The Project Gutenberg eBook of Visszaemlékezéseim (1. kötet) by Alajos Degré

A vándor, hajnal óta kiállott fáradalmai után, alkonyatkor ha megpihen, elmerengve nézi a leáldozó napot, s elgondolkozik azon benyomásokon, amiket utjában a tájak, események s viszontagságok lelkére tettek. Azután behunyja szemeit, hogy álomba merüljön.

Én is fáradt vándor vagyok, napom már leáldozik, s nem sokára behunyom szemeimet, hogy elaludjam – örökre. Én is elgondolkozom a benyomásokon, miket az élet utain mindenféle események s viszontagságok lelkembe véstek. Ezekből akarok töredékeket előszedni. Nem irok én történelmet, naplót vagy emlékiratokat; én csak egyszerün visszaemlékezéseket szándékozom festeni. Történelmeket, emlékiratokat szerzettek nagy irók, nagy emberekről, állami viszonyokról, magas közügyekről, de a mindennapi életről, az ifjuságról s az alsóbb rétegekről alig emlékezett meg valaki, pedig hadsereg nélkül nincs tábornok; apró csavarok nélkül nincs nagyszerü gépezet; lelkesült közvélemény nélkül nem aratnak diadalt a nagy eszmék.

A történészek s emlékiratok szerzői lefestették a magasztos alakokat hiven, müvésziesen, kiemeltek minden dicső mozzanatot, de képeik mégis kiegészitlenek, mert nem törődtek a háttér szinezéssel, melyből a főalakok csak jobban kidomborulnak, s e szinezés azon elem, amelylyel meg lehetett csinálni az 1848-at. -2-

A mult nemzedék ifjusága megérdemli, hogy egy lap számára is fenn legyen tartva ott, hol a közelmult nagy időkről van szó.

Megdöbbenve gondolok vissza, hogy azon időből, midőn – mint szegedi bölcsészethallgatók – kissé emelkedettebb dolgokkal is kezdtünk foglalkozni, s érdeklődtünk az irodalom iránt, midőn Pálffy Albert az utczán egy urat mutatott, a ki látta Vörösmartyt, s a kinek én azután mindég egész tisztelettel köszöntem, csak azért, mert látta Vörösmartyt, mondom, azon időből, az akkori pályatársak közül ma alig tudok még kettőt-hármat az életben. Sokat, nagyon sokat elsepert a vihar, a csatatér, számüzetés, bitó, búbánat, üldöztetés, meg a kor is irtóztató aratást tőn.

Szegeden nem volt megyeház, s igy közgyülés sem, a politikából tehát többet nem tudtunk, mint azt, hogy Klauzál Gábor hires szónok, de nem hallottuk soha, s hogy Kárász az alispán; ez utóbbit csakis azon ötletből, mert egy adoma keringett róla, t. i. Forgách főispánnal elég barátságtalan viszonyban volt, történt, hogy együtt sétáltak a Tiszaparton, gyönyörködve a halászok munkáiban. Egyik halász hálóját kihuzva, a ficzkándozó halakat szedegette elő. Forgách – valószinüleg azon indulatból, hogy sétáló társát sértse – megjegyezte a halra: ejnye, beh hitvány kárász! (egy neme a tiszai halnak) Kárász pedig rögtön visszavágott: biz azt minden dib-dáb forgácsnál meg lehetne sütni. Ez tette őt előttünk nevezetessé, na meg igen nagy sarokháza volt a főtéren.

Nem tudom, a levegőben volt-e valami, vagy csak -3- a vérünk nyugtalansága okozta, de annyi bizonyos, hogy nem fértünk meg a bőrünkben, s majd huszárnak csaptunk fel tömegesen – néhány ott is maradt – s alighogy reklamált a tanodai igazgatóság, már meg seregestől mentünk a bizonyitványainkat kikérni, mert Pesten, Kassán vagy N.-Váradon kivánjuk folytatni tanulmányainkat. Itt nekünk szűk a világ; nem látunk nagy embereket, nem hallunk nagy dolgokat s nem vehetünk részt a nagy tüntetésekben. Hallottuk, olvastuk, hogy Pesten vagy N.-Váradon, ennek és annak, ilyen meg olyan hódolati ünnepélyt rendezett a tanuló ifjuság, és nekünk nem volt kit ünnepelni, csak legalább Kárászt elfoghattuk volna, hogy azért a Forgách adomáért megtisztelhetnők, de soh’sem volt Szegeden.

Gruber főtisztelendő igazgató urnak több esze volt, mint nekünk, s arra is gondolt, amit mi számitáson kivül hagytunk. Megkérdezte: van-e az uraknak pénzök utazni? Mi összenéztünk, s mindenki arczáról leolvasható volt e felelet: Nekem ugyan nincs. Na hát maradjanak békén, s látogassák szorgalommal az előadásokat.

Bizony sajátságos állapot, mikor a gyermekkorból az ifjuság sorába lép az ember; fonákok mozdulatai, fonákok nézetei (a legtöbb esetben), de mozdulataiban erő, s nézeteiben meggyőződés van, azért nem bir vele senki, s nem bir ő sem önmagával. Ezen átmeneti korszakban voltunk mi, azért nem tudtunk kellő kifejezést adni érzelmeinknek, de keblünk magasztos vágyaktól dagadozott, vérünk hazafias eszmékért lángolt, bár akkor még csak elszánt szemforgatásból s egy-egy ökölre szoritott marokból állott minden hazafias szónoklatunk, de az kifejezett mindent, s hogy szivből jött, megmutatta -4- a következés, mert a vész napjaiban szegedi pályatársaimat mind ott láttam, a honnan csak a korcsok és gyávák hiányzottak.

Vágyaink végre szárnyakat kaptak, s elkerültünk Szegedről, ki ide, ki oda joghallgatónak; engem, bár Pestre szerettem volna, körülményeim N.-Váradra vittek. Nem bántam meg soha.

Itt kezdett szemeim előtt megnyilni a világ; bizonyos önérzetet, emelkedettséget adott a tudat, hogy most jogász vagyok; társaimra nemével a tiszteletnek tekintettem, már csak azért is, mert abból egy szemernyi rám is háramlott. Vig és zajos ismerkedési estélyeket tartottunk. Megalakitottuk az olvasó-egyletet, hol vajmi keveset olvastunk, de annál többet szónokoltunk, nem ugyan a magunk beszédeit, hanem Wesselényi Miklósét, másik Deák Ferenczét, majd meg Bezerédyét stb. szavalták el, mik oly lelkesedést keltettek, mintha csak magok a nagy hazafiak szónokoltak volna. Akartunk néha vitatkozni, lehetlen volt, mind a szabadelvű párthoz tartoztunk – akkor egy kissé mást jelentett a szabadelvűség, mint ma.

Akkoriban jogászok közt a megpajtáskodás – mondhatni – gőzerővel történt, ami néha nevetséges helyzeteket is szült. Például hozok fel egyet: Neupauert kinevezték Nagyváradra a hazai törvény tanárává. Közülünk senkisem ismerte, senkisem látta még. Rózsa Nándor másodévi jogász megérkezvén Aradról, este több régi és uj pályatárssal mulatozott, másnap előadásra ment. Az akademia kapujában meglát egy elegans fiatal embert fel-le sétálni, oda lép hozzá, s kérdi: ‚Jogász?‘ »Igen«, válaszol mosolyogva a megszólitott. ‚Én másodévi vagyok‘, folytatta Rózsa. »Én is.« -5- ‚Honnan jöttél?‘ »Kassáról.« ‚Ah! kiáltott fel Rózsa, tegnap már igen jól mulattam egy kassaival.‘ »Dehogy?« ‚Igen, Marschalkó Tamással. Nagyon vig czimbora.‘ »Tudom, együtt lakunk.« ‚Akkor remélem, te is olyan vagy, s fogunk együtt sokat mulatni?‘ »Többet, mint gondolnád. Előadásra csengetnek, lépjünk be.« ‚Még nincs itt a tanár, beszélgessünk.‘ »Biztosan tudom, hogy itt van.« ‚Ugy hát menjünk. Kérlek, te vagy a vendég, menj előre.‘ Ugy történt, és Rózsa azonnal meggyőződött, hogy barátja igen tréfás ifju, mert nem a padba ült, de a tanári székbe. Hamar elmult nevetési kedve, s arcza hosszúra kezdett nyulni, midőn a tanári székben ülő ifju komoly és folyékony beszédét hallotta. Odasugott szomszédjának: hát ez?… Igen, Neupauer, az ujon kinevezett hazaijog tanár. Előadás után Rózsa elment bocsánatot kérni a tévedésért. Nem tévedett, én az ifjuság őszinte barátja vagyok, s kérem, önök is legyenek barátaim. Hogy ez tőle nem volt üres szólásmód, mindnyájan tapasztaltuk, Marschalkó Tamást kivéve, kinek Neupauer sógora levén, ellátáson nála volt, s kissé szigorubban tartotta, mint Tamás barátomnak tetszett. Bizony ráfért, most negyven év után bevallhatjuk.

A jogász már számot kezdett tenni a társaséletben, s főkép oly helyen, mint N.-Várad, hol akár mulatságokban, akár tüntetéseknél számos ifjuságra volt szükség. Minő szivdobogással sietett a jogász oly előkelő házak estélyeire, mint b. Gerliczy, Klobusitzky, Ferdinyék stb., nem az lebegett szeme előtt, hogy mulatni fog, nem a táncz varázsa, a hölgyek szellemessége, vagy a válogatott esteli (ami fiatal emberekre mind sok vonzerővel bir) lelkesitette valamennyi meghivottat, -6- hanem a gondolat, hogy több megyei kitünőség lesz ott, és boldognak érezte magát, ki ilyen közelébe juthatva, beszédeit elleshette, s melegében mindjárt közölhette barátaival. A hir, hogy Beöthy Ödön, vagy Toperczer Ödön a mai estélyen ott lesz, elég volt mindnyájunkat mozgásba hozni, s a kinek csak meghivója volt, félholtan is elment, hogy a megyei zöldasztal ezen vagy azon bajnokával együtt lehessen, de általuk észrevétetni egyikünk sem igényelte.

Voltak olyan megyei nevezetességek a fiatalabb nemzedékből, a kik velünk is érintkeztek, meg az általunk csodált kitünőségekkel is meghitt lábon álltak. Ezeket ugy tekintettük, mint politikai hitvallásunk papjait, mert a milyen közvetitő a hivek s a mennyország közt a pap, oly közvetitők voltak ők az ellenzék nagy férfiai közt és köztünk, annyira, hogy ha valamelyiknek eszébe jut azt mondani: Beöthy Ödön szeretné a székesegyház falait ledöntetni, neki mentünk volna, hogy ledöntsük. Ők adtak utasitásokat a tüntetésekre nézt; ők rendelték el, hogy mikor és kinek adjunk fáklyásmenetet; ők adtak jelt a közgyülésen, hogy kit nem kell meghallgatni, na ezt aztán nem is hallgathatta meg, még maga a bécsi titkos rendőrség sem.

A jogászok ezen vezérférfiai, hogy tiszta meggyőződésből s legjobb szándékból vitték e szerepet, megmutatta későbbi életök is, mert azon elveknek éltek, azon elvekért haltak, amikre minket oly fáradhatlanul lelkesitettek. Erdődy Sándor, a megye egyik legnagyobb birtokosa, virágzó egészségű, szoborszerű termettel megáldott szép ifju, az ellenzék egyik rendithetlen bajnoka, szerencsétlen lövés következtében élte virágjában elhunyt. A többi teljes következetességgel végig küzdötte -7- az átalakulási nagy harczot, amelynek előidézésében annyi odaadással buzgólkodtak. Komáromy György, a tetétleni kiskirályság ura, minden izében lovag; a közügyekre bőkezüen adakozó, a megyei választásoknál vezér és parancsnok, nemcsak tömérdek pénzével, de szeretetreméltóságával is hóditott mindenfelé. A köznemesség bálványozta, az ifjuság rajongott érte, s ha egy-egy szintársulat N.-Váradon megbukott, mi akkori időben gyakran megtörtént, Komáromy György szó nélkül kiváltotta. Ha ötös-fogatán bevágtatott N.-Váradra, mozgásba jött a város, az ifjuság talpon volt, s a szinészek rögtön diszelőadást rendeztek. Az 1843-iki és 47-iki országgyülésen követ volt, 48-ban képviselő, de csak rövid ideig, mert honvéd lett, s az is maradt a világosi végzetes napig. Szacsvay György; komoly, mindenki által tisztelt, tudományos miveltséggel gazdagon megáldott ifju, kinek minden szavát a jogászok valódi kegyelettel hallgatták. Ő nem ragadott mulatságokba, tüntetésekbe, s nem izgatott senki ellen; ő épületes dolgokról beszélt, oktatott, s hazafias eszmék iránt iparkodott érdekeltséget kelteni az ifjuságban. Őt egész más szemmel tekintettük, mint a többi vezérférfiakat. Ha ő megjelent köztünk, a szilaj kedv azonnal korlátok közé szorult, a hangos társalgás mérsékelt szinezetet nyert, s mindenki várta, ohajtotta, hogy Szacsvay beszéljen, s ha beszélt, elhallgattuk volna a végtelenségig. Szellem, hazafiság, költőiség áradozott ajkairól. 1849-ben a képviselőház egyik gyöngye és jegyzője volt, együtt Gorove Istvánnal. Egyenlőn működtek, egyenlők érdemeik és bűneik, de mily szeszélyes a sors! ugyanaz a hatalom, mely Szacsvayt országgyülési működéseért kivégeztette, Gorove Istvánt miniszteri székbe -8- emelte. Mintha előérzetünk lett volna, hogy e jeles ifju oly gyászos véget ér, vele szemben eszünkbe se jutott vigadni. Egész más hatást gyakorolt kedélyünkre Thurzó Miklós, ennek megjelenése felvillanyozott. Szép szálas legény volt; gondosan ápolt szakálla mellét elboritá. Koponyájától kezdve, homlokán végig, szempilláin át, az arczán le keskeny forradás látszott, hatalmas kardvágás nyoma, mit politikai ok miatt nyert. Ez a vágás első pillanattól fogva nálunk népszerűvé tette őt, s ha nem lett volna is oly barátságos, szivélyes, vendégszerető s mindég mulatni kész, ha nem tekintettük volna is benne a nádori daliás ivadékot, e kardvágás nyoma egy maga elég volt, hogy bizalmunkat s odaadásunkat megnyerje. Mint kitünő honvéd, az egész szabadságharczot végig küzdötte.

Még többen voltak, kik a jogászokkal foglalkozni szerettek. Az öreg Gedeonon, Neupaueren és Borbolán kivül ezek voltak tanáraink; s mig ott kötelességszerüleg a nemzetközi, egyházi, római és hazai jogokat hallgattuk, itt politikai jogokból nyertünk oktatást.

Fogarassy Mihály igazgató ur őnagysága ezt nem jó szemmel nézte, s fel is olvasott egy rendeletet, mely minket a megyei gyülésteremből s minden politikai tüntetések részvételétől eltilt. Ez csak fokozta buzgóságunkat s ingerelte kedélyünket, s ha megyei közgyülés volt, mi Beöthyt, Toperczert és Somogyi Antalt hallgattuk, nem pedig Borbolát és Neupauert, még pedig oly figyelemmel, hogy esteli összejövetelünknél csaknem szórul-szóra ismételtük a reggel hallott beszédeket.

Hogy mennyire test és lélekkel vágytunk azon -9- szereplő egyének társasága után, bizonyitja Marschalkó Tamás esete, ki – mint emlitém – sógoránál, Neupauer tanárnál volt ellátáson, s hogy annál szigorúbb legyen a felügyelet, Tamás szobájából csak a sógoráén át lehetett kijutni. Megint afféle politikai mulatság készült. Az igazgatói tilalom folytán Neupauer Marschalkót onnan visszatartani igyekezett, s meghagyta, hogy hazulról semmi szin alatt sem távozhat az nap. Marschalkó dúlt-fúlt, mint vasketreczbe zárt oroszlán. Alkonyatkor megjelenik ablaka alatt egy tót szolga, Marschalkó kiadja kalapját, köpenyegét s estélyi öltözetét, aztán könnyü háziöltönyben, fedetlen fővel keresztül sétál sógora szobáján, egy ugrással künn terem az utczán, felkapja köpenyegét, kalapját, int a szolgának, s jön egyenest hozzám, átöltözködik, minden gondot, még e lépése következményeit is, maga mögött hagyva, egész szivvel részt vőn a lakomában.

Végre eljött az idő, midőn alkalmunk nyilt tényekkel előállni. Lovassy László kuffsteini fogságából hazaszabadulván, e vértanut kivántuk megtisztelni. Rendeztünk is neki oly fáklyásmenetet, aminőt N.-Várad még alig látott. Elindultunk az Ujváros nagy teréről, s komoly ünnepélyességgel vonultunk át Olasziba, hol a kaszinó udvarát s az utczát elleptük égő szövétnekekkel. Ez volt első politikai szereplésem, oly büszkén is vittem azt a fáklyát, mintha annak füstje most elkavarodnék Bécsig, hogy ott a zsarnokság minden forrásait elfojtsa. Egetrázó éljenre többek kiséretében a kaszinó-épületből kilépett egy barna, halovány s megtörött ifjuagg. Szacsvay megható beszédet tartott, Lovassy László érzéstől s gyengeségtől elfátyolozott hangon kezdett válaszolni, de beszédét nem fejezhette -10- be, mert ereje elhagyta végkép, s csak ugy vezették vissza a terembe. E jelenet annyira hatott ránk, hogy képesek lettünk volna, ha Bécs valahol a szomszédságban esik, azonnal ostromlására indulni. Igy azonban csak keserü kifakadásokkal, fenyegetődzésekkel a jövőbe, s mennydörgő szónoklatokkal a Zöldfa nagy teremében, adtunk kifejezést felháborodásunknak. Szegény Lovassy László, nem sokára megőrült. Borzasztó áldozata lett a bécsi önkénynek; éveken át elkinozták nehéz fogsággal, meggyilkolták szellemét, összeroncsolták testét, ugy, hogy ránézve a halál csakis áldás lőn. És miért? mert a sajtó és szólásszabadság előharczosa volt. Látva az önkény ily gyászos áldozatát, megfogamzott keblünkben a gyülölet a rendszer és kormány iránt, mi későbbi tapasztalatok nyomán, mindég erősebb és erősebb gyökeret vert.

Mintha ki tudja milyen tényezői volnánk a megyei életnek, mindnyájan feltüztük a Beőthy jelvényt, s nem egy összeütközésünk volt a Hodosy jelvényű nemes atyafiakkal, de sohasem mi huztuk a rövidebbet, aminek legalább annyi üdvös következménye lőn, hogy a Hodosy jelvények szemlátomást tünedeztek el.

Fogarassy Mihály kanonok-igazgató ur ezen áramlatnak gátot akarván vetni, mindenféle szigoru rendszabályokhoz nyult, de ez csak olaj volt a tűzre.

Egy alkalommal a tisztikar fényes mulatságot adott; meghivta az igazgatót, s tizenkét jegyet rendelkezésére bocsájtott jogászok részére. Az igazgató összeszedte a legjámborabb erkölcsű, ájtatos, tizenkét fiatal embert. A rendezőség ennek neszét vette, s meghivott egy csomó jogászt a maga belátása szerint, köztük engem is. Este a fényesen világitott, zajtól és zenétől -11- eltelt terembe megérkezett az igazgató ur is, tizenkét hive nyomban követte, mint egy-egy papjelölt, szendén, szemlesütve, az embernek szinte kedve jött, mindnyája kezébe egy-egy viaszgyertyát adni. A kanonoki teljes diszbe öltözött igazgató urnak elég széles arcza hirtelen hosszura nyult, midőn minket, általa hivatlanokat, vigan mulatozni látott. Az általa bevezetett kis csapat pedig látásunkra föllélegzett, mert nélkülünk oly idegennek találta magát.

Egyik ünnepelt nővel társalogtam, amint az igazgató hozzánk lép. Nehány udvarias szót intéz a nőhöz, s aztán hozzám fordulva, kérdé: Mi ez? a Beőthy jelvény volt. Ismeri az egész megye, feleltem mosolyogva. Az önt nem illeti, legkevésbé pedig e helyen. Azonnal tegye le. E támadásra roppant megszégyenitve éreztem magamat, s ugy tetszett, mintha a nő szemeiből kicsinylést olvastam volna ki. Határozottan megtagadtam az engedelmességet. Azonnal távozzék innen, parancsolá a főpap. Ez már sok! minden vér arczomba szökött, s alig fékezhetve indulatomat, felelém: Majd ha nagyságod vendége leszek s ajtót mutat, fogom kötelességemnek ismerni a távozást. Most majd csak tovább mulatok.

E szóváltás hire villámsebességgel bejárta a termet, Thurzó Miklós első sietett velem kezet szoritani, aztán sorba jöttek pajtásaim szerencse-kivánataikkal. Egy tábornok, ki csatát nyer, győzelmére nem lehet oly büszke, mint voltam én. A szép delnő, ki előtt a jelenet lefolyt, szintén kezet nyujtott. Bántam is én, akármi lesz a következménye, csakhogy itt enyém a diadal.

Harmadnap mulva tanári ülés elé idéztek. Roppant -12- bűnösségem ki lőn mondva, s három napi elcsukatásra itéltek.

De itt még nem volt vége a dolognak. Következett nem sokára a megyei közgyülés. A jogászok közt nagy forrongás s izgatottság uralkodott azon elterjedt hirre, hogy Fogarassyt eljárásáért meg fogják támadni. Mindnyájan a megyeház teremébe özönlöttünk. A gyülés folyt, egyszer csak feláll Somogyi Antal, végigsimitja néhányszor hosszu, szőke szakállát, s a fiatalság roppant éljenzései közt ráolvasott Fogarassy fejére, hogy miért akar szolgalelkű és nem szabad embereket nevelni.

Ily téren s ily modorban kezdtük magunkat beleélni a politikába. Igy fakadt az első forrás, mely többeknél nagy folyóvá nőtte ki magát. Itt szivtuk lelkünkbe a szabadelvüség magasztos eszméit, a minek mindenikünk – tehetségéhez képest – rendithetlen harczosa maradt.

A jogi pályát bevégezvén, nehezen váltunk meg N.-Váradtól, elvive magunkkal a vendégszeretet s barátság legszebb emlékeit. Elszéledtünk, s mindenki elvitte városába vagy megyéjébe azt a magot, melynek termésétől kivesz az önkény s a népeket leigázó uralom.

II.

A tősgyökeres magyar Szeged és N.-Várad szelleméhez szokva, sajátságosan kezdtem magam érezni Temesvárt. Napjában annyiszor elszorult szivem, mert akármerre jártam, csak fegyver-csörtetést és német beszédet hallottam. Német szinház, német közönség, német vendéglő, német czigány, ugy éreztem, hogy -13- még a levegő is német. Azt gondoltam sokszor, ha a vár falai közül kimenekülök, az a nyomott hangulat, mely rajtam erőt vőn, el fog oszlani; összejártam ilyenkor a Gyár- és Józsefvárost, ott is ugyanazt találtam, csakhogy közönségesb modorban. Elszomoritott s levert ez az állapot, s aztán csak siettem a megyeházában felüdülni. A megyeház ugy állt itt, mint ingovány közepén az oaz; amint a kapun beléptem, ujra Magyarországban éreztem magamat. Nemcsak a bennlakó tisztikar, de az irodai személyzet is, mind magyarul érzett, magyarul beszélt. N.-Váradi pályatársaim közül itt volt Dessewffy Béla, Dessewffy László és Bogma Gyula, de ezeken kivül is telve volt az iroda derék szabadelvű ifjakkal. Hivatalra való kinevezésről az akkori ifjuság nem álmodozott, azon időben a hivatalvadászat csak az alispán, követ és főjegyzőnél kezdődött.

A megyei közönség nagy izgatottságban volt; uj főispánt várt, s egyuttal tisztválasztásnak nézett eléje. Hajdan a főispáni beiktatás nagy disz- és ünnepélyességgel történt, hát még a temesi grófé! a harmadik megyébe ment őt fogadni a diszruhás küldöttség, mindenütt csatlakozott a kisérethez uj meg uj testület; elől lovas bandérium, utána végtelen sora a hintóknak. Az utba eső községek népei ellepték az utakat zászlókkal, éljenzéssel és mozsarazással. Az üdvözlő, vagy inkább dicsőitő szónoklatok egymást érték. Végre Temesvár kapuin bevágtatott és robogott a sok lovas és diszfogat. A megyeház előtti tért roppant tarkaság lepte el; a hintók bakjain különböző megyék hajdui forgósan, mentésen; vörös, kék, sárga vagy fehér zsinorokkal kisujtásozva – büszkélkedtek; a bakról lelógtak kardjaik, s tarsolyuk, kivarrva az illető megye czimerével. -14- Tihanyi Ferencz, az uj főispán és temesi gróf, nagy lelkesedés közt foglalta el székét.

Temesvár egészen más alakot nyert; a megyei tisztviselők, vidéki birtokosság, a szomszéd megyék küldöttségei az utczákat s vendéglőket elözönlötték s mindenfelé magyar beszéd hangzott, Pepi czigány meg ugy huzta szakadatlanul a csárdásokat, mintha eddig is ez lett volna a mindennapi kenyere.

Három napig volt a város nemzeti szinekkel fellobogózva; bizony jól esett a szemnek a közt a sok sárga-fekete kapu, őrház és zászló közt, ezen barátságos és élénk szineket látni. Három napig tartottak az ünnepélyek és lakomák, három napig volt Temesvár magyar város.

Hálátlan utókor, mely gúnyolod s kineveted a táblabiró-világot, nem gondolod meg, hogy ennek köszönheted, ha még magyar vagy. Ez a táblabiróvilág, a megyei védsánczok mögé sorakozva, századokon át védte mindenféle támadások ellen az alkotmányt, megőrizte a magyar nyelvet, mikor főuraink azt megvetették s városaink németekké lőnek. Ha akkor nincs az az áldott jó táblabirói osztály, nyelvünket irgalom nélkül megsemmisitik, de a középosztályt sem hiuság, sem erőszakoskodás a hazafiui utról eltántoritani nem volt képes. A középosztály beszélte és mivelte nyelvünket, a középosztály védte és fejlesztette alkotmányunkat. Részemről a legmélyebb tisztelettel emlékszem vissza a táblabirókra, áldom poraikat, mert nélkülök Magyarország ma nem volna magyar, s tán ország sem.

Ily táblabirói közönség lepte el ez alkalommal Temesvárt, s tette magyarrá, ha csak három napra is, -15- s hagyott nyomokat a német polgárság szivében legalább gondolkozni arról, hogy jó volna, ha gyermekeik magyarul tanulnának.

Alig zajlott el a beiktatási ünnepély, a tekintetes karok és rendek a tisztujitáshoz láttak. A Maleniczák, Nikolicsok, Koichék és Ghikák akkoriban négyes fogatokon s tömött tárczákkal jelentek meg a megyei székvárosban, s estétől reggelig folyt a kártyázás. Várkonyi Ádám kitünő főjegyző és hatalmas szónok, tudvalevőleg szenvedélyes kártyás is volt. Csak reggel távozott a kártyaasztaltól, s alig lehetett annyi ideje, hogy öltözetet váltson, irományait összeszedje s a gyülésbe siessen, hol a főispán megnyitó beszédére neki kellett válaszolni. Tihanyi igen szép s meglehetősen hosszu megnyitó beszédet olvasott fel, Várkonyit szendergéséből a dörgő éljen! riasztotta fel. Látta, hogy rajta van a sor, kissé összeszedte magát, s elmondta – a figyelmes hallgatók roppant bámulatára – csaknem szóról szóra azt, mit a főispán felolvasott.

Roppant emlékezőtehetségét akarta-e fitogtatni, vagy a főispánt megszégyeniteni? mindnyájunk előtt rejtély volt, mit nekem később Robony István, Tihanyi titkára megfejtett.

Robony István fiatal ügyvéd volt, ép akkor nyert oklevelet, midőn Tihanyit temesi gróffá nevezték ki. Tihanyi titkárává tette, s azonnal utazott vele Temesvárra. Utközben azt mondja titkárának, készitsen egy tisztujitási megnyitó beszédet. Robony a legnagyobb zavarba jött, azt sem tudta, hol s min kezdjen ily beszédet. Törte a fejét, rágta a tollat, izzadott, de semmit sem birt kihozni. Végre tájékozás végett elővette az előzetes tisztujitás jegyzőkönyvét, abban megtetszett -16- neki Várkonyi beszéde, csekély átalakitással leirta, s Tihanyi igen meg volt vele elégedve. Várkonyit, mint emlitém, nagyon elfoglalta a kártyázás, s nem jutott ideje még csak gondolkozni sem a válaszbeszédről. Igy is jó lesz, gondolá, s elővette az elmult választási beszédét, átolvasta s szerencsésen el is mondta.

A tisztujitás végbement, a tekintetes Karok és Rendek elszéledtek s Temesvár visszaesett az ő német egyhanguságába.

Volt e tisztujitásnak oly utóhangja, mely felrázta a megyét és fellármázta az országot. Tán az alkotmány ezen legdicsőbb kiváltságáról ábrándozva, s a választási élemények hatása alatt, kocsizott hazafelé a nemes Árvay család öt tagja, két kocsin. Nehány lovas-tiszt jött velök szemközt. A katonatisztek a bocskoros nemes atyafiakra kiáltottak, hogy térjenek ki. Ezeknek még arczukon égett az a sok uri csók, még fülökben hangzott a sok hizelgő beszéd, még fejökben gőzölgött a sok drága bor; még öntudatában voltak azon nagy eszmének, hogy milyen alkotmányos jog gyakorlatáról térnek haza, – semmibe se vették a tiszt urakat, s fenyegetődzéseikre nevettek. A vak engedelmességet követelő tisztek kardlapozni kezdték az engedetleneket. Erre a nemes atyafiak a lőcsökhöz kapkodtak, de már nem volt idejök használni, mert a kardlap élre fordult s pillanat alatt az egyik Árvay halva maradt, a többi sulyos sebeket kapott, amikbe azután még egy, vagy kettő is belehalt.

Az esemény iszonyu forrongásba hozta a megyét, s a legközelebbi gyülés népesb volt, mint valaha. Temesmegye nevezetességeit csak most tanultam ismerni. Vukovics Sebő megnyerő külsejével, égő fekete nagy -17- szemeivel hatást tett, mielőtt megszólalt. Erős, gyönyörüen csengő hangja a hallgató lelkébe hatolt. Nagyszabásu beszédben megrázó szinekkel festette a vadságot, melynek a nemes Árvay család áldozatául esett. Szónoklata mindég közelebb és közelebb vonzott, ugy, hogy mikor azt bevégezte, a túl oldalról közvetlen közelébe jutottam. Ő rám nézett, szemeimből kiolvasta a hatást, mire egész jószivűséggel elmosolyodva, végigsimitotta arczomat. Ez érintésre delej járta át idegeimet, s kész lettem volna érte a tűzbe menni. Utána Ormós Zsigmond, igen rokonszenves s igen elegans fiatal ember szólalt fel; szép beszédében sok erély és erős támadás volt az erőszakoskodók s általán a katonai kihágások ellen. Beszéltek még sokan tűzzel, elkeseredéssel, de egy sem oly élesen, mint Ormós Zsigmond. A határozat egy körlevél lőn valamennyi megyéhez hogy Temesmegyét támogassák azon feliratában, melyben ez ügyre nézve szigorú eljárást és elégtételt kér.

Ormós Zsigmondot ezen gyűlési beszédért az illető tisztikar párbajra kihivta, s azonnal Klement főhadnagyot, az ezred legelismertebb vivóját küldték ellene. Ezt meghallotta Aradon Ormós Sándor, Zsigmondnak testvér öcscse, azonnal sietett Temesvárra, s bátyja ügyét magáévá tette. Ormós Sándor oly hires vivó volt, hogy mesterek sem mertek vele mérkőzni, nehogy hitelöket tönkretegyék.

Ormós Sándor és Klement főhadnagy között a párbaj végbement Orczifalván, Varga Antal pajtájában, Ormós Sándor diadalával végződött. Erre a többinek elment a vágya folytatni.

Az eset az országban is erős hullámokat kezdett verni, ugy hogy az illető tiszt urak is kibúvó módokról -18- gondoskodtak. Meg is találták; mielőtt a vizgálatot elrendelő parancs leérkezett volna, Nassau herczeg, ki szintén az ezredben szolgált, beadta lemondását, hazájába ment, s onnan irt, hogy a kihágást ő követte el, s ezért más senkit felelősségre ne vonjanak. Neki aztán lehetett bottal ütni a nyomát. Volt belőle sok lárma, sok gyűlölség, sok szónoklat, de eredmény, vagy elégtétel semmi.

A megyénél szereplő ifju nevezetességek közt kitünő helyet foglalt Gorove István. Minden tekintetben érdekes jelenség, az én szemeim előtt meg épenséggel rendkivüli. Az első élő akademiai tag, kit szinről-szinre láthattam.

Csaknem ugy voltam vele, mint Jakabfy az alispánsággal. Krassómegyében ember emlékezet óta mindég Jakabfy (már egyik a másik után) volt alispán. Történt, hogy Lugosról több ifju rándult Karansebesre bálba, köztük egy fiatal Jakabfy is. Mikor a határőrvidékhez értek, az őrségen utleveleiket kérték; egyiknek sem volt. Megmondták, mi czélból utaznak, a tiszt tehát följegyzés végett neveiket kérdezte. Megmondták. Mikor Jakabfyra kerül a sor, mondja: én Jakabfy vagyok. A tiszt udvariasan meghajtotta magát, e szókkal: Oly ifju, s már is Jakabfy.

Én is felsóhajtottam: Oly ifju, s már is academicus! de mindjárt utána gondoltam: megérdemli, külföldön utazott, s utazását ki is adta, egy egész könyvet irt, hát hogy ne lehetne akademicus?

Igaz, hogy Irinyi Józsi aztán később kegyetlenül s gunyosan megbirálta ezt az utirajzot. Elmondja, miként érzeleg Gorove a genfi tó partján, aztán felkiált: lássuk hát, hogy mit csinál magán a tón? itt aztán -19- ugy elbánt vele, hogy Gorove soha sem tudta megbocsátani.

Nem tagadom, hogy még akkor nem olvastam a munkáját, de elég volt nekem tudni, hogy megirta s akademicus. Széles Magyarország legboldogabb emberének tartottam és sokkal nagyobbnak, mint negyedszázaddal később, miniszter korában.

Karácsonyi Guidó egyénisége, viszonyai s föllépése más oldalról keltett bennem érdekeltséget. Nála összpontosulva láttam azon külső ragyogásokat, a mikkel az élet kegyenczeit szokta elhalmozni. Erő, viruló egészség, gyönyörű alkat, meglepően szép vonások az ország egyik legdelibb ifját tüntette fel benne; ehez járult mesés gazdagsága. Fényes lakomákat, jelmezes estélyeket adott. Ily tulajdonokkal s hajlamokkal nem csoda, hogy az ifjuság központját képezte. Ha ebben a körben annyit foglalkoztak volna a közügyekkel, mint a mulatsággal; ha itt komoly dolgok is kerültek volna szőnyegre, s nemcsak divatczikkek, Karácsonyi Guidó pártvezérré válik, de ezt ő bizonyosan nem is ohajtotta, de meg tisztán nem is tartozott egyik párthoz sem. Neki fellengzőbb eszméi voltak, a miket elvitt magával a fővárosba, honnan csak időnkint – meglehetős ritkán – jött le a megyébe, felzavarni az életet s a sziveket.

Temesvárt két megyeház van; diszes téren az ómegyeház, hol az első alispán s főjegyző lakott; itt volt a gyűlési nagy- és kisterem, levéltár, meg az iroda. Az uj megyeház a másod alispán, főügyész és aljegyzők lakásául szolgált; itt voltak járásonkint a tiszti szállószobák is, de ők ezeket sohsem használván, a gyakornokok lakásául szolgált. -20-

Ezt a laktanyaszerü épületet igen élénkitette egy serdülő leányka örökös énekével, sokszor órákig elgyönyörködtünk üde csengő hangjában. E kis pacsirta nem volt más, mint a másod-alispán bájos kis sógornője, ki később a nemzet elkényeztetett gyermeke lőn, a kedves emlékezetü Hollóssy Kornélia.

A megyeházi ifjuság rendesen Dessewffy Bélánál gyülekezett. Dessewffy Béla kitünő nevelésben részesült, tehetséges és kedves ifju, mint aljegyző tollával sok dicséretet aratott; szellemben felülmulta egész környezetét, s valóban szabadelvü nézeteivel köztiszteletet vivott ki. Fényes pályát s nagy jövőt jósoltak neki. De mily gyarló az ember! Ez a tündöklő szellem, világos ész az 1848–49-iki események behatása alatt megzavarodott, s Temesvár körülzárolásakor teljesen megőrült. Hogy azonban visszatérjek, Dessewffynél az összejövetel mindég kis értekezlet volt; mindenik birt összeköttetéssel más megyebeli fiatalokkal, s folyt a levelezés, miknek főtárgyát a politika képezte. Ha nevezetes esemény fordult elő valahol, vagy heves gyülés tartatott, annak nemcsak lefolyását, de az érdekesb beszédeket is egész terjedelmökben közölték, s megtörtént sokszor, hogy egyik-másik három-négy ives leveleket olvasott fel, miket nagy figyelemmel hallgattunk végig, aztán tárgyaltuk, megjegyzéseket tettünk, föllelkesedtünk, vagy elhangolódtunk, amint épen az alkalom hozta magával. Dehogy volt köztünk egy is, ki elmulasztotta volna a Kossuth hirlapjának vezérczikkét elolvasni, s aztán rovatonkint az egész lapot végig. Nem csekély izgatottságban tartott mindnyájunkat Kossuth vitája gr. Dessewffy Auréllal. Mohó kiváncsisággal olvastuk ugy az egyik, mint a másiknak czikkeit, ujra -21- megvitattuk mi is, de Dessewffynek köztünk nem akadt pártja, egy szálig Kossuth részén voltunk. Csaknem hanyatt ájultunk, midőn gróf Széchenyi Istvántól megjelent a »Kelet népe.« Kimondhatlan sokat tartottunk Széchenyiről is; tisztelői, bámulói, csaknem bálványozói voltunk, ép ugy, mint Kossuthnak. A nemzet egyik szellemóriása megtámadta a másikat, erre mélyen elborult hazafiui lelkünk, mert mi őket együtt küzdve szerettük volna látni, a fennálló rendszer ellen. Nem volt olyan köztünk, ki kétszer-háromszor át ne olvasta volna azt a röpiratot, s minden átolvasás lázasb s lázasb izgatottságba hozott. Kifejezést adtunk azon aggodalmunknak, hogy ez országszerte csökkenteni fogja az ellenzék számát, hogy a szellemet, mely napról-napra terjedt, meg fogja zsibbasztani. Nem soká hagyott magára váratni a »Felelet a Kelet népére« Kossuth Lajostól. Ujongva fogadtuk, s annak minden tétele, minden betűje mélyen vésődött lelkünkbe. A legnagyobb magyar megtalálta legméltóbb vetélytársát. A Széchenyi és Kossuth-láz nemcsak köztünk, de országszerte nagy mérvben uralgott, ezt olvastuk a lapokból, ezt bizonyitották a mindenfelől érkezett levelek. A nemzet két oroszlána küzdött egy czélért, s csakis a módok felett vitáztak.

Temesmegyében Vukovics Sebő, ez idő szerint központi főszolgabiró, Kossuth igéinek leghivebb terjesztője s lapjának munkatársa volt.

Vukovics a megyei főjegyzőtől egy gyakornokot kért maga mellé, s arra, hogy válasszon ki magának egyet, Vukovics engem szólitott fel. Örömöm határtalan volt! folytonos érintkezésben lehetek azon férfival, ki első pillanatban annyira megnyerte lelkemet; megismerhetem -22- őt a magánéletben, mindég hallhatom hangjának rokonszenves csengését, elleshetem szép gondolatait, s tanulhatok tőle annyit, amennyi csak belém fér.

Én tehát Vukovicshoz kerültem, kivel hetenkint két napot időztünk Temesvárt, különben jószágán Berekszón éltünk. Ez valóságos búcsujárója volt az ellenzéknek; közel esvén Temesvárhoz, minden nevezetesb dolgot megbeszélni egyenként, de tömegesen is, ide siettek. Néha valóságos gyűléseket tartottak. Látva, hogy elvtársai és barátai közt szava mily döntő, naponta nagyobb és nagyobb lőn előttem, a legmagasb fokot érte, midőn Szemere Bertalan, kit czikkeiből s külföldi tapasztalatai nyomán irt művéből ismertem, a börtönrendszer végett a megyékbeni utazása alkalmával Temesvárra érkezett, s azonnal Vukovics Sebőt látogatta meg. Az a szivélyes viszony, gyöngéd bensőség, mi e két jelest összefűzte, engem kegyeletes csodálatra ragadott.

Berekszó szerény oláh falu, benne az urilak egyszerű, öt-hat szobából álló ház; nem környezi park, nem élénkitik szökőkutak, s egész disze a terjedelmes udvar, gazdasági eszközeivel tarkázva. Mégis nekem egy világ volt ez, szellemvilágom! Itt kezdtem irogatni, de csak az asztalfiók számára, aztán neki bátorodva, innen küldtem az első czikket a Kossuth hirlapjába, a mi meg is jelent. Számtalan barátommal folytattam levelezést, s nem késtem eldicsekedni, hogy minő jeles férfiu oldalánál gyakornokoskodom, s mind szerencsét kivánt a kedvező alkalomhoz, hogy ily kitünőség mellett szerezhetek tapasztalatokat.

Vukovicsnak valami örökség miatt Fiuméba kellett utazni, engem magával vitt. Elragadtatásom leirhatlan -23- volt, még eddig Temesvár, Arad, Szeged, N.-Várad képezte ismereteim s tapasztalataim egész világát, s most meglátom a tengert, és mennyi mindent odáig?! Eltekintve azon benyomásoktól, a miket lelkemre az uj tájak tettek; a Balaton sima tükre, a tihanyi apátság, a badacsonyi, szigligeti stb. várromok, mik iránt annyi érdeket keltett bennem Kisfaludy, mondom, mindezektől eltekintve, lelkemet egészen eltölté, hogy kora reggeltől késő estig háboritlanul Vukovics társaságát élvezem. Régi szokás szerint előfogattal utaztunk, hát egy harmadik soh’sem zavarta beszélgetésünket, amit nem adtam volna akármelyik győzelmes tábornok minden diadaláért.

Vukovics egyáltalán nem volt elzárkózott természetű, s ez a szoros együttlét meg épen közlékenynyé tette. Bizalmas és legbarátságosb modorban beszélt ifjuságáról, kalandjairól, barátairól; nem tartózkodott itéletet mondani azoknak mostani szerepléseikről. Lelkesedéssel szólt az ország nagy embereiről, s erős meggyőződését nyilvánitá, hogy azok példája az uj nemzedéket nagy tettekre fogják bátoritni. A fiatalságról sok előszeretettel emlékezett meg. A milyennek ekkor tanultam ismerni Vukovicsot, olyan maradt halála órájáig; minden izében magyar, s tetőtől talpig hazafi.

Több napon át hajnaltól késő estig kocsin ülni, végre is unalmassá válik; velem ellenkezőn volt, szerettem volna a végtelenbe nyujtani, de csak ugy, ha Vukovics oldalánál tehetném azt. Nekem ez nem volt utazás, hanem üditő séta, mely szellemi élemények folytonos lánczolatával gyönyörködtette lelkemet.

Zágrábon Vukovics rosszul érezvén magát, kis pihenőt tartottunk. El is ment valami orvossal értekezni. -24- Egyedül maradtam szállásunkon, s ezalatt sajátságos meglepetésben részesültem. Elegans külsejű ur nyitott be, azon kérdéssel:

Helyet foglalt, kesztyűjét lehuzta, s játszadozni kezdett az ujján levő gyémánt-gyűrüvel, mely oly nagy volt, hogy inkább illett volna a zágrábi érsek ujjára. Hosszas csend után ismét megszólalt:

Nem sokára megérkezett Vukovics, az idegen udvariasan lépett elébe, mondván:

– A lapomhoz beérkezett tudósitásból értesültem, hogy ön itt van. Oly szerencse, mit eléggé nem méltányolhatok. Sok mindent megbeszélhetünk. Én Ludovic Gáj vagyok.

Ludovic Gáj már hatalmas izgató volt, lapjában és beszédeiben terjesztette a gyűlöletet a magyarok ellen.

– Reméllem, kezdé Gáj, meg fogjuk egymást érteni s a közjó egy táborba összehoz.

– Én keleti vallásu magyar vagyok, magyar nemes, és megyei tisztviselő. Hazám Magyarország, nemzetiségem magyar.

– Engedjen valamit abból a magyar büszkeségből, s gondolja meg, hogy faja iránt is vannak kötelességei.

– Vannak, üldözni mindazokat, kik a közös haza jóléte ellen s nemzetem hátrányára cselekszenek és izgatnak.

Ez Gáj urnak elég volt, ha nem is a szavak, de azok a villámok, melyeket Vukovics sötét szemei löveltek, nem is késett kijelenteni:

– Valóban nagy munka vár rám, ha még ily elemek ellen is kell küzdenem. De én a nehézségtől nem riadok vissza, ügyünk végre is győzedelmeskedni fog, mert igazságos. Ezzel vette kalapját, s hideg köszöntéssel távozott.

– Hát képzelte, mond jóakaratulag, végig simitva arczomat, hogy más is lehetek? Mélyen sért, hogy ez a veszedelmes ember hozzám merészkedett jönni. A bécsi kamarilla bérencze. Látta ujján a nagy gyémántos gyűrüt? azt is onnan kapta a legmagasabb elismerés jeléül, hogy annál vakmerőbben izgasson, lázitson s elkeseritsen a magyarok ellen. Fájdalom! ezen embernek szép esze s jó tolla van, de eszét és tollát eladta Metternichnek, ki azt a magyarok elleni bujtogatásra -26- használja. Beláthatlan ennek a következménye, mert ha gyökeret ver, az olyan lesz, mint a taraczké, mély és kiirthatlan. Pedig nagyon szórják az ártalmas magot. Igéret, pénz, hivatalos nyomás és minden eszköz, a mivel a bécsi rosszakarat rendelkezik, Magyarország gyöngitésére szolgál. Lelkiismeretlen vezető, mint Gáj, nem gondol vele, hogy saját fajának is sirásójául szegődött, hisz ő kitüntetésekben részesül s gazdagszik. Veszedelmes ember! Ez az állapot sok bajt, mondhatnám szerencsétlenséget fog okozni hazánknak, s Horvátországnak is vesztét idézheti elő. Bécsből indul ki minden, Metternich műve az egész, mi utóvégre rajtok is megboszulja magát.

Sokáig beszélgettünk az itteni szomorú jelenségekről, mig végre Vukovics felkiáltott: Azért ne búsulja ugy el magát, vannak itt ép szivek, erős jellemek s igaz hazafiak is ám, kik belátják és átérzik, hogy csak a magyar barátság mellett boldogulhatnak, kik őszintén rokonszenveznek velünk. Ép oly férfiut látogattam meg, Jozipovicsot, de sajnálatomra nem találtam. Most pedig menjünk, tekintsük meg a várost.

Ettől minden kedvem elment, pedig megérkezésünkkor oly érdekes és szép fekvésűnek találtam, hogy élvezettel készültem majd körültekinteni; most pedig látni sem akartam. Ugy vagyok vele, mintha soh’sem lettem volna benne, mindössze annyit láttam belőle, a mennyit azon keresztül kocsizva látni lehetett.

Javában füstölgettünk, midőn az ajtón egy szikár, nagy szakállas férfi lépett be. Szemei örömben ragyogtak, mi arczának rokonszenves kifejezését egész átszellemültté tette.

És e két derék férfi, ki először látta egymást az életben, mint igazi jó testvér összeölelkezett.

Fölösleges a turopolyai grófról, hazafias működéséről, nemes érzelmeiről s az anyaország iránti hű ragaszkodásáról sokat elmélkednem, az ő multja a történelemé; nemesen s egész jellemszilárdsággal haladt elejétől végig pályáján; az 1843-iki és 1847-iki országgyülésen férfiasan s következetességgel harczolt a kamarilla ármányai ellen; az 1848–49-iki nagy és nehéz időket, a megtámadott alkotmány és szabadság érdekében, elejétől végig küzdötte, s aztán férfiasan türt évekig tartó fogságot.

Szerettem volna némely tős-gyökeres magyar embert ide állitani, hogy ennek a rácz és horvátnak nézeteit meghallgassa. Beszélgetésük minden szava lelkem mélyéig hatott; éjjel-nappal szivesen elhallgattam volna őket. Ez a két kiváló alak, magasztos lélek, első pillanattól fogva legbizalmasabban közeledett; szőnyegre hozták a Ráday, Wesselényi pörbefogatását, a Kossuth, Lovassynak s Tormásy bebörtönöztetését, a szabadszólás és eszmék üldöztetését, mik Metternich alatt rendszerré nőtték ki magokat. Meghányták-vetették azt a sok törvényszegést és felhalmozott, de sohasem orvosolt sérelmeket. Beszéltek a bánáti és a horvát viszonyokról, a teendőkről oly szellemben, hogy önkényt felmerült bennem a gondolat: mig Magyarországban vannak ily ráczok és horvátok, fondorkodhatik Metternich akármennyit, aláaknázhatja az ország alkotmányát kedve szerint, felgyémántozhatja bérenczeit az udvari ékszerész teljes készletével, kábithat magas kegyekkel, s -28- elvakithat legfelsőbb kitüntetésekkel akárhányat, Magyarországot aléltan s eldarabolva még sem fogja látni lábainál.

És hogy ez nálok igaz érzelem, hamisitatlan meggyőződés volt, mutatta egész életök a koporsó bezártáig, mint megmutatta Damjanicsnál, Zákó Istvánnál és több horvát és rácz kitünőségnél.

Este a szálloda előtt nagy csoportosulás volt. Azt gondoltuk, a törököket illeti, mert szomszédságunkban egy török küldöttség időzött, valami Dráva szabályozási ügyben. Azonban az éktelen lárma, mely hirtelen felcsapott, mint a vihar, a süvöltözés, és zsivio Gáj! orditozás meggyőzött arról, hogy ez Vukovics ellen rendezett tüntetés.

A napokban az a mondat üté meg füleimet, hogy Metternich herczeg szerette a magyarokat.1) Jobb lett volna ezt tán igy kifejezni: étvágya volt a magyarokra. Nemcsak elnyomni, de nyakára is hágni akart a magyarságnak. E mellett tanuskodik számtalan megyei jegyzőkönyv, a követi utasitásokban foglalt sérelmek, s a Metternich kormány alatt a hadseregben a magyarság iránt naponkint fokozottabb mérvben elharapódzó ellenszenv. Magyar embernek, ha csak nemzetiségéből teljesen kivetkőzni nem akart, a hadseregben maradása nem volt, boszantották, üldözték, mignem beadta lemondását; a szegényebb sorsu türt, szenvedett, s kilátásainak netovábbja a kapitányság volt, ekkor sietett magát nyugdijaztatni; magyar születésü törzstiszt már csak olyan akadt, a kinek vérébe ment át a magyart semmibe -29- se venni. És ha magyarokon kihágást vagy sérelmet követett el a katona, büntetése előléptetés lőn, mint történt a Nákó-féle esetnél a bánságban, mikor még a harangokat is félre kellett verni, vagy a temesmegyei kihágásnál, mely az országot fellármázta. Hát természetes, ha a hadseregben illő arányban magyar fő- és törzstisztek találkoznak, még se lehetett volna a magyart ezen az uton is oly rendszeresen nyomni és üldözni. És mi mást bizonyit az, hogy a nemzet nagy áldozatokkal fölépitteté a Ludovica akademiát, s minden sürgetései, erélyes föllépései daczára nem tudta elérni, hogy abban magyar ifjak tisztekké képeztessenek, s miért? bizonyára nem, mintha képzett tisztekre a hadseregnek nem lett volna szüksége, hanem azért, hogy azok ne legyenek magyarok.

A Metternich kormány magyar barátságának kitünő jeleit adta a magyar kincstári és korona-jószágok kezelésénél is. Idegen volt ott minden, a mi csak magyar; berendezés, igazgatás, levelezés, tárgyalás mind németül folyt; a sárga-feketére festett kapukon, oszlopokon és épületeken kétfejü sasok őrködtek, hogy valamikép a nemzeti szellem oda be ne vegye magát. Ép ily kincstári igazgatóság élén állott azon b. Ambrózy Lajos is, kiről gróf Széchen Antal őnagyméltósága s tagtárs ur a többi kitünőségek közt jegyzeteiben megemlékszik. Valóságos erkölcsi hadviselést űzött azon kormány a magyar nemzetiség ellen, annyira, hogy nem átallott még oly tős-gyökeres magyar városban is, mint Szeged, a kais. Salzamt-ot fekete-sárga szineivel s kétfejü sasaival befészkelni, hadd korcsositson s németesitsen ott is, amennyit csak lehet. Nem volt-e alattok lázadással határos vétség a magyar nemzeti szineket használni? A -30- magyar törekvések elé nemcsak gátokat vetettek, de azt minden úton-módon német terjeszkedéssel vagy illir izgatással ellensulyozni igyekeztek.

És ha akkor nincsenek a most eltemetett megyei intézmények az ő kigúnyolt táblabiráikkal, kis nemeseikkel s alkotmányos bástyáikkal, hova juttatta volna a dicső Metternich kormány a magyarságot?

Most, majdnem félszázaddal később, a mint Horváth Mihály »Huszonöt év Magyarország történetéből« czimű jeles művét olvasom, ha lett volna is valami kételyem azok valódisága iránt, a miket akkor hallottam és tapasztaltam, eloszlanék. Mit mond ő? »A kormány, melynek élén Lajos főherczeg és Metternich államkanczellár áll vala, kik a birodalom politikáját a beteges Ferdinánd alatt kényök-kedvök szerint igazgatták, szigorú eszközök foganatba vétele által szándékoztak megfélemliteni a nemzetet.«

»Ha csak a legközelebbi korszakot, az 1825 utánit vizsgáljuk is, látjuk: a nép érdekében emelt, bár igen mérsékelt szabad szót börtönnel fenyitve; a követválasztást, az országgyülési salvus conductust megtámadva; az ébredő szellem ellenében terrorismust gyakorolva; a határőrvidéket egészen német lábra állitva, és az országtól tényleg elszakitva; az indirekt adók iránti intézkedést a nemzet kezeiből kicsikarva; a vallási szabadságot örökös kormányi zaklatásokkal nyugtalanitva; a királyi városokat minden törvényhatósági önállásából kivetkőztetve; magát a királyi helytartótanácsot a bécsi német cabinet parancsainak postahivatalává alacsonyitva; látjuk Horvátországban a magyar nemzet elleni forrongást a kormány által pártoltatva, s a pártos illir -31- hősöket kormány-kegyegyekkel elárasztva, a magyarok alkotmányos szellemű barátait pedig üldöztetve.«

A ki azon időben megfordult Horvátországban, meggyőződhetett a fentiekről, de a távolból is, ha valaki figyelmet forditott rá, láthatta, hogy az illir üzelmeknek a Metternich kormány volt a lelke, vagy mi mást bizonyit az, hogy a kormányhoz legközelebb álló méltóságok s egyedül a kormánytól függő magas hivatalnokok egész nyiltan izgattak a magyarok ellen? Igy Haulik zágrábi püspök, Gáj táborában harczolt egész tekintélyével és befolyásával; Kulmer báró is kibontotta az illir zászlót s szerzett annyi érdemet, hogy jutalmul később a császári miniszteriumba kineveztetett. Báró Jellasich, mint iszonyún eladósult végvidéki ezredes, Gáj lapjában szórta a magyarok ellen a gyűlölség epéjével irt költeményeit, s egyszerre nemcsak adósságai lettek kifizetve, de nagyon fényes lábon kezdett élni; aztán tábornokká, majd meg horvátországi bánná lőn. Mi ez, ha nem jutalom? és miért? miután még csak jó katona sem volt, elvitázhatlan dolog, hogy a magyarok elleni sikeres izgatásaiért.

Ha más tények nem bizonyitanák is a hűtlen kormány bujtogatásait a magyarok ellen, elég hangosan vádolja az maga, hogy kik voltak az élén s miként jutalmaztattak.

Természetes, hogy további utazásunkban a fentebbi események képezték beszélgetésünk tárgyát.

Amint megláttam Fiumét, a tengert, feledtem Zágrábot az ő illireivel. Fiume elbájolt; kedves szép város, előtte a tenger, mögötte hegység. Negyven év előtt ép oly vendégszerető, barátságos és magyar érzelmű volt, mint a milyen ma. Ifjukori legszebb emlékeim közé -32- tartozik az a nehány hét, melyet itt töltöttem. Először is az Ürményi térre siettem, s nem tudtam eltelni a tenger látásával; este a szinházba mentünk, onnan a Cassinoba estelizni, hol a kormányzóságtól Kiss Miklós és Inkey Edmund ifju emberekkel sokáig elmulattunk. Szállásunkra »al bon pastore« fogadóba térve, a pinczér azzal fogadott, hogy ott már nincs szállásunk, mert Cornett consul pogyászunkat elvitette, s a cseléd itt vár, hogy elkisérjen. Noha késő volt már, az egész család teritett asztallal várt ránk: az ur, neje és kedves két leánya. Az asztalon hüsitők, déli gyümölcsök és ciderbor várt fogyasztásra, nagy csomó fiumei szivarok társaságában, ezek akkor hiresek voltak.

Fáradhatlan voltam a vidék szép és nevezetesb helyei bebarangolásában. Frangepán várában, midőn a Zrinyiek és Frangepánok siremlékeit olvasgattam, Zágráb óta először jutottak eszembe az illir üzelmek. Elgondoltam, hogy annyi századokon át fennállt Horvát- és Magyarország közt a viszony, hogy volt Zrinyi magyar költő, magyar hős, s a szabadságért magyar vértanu; küzdöttek a magyar szabadságért a Frangepánok, és volt, a ki az igaz ügyért a vérpadon végezte nemes életét. És voltak magyarok, mint Korvin János, a kik meg Horvátországban teljesitették hazafiui kötelességöket. Igazi és szent közösügy állt fenn a két nemzet közt, s ezt most a bécsi reactio megvásárolt tollakkal, szerencsevadászok ármányaival s felbujtogatott tömeggel le akarja romboltatni.

Uj volt előttem táj, emberek, szokások és éghajlat s egyik kellemesb benyomást tőn, mint a másik. Ha fölmentem a hegyre, egészen elbájolt az előttem elterülő szép Fiume, aztán a morajló tenger, láttam Veglia szigetét, -33- s a dalmatiai hegyeket. Órákig tudtam itt elmerengni. Aztán a városban az a vidorság, élénk élet; minden lépten-nyomon a szivargyártó lányok igéző dala, mert akkoriban harmincz-negyven házban folyt a szivargyártás, mi Fiuménak egyik legnevezetesb ipar és kiviteli czikke volt. Nem egyszer ragadott lelkesedésre az, hogy a fiuméiak nagyobb undorral fordultak el az illir szédelgésektől, mint mi, s nem késtek tiszta magyar érzelmeiknek tüntető kifejezéseket adni; a kormányzóság egész személyzetét, mely magyarokból állt, csaknem tenyereiken hordozták; a magyar utasokat vendégelték, szórakoztatták; holmi illir hősködéseknek ellenben oda sem néztek, s ha a kávéházak előtt egy-egy utczai énekes, koboza mellett Figarot énekelve eljátszotta, s utána rágyujtott egy gúnydalra az illirek ellen, zajosan megtapsolták s ismételtették. Fiume azóta haladhatott szépségben, gazdagságban; ámulatba ejthet kikötője s vasuti összeköttetése az európai nevezetesb városok szinvonalára emelhette, de rokonszenve, barátsága s szeretete a régi maradt. Maradjon is, a mig Magyarország fennáll; legyen ezentul is a nemzet elkényeztetett gyermeke, s bizonyosak lehetünk, hogy mint eddig nem élt vissza a hajlammal, ugy ezután sem fog, mert ragaszkodásának alapja erős meggyőződés, s rendithetlen hűségének nehéz időkben is kitünő jeleit adta.

Fiumétól könyes szemekkel váltam el, s ugy éreztem magamat, mint midőn édes testvérnek mondunk »isten hozzádot«, kit vagy látunk még valaha az életben, vagy soha.

Végre hazaérkeztünk. Én ugy megrakodva éreztem magam tapasztalatokkal, mintha a fél világot beutaztam -34- volna. Barátaimnak mindenfelé irtam, hogy mennyit láttam, s természetesen a horvát izgalmas ügyekről is.

Távollétünk alatt itthon a munka nagyon felszaporodott, Vukovics pedig lelkiismeretes hivatalnok volt, ki nem csak biráskodásaival, de még csak jelentéseivel sem maradt hátralékban soha. Éjjel-nappal dolgoztunk, a mig rendes kerékvágásba jött megint minden hivatalos ügy. Csak azután kezdett Vukovics barátaival s elvtársaival értekezni a megyei és nyilvános dolgokról.

Berekszó és temesvári szállása, mint az ellenzék központja, ismét csillogott szellem és eszme gazdagságával.

Vukovics hazajövetele felvillanyozta a pártot, s a teendők iránt az előmunkálatok megkezdettek.

Vukovics Sebő pártvezér mellett leginkább kimagaslott Ormós Zsigmond, a ki iránt Vukovics gyöngéd barátsággal viseltetett. E két fiatal férfi körül csoportosult a szabadelvü párt minden kitünő harczosa és jeles szónoka: Röth Sándor, Murányi (Kulterer) Ignácz, Radványi (Winkler) Imre, Fülep Lipót, Bőjtös Imre, Dessewffy Béla. Ormós Zsigmondot kivéve, ma valamennyi Vukovics Sebővel együtt az örök álmot aluszsza.

Közügyi szerepléseiktől eltekintve, egyénileg is mind szeretetreméltó barátságos lovag volt.

Engem természetesen Ormós Zsigmond érdekelt legjobban, mint a bálványozásig tisztelt főnököm Vukovics Sebő legmeghittebb barátja, s mint az első eleven iró, kit életemben láttam, legalább olyan, kinek kötetes mű elején ott állt a neve. Eddig még csak festve láttam ilyeneket. Ormós Zsigmondtól ott kézen forgott a Véres boszu czimü regény s a Pesti Hirlapban folytonosan jelentek meg czikkei. -35-

Ormós tevékeny részt vőn a megyei gyüléseken, s Vukovics oroszlán-részéből mindenkor neki is jutott valami; kötelességének mint megyei hivatalnok buzgón és példásan megfelelt; ráért irodalmi ügyekkel is foglalkozni; mint tetőtől-talpig elegans és szellemes ifju, a társas-körökből sem hiányozhatott. Karácsonyi Guidó jelmezes estélyei, az előkelő világ mulatságai őt nem nélkülözhették, mert – ma már udvariatlanság nélkül bevallhatjuk – a hölgyvilágnak elkényeztetett kedvencze volt.

Mikor Vukovics Sebő mint követ az országgyülésre ment, a szabadelvü párt vezetése Ormós Zsigmondra maradt.

Ezen erős és jól szervezett szabadelvü párttal szemben állt nem kicsinylendő erővel a konzervativ párt, mely azonban mindég verességet szenvedett, s csakis egyezkedés utján vihetett ki néha valamit, például hogy Szabó Antalt másod-alispánná válasszák. E párt vezértagjai: báró Ambrózy Lajos, népszerütlen, büszke férfi, a kincstári kormányzóság elnöke; Lukács Ignácz, tudományos, szerény ifju, ki munkássága, erőteljes tolla, s tartalmas szónoklatai által akárhol s bármely pártnál kiváló helyet foglalhatott volna, oly egyéniség volt, ki az ellenpártnak is osztatlan tetszését és elismerését birta. Aztán Szabó Antal, Ambrózy György sat.

Roppant különbség volt a két pártnak az ifjuság iránti magatartásában; mig a szabadelvüek bevonták társaságukba, meghallgatták egyben-másban véleményöket, a tévedést gyöngédséggel igazitották helyre s szivesen oktatták, addig a konzervativek csak magas polczról néztek le ránk. Tapasztalásból mondhatom, mert egy Vukovics, Ormós s a többi fenn elősorolt szabadelvü -36- vezértagok velem, gyakornokkal barátilag s mint magokhoz hasonlóval érintkeztek, de az Ambrózyak minden alkalomnál éreztették felsőbbségöket.

Már négy évtizede mult, s nem tudom feledni. Gyarmathán uriszék volt; Ambrózy György asztalánál sok vendég ült s a beszélgetés tárgyát képezte egy földmives esete, ki saját szőlőjéből egy kosárka szőlőt vitt haza családjának; rajtaérték s Ambrózy György, mint földesur, keményen kivánta megbirságoltatni, példaadás végett. Szóltak mellette, de többen ellene. Eh, uraim! mond Ambrózy, hogy lehet őt védelmezni, hisz ez ép annyi, mintha a földeken keresztbe rakott buzából vinne haza, mielőtt tizedét leadta volna.

Én szerényen beleszóltam s a különbséget fejtegettem a közt, ha valaki megtizedelés előtt buzát visz haza, s a közt, ha egy kosárka érett szőlővel akar kedveskedni gyermekeinek a saját szőlőjéből, a melyben azok jó és rosz időben egész éven át dolgozni segitettek.

Ambrózy erre felütötte fejét s iszonyu orrhangon kezdte: Amice Degré! majd ha a magáé lesz Gyarmatha, vagy lesznek tizedes-szőlői, megmondhatja véleményét, addig azonban csak bizza ránk, hogy miként fogjuk fel a dolgot.

Azt gondoltam, rám szakad a szoba boltozata, szemeimet a tányéromra sütöttem, s ebéd végeig föl sem emeltem. »Igaza volt, édes barátom, e szókkal lépett hozzám Ormós Zsigmond, föl se vegye, mivel Gyuri nem tudott okokkal czáfolni, fennhéjázással akarta elütni a dolgot«. Csak akkor lélegzettem fel, mikor Temesvár felé kocsiztunk.

Most veszem észre, hogy a két párt vezértagjairól szólván, a megye egyik kitünőségéről, a hatalmas tollu, -37- élczes beszédü, ékesen szóló s tudományos Várkonyi Ádámról elmulasztottam megemlékezni. Hát ez nem feledékenységből történt, nem is valami neheztelés miatt, mert igaz, több előszeretettel viseltettem Vukovics és Ormós irányában, azért Várkonyinak őszinte tisztelője s nagy eszének csodálója voltam mindég. De mint nem tudtam akkor, ugy maig sem tudom, hogy melyik pártnak volt hive? Ő a két párt között lebegett, hol az egyik hitte a magáénak, hol a másik, végeredményben mégis az ellenzékhez huzott, mire elég bizonyság, hogy később szabadelvü utasitással Vukovics Sebő követtársa volt az országgyülésen.

Temes, Arad és Torontál szomszédmegyék versenyeztek a szabadelvü eszmék keresztülvitelében; Aradon Csernovics Péter és Török Gábor vezérkedtek, s noha Török Gábor országos tekintély volt, csakis Csernovics Pétér roppant pénzáldozataival lehetett egy-egy eszmének győzelmet biztositani. A tisztujitások, követválasztások Csernovics Péternek mindannyiszor egy-egy vagyonát emésztették fel, s mégsem birt erkölcsileg odaemelkedni, a hol Temes megye állt, a hol soh’sem szerepelt pénz, hanem szellem. Csernovics Péternek elvitázhatlan érdeme, hogy Arad megyét arra a szinvonalra birta emelni, a melyen állt és megmaradt, holott neki erős küzdelme volt Faschó József, Bánhidy, Biró, Salbeck Jakab, Kornya és Atzélok ellen. Bohus János nagy vagyonával rendesen tartózkodó állást foglalt, de ha Csernovics kikaparta a gesztenyét, segitett azt megenni, és szabadelvü volt.

Csernovics Péter óriási vagyonának szép részét a közügyek emésztették fel; ő nem csak a forradalom előtt áldozott a szabadelvü eszmékért, de forradalom -38- alatt is egész következetességgel megállott minden helyet, oly férfiasan és elszántan, mint sok nagyszerü magyar nem. Százezekre ment a kára, mit elhajtott juhokban, marhákban, elszállitott s fölemésztett takarmányokban s gabonanemüekben az oroszok neki okoztak. Csernovics soh’sem panaszkodott. Fogságra itélték, kiszabadulván, ujra üldözték, s ismét el lőn itélve; türt és nem panaszkodott. Mikor aztán a kiegyezés létrejött, s a visszaállitott magyar kormány a temesi főispánságot, melyet ő nehéz időkben válságos viszonyok közt oly erélyesen betöltött, másra ruházta, akkor Csernovics Péter elkáromkodta magát. Alkalmam lesz majd erről a nem méltányolt hazafiról későbben is szólni.

Sokszor hallottam felhozni, hogy Kossuth Lajos az emberek megválasztásában nem volt szerencsés. Meggondolatlan beszéd; mikor nyakra-főre ezer helyre ezer embert kellett alkalmazni, lehet-e egy-két balfogást elkerülni? Jézus isten volt, s a tizenkét Apostol közt nem tévedt-e egyben? Hát Csányi Lászlót, Bonis Samut, Perényi bárót, Jeszenák bárót, Damjanicsot, Klapka Györgyöt, Bemet, Aulichot, Horváth Mihályt, Teleki László grófot, Batthyányi Lajos grófot, Batthyányi Kázmér grófot, Jósika Miklóst és más száz meg száz történelmi nagyságot nem Kossuth választotta-e? Csernovics Péterrel is szerencsés választást tőn, ki méltó volt és maradt, ugy az ő, mint a nemzet bizalmára.

Torontál megye nem sok súlyt fektetett a szabadelvüségre, s a két szomszédmegye elől nem szellemi uton, de aczélos buzával igyekezett elnyerni a babért, és ez sikerült is. De ha másért nem, csak azért is, hogy gyülésezni lehessen, s vitatkozhassanak, kellett ellenzék melynek vezére Karácsonyi László és Hertelendy Miksa -39- volt, körülbelül a párt is ő belőlök állt. Torontál megye büszkeségét Karácsonyi László, Kiss Ernő, Karácsonyi Guidó, Étskai Lázár, Csekonics János sat. kiskirályságok képezték, a melyekhez foghatók csakugyan fél Magyarországon sem voltak. Ezzel csináltak politikát, követválasztást, utasitásokat s tisztujitást.

A két szomszédmegye felett szellemi tekintetben Temes megye kimagaslott, s hogy a szabadelvüpárt vezérférfiai mennyire lelkiismeretes hivei voltak az ügynek, meglátszik abból is, hogy a fegyverletétel után kettő számüzetésbe, a többi meg börtönbe került.

Ormós Zsigmond ma az egyetlen élő azon szabadelvü párt jeles vezértagjai közül. Társai szellemét ma is derekasan képviseli.

Jelenleg Temes megye főispánja. Boldogsága teljes lehet, mert azon magnak, melyet évtizedek előtt elvetett, gyümölcsét élvezi.

A mai Temesvár örvendetes haladásán meglátszik, hogy ott a régi Ormós Zsigmond szelleme működik.

III.

A gyakornoki évet szivélyes pajtások, s előzékeny főnökök közt szerencsésen eltöltvén, a lehető legjobb ajánlatokkal jöttem Pestre kir. táblai jegyzőül fölesküdni.

Ez oly mozzanata volt az akkori ifjuság életének, mely három éven át vágyakkal, reményekkel tölté el keblét. Összejönni, találkozni a régi pajtásokkal, megismerkedni az ország minden vidékéről idesereglett kortársakkal; feltalálni azokat, a kiket soh’sem láttunk, de a kikkel leveleztünk; hallani Kossuth Lajost, Széchenyi -40- István grófot, Nyáry Pált, Szentkirályi Mórt, a pestmegyei gyülésterem e nagy és kiváló alakjait. Ez maga megérdemelte tizenhárom évig a tanodai élet izetlenségeivel megküzdeni.

Legnagyobb izgatottság közt váltottam öltözéket, s azonnal siettem az ifjuság gyűlhelyére, a Pillvax kávéházba. Mondjuk, az ország egy nagy kert, s annak kiválogatott virágaiból lélekemelő bokrétát lehetett itt látni. Viruló arczok, ruganyos tagok, választékos öltözetek, s vidor zaj jellemzé a sokaságot. Itt szikrázó elmésséget, ott fellángoló örömhangot lehetett hallani. A tekeasztalt vidor sereg vette körül, egyszerre éles hang üti meg fülemet, a mint elkiáltja magát roppant palóczos kiejtéssel:

Ránézek, látom villogó szemü, borzas haju kis ifju. Hozzáléptem e kérdéssel:

Soha sem láttuk egymást, csak leveleztünk és én levelei után ráismertem, ő meg csakugy találomra rámbukkant. Meg is verselte valahol ezt a sajátságos véletlent.

Még azon délután Lisznyay egy vigyorgó képü, egészséges kinézésü szőke ifjut mutatott be.

Lauka ráfogja, hogy én őt teins urnak szólitottam. Én azt hiszem, nagyobb czimet adtam neki, mert ép előtte való nap nyert az akadémián 10 aranyat valami költeményért. Ilyen embert én akkor nagyon megcsodáltam, még ha a kedélyes Lauka Guszti volt is. No de azért mindjárt jóbarátok lettünk, nem csekély büszkeségemre. -41- Lisznyay mint a kényeső futkosott ide-oda, majd ennél, majd annál a csoportocskánál fordult meg, mindenütt tudott valami felett csodálkozni, aztán a tekeasztalnál kiáltott fel elragadtatással valami szép lökésen. Egyszerre csak eltünt, s én Laukával maradtam, ki pillanatról-pillanatra nagyobb lőn előttem, beszélt a spanyol nyelv szépségeiről, s egyes mondatokat idézett; panaszkodott, hogy tegnap Vörösmartynál estelizvén, minő rosz pezsgőt ivott, na de aztán helyrehozta, mert elment Kuthy Lajoshoz egy csésze theára. Végre még kávémat se engedte hogy kifizessem, ő vendégelt meg. Most Lisznyay Kálmán szép szálas ifjuval karöltve közeledett. Az ifju meglepő alak volt; ábrándos kék szemek, harmatos fehér arcz kevés pirral szinezve. Ha kis szőke bajsza s szakálla nincs, átöltöztetett nőnek lehetne tartani.

Együtt töltöttük az estét, elmentünk szinházba, azután estelizni a borsajtóhoz, onnan Szelestey szállására, ki nekünk költeményeiből olvasott föl, Lisznyay meg szavalt, s Lauka, nagy megbotránkozásomra, egyikre is, másikra is gúnyos megjegyzéseket tőn.

Ne bántsátok azt a jó táblabiró világot, az adott a hazának szilárd jellemü, vasakaratu, nagyszivü és lángeszü történelmi férfiakat, az nevelt hazaszeretetben s lelkesedésben felülmulhatlan ifjuságot, ifjuságot, melylyel az 1848-at meg lehetett teremteni.

Én szivörömmel szeretek visszagondolni azon időkre. Az ország fiatalsága egy családot képezett; ezren s ezren évenkint összejöttek a fővárosban, mint a királyi tábla leendő, vagy már felesküdt jegyzői, kik közt összetartás, -42- hazafias szellem, s a nagyok iránti hódolat képezte a testvéries kapcsot, s aztán szétoszlottak a megyékbe, tovább fűzni ezt a lánczolatot s terjeszteni a közös szellemet. Az ország minden megyéinek fiatalsága szabadelvü ellenzéki volt, s a legkormánypártibb megye ifjusága is egy-két ellenzéki szónok (mert ennyi csak akadt mindenütt) körül csoportosult.

Olvastuk a »Kelet Népét« a »Felelet a Kelet Népére« czimü röpiratot könyvnélkül tudtuk. Kossuth Lajosnak majd szivemelő, sokszor kebelrázó s ismét a hideg észhez szóló vezérczikkeit, melyekben annyira ragyogtak a magasztos eszmék, emelkedett hazafiság és tündöklő szellem, melyek örökké varázserejü tollának szépségeivel voltak irva, magunkba szivtuk, mint az egyedül éltető léget. Tudtuk, melyik megyében mikor van az évnegyedes közgyülés, a honnan barátaink az ellenzék szónokainak beszédeit szétküldözgetni siettek, a melyet egymástól leirogatva, alig találkozott megyei fiatal ember, kinek remek beszédgyüjteménye ne lett volna.

Ha visszagondolok, midőn 1841-ben Zala megye egyik közgyülésén, valamely alárendelt kérdésben, ha jól emlékszem, a mezei rendőrség tárgyában, Deák Ferencz és Deák Antal közt véleménykülönbség merült föl, csaknem könyekre fakadtunk, a két beszédet olvasva, hogy most a két nagytestvér közt szakadás fog támadni, s akkor mi lesz az ellenzékből? mi lesz a hazából?

Magamról tudom, miként azok, kiknek még nem volt alkalmuk a pesti életet ismerni, megbámulták az olyan embert, kiről tudták, hogy látta Deákot, Kossuthot, Széchenyit. Nem hiába bálványoztuk már akkor a három -43- nevet, a későbbi nagy események mindenik számára egy-egy fényes lapot biztositottak a világtörténelemben.

Századok mulhatnak el, mig ily három nagyság egyszerre magasodhatik ki a nemzet zöméből; egyik-egyik óriás szellemének a Kárpátoktól Adriáig szűk volt a határ, túlszárnyalt országokat, tartományokat, s mindenik világnagyság lőn. Széchenyi István a gőz- és vizerő mérlegét tartva kezében, az ország anyagi felvirágzásán fáradozva, azt a polgárosult államok szinvonalára törekszik emelni; Deák Ferencz a béke olajágával szellemi hóditásokat tesz, s az önkény szuronyai ellenében a tudomány, jog és bölcseség fegyvereivel küzd; Kossuth Lajos a szabadság zászlójával, elragadó szónoklatával, hatalmas eszével, s hazáért lángoló szivével nemcsak a vén Europát, de még az uj világrészeket is megrázkódtatá.

Mindhárman az eszményiségig önzetlenek, Széchenyi István, mert gazdag volt, sajátjából áldozott sokat a hazának; Deák Ferencztől egy korona sorsa függött, s ő mégis mint szerény körülmények közt élő egyszerü polgár költözött jobblétre; Kossuth Lajos kezében egy ország kincse s hatalma volt, ő mégis ma szerény elvonultságban eszi munkával szerzett kenyerét.

1841-ik év Szent István törvénykezési ülésszak volt, midőn a táblai-jegyző esküt letenni szintén a fővárosba érkezém.

Ilyen terminusok alkalmakor Pest hasonlita egy kerthez, melybe tavaszkor a kertész csoportozatokba kirakja virágait az üvegházakból; az utczák pezsegtek, a nemzeti szinház megtelt, a kardok csörögtek – mert -44- eskühöz s az ülésekbe a táblai jegyzőknek magyar diszben kellett menni – a zene szólt, s vidámság, ifju életkedv harsogott fel mindenfelé. – Az ország virága, a jövő nemzedék szine-java jött össze.

Ha elgondolom, ha visszaemlékezem, minő érzelmek dagaszták akkor keblemet, minő reményektől hevült szivem, s a képzelődés milyen nyargalódzást vitt véghez agyamban! Találkoztam oly pályatársimmal, kikkel ekkoráig csak leveleztem, a nélkül, hogy valaha egymást láttuk volna, azonnal benső barátokká levénk; szemeimet az emelkedő ifju Pest szépségein legeltethetém, s pillanatról-pillanatra lestem az alkalmat, hogy mikor és hol láthatom meg a haza legnagyobb férfiait, a nemzet legmagasztosabb szellemeit? tovább legmerészebb vágyaim se terjedtek.

Lajos napja előestéjére az összesereglett ifjuság Kossuthnak nagyszerü fáklyásmenetet terveze. A tartandó szónoklatra pályázat lőn hirdetve, s a megbirálásra Erdélyi János, Garay János és Vachott Sándor kérettek fel.

Engem is megszállt a láz, vagy ihlet s beszéd készitéséhez kezdtem. – Lelki szemeim előtt lebegett az a tenger ifjuság, mely most Pestet elözönli, az a sok deli alak, értelmes fő s szellemet sugárzó szemek mind azt látszottak nekem mondani: nem te, mi vagyunk e kitüntetésre hivatva. Ám legyen, gondolám, ily téren maga a versenyzés is dicsőség. Aztán irtam, inkább érzelmeimnek adva kifejezést, mint csak távolról is arra gondolva, hogy a kitüntetés Kossuth Lajost üdvözölni engem érhetne.

A birálók a beszédet megválasztották, a jeligés levél felbontatván, száz meg száz ifju éljenzé nevemet. -45-

E pillanattól kezdve nem jártam Pest kövezetén, de Pest fölött a felhőkben.

Roppant izgatottság közt éltem át az időt másnap estig, a mikor díszbe öltözve, megjelentem a kitüzött helyen.

Az uri-utcza el volt lepve ifjusággal, s negyedórával megjelenésem után hat-hétszáz szövétnek lobogott.

Zeneszóval megindult az impozáns menet. A szép-utcza egyik kétemeletes háza előtt nagy körben lángfalat képeze a tömérdek égő fáklya. A kör közepette álltam én. Egyszerre átellenben megnyilik a lángfal, a zenehangok közé eget verő »éljen!« vegyül, s én bálványunkkal szemközt álltam. A jelenet oly elfogulttá tőn, hogy a hang torkomon akadt volna, ha e pillanatban kell megszólalnom; szerencsémre még darabig a zene és éljenzés időt engede magamat összeszedni. Midőn a nagy hazafira emelém tekintetemet, szemeiben a nyájas olasz égalj szép kék egét véltem megpillantani. Sohasem láttam oly szelid, mondhatnám ábrándos és sokat mondó szemeket. Bizalmat és bátorságot öntöttek belém.

Aztán megcsendült az a varázshatásu bűbájos hang, mely a sziveket rezgésben tartá, mig beszédének magasztos tartalma s eszmegazdagsága az elméknek nyujta szellemi kincseket. Beszélt a hazáról, hazafiui kötelességekről s az ifju nemzedék hivatásáról, de ugy, hogy ékesszólása, fönkelt szelleme lelkeinket magával ragadta. Alig hiszem, hogy lett volna köztünk kebel, mely ne azt érezné s agg, ki ne azt gondolná: esküszöm, hogy szeretni s védni fogom a drága hazát. -46-

Az emelet ablakai felnyiltak, s ott megjelent Kossuth Lajos, mellette pedig egy erőteljes férfi, jóságot sugárzó arczával s nyugalmas mélységet kifejező szemeivel.

Deák jószivüleg mosolyogva, karjára emelte keresztfiát, a kis Kossuth Ferenczet.

Nem tudom, a felizgatott képzelet játéka volt-e, vagy az ablaküvegeken megtört szövétnek láng viszfénye, de annyi igaz, hogy a két főt, mint valami szentekét dicsfény körözettel láttam.

Ki hitte volna közülünk akkor, hogy e két nagy sziv ne együtt dobogjon a sirig, hogy a két lángelme ne együtt világitson a nemzet haladó utain, s e két magasztos ajk ne egyenlő igét hirdessen a haza boldogitására?

Rég volt; válságos időket éltünk át azóta, s az akkori pályatársaim közül sokat – nagyon sokat elsöpört a vihar.

A haza két fénylő csillaga eltérő irányba kezdett világitani, s a két nemes barátból nemes ellenfél lőn. Nagy maradt mindkettő, az eszményiségig önzéstelen s az önfeláldozásig hazafi mindkettő.

Nem szégyenlem bevallani, hogy szemeim könybelábadtak, midőn a nagy Deák Ferencz Kossuth Lajosnak a nemzet szine előtt az országházban oly emelkedett melegséggel adta az elismerés koszoruját. És viszont Deák Ferencz koporsóján minden értékes koszorúk -47- közt legnagyobb jelentőségünek tartom a kis cziprus lombot, melyet a nagy Kossuth Lajos szentelt rá.

Nincs oly nemes ércz, melyből a három szellemóriásnak a nemzet elég méltó szobort emelhetne. Állitsanak szobrot hősöknek, hadvezéreknek, a Krupp- és Uchatius-ágyuk feltalálóinak, hirneves művészeknek, nagy diplomatáknak, de Kossuth Lajos, Deák Ferencz és Széchenyi István oly tünemények, kiknek Pantheont kellene emelni három oltárral, melyek egyikén a szabadság zászlója, másikán a béke olajága, a harmadikon pedig a haladás jelvényei mutassák meg a világnak, hogy mi az, a mi szent e nemzet előtt.

Századok után századok enyészhetnek el, mig Magyarország egén ismét három ily csillag fog egyszerre tündökölni.

Ezen ünnepélyesség után a »komlókertben« nagy lakoma következett, mely kifogyhatlan volt a hazafias felköszöntésekben.

Örömömben a nyakába ugrottam; a kedves Fiume még oly élénk emlékezetem volt. Mielőtt szóhoz engedtem jutni, száz kérdést intéztem hozzá, az ottani viszonyokról és emberekről, kik közt oly szép napokat élveztem. Ugy belemelegedtünk a fiuméi beszélgetésbe, hogy barátom egészen feledé, miért jött. Csak mikor távozni készült, kiáltott fel:

– Igaz! Császár Ferencz küldött hozzád, kéretne, ha meglátogatnád még ma.

Császár Ferencz váltó-feltörvényszéki ülnök, nagy hirben állt az ügyvédek és kir. tábl. jegyzők előtt; na -48- meg mi irójelöltek azonfelül a szerkesztőt és költőt is csodáltuk benne. Személyesen még nem láttam őt soha.

Dobogó szivvel léptem be hozzá, mert akkor egy királyi táblai ülnök vagy hétszemélynök igen nagy ur volt ám, hátha még különben is nevezetesség, mint Császár Ferencz.

Meg voltam lepetve, oly elegáns, szép, szőke fiatal férfi fogadott, ajkain édes mosoly, szemeiben jóság honolt.

– Ismerem a lap elveit s nézeteit, tudom hogy beszédem gyarló oldalai kiczégéreztetnének, s lelkesedésem kigúnyoltatnék.

– Furcsa fogalmak! Nos, lássuk, szerencsésebb leszek-e a második óhajtásommal; én önt, illő havi dijazás mellett, szeretném jurátusomnak.

– Ezt mély köszönettel fogadom, mert lehetővé teszi Pesten maradásomat, s biztositom nagyságodat, hogy erőm és tehetségemhez képest a rámbizott munkát teljesiteni fogom. -49-

Császár a legszeretetreméltóbb főnök volt; soha munkával túl nem terhelt; a jót megdicsérte, a hibák iránt elnéző volt. Én őt napról napra mindinkább megszerettem.

Miként érzett irányomban ő, megmutatta azzal, hogy elvezetett a kaszinó-bálokba, a vasárnap déli kaszinói hangversenyekre; több előkelő háznál bemutatott, s mintegy bevezetett a pesti társas-körökbe. Bemutatott Nákónál, ki akkoriban a legnagyobb házak egyikét vitte Pesten. Oly fényes bálokat adott dunaparti palotájában, aminökről csak olvastam, de soh’ se láttam. Palotájában szinház is volt, ehhez a nábob magának külön dalmüveket iratott, a melyeket csak ott adtak elő, valami Gentilluomo nevü kar és énekmestere betanitotta és rendezte az előadásokat, mik a meghivott vendégeknek nem csekély gyönyörüséget szereztek.

Soha, azelőtt épen nem, de azóta is alig láttam valahol nagyobb fényüzést, mint abban a palotában; helyiség, szolgaszemélyzet s berendezés a tündérmesék világába tartozott. Ha bál volt, amint a kocsiból a pazarul világitott kapualjba lépett az ember, lába ugy belesüppedt a puha szőnyegekbe, mintha csak londoni gyepen járna: a lépcsőn fel az első emeletig déli és keleti buja növények közt vezetett az út; a teremben káprázat fogta el a szemet attól a sok ragyogástól; a tömérdek gyertya-világitást a márvány falak, óriás tükrök, a gyémánt, smaragd, rubin-kövek mindenféle szinben ezerszeresen verték vissza; hát még a tündöklő szemek! A házinő, gondolom – trieszti szépség, ott ült – január elsején, fehér selyem ruhában, karvastagságu természetes ibolya-füzérekkel diszitve; fején is vastag ibolyakoszoru nehezült dus szőke hajára, varázs-illatot terjesztve -50- maga körül. Mellette kilencz vagy tiz éves leánykája, mintha csak az égből cseppent volna oda. Nem akarok itt beleereszkedni azon meseszerü pompa leirásába, mi ezen termekben uralgott, de hogy még is fogalmat nyujtsak azon bőségről és kényelemről, mit a vendég itt élvezett, csak azt emlitem meg, hogy a hölgypipere-szobákban valóságos keztyű- és bálczipő készlet volt, hol a készséges szobaleányok nemcsak a megrongált női öltözéket hozták rendbe, hanem a pórul járt czipőket s keztyűket ujakkal pótolták.

Éjfél után a társaság valóságos édenkert virányai közt sétált fel a második emeletbe étkezni, hol a franczia konyha különlegességei s legválogatottabb borok szolgáltak felüdülésül.

Étkezés után, midőn az első emeletre visszatért a társaság, meg volt lepetve; szünóra alatt a táncztermeket átalakitották, úgy, hogy egészen más virágokat, diszitményeket, s berendezést talált.

Ezen valóban gazdag és mesésen fényes mulatságokban soha egyetlen mágnást sem lehetett látni. Az volt a beszéd, hogy azon főuri körökben megsértették Nákót, s ő merő daczból akarta fényben és gazdagságban túlszárnyalni vigalmaival valamennyiök termeit. Egy-két év alatt aztán megunta ezt az állapotot, elment külföldre s a Magyarországból jövedelmező millióit ott költötte.

Hát minden ember, s kisebb-nagyobb mértékben, minden kör is saját fogalommal bir az önmegbecsülésről. Meglehet, hogy hibás felfogással itélek, de nézetem szerint sokkal nagyobb érdem és hazafiság – még kevés önmegtagadással is – itthon maradásra kötelezni oly embert, ki évenkint százezreket költ, mint büszkeséggel -51- verni a mellét azon meggyőződésben, hogy hiába vannak itt milliói, ha valódi urak közt akar élni, keressen magának más hazát. Más hazában aztán méltányolni tudják annak értékét, hogy oly ember, ki évenkint százezreket költ az országnak vagy városnak, tiszta haszon, megbecsülik érte, s jól találja magát. Itt meg származik belőle kettős veszteség; először, hogy millióit nem itt költi el, s másodszor, hogy az a hazából kivándorol. Hiszen a jólelkü, nemes szivü, s minden hazai ügyekre oly bőkezün adakozó báró Sina Simon is a főuri osztály részéről egy kis előzékenység, barátságos fogadtatás által, azon rokonszenv mellett, melylyel a magyarok iránt viseltetett, s azon óriási uradalmaknál fogva, melyeket itt birt, könnyen az ország lakosává vált volna, de rideg s tartózkodó fogadtatásra talált. Bizony van annyi esze mindenkinek, főkép ha bőséges módja is van hozzá, hogy tömérdek pénzével odamegy, ahol szivesen látják, s ott költ, ahol nem kell szerencséjének tartania, hogy elköltheti pénzét. Igy aztán ez a kis pamlagpör is kivitt az országból néhány milliót.

Nincs az országnak, de az egész világnak sincs oly nemzet-gazdásza, ki ebből hasznot birna kiszámitani.

Akármerre járok-kelek ma Pest utczáin, a pajtások közül, kik Nákó estélyein résztvettek, csak Sághy Tónit látom azon időből, mert Simonyi Ernő, Stummer (Terényi) Lajos, Lónyay Feri, Latinovics György, Prónay György nincs többé, Sághy Miska valahol falun turja a földet. Igy mulik el az idő, meg az élet!

Császár Ferencz amint szeretett és tudott dolgozni, ép ugy szeretett mulatni is. Engem tehát egyenlő sikerrel iparkodott bevezetni a jogtudomány komoly csarnokába, s a társas élet vidor termeibe. Sokszor elbeszélgetett -52- velem Fiuméban eltöltött boldog éveiről, hol mint tanár igen népszerü és kedvelt egyéniség volt Aztán kedvencz tárgyát, az irodalmat vette elő.

Ez időben alapitották együtt Petrisievich Horváth Lázárral, a ‚Honderüt‘. Mindig buzditott, hogy irjak bele.

Egyszer aztán vittem neki egy beszélyt, jobban megörült, mint mikor valami nagy csődper kivonatát elkészitettem. A következő héten a beszély már megjelent.

Egy fejjel nagyobbnak éreztem magamat, mert nevem Kúthy Lajos, Gaal József és Tóth Lőrinczé közt egy lapon van kinyomva.

A fáklyás-menet estéjétől fogva engem valamennyi pajtás ismert, mindenféle ifjusági mozgalomban részt kellett vennem; mióta meg abban az előkelő úri lapban beszélyem is jelent meg, épenséggel nélkülözhetetlennek tartottak. Heves tanácskozásaink s éles vitáink folytak a Pillvax kávéházban, egyik-másik darab felett, vagy aziránt, hogy Egressy Gábort, Lendvay Mártont, vagy mást jutalomjátékán hogyan tüntethessünk ki.

Eljártunk a k. tábla üléseire, de ha megyei gyülés volt, oda tódultunk tömegesen az ország legkitünőbb szónokait hallgatni. Azok voltak aztán gyülések! Kossuth Lajos, gr. Széchényi István, Szentkirályi Mór, Nyáry Pál egymást váltotta fel, s nemcsak ékesszólást, de nagy eszméket is hallottunk tőlük. Néha hideg borsódzott végig a hátunkon, majd meg minden csepp vér fellángolt ereinkben. Nem birtunk magunkkal; elragadta lelkünket az a hatalom, melynek csak a kérgesszivü uzsorás, vagy a buta eszköz képes ellentállni, de nem a lánglelkü s hazafias értelmü ifjuság. -53- Fel is harsogtak oly éljenek, a minőknek dörgését azóta azok a falak nem hallották.

Gr. Széchényi egy beszédében a többi közt azt mondá: ‚Vizsgáljuk meg a dolgot jól, s látni fogjuk, hogy magunkban létezik a hiba. Csak olyan ez, mint velem történt; darab idő óta izetlennek találtam az étkeket, szidtam a szakácsot, mással főzettem, de biz akkor sem izlett, lassan aztán rájöttem, hogy nem a szakács az oka, ő jól főz, de a gyomrom rosz‘.

Egy fiatal ember mögötte állt, el volt merülve a hallgatásba, s önkénytelen felsóhajtott:

És a fiatal ember szégyenében ugy összezsugorodott, hogy a nevető közönség alig láthatta, pedig minden szem oda fordult.

E gyülések voltak sátoros-ünnepeink. Ily gyülés még utólagosan is foglalkoztatott s legalább négy-öt napig képezte beszélgetésünk tárgyát.

Vajjon eszébe jut-e Földváry Mihálynak ott az alispáni székben, hogy mi volt Pest megye, mikor Szentkirályi Móricz foglalta el azt a helyet?… hogy ne, hisz ő is azon korszak növendéke. Bizonyosan neki is elszorul a szive a multak emlékénél, ép ugy mint nekünk mindnyájunknak, akik akkor ismertük Pestmegyét.

Bizony sajátságos érzés lephetett meg ujabb időben bárkit is a régiek közül, ha e gyülésterembe lépve, Széchényi helyén valami lókupecet látott vigyorogni, kinek buta szemeiből kirítt az öröm azon tiz hold föld miatt, -54- melyet az utolsó választásnál megkaparitott. Kossuth helyén egy uj földes ur rajzónnal a kezében, az idei dohánybeváltás előnyeit s hasznát számitgatja. Hiába keressük Szentkirályi és Nyáry utódait, az egyiknek helyén elhizott pap szendereg, a másikén az adófelügyelő tekinget körül, hogy kiszemelje uj áldozatait.

Szerencsés gondolat volt a megye termének alakját megváltoztatni, ne legyen nyoma se annak, hogy hol szokott ülni egyik-másik nagyság, legalább nem sir az emberekben a lélek, mert most ellentéteket lát ott.

Van Bulwernek egy regénye, mely körül-belül azon eszmét fejtegeti, mi volna az ember, ha a tudást mindenik nem előlről kellene hogy kezdje, hanem ott folytathatná, hol előde végezte. Pest megye gyülés-termében most ez az eszme mindég megforditva merült fel elmémben. Oda tanulni ugyan senki se menjen.

Álszenteskedés volna tőlem azt állitani, hogy az akkori ifjuság csak hasznos, hazafias és épületes dolgok iránt buzgólkodott; történt bizony kihágás akármennyi, sőt a tettlegességektől sem igen riadtunk vissza, és ennek három oka volt, először mert fiatalok voltunk; másodszor, mert se szolgabiró, se városkapitány, se semmiféle törvényszék ügyeinkben nem biráskodhatott, csak egyedül a királyi tábla; harmadszor mert még a kihágásoknak is mindég tudtunk valami hazafias vagy nemzeties indokát feltalálni. Például:

Mi a német szinházba soh’ sem jártunk, de tudtuk, hogy főuraink s az igazgató közt az első énekesnő miatt surlódások vannak. A főurak kegyencze valami M^e Pixis, az igazgatóé M^e Mink volt. Egyiknek tágitani kellett, de nem akart. »Itt az igazgató az úr, itt a közönség parancsol«, volt a véleménykülömbség. És elkezdődött -55- a tapsverseny, de nem vezetett eredményhez. Az igazgató, hogy végetvessen a hajszának s eljárását is igazolja, egy szép estén kifütyöltette M^e Pixist. A német szinházat, vagy inkább szinésznöket pártoló magyar főuraknak sem kellett több, s a következő föllépésnél meg ők fügyölték s fütyültették ki M^e Minket, nemcsak, de tojással s burgonyával is meghajigálták.

Eddig semmi közünk sem volt a dologgal, s miattunk bátran felfalhatta volna egymást a versenyző két fél.

Azt mondják, ha a birka megvész, minden vadállatnál rettenetesb. Az akkori német szinház törzsközönsége valóságos birka volt; hagyott magán paczkázni, s birka-türelemmel nézte és hallgatta végig a világ legnagyobb silányságait, de mikor a főurak Minket kifütyölték, megveszett.

A német szinházban müvészi dulakodás, s magasabb irányu verekedés támadt.

Egyszerre beront néhány uri ember nagy lármával, hogy a német szinházban verekedés van.

Összebeszélés nélkül, mintegy vezényszóra, ebben a pillanatban mindnyájan talpon voltunk. Szék és asztalláb fegyverré lőn kezeinkben, s mint a hegyekből szakadó árviz, hömpölyögtünk kifelé.

Wenckheim Béla báró igen népszerü, s az ifjuság által rendkivül kegyelt s szeretett főur volt; mint ellenzéki -56- tag, mint szónok s mint lovag eszményesítve élt mindnyájunk szivében.

Ha az ember akkor negyven évvel előre lát, abból az ifjui lelkesedésből sokat leengedett volna.

Igaz, hogy Wenckheim Béla sirjáig tiszteletreméltó alak s magyarember maradt; de módjában volt alkotni, teremteni sokat; népszerüsége, neve, vagyona, befolyása s azon magas állások, miket felváltva elfoglalt, csak hagyhattak volna egy kis nyomot utána. Annyi ideig főispán, belügyér, miniszterelnök, ő felsége személye körüli miniszter; annyi és annyi éveken át az országtól kapott nagy jövedelmek, csak megérdemelték volna, hogy végrendeletében más hazai dolgokra is gondoljon, mint a kaszinóra. Vagy magát vörös frakkban eltemettetni mindent kiegyenlit? Bizony nem jutna eszembe, ha még oly gazdag volt is, szót tenni a haza irányában elkövetett feledékenységéről, ha családot hagy maga után, s a hazától annyi ezreket könynyedén zsebre nem rakott volna. Na, de az olyan nagyuri fogalmakat s szeszélyeket ilyen egyszerü halandó esze nem is képes a maga értéke szerint értelmezni. Meglehet, a haza iránti hála, a közvélemény iránti elismerés nyárspolgári erény, mi figyelmet érdemel papnál, elvonultságban élt agglegénynél, ha egy egész vagyont hagy közintézetekre s jótékonyczélokra, hadd beszéltessenek magukról haláluk után, életökben ugy sem tudott róluk senki, de ő, ki életében annyi közügyi mozzanatok tényezője volt, s tán nem is mindig szive szerint cselekedett, legalább halála után akarta bebizonyitani, hogy ő bizony tetőtől-talpig rókavadász, szenvedélyes lovas s hű kaszinótag volt. A vörös frakk tán megóvja az enyészettől.

Mi nem láttunk előre, de még azt is figyelmen kivül -57- hagytuk, hogy a német szinházba jár mulatni, nekünk elég volt az, hogy baj fenyegeti, s rohantunk megmentésére, mert szerettük, mint ellenzéki főurat.

Mint a vihar csaptunk rá a német szinházra, s beözönlöttünk a csarnok ajtaján.

– »Die juraten!« kiáltásra a bátrabbak védelmi állást foglaltak, de sokan nyakra-főre, sőt egymás feje tetején át is siettek a szük ajtókon át a nézőtérre.

Volt szerencsénk látni főrendü urfiakat bezuzott kalapokkal s végighasogatott kabátokkal.

Egyik-másik szorongatott helyzetében ránk kiabált: Ide urak! Segitség! Semmi közünk hozzá, végezzék egymás közt, lőn a felelet. Mikor azt hallották a sógorok, hozzáláttak megmutatni, hogy ők az erősebbek. És mi élvezettel néztük.

Szekrényessyt előhozták; sápadt volt, reszketett, az örökké édeskés mosoly eltünt ajkiról. Kabátjáról fityegtek a rongyok, s kalapja ép ugy be volt zuzva, mint a német szinházas főrendü urfiaké.

Körbe fogtuk, s kezdtünk dolgot adni a szék- és asztallábaknak. Puffogott jobbra-balra, jaj! kiáltás s a rémület hangja tölté be az épületet, a védelemre tartott esernyők ropogtak. Ugy mentünk fel a lépcsőkön, mint Attila serege.

Közeledésünkre az ostromlók a poroszlókkal együtt -58- megfutamodtak, s Szekrényessy könnyebbült szivvel mutatott az ajtóra: Ez az.

A páholy megnyilt, s Wenckheim csakugyan ott volt harmadmagával. A másik kettővel nem törődtünk, de Wenckheimet csaknem vállainkon egész diadallal vittük ki.

A ma este aratott nefelejtseken rangkülömbség nélkül s testvériesen osztoztak előkelő urfiak és boltossegédek, az egyenlőség elveit vagy nyolcz évvel hamarébb gyakorolván az életben, mintsem az törvény által behozatott volna. A nagyszellemek mindég megelőzik a nagy kort.

Mi pedig visszamentünk a komlókertbe, folytattuk a mulatságot, mely egy véletlen által félbe lőn szakitva, éltettük Wenckheim Bélát, s jókat nevettünk azon, hogy hány ember szidalmaz most minket jégborogatás mellett.

Még egyszer voltam, bátran elmondhatom: voltunk a német szinházban. Ennek is története van.

Bartay, a nemzeti szinház igazgatója, Vieuxtemps világhirü hegedü-müvészszel szerződött – nem emlékszem – három, vagy öt előadásra, s óriási falragaszok hirdették, hogy csak a nemzeti szinházban fog előadást tartani, s másutt sehol!

Vieuxtemps rendkivüli hatással játszott, s a lelkesült közönség legnagyobb kitüntetésekben részesité. Minden föllépte a szinházat megtölté.

Midőn föllépéseinek sorozata letelt, egy szép reggel német falragaszokat látunk, melyek hirül adják, hogy Vieuxtemps holnap este a német szinházban lép fel. -59-

Nosza, gyülést a Pillvaxba. A magyar közönség rá van szedve, ezt semmi szin alatt se türjük. Három tag azonnal ki lőn küldve, hogy Bartayt felelősségre vonja.

Ujra gyüléseztünk. Határozat: Küldöttség menjen Vieuxtempshez, fejezze ki mély tiszteletünket személye, s legnagyobb csodálatunkat rendkivüli müvészete iránt. Egyuttal fölkérjük, ha ily magas élvezetben a pesti közönséget részesiteni még továbbra is hajlandó, folytassa előadásait a nemzeti szinházban, hova szerződése köti. Én is a küldöttségben voltam. Kerestük Vieuxtemps-t, de nem volt található. Összebeszéltünk, hogy majd este a kaszinó-bálban teljesitsük a megbizást.

Este a bálban Vieuxtemps a legnagyobb előzékenységgel fogadott. Elmondtuk küldetésünk okát, s ő sajnálkozását fejezte ki a félreértés miatt. Hisz neki azt mondották, hogy azon: ‚másutt sehol‘ csak addig kötelező, amig a nemzeti szinházzal kötött szerződés szerint föllépései sorozatát be nem végzi. De ha mi másképp értelmezzük, ő ezelőtt is szivesen meghajol. Még onnan a bálból rögtön intézkedéseket tőn, hogy a másnapra hirdetett föllépést és müsort azonnal vonják vissza.

Lőn lótás-futás a német szinházba járó előkelők közt. Értekeztek az igazgatóval, ostromolták a müvészt.

Mi meg ujra gyüléseztünk, hogy elismerés jeléül miként és mivel tiszteljük meg a nagy müvészt. Aláirást nyitottunk, s majd holnap, ha meglátjuk: minő összeggel rendelkezünk? határozzuk meg a kitüntetés módját. -60-

És mire virradtunk? megint nagy falragaszok hirdették Vieuxtemps holnapi föllépését a német szinházban. Nem hittünk szemeinknek s egymást kérdeztük: lehetséges-e? nem, itt valami csel forog fenn, legjobb lesz, ha tőle magától tudjuk meg. Elmentünk hozzá felvilágositásért. Minő volt meglepetésünk! egész másnak találtuk őt, mint a bál estéjén. Röviden, csaknem kicsinylőleg szólt. Én müvész vagyok, magamnak se előirni, se korlátokat szabni nem engedek. A nemzeti szinház iránt kötelességemet leróttam, s további eljárásomról senkinek sem vagyok felelős.

Hallottuk, egész hiteles forrásból hallottuk, hogy azon előkelő kör, mely őt először rávette a szószegésre, roppant fel volt indulva azon, hogy a művész szándokát megváltoztatta s a német szinházat mellőzi. Ostrom alá fogták s mint égbekiáltó hibát rajzolták, ha ő Pestről távozik, anélkül, hogy a valódi műértő közönségnek e nagy élvezetet nyujtaná, mert a magyar közönség csak zajongó és lármás, de magasabb felfogása hiányzik. Ami pedig azt a fiatalságot illeti, mely nála megfordult, s küldőik semmit se számitanak.

Eljárásunkról jelentést adtunk. Rövid volt a tanácskozás s hevesség nélküli. Csak egy inditványt hallottunk, s az egyhangulag elfogadtatott: ki kell fütyülni. Megszegte szerződését, megszegte nekünk adott szavát, le vele! Azonnal megtettük az intézkedéseket, s kijelöltük a csapatvezetőket, s majd a szinházban -61- leendő elhelyezkedés iránt lőn megállapodás. Meghatároztuk azt is, hogy a fütty abban a pillanatban törjön ki, mikor a müvész hegedüjét álla alá veszi, de mielőtt egyetlen hangot is adna, mert mi nem müvészete, hanem jelleme ellen akarunk tüntetni. Arról is szó volt, hogy jó lesz nyomós biztositékokkal ellátni magunkat, nehogy a rövidebbet huzzuk, ha tettlegességre kerül a dolog. Aztán eloszlottunk csendben, az egészről többé emlités sem történt.

Ilyen nevetséges fordulatok vannak az életben. Tegnap azon tanácskoztunk itt, hogy miként lehetne legünnepélyesebben megtisztelni e férfit, s ma azt határoztuk: ki kell fütyölni.

Bizonyos körben diadalmaskodtak, mert kivitték a mit akartak, s megmutathatják a világnak, ki itt a hangadó, s ki után kell indulni a közvéleménynek?

Este fényes fogatok hosszu sora lepte el a szinház-tért, s mindenfelöl özönlött be a sokaság.

A páholyokat előkelő közönség foglalá el, a hölgyek estélyi öltözetben, mert előadás után a müvész tiszteletére egy grófnéhoz voltak meghiva, ugyanahoz, ki Vieuxtemps itteni föllépését oly erélylyel, s annyi rábeszéléssel sürgette.

Az előadás vigan folyt, a darab jó hangulatban tartá a közönséget. Mindenki derült eget látott, s a vihartól már senki sem félt.

Darab végével élénk társalgás, vidám zaj hangzott mindenfelé. Végre a függöny föllebbent; feszült várakozás s örömtől ragyogó szemmel uralták az egész közönséget. -62-

Leirhatlan lelkesedés tört ki; perczekig tartó tapsvihar, mialatt a hölgyek páholyaikban kendőket lobogtattak. Kissé szünni kezdett a taps, Vieuxtemps előre lépett, meghajtotta magát, s ujra kitört a tapsvihar. Nem vegyült közé még csak egy árva piszegés sem.

És e tartós lármát hirtelen halotti csend váltotta fel. Vieuxtemps fölemelé hegedüjét, s abban a pillanatban, mikor álla alá helyezé, minden irányban fülhasitó fütty metszette keresztül-kasul a levegőt.

Vieuxtemps hóna alá kapta hegedüjét, mint a villám megfordult sarkán s rohant ki a szinpadról.

Lőn zür-zavar, orditozás: ki velök! a levegőben sétabotok s esernyők fenyegetőleg hadonáztak.

Mi mindenütt háttal befelé kört képezve, farkasszemet néztünk a közönséggel. Hátulról egyik csoportot sem támadhatták meg, szemben pedig készek voltunk elfogadni a csatát. A közönség e kis csoportok körül visszanyomult, ugy hogy mindenütt egy-egy kis szigetet képeztünk. A közvetlen előttünk képződött sorokban egy kéz vagy ajak sem mozdult, csak a távolabb esők kiabáltak s emelték a magasba botjaikat. Kis csapataink vált vállhoz vetve, mindenfelé nyomultak a kijárás felé, hol rövid idő alatt tekintélyes tömeget képeztek, mert az egész had egyesült. Földszintről s a zártszékekből a közönség elmenekülni nem birt, gátolta ebben az, hogy az utczáról kiváncsi sokaság nyomult befelé. A fütyölő had most egyesülvén, magát legyőzhetlennek érezte, hát megengedett magának némi izetlen tréfát. Néhány czipész-inast fogott el az ácsorgók közül, bedobálta a szinpadra, hadd mulattassák a közönséget pénzeért. És e bátor ficzkok tele torokkal kezdtek -63- pajzán dalokat énekelni, miket sok szemérmes leányka pirulva kényszerült meghallgatni. A derék rendőrség aztán megadta a közönségnek az elégtételt, a merész ficzkókat letartóztatta, s másnap a kapitányság felvesszőzteté.

Egy időben, mikor III. Napoleon, vagy inkább Eugenia császárné az irói nevezetességeket kezdte az udvarhoz édesgetni, a lapok azt rebesgették, hogy az ör. Dumas Sándor is megjelent ott. Dumas erre kinyilatkoztatta, hogy ő életében csak kétszer volt a tuilleriákban, de mind a kétszer fegyverrel a kezében.

Nos, hát mi is elmondhattuk, csak kétszer voltunk a német szinházban, de mind a kétszer fütyölők és még valamivel a kezeinkben.

Ezzel a dolognak korántsem volt vége; gróf Széchényi István a kihágásért a Jelenkorban érdemünk szerint, sőt azon felül is tisztességesen lerakott.

Ez nagy forongást szült, testületileg volt megsértve az egész kar, ez megtorlást kiván. De hogyan? A harag és boszú rossz tanácsadó. Magunkat örök időkre megszégyenitő azon megállapodásra jöttünk, hogy Széchényinek macskazenét kell adni. Ennek aztán hire futott.

Szerencsy István kir személynök, tős-gyökeres magyar táblabiró kinézésével az ifjuság közt roppant népszerűséggel birt, s ő viszont igen szerette, s nem egy izben hathatósan pártolta jurátusait. Középtermetü, erős testalkotással megáldott derék férfiu volt; bozontos nagy feje, kissé ragyás-fekete arcza élénk égő szemeivel nem igen árulta el a zászlós főurat, de mikor beszélt, csillogó esze s mély tudománya azonnal bizonyságot tőn, hogy helyén van. -64-

Mennyire szerette és pártolta Szerencsy az ifjuságot, meglehetősen mutatja e tény. Nagymérvü zavargás adta elő magát, ugy, hogy katonaságnak kellett kivonulni. Az ifjuság ép ugy, mint a katonaság, igen fenyegető állást foglalt, s minden pillanatban tartani lehetett egy véres és szomoru kimenetelü összeütközéstől. Szerencsy meghallotta, s azonnal a helyszinére sietett.

– Tiszt úr! szólitá meg a parancsnokot, vonuljon vissza a katonasággal, az ifjak közt a rendet majd helyreállitom én.

– Ki ön, hogy nekem utasitást osztogat? Vonuljon félre, én kötelességemet teljesitem.

– Önnek kötelessége rám hallgatni. Vonuljon vissza a katonasággal, én mondom, a király személyének helyettese.

– Tiszt ur! ez itt Magyarország ifjuságának szine-java, az erő előtt meg nem hajlik, de udvarias bánásmód s helyes érvek előtt megadja magát. Ha nem hallgat rám, felelőssé teszem a következésekért.

– Adta kölykei! most csendesen oszoljatok szét. Még nem tudom, ki van itt? de ha késtek, megfogom szerezni a névsort.

Ő apróságokba soh’ sem avatkozott, de ahol komolyabb eset fordult elő, nem késett befolyásával élni. -65- Szerette hinni, hogy neki van döntő szava az ifjuság előtt, s volt is.

Szörnyü haragra lobbantotta a hir, hogy Széchényi ellen tüntetés készül. A körülette levő személyzet nem győzte beszélni, mily indulatos, s mit soha sem tett – fenyegetődzésekbe tört ki.

Egyszer csak jön hozzám a személynöki kiadó, azzal a hirrel, hogy ő nagyméltósága hivat.

Szerencsy abban a teremben, hol most Huber minta-kisasszonyai a vevők, vagy megrendelők előtt délczegen páváskodnak fel-alá, hogy az illető ruhadarab minden oldalról tüzetes birálat alá vétethessék, – összeránczolt szemöldökkel járkált.

Szerencsy vagy öt perczig hevesen járt fel-alá, közben-közben mérges pillantást vetve rám. Egyszerre megállt előttem, végig nézett, aztán ismét mérte a terem hosszát. Én meg ott álltam, lépésről lépésre szemeimmel kisértem mozdulatait, s vártam, mikor tör ki a vihar?

– Hallotta? Na hát hallja meg azt is, hogy huszonnégy óra alatt el fogja hagyni Pestet, ha az a botrány megtörténik. Erre ismét sebesen kezdett fel-alá járni, egybe fenyegetett, s közben oly káromkodások -66- csusztak ki ajkain, hogy valami huszár tizedes is megpödörné hozzá bajuszát.

– Kegyelmes uram! engem kitilthat Pestről, s legszigorubb eljárást követhet irányomban, de biztosithatom, hogy ártatlanul sujt.

– Dehogy nem, csak beszélj nekik okosan. Kérd őket, hogy mondjanak le szándékukról az én kedvemért, ki mindig javukat akarom. Most is az ő érdekök s becsületök fekszik szivemen, mert majd valaha, mikor Széchényi István mint nagy történelmi alak fog élni a kegyeletes nemzet szivében, mikor én már rég feledve leszek, áldani fogjátok érte emlékemet, hogy e szégyent fejetekről elháritani iparkodtam. Ha elkövetitek e botrányt, soha se mondom többé, hogy fiaim vagytok. Beszéld le őket. Ugy-e bár megteszed?

– Egész szivvel azon leszek, hogy kegyelmes uram megelégedését kiérdemeljem.

Az ifjuság egész nap izgatottan zajlott ide-oda, nem volt tehát nehéz rövid tanácskozásra összehivni. A gyülés felette népes lőn.

Nem tartottam beszédet, nem tettem inditványt, csak egyszerüen elmondtam a személynök urnál történt megjelenésemet, idéztem az ő szavait az ifjusághoz, kértem, hogy vegyék azt figyelembe, s aztán határozzanak. -67-

Rózsa Ferdi, s mindjárt utána Horváth Elek szép beszédben előadták, mennyi tisztelettel s szeretettel tartozunk viseltetni védelmezőnk s jóakarónk iránt, mutassuk meg, hogy nálunk a kötelességérzet, s elismerés nagyobb mint a harag és boszu. Szóltak még többen, volt heves kitörés, csillapitó hang akármennyi, de abban nem történt eltérés, hogy a személynök óhajtásának eleget tegyünk.

‚Nem lesz macskazene‘, éljen Szerencsy! kijelentéssel a gyülés szétoszlott.

Siettem Szerencsyhez, parancsa szerint megvinni a jelentést; közel volt, csak a harmadik szomszéd.

Ő nagyméltósága örömtől sugárzó szemekkel, kezeit dörzsölgetve fogadott. Már értesült elhatározásunkról.

– Ha ugy volna, máskép viselnétek magatokat. De most az egyszer megvagyok elégedve. Menj, fejezd ki ezt a fiatalságnak, aztán jer hozzám ebédre.

Asztalnál a főhelyet a szeretetreméltó házi kisasszony magas homlokával, okos szemeivel s szende magatartásával foglalta el; jobbra édes atyja, s balra későbbi férje: báró Balassa ült.

Ebéd közben el kellett beszélnem az egész németszinházi botrányt, minden részleteivel, s az öreg úr oly jóizüeket nevetett, hogy szemei könyekkel megteltek.

Ilyen viszonyban állt akkor az ifjuság a német szinházzal, a hova – fájdalom! főuraságaink legtöbbje rendesen eljárt. -68-

A nemzeti szinház ellenben az ifjuság elkényeztetett gyermeke volt; ez ellen véteni nem engedett; szinház, szinész, szindarab s közönség tiszteletét s nagyrabecsülését birta. A páholyok rendes látogatói közül még emlékszem: Ürményi koronaőr, gróf Károlyi György, Csekonics János, Csernovics Péter, Laffert Antal báró, Karácsonyi Guidó, Luka, Pákózdy, Jeszenszky, Csepcsányi, Szucsics, Földváryné, Simonsich és másokra a megyétől, kir. és hétszemélyes táblától. A zártszék kisszámu bérlőit is egytől-egyig ismertük. A fiatalság kivétel nélkül földszinti állóhelyre járt, s a kinek zsebében csak 24 kr. volt, nem habozott, ha estelizzen-e, szivart vegyen, vagy a szinházba menjen? Okvetlen szinházba ment. Ugy jártunk ide, mintha haza, családunk körébe mennénk. Itt üdültünk fel a munka után, itt feledtük bajainkat, itt békültünk ki egymás közt, ha valami ügyben meghasonlás támadt.

Aki nem tudott lelkesülni, jött volna ide, itt megtanulhatott; aki nem ismerte az elragadtatás kitöréseit, ide kellett jönnie csak, hogy arról magának fogalmat szerezzen. Egy világhirü tánczosnő itteni első fölléptekor csaknem magánkivül rohant a szinfalak közé, s ragyogó szemekkel kiáltott fel: Ez az én közönségem! ez előtt képes volnék magamat agyontánczolni. Alboni mig tizenkét-tizenhárom év után is emlegette Párizsban, hogy több helyen aratott diadalt, de ugy lelkesülni, mint Pesten, sehol sem tudtak.

Vajjon Lendvay, Egressy Szentpétery, László, Fáncsy, Laborfalvi Róza, Lendvayné, Hubenayné azon szük dijazás mellett emelkedtek volna-e a müvészet azon magaslatára, a hol maig sem birta őket tulszárnyalni senki, ha nem áll mögöttük egy forró vérü ifjuság, -69- mely viharos tüntetéseivel lépésről-lépésre lelkesitette magasabbra törni.

Megesett aztán nagy ritkán, hogy itt is fütyöltek, de ez is inkább politikai indokokból származott, mint a mű gyarlósága miatt. A legrosszabb darabokat hagyták csendben kimulni, de ha oly szerzőktől volt gyenge mű szinpadra hozva, kiről tudták, hogy pecsovics, ott már nem volt kegyelem. Igy fütyölték ki Császár Ferencznek egy vijátékát. Rosz volt biz az, de sokkal rosszabbakat is engedtek némaságban átszenderülni, de mert ez Császáré volt, s mert Császár conservativ lapot szerkesztett, darabját zajosan bucsuztatták el.

Többször néhányan – leginkább irójelöltek s kezdők – társainktól titokban elszakadva, a Csigához mentünk estelizni, hol egy nagyobb kerekasztal közelében iparkodtunk helyt foglalni. Aztán a kerekasztal is megnépesült; ott láttuk Vörösmartyt, Bajzát, Gaal Józsit, Kúthy Lajost, Egressy Gábort, Vajda Pétert. Dobogó szivvel hallgattuk, mikor egyik-másik megszólalt. És mit hallottunk? Vörösmarty elmondta, miként gyártja szivarait, hogy késziti a pezsgőt, s milyen jó töltött-káposztát evett tegnap Döbrentey Gábornál. Egész más társalgást vártunk, azt hittük, irodalmi vagy tudományos vitát fogunk hallani. Csak ugy ámulva néztünk össze, hogy ezek a nagy szellemek is beszélnek oly tárgyakról, mik a közönséges emberek körébe valók. Máskor meg Kúthy panaszolta el, hogy mily rosz a gyomra, s megevett két adag rostélyost burgonyával, fél kappant s jó szelet sajtot. De hát nekünk tőlük ezeket hallani is jobban esett, mintha más halandótul hallottuk volna, s csak ugy megirigyeltük Lauka Gusztit, ha közülünk fölkerekedett, s oda ment a kerek -70- asztalhoz valami ujdonságot vagy élczet elmondani, sőt néha le is ült ott, s befolyt a társalgásba.

Különben ellátogattunk mi nem ily tisztességes helyekre is, de a kar tekintélyét fentartani mindenütt, ugy egyesek, mint csoportok erkölcsi kötelességöknek tartották, az eszközökben persze nem nagyon voltak válogatósak, mert ahol szép szerével ki nem vivhatták tekintélyöket, ott nem késtek nyomósabb okokat vetni a mérlegbe. Legalább is ebben a hirben álltak, s azért lehetőleg kerülte velök az összeütközést minden osztály.

De ha okozott is zavargásokat, ha itt-ott megbántotta is a rendet, az egész kar törhetlen magyarságának s rendithetlen hazafiságának adta jelét minden alkalomkor. Otthon tanult, olvasott; az uri termekben sima és udvarias volt. Leginkább a középosztályu birtokosság fogadta el, s mindenütt eszével, szivével, gondolkozásával s viseletével becsületet aratott, de mihent más légkörbe került, ki lőn cserélve.

Hogy olvastak és tanultak, megmutatta a későbbi élet; azon kor jurátusaiból került ki Horváth Boldizsár, Horváth Lajos, Simonyi Ernő, Csillagh Lajos, Csengery Antal, de még akárhány politikai nevezetesség, és magas állásu hivatalnok.

Az irodalom terén már akkor mint jurátus foglalkozott: Bérczy Károly, Kenessey Kálmán, Szelestey László, Adorján Bódi, Lisznay Kálmán, Pólya Endre, Berecz Károly, Pálffy Albert és csekély magam.

Néha aztán rendeztünk kis irodalmi estélyeket; megvettünk kenyérben sült sódart, jó bort és theát mellé, ez volt az egész, de füszerezte a jókedv, s páratlanná tette a bizalmas együttlét. -71-

Egy ily estélyt Lisznyay Kálmán az ötvenes években meg is énekelt, ott van költeményei közt, ha jól emlékszem, a madarak pajtásában.

Itt aztán nem csak eszem-iszom volt, de müélvezet is. A nemzeti szinház akkori igazgatójának fia, Bartay Endre, deli szép fiatal ember remekül zongorázott; (később Szt.-Pétervárt hangversenyezvén, ott meghalt), Kőszeghy, kit akkoriban szerződtettek ép, erős ifju hangjával énekelt, Lendvay szavalt. Egyik-másik költeményeket olvasott fel.

– Tegnap végeztem be ezt a balladát. ‚A fá kaárd‘ és nagy mulatságunkra elszavalta az ő palóczos kiejtésével.

Mennyire más volt ezt az ő ajkairól hallani! el voltunk ragadtatva. Lisznyay meg egészen elhüledezve szólt:

Ilyen szivélyesség, ennyi barátság volt akkor szinművészek s fiatal irók közt.

A jurátusokban meg volt a karszellem, az összetartás; egy tagját nem lehetett sérteni anélkül, hogy az ügyet valamennyi magáévá ne tette volna.

Volt Pesten három ismeretes arszlán: Kappy, Ritter és Jársitzky, vagy hogy is hivták az utóbbit? elég -72- az hozzá, ők mindenütt nagyban szerepeltek, főkép ahol költeni kellett.

Történt, hogy az emlitett három arszlán pezsgőzve, mulatott, mely alkalommal Kovács Illés, kir. t. jegyzőbe belekötöttek, s tettlegesen is bántalmazták. Az ügy a Pillvaxban letárgyaltatván, az ifjuság a sérelmet magáévá tette, s abban állapodott meg, hogy a sértők fényes elégtételt adjanak. Megkezdődött a felek közt a tárgyalás, s az eredményre is vezetett.

A három arszlán kinyilatkoztatá, hogy miután az egész kir. t. jegyzői kar sértve érzi magát, ők a kartól készek nyilvánosan bocsánatot kérni. Ez elég volt, s a megkövetés határidejeül a legközelebbi vasárnap d. e. 11 óra tüzetett ki, a Pillvax kávéházban.

Ennek hire elfutamodott, senki sem akarta hinni, hogy ez meg fog történni. Erről beszéltek, erre fogadtak városszerte.

Vasárnap délelőtt az uri-utczában hullámzott a sokaság, nem hitte, nem hihette senki, hogy Kappy, Ritter és társuk, a fenhéjázó három arszlán eljőjjön bocsánatot kérni. Még a fiatalság közt is kétség merült fel, s többen állitották: meglássátok, elutaznak, időt akartak nyerni, azért egyeztek mindenbe, nehány évig majd távol maradnak Pesttől, módjukban áll másutt is jól élni. A kávéházban azért minden készület megtörtént; az ujságok, folyóiratok az asztalokról eltakaritattak, a tekeasztalokat letakarták, s néhány száz ifju zsufolásig megtölté a termet.

Pontban 11 órakor két diszes bérkécsi robogott a kávéház elé, tömérdek nép vette körül; az elsőből kilépett Kappy és Ritter, illedelmesen nyitottak nekik utat, s ők szilárd léptekkel a kávéház ajtaján bementek -73- A második kocsiból Jársitzky, s a fővárosban egy általánosan ismert, de mindenki által megvetett egyéniség társaságában szállt ki. Jársitzky némán ment be az ajtón, társa ellenben, mint ismeretes szájhős, fenhangon s emelt fővel mondogatta: Szerencsémnek tartom, hogy a magyar ifjuságot megkövethetem. Ezzel bejutott, de alig tette be a lábát, azt kérdezték tőle: Hát ez az ur mit akar? Ünnepélyesen megkövetni a nemes ifjuságot összesen s egyenkint, ha parancsolják. Semmi szükségünk rá ilyen iparlovagtól. Ezzel ketten megragadták s az ajtón kiröpitették. A lovag röptében kikapta zsebkendőjét s magát kegyetlenül legyezgette, mialatt felkiáltott: Huh! beh meleg van odabenn.

Ha meglepett többeket, hogy e három ur eljött, bizonyára meglepte valamennyit férfias szép nyilatkozatuk. Egyik felállt az asztalra s társai nevében is szólt. Elmondá, hogy azon senkisem kételkedhetik, hogy ők, ha akarják, ezen jelenet elől menekülhettek volna, de nem akarták, mert ennél sokkal inkább kinozná az, ha ily jeles ifjuság rossz véleményét kellene elviselniök. Ők a kibékülés eszméjével szivökben jöttek ide, s csak az az egy óhajtásuk, az az egy kérésük, hogy a barátság jelvényével távozhassanak.

A kocsikat az ifjuság elparancsolta, s Kappyt, Rittert, Jársitzkyt minden oldalról karon öltötte egy-egy ismertebb ifju, aztán az álmélkodó sokaság közt vezette szállására a Tigrisbe, még többektől is kisérve.

Ez a fiatalság, mely bizonyára féltékeny volt becsületére, -74- egymás irányában oly békességes indulatot tanusita, hogy egymás közt párviadal eset egész éven át sem fordult elő.

Majdnem hihetetlen, több száz fiatal ember, különféle sorsu és természetü, naponkint érintkezik, mulat, kihágást követ el együtt és sohasem párbajozik. Most, ha tiz fiatal ember mulat ma együtt, holnap legalább két párbajról kering a hir.

Akkor olyan volt a szellem, ma ilyen! vajjon melyik jobb? Azt pedig bátran elhiheti akárki, hogy azon idő ifjusága nem gyávaságból tartózkodott egymásra lövöldözni, hisz komoly körülmények közt legtöbbje megmutatta, hogy valódi hős. És mert tán érezte, hogy a nehéz feladatnak megfelelni ugy is kevesen vagyunk, hogy a válságos pillanatban mindenik életre szükség lesz, hát kimélni kell magunkat, kimélni kell mást. Most ellenben irtóztatón felszaporodtunk, egyik a másiknak utjában áll, hős karokra e hazának szüksége már nem lesz, hát rajta! minden csekélységért mérlegbe kell vetni az életet, hadd fogyjon. Meg aztán a világnak is illő megmutatni, hogy harczias, bátor nép vagyunk, hát ha nem bolygat az ellenség, öldössük le egymást.

Mikor az összetartozók békés egyetértésben élnek, oly édes ott eltölteni a napokat; mi pedig összetartottunk, s békességes egyetértésben éltünk. Nem tudom, azon szabadelvü eszmék, melyeknek mindnyájan hódoltunk, vonzottak-e egymáshoz, vagy a kor – körülbelüli – azonossága? de ezen ifjuság közt áldozatkész barátság létezett. Később, mikor találkoztunk az életben, a gyüléstermekben, a csatatéren s mindenütt, közelebb éreztük magunkat egymáshoz, mint más emberekhez. -75-

Ütött a szétoszlás órája, folytak a búcsulakomák, mindegyik készült haza, szülővárosába s megyéjébe, mert a követválasztások ideje közeledett.

A ki csak érezte, vagy képzelte, hogy módjában lesz, mind azzal vált meg barátaitól, »a viszontlátásig Pozsonyban.« Én nem tartoztam a szerencsések közé, de mert távozott mindenki, s a királyi tábla is Pozsonyba készült, szép csendesen hazautaztam.

IV.

Országszerte kezdetét vette a sok zajos követválasztás és utasitási gyülés. Temesmegyében is megtartattak az előértekezletek, s az ellenzéki vezértagok állandóan az utasitások kidolgozásával foglalkoztak. Különben csendes volt minden, nem ugy, mint más megyékben.

A követválasztás ünnepélyes komolysággal megejtetett, s Vukovics Sebő, Várkonyi Ádámmal felkiáltás utján, nagy lelkesedés mellett országgyülési követté választatott.

Szokás volt, hogy a megyék a követek mellé többnyire nyolcz ifjat küldtek az országgyülésre, rendesen harmincz forint havi dijjal; Temes- és Torontálmegye négyet küldött csak, de kétannyi fizetéssel.

A két követ után, az összegyült Karok és Rendek az országgyülési ifjak megválasztásához kezdtek.

Elsőnek közfelkiáltással engem választottak, aztán Pottyondy Ferencz, Jancsó Pál és Fekete Ferenczet. Saját költségén még nehány tehetősb ifju csatlakozott, -76- ezek közt Ónossy Mátyás, jelenleg országgyülési képviselő.

Azalatt, mig Pesten voltam, Vukovics mellett Túry Samu gyakornokoskodott. Vukovics mindenkit megszeretett és pártolt, a kiben tehetséget látott, s igy Túry Samu is annyira megnyerte jóindulatát, hogy mint magánirnokát magával vitte. Ennek mi valamennyien örvendtünk, mert Túryt szerettük mint jópajtást, értelmes, munkás és kedélyes ifjut. Rossz kedve sohasem volt, nagyon jóizűeket tudott nevetni, s igazi magyar zamatu beszédével mindég lekötötte a figyelmet. Ha valamelyikünk sok munkáról panaszkodott, csak annyit szólt: Add ide hát na! Most menj mulatni, majd elvégzem én. Aztán neki ült, s fütyörészve egész éjjen át dolgozott más helyett. Felséges kisegitő!

Mindegyikünk kapott ötven forint utiköltséget, s ezzel készülődéseink megkezdőttek.

Elutazásom előtt Aradra rándultam legközelebbi rokonimhoz. Itt lakott legrégibb s legbensőbb barátom: Rózsa Ferdi, kivel az elemi tanodáktól kezdve, egész a jogászi pályán végig, minden osztályt együtt jártam, s kivel sok jó és rosszban annyiszor osztoztam.

Rózsa Ferdinánd kissé fellengző, de áldott jó ifju volt; egészen a közügyeknek készült magát szentelni, s igen sokat tanult. Már első föllépéseivel a megye termében, általános feltünést keltett. Kár, hogy a halál oly korán elragadta, ő egykor Aradnak disze lett volna.

Rózsa Ferdi azzal fogadott: Barátom! mily szerencse jutott Aradnak, váltótörvényszéki jegyzőül Sárossy Gyulát nyerte. A legszeretetreméltóbb ember, és minő szellem! hisz költeményeit ismered.

Nekem szinte hihetetlen volt, hogy ez a váltótörvényszéki -77- jegyző ugyanaz a Sárossy Gyula legyen, ki oly hatalmas költeményeket ir. Tán csak névrokonság.

– Szoros barátságot kötöttünk. Jer, majd elvezetlek hozzá. Csupa kedély, valódi szellem az egész ember.

Képzeletem egész uton Sárossy alakjával foglalkozott; nem kételkedtem, hogy deli s érzelgős kinézésü költőt fogok látni. És láttam egy zömök vasgyurót, a ki ugy megölelt, hogy a derekam is ropogott bele. Sárossy első pillanatra nem volt megnyerő; haja tüskés, bajsza torzon-borz, s csaknem egész arczát ellepte sűrü vöröses szakálla. A költőt ugyan senki se nézte volna ki belőle.

Roppant barátságosan fogadott, poharazáson kezdtük az ismeretséget s az első pohár a te-gezést illette.

Beszélgettünk a választásokról, követekről, s igy csakhamar szóba jött Pulszky Ferencz. Kifejezést adtam érdeklődésemnek ezen ifju követ iránt, ki már első föllépéseivel is oly feltünést keltett.

– Mindenesetre menj el hozzá, biztatott Sárossy. Tanulótársam volt, s maig is testi-lelki barátom; mondd, hogy üdvözöltetem ezerszer. Pulszky nemcsak szereti az irókat és irodalmat, de maga is szenvedélyesen foglalkozik vele. Aztán beszélt annyi melegséggel, oly lelkesedéssel barátjáról, hogy bennem égető vágyat ébresztett, ezen ritka fiatal embert megismerhetni. Még azt is felhozta, miszerint jelen állását Pulszky pártfogásának köszönheti. Elcsodálkoztam, hát olyan ember, mint Sárossy, még kell, hogy szerény állását valakinek köszönje? Bevezetett nejéhez, igen érdekes szőke asszony -78- volt, gondolom egy tábornok leánya, ki nem sokára meghalt. Gyula barátom rövid ideig keseregte az özvegység fájdalmait, s elvett Zemplénmegyéből valami Vass kisasszonyt, a ki aztán túlélte Sárossy bujdosásait, fogságát s kora halálát.

Együtt esteliztünk, több aradi ifju csatlakozott hozzánk, s reggelig folyt a mulatság.

Pesten már hemzsegett a Pozsonyba készülődő ifjuság. A gőzhajó, kevés kivétellel, országgyülési közönséget szállitott. Komárom táján nagy mozgalom támadt a hajón. A kapitány és ellenőr elállták a kijáratot a teremből, azon kijelentéssel, hogy egy kereskedőnek tárczája hét darab ezressel elveszett.

– Urak! ez nem tréfa dolog, szólt a kapitány, nekem kötelességem személyválogatás nélkül motozást eszközölni.

– Mit? minket megmotozni? ki merte ejteni száján e szót? Usztassuk meg a kapitányt, a Dunába vele! Hallatlan vakmerőség! igy megszégyeniteni! minek tart ez a dunafiakkeres minket? Ily kitörések mellett felzúdult az egész fiatalság. Poharazás, kártya, beszélgetés mind félbeszakadt, s valóságos forrongás lőn. Szerencse, hogy oly személyes tekintélylyel biró s higgadt -79- magatartásu ur, mint Ürményi József, közbelépett, különben komoly fordulatot vehetett volna az ügy.

– A kapitány urnak igaza van, neki kötelessége a bűntényt nyomozni, s nekünk feladatunk őt ezen eljárásában támogatni. Uraim! ez nem szégyen, nem is lealázó. Ezzel a kapitánynak átadta tárczáját megtekintés végett, s kabátját, mellényét felgombolta.

Az ifjuság ezt látva, harsogó éljenbe tört ki, s egyik a másik után sietett magát megmotoztatni. Mulatságos volt látni, mennyi öntudattal, sőt büszkeséggel vágta oda egyik-másik a tárczáját, mintha ezrektől duzzadozott volna, s mikor kinyitották, egyikbe 15, másikba 25, s csak nagyon kevésnél fedeztetett fel 50 frton felüli összeg.

Mig ez a művelet sok élczes megjegyzés s vig kaczaj közt folyt, a női terem mellett egy igen tisztességesen öltözött, gyémánt-gombos és aranylánczos izrael fiát roppantul rázott a hideg, ő nem tudja türni a vizi levegőt, ő mindjárt meghal, s komolyan el is ájult. Ez a körülmény azonban ki nem mentette az általánosan meghozott szabály alól, borszesz-dörzsöléssel fölélesztették, s a motozás nála is megtörtént, sőt mivel láza s ájuldozása gyanút támasztott, – nagyobb tüzetességgel, mint másoknál, de eredménytelenül. A fedélzetre akart sietni, hogy üditő léget szivjon, s a mint hirtelen fordult, kabátjának szárnya megütötte az ellenőrt, ki ott valami sulyosabb tárgyat vélt érezni. Visszatartá a halálra rémült urat, megfogta a kabátszárnyat ott, hol csomó rejlett, s szónélkül kést ragadva, a kabátot azon a helyen felhasitotta, s elővont egy összehajtogatott vörösbőrt. A kereskedő elsikitotta magát. Benne -80- volt a hétezer forint a kereskedő által leirt pénznemekben.

A kapitány megkötöztette a lovagot, jegyzőkönyvet vett fel, s az első állomáson kitette a hajóról, átszolgáltatván őt a hatóságnak.

A túlboldog kereskedő engedelmet kért az ifjaktól, hogy miatta ily kellemetlenséget kelle elviselniök, s örömében pezsgőt kezdett hordatni. Ebből aztán oly vigság kerekedett, hogy jóval Pozsony előtt a fogadósnak nemcsak pezsgője, de minden pincze-készlete elfogyott.

Pozsonyban harsány »éljen«-nel kötöttünk ki, mit a partot elözönlött fiatalság viszhangozott. Kiszállottunk s szemeink ismerősöket kerestek s találtak is.

Podgyászainkat a szállásra vitettük, s magunk is oda siettünk átöltözködni, azután mentünk a Hollingerbe, ezt már ismertük jó hiréről. Nehány nap alatt ugy összebarátkoztunk, mintha évek óta együtt volnánk. Nagy csapatokban összejártuk Pozsony regényes vidékét, nagy ebédeket rendeztünk, majd künn a hegyekben a vasforrásnál, majd meg benn a városban a Zöldfánál. Felköszöntések hosszu sorával emlékeztünk meg az ellenzéki követek és szabadelvü főrendiekről. Mindenikünk bemutatta szónoki tehetségét; ragyogó kifejezésekkel telt szebbnél szebb beszédeket hallottunk; de egy, eszmékben és érzelemben valamennyit felülmulta. Még ma is meghatottsággal gondolok rá vissza, hogy gr. Vay Dániel mindnyájunk szemeibe miként csalt könyeket, mikor az országgyüléstől távolmaradt Deák Ferenczre üritett poharat. Az a viharos éljen! pohárcsengés és lelkesedés, mely kitört, midőn elmondotta, hogy Deák azért nem vállalt megbizást, mert a követi -81- utasitásban az adózás kérdését elbuktatták. De Zalamegye egész értelmiségére is meleg felköszöntések történtek, hisz oly hallatlan dolog történt ott, aminőről senki sem mert álmodni: nem akadt ember, ki a követséget elvállalta volna, s igy Zalamegye nem volt képviselve tényleg, de szivében minden szabadelvü embernek ott élt a kimagasló alak, szilárd jellem és bölcs hazafi; szelleme bevilágitotta a társaskörök és tanácskozás termeit.

Volt még másik leverő hirünk is, aminek szintén gyászszavakban adtunk kifejezést. Ki nem olvasta közűlünk Nagy Pál hatalmas beszédeit? kit nem lelkesitettek szabadelvü eszméi? kinek közűlünk nem égett kebelében a vágy, őt hallani, elragadó szónoklatának varázsa alatt épülni?… de ezen boldogságtól is megfosztattunk, mert Nagy Pál szintén elmaradt az országgyüléstől.

Igaz, hogy sok fényes csillag ragyogott még politikai egünkön, ott volt Klauzál Gábor, Beőthy Ödön, Bezerédy István, Szentkirályi Mór, Ghiczy Kálmán, Szemere Bertalan, Almásy Pál, Vukovics Sebő, Lónyay Menyhért, Pázmándy Dénes, Perczel Mór. Aztán Szalay László, Treffort Ágost városi követek, de hát mi az eget teljes fényben szerettük volna látni. Mi Deákot bálványoztuk.

Perczel Mór nem 1848-ban lett tábornok, ő már itten az volt; sokat foglalkozott az ifjusággal, időnkint mulatságaiban részt vőn, s önkénytelenül vezérévé lett. Hallgattunk rá, mint a prófétára, s akár onnan mindjárt Mór alá vezethetett volna valamennyiünket, annálinkább holmi kis tüntetésekre.

Mondanom sem kell, hogy mi elsőtől utolsóig -82- mind a szabadelvü párt rendithetlen hivei voltunk, s a legpecsovicsabb követeknek, mint Zsedényi Ede, vagy Szluha jászkún-kapitány jurátusai voltak a párt leglármásabb tagjai. Jól emlékszem, mert igen kedves barátom volt Horváth János, Szluha gyakornoka, szép szőke fiu, csendes, nyájas modorával mindenkit megnyert; békességszerető, simulékony természettel birt, a hangját is csak ritkán hallottuk, de ha kormánypártiak ellen, vagy szabadelvüek mellett valamely lépésre határoztuk magunkat, egészen neki vadult, s ő vitte a nagy szót, annyira, hogy Szluha többször megintette, ha őt kompromittálja, hát haza küldi. Igy állt a dolog Zsedényi fiatal emberével is, kinek nevét mai napig sem tudom, mert csak kis Zsedényinek hivtuk; kedves kis szepesi fiu volt, gyönyörüen énekelt, s jobban szidta Zsedényi elveit, mint akármelyikünk. Somsich Pál sem volt szerencsésebb az ő gyakornokaival, s egyáltalán minden kormánypárti követnek meggyült a baja fiatalságával; még a királyi személynök sem birt az oldalánál levő jurátusokkal.

Az országgyülési teremben hosszu zöldasztalok voltak, azok körül székek a követek számára. Minden tért a követek mögött az ifjuság állt el. Karzat volt az idegenek s a nők számára, hol a rendet diszmagyarban azon ifjak tartották fenn, kiknek főnökei akkor elnököltek a kerületi ülésekben. Az országos üléseken a követek s az ifjak is diszmagyarban jelentek meg.

A horvát követek, kik a kerületi ülésekben magyarul, még pedig tisztán s hibátlanul beszéltek, a magyar nyelv behozatala ellen tiltakoztak. Ezen követek a magyar érzelmű és szellemű horvátok kizárásával választattak, -83- s Jozipovics turopolyai gróf, ki megválasztatásuk törvénytelensége ellen mindjárt a gyülés elején óvást tett, most is kijelenté, hogy ezek nem Horvátország, hanem csak az illyrpárt követei. A nemzeti nyelv iránt törvényjavaslat készittetett, s oly végzés lőn kimondva, hogy a rendek tábláján mindenki magyarul köteles szólni.

Ennek daczára a legközelebbi országos ülésben a horvát követ, a végzéssel daczolva, s mintegy kihivó követeléssel diákul kezdett szólni. »Ez dacz! Magyarul!« hangzott mindenfelől. »Ez sérti a gyülés méltóságát!« kiált egyik követ. »E méltatlanságot nem türhetjük!« tevé hozzá a másik. »Magyarul! magyarul!« És Ozsegovics Metell megint csak rákezdte diákul. Erre rendkivüli zaj támadt, a fiatalság kiabált, kardját csörtette, mi a követ beszédét elfojtja, ugy hogy abba kellett hagynia.

Még azon este Jozipovics turopolyai grófnak hatalmas fáklyásmenetet csaptunk.

A fiatalság képviselte a közvéleményt, s noha nagyobb dolgokban szeretett Perczel Mór befolyásának engedni, mégis szükségét érezte annak, hogy kisebb eseteknél, belügyeit illetőleg, valaki körül csoportosuljon. Eleinte Kúthy Lajost kezdte környezni a bizalom. Neve, állása s egyénisége őt erre igen alkalmassá tette; tekintély volt az irodalomban, titkára gróf Batthyányi Lajosnak s igen megnyerő külsejű elegans fiatal ember. Ebből azonban hamar kijózanodtunk; Kúthyt a pénzes ifjak kezdték környezni, kényelmes szállásán összegyülekeztek, hol a többiektől elzárkózva, folytonos kártyázásra adták magokat.

Csengery Antal rideg modorával, folyton tartózkodó -84- magatartásával s oktató kimértségével elriasztotta magától még azokat is, kik mély tudományát és nagy eszét csodálták.

Irinyi Józsi akkor érkezett Párisból, ez persze mindnyájunk előtt felette érdekes volt, s szivesen indultunk volna utána, ha nem akar rajtunk zsarnokoskodni. De nem türt ellenmondást, ha valaki véleményt mondott, azt felelte: menjen ön Párisba s meg fogja tanulni stb. s addig küldözgetett bennünket Párisba, mig valamennyi elidegenedett tőle, amihez nagyban járult az is, hogy feszes tartása, követelő beszéde s külföldieskedése által akart hatni.

Gróf Vay Dánielt esze, szive, ékesszólása, jóizű magyaros modora, barátságos és kedves egyénisége az ifjuság vezetésére igen alkalmassá tevék, de mert a főrendű osztálynál is kedvelt, s a társaságok termeiben keresett egyéniség volt, alig maradt ideje, mit az ifjuságnak szentelhetne.

Pompéry János, ki Yole leveleivel oly feltünést keltett, mint Ervin beszély pályadijt nyert, visszavonult, s érzelgő természete miatt a heves vérű s zajban gyönyörködő ifjuság élére sehogysem illett, annál is kevésbé, mert e szerepre épenséggel nem áhitozott.

Tehát folytattuk ugy és ott, amiként és ahol Pesten abbanhagytuk. Az ujak szivesen csatlakoztak ezen köztársasági kormányzathoz.

Ha tehát tisztelgés vagy fáklyásmenet jött szóba, a Hollingerben megválasztottuk a szónokot.

Pedig ilyesmi gyakran előfordult, mert nemcsak a rendeknél, de a felsőtáblánál is többen voltak, kik folytonos tiszteletünk s csodálatunk tárgyát képezték, mint gróf Széchenyi István, gróf Batthyányi Lajos, gróf -85- Batthyányi Kázmér, gróf Pálffy József; hát még gróf Teleky László, ki különösen mióta a horvátországi ügyek miatt gróf Haller bánnal megverekedett, eszményünkké lőn.

Minek is oda vezérség, ahol egy elv s egy eszme vezérelt valamennyiünket. Kikapták ott Pillerék részöket a gúnyból ép ugy, mint Klauzálék a tiszteletből, a nélkül, hogy vezényelve lett volna. Az összetartás jóban és roszban példás volt. Ez legjobban kitünt, mikor az ólmosbotok nagy keresztesei, a nem adózók hirhedt vitézei, Uray és Gabányi követek megérkeztek. Nem kellett ott buzditás vagy vezetés, összebeszélés nélkül ellepte az ifjuság az országház termét, s a ki be nem fért, a folyosón foglalt állást. Nagy feszültséggel várták a hősöket, kik otthon agyonbunkóztattak minden szabadelvü eszmét. Végre megjelentek, s abban a pillanatban felcsapott a vihar. Lőn zaj, kiabálás: »ki vele!« a követek felugráltak. Az ifjuság közbefogta Gabányit, s mint a hullám, mikor felkap egy falevelet, könnyedén himbálja tovább, ugy himbálta a hullámzó ifjuság tömege őt az ajtón kifelé. A lárma elhatott a lépcsőre, onnan az utczára, hol ép oly tolongás támadt, mint volt a teremben, s a kik nem férhettek Gabányi és Urayhoz, bérkocsijokat zuzták, annyira, hogy midőn az illető beleült, a hintón már nem maradt egy tenyérnyi bőr, mind leszaggatták. Gabányi ugy vette ki magát benne, mintha égetni vinnék. A roppant lármára kiszaladtak a boltokból, s amint azt a sajátságos fuvart meglátták, a fodrász a kezében levő sütővasat, a boltos-segéd a rőföt, a kofa almát dobált utána.

Még csak este következett aztán az igazi tüntetés. Felkerekedett mindenki, mintha döntő csatára készülne. -86- Egész búcsujárat volt Gabányi lakása felé. Gróf Batthyányi Lajos találkozott Scitovszky püspökkel. »Ah, méltóságos ur! jőjjön csak, mond karon öltve a főpapot, nagyszerü fáklyásmenetet rendez az ifjuság, nézzük meg.« És elmentek oda, hol az utczát s közeli tért már roppant sokaság lepte el. Egyszerre felharsogott a pokoli zaj; fütyülés, sikoltozás, érczeszközök összecsattanása, nyávogás valami hajmeresztő rémhanggá olvadt egybe. E közé aztán, mint a zugó vihar közé a mennydörgés, ugy vegyült a kövekkel bedobott ajtók, ablakok és bezuzott kapu ropogása. Félóra alatt hasonlita a ház egy ostrommal bevett erődhöz, melyen nehéz lövegekkel elébb két-három nyilást romboltak.

Csernovics Péter és Komáromy György megnyugtatta az iránt az ifjuságot, ha kártérités követeltetik – bármennyi legyen is az – ők fogják fedezni.

Szerencsy iszonyú felháborodással vette az esemény hirét, s kinyilatkoztatta, hogy a legszigorúbb eljárást fogja követni, hadd bünhödjenek példásan a vétkesek.

Alig folyt le nehány nap, s egy csomó ifju meg lőn idézve. A vizsgálat kezdetét vette, maga Szerencsy elnökölt a kihallgatásnál. Arcza kérlelhetlen szigort fejezett ki.

Az ifjak főbb szereplői rövid tanácskozásban hamar megállapodásra jutottak. Összesugtak többekkel, azok meg másokkal s huszonnégy óra alatt el lőn terjesztve, hogy a vizsgálatnál mihez kell magát tartani.

Minden osztály és kör felette érdeklődött az ügy menete és eredménye iránt. -87-

– Kinek izgatására, rábeszélésére vagy felhivására támadták meg a követ ur lakását?

Szerencsy összenézett Ocskayval, Ocskay Jeszenszkyvel, s egymástól kérdezni látszottak: Na most már mi lesz?

– Nem merem egész bizonyossággal ráfogni, hogy ő dobott, de azt tisztán láttam, mikor Scitovszky őméltósága lehajolt s valamit a földről fölvett. Erre aztán következett a kőzápor.

Szórul-szóra azt vallotta, a mit az első. Azt a harmadik, negyedik, ötödik és mind. -88-

Mikor ujra kezdték, megint csak arra az eredményre jutottak. Abba kellett hagyni az egészet.

Kedvencz gyülekezési és sétahelyünk volt a dunántúli gyönyörü liget, hova nemcsak üdülés végett, de műélvezet szempontjából is kötelességszerüleg jártunk, mert Fekete igazgató ide épittetett szinkört, s ezt erőnkhöz képest, sőt azon is túl támogatni hazafiui erénynek ismertük. Itt kezdte Szigeti József művészi pályáját. Még most is magam előtt látom, mily esetlen és formátlan volt; nem tudott mit tenni kezeivel, s oly hosszukat lépett, hogy a szinpad mindég keskeny és rövid volt neki; de szemeit jól elforgatta, s izmos mellét kidülesztve, ha szenvedélyesen akart beszélni, a középfoknál hangja rendesen megcsuklott, s mondókáját a mily mély baritonban kezdte, ép oly vékony-hegyes tenorban végezte. De mi azért megtapsoltuk, hisz utóvégre is magyarul beszélt.

Nemcsak Szigeti Józsi kezdte itt, de én is. Irtam öt felvonásos nagyhangú kardos szinmüvet: »A zsarnok és fia.« A nemzeti szinháztól feljött Pozsonyba Bartha vendégszerepelni, s a nevezett szinműben föllépett. Két nappal elébb már nagy falragaszokkal hirdetve volt a vendégszereplés s a darab. Istenem! ha valaha annyira vihettem volna, mint a mennyit akkor képzeltem magamról. Két napig minden sarkon, de hányszor napjában! megálltam s elolvastam a hirdetést; harmadnap pedig valamennyi szinlapot végigolvastam.

Előadásra a szinkör a szorongásig megtelt; az ifjuság teljes számban ott volt, sok követ is megjelent, -89- s a páholyok legnagyobb részt követek családjaitól foglaltattak el.

Mondhatom, a pajtások derekasan kitettek magokért; minden hazafias tételt roppantul megéljeneztek, s egy-egy sikerültebb jelenet után, mi inkább Bartha játékának, mint a szerző érdemének tulajdonitható – viharos taps következett. Minden felvonás után zajosan hivták a szerzőt, de csak az igazgató, Bartha és Gyulay Ferencz jelent meg. Darab végével a taps és kiabálás fokozott erővel tört ki. Bartha vasmarokkal megragadta kezemet, s a szinpad közepére vont. Pajtásaim padokat tördelve, s székeket döntögetve, a zenekaron át ugráltak fel hozzám a szinpadra, s nehány pillanat alatt a szinpad el volt lepve éljenző s föllelkesült ifjakkal; itt megöleltek, ott kezeimet szorongatták. Lisznyay feledhetlen marad; hajszálai éghez meredeztek, szemei szikráztak, s száját ugy összehuzta, hogy gyűszühöz hasonlitott. Megállt előttem, belemarkolt a hajába s felkiáltott: Ejnye pájtás! hátálmás fiu vagy, minnyájunknak becsületet szereztél. Hol vácsorálunk, mert má ünnepet kell csápni.

Ha csak tizedrész értéke lett volna is annak a darabnak, mint a mennyire a pajtási jószivűség méltányolta; ha csak ötödrészét érdemelte is azon tapsoknak, a miket az ifjuság jóakarata rá pazarolt, ugy a magyar irodalom maradandó becsü darabot nyert volna. De hát nem első eset, s nem is utolsó, hogy a pajtáskodás dicsőit még olyat is, mit izlés, tapintat s pártatlanság elitélendőnek találna. Én mindenesetre hálás szivvel gondolok vissza azokra a jó fiukra, kik nekem egy oly boldog estét iparkodtak szerezni.

Pezsgett az élet ebben az ifjuságban; szorgalmasan eljárt az ülésekbe, kevés dolgát lelkiismeretesen elvégezte, heves vitatkozásokba bocsátkozott, mik elkezdődtek az ebédeknél, nagyobb mérvü folytatást nyertek a Hollingerben a fekete kávénál, s megujultak másnap; mulatságra is volt elég idő, aminek bizony egyetlen pillanata se maradt felhasználatlanul. És ha ez már megszokottá, egyhanguvá kezdett válni, egy-egy mozgalmas jelenettel fölelevenitette vérét, erre mindég kinálkozott alkalom: Klauzál, Bezerédy stb. soha se tartottak beszédet, hogy fáklyásmenet rendezésére föl ne lelkesitettek volna; az ellenpártnál se hiányzott ok soha valami tüntetésre.

Ha egyik-másiknak komoly napjai voltak, a többi sietett enyhiteni szenvedésein; a beteg nyert ápolást, a szerelmes vigaszt, a megszorult segélyt. Egy nagy család volt ez, melynek tagjai őszintén szeretik egymást. Fejem őszbe borult, a sok keserü tapasztalat eloszlatta lelkem minden költészetét, s mégis, ha azokra a szép időkre, derék lelkes ifjakra gondolok, vérem sebesebben kering, s szivem oly lázasan dobog, hogy fölébred bennem az elhamvadt tűz egy-egy lappangó szikrája, s egy pillanatig legalább azt érzem, mintha megifjodnám.

Ez időtájt vette át Simonyi Ernő örökségét. Meghivott jószágára Zsámbokrétre. Örömmel ráálltam, hogy nehány napot töltsek nála. Szabadságot kértem, s elutaztunk.

Simonyi Ernővel már Pesten szoros barátságban éltünk, s ez mind bensőbbé vált, aminek apró szivességek által jelét adni sohasem késett. Későbbi időkben is -91- Pesten, akárhányszor részesitett kis meglepetésekben Zsámbokrétről, fel is keresett többször, hogy nehány vig napot töltsünk együtt. 1848-ban elválhatlanok voltunk mindaddig, mig a fegyverszolgálat külön nem választott. 1849-ben B.-Csabán egyszer csak beállit hozzám Ernő, mint honvédszázados.

– Tudom, rég nem szíttál jó szivart, hoztam neked egy láda kitünő Carvayalt.

Ismerte a gyöngémet, hogy bolondultam a jó szivarért, s valódi gyönyörrel nézte, mily mohón estem neki.

Ő Komáromból járt valami kiküldetésben Gyulán, s mert hallotta, hogy azon a tájon vagyok, hozta e kedves meglepetést. Óh, beh szép emlékezetü nap ez; kibeszélhettem magamat szivem szerint őszinte barátommal. Délután sehogy se tudtunk elválni, aztán abban állapodtunk meg, hogy kocsiját előre küldtük, két lovat nyergeltettem s elkisértem Gyulára. Ott bevezettem gróf Wenckheim József vendégszerető várlakába, hol az estét töltöttük. A kedélyes és mulatni szerető gróf, ki, ha nem jött, hát fogta a vendéget, azonnal kis estélyt rögtönzött; hát ez igen kellemes, de a mi Simonyi Ernőt csodálatra ragadta, az a szellemes grófné társalgása volt. A nem csak irodalmilag, de tudományosan is mívelt grófné felülmult minden képzeletet; Kant, Bonald, Lamennais, Herder tételeinek idézése, a hazai és világtörténelemben rendkivüli jártassága, könnyüd és folyékony előadása, a tanári székben akárhány nagyképü tudóst megszégyenithetett volna. Hogy nem túlzok, hivatkozom mindazokra, kiknek szerencséjük volt ismerni e ritka tehetséget; hivatkozom saját fivérére, Jankovich László főispánra, s mindenki be fogja ismerni, hogy ily -92- magasztos szellem, ennyi tudomány és józan itélet még szakférfiak közt is csak szórványosan tapasztalható.

Mi többiek ittunk, kártyáztunk, politizáltunk, de Simonyi Ernő egész elragadtatással társalgott a grófnéval.

Mikor szobánkba tértünk, Simonyi azzal az ő nyugalmas mosolyával megrázta fejét, mondván:

Reggel bucsut vettem Ernőtől, ő visszament Komáromba, aztán sokáig, nagyon sokáig nem láttuk egymást, mialatt sok minden megváltozott, csak barátságunk nem.

Hogy visszatérjek az ő szivaraira, azok végzetes szivarok voltak; egy derék honvédtiszt életébe kerültek. Simonyi visszatért Komáromba, s ott az ismerős pajtásoknak elbeszélte, hogy engem fölkeresett. Most is a régi, szólt trifásan, vettem neki egy láda Carvayal szivart, s majd kiugrott örömében a bőréből, de nem azért, mert engem lát, hanem hogy jó szivarokhoz jutott.

– Látszik, hogy nyitrai tót vagy, értesz hozzá nagyokat mondani. Tán magad se láttál soha Carvayal szivart.

Ebből szóváltás kerekedett, végre tettleges bántalom, végre kihivás. A szerencse Simonyinak kedvezett, ellenfelét lelőtte.

Az ötvenes években, mikor Pestre visszatérnem megengedtetett, s több beszélyt irva, egy regényt is adtam ki, egyszer csak megidéz Prottmann rendőrfőnök. A mint belépek, levelet ad kezembe, olvassa el, s ha izgatót vagy rendellenest tartalmaz, közölje velem. Nézem -93- a levelet, Windsoorból jő; felbontom, Simonyi Ernőtől volt. Éreztem, hogy elhalaványulok. Féltem, mit fog ez irni s mi lesz a következése? Soha életemben tapintatosabb levelet! egy szó sem volt benne politikáról, vagy sanyaru helyzetről. Irt soha meg nem szünő barátságunkról, örömét fejezte ki a hazai irodalom lendületén, irt a regényemről, melyet élvezettel olvasott… s a t.

Midőn hazakerült Simonyi Ernő, kijött papvölgyi magányomba. Ő segitett engem elvonultságomból kizavarni, s képviselővé választatásomat egész befolyásával s erélyes szónoklatával előmozditá. Soha köztünk a neheztelésnek vagy félreértésnek még csak árnyéka se volt. Mikor Váczon lakott, mindennap kijárt hozzám, többnyire reggeltől estig ott időzvén, vagy én nála. Később Gödről is gyakran eljártunk egymáshoz.

És e szép viszonyt, ezt a gyöngéd barátságot nem vihettük oly szeplőtlenül a sírba, mint a hogy tartott egész életen át. A roszakarat és ármánynak sikerült egy keserü lapot közibe keverni. Az utolsó választásnál Madarász József és Mocsáry Lajos urak a haldokló Simonyi Ernő nevét jónak látták az én megbuktatásomra felhasználni. Sikerült nekik a fondorlat, s szegény Simonyit még életben találta azon eredmény, hogy Pest megyében az ellenzék részéről két kerületet játszottak át az ő nevével a kormánypárt részére. Meglehet ez is sietteté halálát. A cselszövény a kormányképes két -94- nagy férfiunak éles államférfiui képességéről tanuskodik. Teljes undorral fordulok el ezektől a felfujt nagyságoktól, s visszatérek Zsámbokrétre, hol annyi kedves szórakozás kinálkozott.

Simonyi Ernő teljes életében vendégszerető háziur volt, ez nem később fejlődött nála, ő ilyennek született.

Zsámbokréton az urilakban nem volt háziasszony, nem volt semmi néven nevezendő nőcseléd, de azért a rendet, tisztaságot és kényelmet nem nélkülözte. Ernő figyelme mindenre kiterjedt; olyan vendégségeket adott, hogy becsületére vált volna akármelyik alispánnénak.

Huzamosb időre vendégei voltunk Pozsonyból: Stummer (Terényi) Lajos, Possányi László és én. Szabadságon itthon időzött Simonyi János fiatal hadfi is, Ernő testvéröcscse. Hiszen rég volt, azóta Terényi meghalt, Possányi László fejét dér boritja, Simonyi Jánost láttam a boldogult Ernő temetésén, megtört öreg. Most már elmondhatom a nélkül, hogy Laczi vagy János barátom emiatt elpirulna, hogy messze földön három oly szép fiut együtt találni alig lehetett volna, mint Terényi Lajos, Possányi László és Simonyi János. Hozzá még első ifjuság, viruló egészség, szikrázó jókedv és oly szeretetreméltó ifju háziur, mint Simonyi Ernő, ezt a lakást a költészet magaslatára emelte. A merre csak jártunk, a hegyek és erdők viszhangozták élénk dalainkat. Mint képzelni lehet, Ernő barátunk nem volt négyes diszfogat nélkül, mely örökké szerepelt, mert összejárta velünk Bars és Nyitrában minden ismerősét, ismerőse lévén minden uriember, mondhatom, két megyében összekevertük a világot; az öreg urakkal vitákba ereszkedtünk, a fiatalokkal lovagoltunk, vadásztunk és víttunk; a koros hölgyeket mulattattuk -95- a pozsonyi eseményekkel, mig a fiatalokat Laczi, János és Lajos foglalták el udvarlásaikkal. Igy aztán szivesen látott vendégek voltunk mindenütt, s ha távoztunk, hossza-vége nem volt a sok marasztalásnak.

– Én bizony nem, felelém, először már belefáradtam a látogatásba, másodszor egy vigjátékba kezdtem, azon akarok dolgozni.

Possányi Laczi azt mondta, ő sem megy, mire János kinyilatkoztatá, ha ti maradtok, én is maradok. Ernő tehát elment Terényi Lajossal.

A reggelinél beszéd közt előhozták, hogy Ernő bizonyosan meglátogatja a csoda-orvos papot is!

– Mindjárt lesz kocsi, felelt János, meglepjük őket. Azzal szaladt s hozott egy tót igás-kocsit.

Föltettük fegyvereinket s megindultunk Rudnóra. Nekünk az az utazás nagyon tetszett. A négylovas hintóba már beleuntunk, hát valami uj, szokatlan kellett, hogy érzékeinket megcsiklándozza; na, az a fogat nem csak megcsiklándozta, de össze is rázta, a mi nem hogy elhangolt volna, de inkább fokozta jókedvünket, s énekünktől rengett a vidék. -96-

Leugráltunk kezdetleges fogatunkról, a fegyvereket vállainkra kapkodtuk, s a kocsit előre küldtük, nehogy fölfedezzék, a kik a hintóban követnek, hogy mi és kocsi összetartozunk. Csak azt resteltük, hogy vadásztáskáinkon egy árva madár sem fityegett. Mindegy, azért mégis vadászoknak tekintenek, holott a kocsiban maradva, vándorlegényeknek tarthatnának.

Az utszélen mezei virágokat szedegettünk, mialatt a hintó közeledett. Hát biz abban három nő ült; kettő fiatal és szép, a harmadik korosabb.

Amint a kocsi mellettünk sebesen elvágtatott, virágainkat a kocsiba szórtuk. Az urhölgyek meg azt a tréfát csinálták magoknak, hogy oly fejbillentésekkel s nyájas mosolylyal üdvözöltek, mintha rég nem látott közel ismerősöket pillantottak volna meg, pedig először láttak az életben, s azt hittük utoljára is, azért engedtük meg magunknak azt a pajkosságot, hogy egy darabig futva versenyeztünk a sebesen haladó hintóval, persze csak rövid ideig győztük, s a mint elmaradoztunk, a gyönyörü szép hölgyek kihajolva nevettek. Lassankint elmaradozván a hintótól, kendőket lobogtattak felénk, mig egy kanyarulatnál el nem tüntek.

Ez a kalandocska szilaj kedvbe hozott mindhármunkat. Nem ültünk kocsira, mig gyalogolni birtunk. Hogy Ernőt megnevettessük, s Turcsányi bácsinak mulatságot szerezzünk, ily eszményi kaland után, kissé költői alakban jelenjünk meg, mindjárt nagyobb hatása lesz elbeszélésünknek, mit tetszés szerint kibőviteni elhatároztuk. A gebéket iszonyuan felbokrétáztuk, a tót -97- kocsis nagy karimáju kalapjára roppant koszorut kötöttünk, az igás szekérre tölgygalyakból diadalivet csináltunk, szines selyemzsebkendőinket pálczákra kötözve, zászló gyanánt lengettük, s győzelmi dalt zengve, döczögtünk be Turcsányi udvarába.

Ép nagy társaság jött ki a kertből, mely különös megjelenésünket hangos nevetéssel fogadta, de a mint leugráltunk, nők meglepetés hangjait is hallottuk.

– A patvarba! kiált elénkbe Ernő, hát ti voltatok az érdekes gyalog-lovagok?

Közeledtünk, ámultunk, hüledeztünk, a hintói szépek előttünk álltak. Ernő sorban bemutatott, s a két gyönyörü teremtés nem tudott szóhoz jönni a nevetéstől. Igy ismerkedtünk meg Fiáth Mari és Betti bájos kisasszonyokkal.

Azonnal ebédhez ültünk, a háziur nyugalmazott huszárkapitány, igen előzékeny kedves férfi volt. Igen jól mulatott sajátságos megjelenésünkön.

Ezer bocsánatot kértünk a hölgyektől az utbeli merészségért, biztositván, hogy egyedüli czélja volt, ha netán unatkoznak, egy kis mozgalmat előidézni kedélyökben. Biztositottak, hogy ez nekik nagy mulatságot szerzett s nem hogy neheztelnének, de köszönik a kis szórakozást.

Aztán a csodapapra tért át a beszéd. Ők már látogatást tettek nála, az egyik kisasszony idegláz következtében visszamaradt valami utóbaj miatt fordult hozzá. Csodálatos! A három nő természetesen együtt ment oda, s a nélkül, hogy szóltak volna valamit, a pap azonnal rámutatott a viruló kinézésü kisasszonyra, s elmondta baját, meg a miből származott. Általán beszélték, mikép a betegségek felismerésében természet fölötti -98- ösztönnel birt. Az idő tündér-szárnyakon repült, s a vidám társaságot elég kellemetlenül lepte meg a jelentés, hogy az urhölgyek fogata előre hajtott. Kecses könnyüdséggel vettek bucsut, s mi most már nem azt hittük, mit reggel, hogy ugy sem találkozunk többé az életben, a mint volt is szerencsénk hozzájok aztán többször, a pozsonyi követi bálokban.

Elmentünk aztán a világhirü csodaorvos paphoz. Háza környéke, mint valami bucsujáró hely, el volt lepve hintókkal, igás-szekerekkel s gyalogosokkal, a bebocsátásra a gazdasszony osztogatta a kegyeket, ki folytonos ostromnak volt kitéve. Azt hiszem Laczi és János barátom daliasságának köszönhetem, hogy előnyben részesültünk, mert nyájas mosolylyal előre intve minket, ajtót nyitott. Beléptünk.

A szegényességig egyszerü szobában, megviaszkolt diófa-asztalhoz támaszkodva fogadott a nagyhirü pap. Nem nagyon magas, de meggörnyedt s kiaszott férfi volt; arczán a fáradtság és kimerültség redői – különösen ajka körül – mély barázdákban vonultak alá. Tekintetének delejező hatását érezte az ember. Mindenikünknek egyenkint erősen a szeme közé nézett, aztán elmosolyogva magát, diákul megszólalt:

– Bizony nagy bajuk van. Irhatok is rendelvényt, de ezt a tapolcsai gyógyszertárban meg nem kaphatják. Magoknak pénzmag kell, egyébb bajuk nincs.

– Őrizzék meg jól ezt az egészséget, mond kezetszoritva velünk, s ezután se hozza önöket más ok hozzám, mint a kiváncsiság.

Négyes-fogaton, nagyuriasan tértünk vissza, de nem oly vigan, mint ahogy jöttünk. -99-

Még egy látogatásunk volt hátra, a melyre mindig örvendettem. Terényi (Stummer) Lajos szüleinél. Atyja a bajmóczi uradalom kormányzója volt. Vágyva-vágytam az én kedves barátom családját megismerni, s oly érzés fogott el, midőn oda közeledtem, mint tanulókoromban, ha szünidőkre hazarándultam. És méltán, a szülői háznál fogadhattak egyedül több bensőséggel, melegebb szivélyességgel, mint a bajmóczi várlakban Mily barátságosan ölelt meg az a valóban délczeg öreg ur; mennyire nem találta helyünket az a jóságos teremtés, minden izében magyar s nemes szivü háziasszony, ki ugy bánt velünk, mintha mindnyájan gyermekei volnánk. És az a bájos kis angyalka: a serdülő házikisasszony csupa elragadtatás, merő szolgálatkészség volt. Mondhatom, ez a család elbájolt, ez az ottlét eltörölhetlen nyomokat hagyott lelkemben. Itthon találtuk Ipolyi (Stummer) Árnoldot is.

Ipolyi (Stummer) Arnold akkor ép oly szerény kis káplán volt, mint a milyen szerény nagy tudós püspök ma, szép ismereteivel, kedves modorával sok élvezetet szerzett. Hanem volt benne valami, mi nem jogositott azon reményre, hogy ebben az életben még mint nagyméltóságu püspököt tisztelhessem. Nagyon szerette a regényest. Soh’se feledem, egyszer bizalmasan beszélgetvén, azt kérdé:

– Oh barátom! megragadó szép! annyi költészet, eszmegazdagság s érzelem van benne, hogy az embert egészen egy szellemvilágba varázsolja át. Okvetlen leforditom. Nesze, vidd és olvasd el. -100-

Elolvastam, sok élvezettel s ifjui fogékonysággal olvastam. A könyvet sokáig birtam kedves emlékül mignem a viharos időkben egyéb kedvencz tárgyaimmal együtt a pusztulás áldozatául esett.

Hiszen a komoly gondolkozásu püspök ma nem haragszik érte, hogy a hajdan lánglelkü s érzelmes szivü ifju káplán hajlamaira visszaemlékszem. Sajnálom, hogy derék édes atyja; szép készültségü és szellemes öcscse, feledhetlen barátom Lajos meg nem érhette a dicsőséget, hogy Arnoldot az ország legkitünőbbjei közt, isten és haza iránti kötelességei buzgó teljesitésében, mint legnépszerübb püspököt lássák. Ő azon férfiak egyike lőn, kire büszke lehet a haza, az egyház és a tudomány. Bátran olvashatta s szerethette Lelliát, Stenio könnyüvérüségéből ugyan egy csepp se szivárgott át ereibe. Kivánom, hogy a mit a gondviselés atyja életéből elvont, s azon hátralevő időt, mit a férfikor delében elhunyt Lajos öcscse még élhetett volna, az egek ura az ő nemes életéhez toldja, kinek minden napja, minden órája a közmivelődés terén a nemzetet elébbre viszi.

Maga Bajmócz is rendkivül érdekelt. A vártermekben az őskortól az ujabb időkig különbféle művészektől becses arczképek láthatók, melyek némelyike történelmi nevezetessége, mások jelmezeik, sok pedig remek kivitele által érdemel figyelmet; régi dísz és harczi fegyverek gyüjteménye nem kis mértékben izgatta felfuj képzelődéseinket. A vár gyönyörü fekvése megigézett. A várudvar közepén ama történelmi nevezetességü hársfa, mely alatt I-ső Mária királyné annyi adománylevelet és becses okmányt irt alá, nemét a kegyeletnek ébresztette föl bennem. Ha leültem a fa alá andalogni -101- s a szellő ott lengedezett a falevelek közt, a csendes susogásban a mult idők eseményeit véltem hallani. A százados hárs alakja tiszteletet parancsoló; törzse s vastagabb ágai vasabroncsokkal foglalvák össze, hogy az idők viszontagságaival tovább is daczolhassanak.

Már Zsámbokréten sem sokáig időzhettem; szabadságom letelt, vígjátékomat befejeztem, tehát vissza Pozsonyba, azok közé a sok víg jópajtások közé.

Ez a kirándulás életem egyik legkellemesb mozzanatát képezi; annyi elragadó szép vidéket még soh’sem láttam, s az a mesés vendégszeretet, kitünő fogadtatás, mint a milyenben Nyitra és Bars megye minden köreiben találkoztunk, maig is élénken viszhangzik lelkemben.

Pozsonyba visszaérkezvén, a mint a ligetben sétálgattam, Szemere Bertalant egy külföldies kinézésü, igen érdekes ifjuval láttam Krisztinhez betérni. Ez a Krisztin is pozsonyi nevezetesség volt. Tej és vaj csarnokát ugy a követ urak, mint az ifjak is nagyon látogatták, nem csak a hűsitők által felüdülni, de társalogni is. Krisztin nem volt szép, de roppant olvasott, terjedelmes ismeretekkel biró, s kellemes társalgásu. Wesselényi Miklós hozta divatba, s mint hallom, Deák Ferencz is sokszor elmulatott vele. Élczes, találékony, mondhatni szellemes társalgása még a nőkre is vonzerőt gyakorolt, s a követ urak nejei is szivesen ellátogattak hozzá.

– Mondd, kérlek, kérdezém Horváth Jancsitól, ki azon angol lord, a ki Szemerével Krisztinhoz betért?

– Pulszky Ferencz? Megesküdtem volna rá, hogy angol lord. Eszembe jutott Sárosy Gyula ajánlata, de biz én nem mertem felhasználni az alkalmat; majd máskor, gondolám, tán a véletlen is fog segiteni. De biz ez a véletlen mindig messzebb és messzebb eltávolitott szándokomtól, mert Pulszkyt örökké az ország kitünőségei és politikai nagyságok környezték. Féltem, hogy közeledésemet tolakodásnak veendi, s igy Sárosy Gyula barátom ajánlata füstbe ment. Pedig ha akkor Pulszky olyan volt mint most, vagy ha igy ismertem volna, ugy megbocsáthatlan vétket követtem el magam ellen, mert ő az ifjuság meleg barátja, közlékeny s ismeretei gazdagságával nem fukarkodik. Külseje, tartása, tekintete, ugy mint akkor, ma is büszkeséget mutat, de ha belemelegszik, igen kedélyes, barátságos; s különösen a fiatalságot jóizü elbeszéléseivel szereti mulattatni. Azt hiszem, sokat vesztettem, hogy Sárosy Gyula szives ajánlatát nem mertem igénybevenni.

Az országgyülés lázas tevékenységét az ifjuság legnagyobb figyelemmel kisérte; s nem egy kérdést, mely ott tárgyaltatott, saját körében is vita tárgyává tett. Igy a magyar nyelv és horvát viszonyok ügye; a vallási vitatkozások, a mikben Vurda kanonok a felekezeti szellemen tul emelkedett, s nem csak nagyhatásu, de a szabadelvüség és felvilágosodottság magaslatára emelkedve, állampolgárhoz méltó beszédet tartott.

Ez nem mindennapi esemény volt; remek szónoklatot hallottunk másoktól is, de ezt rendkivülivé tette a bátorság, melylyel e főpap osztályának előitéleteivel szembe mert szállni. A követek elhalmozták üdvkifejezésekkel, az ifjuság ünnepélyes tüntetésekkel, a győri káptalan meg bizalmatlansági szavazatot küldve, visszahivta -103- őt. És ő ment, de magával vitte az országgyülés osztatlan tiszteletét, becsületét, s a közvélemény hangos nyilatkozatait.

A városok rendezésének kérdése is uj csillagokat tüntetett fel; a magyar irodalom egyik dísze, a tudós Szalay László maradandó becsü s érvelésekben oly gazdag beszéddel küzdött egy uj elemnek a törvényhozásbai behozataláért. Hathatósan, szép sikerrel s nagy erővel támogatta őt Trefort Ágost városi ifju követ.

A régi elismert nagyságok mellett kitünő sikerrel harczoltak az ifju hősök: Lónyay Menyhért, Almásy Pál, Perczel Mór.

A felsőház is akkoriban nagy vonzerőt gyakorolt az ifjuságra; a hazafias szellem ott is nagy hatással küzdött. Az ékesszólások, megragadó érvelések és tüzetes viták itt is napirenden voltak. Gróf Széchenyi István, báró Eötvös József, gróf Teleki László a világ akármelyik törvényhozói házának akár szónoki tehetség, akár tudomány vagy jellem tekintetében dísze és büszkesége lehetett volna. Itt is fordultak elő oly mozzanatok, melyek lelkesedésre ragadtak. Például: a közös teherviselés s közös adózás tárgyalása, mikor gróf Széchenyi István, mint a nemzeti ügy jobbra fordultának ünnepén fényes díszruhában jelent meg a felsőházban.

Volt tehát tere és alkalma az ifjuságnak szellemét képezni s hazafiságot tanulni.

Tanultak is, hisz az 1843-ik országgyülés növendékei: Horváth Boldizsár, Csengery Antal, Irinyi József, kit, ha el nem ragad oly korán a halál, bizonyára igen sokra vitte volna. Simonyi Ernő, báró Simonyi Lajos, Szende Béla, Vizsoly Gusztáv, Pompéry J., a -104- közügyek kiváló harczosai, s részben az ország kormányának tekintélyes férfiaivá váltak.

Adja isten, hogy a közügyek vezérférfiai ma is oly magasztos eszmékkel, hazafiui működéssel adjanak példát az ifjuságnak, mint a régiek, s az ifjuság oly lelkesedéssel s annyi odaadással igyekezzék elsajátitani a dicső szellemet, mely azon ifjuságot alkalmassá s hivatottá tette a 48-ki nagy átalakulást keresztülvinni.

Huszár Károly nógrádi, Békásy vasmegyei, Almásy Pál hevesi, s több más követek estélyein az országgyülési ifjuság sok kellemes órát töltött. A követi bálokban is leirhatlan gyönyört s szórakozást lelt.

Lendvay Márton vendégszerepekre Pozsonyba érkezett. Roppant boldoggá tőn, vígjátékomat azonnal az előadandó darabok sorozatába fölvette. Ekként darabom a magyar közönség kedvencze, a feledhetlen művész közreműködésével színre került.

Lendvay neve elég volt arra, hogy a nézőtér a szorongásig megteljék, s az ő művészetének, az ő elragadó egyéniségének köszönhető, hogy gyönge kisérletem fényes sikert aratott.

Előadás után a jópajtások Lendvay tiszteletére fényes lakomát rendeztek, a melyen oly sok szép reményekre jogositó kezdő művészek: Szigeti József, Gyulay Ferencz s Hegedüs Lajos is részt vettek. Közülök ma már csak Szigeti József él, kinek első felléptétől kezdve naponkint láttuk fokról-fokra való emelkedését, s ki nem csak hogy megfelelt a hozzá kötött reményeknek, a művészet azon színvonalára emelkedvén, a hol európai elsőrendü szinészek állnak, de az irodalomban is tekintélyes helyet foglal el. -105-

Lisznyay Kálmán osztozni akarván a nekem jutott dicsőségben, kapta magát s ő is irt »Inas« czimü színművet. Fekete igazgató látva, hogy jövedelmező üzlet országgyülési ifjutól darabot előadatni, az »Inas«-t is színre hozta. De vagy mert megelégelte már a közönség a kisérleteket, vagy mert nem volt pesti vendégszereplő, ki a semmiből is teremteni képes, elég az hozzá, a szegény »Inas« megbukott.

Lisznyay elémbe állt, két kezével felborzalta haját s kedélyes jószivüséggel szólt:

Nemsokára ezután Lisznyay beállit hozzám egy tetőtől-talpig fakó fiuval. Fakó köpönyeg, fakó sapka, fakó arczbőr, fakó kis bajusz; az arczon néhány barnás folt jelezte, hogy ott nemrég gyógyultak be valami nagyobb mérvü pattanások.

– Emlékszel még, kérdé Lisznyay ragyogó szemekkel, az Athenaeumban egy vers annyira föllelkesitett, s számtalanszor el is szavaltad.

Petőfi félajkát keserü mosolyra vonta, s nem tudom, mi volt a kiejtésben több: gúny-e, vagy fájdalom? ő utánam mormogta:

– Igen, szerencse. Mondja meg Lisznyay, nem nyilatkoztam e százszor is, beh’ szeretnélek ismerni; nem tartottalak-e kedvencz-költőmnek, s nem azzal jött -106- most is, hogy el akarta velem szavaltatni az általam annyiszor magasztalt verset? És most, mikor itt látlak, kezedet szorithatom, ne mondjam: örvendek, hogy szerencsém van? de bizony mondom, mert szent és igaz.

– De bizony pajtás, szólt Lisznyay, mi köszönjük hogy eljöttél, s minket fölkerestél. Sokat emlegettünk, mert verseid hatalmasak.

– Mit? kiáltott fel Lisznyay, törni fogják magokat, s az irodalmi körök nem felkarolni, de ünnepelni fognak. Pajtás! nagy hirt szereztek már neked hatalmas verseid.

Petőfinek most először villantak meg szemei, fejét felüté, s láttam tőle azt a tekintetet, mely későbbi időkben sokszor megragadott.

Sokáig elbeszélgettünk, azaz hogy beszélt Lisznyay, Petőfi a közvetlen hozzá intézett kérdésekre rövid, velős mondatokban felelt.

Én elgondolkoztam, s szivem őszintén megesett e szegény fiu sorsán, midőn néhány odavetett szavából értesültem, hogy mennyi nyomor és szenvedés volt, a mivel megküzdenie kellett. Pedig egy szóval sem panaszkodott, -107- egyetlen zúgolódás vagy reménytelen hang sem lebbent le ajkiról, de annál hangosabban nyilatkozott szomoru kinézése. Képzeltem volna-e akkor, hogy ennek a vándor porlepte fiunak a kegyelet-szobrot fog emelni s leleplezésénél én jelen leszek? A ki igy láttam ezen égi tünemény első megjelenését, végig figyeltem rövid, de irodalmi korszakot alkotó pályáját, ki láttam őt harczolni, s rejtelmes eltünése után hallottam róla a sok mesét; ki, megértem, hogy a közvélemény a csillagok közé emelte, s költeményeit a nemzet lelkesedéssel s az egész mívelt világ legnagyobb elismeréssel fogadta; ki jelen voltam szobrának leleplezésénél s részt vettem a dicső emlékére rendezett lakomán, elmondhatom, hogy a lángész ismerős, barát s pártfogó nélkül, ezerszeres nyomorral küzdve tört magának utat a halhatatlanság csarnokába.

Kúthy Lajoshoz mentünk. Előre elkészitettük rá Petőfit, hogy mily barátságos fogadtatásban fog részesülni, mert Kúthy az ifju iróknak valóságos meleg és őszinte pártolója, feledtük azonban, miként az elegantia az öltözékben előtte a legnagyobb ajánlás.

Petőfit igen hidegen fogadta, egy nyájas vagy biztató szava nem volt. Alig hiszem, hogy gróf Batthyányi Lajos több méltósággal beszélt volna valakivel, ha nála hivatalt kérelmezett.

Lehangolva távoztunk, Lisznyay csak rosszalólag rázta fejét. Petőfi hallgatott, s vagy kétszer fujt ki oly hangot, mely megvetést árult el. Én bűnbánólag kisértem őket, mert az én inditványom volt Kúthyt meglátogatni. Senki sem tett megjegyzést, de Petőfi mélyen érezte ezt, meglátszik abból, hogy későbbi időkben Pesten, mikor Kúthy irodalmi estélyeket adott, hol nagynevü -108- és kezdő irók hetenkint találkoztak s kedélyesen elmulattak együtt, Petőfi oda el nem ment, s Kúthyt, ha nem kelt is ki ellene, soha sem szerette.

– Dehogy volt, kiáltott fel Lisznyay, azt a pachuli szagot, a mi Kúthynál ránk ragadt, csak nem türjük magunkon? Majd elfüstöli azt onnan Imre barátom jóizü csetneki dohányával. Aztán zamatos magyar beszéde is kiveri fejünkből azt a nagyuri hangot. Annak szive, lelke s kedélye magyar.

Azt aztán meg kell adni, hogy Vachot Imre ugy fogadta Petőfit, mintha édes testvére váratlanul tért volna haza hosszas számüzetésből. Megölelte, összevissza csókolta s a magyar sziv aranyos dalnokának nevezte.

Vachot Sándor lyrai ömlengéseivel árasztotta el. A mint Petőfi szándokát hallotta, azonnal ajánlkozott, hogy ő viszi le Pestre.

Most már Petőfi is nekimelegedett, szemei kigyuladtak s arczai szint nyertek, s körülményesen elmondta, miként érkezett Pozsonyba.

Vachot Imre elemében volt, s azonnal az ő szavai szerint egy kis dáridót rendezett.

Vachot Imre kacskaringós felköszöntőket mondott, a miket Lisznyay virágnyelven s madárhangon megczifrázott. Vachott Sándor érzelgett.

Petőfi egyszerre szemeit fölveti a boltozatra, torkán nagyot köszörül, poharát felkapja s rákezdi: -109-

– Te vagy az én költőm! s egyik kezét Lisznyay, a másikat Vachot Sándor melegen rázogatta kitörő tetszésnyilatkozatokkal.

Vachot Sándor néhány szép s mély érzelmü költeményét mutatta be, Lisznyay is elpattogtatott több palócz-dalt, de mindezeket elhomályositotta Petőfinek egy-egy szikrázó költeménye.

Volt az ifjuságnak, különösen az itt időző fiatal iróknak két szellemi vezetője, az egyik Kúthy Lajos, a másik Tóth Lőrincz. Az első nagyurias modorával, fényüző életével, s örökös élvhajhászatával többeket könnyelmü helyzetbe ugrasztott. Ellenben Tóth Lőrincz munkás visszavonultságával; nyugodt, meggondolt s nyájas viseletével a legjobb példát adva, sok meggondolatlan lépéstől visszatartotta a hajlékony kedélyeket. Kúthy az élet örömeit ismerteté meg, Tóth Lőrincz az élet szükségeit. Az elsőt szivesen fölkerestük, az utóbbihoz tartózkodó tisztelettel közeledtünk. -110-

Egyszer Tóth Lőrincz megszólit, ha nem volna-e kedvem bécsi lakossá lenni? Bizony nem. Hisz én értem s bizonyos fokig osztom is az ellenszenvet Bécs iránt, de másrészről megfizethetlen iskola fiatal embernek. Megismeri a nagyvárosi életet, sokat lát, tapasztal; ismereteket szerez irodalmi és művészi téren; sőt még a közügyekben is előnyére lehet. Engem jó barátom Németh Lajos szólitott meg, ajánlanék neki egy jogászsegédet. Ha fiatalabb volnék, magam elfogadnám. Ne utasitsa vissza, mert később megbánná. Ily alkalom nem mindennap kinálkozik. Németh tisztességesen dijazza segédeit, hát fogyatkozása nem lesz. Önnek már pályáról kell gondoskodni, örökké csak nem élhet jurátus életet. Ott alkalma lesz előkelő ismeretségeket szerezni, ez pedig nagyon megegyengeti az utat az élet rögös pályáján. Ezen gondolkozni sem lehet, fogadja el, ha csak rövid időre is, már sokat nyert.

Én Tóth Lőrincz véleményére, itéletére s jóindulatára akkor is, mint most, sokat adtam, s igy rövid rábeszélés után elfogadtam a felajánlott állást.

Barátaimat igen lehangolta a hir, hogy Pozsonyból távozom, nagyon összeszoktunk, ki is akarták verni fejemből a gondolatot minden áron, de már akként intézkedtem, hogy azon változtatni lehetetlen volt.

Nehéz szivvel mentem a bucsuestélyre, s könyezve váltam el attól a sok jópajtástól. Ugy éreztem magam, mint a kit családi körből kiragadnak s viszik ismeretlen világrészbe, hogy soha sem látott emberek s idegen viszonyok közt uj és szokatlan munkára adja fejét.

Mintha valami nagy művész aratott diadalai után távoznék, ugy ellepte az ifjuság a kikötőt hajóra szálltamkor. A sok kézszoritás és ölelkezésből alig birtam -111- kibontakozni. Szivem csordultig volt. A fedélzetről érzékeny isten hozzádot intettem pajtásaimnak, s ezzel a gondtalan víg ifjusági életnek is. Midőn a partról felém lobogó kendőket többé nem láthattam, kitörtek könyüim s mint a gyermek, kit intézetbe visznek, sirtam.

Barátaim közül Simonyi Ernő és Rudics Miska kisért fel. A »Kaiserin von Oesterreich« fogadóba szálltunk. Barátaim, kik leginkább mulatni rándultak fel, mindjárt derekasan hozzáláttak a szórakozáshoz, természetesen én is velök, mert kikötötték, hogy a néhány napot együtt töltsük, s csak mikor ők visszatérnek Pozsonyba, foglaljam el uj állomásomat. Pénzt és egészséget nem kimélve, mulattunk. Minden kirándulást bérkocsin tettünk. Burg, Kerntnerthor, Wieden szinház felváltva járta minden este. Minden mulató helyiséget fölkerestünk. Szóval öt napig tékozló életet folytattunk. Erszény dolgában sohase tettünk egymáshoz kérdést. Hétfőn készültek visszatérni barátaim; a szállodában az volt szokás, hogy vasárnap reggel hozták a hetiszámlát kiegyenlités végett. Pénteken este össze akartuk tenni a szükséges mennyiséget, s kisül, hogy egyik a másikára támaszkodván, mindenik kiadta a pénzét. Mi legyen most? Nagy tanácskozás indult meg, a határozat az volt, hogy valamelyikünknek reggel Pozsonyba kell rándulni, s még a nap folyama alatt visszatérjen pénzzel Melyik vállalkozik? kinek van kilátása azonnal pénzt teremteni? Simonyi vállalkozott, összetettük a mi bérkocsira s gőzhajóra szükséges, s mi ketten maradtunk egy fillér nélkül. Simonyi biztositott, hogy azonnal postára ül s visszatér.

Aggodalomteljes órákat éltünk át; egész nap a lábunkat ki nem tettük a szállodából, szobánkba hordattuk -112- az ebédet, s elmélkedtünk az eshetőségek felett: hát ha Ernő nem találja otthon, a kire számitott? ha baja talál történni, vagy elhuzódik a dolog, mig a pénzt megkapja? százféle akadály jutott eszünkbe, mi Simonyi megérkezését késleltetheti, s a mint alkonyodni kezdett, képünk mind hosszabbra s hosszabbra nyult. Már a beszédből is kifogytunk, s némán néztük egymást. Mikor már tiz, tizenegy óra, sőt éjfél is elmult, minden reményt elveszitve, keserü hahotával nevettünk egymás szemei közé, hogy hát mit csinálunk, ha a szobalegény reggel bekopogtat a számlával? válasz helyett támlásba vetettük magunkat, s többé nem gondolkoztunk. Hajnalfelé postasíp hangzott az utczán; nyakra-főre rohantunk ki az ajtón, le a lépcsőkön, két-három fokot ugorva át. A kapu alatt Ernő barátom jött elénkbe győzelmes mosolylyal.

– Na fiuk, mondá, átkozott szomjas vagyok, ez az éji kocsizás egészen kiszáritotta a torkomat.

Nincs az a bohózat, melyen nagyobbakat nevettünk volna, mint egy nap alatt átélt remegéseinken. Most fölmerült minden aggodalmaink oly bohó alakban mutatkoztak. Rudics Miskával mai nap is, ha találkozom, jóizűn elbeszélgetünk erről a bécsi egy napról, s nagyokat nevetünk rajta.

A vasárnapot még vigan együtt töltöttük, hétfőn aztán ők utaztak lefelé, én pedig mentem állomásomat elfoglalni. -113-

Németh Lajos előzékenyen fogadott; mindjárt szobámba vezetett, s egy csomó levelezéssel megbizott. Elfoglaltságom naponkint reggeli 10 órától 2-ig tartott, azontúl szabad voltam. Hetekig és hetekig nem tudtam én ezt a szabad időt élvezni. A nagy Bécs és sokaság nem birt szórakoztatni; oly egyedül éreztem magam mindenütt, s terhemre volt a sok zaj. Az udvari kanczellária személyzetében semmi magyar elemet se találtam; az utolsó tiszteletbeli fogalmazói gyakornok is el volt telve udvarképességi képzelődésekkel, ha kényszerült magyarul beszélni, kereste a helyeket, hogy hol venné ki magát legfeltünőbben egy-egy szarvas hibát ejteni; azonfölül selypelt vagy nyafogott, ki amit hitt, hogy jól áll neki. Fehér nyakkendőjével mindenik egy-egy udvari tanácsost vélt látni magában. Ezt a sárga kesztyűs sereget ki nem állhattam, s előérzetem nem csalt, mert a 48-iki események alatt letüntek a világ szinpadáról, s a ki nem, az ott szerepelt, a hol a muszka segitette előre. Ezek a derék urak nem sokat törődtek a magyar országgyűléssel, a nemzet nagy férfiaival s a szép reményü ifjusággal. Az udvari kanczellária s az udvari személyzetben volt összpontositva minden tiszteletök tárgya, aztán következtek ők magok. Ha volt a világon üres rátartósság, alantias fenhéjázás s higvelejü elbizakodottság, ugy az ezen osztályban bőségesen mutatkozott. Onnan ugyan egy jó magyar, vagy igaz hazafi sem került ki, de annál több Bach-huszár. A hivatalos érintkezésen túl, kerültem minden alkalmat akármelyikkel is ismeretségbe jutni. Tehát tökéletesen elkülönözve -114- éltem; örvendettem az estének, amikor eljártam a Burgszinházba Löwe, Dewrient Emil, Laroch, Rettich, Neumann, Ausütz stb. jelesek utolérhetlen müvészetében gyönyörködni. Ekkor jelentek meg Sue Jenőtől a »Páris rejtelmei«, e mű nagy feltünést és zajt keltett világszerte. Mig ezen olvasmány tartott, szivesen otthon ültem, s egészen Párisba éltem át magamat, de hát ennek hamar vége volt, s társasághoz szokott kedélyem megkövetelte a magáét.

Az erdélyi kanczelláriánál fesztelenebb modor, magyarabb hang s a hazai ügyek iránt több érdeklődés mutatkozott, mint a magyar kanczelláriánál. Itt ismerkedtem meg Cseh (Csernatony) Lajossal. Kezdtünk egymáshoz járni, ő is irogatott, kölcsönösen felolvastuk szellemi termékeinket, s természetesen agyba-főbe dicsértük egymást. Én Frankenburgnak az »Életképek«-be tudósitásokat irtam Bécsből, s ezeket egy ember legalább méltányolta, s ez egy Cseh Lajos volt. Sok jó órát töltöttünk együtt, s irodalmi működésre buzditottuk egymást.

Távol mind attól, a mit szeretek, sokszor erőt vett rajtam a vágy pesti és pozsonyi pajtásaim után, s e miatti lehangoltságomból napokig nem birtam kibontakozni. Ilyenkor nem kellett se szinház, se kirándulás, csak a magány, hogy a multak emlékeit lelkemben felidézzem.

Egyszer aztán rágondoltam magamat, hogy a testőr-palotába is ki kellene látogatni, hisz több tanulótársam szolgál a seregben. Nagy vonzalmat nem éreztem, hisz ha Bécsben a magyar kanczelláriánál is ugy elkorcsosodik a magyar, milyen lehet a szellem azoknál, -115- a kik még hozzá katonák? Na, de az illem és régi pajtásság megkivánja.

Föléledtem; magyar sziv, magyar lélek s magyar barátság uralkodott ebben a palotában. Magyar szó, magyar zene, magyar dal tölté el a termeket, szobákat s folyosókat. Szikrázó elmésség, könnyelmü jókedv, nemes nyiltság s összetartás tette ezen máskép komoly épületet oly vidorrá. Egészen jurátus társaim közt éreztem magamat.

Itt találtam Marschalkó Tamást, jogászkori pajtásomat, minden jóban és roszban osztályos czimborámat. A viszontlátás kitörő örömet szült.

Ott töltöttem a délutánt, az estét késő éjig. Mulattunk fesztelenül s elpolitizáltunk, mint akár a Pillvax vagy Hollingerben. Hazafias érzelmü, derék, szabadelvü fiu volt mind s a válság pillanatában is az maradt. Mennyi hős vált ki belőlök, hány lőn halhatatlanná, harczolni pedig egy szálig mind elment. Az 1848–49-iki hadjárat történetében eltörölhetlen betűkkel van följegyezve sok név, a melylyel ma itt találkoztam; igy: Klapka György, Mariássy János, Asztalos Sándor, Szabó Imre, báró Mednyánszky László, Korponay János, Marschalkó Tamás, Prónay István, Somsich János, Udvarnoky Géza, Kerkápoly Mór és kisebb-nagyobb mértékben valamennyi.

Ezután mindennapos voltam a testőr-palotában. Hivatalos ügyeimet elvégezve, siettem a lelkes magyar fiuk közé. Itt étkeztem, együtt töltöttük el a délutánokat, s velök jártam a külvárosi szinházakba. Ezen derék fiuk közt volt most már az én otthonom. A palotában levő vendéglő kegyetlenül rossz, de irtóztató olcsó, a »rongyos« nevet kapta. Soha se hivtuk máskép. És a -116- rongyosban nekem jobban izlett az a silány kotyvalék, mint a »Matschakkerhoff« vagy »Wildermann« perdrix aux truffes-jei, mert szellemes magyar társalgás, elmés ötletek, egészséges élczek s kedélyesség füszerezte. Az étterem minden hónap 20-tól 23-ig tökéletesen üres volt, 24-én kezdett népesedni, 26–27-én már a helyek elfoglalvák, s a következő hó 20-áig rendes kerékvágásban maradt; ennek egyszerü oka, mert minden hó 20-án kapták ki a testőr tiszt urak fizetéseiket, hát mig abból tartott, jól kellett élni. Azután járta a »rongyos.« A rongyosnak édes társa a »piszkos«, ez a kávéházi helyiség, a testőrpalota tőszomszédságában; alacsony, egyszerü terem, távol azon fényüzési kiállitástól, mint ez időben az efféle helyiségek Bécsben büszkélkedtek, de körömszakadtig magyar volt, ugy, hogy a német kávéslányok is megtanultak s magyarul beszéltek. Itt nemcsak a testőrök mulatoztak, de a tábornok és ezredes tanár urak is, aztán meg a testőrség lovászmesterei szintén ide járogattak. E szerint az ő magyarságuk a palotán túl is kihatott, annyira, hogy a józsefvárosi szinházban, melynek törzslátogatói voltak, a »Localsängerin«, ha csak szerét tehette, a délczeg testőrök örömére egy-egy magyar dalt énekelt. Annyi »éljen«-t és »ujrá«-t lehetett itt hallani, mint akár egy magyar város szinházában. És ha valamelyik kedvencz szinésznő jutalomjátéka volt, a testőrpalotának minden lovásza a karzaton leste a földszinten s páholyokban levő tiszt urak tetszésnyilatkozatait, miket oly erősen viszhangoztak, hogy egész vihar keletkezett; aztán repültek le a koszorúk öles nemzeti szalagokkal.

Fordultak aztán itt elő igen pajkos tréfák is. Vincze a hóbortig jókedvü s a könnyelmüségig szilaj fiu, -117- örökké azon törte fejét, miként lehetne valami csattanó mulatságot szerezni a pajtásoknak; szerzett is, néha a bosszantásig csattanósakat. Valami Seiden nevezetü tiszt, a ki Vinczével hajdan egy ezredben szolgált, Bécsbe jött, s Vinczéhez, mint régi pajtásához szállt. Vincze sokat mókázott felette, s mert a társalgás magyarul folyt, sőt ha a neve előfordult, azt is mindég Selyemnek mondta, az asztaltársaságot sokszor megnevetteté, s szegény Seiden a maga rovására a többivel nevetett. Egyébiránt, szegény, jó katona lehetett, de embernek iszonyu együgyü sléziai volt. Mindent elhitt, a mit neki mondottak, még a legbadarabb dolgokat is, s szörnyen tudott csodálkozni. Egyszer Vincze rettenetes szomoru képet csinált. Kérdezték, mi baja? azt felelte: Ugy veszem észre, a sógornak pénze nagyon fogytán van, félek, hogy kölcsön kér, hát meg akarom előzni, s a kétségbeesettet játszom.

Másnap este a jámbor sléziai jön haza barangolásából, s amint benyit a szobába, elorditja magát, becsapja az ajtót, lélekszakadva fut a napos tiszthez. Elek Miska volt a napos, kinek gyengeségein mindég kifogtak, valahányszor napos szolgálatot tőn, mert hát szegénynek a többi gyöngeségei mellett, gyönge itélő tehetsége is volt. Seiden szaggatott tételekben, arczából kikelve mondja: Vincze Friczi felakasztotta magát. Elek rohan oda, benyitja az ajtót, s látja, hogy Friczi, háttal az ajtó felé, az ablak mélyedésében ott lóg. Esze nélkül megy a palota-parancsnoknak jelentést tenni, ez hivatja a porkolábot, vele Vincze Friczi szobájához siet, ekkor már több testőr odasereglett. A porkoláb a hullát le akarja venni, de az első érintésre több darabban a földre hull. Erre az ágyból roppant nevetés hangzik elő, oda -118- mennek, a takarót leemelik, s Vincze ott fekszik, iszonyuan hahotázva. A sléziait akarta megtréfálni, tehát egy víkesztyűre ruházta a házisapkát, arra egy vánkost kötött, s felöltöztette otthoni ruháiba, a mit aztán felakasztott. Répásy maga is elnevette magát az ötleten, de Vincze ezért kétszer negyvennyolcz órai szobafogságot kapott. Elek Miskát aztán reggelig bosszantották, hogy mennyire megijedt egy árnyéktól.

Vincze Friczinek bátyja is volt a testőrségnél, két vagy három évvel elébbre, de különben vele egészen egy szinvonalon. Ha hozott is magával az ezredből egy csepp német nyelv-ismeretet, itt azt is elfeledte. Egyszer szolgálaton van a Burgban, s ép ő állt őrségen, mikor a Burg udvarában a testőrkapitánynyal a ló hanyatt vágta magát, s a tábornok lába eltört. Nagy zaj támadt, s ő felségeik is az ablakon nézték részvétteljesen, mikor a beteget elszállitották. Karolina, az anyacsászárné is mély megilletődéssel nézte a szomorú eseményt, s a magyar testőrhöz fordulva, mondá: »Just ist bey Ihnen ein grosses Ünglück geschehen.«

Vincze »igazodj«-ba vágta magát, a kardot meghuzta, s felelt: »Ich weisz Frau Kaiserin Mutter.«

Efféle kis adomákban a testőr-élet kifogyhatlan volt, de azért a szellemi élvek iránt is sok érzékkel birt; Prónay István művészi zongorajátéka nagy élvezetet nyujtott. Aztán Klapka György, Korponay János, Szabó Imre tudományos és szépirodalommal sokat foglalkozván, lelket gyönyörködtető s néha igen tanulságos felolvasásokat tartottak.

Megesett, hogy belépett oly ifju, ki a »Garnizon -119- Geist« ot elhozta magával; de itt hamar kiverték belőle, s akármennyire utban volt elkorcsosulni, rövid idő alatt észretéritették, s lőn belőle olyan magyar fiu, a milyet csak kivánni lehet. És ez aztán annyira vérébe ment, oly lelki tulajdonává vált, hogy ha ezredbe beosztották is, a testőrből kivált tisztet mindég meg lehetett ismerni, mert szive, lelke s nyelve magyar maradt ott is.

Magyar volt ez a testület minden izében; s a kinek lelke idegen czafranggal birt, itt megtisztult attól.

Mikor a válságos napok közeledtek, az udvari légkör magához vonta a Bécsben időző főurakat, főpapokat, kanczelláriai személyzetet, sok magyar születésü katona tisztet, de egyetlen testőrt sem.

A testőrök a nagy terem közepén halomra rakták az ezüsttel kivert vörös szép egyenruhát, s eljött mind a magyar kormánynak felajánlani szolgálatát. Eljött a testőr-őrmester: Répásy tábornok, eljött a főlovászmester Hrabács, eljöttek a lovászok, s gondolom az egyik kávéslány is. És aztán nem közönséges szerepet játszottak; soknak nevét megörökiti a hadjárat történelme, de még olyan is van, kinek a világtörténelem tart fenn egy-egy fényes lapot, mint Klapkának. Hányan elestek, mennyi került vesztőhelyre s a legtöbb hosszú fogságra.

Ha a magyar nemzet fennállásának második ezredévében is előfordulna oly mozzanat, hogy Bécs magyar kézre kerül, az első teendő volna, a magyar testőrpalota helyén az 1848-iki testőröknek emlékoszlopot emelni.

Szivemből szerettem őket, s azon kevesekkel, kik még meg vannak közűlök, maig is fenntartom a barátságot.

Ez a szellem, ez a barátság Bécshez tudott volna kötni hosszú időre, de nem tudtam megbarátkozni az otthonnal. -120- Németh Lajos előzékeny, sok belátással biró udvarias ember volt, semmi panaszom se lehetett ellene; munkával se voltam túlhalmozva soha, úgy, hogy néha 10 órától 2-ig, legalább másfél órát olvasással tölthettem. A legfőbb teendőm hivatalos száraz levelezésekből állt. Tehát se a bánásmód, se a munka, se pedig a dijazás elégtelensége volt az, mi azon elhatározást érlelé bennem, hogy Bécstől búcsut vegyek. Kezdtem kiismerni Wirkner Lajost, a ki főnökömmel szoros összeköttetésben volt, s igy vele az érintkezést ki nem kerülhettem. A legtöbb időt együtt töltötték, egymásnak gyöngéd meglepetéseket szereztek, s bizonyosan egymás titkait ismerték.

Wirkner Lajos minduntalan lerándult Pozsonyba, nehány napot ott töltött, s a mint Bécsbe érkezett, utja egyenesen Metternich herczeghez s a kanczellárhoz vezetett, aztán rózsás kedélyben jött Németh Lajoshoz. Gyanitottam, micsoda járatban utazgat Pozsonyba s az országgyülésiek is bizonyára tudták, hányadán vannak vele? És nekem annyiszor kellett hozzá mennem, hivatalos ügyekben, ezt én resteltem, kikerülnöm pedig lehetlen volt, de különben is undort kaptam ettől a bureaux élettől, hát biz én egy szép reggel, több havi ott tartózkodás után, leköszöntem.

Nagy kő esett le szivemről, mikor elhatároztam, hogy Pestre utazom. Pestre vágyott lelkem, Pesthez kötvék legszebb emlékeim. A testőrpalota volt az egyetlen hely, a honnan nehezen váltam meg, a többi Bécstől örömmel búcsuztam. Pozsonyban ki se szálltam, félvén, ha kedves jó pajtásaimat meglátom, ott rekedek, pedig szándékom volt, Pesten azonnal komolyan dologhoz látni. -121-

Ezerszer üdvözöllek ifju szép Pest! több gyönyör nekem a Dunáról szerény épületeidet látni, mint Bécsnek felhőkben uszkáló tornyait; jobban tetszik nekem itt az a fiatal pezsgő élet, mint ott az a megöregedett hullámzó tömeg.

Midőn Pesten partra tettem a lábamat, ugy kezdtem magamat érezni, mint ki hazulról sokáig elszakadva élt, s most a családi tüzhelyhez visszatért. Szivem hangosan dobogott.

VI.

Pest távollétem alatt egy századdal elébbre haladt. Találtam politikai szinezettel biró s határozottan szabadelvü nemzeti kört, melynek tagjai ügyvédek, birák, tisztviselők, irói nevezetességek, fiatal irók, művészek, leginkább a szinészi és zenevilágból, kereskedők, tekintélyes iparosok s nagy számu ifjuság. Gyönyörü s tágas helyiségében nagy termekkel birt. Hogy jó pincze és kitünő konyha legyen, eléggé kezeskedett a pap Kronperger Antal szakértelmisége; a mérsékelt árakról gondoskodott az igazgató választmány. Az ebédek, különösen pedig az estelik, igen népesek voltak. Élénk és érdekes tárgyalások folytak; minden korszerü eszme fel lőn karolva, s annak terjesztése egyik feladattá lőn. Tánczestélyek, hangversenyek s felolvasások tartattak. E kör volt Petőfi első felismerője, nem kapván Pesten kiadót, Vörösmarty ajánlatára a kör adta ki a halhatatlanná vált költő első műveit. A művészet, irodalom és politika e körben otthonra talált, s a közvélemény innen indult ki. Ha jött Willmers, itt mutatta be először a »Fóthi dal« átiratát; Bosco a kör vacsoráin csinálta -122- szemfényvesztő mutatványait, mielőtt nyilvánosan föllépett. A városi s megyei ügyek tüzetesen megbeszél tettek, a közvélemény pedig sok esetben innen nyert hangot.

Hát ez engem nagyon kellemesen lepett meg, de nem kevésbbé az is, hogy a nemzeti szinházban minden este nagy közönséget találtam; és hol rejlett ennek a titka? ott, hogy azalatt két, a nemzeti szinházra nézve – korszakot alkotó eredeti mű került előadásra; az egyik »Hunyady László« dalmű Erkel Ferencztől, a másik »Szökött katona« népszínmű Szigligeti Edétől. E két mű nagy közönséget hóditott az eddig árván tengődő nemzeti intézetnek.

A fiatal irodalmat is csoportosulva találtam. Petőfi már szerepet játszott; nem az a fakó fiu volt többé, a kivel Pozsonyban megismerkedtem, hanem finom magyar ruhába öltözködött, s magára tartó fiatal ember. Költeményei megjelentek, műveit dijazták s segédszerkesztő volt. Ekkor már Dobsa Lajos és Lisznyay Kálmán is leszármazott Pozsonyból. Tehát ezek hárman, aztán Bérczy Károly, Pálffy Albert, Pákh Albert (Kaján Ábel), Emődy Dani, Sükey Károly, Tompa Mihály, Berecz Károly, Obernyik Károly (már akkor a »főur és pór« czimü színművével akadémiai jutalmat nyert) asztaltársaságot képeztek a Pillvaxban. Jókai Mór még nem volt Pesten, de hire megelőzte, mert az »Életképek«-ben a »Hétköznapok« regényéből mutatvány jelent meg, az »ingovány oáza«, mely feltünést s körünkben csodálkozást keltett. Milyen elragadtatással, mondhatni lelkesedéssel beszélt róla Petőfi! Mindnyájan várva-vártuk megérkezését. Ez a kis társaság naponkint ebéd után elfoglalta kerek asztalát, s a fekete kávé -123- mellett folyt az adomázás, élczelés, többnyire egymás rovására nevettünk, a nélkül, hogy valaha harag vagy neheztelés lett volna a következménye. Pénz dolgában szűken voltunk, sőt egyharmada a társaságnak rendesen pénzzavarban is szenvedett, de kisegitettük egymást, ugy, hogy egyik-másik néha hitelét is igénybevette barátja kedveért. Volt társaságunknak tiszteletbeli tagja is, a mennyiben se iró, de még irójelölt se, csakis irodalmi barát volt, s ez Balássy Antal, (ma hétszemélynök). Vagyonos ifju, azonfelül nagybátyja után szép örökséget is tőn, legtöbbnyire ez segitett ki a bajból, minden érdek, minden haszon nélkül, csupán jópajtásságból. Sokan, a kik ma Petőfit eszményesitik, irtak róla, hogy igy meg amugy, készebb volt tűrni és szenvedni, mint bárkitől is kölcsönt elfogadni. Hát engedelmet kérek, Balássy Antal ő méltósága élő ember, mondja meg, nem én vezettem-e hozzá Petőfit, s nem volt-e ő szerencsés neki kölcsönözni? kölcsönzött biz ő, s Petőfi szótartón az igért napra visszafizette. Balássy szivességével legtöbbünket számtalanszor lekötelezett, s meg vagyok győződve, hogy ez mai napig neki kedves emlékei közé tartozik, s soha sem volt oka megbánni velünk a szorosabb barátságot, a mint hogy mi is mindig őszinte s elismerő barátsággal viseltettünk iránta.

Három szépirodalmi lap, a Regélő, Életképek és Honderü minden száma a társaság tagjai egyik vagy másikától hozott valamit; ennél az asztalnál aztán a szőrszálhasogatásig megbirálták. Petőfi leginkább az afféle »bibor ajk« kifejezéseket szerette nevetségessé tenni.

Tőlem a biráló választmány egy három felvonásos vígjátékot fogadott el. Élczeltek rá barátaim eleget, -124- nevetségessé tették előre a sikert, de azért mindenik örült, mintha csak az övé volna s óhajtotta egyéni és irodalmi szempontból, hogy becsületet arasson. De belém verték a félszt, főkép Petőfi, ki azt mondta: hallottam, oly rosz az a darab, hogy el sem lehet játszani. Én már hajlandó lettem volna visszavenni, s igy nyilatkoztam is. Ekkor Petőfi irt nekem: »Te nagyfejü vaddisznó! Hát nem érted a tréfát? vagy a saját árnyékodtól is megijedsz? Ha igaz, a mit Károlynak mondtál, hogy visszaveszed darabodat, mert kifiguráztalak pajtási körben, akkor megérdemled, hogy a Honderü örökös munkatársa légy, Nádaskayval meg Zerffyvel egy són s kenyéren élj Petrisevich Horváth Lázár vendégszerető asztalánál. Jó étvágyat kiván hozzá Sándor«.

Mint segédszerkesztőtől még néhány hasonló levelet birtam, mindegyikben volt szeretetreméltó gorombaság. Több becses tárgyaimmal együtt ezeket is elseperte a bekövetkezett vihar. Midőn a tábori életre szántam magamat, egy befejezetlen vígjátékot megőrzés végett gróf Teleki Sándorra biztam. Na hiszen jóra biztam, csak az isten őrizte, hogy saját bőrét is megmenthette. Egy megkezdett regényt pedig Vigyázó Sándornak adtam át. Ez az egyetlen tárgyam maradt meg a 48-as és azelőtti időkből, ezt aztán visszakaptam az ötvenes években egy igen elmés hátirattal. Ez volt mindenem, a mi a kevésből megmaradt, azt aztán befejeztem ily czim alatt: »Két év egy ügyvéd életéből«.

Petőfi levele egy cseppet sem nyugtatott meg. Petőfi benső barátságban élt Egressy Gáborral, nem birtam hát fejemből kiverni a gyanut, hogy Gábor szólt valamit Sándornak. Vagy kétszer el is indultam megkérdeni -125- Gábor véleményét, de mindég másfelé tereltem lépteimet és gondolataimat.

Végre elérkezett a nagy nap s minden sarkon ki volt ragasztva: »Nemzeti szinház: Eljegyzés álarcz alatt.«

Az ország fővárosaban, a nemzeti szinháznál első kisérlet fiatal embernek nem csekély dolog. Művelt és műértő nagy közönség előtt bemutatni magát, bizony mozgásba hozza a szivet. Csak legalább itt volnának tömegesen azok a pozsonyi jó pajtások! hogy megmentsék darabomat a botrányos bukástól. Erősen föltettem magamban, ha darabom bukik, többé nem mutatom magam pajtásaim előtt, hanem reggel kocsira ülök, megyémbe utazom, s elbujok valami ügyvédi irodába.

Nem ebédeltem, az izgatottság elvette étvágyamat, s az emberek közé sem kivánkoztam.

– Oh te kis bohó! Aztán azzal az ő édes szeretetreméltóságával, megnyerő kedves hangjával s bizalmas mosolyával rábeszélt, hogy tegyek vele egy sétát a városligetben. Ez, mondá, lecsillapitja izgatottságodat, meghozza az étvágyat, elrepiti az időt, s végre künn ebédelhetsz is valamit.

– Nagy gyermek! a vigjáték – meglásd – tetszeni fog, vigasztalt Lendvay. Aztán oly erőkkel betöltve! Arról meg vagy győződve, hogy én mindent elkövetek a darab sikereért, és a többi is ugy van vele. Kik hát a szereplők? Laborfalvy Róza, Lendvayné, -126- Priell Kornélia, Egressy Gábor, László Józsi, Lendvay Márton és Telepy. Van-e még kivánni valód?

– Van, szavakat s módot találni, hogy jóságtokat eléggé megköszönhessem.

– Mondhatom neked, mindenki a legjobb kedvvel tölti be szerepét. A darab pedig élénk, mulattató s keregded.

Magában azzal is végtelenül lekötelezett, hogy darabomban szerepet vállalt, de az neki nem volt elég, biztatott és szórakoztatott is egész délután.

Hat órakor tértünk vissza, ő a szinházba ment öltözködni, én meg elmentem félreeső utczákban járkálni, hogy senkivel se találkozzam.

Istenem! milyen játék, milyen előadás volt ez! Még maig is hálával gondolok rá. A közönség megszokta volt e jelesektől a remeklést, de ma minden igényeket, minden várakozást felülmultak. A hölgyek kecs, izlés, finomság és igéző nőiesség által elbájoltak mindenkit Egressy Gábor, kiről eléggé mostohán gondoskodott a természet, vas szogalom s ernyedetlen munka által azon szinvonalra emelkedett, hogy egy Löwe és Laroch azt mondá róla: Minden izében művész. Csodálatos! hol képezhette magát ennyire? Aztán László Józsi, ki játszi kedélyével csillogott, mint derült napfényben a hegyről csergedező csermely tükre. Üdült a lélek, repesett a sziv, ha az ő utánozhatlan alakitásában gyönyörködhetett. Az ő Dávidja, Scot nemese, Bábelje egyetlenek voltak és maradtak. Szerdahelyi Kálmán, ki szintén méltó kedvencze lőn a közönségnek, kisérletet tőn a fentebbi szerepekkel, de a közönség nem találta fel László Józsit, s Kálmán elég tapintatos volt elődjének főbb szerepeihez -127- többé hozzá nem nyulni. Lendvay Márton meg valóságos tünemény volt; daliás alak, tele elegantiával. Mozdulataiban finom, öltözékeiben választékos, modorában megnyerő. Megjelenése soha sem volt hatástalan; minden állásáról mintázatot vehetett volna a szobrász; fesztelen s mégis gömbölyded mozdulatait maga Saint Leon is megirigyelhette. És ezen Lendvay helyét betölteni jött Feleky Miklós. A lángszivü, lángeszü s hős Mátyás király után a gyámoltalan Ulászló.

Abban a korban, a melyről megemlékszem, azokat a jeleseket nem pénzkérdés serkentette előre, hisz oly szerény volt dijazásuk, hogy például Lendvaynak egész évi fizetése nem tett ki többet, mint a mennyit Feleky két hónapra kap. De nem is ismerték ám feladatuknak örökké zsarolási ostrom alá fogni a szinházat, nem tekintették fejős-tehénnek, hanem édes otthonuknak, melynek fentartásán és felvirágzásán szakadatlanul fáradoztak. Szerették az intézetet s érdekeinek a magok érdekét készséggel alárendelték. Ők nem pénzkérdés arányban emelkedtek, őket vezérelte az ügyszeretet, s ragadta pályájokon feljebb és feljebb a közönség lelkesedése. Ezért vitték oly magasra, ez a válasz Löwének, hogy hol képezhette magát ennyire?

Hazafias – akár erkölcsi, akár anyagi – áldozatokra mindig az elsők közt szerepeltek.

Megérdemlik ők, hogy a nemzet emléköket az igaz és derék hazafiak közt megőrizze.

Nagyon eltértem, de e visszaemlékezések oly édesek, hogy szivesen elidőzöm mellettök.

Előadás után a szinház-csarnokban Császár Ferencz -128- bemutatott az öreg Szemere Pálnak. Szemere megölelt nyilvánosan. E megtiszteltetést az előadó művészeknek köszönhettem.

Nemsokára ezután Jókai Mór is megjelent köztünk. Erőteljes, izmos, szép szőke fiu volt. Egyszerre jelent meg »Hétköznapok« czimü regényével. Petőfi már előre felépitette köztünk Jókainak a dicsőség csarnokát, most még hozzájárult az, hogy kétkötetes regényt hozott a kezében, hát ő bizony mindjárt tekintély lőn, de miként is ne, kétkötetes regényt irt, ilyennel még egyikünk sem dicsekedhetett. Ez aztán igazolta mindazt, a mit Petőfi róla előre hiresztelt. Megszerettük s első pillanattól fogva sok súlyt fektettünk barátságára, ámbár ő zajosabb mulatságainkban soha sem vett részt; a komlókerti estelik, a Pillvax kerekasztala sohasem tisztelhette vendégeül. Ellenben a körbe szeretett eljárni, s néha egyik-másik pajtáshoz.

Bizonyos helyeken nagyon kezdett szemet szúrni, hogy a kör szabadelvü szelleme nagyon kihat mindenfelé, ujitási eszmékkel foglalkozik, s felöleli magába az ifju értelmiségi elemet, egy konservativ kört alapitottak »Gyülde« nevezet alatt. Nekiállottak ifjuságot toborzani, hogy majd igy a nemzeti kör hatását ellensúlyozzák. Minden mívelt s az értelmiséghez tartozó fiatal embert dijtalanul fölvenni ajánlkozott, sőt ha kiváncsiságból valaki odavetődött, roppant megvendégelték, csak hogy elvigye a hirét, el is vitte, de nem volt benne köszönet. Sehogy sem tudott ez a gyülde zöld ágra vergődni, sehogy sem tudott fiatalságot fogni, minden fényes kiállitása, bőkezüsége daczára csak az alapitó urak kongtak benne, igy aztán tengődött egy darabig, mig végre végelgyengülésben kimult. A szabadelvü -129- kör ellenben napról napra mindinkább izmosodott.

Petrisievich Horváth Lázár gyönyörü dunaparti szállásán zenével s énekkel egybekötött reggélyeket szokott adni hetenkint. Nagy közönség eljárt ezekre, de iró, főleg fiatal iró, a Honderü egy-két munkatársán kivül, ott látható soh’sem volt.

Egyik estén függönyös földszinti páholyából magához int engemet. Kiváncsi voltam, vajjon mit akar? Holnap okvetlen jőjjön el a reggélyre, igen fényes lesz, s azonkivül nevezetes személyiségekkel fog megismerkedni, ma érkeztek Szt.-Pétervárról.

Találtam ott egy őszbeborult, hajlott öreg urat, az orosz legfőbb biróság elnökét, ki elég tisztán s a legjobb kiejtéssel beszélt magyarul. Nagyon elcsodálkoztam, mikor hallottam, hogy neve Palugyánszky. Harmincz s néhány év előtt ment ki mint nevelő, aztán hivatalnok lőn, megnősült s ma nagy ur. Eljött még egyszer látni hazáját, s attól örökbucsut venni. Fiát is magával hozta, ki testőrtiszt. Meglepő szép és élénk ifju volt. Ez egy szót sem tudott magyarul, de mindjárt hozzám csatlakozott; velem jött ebédelni, elvittem kávézni a kerek asztalhoz; végtelenül megszerette barátimat. Bebarangoltam vele Pestet, elmentünk a szinházba, Hollósy Kornélia és Stéger valóságos lelkesedésbe hozta. Fölvezettem a szinpadra s bemutattam az ünnepelt művésznőnek. E kitünő szivességért nem győzött elég köszönetet mondani.

Másnap az öreg ur azon óhaját fejezte ki, hogy szeretne még egyszer életében a Gellérthegyről széttekinteni, ajánlkoztam kisérőül, valamint fia is. Fölmentünk, -130- helyenkint két oldalról vezetve a roskadozó öreg urat. A csillagvizsgálóhoz elérve, meginditó volt látni, a mint kezeit Pest felé kitárta, mintha magához akarná ölelni, aztán tenyereit szemeire csapva, zokogásba tört ki. »Nagy és széppé lettél oh Pest! mióta nem láttalak, sóhajtott, virágozzál, s légy dísze ne csak az országnak, de a világnak is!« aztán leült, fejét tenyerére fektette s némán nézett; azt hiszem, imádkozott. Nagy sokára távozásra birtuk. Kezeivel csókokat hányt Pestre, midőn lefelé haladtunk.

Vagy nyolcz-tiz napot töltöttek Pesten, mialatt az ifjuval nagyon összebarátkoztam.

Elváláskor azt mondta: Nem valószinü, de ha mégis találkoznánk az életben, mint jóbarátok tekintsük egymást.

Az ifju irodalomban Petőfi és Jókai közt megoszlott a vezéri szerep. Jókai azonban csak irodalmi dolgokban, komoly összejövetelekben s nagyon is szolid mulatságainkban vett részt, mig Petőfi a kerekasztalnál, a komlókertben, itt-ott zajosabb mulatságokban, sőt néha szilajabb tréfáinkban is osztozott.

Petőfi szerette megtréfálni pajtásait; igy tett velem darabom előadása előtt; igy tett szegény kis Halász Józsival; ez egy jámbor verselő ügyvéd volt, csupa szelidség és jóság, ép olyanok voltak versei is. Egyszer a kerekasztalnál roppant melegséggel beszélt Hahn Hahn Ida grófnő műveiről. Petőfi gúnyosan mosolygott, mert a nevezett irónő műveit roppant izetlenségnek tartotta, de nem szólt semmit. Másnap a fekete kávénál lapot vesz a kezébe, forgatja, olvas, mi nekünk feltünően szokatlan volt. Egyszerre felkiált: -131-

– Mi ez? s elkezd olvasni: Halász, fiatal költő barátunk Hahn Hahn Ida grófnő sikereitől föllelkesülve, többé nem saját neve alatt fog irni, hanem felveszi a »Kappan Kappan Józsi« nevet.

Halász elrohant, s darab idő mulva jön vissza diadallal hozván a lapot s szólt:

– Ugyan felültetett mindnyájatokat Sándor, egy szó sem igaz, semmi sincs a lapban.

Ép akkor volt Halász Józsinak a »Honderü«-ben egy érzelgős költeménye: »a hópihe«.

Más alkalomkor, vasárnap a déli órában sok díszes közönség hullámzott a váczi-utczában. Mi is ott sétáltunk, a városház felé eső sarkon egy üres nagy targoncza volt. Azt kérdi Petőfi Pálffytól:

Petőfi szó nélkül belevágta magát a targonczába, kezeit keresztbe fonta s rákiáltott Pálffyra:

Pálffy megereszté hosszu lábait s három lépéssel az utcza másik oldalára sietett, hogy hahotánk elől meneküljön.

A Wartensleben gróf-kisasszonykák mindig sürgettek: -132- Jaj beh szeretnők ismerni Petőfit, gyönyörün ir, tömérdek költeményét könyv nélkül tudjuk. Ugyan Degré bácsi, hozza el egyszer hozzánk.

– Született Patay asszonyságnál Hevesből. Kedves két lánykája van. Könyv nélkül tudják költeményeidet.

Este aztán Sándor fölvette a broccados selyemattilát, s mentünk a szénatérre, a hol most a Geiszt ház áll.

Az előszobában Sándor ajkai megrándultak, s gyanusan tekintett rám. Nem mertem szemei közé nézni. Nem tudom, mit csinált volna velem, ha megtudja, hogy egy gróf házához hoztam. Én egyébiránt nem csaltam meg, mert a grófné született Patay Boriska volt. Beléptünk.

Azt hiszem, Sándor ebben a pillanatban megfordult volna, ha a grófné véghetetlen nyájassága, a két kis gróf-kisasszony kitörő öröme s Balássy Tóni jelenléte le nem bűvöli. Még magához sem tért meglepetéséből, mikor a mellékszobából betoppan a jó magyar kinézésü gróf e szókkal:

– A ki lelke van! örülök, hogy haza kerültél Sándor -133- öcsém, mert reméllem, házunkat ezután ugy tekinted, mint otthonodat.

– Én Guszti bátyád vagyok, ha elfogadsz, aztán csak tegezz, mint ezek a barátaim.

– Ez a, gondolom »vaddisznó« akará mondani, de hamar észrevette magát, hogy mégis csak illetlen kifejezés volna, hát jobbra-balra felrángatta vállait, krákogott is hozzá, aztán kihozta, hogy ez a barátom nem mondta – –

– Jól tette, nevetett bele Wartensleben, mert megijedtél volna német nevemtől s szépen várhatnánk rád, pedig hevesi vér vagyok, annak is a javából. Na gyujtsatok rá fiuk, itt a szivar.

Azután a kis lányok beszéltek költeményeiről, többet elszavaltak, s Petőfi csak ugy ámult és csodálkozott. A grófné, kinek minden vonására a jóság és nyájas szeretetreméltóság volt irva, oly előzékeny szives s magyaros hangon társalgott Sándorral, hogy ez rövid idő alatt fesztelenül kezdte érezni magát.

Az estelinél mindig a kis lányok szolgálták Petőfit, ki utoljára ugy nekihevült, hogy legujabb, s még sehol meg nem jelent költeményeiből néhányat elszavalt.

– Te ugyan megjártad, engem akartál megtréfálni, de én szedtelek rá, mert igen jól mulattam.

Ezután, nem ugyan gyakran, de néha ellátogatott Wartenslebenékhez, hol mindég jól találta magát. -134-

Petőfi nézeteit s hajlamait ismerve, sokak előtt ez hihetetlennek látszhatik, pedig tény, hivatkozom oly tekintélyes és szavahihető urra, mint Balássy Antal hétszemélynökre, s hivatkozom a még élő Wartensleben Amália grófnőre, a másik Klára, igen ifju korában hunyt el, mint férjezett Ráday Pál grófné.

Pákh Albert, mint a Pesti Hirlap sokoldalu s elmés ujdondásza, valami vidéki tisztelőitől néhány sodart kapott elismerés jeléül. Na hisz a sódarak nagy elismerésben részesültek. Pákh meghivott rá valamennyiőnket. Alig fértünk el szűk lakásán, de azért nagyon jól találtuk magunkat. Vigan folyt az estéli, s Petőfi itt olvasta fel először »János vitéz«-ét óriási taps, tetszés s lelkesedés közt. Itt jelent meg teljes társaságunkban először Czakó Zsigmond, kinek »Kalmár és tengerész« czimü szinműve oly hatást idézett elő. Egy óra alatt mindnyájunknak szeretett pajtása lőn. Ezután sokat forgott társaságunkban.

Petőfi és Jókai nagy reményekkel s szép kilátásokkal megalakitották a »tizek« társaságát. Ők másokban is annyi tehetséget kerestek, mint a mennyi bennök élt. Ez persze nagy csalódás volt, s közülök egy-kettőt kivéve, a többi alig birt megfelelni azon iránynak, melyet ők kitüztek. »A magyar nép nyelvét irodalmi értékre emelni«. De másrészről e tiz éltette s tartotta fenn folytonos működésével a szépirodalmi lapokat, mig a szerkesztők silány s rendetlen dijazásban részesitették. Magok akartak tehát lapot kiadni, a mihez nem kapták meg a szükséges engedélyt.

A tizek: Petőfi Sándor, Jókai Mór, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Pálffy Albert, Lisznyay Kálmán, Pákh Albert, Obernyik Károly, Bérczy Károly és Degré Alajos. -135-

Ezen egyesülésnek, ha az irodalomra nézve nem is volt meg az a hatása, a mit egyik-másik várt tőle, de volt azon eredménye, hogy valamely kapocs összefüzött, s alakult egy oly pajtásság, mely az életen át huzódott, s e tiz egyén egymás sorsa iránt mindig érdeklődött. Valahányszor kidőlt egy, a megmaradottak ugy tekintették, mintha közel családtag hunyt volna el. Ma még hárman vagyunk: Jókai Mór, Pálffy Albert s én. Valahányszor találkozunk, érzékeny öröm fog el hogy még látjuk egymást, s csak ugy találgatjuk, ki lesz az utolsó? Nem soká fog késni a felelet, mert a mi óránk is közelget.

Lisznyay Kálmán beteg volt; ő minden évben legalább kétszer halálos betegségen ment át, s mihent jobban lett, nagy nevetés közt mondta s taglejtésekkel kisérte, hogy lelke már a nyelve hegyén ült, s Sebestyén Kovács Endre miként nyomta azt vissza.

A magyar-utczai földszinti szobájában betegen feküdt Lisznyay. Odagyülekeztünk délutánonkint egyetmást megbeszélni s néha elkártyázgatni. Petőfi nem játszott, de azért eljött, néha agyba-főbe szidott bennünket, máskor meg felolvasott. Emlékszem, az ablaknál egy kis asztal állt, Petőfi felült rá, lábait lelógázta, s itt olvasta fel először »A hóhér kötelét«. Másik asztal Lisznyay ágyához lőn illesztve, itt folyt a kártyázás. Épen färbliztünk Tompa, Dobsa, Bérczy, a fekvő Lisznyay és én. Tompának levele érkezett, felbontja, arcza kiderül, pedig ép egy nagy zsinórt huztak el óra elől. A levelet nyugodtan összehajtja, zsebre teszi s szól:

Ez a szép hivatás ily bűnös foglalkozásnál érte. Hiába! fiatalok voltunk.

Petőfit utolérte a vágy külföldre utazni, s ennek kivitelén sokat törte a fejét. Emichhel kisérlett egyezkedni kiadandó műveire, nem sikerült, kapta magát s irt Pulszky Ferencznek, hogy módjában áll, hát előlegezze neki a szükséges összeget, a mig műveire a kiadóval egyesség jön létre. Szegény Sándor bizonyosra vette a sikert, s uti terveket készitgetett.

A büntető törvénykönyv kidolgozására kiküldött országos bizottság tagjai már Pesten működtek.

– Itt van Pulszky, mondja Petőfi, szeretnék vele ugy véletlenül találkozni, mert még levelemre nem felelt.

– Az nagyon könnyü, világositottam fel, Emmerlingnél ebédelnek a bizottsági tagok, ott lesz ő is bizonyosan.

Ott volt egy hosszu asztal a bizottság részére megteritve. Mi csekély távolságban egy kis asztalnál szerényen meghúztuk magunkat s étkeztünk.

Az ország nevezetességei lassankint megjöttek s a hosszu asztalt elfoglalták. Pulszky köztük volt, a mint észrevette Petőfit, udvariasan odaköszöntünk. Nagy sokára Pulszky fölkel helyéről s hozzánk jött, leült s elkezdett irodalmi dolgokról beszélni. Mondta, hogy most ő is regényen dolgozik, nem tudom már, görög vagy római történelemből, s rövid vázlatát adta tárgyának -137- És amint beszélte, Lisznyay iszonyu torokhangon mindig belezúgott:

– Ej beh hatalmas! nagyszerü, dicső! aztán meg: óriás hatásu! és kifogyhatlan volt a csodálatban.

– Kedves barátom! leveledre személyesen akartam megadni a választ. Nagyon sajnálom, de sok károm volt a gazdaságban, s most a szécsényi jószágon annyi befektetésre kellett költekeznem, hogy egészen ki vagyok meritve. Kivánságodat ez alkalommal sehogy se teljesithetem. Ezzel kezet nyujtott s visszament a nagy asztalhoz.

Lisznyay fejét két öklére fektetve, az asztalra könyökölt s merően nézett a távozó után. Nagy sokára egész elkeseredéssel mondá:

– Edd meg a regényedet, ha tudom, hogy nem adsz pénzt, bizony nem dicsértem volna.

Akkoriban a Honderü valóságos hadjáratot folytatott Petőfi ellen. Különösen Zerfi a legrosszakaratubb birálatokat irogatta. Petőfi révén a tizekkel általánosan ellenséges állást foglalt, a hol csak lehetett, s a kihez csak hozzáfért, azon szeretett volna nagyot ütni.

Egyszer reggel álmomból Lauka Guszti és Lisznyay Kálmán nagy lármával fölvert.

– Ez mégis sok! kiált Guszti heves taglejtéssel, az a hitvány Zerfi ma kegyetlenül neked megy.

Midőn öltözködésemet végeztem, visszatértek, azzal a hirrel, hogy Zerfi nem verekszik.

Zerfi lakására mentünk. Nincs itthon, Nádaskayhoz ment. Mi is mentünk Nádaskayhoz.

Bocsánatot kértem a nőktől, s aztán Zerfihez fordultam a kérdéssel: hát csakugyan megtagadja az elégtételt?

– Akkor én igy fizetek, s ezzel oly fricskát vágtam az orrára, hogy mindkét kezével odakapott.

Ezzel a fricskával ledöntöttem a Honderünek egy szilárd oszlopát, s a fiatal irodalmat megmentettem egy részrehajló, rosz indulatu, s pártoskodó itésztől, mert Zerfi ettől a pillanattól kezdve nem csak letünt a sajtó teréről, de még Pestről is eltünt. Senki sem sajnálta, mert felháboritó volt az a hang és modor, a minővel ez az ember Petőfiről és műveiről szólt.

Nem éltünk mi elkülönözve, hanem résztvettünk a többi ifjuság üzelmeiben is. Akkor volt az országban a főispáni helyettesek rendszeresitése napirenden, a mi visszahatást szült az országban s izgatottságot az ifjuság közt. Luka Györgyöt kinevezték Hont megye főispáni -139- helyettessévé. Hontmegye konservativ eleme, tehát majdnem egész Hont értelmisége s tisztikara b. Majthényi László vezetése alatt Pestre jött üdvözletére, s elég merészséggel birtak itt a szabadelvü közvéleménynyel szembeszállva, az illetőnek fáklyásmenetet rendezni. Luka a szép-utczában lakott. Az ifjuság hagyta az urakból álló menetet odavonulni, nyomban utánuk kiözönlött a Pillvaxból s a barátok terén kettéválva, az egyik rész a hatvani-utczába, a másik a czukor-utczába tartott szétverni a tisztelgőket. Egyszerre a szép-utcza mindkét vége fiatalság által el lőn zárva, s iszonyu lárma támadt: Üssétek a pecsovicsokat! akár a hatvani-, akár a czukor-utcza felé menekülni lehetlenség; a tisztelgők mind összébb s összébb szorultak, a kik szélről estek, a bántalmazás elől menekülendők, nyomkodták a középen levőket, kik hogy egymást fel ne perzseljék, égő fáklyáikat magasra tartották. Itt-ott puffogás is hangzott, jaj- és káromkodástól kisérve. A roppant zűrzavarban végre a László-féle ház kapuja megnyilt, s Hontmegye tekintetes Karai és Rendei azon egymást taszigálták be. Udvart, lépcsőt, kapualjt az égő fáklyákkal elfoglalván, az irtóztató füstben majd megfultak. Künn pedig az ifjuság ellepte az utczát, s országos macskazenét rögtönzött. Ez volt Hontmegye ünnepélyes tisztelgésének a vége; de nem volt vége, mert a tekintetes Karok és Rendek nehány nefelejts-foltot s égési sebeket vittek haza.

Ugyan ez időtájt Tisza László, biharmegyei főispán-helyettes, hasonló kitüntetésben részesült, de fáklyafüst nélkül. Elterjedt a hire, hogy itt van a hires Tisza László, estére meg kell macskazenézni. Azon időben tűzőrségre mindég egy osztály lovasság rendeltetett -140- Pestre. Tisza védelmet kért a tervezett bántalmazás ellen, hát kirendelték az osztály huszárt. Mikor a fiatalság megindult, tervét végrehajtani, meglepetéssel látja, hogy az Ujtértől kezdve a Bálvány-utcza végig el van foglalva huszárokkal.

– Tessék. Ezzel helyet nyitottak, a fiatalság Tisza lakása elé özönlött s lovas fedezet alatt adta a macskazenét. Mikor már egy darabig folyt, oda lovagol Bárány őrnagy, s azt kiáltja:

Harsány »éljenek a huszárok!« volt rá a felelet, s a tüntető sereg szép rendben visszavonult.

Másnap a »Két oroszlán«-nál együtt ebédeltem Bárány őrnagygyal, ki tetőtől talpig igaz, derék magyar volt, nevetve mondta: »Neki csak az volt rendeletbe adva, hogy a rendetlenséget s kihágást akadályozza, ott pedig minden rendben történt, kihágás sem volt. Csoportosulás vagy lárma betiltására nem kapott felhatalmazást.« Közelebbről megismerkedtem vele, s a hat hét alatt, mig pesti szolgálatideje tartott, sok jó órát töltöttem társaságában. Petőfi költeményei mindég a zsebében volt; a rajongásig szerette. Neje lelkes, mivelt asszonyság, tüzetesen ismerte irodalmunkat, s Kúthy Lajos, Gaál Józsi mindennaposak voltak nála. Ez alkalommal ismerkedtem meg Cserey Náczi századossal, s ugyanazon ezredből Ihász Dani főhadnagygyal, a kik azután -141- szorosabb barátságba is léptek velem, s a kikkel a hadjárat idejében sok jó órát töltöttem a tábori tűznél, mikor bográcsban főztük a theát.

Cserey Náczi Kúthy Lajossal is baráti viszonyban élt, s megtörtént, amint Kúthynak hóbortjai voltak, hogy éjfél után két órakor fölvert, Csereyt meglátogatni. Én kaptam mindenen, a mi rendkivüli, s mentünk a laktanyába.

– Szivesen pajtás, azzal ment Náczi s kis idő mulva visszatért egy katonakenyérrel s vöröshagymával, sót tett mellé meg pálinkát. És Kúthy hozzálátott, hogy nekünk is kedvet csinált, aztán mindhárman falatoztunk, mint a telivér bakák, s hallgattuk Náczi bácsi kalandjait, ki a legédesebb hangon, a legkomolyabb szemekkel legvadabbakat fillentett.

– Lásd, mondá Kúthy, mikor hajnalban hazafelé ballagtunk, igazi irónak igy kell keresni a jellemeket, embereket s kalandokat, nem pedig a termekben.

– Azt, hogy jól esik a száraz kenyér vöröshagymával is, törköly pálinka mellett, ha éhes az ember, s szivesen adják.

– Ezért a tanulmányért nem érdemes éjfél után három órakor a laktanyába fáradni, azt a nélkül is felfoghatjuk.

– Igen, de tapasztalni kell. Festett táj, legyen az bármily művészi remek, csakis árnyéka marad a természetinek. -142-

Csinált Kúthy efféle különczködő zseniálitást akármennyit, ha rájött az idegesség, s izgatottság miatt aludni nem birt.

Egyébiránt Kúthy az irodalom arszlána volt. Választékosan s mindég a legujabb divat szerint öltözködött, s azért a védegyletet, mely az ország kitünőségeit, az egész irodalmat, nagy közönséget és az ifjuságot tagjai közé számitá, őszintén soha sem pártolta, s csakis erkölcsi kényszerből vetette magát alá, s akárhányszor zugolódott a honi készitmény tökéletlensége ellen. Azonban úszott az árral, s koptatta a gácsi posztót. Nagyon szerette az illatszert, ez az egy tárgy volt, amit magának kikötött, mert Mosch készitményeivel nem tudott megbarátkozni.

Kúthy fényüzően élt; urias kényelemmel berendezett termeiben, hetenkint szerdán estélyre gyülekezett össze az irói világ. Itt a fiatalok megismerkedtek a tekintélyekkel, hallottak és tanultak, mert gyakran folyt az eszmék harcza, mi által a fogalmak s izlések az ifjabbaknál tisztultak. Kúthy estélyeinek nagy érdemök, hogy az irók egymást közelebbről ismerni tanulták, s mintegy ellenőrizte egyik a másikának működését; összevegyültek nagyok és kicsinyek, öregek és fiatalok, hogy társalogva egyik oktasson, a másik eltanuljon. Előnye volt ezen estélyeknek az is, ha vidékről egy-egy társ felvetődött Pestre, nem kellett házról házra járnia ezt vagy azt az irótársát felkeresni, a mivel rendelkezésének fele idejét eltölthette. Kúthy estélyére ment, ott találta barátait, s ott ismerte meg az ifjabbakat. Ily estélyen ismerkedtem meg Szemere Miklóssal, itt Kazinczy Gáborral, kinek ékesszólása oly mély benyomást tőn rám. Ha Kazinczy Gábor ugy irt volna, -143- mint beszélt, sok gyönyört szerezne még a mai világnak is.

Petőfi ezen estélyekre nem járt, soha sem adta okát, de nagyon valószinű, hogy a pozsonyi rideg fogadtatás bántotta most is.

Pest igen megélénkült, több főur, ki azelőtt Bécsben vagy külföldön időzött, Pestre tette át lakását, igy gróf Batthyányi Kázmér a dynasta s két unokaöcscse: Ödön és Gusztáv; gróf Károlyi Lajos s mások. Divat lőn páholyt tartani a nemzeti szinházban, kék babos ruhát viselni, Füredi Miska és Decau Mari népdalait megtapsolni. Adtak karton-ruhás estélyeket, s a nagy ebédek franczia bor nélkül folytak le. A magyar szivargyártás virágzani kezdett annyira, hogy még Szentkirályi Mór is ebbe az üzletbe fogott. Valero nagy selyemgyárt állitott s a kirakatokban tételről-tételre ezt a felirást lehetett olvasni: »honi.« Rövid idő alatt Pesten az uralkodó szellem a magyar lőn, az ipar roppant lendületet nyert, a gyárak szemlátomást emelkedtek s a bukások gyérültek.

A politikai élet is mozgalmasb volt, mint valaha. Itt működött a büntető törvénykönyvet készitő országos bizottság, aztán a nemzeti kaszinó, nemzeti kör és az árvagyülde, hol mindenütt országos és napi kérdések megvitatásai folytak. Nagy hullámokat kezdett verni a centralisáló párt, élén báró Eötvös Józseffel, és mig a lapokban az eszmét erősen felkarolta Csengery Antal és Irinyi József, addig Eötvös József egy korrajz regénynyel iparkodott a megyéknek megadni a halálos döfést. »A falu jegyzője« igen elterjedt, igen olvasott, de túlságoskodásai miatt eléggé ellenszenves regény volt. A centralista párt, noha roppant kisebbség, erősen támadta -144- a megyei intézményeket; a legszelidebb fegyvernemtől a legerősebbig mindent használt, a regénytől kezdve a külföldi tekintélyekig, a napi sajtótól a történelmi nagy művekig sok eszközt megmozgatott, hogy elveinek diadalt szerezzen.

Nem tudott hatni, a nagy közönség, élén nagy férfiakkal, határozottan elitélte az eszmét. Az ifjuság meg épenséggel felháborodott ellene.

Fiatalság oly nagy számmal volt Pesten, mint azelőtt tán soha. Letették az ügyvédi vizsgát, s maradtak tovább is Pesten jurátusnak. Ha valaki kérdezte: miért nem néztek állás vagy alkalmazás után? a felelet lőn: Nem tudom, de érzem, hogy maradnunk kell.

A levegőben kellett lenni valaminek, a mi az embereket izgatta; a csillagokban, a mi jóslatszerű befolyást gyakorolt az idegekre, mert különösen az ifjuság, mindég eseményeket várt, s mint mondani szokás, nem fért meg a bőrében.

Mikor hire futamodott, hogy István nádor körútra készül az országban, feldobbant minden magyar sziv, s az ifjuság hevülő vére korlátot nem ismert. Nagy események előjelének tekintette azt, de hogy is ne? mikor történt, hogy egy nádor, még pedig hozzá főherczeg, megindult volna a magyart saját tüzhelyénél tanulmányozni? magát a népnek szinről-szinre bemutatni? megismerni a földet, látni a városokat, helységeket és szokásokat, meggyőződni a szellemről, s megmutatni, hogy közelről érdekli az ország s annak ügyei.

Csúzy Pál, zalamegyei nagybirtokos, többször meghivott, hogy mennék hozzá Becsehelyre, biztosit – a -145- min soha sem is kételkedtem, – hogy nehány hetet kellemetesen fogok eltölteni. Most vágytam egy kis falusi élet után, de meg valami nagyobb munkába is akartam kezdeni, hát jónak láttam a forrongó fővárosi fiatalság köréből kissé kivonulva, a falusi csendet használni. Becsehelyre utaztam. Csúzy Palit nem találtam otthon, csak négy-öt nap mulva jön meg.

Hm, gondolám, Varasd oly közel esik, egyszer már volt alkalmam a derék horvát atyafiakat látni Zágrábban, nem jó volna-e őket megismerni Varasdon is? Vajjon mivé nőtte ki magát azóta a magyar gyülölet?

Varasdra utaztam. Beszálltam a fogadóba, félnapig irtóztatón unatkoztam, s alig vártam az ebéd idejét, hogy az étteremben embereket lássak. Ott aztán reméltem hallani érdekes beszélgetéseket, mik ránk magyarokra vonatkoznak, főleg ha kinézik belőlem a magyart, vagy meghallják a pinczértől.

Az éttermet üresen találtam; nagy későre jött egy katona-orvos a kutyájával, aztán valami hadnagyocska, s többé senki. Itt ugyan nem sok tapasztalást szerzek. Délután megindultam összejárni a szép kis városkát. Alig láttam embert; utczái, terei üresek voltak. Ritkán boszankodtam valamely lépésemért annyira, mint most, hogy Varasdra jöttem. »Reggel visszautazom, mindjárt tenném, de már esteledik.« E gondolattal jártam a barátok zárdája körül, amint egy fiatal ember elémbe bukkan.

– Csakugyan te vagy. Az ablakból láttalak s lesiettem meggyőződni, ha nem tévedek-e?

Testőr volt Bécsben, bizony a nevére annál kevésbé emlékszem, mert ott is mindenki te »horvát«-nak szólitotta. -146-

Forrón kezet szoritottunk. Kérdezte, mit csinálok itt? én őszintén elmondtam.

Többé nem volt szabadulás, elhozatta podgyászomat a szállodából, s az ő vendége kellett hogy legyek.

Még azon este Krisztinkovich őrnagyhoz vezetett, kinek igen derék neje s három szép leánya volt. Barátságosb s vendégszeretőbb fogadtatást kivánni sem lehet, mint a minőben itt részeltettek. A háziur mindjárt több ismerőseit hivatta estelire, felhordatta legjobb borait, mert inni nagyon tudtak ám, a lányok sütöttek, főztek, forogtak; az asszonyság meg nem győzte ismételni, hogy mennyire örvend, mert ő még magyar irót soha sem látott s nem is képzelte, hogy azok oly kedves (?) emberek. Mondhatom, nagyon vig estét töltöttem. Meghivtak másnap ebédre. Testőr barátom bemutatott fél Varasdnak, mindenütt előzékeny szivességgel fogadtak, s két-három nap előre el voltak igérve ebédeim és estéim. Kedvemért kirándulást rendeztek Zagoria igéző völgyébe, hol megtekintettem az elhagyott Krapina zárdában Korvin János sirját. Az első politikai megjegyzést itt hallottam. Lám, ez is magyar volt, s nálunk vendégszerető karokra talált. Bizony, ha a magyar aristokratia akkor magyarul érez, s a nagy király hős fiától német részre nem pártol, ma talán hatalmas és egyetértő ország volnánk. Aztán az egész társaság, ha jól emlékszem nevére, Fallner birtokoshoz tért; alakja még most is előttem áll; zömök, izmos férfi volt, tömör nagy szőke bajusz s szakállal. Magyarul s magyar vendégszeretettel fogadott. Étkezés alatt Magyarország jólétére emelt poharat.

Este a varasdi hölgyek rögtönzött tánczestélylyel vártak, mely reggelig eltartott. -147-

Akkoriban, ugy látszik, Varasdon Dumas Sándor »Három Musquatier«-je volt a hölgyek kedvencz olvasmánya s tán kézről-kézre járt, mert mindenik erről beszélt, mindenik ebből szeretett idézgetni, s bizonyosan azért, hogy megmutassák, mennyire szivesen látott vendég vagyok, elneveztek d’Artagnan-nak.

Egy hét mulva szives köszönetet mondva a kellemesen eltöltött napokért, érzékenyen elbúcsuztam.

Egy hetet töltöttem el köztök, éjjel-nappal érintkeztem mindenféle véralkatu s különböző koru emberekkel, de soha egy vitás szó nem merült fel, semmi egyéb tapasztalással nem távoztam, mint a vendégszeretet és barátság legszebb emlékeivel.

Elgondolkoztam aztán, hogy ez a kedélyes vendégszerető nemzet, osztályos testvérével a magyarral miért él viszályban? miért hallgat a bécsi izgatásokra? mert a bécsi cselszövény nem fukarkodott, hogy czéljaira tekintélyeket megnyerjen, s holmi báró Kulmereket küldött Zágrábba szerepelni, kik felhasználtak minden eszközt a magyar barátság lerombolására. Rendelkeztek pénz, hatalom és befolyással; működtek éjjel-nappal, nyiltan és alattomban.

Magyarország ellenben semmit sem tőn. Hisz, ha azon áruló működéseket egyébbel sem ellensulyozza, hanem társadalmi uton iparkodik hatni a közszellemre, hát a dolgok ott soha annyira el nem mérgesedtek volna. Volt azon időkben ott eladó birtok elég, két-három megbizható, jóravaló magyar családot kellett volna oda beékelni, mindenesetre társaságba való szellemes embereket, kik aztán falun és városban nyilt házat vigyenek, s távol minden magyarositási szándéktól, belevegyültek volna a társaságokba; időnkint Magyarországból nehány -148- jókedvű fiu látogatásukra jő, barátságot köt az ottani fiatalokkal. Viszont az ottani ifjakat leédesgetik Pestre, vendégszeretettel fogadják, egyik-másikat ki is tüntetik, hát Horvátországban soha se lehetett volna Magyarország ellen oly általános az elkeseredés. Bizonyitja ezt az is, hogy azon nehány horvát fiatal ember, köztük a maig élő Tomejkovich, kinek alkalma volt a magyar ifjusággal érintkezni, a válság pillanatában ott hagyta Horvátországot, közibünk jött, s velünk harczolt a világosi végzetes napig.

Varasd sokáig ellentállt a kamarilla cselszövényeinek, de utóvégre is magára hagyatva, elsodorta az ár, hogy ellenségeül csapjon fel annak, kinek igaz barátja volt.

Azon szomorú benyomást, melyet évek előtt Zágráb lelkemre tőn, Varasd egészen eltörölte. Azt a sok mindenfélét, mit a horvátokról a hirlapokban olvastam, legalább is oda találtam visszavezethetőnek, hogy csakis egy részére áll.

Csúzy Pali barátom már várt, s nem tudta elgondolni, hogy hol késtem oly soká.

– Hát ez természetes, felelt Csúzy, hogy a varasdiak szeretik a magyart; legközelebbi szomszédaink, ismernek s látják, hogy bizony mi szivből jók vagyunk hozzájok.

Rosszul számitottam, hogy majd Csúzy Palinál dolgozni fogok. Pali szeretett mulatni, s ha a kastély nem volt tele vendéggel, mi ültünk lóra s bejártuk a vármegyét. Ily élvezetek mellett háttérbe szorult a munkakedv; Letenyén gróf Andrássy Aladár kastélyában -149- feledte az ember, hogy más is van a világon, mint öröm és élvezet; Belatinszen Ghyka György kiapadhatlan jókedvével elragadta vendégeit; Inkey Kázmér, ki spanyol grand módjára bikaviadalt rendezett, s mint viador maga állt ki, le is győzte a megszilajult bikát. Inkey Muki meg oly vendégséget adott, melyen az egész megyei ifjuság megjelent. Én aztán időt szakitottam magamnak, elmentem az öreg Svastics Jánoshoz, ki megtette azt, amit senkinek sem szokott, elővette hegedűjét, s azokból az ő szivhez szóló s lelket elandalitó szerzeményeiből annyi művészet, érzés s magyaros eredetiséggel játszott, hogy ott tudtam volna feledni magamat a végtelenségig. Végre a mulató társaság fölfedezte, hol vagyok? kiragadott szellemvilágomból s visszavittek a teritett asztalhoz. Minő tüzről pattant fiatalság volt ez! Csúzy Pali, Inkey Kázmér, Inkey Muki, Dőry Pali és János, Csillag László, Botka Mihály, Püspöky Gráczi, Skoblics Laczi, Báthor Géza, gr. Smidegg Kálmán, Csányi Elek stb. Annak idején mily kitünő honvédek lettek. Csúzy Pali, egyetlen örökös, több mint százezer forint jövedelem ura, elment közvitéznek, s a csatatéren nyert érdemei folytán felvitte őrnagyig. Püspöki Gráczi a három első közt volt, kik Buda falaira kitűzték a magyar lobogót. Inkey Kázmér, nemcsak maga volt hős, de neje is, egy német születésü grófnő, a szépek legszebbike, mindég ott lovagolt férje oldalánál, mikor az a leghevesebb ütközetekben zászlóalját vezényelte. Smidegg Kálmán, a délczeg huszár, ki aztán mint száműzött Párisban hunyt el. Szóval, mind oly kitünő fiu volt, kinek nemcsak a szája járt pohár mellett, s nemcsak Sárközi zenéje lelkesitette, hanem a magasabb s szentebb eszmék is. A felköszöntőkben elmondott -150- nagy és szép gondolatok nem voltak üres szavak, átérezte azokat mindenik, s kész volt értök meghalni. Ugy mint Pesten s az országban mindenütt, az ifjuság itt is fel volt izgatva, maga sem tudta, mitől? el volt készülve, maga sem tudta mire?… de hogy valaminek jönni kell, azt itt is, ott is s mindenütt hitték. Hogy mi? hogyan és mikor? arról ugyan senkinek sem volt még csak sejtelme sem. Politizált mindenki, még a nők és gyermekek is. Viharosak voltak a gyűlések, a mulatságok, még az időjárás is. Kossuth neve hangzott végig az országon, s Petőfi dalait énekelték.

VII.

Az ősz közelgett, mikor István nádor magyarországi körutjára kelt. Egetverő lelkesedés tört ki az országban, s az elragadtatás a palotáktól a kunyhókig közös volt. Nemzeti nagy ünnepnek tekintette azt mindenki, melyet ma itt, holnap ott, de utóvégre is az egész országban kegyelettel megülnek.

Zalamegye rendkivüli nagy közgyűlést tartott, a módok felett tanácskozandó, miként fogadhatnák legméltóbban, legnépszerűbben s legszivélyesebben. A sok fényt és csillogást eddig a többi megyékben tán meg is unhatta, de másrészről a megye demokratikus szellemének is kifejezést akarván adni, elhatározta, hogy a fogadtatásnál s ünnepélyességeknél a zalamegyei közönség fekete diszmagyarban fog megjelenni. Ez sokakat erőntúli kiadásoktól vagy pedig feszélyességtől is megment. Zalamegyének különben sem czélja külső fény által kifejezni hódoló tiszteletét, hanem ősi erény s igaz magyar nyiltság által. -151-

Ezen ünnepélyességek elől vissza akartam térni a fővárosba, de Csúzy Pali s uj barátaim semmi áron sem bocsátottak, hanem a nádor-kisérő küldöttségbe beválasztottak. Vendéglátó gazdám Pali is természetesen benne volt, hát fogatról semmiesetre sem kellett gondoskodnom.

Pali édes atyja, az öreg Csúzy Pál, minden izében megrögzött aristokrata, szörnyen felindult a megye határozatán, s midőn Becsehelyre érkeztünk, a fiát velem együtt ugy leszidta, mintha a bogláros diszruhákat mi tűzzel-vassal kipusztitottuk volna. Másnap a széles folyosón két sorban vagy hat rendbeli ékköves s aranynyal sujtásolt diszruhát aggattatott ki, s közte le-fel sétált. Meglát engem a földszinten, felszólit az emeletre, s gúnyosan mondja:

– Tudja miért hozták azt a határozatot? mert egész Zalamegyének összesen nincs ennyi diszöltözete. A szegénység nem bűn, de azzal takargatni, hogy a magas polczon levőket is magukhoz lehuzzák, ez már csunyaság! És Pali fiam is ott volt e határozathozatalnál?

– Tudom, hisz elrontottátok már teljesen. A feje forr az ujitásoktól; ha nem élnék, a kastélyt kész volna odaadni kórházul, s ő elmenne a Sáska házába lakni. Sáska a gazdatisztje volt.

– Gyalázatos idők! hevesen tipegett nehányszor -152- fel-le az arany és drágaköves ruhasor közt, aztán felkiáltott: Őseink nem ilyet viseltek?

– Nem szükség mindenben az ősöket követni. Akkor a népek leigázására hoztak törvényeket, most pedig egész ellenkezőre irányul minden törekvés.

Szépen elsompolyogtam, mert az öreg urnak arczát elfutotta a vér, s most azt a szemét is kinyitotta, a melyikkel örökké hunyorgott. »Jó lesz – gondolám – kitérni, különben aristokratikus fájdalmában meg talál feledkezni a vendégjog tiszteletben tartásáról, s oly gorombaságokat mond a szabadelvü pártra, a miket mint legparányibb tagja sem hallgathatnék el.«

Pali lakta a kastély földszinti osztályát, az öreg ur az első emeletet. Pali felküldte komornyikját a méltóságos urhoz, ha nem parancsol-e velünk egy kis kártyázást? Ez még ellenségével is kibékiti, de csak ha nyer. Ilyenkor vendégszerető s bőkezű. Ha pénzt akarok tőle kérni, meghivok valakit, leülünk vele kártyázni, elnyer húsz-huszonöt forintot, s akkor oly jókedve van, hogy bizvást kérhetek öt-hatezer forintot, nem tagadja meg.

– Aztán halmozzatok hibára-hibát, veszitsetek, a veszteséget megtéritem. -153-

Vesztettünk, egymás hibáit feszegettük, s ez az öreg urat oly derült hangulatba hozta, hogy a legkülönlegesebb borait kezdte felhordatni, mert ha alkalom s méltó társaság volt hozzá, hát szeretett poharazgatni.

Semmi áron sem lehetett rábeszélni, hogy a küldöttségben részt vegyen. Fia rendelkezésére bocsátotta az ő négyes diszfogatát is, de ő maga távol maradt az egész ünnepélyességek alatt.

Sajátságos öreg ur volt. Az ebéd nála, az első emeleten tartatott. Az étteremben egy keskeny, hosszu asztal volt teritve; az egyik oldalon közepén ült ő, jobbján Teréz háziasszony és barátnéja. Azon oldalon foglaltak helyt az ő vendégei, mik ritkán voltak. Átellenben ült fia vendégeivel, ezek többnyire számosan fordultak elő. Az öreg ur étkezés közt szeretett vitatkozni, de neki kellett, hogy igaza legyen, különben meg lőn zavarva a béke, de tán az ebéd is.

– Igazán? s ekkor már annyira hunyorgott, hogy az egyik szemét egészen behunyta.

Az öreg ur egyik kártyájához is kapkodott, másikhoz is, meg visszadugta. Kezei reszkettek az izgatottságtól. Végre kijátszott.

Egyszerre az öreg ur felugrik, az ablakhoz megy, indulatosan felrántja s lekiált:

– He, belatinszi kocsis! fogj be mindjárt, vidd haza az uradat. Aztán felénk fordulva, folytatá: ilyen gaz kártyást, hamisjátékost egy óráig sem tűrök meg a házamnál. Óvakodjatok ettől a kozáktól, a lányomat már szerencsétlenné tette, most engem akar kipusztitani. Takarodjál és többé itt meg ne lássalak.

Ghika mindezt nyugodt mosolygással hallgatta végig, s mikor az öreg ur kitöréseiben lélegzetvétel miatt kissé megállt, sietett neki oda mondani:

– Nem igaz, elloptad. Ebben a pillanatban hagyd el a házat, indulj meg gyalog, kocsidat utánad küldjük, azt sem igaz uton szerezted.

Mindezt a legnagyobb düh kitörésével mondta. Soh’sem láttam öreg emberben ennyi mérget.

Ott hagytuk s lementünk Pali lakosztályába mulatni. Ghikának természetesen eszeágába se jutott a hazautazás.

Másnap este megint felmentünk az öreg urhoz kártyázni, ugy fogadta Ghikát, mintha semmi sem történt volna köztük. Hagytuk nyerni, s ezzel jókedve -155- növekedett. Egyszer aztán Ghika fölkerekedik, hogy már haza kell utaznia; az öreg ur legjobban marasztalta.

Hát igy teljesitettem azon föltevésemet, hogy falun sokat fogok dolgozni. Na de nem bántam meg, sok derék embert tanultam ismerni, sok jóbarátot szereztem s annyit mulattam, hogy szépen beosztva, egész évre is elég lenne. Főleg, aminek később nagy hasznát vettem, jól begyakoroltam magamat a lovaglásba.

A zalai küldöttség megjelent a szomszéd megyében István nádor üdvözletére. Szörnyen elütött a többi küldöttségektől, a közt a sok bogláros, aranynyal sujtásolt violaszin, fehér, vörös, kék bársony diszöltözetek közt az egyszerü fekete öltözetek kiríttak. Szép, de szintén komoly látvány volt. Mintha csak Mátyás fekete seregét láttam volna magam előtt. Be is vált volna oda nagy része.

Midőn István megjelent köztük, látszott, hogy ez jól esik neki, legalább én ugy képzeltem. És miért ne? ha a szem kifárad a nap ragyogó sugaraiba nézni, kétségkivül enyhet talál, ha kissé árnyékba jut.

Villanyhatásu volt a főherczeg megjelenése; az a fenséges alak, mely valamennyi felett kimagaslott; megnyerő vonások és nyilt tekintet azzal a magyaros nagy bajusszal, megdobbantotta a sziveket, s hogy általános mozgalmat szült, a legkedvezőbb hatásra mutatott. A mint megszólalt férfias mély és rokonszenves hangjával, kifejezésekben szép, eszmékben gazdag beszédével oly lelkesedést keltett, a minőhöz hasonló csak a Mária Terézia-féle történelmi »Vérünket és életünket« lehetett. Azután sorba járt, magyarosan kezet szoritott s barátságosan beszélgetett.

A hetek óta néptelenné vált Balaton-Füred ma -156- minden zugában megtelt, épületein lobogók, szőnyegek s virágok lengtek; terein a nép ünnepies viseletében hullámzott. A sétányon fehérbe öltözött, válogatott szépségü lánykák virág-iveket tartottak; a kút virágtemplommá lőn átalakitva; az alatta elterülő Balaton az ősz derült egét tükrözé vissza, s a meddig csak a szem ellátott, fenn is, lenn is az ég tiszta kékjében gyönyörködhetett. Füred már a természettől igéző alkattal bir, mai pompájában meg épenséggel egy darabka volt, mely a mennyországból kiszakadt.

Az apátsági ebéd fejedelminek mondható; választékos étkei, italai és felköszöntői nemcsak a kiséretet, de magát az ünnepelt főherczeget is jókedvre hangolták. Hozzájárult, hogy a fogadó-terme előtti térségről a népünnepély vidám zaja felhangzott.

Alkonyatkor zeneszó mellett, taraczkok durrogásai közt, a nép üdvkiáltásai kiséretében hajóra szálltunk.

A Kisfaludy gőzös ugy feldiszitve soha sem volt, s hihetőleg nem is lesz, mint ez alkalomkor, de nemcsak a gőzös, hanem a kikötő és az egész part tündérországi látványt nyujtott.

István nádor a hozzá méltón berendezett hajóterembe vonult pihenni. A küldöttségi tagok a fedélzeten szivarozva, jókedvöknek szabad folyást engedtek. Egyszerre csak megjelenik István főherczeg a vigadók közepette. Minden szivar és zajos hang eltünt.

– Bocsánatot kérek, mond a főherczeg, hogy jópéldával elől nem járhatok, de nem vagyok dohányos, ámbár a szivar-füstöt szeretem, főleg igy szabadban. Uraim! szivarozzanak tetszésök szerint. – Valami padfélén keresztülvetette az egyik lábát, hátával az árbocznak -157- dőlt, s élénk beszédbe állt egyikkel is, másikkal is. Rövid idő alatt füstfelhő s élénk ifjuság környezé, s nem telt bele negyed óra, oly fesztelen lőn a társalgás, mintha csak egy osztálybeliek beszélgetnének együtt; adomáztak, nevettek s a főherczeg nemcsak szivesen hallgatta, de maga is belevegyült az élénk elbeszélésekbe.

Ezalatt az alkony kezdte lebocsátani sűrü fátyolát, mi gyönyörü meglepetést hozott; ugy a somogyi, mint a zalai oldalon parthosszában kivilágitott csónakok uszkáltak, mi oly tündériesen vette ki magát. Fenn a hegyeken Csobáncz, Badacson, Szigliget stb. várromok közül az örömtűz iszonyu magasságba csapkodott fel, s az eget messze-messze vidékig vörösre festette, mit a Balaton vize visszatükrözvén, ugy látszott, mintha a hajó lángtengeren haladna. Helyenkint röppentyűk szálltak a magasba, s eldurranva, csodaszinü csillagokat szórtak alá. Elragadó látvány volt!

Keszthely lángtengerben uszott előttünk. A város fényesen ki volt világitva, s az egész lakosság az utczákon hullámzott, s a hajó megérkeztekor határtalan öröm és üdvkiáltásokban tört ki.

Nem láttam soha, de csak olyannak tudom képzelni, ha egyik fejedelem fogadja a másikat, mint gróf Festetich Taszillóét. Hirnökök, futárok, fényes és drága öltözetü roppant sereg cselédség, disz-egyenruhás házitisztek, vakitó világitás s pazar fény mindenben. A legalább száz teritékü asztal egy nagy vagyont képviselt; arany, ezüst és chinai-porczellán terhe alatt csak ugy görnyedt az asztal.

Az esteli nagyszerüségéről és hangulatról irni ép annyi volna, mint lefesteni a napot, ahogy ehez nincs -158- szin, mely a fényt és meleget visszaadja, ugy nálam hiányzik a szó s gyönge rá tollam, hogy az est magasztosságát leirhatnám.

Jó későn a főherczeg nyugalomra vonult a küldöttség korosabbjaival. Mielőtt távozott volna, igy szólt:

– Uraim! bálra vagyunk hivatalosak. Én elfáradtam, de önök ifjak, győzik s nincsenek is annyira kimerülve, hát csak éljenek az alkalommal. Jó mulatást!

Aztán mikor elmondták, mint keringőzött az ifjuság kardosan, s a sarkantyúk hogy tépték és hasogatták a viganókat, jóizűn nevetett.

Három napig kisérte a nádort körutjában ez a küldöttség, s ez idő alatt annyira megismerte, hogy a fiatal embereket csak ugy neveikről szólitgatta. Hivatkozom Szalay Istvánra, ki mint titkára ő fenségének az egész körutat tette, s kivel közelebbről megismerkedni, illetőleg baráti viszonyba lépni, ez alkalommal volt szerencsém, mondja meg ő is, hogy a szombathelyi főispáni fényes bálon István nádor nem fordult-e meg minduntalan a fiatalok közt, s csak ugy szólitgatta neveikről, hogy Dőry tánczoljon a grófnéval (háziasszony). Csillag! vigye azt a szép Inkeynét s igy tovább.

Szombathelyen búcsuzott el tőle a zalai küldöttség. Miután az ünnepélyes és hivatalos szónoklatoknak vége volt, István nádor a fiatalokhoz fordulva, mondá: »Sok kellemes órát töltöttem önökkel, köszönöm. Éljenek boldogul!« -159-

Sokat, sok helyen megfordultam életemben, érintkeztem sok mindenféle emberrel, meglehetős tapasztalást is szereztem, de arról, mi e három nap alatt előfordult, soha fogalmam nem volt; annyi ezer és ezer különféle életkorú, állású és osztályú emberek közt egyetlen elégületlen vagy szomorú arczot nem láttam. Mintha nem is a földön lettem volna, de valahol az egekben, hogy három napig csupa boldog embereket láttam.

És ez igy lehetett, a merre csak utja vezette az országban e népszerü férfiut, mert benne mindenki egy uj korszak megalkotóját látta.

E diadalmas napok után komolyan készültem haza, de Csúzy Pali hallani sem akart arról. Tartóztatott, hogy még a követválasztást várjam meg, aztán megyünk együtt Pestre. Engem nem volt nehéz rábirni, igen jól találtam magamat s felette megszerettem azt a társaságot.

Annyi öröm és élvezet közt folytak le napjaim Zalában, hogy azt hittem, semmi uj sem várhat többé rám. Csalatkoztam; egyszer csak azt mondja Csúzy Pali: most menjünk Kehidára. Azt gondoltam, leesem lábaimról. Szabadkozni kezdtem, hogy tán jó lesz, ha magában megy oda, ki tudja, nem veszi-e tolakodásnak Deák Ferencz, ha ily jelentéktelen egyén látogatására megy? Aztán meg nem is ismer.

– Kétségkivül nagy, s ép azért örvendj az alkalomnak, hogy őt közelebbről megismerni tanulhatod.

Elindultunk, s az estét Botka Miskánál igen vigan töltöttük. Nőtlen fiatal ember volt s szép nagy kastélyában -160- uriasan élt. Az 1843-iki országgyülésen kartársam s jóbarátom volt, ott is sok vig estét töltöttünk együtt. Hát most az akkori eseményekről, kalandokról s pajkosságokról oly jól esett magunkat kibeszélni.

Reggel elindulás előtt kijelentettem, hogy nekem nagy kedvem van itt maradni, menjen Pali csak egyedül Kehidára; én itt bevárom.

– Na bizony, az volna szép! majd Pesten elmondanák rólad a példabeszédet, hogy Rómában jártál s nem láttad a pápát.

– Én véghetlen örvendenék, ha maradnál, mond Miska, sőt ki is kérem magamnak, hogy jőjj el minél hosszabb időre, annál jobb, de most mégis azt mondom, menj, mert vétkeznél, ha az alkalmat elmulasztanád.

Roppant izgatottságban tartott az ut Kehidáig, de azonnal nyugodtabb lettem, mihent azt a fehér, egyszerü földszinti házat megláttam, melynek kapuján betértünk.

Deák Ferenczet a kertben találtuk; fapadon ült egy fa alatt s ujjából nyomogatta a vért. Több mint barátságosan, bizalmasan fogadott.

– Egy ágat nyestem le, s ugy megvágtam az ujjamat, hogy félóra óta vérzik. Már legyalogoltam a három órámat, legalább most egészen veletek maradhatok.

– Minden időben s minden körülmények közt. Azért nem vehettem részt a körutban, na meg uj életmódom miatt, azt nem szabad megzavarni.

Elbeszéltette velünk a körut részleteit, s midőn Pali mondta, hogy István főherczeg Egerszegen az öreg Dőryt meglátván, egész ihlettséggel »atyám«-nak szólitotta, Deák nevetve jegyzé meg: hát felét mégis megkapta a költői elnevezésből.

Dőry olyan alak volt, kit senki egy tekintetre nem hagyott; elégült boldogságot sugárzó arcz, szemeiben a jószivűség kifejezésével, hátrafésült ősz haj, egész mellét elboritó hófehér szakál, s e kinézéseért elnevezték »atya isten«-nek.

Hárman ültünk asztalhoz, válogatott ebédje s kitünő borai voltak, de ő maga csak egy tányér levest, nagy tál zöldbabot evett, minden hus nélkül, de oly jó izűen fogyasztotta, mint mi a fogoly-pecsenyét, s hozzá tiszta vizet ivott, de azért egész ebéd alatt ő volt oly derült kedvű, mintha azokat a jó borokat nem mi, hanem ő élvezte volna.

Biz azt elhiszem, hogy olyan étkezés mellett, naponkinti három órai gyaloglás elűzi a vértódulást s meg is soványit, csak azt bámulom aztán, hogy hozzá olyan jókedve lehet valakinek.

Deák házi körében leirhatlan kedves, kedélyes és mulatságos volt. Egyetlen szó vagy tett nem fordult elő, mi intésül szolgálna, hogy az ország legnagyobb fiának házánál vagyunk; az ő szives modora, találó s mégis tréfás megjegyzései, érdekesen tanulmányos, de távolról sem tanári előadásai a lelket folytonos derültségben tartották. A nagy szellem a legkisebb körben, még akkor is, ha a mindennapiság eszméivel akar foglalkozni, emelkedett, magasztos és elragadó. -162-

Én őt, mióta csak a közügyek iránt érezni tanultam, a tisztelet és csodálat teljes odaadásával emlitettem, ma az őszinte benső szeretet is fellángolt bennem.

A legelső megszólitásnál mindjárt tegezett engem. Kellett-e még több is, hogy Kehida egy kis mennyországommá legyen, s itt töltött óráim mint fénylő csillagok ragyogjanak lelkemben az egész életen át.

– Pali te! kezdé Deák, mikor már kocsiban ültünk, aztán mondd meg otthon az öreg urnak, nagyon haragszom Zala-megyére, hogy az ország legrégibb kamarásával nem tett kivételt a díszruhára nézve.

– Meg van már vigasztalódva, felelt Pali, mert te sem voltál a küldöttséggel, ő sem, hát azt véli, hogy egész Zala-megye hiányzott.

Ilyen üdvezitő nap után, csendes, holdas éjszakában, kényelmes kocsin, négy jó lóval utazni, a legmindennapibb lelket is képes magasztaltságba ragadni. Én száz öllel a föld felett éreztem magamat.

Eltörölhetlen betükkel van e nap emléke szivembe vésve, s viszontagságos életemben olyannak tekintem, mint megtépett sűrű felhők közt egy darabka kék eget.

A hullámok, miket István nádor utja a megyében vert, még jóformán le sem csillapultak, amint a követválasztási mozgalom megindult.

Egerszeg roppantul megnépesült; forrongott a megyeház, vendéglő, korcsmák; a tereken és utczákon zászlós csapatok vonultak fel-alá, dalolva s kurjongatva. A fiatalság és értelmes elem a szabadelvü tanyán mulatott, -163- s a nagy tömeget állandóan nyugodt magatartásra s méltóságos viseletre intette.

A választásnál azonban a Hertelendy pártiak verekedést idéztek elő, s vagy öt nemes atyafi áldozatul esett.

Deák Ferencz óriás többséggel megválasztatott, s másik követnek pedig Csúzy Pál.

Deák Ferencz lemondott; neki vér- és emberélet árán nyert megbizatás nem kell. Horváthék, Inkeyek, Csányi László, az öreg Dőry, az egész tisztikar, fiatalság és értelmiség könyörögtek neki, hogy álljon el szándokától. Ily nevezetes, s tán a nemzet életében forduló pontot képező országgyülésről ő nem hiányozhat. Az ő bölcsesége, mély tudománya és roppant tekintélye most ott nélkülözhetlen. Mind hiába, Deák Ferencz rendithetlenül megmaradt kimondott szavánál.

Nem választottak tehát helyébe mást, hanem Csúzy Pali egyedül ment Pozsonyba szabadelvü utasitással.

A választás után azonnal siettem Becsehelyre, az öreg Csúzy Pálnak megvinni a hirt, hogy Pali fia Zalamegyei követ. Azt hittem, az öreg ur el lesz ragadtatva.

– Hát nem öröm ez, kiálték fel, egy oly vármegye bizalmát birni, mint Zala! követi állást nyerni. Deák Ferencz mellett! ennél nagyobb atyai öröm alig érhette.

– Ne volna csak az öreg Csúzy Pál fia, jó szerencse, ha esküdtnek megválasztának. Nem őt választották meg, hanem az én nevemet, mert a zsebemben van egész Zala-vármegye.

Azután láttam be, hogy nagyon elhibáztam a dolgot. Annyira már kiismerhettem volna az öreget, miszerint elbizakodott, hiu és dölyfös. Az ő dicsőitésén kellett volna kezdenem, s aztán csak ugy átmenetkint érinteni Pali megválasztatását.

Negyed napra Csúzy Palival együtt utaztunk Pestre, hogy ő onnan Pozsonyba menjen.

Sok követ időzött már Pesten, s mulatozott mindenfelé az országgyülésre igyekező ifjuság. E komoly férfiak és lángvérű fiatalok nekem nem ugy tüntek fel, mintha higgadt tanácskozásra s üdvös törvény-alkotásra készülnének menni, hanem mint valami sereg, mely ütközetre szervezkedik: zajos és izgatott volt a társalgás itt is – ott is.

Többen pajtásaim közül már a díszes követi karba jutottak, de koromra nézve is megilletett a férfi társaság, sokat forgolódtam hát az »angol királynő« és »vadászkürt« szállodában a követek közt; de véralkatom, szivem és kedélyem még mindig a fiatalsághoz húzott, s igy a Pillvax és komlókert sem lőn általam elhanyagolva. Itt is, ott is tapasztaltam, hogy az elpattanásig megfeszitvék a húrok. A szemek, a beszédek lőporos aknákat árultak el, s csakis az égő kanóczra várt.

A fiataloknál egymást érték az ismeretségi estélyek, barátságos lakomák és bucsupoharak. Egy része ment Pozsonyba, a másik maradt, a harmadik visszatért megyéjébe, de igéretet tettek, hogy az összeköttetést fenntartják. -165-

A hangulat olyan volt, mintha előre éreznők, hogy egyik-másikkal majd csak a táborban fogunk találkozni.

Igen kedvező ajánlat mellett húzamosb időre meghivást kaptam Verőcze megyébe, gróf Pejacsevich Pálhoz, a levéltár rendezése miatt, de leginkább azért, hogy Pál gróf, ki ekkor tiszti állásáról leköszönve, a katonaságtól hazajött, a magyar nyelvben magát gyakorolja.

Annyi szépet hallottam már a grófékról, hazafias magyar érzelmeikről, hogy magában csak megismerkedni is velök, szerencsémnek tartottam, hát még közelebbi viszonyba jutni, ez meg épenséggel csábitó volt. De másrészt a horvát ügyek és viszonyok is annyira érdekeltek, már kora ifjuságomtól fogva annyira nyugtalanitották lelkemet, hogy azokat közelebbről megfigyelni, tanulmányozni s esetleg tapasztalataimról illetékes helyen felvilágositásokat adni, nem tartottam utolsó szolgálatnak, a mit tehetek. Jól ismertem ugyan, hogy Szerém, Pozsega és Verőcze mindig jóérzelmü s az anyaországhoz hiven ragaszkodó megye volt; de utóbbi időkben ide is elharapódzott a horvát izgatás, itt is tele marokkal szórták a magyargyülölség magját Bécsből és Zágrábból. Ezen indokok, s meglehet az ujdonság ingere, meg az ismeretlen állapotokkal tisztába jönni, ösztönöztek Pest elhagyására.

Tanácskoztam eziránt barátaimmal; helyeselték elhatározásomat. »Bár, mondák, mindenikünknek nyilnék alkalom a jóügy érdekében működni, s ha valaki csak egy hajszálnyit lendithet is, s azt teljesiteni elmulasztja, bűnt követ el.«

Petőfi Szatmárra utazott, Kerényi a Szepességbe s Tompa már Hamván volt, mikor bucsut vettem. -166-

Podgorácson id. Pejacsevich László gróf tiszteletreméltó komoly agglegény, s Pál még telivér huszártiszt oly barátságosan fogadott, hogy első pillanattól kezdve otthoniasan éreztem magamat.

A kastélyt, mely férfi-cselédséggel teljesen el volt látva, csak a két nőtlen gróf lakta; harmadiknak én kerültem közibök, s mondhatom, kellemes napokat s kedélyes estéket töltöttünk. Pál gróf kérdezte, ha szoktam-e lovagolni? s válaszomra, hogy nagyon szeretek, egy rumai vérlovat azonnal rendelkezésemre bocsátott.

E tisztán magyar érzelmü, s a szó szoros értelmében szabadelvü főurban, a lovagiasság s fesztelen előzékenység meghamisitatlan mintáját tanultam ismerni, Pál gróf szellemére elég világot vet az, hogy akkoriban kedvencz olvasmányai közé tartozott Fourier.

Nem önhittségből, de mert annyi szeretetreméltót hallottam a két grófról, az előzékeny fogadtatásra el voltam készülve; azon melegség s baráti nyiltság azonban, a melylyel elhalmoztak, meglepett.

Heteket töltöttem már itt, s ez a kellemes falusi időtöltések lánczolatából állt; vadászat, lovaglás egymást váltották; irodalom, művészet, zene és politikai eszmecserék, olvasás, vidám ebédek, s kedélyes theaesték sem hiányoztak. Mondhatom, egy unalmas óránk nem volt.

Nyergeltettem; midőn a paripát elővezették, azt mondja Pál gróf, hogy várják kissé, ő is kilovagol. Csöndes, de hideg idő volt, a levegőben hópelyhek szállingóztak. Vagy félmérföldet lovagoltunk árkon-bokron keresztül, mikor Pál gróf azt inditványozta, menjünk Valpóra, báró Prandau Gusztávhoz. Szivesen beleegyeztem. A kisérő szolgát a gróf visszaküldte Podgorácsra, -167- hogy nekünk szükséges ruhát hozzon, s mi tovább lovagoltunk.

A hideg dermesztővé kezdett válni; az erdőkön át, a hol haladtunk, nem volt egyéb látható, mint alattunk nyomtalan hólepel, s felettünk a terebélyes tölgyek ágain is arasznyi hó. Nem egy farkas orditását hallottuk, s nem egy tizenkét ágas szarvas szökkenéseit láttuk.

A mit most hallottam s a mi azután történt, rejtélyes bár, meglehet mosolyra ingerlő, de mégis elmondom, a mint hallottam s a mint történt.

Vannak a természetben titkok, miket sem a bölcsek megfejteni, sem a tudósok elvitázni nem képesek.

Dumas az »Ezer s egy kisértet«-ben sok el nem hihető, s valószinűtlen eseményt irt össze; midőn olvasám, gyakran elmosolyodtam tulzott képzelődésein…

És mégis… és mégis, nem akarom állitani, hogy némelyek megtörténtek, s ha nagy része dajkamese, sok meg a szerző dús phantasiájából ered is, egyik-másik eset előfordulhatott, ha nem valóságban, tán valami véletlen, vagy a természet játéka által.

Legyen bármi oka, delejes állapot, tulizgatott idegzet vagy a véletlen találkozása, de történnek néha dolgok, melyek rejtélyesek maradnak.

Midőn lovaink az első hatalmas vágtatás után, a nagy hideg daczára, párologni kezdtek, s a mi lélegzetünk is rövidült, lovaink haladását mérsékeltük.

Nem tudom, más, miként van vele, de én, bármennyire nem hiszem is, feszült érdekkel hallgatom, ha valaki mystikus dolgokról beszél.

– Nem mondanám el, ha annyi tanu nem volna rá, ha nem tudná az egész vidék, s annak idejében a franczia lapok is nem irtak volna erről:

Valpó helységében rég terjengett a nép közt azon hiedelem, hogy a várban lélek kisértget, s ez annyira ment, hogy a vár éji időben félelmessé lőn s a nép közelében eljárni sem mert.

– Kevés ószerü vár vagy rom létezik, mondám, melyről a közel lakó nép közt kisérteties mesék ne keringnének.

– Az igaz, de ez mégis sajátszerü, mert tényekkel áll kapcsolatban. A vár cselédsége rettegéssel beszélt az épület éjszaki jobb sarkáról, s egymásnak borzadályos dolgokat meséltek. Sokszor fellármázták éjnek idején az alvókat, állitván, hogy az emlitett sarok ablakain láng csapkodott ki, s ha odasiettek, minden sötét és csendes volt. Némelyek azt bizonyitották, hogy ott gyakran egy ifju leány sajátságos öltözetben mutatkozik. A képzelődés szülte-e, vagy mi? elég az hozzá, azon állitás mindig több hivőre s terjesztőre talált. Egy belső cseléd ezen látvány vagy képzelődés áldozata is lőn.

A cselédség el lőn rémülve, az uraság unta meg restelte is a nyugtalanságot s kérdezősködéseket. A báró -169- közel volt hozzá: elhagyni ősei várát, valamelyik más uradalmába költözendő.

Olaszországból egy katonacsapat utazott keresztül. A kapitány betegen érkezett Valpóra. – Itt az alkalom végetvetni a sok rémülésnek s mendemondának, – gondolta a báró, s a kapitányt, ki a vidéken még soha sem járt, s bizonyára az itteni kisértetről sem hallott, szállásolásra – vendégeül – a várba meghivta, hol beteg helyzetében, ápolásra több gond forditható. A kapitány köszönettel elfogadta. Az éjszaki rész második emeletében, a mesés sarokszobába lőn szállásolva. Az első éj után a báró meglátogatta vendégét, s midőn hogylétéről tudakozódott, az habozva mondá:

– Nyugtalan éjem volt; lázrohamféle képzelődések háborgattak. Oly mesés valami,… álom és mégis…

A beszédet más tárgyra vitték, de a báró igen gondolkozó lőn. Másnap ismét meglátogatta betegét, s nem csekély zavarodására, őt nyugtalan izgatottságban találta. Mintléte utáni tudakozódás, néhány szokásos kérdés s udvarias felelet után, a kapitány habozva kezdé:

– Báró ur! ön engem nevetségesnek fog találni, valamint magam is nevetségesnek találnám, ha valaki oly dolgot akarna velem elhitetni, mely természetfeletti, melyet nem értek.

– Már tegnap akartam közleni, de azt hittem: álom volt, vagy lázroham lepett meg, vagy pillanatra eszem lőn zavarodottá, szóval nem hittem saját szemeimnek, mert a mit láttam… -170-

– Vakitó világosság özönlé el a szobát, s egy ifju lányka eszményi görög öltözetben, az ajtótól az ablakig lépdelt, azután megfordult, vissza az ajtóhoz és eltünt.

– Egész nyugalommal bezártam az ajtókat, gyertyámat égve hagytam és vártam.

– Mint tegnap, ugyanazon öltönyben, ugyanazon vonalt végiglépdelve. Midőn az ablaknál megfordult, eltávozandó, rákiálték:

– Az, a miről annyit regéltek, de hinni soh’sem akartam. Megvallom, a czélból szállásoltattam a kapitány urat ezen lakosztályba, mert hittem, hogy mint olyan, ki a mesékről mitsem hallott, előitélet nélkül fog -171- ide belépni, s meg fogja semmisiteni azt a sok mende-mondát. De most rögtön más osztályt rendelek részére.

Következő nap a kapitány jelentette, hogy vendége ismét eljött, azon figyelmeztetéssel, miszerint nem jó helyen ástak, mert sirja a kápolna és torony közti ajtó alatt van.

Ott ástak. A nehéz kőtalapzatot kiemelvén, jelentékeny mélységben csontvázra akadtak, melynek mellére nagy golyó nehezült.

A csontváz orvosok által megvizsgáltatván, ifju lány csontvázának ismertetett fel.

A kapitány, kivel ez történt, mikor ott jártam, még élt, s Eszéken nyugalomban volt.

Nem tudtam ellenvetéseket tenni, csak kétkedve vállat vontam, de alig vártam, hogy Valpóra érkezvén, erről még többet is hallhassak.

A valpói vár, melynek egy része elhagyatott s fél rom, a másik része pedig a vendégszerető báró kastélyául van kijavitva, oly alaku, melyről, ha nem beszélnének is kisérteties dolgokat, képes olyanokat az ember eszébe juttatni. Széles árok veszi körül, melyben most a viz be van fagyva; omladozó tornyok, rejtelmes folyosók, tömérdek zúg, földalatti osztályok, szóval minőket -172- borzadályos német lovag-regényekben leirva találunk.

Feszült érdekkel vizsgálgattam e várat. A báró sógora, Cseh Ede, jókedvü öreg ur, ki velem összevissza sétálgatott, egyet-mást mutogatván, egy torony előtt megállapodva, kezdé:

– Oda benn kártyáztunk, mikor a városban tűz ütött ki. Én e toronyba siettem, honnan áttekintés van az egész városra, hogy lássam: merre van a tűz. Alig lépek be az ajtón, megpillantok magam előtt egy női alakot, tiszta fehérben. Azt gondoltam, valamelyik szobalány, ki szinte a tüzet jött nézni. Tréfából át akarom ölelni, kisíklik kezeim elől s fut fölfelé a toronyba, én utána; néhányszor át akarom ölelni, mindig kisíklik. Megállj, gondolám, fenn nem menekülsz, semerre sincs kijárás. Mindig szemmel tartottam, s midőn feljuték, sehol sem volt. Hideg borzadály futott végig rajtam, eszembe jutott a kisértet, s én feledve a tüzet nézni, hanyat-homlok rohantam le. Midőn a társasághoz visszatértem, arczomról olvasták le, hogy velem valami rendkivüli történt.

– Oh igen, vendégszobául szolgál, mond a báró, ha kedve van, odaszállásoltatom.

Még csak most fogtak bele egész tűzzel a kisértetes -173- kalandok elbeszéléséhez, a várkáplán, a vendégek, még maga a báróné is regélt egyet-mást.

Természetesen annál inkább megmaradtam a mellett, hogy oda szállásoljanak. Pedig őszintén megvallva, borsódzott tőle a hátam.

Hallgatag inas, égő gyertyával kisért a második emeletre. Nagy terembe léptünk; az egyetlen gyertya világa félhomályban tüntette elém a tárgyakat. A falakat nagy arczképek, régi fegyverek, zászlók, ősi czimerek, sisakok s pánczélok díszitették; itt vasember, amott márvány asztal tevé a butorzatot. Lépteink rémesen viszhangoztak.

Az inas balra ajtót nyitott előttem, s a mesés szobában valék, melynek kandallójában jó tűz égett. Mikor az inas a gyertyát asztalomra tevé, »jó éjt« kivánt s távozott. Hideg borzadály futott végig tagjaimon. Kinevettem magamat s lefeküdtem.

Már jó késő volt, azonfelül a hosszu lovaglás is elbágyasztott; néhányszor közel valék az elalváshoz, de szendergésemből egy-egy nesz, vagy külről valami csattanás mindig felriasztott, s mig emlékezetem az egész napon át hallott valószinütlenségekkel küzdött, bágyadt pilláimat csak nehezen birtam megmozgatni. Egyszerre tulvilági fény árasztja el a szobát, lassu suttogást hallok; ijedve akarok felszökkenni, de mintha ágyamhoz volnék lánczolva, egyetlen tagomat se birtam mozditni. Kiáltani akartam, de nem volt hangom.

És a kiről egész nap annyit hallottam, előttem termett. Mintegy tizennégy éves lányka, gazdag görög öltözetben, dús fekete fürtei közt arany és gyöngy ragyogott, de ezen gyöngyöknél szebben ragyogtak ép -174- fehér fogai, szemei pedig oly villogók voltak, mintha a tündéri fény, mely a szobát elözönlé, ezen gyönyörü szemekből áradott volna ki.

– Ha lélek vagy, mondám, a mennyből kelle alászállnod, mert ily szép, ily ártatlan kinézésü csak angyal lehet.

Ekkor pillantottam meg mellette haloványan, szenvedő kinézéssel Czakó Zsiga barátomat.

Elsikoltám magamat, a sikoltásra a látvány eltünt, s én iszonyu ropogásra fölébredtem.

Lefekvéskor a gyertyát szerencsémre égve feledtem, vagy tán szándékosan ugy hagytam. Most hát Chateaubriand egyik művét vettem elő.

Azután fölkeltem s Pestre Kúthy Lajosnak, kiről tudtam, hogy az efféle mystikus dolgokat nagyon szereti, s Farkas Jancsinak az egész mesét és álmomat megirtam.

– Sőt igen, s mi több, Czakó Zsiga jóbarátom társaságában jelent meg. Elmondtam egészen álmomat, mire a nagy ropogás is, mi nemcsak engem vert föl alvásomból, meg lőn fejtve; a várat környező árok jegére gyültek a dámvadak, s a jég beszakadt alattok.

Harmadnap a beremendi erdőkben vadásztunk. -175- Este fáradtan s átázva tértünk haza. A báró gondolkozva járt fel-alá, kezében ujságlap volt.

– Ugy-e, kiáltott felém, a mint beléptem, Czakónak hivják barátját, a kiről álmodott?

K. L. és F. J. szerencsétlen barátom temetése napján kapta levelemet. Később sokat emlegettük e különös eseményt.

Álom volt, az igaz, s hogy Czakó gyászos kimultával igy találkozott, csak véletlen, de mégis kell benne valami delejes összefüggésnek lenni.

Tiz napot töltöttünk folytonos mulatság s férfias szórakozottság közt. Összegyült itt, a mi csak nevezetesség és előkelő volt még a szomszéd megyében is. Sok mindenről folyt a társalgás, néha vita, de a politikáról soha. Egyetlen este emlékszem, hogy gróf Pejacsevich Antal uhlanus tiszt, a hazafiságáról, Magyarországon a népnevelés terén hozott áldozatairól s nemes gondolkozásáról ismeretes gróf Pejacsevich János testvéröcscsével, összeültem, s majdnem egész éjen át politizáltunk, meg is győződtem, hogy tiszti egyenruha alatt is doboghat szabadságért lángoló sziv, s van horvát főur, a kitől egyik-másik magyar tanulhatna Magyarország iránt melegen érezni.

Egy hózivataros reggelen aztán ellovagoltunk, de nem vissza Podgorácsra, hanem Eszékre, hol a gróféknak -176- hasonlón berendezett háztartásuk volt. László grófot már itt találtuk; nem győzött megvárni minket, aztán meg unta is magát egyedül, hát szépen elhagyta Podgorácsot.

Eszéken aztán elkezdtünk komolyabb dolgokkal is foglalkozni; elővettük a hazai és irodalom-történetet, járattunk magyar lapokat, s magunk közt társalgási nyelvül a magyart tüztük ki, mely feladatnak derekasan meg is feleltünk. Lassankint mások is résztvettek ezekben a mi társalgásinkban, ugy, hogy egyszerre csak egy kis magyar kör nőtte ki magát. A két gróf Pejacsevich, Jankovich László főispán, Delimanich, Szalopek, Dimothi ottani birtokos s leköszönt huszártiszt, Parcsetich és én.

Kis sziget volt ez a zavaros hullámok közepette, mely szellemi termékenységgel kecsegtetett. És a mint megindult, bizonyára ki is nőtte volna magát egy lelkes magyar egyletté, ha az események rá időt engednek.

Meg van, s tán mindég meg is volt kisvárosokban az a ferde szokás, hogy mindent túloznak. Ugy itt is akadtak szájhősök, kik e társalgási szerény összejövetelnek nagyhorderejü fontosságot tulajdonitva, általa az illyr nemzetiséget veszélyeztetve látták. Ez a nézet azonban távolról sem a miveltebb, felsőbb s józanabb körökben uralkodott, nem a birtokosok, tekintélyes kereskedők, magasabb állásu tisztviselők s virágzó üzlettel biró iparosok közt okozott nyugtalanságot, sem pedig a szoros értelemben vett nép közt, hanem azon alsóbb rétegekben, hol csak nyugtalanság s zavargás által lehet felvergődni. A zugügyvédek, alsóbb hivatalnokok, szatócsok, bukott kereskedők; minden rendü s állásu korhelyek, korcsmahősök és csavargók. Ez idő -177- szerint ezek képezték itt Gáj táborát, ezek vették Zágrábból a jelszót, s tán Bécsből a költséget.

Ezek a hősök ugy néztek rám az utczán, mint valami veres indiánok a hittéritőre; szerettek volna megenni. Ha találkoztam velök, vadul forgatták rám szemeiket, s midőn mellettök elhaladtam, mondtak valamit, amennyire a hangból kivehettem, káromkodást.

Mindez engem egy cseppet sem feszélyezett; jártam a szinházba, bálokba és sokat jól mulattam.

Prandau Gusztáv báró Eszéken is nagy és nyilt házat vitt; alkalmam volt itt különböző elemekkel megismerkedni. Mindazok közt, kik nála megfordultak, legveszedelmesbnek találtam a papságot. Ez mind panszláv volt. Széltében vitatkoztak velem, s én természetesen nézeteimet s meggyőződésemet tartózkodás nélkül nyiltan kimondtam. Na, ezek aztán még jobban elvitték a hiremet, annyira, hogy a dühösebb illyrek már ujjal kezdtek rám mutogatni, s ha az alsó városon végiglovagoltam, csak lestem a pillanatot, a mikor meghajgálnak.

Kaszinó-bál volt; benn járta a füzértáncz, én Fornszek Sándor, akkoriban császárhuszár tiszttel az étteremben estelizvén, beszélgettünk, természetesen magyarul. A harmadik asztalnál egy csapat fiatal ember zsiviózgatott. Egyszerre csak közülök az asztalra áll egy tizenhat markos kamasz, vérvörös arcz s villogó szemekkel, pattogó nyelven szónokol, s mivel taglejtései felénk irányozvák, de a szemek is rajtunk függtek, minden kétséget kizárt, hogy e dörgedelmes beszéd csekélységünket illeti.

Az előadó férfi – általános helyeslés közt – leszáll a szóasztalról s kimért komolysággal hozzánk lépett. Beszélt, de mit és miről? azt csak fenyegető mozdulatából s mérges tekintetéből engedte sejteni.

– Ha tőlünk kiván valamit, mond németül Fornszek, hát érthető nyelven beszéljen.

– Megtiltjuk itt a magyar szót; felelt a hős, a többi meg rázuditotta a helyeslést.

Erre az érdemes szónok társaihoz fordulva, oly hangot adott, a minőt Kooper ir le, hogy a vadak szoktak használni, ha támadásra készülnek.

Összeröffentek körültünk. Fornszek Sándor kardjához kapott, én is védelmi eszköz után néztem körül, mert a jelekből láttuk, hogy itt kevesebbről alig lehet szó, mint bennünket kidobni.

Gróf Pejacsevich László az eseményről értesülvén, sietett az étterembe. Ez a komoly férfiu, ki tetőtül-talpig csupa méltóság volt, tiszteletet parancsoló kifejezéssel abban a pillanatban lépett az asztalhoz, mikor a támadás és védelem tényleg kitörni készült.

– Mi ez? szólt a gróf roppant fensőséggel, a ki vendégemet sérti, az engem sért, én pedig sérelmet el nem tűrök.

A szónoknak álla ugy leesett, hogy szája is tátva maradt; vitéz serege pedig meghunyászkodva sompolygott vissza asztalához. A hatalmaskodó vezér is rövid mentséget hebegve, övéi közé bujt, hol fejeiket összedugva sugdostak.

Gróf Pejacsevich László hozzánk ült, s ez minden további sértegetésnek véget vetett.

A gróf alakjára, jellemére, eszére s szivére nézve -179- az ország egyik legjelesbike volt. Az uriosztály büszkeségét látta benne, a kereskedő, iparos jóltevőjét, a nép atyját. Csak nemeset s magasztost lehetett róla hallani mindenfelé. Nem csoda tehát, hogy egy szavára lecsillapult ez a vad hullám, mely fejünk felett összecsapni készült.

A füzértáncznak vége levén, Pál gróf is az étterembe jött, asztalunkhoz ült, s midőn a történtekről értesült, már nem olyan nyugodtan mint László gróf, hanem amugy huszárosan odaszólt a magyarfalóknak, kik szégyenkedve szökdöstek meg asztaluktól, ugy hogy nehány percz alatt az üresen állt.

E jelenet után csakis mérges szemekkel találkoztam, de sértő szavakkal nem.

Február végén a lapok meghozták a párisi forradalom hirét. A békétlenkedők erre oly vérszemet kaptak, mintha csak ők csinálták volna ezt a forradalmat; lármáztak, zsivióztak, énekelték uton-utfélen a Jellasich gúnydalát, s a korcsmákban dorbézoltak, isten tudja micsoda pénzen.

Az uriosztály s jobbmódu polgárság nemcsak nyugodtan viselte magát, de megbotránkozott e szilajságokon, a miket ez a zugügyvédek, elcsapott hivatalnokok, állás nélküli jegyzők, bukott szatócsok, csavargó iparosok, korhelyek, játékosok és éhenkórászok tábora űzött.

A papok, kik eddig rendszeresen ugyan, de alattomban üzték az illyr terjeszkedést, most, ugy látszik, megkapták Hauliktól a jelszót, mert tartózkodó helyzetökből kiléptek, hogy nyiltan hirdessék Gáj, Jellasich és Kulmer igéit.

A közeli és távoli események annyira felizgattak, hogy belebetegedtem. A lapokat idegességgel vártam, -180- nemcsak a párisi hirek miatt, de most már Pozsonyban is felette érdekes s életbevágó fordulatok voltak napirenden.

Pestről sürgetőleg irtak barátaim, hogy jőjjek haza; megrongált egészségem szintén ezt kivánta, de mindenek felett a vágy: jót és rosszat megosztani barátaimmal, ha ránk is válságos napok következnének, azon elhatározásra birtak, hogy az indulandó első gőzössel utra keljek.

Nehéz szivvel váltam meg a két sziv és lélekben nemes gróftól. Az előzékenység, barátság és vendégszeretet annyi kincseivel halmoztak el, hogy egész életemre leköteleztek.

Végre hajóra ültem, s kiszálltam Pesten márczius 15-én reggeli 6 órakor.

Lábjegyzetek.

1) Gróf Széchen Antal urtól a Kisfaludy-társaság oct. 31-én 1882. tartott ülésbeni felolvasás.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VISSZAEMLÉKEZÉSEIM (1. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.