém az óndarabot, s hogy akaratjának eleget tegyek, látszólag mellényembe dugtam. Erre a két jóbarát sétáját mene folytatni, s én munkámhoz láték.

Midőn estve lefekvés előtt levetkezém, s övemet tevém le, a Saad adta ón, melyről már egészen elfelejtkeztem, leesett a földre. Én felvevém, s félre tevém egyik hozzám legközelebb eső helyre.

Azon éjszaka történt, hogy szomszédim egyikének, egy halásznak, hálója javitásánál hibázott egy darab ón. Neki magának nem volt egy darabkája is a hiányosnak kipótolására, s minthogy a boltok már be valának zárva, venni is késő volt. Neki pedig, hogy jövő nap családával legyen miből tengődnie, hajnal előtt két órával halászni kellett mennie. Közlé feleségével ebbeli boszuságát, s kiküldé, hogy valamelyik szomszédtól keritsen e szorultságban egy darab ónat.

Az asszony engedelmeskedék férjének, s házról házra ment az utczának mind a két felén, de sehol sem kapott. E felelettel visszatért férjéhez, ki több szomszédait nevezé, kérdvén, hogy azoknál is kopogott-e? Ő igenelte. „S Hasszán Alhabbalnál is“ folytatá, „mernék fogadni, annál nem voltál.“

„Igaz“ felel az asszony, „odáig nem voltam, mert messzellettem, de ha odáig fáradtam volna is, azt hiszed, hogy annál kaptam volna valamit? Ahhoz csak -196- akkor kell menni, ha az embernek semmire sincs szüksége; ezt én tapasztalásból tudom.

„Ez nem tesz semmit is“ mond erre a halász, „te csak restelted, s én akarom hogy oda menj. Te már százszor voltál nála, s nem kaptad meg azt, a mit kerestél, de ma talán épen megkapod az ónt, melyre szükségem van; még egyszer, akarom, menj oda.“

A halász neje zsémbelődve s morogva indult el, s kopoga ajtómon. Én ugyan alvám már, de felserkenve kérdém, mi baj?

„Hasszán Alhabbal“ mond az asszony kettőztetett hangon, „férjemnek hálói kiigazithatására egy darab ónra van szüksége; ha volna házad körül egy darabka, kéretné általam.“

A Saadtól kapott ónnak emlékezete, kivált az által, a mi vetkezésemkor történt vele, még oly világosan forgott eszemben, hogy el nem feledkezhetém róla. Mondám azért szomszédasszonyomnak, hogy van, s csak várjon egy kevéssé, nőm azonnal oda adja neki.

E lármára szinte felserkent feleségem, felkél, setétben tapogatódzva megtalálja a kijegyzett helyen az óndarabot, s egy kevéssé kinyitván az ajtót, kiadja szomszédasszonyomnak.

A halász neje megörülve, hogy hiába nem jött, mondja feleségemnek: „Szomszédasszony, az én és férjem öröme e miatt oly nagy, hogy érte mindazon halakat igérem, melyeket férjem hálójának első vizbe vetésekor fogand; tudom, ő adott igéretemet nem másolandja meg.“

A halász, megörülve, reménysége ellenére is megkaphatni az ónat, helybenhagyá neje irántunk tett igéretét. „Nagyon köszönöm“ mond ő „hogy e tekintetből szándékomat megelőzted.“

Hálóit végkép kiigazitván, szokása szerint hajnal előtt két órával halászni mene. Hálóinak első kivetésekor csak egyetlen egy, de egy rőfnél hoszabb, s arányos vastagságu halat fogott. Ezután többször is beveté még -197- hálóját, s igen szerencsés volt, de valamennyi halai között egy sem volt, mely az elsőnek csak nyomába is érhetett volna.

A halásznak elvégzett halászatjától haza térve első gondja én valék, ki nem kevéssé csudálkoztam, midőn őt munkám mellett egy hallal terhelve látam elém lépni.

„Szomszéd“ igy szólita, „feleségem a múlt éjjel irántami szivességéért azon halat igéré, melyet hálóm elő kivetésekor fogandok, s én helyesnek találám igéretét. Kelmed számára az Isten csak ezen egyet adá, s kérem, vegye el tőlem. Ha egészen megtelt volna is hálóm, mind kelmedé lenne. Vegye el azért ugy a mint van, s elégedjék me vele.“

„Szomszéduram“ felelék erre, „az általküldött darab ón oly csekélység, mely meg sem érdemli, hogy ennyire magasztalja. Szomszédoknak aprólékos szükségeikben segiteniök kell egymást, s én csak azt tettem, a mit hasonló esetben viszont vártam volna. Azért, ha nem tudnám, hogy igaz szivből adja, s hogy meg is bántanám, ha azt tenném, ajándékát nem is fogadnám el. Mivel tehát szomszéd uram akarja, elfogadom, s tiszta szivből köszönöm.“

Ezzel vége lőn kölcsönös tisztelkedésinknek, s én a halat feleségemhez vivém.

„Nesze“ mondám hozzá, „a hal, melyet halász szomszédunk hozott az éjjel adott óndarab köszönete fejében. Ez, mit várhatunk Saad tegnapi ajándékától, melyet azon igérettel adott, hogy nekem szerencsét hozand.“

Egyuttal elbeszélém neki a két jó barát visszatérését, s azt, a mi köztünk történt.

Feleségem e nagy és vastag hal szemlélésére zavarodásba jött. „Mit gondolsz“ mond ő, „mit tegyünk vele? Vasrostunk nem tiszta s csak kis halakra való, s hogy halászlével főzzük, nincs elég nagy fazokunk.“

„Az a te dolgod“ mondám neki, készitsd el tetszésed -198- szerint, akar sütöd, akar főzöd, én meg fogok vele elégedni.“ Ezt mondván dolgomra menék.

Elkészités közben feleségem a hal beléből egy nagy gyémántot húza ki, melyet tisztán leöblögetve, puszta üvegnek tartott. Ő ugyan hallott már gyémántokról beszélni, de ha látott, vagy kezében forgatott volna is már, még sem ismerte eléggé, hogy megkülönböztethette volna. Azért legkisebb gyermekünknek adá, hogy többi testvéreivel játsszék, kik mindnyájan sorban akarván megnézni s megtapintani, váltogatva egymás kezébe adogaták, hogy szépségét, fényét s tüzét csodálják.

Meggyujtatván estve a mécs, játékjokat még mindig folytató gyermekeink észrevevék, a mint feleségem vacsora készitéskor történetből a mécs előtt elmene, s igy árnyékot okoza, hogy az fényt ada magától, s e miatt a gyermekek egymás kezéből kiragadák, hogy próbákat tegyenek véle. E miatt az apraja sirt, ha a nagyok nem hagyák addig kezökben, mig akarták, s ezek lecsillapitásokra kénytelenek valának nekiek a követ ismét visszaadni.

Minthogy gyakran csekélység is elegendő ok gyermekek mulatására vagy összevesztésére, s minthogy ez gyakran szokott közöttök történni, sem én sem feleségem nem ügyeltünk rá, mi adhata okot e fülhasogató lármára s czivódásra. Végre ez is megszünt, midőn a nagyobbak velünk vacsorához ültek, s az apróknak nőm részöket mindeniknek odaadta.

Vacsora után a gyermekek ismét összegyültek, s az elébbi lárma ujra kezdődött. Megtudni akarván czivódásuk okát, kérdém a legidősbiket, mért lármáznak olyan nagyon? „Édes atyám!“ felele ő „lármánk oka egy darab üveg, mely világit, ha háttal a mécs felé fordulva nézzük.“ Én kezembe adatám, s magam is megtevém a próbát.

A dolog különösnek tetszék, miért feleségemtől kérdém, miféle darab üveg az? „Nem tudom“ vala válasza, -199- az egy darab üveg, melyet készitésekor a hal hasából huztam ki.“

Egyikünknek sem juta eszébe, hogy az egyéb lehetne egy darab üvegnél; próbáimat azonban tovább is folytatám. Feleségemnek mondám, dugja el a mécset a kandallóban. Ezt megtévé, s ekkor látám, hogy a vélt üveg darab oly világot derit maga körül, mely mellett le is fekhettünk. Ezért a mécset eloltatám, s az üveget magam tevém a kandalló párkányára, hogy világitson.

„Már ez“ igy szolék, „második haszna a Saadi barátjától kapott óndarabnak, hogy t. i. általa megkiméljük az olaj árát.

Látván gyermekeim a mécsnek eloltatását, s hogy azt az üvegdarab pótlá ki, e csodára oly visitó s fülrepesztő zajra fakadtak, hogy azt a szomszédság köröskörül hallhatta.

Én a feleségem szaporitók a lármát azzal, hogy hallgatást parancsolánk nekiek; czélunkat mindazáltal csak akkor érhettük el, midőn lefeküdtek, s az üvegdarab csodás fényéről módjok szerint még jó darabig mulatva, végre elalvának.

Erre magam s feleségem is szinte lefekvénk. Másnap reggel, az üvegdarabról többé nem is aggódva, szokott munkámhoz menék. Senki sem fog rajta csodálkozni, ha ez velem, mint oly emberrel történt, ki éltében ugyan üveget, de gyémántot soha sem látott, s ha valaha látott volna is, annak becséről s áráról sohasem tudakolódott.

Itt meg kell jegyeznem felségednek, hogy házam, s szomszédom háza között, csupán egy téglákkal kirakott, még pedig igen vékony kötésfal vala. Ez a ház egy, mesterségére nézve drágakőáros, igen gazdag zsidóé vala, s hálószobája a közfalnak düle. Már lefeküdtek s aludtak, midőn gyermekeim a legnagyobb lármát tevék; melyre felébredének és sokáig el nem alhatának ismét.

Másnap reggel a zsidó asszony maga s férje nevében -200- átjöve panaszkodni, feleségemhez, hogy első álmában háborittatott.

„Édes Rachelem“ – igy hivák a zsidó asszonyt, mond feleségem hozzá, „igen sajnálom a történtet, s én bocsánatot kérek érette. Hiszen tudja a gyermekek szokását, hogy csekélységen néha nevetnek, máskor sirnak. Jőjön be, s megmutatom, mi szolgáltatott panaszára okot.“

A zsidó asszony belépe, s feleségem még a kandalló párkányzatán fekvő drága követ – mert ez valósággal az volt, még pedig igen jeles – megmutatá neki, mondván: „Nézze, ez üvegdarab volt oka minden tegnapi lármának.“ Mig a zsidó asszony, ki a drágaköveket igen jól ismeré, a gyémántot bámulva szemlélgeté, elbeszélé ez neki, miként találta azt a hal belsejében, s miként történt az egész dolog.

Elvégezvén feleségem beszédét, mond hozzá a zsidó asszony a gyémántot visszaadva: „Aischa, – e vala t. i. feleségem neve – kelmedként én is csak üvegnek tartom, minthogy azonban szebb a közönséges üvegnél, s minthogy egy épen hasonló darab üvegem van otthon, melylyel magamat ékesitni szoktam, s melyhez igen jól illenék, megvenném ha eladná.

Gyermekeim játszóeszközök eladásáról hallván, lármájokkal félbeszakaszták a beszédet. Kérvén anyjokat, tartaná meg, ugy hogy ez végre lecsillapithatásokra kénytelen vala nekik azt megigérni.

A zsidóasszony, kinek ismét haza kelle mennie, feleségemnek, ki őt a küszöbig kiséré, bucsuvétkor megsugá, ha kedve találna kerekedni ez üvegdarab eladására, meg ne mutassa senkinek, minekelőtte neki megizenné.

A zsidó már igen korán boltjába ment a drágaságok piaczára. Felesége utána siete hirül adni felfödözését, egyuttal leirá neki nagyságát, gondolható nehézségét, szépségét, fényét, s szép vizét, mindenek felett pedig -201- éjjel világitó tulajdonságát, melyet feleségem őszinte beszéde közben magasztalt neki.

A zsidó feleségét tüstént visszaküldé azon parancsolattal, hogy nőmmel alkudozzék, eleinte csak keveset igérjen, azután a körülményekhez képest többet s többet, s végre akármi áron, az alkut kösse meg.

A zsidóasszony férje parancsolatja következtében feleségemmel, nem várván el, rászánta-e már magát a kő eladására, alattomosan alkudozni kezde s kérdé, megelégszik-e husz aranynyal érte? Egy darab üvegért – mert feleségem annak tartá, – az ajánlott összeget feleségem nagyon is sokallotta, mindazáltal az ajánlást sem el nem fogadta, sem vissza nem utasitá, hanem egyedül azt mondá a zsidóasszonynak, hogy erre elébb nem felelhet, mig velem nem szólott.

Azalatt épen munkámról tértem haza ebédre, midőn a kettő még mindig az ajtó előtt beszélgete. Feleségem megszólita, s kérdé, megengedném-e a halbelében talált üvegdarabot a szomszéd asszonytól ajánlott husz darab aranyért odaadhatni?

Nem válaszoltam azonnal elhatározólag, hanem azon nyomósságról gondolkodám, melylyel Saad az óndarab adásakor igéré, hogy ez tehet valaha szerencséssé. A zsidóasszony azt vélé, hogy ajánlását keveselvén, nem feleltem, mondá hozzám: „Szomszéd, adok érte ötvenet, megelégszik azzal?“

Látván, hogy a zsidóasszony husz aranyról hirtelen ötvenre ugrik, rá tartám magam, s mondám neki, hogy még igen messze van azon ártól, melyen eladni szándékozom.

„Szomszéd“ mond ő erre, „vegyen el érte száz aranyat; ez bizonyára felettébb sok, s még magam sem tudom, jóváhagyja-e férjem?“

Ezen ujabb ajánlásnál mondtam neki, hogy százezer aranyat kivánok érte, noha jól tudom, hogy a gyémánt sokkal többet ér, hogy azonban iránta s férje, mint szomszédunk iránt barátságos lehessek, nem kivánok -202- többet, de ez összeget meg kell érte kapnom, s ha ők azon nem akarnák megvenni, más drágakőárusok még többet is fognának érte adni.

A zsidóasszony még inkább megerősite föltett szándékomban azon hévvel, melylyel az alkut meg akará kötni, több izbeli ajánlásival már ötvenezer aranyat igérvén, melyet azonban el nem fogadék.

„Többet“ mond az asszony, „férjem helybehagyása nélkül nem igérhetek. Csak estve térend haza, s azon egy szivességre kérem, legyen addig türelemmel, mig az szólott szomszédurammal s megnézte a gyémántot.“ A mit én meg is igértem neki.

Hazatérvén estve a zsidó, megtudá feleségétől, hogy velünk még nem kötheté meg az alkut, hogy már ötvenezer aranyat igért, s mily szivességre kért meg.

A zsidó ellesé az időt, midőn munkámról hazatértem. „Hasszán szomszéd“ igy szólita meg menésközben, „kérem mutassa meg a gyémántot, melyet neje feleségemnek mutatott.“ Beszólitám hozzám, s megmutatám neki azt.

Minthogy már alkonyodott, s a mécs még nem vala meggyujtva, a gyémántnak magától bocsátott világa s azon rendkivüli fénye, melylyel egész kezem meg volt világitva, azonnal meggyőzék a zsidót, hogy neje azt jól leirta. Kezébe vevé, sokáig nézé, s csodálni meg nem szünt. „Kedves szomszéd uram“ mond erre, „feleségem, mint nekem mondá, ötvenezer aranyat igére érte, hogy tehát megelégedhessék, még huszezerrel pótolom.“

„Szomszéd“, válaszolék, „neje talán megmondotta, hogy árát százezer aranyra határozám, vagy adjon annyit, vagy a gyémánt az én kezemben marad; itt nincs más középut.“

Egy darab ideig még alkudozott azon reménynyel, hogy talán elengedek még valamit; velem azonban semmire sem mehete, s azon félelmében, nehogy a gyémántot -203- más drágakőárusoknak megmutassam – a mit meg is tettem volna – el sem is távozék, mig a kivánt árért meg nem köté az alkut. Egyuttal mondá, hogy a százezer arany készpénzben nincs ugyan házánál, de hogy másnap e tájon vagy még korábban is az egész összeget elhozandja, és hogy az alku megálljon, még az nap hozott két erszényt, mindeniket ezer aranynyal.

Meglevén igy a gyémánt eladatása, s én minden reménységen tul hirtelen meggazdagodván, köszöntem Istennek irántam mutatott jóságát s kegyességét, és egyenesen Saadhoz siettem volna háladatosan borulni lábaihoz, de lakását nem tudtam. Szintazt tettem volna Saadival is, kinek szerencsémért legelső köszönettel tartozám, noha velem való jó szándékában nem boldogult is.

Most azon valék, miként forditsam e temérdek pénzt legjobban hasznomra. Feleségem, kinek feje azonnal tele volt neme hiuságával, azonnal javaslá, vegyek neki s gyermekeinek drága köntösöket, továbbá házat, s azt gazdagon ékesitsem fel.

„Édes feleségem,“ mondám neki, „nem ily fennhéjázva kell kezdenünk. Bizzál bennem; idővel a te kivánságod is meg lesz. Noha a pénz csak kiadásra való, mégis ugy kell vele bánni, hogy abból egy tőke képződjék, hogy nem levén szükséges az egészhez nyulni, kamatjaiból lehessen élni. Ezen töröm most fejem s holnaptól kezdve e tőkét fogom lerakni.“

Jövő egész napot avval töltém el, hogy számos mesterségembeli, szintoly szegény emberekhez, mint én voltam, menék, s pénzt adva nekik, tehetségük s ügyességük szerint lekötelezém őket, mindenféle kötélgyártmányt készitni számomra azon igéretem mellett, hogy nem kell várniok, hanem a mint meghozzák a munkát, pontosan s jól megfizetendek érte. Harmadnap végképen megegyezék ilyformán valamennyi még hátralevő szegényebb sorsu kötélgyártókkal, s azóta -204- ezen emberek egész Bagdádban nekem dolgoznak, s igen meg vannak elégedve azon pontossággal, melylyel teljesiteni szoktam tett igéretemet.

Minthogy ily számos mesterember arányosan sok munkát készite el, különféle helyeken rakházakat béreltem, melyekbe egy biztost tevék, részint a kész munka átvevésére, részint eladás végett nagyban és kicsinyben; mely rendelkezésemmel nemsokára tetemes nyereséget s nevezetes jövedelmet szereztem magamnak.

Idővel sok elszórt rakhelyeim egyesitésére egy nagy téres, de már dülőfélben levő házat vettem. Lerontatám, s helyére azt épitém, melyet felséged tegnap láta. De bármi szép is külseje, belül csak nagy padlásokból áll az áruk, s magam s családom számára való lakszobákból.

Már jó ideje elmult, hogy kis házamat odahagyva, a nagyba költöztem, midőn Saadi és Saad, kiknek eszükbe sem juték többé, egyszerre megemlékezének rólam. Sétálni indulván egy nap, rendkivül csodálkozának, midőn azon utczában, melyben mindig dolgoztam kötélgyártó műszeremmel, többé nem láttak. Kérdezősködtek, mivé lettem, élek-e még vagy meghaltam? Csodálkozások még inkább nevekedék, midőn meghallák, hogy az, ki után tudakozódnak, nagykereskedővé lett, s már nem hivják többé pusztán Hasszánnak, hanem Kodjah Hasszán Alhabbal, azaz: „Hasszán kötélgyártó kereskedőnek,“ s ki ez utczában kivülről palotához hasonló házat épite.

A két jó barát felkerese a megjegyzett utczában s Saadi, ki meg nem foghatá, hogy a Saad adta darab ón lehete alapja ez igen nagy szerencsémnek, monda útközben Saadhoz:

„Örömöm teljes, hogy én vetém meg Hasszan Alhabbal szerencséjét, de azt még sem hagyhatom helyben, hogy kétszáz arany helyett négyszáz arany kicsalására, két izben hazudott; mert hogy szerencséjét -205- a tőled kapott óndarabnak köszönhetné, nem is képzelhetem s az eszébe sem jutna senkinek is.“

„Te igaz, ugy gondolkodol, felele Saad, de nem ugy én, s nem látom okát, miért vagy Kodjah Hasszán iránt oly igazságtalan, hogy őt hazugnak tartsad. Higyjed inkább, hogy az nekünk az igazat mondá, s hogy eszeágában sem volt azt tőlünk eltitkolni, s hogy épen az én adtam óndarab egyedüli talpköve szerencséjének. Kodjah Hasszán e dologban rövid idő mulva maga fog felvilágositani.“

Ily beszélgetés közben a két jó barát elért azon utczába, melyben vala házam. Tudakolták s megmutattatott nekik. – Midőn homlokoldalát látnák, alig akarák hinni, hogy az az; mindazáltal kopogtattak, s kapusom kinyitá előttük a bejárást.

Saadi, ki az udvariasság ellen féle botlani, ha a keresett házat valami nagy emberével cserélte volna el, mondá a kapusnak: „E házat Kodjah Hasszán Alhabbalénak jelelék; – mondd meg, tévedtünk-e vagy sem?“

„Nem uram, épen nem tévedt“ felele kapusom az ajtót még jobban tárván, „ez az. Csak lépjetek be; épen a teremben van, s majd találtok egy rabszolgát, ki bejelent.“

A két jó barát bejelenteté magát nálam, s én azonnal megismerém őket. Midőn beléptek, felkeltem ülésemből, elejükbe sieték s köntösük szegélyéért akarék nyulni, hogy megcsókoljam. De ezt nem engedék, s akaratom ellenére ölelkeznem kelle velük. Meghivám őket egy szőnyegekkel beteritett magasabb helyre fellépni, s itt egy üléssel kinálám, honnan a kertbe láthattak. Kérém, üljenek le, de ők azt kivánták, hogy én üljek elől.

„Nemes urak,“ mondám hozzájuk, „sehogy sem feledém el, hogy én a szegény Hasszán vagyok; s ha egészen más volnék is, mint vagyok, s ha nem volnék -206- is irántatok lekötelezve, mégis tudom, mi illik. Könyörgök azért, ne szégyenitsetek tovább.“

Most Saadi kezdé a beszédet, s felém fordulva, mondá: „Kodjah Hasszán, nem vagyok képes neked megmondani, mennyire örülök rajta, hogy azon helyzetben látlak, melyet kivántam, midőn két izben egymásután ajándékoztam neked ama kétszáz aranyat, s meg vagyok győződve, hogy ama négyszáz arany tevé helyzetedben ezen változást, melyen annyira örvendek. Csak egyen töröm fejemet. Meg nem foghatom t. i. mi okod lehete tőlem kétszer titkolni el az igazságot, s oly veszteségekkel vesztegetni szemem fényét, melyeknek oka előttem ma is szintoly hihetetlen, mint akkor. Nemde, midőn utolszor látánk, pirulva vallád meg, hogy sorsodon sem az első, sem a második arany nem segite semmit is? Ezt legalább előre teszem fel s elvárom, hogy vélekedésemet helybenhagyod.“

Saadinak e szavait Saad nagy nyugtalansággal, hogy ne mondjam rosz kedvvel hallá, s ezt szemei lesütésével, s feje rázásával adta értésre. Mindazáltal egy szót sem szólva, végig hagyá beszélni. Azután mondá: „Saadi: megbocsáss, ha még Hasszán előtt felelek; megelőzöm, hogy értésedre adhassam, miként csodálkozom részint őszintesége elleni balitéleteden, részint azon, hogy ezelőtti állitásainak mind e mai napig sem hiszesz. Én neked mondám már egyszer s most is ismétlem, hogy eleinte mindjárt, bajának puszta elbeszélésekor elhittem, s bármit mondj is, meg vagyok győződve, hogy mind ugy van. Azonban hadd szóljon maga, ő legjobban fogja tudni, melyikünk itélte meg jól vagy roszul.“

Igy beszélvén a két jó barát, megszólalék, s mind a kettőhöz fordulva, mondám: „Nemes urak, a tőlem kivánt felvilágositásra nézve örök némaságra itéltem volna el magamat, ha bizonyos nem volnék abban, hogy a miattam köztetek támadt vita sziveiteket összekapcsoló -207- barátsági kötelet nem lesz képes felbontani. Kivánságtokra tehát közelebbről foglak felvilágositni. De legelébb is esküszöm, hogy szintazon nyiltszivüséggel teendem, melylyel korábbi történeteimet beszélém el.“

Erre az egész történetet elbeszélém, a mint felséged csak épen most hallá, pontról pontra, legkisebb körülményt sem titkolva el.

Bizonyitgatásim azonban nem voltak elegendők, hogy Saadit előitéletéből kiragadhatták volna. Midőn azért elvégzém beszédemet, mondá hozzám: „Kodjah Hasszán, a hallal, s hasában talált gyémánttal való történet szintoly hihetetlennek látszik előttem, mint a csalmának ölyv általi elragadtatása, s a korpás edénynek mosó-földdel kicseréltetése. Bármint legyen is különben a dolog, mégis meg vagyok felőle győződve, hogy te már nem vagy többé szegény, hanem gazdag ember, mivé mindjárt eleinte kivántalak tenni, s igy szivemből örvendek rajta.“

Késő levén már, felkele, búcsut veendő, s Saad vele együtt. Én szinte felkelék, s visszatartóztatva mondám: „uraim, engedjétek meg, hogy egy szivességre kérhesselek, melyet meg ne tagadjatok tőlem. – Tegyétek meg házamnak azon becsületet, s maradjatok nálam egy kis vacsorára s hálásra, hogy holnap reggel egy kis mezei lakásomra evezhessünk, melyet vettem, hogy néha egy kis fris levegőt szivhassak; még az nap szárazon térünk onnan vissza, még pedig mindegyikünk egy lovon, tulajdon ólamból.“

„Ha Saadnak nincs valami sürgetős dolga“, mond Saadi, „igen szivesen elfogadom.“

„Nekem soha sincs dolgom,“ mond Saad, „ha arról van szó, hogy társaságtokban részesüljek. Azonban – folytatá – szállásainkra meg kell üzennünk, hogy mára ne várjanak haza.“

Előhivatám egyik rabszolgámat, s mig neki a -208- követséget mondák, használtam az időt, vacsora készités végett kiadni a szükséges parancsokat.

Mig a vacsora ideje eljött, azalatt jótevőimnek megmutatám házamat minden hozzátartozókkal, s ők állapotomhoz képest igen jól elrendeltnek találák. – Különbség nélkül mindakettőt jótevőmnek nevezém, mivel Saad nélkül nehezen adta volna Saadi a négyszáz aranyat, melyekig viszem vissza szerencsém eredetét. Ezekután a terembe vezetém vissza, hol egyes dolgokról mindenféle kérdéseket tevének, melyekre nekik megelégedésükre feleltem.

Végre tudtomra adák, hogy kész a vacsora. Másik teremben levén az megteritve, felszólitám őket, hogy jőjenek oda. A két jó barát a világitás fénye, a terem csinossága, az asztali készület, s egészen inyökre készitett ételek miatt magukon kivül valának. Etelközben muzsikával s énekléssel, étel után tánczosokkal s tánczosnékkal s más vigságokkal mulattatám, hogy tehetségem szerint kijelentsem irántuk köszönetemet.

Következő reggel Saaddal korán igérkezénk elindulni, hogy a reggeli hűsben részesülhessünk, s ezért még napfölkelte előtt mentünk a folyó partjára. Itt számunkra készen tartott igen takaros, és szőnyegekkel kirakott csónakba szállánk, s hat jó evező s a folyam segedelmével valamely másfél óra mulva megérkezénk mezei házamnál.

Kiszállván, a két jó barát megálla, nem annyira szép külsejének megnézése, mint inkább fölséges fekvésének s szép kinézéseinek csudálására, melyek sem igen szorultak, sem messze terjedők nem valának, s igy azt minden oldalról kellemesiték. Én a szobákba vezetém, figyelmesekké tevém őket azoknak csinosságokra, butorozásukra s egyéb kéjitő tulajdonságaikra, s ők mindent igen szépnek találának.

Végre a kertbe menénk, hol nekik legjobban tetszék egy czitrom s narancserdőcske, melynek virágai s gyümölcsei a levegőt beillatozák; a fák rendes sorokban -209- valának ültetve, s köztök a folyóból vezetett mindig folydogáló patakcsa csergedeze. Az árnyék, a hűs, a nap sugárai forrósága közben, a viznek lassu csergedezése, számos erdei madarak kellemes zengése, s több más kellemességek annyira meglepék, hogy majdnem minden lépésre megállának, majd köszönni, hogy ily kellemes helyre vezetém, majd szerencsét kivánni ily birtokhoz, majd más udvariságokat mondani.

Én az erdőnek, mely igen hosszu és széles, egészen végeig vezetém, hol figyelmeztetém őket egy, a kertemet környező igen nagy fáju erdőcskére. Ott egy, a kilátást sehogysem gátló pálmafák árnyékában fekvő, s mindenfelé nyitva álló kerti házba vezetém, hol pihenésre szőnyegekkel s vánkosokkal ellátott üléssel kinálám meg.

Fiaim ketteje, kiket itt a házban találánk, hogy egy idő óta tanitójukkal küldém vala fris levegőre, elhagya bennünket, s belebb mene az erdőbe s történetből madárfészkeket keresvén, észrevettek egyet egy nagy fának ágai között. Eleinte felmászni próbálának, de minthogy erre sem erejük, sem ügyességük nem vala elegendő, egy velök küldött, s mindig körülöttük levő rabszolgának mutaták azon parancsolattal, hogy számukra vegye ki.

A rabszolga felmászott s midőn a fészekig ért, igen csodálkozék, midőn látta, hogy az egy csalmába vala rakva. Ő tehát a fészket mindenestül lehozá, s a csalmát gyermekemnek mutatá. Minthogy azonban nem kétkedék, hogy talán magam is szeretném látni, figyelmezteté őket arra, s az idősbiknek adá, hogy vigye hozzám.

Már messziről látám jöni azon örömmel, mely gyermekek tulajdona, ha fészket találtak. Midőn nekem általadná, mondá: „Látod e fészket itt a csalmában?“

Saadi és Saad ez új tüneménytől szintugy meg valának lepetve, mint én; sőt én még sokkal nagyobban, minthogy a csalmát megismerém ugyanannak, melyet -210- az ölyv ragada volt el tőlem. Álmélkodva szemlélvén meg azt közelebbről, s forgatván minden oldalra, kérdém két barátomat: „Uraim, képesek volnátok-e még arra emlékezni, hogy ez azon csalma, melyet viseltem az nap, midőn legelébb volt szerencsém tőletek megszólittatni?“

„Nem hinném“ mond Saad, „hogy Saadi jobban ügyelt volna rá nálamnál, de egyikünk sem fog róla kételkedhetni, ha a száz kilenczven arany benne találkozik.“

„Uram“ válaszolék, „nincs oka kétkedni, hogy ez valósággal azon csalma; mert azontul, hogy igen jól ismerem, nehézségéről is veszem észre, hogy nem más, mit maga is észre vehet, ha nem sajnálja kezébe venni.

Gyermekeimnek adván a belőle kivett madarakat, általadám neki; ő azt kezébe vevé, azután Saadinak adá, hogy ez is megitélhesse nehézségét.

„Elhiszem hogy a te csalmád“ mond Saadi, „de még inkább meg fogok erről győződni, ha a százkilenczven aranyat magam előtt fogom látni.“

Kezembe vévén ismét a csalmát, folytatám: „Uraim, nézzék meg legalább, kérem, minekelőtte hozzá nyuljak, hogy nem ma óta van még csak a fán, s hogy állapotja, valamint a benne minden emberi kéz nélkül oly puhán rakott fészek, bizonyos jelei, hogy az a nap óta van itt, mióta tőlem az ölyv elragadá s hogy e fára tevé, vagy ejté, s fennakada ágai között. Ne vegyék rosz néven, ha erre figyelmeztetém, mert én részemről sokért nem adom, ha csak legkisebb gyanuját is elhárithatom magamról a csalásnak.“

Saad segite szándékomban. „Saadi“ mond ő, „ez téged illet, nem engem, ki mindig azt hittem, hogy Hasszán bennünket nem ámit.“

Mig Saad igy beszéle, levevém a kendőt, mely a csalmának belső sapkáját több izben övezé körül, s ki huzám az erszényt melyet Saadi azonnal annak ismere el, melyet nekem adott. Előttök üritém ki a -211- szőnyegre, s mondám azután: „Uram, itt vannak az aranyok, olvassák meg magok, s nézzék meg, teljes-e a szám?“

Saad tizével állitgatá fel sorjában, mig mind a száz kilenczven együtt nem volt, s ekkor Saadi, nem tagadhatván ily szembetünő igazságot tovább, felém fordulva mondá: „Hasszán, megengedem, hogy e százkilenczven arany nem segithete semmit is gazdagulásodban. De a másik százkilenczven arany, melyet egy korpás fazokba dugtál, mint velem el akarod hitetni, szolgálhatott legalább arra.“

„Uram“ felelék erre, „én ez utolsó summára nézve szintugy megmondtam az igazat, mint az elsőre nézve. Csak nem akarja talán, vegyem vissza szavamat, hogy hazugságot mondjak?“

„Hasszán“ mond Saad hozzám: „hagyd Saadit véleményében. Én szivesen elengendem neki, ha azt gondolja, hogy ez utolsó summával boldogságod felét köszönöd neki, csak azt engedje meg, hogy én másik felére nézve a neked adott óndarabbal szinte segitélek benne, s ő a drágakő találását a hal hasában nem hozza kétségbe.“

„Saad“ mond Saadi, „én mindent akarok, mit te akarsz csak az egyet engedd hinnem, hogy pénzt csak pénzzel szerezhetni.“

„Hát ha“ mond Saad, „ha a történet ugy akarná hogy egy ötvenezer aranyat érő gyémántot leljek, s azon summát valósággal meg is kapnám érte, akkor is pénzen szereztem volna ezen összeget?“

Ezzel vége lőn a vitának. Felkelénk, s visszatérénk a házhoz, s minthogy az ebéd már fel vala tálalva, asztalhoz ülénk. Ebéd után vendégimet magokra hagyám, hogy azalatt a nap legnagyobb forróságát elmulni hagyván elméjöket csillapitsák le, azalatt elmenék, s kulcsáromnak, ugy szinte kertészemnek a szükséges parancsokat adám. Azután ismét visszatértem hozzájok s különbféle érdektelen tárgyról mulatánk, mig -212- a legnagyobb hőség elmult; azután a kertbe menénk, hol a hüvösben naplementig maradánk. Erre mind a hárman lóra ülénk, s egy rabszolga kiséretében, a legszebb hold világánál az éj mintegy második órája körül megérkezénk Bagdádban.

Magam sem foghatom meg, embereim minő gondatlanságából történt, hogy a lovak számára kifogyott az árpa. A gabonatárak már be zárva, s messzébb valának, hogy sem ily későn még lehetett volna oda küldeni.

Rabszolgáim egyike a szomszédságban keresgélt, s talált még is egyik boltban egy fazék korpát. Megvette a korpát, s edényestül elhozta, azon feltétel alatt, hogy ez utolsót, másnap ismét visszaszolgáltassa. A rabszolga a korpát a jászolyba önté, s midőn ott szélyelteregetné, hogy midenik lónak kijusson a maga része, egy kendőt érze kezei között, mely összecsomózva s igen nehéz volt. Ő nekem a kendőt azon módon, mint találta, általhozta, s általadásakor mondá, hogy talán ez azon kendő, melyről gyakran halla beszélni, ha a történetet barátimnak beszélém el.

Örömtelve mondám jóltevőimnek: „Uraim, az ég nem akarja, hogy elváljanak tőlem, minekelőtte a dolog valóságáról, melyet eddig is mindig erősiték, meg nem győződtek. Itt van – mondám Saadihoz fordulva, – a másik száz kilenczven arany, melyet kezéből kaptam, én e kendőről ismertem rá.“

Felbontám a kendőt, s szemök előtt olvasám le a summát. Az edényt is előhozatám. Én ismét rá ismerék, s feleségemhez küldém azon kérdéssel, hogy ismeri-e; meghagyva egyuttal, hogy a történetről senki emlitést se tegyen. Azonnal rá ismert, s azt izené, hogy ez azon edény, melyet korpával telve cserélt ki mosó-földért.

Most végre Saadi megadá magát, s hitetlenségéből megtérve, mondá Saadnak: „Most engedek, s elismerem veled, hogy a pénz nem mindig biztos szer pénzgyüjtésre s gazdagodásra.“

Saadi végezvén beszédét, mondám neki „Uram, -213- nem merem azon ajánlást tenni, hogy azon háromszáz nyolczvan aranyat, melyet az ég ma hozott ismét napfényre, hogy rosz vélekedését igazságszeretetemről megczáfolja, ismét vegye vissza. Meg vagyok győződve, nem oly szándékkal ajándékozá azt nekem, hogy valaha ismét visszakivánja. Én részemről megelégszem azzal, mit az egek más oldalról juttatának, s igy nem kivánom e pénzt; s igy reménylem, nem fogja ellenzeni, ha a pénzt holnap a szegények közt osztom el, hogy ezért bennünket valaha megjutalmazzon az Isten.“

A két jó barát még ez éjt is nálam tölté. Következő reggel megölelének, s visszatérének mindegyike tulajdon lakába, megelégedve a nálam talált fogadtatással, s azzal, mint magok láták, hogy Isten után egyenest nekik köszönhető szerencsémet jól forgatom. Én szinte meglátogatám mindegyikét, hogy köszönetemet még külön is megtegyem. Azóta nagy becsületemnek tartom, hogy megengedék, velök barátkoznom, gyakran látogathatnom, s velök beszélhetnem.“

Harun Arreschid Kodjah Hasszán elbeszélését oly nagy figyelemmel hallgatá, hogy csak ennek elhallgatásából vevé észre végét. Erre mondá neki: „Hasszán, régóta nem hallék semmit is beszélni, ami annyira mulattatott volna, mint azon csodálatos utak, melyeken tetszék az égnek téged még e világon szerencséssé tenni. Ezért ajándékinak jó használása által folyvást háládatosnak is kell mutatni magadat iránta. Egyuttal azt is megmondom, hogy a gyémánt, mely téged szerencséssé téve, jelenleg kincseim között van, s igen örülök megtudhatni, hogyan kerüle oda. Minthogy azonban Saadi szivében még mindig kételkedhetik e gyémánt rendkivüli jelességén, melyet legdrágábbnak s legcsodálatraméltóbbnak tartok minden birtokim közül, azt akarom, Saaddal együtt vezesd ide, hogy kincstartóm neki megmutathassa, s ha legkisebb hitetlenség volna is még benne, ismerje el itt, hogy a pénz maga nem mindig legbiztosb eszköz szegénynek rövid idő alatti s -214- különös fáradság nélküli gazdagitására. Akarom szinte, hogy e történetet beszéld el kincstárnokomnak, hogy ez irassa le, s tegye el a gyémánt mellett.“

Midőn erre a chalyf Kodjah Hasszán, Sidi Numan, és Baba Abdallahnak feje biczczentésével értésekre adá megelégedését, leborultak fejedelmi széke előtt, s bucsut véve eltávozának.

Aly Baba s a negyven haramia története.

Perzsiának egy városában élt két testvér, az egyik Kassim, a másik Aly Baba névvel. Minthogy atyjoktól öröklött kevés vagyonon egyaránt osztozának, azt kellene hinni, hogy körülményeiknek is körülbelül egyformáknak kell lenni. A történet azonban másként akará.

Kassim megházasodék, s menyekzője után rövid időre neje igen jó karban levő boltot, gazdagon rakodott árutárt s fekvő jószágokat örökle, melyek őt egyszerre jó állapotba helyezék, s a város egyik leggazdagabb kereskedőjévé tevék.

Aly Baba ellenben, ki szintoly szegény feleséget veve el, mint maga volt, igen szegényen élt, s maga s övéi eltáplálására az volt keresete, hogy a közel erdőbe mene fát vágni, s azt három tulajdon szamarán a városba vitte eladni.

Egykor Aly Baba szintén az erdőben vala ismét, s épen annyi fát vágott, mennyi szamarai terhelésére elegendő volt, midőn messziről nagy porfelleget láta kerekedni, mely egyenes irányban azon hely felé tartott, hol ő épen vala. Szorosan vigyáza rá, s nemsokára számos lovas sereget különböztethete meg, mely legjobb rendben közeledék.

Noha a környéken zsiványoknak soha sem hallották hirét is, mégis azon gondolatra vetemedék Aly Baba, hogy e lovasok azok lehetnének, s nem aggódván, mi lesz szamaraiból, csak személye menekedhetéséről gondolkozék. Egy fára mászott, melynek levelei csekély magasságban rendkivül sürüek valának, s ezek között -216- annyival nagyobb bizalommal üle le, minthogy onnan, maga nem láttatva, mindent megláthata.

A lovasok, mindnyája nagy, erős, jól öltözve s fegyverkezve közeledének a sziklához, s Aly Baba, ki negyvent számlála, tekintetök s készületöknél fogva nem kétkedék tovább, hogy valóban zsiványok. Nem is csalatkozott. Valósággal zsiványok valának, kik, a környéket nem háborgatván, rablásaikat messze távolban űzék, s itt csak összejövetelöket tarták. A mit itt láta, még inkább megerősité véleményében.

Mindegyik lovas lekantározá lovát, megköté, a nyereg hátulján volt árpás tarisznyát fejére akasztá, s levevé róla a batyut. A legtöbb batyuk nehézségéből Aly Baba azt itélte, hogy azokban csupa arany és ezüstpénznek kell lenni.

A legderekabbik közülök, kit Aly Baba a zsiványok kapitányának tartott, batyujával terhelve a sziklához közeledék, mely tőben vala a nagy fa mellett, hová Aly Baba rejtezett, s minekutána nehány bokor között elmene, e szavakat mondá: Sesam nyilj meg! még pedig oly fenhangon, hogy Aly Baba meghallá. A mint a harambasa e szavakat kimondá, megnyilt egy ajtó, s minekutána embereit maga előtt bebocsátá, maga is bemene s az ajtó bezáródék.

A zsiványok sokáig maradának a sziklában, s Aly Baba félvén, nehogy közülök egy, vagy talán valamennyi is azon szempillanatban, midőn helyét szabadulása végett elhagyná, kijőjenek, kénytelen vala a fán maradni, s türelmesen várakozni. Mindamellett kisértetbe jött leszállani, a fához kötött két lovat elragadni, egyikre felülni, másikat kantáron vezetni, s szamarait maga előtt kergetve a város felé sietni, azonban e terv bizonytalan kimenetelétől félve, inkább a bizonyosabbat választá.

Végre az ajtó ismét kinyilt, s a negyven zsivány kijöve, még pedig a kapitány, ki utolsó mene be, most legelső jöve ki, s a többit maga előtt lépteté el. Aly -217- Baba őt e szavakat hallá mondani: Sesam záródjál! mire az ajtó ismét bezáródék. Mindegyik lovához mene, felkantározá ismét, batyuzsákját felköté s felüle. Indulásra látván a harambasa készen mindnyáját, előttök indula meg, s igy eltávoztak ismét azon uton, melyen jöttek.

Aly Baba nem szállott le a fáról azonnal. „Elfelejthettek,“ igy szóla magában, „valamit, a miért kénytelenek lehetnének visszatérni, s ezen esetben megfoghatnának.“ Addig néze utánok, mig végre eltüntek szemei elől, s nagyobb bátorság kedvéért csak sokára azután jött le. Eszében tartván a szavakat, melyekkel a harambasa az ajtót kinyitá és becsuká, kiváncsi volt megpróbálni, vajjon e szavak szintazon foganatuak-e, ha ő mondja ki. Azért általvergődött a bokrokon, s itt csakhamar észre vette a mögöttük rejtező ajtót; azután elébe állott, s mondá e szavakat: Sesam nyilj meg! s az ajtó tüstént sarkig feltárult.

Aly Baba homályos és setét helyet reményle látni, de mint bámult el, midőn emberi kezek által magas boltozat formára kivájt, világos, bő és téres helyet szemléle, mely felülről a sziklák közé rejtett nyilásból vevé világát. Láta ott sok eleségneműt, gazdag árucsomagokat felhalmozva, selyem és brokát-anyagokat, nagy értékü szőnyegeket, s kivált sok arany és ezüstpénzt, mely részint rakásra halmozva, részint bőrzsákokban és erszényekben feküvék egymáson. Mind e dolgok látására ugy rémlett előtte, mintha e sziklabarlang nemcsak nehány esztendő, hanem már századok óta szolgált volna haramiák buvóhelyeül.

Aly Baba nem tétováza, mitevő legyen. Belépe a barlangba, s alig vala benn, ez be is záródék utána; ez őt azonban nem nyugtalanitá; hiszen tudta a titkot kinyitására. Ő itt nem bántá az ezüstöt, hanem csak a vert aranyat, kivált pedig a zsákokban lévőt. Ebből több izben annyit vett el, mennyit csak elbirt, s a mennyi elegendő volt azalatt elszéledt három szamarának -218- megterhelésére. Összekeritvén azokat a sziklához, megterhelte zsákokkal, s hogy ezeket egy kevéssé elrejtse, felül fát raka rájok, ugy hogy abból senki sem vehete észre semmit is. Elvégezvén ezt, az ajtó elébe állott, s alig mondá e szavakat: Sesam záródjál! már be is záródék; – mert ez valahányszor bemene, magától bezáródék, s valahányszor kijöve, nyitva marada.

Ez meg levén, Aly Baba a város felé tartott, s megérkezvén házánál, a három szamarat egy kis udvarba hajtá, s az ajtót maga után jól bezárá. Azután a kincset fedező kevés fát leraká, s a zsákokat házába vivé, s ott a nyoszolyán ülő felesége előtt rendben leraká.

Felesége a zsákokat kezébe vevé, s érezvén, azokat pénzzel lenni tele, gyanakodott, hogy férje talán lopta, a miért is, behordván ez mindnyáját, nem tartózkodhatott e kérdéstől:

„Aly Baba, csak nem voltál talán oly elvetemedett, hogy e zsákokat…“ de Aly Baba igy vága szavába: „csendesen édes feleségem, ne töprenkedjél azon; én nem vagyok tolvaj, ha csak azt nem nevezik tolvajságnak, ha haramiáktól vesz el az ember valamit. Fel fogsz hagyni e rosz vélekedéssel felőlem, ha szerencsémet elbeszéltem.“

Ő a zsákokat kiürité, ugy hogy abból nagy rakás arany lett, mely feleségét majdnem elvakitá. Erre történetét elejétől végig elbeszélé, s végre mindenek előtt ajánlá, hogy a dolgot titokban tartsa.

Midőn felesége álmélkodásából egy kissé feleszmélt, örült férjével a nekik jutott szerencsén, s az előtte heverő rakás aranyat darabonkint akará megolvasni.

„Édes feleségem,“ mond Aly Baba hozzá, „nincs jó dolgod; mit akarsz itt tenni? mikor végeznéd el a számlálást? én gödröt készitek, s abba elásom; mert nincs veszteni való időnk.“

„Mégis jó volna“ mond az asszony, „ha csak hozzá vetőleg is tudnánk, mennyi. Én a szomszédba megyek -219- egy kis mértéket kölcsönözni, s azzal majd méregetem, mig te a gödröt ásod.“

„Édes asszony“ mond erre Aly Baba, „a mit itt tenni akarsz, haszontalan, s ha szavamat fogadnád, abbanhagynád. Azonban tégy tetszésed szerint; csak el ne felejtsd a dolgot titokban tartani.“

Kivánsága kielégitésére elmene Aly Baba felesége nem messze lakó Kassim sógorához. Kassim nem vala otthon, s ezért annak feleségétől kére kevés időre kölcsön egy mértéket. A sógorasszony kérdé nagyra vagy kicsire van-e szüksége, s Aly Baba neje kicsit kére.

„Igen szivesen“ mond a sógorasszony, „csak várjon egy keveset, mindjárt elhozom.“

A sógorasszony keresé s megtalálá a mértéket, ismervén azonban Aly Baba szegénységét, kiváncsi volt megtudni, minő gabonát akar vele annak neje mérni, s eszébe juta a mérték fenekére észrevétetlenül egy kevés faggyút ragasztani. Erre visszatért, a mértéket Aly Baba feleségének adá, s hosszas kimaradásáért azzal mentegeté magát, hogy még keresnie kellett.

Aly Baba felesége visszatért, a mértéket a rakás aranyra tevén, tele tölté, s azután egy kevés távolságban a nyoszolyára önté, mig mind meg nem mérte, s ő a mértékek nem csekély számával igen meg vala elégedve.

Mig Aly Baba az arany elásásával foglalatoskodék, neje, hogy sógorasszonyának megmutassa rendességét s pontosságát, visszavitte a mértéket, arra nem is ügyelve, hogy fenekéhez egy arany ragada.

„Sógorasszonyom“ mond ez hozzá visszaadás közben, „látja, hogy mértékét nem tartám felettébb sokáig magamnál; igen sok köszönettel tartozom érette, itt van ismét.“

Aly Baba neje alig fordita hátat, midőn Kassim felesége megnézé a mértéket alul, s nem kevéssé csudálkozék, azon aranyat találni. Azonnal irigység fogta el szivét testvére iránt. -220-

„Hogy“ mond ő, „Aly Babának annyi az aranya, hogy mérheti? s hol vette ez a nyomoru azt a sok aranyat?“

Férje, Kassim, mint tudjuk, nem vala honn, hanem boltjában, honnan csak este tért haza. Örökkévalóságnak tetszett előtte az idő, mig haza jön, oly nagy volt nyugtalansága, hogy vele, e neki is szintoly meglepő ujságot közölhesse.

Kassim hazatértekor mondá neki felesége: „Kassim, te magadat gazdag embernek tartod, azonban tévedsz; mert Aly Baba végtelenül gazdagabb náladnál, ő aranyát nem számlálja már többé mint te, hanem itczével méri.“

Kassim e rejtély megfejtését kivánta. Az asszony meg is tevé azt, elbeszélvén, mi okos móddal tevé e felfödözést, egyuttal megmutatá neki a mérték fenekéhez ragadt aranyat, mely oly régi vala, hogy az uralkodónak reá vert neve előtte egészen ismeretlen volt.

A helyett, hogy testvérének juthatott szerencsén igaz szivből örvendene, Kassim inkább halálos irigységet forrala miatta, s majd nem is alhaték egész éjszaka. Következő nap még napfelkelte előtt mene hozzá. Minthogy pedig a gazdag özvegygyel való összekelése óta nem is bánt vele többé ugy mint testvérével, s e nevet már el is látszék felejteni, következő szavakkal szólitá meg:

„Aly Baba, te dolgaidban még felettébb visszatartózkodó vagy; te a szegény, nyomoru s koldus szerepét játszád, s itczével méred az aranyat.“

„Édes bátyám“ felel Aly Baba, „nem értlek, miről beszélsz; beszélj magyarábban.“

„Csak ne tettesd magad oly tudatlannak,“ mond Kassim, mutatva neki e szavaknál a feleségétől kapott aranyat, s kérdé tovább: „hány darab ilyen aranyod van, mint ez, melyet feleségem a tiednek tegnap kölcsönzött mérték fenekéhez ragadva talált?“

E szavakból észre vevé Aly Baba, hogy neje nyakassága -221- miatt Kassim s felesége már megtudák azt, mit ő legmélyebb titokként akara tartani. A hiba azonban már megtörtént, s nem volt többé jóvá tehető. Nem mutatva bátyjának legkisebb álmélkodás vagy harag jelét is, elbeszélé neki, mily véletlenül és hol fedezé fel a zsiványok búvó-helyét, s ha a dolgot jól eltitkolja, e kincsnek egy részét ajánlá neki.

„Ezt amugy is megkivánom,“ mond Kassim kevélyen, „de azontul“ folytatá, „körülményesen akarom tudni, hol fekszik e kincs, továbbá közelebbi ismertető jeleit, s hogy juthatnék beléje magam is, ha kedvem tartaná; különben feladlak a törvényhatóságnál. Ha megtagadod tőlem, nemcsak semmit sem reménylhetsz tovább, hanem még azt is, a mit már elhoztál, elveszted, holott ellenben én, azért, hogy feladlak, a magam részét megkapom.“

Aly Baba inkább természeti jószivüségből, mint embertelen bátyja gonosz fenyegetőzéseitől megijedve, kivánsága szerint mindenről tudósitá, még azon szavakról is, melyekkel ki s bejárhat.

Kassimnak több nem kelle. Elhagyá őt azon feltétellel, hogy megelőzze. Azon reménynyel, hogy magáévá tehesse az egész kincset, következő nap hajnalban, a kincscsel megtöltendő nagy ládákkal terhelt tiz öszvérrel utnak indult, feltevén magában, hogy másod izben a barlangban találandó teher mennyiségéhez képest még többet viszen magával. Az Aly Babától jegyzett utat választva, a sziklához ére, ráismere a jegyekre s a fára, melyen Aly Baba el vala dugva. Erre keresi az ajtót, megtalálja, s e szavakat mondja: Sesam, nyilj meg! Az ajtó megnyilik, ő belép, s utána azonnal ismét bezáródik. A barlang szemlélésekor elbámul, abban sokkal több kincseket találván, mint a hogy Aly Baba elbeszéléséből gyanithatá, s álmélkodása az egyes dolgok szemlélésének mindinkább nevekedék. Gazdagságokat szerető fösvény ember létére – mert ez vala – az egész napot is eltöltötte volna e temérdek mennyiségü -222- kincsek szemlélésével, ha eszébe nem jutott volna, hogy tulajdonképen aranyat elvinni, s tiz öszvérére rakni jött ide. Felvett tehát annyi zsákot, a mennyit csak birt, s midőn az ajtóhoz jöve, hogy kinyissa, s feje tele volt más gondolatokkal, ugy tapasztalá, hogy a szükséges szavat elfelejté, s Sesam helyett mondá: Árpa nyilj meg! Csodálkozék, midőn látná, hogy az ajtó nem nyilik; több gabonanemek nevét is előhozá, de az ajtó csak nem nyilott meg.

E véletlen esetre Kassim nem vala elkészülve. Azon veszedelemben, melyben szemlélé magát, elrémül, s minél inkább iparkodék a Sesam szóra emlékezni, annál inkább megzavarodék elméje, s igy rövid időn olyan lett előtte e szó, mintha sohasem hallotta volna nevezni. Földre veti a felszedett zsákokat, nagy léptekkel fel s alá jár a barlangban, s az őt körülvevő kincsek nem érdeklik többé. Azonban Kassim hadd sirassa sorsát, ő nem érdemes szánakozásunkra.

A haramiák dél felé visszatérének barlangjokhoz. Közeledvén, s Kassimnak ládákkal terhelt öszvéreit megpillantván a szikla körül, nyugtalanokká levének ez uj jelenet miatt, lóhalálába ugratának elő, Kassimnak meg nem kötött, s ide s tova szabadon legelésző tiz öszvérét szanaszét kergeték az erdőben, ugy hogy rövid időn eltüntek szemeik elől.

A haramiák nem fáradtak az öszvérek után: inkább gazdájok kitudásán valának. Azalatt, hogy nehány a sziklást kerülé meg, a harambasa a többivel leszálla lováról, s kivont karddal ment az ajtó felé; a szavakat kimondá, s az ajtó megnyilt.

Kassim a barlang kebelében, hallván a lódobogást, nem kétkedék többé a haramiák visszatértéről s végveszélye közeledtéről. Mindazáltal menekedhetés végett legalább egy próbára szánta magát, s azért elkészült, az ajtó nyiltával kiugrani. Alig hallá az elfelejtett Sesam szavat kimondatni, s az ajtót nyilni, oly dühösen rohana ki, hogy a harambasát földhöz verte ugyan, de -223- ennek szintén kivont karddal várakozó czinkosaitól mégis azonnal kivégezteték.

E büntetés után a haramiák első gondja volt a barlangba menés. Közel az ajtóhoz találák a Kassimtól összehordott zsákokat, hogy azokat öszvérein haza vigye, s ezeket ismét régi helyeikre tevék, észre nem véve azon hiányt, mely a Baba által elvitt zsákok miatt támadt. E jelenésen tanácskozva s gondolkozva, azt megfoghatták ugyan, hogyan jöve Kassim ki, de hogyan juthata be a barlangba, azt végképen el nem gondolhaták. Eszökbe juta ugyan, hogy felülről ereszkedheték le, azonban a világot bebocsátó nyilás oly magas, s a szikla teteje kivül oly járhatatlan, hogy azt egyetértőleg megfoghatatlannak nyilatkoztaták. Hogy az ajtón jöhetett volna be, nem is hitték, ha csak kinyitási titkát nem tudta volna; pedig vélekedésök szerint épen ezt nem tudja kivülök senki.

Akárhogy történt azonban, itt közös kincseik biztositása volt a fődolog; azért megegyeztek, hogy Kassim holt testét felnegyedelik, s a barlangban az ajtótól nem messze jobbról balról két negyedet akasztanak oda elrettentő például mindazoknak, kik talán elég vakmerők volnának hasonló próbatevésre; maguk pedig oly szándékkal indulának el utra, hogy csak hosszabb idő mulva térjenek ismét vissza barlangukba, ha már a rothadási bűz valamennyire eloszlék benne. E szándékot azonnal végre is hajták, s azután semmitől sem tartóztatva tovább, oda hagyák jó bezárt menedékhelyöket, lóra ültek, s oly irányban kóborlák be a sikot, hol a legjártabb karavánutak vonultak, hogy itt a karavánokat megtámadva, szokott rablásaikat üzzék.

Kassim neje azalatt nagyon szorongott, hogy besetétedvén, nem látná férjét visszatérni. Buslakodva mene Aly Babához, s mondá neki: „Édes sógorom, reménylem, fogja tudni, hogy Kassim bátyja ma az erdőbe mene, és mi végre. Mindekkorig nem tére vissza, már pedig sötét éj van; attól tartok, hogy valami veszély érte.“ -224-

Aly Baba utolsó szóváltásuknál fogva bátyjának ez utját gyanitá, s ezért az nap nem mene az erdőbe, nehogy neki gyanakodásra szolgáltasson okot. Nem tévén neki semmi olyas szemrehányást, mely őtet vagy férjét, ha még élne, legkisebbé is megbánthatta volna, mondá neki, hogy azért ne szomorkodjék, mert Kassim nyilván jónak látja, hogy a városba csak késő éjjel térjen haza.

Kassim neje szinte elhitte ezt, még pedig annyival inkább, minthogy meggondolta, mily fontos lehet urára nézve a dolog titokban tartása. Ezért ismét haza tért, s türelmesen várakozék éjfélig. De ezután aggodalma nőttön nőtt, s reá nézve annyival kinosabb leve, hogy arról szólnia sem vala szabad, sem pedig jajgatással és sirással nem enyhithete magán, mivel, mint könnyen általlátá, inditó okának a szomszédság előtt titokban kell maradnia. Csak most, midőn hibája már másolhatatlan vala, bánta meg esztelen kiváncsiságát, hogy vétkes irigységből kivánkozék vegyülni sógora és sógorasszonya házi dolgaiba. Könyek közt tölté el az éjt, s virradatkor ismét a kettőhöz szaladt, s inkább könyek, mint szavak által jelenté jövetele okát.

Aly Baba nem várá el sógorasszonya kérelmét, hogy menne el s nézné meg, mi leve Kassimból; hanem ajánlva ennek szomorkodása mérséklését, tüstént az erdőre indult három szamarával. Közeledvén a sziklához, a nélkül hogy utközben bátyját vagy annak tiz öszvérét előtalálta volna, csodálkozék a bejárás előtt elontott véren, s ezt rosz jelnek tartá. Arra az ajtó elébe lépve kimondá a szavakat, s az megnyilt. Bátyjának fölnegyedelt teteme mindjárt beléptekor megijeszté. Nem tétováza soká, mittevő legyen itt, hogy neki, nem testvéri gondolkozásmódja ellenére is, megadja az utósó tiszteletet. A barlangban vala mindenféle szövet, melylyel bátyja negyedeit két batyuba kötözé, azt egyik szamárra tevé, s felül rá fát, hogy észre ne vegye senki. A másik két szamárra pedig azonnal -225- aranyzsákokat raka, ezeket fával elfedezé, mint először, s mihelyt kész vala, s az ajtónak megparancsolá, hogy záródjék, ismét visszaindult a városba. Előrevigyázásból azonban az erdő végén addig várakozott, hogy a városba ne érjen el éjszakának előtte. Haza érkeztekor csak az aranynyal terhelt két szamarat bocsátá házába, a harmadikat, minekutána a lerakodást feleségére bizta, s kevés szóval közlötte volna Kassim sorsát, sógorasszonyához vezeté.

Aly Baba kopogott az ajtón, s ezt valami Morgiane nevü nyitá meg. E Morgiane egy ügyes, tapasztalt, és találós elméjü rableány volt, kit a legszövevényesebb dolgokhoz lehete használni, s kit Aly Baba e részben ismert. Midőn tehát az udvarba lépett s a fát a két batyuval levette a szamárról, félrehitta Morgianet, s mondá neki: „Morgiane, az első mit tőled most kivánok, okvetetlen hallgatás legyen; mindjárt meglátod, mily nyomos ez asszonyodra s reám nézve. E két batyuban gazdád holttetemei vannak, s az a fődolog, hogy mint természetesen megholt temettessék el. Hadd szóljak elébb asszonyoddal, s vigyázz arra, mit neked mondandok.“

Morgiane bejelenté asszonyának, s az ezt nyomban követő Aly Baba azonnal be is bocsáttaték.

„No édes sógorom,“ mond az asszony nyugtalansággal, „mi hirt hoz férjemről? Vonásiból legalább semmi vigasztalót sem olvasok.“

„Sógorasszony,“ mond Aly Baba, „én nem válaszolhatok elébb, mint mig meg nem igéri, hogy mig elejétől fogva végig meg nem hallgatott, egy szót sem szól. Arról a mi történt, mindakettőnk nyugodalma – s javára nézve, a legnémább hallgatással kell lenni.“

„Oh!“ sohajt a sógorasszony félhangon, „e bevezetés férjem halálát tudatja velem; de egyuttal által is látom a tőlem kivánt hallgatás szükségét. Igaz, hogy nagy erőt kell magamon venni, de azért szóljon, és hallgatni fogok.“ -226-

Aly Baba utjának egész folyamatját elbeszélte sógorasszonyának hazatértéig Kassim holttetemeivel.

„Sógorasszony“ mond végre, „igaz, hogy nagy oka van a szomorkodásra, annyival inkább, minél kevésbbé várta volna. E balesetről többé nem tehetni; ha azonban lehet valami, a mi sógorasszonyomat vigasztalhatná, azt az ajánlást teszem, jőjön hozzám férjhez s igy azon kevés vagyont, mit Isten juttata, egyesitsük a magáéval, feleségemért kezeskedem, hogy e miatt épen nem lesz szerelemféltő, s hogy egymással jól fognak megférni. Tetszik ajánlásom, ugy legelébb is azon kell lennünk, elhitetni, hogy bátyám természeti halállal halt volna meg, – mire nézve, ugy vélem, bennem s Morgiane rableányában bizhatik.“

Mi jobbat tehetett volna Kassim özvegye, mint Aly Baba ajánlását elfogadni? Első férje halálával reá maradt vagyon mellett egy másik férjet kapott, ki gazdagabb vala, s még gazdagabbá lehete. Ezért az ajánlást épen nem veté meg, hanem inkább okos vigasztalásnak tekinté. Letörülvén beszédközben megeredt könyei árját, s elnyomván ama fülhasogató jajgatást, melyet az asszonyok férjök halálánál tenni szoktak, eléggé bebizonyitá Aly Babának, hogy ajánlását elfogadja.

Ily állapotban hagyá el Aly Baba Kassim özvegyét, s meghagyván Morgianénak szerepe jól vivését, szamarával haza tért.

Morgiane is azonnal elment egy szomszéd gyógyszerárushoz. Kopogtatván a boltajtón, kinyitották azt, s ő egy bizonyos orvosságot kére, mely veszedelmes nyavalyákban igen használatos vala. A gyógyszerárus ád neki a letett pénzért, s kérdi, ki beteg ura házában?

„Óh!“ felel mély sohajtással, „maga Kassim, az én jó uram! betegségéből nem okulhatni, sem beszél, sem eszik.“

E szavakkal elviszi az orvosságot, melynek Kassim igaz hogy már hasznát nem vehette.

Következő nap Morgiane ismét a gyógyszerárushoz -227- mene, s könyes szemmel kére tőle egy essentiát, melyet betegeknek csak végső életveszélyben szoktak adni.

„Oh!“ monda mély szomorusággal, midőn azt a gyógyszerárus kezéből kivenné, „én nagyon tartok attól, hogy e szer szintoly sikeretlen marad mind az elébbi! Oh, mily jó urat vesztek én!“

Minthogy pedig más részről Aly Babát s feleségét, egész nap látták szomoru ábrázattal ki s be lótni-futni Kassim házánál, épen nem csudálkoztak, midőn estve Kassim feleségének, de kivált Morgiane jajgatásait hallották, mi által Kassim halálát jelenték.

Következő reggel igen korán, még midőn csak a hajnal virrada, elindula Morgiane, ki tudta, hogy a piaczon egy öreg becsületes csizmafoldozó van, ki a többinél jóval előbb nyitja ki boltját, s felkeresé ezt. Első köszöntésre és megszólitásra egy aranyat nyoma markába.

A foldozó, ki az egész városban Baba Mustafa név alatt ismerteték, s egyuttal igen vidám természetü s tréfás elméjü vala, megnézé a pénzdarabot, s észrevévén, hogy arany, mondá: „szép foglaló; mi tetszik? én mindenre kész vagyok.“

„Baba Mustafa,“ mond Morgiane hozzá, „hozza magával minden eszközét, a mi foldozásra szükséges; mind az által oly feltétellel, hogy ez s ez helyre érve, beköthessem szemét.

„Talán“ ugymond, „ott olyas valamit kell végeznem, a mi a jó lelkiismeret és becsület ellen van?“

„Isten mentsen,“ mond Morgiane, egy másik aranyat nyomva markába, semmi olyat sem kivánok, a mit minden tisztességgel meg ne tehetne. Csak jőjön s ne féljen semmitől.“

Baba Mustafa elmene, s Morgiane, minekutána a kijegyzett helyen egy zsebkendővel beköté szemét, elhalt gazdája házába vezeté, s a zsebkendőt csak a szobában vevé le, a hol a holt négy részeit összeillesztette -228- volt. Levévén szeméről a kendőt, mondá neki: „Baba Mustafa, azért vezetém ide, hogy e négy részt összevarja. Azért csak rajta, s ha elvégezte, még egy aranyat adok.“

Készen levén munkájával Baba Mustafa, Morgiane ugyanazon szobában beköté szemeit ismét, s minekutána az igért harmadik aranyat is odaadta neki, s hallgatásra intette volna, visszavezeté odáig, a hol jövetkor bekötötte szemét, s itt levéve a kendőt, haza küldé, utána nézvén, mig csak lehete, nehogy kiváncsiságból talán meglesse őt.

Morgiane vizet melegite Kassim teste mosására. Igy tehát a belépő Aly Baba megmoshatá, tömjénnel megfüstölheté, s a szokott szertartással a halotti ruhába takarhatá. Egyuttal az asztalos a koporsót, melyet Aly Baba rendele, elhozá.

Nehogy pedig ez valahogy észrevegyen valamit, Morgiane a koporsót az ajtónál átvevé, s minekutána azt kifizeté s elküldé, Aly Babával a holtat koporsóba tevé. Mihelyt Aly Baba a koporsó fedelét rászegezte, a mecsetbe mene jelenteni, hogy minden készen van az eltemetésre. A halott-mosásra rendelt mecsetbeli emberek kinálkozának e munkára; de ő nekik azt felelte, hogy az már elvégeztetett.

Alig tére vissza Morgiane, midőn az imám a mecsetnek többi szolgáival visszatére. Négy szomszéd vállára vevé a koporsót, igy vivé a folyvást imádkozó imám után a temetőbe. Morgiane, mint a megholtnak rableánya, könyezve s hajadon követé azt keservesen jajgatva, mellét verve s haját tépve. Őt követék Aly Baba s több szomszéd, kik időről időre sorjában felváltogaták a többit a koporsóvitelben, mig végre a temetőbe rtek.

Kassim felesége otthon marada, hogy szomorkodhassék s jajgathasson fennszóval a szomszéd asszonyok társaságában, kik ősi szokásból temetésközben összegyülének, -229- és siránkozásukat az özvegyével egyesitve, az egész környéket szomorusággal tölték be.

Ily móddal palástolák el Kassim szomoru végét Aly Baba, hitvese, Kassim özvegye és Morgiane még pedig oly elővigyázva, hogy nemcsak meg nem tudta, de még csak nem is gyanitá senki is a városban.

Kassim eltemetése utáni harmad-negyed napra Aly Baba kevés butorát, s a haramják kincsbarlangjából vett pénzét éjente bátyja özvegyének házába viteté, hogy ezután ott lakjék, miáltal összekelését sógorasszonyával tevé közhirré. Minthogy e nemü házasodások ottan nem szokatlanok, senki sem is csodálkozék azon.

Kassim boltját Aly Baba egyik fiának, – ki egy idő előtt egyik-másik nagykereskedőnél végzé el tanulását, s a ki magaviseletéről mindig legjobb bizonyságot adá, – oly igérettel bizta kezére, hogy, ha folyvást jól viselendi magát, idővel állapotjához képest jól fogja megházasitani.

Hadd örüljön most Aly Baba kezdődő szerencséjének, mi a negyven haramiáról szólunk. Ezek a meghatározott idő mulva visszatérének erdős buvóhelyükre; de mily nagy vala csodálkozásuk, midőn Kassim testét nem lelnék, mely még inkább nevekedék, midőn aranyzsákjaik kevesedését észrevennék.

„Fel vagyunk fedezve s elvesztünk, ha itt különösen nem vigyázunk magunkra. S ha idején nem fogunk sikeres ellenszerekhez, lassankint igen sokat fogunk veszteni ama kincsekből, melyeket eldődeink s mi oly fáradságosan szerzénk össze. A vallott kárból csak az sül ki, hogy az elfogott tolvaj az ajtó kinyitásának titkát tudta, s hogy mi szerencsére épen akkor érénk oda midőn ő ki akara menni. De e dologról még egy másiknak is kell tudni, minek a holttest elvitetése s kincsünk kevesedése szembetünő bizonyságok. S nem lévén hihető, hogy két személynél több tudná e titkot, szükséges, hogy minekutána megöltük az elsőt, a másikat -230- is takaritsuk el az utból. Mit mondtok ehhez, derék legények, nem ugyanazt vélitek ti is?“

A harambasa ajánlatát mindnyájan oly okosnak nyilatkoztaták, hogy helyben is hagyák, s megegyezének előlegesen minden egyéb dologgal felhagyni, csupán ezután járni s vele elébb fel sem is hagyni, mig czélt nem értek.

„Bátorságtok s vitézségtektől valóban nem is vártam kevesebbet,“ folytatá most a harambasa, „mindenekelőtt azonban egyik közületek, ki bátor, ügyes és találós, fegyver nélkül, s idegen utas köntösében menjen be a városba, s ott egész ügyességét annak kieszközlésére forditsa, nem beszélnek-e annak rendes haláláról, kit mi érdeme szerint végezénk ki, továbbá ki volt az, s mely házban lakott. Ezt szükséges mindenek előtt tudnunk, nehogy olyat tegyünk, a mit valaha megbánhatnánk, vagy mi által fel is fedeznők magunkat oly országban, melyben ily régóta meg nem ismerének bennünket, mint önjavunk végett ezután is kell lennünk. Azonban, hogy az, ki e küldetést átveendi, serkentessék, s egyuttal elijesztessék attól, hogy az igaz hir helyett hamissal csaljon meg, miáltal mindnyájunkra veszedelem hárulhatna, azt kérdem, nem tartjátok-e igazságosnak, hogy ezen esetben a halálos büntetésnek vesse magát alája.“

El sem várván a többinek véleményét, mond a haramiák egyike: „Én alája vetem magam e feltételnek, s becsületemnek tartom, hogy e küldetés átvételével életemet koczkáztathatom. Ha nem találna is elsülni, legalább elhiszitek, hogy társaságunk közjavára sem jó szándékom, sem bátorságom nem hiányzott.“

E haramja a harámbasától s czinkosaitól a legnagyobb dicséretekkel halmozva, ugy átruházkodék, hogy senki sem tarthatá annak, a mi valósággal vala. Elindulásra az éjt választá, s oly jól, hogy épen hajnalhasadtakor ért a városba. Egész a nagy piaczig halada -231- előre, hol csak egy boltot talált még nyitva, t. i. Baba Mustafaét.

Baba Mustafa széken ülve, kaptát tarta kezében, s épen munkájához akara fogni. A haramia jó reggelt kivánva szólitá meg, s látván ősz korát, még hozzá tevé: „Jó öreg, igen korán fog a munkához; lehetetlen hogy ily idős korában még elegendőt láthasson, s ha még világosabb volna is, kétkedem, hogy szeme elegendő éles volna még a foltozásra.“

„Akárki legyen, mond Baba Mustafa, „de engem alkalmasint nem ismer. Bármi vén vagyok is, szemem mindamellett még igen jó, s nem fog többé kételkedni rajta, ha azt mondom, hogy még nem igen régen oly helyen varrtam össze egy holtat, hol semmivel sem volt világosabb, mint most itt.“

A haramja rendkivül örüle, hogy beérkeztekor mindjárt oly emberhez folyamodék, ki eléggé megelőzőleg nem is kérdeztetve, önmagától mondaná meg azt, a miért ő tulajdonképen jöve.

„Egy holtat?“ kérdé csodálkozva, s hogy beszédre vehesse, még hozzátevé: „Minek egy holtat összefoldani? Talán azt akará mondani, a lepelt, melybe a halott be volt burkolva.“

„Nem, nem,“ mond Baba Mustafa, „igen jól tudom, mit akarék mondani. Szeretne kikutatni, de én többet nem mondok.“

A haramjának nem kelle több felvilágositás arról való meggyőződésre, hogy megtalálta azt, ki miatt küldve vala. Azért egy aranyat véve elő s azt Baba Mustafa tenyerébe nyomván, monda neki:

„Épen nem szándékom titkába avatkozni, noha bizonyossá tehetem, hogy azt nem terjeszteném el, ha közlené is velem. Csak arra az egyre kérném, mondaná meg, hol van azon ház, vagy inkább vezessen odáig, hol a halottat összevarta.“

„Ha volna is kedvem ebbeli kivánsága teljesitésére, mond Baba Mustafa, az aranyat akarva neki visszaadni, -232- „meg kell vallanom, hogy nem is tehetném ezt; – emberségemre hiheti. Oka ennek az, hogy engem egy bizonyos helyig vezettek, ott szememet beköték, onnan a házba kisérének, s onnan elvégezvén munkámat, szintazon módon vezettek ismét a bizonyos helyig vissza. Látja tehát, mily lehetetlen nekem kivánsága teljesitése.“

„Legalább, mond a haramia ujra, „emlékezni fog azon utról, merre bekötött szemmel vezeték. Jőjön azért kérem velem: én ugyanazon helyen fogom szemét bekötni, s mi együtt fogunk menni azon keresztülkasul csavargásokon, melyekre vissza fog emlékezni, hogy akkor ment; s minthogy minden fáradság megérdemli jutalmát, imitt van egy második arany. Jőjön már most, s tegye meg azon szivességet, melyre kértem.“ E szavakkal ujra egy aranyat nyoma kezébe.

A két arany ingerlé Baba Mustafát. Egy darabig némán szemlélgeté markában; mintha fontolni akarná, mitevő legyen. Végre kihuzá kebléből erszényét, abba tevé s mondá a haramiának: „Nem kezeskedhetem, hogy az akkor tett utra még egészen vissza fogok-e emlékezni; de mivel már egyszer akarja, isten nevében azon leszek, hogy a mennyire kitelik tőlem, visszaemlékezhessem rá.“

Ekkor Baba Mustafa a haramjának legnagyobb örömére, s boltját be sem zárva, melyben ugy sem vala semmi nevezetes veszteni való, a haramját odáig vezeté, hol Morgiane szemét beköté. Odaérkezve mondá Baba Mustafa: „Itt köték be szememet, s épen arra valék fordulva arczczal, merre most.“ A haramja, ki készen tartá zsebkendőjét, beköté vele szemeit, s részint vezetve, részint vezettetve, mendegéle mellette, mig megálla.

„Ugy vélem“ mond Baba Mustafa, „hogy akkor sem menék tovább.“ S valósággal Kassim háza előtt vala, melyben most Aly Baba lakott. A haramja, minekelőtte a kendőt leoldaná szeméről, hirtelen megjegyzé -233- krétával a ház ajtaját, azután levevé a kendőt, s kérdé, tudja-e, kié az a ház? Baba Mustafa azt mondá, hogy ő nem tartozik a városnak ezen osztályához, s igy nem is tudja, kié a ház.

Látván a haramia, hogy Baba Mustafából nem hozhat ki többet, megköszöné fáradságát, s minekutána vissza hagyá menni boltjába, maga az erdőnek indult, meggyőződve, hogy ott jól fog fogadtatni.

Kevéssel azután, hogy a haramia és Baba Mustafa elválának, Morgiane holmi foglalatosságaiban kijöve Aly Baba házából, s midőn ismét visszatérne, észrevevé a haramiától az ajtóra tett jegyet. Megálla s figyelmesen vizsgálá.

„Mirevaló e jegy?“ kérdé magában. „Roszat akar valaki gazdámmal, vagy csak tréfából tevék ide? Azonban akármi czélból tették is, folytatá tovább „jó az embernek magát minden lehető esetre biztositani.“

Ő is krétát veve tehát elő, s minthogy mindakét oldalt mellette levő két vagy három ajtó majdnem szintolyan volt, megjegyzé azokat is ugyanazon helyen, s ugy mene be a házba, hol azonban sem urának, sem asszonyának nem szóla semmit is.

A haramia ezalatt folytatá utját az erdőbe, s igen korán érkezett meg a többinél. Megérkezte után elbeszélé küldetésének szerencsés következését, rendkivül magasztalván azon szerencsét, hogy mindjárt elején megtalálta azt, kitől megtudá az egész dolgot, melyet tudakolni vala. Örömmel hallgaták. Erre megszólamlék a harambasa, dicsérte buzgóságát, s az egész csapathoz fordulva, mondá: „Bajtársim! nincs veszteni való időnk; induljunk meg fegyveresen, de hogy senki észre ne vegye, s ha azután gyanuság elháritása végett egyenkint bemenénk a városba, gyüljetek össze a nagy piaczon, mig tudósitó társunkkal a házat igyekszem kikémlelni, hogy a szerint intézhessünk legczélirányosb rendeléseinket.“

A harambasa beszédét hangos helybenhagyással -234- fogadák, s igy hamar készen valának az utra. Ketten-hármanként indulának el, s minthogy illendő távolságban maradtak egymástól, gyanugerjesztés nélkül érkezének be a városba. A harambasa, s az, ki csak azon reggel tére vissza, legutoljára érkeztek el. Ez a basát azon utczába vezeté, hol Aly Baba házát megjegyzé krétával, s midőn elérkezett az első ajtóhoz, melyet Morgiane fejérrel jegyzett, figyelmezteté, hogy ez az. Midőn azonban utjokat, hogy gyanusokká ne legyenek, késedelem nélkül folytatnák, s a harambasa észrevenné, hogy a másik ajtón ugyanolyan helyen szintazon jegy vagyon: figyelmezteté kalauzát, s kérdé: melyik az igazi? A kalauz megzavarodék, s nem is birt felelni, kivált midőn basástul látná, hogy a következő négy vagy öt ajtón szintazon jegy van. Esküdve megerősité a basának, hogy csupán egy ajtót jegyze meg. „Nem tudom,“ mondá tovább, „ki jegyezhette meg a többit ily hasonlón; de e zavarodásomban meg kell vallanom, hogy nem birom megismerni a magam által jegyzettet.“

A harambasa, ezuttal megcsalatva, a nagy piaczra mene, hol embereit a legelsőtől, kit előtalála, tudósitá, hogy ezuttal hiában fáradtak, s utjok sikeretlen marada, s hogy most nincs mit tenni egyebet, mint közös menedékhelyökre visszatérni. Ő maga adta a példát, s igy követé őt a többi azon renddel, melylyel jött.

Összegyülekezvén a csapat az erdőben ismét, széttágolá nekik a harambasa visszatértök okát. A kalauz azonnal egyetértőleg halálra itéltetett. Önmaga bünösnek vallá magát, elismervén azt, hogy jobban kellett volna vigyáznia, s igy eltökélve nyujtá nyakát oda annak, ki fejét testétől elválasztá.

Minthogy az egész társaság boldogulására igen fontos vala, hogy e rajtok történt csin boszutlan ne maradjon, egy másik haramia álla elő, ki e dolog átvehetését mint különös kitüntetést kérte ki. A dolog megengedtetett. Ő elindul, megfizeti Baba Mustafát, mint -235- az első, s azután bekötött szemmel Aly Baba házához vezeti. Ő azt azonnal egy nem annyira szembetünő helyen veressel jegyzé, azt vélve, hogy ez által annál könnyebben ismeri ki a fehéren jegyzettek közül.

De nemsokára ezután Morgiane ismét kimene a házból, épen ugy, mint az elébbi napon, s hazajövet éles szeme felfödözé a veres jegyet. Ugyanugy tanakodék, mint elébb, s e jegyet is szintazon helyre ráirá a szomszéd ajtókra veressel.

A haramia visszatérte után az erdőbe előrevigyázását az egész csapat előtt csalhatatlannak hiresztelé, ugy hogy a megjegyzett házat már nem lehet eltéveszteni. A harambasa s emberei vele együtt hitték, hogy a dolognak most bizonyosan el kell sülni. Azért szintazon rendben s azon vigyázattal, mint azelőtt, és szintugy fegyverkezve is, a városba lopózának a feltett gonosz szándék végrehajtására, s a harambasa mindjárt bejövet mene Aly Baba utczájába a haramiával, de szint azon akadályokra talált, mint először. A harambasa ezért haragra lobbant, s a haramia szintugy megzavarodék, mint az első.

Igy tehát kénytelen vala a harambasa embereivel még az nap visszavonulni, még pedig szint oly elégedetlenül, mint előttevaló napon. A haramia, mint ezen isméti csalódásnak oka, hasonlólag megnyeré büntetését, melynek önként alája veté magát.

A harambasa, ki csapatját két derék emberrel látá megfogyni, attól félt, hogy a csapat még inkább megkevesedhetnék, ha Aly Baba háza utáni kémlelődésekben másokra bizza magát ezután is. Példájokból kitanulta, hogy inkább alkalmasak vakmerő erőszakoskodásokra, mint olyas dolgokra, hol ravaszsággal kell diadalmaskodni az akadályon. Ezért maga indula el a városba, s Baba Mustafától vezetve, ki neki szintazon szolgálatokat tevé, mint csapatja elébbi két követének, nem vesződött Aly Baba házának bélyegzésével, hanem azt jól megnézte, nemcsak figyelmes szemlélgetéssel, -236- hanem több izben fel s alá is mene előtte, ugy hogy már sehogy sem hibázhatá el.

Most a harambasa megelégedve utjával, s mindenről a mit kivána, tudósitva, visszatért az erdőbe, s midőn a sziklabarlangba, hol a haramiacsapat várta, belépne, monda nekik: „Bajtársaim, már most semmi sem gátol, a rajtunk ejtett károsodást tökéletesen megboszulni; mert én valóban ismerem azon bünös házát, kire a boszunak esnie kell. Utközben gondolkodtam róla, hogyan kelljen ezt végrehajtani, ugy hogy buvóhelyünkről, annál inkább pedig kincsünkről meg ne tudjon senki semmit is; mert ez azon czél, melyet munkálkodásunk közben szemmel kell tartanunk, különben az elébb árthatna, mint használna. Hogy e czélt elérhessük“ folytatá a harambasa tovább, „a következőt gondoltam ki, melynél előre megmondom, ha elbeszélvén, valamelyiknek még jobb gondolatja találna támadni, azt közölje velünk.“

Most megmagyarázá nékiek, miként szándékozik azt végrehajtani, s minekutána mindnyájan helybenhagyák, parancsolá nekik a szomszéd falukba, helységekbe és városokba széledni, s tizenkilencz öszvért, egy teli s harminczhét üres olajos tömlőt olajszállitásra venni.

Egy pár nap alatt mindent összeszerzének a haramiák. Minthogy az üres tömlők szája az ő czéljára egy kevéssé szűkek valának, kevéssé nagyobbra fejteté, s minekutána mindenikbe belebuvatott emberei közül egyet-egyet a szükséges fegyverekkel, s lélekzés végett csak egy hasitást hagyván nyitva: beköté ugy, mintha olaj lett volna bennök, s hogy még inkább csalja a szemet, kivülről a teli tömlőből vett olajjal kené meg.

El lévén az egész dolog rendelve, s a tömlőkben rejtező harminczhét haramia a teli olajos tömlővel együtt fel lévén az öszvérekre rakva, a harambasa, mint vezérök, meghatározott órakor a város felé indult, s kivánsága szerint épen alkonykor, napnyugta után valami egy órával érkezett oda, hol egyenesen Aly -237- Baba házának tartott, hogy ott kopogtatván, a házi gazdától maga s öszvérei számára szállást kérjen. Kopogtatásra nem vala szükség, mert Aly Baba épen esti fris levegőt szivni álla az ajtóban. Azonnal megállitá öszvéreit, s Aly Babához fordulva mondá: „Uram, én az olajt itt igen messziről hozom, hogy holnap a piaczon eladhassam, s ily későn már nem tudok hol keresni szállást. Ha talán nincs terhére, tegye meg azon szivességet, s fogadjon ez éjszakára házába; én nagy köszönettel fogok érte tartozni.“

Noha Aly Baba a most vele beszélő embert már látta, sőt beszélni is hallotta az erdőben, még sem ismerheté meg ezen olajárús álarczában ama negyven haramia basáját.

„Isten hozta“ mondá hozzá, „jőjön be.“ S ezzel kitért, hogy öszvéreivel be mehessen. Egyuttal Aly Baba rabszolgájának is megparancsolá, hogy mihelyt az öszvérek le lesznek rakodva, ólba vezesse, s szénával s árpával jól tartsa. Még pedig a konyhába is fáradott Morgianénak megparancsolni, hogy az ujonnan érkezett vendégnek jó vacsorát készitsen, s számára egyik szobában ágyat vessen.

Aly Baba vendégének legillendőbb fogadtatásában még tovább mene. Látván t. i. hogy a harambasa öszvéreit leterhelvén, melyek parancsolatja szerint az ólba vezettettek, helyet keres ég alatt hálhatni, odamene hozzá, s megfogta kezét, hogy a terembe vezesse, hol fogadni szokta rendesen a látogatásokat, értésére adván, hogy ő nem engedi az udvaron hálni. A harambasa mindazonáltal nagyon vonakodott, azzal mentegetvén magát, hogy nem igen szeretne alkalmatlankodni, de igazán csak azért, hogy feltett szándékában annál könnyebben munkálkodhassék s csak biztos kérésére s tisztességes unszolására Aly Babának engede végre.

Aly Baba azt, ki élte után leselkedék, nemcsak addig mulatá, mig Morgiane feltálalá neki a vacsorát, hanem még azután is folyvást beszéle vele mindenféle tárgyakról, -238- melyekkel kedvében gondola járni, s csak akkor hagyá el, midőn a vacsorát, melylyel vendégelé, elköltötte.

„Most szabad tetszésedre bizok mindent“ folytatá, „csak mondanod kell, a mit kivánsz, házamban minden készen áll szolgálatodra.“

A harambasa együtt kelt fel Aly Babával, s az ajtóig kiséré. Mig Aly Baba a konyhába mene beszélni Morgianéval, amaz az udvarra mene azon ürügy alatt, hogy öszvérei után akar nézni az ólba.

Aly Baba ujra ajánlván Morgianénak eme vendég jó gondviselését, s hogy semmiben sem szükölködjék, még hozzá tevé: „Morgiane, egyuttal még azt is akarám mondani, hogy holnap hajnalban fürdőbe akarok menni. Azért készitsd elő fürdőruhámat, add által Abdallahnak – igy hivták t. i. rabszolgáját – s nekem készits huslevet, hogy fürdés után magamhoz vehessem.“

A harambasa pedig az ólból kijövet, meghagyá embereinek mit tegyenek. Az első tömlőnél kezdve az utolsóig mindeniknek mondá:

„Ha hálószobámból apró kövecseket dobálok le, a nálatok levő kis késsel hasitsátok fel a tömlőt, s bújatok ki, én azonnal nálatok termek.“

Ez meglévén, visszamene, s a mint a konyhaajtónál elmene, Morgiane egy gyertyát veve, s a neki szánt szobába kiséré, hol, megkérdezvén, nincs-e még valamire szüksége, magára hagyá. Hogy gyanut ne gerjeszszen, nemsokára eloltá a gyertyavilágot, s egészen felöltözve fekvék le, hogy első álma után megint felkelhessen.

Morgiane nem felejtkezék meg Aly Baba parancsairól. Előkészité s általadá a fürdőruhát Abdallahnak, ki még fenn vala, s a huslevet tüzhöz tevé. Midőn ezt -239- lehabozná, hirtelen elalvék mécse. Épen kifogyott volt olaja, s véletlenségből még gyertya sem vala a háznál. Mit tegyen már most? Hogy a habot leszedhesse, szükségképen kelle neki világosan látni. Szorultságát Abdallahval közlé.

„Erről igaz nehéz tenni“ mond Abdallah; „azonban eredj az udvarra s végy az olajos tömlők egyikéből.“

Morgiane megköszöné Abdallahnak e tanácsot, s mig ez Aly Baba szobája elejébe fekvék, hogy fürdőbe kisérje, amaz az olajos kantával az udvarra mene. Közeledvén egyik legközelebb eső tömlőhöz, suttogva kérdé tőle a benne levő haramja: „Már ideje van?“

Noha a haramja igen csendesen beszéle, mégis megdöbbene Morgiane e szózaton, annyival inkább, minthogy a harambasa, mihelyt öszvérei terhét leraká, nem csak e tömlőt, hanem valamennyi többit is kinyitá, hogy az amugy kellemetlen helyezetü s csak nehezen lélekezhető embereinek fris levegőt adjon.

Akármely más rableány, Morgianén kivül – noha ez is nagyon megdöbbene, hogy tömlőben, melyből olajt véle csapolni, emberre talál – lármát ütött volna, melynek sok lehete következése. De Morgiane ilyenkor tudott magán segitni. Mindjárt észrevevé, mily fontos itt a dolognak titokban tartása, mi nagy veszedelemben forog Aly Baba, családja s ő maga, s mily szükséges itt a lehetségig hamar tenni a dologról lárma nélkül, s találós elméje hamar nyujta neki segédeszközt. Azonnal el vala tökélve, s minden félelem nélkül szinlelvén a harambasát a kérdésre válaszola e szavakkal: „Még nem, de nem sokára!“ Ezután a másik tömlőhöz siete. Itt is azon kérdést hallá, s igy végig az utósóig, mely tele vala olajjal, s minden kérdésre ugyanazon feleletet adá mindig.

Ez által Morgiane megtudá, hogy gazdája Aly Baba nem – mint hitte – olajárust, hanem harminczkét haramját s annak kereskedő szerepét játszó basáját fogadta -240- vendégszeretőleg házába. Ő tehát hamar megtölté kannáját olajjal az utósó tömlőből. Erre a konyhába tére vissza, hol előbb a mécsbe önte olajt s azt meggyujtá, azután nagy üstöt véve, azzal az udvarba mene, s a tömlőből megtölté olajjal. Azután ismét vissza vivé, tűzre tevé, s alatta hasábokkal tüzele, mivel, minél elébb kezde forrni az olaj, annál előbb hajthatá végre a ház közös javára halasztást nem szenvedő tervét. Végre forrni kezde az olaj. Most levevé a tüzről, s mindenik tömlőbe annyi forró olajat önte, a mennyi elegendő vala a benne lévő haramja megfojtására, a mi valósággal meg is történt.

Miután Morgiane ezen bátorságához illő cselekedetet szintoly csendesen végre is hajtá, a mint azt feltevé, visszatére, az üres üsttel a konyhába, s bezárá azt. Azután eloltá a nagy tüzet, s csak a husléfőzésre valót hagyá meg. Végre a mécset is eloltá, s egész csendességben marada, oly feltétellel, hogy elébb nem fekszik le, mig egy az udvarra szolgáló konyhaablakból a mennyire az éj setétsége engedé, meg nem látja, mi történik.

Morgiane még nem várakozott egy negyedóráig, midőn a harambasa fölserkene. Felkel, kinyitja az ablakot, körülnéz, s nem látván többé sehol is világot, hanem az egész házban a legnagyobb csendességet, jelt ada, ledobálván apró kövecseket, melyek közül néhány a tömlőkre esett, mint azt hallhatá a hangból. Figyel, de nem vesz észre semmit is, a miből gyanithatná emberei mozdulását. Ez nyugtalanitja, ő másod s harmad izben is dobál lefelé apró köveket, ezek a tömlőkre hullnak, de egyik haramja sem mozdul. Ennek okát sehogysem foghatván meg, nyugtalanul, de a lehetségig csendesen, az udvarra megy, közeledik az első tömlőhöz, s midőn épen kérdeni akarja a haramját, alszik-e, forró olaj s perkelt szagot érez a tömlőből kijönni, miből gyanitá, hogy terve, Aly Babát megölni, házát kirabolni, s a társaságtól elorozott aranyat a lehetségig -241- visszavenni, füstbe ment. Innen a második tömlőhöz megy, s igy végig, s csak azt látja, hogy embereit mind ugyanazon veszély éré. Az olajnak megfogyása a teli tömlőben egyébiránt megmutatá neki, mi módon fosztatott meg reménylett segedelmétől. Kétségbe esve ily balul sikerült szándékán, keresztül ronta az udvarról Aly Baba kertjébe vezető ajtón, s által ugrálván a közfalakat, egyik kertből a másikba szökött.

Nem hallván Morgiane semmi zörejt is többé, s egy darab ideig várva még a harambasát sem látná előjönni többé, nem kétkedék tovább, mire határozta légyen magát, minthogy a ház ajtaja kétszeresen vala bezárva. Megelégedve, s örvendve, hogy az egész ház megmentése oly jól sikerült, végre lefeküvék s elaludt.

Aly Baba azonban fölkele hajnalban, s rabszolgája kiséretében fürdőbe mene, legkisebbet sem tudván azon szörnyü történetről, mely éjente házában történt, mert Morgiane nem tartá tanácsosnak felkölteni, mivel a veszély órájában nem vala vesztenivaló ideje, s elmulván az, nem látá czélirányosnak nyugalma háborgatását.

Midőn Aly Baba a fürdőből visszatére szobájába, már a nap is felkelt. Csodálkozék, hogy az olajos tömlők még elébbi helyökön feküsznek, s hogy a kereskedő még nem vitte öszvérein a vásárra, s ezért megkérdé Morgianet, ki neki az ajtót nyitá, s szántszándékkal hagya mindent elébbi állapotjában, hogy tökéletesen láthassa, s annál jobban megfoghassa, mit teve élete megmentésére.

„Édes jó gazdám!“ mond Morgiane, „Isten tartsa meg háznépestül! A mit tudni kiván, annál jobban fogja látni, ha azt megnézte, a mit mutatni akarok. Azért csak jőjön velem.“

Aly Baba követé Morgianet. Mihelyt ez az ajtót bezárá, az első tömlőhöz vezeté, mondván: „Nézzen belé e tömlőbe, s jól vigyázzon, olaj van-e benne!“ -242-

Aly Baba belé néze, s midőn benne egy férfiút venne észre, nagyot rikoltva ijedten tántorga vissza.

„Ne féljen,“ mond Morgiane, „ezen ember itt nem fogja bántani; sokat tehete már ugyan, de ezentul sem nekünk sem másnak nem fog tehetni semmit is; ő meg van halva.“

„Morgiane“ mond Aly Baba, „mit jelent ez, a mit itt mutatsz? fejtsd meg előttem.“

„Meg fogom fejteni“ mond Morgiane, „de elébb mérsékelje csodálkozását, s ne tegye figyelmessé a szomszédokat oly tárgyra, melyet önnön java miatt kell titokban tartani. Azonban nézze meg előbb a többi tömlőt is.“

Aly Baba sorjában belénéze a többi tömlőbe is, az utósóig, melyben ugyan olaj, de szemlátomást kevesült, volt. Ezután meredve s mozdulatlan álla meg, hol a tömlőkre, hol Morgianéra tekinte, egy szót sem szólva, oly nagy vala csodálkozása. Végre mintegy ujra nyervén a beszéd tehetségét, kérdé: „De hát a kereskedő mivé lett?“

„A kereskedő“ mond Morgiane, „csak olyan kereskedő mint én. Megmondom hogy ki ő, s mivé leve. Jobb lesz azonban az egész történetet a szobában hallania, mert még épen ideje van, hogy a fürdés után egészsége kedvéért jó huslevet vegyen magához.“

Mig Aly Baba szobájába mene, Morgiane a huslevet hozá el a konyháról, s nyujtá neki által; Aly Baba mindazáltal még minekelőtte magához venné, mondá:

„Csak kezdd el kiváncsiságomat kielégiteni, s beszéld el e rendes történetet minden egyes körülményeivel.“

Elvégezvén beszédét, Aly Baba a legnagyobb háladatosságtól áradozva monda neki:

„Nem akarok elébb meghalni, mig érdemed szerint meg nem jutalmaztalak. Neked köszönöm életemet, s hogy háladatossagomnak mindjárt előlegesen adjam -243- jelét, szabaddá teszlek, mig feltett szándékomat valósithatom. Egyébiránt veled hiszem, hogy nekem e cselt a negyven haramia tevé. Isten keze mente meg tőlük, s remélem, ezentul is megóvand gonoszságoktól, fejemről végképen elháritja s a világot e pokolfajzattól s leskelődéseiktől megszabaditja. Most csak azon kell lennünk, hogy az emberi nemzet e pestisének holttetemeit sietve s oly titokban temessük el, hogy sorsukról senki csak legkisebbet se gyanithasson, s ehhez hozzá is fogok Abdallahval mindjárt.“

Aly Baba kertje hátul magas fáktól környezve, igen hosszú vala. Rabszolgájával haladék nélkül a fák alá mene, az eltemetendő holtak számához képest egy hosszu széles gödröt ásni. A porhanyó földet könnyü vala ásni, s igy rövid idő mulva készen valának. Erre a holtakat kihuzák a tömlőkből, fegyvereiket félretevék, a holttesteket a kert végére hurczolák, sorjában a gödörbe rakák, a kivájott földdel befedék, s a megmaradt földet köröskörül szórák el, hogy a föld ismét oly egyenlővé leve, mint azelőtt. Aly Baba a tömlőket és fegyvereket szorgalmasan eldugatá, az öszvéreket pedig, melyekre épen nem vala szüksége, időnként vásárra küldé rabszolgájával eladatni.

Mig Aly Baba rendeléseit tevé, hogy ki ne tudassék a világ előtt meggazdagulásának utja s módja, az alatt a harambasa leirhatlan boszusággal tére vissza az erdőbe, s a leghevesebb indulatossággal vagyis inkább megzavarodással a dolog balkimenetele végett, anélkül, hogy utközben elhatározhatta volna magát, mitevő vagy nem tevő legyen Aly Babára nézve, belépe a barlangba. E zord rejtek magánossága rettentő lőn előtte.

„Vitéz emberek“ kiálta fel „éjszakázásim, kalandozásim, iparkodásim társai, hol vagytok? Mit tehetek nélkületek? Hát csak azért gyüjtélek össze s válogattalak benneteket ki, hogy ily boldogtalan s vitézségteket gyalázó módon lássalak kimulni egyszerre? Nem -244- fognálak benneteket annyira siratni, ha mint vitéz férfiak fegyveres kézzel multatok volna ki. Mikor gyüjthetek ismét össze ily bátor sereget, mint ti valátok? S ha akarnám is, tehetném-e azt anélkül, hogy ezen temérdek aranyat, ezüstöt és gazdagságot zsákmányul ne hagyjam annak, ki már egyik részével is meggazdagodott? Lehetetlen gondomat előbb forditani arra, mig emennek éltét ki nem oltám. A mit ily hatalmas segédeszközökkel nem hajthattam végre, azt most magam teszem meg, s ha ekként gondoskodtam arról, nehogy a kincs ezután is rablásnak legyen kitéve, azon is leendek, hogy utánam is legyen öröklője s gazdája, s fenntartsa magát s öregedjék a legkésőbb maradékig.“

Feltevén ezt magában, már tovább nem is aggódék a végrehajtására való eszközökről. Reményteli csendes lélekkel alvék el s csendesen nyugodott egész éjszaka.

Következő reggel feltétele szerint igen korán felkele, csinosan felöltözködék, s a városba mene, hol egy vendégfogadóban megszálla. Azt várván, hogy az, a mi Baba házában történt, figyelmet gerjeszthete; beszédközben kérdé a fogadóst, mi ujság van a városban? mire a fogadós akármiről beszélhetett volna előbb, mint arról, a mit ez tudni kivána. Ebből azt következteté, hogy Aly Baba csak azért tartja a dolgot titokban, mivel nem akarja, hogy köztudomásra jőjön a kincsnek közelléte s a hozzájuthatási eszközök, s mivel jól tudja, hogy csupán ezért leskelődnek élte után. Ez még inkább ingerlé, hogy szintoly titkos modon szabaduljon meg tőle.

A harambasa lovat szerze, melyet a végre használt, hogy többnemü gazdag selyemszöveteket és finom fátyolokat hordjon lakásába, többször utazván az erdőbe a szükséges elővigyázattal, nehogy a hely, honnan hozza, felfödöztessék. Elegendőt hordván portékáiból rakásra, boltot bérle, belé költözködék áruival, s szépen kicsinositá. Vele átellenben vala Kassim azelőtti boltja melyet most rövid idő óta Aly Baba fia birt. -245-

A harambasa Kodjah Husszain álnév alatt, mint uj jövevény kereskedő, szomszédi iránt szokás szerint minden kitelhető udvarisággal viseltetett. Minthogy azonban Aly Baba fia még fiatal, jó nevelésü s elmés vala, s minthogy vele többször vala alkalma beszélni, mint a többi kereskedővel, rövid időn barátságot kötött vele. Társaságát még inkább keresé, midőn letelepedése után nehány nap mulva ráismert Aly Babára, ki szokása szerint fiát jöve látogatni, s elmenvén, megtudta Husszain, hogy Baba barátjának atyja. Most sziveskedésit kettőzteté iránta, ölelgeté, kis ajándékokkal kedveskedék, sőt meg is vendégelé, s több izben elhivá ebédre.

Aly Baba fia Kodjah Husszainnak nem akara ennyi szivességeért adós maradni, anélkül, hogy kölcsönös szivességgel viseltessék iránta. Szük szállása azonban nem vala eléggé alkalmas, hogy kivánsága szerint vendégelhette volna meg. Ezért egykor Aly Baba atyjával értekezett e felől, s mondá, hogy nem igen volna illendő, ha tovább is nem mutatna Kodjah Husszainnak sziveskedésiért köszönetét.

„Fiam“ igy szóla „holnap péntek van. Minthogy e napon nagykereskedők, mint Kodjah Husszain, s te magad is zárva tartják boltjaikat, menj vele délután sétálni, s ugy intézd dolgodat, hogy visszajövet házam felé vezesd, s behídd. Jobb a dolgot igy intézni, mint őt annak rendi szerint meghíni. Én meghagyom Morgianenak, hogy a vacsorával készen tartsa magát.“

Péntek délután Aly Baba fia és Husszain a rendelt helyen találkozván, kisétálának együtt Visszamenet Aly Baba fia Husszaint atyja utczájába vezeté, s midőn a házajtó előtt valának, megálla, kopogtata s mondá: „Ez az atyám háza, ki irántam mutatott barátságának hallására meghagyá nekem, hogy méltassa ismeretsége szerencséjére. Kérem azért, halmozza eddig irántam mutatott szivességeit még ez egygyel is.“ -246-

Noha most Kodjah Husszain elérte czélját, mely után törekvék, hogy t. i. Aly Baba házába bejárhatott, hogy őt megölhesse, tulajdon élte koczkáztatása nélkül, udvariságból mégis vonakodott, s bucsuvételt szinlett; de mivel Aly Baba rabszolgája épen nyitá az ajtót, tisztességgel fogta kézen a fiu, előre mene, s mintegy kényszerité a belépésre.

Aly Baba Kodjah Husszaint jól, s minden kitelhető szivességgel fogadá. Megköszöné fia iránti sziveskedésit. „A köszönet, melylyel ezért tartozik, s melylyel magam is köteles vagyok,“ folytatá „annyival nagyobb, hogy ő még világismeret nélküli fiatalember, kinek idomitásában oly szivesen veszen munkás részt.“

Kodjah Husszain Aly Baba udvariasságait hasonlókkal viszonzá, bizonyossá tévén, hogyha mindjárt nem bir is még fia öreg emberek tapasztalásával, esze mégis igen szép s számos emberek tapasztalását pótolja ki.

Némely más érdektelen tárgyakról folyt rövid beszélgetés után Husszain el akara bucsuzni; de Aly Baba nem engedé elmenni.

„Uram!“ mond hozzá „hova akar menni? Kérem, tiszteljen meg jelenlétével egy kis vacsorán. Ez igaz, nem oly fényes, mint illenék, mindazáltal bármilyen legyen is, reménylem, hogy szintoly jól veendi, mint én adom.“

„Aly Baba uram,“ felel Kodjah Husszain, „jó szándékáról tökéletesen meg vagyok győződve, s midőn azt kérem, ne vegye rosz néven, ha ajánlását el nem fogadva távozom el; egyuttal arra is kérem, higye el, hogy ez sem megvetésből, sem udvariatlanságból nem történik, hanem mivel ehhez különös okom van, melyet maga is helybenhagyna, ha tudná.“

„S minő ok lehet ez? – igy vága szavába Aly Baba; – szabad volna azt tudakolni?“

„Megmondhatom“ mond Kodjah Husszain, „azért, mivel sem hust, sem másnemü vastag ételt nem eszem, -247- ha só van benne. Ebből maga is láthatja, minő szerepet játszanám asztalánál.“

„Ha csak ez az oka“, mond Aly Baba sürgetőbben, ugy ez bizonyára meg nem foszt ama szerencsétől, hogy ma estve asztalomnál láthassam, ha csak más valami dolga nincs. Először házi kenyerem sótalan; s a mi hust, főzeléket s leveket illeti, kezeskedem, hogy a mit elébe adnak, abban szinte nem lesz só, azonnal ki is adom a szükséges parancsokat. Legyen tehát egy kevés várakozással, én azonnal itt leszek ismét.“

Aly Baba a konyhába siete, s megparancsolá Morgianénak, hogy az asztalra adandó hust ne sózza meg, s a rendelt mellékételekhez készitsen még nehányat, de só nélkül.

Morgiane, ki épen tálalni akara, nem tartóztathatá magát, hogy ez uj parancsolat miatt ki ne jelentse elégedetlenségét Aly Babának.

„Ki azon agyafurt“ kérdé, „ki sót nem akar enni? Ha a vacsorát későbben adom be, már nem lesz olyan jó.“

„Csak ne zsémbelődjél Morgiane,“ mond erre Aly Baba, „az egy igen derék ember, s te csak tedd a mit mondok.“

Morgiane engede, de kedvetlenül. Ismerni vágyott azon embert, ki sót nem eszik. Midőn készen vala, s Abdallah megterité az asztalt, segité neki az étkeket behordani. Rátekintvén Husszainra, minden álköntöse daczára is megismerte benne a harambasát, s midőn figyelmesen vizsgálná, észrevevé, hogy köntöse alatt gyilkot hord.

„Már nem csodálkozom,“ mond magában, „hogy e gazember nem akar sót enni gazdámmal; ő legesküdtebb ellensége, s meg akarja ölni, de hiszen erről majd teszek én.“

Mihelyt Morgiane Abdallahval betálalt, az evés alatti időt egyik legvakmerőbb tettének előkészületeire forditá, s épen elvégzé vala, midőn Abdallah jelentené a gyümölcsök beadásának időpontját. Ő a gyümölcsöket -248- előkészité, s feladá, mihelyt Abdallah az asztalt leszedé. Erre Aly Baba mellé egy kis asztalkát teve borral és három csészével, s kijövet, magával voná Abdallaht, mintha vele vacsorálni, s gazdáját szokás szerint kényére akarná hagyni, hogy vendégével mulatva, az időt kellemesen tölthesse, s poharazhasson vele.

Ezt vélé Husszain, vagyis inkább az álszerepű harambasa, legalkalmasb időpontnak Aly Baba meggyilkolására.

„Most én,“ igy szóla magában, „az apát fiastul leitatom. A fiu, ki éltének szivesen kegyelmezek, nem fog akadályozni, gyilkomat apja szivébe döfnöm, s én azután, mig a szakácsleány s a rabszolga a konyhában esznek, vagy talán szenderegnek, elillanok a kertajtón, mint már egyszer tevém.“

De Morgiane, ki a hamis Kodjah Husszain szándékát eltalálta, nem hagya neki időt gonosz szándéka végrehajtására. Vacsorálás helyett csinos tánczköntöst ölte magára, ehhez illő fejékességet teve fel, aranyozott ezüst-övet köte derekára, s erre egy szintén ezüsthüvelyü s markolatu gyilkot akaszta; azontul pedig szép álarczot köte képére. Ezen álöltözetben mondá Abdallahnak:

„Abdallah, vedd elő csengetős dobodat, s menjünk be urunk vendégét s fia barátját ugy mulatni, mint néha urunkat szoktuk.“

Abdallah elővevé a kézi dobot, elkezde rajta játszani, s Morgiane előtt menve, belépe a terembe. Morgiane utána lépe be, s mélyen meghajtá magát, még pedig oly kevés erőlködéssel és figyelmet gerjesztő móddal, mintha engedelmet kérne ügyességének megmutathatasára.

„Csak jöszte, Morgiane, jöszte,“ mond Aly Baba, „hadd lassa Husszain, mit tudsz, s mondja meg azután, mit itel felőle. Legalább, édes ur, nem fogja gondolni.“ -249- mond Kodjah Husszainhoz fordulva, „hogy e mulatság adhatása végett nagy költségekbe vertem magamat. Ez nekem mind megvan házamnál, s látja, hogy csak a rabszolgám, és a főző s kiadó leányom, kik nekünk e mulatságot teszik. Reménylem, nem lesz unalmára.“

Kodjah Husszain épen nem várta, hogy Aly Baba e mulatságot fogja következtetni a vacsorára. Félni kezde, hogy a vélt jó alkalomnak nem fogja hasznát vehetni. Ezen esetre azon reménynyel kecsegteté magát, hogy talán máskor akadhat, ha tovább is fog az atyával és fiuval barátkozni. Ezért tehát – ámbár inkább várta volna, ha Aly Baba e mulatsággal megkimélje, – ugy szineskedék, mintha nagy köszönettel tartoznék érette, s igen udvarilag tevé bizonyossá, hogy minden, a mi őt mulattatja, neki is okvetetlenül mulatságára szolgál.

Látván Abdallah, hogy Aly Baba s Husszain elvégezék beszédjöket, ismét elkezde dobolni, s tulajdon maga énekele hozzá. Morgiane, ki a leggyakorlottabb tánczosnénak sem engede semmit is, ugy tánczolt, hogy akármelyik más, ennél – melyben csupán a vélt Husszain figyelmeze rá keveset, – sokkal különb társaságban is álmelkodást gerjesztett volna.

Minekutána több tánczot jára meg ugyanazon erővel s kellemmel, végre kihuzá a tőrt, s ezt kezében tartva, uj tánczot jára, melyben könnyü mozgásai, bátor ugrásai és csudálatos fordulatai s állásai által szintén önmagát haladá felül, minthogy a tőrt, hol magától elforditva taszitá, mintha szurni akarna, hol megint ugy teve, mintha önkeblébe akarná szurni.

Midőn végre majdnem lélektelenné tánczolá magát, balkézzel kiragadá Abdallah kezeiből a kézi dobot, s a tőrt jobb kezében tartva, a dobot homorú lapjával tartá Aly Baba elébe, azon tánczosok s tánczosnék módjára, kik keresetet űznek mesterségökkel, s igy buzditják adakozásra a nézőket.

Aly Baba Morgiane csergős dobjába egy aranyat vete. Morgiane erre Aly Baba fiához fordult, s ez követé -250- atyja példáját. Husszain, látván, hogy hozzá is el fogna jönni, már előre kihuzá kebléből erszényét, hogy megajándékozza, s belenyult kezével; midőn Morgiane eddig mutatott határozottságához s szilárdságához illő bátorsággal oly mélyen döfé szivébe a gyilkot, hogy attól meghalt.

„Oh szerencsétlen“ mond Aly Baba, „mit tevél? Engem akarsz tönkre juttatni családostul?“

„Nem hogy megrontsam“ mond Morgiane, „hanem hogy megmentsem, azért tevém ezt.“

Erre szétvevé Husszain köntösét, megmutatá urának a tőrt, melylyel az fel vala fegyverezve, s mondá: „Lám, mi vakmerő ellenséggel vala dolgok, csak nézzék meg jól, benne az álszerepű olajárusra s a negyven haramia basájára fognak ismerni. Hát nem ütközének meg abban, hogy sót nem akara velök enni? Kell-e még több gonosz szándéka bebizonyitására? Nem is látván, már is éltem a gyanu-perrel, azon pillanattól kezdve, hogy megtudtam, ez s ez lesz a vendég. Én azután magam is látám, s már most meg vannak győződve, hogy gyanakodásom nem alaptalan.“

Aly Baba elismervén azon uj köteleztetést, melylyel tartozék neki élte másodszori megmentéseért, megölelé s mondá:

„Morgiane, én téged szabaddá tévén, megigértem, hogy köszönetemet nem fogom csak ennyiben hagyni, s hogy nemsokára be is fogom fejezni. E szempillanat tehát itt van, s én ezennel menyemnek fogadlak.

Ezután fiához fordula s mondá; „Fiam, sokkal engedelmesebbnek tartlak, hogysem megütköznél azon, ha neked Morgianet minden előbbi kérdés nélkül feleségül adom. Te neki szintannyi köszönettel tartozol, mint én. Látod, hogy Husszain csak azért vadászá barátságodat, hogy annál biztosabban orozhassa el éltemet, s ha ez elsül vala neki, kétségkivül te is boszuja -251- áldozatjául estél volna el. Fontold meg továbbá, hogy Morgianet véve feleségedül, benne, mig élek, családom s te is a tiednek gyámolát fogod lelni holtod napjáig.“

Fia nemcsak nem vonakodék, hanem még erősitve állitá, hogy ezen házasságban nemcsak atyja iránti engedelmességből, hanem önhajlandóságából is megegyezik.

Most Aly Baba házában azon valának, hogy a harambasa testét is a többi haramiáéhoz temessék, mi oly titkosan történék, hogy a dolog csak sok esztendő mulva tudódott ki, midőn már senki sem vala életben, ki e nevezetes történetben személyesen lett volna érdekelve.

Kevés nap mulva Aly Baba fiának és Morgianenak összekelését nagy fénynyel s tánczczal, nézőjátékkal, s a szokott vigságokkal diszesitett pompás vendégséggel ünnepelé. Megélte azon örömet is, hogy hivatalos barátjai s szomszédai, kik e házasodás tulajdon inditó okait ugyan nem, de Morgianenak egyéb jó és szép tulajdonságait ismerték, fenszóval dicsérék nemes gondolkozása s jó szive miatt.

Az összekelés után Aly Baba, ki Kassim bátyja testének s az aranynak elhozása óta a haramiák előli félelmében nem vala többé a barlangban, még tovább is tartózkodék az odamenéstől, noha a harambasával együtt már harmincznyolcz haramia vala megölve, mivel a hátra lévő kettőt, kinek sorsa előtte ismeretlen vala, még életben vélé.

Esztendő mulva mindazáltal látván Aly Baba, hogy senki sem háborgatja nyugalmában, ujra kiváncsi vala odamenni, minél bátorsága miatt természetesen el nem mulasztá a szükséges előrevigyázást. Lóra ült, s a barlanghoz érve, igen jó jelnek tartá, hogy ott sem ember-, sem lónyomot nem veve észre többé. Leszálla, lovát megköté, s az ajtó elébe lépve mondá: Sesam nyilj meg! mely szavakat még nem felejté el. Az ajtó megnyilt, ő bemene, s azon állapotból, melyben talála mindent a barlangban, gyanithatá, hogy mintegy azon idő -252- óta, midőn az álszerepü Kodjah Husszain boltot nyita a városban, senki sem vala a barlangban, s hogy a negyven haramia azóta egészen el van pusztitva s kiirtva. Már nem kételkedék tovább, hogy csak egyedül ő tudja a barlang megnyitásának titkát, s hogy a benne lévő kincscsel kénye szerint bánhatik.

Bőrzsákot is hoza magával; ebbe annyi aranyat raka, a mennyit lova elbirt, s igy tére vissza a városba.

Azóta Aly Baba s fia, kit elvezete a barlangba, s megtanita kinyithatása titkára, ugy szintén maradékaik, kik e titkot öröklék, szerencséjök bölcs használása által nagy fényben, s nagyra becsülve a város legelső férfiaitól, éltek.

A varázs-ló.

A Nurus, azaz uj nap, mely egyszersmind az évnek és kikeletnek első napja, oly szent és ősi ünnep egész Persiában, még az ő bálványozásuk első idejéből, hogy a próféta vallása, bármely tiszta és igaz, behozatása óta mind e mai napig sem vala képes azt egészen eltörleni, noha meg kell vallani, hogy ezen ünnep általában pogány s szertartásai felette babonásak. Nincs Persiában kis-vagy mezőváros, nincs falu, nincs tanya, melyen ez az ünnep minden lehető és kigondolható vigalommal ne ületnék.

De azon vigalmak, melyek ilyenkor az udvarnál szoktak tartatni, felülmulnak minden mást az uj és meglepő látványok külön nemeiben, s nem csak a szomszéd országokból, hanem a legtávolabbakból is csal ide idegeneket a persa királyok bőkezüsége s azok számára kitett jutalmaik, kik leleményeik vagy ügyességök által magokat mások felett kitüntetik, ugy, hogy a világ más részeiben nem látni semmi olyast, a mit ezen pompához és dicsőséghez lehetne hasonlitani.

Egy ilyen ünnep alkalmával volt az, hogy a király miután őt és udvarát a bel- és külföld legelmésb s legügyesebb emberei a leggyönyörübb látványokkal mulaták Shirasban, hol ekkor az udvar tartózkodott, mindeniket érdeme szerint, a mint ki t. i. inkább vagy kevésbbé ritka, csodás, és mulattató dolgokat mutatott, megajándékozá, ugy hogy illő jutalom nélkül egy sem maradt. Midőn a király már távozni s a fényes gyülekezetet elbocsátani készült, megjelenik egy indus a királyszék lábainál s hoz maga után egy fölnyergelt, -254- fölkantározott s igen gazdagon szerszámozott lovat, mely oly mesterségesen vala készitve és alkotva, hogy első pillanatra minden ember természeti és valóságos lónak tartotta.

Az indus leborult a király előtt s miután ismét felálla, megmutatá a királynak a lovat s igy szólott: „Uram, ámbátor én Felséged előtt a legutolsó jelenek meg, hogy a többiekkel vetélkedjem, azt mindazonáltal bizonynyal mondhatom, hogy ezen ünnepen semmi oly csodást és bámulatost nem láta Felséged, mint ime ez a ló, melynek megtekintésére kerém Felségedet.“

„Ezen a lovon, igy szóla a király, én nem látok egyebet azon mesterség- és ügyességnél, melylyel azt készitője oly ámitólag hasonlatossá tudá tenni egy élő lóhoz. Azonban egy más müvész talán szintilyet készithetne, mely ezt tökéletességben felérné vagy meg is haladhatná.“

„Uram, felele az indus, nem annyira az alkat s külső tekintet az, miért én e lovat Felséged előtt csodának hirdetem, hanem inkább azon szolgálat, melyre én azt használhatom s ha a titkot tőlem megtanulta, akárki is használhatja. T. i. ha én ezen lóra reá ülök, igen rövid idő alatt magamat a földnek akármely, bár legtávolabb tájára is áttehetem. S ebben áll oh király! lovamnak csodás tulajdonsága, oly tulajdonság, melynek mása még eddig nem hallatott, s melynek ha parancsolja Felséged, én azonnal próbáját is adni kész vagyok.“

A persa király, kit minden, a mi csodálatosnak tetszett, szerfölött érdekelt, s ki mind azok között, miket e nemben már látott vagy látni ohajtott, semmire sem emlékezett a mi ehhez hasonlitható volt volna, azt mondá az indusnak, hogy csak egy próba képes őt a ló jelességéről meggyőzni, s melyet ő kész látni.

Az indus azonnal betevé lábát az egyik kengyelbe, felveté magát nagy könnyüséggel a lóra s miután lábát a másik kengyelbe is betette s a nyeregben magát -255- jól megfészkelte, azt kérdé a persa királytól, hova parancsolja, hogy utazzék.

Mintegy három órányira Shirastól volt egy magas hegy, melyet a királyi palota nagy teréről, hol akkor a király épen állott, igen jól lehetett látni. „Látod ott azt a hegyet? igy szóla a király, ujjával mutatván a hegyre, oda akarom hogy lovagolj; a messzeség ugyan nem nagy, de elegendő azon sebesség kivitelére, melylyel te oda és visszajősz. S minthogy lehetetlen, hogy téged szemmel egész odáig követhessünk, akarom, hogy nekem ottvoltodnak tanujául azon pálmafáról egy ágat hoz, mely ott a hegy tövénél áll.“

Alig mondá ki a király e szavait, midőn az indus egy fa-csapon, mely a ló nyakánál vala látható, egyet forditott, s azt a nyereg felé meghuzta. Azon pillanatban fölemelkedék a ló s az indust oly villám-sebességgel ragadta föl a levegőbe, hogy őt egykét perczenet mulva a legélesebb szem sem vehette ki többé, nagy csodálkozására a királynak és udvarnokinak, s a körülálló sokaság bámulatos nyilatkozási közben.

Nem mult el egy óranegyed, midőn az indust fenn a levegőben, pálmaágat tartva kezében, ismét közeledni látták. Végre leereszkedett a palotatér fölébe, s miután ezen tért még fenn a levegőben a nézők örömriadási közben kétszer-háromszor körülnyargalta, megszállott a királyszék előtt ugyanazon helyen, honnan előbb ellovagolt, a nélkül, hogy legkisebb kellemetlen rázást vagy zökkenést érzett volna. Itt leszálla a lóról, leborult a királyszék előtt s a pálmaágat a király lábaihoz tette.

A persa királyt, ki ezen hallatlan látványnak szintoly nagy csodálkozással mint bámulattal vala tanuja, egyszerre a leghőbb kivánság szállotta meg, e lónak birtokába jutni. S azon hiszemben hogy az indussal teendő alkuja annál kevésbbé szenvedhet akadályt, mivel el vala tökélve, neki a legnagyobb összeg pénzt is megadni, melyet kivánhatna, már is ugy tekintette azt, mint kincstárának legbecsesebb ritkaságát. -256-

„Lovadnak külsejére nézve, – igy szóla az indushoz, soha sem hittem volna, hogy azt annyira kelljen becsülni, mint azon próba után, melyet mutattál, valóban megérdemli. Köszönöm, hogy engem jobb utra vezettél s hogy megmutassam, mely igen becsülöm ezt, kész vagyok lovadat megvenni, ha azt eladni szándékod.“

„Uram, felele az indus, én épen nem kételkedtem, hogy Felséged, ki felől az a vélekedés, hogy a földnek minden most élő királyai között legjobban meg tudja a dolgokat itélni s igaz becsök szerint méltatni, lovam iránt is igazságos leend, mihelyest megmutatom, mely igen érdemes az figyelmére. Sőt én azt is előre láttam, hogy Felséged annak csodálatánál s dicséreténél nem fog megállapodni, hanem azt birni is kivánandja, mint ezt épen most értésemre adá. Részemről, ámbár én a lónak becsét szintugy értem, mint akárki, s azt is tudom, hogy általa nevemet e földön halhatlanná tehetem, még sem függök rajta oly igen, hogy Felséged nemes ohajtása teljesitésére tőle meg ne válhatnám. Ezen nyilatkozatomhoz azonban egy másikat kell kapcsolnom, mely azon feltételt foglalja magában, mely nélkül a lovat át nem engedhetem, noha e feltételt kétség kivül nehezteléssel fogadandja Felséged. Engedje meg Fölséged, – igy szóla továbbá az indus, – azt vallanom, hogy én ezen lovat nem vettem, hanem feltalálójától s készitőjétől csak ugy kaptam meg, hogy neki kivánsága szerint, egyetlen leányomat adtam feleségül, midőn egyszersmind meg kelle igérnem, hogy ha valaha a lovon tuladok, az csak általam illőnek talált csere utján fog megtörténni.“

Az indus folytatni akará beszédét, de ezen szónál csere félbeszakasztá őt a persa király és igy szólott:

„Kész vagyok olyan cserére, milyet csak kivánhatsz. Tudod, hogy az én országom nagy s tele hatalmas, nagy, népes és gazdag városokkal. Válaszsz magadnak egyet közülök teljes és határtalan birtokul holtod napjáiglan.“ -257-

Ez a csere az egész perzsa udvar előtt valóban királyinak tetszett, és mégis sokkal kisebb volt annál, a min az indus eszét jártatá. Több és nagyobb valami volt az, a mit ő czélba vett, miért is igy szóla a királyhoz:

„Uram, én végtelenül le vagyok Felségednek kegyes ajánlatáért kötelezve s nagylelküségéért elegendő hálát nem adhatok. Mindemellett kérem Felségedet, ne vegye rosz néven azon merész nyilatkozásomat, hogy én csak akkor engedhetem át lovamat Felséged birtokába, ha Felséged kezeiből királyi leányát, a herczegkisasszonyt kapom feleségül. El vagyok tökélve, csak ezen áron mondani le birtokjogomról.“

Az udvariak, kik a persa király körül állának, nem tartóztathatták meg magukat, s az indusnak ily mértéktelen kivánatánál hangos kaczagásra fakadtak. De Firus-Sah herczeg, a király legidősb fia s a koronaörökös, csak neheztelni tudott az indus szavain. A király azonban máskép gondolkodott s ugy hitte, hogy Perzsia királyi herczegasszonyát föl lehet áldoznia, hogy uj vágyát kielégithesse. Mégis sokáig ingadozott, mielőtt magát ezen áldozatra eltökélheté.

Firus-Sah herczeg, ki látá, hogy királyi atyja kétkedik, minemü feleletet adjon az indusnak, attól félt, hogy talán annak kivánatában meg talál egyezni, mit ő, a herczeg, mind a királyi méltóság, mind testvére, mind önmagára nézve a legnagyobb gyalázatnak tartott. – Azért is megelőzé szóban a királyt, és monda:

„Uram, engedje meg Felséged azt kérdenem, lehetséges-e, hogy csak egy pillanatig is kételkedjék Felséged a tagadó válasz felett, mely ezen semmirekellő és szemfényvesztő ember ily szemtelen kivánatára adandó, s hogy Felséged csak egy pillanatig is hagyhassa őt annak reményében, hogy ő a föld leghatalmasb fejedelmeinek egyikével ily szövetségre fog léphetni? Kérem Felségedet, gondolja meg mégis, mivel tartozik nemcsak -258- önmagának, hanem helyzetének és ősei magas karának is.“

„Fiam! – ez vala a persa király válasza – épen nem veszem tőled rosz neven ezen emlékeztetést, sőt inkább igen becsülöm azon hevet, melylyel buzgasz, ugyanazon fényben tartani meg származásodat, melyben az eddig vala; de te fiam, nem gondolod jól meg ezen lónak ritka jelességét, sem azt, hogy az indus, ki most nekem annak birhatására ezen feltételt teszi, ugyanazt, ha én megtagadom, máshol is teheti, hol e ponton talán nem lesz felakadás. Én akkor kétségbeesném, ha más fejedelem avval dicsekedhetnék, hogy bőkezübb, nagylelkübb vala nálam s megfoszta engem azon dicsőségtől, hogy sajátomnak mondhassam e lovat, melyet én a legegyetlenebb s bámulásraméltóbb dolognak tartok e világon. Azonban azt én még nem mondom, hogy az indus kivánátát teljesitni szándékom. Ő talán még nem vetett jól számot magával, szertelen követelése fölött, s ha leányomat, a herczegkisasszonyt kihagyja, én minden más alkura reá állok, a mit csak óhajthat. De mielőtt az alkut megkötném, igen szeretném fiam, ha te is megvizsgálnád a lovat, s talán próbát tennél, hogy nekem aztán aszerint mondhatnád szándékodat. Nem kételkedem, hogy ezt az indus meg fogja engedni.“

Minthogy az ember természet szerint azt a mit óhajt, reméli is, az indus, ki ezen beszélgetésből azt vélte következtethetni, hogy a persa király nem épen idegen őt a varázs-ló átengedése mellett nemzetsége ivadékai közé felvenni s hogy a herczeg, ki eddig, mint mutatá, szándékának ellene volt, őt annak elérésében majd talán még segiteni is fogja, nem hogy ellenzette volna a király óhajtását, sőt inkább örült azon, s hogy megmutassa, mely kész azt teljesiteni is, megelőzé a herczeget s közelite a lóhoz, hogy arra fölsegélje s aztán megadja neki a szükséges utasitást, mely szerint a lovat kormányozhatja.

Firus-Sah herczeg azonban csoda könnyüséggel s -259- anélkül, hogy az indus segedelmével élne, fölpattant a lóra, s alig veté lábait a két kengyelbe, nem várván semmi utasitást, megforditja a csapot épen ugy, mint azt előbb az industól látja vala. Azon pillanatban felkapá őt a ló oly nyilsebességgel, melyet a legerősb s legügyesebb ijász bocsát, s mig az ember egyet kettőt pillant, a király, az udvar s az egész számos gyülekezet szeme elől eltünt.

Sem a lovat, sem a herczeget nem látta már senki, a a király haszontalan erőlteté szemeit, őt még egyszer megpillanthatni, midőn az indus, kit e történet aggódtatni kezde, a thrónus lábaihoz veté magát s kényszerité a királyt reáforditani szemeit s figyelemmel lenni beszédére, melyet a következő szavakkal kezde:

„Uram, ugymond, maga látta Felséged, hogy a herczeg nekem nagy sietsége által nem engedett időt megadnom a szükséges utasitást, mely szerint a lovat igazgathatná. Mivel már látta, mikép cselekvém én, meg akará mutatni, hogy az én oktatásomra nincs többé szüksége, hogy ellovagolhasson s a légbe fölemelkedhessék. De nem tudja a herczeg, hogy én arra akartam őt tanitani, mikép fordithatja meg a lovat, s mikép térhet vele ismét azon helyre vissza, melyről kilovagolt. – Igy tehát kérem Felségedet, ne legyek én felelős azért, a mi a herczeg személyén történhetik. Felséged sokkal igazságosabb és méltányosabb, hogysem a netalán történhető szerencsétlenséget nekem tulajdonitaná.“

Az indus beszéde igen elszomoritá a királyt, ki igen jól látta, hogy fia elkerülhetlen veszedelemben forog, ha csakugyan van még egy titok, mely a lovat megfordulásra készti, s ha ez a titok egészen különböző attól, mely által a ló felszállásra indittatik. Azt kérdé tehát az industól, mért nem hivta a herczeget vissza, midőn azt épen elindulni látá.

„Uram, felele az indus, Felséged maga is tanuja volt azon rohanó sebességnek, melylyel a ló és a herczeg -260- eltüntek; az ijedelem, mely azon pillanatban meglepett s még most is remegtet, elfojtá eleinte szómat s midőn már szólhaték, a herczeg oly messze volt, hogy többé meg nem hallhatott; de ha meghallott volna is, még sem fordithatá meg a lovat, minthogy a titkot nem tudta s nem volt türelme azt tőlem megtanulni. Azonban Felséges ur, ezt tevé még hozzá, lehet remélnünk, hogy a herczeg zavarodtában talán észreveszi a második csapot, s annak forditása által azt fogja eszközleni, hogy a ló nyomban megszünik emelkedni s a föld felé ereszkedik, ugy hogy a herczeg aztán kantárral igazgathatja, s akármely ponton megszállhat.“

Az indusnak ily helyes okoskodása mellett is folyvást nyugtalan volt a persák királya fiának veszedelmén. „Ha felteszszük is, ugymond, mi még igen bizonytalan, fiam a másik csapot is észreveszi s azt az emlitett mód szerint használja, ekkor a ló, a helyett, hogy a földre ereszkednék, valamely sziklára bukhatik, vagy fiammal együtt a tenger legmélyebb fenekére rohanhat.“

„Ez iránt, monda erre az indus, megnyugtathatom Felségedet annak erősitésével, hogy a ló keresztülvágtat a tengeren, anélkül, hogy valaha beleesnék, s hogy ülőjét mindenkor csak oda viszi, hova ez akarja. Felséged bizonyos lehet, hogy ha a herczeg ama másik, már emlitett csapot megtalálja, a ló őt egyedül és csupán oda fogja vinni, hova ő akarja, s nem lehet feltenni, hogy a herczeg más helyütt kivánna leszállni, mint hol segedelmet remélhet s magát megismertetheti.“

Az indus ily szavaira a király igy válaszolt: „Akármint legyen a dolog, én a te erősitéseidben nem bizhatom; hanem fejeddel fogsz fiam életéért kezeskedni s életed vesz, ha őt három hónap alatt életben és épen nem láthatom, vagy hogy életben van, biztos tudósitás nem érkezik.“

Erre megparancsolá a király, hogy az indust fogják meg s zárják egy szük börtönbe; maga pedig visszatért palotájába nagy busan azon, hogy a Nurus, mely egész -261- Persiában oly vigalmas ünnep, reá és udvarára nézve oly szomorun végződött.

Firus-Sah herczeg azonban, mint láttuk, nyilsebességgel szálla fel a levegőbe s egy óra alatt már oly magasra emelkedett, hogy a földön semmit sem különböztethetett meg, s hogy, völgy és sikság neki egymásba folytak. Csak most juta eszébe, hogy oda térjen vissza, a honnan elindult. E végre, ugy hitte, nem kell egyebet tennie, hanem hogy a csapot visszájára forditsa, s a kantárt is arra igazitsa; de mily nagy lőn csudája, látván, hogy a ló mindamellett is folyvást emelkedik. Csavará a csapot ide s tova, de mind hiába. Most látta nagy hibáját, melyet abban követett el, hogy mielőtt a lóra felülne, az indus által magának a ló kormányzatára szükséges utasitást meg nem adatta. Átlátta egyszersmind a nagy veszedelmet, melyben lebegett; de ez épen nem oltá el lelki ébrenségét; sőt inkább összeszedte magát, megfeszité minden lelki erejét, megvizsgálta szorgosan a ló fejét és nyakát, s ime a ló jobb füle mellett egy másik, kisebb s nem oly szembetünő csapra talált. Megforditá azt, s nyomban észrevette, hogy a ló egyenes irányban lefelé, de nem oly sebesen mint fel, ereszkedni kezd.

A földnek azon pontján, mely fölött a herczeg függő irányban lebegett, már fél óra óta beállott az éj, midőn ő ama másik csapot megforditá; s igy a mint a herczeg lefelé ereszkedett, neki is leáldozott lassanként a nap, s végre az éj sötétsége vevé őt körül. A herczeg tehát, a helyett hogy kénye szerint választhatott volna magának helyet, hol leszálljon, a ló nyakára ereszté a kantárt, s csendesen hagyta magát a földig vitetni, jóllehet nem épen aggodalom nélkül, valjon lakott hely lesz-e az, hova majd érkezik, vagy talán pusztaság, folyam, vagy szinte a tenger.

Végre megszünt szállani a ló s a földön megállapodék. Több vala éjfélnél. Firus-Sah leszállott, de igen bágyadtan, minthogy az épen lefolyt nap reggele óta, -262- midőn t. i. király atyjával az ünnepi játékok szemlélete végett a palotát elhagyá, semmit sem evett. Legelső, mit az éji homályban tett, az vala, hogy a helyet kezdé vizsgálgatni, a hol volt; midőn is ugy lelé, hogy egy pompás palota lépcsős fedezetén álla, mely márványpárkányzattal vala körülvéve.

A mint a fedezet felső sikját vizsgálgatá, egy nyilásra akadt, melyen a palotába lépcsőkön le lehete menni; s az ajtó most is nem bezárva, hanem félig nyitva állott.

Minden más, csak Firus-Sah nem, megdöbbent s nem mert volna azon sötétségbe ereszkedni, mely e lépcső torkában uralkodott, ha nem tekintjük is azon bizonytalanságot, mely szerint a herczeg nem tudta, barátot vagy ellenséget fog-e lenn találni. De ez épen nem vala képes őt visszatartóztatni.

Hiszen én nem azért jövök, hogy valakit bántsak, igy szóla magában; s akárki lát is meg először és látja, hogy nincs fegyver kezemben, annyi emberi érzéssel legalább fog birni, hogy kihallgat, mielőtt életemet akarná elvenni.

Kitárá tehát az ajtót még jobban, minden zörej nélkül, s szintoly vigyázattal ment le a lépcső fokain, nehogy botlást tegyen, melynek robaja felkölthetne valakit álmából. Ebben szerencsés is volt, s a lépcső egyik pihenő közénél nyilt ajtóra, talált, mely egy terembe vezetett, holott világ vala.

Firus-Sah herczeg megállott az ajtónál s a mint hallgatózott, ugy tetszett neki, mintha mélyen alvó embereket hallana hortyogni. Néhány lépésre bement a terembe, s itt egy lámpa világánál látta, hogy a hortyogók merő fekete heréltek, kiknek mindenike mellett egyegy meztelen kard feküdt; miből azt következtette, hogy ezek valamely királyné, vagy királykisasszony előszobájának őrei; miben, mint a következés mutatta, nem is csalatkozott.

A királykisasszony alvószobája mindjárt e terem -263- után következett, mit azon világos lámpafényből lehete kivenni, mely abból egy vékony selyemfüggönyön átömlött.

Firus-Sah halkal s a nélkül hogy a herélteket felköltené, közelebb ment a függönyhöz, megnyitá azt, s a mint belépett, szemeit nem a szoba pompájára, noha ez valóban királyi vala, hanem más valamire függeszté, mely őt sokkal inkább vonzotta s érdekelte. Tudnillik több ágyat láta a szobában, melyek közül egy, szőnyegekkel bevont emeleten, a többi pedig alább, magán a szoba padolatján állott. Ezen utóbbiakban a királykisasszony komornái feküdtek, kik neki társnéi s különnemü szükségeiben segédül valának; az előbbiben pedig maga a királyi hölgy.

Ily különbségnél fogvást nem kételkedett többé Firuh-Sah, mely felé kelljen fordulnia, ha magával a herczegkisasszonynyal kivánna szólani. Közelebb ment tehát az ágyhoz, a nélkül hogy magát a kisasszonyt vagy komornáit felköltené, s a mint már eléggé közel vala, egy oly ritka és meglepő szépséget pillanta meg, mely őt mindjárt első tekintetre egészen elbájolá.

Oh, egek, igy szóla szivében, azért vezetett-e ide végzésem, hogy itt mondjak le szabadságomról, melyet mind e perczenetig megőrzöttem! Nem kell-e mulhatatlanul rabbá lennem, mihelyt e szemeket fölveti, e szemeket, melyek, mint várhatni, a legritkább kecsek és szépség ezen összeségének a legfőbb fényt s a legfőbb diszt fogják megadni! És még is reá kell szánnom magamat, mert vissza többé nem léphetek a nélkül hogy enmagamnak gyilkosa legyek, s mert a szükség és végzés ezt már igy akarta.

Ily elmélkedés után lebocsátkozott a herczeg mind a két térdére, megfogá végszélét a herczegkisasszony lecsüggő ümegujjának, melyből egy szép gömbölyü és hófehér kar csillogott elő, s elkezdé gyöngén vonogatni.

A királykisasszony felüté szemeit, s első pillanatban egy csinos alaku, csinos öltözetü s módos ifiu embert -264- látván ágya előtt, a meglepetés néma csendben tartá, a nélkül hogy ijedelmének vagy elszörnyedtének legkisebb jeleit adná. A herczeg használá ezen kedvező pillanatot, lehajtá fejét szinte a lábszőnyegig, s midőn ismét fölemelkedék, igy ejté szavait:

„Legmélyebb tiszteletre méltó királykisasszony! Egy fölötte ritka, sőt a legcsodálatosb kaland következésében, melyet gondolni lehet, könyörögve látsz itt lábaidnál egy herczeget, ugymint a persák királyának fiát, ki még tegnap reggel királyi atyjával együtt egy ünnep vigalmai között mulatott, s a ki most idegen és előtte ismeretlen országban életveszedelemben forog, ha te nem vagy eléggé jó- és nagylelkü, őt védelmed és gyámod alá fogadnod. Esedezve kérem tehát tőled e védelmet, bizván, hogy te azt tőlem nem fogod megtagadni. Lehetetlen, hogy ennyi szépség, kecs és fölség kegyetlen szivvel legyen párosulva.“

A kisasszony, kihez Firus-Sah szerencséjére fordult, a bengálai királykisasszony volt, legidősb leánya a bengálai királynak, ki számára nem messze a fővárostól ezen palotát épitette, hova a királyi hölgy néha a falusi élet örömeit élni jöve. Miután a herczeget minden kivánható jósággal kihallgatta, hasonló jó indulattal ekképen felelt:

„Nyugodjék meg a herczeg; nem vadak országába jöve. Ember- és vendégszeretet s erkölcsi miveltség nem kevesbbé honnos Bengalában mint Persiában. Nem csak én adom meg a kivánt védelmet, hanem a herczeg azt már e palotában, sőt magában az egész országban is föltalálta, a mit nekem bizvást elhihet, s szavamra bizvást támaszkodhatik.“

A persa herczeg meg akará a királykisasszonynak kegyét s jóságát köszönni, s már mélyen meg is hajtá magát, midőn ez, megelőzvén őt, igy szólott: hozzá:

„Bármely nagyon is ohajtom hallani a herczegtől, mily csodakép jöhetett oly rövid idő alatt Persia fővárosából ezen helyre, s mily varázslat által juthatott el -265- egészen ágyamig s kerülhette ki testőreim figyelmeit: mégis a herczegnek eledelre s táplálásra nagy szüksége lehet, s minthogy én a herczeget épen és egészen ugy tekintem, mint kedves vendégemet, várok inkább reggelig, s most megparancsolom komornáimnak, vezessék kegyedet egybe szobáim közül, vendégeljék meg s hagyják mindaddig nyugodni, mig képes leend kiváncsiságomat kielégiteni.“

A királykisasszony komornái, kik már Firush-Sah első szavainál fölébredtek s őt legnagyobb csodájukra láták asszonyuk ágyfejénél, meg nem foghatván, mikép juthatott el oda anélkül, hogy őket vagy a herélteket felköltené, alig érték meg a királykisasszony akaratát, felöltözének hirtelen, és tüstént a parancsolat teljesitéséhez fogtak. Mindenike kézbe vett egyet azon sok viaszgyertya közül, melyek a királykisasszony szobáját világiták s miután a herczeg mély hódolattal bucsut vett, előre mentek s egy igen szép szobába vezették őt, holott nehányan ágyat készitettek számára, mig mások a konyhába s élettárba eredtek.

Ámbár a herczeg érkezése oly szokatlan órában történt, még sem hagyák őt most a bengálai királykisasszony komornái sokáig várakozni. Gazdag bőségben hordottak fel neki különféle étkeket, melyekből miután a herczeg önkénye s választása szerint annyit vett magához, mennyi éhsége lecsillapitására elegendő vala, elvivék a többit, s magán hagyák a herczeget, hogy alhassék, miután neki több szekrényt mutattak, melyekben mindent, mire csak szüksége lehetne, készen fog találni.

A bengálai királykisasszony, kit a persa herczeg igéző szépsége, esze, delisége és csinos módja, melyet ama rövid beszélgetés alatt kitüntetett, egészen elfogának, még nem aludt el, midőn asszonyai visszatértek, hogy ismét lefeküdjenek. Kérdé tehát tőlök, gondoskodtak-e illőleg a vendég felől, megelégedve hagyák-e őt el, nem lesz-e még valamire szüksége s mindenekelőtt mit gondolnának felőle. -266-

Az asszonyok, miután az előbbiekre válaszoltak, az utolsó kérdésre ezt felelék:

„Kisasszonyunk, mi nem tudjuk, mi gondolattal van maga herczegséged a vendég felől. A mi minket illet, részünkről mi szerencsésnek hirdetjük herczegségedet, ha király édes atyja herczegségednek ily szeretetreméltó herczeget adna férjül. Az egész bengálai udvarnál nincs egy, kit hozzá hasonlitani lehetne, s mi nem hiszszük, hogy a szomszéd országokban is találkoznék, ki herczegségedhez méltóbb volna.“

Ezen hizelgő szózatok nem voltak a királykisasszony előtt kedvetlenek, de mivel még titkolni akará érzelmeit, hallgatást parancsola nekik, és monda:

Másnap reggel legelső, mit a királykisasszony tett, az vala, hogy öltöző-asztalához ült. Soha sem forditott mindeddig annyi szorgalmat haja s egész öltözete csinos alkotására, mint ma, tüköre segedelmével, és soha sem volt még komornáinak annyi türelemre szükségük mint ma, százszor kellvén egy dolgot csinálniok, mig azzal a királykisasszony megelégedett.

Én tegnap – igy gondolkodék ez magában – a persa herczegnek éjjeli köntösömben sem roszul tetszettem; mint fog hüledezni, ha ma teljes pompámban fog látni. – Erre föltevé fejére a legnagyobb gyémántu főékességét, továbbá fölvett hasonló ékes gyémántu nyak- és karkötőt, s egy övet, mind megbecsülhetlen értéküeket. Ruhája a leggazdagabb indus szerből való, milyet csak királyok, herczegek s királykisasszonyok számára szőnek, s oly szinü, mely kecseit a legkedvezőbben emelé. Igy minekutána tükörét még több izben asszonyait pedig egyenkint megkérdezé, nincsen-e még öltözetének valami hiánya, megtudakoltatá, ébren van-e már a perzsa herczeg; s minthogy nem kétkedett, hogy ez óhajtani fog előtte megjelenhetni, megüzené neki, -267- hogy maga fog eljönni hozzá, s hogy oka van ekkép cselekedni.

A persa herczeg, ki épen annyit pótola nappali álommal, mennyit éjjeli álmából elveszte, s a ki most már terhes utazását teljesen kipihente, épen öltözetét végzé, midőn nála a királykisasszony egyik komornája reggeli üdvözlettel megjelent.

A herczeg nem hagya neki időt elmondani a mi üzenetet hozott, hanem azonnal kérdést tőn, megengedné-e a királykisasszony, hogy neki udvarolhasson s mély tiszteletét iránta kifejezhesse; de midőn a komorna üzenetét meghallá, imigyen válaszolt:

„A királykisasszony parancsoljon; én csak azért vagyok itt, hogy parancsolatit teljesitsem.“

A királykisasszony mihelyt megérté, hogy őt a persa herczeg várja, elment látogatására. Az első üdvözletek után, miután t. i. a herczeg ezerszer bocsánatot kért, hogy a királykisasszonyt első álmából zavarta föl, emez pedig kérdést tett, mikép töltötte vendége az éjt, a királykisasszony a pamlagra (szófára) ült, s a herczeg hasonlóképen, de oly távolban, milyet a tisztelet parancsolt.

A királykisasszony kezde szólni és monda: „Herczeg, én kegyedet ugyanazon szobában fogadhattam volna, melyben engem az éjjel alva talált, de minthogy oda heréltim őrnökének szabad bejárása van, ide pedig csak engedelemmel jöhet, türhetlen vágyamban, hallani a herczegtől a csodás kalandot, melynek a herczeg ismerettségét köszönjük, arra határzám magam, hogy ide jőjek, mint olyas helyre, holott senki sem fog egykönnyen háborgatni. Kérem tehát esengve a herczeget, tegye meg azon szivességet, melyért esdek.“

Hogy tehát a bengálai királykisasszony kérelmét teljesité, Firus-Sah herczeg a Nurus évi ünnepén Persiában s azon látványokon kezdé beszédét, melyek ekkor a persa király udvarát s csaknem egész Sirász városát mulaták. Azután a varázslóra jött s leirta azt -268- a királykisasszonynak teljesen. Azon csodás dolog, melyet az e lovon ülő indus az egész fényes gyülekezet előtt láttatott, meggyőzé a királykisasszonyt, hol e lónál bámulatra méltóbb valamit már e világon nem gondolhatni.

„Kisasszony“, igy folytatá tovább a persa herczeg, „elgondolhatja herczegséged, hogy atyám a király, ki semmi költséget sem kimél, hogy kincstárát a legritkább s legjelesebb dolgokkal, melyeket valahol tud vagy hall, gazdagitsa, a legélénkebb vágyra gyuladt e lovat is hozzájok szerezni. Valóban ugy történt s atyám minden további habozás nélkül kérdé az industól, mit kiván lováért.

Az indus fölötte szemtelen volt. Azt mondá, hogy ő a lovat nem vette, hanem egyetlen leányáért cserében kapta, s minthogy azt csak ilyes feltétel alatt adhatja el, csak akkor fog birtoki jogáról lemondani, ha atyám, a király, neki megengedi, hogy testvéremet, a királykisasszonyt feleségül vegye.

Valamennyi udvarnok, ki atyám, a király körül állott, felkaczagott e szörnyü kivánaton, s én különösen oly élénk haragra gerjedtem, hogy azt nem valék képes eltitkolni, annál kevesebbé, mivel látám, hogy atyám kétkedik, mit válaszoljon. Magam előtt láttam már azon pillanatot, melyben neki a kivánt árt megadja, ha elejébe nem terjesztem a csorbát, mely ebből dicsőségére háramlanék. Azonban előterjesztésim nem valának eléggé erősek, őt egészen eltériteni azon gondolattól, hogy húgomat, a királykisasszonyt, egy ily alávaló embernek feláldozza. Annak reményében, hogy szándékában talán én is megegyezem, ha előbb szintugy meggyőződtem, mint ő, a lónak temérdek becséről; azon óhajtást fejezé ki, nézném meg a lovat közelebbről, ülnék reá s tennék rajta próbát.

Atyám kedvéért tehát felültem a lóra, s mihelyt rajta valék, szintugy cselekedtem, mint elébb az indust látám cselekedni, midőn ez a levegőbe emelkedék, anélkül, -269- hogy tőle legkisebb oktatást vártam vagy vettem volna, s ugyanazon pillanatban felragadtattam az ég felé, nagyobb sebességgel, mint a nyil, melyet a legerősb s legügyesb ijász bocsát.

Rövid idő alatt oly messze valék a földtől, hogy semmi tárgyat sem ismerhettem ki többé s ugy tetszett, mintha oly közel volnék az ég boltozatjához, hogy félni kezdtem, betöröm rajta fejemet.

Azon sebesség, melylyel felragadtatám, jó ideig elkábitott s nem valék képes meggondolni a közel veszedelmet, melynek oly sok tekintetben ki valék téve. A csapot, melyen előbb egyet forditottam, most vissza meg visszacsavartam, de nem tapasztalám semmi sikerét. A ló folyvást emelkedett az égnek, s engem mind inkább távolitott a földtől. Végre megpillanték egy más csapot, megforditám azt, s a ló most a helyett, hogy tovább emelkedjék, le kezde szállani s minthogy csakhamar éj foga körül s lehetetlen volt a lovat ugy kormányoznom, hogy oly helyen szállitson alá, hol ne érjen semmi veszély: ez okon megeresztém a kantárt és sorsomat egészem az Isten akaratára biztam.

A ló végtére földet ért, én leszállottam, megvizsgáltam a helyet s ugy találtam, hogy ezen palotának lépcsősfedezetén valék. Csakhamar megtalálám a lépcső ajtót is, mely félig nyitva állt. Kiebb nyitám azt s lemenvén csendesen, egy másik nyilt ajtó és bágyadt lámpafény tünének előmbe. Bedugtam fejemet s mivel a teremben alvó herélteket láték, belebb pedig erős világot, mely egy vékony ajtófüggönyön csilloga át, a szükség és szorultság, melyben valék, azon merész vagyis inkább vakmerő szándékra birt, hogy nem tekintve a veszedelmet, mely mulhatatlanul ér vala, ha a heréltek fölébrednének, előre menjek s a függönyt megnyissam.

Nem szükség, királykisasszony, a többit el mondanom. Tudja azt herczegséged. Csak kegyét s nagylelküségét kell még herczegségednek köszönnöm, és kérnem, -270- adja értésemre, mikép fejezhetem ki hálámat ily nagy jótéteményért oly módon, hogy benne megelégedését találhassa. Minthogy már a népek joga szerint herczegségednek különben is rabja vagyok, nincs többé mit ajánlanom, mint szivemet. De mit mondok? szivem sem enyém többé, elragadák azt e bájoló kellemek, s a helyett, hogy azt visszakivánnám, örömmel engedem herczegségednek át. Engedje meg tehát királykisasszonyom, hogy szivem és akaratom asszonyának egyaránt vallhassam.“

Ez utóbbi szavakat a herczeg oly hangon s oly arczczal ejté, melyek a bengálai királykisasszonyt nem hagyák többé kételkedni azon hatás felől, melyet kecsei a persa herczegre tevének. Nem is ütközött meg a herczegnek kora nyilatkozásán s a pirulat, mely arczán egyszerre elömlött, őt a herczeg szemeiben még szebbé s szeretetreméltóbbá tevé.

Miután a persa herczeg beszédét végezte, a királykisasszony szólamlék meg s ezt mondá:

„Ha gyönyörködtem is, herczeg, azon ritka és csodás dolgok elbeszélésében, melyeket épen hallék: más részről nem képzelhetem iszonyodás nélkül a herczeget a levegőnek legmagasb környékeiben lebegni, s jóllehet szerencsés vagyok a herczeget épen és életben látnom magam előtt, még sem szüntem meg mindaddig remegni, mig el nem mondá, hogy az indus lova palotám fedezetére oly szerencsésen letette. Hiszem ez száz más helyt is történhetett volna, s én örülök, hogy a véletlenség nekem ada elsőséget és alkalmat a herczeget ismerhetnem. Más helyre is vezetheté e véletlenség a herczeget, de nem olyanra, hol szivesebb-látást talált volna mint itt.

Azért herczeg, igen megbántottnak érzeném magamat, ha azt kellene hinnem, hogy ön azon gondolatot, mintha rabom volna, komolyan ejti vala, s ha e kifejezést nem udvariságának inkább, mint belső őszinte érzelmének kellene tulajdonitanom. Azon fogadtatás, -271- melyet tegnap a herczeg nálam talált, eléggé meg fogta mutatni, hogy a herczeg itt épen és szint oly szabad, mint a persa udvarnak közepette.

A mi szivét illeti, – ezt tevé még hozzá a királykisasszony oly hangon, mely épen nem vala elijesztő –, meg vagyok győződve, a herczeg nem fogott eddig várakozni annak elajándékozásával, s választása kétség kivül oly királyi hölgyre esett, mely azt megérdemli; igy tehát én igen fájlalnám, ha okul kellene lennem, hogy a herczeg hívtelenséget kövessen el.“

Firur-Sah herczeg erősiteni akará a királykisasszonynak, hogy ő még szabad szívvel jőve el Persiából, de épen azon pillanatban, midőn szólani készült, jelenté a királyi hölgy komornáinak egyike, hogy az étkek felhordattak.

E közbejövet felmenté a herczeget s a királykisasszonyt egy nyilatkozástól, mely mindkettőjöket zavarba hozta volna, s melyre többé szükségök nem vala. A bengálai királykisasszony t. i. tökéletesen meg vala a persa herczeg őszinteségéről győződve; s mi a herczeget illeti, ő, noha a király hölgy bővebben nem nyilatkozott, ennek szavaiból s azon nyájas készségből, melylyel az ő beszédét hallgatá, azt következteté, hogy neki elég oka van, szerencséjével megelégednie.

Minthogy a komorna az ajtót nyitva tartá, a királykisasszony felállván azt mondá a persa herczegnek, ki ugyan azt cselekvé, hogy ő különben nem ebédel ily korán, de most minthogy fél, hogy a herczegnek tegnap rosz vacsorával szolgáltak, korábban hordatá fel az étkeket mint egyébkor. E szóknál egy pompás terembe vezette a herczeget, hol az asztal teritve s a legizletesebb étkek egész seregével volt megrakva. Leültek, s mihelyt helyeiket elfoglalák, a királykisasszony rabnői, kik nagy számmal, mind igen szépek s gazdagon öltözve állának az asztal körül, egy kellemes ének- s zenehangversenyt kezdének, mely az ebéd egész ideje alatt meg nem szünt. -272-

De mivel e hangverseny szelid és halk s általában ugy vala alkalmazva, hogy az ebédlő pár beszélgetéseit nem háborgatá: nagy része az ebéd idejének abban telt el, hogy a királykisasszony a herczegnek étkeket rakott elejébe s őt kinálgatá; a herczeg viszont a királykisasszonynak mindig a legizesb falatokat ügyekezett elejébe tenni, hogy igy őt a szóban s deliségben megelőzze. Ez természet szerint a kisasszony részéről ujabb deliséget s nyájasságot vona maga után, mely cseréje közben a kölcsönös figyelemnek s nyájas szavaknak, a szerelem mindakét részről nagyobb haladást tett, mint ez egy szántszándékkal keresett négy szem-közötti beszédben talán történt volna.

Végre fölkeltek mindketten az asztaltól. A kisasszony egy nagy pompásan épült, arany és égszinre összeillőleg ékesitett s gazdag készületü szobába vezeté a herczeget, holott szófára ültek, kilátások esvén a palota kies kertére, melyet Firus-Sah herczeg azon különnemü virágok, fák és bokrok miatt csudált, melyek a Persiában honosoktól nagyon különböztek, de szépségben azokkal igen is felértek.

„Kisasszonyom, monda a perzsa herczeg, én eddig azt hittem, nincsenek az egész világon Persián kivül pompás paloták s bámulatos kertek, melylyek a királyi fölséghez illők volnának; de már látom, hogy mindenütt, hol nagy királyok vannak, azok méltóságok s hatalmokhoz illető lakhelyeket tudnak készittetni, melyek ha épületformájok s más mellékes dolgokban egymástól különböznek is, a nagyságban és pompában mindnyájan megegyezők.“

„Herczeg, felele a királykisasszony, én, ki Persia palotáit épen nem ismerem s nem is képzelhetem, nem tudok azon hasonlitásról, melyet a herczeg közöttük s az enyim között von, itéletetet hozni, sem eziránti véleményemet kifejezni: de bármily őszintének hiszem is a herczeget, alig hitethetem el magammal, hogy a hasonlitás tökéletes. Engedje meg tehát a herczeg azt -273- hinnem, hogy ezen hasonlitásban az udvariságnak nagy része van. Mindazáltal én e palotámat nem becsmérlem, s a herczeg sokkal helyesebb izléssel bir, hogysem felőle érdeme szerint ne itélne, hanem azt állitom, hogy e palota egész középszerü, ha azt atyám a király palotájával hasonlitjuk össze, mely ezt mind nagyságra, mind pompára és szépségre jóval felülmulja. Maga fog ebben a herczeg itéletet tehetni, s nekem azt megmondani, ha azon palotát látni fogja. Mert miután már a véletlen eset ezen ország fővárosába vezette a herczeget, nem kétlem óhajtani fogja, látni s üdvözleni atyámat a királyt is, hogy részéről ő is megtegye a tiszteletet, mely egy ily rangú s ily érdemü herczeget illet.

Midőn a királykisasszony vágyat akara a perzsa herczegben gerjeszteni, látni a bengálai királyi palotát s benne a királyt, édes atyját, üdvözleni: azt reménylé, hogy király édes atyja, látván ily jól termett, okos tökéletes, minden jeles tulajdonokkal felruházott herczeget, önkényt fog neki házassági szövetséget ajánlani, s őt saját kisasszonya kezével megkinálandja; s mivel továbbá meg vala a királyi hölgy győződve, hogy a perzsa herczeg iránta nem hideg s igy a szövetséget nem fogja magától elháritani, azt hitte, hogy az uton kivánati czélját eléri s megtartja egyszersmind azon illendőséget, mely egy királykisasszonynak, ki mindenekben egyedül királyi atyja akaratjától kiván függeni s függőnek látszani, elejébe szabatott. De a perzsa herczeg e pont iránt nem épen ugy felelt, mint azt a királykisasszony várta.

„Kisasszonyom, ugymond, én legkevesebbé sem kételkedem, hogy a bengáliai király palotája, herczegséged állitása szerint, ezen palotánál sokkal szebb. Mi pedig azon ajánlatát illeti, hogy udvarlásomat királyi atyjánál megtegyem, én annak véghezvitelét nemcsak örömemnek, hanem igazi nagy becsületnek is tartanám. De magad herczegséged legyen itt a biró. Fogná-e -274- nekem maga herczegséged tanácslani, hogy ily nagy uralkodó fölség előtt mint puszta kalandor minden nép s rangomhoz illő diszkiséret nélkül jelenjem meg?“

„Herczeg, monda a királykisasszony, ezen ne aggódjék legkisebbet is; a herczeg itt, mihelyt akar, annyi pénzt kaphat, mennyin tetszése szerint bármily számos kiséretet fogadhat, s én magam kész vagyok a herczeget ebben segiteni. Van fővárosunkban igen sok persa kereskedő, s csak azt mondja meg a herczeg, mennyit vél szükségesnek, hogy azon magának egy igen diszes udvari kiséretet szerezzen.“

Firus-Sah herczeg elérté a bengáli királykisasszony szándékát s a szerelemnek ezen nyilvános jele még inkább nevelé a szenvedélyt, melyet iránta már érzett, de ennek egész heve sem vala képes elfeledtetni vele kötelességét, miért is minden habozás nélkül igy válaszolt:

„Kisasszonyom, herczegséged kegyes ajánlatát, melyet eléggé meg nem köszönhetek, ezer örömmel fogadnám el, ha ezt azon nyugtalanság, melyben királyi atyámat távollétem kétségkivül tartja, nem gátlaná! Nem volnék többé azon jóságra s szeretetre, melyet ő irántam mindenkor bizonyita, méltó, ha azonnal vissza nem térnék s aggodalmát jelentésemmel el nem oszlatnám. Ismerem őt s tudom, hogy azalatt, mig én ily szeretetreméltó királykisasszony társaságának örülök, halálos búnak eredt, s minden reményét viszontmegjelenésemhez elvesztette. Remélem, oly igazságos lesz herczegséged, elhinni felőlem, hogy a háladatlanság vétke nélkül nem késhetem többé visszaadni neki az életet, melyet megtértemnek hosszabb halasztása könnyen örökre elragadhatna.

Miután visszatértem, királykisasszonyom, s ha engem herczegséged továbbá is méltónak itél, kit szövetsége által boldoggá tegyen, ugy én, mivel atyám mindenkor azt erősitette, hogy nőm választásában erőltetni nem fog, könnyen megnyerem majd tőle az -275- engedelmet, hogy ide visszatérjek; nem mint ismeretlen, hanem mint herczeg, s atyám nevében a bengáliai királyt kérendő, hogy vele egy közöttünk kötendő házasság által szövetségre lépjen. Meg vagyok győződve, hogy atyám maga fogja ebben az első lépést tenni, mihelyt neki elbeszélem, mily nagylelküleg fogadott engem herczegséged balesetemben.“

Azon módot látván, mikép a persa herczeg e dologban nyilatkozék, a bengálai királykisasszony sokkal okosabb volt, hogy sem őt tovább is sürgetné a bengáliai udvarnál megjelenésre, vagy akármi másra, mi a herczeg becsülete- s kötelességével ellenkeznék; de az, hogy a herczeg oly hamar visszaszándékozik, őt igen elszomoritá, s attól félt, hogy ha a herczeg tőle oly hamar bucsut vesz, a helyett, hogy adott igéretét megtartsa, azt, mihelyest előle eltávozik, végképen elfelejti. Hogy tehát őt még egy ideig maraszsza, igy ejti szavait:

„Midőn én a herczegnek azon ajánlatot tevém, hogy illő körülmények között atyámat a királyt lássa és vele beszéljen, épen nem vala szándékom egy oly alapos ellenvetés ellen, milyet a herczeg épen most teve, s a melyet én előre nem láthattam, legkisebb kifogást is tegyek. Magam is részese lennék a bünnek, melyet a herczeg elkövetne, ha én azt legtávolabbról is gyanithattam volna; azonban azt még sem javalhatom, hogy ily korán szándékozik elutazni, mint szavai gyanittatják. Engedjen kérésemre még csak annyi időt magának, hogy itt körültekinthessen, s ha már ugy akarta jó csillagom, hogy a herczeg Bengalába s nem egy sivatag pusztába, vagy egy meredek hegycsucsra, honnan nincs lejövet, érkezett, felszólitom a herczeget, töltsön itt legalább annyi időt, hogy tőlünk a perzsa udvarhoz több és körülményesb hireket vihessen.“

A királykisasszony ezen szavainak nem volt egyéb czéljok, mint hogy a herczeg őt hosszasb ottmulatása alatt még inkább megszeresse. Mi által egyszersmind -276- reménylé, hogy a herczeg honvágya hülni fog, s végre talán elszánandja magát nyilván föllépni s a bengálai királynál megtenni udvarlását. A herczeg azon kegyes fogadtatás és szives-látásnál fogva, melyet a királyi hölgy részéről tapasztalt, e kérelmet meg nem tagadhatta; megigéré tehát, hogy még mulatni fog, s most már a királykisasszonynak nem volt egyéb gondja, mint hogy a herczeg ottmulatását minden kigondolható gyönyörködések által a lehető legkellemesebbé tegye.

Több napon egymásután mind csak ünneplés, bál, hangverseny, fényes ebéd s drága ozsonna váltogatták egymást, és vadászat a vár vadas-kertében, melyben mindennemü erdei vad, u. m. szarvasok, őzek, dámvadak s több ilyes Bengalában honos állatok tartattak, melyek vadászata veszély nélkül esett s a királyleányt különösen mulattatá. – Minden vadászat végén a herczeg és királykisasszony valamelyik pontján a kertnek találkozni szoktak, holott egy nagy szőnyeg s ülőpárnák borittattak alájok, hogy az ülés annál kényelmesebb legyen. Mig itt ujitgaták erejöket s a heves mozgástól ismét kipihentek, különféle dolgokról váltának beszédet. A királykisasszony rendszerint s főképen Perzsia nagyságán, hatalmán s kormányán vezeté a beszédet, hogy részéről viszont alkalma legyen a bengálai királyság elsőségeiről szólani s ezek rajzolata által a herczeget hosszasb maradásra birni; de egészen más lett a következés, mint a mit ebből a királykisasszony reménylett.

Ugyanis a perzsa herczeg, anélkül, hogy valamit nagyitana, oly kedvezőleg festé le a persa birodalom nagyságát pompáját és bőségét, hadi erejét, szárazföldi s tengeri kereskedését, mely a legtávolabb s ismeretlenebb országokig terjedett, továbbá a birodalmi nagy városok számát, melyek szintoly népesek valának, – maga a székváros, melyben a herczeg lakott s holott neki több teljes készületü palotái voltak, melyeket az -277- év külön szakaiban lakott, s igy egy örök tavasz kellemeiben élhetett: hogy a királykisasszony, még minekelőtte a herczeg beszédét végezné, Bengalát a perzsa birodalomnál sokkal csekélyebbnek s alábbvalónak tartotta. Ez annyira ment, hogy midőn őt a herczeg viszont Bengala jelességeinek ábrázolatára kérné, a királykisasszony ezt csak többszöri, esengő kérelmekre vala hajlandó teljesiteni.

Engedett végre a herczeg kivánatának, s midőn némely elsőségeket, melyekkel a bengálai királyság a perzsa birodalom felett nyilvánosan birt, szántszándékkal vagy elmellőzött vagy kisebbitett, egyszersmind oly nyilván mutatta ki hajlandóságát a herczeget Perzsiába követnie, hogy ez nem kételkedett, a legelső ajánlatra, melyet ez iránt tenni fog, a királykisasszony megegyezését megnyerhetni. Azonban a herczeg nem tartá helyesnek, mindaddig ily ajánlatot tenni, mig a királykisasszonynál udvariságból annyi időt nem töltött, hogy ez őt többé a legnagyobb igaztalanság nélkül nem marasztalhatá, sem gátolhatá, hogy mulhatlan kötelességének megfelelvén, királyi atyjához visszatérjen.

Két egész hónapig engede igy Firus-Sah herczeg a bengálai királykisasszony akaratjának, megjelenvén minden mulatságon, melyet ez az ő tiszteletére kigondolhatott, mintha egyetlen dolga csak az volt volna, hogy életét itt és ekképen töltse el. De mihelyt a két hónap elmult, kinyilatkoztatá a királyi hölgynek komolyan, hogy már igen is sokáig mulasztja kötelességét s most engedelmet kell immár kérnie, hogy azt teljesithesse, megujitván egyszersmind azon igéretét, hogy hozzá s a királykisasszonyhoz méltó pompával haladéktalanul visszatérend s a bengálai királytól a kisasszony kezét megkérendi.

„Kisasszonyom, ezt tevé hozzá a herczeg, szavaim talán gyanura adhatnak okot, s kinyilatkoztatott kérésemre herczegséged talán engem is azon hivtelen szeretők sorába helyezett, kik szerelmök tárgyát feledik, -278- mihelyest tőle távol esnek; de én, hogy bebizonyitsam azon igaz és őszinte szerelmet, melylyel egy ily szeretetreméltó királykisasszony iránt viseltetem, mint herczegséged, ki engem, mint nem lehet többé kételkednem, viszont szeret: egyszersmind azon engedelmért is fognék esedezni, hogy herczegségedet is magammal vihessem, ha nem félnék, hogy ezen kivánatom megbántás gyanánt fog vétetni.“

Látván a perzsa herczeg, hogy a bengálai királykisasszony ezen szavaknál elpirult, s anélkül, hogy legkisebb neheztelést mutatna, tünődve ingadozott, mitevő legyen, imigy folytatá beszédét:

„Mi az én királyi atyámnak megegyezését s azon fogadást illeti, melylyel ő herczegségedet nemzetségi szövetkezéseibe fölveendi, az iránt tökéletesen megnyugtathatom herczegségedet. Mi pedig a bengálai királyt illeti, a szeretet, barátság s tisztelet mind annyi jelei után, melyeket ő herczegséged iránt mindenha mutatott és folyvást mutat, egészen másnak kellene neki lennie, mint a milyennek őt herczegséged én előttem festé, azaz: herczegséged nyugalma s boldogsága ellenségének, ha azon követséget, melyet atyai jóváhagyása végett az én királyi atyám fog hozzá küldeni, jó szivvel s kegyesen nem fogadná.“

A bengálai királykisasszony mind ezekre semmit sem válaszolt, de e hallgatás, és földre sütött szemei elárulák világosabban, mint minden szó, hogy a herczeget Perzsiába kisérni nem idegen, s az ajánlatot elfogadja. Az egy nehézség, melyet a dologban találni látszatott, az vala, hogy a perzsa herczeg még nem eléggé gyakorlott a lovat kormányozhatni, következőleg félt, hogy ugyanazon zavarba fog vele akadni, melyet a herczeg első próbájakor tapasztalt. Azonban Firus-Sah herczeg oly jól s egészen el tudá ezen félelmet oszlatni, – előterjesztvén, hogy a királykisasszony benne tökéletesen bizhatik s ő a lovat, utóbbi próbája óta szintugy tudja kormányozni mint maga az indus: -279- – hogy a királykisasszonynak többé nem volt egyéb gondja, mint hogy a herczeggel együtt oly titkon készüljön el utra, hogy ebbeli szándékjokról senki legkevesebbet se gyanithasson.

Ez meg is lett, s mindjárt a következő napon hajnalhasadtakor, midőn még az egész palota mély álomban feküdt, felmenének együtt a fedezetre, s itt a herczeg Perzsia felé forditván a lovat, azt egyszersmind ugy helyezé, hogy derekára a királykisasszony könnyen felülhessen. Ekkor legelébb is a herczeg ült fel, s miután a királykisasszony megfogván nagyobb bátorság okáért a herczeg kezét, mögötte szintén helyet fogot s tudtára adá a herczegnek, hogy most már indulhat: megforditá ez ugyanazon csapot, melyet Perzsiából elindultakor forditott vala, s a ló velök ugyanazon pillanatban a levegőbe felszállott.

A varázs-ló szokott sebességgel haladt s Firus-Sah herczeg irányát ugy adá, hogy mint egy harmadfél óra teltén Perzsia fővárosát megláthatták. A herczeg sem azon a nagy téren, melyről első izben kiindult, sem a szultán palotájában, hanem egy mulató kastélyban szálla le, mely nem messze vala a fővárostól. Itt a legszebb szobába vezeté a királykisasszonyt s tudtára adá, hogy ő az illő tisztelkedések megtétele végett atyját a szultánt megy legelébb is megérkeztökről értesiteni, s csakhamar ismét visszatérni; addig is a kastélyőrnek vagy várnagynak, ki épen jelen vala, parancsokat ád, hogy a kisasszony mindenben, a mire csak szüksége leend, szolgálatot kapjon.

Elhagyván a herczeg a királykisasszonyt, parancsolá a várnagynak, hogy nyergeltessen lovat. Ez megesvén, a ló elővezetteték, a herczeg fölveté reá magát, s miután a várnagyot a királykisasszonyhoz ezen parancsolattal küldé vissza, hogy neki mindenekelőtt s minél hamarabb reggelit készittessen, ellovagolt. A nép, mely a herczeg eltünte óta szintén minden reményét elveszté, őt valaha ismét megláthatni, s melynek gyásza most -280- egyszerre vigságra változott, utjában s a város utczáin, melyeken a palotáig végig lovagolt, élénk örömriadozással üdvözlé őt. Édes atyja, a szultán, épen tanácsülést tartott, s mind ő mind az egész gyülekezet mint mindig a herczeg eltünése óta gyászban voltak, midőn a herczeg egyszerre belépett. A király öröm és szeretet könyeivel szemében sietett ölelésére, s legelső kérdéseinek egyike az vala, mi történt az indus lovával.

E kérdés alkalom vala a herczegnek elbeszélni azon veszedelmet és zavart, melyben volt, midőn őt a varázsló fölragadá, továbbá a módot, melylyel magát e veszedelemből kimenté, mint szállott meg a bengáli királykisasszony palotája fedezetén, mi kegygyel fogadá őt a királykisasszony, kinél ugyanazért a kellő időn túl mulatott, mi szivességgel vala az iránta, s mikép végre reá is biratá magát, hogy őt, a herczeget, Perzsiába kövesse, miután neki kezét megigérte.

„Én őt uram, igy végzé beszédét a herczeg, miután neki viszont megigértem, hogy Fölséged tőlünk megegyezését nem fogja megtagadni, az indus lován ide magammal elhoztam; s a királykisasszony most Fölséged mulató kastélyainak egyikében, holott őt hagyám, egyedül annak hirét várja, hogy adott igéretem nem volt üres szó.“

Itt a herczeg földre akara borulni atyja, a király előtt, hogy őt meginditsa, de ez meggátolá őt, megölelé ismét és igy szóla:

„Édes fiam, én nemcsak megegyezem abban, hogy a bengálai királykisasszonyt nődül vedd, hanem még magam személyesen fogok azonnal látogatására menni, hogy neki tartozó köszönetemet megvigyem, őt ide a palotába vezessem, holott a menyekzőt még ma megülendjük.“

Miután a szultán a szükséges parancsokat azon látogatás iránt, melyet a bengálai királykisasszonynál tenni szándékozott, kiadta, meghagyá egyszersmind, hogy a gyászt azonnal mindenki letegye, s a nyilvános -281- vigalmak sip, dob és tárogató szóval kezdessenek el, és hogy az indust a fogságból kibocsátván, vezessék elejébe.

Az indus elővezetteték s bemutattaték a szultánnak, ki is igy szólott hozzá:

„Én téged azért zárattalak be, hogy életed, noha az mind haragomnak mind fájdalmamnak csekély áldozat lett volna, kezesül vegyen fiam életéért. Adj hálát Istenednek, hogy fiamat ujra megtaláltam. Menj, hordd el lovadat s meg ne jelenj többé szemem előtt.“

Mihelyt az indus a szultán elől eltávozott s azoktól, kik őt a fogházból kibocsáták, megtudta, hogy Finus-Sah herczeg az ő lován visszatért, magával hozván a királykisasszonyt; továbbá hol szállott le a herczeg s hagyá a királykisasszonyt; végre, hogy a szultán már készül ezt onnan elhozni s palotájába vezetni: – sietett megelőzni a királyt s a herczeget. Nyomban a kastélynak indult tehát s itt megtalálván a várnagyot, azt mondá neki, hogy ő a szultán s a perzsa herczeg nevökben jő, hogy a bengálai királykisasszonyt maga mögé ültetvén a lóra, levegőben vigye a szultánhoz, ki őt – ugy mond, – a palota terén várja s az udvart és várost e látványnyal akarja meglepni.

A várnagy ismerte az indust, tudta, hogy zárva volt, és igy annál kevésbbé kételkedett szavain, minthogy őt szabad lábon látá. Megjelent tehát a királyi hölgy előtt, s ez alig értette meg, hogy az indus a herczeg nevében jő, azonnal megegyezett, hogy mint hivé, a herczeg ohajtását teljesitse.

Az indus örvendett szivében, hogy gonosz terve ily könnyen valósult, felült a lóra, maga mögé vevé a várnagy segedelmével a bengálai királykisasszonyt, megforditá a csapot, s azonnal magasan ragadá őket a ló a levegőbe föl.

Ugyanazon pillanatban hagyá el a perzsák királya egész udvara kiséretében a palotát, hogy a mulató kastélynak induljon, s ugyane pillanatban vágtatott a herczeg -282- előre, hogy a bengálai királykisasszonyt értesitse, midőn az indus fenn a levegőben szántszándékkal épen a város felé tartott, hogy igy a királyt és herczeget mintegy kihivni látszassék s megboszulni az igazságtalan bánást, melyet szenvednie kellett.

Alig pillantá meg őt a szultán, megismervén őt első pillanatra, annál nagyobb megdöbbenéssel állapodott meg, mivel lehetetlen volt a rablót ily rettentő gyalázatért, melyet rajta mindenek láttára követett el, bármikép megbüntetnie. Ezer átkot szóra tehát udvarnokival együtt, kik e szörnyü szemtelenség s példátlan gonoszság tanui voltak, az indus ellen. De ez legkevesebbé sem indult meg az átkokon, melyek tompa moraja egész hozzáig fölhatott, hanem inkább folytatá utját; mig a szultán visszatért palotájába, öldöklő bánattal azon, hogy ily képtelen sérelmet kelle eltürnie, s annak szerzőjét meg nem fenyitheti.

De mi nagy vala még Firus-Sah bánatja, midőn ön szemeivel s a nélkül hogy legkevesebbé is akadályozhatná, látnia kellett, mint viszi tőle az indus a bengálai királykisasszonyt, kit oly lángolón szeretett, hogy nélküle többé nem élhetett? – E pillanatra, melyet épen nem várt, meredve álla meg, mozdulatlanul. S mielőtt még fontolóra vehetné, a leghevesebb szitkokra fakadjon-e, a királykisasszony szomoru sorsát sirassa-e, vagy engedelmért esedezzék tőle, hogy oly kevés óvakodással gondoskodott felőle, ki neki magát egészen s oly módon adta által, mely szerelmének oly bizonyos tanuja volt, – azalatt, mondom, a varázs-ló szemei elől mindkettejét végképen elragadta. Mitevő legyen már most? A király, édes atyja, palotájába térjen vissza? ott szobájába zárkozzék s elmerüljön bujába, a nélkül hogy csak egy lépést tegyen a rabló üldözésében, hogy attól a királykisasszonyt elragadja s magát megbüntesse? – ezt az ő nagy lelke, szerelme s vitézsége egyaránt ellenzék, miért is utját a mulató felé folytatá.

Midőn a kastélyban megérkezett, könyes szemekkel -283- lépett elejébe a várnagy, ki most mind könnyühitüségét, mind azt, hogy az industól megcsalatott, általlátá; leborult előtte, magát vallá a szörnyü csinben vétkesnek s bünhödésül halált itéle önfejére, melyet a herczeg kezeitől várt.

„Kelj fel, igy szóla hozzá Firus-Sah herczeg, nem te vagy oka a királykisasszony elragadtatásának, hanem én magam s az én együgyüségem. Menj, ne veszits időt, s keress nekem valahol dervisruhát, de meg ne mondd, hogy számomra hozod.“

Nem messze a kastélytól egy dervismonostor állott, melynek seich-je vagy is előljárója a várnagynak barátja volt. Ez tehát hozzá mene, azt mondá neki csalfa meghittséggel, hogy e királyi udvar tiszteinek egyike, kinek ő nagy mértékben lekötelezettje, a szultán kegyelméből kiesett, s ő igen szeretne neki segedelmül lenni, hogy a szultán haragját kikerülhesse. – Ily előadásra a várnagy azonnal megkapá a mit kért, s egy tökéletes dervisruhával tért a herczeghez vissza. A herczeg tüstént leveté ruháját, felölté helyette a dervisét, s miután uti költségül egy gyöngyökkel s gyémántokkal tele katulyát vett magához, melyet tulajdonkép a bengálai királykisasszonynak szánt vala ajándékul, elhagyá alkonyatkor a kastélyt a nélkül hogy tudná, mely utat kelljen választania, de egyszersmind eltökélett szándékkal, hogy addig meg nem tér, mig királykisasszonyát föl nem találja s vissza nem kiséri.

De, hogy az indusra térjünk vissza, ez a varázs-lovat ugy igazgatá, hogy még azon nap jó korán egy erdőcskéhez jutott, közel Kasemir ország fővárosához. Mint hogy az indus megéhült és gyanitá, hogy a bengálai királykisasszony hasonló szükséget fog érzeni, leszállott ezen erdőcskénél s a királykisasszonyt itt egy hüvös és ezüst tisztaságu pataknál a zöldellő pázsitra letévén, maga étket ment keresni.

Mialatt az indus távol vala, a bengálai királykisasszony, -284- ki magát egy oly alacsony rabló hatalmában látá, kinek erőszakától oka volt remegni, örömest megszökött s magának egy biztos menedékhelyt keresett volna, de mivel reggel, a mulató-kastélyban megérkeztekor, alig vett magához egy vagy két falatot, most midőn tervét ki akarta vinni, oly gyengének s erőfogyottnak érzé magát, hogy kénytelen volt szándékával felhagyni, s minden idegen segély nélkül egyedül ön bátorságára támaszkodni. De egyszersmind eltökélette magában, hogy inkább halált szenved, mint a perzsa herczeghez hivtelen lesz. Azért is midőn az indus visszatért, nem hagyá magát kétszer kináltatni, hanem ételhez nyult s az által csakhamar annyi erőt kapott, hogy azon szemtelen beszédekre, melyekre az indus az ebéd végén fakadt, bátran felelhetett. Látván pedig, hogy az indus néhány sikeretlen fenyegetőzés után erőszakkal akar élni, felugrott s a rablóval küzdeni készültében egy hangos sikoltás pattant ki kebléből. E szóra azon pillanatban egy csapat lovas vágtatott elő s őt és az indust körülfogá.

A kasemiri király vala az, ki most kiséretével együtt vadászatról térvén haza, a bengálai királykisasszony szerencséjére épen e tájon lovagolt el s a lármaszót hallván, közelebb jött. A szultán az indushoz fordult és kérdé, ki ő s mi joga van a széphez, mely itt előtte áll. Az indus megfontolás nélkül azt felelé, hogy ez az ő neje s a köztök támadt pörhöz senkinek semmi köze.

A királykisasszony, ki sem rangját sem állapotját nem ismeré annak, ki ily szerencsés órában érkezett szabaditására, meghazudtolá az indust s monda:

„Nagyságos ur, kit az ég szabaditásomra küld, akárki légy, könyörülj egy királykisasszonyon s ne higy e csalárdnak. Mentsen Isten, hogy én valaha ily nyomoru s alávaló indus felesége legyek. Ez egy ocsmány bűbájos, uram, ki engem ma reggel a perzsa herczegtől, kinek nőül valék szánva, elragadott s e varázs-lovon, melyet itt látsz, ide hozott.“ -285-

Nem vala a királykisasszony részéről sok szóra szükség, meggyőzni a kasemiri szultánt a felől, hogy igazat mond. A hölgy szépsége, a méltóság, mely egész valóján elömlött és könyei eleget szólának mellette; azonban ez folytatni akará beszédét, midőn a szultán, felgyulván az indus szemtelenségén, anélkül, hogy több szót várna, megöleté az indust, parancsolván, hogy fejét vegyék; mi is annál könnyebben megtörtént, minthogy az indus, ki e rablást mindjárt a börtönből kiléptekor követte el, semmi védfegyvert nem hozott magával.

Alig menekvék meg a bengáli királykisasszony az indus incselkedéseitől, már is ujakba került, melyek őt nem kevésbbé szomoriták. A szultán lovat adatott számára, elvezeté őt palotájába, itt a legpompásb szobát nyittatá neki a magáé után, számos rabnőket rendele szolgálatára s herélteket őrizetére. A szultán maga vezeté e szobába, s anélkül, hogy köszönetét ennyi jótettért bevárná, igy szóla hozzá:

„Királykisasszony, nem kétlem, nyugodalomra lesz szüksége, azért is elhagyom, hogy magát kinyughassa. Holnap talán képesebb leend, elmondani nekem ritka kalandjának közelebbi körülményeit.“ Ezt mondván, eltávozott.

Kimondhatatlan volt a bengálai királykisasszony öröme, hogy ily hamar megszabadult egy ember incselkedéseitől, kire utálat nélkül nem nézhetett, s most azon reménynyel kecsegteté magát, hogy a szultán fölteendi jótetteire a koronát, s őt a perzsa herczeghez küldendi vissza, mihelyt el fogta beszéleni, mennyire tart jogot őhozzá a herczeg, s mihelyest a szultánt e kegyelemért kérni fogja. De igen távol volt a királykisasszony attól, hogy ezen reményeit teljesedve lássa.

T. i. a kasemiri király elvégzé magában, hogy őt más nap mindjárt nőül veszi, s az egybekelési vigalmakat sipok, dobok s egyéb örömjelentő és gerjesztő muzsikások -286- által, melyek nemcsak a királyi palotában, hanem az egész városban szerte zengedeztek, még hajnalhasadtakor el is kezdette. A királykisasszonyt e zaj ébreszté fel, s ő azt inkább akármi másnak, mint igaz okának vala hajlandó tulajdonitani; de midőn a kasemiri szultán, ki magának jelentetni parancsolá, mihelyt a királykisasszony látogatást fogadhatna el, hozzá belépett, s miután egészsége felől tudakozódott, értésére adá, hogy a síp és dobszó, melyet hall, saját menyegzője ünnepét hirdetik, melyre a szultán őt azonnal meghivja; – ekkor a királykisasszony megdöbbenése oly nagy lett, hogy a szultán lábainál aléltan rogyott le.

A királykisasszony komornái, kik körüle állának, azonnal segedelemért siettek, s a szultán maga is mindent elkövetett, hogy őt életre hozza, de sok idő telt el, mig a királykisasszony ismét eszméletre jött. Végre magához tért, de egyszersmind, – hogy Firus-Sah herczegnek adott szavát meg ne szegje s a házasságba, melyet a kasemiri szultán anélkül, hogy őt kérdené, elvégzett, megegyezni ne kényszerittethessék, – eltökélé magát, azt szinleni, mintha az ájulás alatt megtébolyodott volna. Elkezde tehát még a szultán jelenlétében a legfonákabb dolgokat beszélni, sőt felugrott s a szultánra készüle rohanni, ugy hogy ezt e kedvetlen jelenet egészen meglepé s elszomoritá, végre látván a szultán, hogy a királykisasszony még sem tért eszére, asszonyaira hagyá őt, megparancsolván ezeknek, hogy a beteg mellől el ne távozzanak, s reá a legnagyobb gonddal ügyeljenek. Nap folytában még igen gyakran tudakozódott egészsége felől, s a válasz mindenkor az lett, hogy a beteg csak ugy van mint volt, vagy még roszabbul.

A bengálai királykisasszony nemcsak más nap hanem a következett többi napon is folytatá az eszelős beszédet, s egy nagy elmeháborodásnak egyéb jeleit, mig végre a kasemiri szultán kénytelenitve látá magát -287- egybehíni udvara orvosait, tanakodni velök a betegség fölött s kérdeni őket, ha nem tudnának-e valami orvosszert e nyavalya ellen.

Az orvosok közös tanakodás után egy szóval azt felelék, hogy ezen betegségnek több faja és mértéke van, melyek szerint aztán a nyavalya vagy gyógyitható, vagy épen gyógyithatatlan. Ők tehát nem tudhatják, mi faju a bengálai királykisasszony betegsége, ha elébb őt magát nem látják. Ennél fogva megparancsolá a szultán a herélteknek, hogy az orvosokat egyenkint, mindeniket a maga rangja szerint a királykisasszony szobáiba bocsássák be.

A bengálai királykisasszony, ki ezt előre látta és méltán félt, hogy ha az orvosokat közeledni és üteréhez nyulni engedi, végre a legtanulatlanabb is észre veszi, hogy ő egészséges és betegsége csupa tettetés, ekképen cselekedett. Valahányszor egy orvos belépett, a királykisasszony oly dühbe jött, annyi dühösséget mutatott az orvos ellen, egyszersmind jeleit adván, mintha annak képét össze akarná karmolni, hogy még csak egy sem merte magát közeledése által ezen veszedelemnek kitenni.

Azok, kik magokat ügyesebbnek hirdeték másoknál s avval dicsekedtek, hogy a betegséget puszta reánézésből is ki tudják ismerni, némi italokat rendeltek, melyeket a királykisasszony minden kétkedés nélkül bevett, tudván egyrészről, hogy magát e mellett is mindaddig beteggé teheti, a meddig tetszik és szükségesnek látja, másrészről pedig, hogy a bevett italok ártatlanok.

Látván a kasemiri szultán, hogy udvari orvosai a királykisasszony gyógyitásával semmire sem mentek, felhivatá a főváros valamennyi orvosait, kiknek azonban minden ügyességök, tudományok s tapasztaltságok sem vala szerencsésb. Végre országa egyéb városaiból is előhivatá a szultán mindazon orvosokat, kik tudományokban a leghiresebbek valának; de a királykisasszony -288- ezeket sem fogadta szivesebben mint az előbbieket, s minden, a mit rendeltek, foganatlan volt. Ekkor a szultán sebes postákat küldött a szomszéd fejedelmek országai s birodalmaikba s udvaraikhoz oly igérettel, hogy a kik az ezekben felszólitott leghiresebb orvosok közül, fővárosába jőnének, azokat ugyan gazdagon megfizetni, a ki pedig a beteget meg is gyógyitaná, fejedelmileg meg fogja jutalmazni.

Többen ezen külföldi orvosok közül valóban utra is kelének, de egyetlen egy sem dicsekhetett azzal, hogy szerencsésebb volt volna a belföldi s udvari orvosoknál; egyetlen egy sem hozhatá a királykisasszony eszét helyre, mert ez nem is tőlök, sem ügyességektől, hanem egyedül a királykisasszony akaratjától függött.

Ez idő közben Firus-Sah herczeg nem egy országot s nem egy fővárost járt be (dervis öltözetben), még pedig az ut alkalmatlanságain kivül annál is szomorubb szivvel, minthogy épen nem tudhatá, vajjon nem épen ellenkező irányban jár-e attól, melyet követve a keresett tárgyról talán hirt kaphatna.

Szüntelen figyelem közben mindazon uj hirekre, melyeket az utjában eső városokban beszéltenek, végre Indiának egyik nagy városába jutott, holott igen sokat emlegettek egy bengálai királykisasszonyt, ki épen az nap, melyen a kasemiri szultánnal menyegzőjét kell vala tartania, eszében megtébolyodott. – A herczeg bengálai kisasszonyt hallván emlitetni, nyomban gyanította, hogy ez ugyanaz lesz, ki után ő utaz, s ezt annál is inkább, minthogy a bengálai udvarnál soha sem hallott a magáén kivül más királykisasszonyt emlegettetni. Bizván tehát a hirnek közelterjedtében, utját Kasemir országa s fővárosa felé vevé. Ebben megérkezvén, egy chánba vagyis vendégfogadóba tért be, holott még az nap elbeszélék neki a királykisasszony történetét, nem különben az indusnak gyászos, noha megérdemlett végét, mely utóbbi körülmény bizonyossá tevé a herczeget, hogy ez a herczegasszony az, kit ő keres, -289- és következőleg, hogy a szultán hiába pazarlá pénzét orvosokra, kik a királykisasszonyt meg nem gyógyithaták.

Alig tuda meg a herczeg minden körülállást, mindjárt másnap csináltata magának egy orvosköntöst, s azt felöltvén, azon nagy szakállal, melyet utközben növeszte, ment az utczákon végig, s magát mindenütt orvosnak hirdeté. Türhetetlen vágyában, királykisasszonyát minél elébb látnia, sietett a szultán palotájába, holott is az udvari tisztek egyikéhez kivánt vezettetni. A heréltek felügyelőjéhez vezeték, kinek is azt mondá, önhittségnek fogják tartani talán, hogy ő mint orvos jő, s ajánlkozik a királykisasszony meggyógyitásában még egy próbára, miután ezt oly sok s hires orvos teljesiteni képes nem vala; azonban őt reménység táplálja, hogy bizonyos saját szerek segedelme által, melyeket ő tud s foganatosaknak tapasztalt, véghez fogja a gyógyitást vinni, mely az előbbieknek nem sikerült. A heréltek felügyelője erre azt felelé, hogy ő igen kedves vendég, a szultán őt örömmel fogja látni, s ha ő a királykisasszonynak előbbi egészségét visszaadni szerencsés lenne, oly jutalmat várhat, milyen a szultán bőkezűségének megfelel. Várjon kegyed egy kevéssé, ugymond, én nyomban ismét itt leszek.

Nagy ideje mult, hogy egy orvos sem jelenté magát többé, s a szultán nagy keserűségére csaknem minden reményét elveszté, hogy a bengálai királykisasszonyt valaha egészségben láthassa s nőül vétele által szerelmének nagy voltát iránta bebizonyithassa; azért is parancsolá a főőrtisztnek, hogy az épen bejelentett orvost nyomban vezesse elejébe.

A persa herczeg tehát orvosöltözetben bemutattatott a kasemiri szultánnak, ki is anélkül, hogy sok szót vesztegetne, s csak azt adván tudtára, hogy a bengálai királykisasszony nem nézhet orvosra düh nélkül, mely a nyavalyát csak sulyosbitja, egy magasabban álló szobába vezette őt, honnan egy rostélyos ablakon keresztül -290- a beteget anélkül, hogy láttatnék, szemlélhette.

Firus-Sah herczeg ide föllépett s imádott királykisasszonyát pillantá meg, bágyadtan ott ülve s könyező szemekkel egy dalt énekelve, melyben szerencsétlen sorsát panaszlá, mely őt gyöngéd szerelme tárgyától talán örökre elszakasztá.

A herczegnek, ki e szomoru helyezetben látá királykisasszonyát, nem vala több bizonyitványra szüksége, hogy annak betegsége csak szinlett, s hogy ily kegyetlen erőszakot magának csak hozzá érzett szerelméből tett. Leszálla tehát a rejtekszobából, jelenté a szultánnak, mineműnek tartja a királykisasszony betegségét, s hogy az épen nem gyogyithatatlan; de egyszersmind azt is, hogy gyógyithatása végett egyedül, négy szem közt kell vele szólania; egyébiránt, mi azon változásokat illeti, melyekbe a királykisasszonyt valamely orvos szemlélete ejteni szokta, reményli, hogy őt a beteg szeliden fogadni s meghallgatni fogja.

Erre a szultán megnyittatá az ajtót, mely a királykisasszony szobájába vezetett, s a herczeg belépett. Alig pillantá meg őt a királyi hölgy, ki az öltözetnél fogvást orvost vélt látni, felugrott, mint a dühösök szoktak, fenyegeté őt s elhalmozá szitkokkal. De a herczeg mindemellett is közelebb ment, s midőn már eléggé közel vala, minthogy egyedül a királykisasszony által akart értetni, halk szózattal s egész alázattal igy szóla:

„Királykisasszony, én orvos nem vagyok, kérem, ismerje meg bennem herczegséged Persia herczegét, ki szabaditására jő.“

A szó hangjára s azon arczvonások láttára, melyekre a herczeg által növesztett hosszu szakáll mellett is reá ismert, a királykisasszony csillapodni kezdett, s látható volt arczulatján azon öröm, melyet egy sovár ohajtatnak váratlan teljesülte okozni szokott. Öröm és meglepetés elnémiták egy ideig a királykisasszonyt, s alkalmat adának a herczegnek elmondani röviden a kétségbeesést, -291- melynek rabja lett, midőn a kisasszonyt önszemei előtt az indus által elragadtatni látá; továbbá azon eltökélett szándékát, hogy mindent odahágy s őt a világnak akármely szögében rejtezik, fölkeresi s addig nem nyugszik, mig meglelé s a hűtlen rabló kezeiből kimentette; végre mi szerencse által juthat a hosszas és bágyasztó utazások után e viszonlátáshoz. Végezvén beszédét, kérte a királykisasszonyt, mondaná el szintén röviden, a mik vele elragadtatása óta a jelen pillanatig történtenek, erősitvén, hogy mind ezek tudására szüksége van, hogy megtehesse az illő rendszabályokat, melyek által a királykisasszonyt a kasemiri szultán dölyfe s önkénye alól kimenteni szándékozik.

A királykisasszony tehát sietett elbeszélni a herczegnek, mikép szabadíttatott ki a vadászatról megtérő szultán által az indus kezeiből, mily kegyetlenül meg volt másnap mindjárt a szultán nyilatkozása által lepetve, s mi hamar tökélé ez el magát, őt még az nap feleségül vennie, anélkül, hogy előbb, mint az illendőség kivánta volna, megegyezését kikérné. Ez az erőszakos és dölyfös bánásmód, igy szóla továbbá, őt ájulásba ejté, mely után nem láta más módot menekedhetnie, mint a melyhez nyult, hogy magát a herczegnek, kinek szavát és szivét adá, megtartsa, készebb lévén meghalni, mint magát egy szultánnak adni meg, kit nem szeret, sem soha nem szerethet.

A persa herczeg, ki ebből már eleget értett, azt kérdé a királykisasszonytól, nem tudná-e, hova lett az indus halála után a varázs-ló.

„Nincs tudtomra, – ugymond a királykisasszony, – mit parancsolt ez iránt a szultán, de ahhoz képest, a mit én neki a varázs-lóról mondottam: gondolhatni, hogy ő arra ügyeltetni fogott.“

Minthogy Firus-Sah herczeg szintén nem kételkedett, hogy a kasemiri szultán gondját fogta a varázslónak viseltetni, közlötte tervét a királykisasszonynyal, t. i. azt, hogy őt a varázs-ló segedelme által akarja -292- ismét Persiába visszavinni. Miután tehát vele az aziránti rendszabásokban megegyezett s különösen ajánlotta, hogy a királykisasszony másnap az eddigi hálóköntös helyett tökéletes öltözetet vegyen s a szultánt, ha majd ezt a herczeg bevezetné, módosan fogadja ugyan, de anélkül, hogy hozzá egy szót is szólana, – a persa herczeg ismét eltávozott.

A kasemiri szultán felette megörült, midőn a persa herczeg nála jelentést tett, mennyit vitt mindjárt legelső látogatáskor is a királykisasszony tökéletes felépülhetése iránt véghez. S midőn másnap reggel a királykisasszony őt oly módon fogadá, melyből meggyőződött, hogy ennek gyógyulása valóban annyira haladt elő, mint az orvos mondá, ekkor ezt a szultán a világ legelső orvosának tartotta.

Ily biztató állapotban látván a királykisasszonyt, megelégedett a szultán azon való örömének kifejezésével, hogy őt oly lelki állapotban találta, mely közelgető, tökéletes felépülését reménylteti, s minekutána intette a királykisasszonyt, hogy részéről is segitse az oly ügyes orvos igyekezeteit, mi által, a mit ez oly szépen kezdett, kivánt tökéletességet érjen, s hogy e végre az orvost teljes bizodalmában részeltesse, a szultán eltávozott anélkül, hogy a királykisasszonynak csak egy válaszszavát is bevárná.

A persa herczeg, ki a kasemiri szultánt idekisérte, vele együtt ment ki is a királykisasszony szobájából, s menet közben kérdé a szultánt: lehet-e ő oly bátor, tudakozni a szultántól, mily kaland által juthatott a bengálai kisasszony ily magányosan s oly messze hazájától a kasemiri királyságba. T. i. a herczeg tetteté magát, mintha ő ezt nem tudná s a királykisasszony neki mit sem mondott volna; átalában pedig a kérdést csak azért tevé, hogy a varázs-lóra téritse a beszédet s megtudja a szultántól, hová lett az a ló.

A szultán, ki épen nem gyanithatta, mi czélból tevé e kérdést a herczeg, nem csinált a dologból semmi -293- titkot. Elbeszélé neki ugyanazt és szintén ugy, mit és mikép ez már a királykisasszonytól hallott, s a mi a varázs-lovat illeti, azt a szultán, mint különös ritkaságot, anélkül, hogy tudná, mikép lehet és kell azt használni, kincstárába vitette.

„Uram, – igy szóla most a szinlett orvos, – ez, a mit én épen most hallok felségedtől, nekem módot ád a királykisasszony gyógyitását tökéletesen véghezvihetnem. Minthogy a kisasszony e lovon jött ide, e ló pedig bűvölve van, igen természetes, hogy ezen bűbájból, vagyis varázslatból magára a királykisasszonyra is ragadt valami s azt csak bizonyos füstölések által, melyekhez én tökéletesen értek, lehet elűzni. Ha tehát felséged ebben gyönyörködni s egyszersmind az udvart és a főváros minden lakóit, egy fölötte meglepő látványban akarja részesiteni, állittassa ki holnap azon varázs-lovat a palota-tér kellő közepére; s a többit bizza reám. Igérem, hogy a királykisasszonyt felséged s az egész gyülekezet szemei előtt kevés perczenet alatt lélekben és testben oly tökéletes épségűvé teszem, milyennel valaha birt, s hogy az egész dolog illendő fénynyel és pompával menjen véghez, igen jó volna, ha a királykisasszony a lehető legpompásb öltözetben s fölséged legdrágább gyémántjaival ékitve jelennék meg.“

A kasemiri szultán valóban nagyobb áldozatokra is kész vala, mint milyeket itt tőle a persa herczeg kivánt; hogy általok azon örömben részesüljön, melyhez magát most oly igen közel lenni vélé.

Másnap tehát a szultán parancsolatjára kivitetett a varázs-ló a kincstárból s korán reggel a nagy palotatéren felállittatott. Ennek hire csakhamar elfutá a várost, s minthogy a készületek valami rendkivüli látványt gyanittattak, a nép csoportonkint gyülönge fel a város minden részeiből. A szultán testőrei egy kört csinálának, hogy a rendbomlásnak eleje vétessék s a varázs-ló körül egy nagy tér szabadon maradjon.

A kasemiri szultán szintén megjelent, s midőn a -294- legelőbbkelő országnagyok s udvari tiszteitől körülvéve egy magasabb padon helyet fogott, kilépett a bengálai királykisasszony is, kisértetve valamennyi asszonyaitól, kiket a szultán szolgálatjára rendelt vala, közelebb mene a varázs-lóhoz, s arra asszonyai segedelmével felült. Midőn már a nyeregben jól helyet fogott, lábát a kengyelbe tevé s a kantárt kezébe vette, ekkor a persa herczeg, mint szinlett orvos, körülrakatá a lovat füstölgő serpenyőkkel, melyekbe előbb izzó szenet rakatott, és körüljárván, mindenikbe a legválogatottabb füstölő szerekből készült porkeveréket vetett. Ekkor, ugy látszott, egészen magába száll, lesütött fővel s mellre tett kezekkel megkerülte a lovat háromszor, tettettetvén magát, mintha bizonyos bájszavakat mondana, s mig ezalatt valamennyi füstölőből a legsürűbb s egyszersmind legédesb illatu füstgomolyag szálla fel s a királykisasszonyt és a varázs-lovat ugy elfogá, hogy ezeket alig lehete többé látni, élvén e kedvező pillanattal, felkapott hirtelen a lóra a királykisasszony mögé, megragadá s megforditá a csapot, s mig a ló velök a levegőbe emelkedék, fenhangon s oly világosan, hogy a szultán minden szót megérthete, igy szóla a szultánhoz:

„Szultánja Kasemirnek, ha ezentul oly királykisasszonyokat, kik védelmed alá folyamodnak, nőül akarsz venni, el ne mulaszd előbb megegyezésöket kérni ki.“

Ily szerencsével találta föl s mentette meg a persa herczeg a bengálai királykisasszonyt. Rövid idő alatt, még az nap elért vele Persia fővárosába, holott nem a mulató kastélynál többé, hanem a palota épületének közepette, épen királyi atyja teremei előtt szálla meg. A persa király most már nem halasztá tovább az egybekelés ünnepét, mint a mennyi időt azon készületek kivántanak, melyekkel a szokott szertartásokat még diszesebbekké és saját részvételét ezen örvendetes napon még nyilvánvalóbbá tehetné.

Mihelyt az ünnepi vigalmakra szánt napok elmultak, -295- legelső gondja lett a persa királynak, fényes követséget nevezni és küldeni a bengálai királyhoz, mely őt mindenről, a mi történt, tudósitsa, s megegyezését és azon frigynek, melybe vele a persa király, fiának e házassága által lépett, megerősitését kérje ki. A bengálai király, miután a dolognak egész menetelét megértette, becsületnek s gyönyörüségének tartotta a frigyben és házasságban megegyezni.

Aladdin, vagy a csodalámpa története.

Chinának egy igen nagy és gazdag fővárosában élt egy Musztafa nevű szabó, ki mesterségén kivül egyebektől semmivel sem különbözteté meg magát. E Musztafa szabó igen szegény volt s mestersége alig hajtott annyit, hogy ő s felesége s fiok, kivel Isten őket megajándékozta, belőle élhettek.

Ezen fiu, kit Aladdinnak híttak, igen elhagyatottan nevelteték, s ez volt oka, hogy igen vétkes hajlandóságokat teve sajátaivá. Konok volt, nyakas s engedetlen atyja s anyja iránt. Alig serdült fel valamennyire, már szüléi honn meg nem tarthaták. Korán reggel kiment s avval tölté a napot, hogy utakon s nyilvános helyeken utczai gyermekekkel játszott, kik nálánál sokkal fiatalabbak voltak.

Oly korba jutván, midőn már valami mesterséget kell vala tanulnia, atyja, ki őt egyéb mesterségre nem tanitathatá, műhelyébe vette őt, s oktatgatni kezdé a tűforgatásra; de sem jósággal, sem büntetés félelmével nem vala képes fiának csapodárságát megkötni; nem birta megtartani vagy kényszeriteni, hogy a mint ő kivánta volna, szorgalommal s folyvást munkánál maradjon. A mint Musztafa hátat fordita, Aladdin kisurrant s egész nap haza nem jött; atyja megbünteté; de Aladdin jobbithatatlan volt, s végre Musztafa kénytelen volt, igen nagy fájdalmára, őt korhely életmódjának általengedni. Ez sok szivfájdalmat okoza neki, s azon bánkodása, hogy fiát meg nem téritheti, egy igen sulyos nyavalyába dönté, melyben nehány hónap mulva meghala. -297-

Aladdin anyja, a ki látá, hogy fia sohasem tanulandja meg apja mesterségét, bezárta boltját, s minden kézműeszközöket eladott, hogy abból s azon kevésből, a mit gyapotfonásból szerzendene, fiával együtt elélhessen.

Aladdin, kit most már atyjának félelme nem korlátozott, s ki anyjával oly keveset gondolt, hogy a legkisebb észrevételnél, melyet az neki tett, elég vakmerő vala fenyegetőzni, egészen a korhelységnek adta magát. Minél többféle egykoru fiatalságot kerese fel s játszott szünet nélkül s szenvedélyesebben, mint valaha. Ezen életmódot tizenötesztendős koráig folytatá, anélkül, hogy valami egyébhez kedvet s hajlandóságot mutatott, vagy csak meggondolta volna, mi leend belőle. Egykor egy sereg utczai gyermekkel játszott valamely szabad helyen, midőn egy idegen arra menvén, megállt s reá nézett.

Ez idegen egy hires bűvölő volt. A történetirók, kik ezen mondát fentartották, őt afrikai bűvölőnek nevezik, miért őt mi is ugy fogjuk nevezni, annyival is inkább, mert Afrikából jött.

Talán az afrikai varázsló, ki érte az ábrázatokhoz, valami olyat olvasott Aladdin képében, a mi ahhoz, miért e hosszu utat tevé, kivántató vala, vagy egyéb oka lehetett, elég, hogy Aladdint nemzetsége felől s ő mi, pontosan kikérdezé. Miután mindent, a mit kivánt, megtuda, közeledék az ifjuhoz, néhány lépésnyire félre voná játszó-társaitól s kérdé: „édes fiam, atyád nem Musztafa?“ „Igen, – viszonza Aladdin, – de már régen meghalt.

E szavakra nyakába borult Aladdinnak az afrikai varázsló, átölelte őt s megcsókolá több izben könyezve és sohajtva. Aladdin észrevevé a könyeket, s kérdezé, mi okozhatá azokat? „Ah fiam, felele az afrikai varázsló, hogy tarthatnám könyeimet? én nagybátyád vagyok, s atyád szeretett öcsém volt. Már több év óta utazom, s azon pillantatban, midőn megérkezem őt ismét -298- látni, s visszatértemmel megörvendeztetni reménylvén, te halálát jelented. Bizonyossá tehetlek, igen érzékeny fájdalom rám nézve, magamat azon vigasztalástól, melyre számot tartottam, megfosztatva látnom. Azonban, a mi szomoruságomat valamennyire enyhiti, az, hogy a mennyire visszaemlékezem, vonásait rajtad, arczodon ismét feltalálom s látom, hogy midőn hozzád fordulék, meg nem csalatkozám.“ Ezután erszényébe nyulván, kérdezé Aladdint, hol lakik anyja? Aladdin kérdésére azonnal utasitást adott s az afrikai varázsló azon pillanatban egy marok aprópénzt ada neki, s ezt veté hozzá: „Eredj most, fiam, anyádhoz, köszöntsd nevemben s mondd neki, hogy holnap, ha csak időm engedi, meglátogatom, megszerezni magamnak a vigasztalást, hogy láthassam a helyet, hol szegény jó bátyám oly sokáig éle s melyen meghalálozott.“

Alig hogy elhagyá az afrikai varázsló unokaöcscsét, kit épen most teve azzá, Aladdin felettébb megörülve a pénzen, melyet nagybátyjától kapott, azonnal anyjához szalada s igy szóla hozzá beléptekor: „Kedves anyám, mondd meg kérlek, van-e nekem nagybátyám?“ – „Nem fiam, felele anyja, neked nincs nagybátyád sem meghalálozott atyádról, sem rólam.“ – „S mégis, – folytatá Aladdin, – épen most találtam egy emberre, ki magát atyámról nagybátyámnak mondja, s azt erősité, hogy atyám testvére. S hogy szavamnak higyj – folytatá, a kapott pénzt előmutatva, – ime, nézzed, mit ajándékozott. Meghagyá továbbá, téged nevében köszöntenem s megmondanom, hogy holnap, ha ideje engedi, meglátogat, hogy egyszersmind a házat is láthassa, melyben atyám élt és meghala.“ – „Fiam, – viszonzá anyja, – való, hogy atyádnak egy testvére volt; de az már régen meghalt; és soha sem hallám, hogy még egy másik is volna.“ Egyebet nem beszélének az afrikai varázslóról.

Következő nap ismét megszólitá az afrikai bűvölő Aladdint, midőn ez a városnak egy másik részén más -299- gyermekekkel játszott. Megölelé, mint előttevaló napon tett vala, s két darab aranyt nyoma kezébe, s monda neki: „Add ezt anyádnak, fiam, s mondd neki, hogy ma estére meglátogatom; vegyen rajta vacsorára valót, hogy együtt ehessünk; hanem előbb jegyezd ki a házat, melyben lakik.“ A fiu kijegyzé azt, s az afrikai varázsló eltávozék.

Aladdin megvivé mindakét aranyat anyjának. S mihelyt elbeszélé, mit szándékozik nagybátyja tenni, kimene anyja vásárlani, s gazdag eleséggel tére vissza. Asztali edényeket, melyek hiával volt, a szomszédoktól kére, s igy az egész napot a vacsorai készületekben tölté. Este, midőn már mindennel készen volt, mondá Aladdinnak: „fiam, nagybátyád talán nem tudja házunkat, eredj elébe s vezesd ide, ha meglátod.“

Ámbár Aladdin megmagyarázta az afrikai varázslónak a házat, mégis azonnal elébe akart menni, midőn az ajtón kopogtak. Aladdin kinyitá, s azonnal megismerte az afrikai varázslót, a ki borpalaczkokkal s mindenféle gyümölcscsel megrakva lépe be.

Általadván az afrikai varázsló mindent, a mit hoza, Aladdinnak, köszönti anyját, s kéré a kereveten megmutatnia azon helyet, hol Musztafa bátyja ülni szokott. Az asszony megmutatá. Azonnal leborult, több izben megcsókolá a helyet könyhullatások közt s felkiálta: „Szegény bátyám, mily boldogtalan vagyok, nem előbb érkezve, hogy halálod előtt még egyszer öleltelek volna.“ Noha Aladdin anyja kérte őt, még sem akart ezen helyre ülni. „Nem, – felele, – attól őrizkedni fogok; hanem engedd meg, itt általellenben ülnöm, hogy ha szintén azon gyönyörtől, őt mint házatyát itt személyes jelenlétben látnom, meg vagyok is fosztva, legalább képzelhessem, mintha szemközt ülne velem.“ Aladdin anyja nem unszolá többé, hanem rá hagyá ott fognia helyet, hol kedve tartá.

Leülvén az afrikai varázsló, Aladdin anyjával kezde beszélgetni. „Édes jó húgom, – monda neki, – ne csodáld, -300- hogy az egész idő alatt, melyet boldog emlékezetű bátyámmal házasságban töltesz vala, engem sohasem láthatál. Épen negyven éve, hogy ez országból, mely nekem s meghalálozott bátyámnak szülőföldünk, elutaztam. Azóta bejártam Indiát, Persiát, Arabiát, Syriát, Aegyptust, mulattam legszebb városaikban, azután Afrikába mentem, hol több időre vettem lakásomat. De mivel természetében van az embernek, bármi távol legyen is hazájától, annak, szüléinek s gyermekjátékainak emlékezetét soha el nem felejthetni, engem is oly forró kivánat foga el, most, mig ily hosszu utra erőt érezék magamban, hazámat ismét meglátni, bátyámat ölelni, hogy azonnal felkészültem s utnak ereszkedém. Nem szólok az idő hosszadalmáról, mely megkivántatott, nem az előkelt akadályokról, sem a súlyos bajokról, melyeket kiállanom kelle, hogy ide juthassak, – csak azt mondom, hogy valamennyi utaimon semmi sem bántott s keseritett annyira, mint bátyám halálának hire, kit én mindenkor ugy szerettem, s kihez valódi testvéri hajlandósággal viseltetem. Néhány vonásait vettem észre unokaöcsémnek, fiadnak ábrázatán, s ez tevé, hogy őt valamennyi gyermek közül, kikkel együtt vala, kitalálám. Talán elmondotta, mily benyomást tőn rám testvérem halálának hire. – Azonban, dicsértessék Isten midenkor! az vigasztal, hogy őt fiában ismét feltalálom, ki arczvonásait oly elevenen jelenvalósitja.“

Az afrikai varázsló észre vette, hogy Aladdin anyja férje emlegetésére, mely fájdalmát felujitá, igen megindult, azért is a beszédet egyébre forditotta. Aladdinhoz fordult s kérdé, hogy hiják. „Aladdinnak,“ monda ez. „S hát Aladdin, – kérdé a varázsló, – mivel foglalatoskodol, értesz mesterséget?“

Ezen szavakra lesüté Aladdin fejét, s zavarba jött. Anyja azonban felfogá a szót s monda: „Aladdin henyélő. Atyja, életében mindent elkövete, hogy őt mesterségére megtanitsa, de czélját nem érhette; azóta, -301- hogy az meghalt, akármit mondjak vagy beszéljek neki, a csavargók életmódjánál egyebet nem követ, s idejét, mint látád, játszva gyermekek közt tölti, meg nem gondolván, hogy ő már nem gyermek. S ha ma e miatt meg nem pirongatod, s ez intés nem fog rajta, egészen kétségbe esem, hogy belőle valami jóravaló lesz. Tudja, hogy atyja nem hagyott vagyont maga után, látja, hogy egész napi gyapotfonásommal alig szerezhetek annyit, hogy kenyerünk legyen. Mi engem illet, eltökélém magamban, ajtómat előtte minél előbb bezárnom s őt elhajtanom, hogy kenyerét egyebütt keresse.“

Miután Aladdin anyja nagy könyhullatással igy szólott, monda az afrikai varázsló Aladdinnak: „Ez nem jól van, édes öcsém, arról kell gondoskodnod, hogy magadon segits s magadat eltartsad. Annyiféle keresetmód van a világon: nem volna-e egy is azok között, melyre különösen kedved hajlanék? Talán csak épen atyádé nem tetszik s másra inkább adnád magadat. Ne titkold ez iránt gondolkozásodat előttem, hisz én egyedül javadat akarom.“ Látván, hogy Aladdin nem felel, folytatá: „Ha talán mesterség tanulásához nincs kedved, s mint mívelt ember akarnál a világban élni, boltot állitok számodra, rakottat a legdrágább szövetekkel s legfinomabb gyolcscsal; ezek eladásával foglalatoskodhatol, a pénzen, melyet belőlök váltasz, más portékákat vehetsz, s e szerint tisztességesen elélhetsz. Kérdezd meg magadat s valld meg őszintén, mit gondolsz; mindenkor késznek fogsz találni igéretem megtartására.“

Ez ajánlat tetszék Aladdinnak, ki minden kézi munkától undorodott, s annyival inkább, mert észrevette, hogy az efféle boltok igen tiszták szoktak lenni, sűrűen látogattatnak, s a kalmárok benne csinos öltözetüek, s becsben tartatnak. Azért mondá az afrikai varázslónak, kit nagybátyja gyanánt tekinte, hogy hajlandósága inkább erre, mint amarra volna s hogy a jótéteményért, melyet neki szánt, örökké háládatos leendene. -302- „Minthogy neked ezen keresetmód tetszik, viszonozá az afrikai varázsló, – holnap el foglak magammal vinni, s oly csinosan felruházni, mint a város legelső kalmárai egyikéhez illik, s holnapután azon leszünk, hogy neked oly boltot állitsunk, a milyen képzeletemben van.“

Aladdin anyja, ki eddig nem is hitte, hogy az afrikai varázsló férjének testvére, az igéret után, melyet az fiának tett, egy pillanatig sem kételkedék róla. Megköszönte jó szándékait, s intést adván Aladdinnak, hogy a jótéteményekre, melyekhez neki nagybátyja reményt nyujta, magát méltónak mutassa, feladá az étkeket. Vacsora fölött a beszéd mindig ezen tárgyról folyt, mig végre az afrikai varázsló észrevevé, hogy az éj már igen előhaladt; melyre az anyától s fiutól búcsút vőn s eltávozék.

Másnap reggel el nem mulatá az afrikai varázsló igérete szerint Musztafa özvegyét meglátogatni. Elvivé magával Aladdint s egy nagykereskedőhöz vezette, ki minden koru s rendüek számára legdrágábbszerű s készületű ruhákat árult. Többeket hozata elő, melyek Aladdin nagyságához illenek s minekutána azokat, melyek neki legjobban tetszenék, kiválasztotta, a többit pedig, a mi nem volt oly szép, milyet ő kivána, visszatette volna, igy szóla Aladdinhoz: „Kedves öcsém, válaszd ezen ruhák közül, a mely legjobban tetszik.“ Aladdin, ki uj nagybátyja bőkezűségén el volt ragadtatva, kiválaszta egyet. A varázsló megvette azt minden hozzá tartozókkal együtt, s kifizette alkudozás nélkül.

Midőn Aladdin magát tetőtől talpig pompásan felruházva látá, minden kitelhető köszönetet teve nagybátyjának; s a varázsló megigéré neki, hogy őt ezentul sem hagyandja el, hanem folyvást megtartja magánál. El is vezeté őt a város legnépesebb részeibe, leginkább azokba, hol a legdusabb kalmárok boltjai valának; s a mint azon utczába jutott, hol a legfinomabb gyolcs s legszebb szövetek boltjai állottak, szóla Aladdinhoz: -303- „Minthogy nemsokára épen ily kalmár leendesz, mint ezek, jó lesz, ha őket meglátogatod, hogy ismerjenek.“ Megmutatá neki a legszebb s legnagyobb mecseteket is, bevezeté őt a fogadókba, hol az idegen kalmárok szállottak, s mindazon helyeibe a szultán kastélyának, a hova szabad bejárat volt. Végre, midőn a város legszebb részeit együtt megjárták volna, azon fogadóhoz értek, melyben a varázsló vőn lakást. Több kalmárok is eljövének, kikkel megérkezése óta kötött ismeretséget, s kiket most készántag gyüjtött ide, hogy őket jól megvendégelje s fogadott unokaöcscsét nekik bemutassa.

A lakozás estig tartott. Aladdin búcsuzni akart, hogy haza menjen; de az afrikai varázsló nem engedé őt egyedül menni, hanem elkisérte anyja lakásáig. S hogy ez fiát oly jól felruházva megpillantá, magán kivül volt örömében s meg nem szünheték az afrikai varázslót, ki fiára annyi pénzt kiada, minden kigondolható áldással magasztalni. „Nagylelkű rokon, – mondá hozzá, – nem tudom, mint köszönjem meg eléggé nagylelkűségedet. Tudom, fiam a jót, melyet vele tevél, meg nem érdemlette, s arra egészen is méltatlan lenne, ha el nem ismerné s meg nem felelne jó szándékaidnak, melyekkel iránta vagy, midőn neki oly fényes butorzatot akarsz adni. Részemről, – monda tovább, – egész szivemből hálát mondok neked érette, s kivánok igen hosszu életet, hogy tanuja lehess fiam háládatosságának, mely azt soha jobban meg nem mutathatja, mint ha jó tanácsaidat mindenben követendi.“

„Aladdin, – válaszolá az afrikai varázsló, – jó fiu; hallgat reám s ugy hiszem, belőle még valami igen jót tehetünk. Azonban igen sajnálom, hogy a mit igértem, holnap még nem teljesithetem. Péntek van tudniillik, a boltok zárva lesznek, s arról nem is gondolkodhatni, hogy egyet kibéreljünk s portékával megtöltsük, holott a kalmárok ez napon egyedül mulatozásról s időtöltésről gondolkodnak. Az egész dolgot tehát szombatra hagyjuk. Holnap azonban ismét velem jő, elviszem a -304- kertekbe sétálni, hol a szép világ közönségesen meg szokott jelenni. Talán még soha sem látta azon gyönyörködéseket, melyeket ott éldelhetni. Eddig csak gyermekek közt volt, már valahára meglett embereket is kell látnia.“ Végre búcsut vőn az afrikai varázsló az anyától s fiutól s eltávozék. Aladdin, ki már is nagy örömben vala, magát ily jól öltözve látni, a kerti sétáláson a városon kivül már előre örvende. Valóban ő még sohasem volt a kapun kivül, s nem látá a környéket, mely felette szép volt.

Aladdin másnap korán kelt s felöltözött, hogy kész legyen az elmenetelre, mihelyt érte nagybátyja eljövendene. Minekutána, mint neki látszék, már igen sokáig várt volna, tűrtelenségből sokszor nyitogatá az ajtót s ki-kiment, hogy lássa, jön-e már? S mihelyt távolról megpillantá, hirt adott anyjának, azután elbucsuzott tőle, betevé az ajtót s a varázsló elébe sietett.

Az afrikai varázsló nagy sziveskedéssel volt Aladdinhoz a mint meglátá. „Jól van, kedves fiam, – szóla mosolygó ábrázattal, – ma szép dolgokat mutatandok neked.“ Erre egy kapun vezeté ki, mely nagy, szép házakhoz, vagy inkább pompás palotákhoz vive. Minden kastélynál, mely mellett elhaladának, kérdezé Aladdint: szépnek találja-e? S Aladdin, ki őt mindenkor megelőzte, mondá minden ujnál, mely elébe ötlött: „kedves nagybátyám, itt egy még sokkal szebb van valamennyinél, melyet eddig láttunk.“ Ekközben mindinkább a szabadba jutottak, s a ravasz varázsló, ki még tovább kivána menni, hogy a tervet, mely fejében főtt, kivihesse, ürügyet talála egyik kertbe belépni. Ott egy nagy viztartóhoz ült, melybe rézoroszlántorkon ezüsttisztaságu viz buzga ki, s fáradtnak tetteté magát, hogy Aladdin hasonlólag leüljön. „Kedves öcsém, – monda neki, – te alkalmasint épen oly fáradt vagy mint én; pihenjünk egy kevéssé, hogy uj erőt nyerjünk; mindjárt több kedvünk lesz sétálásunkat folytatni.“

A hogy leültek, az afrikai varázsló egy kendőből, -305- mely övéhez volt kötve, süteményeket s többféle gyümölcsöt vőn elő, melyeket eleségül hoza s kiraká a viztartó szélére. Megoszta egy süteményt Aladdinnal, s a gyümölcsökből szabadon hagyá választani, melyek leginkább izére volnának. Ezen kis lakozás közben, inté Aladdint, hogy a gyermekek társaságától magát elszakaszsza, s inkább okos értelmes férfiakhoz kapcsolódjék, azokat hallgassa s tanuljon beszélgetéseikből. „Nemsokára, – monda neki, – te is ember lészsz, mint ők, és soha eléggé korán nem szoktathatod magadat ahhoz, hogy értelmes beszédeket tégy.“ Elvégezvén rövid lakozásukat, folytaták utjokat rézsút a kerteken, melyeket egymástól egyedül keskeny árkok választának el határ gyanánt, anélkül, hogy a közlekedést megszakasztanák. A kölcsönös bizodalom tevé, hogy ezen főváros polgárai semmi egyéb ovó intézetet nem tevének a kölcsönös kártétel távoztatására. Észrevétlenül vivé az afrikai varázsló Aladdint jóval is tul a határon s elhaladá vele a rónát; mely őket mindinkább bérczek közelébe vitte.

Aladdin, ki egész életében nem teve még ily huzamos utat, a tartós menés által igen fáradtnak érezé magát: „Kedves nagybátyám, – igy szólt az afrikai varázslóhoz, – hova megyünk? a kertek már messze mögöttünk maradtak s előttem csak hegyeket látok. Ha még tovább megyünk, nem tudom, lesz-e még elég erőm a városba visszamenni.“ „Légy jó kedvvel, édes öcsém, – monda vélt nagybátyja, – még egy kertet akarok mutatni, mely csak egy pár lépésnyire van; s ha oda jutandottunk, valld meg nekem, nem bántad volna-e meg, hogy nem láthatád, mikor hozzá már oly közel valál. Aladdin rá hagyta magát birni s az afrikai varázsló még tovább vezeté őt, mindennemű kellemes történetet beszélvén el neki, hogy az utat kevésbbé unalmassá s fáradását türhetőbbé tegye.

Végre két nem igen magas bérczhez értek, melyek egymáshoz szintén hasonlók s csak egy keskeny völgy -306- által valának elválasztva. Épen ez volt ama nevezetes hely, melyre az afrikai varázsló Aladdint vezetni kivánta, hogy általa egy nagy czélját elérje, mely miatt Afrika véghatárától szinte Chináig utazott. „Most helyünkön vagyunk, – mondá Aladdinnak, – itt dolgokat fogok neked mutatni, melyek rendkivüliek s minden egyéb ember előtt ismeretlenek. Ha megláttad, meg fogod nekem köszönni, hogy látó tanujává tettelek oly dolgoknak, melyeket kivüled senki más nem látott. Mig én tüzet ütök, szedj össze száraz ágat, a mennyit csak lehet, hogy tüzet gerjeszthessek.“

Annyi száraz ág volt a helyen, hogy Aladdin nemsokára egy egész nagy rakást összekapa, mig az afrikai varázsló kénfáját meggyujtotta. Majd tüzet csinált s a mint az avar fellobbant, füstölő szert vete belé az afrikai varázsló, mely készen vala nála. Vastag füst gomolyodék fel, melyet majd ide majd amoda hajta, s varázs szavakat mormola közbe, melyekből Aladdin semmit sem értett.

Ezen pillanatban megrendült a föld, ketté nyilt a varázsló s Aladdin előtt s egy követ tüntete föl, mely négyszögben másfél lábnyi vala, egy láb vastagságu és vizirányosan vala letéve, rajta egy réz-gyűrű, közepett megpecsételve.

Aladdin megijedvén azon, a mi itt szemei előtt történt, futásnak eredett. De reá ezen titkolatos munkánál szükség vala. Azért megtartóztatá őt a varázsló, hevesen rá támadt s oly erősen pofon vágta, hogy az ledőlt belé, szája vérzett s első fogai csaknem kihullottak. Szegény Aladdin felkiálta sirva és reszketve: „Édes nagybátyám, mit vétettem, hogy oly keményen versz?“ „Vannak rá okaim, – felele a varázsló. – Én nagybátyád s most atyád helyett vagyok, azért legkisebbé sem szabad számot kérned tőlem. Azonban, édes gyermekem, – folytatá valamennyire megszelidülten – épen nem kell félned. Csak azt kivánom, hogy nekem pontosan engedelmeskedjél, ha ugyan magadnak jót akarsz, -307- s azon nagy hasznokra, melyeket neked megszerezni szándékom, magadat méltóvá tenni.“ Ezen szép igéretek lecsillapiták valamennyire félelmét s fölindult érzeteit, s mihelyt az afrikai varázsló őt egészen nyugodtnak látá, igy folytatá szavát: „Láttad, mit eszközlöttem füstölő szerem s mondott szavaim által. Tudd meg most azt is, hogy e kő alatt, melyet itt látsz, egy rejtett kincs vagyon, mely neked van szánva s mely egykor gazdagabbá tehet mint a föld leggazdagabb királyai. S ez oly igaz, hogy kivüled a világon senki sincs, kinek e követ megilletni, vagy félremozditani megengedve volna. Még magamnak sem szabad csak hozzá nyulni is, vagy e kincsboltba lábamat betenni, ha már nyitva leend. Azért pontosan kell végzened, a mit mondandok, hogy valamit el ne hibázz. A dolog igen nyomos reám s reád nézve.“

Aladdin, ki még folyvást bámult azon, a mit látott, s a mit imént a varázslótól a kincs felől hallott, mely által mindenkorra boldogulandó vala, mindent elfelede, a mi rajta esék. „Ám jól van, édes nagybátyám, – monda a varázslónak, fölkelvén a földről – miben áll hát a dolog? Parancsolj, mindenre kész vagyok.“ – „Örülök, édes gyermekem, – monda az afrikai varázsló, általölelvén őt, – hogy tökéletre határoztad magadat. Jer ide, fogd a gyűrűt s emeld fel a követ.“ – „De kedves bátyám, – viszonza Aladdin, – én nem vagyok oly erős, hogy fölemeljem, már itt csakugyan segitened kell.“ – „Nem, – felele a varázsló, – segélyemre nincs szükséged, s ketten, ha neked segitenék, semmire sem mennénk. Egyedül neked kell azt fölemelned. Csak fogd meg a gyűrűt, nevezd atyád s nagyatyádnak nevét s emeld fel; meg fogod látni, hogy feljön minden baj nélkül.“ Az ifju könnyüden fölvevé a követ s félretette.

A kő félre levén téve, egy három-négy lábnyi mélységű üreget láta kis ajtóval s lépcsőkkel az alább mehetésre. „Fiam, – monda ekkor az afrikai varázsló -308- Aladdinnak, – vigyázd meg jól, a mit most mondandok. Szállj le most ezen üregbe, s midőn alant a legutolsó lépcsőn leendesz, egy nyilt ajtót fogsz találni; az téged egy boltozatos helyre visz, mely három egymásba nyiló teremből áll. Mindenikében fogsz aranynyal ezüsttel töltött vedernagyságu rézedényeket letéve látni; de őrizkedjél azokból valamit érinteni. Mielőtt az első terembe mennél, emeld föl ruhádat s kösd szorosan testedhez. Az elsőbe jutván, menj minden állapodás nélkül a másodikba s ebből a harmadikba, szintugy állapodás nélkül. Mindenek fölött őrizkedjél a falakhoz közel jutni, vagy azokhoz ruhádat értetni, mert mihelyt megérinted, halál fia vagy. Azért mondom, ruhádat szoritsd feszesen magadhoz. A harmadik terem végén ajtó van, az egy kertre nyilik, mely szép s gyümölcsrakott fákkal tele van ültetve. Csak menj egyenesen a kerten által, egy résút, az ötven lépcsőjü garádicshoz vezet, melyen egy emeletre hághatsz. Mihelyt az emeleten vagy, egy nyilást fogsz látni s abban égő lámpát. Ezen lámpát vedd ki és oltsd el s belét kivetvén s éghető nedvét elöntvén, dugd kebeledbe s hozd meg nekem. Ne félj, hogy ruhádat elrontod; mert a nedv nem olaj, s a lámpa megszárad, mihelyt azt belőle kiöntöd. Ha a kertben a gyümölcsöt megkivánod, szakaszthatsz belőle, a mennyi tetszik, az neked nincs tilalmazva.“

Aladdin könnyü lábbal az üregbe szökkent s lement a lépcsőkön. Meglelé a három teremet, melyet neki a varázsló leirt, s annál vigyázóbban ment rajtok által, minthogy halálra kellett elszántnak lennie, ha pontosan meg nem tartaná, a mi elébe szabatott. Azután késedelem nélkül általment a kerten, fellépett az emeletre, elvette a nyilásból az égő lámpát, s kivetvén belét, elöntvén a nedvet, midőn száraznak látá, kebelébe dugá s lejött az emeletről. A kertben a gyümölcsök nézegetésével mulatott, melyeket előbb csak átmenőben láta. Ezen kert fái mind a legjelesb gyümölcscsel megterhelve -309- s mindeniknek külön szinű gyümölcsei valának. Volt itt fehér, világos, tündöklő, kristályként átlátszó, piros, részint világos, részint sötétebb, sárgászöld, violakék, szóval minden gondolható szinü. A fehérek gyöngyök valának, ellenben a tündöklők, általlátszók, gyémántok, a sötét veresek rubinok, a világosak más nemü rubinok, a zöldek smaragdok, a violaszinüek amethysztek, a sárgásba menők zafirok és igy tovább. Mindezen gyümölcsök nagyságra s tökéletességre mindent fölülhaladtak, a mi effélét egyebütt földön ember látott. Azonban Aladdint ki sem becsöket sem értéköket nem ismerte, ezen gyümölcsök látása, melyek nem izlete szerintiek voltak, épen nem vonzotta. Jobb szerette volna a figét, szőlőt s egyéb nemes Chinában ismeretes gyümölcsfajokat. Átalában még nem vala oly koru, melyben az efféléket ismerni lehet; azért azt gondolá, hogy ezen gyümölcsök szines üvegből vannak, s egyéb becsök nincs. A sok szép szinek különfélesége mindazáltal, s mindenik gyümölcsnek különös nagysága s szépsége felinditá benne a vágyat, nehányat leszakasztani. Minden szinből vőn nehányat, megtölté mindakét zsebét, valamint erszényeit is, melyeket neki nagybátyja, hogy rajta s nála minden uj lenne, a ruhával együtt vett; s mivel két erszénye már különben is megtöltött zsebeibe nem fért, kétfelől övéhez kötötte. A gyümölcsből nehányat öve redőibe is takart, mely vastag selyemszövetből vala s azokat ugy megszoritá ott, hogy ki nem hullhatának. El nem feledé, nehány darabot kebelébe, ünge s köntöse közé tenni.

Aladdin, ki annyi kincscsel, melynek azonban épen nem ismerte becsét, meg vala terhelve, visszaindula most a három terem felé, hogy az afrikai varázslót soká ne várakoztassa. S miután ugyanazon vigyázattal, mint előbb, rajtok rézsut által ment volna, ismét fellépe oda, honnan leszállt vala s megmutatá magát az üreg nyilatánál, hol az afrikai varázsló türtelenül várakozott. Mihelyt őt megpillantá, felkiálta hozzá: „Kedves nagy -310- bátyám, kérlek, nyujtsd idekezedet és segits ki innen.“ „Fiam, felele az afrikai varázsló, add fel előbb a lámpát, akadályodul lehetne. – Megengedj, édes nagy bátyám, épen nincs akadályomra, általadom, mihelyt kiszállottam.“ Az afrikai varázsló azon erősködött, hogy Aladdin adja át a lámpát, mielőtt őt a mélységből kihuzná, és Aladin, ki ezen lámpát mindazon gyümölcsökkel, melyeket magával hoza, berakta volt, vonakodott azt neki előbb, mint kijutna, általadni. Az afrikai varázsló kétségbe esve az ifju embernek ezen makacsságán, iszonyu dühbe jött. Füstölő szert vete a tűzbe, melyet folyvást gondosan ápolt, s alig monda két varázsszót, hogy a kő, mely az üreg ajtajának födeléül szolgált, a tetején levő földdel együtt ismét helyére tolult, ugy hogy minden ujolag azon állapotba tétetett, melyben a varázsló s Aladdin jövetekor volt.

Az afrikai varázsló valójában sem Musztafa szabónak, mint állitá, öcscse, sem Aladdinnak nagybátyja nem volt. Ellenben csakugyan afrikai volt, s mivel Afrika oly föld, hol a varázslatra többet tartanak, mint akárhol, ő is ifjusága óta reá adta magát. S minekutána negyven évig varázslással, pontozatokkal, füstöléssel s varázs-könyvek olvasásával foglalatoskodott, végre felfedezte, hogy a világon egy csoda-lámpa van, melynek birtoka, ha azt valaha meg tudná szerezni, őt a föld minden királyainál hatalmasbbá teendené. Pontozattal tett utolsó próbája által kitanulta, hogy ezen lámpa China közepén valamely földalatti helyen van, s pedig oly vidékben s körülményekben, melyeket már tudunk. Ezen felfödözés valósága felől meggyőződve lévén, megindult Afrika legvégső határairól s igen hosszu s bajos utazás után a városba jött, mely ezen drága kincs szomszédjában feküdt. De ámbár a lámpa minden bizonynyal a mondott helyen vala, még sem engedteték, azt neki magának elvennie, vagy az üregbe, melyben volt, személyesen leszállnia. Okvetetlen másnak kelle oda leszállani, a lámpát elhozni s azt kezéhez -311- szolgáltatni. Azért választá Aladdint, kit ő egy fiatal, semmit nem jelentő embernek tarta s igen hajlandónak arra, hogy neki a szükséges szolgálatot megtegye, erős feltétellel megtenni az emlitett füstölést, mihelyt a lámpás kezébe jutandott, s elmondani a két varázsszót mely a már leirt erejű vala s igy szegény Aladdint gonoszságának s kincsszomjának feláldozni, hogy ezen dolognak tanuja ne maradjon. Az arczulütés, melyet Aladdinak adott s a tekintet, melyet iránta magára ruházott, mindazért voltak, hogy Aladdint félni s pontosan engedelmeskedni szoktassa, hogy ha ama hires csodalámpát tőle kivánandja, legottan kész legyen azt általadni. Azonban épen ellenkező történt, mint a mire törekedett. Végre azért bánt vele a gonosz oly sietve, mert félt, hogy ha tovább versengene, valaki meghallhatná s titka kinyilatkoznék.

Midőn az afrikai varázsló szép és nagy reményeit elenyészni látta, nem maradt egyéb hátra, mint Afrikába visszaindulnia, a mit még az nap meg is tőn. Hazamenet kerülő utat vett, hogy ne kelljen ismét a városba mennie, honnan Aladdint elvitte. Tarthata is méltán, hogy azoktól, kik őt Aladdinnal sétálni látták, s most anélkül látják vissza jőni, szemügyre vétetik.

Minden hihetőség szerint Aladdinnak oda kelle most vesznie; de épen az, ki őt örökre semmivé tenni szándékozék, nem eszméle reá, hogy egy gyürűt tüze ujjára, mely menekedésére szolgálhata. S valóban épen e gyürű nyujta okot megmentésére az ifju embernek, ki annak erejét épen nem ismerte. S csodálni lehet, hogy ezen veszteség a csodalámpással együtt az afrikai varázslót a legmélyebb csüggedésbe nem ejtették. Azonban a varázslók annyira vannak balesetekhez s vágyaik rosz kimeneteléhez szokva, hogy mig élnek, meg nem szünnek füstben, párában, légvárakon s képzelődéseken gyönyörködni.

Aladdin, kinek annyi szivesség s vett jótétemény után vélt nagybátyjának ime gonoszsága egészen váratlan -312- vala, oly rémületben volt, melyet inkább gondolni mint leirni lehet. Midőn magát igy elevenen eltemetve látta, nagybátyját ezerszerte szólitotta nevén, s mondá, hogy a lámpát által fogja adni; de kiáltása hasztalan volt s nem is hallathaték. S igy setétben és homályban kelle maradnia. Végre száritván könyeit, lement az üreg lépcsőire, hogy a kertbe, melyen már egyszer által ment, napvilágra juthasson. De a fal, mely neki imént megnyilt, uj varázs által már ismét bezárkozott s összevonult. Jobbra s balra tapogatott többször maga előtt, de sehol ajtóra nem talált; kettőzteté siralmát s kiáltását s végre leült az üreg lépcsőire, reménytelenül, valaha még napvilágot láthatni, s egy közel halálnak szomoru bizonyosságában.

Aladdin ez állapotban két napig marada evés-ivás nélkül. Harmadnap, midőn már halálát elkerülhetlennek tartá, összekulcsolá s fölemelé kezeit s felkiálta, magát teljesen isten akaratjára hagyván:

E helyzetben megdörzsölé, a nélkül, hogy reá eszmélne, a gyürűt, melyet neki az afrikai varázsló adott, s melynek titkos erejét még nem ismerte. Azonnal egy roppant nagyságu s rémitő tekintetű szellem jöve föl előtte, mely a földtől a boltozatig ére, s Aladdinhoz a következő szavakat mondá:

„Mit kivánsz? Itt vagyok szavad fogadni mint rabszolgád, s rabszolgája mindazoknak, kiknek ujjokon a gyürű van, ugy én mint a gyürűnek egyéb rabszolgái.“

Minden más időben s minden egyéb alkalommal Aladdin, ki efféle jelenésekhez szokva nem volt, egy ily roppant termet láttára elrémült s szavát vesztette volna; de most midőn egyes-egyedül a veszélyről gondolkodott, melyben forga, minden akadozás nélkül felele: „Akárki légy, vigy ki ezen helyről, ha csakugyan tehetségedben áll.“ Alig mondá e szavakat, -313- megnyilt a föld s ő az üregen kivül épen ott terme, hova őt az afrikai varázsló vezeté.

Senki sem fogja különösnek találni, hogy Aladdin, ki oly sok ideig a legvastagabb sötétben vala, eleinte alig vala képes a napvilágot kiállani; csak lassankint szoktatá hozzá szemeit s midőn koronkint körültekintgete, igen megvolt lepve, semmi nyilást a földben nem látván. Semmiképen meg nem foghatá, mint jöve ki oly hirtelen a földnek gyomrából. Egyedül a helyről, melyen a rőzse égett, ismerheté meg az üregnek táját. A mint ezután a városnak fordult, a körülfekvő mulatókertek közepett pillantá meg azt; megismeré az utat is, melyen őt a varázsló ide vezette. Visszafelé menvén, hálát ada istennek, hogy őt a világnak még egyszer megadta, melynek ismét láthatása felől már kétségbe esett. Igy ért a városba s nagy fáradtan egész hazáig vánszorgott. A mint anyja szobájába juta, a viszontlátás örömében, s a háromnapi koplalásból származó gyengeség miatt ájulásba esett, mely jó ideig tarta. Anyja, ki őt már mint halottat meg is siratá, most, midőn őt ez állapotban szemlélte, semmi módot, semmi eszközt el nem mulaszta őt ismét életre hozni. Végre felérzett ájulatából, s legelső szavai valának: „Édes anyám, mindenekelőtt arra kérlek, adj nekem enni; három napja, hogy legkevesebbet sem ettem.“ Anyja előhozá, a mije épen készen volt, elébe tevé s monda: „Kedves fiam, ne mohókodjál, mert az megárthat; lassacskán egyél s egészen kéjelmed szerint, s ódd magadat ily erős éhedben. Nem is kivánom, hogy velem most beszélj; ha majd helyrejöttél, elég időd lesz elmondanod, mi esett rajtad. Nagy aggodalmam után, melyben péntek óta voltam, s mindazon mondhatatlan fáradozás után, melyet tevék, hogy megtudjam, mi lett belőled, midőn éjszakára sem jövél haza, most tökéletesen megvigasztalódom, midőn ismét birlak.“

Aladdin engede anyja tanácsának, lassan s kicsinyenkint evett, s italát is aszerint arányzá. Ezt -314- végezvén igy szólt: „Kedves anyám, nekem igen nagy panaszom lehetne reád, hogy olyan könnyen általengedél egy férfiu önkényének, kinek terve volt engem elveszteni, s ki vesztemet még e pillanatban is kétségkivülinek, s bizonyosnak hiszi; de te azt hitted, hogy nagybátyám, s én veled egy hitben voltam. S lehetett-e más hitünk azon emberről, ki rám annyi szivességet, s annyi jótétet halmoza, s oly kedvező igéreteket teve? De tudnod kell, kedves anyám, hogy nem egyéb volt, mint áruló, gonosz, csaló. Ő ezen jókat s igéreteket csak azért tevé nekem, hogy, mint mondám – czélját elérhesse – tudniillik, hogy engem elveszthessen, anélkül, hogy te vagy én okát tudhatnók. Részemről bizonyithatom, hogy soha neki ezen rosz velem bánásra okot nem adtam. Meglátod ezt azon hű előadásomból, melyet mindarról, a mi elválásom óta kárhozatos terve kiviteléig történt, tenni fogok.“ Aladdin mindent elbeszélt, a mi rajta péntektől fogva történt, midőn a varázsló a körül fekvő kertekbe vitte; továbbá a mi magát utközben egész a helyig, hol a nagy varázsmunkának kell vala véghezvitetnie, előadta, azután elmondá a füstölést, a varázsszavakat, a földüregnek hirtelen megnyilását. Nem feledé az arczulcsapást, s amint a varázsló a gyürűt ujjára tüzte, s őt nagy igéretekkel az üregbe lemenésre birta. Semmit sem hallgata el, a mit menet s jövet a három teremben s a kertben látott, mint szintén az emeleten is, honnan a csodalámpát hozta, melyet ez alkalommal elő is mutatott, mindazon átlátszó s tarka gyümölcsökkel együtt, melyeket visszajövet a kertben szakasztott. Ugyanazokból még két teli erszénynyel veve ki, melyeket anyjának ada, de a ki azokat kevésbe vette. Holott ezen gyümölcsök mind egyig drágakő valának; már csak azon napvilágu fény is, melylyel a mécs világánál tündöklöttek, figyelmessé tehette volna őket becseikre; de Aladdin anyja épen oly keveset érte hozzá, mint fia. Nagy szükségben nevelteték, s férje nem birta ugy -315- magát, hogy neki ily drága-köveket vehetett volna ékességül. S ezenfölül soha effélét sem rokoninál, sem szomszédnéinál nem láthata. Azért nem csodálhatni, hogy ezeket mint becsetlen dolgokat, ugy tekintette, melyek legfölebb is arravalók volnának, hogy a szineik különféleségével a szemet kápráztassák; miért is Aladdin a gyümölcsöket a szófának, melyen ült, vánkosai megé tolá. Azután bevégzé kalandja elbeszélését, s elmondá anyjának, mint akara ismét kijönni az üregből, mint kiváná akkor tőle a varázsló a lámpát s akaratoskodására mint zárta el ismét varázsa által az üreget. A többit könyezés nélkül nem beszélheté, az állapotját irván le, melyben volt a pillanattól, midőn a szerencsétlenség üregébe elevenen temetteték, egész addig, midőn az üregből ismét napvilágra jutott, a gyürűnek dörzsölése által, melynek sajátságit még nem ismerte. Elvégezvén történetét, mondá anyjának: „A többit nem is kell mondanom, hiszen magad tudod, s már most láthatod, távollétem alatt, milyen kalandon s veszedelmen estem át.“

Aladdin anyja ezen csodálatos s különös történetet, mely neki, minthogy fiát minden hibái mellett is érzékenyen szereté, igen fájdalmas lehetett, nyugalmasan s közbeszólás nélkül hallgatta. Csak a leginditóbb helyeknél, hol a varázslónak hitetlensége legjobban kitetszett, nem tudta boszankodását elfojtani; de most, hogy fia beszédét végezte, ezer meg ezer szidalmakra fakadt a csaló ellen; árulónak, hitlennek, barbarusnak, varázslónak nevezé őt s az emberi nem ellenének s megrontójának. „Igen fiam, adá még hozzá, ő varázsló, s a varázslók valóságos döglelet az emberiségre nézve; nekik varázsaik s boszorkányságaik által közlekedésük van a gonosz szellemekkel. Dicsértessék isten, ki nem akará, hogy iszonyu gonoszsága rajtad czélját elérhesse. Nagy hálával tartozol a kegyelemért, melyet veled tőn. Halálod elkerülhetlen vala, ha róla meg nem emlékezél és segedelmet nem kértél volna.“ Igy még több egyebet -316- monda, de beszéde közben észrevevé, hogy Aladdinnak, ki három nap óta nem aludt, nyugalomra volna szüksége. Azért is lefekteté őt, s kevéssel utóbb maga is lefeküdt.

Aladdin, ki a földalatti helyen, hova temetve volt, nem nyughatott, egész éjszaka igen mélyen aludt, s más nap reggel már jól későn ébrede fel. Fölkelt s az első, mit anyjának monda, az volt, hogy éhes s hogy neki nagyobb gyönyörüséget nem szerezhetne, mintha ennie ad. „Ah édes fiam, viszonzá anyja, csak egy darab kenyerem sincs, melyet neked adnék; mert azon kevés eleséget, mely itthon volt, tegnap este mind megetted; de türtesd magadat egy kis ideig, ezennel fogok valamit hozni. Egy kis gyapotom van, melyet megfontam, s melyet el fogok adni, hogy neked kenyeret s valami ebédrevalót vehessek.“ – Kedves anyám, felele Aladdin, csak tedd te el gyapotodat máskorra s add ide a lámpát melyet tegnap hoztam. Majd elviszem s eladom s a pénz, melyet érte kapok, ugy hiszem, reggelire, ebédre s talán vacsorára is elég lesz.“

Anyja előhozta a lámpát s monda: „Itt van, de igen mocskos; ha csak egy kissé meg lesz is tisztogatva, mindjárt többet ér.“ Azután vizet vett s finom homokot, hogy megfényesitse. De alig kezdte a lámpát dörgölni, midőn fia jelenlétében hirtelen egy irtóztató szellem fölemelkedett, neki magát megmutatá s mennydörgő szózattal ezeket mondotta:

„Mit kivánsz? kész vagyok szolgálatodra, mint rabszolgád s rabszolgája mind azoknak, kiknél a lámpa van, ugy én, mint szintén a lámpa többi rabszolgái.“

Aladdin anyja nem vala képes válaszolni. Szeme ki nem állhatá a szellem utálatos s iszonyu termetét s ijedelme az első szavaknál, melyeket az szólt, oly nagy vala, hogy legott ájulásba esett.

Aladdin, ki már az üregben ily jelenést látott, megragadá, anélkül, hogy sokáig eszmélkedett volna, a lámpát s anyja hallgatásának ideje alatt felele biztos -317- hangon: „Éhes vagyok, hozz valamit enni.“ A szellem eltünék s egy pillanat mulva ismét előtermett, egy nagy ezüstmedenczével megterhelve, melyet fején hoza, tizenkét szintén ezüst födött tállal, melyek a legizletesb étkekkel valának teli, és hat hófehérségű kenyérrel, két palaczk igen finom borral, két ezüst csészével kezében. Mindezeket a szófára tevé s tüstént eltünék.

Ez oly hirtelen történt, hogy Aladdin anyja még nem érze fel ájulatából, midőn a szellem másodszor megjelent. Aladdin, ki anyját, noha sikeretlenül, hideg vizzel már meghinté, ugyanezt ismételni akará; de vagy azért, hogy elrémült lelke már ismét erőt vőn, vagy talán a szellem által hozott ételszag is segité, azonnal magához tért. „Kedves anyám, monda Aladdin, ne tarts semmitől. Kelj fel és egyél. Ez által megerősödhetel s magam is lecsillapithatom nagy éhségemet. Ily jó ételeket ne hagyjunk mi meghülni, hanem együnk.“

Aladdin anyja elámult, a mint a nagy medenczét, a tizenkét tálat, a hat kenyeret, két palaczk bort s két csészét megpillantá s a drágalátos illatot szivá, mely a tálakból emelkedett. „Fiam, monda Aladdinnak, honnan e bőség s kinek köszönünk ily gazdag ajándékot. A szultán meghallotta talán nyomoruságunkat s szánakozott rajtunk?“ – „Kedves anyám, válaszolt Aladdin, most asztalhoz ülünk s eszünk s neked arra épen olyan szükséged van, mint nekem. Kérdésedre azonban felelni fogok majd, ha reggeliztünk. Asztalhoz ültek s ettek annyival is nagyobb étvágygyal, minthogy sem az anya, sem a fiu nem ültek még ily jól rakott asztalnál.“

Evésközben nem győzte Aladdin anyja a medenczét s a tálakat nézni és csodálkozni, noha nem tudta bizonyosan, ezüstből vannak-e vagy más érczből, oly kevéssé vala ily dolgokhoz szokva. Valójában csak az ujság volt, mely oly csodálkozásra inditotta s fiának -318- sem volt e drága jószágok becséről több ismerete, mint neki.

Aladdin s anyja, kik csak valamely egyszerű reggelizést szándékoztak tenni, még délben is asztalnál ültek. A jeles étkek még inkább ingerlék étvágyaikat s mivel még melegek voltak, gondolák, nem tesznek balul, ha nem kétszer lakoznak, hanem inkább mindakét ebédet egyszerre költik el. Elvégezvén mindakét lakozást, még annyi maradott, hogy nemcsak vacsora, hanem még a jövő napra két lakozás is kitelt belőle.

Aladdin anyja leszedvén az asztalt s a hust, mely illetlen maradott, eltevén, fia mellé ült a szófára, s igy szóla: „Aladdin, várom tőled, hogy a felől kielégitsd tudvágyamat, a mi felől tudósitást igértél.“ Aladdin elbeszélte, a mi közte s a szellem között anyjának ájulása alatt történt.

Anyja igen csodálkozott fia beszédén s a szellem megjelenésén. „De fiam, – viszonzá neki, – mit akarsz te avval mondani? mióta élek, senkitől sem hallottam, hogy valaha lelket látott volna. Mily vakeset által jött most ez az utálatos szellem épen énelőmbe? Miért fordult hozzám s nem hozzád, kinek már a kincsüregben is megjelent.“

„Kedves anyám, – felele Aladdin, – a lélek, mely neked megjelent, nem az, mely nekem jelent meg. Hasonlitanak ugyan valamennyire óriási nagyságukkal egymáshoz, de ruhára, arczulatra igen különbözők s külön uraik is vannak. Ha emlékezel, az, kit én láttam, a gyűrű szolgájának nevezé magát, mely ujjamon van, s kit te láttál, a lámpa szolgájának nevezé magát, mely kezedben volt. De nem hiszem, hogy hallhattad volna, mert mindjárt elájultál, mikor beszélni kezdett.“

„Hogy hogy? s hát a lámpa az oka, hogy e förtelmes szellem inkább hozzám, mint hozzád fordult? Ah édes fiam, ugy takaritsd el szemeim elől s rejtsd a hová tetszik; illetni sem akarom többé. Miattam vesd vagy -319- add el inkább, mint hogy érintése miatt szörnyet haljak. Ha szavamnak engedsz, meg a gyűrűt is elveted magadtól. Nem kell a szellemekkel közlekedni, gonoszok ők, mint már prófétánk is mondá.“

„Engedelmeddel, édes anyám, – felele Aladdin, – most már óvakodni fogok azt tennem, mit imént akartam, tudniillik a lámpát eladni, mely nekem s neked annyi hasznot hozand. Valamint én, te is könnyen elgondolhatod, hogy ál, gonosz nagybátyám nem ok nélkül fáradozott s indult oly hosszu s terhes utra, hogy a csodalámpát birtokába keritse, melyet ő minden aranynál s ezüstnél többre becsült, a mi, mint ő bizonyosan tudta, a három teremben volt, s melyet épen ugy, mint leirta, magam is láttam. Sokkal jobban ismerte ő becsét s értékét ezen lámpának, hogysem azon gazdag kincsből csak valamit is kivánt volna. S mivel már titkos erejét véletlenül felfödöztük, a lehető legjobb hasznát venni is fogjuk, anélkül, hogy szomszédink irigységét s haragját magunkra lázitanók. Azonban majd elviszem szemeid elől, s oly helyre dugom, hol, ha szükségem lesz rá, megtalálhatom, mivel már oly nagyon félsz a szellemektől. A mi a gyűrűt illeti, épen oly kevéssé kivánom elhajitani, mert nélküle többé nem láttál volna, sőt talán nem is élnék már. S csak meg kell engedned, hogy megtartsam, s mindig ujjamon viseljem. Ki tudja, micsoda veszedelmem akadhat még, melyet előre nem láthatunk, s melyből ez akkor kimenthet.“ Mivel Aladdin ezen észrevétele helyesnek látszék, anyja nem volt ellene. „Édes fiam, – igy szóla hozzá, – ugy tehetsz, mint tetszik. Részemről szellemekkel közlekedni nem akarok. Ezennel azt is kinyilatkoztatom, hogy kezemet ártatlanságomban megmosom s e felől veled szót sem szólok többé.“

Másnap vacsora után már semmi sem volt azon szép eledelekből, melyeket a lélek hozott. Aladdin, ki nem akart addig várni, mig megehül, másnap reggel köntöse alá vett egy ezüst tálat s kiment, hogy eladja. -320- Utközben egy zsidóval találkozott, kit félrehítt s kérdezé, nem akarná-e megvenni?

A zsidó, ki ravasz s fortélyos ember volt, vevé a tálat, megvizsgálta s látván, hogy tiszta ezüst, kérdé Aladdint, mennyire tartja. Aladdin, ki értékét épen nem tudta és soha effélével nem kereskedett, megelégedék azt felelni, hogy ő (a zsidó) legjobban fogja tudni, mit érhet egy ily tál, s hogy ebben egészen emberségére bizza magát. A zsidó Aladdin nyiltszivűsége által zavarba hozatott. Azon kétkedésében, vajjon Aladdin ismeri-e a tál anyagát s becsét, kivona gyüszüjéből egy aranyat, mely értékének mintegy hatvankettedik részét teheté, s megkinálá vele. Aladdin nagy mohón kapá az aranyat s oly sietve távozott el, hogy a zsidó a tömérdek nyereséggel, melyet e vételnél tett, meg nem elégedvén, igen bánta, hogy Aladdinnak az eladandó jószág becse felőli tudatlanságát mindjárt fel nem találta s még kevesebbet nem igért. Már készülőben volt az ifju ember után futni s megkisérteni, nem kaphatna-e még valamit az aranyból vissza; de Aladdin oly sebesen futott s már annyira elhaladott, hogy nehezen érhette volna utól.

Hazafelé mentében egy sütőboltnál megállott Aladdin s kenyeret vásárolt, s azt az aranynyal mindjárt ki is fizette, melyet neki a sütő felválta. Haza jutván, a többi pénzt anyjának adta, ki is legott a piaczra ment, hogy azon több napi eleséget vegyen.

Igy folytaták életmódjukat, azaz Aladdin eladta a zsidónak mind a tizenkét tálat egymásután, a mint pénzre volt szükségök. A zsidó, ki az első tálért egy aranyt adott, a többiért nem mert kevesebbet igérni, félvén egy ily hasznos keréskedést elveszteni; azért is valamennyit egy áron fizette. Az utolsó tál ára elfogyván, Aladdin a nagy medenczéhez folyamodott, mely maga tiz oly nehéz volt, mint mindenik tál. Szokott vevőjéhez akará vinni, de azt nehézsége nem engedé. Föl kelle tehát a zsidót keresnie, kit anyja házához vezete; -321- s ez, a medencze súlyát megitélvén, nyomban kifizette érte a tiz aranyat, melylyel Aladdin meg is elégedék.

Mig a tiz aranyban tartott, mind azt a ház napi költségeire forditották. Aladdin, ámbár heverő élethez volt szokva, még sem játszott már az afrikai varázslóval volt kalandja óta gyermekekkel, hanem idejét sétálgatással tölté s oly személyek társaságával, kikkel megismerkedett. Gyakran megállott a kalmárok boltjainál is s hallgatá a tekintetes férfiak beszédét, kik ott egy pillanatig mulatának, vagy pedig ott néha összejövetel végett megjelenének. S ezen beszédekből koronkint némi világismeretet szerze magának.

A tiz arany is elfogyván, Aladdin a lámpához folyamodott. Kezébe vette, fölkeresé a helyet, hol anyja illeté, s mihelyt azt a homok által hagyott nyomok után megtalálta, elkezdé épen ugy dörgölni, mint anyja teve. Tüstént előtünt ugyanazon szellem, mely már egyszer megjelent, de minthogy Aladdin a lámpát szelidebben dörzsölé mint anyja, lágyabb hangon szólala meg:

„Mit kivánsz? kész vagyok szavadat fogadni mint rabszolgád s rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják, ugy én, mint szinte a lámpának többi rabszolgái.“

Aladdin monda neki: „Éhes vagyok, hozz valamit enni.“ Az óriás eltünt s egy pillanat mulva ismét megjelent ugyanoly asztali edényekkel mint először, letevé a szófára s eltünék.

Aladdin anyja, mihelyt fia szándékát gyanitá, valami ürügy alatt elment a háztól, hogy a szellem feltünténél jelen ne legyen. Nemsokára hazatért, s midőn az asztalt s pohárszéket ily gazdagon megrakva látá, ismét majd annyira elbámult a lámpa csudálatos erején mint először. Aladdin anyjával asztalhoz ült, s lakozásuk után még annyi maradott, hogy a két következő napon bőven beérheték vele.

Mihelyt Aladdin látá, hogy otthon már megint sem -322- pénz, sem kenyér, sem eleség nincs, ismét egy ezüst tálat veve s ment keresni a zsidót, hogy eladja. Utjában egy aranymüves boltja előtt ment el, ki egy tisztes ősz s igen becsületes ember vala. Az aranymüves látá őt, megszólita s kérte, menne be hozzá. „Fiam, – monda ekkor neki, – én már több izben láttalak téged épen igy megterhelve előttem elmenni, a zsidót fölkeresni s azután üresen visszatérni. Azon gondolatom ötlék, hogy a mit viszesz, neki azt mindenkor eladod. De te talán nem tudod, hogy ezen zsidó csaló s talán nagyobb csaló valamennyi zsidónál, s hogy a ki ismeri, egy sem kiván vele alkuba bocsátkozni. Egyébiránt azt csak javadért mondom. Ha megmutatod, a mit most viszesz, hiven kifizetem értékét, a mennyire birom, ha nekem tetszeni fog; ha nem, legalább más kalmárokhoz utasitlak, kik meg nem csalandanak.“

A remény, hogy még több pénzt kaphat a tálért, arra birá Aladdint, hogy azt köntöse alól kihuzta s megmutatá az aranymüvesnek. Az öreg ember, ki legott megismeré, hogy a tál a legfinomabb ezüstből van, kérdé Aladdint: adott-e már el ilyet a zsidónak s az mit fizetett érte. Aladdin nyiltan megvallá, hogy ilyet már tizenkettőt adott el, s a zsidótól mindenikért egy aranyat kapott. „Oh a gazember!“ kiálta az aranymüves. „Fiam, – folytatá azután, – a mi megesett, megesett, arra többé nem kell gondolni, de ha megtudod, tálad, mely a legfinomabb ezüstből van, a mit csak valaha feldolgozunk, mennyit ér, általlátandod, mennyire vagy a zsidótól megcsalva.“

Az aranymüves fogá a mérleget, megméré a tálat s minekutána Aladdinnak megmagyarázta volna, mi egy lat ezüst, mennyit ér s annak alosztályait foghatólag megmutatá neki, hogy az ezüsttál súlya szerint hetvenkét darab aranyat ér, melyet neki mindjárt le is olvasott. „Itt van, – monda, – teljes értéke táladnak. Ha csak legkisebb kétséged van is, tetszésed szerint akármelyik itteni aranymüvest megkérdezheted, s ha azt -323- mondja, hogy többet ér, két árát adom. Mi az ezüstön, melyet igy veszünk, nem nyerünk egyebet a munkánál s alaknál, s avval egy zsidó, még a legbecsületesebb sem elégszik meg.“

Aladdin megköszöné az aranymüvesnek a jó tanácsot, melyet ada, s melyből már is ennyi hasznot vőn. Ennek következtében egyedül hozzá folyamodott a tálak eladásában, valamint a medenczéében is, melynek ára neki súlya szerint fizetteték le. Ámbár Aladdin s anyja a lámpában egy kifogyhatatlan kincset birtak, mégis folyvást ugyanoly mértékletesen éltek, mint azelőtt, kivévén a mit Aladdin illendő mulatságára s a kis gazdaság körüli egyéb szükségökre forditott. Anyja ellenben ruhájára egyedül abból költött, a mit gyapotfonással szerzett. Elgondolhatni, mily sokáig tarthatott egy ily rendes életmód mellett a pénz, melyet Aladdin az aranymüvestől a tizenkét tálért s medenczéért kapott. Igy éltek több esztendeig a lámpa segedelméből, melyet Aladdin koronkint megdörzsöle.

Ez időközben Aladdin, ki el nem mulatá a nagy kalmárok boltaiban tekintetes férfiak összejövetelein, kik arany, ezüst, selyem-szövetekkel, a legfinomabb fátyolkendőkkel s drága-kövekkel kereskedének, szorgalmasan megjelenni s néha a becsülgetésekben maga is részt venni, tökéletesen kimivelé magát s koronkint felvevé a finom világ fiainak minden szokásait. A drágakő-árusoknál szünteték meg azon csalódása is, mintha az általlátszó gyümölcsök, melyeket ama földalatti kertben szakaszta, szines üvegből volnának; ott megtudá, hogy azok igen nagy értékű drágakövek. Azáltal tudniillik, hogy ezen boltokban mindenféle drágakövet eladatni láta, megtanulta azokat értékök szerint ismerni s becsülni. S mivel sehol sem láta a magáéihoz akár szépségre akár nagyságra hasonlót, igen általlátá, hogy a vélt üvegdarabok helyett, melyeket kicsinységeknek tarta, megbecsülhetlen kincscsel bir. Azonban oly okos vala, hogy arról senkinek sem szólt, még anyjának sem, -324- s ezen hallgatásnak köszönheté azon magas szerencsét, melyre mint látandjuk, ezek után juta.

Midőn egykor Aladdin a városnak valamely táján sétálgata, a szultánnak ime parancsolatját hallá kikiáltatni, hogy mig Badrulbudur herczegné a szultán leánya a fürdőbe s visszamenendene, kiki boltját s ajtaját zárja el s vonuljon háza belsejébe.

Ezen nyilvános kihirdetés kiváncsiságot gerjeszte Aladdinban, a herczegnét fátyoltalan látni; de ezt nem teheté különben, mint ha egy ismerősének házába menne s onnan a rostélyablakon kinézne. A mi azonban őt ki nem elégité, minthogy a herczegnének a fürdőbe mentekor arczát a szertartás szerint be kelle fátyoloznia. Kiváncsiságának kielégitésére egy módot gondola ki, mely sikerült; elrejtezett tudniillik a fürdő ajtaja megé, mely oly helyezetű vala, hogy onnan őt okvetetlen szemközt kelle látnia.

Aladdinnak nem soká kellett várakozni, a herczegné megjelent; ő egy hasadékon nézte, mely elég nagy vala azt szemre vennie, anélkül, hogy maga láttatnék. Sok asszonyai s heréltek kiséretében jöve, kik részint előtte, részint utána menének. Három vagy négy lépésnyire a fürdő ajtajától levevé fátyolát, mely képét födözte s mely neki igen alkalmatlan vala, s Aladdin őt annyival inkább láthatá, minthogy egyenesen neki jött.

Aladdin még eddig soha sem látott födetlen arczczal asszonyt, anyján kivül. De ez már igen öreg asszony és soha sem vala oly szép, hogy arról általában az asszonyok kellemességére következést huzhatott volna. Hallotta ugyan, hogy igen nagy szépségü asszonyok is vannak. De bármi kifejezésekkel dicsértessék is a szépség, azok még sem tesznek oly benyomást, mint a szépség maga.

A mint Aladdin Badrulbudur herczegnét meglátta, azon vélekedésével, mintha minden asszony többé vagy kevésbbé anyjához hasonlitana, legottan felhagyott. Elváltoztak minden értelmei, s hajlandóságát szive a -325- bájos leánynak meg nem tagadhatá. A herczegné valóban a legszebb barna volt, mely a világon csak lehet. Nagy, homlokával egyenest fekvő, élénk s tüzes szemei valának, szelid szerény tekintete, helyes arányu hibátlan orra, kis szája, kecses, rózsádad ajkai, szóval, arczának minden részei s vonalai a legrendesebbek voltak. Épen nem csudálhatni tehát, ha Aladdin a legszebb s legcsodálandóbbnak ily ritka együlete által megvakitva, mintegy magán kivül volt. Mindezen tökélyein fölül a herczegné igen teljes termetű s felséges magatartásu vala, melynek már látása is tiszteletet parancsolt.

Miután a herczegné a fürdőbe bement, Aladdin egy időig zavarodva s mint egy gyönyörelragadtatásban állva maradott, szüntelenül a bájoló képet idézvén lelke elé. Végre föleszmélt s meggondolván, hogy a herczegné már elment, s hogy helyét továbbra is czéltalanul tartaná meg, minthogy a fürdőből kijövet neki háttal fordulva s fátyolozva lenne, elhatározá magában a helyet elhagyni s eltávozni.

Aladdin hazatértekor nem titkolhatá el annyira zavarodását s nyugtalanságát, hogy azt anyja észre ne venné. Elcsodálkozott, fiát szokása ellen szomorun s gondolkodva látván, azért is kérdé, nem történt-e rajta valami, vagy talán roszul van? De Aladdin semmit sem felelt, hanem a szófára veté magát, hol változatlanul ugyanazon helyzetben maradott, szakadatlanul avval foglalatoskodván, hogy a bájoló herczegné képét magának jelenvalósitsa. Anyja, ki a vacsorát késziteni ment, nem unszolá többé. Elkészülvén az eledel, azt melléje a szófára tette, s maga asztalhoz ült. De midőn szemlélé, hogy fia nem is ügyel reá, emlékeztette az evésre, s csak nagy bajjal tudta rá venni, hogy helyzetét megváltoztassa. Evett, de sokkal kevesebbet mint egyébkor, lesütött szemekkel, s oly mély hallgatással, hogy anyjának lehetlen vala, e szokatlan változásának oka felől tőle csak egy szót is kicsalnia. -326-

Vacsora után ismét ki akará kérdeni, honnan származnék mély szomorusága, de semmit sem vehete ki belőle, s Aladdin lefeküdt a nélkül, hogy anyját legkevesbbé is megnyugtatta volna.

Másnap ismét a szófára ült, anyjának ellenében, ki szokás szerint gyapotot fona, s igy kezde hozzá szólani: „Meg kell szakasztanom hallgatásomat, melyben tegnapi hazajövetelem óta vagyok, s mely mint észrevehettem, téged igen megszomoritott. Nem voltam beteg, mint gondolád, most sem vagyok az; de nem mondhatom, mit éreztem, s mit érzek ma is – ez valami roszabb mint betegség. Valójában, meg nem mondhatom de abból, mit tőlem hallandasz, talán megismered. A város ezen negyedében nem terjedett hire, s igy te nem is tudhatod, hogy a szultán leánya, Badrulbudur herczegné tegnap délután a fürdőbe ment. Én ezt tegnap a városban sétálván, tudtam meg. Tudniillik, parancsolat hirdettetett, hogy minden bolt bezárassék, s kiki házába vonuljon, hogy igy a herczegnének az illő tisztelet megadassék, s az utczákon, melyeken menendő, szabad menetele légyen. Mivel a fürdőtől nem messze vala, a kiváncsiság őt födözetlen arczczal látni, azon gondolatra birt, hogy magamat a fürdő ajtaja mögé rejtsem, lehetőnek hivén, hogy mielőtt a fürdőbe bemenne, fátyolát leveendi. Tudod az ajtó helyzetét, képzelheted, hogy őt igen alkalmasan láthatám, ha minden ugy történik, mint gyanitom vala. Csakugyan le is vevé fátyolát, s szerencsés valék a legszeretésreméltóbb herczegnét kimondhatatlan gyönyöröműl szinről szinre látni. S im ez oka, kedves anyám, azon állapotomnak, melyben tegnapi hazajöttem óta szemléltél, s ez oka hallgatásomnak is. Én a herczegnét kimondhatlan szenvedélylyel szeretem, s mivel ez minden pillanattal nevekedik, érzem, hogy a szeretendő herczegnének csak birásával csillapitható; miért elvagyok tökélve, őt a szultántól feleségül kérni.

Aladdin anyja fia beszédét szinte végig a legnagyobb -327- figyelemmel hallgatá; de midőn végezetül azon szándékát érté, hogy Badrulbudur herczegnét meg akarja kérni, meg nem állhatá, hogy ne kaczagjon rajta. Aladdin tovább akara szólani; de anyja szóhoz sem hagyá jutni, hanem mondá: „Ah fiam mi jut eszedbe? Bizonyosan eszedet vesztetted, hogy ilyeket beszélsz.“

„Kedves anyám, viszonzá Aladdin, bizonyossá tehetlek, hogy eszemet nem vesztém, hanem tökéletes eszmélettel vagyok. Én mindazon bolondság s dőreség szemrehányásait, melyeket tevél, s még tenni fogsz, előreláttam; de mind ez nem tartóztat neked ismételve mondanom, hogy még most is eltökélt akaratom Badrulbudur herczegnét a szultántól megkérni.“

„Valóban, fiam, – válaszola egész komolysággal anyja – ki kell mondanom, hogy egészen elfeleded magad. Ha ezen szándékodat szinte végre akarnád is hajtani, épen nem látom, ki által juttatnád kérelmedet a szultán eleibe.“ „Magad által,“ felelé fia, minden késedezés nélkül. „Általam, – kiálta anyja tele csodálkozással s meglepetéssel, – s a szultánhoz? Ah én igen fogok óvakozni, hogy ily nemű merénybe avassam magamat. S általában fiam, mi vagy te, hogy vakmerőködöl a szultán leányára gondolni? Elfeledéd-e, hogy te a főváros legcsekélyebb szabói egyikének fia s anyádról sem magasabb nemű vagy? Nem tudod-e hogy szultánok leányaikat nem egy hamar adják valakinek feleségül, még azon szultánfiaknak sem, kiknek reményök nincs egykor a kormányra jutni.“

„Kedves anyám, – viszonzá Aladdin, – meg mondottam már, hogy mind ezt, a mit most beszélél, előreláttam, s ugyanazt mondtam arról is, a mit még tán hozzá adandasz. Sem beszédeid, sem kifogásaid nem változtatják szándékomat. Megmondottam már, hogy általad akarom a herczegnét megkéretni; ez az egyetlen szivesség, melyet tőled kivánok, s azt kérem meg nem tagadni, hacsak készebb nem vagy inkább halálomat látni, mint életemet másodszor megadni.“ -328-

Aladdin anyja a legnagyobb zavarban volt, a mint fiának makacsságát látta, melylyel az bolondos tervénél megmaradott. „Fiam, – mondá még egyszer neki, – én igaz anyád vagyok, s mint igaz, becsületes anyád kész vagyok kedvedért minden okossággal egyezőt, vagyis, a mi hozzám s hozzád illik, megtenni. Ha arra kerülne a dolog, hogy számodra valamelyik szomszéd leányát, ki veled egyenlő vagy nem sokkal főbb rangu, megkérjem, mindent elkövetnék, a mi csak tehetségemben állana. De akkor is valami értékednek, jövedelmednek, vagy tanult mesterségednek kellene lenni, hogy czélodat érhesd. Ha szegények, mint mi, házasulni akarnak, arról kell aggódniok, elélhetnek-e? De te meg nem gondolván alacsony sorsodat s értékedet, a szerencse legmagasbik fokára törekedel, s czélod nem csekélyebb mint házasság urad és parancsolód leányával, kinek csak egy szavába kerül téged elrontani, és semmivé tenni. A mi személyedet s magadat illet, szóba sem hozom; mert azt, ha eszed van, magadnak kell gondolóra venned: egyedül arról kivánok szólani, a mi különösen engem illet. Hogy ötölhetett az a különös gondolat eszedbe, hogy én oda menjek s a szultán leányát számodra megkérjem? Tegyük fel, én birnék elég, nem mondom vakmerőséggel, hanem inkább szemtelenséggel, magamat a szultánnak bemutatni s neki e képtelen kérelmet előadni, kihez kellene folyamodnom, hogy magamat oda bevezettessem? Nem hiszed-e, hogy az első, kit eziránt megszólitanék, bolondnak tartana s hozzám méltatlan módon elutasitana. De tegyük, hogy a szultánhoz is minden baj nélkül bejuthatok, – a mi megeshetik, ha valaki igazságot kér tőle, melyet ő jobbágyainak mindig örömest szolgáltat, vagy kegyelmet, melyet örömest ád, mihelyt látja, hogy azt megérdemeljük, s méltók vagyunk reá – ilyen esetben vagy-e te? s gondolod-e, hogy megérdemled a kegyet, melyet számodra kérnem kellene? Micsoda szolgálatot tettél a szultánnak vagy az országnak, mivel különböztetéd -329- meg magadat? S ha már semmit sem tettél, hogy a kegyelmet megérdemeld, de különben is arra méltó nem vagy, mily orczával tudnék én azért folyamodni? hogy nyithatnám fel csak számat is, hogy a szultánnak ily ajánlatot tegyek? személyének fölsége, s udvara fénye azonnal megnémitanának, ki már reszketék, ha csak elhalt férjemtől, atyádtól kelle is valamit kérnem. S még egy más akadály is van, fiam, mire te nem gondoltál, az tudniillik, hogy a szultán előtt, ha valaki kegyelemért esedezik, nem tanácsos ajándék nélkül megjelenni. Ez ajándékoknak legalább is az a hasznok van, hogy ha a kérelmet akármi okból megtagadja is, a kérőt legalább kihallgatja. S már te mily ajándékot adhatsz neki? De ha birnál is valamivel, a mi egy nagy fejedelem figyelmére méltó volna, milyen arányban fogna kérelmed ajándokoddal állani? Szállj magadba, s gondold meg, hogy olyan után törsz, a mit elérned lehetetlen.“

Aladdin mind azt, a mit anyja, hogy őt szándékáról lebeszélje, előhoza, nyugalommal kihallgatá, s minekutána ellenvetéseit pontról-pontra meggondolta, végre szóra fakadt s mondá: „Megvallom, kedves anyám, nagy vakmerőség tőlem, hogy kivánságaimat oly nagyra merem üzni, s egyszersmind nagy meggondolatlanság, tőled oly hévvel s hirtelenséggel kivánnom, hogy menj el, s a szultánnak házassági ajánlatomat előadd, minekelőtte még módokhoz nyultam volna, melyek neked bemenetelt s kedvező fogadtatást szerezzenek. Ezért bocsánatodat kérem. De szenvedélyemnek, mely megragadott, nagysága mellett nem csodálkozhatol, hogy eleinte mindjárt mindent által nem láttam, a mi nyugalmamnak, melyet keresek, megszerzésére kivántatik. Én Badrulbudur herczegnét sokkal jobban szeretem, mint azt te csak képzelheted is, s még mindig azon szándékomnál maradok, hogy őt nőül veszem. Ez erős eltökéllett akaratom. Egyébiránt köszönöm nyilatkozásodat; ugy tekintem azt mint első lépést, a szerencsés -330- sikernek, melyet reménylyek, közelitésére. Mondod: nem szokás a szultán előtt megjelenni ajándék nélkül, s nekem semmim nincs, mi a szultánhoz méltó volna. A mi az ajándékokat illeti, veled egy vélekedésben vagyok, s megvallom, róla nem gondolkodtam; de ha azt mondod, hogy semmivel sem birok, a mit neki által lehessen adni, ugy te nem hiszed, hogy az, a mit, mint magad is tudod, az elkerülhetlen halálveszedelemből kimenekedvén magammal haza hoztam, elég nagy becsű a szultánnak vele igen kedves ajándékot tenni; arról szólok tudniillik, a mit a két erszényben s övemben hoztam, s a mit mi szines üvegnek gondoltunk: azonban e tévedésem már megszüntetett, s már neked csak meg kell vallanom, kedves anyám, hogy azok megbecsülhetlen értékü drágakövek, melyek csak nagy fejedelmekhez illenek. Megtanultam becsülni értékeiket, midőn a drágakőárusok boltjaiba jártam, s hihetsz szavamnak. Mindazok, melyeket drágakőárusainknál láttam, nem is hasonlithatók a birtokunkbeliekhez, s mégis oly kimondhatatlan nagy áron tartják. Te s én a mieink értékét épen nem is tudjuk. De bármint van a dolog, a mennyire én azon csekély tapasztalásnál fogva, melylyel ebben birok, hozzá érthetek, meg vagyok győződve, hogy az ajándék a szultánnak fölötte kedves lesz. Neked egy porczellán edényed van, mely jókora, s igen helyes alkatu; add elő, hadd lássuk, milyen hatások van a szemre, ha mind bele rakjuk s különböző szineik szerint elrendeljük.“

Aladdin anyja elhozá az edényt, s Aladdin kiszedé a drágaköveket, s a legszebb renddel belé raká. A hatás, melyet világos napnál szineik különfélesége, s fényök, a tüzök által okozának, olynemű vala, hogy anya és fiu csak nem elvakultak belé. Egészen elbámultak, mert eddig csak lámpavilágnál szemlélték. Aladdin ugyan még fájaikon is látta ezeket, hol dicsőséges tekintetüek valának, de még akkor szinte gyermek vala, s a drága köveket játszószernek nézte, s egyedül evégett -331- hozta is el, anélkül, hogy rólok egyéb ismerete lett volna.

Minekutána az ajándék szépségén egyideig gyönyörködtek volna, megszólalt Aladdin. „Kedves anyám, – monda neki, – most már csak nem háritod el magadról a szultánhoz menetelt azon ürügy alatt, hogy neki ajándékot nem vihetsz. Im itt van egy olyan, mely neked igen kedvező fogadtatást eszközöl.“

Noha Aladdin anyja az ajándékot minden szépsége, s becse mellett sem tartá oly nagy becsünek mint fia, még is hivé, hogy ezt a szultán elfogadhatja, s érzette azt is, hogy e részben többé semmi ellenvetést nem lehetne tenni. De minduntalan azon ajánlatra tért, melyet az ajándék kedvezése mellett a szultánnak tennie kellene. S ez neki nagy nyugtalanságot okoza. „Kedves fiam, – mondá neki, – elhiszem, hogy az ajándéknak jó foganatja lesz, s hogy a szultán engem kegyes szemmel nézend. De a mi a kérelmet illeti, melyet elébe kell adnom, érzem, hogy arra nincs erőm, s némultan maradok. S igy nemcsak járásom, hanem az ajándék is, mely, mint mondod, oly rendkivül becses, hiába lesz, s én nagy rémülettel fogok visszajőni, s neked elmondani, hogy reményedben megcsalatkoztál. Már én ezt neked megmondottam, s meglátod, hogy igy lesz. De teszem – igy folytatá szavát – ha én erőt veszek is magamon, hogy kivánságodat teljesitsem, s lesz annyi bátorságom kérelmedet, mint akarad, előadni, a szultán bizonyosan vagy tréfát űz belőlem, vagy méltó haragra gerjed, melynek én s te okvetlenül áldozatai leszünk.“

Aladdin anyja még egyéb okokat is ada elő, hogy, ha csak lehetséges, más gondolatra birja. De Badrulbudur herczegné kellemei sokkal mélyebb benyomást tettek szivére, hogysem tervétől magát el hagyta volna mozditani. Folyvást csak arra kérte anyját, hogy hajtsa végre szándékát. S anyja részint iránta valá szeretetből, részint attól féltében, hogy valami tulságra vetemedik, végre engede fia kivánságának. -332-

S mivel már későn s igy az idő, melyben a palotába menni s magát a szultánnak bemutatni szokás, mára elmult vala, a dolog a jövő napra halasztatott. Az anya és fia a napnak hátralevő részén nem egyébről beszéltek, mint csak arról. S Aladdin, a mi csak eszébe juta, mindent elmonda anyjának, hogy azt szándékában, melyet végre elfogadott, tudniillik: magát a szultánnak bemutatni, még inkább megerősitse. Azonban fiának minden előadásai sem győzheték meg arról, hogy ezen merénye sikerülni fog.

S meg kell vallani, hogy voltak okai azon kételkédni. „Fiam, – monda neki, – ha a szultán oly kegyesen fogad is, mint én azt kedvedért ohajtom, ha az ajánlatot, melyet felőled teszek, nyugalommal végig hallgatja; de e jó fogadás után az talál eszébe jutni, hogy értéked, gazdagságod s birtokaid felől tudakozódjék, – mert azokról mindenek előtt s még előbb mint személyedről fog tudakozódni, – ha, mondom, ezekről kérdezősködik, mit feleljek neki.“

„Kedves anyám, – felele Aladdin, – ne aggódjunk előre azon, a mi talán következni nem fog. Most csak azt várjuk el, mint fogad el s milyen választ ad a szultán? Ha megtörténik, hogy arról, a mit mondasz, tudósitást kiván, majd elgondolom, mit feleljek reá. Oly bizodalommal vagyok, hogy a lámpa, mely által már nehány év óta élősködünk, szükség esetében nem fog cserben hagyni.“

Aladdin anyja arra, mit fia most mondott, semmit sem tuda válaszolni. Meggondolá tudniillik, hogy a lámpa, melyről szól, még nagyobb csodákat is képes véghezvinni, mint eddig, holott csak az élelemrevalót szerezte be nekik. Ez megnyugtatá s minden nehézséget elhárita, mely a fiának igért szolgálattól őt tartóztathatá. Aladdin, ki anyja gondolatit elérté, monda: „Kedves anyám, legalább el ne feledd a dolgot titokban tartani: attól függ az egész szerencsés kimenetel, melyet én s te e dologban várhatunk.“ Ezután elváltak, -333- hogy nyugodni menjenek; de a heves szerelem s a határtalan szerencse nagy tervei, melyek Aladdin lelkét eltöltötték, nem engedék az éjet oly nyugodalmasan tölteni, mint óhajtotta volna. Még virradat előtt fölkelt s fölébreszté anyját, sürgette, hogy legottan felöltözzék s azután a palota kapujához siessen, s mihelyt annak ajtaja megnyittatik, be is menjen s pedig azon pillanatban, midőn a nagyvezér, vezérek s minden egyéb országos tisztviselők a diváni tanácsba mennek, holott a szultán mindenkor személyesen jelen szokott lenni.

Aladdin anyja mindent megtőn, a mit fia kivánt. Elővevé a porczelánedényt, melyben a drágakőajándék vala, s kétszeres gyolcskendőbe takarta, először egy igen finom fehérbe, azután egy kevésbbé finomba, mely utóbbit csúcsainál fogva össze is kötötte, hogy könnyebben vihesse. Végre fiának nagy örömére megindult s utát egyenesen a szultán palotájának vette. A nagyvezér a többi vezérekkel s udvari főemberekkel együtt már bemenének, midőn az ajtóhoz ért. Azok száma, kik a diván előtt kereskedtek, igen nagy volt. Végre megnyittatott s ő is a többivel egész a divánba bejutott. Ez szép, mély és tágas szála volt, melynek csarnoka nagy és pompás vala. Ugy állott meg, hogy a szultánnal, nagyvezérrel s egyéb fő urakkal, kik a divánban jobbra balra ülést foglaltak, épen általellenben volt. Egymás után felszólittatának a felek és pedig oly renddel, mint kérő leveleiket benyujtották, ügyeik előadatának, meghányatának s elitéltetének mindazon pillanatig, melyben szokás szerint a diván bezáratott. Akkor fölkele a szultán, elbocsátá annak tagjait s szobájába ment, hova őt a nagyvezér kisérte. A többi vezérek s tanács tagjai eltávozának. Mindazok, kik oda magányos ügyek miatt folyamodának, hasonlóul cselekedtek, részint megelégedve pereik nyereségeivel, mások elégedetlenül a rájok hozott itélettel, mások végre azon reménynyel, hogy dolguk a jövő ülésben fog eldöntetni. -334-

Aladdin anyja, látván, hogy a szultán fölkelt s eltávozott, igen jól következteté, hogy az nap már nem jelenendik meg, minthogy egyebeket távozni látott. Azért is szintén hazamenetelre határozta magát. Aladdin, ki őt a szultánnak szánt ajándékkal látta visszatérni, nem tudta eleinte, mit gondoljon. Azon aggódtában, hogy talán rosz hirt hozand neki, száját sem tudta felnyitni, hogy megkérdezze, mi hirt hozott. A jó anya, ki még soha csak lábát sem tette a szultán palotájába, s kinek semmi ismerete azokról, mik ott történni szoktak, nem vala, kiragadá őt a nyugtalanságból, a szófára maga mellé vonván s a legnagyobb együgyüséggel ekkép szólván hozzá: „Kedves fiam, láttam a szultánt s meg vagyok győződve, hogy ő is látott engem; de annyira el volt foglalva azokkal, kik vele jobbról balról szóltak, hogy meg kellett sajnálnom, midőn türedelmét s fáradságát láttam, melybe került neki őket kihallgatni. Ez oly sokáig tartott, hogy végre, mint gondolom, bele unt; mert egészen váratlanul fölkelt, eltávozott alkalmas sietséggel, anélkül, hogy azt a sok embert, ki még vele szólni akart, kihallgatta volna. Mindemellett is megörültem rajta; mert már únni kezdtem a várakozást s a hosszas állás miatt rendkivül megfáradtam. Azonban még semmi sincs elrontva. Holnap ismét el fogok menni, a szultán talán nem lesz annyira elfoglalva.“

Bármint föl vala Aladdin szerelemtől gerjedve, mégis eléglenie kellett ezen mentséget s magát türelemmel fölfegyvereznie. Azt legalább gyönyörrel látá, hogy anyja a legnehezebb lépést már megtette, kiállván a szultán tekintetét s reménylé, hogy már most azok példája szerint, kik jelenlétében a szultánnal beszéltek, nem átalandja a rábizottat elmondani, mihelyt a szólhatás kedvező pillanata elkövetkezik.

Másnap hasonlólag elment Aladdin anyja a drágakőajándékkal a szultán udvarába; de járása hiába esett; a diván ajtaját zárva találta s megtudá, hogy csak minden -335- másodnap tartatik tanács, s e szerint holnap ismét el kellene jőnie. E hirt megvivé fiának, kinek türedelmét most kettőztetnie kellett. Még hatszor mene el a kijegyzett napokon s mindig szemközt állt a szultánnal; de épen oly kevés sikerrel, mint először. S talán még százszor is végzés nélkül tér vala meg, ha a szultán, ki őt magával mindig általellenben látta, végre figyelmébe nem vette volna. S ez annyival hihetőbb, mert csak a kik kérőleveleket nyujtának be, léphetének rendben elő, hogy dolgukat elitéltetni lássák, mely esetben Aladdin anyja nem volt.

Ezen nap mondá végre a szultán, midőn az ülés végeztével visszatért, a nagyvezérnek: „Már jó idő óta látok egy asszonyt, mely rendesen mindennap, midőn nyilván ülést tartok, megjelenik s valamit gyolcskendőbe burkolva kezében tart. Az ülés elejétől egész végig állva marad s pedig épen velem szemközt. Nem tudod-e, mit kiván?“

A nagyvezér, ki arról épen oly keveset tuda mint a szultán, nem akart mégis válaszszal adós maradni, és felele: „Uram, felséged talán nem tudja, hogy az asszonyok sokszor a legcsekélyebb dolog miatt is panaszt tesznek. Ez alkalmasint azért jő panaszkodni felségedhez, hogy rosz lisztet adtak el neki, vagy valami csekély igaztalanság történt rajta.“ A szultán azonban e válaszszal meg nem elégedett, hanem monda: „Ha ezen asszony a jövő ülésben ismét megjelenik, el ne feledd őt előhivatni, hogy kihallgassam.“ A nagyvezér semmit sem felelt, hanem megcsókolá a szultán kezét s önfejére tevé, jelül, hogy azt kész volna elveszteni, ha a szultán parancsát nem teljesitendené.

Aladdin anyja már annyira megszoká a szultán előtt a divánban megjelenni, hogy fáradságát semmibe sem vette, csak hogy fiának megbizonyithassa, hogy semmit, a mi rajta áll, el nem mulaszt. Elmene tehát ismét a palotába, s szokás szerint a szultánnak általellenébe állott. A nagyvezér még semmi tárgyat sem ada elő, -336- midőn a szultán Aladdin anyját észrevevé. Szánakozva hosszas türedelmességén, melynek maga is tanuja volt, igy szólt a nagyvezérhez: „Mindenekelőtt, hogy valamikép el ne feledd, ott van ismét az az asszony, kiről tegnap szólék; bocsáttasd be őt; hallgassuk ki legelőször s végezzük el dolgát.“ Azonnal kijegyzé a nagyvezér a főajtónállónak az asszonyt s parancsolá, hogy közelebb vezesse.

A főajtónok Aladdin anyjához mene s inte neki, az asszony egész a thronus lábáig követé őt, hol az elhagyta, hogy helyét a nagyvezér mellett ismét elfoglalja.

Aladdin anyja, ki magát azon sokak példájához tartá, kiket a szultánnal beszélni látott, megilleté homlokával a szőnyeget, mely a thronus lépcsőit takará s e helyzetben marada, mig a szultán fölkelni parancsolá. Fölkelt s a szultán igy szóla hozzá: „Jó asszony, már téged régóta látlak a divánba járni s kezdettől végig a bejövetelnél állani, mondd el, mi hoz ide?“

Aladdin anyja, a mint e szavakat hallá, még egyszer leborult s ismét fölkelvén, monda: „Legfönségesebb uralkodója a kerek földnek, minekelőtte felségednek a rendkivüli s majd hihetetlen dolgot előadjam, mely fönséges széked elé vezet, kérlek, bocsáss meg azon vakmerő, vagy szintén helyesebben mondanám, szemtelen folyamodásért, melyet hozzád tenni szándékozom. Az oly szokatlan, hogy restelem és szégyenlem azt szultánom elébe terjeszteni.“ S hogy neki a kinyilatkozásra teljes szabadságot szerezzen, parancsolá a szultán: minden jelenlévők távozzanak a divánból, egyedül a nagyvezért kivéve. Ezután monda neki, hogy most bizvást beszélhet s magát kimagyarázhatja.

Aladdin anyja nem elégedék meg a szultán jóságával, ki őt a zavarból, hogy egész gyülekezet előtt szóljon, kimentette, hanem haragja elől is bátorságba akarta magát tenni, melytől az előadandó ajánlatnál tartania kellett s melyre épen nem vala elkészülve. -337- „Uram, – igy folytatá szavát, – még azért is bátorkodom fölséged előtt esedezni, hogy kegyelmedről s bocsánatodról bizonyossá tégy azon esetre, ha keresetemet csak legkevésbbé is botránkoztatónak vagy bántónak találnád“ – „Akármi legyen, – viszonzá a szultán, – előre megbocsátok s annak rád nézve semmi rosz következete nem lesz; szólj minden félelem nélkül.“

Miután Aladdin anyja minden óvást megtett, mint oly asszony, ki a szultánnak teendő ajánlat miatt, gondolá, hogy annak haragjától méltán tarthatna, egész hűséggel elmondá előtte, mily alkalommal látta Aladdin Badrulbudur herczegnét, ezen látás mily heves szerelmet gyujta benne, mily nyilatkozásokat tett ez iránt neki (anyjának), s ő mit nem terjeszte mindent elébe, hogy szenvedélyéből kiragadja, melynek épen oly megbántónak kell a szultánra, mint leányára, a herczegnére nézve lennie. „Azonban, – folytatá, – fiam a helyett, hogy ezen intéseket szivére vette s vakmerőségét átlátta volna, megátalkodott s pedig annyira, hogy valami kétségbeeső cselekedettel fenyegetőzött, ha vonakodnám felségedhez jőni s számára a herczegnét megkérni. Mindemellett is sok erőltetésembe került, mig magamat elszántam, hogy ebben akaratját tegyem; azért is még egyszer kérem felségedet, bocsásson meg ne csak nekem, hanem Aladdin fiamnak is, ki azon vakmerő gondolatra vetemedett, hogy ily magas szerződésre törjön.“

A szultán az egész előadást igen nagy kegygyel s szelidséggel hallá, anélkül, hogy haragnak vagy neheztelésnek jeleit adná, vagy csak tréfásan venné is a keresetet.

De minekelőtte a jó asszonynak válaszát adná, kérdé, mi az, mit gyolcskendőbe burkolva magával hozott? Azonnal kivevé az asszony a porczelán edényt, melyet leborulta előtt a thronus lábához tett, kibontá s általadá a szultánnak.

Lehetetlen a szultánnak meglepetését s bámulását -338- leirni, midőn az edényben oly sok becses, tökéletes s igen szembetünő drágakövet láta, s pedig mindeniket oly nagyságut, milyet még soha sem látott. Egy ideig oly nagy csudálkozásban volt, hogy szintén mozdulatlan állott. Midőn végre magához tért, elfogadá Aladdin anyja kezeiből az ajándékot, felfelkiáltván örömében; ah mi szép, mi becses! S minekutána a drága köveket egymás után csodálta, kezébe vette s mindeniket legkitetszőbb tulajdoninál megdicsérte, mutatá a nagyvezérnek az edényt s monda: „Nézd csak s meg fogod vallani, hogy a világon tökéletesebb s drágább már nem lehet.“ A vezér egészen meg volt tőle varázsolva. „No s – folytatá a szultán, – mit mondasz ilyen ajándékhoz? Nem méltó-e leányomhoz s nem adhatom-e ilyen áron annak, a ki megkéreti?“

E szavak a nagyvezért különös nyugtalanságba ejtették. Valamivel ezelőtt tudniillik jelenté a szultán, hogy leányát a herczegnét fiának szándékozik nőül adni. Most attól félt, s nem ok nélkül, hogy a szultán ily gazdag s rendkivüli ajándék által elcsábitva gondolkozását megváltoztathatná. Azért is közeledék a császárhoz s fülébe sugá: „Meg kell vallani, hogy ez ajándék a herczegnéhez méltó; mindazáltal kérem fölségedet, halaszsza el eziránti határozását még három hónapra; reménylem, hogy azalatt fiam, kire ezelőtt szemeidet vetni méltóztatál, képes lesz, még drágább ajándokot bemutatni, mint Aladdin, kit fölséged még nem is ismer.“ A szultán, noha meg vala győződve annak lehetlensége felől, hogy a nagyvezér fia számára valami olyat teremthetne elő, a mivel a herczegnének hasonló becsű ajándékot nyujthatna, még sem mellőzé el őt meghallgatni s neki e kegyelmet megadnia. S most Aladdin anyjához fordult s igy szóla hozzá: „Eredj haza, jó asszony, s mondd meg fiadnak, hogy én az ajánlatot, melyet nevében tettél, elfogadom, de hogy leányomat, a herczegnét, meg nem házasithatom, mig a menyekzői készületekről nem gondoskodtam, ez pedig -339- csak három hónap alatt eshetik meg. Akkor majd ismét eljöhetsz.“

Aladdin anyja annyival nagyobb örömben tért meg, minthogy sorsára nézve eleinte lehetlennek hitte a szultánhoz bemenetelt nyernie s most ezen fölül oly kedvező választ is kapa, mely helyett szégyenitő s elutasitó feleletet várt volt. Két okból gondolá Aladdin anyja beléptekor, hogy jó választ hoz, először, mert korábban tért meg, mint szokott, másodszor, mert arcza vidám, derült vala. „Nos kedves anyám, – monda neki, – szabad remélnem vagy meghaljak búmban?“ Mihelyt fátyolát leveté s melléje a szófára ült, igy szóla hozzá: „Édes fiam, hogy soká bizonytalanságban ne hagyjalak, előre is azt mondom, hogy a halálos gondolatok helyett igen nagy okod van jó reménynyel lenned.“ Beszéde további folyamatában elmondá neki, hogy mindenek előtt nyere bemenetelt, a mi egyszersmind kora hazajöttének is oka, tovább mily óvásokkal élt, hogy a szultánnak, bántalom nélkül a közte s Badrulbudur herczegné közötti házasság ajánlatát megtegye; azután a kedvező feleletet, melyet a szultán tulajdon szájából vőn. Hozzá adá, hogy az ajándék, a mennyire a szultán magaviseletéből kiveheté, mindenek fölött hatalmas benyomást tett lelkére, s az birta a kedvező válaszra, melyet hozott. „Ez annyival kevésbbé kerülte el figyelmemet, minthogy a nagyvezér kevéssel azelőtt valamit fülébe sugott, s féltem, hogy kedvező érzelmeiből, melylyel tán irántad vala, ki fogja zavarni.“

Aladdin e hirek hallatára a halandók legboldogabbikának tartá magát. Megköszönte anyjának mindazon fáradását, melyet e kezdemény elővitelében tett, s melynek sikerülése oly nagy tekintetű vala élte nyugalmára nézve. S noha szenvedélye tárgya iránti tűrtelen vágya mellett a három hónap csaknem örök létnek tetszett, mégis békés várakozásra birta magát, a szultán szavában bizakodván, melyet törhetetlennek hitt. Mig ő nemcsak az órát, napot, hetet, hanem még -340- a pillanatokat is számlálta, eltelék két hónap, midőn anyja egy este lámpagyujtásnál észre vevé, hogy az olaj elfogyott. Elmene tehát, hogy vegyen, s a mint a városba ért, látta, hogy minden ünnepileg föl volt ékesitve. Valóban a boltok a helyett, hogy bezárattak volna, nyitva voltak; fölékesittetének lombokkal s készület tétetett ünnepi világitásokhoz. Mindenik törekedék ebben pompával s fénynyel a másikat fölül haladni, hogy buzgóságát bebizonyitsa. Általában minden örömet s vidámságot mutatott. Még az utczák is tele voltak tisztöltözetű udvari emberekkel, kik gazdagon ékesitett lovakon ültek s nagyszámu szolgákkal, kik szüntelen jöttek mentek, valának körülvéve. Aladdin anyja kérdezé a kalmárt, kitől az olajt vette, mit jelent mindezen készület? „Honnan való vagy, jó asszony? – válaszola ez. – Nem tudod, hogy ma estére a nagyvezér fia a szultán leányával, Badrulbudur herczegnével menyekzőjét tartja? Ezennel vissza fog a fürdőből jőni, s az udvari tisztek, kiket látsz, épen most gyülekeznek, hogy kiséretül a palotáig kövessék, hol a menyekző tartatni fog.“

Aladdin anyja nem kivánt többet hallani. Oly sietve ment haza, hogy lakába léptekor alig piheghetett. Ott találá fiát, kinek semmi sem vala váratlanabb, mint a rosz hir, melyet neki hozott. „Kedves fiam, – igy kiálta fel, – rád nézve minden el van veszve!“

„Te számot tartottál a szultán szép igéretére; de abból semmi sem lesz.“ Aladdin, kit ezen beszédek igen háboritottak, válaszola: „Kedves anyám, miért ne tartaná meg a szultán szavát?“ – „Még ez este, – folytatá anyja, kel egybe a nagyvezér fia Badrulbudur herczegnével a szultán palotájában.“ Majd elbeszélé neki, mint tudta meg a dolgot s minden egyes körülményt közlött vele oly pontosan, hogy azon már többé nem kétkedhetett.

Ezen hirre elképedt Aladdin, mint ha villám ütötte volna meg. Minden más leveretett volna ezen ijedelem -341- által; de őt valamely titkos féltékenység tiltá tovább is ez állapotban megmaradni. Azonnal a lámpa jutott eszébe, mely neki eddig oly jó szolgálatot tett s anélkül, hogy a szultán, nagyvezér vagy ennek fia ellen hevesen fellobbant volna, csak azt mondá: „Kedves anyám, a nagyvezér fia ma éjjel aligba lesz oly boldog, mint reményli. Mig én egy pillanatra szobámba megyek, készitsd te el addig a vacsorát számunkra.“

Aladdin anyja észrevevé, hogy Aladdin a lámpásnak akarja hasznát venni, hogy ha csak lehet, a nagyvezér fiának Badrulbudur herczegnével leendő egybekelését megakadályozza, s ebben nem is csalatkozott. Aladdin, mihelyt szobájába jutott, csakugyan elővevé a csodalámpát, melyet a szellem legelső feltünése óta anyja szemei elől oda által vitt, megdörzsölé ugyanazon helyen, mint előbb. Pillanat alatt ott termett a szellem s monda:

„Mit kivánsz? kész vagyok szavadat fogadni, mint rabszolgád s rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják, szintugy én, mint a lámpának többi rabszolgái.“

„Hallod-e, – monda Aladdin, – te nekem mindeddig enni hozál, valahányszor arra szükségem volt, most azonban egészen más nyomosságu bizományról van szó. Én a szultántól Badrulbudur herczegnét megkérettem. Megigérte s egyedül három hónapi halasztást kötött ki. De a helyett, hogy szavát állná, ma este összeházasitja még a kikötött idő elmulta előtt a nagyvezér fiával. Épen most tudám meg s a dolog bizonyos. Azt kivánom most tőled, hogy az uj házasokat, mihelyt lefeküdtek, elragadd s ágyastúl ide hozd.“

„Parancsolóm! – viszonza a szellem, – legitten engedelmeskedem. Parancsolsz még valami mást?“

Aladdin ismét visszament anyjához s vele vacsorált épen oly nyugodtan, mint máskor. Vacsora után vele -342- még egy ideig a herczegasszony menyekzőjéről beszélgetett, mint valamely egészen érdektelen dologról. Azután szobájába ment, hogy anyja háboritlanul lenyugodhassék; maga azonban le nem feküdt, hanem vára a szellem visszajövetét s a neki adott parancsolat teljesitését.

Azalatt a szultán palotájában a legnagyobb pompával megtétettek minden intézetek a herczegné menyekzői ünnepére s az est szertartások s vigadalmak között mult szintén nagy éjig. Midőn mindennek vége lőn, jelt ada a herczegné fő ajtónoka a nagyvezér fiának; ez észrevétlenül eltávozott s ugyanezen tiszt bevezeté őt a herczegné szobáiba, szintén azon teremig, hol a menyekzői ágy vala. Először ő feküdt le, azután a szultánné maga s leánya asszonyainak kiséretében bevezeté a menyasszonyt. Ez a menyasszonyok szokásaként igen vonakodott. Anyja segite neki levetkezni, csaknem erőszakkal az ágyba fekteté, jó éjszakát kivána neki s eltávozék asszonyaival. Az utolsó bezárta az ajtót.

Alig vala az ajtó bezárva, hogy a szellem, hű szolgája a lámpának s pontos teljesitője birtokosai parancsolatának, anélkül, hogy az ifju férjnek a legkisebb szerelmeskedésre időt hagyott volna, mindkettőjök nagy bámulatára, megragadá az ágyat s azt egy pillanat alatt Aladdin szobájába vivé, s ott letette.

„Vedd ezen uj házas ifjut, – szóla Aladdin a szellemnek, – zárd el a titkos terembe s jőj el holnap reggel ismét kevéssel napfölkelte után.“ A szellem azonnal kivevé a nagyvezér fiát egy ümegben ágyából, elvitte a kijelelt helyre, párát lehelvén rá, melyet az tetőtől fogva talpig érzett s melytől egész éjszaka kábultan maradott.

Bármily nagy volt is Aladdinnak a herczegné iránt szerelme, mégis, mihelyt vele egyedül maradott, nem monda hozzá hosszu beszédeket, hanem igen nyájas hangon igy szólt: „Ne félj, imádandó herczegné, itt bátorságban vagy s bármily heves is a szerelem, melyet -343- szépséged s kellemeid iránt érzek, még sem fog soha arra birhatni, hogy azon mély tiszteletnek, melylyel neked tartozom, határain túl menjek. Ha – igy folytatá szavát, – kényszeritve vagyok e végső eszközökhöz nyulni, ugy ez nem oly szándékkal történt, hogy megbántsalak; hanem csak azt akartam akadályozni, hogy egy törvénytelen vetélytárs atyád nekem adott szava ellenére birtokába ne vegyen.“

A herczegné kevéssé hallgatá, a mit ez neki monda: nem is vala képes választ adni. Az ijedség s bámulat, melybe őt e meglepő s váratlan kaland ejtette, oly állapotba tevék, hogy Aladdin belőle csak egy szót sem vehete ki. Aladdin ezután teljesen megelégedve, csendesen elaluvék. Nem ugy volt Badrulbudur herczegnével a dolog. Életében nem tölté még ily szomorun s kellemetlenül az éjet; s ha a helyet s állapotot meggondoljuk, melyben a szellem a nagyvezér fiát hagyá, könnyen elképzelhetjük, hogy az uj férj azt még sokkal kedvetlenebbül töltötte.

Másnap reggel nem kelle Aladdinnak a lámpát dörzsölni, hogy szellemét hija. Eljött az a megrendelt órára s monda Aladdinnak, mig az öltözött:

„Eredj, – monda Aladdin – hozd elő a nagyvezér fiát, fektesd ismét az ágyba s vidd vissza a szultán palotájába, épen azon helyre, honnan elhoztad.“ A szellem most felváltá helyéről a nagyvezér fiát s a menyekzői ágyat pillanat alatt a szultán palotájának azon szobájába vivé vissza, honnan előbb elragadta.

Mindezen közben a szellem sem a herczegnétől, sem a nagyvezér fiától nem láttatott. Irtóztató alakja képes lett volna őket halálra ijeszteni. Még csak a közte s Aladdin közti beszédet sem hallák, egyedül az ágy rendülését s annak egy helyről másra általtételét vették észre. Már is elegendő volt megrémitésökre, a mint könnyen elgondolhatjuk.

A szellem a menyekzői ágyat már ismét helyére -344- állitotta, midőn a szultán a szobába lépe, hogy neki jó reggelt mondjon. A nagyvezér fia, ki a mult éjtől még egészen által volt fázva, s kinek még ideje sem volt a fölmelegülésre, alig hallá, hogy valaki ajtót nyita, azonnal felszökött s az öltöző kamarába ment, melyben előtte való nap levetkezett.

A szultán közelite a herczegné ágyához, megcsókolá a szokás szerint szemöldei között, jó reggelt monda neki; de a mint fejét fölemelé, s leányát figyelmesen megtekintette, azt nagy csodálkozására mély búba merülve találta. A herczegné csak egy szomoru pillanatot vete a szultánra, mely igen nagy bánatosságot vagy nagy elégedetlenséget mutatott. Még néhány szót szóla hozzá a szultán; de látván, hogy belőle semmit ki nem vehet, azt hitte, szeméremből teszi s eltávozék. Azt is gyanitotta mindazáltal, hogy hallgatásának még más rendkivüli oka is lehet. Ez arra birta, hogy azonnal a szultánné szobájába menjen, kinek elmondá az állapotot, melyben a herczegnét találta, s a módot, melylyel őt fogadá, elbeszélte. „Uram, – monda a szultánné, – ez ne idegenitse el fölségedet, egy uj házas sincs, mely menyekzője után reggel ilyféle tartózkodást nem mutatna. Két-három nap mulva máskép leszen. Majd akkor ugy fogadandja atyját, a mint illik. Én most – folytatá – legitten hozzája megyek, s igen kellene csalatkoznom, ha engem is épen ugy fogadna.“

Felöltözvén a szultánné, a herczegné szobáiba ment, ki még akkor föl nem kelt. Közelite ágyához, megcsókolta s reggeli üdvözletét mondá. De mily nagy vala csodálkozása, midőn tőle nemcsak választ nem kapott, hanem közelebbi vizsgálat után rajta igen nagy leveretséget is födöze fel, melyből következteté, hogy rajta valami különösnek kelle történnie. „Édes leányom, – monda a szultánné, – mitől van az, hogy te nyájaskodásimra nem is felelsz? Anyád iránt is ily tetetéssel akarsz-e viseltetni? Örömest hiszem, hogy az eszedbe -345- sem jutott. De akkor másnak kellett rajtad történni. Valld meg szabadon, s ne hagyj tovább ily nyomasztó bizonytalanságban.“

Badrulbudur herczegné hallgatását végre mély sóhajtással szakasztá meg: „Ah tisztelt anyám – igy szólala fel, – bocsáss meg, ha irántad a tartozó tiszteletet elmulasztottam. Lelkem oly élénken el van rendkivüli dolgokkal foglalva, melyek rajtam ez éjjel történtek, hogy bámulásomból s rémülésemből még most sem eszméltem föl, sőt magamat is alig ismerem meg.“ Azután leirá a legelevenebb szinekkel, mindkettőjök lefekvése után mint ragadtatott meg az ágy, s egy pillanat alatt mint tétetett által egy komor, dohos szobába, hol maga férjétől elválasztva maradott, anélkül, hogy tudná, hova lett. Hozzá adá, hogy egy fiatal embert láta ott, ki neki eleinte néhány szót monda, melyeket ő (a herczegné) ijedtében nem érthete; elmondta továbbá, mint adatott ismét vissza férje, s mint vitetett vissza az ágy szintazon hirtelenséggel előbbi helyére. „Ez épen akkor esett, monda tovább, midőn atyám, a szultán szobámba lépett. Talán rosz néven is vette a módot, melylyel a hozzám, általa mutatott becsületet fogadám. De megbocsát, ugy hiszem, ha különös kalandom s azon szánandó állapot, melyben még most is vagyok, tudtára lesznek.“

A szultánné a herczeg kisasszony beszédét csendesen kihallgatá; de épen nem akarta hinni. „Kedves leányom, – monda neki, – igen jól tevéd, hogy e felől atyádnak, a szultánnak, semmit sem szólottál. Óvakozzál erről valakinek csak legkevesbet is szólni; könnyen őrültnek tartanának.“ – „Tiszteletre méltó anyám, – felele a herczegné, – bizonyossá tehetlek, hogy mindezt a legjózanabb észszel mondom. Tudakozódhatol férjemtől, ugyanazt fogja vallani.“ – „Tudakozódni fogok, – viszonzá a szultánné, – de ha ugyanazt mondaná is, a mit te, még sem lennék meggyőződve. Csak kelj föl s vesd ki ezen gondolatokat fejedből. Az -346- valami igen szép lenne, ha te ily képzelődésid miatt a menyekződre rendelt ünnepléseket zavarni akarnád, melyeknek, valamint e palotában, ugy az egész országban még több napokig tartaniok kell. Nem hallod a trombitaszót s a síp, dob s trombita öszhangját? Mindez gyönyörűségre, vidámságra indithatna, s minden képzelődésidet, melyekről imént szóltál, elhajthatná.“ Egyszersmind hivá a szultánné a Badrulbudur herczegné asszonyait, s minekutána azt fölkelésre birta, s látá, hogy öltözni kezd, a szultán szobáiba ment, s annak azt mondá, hogy a herczegnének csakugyan volt valami baja, de már el van háritva. Azután a nagyvezér fiát hivatá, hogy tőle arról, a mit a herczegné mondott, valamit kitanulhasson; de ez, ki magát a szultáni rokonság által végtelenül megbecsülve érezé, elhatározta a dolgot titokban tartani. „Kedves vőm, – monda neki a szultánné, – ugyan valld meg, te is oly képzeletekkel töltéd meg fejedet, mint leányom?“ – „Felséges asszonyom, – válaszolt a nagyvezér fia, – szabad kérdenem, mire czéloz kérdésed?“ – „Ez nekem elég, – felele a szultánné, – nem akarok többet tudni; te okosabb vagy, mint ő.“

A palotában egész nap tartottak a vigadozások; s a szultánné, ki a herczegné mellől soha sem távozott, semmit sem mulata el, a mi örömére lehetett, vagy a mi részvételét a mulatozásokhoz, szinjátékokhoz, melyek tiszteletére tartattak, fölindithatta. De a mult éj története oly nagy behatást tett reá, hogy könnyen észre lehetett venni, hogy egyedül avval foglalatoskodik. A nagyvezér fia nem kevésbbé vala az éjtől, melyet oly roszul töltött, leverve; de nagyravágyása azt titkolnia kényszerité, s a ki őt nem látta, igen boldog férjnek tarthatá.

Aladdin, a ki mindent, a mi az udvarban történt, igen jól tudott, nem kételkedék, hogy az uj házasok mindazon boszantó viszontagság mellett, mely őket a mult éjszaka érte, együtt fognak hálni, s épen nem vala -347- kedve őket békével hagyni. Azért is mihelyt az éj beállt, a lámpához folyamodott. Tüstént megjelenék a szellem, köszönté Aladdint mint előbb, s ajánlá neki szolgálatait. „A nagyvezér fia s Badrulbudur herczegné, – monda Aladdin, – ez éjjel ismét együtt hálnak, eredj most oda, s mihelyt lefeküsznek, hozd ide őket ágyastúl mint tegnap.“

A szellem épen oly hiven s pontosan szolgált Aladdinnak, mint az előbbi napon; a nagyvezér fia épen oly hidegen s roszul tölté az éjet, mint az elsőt, s a herczegnének boszuságára ismét Aladdinnal kellett hálnia, közöttök feküvén a kard. A szellem, Aladdin parancsa következtében, másnap reggel ismét eljöve, fölemelé az uj házasok ágyát s vissza vivé a palota szobájába, a honnan elhozta. A szultán, ki azon elfogadás után, melyet Badrulbudur herczegnénél tegnap reggel talált, nyugtalan vala megtudni, ugy fogadandja-e mint az első éj után, ismét és pedig szintoly jókor szobájába mene, hogy azt megtudja. A nagyvezér fia, ki boszankodott s szégyenlette magát, mint az elsőn, alig hallá meg a szultán jövetelét, sietve fölkelt s az öltöző szobába rohant.

A szultán közelite a herczegné ágyához, jó reggelt monda neki, s ugyanazon nyájaskodása után, mint az előbbiek, igy szólt: „Nos kedves leányom, most is oly rosz kedvü vagy még, mint tegnap?“ A herczegné szintén oly hallgatásban maradott, s a szultán azt vevé észre, hogy lelke még szomorubb s leverettebb mint az első nap. Már most nem kételkedett, hogy rajta valami rendkivülinek kelle történni, s titkolódásán felboszankodva a legnagyobb haraggal s kivont karddal kiáltá: „Leányom, vagy valld meg, mi bajod esett, vagy e pillanatban levágom fejedet.“

A herczegné jobban a megbántódott szultán hangja s fenyegetésétől, mint a meztelen kard láttától megijedve, megszakasztá végre hallgatását, s könyek között monda: „Drága atyám s parancsolóm, bocsáss meg, -348- kérlek, ha fölségedet megbántottam. Reménylem kegyelmed és jóságodtól, hogy haragod helyébe szánakozás fog állani, ha azon szomoru s keserves állapotot, melyben ezen s az egész mult éjen voltam, elbeszéltem.“

E bevezetés után, mely a szultánt valamennyire megengesztelé s meginditá, egész hűséggel elbeszéle mindent, a mi rajta ezen két gonosz éj lefolytában történt, de oly érzékenyül, hogy a szultán rajta igen megszomorkodott. „Ha felséged mondásomon csak legkisebbé kételkedik, megtudakozhatod férjemet, kit adál. Meg vagyok győződve, hogy a dolog valóságát épen ugy fogja bizonyitani mint én.“

A szultán egészen azon bánkodásra ereszkedett, melyet a herczegnében egy ily meglepő kalandnak kelle okoznia. „Kedves leányom, – monda neki, – igen roszul tevéd, hogy nekem egy ily különös történetet mindjárt tegnap el nem beszéltél, melyen én épen oly nagy részt veszek, mint te. Én téged nem oly szándékkal házasitálak meg, hogy boldogtalanná tegyelek, hanem inkább avval, hogy megelégedett légy s mindazon szerencsének birtokába helyezzelek, melyet érdemelsz, s melyet egy oly férjnek, ki hozzád illőnek látszék, karjaiban remélhetél. Távoztasd el elmédből minden szomoru gondolatot a felől, a mit elbeszéltél; azonnal rendelést fogok tenni, hogy ezentul soha oly kellemetlen s kiállhatlan éjszakád ne legyen, mint az előbbiek voltak.“

A szultán, mihelyt szobáiba visszament, elhivatá a nagyvezért: „Vezér, – igy szóla hozzá, – beszéltél már fiaddal, s nem monda neked semmit is?“ Midőn a nagyvezér azt felelte, hogy még azóta nem láthatá, a szultán mindent elbeszélé neki, a mit leányától hallott. „Nem kétlem, – ezt adá hozzá, – hogy leányom valót beszélt, azonban szeretném, ha ezt fiad által is bizonyittatni hallanám; azért menj hozzá, s kérd meg, mi van a dologban.“ -349-

A nagyvezér azonnal fiához mene, jelenté neki a mit vele imént a szultán közlött, és rá parancsolt, hogy semmit el ne titkoljon s megmondja, való-e vagy nem? „Nem titkolhatom, atyám, viszonzá fia, hogy mind az a mit a herczegné atyának beszélt, teljes valóság; de ő azon rosz bánást el nem mondhatá, melyet én különösen tapasztalék. Egybekelésem óta két éjet oly szörnyen töltöttem, a mint csak kigondolható s szenvedéseim voltak, melyeknek körülményes s valódi kifejezésére szavaim sincsenek. Azon iszonyodásról itt szólni sem akarok, melyet érzettem, midőn négyszer egymás után az ágy velem fölemelkedett, a nélkül, hogy láthattam, ki emelte föl, s ki vitte egy helyről másra, vagy megfoghattam volna, mint eshetik az meg. Könnyen elgondolhatod szomoru állapotomat, ha mondom, hogy két egész éjszakát állva egy ümögbe valami szűk rekeszben töltöttem, minden távozhatás vagy csak legkisebb mozdulhatás nélkül, ámbár semmi akadályt sem láttam magam előtt, mely attól tartóztathatott volna. Mennyit szenvedtem e mellett, nem kell egyenkint elmondanom. Nem titkolom el előtted, hogy mindez nem tartóztatott, a herczegné, mint feleségem iránt, a szerelem tisztelet s hála minden érzeteivel viseltetnem, melyeket megérdemel; de bizonyomra mondhatom neked, hogy minden becsület s fény ellenére, mely ily házasságból rám háromolna, készebb vagyok meghalni, mint tovább egy ily fényes összeköttetésben élni, ha ezentul is oly kellemetlen bánásmódot kell tapasztalnom, mint az eddigi. Hiszem, a herczegné épen ugy gondolkozik, mint én és könnyen megengedi, hogy elválasztatásunk épen ugy szükséges nyugalmára, mint nyugalmamra nézve. Azért kérlek édes atyám, azon szeretetre, mely felinditá, számomra ily fényes szövetséget kötnöd, bird reá s szultánt, hogy házaságunkat elbomlottnak nyilatkoztassa.“

Bármily nagy volt is a nagyvezérnek vágyása, fiát a szultán vejének láthatnia, mégis ennek erős eltökélése -350- a herczegnétől elválasztatása iránt azt eszközlé, hogy nem látta jónak őt még nehány napi türelemre inteni, hogy elvárja, nem fog-e az alatt e viszontagság megszünni. Azért is elhagyá őtet, hogy a szultánnak megvigye a választ, kit bizonyossá tett, hogy azok szerint, miket fia beszélt, a dolog valóban ugy van. Azt sem várva, hogy a szultán az elválasztásról, melyre igen hajlandónak látszott, szólni kezdjen, maga kéré azon engedelemért, hogy fia a palotából el s haza mehessen, méltatlannak állitá, hogy a herczegné a fia iránti szerelme miatt csak egy pillantatig is oly szörnyű gyötrelemnek kitétessék.

Nem sok fáradságba került a nagyvezérnek kérelme teljesitését megnyernie. A szultán, ki magát ugyanerre határozá el, legottan kiadá a parancsolatot a vigadozások megszüntetésére a palotában, a fő városban, sőt egész országban, hova most ellenparancsokat küldözött; s rövid idő alatt megszüntek minden örvendezések s vigadalmak.

Ezen hirtelen s váratlan változás mindenféle beszédre adott okot. Kérdezték, valjon mi okozhatta ezen kettévágást, s erre nem tudtak magoknak egyebet felelni, mint, hogy a nagyvezért fiastul igen szomoru ábrázattal látták a palotából kijőni s haza menni. Egyedül Aladdin tudta a titkot, s szivében örvendett, a szerencsés kimenetelen, melyről a lámpa használása bizonyossá tette. Midőn tehát bizonyosan megtudta, hogy vágytársa a palotát elhagyta, s hogy a hazasság közte s a herczegné között végkép felbontatott, nem vala többé szükséges a lámpát dörgölni s a szellemet előhíni, hogy annak végrehajtását akadályozza. A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy sem a szultán, sem a nagyvezér kik Aladdinról s ajánlatáról régen megfeledkeztek, legkevesebbé sem gondolák, hogy neki e varázsban, mely a herczegné házassága felbomlását eszközlé, valami része lehetett.

Aladdin azonban elvárá a három hónap teljes lefolyását, -351- melyet neki a szultán Badrulbudur herczegnével összekelésére határidőül kiszabott. Minden napot gondosan számlált s midőn eltelének, már más nap az udvarhoz küldé anyját, hogy a szultánt igéretére emlékeztesse.

Aladdin anyja elment az udvarhoz, mint fia meghagyá, s a diváni bemenetelnél épen azon helyre állott, melyen az előtt is szokott állani. A szultán alig vete rá egy pillanatot, azonnal megismeré s ráemlékezék a tett kérelemre s az időre, melyre biztatá. A nagyvezér épen valamit előadott. A szultán félbeszakasztá ezen szavakkal: „vezér, én itt azon jó asszonyt látom, ki nekünk minapában oly szép ajándékot hoza. Hadd jőjön be. Azután is folytathatod beszédedet, ha őt kihallgatom.“ A nagyvezér egy pillantatot vete a diváni bejárás felé s hasonlólag megismeré Aladdin anyját. Azonnal kiálta az ajtón állónak, megmutatá őt neki s parancsolá, hogy közelebb léptesse.

Aladdin anyja közeledék a thrónushoz, hol a fenn álló szokás szerint leborult. A mint fölkele, kérdé a szultán, mit akar? „Uram, – felele, – még egyszer megjelentem felséged thrónusa előtt, hogy Aladdin fiam nevében emlékezetedbe hozzám, hogy a három hónap elhaladott, melyre őt biztatád azon kereset iránt, melyet akkor előadni szerencsém vala.“

A szultán, ki legelőször, hogy az asszonnyal beszélt, s magának ajánlata iránt három hónapi halasztást szabott, azt hitte, hogy épen nem is lesz már többé egy oly házasságról beszéd, melyet leányához, a herczegnéhez nem igen talált illőnek, meggondolván Aladdin anyjának szegénységét s alacsonyságát, ki előtte igen közönséges öltözetben jelent meg. Emlékeztetése mind emellett is néminemű zavarba hozá. Nem tartá jónak azonnal válaszolni, hanem tanácsul szólitá a nagyvezért, s kijelenté neki idegenségét az ellen, hogy leánya egy ismeretlenhez menjen, kinek sorsa, mint gyanitható vala, mélyen alább volt a középszernél. -352-

A nagyvezér nem kételkedett mindazt, a mit efelől gondolt, kifejteni, „Uram, – monda neki, – ugy látszik, csak egy hibázhatatlan eszköz van egy ily helytelen házasitást elháritani, anélkül, hogy Aladdin maga, ha Fölséged előtt ismeretes volna is, a miatt panaszra okot találhatna; tudniillik az, a herczegnére oly nagy-árt tenni ki, hogy az minden gazdaságaiból, bár mily nagyok legyenek is, ki ne telhessék. Ez igen alkalmas eszköz lesz őt ezen merész, mondhatni vakmerő nőkérésről leverni, melyet alkalmasint eléggé meg nem gondolt.“

A szultán javalá a nagyvezér tanácsát. Aladdin anyjához fordult s rövid gondolkodás után igy szóla hozzá: „Jó asszony, szultánnak adott szavát meg kell adnia: azért kész vagyok én is meg állani a magamét s fiadat leányom keze által szerencsésíteni. De minthogy leányomat el nem házasithatom, mig nem tudom, mi hasznai lesznek abból, azért megmondhatod fiadnak, hogy én szavamat teljesitendem, mihelyt nekem negyven nagy arany medenczét küld oly drágaságokkal megtöltve, milyeket te nekem egyszer benyujtottál, és pedig ugyanannyi fekete rabszolga által, kiket más negyven fehér és fiatal rabszolgának, a legszebb termetüeknek, s legdiszesebb ruhában kell vezetniök. Ezek a feltételek, melyek alatt leányomat a herczegnét kész vagyok által adni. Most menj, jó asszony, elvárom válaszát.“

Aladdin anyja még egyszer leborult a thrónus előtt s eltávozott. Utközben nevetett magában fia bolondos gondolatán: „Ugyan hol venné már ő, – igy szóla – negyven nagy medenczét aranyból s oly sok szines üveget belé? Befog-e ismét azon földalatti boltba, mely elván zárva, menni? S hol veszi azután azt a sok rabszolgát, kiket a szultán akar? Eszerint természetesen igen távol esik kivánataitól s alig fog megelégedni követségemmel.“ S miután e gondolatokkal, melyek Aladdinra nézve, minden kilátásait elrontották, haza -353- tért, igy szóla hozzá: „Fiam, tanácsolom, hogy a Badrulbudur herczegnéveli házasságról ne gondolkozzál. A szultán tudniillik igen kegyesen fogadott s ugy hiszem, hogy irántad igen jó gondolkodással van; de a nagyvezér, ha nem csalatkozom, egészen más gondolatokra birta s ezt abból, a mit mondani fogok, épen ugy megitélheted, mint én. Minekutána a szultánnak elébe adtam, hogy a három hónap már elmult, s nevedben megkértem, hogy igéretére emlékezzék, észrevettem, hogy előbb a nagyvezérrel egy ideig igen lassan beszélgetett s csak azután adá nekem a választ, melyet elmondandok.“ Aladdin anyja fiának arról, a mit a szultán mondott, s a föltételekről, melyek alatt a házassághoz megegyezését adja, igen fontos tudósitást tőn s e szavakkal végzé: „Fiam, a szultán válaszodat várja; de köztünk maradjon a szó, – igy folytatá szavát mosolyogva – arra igen soká fog várakozni.“

„Nem oly soká, mint te talán gondolod kedves anyám – viszonzá Aladdin – s a szultán is igen nagyon csalatkozik, ha gondolja, termérdek követelései által engem oly karba tennie, hogy Badrulbudur herczegnéről ne gondolkozhassam. Én más meggyőzhetetlen akadályokat vártam, vagy hogy az én hasonlithatatlan herczegnémre még magasabb árt tesz. De most meg vagyok nyugodva s a mit kiván, csekélység ahhoz képest, a mit én neki a herczegné birtokáért ajánlani képes volnék. Mig én most arról gondoskodom, hogy őt kielégitsem, eredj s készits valamit ebédre; a többit bizd reám.“

Mihelyt Aladdin anyja kiment eleséget vásárlani, Aladdin azonnal elővette a lámpát, s megdörzsölé. Tüstént ott terme a szellem, s kérdé őt azon szavakkal, melyeket már ismerünk, mit parancsol? Aladdin mondá: „a szultán már oda adja nőmül leányát, a herczegnét; de elébb negyven nagy és nehéz arany medenczét kiván, teli azon kert gyümölcseivel, honnan a lámpát -354- hozám, melynek te szolgája vagy. Azt is kivánja tőlem, hogy ezen negyven medenczét ugyanannyi fekete rabszolga vigye, kik előtt negyven fehér, ifju, deli, s a legszebb termetű, s legpompásabb öltözetű rabszolga menjen. Eredj, s szerezd meg nekem szaporán ezen ajándékot, hogy a szultánnak elküldhessem, mielőtt a diváni ülés végződnék.“ A szellem viszonzá, hogy parancsa azonnal teljesitve lesz s eltünt.

Kevés idő mulván a szellem ismét eljött negyven fekete rabszolgától kisérve, kik valamennyien egy nehéz aranymedenczét hozának fejökön, gyémánttal, rubinnal, smaragddal, gyöngyökkel, nagyságra s szépségre még válogatottabbakkal megtöltve mint az előbbiek. Mindenik medencze ezüsthabos aranyszövettel volt betakarva. Mindezen rabszolgák, mind a fehérek, mind a feketék csaknem az egész házat betöltötték, mely alkalmas kicsin vala, az udvarnak, s kertnek egy részével együtt. A szellem kérdé Aladdint, meg van-e elégedve, s nem parancsol-e még valamit. Aladdin válaszolá, most egyebet nem bíz reá s igy a szellem legottan eltünék.

Aladdin anyja megjött az árhelyről, s beléptekor egészen elbámult, a mint a sok embert s drágaságot látá. Lerakván az eleséget, melyet hoza, fátyolát le akará tenni; de Aladdin tartóztatá, „kedves anyám, – igy szóla hozzá, – most nem lehet időt vesztenünk. Igen sok függ attól, hogy te, mielőtt a szultán a divánt bevégzi, a palotába visszatérj, s az ajándékot, s a jegyadományt, melyet Badrulbudur herczegné számára kért, neki megvigyed, hogy gyorsaságom s pontosságomból általláthassa azon forró s őszinte kivánatomat, melylyel a Badrulbudur herczegnével kötendő házassági egyesülés becsületére törekedem.“

Anélkül, hogy anyja feleletét várná, megnyitá Aladdin az utcza felé az ajtót, s minden rabszolgáit, egymás mellett egy fehéret egy aranymedenczét vivő feketével egész az utolsóig párosan általeregeté. A legutolsó fekete rabszolga után kimenvén anyja is, -355- bezárta az ajtót, s békével vára szobájában azon reménynyel, hogy a szultán ez ajándék után, melyet kivánt, végre vejének elfogadandja.

A mint az első fehér rabszolga kilépett Aladdin házából, minden általmenők, kik őt látták, megállottak, s minekelőtte a nyolczvan fehér s fekete rabszolga kijött volna, már tele volt az utcza emberrel, kik mindenfelől egy ily pompás s rendkivüli jelenés látására összetorlottak. Mindenik szolga öltözete oly gazdagszövetű, s gyémántos vala, hogy a legdologhozértőbb emberek nem sokalták mindenik öltözetet egy milliomnál többre becsülni. Minden ruhának csínja, s testhez állása, az illemény, s kellem a rabszolgák magatartásában, egyenlő deli termetök, ünnepélyes menetelök egyenlő közű távolsággal, a rendkivüli drágakövek fénye, a gyöngyök, melyek öveik körül aranyba foglalva valának, s a szinte drágakövekből összecsinált rózsák turbánaikon, melyek egy egészen saját izlet szerint valának munkálva, oly bámulásba hozták ezen nézők sokaságát, hogy nem győzték őket nézni, s szemeikkel, mig csak lehetett, kisérni. Az utczák oly tele voltak emberekkel, hogy mindenik kénytelen volt azon helyt maradni, melyen állott.

Minthogy több utczán kelle átmenniök, mig a palotába érhetének, a városnak jó nagy része, minden koru s osztályu személyek tanui lettek ezen bájoló fellépésnek. Végre eljutott az elsője ezen nyolczvan rabszolgának az első várudvar kapujához. A kapusok, kik e csodálandó sereg közelettére mindjárt két rendbe oszlának, királynak tarták őt, oly gazdagon, s pompásan vala öltözve, s közeledének, hogy ruhája prémét csókolják; de a szolga a szellemtől oktatva, hátravonult, s egész komolysággal szólva: „Mi rabszolgák vagyunk, urunk megjelenendik, ha ideje lesz.“

Az első rabszolga a sereg előtt a második várudvarba jutott, mely igen tágas vala, s hol a szultán udvari népe felállitva volt. Ezen csapat vezetői nagyon -356- fényesen valának öltözve, de igen homályba tétettek, midőn a nyolczvan rabszolga Aladdin ajándékát, melyhez magok is tartoztak, elhozá. A szultán egész udvarában semmi oly tündöklő nem vala, s az őt körülvevő urak minden fénye, s ragyogása elenyészett ahhoz képest, a mi itt szemeiknek ajánlkozék.

Mihelyt a szultánnak ezen rabszolgák jövetele bejelentetett, azonnal parancsolatot ada, hogy bevezettessenek. A mint megjelentek, a divánnak ajtaját nyitva találták, s a legnagyobb rendben, fele jobbra, fele balra, azonnal belépének. Midőn már mind benn valának, s a szultán thrónusa előtt egy nagy félkört képezének, mindenik fekete rabszolga a nehéz medenczét, melyet hoza, a szőnyegre letevé. Mindnyájan leborultak, s homlokaikkal megérinték a szőnyeget. A fehér rabszolgák ugyanazt, s egyszerre tevék. Azután fölkelének, s a feketék igen ügyesen föltárák a medenczét, mely előttök állt, s kezeiket melleikre tevén, a legnagyobb tisztelettel állva maradának.

Aladdin anyja, ki azalatt egész a thrónusig előment, miután leborult volna, igy szólt a szultánhoz: „Felséges ur! fiam igen jól tudja, hogy ez ajándék, melyet fölségednek küld, sokkal alább van annál, a mit Badrulbudur herczegné megérdemelne; reményli mindazáltal, hogy felséged, valamint Badrulbudur herczegné is ezt elfogadni méltóztatnak, s ezt annál nagyobb bizodalommal, minthogy ez által a föltételnek, melyet elébe szabnod tetszék, eleget tenni törekedett.“ A szultán nem vala képes Aladdin anyja üdvözletét figyelmesen meghallgatni. A legelső pillantat, melyet a legtündöklőbb, s legdrágább kincsekkel megtöltött negyven medenczére, s a nyolczvan rabszolgára vetett, kik mint tekintetökre, mind öltözetük bámulandó pompája- s drágaságára nézve királyoknak tetszének, annyira meg lőn lepetve, hogy elcsodálkozásából semmikép föl nem eszmélhetett. A helyett, hogy Aladdin anyjának felelt volna, a nagyvezérhez fordult, ki maga -357- sem foghatá meg, honnan kerülhet ez a teménytelen kincsnek sokasága? „Nos, vezér, – monda nyilvánosan neki – mit tartasz arról, ki nekem ily rendkivül gazdag ajándékot küld, s kit egyikünk sem ismer? Méltatlannak tartod-e még a házasságra leányommal Badrulbudur herczegnével?“ Bármint evődött, s megszomorodott is a nagyvezér azon, hogy fia előtt egy ismeretlen legyen a szultán vejévé, még sem merte valódi véleményét eltitkolni. Nagyon is szembetünő vala, hogy Aladdin ajándéka több, mint elégséges vala arra, hogy ily magas rokonságba fölvétessék. Azért is válaszola, a szultán vélekedését egészen javalva: „Uram, oly távol van tőlem azt hinni, hogy a ki felségednek ily nagy ajándékot nyujtott, méltatlan a mondott becsületre, hogy azt nagyobbra méltónak is merném állitani, ha meg nem volnék győződve, hogy a herczegné, felséged leánya becsét a világnak semmi kincse föl nem érheti.“ Az udvari fő urak, kik ezen ülésben jelen valának tetszésök jelei által kimutaták, hogy vélekedésük a nagy vezérétől nem különböző.

A szultán a dolgot most már nem halasztá, s még csak eszébe sem juta tudakozódni: valjon Aladdin bir-e egyéb tulajdonokkal is, melyek megkivántatók, hogy veje lehessen. Ezen véghetetlen kincsnek csak puszta látása is, s a gyorsaság, melylyel Aladdin kivánságait teljesité, anélkül, hogy a roppant föltételek, melyek elébe szabattak, csak legkisebb bajt okoztak is volna neki, könnyen meggyőzék afelől, hogy semminek sincs hiával, a mi azt tökéletes emberré, s olyanná tegye, milyet ő kiván. S azért, hogy Aladdin anyját oly megnyugtatva bocsássa el, a mint csak kivánhatá, igy szóla hozzá: „Menj, jó asszony, s mondd fiadnak, hogy nyilt karokkal várom, s hogy minél előbb jő a herczegnét kezemből elfogadni, annál nagyobb gyönyörömre leend.“

Mihelyt Aladdin anyja oly örömmel, milyenre csak egy alrendű asszony képes lehet, ha fiát váratlanul ily -358- magas polczra látja jutni, eltávozott, a szultán eloszlatta ezen napi ülést, leszált thrónusáról, s parancsolá, hogy a herczegné szolgálatára rendelt heréltek jőjenek, vegyék föl a medenczéket, s vigyék asszonyok szobáiba, hol azokat egész kénye szerint meg akará tekinteni. E parancs a heréltek főtisztének ügyelése alatt azonnal teljesitve lőn.

A nyolczvan fehér s fekete rabszolga nem felejtettek el. Bebocsáták őket a palota belsejébe, s kis idő mulva parancsolá a szultán, ki azelőtt a herczegnével pompás öltözeteikről beszélt, hogy a herczegné szobái előtt állittassanak sorba, hogy azokat a rostélyozott ablakon által láthassa, s meggyőződhessék, hogy nemcsak többet nem, hanem sokkal kevesebbet is mondott neki felőlök, mint valójában volt.

Aladdin anyja azalatt haza tért és pedig oly arczczal, mely a fiának hozott jó hirt eléggé kijelentette. „Fiam, – igy szóla hozzá, – van okod elégedve lenned; várakozásomnak ellenére megérted kivánságod teljesedését, s jól tudod, mit mondottam neked ez iránt. Hogy soká ne várakoztassalak, már csak megmondom: a szultán egész udvarának megegyeztével méltónak itélt Badrulbudur herczegné birtokára. Vár, hogy ölelhessen, s a házassági szerződést megtegye. Arra legyen most gondod, hogy ezen összejövetelre elkészülj, hogy az azon magas véleménynek, mely felőled van, megfelelő legyen. De azon csodák után, melyeket általad végrehajtva láttam, meg vagyok győződve, hogy ebben sem fogsz semmit elmulasztani. Azonban eszedbe kell juttatnom, hogy a szultán rád egész tűrtelenséggel vár. Azért is, ne késsél hozzá menni.“

Aladdin, ki ezen hirre fölöttébb megörült s a tárgytól, mely őt megbájolta, egészen el vala foglalva, csak nehány szót monda anyjának s szobájába távozék. Ott elővevé a lámpát, mely neki minden szükségeiben s kivánataiban oly nagy segélyére volt, s alig dörzsölte meg, hogy a szellem tüsténti megjelentével engedelmességét -359- megbizonyitotta. „Szellem, – monda neki Aladdin, – azért hivtalak, hogy nekem fürdőt készits, s mihelyt megfürdöttem, akarom, hogy számomra a legdusabb s legpompásabb öltözetet „milyet csak fejedelem valaha viselt, készen tartsad.“ Alig mondá ki, hogy a szellem őt, valamint magát is, láthatlanná tette, fölemelte s fürdőbe vitte, mely a legfinomabb csíkos tarka márványból vala készitve. Anélkül hogy láthatta volna, ki szolgálja, egy tágas, tiszta szálában levetkezteték; a szálából egy fürdőbe viteték, mely mérsékelt melegü vala, holott megdörzsöltetett, s mindennemü illatos vizekben fürösztetett. Minekutána több fürdőszobában a hév minden fokain által ment, ismét kijöve, de egészen máskép, mint bement vala. Orczája ép, fehér s rózsaszinű lőn s egész teste sokkal ügyesebb és könnyebb. A szálába ment, de a ruhát, melyet ott hagya, már nem találta többé. Helyébe a szellem olyat tőn, milyent kivánt vala. Aladdin egészen elbámult, midőn az öltözet pompáját szemlélte, mely számára oda tétetett. Felöltözött a szellem segélyével, minden darabon, melyet felvőn, csodálkozván, annyira fölül haladta mindenik legmagasabb képzelődéseit. Fel levén öltözve, a szellem lakába visszavitte s ugyanazon szobába, melyből elhozta, s kérdezé, nem bizna-e még valamit reá.

„Igen, – felele Aladdin, – kivánom, hogy legitt egy lovat teremts elő számomra, mely szépségre s jelességre a szultán ólabelieket mind fölülmulja, melynek takarója, nyerge, féke egy milliónál nagyobb értékü legyen. Kivánom továbbá, hogy egyszersmind husz rabszolgát ide teremts, legalább is oly drágán öltözötteket, mint a kik a szultánhoz az ajándékot vitték, hogy ezek mellettem s kiséretül jöhessenek; továbbá még huszat ilyet, hogy azok rendben előttem járjanak. Anyámnak is hozz hat rabnőt szolgálatára, mindeniket legalább is oly gazdagon öltözve, mint Badrulbudur herczegasszonyéi, s mindenik fején oly egész öltözetet -360- hozzon, mintha mindegyik a szultánné számára volna. Tovább tizezer aranyra van szükségem. Ez vala, a mit még parancsolni akartam. Menj és siess.“

Mihelyt Aladdin kiadá parancsait, eltünt a szellem s nemsokára megjelent a lóval, a negyven rabszolgával, kik közül tizen a tizezer aranyat hozák, s hat rabnővel, kik fejökön Aladdin anyja számára aranyszövetbe takart ruhákat hozának. Mindezeket általadá a szellem Aladinnak.

A tiz erszény közül Aladdin csak négyet veve, melyeket anyjának oly meghagyással ada által, hogy szükség esetében hasznát vegye. A többi hatot azon rabszolgák kezében hagyá, a kik hozták, oly parancsolattal, hogy tartsák meg, s az utczákon a szultán palotája felé mentökben a nép között marok számra hintsék el. Megparancsolá azt is, hogy mindnyájan előtte és pedig hármankint jobb felől, hármankint bal felől menjenek. Egyszersmind bemutatá anyjának a hat rabnőt, azt mondván neki, hogy az övéi s hogy velök mint asszonyuk parancsolhat; továbbá, hogy a ruhák melyeket hoztak, számára vannak.

Rendbe szedvén dolgait Aladdin, elbocsátá azt s mondá, hogy mihelyt szüksége lesz rá, híni fogja; a szellem legottan eltünék. Most Aladdin egyedül azon volt, hogy a szultán kivánatának, ki őt látni ohajtotta, eleget tegyen. Elküldé a negyven rabszolga egyikét, nem mondom legszebbikét, mert mind egyenlők voltak – a szultán palotájába, azon parancscsal, hogy tudakozza meg az ajtónállók fejétől, mikor lehetne szerencséje a szultán lábaihoz borulnia? A rabszolga igen gyorsan megvivé az üzenetet s választ hoza, hogy a szultán igen nyugtalanul várja.

Aladdin legottan lóra ült s az egész csapatot a már mondott rendben meginditá. Noha még soha lovon nem ült, mégis oly deliséggel tartá magát, hogy a legtanultabb lovas sem gondolta volna ujoncznak. Az utczák, melyeken ment, egy pillanat alatt teméntelen -361- sok néppel telének meg, kik a léget tetszésök, csodálkozások s magasztalásaik hangjaival tölték, kivált mikor a hat rabszolga, kiknél az erszény volt, jobbra-balra marokkal hinté az aranyat. A tetszés kiáltása azonban nem azoktól származott, kik tolongottak s lehajladoztak az aranyat szedni, hanem közép rendű személyektől, kik meg nem állhatták, hogy Aladdin bőkezüségének a méltó dicséretet nyilván ki ne mondják. Nem csak azok meg nem ismerék, kik gyermek korában a fiukkal utczán játszani láták, hanem még azok is bajosan ismerhetének rá, kik nem régen látták, annyira megváltoztak arczvonásai. Ez onnan jött, mivel a lámpának tulajdonsága volt, birtokosainak lassankint mindazon tökélyeket megadni, melyek a magas polczhoz, hova a lámpa ereje által jutottak, illendők valának. Most Aladdin személye iránt sokkal több figyelem volt, mint egész kiséretére. S már többen ugyanefféle csapatot láttak az előbbi napon, mely a szultánnak az ajándékot vitte. Mind ezek mellett a ló csodáltatott leginkább az értelmesektől, kik annak szépségét igen jól meg tudák különböztetni anélkül, hogy a gyémántoknak s drágaköveknek, melyekkel födve volt, vagy gazdagsága vagy csillogása őket megvakitotta volna. Minthogy hire terjedett, hogy a szultán neki szándékozik adni leányát, még sem találkozott, ki alacsony sorsához képest szerencséjét, vagy sorsa felmagasztaltatását irigylette volna.

Aladdin elért a palotához, hol elfogadására minden készen állott. Midőn a második udvar kapujához ért, a szokás szerint, melyet a nagyvezér, a tartományok helytartói mindenkor követtek, le akart lováról szállani, de a főajtónok, ki a szultán parancsa szerint reá ott várakozott, nem engedé s egész a gyülési vagy elfogadó teremig kiséré, hol lováról lesegitette; noha Aladdin azt nagyon ellenzette s el nem akarta vállalni, még sem vala képes meggátolni. Azalatt az ajtónállók két rendbe álltak a bemenetnél, -362- a főajtónok Aladdin balján ment s őt egész a thrónusig vezette.

A mint a szultán Aladdint megpillantotta, igen megörült, őt gazdagabban s pompásabban öltözve látván, mint maga valaha volt, mint szinte igen meglepetett deli termete s méltóságos öntartása által, a mi mind igen távol esett azon alacsony öltözettől, melyben anyját maga előtt legelőször megjelenni látta. Bámulása s meglepetése azonban nem gátlák fölkelnie s két három lépcsőig thrónusáról leszállnia, hogy Aladdint lábaihoz borulni ne engedje, hanem inkább azt barátsága minden kijelentésével megölelje. Ezen nyájas üdvözlet után mindazáltal Aladdin ismét lábaihoz akart borulni; de a szultán saját kezeivel tartóztatá s kényszerité ő s a nagyvezér közé leülnie.

Aladdin most megszólalt s ezeket mondá: „Uram, elfogadom a becsültetést, melyet nekem felséged tészen; mert azt kegyesen méltóztatál kijelenteni; de engedd mondanom, hogy épen el nem feledém, hogy születésemre nézve rabszolgád vagyok, hogy hatalmad nagyságát ismerem, hogy igen jól tudom, mennyivel tesz származatom alább azon helyezet dicsőségénél, melyben te vagy. Ha csak valamennyire is megérdemeltem a kedvező elfogadtatást, azt egy véletlen eset által okozott vakmerőségemnek köszönhetem, mely felinditá szemeimet, gondolatimat s vágyaimat ama mennyei herczegnére forditani, mely egyedül tárgya minden ohajtásaimnak. E vakmerőségemért bocsánatot kérek felségedtől; de el nem titkolhatom, hogy meghalnék búmban, ha reményemet ezen kivánatom teljesülte iránt vesztenem kellene.“

„Fiam, – válaszolt a szultán s ujolag megölelé, – te igen balul cselekednél, ha adott szavam őszinteségét csak egy pillanatig is kétségbe hoznád. Életed mostantól fogva drágább nekem, hogysem azon gyógyszert, mely annak megtartására hatalmamban áll, tőled megtagadhassam. Látni téged és hallani, e gyönyör kellőbb -363- nekem mind azon kincseknél, melyekkel én és te összesen birunk.“

Ezt mondván a szultán, jelt ada, s azonnal trombita, síp és dobszó hallatszék, mire a szultán bevezeté Aladdint egy ragyogó terembe, hol ünnepileg hordák fel a számos étkeket. A szultán csak Aladdinnal magával evett. A nagyvezér s az udvar elsői, mindegyik rangja és méltósága szerint, a vendégség alatt körülállák őket. A szultán kinek egyetlen szemtárgya Aladdin volt, oly igen gyönyörködék ennek látásában – különféle dolgokra vivé a beszédet. De Aladdin ezen egymással folytatott beszélgetésben, akármely tárgyról lőn is szó, oly széles ismereteket, mély tudományt, józan értelmet bizonyita, hogy a szultán szivében azon jó vélemény, mely mindjárt kezdetben iránta fogamzott, most egészen meggyökeredzett.

Ebéd után a szultán fővárosának első biráját hivatá s parancsolá neki, hogy leánya Badrulbudur herczegasszony és Aladdin között a házassági szerződést tegye fel, s tisztára dolgozza ki. Azalatt a szultán Aladdinnal holmi mellékérdekű dolgok felett mulatkozott, a nagyvezér és udvar főbbjei folyvást jelen valának, s Aladdin okosságán, hajlékony nyelvén, velős kifejezésein és finom elmés észrevételein, melyekkel a beszéd mulatságát fűszerezte, nem győzének csodálkozni.

Minekutána a biró a házassági szerződést az uralkodó szokás kivánata szerint megkészitette, kérdezé a szultán Aladdint, van-e szándéka a palotában maradni, s a menyegzői szertartást még ezen nap végre hajtani? „Uram, – felele Aladdin – ámbár megnevezhetetlen hő vágygyal kivánkozom azon boldogság egébe, melyet nekem Felséged kegyelme nyit, mégis kénytelen vagyok esedezni, hogy szabad legyen azt elhalasztanom addiglan, mig egy palotám épült, melyben a herczegasszonyt születéséhez méltólag fogadhassam. Kérem tehát felségedet, jelelne ki ezen czélra udvarához közel egy alkalmas tért, honnan képes legyek minél könnyebben -364- és többször udvarlására jőni. Én igyekszem, hogy az épület a legrövidebb idő alatt elkészüljön.“ – „Fiam, – viszonza a szultán, – válaszsz helyet tetszésed szerint, válaszsz ott, hol legalkalmasabbnak látszik. Az üres tér palotám előtt elég nagy, s én magam is már nem egyszer gondolkoztam azt beépiteni. Csak el ne felejtsd, hogy legtüzesebb ohajtásaim közé tartozik, téged leányommal minél előbb egyesülve látni, s akkor mondhatom majd: örömeim mértéke teljes.“ – E szavakat mondván, még egyszer megölelé Aladdint, ez pedig a szultántól oly nemes illendőséggel bucsuzott el, mintha folyvást fejdelmi udvarnál élt s nevekedett volna.

Aladdin lóra ült, s ugyanazon kisérettel, melylyel jöve, haza indult, a nép most is összetolongott, ezer ajakról hangzott örömkiáltás elébe, mindnyájan neki áldást és szerencsét kivánván. Mihelyt hajléka előtt leszállott, tüstént egyedül beméne szobájába, vevé a lámpát, s elő idézé szokás szerint a szellemet. Ez nem sokáig várata magára, megjelent azonnal, s ajánlá szolgálatit. „Szellem! – imigy szólalt hozzá Aladdin, – én eddigi szolgálatiddal meg voltam elégedve, te minden parancsaimat, melyeket tőlem e lámpa erejénél fogva vevél, híven és pontosan teljesitéd, s igy benned a lámpa szolgáját dicsérnem kell. Most pedig a dolog ugy hozza magával, hogy szolgálatidban, a mennyire lehet, még nagyobb szorgalmat és ügyességet mutass. Azt kivánom tőled, hogy a legrövidebb idő alatt nekem a szultán palotájának ellenében, de mégis illendő távolságra egy palotát épittess, mely mindenkép méltó legyen Badrulbudur herczegasszonyt, nőmet keblébe fogadni. Az épitményszerek kiválasztása te gondod legyen, te itéld meg, jobb lesz-e jaspis, agát, lazur, vörös- vagy talán tarka márványkőből falait rakni, reád bizom az épületnek egész elrendelését; azonban megvárom, hogy nekem fölül egy nagy termet egy kuppal, négy egymáshoz hasonló küloldallal épits, melynek falai -365- vegyes arany és ezüst halmozatból álljanak, mindegyik oldalán hat ablak legyen, s ezeknek rostélyozatját, kivévén egy ablakot, melynek készületlennek kell maradni, gyémántok, rubinok és smaragdok müvészileg és szép összeilléssel diszezzék, szóval: ugy a mint a világ még nem birta mását. Továbbá akarom, hogy ezen palotánál egy udvar, egy elő-udvar s egy kert találkozzék, mindenekelőtt pedig bizonyos helyen egy gazdag arany- és ezüstpénzzel megrakott kincstár; ezenkivül a palotában konyhák, éléskamarák, gyületboltok, eszköztárak, legyenek telve mindennemű legdrágább eszközökkel az év minden részeire, s a palotának többi fényéhez alkalmaztatva; továbbá ménólak, a legszebb lovakkal s a szükséges lovászmesterekkel és lovászlegényekkel; – ezenkivül még találkozzanak elegendő számu szolgák a konyha és udvarlás végett, valamint a herczegasszony szolgálatára szükséges rabnők is. Értheted immár, hogy mint akarom. Menj tehát most, és jer vissza, ha minden kész.“

A nap épen leáldozék, midőn Aladdin a szellemnek a palota felépitése iránt, a mint azt elméjében kidolgozá, rendeléseket ád vala. A jövő nap hajnalán Aladdin, kit herczegasszonyához való szerelme békén nyugodni nem engedett, alig hogy felkelt, már a szellem is meg jelent s igy szólott hozzá: „Uram, palotád kész; jer, tekintsd meg, kedved szerint van-e.“ Aladdin csak alig jelenté, hogy látni kivánná, s a szellem egy pillanat alatt már oda helyezé. A mit itt Aladdin látott, mind tulhaladá várakozását, és ő nem győzött eléggé csodálkozni. A szellem mindenhová elvezeté, és ő mindenütt gazdagságot, fényt, tisztaságot és ragyogó pompát szemlélt, valának udvarlók és rabszolgák is, mindegyik öltözködve, a mint azt tiszte és szolgálatja kiváná. – Nem felejté el neki a legnevezetesebbet is, ugymint a kincstárt megmutatni, ennek ajtaját a kincstárnok maga nyitá meg. Aladdin itt csudát látott, rakáson hevert a sok arany, felosztva kisebb nagyobb -366- zacskókra, a mint kisebb vagy nagyobb érték azokban foglalkozott, s a zacskók a boltozatig voltak halmozva, és pedig oly szép renddel, hogy a szemnek arra öröm vala nézni. Midőn kijövének, a szellem bizonyossá tevé Aladdint a kincsőr hívségéről. Erre elvezeté őt a ménistállókba, mutatá neki a világ legszebb lovait, s a lovászokat, kik a délczeg állatok táplálása és gondviselése körül ügyeskedtek. Ezután megjárta vele az élés- és szerkamarákat, melyek mindenféle dolgokkal, ugymint tápláló nemekkel, konyhaedénynyel, ékes lószerszámmal és számtalan szükséges holmival tömve valának.

Minekutána Aladdin imigy az egész palotát szobáról szobára, kamaráról kamarára, fölül ugy mint alul s különösen a nagy teremet huszonnégy ablakával körülszemlélte, s abban több gazdagságot és fényt, mint sem valaha reménylhette, talált volna, ekkép szólott a szellemhez: „Szellem, senki sem lehet megelégedettebb nálamnál, és én vajmi igazságtalan volnék, ha legkevesbbé is panaszkodnám. Csupán egy hiányzik még, a miről neked nem tevék emlitést, mivel akkor nem jutott eszembe; akarom, hogy a szultán palotájának kapujától azon szobák ajtajáig, melyek ezen palotában a herczegasszony számára készültek, egy legszebb bársony szőnyeg terittessék ki, ezt pedig azért, hogy midőn ő a szultán palotájából jön, rajta tehesse lépéseit.“ – „Egy szempillantás alatt itt termek, – mondá a szellem. – És alig tünt el, ime az álméló Aladdin teljesitve látja kivánságát, anélkül, hogy tudná, mikép történt légyen. A szellem ujra megjelenék, s visszavivé Aladdint hajlékába, épen, midőn a szultán palotájának kapuja kinyittatnék.

A palotának kapusai, kik a kaput kinyiták, és máskor azon táj felé, merre most Aladdin palotája állott, mindenkor szabad kilátással birtak, igen meglepetének, midőn ezen kilátást elépitve, s onnan a szultán palotájáig egy bársonyszőnyeget hosszan elterülni láttak. -367- Eleinte nem különböztetheték meg, mi legyen, de nőtt álmélkodások, midőn végre Aladdin büszke palotája nyilván szemeik előtt állott. Ezen rendkivüli csodának hire hamar befutotta a szultán udvarát. A nagyvezér, ki a kapu megnyiltával a palotába jöve, ezen ujságon nem kevésbbé bámult, mint egyebek; ő közlé legelébb a szultánnal, de a dolgot ugy festé, mint csupa szemfényvesztést. „Vezér“ – válaszolt a szultán – miért tartod te ezt szemfényvesztésnek? te ugy tudod, valamint én, hogy az ama palota, melyet Aladdin herczeg leányomnak lakásul épittetett, ehhez az engedelmet jelenlétedben nyeré meg tőlem; és lehet-e megütköznünk, hogy azt ily rövid idő alatt készité el, minekutána láttuk emberi dus voltát? Ő minket meglepni kivánt, ő meg akarta mutatni, hogy a készpénz egy naptól a másikig csodákat szülhet. Csak valld meg nekem, hogy szemfényvesztésről ejtett szavaid bizonyos irigy bánatból erednek.“ Mivel azalatt el jött az idő, melyben a tanácsgyülésbe kellett mennie, tehát ezen beszédet tovább nem folytathatá.

Midőn Aladdin hajlékához visszahozatott s a szellemet magától elbocsátá, anyja már akkor felkelt, s épen egyiket azon öltözetek közül vevé magára, melyeket neki Aladdin ajándékozott. Azon idő körül, melyben a szultán a tanácsgyülésből szokott jönni, Aladdin reábirta anyját, hogy a rabasszonyok kiséretében, kiket a szellem előbájolt, költöznék a palota felé. Egyszersmind kérte őt Aladdin, ha látná a szultánt, mondaná neki, hogy ő azért jön, hogy szerencséje legyen alkonyat felé a herczegasszonyt, ha uj palotájához induland, oda elkisérni. – Aladdin anyja elment tehát; mindazáltal, noha ő s az őt kisérő rabnők ugy valának öltözködve, mint szultánnék, mégis a látásra gyülöngő nép kevésbbé számos volt, mivel fátyol fedezé őket, s egy illendő felsőköntös eltakará a gyönyörű, s gazdag ruházatot. A mi Aladdint illeti, ez lóra ült, s minekutána atyai hajlékát odahagyta azon szándékkal, -368- hogy többé vissza nem tér – anélkül, hogy a varázslámpát mint főkincset ott felejtné – palotájához megindult, és pedig szintazon pompával, melylyel a mult napon, jelene meg a szultán előtt.

Mihelyt a szultán palotájának kapusai Aladdin anyját megpillanták, hirül vivék a szultánnak. Erre a hangmüvészi karoknak, melyek dobverőkből, trombitán, sipon és fuvolán játszókból állottak, s a palota csarnokain több részre valának felosztva, tüstént jel adaték, s ime a hangszerek hangozni kezdének, s felséges összezengéssé olvadtak, az egész városnak örömet hirdetvén. A kalmárok boltjaikat szép szőnyegekkel és zöldellő lombokkal ékesiték, s rendeléseket tevének este a város kivilágitására. A mesteremberek odahagyák műhelyeiket, s a nép csoportokban tolongott a nagy piaczra, mely a szultán és Aladdin palotája közt feküvék. Az utolsó közálmélkodást gerjeszte, nem azon nagy különbözés végett, mely a szultán palotájával való összehasonlitásban mutatkozott, hanem csodálkozának, egy ily felséges palotát oly helyen láthatni, hol tegnap még sem talpkő, sem épitményszer nem vala.

Aladdin anyja a palotában nagy tisztelettel fogadtatott, s a heréltek fejétől Badrulbudur herczegasszony szobáiba vezettetett be. Mihelyt a herczegasszony őt meglátá, elébe ment, megölelé, s helyet engede pamlagán; és mig asszonyai őt felöltözteték s a legdrágább gyöngyökkel és kövekkel, melyeket Aladdintól nyert ajándékul, felékesiték, a reggel legizesebb csemegéit adaták elébe. A szultán, a ki jött, hogy minél tovább együtt lehessen leányával, mielőtt ez tőle elszakadna s Aladdin palotájába költöznék, hozzá hasonlólag a becsület különös jeleit mutatta. Aladdin anyja az udvar előtt szinte már többször beszélt a szultánnal, de mindenkor leplezve, – s ma először anélkül. Ámbár esztendeire nézve derekas haladást tőn, mégis arczán sok vonások mutatkoztak, melyekből következtetni lehetett, hogy ifjusága egykor hóditó kellemmel birt. -369- A szultán, ki őt mindenkor csak igen egyszerüen, sőt csaknem pórpongyolán látá ruházkodva, rendkivül csodálkozott, midőn most szintoly gazdag és ékes öltözetben, mint saját leányát a herczegasszonyt, szemlélé. Ez is azon meggyőződésre vezérlette, hogy Aladdinnak minden dolgokban egyenlő tapasztalással, értelemmel és belátással kell birnia.

Midőn az est bekövetkezett, a herczegasszony atyjától bucsút vőn. Ez az elbucsuzás igen érzékeny volt és könyekkel gazdag. Többször megölelték egymást, az ajak néma maradt; végre a herczegasszony kiment szobájából, s mint hölgy az uj lak felé megindult. – Aladdin anyja balról méne, és száz rabnő legékesebb öltözetben követé őt. A zenekarok, melyek Aladdin anyjának elérkezte óta folyvást játszottak, mind egyesültek most, s a kisérő nép előtt menének, utánok száz poroszló lépdelt, és szintannyi fekete herélt, két rendben, elől pedig vezérök. – A szultánnak négyszáz virágzó apródjai nevelék a jelenet diszét, ezek két oldalról kettős sorban huzódtak el, kezökben szövétnekeket tartottak, melyeknek lángfénye a két palota ünneptüzeivel egybefolyván, a napvilág hiányát csodálatos módon pótolá ki.

Ily renddel költözött a herczegasszony a szőnyeggel vont uton Aladdin palotájához, s minél közelebb jöve, annál tisztábban s fentebben vegyült zenekarának játéka ama kar játékával össze, mely Aladdin palotájának csarnokáról alá hallatszék, s ezzel egy kellemes hangbájjá olvadt, mely, bármi különösnek és zavartnak tetszett is, a közörömöt rendkivül nevelé, nem csak a nagy piaczon, mely tömve volt nézőkkel, hanem a két palotában is, az egész városban, s a szomszéd vidéken.

Végre a herczegasszony az uj palotához megérkezett, és Aladdin öröm szárnyain sietett a tornáczhoz, mely a herczegasszony számára készitett szobákba vivé, hogy ott elfogadná őt. Aladdin anyja a herczegasszonyt -370- különös gonddal figyelmezteté fiára, ki az őt környező udvari szolgák között állott, és a herczegasszony őt első látásra oly szépnek találá, hogy egészen megbájoltatott. „Imádandó herczegasszony! – szólitá meg Aladdin, mély tisztelettel üdvözölvén őt, – ha talán oly szerencsétlen vagyok, hogy vakmerőségemért, melylyel ily szeretetreméltó hölgynek s egyszersmind szultánom leányának birtokát áhitám, neheztelésedet vontam magamra, bocsáss meg – okozd szép szemeidet, vádold tündér kellemid hatalmát, ne engem.“ – „Herczegem! – viszonzá a herczegasszony – én engedelmeskedem a szultán mint atyám akaratjának, és nekem elég volt téged látni, hogy egyszersmind mondhassam: én örömmel és szivesen engedelmeskedem.“

Aladdin, kit ezen kedvező szép felelet egészen megbájolt, nem hagyá ily hosszu szokatlan járás után tovább állani a herczegasszonyt, megfogta kezét, s ezt különös nyájassággal csókolván, bevezette őt egy tágas terembe, mely számtalan viaszgyertyáktól vala kivilágitva, s hol a szellem rendelésére fényes vendégség adatott. A tálak vert aranyból voltak, s a legizesebb húsnemekkel megtöltve. A virágos edények, medenczék, poharak, melyek az asztalt gazdagon diszesiték, szinte aranyból voltak és remekei a művészetnek; a többi ékességek is s a teremnek belső díszszabása megfeleltek az egész ragyogó fényének. A herczegasszony, kit ennyi gazdagságnak egy helyre halmozása megigézett, igy szólott Aladdinhoz: „Herczeg, én máskor mindig azt gondolám, hogy e világon nincs semmi szebb, mint atyámnak a szultánnak palotája, de csak e termet is ha megtekintem, látom, hogy csalatkoztam.“

Most Badrulbudur herczegasszony, Aladdin és anyja asztalhoz ülének, és azonnal bájzengésű zene kezdődék, melylyel a legszebb leányajkakról folyó tündérének vegyült, s ez a vendégség végéig szünet nélkül tartott. Az egészen megbájolt herczegasszony kénytelen volt megvallani, hogy atyjának a szultánnak -371- palotájában sohasem hallott ily édes szépet. De ő nem tudta, hogy ezen éneklők mindnyájan tündérek valának, kiket a szellem ehhez maga választott ki.

Végződvén a vacsora, minden asztali készületet gyorsan félreszedetett, s a zenekar helyébe egy sereg tánczos és tánczosné érkezett. Ők az ország szokása szerint mindennemű alakos tánczokat járának. Végre egy ifju és egy leány egyedül tánczolt – mindegyiknek lejtése álmélásig könnyű, diszes és kellemes volt – mindkettő remekét adá a tánczmüvészetnek. Már közelgett az éjfél, midőn Aladdin – a Chinában uralkodó akkori szokás szerint – felkelt, Badrulbudur herczegasszonynak kezét nyujtotta, hogy vele tánczoljon s ezzel a menyekző ünnepét berekeszsze. Mindketten oly szépen tánczoltak, hogy az egész társaság csodálkozásra ragadtatott. A táncz végeztével Aladdin a herczegasszonyt kezén tartá, a bemenének együtt a szobába, melyben a menyekzői éjnek nyugalomsátora készült.

Midőn Aladdin más nap reggel felébredt, eljövének udvarnoki, hogy őt felöltöztessék. Most egy más szinű de nem kevésbbé gazdag és fényes köntöst, mint tegnap a mennyekzői vala, adának reá. Erre paripái közül egyett elővezettetett, reá ült, és körülvétetve számos rabszolgától, kik előtte, utána és kétfelől mellette menének, költözött a szultán palotájába. A szultán szintazon tisztesség jeleivel fogadta, mint legelőször, megölelte, maga mellé ültette a trónuson, és reggelit parancsola hozni. „Uram, – válaszolt Aladdin – kérni bátorkodom felségedet, hogy engem ma ezen kegyelem részvételétől oldozzon fel, én épen esedezni jövök felségednek, ne tagadná meg tőlem ama szép szerencsét, hogy a herczegasszony palotájában ma a nagyvezérrel s udvar főbbjeivel déli vendégem lesz.“ A szultán nagy örömmel fogadá el a meghivást. Felkelt tüstént, és mivel nem messze volt, nem tartá terhének az utat gyalog tenni. Megindult tehát, jobbjáról -372- Aladdin – baljáról a nagyvezér, hátul az udvar főbbjei követék, előtte pedig a poroszlók, s jelesebb házi tisztjei haladtak.

Minél közelebb jöve a szultán Aladdin palotájához, annál inkább csodálá szépségét. Ez a csodálkozás belépésekor még inkább nőtt; minden szobánál, melyet látott, ujabb magasztalásokra buzdult. De midőn most a huszonnégy ablaku terembe, hová Aladdin őket meghivá, feljövének, és ő annak diszbőségét, főképen pedig a legszebb s legnagyobb gyémánt-, rubin- és smaragdkövekkel rakott rostélyablakokat meglátta volna, ugy meglepeték, hogy sokáig kőbálvány gyanánt állott. Minekutána ismét magához tért, igy szólott a mellette álló nagyvezérhez: „Vezér, lehetséges-e, hogy országomban és palotámhoz oly közel egy ily felséges palota állott légyen, melyről én eddig semmit sem tudtam?“ – „Felséged – válaszolt a nagyvezér – talán emlékezni fog, hogy tegnap előtt Aladinnak, midőn őt vejének fogadá, engedelmet adott egy palota épitésére, a királyinak ellenében. Azon nap alkonyatkor még e helyen semmi palota sem volt, és tegnap én valék az első, ki hirül vivém Felségednek, hogy a palota fel van épitve.“ – „Erre igen jól emlékszem – felele a szultán, – de azt nem képzeltem, hogy ez a palota a világ csodája fog lenni. Hol találhatni e széles földön oly épületet, melynek falai kő vagy márvány helyett arany- és ezüströgökből rakattak, s hol az ablakok rostélyozatin gyémántok, rubinok és smaragdok foglalkoznak? Ilyest a világon soha senki sem látott.“

A szultán megtekinté, s csodálá a huszonnégy rostélyablak szépségét. De midőn azokat számba venné, ugy találta, hogy csak huszonhárom bir oly ritka gazdagsággal, és nem kevésbé csodálkozott, hogy a huszonnegyedik készitetlen maradt. „Vezér – felszólalt a szultán, – mert a nagyvezér kötelességnek vevé mellőle nem távozni – „én álmélkodom, hogy ily fényes pompás terem e helytt bevégzetlen maradott.“ – Uram, -373- – felele a nagyvezér – Aladdin nyilván igen szoritva volt, s nem vala ideje ez ablakot a többiekhez hasonlóvá tenni, de elgondolhatni, hogy bir a megkivántató drágakövekkel, s hogy minél elébb munkába véteti.“

Aladdin, ki a szultánt némely parancsok kiadása végett elhagyá, most ismét hozzá jöve. „Fiam – mondá a szultán – ezen palota mindazok között, melyek a világon vannak, legcsodálatraméltóbb; csak egyen bámulok, hogy tudniillik ez egy rostélyablak bevégzetlen maradott. Feledékenységből történt-e ez, vagy gondatlanságból, vagy mivel a műveseknek nem volt idejök egy ily szép emlékén az épitésnek az utolsó munkát megtenniök?“ – „Uram – felele Aladdin – a rostélyablak nem ez okokból maradt ily bevégezetlen, mint azt itt látod, hanem ez készakarva történt, s a művesek világos parancsolatomra nem nyultak hozzá; azt ohajtám tudniillik, hogy felségednek jutna a dicsőség e teremet s palotát bevégeztetni; s könyörgök, ne vegye rosz néven ezen szándékomat, hogy valaha ezen vett kegyelemmel dicsekednem s rá emlékeznem lehessen.“ „Ha te ezt e szándékból cselekedted, – viszonzá a szultán, – ugy én azt igen köszönöm és tüstént adom ahhoz a szükséges parancsokat.“ És valóban hivatá azonnal a drágakőárusokat és a legértelmesebb aranyművészeket, kik fővárosában találkoztak.

A szultán azalatt lejöve a teremből, és Aladdin azon szobába vezeté, melyben Badrulbudur herczegnét a menyekző napján megvendéglette. A herczegné egy pillanattal később érkezett. Két asztal állott készen, legdrágább étkekkel megrakva, s rajtok ivókelyhek tiszta aranyból. A szultán az első asztalhoz ült le, s a herczegnével, Aladdinnal és a nagyvezérrel ebédelt együtt; az udvarnak minden főbbjei a másik asztalnál vendégeltettek meg. A szultán az étkeket igen izeseknek találta, és megvallá, hogy még soha fényesebben s kedvére inkább nem ebédelt; ugyanezt mondá a borról is, mely valóban igen finom és kedves italu volt. -374- A mit tovább még csodála, az négy roppant asztali ékességből állott, melyeken drágakővel kirakott arany palaczkok, csészék és kelyhek valának igéző vegyületben egymásra halmozva. Rendkivüli örömét találta a zenekarokon is, melyek a teremben felosztva valának, mig a trombiták és dobok mérsékes szünetekben kivülről harsogtak.

Midőn a szultán az asztaltól felkelt, jelenték neki, hogy a drágakőárusok és aranyművesek, kik parancsára meghivattak, itt volnának. Ő a huszonnégy ablaku teremhez felméne, és midőn oda felért megmutatta a drágakőárusok és aranymüveseknek, kik őt kisérék, a még készületlen ablakot. „Én hivattalak titeket – szóla hozzájuk, hogy nékem ezen ablakot vegyétek munkába s tegyétek épen oly tökéletes egészszé, mint ama többi. Vizsgáljátok meg azokat, és lássatok hozzá, hogy ez minél előbb a többihez hasonlóvá lehessen.

A drágakőárusok és aranymüvészek igen nagy figyelemmel vizsgálták meg a huszonhárom kész ablakot, és minekutána egymással tanácskoztak, és hosszu számvetések után meghatározták volna, hogy kiki a maga részéről mit nyujthat az ablak tökéletesitésére, viszont megjelentek a szultán előtt, és az udvari drágakövész mint szóvivő ezt mondá: „Uram, mi készen vagyunk minden gonddal és igyekezettel oda dolgozni, hogy felségednek engedelmeskedjünk: azonban mindnyájan, kik itt megjelentünk, sem birunk oly nagy értékű tömérdek drágakővel, mint a mennyi ily nyomos munkához szükséges.“ – „Nekem lesz, – felele erre a szultán – és talán több is, mint szükséges; jertek palotámba, én azokat nektek mind általengedem, válaszszátok ki és használjátok, a mi szükséges leend.

Midőn a szultán palotájába visszatért, előhozatá valamennyi drágakövét, és a drágakőárusok a legnagyobb részét kiszedték, főképen azokból, melyeket Aladdin ajándékozott. Ők az ablak rostélyozatjára forditák mind, anélkül, hogy munkájoknak valami -375- különös sikerét lehetett volna észrevenni; ők ujra meg ujra gyüjtögették a drágaköveket, és egy hónap multával alig végezhették a munkának felét. Végre a szultán valamennyi drágaköveit e czélra forditák azokkal együtt, melyeket a nagyvezér az övéiből adott, hanem minden, a mit evvel tehettek, az volt, hgy az ablak legfeljebb félig vala kész.

Aladdin, a ki jól látta, hogy a szultán hasztalan törekszik az egy rostélyablakot a többihez hasonlóvá tétetni, és hogy minden erőlködése mellett sem vall majd becsületet, hivatá az aranymüveseket, és mondá nekik, hogy ne csak a kezdett munkát hagyják abba, hanem egyszersmind, a mit csak dolgoztak eddig, azt ismét szedjék szét, és hogy a szultánnak minden drága köveit, azokkal együtt, melyeket a nagyvezér kölcsönözött, adják vissza.

A munka, melyen a drágakőárusok és aranymüvesek tovább hat hétnél dolgoztak, nehány óra alatt most ismét semmivé lett. A müvészek erre eltávoztak s Aladdint egyedül hagyták a teremben. Ő elővevé a lámpát, melyet magánál tartott, és dörzsölé. A szellem azonnal megjelent. „Szellem – mondá neki Aladdin – én parancsolám neked, hogy ezen terem huszonnégy ablakjai közül egyet kiépitetlen hagyj, és te ezen parancsomat betöltötted. Most azért hittalak, hogy megmondjam akaratomat, azt, hogy ezen egyet is a többihez hasonlóvá tedd. A szellem eltünt, és Aladdin leszállott a teremből. Midőn nehány pillanat mulva ismét felment, a rostélyablakot ugy lelé, a mint kivánta, egészen hasonlónak a többihez.

Azalatt a drágakőárusok és aranymüvesek eljövének a szultán palotájába, bevezettettek, és a szultán tulajdon szobájában fogadá el őket. Az első drágakövész átadá neki valamennyi drágaköveit, melyeket ismét visszahoztak és igy szólt a többiek nevében: „Felséged tudja, mily sokáig dolgozunk már teljes müvészi erővel a munkán, melyet nekünk tökéletre -376- hozni parancsolt. Mi munkánkban már jól előhaladtunk, midőn Aladdin minket arra kényszeríte, hogy ne csak munkánkkal hagynánk fel, hanem mindent egyszersmind rontsunk el, a mit eddig dolgoztunk, s a drágaköveket Felségednek a nagyvezérével együtt hoznánk vissza.“ A szultán kérdé őket, nem mondotta-e meg Aladdin ennek okát; és midőn ők e kérdésre nemmel feleltek, nyomban parancsolá, hogy egyik paripája vezettessék elő. – A paripa tüstént itt termett, ő felült, és ellovaglott, minden kiséret nélkül – kivévén udvarlói közül nehányat, kik gyalog követték. Ő Aladdin palotájához érkezék, és alant a lépcsőknél, melyek a huszonnégy ablakú teremhez visznek, leszáll lováról. Aladdint egy jellel sem tudósítván ittlétéről, a terembe felmegy, de Aladdin még jókor jöve a szultánt legalább a terem ajtajanál elfogadni.

A szultán Aladdinnak időt sem engedett, hogy nyájas udvarisággal panaszkodjék a végett, hogy ő Felsége neki eltitkolá jövetelét, s így kénytelen lőn tartozó kötelességét elmulasztani, hanem így szólott hozzája: „Fiam, én tenmagadtól jövök meg kérdezni, mi oknál fogva akarsz egy ily szép felséges teremet palotádban tökéletlen hagyni.“

Aladdin előtte eltitkolá igaz okát, azt tudniillik, hogy a szultán nem eléggé gazdag, ily munkát drágaköveivel befejezni. Mindazáltal, hogy megmutassa neki, mennyire múlja felűl e palota itt nem csak az ő, de a világ minden egyéb palotáját, nem lévén képes legkisebb részét is tökéletre hozni, igy válaszolt: „Uram, igaz – te e teremet kiépitetlen karban láttad, de kérlek – tekints most ide, és mondd meg, mi hiányzik.“

A szultán egyenesen az ablakhoz méne, melynek rostélyozatát bevégezetlennek látta, és midőn észrevevé, hogy az már mindenben hasonló a többihez, azt gondola, hogy csalatkozik. Ő nem csak a két oldalon lévő szomszéd ablakokat tekinté meg, hanem rendében, mind a -377- huszonnégyet; és minekutána meggyőződött, hogy a rostélyablak, melyen oly sokáig dolgoztatott, mely a müveseknek annyi napokba kerűlt, tudtával csak nehány órák alatt készűlt légyen el, megölelé Aladdint, megcsókolá két szeme közt homloka térét, és álmélólag így szóla hozzá: „Fiam, mi ember vagy te, hogy ily csodadolgokat és pedig egy pillantásban tudsz véghezvinni? Az egész világon nincs másod, és minél tovább tanullak ismerni, annál csodálatraméltóbbnak talállak téged.“

Aladdin a szultán dicsérő szavait nagy szerénységgel fogadá, és következendőkép válaszolt. „Különös szerencse és dicsőség részemről, felséged kegyelmét és megelégedését birni: igérem is, hogy semmit sem fogok elmulasztani, a mi által e kettőt mind inkább megérdemeljem.“

A szultán azon módon, a mint jöve, tért palotájába vissza, – a nélkül, hogy Aladdin kiséretét elfogadná. Midőn királyi lakába megérkezett, ott találta a nagyvezért, a ki reá várakozott. A szultán, ki még folyvást álmélkodott ama csodán, melynek szemtanúja volt, elbeszélé az egész dolgot oly szavakkal, melyek a ministert nem hagyák kétkedni, hogy az valóban úgy van, de a melyek egyszersmind a nagyvezért azon véleményében megerősíték, hogy Aladdin palotája a bűbájolás műve; oly vélemény, melyet a szultánnak mindjárt kezdetben, midőn a palota létre jött, kinyilatkoztatott. Ő ezen véleményét most előtte ismételni akará. De a szultán szavába vágott, mondván: „Vezér, te már ezt egyszer mondottad nekem, de látom, hogy a leányom és fiad közt meghiúsult házasságot még most sem felejtetted el.“

A nagyvezér látá, hogy a szultán szívét előzetes vélemény bírja; meghagyá tehát ezen vélemény mellett, nehogy vele szóharczba jőjön. A szultán mindennap, ha felkelt, rendesen egy szobába szokott menni, honnan Aladdin palotája vala látható, s napjában -378- is többször oda tért, hogy azt nézhesse és csodálhassa.

Aladdin azonban nem maradt zárkózva palotájában. Ő minden héten többször láttatá a városban magát, erre neki több alkalom szolgált; most e vagy ama mecsetbe jött imádságát végezni, majd néha közben meglátogatta a nagyvezért, a ki igen buzgott meghatározott napokon viszonyos tiszteletére lenni, majd ismét némely udvari nagyokat, kiket gyakortább palotájában megvendégelt, szíves volt saját házaikban meglátogatni. Valahányszor kisétált, két rabszolgája által, kik lova mellett menének, az útczákon és piaczokon, melyeken átlovaglott, telemarokkal szóratá az aranyt a sűrün gyűlöngő nép közé.

E mellett minden szegény, a ki palotája ajtajánál megjelent, megelégedve azon adományokkal, melyek Aladdin parancsára ott kiosztattak, tért haza.

Mivel Aladdin úgy osztá fel idejét, hogy nehezen múlt el egy hét, melyben legalább egyszer nem ment volna vadászni, most a város szomszéd tájaira, majd ismét távolabb környékekre, tehát ő az országútakon és falukon is egyaránt mutatta adakozását. Ez a nemes indulat, nagylelkűség a nép szivében ezer áldásokat sarjasztott, és végre közszokássá lőn, csak Aladdin fejére esküdni. Egy szóval, a nélkül hogy a szultán mellette épen árnyékba tétessék, kinek ő rendesen udvarlására jött, el lehet mondani, hogy Aladdin emberszeretete, és szelid viselete által az egész nép hajlandóságát megnyeré, és hogy a nép őt átaljában inkább kedvelte, mint magát a szultánt. Mind ennyi szép tulajdonokkal összeköté még a közjóra való lelkes buzgalmat, melyet benne nem lehetett elég méltólag dicsérni. – Ennek példáit adta egy az ország szélein kiütött lázadás alkalmával. Alig hallotta meg, hogy a szultán összegyüjté hadi seregeit annak elfojtására, s tüstént meg is kérte, hogy bizná reá a fővezérséget. Ő fáradság nélkül nyerte meg, a mit kért. Mihelyt a tábor -379- vezére lőn, seregeit a lázadók ellen inditá, s ő ezen hadi munkát oly vitéz gyorsan vitte véghez, hogy a szultán a lázadók veszteségét és megbüntetését csaknem korábban hallá meg, mint Aladdin megérkeztét a tábornál. Ez a hős cselekedet, mely nevét az egész országban megdicsőité, szivét meg nem változtatta. Diadalmasan tért vissza, de azért emberszerető, kegyes volt, valamint azelőtt.

Aladdin már több éveket imigy leélt, midőn a varázsló, ki neki, a nélkül, hogy reá gondolna, a fényes sorsára segitő eszközt kezeibe adta, Afrikában, hová vissza tért, róla megemlékezni kezdett. Ámbár eddig azt hitte, hogy Aladdin a földalatti üregben, hol visszahagyta, nyomorúan elveszett, mégis utóbb ösztönt érze magában, tisztán kinyomozni, mint múlt ki a világból. Mivel nagy mester volt a pontozó müvészetben, tehát szekrényéből elő vett egy négyszögöt egybezárt iskátulya képében, melyet a pontozó müvészetbeli vizsgálódásainál szokott használni. Leűlt pamlagára, elővevé a négyszögöt, födelét elemelé, és minekutána a homokot simára húzta, hogy megtudhassa, valjon Aladdin megholt-e a föld alatti üregben, kijegyzé pontjait, vonásait húzta, s helyhezé születése csillagállását. Midőn most e csillágallást megtekinté, hogy abból jövendölhessen, azt találta fel, hogy Aladdin a földalatti üregben nem csak meg nem halt, hanem abból kiszabadulván a világon mint első dúsgazdag egy herczegasszonynyal egybekelve ritka fényben, tiszteletben és tekintetben él.

Alig tanúlta ki a varázsló, ördögi mestersége után, hogy Aladdin ily magas fényponton áll, s ime a vér már arczába lövellett. Dühödten szóla önmagához: „Ez a nyomorú szabógyerek felfödözte tehát a lámpa titkát és erejét! Én halálát bizonyosnak tartottam, s ime most fáradozásim s ébren töltött éjjelim gyümölcsét ő éli! Azonban találok módot meggátolni, hogy azt tovább ne élhesse, vagy pedig veszszek el.“ Nem sokáig fontolgatá, mitévő legyen. Mindjárt jövő reggel -380- felveté egy berber ménre magát, mely ólában volt, s utnak indult. Igy jött városról városra, tartományból tartományba, – a nélkül, hogy utközben tovább mulatna, mint a mennyi időt lova kipihenése kivánt – s végre Chinába is eljutott, s a szultán fővárosába, kinek leányát Aladdin feleségűl vevé. Ott megszállott egy vendégházba, hol magának szobát fogadott. A napnak még hátralévő részét s a következendő éjszakát is itt tölté, hogy az utazás terheitől kinyúgodjék.

Másnap az afrikai bűbájos mindenek előtt azt kivánta tudni, mit beszélnek Aladdinról az emberek. Midőn a városon keresztűl sétálna, befordúlt egy igen nevezetes s az előkelők által igen látogatott helyre, hová legtöbben azért jövének, hogy egy bizonyos meleg italt (theát) vennének magokhoz, a bűbájos e helylyel már első utazása alkalmával ismerkedett meg. Alig telepité le magát, hogy ezen italból csészébe töltének, s azt odanyujták néki. Mig ivott, jobbra s balra figyelt, s ime hallá, hogy Aladdin palotájáról van a szó. Midőn csészéjét kiürité, közelebb járult egyikéhez azoknak, kik a palotát vevék beszéd tárgyáúl, s alkalmat lelvén, oldalaslag kérdezé, micsoda palota legyen az, melyről annyi, s oly nagy dicsérettel beszélnek? – „Honnan érkezel, jövevény? – válaszolt az, kihez kérdőleg fordúlt, – te egy nap sem lehetsz e városban, ha Aladdin herczeg palotáját még nem láttad, s még nem hallottad emlittetni.“ – Aladdin tudniillik, mióta Badrulbudur herczegasszonyt nejének vevé, folyvást csak herczegnek nevezteték. „Én nem mondom, – folytatá beszédét a férfi, – hogy ez a palota a világ csudaműveinek egyike, hanem azt állitom inkább, hogy az, az egész világon az egyetlen csudamű mert mióta a világ áll és ember él, senki sem látott még ily nagyot, gyönyörűt és felségest. Neked igen messze földről kell érkezned, mivel itt hallasz róla legelső szót, valóban, én úgy hiszem, hogy mióta e palota felépült, az egész föld kerekségén csak erről beszélnek. -381- Nézd meg azt magad, azután itélj, mondottam-e többet mint sem igaz.“ „Bocsáss meg tudatlanságomnak – viszonoza az afrikai varázsló – én csak tegnap jöttem, és pedig igen messze földről, úgymint Afrikának legvégsőbb széléről. – Elindulásomkor még nem terjedett el oda e csudának hire. És mivel azon nyomos foglalatosság végett, mely engem ide vezérelt, utazásomban szüntelen csak oda törekedtem, hogy minél előbb ide érhessek, a nélkül, hogy valahol legkevésbbé is késtem s ismeretséget szereztem volna, tehát a dologról egyebet nem tudok, csak a mit imént tőletek hallottam. Mindazáltal nem mulasztom el azt megnézni; sőt a kivánat bennem oly égő, hogy kedvem volna azt rögtön kielégiteni, ha szives barátsággal az útat hozzá kijegyeznéd nekem.“

Az, kihez az afrikai bűbájos folyamodott, örömének tartá, az utat leirni, melyen haladnia kell, hogy Aladdin palotájához juthasson; és az afrikai bűbájos azonnal felkelt és ment. Midőn odaért, és a palotát közelben minden részről meg tekintette, nem kétkedett tovább; hogy Aladdinak mint szabógyermeknek szegénységét továbbá számba venné, tudta igen jól, hogy ilyetén csudaműveket, csak a lámpának, melynek birását elveszté, szellemei alkothatnak. Mélyen emésztődvén Aladdin szerencséjén és nagyságán, mely csaknem a szultánéhoz lőn hasonlóvá, visszatért a vendégházba, melyben szállása volt.

Most fődolog vala, megtudni, a lámpa hol van, Aladdin azt magánál hordozza-e, vagy pedig valahol elrejtve tartja; és ezt a bübájosnak a pontozás mestersége által kelle felfedezni. – Mihelyt szállásán megérkezett, elővvé négyszögét a homokkal, mely kettőt ő minden útjában magával vitt. Minekutána azzal a szokásszerinti próbákat megtette, kitudta, hogy a lámpa Aladdin palotájában van, és ő ezen felfedezésen oly igen megörült, hogy csaknem magán kivül lőn. „Igy tehát a lámpa ismét enyém lesz!“ mondá magában -382- – „úgy van, halálban küzdök meg Aladdinnal, ha engem gátolni akar, hogy tőle megfoszszam, s őt viszont az alacsony sors porába sújtsam, melyből oly vakmerőn magasra emelkedett.“

A szerencse balsága úgy hozta, hogy Aladdin épen akkor tiz napi vadászatra ment, és még csak három nap volt oda. Az afrikai bűbájos ezt következendő módon tudta meg: mihelyt ő a pontozásból örvendetes hirt veve, tüstént a vendégház urához ment, azon örv alatt, hogy vele beszélgessen, s ennek oly nagy hajlandósága volt, hogy szükségtelen lőn nagy körüljárással élni. Ő elbeszélé neki, hogy látta Aladdin palotáját, és minekutána mindent kidicsért, a mit rajta és benne csudálásra méltót talált, igy folytatá: „Kiváncsiságom még messzebb terjed, és én addig meg nem elégszem, mig urát ezen csuda épületnek önszemeimmel nem láttam.“ – „Azt meglátni – felele a vendégház gondviselője – nem leend nehéz, minekutána arra majd mindennap van alkalom, ha Aladdin a városban mulat; de három nap óta vadászaton van, mely vadászat nyolcz napig tart.“

Többet az afrikai bűbájos nem akara tudni. Búcsút vévén a férfiútól, eltávozott, és monda magában: „Ez kedvező pillanat a munkára, nem szabad elszöktetni.“ – Ezzel bement egy férfiúnak boltjába, ki vásárra lámpákat készitett, s igy szólott hozzá: „Mester, tizenkét rézlámpára van szükségem; adhatsz nekem olyakat?“ A lámpaárus felele, hogy hiányzik ugyan még néhány az egész számhoz, de ha holnapig várni kiván, tehát akármely órában általveheti azokat. A bűbájos reáállott, csak azt ajánlá neki, hogy tiszták és fényesek legyenek, és jó fizetést igérvén, a vendégházba visszatért.

Más nap a 12 lámpa a bűbájosnak átadatott, a ki azoknak kivánt árát minden alkudozás nélkül lefizette. A bűbájos azokat egy kosárba tevé, melyet ezen czélra már előre megszerzett, és ezen kosarat karjára öltvén -383- Aladdin palotájához ment, és midőn ahoz közelitne, váltig kiáltá:

Minél közelebb jött, a kis gyermekek, kik a piaczon játszottak, mihelyest őt hallák, szaladva jövének, hangos gunykaczajjal sereglének össze körülötte, s tekinték mint örjöngőt. Magok az általmenők neveték dőreségét. „Ez bizonyosan – mondának ők – elvesztette eszét, hogy uj lámpákat ócskákért kinál!“ Az afrikai bűbájos nem boszankodott sem a gyermekek gúnykaczaján, fütyölésén, sipolásán, sem azon, a mit felőle mondának; hanem, hogy lámpáitól megszabaduljon, meg nem szünt kiáltozni:

Ezen kiáltást annyiszor ismétlé a piaczon fel, s alá járkálván – a palota előtt és körűl – hogy Badrulbudur herczegné, ki épen akkor a huszonnégy ablakú teremben volt, szavát meghallotta; de minthogy az őt kisérő gyermekek sivitása miatt ki nem veheté, mit mondott, lekülde egyet rabnői közől, ki hozzá épen legközelebb állott, meglátni, mit jelent a lárma és zsibaj ott alant.

A rabnő csakhamar visszajött, s hangos nevetéssel lépett a terembe. – Oly pajkoskedvűleg nevetett, hogy a herczegné őt látván, kénytelen lőn vele együtt nevetni. „No’s te dőre“ – monda a herczegné – nem akarod megmondani, miért kaczagsz ily hangosan?“ – „Herczegné!“ – felele rabnéja, s még folyvást nevetett – „ki nem nevet, midőn egy bolondot lát, ki a piaczon karra vett kosárral jár, mely tele van a legszebb ujdonuj lámpákkal, s ezeket mégis nem eladni, hanem ócskákért becserélni akarja? A sivitást pedig, mely hallatszik, gyermekek teszik, kik körülötte oly nagy számmal csoportoznak össze, hogy alig tehet egy lépést, s vele váltig dévajkodnak.“

Ezen hirre egy másik rabnő megszólal s ezt mondja: „Mivel ócska lámpákról van a szó, nem tudom, -384- vette-e már a herczegné észre, hogy ott fen a pártázaton is hever egy ilyen? Az, a kinek tulajdona, nem fogja rosz néven venni, ha az ócska helyett majd ujra akad. Ha a herczegné jóvá hagyja, öröme lehet tapasztalni, ez a bolond igazán oly bolond-e, hogy egy uj lámpát ócskáért ád, minden reáfizetés kivánása nélkül.“

A lámpa, melyet a rabnő érintett, a varázslámpa volt, melylyel Aladdin élt, hogy magát ama fényes polczra, melyen állott, emelhesse. Ő maga helyhezé minekelőtte vadászni méne, azon pártázatra fel, – attól félvén, hogy elveszti, és mindenkor ily gondoskodással élt, valahányszor máshova költözött; de valamint a rabnők, úgy a herczegné maga sem vevék soha is távolléte alatt azt észre. Azon időt kivévén, melyet a vadászaton töltött, szüntelen magánal hordozta. Itt talán azt a megjegyzést teszi valaki, hogy Aladdin gondossága e tárgyban igen helyes volt, de legalább a lámpát valahová zárta volna el. Ez ugyan igaz, de ily vigyáztalanság minden időben történt, s jövendőben sem marad el.

Badrulbudur herczegné, ki a lámpa becsét nem ismerte, s nem tudta, mily nyomos az mind reá mind Aladdinra nézve, hogy ahhoz senki se nyúljon, és hogy az minél gondosabban őriztessék, örűlt a tréfának s parancsolá egynek a heréltek közül, hogy vegye és cserélje be. A herélt engedelmeskedett, leméne a lépcsőkön, és alig lépett a palotából ki, midőn már az afrikai bűbájos szemébe tűnt. Hivá azt, és midőn hozzá érkezett, mutatta néki az ócska lámpát, mondván: „Adj nekem új lámpát ezért itt.“

Az afrikai bűbájos nem kétkedett, hogy ez ugyanazon lámpa, melyet keres; nem is lehetett gondolni, hogy Aladdin palotájában, hol minden eszköz csak arany és ezüstből készült, – több ilyen ó lámpa találkozzék. Hirtelen vevé azt tehát a heréltnek kezéből, és minekutána azt előbb keblébe rejté, átadta neki kézi kosarát, és tetszése szerint engedett a lámpák közül választani. -385- A herélt egyet kiválasztván, elhagyá tüstént a bűbájost, s ment, Badrulbudur herczegnének az új lámpát megmutatni. De a csere alig történt meg, hogy a gyermekek a piaczon sivitó kaczajt ütének, s a bűbájos dőreségén mulatkoztak.

Mindazáltal ez hagyá őket kiáltozni kedvök szerint s a helyett, hogy tovább is Aladdin palotája közelében tartozkodnék, eltávozott észrevétetlen, és minden zaj nélkül, azaz, nem kiáltozott többé, nem kinált tovább uj lámpákat ócskákért. De miért is? ő nem akara más lámpát, mint azt, mely imént birtokába jött; s a bűbájos elhallgatása azt szülé, hogy a gyermekek is békével hagyták, és szétoszlottak.

Mihelyt ő azon piaczról, mely a két palota közt terűlt el, aláhuzódott, néhány járatlan utczán által – eltünt, és mivel most sem a többi lámpára, sem a kosárra tovább nem vala szüksége – letette a kosarat a lámpákkal egy utcza közepén, hol épen akkor senki sem járt. Erre egy más utczába fordult, és ment folyvást sebesen, míg a város egyik kapujához ért; itt utját a külvároson mely igen hosszú volt, vivé keresztűl, de mielőtt a város végére jutna, némely élelemnemeket vásárlott össze. Mihelyt kiért a szabadba, az országutjától elhajlott, egy félreszigetelt táj felé, hol őt senki sem vehette észre, és hol a kedvező pillanatot bevárta, hogy ármányterveit tökéletesen kivihesse. Nem sajnálá berberménjét, melyet a vendégháznál visszahagyott, mert az imént nyert kincs neki elegendő pótlékúl szolgált.

Az afrikai bűbájos a nap hátralévő részét e helyen tölté, egész éjfél után egy óráig, midőn legnagyobb volt a sötétség. Ekkor húzta ki először kebléből a lámpát, és dörzsölte. E hivásra tüstént jelen volt a szellem.

„Mit kivánsz? – kérdezé a szellem őt. – Itt vagyok, mint rabszolgád, és rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják!“ -386-

„Parancsolom neked – válaszolt az afrikai bűbájos – hogy azon palotát, melyet te vagy a lámpának többi szolgái e városban épitettek, ugy a mint áll, minden élő lakosival tüstént felemeled, s azt velem együtt ezen és ezen helyre viszed Afrikában.“ A szellem egy szót sem válaszolt, hanem öszvehivta a lámpának többi szellemszolgáit, s azokkal kevés idő alatt a bűbájost s az egész palotát a megjegyzett helyre Afrikába vitte. Mi azonban az afrikai bűbájost s a palotát Badrulbudur herczegnével Afrikában hagyjuk, és most csupán a szultán álmélkodásáról fogunk beszélni.

Midőn a szultán felkelt, szokása szerint nem mulasztá el, a nyilt csarnokba menni, hogy öröme legyen Aladdin palotájat látni és csudálni. Szemeit azon táj felé forditá, hol egyébkor ezen palotát helyhezve látta, és ime most csak üres, puszta tért szemlélt, egészen úgy, mint akkor, mielőtt azon még palota épűlt. Először ezt csalódásnak vélte, és törlé szemeit; de most sem látott egyebet, mint látott kezdetben, ámbár az idő tiszta, az ég derült volt, és a reggel bibora, mely a nap tüsténti jövetét hirdeté, minden tárgyakat igen világosan és tisztán mutatott. Mind a két nyiláson jobbra balra nézett, és folyvást semmit sem látott. Álmélkodása oly nagy vala, hogy bizonyos ideig álló helyén bálványnyá lőn, szemeit azon tájra meresztve, hol eddig a palota állott, de hol az többé nem vala található; meg nem fejtheté magának, mint lehessen, hogy ily roppant, fényes palota, mint Aladdiné volt, melyet, mióta engedelmével az felépült, mindennap, sőt még tegnap is látott, egyszerre igy minden nyom nélkül elenyészett. „Én nem csalódom, – szóla önmagához – az épen, és épen csak azon a helyen állott; ha összedőlt volna legalább dőledék halmai mutatkoznának, és ha a föld nyelte volna el, legalább némely nyomait láthatnám.“ Ámbár most meggyőződött, hogy a palota nincs többé, mégis egy kevéssé várt, csak hogy lássa, igazán nem csalódik-e. Végre eltávozott, -387- s minekutána még egyszer hátranézett, ment termébe vissza, s parancsolá, hogy tüstént hiják el a nagyvezért. Azalatt felűlt, – lelkét oly sokféle gondolatok ostromlák, hogy nem vala képes valamit elhatározni.

A nagyvezér a szultánt nem sokáig váratá magára. Oly sietve jött, hogy sem ő, sem szolgái az általmenetelben észre nem vették, hogy Aladdin palotája nincs többé. Magok a kapusok, midőn a palota kapuit megnyitották, sem vevék azt észre.

A nagyvezér igy szólitá meg a szultánt: „Uram, az a sietség, melylyel engem Felséged hivata, azt hagyja gondolnom, hogy valami rendkivülvaló történt, minekutána felséged tudtával van, hogy ma tanácsülés tartatik, következőleg tisztem szerint nem sokára ugy is megjelentem volna.“ „Az, a mi történt, valóban valami rendkivüli, és te magad sem fogod tagadhatni. Mondd meg nekem, hová lett Aladdin palotája?“ – „Aladdin palotája? – válaszolt a nagyvezér álmélólag – én épen most menék el mellette, és ha nem csalódom, helyén láttam állani. Épületek, melyek oly izmosan és tartósan, mint Aladdiné, vannak fölemelve, nem egy könnyen szokják helyöket változtatni.“ „Menj csak ezen terembe és nézz oda – mondá a chalyf – és te nekem más ujságot fogsz majd jelenteni.“

A nagyvezér a nyitott csarnokba ment, és úgy jára mint a szultán. Midőn tökéletesen meggyőződött, hogy Aladdin palotája nem áll többé ott, a hol állott, és annak semmi nyoma nincs, viszont a szultánhoz ment. „Nos láttad Aladdin palotáját?“ Kérdezé ez őt – „Uram – válaszolt a nagyvezér – Felséged emlékezni fog, midőn többször mondám, hogy ez a palota, mely roppant iszonyú gazdagsága által csudálását vonta magára, csupán a varázslat s bűbájolás műve legyen; de Felséged nem hallgata szavamra.“

A szultán, ki azt, a mit a nagyvezér emlékezetébe hozott, nem tagadhatá, nagy dühösségre lobbant, és annál nagyobbra, mivel korábbi hitetlenségét nem vala -388- képes menteni.“ Hol van – kiáltá – ez az ámitó, ez a gonosztevő, hogy fejét lecsapatnom lehessen?“ – „Uram felele a nagyvezér – néhány napok előtt búcsút vett Fölségedtől. Meg kell őt kérdeztetni, hová lett palotája; neki azt tudni kell.“ „Az igen nagy kimélést mutatna részemről – válaszolt a szultán – menj, és parancsold meg harmincz lovagomnak, hogy meglánczolva hozzák előmbe.“ A nagyvezér elméne, a lovagoknak megvivé a szultán parancsát, és kitanitá azoknak vezérét, mikép cselekedjenek, hogy kezökből ki ne szökhessék. A lovagok elmentek, és Aladdint öt vagy hat órányira a várostól föltalálták, midőn épen a vadászatról térne vissza. A lovagok vezére melléje ugratott, és mondá neki, hogy a szultán igen ohajtja őt minél előbb látni, és azért kiküldé őket, hogy ezt hirül adnak, és visszatértében kisérői lennének.

Aladdin nem sejté legkevésbbé is az inditó okot, mely a szultán testőrzőinek ezen osztályát feléje hozta, s ugyanazért visszatérését még inkább sietteté. De midőn mintegy félórányi távolságra volna a várostól, körülvevé őt a lovagcsapat, s annak vezére mint szóvivő ezt mondá: „Aladdin herczeg, fájdalmas érzéssel jelentjük, hogy parancsunk van a szultántól, téged elfogni, és mint országvétkest, szine elébe hozni; kérünk téged egyszersmind, ne vedd rosz néven, és bocsáss meg, midőn kötelességünket teljesitjük.“

Ez a nyilatkoztatás Aladdint, ki magát mindenben ártatlannak érzé, rendkivül meglepte. Kérdezte a vezért, tudná-e, mivel vádoltatnék; de ez azt felelte, hogy erről sem ő sem emberei legkedvesebbet sem tudnak.

Midőn Aladdin látta, hogy szolgái a nagyobb lovagcsapattal meg nem küzdhetnek, sőt, hogy többen már el is hagyták, leszállott lováról, és mondá: „Itt vagyok; teljesitsétek a parancsot, mely adatott nektek. Azt azonban jó lélekismerettel vallhatom, hogy ártatlan vagyok, s hogy nem követtem el semmit olyast, s mi által vagy a szultán személye vagy az ország köz -389- boldogsága megsértetett volna.“ Azonnal egy hosszú láncz vettetett nyaka körül, melylyel egyszersmind derékon megköttetett, úgy, hogy kézeivel többé nem vala szabad. A vezér magát a lovagsereg elébe helyhezé, egy lovag pedig a láncznak végét tartotta, s imigy vezeté – a vezér után lovagolva – Aladdint, ki őt gyalog tartozott követni a városba be.

Midőn a lovagok a külvárosba jövének, az elsők, kik Aladdint lánczon kisértetni látták, egy pillantatig sem kétkedének, hogy fejét veszti. Mivel a nép átaljában szerette és tisztelte őt, tehát nehányan azonnal kardhoz és egyéb fegyverhez nyultak, s azok, kiknek fegyverök nem volt, kövekkel készültek fel, s ugy huzódtak a lovagcsapat után. Némelyek a lovagok közül, kik végsők valának, kezdének megfordulni, azon szándékkal, hogy a gyűlöngőket szétszalaszszák; de az utolsók száma oly igen nőtt, hogy a lovagok jónak találák nyugodtan maradni, s megelégedni sorsukkal, ha a szultán palotáját elérhetik, a nélkül, hogy Aladdin tőlük elragadtassék. Hogy ezt elérniök lehessen, fő gondjuk volt, az utakat és utczákat, a mint keskenyebbek vagy, tágasabbak voltak – széltében elfoglalni, s imigy jövének végre a palota előtti piaczra, hol magokat szoros rendbe állitván, a fegyverkezett nép árját feltarták, mig a vezér s ama lovag, ki Aladdint vezeté, a palotába beléptek; a kapusok pedig utánok a kaput tüstént bezárták védfalul a nép tolongása ellen.

Aladdin a szultán elébe vezettetett, ki őt a nagyvezér társaságában a csarnokon várta. Mihelyt megpillantá, parancsolta a hóhérnak, ki a czélra oda állittatott, hogy fejét csapja le – nem kivánván szine előtt látni, s maga védelmét hallani.

Midőn a hóhér Aladdint hatalmában tudta, levette róla a lánczot, melylyel nyaka és dereka körülövezve volt, és minekutána egy bőrt, mely számtalan elvesztett gonosztevők vérével vala itatva, a földön elteritett volna, arra letérdelni kényteté, s erre bekötözte szemeit. -390- Azután kivonta pallosát, s már készült a halálos csapáshoz – két karjaival súlyirányt nyitván a pallosnak, azt háromszor a levegőben villogtatá, s csak a szultán intésére várt, hogy Aladdin feje leessék.

Ezen pillanatban észrevevé a nagyvezér, hogy a nép, mely a lovagokon erőt vett, s a piaczot ellepte, a palota kőfalait több helyen lábtókkal kezdi megszállni, sőt itt ott zajongó dühhel lerongálni, hogy magának rést nyithasson. Mondá tehát a szultánnak, még mielőtt ez a csapásra jelt adna: „Kérem Felségedet, jól fontolja meg, a mit tenni készül. A nép már a palota falait ostromolja, és ha ide be talál rontani, a következés igen kártékony lehet.“ „Mit? palotámat ostromolni? – válaszolt a szultán – ki meri ezt cselekedni?“ „Uram“ monda a nagyvezér – pillantson csak Felséged palotája falaira, vagy a piaczra, s állitásom igazsága nem lesz kétséges.“

Midőn a szultán a szilaj, tüzes néplázongást megsajditá, ijedelme igen nagy lőn; nyomban parancsolá a hóhérnak, hogy pallosát hüvelyébe tegye, a kötést Aladdin szemeiről oldja le, s bocsássa szabadon. Egyszersmind kényteté poroszlóit a kiáltásra, hogy a szultán Aladdinnak megkegyelmezett, és hogy mindenki térjen békében haza.

Most mindnyájan azok, kik a palota falait megszállották, és tanui voltak annak, a mi történt, szándékoktól elállának. Csak hamar leszálltak a falakról, s megittasodván az örömtől, hogy egy férfiunak, kit szivből szerettek, megmenthették életét, rivalva hirdették ki a körülállóknak; néhány pillanat mulva a szerencsés hir az egész népnél elterjedett, mely a palota előtti piaczon hullámként tolongott, s a poroszlók kiáltása, kik a palotaszegélyről ugyanazt jelenték, mindenkit végképen meggyőzött. A szultán igazságszeretete, melyet Aladdinnak megkegyelmezésében mutatott, lefegyverkezteté a népet, a lázongást eloltá, és lassanként kiki békével tért haza. -391-

Mihelyt Aladdin magát ismét szabadnak látta, fejét felemelte, és midőn a szultánt megszemlélte volna, igy szólott fel hozzá érzékeny hangon: „Felség! hallgasd meg kérésemet, kegyelmedhez, melyet imént árasztottál reám, csatolj még egy másikat is, s add tudtomra, mit vétettem.“ „Mit vétettél, áruló? – válaszolt a szultán; – és te még azt nem tudod? – Lépj fel ide, én megmutatom neked.“

Aladdin fellépett, és midőn a szultán szine előtt állott, monda ez neki: „Kövess engem!“ s ment előtte, reá nem nézvén. Vezette pedig a nyilt erkélyhez, és midőn az ajtóhoz ért, igy szólott hozzá: „Lépj be ide. Hisz fogod még tudni, hol állott palotád; tekints itt mindenfelé, és mondd meg aztán, hová lett?“

Aladdin nézett, és nem látott semmit! Ő jól ismerte a helyet, melyen palotája állott; de mivel meg nem fejtheté, mint enyészett el az igy minden nyom nélkül, tehát e különös meglepő eset oly álmélásba és zavarba hozta, hogy nem vala képes a szultánnak egy szóval is felelni.

A szultán nyugtalan lélekkel ismétlé kérdését: „De mondd meg nekem, hol van palotád, s hol van leányom?“ Aladdin most megszakasztá hallgatását, és felele: „Uram, látom és megismerem, hogy azon palota, melyet épitteték, nem áll rendes helyén többé; látom, hogy eltünt, és én Felségednek nem mondhatom meg, hová lett. Mindazáltal lélekismeretem vallja, hogy a mi itt történt, az tudtom ellen s minden befolyásom nélkül történt.“

„Palotádból mi lett – folytatá a szultán – azon kevéssé aggódom; leányom sok ezerszer drágább nekem, mint épületed. Azért akarom, hogy nekem őt visszateremtsd, különben irgalom nélkül leesik fejed.“

„Uram – viszonoza Aladdin – csak egy kegyelmet kérek, ugymint egy negyvennapi időhatárt, hogy a szükséges és alkalmatos módokat kikeressem, és ha ezen idő alatt czélomat el nem érem, akkor esküszöm, -392- magam hozom Felséged királyi székéhez fejemet, hogy azzal ugy bánhassék, a mint tetszik.“ „Én a negyvennapi határt, melyet kivánsz, megadom – válaszolt reá a szultán; – azonban irtózzál kegyelmemmel visszaélni, ne gondold, hogy megszökhetel haragom elől. Mert a világnak akármely szögébe rejtezkedel is, én reád fogod akadni.“

Aladdin mélyen megszégyenitve, szánakozást gerjesztő állapotban távozott a szultán szine elől. Csüggedt fővel ment a palota udvarain keresztül, s becsvesztében nem meré felvetni szemeit. A fő udvari tisztek, kiket soha sem bántott meg, s kik boldog sorsában baráti voltak, a helyett, hogy vigasztalták s házokban menedékkel kinálták volna, hátat forditának neki, részint, hogy ne lássák őt, részint, hogy ő ne ismerne reájok. De ha mindjárt közelitettek volna is hozzá, hogy vigasztalják és szolgálatjaikkal megkinálják, ők Aladdint meg nem ismerték volna. Hiszen ő már maga sem ismerte magát s az ész tőle elpártolni látszott. Ennek jeleit adta, mihelyt a palotából kilépett; mert a nélkül, hogy meggondolná, mit tesz, házról házra járt, és minden embert, kivel találkozott, kérdezett, nem látta-e palotáját, s nem adhatna-e neki hirt arról?

Ezen kérdések mindenkit azon gondolatra hoztak, hogy Aladdin elméjében megháborodott. Némelyek nevetének rajta, de az okosok, s átalában mindazok, kik baráti szövetségben vagy valamely társasági viszonyban állottak vele, szivből szánakoztak sorsán. Ő három nap maradt a városban, folyvást majd jobbra majd balra fordúlt, nem evett semmit, csak a mit a szánakozás nyujtott.

Végre, mivel azon városban, hol egykor oly nagy fénynyel és tekintélylyel lépett fel, boldogtalan körülményei között tovább nem maradhatott, elhagyta azt, és utját a mező felé vette. Félretért a nagy országutakról, és minekutána sok mezőt kínos bizonytalanságban összebujdosott, az esthomályban egy folyam partjára -393- ért. Itt a kétségbeesés barna képeivel mulatott lelke. „Hol keressem én most palotámat? – igy szólott komor tünődéssel önmagához – melyik tartományban, melyik országban, a világ melyik részében fogom én azt feltalálni, s vele kedves herczegnémet, kit a szultán visszakiván tőlem? Ugy van, eltökelettem! – jobb, ha magamat ily sok fáradozásoktól, melyek szerencséhez nem visznek, és mind ennyi véres aggodalmaktól, melyek szivemen rágodnak, örökre feloldozom. Imigy elszánván magát, a folyamba akart ugrani; de azt mint jó és vallásos muzelmán, előbb nem meré cselekedni, mig imádságát el nem végezte. Hogy elkezdhesse azt, a folyam széléhez közelitett, meg akarván a nemzeti szokás szerint kezeit és arczát mosni; mivel azonban a hely, melyen megállapodott, kevéssé lejtős s a kicsapó habtól nedves volt, elcsúszott, és a folyamba esett volna bizonyosan, ha csak még idején egy földből kiálló kisded szirtdarabhoz nem kapaszkodott volna. Szerencséjére még magánál hordozta a gyürűt, melyet az afrikai bűbájos ujjára dugott, mielőtt a földalatti üregbe leszállott, hogy felhozná a csudalámpát, melytől imént megfosztaték. A fogódzásnál a gyürűt igen keményen találá a szirthoz dörzsölni, és nyomban megjelent ismét a szellem, mely neki ama földalatti üregben, hová az afrikai bűbájos őt lerekeszté, jelent vala meg.

„Mit kivánsz? szólt hozzá a szellem.“ „Itt vagyok, neked mindenben engedelmeskedni kész, mint szolgád, és szolgája mindazoknak, kik e gyürűt ujjokon hordozzák, és nem csak én hanem valamennyi szolgái a gyürűnek.“

Aladdin, kit mint kétségbeesőt e váratlan tünemény rendkivül meglepett, felele: „Szellem, légy életem szabaditója másodszor is; mutasd meg, hol van az a palota, melyet épitteték, avagy állitsd késedelem nélkül vissza előbbi helyére.“ „A mit tőlem kivánsz – válaszolt a szellem – az erőm körén túl fekszik. Én csak a gyürű rabszolgája vagyok, szólitsd ezért a lámpa -394- rabszolgáját.“ „Ha ez igy van – felele Aladdin – tehát parancsolom neked e gyürű hatalmánál, hogy engem azon tájra vigy tüstént, hol palotám áll – akármely részén legyen is a világnak – és helyezz engem Badrulbudur herczegné ablakai alá.“ Alig mondá ki e szavakat, midőn a szellem őt Afrikába, egy mezőnek közepére, melyen a palota nem messze egy nagy várostól állott – elvivé, s Badrulbudur herczegné ablakai alá letette, itt elhagyván őt. Minden egy pillanat alatt megtörtént.

Aladdin az éjsötétben is azonnal megismeré palotáját, valamint Badrulbudur herczegné szobáit is, de mivel már késő éj volt s a palotában mély nyugodalom, tehát kevéssé félre huzódott és egy terepély fa alatt leűlt. Itt jó reménynyel tele, hosszan elmélkedett szerencséjén, melyet csak a vakesetnek köszönhetett; s azon pillanattól fogva, melyben mint meglánczolt rab a szultán elébe vezetteték, s élete veszedelemben forgott most érzé legelőször csendesebbnek lelkét. Egy kevésig oda adta magát az édes merengésnek; de végre, mivel már hat nap óta semmit sem aludt, az álom hatalmat vett rajta, a fa tövénél elszunnyadott.

Midőn a hajnal hasadt, Aladdint a madarak éneklése, melyek fölötte a fán s palotája kertében a fák sűrű lombjai közt éjszakáztak, igen kellemesen serkenté fel. Azonnal szemeit a csudaépületre vetette, és kimondhatatlan örömöt érzett, látván, hogy készülőben van ismét annak urává lenni, s imigy még egyszer hivé herczegnéjét, Badrulbudurt birni. Felkelt, s a herczegné szobáihoz közelitett. Egy kevéssé fel alá járt ablakai alatt, várván, mig felébred, és magát mutatni fogja. Ezen várás alatt váltig elmélkedett, mi okozhatta valljon e különös szerencsétlenségét, és hosszú ideodatünődés után többé nem kétkedett, hogy sorsának minden balsága onnan ered, mivel a lámpára nem volt eléggé gondos. Vádolá vigyáztalanságát, dőreségét, hogy azt csak egyszer is kiereszthette kezéből. De -395- a mi őt leginkább nyugtalanitá, – az volt, hogy ki nem találhatta semmikép szerencséjének irigyét. Neki a megfejtés könnyebb lett volna, ha tudhatá, hogy ő és palotája Afrika határán áll; azonban a gyürű szelleme ezt neki nem mondá meg, ő pedig e gondolatra önmagától nem jöve. Csupán e szót hallani: Afrika… elég lett volna, hogy tüstént az afrikai bűbájost, mint halálos ellenét, eszébe villantsa.

Badrulbudur herczegné, mióta elragadtatott s Afrikába helyeztetett, korábban kelt fel, mint máskor. Neki az afrikai bűbájosnak tekintetét mindennap egyszer el kellett tűrnie, mert ura volt a palotának; de a herczegné vele mindenkor oly daczosan bánt, hogy még nem mert a palotában lakhelyet venni. Midőn a herczegné felöltözködött, rabnői közűl egyik történetből kinézett a rostélyablakon és megpillantá Aladdint. Ez tüstént asszonyához sietett, s jelenté, a mit látott. A herczegné, ki ezen hirnek nem adhata hitelt, az ablakhoz ment, s a kit látott, Aladdin volt; de hogy még inkább meggyőződjék, kinyitá a rostélyt. Azon zörejre, melyet a herczegné az ablakrostély kinyitása által okozott, Aladdin fölveté fejét, reá ismert, és üdvözlé őt oly arczczal, melyen határtalan öröme tükrözé magát. „Hogy időt ne veszitsünk, – szólott hozzá a herczegné – a rejtek ajtót megnyittattam; menj be azon, és jőj fel.“

A rejtekajtó a herczegné szobái alatt volt. Aladdin azt nyitva lelé, és gyorsan felment a lépcsőkön. Lehetetlen hiv festését adni amaz örömnek, mely a házaspárnak szivét megszállá, midőn egy elszakadás után, melyet öröknek hittek, végre egymást viszontláták. Többször ölelék meg egymást, s a szeretetnek és nyájasságnak mindazon jeleit adták, melyeket ily gyászos, váratlan elválás után, mint az övék volt, csak gondolni lehet. Ezen ölelkezések után, melyek közé az öröm könyűi vegyültek, leülének, s Aladdin szóhoz jutván igy szólott: „Herczegné, minekelőtte másról beszélnénk, -396- istenért, tenmagadért, tiszteletreméltó atyádért s én magamért kérlek, mondd meg nekem, mi történt azon régi lámpával, melyet én, mielőtt vadászatra mentem, a huszonnégy ablakú teremben a pártázatra helyeztem?“

„Ah, kedves férjem! – válaszolt a herczegné – nem lehet kétkednem többé, hogy mindkettőnk szerencsétlensége e lámpától ered, s a mi engem vigasztalhatatlanná tesz, az, hogy annak magam vagyok ártatlan oka.“ „Herczegné – viszonzá Aladdin – ne magadat okozd, hanem egyedül engem, mert nekem a lámpa gondviselésében vigyázóbbnak kellett volna lenni. De most csupán arról gondolkodjunk, hogy a hibát viszont jóvá tegyük; s azért légy szives elbeszélni, mi történt a lámpával, s ki kezébe jutott?“

Most elbeszélé Badrulbudur herczegné a lámpa történetét, mint cserélte be amaz ócskát egy újért, melyet Aladdinnak mutatásúl elő is hozatott, és mint vevé a következő éjszakán észre a palota áthelyeztetését, és mint látta magát reggel ezen idegen tartományban, melyet Afrikának neveznek. Ezen utolsót ő azon árulónak saját szájából hallotta, ki őt varázsmesterségei által ide helyezé.

„Herczegné“ – szavába vágott Aladdin – „te nekem az árulót eléggé megjegyezted azon mondásoddal, hogy Afrikában van. Ő leghivtelenebb ember e földön. De most sem idő sem hely, galád tetteiről tökéletes rajzképet adni; arra kérlek egyedül, mondd meg nekem, mit csinált ő a lámpával és hová tette?“ „Keblében mélyen elrejtve hordozza – felele a herczegné – és én ezt mint csalhatatlan szemtanu bizonyithatom, mivel jelenlétemben huzta ki és mutatta azt, hogy vele kérkedvén, engem boszantson.“

„Szeretett herczegné – válaszolt erre Aladdin – ne vedd rosz néven, ha sok kérdéseimmel fárasztlak, azok reám és reád nézve egyaránt fontosak. De hogy arra térjek, a mi engem különösen érdekel, égre földre -397- kérlek, mondd meg nekem, mint bánt veled ez a szörnyű galád s hivtelen ember?“ „Mióta itt vagyok, – felele a herczegné – mindennap csak egyszer mutatta nálam magát, és én bizonyos vagyok, hogy azért nem alkalmatlankodik többször, mivel látogatásainak oly kevés sikerét látja. Minden beszédei, melyeket ily alkalommal hozzám intéz, csupán oda czéloznak, hogy én – neked esküdt hitemet szegném meg, s őt venném férjemnek; váltig s minden alkalommal mondja: tegyem le azon hiú reményt, hogy valaha téged viszontlátlak, – mondja, hogy te már nem vagy életben, s atyám a szultán fejedet vétette. Hogy magát szépitse, azt teszi még hozzá, hogy te egy hálátlan ember vagy, hogy minden szerencsédet tőle vetted, – és még számtalan egyebet, a mit hozzám beszélni nem gátolok. Mivel tőlem fájdalmas panasznál és könyűnél mást válaszúl nem kap, mindenkor oly kinemelégűlten távozik ismét el, mint a hogy jöve. Gyanitom azonban szándékát, várja, mig eleven fájdalmam, s veszteségem érzése megtompul, reménylvén, hogy gondolkodásom módját akkor megváltoztatom, s ha csakugyan ellentállásom váltig az maradna, majd erőhatalommal él. De áldom az egeket; jelenléted kedves férjem, minden aggódásomat eloszlatta“.

„Herczegné – szavába esett Aladdin, – én meg vagyok győződve, hogy aggódásidat nem hasztalan oszlattam el, és hogy módot találtam, téged halálos ellenünktől megszabaditani. Ezen czélra azonban szükséges, hogy a városba menjek; én délfelé onnan ismét visszatérek, és közlöm veled tervemet, valamint azt is, miben lehetsz segédem. Hanem, hogy neked mindjárt előre jelentsem, ne csodálkozzál, ha engem más öltözetben látsz visszajönni, és parancsold meg, hogy a rejtekajtó, mihelyt zörgetek, nekem tüstént nyittassék fel.“

A herczegné megigéré, hogy őt az ajtónál várni és tüstént beereszteni fognák.

Midőn Aladdin a herczegné terméből lement, s azon ajtón, melyen jött, viszont kilépett volna, maga -398- körűl szertetekintett, s im látott egy parasztot a mezőre ballagni.

Mivel a paraszt a palotán túl méne s kevéssé távol volt, Aladdin kettőztette lépéseit, s mihelyt utól érte, megkérdezé, akarná-e ruháját az övével kicserélni? A pór ember, noha nem szivesen, végre reá állott. Az átöltözködés egy bokor megett történt, és midőn egymástól elválának, Aladdin utját a város felé vette. Mihelyt oda beérkezett, azon utra tért, mely a kaputól huzódott el, befordult a legnépesebb utczákba, és végtére oda jött, hol minden rendű árusnak és kézművesnek tulajdon utczája van. Itt beméne a fűszerárusok utczájába, felkeresé a legnagyobb szerrel gazdag boltot, és kérdezé a kereskedőt, volna-e bizonyos pora, melyet neki megnevezett?

A kereskedő, ki Aladdint ruhája után mérvén, igen szegénynek tartá, s igy tehetetlennek a kivánt pornak árát megfizetni, azt válaszolta, hogy nála ugyan találkozik olyan por, hanem rendkivül drága. Aladdin sejté a kereskedő gondolatját, kihuzta erszényét, nehány aranyat csillogtata, s a porból fél drachmát kivánt adatni. A kereskedő ugyanannyit kimért, papirosba köté, s átadá Aladdinak, árul egy aranyt kivánván. Aladdin kifizette, s minekutána éhségét egy két eledellel lecsillapitotta, tüstént odahagyta a várost, s visszatért palotájába. A rejtekajtónál nem sokáig kelle várnia; azonnal megnyilt az, és ő felment Badrulbudur herczegné termébe. „Herczegné – igy szólott hozzá – azon idegenség, melylyel te, mint mondád, viseltetel rablód iránt, talán nehézzé teszi, hogy tanácsomat kövesd; azonban, engedd neked az mondanom, hogy szükséges magadat tettetni, sőt erőltetni is, ha incselkedéseitől szabadulni kivánsz, s atyádnak a szultánnak meg akarod vinni a viszonlátás örömeit. Ha tehát követni akarod tanácsomat, – folytatá Aladdin – szükség, hogy nyomban egyik legszebb ruhádat fel vedd; mihelyt azután az afrikai bűbájos jön, légy kész -399- őt a legjobb szivességgel fogadni, és pedig minden erőltetés, vagy félelem nélkül, derült arczczal – és ha csak ugyan a komorságnak egy kis fellege még visszamaradna, mind inkább ritkúljon az, mig végre elenyészett. Beszédben add értésére, hogy igyekszel engem elfelejteni, és hogy őszinteségedről egészen meggyőzd, hivd meg magadhoz vacsorára, és jelentsd akkor neki, hogy szeretnéd országának legjobb borát megizelni. Ő akkor minden bizonynyal eltávozik, hogy abból neked hozhasson. Azalatt mig te visszajövetét várod s az asztal felkészült, töltsd ezen poharak egyikébe, melyből inni szokol, ezt a méregport, tedd azután azt félre, és tanitsd ki asszonyaid közűl azt, ki neked itallal udvarol, hogy bizonyos jelre azon poharat hozza tele borral, de vigyázzon, nehogy valami tévedés essék. Ha a bűbájos visszatért, és ti az asztal mellett ülni fogtok s annyit ettetek és ittatok, mennyi elégnek látszik, hozasd akkor a rejtett poharat elő, és cseréld ki poharadat az övével. Ő ezen megtisztelést, melyet ezzel hozzája mutatsz, majd oly nagyra számitja, hogy a poharat nemhogy el nem fogadná, de egy csöppig kiüriti; – és alig üritette ki, már látni fogod, hogy dermedten hanyatt esik. Ha talán irtóznál poharából inni, csak tettesd, mintha valóban innál, és pedig minden félelem nélkül, mert a pornak oly gyors foganatja lesz, hogy ideje sem marad észrevenni, iszol-e vagy nem iszol.“

Aladdin ezeket mondá s a herczegné felele: „Megvallom, nagy áldozatomba kerül, a bűbájos körűl ily lépéseket tenni, melyek, a mint látom, átalában szükségesek; hanem mire nem tökélnénk el magunkat, hogy menekedjünk egy halálos vad ellentől? Ugy cselekszem tehát, a mint tanácsoltad, tudván, hogy mindkettőnk nyugodalma tőle függ.“ Minekutána Aladdin a herczegnével a varázsló vesztére ezeket végezte, bucsút vőn, hogy a napnak hátralévő részét a palota körül töltse, s az éjszakát bevárja.

Badrulbudur herczegné, a ki vigasztalhatlan volt, -400- hogy nem csak drága férjétől Aladdintól, kit még folyvást inkább hajlandóságból mint kötelességből szeretett, hanem atyjától és a szultántól, kinek ő legkedvesebb kincse volt, el kellett szakadnia – külsejével ama fájdalmas elválás óta igen keveset gondolt. Ezen magafelejtés nála azóta mutatkozott, mióta az afrikai bűbájos nála először megjelent, és ő asszonyaitól, kik reáismertek, meghallotta, hogy ő volt az, a ki amaz ó lámpát ujért magához keritette, ezen irtóztató csalás által a bűbájos előtte utálat tárgyává lőn. De a boszúállás kinálkozó alkalma, mely korábban jött, mint reménylni merte volna, benne csakhamar eltökélést szült és igy kész volt Aladdin akaratját teljesiteni. Mihelyt tehát Aladdin eltávozott, pipereasztalához űlt, asszonyaitól magára igéző diszt halmoztatott, felvette a leggazdagabb, czéljához leginkább alkalmas öltözetet. Az öv, melylyel magát átszoritá, aranyból volt s a legnagyobb, legritkább gyémántokkal kirakva; nyakát egy gyöngy-nyakkötővel diszité, melyen a hat oldalgyöngy a középsőhöz, mely legnagyobb és legdrágább volt, oly arányban állott, hogy a legnagyobb szultánnék és királynék kevélyek lehettek, ha a herczegné nyakkötőjén levő két legkisebb gyöngyből egy tökéletes sort birhattak volna. A karkötők, melyek vegyesen gyémánttal és rubinnal valának diszitve, csudálatosan egyezének az öv és nyakkötő gazdagságával.

Minekutána a herczegné egészen fel vala öltözködve, először is tükrétől kére tanácsot – azután egyenkint bevárta asszonyainak véleményét, és midőn látta, hogy egy sem hibázott azon kecsek közül, melyek az afrikai bűbájos vad ingereit ápolhatják, leült a pamlagra, és várta jövetét.

Az afrikai bűbájos nem felejtkezett a szokott órában megjelenni. Mihelyt a herczegné őt a huszonnégy ablaku terembe, melyben reá várakozott, belépni látta, azonnal szépségének és tündérkecseinek teljes fényében felkele, és kezével kijegyzette neki a becsülethelyét, -401- hova vele együtt letelepednék. Ez megkülönböztetés vala, melyre őt még soha sem méltatta.

Az afrikai bűbájos a herczegné szép szemeinek tűzfényétől még inkább, mint a drágakövek ragyogó csillámától vakulván el, rendkivül meglepeték. A herczegné méltóságos magatartása, és egy bizonyos hangja a szelid kellemnek, melylyel őt fogadá, s mely eddigi visszautasitó bánásmódjával oly igen ellenkezett, a vadlelkűt egészen megzavarta. Eleinte csak a pamlag végszélén akart helyet foglalni, de látva, hogy a herczegné vonakodik előbb leülni, mig melléje nem telepedik, engedelmeskedett.

Midőn az afrikai bűbájos leült, a herczegné, hogy zavarodásából kisegitse; szólni készült, és minekutána oly arczczal tekintett reá, mely azzal kecsegtetné, hogy már személye nem oly gyülöletes, mint azelőtt, ezt mondá neki: „Te kétségkivül csudálkozni fogsz, hogy ma engem egészen másnak látsz, mint láttál ezelőtt; de megszünik csudálkozásod, ha azt mondom neked, hogy lelkem a szomoruságot, komor tünődést, bút, bánatot megúnta, hogy én attól minél előbb menekedni kivánok, csak inditó okát felejtsem el. Én azt, a mit te nekem Aladdin sorsáról mondottál, mélyebben megfontoltam, és atyám hirtelen természetét ismervén, meggyőződtem, hogy szörnyű haragjának áldozatja lett. Ha tehát makacsan huznék is azon szándékhoz, hogy őt életem végéig sirassam, mégis látom, hogy könyüim többé feleleveniteni nem fogják. Én a sír széléig minden tartozásokat hiven töltöttem be, melyeket tőlem a szeretet kivánt; de most azt gondolom, hogy a busongás gyászfenyves ligetét kerűlni kell, s csak azon utat járni, mely vigasztal, és talán örömet is nyujt. Ezek ama változásnak inditó okai, melyet rajtam tapasztalsz. Hogy a szomoruságot tőlem száműzzem, s a busongásra minden alkalmat eltávolitsak, megparancsoltam, hogy ma egy fényesebb vacsora készittessék, reménylvén egyszersmind, hogy te vacsorámat, -402- mint vendég, fűszerezni fogod. Engedj meg, ha valamire kérlek; nekem csupán chinai borom van, de mivel most Afrikában lakom, kedvem jött, az itteni termést izeliteni, és te engem vajmi lekötelezsz, ha a legjobbféléből számomra egy pohárral szerzendesz.“

Az afrikai bűbájos, a ki Badrulbudur herczegné kegyelmét ily gyorsan s könnyeden megnyerni lehetetlenségnek tartá, azt mondotta neki, hogy nem talál szavakat, melyekkel eléggé kijelentse, szive mi mélyen érzi asszonyi jóságát, és hogy minél előbb ezen beszédből kibontakozzék, csakhamar az afrikai borra tért, melyről imént a herczegné emlitést tőn, – és monda: „Minden jelességek között, melyekkel Afrika dicsekszik, az a legelső, hogy rendkivül jó bora terem; nekem van egy hordó borom, mely már hét esztendős és még meg nincs kezdve, és ez minden nagyitás nélkül oly bor, mely jóságára a világ legjelesebb borait is fölűlmulja. Ha herczegném megengedi, hozok két palaczkkal, s vele itt leszek tüstént.“ „Igen sajnálnám, ha fárasztanálak, – monda a herczegné; talán jobb, ha azért valakit küldendesz.“ „Elkerűlhetlen szükséges, hogy magam menjek – felele az afrikai bűbájos – senki sem tudja kivűlem, a pinczének kulcsa hol fekszik, valamint senki kivülem azon titkot is, ajtaja mint nyilik.“ „Ha igy van – monda a herczegné – akkor jobb magadnak menni, csak kérlek, jőj minél előbb vissza. Minél tovább fogsz késni, annál jobban koczkáztatod békémet, e mellett tartsd eszedben, hogy mihelyt visszajősz, tüstént asztalhoz ülünk.“

Az afrikai bűbájos, ki szerencséjének kártyavára körül ezer reménypillangót láta szállongni, most hét esztendős borából hozni nem futott, hanem repült, s oly sietve ismét vissza is tért. A herczegné, ki nem kétkedett, hogy igen fog sietni, maga vetette a port, melyet Aladdin neki adott, egy pohárba, viszont félretette, s erre parancsolá az étkeket feladni. Asztalhoz ülének, és pedig egymásnak ellenébe, úgy hogy a bűbájos -403- az italpolcznak háttal vala fordulva. Midőn most a herczegné a legizesb falatokat elébe rakta, igy szólott hozzá: „Ha kivánod, hangszerek játékával töltöm kedvedet, de mivel csak ketten vagyunk, ugy gondolnám, a magános mulatozás édesebb ingerű.“ A bűbájos a herczegnének ezen választását uj kegyelemnek vevé.

Minekutána nehány falatot ettek, a herczegné inni kivána. Ivott a bűbájos egészségéért és midőn ivott, mondá: „Te borodat méltán dicsérted, én ily nemes izűt soha sem ittam.“ „Gyönyörű herczegné – felele ez, a neki nyujtott poharat kezében tartván – borom tetszésed által, melyet itt kijelentesz, uj jóságot nyer“. „Igyál egészségemre – szóla viszont a herczegné – tapasztalni fogod, hogy én ehhez igen értek.“ Ivott a herczegné egészségére, s mondá azután – a poharat visszaadván: „herczegné! én boldognak vallom magam, hogy ezen hordót ily kedvező jó alkalomra tartottam fel; magam is megismerem, hogy mióta élek, ily jeles bort nem ittam.“

Midőn az evést folytatták, s még háromszor ittak volna, végre a herczegné, ki a bűbájost udvarisága és nyájas hizelkedése által egészen megigézte, jelt adott az udvarló asszonynak, s ez hozá a borral tele poharat. A herczegné átvette s egyszersmind parancsolta, hogy az afrikai bűbájosé is hasonlóan töltessék meg, s neki adassék által. Midőn mindketten most a poharat kezökben tarták, igy szólott a herczegné az afrikai bűbájoshoz: „Én nem tudom, nálatok Afrikában a szerelmesek között, ha egymással isznak, mi szokás uralkodik; nálunk Chinában a férfiu és hölgy egymással szeretet jeléűl poharat vált, s igy isznak egymás egészségeért.“ Ekkor oda nyujtá neki a poharat, melyet kezében tartott, s kinyujtott kézzel várta a bűbájosét. Az afrikai bűbájos részeg örömmel siete cserélni, mivel ezt csalhatatlan jelnek tekinté, hogy a herczegné szivén tökéletes diadalt vett, a mi őt a boldogság főfokára emelte. Mielőtt ivott, mondá, a poharat kezében -404- tartván: „herczegné! mi afrikaiak még igen messze vagyunk a chinai szép miveltségtől – nálunk az a mesterség idegen, mely a szerelmet minden mellékes kéjjel és gyönyörrel édesiti, és midőn én itt oly valamit tanulok, a mit eddig nem tudtam, érzem egyszersmind, mennyire kellessék becsülnöm ez irántam mutatott kedvezés jeleit. Én ezt szeretetreméltó herczegném, soha sem felejtem el; az által, hogy poharadból ittam, uj életem támadt, a mit, ha szivedben a dacz állandó maradt volna, nem lehete várnom.“

Badrulbudur herczegné, kit az afrikai bűbájos üres fecsegései untattak, szavába esett és mondá: „Igyunk most, s ha tetszik, beszédedet azután folytasd.“ Itt a poharat szájához vitte, de csak ajakival illette; az afrikai bűbájos ellenben oly igen buzgott őt megelőzni, hogy a poharat egy csöppig kiürité. Mivel az ivásnál fejét kevéssé hátra veté, hogy mutassa tüzes készségét, tehát még egy ideig e helyzetben maradt, mig végre a herczegné, ki még folyvást a csésze szélét ajakinál tartá, látta, hogy szemeit elforgatja, és lelketlenűl hanyatt omlik.

A herczegnének nem kellett még előbb parancsolni, hogy a rejtekajtó Aladdinnak nyittassék fel. Asszonyai, kik vele összeértének, a teremtől egész a legalsó lépcsőig bizonyos távolságra fel voltak állitva, ugy hogy azon szempillantásban, melyben az afrikai bűbájos hanyatt dőlt, már a rejtekajtó is megnyittatott.

Aladdin feljött s bement a terembe. Midőn a afrikai bűbájost a pamlagon elnyujtva látta, Badrulbudur herczegnét, ki felkelt és tárt karokkal elébe sietett, visszatartá, mondván: „Herczegné, még erre nincs idő; légy oly szives, és menj szobádba, gondoskodjál arról, hogy egyedül maradjak mert most azon dolgozom, hogy épen oly hamar Chinába visszahelyeztessél, mint onnan elragadtatál.“

Mihelyt a herczegné asszonyaival és herélteivel a teremből eltávozott, Aladdin az ajtót magára zárta, a -405- bűbájos lelketlen testéhez közelitett, felnyitotta annak ruháját, s a lámpát onnan kihuzta, mely azon módon volt még eltakarva, a mint a herczegné leirta. Felfödé azt, és dörzsölte. A szellem tüstént megjelent szokott üdvözléssel: „Szellem! – szóla hozzá Aladdin – én hivtalak, hogy ezen lámpa nevében parancsoljam neked, hogy e palotát azonnal Chinába visszavitesd, és pedig ugyanazon helyre, honnan az elvétetett.“ A szellem főhajtással jelenté, hogy engedelmeskedni fog, s eltünt. Az áthelyezés valóban végbement, s azt csupán két gyönge rázódásból lehete észrevenni, midőn t. i. a palota Afrikában helyéről felvétetett, s az Chinában a szultán palotája mellett letétetett. Mind ez a legrövidebb idő alatt történt.

Aladdin most a herczegné szobájába ment alá, megölelte őt, s igy szólott hozzá: „Herczegné, bizonyossá tehetlek, hogy holnap reggel örömünk mértéke teljes lesz.“ Mivel a herczegné még vacsoráját egészen el nem végezte, és Aladdin is enni kivánt, a herczegné a huszonnégy ablaku teremből az étkeket, melyek ott felhordattak, de hozzá még alig nyult valaki – szobájába hozatta. A herczegné és Aladdin együtt ettek, s egyszersmind ittak az afrikai bűbájos jeles ó borából is.

A szultán, mióta Aladdin palotája eltünt, s Badrulbudur herczegné elragadtatott, vigasztalhatatlan vala. Ő sem éjjel sem nappal nem alhatott; a helyett, hogy elmellőzött volna mindent, a mi bánatját táplálhatá, váltig azt tevé csak, a mi nevelni segitette. Igy p. o. azelőtt minden reggel egyszer palotájának nyilt erkélyébe ment, hogy szemeit a szép gyönyörű látványon, Aladdin palotáján legeltesse, most naponkint még többször járt oda, de csak könyűket folyasztani, s azon gondolat által, hogy azt, a mi neki oly igen tetszett, meg nem látja többé, s hogy egyszersmind a világon legdrágább kincsét elvesztette – magát a bánatba minél mélyebben sülyeszsze el. Azon nap, melyen Aladdin palotája régi helyére ismét visszaállittatott, alig -406- pirult a hajnal, s im a szultán már az erkélybe ment. Komor tünődésbe merűlt lélekkel lépett ő be, s szemeit szomoruan vetette azon táj felé, hol csak puszta tért, de nem palotát vélt láthatni többé. És igy, midőn egyszerre e puszta helyett ismét betöltve látta, azt a köd ámitó játékának hitte. Nagyobb figyelemmel nézte mindinkább, és végre teljesen meggyőződött, hogy az – Aladdin palotája. Öröm és vidor kedv váltá fel itt lelkének nehéz boruját. Sietve tért szobájába vissza, parancsolván, hogy egyik lova nyeregkészületben vezettessék elő. A lovat elővezeték, ő felűle, s elindult. Lovagjártában ugy tetszett neki, hogy ménjének ónlába van, s Aladdin palotája a világ vége.

Aladdint, ki előre látta azt, a mi történhetik, hajnalhasadtán felkelt, és minekutána egyik leggazdagabb köntösét magára vette, felment a huszonnégy ablaku terembe, honnan a szultánt érkezni látta. Lesietett, s még épen jókor jöve, hogy őt a főlépcsőn elfogadja, és lováról lesegitse. „Aladdin – monda a szultán – én veled egy szót sem szólhatok, mielőtt leányomat láttam s öleltem.“ Aladdin a szultánt Badrulbudur herczegné szobái felé vezette, és ez, kit fölkeltekor Aladdin arra emlékeztetett, hogy többé nem Afrikában, hanem Chinában és ugyan atyjának fővárosában, közel palotájához, vagyon, épen elvégezte öltözetét. A szultán többször megölelé, arczát az öröm könyüi áztaták, és a herczegné részéről, minden lehető jeleit adá az örömnek, melyet viszonlátásán éreze.

A szultánt az érzékeny megindulás jó ideig szólni nem engedé, hogy szeretett leányát, kit oly sokáig mint halál áldozatját siratott, viszont megtalálta; s a herczegné szintazon mód örömkönyüket hullatott, hogy atyját, a szultánt, viszontláthatta.

Végre a szultán igy kezdé beszédjét: „Kedves leányom! azt kell gondolnom, hogy a viszontlátás öröme okozza, hogy rajtad oly kevés változást veszek észre, mintha legkisebb kellemetlenség sem zavarta volna -407- meg éltedet; és még is meg vagyok győződve, hogy sokat, sokat kelle szenvedned. Egy egész palotát, s benne téged elragadtatva képzelni alig lehet a nélkül, hogy nagy nyugtalanság s aggodalom ne legyen mellette. Beszélj el nekem mindent, és ne titkolj el semmit.“ A herczegné örömének tartá a szultánnak, atyjának, akaratját teljesiteni s monda: „Ha rajtam, atyám és Felség! oly kevés változást tapasztalsz: kérlek, fontold meg, hogy én még tegnap korán reggel feléledtem drága férjem és szabaditóm Aladdin megérkezése által, a kit már reám nézve elveszettnek gondoltam és mint olyat sirattam; és hogy a téged ölelésnek szerencséje engem visszahelyez egészen egykori boldog sorsomba. Hogy nyilván kimondjam, egész szenvedésem abban állott, hogy magamat felségedtől, s kedves férjemtől elszakasztva láttam, és pedig nem csupán férjemhez viseltető szerelmem tekintetéből, hanem azon való aggodalmamnál fogva is, hogy Felséged gerjedékeny természetét ismervén, őt mint ártatlant bár, feláldozottnak képzeltem. Kevesebbet kellett rablóm szemtelensége végett kiállanom, ki oly szavakat ejtett hozzám, melyek nekem épen nem tetszhettek, de azon felsőbbség által, melyet magamnak rajta szerezni tudtam, könnyű volt azoknak határt vetnem. Egyébiránt bármi kényszeritést is szintoly kevéssé tapasztaltam, valamint most. A mi pedig illeti elragadtatásomat, abban Aladdinnak legkisebb része sincs, hanem oka, bár ártatlan is, egyedül én vagyok.“

Hogy beszéde igazságáról a szultánt meggyőzhesse, elmondá továbbá körülményesen, mikép vevé az afrikai bűbájos egy lámpaárus alakját magára, és mikép kinála uj lámpákat ócskákért cserében, és ő mint adta csupán kedvtöltésűl Aladdin lámpáját, melynek titkos erejét és fontos voltát nem ismerte, egy ujért oda; továbbá mikép emeltetett fel, s vitetett Afrikába által e csere után ő és palotája, az afrikai bűbájossal együtt, kit két rabnője, s a lámpát becserélő herélt nyomban -408- megismertek, mihelyt czélzatának szerencsés sikerülte után magát legelőbb is bemutatni, s kezét kérni, bátorkodott. Végre minő kisértéseket kelle Aladdin elérkeztéig türnie, micsoda eszközökhez nyultak együtt, hogy a bűbájostól a lámpát, melyet az szüntelen magánál hordozott, visszakeritsék; mikép boldogultak ebben – magokattettetvén, s őt vacsorára szobájokba hiván, s ugy a többiti egész a méregpohárig, melylyel a herczegné őt megkinálá. A többire nézve, – ugymond – férjemre bizom, hogy azt Felségednek elbeszélje.

Aladdin ezekhez csak keveset adhatott. „A mint előttem – igy folytatá a rejtekajtó megnyittatott, s én a huszonnégyablaku terembe feljutván, az árulót, a por hatalmas ereje által a pamlagon odahalva találtam, kértem a herczegnét, kihez a további jelen maradás nem illetett, hogy asszonyaival s herélteivel együtt szobáiba vonulna vissza. Csak magam maradtam tehát, kihuzván a bűbájos kebléből a lámpát, annak szintazon titkos erejét használtam, melylyel előbb a bűbájos élt vala, midőn e palotát a herczegnével együtt elragadá. Igy vittem véghez, hogy a palota ismét előbbi helyén áll, s szerencsém lőn Felséged parancsolatja szerént a herczegasszonyt is visszahozni. Egyébiránt a történt dolgot hiven beszéltem el, s ha Felséged nem tartja terhének, a terembe felmenni, önszemeivel fogja látni, mikép nyerte el a bűbájos méltó büntetését.“

A szultán, hogy az igazságról teljesen meggyőződjék, felkelt, s a terembe felment, és a mint itt az afrikai bűbájost halva, s képében a méregportól fekete-kékülten találta, megölelé Aladdint igen érzékenyen s igy szóla hozzá: „Fiam, ne vedd rosz néven azon bánást, melyet irántad mutattam, atyai szeretetem kénytetett arra; én valóban megérdemlem, hogy ezen hirtelenkedést, melyre magam elragadtatni hagyám, megbocsásd.“ „Uram, felele Aladdin, legkisebb okom sincs, Felséged bánása ellen panaszkodni. Felséged csak azt tevé, a mit tenni tartozott. E bűbájos a gyalázatos, és -409- semmirekellő – volt egyedűl oka, hogy Felséged kegyelmét elvesztém. Ha egykor Felségednek ideje leend, elbeszélem egy más galád csinjét ellenem, mely lelkét szintoly feketének vallja, mint az, melytől most istennek különös kegyelme megmentett.“ „Én magam – válaszolt a szultán – jegyzek ki erre neked egy bizonyos órát, és pedig minél előbb. De most ne legyen egyébre gondunk, hanem, hogy megpihenjünk; ezt a gyülölt tárgyat pedig takarittasd el.“

Aladdin az afrikai bűbájos tetemeit elviteté, parancsolá, hogy a vesztő helyen a vadaknak vessék martalékul. A szultán azalatt parancsát adá, hogy dobok, trombiták és más hangszerek játékával egy közös örömünnep kezdődjék, mely Badrulbudur herczegné és Aladdin szerencsés visszajövetének emlékezetére tiz napig tartson.

Igy menekedett Aladdin másodszor egy őt környékező halálos veszedelemből; de még ez sem volt utolsó, hanem még egy harmadik is fenyegeté, melyet itt körülményesen elbeszélünk.

Az afrikai varázslónak vala egy ifjabb testvére is, ki a varázslatban nem kevésbbé, mint bátyja, volt jártas, sőt azt lehet mondani, hogy gonoszságával és kártékony ármányaival őt még felűl multa. Mivel nem mindenkor együtt s azon egy városban laktak, és az egyik gyakorta napkeleten, a másik napnyugoton tartózkodott, tehát nem mulaszták el a pontozás mesterségének segedelmével évenkint kitanulni, mindegyik a világ melyik részében él, minők körülményeik, és nincs-e egymás segedelmére szükségök.

Kevés időre azután, midőn az afrikai varázsló Aladdin szerencséje ellen törtében halálát lelé, ifjabb testvére, ki már egy esztendőn túl bátyjáról semmit sem hallott és nem Afrikában, hanem egy igen távol tartományban lakott, tudni kivánta, a földnek melyik részén él amaz, mint van dolga és mit mivel. Akárhova ment, szinte miként bátyja, magával vivé a pontozás -410- négyszögét, ezt most elővette, elrendezé, pontjait kijegyzé, képeket és vonalakat vont, s születését állatá.

Midőn mind ezen képeket átfutá, ugy találta, hogy bátyja nincs a világon többé, hanem hogy hirtelen méreghalállal kimult, és ugyan Chinának fővárosában, ezen és ezen a helyen. És hogy gyilkosa egy pór származásu ember, ki a szultán herczegleányát házastársul vevé.

Midőn a bűbájos ily módon bátyjának szomoru sorsát kitudta, nem veszte időt hasztalan szánakozással; hanem nyomban eltökélé, annak halálát megboszulni, lóra ült s Chinába vette utját. Utaztában jó tova sik térségeken, folyókon, hegyeken és pusztákon ment keresztűl a nélkül, hogy valahol késnék, és igy jött végre szertelen bajok s akadályok között Chinába és ezen tartomány fővárosába. Bizonyos lévén, hogy nem csalódott, hogy ezen tartományt nem egy másikkal cserélte fel, e fővárosban megállapodott és szállást vőn.

A varázsló eljövete után más napra kiment, és midőn a városban szertesétálna, koránsem annak szépségeit, melyek nem érdeklék, látni, hanem veszedelmes czéljának műeszközeit elrendezni – befordult minden nyilvános helyekre, hol sok ember volt, és élénken figyelt mindenre, a mit ott beszéltek. Egy ilyetén helyen, hol az időt mindenféle játékkal volt szokás tölteni, és a hol mig az egyik rész játszott, a másik ujsággal s napi történetekkel mulatá magát, különös csudadolgokat hallott beszélni egy világtól elkülönözött erkölcsös jámbor asszonyról, kinek neve Fatime volt. Gondolván, hogy ezen asszony majd valamiben szándékát segedelmezheti, egyet a társaságból félrehitt és kérte, mondana neki valami körülményest e szent asszonyról s azon csudákról, melyeket tesz.

„Hogyan? – válaszolt a férfiu – te ezen asszonyt még soha sem láttad, sem beszélni róla nem hallottál? Ő bőjtölése, szigoru élete és jó példája által a városban -411- közcsudálat tárgya. Hétfőn és pénteken kivül soha sem jő ki kisded magányából, és a mely napokon a városban mutatja magát, számtalan jókat tesz, és minden főfájdalomban szenvedőt kezével illetvén, meggyógyit.“

A varázsló többet nem kivánt tudni, csak azt tudakozta még a vendég-férfiutól, a városnak mely részén fekszik e szent asszonynak remetelakása. A férfiu leirta neki a helyet. Minekutána e tudósitásokat vette s a galád csintervet, melyről nem sokára szólani fogunk, kidolgozá, mindjárt másnap, melyen a szent asszony kiment, valamennyi lépéseit megleste, mignem estve őt magányába visszatérni látta. Midőn a helyet magának jól feljegyezte, elment a már érintett helyek egyikébe, hol bizonyos meleg itallal szoktak szolgálni, és hol egész éjszakákat lehetett tölteni, ha a jó kedv úgy akarta, kivált nagy hőségben, hol az ember e tartományban inkább pokróczon mint ágyban alszik.

Minekutána a varázsló a fogadósnak ama kevésért, a mit magának adatott, megfizetett volna, éjfélkor eltávozott, egyenesen a szent Fatime asszony remetelakjához – ezen nevezet alatt ismérte t. i. kiki őt a városban. Megnyitá igen könnyeden az ajtót, mert csupán kilincszára volt. Midőn oda belépett s az ajtót igen csendesen viszont betette, látta Fatimét tiszta holdvilágnál egy nyugvón aludni, mely silány daróczczal vala betakarva. A varázsló közelite hozzá, és tőrt vont ki, melyet oldalán viselt, s fölkelté őt.

Midőn a szegény Fatime fölemelte szemeit, nem kevéssé ijedt meg, látván egy férfiut, ki őt meggyilkolni készüle. A varázsló a tőrt keblének tartá, igy szólván hozzája: „Ha kiáltasz, vagy legkisebb zajt inditsz, oda életed; kelj fel, és cselekedd, a mit mondok.“

Fatime, ki öltözötten aludt, az ijedelem miatt reszketve kelt fel. „Ne félj, – monda a varázsló – én csupán ruhádat akarom, add azt ide, s vedd érte az -412- enyimet.“ Kicserélék itt ruháikat, és minekutána a varázsló Fatime ruháját magára vevé, igy szólott hozzá: „Most fesd be arczomat a tied szerint, ugy hogy hozzád hasonlónak láttassam, a festék pedig az arczon ne változzék.“ A varázsló őt még folyvást reszketni látta, hogy tehát megnyugtassa, s rábirhassa, annak a mit tőle kivánt, nagyobb bizodalommal teljesitésére, monda neki: „Ne félj, ujra mondom; esküszöm neked Istenre, hogy nem bántom életedet.“ Fatime őt beereszté kamrájába, lámpáját meggyujtá, ecsetet vőn s egy bizonyos nedvvel, melyet egy kis edényben tarta, bekené arczát, s bizonyossá tevé, hogy amaz állandó, s arcza legkisebb különbség nélkül az övéhez leend hasonló. Ezután saját asszonyi fövegét tette fejére – egy fátyollal együtt, s megtanitá, azzal arczát a városon jártában mint födözze el; végre, midőn egy nagy olvasót, mely elől egész övig nyult, akasztott volna nyakába, tulajdon botját, melylyel közönségesen kijárt, adá kezébe, s tükröt tartván elébe, igy szólott: „Tekints be, s lásd, hogy tökéletes másom vagy.“ A varázsló mindent ugy lele, mint kivánta, de esküvését, melyet a jó Fatimének oly ünnepileg tőn, nem tartá meg. Félvén a vérjelektől, agyon ugyan őt nem szurta, de megfojtotta, és midőn látta, hogy kiadá lelkét, holttestét lábainál fogva a remetelak kutjához hurczolta, s bevetette.

A szent Fatimévé átalakult varázsló e galád gyilkosság után az éj maradékrészét a remetelakban tölté el. Másnap reggel vagy hét órakor, noha épen e napon a szent asszony kijárni nem szokott, a városba ment, meggyőződvén, hogy e végett senki őt kérdezni nem fogja, s ha valaki kérdezné is, fog reá felelhetni. Mivel a városba érkeztével mindenek előtt Aladdin palotáját már kitudakozta, s azt előlegesen megnézte, és mivel rémczélzati azon helyen valának kiviendők, egyenesen oda vevé utját.

Mihelyt a varázló a szent asszony alakjában magát -413- az utczán mutatta, azonnal számos nép vevé körül. Ezek itt könyörgéseibe ajánlák magokat, amazok kezeit csókolták, mások mint okosabbak csupán ruhája szegetét; s ismét mások, kik főfájásban szenvedtek, vagy attól csupán mentek maradni kivántak, meghajlának előtte, hogy kezeit fejökre tartaná, a mit a varázsló meg is tett – közben néhány szót imádság gyanánt dörmögvén; – szóval: ő a szent asszonyt oly hiven utánozta, hogy mindenki őt a jámbor Fatimének gondolá. Minekutána utjában többször megállapodott volna, hogy az emberek kivánatit kielégitse, kiknek az ily kézilletés sem ártott sem használt, eljött végre azon piaczra, melyen Aladdin palotája állott. Itt oly nagy volt az összetódulás, hogy csak bajjal lehetett egyesnek hozzá közelitni. Az erősök és tüzeskedők erőszakkal törtek a sokaságon keresztül, a mire oly hangos panaszok támadtak, hogy a zaj még a huszonnégyablaku terembe is, melyben Badrulbudur herczegné vala, elhallatszott.

A herczegné kérdezé, mi zajgás az; és mivel senki sem mondhatta meg, parancsolá, hogy valaki nézné meg, és hozzon hirt. Rabnői közül egyik, a nélkül, hogy elhagyná a termet, egy rostélyablakon kitekintett, s jelenté azután, hogy a zaj a népsokaságtól ered, mely a szent asszonyt körülveszi, ki kézilletéssel gyógyit minden főfájdalmat.

A herczegné, ki a szent asszonyról már igen sok jót hallott, de őt még soha sem látta, kiváncsi lőn őt látni és vele beszélni. Mihelyt ez iránt kedvét sejteté, a heréltek feje, ki épen jelen volt, igy szólott hozzá: „Herczegné, ha kedved tartja, örömmel hivatom elődbe – csak parancsolnod kell.“ A herczegné elfogadá ajánlását, és a heréltek feje tüstént külde négy heréltet azon parancscsal, hogy az álszentet kisérjék fel.

Mihelyt a nép a herélteket kilépni látá a palotából, s a burkolt varázsló felé menni, azonnal visszavonult; és midőn a varázsló most magát szabadnak, s a négy -414- heréltet feléje jönni látta, vidám arczával méne elejökbe, – mert sejté, hogy ámitásai kivánt folyamatban vannak. A heréltek egyike igy szólott hozzá: „Szent asszony! a herczegné téged látni óhajt, jer, és kövess minket.“ „A herczegné igen kegyelmes – felelt az ál Fatime – legyen meg, a mint parancsolja.“ Ezt mondván, követé a herélteket, kik már a palota felé visszaindultak.

Midőn a varázsló, ki a jámborság köntöse alatt ördögi szivet takart, a huszonnégyablaku terembe lépett, s a herczegnét meglátta, imádságot kezdett, melyben az Istentől a herczegnének szerencsét, áldást, minden kivánatira sikerülést kért. Azután csábitó, jámborármányos beszédességét kezdé használni, hogy az istennesség palástja alatt a herczegasszonynál magát beszinezze. Ezt elérte igen könnyen; mert a herczegné szelid természetű, jó szivű volt, s azt vélé, hogy mindenki ugy gondolkodik, ugy érez, miként ő; leginkább pedig azoktól nem gyanithatott roszat, kik a világtól elvonulva látszottak Istennek szolgálni.

Végezvén az ál-Fatime hosszu beszédét, igy szólott hozzá a herczegné: „Köszönöm, jó anyám, szép imádságidat, bizom és reménylem, hogy Isten azokat meg fogja hallgatni. Lépj közelebb, és ülj le mellém.“ Az ál-Fatime leüle tettetett alázattal, s a herczegné ujra igy szólott: „Jó anyám, én valamit kérek tőled, de meg ne tagadd. Maradj nálam, beszéld el nekem életed folyását, s jó példáid által tanits meg, mint szolgáljak hiven Istenemnek.“

„Herczegné – válaszolt erre a kendőzött Fatime – kérlek, ne kivánd tőlem, a mit nem teljesithetek, a nélkül, hogy imádságomat s istenes gyakorlásaimat elmulaszszam.“ „Ez ne busitson, – felele a herczegné – nekem elég üres szobám van, válaszd ki magadnak azt, mely leginkább tetszik, s melyben istenes gyakorlásidat szintugy mint remetelakodban békével végezhesd.“

A varázsló nem sok ellenvetést tőn a herczegné -415- szives ajánlásaira; főczélja csak az volt, hogy Aladdin palotájába magános szabad bejárást szerezzen, azt most elnyeré kedvezőbb szerencsével, mert magában a palotában lakhatott, a herczegné kegyelme és oltalma alatt ördögi csinját igy könnyebben viheté véghez, mint ha a remetelakból a palotába, s innen viszont oda kellett volna szüntelen mennie. „Herczegné – igy szóla alázattal a galád – bármint tökélje is magában el egy szegény nyomoru asszony, mint én vagyok, hogy a világról, annak fényéről és pompájáról lemond; egy jámbor kegyes herczegnének szavai nagy erővel birnak; én kivánatának, parancsának nem állhatok ellent.“

A varázslónak ezen szavaira a herczegné felkele és mondá neki: „Kelj fel és jer velem, megmutatom neked üres szobáimat: válaszsz azokból kedved szerint.“ Ő követé Badrulbudur herczegnét, és valamennyi tiszta és ékes szobák közül azt választá, mely legegyszerűbb vala; mondván ekkor is a képmutató, hogy szemeinek nehéz leend csak ennek is fényéhez szoknia, ámde a herczegné kedvéért kész ez áldozatra.

A herczegné az ámitót a huszonnégyablakú terembe akará visszavezetni s ebéden magánál tartani; de mivel a galád tudta, hogy asztalnál a fátyolt arczáról félre kell emelnie, és félt, hogy a herczegné megismeri, hogy ő nem a szent Fatime asszony – váltig lemondólag köszönte a kegyelmet. „Én – ugymond – csak kenyérrel és száraz gyümölcscsel élek, paloták csemegéihez nem szoktam, engedd, hogy kisded ebédemet saját szobámban egyem meg.“ „Jó anyám – felele kérésének engedőleg a herczegné – te szabad vagy, cselekedjél, mint remetelakodban szoktál; én magam viszem el étkedet; azonban ne felejtsd el, hogy ebéd után hozzám visszavárlak.“

A herczegné ebédhez ült, s az ál Fatime, mihelyt egy herélttől megérté, hogy felkelt az asztaltól, azonnal jött. „Jó anyám – monda a herczegné – örvendek, hogy ily szent életű asszonyt nyertem magamhoz, ő -416- áldást fog hozni ezen palotára. De ugyan valld meg, mint tetszik neked e palota? Azonban, mig azt neked szobáról szobára megmutatnám, mondd meg, mit itélsz ezen teremről?“

Az ál Fatime, ki eddig folyvást hajtott fővel állott és azt sem jobbra sem balra nem forgatá, most más alakjátékot kezdett, – fejét a kérdésre fölemelte, átfutá szemeivel a termet egy végétől a másikáig – és minekutána elégletig vizsgálta, mondá: „Herczegné, e terem valóban álmélatig szép; – mindazáltal engedj meg, ha mint remeteasszony, ki a világi müvek fényét nem tudja itélni, azt mondom; hogy e terem egy dolognak hijával van.“ „Ugyan mi lehet az, jó anyám? – kérdezé a herczegné. – Mondd meg azt nekem, kérlek. Én részemről mindig azt vélem s másoktól is ugy hallottam, hogy semminek sincs hijával. De ha felfedezed a hiányt, segitek rajta.“

„Herczegné – válaszolt az ál Fatime nagy tettetéssel – bocsásd meg, hogy oly bátor vagyok. Én ugy vélném – ha még előtted véleményemnek van helye, hogy ha fölül e kupüreg közepéről egy roktojás függne alá, ezen teremnek a földön nem volna mása, s e palota a világnak csudájává lenne.“

„Jó anyám – kérdezé a herczegné – micsoda madár az a rok? és hol lehetne annak tojását megszerezni?“ „Herczegné – válaszolt az ál Fatime – ez egy szörnyű nagy madár, mely a Kaukazus hegyének legfőbb csucsán lakik. A ki palotádat épitette, az ezt a tojást is meg fogja szerezni.“

Badrulbudur herczegné az ál Fatimének ugyvélt jó tanácsát megköszönte, s ezzel mulatásul beszédét más tárgyakra hajlitá; hanem azért a roktojást eszében tartá, s feltevé magában, hogy mihelyt haza tér Aladdin a vadászatról, erről neki emlitést tesz. Ő tudniillik már hat nap óta távol volt, és a varázsló, ki ezt igen jól tudta, használni akará jelennemlétét. Aladdin még az nap estve visszajött, épen midőn az ál Fatime a herczegnétől -417- elbucsuzott, és szobájába tért. Ő felment herczegnéjének teremébe, a ki szinte akkor tért oda vissza; Aladdin üdvözlé és megölelé őt, de ugy látszék neki, mintha őt hidegebb szivvel fogadná. „Kedves herczegné! – igy szólott hozzá – te ma nem vagy oly vidám és derült, mint máskor. Talán távollétem alatt valami történt, a mi kedved ellen van, s neked bajt és bántalmat szűlt? Fedezd föl azt nekem, én Istenre fogadom, hogy mindent, a mi hatalmamban áll, elkövetek megnyugtatásodra.“ „Az csupán egy csekélység – felele a herczegné – és engem oly kevessé aggaszt, hogy csudálkoznom kell, mint lehete arczomon a kedvetlenség valami nyomát észrevenni. Mivel azonban várásom ellen rajtam változást tapasztalsz, tehát okát nem titkolom el, ámbár csak csekély érdekű. Valamint te, ugy én is mindig azt gondoltam, – folytatá a herczegné, – hogy palotánk a legfölségesebb, legragyogóbb és legtökéletesebb e világon. Azonban csak megmondom, hogy a huszonnégyablaku teremnek szorosabb megvizsgálása után mi jött eszembe. Nem gondolnád-e, hogy e palota a tökély legfőbb csodapontját érné el, ha a kuptető közepéről egy rok-tojás alá függne?“ „Herczegné – valaszola Aladdin – ha ugy találod, hogy e csodaterem még egy roktojás hijával van, akkor elég, hogy a hiányt magam is érezzem; és azon szorgalomból, melylyel e fogyatkozást eltörlöm, meg fogsz győződhetni, hogy kedvedért mindent megteszek.“

Aladdin a herczegnét tüstént elhagyta, felment a huszonnégyablaku terembe, kihuzta kebléből a lámpát, melyet a szenvedett szerencsétlenség óta mindenütt magával hordozott, s dörzsölte azt. Azonnal itt termett a szellem. „Szellem! – igy szólt Aladdin, – e kuptető még egy roktojás hiával van, melynek a kupüreg közepéről kellene aláfüggni; én parancsolom neked most a lámpa nevében, mely kezemben van, hogy e hiányt pótold ki.“ -418-

Alig mondá ki e szavakat Aladdin, – s a szellem oly nagy irtóztató orditást tőn, hogy a terem rengett bele, hogy Aladdin tántorgott s csak nem összeesett. „Mit, nyomoru! – monda a szellem oly hangon, mely a legbátrabb szivű férfiut is megdöbbenthette; – tehát nem elég neked, hogy én és társaim eddig mindenben kedvedet töltöttük, azt parancsolod most te hálátlan, szörnyeteg, hogy neked saját atyámat hozzám el, s e kupbolt közepén akaszszam fel? Ez a vad gonoszság megérdemlené, hogy nyomban asszonyoddal és palotáddal együtt porrá és hamuvá változzál; köszönd, hogy e kivánság közvetlen nem tőled jő. Tudd meg; ezt az afrikai varázslónak, ellenednek, ki általad méltólag elveszett, öcscse parancsoltatja veled – ő palotádban tartózkodik, a szent Fatime asszonynak, kit meggyilkolt, ruhájában jár burkolva, és ő az, ki nődnek szivében ama kártékony kivánságot gerjeszté, melyet ellenem kinyilatkoztattál. Szándéka, téged megölni; vigyázz tehát magadra.“ Ezt mondván eltünt.

Aladdin a szellem minden szavára figyelt. Ő a szent Fatime asszonyról már régen hallott beszélni, s tudta, mi módon gyógyitja meg a fő fájdalmait. Visszaméne tehát a herczegné szobájába, s egy szót sem szólván arról, a mi vele történt, leült, homlokát tenyerére hajtá, s panaszkodott, hogy feje szörnyen fáj. A herczegné azonnal parancsolá a szent asszonyt meghivni, és mig elhivák, elbeszélé Aladdinnak, micsoda alkalommal jött légyen a palotába, és hogy számára egy szobát adott lakásul.

Az alakos Fatime eljött. Mihelyt belépett, mondá hozzá Aladdin: „Jőj ide, jó anyám, örvendek, hogy láthatlak, örülök, hogy épen most jó szerencsémre itt vagy. Főfájás kapott meg, s alig tudom szenvedni. Hallottam imádságod erejét, s azért kérlek, segits meg; reménylem, hogy azon jótévőséget, melyet már annyi főnyavalygóknak mutattál, tőlem sem fogod megtagadni.“ E szavakkal felkelt, és lehajtá fejét. Az ál Fatime hozzájárula, -419- de kezével egy tőrt markolt, melyet a ruhája alatt viselt öv alá rejte. Aladdin ki a varázsló minden mozdulatira vigyázott, hirtelen megragadá ennek kezét, még minekelőtte a tőrt kihuzta volna, keresztűl szurta szivét elülről, s a galádot a földre lesujtá.

„Kedves férjem, mit cselekedtél? – kiálta a herczegné elszörnyedve. Te a szent asszonyt megölted!“ „Nem, kedves herczegném, – felele Aladdin csendes lélekkel, – én nem Fatimét öltem meg, hanem egy gazembert, a ki engem öl meg, ha meg nem előzöm. E gazember, a kit itt látsz – folytatá szavait s a fátyolt arczáról lerántja – meggyilkolta Fatimét is, s ruhájába öltözködött, hogy engem kivégezzen; és hogy egészen ismerd – ő az afrikai varázslónak, rablódnak testvére.“ Aladdin itt elbeszélé neki, mint tudta meg ezen egyes körülményeket, s parancsolá azután, hogy a holttestet félre takaritsák.

Igy szabadult meg Aladdin a két testvér varázsló üldözésétől. Nehány évek multával megholt a szultán tisztes ősz korban. Fiumaradéka nem lévén, Badrulbudur herczegné foglalá el mint törvényes örökös a királyi széket, s uralkodását megosztá Aladdinnal. Sok évekig uralkodtak együtt, s jeles derék utódokat hagyának magok után.

Lábjegyzetek.

1) Gulek, a mohamedánusok hite szerint valami boszorkány vagy lélekformák; többnyire nőnemüek.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ARAB REGÉK (2. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.