The Project Gutenberg eBook, Utazás a föld központja felé (1. rész), by Jules Verne, Translated by Leo Beöthy

UTAZÁS
A FÖLD KÖZPONTJA FELÉ.

VERNE GYULÁTÓL.

A FRANCZIA EREDETI UTÁN

FORDITOTTA

BEÖTHY LEO.

Első rész.

Pest 1865.

Hartleben Adolf sajátja.

Pest 1865. Kertész József nyomása.

-3-

I.

1863-ban május 24-én vasárnap, nagybátyám Lidenbrock tanár nagy sebbel-lobbal tért vissza házába, mely a királyutczában, Hamburg legrégibb utczáinak egyikében feküdt.

Mártha asszony kénytelen volt azt hinni, hogy nagyon elkésett az ebéddel, mert a leves még alig kezdett főni konyhájában.

„Szép,“ gondolám, „bátyám, ki legtürelmetlenebb ember a világon, ha véletlenül éhes talál lenni, mindent felforgat haragjában.“

„Lidenbrock ur már haza tér!“ kiáltá Mártha asszony csodálkozva és félig benyitva szobám ajtaját.

„Igen, Mártha asszony; de azért bátyám nem követelheti, hogy ebédje már készen legyen, mert még nincs 2 óra. Szent Mihály templomának toronyórája csak az imént ütött kétnegyedet kettőre.“

„Ugy hát Lidenbrock ur mért jön már haza?“

„Ennek okát valószinüleg tudatni fogja velünk.“ -4-

„Itt jön! én futok előle. Axel ur legyen szives neki megmondani, hogy még igen korán van.“

A jó Mártha asszony visszatért konyhájába.

Én magam maradtam. Nem remélhetém, hogy, tekintve saját határozatlan jellememet, képes legyek a világ minden tanárainak legingerlékenyebbikét kapacitálni. Ennélfogva felső emeleti kis szobámba vonulni szándékoztam, midőn az utczaajtó nagy robajjal megnyilt, a falépcsőn nehéz léptek kopogása hallatszott és a ház ura, miután az ebédlőn áthaladt, dolgozószobájába lépett, vagyis inkább rohant.

De nem rohant annyira sebesen, hogy ne lett volna ideje pálczáját egy zugba és kalapját az asztalra vetni, és öcscsének dörgő hangon e szavakat kiáltani:

„Axel, kövess!“

Még rá sem értem, hogy megmozduljak, midőn bátyám már a legnagyobb türelmetlenség hangján kiáltott rám ismét:

„Nos! hol maradsz oly sokáig?“

Sietve futottam nagybátyám dolgozószobájába.

Örömest megvallom, hogy Lidenbrock Otto nem volt rosz ember; de e mellett eredeti és eredetiségében rettentő egyéniség volt és az is lesz halála napjáig, ha csak jelleme meg nem változik, a mit nem hiszek.

Nagybátyám tanár volt a Johanneumnál, hol ásványtani előadásokat tartott. Minden előadás -5- alatt egyszer-kétszer szabályszerü pontossággal határtalan dühbe szokott jönni. Nem mintha tanitványainak viselete, vagy szorgalomhiánya lett volna képes ő reá ily hatást gyakorolni; nem is mintha kedélyhangulata előadásainak sikerétől függött volna; ez apróságokkal ő nem sokat gondolt. Ő a német philosophia egy műszava szerint „subjective“ tanitott, azaz a maga és nem a tanitványai kedvéért. Nagybátyám tudós egoista volt, valóságos kutforrása a tudománynak, de oly kut, melynek szivattyuja nehezen jár és melynek tartalmát ennélfogva nem egykönnyen lehetett napvilágra hozni; szóval: ő tudományával fösvénykedett.

E fajta tanár nem egy van Németországban.

Bátyám, fájdalom, nem igen tiszta és érthető kiejtéssel birt; magántársalgásban csak megjárta, de ha nyilvánosan beszélt, e hiba igen észrevehetővé vált. A Johanneumban tartott előadásain gyakran megtörtént, hogy egyszerre megakadt; ilyenkor valami makacs szó ellen küzdött, mely sehogy sem akart kicsuszni ajkai közül, egyike azon szavaknak, melyek az ember szájában ugyszólván feldagadnak és végre is egészen megváltozott, épen nem tudományos alakban, t. i. mint káromlás jutnak a hallgató füleihez. Innen származott azután bátyám haragja.

Az ásványtanban számtalan félgörög, féllatin kifejezés létezik, pogány hangzásu szavak, melyek kiejtésében költőknek nyelvök is kificzamodnék. -6- Távol legyen tőlem, hogy e tudományt rágalmazni kivánjam; de mikor ily szavakkal, mint: rhomboedricus kristallizátio, retinasphaltos gyanta, ghelenitek, fangasitok, ólommolybdátok, tungstátok, jaczanyos titaniátok találkozunk, nem lehet nyelvünknek rosz neven venni, ha botlik.

Nagybátyámnak e könnyen megbocsátható hibáját az egész város ismerte, és azzal vissza is élt; hallgatói türelmetlenül szokták várni előadásainak nagybátyám nyelvére nézve veszedelmes részeit; mikor azután a tanár dühbe jött, általános volt a nevetés, mi nem igen egyezik meg az illedelem szabályaival, még a németek fogalmai szerint sem. Azon körülményt tehát, hogy nagybátyám előadásai rendesen nagyon látogatottak voltak, leginkább azok nevettető hatásának lehetett tulajdonitani, mely a legkomolyabb természetü egyéneket is képes volt felderiteni.

E mellett azonban nagybátyám tökéletes, valódi tudós volt. Igaz ugyan, hogy jegeczmutatványait olykor összezuzta, mikor keménységüket kissé túlszenvedélyesen akarta megkisérteni, de azért a földtudós szellemét egyesitette az ásványtudós éles szemével. Mikor fel volt fegyverkezve kalapácsával, aczélvésőjével, delejvasával, olvasztócsővével, salétromsavanyt tartalmazó palaczkjával, valóban hatalmas ember volt. Képes volt bármely ásványt felismerni annak tekintete, törése, keménysége, -7- olvaszthatósága, hangja, szaga és ize után itélve, és képes volt kijelölni a helyet, melyet az a tudomány előtt jelenleg ismeretes hatszáz ásványfaj között elfoglal.

Lidenbrock tanárnak ennélfogva nagy neve is volt az egyetemeken és tudós társulatokban. Davy Humphry, Humboldt, Franklin és Sabin, midőn Hamburgon átutaztak, nem mulasztották el nála látogatást tenni. Becquerel, Ebelmen, Brecoster, Dumas, Milne Edwards urak szerettek vele a vegyészet legérdekesebb kérdései felett értekezni. E tudomány néhány szép feltalálást köszönhetett neki. 1853-ban jelent meg Transcendentális Crystallographia tankönyve Lidenbrock Otto tanártól, nagy másodrétben rézmetszetekkel, mely munka azonban nem fizette ki költségeit.

Azonkivül nagybátyám még felügyelője is volt Struve orosz követ ásványtani muzeumának, mely egyike Europa leghiresebb enemű gyüjteményeinek.

Ez volt azon egyén, ki engem oly türelmetlenül hítt. Képzeljünk egy magas, sovány, rendithetlen egészségü embert, ki hajának szőkesége miatt tiz évvel ifjabbnak látszott, mint volt. Valódi kora ötven év. Szemei, melyeket hajlandó volnék inkább vastagoknak, mint nagyoknak nevezni, folyvást forogtak a pápaszemek alatt, hosszu és hegyes orra valamely fegyver pengéjére hasonlított; a rosz világ azt állította, hogy orra delejes és a vasat magához -8- huzza; pedig dehogy a vasat, csupán csak a tubákot vonta magához, melyet, nem tagadhatom, nagy mennyiségben fogyasztott.

Ha ezek után még megemlitem, hogy nagybátyám mathematikai szabályossággal kimért félöles lépéseket szokott tenni és ha megjegyzem, hogy mikor járt, ökle rendesen össze volt szoritva, mi indulatos kedélyre mutat, azt hiszem, mindenki eléggé fogja őt ismerni és nem fogja kivánni, hogy személyes érintkezésbe jusson vele.

Lakása a királyutczában, saját kis házában volt; a ház félig téglából, félig fából épült; fedélzete csúcsos; homlokzata egyikére ama tekervényes csatornáknak tekintett, melyek Hamburg legrégibb és az 1842-diki nagy tűz által szerencsére megkimélt városnegyedében, metszik egymást.

A ház régi volt és falai már nem egész egyenesen állottak; fedele egyik oldalon alábbsülyedt s igy a ház némileg valami német deákhoz hasonlitott, ki sapkáját félrecsapta; e tekintetben tehát nagybátyám háza nem volt kifogástalan, de azért remélni lehet, hogy még sokáig fennálland, mi leginkább ama régi szilfának köszönhető, mely homlokzatfalának támaszul szolgált, s mely tavaszszal virágzó ágait az ablakon szokta benyujtani.

Nagybátyám német tanárnak elég gazdag volt. A ház övé, minden ingóságaival és ingatlanaival együtt. Az ingóságok közé számitom nagybátyám gyámleányát, a tizenhét éves Margitot, -9- Mártha asszonyt és magamat. Én, ki egyszersmind unokaöcscse és gyámfia voltam, tanonczává és tudományos kisérleteiben segédjévé váltam.

Megvallom, hogy a földtan nagy érdekkel birt előttem; ereimben ásványtudósok vére folyt; kedves kövecseim társaságában soha nem unatkoztam.

Egyáltalában a királyutczai kis házikóban elég boldog életet folytattunk, daczára nagybátyám szenvedélyességének; ő engem valóban szeretett, habár e szeretet olykor kissé nyers modorban nyilvánult. De hiába, nagybátyám főhibája a türelmetlenség volt, várni nem tudott és mindent siettetni szeretett volna, még a természetet is.

Egy izben tavaszszal virágcserepekbe rezeda- és szegfűtöveket ültetett, és e szerencsétlen növényeknek minden reggel megmeg szokta huzogatni leveleit, hogy gyorsabban nőjjenek.

Ilyen emberrel szemben lehetetlen volt tétovázni; szavának rögtön engedelmeskedni kellett. Ezért most is a legnagyobb sietséggel futottam dolgozószobájába.

II.

E szoba valódi kis muzeum volt. Az ásványország minden fajai képviselve és a legtökéletesebb rendben elhelyezve, neveikkel ellátva, és az ásványtan három nagy osztálya szerint -10- gyulékonyakra, kő- és fémnemüekre osztva voltak.

Mind e nagy és apró köveket én egytől egyig ismertem. Kis fiu koromban, a helyett, hogy kortársaimmal játszottam volna, e vasszén-, antracyth-, kőszén- sat. darabokról szerettem letörölgetni a port. Hát még ama finom organicus savak, melyeket a legcsekélyebb porszemtől is meg kellett őrizni! És e fémek, elkezdve az aranytól a vasig, melyeknek viszonylagos becse itt, hol csupán a példányok minősége vétetett tekintetbe, tökéletesen megszünt! És mind e sok kő, melyből egy házat lehetett volna épiteni, akkorát mint nagybátyámé, sőt még egy szobával nagyobbat is, egy szobával, melyet annyira ohajtottam magam számára!

De midőn most nagybátyámhoz beléptem, nem gondoltam e csodadolgokra. Nagybátyám maga foglalkodtatá lelkemet. Ott ült nagy, utrechti bársonynyal bevont karszékében és kezében valami régi könyvet tartott, melyet nagy figyelemmel vizsgált.

„Mily könyv, mily könyv!“ kiáltá.

E felkiáltás eszembe juttatá, hogy Lidenbrock tanár szenvedélyes könyvgyüjtő is volt; de a könyvek csak ugy birtak előtte becscsel, ha megszerezhetetlenek, vagy legalább olvashatatlanok voltak.

„Nos!“ szólt hozzám, „hát nem látod? nem látod, mily megbecsülhetlen kincset találtam Hevelius zsidó könyvkereskedő boltjában kutatva.“ -11-

„Felséges!“ kiáltám erőszakolt lelkesedéssel.

Valóban nem foghattam meg, hogy minek ennyi zaj ez ócska, kopott könyvért, melynek háta és fedele, ugy látszék, borjubőrből készült, mig lapjai közül egy szinehagyott szalag vége függött ki!

Azonban nagybátyám folyvást a legnagyobb lelkesedéssel beszélt a könyvről.

„Nézd,“ mondá kérdéseire önmaga felelvén; „nézd mily szép? Igenis, nagyon szép, és mily szépen van bekötve! Könnyen nyilik e könyv? Igen, mert bármely lapon ütjük fel, nyitva marad! De jól be lehet-e tenni? Igen, mert fedelei és lapjai tökéletesen összeállanak, ugy hogy sehol legcsekélyebb nyilás nem marad közöttök! És hátán sehol egy repedés, legcsekélyebb törés, hétszáz esztendő után! Ez oly kötés, a minőre büszkék lehetnének Bozzerian, Klosz és Purgold is!“

Mialatt igy szólott, nagybátyám hol kinyitogatta, hol becsukta a régi könyvet. Kötelességemnek véltem annak tartalma iránt kérdezősködni, habár az igen kevéssé érdekelt.

„És mi e rendkivüli könyvnek czime?“ kérdém nem egészen őszinte érdekeltséggel.

„E munka,“ válaszolt nagybátyám, mindig élénkebbé válva, „ez Suorret Turlesonnak, a tizenkettedik századbeli hires irónak Heims Kringlája, ez azon norvegiai fejedelmek krónikája, kik Izlandban uralkodtak.“

„Valóban!“ kiáltám lehető legtermészetesebben -12- játszott bámulattal, „kétségkivül német forditás?“

„Német forditás! ez jó,“ felelt a tanár hevesen, „kell is nekem forditás! Ugyan kinek kellene forditás! ez az eredeti, izlandi nyelven irva, e gyönyörü nyelven, mely oly gazdag és mégis egyszerü, melynek grammatikája annyira változatos és melynek szavait annyifélekép lehet változtatni!“

„Mint a németben,“ vetém közbe elég ügyesen.

„Igen,“ válaszolt nagybátyám vállait vonogatva; „de azon különbséggel, hogy az izlandi nyelvben három nem van, mint a görögben, s hogy abban a szavak ejtegettetnek, mint a latinban!“

„Ah! E könyv alkalmasint igen szép nyomtatásu?“ szóltam én.

„Nyomtatás! szerencsétlen Axel, hogy gondolhatsz ilyet! Hogy is juthat eszedbe, hogy e könyv nyomtatás legyen! Ez a legbecsesebb kézirat, mely létezhet, kézirat runokban!“

„Runokban?“

„Igen! Reménylem nem szükség megmagyaráznom e szó értelmét?“

„Az volna még csak szép,“ válaszoltam sebzett önérzet hangján.

De azért nagybátyám nem kimélt meg a magyarázattól, s akaratom ellenére meg kellett ismerkednem e tárgygyal, melyre épen nem voltam kiváncsi. -13-

„A run betük,“ kezdé bátyám, „egykor Izlandban voltak szokásban; feltalálójuk a hagyomány szerint Odin, az istenek atyja volt! Nézd e betüket, szentségtörő, bámuld e betüket, melyekben egy isten képzelő tehetsége tükröződik!“

Nem tudván mit felelni, már térdre akartam borulni, mert ugy hiszem, hogy ily válasz az istenek, valamint a királyok tetszését megnyerheti: midőn a véletlen más fordulatot adott társalgásunknak.

Ugyanis mialatt bátyám a könyvet kezében forgatta, a lapok közül egy darab régi pergament hullott a földre.

A tanár könnyen megfogható érdekkel ragadta meg e rongyot. Az ő szemében rendkivüli becscsel birhatott az ily régi irat, mely talán századok óta volt a könyvbe rejtve.

„Mi ez?“ kiáltá.

Gondosan szélylyelbontotta az összehajtott, mintegy öt hüvelyk hosszuságu és három hüvelyk szélességü pergamentet, melyen keresztbe irt sorokban czifra betük voltak láthatók.

Itt közlöm azoknak hű másolatát, szükségesnek tartom olvasóimat megismertetni e különös jegyekkel, miután azoknak köszönhető Lidenbrock tanár és öcscse utazása, melynél rendkivülibb utazás a tizenkilenczedik században aligha tétetett: -14-

A tanár néhány pillanatig figyelmesen vizsgálta e betűsorozatot; azután szemüvegeit homlokára tolva, szólt:

„Ezek runok; e betük tökéletesen azonosak Snorret Turleson kéziratának betűivel! De… mit jelenthetnek valjon?“

Én ugy vélekedtem, hogy a runokat a tudósok találták fel, csak azért, hogy a világot misztifikálhassák, és ezért örültem, hogy bátyám az iratot meg nem érti. Hogy pedig meg nem értette, ezt ujjainak türelmetlenséget eláruló rángatásából következtettem.

„Pedig mégis csak ó-izlandi nyelven van ez irva!“ mormogott a tanár fogai közt.

Nagybátyám e tárgyban is elsőrendü tekintély, valóban nagy nyelvtudós volt. Nem merném ugyan állitani, hogy a földkereken használatban levő kétezer nyelvet, és négyezer idiomát folyékonyan beszélte, hanem nagy részét meglehetősen birta.

Előre látható volt tehát, hogy akadályra bukkanván a szenvedélyes jellemü tanár, ez rettentő kitöréseket fog eredményezni; készültem -15- a viharra, midőn a kandallón álló kis óra kettőt ütött.

E pillanatban a jó Mártha asszony benyitá a dolgozószoba ajtaját és jelenté, hogy a leves ki van tálalva.

„Ördög vigye a levesedet,“ kiáltá nagybátyám, „meg azt is, a ki főzte és a ki meg fogja enni!“

Mártha asszony gyorsan visszavonult és én utána rohantam; egyszerre azon vettem észre magamat, hogy az ebédlőben szokott helyemen ülök, azt sem tudván, hogy mint kerültem oda.

Néhány pillanatig vártam, de bátyám nem jött meg. Nem emlékezem, hogy ennekelőtte lett volna eset arra, miszerint nagybátyám az ebédtől elmaradjon. Pedig mily jó ebéd volt! Jó petrezselymes leves, rátotta sódarral és sóskával, borjusült főtt szilvával és holmi édességek; végre igen jó mózelmelléki bor.

S ez ebédtől foszthatá meg bátyámat ama régi papirdarab! Megvallom, hogy mint bátyámnak szerető öcscse kötelességemnek véltem helyette is enni, de azért természetesen magamról sem felejtkeztem meg. Lelkiismeretem igy parancsolta.

„Soha ilyet!“ szólt Mártha asszony, mialatt az étkeket felhordá. „Lidenbrock ur elmarad az ebédtől!“

„Valóban alig hihető.“

„Ez valami nagy eseményt jelent!“ válaszolt a vén cseléd fejét rázva.

Az én véleményem szerint ez nem jelenthetett -16- egyebet: rettentő házi viharnál, mely okvetetlenül bekövetkezend, ha bátyám észreveendi, hogy ebédjét elköltöttük.

Épen utolsó falatomat nyeltem le, midőn bátyám dörgő hangja felriasztott. Egy ugrással a dolgozószobában termettem.

III.

„Semmi kétség, hogy e betük runok,“ szólt a tanár szemöldeit összehuzva. „De az iratnak rejtett kulcsa van, melyet fel fogok találni, vagy…“

Szavait fenyegető kézmozdulat fejezte be.

„Ülj le oda,“ veté utána, az asztal tulsó szélére mutatva öklével, „és irj.“

A következő pillanatban már ott ültem, kezemben tollal.

„Le fogom dictálni a latin a b c azon betüit, melyek ez izlandi betüknek megfelelnek. Meglássuk mi értelme lesz. De jól vigyázz fiu, hogy az irásban ne tévedj!“

Nagybátyám tehát dictálni kezdett s én figyelmesen irtam le a betüket, melyeket ő egyenként mondogatott; az eredmény következő volt:

-17-

E munka bevégezte után nagybátyám felkapta a lapot, melyre a betüket irtam és sokáig figyelmesen vizsgálta azokat.

„Mit jelentsen ez?“ ismétlé többször gépiesen.

Szavamra mondhatom, hogy én meg nem tudtam neki magyarázni. Egyébiránt nem is kért tőlem tanácsot, és folyvást önmagához beszélt.

„Semmi kétség, hogy ez rejtett irat, ugynevezett kryptogramm, melyben a szavak értelme el van rejtve a szándékosan összezavart betükben, melyek, ha természetes rendjükben lennének, érthető mondatot képeznének! Ha meggondolom, hogy e betükben talán valamely nagy feltalálás van elrejtve!“

Én részemről ugy vélekedtem, hogy abban egyáltalában semmi sincs elrejtve, de e véleményt természetesen nem nyilvánitottam bátyám előtt.

Bátyám hol a pergamentet, hol a könyvet nézegette, összehasonlitva azokat.

„E két irat nem ugyanegy kéztől származik,“ mondá; „a rejtett irat később iratott a könyvnél; ezt csalhatlan jelek bizonyitják. Itt mindjárt a legelső betü kettős M; e betüt hiába keresnők Turleson könyvében, mert az csak a tizennegyedik században vétetett fel az izlandi a b c-be. Igy tehát a rejtett irat legalább is kétszáz évvel később iratott, mint a könyv.“ -18-

Ez okoskodást, megvallom, elég helyesnek véltem.

„Azt kell tehát hinnem,“ folytatá bátyám, „hogy e könyv tulajdonosainak egyike irta e rejtélyes szavakat. De ki lehet e tulajdonos? valjon nem jegyezte-e oda nevét a kéziratba?“

Bátyám homlokára tolta szemüvegeit és erős nagyitó üvegen át kezdte vizsgálni a könyv első lapjait. A második levél hátán valami kis foltot fedezett fel, melyet puszta szemmel téntapecsétnek lehetett volna gondolni. De közelebbről tekintve, néhány betü lett láthatóvá, melyek azonban alig voltak olvashatók. Bátyám rögtön sejtette, hogy ebben magyarázatot találhat; addig nézegette tehát nagyitó üvegével a foltokat, mig sikerült bennök a következő ronbetüket felfedeznie:

„Arne Saknussemm!“ kiáltott a tanár diadalmasan, „de hiszen ez név, és pedig valódi izlandi név! Mi több, egy izlandi tudósnak, egy hires alchimistának neve, ki a tizenhatodik században élt.“

Bizonyos bámulatot éreztem bátyám iránt.

„Ez alchimisták,“ folytatá ő, „Avizenna, Baco, Paracelsus sat. voltak idejöknek valódi, egyetlen tudósai. Felfedezéseik valóban bámulatosak. Hátha e Saknussemm is valami meglepő felfedezést rejtett el ez iratban? Meg vagyok győződve, hogy ugy van.“ -19-

E gyanitás felvillanyozta a tanár képzelő tehetségét.

„Meglehet,“ bátorkodtam közbevetni, „de mint lehetett volna érdekében ama tudósnak, hogy valamely bámulatos felfedezését ekként elrejtse, eltitkolja?“

„Hogy mint lehetett érdekében! Eh! hogy tudjam én azt, de nem cselekedett-e hasonlókép Galilei Saturnust illetőleg? Egyébiránt majd meglátjuk, meg kell találnom ez irat kulcsát, s a mig meg nem találom, se nem eszem, se nem iszom.“

„Hohó!“ gondolám magamban.

„S te sem eszel addig, Axel,“ folytatá bátyám.

„Az ördögbe!“ szóltam magamban, „valóban szerencse, hogy kétszeresen ebédeltem.“

„Mindenek előtt azt kell kitudnunk, hogy mi nyelven van szerkesztve e rejtett irat. Ez nem lesz nehéz.“

E szavak hallatára jobban kezdtem figyelni. Nagybátyám folytatá magánbeszédét:

„Ez nem lesz nehéz. Ez irat száz harminczkét betüt tartalmaz, melyek közt hetvenkilencz mássalhangzó és ötvenhárom magányhangzó. Ilyforma arányban állanak egymáshoz a déli nyelvek betűi, mig az éjszaki nyelvekben a mássalhangzók sokkal nagyobb számmal vannak. A nyelv tehát déli.“

E következtetés helyesnek látszott.

„De a déli nyelveknek melyike?“ -20-

Sejtettem volt, hogy itt lesz a bökkenő; egyébiránt el kellett ismernem, hogy bátyám igen ügyesen fejtegeti a tárgyat.

„E Saknussemm,“ folytatá a tanár, „tanult ember volt; ennélfogva, ha nem saját nyelvén irt, valószinüleg a latint választotta, mely a tizenhatodik század tudósainak közös nyelve volt. Ha mindemellett csalódnám, tehetek kisérletet a spanyol, franczia, olasz, görög vagy zsidó nyelvvel. De a tizenhatodik század tudósai közönségesen latinul irtak. Teljes joggal állithatom tehát a priori, hogy ez irat latin.“

Türelmetlenül mozogtam székemen. Értettem a latin nyelvet és bensőm fellázadt azon állitás ellen, miszerint e furcsa szavak Virgilius nyelvéből valók lennének.

„Igen! latin,“ folytatá bátyám, „de a betük nincsenek rendben.“

„Elhiszem!“ gondolám. „Ha rendbe szeded őket, tisztelni foglak bátyám!“

„Vizsgáljuk meg figyelmesen,“ szólt a tanár, az általam leirt betüket nézve. „Ime százharminczkét betü, mely, mint erről rögtön meggyőződhetünk, szokatlan rendben iratott. Találunk itt szavakat, melyek csupán mássalhangzókból állanak, mint például az első „n r n l l s“, másokat, melyekben a magányhangzók vannak nagy számmal, mint például az ötödikben „uneeief“, vagy az utolsóelőtti „oseibo“. Világos, hogy a betük szándékosan rendeztettek igy; e rendnek mathematikailag kellett következnie -21- azon ismeretlen szabályból, mely a rejtirás e nemének alapul szolgál. Véleményem szerint kétségtelen, hogy az eredeti mondat előbb természetes rendjében iratott le, s azután a betük összevissza cseréltettek bizonyos szabály szerint, melyet fel kell fedeznünk. Az, ki e kulcsot birja, könnyen elolvashatja a mondatot. De mi a kulcsa? Axel, feltaláltad a kulcsot?“

E kérdésre nem válaszoltam, mert teljesen egy gyönyörü arczkép nézésébe merültem, mely a falon függött. Ez Margit arczképe volt, bátyám gyámleányáé, ki ekkor Altonában időzött egy rokonánál; távolléte nagyon elbusitott, mert nem tagadhatom tovább, hogy a tanár gyámleánya és a tanár unokaöcscse egymást valódi német türelemmel és nyugalommal szerették; már régen jegyet váltottunk volt, a nélkül, hogy bátyám ezt sejtené; ő sokkal tökéletesebb tudós volt, semhogy efféle érzésről sejtelme legyen. Margit szép, fiatal, szőke, kékszemü leány; kedélye és elméje komoly volt, de azért engem mégis nagyon szeretett; mig én őt valóban imádtam, ha ugyan e szó létezik a német nyelvben! Margitom képe képes volt lelkemet a rideg valóból egyszerre a képzelet és az emlékezet világába varázsolni.

Feltünt előttem gyermeki játszótársam, kivel rendesen megosztottunk munkát és örömöt. Ő nekem mindennap segiteni szokott, mikor nagybátyám köveit rendeztem; az ásványok feliratait is gyakran ő készitette; Margit kisasszony -22- ugyanis be volt avatva az ásványtan tudományába, és nem egy tanárral vitatkozhatott volna idetartozó tárgyak felett. Szeretett a tudomány legmélyebb kérdéseivel foglalkozni. Mennyi kellemes órát töltöttünk el igy együtt, s mennyire irigyeltem én ama érzéktelen köveket, melyeket szép kezei közt forgatott.

Midőn elérkezett azután a szünóra, együtt mentünk ki; rendesen az Alster partján végig vonuló sűrű fasorokban jártunk s együtt haladtunk a kelepelő régi malomig, mely a tó végén fekszik; utközben kezünkön fogva egymást társalogtunk; én egyetmást beszéltem el neki s ő történetkéimet rendesen megnevette; igy jutottunk el egész az Elbe partjáig s miután ott jó éjt mondtunk a hattyúknak, kik a nagy fehér vizililiomok közt uszkálnak, gőzhajón tértünk vissza a kőpartig.

Most is álmadozásomban ez utat tettük meg együtt, midőn bátyám, öklével az asztalra csapva, a rideg valóra ébresztett.

„Lássuk,“ szólt a tanár, „véleményem szerint, ha valamely mondat betüit össze akarja az ember zavarni, legelső mi eszébe jut az lesz, hogy a betüket függőlegesen egymás alá irja, a helyett, hogy vizirányos sorokban rendezné őket.“

„Lám!“ gondolám,

„De lássuk már most, hogy ekként rendezve, mit képeznek a betük. Axel, irj egy darab papirra valami mondatot; de a betüket a helyett hogy vizirányos sorokban irnád, ird egymás alá függőlegesen, mintegy öt vagy hat hasábba.“ -23-

Miután megértettem, hogy bátyám mit kiván, rögtön e szavakat irtam le következőleg:

„Jól van,“ szólt a tanár, a nélkül hogy olvasta volna, a mit irtam. „Már most ird le e betüket vizirányos sorban.“

Engedelmeskedtem s következő mondatot olvasám fel:

Stdyni zleeMt ees, tao rkelrm eégeg.

„Helyesen!“ szólt nagybátyám, a papirost kirántva kezemből, „ez már nagyon hasonlit e régi okmányra; a magányhangzók, valamint a mássalhangzók szabálytalan csoportokban vannak együtt, sőt a szavak közepében nagy betük s vesszők is láthatók, épen ugy, mint Saknussemm iratában!“

Kénytelen voltam bevallani, hogy ez észrevételek igen elmések.

„Már most,“ szólt bátyám, egyenesen hozzám intézve szavait, „hogy elolvashassam az általad leirt mondatot, mely előttem ismeretlen, elébb minden szónak első, azután második, harmadik betüjét, s igy tovább kell olvasnom.“

És bátyám nagy csodálkozására és az én nagy ijedelmemre a következőket olvasá fel:

„Szeretlek édes, egyetlen Margitom!“

„Mi ez!“ szólt a tanár. -24-

Én ügyetlen szerelmes tudtomon kivül e kompromittáló szavakat irtam le!

„Ugy, te Margitot szereted!“ folytatá bátyám valóban gyámi hangon.

„Igen… nem…“ dadogtam én.

„Ugy te Margitot szereted,“ ismétlé bátyám gépiesen. „Jó, tehát alkalmazzuk ezen eljárást a kérdéses okmányra!“

Bátyám, mint látjuk, rögtön visszamerült tudományos fürkészéseibe és elfelejté, mit ügyetlenül elárultam; ügyetlenül, mondom, mert a tudós feje nem érthette meg a sziv ügyeit. Szerencsémre azonban az okmány tökéletesen elfoglalta figyelmét.

Azon pillanatban, midőn Lidenbrock tanár e kisérletéhez fogott, szeme szikrázott; kezei reszkettek, midőn a régi pergamentet felvette az asztalról; komolyan meg volt indulva. Végre nagyot köhintett, és komoly hangon, elébb minden szónak első betüjét, azután a másodikat s igy tovább dictálta le a következő sorozatot:

Nagy megindulás között irtam le e betüket; midőn bátyám azokat egyenként mondogatta, nem vettem észre, hogy valami értelemmel birnának; de azt vártam, hogy bátyám, ki most olvasni készült azokat, valami gyönyörü latin mondatot fog hallatni. -25-

De ki láthatta volna előre a mi történt! Roppant ökölcsapás rengeté meg az asztalt. A ténta kifecscsent s a toll kihullott kezemből.

„Ördög és pokol,“ kiáltá bátyám, „hisz ennek semmi értelme!“

Erre kapta magát s mint ágyugolyó zugott végig a dolgozószobán, mint a hógörgeteg rohant le a lépcsőn, ki az utczára, hol sebesen futva csakhamar eltünt szemem elől.

IV.

„Elment?“ kiáltá Mártha asszony, ki a hatalmasan becsapott utczaajtó zajának hallatára elősietett.

„Ugy van,“ válaszoltam én, „elment!“

„De hát az ebédje?“ kérdé a vén cseléd.

„Nem fog ebédelni!“

„Hát vacsorálni?“

„Nem fog vacsorálni!“

„Hogyan?“ kérdé Mártha asszony, kezeit összekulcsolva.

„Biz ugy, Mártha asszony, bátyám többé nem fog enni, valamint mi sem! Lidenbrock bátyám mindnyájunkat koplaltatni akar mindaddig, mig megtalálja kulcsát e régi irkafirkának, melynek valószinüleg semmi értelme.“

„Jézus Krisztus! igy hát mindnyájan éhen halunk.“

Nem mertem bevallani, hogy tekintve bátyám hajthatlan jellemét, az éhhalál valóban elkerülhetetlennek látszott. -26-

Mártha asszony, ki komolyan meg volt rettenve, siránkozva tért vissza konyhájába.

Magamba maradván tépelődéseim között csakhamar az jutott eszembe, hogy jó volna felkeresni Margitot és neki mindent elbeszélni; de ott hagyhatom-e a házat? A tanár minden pillanatban haza jöhetett és szüksége lehet reám, ha ujra meg akarta kezdeni e talány fejtegetését, melyen Oedipus elméje is hajótörést szenvedett volna! Ha keresni fog s nem talál, mi lesz belőle?

Mindenesetre okosabb volt otthon maradnom. Ép ez időben küldött hozzánk egy besançoni tudós valami ásványgyüjteményt, melyet rendbe kellett szedni. Rögtön munkához fogtam. Osztályozni, feliratokkal ellátni s üveges szekrényekbe elrendezni kezdtem tehát e köveket és tarka-barka jegeczeket.

E munka azonban nem foglalt el tökéletesen; a régi okmány nem ment ki fejemből, melyet a legzavartabb gondolatok s bizonyos határozatlan nyugtalanság töltöttek be. Mintha valami nagy eseményt éreztem volna előre.

Egy óra lefolyta után az ásványgyüjtemény rendezve volt. Ekkor bátyám nagy karszékébe vetém magamat; fejem hátrahanyatlott, karjaim jobbra balra csüngtek le. Majd hosszuszáru pipára gyujtottam, mely tajtékból volt faragva s egy najádot ábrázolt; figyelemmel kisértem pipám tajtékjának befeketedését, mely a najádot lassanként szerecsennővé változtatta. -27- Időről időre oda füleltem a lépcső felé, hogy valjon nem hallatszanak-e bátyám léptei. De ő nem tért haza. Hol járhatott most? ugy tetszett, mintha látnám őt az altonai uton fel s alá futkosni, hadonázni pálczájával, hol a fáknak döfve, hol a füvet verve, az utszéli tövist kaszabálva s a békés tücsköket háborgatva.

Diadalmasan vagy leverten fog-e haza térni? Melyik fog ki a másikon, a titok vagy a tanár? Ekként tépelődtem magamban s gépiesen kezembe vettem ama darab papirt, melyen az általam leirt betük érthetlen sorai voltak láthatók.

„Mit jelent ez?“ ismétlém.

Megkisérlém e betüket akként csoportositani, hogy szavakat képezzenek. De lehetetlen volt, ha a meghatározott rendben kettesével, hármasával, vagy ötösével, hatosával egyeztettem őket össze, semmi értelmük nem volt; igaz ugyan, hogy a tizennegyedik, tizenötödik és tizenhatodik betü ez angol szót „ice“ képezték, a nyolczvannegyedik, nyolczvanötödik és nyolczvanhatodik ismét ez angol szót „sir“. Végre az okmány közepe táján a harmadik sorban, e latin szavakat vettem észre, „rota“, „mutabile“, „ira“, „nec“, „atra“.

„Manóban,“ gondolám, „ez utolsó szavak az okmány nyelvét illetőleg igazolják bátyám gyanitását! Sőt a negyedik sorban ismét egy latin szóval találkozom: „luco,“ melynek értelme „szent berek.“ Igaz, hogy a harmadik sorban e -28- szó olvasható: „tabiled“, mely tökéletesen héber hangzásu, és végre az utolsó sorban „mer“, „arc“, „mère,“ melyek tökéletesen francziák.“

Nem lenne csoda, ha megzavarodnék az ember! Négy különféle nyelv ez értelmetlen mondatban! Mi összefüggés is létezhetett ily szavak közt, mint „jég“, „ur“, „düh“, „kegyetlen“, „szent berek“, „változékony“, „anya“, „iv“, vagy „tenger“? Csupán az első és az utolsó szó voltak könnyen összefüggésbe hozhatók; igen természetesnek látszik, ha ez Izlandban irt okmányban jégről s tengerről volt szó. De még ebből a rejtett irat értelmét megfejteni nem lehetett.

Legyőzhetetlen akadályok ellen küzködtem; fejem forogni kezdett; szemeim mereven a papirosra voltak szegezve; a százharminczkét betü, mintha tánczot járt volna körülöttem, mint ama piros és zöld foltok szoktak a légben körülöttünk forogni, mikor a vér fejünkbe tolul.

Egy nemét a hallucinatiónak tapasztaltam s ugy véltem, mintha megfulnék; a lég sürü volt s én gépiesen legyezni kezdtem magamat a papirossal, melynek hol eleje, hol háta tünt fel szemeim előtt.

Nagy volt meglepetésem, midőn a papirt ekként forgatva, azon pillanatban, midőn hátára esett tekintetem, a papiroson keresztül tökéletesen olvashatóvá lett néhány latin szó, többi közt ezek: „craterem“ és „terrestre.“

Agyamat világsugár derité fel; e néhány szó gyanittatá velem a valót; feltaláltam e rejtirat -29- kulcsát. Hogy ez okmányt megértsük, nem is volt szükség azt hátán keresztül olvasni. Nem. Ugy a hogy le volt irva, a hogy bátyám dictálta, el lehetett olvasni. Nagybátyám szellemdús okoskodásai igazolva voltak; igazolva a betük rendének megváltoztatását és az okmány nyelvét illetőleg. Csak egy hajszálon függött, hogy az egész mondatot megérthesse; de a véletlen nekem szánta annak megfejtését!

Könnyen magyarázható megindulásban voltam! Szemem előtt összeforrtak az alakok s többé nem láttam semmit. Kiteritettem a papirost magam elé az asztalra, csupán egy tekintetet kellett belé vetnem, hogy a titok urává legyek.

Végre sikerült felindulásomat leküzdenem. Néhányszor fel s alá lépdeltem a szobában, hogy idegeimet lecsillapitsam, s azután visszatértem a karszékhez, s belé vetém magamat.

„Olvassunk,“ kiáltám, miután nagyot lélekzettem s ekként mellemen könnyitettem.

Lehajoltam az asztalra s ujjammal minden egyes betüt megjelölve, akadozás és tétova nélkül olvastam fel hangosan az egész mondatot.

De mily bámulat, mily rémület tölték el lelkemet! Fejem szédült, mintha roppantot sujtottak volna reá. Mit! Mit olvasok, valóban megtörtént volna! Ember lehetne oly vakmerő, hogy odáig hatoljon!

„De nem,“ kiáltám felugorva, „nem, nem! Bátyámnak ezt nem szabad megtudnia! Valóban -30- csak az kellene, hogy ily utazás lehetőségéről értesüljön! Ő is meg akarná kisérteni; ettől őt semmi vissza nem tarthatná. Szenvedélyes földtudós levén, rögtön útnak indulna, daczára minden ellenvetésnek és akadálynak! S engem is elvinne magával oda, honnan soha vissza nem térnénk! Nem, soha, soha!“

Rendkivüli, leirhatatlan izgatottságban voltam.

„Nem, nem! Ennek nem szabad megtörténnie,“ szóltam határozottan, „és miután elejét vehetem, hogy e gondolat zsarnokomnak eszébe jusson, megteendem. Ha sokat forgatja az okmányt, ő is megtalálhatja kulcsát, mint én! Azért meg kell semmisiteni.“

A kandallóban még volt tűz. Megragadtam nemcsak az általam beirt papirost, hanem Saknussemm pergamentjét is; lázasan remegő kézzel akartam már a tűzbe dobni e két levelet, midőn a dolgozószoba ajtaja megnyilt s bátyám belépett.

V.

Szerencsére még ideje korán visszahelyezhettem az asztalra ama átkozott iratot.

Lidenbrock tanár, ugy látszék, mélyen el volt merülve gondolataiba. Az eszme, mely jelenleg lelkét betöltötte, egy percznyi nyugalmat sem engedett neki; meglátszott rajta, hogy sétája közben meghányta az ügyet és képzelőtehetségének minden eszközeit felhasználta; most valamely uj combinátiót kivánt alkalmazni. -31-

Valóban le is ült karszékébe, s tollat fogva kezébe, betüket irt le apró csoportokban, melyek valamely algebrai számitásra hasonlitottak.

Én tekintetemmel figyelmesen követém izgatottságtól remegő kezét; minden mozdulatára ügyeltem. Mi lesz ez ujabb fürkészések eredménye? gondolám magamban. Reszkettem, hogy kisérlete sikerülni fog, bár ettől tartani nem volt okom, miután a megfejtés valódi és egyetlen módját ismervén, tudhattam, hogy minden másnemü kisérlet hiábavaló.

Három óra hosszat dolgozott nagybátyám szakadatlanul, a nélkül, hogy egy szót is szólott, vagy fejét munkájáról fölemelte volna; irt, kitörült, ujra irt és ujra kitörült, egymásután vagy ezerszer.

Tudtam ugyan, hogy ha sikerülend neki a betüket minden lehető combinatióban összeállitani, a minden is ezek közt leend. De azt is tudtam, hogy csak husz betü is két quintilio, négyszáz harminczkét quadrillio, kilenczszáz két trillio, nyolcz milliard, százhatvanhat millió, hatszáz negyvenezer-féle rendben állitható össze. E mondat pedig százharminczkét betüt tartalmazván, az ezekből összeállitható mondatok összege legalább is százhárminczhárom számjegyből álló, csaknem kimondhatlan számot képezett.

Attól tehát, hogy bátyám ily módon fogja megfejteni a talányt, nem tartottam.

Ezalatt azonban telt az idő; az est beállott; az utczai zaj elcsendesedett; nagybátyám, ki -32- folyvást munkájára volt hajolva, nem hallott és nem látott semmit, még a jó Mártha asszonyt sem, ki az ajtót benyitva kérdezé:

„Fog a tekintetes ur vacsorálni?“

Mártha asszony tehát nem kapott feleletet; én részemről, miután sokáig küzdöttem az álom ellen, végre mégis csak elaludtam a pamlagon ülve, mig nagybátyám folyvást számitgatott és törülgetett.

Midőn másnap felébredtem, a fáradhatlan búvár még egyre dolgozott. Szemei ki voltak veresedve, vonásai az álmatlanságtól sápadtak, e mellett azonban arczain lázas pir égett; ujjai folyvást haja közt turkáltak; mind e jelek elárulták, hogy mily rettentő harczot folytatott a lehetetlenség ellen, hogy az éjszakát mily szellemi fáradalmak, elméjének mily túlcsigázott működése közt töltötte.

Tekintete valóban szánalmat költött bennem. Daczára annak, hogy irányában szemrehányásokra jogosultnak hittem magamat, megindulást éreztem. Szegény bátyám annyira el volt foglalva ama gyötrő eszme által, hogy szokása ellenére még dühbe sem jött; lelkének minden képességei egy irányban voltak összpontositva, és mivel szenvedélyes lelkének indulatai nem csapongtak túl, mint rendesen, hanem belsejébe zárva maradtak, szomoru következményektől kellett tartanom.

És nekem hatalmamban állott, hogy lelkét megszabaditsam a rá nehezendő rettentő bilincsektől! De azért ezt nem cselekedtem. -33-

Pedig jó szivem volt. Mért hallgattam el tehát a titkot, mely őt annyira gyötörte? Az ő saját érdekében.

„Nem, nem,“ ismétlém magamban, „nem fogok szólni egy szót se! Ha megtudná, oda menne, lehetetlen volna őt visszatartani. Képzelő tehetsége valódi égő vulkán; hogy véghez vigye azt, mire más geologok nem voltak képesek, életét is koczkáztatná. Hallgatni fogok tehát; elhallgatom e titkot, melynek urává a véletlen tett; ha felfedném bátyám előtt, annyi lenne, mintha őt meggyilkolnám. Találja ki, ha tudja. Én részemről nem teszem ki magamat azon szemrehányásnak, hogy vesztét okoztam!“

Miután ezt szilárdul elhatároztam, karjaim keresztbe fonva vártam. Azonban e határozatomat némileg megzavarta egy, néhány órával később közbejött esemény.

Midőn Mártha asszony ki akart menni, bevásárlásokat teendő a piaczon, az utczaajtót zárva találta; a nagy kulcs nem volt a zárban. Ki huzta le? Nyilván nagybátyám dugta zsebébe, midőn tegnap este sétájáról visszatért.

Szándékosan vagy szórakozottságból cselekedte-e azt? Csakugyan az éhség gyötrelmeinek akart bennünket kitenni? Ez mégis sok lett volna. Hogyan! Mártha és én áldozataivá legyünk e szituációnak, mely ránk semmiben sem tartozik? Egy régibb hasonló eset jutott eszembe, mely most valóban komolyan megijesztett. Néhány év előtt ugyanis, midőn nagybátyám -34- nagy ásványtani müvén dolgozott, egy izben huszonnégy óráig se nem evett, se nem ivott, s e tudományos böjtölésben az egész háznak részt kellett vennie. Tisztán emlékezem, hogy akkoriban ennek következtében rettentő kinokat szenvedtem, mi tekintve falánk természetemet, épen nem volt kellemes.

Ugy látszott tehát, hogy reggelizni ép oly kevéssé fogunk, mint tegnap vacsoráltunk. Eltökéltem azonban, hogy kitartó leszek és nem fogok engedni az éhség hatalmának. Szegény jó Mártha asszony komoly oldaláról fogta fel a dolgot és kétségbe esett. Mi engem illet, leginkább az gyötört, hogy a házból el nem távozhattam; hogy miért, az könnyen kitalálható.

Bátyám ezalatt folyvást dolgozott; képzelőtehetsége a variatiók és kombinátiok határnélküli világába emelkedett; ő távol járt a földtől és távol minden földi szükséglettől.

Déltájban rémségesen marczangolni kezdett az éhség. Mártha asszony, gyermekded ártatlanságában, tegnap este megette volt a kamarában található apró maradékokat; nem volt tehát az egész háznál semmi élelmi szer. Mindamellett szilárdul ragaszkodtam határozatomhoz, ugyszólván becsületbeli kérdéssé téve annak fenntartását.

Az óra kettőt ütött. A dolog nevetséges, sőt türhetetlen szint kezdett ölteni; ugy hiszem rettentő hosszu képet csinálhattam. Azon kezdtem gondolkodni, hogy valjon nem tulajdonitok-e -35- túlságos fontosságot ama irománynak; ugy vélekedtem, hogy bátyám nem hinné el tartalmát, hogy abban mystificatiót fog látni, vagy ha mégis ama kalandos utra szánná magát, lehetséges lesz őt akarata ellenére is visszatartóztatni; végre megtörténhetik az is, hogy önmaga feltalálja a kulcsot, s ekkor azután hiába koplaltam. Ez okoskodás, melyet tegnap este még megvetésre méltó gyengeségnek véltem volna, most nagyon helyesnek látszott előttem; sőt ugy tartottam, hogy rettentő badarság volt eddig is várni; elhatároztam, hogy a titkot felfedem.

Azon gondolkodtam tehát, hogy miként penditsen meg a tárgyat, midőn a tanár felállott s kalapját fejére téve, távozni készült.

Távozni akart! s itt hagyott volna bennünket bezárva. Ezt nem türhetém.

„Édes bátyám!“ szóltam.

De ugy látszik, hogy nem is hallotta szavaimat.

„Édes urambátyám?“ szóltam ismét hangosabban.

„Mi az, he?“ szólt bátyám megrebbenve, mint a kit hirtelen költenek.

„Megvan a kulcs?“

„Miféle kulcs? kapukulcs?“

„Nem, nem!“ kiáltám, „a rejtirat kulcsa.“

Bátyám szemüvegei fölött elnézve, szegezte rám tekintetét; valószinüleg szokatlannak találta arczkifejezésemet, mert szenvedélyesen ragadta meg karomat, és szóra nem lévén képes, -36- kérdőleg tekintett rám. De a kérdést valóban élő szó sem fejezhette volna ki e tekintetnél tökéletesebben.

Igenlőleg hajtám meg fejemet.

Ő mintegy szánakozva rázta fejét, mintha azt hinné, hogy megőrültem.

Ekkor még egyszer intettem igent határozottabban, mint elébb.

Ekkor bátyám szemei kigyuladtak és keze fenyegetőleg mozgott.

E néma társalgás, ily körülmények között, érdekes lett volna a legközönyösebb szemlélő előtt is. Nem mertem szólni, mert attól tartottam, hogy bátyám örömének kitörésében öleléseiben fojt meg. De végre mégis kénytelen voltam szólni.

„Igen, e kulcsot… a véletlen…“

„Mit mondasz?“ kiáltá bátyám leirhatatlan felindulás hangján.

„Nézze,“ szóltam eléje tartva a papirt, melyre a kérdéses betüket irtam volt, „olvassa ezt.“

„De hisz ennek semmi értelme,“ válaszolt a tanár ujjai közt gyürve a papirost.

„Semmi értelme, ha előlről olvassuk, de ha végén kezdjük…“

Be sem fejezhetém szavaimat, mert bátyám felkiáltása, nem is annyira felkiáltása, mint felorditása szakitott félbe. Lelkében világosság terjedt el. Arcza átszellemült.

„Hah! bölcs Saknussemm,“ kiáltá Lidenbrock tanár, „tehát megforditva irtad le a mondatot?“ -37-

Megragadta a papirost és mialatt szeme szikrázott, remegő hangon olvasta fel az egész okmányt, az utolsó betün kezdve, és az elsőn végezve.

Tartalma következő volt:

Vagy leforditva:

Bátyám e szavak olvasásakor összerezzent, mintha elektrikus folyam özönlött volna testébe. E perczben örömében, merészségében és bizalmában valóban nagyszerü volt a tanár. Fel s alá járt; hol kezei közé szoritotta fejét; hol a székeket döntögette fel; hol könyveket rakott egymásra; hol pedig – nem hinném, ha nem láttam volna – szeretett ásványaival lapdázott; öklével jobbra balra ütött a légbe, hadonázott ide-oda. Végre lecsillapultak idegei és mint a kiből nagyon sok delejesség ment ki, kimerülten rogyott karszékébe.

„Hány óra lehet?“ kérdé néhány percznyi szünet után.

„Három óra,“ feleltem.

„Már! Mily gyorsan megemésztettem az -38- ebédet. Majd éhen halok. Jerünk enni. És azután…“

„Azután.“

„Szedd és csomagold össze holmimat.“

„Hogyan?“ kiáltám én.

„És a magadét is!“ felelt a kérlelhetetlen tanár asztalhoz ülve.

VI.

E szavak hallatára hideg borzongás futott át testemen. Azonban uralkodni igyekeztem magamon és lehető legnyájasabb arczkifejezést öltöttem. Lidenbrock tanárra csupán tudományos argumentumok lehettek hatással; már pedig ez utazás lehetetlenségét igen könnyü volt bebizonyitani. A föld központjáig hatolni! Mily őrült gondolat! Egyelőre csupán az ebéddel foglalkozván, minden dialectikámat a kedvező pillanatra gyüjtöttem.

Felesleges volna leirni, hogy mily dühbe jött bátyám, midőn az asztalt leszedve találta. Megmagyaráztuk neki a dolog állását. Az utczaajtó felnyittatott és Mártha asszony a piaczra sietett, honnan csakhamar visszatért s oly gyorsan és ügyesen müködött, hogy egy órával később éhségem tökéletesen le volt csillapitva és józanabban kezdtem a helyzetről gondolkodni. Ebéd alatt bátyám csaknem jókedvü volt; néhány élczet is mondott, afféle élczeket, minőket tudósok szoktak mondani, melyeken az ember agyon nem kaczagja magát. Ebéd után ismét -39- dolgozószobájába távozott, s intett, hogy kövessem.

Engedelmeskedtem. A tanár leült iróasztalának egyik végéhez és én a másikhoz.

„Axel,“ szólt bátyám elég szelid hangon, „te valóban ügyes fiu vagy; mondhatom, hogy nagy szolgálatot tettél nekem, épen midőn már belefáradva a sikertelen kutatásba, abba akartam hagyni e tárgyat. Mi lett volna belőlem? Ezt csak isten tudhatja! Soha el nem felejtem, hogy mit köszönhetek neked; a szerzendő dicsőségben te is osztozni fogsz.“

„Nagybátyám jó kedvében van,“ gondolám, „ideje, hogy szándokát megingatni igyekezzem.“

„Mindenekelőtt,“ folytatá bátyám, „tervünk iránt a legtökéletesebb hallgatást ajánlom, érted? A tudós világban sok irigyem van és sokan kétségkivül megkisértenék ez utazást, melyről azonban csak visszatértünk után fognak értesülni.“

„És hiszi bátyám,“ mondám én, „hogy ezeknek száma valóban oly nagy lenne?“

„Minden bizonynyal! Ki habozhatna, mikor ily dicsőséget szerezhet. Ha ez okmány tartalma köztudomásra jutna, a geologok egész serege törné magát Arne Saknussemm nyomdokain.“

„Erről édes bátyám, megvallom, nem vagyok teljesen meggyőződve, mert ez irat valódisága nincs kellőleg bebizonyitva.“

„Hogyan! hát ama könyv, melyben találtuk?“ -40-

„Megengedem, hogy e sorokat csakugyan Saknussemm irta, de következik-e ebből, hogy ő ez utat valóban megtette; nem tartalmazhat-e e régi iromány mystificatiót?“

Az utóbbi, kissé koczkáztatott szót alig hogy kimondtam, már megbántam, a tanár összehuzta sürü szemöldeit, és attól kellett tartanom, hogy beszélgetésünk ennek következtében czélomra nézve kedvezőtlen fordulatot veend. De szerencsére csalódtam. Nagybátyám ajkain most, minden szigorusága daczára, egy neme a mosolynak játszadozott.

„Majd meglássuk,“ válaszolt.

„Engedje meg bátyám,“ szóltam kissé ingerülten, „hogy ez okmány hitelességét illetőleg indokoljam kételyeimet.“

„Beszélj fiam, beszélj bátran. Fejezd ki véleményedet szabadon. Többé nem unokaöcsémnek, hanem collegámnak tekintelek. Beszélj tehát.“

„Mindenekelőtt azt kérdem, hogy mit jelentenek e nevek: Yocul, Sneffels és Scartaris, melyeknek soha hirét nem hallottam. Megmagyarázhatja bátyám ezeket?“

„Igen könnyen. Rövid idő előtt Petermann Ágoston barátomtól, ki tanár Lipcsében, egy igen jó mappát kaptam. Ennek most igen jó hasznát fogjuk venni. Hozd el könyvtáramból, Z sorozat 4. fokozat, a harmadik földképet.“

A könyvtárba mentem és csakhamar megtaláltam a kérdéses földképet. Nagybátyám szétbontá azt és szólt: -41-

„Ime Izland legjobb földképeinek egyike, Handersontól, ez ugy hiszem minden nehézséget el fog oszlatni.“

A földkép felé hajoltam.

„Itt látod e tűzokádó hegyekből álló szigetet,“ folytatá a tanár, „e hegyek mindegyike a Yocul nevet viseli, mint látod. E szó izlandi nyelven annyit tesz, mint jéghegy; azon szélességi fokon, mely alatt Izland fekszik, a tűz rendesen jégrétegen át szokott kitörni a földből. Innen származik ez elnevezés: Yocul, melyet a sziget minden tűzhányó hegyei viselnek.“

„Helyesen,“ válaszoltam, „de mi hát az a Sneffels?“

Reméltem, hogy e kérdésre bátyám nem lesz képes felelni. De csalódtam. A tanár folytatá:

„Tekints ide; Izland nyugoti partjain fekszik Reykjawik, a sziget fővárosa. Látod? Igen. Helyesen. Már most kövessed éjszak felé a tenger által szakgatott part számtalan öbleinek sorozatát s állj meg a hatvanötödik szélességi fok fölött. Mit látsz ott?“

„Valami félsziget-formát, mi lerágott csontra hasonlit és roppant bütyökben végződik.“

„Igen helyes hasonlitás, fiam; már most mit látsz ama bütykön?“

„Hegyet látok, mely mintha a tengerből nőtt volna ki.“

„Ugy van. Ez a Sneffels.“

„A Sneffels?“ -42-

„Az. E hegy ötezer láb magas és a sziget legjelentékenyebb hegyeinek egyike, sőt ha tölcsére valóban a föld központjáig terjed, kétségkivül legnevezetesebb a föld egész kerekén.“

„De hisz ez lehetetlen!“ kiáltám vállaimat vonva s ingerülten.

„Lehetetlen!“ válaszolt Lidenbrock tanár szigoru hangon. „És miért volna lehetetlen?“

„Mert e tölcsér kétségkivül tele van lávával, izzó sziklákkal, s ez esetben…“

„De hátha a vulkán kiégett?“

„Kiégett?“

„Igen. A föld kerekén levő még tüzet hányó vulkánok összes száma jelenleg csak háromszáz; kiégett tűzhányóhegy ellenben sokkal több létezik. A Sneffels pedig ez utóbbiak közé tartozik, mert történeti időkben már csak egyetlen egy kitörése volt, és pedig 1219-ben; ez időtől kezdve földalatti zajgása lassanként egészen elcsendült s jelenleg a Sneffels többé nem tartozik a működő vulkánok közé.“

E biztos állitásokra egyáltalán nem volt mit felelnem; áttértem tehát az irat által tartalmazott egyéb homályos kifejezésekre.

„Mit jelent hát e szó: Scartaris,“ kérdém, „s mi dolga ennek juliushó Calendáival?“

Bátyám néhány pillanatig gondolkozott. Egy perczig reméltem, de csak egy perczig, mert csakhamar következő szavakkal válaszolt:

„Mit te homályos kifejezéseknek nevezel, számomra világsugár. E szavak bizonyitják, -43- hogy a bölcs Saknussemm mily pontosan kivánta megmagyarázni felfedezését. A Sneffelsnek több tölcsére van; szükséges volt tehát kijelölni közülök azt, mely a föld központjához vezet. Mit cselekedett e czélra a tudós izlandi? Észrevévén, hogy julius Calendái idejében, vagyis e hó utolsó napjaiban, a hegynek egyik csúcsa, a Scartaris, árnyékát a kérdéses tölcsérre veti, e tényt feljegyezte iratában. Valóban nem találhatott volna biztosabb utmutatót; ha egyszer a Sneffels csúcsára értünk, semmi kétségünk sem lesz, hogy utunk merre vezet.“

Ugy látszott, hogy bátyám mindenre tudott felelni. Beláttam, hogy a régi pergament szavait illetőleg meg nem akaszthatom őt. Nem foglalkoztam tehát tovább ezekkel, és mivel feladatomul azt tűztem ki, hogy szándékát megváltoztassam, tudományos ellenvetésekre tértem át, melyeket véleményem szerint aligha megczáfolhatott.

„Nem tagadhatom,“ mondám, „hogy Saknussemm szavai tökéletesen világosak s hogy értelmükben kételkedni lehetetlen. Azt is elismerem, hogy az okmány valódiság jellegével bir. E tudós tehát lement a Sneffels fenekére; látta, mint árnyalja be Scartaris csúcsa a tölcsér szélét julius Calendáiban, valószinüleg az akkori mondahagyományok után hitte is, hogy a tölcsér valóban a föld központjáig ér; de hogy ő maga odáig jutott volna, hogy ez utat megtette légyen, és ha rászánta is magát, hogy visszajött volna, ezt nem hiszem!“ -44-

„És miért nem?“ kérdé bátyám fölötte gúnyos hangon.

„Azért, mert a tudomány minden elméletei bizonyitják, hogy az ily vállalat lehetetlen.“

„A tudomány elméletei?“ válaszolt bátyám gúnyosan jámbor arczkifejezést öltve. „Gonosz elméletek! mennyi bajunk lesz e szerencsétlen elméletekkel!“

Láttam, hogy bátyám gúnyolódik, de azért határozott hangon folytatám:

„Ugy van! Általánosan tudva van, hogy a föld belsejében minden hetven láb mélységen egy fokkal növekszik a meleg; már most ha felteszszük, hogy az arány folytonos, a föld félmérője 1500 mértföld lévén, a központnál két millió fok meleg a hévmérsék. A föld belsejében levő anyagok, tehát forró gáz alakjában vannak, mert sem a fémek, arany vagy ezüst, sem a legkeményebb sziklák nem állhatnak ellen ily melegnek. Teljes joggal kérdhetem tehát, hogy lehetséges-e oda leszállanunk?“

„Ugy, ugy, Axel, te a melegtől félsz.“

„Kétségkivül. Ha csupán tiz mértföldnyire hatolunk is, elértük a földkéreg végső határát, mert ott is már a hévmérsék ezer háromszáz foknál több.“

„S te attól tartasz, hogy elolvadsz?“

„Döntse el bátyám maga e kérdést,“ feleltem roszkedvün.

„Halljad tehát, hogy mit határozok,“ válaszolt Lidenbrock tanár ünnepélyes hangon; „sem -45- te, sem senki nem tudhatja biztosan, hogy a föld belsejében mi történik, mivel a föld félmérőjének alig tizenkétezred része ismeretes; tudjuk, hogy a tudomány tökéletesithető és folyvást tökéletesedik, és hogy elmélet folyvást elméletet ront. Nem hitték-e egész Fourier idejeig, hogy a bolygókat környező térben az égi testektől távozva, folyvást csökken a hévmérsék, s nem tudjuk-e most, hogy az aetherrel tölt regiók legnagyobb hidege nem több 40–50 foknál a fagypont alatt. Miért nem állhatna ez a föld belsejének hévmérsékét illetőleg is? Miért nem volna lehetséges, hogy bizonyos mélységben a hévmérsék emelkedésének folytonossága megszünjék, a helyett, hogy oly fokra emelkedjék, melyen a legnehezebben olvadó fémek is megolvadnak?“

Bátyám a hypothesisek terére tévén át a kérdést, nem volt többé mit felelnem.

„Tudd meg tehát, hogy valódi tudósok, többi közt Poisson, bebizonyitották, hogy ha a föld belsejében kétmillió foknyi volna a meleg, a forró gázzá vált megolvadt anyagok oly ruganyossággal birnának, hogy annak a földkéreg nem lenne képes ellentállani, és széllyelpattanna, mint a tulságosan fűtött gőzkatlan.“

„Ez Poisson véleménye, de nem tudjuk, hogy helyes-e.“

„Más kitünő földtudósok is osztják azon nézetet, hogy a föld belsejét se nem gáz, se nem viz, sőt nem is az előttünk ismeretes legnehezebb -46- kövek képezik, mert ez esetben a föld súlya csak felényi lehetne.“

„Hiszen számokkal be lehet bizonyitani akármit.“

„De hát a tények, fiam, hát a tények? Nem tudjuk-e bizonyosan, hogy a világ kezdete óta a tűzhányó hegyek száma nagyot csökkent, és hogy, ha a földközponti melegség valóban létezik is, okunk van következtetni, hogy az folyvást gyengül?“

„Édes bátyám, ha hypothesisek mezejére viszszük át a vitatkozást, ugy többé nincs mit mondanom.“

„Én pedig azt mondom, hogy véleményemet számos szakmabeli tekintély osztja. Emlékszel-e, midőn a hires angol vegyész Davy Humphry meglátogatott 1825-ben?“

„Nem emlékezhetem, miután tizenkilencz évvel utóbb születtem.“

„Nos tehát, Davy Humphry Hamburgon átutaztában meglátogatott. Sokáig vitatkoztunk egyéb kérdések közt, a föld belseje hig voltának hypothesise fölött. Mindketten abban egyeztünk meg, hogy ez lehetetlen, oly ellenvetésnél fogva lehetetlen, melyre a tudomány soha nem tudott feleletet találni.“

„És mi azon ellenvetés?“ kérdém csodálkozva.

„Az, hogy e hig tömeg a hold vonzerejének lenne alávetve, mint az Ocean, és ennélfogva bolygónk belsejében naponta kétszer dagály állana -47- elő, mely felemelvén a földkérget, rendszeresen megujuló földrengést okozna!“

„De annyi mégis csak bizonyos, hogy a föld felülete égésen ment át, és fel lehet tennünk, hogy a külső kéreg elébb hült meg, mig a belső részek tovább megtartották a meleget.“

„Csalódol,“ felelt bátyám; „a föld tisztán csak felületének elégése által melegittetett meg. Felülete nagy mennyiségü fémekből állott, mint p. o. a potassium, sodium, melyeknek azon sajátságuk van, hogy a lég vagy a vizzel való érintkezés is lángba boritja őket; e fémek tehát meggyuladtak, mikor az atmosphaera gőzei eső alakjában hullottak alá, s a mint a viz a földkéreg hasadékain át lassanként a föld belsejébe hatolt, ez ott uj kigyuladásokat okozott, melyek felrobbanásokat és kitöréseket vontak maguk után. Ezért létezett az ős időkben annyi tűzhányó hegy.“

„Nem tagadhatom, hogy e hypothesis valóban nagyon elmés!“ szóltam önkénytelen bámulattal.

„És ezt Davy Humphry itt szemem láttára bebizonyitotta, igen egyszerü kisérlet által. Az emlitett fémekből golyót készitett, mely mindenben a földgömbre hasonlitott; mikor e golyó fölületére vizcsepp esett, a fém forrni kezdett, oxydált és kis hegyet képezett, melynek csúcsán tölcsér nyilt; e tölcsérből azután tűz tört ki, mely az egész golyónak oly melegséget kölcsönzött, hogy lehetetlen volt azt kézben tartani.“ -48-

Bátyám okadatolása valóban megingatni kezdte meggyőződésemet; ő egyébiránt most is szokott szenvedélyességgel és lelkesüléssel beszélt.

„Átláthatod Axel,“ folytatá ő, „hogy a föld bensejének állapota különféle hypothesisek felállitására szolgáltatott tárgyat; ezek közt legvalószinütlenebb a központi meleg elmélete; véleményem szerint ez nem állhat, lehetetlen, hogy álljon; egyébiránt meg fogjuk látni, és mint Arne Saknussemm, mi is tudni fogjuk, hogy e nagy kérdést illetőleg mely nézet a leghelyesebb.“

„Jól van tehát!“ szóltam én, miután bátyám lelkesedését önkénytelenül osztani kezdém; „meg fogjuk látni, ha t. i. ott egyáltalában lehet látni.“

„És miért ne lehetne? Miért ne remélhetnénk, hogy valami elektricus tünemény fogja megvilágitani utunkat, vagy maga az atmosphaera, melyet saját nyomása is megvilágithat a földközpont közelében?“

„Igen,“ szóltam én, „valóban, ez nem lehetetlen.“

„Sőt bizonyos,“ felelt bátyám diadalmasan; „de hallgass e tárgyról, ne szólj senkinek, nehogy valakinek sikerüljön a föld központját előttünk fedezni föl.“

VII.

Ekként fejeződött be ez emlékezetes vitatkozás, lázas izgatottságban hagyva bensőmet. -49- Szédelegve távoztam bátyám dolgozószobájából, és Hamburg utczáinak lege nem volt képes égő fejemet felfrissiteni. Ott hagytam tehát a várost, s az Elbe partján haladtam a gőzkomp irányában, mely a várost a harburgi vaspályával helyezi összeköttetésbe.

Valóban meg voltam-e győződve mindazokról, miket hallottam, vagy csupán bátyám egyénisége, tekintélye gyakorolt nézetemre befolyást? Hihettem-e, miszerint komoly szándoka a föld központjáig hatolni? Egy őrült rajongásainak, vagy nagy szellem tudományos következtetéseinek kellett tartanom mindazt, mit mondott? És hol kezdődött a valóság, hol kezdődött a csalódás?

Ezer ellentmondó hypothesis űzte egymást agyamban, a nélkül, hogy egyiket is tökéletesen hittem volna.

Emlékeztem mindazáltal, hogy bátyám nézetét már elfogadtam volt, habár lelkesedésem csökkenni kezdett; én szerettem volna rögtön utnak indulni, minekelőtte ráérhettem a kérdés megfontolására. E perczben csakugyan kész lettem volna, minden habozás nélkül elindulni.

Azonban kénytelen vagyok bevallani, hogy egy óra multán a túlizgatottság szétoszolt; idegeim lecsillapultak és a föld legmélyebb üregeiből visszatértem annak felszinére.

„Absurdum!“ kiáltám; „mily hallatlan badarság! valóban nem értem, hogy ily dologról -50- értelmes emberek közt mint lehetett szó. Kétségkivül roszul aludtam és mindezt álmodtam.“

Ezalatt folyvást az Elbe partján haladván, megkerültem a várost. Miután a kikötőt érintettem, az Altona felé vezető utra tértem. Valami előérzet inditott erre s ez előérzet csakhamar igazolva lőn, mert néhány pillanat mulva Margittal találkoztam, ki gyalog és magányosan tért vissza Hamburgba, könnyüd lépteivel bátran téve meg e rövid utat.

„Margit!“ kiálték messziről.

Az ifju leány megállott; valószinüleg kissé zavarba jött, midőn az országuton magát néven szólittatni hallá. Tiz lépéssel mellette termettem.

„Axel!“ kiáltá az ifju leány meglepetve. „Ah, te elibém jöttél! Ez igen szép öntől uram.“

De midőn rám tekintett, észrevette zavart, izgatott arczkifejezésemet.

„Mi bajod?“ kérdé kezet nyujtva.

„Azt kérded, mi bajom!“ szóltam sóhajtva.

Néhány pillanat alatt röviden elmondtam a helyzet mibenvoltát. Margit egy ideig hallgatva gondolkodott. Valjon az ő szive is ugy dobogott-e, mint az enyém? Nem tudom; keze azonban, melyet kezemben tartottam, nem reszketett. Mintegy száz lépést haladtunk, a nélkül, hogy egy szót is szóltunk volna.

„Axel!“ szólt végre az ifju leány.

„Édes Margitom!“

„Ez valóban szép utazás lesz.“ -51-

E szavak hallatára összerezzentem.

„Igen, Axel, ez utazás méltó egy tudós unokaöcscséhez. Oly nagyon illik férfinak, ha valamely nagy vállalat által különbözteti meg magát.“

„Hogyan! Margit, te nem igyekszel e vállalattól visszatartóztatni?“

„Nem, édes Axel, sőt örömest elkisérnélek benneteket, ha nem kellene attól tartanom, hogy akadály és teher volnék az uton.“

„Valót beszélsz?“

„Valót.“

Oh nők, fiatal leányok! női szivek, örökös talányok! Vagy a legfélénkebb lények vagytok a világon, vagy a legbátrabbak! Az észnek nincs szava indulataitok tanácsában. E gyermek még buzditott ama vakmerő vállalatra, sőt kész lett volna abban részt venni! És engem késztetett reá, engem, kit pedig szeretett!

Megvallom, hogy Margit elhatározottsága megszégyenitett.

„Margit,“ szóltam, „majd meglátjuk, hogy holnap is igy fogsz-e szólni.“

„Holnap, édes Axel, épen ugy fogok szólni, mint ma.“

Margit és én, kézen fogva egymást, de mélyen hallgatva, folytattuk utunkat. Megtörve érzém magam e nap izgalmai által.

„Végre is,“ gondolám, „Julius Calendái még messze vannak, s addig sok mindenféle történhet, mi nagybátyám szándokát megváltoztathatja.“ -52-

Mikor haza értünk a király-utczai házba, már este volt. Azt hittem, hogy a házat már csendben fogom találni, hogy nagybátyám szokása szerint már lefeküdt s Mártha asszony az ebédlőben e napi utolsó teendőit végezi.

De nem vettem tekintetbe bátyám türelmetlen jellemét. Ott találtam őt lármázva és hadonázva, egy csoport hordár között, kik a folyosóban mindenféle tárgyakat raktak le; a vén cseléd nem tudta hol áll a feje.

„De jer hát valahára, Axel; siess szerencsétlen!“ kiáltott bátyám messziről, alig hogy megpillantott, „holmid még nincs becsomagolva és papirosaim még nincsenek rendben; utitáskámnak kulcsát pedig sehol sem találom; még szárharisnyáimat sem hozták elő!“

Majd sóbálványnyá merevültem bámulatomban. Ajkamon elállott a szó. Alig voltam képes a következőket kiejteni:

„Tehát indulunk?“

„Indulunk ám, szerencsétlen gyermek, ki sétálni jársz, a helyett, hogy dolgaidat rendbe szednéd.“

„Tehát indulunk?“ szóltam mindinkább gyengülő hangon.

„Indulunk holnapután, reggeli egy órakor.“

Ennél többet nem hallottam, mert elrohantam szobámba.

Többé nem lehetett kételkednem; nagybátyám az egész délutánt az utazáshoz szükséges tárgyak és eszközök bevásárlásával töltötte el; -53- a folyosó tele volt kötélhágcsókkal, görcsös kötelekkel, szövétnekekkel, kulacsokkal, vaskapcsokkal, vasalt botokkal és csákányokkal. Tiz ember is alig lett volna képes mindezt elvinni.

Az éjszakát rettentő hangulatban töltöttem. Másnap korán reggel nevemen szólittatni hallottam magamat. Elhatározám, hogy nem fogom kinyitni az ajtót. De hogy állhattam volna ellent, midőn Margit szelid hangja mondá:

„Édes Axel!“

Kiléptem szobámból. Azt hittem, hogy dúlt vonásaim, arczom halványsága, az álmatlanság következtében kiveresedett szemeim hatást fognak gyakorolni Margitra, és meg fogják változtatni gondolkodásmódját.

„Ah édes Axelem,“ szólt az ifju leány, „örömmel látom, hogy jobban vagy, és hogy az éj lecsillapitotta nyugtalanságodat.“

„Lecsillapitotta!“ kiáltám.

A tükörhöz rohantam. Csakugyan nem néztem ki oly roszul, mint gondoltam. Alig hittem szemeimnek.

„Axel,“ szólt Margit, „én sokáig beszélgettem tegnap gyámnokommal. Ő valóban merész, tudós és bátor férfi, ne felejtsed, hogy ereidben is az ő vére foly. Nagybátyád elbeszélte terveit, reményeit, elmondta, hogy miért és mi módon remél czéljához juthatni. Semmi kétség, hogy valóban el fogja azt érni. Ah édes Axelem, mi szép, midőn valaki ekként testestől lelkestől a tudománynak szenteli magát! Mily dicsőség vár -54- Lidenbrock tanárra, mily dicsőségben fog részesülni utitársa is! Visszatértedkor már férfi leszel, akkor majd szabadon szólhatsz, önállón cselekedhetsz, és végre szabadon…“

A fiatal leány elpirult és nem fejezte be szavait, melyek reám élesztő hatást gyakoroltak. Mindamellett még nem voltam képes elhinni, hogy valóban utnak indulunk. Nagybátyám dolgozószobájába siettem, Margitot magammal vonva.

„Nagybátyám,“ szóltam, „tehát csakugyan igaz, hogy utazunk?“

„Hogyan! Te még kétkedel?“

„Nem,“ mondám én, nem akarván őt ingerelni. „Csupán azt kivántam kérdeni, hogy miért sietünk annyira.“

„Mert az idő szorit, az idő, melyet ha elvesztegettük, helyre pótolni nem lehet.“

„Hiszen ma még csak május 26-dika és junius végeig…“

„Azt hiszed, tapasztalatlan ifju, oly könnyen jut el az ember Izlandba? Ha nem rohantál volna el tegnap délután, mint a bolond, elvittelek volna a kopenhágai gőzhajózási hivatalba, Liffeuder és társ.-hoz. Ott megtudtad volna, hogy Kopenhágából Reykjawikba havonként csupán egyszer, t. i. 22-kén indul a gőzhajó.“

„Nos?“

„Nos! Ha bevárjuk junius 22-két, ugy elkésünk és nem fogjuk láthatni, mikor Scartaris -55- beárnyalja a Sneffels tölcsérét; lehető leggyorsabban Kopenhágába kell tehát jutnunk, hogy onnan ideje korán Izlandba érhessünk. Menj és csomagold be holmidat!“

Erre többé nem volt mit felelnem. Visszamentem szobámba. Margit utánam jött. Ő vállalta el dolgaim rendezését, ő rakta kis utiládámba legszükségesebb tárgyaimat. Csak oly nyugodt volt, mintha arról lett volna szó, hogy például Lübeckbe vagy Helgolandba utazzunk; apró kezei rakosgattak a nélkül, hogy a legcsekélyebb remegés lett volna rajtuk észrevehető. A fiatal leány most is oly nyugodtan beszélt és vállalatunkat a legkedvezőbb szinben festette. Tökéletesen elbájolt, de azért mégis nagyon haragudtam reá. Olykor ki akartam fakadni, de ő ezt észre sem látszott venni, s nyugodtan folytatá a rakosgatást.

Végre a bőrönd legutolsó szija is le volt csatolva. Lementem a lépcsőn a ház földszinti részébe.

Egész nap jártak keltek házunkban a fegyvergyártók, physikai eszközök és electricus készületek készitői. Mártha asszony sehogysem tudta elgondolni, hogy ez mit jelentsen.

„Megzavarodott a tekintetes ur?“ kérdé.

Én igent intettem.

„És önt is magával viszi?“

Ismét igent intettem.

„És hová?“

Ujjammal a föld központja felé mutattam. -56-

„A pinczébe?“ kiáltott a vén cseléd.

„Nem,“ szóltam végre, „mélyebbre!“

Az est beállott, a nélkül, hogy felindulásomban az idő elteltét észrevettem volna.

„Holnap reggel,“ szólt bátyám, „pontban hatkor indulunk.“

10 órakor kimerülten hanyatlottam ágyamra.

Az éjet ismét rémképek közt töltöttem.

Folyvást földalatti üregekről álmodtam; állapotom valódi lázig fokozódott. Hallucinációmban a tanár kezemen fogva vonszolt, ragadott maga után. Feneketlen mélységekbe buktam és folyvást növekedő sebességgel estem a végtelen ürben. Életem többé nem volt egyéb véget nem érő esésnél.

Reggel ötkor felébredtem, megtörve fáradság- és izgatottságtól. Lementem az ebédlőbe. Bátyám ott ült az asztalnál és evett; rettentő sokat evett. Valódi borzalommal tekintettem reá. De Margit ott volt mellette s ennélfogva nem szólottam, azonban nem ettem semmit.

Fél hatkor kocsizörgés hallatszott az utczában s házunk előtt nehézkes hintó állott meg, mely az altonai pályafőhez volt szállitandó bennünket. A kocsi csakhamar tömve volt bátyám számos csomagaival.

„Hát a te bőröndöd?“ kérdé tőlem.

„Készen van,“ válaszoltam, mindinkább veszitve erőmet.

„Siess hát, hozassad le, különben elkésünk a vonatról!“ -57-

Lehetetlennek véltem végzetem ellen tovább küzdeni. Felmentem szobámba és bőröndömet lebocsátottam a lépcsőn, magam pedig követtem.

E perczben bátyám ünnepélyesen tette le Margit kezébe a ház kormányát. A kis leány nyugodt volt, szokása szerint! Megölelte gyámnokát, de midőn mézes ajkaival arczomat érintette, egy könyet nem tudott elnyomni.

„Margit!“ kiáltám.

„Menj, menj édes Axelem,“ szólt a fiatal leány, „jegyesedtől válsz el, de visszatértedkor nődet fogod feltalálni.“

Még egyszer megöleltem Margitot és kocsiba ültem. Mártha és az ifju leány a ház küszöbéről még egyszer búcsut intettek; azután a kocsis ostora pattogott és lovaink felvágva indultak el az Altona felé vezető uton.

VIII.

Altonát Kiellel vaspálya köti össze; e pályán kellett utaznunk a Belt partjáig. Alig husz percz eltelte után, már holsteini területen voltunk.

Fél hétkor kocsink a pályafő bejárása előtt állott meg; nagybátyám számos csomaga, e temérdek pereputty lerakatott, megmázsáltatott, feliratoztatott és végre a málhaszállitó vasuti kocsira tétetett; hét órakor már szemben ültünk egymással a waggonban. A gőzmozdony nagyot füttyentett, s a vonat megindult. Uton voltunk. Megnyugodtam-e -58- sorsomban? Még nem, de az üde reggeli lég, s az ut részletei, melyek a vonat gyorsaságánál fogva minduntalan megujultak, némileg szórakoztattak és feledteték aggodalmaimat.

Mi a tanárt illeti, lelke nyilván megelőzte e vonat menetét, melyet kétségkivül nagyon is lassunak vélt. Csak ketten voltunk a kocsiban, és egyikünk sem szólott. Bátyám minduntalan hol zsebeiben, hol a bőröndökben keresgélt, figyelmesen megvizsgálva azoknak tartalmát. Nyugalmából kitünt, hogy vizsgálatainak eredménye kedvező volt, és hogy a szükséges tárgyak közől semmi sem hiányzott.

A többi közt ott volt zsebében a dán utlevél, melyet Christiansen ur, hamburgi consul és a tanár barátja irt volt alá, és melynek segélyével Kopenhágában könnyen szerezhettünk ajánló leveleket Izland kormányzójához.

Arne Saknussemm irata is ott volt bátyám legrejtettebb zsebében, gondosan eltéve. Átkoztam e nyomorult rongyot s azután ismét a környéket kezdtem szemlélni. Vonatunk terjedelmes, egyhangu, mocsáros és elég termékeny sikot hasitott át, melyen nem sok látni való volt, de mely annál kedvezőbb volt vaspálya alapitására, miután a vonal egyenességét semmi akadály nem szakitotta meg.

Rá sem értem azonban, hogy ez egyhanguságot megunjam, mert három órával elindulásunk után a vonat már Kielnél állapodott meg, ugyszólván két lépésnyire a tengertől. -59-

Málháink Kopenhágáig levén beirva, ezekkel nem volt szükség bátyámnak foglalkozni. Mindamellett nyugtalan tekintettel kisérte azokat, midőn a gőzhajóhoz szállittattak. Ott azután eltüntek a hajó fenekén.

Nagybátyám, túlbuzgóságában oly pontosan számitotta ki a vasuti vonat érkezte és gőzhajó indulása közötti időt, hogy kénytelenek voltunk egy egész napon át Kielben vesztegelni, mivel az Ellenora gőzös csak este indult. Bátyám tehát kilencz órai türelmetlenségi lázt állott ki, ezalatt folyvást átkozva a gőzhajózási és vaspályatársulatok igazgatóságait, és végre a kormányt is, mely efféle visszaéléseket tűr. Kénytelen voltam panaszait visszhangoztatni, midőn bátyám az Ellenora kapitányát támadta meg ez ügyben. A tanár azt követelte, hogy a gőzkatlan rögtön füttessék, és hogy egy pillanatot sem vesztegelve, induljunk. A kapitány persze nem vette tekintetbe e kivánságot.

Valamint mindenütt, ugy Kielben is csak eltelik az idő. Addig jártunk fel s alá zöldelő partjain ama öbölnek, melynek végén e kis város terül el, addig jártunk a környező sűrű berkek közt, melyek e várost zöld ágak közé rakott fészekhez hasonlóvá teszik, bámultuk a csinos nyári lakokat, melyeknek mindegyike kis fürdőházzal bir, jártunk keltünk, mig végre beállott az éj és az óra tizet ütött.

Az Ellenora kéménye nagy gőzfellegeket -60- bocsátott, melyek messzire elterjedtek a láthatáron; hajóra szálltunk és két kis ágy birtokába jutottunk, melyek egymás fölött, mintegy különböző emeletekben állottak a hajó egyetlen szobájában.

Egy negyed tizenegykor a horgonyok felhuzattak s a gőzös sebesen szelte át a Nagy Belt homályos vizét.

Az éj sötét volt; kedvező szél fujt a part felől s a tenger nagy hullámokat hányt; a parton itt-ott egyes fénypontokat láttunk; később, nem tudom mely város közelében, világitó torony vetette fényét a habokra; ennél több emléket e vizi ut nem hagyott lelkemben. Reggeli hét órakor Korsörben, Zeeland nyugoti partján fekvő városkában kötöttünk ki. Ott a hajóból kiszálltunk és ismét gőzkocsira ültünk, mely most ismét oly sik vidéken, mint a holsteini, vitt át bennünket.

Még három órai ut állott előttünk, minekelőtte Dánia fővárosába érhettünk. Nagybátyám egész éjjel nem aludt egy pillanatig sem. Ha nem csalódom, türelmetlenségében lábaival is igyekezett a kocsit előbbre taszigálni.

Végre megpillantottuk a tengert.

„A Sund!“ kiáltá bátyám.

Balra tőlünk nagy épület volt látható, mely valami kórházra hasonlitott.

„Ez tébolyda,“ szólt utitársaink egyike.

„Nekünk csakugyan e házban kellene végeznünk napjainkat! és valóban, bár nagy e -61- ház, mégis kicsiny arra, hogy Lidenbrok óriási őrültsége elférjen benne!“ gondolám.

Végre reggeli tiz órakor Kopenhágába érkeztünk; málháink kocsira tétettek, melyen a Bred-utczai Phönix vendéglőbe hajtattunk. E kocsizás félóráig tartott, mert a pályafő kivül van a városon. A vendéglőben bátyám néhány perczet öltözete rendezésére szánt, azután elsietett s engem is magával vitt. A vendéglő kapusa beszélt németül és angolul is; de a tanár, nyelvtudós lévén, dán nyelven szólitotta meg őt s a kapus dán nyelven magyarázta meg, hogy merre van az éjszaki régiségek tára.

E csodálatos gyüjteménynek, mely annyi különös tárgyakat tartalmaz, hogy azokból a régi kőfegyverekből, kupákból és ékszerekből valóban az ország egész története kiolvasható, e gyüjteménynek mondjuk, igazgatója a hamburgi consul egy barátja, Tomson tanár volt.

A consul Tomson urhoz intézett melegen ajánló levelet adott volt bátyámnak. Rendesen a tudósok nem igen szivesen szokták egymást fogadni. De Tomson ur e tekintetben kivételes ember volt és Lidenbrock tanárt, sőt még öcscsét is a lehető legszivélyesebb fogadtatásban részesité. Felesleges megjegyeznem, hogy utazásunk valódi czélját elhallgattuk a muzeum derék igazgatója előtt. Ugy állitottuk, hogy Izland szigetét csupán mint természeti ritkaságai által érdekelt touristák kivánjuk beutazni.

Tomson ur egész nap velünk volt és velünk -62- bejárta a várost, együtt mentünk ki a tengerpartra, hajót keresendők utazásunk folytatására.

Reméltem, hogy lehetetlen lesz alkalmasságot találnunk; de fájdalom, csalódtam. A Valkür nevü kis dán hajó junius 2-kán indult Reykjawickba. A kapitány Bjarne ur épen hajón volt; nagybátyám a feletti örömében, hogy hajót talált, ugy megszoritá a kapitány jobbját, hogy csontjai ropogtak. E derék ember nagyon csudálkozott e rendkivüli szivélyességen. Az ő szemében Izlandba utazni nagyon egyszerü dolog, miután neki ez rendes foglalkozása és kenyérkeresete volt. Bátyám előtt azonban ez utazás valami felséges vállalatnak látszott. A kapitány e lelkesedést hasznára forditotta s a szokott dij helyett két annyit fizettetett velünk. De ezzel sem bátyám, sem én nem gondoltunk sokat.

„Kedden reggel hét órakor legyenek az urak hajómon,“ szólt Bjarne ur, miután a bátyám által fizetett tallérokat zsebbe dugta.

Köszönetet mondtunk Tomson urnak szives szolgálataiért, és visszatértünk a Phönix vendéglőbe.

„Haladunk! minden jól megy!“ ismétlé bátyám többször. „Mily kedvezménye a véletlennek, hogy e hajó épen most indul! Most pedig reggelizzünk s azután nézzünk szét a városban.“

Ezután a Kongens-Nye-Torw, rendetlen sok szöget képező térre mentünk, melyen két ártatlan, -63- senkit meg nem ijesztő ágyuval ellátott őrhely van. Ennek közelében 5. sz. alatt franczia vendéglő volt, melyet egy Vincent nevü szakács birt haszonbérben; itt meglehetős reggelit ettünk, négy markot fizetve fejenkint.

Ezután gyermekes kiváncsisággal jártam be a várost; nagybátyám követett, a nélkül azonban, hogy a várost figyelmére méltatná; ő nem látta sem a királyi jelentéktelen palotát, sem a tizenhetedik századból származó csinos hidat, mely a muzeum előtt vezet át a csatornán, sem Thorwaldsen roppant emlékét, melyet iszonyu falfestvények csúfitanak el, és melynek belsejében e szobrász művei láthatók, sem az elég csinos parkban fekvő rosenborgi kastélykát, sem a tőzsde renaissance modorban épült gyönyörü épületét, sem ennek harangtornyát, mely négy érczsárkánynak egybefont farkából áll, sem a bástyákon levő nagy szélmalmokat, melyeknek roppant szárnyai ugy dagadtak a szélben, mint valamely tengeri hajó vitorlái.

Mily felséges lett volna e séta, ha ketten lettünk volna, Margit és én, s együtt jártuk volna be a kikötőt, hol a nagy gőzösök s egyéb hadihajók mint egy álomba merülve pihentek piros tetőzeteik alatt; vagy a szoros zöldelő partjait, hol sűrű fák árnyékában emelkedik a fellegvár, melynek ágyui orgona- és fűzfák zöld ágai közől tekintenek elő.

De ah! fájdalom, az én kedves Margitom nagyon távol volt, remélhettem-e, hogy őt fogom -64- még valaha látni? De bátyám, ha nem is figyelt e gyönyörü fekvésü helyekre, annál inkább meg volt lepetve bizonyos torony tekintete által, mely az Amak szigetében, Kopenhága délnyugoti városnegyedében látható.

Bátyám kivánatára ama városrésznek tartottunk; a csatornán, mely Amak szigetét elválasztja Kopenhága egyéb részeitől, kis gőzös tartja fenn a közlekedést a két part között; e hajóra szállottunk s néhány percz mulva a tulsó parton kötöttünk ki.

Miután néhány szűk utczán haladtunk át, melyekben félig szürke, félig sárga nadrágot viselő gályarabok dolgoztak a felügyelő botja alatt, végre a Wor-Frelsers templom elé érkeztünk. E templom egyáltalában nem lett volna emlitésre méltó; de magas harangtornya azért vonta magára a tanár figyelmét, mert felső része tisztán csak csigalépcsőből állott, mely szabad ég alatt emelkedett fel a magasba.

„Jerünk fel,“ szólt nagybátyám.

„De hát ha elszédülünk?“ szóltam én.

„Annyival inkább, hozzá kell szokni.“

„De…“

„Jer, ha mondom, ne vesztegessük az időt.“

Engedelmeskednem kellett. A templom őre, ki az utcza másik oldalán lakott, ideadta a torony kulcsát: felmentünk.

Nagybátyám gyors léptekkel haladt előre. Én nem minden remegés nélkül követtem, mert fejem, fájdalom, nagyon is könnyen elszédül. -65-

Nem birtam a sasoknak sem egyensulyzási képességével, sem idegeik érzéketlenségével.

Addig, mig a torony belsejében, falak közt haladtunk, még csak megjárta; de miután százötven lépcsőfokon haladtunk fel, a szabad leget éreztem; a torony erkélyes tetejére értünk. Itt kezdődött azután ama légies csigalépcső, mely igen gyenge karfával birt, és melynek mindinkább keskenyedő fokai mintha végnélkül emelkedtek volna a magasba.

„Nem vagyok képes oda felmenni!“ kiáltám.

„Mit! ugyan ne légy gyáva? Jer fel!“ szólt a tanár kérlelhetlenül. Kénytelen voltam tehát nagybátyámat követni; erősen a karfába fogództam. Fejem kábulni kezdett, a lépcső, mintha inogott volna lábaim alatt, melyek csakhamar megtörtek alattam; térden csúztam fel, és később hasamon vonszoltam magam; behunytam szemeimet; a roppant űr elszéditett, beteggé tett.

Végre bátyám galléromat ragadta meg és ugy húzott fel egészen a golyó mellé.

„Nézz körül,“ mondá, „tekints le! Meg kell tanulnunk, hogy mint jár az ember feneketlen mélységek fölött.“

Ki kellett nyitnom szemeimet. Ott láttam magam alatt, füst és gőzfellegeken keresztül a város házait mintegy összealapulva, mintha magasról hullván alá, összenyomultak volna. Fejem fölött szakgatott felhők rohantak el, s valamely -66- optikai csalódásnál fogva ugy tetszett, mintha e felhők állanának, mig ellenben a torony, s a csúcsán levő golyó magammal együtt őrült sebességgel repült volna tova. A távolban egyfelől a zöldelő síkság terült el, másfelől a tenger csillámlott a lemenő nap sugaraiban. Ott a Sund, melynek partján Elsinor emelkedik; a tengeren néhány fehér vitorla uszott, melyeket messziről sirályoknak lehetett volna tartani; a távol nyugot ködén át a svéd partok alig kivehető körrajzai tüntek elő. E roppant, mérhetetlen táj rémitőn forgott körülöttem.

Mindamellett fel kellett állanom, kiegyenesednem és szélylyeltekintenem. Ez első, szédülés elleni leczke egy óráig tartott. Midőn végre bátyám megengedte, hogy leszálljak és lábam ismét az utcza szilárd burkolatát érintette, minden tagom meg volt merevülve.

„Holnap ujra kezdjük,“ szólt nagybátyám.

És valóban akár akartam, akár nem, öt napon át kellett folytatnom e szédelgés elleni gyakorlatokat, s daczára annak, hogy nem sok kedvem volt hozzájuk, mégis sokat haladtam a „magas szempontból való nézletek“ müvészetében.

IX.

Az indulás napja elérkezett. Előtte való nap Tomson ur szivességéből Izland kormányzójához Trampe grófhoz, Piktursson urhoz a püspök coadjutorához és Finnsen ur, reykjawiki -67- polgármesterhez czimzett ajánlóleveleket nyertünk. Nagybátyám e szivességet véghetetlen forró kézszoritásokkal igyekezett viszonozni.

Junius 2-án reggeli hat órakor minden podgyászunk a Walkür fenékzetére hordatott. A kapitány szobáinkba vezetett bennünket, melyek igen aprók voltak.

„Kedvező a szél?“ kérdé bátyám.

„Kitünő,“ válaszolt Bjarne kapitány. „A szél délkeletről fú. Gyorsan és minden vitorlát kifeszitve fogunk távozni a Sundból.“

Néhány pillanattal később a Walküren minden előkészület megtétetett az indulásra; a vitorlák kifeszittettek és a horgonyok felhuzattak. Egy óra mulva Dánia fővárosa a hullámok közt elmerülni látszott, s a Walkür Elsinor bástyái alatt vitorlázott el. Izgatott kedélyhangulatomban azt vártam, hogy Hamlet árnya meg fog jelenni a bástyákon, melyekhez emléke csatolva van.

„Dicső őrült!“ mondám, „te kétségkivül helybenhagynád tervünket! Talán követnél is bennünket azon reményben, hogy a föld központján megtalálandod örökös kételyeid megfejtését!“

De a régi falakon nem jelent meg senki sem; a kastély különben sokkal későbbi időben épült, a hires dán herczeg kora után. Jelenleg ugyszólván ama kapusnak szolgál lakásul, ki a Sundnak e szorosa fölött őrködik, melyen évenkint tizenötezer különböző nemzetbeli hajó halad át. -68-

A kronbergi vár csakhamar eltünt a ködben, valamint a helsingborgi torony is, mely Svédország partján épült, és hajónk most kissé oldalt hajolt a Kattegatból fúvó szelek által hajtva.

A Walkür ugyan igen jól vitorlázott, de vitorlás hajónál soha sem lehet biztosan kiszámitani az ut tartamát. E hajó Reykjawikba szenet, házieszközöket, fazekas-árukat, vászonruhát és egy részlet búzát szállitott; összes személyzete öt emberből állott, kik, mindnyájan dánok, tökéletesen elegendők voltak kormányzására.

„Mennyi ideig fog tartani utazásunk?“ kérdé nagybátyám a kapitánytól.

„Valami tiz napig,“ felelt az utóbbi, „ha a szél nem fordul kedvezőtlenül.“

„De reménylem, hogy valami rendkivüli késedelem nem fordulhat elő?“

„Nem, legyen nyugodt Lidenbrock ur, idejében meg fogunk érkezni.“

Este felé a Walkür megkerülte a skageni fokot, Dánia éjszaki csúcsát, s a következő éjjel a Skagerackot metszette át; a lindnessi szorosnál megkerülte Norvégiát, s azután kiért az éjszaki tengerbe.

Két nappal később a távolban megpillantottuk Skótország partjait; ezután a Feroe szigetek irányában indult a Walkür és az Orkadok és Seetlandi szigetek közt kereste utját. Csakhamar az atlanti tenger hullámai -69- verték hajónk oldalát, mely most kénytelen volt az éjszaki szél ellen oldalt vitorlázni és nem minden nehézség nélkül érkezett a feroi szigetekhez. Nyolczadikán a kapitány felismerte Myganesst, e szigetek legnyugotiabbikát és e percztől kezdve egyenesen a Portland foknak tartott, mely Izland éjszaki partján fekszik.

Utközben nem fordult elő semmi emlitésre méltó. Én részemről elég jól kiállottam a tengert; de bátyám, nagy boszuságára és még nagyobb szégyenletére, az egész uton folyvást beteg volt.

Még arra sem volt tehát ideje, hogy Bjarne kapitánytól a Sneffels s az Izland szigetén létező közlekedési és szállitási viszonyok iránt kérdezősködjék; kénytelen volt e tudakolásokat érkeztéig elhalasztani s az egész időt ágyban fekve tölté a hajószobában, melynek teteje és oldalai ropogtak a hajó erős inogásától. Valljuk meg, hogy sorsát némileg megérdemelte.

A hónap tizenegyedik napján felismertük Portland fokot; az idő akkor tiszta volt s igy kivehettük a Myrdals-Yokult is, mely fölébe emelkedik. A vidék itt komor tekintetü, a partok meredekek s kietlenek.

A Walkür tiszteletteljes távolban maradt e veszélyes partoktól, és nyugot felé tartott, számtalan czethallal és czápával találkozva utjában. Csakhamar roppant szikla tünt fel előttünk, mely a fellegekig látszott emelkedni, mig tövét dühösen csapdosta a habzó tenger. A -70- Westland szigetek látszottak mintegy a tengerből kiemelkedni, a csillogó síkságra szórt sziklacsoportként. Ezután hajónk jó távolról kerülte meg a Reykjaness-fokot, mely Izland nyugoti szegletét képezi.

A tenger erős hullámzása nem engedte, hogy bátyám feljöhessen a fedélzetre, e szakgatott s a délnyugoti szél által kuszált partokat bámulandó.

Negyvennyolcz órával később, erős szélvész után, melynek következtében minden vitorlát be kellett vonni, a távolban a Skagen csúcsára helyezett intőjeleket vettük észre, melyek a hajósokat a part körül levő nagyszámu és veszélyes vizalatti sziklákra figyelmeztetik. A szigetről kalauz jött hajónkra, kinek vezetése alatt a Walkür három óra multán a Reykjawik előtt elterülő Faxa öbölbe érkezett.

A tanár végre feljöhetett a fedélzetre; kissé halavány és bágyadt volt, de lelkesedése nem csökkent és szeméből elégülés sugárzott.

A város lakosai, kikre nézve nagy érdekkel birt hajónk érkezte, melyről mindegyik várt valamit, a parton csoportosultak össze.

Bátyám sietve hagyta ott vizi börtönét, vagy talán helyesebben kórodáját. De minekelőtte eltávozott volna a fedélzetről, engem odahuzott maga után a hajó csúcsához s ott ujjával az öböl éjszaki részén magas, kettős csúcsu és örökös hóval födött hegyre mutatva szólt:

„A Sneffels!“ -71-

Ujját ajkára illesztve még egyszer hallgatást ajánlott, azután leszállott a csónakba, mely csak őt várta még. Én követtem és néhány percz mulva Izland földjét tapostuk.

Első kit észrevettünk, egy derék külsejü férfi volt, ki tábornoki egyenruhát viselt, habár nem is katona, hanem polgári tisztviselő volt, t. i. a sziget kormányzója, Trampe báró. A tanár rögtön kitalálta, hogy kihez van szerencséje s átadta kopenhágai leveleit, mire közöttük dán nyelven rövid párbeszéd fejlődött, melyben én részt nem vettem, miután e nyelvet nem értem. E társalgás legelső eredménye az volt, hogy Trampe báró bátyámnak egészen rendelkezésére ajánlotta fel magát.

Bátyám igen szivélyes fogadtatásban részesült a polgármester Finnsen úr részéről is, kinek öltözete szintén harczias volt mint a kormányzóé, mig hivatala és jelleme nagyon békés. A püspöki helyettes, Piktursson úr ez időben épen püspöki körutat tett a sziget éjszaki megyéjében; egyelőre tehát le kellett mondanunk azon szerencséről, hogy vele megismerkedjünk. Ellenben egy igen szeretetreméltó emberrel, ki támogatásának később igen sokat köszönhettünk, Fridrikson urral, a természettudományok tanárával ismerkedtünk meg. E szerény tudós csak izlandi és latin nyelven beszélt; engem Horatius nyelvén kinált meg szolgálataival s én rögtön éreztem, hogy egymást meg fogjuk érteni. Ő valóban egyetlen is volt, kivel Izlandban létem alatt társaloghattam. -72-

E derék férfiú házában három szoba volt, s ő ezek közől kettőt rendelkezésünkre bocsátott; bátyám és én oda költöztünk s oda hordattuk podgyászunkat, melynek sokasága csodálkozást költött Reykjawik lakóiban.

„Nos, Axel,“ szólt bátyám, „ügyeink szépen haladnak; a nehezén már túl vagyunk.“

„Hogy hogy, a nehezén?“ – kiáltám.

„Ugy van, hiszen már most nincs egyéb hátra, mint hogy lemenjünk!“

„Ha igy fogja fel bátyám a dolgot, igaza van; de ugy hiszem, hogy minekutána lementünk, ismét fel is kellend jönnünk.“

„Ó ez legkevésbbé sem nyugtalanit! de siessünk, nincs vesztegetni való időnk. Én most rögtön a könyvtárba megyek, talán találhatok ott valami kéziratot Saknussemmtől; ennek nagyon örülnék.“

„Én pedig ezalatt szélylyelnézek a városban. Hát bátyám nem fogja megtekinteni?“

„Cseppet sem érdekel. A mi érdekest Izland tartalmaz, nem a földön, hanem a föld alatt található.“

Kimentem s a véletlen vezetésére bizván magamat, jártam be Reykjawik városát, melynek két utczájában eltévedni ugy is alig lehetett volna. Nem kényszerültem tehát az utat másoktól kérdezni, mi, tekintve hogy kérdés valamint felelet csak jelekben történhettek, számos tévedést okozhatott volna.

A város elég alacsony fekvésű és ingoványos -73- völgyben terül el, két domb között. Egyik oldalán roppant lávatömeg emelkedik, melynek lejtője egész a tengerig vonul. A másik oldalon a nagy Faxaöböl terjed el, melynek éjszaki szélén a Sneffels roppant jéghegy emelkedik; ez öbölben jelenleg a Walkür horgonyzott. Közönségesen az angol és franczia halászőrök is itt tartózkodnak; de jelenleg a sziget keleti partjain voltak elfoglalva.

Reykjawik két utczája közöl a hosszabbik párhuzamos a parttal; ott laknak fából készült kunyhóikban a kereskedők és üzérek; a másik utcza, mely inkább nyugot felé fekszik, egy kis tóhoz vezet. Itt van a püspök s egyéb nem kereskedéssel foglalkozó egyének háza.

Csakhamar összejártam e komor és bús vidéket; itt-ott kis darabka szintelen gyep látszott, mely régi kopott gyapotszőnyegre hasonlitott; olykor valami zöldséges kert-félét lehetett észrevenni, melynek gyér termelvényei burgonya, káposzta s egyéb zöldség, méltán szerepelhettek volna a liliputiak asztalán; néhány beteges virágot is láttam, halavány, napsugár után epedő virágokat.

A nem kereskedők utczájának közepe táján a nyilvános temető terült el, melyet töltés környez, és melyben még számos sirra volt hely. Ettől néhány lépésnyire a kormányzó háza emelkedik, valódi viskó Hamburg városházához képest, de palota az izlandi lakosság kunyhói mellett. -74-

A kis tó és a város közt a templomot pillantám meg, ez protestens modorban és vulkánok által kihányt meszes kövekből épült; az erős nyugoti szél cserépből készült tetőzetét valószinüleg igen gyakran le szokta hordani, a hivek nagy kárára.

Egy közellevő dombon emelkedik a nemzeti iskola, hol, mint később házi gazdánktól hallottam, héberül, angolul, francziául és dánul tanitanak, mely nyelveknek, pirulva vallom meg, egy szavát sem értem. A collegium negyven deákja közt én lettem volna a legutolsó s nem volnék méltó arra, hogy megoszszam lakásukat és ama két osztályu szekrényeket, melyekben hálni szoktak s melyekben más gyengébb testalkotásu ember első éjjel megfulna.

Három óra alatt bejártam nem csupán a várost, hanem környékét is. E vidék tekintete feltünőleg szomoru. Nincs itt fa, nincs ugyszólván semmi tenyészet. Mindenütt csak a tűzhányó hegyek gerinczei emelkednek a földből. Az izlandiak kunyhói vályogból és tőzegből épültek; a falak befelé hajlanak, minek következtében az egész ház a földre állitott házfedélre hasonlit, csakhogy e fedelek aránylag termékeny mezőknek nevezhetők. A földalatti lakás melegének következtében a tetőn elég buja fü terem, melyet mikor megnőtt, gondosan lesarlóznak, különben a házi barom e zöldellő házak tetőin legelne.

Sétám alatt kevés emberrel találkoztam; -75- visszatérvén a kereskedők utczájába, ott találtam a lakosság legnagyobb részét, mely tőkehalakat száritott és sózott be; ez Izland szigetén fő kiviteli czikk. A férfiak erőteljeseknek, de nehézkeseknek látszottak, nagyon hasonlitnak a németekre; hajuk szőke, szemük merengő; e szegény számkivetettekből, kik ide szorultak e jeges földre, hol ugyszólván az emberiségen kivül vannak, a természet valóban jól tette volna, ha eskimókat csinál, miután a sarkkör alatti életre kárhoztatta őket! Hiába kerestem arczaikon mosolyt; olykor nevetnek, azaz arczizmaik önkénytelenül összehuzódnak, de nem mosolyognak sohasem.

Öltözetük durva fekete gyapjuból készült kabátból áll, mely minden skandináv országban „wadmel“ név alatt ismeretes; ezenkivül széles karimáju kalapot, piros szegélyü nadrágot és lábaikon csizma helyett összehajtogatott bőrdarabokat viselnek.

A bánatos és önmegadástelt arczkifejezésü nők elég kellemes külsejüek, de arczuk élettelen; ezek is wadmelból készült vállat és rokolyát viselnek; a leányok hajukat füzér-alakban összefonva tartják és barna kötött kis főkötőket viselnek; a férjes nők pedig tarka kendőt kötnek fejükre, s ezenfölül fehér posztóból készült süveget.

E hosszas séta után visszatérvén Fridrikson ur házába, nagybátyámat már ott találtam, házigazdánk társaságában. -76-

X.

Az ebéd készen volt. Nagybátyám, kinek gyomrát a hajón tűrt koplalás feneketlen örvénynyé változtatta, roppant sokat evett. Ez ebéd, mely inkább dán mint izlandi konyha szerint készült, nem tartalmazott semmi emlitésre méltót; de házigazdánk, ki inkább izlandi mint dán volt, az ókori vendégszerető házigazdákat juttatá eszembe. Ugy látszék, mintha házában inkább otthon lettünk volna mint ő maga.

A társalgás izlandi nyelven folyt, csakhogy bátyám német, Fridrikson ur pedig latin kifejezéseket is használtak közbe, hogy én is megérthessem. Különféle tudományos kérdésekről beszéltek, mint tudósok közt illik; de Lidenbrock tanár nagyon óvatos volt és szemeivel nekem is folyvást mély hallgatást ajánlott tervünket illetőleg.

Fridrikson ur megkérdezte bátyámtól, hogy a könyvtárban tett fürkészéseinek mi eredménye volt.

„E könyvtár“, kiáltá bátyám, „nem is érdemli e nevet; az üres polczokon nem találtam egyebet néhány munkának egyes köteteinél.“

„Hogy hogy!“ válaszolt Fridrikson ur, „könyvtárunk nyolczezer kötetet tartalmaz, melyek közt sok becses és ritka is akad; ó-skandináv nyelven irt munkák, valamint uj könyvek, melyeket Kopenhágából kapunk minden évben.“

„De hol volna hát azon nyolczezer kötet? Én részemről…“ -77-

„E könyvek Lidenbrock ur, mind vidéken vannak; a mi régi szigetünk népe kedveli a tudományokat; minden földmüves, minden halász tud olvasni és szokott olvasni. Mi ugy vélekedünk, hogy a könyvek hivatása, miszerint a helyett, hogy vasrácsozat mögött, kiváncsi tekintetektől távol penészedjenek, az olvasók kezeikben kopjanak el. E könyvek tehát kézről kézre járnak, a lakosok sorba olvassák őket; szekrényükbe gyakran csak egy évi távollét után kerülnek vissza.“

„És addig,“ válaszolt bátyám némileg boszankodva, „az idegenek…“

„Az idegeneknek vannak könyvtáraik otthon; mi mindenekelőtt azt kivánjuk, hogy a nép mivelődjék. Ismétlem, a tudománykedvelés vérében van az izlandi fajnak. Ezért alapitottunk is 1816-ban egy irodalmi társulatot, mely szép gyarapodásnak örvend; külföldi tudósok is megtisztelve érzik magukat, ha tagjaivá lesznek; e társulat hazánkfiai nevelésére és kimivelésére szánt könyveket ád ki, melyek valóban nagy szolgálatokat tesznek az országnak. Ha ön tanár ur, levelező tagjává lenne e társulatnak, nagyon megtisztelve éreznénk magunkat.“

Nagybátyám, ki már tagja volt néhány száz tudós társaságnak, nagyon szivesen fogadta ez ajánlatot, mi Fridrikson urat mélyen meghatni látszott.

„Már most,“ felelt az utóbbi, „tudassa velem, hogy mely könyveket remélt könyvtárunkban -78- találhatni, s talán adhatok önnek értesitést azok iránt.“

Én bátyámra tekintettem, ki habozott a felelettel. E kérdés közvetlenül érinté terveit. Mindamellett néhány pillanatnyi gondolkodás után szólott:

„Fridrikson ur,“ mondá bátyám, „én azt szeretném tudni, hogy önök régibb munkái között megvannak-e Arne Saknussemm iratai?“

„Arne Saknussemm!“ válaszolt a reykjawiki tanár; „ama tizenhatodik századbeli tudóst érti ön, ki egyszersmind nagy természetbuvár, vegyész és utazó volt?“

„Azt“.

„Az izlandi irodalom és tudomány egyik legfényesebb csillagát?“

„Ugy van.“

„E kitünő férfiut?“

„Megengedem, hogy az volt.“

„Kinek merészsége lángeszével vetekedett?“

„Látom, hogy ön valóban ismeri őt.“

Nagybátyám arcza ragyogott az örömtől, midőn hősének e dicséretét hallá. Szemei szikráztak, a mint Fridrikson urra tekintett.

„Nos,“ kérdé bátyám, „Arne Saknussemm munkái?“

„Ah! munkáit, fájdalom! nem birjuk.“

„Hogyhogy, Izlandban nem találhatók e munkák?“

„Sem Izlandban, sem másutt.“ -79-

„S miért nem?“

„Mert Arne Saknussemm mint eretnek üldöztetett és munkái ezer ötszáz hetvenháromban égettettek el Kopenhágában a hóhér keze által.“

„Helyesen! igen jól van!“ kiáltott nagybátyám, kinek e nyilatkozata nagyon megbotránkoztatá Fridrikson tanárt.

„Hogyan?“ szólt az utóbbi.

„Igen! ez mindent megmagyaráz, minden kiderül. Világosan értem most, hogy Saknussemm, kinek munkái betiltattak, s ki kénytelen volt lángelméje felfedezéseit eltitkolni, miért temette el érthetetlen rejtiratba ama titkot…“

„Miféle titkot?“ kérdé Fridrikson ur élénken.

„Egy titkot… mely…“ válaszolt bátyám hebegve.

„Talán birtokában van ön valami okmánynak?“ folytatá házigazdánk.

„Nem… tisztán csak gyanitás.“

„Ugy!“ felelt Fridrikson ur, ki látva bátyám zavarát nem feszegette tovább a dolgot. „Reménylem“, tevé utána, „hogy ön nem fog szigetünkről távozni a nélkül, hogy gazdag ásványországát figyelemre méltatta volna?“

„Semmi esetre sem“, felelt nagybátyám; „csakhogy kissé későn érkezem; látogatták már e szigetet tudósok?“

„Igen! Ohlafsen és Powelsen urak munkálatai, melyek a király rendelete folytán jöttek létre, Troil tanulmányai, továbbá Gaimard és -80- Robert uraknak kutatásai, melyek a „Recherche“ franczia korvetten jöttek ide, és végre ama tudósoknak, kik a „Reine Hortense“ fregatte-on voltak; mindezeknek feljegyzései és dolgozatai sok tekintetben megismertették Izlandot a külfölddel. De, higyje el ön, hogy még van mit tenni.“

„Hiszi ön?“ szólt nagybátyám igen ártatlan arczkifejezést öltve és szemének csillogását mérsékelni igyekezvén.

„Igen. Temérdek jéghegy és vulkán létezik, mely még nagyon ismeretlen. Igy például, nézze ön ott ama hegyet, mely a láthatár felé emelkedik; ez a Sneffels.“

„Ah! a Sneffels,“ kiáltott bátyám.

„Egyike a legnevezetesebb tűzhányó hegyeknek, melynek tölcsérét igen ritkán látogatják.“

„Kialudt?“

„Kialudt, már mintegy ötszáz év óta.“

„Valóban!“ – válaszolt nagybátyám, ki kénytelen volt lábszárait a legnagyobb erőfeszitéssel keresztbe vetni, hogy önkénytelenül ugrálni ne kezdjen, „valóban kedvem volna geologiai tanulmányomat e hegyen kezdeni. Seffel… Tessel… vagy hogy híjják?“

„Sneffels,“ mondá a derék Fridrikson.

A társalgás e része latin nyelven folyt, minélfogva tökéletesen megérthettem azt; alig voltam képes a nevetést elfojtani, midőn láttam, hogy bátyám mint igyekszik örömét eltitkolni; -81- tökéletesen jámbor, ártatlan arczkifejezést ölteni igyekezett, mi azonban nem sikerült tökéletesen, mert oly ravaszul nézett ki, mint valami vén róka.

„Igen,“ szólt Lidenbrock tanár, „ön szavai döntőleg hatottak reám, megkisértjük a Sneffels csúcsára jutni, sőt talán még tölcsérét is fogjuk tanulmányozni.“

„Nagyon sajnálom“, szólt Fridrikson ur, „hogy foglalatosságaim nem engedik, miszerint Reykjawikból távozzam; nagy örömömre szolgálandott, ha önöket kisérhettem volna.“

„Ó a világért sem“, válaszolt bátyám élénken, „a világért sem akarnánk zavarni senkit, édes Fridrikson ur; igen hálás vagyok önnek szives szándokáért. Ily nagy tudományú férfiú jelenléte kétségkivül nagy hasznunkra lett volna, de ön hivatali kötelességei…“

Reménylem, hogy házigazdánk, lelkének izlandi ártatlanságában nem ismerte föl bátyám alattomosságát.

„Ön igen helyesen cselekszik, Lidenbrock ur, hogy e vulkánon kezdi tanulmányait; számos tapasztalatot fog gyüjthetni és fontos észleletekre fog alkalma nyilni. De mely uton szándékszik ön a Sneffels félszigetére jutni?“

„Tengeren, áthajózva az öblön. Ez a leggyorsabb utja.“

„Kétségkivül a leggyorsabb, csakhogy nem használható.“

„Miért nem?“ -82-

„Mert egész Reykjawikban nincs egyetlenegy csolnak.“

„Ördög és pokol!“

„Most csupán szárazföldi uton, a parton haladva lehet odajutni. Az ut hosszabb, de érdekesebb.“

„Jó tehát. Kalauzt fogok keresni.“

„Kalauzt ajánlhatok önnek.“

„De biztos, értelmes ember-e?“

„Az, épen ama félsziget lakója. Egyébiránt dunnavadász, és igen ügyes ember; ön meg lesz vele elégedve. Igen jól beszél dánul is.“

„És mikor láthatnám?“

„Holnap, ha ugy tetszik.“

„És miért nem ma?“

„Mert csak holnap érkezik.“

„Holnap tehát“, szólt bátyám sóhajtva.

E fontos társalgás néhány perczczel később azzal fejeződött be, hogy a német tanár forró köszönetet mondott az izlandi tanárnak. Az ebéd alatt nagybátyám sok fontos dologról értesült, többi közt Saknussemm történetéről, mely megmagyarázhatóvá tette, hogy miért rejtette el feltalálását; továbbá nagy örömére szolgált bátyámnak az is, hogy házigazdánk nem kisér el bennünket és hogy holnap szolgálatára fog állni a kalauz.

XI.

Este rövid sétát csináltam a tengerparton, és jókor hazatértem s lefeküdtem vastag deszkából készült ágyamba, hol csakhamar elaludtam. -83-

Midőn felébredtem, bátyám sokat és hangosan beszélt a szomszédszobában. Rögtön fölkeltem és kisiettem hozzá. Nagybátyám dánul beszélt egy magas termetű, izmos, vállas férfival. Ez ember rendkivüli testi erővel birhatott. Szemei, melyek igen nagy és elég jámbor kifejezésű arczból tekintettek elő, értelmeseknek látszottak, kékek voltak és merengők. Hosszú hajzata, melynek verességét mindenütt, még Angolországban is elismerték volna, athletai vállaira hullott alá. Ez izlandi mozdulatai hajlékonyak voltak, csakhogy ritkán mozditotta meg karjait, mint a ki a jelek nyelvét vagy nem ismeri, vagy szándékosan mellőzi. Benne minden tökéletesen nyugodalmas vérmérsékre mutatott; nem tunya természetü, hanem csendes volt. Meglátszott rajta, hogy senkitől nem szokott semmit kérni, hogy tetszése szerint szabadon dolgozik, s hogy e világon az ő életbölcseletét semmi csodálkozásra nem birhatja, sem meg nem zavarhatja.

Jellemének ez árnyalatait azon modorból ismertem fel, melylyel nagybátyám szenvedélyes beszédét hallgatta. Mialatt bátyámnak kezei folyvást mozogtak, ő szoborként állott, karjait mellén összefonva; ha nem-et akart kifejezni, fejét balról jobbra forditá; ha igent, akkor meghajtá fejét, de csak oly kevéssé, hogy hosszu haja alig mozdult; a mozdulatokban való takarékosságot egész a fukarságig vitte.

Ez embert látva, tekintete után itélve, soha -84- nem lettem volna képes kitalálni, hogy foglalkozása vadászat; igaz ugyan, hogy a vadat valószinüleg soha meg nem riasztotta, de hogy volt képes azt elérni?

E talány akkor lett előttem megfejthetővé, midőn Fridrikson urtól hallám, hogy e nyugodalmas egyén vadász ugyan, de csak dunnaludvadász; e madár pelyhe legelső jövedelmi forrása a szigetnek. E pehelynek, mely dunna név alatt ismeretes, beszerzésére valóban nem sok fürgeség igényeltetik.

A nyár első napjaiban a nőstény dunnalúd, mely a kacsára hasonlit, de csinosabb, fészkét azon öblök szikláira rakja, melyeknek nagy száma Izland partjait oly szakgatottakká teszi; mikor a fészek készen van, annak belsejét finom tolluval párnázza be, melyet melléből szakgat ki. Ekkor a vadász vagy helyesebben a kereskedő, felkeresi a fészket, s magával viszi tartalmát, mire a nöstény ujra kezdi munkáját; s ez igy tart mindaddig, mig pelyhei vannak. Mikor azonban a nőstény tökéletesen kifosztotta magát, a himre kerül a sor s ez rakja tollait a fészekbe. Ennek tollazata azonban kemény és durva, s ennélfogva a kereskedelemben semmi értéke; a vadász tehát többé nem bántja a fészket, mely most tökéletesen elkészül; a jércze bele rakja tojásait, a kicsinyek kibujnak s a következő évben ujra kezdődik a dunnaszedés.

Mivel pedig a dunnalúd nem magas, meredek sziklákra rakja fészkét, hanem ellenkezőleg -85- az alacsonyakat és vizirányosakat választja, melyek csak kevéssé emelkednek a tenger szine fölé, az izlandi vadász minden fáradság nélkül gyakorolhatja mesterségét. Olyan gazda ez, kinek termését sem elvetnie, sem learatnia nem kell, csupán behordania.

E komoly, nyugodt és hallgatag egyén neve Bjelke Hans volt; Fridrikson ur ajánlata folytán kereste fel bátyámat. Ő volt jövendőbeli kalauzunk. Modora különös ellentétet képezett bátyáméval.

Mindamellett könnyen megegyeztek. Sem egyik sem másik nem sokat gondolt a meghatározandó dij nagyságával; egyik kész mindent elfogadni, mivel kinálják, másik kész mindent megadni, mit követelnek. Soha még alku ily könnyen meg nem köttetett.

Közös megegyezésük eredménye az volt, hogy Hans Stapi falvához kisérend bennünket, mely a Sneffels félszigetének déli oldalán, sőt épen a tűzhányó hegy tövében fekszik. Az út szárazon téve, mintegy huszonkét mértföldnyi, minélfogva bátyám nézete szerint kétnapi járás volt.

De midőn megtudta, hogy e mértföldek dán, vagyis huszonnégyezer lábnyi mértföldek, bátyám kénytelen volt számitását megváltoztatni, és tekintetbe véve az utak roszaságát, hét vagy nyolcz napot szánni az utra.

Négy lóval voltunk útnak indulandók; kettő bennünket, bátyám és engem, a másik kettő -86- pedig podgyászunkat volt viendő. Hans szokása szerint gyalog fog menni. Ő tökéletesen ismerte a partnak e részét s megigérte, hogy a lehető legrövidebb uton fog bennünket vezetni.

Bátyámmal kötött szerződése szerint azonban nem csupán Stapiba érkeztünkig volt szolgálatában maradandó, hanem a bátyám tudományos kirándulásai által igényelt egész idő alatt. Dija hetenkénti három tallérra volt határozva. Határozottan ki volt azonban kötve, hogy e bér rendesen minden szombaton este ki fog adatni, mely föltételre kalauzunk különös súlyt látszott fektetni.

Indulásunk napja junius tizenhatodikára tüzetett ki. Bátyám foglalót akart adni a dunnavadásznak, de ez csak egy szót mondva utasitá azt vissza.

„Efter,“ szólt a kalauz.

„Később,“ szólt nagybátyám, ama szó értelmét tudatva velem.

Az alku meg levén kötve, Hans azonnal távozott.

„Ez jeles ember,“ kiáltott bátyám, „de legcsekélyebb sejtelme sincs arról, hogy a sors mily csodás szerepet szánt neki.“

„Ő tehát velünk jön egész a…“

„Ugy van Axel, egész a föld központjáig.“

Még negyvennyolcz óra választott el bennünket indulásunk perczétől; ez időt azonban előkészületekkel kellett töltenem, mit nagyon sajnáltam; minden képességünket és találékonyságunkat -87- igénybe kellett vennünk, hogy a podgyászunkat képező tárgyakat kedvező rendben helyezhessük el: egyfelől a fegyvereket, másfelől a természettani eszközöket, itt a köteleket és csákányokat, amott az élelmi szereket. Az egész podgyász négy főcsomagra oszlott.

A természettani eszközök következők voltak:

1-ször. Egy Eiglféle százfokos hévmérő, melynek fokozata egész százötvenig emelkedett, mi véleményem szerint vagy sok, vagy kevés volt. Sok, ha a környező légkör melege odáig emelkedik, mely esetben megsültünk volna; kevés, ha arról volt szó, hogy források, vagy megolvadt anyagok hévmérsékét mérjük meg.

2-szor. Egy összesajtolt legű manometer, mely az Ocean szinén nyugvó légkörnél nagyobb nyomást is jelezhetett. A közönséges légmérőt utunkon nem használhattuk, miután a légkör súlyának aránylagosan növekednie kellett, minél mélyebben hatoltunk a föld belsejébe.

3-szor. Egy chronometer, mely ifjabb Boissonnas-nál Genfben készült és a hamburgi délkör szerint volt irányozva.

4-szer. Két delejtü, egy hajlati és egy eltérési.

5-ször. Egy éjjeli távcső.

6-szor. Két Rumkorff-féle készülék, melyek elektricus folyam eszközletével elégséges, biztos világosságot szolgáltattak.1) -88-

A fegyverek következők voltak: két Pourdley, More és társ-féle karabély és két Cold-féle revolver. Mire valók voltak e fegyverek? Valószinüleg sem vad emberekkel, sem vad állatokkal nem fogunk találkozni utunkon. De bátyám előtt a fegyverek, ugy látszék, majd oly fontosak voltak, mint a természettani eszközök; nagy mennyiségű lőgyapotot is vitt magával, mely nem romlik meg a nedvességben s mely a közönséges lőpornál sokkal nagyobb erőt fejt ki.

Egyéb eszközeink voltak: két csákány, két kapa, egy selyem kötélhágcsó, három vasasbot, egy fejsze, egy kalapács és vagy tizenkét vaskapocs és gyürüs szeg, végre hosszu kötelek, melyekre görcsök voltak kötve. Ez mind együtt jó nagy csomagot képezett, mert a kötélhágcsó maga háromszáz láb hosszu volt. -89-

Negyedik főcsomagunk tartalmazta az élelmiszereket; e csomag nem volt nagy, de elegendőnek tartottam, mert tudtam, hogy hat hónapra való összesajtolt hust és kétszersültet tartalmaz. Pálinkánál egyéb italt nem vittünk magunkkal; voltak azonban nagy kulacsaink, s bátyám remélte, hogy a földalatti forrásokban időről időre meg fogjuk azokat merithetni; e források hévmérsékét, minőségét s talán tökéletes hiányát illetőleg tett észrevételeim minden sikernélküliek voltak. Hogy végre tökéletes legyen uticzikkeink leltára, megjegyzem még, hogy bátyám egy kis gyógyszertárt is vitt magával, mely sebészi ollót, törésnél alkalmazható csontküllőket, egy vászonszalagot, sebkötelékeket, érvágókést s egyéb rémitő dolgokat is tartalmazott; ezenkivül számos palaczkot, melyekben keményitő mézga, sebrevaló lang, eczetsavanyos sóban felolvasztott ólom, aether, eczet, könlegeg volt; egytől egyig baljóslatu szerek; végre a Rumkorff-féle készületbe szükségelt anyagok.

Bátyám nem felejtkezett meg a dohánykészletről és taplóról sem; gondoskodott továbbá egy bőrből készült övről is, melyet dereka körül viselt s mely tetemes összegű arany-, ezüst- és papirpénzt tartalmazott. Az eszközök csomagában volt továbbá hat pár erős csizma, mely kátránynyal és ruganyos gummival volt bevonva és ekként vizhatlanná téve.

„Ekként öltözve és fölszerelve, nincs okunk -90- hinni, hogy messzire el ne jussunk“, szólt hozzám Lidenbrock tanár.

Junius 14-én az egész napot különféle czikkek elhelyezésével töltöttük. Este Trampe bárónál ebédeltünk, a reykjawiki polgármester s a tartomány legelső orvosának, Hyaltalin tudornak társaságában. Fridrikson ur nem volt meghíva; később értesültem, hogy a kormányzó és ő nem értettek egyet bizonyos közigazgatási kérdést illetőleg, s ennélfogva nem szoktak egymással találkozni. Egy szót sem értettem tehát azon társalgásból, mely e félhivatalos ebéd alatt folyt. Csupán az nem kerülte el figyelmemet, hogy bátyám az egész ebéd alatt folyvást beszélt.

Másnap, azaz 15-én, uti készületeink be voltak fejezve. Nagybátyám nagy örömére házigazdánk Izlandnak egy földképét adta át neki, mely hasonlithatatlanul jobb volt a Henderssonnénál; ez Olsen Olaf Miklós mappája volt, mely ¹/_400·000-ben adja vissza a területet és melyet az izlandi irodalmi társulat adott ki Scheel Frisac ur földmérési dolgozatai és Björn Gumlaugson topographiai tanulmányai nyomán. Ásványtudós számára ez nagybecsű munka volt.

Az utolsó estét bizalmas beszélgetésben töltöttük Fridrikson urral, ki irányában én élénk rokonszenvet éreztem; a társalgás után igen mély álomba merültünk; én izgatott álmok közt töltöttem az éjet.

Reggeli 5 órakor az ablak alatt ágakodós -91- lovaink nyeritése ébresztett fel. Sietve öltöztem fel és lementem az utczára. Itt Hans épen podgyászunkat rakta a lovakra, ugyszólván a nélkül, hogy e munkában megmozdult volna. Mindamellett rendkivül ügyesen végezte dolgát. Nagybátyám sokkal nagyobb zajt ütött, semmint szükséges volt; rendeleteivel és tanácsaival a kalauz ugy látszék igen keveset gondolt.

Hat órakor minden készen volt. Kezet szoritánk Fridrikson urral. Nagybátyám valódi bensőséggel köszönte meg a szivélyes vendégszeretetet, melyet ő irányunkban mutatott. Én részemről oly tiszta latinsággal, minőre képes voltam, bucsúztam tőle. Lóra ültünk s Fridrikson ur utolsó bucsuszóul Virgilius e versét, mely mintha számunkra, ismeretlen utra indulók számára, készült volna, kiáltá utánunk:

Et quacumque viam dederit fortuna, sequamur!

XII.

Mikor elindultunk, az idő borult, de állandó száraz volt. Sem bágyasztó melegtől, sem nagy esőzésektől nem kellett tartanunk. Szóval utasoknak való idő volt.

Azon gyönyör, melyet a fölött érzék, hogy ez ismeretlen országot lóháton járhatom be, felderitett, daczára utazásunk czéljának. Teljes mérvben élveztem a kirándulás örömeit s már belenyugodni kezdtem tervünkbe.

„Egyébiránt,“ szóltam magamban, „tulajdonkép mit koczkáztatok? Mi veszély érhet? -92- A világ legkülönösebb országában utazom, egy figyelemreméltó érdekes hegy csúcsára megyek fel, s legroszabb esetben egy kialudt tűzhányó tölcsérbe szállok le! Világos, hogy Saknussemm sem tett ennél egyebet. Mi pedig azt illeti, hogy léteznék egy folyosó, mely a föld központjáig nyuljon, ezt ő képzelte, ez lehetetlenség! Ennélfogva a mi kellemest e kirándulás tartalmaz, azt élvezni fogom és semmi rosztól nem tartok.“

Ez okoskodásomat épen akkor fejeztem be, midőn Reykjawikból kiértünk!

Hans mindig előttünk lépdelt; járása gyors, egyenlő és folytonos volt. A podgyászunkkal terhelt két ló követte őt a nélkül, hogy szükség lett volna őket vezetni. Nagybátyám és én mögöttük haladtunk, s ugy hiszem, hogy nem épen nagyon roszul vettük ki magunkat kicsi, de erős lovainkon.

Izland egyike Europa legnagyobb szigeteinek; terjedelme 1400 mértföld, és népessége csak 60,000 főből áll. A földirók négy negyedre osztották e szigetet, s a mi utunk csaknem keresztben metszette át azon negyedet, mely „Sudwester Fiordunger“, vagyis délnyugoti tartomány név alatt ismeretes.

A mint kiértünk Reykjawikból, Hans rögtön a tengerpartot követte; sovány legelőkön haladtunk át, melyeknek fűve inkább sárga mint zöld volt. A ködös láthatáron nagy sziklatömegek szakgatott körrajzai tüntek fel; olykor valamely távoli csúcson hóréteg csillámlott -93- meg, öszpontositva a halvány napsugarakat; egyes csúcsok, melyek a többinél merészebben emelkedtek a magasba, a szürke fellegréteget átfurni látszottak, s végső hegyük látható volt a gőztömegek fölött, mint valamely roppant szirt, mely az égig mered.

E terméketlen sziklák lánczolata olykor a tengerig nyulik s ilyenkor tenyészetet épen nem láttunk; de annyi hely mindig maradt közöttük s a tenger közt, hogy áthaladhattunk. Lovaink egyébiránt ösztönszerüleg a legjárhatóbb helyeket választották, a nélkül, hogy járásuk egyszer is lassult volna. Nagybátyámnak még azon vigasza sem volt, hogy lovát szóval és ostorral nógathatná; nem fojthattam el egy mosolyt, midőn e nagy nyurga férfit ama kis lovon láttam; hosszu lábszárai a földig értek, minélfogva valami hatlábu szörnyetegre hasonlitott.

„Derék jószág, igen derék jószág!“ szólt nagybátyám. „Hidd el Axel, hogy az izlandi lónál okosabb állat nem létezik; ezt sem hó, sem zivatar, sem járhatlan ut, sem szikla, sem jéghegy meg nem állithatja. Az izlandi ló mindig bátor, mindig biztos, mindig józan. Soha ballépést nem tesz, soha nem daczol gazdájával. Ha utközben valamely patakra vagy fjördre (keskeny tengeri öböl) bukkanunk, mi kétségkivül megtörténend, meg fogod látni, mint szökik a vizbe, minden tétova nélkül, akár valami kétéltü, s átúszik a túlsó partra! De csinján kell vele bánni; igy -94- aztán naponkint egyremásra tiz mértföldet is megteszünk.“

„Mi, kétségkivül,“ feleltem én, „de hát a kalauz?“

„Arra ne legyen gondod. Ez emberek képesek egész nap járni, a nélkül, hogy legcsekélyebb fáradságot éreznének; de hogy is fáradhatna el, mikor járásközben ugyszólván meg sem mozdul. Egyébiránt, ha szükséges, átengedem neki lovamat. Nekem ugy is görcs támad a lábamban, ha soká nem járok gyalog. Karjaim épek, de nem szabad megfelejtkezni a lábakról sem.“

Ezalatt gyorsan haladtunk előre; a vidék itt már csaknem egészen puszta volt. Itt-ott egy-egy magányos tanya, valami fából, vályogból s lávadarabokból épült szegényes ház tünt fel az ut valamely kanyarodásánál; mintha koldus ülne ott, ki az arra menők irgalmát veszi igénybe; kicsibe mult, hogy alamizsnával nem kináltuk. E szigeten országutak, sőt még ösvények sincsenek, és a tenyészet, bár fejlődése igen lassu, mégis könnyen megsemmisitheti a ritka vándorok nyomait.

Mindamellett a tartomány e része, mely a főváros közvetlen szomszédságában fekszik, Izland legnépesebb és kultiváltabb vidékei közé tartozik. Milyenek lehetnek tehát azon vidékek, melyek e pusztánál is pusztábbak? Fél mértföldnyi ut után még egyetlen földmivest sem láttunk kunyhója küszöbén. Egyetlen pásztort -95- sem, ki csordáját legeltetné; csak néhány tehénnel s néhány birkával, melyek magukra hagyva legeléztek, találkoztunk. Milyenek lehetnek tehát a vulkánikus robbanások, földalatti mozgalmak s egyéb rendkivüli tünemények által szakgatott, felforgatott vidékek?

Tudtam, hogy később ezekkel is meg fogunk ismerkedni; de Olsen földképét vizsgálván, láttam, hogy a tekervényes partot követve, kikerüljük ama vidékeket; valóban a plutói tünemények legfőbb szinhelye a sziget belseje. Ott az egymás fölött tornyosodó vizirányos sziklarétegek, melyeket Skandináv nyelven Trappoknak hinak, a trachyticus hegyek, a bazalt kitörések, a tuffkő s egyéb vulkáni anyagok, a még forró állapotban levő láva és porphyr természetfölöttien rémessé teszik a vidéket. Ekkor még nem gyanitottam, hogy minő látvány vár reánk a Sneffels félszigetén, hol a földalatti műhely e selejtei rettentő chaoszt képeznek.

Két órával azután, hogy Reykjawikot otthagytuk, egy Guffunes nevü mezővárosba érkeztünk, melyet „Avalkirkia“, vagyis főegyháznak is neveznek. Itt nem láttam semmi emlitésreméltót. Mindössze is egynéhány házból állott. Németország legcsekélyebb falva is jelentékenyebb nálánál.

Hans félórai szünetet tartott; megosztánk vele egyszerü reggelinket; ő igennel vagy nemmel felelt azon kérdésekre, melyeket bátyám az ut iránt intézett hozzá; midőn azt kérdtük tőle, -96- hogy az éjet hol fogjuk tölteni, ez egy szót felelte:

„Gardaer.“

Megkerestem a mappán e nevet s láttam, hogy a Hwalfjörd partján levő, Reykjawiktól mintegy négy mértföldnyire levő falu viseli e nevet. Megmutattam bátyámnak.

„Csak négy mértföld!“ szólt bátyám, „huszonkettőből csak négy! Hiszen ez séta!“

Nagybátyám interpellálta a kalauzt, ki azonban válasz helyett a lovaknak szólt s utnak indult.

Három órával később, mialatt folyvást e rétek szintelen gyepét tapostuk, a Kollafjördöt kellett megkerülnünk, mi könnyebb és gyorsabban eszközölhető volt, mintha ez öblön át akartunk volna gázolni; csakhamar egy ugynevezett „pingstaörbe“, község-birósági székhelybe érkeztünk, melynek neve Ejulberg, s melynek harangja ekkor delet harangozott volna, ha az izlandi templomok elég gazdagok lennének arra, hogy órával birjanak; de a templomok itt hiveikre hasonlitanak; ezeknek sincsenek óráik s elvannak nélküle.

Itt a lovakat pihentettük; azután a hegyláncz és a tenger közötti keskeny parton haladva, rövid idő alatt Brantaer Aoalkirkiába értünk és egy mértfölddel távolabb Jaurböerbe, mely csak „annexia“ vagyis fiókegyház s a Hwalfjörd déli partjára épült. Ekkor esteli négy óra volt; összesen négy mértföldet haladtunk. -97-

A fjörd e része legalább fél mértföld széles; a hullámok zajosan törtek meg a hegyes sziklákon; ez öböl ugyszólván két sziklafal közt nyulik el; a sziklák meredekek s itt-ott háromezer láb magasak; legnagyobb részt barnás telepekből állanak, melyeket egymástól keskenyebb, verhenyes tuffból álló rétegek választanak el. Bár lovaink józanságában biztam, még sem hittem, hogy e tengerszoroson négylábu állat hátán, biztosan lehessen átkelni.

„Ha van eszük ez állatoknak,“ gondolám, „nem kisértik meg az átkelést. Ha nincs eszük, majd lesz nekem.“

De bátyám nem akart várni; a viz szélére érve megsarkantyuzta lovát, mely fejét leeresztve megfútta a patkójáig csapkodó hullámokat s megállott; nagybátyám, ki ugy látszék saját ösztönét többre becsülte, mint lováét, a viznek akarta szoritani. De a ló daczosan megtagadta az engedelmességet, s fejét rázta. Ekkor bátyám káromkodásra fakadt s ostorral ütötte paripáját, mely fel-felrugva és ágaskodva válaszolt, minek következtében bátyám helyzete bizonytalanná kezdett válni; végre a kis ló, meghajtva térdeit, kibujt bátyám lábai közől s ott hagyta őt két lábán, mely a part két sziklájára volt helyezve; ugy állott ott, mint a rhodusi óriás-szobor.

„Átkozott dög!“ kiáltott bátyám, ki lovasból egyszerre bakává lett s szégyelte magát, mint a lovastiszt, kit gyalogezredbe soroznak. -98-

„Faerja,“ szólt a kalauz, bátyám vállát érintve.

„Hogyan, van itt komp?“

„Der,“ felelt Hans hajót mutatva.

„Igen,“ kiáltám én, „ott egy hajó.“

„Miért nem mondta előbb! siessünk.“

„Tidwatten“, felelt a kalauz.

„Mit mond?“

„Azt mondja, hogy dagály,“ felelt bátyám, ama dán szót leforditva.

„Kétségkivül be kell várni a dagályt.“

„Förbida?“ kérdé bátyám.

„Ja,“ felelt Hans.

Nagybátyám lábával dobbantott, mialatt a lovak a komp felé indultak. Én tökéletesen megfoghatónak találtam, miszerint be kellett várni a dagály egy bizonyos fokát, azon perczet, midőn a tenger legnagyobb magasságát éri el, hogy a fjördön át lehessen kelni. Ekkor a viz dagadásának vagy apadásának hatása nem érezhető s a komp sem az öböl legbelsejébe, sem a szabad tengerre nem ragadtathatik a ki- vagy betoluló viz által.

A kedvező pillanat csak esteli 6 órakor érkezett el; bátyám, én, a kalauz, két evezős és a 4 ló, mind egyszerre foglaltunk helyet e lapos és gyarló járműben. Én részemről az Elbe gőzkompjaihoz levén szokva, igen szomoru hajtógépeknek véltem a hajósok evezőit. Egy óránál tovább tartott, mig a fjördön átkelhettünk; baj azonban mégsem történt.

Félórával később Gardaerba értünk. -99-

XIII.

Az órát tekintve éjszaka volt; de a hatvanötödik szélességi fok a sarkkör alatt, a nappali világosság ez órában, nem lephetett meg; Izlandban május és junius hónapokban a nap soha sem nyugszik le.

Mindamellett a lég meghült volt; fáztam és nagyon éheztem. Nagyon örültem tehát, midőn egy boer (izlandi kunyhó) ajtaja vendégszeretőn megnyilt előttünk.

Egyszerü földmüves háza volt, de vendégszeretet tekintetében felért egy király palotájával. Érkeztünkkor a ház gazdája elénk jött s kezet nyujtott; azután intett, hogy kövessük.

Egyenként követtük tehát őt, mert más módon nem haladhattunk volna a hosszu, keskeny és setét folyosóban, mely a formátlan, otromba gerendákból épült lakásba vezetett s melybe az egyes szobák ajtai nyiltak; volt összesen négy szoba: a konyha, a szövőmühely, a „badstofa“ vagyis a család hálószobája, és a vendégszoba, mely legjobb volt valamennyi közt.

Bátyám, kinek termetével e ház magassága semmi arányban nem állott, kétszer vagy háromszor beleütötte fejét a tetőzet gerendáiba.

Szobánkba vezettek bennünket; terjedelmére nézve teremnek mondható volt; padolattal nem birt s az ember döngölt földön járt benne. Ablaka egyetlenegy volt, melyre üveg -100- helyett nem igen átlátszó birkabőrből készült táblák alkalmaztattak. Az ágyak száraz szalmából állottak, mely két pirosra festett s izlandi közmondásokkal diszitett faládákba volt szórva. Ennyi kényelmet nem is vártam; csak az volt kellemetlen, hogy az egész házban igen erős szag uralkodott, mely száritott haltól, zúzott hustól és aludt tejtől származott s orromat nagyon sértette.

Miután uti készülékeinket félreraktuk, házigazdánk hangja üté meg füleinket, ki arra szólitott fel bennünket, hogy menjünk a konyhába; a legnagyobb hidegek alkalmával is csak itt szoktak tüzet rakni.

Bátyám rögtön engedelmeskedett e barátságos felszólitásnak s én követtem.

A konyhában levő tüzhely ódon alaku volt; a szoba közepén ugyanis nagy kő volt látható s ez szolgált tüzhelyül; fölötte lyuk volt a tetőben, melyen át a füst távozott. E konyha egyszersmind ebédlőül is szolgált.

Beléptünkkor házigazdánk, mintha még nem is látott volna bennünket, e szóval üdvözölt: „saellwertu“, mi annyit tesz: legyetek boldogok; ezután mindenikünknek megcsókolta arczát.

Utána felesége ugyanazon szavakat, valamint a rájok következett tettleges üdvözlést is ismétlé; ezután a házastársak jobb kezüket szivükre téve, mélyen meghajoltak előttünk.

Nem hallgathatom el azonban, hogy a háziasszony tizenkilencz gyermek anyja volt, kik -101- mindnyájan, kicsinyek valamint nagyok, ott zsibongtak körülöttünk, a füstfellegek közt, melyekkel a tüzhely megtölté a szobát. Minduntalan kis szőke fejek emelkedtek ki a ködös homályból, melyek arczkifejezése kissé méla volt. Ha gondosabban mosdattak volna, angyaloknak lehetett volna őket hinni.

Nagybátyám és én rögtön megbarátkoztunk ez apróságokkal, s csakhamar mindegyikünk vállán három négy gyermek volt, ugyanannyi ült térdeinken, s a többi lábaink között. Azok, kik már tudtak beszélni, minden elképzelhető hangon, a legmélyebbtől a legmagasabbig, ismételték e szót: „saellwertu.“ Azok, kik még nem beszéltek, annál jobban kiáltottak.

E hangversenyt azon tudósitás szakitá félbe, hogy a vacsora kész. E perczben lépett be a vadász, ki ezalatt a lovak etetéséről gondoskodott, mi ugy értelmezendő, hogy kibocsátotta őket a mezőre; szegény állatoknak be kellett érniök a sziklákon termő mohával és csekély táperőt tartalmazó fűnemekkel; de azért másnap maguktól visszatérnek hálátlan gazdájukhoz, ki csak munkával tartja őket.

„Saellwertu,“ szólt Hans belépve.

Ezután csendesen, gépiesen, anélkül hogy egyik csók hosszasabb lett volna a másiknál, végig csókolta a házigazdát, a háziasszonyt, és a tizenkilencz gyermeket.

E szertartás be lévén fejezve, asztalhoz ültünk, összesen huszonnégyen, következőleg -102- egyik a másikon ült. Még szerencsésnek mondhatta magát az, ki csak két gyerkőczét tartott térdein.

A leves érkeztekor általános lett társaságunkban a csend, s az izlandiaknak, meg az izlandi gyermekeknek is természetében levő hallgatagság ismét visszanyerte uralmát. Házigazdánk izlandi mohából készült levest tálalt elénk, mely nem volt rosz; erre következett egy roppant adag, husz év óta megavasodott vajban uszó száritott hal; az izlandiak izlése szerint t. i. az avas vaj sokkal jobb a frissnél. Ehhez járult még az ugynevezett „skyr,“ neme az aludttejnek, mely fenyőmag-nedvvel volt füszerezve, és melyhez kétszersültet ettünk; italul vizzel vegyitett tej szolgált, mit „blandá“-nak neveznek. Hogy jó vagy rosz volt-e e különös ebéd, azt nem vagyok képes megitélni. Éhes voltam s a csemegéül szolgáló pohánkakását is tökéletesen felkanalaztam.

Ebéd után a gyermekek eltüntek; a felnőttek a tüzhely körül foglaltak helyet, melyen tőzeg, száraz dudva, tehéntrágya és száraz halcsont égett. Miután ekként meleggel is jóllakni igyekeztünk, elváltunk és kiki szobájába ment. A háziasszony ajánlkozott, hogy hazai szokás szerint harisnyáinkat s nadrágainkat le fogja huzni; mit azonban igen szivélyesen megköszöntünk, de el nem fogadtunk; végre a szalmából készült ágyon pihentethetém fáradt tagjaimat. -103-

Másnap, öt órakor reggel, elbucsuztunk az izlandi parasztembertől; nagybátyám alig volt képes őt némi dij elfogadására birni; Hans jeladására utnak indultunk.

Gaerdaertól mintegy száz lépésnyire a vidék jellege megváltozott; a föld ingoványossá kezdett válni s ennélfogva kevésbbé kedvezett lépteinknek. Jobbra a hegyek lánczolata a végtelenbe nyult, mint valami természetalkotta roppant bástya, melynek tövében haladtunk; itt-ott patakok szakitották meg utunkat, melyeken át kellett gázolnunk vagy úsztatnunk, ügyelve, hogy podgyászunk nagyon meg ne ázzék.

A vidék mindinkább sivatag szinét öltötte; olykor azonban ugy tetszett, mintha a távolban emberi alak enyészne el, mintha tőlünk menekülne; ha az ut valamely kanyarulata véletlenül e rémek közelébe hozott bennünket, összeborzadtam a kopasz dagadt fő, a fénylő bőr, az undok sebek láttára, melyek a testüket fedő rongyok lyukain át voltak láthatók.

E szerencsétlen lények nem közeledtek hozzánk, nem nyujtották alamizsnára idomtalan kezeiket. Ellenkezőleg futottak előttünk, de nem távozhattak oly hirtelen, hogy Hans utánok ne kiálthatta volna a szokásos üdvözletet: „Saellwertu.“

„Spetelsk,“ szólt ilyenkor Hans.

„Bélpoklos!“ ismétlé bátyám.

E szó maga undort költött bennem. E rettentő betegség Izlandban elég gyakran előfordul; -104- nem ragadós ugyan, de örökölhető, minélfogva e szerencsétleneknek nem szabad házasodniok.

E kisértetek nem viditották fel a vidék jellegét, mely ugy is mindinkább szomorubb tekintetüvé vált; füvet már csak itt-ott, s végre épen nem láttunk. Fa itt nem terem, kivéve a törpe hársat, mely inkább bokorhoz hasonló, s itt csoportokban tenyészik. Állatot sem láttam, kivéve néhány lovat, melyeket gazdájuk nem tarthat, s melyek magányosan bolyongtak a komor tekintetü síkon. Olykor egy-egy ragadozó madár keringett a szürkés fellegek alatt, s azután nyilsebesen folytatta utját dél felé; e sivár természet lelkemmel közölte méla jellegét s emlékezetem visszavitt szülőföldemre.

Ezután néhány apró, jelentéktelen fjördön kellett átkelnünk, s végre egy valóságos kis öblön; az apály, mely akkor legalacsonyabb fokán volt (következőleg a viz se nem nőtt, se nem apadt,) lehetségessé tette, hogy azon rögtön átkeljünk s Alftanes falut érhessük el, mely egy mértfölddel távolabb fekszik.

Miután este két patakon, az Alfán és a Hettán, melyek csukákban és pisztrángokban bővelkednek, gázoltunk át, kénytelenek voltunk az éjszakát valami elhagyatott, nyomoru viskóban tölteni, mely méltó tanyája lett volna a skandináviai hitrege lidérczeinek; annyi bizonyos, hogy a hideg tündére itt ütötte fel lakását, s engem egész éjjel kinzott. -105-

Következő nap semmi kiemelhető eseményt nem tapasztaltunk. A föld folyvást mocsáros volt, a vidék egyhangu és komor tekintetü. Este czélunk fele utját értük el s az éjet Krösolbt „annexiában“ töltöttük.

Junius 19-én, körülbelül egy mértföldig folyvást meghült láván haladtunk; az ily talaj Izlandban „hraun“-nak neveztetik; a láva felszine redős volt s ugy nézett ki, mintha számtalan kötélből állana, melyek hol messzire nyulnak, hol roppant görcsöket képeznek; e roppant, megszilárdult folyam a közeli hegyekről nyult le hozzánk, melyek többnyire kiégett vulkánok voltak, de melyeknek e maradványai bizonyiták azoknak egykori erejét. Itt-ott még néhány meleg forrás füstölgött.

Arra nem volt időnk, hogy e tüneményekkel sokat foglalkozzunk; haladnunk kellett; lovaink patkói alatt csakhamar ismét ingoványossá lett a föld; olykor-olykor kis tavak mellett haladtunk el. Utunk iránya ekkor nyugot volt; a nagy Faxa-öblöt valóban megkerültük már s a Sneffels fehér, kettős csúcsa alig öt mértföldnyi távolban nyult a fellegek közé. Lovaink gyorsan haladtak; az ut akadályai nem hátráltatták őket; én részemről nagy fáradságot kezdtem érezni, nagybátyám azonban folyvást oly szilárd magatartásu és bátor volt, mint első nap; nem tagadhattam meg bámulatomat sem tőle, sem a vadásztól, ki ez utat egyszerü sétának tekintette. -106-

Szombaton, junius 20-án, esteli 6 órakor Büdirbe érkeztünk; e mezőváros a tenger partján fekszik. Szombat lévén, kalauzunk kikötött diját követelte, melyet bátyám ki is adott neki. Ez alkalommal Hans családjához, azaz nagybátyáihoz és unokatestvéreihez szállottunk, kik vendégszeretőn fogadtak bennünket; ugy hiszem, hogy nem lettem volna terhükre e jó embereknek, ha az ut fáradalmait náluk kivántam volna kipihenni. De bátyám, ki a pihenés szükséges voltát nem érezte, nem értett velem egyet, s igy másnap ismét derék lovacskáink hátára kellett ülnünk.

A föld, melyen haladtunk, elárulta a hegység közellétét; nagy gránit-erek törtek elő lábaink alatt, mintegy gyökerei ama hegyeknek. Már a vulkán roppant területére értünk; a tanár folyvást a Sneffelsen tartá szemeit; kezeivel hadonázott, s kihivólag tekintett a roppant hegyoromra, mintha mondani akarná: „ez tehát az óriás, melylyel meg fogok birkózni!“ Négy órai járás után a lovak maguktól megállottak a stapii plébánia ajtaja előtt.

XIV.

Stapi mintegy harmincz kunyhóból álló helység; láván és lávából épült, a vulkán tövében, mely visszaveti rá a nap sugarait. A helység egy kis fjörd végén fekszik, melyet különös alaku bazalt sziklafal környez.

Tudva van, hogy a bazalt tűzhányati eredetü -107- barnás szikla; idomai rendesen szabályosak s elhelyezésük meglepő. Itt a természet a geometria szabályai szerint, mintegy emberi modorban látszik működni, mintha szögmérőt, delejtüt és szinmértéket használt volna. A természet alakitó törvénye másutt szabálytalanság; mig másutt durva idomu csúcsokat, tökéletlen gúlákat teremt, girbe-gurba szabálytalan vonalakkal, itt rendszeresség példáját akarta felállitani, s megelőzve a legrégibb idők épitészeit, oly szigoru rendet alkotott, melyet sem Babylon pompája, sem Görögország csodaművei soha felül nem multak.

Sokat hallottam ugyan már ezelőtt az óriások utjáról Irlandban s Fingal barlangjáról a Hebridák egyikén, de természetben még soha sem láttam bazalt sziklasorozatot.

Stapiban e látványt legteljesebb szépségében élvezhettem.

A fjörd sziklabástyája, mint egyáltalában az egész félsziget partja, függőleges átlag, harmincz láb magas oszlopok sorozatából áll. Ez egyenes, szabályos idomu oszlopok, roppant tetőzetet hordottak, mely vizirányos sziklagerendákból állott, melyek ekként bolthajtásokat, barlangokat képeztek a tenger szine fölött. E természet-alkotta fedél alatt itt-ott bámulatosan szabályos köralaku ivezetek voltak láthatók, melyek alatt a tenger zajongva roppant hullámokban tört meg. A parton helylyel-közzel nagy bazalt csonkok, melyeket az -108- Ocean dühe tört le, heverték, mint valamely ódon templom omladékai, mint örökké ifju romok, melyeket az idő foga nem sértett.

Ilyen volt földfölötti utunk utolsó állomása. Hans az uton sok értelmességet mutatott s megnyugtató volt rám nézve azon tudat, hogy ezentúl is kisérni fog bennünket.

A lelkész háza elé értünk; ez ép oly alacsony kunyhó volt, semmivel sem szebb, se nem kényelmesebb mint szomszédai; az ajtó előtt bőrkötényt viselő férfi állott, kezében kalapácscsal, és lovat vasalt.

„Saellwertu,“ szólt hozzá a vadász.

„God dag,“ válaszolt a kovács legtisztább dán nyelven.

„Kirkoherde,“ szólt Hans bátyám felé fordulva.

„A lelkész!“ ismétlé ez utóbbi. „Ugy látszik, Axel, hogy e derék ember lelkész.“

Ezalatt kalauzunk előadta helyzetünket a papnak; ez, munkáját félbeszakitva, valami kiáltás-félét hallatott, mely valószinüleg lovak és lókupeczek közt divatozik, mire egy boszorkány tekintetü hórihorgas nőszemély jött elő a kunyhóból. Ha nem is volt talán épen hat láb magas, de nem sok hija.

Attól féltem, hogy izlandi szokás szerint csókkal fogja kinálni a vendégeket; de ő ezt nem cselekedte, sőt egyáltalán nem nagyon szivélyesnek mutatkozott, midőn a házba vezetett bennünket.

A vendégszoba az egész lelkészlak legroszabb, -109- legkisebb és legpiszkosabb szobájának látszott; de be kellett vele érni; a lelkész nem mutatott ókori vendégszeretetet. Távolról sem. Még az nap észrevettem, hogy uj házigazdánk inkább kovács, halász, vadász és ács, szóval minden inkább, mint Isten szolgája. Igaz, hogy hétköznap volt; meglehet, hogy vasárnap jobban megfelelt hivatásának.

Nem akarom kárhoztatni e szegény papokat, kik utoljára is igen nyomoruságosan élnek; a dán kormánytól nevetségesen csekély bért húznak s plébániájuk tizedének“ ¼ részét birják, mi egyre másra nem szokott többre menni hatvan hamburgi marknál.2) Innen származik, miszerint dolgozniok kell, hogy megélhessenek; már pedig ki halászattal, vadászattal és lóvasalással foglalkozik, az csakhamar megtanulja a halászok, vadászok és egyéb kissé durva emberek szokásait és modorát; ugyanazon este azt is tapasztaltam, hogy házigazdánk erényei közé a mértékletesség és józanság sem tartoznak.

Nagybátyám csakhamar belátta, hogy mi fajta emberrel van dolga; érdemes, jámbor tudós helyett, közönséges durva parasztot talált a lelkészben. Elhatározta tehát, hogy nagy vállalatát minél előbb létesiteni fogja s a nem igen vendégszerető plébániát otthagyja. Az ut fáradalmait tekintetbe nem véve, eltökélte, hogy néhány napot a hegyek közt fog tölteni. -110-

Érkeztünket követő napon már megtétettek tehát az indulás előkészületei. Hans három izlandit fogadott, kik a podgyászt voltak utánunk szállitandók, miután lovakkal oda nem mehettünk; e bennszülöttek azonban csupán a Sneffels tölcsérébe voltak bennünket kisérendők, azután vissza fognak térni. Ez előre meg lőn állapitva. Ez alkalommal bátyám kénytelen volt kalauzunkkal tudatni, hogy a vulkán belsejének legvégső határáig szándékszik hatolni.

Hans egyszerüen fejével bólintott. Előtte mindegy volt, hogy merre jár, hogy szigetének mélyébe hatol-e, vagy annak felszinén utazik; én részemről, az utazás eseményei által szórakoztatva, eddig némileg elfelejtkeztem a jövőről, de most annál nagyobb felindulást kezdtem érezni. Mit tegyek? Nem kisérthettem meg többé Lidenbrock tanárral daczolni; ezt Hamburgban kellett volna tenni, s nem a Sneffels tövén.

Főleg egy eszme gyötört rémségesen, valóban borzasztó eszme, mely az enyéimnél szilárdabb idegeket is megrendithetett volna.

„Felmegyünk tehát a Sneffels csúcsára,“ gondolám. „Ez eddig jó. Lemegyünk a hegy tölcsérébe, még ez is megjárja. Előttünk mások is jártak ott és nem haltak bele. De nem ennyiből áll a dolog. Ha valóban találunk utat, mely a föld belsejébe vezet, ha ez átkozott Arne Saknussemm csakugyan igazat szól, belebonyolódunk e tűzhányó hegy földalatti üregeibe. Már pedig, hogy a Sneffels valóban kialudt, erre semmi -111- biztositékot nem látok. Ki állhatna jót arról, hogy nem készül-e belsejében valami rémitő kitörés? Következik-e abból, hogy a szörnyeteg 1229 óta alszik, miszerint többé fel nem ébredhet? S ha felébred, mi lesz belőlünk!?“

A kérdés minden esetre megérdemelte, hogy gondoskodjam fölötte. Ha szemem behunytam, rögtön tűzhányásról álmodtam; arra pedig, hogy lávává változtassam magamat, legcsekélyebb hivatást nem éreztem.

Nem voltam képes tovább hallgatni s eltökéltem, hogy a kérdést a lehető legügyesebben fogom megpenditeni bátyám előtt, mintha magam sem nagyon hinném annak valószinüségét.

Felkerestem bátyámat s előadtam neki aggodalmaimat, azt várván, hogy haragra fog gyulni. De ő egyszerüen válaszolt:

„Jutott eszembe.“

Mit jelenthettek e szavak? Csakugyan hajlandó volna-e az ész tanácsát fogadni? képes lenne-e tervéről lemondani? Ez sokkal szebb volna, semhogy hihetném.

Néhány percznyi hallgatás után, mialatt kérdezősködni nem bátorkodtam, bátyám folytatá:

„Jutott eszembe. Mióta Stapiba érkeztünk, sokat foglalkoztam az általad megpenditett fontos kérdéssel, mert nem jó az embernek meggondolatlanul cselekedni.“

„Ugy van,“ válaszoltam szilárd hangon.

„Hatszáz esztendeje, hogy a Sneffels elhallgatott; -112- de azért ujra megszólalhat. A kitöréseket rendesen oly tünemények szokták megelőzni, melyek általánosan ismeretesek; kérdezősködtem tehát a vidék lakosai között, tanulmányoztam a földszint s biztosan állithatom, Axel öcsém, hogy kitörés nem történend.“

E határozott állitás annyira meglepett, hogy képtelen voltam felelni.

„Kétkedel szavaimban?“ szólt bátyám, „jó tehát! Jer velem.“

Gépiesen engedelmeskedtem. A mint kiértünk a lelkészlakból, bátyám azon utat választá, mely a bazalt sziklafal egy nyilásán keresztül a tengertől eltérő irányban vezetett. Csakhamar a sik földre értünk, ha ugyan nevezhetjük sík földnek a tüzhányati anyagok roppant rakásaival fedett tért; a vidék nagy kövek, trapp, bazalt, gránit s egyéb vulkáni sziklák zápora által mintegy összezuzottnak látszott.

Itt-ott apró füstfellegeket láttam a légbe emelkedni; e fehéres gőzök, melyek izlandi nyelven „reykir“-nek neveztetnek, a meleg forrásokból származnak s lételük által bizonyitják a földbensőnek folytonos tevékenységét. Ez igazolni látszott aggodalmaimat. Nagyon meg voltam tehát lepetve, midőn bátyám igy szólt hozzám:

„Látod e gőzfellegeket, Axel? Ezek mind azt bizonyitják, hogy a vulkán haragjától nincs mit tartanunk.“

„Hogyan?“ kiáltám. -113-

„Jegyezd meg jól magadnak a következőket,“ folytatá a tanár, „a kitörések közeledtekor e gőzfellegek rendkivül megszaporodnak, mig ellenben a kitörés tartama alatt tökéletesen eltünnek, mert ekkor ama ruganyos folyadékok nem levén többé korlátolva, a tűzhányó tölcséren át bugyognak fel s nem szorulnak arra, hogy a föld repedésein át keressenek utat. Ha tehát e gőzök rendes állapotukban maradnak, ha nem szaporodnak el rendkivüli módon, ha ezzel még egybeveted, hogy a szelet, az esőt nem váltotta föl csendes idő és sűrű nehéz lég által, biztosan állithatod, hogy rövid időn nem lehet kitörést várni.“

„De…“

„Elég. Mikor a tudomány ily határozottan bizonyit valamit, nincs többé ellenvetés.“

Nagyon csüggedten tértem vissza a lelkészlakba; igaz, hogy bátyám tudományos argumentumokkal vert meg. De mindamellett volt még egy reményem, az: hogy lehetetlen lesz a tölcsér fenekénél mélyebbre hatolnunk, hogy nem fog előttünk ut nyilni, s hogy Saknussemm állitása hazugságnak bizonyuland.

A következő éjszakát rémitő álmok közt töltöttem: vulkánok fenekén, a föld üregeiben jártam s azután megolvadt szikladarab alakjában felhajtaték a földalatti erő által, felhajtva éreztem magam a csillagokon túl a véghetetlen ürbe.

Másnap, junius 23-án reggel, Hans már az -114- ajtó előtt várt reánk társaival, kik az élelmiszereket, physikai és egyéb eszközöket hordták. Bátyám és én mindegyikünk egy vasas botot, egy puskát s egy tölténytartót vittünk. Hans, mint elővigyázatos ember, podgyászunkat még egy vizzel tölt tömlővel szaporitotta, mely kulacsaink tartalmával együtt, nyolcz napra biztositott számunkra italt.

Reggeli kilencz óra volt. A lelkész és hórihorgas boszorkányszerü gazdasszonya, az ajtóban vártak reánk. Kétségkivül bucsúzni, jó utat kivánni akartak vendégeiknek. A bucsuzás azonban váratlanul irtózatos számla alakját öltötte, melyben fel volt számitva még a lég is, melyet viskójukban szíttunk, pedig el merem mondani, hogy e lég büzhödt volt. E derék pár értett vendégeinek adóztatásához, akár egy sveiczi vendéglős, és valóban nagy árt szabott vendégszeretetének.

Bátyám azonban nem alkudott s kifizette a számlát. Aki a föld központjába készül, pár tallérral nem sokat gondol.

Ez ügy befejeztetése után Hans jelt adott az indulásra, s néhány percz mulva kivül voltunk Stapi utczáin.

XV.

A Sneffels magassága ötezer láb; kettős csúcsa egy trachyticus láncz végpontját képezi, mely a sziget főhegységének egyik ága. Indulásunk pontjáról nem lehetett felismerni a szürkés -115- láthatárt megszakitó két csúcsot. Csupán egy roppant hóföveget vettem észre, mely az az óriás homlokára volt nyomva.

Egyesével haladtunk; legelől a vadász, ki keskeny ösvényeken vezetett bennünket fölfelé, melyeken két személy egy sorban nem haladhatott volna. Ennélfogva társalgást folytatni teljes lehetetlen volt.

A stapii fjörd bazalt falán túl legelébb is ingoványos, növénymaradványokkal telt tőzegföldre értünk, mely a félsziget mocsárai egykori tenyészetének maradványaiból állott; e gyúanyag roppant, még eddig ki nem zsákmányolt tömege Izland összes népességének fűtőszerül szolgálhatna egy századig. E nagy tőzegréteg, mint ezt az eső által mosott völgyeletekben megitélhetém, hetven láb magas volt és szénné vált szerves testek számos telepeiből állott, melyeket egymástól vékony tajtos tufflapok választottak el.

Lidenbrock tanár valódi vérrokonaként, daczára aggodalmas izgatottságomnak, érdekkel vizsgáltam ez ásványtani ritkaságokat, melyek itt mint valami nagyszerü természettudományi tárlatban voltak összehalmozva; egyszersmind összeállitám elmémben Izland geologiai egész történetét. E különös sziget nyilván a viz szine alól merült fel és pedig aránylag uj korban; sőt talán észrevehetetlenül még most is emelkedik. Ha ez áll, ugy eredetét csupán a földalatti tüz működésének lehet tulajdonitani. -116- Ez esetben tehát Davy Humphry elmélete, Saknussemm irata, nagybátyám állitásai és tervei, mindez füstbe ment. E hypothesis folytán figyelmes vizsga alá vettem a talaj jellegét, és csakhamar világos volt előttem, hogy mily rendben követhették egymást ama tünemények, melyeknek e sziget lételét köszönhette.

Izland egyáltalában nem bir telepfölddel és tisztán csak tüzhányati anyagokból, azaz összeolvadt és likacsos sziklákból áll. A tüzhányó hegyek keletkezése előtt egészen trappból állhatott, melyet a központi erők lassankint emeltek a viz szine fölé. A belső tüzek ekkor még nem törtek volt ki.

De később nagy hasadás támadt, mely az egész szigetet átmetszé, délnyugotról éjszaknyugot felé irányozva. S e hasadékon ömlött ki a trachyticus folyadék. E tünemény akkor csendesen, nagy rázkódtatások nélkül ment véghez. A nyilás roppant nagy volt s a megolvadt anyagok, melyek a föld belsejéből bugyogtak fel, csendesen folytak szét s fedék be a sziget felszinét. Ez időszakban jelentek meg a feldspát, a syenith és a porphyr.

De e kiömlés következtében a sziget felszine magasabbra emelkedett, s egyszersmind szilárdabbá is lett. Könnyen megfogható, hogy mélyében mennyi ruganyos gáz települt meg, midőn az a trachyticus kéreg meghülése után többé nem talált nyilást. Ennek következtében végre elérkezett azon időpont, midőn a gázok -117- ereje oly ellenállhatatlanná vált, hogy a nehéz kérget felemelte, és roppant kéményeket fúrt azon át. Innen származtak a kéreg emelkedése által alakult vulkánok, s azután a vulkánon át fúrt tölcsérek.

Ekkor a földemelkedési tüneményeket tüzhányási tünemények követték; az ujonnan alakult nyilásokon kezdetben bazalt-tömegek hányattak ki, melyeknek legcsodásabb példányait szemlélhettük a síkságon, melyen most áthaladtunk. E nehéz, setétszürke sziklákon haladtunk most, melyek meghülésük alkalmával hatszögű oszlopokká alakultak. A távolban számos összelapitott csúcs volt látható, melyek egykor mindannyian tüzet hánytak.

Ezután a bazalt kitörései megszünvén, a vulkán, melynek ereje a kiégett tölcsérekével is szaporodott, ama lávának és tuffnak s egyéb olvadt köveknek nyitott utat, melyek most oldalait dús hajzat tekercseiként boritották.

Ekként követték egymást a tünemények, melyek Izland szigetét alakitották; mindezek a belső tüzből származtak s véleményem szerint őrültség volt feltételezni, hogy a sziget belseje most is nincs forró olvadás állapotában, és őrültség volt azt hinni, hogy a föld központjáig lehessen hatolni.

Vállalatunk lehető következményei iránt tehát tökéletesen megnyugodtam, mialatt a Sneffelset rohammal bevenni készültünk.

Utunk akadályai folyvást növekedtek; a -118- földtér emelkedett, lábaink alatt inogtak a szikladarabok, s veszedelmes bukások csak a legnagyobb óvatossággal voltak elkerülhetők.

Hans csendesen és nyugodtan haladt elől, mintha a legjobb uton járna, olykor tökéletesen eltünt szemeink előtt a nagy sziklatömegek mögött; ilyenkor éles füttyentés által adta tudtunkra a követendő irányt. Gyakran megállapodott s néhány szikladarabot rakott össze, hogy azok után visszatértünkkor megtaláljuk az utat. Ez óvatosság magában véve igen dicséretes volt, de a jövő eseményei fölöslegessé tették azt.

Három órai fáradságos járás után a hegynek még csak tövébe érkeztünk. Ide érve, Hans megállott, mire reggelinket gyorsan elköltöttük. Bátyám két-akkora darabokat tett szájába mint máskor, hogy hamarább utnak indulhassunk. De nem ért czélt, mert Hans szükségesnek vélte, hogy minekelőtte ismét utra kelnénk, jólkipihenjünk, s ennélfogva csak egy órával később adott jelt az indulásra. A három izlandi ép oly hallgatag volt mint társuk a vadász; az egész idő alatt egy szót sem szóltak s igen mértékletesen ettek.

Most a Sneffels meredek lejtőjén kezdtünk felhaladni; a hegynek hóboritott csúcsa, hegyes vidéken gyakran előforduló optikai csalódás következtében, igen közelinek látszott, és mégis mennyi hosszu órába, s mily roppant fáradságba került, mig azt elérhettük! A kövek, melyeket sem föld, sem növényzet nem kötött egymáshoz, megindultak -119- lábaink alatt s iszonyu sebességgel gördültek le a völgybe.

Voltak helyek, hol a hegy lejtője legalább is harminczhat fokos szöget képezett a látkörrel; e helyeken lehetetlen volt felhaladnunk, s azért szorgalmasan ki kellett azokat kerülni, mi nem csekély fáradságba került. Ilyenkor azután botjainkba fogódzva kölcsönösen segitettük egymást.

Nem hallgathatom el, hogy bátyám mindig mellettem volt és nem veszitett szem elől; karja nem egyszer szolgált hatalmas támaszul e veszélyes úton. Ő maga kétségkivül legnagyobb mértékben birta az egyensulyozás képességét, mert egyetlenegyszer sem botlott meg. Az izlandiak, habár nagy terhet vittek, ügyesen mint valódi hegyi lakók haladtak.

A Sneffels csúcsának roppant magasságát látva, lehetetlennek véltem, hogy azt, a hegy ez oldalán haladva, elérhessük, ha a lejtő folyvást ily meredek marad. Szerencsére egy órai fáradalom és roppant erőlködés után, a hegy derekán, nagy hóréteg közepén, váratlanul valami lépcsőzetformára bukkantunk, mely megkönnyitette haladásunkat. E lépcsőzet a kitörések által idevetett kőzuhatag által képeztetett; az izlandiak „stina“-nak nevezik azt. Ha e zuhatagot bukásában a hegyoldal különös alakja meg nem állitja, az a tengerbe rohant s uj szigeteket képezett volna.

Igy azonban igen jó szolgálatunkra volt; a -120- lejtő ugyan mindinkább meredekebbé vált, de e kőlépcsőkön kényelmesen, sőt oly gyorsan haladhattunk, hogy midőn egy pillanatra megállottam, mialatt társaim folyvást haladtak, a hirtelen növekedő távolság következtében gorcsővi kis alakban tüntek fel előttem.

Esteli hét órakor a lépcsőnek kétezer fokozatán haladtunk volt fel, és a hegynek egy kidomborodására, mely mintegy erkélyt képezett s a tölcsér tulajdonképeni guláját viselte, érkeztünk.

A tenger háromezer kétszáz lépésnyi mélységben terült el alattunk; elértük az örök hó rétegét, mely Izlandban, az égalj folytonos nedvességének következtében, nem igen magasan fekszik. Kemény hideg volt s a szél erősen fujt. Én végkép ki voltam merülve. A tanár látván, hogy lábaim tökéletesen megtagadják a szolgálatot, türelmetlensége daczára is, rászánta magát a szünetelésre s ennélfogva kalauzunknak intett, ki azonban fejét rázva felelt:

„Ofvanför.“

„Ugy látszik, hogy följebb kell mennünk,“ mondá bátyám.

A tanár Hanstól válaszának indokát kérdezte.

„Mistour,“ válaszolt a kalauz.

„Ja mistour,“ ismétlé az izlandiak egyike ijedt hangon.

„Mit jelent e szó?“ kérdém én aggódva.

„Nézz oda,“ szólt bátyám. -121-

Lenéztem a síkságra és ott összezuzott kövekből, homokból és porból álló roppant oszlopot vettem észre, mely forogva emelkedett fel tölcséralakban; a szél a Sneffels azon oldala felé hajtotta azt, melyen mi kapaszkodtunk fölfelé. Setét függönyként emelkedett a hegy előtt, elhomályositva a napot s árnyékát a Sneffelsre vetve. Láttam, hogy ha e tölcsér meghajlik, bennünket okvetlenül elsodor. E tünemény, mely elég gyakran előfordul, mikor a jéghegyek közt forgószél emelkedik, izlandi nyelven mistour-nak neveztetik.

„Hastigt, hastigt,“ kiáltá kalauzunk.

Bár nem értettem dánul, mégis felfogtam, hogy lehető leggyorsabban kell Hansot követnünk. Ez a tölcsér kupján gyorsan haladni kezdett fölfelé, de nem egyenesen, hanem jobbra balra kanyarogva, s ekként a járást könnyitve; a tölcsér csakhamar megtört s a hegyre omlott, mely a roppant csapás alatt megrendült; a forgószél által felkapott kövek záporként hullottak alá, mint valamely kitöréskor. Mi ekkor szerencsére már a hegy másik oldalán voltunk s minden veszélyen kivül; kalauzunk elővigyázatosságának köszönhettük, hogy porrá zuzott testeink nem mint valamely lebkő alkatrésze hullottak alá valahol a távolban.

Hans azonban ugy vélekedett, hogy nem tanácsos az éjet a kúp oldalán tölteni. Folytattuk tehát utunkat jobbra-balra kanyarogva; a még hátralevő ezerötszáz láb öt órát igényelt; -122- a kerülések és kanyargások összesen legalább három mértföldet tettek. Nem győztem többé a járást; a hideg és a fáradtság majd megöltek és a kissé már ritkább lég nem volt képes tüdőmnek eleget tenni.

Végre, esteli tizenegy órakor, a legnagyobb setétben értük el a Sneffels csúcsát, és minekelőtte a tölcsér belsejébe kerestem volna menedéket, láthattam, pályája legalsóbb részén, az éjféli napot, mely halvány sugarait az alattunk szendergő szigetre veté.

XVI.

Estelinket gyorsan elköltöttük, mire a kis vándorcsapat türhető éjjeli tanyát keresett. Kemény sziklán feküdtünk, a hajlék nem igen biztos volt, s egyáltalában a helyzet, itt ötezer lábnyira a tenger szine fölött, valóban kinos; mindamellett igen jól és mélyen aludtam, s oly nyugalmas éjszakám volt, mint már régen nem. Még csak nem is álmodtam.

Másnap reggel összefagyva ébredtünk fel; a lég csipős hideg volt, az idő szép tiszta, a nap ragyogó. Fölkeltem gránit ágyamról, hogy élvezhessem a nagyszerü látványt, mely kinálkozott.

A Sneffels két csúcsának egyikén, a délin, állottam. Innen tekintetem befuthatá az egész szigetet; ily magas szempontokon közönséges optikai csalódás következtében a sziget partjai fölemelkedni, mig belső részei besüppedni látszottak. -123- Azt lehetett volna hinni, hogy Helbesmer domboru földképeinek egyike terül el alattunk; mély völgyeket láttam, melyek minden irányban szelték át egymást, a mélységek kútalakot öltöttek, a tavak roppant nagyra nőttek, s a patakok folyókká váltak. Tőlem jobbra számtalan jéghegy és csúcs lánczolata nyult el, melyeknek némelyike fölött könnyü füstfelleg lebegett. E beláthatatlan hegyláncz, melynek csúcsain tajtékként tünt fel a hóréteg, hullámzó tengerre hasonlitott. Ha nyugot felé fordultam, a tenger terült el szemeim előtt, méltóságteljesen, végnélkül, s mintegy folytatása ama hullámzó hegylánczolatnak. Szemem alig volt képes megkülönböztetni, hogy hol végződnek a hegyek, és hol kezdődnek a hullámok.

Tökéletesen átengedtem magam a büvös lelkesedésnek, melyet ily magaslatokon érezünk; fejem most nem szédült, mert végre szokni kezdtem e felséges látványokhoz. Káprázó szemeim a napsugarak ragyogó dicskörébe merültek. Elfelejtém, hogy ki vagyok, hogy hol vagyok s éltem az elfeknek és sylpheknek, a skandináviai mythologia képzeleti lényeinek életét; megittasultam a magaslatok kéjérzetében, s nem gondoltam ama mélységekre, melyekbe végzetem nem sokára le fog vinni. De csakhamar a való érzetére ébredtem a tanárnak és Hansnak érkezte által, kik most feljöttek hozzám a hegy végcsúcsára.

Bátyám nyugot felé fordulva, kezével valami -124- gőz- vagy ködformára mutatott, mi a tenger szinén látszott uszni és mit partok körrajzának is lehetett vélni.

„Grönland“, mondá bátyám.

„Hogyan, Grönland?“ kiáltám én.

„Ugy van; csak harminczöt mértföldnyi távolság választ el bennünket Grönlandtól; a jég olvadásának idejében a megindult nagy jégtáblák olykor Izland partjáig usztatják Grönland jegesmedvéit. De erre semmi gondunk. Itt vagyunk a Sneffels csúcsán; ime két csúcs: a déli és az éjszaki. Hanstól rögtön megtudhatjuk, hogy az izlandiak hogy hivják azon csúcsot, melyen most vagyunk.“

Bátyám kérdésére a kalauz felelt:

„Skartaris.“

Bátyám diadalmas tekintetet vetett rám.

„Jerünk a tölcsérbe!“ mondá.

A Sneffels tölcsére megforditott kúpalaku volt; átmérője legfölül fél mértföldnyi lehetett. Mélységét mintegy kétezer lábnyira becsültem. Képzeljük el, minő tekintetet nyujthat e katlan, mikor villámmal és dörgéssel telik meg. Fenekének körülete nem lehetett több ötszáz lábnyinál, minélfogva oldalainak lejtője nem igen meredek volt s igy könnyen le lehetett jutni a mélységbe; önkénytelenül roppant lőmozsárhoz hasonlitám e tölcsért, s e hasonlat elrémitett.

„Leszálljunk e mozsárba?“ gondolám, „mikor talán meg van töltve s a legcsekélyebb szikra -125- is felgyujthatja s elsütheti; ezt valóban csak őrültek tehetik.“

De többé nem hátrálhattam. Hans igen közönyös arczkifejezéssel indult meg a csoport élén, s én szó nélkül követtem a többieket.

A lemenetelt megkönnyitendő, Hans a tölcsérben csigavonalban haladt lefelé; tüzhányati sziklák között kellett járnunk, melyek közől egynémelyik, megingattatva üregében, nagyokat szökkenve gördült le a mélységbe s bukásának zaját a viszhang különös érczességgel ismételte.

A tölcsér egyes kiálló részei annak belsejében apró jéghegyeket képeztek; Hans ilyenkor rendkivül óvatosan haladt elő, vasas botjával meg-megdöfve maga előtt az utat, hogy a netaláni rejtett hasadékokat elkerülje. Bizonyos veszélyes helyeken szükségessé vált, hogy hosszu kötél által helyezzük magunkat összeköttetésbe egymással, a végett, hogy ha valamelyikünknek lába botlanék, ez társai által tartathassék fenn. E szolidaritás bölcs dolog volt, de nem zárt ki minden veszélyt.

Azonban daczára a kalauzunk előtt is ismeretlen tölcsérlejtő számos akadályainak, nem történt az úton semmi baj, kivéve azt, hogy egyik izlandinak kezéből kihullott egy nagy kötélcsomag, mely azután a legrövidebb uton jutott le a fenékre.

Mikor leérkeztünk, dél volt. Fölemeltem tekintetemet, s a tölcsér legfelső torkolatát pillantám -126- meg, mely egy darab eget keritett körül; terjedelme ugyan meglepőleg csekélynek látszott, de a kör csaknem tökéletes volt; csupán egy ponton szakitá meg annak szabályosságát a Skartaris csúcsa, mely a kör belteriméjébe nyult be.

A tölcsér fenekén három kémény nyilása volt látható, melyeken át a Sneffels kitörései alkalmával, lávát és gőzt szokott a központi tűz kilövelni. E kémények mindegyike körülbelül száz lábnyi félmérőjü lehetett. Ott tátongtak, ugyszólván lépteink alatt. Én nem voltam képes tekintetemet beléjük meriteni. Lidenbrock tanár rögtön megvizsgálta fekvésüket. A tanár lelkendezve futott egyiktől a másikhoz, kezeivel hadonázva és érthetetlen szavakat tördelve. Hans és társai, lávadarabokon ülve, szemlélték bátyám különös viseletét és nyilván őrültnek gondolták.

Most bátyám nagyot kiáltott; én azt hittem, hogy talán elszédült s leesett ama kémények valamelyikébe. De nem; ott állott, karjait magasra emelve, szélylyelvetett lábakkal, egy a tölcsér központján levő gránit-szikla előtt, mely ugy állott ott, mintha Pluto szobrának szánták volna talpkőül. Bátyám arczkifejezése a legnagyobb meglepetést árulta el, de e meglepetés csakhamar őrjöngő vigságnak adott helyet.

„Axel, Axel!“ kiáltott bátyám, „jer ide!“

Oda futottam. Sem Hans, sem az izlandiak nem moczczantak. -127-

„Tekints oda,“ szólt a tanár.

Bátyám meglepetését, ha nem is örömét, osztva, olvastam a sziklatömeg nyugoti oldalán, az idő foga által félig eltörült betükben, ez átkozott nevet:

„Arne Saknussemm!“ kiáltott bátyám, „kétkedel még?“

Nem válaszoltam s hüledezve tértem vissza helyemre. E fölfedezés megsemmisitett.

Nem tudom tisztán, hogy mennyi ideig maradtam igy szomoru töprengéseimben elmerülve… Csak annyit tudok, hogy mikor ismét eszméltem, bátyámat és Hansot magukban láttam a tölcsér fenekén. Az izlandiak már haza bocsáttattak, s most a Sneffels külső lejtőjén haladtak le Stapi felé.

Hans nyugalmas álomba volt merülve; egy szikla tövében, egy láva-csatornában rögtönzött ágyon feküdt; bátyám a tölcsér fenekén futkosott fel s alá, mint valamely vadállat a veremben. Nekem részemről sem kedvem, sem erőm nem volt arra, hogy fölkeljek, s igy követve kalauzunk példáját, álomba, vagy helyesebben fájdalmas ájulásba merültem, mely alatt ugy tetszett, mintha a hegy belsejében zajgást hallanék, vagy onnan érkező rengést éreznék.

Igy telt el a tölcsér fenekén töltött első éjszaka.

Másnap szürke felleges ég domborult a kúp -128- nyilása fölött. Ezt nem annyira a tölcsérben uralkodó homályról, mint nagybátyám haragjáról vettem észre, melynek okát azonnal megértettem.

Szivemben ismét reménysugár kezdett derengeni. Ugyanis az előttünk nyiló három utnak csak egyikét követte volt Saknussemm. A tudós izlandi állitása szerint, ezt azon, e rejtiratban megérintett sajátságáról lehetett felismerni, hogy annak szélét juniushó utolsó napjaiban a Scartaris árnya fedi be.

E hegyes csúcsot valóban ugy lehetett tekinteni, mint valamely roppant napóra mutatóját, melynek árnya az év egyik napján a földközpont utját jelöli ki.

Már pedig, ha nap nem süt, nincs árnyék; következőleg nincs utmutató. Ekkor junius 25-ke volt. Ha az ég még hat napig borult marad, ugy a fölfedezést más évre kell halasztani.

Nem irhatom le Lidenbrock tanár iszonyu, de erőtlen haragját. E nap elmult a nélkül, hogy a tölcsér fenekén legcsekélyebb árnyat is láttunk volna. Hans nem mozdult helyéről; pedig belsejében mégis csak tünődhetett a fölött, hogy mit várunk, ha ugyan egyáltalában szokott tünődni. Nagybátyám egyetlenegyszer sem szólott hozzám. Tekintete változatlanul, mereven az égen függött s annak szürke és ködös végtelenségében merült el.

Junius 26-ka ilyformán telt el, csakhogy ekkor egész nap hóval vegyes eső esett. Hans -129- lávadarabokból kis kunyhót épitett. Szemem különös gyönyörrel követte azon sok ezer apró rögtönzött zuhatagot és vizesést, mely az eső következtében a kúp oldalán támadt; ennek minden egyes köve növelte az eső által okozott morajt.

Nagybátyám többé nem volt képes magán uralkodni.

Valóban nálánál türelmesebb ember is ingerültté válna, ha ekként, ugyszólván a kikötő bejárása előtt, szenvedne hajótörést.

De a nagy fájdalmakat rendesen nagy örömökkel szokta vegyiteni az ég, mely Lidenbrock tanár számára is kétségbeesése nagyságához mért boldogságot tartogatott.

Másnap ugyan még folyvást borult volt az ég, de vasárnap, junius 28-kán, a hónap utolsóelőtti napját megelőző nap, a hold változtával megváltozott az idő is. A nap sugarai dúsan özönlöttek a tölcsérbe. Minden domborulat, minden szikla, minden kő és orom részesült e jótékony sugarakban s árnyát azonnal a földre veté. Valamennyi közt a Skartarisé tünt ki, mely valami hegyes szálkára hasonlitott s körben forgott, a mint a nap pályáján haladt.

Nagybátyám vele forgott.

Délben, mikor az árnyék legrövidebb volt, vége épen a középső kémény széléig ért.

„Erre tehát!“ kiáltott a tanár, „erre! a föld központja felé!“ tevé hozzá dán nyelven.

Hansra tekintettem. -130-

„Forüt!“ szólt kalauzunk nyugodtan.

„Előre!“ válaszolt nagybátyám.

Esteli egy óra és tizenhárom percz volt.

XVII.

Valódi utunk most kezdődött. Eddig a fáradalmak felülmulták a nehézségeket; ezután azonban ezeknek mindegyre megujuló sokasága ellen kellett küzdenünk.

Eddig még egyszer sem tekintettem le ama feneketlen mélységbe, melybe le kellett szállanom. De most elérkezett az elhatározó pillanat. Még választhattam, rászánhattam magam a vállalatra, vagy vissza is léphettem; de ez utóbbit tenni a kalauz előtt szégyeltem. Hans oly nyugodtan, oly tökéletes közönyösen, annyira nem gondolva a veszélyekkel szánta magát e kalandra, hogy önmagam előtt pirultam azon gondolatra, hogy nálánál kevésbbé bátor legyek. Ha magam lettem volna, elősoroltam volna minden nagy argumentumaimat; de a kalauz jelenléte hallgatásra birt; emlékezetem haza repült Németországba, kedves Margitomhoz, mialatt a középső kémény, vagyis aknához közeledtem.

Emlitettem, hogy átmérője száz, s ennélfogva körülete háromszáz láb. Egy szikla fölé hajoltam, mely az örvény fölött függött, s letekintettem; minden hajam szála égnek meredt. Az ür érzete erőt vett rajtam. Ugy tetszett, mintha a súlyközpont fejembe tétetnék át, mely szédülni és forogni kezdett, mintha részeg volnék. -131- Semmi ugy be nem töltheti az ember fejét, mint a mélység által gyakorolt vonzerő. Már-már lezuhantam volna, midőn erős kéz tartott vissza: Hans keze. Ugy látszik, hogy a Kopenhágában, a Frelsers-Kirk tornyán vett örvényleczkék eredménye nem volt tökéletes.

De bármi rövid ideig tekintettem is ama kútba, mégis megjegyeztem annak belalakját. Oldalai, melyek csaknem függőlegesek voltak, számos kiálló orommal birtak, s ezek megkönnyithették a lemenetelt; de ha igy lépcső volt is, a korlát tökéletesen hiányzott. Egy, a torkolatnál megerősitett kötél, szolgálhatott volna karfául; azonban miként vonjuk aztán ezt magunk után, ha leértünk a kút fenekére?

Nagybátyám ez akadályt igen egyszerü módon háritotta el. Egy hüvelyknyi vastagságú és négyszáz láb hosszu kötelet szélylyelbontott. E kötelet azután közepén egy kiálló lávacsúcsba akasztotta s két végét levetette az aknába. Igy mindnyájan lemehettünk, kezünkben tartva a kötél két ágát, mely ekként nem bomolhatott szét; ha azután kétszáz lábnyira értünk le, a kötél egyik végét elbocsátjuk és a másikat magunkhoz huzzuk, s ujra kezdhettük e műtétet, melyet azután számtalanszor ismételhetünk.

„Most,“ szólt bátyám, miután az előkészületeket befejezte, „foglalkozzunk a podgyászszal; ezeket három csomagra osztjuk, s egyet-egyet hátunkra kötünk; természetesen csak a törékeny tárgyakról szólok.“ -132-

A vakmerő tanár bennünket, magunkat nyilván nem számitott az utóbb emlitettek közé.

„Hans,“ folytatá a tanár, „magára vállalja az eszközöket és élelmiszereket; te Axel, az élelmiszerek egy részét s a fegyvereket; én magam az élelmiszerek utolsó harmadát s a törékeny műszereket.“

„De,“ mondám én, „hát az öltönyök, és e temérdek kötél és hágcsó, ki vállalja magára ezeknek leszállitását?“

„Ezek magukban is leszállanak.“

„Hogyhogy?“ kérdém nagyon csodálkozva.

„Mindjárt meglátod.“

Nagybátyám szeretett rendkivüli módszereket használni s habozás nélkül szokta azokat alkalmazni. Parancsára Hans egy csomagba rakta össze minden nemtörékeny podgyászunkat, s e csomagot, miután kötéllel erősen összekötötték, egész egyszerüen ledobták a mélységbe.

Sokáig hallatszott ama erős moraj, mely a légrétegeknek helyükből kimozditása által idéztetik elő. Nágybátyám az örvény fölé hajolva megelégedéssel tekintett utána podgyászainak, és csak miután szem elől vesztette azokat, emelkedett fel.

„Helyesen,“ mondá. „Most rajtunk a sor.“

Lehetséges volt-e ily szavakat hallanom és nem borzadnom!

A tanár saját hátára kötötte a műszereket tartalmazó csomagot. Hans az eszközöket vállalta -133- magára, én pedig a fegyvereket. A lemenetel következő rendben kezdetett meg: Hans, bátyám és én. A legtökéletesebb csendben haladtunk, melyet csak a lábaink alatt olykor elváló s a mélységbe zuhanó szikladarabok zaja szakitott meg.

Én ugyszólván lecsúsztatám magamat, egyik kezemben görcsösen szoritva a kettős kötelet, mialatt másik kezemmel vasasvégü botomra támaszkodtam. Egy rémgondolat vett erőt rajtam: attól féltem, hogy támaszunk megtagadja a szolgálatot. E kötelet gyengének véltem arra, hogy három egyén súlyát birja el, s ennélfogva lehető legkevésbbé biztam rá magam és valóban csodálatos egyensúlyzási műtéteket vittem véghez a kiálló sziklaormokon, melyeket megfogni igyekeztem lábammal, mintha ez kéz volna.

Ha a csúszós lépcsőfokok valamelyike megindult Hans lábai alatt, ő szokott nyugodt hangján mondá:

„Gif akt!“

„Vigyázz!“ ismétlé bátyám.

Mintegy félóra után egy szikla felületére értünk, mely a kémény oldalából kiállott.

Hans elbocsátá a kötél egyik végét, a másikat pedig húzni kezdte, mire amaz a légbe emelkedett; miután a felső sziklán végig húzódott, leesett, kő- és lávadarabokat ragadva magával utközben, melyek záporként, vagy inkább veszélyes jégesőként hullottak le.

Keskeny erkélyünkről letekintvén a mélységbe, -134- észrevettem, hogy a kút feneke még nem látható.

Ujra kezdénk a kötéllel való műtétet, s félórával később ismét kétszáz lábnyival voltunk mélyebben. Nem tudom, hogy utközben a legszenvedélyesebb földtudós is megkisérlette volna-e, tanulmányozni a bennünket környező földréteg minőségét. Én részemről most nem foglalkoztam azzal; legkevésbbé sem gondoltam vele, hogy pliocén, miocén, eocén, kretacei, jurai, triasi, perni, kőszenes, devoni, siluri, vagy ős rétegben haladunk-e. De a tanár, ugy látszék, hogy folyvást figyelemmel kisérte környezetünk jellegét; mert egy ujabb megállapodásunk alkalmával igy szólt hozzám:

„Minél mélyebbre hatolunk, annyival inkább növekszik bizalmam; e vulcani rétegek elhelyezése tökéletesen igazolja Davy elméletét. Jelenleg már az ős rétegben vagyunk, azon rétegben, melyben a lég és viz érintése folytán meggyuladt fémek vegyészeti tüneménye ment véghez. Határozottan tagadni merem a központi meleg rendszerének helyességét; egyébiránt rövid időn meglátjuk.“

Bátyám minden okoskodását ez utóbbi szavakkal szokta befejezni, melyeket nem igen vigasztalóknak találtam; egyébiránt nem bocsátkoztam most vitatkozásba; bátyám hallgatásomat helyeslésre magyarázta s mi ujra utnak indultunk.

Három órája volt, hogy haladtunk, és még -135- sem láttam az akna fenekét. Ha tekintetem fölemeltem, láttam annak nyilását, mely látszólag mind szükebbé vált; az akna oldalai, nem lévén tökéletesen függőlegesek, közeledtek egymáshoz; a homály folyvást tökéletesebbé vált.

Mindamellett folytattuk utunkat, nekem ugy tetszett, mintha az akna oldaláról elváló kövek zaja, midőn legördültek, most tompább lett volna, mint kezdetben volt, miből azt következtettem, hogy hirtelen elérjük a feneket.

Miután gondom volt reá, hogy megjegyezzem, hányszor ismételjük a kötéllel való műtétet, biztosan kiszámithattam egyszersmind a már elért mélységet s a lefolyt idő tartamát.

Tizennégyszer ismételtük már e műtétet, melynek tartama rendesen félóra volt. Hét órája volt tehát, hogy ekként haladtunk, nem számitva a tizennégy negyedórai vagy összesen negyedfélórai pihenést. Pontban tizenegy órakor indultunk volt meg, jelenleg tehát tizenegy lehetett.

Mi pedig az elért mélységet illeti, a kétszáz lábnyi kötélnek tizennégyszeri megváltoztatása összesen kétezer nyolczszáz lábat tett.

E perczben Hans hangja szólalt:

„Halt!“

Rögtön megállottam, azon pillanatban, midőn lábaim már csaknem érték nagybátyám fejét.

„Megérkeztünk,“ szólt ez.

„Hová?“ kérdém én, mialatt melléje bocsátkoztam. -136-

„A függőleges kémény fenekére.“

„Nincs tehát egyéb kijárása?“

„De igen, látok valami alagut-félét, mely jobbra tőlünk kanyarodik be. Majd megvizsgáljuk holnap. Most estelizzünk s azután aludjunk.“

A setétség még nem volt tökéletes. Felbontottuk az élelmiszereket tartalmazó zsákot, ettünk és azután lefeküdtünk a kövekből és lávadarabokból álló nyughelyre.

Midőn hanyattfekve, szemeimet felnyitám, e háromezer lábnyi cső végén, mely óriási távcsővé változott át, ragyogó pontot pillantottam meg.

Csillag volt az, melyet helyzetünk tökéletesen megfosztott csillogásától; számitásom szerint a gönczölszekerének egyik csillaga lehetett.

Ezután mély álomba merültem.

XVIII.

Reggeli nyolcz órakor a napnak egy sugara költött fel bennünket. Az aknaoldal ezer meg ezer apró lávalapja felfogta azt utjában s mintegy szikraesővé bontotta fel.

E világosság elegendő volt arra, hogy a környező tárgyakat felismerhessük.

„Nos Axel? hogy tetszik?“ szólt bátyám kezeit dörzsölve. „Töltöttél-e valaha ennél kellemesebb, nyugalmasabb éjszakát königstrassei házunkban? Itt nem háborgat a szekerek robaja, a házalók kiabálása, a hajósok káromkodása!“ -137-

„Igaz, hogy ez akna fenekén tökéletes nyugalom honol; de magában e nyugalomban is van valami rémitő.“

„Ugyan hadd el,“ kiáltá bátyám, „ha most is félni kezdesz már, mi lesz belőled majd később? Még eddig egy hüvelyknyire sem hatoltunk a föld szine alá?“

„Hogyan?“

„Eddig még csak a sziget szinvonalára jutottunk! E hosszu függőleges cső, mely a Sneffels tölcsérébe torkol, körülbelül a tengerszin magasságáig nyulik alá.“

„Bizonyos-e ez?“

„Tökéletesen bizonyos; tekints a légmérőre, s meglátod!“

Csakugyan, a higany, miután a szerint, hogy alábbszállottunk, fölemelkedett a légmérőben, huszonhét hüvelyknyi magasságban állott meg.

„Látod,“ folytatá a tanár, „hogy eddig még csak a közönséges légkör nyomása éri a higanyt; alig várom, hogy a légmérőt a manometrummal cseréljük fel.“

E műszerre valóban szükségünk leend, mihelyt a lég súlya fölül fogja mulni az Oceánra gyakorolt nyomást.

„De,“ mondám én, „nem kell-e attól tartanunk, hogy e folyvást növekedő nyomás nagyon gyötrelmessé fog válni?“

„Nem. Lassanként fogunk lehatolni, s igy tüdőnk hozzá fog szokni a sűrűbb lég belélekzéséhez. A léghajósok a magas rétegekben olykor -138- kifogynak a légből; nekünk talán több is lesz, mint kellene. De jobb igy. Ne veszitsünk egy pillanatot sem. Hol a csomag, mely bennünket megelőzve jutott a hegy belsejébe?“

Ekkor jutott eszembe, hogy a csomagot tegnap este hiába kerestük volt. Bátyám Hanstól kérdezé, ki miután éles szemeit körüljártatta, szólott:

„Der huppe!“

„Ott fenn.“

A csomag valóban egy kiálló sziklába akadt volt, mintegy száz lábnyira fejünk fölött. Hans macska ügyességével kuszott fel oda, s néhány pillanat mulva a csomag mellénk hullott.

„Most pedig,“ szólt bátyám, „reggelizzünk; de reggelizzünk, mint a ki hosszu utra indul s egyhamar meg nem áll.“

Száritott hust és kétszersültet ettünk, s reá néhány korty fenyőnedvvel vegyitett vizet ittunk.

Reggeli után nagybátyám zsebéből észleletek feljegyzésére szánt könyvecskét vett elő; azután sorban végig nézte különféle műszereit s a következőket jegyezte fel:

Ez utóbbi feljegyzés a setét alagut irányára vonatkozott s a delejtü által jelöltetett ki. -139-

„Most pedig, Axel,“ kiáltá a tanár lelkesülés hangján, „most indulunk valóban a föld belsejébe. Elérkezett a percz, melyben valódi utazásunk kezdődik.“

E szavak után bátyám kezébe vette a nyakán függő Ruhmkorff-féle készüléket; másik keze által pedig összeköttetésbe helyezte az elektrikus folyamot a lámpában levő gázzal, mire meglehetős világsugár derité meg az alag homályát.

Hans a második készüléket vitte, mely szintén működésbe tétetett. Az elektricitás ez elmés alkalmazása következtében, sokáig járhattunk mesterséges napvilágtól környezve, még a leggyulékonyabb gázok közt is.

„Útra fel!“ kiáltott bátyám. Mindegyikünk hátára vette az illető csomagot. Hans magára vállalta, hogy a köteleket és öltönydarabokat tartalmazó nagy csomagot maga előtt fogja hengergetni; ezután beléptünk az alagba, magam leghátul.

Azon pillanatban, midőn e setét folyosóba indultunk, még egyszer fölemeltem tekintetemet a magasba, s megpillantám utoljára, ama roppant cső végén, Izland ködös egét, melyet ekkor láttam utoljára életemben.

Az utolsó kitöréskor, 1229-ben, a láva ez alagon át tört volt magának utat, melynek oldalai ennélfogva vastagon voltak bevonva a meghült ragyogó lávával, mely az elektrikus világosság sugarait megszázszorozva veté vissza. -140-

Az út egyetlen nehézsége csak abból állott, hogy túlsebesen ne csúszszunk le e mintegy negyvenöt fok hajlásu lejtőn; szerencsére egyes gödrök vagy kidomborodások lépcsőül szolgáltak, s igy elég kényelmesen haladhattunk le, podgyászunkat, mely magában csúszott lefelé, hosszu kötelen tartva.

De a mi lábaink alatt lépcsőül szolgált, az alagoldal falain és boltozatán cseppkővé vált. A láva, mely bizonyos részeken likacsos volt, apró hólyagokat képezett; homályos kvarczjegeczek, melyeken átlátszó üvegcseppek diszelegtek, csillárként függtek az alag boltozatán, és érkeztünkkor kigyuladni látszottak. Azt lehetett volna hinni, hogy ez üreg szellemei földi vendégeik fogadására kivilágitják palotájukat.

„Felséges,“ kiáltám akaratlanul, „mily gyönyörü látvány! Nézze bátyám, mily gyönyörü szinezet, mint játszik át e láva észrevétlenül, piros-barnából sárgába? S e jegeczek, melyek mint megannyi ragyogó gömbként tünnek fel!“

„Ah, tehát tetszik,“ válaszolt nagybátyám, „te ezt gyönyörünek találod, édes öcsém! Ennél még különb dolgokat is fogsz látni, reménylem. Haladjunk, haladjunk!“

Bátyám helyesebben mondhatta volna „csúszszunk, csúszszunk“, mert az elég meredek lejtőn minden fáradság nélkül bocsátkoztunk le; ez útra ráillett Virgilius mondata: „Facilis descensus Averni.“ A delejtü, melyet gyakran vizsgáltam, változatlanul délkeletet mutatott. -141- E lávafolyam sem jobbra, sem balra nem kanyarodott; vonala tökéletesen egyenes volt.

A meleg azonban nem növekedett érezhetőleg; ez igazolta Davy elméletét s nem egyszer csodálkozva vizsgáltam a hévmérő állását. Két órával indulásunk után még csak tiz fokot mutatott, azaz négy fokkal emelkedett. Ez azon meggyőződést költötte bennem, hogy inkább vizirányos, mint függőleges irányban haladtunk. Egyébiránt igen könnyü volt megtudnunk, hogy mily mélységre érkeztünk. A tanár pontosan megmérte az út kanyarulati és lejtszögeit, de észleleteinek eredményét elhallgatta.

Esteli nyolcz óra tájban jelt adott a megállapodásra. Hans rögtön leült; a lámpákat egy lávacsúcsra akasztottuk. Ekkor egy nemében a barlangnak voltunk, hol a lég nem hiányzott. Sőt ellenkezőleg; bizonyos fuvalmak érkeztek hozzánk. Mi okozhatta ezeket? Mely légköri mozgalomnak tulajdonitsuk eredetüket? E kérdéseket megfejteni e perczben nem igyekeztem. Az éhség és a fáradtság képtelenné tettek a gondolkodásra. Nem halad az ember hét óráig lefelé, egy huzamban a nélkül, hogy sok erőt ne emészszen. Én részemről ki voltam merülve s az „állj“ szót gyönyörrel hallottam. Hans néhány darab élelmiszert rakott egy lávacsonkra, s mindnyájan jó étvágygyal ettünk. Igen nyugtalanitólag hatott rám azon körülmény, hogy vizkészletünk fele elfogyott. Bátyám azt remélte, hogy a földalatti forrásokban fogjuk kulacsainkat -142- megtölthetni; de eddig még vizet itt lenn nem találtunk. Kénytelen voltam tehát bátyámat erre figyelmeztetni.

„A források hiánya téged meglep?“ kérdé a tanár.

„Kétségkivül, sőt nyugtalanit; nincs többé csak öt napra való vizünk.“

„Légy nyugodt, Axel; felelek róla, hogy fogunk vizet találni, még pedig többet, mint kivánnánk.“

„És mikor?“

„Mikor kiérünk e lávarétegből. Csak nem kivánhatod, hogy e tömör falakból forrás fakadjon?“

„De hátha e lávafolyam nagy mélységre terjed? Én ugy vélekedem, hogy függőleges irányban még nem igen messzire jutottunk.“

„Miből következteted ezt?“

„Onnan, miszerint, ha a földkéreg belsejében nagyon mélyre jutottunk volna, a melegnek nagyobbnak kellene lennie.“

„Igen, a te rendszered szerint“, felelt bátyám; „hány fokot mutat a hévmérő?“

„Alig tizenötöt s e szerint csak kilencz fokkal emelkedett indulásunk óta.“

„Nos, mit következtetsz ebből?“

„A következőket: A legpontosabb észleletek szerint a földgömb bensejének hévmérséke minden száz lábon egy fokkal emelkedik. De bizonyos helyi viszonyok e számot módosithatják. Igy Jakutszkban, Sziberiában, azt vették -143- észre, hogy a hévmérsék harminczhat lábanként emelkedik egy fokkal; ez nyilván attól függ, hogy a környező sziklák jó vagy rosz hévvezetők-e. Felemlithetném még, miszerint a tapasztalás bizonyitja, hogy kialudt vulkánok közelében, s a csillámon keresztül, a hévmérsék csak százhuszonöt lábonként emelkedik egy fokkal. Vegyük alapul tehát ez utóbbi hypothesist, mely a legkedvezőbb, és számitsunk.“

„Számits, édes öcsém.“

„E számitás igen egyszerü“, mondám én, jegyzeti könyvembe leirva a következő számokat: „kilenczszer százhuszonöt annyi mint ezerszázhuszonöt; e szerint ezerszázhuszonöt lábnyi mélységen volnánk.“

„Ugy van, helyesen.“

„Nos tehát?“

„Nos tehát, az én számitásaim szerint tizezer lábnyira jutottunk a tenger szine alá.“

„Lehetséges-e?“

„Igen, oly bizonyos, mint hogy e számok valóban számok!“

A tanár számitása csakugyan helyes volt; már is hatezer lábbal alább jutottunk az ember által eddig elért legnagyobb mélységeknél, mint a kitz-bahli bányák Tyrolban és a wuttenbergiek Csehországban.

A hévmérsék, melynek e helyen nyolczvanegy fokunak kellett volna lennie, alig volt tizenöt. Ez nagyon megingatá meggyőződésemet. -144-

XIX.

Másnap, junius 30-kán, hat órakor ismét utra keltünk.

Még mindig a láva által képezett alagban haladtunk; ez ama feljárókhoz hasonlitott, melyeken kocsival lehet az emeletbe jutni, ama lejtőkhöz, melyek egynémely régi házban még a lépcső helyét pótolják. Folyton mentünk lefelé egész tizenkét óra utáni tizenhét perczig, mely pillanatban Hans mellé értünk, ki megállott volt.

„Ah!“ kiáltott bátyám, „az alag végére érkeztünk.“

Körültekintettem; egy keresztút központján állottunk s előttünk két ut nyilt, mindkettő sötét és keskeny. Melyiket válaszszuk? Ezt nehéz volt elhatározni.

Mindamellett bátyám nem akart habozást mutatni sem előttem, sem a kalauz előtt; a kelet felé vezető alagutra mutatott s csakhamar benne voltunk mind a hárman.

Egyébiránt e kettős uttal szemben a határozatlanság nem érhetett volna véget, miután nem létezett semmi jel, mi egyik vagy másik utat ajánlhatta volna. A véletlenre kelle bizni a dolgot.

Ez uj folyosó lejtőssége kevéssé érezhető volt és átmérete igen egyenlőtlen; olykor magas boltivek sorozata domborult fölöttünk, mint valamely góth templom boltozata; a középkor -145- müvészei itt tanulmányozhatták volna a templomépitészet minden idomait, melyeknek alapja a csúcsív. Valamivel távolabb meg kellett hajolnunk a román stylus lapos, alacsony ivei alatt, és vastag oszlopok hordották a domborulat lehajló széleit. Másutt pedig ez idomok alacsony alapépitménynek adtak helyet, mely a hódok műveihez hasonlitott, s ilyenkor azután négykézláb folytattuk utunkat a szűk üregeken át.

A hévmérsék folyvást türhető volt. Akaratlanul eszembe jutott, hogy mily roppant forróság uralkodhatik itt, mikor a Sneffels által hányt láva tódul e most oly csendes uton át. Képzeletemben láttam, mint törik meg a tüz-zuhatag az alagut szegletein s mint tolulnak meg az izzó gőzök e szűk helyen.

„Csak azután,“ gondolám, „e vén tűzhányónak ne jusson eszébe, hogy ifjukori kicsapongásait ismételje!“

E gondolatokat azonban nem közöltem Lidenbrock bátyámmal, ő nem értette volna meg azokat. Egyetlen gondolata ez volt: előre haladni. Hol járt, hol csúszott, sőt olykor gurult is lefelé, oly elhatározottan, oly mély meggyőződéssel, hogy nem tagadhattam meg tőle bámulatomat.

Esteli hat órakor, nem igen fárasztó séta után, két mértföldet haladtunk volt dél felé, s alig egy negyed mértföldet mélységre.

Bátyám intett s mindnyájan megállottunk; -146- a szünet ideje elérkezett; falatozás közben nem sokat beszéltünk s azután álomra hajtánk fejünket.

Éjszakára való előkészületeink igen egyszerüek voltak; összes ágynemünk egy-egy uti takaróból állott, melybe be szoktunk göngyölközni. Sem a hidegtől, sem váratlan látogatóktól nem volt mit tartanunk. Azon utasok, kik Közép-Afrika sivatagaiban bolyonganak, vagy Dél-Amerika ős erdőiben, kénytelenek éjjel felváltva őrködni egymás fölött; de itt a magány s ennélfogva a biztosság tökéletes volt; sem vad emberektől, sem vad állatoktól nem lehetett félnünk.

Másnap reggel, midőn felébredtünk, felüditve éreztük magunkat. Ismét utnak indultunk. Most is lávából készült uton haladtunk, mint tegnap. Lehetetlen volt felismerni, hogy mely réteg közt jártunk. Az alagut, a helyett hogy a föld belsejének tartott volna, mindinkább a vizirányossághoz közeledett. Sőt ugy rémlett előttem, mintha most a föld szine felé emelkednék. Ez irányzat reggeli tiz óra felé oly észrevehetővé és következéskép oly fárasztóvá lett, hogy kénytelen voltam járásunk sebességét mérsékelni.

„Nos Axel? mi baj?“ kérdé a tanár türelmetlenül.

„Nem birom tovább,“ válaszoltam én.

„Hogyan! Ily sima uton való három órai séta után?“ -147-

„Megengedem, hogy sima, de azért igen fárasztó.“

„Hogyhogy! Mikor folyvást lefelé megyünk.“

„Azaz, engedelmet kérek, felfelé!“

„Felfelé!“ szólt bátyám vállait vonagatva.

„Minden bizonynyal felfelé. Mintegy félóra óta a lejtő iránya megváltozott, s ha ez utat követjük, kétségkivül visszajövünk Izland földjére.“

A tanár fejét rázta, mint a ki nem akar hinni szemének sem. Megkisérlém a társalgást folytatni, de ő nem válaszolt s jelt adott az indulásra.

Átláttam, hogy hallgatása nem egyéb összpontositott rosz kedvnél.

Bátran vállamra emeltem tehát csomagomat, és gyors léptekkel követtem Hansot, ki bátyám mögött ment. Nem szerettem volna tőlük elmaradni; rettentő volt előttem e gondolat: ha társaimat szem elől vesziteném s e labyrinthus roppant üregeiben eltévednék.

Egyébiránt, az emelkedő ut fárasztó volt ugyan, de rám nézve annyiban vigasztaló, mivel tudtam, hogy ez által a föld felszinéhez közeledünk. E reményemet minden lépés igazolta.

Déltájban változás állott elő az alagut oldalainak tekintetében. Ezt az electricus fénynek a falak általi visszasugároztatása gyengüléséből vettem észre. A láva-kárpitokra most a mezitelen nyers szikla következett, melynek tömege lejtős irányú és gyakran függőleges rétegekből -148- állott. Az átmeneti korszakra értünk, a sziluri réteg legközepébe.3)

„Világos,“ kiáltám én, „e palaköveket, e mész- és homokkövet a vizülepek alkották, a föld második korszakában! Hátat forditunk tehát a gránit-rétegnek! Ugy teszünk mint aki Hamburgból Lübeckbe akarván utazni, Hannovernek indulna.“

Jobb lett volna ez észrevételeket elhallgatnom. De geologiai szenvedélyem elragadott s igy kimondtam azokat. Lidenbrock tanár, szavaimat hallván, kérdezé:

„Mi bajod már ismét?“

„Nézze bátyám,“ szóltam én, az egymást váltokozva követő homok- és mészkövet s a palaréteg első jeleit mutatva neki.

„Nos?“

„Azon korszakba érkeztünk, melyben a földön legelőször termettek növények és állatok!“

„Úgy, azt hiszed?“

„De nézze, vizsgálja meg maga.“

Rábirtam a tanárt, hogy lámpája világát az alagut falára vettesse. Azt vártam, hogy meglepetve fog felkiáltani. De ezt távolról sem cselekedte s ellenkezőleg szót sem szólva folytatta utját.

Megértette-e a mit mondtam, vagy nem?

Nem akarta bevallani, azt hitte, hogy tekintélyének, -149- mint bátya és tudós ártana, ha bevallaná, miszerint csalódott, mikor a keleti alagutat választotta? vagy pedig meg akart ismerkedni e folyosóval is, legvégéig? világos volt, hogy a láva utjáról letértünk s hogy ez ut nem vezethetett a Sneffels tüzhelyére.

Mindamellett azt kérdeztem önmagamban, hogy nem tulajdonitok-e túlságos fontosságot a földréteg e módosulásának? Nem csalódtam-e magam? Valjon valóban a gránit-tömeg fölött levő sziklaréteg közt jártunk-e?

„Ha igazam van,“ gondolám, „ugy előbb-utóbb találni fogok valami őskori növénymaradványt. Keressünk.“

Nem haladtam még száz lépést, midőn már czáfolhatatlan bizonyitványokkal találkoztam. Ez nem is lehetett máskép, mert a sziluri korszakban a tenger több mint ezerötszáz növény- és állatfajt tartalmazott. Lábaim, melyek a láva kemény utjához voltak szokva, egyszerre növény- és csigamaradványokból álló homokba sülyedtek. Az oldalfalakon tisztán látszott a tengeri moha és a farkasláb (tengeri növény) lenyomata; Lidenbrock tanárnak, ha nem volt vak, ezt látnia kellett, de úgy hiszem, hogy behunyta szemeit, s változatlanul gyors léptekkel folytatta utját.

Ez már a makacsság legtúlzottabb foka volt. Nem voltam képes ellentállani s egy, még tökéletes állapotban levő tengeri csigaházat vettem fel a földről, mely egykor egy, a mostani -150- rinyacsigához hasonló állaté volt, s azt bátyám elé tartottam, mondván:

„Nézze bátyám.“

„Ez,“ válaszolt ő nyugodtan, „egy a trilobiták kiveszett fajához tartozó kagyló maradványa; egyéb semmi.“

„De nem következteti ön ebből…?“

„A mit te következtetsz? De igen. Minden bizonynyal. Ott hagytuk a gránitrétegek s a lávák utjait. Lehetséges, hogy csalódtam, de csalódásomról csak akkor leszek tökéletesen meggyőződve, mikor e folyosó legvégét fogjuk elérni.“

„Bátyám kétségkivül helyesen cselekszik s én nem is szólnék egy szót sem, ha nem kellene tartanunk egy mindinkább fenyegetőbbé váló veszélytől.“

„És mi az?“

„A vizhiány.“

„Majd megtöltjük kulacsainkat.“

XX.

Valóban nagy ideje lett volna már, hogy kulacsainkat megtöltsük. Készletünk nem tarthatott három napnál tovább. Erről meggyőződtem estelizésünk alkalmával. Már pedig, fájdalom, semmi reményünk nem lehetett, hogy ez átmeneti korszakban forrásra találjunk.

A következő nap folyvást végtelen, számtalan boltivek alatt haladtunk. Az egész uton alig szóltunk egy szót. Hans némasága ránk ragadt. -151-

Az ut nem emelkedett, vagy legalább nem észrevehetőleg; sőt olykor ugy látszott, mintha kissé sülyedne. De ez irányzat, mely különben alig észrevehető volt, nem állithatta helyre a tanár meggyőződését, mert a rétegek jellege nem módosult s mindinkább bizonyossá vált, hogy átmeneti korszakban vagyunk.

Az elektrikus fény sugaraiban vakitón csillogtak az alag pala-, mész- és régi verhenyes homokkövei; azt hihettük volna, hogy valamely devonshirei kőbányában vagyunk, azon vidéken, melynek neve e rétegekre átruháztatott. A falakat gyönyörü márványpéldányok fedték; voltak itt agátszinüek szeszélyes kanyargásu fehér erekkel, voltak pirosak és sárgák veres foltakkal; távolabb barna és piros pettyes példányokkal találkoztunk, melyekben a mészkő élénk szinezetet öltött.

E márványdarabok legnagyobb részében őskori állatok nyomai voltak láthatók. Csakhogy azon réteghez képest, melyben tegnap jártunk, a természetnek nagy haladása volt észlelhető. A tökéletlen trilobitok helyett itt már tökéletesebb fajok maradványait láttam; többek közt a ganoid és sauropteris halakat, melyekben a palaeontolog szeme a csúszók-mászók legrégibb idomait ismerte fel. A devoni tengereket nagy számmal lakták ez állatok s maradványaik ezerenként találhatók az ujabb korszak szikláin.

Világos volt, hogy felfelé haladtunk az állati -152- élet lépcsőfokozatán, melyen legfelül az ember áll. De Lidenbrock tanár erre nem látszott ügyelni.

Ő kétfélét várt: vagy hogy lábai előtt függőleges akna nyiljék, melyen át utját a központ felé folytathassa, vagy hogy valamely akadály visszafordulni kényszeritse. De az est elérkezett, a nélkül, hogy e remények valamelyike teljesedett volna.

Pénteken reggel ismét folytattuk utunkat a folyosó kanyargásaiban, habár előttevaló éjjel már érezni kezdtem volt a szomjuság gyötrelmeit.

Tiz órai járás után észrevettem, hogy a lámpafénynek a falak által való visszasugároztatása nagyot csökkent. A márvány, a pala-, a mész- és a homokkő, melyek eddig fedték a falakat, most setét és fénytelen anyag által váltattak fel. Egy helyen, hol az alagut igen keskeny volt, az oldalfalnak támaszkodtam.

Mikor kezem visszahuztam, az tökéletesen be volt feketítve. Közelebbről vizsgáltam s ugy láttam, hogy kőszénrétegben vagyunk.

„Kőszénbánya!“ kiáltottam.

„Bánya bányászok nélkül,“ válaszolt bátyám.

„Ki tudja?“

„Én tudom,“ felelt a tanár röviden, „tökéletesen meg vagyok győződve, hogy e kőszénrétegen átfurt alag nem emberi kéz műve. De akár a természet műve legyen, akár nem, ezzel most -153- nem gondolunk. Az esteli ideje elérkezett. Együnk!“

Hans kiszedte az élelmiszereket. Én részemről alig ettem, s néhány csepp vizet, a mennyi jutott, ittam. Kalauzunk félig telt kulacsa volt összes vizkészletünk, ebből kelle három embernek szomját oltania.

Vacsora után két társam lefeküdt s pokróczaikkal betakarózva, álomba merülve, pihenheték ki fáradalmaikat; én részemről nem tudtam aludni s reggelig számláltam a perczeket.

Szombaton hat órakor ismét utnak indultunk. Husz percz mulva terjedelmes barlangba érkeztünk; ekkor meggyőződtem, hogy e kőszénbányát valóban nem emberek áshatták, különben boltozata támogatva lett volna, mig igy csupán az egyensúly tartotta azt csodás módon.

Ez üreg szélessége mintegy száz láb volt, magassága pedig százötven. A földréteg itt valamely földalatti mozgalom ereje által hasadt meg. A tömeg, valamely hatalmas lóditásnak engedve, kiment helyéből, s nagy ürt hagyott, melybe most először hatoltak a föld lakói.

A kőszénkorszak egész története meg volt irva e sötét falakon s a geolog könnyen követheti annak fonalát a különböző korszakokon át. A kőszéntelepek, homokkő s megkeményedett agyagrétegek által voltak egymástól elválasztva, s mintegy összezuzva a fölöttük levő rétegek súlya által.

A világ e korszakában, mely a másodkorszakot -154- előzte meg, a földet roppant tenyészet boritotta el, mely a tropicai melegség s a tartós nedvesség kettős hatásából származott. A földgömb minden részeit gőzös légkör vette körül, mely még a napsugártól is megfosztotta azt.

Innen származik azon következtetés, hogy az akkori magas hévmérsék nem az uj tüzhelyből, a napból, származott; e nagy csillag akkor talán még nem is ért azon fejlődési pontra, hogy mostani ragyogó szerepét játszhatta volna. Éghajlatok akkor még nem léteztek, s az egész földgömbön a legnagyobb forróság uralkodott, az egyenlitő alatt csak úgy mint a sarkokon. És honnan származott e forróság? A földgömb belsejéből.

Bár mit mondjon Lidenbrock tanár, bár mily elméleteket állitson fel, a föld belsejében mégis roppant tüz izzott; hatása érezhető volt még a földkéreg legvégsőbb rétegeiben is; a növények megfosztva a nap jótékony sugaraitól, sem virágokkal, sem illattal nem birtak, de gyökereik erős életet meritettek az őskori forró földrétegből.

Fa ekkor kevés létezett; csupán fűnövények, roppant terjedelmü gyep, harasztnövények, farkaslábak, mohák s egyéb növények ezer meg ezer osztályu fajai boritották a föld szinét.

E buja tenyészetnek köszöni eredetét a kőszén. A földnek akkor még ruganyos kérge engedett az általa környezett hig tömeg mozzanatainak. Innen származtak azután a repedések, a gyakori -155- elsülyedések; a növények lemerültek a viz alá, s ott lassanként jelentékeny tömegek gyültek azokból.

Ekkor közbevegyült a természeti vegyészet hatása; a tengerek fenekén a tenyészeti tömegek kezdetben tőzeggé váltak; azután, a gáz befolyásának következtében s a fermentatio által kifejlett meleg befolyása alatt tökéletesen ásványokká alakultak át.

Ekként képződtek ama roppant kőszénrétegek, melyeket a föld minden nemzeteinek fogyasztása, hosszu századokon át nem lesz képes kimeriteni.

Ez okoskodások merültek fel lelkemben, mialatt a földtömeg e részében oly dúsan összegyült kőszénre függesztém tekintetemet. E kincs valószinüleg soha sem fog a fogyasztás számára hozzájárulhatóvá tétetni. E nagy mélységben levő bányának kizsákmányolása túlságos áldozatokat kivánna; minek is, mikor a kőszén ugyszólván a föld felszinén található számos vidéken? Azért ugy hiszem, hogy e telepek ép oly érintetlenek mint most, midőn szemem rajtok nyugtatám, lesznek a világ végórájában is.

Ezalatt folyvást haladtunk; én egyetlen voltam társaim között, ki az ut hosszadalmasságát elfelejtém, geologiai elmélkedésekbe merülve. A hévmérsék most is ugyanaz volt, mint mikor a láván és palakövön haladtunk át. Csakhogy orromat kellemetlenül érinté a szénenyes vizeny illata. Azonnal meggyőződtem, hogy ez -156- alagban nagy mennyiségben létezik ama veszedelmes gáz, melynek felrobbanása annyi rettentő balesetet okozott már.

Mi szerencsére a Ruhmkorff-féle készüléket használtuk világitó eszközül. Ha szerencsétlenségünkre, égő szövétnekkel indultunk volna ez alagba, rettentő robbanás fejezte volna be vándorlásunkat, temette volna el a vándorokat.

E kirándulás a kőszénrétegben egész estig tartott. Bátyám alig volt képes türelmetlenségét leküzdeni, melyet az út vizirányossága költött benne. Előttünk husz lépésnyire mindig a legmélyebb homály uralkodott, minélfogva lehetetlen volt a folyosó hosszusága iránt itélni, s már végtelennek kezdém azt hinni, midőn egyszerre hat óra tájban, váratlanul kőszénfal merült fel előttünk. Sem jobbra, sem balra, sem felfelé, sem lefelé nem nyilt út. Nyilván zsákutcza végére jutottunk.

„Annál jobb!“ kiáltott bátyám, „most legalább tudom, hogy mihez kell magam tartanom. Nem a Saknussemm utján vagyunk s nincs egyéb tennivalónk, mint hogy megforduljunk. Pihenjünk az éjjel s aztán háromnapi járás után visszajutunk azon pontra, hol az alagutak metszik egymást.“

„Igen, ha lesz annyi erőnk!“

„És miért ne lenne?“

„Mert holnap nem lesz többé egy csepp vizünk sem.“ -157-

„S egy csepp bátorságunk sem?“ szólt a tanár, szigoru tekintetet vetve reám.

Nem mertem válaszolni.

XXI.

Másnap korán reggel indultunk utnak. Nagyon sietnünk kellett, mert ötnapi járóra voltunk már a keresztuttól.

Nem fogom hosszadalmasan leirni a visszatérés szenvedéseit. Bátyám dühét elfojtva tűrte azokat, mert érezte, hogy haragja által semmit nem változtathatna! Hans békés jellemének teljes megadásával tűrt; én, megvallom, sopánkodtam s kétségbeestem; annyi lélekerőm nem volt, hogy ily bajjal daczoljak.

Mint előre láttam, ugy történt; vizünk már első nap elfogyott; ekkor minden italunk a fenyőnedv volt; de e pokoli folyadék torkomat égette, s még csak látni sem szerettem. A meleget kiállhatatlannak találtam; a fáradság csaknem bénává tett. Nem egyszer annyira voltam, hogy kicsibe mult, miszerint élettelenül nem rogytam össze. Ilyenkor azután megállottunk; bátyám és az izlandi ápoltak és feléleszteni igyekeztek. De bátyámon már lehetett észrevenni, hogy alig képes a fáradság s a viz nélkülözéséből származó gyötrelmek ellen küzdeni.

Végre kedden julius, 8-kán, kezeinken s térdeinken vonszolva magunkat, érkeztünk a keresztutra; fél halottak voltunk. Ott csaknem élettelenül -158- terültem el a lávakövezeten. Ekkor reggeli tiz óra volt.

Hans és bátyám, az oldalfalakhoz támaszkodva, igyekeztek néhány darabka kétszersültet lenyelni. Dagadt ajkaim közől olykor hosszas nyögés emelkedett; azután mély álomba, vagy inkább tökéletes zsibbadásba merültem.

Némi idő mulva bátyám mellém jött, s felemelt karjaiba.

„Szegény gyermek!“ suttogá valódi szánalom hangján.

E szavak, mivel nem voltam a rideg modoru tanár részéről gyöngédséghez szokva, mélyen meghatottak. Kezeimmel megragadtam reszkető kezeit; tekintete rajtam függött és láttam, hogy szemei nedvesek.

Ekkor kezébe vette az oldalán függő kulacsot és nagy csodálkozásomra ajkamhoz emelte azt.

„Igyál,“ szólt ő.

Jól értettem-e? talán megőrült nagybátyám? Zavartan tekintettem rá, nem tudván elérteni, hogy mit akar.

„Igyál,“ ismétlé ő.

És felemelvén a kulacsot, annak egész tartalmát ajkaim közé tölté.

Mennyei élvezet! Egy ital viz áztatá kigyuladt számat, csak egyetlen korty, de ez képes volt megujitani bennem a már-már elfogyó életet.

Kezeimet összekulcsolva hálálkoztam bátyámnak. -159-

„Igen,“ szólt ő, „egy ital viz, az utolsó! hallod, az utolsó! Ez utolsó cseppeket számodra tartogattam kulacsom fenekén. Százszor küzdöttem le a mindig ujra felébredő vágyat; de ellentállottam. Számodra tartogattam.“

„Bátyám!“ suttogám én, mialatt szememet nagy könyek áztaták.

„Igen, szegény gyermekem, tudtam, hogy mikor a keresztútra érkezünk, félholtan fogsz összerogyni s azért tettem el ez utolsó cseppeket, hogy ekkor felébreszszelek.“

„Köszönöm, köszönöm!“ kiáltám.

Habár szomjuságom nem is mult el, mégis némileg megtért erőm. Gégémnek addig görcsösen összezsugorodott izmai kitágultak; ajkaim gyuladása enyhült s képes voltam szólani.

„Bátyám,“ szóltam, „most már nincs mit tétováznunk; vizünk elfogyott s vissza kell térnünk.“

Mialatt igy szólottam, bátyám kerülte tekintetemet; szemei nem találkoztak az enyéimmel.

„Vissza kell térnünk,“ kiáltám, „vissza a föld szinére. Isten adja, hogy legyen annyi erőnk, miszerint feljuthassunk a tölcsérből!“

„Vissza!“ szólt bátyám, mintha inkább magának, mint nekem válaszolna.

„Igen, vissza, és ne veszitsünk egy pillanatot sem.“

Itt egy darabig mindketten elhallgattunk

„Hogyan Axel,“ szólt végre a tanár furcsa -160- hangon, „ama néhány csepp viz nem adta vissza erődet és bátorságodat?“

„Bátorságomat!“

„Csak oly levert vagy, mint azelőtt, most is csak oly kétségbeesetten beszélsz.“

Minő volt e férfi jelleme, és miféle vakmerő terveket kovácsolt ismét!

„Hogyan, ön nem akar…“

„Lemondjak e vállalatról, azon perczben, mikor minden szerencsés eredményt enged remélnünk! Nem, soha!“

„Ugy hát halálra kell magunkat szánnunk!“

„Nem, Axel, nem! térj vissza. Nem kivánom halálodat. Hans veled megy. Hagyj magamra!“

„Én itt hagyjam!“

„Hagyj magamra, ismétlem! Ha megkezdtem ez utat, be is fejezem, eljutok a czélig, vagy vissza nem térek soha. Térj vissza, Axel, térj vissza!“

Nagybátyám a legnagyobb izgatottsággal beszélt. Hangja, mely egy pillanatig elérzékenyülést árult el, most kemény és fenyegető kifejezést öltött. Sötét erélyességgel küzdött a lehetetlenség ellen! Nem hagyhattam itt őt ez örvény fenekén, s mégis az önfenntartás ösztöne, életem megmentésére visszatérésre késztetett.

A kalauz szokott közönynyel szemlélte e jelenetet. Pedig megérthette, hogy utitársai között mily kérdés forog fenn; mozdulataink elég világosan mutathatták, hogy mily ellentétes irányra kivántuk egymást birni; de ugy látszék, -161- mintha Hansot kevéssé érdekelné e kérdés, mely saját élete fölött is határozott; ő kész volt útnak indulni, vagy itt maradni, a szerint, mint gazdája kivánni fogja.

Óh miért nem magyarázhattam ki magamat most előtte! Szavaim, sóhajtásaim, hangomnak kifejezése legyőzték volna jellemének fagyos ridegségét. E veszélyeket, melyeket a kalauz sejteni nem látszott, én megértethettem, kézzelfoghatókká tettem volna számára. És ketten együtt talán legyőztük volna a tanár makacsságát. És ha máskép nem, erővel vihettük volna fel őt a Sneffels tetejére!

Hans mellé léptem s kezem vállára tettem. Ő nem mozdult. Ujjal mutatám neki a tölcsér utját. Ő mozdulatlan maradt. Dúlt arczom minden szenvedésemet kifejezte. Az izlandi csendesen rázta fejét és nyugodtan mutatott bátyámra.

„Master,“ szólt a kalauz.

„Urad?“ kiáltám én. „Őrült! hisz ő nem életednek ura! Jer, meneküljünk; vigyük őt magunkkal; nem hallod, nem értesz meg?“

Megragadtam Hans karját és kényszeriteni akartam, hogy felálljon. Küzdötten vele. Nagybátyám közbelépett.

„Csillapulj Axel,“ szólt ő. „E hajthatlan embert nem fogod megingathatni. Azért hallgasd meg javaslatomat.“

Keresztbe fontam karjaimat és jól szemébe néztem bátyámnak.

„A vizhiány,“ mondá ő, „egyetlen akadály, -162- mely szándokom végrehajtását gátolja. Ama keleti alagban, mely lávából, homokkőből és kőszénből áll, hig anyagból egyetlen parányt sem találtunk. De meglehet, hogy szerencsésebbek leszünk, ha a nyugoti alagot követjük.“

Hitetlenül ráztam fejemet.

„Hallgasd meg szavaimat végig,“ folytatá a tanár emeltebb hangon. „Mialatt te mozdulatlanul hevertél a földön, én megvizsgáltam ama folyosónak rétegeit és alapját. Ez alag egyenes irányban a föld belsejébe vezet, s benne haladva, néhány óra alatt a gránitrétegbe jutnánk. Ott dús forrásokkal fogunk találkozni. Ez a szikla természetéből következik, s a ösztön és a tudomány egyhangulag igazolják meggyőződésemet. Azért én neked a következőket ajánlom: Mikor Columbus hajószemélyzetétől még háromnapi időt kivánt ismeretlen szigetek felfedezésére, emberei, habár betegek és rémülésben voltak, mégis teljesitették e kivánságát s ő fölfedezte az uj világot! Én, e földalatti világ Columbusa, tőled csupán egy napot kérek még. Ha ez elmulik a nélkül, hogy az annyira nélkülözött vizet feltalálnánk, esküszöm, hogy visszatérünk a föld felszinére.“

E szavak ingerültségem daczára is mélyen meghatottak, annyi szenvedély volt bátyám szavaiban, oly önmegtagadásába került hogy ekként szólhasson.

„Legyen meg tehát bátyám akarata,“ kiáltám én, „és adja isten, hogy emberfölötti erélye -163- megjutalmaztassék. A sors ellen már csak néhány óráig küzdhetünk. Előre!“

XXII.

Megindultunk a nyugoti irányban lefelé vezető folyosóban. Hans szokása szerint legelől járt. Még száz lépést sem haladtunk volt, midőn bátyám lámpája világát a falakra vetve, kiáltott fel:

„Ime az ős réteg! Jó uton járunk; előre, előre!“

Mikor a világ őskorában a föld lassanként meghült, terjedelmének apadása következtében a kéreg sok helyütt kiment helyéből és hasadások, nagy üregek támadtak. Ez alagut is efféle hasadás volt, melyen egykor a megolvadt gránit bugyogott fel; ez alagut ezer meg ezer kanyargatával roppant labyrinthust képezett az ős rétegben.

A mint lefelé haladtunk, az őskori földréteget képező telepek mindinkább felismerhetőbben követték egymást. A földtan ez ős réteget ugy tekinti, mint az ásványos kéreg alapját, s a tudomány és tapasztalás bebizonyitották, hogy az három különböző telepből áll: a palából, a csillámból és a csillámpalából, melyek mindhárman ama megrendithetetlen sziklán nyugosznak, mely gránitnak neveztetik.

Oly csodás körülmények között még soha ásványtudós nem folytathatta tanulmányait a hely szinén. A mit a földfuró, e tökéletlen eszköz, -164- nem volt képes a föld belsejéből a földszinre felhozni, azt mi most szemeinkkel láthattuk, kezeinkkel érinthettük.

E szép, különböző árnyalatu zöld palarétegek közt itt-ott fémerek kigyóztak, mint réz, cseleny, sőt aranynak és platinának is volt nyoma. Elgondoltam, hogy e kincseket, melyek a föld méhébe vannak eltemetve, a sovár emberiség soha sem fogja birtokába kerithetni. E kincseket az őskori forradalmak oly elérhetetlen mélységbe temették, miszerint sem a csákány, sem az ásó nem lesznek képesek azokat sirjokból kiemelni.

A pala után csillám következett, mely réteges alkatu, és leveleinek párhuzamossága által tünik ki; ezután következett a palacsillám, mely szintén nagy rétegekből áll, melyek között a fehér csillám szikrázott a lámpa fényében.

A Ruhmkorff-féle készülékek sugarai, melyek e sziklatömeg apró lapocskái által visszavettettek, minden lehető szögekben metszették egymást, s ugy tetszett, mintha egy gyémánt belsejében utaznánk, melyben millió és millió vakitó sugár törik meg.

Esteli hat óra tájban e fénytenger csillogása szünni kezdett, sőt csaknem tökéletesen megszünt; az oldalfalak ugyan most is jegeczekből állottak, de setétebb szinezetüek voltak; a csillám mindinkább nagyobb mennyiségével kezdett vegyülni a feldspátnak és a kvarcznak. Mely végyület képezi azt, mely tulajdonképen neveztetik sziklának, -165- mely minden kövek között a legkeményebb és maga fölött hordja a földgömb telepeinek négy emeletét, a nélkül, hogy összezuzatnék általa. Mintegy roppant gránitbörtönbe voltunk befalazva.

Esteli nyolcz óra volt. Vizet még nem találtunk. Rémitőn szenvedtem. Most bátyám haladt legelől; ő még most sem akart megállani. Éber füllel figyelt a csendben, hogy nem szakitja-e meg azt valami forrás mormogása. De nem hallatszott semmi!

Lábaim mindinkább elnehezültek, de ellentállottam a gyötrelemnek, nehogy bátyámat megállani kényszeritsem. Tudtam, hogy a legnagyobb kétségbeesés sujtaná őt, mert a nap végéhez közeledett, s ez volt az utolsó nap, mely még övé volt.

Végre minden erőm elhagyott, nagyot kiáltottam és összerogytam.

„Meghalok!“

Nagybátyám visszajött hozzám; keresztbe font karokkal tekintett rám; azután tompa hangon e szavakat suttogá:

„Mindennek vége.“

Szemeim, melyek rajta függtek, még egy rémitő mozdulatot láttak, melyben haragja tükröződött, s azután lecsukódtak.

Midőn ismét felnyitám szemeimet, két társamat mozdulatlanul, pokróczaikkal betakarva, láttam a földön feküdni. Aludtak-e? Én részemről egy percznyi álomra sem voltam képes; -166- ezt szenvedéseim nem engedték, sem azon gondolat, hogy bajom többé nem orvosolható. Bátyám utolsó szavai még fülemben hangzottak: „Mindennek vége!“, mert oly gyenge voltam, hogy még azt sem remélhettem, miszerint a föld szinére visszajuthassak.

Másfél mértföldnyire voltunk a föld kérgében! Ugy véltem, mintha e roppant tömeg egész súlyával nehezednék vállaimra. Összezuzottnak éreztem magamat, és minden erőködésem daczára nem voltam képes gránit-ágyamon megfordulni s a másik oldalra feküdni.

Néhány óra mult el igy. Körülöttünk mély csend uralkodott, valóban síri csend. Nem érkezhetett hozzánk hang e falakon át, melyek közől a legvékonyabb is ötezer lábnyi volt. Mindamellett, mély zsibbadásom daczára, ugy tetszett, mintha valami zajt hallanék; ugyanekkor az alag elsötétült. Figyelmesebben tekintettem körül s ugy tetszett, mintha az izlandi, kezében tartva a lámpát, eltünne.

Miért ment el? Itt akart bennünket hagyni? Nagybátyám aludt. Kiáltani akartam; de kiszáradt ajkaimból nem tört elő hang. Most a setét tökéletessé vált s a zaj végkép elhangzott.

„Hans itt hágy bennünket!“ kiáltám, „Hans, Hans!“

E szavakat bensőmben kiáltottam. Rajtam kivül senki nem hallhatta azokat. Mindamellett, a pillanatnyi rémület után, szégyelni kezdtem, hogy ily gyanut táplálhattam ez ember -167- iránt, kinek viselete addig semmi okot nem adott erre. Igaz, hogy elment, de nem azért, hogy bennünket itthagyva meneküljön, mert a helyett, hogy visszatérne a merről jöttünk, lefelé haladt. Ha rosz szándoka lett volna, ellenkező irányban indult volna. Ez okoskodás némileg megnyugtatott és egyéb okokat kerestem. Hansot, e nyugalomkedvelő embert, csak komoly indok birhatta arra, hogy most felkerekedjen. Valami felfedezésre indult tehát? Az éj csendében talán valami mormogás ütötte meg fülét, melyet én nem voltam képes kivenni.

XXIII.

Egy óra hosszat hagymázos agyamban meghánytam-vetettem minden elképzelhető okot, mi a vadászt e lépésre birhatta. A legképtelenebb gondolatok üzték egymást fejemben; azt hittem hogy megőrülök.

De végre léptek zaja hangzott fel az üreg mélyéből. Hans tért vissza. A lámpa derengő fénye láthatóvá kezdett lenni a falakon, azután betölté a folyosó torkolatát és Hans megjelent.

Hans bátyámhoz közeledett és kezét annak vállára téve, felkölté őt. Bátyám fölemelkedett.

„Mi baj?“ kérdé.

„Vatten,“ felelt a vadász.

Ugy látszik, hogy a nagy fájdalmak ihlettségében mindenki nyelvtudóssá lesz. Egy szót sem tudtam dánul és mégis ösztönszerüleg megértettem a kalauzunk által ejtett szót. -168-

„Viz, viz!“ kiáltám kezeimmel tapsolva, s őrült módjára hadonázva.

„Viz!“ ismétlé bátyám. „Hwar?“ kérdé izlandi nyelven.

„Nedaet,“ felelt Hans.

Hol? ott lenn! Én mindent megértettem. Megragadtam volt a vadász kezét s szorongattam azt, mialatt ő nyugodtan tekintett rám.

Nem soká készülődtünk az utra, és csakhamar lefelé haladtunk ez alagban, melynek lejtője ölenként két lábat mélyedett.

Egy óra mulva mintegy kétezer ölet haladtunk volt és kétezer lábbal mélyebben voltunk.

E perczben tisztán hallottunk egy szokatlan hangot, mely a gránitfalakon futott végig, valami tompa morajlásforma volt, s távoli mennydörgésre hasonlitott. Ez első félórai járás alatt, nem találkozván az igért forrással, aggodalmaim ujra felébredtek; ekkor azonban bátyám tudatá velem, ama mindinkább erősödő zaj miből származik.

„Hans nem csalódott,“ szólt ő, „a mit hallasz, valóban zuhatagnak zúgása.“

„Zuhatagé?“ kérdém.

„Nem kételkedhetünk, hogy az. Földalatti folyam kanyarog körülöttünk!“

A remény által ösztönözve gyorsitánk lépteinket. Nem éreztem többé fáradságot. E moraj maga is, a viz zúgása képes volt felfrissiteni; a zaj mindinkább növekedett; a zuhatag, miután -169- sokáig fejünk fölött, most a balra levő oldalfal mögött folyt, zúgva és rohanva. Kezemet gyakran végig huztam a sziklán, remélve, hogy ott találok néhány átszivárgott cseppet. De hiába.

Egy félóra mult el igy, s még egy fél mértföldet haladtunk.

Belátni kezdtem ekkor, hogy a vadász, távolléte alatt nem folytathatta volt utját egész idáig. Ő azon bizonyos ösztön által indittatott, mely a hegyi lakók, a hydroscopok tulajdona, s e zuhatagot a sziklán át megérezte, de semmi esetre sem látta volt ama felséges folyadékot, és szomját nem olthatta benne.

Sőt csakhamar arról győződtünk meg, hogy ha utunkat ez irányban folytatjuk, eltávozunk a folyamtól, melynek zúgása csendesedni kezdett.

Visszafordultuk tehát.

Hans azon helyen állott meg, hol a zuhatag, moraja után itélve, legközelebb lehetett.

Én leültem a fal mellé, mialatt a viz roppant erővel rohant el mellettem mintegy két lábnyira. De gránitfal választott el tőle.

A nélkül, hogy egy perczig is gondolkodnék a fölött, hogy nem létezik-e módszer, mely által e vizhez lehetne jutni, ismét a legmélyebb kétségbe estem.

Hans rám tekintett, ugy véltem, mintha ajkán mosoly jelenne meg.

A kalauz felállott s kezébe vette a lámpát. Követtem őt; a fal mellé lépett, fülét a -170- száraz sziklához nyomta és figyelmesen hallgatódzva haladt a szikla mellett. Megértém, hogy azon pontot keresi, melyen a folyam zuhogása legerősebben hallatszott. E pontot a balra levő oldalfalban találta fel, három lábnyira a földtől.

Mennyire meg voltam indulva! Sejteni sem mertem, hogy a vadásznak mi szándéka! De mégis megértettem végre s örömömben összeöleltem őt, mikor láttam, hogy csákányát fogja fel s a sziklát megtámadni készül.

„Meg vagyunk mentve!“ kiáltám én.

„Igen“, kiáltott nagybátyám lázasan, „Hansnak igaza van! Derék, okos kalauz! Nekünk ez soha nem jutott volna eszünkbe!“

Elhiszem! Ez eszköz, bármily egyszerű volt is, soha nem jutott volna eszünkbe. A föld e gerinczének csákánynyal való megingatása, roppant veszélyt okozhatott! Bedőlhetett s eltemethetett bennünket az alagut! Vagy magával ragadhatott bennünket a sziklán áttörő folyam! E veszélyek épen nem voltak valószinűtlenek; de akkor a beszakadás-, vagy az elöntetéstől való félelem nem tartóztathatott vissza bennünket; szomjuságunk annyira forró volt, miszerint ekkor az Ocean fenekét is megfurtuk volna, csakhogy azt olthassuk.

Hans megkezdte a munkát, melyre sem bátyám, sem én nem lettünk volna képesek. Türelmetlenségünkben kézmozdulatainkat nem korlátolhattuk volna s a szikla heves csapásaink alatt darabokra szakadt volna. A kalauz ellenben -171- szokott higgadtságával, gyorsan ismételt apró ütések által lassan-lassan furta meg a sziklát, félláb átmérőjű lyukat nyitva rajta. A zuhatag zaja növekedett s már ugy rémlett, mintha a jótékony nedv ajkimat áztatná.

A csákány csakhamar féllábnyira hatolt a gránitfalba; a munka ekkor már félóra óta folyt; tagjaim vonaglottak a türelmetlenségtől! Nagybátyám segiteni akart s alig voltam képes őt visszatartani; már megragadta volt csákányát, midőn egyszerre erős füttyenés hallatszott. Vizsugár lövelt a sziklából s a szemben levő falon tört meg.

Hans, kit a viz ereje a földhöz vágott, nem volt képes egy fájdalomkiáltást elnyomni. Ez akkor lett előttem megmagyarázhatóvá, midőn kezeimet a vizsugárba meritve, szintén fájdalmasan kiáltottam fel. A viz forró volt.

„Százfoku viz!“ kiáltám.

„Majd meghül“, válaszolt bátyám.

Az alagut gőzzel telt meg, mig a viz kis patakká alakulva folyt lefelé a földalatti ut göringyei között.

Oh mily mennyei élvezet! mily leirhatatlan kéj! Miféle viz volt ez? Honnan jött? Nem törtem rajta fejemet. Viz volt és bár még meleg, mégis visszavarázsolta belém a már-már kifogyó életet. Ittam, gyorsan nyeltem, még csak nem is izleltem.

Csak miután már egy perczig élveztem volt az üditő folyadékot, kiáltottam fel: -172-

„Hiszen ez vastartalmu viz!“

„Igen jó a gyomornak“, válaszolt bátyám, „nagyon ásványos viz! Ez utazás egészségünkre oly hatást fog gyakorolni, mintha Spaaba vagy Teplitzbe mentünk volna.“

„Ah! mily jó!“

„Elhiszem hogy jó az ily viz, melyet két mértföldnyire a föld alatt meritenek! bizonyos téntaize van, mely épen nem kellemetlen. Hans valóban felséges forrást nyitott számunkra. Azért azt ajánlom, hogy az ő nevére kereszteljük e patakot.“

„Legyen!“ kiáltám.

És a patak e percztől kezdve Hans-bach nevet viselt.

Hansot e kitüntetés nem kevélyitette el. Miután mértékletesen ivott, szokott nyugalmával ült le egy zugba.

„Ne hagyjuk e vizet kárba menni“, mondám én.

„Miért?“ szólt bátyám, „azt hiszem, hogy e forrás kiapadhatatlan.“

„Mindegy! töltsük meg a tömlőt és kulacsainkat s azután, ha lehet, tömjük be a nyilást.“

Tanácsom el lőn fogadva. Hans megkisérlé a nyilást gránitdarabokkal betömni. De a feladat nem könnyü volt. Az ember összeégette kezét és még sem ért czélt; a viz ereje nagy volt s törekvéseinknek nem lőn eredménye.

„Világos,“ mondám, „hogy e viznek felszine -173- nagy magasságban lehet; ezt lehet következtetni a sugár erejéből.“

„Erről semmi kétség,“ válaszolt bátyám; „ha e vizoszlop magassága harminczkétezer láb, ez annyi, mintha ezer légkör nyomása lenne rajta. De valami jutott eszembe.“

„Mi az?“

„Miért igyekszünk oly makacsul e forrást betömni?“

„Azért, mert…“

Nem voltam képes valamirevaló okot találni.

„Ha kulacsaink megürülnek, lesz-e azokat miből megmeriteni?“

„Ezt nem tudhatjuk.“

„Hadd folyjon tehát e viz, mely természetszerüleg lefelé fog tartani és igy egyszersmind utmutatóul fog szolgálni azoknak, kiket vándorlatukon felüdit!“

„Ez jó gondolat!“ kiáltám én, „hanem ha e patak utitársunk lesz, többé nincs akadály, mely tervünk sikerét gátolhatná.“

„Ah öcsém, belátod ezt végre!“ szólt a tanár nevetve.

„Tökéletes meggyőződésem.“

„Előbb azonban néhány óráig pihenjünk.“

Én csakugyan elfelejtettem volt, miszerint éjjel van. A chronometrum azonban felvilágositott. Csakhamar elegendőkép fel levén üditve, mindnyájan mély álomba merültünk. -174-

XXIV.

Másnap kiállott szenvedéseink már el voltak felejtve. Kezdetben csodálkoztam, hogy már nem vagyok szomjas és önmagamtól kérdém, hogy miért; a lábaimnál mormogva folyó patak válaszolt kérdésemre.

Reggeliztünk és azután ittunk e felséges vastartalmu vizből. Erőm és bátorságom tökéletesen megtért és kész voltam bármily hosszu utra. Valóban oly határozott és mély meggyőződésű férfi mint bátyám, miért ne érhetett volna czélt oly ügyes kalauztól, s oly „határozott“ öcsétől kisérve, mint én? Ily magasztos eszmék termettek agyamban! Ha valaki azt ajánlotta volna, hogy térjünk vissza a Sneffels tetejére, megvetéssel utasitottam volna vissza e javaslatot.

De szerencsére csak utunk folytatásáról volt szó.

„Induljunk!“ kiáltottam én lelkesedés hangján, melyre a földgömb viszhangja válaszolt.

Pénteken reggeli nyolcz órakor keltünk utra ismét. A gránitfolyosó számos kanyarulattal és zuggal birt s valóban labyrinthusra hasonlitott; de azért főiránya mégis délkelet volt. Bátyám gyakran megvizsgálta a delejtü állását, hogy utunk irányára nézve biztos legyen.

Az alagut csaknem vizirányos, lejtője ölenként legfeljebb is csak két hüvelyknyi volt. A patak lassan, mormogva folydogált mellettünk; ugy tekintettem őt, mint valamely jótékony -175- szellemet, mely a földön át vezet bennünket és kezemmel gyakran barátságosan megsimitám a langyos najádot, melynek éneke vándorlásunkon kisért. Jó kedvem még a mythologiát is eszembe juttatá.

Bátyám sokszor kifakadt az ut vizirányossága ellen; ő mindig függőleges vonalban kivánt volna haladni. Utunk ez által valóban nagyon meg is hosszabbodott s a helyett, hogy a föld átmérője irányában haladt volna, a fenékoldal irányában távozott el attól, bátyám szavai szerint. Azonban nem volt miben válogatnunk, s addig, mig a központhoz, habár kevéssé közeledtünk, nem lehetett panaszunk.

Egyébiránt olykor-olykor a lejtő meredekebbé vált, ilyenkor a patak zúgva rohant le és mi követtük azt a mélységbe.

Mindössze e napon és a következőn függőleges irányban keveset, vizirányban igen sokat haladtunk.

Pénteken este, julius 10-kén, bátyám számitása szerint harmincz mértföldnyire voltunk Reykjawiktól délkelet felé.

Ekkor lábaink előtt kissé rémes akna nyilt. Bátyám a lejtő meredekségét látva, kezével tapsolt.

„Ez a jó ut,“ kiáltott a tanár, „ez vezet czélunkhoz s kényelmesen is fogunk haladhatni, mert a szikla kidomborodásai valódi lépcsőt képeznek.“

A kötelek a már leirt módon rendeztettek -176- el, hogy balesetnek elejét vegyük. Azután megkezdtük a lemenetelt. Nem nevezhetem azt veszélyesnek, miután az efféle uthoz már hozzá voltam szokva.

Ez akna keskeny hasadása volt a gránittömegnek és nyilván a földkéregnek meghülésekor való összeapadása által idéztetett elő. Ha ez valóban a Sneffels által hányt lávának szolgált egykor csatornául, meg nem foghatom, hogy az semmi nyomot nem hagyott benne. Valóságos csigalépcsőn haladtunk le, melyet emberi kéz müvének lehetett volna tartani.

Negyedóránként kénytelenek voltunk megállani, hogy kipihenhessünk és izmaink visszanyerjék ruganyosságukat. Ilyenkor valami kiálló oromra ültünk, s mialatt lábaink lelógtak az örvénybe, beszélgettünk és ettünk, s a patakban oltottuk szomjuságunkat.

Magában értetődik, hogy ez aknában a Hans-bach vizeséssé változott, mi által szélessége csökkent s a sugár megvékonyult; de azért tökéletesen elég, sőt a szükségesnél több vizet is tartalmazott; tudtuk egyébiránt, hogy ha később a lejtő meredeksége megszünik, ismét csendesebben fog folyni. Jelenleg türelmetlensége és hevessége által érdemes bátyámat juttatá eszembe, mig a kevésbbé meredek lejtőkön az izlandi vadász nyugalmával birt.

Julius 6-án és 7-én ez akna csigavonalát követtük, és ismét két mértfölddel mélyebbre jutottunk a földkéregben; eszerint öt mértföldnyire -177- voltunk a tenger szine alatt. De 8-án déltájban, az akna iránya megváltozott; délkeletnek tartott mintegy negyvenöt foknyi lejtővel.

Az ut ekkor sokkal kényelmesebbé és tökéletesen egyhanguvá lett. Ez nem is lehetett volna máskép. Utunkat nem tehette változatossá a vidékek különböző volta.

Végre szerdán julius 15-én, hét mértföldnyire voltunk a föld alatt és mintegy ötven mértföldnyire a Sneffelstől. Habár némilég fáradtak voltunk is, de egészségünk folyvást a legjobb állapotban maradt s uti gyógyszertárunk még érintetlen volt.

Nagybátyám minden órában feljegyezte a delejtü, a chronometer, a manometer és a hévmérő állását. E jegyzetek azok, melyeket utazásunk tudományos leirásában közölt. Ő tehát mindig tisztában volt helyzetünket illetőleg; midőn tudatá velem, hogy vizirányos vonalban ötven mértföldnyire haladtunk, meglepetésemben nem nyomhattam el egy felkiáltást.

„Mi lelt?“ kérdé bátyám.

„Semmi, eszembe jutott valami.“

„Micsoda?“

„Az, hogy ha bátyám számitása helyes, ugy többé nem vagyunk Izland alatt.“

„Azt hiszed?“

„Erről könnyű meggyőződnünk.“

Összehasonlitottam a delejtü állását s a távolságot a földképen.

„Nem csalódtam,“ mondám; „túl vagyunk -178- a Portland-fokon, és ha igazán ötven mértföldet haladtunk délkelet felé, ugy a tengeren vagyunk.“

„A tenger alatt,“ válaszolt bátyám kezeit dörzsölve.

„E szerint hát,“ kiálték, „az Ocean fejünk fölött terül el!“

„Ebben semmi meglepő nincs. A newcastlei kőszénbányák is messzire benyulnak a hullámok alá.“

A tanár, ugy látszék, e helyzetben semmi különöst nem talált; de engem, megvallom, hogy némileg megzavart azon gondolat, hogy a viztömeg alatt járunk; habár feltéve, hogy a gránitgerincz szilárd, nem tehetett különbséget, akár Izland síkjai és hegyei nehezednek arra fejünk fölött, akár a tenger hullámai. Egyébiránt csakhamar hozzászoktam e gondolathoz, mert az alagut, bár hol egyenes, hol görbe volt, s lejtői, valamint kanyarulatai szeszélyesen váltakoztak, főiránya mégis délkelet volt és mindinkább meredekebbé válván, rövid idő alatt nagy mélységre jutottunk benne.

Négy nappal később, szombaton, julius 18-án este, elég terjedelmes barlangba érkeztünk; bátyám átadta Hansnak három tallérnyi hetibérét s elhatároztatott, hogy a következő nap pihenni fogunk.

XXV.

Vasárnap reggel tehát felébredtem a nélkül, hogy a rögtöni indulás által okozott izgatottságot -179- kellett volna éreznem. És ez, daczára annak, hogy a föld legmélyebb üregeiben voltunk, mégis kellemes volt előttem. Egyébiránt már hozzászoktunk volt e földalatti élethez. Nem igen jutottak már eszembe nap, csillagok, hold, fák, házak, városok és mindazon földi fölösleges dolgok, melyeket a hold alatt élő lények nélkülözhetetleneknek gondolnak. Mi ugyszólván már kövületekké váltunk, és mint ilyenek nem sokat gondoltunk ama fölösleges csodadolgokkal.

A barlang elég terjedelmes termet képezett; a gránittalajon csendesen folydogált a hű patak. Ily távol forrásától vize már csak langyos hévmérsékü és rögtön megiható volt.

Reggeli után a tanár néhány órát akart napi jegyzeteinek rendezésére szánni.

„Mindenekelőtt,“ mondá ő, „pontosan ki fogom számitani helyzetünket, hollétünket; mivel szándokom, hogy visszatértünkkor utazásunkról földképet készitsek s annak vonalait, a mint föggőlegesen átmetszik a földgömböt, szemmelláthatókká tegyem.“

„Ez igen érdekes munka lesz, bátyám; de a jegyzetek valjon eléggé pontosak-e erre?“

„Igen. Gondosan feljegyeztem a kanyarulatok és a lejtők szögeit s bizonyosan tudom, hogy nem csalódhatom. Lássuk mindenekelőtt, hogy hol vagyunk. Keresd elő a delejtűt és vizsgáld meg, hogy mely irányt mutat.“ -180-

A műszerre tekintettem és figyelmes vizsga után szóltam:

„Kelet-negyed-dél-kelet.“

„Jól van!“ szólt a tanár az irányt feljegyezve s azután gyorsan végezve számitásait. „E számitásokból bizton következtethetem, hogy kiindulásunk pontjától nyolczvanöt mértföldnyire vagyunk.“

„E szerint hát az atlanti tenger alatt utazunk.“

„Ugy van.“

„S e perczben ott talán rémitő vihar dühöng, mely hajókat temet a hullámok alá fejünk fölött?“

„Az meglehet.“

„És a czethalok farkukkal börtönünk falait csapkodják.“

„Ne félj, Axel, nem fogják azokat megingathatni. De térjünk vissza számitásainkra. Mi most a Sneffels alapjától nyolczvanöt mértföldnyire vagyunk délkelet felé, és eddig tett jegyzeteim szerint, tizenhat mértföldnyire jutottunk a föld szine alatt.“

„Tizenhat mértföldnyire!“ kiáltám.

„Ugy van.“

„Hisz ez végső határa a földkéregnek, a tudomány szerint, mely annak vastagságát ennyire határozta.“

„Megengedem.“

„És itt, a hévmérsék növekvéséről való elmélet szerint, ezerötszáz foknyi melegnek kellene uralkodnia.“ -181-

„Kellene, öcsém.“

„S e gránit nem lehetne szilárd állapotban, hanem tökéletesen meg lenne olvadva.“

„Látod, hogy ebből semmi sincs, és hogy a tények, szokás szerint megczáfolják az elméletet.“

„Ezt csakugyan nem tagadhatom, de nagyon meg vagyok lepetve.“

„Mennyit mutat a hévmérő?“

„Huszonhét egész, hat tizedrész fokot.“

„E szerint csak ezer négyszáz hetvennégy és négytizedrész fok hijja, hogy a tudósoknak igazuk legyen. A hévmérsék aránylagos növekvése tehát tévedés, és e szerint Davy Humphry nem csalódott; én pedig helyesen cselekedtem, hogy reá hallgattam. Mit felelhetsz erre?“

„Semmit.“

Pedig sok ellenvetésem lett volna. Davy elméletének helyességéről most sem voltam meggyőződve; most is hittem a központi melegségben, habár annak hatását nem éreztem. Inkább akként magyaráztam a dolgot, miszerint e kiégett tűzhányó kémény, melyet a meleget át nem bocsátó láva környez, ez oknál fogva nem birhat a rétegnek egyéb részeiben uralkodó magas hévmérsékével.

De a helyett, hogy ujabb argumentumokat kerestem és adtam volna elő, a helyzetet ugy fogtam fel, a mint feltünt.

„Nagybátyám,“ mondám, „én meg vagyok győződve ön számitásainak helyességéről; de legyen szabad azokból következtetést vonni.“ -182-

„Csak rajta öcsém.“

„Azon ponton, hol jelenleg vagyunk, Izland szélessége alatt, a föld sugarának hosszasága mintegy ezer ötszáz nyolczvanhárom mértföld?“

„Ezer ötszáz nyolczvanhárom és egy negyed mértföld.“

„Kerek számmal ezer hatszáz. Eddig tehát tizenhat mértföldet haladtunk az ezer hatszáz mértföldnyi uton?“

„Helyesen mondod.“

„És ez nyolczvanöt mértföldnyi vizirányos utba került?“

„Ugy van.“

„Mintegy husz nap alatt.“

„Husz nap alatt.“

„Már pedig tizenhat mértföld a földsugárnak épen egy századrésze. Ha igy folytatjuk, kétezer nap alatt, vagyis körülbelül hatodfél év mulva fogjuk elérni a föld központját!“

A tanár nem válaszolt.

„Hátha még tekintetbe veszszük, hogy miután tizenhat mértföld függőleges irányban, nyolczvan mértföldnyi vizirányos utat igényel, délkelet felé nyolczezer mértföldet kell haladnunk, s igy okvetetlenül ismét a földgömb körületére, a felszinre jutunk, minekelőtte a központot elérhetnők.“

„Ördög vigye a számitásaidat!“ válaszolt nagybátyám haragosan. „Ördög vigye a hypothesiseidet! Mire alapitod őket? Honnan tudod, -183- hogy e folyosó nem egyenes irányban a központnak tart? Egyébiránt nem első járok ez uton. Mit tenni akarok, más is tette s reménylem, hogy nekem is sikerülni fog szándokom.“

„Reménylem, de utoljára is, szabad legyen…“

„Szabad legyen hallgatnod, Axel, sőt ez tanácsos lesz, valahányszor ily badarságok jutnak eszedbe.“

Ugy vettem észre, hogy utitársam szerető rokonból ismét rettenetes tanárrá kezdett válni s ennélfogva hallgattam.

„Most pedig vizsgáld meg a manometrumot. Mit mutat?“

„Igen erős nyomást.“

„Jól van. Ebből láthatod, hogy lassankint szállva le, hozzászokunk a légkör sűrűségéhez és hogy az egyáltalában nem okoz szenvedést.“

„Kivéve némi fülfájást.“

„Csekélység; ezt egyébiránt megszüntetheted, ha a külleget gyors közlekedésben tartod a tüdődben levő léggel.“

„Ugy van“, feleltem, el levén határozva, hogy többé ellent nem mondok bátyámnak. „Sőt valódi gyönyört okoz e sürü légkörben mozogni. Vette észre bátyám, hogy a hang itt mily erővel terjed el?“

„Kétségkivül, itt a siket is tökéletesen jó hallana.“

„De e sűrűség kétségkivül növekedni fog?“

„Igen, egy nem tökéletesen meghatározható -184- törvény szerint; igaz, hogy a nyomás ereje csökkenni fog azon arányban, a mint mélyebbre hatolunk. Tudod, hogy a nyomás hatása legérezhetőbb a földnek felszinén, és hogy a földnek központján a tárgyak nem birnak semmi súlylyal.“

„Tudom; de nem hiszi-e nagybátyám, hogy a lég végre a viz sűrűségével fog birni az alantibb rétegekben?“

„Hétszáz tiz légkörnyi nyomás alatt mindenesetre.“

„És mélyebben?“

„Mélyebben e sűrűség még növekedni fog.“

„De mint fogunk akkor alább szállani?“

„Köveket rakunk zsebeinkbe.“

„Valóban, bátyám mindenre tud felelni.“

Nem mertem a hypothesisek mezején messzebb haladni, attól tartván, hogy ismét valamely lehetetlenségre bukkanok, mely a tanárt kihozná türelméből.

Pedig világos, hogy a lég oly nyomás alatt, mely több ezer légkörnek súlyáig emelkedhetik, végre szilárd testté válnék és hogy ekkor, feltéve, hogy testeink e nyomásnak ellentállhatnak, meg kellend állanunk, daczára a világ minden okoskodásainak.

Azonban nem igyekeztem ez argumentumot érvényre emelni. Nagybátyám ismét az annyit emlegetett Saknussemm példájával felelt volna, mely pedig előttem semmi nyomatékkal nem birt; mivel ha valónak ismertük is el a tudós -185- izlandi utazását, mégis igen könnyen lehetett ellenvetést találni, és pedig a következőt:

A tizenhatodik században sem légmérő, sem manometrum nem voltak még feltalálva; miként tudhatta tehát Saknussemm, hogy valóban a központig hatolt! Ez ellenvetést azonban elhallgattam, be akarván várni, hogy az események igazolják azt.

A nap hátralevő részét számitgatással és társalgással töltöttük. Én minden tekintetben készségesen osztottam Lidenbrock tanár véleményét, és irigyeltem Hans tökéletes közönyösségét, ki sem okokkal, sem hatásokkal nem törődve, vakon ment, merre a végzet vitte.

XXVI.

Nem tagadhattam, hogy eddig az események folyama elég kedvező volt és nem volt okom panaszra. Ha a nehézségek átlaga nem növekedett, ugy czélunkat minden esetre el kellett érnünk. És akkor mi dicsőség várt reánk! Okoskodásaim hasonlitani kezdettek Lidenbrock tanáréira. Valjon ama különös környezetnek, melyben éltem, volt-e ez tulajdonitható? Talán.

A következő néhány nap meredekebb lejtők, közöttük valóban rémitő függőlegesek is, gyorsan juttatának bennünket a földgömb mélyebb rétegeibe; voltak napok, melyeken másfél, sőt két mértfölddel is közeledtünk a föld központja felé. E veszélyes utakon nagy hasznunkra szolgált Hans ügyessége és csodás hidegvérüsége. -186- E hajthatlan jellemü izlandi valóban megfoghatatlan elszántsággal birt, és csak neki köszönhettük, hogy egynémely nehézséget leküzdöttünk, melylyel különben meg nem birtunk volna.

Hallgatagsága napról napra növekedett; sőt azt hiszem, hogy ránk ragadni kezdett. A kültárgyak valódi hatással birnak az agyvelőre. Az, ki négy fal közé zárkozik, végre elvesziti az eszmék és szavak csoportositásának képességét. Hányszor történik, hogy egyesekbe zárt foglyok elbárgyusodnak, ha meg nem őrülnek, a gondolkodó képességek gyakorlatának hiánya miatt!

Az utóbbi társalgásunkra következett két héten, nem fordult elő emlitésre méltó esemény. Csupán egy igen fontos eseménynek emlékezete maradt meg lelkemben. Ennek részleteiről valóban bajos is lett volna elfelejtkeznem.

Augusztus 7 kén, folytonos alábbhatolás után, harmincz mértföldnyi mélységre érkeztünk volt; azaz fejünk fölött harmincz mértföldnyire sziklák, tenger, szárazföld és városok tornyosodtak. Ekkor mintegy kétszáz mértföldnyire lehettünk Izlandtól.

E nap az alagut, melyben haladtunk, nem nagyon lejtős volt.

Én legelől jártam; nagybátyám vitte a Ruhmkorff-féle készülékek egyikét s én a másikat. A gránitrétegeket vizsgáltam.

Egyszerre megfordulván, azt vettem észre, hogy magamban vagyok. -187-

„Nagyon sebesen jártam,“ gondolám, „vagy pedig Hans és bátyám utközben megállottak. Vissza kell térnem hozzájuk. Szerencsére az ut nem nagyon meredeken emelkedik.“

Visszamentem tehát. Egy negyedóráig jártam, körültekintettem és nem láttam senkit. Kiáltottam és nem nyertem választ. Szavam elhangzott a tompa viszhang között, melyet költött.

Nyugtalankodni kezdtem. Testemen hideg borzongás futott át.

„Nyugalom!“ szóltam hangosan, „semmi kétség, hogy utitársaimat fel fogom találni. Hiszen csak egy ut van! Miután elől jártam, tehát vissza kell térnem.“

Egy félóráig ismét fölfelé haladtam. Hallgatództam, hogy nem szólit-e valaki; e sürü légkörben messziről eljuthatott hozzám a hang. De a roppant folyosóban rendkivüli csend uralkodott.

Megállottam. Nem tudtam elhinni, hogy csakugyan magamban vagyok. Elhagytam társaimat, gondolám, de nem tévedtem el. Ha el is hagytam, de könnyen feltalálhatom őket.

„Miután csak egy ut létezik, s ők ezen járnak,“ ismétlém magamban, „okvetetlenül találkoznom kell velök, ha visszafelé megyek. Kivéve azon esetet, hogy ha, engem többé nem látván és felejtve, hogy előttük jártam, ők is visszafelé mennek. De még ez esetben is, ha sietek, utolérem őket. Ez bizonyos!“

E szavakat azonban már nem tökéletes meggyőződés hangján ismételtem. Egyébiránt -188- nagyon sok időmbe került, mig ez egyszerü eszméket lánczolatba hozhattam, és okoskodás alakjában egyesithettem őket.

Ekkor kétely ébredt bennem. Valjon igazán elől jártam-e? Minden bizonynyal. Hans mögöttem volt, és őmögötte bátyám. Sőt néhány perczig még meg is állott volt s podgyászát erősebben kötötte vállához. E részlet most eszembe jutott. Azon perczben, folytatván az utat, kellett őket elhagynom.

„Egyébiránt,“ gondolám, „biztos utmutatóm van, mely nem engedi, hogy eltévedjek; a fonal, mely e labyrinthuson át biztosan vezet s el nem szakadhat, ez a Hans-bach. Csak ennek ellenében kell járnom s okvetetlenül nyomára akadok társaimnak.“

Ez okoskodás visszaadta bátorságomat, s elhatároztam, miszerint egy percznyi késedelem nélkül utnak indulok.

Mint áldottam ekkor nagybátyám óvatosságát, mint örültem, miszerint nem engedte, hogy a gránitfalban tört nyilás betömessék! Igy tehát e jótékony forrás, miután az uton szomjuságunkat oltotta, most a földkéreg kanyargásai között vezetőül szolgál.

Ugy gondoltam, hogy jó lesz, ha, minekelőtte a fölfelé vezető uton megindulnék, kissé megmosdom és felüditem magamat vizével.

Lehajoltam tehát, homlokomat a Hans-bach vizébe mártandó.

Meglepetésem leirhatatlan volt. -189-

A viz helyett homlokom száraz és durva gránittal találkozott! A patak többé nem mellettem folyt.

XXVII.

Nem irhatom le kétségbeesésemet; az emberi nyelvnek nincs szava, mely képes volna érzéseimet kifejezni. Elevenen el voltam temetve s előttem az éhség és szomjuság kínos halála állott.

Gépiesen tapogattam ide-oda kezeimmel a talajon. Mily száraznak tetszett e szikla!

De mikép térhettem le a patak mentéről? Mert a patak valóban nem volt többé mellettem. Ekkor megértettem, hogy honnan származott ama rendkivüli csend, midőn utóljára hallgatództam, hogy társaimtól nem érkezik-e hozzám valami kiáltás. E szerint, mikor lépteim először vittek a tévutra, nem vettem észre a patak távollétét. Világos, hogy azon perczben a folyosó kétfelé ágazott előttem, mig a Hans-bach, egy más lejtő szeszélyeinek engedelmeskedvén, társaimmal együtt ismeretlen mélységnek tartott!

De mikép térjek hát vissza? Nyom itt nem létezett. Lábam helye meg nem látszott a grániton. Hiába törtem fejemet e megfejthetetlen talányon. Helyzetem tökéletesen ki volt fejezve ez egyetlen szóban: eltévedtem.

Igen! eltévedtem oly mélységben, mely előttem mérhetetlennek látszott! E harmincz -190- mértföldnyi földkéreg irtózatos súlylyal nehezedett vállaimra! Összezúzva éreztem magamat.

Igyekeztem gondolataimat ismét földi dolgokra irányozni; de erre alig voltam képes. Hamburg, a király-utczai ház, szegény Margitom, ama egész fölszini világ, mely alatt tévelyegtem, gyorsan lebbent el zavart emlékezetemben. Szokatlanul élénk hallucinatióban utazásunk eseményei ismétlődtek; ismét átkeltünk a tengeren, láttam Fridriksson urat, a Sneffelst! Ugy véltem, hogy helyzetemben a reménynek csak egyetlen sugarát is táplálni, valóságos őrültség volna, és hogy ennél a kétségbeesés is jobb.

És csakugyan lehetett-e emberi erő képes arra, hogy e roppant vastagságu falakat, melyek fejem fölött boltozódtak, megnyissa s engem fölemeljen a föld szinére! Ki mutassa meg nekem itt a jó utat, ki vezessen vissza társaimhoz?

„Oh! nagybátyám!“ kiálték kétségbeesés hangján.

Ez volt az egyetlen szemrehányás, mely ajkamra került, mert felfogtam, hogy e szerencsétlen ember, ki most engem szintén keres, mennyi gyötrelmet áll ki.

Midőn ekként minden emberi segély lehetőségén kivül, és képtelennek éreztem magamat életem megmentésére, a mennyei segélyre gondoltam. Gyermekkorom emlékei, anyám emléke, kit nem ismertem volt, csak a csókok idejében, -191- fölébredtek lelkemben. Habár nem éreztem jogot arra, hogy ily későn folyamodjam istenhez, mégis imádkozni kezdettem, forrón, buzgón imádkoztam.

E megtérés a gondviseléshez némileg visszaadta nyugalmamat, és ezután képes voltam minden értelmi képességeimet helyzetemre öszpontositani.

Élelmiszerekkel három napra voltam ellátva és kulacsom még teli volt. Mindamellett ennél tovább nem maradhattam magamban. De fölfelé menjek-e, vagy lefelé?

„Fölfelé,“ gondolám, „minden esetre fölfelé!“

Ha ez irányban haladok, okvetlenül ama ponthoz kell jutnom, hol a pataktól letértem, hol az ut kétfelé ágazik. Ott, miután a patakot megtaláltam, lehetséges lesz a Sneffels csúcsára visszatérnem.

De hogy is nem jutott ez eszembe korábban? Igy nem volt lehetetlen a menekvés. Mindenekelőtt tehát arra kellett törekednem, hogy a Hans-bach mentére akadjak.

Felállottam, és vasalt botomra támaszkodva fölfelé kezdtem haladni a folyosóban. Lejtője elég meredek volt. Reményteljesen és zavartalanul haladtam előre, mint olyan ember, ki nem válogathat az utban, melyet követnie kell és lehet.

Mintegy félóráig haladtam a nélkül, hogy lépteim akadályozva lettek volna. Igyekeztem -192- utamat megismerni, s visszaemlékezni az alagut alakjára, némely kiálló sziklákra, a kanyarulatok helyzetére. De semmi nem emlékeztetett arra, mintha már jártam volna itt, és csakhamar meggyőződtem, hogy e folyosó nem vezet vissza a keresztutra. Ez alagut nem birt kijárással. Áthathatatlan szikla tornyosult előttem, melynek tövében megsemmisülve rogytam össze.

Mily rémület, mily kétségbeesés vettek rajtam erőt, le nem irhatom. Tökéletesen meg voltam semmisülve. Utolsó reményem e gránitfalban tört meg. Miután eltévedtem e labyrinthusban, melynek számtalan kanyarulatai minden irányban metszették egymást, nem lehetett többé menekülést kisérlenem. Meg kellett halnom, a legrettentőbb halállal! És, különös, e perczben, e helyzetben eszembe jutott, hogy ha kővé vált testemet valaha feltalálják, itt harmincz mértföldnyire a föld szine alatt, e fölfedezés a tudományt foglalkodtatni fogja és fontos kérdéssé váland.

Hangosan akartam szólani, de kiszáradt ajkaimról csak rekedt kiáltások hangzottak. Lelkendeztem.

Ez aggodalmakhoz még egy ujabb rettenet is járult. Lámpámat elejtettem volt, s az megromlott. Lehetetlen azt megigazitanom. Fénye mindinkább halványult és csakhamar végkép ki fog aludni!

Meredten néztem, mint fogy a készülék -193- üvegcsövében a fény. A setétedő falakon mozgó árnyak látszottak egymást üzni. Többé nem mertem szemhéjaimat lecsukni, nem akarván e muló világosságnak egyetlen parányát is elvesziteni! Minden perczben azt hittem, hogy már végkép kialszik, és hogy setétség környez.

Végre az utolsó fénysugár derengett és remegett a lámpában. Rászegezve tartottam tekintetemet, mintegy magamba akarván azt színi szemeimmel, melyeknek minden erejét oda összpontositottam, e világosságra, melynél többet nem fognak látni sohasem. Most borzalmas setétség környezett.

Rémesen felkiáltottam! A földön, még a legsetétebb éjszakán is, a világosság tökéletesen soha le nem mond jogairól; eloszlik, megfinomul, megritkul, de a szemhártya mégis képes azt felfogni! Itt semmi. A tökéletes homály a szó valódi értelmében vakká tett.

Ekkor fejem forogni kezdett. Fölkeltem és kiterjesztett karjaimmal tapogatódzni kezdtem; majd futásnak eredtem, és rohantam, a véletlenre bizva magamat, a kibonyolithatlan labyrinthuson át, futottam, mindegyre lefelé, a földkérgen keresztül, mint a barlangok lakója, kiáltva, sikoltozva, orditva, gyakran a kiálló sziklákba ütve magamat, olykor elesve és azután véresen állva fel, meginni igyekezvén a vért, mely arczomat elöntötte, azt várva, hogy valamely sziklafalban zuzom össze fejemet, rohantam lefelé. -194-

Mely irányban vitt ez őrült futás? Ezt soha nem fogom megtudni. Néhány óra mulva, mikor erőmből tökéletesen kifogytam, mint valamely élettelen test terültem el a sziklatalajon és eszméletemet tökéletesen elvesztettem.

(Vége az első résznek.)