The Project Gutenberg eBook of Degré Alajos novellái (3. kötet)

„Keblem őszinte baráti: a terített asztal, pezsgő és jó zene közt víg czimboráim! isten veletek!

Nedves szemeit törölgetve sohajtá ezeket Füzesy Ernő, s visszapillangatott a feledhetlen városra, míg az látköréből elveszett; ekkor nehéz sohajjal magát a kocsi párnái közé temetve, multjáról s jövőjéről merenge.

Füzesy Ernő a pesti divatvilág hősei közt tekintélyes szerepet játszék, hová őt nem összeköttetés, rokonság, és név emelék, hanem saját ügyessége és – pénz! Atyja egyszerü kereskedő, szerencsés üzletei által roppant vagyonra vergődvén, fia nevelésétől mit sem tagadott meg, s ifjú éveit tetszése szerint engedé élni. Ernő már nagykoruságot haladván, atyja komolyan felszólitá, hogy a fővárosból haza -4- sietvén, ha kegyeiben s kedvezésiben részesülni akar, az – általa most szerzett – jószág kezelését átvevén, személyesen gazdálkodjék.

Ernő szemeibe könyek nyomultak, midőn a – hajdan igen díszes, most alig lakható – urilakba lépett. „Itt éljem át napjaimat;“ e gondolat czikázott át lelkén.

A derék atya azt hivé: a viszonlátás öröme idézi fia szemébe a könyeket, s érzékenyebben ölelé meg.

Rövid társalgás után az öreg úr somfa-botot vőn kezébe, fiát hasonlóra inté, s megindult vele, a földeket megmutatandó. – Hol járt Ernő lelke?

Több órányi járás után ismét az úrilakhoz tértek, mely előtt régi franczia kert maradványa terült el.

– Itt, – mondá az öreg, miután kijelölgeté, hogy mit hová vettessen, – e kertben sok üres tábla van, jó lesz lóherésnek. Mindent megjegyeztél magadnak?

– A mi iránt nem vagy tisztában, kérdd a gazdatiszt tanácsát, ő ügyes; azért adám melléd, s becsületességeért kezeskedem.

– Meglátom, mire viszed? tőled négynapi járóföldre lakom, hol saját gazdaságom igen igen elfoglal; tehát ritkán látandjuk egymást, de annál több tudósitást várok.

– E jószág kissé el van hanyagolva, a gazdászati -5- készletek pedig egészen hiányzanak, tehát készpénzre van szükséged.

– Itt van huszezer pgő, mond az öreg úr, tárczáját átnyujtva; fektesd be ügyesen, s meglátod: hasznát veended.

– S most, folytatá az öreg, miután jó állásba helyezélek, tudd meg, hogy életemben többé fillérre sem számolhatsz.

Ernő egyedül maradt. Több perczig földre szegzett szemekkel merenge, s azután körültekintvén, felkiálta:

– Itt vagyok! és mit csináljak e bagolyfészekben?… Megőszülök! alig nehány órája, hogy megérkezém, s máris halálra únom magamat: hát még hetek hónapok, évek!… Ah, ez őrültté tesz!

– Van pénzem, mond, a tárczát maga elébe vágva; mit ér, ha nem élvezhetem?! Vásároljak ekét gulyát s igásokat? hahaha! gazdálkodjam?… igen gazdálkodni fogok! – Ezzel inasát csöngeté. – Kasznár urat!

– Holnapután, kezdé Ernő, kőmíves, ács és asztalos legyen itt, e ház lakhatlan.

– S nyolcz nap alatt, akár a pokol fenekéből is, nekem franczia kertészt teremtsen.

A gazdatiszt beléegyezőleg meghajtá fejét, s távoztakor fogai közt dörmögé: „Az öreg ur csalódott; ezt nem fogom kormányozhatni.“

Negyed nap mulva száz kéz rombolt az épületen; a padolatokat felszaggaták, közfalakat ledöntöttek, ablakfákat és ajtókat kidobtak, a kertre nyilásokat törtek, szóval, a nagyszerü újitások kezdete megtörtént. Franczia kertész is érkezett, kinek kormányzata alatt öt legény, s hetven napszámos a nagyszerü vállalathoz fogott.

A költséget nem kimélték, a munka mesésen haladt, s a gazdatiszt őszülő fejét vakargatá.

Két hó után díszelge az újjá varázsolt épület, óriási ablakaival, s gyönyörü emeldével 1) a kertre, benn kárpitos működött.

Ügyesség és pénz, mit nem képes eléidézni? a kert valóságos édenné varázsoltatott.

Nemsokára a termekben fény és izlés, a fogatokban urias gazdagság, s a kertben tündéri változékosság mutatkozék.

Ernő csodát vitt véghez, s a vidék bámulta tetteit. Ő sok szórakozást lelt az élénk munkálatokban.

– Teins úr! kezdé a tiszt, a jármasok végett -7- jöttem; a munka ideje itt van, gondolkoznunk kellene…

– A jármasok? hm, jól van, majd.. majd.. azt hallám a d*i urodalomban fajlovak állittattak be, ránduljon el oda, s hozzon hírt, vajjon érdemesek-e megtekintésre.

– Máskor; most gondja legyen Ruszter Györgynek irni Pestre, hogy három teremre való szép tapettet küldjön: a szőnyegek választását izlésére bizom.

– A kertész háromszáz pengő forint áru virágmagvat s plántát rendelt, fizesse ki.

E szavakra rémület s meglepetés tükrözé magát a tiszt arczán, szólni akart, de a nyelv megtagadá szolgálatát.

Darabig ez igy folyt; de Ernő únni kezdé magát, lelke zajt, társaságot szomjazott. Vendégségeket rendeze, s hetenként kétszer háromszor magához gyüjté a szomszédokat. Háza a leglátogatottabb lőn.

Csak rövid ideig érdeklék ez emberek eredeti sajátságai, mert mihelyt bizalmasb lőn velök: terhére váltak örökös időjárás-, termés-, aratásféle beszélgetéseikkel. Menekülni ohajtott tőlök. A regényolvasásra -8- adta magát, ez a nélkül is ábrándos lelkét, s föllengző vágyait méginkább izgatá. A magán és tömérdek franczia könyvek olvadékony szivét a szerelemre egészen kiképezék. Ah! de nem volt tárgy, nem akadt lény, kire érzelmeit halmozhatandná.

Ernő atyjától eleinte oktató, később intő, s végre komolyan dorgáló leveleket kapott. Ép oly kevéssé adtak más irányt gondolkozásának, mint tetteinek.

Ismét egy levél. Ernő ismeré az irást, tartalmát is sejté, tehát fél napig bontatlanul hevert; végre felnyitá, nem csalatkozott, atyjától volt. Epés szavakban a legkeserűbb szemrehányások. Ernő mosolyga, de a levél vége felé megdöbbent, mert atyja határozottan nyilvánitá, miként, ha működésinek más irányt nem adand, s egész akarattal a gazdasághoz nem lát: az átadott jószágot visszaveendi, s fiát, mint tékozlót, szűk évpénzre szoritván, az örökségből kizárja. Záradékul a levélben következő állt:

„Ohajtom, parancsolom, nősülj, s e lépésre három hó határidőt tüzök. A leány, kit számodra kijelölék, Felhősy Irma, hajdan kereskedőtársam, s most földbirtokos barátom egyetlen gyermeke. Ott tárt karokkal várnak. Látogatásodról őt értesítém; remélem, igéretemet be fogod váltani.“

– Felhősy Irma?… elmélkedék magában Ernő. E leányról sok dicséretest hallék… Atyám! ötleted dicső, fiad engedelmeskedik. – És egészen felvidult; mert egyhangu életébe valami uj, s váratlanul ép olyasmi vegyült, a mi után lelke sovárgott.

Kitünő szivességgel fogadták, s az előkészületekből látható vala, hogy Ernőt várták. Úr, szolga és az egész női személyzet roppant megelőzőleg forgolódtak; szállásaul a legdíszesb szobát jelölték ki, s még cselédségére is nagy figyelem fordíttatott.

Mennyi sajátságos alak, s minő feszesség!? Ernő egyszerüen urias öltözetében, s fesztelen viselete által ugy tünt ki köztök, mint müvész festvénye a tarka mázolások között.

– Nézd, mond az egyik, agarász-ostorával a port csapkodva lábairól, hogy játsza Füzesy a nagyurat, pedig alig szagolt le, s már fülig van adósságban.

– És hányja-veti magát, tevé hozzá társa végig egyengetve magát; pedig ruhái egészen divatkivüliek. – Az, ki ez észrevételt tevé, középtermetű, szőke, pödrött bajszu ifju volt; legnevezetesb rajta, hogy haja feje közepén volt elválasztva, s fülei körül karikákba gyürűdzött; széles vállain szűk zöld frakk ragyogó érczgombokkal büszkélkedett, nyakán fehér echarpe rubintűvel, biborbársony-mellény, sárga nadrág s gombos topán egésziték ki öltözetét. Nyakán vastag aranyláncz kigyózott le mellénye zsebéig, s ujjain több pecsétgyürű ragyogott. Ez ember Havasy közbirtokos, s a vidék arszlána volt!

– Lám, lám! hangzék a másik körben, – hogy pöffeszkedik az a Füzesy, mintha apjáról grófságot örökölt volna.

– Az igaz, egészité ki a mellette levő e rágalmat; -10- pedig atyja nem volt sem több, sem kevesebb, mint becsületes marhakereskedő.

– Fiának is okosabb volt volna a mellett maradni; legalább maholnap nem állítnák a dobot szép kastélya elé.

– Hogy tetszik? tevé harmadik helyen a kérdést egy ifju; a háziúr Füzesyn kivül mást nem ismer, és e piperkőcz minket látni sem akar.

– Sohse gondoljunk vele, utoljára azt hinné, mi tartjuk szerencsénknek ismeretségét.

E beszélgetések mind azalatt történtek, mig Felhősy családjának Ernőt bemutatá.

– Van szerencsém, esék szavába Ernő; s megindult kezet szorítni a jelenlevőkkel.

Kik imént legizetlenebbül megszólák: most szemtőlszembe legmosolygóbb arczot öltének.

Hajlongások közt bókoltak férfiak a nőknek, s ezek szégyenkedve süték szemeiket a kezökben levő legyezőre, virágbokrétára, vagy kendőjök himzetére.

Sok falusi szépség, de tagadhatlan Felhősy Irma tündöklött valamennyi felett. Gazdag szőke haj, epedő kék szemek, kissé telt, de finom arcz, gondosan ápolt fogak, nem rút termet és szerény toilette. -11-

Meglehet, ha valamely pesti elegans bálban látandotta, fel sem tünt volna neki, s ha udvariasságból megszólítná is: a vele társalgást minél rövidebbre törekednék nyujtani; de itt, elszigeteltségében, e hölgyet találá, s társaságát keresé, mit a zöld frakkos Havasy elég mérges szemekkel tekinte.

Ernő nem érdek nélkül forgolódott Irma körül, s azt minden áron kitüntetni törekvék. Társalgásában sok kellemet, modorában bájt fedeze föl. Atyjának e perczben választásaért kész volt volna nyakába borúlni.

Irma sem mulasztá el a szülőitől kapott utasitást Ernő irányában felhasználni, s ennek udvarlását nagyvárosi hölgy finom kaczérságával fogadá.

Mint a vidékiek rendesen: ugy ezek is a társalgásból kifogyván: táncz inditványoztatott. Irma zongorához ült.

– Engedje, e szókkal lépett hozzá Ernő, hogy én legyek a szerencsétől megfosztva kegyeddel tánczolhatni.

– A koszorúban a legszebb virág nem hiányozhatik, kegyed tánczoljon, e hangszernél majd én kisértendem meg szerencsémet.

Havasy, a zöld frakkos arszlán, ki csinos tánczosnője mellett ugy állt, mint valami kérdőjel, fitymálva nézegetett a zongorán működőre, kedvetlenül kiáltván oda: „csöndesebben!“ és száraz lábaival a tactust veregeté, idétlen fejével is bólintván hozzá.

– Most nem, meg volnék fosztva e nagy szerencsétől. Ah! – tovább nem folytathatá, mert Irma ellebegett.

Havasy szomszédait is kezdé lázitgatni Ernő játéka ellen, gúnyosan mondván:

– Talán e szerencsétlen négyesnél nem tud egyebet; mégis sok arczátlanság kell hozzá, feltolakodni vele. – Gyorsabban!

– Ah! nem kegyedet értém, bár oldalánál tánczolhatnám végig az életet; de azt a szerencsétlen zenét!…

Ernő nem mozdult helyéről. A tánczzene után Wilmers „Pompa di Festa“ját játszá.

– Mit gondol? kérdé gúnyosan Ernő az ott ácsorgó zöld frakkostól, elég csöndesen játszám?

– Nem értek hozzá, – viszonzá a megszólitott, s daczosan fordíta hátat.

Ernő ismét a billentyűkre vágta ujjait, hogy Straussféle keringőt csörömpöljön le azokon.

Alig végzé el Ernő, s kérelemmel ostromlák, hogy valami dalműből játszék, s ő „Dom Sebastián“ – ból, rövid előjáték után, „Abayaldos“ bravour-áriáját csengő mély hangon éneklé: utána mindjárt „Ernani“-ból a király szerepét.

El voltak ragadtatva, s a zöld frakkos agyonszégyenlé magát, hogy Ernő zene-tehetségében annyira csalatkozott!

Havasy zöld frakkjában feszelge, s hol itt, hol ott egyegy gúnyos megjegyzést tőn, mit Ernő észrevevén, nyájasan közelíte hozzá, s kezét vállára tevén, enyelgő hangon mondá:

– Ki azon úr, kérdé Ernő szomszédját, ki ott az -14- ablakmélyedésben nagy veres szakálát oly egykedvüen simogatja?

– Ott,… éles tekintetét most ránk szegzé. Pongyolájáról azt gyanítom, nem sokat törődik a világgal.

– Azaz, neki minden ifjabb „öcsém“ s mi „bátyámuram“-nak hivjuk. Tetőtül talpig magyar ember, kissé nyers, de roppant becsületes.

– Az ármánykodók ostora, a gyávák réme, e vidéken minden becsületdolgot nála intéznek el.

Ernő e társalgásban nagy élvet talált, Sándoryban sok alapos ismeretet és jártasságot fedezvén föl.

– Mily bizalmasan beszélgetnek, kezdé Havasy czimborájához; ha az a két ember jó egyetértésben élend, meg nem maradhatunk a vidéken.

Havasy nem felelt, hanem ajkait fogai közé szoritván, gondolkodó arczot ölte.

– Adandó alkalommal bocsátkozzál Sándoryval -15- beszédbe, s mondd neki, hogy Füzesy roppant kalandorosan élt, Németország egyik kisebb városában szinésznővel levén viszonya, mint énekes szerepelt s meg is bukott; hogy Pesten kifizethetlen adósságai s párviadal elől szökött meg. Ezek iránti felvilágositás végett utald hozzám.

Havasy czimborája addig őgyelge, mig csakugyan Sándory mellé furódott. Elmondá társa koholmányát.

Sándory csakugyan fölkeresé Havasyt, és szórul-szóra elmondá a Füzesy ellen hallott vádakat.

Hát micsoda éretlenségeket fecseg az a szájhős? hol is van?… Már seholsem volt.

Havasyt e percztől a férfiakkal, sőt a nőkkel is lehete suttogva látni; igen rejtélyes arczot ölte, s kikkel csak beszélt, szemet meresztének, kezöket csapkodák össze, vagy homlokaikat szedték redőbe.

Ernő az egész estét Irma oldalánál tölté, s ha ezt házi kisasszonyi kötelességei igénybe vevék: önelégülten mosolyga utána. Szíve és lelke még nyugodt vala ugyan; de el akará magával hitetni, hogy szerelmes, s érzelméről a piruló lánykának szólt is.

Mielőtt a társaság szétoszlék, Ernő haza utazott, nehány percz mulva Sándory is követé. -16-

A Füzesyről költött rágalom szájrul szájra terjedt, s ő, ki két óra előtt a nap hőse volt, most általános gúny, megvetés s nevetség tárgyává lőn. Hogy az egész tényt Sándory beszélé, nyiltan senki sem vallá; hanem titoktartás mellett mondván el egymásnak, nehány percz alatt mindenki értesülve volt erről.

Havasy Irma oldalánál érzelgőn forgatá összevissza színetlen szemeit, s midőn aljas tervének ily fényes sükerét látá: szakálát simogatván, győzelmesen rágdicsálá azt.

Ernő, a szép holdas éjen hazafelé utazván, az egész leányt regényes alakban varázslá maga elé, s bármennyire törekvék is magával elhitetni, hogy az szép, kedves, szeretetreméltó és érdekes, otthon mégis e gondolattal szállt le kocsijáról: „Igen fiatal, válhatik belőle müvelt nő.“ Nem merenge, jót alvék, másnap nem sohajtott… Ez még nem szerelem.

Harmadnap ismét rendelést adott készületre. Felhősyékhez vala utazandó; midőn gyönyörű fogata előhajta, levél érkezék. Ernő felbontá, elébb elhalaványult, azután haragosan kaczagott, e szókkal:

– Még meg sem kértem, s már is kosár! Hahaha! valóban nevetséges! – Ezzel kocsiba veté magát, s kocsisára rivalga: Sándoryhoz!

Ernő hidegen érinté az elébe nyujtott kezet, s komolyan tekinte Sándory szeme közé. Szünet után megindult hangon szóla hozzá: -17-

– Sándory! nagyobb előszeretettel e vidéken egy emberhez sem közeledém, mint önhöz.

– Abban pillanatig sem kétkedem: de mielőtt indulatos hajlammal lépnénk fel egymás irányában, jónak látnám, hogy az ok felett jőnénk tisztába.

„Ha Ön pénzemre számolt s nem leányomra, további látogatásai fölöslegesek. Nem fog csodálkozni a hangon, ha megirom, hogy pesti élete, németországi kalandozási előttem nem ismeretlenek, melyek valódiságán nincs okom kétkedni; mert hitelt érdemlő egyéntől erednek, ki nem más, mint Sándory. Sajnálom, hogy atyjának hozzám bizalommal s jósággal irt levelére kedvetlen választ kell adnom. Isten Önnel stb.“

– Estére vendége leszek. Váljunk mint idegenek; a holnap elhatározza: ha barátok lehetünk-e, vagy ellenségek. – S utazásra tőn rendelést.

„Alulirt ezennel elismerem, hogy t. cz. Füzesy ur ellen gyáva rágalmat koholtam, a szerelemféltés és gyülölet miatt, mellyel irányában viseltetém, s mivel szavamnak állani gyáva vagyok: Sándoryval akarám összeveszítni. Hibámat elismerem, s az illető uraktól irásban kérek bocsánatot. Kelt.. stb.“

– Köszönöm fáradságodat, mosolyga Ernő, s bűnbánólag nyujtá jobbját Sándorynak.

– Kötelességem volt, viszonzá Sándory, hatalmasan csattantva széles tenyerét az oda nyujtott kézbe.

Az izletes esteli és zamatos port-á-port bor mellett, Havasy nyilatkozványa sok elmés ötletre s tréfás -19- megjegyzésre nyita alkalmat, mi az estet igen derültté tevé.

Éjfél után a gyönyörű holdvilágnál Sándory haza utazott, Ernő pedig havannai szivarra gyujtván: a kellemes éji légben a susogó fák közt sétát tőn, gondolatinak szabad tért engedvén.

Másnap azon gondolattal kelt fel Ernő, hogy Felhősyékhez utazik, – s Havasy kéziratával magát igazolván: Irmának irántai érzelmét kikémlendi. Elmerülve állt az ablaknál, midőn idegen bérruhás szolgát láta közeledni.

– Urnőm, báró Révyné s kisasszonya, átutaztokban itt kissé időzvén, engedelmet kérnek, hogy azalatt t. uraságod szép kertében sétát tehessenek.

– A kerti pálmalugasban – igy adá a rendeletet – azonnal hűsitő reggeli teremjen, több személyre; aztán könnyü kabátot vőn, svéd kesztyűt húzott, firenzei szalmakalapot tőn, s az érdekes látogatók elé sietett.

Minő meglepetés! Ernő az urhölgyek irányában igen udvarias készült lenni, s midőn előttök állott, alig birá magát bemutatni. Most látta, mennyivel szebb szemek, delibb termet, s nemesebb vonások vannak a világon, mint Felhősy Irmáéi. – A hölgyek ifjabbika tündérszép volt! -20-

A szokásos üdvözletek után Ernő társaságát ajánlá. – Örömmel fogadtatott.

Élénk beszélgetés keletkezett; a báróné elmondá, hogy hanyatló egészsége végett a következő évszakot Olaszországban töltendi, s jelenleg oda utazik.

– És a bárónő? kérdé Ernő, az ifjabbikhoz fordulva, könnyen válik meg hazájától?

A hölgy gyönyörű szemeit mosolyogva veté fel: mert Ernő hangkiejtésében annyi bensőség, annyi érzés feküdt, hogy ámbár az hatásra számítva nem volt, észrevétlenül nem hangzék el.

A pálmalugashoz értek. Abban fényesen terített asztalka állott, melyen ezüst talapzatok és kristály edények ragyogtak.

Csakhamar fagykávé, czukorsütemények, válogatott gyümölcs s jégbe hűtött forrásviz lőnek felhordva.

Nagy utazókocsi robogott a kert kapuja elé, a hölgyek búcsut vőnek: Ernő kocsiba segité őket, s midőn az távozék, sokáig merenge utána.

A kocsi porfellegben tünt el; Ernő mélyen sohajta -21- s nehezült kebellel tért szobáiba. Egyszerre szemébe ötlik Havasy nyilatkozványa, ekkor felkaczagott, kaczajában éles gúny feküdt.

Minő bolondot akartam tenni! elmélkedék; – mennyi különbség közte és Irma közt! Mit veszélyeztetek? hogy atyám elveszi e jószágot? nem nyerem-e akkor vissza a nagyvilágot, hol annyi élv és öröm van még számomra. Igen, igen én követni fogom. – Felhősynek következőt ira:

„Az ide mellékelt nyilatkozat az ellenem támasztott rágalmak megsemmisitésére, ugy vélem, elegendő. – Ön háza tiszteletben fog állni előttem ezentúl is; de hol nekem egyszer oly rútul ajtó jelöltetett: ott a küszöböt többé át nem lépem, s e szerint igen sajnálom, de atyám kivánatát nem teljesíthetem. Isten Önnel! maradok tisztelője

Havasy tértetvényét eredetiben melléklé leveléhez, s ez azonnal rendeltetése helyére küldetett.

Felhősy személyesen hozá a választ, mert a sértett Ernő engesztelésére siete.

A fonák jószágkezelés miatt kétségbeesésig elkeserített gazdatiszt mindenről értesité az öreg Füzesyt, kitől azon választ nyeré, hogy legyen türelemmel, -22- míg otthon munkálatit bevégzendi, s azután rögtön teendő intézkedések végett eljövend.

Gazdasági szereket vásárolt, a kertésznek felmonda, s a rendeletet kiadá, hogy a virányosok felszántatván: lóherrel vettessenek be, a fényes butorokat eladásra hirdetteté.

Mérgesen nyult utána Füzesy, olvasni kezdé, és sötét arcza mindinkább derülni kezde.

– Gazda! kezdé sugárzó szemekkel, miután a levelet szépen maga elé tevé; – a kertész megmarad, a virányos nem szántatik fel, a butorok nem fognak eladatni; mert fiam nejét, Révy Malvin báró kisasszonyt csak nem vezetheti üres házba.

– Felhősyéket, kik mindenütt azt hirdeték, hogy a tekintet.. vagy akarám mondani nagyságos úr tőlök kosarat nyervén: szégyenében utazott el.

– Hahaha! pedig fiam bárónőt vőn nőül. – Fogasson, oda megyek, hadd hallják először is tőlem. Látni akarom, miként halaványulnak az arczok?

NÁSZÉJ.

Az örömteljes napok vég felé hanyatlottak, s mohó vágygyal sietett mindenki a farsang hátralevő részét élvezni. Zajos éj volt; a bérkocsisok versenyteren képzelék magokat, s fáradt gebéiket erőre ostorozván, merészen vágtattak egymás elé: mindenki vigadni sietett. A várost elfedő hó olvadozván, a fehér lepel rongyai alól a mezetlen föld fekete foltokban mutatkozék. A derült eget csillagok ezre ragyogá át, s a hold ezüstlő mosolya a lámpák világát szükségtelenné tevé.

A bálványutcza nagyszerű házai egyikének első emelete fényesen vala világitva, s a dús csillogás áttört a fehér kárpitokon. A zene csábitóan hangzék le, s a ház előtt éji kóborlók ácsorogtak, álmatlan szemeiket kiváncsian meresztvén az ablaknál ellejtő sötét árnyakra. Felvágyni látszottak: némelyek tánczszenvedélyöket, mások hatalmas étvágyukat kielégítendők. Villámként csapott közéjök egy ifju, beesett szemekkel, zilált hajjal; arczán szenvedés és merész elszántság ült, fejét indulatosan veté hátra, s szomszédjának kezét görcsösen megkapva kérdé: -26-

– Üdvöm függ tőle – rimánkodék az iménti – minden szentekre! mondjátok: kinél ez ünnepély?

– Ha annyira érdekében fekszik – jegyzé meg egyik utczahős – menjen föl, s ott kérdje.

Az ifju nem felelt, hanem kalapját szemére vonta s a kapun berohant. – Nehány percz mulva szédelegve dölt ki, s homlokán egy sebnyilásból vér patakzott alá. Kékült ajkait erősen fogai közé szoritá, s a falhoz fogódzott.

– Hej czimbora! – szólamlék az egyik ácsorgó; téged nem jól vendégeltek, ezt a legelső csapszékben is megkaphattad volna.

– Nincs igazság! – tört ki az idegen keserű fohásszal – az emberek csalárdak, s megcsalnák magát az istent, ha lehetne; hazugok ama csillagok, mert fényöket a naptól kölcsönzik; hazug az ég, mert reményt mosolygva sirba vezet! – Ur isten! erőt, csak 24 órai erőt adj, s feledni akarom annyi évi szenvedéseimet! – ezt oly felindulással, oly szívrepedve mondá, mintha minden ejtett szó élete egyegy évébe került volna.

Az ácsorgók elnémulva, a szenvedőhöz kérdő tekintettel közeledtek, nem szórakozásból, nem részvétből, hanem, mint szinész ügyes játékától meghatva, az őket nem sujtó fájdalmat látni; azonban mint valami nagyszerü drámai jelenet után, a méla csöndet egy hang sem zavará. -27-

Az utczahősek száma mindinkább növekedett. Nem messze egy kocsi állapodék meg, s a kilépő férfi látván a tolongást, a tömeg közé vegyült.

A kérdezősködő a tömegről az ifjura forditá szemeit, kinek arczán annyi szenvedés ült, mintha egy szenvedő kebel kíntengerének hullámi csapkodtak volna ki rajta.

– Ifju barátom! – szólamlék ismét a derék férfiu – ön beteg és én orvos vagyok, kövessen engem.

Az ifju felrezzent, az orvosra tekinte, s élénk fekete szeméből nehéz könycsepp gyöngyözött le.

– Nincs arra szó, s ha volna, oly megrázónak kellene lenni, hogy a szentek szentjéig felhasson.

A jó emberbarát karon ölté betegét, s lakására átelleni házba – vonszolá inkább, mint vezeté. Mig a szobatulajdonos világgyujtással foglalkozék, bús vendége az ablakhoz szaladt, s tekintetével a falakon is át szeretett volna törni, hogy a szemközt vigadók zajában -28- egyetlen nőt láthasson; hasztalan, az ablakfüggönyökön nem maradt rés, hol sovár tekintete a tánczterembe sugározhatott volna.

– Lassan, lassan, – susogá az ifju szemeit az ablakra meresztve – mintha azon árny, mely ott elvonult, ő lett volna.

– Oh! ő szép volt! szép mint a mindenható eszméje a teremtés reggelén, de nem isten alkotá ily bájosnak, az ördög bűvölé arczára csábjait, hogy a kárhozatra szánt lelkeknek felpénzül fecsérelje! – ekkor az orvos kezét megragadva, az átelleni ablakra mutatott, – nézze, ott egy nő vigad, s kevés perczek múlva egy férjnek vetendi magát karjai közé, s azon nő – törvényes nőm.

Ön – mond az orvos, vendégét tekintetével átjárva – vagy igen szerencsétlen, vagy őrült. –

– Mindkettő, istenemre! mindkettő. Uram! italt adjon, mert torkom kiszáradt. – Az odanyujtott vizet indulatosan taszitá el. – Bort nekem! – kiáltá – bort! mely eszméletem elöli, s keblem fájdalmát elzsibbasztja: bort, melytől velőm meggyulad, különben itt halok meg. – Nem sokáig kelle várakoznia; s kivánata teljesült. A szeszes italból több poharat fenékig üritvén, fáradtan veté magát a pamlagra, s ismételt fölhivás után, lelki erejét kissé visszaküzdvén, ekkép szólt: -29-

II.

Én gróf Belánszky vagyok, hajdan divaturacs itt. Boldog idők! még akkor a nyomort nem ismerém. Atyám gazdag levén, nem kimélt tőlem semmit; de én az elegen túl költvén, tömérdek évipénzemen fölül még adósságot csináltam. Egy darabig vig czimborák közt dőzsölve, s fényüzve folytak napjaim, de ez életrendszer mindennapivá, unalmassá válni kezdett, és én új élvezetekről gondolkodám, midőn egy, még előttem ismeretlen szenvedély ragadt meg: szerelmes levék. – Itt kínos emlékezettől megkapatva felugrott. Oh én szerencsétlen! igen szerencsétlen! – sohajtá az asztalhoz fogódzva.

Ha a szerelmet tetőpontjára akarjátok csigázni, csak jó sok akadályt görditsetek utjába. A hölgy, kit imádtam, sorsomhoz méltó levén, nőül akarám venni, s atyámnak szándokomat nyilvánitám; ő ellenzette a nélkül, hogy egyetlen sulyos okot állitott volna fel, ellenzése mellett harczolót. Én ismét, és ismét, mindannyiszor szilárdabbul adám elő dönthetlen akaratomat, ő időnként konokabb lőn. Mit tehettem mást, mint vele daczolni, ennek eredménye lőn, hogy kegyéből s javaitól elestem.

– Oh! de én itt fecsegéssel pazarlom az időt, – jajdula közbe – pedig szent isten! rettegek, hogy -30- megtörténik a legborzasztóbb! Vigadnak-e még oda át?

– Ismeri-e ön a nyomort ezer rémeivel, midőn az alig 24 éves ifjú arczára egy negyvenes korhely vonásai ülnek, a szem üregeibe sülyed, s a homlokra bú vés barázdákat; tudja-e mit tesz szenvedni? Oh én keserűn tapasztalám, egyedül állék a nagy világban kérlelhetlen hitelezőim vad körmeinek kitéve; kinlódtam, és éheztem, mig atyám termeiben henye naplopók dőzsöltek. Elég erről. Én munkához szoktatám magam, s hivatalba léptem. Mint önálló kértem most Hermine kezét, s képzelje: anyja megtagadá!

– Mert oly hazában élünk, hol dolgozni szégyen, hol e szó „kenyérhivatal“ elég arra, hogy az úgynevezett magasabb körökben lenézzenek. Herminével többé nem találkozám; de reményem őt birni nem hanyatlott, mert biztos levelezésünk által hittem valamit kivihetni. Titkos összekelést határozánk, idő és hely ki lőn jelölve. Meghittebb barátim egyikével a rendelt helyre rándultam. Szép májusi hajnal volt, a fölkelő napot az egyház kűszöbénél üdvözlém; madár dalával, virág illatával, ég derültségével, a nép munkával, s minden oly lelkesedve üdvözlé az ifju tavasz e szép reggelét, s engem szent ihlet tölte el. Nem sokáig kelle várakoznom, s a bájos Herminét egy érkező bérkocsiból leemelém, engem barátom, Herminét szobalánya követé. – Alig mondá ránk áldását a lelkész, már üldözőink, hihetőleg Hermine által gondatlanul -31- hátrahagyott leveleimből utba igazodva, utólértek, s mielőtt igazán birtuk volna egymást, őt elszakíták tőlem. Isten előtt házasságunk megköttetett, ez kevés az embereknek. Én őt örökre elvesztém. – Halált keresve futottam, de eloltandó életemmel hasznot is ohajtva tenni, az akkor keletkezett forradalomba mentem, a derék honfiak mellett szabadságért vívni. Hol legnagyobb volt a vész; első harczoltam, az ónzápor köröttem iszonyu pusztitást tőn, itt egy családatya, ott egy boldog szerető, amott egy fényes ház végsarjadéka esett el: annyi köny hullott, s én, kit nem sirat vala senki, épen állottam! Hosszu csata után több bajnokkal fogságba estem, itt tőröm hegyét sokszor szegzém szivemre, de azon gondolat, hogy sorsosim sirkeresztemre ütendik a gyávaság bélyegét, velök együtt szenvedni késztete. Szabadulásról gondolkozánk, és tervünket siker koronázta;… újra reméltem. Midőn visszaérkezém, nőmet egy új férj karjai közt hallám lenni. Őrülten rohanván oda, a boldog vőlegény nekem e bélyeget üté homlokomra, s cselédei által üzetett ki.

– Most mindent tud, kérem, kényszerítem, találjon módot, hogy Herminével még ez éjjel szólhassak. – Tanáry gondolkozott.

– Jó. – Ezzel tollat ragadott, s következőt irá: „Asszonyom! Önnek első férje megérkezék, e boldog összekeléshez sok szerencsét kivánni; azért kövessen -32- el mindent, hogy ezt saját ajkiról hallhassa, értette, mindent elkövessen.. különben.. Isten önnel, válaszát elvárja

Éjfél elhangzott; ismerős egyéneink lelki vihartól lesujtva a pamlagra hanyatlának. A síri csönd ünnepélyes, és sokat jelentő volt; az orvos mintha veszélyes beteg fölött őrködnék, mély gondolatokba merült; Belánszky pedig a túlélt szenvedések emlékétől felizgatva nyugtalankodék, s a türelmetlenség halvány homlokáról hideg izzadságot facsart.

Az ajtónál zörej támadt, s mindketten némán rohantak a belépő szolga elé, ki kérdések özönétől elhalmozva, alig juthatott szóhoz; végre bizonyossá tevé a kiváncsiakat, miszerint a rábizott levelke eddig rendeltetése helyén van, s ismét távozott, az illető szobalánytól az igénylett választ átveendő.

Alig terveztetett egy a dolog kedvező kimeneteléhez vezető irány, midőn az utczán nagy zaj keletkezett, a kocsik egymásután elrobogtak, a függönyökön átlátszó árnyak rendetlen tévedésben futkostak, a terem elhomályosult, s minden körülmények oda mutatának, hogy az ünnepélynek vége szakadt.

– Mondtam, – kiáltá indulatosan Belánszky – hogy elkésem! s most – – – itt elnémult, – mert figyelmét egy betoppanó idegen cseléd voná magára, ki a rögtön rosszul lett mennyasszonyhoz orvosi segélyt kérvén, elsietett.

– Semmi kifogás, az alkalom kedvez, s önnek hajolni kell kérésemre. Csak hamar más öltönyt, és én szólani fogok vele. Felséges körülmény! dicső sors! az életben most látszol nekem először kedvezni, és én áldlak értte.

Az egyezés megtörtént; Belánszky homlokán a sebet angol tapasz födé, s villámgyorsasággal átöltözködék. Kezet szoritának, s elhagyá a szobát. Előzzük őt meg, és siessünk az átelleni házba, kissé a mulatók zajába vegyülendők.

III.

Minden oly díszes, szép és nagyszerű vala; aranyrojtos fehér kárpitok gazdag redőkben hullámzottak végig a falakon; az óriási tükrök fényében a pazar világot árasztó szövétnekek kettőzve ragyogának; a simára viaszkolt padlaton vidoran lejtettek végig az ifjak, bájoló hölgyeket fűzvén karjaikra. Az egész társaságon gyermekded szende öröm sugárzott végig, s a megelégedés jó kedéllyel egyesülve, ezen estélynek oly házias, oly családi színt kölcsönze, hogy az minden egyszerüsége mellett fesztelen, és barátságos vala. A nők édes-enyelegve társalgának szerény lovagjaikkal, s a szép hölgykoszoru ezerféle kelleme tündérkoronát tüzött a fényes ünnepély fölé. A pajzán ifjak a sok bájtól elragadtatva szellemittasan szállongtak hölgytül hölgyhez; szavaiknak megható erőt kerestek, s egy szívlázitó pillanat a szerelem kéjtengeréből, édes jutalom vala forró udvarlásukért. Nem vala arcz, nem pillantás, mely eleven jó kedélyre nem mutatott. -34-

Az emberi élet titkai kimeríthetlenek, gyakran túlboldogoknak véljük magunkat, s nem sejtjük a csapást, mely kevés percz mulva oly ördögileg sujt, hogy még csontjaiban is megrázza a velőt; sokan bú-gond nélkül erőteljesen élik át a napot, s érte barátságtalan sír fogadja hideg ölébe; hányan viradnak legválogatottabb gyönyörök mellett, megfeledkezve mindenről, mi nem hoz kéjt, s a hajnal gyászt hoz fejökre! mi játszószer vagyunk a nagy természet kezében!

A kedves női füzérben egy mind termetre, mind öltözetre kiválólag érdekes vala. Magas homlokán sokat jelentő léleknagyság ült, ragyogó kék szemeiből bánattal vegyes öröm mosolyga, biborajkiról mennyei kellem zengett le, s gyönyörű szögfürtein egyszerű illatdús virágfüzér negédeskedék, öltözetén nem annyira fénypazar, mint finom izlés mutatkozott. E hölgy a szép Hermine, báró Rideky menyasszonya, s oly boldognak látszott, mint ki előtt hosszu szenvedés után egy édeni élet nyílik fel.

Mellette deli ifju állott, sovár tekintete szakadatlan a bájos Herminén függe; keveset szólt, s merengésiből többnyire a szép ara szenvedélydús beszéde riasztá fel; ugy látszott, neki a zaj, a vendégek, az egész világ terhére vált. Ő egyetlen gondolattal küzdött, s e gondolat oly édes, oly mennyei vala, hogy agyát, keblét, s lelkét tökéletesen eltölté; ő zavartalanul s tanuk nélkül vágyott szíve szerint mielőbb Herminét ölelni, mert ő vala a boldog vőlegény.

A szobalány rejtélyes arczkifejezéssel elelrettenve, s ismét neki bátorodva sompolygott darab -35- ideig Hermine körül, végre félelmén erőt vőn a haszonlesés, és urnője öltözetén feltünő igazitni valót fedezvén fel, őt egy mellékterembe szólítá. Rideky nehány lépésre követé Herminét, de a távozás okáról értesülvén, a vigadók felé fordult. Egyedül valának, s a szobalány rövid előbeszéd s hosszu mentegetődzéssel a levelet átadta.

– Egek! ezen irás – ki hozta e levelet? kérdé, miután a pecsét reszkető újjai alatt elpattant.

Most minden vére keblébe szorult; arcza lassan halványulni kezdett; s midőn a levél rövid tartalmát átfutá, mint sír arája oly sápadt lőn.

– Ez lehetetlen! – rebegé, s a lap kezéből kihullott – ez lehetlen, ez ármány! – folytatá fuldokolva, s görcsösen kapván szivéhez, egy átjáró sikoltással eszmélet nélkül rogyott össze.

E zajra átalános zavar lőn, minek már távulról tanúi valánk, a zene elnémult, a vendégek haza széledtek, s csak azok maradtak a betegnél, kiket közelebbi viszony csatolt a házhoz, s részvevően fonák körül a szenvedő ágyát, az érkező orvosban mentő angyalt várván.

A teremben nehány elkésett vendég között Rideky óriási léptekkel sétált fel s alá, homlokáról nyugtalanság üzte izzadságot törülvén.

– Valahára! – tört ki Rideky feszült kebléből, s egy mély sohajt ragadott magával, – fuss eléje, mondd: siessen, aranyakkal fizetem gyorsabb lépteit, -36-

– Bocsánat! – mond Belánszky, hideg bókkal nyitván be az ajtót – de azon orvos, kit önök várnak, nem jöhet, ő szinte veszélyesen beteg.

– Épen nála virraszték, szinte orvos vagyok, ha szolgálatommal beérik, szerencsémnek fogom tartani; – ezt oly külső nyugalommal, oly szinlelt hidegséggel mondá, mintha a körötte levő személyzet, s az egész ház iránt közönyösséggel viseltetnék, és csak annyi részvétet mutatott, a mennyit egy betegnél melegérzésü orvostól igényelni lehet; jobb kezét mellénye nyilásába dugta, s baljába kalapját szoritá; e színlelés roppant erőbe került, mert belsejében vihar csatázott, minőről még egy tengerésznek sem lehet fogalma. Ugy állt ott, mint egy eleven Aetna, mely többszöri kilávázás után külsején barátságos, nyájas kerteket visel, mig gyomrában a tűzanyag iszonyuan működik.

Belánszky hideg fejbillentéssel a felszólitásnak engedett. Térdei jobban reszkettek, mint valaha feje lángolt, midőn a küszöböt, mely Herminéhez vezetett, átlépte. Oly hosszu távollét után, annyi szenvedésért bizony bizony kínos jutalom vala egy ily találkozás.

Hermine szobájába jutott, a beteg ágyát részvéttel, s gyöngédséggel ápoló nők környezék, kik közől nehányan szívből, s többen szinből sopánkodának, arczukon szomoruság ömlék el, de az emberi arcznak főtulajdona a tettetés. Oh igen! légy csak boldog, és juss szerencsétlenségre, ha kilenczen vannak -37- körötted, mindnyájan sajnálkozni fognak, de legalább is ötnek keblét káröröm dagasztandja; érjen szerencse, örvendeni fognak külsőleg, de legalább is két harmadának szivét az irígység fulánkja mardosandja. Az ember dicső és nagy tud lenni, ha hivatását betölti, ha a ráruházott méltóságnak megfelel; de ha egyszer elsülyedt, minden állatok föléje emelkednek.

Belánszky az ágyhoz lépett, remegve nyult a kéz után, melyet oly rég nem érinte. Rövid gondolkozás után a benlevőknek távozást inte, s mint ohajtá, Herminével együttmaradt.

Ott feküdt a szép hölgy, mint a kérlelhetlen éjszaki szél által letört liliom, arczán nem mutatkozott élet, s mégis szép volt; szép, mintha Raphael ecsete remekelte volna.

Hermine Belánszky kezét szivéhez vonzá – itt orvos ur! itt – – oh jaj!

– Hermine! szerelmesem! én vagyok – rebegé tört hangon – tekints reám szenvedőre – folytatá s önkénytelen térdre omlott.

A hölgy szemeit bágyadtan fölveté, összeborzadt, s mindkét kezével arczát födé el. Rövid hallgatás után Belánszky férfierejét összeszedvén fölegyenesedék, s makacs fájdalommal szoritván össze színehagyott ajkait, átjáró éles tekintettel mérte végig Herminét; a szünetet lassu, de mennydörgő szava bontá fel:

Ekkor indulatosan kapta le az arczfedő kezet, s vad tekintete megszelidült, a feledhetlen szemeket könyárban pillantván meg.

– S emlékemet sirba taszitád, mielőtt magam oda költözém. Egyedül te valál hitem, te reményem és szeretetem! megfosztál hitemtől, reménylámpámat kioltád, szeretetemet?!… szeretetemet, oh szólj, képzelhettél emberi alakban lényt, ki melegebben szeretett, mint én? vagy hallgass, vagy ne hallgass, tégy tetszésed szerint… Te engem gyöngébbnek, én téged szilárdabbnak hittelek, mindketten csalódtunk. Csak egyet Hermine: szeretsz-e még?

Belánszky elkeseredett ajkán gúnymosoly vonult el… ő meg volt semmisülve. Herminére még egy sokat jelentő pillanatot vetett, és kirohant. -39-

– Ő veszélyben forog, rendelvényeimet azonnal átküldendem – veté feleletül a kérdezősködőknek. A nők e nyilatkozatra elhalványulva a beteghez siettek, Rideky is utánok indult, de Belánszky utját akadályozá.

– Ugy kövessen barátom szállására, az átelleni házba; de rögtön, nincs veszteni való időm. Ön neje igen roszul van. Siessünk, uram! siessünk!

– Hermine ádáz gyermekként zokogva hánykolódott ágyában, öltönyét és haját tépte; majd fejéhez majd szivéhez kapkodott, időnként egy neme a görcsnek lepte meg, ekkor lélekzete elakadt, ajka erősen összecsukódott, s szemei a fölötte függő szent szűzre meredtek, majd ismét láz rohanta meg, s ekkor összefüggés nélküli szavakat rebegett. Ő igen igen beteg volt. -40-

IV.

Rideky és Belánszky kivánt helyre jutának, Belánszky rögtön a nyugalomra készülő orvoshoz fordult, s kérte, hogy halasztás nélkül betegéhez siessen. – Virasszon mellette – mond erős hangon – enyhítsen fájdalmain és vigasztalja, mert nagyon szenved. Az orvos baráti készséggel engedelmeskedék.

Rideky kérdőleg hol egyikre hol másikra tekinte, s a távozó után indult, de Belánszky ügyes ugrással az ajtónál termett, s a kulcsot ráforditván zsebébe rejté.

– Tehát tolvajbarlangba csalt, hogy kifosszon? itt van tárczám, órám, önkénytesen adom.

– E tettemből mást nem itélhet, hanem félre a szóvitával, nekünk nagyobb ügyet kell intézni, – ezzel az asztalhoz ült, és irt. -41-

– Különös, kiváncsi vagyok a kimenetelre, s ha nőm nem volna beteg, a kaland mulattatna.

– Mert egyikünk meg fog halni. Csak egy sor van még hátra, azután értekezhetünk együtt. Igy… már készen van. Nemde rövid végrendelet? Foglaljon helyet.

– Hát ha évekig tartana ezen helyzete, s naponként sulyosabban? lássa, én is egykor, mint ön most, a kéj küszöbénél állottam, s mielőtt élvezhettem volna csak egy csöppet is, elestem az üdvtől, és évekig üdv helyett kárhozatot, menny helyett poklot, kéj helyett kínt tápláltam szivemben, most itt vagyok.

– Még többet is. – Hallgasson meg: keblemen egy virány fakadozott, véremmel s könyűimmel áztatám ezt, mig engem saját lángom emészte; a bimbó enyém lőn, s én illetetlenül hagyám, harczoltam s szenvedtem azon reményben, hogy a kifejlett virág illatával fog elárasztani, és eljöve ön, ki nem cselekvék semmit, megilleté a rózsát, s birtokomból elrablá, hogy bitorolhassa. Ért engemet?

– Nem? tehát világosabban szólok. Azon nő, kit ön nejének nevez, évek előtt már törvényes nőm vala.

Rideky a beszélőtől hátra vonult, s szánakozással mondá: őrült szegény!

Belánszky történetét rövid vázlatban előadá, s Rideky borzalommal hallgatá.

– Most véleményét szeretném tudni – mond Belánszky beszéde végeztével.

– Fusson ön, önnek futnia kell, nincs pénze? adok, adok mindent, csak fusson! – esde Rideky.

– Jó, tehát reggel lövünk, vagy most mindjárt – kiáltá elszánttan Rideky.

– Lassan; párbaj köztünk nem határozhat, az ügyesebb győz, s az aligha én volna, mert csak elhiszi, gyakorlottabb vagyok én, ki annyit forgattam a fegyvert, s oly sokszor álltam szemben a halállal. A sors határozzon közöttünk. -43-

Rövid gondolkozás után Belánszky poharat ragadott, s ellenfelét hasonlóra inté; szinig tölté mindkettőt az izletes bordeauxival.

– Koczintsunk – mond redős homlokkal – koczintsunk! de erősen, s kinek pohara összetörik, az holnap ügyeit elintézvén, alkonyatkor költözzék az enyészet honába.

– Igen, hah derék, ön valódi férfi! Vessük el a koczkát hamar. Éljen Hermine!

– Éljen! viszhangozá Rideky szorult kebellel, és reszkető kezeikben a két tele pohár összevillant; egy tompa zörej, melyet finom csengés követett, s Belánszkynak megvérzett kezében tört edény maradt, melynek szertezuzott részei a padlaton borárban hevertek.

– Gyermekség! e seb, melyet sorsunkat eldöntő üvegdarab ejtett, többé nem fog begyógyulni.

– Azt véli, hogy gyermekkel játszék? én nem fogok gyáva fattyuként visszalépni. Azt mondók: egyikünk meghal, a sors engem ért, önt szinte találhatta volna – ünnepélyes egyezkedésünk véremmel erősittetik. Semmi kifogásom, s önnek mint győztesnek még kevésbbé lehet. Elég erről; én meghalok a -44- nélkül, hogy Herminét többé látnám, ne emlitsen neki soha, szeresse őt, s a mi az éjjel köztünk történt, vigye magával sirjába.

– Ha Hermine utánam kérdezősködnék, – mondja: hogy őt szeretni és szerettetni látván, nyugodtan hagyám el Europát, beszéljen neki mint érett gondolkozásu józan férfiu. Most az ön és Hermine egészségeért még egy poharat – igy, váljunk mint barátok. Siessen Herminéhez, s legyen meggyőződve, hogy ön iránti tisztelettel szállok síromba. Öt évig kicsinylelkü valék, nem imádkozám, hagyjon magamra, s imádkozzék ön is beteg nejeért.

– Ugy azt kell hinnem, hogy ön elég alávaló lett volna, ha a sors önt érendé – nem azt cselekedni, mit én.

– Vélekedjék felőlem roszul, csak ez öngyilkoszágbóli czinkosság alól oldjon fel.

– Pfuj! pulya! imént szántam önt, most megvetem. Hermine! – sohajtá, kezeit összecsapva – hát ennyire sülyedtél, hogy czudar divatbáb –

– Elég – vága közbe Rideky – akarom, követelem hogy ön meghaljon, s ha a holnapi alkonyt egy órával tuléli, arczcsapásra számithat.

– Legyen gond nélkül, a déli harangszó lélekváltságom leend, arczcsapási müvészetének egy példányát az örök életre viszem, a második – attól tartok, nem találna ily remekül kiütni.

Itt homlokáról haját félresimitván, az angol tapaszt letépte. – Ismeri e sebet? kérdé büszkén tekintve ellenére. -45-

– Nem? majd rá emlékeztetem, Herminét ön karjai közől kitépendő a lépcsőkön –

Rideky melegen szoritá az odanyujtott kezet, Belánszkyt keblére voná, és könyezett.

– Derék ifju! – rebegé szünet után – eleinte terhemre valál, s most képtelen vagyok tőled megválni. Tul a siron isten jutalmazza földi szenvedéseidet.

– Ez éj emlékére kérlek, szeresd s becsüld Herminét. – Forrón ölelték meg egymást, egy békülő csókban végbúcsút veendők, midőn az ajtó nagy zajjal felpattant, s Tanáry orvos ijedten rohant be.

Mintha villám sujtott volna be. Rideky szó nélkül rohant ki; Belánszky utána indult, azután megállt, ajkába harapott s mindkét kezével fejéhez kapva orditá: Hirmondó! megfojtalak; – még szólni akart, de a fájdalom nyelvét leköté, s erőtlenül hanyatlott egy székre. Tanáry kezeit keresztbe foná s mellre lankasztott fővel állott előtte.

A nap fölkelt, s a hóföllegeken át erővesztetten lövelé halvány sugarait, s csak ittott törve kis rést, -46- pillanatig mutatkozék imádandó fönségében, midőn azon teremben, hol legközelebbi éjjel zene és vigalom szerepelt – néma csönd uralkodék, az ablakok tükrén lobogó gyertyák bágyadt fénye rezegve vöröslött. Az óriási falak, nehány óra előtt még szükek az örömnek kitöréseit felfogni, – most őrült kín szülte sohajokat viszhangozának, a lelkesitő zene melódiáját lassu ima váltá föl, a vigadó ifjak helyei térdelő aggok-, és szent atyáktól foglalvák el; az öröm számüzetvén, a csak kevés idő előtt még idegen bánat honosult meg.

Hol viruló élet zajlott, most a sápadt halál büszkén ülé diadalát; hol gyönyört karolva lejtő füzér türelmetlenül várta a hanga megzendültét, ott az enyészet jelképe – egy gyászpad emelkedék, s rajta a 21 tavaszt élt Hermine, ki nehány óra előtt tagadhatlan éke volt egy fényes gyülekezetnek, halva feküdt.

Im az élet czélja, a sok küzdés borostyána! az ember nagygyá akar lenni, csodás akadályokat ví le, merészen szembe száll hatalmasokkal és gyávákkal egyaránt, ha a szerénység nem használ, szemtelenséghez folyamodik, – nem ismer ösvényt, csak czélt, s mármár ohajtott jutalom koszoruzza izzadságait, midőn megdördül fölötte az enyészet szava, és minden megsemmisül. – Másik kényelmes jövőt tüz ki magának, ravasz és aljas utakon nyujtja orkezeit a kincs után, s érczhalmai közepett nézi a nyomort, az éhező előtte haldoklik, s szomjas lelkétől nem képes egy fillért megtagadni, hogy felebarátjának életét visszaajándékozza, s midőn a világ gyönyöreit élvezni készülő azt hiszi már elég: akkor kell mindenétől -47- megválnia, és nem vihet magával semmit, mert lelke nincs az alávalónak! A szerelmes egy boldog jövőnek néz eléje, kéjittasan lesi az elhatárzó perczet, s mindent birni hisz, a koporsó előle mindent elzár. Az elnyomott rablánczai terhétől menekülendő, minden módokat megkísért azokat szétzúzni, egy pillanat kedvez, ő megragadja az alkalmat, s alig törlé le fegyveréről zsarnoka vérét, alig hajtja nyugalomra fejét a munka után, felnyil a sir, s valót, reményt eltemet. Isten nem akarta ezt igy! Isten nem akarhatá! de mégis van ut, a veszendőség örvényétől megmentő, hisz az isten embert alkotván, nem e husgépnek mondá: „halhatlan léssz;“ van egy mód, mely az embert félistenné emelheti, s ez a szellemi nagyság. Isten saját kebléből lehelt az emberbe lelket, mely e földön megedződvén, romlandó hüvelyéből urához száll. A kik azonban csak anyagilag élnek, ragadják meg, mit a pillanat nyujt, mert mig egyik kezöket élvezet után feszítik, a másikat a halál tartja, s ha egyszer testi életök megszünt, megszünik mindenök. Lehet az élet dicső, de lehet silány is! tőlünk függ, ezt szépnek vagy borzasztónak látni.

Minő szépen díszlett ama rózsa, illata kedves volt, s az alkonyodó nap végsugaraival összecsókolózván az esti szellő játszin lebegteté. És eljöve az éj; viharral lepé meg andalgó magányában a védtelen virányt, rombolást tőn, s mielőtt elvonult, jegével elverte a kert büszkeségét.

A nap ismét felmosolyga, sietett kedvese kelyhéről a hajnali harmatot felcsókolni, s csak emlékét találta; a megszaggatott levelek fonnyadva hevertek -48- a földön, s a bus szár kincsét veszítve szégyenülve hajolt meg, mit terhe alatt meg nem teve. Igy találjuk Herminét, ki kevéssel ezelőtt irigylésre méltó s imádandó vala, most egy kiszenvedett test, lelke égben lebeg. A gyászpad mellett egy nő térdelt, kiben azonnal az elhunytnak anyjára ismerünk, mert ily kebeldultan csak szerető anya zokoghat egyetlen gyermeke koporsójánál. Belánszky ingatag léptekkel közeledék oda, a lepelt levoná, s szilárdan tekinte nyugvó angyalára. És ő most is szép! sohajtá szemeit a boltozatra emelve, mintha a dicsőültnek lelkét keresné; Hermine anyja zilált hajjal, kisírt álmatlan szemekkel, kezeit tördelve jajgatott.

– Sírjon asszonyom! – szólamlék Belánszky – zokogjon, elég oka van rá – és e kiejtésben fájdalommal vegyült gúny feküdt.

A nő felpillantott, bámulás ragadá meg, mert a vonások perczenként ismeretesbek lőnek.

– Én? ki annyira szeretém, ki nélküle nem lehetek, ki saját éltemet adnám, ha csak egy órára feltámaszthatnám.

– Épen igy érzek én. Ki volt ő nekem?! Asszonyom, asszonyom! kegyed vétke rettenetes! nézzen rám, és semmisüljön meg.

– Igen én, s eljövék, kegyednek a legkeserűbb szemrehányásokat tenni. Ön oka, hogy ez ártatlan kebel oly korán lehelt végsőt. Imádkozzék és sirjon, -49- én példáját követendem. Asszonyom! e földön két kebel vert, mely ha egyesülhetett volna, most páratlan mennyet élne; az egyik kialudt, a másikban pokol ég, mert ön elszakitá egymástól.

– Ön szívtelen! hogy tud egy szenvedő anyát reménye sírjánál igy kínzani, nem látja, hogy kétségbeestem?

– És én őrült vagyok. Miért tagadá meg tőlem leánya kezét! itt e dicsőült hamvakra kérem: mondja.

Itt megrázkodék, mert egy tisztes külsejü ősz nyitá be az ajtót. Belánszky hirtelen összeszedte magát, a belépő elé rohant, s kezét megragadá. Az aggastyán arczán a bú hirtelen örömmé változott, karjait ölelésre tartá, s minden, mit érze, reszkető ajkinak ezen egyetlen szavában tört ki: „fiam!“

Belánszky Ede visszalépett, s balkezét védőleg feszitvén ki maga előtt, indulatosan mondá: Férfiu te a természet kötelékeit köztünk széttépted, s most mint idegen állok előtted, becsületedre, földi boldogságodra, s e hölgy lelki üdvére rimánkodom valld meg: miért ellenzéd e hölgy birását?

Belánszky térdre omlott, rövid imát rebege, s azután jobbját atyjának nyujtva, legyőzött csöndes hangon mondá:

– Atyám! titkod nagy volt, de mégis iszonyu árt szabál neki, leányod ott fekszik, s egy óra mulva fiad sem lesz. -50-

Az öreg keblére voná a nyomor súlya alatt elaszott fiát, karjával körülfoná, s egy ölelésbe szerette volna mind foglalni, mit évekig méltatlanul tagada meg tőle. Engedd, hadd birjalak én!

– Most meghalni – hangoztatá a mellékteremből kijövő Rideky – gyávaság. Te vesztél – én nyertem, a nyertes birandja őt.. „a vesztő meghal“ volt feltételünk, nélküle mi az élet? őt birni most csak síron tul lehet. Vagy én halok meg, vagy egyikünk sem.

– Atyám! sohajtá Belánszky – értted tovább is megküzdök az élettel, ősz fürteid meginditottak. – Az öreg őt keblére ölelte, Rideky pedig meleg kézszoritásba foglalta fájdalmát, búsan mondván: Mi egyszerre és igen korán levénk özvegyek.

VI.

Egy szép tavaszi korányon Hermine sírjánál még egyszer kezet szoríta a két özvegy, kevés napok után Rideky a városi zajt elhagyva falura vonult, – Belánszky pedig utazásban keresvén szórakozást, Párisba ment.

CSAKUGYAN NEM SZINÉSZ.

Mennyi szép szó, s mennyi ecset lőn már felhasználva müvészek által a szegénységnek költői szint adni, de azért az „egy szalmás gunyhó s az ő szive“ féle eszmék aligha valakiben vágyakat ébresztének megszerettetni a szegénységet?

Pénz! pénz! te vagy az élet sarkköve, te a hideg női kebleket érzelgésre melegited, az éjsötét s égkék szemeket megszikráztatod, a sziveket szerelemre villanyozod, s az egyik világ végétől a másikig élveket szerzesz, sőt befolyással birsz a túlvilági boldogságra utat késziteni.

Báró Szeley Olivérnek volt pénze elég, élvezni is tudta. Tömérdek drága szenvedélyei közül egy volt az utazás, s ezt szerette kalandokkal fűszerezni.

Az utazók hamar ismerkednek, gyorsan hóditanak és az érzelem dolgában nem oly követelők.

Olivérnek sok ismerete, tömérdek tapasztalása, érdekes külseje és elég pénze volt. Ily előnyökkel huszonkét éves korában utazni felséges!

Hosszas utazásából hazafelé igyekezvén, egy -54- szép holdas nyári éjen Bádenbe ** szálloda kapuján behajtatott.

Alig foglalá el a számára kijelelt szobát, s kellemes zaj üté meg füleit. Olivér a hangok felé indult; a zajos társalgás megszakadt, s percz mulva gyönyörü zene hallatszék, később annyira elragadó női ének, hogy Olivér magáról megfeledkezve majd benyitott.

A vendéglajstrommal érkező szobalegény zavará őt élvében, s szobájába vonulván, az őt követő legénytől kérdé:

– Ugy látszik imádja a müvészetet; mindig zeneestélyek. Ő is gyönyörün énekel.

– Mint a nap melege után epedő rózsa – viszonzá a legény, s a lajstromot kiterité.

Olivér tollat vőn, s a lajstromba irá: Mr. John Dawson, első Uj-Yorki énekes.

– Igy ni! – kiáltá Olivér, midőn a pinczér távozott – ő az egyik s én a másik világrészből; ő műbarát, én müvész; ő ifju és szép, – én pedig – ezzel a tükörbe tekintvén felkiálta – ebből még kaland -55- fejlődhetik, és ez legyen aztán az utolsó. Atyám s Gizellától okvetlen levél vár itt rám, holnap utána nézetek, aztán haza és megnősülök.

Másnap lehető legphantasticusb öltözetben hagyá el a szállodát, várt levelei után nézendő, de se atyjától, se Gizellától nem kapott. „Annál jobb – gondolá – időt nyerek.

Olivér zongorát bérelt, s érczteljes férfias szép hangját kezdé hallatni.

Az érdekes vendég hire nehány óra alatt nem csak a szálloda falai közt, de a városban is elterjedt.

Olivér különczöt játszék; külön asztalnál evett egyedül sétált, senkivel sem beszélt, s az őt kiváncsian vizsgáló szemeket nem látszott észrevenni.

Egy délelőtt az orosz grófnő gazdag bérruhás szolgája lépett be Olivérhez.

– Azonnal tiszteletére leszek – ezzel bocsátá el Olivér a szolgát, s öltözködéshez látott. Félóra mulva elegans reggeli öltözetben jelent meg Olivér. A grófnőnél be lőn jelentve, s látogatása elfogadtatott.

A meglepetés mindkét részről olyszerű volt, hogy bár ki ráfogná, mikép az betanult, s szinpadi.

– Istenemre! ő gyönyörü! – sohajtá magában Olivér, svéd kesztyüjével végig simitván párisi kalapját.

Ah! ez igéző pongyola! nyaktól derékig himzet mousseline japonika takará kecseit, mely alól sürü redőkben hullámzott a padló szőnyegéig battist ruhája; -56- nyakán patyolat gallér kihajtva, melyet elől mogyoró nagyságu tejszin gömbölyü gyöngy tarta össze; dús hajára violárdféle csipkékből szőtt finom fátyol könnyedén volt vetve, melly álla alatt festőileg pongyola csokort képeze. Szép arczán véghetlen kellem, s vérveres ajkin töndérmosoly ült. Nagy kék szemeivel nehány sajátszerű sebes pillantást tőn, mi annyi kaczér bájt fejeze ki, hogy a belépő Olivérre hatástalan elsiklania lehetlen volt.

Olivér előre lépett, mélyen meghajtá magát, s a jelölt széket elfoglalá.

– Soha sem lettem volna oly merész – kezdé ismét Olivér – ha nagysád nem bátorit vala e lépésre…

– Tiszteletére sietni – vága belé hévvel Olivér – hát ha éltem, üdvességem függött volna maradásomtól, tudtam volna-e maradni?

– Nem, az lehetlen! kinek a müvészet annyira szenvedélye, ki oly magasztos lélekkel bir – gondolám – az szép kell, hogy legyen. Mielőtt szerencsés -57- voltam kegyedet látni, teremték magamnak egy eszményképet, és most pirulok.

– Képzelgésem nyomorult! azt hivém tündér kit alkoték, s most látva az élőt megvallom zavarba jövök.

– Oh grófnő! ha kegyed csak azért emlité a szinpadot, hogy elragadtatásomban parányiságomra emlékeztessen, jobb lett volna ábrándvilágomból ki nem zavarnia.

– Ezt nem érdemlém; ugy ohajtám ismeretségét, vágytam egekig magasztalt énekét hallani s ön ezekért oly szigoru irányomba.

A grófnő közönyöséggel pattant fel üléséből, a zongorát fölnyitá, s gyönyörű fejét festőileg balvállára hajtván, tündéri mosolylyal esde:

– Ezret! kiáltá Olivér. Kalapját eldobván, kesztyüit letépé, s dobogó szivvel zongorához ült.

Rövid előjáték után jelentőséggel függeszté szemeit a grófnéra, s Lindából rá kezdé: „Láttalak te bájos angyal, s elrabolva lőn nyugalmam“ énekében az érzelem legbensőbb kifejezése feküdt, hangja mivelt iskolára mutatott.

– Uram! – kezdé a grófnő, miután Olivér nehány dalt énekelt – mai estélyemre egy kettős dalra -58- kérem önt fel, nem mintha versenyezni kivánnék önnel, de kellemes éneke által remélem az enyim is nyerni fog.

Olivér bucsút vőn, szavaiban annyi lágyság, annyi érzelem fekvék, mint énekében.

A grófnő epedve mereszté utána érdekes szemeit, s rövid merengés után felsohajta:

Megjött az est, a vendégek gyülekeztek, s Olivér szorgosban öltözködék, mint valaha.

A grófnő egy orosz urhölgy fényüzésével s gazdagságával halmozá el magát, ruhája khinai rózsaszin tafotából fekete bársony szegélyekkel igen izletesen készitve a hölgy szépségét a költőiségig emelé; gyémánt mellcsat s függő, öt sor igazgyöngy pihen a hófehérségü nyakon; fényes ruha, dús ékszerek, valódi csipkék, s az egész pipere annyira öszhangzék, hogy a nő izlését s elegantiáját azonnal be kelle vallani.

Olivér kitünő szivességgel fogadtatott, s ő magán kivül volt örömében; a grófnőt tekintetével majd elnyelé, ha szemeik találkozának, lángvörös lőn, s ha csak ruháját érinté a kecses teremtésnek, egész testében remegett. Igen restelte gyöngeségét, de nem birt magán erőt venni.

A grófnő és Olivér közti kettős dal a legmagasb lelkesedést idézte elő. A grófnő csalogány könnyüséggel özönlé gyönyörü hangját, előadásában annyi kellem, énekében annyi iskola, s hangjában annyi gyakorlottság feküdtt, hogy őt a legelső énekesnőkkel -59- szerénytelenség nélkül bátran összehasonlithaták.

– Ön valóban irigylendő – kezdé a grófnő Olivérhez – oly pályán tündököl, melyen hir, név, dicsőség koszoruit aratja.

– Mondja inkább szánandó – viszonzá Olivér – a hir addig szárnyal, meddig hangom terjedelme elbirja, e nemzedék halálával nevem is meghal, s dicsőségem a lámpa világával egyszerre oltatik el, mert a szinpadon kivül nincs mit keresnem, érzelmimet keblembe kell fojtanom… oh! tudná kegyed mit szenvedek? – s e szavainál jelentőséggel nézett a grófnőre.

A grófnő őt érteni látszott, mi zavart ide s tova tekintéséből volt látható.

Olivér jobb kezét mellénye nyilásába rejtve, baljával pedig homlokát simogatva egy ablak mélyedésben merenge.

– Nos uram? – mond a grófnő Olivér előtt kaczér állást véve – meg volt ön estélyemmel elégedve?

Olivér felrezzent, körültekinte, s midőn látá, hogy csak ketten vannak, merészen ragadá meg a grófnő kezét, s hevesen ajkihoz vonva – sohajtá!

– Mit nekem estély, hangverseny, zenemüvek, s az egész világ! keblemben egy szenvedély támadt, oh grófnő! e szenvedély vagy megöl, vagy üdvözit. -60-

A hölgy ismét kémlőn tekinte utána, s legyezőjét homloka előtt billegtetve mondá:

– Vagy nagy ur, vagy kalandor, de nem szinész. Majd végére járok, ezzel komornájának csöngete.

Másnap midőn Olivér a grófnőt meglátogatá, a kecses nő összekulcsolt kezekkel fogadá:

– Meg tudna ön tőlem egy kérést tagadni? – mond véghetlen kedves arczczal.

– Parancsoljon, parancsoljon, hisz első percztől engedelmes rabszolgája vagyok.

– Egy a sorstól igen sulyosan meglátogatott család a könyekig megindita, részvétét szeretném irántok kicsikarni.

– Sokkal kevesbet kérek. A fürdői évszak sok fényes vendéget gyüjte össze… szép jövedelem leend, hangversenyt akarok rendezni. Remélem föllép?

– Mennyit igért, s első kérésemmel visszautasittatom. -61- Igy járunk szinlett érzelmekkel, vagy tán hangjával fukarkodik?

– A világért sem. Legyen szives a sorozatot elkészitni: büszkeségem leend kegyeddel versenyt énekelni.

Egy másik szállodába gyönyörü utazó kocsi robogott, s belőle két nő lépe ki: az egyik tiszteletre méltó s koros, a másik ifju és szép volt. Első pillanatra felismerhető az anya és leánya. Félórával később négyes postakocsi vágtatott a kapu alá, a bakról fényes vadász, s a kocsiból csinos ifju pattant le.

– Nem tudom, de egy belső szózat sugja, hogy törekvésem nem hasztalan, hogy nagysádtoknak védőre leend szükségük.

– Mert Gizella, inkább hallanám kegyed ajkiról halálos itéletemet, mint e nevet. -62-

Alig tapasztalá Endre, hogy Gizellával magára hagyaték, hévvel ragadá meg a hölgy kezét, s metsző fájdalommal sohajtá:

Szerencsére a koros nő megjelent, s ez a kedvetlen társalgásnak véget szakita.

Még az nap a fürdővendégek, s valamennyi szálloda idegenek lajstroma végig lön tekintve, de Szeley Olivér sehol sem találtatott.

Óriás falragaszok hirdeték az adandó hangversenyt. Délelőtt a jegyek már elkapkodvák.

Az est eljöve, a közönség özönlött, s a működendő személyek nehány hangfutással előkésziték torkukat.

Az első áriát a grófnő éneklé; tapsvihar, virágözön és kihivás tölté a házat; ezt egy zongora jeles változatai követék; a harmadik szám kettős ária Lombardiból, előadják: Perieska grófnő s Mr. John Dawson, új-yorki első énekes. Feszült figyelem s kiváncsi várakozás előzte meg kiléptöket.

A karmester felemelé pálczikáját, Olivér énekre nyitja száját, elhalaványul, két lépést hátra tesz, keble összeszorul, s nem tud hangot adni. A karmester integet, a grófnő sug; Olivér nem lát nem hall, szemei a páholyra függesztvék, a páholyban csodálkozó női arczok, s mögöttük gúnyos férfi arcz mutatkozék. Olivér mind a három arczot jól ismeré.

A zongoramüvész kilépett a grófnőt elvezetendő. -64- s jelenté, hogy Mr. John Dawson hirtelen roszul lett, s helyét N… ur töltendi be.

– Én nem vagyok az, kinek magam kiadám, de hogy kegyedhez közeledhessem, hogy kezem kezét érinthesse, ez élvért vettem álarczot. Én báró Szeley vagyok.

– Lám, lám – mond a grófnő meglepetés nélkül – mi szerepet cserélénk. Őszinteségért őszinteség. Igaz, született Perieska grófnő vagyok, de e névtől már gyermekkoromban elváltam, s most egyszerűn C… Valeria szinházi énekesnő vagyok.

Valeria cselédeinek rendelést adott uti készületekre – két óra mulva elhagyom Badent, ha szeret, feltaláland.

– Nincs okom titkolni, annál is inkább, mert önnek semmi köze többé hozzá.

– Nem; általam kéreti kimélje őt, s ne tegyen nálok látogatást. Im jegygyürűje, sajátját kéreti.

– Lássa mig ön hóditásokat tesz, kalandokba bonyolódik, dicsőségeket arat, otthon aráját hóditják el.

– Máskor e szavakat gúnynak venném, s bárki emberfiának torkára forrasztanám, most vigaszul szolgálnak. Ön küldetését bevégzé, isten velünk.

– Hála isten! nincs vége a kalandoknak. Atyám haragudni fog… kibékitem. – Egy szekrénykét vőn elő – Párisban készült menyasszonyi ajándok. Szebb czélra forditandom – boritékba zárá, czimet irt rá s Valeriának küldé.

Valeria a kapott szekrényt kiváncsian nyitá fel, s midőn a remek ékszert benne megpillantá, örömmel kiáltott:

EGY BUKOTT SZERELMES NAPLÓJÁBÓL.

Ah! már hányadszor életemben? nem tudom, de elég az hozzá, hogy ismét megbolondultam.

Olly szemekért, minőket még képzetem nem teremtett soha, minőket még egyetlen – lángész sem énekelt meg soha, de soha! még maga Benkert Károly Mária sem, ki a pacsirta hangnak is tudott élő gyermeket teremteni.

Hallottam éjsötét szemekről, minden változatokban előadva, olvastam, sőt tán irtam is kökényszemekről, minőket csak a mesés világ tündérei birnak, irtak ezren százezer modorban nefelejts, égkék és isten tudja minő angyali szemekről, de oly szemek, minők engem elbolonditának, ezelőtt nem léteztek soha, pedig e szemek is csak kékek valának.

Hallottam gyermekeket szemmel megverni, s engem férfi koromban vert meg egy pár szem, de ugy, hogy bele bolondultam.

Ah! de mikor oly szépek, oly égiek valának -70- hogy minden pillantásaikból egy-egy mosolygó angyalt hittem felém röppenni.

Kik ifju koromban ismertek azt mondják, nem sokat értem akkor, rágalmazók, én meg vagyok győződve, hogy mindenesetre többet értem mint most.

Az ifjuság elmult, a sziv megmaradt tele vágyakkal, s kebelégető lángokkal, s a fő ábrándképekkel, csak az átkozott tűkör mutatja, hogy már nem vagyok huszonnégy éves.

Hát tehetek én róla, hogy nem születtem hideg bankárnak, számoló kereskedőnek, vagy kérges szivü uzsorásnak? jót állok, azoknál huszonnégy év előtt is már uralg az ész a sziv felett, részvény számokkal jobban szeretnek kaczérkodni, mint a világ legkékebb szemeivel, s inkább udvarolnak egy teli tárczának, mint magának tündér Ilonának, a börzét pedig nem adják akár melyik bálért, az ezüst és arany csengésit jobban imádják mint valamennyi Liszt, Dreyschok, Vieuxtemps, Briccialdi és Ernst hangversenyeit.

Vannak emberek, kik husz éves korukban már vének, s ezekre a világ azt mondja: józan emberek, vannak ismét, kik negyvenes létökre is ifjak, ezeknek könnyelmű a nevök.

Azok közé tartozom, kik teljes életökben szeretik a szépet; még magokat a szép nőket is.

Sok jó fiut találtam ott, az isten áldja meg őket, -71- sulyos napjaimban sok jó órát élveztem társaságukban.

Midőn még kevésbbé valék ismerős, czukrászhoz mentem reggelizni. Ketten schakkoztak. Én cognacot ittam.

Jő egy negyedik, azon arczok közé tartozott, melyekről nehéz az évszámot leolvasni. A gyenge szakállal s rövidke veres bajuszszal ellentétben mutatkoztak a szemek körüli redők. Éles hangja kellemes csengésü volt, minden szavát eleven taglejtéssel kiséré, kezeivel hol bőrig nyirott fejéhez, hol zsebeihez kapkodva. Talpraesett elmésségei gyakran megnevettettek.

– Mi gondod rá. „Két óra előtt“ ezt kérdésedre adám válaszul… matt.

– Hol vagy szálva Berti – kérdi egy forgácsképü, s kérdőjel testalkotásu ifju állát iszonyu vatermörderei -72- közé húzva, s miután bal szemére üveget nyomott, két kezét könyökig sülyeszté frakja zsebébe.

Berti, ki nem volt más, mint nyirott fejü ismerőnk, a világért sem pillantva fel a tábláról, húzás közben viszonzá:

– Tizenegy óra – kezdé Laczi – most megyek frakkot ölteni, s azután egy látogatást teszek.

– Ne bolondulj! – rivalgá rá Berti – hisz nem vagy már ezernyolczszáz harminczkettőben.

– Aztán délelőtt frakban? fehér mellény, fekete nadrág… ez délutáni öltözet.

– Tán bizony reggel bagariában menjen az ember? ne tanits te engem, hisz még pálczán lovagoltál, mikor én már udvarló voltam itt.

– És az volt 1832-ben, hja! most 1851 van. Azóta sok minden, különösen pedig a divat megváltozott. -73-

Végre az egész világ ebédelni sietett, én és Berti rendithetlen maradtunk.

A szardiniák, vestfáliai sódorok, chester sajt és thea felhordvák, nem maradt egyéb hátra, mint hozzálátni, s mi nem késtünk. – –

Feloldhatlan barátságot a bor mellett kötöttünk s most a theánál beállott az ismerkedés órája.

Hja! ily nagy lelkek mint mi, előbb barátságot kötnek, s azután kezdenek ismerkedni.

– Nézz meg jól, először született táblabiró, másodszor adósságcsináló, s harmadszor a sírig jó czimbora vagyok.

– Sok kalandokon estem át, a többi közt egyszer nyakig úsztam… ah, de nem a szerelem kéjeiben, -74- nem az enyhet adó Balaton hullámaiban, hanem az adósságok özönében.

Ha lefekvém, adósságimat számlálám, ha ébredtem, hitelezőnek kelle mosolygó arczot vágnom.

És nem akadt egy kérlelhető nagybátya, ki épületes beszéd után, hitelezőimtől megment vala; nem egy fukar nagynéne, ki viseletem feletti bánatában méltóztatott volna meghalni. – Mint sirattam, mint gyászoltam volna!.. Az ily rokonok csak regényekben élnek és halnak.

Három ut állott előttem: adósságim kifizetni, megszökni, vagy magamat főbe lőni.

Egyikhez sem volt kedvem, azon egyszerü okból, mert adósságim kifizetésére hiányzott a pénz, szöknöm nem volt hova, s végre, mert ki hallotta valaha, hogy 29 éves korában valaki józan ésszel adósságért magát főbe lőjje?

Képzeld gondjaim közepette kopaszodni kezdtem. Hollá! – gondolám – ez sem fizeti ki magát, hajamra még szükségem van, mert a legrosszabb esetben is nősülés által rántom ki magamat, pedig parókás ember csak reményvesztett leányra számolhat.

És hozott egy véghetetlen okos angolt, ki kavicsos, hegyes, és erdős jószágrészemért, melyet fűnek fának ötezer váltó forintért kináltam, huszezer pengőt adott. Hogy mi tervei vannak vele, a jó ég tudja, -75- hallom gyárakat s vashámort állittat, az isten segitse vállalatában.

Berti barátom imádta ez időt, általában minden angolost szeretett, mióta terméketlen jószágrészét eladta.

A széles utczán ballagva, Berti ugy oldalba szúrt könyökével, hogy majd feljajdulék.

Meg nem foghattam, hogy a felhőtengerben mit lát? ah, de szemeim megnyiltak s egy második emeleti ablakból egy női alakot láttam lefelé érzelegni.

Laczi udvarlási modora kissé előttem is fonáknak tünt fel, mert ezen körülbelől tanuló korában szokott az ember átesni. Azonban örökös ismétlését az 1832-nek nem értettem. -76-

Laczi megpillanta minket, makacsul fordult sarkán, szemeit összevonva ránk sietett. A nő is visszavonult.

– Ah! – sohajtá gúnyosan Berti – negyven év és pásztori szerelem! miért nem állsz lanttal ablaka alá, mint valami troubadour?

– Jövőre ezt magamnak kikérem, én élveiben senkit sem szoktam zavarni – ezzel a faképnél hagyott bennünket.

– A világért sem, sőt örvend, mert pajtásainknak el fogja mondani, kogy mily szerencsével udvarolt, minő hóditást tőn, s ha mi nem akadályozzuk vala, hát győz. Félóra mulva legbarátságosabban fog kezet szoritni. Ez a Laczi – folytatá Berti, mialatt mindketten casadores szivarra gyujtánk – ez igen különös ember. Tetőtől talpig szív, még pedig jó szív; barátait szereti, a nőket imádja. Tizenkilencz év előtt mint tiszteletbeli aljegyző, itt roppant divatban volt, bálokat rendezett, előtánczos és első udvarló volt. 1832-ben megválaszták esküttnek s azóta mindig a székvárostól tizenöt mértföldre hivataloskodott. A vidék örvendett őt megnyerni s ő egyedül, vetélytárs nélkül folytatá ott is divatos életét, tizenkilencz év alatt senki sem pályázott e téren vele, s ép azért ő sem haladott semmit. Most 1851-ben ép ott képzeli magát, hol 1832-ben, s nem látja át, hogy mi akkor szép volt, most rút, mi akkor divat -77- volt, most a zsibárusnál sem kapható, hogy a negyvenes többé nem husz éves ifju s végre, kikkel ő akkor tánczolt, azok ma már leányaikat vezetik bálba. Ezzel ő mit sem gondol s dühbe jő, ha mondjuk, hogy a szerelmi pályán már leszerepelt. Gyöngéje másokkal elhitetni, hogy ő nőknél kedves, hogy szerencséje több mint valaha, hogy az ifjakon ma is tultesz, pedig ha társalgása közben azon bizonyos feszességet, erőltetett taglejtéseket, egykor betanult mozdúlatokat látnád, ha szavaiban az örökös dicséretet, fülénél fogva előrántott udvariasságot, örökös szép mondást hallanád, ráismernél, hogy ez ember az ó világban szép szerepet játszhatott, de ma 1851-ben sem a modor, sem a divat, sem pedig az udvarlók, kik 1832-ben léteztek, nem járják meg. Különben a legtisztább kebel s legőszintébb barát, sőt szép tehetség is, de gyönge mint egy kaczér nő.

Ott ült ő egy páholy sarokban s fejét szügyébe vágva mereszté szemeit egy pontra, ép ugy, mint Hamlet, midőn atyja lelkét látá.

A másodemeleti közép páholyból egy látcső villogott felém, s miután az huzamosbban megpihent rajtam, hasonló fegyvert használék.

A látcső kihullt kezemből s ép a hangászkar felett lévén Berti barátom páholya, szerencsém volt egy hegedűt agyon verni.

Mit törődtem én szinházzal, mit közönséggel, mit -78- egy agyongyilkolt hegedüvel? midőn én oly szemeket láttam, minők előtt a festő ecsete megakad, a költő tolla elnémul.

– Szépek az igaz, de ott máskép meg nem jelenhetsz, mint számadó könyvvel hónod alatt, s rőffel a kézben.

– Szép szemek, tagadhatlan, s a rágalom sem vitázhatja el, hogy gyönyörü leány, de az atyja valóságos nyárspolgár.

– Mi gondom atyjával. Ah minő bájló tekintet, igéző szemek, hóditó arcz,… ha még egyszer rám néz megbolondulok.

Előadás, szinházi és működő személyzet, a darab sőt Laczi is érdektelen lőn előttem. Többé el nem forditám szemeimet a tündér alakról.

Szemeink gyakran találkoztak, s ilyenkor a két tekintet összevillanásából egy-egy égő sziklát láttam a boltozat felé felcsapni.

A közönség kifelé zajlott, én siettem a kijáráshoz, hol elég kényelmes helyt foglalva szépemet vártam.

Elmélyedtem gondolat nélkül, szemeimet kimeresztém, s az elmenők közől nem láttam senkit; ha valaki szólt hozzám, igent vagy nemet inték fejemmel, de ajkim szóra nem nyiltak. Szivem összevonult, mintha mellemből minden léget kimeritettek volna.

Egyszerre előttem áll ő, keblem megtágult, szivem lázas dobogásra kelt, s oly mozdulatot tevék, mint ki sebes golyó által halálosan találva roskadoz a nélkül hogy a seb fájdalmát érezné.

A hölgy rám tekintett, és finom metszésü ajkain bájló mosoly lengvén, gyönyörü fogsort láttam fehérleni.

Önkénytelen kalapomhoz nyultam s lopva üdvözlém. Ő nyájas szemintéssel inkább mint fejbillentéssel fogadá.

És isten tudja meddig maradtam volna a helyhez bilincselve, ha a szinházat be nem zárják.

– Barátom – kezdé Laczi – én érdekedben sokat tehetek, atyjával összeköttetésben lévén, házuknál gyakran megfordulok.

– Ne fogadd el – figyelmeztete Berti – ez mindent elront 1832-ki modorával.

E percztől Laczi volt leghittebb barátom, hisz ő tudott nekem Etelkáról legtöbbet beszélni, társaim közt ő volt egyedül, ki Etelkával szólhatott.

Minden reggel, minden délután Laczit látogatám meg, s ha történetesen a sarkon érzelge, hogy perczeimet vele nem tölthetém, lehangolt valék.

A szinházba naponként eljártam, s uj pillantásokkal mindig uj nyugtalanságokat vittem haza.

Az őrülésig szerelmes valék, s mint izeneteiből, a szinházbani folytonos szembeszélgetéseiből kivehetém, ő is… ah! boldog érzet… ő is szerelmes volt!

Hallgat, sohajtozik, birkaszemeket csinál, s a legérdekesebb tárgy mellett is – hacsak ideáljáról nem beszélgetnek – ásit.

Berti biztatott, hogy rohanjam meg Etelkát, bukni vagy győzni, s a kinos helyzet megszünt.

– Várd be – biztata – még a véletlen összehoz titeket, akkor te kezd rá hü bele Balázs módjára, a kis városi nőkkel nem lehet nagyvilági modorban -81- bánni. Idő és kitartás kell. Ügyed a lánynál jól áll, kezeskedem.

És én vártam, vérző szivemre homeopaticus ír lévén a Laczi által hozzám hozott folytonos izenet.

– Igy – mondá ő – érdeket gerjesztendesz, én rólad, s mindig csak rólad fogok vele beszélgetni Megszámlálandom sohajit, ellesem lehangolt perczeit figyelni fogok szavaira, s neked még ez éjjel mindent hirül viendek. A jövő bálban aztán kissé közelitsd meg őt.

A bál megkezdeték, a szurok serpenyők lángoltak; az esernyős urfiak kőről kőre ugrándoztak a csábitó zene hangjai felé, a kocsik zajosan robogtak, a szolgálók köpenyekkel, sárczipőkkel s esernyőkkel terhelve ácsorogtak a kapu alatt.

– Megfoghatlan ember! ideálod ott, s te csárdában ülsz, hetek óta sohajtasz, epedsz, a szinházban esténkint majd kinézed két szemedet rajta, s most midőn közelébe juthatnál, midőn vele beszélhetnél, midőn kezét megszorithatnád, midőn karodat derekán átfonhatnád, te itt ülsz, s cotteleteket falsz. -82-

– Kün áll kocsim, vágtasd haza, öltözködjél, s térj vissza. Én bevárlak.

Minő tarkaság! nemcsak a női toillettekben, hanem a férfiakén is. Kék frakk, zöld quecker, fekete rok; bársony, fehér, szines, selyem és virágos mellények; a tejszin kesztyütől a rózsaszinü kötöttig minden volt.

Megindulánk. Mindenik kört ostrommal kelle bevenni. Oda nem számitva a nyert és osztott oldaldöféseket, nehány „alkalmatlanok“ czim után a negyedik körig eljutánk. Ő ott tánczolt.

– De – mondám a tánczost karon fogva – mutasson be elébb neki, nevem Vesztesi.

– Kisasszony – kezdé a tánczos iszonyú tenyereit felém terjesztve, – Vesztesi ur. -83-

– Egy perczre tánczosát, ha kegyes lesz megengedni, hogy csekély személyem legyen az. Kikértem nagysádat, ő szives volt beleegyezni.

A tánczos visszalépett, Etelka oly pillanatot vetett rá, mely ezt látszott kifejezni: „Medve!“

– Nagysád! – szólitám meg Etelkát – nemde viseletem kegyedet kissé meglepi?

– Bocsánat, hogy az időt jobban nem tudám megválasztani magam bemutatására.

– Rég vágytam e perczre, epedve lestem az alkalmat kegyeddel szólhatni, végre megtörténhetett… nemde kegyed nem neheztel?

– Igy udvarolnak 1851-ben, – jegyzé meg Mephistó pofával – s ily eredménye van modortoknak. -84-

A szinházban négy napig nem néztem rá. Ötödik nap oda pillanték, látcsőve rajtam pihent.

Kezdém hinni, hogy a meglepetés, a zavar miatt nem jöhete szóhoz. Más utat választék, irtam egy lángoló, egy véghetlen szerelmes levelet, melynek végén, légyottat kértem.

Másnap iszonyu szappanszagu levelkét kaptam, hely és idő volt benne megirva.

A guta majd megütött, a rendez-vouz helyén, ki lép előmbe, a quadrille-tánczos.

– Egy timárlegény! – sohajtám – és oly gyönyörü szemek! rinocerus bőrt nyuzni való egy timárnak s nem oly gyönyörü szemekbe merengni. Ah! ő nem foghatandja fel azok szépségét soha, ő nem fogja azt élvezni soha, de soha! ugy mint tudtam volna én.

Meg valék semmisülve, jó hogy nem látott senki, mert kaczagtak volna, én szemeimből könyeket töröltem.

Ekkor a szomszéd páholyból egy „jó estét!“ üté meg füleimet, oda tekinték, a quadrilletánczos a timár volt.

Minden tisztába jött előttem, hát a látcső a szomszéd páholybelit illette.

Az is megtörtént, este pezsgőzés közt bevallá hogy boszúból cselekvé, mert kikaczagtam, s gúnyosan kérdém egyszer „hát ez kaland volt?“ midőn ő csakugyan kalandon volt.

– Egyébiránt édes barátom – fejezé be beszédét – annyit vigaszodra mondhatok, hogy a leány sokkal egyszerübb, hogysem szerelemről vagy kalandról, szóval akármi másról, mint a nagymosásról, ebédről, vacsoráról lehetne vele szólni, kinek a szerelemről mindössze annyi fogalma van: hogy férjhez kell menni.

EGY HETI KACZÉRSÁG.

Tömérdek bérkocsi, úri fogat, társas szekér és targonczás robogott végig a váczi uton; gyalogost csak itt-ott lehete látni esernyő alatt gubbaszkodva, vagy fülig köpenybe burkolva.

Az utazók a vaspálya váróteremébe szorultak, némelyek ujságokkal kezeikben, mások társalogva, legtöbben pedig unalom közt várván a csengetyűhangot.

Érdekes ifju toppan be. Közép termet, halovány arcz, nyilt tekintet, haja kissé rendetlen, mozdulataiban keresetlenség s mégis annyi urias volt. Öltözete skot nadrág és mellény, franczia tarka ing, pongyolán kötött selyemkendő, rövidke vadászkabát, sötét keztyü, fehér kerek kalap, fekete szegély és szalaggal; karján könnyedén odavetve egy felső öltöny, s kezében gyönyörüen himzett kis uti táska volt.

Az ifju megállt, üvegét jobb szemére szurta s körültekinte, mint ki ismerőst keres. Hirtelen elmosolyodék, -90- fejével üdvözletet inte s egy eléje érkező férfival kezet szorita.

A pamlagon félóra óta szótlanul ült egy bájos hölgy, epedő kék szemeit merengve szegezvén maga elé; az érkezők nem érdeklék, a sokaság terhére látszott, s csak a fenemlitett ifju érkeztekor, mint egy varázs intésre, föltekinte, arczát gyönge pir futá el, s szomszédnéjához hajolva sugdosott.

Az ifju figyelmét sem a nő, sem roszul palástolt zavarodottsága ki nem kerülé, mert a férfival még kezet szoritva, szemeit a hölgyen nyugtatá, s a hozzá intézett kérdésrei válasz helyett felsohajta: „gyönyörü arcz!“

– Már elmondám, hogy nem, de az ég tudja hol jár eszed, csak egy rokonomat kisérém ide, s te?

– Mégis annyi érdekkel néz rád, s ha szemeitek találkoznak, zavarttan tekint le. -91-

– Tehát Ostendebe utazol – vezeté vissza a beszédet – s mi okozá e hirtelen határozatot?

– Beteges nagybátyám a fürdőket használja. Tegnap ily tartalmu sürgönyt kaptam: Nagybátyja látni ohajtja, életéhez nincs remény, siessen.

– Két órával később – folytatá Vilmos – ily tartalmu sürgönyt nyerék: Nagybátyja veszélyen kivül van, nincs ok aggodalomra, ne siessen.

Vilmos az első osztályban kényelmes helyet foglala, többen érkezének, s mindnyájan jó ülésről gondoskodtak. Egyszerre belép az érdekes hölgy. Vilmos szemei szikráztak.

A hölgy körültekinte, társához nehány szót intéze, s habozva álltak. Vilmos helyével megkinálá, a hölgy lekötelező mosolylyal köszöné meg figyelmét. Más is jelöle ülést, melyet a társalkodónő fogada el. A szép hölgy Vilmos mellé jutott.

Az utazók közt élénk beszélgetés keletkezett. Vilmos és szép szomszédnéja szótlan maradt.

A nő könyvet vőn elő, s a derengő homály daczára -92- olvasni kezde; darab idő mulva kezét a könyvvel együtt ölébe sülyeszté.

– Érdekes olvasmány lehet – kezdé Vilmos franczia nyelven – hogy kegyed az alkony daczára is vesződik vele. Nem sajnálja szemeit?

– Szemeimet? inkább azok szenvedjenek kissé, mint czéltalan érzelmimmel küzdjek.

A kiejtésből azonnal megismeré Vilmos, mikép a nő nem franczia; mindegy – gondolá – elkezdtem, most csak ezen a nyelven folytatom.

– Nekem szórakozás kellene, azért vevém elő e könyvet, de lapjait értelem nélkül forgatám.

– Nem? mi más szenvedés dulhatna ily ifju tündér kebelt, mint a szerelem. Szóljon, ugy-e eltaláltam?

– Követelő, alig nehány percze lát, s már bizalmas vallomást akar belőlem kicsikarni. Ha még is…

– Mégis ismerem. Vannak nyilvános helyek, séták, szinházak, hol egyes szerény lények a tömegben látatlan vesznek el, mig mások a legnépesb helyen megjelenvén, közfigyelmet ébresztenek. Az ember megkérdi szomszédját vagy véletlenjut nevéhez, eleg az hozzá, megtudja – a nő sohajta s Vilmos kezében feledett kezét visszavoná, nyomatékkal folytatván – én önt gyakran láttam.

Vilmos álmélkodva tekinte a nőre, s annak szép szemeiben könyet láta rezegni. Csaknem eszméletét veszté; nyugtalan feszelgett ülésén, s a hely szűk kezde lenni. Nézésében egy kérdés feküdt, melyet ajkin ellebbenteni nem mert.

A nő ábrándszerüen rázta meg fejét mintha nehéz gondolatoktól ohajtna menekülni, az ablakot leereszté s homlokát tenyerére fektetve a nedves légbe merengett.

Vilmos a párnák közé temetkezék, szemeit behunyta, mint ki édes dolgokról akar álmodozni. Átgondolá e nő minden szavait, viseletét, maga elé képzelé tündér szépségét, szenvedélyes arczát, epedő szemeit, elegans uti öltözetét. És ha rejtélyesen előadott érzelme csakugyan őt illeti, honnan érdemli e szerencsét? Vajjon ki ő, kit a véletlen mellé sodort, hogy szivét eszét megzavarja? Sokáig ábrándozott, s ábrándja annál élénkebb lőn, minél inkább lankadt az utazók társalgása.

Ábránd és való, álom és éberség közt van egy vonal, midőn az idegek megdelejezvék s a lélek költői világban leng; érezzük, hogy ébren vagyunk, tudjuk miről gondolkozunk, de nincs erőnk gondolatinknak más irányt adni.

Ily szendergő helyzetben volt Vilmos, midőn lábát két gyönge nyomással érinteni érzé. Fölrezzent s körültekinte; mély csend, mindenki alvék, még ő is, a szép angyal, ki eddig Vilmos egész lelkét elfoglalá.

Álmában is szép volt, ah! ő még halva is szép volna! az egyetlen lámpa halovány sugarai ugy rezegtek az alvó szépre, mint Guido Renny Madonnája fején a dicskör. Kék szemei hunyvák, keskeny rózsaajkin angyali mosoly játszadozik; a megoldott csipkekendő alól gazdag fürtök aranylanak ki, festői rendetlenségben; a pongyolán felöltött, s vigyáztalanság miatt kissé szétnyilt jappanica alatt vakitó fehérségü kebel hullámként emelkedék és sülyedt.

Vilmos elkábult. Ezerszer hunyta be szemeit, hogy előbbi álmodozásit folytassa; lehetlen! pilláit egy perczig sem tarthatá csukva, hisz a legköltőibb ábránd sem kárpótolhatá e látványt.

Az alvó szép jobbra balra bólinta fejével, s mindenütt párnákba ütközék, egyszerre Vilmos vállára hajtá.

Vilmos villanyszerüen rezzent meg. Boldogsága rövid volt, a szép fő másfelé billent. Vilmos kezét ovatosan csusztatá a nő kezéhez s azt megragadá. A nő keze nem siklott ki az ifjuéból, hisz ő aludt (?) Vilmos feje lángolt, ereiben a vér forrt.

Vilmos melle dagadt, lélekzete rövidült. Mozdulatlan maradt, nehogy a pihenőt háboritsa. Tagjai zsibbadoztak, dereka megfájult és mégsem mozdult volna egy világért.

Feledé fájdalmait, a távirati sürgönyöket, nagybátyját, örökségét, mindent, mindent felede e perczben csak azt nem, hogy vállán angyalfő pihen.

A nő forró lélekzetét Vilmos arczára lehellé. Melyik virág ne kapna e harmatos lehelettől életet? A lég, melyet Vilmos beszítt, balzsamos lőn és gyönyörbe kábító, hatását idegein átfutni érzé. Fejét kellemes mámor szédité, s öntudatát vesztve kiszáradt ajkival a nő bársony homlokát érinté. E merény után megtágult keblében eddig összeszorult szive lázasan kezde dobogni. Minden mit ezentul érze, tündéri álom volt.

Átalános mozgalom lőn, az ajtók megnyittattak s „Pozsony!“ hangzék mindenfelől.

– Ki zavarja kellemes álmomat? – kérdé az ébredező battist kendőjével szemeit törölve.

Vilmos is felette rövidnek találá az utat, s akárhányszor egy városligeti sétakocsizás hosszabbnak tetszék. A nőt lesegité s a kávézó terembe vezette, -96-

– Nos kialudta magát? – kérdé a nő párolgó csészéjéből egyet szörpölve.

– Monte Christo, hogy utazási unalmait röviditse s magának szép álmakat szerezzen, ‚hatchis‘-t evett…

Az utazók ismét helyre vergődtek, a harsány fütty végig szeldelé a léget, s egy zökkenés után megindultak.

Ujra egy rövid álom, s a hajnal első sugaraival az utazók is elevenülni kezdtek. Egyik szivarra gyujtott, másik a Pozsonyban eltett kalács fogyasztásához látott, a harmadik „jó reggelt“ kivánt, negyedik öltözékét rendezgeté, végre mindenki tőn valamit.

Ez tegnap félbeszakadt beszéde fonalát akará folytatni szomszédjával, ki szemmeresztve néz rá; egész más egyén ül mellette. Az bocsánatért esd, hogy tévedésből más köpenyét gyürte feje alá; itt szóváltás van kicserélt kalapok miatt, ott uti táska után szitkozódnak; amott a tegnapi Presse számát keresik. A fejek borzasak, az arczok gyűrödtek, a szemek álmosak, s az öltözékek rendetlenek. Ah! egy ily vaspályai hajnal érdekes! Miután mindenki rendben találá magát, holmiját maga körül gyüjté, s mindenféle izetlen beszélgetésekre nj tér nyilt.

– Még nehány percz – kezdé nehéz lélekzettel Vilmos – és Bécsben leszünk. -97-

A nő arcza elkomorult, s kendőjét ajkira nyomva busan forditá szemeit Vilmosról a szabadba.

– Maradni fogok – határzá Vilmos, s a második sürgönnyel vigasztalá magát: Nagybátyja veszélyen kivül van, nincs ok aggodalomra, ne siessen.

A nő arcza kiderült, ajkin örömmosoly lengett, s szemeiből elégültség sugárzott.

Bécsben a szép utazónét, társalkodónéját, s a szobalányt Vilmos bérkocsira segitvén:

Darabig gondolatokba mélyedve tekinte a távozók -98- után, s „már mindegy“ kiáltással kocsiba veté magát, s az iménti után hajtatott.

Vilmos a czimzett szállodába érkezvén, a szobalegényt azonnal előcsengeté.

Kimerülten veté magát Vilmos a pamlagra s két tenyerével homlokát sujtva felkiáltott:

– Mi történt velem minden?! Én őrültem meg, vagy azon nő, vagy szerencsétlenségünkre mindketten!? oh jaj nekem! beteg vagyok, fejem zug, eszméletem elhagy… mit tegyek? hát ha ő is igy szenved, bizonyosan szenved, vagy nem láttam-e arczát elhalaványulni, szemeiben a könyeket?… de hát mi ez, szerelem? lehet-e annak tizenkét óra alatt ily fokra fejlődni? nem, nem! az lehetlen, ez nem szerelem, ez őrültség! midőn tárczáját az asztalra sujtá, abból egy hervadozó rózsa hult ki, Vilmos fölvevé, epedőn nézett rá, s ismét eldobá – Hermin! szegény Hermin! igazad volt tegnap, midőn melleden e pihenő rózsát kérém, azt mondani: minek, hogy első szeszélyénél a légbe szórja?… mit érdemlek én, mögöttem egy ártatlan lányka szivepedve vár, előttem haldokló -99- nagybátya, dús örökség, és én? én itt megbüvölve veszteglek.

A szobalegény elmélkedésiben zavará, egy beirt s egy beirandó lapot nyujtván át.

– Jolán? – sohajtá magában – legalább nevét tudom. Jolán… mint illik neki e szép név.

Két éji álmatlanság után pihenni kivánt, lenyugvék, de oly izgatott volt, lelke annyira hullámzott, hogy erőlködései daczára sem birt egy percznyi türelmet szerezni. Járt, tombolt és sohajtozott; kezét szivére nyomta, s mig ajkin boldogitó mosoly ült, éghez emelt szemei könyben usztak.

Mennyire különbözik az emberi természet, két lényt ugyan egy szenvedély emészt, s az egyik éhség, álmatlanság s lelki viharoknak teszi ki magát, mig a másik jó étvágy mellett sohajtoz, álomba temeti szenvedéseit s gyönyörökben keres szórakozást. Jolán tükör előtt fejékét rendezgeté, többi piperéjén is némi igazitást tőn, s egy kaczér fordulat után önelégült mosolylyal mondá társalkodónéjának:.

Vilmos öntudat nélkül ejté el kalapját, s kezeit összecsapva felkiáltott. -100-

– Akár éltemet – viszonzá Vilmos s nagyot sohajta, midőn a szép hölgy karját karjába ölté.

– Előbb rövid gyalogsétára kérem föl, aztán kocsizásra, igy az ebéd jobban fog izleni.

A páholy főüléseit Jolán s társalkodónéja foglalá el, mögöttük Vilmos merenge.

– Ne oly fellengzőn,… itt a földön értem… lám én egészen Pesten vagyok, Csillag Róza és Stéger…

– Ott emelkedének fel, s majd ha az egész világban leszerepeltek, oda térendnek vissza jó díj mellett elenyészni.

A szállodába tértek. A lépcsőkön a társalkodóné előre futott, Vilmos körültekinte; ‚senki‘ gondolá, s ezzel Jolánt hirtelen átölelvén, megcsókolá.

Jolán arcza haragra gyuladt s szemei szikráztak; Vilmost magától eltaszitá e szóval:

– Szépsége elkábita, szenvedélyem elragadott… vétkezém, de ne tegyen semmivé. Tekintsen rám.

E rövidke jelenet Vilmost villámként sujtá, mozdulatlan, s gondolat nélkül ált meg helyén.

– Utazzam? – sohajtá nagy sokára – utazzam most, s haragját magammal vigyem? hát ha az épület falai összeomlással fenyegetnének, tennék-e egyetlen lépést e szállodából, mig ki nem engesztelem. Szegény nagybátya, én ugy sem segithetek rajtad… s a dús örökség?… inkább vesszen az, mint üdvem! Jolán! a viszontlátásig – e felkiáltás után ingadozó léptekkel távozott.

Másnap Jolánnál látogatást tőn, elutasittatott; délután ismét, s tudtára adatott, hogy Jolán lázban szenved.

– Ő beteg! – sohajtá Vilmos – oh! hát én, ki ennyire kinoztatom? -102-

Levelet írt: lefesté szenvedélyét, fájdalmát, kétségbeesését. Kihallgatást esde, s bocsánatot vétkeért. Elküldé Jolánnak, félóra mulva engedelmet nyert a szép hölgynél megjelenhetni.

Vilmos arczán a nyugtalanság eleven szinekkel volt festve, midőn Jolánhoz belépe, szenvedő hangon mondá:

– Azt hiszi, csak ön szenved? – viszonzá a halaványság által még érdekesbbé lett Jolán.

– Most – kezdé Vilmos egészen neki szellemülve – birom engesztelését, reggel utazni fogok.

– Történjék hát a mi akar, én nem mehetek – Vilmos ezen szavaiban annyi bensőség, oly meleg érzelem feküdt, hogy lehetetlen volt rajta meg nem indulni.

Jolán szánakozó mosolylyal fordult felé, kezét édesen megszoritá s töredezett hangon rebegé:

– Átkozni én?… veszitsem el bár mindenem kegyed által, nyomoromban is imádni fognám, öljön meg, s én lábainál kegyedet áldva adandom ki lelkemet.

– Hagyjon el kérem, lázam visszatér, fejem szédelg – töredezé Jolán homlokát tenyerébe rejtve – siessen.

Alig lépett ki, Jolán a pamlagról felugorván kínosan kapkoda fejéhez, kis lábával tombolt, szép szemeiből könyet törle, kendőjét elébb összegyüré s aztán ketté tépte… végre fájdalmas sziszegő hangon sohajtá:

– Mit miveltem?… erőm hanyatlik, akaratom ingadoz, érzem gyengülök… szegény Vilmos! és szerencsétlen én! nem akarom őt többé látni.

Két egymásutáni nap Vilmos azzal utasittatott el Jolán előszobájából: „ő nga alszik, ő nga roszabbul van, lázrohama növekszik.“ Harmadnap Vilmos kimerülten veté magát a karszékbe, s még az nap betegen az ágyba. Most Jolánon volt a sor a szenvedő állapota után tudakozódni.

Vilmosnál inkább izgatottság, nyugtalan élet, álmatlan éjek volt, mint betegség; huszonnégy óra alatt mind kiheveré.

A nő egészen megváltozott, szemeiben bánat, vonásain félelem s ajkain keserüség volt. -104-

– Mely mielőtt bekövetkeznék – folytatá Jolán Vilmos közbeszólásától nem zavartatva – önnek egy kínos vallomással tartozom.

E perczben az ajtón ifju lép be, tetőtül talpig mély gyászban, arczán boszú s elégületlenség ül.

– Férje unokabátyám, s Ostendeből jő?… ugy van, mindent értek. Oh álnok világ! –

– Hasztalan minden – szóla keserü hangon Ottó – az örökös te vagy; nekem nyomoru huszezer fttal törlé ki szemeimet, pedig én fogám be az övét örökre.

– Mit nekem örökség, vagyon, én többet vesziték… oh mint meg vagyok semmisülve! – Perczig tartó fájdalmas küzdés után szemeit megtörlé, fejét daczosan fölemelé, büszkén tekinte körül s távozni akart, ekkor irószer ötlik szemébe, tollat ragad s hevesen nehány sort ir, a lapot összehajtja, s Jolán elé dobván, mondá: -105-

– E szinlett érzelmeknek ár volt szabva; nem akarom önöket meglopni – s elrohant.

A hölgy szét akará tépni, férje kikapá kezéből s e szókkal rejté zsebébe:

KÉT LÁNGÉSZ.

Ez valóságos farkasorditó – harsogá Szálkay Gyula – a könyv kifagy az ember kezéből. „Oh nyomor! oh müvészet!“ e kevés szavakben egy egész országa feküdt a kétségbeesésnek, s nem ok nélkül, mert a szó teljes értelmében szegényes szoba már becsületes nyolcz nap óta fűtetlen volt: a zöldes falból kiszivárgó nedv nehéz gyöngyalakban fagyott össze, hol az ablakon belopózó nap sugára költői szépségben tört meg, s ez természetesen arra mutatott, hogy csakugyan dermesztő hideg vala, mit fűtetlen szobában kitörés nélkül türni nem minden nagy léleknek adatott. Fentebbi szavai után Gyula csakugyan egy falhoz támasztott három lábú székre vágta Rousseaut, szerinte igen kedves olvasmányát, s kétes szinü köpenyét daczosan burkolván maga körül, a szalmazsákra terült Anglia adósságiról elmélkedendő. A ministeriumot összevissza forgatta; az aristocratiát megdönté, a népet felemelte, és sok más nagy dolgokat vitt ki, mig pajtása Honthy Alfréd az irótollat időnként füle mellé illesztvén, dermedő tiz körmére lehelt. Valami igen nevezetes tárgyon rágódhaték, mert irt és ismét törlött, és ujra irt, majd -110- szemeit hunyta be, hihetőleg, hogy a lelkében felragyogó mennyei képzeteket a körötte elszórt tárgyak szemlélése meg ne zavarja: sohajtott, és fohászkodék; tombolt, és bal keze néha hajába tapadt, mig jobbjában toll működék; néhanéha színfali rángatózásokat is tön, szóval ő túlemelkedett volt. De mielőtt egyéneimről tovább beszélnék, a szoba elrendezéséről kell nehány szót ejtenem.

Kezdem az ablaknál, mint a világosság egyik eszközénél; itt két tábla minden vers-nemmel összeirkált papirral van beragasztva; a már emlitett falon egy földabrosz függ tele jegyzetekkel; a fehér deszka asztal egyes költői és költőietlen, rímes, és rimetlen kitételekkel volt tele rajzolva: rajta egy nagy üveg, melyen dugó szolgálatot egy félig leégett fagyugyertya tőn, s kölcsönösség fejében az üveg ismét gyertyatartó szerepet vitt; egy ágy, mit, mint mondám Szálkay oly kényelmesen elfoglalt, egy három lábú szék, keserves állapota miatt haszonvehetlen, egy rosz láda, mely az asztal mellett nyert alkalmazást. Alfréd nem ült, hanem ezen térdelve, kinosan foglalkozék. A szoba nyomorult butorzatát egy benfülő vas kályha egészité ki.

Alfréd tüzesen rugta ki maga alól koránsem a széket, hanem a ládát, honnan minden történhető sértés nélkül szabad következtetni, hogy az üres volt, mint valami fővárosi arszlán erszénye.

– Ennek lesz hatása, kiáltá a kéziratot egyik kezével magosan emelve, s a másikkal önelégülten ütött rá.

Gyula villámként pattant fel, mert a hatás volt gyöngéje, e szóval „hatás“ tán még haldokló ágyából -111- is fel lehetett volna riasztani; ő tehát azonnal talpon volt, és feledve a nyomort, feledve a hideget, feledve az éhséget, kiváncsian kérdé: mi az?

– A második felvonás ötödik jelenése kész. Hah! e magánbeszéd! ez felér… de hallgasd, majd itélj;… és olvasni akará, de Gyula sértett büszkeséggel rohant hozzá, a kéziratot kikapta pajtása kezéből, merően tekinte rá, és kérdé:

– Attól tarték, viszonzá Alfréd lehangolva, hogy irásomon nem mehetsz el.

– Balgaság! – mond Gyula – tehát hol kezdődik? – itt: Üdvem üdve, Konrád!

Az asztal helyéből kimozdittaték, Alfréd az ágyra ült, és Gyula a szoba közepére állt. Fejét megsimitá, szemeiben a lelkesedés égi szikrája ragyogott, ajkát megnedvesité, egyet, kettőt, hármat köhintett, és tele torokkal rá kezdé:

– Ah! téns Kertesy úr – fogadá Alfréd a jöttet – mily szerencse!… és habozva tekinte körül s kezeit dörzsölé – nem méltóztatik? – hebegett, és lángvörös lőn; Gyula szinte forgolódott, köhintett, szóval: a zavar tetőpontra ért, mert nem volt hova vendégüket üléssel kinálnák. -112-

E nyilatkozatra a rokonlelkü két szobatulajdonos szivéről mázsányi suly szakadt le, s a világ kincseért sem kisértették volna meg, ujonnan üléssel kinálni a látogatót.

– Szabad tudnom, mi ok vezérlé a téns urat ide? kérdé Alfréd, biztosan vetvén vállat az ingatlan falnak.

– Nem mondhatnám, Alfréd atyja körülményes tudositást vár tőlem, és –

– Atyám!? – esék szavába Alfréd – Atyám! ismétlé bágyadtan – ő engem nem szeret.

– Csalatkozik – mond Kertesy – szenvedett-e ön szükséget tanuló éveiben; vagy mig mellettem mint táblai jegyző foglalkozék?

– Hogy önről – vága közbe Kertesy – még mindig gondoskodni ohajt. Legközelebb azt irá, hogy bírjam önt hazamenetelre, hol önre hivatal vár.

– Én elhagyjam Pestet, az ifjú szép Pestet; a müvészet, lángész és tapasztalás nagy hazáját? én, Uram! ezt nem cselekszem.

– Van más ut is atyja kegyét megnyerni, én önt szivesen befogadom segédnek: ön derék ügyvéd -113- leénd, esze van hozzá, gyakorlata lesz mellettem, a kedv is majd megjő, és igy –

– Nem, nem! – kiálta Alfréd – nem fogadom el. Miért temetném éltemet a poros periratok halmazába, midőn az irói pálya viruló mezején borostyánokat arathatok? Oh uram! ön nem képzeli minő édes dij egy müvelt közönség kegyét birni, nem ismeri még, minő felséges, ha viharzó tapsok a költő lelkét égbe ragadják, ha neve a két magyar hazán áthangzik; – melyik hivatalért mondanék le ezen dicsőségről, mennyi jövedelem nyujtana ezért kárpótlást?!

– Mind szép – jegyzé meg mosolyogva Kertesy – de az ön neve még ismeretlen, még ön nem aratá a tapsokat.

– Mindegy, van jogom reméleni; vagy ön azt hiszi, hogy e pályáról lemondok? soha uram! én iró vagyok, iró leszek, iró akarok lenni, és hogy más ne lehessek: im lássa – ügyvédi oklevelét felkapta, hevesen rohant a kályhához – a lángok – itt keserün harapott ajkiba, mert a kemencze jéghideg volt; ez indulatát megkettőzteté, boszúsan bontá szét az oklevelet – vagy hasztalan rongyai a szemeten vesszenek – folytatván, széttépni készült, de Kertesy hirtelen kikapta kezéből, s hidegvérüen összehajtogatván, zsebébe rejté, e szókkal: – Ha szüksége leend rá, nálam találja – ezzel távozott.

Gyula az egész jelenés alatt majd fellelkesült, majd boszankodék, majd örvendett, de mindig szótlan, csak midőn csábító vendégök távozék, rohant Alfrédra, tele torokkal kiáltván:

– Utolsó pénzforrásunkat el engedéd vinni. Tudod, nincs több egy tizesünknél, se fa, se ebédünk, és a zsidó azt igéré, hogy okleveledre holnap pénzt kölcsönöz. Szerencsétlen! és százszor szerencsétlen!!

– Igaz, de türhettem-e ezen pimasz prózai ember bántalmát kitörés nélkül? az ablakon dobtam volna ki, ha leányát nem imádnám; de leánya! – oh Etelka! te szép, és imádandó vagy. Hidd el barátom, csak szárnyai hibáznak, hogy –

– Egy tizesünk van még? ada más irányt a beszédnek Alfréd, hozz valamit enni!

– És fát? te dolgozni akarsz az éjjel, én szerepet tanulni, mit csinálunk?

– Oh kérlelhetlen sors! oh ég! mikor szüntök meg ellenségeskedni a müvészettel?… Itt nagy vita támadt, ha fát kell-e hozni, vagy eledelt. A vélemények megoszlottak, és könnyebbnek látszék tigrist szelidítni, mint egyik magy másikat elvében megingatni, s minthogy egyik sem engedett, a pénzt megoszták, s igy történt, hogy meleg szoba, és fris czipó is jutott.

De ime, most kezdődik a hadd el hadd, az óra négyet üt, mindkettő felpattan, Gyula ki akar rohanni! Alfréd visszatartja.

– Fel ne ingerelj, azt mondom, Alfréd! Alfréd, -115- csendesité Gyula barátját egyik kezével a kilincsbe, másikkal a köpenybe ragaszkodván.

– Őrültté akarsz tenni, harsogá Alfréd, nem tudod, hogy e pillanatban sorsom, azaz létem vagy nemlétem felett határoznak.

– E köpenyt csak holttestemről veheted el. Bocsáss az idő mulik, és ötödfélkor sorsomat elhatárzó első színi próbára kell megjelennem, ez nem tür halasztást.

– A választmány drámámat megbirálandó most ül össze, ez sem tür halasztást.

– Nélküled megbirálhatják a darabot, de nélkülem nem lehet próba, bocsáss, vagy – – –! – Nem, nem! és alig ejté ki a második nem-et, már Gyula egyet kanyaritván magán, kirontott az ajtón, s Alfrédnak csak a köpeny szögletéből egy darabka maradt kezében.

– Átkozott komédiás! megbuktatlak gyalázatos tettedért. Kifütyöltetlek!… tönkre tettél, de ki fogsz fütyöltetni. Szerencsétlen komédiás! és boldog-ta-lan é-én! e szókat épen oly modorban ejté, mint Kean kétségbeesése közepett, midőn a báró rá kiált; és hősöm lassan erejét vesztve, visszatántorgott, megsemmisülve rogyván, pamlag hiánya miatt, a ládára. Oh bonjour, miért születtél? sohajtá még egyszer, s fejét kínosan lankasztá epedő mellére.

Egy percznyi türelemért esedezek, csak mig két bajnokommal önöket megismertetem. Honthy Alfréd költő volt, a könzönség ugyan még nem ismeré, de ő nem tehetett róla, hogy a pártoskodó szerkesztők egyetlen czikkét sem tarták közölhetőnek; a drámai világ sem ismeré, de ez szinte nem az ő hibája, mert -116- szegény eleget dolgozott, de a mostoha sors ügyeiben nagy szerepet játszék. Pajtása, Szálkay Gyula, erőnek erejével szinész volt, noha még a deszkavilágon soha sem forgolódott, de ez semmi, reánk csak annyi tartozik, hogy hajlamukat kissé kifürkésszük, mit meg is tevénk; embereink felette jó barátságban éltek, már nem tudom, azért, hogy szegénység köté össze, vagy tisztán rokonszenvből, de ők ekkorig a szó legnemesb értelmében hű barátok voltak, ám de alkalom szül ellent, körülmények tépik le a barátot baráti kebelről; ne botránykozzék meg tehát senki a fentebb látott tragicai jeleneten, mert a két nagyreményü müvésznek csak egy közös köpenye volt, s életbevágó tárgy szólitván el mindkettőt – szerencsétlenségre – ugyanazon órában hazulról, a rendes szokás, vagyis még egyik kün jár, másik honn üljön – megbomlott, mi nem kis viszályt szült, Alfréd szivesen elment volna köpeny nélkül, de minden felső öltönyét, egy bonjour tevé, s ő nem annyira a hidegtől, mint gúnyos megvetéstől rettegett.

Ha szinházban volnánk, a halotti csendet feszült figyelem kisérné – – azért képzeljék, mintha ott volnánk: s Alfréd mélyen hallgatna, mig a kenetlen ajtó nyikorgása fel nem serkenti.

Ki merészli e csendet zavarni? egy táblai jegyző. Hol legnagyobb a szükség, ott legközelebb van a segély.

– De igen, mi örökre meghasonlánk. Ne is kisértse, a kibékülésről szó sincs.

– Sajnálom. Hm, hm, de egy kérésem azért teljesitendi, hogy a másodszori alkalmatlankodást kikerüljem.

– A jegyző lekanyaritá válláról a köpenyt, s az ágyra veté e szókkal:

– Ha Gyula haza tér, mondja meg nevemben, hogy e köpenyt sziveskedjék a szokott helyre vinni, a pénzért majd alkonyatkor eljövök.

Alfréd tekintete a köpenyre esett, arczát örömsugallat szállta meg, s üléséből felemelkedve, hálahangon rebegé: – Ezer örömmel. – Midőn a jegyző ur a szobát elhagyá, Alfréd magas lelkesedéssel tört ki e szavakban: – Ezt jó angyalom küldé! – valamit dörmöge még, mialatt a köpenyt Zampaként maga körül foná, s feledve a haragot, elrohant.

Este van, azaz: gondolják önök, hogy este van, a két müvész árva hajlékában az üvegbe helyezett gyertya szomoruan pislog. A csend tulvilági volt, s a csendben uszkáló kínsohajok rémesen, azaz: ugy hangoztak, mintha sötét éjjelen valamely sirkertben a vándorlelkek ide s tova surranva kalandoznának. Gyula halavány volt, Alfréd szinte; Gyula szemében a kétségbeesés ült, Alfrédéban szinte; Gyula sohajtott, -118- Alfréd szinte, s mindkettő keblében gyilkos fájdalom fészkelt; Gyula keresztbe veté kezeit, és semmit sem csinált, Alfréd ellenben irt. Az utóbbi hirtelen felugrott, a beirt lapot megcsókolván, szivéhez szoritá:

– Isten veled, Etelka! – kiáltá keseredve – egykor vagy borostyánaimat osztandom meg veled, vagy örökre isten veled! – E hangos magánbeszéd után szeméből egy könycseppet törle ki, s a levélre czimet irt. Miután a levelet epedő szivvel még egyszer megcsókolá, a gyötrelem égő hangján mondá:

– Oh Gyula! sopánkodék Alfréd – ne képzelj oly gyöngének, nem a mai események tépnek ki bajtársi karjaid közül, oh nem! hisz mi rég ismerjük egymást, az ármány és fondorkodás emel köztünk választó falat.

– És te – sohajtá Gyula – oly gyöngének hivél, hogy öt évi barátságunkat egy kis összezörrenésért elszakitani tudnám? csalatkozol. Engem más kerget. Gyula sokat jelentő arczot vágott, s Alfréd szemeit mereszté. – Képzeld, kezdé rövid szünet után Alfréd – müvem a választmány visszautasitá.

– Bámulásomra, mert nincsenek benne dalok, oh Shackespeare! fordulj meg sirodban! – mert nevem még ismeretlen. Oh ti tudósok! mert, mert rettegtek, hogy egy ifju iró homloktokról a röpkényt letépi. Oh elfajult kor!

– Engem fel nem léptetni? igenis, mert, de képzeld, hallatlan! mert nem tudtam énekelni. Egy szinmüvész, és énekelni!? A szavalás nem hoz jövedelmet, jó hang kell. Szoborrá merevültem, nem akarám hinni, de elutasitottak, mert hang kell. Oh Kean! jer, és bámuld elkorcsosult utódidat. Barátom, te ármányról szólsz; menj, és a szinfalak közt találsz eleget.

– Mit? – pattant fel Alfréd – elnyomni? megmutatom, hogy nem, meg fogja látni a világ, miszerint itt a kenyér-irigység akart megbuktatni, de irigyeimen felül fogok emelkedni.

– Felül akarok emelkedni. Kékesy társasága hallom, jól áll, oda viszem szinmüvemet.

– Mi.. mi.. t hallok? tehát egy szándokunk volna? én is oda irányzám terveimet.

– A nagy lelkek találkoznak. Tehát nem válunk, mond Alfréd örömkitöréssel, és széttárá karjait.

A jelenet griseldisi volt, s szinpadon akármelyik német drámában amugy istenigazában megtapsoltatott volna. A két sziv ismét összeforrt, a két lélek ujonnan összeölelkezett, s a baráti frigy örökre és elválhatlanul kötve lön.

Másnap az ismert butorok egy zsidónál köpenyért feleseréltettek, s az emlitett levél kézbesittetett. Alfréd irományait, Gyula pedig hosszuszáru pipáját kezébe ragadta, s a füstös négy faltól búcsút vőnek.

N*** városában legalább is két lábnyi nagyságu szinlap, melynek homlokzatán óriási betűkkel vala olvasható: „Uj eredeti dráma“, alatta pedig: „Szálkay Gyula, mint vendég“ a közönséget nem kis mozgalomba hozta. A nép tódult a szinházba, a karzat szinte recsegett a tanulók terhe alatt, s mindenki türelmetlenül várta a kezdetet.

Az öltözőszobában hevesen beszélgetett Alfréd Gyulával, az első utasitásokat adván az utóbbinak. A hanga megzendül, s a két szilárd férfi megdöbben. Alfréd szive lázasan dobogott, s Gyula egész testében remege, azonban egymást bátoriták. Az igazgató is közibök lépett, s mivel oly szép jövedelmet szereztek vendégei, Alfrédet három, Gyulát pedig két arannyal tisztelé meg.

A függöny felgördül, Gyula elszánttan ront a szinpadra, hol taps, éljen! és füzérhalom özönlé el. A látványra a költő szeme könnyel telt meg, s a szinészt bátorság karolta fel. A jelenés végeztekor zajos kihivás történt. Alfréd a szinfalak mellett érzékenyen omolt barátjára, mondván:

A játék változó sikerrel folyt, a közönség türelme pedig fogyott. A második felvonásban zugás, a szomoru jeleneteknél kaczaj hallatszék, miből egy nagyszerü bukás előzményeit lehet kivonni. Alfréd dühöngött, haját tépdesé, és kékülő ajkain szitkok hangzának el. -121-

– E közönségnek nincs izlése, müvem szellemét nem képes fölfogni… okoskodék, s okoskodásából füttyek rázták fel.

– Te nyegle komédiás te! – orditá Alfréd – megbuktattad darabomat! mit csináljak veled? mit!? szólj… szeretnélek megfojtani.

A függöny harmadszor is föllebben. Alfréd elhagyá a szinházat, s Gyula nem akar tovább játszani. A közönség zajong, tombol; az igazgató Gyulával czivódik; a szinpad üres, a közönség fütyöl. Végre a rendező kilép „halljuk! halljuk!“ Ezer bocsánatkérés után jelenti, hogy előre nem látott akadályok miatt az előadás nem folytattathatik.

Kész volt a forradalom, a fellázadt ifjuság boszúsan ugrált a szinpadra, költő és vendégszinész keresteték, de már ekkor az utóbbinak is sikerült „ill a berek, nád a kert“ elillanni, az igazgatónak pedig volt mit izzadni.

E szomoru catastropha után a két lángész örökre elvált, egymás iránti nem csekély gyülölséggel.

A fentebbi események után három évvel Pest egyik népetlen utczáján egy szép külsejü diszesen öltözött ur haladt, s nem nagy távolságra egy rongyos -122- igen nyomorúlt kinézésü embert pillantott meg; erszényéhez nyult s a szegényhez sietett, annak segélyt nyujtandó; az utóbbi sértett büszkeséggel emelé zavart tekintetét az alamizsna osztóra. Mindkettő megütődék:

– Gyilkosom! – kiáltá Gyula, – futok tőled! szavait tett követé, Alfréd visszatartani ügyekvék, de sikeretlen.

– Jó, fejezé be Alfréd – nevem Honthy ügyvéd, szállásom Dorottyautcza. Elvárom.

– Nőm! Etelka! örvendj, régi bajtársamat feltalálám. Istenem! hála neked. Oh minő elhagyatott, szegény! Javaimnak, s befolyásomnak most örvendek legjobban, én segíthetek rajta, ez valódi boldogság.

Etelka szemei könyben ragyogtak, jobbját férjének nyujtá, érzékenyen mondván:

– És te, és atyád? nem nektek köszönhetem boldogságomat? atyád állást és te üdvet adál. Atyád kiábrándított, nélküle ki tudja nem lettem volna-e ollyanná, mint szegény barátom? és te ifjukori álmaimat valósítád. -123-

A királyutczán le követé Alfréd vezetőjét, innen egy sikátorba mentek, hol balkézre egy leomlott ház kapuján beléptek. Alfréd borzadott; vezetője egy pinczeajtót emelt fel, a mélységből gyönge lámpavilág tört fel; Alfréd nem akart belépni, de vezetője biztatásira felbátorult. A pincze gyomrában egy asztalon pohárlámpa pislogott, a vakolatlan falakról víz csepegett, s a nedves földön körül zsupszalma volt elszórva, hol sürüen egymás mellett a legaljasabb nép. Alfréd e látványnál szemeit bezárta, s lelkében kínos érzés jajdult fel. Vezetője az elsőnél olvasni kezde, s a 17-nél megállapodék.

– Ki vezetett ide? – kérdé dühöngve; hát még nyomorult fészkemet is felkutatod, hogy üldözz? nem elég téged álmomban látni?

Alfréd zokogni kezdett, s csaknem térden esengett barátjának, hogy kövesse.

Gyula elérzékenyült, s a multak emléke felébredt benne. Ő elhagyá a barlangot.

Alfréd több hónapokig tartá házánál, a leggyöngédebb barátsággal viseltetvén iránta, s midőn munkához szoktatá, s a szükséges tárgyakkal megismerteté, alkalmazást szerzett számára egy uradalomban. -124-

És részvétlenség igy vont el a hazától két lángészt; fel-feltámadt ez a két jámbor emlékezetében, de a jólét ismét csakhamar feledteté.

A JÓ ÖREG.

Váray birtoka a legterjedelmesb volt két megyében, és jól rendezett gazdaságát az egész környék csodálta. A kezelést ügyes tisztei vivék, s ő mégis óriási gondok közt tért nyugalomra, s aggodalommal ébredt föl. Társaságban víg és élczes, magányában bús és merengő volt.

Ifjabb testvérének két fia, Robert és Vilmos, jogászok, a szünnapokra hazaérkezvén, Váray őket tárt karokkal fogadá.

Ha Robert a tudományokról s a gazdászat ügyében értekezett vele, tökéletesen azt hivé: ez értelmes, derék, gondolkodó, szeretetreméltó fiu… övé az előny; ha pedig Vilmos enyelge örökké vidor kedélyével körüle, s elmés ötleteivel megnevetteté, ehhez húzott szive, s önelégült mosolylyal dörmögé: „Kedves, eleven ficzkó!“ -128-

Egy szép reggelen beszólitá a két ifjat, s mindeniknek ötszáz pengő forintot adott.

– Robert! kezdé az öreg úr, egyik négyes fogatom rendelkezésedre áll, a szomszéd megye székvárosába fogsz utazni.

– Az ötszáz pengőt el kell költened: tetszésed szerint végy rajta, vagy csinálj vele, a mit akarsz, de 24 óra alatt egy fillér se legyen belőle.

– Remélem, enyelge Vilmos, én nem azon utasitást kapom, hogy 24 óra alatt ugyanannyit szerezzek!

– Azt kell tenned, mond az öreg Váray, mit Robertnek, s a tarka fogaton másfelé fogsz utazni.

– Ily felséges eszmék előtt meghajlok, kiálta Vilmos, és szikrázó szemekkel rohant ki; Robert merengve követé.

Másnap déltájban, iszonyu csönditések közt, Vilmos a kapun berobogott. Öltözete rendetlenül, s arcza álmatlanul néze ki.

– Hm, én igy okoskodtam: ha bátyámuramnak örömet csinál az, hogy 24 óra alatt ötszáz forintot elköltsek: mennyivel inkább fogja elragadni az, ha négy óra alatt hétszáznak hágok nyakára?

– Gyönyörű játék… megtanitom bátyámuramat is, hoztam hozzá kártyát.

Vilmos, nem fárasztám a városig szép tarka lovait. Az igaz, hogy átkozottul mennek.

Később Robert is megérkezék, ízletes angol öltözetben, aranygombos ostorral, csinos félvér-paripán; nyomban a négyes fogat követé, melyen távozék.

– Hogy tetszik? kérdé Robert, kedvesen veregetve szügyét a kapálódzó állatnak. -130-

– Mindjárt megmondom, felele Vilmos, s villámgyorsan pattant a fölnyergelt lóra. Nehány lovardai fordulat után szilaj vágtatva ereszté neki ároknak, bokornak.

A legmerészebb kisérletek után egy vízhordó szekeret átugratván, felkiálta:

– Robert! nem dobtad ki pénzedet: jó lovad van; s tánczosi ügyességgel szökött le. – Becsületemre! nem csaltak meg.

Robert szabadabban érzé magát, mert Vilmos zaklatásitól a ló megmenekült.

– Még hoztam valamit, kezdé szerényen Robert – találtam egy ládácska jó állott „cárvajal“ szivart. Tudom, bácsi igen szereti.

– Helyesen! kiáltá Vilmos; Robert, kedves fiú vagy! zsebedben annyi pénz, s te jó nagybátyánkra gondolál.

– A mi pedig a büntetést illeti, egészité ki Vilmos, nem elég-e a gyaloglás? s hogy te velem ezentúl lóhátról beszélj?

A szűnnapok vígan teltek. Robertet Váray mindig nemével az elégült büszkeségnek tekinté, szívesen társalga vele, némely dolgokban véleményét is kérdé. Vilmossal enyelge, nevetett, játszék és tréfált; de komoly tárgyról vele sohasem értekezett.

Midőn az elválás közelge: az öreg úr levertebb volt, mint a két fiú; pedig ők, az élvekről lemondás mellett, szigorú tanodai törvényeknek s tanulásnak néztek elébe.

– Hol másutt, mint Pesten?! ott a tanulóknak legtöbb szabadalmok van; a város nagy, az élet zajos, a nők szépek, a vigalmak fényesek. Pestet szomjuhozza lelkem.

– Hallám, hogy Nagy-Váradon igen jeles jogtanár van, de különben a város is olyan, hogy az élvek nem igen vonják el a tanulástól az embert… tehát, ha kérnem szabad, tanodai pályám ez utolsó évét ott szeretném végezni.

Robert Váradra ment, magát a tudományoknak szentelendő; Vilmos Pestre sietett a főváros gyönyöreit élvezni.

Vilmos társaitól elnézést esd, s a levélolvasáshoz fog. Szünet mulva felkiálta:

„Te kedves, eleven és jókedvű fiú vagy, de szeles és könnyelmű is. Sok vagyon veszedelmedre szolgálhatna; a mennyire kiismertelek, azt bizonyosan eltékozolnád, s azután a nélkülözés isten tudja, mire vezetne. Robert egész ellentéted; én tehát komolyan s visszavonhatlanúl elhatározám őt örökösöműl nevezni.

„Míg élek, tőlem évenkint ezerötszáz pengőre számolhatsz;… halálom ntán, a tett végrendelet következtében, ezen összeget Robert fizetendi ki.

„Mos tudod, mire számolhatsz, tehát a szerint intézkedjél… Válassz magadnak pályát;… légy katona -133- vagy hivatalnok, szóval tanulj; mert, ha úriasan akarsz élni, azt eszed és tehetséged által érheted el.

– Szerencsés kópé az a Robert! mond Vilmos; hatvanezer forint évi jövedelmet köszönhet egy lónak.

– Dehogy őt, dehogy őt! az egész onnan ered, hogy a szűnnapok alatt Robert pénzén lovat vőn, s én pénzemet elkártyáztam.

Vilmost az esemény nem fenyegeté kétségbeeséssel. Harmadnap feledé a levelet és az örökséget, melyhez oly közel állott.

Vilmos nem irígylé Roberttől a szerencsét, nem is haragvék rá, de látni sem ohajtá. Ő többé feléje sem ment azon tájnak, hol nagybátyja és Robert volt.

Évek folytak le, s ők nem találkozának. Robert külföldre utazott, Vilmos még nem választa pályát.

Vilmos csekély jövedelmével ugy tudott intézkedni, hogy a világ előtt ő az elegansokhoz tartozék. Megtanult nélkülözni, s a hol ragyogni kelle: bőkezü volt. Ő száz forintot ugy tuda felhasználni, hogy az kétezer forintára zajt csinált; öltözete választékos ízlésű s mindig divatos, viselete finom, társalgása művelt s egyénisége kedves volt; magánkörökben szerepelt, a vigalmakba lelket önte s közhelyeken bámultatott. Tömérdeken utánzák modorát, sokan irigylék -134- szerencséjét; de ellensége nem volt senki, mert mindenrendű egyéniségnek az ő társaságát élvezni csak egyszer is, elég volt arra, hogy őt megszeresse.

Ki nem ismeri Pesten a nyári havak unalmait? és ki nem törekszik ezek elől menekülni? Kalmári mozgalom, iszonyú por, árnytalan séta s egyhangu, végtelen napok, mik nyári évszakban az embert Pesten gyötrik: mig falun hűs ligetek, virányos kert, fesztelen magány, illatos jó lég, kocsizás, lovaglás és tömérdek más ad élvet; vagy fürdőkben, új és gyors ismeretségek, reggeli séták, esti vigalmak, társas ebédek és örökös együttlét. Nem csoda, hogy ez évszakban mindenki legnagyobb áldozattal is, ugy törekszik a fővárosból távozni.

Álday nőtlen, gazdag és vendégszerető ifjú volt. Roppant örömére Vilmos, barátja meghivásait elfogadván: a nyáriszak egy részét jószágán tölteni igéré. Kedves vendégének alig találta helyét.

Több ismerők érkeztek, s mint ifjaknál szokás, beszéd, regélés s válogatott borok mellett az estelinél reggel két óráig időztek.

Gyönyörű éj volt. Vilmos lovat nyergeltetett, s míg a többiek nyugalomra távozának; ő egész kalandszerűen elvágtatott.

Az ember sohsem oly ideges, mint álmatlan éj után. A vér lázas, az eszme izgatott, a vágyak túlcsapongók.

Vilmos ment; s nem tudni: lova ragadta-e jobban, vagy phantasiája? mert az éji harmat által felüdült fa, virág és fű illatárja; az ébredező madárkák -135- dalai, s végre a napnak ragyogó fényében megjelenése, lelkének minden költőiségét fölébreszték. A szép alkony magasztos; de a tiszta hajnal isteni!

Gyönyörű fasorba érkezék, s csak ott kezde eszmélni, hogy egész utazást tőn, s majd a tikkasztó hőségben kellend visszatérnie.

Csekély távolságra lovagló kis csapatkát vőn észre, hirtelen jobb szemére nyomá üvegét, s kiveheté, hogy a vágtatók egyike nő.

– Látnom kell őket! kiálta fel. Minő érdekes találkozás leend? – Ezzel sarkantyúba kapá lovát, az országutról s fasorokból letérité, s egy középszerű árkot átugratván: a megpillantott társaság felé tarta.

Alig haladt nehány száz lépést, s két csősz neki szegzett fegyverrel útját állja.

– Mi az úrból, viszonzá az első, ugyan semmit sem nézünk ki; de mivel a tilost tapossa, hát megzálogoljuk.

– Egy tapodtat sem! Azért csak le arról a lóról, s tessék gyalog visszasétálni oda, a honnan jött.

Vilmos meghökkent, mert zsebében látogató jegynél egyebet nem talált. -136-

– A földesúr jó barátom; kezdé Vilmos – őt véltem arra lovagolni, s üdvözletére sieték. Im adjátok ezt át neki.

Vilmos a jegyet oda dobá, s lovát megfordítván, villámgyorsan vágtatott el.

A hőség, fáradalom és álmatlanság miatt tikkadtan érkezék haza, de mégsem mulasztá el Áldaynak kalandját elbeszélni.

– Ejnye! azok a gazemberek, mily érdekes találkozásban gátoltak. Honnan gyanítod, hogy ő volt?

– Mert az egész vidéken egyedűl ő lovagol, s mert a fasornál az ő birtokuk kezdődik.

Másnap Álday és Vilmos közönyös tárgyakról beszélgettek, midőn egy szolga belép, s Vilmosnak e szókkal:

– Én nem sok előzményre várok, mond hahotázva az ősz; és tetszik bár, vagy nem, megjelenek ott, hol bejelentenek.

– Semmi bocsánat, ön hozzám fog jönni. Hát illik az, csőszök által jegyét megküldeni?… Mit akar? kalandot most? azok ideje lejárt… Érdekessé tenni magát? az szükségtelen, rég várjuk.

– Azt remélem is, különben örökös harag keletkeznék köztünk. Most azonban szót se erről. Én jegyéből megtudám ittlétét, és siettem embereim hibáit jóvá tenni.

Vilmost cselédség, úr és nők Vermey házánál annyira megelőzék, hogy az nem egyszer jött zavarba.

Flóra látásánál új érzelem tölté be szivét, s új eszmék foglalák el lelkét.

Hazatértökben oly édesen esett a holdnál merengnie; -138- mit Álday látván, egyetlen kérdéssel sem terhelé őt.

Flóra alig várta a pillanatokat, Vilmost viszontláthatni, s ha az a szokott időn túl késék: elkomolyodék, s az érkezőnek szemrehányásokat tőn.

Vermey elragadtatással látta Vilmosnál nőni a szenvedélyt, s leánya szívében ez érzelmet potencirozni segíté: az ifjú örökös magasztalásával s jelességei elsorolásával.

Tiz nap boldogan folyt le. Vilmos Flóra szerelméről meggyőződék. Vermey szíves fogadása és tömérdek példázgatásai minden jót reméltetének. Az egész háznál nemhogy akadályra talált volna; de a körülmények s az egyének mintha mind összeműködve az ő boldogitására törekednének.

Az óra ütött, mely Vilmos sorsa felett határozzon. -139- Ő lóra ült, Vermeyékhez menendő azon szándokkal, hogy Flórával értekezvén, atyjától kezét megkérje.

A fasorhoz érkezvén, önkénytelen visszagondolt itteni első kalandjára; s felsohajta:

– Mily jelentéktelen dolgok határoznak az ember sorsa felett! Rétkerten zápor ért, bementem a földesúrhoz, ott kártyáztak, elvesztém ötszáz forintomat, s e miatt kicseppentem az örökségből, tehát azon záporeső tőlem legalább harminczezer forint évi jövedelmet mosott el; itt egy árkot átugraték, s ez által földi mennyemhez jutottam. Hasonló elmélkedések közt érkezett az úrilakhoz.

Sokáig sétálgattak. Vilmos ohajtott volna Flórával egy perczig egyedűl értekezni; de ma lehetlen, mert az öreg úr egy pillanatra sem hagyá el őket.

– Valaminek történni kellett, gondolá Vilmos; s midőn Flórára tekinte: az kisirt szemeivel „igent“ látszék inteni, mintha Vilmos gondolatát tudná.

Egy virányos mellett haladának, hol Flóra Vilmosnak mindig virágot szakíta, s ma elmulasztá.

„Nagybátyám ohajtását teljesitendő, a napokban látogatására megyek. Hiszem, Flóra kisasszonyt oly szépnek találandom, mint a hir és képzelődésem őt velem megismerteté. Törekvésem lesz hajlamát megnyerni. Addig is fogadják forró üdvözletemet.

– Én, viszonzá Vermey, barátomnak szavamat adám, hogy leányom az ő örököseé leend, s ő viszont, hogy örökösének nem szabad mást nőül vennie.

– Miért, oh miért kecsegtettek hát engem annyi reménnyel? miért hozott ön házához? hisz nekem sohsem jut vala eszembe!…

– Tehát a rokonszenv, a szíves fogadtatás, s nyájas arczok az örököst illeték, s nem engem?…

– Elég, uram! Mielőtt szivemből játékot üze, meg kellett volna tudnia, ki vagyok?

E perczben iszonyú robajjal gyönyörü négyes fogat áll elé, és Robert száll ki a hintóból.

Mindnyájan a terembe mentek, hova nehány percz mulva Flóra is megérkezék. Arczáról a szenvedés leolvasható.

Robert egy futó pillanatot vete arájára, s azután Vilmosra… elmosolyodék, mit Vilmos észre vőn, s távozásra készült. Hidegen érinté Vermey oda nyujtott kezét, s Robertnek „istenhozzádot“ monda.

– Hogyan? kérdé Vermey? s nem számolhatnék többé a szerencsére házamnál?…

Robert Vermey házánál nemcsak rokonszenvet nem ébreszte, hanem huszonnégy óra alatt mindenki megúnta tudós értekezéseit.

Vilmos öt nap alatt egyetlenszer látogatá Vermey házát. Fájdalmat vitt oda keblében és ezerszeres kint hozott vissza; látta Flóra szenvedő arczát, látta könyeit… és ő kétségbeesett.

Készületeket tőn a fővárosba utazni, midőn Vermeyéktől a sebes vágtatva jövő lovász levelet hozott.

Vilmos megismeré nagybátyja irását. Ő Vermeyékhez -142- érkezék, s Vilmos ittlétéről értesülvén, őt magához hivatá.

– Oh! sohajta Vilmos, hogy még egyszer át kell azon ház küszöbét lépnem! még egyszer látnom Flórát! De mit tegyek? bátyám parancsol: kötelességem engedelmeskedni. – És ugy lőn.

Váray és Vermey gyermekkori pajtások, nem győztek eleget beszélni a multról.

Flóra az öreg Váraynak igen tetszett; csak egyet nem szeretett az öreg, azt: hogy Robert nevét még ajkain nem hallá elhangzani, de annál többet Vilmosét. Vermey is sokat emlegeté a derék, müvelt ifjút.

– Kiváncsi vagyok látni őt, mond Váray. A merre csak járok: dicsérni hallom; a ki csak emlegeti, lelkesedve szól róla. Az igaz, eleven, elmés fiú volt.

– De most, jegyzé meg Vermey, komoly is tud lenni, s ha rólad beszél: a legnagyobb tisztelettel és szeretettel szól.

– Higye el bátyám, szívem annyiszor húzott oda, de okaim voltak… Hagyjuk azt; csakhogy ismét látom, még pedig, hála az égnek, jó egészségben.

– Most egy családi dolog elintézéséről akarok értekezni. Ki tudja, mikor jövünk ismét igy össze, az én és Vermey barátom napjai, megszámlálvák. -143-

– Flórára bizom a választást – fejezé be örömsugárzó arczczal a beszédet Váray.

– Jer, ölelj meg derék fiú. Kizártalak az örökségből, de azért te szerettél.

URAM BÁTYÁM ÉS AZ ARSZLÁN.

Mi birta Eleket oly rettentő határozottságra, hogy gondolkozzék, hisz ő arszlán, még pedig a javából? Isten az állatot oktalannak teremté; ész helyett erővel, munkásság helyett ragadozással, szabad lélek helyett csupán alárendelt ösztönnel látván el. Valamennyi fölött fejedelmileg áll az arszlán; ez nemes faj ugyan, de mégsem több, mint állat, s azt hiszik önök, hogy fennevezett arszlánom ide soroztatik? nem, az ujabb divatvilág egy harmadik ágát födözte fel az állatosztálynak, majom- és szamár-részekből állót, s emberi alakot bitorlót, és arszlánnak nevezvén, a házi állatok közé sorozá. Azonban fölötte különbözik a valódi arszlántól, mert ez állat-király, az csak féreg; ez vad rengetegben futkos, az járdát tapos; ez uralkodik, az görnyedez; ettől remegnek, azon szánakoznak, azt megvetik vagy kikaczagják; ez vad, az szeliden hizelgő; ez ragadozó, az nyalakodó; ez merész, az szemtelen; ezt lövik, az lő – többnyire bakot. – Ennyi ellentét, s legkevésb rokonság nélkül! megfoghatlan, miként lehetett e csodalényt oly tekintélyes névvel felruházni? De nem -148- érdemes erre legkisebb fejtörést is vesztegetni, csak egyet kell még megjegyeznem, t. i. ezen csodabogárnak emberi alakja van, hihetőleg: hogy az emberi faj előtt példa legyen, mivé törpülhet a lelkes állat, ha magát sülyedni engedi. Lovagom bemutatásaul elég ennyi.

Ő tehát gondolkozott – de nem! hisz ő még csak ösztönszerüleg sem tud gondolkozni, mert hiszen feje hasonló az üres üsthöz, mely alatt azonban szíve lángot kapott, – azt hiszik önök a szerelemtől? hahaha! tud is az arszlán divaton kivül mást szeretni! Ő egy más, vagyis több más eddig nem ismert érzelemtől lobbant fel, például: egész nap nem kapott idéző levelet, a szabó hitelre kiadá a megrendelt ruhákat, egy óra alatt három nő mosolygott reá képzeletében, erszénye pedig nem volt egészen lapos; im üres fejébe egy eszme cseppen, s a fölmelegült üst sustorogni kezd, ehhez az arszlán szokatlan volt, ez leszédité, és ő gondolkozott. Miről? im közlöm: „Az életben mindenki mellett legalább egyszer elsurran a szerencse, könnyü azt megragadni, csakhogy a kedvező pillanatot nem tudja mindenki ellesni. Nekem ma annyi kedvező körülményim valának! megvan! üstökénél tartom, vele e nagy világot bekalandozandó. Most csak társat, kivel megosszam e nagy munkát, mert egyedül nem birom.“ – És ő indult, nem, ment; azt sem, tán futott? nem, nem, ő rohant, egyikébe azon kávéházaknak, hol arszláni méltóságához illő társat kiszemelni nem volt fáradság.

A kávéházban jobbra két divaturacs erősen tépi szabatosan rendezett fürteit, köröttök mulató sereg zajlik, egy szerencsevitéz békebiróként sujt közibök -149- négyhuszasos Elszlerláb-botjával; balra az álmatlan pofájú tekeőr borzas fejére bámészkodásáért iszonyu szitkok hullanak; mert a játék nagy pénzbe megy. Félig meddig utczai jelenetek! de beljebb érdekesb leend: itt egy kerék asztalnál kávé mellett roppant füstözön közt törvényt alkotnak; ott a betűfalók az irodalom egyik vagy másik ága fölött pálczát törnek, vagy dicsőitik kedveltjeiket; amott egy műkedvelő kis csapatocska a müvészet titkairól értekezik, érdektelen tárgyak; de végre mégis csak akadunk olyanra, mi figyelmünket nehány perczre lekötheti: ezek elmés, és vidám fiatalok, kik egymás rovására jót kaczagnak. Az elnöki székben egy sajátszerü aggastyán ül; szemében a lelkesedés szikrája rejlik, s ennek villogásával gyönyörü ellentétet képez komoly redős homloka; midőn aszott ajka szólásra nyilik, beszédének sulyt, előadásának méltóságot s arczának tekintélyes kifejezést törekszik adni. Szónoklatának tárgya a győri csata, hol az országot, és világot megrenditő szittyák futási dicsőségében ő is osztozék. Fogai közé gazdagon rezezett pipát szorit, melyben mutató ujjával a pernyét időnként lenyomkodja. Vállán az idő viszontagságai és sok használat által igen megrongált veres gállérú köpeny lengedez. Hősünk, ugy látszik, a kis körnek kedves embere, mindnyájan kivétel nélkül „Uram bátyám“-nak szólitván őt, s ha valaki pipát gyujtandó az asztalhoz közeledik, elébb fenn kitett rokoni megszólitás hangján őt üdvezli, s ugy nyujtja papirkáját a szeszlánghoz. Népszerüsége honszerte ismeretes. Mellette egy kedves kinézésü ifju egészséges ötleteivel gyakran megnevetteti a társaságot; második szomszédságban egy -150- ujoncz – vagy az itteni nevezés szerint – vad fiu ül, ki még a szolgák nevét sem tudja, s a kávé ára után kérdezősködik; s igy tovább számszerint heten környezik az asztalt. Uram bátyám – mint emlitém, hacsak szerit teheté, s hallgató seregre talált, a győri futásról értekezék.

– És uram bátyám minő tisztségben volt? – kérdé a hetyenkedőt egyik szomszédja. Ő gondolkozott, hogy tekintélyéhez illő állást mondhasson, de mégis olyat, melynek valóságát hallgatói kétségbe ne vonhassák. – Főhadnagy – mond hegyezett hangnyomattal.

– Nem igaz! zugák valamennyien. Uram bátyám sértett önérzettel kérdé: miért?

– Csak – viszonzá egy jókedvű uracs – mert hitelesen tudom, hogy kapitány volt.

Uram bátyám tetszéssel mondá: Ah! uram öcsém a kapitányságot csak később nyertem.

Uram bátyám meredten fordult hozzá, tetőtül talpig mérte tekintetével, s határozottan mondá: De már az hazudság uram öcsém!

Ekkor egy magas termetü ifju lépett közibök, társainak egyet vágott szemével, s közönyös hangon tudakozá, ha nem ismerik-e Várayt?

– Csak – viszonzá a fentebbi – a mint a városligetből az imént haza gyalogoltam, egy korcsmába tértem be vizért; ott siralmas hangon tudakozódék a korcsmáros a nevezett ur után: mert – ugymond – 20 év előtt ügyvédi oklevelét nála beitta, s maig sem váltá ki.

Elek, az arszlán, szegletbe vonulva, komoly figyelemmel kisérte az eredményeket, s uram bátyám feltünő jelességeit csakhamar kiemelkedni látván, félhangon susogá: ilyen ember kell nekem; ezzel előlépvén, udvariasan, mint egy arszlánnak illik, idvezlé a társaságot.

– Uram bátyám! kérdé Elek, reggelizett-e már – a kérdés nem egészen volt helyén, már igen dél felé járván az óra.

– No hiszen uram öcsém kedvéért csak megteszem – vága hirtelen az arszlán szavába, s azonnal parancs osztaték, – egy percz mulva teli csésze párolgott kezében, s előtte egész Araráthegy tornyosult a soknemü süteményekből, s uram bátyám mind a -152- mellett, hogy az ebédet várta, iszonyu pusztitást tőn, mindent fölemésztvén, mit elébe adtak, azon egyszerű elvből: hogy, ki evéssel veszti étvágyát, mit sem veszít.

A déli harang megkondult, midőn Uram bátyám az utósó harapást tette, azután kényelemmel töltött pipára, természetesen más dohányából – s értekezni kezdett az adóról és czéhekről: mellékesen megjegyzendő, hogy ő dühösen nem adózó, noha neki, a jámbornak, csak azon esetben lehetne e tehertől rettegnie, ha a légre, és fillentésekre adót vetnének. Fejtegetései akármelyik hus-árszabásnál virágzóan szónokló táblabiró urnak becsületére szolgálhattanak, s okai inkább hasra, mint talpra estek; beszédében semmi összefüggés, rend, s erősités nem volt, szóval, megesküdhetnék rá az ember, hogy a zöld asztal mellett már gyakran megéljenezték, mit ő szigoruan követelt is.

A kinek pénze volt, mind elrohant, s kinek csak egy huszas kongott zsebében, az ellézengett – ebédre, de uram bátyám rendithetlen a kerek asztalnál maradt; azt hiszik, mivel étvágyát megrontá, koránsem; miért hát? – mért – – de önök, kiknek az életben szerencséjök jutott őt ismerhetni, már bizonyára eltalálták; és önök, kik nem ismerik, vonják be emlékkönyveiket a kesergés kinzó fátyolával, mert nem ismerik századunk egy ritka emberét, önök előtt maradjon az örökös rejtély.

Elek indulóra figyelmezteté Uram bátyámat, ez félválával egyet legyintett köpenyén, és követé az arszlánt, kinek állitólag komoly dolga leend vele. Midőn az „aranykéz“ mellett ballagtak, az ételnek csábitó zamatja megrázta őket, megállapodtak, s két -153- nagy lélek összeforrt, hogy egy törpévé silányuljon, két gondolat összelángolt, hogy egymást föleméssze. Az arszlán uram bátyámra, s ez arra nézett, ők megérték egymást, s betértek, az angyali eszmét valósítandók. A bor bátorságot önt, megoldja a nyelveket, és barátot teremt; ki ütköznék meg tehát azon, hogy a két derék hős már bizalmas egyetértésben beszélgetett a hetedik üveg neszmélyinél.

Ebéd után mámor, gond, vagy mi nehezité annyira fejeiket, azt nem tudhatom, de elég az, hogy ők iszonyúan tántorogtak egész hazáig.

– A mellett maradunk – szólt uram bátyám, s hangja nem annyíra finom csengéssel, mint inkább recsegő brugóhanggal lepte meg szomszédját.

– Nekem – viszonzá határozottan az arszlán – a lány erszénye tetszik, épen kikaphatna a szurokból; én tehát házasodom.

– Holnap odarándulunk, s uram bátyám utitársam leend. Ön ügyességétől sok függ.

Fölséges jelenést képezett, midőn e két – minden tekintetben gyönyörű férfi, – életdöntő határozottsággal ittasan készitgeté a józan tervet beállandó boldogságuk fölött, ekkor már természetesen Elek szállásán, minden világi zajtól elvonulva. Uram bátyám tudákossága kimerithetlen hatalmával kaczérkodott egy bájos jövő titkaival, s a rugalmas pamlag szokatlan kényelme őt minden nagyra, és szépre bátoritá. Az arszlán földig terülő tükre előtt uj mozdulatokat tanult uj hóditásokhoz, nem szalasztván el azonban figyelmetlenül egy hangocskát sem uram bátyámnak -154- nagybecsű beszédéből: kinek ajkán a hang lassankint hanyatlani kezdett; utóbb egészen elhalt, szeme lecsukvék, édes üdve, egyetlen pipája, fogai közül kihullott, és oly hangokat rögtönze, minővel szélesre hizott táblabiráink az álom karjai közt tulterhelt gyomruk küzdő életjeleit szokták adni. Elek végig pislogta őt, a ritka jellemű férfiut, nemével a magasztaltságnak, azután hórihorgas teste egész sulyával ágyra terité magát, s kevés perczek mulva uram bátyám horkolását tőle telhető legnagyobb müvészséggel viszhangoztatá. Nem zavarom álmukat, mert vannak lények, kik ébren mitsem használnak, s alvásuk a köztársaságra nézve üdvös; sokáig tartó szunnyadást ohajtva tehát bajnokimnak, rájok zárom az ajtót, s bizván a pesti csaplárosok nemesitett borában, elázott embereimet csak jövő reggel látogatandom meg.

Bámulj ember! nem, ez kevés – bámulj Europa! még kilencz nem hangzék el, s hőseink nyomát már bottal lehetett ütni; ők rövid előkészület után csakugyan utra indultak.

II.

Négyszer negyvennyolcz óra telhetett el az indulás perczétől számitva, s hazánk hegyes vidékein egy kisvárosi vendéglő előtt két egyén tanakodék: Uram bátyám, és az arszlán.

– Ugyan eszén van ön? hisz kaland nélkül mit érne utazásunk – mond a másik.

– Dejszen ifju embernek való az, 24 óráig gyalogolni, 12-ig koplalni, 6-ig szakadatlanul ázni; köszönöm az ilyen kalandot.

– Magam is azt vélem, mert czégért látok; ekkor a zápor elől kapu alá vonultak, óriási tervet készitendők. Előszóliták a pinczért, s a város körülményeiről tudomást szereztek. A földesurról elég volt annyit hallaniok, hogy a müvészetnek határtalan tisztelője; és nem késtek tiszteletére ügetni. Az urilak előtt barátságtalan komondor fogadá őket, s kénytelenek voltak addig sompolyogni, mig egy suhancz kün terme a házőrt elzavarni, ekkor dobogó szivvel, és szorult kebellel beoldalogtak.

– De öcsém! – szólt uram bátyám roppant fontossággal rázván felleghajtójáról a vizet – minő ürügy alatt és kihez kopogtunk itt be?

– Pszt! itt Málnay birtokos lakik, kinek leányát Pesten láttam, megszerettem, s nőül venni határozám. Ő ugyan nem ismer, de mi ez Pest arszlánjának!

És tervök nem csalt, Málnay szivesen látá őket, Elvira szinte. A mi pedig uram bátyámnak leginkább tetszék, jó bort, izletes estelit, végre pedig kényelmes fekvést kapott. És elgondolá, hogy szép, de még inkább kedvező, müvésznek lenni, s szinte rá szánta vén fejét; de midőn módokról gondolkoznék, fáradt tagjait -156- az álom elzsibbasztá; eszméi elzagyvalodtak, s a kivihetőséget szerencsésen elalvá. Az arszlánnak ellenben egész éjen át kinzó bizonytalanság ostromlá fásult szivét, nem a győzelem végett, mert erről kétkedni lovagias büszkesége sem engedé, hanem a lemondás, a lepkézés – a sok szívvadászatnak egy sujtással véget vetni – oh egy arszlánnak ilyesmi nem csekély küzdésébe kerül; de már benne van, s kétezer hold földet igen szép aranyokká lehet olvasztani.

A reggel rájok virradt, s az őszinte vendégszeretet nyilt karokkal tárult elébök, mi uram bátyámnak nem kedvezett annyira, mint a kimerithetlen kávéforrás díjtalan élvezése.

– És én – ragasztá hozzá uram bátyám – ugyanannyit tökéllyel, s értek… németül is…

Uram bátyám erősen ránczigálta a hazugnak köntösét, s mint midőn maga sem szól valót, zavartsággal köhécselt, mert soha kezében ecset nem forgott, s igy méltán örvendhetett, hogy hüvelykujja be vala kötözve, azonban mégis szurkolt, hogy barátját a hazudságban utolérvén, e mennyei potyától szép ütlekszóval elugratják. Most azonban rémülését borjúi bámulás váltá fel, mert a vendégeinek hasznosan szolgálni kivánó házi úr által leánya arczképének levételére szólíttatván fel az arszlán, ez annak teljesitését -157- egész készséggel igéré. Uram bátyám tövisen ült, s alig emészté el reggelijét, iparkodott az udvarból kijutni, kevésbé számitván egyébre csapszéki kidobásnál, természetesen útravaló mellett, kétségtelennek tartván e kalandozásbani cselnek ily körülmények közt minél elébbi kibonyolódását. Pestre rendes hallgatói közé szerette volna most magát varázslani, – az ég nem könyörült rajta, s azért tanácsosbnak látta a falu mesteréhez, mint az ivásban hires természetbuvárhoz sántikálni. Veres gallérú köpenyét okvetlen vállára kapta, hahogy távolléte alatt ármányos utitársát kiebrudalnák, ne kénytessék ő is oda fáradni a szép reményekkel biztató áldás átvétele érdekében. Ő kitűzött irányában férfiasan haladt, daczára azon akadályoknak, miket a falu ebei elébe ugatának. A keresett egyénnél rokonkebelre talált, s igy szükségtelen elmondanom, hogy a barátság megszentesitésénél több kanna bor elfogyott.

Arszlánunk ezalatt a kigondolható legnagyobb merényre vetemült. Tágas terem közepén a festészi támasz, mely a házi úr boldogúlt fiának sajátja volt, fel vala állítva, előtte Elek ült kezében ecsettel. A pamlagon Málnay terült el, s szájában öblös pipa füstölgött. Elvira pedig diszköntösben megelégedést sugárzó tekintettel függe az álmüvészen.

Elek addig piszmákolt, mig a csend és unalom Málnay szemeit lezárá, ekkor nagy tudákossággal kifeszité a vásznat, jobb kezével rá nehézkedett, s szemeit oly élesen szegzé a lerajzolandó alakra, hogy az ártatlan hölgyecske ama merész nézés alatt nem egyszer zavarodott meg.

Elek pajzánul forgatá az ecsetet, s hol a hölgyre, hol vásznára pislogva szemtelenül susogá:

– Gyönyörü homlok – egykét vonást tön, s ismét folytatá: égi szemek – rózsaajk, – rövid szünet után – holló fürtök, – tavaszában viruló arcz, – jóságot lehelő hókébel. Ekkor az ecsetet lesujtá, s a hölgy kezét gyöngéden megragadva, mondá: „Nem nem! én a természetet ennyire meg nem hazudtolhatom, nincs müvész, ki ennyi szépségi tökélyt lemásolhatna; s ha igen, volt, van, vagy lesz-e hatalom, mely megengedhetné az ő remekét utánozni gyarló emberi kézzel? Oh Elvira! ily szépséget csak egy mindenható alkothat!“

A hölgy remegett, s e nyilatkozaton meglepetésében örvende, hogy atyja alszik, magát hivén bűnösnek.

Elek használá Elvira zavarát, lábaihoz omlott, s lelkesedve folytatá: „Van egy gondolatom, mely mióta láttalak, erem minden lüktetésével szivemhez küzdi magát, s e gondolat: téged, oh égi lény, szeretni; ez életem, ez halálom!“

– Mi az? – kérdé az álmából fölrezzent Málnay, arszlán uramat nemes foglalkozásában meglepve.

E hang, s Elvira sikitása az arszlánt kissé gyöngéjén találta, mert őszintén mondva, jobban félté hátát, mint lelki idvességét. Ő tehát, mint ki csizmadiát fogott, keserűn harapá össze ajkait, de gyakorlott szemtelensége már több ily szorult helyzetből kisegíté, s igy boldog régi szokásához nyult, miért is kézzel lábbal tombolva, tele torokkal orditá: Lovat! egy országot egy lóért!

– Játékom megnyerve – mond az arszlán elbizott kaczajjal – s a világ minden szinészei közt ma víttam ki legnagyobb diadalomat.

– Azt uram! – viszonzá Elek – hogy nem adnám koszorúim feléért e napot, alkalmam nyilván önöket müvészetemmel igy megismertetni.

– Vagy ön bolond, vagy én! az ördög vigyen el, ha egy szót értek ön beszédéből.

– Úgy nem lett volna mezőm tolakodás nélkül magamat önök előtt kitüntetni.

– Igen – esék szavába Elek – gyöngeségem, hogy a franczia drámákat szenvedéllyel játszom, s dicsekvés nélkül mondva, hatással.

Szinte hihetetlen, egy arszlántól ilyesmit hallani, de legyenek meggyőződve, hogy az ily lény a könyvnek betűjét sem tudja hogy fekszik, szinházba jár, nem a művet hallgatni s a játszókat látni, hanem magát mutogatni; itt ragad rá nehány szó, itt hallja: franczia hatás, Schiller stb.; Hamletet csak onnan ismeri, hogy adatásakor nem levén kivel kaczérkodnia, első felvonás után oda hagyá az üres házat.

– Nem lenne szíves abból a Schillerféle Hamletből még valamit szavalni, mert én is szeretem a franczia műveket – kezdé hosszu szünet után Málnay. -160-

Arszlánunk az átjáró tekintet alatt összeborzadt, s szinte nem jót sejtett, de már benne uszott, azért csak rá rebegé a „szivesen“-t, s lelkendezve kezdé:

Fenn a völgyön – megakadt; ujra kezdé, s ismét elakadt. De a bitangoknak a szerencse kedvezni szokott, erre építnek ők, és ritkán csalatkoznak. Ki hinné, e nyomorultat kimenté szurkoló helyzetéből egy kis utczai mozgalom. Az ablak alatt zajongó nép vonult el. Málnay kipillantott, Elek is használá a kedvező alkalmat, a fris légre osont. Alig örvendett szabadulásának, már ismét kétségbe kellett esnie, mert az utczai zajongók vasvilla közt – alig merem kimondani – Uram bátyámat kisérték!

Mit véthetett a jámbor törvénytudó? azonnal értesülünk. Elek utána rohan a szolgabirói lakhoz. Utközben a mesterrel találkozik, ki borból sokat rugott ugyan be, de mégis elbirja mondani, hogy uram bátyám vendége volt; kissé leszítta magát, azután a helység szérűjébe sétált kopasz fejét szellőztetni; egy boglya mellé ült, pipájába tüzet csaholt, és mint gyujtogatót elfogták. Balsors, ez a te műved!

Arszlánunk iszonyu dühében szinte fuldokolt, de hogy is ne, hisz uram bátyám, kinek hazudságira annyit számitott, inkább iszapba sülyeszti, mint segítené; és veszni, vagy bitóhoz köttetni engedte volna, de saját érdekében hűtelen czimborája sorsán segítni szükségkép kellett. Ő tehát minden fontolgatás nélkül a szolgabiróhoz rohant.

Két vasvillás pór közt uram bátyám állott, s mögötte a megyei pandur minden intésre készen tartá rezes fokosát. Tekintetes szolgabiró uram pedig kényelmes -161- karszékében heverészve, törökpipából eregeté pattanásig felfujt arcza körül saját illatos termesztményét, s perczenkint kétségbeejtő tekintéllyel szuszogott egyegy hatalmast, mely menydörgő szavának előfutára volt.

A vallatás annak irtózatos rende szerint megindíttatott, s közszeretetű uram bátyám eléggé redős arczán különféle színek vegyülete játszadozott; méltatlanság, bor, és gyakori hetvenkedései daczára is, a félelem őt különös lázba ejté.

A szolgabiró, miután rögtöni biróságra hivatkozék, s uram bátyámat több rendbeli sértésekkel illeté, a tanuk előadásából átlátá, hogy a vádlott ártatlan. Épen ki akará mondani határozatát, midőn mentő angyalként lebbent elő az arszlán, s egykét felvilágosító körülménnyel utitársát szabaddá tevé. Az őrök eltávolíttattak, uram bátyám ismét szabad ur lőn, s a szolgabiró bocsánatkéréseire engesztelőleg válaszolá:

– De most – kérdé a szolgabiró – szabad-e tudnom, hogy tulajdonkép kihez van szerencsém?

Uram bátyám szokott lassusággal feleletre készité ajkait, de az arszlán szélvészgyorsasággal kapta ki szájából a hangot, magát müvésznek, uram bátyámat pedig drámairónak mutatván be.

A szolgabiró rendkivül örvendett a szerencsén, maga is iró levén, csakhogy politicus, – szerinte – a mennyiben a közgyülések után a megyei határozatokat egyik hirlapban közleni szokta.

Most élénk társalgás kezdődött, a szolgabiró mint olvasott egyén, azt kérdé, hogy az uj franczia iskolát -162- követi-e uram bátyám az irodalomban, vagy Shakespearet?

Uram bátyám mutatóujját fontossággal illeszté borvirágos orrára, s komolyan válaszolá: hogy ő Cicerot követi.

Tovább nem elmélkedhettek; mert a csarnok elébe egy négyes fogatu kocsi robogott, belőle tisztes férfiu, a megyei alispán lépett ki.

De mi ez? az arszlánnak szűk kezd lenni a hely, jobbra balra kapkod, homlokáról izzadtságot töröl, és rést keres szabadulhatni. Mi szorithatja annyira? türelem, majd rá jövünk.

Az alispán beköszönt; az arszlán nem meri arczát mutatni, az alispán megáll, merészen néz a divathősre, ez zavarodva pislog rá.

– De nekem igen, gazember! – mond az alispán – he György! – szólitá tenyeres legényét – verjétek vasra, s az arszlánra mutatott.

Uram bátyámnak szeme – szája elállt, s midőn eszmélni kezde, félelmesen mondá: uram öcsém! nem jót sejdítek.

Uram bátyám ujra éledni kezdett, szerette volna, ha fél Pest bámulhatná, hogy ő egy alispánnal baráti kezet szorít, s mi több, tegezik egymást. Uram bátyám vígan töltött régi ismerősénél nehány hetet, s gyönyörű négyes hozá vissza Pestre azon biztatással, hogy barátja az ő számára hivatalt szerzend. Édes várakozásban él azóta itt. Boldogok a könnyenhivők!

Az arszlánról szinte feledém megemlíteni – no de ki tudná eltalálni, miért csipték fültövön? – mivel az arszlánbőrben most az egyszer nem telivér szamár, hanem tigris volt, ki midőn ezen fajt még inasnak nevezék, az alispántól szép csomó pénzzel elillant, s most jó szerével hurokra került.

PESTI TANULMÁNY.

Szánandó, ki Pest gyönyöreit élvezni nem tudja; és szerencsétlen, kinek azt élvezni nem szabad.

„Vidor ifjú, zajgó szép Pest! van-e oly kiégett kebel, melyet hullámzatod föl ne villanyozzon?

„Pest megszellemesít, a lelket edzi, a szivet megifjítja, az izlést müveli s az érzelmet gazdagítja.

„Pesten az életúnt szórakozást, a szenvedő enyhet, a kétségbeesett reményt talál.

Hányszor hallá Futaki Lajos az idézett kitételeket ismételni? A lelkesedés-szülte sok dicséret végre felizgatá kiváncsiságát; ő tehát sok szép gyapjú és repcze árát tárczára rakván, a fővárosba sietett.

Futaki Lajos nap-barnitotta izmos ifjú volt; arczából egészség, szemeiből megelégedés sugárzott. Atyja szorgalmas kereskedő levén, Lajos sem nyert oly nevelést, mint kiből szalonférfi vagy arszlán telnék ki. Gyermekségében szigorhoz és nélkülözéshez szoktaták; tanulmányai kereskedés meg gazdászat valának, s egész világa azon vidék, hol született és élt. Lajos önállóságra jutván, körültekinte örökségében, -168- s ugy találta, hogy ő gazdag, s vagyona elegendő arra, hogy úriasan élhessen. Urrá lőn, mit azonnal meg is kezde: vett egy angol fogatot, két arab paripát; házát selyem- s bársonybútorokkal halmozá, a falakra óriási tükröket aggata; foglalványok, csillár, s még sok butordarab lábai is aranyozvák. Szobáiban minden, mi drága, fel volt található; de hiába keresők az izlést a rendezésben. Lajos a szomszéd megyék székvárosain túl még nem volt.

Egyszer eszébe jut: mennyit hallott már Pest szépségéről és élveiről: roppant előkészület után fel is utazott.

A fényes épületek, utczai mozgalmak, kocsizaj, tarkaság s ragyogó boltok annyira meglepék, hogy álmélkodásából alig birt föleszmélni; de ez négy öt napig tartván, az utczai életet megeléglé s unatkozni kezdett. A „magyar király“ szálloda ablakán kikönyökölt, s reggeltől estig egy szivart a másik után felfüstölve, a bérkocsik nézdelésében gyönyörködék.

Szidni kezdé azokat, kik Pestet oly kedves színben festék előtte, s feljöttekor összevásárolt tömérdek öltözeteit szemlélgeté.

Lajos reggelizett, ásitott, fölkelt, ismét leült, kedvetlenül nézvén egy hosszú nap rettentő unalmai elé.

Nehány percz mulva tetőtől talpig fölkészülve a nagy tükör előtt hegyesre pödrött fekete bajszát egyengeté.

Egy tekintetet vetni rá elég volt, hogy a vidéki arszlánt megismerjük. -169-

Himzett finom ingébe mellén nagy gyémánttűt szúrt, s daczára annak, hogy délelőtt volt, fekete frakkot, fehér mellényt s fekete nadrágot vőn magára, mely öltözethez kirivó ellentétet képeze a színes s oldalt ragyogó gombokkal ellátott szép topán; fekete nyakkendője csokrába hasonlóan gyémánttűt alkalmazott, fehér kalapot tőn; vajszín keztyűt huzott, s a várost szándékozék nyakába venni.

Alig fordult a harmadik utczába, s topp! Érdeky Endre, hajdan megyebeli ismerőse állt vele szemközt.

– Az igaz, hogy rászedettem;… de annyit is beszéltetek nekem Pest élveiről, hogy lelkemnek már nem is volt más ohajtása, mint Pestet ismerni.

– Szavamat adom. Holnap visszautazom, s életemben legutolsó gondom lesz ismét Pestre kivánkozni.

– Ezt valóban sajnálom; de legyen mindenkinek izlése szerint. Reggeliztél már?

Endre karon ölté Lajost, s a váczi-utczában Schmidthez vezeté. Izletes sütemény, vesztfáli sódor, finom kotteletek s egy üveg madeirai lőn elébök feladva.

– Lám, lám, kezdé Lajos; minő jó étkek, felséges bor! és e helyről eddig mitsem tudtam. Kün népes utcza, ben örökké társaság: hány jó órát tölthettem volna itt fenlétem óta, míg a szállodában elzárkozva a felhordott étel sem izlett.

– Azonnal tiz óra, mond Endre, választ sem adva Lajos beszédére; fizessünk. – S miután ez teljesítve lőn, Lajossal a dunapartra sétált, hol Győr gőzösre szállván, kellemes társaságban a császárfürdőbe hajóztak.

A jó zene, sétálgató nővilág Lajost egészen felvillanyozák. Néhány fordulat után sajkára ülvén, a Margitszigetre rándultak, hol illatos carvajal-szivarfüstöt eregettek a tavaszi légbe.

A tizenkét órai hajón ismét Pestre tértek s Emmerling szállodája előtt partra lépvén: alig birta Endre Lajost elvonni.

– Mit mereszted szemeidet ugy azon hajó után, mintha kedvesidet röpitné más világrészbe.

– Semmi, semmi! viszonzá Lajos, s Endrét „Europá“ba követé, hol Dreyschok, e világhirű zongoramüvész ada épen hangversenyt.

Válogatott közönség, remek játék s bájoló szerzemények Lajost hetedik égbe ragadák.

A hangverseny zajos kihivásokkal s tapsviharban végződék. A közönség lelkesedési felkiáltások közt hagyá el a márványteremet.

Két ismerősünk bérkocsiba ülvén, a sok diszes -171- fogat után a városligetbe hajtatott, hol a körben néhányat fordulván, kocsijok ismét a városba robogott.

– Barátom! kezdé Lajos, láttad a gőzösön azt a szőke, kékszemű nőt, érdekes vonásival?

– Elég; de Pesten annyi szép érdekes nő van, mikép az még nem elegendő arra, hogy az ember óra mulva visszaemlékezzék rá.

A kocsi megállt, s a két ifjú karöltve lépett az „angol királynő“ éttermébe.

Midőn helyet foglalának, Lajos Endre kezét melegen szoritva felkiáltott: -172-

– Lehetséges volna-e oly felséges teremtménynek a tömegben rejtve maradni!

– S hátha, míg mi az egyik helyen keressük, ép akkor a másikon van? Pesten hetekig lehet igy kergetőzni.

Lajos ismét elemében találta magát; szeme szája elállt midőn iszonyu tapsvihar közt négy és fél lábnyi -173- korláton át az érdekes halovány Carréné asszony fekete bársony lovagöltönyben Hasszánon elragadó kellemmel a körbe ugratott.

Lajos eleinte a bámulat miatt mozdulatlan maradt, s percz mulva keztyüit széttapsolá. Hát később, midőn ugyancsak Carréné asszony Esmeraldán a spanyol iskolát lovaglá?!

Innen a nemzeti szinházba mentek, a „hugonották“ eléadására. Lajos nem tudott szóhoz jutni, mindig Carrénét látta szemei előtt lebegni. Az eléadás javában folyt, ő lelkileg mindig a lovagkörben volt.

Hirtelen megragadja Endre karját, az rá néz, Lajos nem tud szólni, s csak szemeit mereszti egy zártszékre.

Lajos megtámasztá magát, az üveget szemére emelé, s hosszú öt felvonáson át helyét el nem hagyá.

Az „Europa“ éttermében vígan zajonga a sokaság, Patikárus Ferkó egészen neki szellemülve állt a terem közepén, szenvedő arczát hegedűjére fekteté; s tüzelő szemeit balkezének működő ujjaira meresztvén, a legolvadékonyabb hangokat bocsátá a közönség közé; az elhízott Károly, mint valóságos ellentét, holdvilágarczát jobb vállára hajtván ragyogó szemeivel hol egyik, hol másik hevült egyén szemei közé tekintve, csaknem hegedűjét kinálgatá: ugy közeledék a hallgatóhoz, s testének minden izmával tactusra mozgott, de kitérései daczára méltó helyt foglalt lángeszű öcscse mellett! Imre legnagyobb nyugodtsággal müvészkedék remek brácsóján, s Jancsi – az egész világ komája – neki keseredve veré türelmes bőgőjét. -175- E négy ritka testvér többi ügyes társaik közreműködésével a magyart lelkesedésre, az idegent bámulatra ragadák. Van is szivhez szóló nótáikban, s azok páratlan előadásában oly megragadó valami, hogy ugyan hidegvérű legyen, kit nem foszt meg elébb keservétől, azután eszétől, s végre erszényétől.

Jól jegyzé meg egy barátom, hogy ez a Patikárus Károly kihegedüli az ember zsebéből az utolsó ötforintost is.

A közönség víg volt, Lajos és Endre Cliquot-val telt poharaikat koczintgaták.

Lajos annyit látott, hallott és élvezett egész nap, hogy kábultan tért szállására. Az éjt álmatlanul tölté.

Endre sokáig köhécselt, habozott, barátján végig tekinte, s ismét habozott, szerette volna tudatni vele, hogy öltözete, ámbár finom, drága, de nem öszhangzó, s nem reggeli öltözet. Sokáig gondolkodott, miként -176- lehetne azt sértés nélkül értésére adni. Szerencsére szemei egy skótszövetű nadrágra estek.

– Valóban összeillik, jegyzé meg Endre; s e sötétzöld kabát… vedd fel csak.

Még a két tűt szerette volna Endre valahogy nem illő helyeikről eltüntetni.

– Szívesen, s azonnal átnyujtá; Endre pedig keleti gyöngygombját Lajos ingébe helyzé.

– Nyakkendőd kissé rendetlenül van kötve, kezdé Endre, s némi igazítást tőn; a tű most nem illik oda, tedd el, s ne is hordd, csak télen.

– Ugy nézesz ki, mint elegans embernek illik, évszakhoz s időhöz alkalmas öltözetedben. -177-

A nap ép oly kevéssé volt unalmas, mint a tegnapi. Zugliget, muzeum, perzsa müvészek, lovarda, Rigoletto s az estelinél Sárközy zenéje szerzének mulatságot.

A mint kibontakozott a mulatságok zajából, visszaeszmélt hajói szépére. Soká merengett, s türelmetlenül várá a perczet e drága lénnyel szemtől-szemben lehetni.

Endre sem kéreté többé magát, mert másnap délútán egyenest azon szándokkal lépett be Endrénél, hogy érdekes látogatásukat megtegyék, s miután Lajosnak az öltözködésben leggyöngédebb modorban utasításokat ada, sőt sajátkezűleg némi igazításokat is tőn, megindultak.

Kandida választékos pongyolában fogadá látogatóit, s nyájasan üdvözölve helyt jelöle számukra.

– Kegyed szép nő, kezdé Endre; mindenütt hódit, sétatéren, színházban, bálokban, s még a gőzhajón is. Szegény barátom szívét a gőzösön rablá el. -179-

– Hogy én szóljak helyetted? szivesen; csak félek, mert a szép Kandida aligha nem inkább téged hallgatna meg.

– Na lásd barátom, saját érdekedben szólva többet remélhetsz, mint közreműködésem által.

Lajos köhinte, feszelgett, szólni akart; de a hang torkán akadt. Nem is erőködött többé, a hozzá intézett kérdésekre rövided „igen“ vagy „nem“mel felelt, s Endre könnyed, fesztelen társalgását csodálá.

Búcsukor a nő továbbra is kikéré magának a szerencsét Lajos részéről, s meghivását oly hóditó tekintettel tevé, hogy a szédelgő Lajos majd lábaihoz omlott.

Lajos alig várta a más napot, s kisérő nélkül ment oda… oly boldogan, oly elégülten tért szállására, hogy az egész világot keblére szerette volna ölelni.

Naponkint megtevé látogatását, Endre tetteiben legkevésbbé sem akadályozá.

Három hét mulva Lajos egészen más volt, nem a régi. Viseletében a feszességet elveszté, öltözni tudott, -180- a divatos ruha jobban simult rá, s társalgásában is haladás és könnyüség mutatkozék.

Endre oktatásai s Kandida társasága városi arszlánt képeztek a falusi egyszerüségből.

– Mindent meggondolék. Ő szép, én szeretem; ő jó s én ilyen nőt ohajtok.

– Nem akarok tudni semmit, eleget tudok, s a mit tudok, elégséges arra, hogy boldog legyek.

– De egy perczet se késsél, öt órakor, s addig Kandidához ne menj. Igérd meg ezt. -181-

Endre a mellékszobába vezeté őt, s kérte, hogy ott kevés türelemmel legyen. Endre ismét az első szobába lépett.

– Mi? ő gazdag, nekem pénzre van szükségem; ő szenvedélyes, én tudok számolni; ő kisvárosi szerelmes, s én nagyvilági kaczér vagyok. Én unom őt.

– És én megvetem kegyedet, mond halálsápadtan Lajos, a mellékszobából előlépvén.

– Ah! mond Kandida, meglepetés nélkül, szép tulajdon, hallgatódzni. Gyönyörű eljárás!

– Kislelküek! mond megvető mosolylyal Kandida, s villámgyorsan eltünt. -182-

– Mert akartam, hogy iskolába járj hozzá. Magad sem képzeled: mennyit tanultál.

– Hohó! nem mind ilyen. A falusi modorból kivetköztél, holnap érdemes társaságokba vezetlek.

NAGYVILÁGI ERÉNY.

Szenvedélyes szív megmérgezi az életet, a tapasztalást megveti, a józan észt kigúnyolja, mert női szeszély s ábrándos kaczérság rabja. Kit olvadékony női hang egekbe ragad, s komolyan ejtett szó lesujt; kinek a nyájas arcz mosolyára vére hevül s a sötét tekintetre veleje megfázik; ki bátoritó intésre merész, s parancsoló hangra hunyászkodó tud lenni: jaj annak, ha szivét ingatag vagy cseles nő hatalmába kerité.

Idali Vilma szép volt; hanglejtésével, valamint arczának minden árnyalatával müvészileg tudott játszani. Ha félóra alatt négy emberrel külön társalga, mind más véralkatot fedeze föl benne; egyik szenvedő, másik kedélyes, a harmadik víg, elmés, s a negyedik szellemdús lelkületnek találá.

És Tarczay Lajos szenvedélyesen szereté e nőt; e szerelem lelkét dulá szét. Ha Lajos lángolt, Vilma jeges tekintetével lehűté, s ha komolyan hidegülni kezdett, szemeinek könnyüséggel odavetett szikrája megszédité hősét. -186-

Vilma csodálatos szeszélyei Lajost néha kétségbe ejték. Voltak pillanatok, midőn megesküdött volna, hogy e nő érte él-hal, s máskor ezer ok hiteté el vele, hogy gyűlöli. Ha érzelmére vonatkozólag szólt: kitérő vagy kétértelmü válaszokat nyert.

Ha közeledék, Vilma eltaszitá; ha futni akart, hóditó hatalmával visszavarázslá.

Vilma himző asztalánál ült, előtte gyönyörü edényben kedvenczvirága terjeszté illatárját. Haja hanyagul rendezett, s reggeli öltönyében egész alakja rendkivül kedvezőn vette ki magát. Külsejében valami leirhatlan kedves feküdt.

Lajos hevült arczczal lépett be. Nehány határozott lépést tőn Vilma felé, s csak azután érzé, hogy nincs ereje a rá szegzett szép szemek kérdő tekintetét elviselni. Szünet után arczának lángját hirtelen haloványság váltá fel, s ezzel bátorsága is megtért.

– Áldozzon egy pillanatot nekem, esenge: legyen kissé elnéző. E találkozás halálfájdalmival hat rám, noha hetek óta lesem a kedvező alkalmat, és most…

– És most végre, midőn az megjött, most, midőn tanúk nélkül kegyed körében az észszéditő leget szivom –

– Meglehet, de nem tehetek róla, kegyed körébe hiába lépek nyugodt elmével, s hiába hozok nyugodt kedélyt; itt minden megzavarodik, szenvedélyem -187- elragad, mert szeretem, végtelenül szeretem! mert birnom kell.

– Azt, hogy szenvedélyemnek parancsolni nem tudok, hogy lábainál várom itéletemet – ezzel Vilmát át akará ölelni.

– Nevetséges volna színlenem, hogy szándokát nem értem; hanem szabad kérdenem, miszerint viseletemmel vagy tetteimmel ily őrült lépésre adtam-e jogot?

Vilma haragtól lángoló kifejezéssel ugrott a csengetyühuzóhoz; e perczben hangos beszéd és zajos léptek hallatszának.

Vilmának, mintegy varázsütésre, arczáról az ingerültség és haragkifejezés eltünt, villogó szemei megszelidültek.

Lajos zavarát csak az nem vette észre, ki nem akarta. Idali és Zengey rá nem figyeltek.

Zengey iránt Vilma mindenkor közönyösséget s több ellen-, mint rokonszenvet tanusita, s férje gyakran kéré, hogy erőt véve magán, barátja irányában több nyájasságot tanusitson.

Zengey sem törekvék mások felett kitüntetni Vilmát semmi alkalomkor. Sőt egymás közti beszélgetéseik rendesen rövidek, udvariasak s végtelen hidegek valának.

Igy történt most is; a szokásos kérdések s válaszok -188- után Vilma egész figyelmét s nyájasságát Lajosra forditá.

Ez nem tudta, hányadán van. Oly leverő előzmény után ily meglepő viselet fokonkint növelé zavarát.

Huzamos társalgás után Lajos, ki egész idő alatt kínpadon volt, búcsut vőn.

– Soha! tekintetet lövelt a nőre, s összerezzent. Vonásaiban annyi lágyság, szemeiben oly kérés feküdt, hogy iménti feleletét rögtön megsemmisité ezzel: holnap.

Mi történt velem? kérdé önmagától Lajos zaklatott idegzettel futkosva az utczákon; Vilma iszonnyal fordult el tőlem s pillanat mulva szeliden, engesztelően s esengve tekinte rám… Hogy értelmezzem ezt?… igen, igen! én hibáztam, hevem elragadott, nyers viseletem meglepé, de később, midőn eszméletre tért, angyallá alakult… Kell-e több bizonyitvány szerelméről? „Mikor látom?“ e kérdést tevé, s mennyi feküdt hangjában, szemeiben s egész lényében? most majd eszélyesben intézendem.

Másnap lángoló érzelmekkel halmozott levélkét tőn zsebébe, s Idaliékhoz siete.

Lajos nyugtalan változgatá helyét, a hozzá intézett kérdésekre szórakozottan felelt.

Gondolatokba mélyedve sokáig állt Vilma himzőasztalánál, mig végre szemei a zongoránál érzelgő Vilmáéival találkozának. Ekkor Lajos lángvörös lőn, -189- s valamit az ott heverő könyv alá rejtve, visszafojtott lélegzettel hagyá el a helyet.

Vilma folytonos játék közt kedélyes mosolylyal Lajost oda inté. Ez magát a mennyet látá megnyilni.

– És én sorsára hagyom szerencsétlen levelemet. Vilma boszúsan hagyott fel a játékkal; de arcza pillanat alatt közönyössé változván, egykedvüen monda:

– Férjem! himző-asztalkámon van a „La dame aux perles“ 3-dik kötete, ezen urnak mutatni akarok valamit, add ide.

Lajost villámkint sujták e szavak, a könyv után akart rohanni, de ingadozó lábain megállni sem tudott a nélkül, hogy a közel karszékbe fogódzék.

– És ugy látszik, folytatá a férj felmutatva a levelet, szerelmes levél,… felséges illatu.

– Férjem előtt nincsenek titkaim, mond Vilma; azért mintha csak neked szólna, bátran bontsd ki, s olvasd el.

– Nem, nem! ellenveté Idali, lássák, uraim minő az udvarias férj, maga teszi nejének a szerelmi postaszolgálatot; ezzel a könyvet levéllel együtt átnyujtá.

– Nézze itt, mond Lajoshoz a könyvet keresés nélkül megnyitván „Figurez-vous mon cher monsieur..“ olvassa csak.

Lajos gépszerűn veté át a könyvet, de annak minden betüje ugy káprázott szeme előtt, mintha míndenik Stuwer tűzjátékából egy-egy forgócsillag volna.

– Miért volna azért szemtelen, hogy neki nőm tetszik?… én jobbra tudom használni; ezzel sorba -191- kinálá carvajal szivarait, s a kérdéses levelet gyujtani szaggatá szét.

Lajosnak kebléből e látványra könnyebbülő sohaj merült fel, s midőn a háziur a lángoló papirkát ajki közt ingó szivarához tartá, káprázó szemei az elhamvadó szeletkékben angyalokat láttak röpködni.

Még néhány elmés ötlet, sületlen élcz, s az egész történet feledve lőn.

– Nem akarom látni igéző arczát, mert képes volna kiállott kínaimat feledtetni; nem nézek bünös szemeibe, mert ellágyithatnának. Kérje istenét, hogy többé ne lássuk egymást.

E fenyegetődző hang kissé meglepte Vilmát, s midőn válaszolni akart, Lajos elrohant. Kissé gondolkozott utána, s aztán egykedvü mosolylyal mondá: Szegény bolond!

Lajos az utczára érkezvén ugy érzé magát, mint a vizbefuladozó, ha egyszerre ladikba emeltetik. Borzadálylyal gondolt vissza az eseményekre, s minden kínokat újra átérze. Izgatottságát napokig nem tudá kiheverni.

Többé nem ment Idaliékhoz. Élénk ábrándja az igéző nőt minden pillanatban elébe varázslá, de ő harczolt ellene. Meghivást kapott, visszautasitá. Azt hivé, az idő feledtetni fogja; csalódott. Hetek multak, s ő mindig merengőbb, fájdalma élénkebb, és szenvedélye lángolóbb lőn. Zengeyvel naponkint összejött, de Vilmáról soha sem volt emlités. -192-

A szobában félhomály derenge, Lajos még sötétebb eszméivel eltelve merengett, midőn az ajtó megnyilt, s egy nő e szóval:

Lajos e hangra fel lőn villanyozva, a levelet görcsösen kapá ki a nő kezéből, ő a hangot ismeré, kínos időkre emlékezteté, a hang Vilma komornájaé volt, ki az átadás után rögtön távozott.

Iszonyú eszmék czikázták át Lajos agyát, ölni tudott volna e pillanatban.

Mit tegyen?… mit? ezt ezerszer kérdé magától, s végre válasz helyett zsebébe rejté a levelet.

Sok indulatroham s ellenmondó okoskodás oly helyzetbe ejték, hogy, midőn Zengey hazatért, vendégét csaknem eszmélet nélkül találá.

– Egy nő, ki a félvilágért sem akar láttatni, titkos találkozásra szólit.

– Hány félreeső fogadó van… ott szobát bérelsz, a többi az összebeszéléstől függ.

– Semmi de, én az X** fogadóban félév óta hónapos szobát tartok, a 9-ik számot; stranierám fátyolozottan jő, a nélkül, hogy valakivel találkoznék, a rendelt időre én is megjelenek, s két kopogásra az ajtó megnyilik. Ennyi az egész.

Lajossal keringett a ház. Távozásra az alkalmas perczet alig birta ellesni, az idő végtelenre nyult.

A társalgás mindkét részről lankadtabban folyt, s Lajos nehézkés egykedvűséggel bucsút vőn. Midőn a lépcsőkre ért, két-három fokozatot ugrált át, s eszeveszettkint rohant szállására, hol szorgosan elzárkozván, a tudvalevő levelet zsebéből elévoná.

„Drága Elekem! hangzott az. Mióta az a szerelmes bolond kerüli házunkat, helyzetünk kínpaddá lőn… ha lehetséges, édesgesd őt vissza, a többi az én gondom. Holnap a szokott helyen és módon vár epedő kedvesed hat órakor.“

– Kigyó! orditá Lajos oly hangon, hogy az ablakok csengtek belé. Boszút ez álszenten, példátlan boszút!… de miként? magam menjek oda lerántani álarczát? ez kevés!

– Róza! szólitá meg az álmélkodót; Idali kegyednek fényes ajánlatokat tőn. -194-

– Félre az eféle hangokkal, mi ismerjük egymást. Egyébiránt a világért sem jövök Idali érdekében.

– Holnap hat órakor az X** fogadó 9-dik szám alatt epedve várja önt… s nevét.

– Megirom, s mialatt e néhány szót leirá, Lajos az aranyakat elébe halmozá.

Másnap hat órakor Vilma szaggatott rövid lélekzettel ült a nevezett fogadó 9-ik számu szobájában. Minden neszre összerezzent, s a legkisebb neszre lélegzetét visszaszoritá.

Az ajtó megnyilt… éles sikoltás, s nő és férj reszketve állott szemközt.

Ha az agy működésénél alélt állapot képzelhető; -195- ha az ész perczekig eszme, gondolat vagy elfoglalás nélkül képes ellenni: ugy a szemközt levő érdekes egyéneknél ezen helyzetet föltehetjük.

Találékony nőnek ily helyzetben megfizethetlen fegyveré van… Vilma kendőjét arczára nyomta, s hangos zokogással veté magát a pamlagra.

Idali helyzete kétségbeejtő, félt a siránkozóhoz egyetlen vigaszszót is intézni.

– Nőm! rebegé kínos szünet után Idali, drága nőm! végy erőt, távozzunk e helyről.

– Ha már szivünkben a tőr, legalább a botrányt kerüljük el. Siessünk haza!

Vilma nedves szemeit kérdőleg veté föl, a férj dult arczczal bűnbánolag állt előtte. A ház keringeni kezdett vele, s ájulás környezé.

– Nem tudom, kezdé újra Idali, minő ármány sodort e verembe, nemis akarom kifürkészni soha… Megvallom, gyenge valék; de meg nem érdemlem, hogy elhagyj. Ha gondolkozni fogsz kissé, ha izgatottságod elmulik, ha haragod csilapuland: nem leszesz oly szigorú. És én erre neked időt engedek, egy -196- óra mulva falura távozom, s nem térendek vissza, míg csak tőled nem kapok meghivást.

Vilma Idali viseletét eleinte nem érté, de beszéde, alatt lassan idülni kezdett, minden szóból új életet nyert, s midőn az elhallgatott, nyomatékos

Néhány lépésre a kaputól Lajos leste az elmenőket, s megfoghatlan lőn előtte ezen udvarias viselet azok közt, kiknél a legelkeseredettebb meghasonlást várá.

Vilma a szaggató kétség, s kínos bizonytalanság között otthon maradván, rögtön Zengey után küldött, az eseményről némi felvilágositást nyerendő.

Az ajtó megnyilik, Vilma inogva hátrál néhány lépést. Az érkező Lajos volt.

– Kérje istenét, hogy többé ne lássuk egymást, volt búcsum Kegyed roszul imádkozék.

– Mit? kegyednek férje előtt nincsenek titkai. A nagysádhoz czimzett leveleket férje elolvashatja, tehát a kegyed által másokhoz irottakat is. Egy ilyen tévedt hozzám, azt akarom neki átadni. -197-

– Ki ezen mulatságos találkozást rendezé? igen. Férje egy Rózát vélt ott találni.

– Kegyed igen ért a tettetéshez, ki tudja mi uton, s mit hitete el férjével? de e levél csalhatlan bizonyitvány, hogy kegyed nem őt meglepni ment oda.

– Ön szeretett engem, azt vallá, értem semmi áldozat sem nagy,… én… én csak… ez… egyetlent… kérem…

– Keresztűlérezte-e már mind azt, miket én szenvedék, midőn levelem férje kezében volt?

– És mégis nagyobblelkű vagyok. Im vegye levelét, még csak azon ár sem kell érte, melyet sülyedésében ajánl. Megvetem! ezzel a levelet odadobá és elrohant.

– Most ugy is csak a gondviselésnek köszönhetem szabadulásomat. Ha valaha szeretett: engedjen kötelességemnek élni, s utazzék el.

Mihelyt a válás első fájdalmai elviharzottak, s a sok lelki rázkodásból kissé kiépült Vilma, férjének nem irt, hanem személyesen rándult hozzá falura, ott lehető leghosszabb időt töltendő.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DEGRÉ ALAJOS NOVELLÁI (3. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.