EMIL
VAGY
A NEVELÉSRŐL

IRTA

ROUSSEAU JÁNOS JAKAB

FRANCZIÁBÓL FORDÍTOTTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1911

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

III.

A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.

Rousseau Emil-jének ez a második magyar fordítása. Az első régi érdemes pædagogusunk, Füredi Ignácz műve, 1875-ben jelent meg s 1895-ben második kiadást ért. A maga kora színvonalán álló, gondos és minden elismerésre méltó munka volt ez s munkám közben sok tekintetben hasznát vettem én is. Ma azonban nem felel meg sem a mai irodalmi nyelv, sem a Rousseaura vonatkozó tudományos kutatások színvonalának s közben fordítója is, a ki egyedül illetékes lett volna a mai kornak megfelelő átdolgozására, meghalt. Ezért a Füredi-féle fordítás újabb kiadása helyett egészen új fordítás vált szükségessé s e munkával a kiadótársulat engem bizott meg.

A nagy és fáradságos munkát tőlem telhetőleg igyekeztem úgy elvégezni, hogy a lehető legjobb hasznát vehessék azok, a kiknek szánva van. Mivel nálunk túlnyomó részben olyanok olvassák az Emilt, a kik Rousseau pædagogiai nézeteiről akarnak tájékozódni, a fősúlyt Rousseau gondolatainak pontos és hű visszaadására vetettem, nemcsak abban, hogy sem hozzá nem adtam, sem el nem vettem semmit abból, a mit Rousseau mond, hanem abban is, hogy igyekeztem visszaadni az eredeti gondolatok szinét, egyéni vonásait is, hogy ne csak a puszta gondolat álljon az olvasó előtt, hanem az a mód is, a hogy Rousseau kimondotta. Ez természetesen nagy nehézséggel járt s a ki IV. munkámat méltányosan akarja megitélni, annak figyelembe kell vennie ezt a nehézséget, nem különben azokat a nehézségeket is, melyeket maga a szöveg a magyar fordító elé állít.

Tájékoztató bevezetést írni a fordításhoz nem tartottam szükségesnek. A ki mégis szükségét érzi ilyen tájékozásnak, annak figyelmébe ajánlhatom Becker F. Ágost Rousseauról szóló füzetét az Olcsó Könyvtárban, a melyben megtalálhatja mindazt, a mire szüksége van.

Budapest, 1911 május 1.

Schöpflin Aladár.

-1-

ROUSSEAU ELŐSZAVA.

Az elmélkedéseknek és megfigyeléseknek ez a gyüjteménye, rendszer és csaknem összefüggés nélkül, eredetileg egy gondolkodni tudó jó anya kedvéért kezdetett meg. Eleinte nem terveztem egyebet, csak egy néhány lapnyi emlékiratot; de a tárgyam akaratom ellenére magával ragadott s ez az emlékirat észrevétlenül olyan művé lett, a mely bizonyára túlságosan terjedelmes ahhoz képest, a mennyi a tartalma, de túlságosan kicsiny ahhoz az anyaghoz képest, a melyet tárgyal. Sokáig haboztam, közzé tegyem-e és gyakran éreztem munka közben, hogy ha néhány röpiratot írt az ember, ez nem elég arra, hogy meg tudjon szerkeszteni egy könyvet. Hasztalan kisérletek után, hogy jobban csináljam, azt hiszem, úgy kell kiadnom, a hogy van, meg lévén győződve róla, hogy fontos dolog a közfigyelmet erre a tárgyra fordítani és hogy ha eszméim rosszak is, de általuk jobbakat tudok kelteni másokban: akkor sem vesztegettem el az időmet. Az olyan embernek, a ki visszavonultságából a közönség elé veti irásait, a nélkül, hogy dicsőitői volnának, nagy pártja, a mely védi őket, s a ki még azt sem tudja, hogy mit gondolnak vagy mit mondanak róluk, nem kell attól tartania, hogy ha téved, tévedései megvizsgálás nélkül fogadtatnak el.

Keveset fogok beszélni a jó nevelés fontosságáról; nem is fogom bizonyítgatni, hogy a most szokásban levő nevelés rossz; ezren megtették ezt előttem mások és én nem szeretem olyan dolgokkal tömni tele a könyvemet, melyeket mindenki tud. Csak épen megjegyzem, hogy időtlen idők óta folyton felhangzik a panasz a hagyományos nevelési -2- gyakorlat ellen, a nélkül, hogy bárki is jobbat ajánlott volna helyette. Korunk irodalma és tudománya sokkal inkább szolgál rombolásra, mint építésre. Leczkéztető hangon birálgatnak; hogy jobbat ajánljunk, ahhoz más hang szükséges, a mely filozofikus fennhéjázásuknak kevésbbé felel meg. Annyi sok irat mellett is, a melyeknek állítólag mindnek csak egy czélja van: a közérdek, még mindig feledségbe ment a legelső közérdek: az emberek formálásának művészete. Tárgyam Locke könyve óta teljesen parlagon hever és attól tartok, heverni fog könyvem megjelenése után is.

Nem ismerik a gyermekéletet: mennél messzebbre megyünk róla szóló hamis fogalmaink után, annál jobban eltévelyedünk. A legokosabbak is csak azt veszik figyelembe, hogy mit fontos az embernek tudni, a nélkül, hogy azzal is törődnének, hogy mit bír a gyermek megtanulni. Mindig az embert keresik a gyermekben s nem gondolnak arra, hogy micsoda, mielőtt emberré válna. Ennek tanulmányozásával foglalkoztam leginkább, hogy ha egész módszerem képtelen és hamis volna is, egyes megfigyeléseimnek mégis hasznát lehessen venni. Lehet, hogy nagyon rosszul láttam meg, mit kellene tenni, de azt hiszem, jól láttam meg azt a subjectumot, a melylyel dolgunk van. Kezdjétek tanítványaitok alaposabb tanulmányozásán; mert egész bizonyos, hogy nem ismeritek őket eléggé és ha aztán ebből a szempontból olvassátok könyvemet, azt hiszem, nem lesz rátok nézve haszon nélkül való.

A mi a könyvnek azt a részét illeti, a melyet rendszeres résznek neveznek s a mely nálam semmi más, mint a természet útja, az olvasót ez fogja legjobban zavarba hozni; kétségkívül ennek révén is fognak megtámadni s talán nem is egészen igazságtalanul. Azt fogják hinni, hogy nem is annyira a nevelésről szóló értekezés, a mit olvasnak, mint inkább egy vizionáriusnak álmodozásai a nevelésről. Mit tehetek róla? Nem másnak eszméi, a melyeket megírok, hanem a magaméi. Én nem úgy látok, mint a többi ember; ezt már régóta a szememre vetik. De vajjon tőlem függ-e, hogy más szemet adjak magamnak és más -3- gondolatokat keltsek magamban? Nem. Tőlem csak az függ, hogy el ne teljek a saját véleményemmel s ne gondoljam, hogy egymagam okosabb vagyok, mint az egész világ; tőlem függ, nem az, hogy megváltoztassam érzületemet, hanem hogy ne bizakodjam benne tulságosan. Ennél többet nem tehetek, de ezt meg is teszem. Ha néha nyomatékos hangon szólok, az nem azért van, hogy az olvasóra rákényszerítsek valamit, hanem hogy úgy szóljak hozzá, a hogy gondolkodom. Miért fejtsem ki kétkedő formában azt, a miben a magam részéről nem kétkedem? Pontosan azt mondom, a mi elmémben végbemegy.

Midőn szabadon nyilvánítom érzületemet, annyira nem várom el, hogy föltétlen érvényünek ismertessék el, hogy mindig hozzáfűzöm az okfejtésemet is, a melyet mérlegelni lehet s a melynek alapján itélni lehet rólam: de bár nem átalkodom is meg nézeteim védelmében, nem kevésbbé szükségesnek vélem, hogy kifejtsem őket; mert azok az elvek, a melyekben ellentétbe jutok másokéival, épen nem közömbösek. Igaz vagy hamis voltukat megismerni fontos dolog s az emberi nem szerencséje és balszerencséje bennük rejlik.

Javasolj olyat, a mi kivihető, ezt ismétlik nekem szüntelen. Ez annyi, mintha azt mondanák: javasold azt, a mit tenni szokás, vagy legalább javasolj valami olyan jót, a mi a meglevő roszszal összekapcsolódik. Ilyen szándék bizonyos dolgokban sokkal agyrémszerűbb, mint az enyém, mert ebben az összekapcsolódásban elfajul a jó és nem javul a rossz. Sokkal szivesebben követném mindenben a hagyományos eljárást, mintsem félig kövessem a jót: kevesebb ellenmondás volna az emberben. Nem lehet egyszere két ellentétes czélra törekedni. Apák és anyák, az a kivihető, a mit ti ki akartok vinni. Felelős vagyok-e én a ti akaratotokért?

Két dolgot kell figyelembe venni minden tervnél: először a terv föltétlen jóságát, másodszor pedig a végrehajtás könnyűségét.

A mi az elsőt illeti, hogy a terv magamagában elfogadható és kivihető legyen, ahhoz elegendő, ha a mi jó van benne, -4- a dolog természetében rejlik; ebben az esetben például, hogy az ajánlott nevelés megfeleljen az embernek és jól hozzá legyen alkalmazva az emberi szívhez.

A másik szempont azoktól a körülményektől függ, a melyek bizonyos helyzetekben adva vannak; olyan, a dolog lényegéhez nem tartozó véletlen körülményektől, melyek ebből folyólag nem is szükségszerűek és a végtelenségig módosulhatnak. Lehet, hogy valamely nevelés végrehajtható Svájczban, Francziaországban pedig nem; a másik nevelés végrehajtható a polgárembernél, a főranguak között nem. A végrehajtás kisebb vagy nagyobb könnyűsége ezer körülménytől függ, úgy hogy lehetetlen volna máskép meghatározni, csak ha külön-külön alkalmaznók a módszert erre meg arra az országra, erre meg arra a társadalmi helyzetre. Ezek a külön-külön alkalmazások azonban, nem lévén lényegbe vágók tárgyamra nézve, nem tartoznak tervemre. Foglalkozzanak velük mások, ha akarnak, kiki arra az országra vagy társadalmi állapotra alkalmazva, mely szeme előtt lebeg. Nekem elég, ha mindenütt, a hol emberek születnek, azt lehet belőlük csinálni, a mit én javaslok; és ha azt csinálnak belőlük, a mit én javaslok, akkor megtették a létező legjobbat nekik maguknak is, másoknak is. Ha ennek a vállalt kötelezettségemnek nem felelek meg, kétségkívül nincs igazam; de ha megfelelek neki, azoknak nem volna igaza, a kik még többet is követelnek tőlem; mert én csak ezt igérem.

-5-

EMIL, VAGY A NEVELÉSRŐL.

-6-

-7-

ELSŐ KÖNYV.

Minden jó, mikor a dolgok Alkotója kezéből kikerül; minden megromlik az ember kezei között. Az ember kényszeríti az egyik földet, hogy táplálja a másiknak terményeit, az egyik fát, hogy hordozza a másiknak gyümölcseit; ő elegyíti és zavarja össze az éghajlatokat, az elemeket, az évszakokat; megcsonkítja kutyáját, lovát, rabszolgáját; fölforgat mindent, eltorzít mindent; szereti a formátlanságot, a szörnyszülötteket; nem akar semmit sem olyannak, a milyennek a természet megszülte, még az embert sem; idomúlnia kell a kedvéért, akár a hátas paripának; megnyírja a maga ízlése szerint, mint egy fát a kertjében.

E nélkül minden még rosszabbul folynék és fajunk nem akar félig kikészíttetni. A milyen állapotban most vannak a dolgok, a gyermekkorától önmagának átengedett ember, a többiek között, a legfélszegebb volna valamennyi közül. Az előítéletek, a tekintély, a szükség, a példa, mindazok a társadalmi intézmények, a melyekben el vagyunk merülve, elfojtanák benne a természetet és nem engednének semmit a maga helyére. Olyan volna, mint a facsemete, a melyet a véletlen az út közepén növesztett ki és melyet a járókelők mindenfelől lökdösve és taposva hamarosan elpusztítanának.

Hozzád fordulok, okos és előrelátó anya,1) a ki félre -8- tudsz vonulni a nagy országútról és meg tudod óvni a növekvő facsemetét az emberi vélemények támadásától. Ápold, öntözd a fiatal palántát, mielőtt meghalna; gyümölcsei egykor gyönyörűségedre fognak szolgálni. Vonj idejekorán védőfalat gyermeked lelke köré; a kerületét megjelölheti más, de te neked magadnak kell emelned a korlátot.

A fákat míveléssel formáljuk, az embereket neveléssel. Ha az ember nagynak és erősnek születnék, nagysága és ereje hasztalan volna neki, a míg nem tud vele élni; még ártalmára is lehetne, mert miatta a többiek nem gondolnának támogatására és magára hagyatva nyomorultúl elpusztúlna,2) mielőtt megismerné saját szükségleteit. Panaszkodunk a gyermekkor állapota miatt s nem látjuk be, hogy -9- az emberi nem kiveszett volna, ha az ember nem a gyermekségen kezdené.

Gyöngéknek születünk, szükségünk van erőre; mindennek hiányával születünk, szükségünk van támogatásra; ostobáknak születünk, szükségünk van ítéletre. Mindazt, a mink nincs születésünkkor és a mire szükségünk van felnőtt korunkban, a nevelés adja meg.

Ez a nevelés vagy a természettől jön, vagy az emberektől, vagy a dolgoktól. Képességeink és szerveink belső kifejlődése a természet nevelése; e kifejlődés felhasználása, melyre megtanítanak, az emberek nevelése; s a tapasztalat megszerzése azokra a tárgyakra nézve, melyekkel érintkezésbe jutunk, a dolgok nevelése.

Valamennyiünket tehát háromfajta mester formálta. Az a növendék, a kiben különböző tanításaik ellenmondanak egymásnak, rosszul van nevelve és nem jön soha tisztába önmagával: a kiben mind ugyanarra a pontra esnek és ugyanazokra a czélokra törekszenek, egyedül éri el czélját és következetesen él. Csak ez van jól nevelve.

Ezek közül a különféle nevelések közül a természeté nem függ tőlünk, a dolgoké csak bizonyos tekintetben függ tőlünk. Az embereké az egyedüli, melyről igazában rendelkezünk, de erről is csak bizonyos előföltételek mellett, mert kicsoda remélheti, hogy tökéletesen irányíthatja mindazoknak beszédét és tetteit, a kik egy gyermeket körülvesznek?

Ily módon a nevelés művészet lévén, csaknem lehetetlen, hogy sikerre vezessen, mert a sikerhez szükséges együttműködés nem függ senkitől. Teljes gondossággal legfeljebb többé-kevésbbé megközelíthetjük a czélt, de szerencse kell hozzá, hogy elérjük.

Mi ez a czél? Magának a természetnek a czélja, mint az imént kimutattuk. Miután háromféle nevelés együttműködése szükséges tökéletességéhez, az, a melyikkel egyáltalán nem rendelkezhetünk, kell, hogy irányítsa a másik kettőt. De talán a természet szónak nagyon bizonytalan értelme van, megpróbáljuk tehát pontosabban megállapítani.

A természet, mondják, nem más, csak a megszokás. Mit jelent ez? Nincsenek-e megszokások, melyeket az ember -10- csak kényszerből vesz fel és a melyek sohasem fojtják el a természetet? Ilyen például a növények megszokása, melyeket nem engednek fölfelé nőni. A szabadjára hagyott növény megtartja azt a hajlást, a melybe belekényszerítették, de nedve azért nem változtatta meg eredeti irányát és ha a növény tovább növekszik, a további hajtása ismét fölfelé nő. Ugyanígy vannak az ember hajlandóságai is. A míg ugyanabban az állapotban maradunk, megőrizzük azokat a hajlandóságokat, melyek a megszokásból folynak, ha még oly kevéssé természetesek is; de a mint a helyzet megváltozik, a megszokás érvényét veszti és visszatér a természetes hajlam. A nevelés nem egyéb, mint megszokás. Nincsenek-e emberek, a kik elfelejtik és elvesztik nevelésüket, mások, a kik megőrzik? Honnan jön az a különbség? Ha a természet nevet csak a természetnek megfelelő szokásokra korlátozzuk, megtakaríthatjuk ezt a zűrzavart.

Érzésekkel születünk és születésünktől fogva különböző módokon hatnak ránk azok a tárgyak, melyek körülvesznek bennünket. A mint, hogy úgy mondjam, öntudatára jutunk érzéseinknek, hajlandóságot érzünk keresni vagy kerülni a tárgyakat, melyek ezeket előidézik, kezdetben a szerint, a mint az érzések kellemesek vagy kellemetlenek, később a szerint a megegyezés vagy ellenkezés szerint, a melyet köztünk és a tárgyak között találunk és végül azok szerint az eszünk adta fogalmak szerint, melyeket a boldogságról vagy tökéletességről alkotunk magunknak. Ezek a fogalmak kitágulnak és megszilárdulnak abban a mértékben, a mint benyomásokra fogékonyabbak és felvilágosultabbak leszünk; de megszokásaink nyomása alatt állva, többé-kevésbbé megváltoznak véleményeink által. Ez előtt a megváltozás előtt adják azt, a mit én a bennünk rejlő természetnek nevezek.

Ezekre a fogalmakra kellene tehát mindent visszavezetni és ez lehetséges is volna, ha három nevelésünk csak különböző volna: de mit tegyünk, mikor ellentétesek, a mikor a helyett, hogy önmaga számára nevelnék az embert, azt látjuk, hogy a mások számára nevelik? Akkor az összhang lehetetlen. Kénytelenek lévén leküzdeni vagy a -11- természetet, vagy a társadalmi intézményeket, választani kell, embert akarunk-e nevelni, vagy polgárt, mert nem nevelhetünk egyszerre ezt is, azt is.

Minden részleges társaság, ha szűkkörű és egységes, elidegenedik a nagy társadalomtól. Minden hazafi ellenséges érzületű az idegenek iránt; csak emberek s nem számítanak semmit a szemében.3) Ez a baj elkerülhetetlen, de nem nagy. A fődolog, hogy az ember jó legyen azok iránt, a kikkel együtt él. A spártai kifelé becsvágyó, kapzsi, kiméletlen volt; de falai között önzetlenség, kiméletesség, egyetértés uralkodott. Ne bízzatok azokban a kozmopolitákban, a kik a messze távolban keresik könyveikben azokat a kötelességeket, a melyeket nincs kedvük a maguk körében teljesíteni. Az ilyen filozófus azért szereti a barbárokat, hogy ne kelljen szeretnie szomszédjait.

A természet embere teljesen a maga lábán áll; számbeli egység, tökéletes egész, csak magamagával és a hozzá hasonlóval van vonatkozásban. A polgári ember csak tört-egység, a mely a nevezőtől függ és melynek értéke az egészhez való viszonyától függ; ez az egész pedig a társadalmi testület. Azok a jó társadalmi intézmények, a melyek a legjobban tudják a természettől eltávolítani az embert, megfosztani őt abszolut lététől és relativ létet adni neki helyette és átvinni az én-t a közös egységbe annyira, hogy minden egyes ne érezze magát egynek, hanem az egység egyik részének és csak az egészszel érezzen együtt. A római polgár nem volt sem Caius, sem Lucius, római volt; még a hazáját is kizárólag magáért szerette. Regulus karthagóinak tekintette magát, miután urainak tulajdona lett. Mint idegen nem akart helyet foglalni a római szenátusban, egy karthagói kellett, hogy ezt megparancsolja neki. Felháborodott azon, hogy meg akarták menteni az életét. Győzött és diadallal tért vissza, hogy meghaljon a vesztőhelyen. -12- Ez, a mint én látom, nem nagyon hasonlít azokhoz az emberekhez, a kiket mi ismerünk.

A lakedemoniai Pedaretes ajánlkozik a fölvételre a háromszázak tanácsába; visszautasítják: örvendezve tér vissza, hogy Spártában háromszáz ember akadt, a ki különb, mint ő.4) Fölteszem, hogy ez a nyilatkozat őszinte volt és el lehet hinni. Ime, a polgár.

Egy spártai nőnek öt fia volt a hadseregben és várta a híreket a csatáról. Jött egy helóta, remegve kérdezősködik tőle. «Öt fia elesett.» «Nyomorult rabszolga, ezt kérdeztem tőled? Győztünk!» Az anya a templomba siet és hálát ad az isteneknek.5) Ime, a polgárnő.

A ki a polgári rendben meg akarja őrizni a természeti érzések elsődlegességét, nem tudja, mit akar. Mindig ellenmondásban magamagával, mindig ingadozva hajlamai és kötelességei között, soha nem lesz sem ember, sem polgár, nem lesz jó sem magamagának, sem a többieknek. Egyike lesz napjaink embereinek, franczia, angol, polgár, semmiember.

Hogy valami legyen az ember, hogy magamaga és mindig egy lehessen, úgy kell tenni, a hogy beszél, mindig el kell szánva lenni, hogy milyen álláspontot foglal el s el kell foglalnia nyiltan és követni mindig. Szeretném meglátni ezt a csodalényt, hogy megtudjam, ember-e vagy polgár, vagy mikép tudja megcsinálni, hogy egyszerre az egyik is, a másik is.

Ezekből a szükségszerűen ellentétes czélokból az intézmények két ellentétes formája következik; az egyik nyilvános és közös, a másik különleges és otthoni.

Ha fogalmat akartok szerezni a nyilvános nevelésről, olvassátok Plato Respublikáját. Ez nem politikai munka, mint a hogy azok gondolják, a kik csak a czímek alapján ítélnek a könyvekről: ez a legszebb értekezés a nevelésről, a mit csak valaha csináltak.

Ha valakit az agyrémek országába akarunk küldeni. -13- mutassuk meg Plato nevelési rendszerét; ha Lykurgosz csak írásban hagyta volna meg a magáét, azt még agyrémszerűbbnek találnám. Plato csak megtisztította az ember szívét, Lykurgosz kiforgatta természetéből.

A nyilvános nevelés nincs többé és nem is lehet, mert a hol nincs többé haza, ott nem lehetnek polgárok sem. Ezt a két szót: haza és polgár ki kell törölni a modern nyelvekből. Tudom az okát, de nem akarom megmondani; nem is tartozik tárgyamra.

Nem tekintem nyilvános nevelésnek azokat a nevetséges intézményeket, melyeket kollégiumoknak neveznek.6) Még kevésbbé veszem számba a nagyvilági nevelést, mert ez a nevelés, két ellentétes czélra törekedne, elhibázza mind a kettőt: nem való egyébre, mint hogy kétszínű embereket formáljon, a kik úgy tünnek fel, hogy mindig embertársaikra vonatkoztatnak mindent és csak magukra vonatkoztatják. Csakhogy ezek a tüntetések közösek mindenkiben s így nem vezetnek tévútra senkit. Kárbaveszett tehát a fáradság.

Ezekből az ellenmondásokból származik az, a melyet szüntelenül tapasztalunk önmagunkon. A természettől és az emberektől ellentétes utakra vezettetve, kényszerülve megosztani magunkat ezek közt a különböző ösztökélések közt, egy egyveleg szerint élünk, a mely nem vezet el sem egyik, sem másik czélunkhoz. Ily módon küzködve és ingadozva életünk egész folyása alatt, befejezzük életünket a nélkül, hogy összhangba tudtunk volna jönni magunkkal és a nélkül, hogy jók lettünk volna akár önmagunk, akár embertársaink iránt.

Megmarad végül az otthoni nevelés vagy a természet nevelése; de mi lesz a többiekre nézve az olyan ember, a ki kizárólag csak magamaga számára nevelkedett? Talán ha a kettős czél, melyet kitűztünk magunknak, egyesülni -14- tudna egy czéllá, eltávolíttatván az ember ellenmondásai, el volna távolítva boldogságának egy nagy akadálya. Hogy erről ítélni lehessen, teljesen kialakulva kellene látni, meg kellene figyelni hajlamait, látni haladását, követni fejlődése menetét, szóval ismerni kellene a természetes embert. Azt hiszem, néhány lépéssel előbbre jutunk ezekben a kutatásokban ez írás elolvasása után.

Mit kell tennünk, hogy ezt a ritka embert kialakítsuk? Kétségkívül sokat: megakadályozni, hogy bármit is csináljanak vele. Ha csak arról van szó, hogy a szél ellen vitorlázzunk, lavirozni kell, de ha a tenger háborog és egy helyben akar az ember maradni, ki kell vetni a horgonyt. Vigyázz, fiatal hajós, hogy a köteled meg ne lazuljon és a horgonyod bele ne ásódjék a talajba és hogy a hajód el ne ragadtassék, mielőtt észrevennéd.

A társadalmi rendben, a melyben mindenkinek ki van jelölve a helye, mindenkinek a maga helye számára kell nevelkednie. Ha valaki a számára kijelölt helyből kilép nem való semmire. A nevelés csak akkor hasznos, ha a szülők sorsa egybevág hivatásukkal; minden más esetben ártalmas a növendéknek, ha egyébért nem, az előítéletekért, melyeket beleplántált. Egyiptomban, a hol a fiú köteles volt atyja mesterségét folytatni, a nevelésnek volt legalább biztos czélja, de nálunk, a hol csak a rangok maradnak meg és a hol az emberek szüntelenül változnak, senki se tudja, nem dolgozik-e fia kárára, ha a maga társadalmi helyzete számára neveli.

A természet rendjében, az emberek mind egyenlők lévén, közös hivatásuk, hogy emberek legyenek és a ki jól van nevelve erre a hivatásra, nem töltheti be rosszul azokat a hivatásokat, melyek ezzel kapcsolatban állanak. Hogy katonának nevelik-e növendékemet, vagy papnak, vagy jogásznak, az egyre megy. A szülők rendelése előtt rendelte őt a természet emberi életre. Élni – ez az a mesterség, a melyre tanítani akarom.7) -15-

Kezeimből kikerülve nem lesz, megengedem, sem hivatalnok, sem katona, sem pap; elsősorban ember lesz: mindaz, a mi egy ember kell, hogy legyen; szükség esetén ép úgy fog tudni mindent, a mi az életre kell, mint bárki más és a sors teheti a hova akarja, mindig a maga helyén lesz. Occupavite, fortuna atque cepi; omuesque aditus tuos interclusi, ut ad me aspirare non posses.8)

A mi tulajdonképeni tanulmányunk tárgya az ember helyzete. A ki közülünk legjobban tudja elviselni ennek az életnek javait és terheit, az van az én véleményem szerint legjobban nevelve; ebből pedig az következik, hogy az igazi nevelés nem annyira oktatásokban, mint inkább gyakorlatokban áll. Akkor kezdünk tanulni, a mikor elkezdünk élni, nevelésünk velünk együtt kezdődik; első tanítónk a dajkánk. Az educatio (nevelés) szónak más értelme is volt a régieknél, mint nálunk: táplálást jelentett. Educit obstetrix – mondja Varro – educat nutrix, instituit pædagogus, docet magister.9) Itt az educatio, institutio, instructio tárgyukban annyira elütő fogalmak, mint a dajka, a tanító és a mester. De ezek a megkülönböztetések tévesek és hogy jól vezettessék a gyermek, csak egy vezetőt kell követnie.

Általánosítani kell nézeteinket és az elvont embert kell tekintenünk növendékünkben, az emberi élet minden eshetőségének kitett embert. Ha az emberek egy ország földjéhez tapadva születnének, ha egész évben egy s ugyanaz az évszak volna, ha mindenki annyira megmaradna a maga helyzetében hogy ez sohasem változhatnék meg, a ma szokásos nevelési gyakorlat bizonyos tekintetekben jó volna; a saját társadalmi helyzete szerint nevelt gyermek ebből sohasem lépne ki, nem volna kitéve egy más helyzet viszontagságainak. De tekintve az emberi dolgok változandóságát, korunk nyugtalan, rázkódtatásokkal teljes szellemét, a mely fölforgat mindent, nemzedékről-nemzedékre, lehet-e képzelni esztelenebb módszert, mint ha úgy nevelik a gyermeket, mintha sohasem kellene kilépnie szobájából, mintha örökké -16- csak hozzátartozóitól volna körülvéve? A szerencsétlen, ha egy lépést tesz a földön, ha csak egy lépést tesz is lefelé, el van veszve. Nem a szenvedés elviselésére tanítják, hanem érzésére.

Csak arra gondolnak, hogy eltartsák a gyermeket; de ez nem elég: meg kell tanítani, hogy el tudja magát tartani, ha ember lesz, hogy el tudja viselni a sors csapásait, szemébe tudjon nézni a bőségnek és a szegénységnek, hogy meg tudjon állni, ha kell, Izland jégmezőin vagy Málta forró szikláin egyaránt. Akárhogy vigyáztok rá, hogy ne haljon meg, azért mégis meghal: és ha halála nem is gondoskodásotoknak eredménye, ez a gondoskodás mégis téves volna. Nem annyira arról van szó, hogy megakadályozzuk a halálát, mint inkább, hogy megtanítsuk élni. Élni – nem lélekzés, hanem cselekvés, szerveink, érzékeink, tehetségeink, összes részeink használata, melyek megadják létünk érzését. Nem az az ember élt legtöbbet, a ki a legtöbb évet számlálja, hanem a ki leginkább érezte az életet. Akárhányat temettek el száz éves korában, pedig meg volt halva már születésétől fogva. Jobban járt volna, ha ifjúkorában dől sírjába, csak legalább addig élt volna.10)

Egész bölcsességünk szolgai előítéleteinkben áll, minden szokásunk nem egyéb, mint önmagunk alávetése, elnyomatás és kényszer. A polgári ember a rabszolgaságban születik, él és hal meg: születésekor beleszorítják egy pólyába, halálakor becsukják egy koporsóba, a míg megtartja emberi formáját, le van nyűgözve intézményeinkkel.

Mondják, hogy némely bábaasszony megnyomkodja az újszülött fejét, hogy alkalmasabb formát adjon neki: és ezt eltűrik! A fejünk rosszul van alkotva, a hogy lényünk Alkotója megalkotta: kívülről a bábaasszonynak kell formálnia, belül pedig a filozófusoknak. Hisz akkor a karaibok felényivel boldogabbak nálunknál. -17-

«Alig hogy a gyermek kikerült anyja méhéből és alig hogy élvezhette a szabadságot, hogy mozoghat és kinyujtóztathatja tagjait, máris új bilincseket raknak rá. Bepólyázzák, merev tejjel és kinyujtott lábakkal fektetik le, karjait lelógatva teste mellett; körül van véve mindenféle vásznakkal és kötelekkel, a melyektől nem tudja helyzetét változtatni. Jó, ha úgy meg nem kötözik, hogy lélekzeni se tudjon és ha legalább arra vigyáznak, hogy oldalt fektessék, hogy a nedvek, a melyeket a szájából kell kibocsátania, maguktól kicsordulhassanak, – mert még annyi szabadsága se volna, hogy oldalt fordítsa a fejét, hogy könnyebben kifolyhassanak.11)

Az újszülött gyermeknek szüksége van rá, hogy kinyujtózkodhassék és mozgathassa tagjait, hogy megszüntesse merevségüket, a melyben oly sokáig voltak összegubbaszkodva. Igaz, hogy kinyujtóztatják, de megakadályozzák mozgásában, még fejkötőkkel is összeszorítják fejét: mintha félnének, hogy meglátszik rajta, hogy él.

Ily módon a növekvésre törekvő test belső részeinek ösztönzése elháríthatatlan akadályra talál azokban a mozdulatokban, melyekre szüksége van. A gyermek folyton hasztalan erőlködéseket visz végbe, melyek kimerítik erejét vagy késleltetik ennek kifejlődését. Kevésbbé szűken, kevésbbé kényelmetlenül, kevésbbé összeszorultan volt a burokban, mint most pólyáiban: nem is tudom, mit nyert azzal, hogy megszületett.

A tétlenség, a kényszerhelyzet, a melyben a gyermek tagjait tartják, csak akadályozhatja a vér keringését, a test nedveit, nem engedi a gyermeket megerősödni, nőni, testalkatát kifejleszteni. A hol ezek a különös gondoskodások nincsenek szokásban, a gyermekek nagyok, erősek, arányos testalkatuak.12) Azok az országok, a hol bepólyázzák a gyermeket, hemzsegnek a puposoktól, sántáktól, bénáktól, nyomorékoktól, angolkórosoktól, a mindenféle módon eltorzult emberektől. Attól féltükben, hogy a testük elformátlanodik -18- a szabad mozdulatoktól, sietnek őket elformátlanítani azzal, hogy összeszorítják őket. Szándékosan bénává teszik, hogy meg ne béníthassák magukat.

Az ilyen kegyetlen kényszer lehet-e hatás nélkül kedélyhangulatukra és vérmérsékletükre? Első érzésük a fájdalom és kín érzése; csak akadályokra találnak minden mozdulatukban, melyre szükségük van; szerencsétlenebbek, mint a vasravert gonosztevő, hasztalan erőlködnek, felingerlődnek, sírnak. A sírás, mondják, első hangjuk? Meghiszem azt: születésüktől fogva kényszert gyakorolnak rajtuk; az első adomány, a melyet tőletek kapnak, a bilincs, az első bánás, a melyet tapasztalnak, kínzás. Nem lévén egyebük szabad, csak a hangjuk, hogyne élnének vele, hogy panaszkodjanak? Attól a rosztól sírnak, a mit ti tesztek velük: volnátok ti úgy gúzsba kötve, jobban kiabálnátok, mint ők.

Honnan ered ez az esztelen szokás? Egy természetellenes szokásból. Mióta az anyák, megvetve első kötelességüket, nem akarták táplálni gyermekeiket, bérelt asszonyokra kellett őket bízni, s ezek így idegen gyermekek anyáivá válván, a kikről a természet nem mond nekik semmit, csak arra gondoltak, hogy megtakarítsák a fáradságot. A szabadon hagyott gyermekre folyton vigyázni kellett volna: de ha jól meg van kötözve, bele lehet dobni egy sarokba, a nélkül, hogy törődni kellene kiabálásával. Csak nyoma ne maradjon a dajka hanyagságának, csak ne törje ki a csecsemő sem a karját, sem a lábát, mit tesz az aztán, ha elpusztul vagy ha beteg marad egész életére? Vigyáznak tagjai épségére, teste rovására; és bármi történik is, a dajka ártatlan.

Azok az édes anyák, a kik lerázva magukról gyermekeiket, vidáman vetik bele magukat a város élvezeteibe, vajjon tudják-e mégis, milyen bánásmódban részesül a bepólyázott gyermek a faluban? Ha csak egy kissé is útban van, fölakasztják egy szögre, mint egy csomag ruhát és mialatt a dajka nem épen sietve elvégzi dolgát, a szerencsétlen jószág így marad keresztre feszítve. Mindegyiknek, a kit ebben a helyzetben találtak, violaszínű volt az arcza; mivel az erősen összeszorított mell nem engedte keringeni -19- a vért, ez a fejbe szállott; nagyon csöndesnek tartották a szegényt, mert nem volt ereje kiabálni. Nem tudom, hány óráig tud így megmaradni a gyermek a nélkül, hogy belepusztuljon, de alig hiszem, hogy nagyon sokáig. Ime, azt hiszem, a pólya legnagyobb kényelmességeinek egyike.

Azt hiszik, a szabadon hagyott gyermek rossz helyzetekbe juthat és úgy mozoghat, hogy ártalmára van tagjai helyes kifejlődésének. Ez hamis bölcseségünk hiábavaló okoskodásainak egyike, melyet soha semmiféle tapasztalat nem erősített meg. A gyermekek tömegében, a kik nálunknál észszerűbb népeknél tagjaik teljesen szabad használatában nevelkedtek fel, nem találni egyet sem, a ki megsértette vagy megnyomorította volna magát: nem is tudnak olyan erővel mozogni, hogy veszedelmessé válhasson és ha ártalmas helyzetet foglalnak el, a fájdalom azonnal figyelmezteti őket, hogy változtassák meg.

Soha nem jutott még eszünkbe, hogy bepólyázzuk a kiskutyákat vagy macskákat: vajjon látni-e valami rossz következményét ennek az elhanyagolásnak? A gyermekek nehezebbek, az igaz, de aránylag gyöngébbek is. Hisz mozdulni is alig birnak, hogy tehetnének kárt magukban? Ha hátukra fektetnék őket, meghalnának ebben a helyzetben, mint a teknősbéka, de visszafordulni sohasem tudnának.

Nem elég, hogy nem szoptatják már gyermekeiket az anyák, most már szülni sem akarnak: ez természetszerűen következik amabból. Miután az anyai állapot terhes, hamar megtalálják a módját, hogy teljesen mentesítsék magukat tőle: haszontalan munkát akarnak végezni, hogy mindig újra kezdjék és a faj ártalmára fordítják azt az ingert, a mely a faj szaporítására való. Ez a szokás az elnéptelenedés egyéb okaival együtt jelzi Európa közeli sorsát. A tudományok, a művészetek, a filozófia és a belőle folyó erkölcsök hamarosan sivatagot fognak belőle csinálni. Vadállatoktól lesz benépesítve; nem is fog lakók dolgában nagyon megváltozni.

Láttam egy párszor a fiatal asszonyok apró mesterkedését, a kik úgy tettek, mintha maguk akarnák táplálni gyermekeiket. Rá tudják magukat kényszeríttetni, hogy erről a kedves szeszélyükről lemondjanak: ügyesen közbeléptetik -20- a férjet, az orvost, kiváltkép az anyát. Az a férj, a ki beleegyeznék, hogy a felesége maga táplálja a gyermekét, el volna veszve; gyilkost csinálnának belőle, a ki szabadulni akar a feleségétől. Okos apák, fel kell áldozni a békességnek az apai szeretetet. Szerencse, hogy a vidéken még akadnak önmegtartóztatóbb asszonyok a tiéteknél! Még nagyobb szerencse, ha az idő, a mit ezek nyernek, számotokra és nem mások számára van rendelve!

Az asszonyok kötelessége nem kétséges: de tekintve, hogy mennyire elhanyagolják, vita tárgya, egyre megy-e a gyermeknek, vajjon az ő tejükkel vagy máséval táplálkoznak-e? Ezt a kérdést, melynek megítélői az orvosok, az asszonyok kedve szerint eldöntöttnek látom13) és a magam részéről szintén azt hiszem, hogy jobb, ha a gyermek az egészséges dajka tejét szopja, mint az elkényesedett anyáét, ha valami új baj fenyegeti attól a vértől, a melyből lett.

De csupán csak fizikai oldaláról kell-e tekinteni ezt a kérdést? És vajjon a gyermeknek kevesebb szüksége van anyjának gondoskodására, mint emlőire? Más asszonyok, még állatok is megadhatják neki azt a tejet, melyet az anyja megtagad tőle: az anyai gondozás nem pótolható. Az, a ki a maga gyermeke rovására táplálja a másét, rossz anya: hogy lehetne hát jó dajka? Azzá lehetne, de csak lassankint, az kellene hozzá, hogy a megszokás megváltoztassa a természetet, s a rosszul gondozott gyermek százszor is elpusztulhatna, mire a dajkája anyai gyöngédséget kezd iránta érezni.

Épen ebből az előnyből származik egy oly baj, a mely maga is elég volna, hogy minden okos asszonynak elvegye a bátorságát arra, hogy másvalakivel tápláltassa a gyermekét: ez pedig az, hogy akkor meg kell osztania az anya jogát, sőt el is vetni magától; látnia kell, hogy gyermeke egy más nőt -21- jobban szeret, mint őt, éreznie kell, hogy az a gyöngédség, melyet saját anyja iránt tanusít, csak kegyelem, a melyet pedig fogadott anyja iránt tanusít, az kötelesség: mert nem ott tartozom-e a gyermek ragaszkodásával, a hol az anya gondoskodását tapasztaltam?

Ezt a bajt azzal szokták gyógyítani, hogy megvetést csepegtetnek a gyermekekbe dajkájuk iránt, úgy bánva vele, mint valódi cseléddel. Mikor a dolgát elvégzi, elveszik tőle a gyermeket vagy elbocsátják a dajkát; barátságtalan fogadtatással elveszik tőle a kedvét, hogy meglátogassa egykori csecsemőjét. Néhány év mulva rá sem ismer, mert azóta se látta. Az anya, a ki azt hiszi, hogy most a dajka helyébe lép és keményszivűségével üti helyre hanyagságát, nagyon csalódik. A helyett, hogy gyöngéd gyermeket csinálna a természetellenes csecsemőből, hálátlanságra tanítja ki; megtanítja, hogy egy szép napon ép úgy megvesse azt, a ki az életet adta neki, mint azt, ki tejével táplálta.

Meddig időzhetnék ennél a tárgynál, ha nem volna olyan elkedvetlenítő, hiába vitatkozni hasznos tárgyakról! Ez a kérdés fontosabb, mint bárki is hinné. Vissza akarsz vezetni mindenkit első kötelességeihez? Kezdd meg az anyákon s el fogsz ámulni a változásokon, melyeket előidézel. Fokról-fokra minden ebből az első romlásból folyik: az egész erkölcsi rend megváltozik; a természetesség kihal minden szívből; a házak belseje kevésbbé eleven képet ölt; a felnövekvő család látványa nem teszi ragaszkodóvá a férjet, nem kelti fel az idegenek tiszteletét: kevésbbé tisztelik a nőt, a kinek nem látják a gyermekeit; nincs többé megállapodottság a családokban; a megszokás nem erősíti meg többé a vér kötelékeit; nincs többé sem apa, sem anya, sem gyermek, sem testvér; valamennyien alig ismerik, hogy szerethetnék tehát egymást? Mindegyik csak magára gondol. Mikor az otthon csak szomorú magány, házon kívül kell keresni a felvidulást.

De ha az anyáknak kedvük lenne táplálni gyermekeiket, az erkölcsök maguk megváltoznának, a természet érzése fölébredne minden szívben; az állam újra benépesednék: ez a fődolog egymaga kiegyenlítene mindent. Az otthon -22- életének vonzó volta a rossz erkölcsök legjobb ellenmérge. A gyermekek rajongása, melyet az ember alkalmatlannak gondolna, kellemessé válik; szükségesebbé, kedvesebbé teszi egymásnak az anyát és apát, szorosabbá teszi köztük a hitvesi köteléket. Ha a család eleven és élénk, a házi gondok adják az asszony legkedvesebb foglalatosságát és a férj legédesebb szórakozását. Így ha ezt az egy visszaélést megszüntetnék, hamarosan általános javulás következnék belőle, hamarosan visszanyerné a természet minden jogát. A mint az asszonyok újra anyákká lennének, a férfiak is azonnal apákká és férjekké válnának.

Fölösleges szószaporítás! Még a világi örömökkel való betelés sem vezet vissza amazokhoz. Az asszonyok nem anyák többé, nem is lesznek azok; nem akarnak többé azok lenni. Ha akarnák, se tudnának azok lenni; manapság, mikor az ellenkező szokás van meggyökeresedve, mindegyiknek le kellene küzdeni egész környezetének ellenkezését, mely össze volna szövetkezve egy példa ellen, a melyet az egyik nem adott, a többi pedig nem akar követni.

Akadnak néha jó természetű fiatal személyek, a kik ezen a ponton szembe merve szállni a divat uralmával és a többi nők lármájával, erényes rettenthetetlenséggel töltik be azt az édes kötelességet, melyet a természet ró rájuk. Vajha növekednék a számuk azoknak a jótéteményeknek vonzóereje révén, a melyek azoknak jutnak, a kik ennek a kötelességnek alávetik magukat! Támaszkodva azokra a következtetésekre, melyek a legegyszerűbb okoskodásból folynak és azokra a megfigyelésekre, melyeknek sohase láttam czáfolatát, meg merem igérni ezeknek a méltó anyáknak a szilárd és állhatatos ragaszkodást férjeik részéről, az igazán gyermeki gyöngédséget gyermekeik részéről, a közönség becsülését és tiszteletét, a baj és utókövetkezmény nélküli szerencsés szüléseket, erőteljes és virágzó egészséget és végül azt az örömet, hogy egy napon utánzókra találnak leányaikban és hogy ezeket majd példákul idézik mások leányainak.

A hol nincs anya, nincs gyermek. A kötelességek köztük kölcsönösek; ha rosszul vannak betöltve az egyik oldalon, -23- elhanyagoltatnak a másikon is. A gyermeknek szeretnie kell anyját, mielőtt tudná, hogy ez kötelessége. Ha a természet szavát nem szilárdította meg a megszokás és a gondoskodás, elnémul az első években és a szív úgyszólván meghal, mielőtt megszületett volna. Így aztán első lépéseinktől fogva kívül vagyunk a természeten.

Ellenkező uton is el lehet távolodni a természettől, a mikor nem hogy elhanyagolná az asszony az anya kötelességeit, hanem a tulzásig viszi őket, a mikor gyermekéből bálványt csinál, a mikor fokozza és táplálja gyöngeségét, hogy ő maga ne érezze és a mikor azzal akarja kivonni a természet törvényei alól, hogy eltávolítja tőle a kellemetlen benyomásokat, nem gondolva meg, hogy azoknak a kellemetlenségeknek fejében, melyektől pillanatnyilag elvonja, mennyi bajt és veszedelmet halmoz fejére és milyen barbár óvatosság meghosszabbítani a gyermekkor tehetetlenségét a felnőtt ember fáradságos koráig. Thetis, hogy fiát sebezhetetlenné tegye, mint a rege mondja, belemerítette a Styx vizébe. Ez az allegória szép és világos. Azok a kegyetlen anyák, a kikről beszélek, máskép teszik: azzal, hogy gyermekeiket elmerítik a lágyságba, előkészítik őket a szenvedésre, megnyitják pórusaikat minden képzelhető bajoknak, a melyeknek elkerülhetlenül zsákmányaivá lesznek, ha felnőnek.

Figyeljétek meg a természetet és járjatok azon az úton, melyet számotokra kijelöl. A természet folytonosan edzi a gyermekeket; megedzi vérmérsékletüket mindenféle megpróbáltatásokkal, megtanítja őket idején arra, hogy mi a kín és fájdalom. A fogzás meghozza nekik a lázt, heves kólikák a görcsöket, hangos köhögések fojtogatják, giliszták kínozzák őket; a vérmesség megrontja vérüket, különböző anyagok erjednek bennük és veszedelmes kitöréseket okoznak. Csaknem az egész első életkor betegség és veszedelem: a megszülető gyermekek fele elpusztul nyolczadik éve előtt. Ha megállotta a megpróbáltatásokat, a gyermek nyer erőben és a mint használni tudja életét, alapjai biztosabbakká válnak.

Ime a természet szabálya. Miért szálltok vele szembe? Nem látjátok, hogy abban a hiszemben, hogy javíttok rajta, -24- leromboljátok a művét, megakadályozzátok gondoskodásának hatását? Szerintetek a veszély megkettőztetése azt tenni kívül, a mit a természet belül tett, holott ezáltal a veszély elháríttatik, vagy gyengíttetik. A tapasztalás tanítja, hogy több kényesen nevelt gyermek hal meg, mint más. Hacsak erejük mértékén túl nem mennek, kisebb koczkázat, ha foglalkoztatjuk, mintha kiméljük őket. Edzzétek őket a bajokhoz, a melyeket majd egykor el kell viselniök. Edzzétek hozzá testüket az évszakok, éghajlatok, az elemek viszontagságaihoz, az éhséghez, a szomjusághoz, a fáradsághoz, merítsétek bele őket a Styx vizébe. Mielőtt a test megszokott volna bizonyos életmódot, veszély nélkül lehet akármihez hozzászoktatni, de ha egyszer már benne van valami irányban, minden változás veszélyes lesz neki. A gyermek elvisel olyan változásokat, melyeket a meglett ember nem bir elviselni: az előbbinek inai lágyak és hajlékonyak, erőlködés nélkül hajlanak úgy, a hogy akarjuk, a felnőtt emberéi merevebbek s csak erőszakkal tudják megváltoztatni a hajlást, melyben egyszer benne vannak. Erőteljessé lehet tenni egy gyermeket a nélkül, hogy veszélynek tennők ki életét és egészségét és még ha koczkázattal járna is a dolog, akkor sem kellene habozni. Mivel ezek az emberi élettől elválaszthatlan koczkázatok, lehet-e jobbat tenni, mint tartamuknak arra az időszakára vetni őket, a mikor a legkevésbbé veszedelmesek?

A gyermek mind drágább lesz, a mint korban előrehalad. Személyének értékéhez hozzájárul azoknak a gondoknak értéke, melyekbe került; élete elvesztéséhez fűződik benne a halál érzése. Mindenekfelett tehát a jövőre kell gondolni, mikor megmaradására vigyázunk; az ifjúság bajai ellen kell felfegyverezni, mielőtt beléjük jutott: mert ha az élet értéke növekszik addig a korig, a mikor hasznát lehet venni, micsoda bolondság megóvni néhány bajtól gyermekkorában, csak azért, hogy azok megsokszorozódjanak elméje érettsége korában? Ezek egy mesternek a tanításai.

Az ember sorsa szenvedés minden időben. Önfentartásának gondja is össze van fűződve a szenvedéssel. Boldog a ki gyermekkorában csak a fizikai bajokat ismeri! Bizony -25- kevésbbé kegyetlen, kevésbbé fájdalmas bajok, mint a többiek és jóval ritkábban késztetnek az életről való lemondásra. A köszvény fájdalmai miatt nem öli meg magát az ember; csak a lélek szenvedései keltik fel a kétségbeesést. Sajnálkozunk a gyermek sorsán, pedig a magunkén kellene sajnálkoznunk. Legnagyobb bajaink önmagunkból folynak.

A gyermek sír, mikor megszületik, első gyermekkora sírással telik el. Mindjárt ringatják, babusgatják, hogy elcsitítsák, majd fenyegetik, meg is verik, hogy elhallgattassák. Vagy megtesszük, a mi neki jól esik, vagy azt követeljük tőle, a mi nekünk esik jól; vagy alávetjük magunkat szeszélyeinek, vagy őt vetjük alá a mieinknek: középút nincs, vagy oszt vagy fogad parancsokat. Így tehát első fogalmai az uralkodás és a szolgaság fogalmai. Parancsol, mielőtt beszélni tudna; engedelmeskedik, mielőtt cselekedni tudna és néha megbüntetik, mielőtt hibáját meg tudná ismerni, vagy csak el is tudná követni. Igy csepegtetjük bele időnek előtte fiatal szívébe a szenvedélyeket, melyeket aztán a természetnek imputálunk és miután tőlünk telhetőleg igyekeztünk, hogy gonoszszá tegyük, panaszkodunk miatta, hogy az.

A gyermek ily módon hat-hét évig asszonyok kezében van, áldozata szeszélyüknek és a saját szeszélyének; és miután megtanították erre is, meg arra is, azaz miután megterhelték emlékezetét olyan szavakkal, melyeket nem bir megtanulni, vagy olyan dolgokkal, a melyeknek nem veheti semmi hasznát, miután elfojtották természetességét szenvedélyekkel, melyeket nagyra növesztettek benne, átadják ezt a mesterséges lényt egy tanító kezébe, a ki véglegesen kifejleszti a mesterséges csirákat, melyeket talál benne és megtanítja mindenre, csak épen önmaga ismeretére, önmaga irányítására, élni tudására és boldoggá tevésére nem. Végül, mikor ez az egyszerre rabszolga és zsarnok gyermek, tele tudással, de józan értelem nélkül, testben-lélekben egyaránt gyöngén, ki van dobva a világba, megmutatja benne élhetetlenségét, gőgjét és minden bűnét, akkor aztán sirathatjuk az emberi nyomoruságot és visszásságot. Csalódunk, -26- ez itt szeszélyeink embere: a természet embere máskép van alkotva.

Ha meg akarjátok tartani eredeti formájában, vigyázzatok rá attól a pillanattól fogva, hogy a világra jő. A mint megszületik, vegyétek hatalmatokba és ne hagyjátok el, a míg csak emberré nem lett: e nélkül sohase fogtok sikerre vergődni. Valamint az anya az igazi dajka, ép úgy az apa az igazi tanítómester. Értsék meg egymást teendőikben ép úgy, mint rendszerükben, hogy az egyiknek kezéből jusson a másikéba. Jobban neveli fel a józan eszű, de korlátolt apa, mint a világ legügyesebb tanítómestere, mert a buzgalom jobban kiegészíti a tehetséget, mint a tehetség a buzgalmat.

De az embernek dolga van, teendői vannak, kötelességei vannak… Ah, a kötelességek! Persze, az apai kötelesség az utolsó!14) Ne csodálkozzunk rajta, ha az az ember, a kinek felesége nem méltatja egyesülésük gyümölcsét arra, hogy táplálja, maga sem méltatja aztán arra, hogy nevelje. Nincs bájosabb kép, mint a család, de ha csak egy vonás hibás benne, eltorzul az egész. Ha az anya nem elég egészséges, hogy dajka lehessen, az apa nem ér rá, hogy nevelő lehessen. A gyermekek, a szülői háztól távol, szétszórva nevelőintézetekben, klastromokban, kollégiumokban, másfelé viszik a szülői ház iránti szeretetet, vagy jobban mondva megszokják, hogy ne ragaszkodjanak semmihez. Fivérek alig ismerik egymást. Mikor valami ünnepélyes alkalommal összekerülnek, nagyon udvariasak lehetnek egymás iránt, -27- de úgy bánnak egymással, mint az idegenek. A mint nincs meg a kellő bensőség a szülők között, a mint a család együttélése nem a legnagyobb édessége az életnek, vissza kell térni kárpótlásul a rossz erkölcsökhöz. Kicsoda az az ostoba ember, a ki nem látja be mindennek szoros kapcsolatát?

Az apa azzal, hogy gyermekeit nemzi és eltartja, csak harmadrészét teljesíti feladatának. Fajának emberrel, a társadalomnak társadalomba való emberrel tartozik, az államnak pedig polgárral. Minden ember, a kinek módjában van megfizetni ezt a hármas tartozását és nem teszi meg, bűnös és talán még bűnösebb, ha csak félig fizeti meg. A ki nem birja teljesíteni az apa kötelességeit, annak nincs joga apává lenni. Sem szegénység, sem elfoglaltság, sem emberi tekintetek nem mentik fel az alól, hogy gyermekeit maga táplálja és nevelje fel. Elhiheted ezt nekem, olvasóm. Kimondom, hogy a kiben van érzés és elhanyagol ily szent kötelességeket, sokáig fog keserű könnyeket ontani hibája miatt és nem talál soha vigasztalást.15)

Mit tesz azonban az a gazdag ember, az az annyira elfoglalt családapa, a ki állítólag kénytelen magukra hagyni gyermekeit? Megfizet egy más embert, hogy teljesítse azt a gondoskodást, a melyek őt illetnék. Eladó lélek, azt hiszed, hogy pénzedért másik apát adtál fiadnak! Ne ringasd magadat csalódásban; nem mestert adtál neki, hanem szolgát! Fiadból aztán szintén szolgát nevel.

Sokat okoskodnak azon, hogy mik a tulajdonságai egy jó nevelőnek. Az első, a mit én megkövetelnék – és ez egymaga sok más tulajdonságot tételez fel – hogy ne legyen megvásárolható ember. Vannak oly nemes foglalkozások, hogy az ember nem végezheti őket pénzért a nélkül, hogy méltatlannak ne bizonyuljon rájuk: ilyen a katona foglalkozása és ilyen a tanító foglalkozása is. Tehát ki nevelje a gyermekemet? Mondtam már, hogy te magad. De én nem tehetem. Nem teheted… Szerezz hát magadnak barátot. Más segítséget nem tudok. -28-

A nevelő! ó, micsoda fenséges lélek!… Valóban, hogy embert csinálhasson, vagy apa legyen az ember, vagy több mint ember. Ime a teendő, a melyet nyugodtan rábiztok bérelt emberekre.

Mennél többet gondolkozunk ezen, annál több új meg új nehézséget találunk. Az kellene, hogy a nevelő a növendéke számára legyen nevelve, hogy ennek cselédei a gazdájuk számára legyenek nevelve, hogy mindazok, a kik közelében vannak, azokat a benyomásokat nyerték légyen, a melyeket vele közölniök kellene; nevelésről-nevelésre kellene menni; ki tudja meddig. Hogy volna lehetséges, hogy a gyermeket jól nevelje az, a ki maga sincs jól nevelve?

Feltalálhatatlan-e ez a ritka halandó? Nem tudom. A mai elfajult időkben ki tudja, az erénynek mely fokára tud még eljutni az emberi lélek? De tegyük fel, hogy ezt a csodalényt megtaláltuk. Ha megfontoljuk, hogy mit kell tennie, látni fogjuk, milyennek kell lennie. Előre is látni vélem, hogy az az apa, a ki érzi a jó nevelőnek teljes értékét, inkább lemond róla, mert több bajába kerülne megszerezni őt, mintha maga nevelővé lenne. Ha azonban jó barátot akar szerezni, neveljen magának a fiában jóbarátot; akkor nem kell másutt keresnie és a természet már elvégezte a munka felét.

Valaki, a kinek csak a rangját tudom, azt az ajánlatot tette nekem, hogy neveljem a fiát. Kétségkívül nagyon megtisztelt; de nem szabad panaszkodnia visszautasításom miatt, sőt dicsérnie kell tartózkodásomat. Ha elfogadtam volna ajánlatát és tévedtem volna nevelési rendszeremben, a nevelés el lett volna tévesztve; ha sikerrel neveltem volna, annál rosszabb lett volna: a fia megtagadta volna czímét, nem akart volna herczeg lenni.

Sokkal inkább át vagyok hatva a nevelő kötelességeinek nagyságától és sokkal inkább érzem képtelenségemet, semhogy valaha is elfogadjak egy ilyen foglalkozást, akárhonnan ajánlanák is fel nekem és magának a barátságnak az érdeke csak újabb ok volna számomra a visszautasításra. Azt hiszem, e könyv elolvasása után keveseknek jut kedve ezt az ajánlatot megtenni nekem és kérem azokat, a kiknek mégis -29- lenne kedvük, ne fáradjanak hasztalanul. Egykor elegendő tapasztalatot szereztem ebben a mesterségben, hogy biztos legyek benne, hogy nem vagyok rá alkalmas; a helyzetem fölmentene alóla, ha tehetségem képessé tenne is rá. Ezzel a nyilvános kijelentéssel tartozom azoknak, a kik úgy látszik, nem becsülnek meg eléggé arra, hogy őszintének és megfontoltnak tartsanak elhatározásaimban.

Nem lévén abban a helyzetben, hogy teljesíthessem a leghasznosabb feladatot, legalább megpróbálom a legkönnyebbiket: annyi másnak példájára nem a munkához magához, hanem a tollhoz nyúlok és a helyett, hogy megtenném, a mi szükséges, igyekszem megmondani.

Tudom, hogy az effajta vállalkozásban a szerző könnyen mozog azok közt a rendszerek között, a melyeknek gyakorlati alkalmazása alól fel van mentve, s fáradság nélkül ad sok jó tanácsot, melyek követésével nem kénytelen és hogy részletek és példák hiányában, a mi kivihetőt mond is, hasznavétlenül marad, ha nem mutatja meg az alkalmazását.

Arra szántam el tehát magamat, hogy képzelt növendéket szerzek magamnak, megállapítom a korát, az egészségi állapotát, ismereteit és összes tehetségeit, melyek alkalmassá teszik arra, hogy nevelésén dolgozhassak, hogy elvezessem születése pillanatától fogva odáig, a mikor meglett emberré válva, nem lesz már más vezetőre szüksége, csak maga-magára. Ez a módszer hasznosnak tetszik nekem arra, hogy megakadályozza az írót, a ki nem bízik magában, a képzelődésekbe való elmerülésében; mert a mint eltér a rendes eljárásmódtól, csak ki kell próbálnia a magáét növendékén, azonnal érezni fogja, vagy megérzi helyette az olvasó, vajjon a gyermekkor haladását s az emberi szív természetes útját követi-e.

Erre igyekeztem én mindazokban a nehézségekben, melyek előttem mutatkoztak. Hogy ne tegyem fölöslegesen vastaggá a könyvemet, megelégedtem azzal, hogy lerakom az alapelveket, melyeknek igazságát mindenki érezheti. De a mi azokat a szabályokat illeti, melyeknek kipróbálásra lehetne szükségük, valamennyit alkalmaztam Emilemre, vagy -30- más példákra és megmutattam nagyon részletesen, hogy válhatna valósággá az, a mit megállapítok: legalább ez az a terv, melynek követését feltettem magamban. Az olvasó dolga megitélni, sikerrel jártam-e el.

Ebből folyik, hogy kezdetben keveset beszéltem Emilről, mert első nevelési elveim, akármennyire ellenkeznek is a befogadott szokásokkal, olyan nyilvánvalók, hogy minden egyes embernek nehéz volna megtagadni tőlük helyeslését. De a mint előbbre haladok, növendékem, máskép lévén vezettetve, mint a tiéitek, nem közönséges gyermek, tehát szükség van egy egyenesen számára való vezetésre. Ezután gyakrabban lép ki a színre és az utolsó idők táján már egy pillanatra sem vesztem szem elől, addig, a mikor már akármit szól is hozzá, nem lesz többé rám semmi szüksége.

Nem beszélek itt a jó nevelő tulajdonságairól; föltételezem, hogy megvannak és magamról is föltételezem, hogy megvannak bennem mindezek a tulajdonságok. Ezt a művet olvasva meg fogják látni, milyen bőkezű vagyok magammal szemben.

Csak azt jegyzem meg, hogy ellentétben a közvéleménynyel, a gyermek nevelőjének fiatalnak kell lennie és pedig olyan fiatalnak, a milyen fiatal egy bölcs ember csak lehet. Azt akarnám, hogy ő maga is gyermek legyen, ha ez lehetséges volna; hogy pajtása legyen növendékének s azzal nyerje meg bizalmát, hogy megosztja vele mulatságait. Nincs elég érintkezési pont a gyermekkor és az érett kor között, hogy ekkora távolságban valaha is igazán szilárd ragaszkodás keletkezhessék. A gyermekek néha hizelegnek az öregeknek, de sohasem szeretik őket.

Meg szokták kivánni, hogy a nevelő már nevelt légyen fel egy gyermeket. Ez sok; egy ember csak egy nevelést bir elvégezni; ha kettő kellene, hogy sikere lehessen, mily jogon merhetne vállalkozni az elsőre?

Jobb tapasztalattal az ember jobban csinálhatná, de nem volna rá képes. A ki egyszer olyan jól betöltötte ezt a feladatot, hogy érzi minden fáradságát: óvakodni fog tőle, hogy újra belefogjon; ha pedig rosszul töltötte be az első alkalommal, ez rossz előjel a másodikra. -31-

Megengedem, más dolog egy fiatal embert négy évig nevelni, mint húsz évig. Ti már teljesen kifejlődött fiatoknak adtok nevelőt; én azt akarom, hogy már a születése előtt is legyen nevelője. A ti emberetek minden öt évben cserélhet növendéket, az enyémnek sohasem lesz egynél több. Különbséget tesztek tanító és nevelő közt; egy másik bolondság! Elkülönítitek-e a tanítványt a növendéktől? Csak egy tudományra kell tanítani a gyermekeket: az ember kötelességeire. Ez a tudomány egy és bármit mondott Xenophon a persák neveléséről, nem osztható meg. Egyébiránt én inkább nevezem nevelőnek, mint tanítónak e tudomány mesterét, mert nem annyira arról van szó, hogy tanítson, mint hogy vezessen. Nem kell osztogatnia a tanácsokat: meg kell növendékével találtatnia.

Ha ekkora gonddal kell megválasztani a nevelőt, neki is meg van engedve, hogy megválogassa a növendékét, kivált ha arról van szó, hogy mintát nyujtsunk. Ennek a választásnak nem szabad a gyermek tehetsége vagy jelleme szerint történnie, a kit csak a munka végén ismerünk meg és a kit még születése előtt választok meg. Ha választhatnék, átlagos szelleműt választanék, a milyennek növendékemet föltételezem. Csak közönséges embereket szükséges nevelni, csak az ő nevelésük szolgál például a hozzá hasonlók számára. A többiek fölnevelik magukat mindennek daczára.

Az ország sem közömbös az emberek képzésére; csak a mérsékelt éghajlat alatt válhatnak azzá, a mire képesek. A szélső éghajlatok alatt a hátrány szemmellátható. Az ember nincs úgy belenövesztve a földbe, mint a fa, hogy örökké benne maradjon; és a ki az egyik végéről indul, hogy a másikhoz jusson, kétszer akkora utat kell megtennie, hogy odajusson, mint annak, a ki a közepéről indul el.

Ha a mérsékelt földrész lakója lassankint bejárja a két szélsőt is, előnye még nyilvánvalóbb; mert ha ép úgy változik is, mint az, a ki az egyik szélsőségből megy a másikba, felényivel kevésbbé távolodik el természetes alkatától. A franczia megélhet Guineában és a lapp földön, de a néger nem tud megélni Torneában, vagy a szamojéd Beninben. Azonkívül úgy tetszik, az agyvelő szerkezete kevésbbé -32- tökéletes a két szélső éghajlaton. Sem a négerekben, sem a lappokban nincs meg az európaiak elméje. Ha azt akarom, hogy növendékem a világ lakója legyen, mérsékelt éghajlatból választom, például első sorban Francziaországból.

Az északon sokat fogyasztanak az emberek, terméketlen földön; délen, termékeny földön keveset fogyasztanak. Ebből újabb különbség származik, a mely amazokat dolgosakká, emezeket szemlélődőkké teszi. A társadalom ugyanazon az egy helyen mutatja ezeknek a különbségeknek a képét a szegények és gazdagok között. Az előbbiek a terméketlen földet lakják, az utóbbiak a termékeny földet.

A szegénynek nincs szüksége nevelésre; a helyzetéből folyó nevelés kényszerű; ellenben az a nevelés, melyet a gazdag ember nyer a helyzetéből, a legkevésbbé felel meg neki magának és a társadalomnak. Egyébiránt a természetes nevelés alkalmassá kell, hogy tegye az embert minden emberi körülményre; továbbá kevésbbé észszerű egy szegény embert gazdagságra nevelni, mint a gazdagot szegénységre; mert a két állapot arányát tekintve több a tönkrement ember, mint a kinek az Isten fölvitte a dolgát. Válaszszunk tehát gazdagot; legalább biztosak leszünk, hogy egy emberrel többet neveltünk, míg a szegény a maga emberségéből is emberré válhatik.

Ugyanebből az okból nincs kifogásom az ellen sem, hogy Emil előkelő családból származó legyen. Ezzel mindenesetre elragadunk az előitélettől egy áldozatot.

Emil árva. Az nem fontos, hogy legyen apja és anyja. Felruházva az ő kötelességeikkel, én öröklöm az ő jogaikat is. Tisztelnie kell szüleit, de engedelmeskednie csak nekem kell. Ez az én első, vagyis inkább egyedüli föltételem.

Ehhez még csak egy föltételt fűzök, a mely amabból folyik: hogy csakis kölcsönös beleegyezésünkkel választanak el minket egymástól. Ez a kikötés lényeges, sőt én azt szeretném, hogy a növendék és a nevelő annyira elválhatatlanokul tekintsék egymást, hogy napjaik sorsa mindig közös ügy legyen köztük. A mint meglátják a jövő távolában -33- az elválás eshetőségét, a mint előre látják a perczet, a mely idegenekké fogja őket tenni egymás iránt, már idegenek is; mindenik megcsinálja külön-külön a maga kis rendszerét és mindketten azzal az idővel törődnek, a mikor nem lesznek többé együtt s csak kedvük ellenére maradnak együtt. A tanítvány nem lát mesterében egyebet, mint a gyermekség jelét és ostorát, a mester nem nézi tanítványát másnak, csak nehéz tehernek, melytől alig várja, hogy megszabaduljon; egyformán vágynak arra a pillanatra, a mely elválasztja őket egymástól és mivel soha sincs közöttük igazi ragaszkodás, az egyikben kevés lesz a gondosság, a másikban a fogékonyság.

Ha ellenben úgy tekintik egymást, mint a kiknek együtt kell tölteniük napjaikat, fontos dolog lesz nekik, hogy megszerettessék magukat egymással s már csak ezért is becsesek lesznek egymásnak. A növendék nem szégyenli, hogy gyermekkorában engedelmeskedjék annak, a ki felnőtt korában barátja lesz, a nevelőnek érdekében fognak állni azok a gondok, melyeknek ő fogja leszedni a gyümölcsét és mind az a kiválóság, a melyet növendékének ad, tőke, melyet öreg napjai hasznára helyez el.

Ezek az előre megállapított föltételek magukkal hozzák, hogy a gyermek szerencsésen született, jól formált, erőteljes és boldog legyen. Az apának nincs választása, nem is szabad megkülönböztetéseket tennie a családban, melyet Isten adott neki; összes gyermekei egyformán gyermekei, valamennyiüknek ugyanazzal a gondoskodással és gyöngédséggel tartozik. Akár nyomorékok, akár nem, akár gyöngélkedők vagy erősek, mindegyikük letét, melylyel be kell számolnia annál, a kitől kapta és a házasság ép úgy a természettel kötött szerződés, mint a házasfelek között.

De a ki magára vállal egy kötelességet, melyet nem a természet rótt rá, előre kell hogy biztosítsa magának az eszközöket teljesítésére; mert különben felelőssé válik még azért is, a mit nem birt megtenni. A ki gyönge és betegeskedő növendéket vállal magára, nevelői tevékenységét a betegápolóéra változtatja, egy hasztalan élet gondozására vesztegeti az időt, a melyet arra szánt, hogy fokozza értékét: -34- s kiteszi magát annak, hogy egy könnyben úszó anya egy napon az ő szemére veti gyermeke halálát, a kit sokáig ő tartott életben.

Nem vállalnék el beteges és egészségtelen gyermeket, még ha tudnám is, hogy nyolczvan évet fog élni. Nem akarok olyan növendéket, a ki mindig haszontalan lesz magamagának és a többieknek, a ki egyedül csak azzal foglalkozik, hogy életben maradhasson és a kinek teste árt a lelke nevelésének. Mi egyebet tennék, ha reá pazarolnám hasztalanul a gondjaimat, mint hogy megkettőzném a társadalom veszteségét és két embertől fosztanám meg egynek a kedvéért. Ha helyettem más valaki elvállalja ezt a beteget, azt helyeslem és dicsérem a jószívűségét; de az én tehetségem nem erre való: nem tudom megtanítani élni azt, a ki nem gondol egyébre, mint hogy megakadályozza a halálát.

Kell hogy a testnek legyen annyi ereje, hogy engedelmeskedjék a léleknek: a jó szolgának erősnek kell lennie. Tudom, hogy a mértéktelenség fölkelti a szenvedélyeket és hogy idővel a testet is fölemészti, de az önkínzások, a bőjtök gyakran ugyanazt az eredményt idézik elő ellenkező oknál fogva. Mennél gyöngébb a test, annál inkább zsarnokoskodik, mennél erősebb, annál inkább engedelmeskedik. Az összes érzéki szenvedélyek az elpuhult testekben tanyáznak; annál inkább felizgatódnak általuk, mennél kevésbbé tudnak kielégülni.

Az erőtlen test elgyöngíti a lelket is. Innen van az orvosi tudomány uralma. Veszedelmesebb tudomány az emberekre nézve, mint mindazok a bajok, melyeknek gyógyításával hivalkodik. A magam részéről nem tudom, micsoda bajból gyógyítanak ki az orvosok, de viszont tudom, hogy elég gyászos bajokat hárítanak ránk; a gyávaságot, a kishitűséget, a hiszékenységet, a haláltól való rettegést; ha meggyógyítják is a testet, megölik a bátorságot. Mit érne, ha életre tudnák is kelteni a holttesteket? Emberekre van szükségünk, ezt pedig nem látunk a kezükből kikerülni.

Az orvosi tudomány divatban van köztünk, úgy is kell lennie. A tunya és tétlen emberek mulatsága, a kik nem -35- tudván, mit csináljanak idejükkel, azzal töltik, hogy magukra vigyáznak. Ha az a balszerencséjük lett volna, hogy halhatatlanoknak születnek, a legszerencsétlenebb lények volnának: annak az életnek, melynek elvesztésétől nem kellene félniök, nem volna rájuk nézve értéke. Ezeknek az embereknek szükségük van orvosokra, a kik fenyegetéseikkel hizelegnek nekik és a kik minden nap megszerzik nekik az egyetlen élvezetet, a melyre képesek, hogy t. i. nem haltak még meg.

Egyáltalán nincs szándékomban kiterjeszkedni az orvosi tudomány hiábavalóságára. Csak erkölcsi oldaláról akarom tekinteni. De nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem, hogy hasznára vonatkozólag az emberek ugyanazokkal a szofizmákkal élnek, mint az igazság keresésére vonatkozólag. Mindig föltételezik, hogy a beteg, ha gyógykezelik, meggyógyul és hogy ha keresik az igazságot, meg is találják. Nem látják, hogy egy gyógyítást, a melyet az orvos létrehoz, száz beteg halálával kell szembeállítani, a kiket megölt, egy fölfedezett igazság hasznát pedig azzal az igazságtalansággal, melyet az ugyanazon idő alatt elkövetett tévedések szülnek. A tudomány, mely tanít és az orvosi tudomány, a mely gyógyít, kétségkívül nagyon jók, de a tudomány, a mely megtéveszt és az orvosi tudomány, a mely öl, rosszak. Tanítsatok meg, hogy különböztessük meg őket. Ime a kérdés veleje. Ha le tudnánk mondani az igazságról, sohasem esnénk a hazugságnak áldozatául, ha meg tudnók tenni, hogy ne akarjunk meggyógyulni a természet ellenére, nem halnánk meg soha az orvos keze által; ez a két önmegtartóztatás bölcs volna; nyilvánvalóan nyernénk vele, ha alája vetnők magunkat. Nem vonom kétségbe, hogy az orvosi tudomány hasznos lehet egyes embereknek, de azt mondom, hogy gyászos az emberi nemre nézve.

Azt fogják mondani, a hogy szüntelenül mondják is, hogy a hibák az orvost terhelik, de az orvosi tudomány maga csalhatatlan. Jól van: de akkor jőjjön az orvos nélkül, mert a míg együtt jönnek, százszor több félni valónk lesz a művész tévedésétől, mint a művészet segítségétől.

Ez a hazug művészet, mely inkább a szellem, mint a -36- test betegségei ellen van feltalálva, nem használ sem az egyik, sem a másik ellen; kevésbbé gyógyit ki bajainkból, mint a mennyire rettegésbe ejt; kevésbbé távoztatja el a halált, mint a mennyire előre érezteti; fölemészti az életet a helyett, hogy meghosszabbítaná és ha meghosszabbítja is, az is a faj rovására megy, mert eltérít minket a társadalomtól azoknak a gondoknak révén, melyeket ránk hárít és kötelességeinktől azok által a rettegések által, melyeket belénk olt. A veszély ismerete az, a mi megrémít: a ki sebezhetetlennek tartaná magát, az nem félne semmitől. A költő, hogy megvédje Achillest a veszedelemtől, megfosztja őt a vitézség dicsőségétől; a helyében mindenki Achilles lett volna ugyanazon az áron.

Ha igazán bátor embereket akarsz találni, keresd azokon a helyeken, a hol nincs orvos, a hol nem tudják a betegség következményeit és a hol nem gondolnak a halálra. A természet szerint az ember szilárdan tudja tűrni a szenvedést és békén hal meg. Az orvosok az ő rendeléseikkel, a filozofusok oktatásaikkal, a papok prédikáczióikkal elsilányítják a szivét és elfeledtetik vele a halni tudást.

Adjatok nekem olyan növendéket, a kinek mindezekre az emberekre nincs szüksége, mert különben visszautasítom. Nem akarom, hogy mások belekontárkodjanak a művembe, egymagam akarom fölnevelni, vagy egyáltalán nem is törődöm vele. A bölcs Locke, a ki élete egy részét az orvosi tudomány tanulmányozásával töltötte, nyomatékosan ajánlja, hogy ne adjanak a gyermeknek soha gyógyszert, sem elővigyázatból, sem könnyebb fajta rosszullétekor. Én tovább megyek és kijelentem, hogy a mint nem hivok soha orvost a magam kedvéért, nem fogok hívni Emilem kedvéért sem, hacsak az élete nincs nyilvánvaló veszélyben, mert akkor úgysem tehet vele rosszabbat, legfeljebb hogy megöli.

Tudom, hogy az orvos hasznára fogja fordítani ennek a késedelemnek az előnyét. Ha a gyermek meghal, az lesz az oka, hogy későn hívták, ha kigyógyul, ő mentette meg. Legyen hát, diadalmaskodjék az orvos, de mindenesetre csak a legvégső esetben hívjuk.

Nem tudva magát gyógyítani, tanuljon meg a gyermek -37- betegnek lenni, ez a tudomány pótolja a másikat és gyakran sokkal több sikerre vezet; ez a természet művészete. Az állat, ha beteg, csöndben szenved és veszteg marad és mégse látunk több betegeskedő állatot, mint embert. Mennyi embert ölt meg a türelmetlenség, a félelem, a nyugtalanság és mindenek fölött a gyógyszerek, holott a betegségüktől életben maradhattak volna s maga az idő meggyógyította volna őket! Azt fogják nekem mondani, hogy az állatok a természettel megegyezőbb életet élvén, kevesebb bajnak vannak alávetve, mint mi. Hiszen az életnek épen ez a módja az, a melyre növendékemet vezetni akarom s ugyanazt a hasznot fogja belőle húzni.

Az orvosi tudománynak egyetlen hasznos ága az egészségtan, de az egészségtan is nem annyira tudomány, mint inkább erény. A mértékletesség és a munka az ember két igazi orvosa: a munka fokozza az étvágyat s a mértékletesség nem engedi, hogy visszaéljen vele.

Hogy tudjuk, melyik életmód a hasznosabb az életre és az egészségre, csak azt kell tudni, milyen életmódot követnek azok a népek, melyek a legjobban érzik magukat, a legerősebbek és legtovább élnek. Ha általános érvényű megfigyelések útján nem állapíttatik meg az, hogy az orvosi tudománynyal való élés erősebb egészséget és hosszabb életet ad az embereknek; már az által is, hogy ez a tudomány nem hasznos, károssá válik, mivel czéltalanul fölemészti az időt, az embereket és a dolgokat. Nemcsak az az idő veszett el általa, melyet életünk megőrzésére fordítottunk s ezt le kell vonnunk életünkből, hanem miután ez az idő kinzásunkra fordíttatott, rosszabb a semminél, negativ mennyiség és hogy pontosan számoljunk, abból, a mi még megmarad, ugyanannyit le kell vonnunk. Az az ember, a ki tíz évig orvos nélkül él, többet él magamagának és másoknak, mint a ki harmincz évig él az orvosok áldozataképen. Miután megpróbáltam az egyiket is, a másikat is, jobban fel vagyok jogosítva, mint bárki más, ebből levonni a következtetést.

Ime az okaim, a melyeknél fogva csak erőteljes és egészséges növendéket akarok és az elveim, melyek által -38- meg akarom tartani ilyennek. Nem töltöm az időt annak hosszas bizonyításával, hogy mily hasznos a kézi munka és a testgyakorlat a vérmérséklet és az egészség megerősítsére; ezt nem vitatja senki; a hosszú élet példáit csaknem mind olyan emberekről veszszük, a kik a legtöbb testgyakorlatot végezték és a kik a legtöbb fáradságot és munkát viselték el.16) Nem fogok hosszas részletekbe belemerülni azokra a gondokra vonatkozólag sem, a melyeket erre az egy tárgyra fogok fordítani; meg fogják látni, ezek oly szükségszerüen kapcsolódnak eljárásomba, hogy elég ennek lényegét megérteni s nem lesz szükség egyéb magyarázatra.

Az élettel együtt kezdődnek a szükségletek. Az újszülöttnek szüksége van dajkára. Ha az anya teljesíteni akarja kötelességét, annál jobb; megadjuk neki az utasításokat irásban, mert ennek az előnynek is megvan az árnyoldala és kissé távolabb tartja a nevelőt gyermekétől. De el kell hinni, hogy a gyermek érdeke és a becsülés az iránt, a kire ily drága kincset rá akar bízni, figyelmessé teszi az anyát a mester utasításai iránt és biztosak lehetünk benne: mindent, a mit meg akar tenni, jobban meg fog tenni, mint más. Ha idegen dajkára van szükségünk, azon kell kezdenünk, hogy jól válaszszuk meg.

A gazdag emberek egyik nyomorúsága, hogy mindenben félrevezetik őket. Csoda-e, ha rosszul itélik meg az -39- embereket? A gazdagság rontja meg őket és igazságos megtorlásul ők érzik legelőbb, hogy az egyedüli eszköz, melyet ismernek, cserben hagyja őket. Minden rosszul van náluk csinálva, kivéve, a mit ők maguk csinálnak, ők maguk pedig jóformán semmit sem csinálnak. Ha dajka kereséséről van szó, rábízzák a szülészre. Mi következik ebből? Hogy az a legjobb dajka, a ki legtöbbet fizet neki. Én bizony nem kérek tanácsot a szülésztől Emil dajkája ügyében; gondom lesz rá, hogy magam válaszszam meg. Talán nem fogok erről olyan ékesszólón beszélni, mint egy kirurgus, de bizonyos, hogy jobbhiszemű leszek és a buzgalmam hamarabb téveszt meg, mint kapzsiságom.

A dajka megválasztása nem olyan nagy rejtelem; a szabályai ismeretesek; de nem tudom, nem kellene-e egy kissé több figyelmet fordítani ép úgy a teje korára, mint minőségére. A friss tej egészen vizes, csaknem hashajtóul kell szolgálnia, hogy az újszülött gyermek beleiben levő megsürüsödött nyálkát kitisztítsa. A tej lassankint mind sürübb lesz és kiadósabb táplálékot nyujt a gyermeknek, a ki mind erősebb lesz, úgyhogy meg tudja emészteni. Bizonyára nem hiába van, hogy a természet minden fajta nősténynek megváltoztatja sürüség dolgában a tejét a csecsemő kora szerint.

Ujszülött gyermekhez tehát olyan dajka kell, a ki nemrég szült. Ennek megvan a nehézsége, jól tudom; de a mint eltérünk a természet rendjétől, mindennek meglesz a nehézsége, ha jól akarjuk végezni. Az egyedüli kényelmes mód, ha rosszul csináljuk; ezt is szokták választani.

Olyan dajkát kellene választani, a ki lelkileg ép oly egészséges, mint testileg. A szenvedélyek mértéktelensége, épúgy, mint nedveié, megronthatja a tejét; sőt ha kizárólag a fizikumra nézünk, csak felét látjuk a tárgynak. A tej jó lehet, a dajka mégis rossz; a jó jellem ép oly fontos, mint a jó vérmérséklet. Ha bünös nőt fogadunk, nem mondom, hogy a csecsemő beszívja bűneit, de szenvedni fog általuk. Nem tartozik-e neki a tejjel együtt olyan gondoskodással, mely buzgalmat, türelmet, nyájasságot, tisztaságot kiván? Ha falánk, mértéktelen, hamarosan elrontja a tejét, ha hanyag vagy szenvedélyes, mi lesz a kényére bizott kis szerencsétlenből, -40- a ki nem tud sem védekezni, sem panaszkodni? Soha, semmi néven nevezendő jó dologra nem valók a gonoszok.

A dajka megválasztása annál fontosabb, mert a csecsemőnek rajta kívül nincs más ápolója, ép úgy, a hogy nevelőjén kívül nincs más tanítója. Ez volt a régiek szokása, a kik kevesebbet okoskodtak, de bölcsebbek voltak, mint mi. A dajka, miután fölnevelte a neméből való gyermeket, nem hagyta el többé. Ezért szerepel szindarabjainkban többnyire a dajka, mint meghitt. Lehetetlen, hogy a gyermek, a ki annyi különböző kézen megy keresztül, jól legyen nevelve. Minden változáskor titokban összehasonlításokat tesz, a melyek arra irányulnak, hogy csökkentsék tiszteletét azok iránt, a kik nevelik és ebből folyólag csökkentsék reá való hatásukat is. Ha egyszer azt kezdi gondolni, hogy vannak felnőtt emberek, a kiknek nincs több eszük, mint a gyermekeknek, oda van az öregkor minden tekintélye és el van hibázva a nevelés. A gyermek ne ismerjen más feljebbvalót, mint az apja és anyja vagy ezek hiányában dajkája és nevelője; sőt még ez a kettő is sok: de ez a megosztás kikerülhetetlen s orvoslására nem lehet egyebet tenni, mint hogy a két nembeli egyén, a ki neveli, olyan egyetértésben legyen őt illetőleg, hogy a kettő egy legyen a szemében.

A dajkának kissé kényelmesebben kell élnie, kissé táplálóbb eledelt ennie, de egyáltalán ne változtassa meg élete módját; mert a hirtelen és teljes változás, még ha rosszabbról jobbra változik is, mindig veszedelmes az egészségre és ha rendes életmódjában egészséges volt és jól érezte magát, mire való volna megváltoztatni?

A paraszt nők kevesebb húst és több zöldségfélét esznek, mint a városiak és ez az életmód kedvezőbbnek látszik nekik és gyermekeiknek, mint az ellenkezője. Ha polgári csecsemőt táplálnak, erős leveseket adnak nekik, abban a meggyőződésben, hogy a zöldség- és húsleves táplálóbbá teszi és szaporítja a tejüket. Nem vagyok egyáltalán ezen a véleményen és magam megtettem a tapasztalatot, hogy az így táplált gyermekek jobban ki vannak téve a kólikának és a gilisztának, mint mások. -41-

Ez nem is csoda, mert a rothadásban levő állati anyagok csak úgy hemzsegnek a gilisztától, a mi nem úgy van a növényi anyagokban. A tej állatnak testében fejlődik ugyan, de növényi anyag;17) ezt mutatja vegyi elemzése is; könnyen válik savvá és a nélkül, hogy illó alkálinak csak nyomát is mutatná, mint az állati anyagok, a növények módjára tömény semleges sót képez.

A növényevő nőstény állatok teje édesebb és egészségesebb, mint a húsevőké. Önmagával egynemű anyagból fejlődve jobban megőrzi természetét és kevésbbé van alávetve a rothadásnak. A mennyiség tekintetében tudjuk, hogy a lisztes táplálék több vért fejleszt, mint a hús, tehát kell, hogy több tejet is fejleszszen. Nem birom elhinni, hogy az a gyermek, a kit nem választottak el nagyon korán vagy csupán növényi ételekkel választottak el és a kinek a dajkája is csupán növényi eledellel élt, valaha is gilisztákat kaphasson.

Lehet, hogy a növényi eledelek olyan tejet adnak, a mely könnyebben megalszik, de távol legyen tőlem, hogy az aludt tejet egészségtelen tápláléknak tekintsem: egész népek, a melyek nem is élnek egyébbel, nagyon jól gyarapszanak; a felszivó szereket merő szemfényvesztésnek tartom. Vannak szervezetek, melyeknek a tej nem felel meg és akkor semmiféle felszivó szer nem teszi elviselhetőbbé, a többiek elviselik felszivó szerek nélkül is. Félnek az összefutott vagy aludt tejtől: ez bolondság, hisz tudjuk, hogy a tej mindig megalszik a gyomorban. Így válik elég erős táplálékká, hogy táplálja a gyermekeket és az állatok kölykeit; ha nem aludna meg, egyszerüen keresztül folyna rajtuk és nem táplálná őket.18) Ezerféleképen tisztíthatják a -42- tejet, használhatnak ezerféle fölszivó szert: a ki tejet eszik, sajtot emészt; ez alól nincs kivétel. A gyomor olyan alkalmas a tej megalvasztására, hogy a sajtkészítésnél borjugyomrot használnak oltónak.

Azt hiszem, hogy a helyett, hogy megváltoztatnák a dajkák rendes táplálkozását, elég, ha bővebb és jobban megválogatott táplálékot adnak nekik a maguk módja szerint. A táplálékoknak nem a természetéből folyik, hogy a soványa fölhevít; csak az elkészítésük módja teszi őket egészségtelenekké. Alakítsátok át konyhátok szabályait, ne éljetek se pörkölt, se sült hússal, a vaj, a só, a tej ne jusson a tűzre, vízben főtt zöldségteket csak akkor füszerezzétek, mikor egész forrón asztalotokra kerül; akkor a sovány táplálkozás a helyett, hogy fölhevítené a dajkát, bőséges és legjobb minőségű tejet fejleszt benne.19) Lehetséges-e, hogy ha a növényi táplálkozást elismerjük a legjobbnak a gyermekre, az állati táplálkozás jobb legyen a dajkára? Ebben ellenmondás van.

Különösen az élet első éveiben hat a levegő erősen a gyermekek szervezetére. A gyöngéd és lágy bőrbe behatol minden póruson át, erősen hat a növekvő testre, olyan benyomást tesz rá, a mely nem törlődik el. Nem vagyok azon a véleményen, hogy egy falusi nőt kiragadjanak falujából és elzárják a városban egy szobába és ott tápláltassák vele a gyermeket; jobb szeretem, hogy inkább a gyermek szivja be a falusi jó levegőt, mint a rossz városi levegőt. Új anyjának életmódja szerint fog élni, falusi házában fog lakni s ide megy utána a nevelője. Az olvasó emlékezni fog, hogy ez a nevelő nem bérelt ember; az apának a barátja. De ha ilyen jó barát nem akad, ha a gyermeknek elszállítása nem megy könnyen, ha mindaz, a mit te tanácsolsz, nem vihető keresztül, mit kell akkor tenni? kérdezik tőlem… Megmondtam már, mit tegyetek; erre nem kell tanács.

Az emberek nem arra vannak teremtve, hogy felhalmozódjanak, -43- mint a hangyaboly, hanem hogy elszórva éljenek a földön, melyet művelniök kell. Mennél jobban összezsufolódnak, annál romlottabbak lesznek. A test gyöngélkedései, ép úgy, mint a lélek bűnei az elmaradhatatlan következményei ennek a nagyon sűrű összezsúfolódásnak. Az összes állatok közt az ember az, a ki legkevésbbé tud nyájban élni. A birkák módjára összezsufolt emberek rövid idő alatt mind elpusztulnának. Az ember lélekzete halálos az embertársaira: ez ép úgy igaz szó szerint, mint képletesen.

A városok az emberi nem örvényei. Néhány nemzedék alatt a nemzetségek elpusztulnak vagy elfajzanak, meg kell őket újítani és mindig a vidék szolgáltatja ezt a megújulást. Küldjétek gyermekeiteket, hogy úgyszólván megújhodjanak és visszanyerjék a mezőkön azt az erőt, a melyet az ember elveszít a nagyon népes helyek egészségtelen levegőjében. A várandós asszonyok, ha falun vannak, hazasietnek a városba szülni: ép az ellenkezőjét kellene tenniök, kivált azoknak, a kik maguk akarják táplálni gyermekeiket. Kevésbbé bánnák meg, semmint gondolják és fajuknak megfelelőbb tartózkodási helyen a természetes kötelességekkel kapcsolatos örömök hamar elvennék a kedvüket azoktól az örömöktől, melyek amazokkal nincsenek kapcsolatban.

Mindjárt a szülés után meg kell mosni a gyermeket egy kis langyos vízben, a melybe rendszerint bort szoktak keverni. A bornak ez a hozzátétele nekem kevéssé tünik szükségesnek. Miután a természet nem alkot semmi erjedtet, nem hihető, hogy egy mesterséges folyadék használata fontos legyen teremtményeinek.

Ugyanabból az okból nem mellőzhetetlen az az óvatosság sem, hogy a vizet megmelegítik s valóban a népek sokasága a patakban vagy a tengerben mossa meg az újszülött gyermeket minden czeremónia nélkül: de a mi gyermekeink, elpuhulva születésük előtt az apák és anyák elpuhultsága miatt, a világra jöttükkor már elfajult szervezetet hoznak magukkal, úgy hogy nem szabad mindjárt kezdetben kitenni mindazoknak a próbáknak, melyek megedzik. Csak fokozatosan lehet őket eredeti erejükbe visszavezetni. Kezdjétek tehát a szokásos mód követésével és csak lassankint -44- távolodjatok el tőle. Mosdassátok gyakran a gyermekeket, tisztátalanságuk mutatja, hogy szükség van rá. Ha csak letörlik, felhorzsolódnak; de a mint megerősödnek, csökkentsétek fokonkint a víz langyosságát, míg végre télen és nyáron hideg, sőt jeges vízben mosdatjátok őket. Hogy veszélynek ne legyenek kitéve, fontos dolog, hogy ez a csökkentés lassankint menjen, fokozatosan és észrevétlenül. A pontos mérésre hőmérőt lehet használni.

A fürdésnek ezt a szokását, ha egyszer be van vezetve, nem szabad félbeszakítani s fontos dolog, hogy megtartsuk egész életünkön át. Nemcsak a tisztaság és egészség szempontjából tartom fontosnak, hanem üdvös elővigyázatnak is, hogy az idegek szövetei hajlékonyabbá váljanak, nehézség és koczkázat nélkül engedjenek a hideg és meleg különböző fokainak. Ezért szeretném, hogy későbbi korában a gyermek lassankint szokjon meg néha minden elviselhető fokú meleg vízben, néha pedig minden elviselhető fokú hideg vízben fürödni. Így, miután megszokta elviselni a víz különböző hőmérsékleteit, – a viz sürübb folyadék lévén, több ponton érinti testünket s jobban hat ránk, – majdnem érzéketlenekké lesz a levegő hőmérsékváltozásai iránt.

Attól a pillanattól fogva, hogy a gyermek a burokból kikerülve föllélegzik, nem szabad türni, hogy ujabb burkokba kerüljön, melyek még jobban összeszorítják. Szó se legyen főkötőről, fáslikról, párnákról, adjatok neki tág és nagy pólyákat, melyek összes tagjait szabadon hagyják és ne legyenek sem olyan súlyosak, hogy akadályozzák mozgásában, sem olyan melegek, hogy ne érezze tőlük a levegő benyomásait.20) Tegyétek jól kipárnázott nagy bölcsőbe,21) -45- a melyben kedvére mozoghat, veszedelem nélkül. Mikor már kezd megerősödni, hadd mászkáljon a szobában, hadd fejleszsze, nyujtóztassa ki kis tagjait, látni fogjátok, hogy napról-napra megerősödik. Hasonlítsátok aztán össze ugyanolyan korú jól bebugyolált gyermekkel s csodálkozni fogtok, mekkora különbség van a haladásukban.22)

El kell készülve lennünk a dajkák részéről a heves ellenzésre, mert nekik a jól összekötözött gyermek kevesebb vesződséget szerez, mint az, a kire szüntelenül vigyázni kell. Aztán meg ha ruhája nyitva van, a piszkossága feltünőbb lesz s így gyakrabban kell tisztogatni. Végül a szokás oly argumentum, melyet a minden rendű nép megelégedésére némely országban sohasem lehet megczáfolni.

A dajkával nem kell vitába bocsátkozni; meg kell neki parancsolni és utána nézni, megteszi-e és nem szabad semmit sem elmulasztani, a mivel meg lehet könnyebbíteni azt a gondoskodást, a melyet előírtunk. Miért ne vennél benne -46- magad is részt? A szokásos táplálásban, a mikor csak a fizikumot tekintik, beérik azzal, ha a gyermek élve marad és nem pusztul el, a többi mellékes. Itt azonban, mikor a nevelés az élettel együtt kezdődik meg, a gyermek már születésekor tanítványa nem a nevelőnek, hanem a természetnek. A nevelőnek nincs egyéb dolga, mint tanulmányozni ezt az első mestert és megakadályozni, hogy gondoskodását keresztezzék. Felügyel a növendékre, megfigyeli, utána jár, éberen kilesi gyönge értelmének első felvillanását, mint a hogy az első negyed közeledtekor lesik a hold fölkelését.

Tanulásra képeseknek születünk, de nem tudunk s nem ismerünk semmit. A lélek, tökéletlen és félig kifejlődött szervekhez lánczolva, nincs még tudatában saját létének. Az újszülött gyermek mozdulatai, kiáltásai merőben mechanikai effektusok, a tudattól és akarattól függetlenek.

Tegyük föl, hogy egy gyermeknek már születésekor megvolna a meglett ember növése és ereje, hogy úgyszólván teljes fegyverzetben lépne ki anyja méhéből, a hogy Pallas lépett ki Jupiter homlokából; ez a felnőtt gyermek tökéletes buta volna, automata, mozdulatlan és csaknem érzéketlen kőbálvány; nem látna semmit, nem hallana semmit, nem ismerne fel senkit, nem tudná a szemét arra fordítani, a mit látnia kell: nemcsak hogy nem venne észre semmi önmagán kívül eső tárgyat, még kapcsolatba se hozná azzal az érzékszervvel, a melylyel észre kellene vennie; a szinek nem tünnének a szemébe, a hangok nem ütnék meg a fülét, a testek, melyeket megérint, nem érintkeznének az övével, nem is tudná, hogy van teste; kezeinek érintése az agyában történnék, minden érzéklet egy pontban egyesülne, csak a közös sensoriuma léteznék; csak egy fogalma lenne, a melyet tud, az én, erre vezetné vissza minden érzékletét és ez a fogalom, jobban mondva ez az érzés volna az egyetlen dolog, a mivel többje volna a rendes gyermeknél.

Ez a hirtelen készült ember fel se tudna állni lábaira; hosszú időbe telnék, a míg megtanulná fenntartani egyensúlyát, talán kisérletet se tenne rá s ezt a nagy, erős, tagbaszakadt -47- testet egy helyben maradva látnók mint valami követ, vagy ődöngve és vánszorogva, mint egy fiatal kutyát.

Érezné a szükségletek kellemetlenségét, a nélkül, hogy tudná, mire van szüksége és a nélkül, hogy csak sejtené is kielégítésük módját. Nincs semmiféle oly közvetlen közlekedés a gyomor és a karok és lábak izmai között, a mely, még ha körül volna is halmozva tápszerekkel, csak egy lépést is tétetne vele, hogy közeledjék hozzájuk vagy kinyujtsa kezét, hogy hozzájuk nyúljon. Miután a teste teljesen ki volna nőve, tagjai teljesen ki volnának fejlődve, következőleg nem volnának meg benne a gyermeknek sem nyugtalanságai, sem folytonos mozgolódása, – meghalhatna éhen, mielőtt meg tudna mozdulni, hogy megkeresse táplálékát. Csak egy kicsit kell gondolkozni ismereteink rendjéről és haladásáról és lehetetlen tagadni, hogy körülbelül ilyen volt az ember tudatlanságának és butaságának természetes kora, mielőtt tapasztalatból vagy a hozzá hasonlóktól megtanult egyet-mást.

Ismerjük vagy ismerhetjük tehát azt az első pontot, a honnan mindegyikünk elindul, hogy eljusson a tudás közös fokához; de ki ismeri a másik végletet? Mindenki többé-kevésbbé elméje, izlése, szükségletei, tehetségei, buzgalma vagy az alkalmak szerint halad, melyek nyilnak neki. Nem tudok róla, hogy valaha is akadt volna olyan vakmerő filozófus, a ki azt merte volna mondani: ime, a végpont, a meddig az ember el tud jutni és melyen túl nem juthat soha. Nem tudjuk, mivé enged lenni a természetünk, senki közülünk nem mérte fel a távolságot, a mely egy ember és egy másik ember közt lehet. Hol az az alacsony lélek, melyet ez az eszme nem lelkesített soha és a mely nem mondja néha magának nagybüszkén: mennyit meghaladtam már! mennyit elérhetek még! mért jutna embertársam tovább, mint én?

Ismétlem, az ember nevelése születésekor kezdődik; mielőtt beszélni tudna, mielőtt eszmélne, máris tanul. A tapasztalás előtte jár a tanulásnak; abban a pillanatban, mikor megismeri dajkáját, már sokat tanult. Csodálkoznánk a legfaragatlanabb ember ismeretein, ha végig kisérnők haladását -48- attól a pillanattól fogva, a mikor született, addig, a míg eljutott. Ha az összes emberi tudást két részre osztanók s az egyik az volna, a mely közös minden emberrel, a másik, a mely csak a tudósoké, az utóbbi nagyon kicsi volna az előbbihez képest. De a megszerzett általános ismereteket nem veszszük számba, mert csak úgy szerezzük, a nélkül, hogy gondolnánk rájuk és pedig az ész kora előtt; másrészt a tudás csakis a különbözőségek révén vevődik észre s a közös mennyiségek, akár az algebrai egyenletekben, nem jönnek számításba.

Még az állatok is sokat tanulnak. Vannak érzékeik, meg kell tanulniok hasznukat venni; vannak szükségleteik, meg kell tanulniok gondoskodni róluk; meg kell hogy tanuljanak enni, járni, repülni. A négylábuak, melyek lábra állnak születésüktől fogva, azért még nem tudnak járni; első lépéseiken meglátszik, hogy bizonytalan kisérletek. A kalitkájából kiszabadult kanári madár nem tud repülni, mert még sohasem repült. Eleven és érző lényekre nézve minden tanítás. Ha a növények helyüket tudnák változtatni, érzékeiknek is kellene lenniök és ismereteket kellene szerezniök, különben a fajtájuk hamarosan kiveszne.

A gyermek első érzékletei merőben érzésbeli benyomások; csak az élvezetet vagy a fájdalmat tudja észrevenni. Nem tudván sem járni, sem fogni, hosszú időre van szüksége, hogy lassanként megalkossa magának azokat az érzéki képzeteket, melyek a rajta kívül levő tárgyakat észrevétetik vele; de míg ezalatt ezek a tárgyak kiterjeszkednek, úgyszólván szeme láttára eltávolodnak s dimenziókat és formákat öltenek számára, az érzésbeli képzetek ismétlődése kezdi őt alávetni a szokás uralma alá; látjuk, hogy szemét folyton a fény felé fordítja és ha a fény oldalról jön, öntudatlanul abba az irányba fordul, úgy, hogy gondot kell rá fordítani, hogy arczát a nap felé fordítsa, hogy kancsallá ne váljon vagy meg ne szokjon keresztbe nézni. Hozzá kell hogy szokjanak idejében a sötétséghez is, különben sírnak és kiabálnak, ha egyszerre sötétben találják magukat. A táplálékra és az álomra, ha ideje pontosan ki van mérve, ugyanazokban az időközökben lesz szükségük s csakhamar -49- a kivánság nem a szükségből, hanem a szokásból folyik, vagyis jobban mondva a szokás új szükségletet csatol a természetadta szükséglethez, – épen ennek kell elejébe vágni.

Az egyedüli szokás, melyet meg lehet engedni, hogy a gyermek fölvegyen, az, hogy ne vegyen föl semmilyen szokást. Nem kell az egyik karon többször vinni, mint a másikon, nem kell hozzászoktatni, hogy egyik kezét gyakrabban nyújtsa, mint a másikat vagy az egyiket többször használja, hogy mindig ugyanabban az órában akarjon enni, aludni, mozogni, hogy ne tudjon sem éjjel, sem nappal egyedül maradni. Eleve elő kell készíteni számára a szabadság uralmát és erőinek szabad használatát, meghagyva testének a természetes szokást, abba a helyzetbe hozva őt, hogy mindig a maga ura lehessen és mindenkor megtegye a maga akaratát, a mint van akarata.

A mint a gyermek elkezdi megkülönböztetni a tárgyakat, fontos dolog megválogatni, hogy mit mutassunk meg neki. Természetesen minden új tárgy érdekli az embert. Oly gyöngének érzi magát, hogy fél mindentől, a mit nem ismer: az a megszokás, hogy új tárgyakat lásson a nélkül, hogy felizgassák, eloszlatja ezt a félelmet. Az olyan tiszta házakban nevelt gyermekek, a hol nem tűrik a pókot, félnek a póktól s ez a félelem megmarad bennük még akkor is, ha felnőnek. Sohasem láttam parasztot, sem férfit, sem asszonyt, sem gyermeket, a ki félt a póktól.

Mért ne kezdődnék a gyermek nevelése, mielőtt beszél és ért, mikor már a neki megmutatott tárgyak kiválogatása is alkalmas arra, hogy félénkké vagy bátorrá tegye? Azt akarom, hogy szoktassák hozzá új dolgok, csunya, utálatos, bizarr állatok látásához, de lassanként, távolról, addig, a míg meg nem szokja, hogy látva, hogy mások hozzájuk nyúlnak, hozzájuk merjen nyúlni maga is. Ha gyermekkorától fogva rémület nélkül látott békákat, kigyókat, rákokat, felnőve borzalom nélkül fog nézni akármiféle állatot. A ki mindennap látja, annak számára nem borzalmas semmi tárgy.

Minden gyermek fél az álarczosoktól. Én azon kezdem, -50- hogy Emilnek kellemes formájú álarczot mutatok, aztán valaki a szeme láttára arczára ölti ezt az álarczot, elkezdek rajta nevetni, mindenki nevet rajta, a gyermek is nevet, mint a többiek. Lassan-lassan hozzászoktatom kevésbbé kellemes álarczokhoz és végül a förtelmes figurákhoz. Ha jól csináltam ezt fokról-fokra, eszébe sem jut az utolsótól megijedni, nevetni fog rajta, mint az előbbin. Attól fogva nem félek, hogy meg lehessen rémíteni álarczokkal.

Mikor a kis Astyanax, Andromache és Hektor bucsujában megrémülve az apja sisakjáról lecsüngő forgótól, nem ismeri meg apját, sírva veti magát dajkája keblére és könnyekkel vegyes mosolyra indítja anyját, – mit kell tenni ennek a rémületnek a meggyógyítására? Szó szerint azt, a mit Hektor tesz: letenni a sisakot a földre és aztán megcsókolni a gyermeket. Nyugalmasabb pillanatban nem állanánk meg ennél, odalépnénk a sisakhoz, játszanánk a tollakkal, kezébe adnók a gyermeknek, végül a dajka fogná a sisakot s nevetve föltenné a maga fejére, ha ugyan egy női kéz hozzá merne nyúlni Hektor fegyverzetéhez.

Ha arról van szó, hogy lövőfegyver dörrenéséhez kell szoktatni Emilt, előbb elsütném egy pisztolyban a gyujtóport. Ez a hirtelen és ellobbanó láng, a fénynek ez a fajtája örömet szerez neki. Ekkor több puskaporral ismétlem ugyanazt, lassankint egy kis töltést teszek a pisztolyba fojtás nélkül, majd valamivel nagyobbat: végül hozzászoktatom a puskalövéshez, mozsarakhoz, ágyúkhoz, a legszörnyűbb dörrenésekhez.

Észrevettem, hogy a gyermekek ritkán félnek a mennydörgéstől, legalább ha a dörrenések nem nagyon hevesek és nem sértik igazán a hallóérzéket; máskülönben ez a félelem csak akkor jön rájuk, mikor megtudták, hogy a mennydörgés olykor sebesít vagy öl is. Ha az ész elkezdi őket rémíteni, hadd nyugtassa meg a megszokás. Lassú és tervszerű fokozással az embert és a gyermeket minden félelemtől mentessé lehet tenni.

Az élet kezdetén, mikor az emlékezet és a képzelet még tétlen, a gyermek csak arra figyel, a mi épen hat az érzékeire; az érzékletei lévén ismereteinek első anyaga, -51- ezeket megfelelő rendben nyujtani nekik annyit tesz, mint előkészíteni emlékezetét, hogy egy napon ugyanolyan rendben adja át az érzékleteket értelmének; de miután csak érzékleteire figyel, kezdetben elég megmutatni neki világosan a kapcsolatot ezek közt az érzékletek és a tárgyak között, melyek azokat előidézik. Mindent meg akar érinteni, mindent meg akar fogni; nem szabad ellenkezni ezzel a nyugtalanságával, ez nagyon szükséges leczkével szolgál neki. Úgy tanulja meg érezni a meleget, a hideget, a keménységet, a lágyságot, a testek súlyát és könnyűségét, megítélni nagyságukat, alakjukat és minden érzékeinkkel felfogható tulajdonságukat, ha megnézegeti, megtapogatja,23) meghallgatja őket, mindenek felett ha összehasonlítja a látási képzetet a tapintási képzettel és szemével értékeli meg azt a benyomást, a melyet újjaira tesznek.

Csak mozgás utján tanuljuk meg, hogy vannak olyan tárgyak, melyek nem tartoznak énünkhöz és csak saját mozgásunk által szerezzük meg a kiterjedés fogalmát. A gyermek, mert ez a fogalom nincs meg benne, azért nyújtja ki ép úgy a kezét, ha olyan tárgyat akar megragadni, a mely közvetlen közelében van, mint azt a tárgyat, a mely száz lépésnyire van tőle. Ez a mozdulat úgy tünik fel, mint az uralkodás jele, mint parancs, melyet a tárgynak ad, hogy közeledjék vagy hogy hozzátok közelebb hozzája, pedig erről szó sincs, csak épen hogy ugyanazokat a tárgyakat, melyeket kezdetben agyában, aztán szemében látott, most karjai végén látja és nem is tud elképzelni csak olyan kiterjedést, melyet el tud érni. Legyen gondotok rá, hogy gyakran járjanak vele, hordozzátok egyik helyről a másikra, éreztessék vele a helyváltozást, hogy megtanulja megítélni a távolságokat. Mikor elkezdi ismerni őket, akkor változtatni kell a módszeren és csak úgy vinni ide vagy oda, a -52- hogy nektek tetszik és nem a hogy neki tetszik, mert mihelyt nem vezetik már félre az érzékei, erőlködésének megváltozik az oka. Ez a változás figyelemreméltó és magyarázatot kíván.

A szükséglet kellemetlen érzése jelek utján nyilvánul, mikor másnak segítségére van szükség, hogy kielégíthesse. Innen ered a gyermekek sírása; sokat sírnak; ennek úgy is kell lenni. Miután minden érzékletük affektiv természetű, ha ezek kellemesek, csöndben élvezik őket, ha ellenben kellemetlenek, a maguk nyelvén mondják ki ezt és megkönnyebbülést kívánnak. A míg tehát ébren van a gyermek, alig tud megmaradni közömbös állapotban; alszik vagy fel van indulva.

Minden nyelvünk mesterség terméke. Sokáig kutatták, van-e természetes és minden emberrel közös nyelv: kétségkívül van és pedig az, a melyet a gyermekek beszélnek, mielőtt beszélni tudnának. Ez a nyelv nem artikulált, de hangsúlya van, hangzatos és érthető. A mi nyelvünk használata elhanyagoltatta velünk, annyira, hogy egészen el is felejtettük. Tanulmányozzuk a gyermekeket és hamarosan megtanuljuk tőlük ezt a nyelvet újra. A dajkák a mestereink ebben a nyelvben, megértenek mindent, a mit növendékeik mondanak, felelnek nekik, egész helyes értelmű párbeszédeket folytatnak velük és bár ejtenek is ki szavakat, ezek a szavak teljesen haszontalanok; a gyermek nem a szavak értelmét érti meg, hanem a hangsúlyt, a mely kíséri.

A hangnak ehhez a nyelvéhez járul a mozdulaté, a mely nem kevésbbé energikus. Ezt a mozdulatot a gyermek nem gyönge kezecskéjével teszi, hanem az arczával. Csodálatos, hogy ezekben a tökéletlenül formált fiziognomiákban máris mennyi a kifejezés; arczvonásaik egyik pillanatról a másikra felfoghatatlan hirtelenséggel változnak: látjátok rajtuk a mosolyt, a vágyat, a rémületet megszületni és eltűnni mint megannyi villámot; azt hinnétek, minden pillanatban más arczot láttok. Bizonyára mozgékonyabbak az arczizmaik, mint nekünk. Viszont azonban bágyadt szemük nem mond csaknem semmit. Ilyen kell is hogy legyen a jelbeszédük olyan korban, mikor csak testi szükségleteik -53- vannak; az érzékletek kifejezése az arcz-fintorításokban van, az érzések kifejezése a tekintetben.

Mivel az ember első állapota nyomoruság és gyöngeség, első hangjai panasz és sírás. A gyermek érzi szükségleteit és nem tudja őket kielégíteni, más segítségeért könyörög kiáltozásával; ha éhes vagy szomjas, sír; ha nagyon hideg van vagy nagyon meleg van, sír, ha mozgásra van szüksége és nyugalomban tartják, sír, ha aludni akar és nem hagyják békében, sír. Mennél kevésbbé függ az élete módja önmagától, annál gyakrabban kívánja, hogy megváltoztassák. Csak egy nyelve van, mert hogy úgy mondjuk, csak egy módja van számára a rosszullétnek: szervei tökéletlenségénél fogva nem különbözteti meg azok különböző benyomásait; minden baj csak egy érzését váltja ki belőle a fájdalomnak.

Ebből a sírásból, melyet oly kevéssé figyelemreméltónak gondolnánk, születik meg az embernek első viszonya mind ahhoz, a mi körülveszi: ebben kovácsolódik az első szeme annak a láncznak, melyből a társadalmi rend formáltatott.

Mikor a gyermek sír, rosszul érzi magát, van valami szükséglete, melyet nem tud kielégíteni: megvizsgáljuk, megkeressük ezt a szükségletet, megtaláljuk, kielégítjük. Ha nem találjuk meg vagy nem birjuk kielégíteni, sírása folytatódik s az embert boszantja: hízelgünk a gyermeknek, hogy hallgasson, ringatjuk, éneklünk neki, hogy elaludjék; ha makacskodik, elvesztjük a türelmünket, megfenyegetjük; durva dajkák néha meg is ütik. Ime, mily különös leczkék élete küszöbén.

Sohasem fogom elfelejteni, hogy láttam egyszer, a mint egy ily kellemetlen síró gyermeket megvert a dajkája. Azonnal elhallgatott: azt hittem, megijedt. Azt mondtam magamban: ebből szolgai lélek lesz, melytől mindent csak szigorusággal lehet megkapni. Tévedtem; a szerencsétlen fuldoklott a haragtól, elállott a lélekzete, láttam, a mint lilaszínűre vált. Egy pillanat mulva éles kiáltás jött, minden jele a bosszúságnak, a haragnak, a gyermeki kétségbeesésnek benne volt akczentusában. Attól féltem, belepusztul ebbe az izgatottságba. Ha kételkedtem volna, hogy a jogos -54- és jogtalan érzése veleszületett az emberi szívvel, ez a példa meggyőzött volna. Biztos vagyok benne, hogy ha véletlenül égő parázs esett volna ennek a gyermeknek a kezére, kevésbbé lett volna érzékeny, mint erre az elég gyönge ütésre, mely azonban a megbántás nyilvánvaló szándékával érte.

A gyermeknek ez a hajlandósága az ingerültségre, a dühre, a haragra rendkívüli gondosságot kíván. Boerhave azt gondolja, hogy a gyermek betegségei legtöbbnyire görcsös természetűek, mert a fejük aránylagosan nagyobb lévén és az idegrendszer kiterjedtebb, mint a felnőttekké, az idegeik fogékonyabbak az izgalmakra. Távolítsátok el tőlük a legnagyobb gonddal azokat a cselédeket, a kik ingerlik, izgatják, türelmetlenné teszik őket; ezek százszor veszedelmesebbek és végzetesebbek rájuk nézve, mint a levegő és az évszakok okozta bajok. A míg a gyermek csak a dolgokban talál ellenállást és nem az akaratokban, nem válik sem lázadóvá, sem dühössé s jobb egészségben marad. Ez egyik oka annak, a miért a nép gyermekei, sza badabbak, függetlenebbek lévén, rendszerint kevésbbé betegesek, kevésbbé kényesek s erőteljesebbek, mint azok, a kiket, azt hiszik, jobban nevelnek, a mikor szüntelenül ellenükre tesznek; de mindig arra kell gondolni, hogy két különböző dolog: engedelmeskedni nekik és nem szállni velük szembe.

A gyermek első könnye könyörgés: ha nem vigyázunk vele, hamar parancscsá lehet; azon kezdi, hogy segítséget kíván s azon végzi, hogy szolgáltatja magát. Így épen gyöngeségéből, a melyből kezdetben függésének érzése fakad, születik meg aztán a zsarnokság és uralkodás eszméje, de ez az eszme nem annyira az ő szükségletéből kelt levén, mint a mi szolgálatainkból, itt kezdik éreztetni magukat azok az erkölcsi hatások, melyeknek közvetlen oka nem a természetben rejlik; ebből láthatni, hogy már attól az első kortól fogva miért oly fontos kitalálni azt a titkos szándékot, a mely a taglejtést vagy a kiáltást diktálja.

Mikor a gyermek erőlködve kinyújtja karját a nélkül, hogy mondana valamit, azt hiszi, eléri a tárgyat, mert nem tudja megítélni a távolságot; tévedésben van: de ha panaszkodik -55- és sír, mialatt a kezét kinyújtja, már nem téved a távolságot illetőleg, hanem parancsolja a tárgynak, hogy közeledjék hozzá vagy a környezetében levőknek, hogy hozzák oda neki. Az első esetben vigyétek oda a tárgyhoz, lassan és apró lépésekkel; a másik esetben tegyetek úgy, mintha nem hallanátok s mennél jobban sír, annál kevésbbé kell rá hallgatni. Fontos dolog hozzászoktatni idején, hogy ne parancsolgasson sem az embereknek, mert nem uruk, sem a tárgyaknak, mert azok nem hallják. Így mikor egy gyermek kíván valamit, a mit lát és a mit oda akarunk neki adni, jobb a gyermeket vinni oda a tárgyhoz, mint a tárgyat a gyermekhez: ebből az eljárásból olyan következtetést von le, a mely korának megfelel és nincs más mód, hogy erre rávezessük.

Saint-Pierre abbé az embereket nagy gyermekeknek nevezi, viszont a gyermekeket apró embereknek lehet nevezni. Ezeknek az állításoknak megvan az igazsága mint mondásoknak, mint elvek megvilágításra szorulnak. De mikor Hobbes a gonosztevőt nagyerejű gyermeknek nevezi, ellenmondással teljes dolgot mond. Minden gonoszság a gyöngeségből folyik; a gyermek csak azért gonosz, mert gyönge; tegyétek erőssé és jó lesz: a ki mindent meg tudna győzni, nem tenne soha rosszat. A mindenható istenség attributumai közül a jóság az, a mely nélkül legkevésbbé lehet elképzelni. Mindazok a népek, melyek két princzipiumot fogtak fel, a rosszat mindig alantasabbnak tekintették a jónál; e nélkül képtelen lett volna a föltevésük. Lásd alább a savoyai vikárius hitvallomását.

Csak az ész tanít meg a jó és rossz felismerésére. A lelkiismeret, a mely az egyiknek szeretetére s a másiknak gyülöletére tanít, ámbár független az észtől, nem fejlődhetik ki nélküle. Az ész kora előtt csak úgy teszszük a jót és a rosszat, a nélkül, hogy ismernők és nincs semmi erkölcsiség cselekvéseinkben, ha néha megvan is mások velünk kapcsolatban álló cselekedeteiről való érzésünkben. A gyermek mindent ki akar forgatni rendjéből, a mit lát, úgy fogja meg a madarat, mintha követ fogna és megfojtja a nélkül, hogy tudná, mit csinál. -56-

Miért van ez? A filozófia igyekszik megtalálni az okot a természetes bűnökben, a gőgben, az uralkodás vágyában, az önszeretetben, az emberi gonoszságban: hozzátehetné, hogy a gyermeket gyöngeségének érzése teszi erőszakosságra vágyóvá, hogy magamagát meggyőzze saját hatalmáról. De nézzétek ezt a gyönge és megtört aggastyánt, a kit az élet körforgása a gyermek gyöngeségéhez vezetett vissza; nemcsak hogy mozdulatlan és nyugodt marad, hanem azt is akarja, hogy minden úgy maradjon körülötte, a legkisebb változás megzavarja és nyugtalanítja, azt szeretné, ha általános nyugalom uralkodnék. Hogyan vezetne ugyanaz a tehetetlenség ugyanazokkal a szenvedélyekkel párosodva ily különböző eredményekre a két életkorban, ha az első ok nem változott volna meg? És hol keressük az okoknak ezt a különbözőségét, ha nem a két egyén fizikai állapotában? A tevékenységi ösztön, mely közös mind a kettővel, az egyikben fejlődik, a másikban tünőben van; az egyik formálódik, a másik pusztul; az egyik az életre irányul, a másik a halálra. A hanyatló tevékenység összpontosul az aggastyán szívében; a gyermekében túlárad és kifelé törekszik, hogy úgy mondjam, elég életet érez magában, hogy föléleszszen mindent, a mi körülveszi. Hogy mit tesz és mit nem tesz, az nem fontos, elég hogy megváltoztatja a dolgok állapotát; már pedig, minden változás tevékenység. Ha több hajlandósága van a rombolásra, ez nem gonoszságból van, hanem azért, mert az alkotó tevékenység mindig lassú, az pedig, a mely rombol, gyorsabb lévén, jobban megfelel elevenségének.

A természet Alkotója ugyanakkor, mikor ezt a tevékenységi ösztönt oltja bele a gyermekbe, gondoskodik arról is, hogy keveset ártson, kevés erőt adva neki gyakorlására. De a mint úgy tekintheti az embereket, a kik környezik, mint gépezeteket, melyeket kedve szerint hozhat mozgásba, fel is használja őket, hogy hajlamát kövesse és ezzel segítsen saját gyöngeségén. Így lett a gyermek alkalmatlan, zsarnokoskodó, akaratos, gonosz, fékezhetetlen: ez az eredmény nem az uralkodás természetes szelleméből folyik, hanem beleoltja az uralkodás vágyát, mert nem sok tapasztalat kell hozzá, hogy a gyermek rájöjjön, mennyire kellemes -57- dolog másnak a keze által cselekedni s csak épen megmozdítani a nyelvét, hogy az egész világ mozgásba jöjjön.

Felnövekedve erőt szerzünk, kevésbbé nyugtalanok leszünk, mind jobban bezárkózunk önmagunkba. A lélek és test úgyszólván egyensúlyba jön és a természet már csak a fentartásunkra szükséges mozgást kívánja tőlünk. De a parancsolás vágya nem szűnik meg a szükséglettel, a mely fölkeltette; az uralkodás növeli az önszeretetet és hízeleg neki, a megszokás megerősíti: így következik a szeszély a szükségletre, így verik első gyökereiket az előitélet és a képzelődés.

Ha az alapokot egyszer felismertük, világosan látjuk a pontot, a melyen elhagyjuk a természet útját: lássuk, mit kell tenni, hogy megmaradjunk rajta.

A gyermeknek nem hogy fölösleges ereje volna, hanem még elegendő sincs mindarra, a mit a természet kíván tőle; engedni kell, hogy felhasználja minden erejét, a mit a természet adott neki és a mivel nem tud visszaélni. Ez az első alaptétel.

Segíteni kell és kipótolni, a mije hiányzik, akár élelem, akár erő dolgában, a fizikai szükségleteket illetőleg. Ez a második alaptétel.

A segítségben, melyben részesítjük, egyedül a valódi haszonra kell szorítkozni, a nélkül, hogy valamit is engednénk szeszélyének vagy esztelen kívánságának; mert a szeszély nem kínozza, ha nem keltettük fel, miután nem a természetből folyik. Ez a harmadik alaptétel.

Gondosan tanulmányozni kell a gyermek nyelvét és jeleit, hogy abban a korban, mikor nem tud színlelni, megkülönböztethessük azokat a kívánságait, melyek közvetlenül a természetből és a melyek a képzelődésből folynak. Ez a negyedik alaptétel.

Ezeknek a szabályoknak a szelleme az, hogy több igazi szabadságot kell engedni a gyermeknek és kevesebb uralkodást, hogy többet tegyen maga és kevesebbet követeljen másoktól. Így idején hozzászokva, hogy kívánságait erejük szerint korlátozzák, kevésbbé fogja érezni annak nélkülözését, a mi nem lesz hatalmában. -58-

Ime egy új és nagyon fontos ok arra, hogy a gyermek testét és tagjait teljesen szabadon engedjük, egyedül azzal az óvatossággal, hogy távol tartsuk az elesés veszedelmétől s eltávolítsunk keze ügyéből mindent, a mi megsértheti.

Az a gyermek, a kinek teste és karja szabad, okvetlenül kevesebbet sír, mint a pólyába kötözött gyermek. A ki csak a fizikai szükségleteket ismeri, csak akkor sír, ha szenved és ez igen nagy előny: mert akkor pontosan tudjuk, mikor van szüksége segítségre és nem kell késlekednünk egy pillanatig sem, hogy ha lehet, megadjuk neki. De ha nem tudunk könnyíteni rajta, maradjunk veszteg, a nélkül, hogy csitítgatnók; a kedveskedés nem gyógyítja meg a kólikáját; különben majd máskor is eszébe jut, mit kell tennie, hogy kedvében járjanak és ha egyszer látja, hogy az ő kedve szerint foglalkozunk vele, akkor zsarnokunkká válik és mindennek vége.

Ha a gyermek kevésbbé van akadályozva mozgásában, kevesebbet sír; kevésbbé lévén alkalmatlan a sírása, kevesebbet vesződünk az elhallgattatásával; ha ritkábban fenyegetik és hízelegnek neki, nem lesz olyan félénk és akaratos és jobban megmarad természetes állapotában. Nem annyira attól kap a gyermek sérvet, ha sírni hagyják, mint inkább attól, ha nagyon igyekeznek elhallgattatni és én azt tapasztaltam, hogy a leginkább elhanyagolt gyermekek kevésbbé vannak kitéve a sérvnek, mint a többiek. Távol legyen tőlem, hogy azért azt akarjam, hogy hanyagolják el őket, ellenkezőleg fontos dolog, hogy megelőzzük kivánságaikat és ne sírásuk által figyelmeztettessük magunkat szükségleteikre. De ép oly kevéssé akarom, hogy a gondozás, melyben részesítik őket, félreértésből származzék. Mért ne sírnának, mikor látják, hogy a sírásuk mindenre jó? Megismerve az árat, melyet hallgatásukért kapnak, óvakodnak attól, hogy elpazarolják. Végül aztán oly nagy értéket adnak neki, hogy meg se lehet fizetni s így esik meg aztán, hogy ha hasztalan sír, addig erőlködik, a míg kimerül és agyonsírja magát.

A gyermek hosszas sírása, ha nincs sem megkötözve, se nem beteg és ha nincs híja semmiben, csak megszokás -59- és önfejűség. Nem a természet műve, hanem a dajkáé, a ki nem tudva türni az alkalmatlanságot, megsokszorozza, nem gondolva rá, hogy ha ma elhallgattatja a gyermeket, holnap annál jobban fog sírni.

Az egyedüli mód, segíteni ezen a szokáson vagy megelőzni, ha nem ügyelünk rá. Senki sem szeret hasztalanul vesződni, még a gyermek sem. Kísérleteiben makacs szokott lenni, de ha több állhatatosság van bennetek, mint benne önfejűség, abbahagyja és sohasem kezdi rá újra. Így lehet megkímélni könnyeit és hozzászoktatni, hogy csak akkor ontsa, ha a fájdalom kényszeríti.

Egyébiránt ha szeszélyből vagy makacsságból sír a gyermek, biztos módszer elhallgattására, ha elszórakoztatjuk valami kellemes vagy meglepő tárgy mutogatásával, a mely elfeledteti vele, hogy sírni akart. A legtöbb dajka nagyon jól ért ehhez a mesterséghez és ez jól alkalmazva nagyon hasznos is, de a legnagyobb fontosságú az, hogy a gyermek ne vegye észre a szándékot, hogy el akarják vonni a figyelmét és hogy elmulasson a nélkül, hogy azt hinné, törődnek vele: ebben azonban minden dajka ügyetlen.

Túlságos korán szokták a gyermekeket elválasztani. Az időpontot, a mikor el kell őket választani, jelzi a fogak kiütközése s ez a fogzás rendszerint kínos és fájdalmas. Gépies ösztönből a gyermek ilyenkor gyakran a szájába vesz mindent, a mi a kezébe akad, hogy majszolja. Meg lehet a dolgot könnyíteni, ha csörgőül valami kemény tárgyat adnak neki, például elefántcsontot vagy fémsimítót. Azt hiszem, ebben tévednek. A kemény tárgyak, ha a gyermek inyéhez szorítja, a helyett, hogy meglágyítanák, inkább megkérgesítik, keménynyé teszik, nehezebbé és fájdalmasabbá teszik a fogak áttörését. Vegyük mindig az ösztönt például. Nincs arra eset, hogy fiatal kutyák növő fogaikat kavicson, vason vagy csontokon gyakorolják, hanem fán, bőrön, rongyokon, puha anyagokon, melyek engednek s a melyekbe a fog benyomulhat.

Nem tudunk már semmiben sem egyszerűek lenni, még a gyermekek körül sem. Ezüst, arany, koráll, köszörült kristály csengők, mindenféle árú és fajtájú csörgők: milyen -60- haszontalan és veszedelmes szerszámok! Semmi ilyesfélét. Se csengő, se csörgő; kicsi faágak gyümölcseikkel és leveleikkel, egy mákfej, a melyben hallani lehet a magvak zörgését, egy darab édesfa, a melyet szopogathat és rágcsálhat, ép úgy elmulattatják, mint azok a pompás csecsebecsék és nincs meg az a hibájuk, hogy már születésétől fogva hozzászoktassák a fényűzéshez.

Azt már belátták, hogy a pép nem nagyon egészséges eledel. A forralt tej és nyers liszt sok kellemetlenséget okoz és rosszul esik gyomrunknak. A pépben a liszt nincs annyira megfőlve, mint a kenyérben és ezenfelül nem is kelt meg; a kenyérleves és a rizspép alkalmasabbnak látszik. Ha már mindenáron pépet akarunk adni, jó a lisztet előbb kissé megpörkölni. Az én házamban az ilyen pörkölt lisztből nagyon jóízű és egészséges levest készítenek. Húsleves és zöldségleves közepes eledel, a melyet lehetőleg ritkán kell használni. Fontos dolog, hogy a gyermek kezdettől fogva hozzászokjon a rágáshoz; ez az igazi módja a fogzás megkönnyebbítésének és mikor elkezd a gyermek nyelni, az eledellel keveredő nyálka megkönnyíti az emésztést.

Kezdetben tehát aszalt gyümölcsöt és kenyérhajat rágcsáltatunk a gyermekkel. Játékszerül kis kenyérszeleteket vagy a piemonti kenyérhez hasonló kétszersültet adnék neki, a melyet hazájában grisse-nek neveznek. Ezt a kenyeret addig lágyítaná a szájában, a míg végre lenyelne belőle egy keveset: a foga egyszerre csak kiütköznék és a gyermek elválasztódnék, mielőtt észrevenné az ember. A parasztoknak rendszerint nagyon jó a gyomruk és nem sokkal több teketóriával választják el őket.

A gyermek születésétől fogva hall beszélni; beszélnek neki nemcsak mielőtt meg tudná érteni, a mit mondanak, hanem mielőtt vissza tudná adni a hangokat, a melyeket hall. Még merev hangja csak lassankint alkalmazkodik a hangok utánzásához, melyeket diktálnak neki és még az sem bizonyos, hogy ezek a hangok kezdettől fogva oly világosan érik-e a fülét, mint a miénket. Nem helytelenítem, hogy a dajka énekkel és nagyon vidám és nagyon változatos dallamokkal mulattassa; de nem helyeslem, hogy -61- szüntelenül elkábítsa a haszontalan szavak tömegével, a melyekből nem ért meg semmit, csak a hangot, a melyet belevisz. Azt akarom, hogy az első szótagok, melyeket hall, ritkák, könnyűek, világosak, gyakran ismétlődők legyenek és hogy a szavak, melyeket kifejeznek, csak az érzékekkel felfogható tárgyakra vonatkozzanak, a melyeket kezdettől fogva meg lehet mutatni a gyermeknek. Az a végzetes könnyűség, hogy olyan szavakkal fizetjük ki magunkat, melyeknek nem tudjuk az értelmét, hamarabb kezdődik, semmint gondolnók. A tanuló úgy hallja az iskolában tanítója fecsegését, mintha a pólyában dajkája gügyögését hallaná. Nekem úgy tetszik, sokkal hasznosabb tanítás volna rá nézve, ha úgy nevelnék, hogy ne is értsen belőle semmit.

Se szeri, se száma a gondolatoknak, melyek akkor keletkeznek, ha a nyelv alakulásával és a gyermek első beszélgetésével foglalkozunk. Akármit teszünk is, mindig egy s ugyanazon módon tanul meg beszélni és ebben a lehető leghaszontalanabb minden filozófiai spekuláczió.

Kezdetben, hogy úgy mondjam, korának megfelelő grammatikája van, melynek mondattana sokkal általánosabb szabályok szerint alakult, mint a miénk és ha ügyelünk erre, elcsodálkozunk a pontosságon, a melylyel bizonyos analogiákat követ, melyek, ha úgy tetszik, nagyon hibásak, de nagyon szabályosak és csak keménységüknél fogva ütközünk meg rajtuk, vagy azért, mert ellenére vannak a nyelvszokásnak. Hallottam, a mint egy szegény gyermeket erősen megszidott az apja, mert azt mondta: Mon père, irai-je-t-y? Pedig nyilvánvaló, hogy a gyermek jobban ragaszkodott az analogiához, mint a franczia grammatikusok; mert ha azt mondták neki: vas-y, – mért ne mondhatná azt, hogy: irai-je-t-y? Figyeljétek meg, milyen ügyességgel kerülte el a magánhangzók torlódását, a mikor nem azt mondta, hogy irai-jè-y vagy y irai-je? Hát a szegény gyermek hibája, ha mi ügyetlenül távolítottuk el az y határozót, mert nem tudtunk vele mit kezdeni? Elviselhetetlen pedantéria és a legfölöslegesebb gondoskodások egyike, minden áron kijavítani a gyermeknek ezeket a nyelvszokás ellen elkövetett apró botlásait, a melyeket úgyis kijavít idővel -62- magától. Beszéljetek előttük mindig kifogástalanul, tegyetek róla, hogy senkivel se legyen szivesebben, mint veletek és biztosak lehettek benne, hogy a nyelve észrevétlenül megtisztul a tiétek által, a nélkül, hogy meg kellene őt szidni.

De egész más fontosságú ferdeség, a melyen ép oly könnyű segíteni, hogy nagyon sietnek beszéltetni a gyermeket, mintha félnének, hogy magától nem tanul meg. Ez a helytelen siettetés egyenesen ellenkező eredményt szül, mint az, a melyre törekszünk Későbben és zavarosabban kezd a gyermek beszélni: a túlzott figyelem, melylyel mindent, a mit mond, kísérnek, fölmenti a helyes kiejtéstől és mivel aztán alig veszi magának azt a fáradtságot, hogy kinyissa a száját, nem egyszer megtart egész életén át valami kiejtési hibát és zavaros beszédmódot, mely csaknem ért hetetlenné teszi.

Sokat éltem parasztok közt és sohasem hallottam egyet sem selypíteni, sem férfit, sem asszonyt, sem leányt, sem fiút. Honnan van ez? Vajjon a parasztok szervei másként vannak szerkesztve, mint más emberéi? Nem, de máskép vannak gyakorolva. Szemben az ablakommal van egy földhányás, a melyen játékra gyülnek a község gyermekei. Bár elég messze vannak tőlem, tökéletesen megértek mindent, amit mondanak és gyakran jó ötleteket merítek belőle ehhez az iráshoz. A fülem mindennap csalódik koruk megitélésében; tíz éves gyermekek hangját hallom, ha pedig odanézek, három vagy négy éves gyermekek alakját és arczvonásait látom. Nem korlátozom ezt a tapasztalatot csak magamra: a városi emberek, a kik meglátogatnak és a kiket erről kikérdezek, ugyanabba a csalódásba esnek.

Ezt a csalódást az okozza, hogy a városi gyermeknek, a ki öt-hat éves koráig a szobában nevelőnő védszárnyai alatt nevelkedik, elég csak mormogni, ha meg akarja magát értetni; a mint megmozdítja ajkát, már igyekeznek meghallani, szavakat mondanak elő neki, melyeket rosszul ért és ugyanazok az emberek mindig körülötte vannak, csakhogy figyeljenek rá, hogy hamarabb eltalálják, a mit mondani akar, semmint megmondaná.

Falun egész máskép áll a dolog. A parasztasszony -63- nincs szüntelenül gyermeke mellett; s ez kénytelen tisztán és hangosan kimondani, a mit meg akar vele értetni. A mezőn, a hol a gyermekek elszóródva messzire vannak apjuktól, anyjuktól és más gyermekektől, gyakorolják magukat abban, hogy messzire meg tudják magukat értetni és a hang erejét a távolság szerint mérjék, a mely elválasztja őket azoktól, a kikkel meg akarják magukat értetni. Így lehet igazán megtanulni a kiejtést és nem úgy, hogy a gyermek beledadog néhány szótagot a figyelmes nevelőnő fülébe. Ha megkérdezünk egy parasztgyereket, a szégyenkezéstől talán nem tud felelni, de a mit mond, tisztán mondja, holott a városi gyermek mellé a nevelőnőnek kell tolmácsul odaállni, e nélkül nem értenénk meg semmit abból, a mit fogain keresztül hebeg.24)

A fiúk ha felnőnek, ezt a hibát helyre kellene hogy hozzák a kollégiumban, a leányok a kolostorban s valóban ezek is, azok is általában véve tisztábban beszélnek, mint azok, a kiket mindig az apai házban neveltek. De abban, hogy valaha is olyan tiszta kiejtésre tegyenek szert, mint a paraszt gyerekek, az akadályozza meg őket, hogy sokat kell könyvnélkül megtanulniok és hangosan kell ismételniök, a mit megtanultak, mert tanulás közben hozzászoknak a hadaráshoz, a hanyag és rossz kiejtéshez s ha felmondják, még rosszabb, küzködve keresgélik a szavakat, vontatják és kinyujtják a szótagokat; lehetetlen, hogy a nyelv ne hebegjen, ha az emlékezet ingadozik. Így keletkeznek és ragadnak meg a kiejtési hibák. Alább meg fog válni, hogy Emilemben ezek nincsenek meg, vagy hogy legalább nem ugyanazoknál az okoknál fogva jutott hozzájuk. -64-

Megengedem, hogy a köznép s a falusiak az ellenkező végletbe esnek, hogy csaknem mindig hangosabban beszélnek, mint a hogy szükséges, s hogy nagyon pontosan ejtve ki a szavakat, erős és durva az artikulácziójuk, hogy tulságos a hangsúlyuk, hogy rosszul választják meg a kifejezéseiket stb.

De először is ez a véglet sokkal kevésbbé hibásnak tetszik nekem, mint a másik, úgy értve, hogy a beszéd első törvénye az érthetőség s a legnagyobb hiba, melyet el lehet követni, ha érthetetlenül beszél valaki. A ki nagyra van vele, hogy nincs akczentusa, azzal van nagyra, hogy megfosztja a kifejezéseket bájuktól és erélyüktől. Az akczentus a beszéd lelke, ez adja bele az érzést és az igazságot. Az akczentus kevésbbé hazudik, mint a szó, talán ez az oka, hogy a jól nevelt emberek annyira félnek tőle. Abból a szokásból, hogy mindent ugyanazon a hangon mondanak, keletkezett az a szokás, hogy persziflálják az embereket a nélkül, hogy észrevennék. Az akczentus számüzetésére következnek a kiejtés nevetséges, affektált, divatnak alávetett módjai, az olyanok, a milyeneket mindig megfigyelhetünk, különösen az udvari embereknél. A beszédnek és a magatartásnak ez az affektáltsága teszi rendszerint eleinte visszataszítóvá és kellemetlenné a franczia embert a többi nemzeteknél. A helyett, hogy akczentust vinne bele beszédébe, modorosságot visz bele. Ez nem annak a módja, hogy megnyerő legyen.

Mindezek a kis nyelvbeli hibák, melyektől annyira féltik a gyermekeket, nem jelentenek semmit, a legnagyobb könnyüséggel lehet megelőzni vagy kijavítani, azzal szoknak rájuk, hogy tompává, zavarossá, félénkké teszik beszédüket, szüntelenül birálgatva hangjuk lejtését, kijavítják minden szavukat s ezek aztán nem igazodnak helyre soha. A ki csak a szobában tanult meg beszélni, rosszul fogja tudni megértetni magát egy ezred élén és nem fog imponálni zavargáskor a népnek. Első sorban arra tanítsátok meg a gyermekeket, hogy beszélni tudjanak a férfiakkal, az asszonyokkal majd megtanulnak beszélni, ha eljön az ideje.

Ha falun nevelkednek a mezei egyszerüségben, gyermekeitek csengőbb hangot kapnak, nem ragad rájuk a városi gyermekek zavaros hebegése; nem ragad rájuk a falusi kifejezésmód -65- és hang sem, vagy legalább is könnyen leszoknak róla, ha a mesterük, születésüktől fogva velük élve és napról-napra kizárólagosabban élve velük, vigyáz rájuk és nyelvének hibátlanságával ellensulyozza a parasztok nyelvének hatását. Emil épen olyan tiszta franczia nyelven fog beszélni, akár én, de tisztábban fogja beszélni és jobban fogja artikulálni, mint én.

A gyermek, mikor már beszélni akar, csak olyan szavakat halljon, a melyeket meg tud érteni s csak olyanokat mondjon, a melyeket ki bír ejteni. Ebbeli erőlködése arra viszi, hogy kettőzze a szótagokat, mintegy hogy gyakorolja magát tiszta kiejtésükben. Mikor elkezd gügyögni, ne erőlködjetek nagyon vele, hogy megértsétek, a mit mond. Az a tudat, hogy mindig hallgatják, szintén egy neme a zsarnokságnak és a gyermek ne gyakoroljon semmiféle zsarnokságot. Elégedjetek meg azzal, hogy figyelmesen gondoskodtok a szükségesről, az ő dolga, hogy igyekezzék megértetni, a mi nem az. Még kevésbbé kell siettetni hogy beszéljen; majd megtanul magától beszélni a szerint, a mint szüksége van rá.

Igaz, erre azt lehet ellenvetni, hogy a mely gyermek nagyon későn kezd beszélni, nem beszél soha olyan tisztán, mint a többi, de nem azért ügyetlen a beszélő szerve, mert későn tanult meg beszélni, hanem ellenkezőleg, azért tanult meg későn beszélni, mert születésétől fogva ügyetlen a beszélő szerve; különben mért kezdene később beszélni, mint a többiek? Kevesebb alkalma van beszélni és kevésbbé kapatják rá a beszédre? Ellenkezőleg, az aggodalomnál fogva, melyet ez a késedelem kelt, a mint észreveszik, többet vesződnek vele, hogy megtanuljon gügyögni, mint azokkal, a kik hamarább kezdték a szavakat kiejteni; ez a rosszul alkalmazott sietség is sokban hozzájárulhat, hogy a beszédét zavarttá tegye, holott kevesebb siettetéssel ideje lett volna jobban tökéletesíteni.

Azoknak a gyermekeknek, a kiket nagyon siettetnek a beszédre, nincs idejük sem a helyes kiejtést megtanulni, sem helyesen felfogni, a mit mondatnak velük; ellenben ha hagyják őket, tegyenek, a mit akarnak, kezdetben a legkönnyebb kiejtésü szótagokon gyakorolják magukat és lassankint hozzákapcsolva egy vagy más jelentést, melyet mozdulataikból -66- lehet megérteni, közlik velünk szavaikat, mielőtt a mieinket hallanák: a miből az következik, hogy ezeket csak akkor fogadják el, a mikor már jól megértették őket. Nem lévén nekik sürgős, hogy használják ezeket a szavakat, azon kezdik, hogy megfigyelik, mi értelmet adunk nekik, s mikor ebben már biztosak, akkor teszik magukévá.

A siettetésnek, melylyel a gyermeket idő előtt beszéltetik, legnagyobb hibája nem az, hogy az első beszélgetésnek, melyet hozzájuk intéznek, és az első szóknak, melyeket kimondanak, nincs rájuk nézve semmi értelme, hanem az, hogy más értelmet tulajdonítanak nekik, mint mi, a nélkül, hogy észre tudnók venni, úgy hogy, míg látszólag felelnek nekünk, csak beszélnek hozzánk a nélkül, hogy megértenének és a nélkül, hogy mi megértenők őket. Rendszerint az ilyen félreértéseknek tulajdoníthatók azok a meglepetések, melyekben mondásaik gyakran részesítenek s melyekbe mi olyan eszméket magyarázunk bele, a melyek nem is kapcsolatosak velük. Ez a részünkről való figyelmetlenség a szavaknak a gyermekekre való valódi értelmére vonatkozólag az oka legelső tévedéseiknek és ezek a tévedések, még ha kigyógyul is belőlük a gyermek, befolyással vannak esze járására egész életén át. Nem egy alkalmam lesz ezt példákkal bizonyítani a továbbiak folyamán.

Korlátozzátok tehát, a mennyire lehet, a gyermek szókészletét. Nagy baj az, ha több a szava, mint fogalma és ha többet tud mondani, mint a mennyit gondol. Azt hiszem, egyik oka annak, hogy a parasztoknak többnyire józanabb az eszük járása, mint a városi népnek, hogy kevésbbé bő a szótáruk. Kevés az eszméjük, de ezeket aztán nagyon helyesen vonatkoztatják egymásra.

A gyermekkor első fejlődési fokai csaknem mind egyidejüleg jönnek létre. A gyermek megtanul beszélni, enni, járni, csaknem egy s ugyanabban az időben. Ez sajátlagosan életének első korszaka. Addig semmivel sem több, mint a mi anyja ölében volt; nincs érzése, nincs eszméje, alig vannak érzékletei, még a saját létezését sem érzi:

-67-

MÁSODIK KÖNYV.

Eljutottunk az élet második fordulójához, a mikor tulajdonképen véget ér a gyermekkor, mert az infans – gyermek – és a puer – fiú – szavak nem synonymak. Az első benne foglaltatik a másodikban és azt jelenti, a ki nem tud beszélni; innen van, hogy Valerius Maximusnál megtaláljuk ezt a kifejezést, hogy: puerum infantem. De én tovább is a mi nyelvünk szokása szerint fogom használni a szót egész addig a korig, a mikor már más nevei vannak.

Mikor a gyermek elkezd beszélni, akkor már kevesebbet sír. Ez a haladás természetes, az egyik nyelv helyébe jő a másik. A mint meg tudja mondani szavakkal, mi baja, miért mondaná sírással, hacsak a fájdalma nem nagyon éles arra, hogy szavakkal ki lehessen fejezni. Ha továbbra is sír, az azoknak az embereknek a hibája, a kik körüle vannak. Mihelyt Emil egyszer kimondta, hogy: fáj nekem, nagyon éles fájdalomnak kell lennie, a mely sírásra ingerelje.

Ha a gyermek kényes, érzékeny, és természettől fogva hajlandó sírni semmiért, eldugaszolom könnyeinek forrását azzal, hogy haszontalanná és hatástalanná teszem sírását. Akármennyit sír, nem megyek hozzá s azonnal hozzá sietek, ha elhallgatott. Akkor aztán csakhamar az lesz a módja, ha hívni akar engem, hogy hallgat vagy legfeljebb egyetlen kiáltást hallat. A gyermek csak a jelek érzékelhető hatása szerint itéli meg azok értelmét, számára nincs más konvenczió: akármilyen baj éri a gyermeket, ha egyedül van, ritkán sír, hacsak nincs reménye, hogy meghallják. -68-

Ha elesik, ha estében daganatot kap a fején, ha véres lesz az orra, ha megvágja az újját, a helyett, hogy megijedt arczczal sietnék hozzá, veszteg maradok legalább egy kis időre. A baj megtörtént, el kell tehát viselnie, minden sietségem csak arra való volna, hogy annál jobban megijeszszem és növeljem az érzékenységét. Alapjában véve nem is annyira az ütés fáj, mint a félelem, ha az ember megsérült. Legalább ettől az utóbbi aggodalomtól megkimélném, mert okvetlenül úgy itél bajáról, a hogy engem itélni lát; ha azt látná, hogy ijedten odafutok, vigasztalom, sajnálom, azt hinné, már vége van, ha ellenben azt látja, hogy megőrzöm a hidegvéremet, hamar visszanyeri ő is a magáét és azt hiszi, a baja meggyógyult, mikor már nem érzi többé. Ebben a korban veszi az ember az első leczkéket a bátorságból és rémület nélkül szenvedve el a kisebb fájdalmakat, fokonkint megtanulja elviselni a nagyobbakat.

Egyáltalában nem törődnék vele sokat, ha Emil megütné magát, sőt nagyon bántana, ha sohasem ütné meg magát és felnőne a nélkül, hogy megismerné a fájdalmat. A szenvedés az első dolog, melyet meg kell tanulnia és a melynek tudására legnagyobb szüksége lesz. Úgylátszik, a gyermekek csak azért kicsinyek és gyöngék, hogy veszély nélkül tanulhassák meg ezt a fontos leczkét. Ha a gyermek olyan magasról esik le, mint a mekkora maga, nem töri ki a lábát; ha megüti magát egy bottal, nem töri el a karját, ha megfogja az éles vasat, nem fogja meg olyan erősen, hogy mélyen megvágja magát. Nem tudok róla, hogy valaha is láttak volna szabadjára hagyott gyermeket, a ki megölte vagy megcsonkította volna magát, vagy csak hogy komoly bajt okozott volna magának, legalább ha nem hagyták vigyázatlanul magas helyen, vagy egyedül tűz mellett, vagy ha nem hagytak veszedelmes szerszámokat a keze ügyében. Mit szóljunk arról az egész gépraktárról, melyet egy gyermek körül összegyüjtenek, hogy mindenfelől megvédjék a fájdalom ellen? Mire aztán felnő, ki van szolgáltatva önmagának, bátorság és tapasztalat nélkül, hogy az első szúrásra már azt hiszi, meg van halva és elájul az első csepp vér láttára. -69-

Oktató és pedáns mániánk az, hogy váltig arra tanítjuk a gyermeket, a mit jobban megtanulna magamagától és elfeledkezünk arról, a mit csakis tőlünk tanulhat meg. Van-e ostobább dolog, mintha azzal vesződünk, hogy megtanítsuk járni, mintha már láttak volna olyat, a ki mire felnőtt, dajkája hanyagsága miatt nem tudott volna járni? Ellenkezőleg, hány ember csámpáskodik egész életén át azért, mert rosszul tanították járni?

Emilnek nem lesz se párnás süvege, sem járó kosara, sem járó szekere, sem járó szalagja, vagy legalább is attól fogva, hogy az egyik lábát elébe tudja tenni a másiknak, csak kövezett helyeken fogják ölben tartani és ezeken is gyorsan átviszik.25) A helyett, hogy el hagynák csenevészedni egy szoba dohos levegőjében, mindennap vigyék ki egy mező közepére. Itt futkoshat, ugrálhat, s ha napjában százszor elesik is, annál jobb, annál hamarabb tanul meg föltápászkodni. A szabadság okozta jó érzés kárpótol nem egy sérülésért. Tanítványomon gyakran lesznek ütődések, de ennek fejében mindig jókedvű lesz; ha a ti tanítványaitoknak kevesebb az ütődésük, mindig feszélyezettek, mindig lenyügözöttek, mindig szomorúak lesznek. Alig hiszem, hogy a nyereség az ő részükön volna.

Még egy másik fejlődés is kevésbbé szükségessé teszi a gyermeknek a sírást: az ereje fejlődése. Többet birva magamagától, kevesebb szüksége van rá, hogy máshoz folyamodjék. Erejével együtt nő a belátás is, a mely képessé teszi, hogy erejét kormányozza. Ezen a második fokon kezdődik tulajdonképen az egyéniség élete, ettől fogva kezd tudata lenni magamagáról. Az emlékezet kiterjeszti az azonosság érzését létének minden pillanatára, akkor lesz valóban egygyé, ugyanazzá, következőleg immár képessé a boldogságra vagy nyomorúságra. Fontos dolog tehát, hogy elkezdjük úgy tekinteni, mint erkölcsi lényt. -70-

Ámbár körülbelül a lehető leghosszabbra tűzzük ki az emberi élet határát és a valószínűségét bármely korban annak, hogy ezt a határt megközelíthesse az ember, semmi sem bizonytalanabb, mint egy-egy ember életének tartama; nagyon kevesen érik meg azt a végső határt. Az élet leginkább a kezdetén forog koczkán; mennél kevesebbet élt valaki, annál kevesebb reményt vethet az életbe. A megszülető gyermekeknek legfeljebb a fele éri meg a serdült kort és valószínű, hogy a tanítványod nem fogja megérni a férfikort.

Mit kell tehát gondolni arról a barbár nevelésről, a mely feláldozza a jelent egy bizonytalan jövőnek, a mely megterheli a gyermeket mindenféle lánczokkal és azon kezdi, hogy boldogtalanná teszi csak azért, hogy biztosítson számára tudom is én micsoda távoleső boldogságot, a melyről föltehető, hogy soha nem is fogja élvezni. Még ha föltételezném is, hogy ez a nevelés tárgyában észszerű, hogy nézhetném megbotránkozás nélkül, ha szegény szerencsétlenekre elviselhetetlen igát vetnek és olyan folytonos munkának vetik alá őket, mint a gályarabokat a nélkül, hogy biztosak volnának benne, hogy mind ez a gondoskodás egykor hasznukra fog válni. A vidámság kora könnyek, verések, szidások, rabszolgaság közben telik el. Kínozzák a boldogtalant a saját java érdekében és nem látják a halált, a melyet előhívnak és a mely ennek a szomorú előkészületnek a kellős közepén ragadja el. Ki tudja, mennyi gyermek pusztul el apja vagy mestere eszeveszett bölcsesége következtében? Örülve, hogy megmenekülnek a kegyetlenkedéstől, egyedüli hasznuk a szenvedésekből, melyeket el kellett türniök, hogy meghalnak a nélkül, hogy sajnálnák életüket, melynek csak kínjait ismerték.

Emberek, legyetek emberségesek, ez az első kötelességtek: legyetek emberségesek minden társadalmi osztály, minden életkor iránt, minden iránt, a mi nem idegen az embertől. Micsoda bölcseség létezhetik rátok nézve az emberségességen kívül? Szeressétek a gyermekeket, kedvezzetek játékaiknak, kedvteléseiknek, szeretetreméltó ösztöneiknek. Kicsoda nem kivánta vissza közületek néha-néha azt -71- a kort, a mikor a nevetés mindig az ajkunkon van és a mikor a lélekben mindig béke honol? Miért akarjátok megfosztani ezeket a kis ártatlanokat annak az oly rövid időnek élvezetétől, a mely úgyis eltünik és attól az értékes jótól, melylyel még nem is tudnak visszaélni? Miért akarjátok megtölteni keserűséggel és fájdalommal azokat az oly gyorsan tünő éveket, a melyek nem térnek számukra vissza, a hogy számotokra sem térnek vissza. Apák, tudjátok-e, melyik pillanatban leskelődik gyermeketekre a halál? Ne szerezzetek magatoknak szemrehányásokat azzal, hogy megfosztjátok őket azoktól a csekély számú percektől, melyeket a természet ad nekik: a mint érezni tudják a lét gyönyörét, hadd élvezzék, hogy ha bármely pillanatban szólítja is el őket isten, ne haljanak meg a nélkül, hogy élvezték volna az életet.

Hány hang fog fölemelkedni ellenem! Már messziről hallom annak a hamis bölcseségnek a zaját, a mely szüntelenül kivetkőztet önmagunkból, a mely a jelent mindig semmibe veszi és lankadatlanúl arra a jövőre néz, a mely annál messzebbre szalad el, mennél előbbre jutunk és addig hajszol oda, a hol nem vagyunk, míg végre nem leszünk sehol sem.

Azt felelitek erre, hogy ekkor van ideje megjavítani az ember rossz hajlamait; hogy a gyermekkorban, mikor a szenvedés kevésbbé érezhető, kell megsokasítani, hogy megkiméljük tőle az értelem korát. De ki mondja meg nektek, hogy ennek elrendezése tőletek függ és hogy mindazok a szép tanítások, melyekkel a gyermek gyönge szellemét elhalmozzátok, nem lesznek-e rá nézve egy napon veszedelmesebbek, mint a milyen hasznosak? Ki biztosít benneteket a felől, hogy bármit is megkiméltek azok által a fájdalmak által, melyeket a gyermekre bőven rámértek? Miért róttok rá több bajt, mint a mennyit az állapota el tud viselni, a nélkül, hogy biztosak volnátok benne, hogy a jelenlegi bajok a jövőbeliek enyhítésére szolgálnak? És mivel bizonyítjátok be, hogy azok a rossz hajlamok, melyekből állítólag kigyógyítjátok, nem a ti rosszul értelmezett gondoskodásotokból származnak-e inkább, mint a természetből? -72- Boldogtalan elővigyázat, a mely egy élőlényt a jelenben nyomorulttá tesz, abban a jól vagy rosszul megalapozott reményben, hogy egykor majd boldoggá teszi! Ha ezek a köznapi okoskodók összetévesztik a rakonczátlanságot a szabadsággal s a boldoggá tett gyermeket az elkényeztetett gyermekkel, meg kell őket tanítani a megkülönböztetésre.

Hogy ne szaladjunk agyrémek után, ne feledjük el, mi felel meg a helyzetünknek. Az emberiségnek megvan a maga helye a dolgok rendjében; a gyermekkornak is megvan a maga helye az emberi élet rendjében; az embert kell tekintetbe venni az emberben, a gyermeket a gyermekben. Mindegyiknek megjelölni a helyét és ebben megerősíteni őt, elrendezni az emberi szenvedélyeket az ember helyzete szerint, ez minden, a mit jólléteért tehetünk. A többi idegen okoktól függ, melyek nem állanak hatalmunkban.

Nem tudjuk, mi a tökéletes boldogság vagy boldogtalanság. Minden vegyes ebben az életben, nem élvezhetünk tiszta érzést, nem maradunk két perczig ugyanabban a helyzetben. Lelkünk hangulatai ép úgy, mint testünk módosulásai szakadatlan folyásban vannak. A jó és a rossz közös valamennyiünkkel, de különböző mértékben. A legboldogabb az, a ki legkevesebb kínt szenved; a legboldogtalanabb az, a ki legkevesebb örömet élvez. Mindig több a szenvedés, mint a gyönyör: íme, a mindnyájunkkal közös különbség. Az ember boldogsága idelenn a földön tehát csak negativ állapot, a bajok legkisebb mennyiségén kell mérnünk, melyeket szenved.

Minden fájdalom-érzés elválaszthatatlan a fájdalomtól való szabadulás vágyától; minden örömérzés elválaszthatatlan az öröm élvezésének vágyától: minden vágy nélkülözést tételez fel és minden nélkülözés, melyet érez az ember, kellemetlen; boldogtalanságunk vágyaink és képességeink aránytalanságából származik. Az érző lény, a melynek képességei egyenlők, tökéletesen boldog lény volna.

Miben áll tehát az emberi bölcseség, vagy a valódi boldogság útja? Nem épen abban, hogy csökkentsük vágyainkat, mert ha erőnkön alúl maradnának, képességeink egy -73- része tétlen maradna és nem élvezhetnők egész létünket; abban sem, hogy kiterjeszszük képességeinket, mert ha vágyaink egyidejüleg nagyobb arányban növekednének, csak annál boldogtalanabbakká lennénk: de inkább abban, hogy csökkentsük a vágyak túlsúlyát a képességekkel szemben és teljes egyenlőségre juttassuk a képességet az akarattal. Csak ekkor érjük el, hogy minden erőnk működésben van s a lélek mégis nyugodt marad és hogy az ember rendezett állapotba jut.

Így is rendezte be kezdetben a természet, a mely mindent a lehető legjobban csinál meg. Eleitől fogva csak a fentartására szükséges vágyakat oltja bele és az ezek kielégítésére elegendő képességeket. A többieket mintegy tartalékul helyezi el lelke mélyén, hogy a szükség szerint kifejlődjenek. Csak ebben a kezdetleges állapotban fordul elő, hogy a vágy és a képesség egyensúlyban van és hogy az ember nem boldogtalan. A mint ezek a virtuális képességei működésbe lépnek, a képzelet, a legtevékenyebb valamennyi között, föléled és elébük kerül. A képzelet terjeszti ki számunkra a lehetőségek mértékét, akár a jóra, akár a rosszra s következőleg fölkelti és táplálja a vágyakat kielégitésük reményével. De a tárgy, a melyet már a kezünkben hittünk, gyorsabban eltünik, semhogy követni tudnók; mikor már azt hittük, hogy elértük, átalakul és ismét messziről mutatja magát. Nem látván többé a már áthaladt pályát, nem veszszük semmibe s az, a melyet még át kell haladnunk, szüntelenül nő és terjeszkedik. Így merítjük ki magunkat a nélkül, hogy a czélponthoz érnénk és mennél jobban hatalmunkba kerítjük az élvezetet, annál inkább eltávolodik tőlünk a boldogság.

Ellenben mennél közelebb marad az ember természetes állapotához, annál kisebb a távolság képességei és vágyai közt s következőleg kevésbbé van távol attól, hogy boldog legyen. Sohasem kevésbbé nyomorult, mint mikor hiányával látszik lenni mindennek, mert a nyomoruság nem a dolgok nélkülözésében van, hanem a szükség érezhetőségében.

A való világnak megvannak a maga határai, a képzelt világ végtelen; nem tudván kitágítani az egyiket, szorítsuk -74- meg a másikat, mert minden szenvedésünk, a mely igazán boldogtalanná tesz, csakis e kettőnek különbözőségéből származik. Vegyétek ki magatokból az erőt, az egészséget, az önmagatokról való jó véleményt, s az élet minden java a képzelődésben van; vegyétek ki a test fájdalmait és a lelkiismeret mardosásait s minden bajunk képzelt. Ez a tétel köznapi, fogják mondani. Megengedem, de gyakorlati alkalmazása nem köznapi; s itt csupán csak a gyakorlatról van szó.

Mikor azt mondják, hogy az ember gyönge, mit akarnak ezzel mondani? Ez a szó: gyöngeség egy vonatkozást jelent, egy viszonyát annak a lénynek, melyre alkalmazzák. Az, a kinek több az ereje, mint a mennyi szükséges, akár ha rovar vagy féreg, erős lény; a kinek több erőre volna szüksége, mint a mennyije van, akár ha elefánt vagy oroszlán, akár hódító, hős, akár ha isten volna is, gyönge lény. A lázadó angyal, a ki félreismerte természetét, gyöngébb volt, mint a boldog halandó, a ki békében él a maga természete szerint. Az ember nagyon erős, ha megelégszik vele, hogy az legyen, a mi; nagyon gyönge, mikor fölébe akar emelkedni ember voltának. Ne képzeljétek valahogy, hogy ha fokozzátok képességeiteket, fokozzátok erőtöket is; ellenkezőleg, csökkentitek, ha gőgötök náluknál jobban fokozódik. Mérjük meg sphaeránk sugarát és maradjunk meg a közepében, mint a rovar a maga szövedékében: akkor mindig beérjük önmagunkkal és nem kell panaszkodnunk gyöngeségünk miatt, mert nem fogjuk soha érezni.

Minden állatnak épen annyi képessége van, a mennyi fentartásához kell; csak egyedül az embernek van fölöslege. Nem különös dolog-e, hogy ez a fölösleg legyen boldogtalanságának eszköze? Minden országban többet ér az ember karja, mint a mennyiből meg tud élni. Ha meg volna benne az a bölcseség, hogy ezt a fölösleget ne számítsa semmibe, mindig megvolna neki a mi szükséges, mert nem volna neki soha túlságos sok. A nagy szükségletek, mondta Favorinus,26) a nagy javakból erednek és gyakran a legjobb -75- módja, hogy megszerezzük azokat a dolgokat, a melyek híjával vagyunk, ha megfosztjuk magunkat azoktól, a melyek megvannak nekünk.

Épen azzal változtatjuk boldogságunkat nyomorúsággá, hogy a fokozásán fáradozunk. Minden ember, a ki nem akart többet, mint élni, boldogan élt; következőleg jól élt, mert mi haszna lett volna belőle, ha gonosz lett volna?

Ha halhatatlanok volnánk, nagyon boldogtalan lények volnánk. Keserves dolog meghalni, kétségkívül; de édes remélni, hogy nem fogunk örökké élni és hogy egy jobb élet véget fog vetni ez élet gyötrelmeinek. Ha felajánlanák nekünk a halhatatlanságot ezen a földön, kicsoda akarná elfogadni ezt a szomorú ajándékot?27) Milyen menedék, milyen remény, milyen vigasztalás maradna számunkra a sors kegyetlensége és az emberek igazságtalansága ellen? A tudatlan, a ki nem gondol előre, kevéssé érzi az élet értékét és kevéssé fél elvesztésétől; a felvilágosodott ember látja a sokkal nagyobb értékű javakat, a melyeket nálánál többre becsül. Csak a féltudás és az álbölcseség csinál legrosszabb bajt a halálból, a mikor tekintetünket épen csak a halálig terjeszti ki s nem azon túlra is. A halál kényszerüsége a bölcs embernek csak ok arra, hogy elviselje az élet gyötrelmeit. Ha nem volnánk benne bizonyosak, hogy egykor el fogjuk veszteni, nem érne annyit a föntartása.

Erkölcsi bajaink mind a képzelődésből származnak, kivéve egyet: a bűnt; ez pedig tőlünk függ. Fizikai bajaink vagy magukat emésztik fel, vagy minket. Az idő vagy a halál a gyógyszerünk, de annál többet szenvedünk, mennél kevesebbet tudunk szenvedni és több kínt szerzünk magunknak betegségeink gyógyításával, mint a mennyit elviselésükkel szenvednénk. Élj a természetnek megfelelően, légy türelmes és kergesd el az orvosokat: a halált nem fogod ugyan elkerülni, de csak egyszer fogod érezni; holott az orvosok mindennap beleoltják megzavart képzelődésedbe és hazug művészetük, a helyett, hogy meghosszabbítaná napjaidat, -76- megfoszt élvezetüktől. Mindig azt fogom kérdezni, micsoda igazi jót tett ez a művészet az embereknek. Néhányan azok közül, a kiket meggyógyít, meghalnának, az igaz, de milliói azoknak, a kiket megöl, életben maradnának. Okos ember, ne játszszál ezen a lutrin, a melyben nagyon is sok az eshetőség ellened. Szenvedj, halj meg vagy gyógyulj meg: de mindenekfelett élj, utolsó órádig.

Az emberi intézményekben minden bolondság és ellenmondás. Mennél többet veszít értékéből életünk, annál többet foglalkozunk vele. Az aggastyánok jobban sajnálják, mint a fiatalok, nem akarják elveszíteni az előkészületeket, melyeket élvezésére tettek; bizony keserves dolog meghalni hatvan éves korban, mielőtt az ember elkezdett volna élni. Azt hiszik, hogy az emberben erős szeretet él saját fentartására és ez igaz; de azt nem látják, hogy ez a szeretet, a milyennek mi érezzük, nagy részben az emberek műve. Természettől fogva az ember csak annyira törődik a maga fentartásával, a mennyire hatalmában vannak az erre való eszközök; a mint ezek az eszközök eltünnek kezéből, megnyugszik és meghal a nélkül, hogy haszontalanul kínozná magát. A lemondás első törvényét a természettől kapjuk. A vadak, úgy mint a vadállatok, nagyon kevéssé védekeznek a halál ellen és csaknem panasz nélkül viselik el. Ha ez a törvény le van rombolva, alakul egy másik, a mely az észből fakad; de kevesen tudják belőle levonni és ez a mesterséges lemondás sohasem ép olyan teljes és teli, mint az első.

Az elővigyázat! Az elővigyázat, a mely szüntelenül kivetkőztet magunkból és gyakran oda helyez, a hova sohasem jutunk el, – ime ez az igazi forrása minden boldogtalanságunknak. Micsoda mániája egy olyan ideiglenes lénynek, mint az ember, hogy mindig a messzeségbe néz, olyan jövőbe, a mely oly ritkán következik be és elhanyagolja a jelent, a melyben biztos! Annál gyászosabb mánia, mert szüntelenül növekszik a korral és mert az aggastyánok mindig bizalmatlankodók, előregondoskodók, fukarok, inkább megvonják maguktól a ma szükségeset, mint hogy száz év mulva nélkülözzék a fölöslegeset. Így ragaszkodunk mindenhez, -77- belekapaszkodunk mindenbe; az idő, a hely, az emberek, a dolgok, mindaz, a mi van, mindaz, a mi lesz, fontos mindegyikünknek: a saját egyéniségünk csak a legkisebb része énünknek. Mindenki, hogy úgy mondjam, kiterjeszti magát az egész földre és érzékenynyé lesz ezen az egész nagy felületen. Csodálni való-e, hogy bajaink megsokasodnak minden ponton, a melyen sebezhetők vagyunk? Hány fejedelem keseredik el olyan ország miatt, a melyet sohase látott! Hány kereskedő van, a kit elég Indiában megsérteni, hogy Párisban kiabáljon!

Vajjon a természet távolítja-e el az embereket önmaguktól? Vajjon a természet akarja-e, hogy mindenki másoktól tanulja meg a rendeltetését és néha utolsónak tanulja meg, úgy hogy akárhányan haltak meg boldogan vagy boldogtalanul, a nélkül, hogy valaha tudtak volna róla? Látok egy friss, vidám, erős, magát jól érző embert, jelenléte örömet sugall, szemeiből a megelégedés, a jólét sugárzik, a boldogság képmását hordja magával. Jön egy levél a postán, a boldog ember megnézi, neki szól, felnyitja, elolvassa. Külseje egy pillanat alatt megváltozik; elsápad, elájul. Magához térve sír, nyugtalankodik, nyög, tépi a haját, megtölti a levegőt siránkozásával, olyan, mintha rettentő görcsök fogták volna el. Bolond! Mit vétett neked ez a papiros? Melyik tagodtól fosztott meg? Milyen bűnt követtetett el veled? Végül, mit változtatott meg benned, hogy ilyen állapotba jutottál, a milyenben látlak?

Ha a levél eltévedt volna, ha könyörületes kéz a tűzbe vetette volna, ennek az egyszerre boldog és boldogtalan halandónak a sorsa alighanem sajátszerű probléma lett volna. Szerencsétlensége, fogjátok mondani, tényleges volt. Nagyon jól van, de nem érezte volna. Hol volt tehát? Boldogsága képzelt volt. Vagyis: az egészség, a vidámság, a jóllét, a lelki nyugalom csak látomány. Nem élünk többé ott, a hol vagyunk, csak ott élünk, a hol nem vagyunk. Megéri-e hát a fáradságot, ennyire félni a haláltól, ha az, a miben élünk, megmarad?

Oh ember! Korlátozd létedet önmagadra és nem leszel többé boldogtalan. Maradj azon a helyen, a melyet a természet -78- kijelöl neked a lények lánczolatában, semmi sem fog tudni téged innen kiűzni; ne ágaskodj fel a szükségszerűség kemény törvénye ellen s ne merítsd ki, ellen akarva neki állni, azokat az erőket, a melyeket az ég nem azért adott neked, hogy kiterjeszd vagy meghosszabbítsd létedet, hanem csupán azért, hogy fentartsd, a hogy ő neki tetszik s a mennyire ő neki tetszik. Szabadságod, hatalmad csak oly messzire terjed, mint természetes erőid, azon túl nem; a többi mind rabszolgaság, illuzió, káprázat. Maga az uralkodás is szolgai, ha a közvéleménytől függ, mert azoknak előitéleteitől függsz, a kiken az előitéleteik révén uralkodol. Hogy úgy vezethesd őket, a hogy neked tetszik, úgy kell magadat vezetned, a hogy nekik tetszik. Csak meg kell változtatniok gondolkodásuk módját, neked is akarva-akaratlan meg kell változtatnod eljárásod módját. A kik közeledben vannak, csak tudniok kell irányítani a nép véleményét, melyet neked kormányoznod kell, vagy a kegyenczekét, a kik téged kormányoznak, vagy a családodét, vagy a tiéidet: azok a vezérek, udvaronczok, azok a papok, azok a katonák, azok az inasok, azok az udvari cselédek, akár a gyermekek is, ha olyan lángelme vagy is, mint Themistocles,28) úgy vezetnek légióid közepette, mint a gyermeket. Tehetsz, a mit akarsz, igazi tekintélyed sohasem lesz több, mint az igazi képességed. A mint mások szemével kell látni, az ő akaratukkal is kell akarni. Népeim alattvalóim, mondod büszkén. Jól van. De te, mi vagy te? Minisztereid alattvalója. És minisztereid maguk részéről mik? Alattvalói hivatalnokaiknak, szeretőiknek, szolgáik szolgáinak. Fogj meg mindent, bitorolj mindent és aztán szórd a pénzt tele kézzel, állíts fel ágyu-ütegeket, emelj bitófákat és hóhér-kerekeket, bocsáss ki törvényeket és rendeleteket, sokasítsd meg a kémeket, a -79- katonákat, hóhérokat, börtönöket, lánczokat, – szegény kicsi ember, mit ér neked mindez? Nem fognak azért sem jobban szolgálni, sem kevésbbé meglopni, sem kevésbbé rászedni és nem leszel semmivel korláttalanabb. Mindig azt fogod mondani: akarom és mindig azt fogod tenni, a mit a többiek akarnak.

Csak az teszi a maga akaratát, a kinek nincs rá szüksége, hogy mások karjaival toldja meg a magáét, ha meg akarja tenni; a miből az következik, hogy minden jóknak elseje nem a tekintély, hanem a szabadság. Az igazán szabad ember csak azt akarja, a mire képes és azt teszi, a mi neki tetszik. Ime, az én alapeszmém. Nem kell egyebet tenni, mint ezt alkalmazni a gyermekkorra és a nevelés minden szabálya levezethető belőle.

A társadalom gyöngébbé tette az embert, nem csak azzal, hogy megvonta tőle a saját erőire való jogot, hanem különösen azzal, hogy elégtelenné tette ez erőit. Ezért sokszorozódnak vágyai gyöngeségével s éppen ebben van a gyermekkor gyöngesége, összehasonlítva a férfikorral. Ha a meglett ember erős lény és ha a gyermek gyönge lény, ez nem azért van, mert az előbbinek egyáltalán több az ereje, hanem azért, mert az előbbi természetszerűleg megállhat magamagában, a mit az utóbbi nem tehet. A meglett embernek tehát több akarata kell, hogy legyen, a gyermeknek több szeszélye; ezen a szón mindazokat a vágyakat értem, melyek nem igazi szükségletek és a melyeket csak másnak segítségével lehet kielégíteni.

Megmondtam a gyöngeség állapotának az okát. A természet gondoskodott róla az apák és anyák ragaszkodása által, de ennek a ragaszkodásnak is lehet túlsága, hiánya és vissza is lehet vele élni. A szülők, a kiknek megvan a maguk helye a polgári társadalomban, időnek előtte beleviszik a gyermeket. Azzal, hogy több szükségletet oltanak bele, mint a mennyi kell, nem enyhítik, hanem növelik gyöngeségét. Növelik még azzal is, hogy azt követelik tőle, a mit a természet nem követel, azáltal, hogy alávetik akaratuknak azt a kevés erejét, a mi saját akaratának szolgálatára való, egy vagy más részről rabszolgasággá változtatva -80- azt a kölcsönös függést, a melyben a gyermeket gyöngesége, őket pedig ragaszkodásuk tartja.

Az okos ember meg tud maradni a maga helyén; de a gyermek, a ki nem ismeri a maga helyét, nem tudná magát rajta megtartani. Ezer kibúvója van köztünk, a melyeken kiléphet belőle, azok dolga ott tartani őt, a kik nevelik s ez nem könnyű feladat. Ne legyen sem állat, sem ember, hanem gyermek, kell, hogy érezze gyöngeségét, de ne szenvedjen általa, kell, hogy függjön, de ne engedelmeskedjék vakon; kell, hogy kérjen, de ne parancsoljon. Csak szükségletei miatt van másoknak alávetve és azért, mert ezek jobban látják, hogy mi hasznos neki, mi szolgál vagy árthat fenmaradásának. Senkinek, még az apának sincs rá joga, hogy olyat parancsoljon a gyermeknek, a mi semmire se jó neki.

Mielőtt az emberi előitéletek és intézmények megváltoztatták volna természetes hajlamainkat, a gyermekek és a felnőttek boldogsága egyaránt szabadságuk felhasználásában áll; de az előbbieknek ezt a szabadságát korlátozza gyöngeségük. Mindenki boldog, a ki azt teszi, a mit akar, ha eleget tud tenni maga-magának; így van az a természetes állapotban élő embernél. A gyermekek még a természetes állapotban is csak tökéletlen szabadságot élveznek, a mely hasonló ahhoz, a melyet a polgári társadalomban élő emberek élveznek. Mindegyikünk, nem tudva többé függetleníteni magát a többiektől, ebben a tekintetben gyöngévé és nyomorulttá válik. Azért teremttettünk, hogy emberek legyünk, a törvények és a társadalom visszasülyesztettek a gyermekkorba. A gazdagok, a nagyok, a királyok mind olyan gyermekek, a kik látva, hogy mindenki siet enyhíteni nyomoruságukon, ebből gyermeteg hiúságot merítenek és nagyon büszkék arra a gondoskodásra, a melyben nem részesítenék őket, ha kész emberek volnának.

Ezek az elmélkedések fontosak és a társadalmi rendszer minden ellenmondásának megoldására szolgálnak. Kétféle függés van: függés a dolgoktól, mely a természettől való és függés az emberektől, a mely a társadalomtól való. A dolgoktól való függés, nem lévén benne semmi erkölcsi -81- tartalom, nem árt a szabadságnak és nem nemzője semmiféle véteknek; az emberektől való függés a természet rendje ellen való29) lévén, minden vétek nemzője s úr és rabszolga kölcsönösen elaljasodik általa. Ha van mód a társadalom e bajának gyógyítására, ez nem lehet más, mint a törvényt tenni az ember helyébe és a közakaratot valóságos erővel fölszerelni, a mely fölötte áll minden külön-akarat hatásosságának. Ha a nemzetek törvényeinek is meglehetne, mint a természet törvényének, az a hajthatatlansága, melyen soha semmiféle emberi erő nem győzedelmeskedhetik, akkor az emberektől való függés visszaváltoznék dolgoktól való függéssé, egyesítve volna a respublikában a természetes állapot minden előnye a polgári állapotéval, a szabadsághoz, a mely vétkektől menteseknek tartja meg az embereket, hozzájárulna az erkölcsiség, a mely fölemeli őket az erényhez.

Tartsátok a gyermeket csupán a dolgoktól való függésben s akkor a természet rendjét követitek nevelése haladásában. Észszerűtlen akarásával csak fizikai akadályokat állítsatok szembe, vagy olyan büntetéseket, a melyek magukból tetteiből folynak és a melyekre alkalomadtán visszaemlékszik; nem megtiltani kell, hogy rosszat tegyen, hanem megakadályozni. A tapasztalat vagy a tehetetlenség kell, hogy helyettesítse nála a törvényt. Ne engedjetek semmit kivánságának azért, mert kivánja, hanem mert szüksége van rá. Hogy ne is tudja, mi az engedemesség, a mikor tesz valamit, s ne tudja azt sem, hogy mi az uralkodás, mikor érte tesznek valamit. Hogy egyaránt érezze szabadságát a saját tetteiben s a tiéitekben. Pontosan annyira pótoljátok ki hiányzó erőit, a mennyire szüksége van, hogy szabad legyen, nem pedig zsarnokoskodó, hogy szolgálataitokat a megalázás bizonyos nemével fogadva el, vágyakozzék arra a pillanatra, a mikor nélkülözheti őket és a mikor meglesz az a dicsősége, hogy maga szolgálhatja ki magát.

A természetnek megvannak az eszközei a test megerősítésére -82- és növesztésére, a melyek ellen nem szabad soha semmit tenni. Nem szabad kényszeríteni a gyermeket, hogy veszteg maradjon, mikor menni akar, sem arra, hogy járjon, mikor egy helyben akar maradni. Ha a gyermek akarata nincs a mi hibánkból elkényeztetve, semmit sem akar ok nélkül. Ugrálnia, futkosnia, kiabálnia kell, ha kedve van rá. Minden mozdulata erősödni igyekvő szervezetének szükséglete, de bizalmatlanul kell nézni mindazt, a mi olyat kiván, a mit maga meg nem tudna tenni és a mit másnak kell a kedvéért megtenni. Gondosan meg kell külömböztetni az igazi szükségletet, a természetes szükségletet a növekedni kezdődő szeszélyből fakadó szükséglettől, vagy attól, a mely nem származik egyébből, mint az életnek abból a túlságából, a melyről szóltam.

Megmondtam már, mit kell tenni, mikor a gyermek sír, hogy megkapja ezt vagy azt. Ehhez csak azt teszem hozzá, hogy a mint szóval tudja kérni, a mit kiván és mégis sírással teszi nyomatékosabbá kérelmét, hogy hamarabb megkapja vagy hogy legyőzzön egy tilalmat, – visszavonhatatlanul el kell utasítani. Ha szükséglet szólaltatta meg, ezt neked tudnod kell és azonnal meg kell tenned, a mit kér, de bármiben is engedni könnyeinek annyi, mint könnyek ontására izgatni, megtanulni a jóakaratodban való kételkedésre s azt a hitet kelteni benne, hogy a kellemetlenségnek nagyobb hatalma van fölötted, mint a jóindulatnak. Ha nem tart téged jónak, hamar gonoszindulatúvá lesz, ha gyöngének tart, hamar akaratos lesz: fontos dolog mindig az első jelre megtenni neki mindent, a mit nem akarsz visszautasítani. Ne légy bőkezű a visszautasításban, de ne vond vissza soha.

Mindenekfelett óvakodjatok üres udvariassági formulákat oltani bele a gyermekbe, a melyek varázsszavak szolgálatát teszik neki, hogy alávessen akaratának mindent, a mi körülveszi s hogy azonnal megkapjon mindent, a mi tetszik neki. A gazdagok czeremóniás nevelésében sohasem mulasztják el, hogy a gyermeket udvarias parancsolgatásra ne tanítsák, előirva neki a szólamokat, melyekkel élnie kell, hogy senki se merjen neki ellenállni; az ő gyermekeiknek -83- nincs sem kérő hangja, sem kérő modora, olyan arrogánsak még mikor kérnek is, mint mikor parancsolnak, mintha annál biztosabbak volnának benne, hogy engedelmeskedni fognak nekik. Meglátni mindjárt, hogy a sziveskedjék a szájukban annyit jelent, hogy akarom, a kérem annyit, mint parancsolom. Csodálatraméltó udvariasság, a melynek nincs más czélja számunkra, mint megváltoztatni a szók értelmét, hogy ne tudjunk soha máskép beszélni, mint parancsolva. A mi engem illet, a ki kevésbbé féltem Emilt attól, hogy goromba lesz, mint attól, hogy arrogáns, sokkal jobban szeretem, ha kérő hangon mondja, hogy tegye meg, mint parancsoló hangon, hogy kérem. Nem a szólam a fontos nekem, a melyet használ, hanem az értelem, melyet hozzákapcsol.

Van túlzott szigorúság és van túlzott engedékenység, mind a kettő egyformán kerülendő. Ha megengeditek, hogy a gyermek szenvedjen, veszélyeztetitek egészségét, életét, igazán szerencsétlenné teszitek; ha sok gonddal megkimélitek mindennemű kellemetlenségtől, nagy szenvedéseket készíttek elő számára, kényessé, érzékenynyé teszitek, kiveszitek az emberi állapotból, a melybe pedig egy napon ellenetekre is vissza fog térni. Hogy ki ne tegyétek a természet bizonyos bajainak, magatok csináltok neki olyan bajokat, melyeket a természet nem szánt neki. Azt mondhatjátok erre, hogy magam is beleesem azoknak a rossz apáknak a hibájába, a kiknek szemére vetettem, hogy föláldozzák gyermekük boldogságát egy távol jövőre való tekintetnek, a mely talán be sem fog soha következni.

Egyáltalán nem; mert a szabadság, melyet növendékemnek adok, bőségesen kártalanítja azokért a könnyű fajta kényelmetlenségekért, a melyeknek kiteszem őt. Apró kölykeket látok játszani a hóban, lilaszínűek, dermedtek, alig tudják mozgatni az ujjukat. Csak rajtuk áll, hogy bemenjenek melegedni, de nem teszik; ha kényszerítenék őket, százszorosan jobban éreznék a kényszer szigoruságát, mint a hidegét. Miről panaszkodtok tehát? Szerencsétlenné teszem-e gyermeketeket, mikor csak olyan kényelmetlenségeknek teszem ki, a melyeket szivesen tűr? Javára teszek -84- a jelen pillanatban, ha szabadon hagyom, javára teszek a jövőre nézve, ha fölfegyverzem olyan bajok ellen, melyeket el kell viselnie. Ha választhatna, az én növendékem akar-e lenni, vagy a tiétek, az hiszitek, habozna egy pillanatig is?

El tudjátok képzelni, hogy lehet igazi boldogság valami lényre nézve természetes valóján kívül? És nem a valójából kivetkőztetése-e az embernek, ha egyformán el akarják vonni fajának minden bajától? Igenis, fenntartom állításomat: hogy élvezni tudja a nagy jókat, meg kell ismernie a kis bajokat; ezt a természete kivánja meg. Ha fizikailag túlságosan jól megy a dolga, megromlik az erkölcse. Az az ember, a ki nem ismerné a fájdalmat, nem ismerné sem az emberiség ellágyulásait, sem a részvétet, sem a gyöngédséget; szíve nem indulna meg semmin, nem volna társas lény, szörnyeteg volna a hozzá hasonlók között.

Tudod-e, mi a legbiztosabb módja, hogy gyermekedet boldogtalanná tedd? Hozzászoktatni, hogy mindent megkap, mert vágyai kielégítésük könnyűsége folytán szüntelenül növekedve, előbb-utóbb a tehetetlenség kényszerítene akaratod ellenére, hogy a megtagadáshoz folyamodjál és ez a szokatlan megtagadás több szenvedést okozna neki, mintha nélkülöznie kellene azt, a mit kiván. Kezdetben a pálcza kellene neki, mely a kezedben van, aztán megkivánná a zsebórádat, később a repülő madarat, a ragyogó csillagot, megkivánna mindent, a mit lát. Ha csak isten nem volnál, hogyan elégítenéd ki?

Természetes hajlama az embernek, hogy mindent a magáénak tekint, a mi hatalmában van. Ebben az értelemben bizonyos fokig igaz Hobbes állítása: szorozzátok meg vágyainkkal a kielégítésükre való eszközöket és mindenki ura lesz mindennek. A gyermek tehát, a kinek csak akarnia kell, hogy kapjon, a mindenség tulajdonosának hiszi magát, minden embert rabszolgájának tekint és mikor végül kénytelenek valamit visszautasítani neki, ő lehetségesnek tartva mindent, a mit parancsol, ezt a visszautasítást lázadásnak minősíti; szemében minden ok, a melyet olyan korban fejtegetnek előtte, mikor még nem tud okoskodni, nem egyéb, mint ürügy, mindenben a rosszakaratot látja, a képzelt -85- igazságtalanság érzése ingerültté teszi természetét, meggyülöli az egész világot és a nélkül, hogy hálás lenne az engedékenységért, felháborodik minden ellenzésen.

Hogy képzelhetném, hogy az ilyen harag uralma alatt levő s a legmérgesebb szenvedélyektől emésztett gyermek valaha boldog lehessen? Boldog! Deszpota volna, vagyis egyszerre a leghitványabb rabszolga és a legnyomorultabb teremtés. Láttam ily módon nevelt gyermekeket, a kik azt akarták, hogy forgassák fel egy szempillantás alatt az egész házat, hogy hozzák le nekik a kakast a toronyról, hogy állítsanak meg egy menetelő ezredet, hogy tovább hallhassa a dobost, – a levegőt hasogatták visongásukkal, nem hallgatva senkire, mikor nem engedelmeskedtek nekik azonnal. Hiába igyekezett mindenki kedvükre lenni, kivánságaik felingerlődtek a teljesítés könnyüségétől, makacsul ragaszkodtak a lehetetlen dolgokhoz és mindenütt csak ellenmondásra, akadályokra, szenvedésre, fájdalomra találtak. Mindig zugolódva, mindig lázadozva, mindig dühösen, sirással és panaszkodással töltötték napjaikat: vajjon szerencsés lények voltak-e? A gyöngeség és a zsarnokoskodás együtt csak bolondságot és nyomoruságot nemzenek. Két elkényeztetett gyermek közül az egyik megveri az asztalt, a másik megkorbácsoltatja a tengert; sokat kell korbácsolniok és verniök, a mig nyugodtan élhetnek.

Ha az uralkodás és zsarnokság eszméi nyomorultakká teszik őket gyermekségüktől fogva, mi lesz velük, ha felnőnek és az emberekkel való érintkezésük kiterjed és megsokszorozódik. Hozzászokva, hogy minden meghajol előttük, micsoda meglepetéssel fogják a világba belépve érezni, hogy minden ellenáll nekik és hogy összeroncsolja őket a a súlya annak a mindenségnek, melyről azt hitték, hogy kényük-kedvük szerint mozog! Szemtelen modoruk, gyermekes hiuságuk csak kínzást, megvetést, gúnyt hoz a fejükre, a megalázás lesz a mindennapi kenyerük: keserű tapasztalatok hamar megtanítják őket, hogy nem ismerték sem helyzetüket, sem erejüket; nem lévén hatalmukban minden, azt hiszik, semmi sincs hatalmukban. Annyi szokatlan akadály akasztja meg őket, annyi gúny alacsonyítja -86- le őket, hogy gyávák, félénkek, meghunyászkodók lesznek és ép annyira önmaguk alá sülyednek, mint a mennyire önmaguk fölé voltak emelve.

Térjünk vissza az alapszabályra. A természet arra alkotta a gyermekeket, hogy szeressék és segítsék őket; de vajjon arra alkotta-e őket, hogy engedelmeskedjenek nekik és féljenek tőlük? Adott-e nekik tekintélyt parancsoló föllépést, szigorú tekintetet, kemény és fenyegető hangot, hogy félelmetessé tegyék magukat? Értem, hogy az oroszlán ordítása megrémíti az állatokat és hogy reszketnek, ha meglátják rettentő sörényét, de ha van egyáltalán illetlen, gyűlöletes, nevetséges látvány, akkor a tanácsosok testülete az, a mint ünnepi díszruhájában leborul egy pólyás gyermek előtt, melyet pompázó szavakkal szólítanak meg s a mely feleletül csak bőg vagy öklendez.

Ha a gyermekkort maga-magában tekintjük, van-e a világon gyöngébb, nyomorultabb, mindennek, a mi körülveszi, jobban kiszolgáltatott teremtés, a melynek annyira szüksége van szánalomra, gondoskodásra, pártfogásra, mint egy gyermeknek? Nem tűnik-e úgy, mintha csak azért mutatna olyan szelid arczot és olyan megható tekintetet, hogy mindenki, a ki közelít hozzá, érdeklődjék gyöngesége iránt és segitségére siessen? Micsoda bántóbb, a természet rendjével ellenkezőbb, mint látni egy zsarnokoskodó és lázadó gyermeket, a mely parancsolgat mindenkinek, a ki körülveszi és szemtelenül az úr hangján beszél azokkal, a kiknek csak el kellene őt hagyni, hogy elpusztuljon?

Másrészről, ki nem látja, hogy az első kor gyöngesége annyiféle módon lenyügözi a gyermeket, hogy barbár dolog ehhez az igához még a mi szeszélyeinkét is hozzátenni, megfosztva őt úgyis oly korlátozott szabadságától, melylyel oly kevéssé tud visszaélni és a melytől megfosztani őt ép oly kevéssé hasznos neki, mint nekünk? Ha nincs nevetségesebb dolog, mint a fennhéjázó gyermek, nincs szánalomra méltóbb sem, mint a félénk gyermek. Mikor az értelem korával úgyis megkezdődik a társadalmi szolgaság, mire való volna megelőzni a személyes szolgasággal? Tűrjük el, hogy az élet egy mozzanata mentve legyen attól az igától, -87- melyet nem a természet rakott ránk és engedjük meg a gyermekkornak természetes szabadsága gyakorlását, a mely legalább egyelőre távoltartja a bűnöktől, melyeket a rabszolgaságban magunkra öltünk. Jőjjenek hát azok a szigorú nevelők, azok a gyermekeiknek vakon engedelmeskedő anyák frivol ellenvetéseikkel, és ismerjék meg előbb a természet nevelési módszerét, mielőtt földicsérik a magukét.

Visszatérek a gyakorlathoz. Mondtam már, hogy a gyermekednek nem szabad semmit azért megkapnia, mert kéri, hanem mert szüksége van rá,30) nem szabad semmit engedelmességből, tennie hanem szükségből Igy tehát ez a két szó: engedelmesség és parancs ki lesz tiltva szótárából, még inkább ez a két szó: kötelesség és kötelezettség; ellenben ez erő, szükség, tehetetlenség és kényszerűség jelentékeny helyet foglal el benne. Az értelem kora előtt nem lehet fogalma sem erkölcsi tényekről, sem társadalmi vonatkozásokról; a mennyire csak lehetséges, kerülni kell az ezeket jelentő szók kimondását, attól tartva, hogy a gyermek kezdettől fogva hamis fogalmat alkot magának e szavakból, melyet majd később nem tudunk vagy nem is lehet kiirtani. Az első hamis fogalom, a mely beférkőzik fejébe, a tévedés és a vétek csirája lesz benne; erre az első lépésre kell leginkább ügyelni. Tégy róla, hogy a míg csak érzékelhető dolgok érintik, minden fogalma érzékleteire vonatkozzék; tégy róla, hogy mindenfelől ne vegyen észre maga körül egyebet, csak a fizikai világot; e nélkül biztos lehetsz benne, hogy egyáltalán nem hallgat rád, vagy hogy a morális világról, melyről beszélsz neki, fantasztikus fogalmakat alkot magának, melyeket soha életében nem fogsz tudni kitörölni. -88-

Locke nagy alaptétele volt, okokkal meggyőzni a gyermeket; ennek van mostanában legnagyobb kelete: sikere azonban szerintem nem épen nagyon alkalmas, hogy becsületére váljék; a magam részéről nem tudok ostobább valamit elképzelni, mint azokat a gyermekeket, a kikkel oly sokat okoskodtak. Az ember összes tehetségei közül az okosság, mely úgyszólván nem egyéb, mint a többieknek összetétele, fejlődik ki legnehezebben és legkésőbben és ezt akarják arra használni, hogy az előbbi tehetségeket fejleszszék! A nevelés remekműve, ha okossá tette az embert: és okoskodással akarnak gyermeket nevelni! Ez annyi, mint a végén kezdeni és a műből eszközt csinálni. Ha a gyermek hallgatna az okoskodásra, nem volna szüksége a nevelésre; de ha kicsiny korától fogva olyan nyelven beszélnek neki, a melyet nem ért, hozzászoktatják, hogy érje be szavakkal, ellenőrizzen mindent, a mit mondanak neki, hogy ép olyan okosnak tartsa magát, mint a mestere, vagy vitatkozó és czivakodó legyen és mindent, a miről azt hiszik, észszerű okokból érik el nála, csak a sóvárság, a félelem vagy a hiúság okából érnek el.

Ime a formula, a melyre visszavezethető csaknem minden erkölcsi tanítás, melyben a gyermeket részesítik, vagy részesíthetik:

A mester: Ezt nem szabad tenni.

A gyermek: És miért nem szabad tenni?

A mester: Mert ez rossz.

A gyermek: Rossz? Mit tesz az, hogy rossz?

A mester: A mi meg van tiltva.

A gyermek: Hát mi baj van abból, ha megteszem, a mi meg van tiltva?

A mester: Büntetést kapsz, mert engedetlen voltál.

A gyermek: Megteszem úgy, hogy ne tudják meg.

A mester: Csakhogy vigyáznak ám rád.

A gyermek: De ha elbújok.

A mester: Ki fognak kérdezni.

A gyermek: Hazudni fogok.

A mester: Hazudni nem szabad.

A gyermek: Mért nem szabad hazudni? -89-

A mester: Mert az rossz stb. stb.

Ime a kikerülhetetlen körforgás. Ha kilépsz belőle, a gyermek már nem fog többé megérteni.

Nem nagyon hasznos oktatások-e ezek? Nagyon kiváncsi volnék tudni, hogy mit lehetne ennek a párbeszédnek helyébe tenni. Maga Locke is bizonyára nagy zavarban lett volna. Ismerni a jót és rosszat, érezni az ember kötelességeinek okát, nem a gyermek dolga.

A természet azt akarja, hogy a gyermekek legyenek gyermekek, mielőtt emberek lennének. Ha ezt a rendet föl akarjuk forgatni, idő előtt érleljük meg a gyümölcsöket, a melyeknek nem lesz sem a kellő érettsége, sem ize és hamarosan meg fognak romlani; fiatal tudósaink lesznek és öreg gyermekeink. A gyermekkornak megvan a látási, gondolkozási, érzési módja, a mely neki megfelel; nincs esztelenebb, mintha ennek helyébe a magunkét akarnók tenni és én hamarabb kivánnám, hogy egy gyermek öt láb magas legyen, mint hogy itélni tudjon tíz éves korában. Valóban, mire való volna neki ebben a korban az értelem? Az értelem az erő zabolája és a gyermeknek nincs erre a zabolára szüksége.

A mikor tanítványaitokat igyekeztek meggyőzni az engedelmesség kötelességéről, ehhez az állítólagos meggyőzéshez hozzá fűzitek az erőszakot és a fenyegetéseket; vagy a mi még rosszabb, a hizelgést és az igéreteket; így tehát csábítva az érdek, vagy kényszerítve az erőszak által, úgy fognak tenni, mintha az értelem győzte volna őket meg; jól látják, hogy az engedelmeskedés rájuk nézve előnyös és a lázadás ártalmas, a mint ti az egyiket, vagy a másikat észreveszitek.

De mivel ti mindig csak olyat követeltek tőlük, a mi nekik kellemetlen és mivel mindig kinos másnak az akarata szerint cselekedni, a gyermek elrejtőzik, hogy a maga akaratát megcselekedje, meg lévén győződve arról, hogy mindent jól tesz, csak ne vegyék észre engedetlenségét; de kész belenyugodni, hogy rosszat tett, a mint fölfödözik, attól féltében, hogy még nagyobb baj éri. A kötelesség oka nem felelvén meg korának, nincs az az ember a világon, -90- a ki azt meg tudná vele értetni; de a büntetéstől való félelem, a bocsánat reménye, a szorultság, a zavarodottság, hogy nem tud felelni, kicsikar belőle minden vallomást, a mit csak követelnek; azt hittük, meggyőztük őket, pedig csak bosszantottuk és megfélemlítettük.

Mi következik ebből: először is azzal, hogy ráhárítunk olyan kötelességet, a melyet nem érez, fölingereljük őt a saját zsarnokságunk ellen és elfordítjuk magunktól a szeretetét; megtanítjuk őt arra, hogy szinlelő, hamis, hazug legyen azért, hogy jutalmakat csikarjon ki tőlünk és megmeneküljön a büntetéstől; végül hozzá szoktatva őt, hogy mindig egy nyilvánvaló indító okkal leplezzen el egy titkos indító okot, magunk adjuk meg neki az eszközt, hogy szüntelenül rászedjen minket, elleplezze előlünk igazi jellemét és alkalomadtán üres szavakkal fizessen ki minket és másokat.

A törvények, fogjátok mondani, ámbár kötelezők a lelkiismeretre nézve, mégis kényszert alkalmaznak a felnőtt emberre nézve. Megengedem, hogy így van. De egyebek-e ezek az emberek, mint a nevelés által megrontott gyermekek? Éppen ez az, a minek elejét kell venni. Alkalmazzátok a kényszert a gyermekre, az észszerüséget a felnőttre; ez a természet rendje: a bölcsnek nincs törvényre szüksége.

Bánjatok növendéketekkel korának megfelelően. Tegyétek kezdettől fogva a maga helyére és tartsátok ott oly erősen, hogy ne is próbáljon belőle kilépni; akkor még mielőtt tudná, hogy mi a bölcseség, már is gyakorolni fogja legfontosabb tanítását. Ne parancsoljatok neki soha semmit, bármi legyen is a világon, egyáltalán semmit. Ne engedjétek, hogy csak az eszébe is jusson, hogy valami hatalmat akartok gyakorolni fölötte. Ne tudjon egyebet semmit, csak azt, hogy ő gyönge és ti erősek vagytok, hogy az ő helyzeténél és a ti helyzeteteknél fogva szükségszerüen ki van szolgáltatva kényetekre, kedvetekre; ezt tudja, ezt értse meg, ezt érezze; érezze idején fennhéjázó fején a kemény jármot, a melybe a természet hajtja az embert, a szükségszerüség nehéz jármát, a mely alatt minden véges lénynek meg kell hajolnia; lássa ezt a szükségességet mindig a dolgokban, soha az emberek -91- szeszélyében;31) a zabola, a mely visszatartja, a kényszerüség legyen, nem pedig a tekintély. A mitől tartózkodnia kell, azt ne tiltsátok meg neki, hanem akadályozzátok meg, hogy megtegye, magyarázgatás és okoskodás nélkül; ha valamit megengedtek neki, engedjétek meg első szavára, kérések és könyörgések nélkül, de mindenekfelett föltételek nélkül. Az engedélyt adjátok meg szivesen, a tilalmat kedvetlenül; de legyen minden tilalmatok visszavonhatatlan, semmiféle alkalmatlanság ne ingasson meg, az egyszer kimondott nem legyen érczfal, a mely ellen a gyermek ötször-hatszor is kimerítheti erejét, úgy hogy meg se próbálja többet megdönteni.

Így teszitek türelmessé, nyugodtá, lemondóvá, megelégülővé, még akkor is, ha nem kapja meg, a mit akart. Mert az ember természetében rejlik, hogy békésen eltűri a dolgokból folyó kényszerüséget, de más valakinek a rosszakaratát nem.

Ez ellen a szó ellen: nincs már több, még soha sem lázadt föl egy gyermek sem, hacsak azt nem hitte, hogy hazugság. Egyébiránt ebben nincs középút; vagy nem szabad tőle egyáltalán semmit követelni, vagy kezdettől fogva a legteljesebb engedelmességre kell szorítani. A legrosszabb nevelés, ha ingadozni engeditek a saját akarata és a tiétek között és ha folytonos vita tárgya köztetek és ő közte, hogy melyik az úr kettőtök közül: százszor inkább akarnám, hogy mindig a gyermek legyen az úr.

Bizonyára különös dolog, hogy a mióta foglalkoznak a gyermekek nevelésével, nem tudtak vezetésükre más eszközt kieszelni, mint a vetélkedést, a féltékenységet, az irigységet, a hiuságot, a kapzsiságot, a hitvány félelmet, mind a legveszedelmesebb szenvedélyeket, a melyek legkönyebben gerjednek fel és legalkalmasabbak a lélek megrontására, még mielőtt a test kialakult volna. Minden időelőtti tanítással, -92- a melyet fejébe akarnak verni, egy bünt oltanak be szive mélyébe. Az esztelen nevelők azt hiszik, csodákat művelnek, a mikor gonoszokká teszik a gyermekeket, hogy megtanítsák őket arra, hogy mi a jóság és akkor aztán fontoskodva mondják: ime, ilyen az ember. Igen, ilyen az az ember, a kit ti csináltatok.

Megpróbáltak minden eszközt, kivéve egyet, éppen azt, a mely egyedül vezethet czélra: a helyesen szabályozott szabadságot. Nem kell a nevelésbe beleártani magunkat, ha nem tudjuk a gyermeket egyedül a lehetőség és lehetetlenség törvényei által odavezetni, a hova akarjuk. Az egyiknek és a másiknak köre egyaránt ismeretlen lévén előtte, kitágíthatjuk vagy összébb szoríthatjuk körülötte, a hogy akarjuk. Leköthetjük, előbbre tolhatjuk, visszatarthatjuk, csak csupán a szükségesség kötelékével, a nélkül, hogy zúgolódnék miatta. Hajlékonynyá és tanulékonynyá tehetjük, csupán a dolgokban rejlő kényszerüség által, a nélkül, hogy alkalma volna bármiféle bünnek kicsirázni benne; mert sohasem éled föl a szenvedély, ha nem lehet hatása.

Ne adjatok növendéketeknek semmiféle szóbeli oktatást, csak a tapasztalatból kapja tanítását; ne rójatok rá semminemű büntetést, mert ő még nem tudja, hogy mit tesz az: hibát elkövetni; ne kéressetek vele soha bocsánatot, mert hiszen nem tud sérteni. Tettei mentesek lévén minden erkölcsi jellegtől, nem tud semmi olyat tenni, a mi erkölcsileg rossz és a mi akár büntetést, akár dorgálást érdemelne.

Már látom, hogy az olvasó rémülettel itél erről a gyermekről, a megszokott gyermekekről véve a mintát, de csalódik. Az örökös feszélyezettség, a melyben növendékeiteket tartjátok, ingerli pajkosságukat; mennél jobban érzik a kényszert, ha szemeitek előtt vannak, annál pajkosabbak, a mint megszabadulnak tőle. Kárpótolniok kell magukat, a mikor tudják, a szigorú kényszerért, a melyben tartjátok őket.

Két városi diák nagyobb fölfordulást csinál a falun, mint az egész falu gyermekserege. Zárj egy kis úrfit és egy paraszt gyereket egy szobába; az előbbi fölforgat és összetör-zúz mindent, mielőtt a másik kimozdulna helyéből. Miért volna ez így, ha nem azért, hogy az egyik siet visszaélni -93- a szabadság egy pillanatával, míg a másik, mindig biztos lévén szabadságáról, nem siet élni vele? Pedig a falusi gyermekek is, a kiknek gyakran hizelegnek vagy útjukat állják, még mindig távol vannak attól az állapottól, a melyben én szeretném őket tartatni.

Állapítsuk meg kétségbevonhatatlan alapelvül, hogy a természet első zsendülései mindig helyesek. Az emberi szívben nincs eredendő visszásság, nem találni benne egyetlen bünt sem, a melyről ne lehetne megmondani, hogyan és mi által hatolt bele. Az egyedüli természetes szenvedély az emberben az önmaga iránt való szeretet, vagyis a tágabb értelemben fölfogott önszeretet. Ez az önszeretet magában véve vagy miránk vonatkoztatva jó és hasznos, és mivel nincs benne másokra való szükségszerű vonatkozás, e tekintetben természetszerűen közömbös: csak az által lesz jóvá vagy roszszá, a hogy alkalmazzuk; és azok által a vonatkozások által, a melyeket adunk neki.

Egész addig, a míg az önszeretet irányítója, az ész ki fejlődhetik, fontos dolog, hogy a gyermek ne tegyen semmit azért, mert ezt így látta vagy hallotta, szóval semmit másokra való tekintetből, hanem csupán azt tegye, a mit a természet kiván tőle és akkor mindig csak jót fog tenni.

Nem úgy értem ezt, hogy soha nem fog bajt csinálni hogy nem fogja magát megsérteni, hogy nem tör el valami értékes holmit, ha a keze ügyébe akad. Sok bajt csinálhat, a nélkül, hogy rosszat tenne, mert a rossz tett az ártás szándékától függ és ez a szándék soha sincs meg a gyermekben. Ha csak egyszer is megvolna benne, már minden el volna veszve, csaknem menthetetlenül gonoszszá lenne.

Nem egy dolog rossz a kapzsiság szemében, a mi nem rossz az ész szemében. A mikor a gyermekeket szabadjukra hagyjuk, hogy gyakorolják pajkosságukat, tanácsos távoltartani tőlük mindent, a mi ezt a pajkosságot költségessé tehetné és nem hagyni kezük ügyében semmit, a mi törékeny és értékes. Szobájuk legyen egyszerű és tartós butorokkal berendezve, ne legyenek benne tükrök, porczellán tárgyak, csecsebecsék.

A mi az én Emilemet illeti, a kit falun nevelek föl, a -94- szobájában nem lesz semmi, a mi egy paraszt szobától megkülönbözteti. Mire való volna annyi gonddal földiszíteni, mikor olyan keveset fog benne tartózkodni? De csalódom, ő maga fogja földiszíteni és pedig meg fogjuk látni, mivel.

Ha a gyermek minden elővigyázatosságotok daczára valami rendellenességet csinál, összetör valami hasznos tárgyat, ne büntessétek saját hanyagságtok miatt, ne dorgáljátok; ne halljon egyetlen szemrehányó szót sem, még azt se mutassátok előtte, hogy bánatot okozott nektek; tegyetek egészen úgy, mintha az a tárgy önmagától törött volna össze; higyjétek végre is, hogy sokat tettetek, ha meg tudtátok állni, hogy ne szóljatok semmit.

Ki merjem-e itt fejteni minden nevelés legnagyobb, legfontosabb, leghasznosabb szabályát? Azt t. i., hogy nem kell időt nyerni, hanem vesztegetni kell az időt. Közönséges olvasóm, bocsásd meg nekem paradoxonaimat: az ember kénytelen paradoxonokat csinálni, ha gondolkodik és mondhattok bármit, inkább vagyok a paradoxonok, mint az előitéletek embere. Az emberi élet legveszedelmesebb ideje a születéstől a tizenkét éves korig való idő. Ez az az idő, a mikor a hibák és a bünök csiráznak, a nélkül, hogy volna eszköz kiirtásukra s mire az eszköz előkerül, a gyökerek már oly mélyre hatoltak, hogy nincs idő kitépésükre. Ha a gyermek egyszerre ugorna át anyja emlőjéről az értelmes korba, a nevelés, melyben részesítik, megfelelhetne neki, de a természetes haladás szerint teljesen ellenkező nevelésre van szüksége. Az kellene, hogy semmit se tegyen lelkéből addig, a míg minden képessége nincs kifejlődve, mert lehetetlen, hogy észrevegye a fáklyát, a melyet mutattok neki, addig, a míg vak és hogy az eszmék végtelen mezején olyan utat kövessen, a melyet az ész a legjobb szemeknek is olyan nehezen észrevehetően jelöl ki.

Az első nevelésnek tehát tisztára negativnak kell lennie. Nem abban áll, hogy tanítsuk az erkölcsöt, vagy az igazságot, hanem csak abban, hogy megóvjuk a szívet a büntől és a tévedés szellemétől. Ha képesek volnátok nem tenni semmit és nem engedni semmit, hogy történjék, ha egészségesen és erősen tudnátok vezetni növendéketeket tizenkét -95- éves koráig a nélkül, hogy meg tudná különböztetni, melyik a jobb keze s melyik a bal, az első leczkétől fogva megnyilnának megértésének szemei az ész számára; előitéletek nélkül, szokások nélkül lévén, nem volna benne semmi, a mi ellensúlyozza gondoskodásotok hatását. Hamar a legbölcsebb emberré lenne kezetekben és miután azon kezdtétek, hogy nem műveltetek semmit, a nevelés csodáját művelnétek.

Tegyétek a szokásnak visszáját és csaknem mindig jól fogtok cselekedni. Az apák és a tanítók, mivel nem gyermeket akarnak a gyermekből csinálni, hanem tudóst, sohasem dorgálnak, rendreutasítanak, korholnak, hitegetnek, fenyegetnek, igérgetnek, oktatnak, okoskodnak elég korán. Tegyetek okosabban: legyetek okosak és ne okoskodjatok tanítványotokkal, különösen ne azért, hogy helyeselje azt, a mi nem tetszik neki, mert ha így mindig beleviszitek az okosságot a kellemetlen dolgokba, csak azt éritek el vele, hogy unalmassá teszitek előtte és már korán elveszitek hitelét egy olyan lélekben, a mely még nincs a megértés állapotában. Gyakoroljátok testét, szerveit, érzékeit, erőit, de hagyjátok a lelkét tétlenül, a míg csak lehet. Óvakodjatok minden korai véleménytől, a melyet itélete még nem tud felfogni. Tartsátok vissza, távolítsátok el tőle az idegen benyomásokat és ne siessetek a rossz megakadályozása végett tenni a jót, mert úgyis csak akkor jó, a mikor az értelem megvilágítja. Tekintsetek minden halasztást előnynek; máris nagy nyereség, minden veszteség nélkül haladni a czél felé; engedjétek megérni a gyermekséget a gyermekben. Végül, a mi leczke szükségessé válik számára, ne részesítsétek benne ma, ha veszély nélkül tudjátok holnapra halasztani.

Egy másik megfontolás, a mely megerősíti ennek a módszernek a hasznosságát, a gyermek sajátos géniuszának megfontolása, a melyet jól kell ismerni, hogy tudjuk, milyen erkölcsi vezetés felel meg neki. Minden szellemnek megvan a maga sajátos formája, a mely szerint irányítani kell és fontos dolog gondjaink sikerére, hogy e szerint a forma szerint irányoztassék, nem pedig más forma szerint. Okos -96- ember lévén, lesd ki sokáig a természetet, figyeld meg jól növendékedet, mielőtt kimondod neki az első szót; engedd, hogy jellemének csirája kezdettől fogva teljes szabadsággal mutatkozzék, ne kényszerítsd semmire sem, hogy annál jobban láthasd a maga teljes valóságában. Azt hiszed, a szabadságnak ez az ideje el van veszve számára? Ellenkezőleg, a legjobban felhasznált idő lesz, mert így tanulod meg, hogy ne veszíts el egyetlen pillanatot sem egy becsesebb időben; e helyett, ha elkezdesz cselekedni, mielőtt tudnád, mit kell tenni, vaktában fogsz cselekedni, tévedéseknek leszel kitéve, minduntalan vissza kell fordulnod, messzebb leszel a czéltól, mintha kevésbbé siettél volna elérni. Ne tégy úgy, mint a fösvény, a ki sokat veszít azáltal, hogy nem akar semmit veszíteni. Áldozd fel az első életkorban azt az időt, a melyet kamatostul fogsz visszanyerni előbbrehaladott életkorban. A bölcs orvos nem rendel vaktában a beteg első láttára, hanem előbb tanulmányozza a beteg temperamentumát, mielőtt rendel neki; később fog bele gyógyításába, de meggyógyítja, míg a nagyon siető orvos megöli.

De hol helyezzük el ezt a gyermeket, hogy így nevelhessük föl, mint érzéketlen lényt, mint valami automatát? A hold gömbjében tartsuk, vagy egy elhagyott szigeten? Távolítsuk el minden emberi lénytől? Nem lesz-e állandóan előtte a világban a mások szenvedélyeinek látványa és példája? Nem fog-e soha látni korabeli más gyermekeket? Nem fogja-e soha látni szüleit, szomszédjait, dajkáját, nevelőnőjét, inasát, sőt nevelőjét sem, a ki elvégre mégsem angyal?

Ez az ellenvetés nyomós és alapos. De mondtam-e én, hogy ez a természetes nevelés könnyű vállalkozás? Oh, emberek! az én hibám-e, hogy ti nehézzé tettetek mindent, a mi jó? Érzem ezeket a nehézségeket, meg is vallom őket: talán leküzdhetetlenek is, de az mindig bizonyos, hogy ha ráadjuk magunkat megelőzésükre, legalább egy bizonyos pontig elejüket vehetjük. Én megmutatom a czélt, a melyet ki kell tüzni magának; nem mondom, hogy el is lehet érni, de azt mondom, hogy a ki leginkább megközelíti, az éri el a legnagyobb sikert.

Emlékezzetek meg arról, hogy mielőtt el mernők vállalni -97- egy ember formálását, előbb embert kell csinálnunk önmagunkból, önmagunkban kell megtalálunk a példát, a melyet az, a kit nevelünk, maga elé tüzzön. A míg a gyermek még ismeret nélkül való, van elég idő úgy előkészíteni mindent, a mi a közelébe jut, hogy első tekintetébe csak olyan tárgyak ötöljenek, a melyek látása neki való. Légy tiszteletreméltó mindenki előtt, első sorban szerettesd meg magadat, hogy mindenki igyekezzék kedvedre lenni. Nem válhatsz a gyermek mesterévé, ha nem vagy mestere mindannak, a mi őt körülveszi és ez a tekintély sohasem lesz elegendő, ha nem alapszik az erény megbecsülésén. Nem arról van szó, hogy fordítsd ki az erszényedet és szórd tele marokkal a pénzt; sohasem láttam, hogy a pénz megszerettetett valakit. Nem kell fösvénynek vagy ridegnek lenni, sem panaszkodni a nyomor miatt, melyet enyhíteni tudsz, de akárhogy kitárod a szekrényedet, ha nem tárod ki a szívedet is, a többieké mindig zárva marad előtted. Az idődet, a gondoskodásodat, a vonzalmadat, önmagadat kell odaadnod, mert tehetsz, a mit akarsz, mindig meg fogják érezni, hogy a pénzed nem te vagy. Vannak az érdeklődésnek és a jóakaratnak olyan tanujelei, a melyek nagyobb hatást tesznek és több valódi haszonnal járnak, mint minden ajándék: hány szerencsétlennek, betegnek van több szüksége vigaszra, mint alamizsnára! hány elnyomott van, kinek a pártfogás többet használ, mint a pénz! Békítsd ki azokat, a kik meghasonlottak egymással, vedd elejét a pörösködésnek, vezesd a gyermeket kötelessége tudatára, az apát az elnézésre, mozdítsd elő a boldog házasságokat, akadályozd meg az üldözést, használd fel, pazarold növendéked szüleinek befolyását a gyöngék érdekében, a kik sehol sem kapnak igazságot és a kiket a hatalmasok elnyomnak. Jelentsd ki magadat fenkölten a szerencsétlenek pártfogójának. Légy igazságos, emberséges, jótékony. Ne csak az alamizsnát gyakorold, hanem a felebaráti szeretetet is; a könyörület munkái több bajt enyhítenek, mint a pénz; szeresd a többieket és ők is szeretni fognak, légy szolgálatukra és ők is szolgálatodra lesznek, légy a testvérük és ők a gyermekeid lesznek. -98-

Ez is egyik oka annak, a miért Emilt falun akarom nevelni, távol a szolgák csürhéjétől, a kik a legaljasabb emberek gazdáik után, távol a város fekete erkölcseitől, a melyeket a máz, melylyel be vannak vonva, csábítókká és ragályosakká tesz a gyermekre nézve, holott a falusi ember bünei leplezetlenek és durvák lévén, inkább visszariasztják, mint csábítják, ha nincs valami érdeke benne, hogy utánozza őket.

Falun a nevelő sokkal inkább ura a tárgyaknak, melyeket a gyermeknek meg akar mutatni; hirnevének, beszédének, példájának olyan tekintélye van, a milyet a városban nem birna szerezni; hasznos lévén az egész világnak, mindenki igyekezni fog, hogy lekötelezze magának, hogy megbecsültessék általa, hogy olyannak mutassa magát a növendék előtt, a milyennek a mester szeretné, hogy valóban legyen és ha a bünből nem javulnak is meg, tartózkodni fognak a botránytól; ez mindaz, a mire szükségünk van czélunk érdekében.

Tegyetek le róla, hogy másokat felelőssé tegyetek a saját hibáitokért; a rossz, a mit a gyermek lát, kevésbbé rontja meg, mint az, a melyre ti tanítjátok őt. Ha mindig prédikáltok, mindig erkölcsi leczkékkel tartjátok, mindig pedánskodtok, minden eszméért, melyet azon hiszemben adtok a gyermeknek, hogy jó, egyszerre húsz mást adtok neki, a mely nem ér semmit: eltelve azzal, a mi a ti fejetekben történik, nem látjátok a hatást, melyet az ő fejében idéztek elő. Azt hiszitek, a szavak hosszú áradatában, a melylyel a gyermeket szüntelenül elárasztjátok, nincs egy sem, melyet tévesen fog fel? Azt hiszitek, hogy nem magyarázza a maga módja szerint zavaros magyarázataitokat és hogy nem talál bennük semmit, a miből rendszert csináljon a maga szája íze szerint, a melyet aztán alkalom adtán szembeállíthat veletek?

Hallgassátok meg a kis emberkét, a kit így megoktattak, hagyjátok kedve szerint fecsegni, kérdezősködni, nagyzolni és el fogtok csodálkozni azon a különös fordulaton, melyet okoskodásaitok eszében vettek: összezavar mindent, fölforgat mindent, kihoz béketüréstekből, néha kihoz a sodrotokból -99- váratlan ellenvetéseivel, kényszerít, hogy elhallgassatok vagy hogy őt hallgattassátok el; vajjon akkor mit gondolhat arról a hallgatásról, a melybe az az ember merül, a ki olyan sokat szeret beszélni? Ha egyszer megnyeri ezt az előnyt fölöttetek és ezt észreveszi, oda a nevelés, mindennek vége ettől a pillanattól fogva, nem igyekszik többé tanulni, hanem igyekszik titeket megczáfolni.

Buzgó mesterek, legyetek egyszerűek, óvatosak, tartózkodók; csak akkor tegyetek valamit, ha mások cselekedeteinek megakadályozásáról van szó: ezt ismétlem szüntelenül. Inkább halaszszatok el, ha lehet, egy jó tanítást, attól féltetekben, hogy rossz tanítást adhattok. Ezen a földön, a melyet a természet az ember első paradicsomává tett, ne merjétek a kisértő tisztét teljesíteni, fel akarva világosítani az ártatlanságot a jóról és gonoszról: úgysem tudjátok megakadályozni, hogy a gyermek felvilágosodjék kívülről, példák útján, korlátozzátok tehát egész őrködésteket arra, hogy ezeket a példákat a neki megfelelő alakban véssétek be lelkébe.

A viharos szenvedélyek nagy hatással vannak a gyermekre, ha tanujukká válik, mert nagyon érzékelhető jeleik vannak, a melyek meglepik és kierőszakolják a figyelmét. Különösen a harag olyan zajos kitörései, melyeket lehetetlen észre nem venni, ha közelébe jutunk. Nem is lehet kérdés tárgya, hogy ez jó alkalom a pædagogusnak, hogy szép beszédet füzzön hozzá. Ugyan! szó se legyen szép beszédről, egyáltalán nem, egy szót sem. Hadd jöjjön a gyermek, elcsodálkozva a látványon; okvetlenül kérdezősködni fog. A felelet egyszerű, magukból azokból a tárgyakból vonható le, melyek érzékeibe ötlenek. Látja a lángba borult arczot, a villogó szemet, a fenyegető mozdulatot, hallja a kiáltásokat, mind annak a jeleit, hogy a test nincs megszokott nyugalmában. Mondjátok meg neki nyugodtan, affektálás és titkolózás nélkül: ez a szegény ember beteg, lázrohama van. Ezt az alkalmat felhasználhatjátok arra, hogy fogalmat adjatok neki, de csak kevés szóval, a betegségekről és hatásaikról, mert ez is a természettől való és egyike a szükségszerűség ama kötelékeinek, melyeknek alávetve kell hogy érezzük magunkat. -100-

Lehetséges-e, hogy ennek a fogalomnak alapján, a mely nem is téves, ne éledjen benne jókor bizonyos irtózás attól, hogy átengedje magát a szenvedély szélsőségeinek, melyeket betegségeknek tekint? És hiszitek-e, hogy egy ilyen fogalom, a maga idejében beoltva, nem idéz elő ép olyan üdvös hatást, mint a legunalmasabb erkölcsi prédikáczió? De nézzétek a jövőben ennek a fogalomnak a következményeit: ime, jogotok van, ha arra találna kerülni a sor, egy lázadó gyermeket úgy tekinteni, mint egy beteget, bezárni szobájába, ha kell ágyába is, rövid pórázon tartani, elrémíteni saját éledező büneitől, gyülöletessé és félelmetessé tenni előtte azokat, a nélkül, hogy valaha is büntetés számba vehetné a szigoruságot, a melylyel talán kénytelenek vagytok élni, hogy meggyógyítsátok. És ha egyszer-másszor veletek magatokkal is megesik egy heves pillanatban, hogy elhagy a hideg vér és a mérséklet, a melyben gyakorolnotok kell magatokat, ne igyekezzetek elleplezni előtte hibátokat, de mondjátok ki nyiltan, gyöngéd szemrehányással: fiam, beteggé tettél.

Egyébiránt fontos dolog, hogy azokat a naivitásokat, melyeket a gyermekben azoknak a fogalmaknak egyszerüsége idéz elő, a melyekből táplálkozik, sohasem emlegessék jelenlétében s ne is idézgessék oly módon, hogy ő is megérthesse. A meggondolatlan kaczagás megronthatja hat hónap munkáját és jóvátehetetlen kárt tehet a gyermek egész életére. Nem győzöm eléggé ismételni, hogy a ki a gyermek fölött úr akar lenni, előbb önmaga felett kell úrnak lennie. Elképzelem Emilemet, a mint a két szomszédasszony közti czivakodás tetőpontján odamegy a dühösebbikhez és szánakozó hangon mondja neki: szegény asszony, maga úgy-e beteg, mennyire sajnálom magát! Ez a közbelépés bizonyára nem marad hatás nélkül a szemlélőkre s talán a szereplőkre sem. Nevetés nélkül, korholás nélkül, dicséret nélkül elvezetem, akár szivesen jön, akár erőszakkal, mielőtt észrevehetné ezt a hatást vagy legalább mielőtt gondolkozhatnék rajta és sietek elvonni a figyelmét más tárgyakra, melyek amazt hamar elfeledtetik vele.

Nem czélom, hogy behatoljak minden részletbe, csupán -101- csak az, hogy kifejtsem az általános tételeket és példákat nyujtsak nehéz eshetőségekre. Lehetetlennek tartom, hogy a társadalom ölén föl lehessen nevelni egy gyermeket tizenkét éves koráig a nélkül, hogy fogalmat adjunk neki az egyik embernek a másikhoz való viszonyáról és az emberi cselekedetek erkölcsiségéről. Elég, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy ezeket a szükséges fogalmakat oly későn adjuk meg neki, a mint csak lehet és a mikor kikerülhetetlenekké válnak, csak a pillanatnyi szükségre kell szorítkozni, csupán csak azért, hogy ne higyje magát mindenek urának és ne tegyen rosszat másoknak aggály nélkül és a nélkül, hogy maga is tudná. Vannak szelid és csöndes természetek, melyekkel messzire lehet menni a nélkül, hogy veszélyeztetnők első ártatlanságukat, de vannak heves természetek is, a melyekben a vadság korán kifejlődik és a melyekből sietni kell embert csinálni, hogy ne legyünk őket kénytelenek lánczra verni.

Első kötelességeink önmagunkra irányulnak; kezdetleges érzéseink önmagunkban összpontosulnak, minden természetes mozgásunk kezdetben fentartásunkra és jóllétünkre vonatkozik. Igy az igazság első érzéséhez nem annak az igazságnak a révén jutunk, a melylyel mi tartozunk, hanem annak révén, a melylyel mások tartoznak nekünk és megint egy visszássága a közkeletü nevelési módoknak, hogy kezdettől fogva beszélnek a gyermeknek kötelességeiről, sohasem a jogairól, azon kezdik, hogy annak az ellenkezőjét mondják neki, a mi kell, azt, a mit meg sem tud érteni és a mi nem is érdekelheti.

Ha tehát olyan gyermeket kellene vezetnem, a milyet az imént föltételeztem, azt mondanám magamban: a gyermek nem támad személyekre,32) hanem a dolgokra, és hamar -102- megtanul a tapasztalatból tisztelni mindenkit, a ki felülmulja korban és erőben: a dolgok ellenben nem védik magukat. Az első fogalom tehát, melyet adni kell neki, nem annyira a szabadság, mint inkább a tulajdon fogalma és hogy ezt a fogalmat megalkothassa magának, kell hogy legyen valamije, a mi a sajátja. Ha felsoroljuk neki ruháit, butorait, játékszereit, az nem jelent számára semmit, mivel ha rendelkezik is ezekről a tárgyakról, nem tudja sem azt, hogyan, sem azt, miért az övéi. Azzal se megyünk többre, ha megmondjuk neki, hogy azért az övéi, mert neki adtuk, mert hogy adhasson az ember, ahhoz az kell, hogy legyen neki, ime tehát egy előbbi birtoklás, mint az övé; a tulajdon fogalmát akarjuk neki megmagyarázni, tekintet nélkül arra, hogy az ajándékozás konvenczió dolga és hogy a gyermek nem tudhatja még, mi a konvenczió.33) Olvasók, jegyezzétek meg, kérlek, ebben a példában és százezer másban, hogyan szokás azt gondolni, hogy jól nevelték a gyermeket, pedig csak teletömték a fejét olyan szavakkal, melyeknek rá nézve nincs semmi értelme.

Vissza kell tehát térni a tulajdon eredetéhez, mert innen kelhet ki az első róla való fogalom. A falun élő gyermek bizonyos fogalmat alkot magának a mezei munkáról, ehhez nem kell egyéb, mint szem és ráérés s neki megvan az egyik is, a másik is. Minden kornak s különösen az övének jellemző vonása, hogy alkotni, utánozni akar, jelét adni hatalmának és tevékenységének. Alig látott kétszer kerti munkát, vetést, ásást, zöldség-plántálást és máris kertészkedni akar maga is.

A föntebb fölállított alapelveknek megfelelően nem ellenzem kivánságát, ellenkezőleg pártját fogom, osztozom kedvtelésében, vele dolgozom, nem az ő mulatságára, hanem a -103- magaméra, ő legalább úgy hiszi: magam is kertészlegényévé leszek; a míg meg nem erősödik a karja, fölásom neki a földet, ő birtokába veszi azzal, hogy elültet benne egy palántát és ez a birtoklás bizonyára szentebb és tiszteletreméltóbb, mint mikor Nunès Balboa birtokába vette Dél-Amerikát Spanyolország nevében, beleplántálva zászlaját a déli tenger partjába.

Mindennap megöntözzük a palántákat, örömujjongással nézzük növekvésüket. Azzal növelem ezt az örömet, hogy megmondom neki: ez a tiéd és megmagyarázom a tiéd fogalmát, megértetem vele, hogy ebbe belehelyezte idejét, munkáját, fáradságát, végre egész személyét, hogy ebben a földben van valami belőle magából, a mit magáénak tulajdoníthat bárkivel szemben, mint a hogy kiszakíthatja a karját egy másik ember kezéből, a ki akarata ellenére vissza akarja tartani.

Egy szép napon sietve jön, az öntöző kanna a kezében. Oh, micsoda látvány! Oh, fájdalom! Minden palánta ki van tépve, az egész föld ki van forgatva, rá sem ismerni a helyre. Ah, mi lett munkámból, művemből, gondjaim és verejtékem édes gyümölcséből? Ki rabolta meg tulajdonomat? Ki vette el palántáimat? A fiatal szív fellázad, a jogtalanság első érzése önti bele szomorú keservét, könnyei patakokban folynak, a kétségbeesett gyermek megtölti a levegőt nyögésével és sírásával. Részt veszek fájdalmában, felháborodásában; kutatunk, tudakozódunk, vizsgálatot rendezünk. Végül fölfedezzük, hogy a kertész követte el a csinyt. Odahívjuk.

Ezzel aztán ugyan jól járunk. A kertész panaszunk hallatára elkezd még hangosabban panaszkodni, mint mi. Hogyan, uraim, hát önök rontották el a munkámat? Ide én máltai dinnyét ültettem, melynek magvait úgy kaptam, mint valami kincset és melylyel jól akartam önöket tartani, ha majd megérik, de önök hitvány palántáik kedvéért tönkretették már kikelt dinnyéimet, a melyeket sohasem tudok többé pótolni. Jóvátehetetlen kárt okoztak nekem és önmagukat is megfosztották a pompás dinnye élvezetétől.

János Jakab. Bocsáss meg, szegény Róbertem. Te -104- belefektetted ide munkádat, fáradságodat. Belátom, hogy rosszat tettünk, elrontottuk a munkád eredményét, de majd szerzünk másik máltai magvakat és ezentúl majd csak akkor fogunk egy földet megművelni, ha tudjuk, hogy előttünk senki se tette rá a kezét.

Róbert. Akkor ugyan megpihenhetnek, uraim, mert parlagon heverő föld nincs már sehol. Én azon a földön dolgozom, melyet az apám tört fel és mindenki ugyanazt teszi a maga részéről. A mi földet látnak, mind el van foglalva rég idők óta.

Emil. Róbert úr, akkor hát gyakran vesznek el dinnyemagvak?

Róbert. Bocsásson meg, ifjuram, csakhogy nem akad ám mindig olyan hebehurgya fiatal úr, mint ön. Senki sem nyúl hozzá a szomszédja kertjéhez, mindenki tiszteletben tartja a más munkáját, hogy a magáé is biztonságban legyen.

Emil. De nekem nincs kertem.

Róbert. Mit bánom én! Ha az enyémet elrontja, nem engedem többé sétálni benne, mert bizony nem akarom, hogy kárba veszszen a fáradságom.

János Jakab. Nem lehetne a jó Róberttel megegyezni? Engedjen át kis barátomnak és nekem egy zúgot a kertjében, hogy megműveljük, az alatt a föltétel alatt, hogy a haszon fele az övé lesz.

Róbert. Átengedem én föltétel nélkül is. De úgy vigyázzanak, hogy kitépem a palántáikat, ha hozzányúlnak az én dinnyéimhez.

Ebből a kisérletből, a melylyel bele lehet vésni a gyermekbe a kezdetleges fogalmakat, láthatni, mint lehet a tulajdon fogalmát természetszerüen visszavezetni arra a jogra, melyet az első foglaló munkájával szerez. Ez világos, szabatos, egyszerü és mindig érthető a gyermek számára. Ettől fogva egész a tulajdon jogáig és a cseréig csak egy lépés van, a mely után rövidesen meg kell állni.

Láthatni azt is, hogy az a magyarázat, melyet itt két lap irásba szorítok bele, a gyakorlatban talán egy év dolga lesz, mert az erkölcsi eszmék fejlődésében nem lehet elég -105- lassan haladni, sem elég szilárdan megvetni a lábunkat minden lépésnél. Fiatal mesterek, kérlek, gondoljatok erre a példára és tartsátok eszetekben, hogy tanítástoknak mindenkor inkább a cselekedetekben kell rejlenie, mint a beszédben, mert a gyermek könnyen elfelejti, a mit mondott s a mit neki mondtak, de nem felejti el, a mit tett vagy a mit neki tettek.

Hasonló oktatásokat, mint már mondottam, előbb-utóbb adni kell, a szerint, a mint a növendék szelid vagy heves természete sietteti vagy késlelteti szükségét; hasznuk szembeszökően nyilvánvaló, de hogy e nehéz dolgokban semmit se mulaszszunk el, adjunk még egy példát.

Makacs gyereketek elront mindent, a mihez hozzányúl; ne haragudjatok érte, távolítsatok el keze ügyéből mindent, a mit elronthat. Összetöri a bútorokat, melyeket használ; ne siessetek újakat adni neki, hadd érezze a nélkülözés kényelmetlenségét. Betöri szobája ablakát, hadd fújjon rá a szél éjjel és nappal, a nélkül, hogy törődnétek meghülésével, mert inkább legyen náthás, mint bolond. Ne panaszkodjatok soha az alkalmatlanságon, melyet okoz, de legyen rá gondotok, hogy ő érezze legelőször. Végre kijavíttatjátok az ablakot, de még mindig nem szóltok semmit. Megint betöri? Fordítani kell a módszeren; mondjátok neki szárazon, de harag nélkül: az ablak az enyém, az én gondoskodásomból csinálták, azt akarom, hogy megmaradjon. Ekkor bezárjátok a gyermeket a sötétbe, egy ablaktalan szobába. Erre az új eljárásra elkezd sírni, dühösködni; nem törődik vele senki. Hamarosan belefárad és alább hagy a hangjával; szomorkodik, nyöszörög; megjelenik egy szolga, a lázadó kéri, hogy szabadítsa meg. A nélkül, hogy kifogást keresne, hogy miért nem teszi meg, a szolga ezt feleli: nekem is van ablakom, a melyre vigyázni kell. Ezzel elmegy. Végre miután a gyermek néhány óra hosszat maradt ott, elég sokáig, hogy megúnhassa és megemlékezzék rá, valaki azt ajánlja neki, egyezzen ki veletek, hogy visszaadjátok neki a szabadságát és ő nem tör be több ablakot. Hisz ő egyebet sem akar. Megkéret benneteket, hogy jöjjetek hozzá. El is jöttök. Felajánlja az egyezséget és ti azonnal elfogadjátok, -106- ezt mondva neki: ez nagyon jól van, nyerünk rajta mind a ketten, miért nem jött ez a jó eszméd hamarabb? És aztán örömmel megölelitek, a nélkül, hogy igéretének megerősítését kivánnátok tőle s azonnal bevezetitek szobájába, ezt a megegyezést oly szentnek és sérthetetlennek tekintve, mintha esküvel volna megerősítve. Mit gondoltok, micsoda fogalmat nyer ebből az eljárásból az igéret hiteléről és hasznosságáról? Nagyot csalódnék, ha akadna a világon egyetlen gyermek, hacsak nincs még egészen megromolva, a kin ne fogna ez a bánásmód és a ki ezek után szándékosan betörne egy ablakot. Figyeljétek meg mindennek lánczolatát. A kis gonosztevő nem gondolt rá, mikor gödröt ásott, a melybe palántáit ültesse, hogy börtönt ásott ki magának, a melybe tudománya hamarosan vetni fogja.34)

Benne vagyunk tehát az erkölcs világában, nyitva van a kapu a bün számára. A szerződéssel és a kötelességekkel születik meg a rászedés és a hazugság. Attól fogva, hogy az ember olyat tud tenni, a mit nem szabad, igyekszik elleplezni azt, a mit nem lett volna szabad tennie. Attól fogva, hogy valamely érdekből igérünk valamit, egy erősebb érdek megsértetheti velünk az igéretet; csak arról van már szó, hogy büntetlenül megsérthessük. A kifogás természetes: az ember elrejtőzik és hazudik. Miután nem tudtuk elhárítani a bűnt, ott vagyunk, hogy meg kell büntetnünk. Ime, az -107- emberi élet nyomoruságai, melyek a tévedésekkel kezdődnek.

Eleget mondtam arra, hogy megértessem, hogy a büntetést sohasem szabad mint büntetést ráróni a gyermekre, hanem úgy kell hogy rája háruljon, mint rossz cselekedetének természetes következménye. Ép így ne szónokoljatok a hazugság ellen, ne egyenesen azért büntessétek meg, mert hazudott, hanem tegyetek róla, hogy a gyermek fejére, ha hazudott, ráháramoljon a hazugság minden rossz következménye: az, hogy nem hisznek neki akkor sem, mikor igazat mond, hogy olyan roszszal is vádolják, a mit nem tett, akárhogy védekezik is. De magyarázzuk ki, mi a gyermekre nézve a hazugság.

Két fajtája van a hazugságnak; a ténybeli, a mely a multra vonatkozik s az érzületbeli, a mely a jövőre vonatkozik. Az elsőnek akkor van helye, a mikor valaki tagadja, a mit tett, vagy a mikor azt mondja, hogy tett valamit, a mit nem tett, általában, a mikor az ember tudatosan a dolgok igazsága ellen szól. A másiknak akkor van helye, mikor olyat igér meg az ember, a mit nincs szándékában megtartani és általában mikor az ember olyan szándékot mutat, a mely nincs meg benne. Ez a kétféle hazugság néha egyesülhet ugyanabban a hazugságban,35) de itt különbözőségükben tekintem őket.

A ki érzi, hogy szüksége van mások segítségére és a ki folyton próbára teszi jóakaratukat, annak nincs érdekében, hogy rászedje őket; ellenkezőleg, nyilvánvaló az az érdeke, hogy úgy lássák a dolgokat, a milyenek, mert attól fél, hogy ártalmára tévedhetnek. Nyilvánvaló tehát, hogy a ténybeli hazugság nem folyik a gyermek természetéből, de az engedelmesség törvénye idézi fel a hazugság szükségét, mert az engedelmesség kínos lévén, titokban mennél jobban fölmenti magát alóla s mert a büntetés vagy a szemrehányás pillanatnyi érdeke háttérbe szorítja az igazsághoz -108- való ragaszkodás távolabb eső érdekét. A természetes és szabad nevelésben miért hazudnék a gyermek? Mi rejtegetni valója van előttetek? Nem korholjátok, nem büntetitek meg semmiért, nem követeltek tőle semmit. Mért ne mondana meg nektek mindent, a mit tett, ép olyan őszintén, mint kis pajtásának? Ebben a vallomásában nem láthat több veszedelmet az egyik oldalról, mint a másikról.

Az érzületbeli hazugság még kevésbbé természetes, mert az igéretek, hogy valamit tenni fog, vagy valamitől tartózkodni fog, konvenczionális tények, melyek a természetes állapottól eltávolítják és korlátozzák szabadságát. Sőt, mi több, a gyermek minden igérete magamagában semmis, tekintve, hogy korlátozott látóköre nem képes túlterjeszkedni a jelenen, tehát nem tudja, mit tesz, mikor kötelezi magát valamire. A gyermek alig hazudhatik, mikor lekötelezi magát, mert nem gondolván egyébre, csakhogy a jelen pillanatra nézve kihúzza magát a bajból, minden eszköz egyre megy neki, a melynek nincs pillanatnyi hatása; ha valamit a jövőre nézve igér, akkor nem igér semmit s még szunnyadó képzelete nem tudja lényét két különböző időre kiterjeszteni. Ha el tudja kerülni a verést vagy megkaphat egy édességet azzal, hogy megigéri, hogy holnap kiugrik az ablakon, azonnal megigérné. Ime, ezért nem veszi számba a törvény a gyermek igéreteit és mikor a törvénynél szigorúbb apák és mesterek megkövetelik, hogy váltsa be igéretét, ez csak olyan dolgokban fog megtörténni, a melyeket a gyermeknek igéret nélkül is meg kellene tennie.

A gyermek, nem tudva, mit tesz, mikor kötelezi magát valamire, nem hazudhatik, mikor lekötelezi magát. Máskép áll a dolog, ha megszegi az igéretét, a mi megint a visszamenőleges hazugság egy neme; mert nagyon jól emlékszik, hogy ezt az igéretet megtette, de a megtartásnak a fontosságát nem látja. Nem lévén képes a jövőben olvasni, nem láthatja előre a dolgok következményeit s a mikor megszegi adott szavát, nem tesz semmit életkorának szelleme ellen.

Ebből az következik, hogy a gyermek hazugságai mestereinek művei s a mikor arra akarják tanítani, hogy igazat szóljon, épen ezzel tanítják a hazugságra. Abban a buzgólkodásban, -109- hogy irányítsák, vezessék, oktassák, soha sincs elegendő eszköz a czél elérésére. A szellemére való befolyásnak új eszközeit akarják megszerezni alaptalan elvekkel, esztelen tanításokkal és jobban szeretik, ha tudja leczkéjét és hazudik, mintha tudatlan, de igaz.

Mi ellenben, a kik csak a gyakorlat által adunk leczkéket növendékeinknek és jobb szeretjük, ha jók, mint ha tudósok, nem követeljük tőlük az igazságot, attól féltünkben, hogy eltorzítjuk és nem igértetünk velük semmit, hogy ne essenek kisértetbe, igéretüket megszegni. Ha távollétemben valami bajt csinált magának, melynek szerzőjét nem tudom, óvakodni fogok tőle, hogy Emilt vádoljam vele vagy hogy megkérdezzem: te tetted ezt?36) Mert ezzel mi mást tennék, mint hogy megtanítanám tagadni? Hogyha nehéz természete arra kényszerít, hogy valamiben megállapodjam vele, ügyesen úgy fogom intézni, hogy az ajánlat mindig belőle induljon ki, sohase belőlem, hogy ha kötelezte magát valamire, legyen mindig valami közvetlen és érezhető érdeke adott szava megtartására és hogy ha bármikor is megszegi szavát, ez a hazugság olyan bajokat zúdítson rá, melyeket magából a dolgok rendjéből folyóknak lát, nem pedig nevelője bosszújából. De távol attól, hogy szükség legyen ilyen kegyetlen eszközökhöz folyamodni, csaknem teljesen biztos vagyok benne, hogy Emil nagyon későn tudja meg, mi a hazugság és mikor megtudja, nagyon el fog csodálkozni, nem tudja megérteni, mire jó a hazugság. Nyilvánvaló, hogy mennél függetlenebbé teszem jóllétét másoknak akár akaratától, akár itéletétől, annál inkább elvágom benne a hazugság minden érdekét.

Ha nem sietünk túlságosan az oktatásokkal, akkor nem sietünk túlságosan a követelésekkel sem; mindennek megvárjuk az idejét s akkor követeljük, a mikor eljön rá -110- az alkalom. Aztán a gyermek kifejlődik, föltéve, ha nincs elrontva. De mikor egy eszeveszett tanító, aki nem tudja, hogy fogjon hozzá a dologhoz, minden pillanatban ezt vagy azt igérteti vele, megkülömböztetés nélkül, válogatás nélkül, mértéktartás nélkül, a gyermek felbosszankodik, és túlterhelve mindez igéretekkel, elhanyagolja, elfelejti, végül semmibe sem veszi őket, s úgy tekintve, mint üres szólamokat, játéknak veszi és megszegi őket. – Azt akarjátok tehát, hogy hű legyen szavának megtartásában? Legyetek óvatosak az igéretek követelésében. A részletesség, a melylyel az imént a hazugságról szóltam, sok tekintetben alkalmazható a többi kötelességekre mind, a melyeket nem szabad úgy kiszabni a gyermeknek, hogy nemcsak gyülöletesekké, hanem kivihetetlenekké is tegyük. Hogy az erény prédikátorainak látszassanak, megszerettetik velük az összes bűnüket: beléjük oltják azzal, hogy tiltják őket. Azzal akarják őket jámborakká tenni, hogy a templomba viszik, a hol unatkoznak. Szüntelenül imákat daráltatnak velük, s ezzel arra viszik őket, hogy vágyakozzanak arra a boldogságra, hogy ne kelljen Istenhez imádkozniok, hogy beléjök oltsák a felebaráti szeretetet, alamizsnát osztogattatnak velük, mintha nem tartanák magukhoz méltónak, hogy ők maguk osztogassák. Bizony nem a gyermeknek kell alamizsnát osztogatni, hanem a mesternek; bármennyire ragaszkodik is növendékéhez, ezt a dicsőséget el kell tőle vitatnia, meg kell győznie arról, hogy az ő korában ő még nem méltó rá; az alamizsna olyan embernek való cselekedet, aki ismeri az értékét annak, amit ad és tudja, mily szüksége van rá felebarátjának. A gyermeknek, a ki mindebből nem tud semmit, nem lehet az adásban semmi érdeme, szeretet és jótékonyság nélkül ad, csaknem szégyenli, hogy ad, miután saját tapasztalata alapján azt hiszi, hogy csak a gyermekek adnak alamizsnát, s ha valaki felnőtt, akkor már nem ad.

Jegyezzétek meg, hogy ne adassatok a gyermekkel olyan dolgokat, melyeknek nem ismeri az értékét, fémdarabokat, melyeket zsebében tart, és melyek nem valók neki másra, mint erre. A gyermek könnyebben ad oda száz aranyat, mint egy darab kalácsot, de vegyétek rá ezt a kis -111- tékozlót, hogy olyan dolgokat adjon, amelyek előtte becsesek játékszereket, bonbonokat, az uzsonnáját és akkor hamar ki fog tudódni, bőkezüvé tettétek-e.

Még másképp is szoktak ebben segiteni magukon, hogy t. i. hamar visszaadják a gyermeknek, amit odaadott, úgy hogy hozzá szokik, hogy odaadjon mindent, a miről tudja, hogy úgy is vissza fogja kapni. A bőkezüségnek csak ezt a két fajtáját láttam gyermekekben: odaadni azt, a minek semmi hasznát sem tudják venni, vagy odaadni azt, a miről biztos, hogy vissza fogják kapni: Tegyetek róla, mondja Locke, hogy a gyermek meg legyen győződve tapasztalás alapján, hogy a legbőkezübb jár mindig legjobban. Ez annyi, mint látszólag bőkezüvé tenni a gyermeket, valóságban pedig kapzsivá. Hozzáteszi azt is, hogy a gyermek ezzel megszokja a bőkezüséget. Igen, az uzsorás bőkezüséget, a mely oda adja a krajczárt, hogy forintot kapjon érte. De mikor arról van szó, hogy igazán jó szívvel adjon, akkor hiába a megszokás s a mint nem adják neki vissza, akkor aztán nem ad ő sem. Inkább a lélek megszokására kell súlyt vetni, mint a kezekére. A többi erények, a melyekre a gyermeket tanítják, mind hasonlók ehhez és ezeknek a szilárd erényeknek a prédikálásával teszik szomorúvá fiatal éveit! Ez aztán a bölcs nevelés.

Mesterek! félre a nagyképüsködéssel, legyetek erényesek és jók, hogy példátok bevésődjék növendéketek emlékezetébe, a míg aztán szívükbe is benyomulhat. A helyett, hogy nagyon sietnék a felebaráti szeretet tényeit követelni növedékemtől, inkább magam gyakorlom az ő jelenlétében és meg sem adom neki a módot, hogy engem utánozzon ebben, mintha ez olyan dicsőség volna, amely az ő korához nem illő; mert fontos dolog, hogy ne szokja meg az ember kötelességeit úgy tekinteni, mint csupán csak a gyermekek kötelességeit. Aztán mikor látja, hogy segitek a szegényeken és megkérdez erről, azt fogom neki mondani, ha ideje van a feleletnek:37) «Édes fiam, mikor a szegények beleegyeztek, -112- hogy legyenek a világon gazdagok, a gazdagok megigérték, hogy el fogják tartani azokat, a kiknek nincs miből megélniök, sem a vagyonukból, sem a munkájokból.» «Ön is megigérte ezt?» fogja ő kérdezni; «Bizony igen, én csak az alatt a föltétel alatt vagyok ura annak, amim van, a mely birásához hozzá van fűzve.»

Ha más volna és nem Emil, aki megértette ezt a beszélgetést (és láttuk már, mikép lehet egy gyermekkel megértetni), kisértetbe esnék, hogy utánozzon engem és úgy viselje magát, mint egy gazdag ember. Hasonló esetben megakadályoznám legalább azt, hogy tüntetve tegye; szivesebben látnám, ha megfosztana jogomtól és titokban adakozna. Ez korához illő ravaszság volna és az egyedüli, a melyet megbocsájtanék neki.

Tudom, hogy mindezek az utánzott erények majomerények és hogy semmiféle jó cselekedet erkölcsileg nem jó, csak ha mint olyant végzik, és nem azért, mert mások is végzik. De olyan életkorban, mikor a szív még nem érez semmit, utánoztatni kell a gyermekkel olyan cselekedeteket, a melyekre rá akarjuk szoktatni, hogy aztán később meggyőződésből és a jó iránti szeretetből cselekedhessék. Az ember utánzó lény, még az állat is az; az utánzás ösztöne a természet bölcs rendelése szerint való, de a társadalomban elfajul bűnné. A majom utánozza az embert, a kitől fél, de nem utánozza az állatokat, a melyeket megvet; jónak tartja azt, a mit egy nálánál külömb lény tesz. Köztünk ellenkezőleg a mi mindenféle bohóczaink utánozzák a szépet, hogy lealjasítsák, hogy nevetségessé tegyék, arra igyekeznek alacsonyságuk érzésében, hogy magukkal egyenlővé tegyék azt, a mi többet ér, mint ők; vagy ha igyekeznek utánozni azt, a mit csodálnak, csodálatuk tárgyának megválasztásában láthatni az utánzóknak hamis izlését: sokkal inkább akarnak vele a többieknek imponálni, vagy tehetségeiket ünnepeltetni, mint jobbakká, vagy bölcsebbekké válni. Az utánzás alapja közöttünk abból a vágyból származik, hogy mindig önmagunk fölé emeljük magunkat. Ha vállalkozásom sikerül, Emilben ez a vágy bizonyosan nem lesz meg. Le kell tehát mondanunk arról a látszólagos jóról, a mit ez előidézhet. -113-

Hatoljatok le neveléstek összes szabályainak mélyére és akkor valamennyit visszásaknak fogjátok találni, kivált abban, ami az erényekre és erkölcsökre vonatkozik. Az egyedüli erkölcsi leczke, a mely a gyermekkorhoz illik – és ez a lefontosabb minden korban: – soha nem tenni rosszat senkinek. Maga a jótét szabálya is, ha nincs ennek alávetve, veszedelmes, téves, ellenmondással teljes. Kicsoda nem tesz jót? Jót mindenki tesz, a gonosz épp úgy, mint a többiek. Egyet szerencséssé tesz száz szerencsétlennek rovására és ebből származik minden nyomorúságunk. A legfenköltebb erények negativ természetüek s egyúttal a legnehezebbek is, mert fitogtatás nélkül valók és nincs meg bennük az az emberi szívnek oly édes gyönyör sem, hogy valakit úgy bocsájtunk el magunktól, hogy meg van velünk elégedve. Oh mennyi jót tesz szükségszerüen felebarátaival az – ha ugyan van ilyen, – a ki nem tesz nekik soha rosszat! Micsoda rettenthetetlen lélekre, micsoda hatalmas jellemre van ehhez szüksége! Ha nem okoskodunk erről a tételről, hanem igyekszünk gyakorolni, csak akkor érezzük, mily nagy és keserves dolog megvalósitani.38)

Ez néhány halvány eszme arról az óvatosságról, a melylyel a gyermeknek meg akarom adatni azokat a tanításokat, a melyeket néha nem lehet tőle megtagadni, a nélkül, hogy kitennők annak a veszélynek, hogy ártalmára lehet magamagának, vagy másoknak és különösen, hogy -114- olyan szokásokat vegyen föl, a melyekről aztán később csak bajosan lehet leszoktatni. De biztosak lehetünk, hogy ez a szükség ritkán fog beállni oly gyermekeknél, a melyek úgy vannak nevelve, a hogy kell, mivel lehetetlenség, hogy nehéz fölfogásuakká, gonoszakká, hazugokká, kapzsiakká váljanak, ha nem oltottunk szívükbe bűnöket, a melyek ilyenekké teszik! Igy tehát a mit erre a pontra vonatkozólag mondtam, inkább a kivételekre, mint a szabályokra vonatkozik, de ezek a kivételek annál gyakrabbiak, mennél több alkalma van a gyermeknek kivetkőzni állapotából és rákapni a felnőttek bűneire. Azoknak, a kik a világban nevelkednek, szükségképen korábban van szükségük oktatásra, mint azoknak, a kik visszavonultságban nevelkednek. Ennek a magányos nevelésnek kell tehát előnyt adni, még ha nem való is egyébre, mint hogy időt enged a gyermeknek, hogy megérlelődjék. Egy másik ellenkező fajtája a kivételeknek azok számára való, a kiket szerencsés természetük fölébe emel koruknak. Valaminthogy vannak emberek, a kik soha sem lépnek ki a gyermekkorból, épp úgy vannak ismét mások, a kik úgyszólván soha nem is voltak benne és csaknem születésüktől fogva felnőtt emberek. Az a baj, hogy ez az utóbbi kivétel nagyon ritka, nagyon nehezen felismerhető, és hogy minden anya azt képzelvén, hogy ha már vannak csodagyermekek, habozás nélkül annak tartja a magáét. Tovább is mennek, rendkívüli jeleknek tekintik még azokat is, a melyek a dolgok megszokott rendjéhez tartoznak: az élénkséget, a pajkosságot, a fürgeséget, a bájos naivitást, a gyermekkor minden jellemző vonását, a melyek legjobban mutatják, hogy a gyermek éppen gyermek. Van-e abban csodálni való, ha az, a kit sokat beszéltetnek és a kinek megengedik, hogy kimondjon mindent, a kit nem feszélyez semmi tekintet, semmi illedelem, véletlenül valami jó mondást tud mondani? Inkább az volna csodálatos, ha soha nem mondana; a mint hogy csodálatos volna, ha egy asztrológus ezer hazugság között nem mondana soha valami igazat. Annyit hazudnak, mondta IV. Henrik, hogy végül már igazságot szólnak. A ki el akar találni néhány jó mondást, nem kell egyebet tennie, mint -115- sok badarságot beszélni. Isten óvja minden bajtól a divatos embereket, a kiknek csak ez az egy érdemük van, hogy ünnepeljék őket.

A legragyogóbb gondolatok is felötölhetnek egy gyermek agyában vagy még inkább, a legjobb mondások a szájában, mint a hogy kezébe juthat a legnagyobb értékű gyémánt is, a nélkül, hogy akár a gondolat, akár a gyémánt az övé volna; ebben a korban egyáltalában semmi sem lehet a gyermeknek igazi tulajdona. Azok a dolgok, melyeket a gyermek mond, nem azt jelentik ő rá nézve, a mit miránk nézve, nem is fűzi hozzájuk ugyanazokat az eszméket. Ezeknek az eszméknek, ha ugyan egyáltalában vannak ilyen eszméi, nincs a fejében sem folytatásuk, sem kapcsolatuk, nincs semmi szilárd, nincs semmi biztos mindabban, a mit gondol. Vizsgáljátok meg állitólagos csodagyermeketeket. Bizonyos pillanatokban rendkívüli tevékenységet s oly világosságát a szellemnek találjátok meg nála, a mely a fellegeken is át tudna hatolni. Máskor, többnyire pedig ez a szellem renyhének, bénának tetszik, mintha sűrű ködbe volna burkolva. Hol előre szalad, hol pedig mozdulatlan marad. Az egyik pillanatban azt mondanátok: lángész, a másik pillanatban: ostoba; mind a két esetben tévedtek. Gyermek. Az egyik pillanatban sasfiók, a mely a levegőben száll, és a következő pillanatban visszaesik fészkébe.

Bánjatok hát vele, minden látszat daczára, korának megfelelően és óvakodjatok kimeríteni erejét azzal, hogy nagyon is akarjátok fejleszteni. Ha ez a gyönge agyvelő föltárult, ha azt látjátok, hogy bugyborékolni kezd, hagyjátok kezdetben szabadon erjedni, de ne izgassátok föl soha, hogy minden ki ne párologjon belőle és mikor az első hullámzásai elmultak, tartsátok vissza, szorítsátok meg a többieket, addig, a míg az évek multával minden éltető meleggé és igazi erővé válik. Máskülömben elvesztegetitek időtöket és gondoskodástokat, elpusztítjátok saját műveteket és miután vigyázatlanul megrészegedtetek mindezektől a lobbanékony gőzöktől, nem marad számotokra más, mint az erőtlen üledék. A koraérett gyermekekből lesznek a köznapi emberek; ennél általánosabb érvényű és biztosabb megfigyelést nem -116- tudok. Semmi sem nehezebb, mint megkülömböztetni a gyermekben az igazi tompa-elméjüséget attól a látszólagos és csalékony tompa-elméjüségtől, a mely az erős léleknek jelzője. Első pillantásra különösnek tünik föl, hogy a két végletnek ily hasonló jelei vannak, és ez mégis megtörténhetik; mert abban az életkorban, mikor az embernek még nincsenek igazi eszméi, az egész külömbség a között, a kiben lángész van s a között, a kiben nincs, csak az, hogy az utóbbi csupa hamis eszméket vesz magába, és az előbbi, csak hamis eszméket találván, nem vesz föl semmilyeneket: abban hasonlít tehát, hogy az egyik nem képes semmire és hogy semmi sem felel meg a másiknak. Az egyedüli jel, a mely megkülömböztetheti őket, a véletlentől függ, a mely az utóbbinak valami neki való eszmét nyujt, míg a másik mindig és mindenben ugyanaz marad. Az ifjabbik Cátót gyermekkorában odahaza félkegyelmünek tartották. Hallgatag volt és makacs, ez volt róla az egész vélemény. Csak Sulla előszobájában kezdte őt a nagybátyja megismerni. Ha nem lépett volna be ebbe az előszobába, talán a teljes elmebeli érettség koráig buta számba ment volna; ha Cæsar nem élt volna, talán mindég álmodozónak tartották volna ugyanazt a Cátót, a ki átlátott Cæsar gyászos lángelméjén és messziről előre látta minden tervét. Oh mennyire alá vannak vetve a tévedésnek azok, a kik a gyermekeket oly elhamarkodottan itélik meg. Sokszor gyermekebbek mint azok. Ismertem egy embert,39) a ki megtisztelt barátságával, a ki már meglehetős érett korában korlátolt elme számban ment családjában és barátainál; ez a kitünő elme csöndben érlelődött. Egyszerre csak kitünt róla, hogy filozófus, és én nem kétkedem benne, hogy az utókor tiszteletre méltó és kiváló helyet juttat neki korának legjobb gondolkodói és legnagyobb metafizikusai között.

Tiszteljétek a gyermekkort és ne siessetek nagyon itélni róla, akár jóban, akár rosszban. Hadd jelentkezzenek, igazolják magukat, bizonyítsák magukat sokáig a kivételek, mielőtt különleges eljárási módokat alkalmaznának ellenük. -117- Hadd fejtse ki hatását a természet, mielőtt ti cselekednétek helyette, nehogy ellensúlyozzátok ezt a hatást. Azt mondhatjátok erre, hogy ismeritek az idő értékét és nem akarjátok az időt elvesztegetni; nem veszitek észre, hogy jóval nagyobb idővesztegetés rosszul használni fel az időt, mint egyáltalán nem használni föl és hogy a rosszul tanított gyermek messzebb van a bölcseségtől, mint az, a kit egyáltalán nem tanítottak. Aggodalommal nézitek, hogy tétlenül emészti föl első éveit. Hogyan! hát az semmi, boldognak lenni, hát az semmi, ugrálni, játszani, futkosni egész nap? Soha életében nem lesz annyira elfoglalva. Plátó respublikájában, melyet oly szigorúnak tartanak, csupa mulatságban, játékban, dalolásban, szórakozásban neveli föl a gyermekeket; azt mondhatnám, hogy megtett mindent, a mikor jól megtanította őket örülni. Seneca pedig a régi római ifjúságról azt mondja: mindig talpon volt, nem tanították semmire, a mit ülve kellett volna tanulnia.40) Vajjon kevesebbet ért-e ez az ifjúság, mikor megérte a férfikort? Ne sokat rémüldözzetek ettől a tétlenségtől. Mit szólnátok az olyan emberről, a ki nem akarna soha aludni, csak hogy hasznára fordíthassa egész életét? Azt mondanátok: ez az ember eszeveszett, nem felhasználja idejét, hanem megfosztja magát tőle; hogy elkerülje az álmot, beleszalad a halálba. Gondoljátok meg tehát, hogy ez itt ugyanaz a dolog és hogy a gyermekkor az elmének álma.

A tanulás látszólagos könnyüsége a gyermek romlásának oka. Nem látják, hogy épen ez a gyermek nem tanul semmit. Síma és egyenletes agyveleje úgy adja vissza a tárgyakat, melyeket elébe tartanak, mint a tükör; de semmi sem marad meg, semmi sem hatol bele. A gyermek megtartja a szavakat, az eszmék visszapattannak róla; a kik hallgatják, megértik szavait, csak ő maga nem érti meg.

Ámbár az emlékezet és a gondolkodás két lényegesen külömböző tehetség, mégis az egyik igazában csak a másikkal együtt fejlődik ki. Az értelem kora előtt a gyermek nem -118- eszméket fog föl, hanem képeket; és a kettő között az a külömbség, hogy a képek csak az érzékelhető tárgyak abszolut másai, az eszmék pedig a tárgyakról való, azok egymáshoz való viszonya által meghatározott fogalmak. A kép megállhat magában is a szellemben, a mely elképzeli, holott minden eszme más eszméket tételez fel. Mikor képzelünk, nem teszünk egyebet, csak látunk; mikor fogalmat alkotunk, összehasonlítunk. Érzékleteink tisztára passivak, ellenben minden percepciónk vagy eszménk egy aktiv itélő principiumból származik. Ezt majd alább ki fogjuk mutatni.

Azt mondom tehát, hogy a gyermeknek, nem lévén képes itélni, nincs is igazi emlékezete; megőrzi a hangokat, az alakokat, az érzéki benyomásokat; az eszméket ritkán, az eszmék kapcsolatait még ritkábban. Azt hiszik, ellenem hoznak föl bizonyitékot, ha azt vetik ellenem, hogy a gyermek meg tudja tanulni a geométria bizonyos elemeit; pedig ezzel épen mellettem bizonyítanak: azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem tudván önmaguktól következtetéseket vonni, még mások következtetéseit sem tudják megőrizni. Mert figyeljétek meg ezeknek a kis geométereknek a módszerét, azonnal meg fogjátok látni, hogy épen csak az ábra benyomását és a bevezetés szövegét őrizték meg. A legkisebb új ellenvetésre elvesztik a fonalat; fordítsátok meg az ábrát és belezavarodnak. Minden tudásuk az érzékelésben merül ki, semmi sem hatol be a megértésig. Még az emlékezetük sem tökéletesebb, mint a többi képességeik, mert majd mindig újra meg kell tanulniok, ha felnőnek, azokat a dolgokat, a melyeknek a szavait gyermekkorukban megtanulták.

Mindazáltal távol legyen tőlem az a gondolat, hogy a gyermekeknek nincs bizonyos fajta gondolkozásuk,41) ellenkezőleg, -119- azt látom, hogy nagyon helyesen gondolkoznak mindenről, a mit ismernek és a mi pillanatnyi és érezhető érdeküknek megfelel. De ismereteikre vonatkozólag szokás tévedni, a mikor olyan ismereteket tulajdonítanak nekik, a melyekkel nem bírnak és azt hiszik, hogy gondolkoznak olyan dolgokról, a melyeket nem tudnak megérteni. Abban is tévednek, hogy figyelmessé akarják őket tenni olyan megfontolásokra, a melyek semmi módon nem érintik őket, mint például: jövendő érdekükre, felnőtt korukbeli boldogságukra, a tiszteletre, melyben részesülni fognak, ha nagyok lesznek Ez mind olyan beszéd, a mely mindennemű előrelátás nélkül való lényekhez intézve nem jelent nekik egyáltalán semmit; pedig ezeknek a szegény szerencsétleneknek minden rájuk kényszerített tanulmánya eféle, szellemükre nézve teljesen idegen tárgyakra irányul. Eszerint kell megitélni a figyelmet, melyet nekik szentelhetnek.

A pedagógusok, a kik nagy apparátussal tárják elénk a tanításokat, melyeket növendékeiknek adnak, azért kapnak fizetést, hogy más nyelven beszéljenek. Mindazáltal az ő saját magukviseletéből látni, hogy tökéletesen úgy gondolkoznak, mint én; mert végre is mit tanítanak? Szavakat, megint csak szavakat és mindig csak szavakat. Óvakodnak attól, hogy a különböző tudományok közül, melyeknek tanításával oly nagyra vannak, azokat válaszszák ki, a melyek valóban hasznára lehetnek a gyermeknek, mert ezek dologbeli tudományok volnának és nem boldogulnának velük; ellenben azokat a tudományokat tanítják, a melyeket látszólag -120- tud az ember, ha a műszavaikat tudja, mint például: a mértant, a földrajzt, a chronologiát, a nyelvtant stb. csupa olyan tudományokat, melyek oly messze vannak az embertől és kivált a gyermektől, hogy csodaszámba megy, ha csak valaminek is egyetlen egyszer hasznát veheti belőlük az életben.

Meglepetést kelthet, hogy a nyelvek tanulását is a nevelés haszontalanságai közé számítom, de emlékezni fognak arra, hogy itt csak az első életkor tanulmányairól beszélek. És mondhatnak akármit, én nem hiszem, hogy valaha is lett volna gyermek (leszámítva a csodagyermekeket), a ki 12 vagy 15 éves kora előtt igazán meg tudott volna tanulni két nyelvet.

Megengedem, hogy ha a nyelvek tanulása nem volna egyéb, mint szavak, azaz formák és az azokat kifejező hangok tanulása, akkor megfelelhetne a gyermeknek; de a nyelvek, a mikor megváltoztatják az eszmék neveit, módosítják egyúttal az eszméket is, a melyeket kifejeznek. A fejek a nyelvek szerint igazodnak, a gondolatok fölveszik az idiomák szinét. Csak maga az ész közös, a szellemnek minden egyes nyelvben megvan a sajátságos formája; nagyon meglehet, hogy részben ez a különbség az oka vagy az eredménye a nemzeti jellemeknek. Ezt a hozzávetést megerősíteni látszik az is, hogy a világ minden nemzeténél a nyelv követi a szokások változásait és velük együtt konzerválódik vagy változik.

Ezek közül a különböző formák közül egyet a gyakorlat olt be a gyermekbe és ez az egyedüli, a melyet az értelmes korig megőriz. Hogy kettő is legyen neki, ehhez az kellene, hogy össze tudja hasonlítani az eszméket, pedig hogy hasonlíthatná össze, mikor alig képes őket felfogni? Minden dolognak rá nézve ezer különböző megjelölése lehet, ellenben minden eszmének csak egy formája lehet, így tehát csak egy nyelvet tanulhat meg beszélni. Azt mondják erre, hogy mégis több nyelvet tanul meg. Ezt én tagadom. Láttam én már olyan kis csodagyermekeket, a kik azt hitték, hogy 5–6 nyelven beszélnek, hallottam őket egymásután németül beszélni, latin szavakkal, franczia szavakkal, olasz szavakkal, -121- valóság szerint 5–6 szótárt használtak, de azért mindig csak németül beszéltek. Szóval adhattok a gyermeknek annyi synonymát, a mennyit tetszik: megváltoztatjátok a szavakat, de nem a nyelvet; mindig csak egy nyelvük lesz.

Hogy leplezzék ebbeli tehetetlenségüket, azért szeretik őket különösen a holt nyelvekben gyakorolni, a melyekben nincsenek többé megczáfolhatatlan birák. Mivel ezek a nyelvek a mindennapi használatból már rég kimentek, megelégszenek azzal, hogy utánozzák azt, a mit belőlük a könyvekben találnak; erre aztán ráfogják, hogy az illető nyelven beszélnek. Ha ilyen a mesterek görög és latin beszéde, milyen lehet a gyermekeké? Alighogy megtanulták könyv nélkül a rudimentumokat, a melyekből nem értenek egy szót sem, már is arra tanítják őket, hogy egy franczia beszédet latin szavakkal adjanak vissza, majd mikor előbbre haladtak, összefoltozzák prózában Cicero frázisait, versben Virgilius centóit (különféle versek soraiból összerótt versek), akkor aztán azt hiszik, hogy latinul beszélnek és kicsoda mondana nekik ellent?

Akármiféle tanulmányról van szó, a kifejező jelek a kifejezendő dolgok eszméi nélkül nem érnek semmit, mégis mindig ezekre a jelekre korlátozzák a gyermeket, anélkül, hogy valaha is meg tudnák vele értetni bármelyikét azoknak a dolgoknak, melyeket kifejeznek. Abban a hiszemben, hogy megtanítják a föld leírására, csak a térkép ismeretére tanítják meg; megtanítják a városok, országok, folyók neveire, a melyekről azt képzeli, hogy csak a papiroson léteznek, a melyen megmutatják neki. Emlékszem, hogy láttam valahol egy földrajzot, a mely így kezdődött: Mi a világ? Egy karton gömb. Tökéletesen ilyen a gyermekek geografiája. Előttem nyilvánvaló, hogy két évi mathematikai és kozmográfiai földrajzi oktatás után nincs az a tízéves gyermek, a ki a megtanult szabályok alapján képes volna eljutni Páristól Saint-Denisig. Előttem nyilvánvaló, hogy nincs olyan sem, a ki térkép után be tudná járni apja kertjének kanyarulatait, a nélkül, hogy eltévedne. Ime, a tudósok, a kik pontosan meg tudják mondani, hol van Peking, Iszpahán, Mexikó és a világ minden országa. -122-

Hallom az ellenvetést, hogy a gyermeket csak olyan tanulmányokkal kell foglalkoztatni, a melyekhez csak szem szükségeltetik. Ez lehetséges volna, ha volna olyan tanulmány, a melyhez csak szem szükségeltetnék, én azonban ilyent nem ismerek.

Még nevetségesebb tévedés alapján tanítják a gyermeket a történelemre. Azt képzelik, hogy a történelem nekik való, mert nem egyéb, mint a tények felsorolása. De mit értünk tényeken? Azt hiszik-e, hogy a vonatkozások, a melyek a történelmi tényeket meghatározzák, oly könnyen felfoghatók, hogy a rájuk vonatkozó eszmék nehézség nélkül kialakulnak a gyermek szellemében? Azt hiszik-e, hogy az események igazi ismerete külön választható okaik és következményeik ismeretétől? És hogy a történelemnek oly kevés köze van az erkölcshöz, hogy az egyiket meg lehet ismerni a másik nélkül? Ha nem láttak egyebet az emberek cselekedeteiben, mint külső és tisztára fizikai mozzanatokat, mit tanultak akkor a történelemből? Egyáltalán semmit! és ez a tanulmány, megfosztva minden érdekességétől, époly kevés élvezetet szerez, mint tanulságot. Ha ezeket a cselekedeteket morális kapcsolataikban akarjátok megitélni, próbáljátok megértetni ezeket a kapcsolatokat tanítványaitokkal és akkor meg fogjátok látni, vajjon a történelem az ő koruknak való-e?

Emlékezzetek, olvasóim, hogy a ki hozzátok szól, se nem tudós, se nem filozófus, hanem egyszerű ember, az igazság barátja, a ki nem tartozik párthoz és nincs rendszere; egy magányos ember, a ki keveset élve emberek között, kevesebb alkalmat is talált megtelni előitéleteikkel és több időt arra, hogy elmélkedjék azon, a mi szemébe ötlik, mikor az emberekkel közlekedik. Okoskodásaim nem annyira elvekre, mint inkább tényekre vannak alapítva és azt hiszem, nem nyujthatok jobb módot megitélésükre, mintha gyakran hozok fel egyes példákat a megfigyelésekre, melyek amaz elmélkedéseket sugallták nekem.

Néhány napot vidéken töltöttem egy jó családanyánál, a ki nagy gondot fordított gyermekeire és nevelésükre. Egy reggel jelen voltam az idősebbiknek leczkeóráján. Nevelője, -123- a ki nagyon jól tanította ókori történetre, elővette Nagy Sándor történetét s szóvá tette Philippus, az orvos ismeretes esetét, a melyet képen örökítettek meg, a minthogy meg is érdemelte a fáradságot.42) A nevelő, érdemes férfiú, több megjegyzést tett Nagy Sándor rettenthetlenségéről, a melyek nekem nem tetszettek, de én nem akartam vele vitatkozni, mert nem akartam megingatni hitelét tanítványa előtt. Az asztalnál, franczia szokás szerint, sokat gügyögtették a kis emberkét. Korának természetes élénksége és a biztos tetszés kilátása ezer bohóságot mondatott vele, a melyek közt időnkint akadtak szerencsés szavak is, melyek elfeledtették a többit. A végén jött Philippus, az orvos története: a fiucska nagyon helyesen és nagyon kedvesen mondta el. A dicséretek szokásos adója után, melyet megkövetelt az anya és megvárt a fiú, elbeszélgettünk azon, a mit a fiucska mondott. A legtöbben kárhoztatták Nagy Sándor vakmerőségét, néhányan, a nevelő példájára, csodálták elszántságát és bátorságát: ebből megértettem, hogy a jelenlevők egyike sem látta, miben áll ennek az esetnek az igazi szépsége. A magam részéről, mondtam én, nekem úgy tetszik, hogy ha csak a legkevesebb bátorság, a legkevesebb elszántság van is Nagy Sándor cselekedetében, alapjában nem egyéb, mint bolondság. Erre mindenki egy véleményben volt és megegyeztek benne, hogy ez bolond beszéd. Én feleltem és belemelegedtem, mikor a mellettem ülő hölgy, a ki eddig ki se nyitotta a száját, a fülemhez hajolt és halkan azt mondta: «Hallgass, János Jakab, úgy sem fognak megérteni». Ránéztem, meg voltam lepetve és elhallgattam.

Ebéd után, több jelből azt gyanítva, hogy a kis tudós nem értett meg semmit az egész történetből, melyet oly jól elmondott, megfogtam a kezénél s elmentem vele sétálni a parkban; kedvem szerint kikérdezve őt, azt tapasztaltam, -124- hogy jobban csodálja Nagy Sándor dicsőített bátorságát, mint bárki. De tudjátok-e, miben látta a bátorságot? Csupán csak abban, hogy egyetlen kortytyal megivott egy kellemetlen ízű orvosságot, habozás nélkül, a legcsekélyebb ellenkezés nélkül. A szegény gyermek, a kivel alig tizenöt nappal ezelőtt vetettek be orvosságot és a ki csak végtelen keservesen vette be, még a szájában érezte az ízét. A halál, a mérgezés csak kellemetlen érzés számba ment neki s a maga részéről nem tudott más mérget elképzelni, mint a szenna-leveleket. Mindazáltal meg kell vallani, hogy a hős elszántsága nagy hatást tett ifjú szívére és hogy el volt határozva, hogy a mint legközelebb orvosságot kell nyelnie, ő is olyan lesz, mint Nagy Sándor. A nélkül, hogy belementem volna olyan felvilágosításokba, melyek nyilvánvalóan meghaladták értelmi képességét, megszilárdítottam ebben a dicséretreméltó elhatározásában s magamban az apák és a tanítók bölcseségén nevetve tértem vissza, a kik azt képzelik, hogy történelemre tanítják a gyermekeket.

Könnyü dolog a szájukba adni a királyok, birodalmak, háborúk, hódítások, forradalmak, törvények szavait: de a mikor arra kerül a sor, hogy helyes eszméket fűzzenek a szavakhoz, még messze leszünk a Róbert kertészszel való beszélgetéstől mindezekig a magyarázatokig.

Némely olvasó, a ki elégedetlen azzal a hallgass, János Jakab-bal, azt fogja kérdezni, – előre látom – hogy mit találok hát olyan szépnek Nagy Sándor tettében? Szerencsétlenek! Ha meg kell nektek mondani, hogy érthetnétek meg? Azt, hogy Nagy Sándor hitt az erényben, hitt benne még a saját feje, a saját élete árán is; csak az ő nagy lelke tudott így bízni benne. Mily szép hitvallomás volt annak az orvosságnak az elnyelése! Nem, soha halandó ilyen felséges hitvallomást nem tett. Ha van modern Nagy Sándor, tüntesse ki magát hasonló jellemvonással.43) -125-

Ha nincs szó-tudomány, akkor nincs gyermekeknek való tanulmány. Ha nincsenek igaz eszméik, nincs igazi emlékezetük sem, mert nem nevezem emlékezetnek azt, a mi csak érzékleteket őriz meg. Mit használ, ha teletömjük a fejüket egész katalogusával olyan jeleknek, melyek rájuk nézve nem jelentenek semmit? Nem tanulják-e meg a jeleket, mikor majd megtanulják a dolgokat? Mire való rájuk róni a fölösleges fáradságot, hogy kétszer kelljen azokat megtanulniok? Pedig milyen veszedelmes előitéleteket kezdenek beléjük oltani, mikor tudományszámba vétetnek velük olyan szavakat, melyeknek nincs számukra semmi értelmük! Az első szóval, a melylyel a gyermek beéri, az első dologgal, a melyet megtanul más szavára, a nélkül, hogy magától belátná hasznosságát, itélete el van veszve: sokáig kell az ostobák szemében csillognia, míg egy ilyen kárt jóvá tesz.44)

Nem, ha a természet megadja a gyermek agyának azt a hajlékonyságot, a mely alkalmassá teszi, hogy mindennemű benyomást befogadjon, ez nem azért van, hogy királyok neveit, dátumokat, heraldikus, csillagászati, földrajzi megjelöléseket véssünk bele és mindazokat a szavakat, melyeknek korára nézve nincs semmi értelme és a melyeknek nincs semmi haszna semmiféle korra nézve s ezekkel terheljék túl szomorú és meddő gyermekkorát. Ellenkezőleg, arra való ez, hogy mindazok az eszmék, melyeket felfoghat és a melyek neki hasznosak, mindazok, a melyek boldogságára -126- tartoznak és hivatva vannak egykor felvilágosítani őt kötelességeiről, idejekorán belevésődjenek kitörülhetetlen betűkkel és arra szolgáljanak neki, hogy élete folytán lényéhez és tehetségéhez illő módon viselje magát. Ha nem tanulmányozza is a könyveket, azért nem marad tétlenül az emlékezetnek az a fajtája, a melylyel egy gyermek birhat; mindaz, a mit lát, mindaz, a mit hall, meglepi és emlékszik rá, számon tartja magában az emberek cselekedeteit és beszédeit; és mindaz, a mi körülveszi, megannyi könyv, a melyből anélkül, hogy gondolna rá, folytonosan gazdagítja emlékezőtehetségét, a míg majd itélete hasznukat veheti. Ezeknek a tárgyaknak megválogatásában, abban a gondoskodásban, hogy szüntelenül azokat a tárgyakat mutassák neki, a melyeket ismerhet és elrejtsék előle azokat, a melyeket nem szabad ismernie ebben áll az igazi művészet: ezen első tehetsége kiművelésére és ezáltal kell igyekezni egy raktárt szerezni be neki oly ismeretekből, melyek nevelésére szolgálnak ifjúsága alatt és helyes magaviseletére életének egész ideje alatt. Az igaz, hogy ez a módszer nem képez ki csodagyermekeket és nem ragyogtatja a nevelőnők és tanítók ügyességét, de belátó, erőteljes, testileg és értelmileg egészséges embereket képez, a kik anélkül, hogy csodálatot keltettek volna ifjúkorukban, tiszteletet keltenek felnőtt korukban.

Emil nem fog semmit könyv nélkül tanulni, még a meséket sem, még Lafontaine meséit sem, bármily naivak és bájosak, mert a mesék szavai épúgy nem a mesék maguk, mint a hogy a történelem szavai nem maga a történelem. – Hogy lehet valaki elég vak arra, hogy a meséket a gyermekek erkölcstanának nevezze, nem gondolva arra, hogy az apológus, a mikor mulattatja őket, rászedi őket, hogy félrevezetve a hazugságtól, elejtik az igazságot és hogy azzal, a mit azért teszünk nekik, hogy a tanulságot kellemessé tegyük, megakadályozzuk, hogy hasznát vegyek? A mesék taníthatják a felnőttet, de a gyermeknek meg kell mondani a leplezetlen igazságot; a mint elfödjük fátyollal, nem veszi magának a fáradságot, hogy ezt a fátyolt fölemelje. -127-

Lafontaine meséit megtanultatják minden gyermekkel és nincs egyetlenegy sem, a ki megértse. Ha megértenék, még rosszabb volna, mert az erkölcsi tanulság bennük oly szövevényes és annyira nincs az ő korukhoz szabva, hogy hamarabb vinné őket a bűnre, mint az erényre. Azt mondjátok erre, hogy ezek megint paradoxonok. Meglehet! de nézzük csak, vajjon igazságok-e?

Azt mondom, hogy a gyermek nem érti meg a meséket, a melyeket tanultatnak vele, mert bármennyire erőlködnek is egyszerűvé tenni őket, a tanulság, a melyet le akarunk belőlük vonni, kényszerít, hogy olyan eszméket vonjunk közéjük, melyeket a gyermek nem bír felfogni és mert maga a költészet természete, a mely megkönnyíti megtanulásukat, megnehezíti megértésüket, úgy hogy kellemességüket a világosság rovására szerezzük meg. A nélkül, hogy fölemlítenők azt a sok mesét, a melyekben nincs semmi érthető, sem hasznos a gyermekre nézve és a melyeket mégis oktalanul megtanultatnak velük csak azért, mert ott vannak a többiek között, szorítkozzunk csak azokra, melyeket a szerző mintha csak egyenesen a gyermekek számára írt volna.

Lafontaine egész gyűjteményében nem ismerek csak öt vagy hat mesét, a melyekben igazán a gyermeteg naivitás csillog. Ebből az öt vagy hat meséből példaképen kiválasztom az összes mesék közül az elsőt, mert ennek a morálja felel meg leginkább minden életkornak, mert ezt foghatja föl legjobban a gyermek s ezt tanulja a legszivesebben s végül, mert a szerző épen ezért ezt emelte ki könyve elejére. Ha csakugyan föltételezzük, hogy az volt a czélja, hogy a gyermekek megértsék és tessék nekik és tanítsa őket, akkor ez a mese tagadhatatlanul mestermű. – Legyen szabad tehát végigmennem rajta és néhány szóval megvizsgálnom. -128-

A holló és a róka.

– Mese. –

Mester! Mit jelent ez a szó magában? Mit jelent egy tulajdonnév előtt? Mi az értelme ezen a helyen?

Micsoda a holló?

Mit jelent ez: gubbaszkodva az ágon? Nem úgy szoktuk mondani, hogy gubbaszkodva az ágon, hanem az ágon gubbaszkodva. Következőleg beszélni kell az inverzióról a költészetben, meg kell mondani, mi a próza és mi a vers.

Miféle sajtot? Vajjon svájczi sajtot-e vagy Brie-t, vagy hollandi sajtot? Ha a gyermek nem látott még hollót, mire való beszélni neki róla? Ha látott, hogy értse meg, hogy sajtot tartott a csőrében? Csináljunk mindig a természetnek megfelelő képeket.

Megint egy mester! De ennek legalább megfelel ez a czím, mert csakugyan mestere mestersége minden fogásának. Meg kell magyarázni, mi a róka és mi különbség van igazi jelleme s a közt a szokásos jellem közt, melyet a mesékben tulajdonítanak neki.

Odacsábítva a sajt illatától! Ez a sajt, melyet egy ágon gubbaszkodó holló tart a csőrében, ugyan szagos lehet, ha a róka megérzi egy bokorban vagy épen az odujában. Így gyakoroljátok növendéketeket abban az éleselméjű kritikában, a melynek csak jó tanítások imponálnak és a mely meg tudja különböztetni az igazságot a hazugságtól mások elbeszélésében?

Ezt a beszédet? Hát tud a róka beszélni? És ugyanazon a nyelven beszél-e, mint a holló? Bölcs tanító, vigyázz magadra: fontold meg feleletedet, mielőtt kimondod, mert fontosabb, semmint gondolnád. -129-

Uram! Ezt a czímzést a gyermek gúnyosra fordított értelemben látja, mielőtt tudná, hogy megtisztelő czímzés.

Töltelék-szavak, haszontalan szószaporítás. A gyermek, ha ugyanazt a dolgot ismételni látja más szavakkal, megtanul pongyolán beszélni. Ha azt mondjátok, hogy ez a szószaporítás a szerző szólásmódja, hogy megfelel a róka czéljának, a ki szavaival is szaporítani akarja dicsőítését, ez a mentség jó nekem, de nem a növendékemnek.

Nem hazudok! Hát szokás néha hazudni? Hová legyen a gyermek, mikor arra tanítjátok, hogy a róka épen azért mondja, hogy nem hazudok, mert hazudik?

Megfelel! Mit jelent ez a szó? Tanítsátok meg a gyermeket összehasonlítani két olyan különböző dolgot, mint az ének meg a toll, majd meglátok, hogy fog megérteni.

A főnix! Mi az a főnix? Íme, egyszerre benne vagyunk a hazugságokban, csaknem a mythologiában.

Ez erdő lakói! Micsoda képletes beszéd! A hizelgő finomkodik beszédében és több méltóságot visz bele, hogy csábítóbbá tegye. Megérti egy gyermek ezt a finomságot? Tudja-e legalább, tudhatja-e, mi a fenkölt és mi az alantas stílus?

Nagyon élénk szenvedélyeket kellett már éreznie annak, a ki ezt a közmondásszerű kifejezést meg akarja érteni.

Nem kell elfeledni, hogy a gyermeknek tudnia kell, milyen szép a hangja a hollónak, hogy ezt a sort és az egész mesét megérthesse. -130-

Ez a sor csodálatraméltó, már a harmóniája is megadja a képet. Látom az ocsmány nagy csőrt kitátva; hallom, a mint a sajt leesik az ágak közt; de az efféle szépségek el vannak veszve a gyermek számára.

Ime, tehát a jóság már ostabaságszámba megy. Kétségkívül nem fogjuk vesztegetni az időt, hogy erre kioktassuk a gyermeket.

Általános tétel; eltérünk a tárgytól.

Soha tízéves gyermek nem fogja ezt a sort megérteni.

Ez magától értetődik és a gondolat nagyon jó. Mégis alighanem kevés gyermek van, a ki össze tudja hasonlítani a leczkét a sajttal és a ki ne becsülné többre a sajtot, mint a leczkét. Meg kell tehát értetni velük, hogy ez a mondás csak csúfolódás. Mennyi finomság egy gyermeknek!

Megint pleonazmus; de ez semmivel sem menthető.

Megesküdött! Hol az az ostoba tanító, a ki meg meri magyarázni a gyermeknek, hogy mi az eskü?

Ez pesze mind aprólékosság, mégis sokkal kevesebb, mint a mennyire szükség volna, hogy elemezzük ennek a mesének az összes eszméit és visszavezessük őket azokra az egyszerű és elemi eszmékre, a melyekből mindegyik össze van állítva. De kicsoda hiszi, hogy erre az elemzésre szüksége van, hogy megértesse magát az ifjúsággal? Senki sem eléggé filozófus közülünk, hogy egy gyermek helyébe tudja képzelni magát. Térjünk most rá a moráljára.

Azt kérdem, vajjon a tízéves gyermekeknek kell-e -131- magyaráznunk, hogy vannak olyan emberek, a kik haszonlesésből hízelegnek és hazudnak? Legfeljebb arra kellene őket tanítani, hogy vannak csúfolkodók, a kik a kis fiúkat kinevetik és magukban mulatnak ostoba hiúságukon: de a sajt elront mindent; nem annyira arra tanítják őket, hogy ne hullassák ki a sajtot csőrükből, mint inkább arra, hogy hullassák ki mások csőréből. Ez, ime, az én második paradoxonom és nem a legkisebb fontosságú.

Figyeljétek meg a gyermekeket, a mikor a meséjüket tanulják és látni fogjátok, hogy a mikor módjukban van alkalmazni, csaknem mindig a szerző czélzatával ellentétesen alkalmazzák s a helyett, hogy megfigyelnék önmagukat arra a hibára vonatkozólag, a melyből ki akarjuk őket gyógyítani vagy meg akarjuk óvni, hajlandók megkedvelni a bűnt, melylyel hasznot lehet húzni mások hibáiból. A föntebbi mesében a gyermekek mulatnak a hollón, de megszeretik valamennyien a rókát; a következő mesében, azt hiszitek, a tücsköt adtátok nekik követendő például és szó sincs róla, biztosan a hangyát választják. Senki sem szereti megalázni magát; a gyermek mindig a jobbik szerepet választja. Ez az önszeretet választása, nagyon természetes választás. De mily rettentő leczke a gyermekkorra! A leggyűlöletesebb szörnyeteg volna a kapzsi és durva gyermek, a ki tudja, hogy mit kérnek tőle s mit utasít vissza. A hangya pedig még többet is tesz, megtanítja a gyermeket gúnyolódni, mikor visszautasít.

Minden mesében, melyek szereplőinek egyike az oroszlán, rendszerint a legdicsőbb szereplő lévén, a gyermek okvetlenül oroszlán akar lenni és ha majd valami oroszlánkodást kell végeznie, gondja lesz rá, hogy magának kaparintson meg mindent. De mikor a szúnyog legyőzi az oroszlánt, a dolog egész máskép áll, akkor már a gyermek nem oroszlán akar lenni, hanem szúnyog. Megtanulja, hogy valamikor tűszúrásokkal ölje meg azt, a kit nem mer nyiltan megtámadni.

A sovány farkasról és a kövér kutyáról szóló meséből a mérséklet tanulsága helyett, melyet adni akarnak neki, a féktelenség tanulságát vonja ki. Sohasem fogom elfelejteni, -132- hogy sokat láttam sírni egy kis leányt, a kit elkeserítettek ezzel a mesével, mindig a szófogadást prédikálva neki belőle. Nehezen lehetett megtudni sírásának okát, végre megtudtuk. A szegény gyermek unta, hogy örökké lánczra legyen kötve. Úgy érezte, hogy a nyaka föl van horzsolva; azért sírt, hogy nem ő a farkas.

Így tehát a legelőször említett mese tanulsága a gyermekre nézve a legaljasabb hízelgés, a másodiké az embertelenség, a harmadiké az igazságtalanság, a negyediké a gúnyolódás, az ötödiké a függetlenség. Ez az utóbbi tanulság az én növendékemnek fölösleges, de azért a többieknek semmivel sem való jobban. Ha olyan tanításokat adtok nekik, a melyek ellentmondanak egymásnak, micsoda gyümölcsét remélitek gondoskodástoknak? De meglehet, hogy ezt az esetet leszámítva, ez az egész morál, a mely fölkelti ellenvetéseimet a mesék ellen, ugyanannyi okot ad megtartásukra. A társadalomban szükség van a szavak moráljára és a tettek moráljára és ez a két morál nem hasonlít egymáshoz. Az előbbi benne van a katekizmusban, a melyben benne is hagyják, az utóbbi benne van Lafontaine meséiben a gyermekek számára s elbeszéléseiben az anyák számára. Ugyanaz az író mindkettőre szolgál.

Egyezkedjünk, Lafontaine úr. Én a magam részéről megigérem, hogy választékkal olvasom önt, szeretem és okulok meséiből, mert remélem, nem esem tévedésbe czéljuk felől. De a mi növendékemet illeti, engedje meg, hogy ne taníttassam egyikre sem mindaddig, a míg ön be nem bizonyította, hogy jó lesz neki, ha olyan dolgokat tanul, a melyeknek negyedrészét sem érti meg s hogy azokban, a melyeket meg tud érteni, nem fogja soha fölcserélni a szerepeket s a helyett, hogy okulna a megcsalatotton, nem fogja példaképül venni a csalót.

A mikor így elveszek a gyermektől minden kötelességet, elveszem legnagyobb nyomorúsága eszközét, t. i. a könyveket. Az olvasmány a gyermekkor ostora és csaknem az egyedüli foglalkozás, melyet neki adni tudnak. Tizenkét éves korában Emil alig fogja tudni, mi a könyv. De azt fogjátok mondani, legalább olvasni mégis csak kell, hogy -133- tudjon. Megengedem: tudnia kell olvasni, mikor az olvasmány hasznos neki; addig nem való egyébre, mint hogy untassa.

Ha semmit sem kell engedelmességből követelni a gyermekektől, ebből az következik, hogy nem tanulhatnak meg semmit, a minek nem érzik a pillanatnyi és jelenvaló előnyét, akár örömét, akár hasznát. Mert különben micsoda ok indítaná őket tanulásra? A távollevőkkel való beszélés és azok megértésének tudománya az a tudomány, a melylyel a távolból közvetítő nélkül közölhetjük velük érzésünket, akaratunkat, kivánságunkat, olyan tudomány, melynek hasznosságát meg lehet értetni bármely korral. Miféle csoda tette ezt az oly hasznos és oly kellemes tudományt a gyermekkor kínzóeszközévé? Mert kényszerítik, hogy kedve ellenére foglalkozzék vele és olyan czélokra használják, melyekből nem ért semmit. A gyermek nem nagyon kívánja tökéletesíteni azt az eszközt, a melylyel kínozzák, de tegyetek róla, hogy ez az eszköz örömére szolgáljon s hamarosan foglalkozni fog vele, akár akarjátok, akár nem.

Nagy dolgot csinálnak belőle, hogy keresik az olvasás tanításának legjobb módszereit; olvasószekrényeket és kártyákat találnak ki, a gyermek szobájából nyomdai műtermet csinálnak. Locke azt akarja, hogy koczkákon tanuljon olvasni. Ez aztán jól kieszelt találmány! Milyen kár érte! Mindezeknél biztosabb eszköz, a melyről mindig megfelejtkeznek, a tanulás vágya. Oltsátok bele ezt a vágyat a gyermekbe, aztán vessétek félre olvasószekrényeiteket és koczkáitokat, minden módszer jó lesz neki.

A közvetlen érdek, ez a nagy mozgató erő az egyedüli, a mely biztosan és messzire vezet. Emil alkalmilag apjától, anyjától, rokonaitól, barátaitól meghívó levélkéket kap ebédre, sétára, vizi kirándulásra, valami nyilvános ünnepélyre. Ezek a levélkék rövidek, világosak, szabatosak, szépen vannak írva. Keresni kell valakit, a ki elolvassa őket. Ez a valaki vagy nincs mindig azonnal kéznél, vagy viszonozza a szivélyességnek hiányát, melyet a gyermek előtte való nap iránta tanusított. Így elmúlik az alkalom és a kellő idő. Végre elolvasom neki én e levélkét, de már elmúlt az ideje. -134- Ah, ha ő maga tudott volna olvasni! Aztán más levélkéket kap. Milyen rövidek! Milyen érdekes a tárgyuk! Próbálgatja kibetűzni őket, olykor segítséget talál, olykor visszautasítást. Megembereli magát s végre kibetűzi egy levélkének a felét. Arró van benne szó, hogy holnap uzsonnára hívják… nem tudja, hova, nem tudja kivel… mekkora erőfeszítéseket tesz, hogy a levélke többi részét elolvashassa! Nem hiszem, hogy Emilnek szüksége volna olvasószekrényre. Beszéljek most az írásról? Nem. Szégyelnék ilyen haszontalanságokra időt vesztegetni egy olyan értekezésben, a mely a nevelésről szól.

Csak egy szót akarok még hozzáfűzni, a mely egy fontos alapelvet rejt magában: rendszerint nagyon biztosan és nagyon hamar megkapjuk azt, a mi után nem nagyon törtük magunkat. Csaknem biztos vagyok benne, hogy Emil tökéletesen fog olvasni és írni tízéves kora előtt, épen azért, mivel nagyon csekély fontosságot tulajdonítok annak, hogy tízenötéves kora előtt tudjon. De inkább ne tudjon soha olvasni, minthogy ezt a tudományát mind annak az árán szerezze meg, a mi azt hasznossá teheti: mire volna neki jó az olvasás, ha örökre megutáltattam volna vele? Id imprimis cavere oportebit, ne studia, qui amare nondum potest, oderit et amaritudinem semel perceptam etiam ultra rudes annos reformidet.45)

Mennél inkább ragaszkodom tartózkodó módszeremhez, annál inkább érzem, hogy megerősödnek az ellene fölvetett ellenvetések. A növendéked, ha nem tanul meg semmit tőled, majd tanul másoktól. Ha elejét nem veszed a tévedésnek az igazság által, hazugságokat fog megtanulni: az előitéleteket, a melyeket félsz beleoltani, magára fogja venni mindenből, a mi körülveszi; belehatolnak minden érzékén át vagy megrontják eszét, mielőtt még kialakult volna, vagy a hosszú tétlenség által elzsibbasztott szelleme föloldódik az anyagiságban. A gondolkodás szokatlan volta a gyermekkorban megfoszt a gondolkozás képességétől az élet hátralevő részében. -135-

Úgy tetszik, könnyen tudnék erre felelni: de mirevaló mindig ez a felelgetés? Ha az én módszerem magamagától megfelel az ellenvetésekre, akkor jó; ha nem felel meg rájuk, nem ér semmit. Folytatom tehát. Ha a terv szerint, a melyet elkezdtem kijelölni, egyenesen ellenkező szabályokat követtek azokkal, a melyeket a szokás bevett, ha a helyett, hogy elvezetnétek messzire növendéketek szellemét, a helyett, hogy szüntelenül más helyeken, más éghajlatok alatt, más századokban egész a földkerekség végéig és egész az égig tévelyegtetnétek, arra szorítkoztok, hogy megtartsátok őt mindig önmagában figyelmesnek arra, a mi közvetlenül érinti, akkor meg fogjátok látni, hogy képes felfogni, emlékezetében megőrizni, sőt észszerűen gondolkozni is. Ez a természet rendje. A mint az érző lény tevékenynyé válik, erejének megfelelő értelmet szerez és csak az önfentartásra szükséges erején felüli erőfölöslegével fejlődik ki benne a a spekulativ képesség, a mely ezt az erőfölösleget más czélokra tudja alkalmazni. Ha tehát ápolni akarod növendéked szellemi képességeit, ápold azokat az erőit, a melyeket ezeknek kormányozniok kell. Gyakorold szüntelenül testét, tedd erőssé és egészségessé, hogy bölcscsé és értelmessé tehesd. Dolgozzék, legyen tevékeny, szaladgáljon, kiabáljon, mozogjon folytonosan, legyen ereje által ember és csakhamar ember lesz esze által is.

Igaz, ezzel a módszerrel elbutítod, ha mindig dirigálod, ha minduntalan azt mondogatod neki: eredj, jőjj, maradj, tedd ezt, ne tedd ezt. Ha mindig a te fejed vezeti az ő karját, akkor az ő feje haszontalanná válik. De emlékezz meg megegyezésünkről; ha nem vagy más, csak pedáns, akkor fölösleges fáradság engem olvasni.

Vajmi szánalmas tévedés azt képzelni, hogy a test gyakorlása ártalmára van a szellemi tevékenységnek. Mintha ennek a két tevékenységnek nem kellene összhangban haladni és nem kellene mindig az egyiknek irányítani a másikat!

Két fajtája van az embereknek, a kiknek teste állandó gyakorlásban van s a kiknek mindegyike egyforma keveset törődik lelke kiművelésével: t. i. a parasztok és a vademberek. -136- Az előbbiek esetlenek, faragatlanok, félszegek; az utóbbiak nevezetesek éles érzékeikről és még nevezetesebbek szellemük finomságáról. Általánosságban nincs nehézkesebb a parasztnál és nincs finomabb a vadembernél. Honnan ered ez a különbség? Onnan, hogy az előbbi mindig csak azt csinálja, a mit parancsolnak neki, vagy a mit apjától látott vagy a mit ifjúkora óta csinált, tehát mindig csak a kitaposott úton halad és automaszerű életében mindig ugyanazokkal a munkákkal levén elfoglalva, a megszokás és az engedelmesség foglalja el nála az ész helyét.

Másképp áll a dolog a vadembernél: nem lévén hozzákötve semmiféle helyhöz, nem lévén megszabott tennivalója, nem engedelmeskedvén senkinek, nem lévén más törvénye, csak a saját akarata, kénytelen élete minden pillanatában az eszét használni; nem tehet egy mozdulatot, egy lépést a nélkül, hogy előre meg ne gondolja a következményét. Igy mennél jobban gyakorlódik a teste, annál jobban megvilágosodik az elméje; ereje és esze egyszerre növekszik és az egyik a másik által tágul ki.

Tudós tanító! hadd lássuk, melyikünk növendéke hasonlít a vademberhez és melyikünké hasonlít a paraszthoz? Mindenben egy örökké oktató tekintetnek alávetve, a tied mindent csak parancsszóra csinál, nem mer enni, mikor éhes, sem nevetni, mikor jó kedve van, sem sírni, mikor szomorú, sem az egyik kezét kinyujtani a másik helyett, sem a lábát megmozdítani, csak úgy, a hogy meghagyják neki; csakhamar lélegzeni sem mer máskép, mint szabályaid szerint.

Hogy kivánhatod, hogy gondolkozzék, mikor te gondolsz helyette mindenre? Biztos lévén előrelátásodról, mi szüksége volna arra, hogy ő maga előrelátó legyen? Látva, hogy te gondoskodol fenmaradásáról, jólétéről, ettől a gondtól fölmentettnek érzi magát; itélete megnyugszik a tiédben, mindent, a mit nem tiltasz meg neki, megtesz gondolkodás nélkül, tudva, hogy koczkáztatás nélkül teheti.

Mi szüksége van arra, hogy megtanulja előre látni az esőt? mikor tudja, hogy helyette te nézed az eget. Mi szüksége van arra, hogy szabályozza sétáját? hiszen nem kell -137- attól félnie, hogy te elmulasztatod vele az ebéd idejét. A mit nem tiltasz meg neki enni, azt megeszi, ha megtiltod, nem eszi meg. Nem a saját gyomra figyelmeztetését hallja, hanem a tiédet. Akárhogy elpuhítod testét a tétlenséggel, nem teszed hajlékonyabbá az értelmét, ellenkezőleg, megfosztod hitelétől szellemében az észt, a mikor azt a kevés észt, a mije van, olyan dolgokra használtatod vele, a melyek a leghaszontalanabbaknak tünnek fel neki. Soha nem látva mire jó, végre azt fogja hinni, hogy semmire se jó. Ha rosszul okoskodott, a legrosszabb, a mi érheti, hogy megszidják, ez pedig oly gyakran megesik, hogy már nem is törődik vele; az ily mindennapos veszedelem nem rémíti meg többé.

Mégis úgy találod, hogy van szelleme és pedig van annyi, hogy az asszonyokkal elfecseghessen azon a hangon, a melyről már szóltam; de ha abba a helyzetbe jutna, hogy helyt kellene állnia magáért vagy valami nehéz dologban elhatároznia magát, százszor butábbnak és ügyetlenebbnek látnád, mint a legbárdolatlanabb paraszt fiát.

Ellenben az én növendékem, azaz a természet növendéke, jókor hozzászoktatva, hogy a mennyire csak lehet, beérje magamával, nem szokik hozzá, hogy mindig másokhoz folyamodjék, még kevésbbé, hogy kiteregesse előttük rengeteg tudományát. Ezzel szemben itél, előrelát, gondolkodik mindenben, a mi közvetlenül reá vonatkozik. Nem fecseg, hanem cselekszik, nem tud egy szót sem arról, a mi a világban történik, hanem jól meg tudja tenni, a mi hozzá illik. Mivel szüntelenül mozgásban van, kénytelen sok dolgot megfigyelni, sokféle hatást megismerni, idejekorán nagy tapasztalatot szerez, a természettől veszi leczkéjét, nem az emberektől, annál jobban okul, mert nem látja semerről az oktatás szándékát. Igy teste és szelleme egyszerre gyakorlódik. Mindig saját gondolata szerint cselekszik, nem pedig valaki más gondolata szerint, folyton két tevékenységet egyesít; mennél erősebbé és izmosabbá lesz, egyúttal annál okosabbá és itéletre képesebbé is lesz. Ez a módja annak, hogy egy napon elérjük, a mit összeférhetetlennek tartottunk s a mit egyesített csaknem minden nagy ember: a test erejét a lélekével, a bölcs eszét az atléta erőteljességével. -138-

Ifjú nevelő, nehéz mesterséget prédikálok neked: nevelni szabályok nélkül, mindent megtenni úgy, hogy nem teszel semmit. Ez a mesterség, megengedem, nem a te korodhoz való, nem alkalmas arra, hogy kezdettől fogva ragyogtassa tehetségedet, sem hogy becsbe juttasson az apáknál; de egyedül ez alkalmas arra, hogy sikert érj el. Soha nem birsz bölcseket csinálni, ha előbb vadóczokat nem csinálsz. Ilyen volt a spártaiak nevelése; a helyett, hogy megtanították volna őket könyveik fölött görnyedezni, azon kezdték, hogy megtanították őket lopni az ebédjüket. Vajjon azért esetlenek voltak-e a spártaiak, mire felnőttek? Ki ne ismerné visszavágásaik erejét és elmésségét? Mindig győzelemre termettek lévén, mindenféle háborúban eltaposták ellenségeiket és az athéni fecsegők ép úgy féltek a szavuktól, mint a csapásaiktól.

A leggondosabb nevelésben is a mester parancsol és azt hiszi, ő kormányoz, a valóságban pedig a gyermek kormányoz. Felhasználja azt, a mit követeltek tőle arra, hogy megkapja, a mi neki tetszik és mindig meg tudja fizettetni a buzgóság egy óráját nyolcz napi engedékenységgel. Minden pillanatban alkudozni kell vele. Ezek az alkuk, melyeket ti a magatok módjára ajánltok fel és melyeket ő a maga módja szerint hajt végre, mindig az ő szeszélyeinek javára fordulnak, különösen ha megesik az az ügyetlenség, hogy olyan föltételt állítanak az ő javára, melyről biztos, hogy úgyis megkapja, akár teljesíti, akár nem a föltételt, melyet viszonzásul reá rónak. A gyermek rendszerint sokkal jobban olvas a mester szellemében, mint a mester a gyermek szivében. És ennek úgy is kell lenni: mert mindazt az éleselméjűséget, melyet az önmagára utalt gyermek önfenntartására fordítana, most arra fordítja, hogy megmentse természetes szabadságát zsarnoka lánczaitól; ellenben a mester, nem lévén semmi sürgető érdeke abban, hogy belehatoljon növendékébe, olykor jobban jár, ha elnézi ennek lustaságát vagy hiuságát.

Járj mindig a növendékedével ellenkező úton, hogy mindig azt higyje, ő a mester és mégis mindig te légy az. Semmi alávetettség nem oly teljes, mint azé, a ki megőrzi -139- a szabadság látszatát; így maga az akarat esik fogságba. A szegény gyermek, a ki nem tud semmit, nem képes semmire, nem ismer semmit; nincs-e kiszolgáltatva kényedre-kedvedre? Nem rendelkezel-e ő reá vonatkozólag mindennel, a mi őt környezi? Nem vagy-e képes őt olyan hatásoknak kitenni, a milyeneknek akarod? Nincsenek-e munkái, játékai, örömei, fájdalmai mind a te kezedben, a nélkül, hogy ő tudná? Kétségkívül csak azt szabad tennie, a mit akar; de nem szabad egyebet akarnia, csak a mit te akarsz, hogy tegyen; nem szabad egy lépést tennie, a melyet te előre nem láttál, ki sem szabad nyitnia a száját a nélkül, hogy te ne tudnád, mit akar mondani.

Akkor átadhatja magát a testi gyakorlatoknak, melyeket kora megkiván, a nélkül, hogy eltompítaná szellemét; akkor a helyett, hogy kiélesítené ravaszságát a kényelmetlen uralom kijátszására, azt fogod látni, hogy kizárólag azzal foglalkozik, hogy mindenből, a mi körülveszi, a pillanatnyi jólétére legkedvezőbb részt vonja ki; akkor csodálkozni fogsz leleményének finomságán, a melylyel magáévá tesz minden tárgyat, a melyet el tud érni és a melylyel valóban élvezni tudja a dolgokat, a képzelődés segítsége nélkül.

Ha meghagyod, hogy ura legyen akaratának, azzal még nem táplálod szeszélyeit. A mikor csak azt teszi, a mi neki megfelel, hamarosan csak azt fogja tenni, a mit tennie kell és bár teste folytonos mozgásban lesz, a míg pillanatnyi és érezhető érdekéről van szó, látni fogod, hogy mind az az értelem, a mire képes, sokkal jobban és hozzá inkább illő módon fejlődik ki, mint a merőben elmélkedésre alapított tanulmányokban.

Így azt látva, hogy nem igyekszel mindig ellene tenni, nem bizalmatlankodik benned s nem lévén semmi rejtegetni valója előtted, nem is fog megcsalni, nem is fog neked hazudni; félelem nélkül fogja magát olyannak mutatni, a milyen; tanulmányozhatod, a hogy akarod és beoszthatod körülötte mindazokat az oktatásokat, a melyekben részesíteni akarod, a nélkül, hogy egyet is észrevenne közülük.

Nem is fogja kiváncsi féltékenységgel kémlelni szokásaidat és nem fog titkos gyönyörűséget csinálni magának -140- abból, ha téged tévedésen kap rajta. Ezzel igen nagy kellemetlenségnek vehetjük elejét. A gyermek első gondjainak egyike, mint már mondtam, kitudni azoknak gyöngéit, a kik vezetik. Ez a hajlam gonoszságra vezet, de nem abból fakad: abból a szükségérzetből ered, hogy kijátszon egy tekintélyt, a mely terhére van. Túlterhelve az igától, a melyet ráraknak, igyekszik lerázni és azok a hibák, melyeket mestereiben talál, jó eszközül szolgálnak neki erre. Idővel kifejlődik a szokás, az embereket hibáikból megfigyelni és örömét lelni bennük. Nyilvánvaló, hogy ismét e bünöknek egy forrását tömtem be Emil szivében; nem lévén semmi érdeke benne, hogy hibákat keressen bennem, nem is fog tehát keresni és nem sok kedve lesz arra sem, hogy mások hibáit keresse.

Mindezek a fogások nehezeknek látszanak, mert nem jutnak az embereknek eszébe; alapjában véve azonban nem szabad nehezeknek lenniök. Jogosult dolog föltételezni benned azt a belátást, a mely szükséges annak a mesterségnek a gyakorlására, a melyet választottál; föl kell tételezni, hogy ismered az emberi szív természetes útját, hogy tudod tanulmányozni az embert és az egyéniséget, hogy előre tudod, merre fog hajlani növendéked akarata mindazoknál a korát érdeklő tárgyaknál, a melyeket szeme elé juttatsz. Avagy a kinek megvannak az eszközei és tudja használatukat, ne tudna velük bánni?

A gyermek szeszélyeit veted ellenem, de nincs igazad. A gyermek szeszélye sohasem a természet műve, hanem a rossz fegyelmezésé: attól van, hogy vagy engedelmeskednek neki vagy parancsolnak neki és én megmondtam százszor, hogy sem az egyik, sem a másik nem szabad. Növendékednek nem lesz tehát más szeszélye, mint a melyet te oltottál beléje; az az igazság, hogy viseld magad hibáid következményét. De – mondom erre – hogyan segítsünk rajta? Ez is lehetséges még, jobb vezetéssel és sokkal több türelemmel.

Egyszer néhány héten át foglalkoztam egy gyermekkel, a ki nemcsak hozzá volt szokva teljesíteni a maga akaratát, hanem még másokkal is teljesíttetni, következőleg tele -141- volt szeszélyekkel. Mindjárt az első nap, hogy próbára tegye engedékenységemet, éjfélkor akart fölkelni. Legmélyebb álmomban fölugrik ágyából, fölveszi házi ruháját és hív engem. Fölkelek, meggyujtom a gyertyát. Nem akart egyebet; egynegyed óra mulva elnyomja az álom s kisérlete eredményével megelégedetten alszik el. Két nap mulva ugyanazzal az eredménynyel ismétli meg a kisérletet, az ingerültségnek legcsekélyebb jelét sem mutatom. Mikor lefekvéskor megcsókol, nagyon nyugodtan ezt mondom neki: kedves kis barátom, ez nagyon jól megy, de máskor ne tedd. Ez a szó felköltötte kiváncsiságát és másnap, kissé látni akarva, merem-e az engedelmességet megtagadni, fölkel ugyanabban az órában és hív engem. Megkérdezem, mit akar? azt mondja, hogy nem tud aludni. Annál rosszabb, – felelek én és meg sem moczczanok. Kér, hogy gyujtsam meg a gyertyát: Minek? és meg sem moczczanok. Ez a lakonikus hang kezdi zavarba hozni, mezitláb elindul keresni a tűzkövet s úgy tesz, mintha tüzet akarna csiholni és én nem tudom megállni nevetés nélkül, mikor hallom, hogy az ujjára üt. Végre meggyőződve, hogy nem ér célt, elhozza a tűzszerszámot hozzám. Azt mondom neki, hogy nincs rá szükségem és másik oldalamra fordulok. Akkor elkezd vaktában szaladgálni a szobában, kiabálva, énekelve, nagy zajt ütve, beleütközve az asztalba és a székekbe, de vigyázva, hogy nagyon meg ne üsse magát és mégis nagyokat kiáltozva, abban a reményben, hogy engem megijeszt. Mindez azonban nem fog rajtam és látom, hogy szép intelmekre vagy haragra számított s nem volt erre a hidegvérre elkészülve.

Mindazáltal, mindenáron le akarva győzni türelmemet önfejüségével, akkora sikerrel folytatja zajongását, hogy végre mégis csak kijövök sodromból és érezve, hogy mindent megronthatok rosszkor való föllobbanásommal, más módszerhez folyamodom. Szó nélkül fölkelek, a tűzszerszámhoz megyek, melyet nem találok, kérem tőle, ide adja, ujjongva az örömtől, hogy végre mégis diadalmaskodott rajtam. Kicsiholok, meggyujtom a gyertyát, megfogom a kis ficzkót kezénél, csöndesen odavezetem egy szomszéd fülkébe, melynek -142- ablakdeszkái jól be vannak csukva és a melyben nem talál semmi összetörni valót. Otthagyom világosság nélkül; aztán kulcscsal rázárva az ajtót, ismét lefekszem, a nélkül, hogy egy szót is szólnék neki. Nem is kell kérdezni, volt-e kezdetben lárma. Számítottam rá és nem indulok fel miatta; végre a lárma elcsitul, hallom, hogy elrendezkedik és megnyugszom. Másnap napvilágnál bemegyek a fülkébe s a kis lázadót egy nyugágyon alva találom, olyan mély álomban, a milyenre annyi fáradság után nagy szüksége kellett, hogy legyen.

A dolognak ezzel még nincs vége. Az anya megtudta, hogy a gyermek az éjszaka kétharmadrészét ágyán kívül töltötte. Mindjárt kétségbeestek s úgy néztek a gyermekre, mintha már meg volna halva. Látva a jó alkalmat, hogy megboszulja magát, játszotta a beteget, a nélkül, hogy látta volna, hogy nem nyer vele semmit. Elhívták az orvost. Az anya vesztére, az orvos tréfás kedvű ember volt, a ki mulatva rémüldözésén, csak annál jobban fokozta. Nekem azonban ezt súgta fülembe: hagyja csak rám, megigérem önnek, hogy a gyermek jó időre ki fog gyógyulni szeszélyéből, hogy betegnek tetesse magát. Csakugyan diétát és szobafogságot rendelt neki és rábizta őt a gyógyszerészre. Fájt a szívem, hogy a szegény anya így czéltáblája lesz egész környezetének, kivéve engem, a kit meggyülölt épen azért, mert én nem szedtem rá.

Elég kemény szemrehányások után azt mondta nekem, hogy fia gyönge szervezetű, hogy egyetlen örököse családjának, hogy mindenáron életben kell tartani és hogy ő nem akarja, hogy ellenkezzenek vele. Ebben én egy véleményen voltam vele; de ő azt értette ellenkezés alatt, ha nem engedelmeskednek neki mindenben. Láttam, hogy az anyával ugyanazon a hangon kell beszélni, mint a fiával. Asszonyom, mondtam elég hidegen, én nem tudom, hogy nevelnek fel egy örököst és mi több, nem is akarom megtanulni; tessék e szerint tenni meg intézkedéseit. Egyideig még szükség volt rám, az apa mindent elcsitított; az anya írt a nevelőnek, hogy siettesse visszatérését és a gyermek, látva, hogy nem nyer vele semmit, ha megzavarja álmomat meg -143- ha betegnek teteti magát, végre is rászánta magát, hogy csöndesen alszik és jól viseli magát.

El sem lehet képzelni, mennyi hasonló szeszélynek vetette alá ez a kis zsarnok szerencsétlen nevelőjét; mert a nevelés az anya szeme előtt folyt, a ki nem tűrte, hogy az örökösnek bármiben is ellentmondjanak. Bármely órában akart kimenni, késznek kellett lenni elkisérésére s neki mindig nagy gondja volt rá, hogy azt a pillanatot válaszsza ki, a mikor látta, hogy nevelője legjobban el van foglalva. Rajtam ugyanazt a hatalmat akarta gyakorolni és nappal boszulni meg magát a nyugalomért, melyet kénytelen volt nekem meghagyni éjjel. Jó szívvel belenyugodtam mindenbe és azon kezdtem, hogy szemeláttára kimulattam, milyen szivesen teszek a kedvére; ezután, ha arra került a sor, hogy kigyógyítsam szeszélyéből, más módszerhez folyamodtam.

Legelőször is rá kellett vezetnem, hogy nincs igaza s ez könnyen ment. Tudva, hogy a gyermek mindig csak a jelenre gondol, megszereztem fölötte az előrelátás előnyét; gondoskodtam róla, hogy odahaza valami olyan mulatságot szerzek számára, melyről tudtam, hogy nagyon kedve szerint való és a mikor láttam, hogy a legjobban el van benne merülve, sétát ajánlottam neki, elküldött magától; én ragaszkodtam a sétához, nem is hallgatott rám; meg kellett adnom magamat s ő gondosan megjegyezte magának ezt a magamalárendelését.

Másnap rám került a sor. Unatkozott, mert én úgy rendeztem be, hogy unatkozzék; én ellenben úgy tettem, mintha nagyon el volnék foglalva. Nem sok kellett neki, hogy el legyen határozva. Jött azonnal, hogy elragadjon munkámtól, hogy rögtön vigyem sétálni. Visszautasítottam; ő makacskodott. Nem – mondtam én – azzal, hogy megtetted akaratodat, megtanítottál, hogy én is megtegyem a magamét; nem akarok kimenni. Nohát akkor – mondta ő élénken – elmegyek magam. A hogy tetszik. És folytattam munkámat.

Felöltözött, kissé nyugtalankodva, hogy én hagyom, tegyen, a mit akar és nem követem példáját. Mikor elkészült, eljött hozzám, hogy elköszönjön; köszöntöm. Meg akar ijeszteni -144- azzal, hogy elmondja, merre fog járni; azt lehetett volna hinni őt hallva, hogy a világ végére akar menni. A nélkül, hogy felindulnék, kellemes utazást kivánok neki. Zavara megkettőződik. Mindazáltal jól tartja magát és készen az indulásra, szól az inasának, hogy kisérje el. Az inas, a kit én már betanítottam, azt feleli, hogy nem ér rá, hogy el van foglalva az én rendeletemre s nekem inkább kell engedelmeskednie, mint neki. Erre a gyermek elvesztette fejét. Hogy érje föl észszel, hogy eleresztik hazulról egyedül, őt, a ki azt hiszi magáról, hogy mindenki szemében fontos személy és azt gondolja, hogy ég és föld érdekelve van az ő fenmaradásában? Mégis kezdi érezni gyöngeségét; megérti, hogy egyedül lesz olyan emberek közt, a kik nem ismerik; előre látja a veszedelmeket, melyekbe kerül; a makacsság még egy darabig fenntartja; lassan lemegy a lépcsőn, nagyon félénken. Végre kimegy az utczára, kissé vigasztalva magát a bajokért, melyek érhetik, azzal a reménynyel, hogy engem fognak értük felelőssé tenni.

Idáig akartam juttatni. Minden előre el volt készítve; s mivel a nyilvános jelenet bizonyos neméről volt szó, előre megszereztem az apa beleegyezését. Alig tett néhány lépést, jobbról és balról különböző megjegyzéseket hall a maga rovására. Szomszéduram, szép kis úrfi! Hova megy ilyen egyedül? Még majd eltéved; meghivom, jőjjön hozzánk. Szomszédasszony, azt ugyan ne tegye. Hát nem látja, hogy ez egy kis semmirekellő, a kit elkergettek hazulról, mert nem volt való semmi jóra? Az ilyen semmirekellőket nem kell tartóztatni, menjenek, a merre akarnak. Ugyan-ugyan! Isten vezesse! Sajnálnám, ha valami baja történnék! Kissé messzebb vele csaknem egykorú utczagyerekekkel találkozik, a kik megfenyegetik és kicsúfolják. Mennél tovább megy, annál nagyobb zavarba jut. Egyedül és védelem nélkül, látja, hogy játékszere lett az egész világnak és nagy meglepetéssel tapasztalja, hogy vállán a szalagcsokor és aranyos ruhája nem szerez neki több tiszteletet.

Egyik barátom, a kit ő nem ismer és a kit megbiztam, hogy vigyázzon rá, észrevétlenül lépésről-lépésre kiséri és hozzálép, mikor annak eljön az ideje. Ez a szerep, mely -145- hasonlít Sbrigani szerepéhez Molière Pourceaugnac-jában, eszes embert kivánt s barátom jól töltötte be. A nélkül, hogy félénkké és gyávává tenné a gyermeket azzal, hogy nagyon is megrémíti, oly élénken érezteti vele magaviselete esztelenségét, hogy félóra mulva kezesen, zavartan, szemét fölemelni sem merve vezeti hozzám vissza.

Hogy teljes legyen vállalkozásának kudarcza, az apja épen abban a pillanatban, mikor ő visszatér, indul el sétálni és a lépcsőn találkozik vele. Meg kellett mondania, honnan jön és miért nem voltam vele én.46) A szegény gyermek szeretett volna föld alá sülyedni. Az apja, a nélkül, hogy korholásra vesztegesse a szót, szárazabban mondta neki, mint a hogy vártam volna: ha egyedül akarsz kimenni, szabadságodban áll, de mivel én nem türöm, hogy csavargó legyen a házamban, ha ez még egyszer az eszedbe jut, ne merészelj többet hazajönni.

A magam részéről szemrehányás és gúny nélkül fogadom, de némi komolysággal és hogy ne gyanítsa, hogy minden, a mi történt, csak játék volt, az nap nem akarom elvinni sétálni. Másnap nagy örömmel látom, hogy diadalmas magatartással megy el azok előtt az emberek előtt, a kik előtte való nap kicsúfolták, mert egyedül látták. Magától értetődik, hogy többet nem fog azzal fenyegetőzni, hogy egyedül megy el.

Ilyen és ehhez hasonló eszközökkel értem el, a rövid idő alatt, a míg vele voltam, hogy megtehessek vele mindent, a mit akarok, a nélkül, hogy valamit megparancsoljak vagy megtiltsak neki, beszédek nélkül, intelmek nélkül, a nélkül, hogy haszontalan leczkéztetésekkel untassam. Így a míg beszéltem, meg volt nyugodva, de a hallgatásom félelemben tartotta; megértette, hogy valami nincs rendjén s a leczkét mindig a dologtól magától kapta meg. De térjünk vissza a tárgyra. -146-

Ezek a folytonos gyakorlatok, ilyformán egyedül a természet irányítására bízva, a test erősítése mellett, nemcsak hogy nem tompítják el az elmét, hanem ellenkezőleg kifejlesztik bennünk az észnek azt az egyedüli fajtáját, a melyre az első életkor fogékony és a mely bármely életkornak a legszükségesebb. Megtanítanak jól ismerni erőink használatát, testünknek az őt környező testekhez való viszonyát, a természetes eszközök használatát, melyek kezünk ügyébe esnek és a melyek megfelelnek szerveinknek. Van-e hasonló együgyű lény, mint az a gyermek, a ki mindig a szobában és anyja szemei előtt nevelkedett, a ki nem tudva mi a súly és az ellenállás, ki akar tépni egy nagy fát vagy fölemelni egy sziklát? Mikor először jutottam ki Genfből, utól akartam érni egy vágtató lovat; köveket dobáltam a Salève-hegy felé, a mely két mérföldnyire volt tőlem; játékszere voltam a falu összes gyermekeinek, valódi hülyének látszottam előttük. Tizennyolcz éves korában megtanulja az ember, a filozófiai osztályban, hogy mi az emeltyű; nincs az a 12 éves parasztgyerek, a ki ne tudna jobban használni egy emeltyűt, mint az akadémia legelső mechanikusa. Azok a tanítások, a melyeket az iskolás gyermekek egymástól kapnak az iskola udvarán, százszor hasznosabbak, mint mindaz, a mit az iskolában bármikor mondanak nekik.

Nézzetek meg egy macskát, mikor először lép be egy szobába: leskelődik, nézeget, szimatol, egy pillanatig sem marad veszteg nem bízik semmiben, a míg mindent meg nem ismert. Ugyanígy tesz a gyermek is, mikor elkezd járni és úgyszólván kilép a világba Az egész különbség az, hogy a látáshoz, a mely közös a gyermeknél és a macskánál, az előbbi hozzákapcsolja a megfigyelés czéljára a kezet, melyet a természet adott neki és a másik a finom szaglást, a melylyel meg van áldva. Ezt a hajlam teszi a szerint, hogy jól vagy rosszul fejlesztik ki a gyermeket ügyessé vagy félszeggé, nehézkessé vagy fürgévé, együgyüvé vagy okossá.

Az ember első mozdulatai tehát arra irányulván, hogy hozzá mérje magát mindahhoz, a mi körülveszi és megvizsgáljon minden tárgyban, a melyet észrevesz, minden -147- érzékelhető tulajdonságot, a mely vonatkozással lehet rá, első tanulmánya egy neme a kisérleti fizikának, vonatkozással saját föntartására; ettől pedig eltérítik az elmélkedő tanulmányok által, mielőtt fölismerte volna a maga helyét ide lenn a földön. A míg finom és hajlékony szervei alkalmazkodni tudnak azokhoz a testekhez, melyekre hatással kell lenniök, a míg még tiszta érzékei mentesek az illuziótól, addig van ideje gyakorolni azokat is és ezeket is a functiókban, melyekre valók; ez az ideje, megismerni az érzékelhető vonatkozásokat, melyekben a dolgok mi velünk vannak. Mivel mindaz, a mi az emberi értelembe behatol, az érzékek által jut bele, az emberi megismerés legelőször is érzéki megismerés; ez szolgál alapjául az elmebeli megismerésnek: első mestereink a filozófiában a lábaink, kezeink, szemeink.

Mindennek helyébe a könyveket tenni nem annyi, mint megtanítani minket a gondolkodásra, hanem annyi, mint megtanítani minket, hogy mások gondolkodását használjuk föl; annyi, mint megtanítani minket, hogy sokat higyjünk és soha ne tudjunk semmit.

Ha az ember gyakorolni akar valamely művészetet, azon kell kezdenie, hogy megszerezze az eszközeit és hogy hasznosan alkalmazhassa ezeket az eszközöket, elég erősen készülteknek kell lenniök, hogy kibirják a használatot. Hogy tehát megtanuljunk gondolkozni, gyakorolnunk kell tagjainkat, érzékeinket, szerveinket, a melyek értelmünk eszközei és hogy minden lehető hasznát vehessük ezeknek az eszközöknek, szükséges, hogy a test, a mely szolgáltatja őket, erős és egészséges legyen. Így tehát az ember valóságos elméje egyáltalán nem fejlődik a testtől függetlenül, hanem a test helyes alkata teszi a szellem tevékenységét könnyűvé és biztossá.

Kimutatván, hogy mire kell felhasználni a gyermekkor hosszas tétlenségét, rátérek egy olyan részletre, a mely nevetségesnek fog föltünni. Kedves tanítások, fogják nekem mondani, melyek áldozatul esve saját kritikádnak, arra szorítkoznak, hogy csak azt tanítsák, a mire senkit sem szükséges tanítani! Minek az időt vesztegetni olyan oktatásokra, -148- a melyek maguktól értetődnek és nem kerülnek sem fáradtságba, sem gondba? Melyik 12 éves gyermek nem tudja mindezt, a mire te növendékedet tanítani akarod és ezenfölül még azt is, a mire a mestere tanította?

Uraim, önök tévednek; én egy nagyon nehéz, nagyon fáradságos művészetre tanítom növendékemet, a melylyel a tiéitek bizonyára nem birnak; ez az, hogy tudatlan legyen: mert annak a tudománya, a ki csak arról hiszi el, hogy tudja, a mit csakugyan tud, nagyon kevés dologra redukálódik. Önök megadják a tudományt, nagyon jól van; én azzal az eszközzel foglalkozom, a mely a tudomány megszerzésére való. Azt mondják, hogy mikor a velenczeiek egy nap megmutatták nagy pompával kincstárukat a Szent Márk-templomban egy spanyol követnek, ez minden bók helyett az asztalok alá nézve, ezt mondta nekik: Qui non c’é la radice. (Hol vannak mindennek a gyökerei?) Nem nézhetem soha, mikor egy tanító kiteregeti növendéke tudományát a nélkül, hogy kisértetbe ne essem, hogy ugyanezt mondjam neki.

Mindazok, a kik elmélkedtek a régiek életmódján, a testgyakorlatoknak tulajdonítják a testnek és a léleknek azt az erejét, a mely a legfeltünőbben különbözteti meg őket a maiaktól. Az a mód, a hogy Montaigne hangsúlyozza ezt a véleményt, mutatja, hogy erősen át volt hatva tőle, szüntelenül és ezerféleképen visszatér rá. A gyermek neveléséről szólva, úgymond, hogy megaczélozzuk lelkét, meg kell edzeni izmait; hozzászoktatva őt a munkához, hozzászoktatjuk őt a fájdalomhoz; hozzá kell edzeni a testgyakorlatok keservességéhez, hogy hozzá edzzük a ficzamodás, a kólika és mindenféle más baj keservességeihez. A bölcs Locke, a jó Rollin, a tudós Fleury, a pedáns de Crouzas, bármennyire különböznek egymástól a többi dolgokban, mind megegyeznek abban az egy pontban, hogy sokat kell gyakorolni a gyermekek testét. Ez tanításaiknak legokosabbika és ez fog mindig a legelhanyagoltabb maradni. Fontosságáról már eleget szóltam és mivel erre vonatkozólag nem lehet sem jobb okfejtést, sem okosabb szabályokat adni, mint a melyeket Locke könyvében találni, beérem -149- azzal, hogy utalok rájuk, miután bátorkodtam néhány megfigyelésemet hozzáfűzni az övéihez.

A növekvésben levő testnek tagjai kényelmesen kell, hogy mozogjanak a ruhában; semminek sem szabad feszélyezni mozgásukat, sem növekvésüket; semmi se legyen nagyon szűk, semmi se legyen testhez álló; semmi se legyen összefűzve. A franczia divatú ruha, a mely kényelmetlen és egészségtelen a felnőtteknek is, különösen veszedelmes a gyermekeknek. A test nedvei megrekedve, keringésökben föltartóztatva megposhadnak a mozdulatlanságban, melyet a tétlen és ülő életmód is fokoz, megromlanak és okozzák a skorbutot, azt a betegséget, a mely napról-napra gyakoribb közöttünk és a melyet a régiek alig ismertek, mert öltözködésük és életük módja megóvta őket tőle. A huszárruha a helyett, hogy segítene ezen a bajon, még fokozza és hogy megmentse a gyermeket néhány füzőzsinórtól, szorítja egész testén. Legjobb a gyermeket oly sokáig pendelyben hagyni, a míg csak lehet, aztán nagyon bő ruhát adni rá és nem törődni vele, hogy karcsú lesz-e a dereka, a mi csak arra való, hogy elformátlanítsa. Testi és szellemi hibái csaknem mind ugyanabból az okból erednek; időnekelőtte felnőtt emberré akarják tenni.

Vannak derült és szomorú szinek: az előbbiek inkább kedvére valók a gyermeknek és jobban is állnak neki; és én nem látom be, hogy miért ne fogadnók meg az ilyen természetes egyezéseket. De attól a pillanattól fogva, hogy jobban tetszik nekik egy szövet csak azért, mert pompás a szine, már ki van szolgáltatva a fényüzésnek és a képzelődés minden szeszélyének; ez az ízlés pedig bizonyára nem tőle magától ered. Ki sem lehet mondani, mekkora befolyással van a ruha megválogatása és ennek a megválogatásnak az okai a nevelésre. Nemcsak hogy elvakult anyák igérnek gyermekeiknek jutalmul piperét, még olyan esztelen nevelők is akadnak, a kik durvább és egyszerübb ruhával fenyegetik meg tanítványaikat, mint valami büntetéssel: ha nem tanulsz jobban, ha nem vigyázol jobban a holmidra, olyan ruhát kapsz, mint ez a parasztgyerek. Ez annyi, mintha ezt mondanák neki: tudd meg, hogy csak a ruha teszi az -150- embert, hogy a te értéked csak a ruhádban van. Csudálni való-e, ha az ily bölcs tanítások azt eredményezik, hogy az ifjúság csak a díszes ruhát becsüli és az érdemet csak külseje szerint itéli meg?

Ha az így elrontott gyermeknek a fejét kellene helyreigazítanom, gondom lenne rá, hogy a legpazarabb ruhája legyen a legkényelmetlenebb, hogy mindig feszélyezve, mindenben akadályozva és ezerféle módon korlátozva legyen benne; a szabadságnak, a vidámságnak el kellene tünnie pompája előtt; ha bele akarna vegyülni más, egyszerüen öltözött gyermekek játékaiba, húzódjanak el, tünjenek el előle azonnal. Végre is annyira megunatnám, annyira megutáltatnám vele pompáját, annyira rabszolgájává tenném aranyos ruhájának, hogy ez életének ostorává lenne és hogy kevesebb borzadással nézné a legsötétebb börtönt, mint ruhájának díszeit. A míg nem vetettük alá a gyermeket előitéleteinknek, legelső vágya mindig, hogy könnyed és szabad legyen; a legegyszerübb, a legkényelmesebb ruha, a mely legkevésbbé feszélyezi, mindig a legbecsesebb neki.

Van a testnek oly állapota, a mely alkalmasabb a testgyakorlatokra és van olyan, a mely alkalmasabb a tétlenségre. Emez a test nedveinek egyenletes és szabályos keringést enged s biztosítja a levegő változásai ellen; a másik a testet szüntelenül a mozgásból nyugalomba, hidegből melegbe juttatja s ezzel hozzászoktatja ugyanazokhoz a változásokhoz. Ebből az következik, hogy a szobában élő és ülő életmódot folytató embereknek minden időben melegen kell öltözniök, hogy egyforma hőmérsékletben tartsák testüket csaknem minden évszakban és a nap minden órájában egyaránt. Azok ellenben, a kik jönnek-mennek szélben, napon, esőben, a kik sokat mozognak és idejük nagyobb részét szabad ég alatt töltik, mindig könnyen kell, hogy öltözve legyenek, hogy hozzászokjanak a levegő minden változásához és a hőmérséklet minden fokához, a nélkül, hogy ártana nekik.

Azt ajánlanám az egyiknek is és a másiknak is, hogy ne változtassa ruháját az évszakok szerint és az én Emilem így is fog tenni; ezalatt nem azt értjük, hogy nyáron is -151- téli ruhában fog járni, mint az ülő életmódot folytató emberek, hanem hogy télen is nyári ruhában jár, mint a munkás emberek. Ez utóbbi mód szerint járt Sir Newton egész életén át és nyolczvan évig élt.

Kevés vagy semmi föveg ne legyen a fején bármely évszakban. A régi egyiptomiak mindig hajadonfőtt jártak, a perzsák vastag tiarával födték be fejüket s ma is nagy turbánnal födik, melynek használatát Chardin szerint országuk levegője teszi szükségessé. Más helyen47) említettem, hogy különbözteti meg Herodotosz egy harczmezőn a perzsák és az egyiptomiak koponyáit. Mivel tehát fontos dolog, hogy a fej csontja keményebbé, tömörebbé, kevésbbé törékenynyé és kevésbbé likacsossá váljék, hogy jobban megvédje az agyat nem csupán a sérülések ellen, hanem a meghülés, folyások és a levegő mindenféle benyomásai ellen, szoktassátok hozzá gyermekeiteket, hogy télen-nyáron, éjjel-nappal, mindig hajadonfőtt maradjanak. Ha a tisztaság kedvéért s azért, hogy a hajuk rendben maradjon, éjszakára adtok is rájuk föveget, ez csak nagyon vékony, hálóból készült főkötő legyen, hasonló ahhoz a hálóhoz, melylyel a baszkok födik a hajukat. Jól tudom, hogy az anyák többsége, kikre inkább hat Chardin megfigyelése, mint az én okaim, azt hiszi, mindenütt Perzsia levegőjére talál a gyermek, de én nem azért kerestem növendékemül európait, hogy ázsiait csináljak belőle.

Általában tulságosan öltöztetik a gyermekeket és különösen első életkorukban. Pedig inkább meg kellene őket edzeni a hideg és meleg ellen: a nagy hideg nem okoz nekik soha bajt, ha idején teszszük ki neki őket; ellenben bőrük szövete, mely még nagyon gyöngéd és nagyon puha, túlságos szabad utat enged s az izzadásnak, a nagyon nagy meleg miatt a kikerülhetetlen elbágyadásnak teszi ki őket. Azt is meg lehet figyelni, hogy augusztusban több gyermek hal meg, mint bármely más hónapban. Máskülönben áll az, az északi és a déli népek összehasonlítása alapján, hogy az ember erősebbé válik, ha a túlságos hideget, mint ha a túlságos -152- meleget viseli el. De a mint a gyermek növekszik és a rostjai megerősödnek, szoktassátok lassankint a nap sugarainak elviselésére: fokonkint haladva veszély nélkül hozzá edzitek a forró égöv perzseléséhez.

Locke, hathatós és okos szabályai közepette, olyan ellenmondásokba esik, melyeket nem várna az ember ilyen pontos gondolkodótól. Ugyanaz az ember, a ki azt kivánja, hogy a gyermekek nyáron jeges vizben fürödjenek, nem akarja, hogy friss vizet igyanak, ha ki vannak melegedve, sem hogy nedves helyen a földre feküdjenek.48) De a mikor azt kivánja, hogy a gyermekek czipője mindig átereszsze a vizet, vajjon kevésbbé ereszti-e át, ha a gyermeknek melege van? És nem lehetne-e ugyanazt a következtetést, melyet ő a kézről a lábra, az arczról a testre vonatkozólag tesz, megtenni a lábról a testre vonatkozólag? Azt mondanám neki, hogy ha azt akarod, hogy az ember csupa arcz legyen, akkor miért itélsz el engem, ha azt akarom, hogy csupa láb legyen?

Hogy a gyermekek ne igyanak, mikor melegük van, Locke azt ajánlja, szoktassuk hozzá őket, hogy egyenek meg egy darab kenyeret, mielőtt innának. Furcsa dolog az, hogy mikor a gyermek szomjas, enni adjunk neki. Én ennél jobban szeretném, hogy inkább adjunk neki inni, ha éhes. Soha sem fognak engem meggyőzni, hogy első étvágyaink olyan szabálytalanok, hogy ne lehetne őket kielégíteni a pusztulás veszedelme nélkül. Ha ez igaz volna, az emberi nem százszor elpusztította volna magát, mielőtt megtanulta volna, hogy mi szükséges a fentartására.

Azt akarom, hogy valahányszor Emil szomjas, adjanak neki inni; azt akarom, hogy adjanak neki tiszta vizet minden előkészület nélkül, a nélkül, hogy állottá tennék, akárha fürdik is a verejtékben, akár a leghidegebb télen. Az egyedüli -153- gondoskodás, melyet ajánlok, hogy vigyázzunk a víz minőségére. Ha folyóvíz, adjátok neki azonnal, a hogy a folyóból jön; ha forrásvíz, kis ideig a levegőn kell hagyni, mielőtt megiszsza. A meleg időszakban a patak vize is meleg; de nem így áll a dolog a forrásvízzel, a mely nem érintkezik a levegővel; meg kell várni, míg a levegő hőmérsékletét eléri. Télen ellenben a forrásvíz kevésbbé veszedelmes, mint a patak vize. De se nem természetes, se nem gyakori dolog, hogy a gyermek télen megizzadjon, különösen szabad levegőn; mert a hideg levegő, szüntelenül hatva a bőrre, visszaszorítja a verejtéket a bőr alá és nem engedi a pórusokat eléggé megnyilni arra, hogy a verejték szabadon átjárhassa őket. Mert én nem azt tételezem fel, hogy Emil a jó meleg tűz mellett végez testgyakorlatokat, hanem kint, a szabadban, a jég közepén. A míg csak a hógolyók csinálásában és dobálásában melegszik meg, hagyjuk inni, a mikor szomjas; ivás után folytassa a testgyakorlatot és ne féljünk semmi bajtól. Ha valami más gyakorlatban izzad meg és megszomjazik, igyon még ebben az időben is hideg vizet. Csak arra ügyeljetek, hogy vezessétek messzire és lassú lépésben vizért. A hideg, melyet föltételezünk, eléggé lehűtötte, hogy mire odaér, veszedelem nélkül ihasson. Főképen pedig ezt az elővigyázatot gyakoroljátok úgy, hogy ő ne vegye észre. Jobb szeretem, ha néha megbetegszik is, mint hogy szüntelenül az egészségére vigyázzon.

A gyermeknek hosszú álomra van szüksége, mert nagyon sokat mozog. Az egyik a másiknak kiegyenlítőjéül szolgál; látjuk azt is, hogy szükség van mind a kettőre. A pihenés ideje az éjjel; ezt a természet jelölte ki. Folytonos tapasztalat, hogy nyugodtabb és édesebb az álom, mikor a nap a láthatár alatt van és hogy a napsugarak által fölmelegített levegő nem tartja érzékeinket oly nagy nyugalomban. Így tehát kétségkivül a legüdvösebb szokás a nappal együtt kelni és feküdni. Ebből az következik, hogy a mi éghajlatunk alatt az embereknek és az összes állatoknak általában hosszabb álomra van szükségük télen, mint nyáron.

De a mi társadalmi életünk nem elég egyszerű, nem -154- elég természetes, nem eléggé mentes a válságoktól és eshetőségektől, hogy az embert annyira hozzá lehessen szoktatni ehhez az egyformasághoz hogy ezt szükségessé tegyük számára. Kétségkivül alá kell vetni magát a szabályoknak, de az első az, hogy veszedelem nélkül tudjuk őket megszegni, mikor a szükség úgy kivánja. Ne puhítsátok tehát el oktalanul növendéketeket a folytonos nyugodt álommal, a mely soha sincs megszakítva. Szolgáltassátok ki kezdettől fogva feszélyezés nélkül a természet törvényének, de ne felejtsétek el, hogy köztünk e törvény fölött kell állnia. Hogy tudnia kell későn lefeküdni, korán fölkelni, hirtelen fölébredni, éjszakákat álmatlanul tölteni a nélkül, hogy baja lenne belőle. Ha idejekorán hozzá kezdünk, mindig vigyázva és fokonként haladva tovább, alkalmassá teszszük a temperamentumát ugyanazokhoz a dolgokhoz, a melyek elpusztítanák, ha már teljesen kiformált korában vetnők alá.

Fontos dolog kezdettől fogva hozzá szokni a kényelmetlen fekvéshez; ez a módja annak, hogy sohasem találjuk rossznak az ágyat. Általában az edzett életmód, ha egyszer szokássá vált, megsokszorozza a kellemes érzéseket; az elpuhult életmód ellenben a kellemetlen érzések végtelen sokaságát szerzi. A nagyon kényesen nevelt emberek csak pelyhes ágyon tudnak aludni; a kik hozzá szoktak, hogy deszkán aludjanak, megtalálják az álmot mindenütt; nincs rossz ágy annak számára, a ki elalszik, mihelyt lefeküdt.

A puha ágy, a melyen toll- vagy pehelydunnával takaródzunk, elpuhítja és úgyszólván feloldja a testet, a nagyon melegen beburkolt vesék kimelegszenek. Innen keletkezik gyakran a kő vagy más baj és elkerülhetetlenül az olyan kényes szervezet, a mely mindezeket táplálja. Az a legjobb ágy, a mely a legjobb álmot szerzi. Ime az, a melyet Emil és én napközben készítünk magunknak. Nekünk nincs arra szükségünk, hogy perzsa rabszolgákat hozzanak ágyunk elkészítésére; azzal, hogy fölássuk a földet, megfordítjuk derékaljunkat.

Tapasztalatból tudom, hogy mikor a gyermek egészséges, csaknem kedvünk szerint elaltathatjuk vagy ébrentarthatjuk. -155- Mikor a gyermek lefeküdt és a dajkája megunta fecsegését és azt mondja neki: aludj már, ez annyi mintha azt mondaná: érezd magadat jól, – holott beteg. – A helyes mód elaltatására, ha ő maga unatkozik: beszélj neki annyit, hogy kénytelen legyen hallgatni és csakhamar el fog aludni. Valamire mégis csak jók a prédikácziók; prédikálni neki annyit ér, mint elringatni őt, de ha este alkalmazod ezt az altatószert, óvakodjál alkalmazásától nappal.

Néha fel fogom költeni Emilt. Nem annyira mintha attól félnék, hogy megszokja a nagyon hosszú alvást, mint inkább, hogy hozzászoktassam mindenhez, még ahhoz is, hogy hirtelen fölébreszszék. Ezen fölül még kevés tehetségem volna föladatomra, ha nem tudnám rászoktatni, hogy önmagától is fölébredjen és úgyszólván akaratom nélkül keljen fel a nélkül, hogy egy szót szóltam volna neki. Ha nem alszik eleget, másnapra unalmas reggelt helyezek neki kilátásba és ő maga fogja nyereségnek tekinteni, a mit belőle álomra fordíthat; ha nagyon sokat alszik, fölébredésekor valami kedvére való szórakozást mutatok neki; ha azt akarom, hogy pontos időben keljen föl, így szólok hozzá: holnap reggel hat órakor elmegyünk halászni, elmegyünk sétálni ide vagy oda, el akarsz jönni velem? Beleegyezik, megkér, hogy ébreszszem föl, én megigérem vagy nem igérem meg, a szükséghez képest; ha nagyon későn ébred föl, már nem talál engem otthon, baj volna, ha így hamarosan meg nem tanulna fölkelni.

Ha különben megesnék, a mi ritkaság, hogy valamely rest gyermeknek hajlama volna elmerülni a lustálkodásban, nem kell átengedni ennek a hajlamnak, a melyben teljesen elrenyhésedne, hanem valami ösztönzést kell neki adni, a mi fölébreszti. Könnyen megérthető, hogy nem arról van szó, hogy erőszakkal kényszerítsük tevékenységre, hanem valami olyan ingerrel hassunk rá, a mely erre irányul és ez az inger, melyet a természet rendjéből kell kiválogatni, egyszerre két czélra vezet rá.

Nem tudok elképzelni semmit, a mire egy kis ügyességgel ne lehetne kedvet csinálni a gyermeknek, sőt a mit szenvedélyévé ne lehetne tenni, hiúság nélkül, vetélkedés -156- nélkül, féltékenység nélkül. Élénksége, utánzó ösztöne teljesen elegendő, mindenekfölött pedig természetes vidámsága, a mely olyan eszköz, melynek hatásossága bizonyos és melyet a tanítók soha sem tudnak fölhasználni. Minden olyan játékba, a melyről meg van győződve, hogy semmi más, csak játék, panasz nélkül belenyugszik a gyermek, sőt nevetve viseli el, a mit máskülönben soha sem viselne el könnypatakok ontása nélkül. A hosszas böjtölés, a verés, égési seb, mindenféle fáradság mulatságot szerez a fiatal vadembereknek; bizonysága ez annak, hogy még a fájdalomnak is megvan a varázsa, a mely megfosztja keserűségétől; de nem minden mester ért hozzá, hogy el tudja készíteni a csemegét és talán nem is minden növendék, hogy arczfintorítás nélkül élvezze. Ime, ha nem vigyázok magamra, már megint a kivételek között kalandozom.

Mindazáltal nem tűr kivételt az ember alávetettsége a fájdalomnak, neme bajainak, az eshetőségeknek, az élet veszedelmeinek, végül a halálnak: mennél inkább megbarátkoztatjuk ezekkel az eszmékkel, annál inkább kigyógyítjuk a káros érzékenységből, a mely a bajt szaporítja a tűrésében való türelmetlenséggel; mennél inkább hozzászoktatjuk a szenvedésekhez, a melyek érhetik, annál inkább megfosztjuk azokat – mint Montaigne már megmondotta, – a szokatlanság szúrósságától s annál sebezhetetlenebbé és edzettebbé tesszük lelkét; teste lesz az a vért, a melyről visszapattan minden ütés, a mely érheti. A halál közeledése még nem lévén maga a halál, alig fogja annak érezni; hogy úgy mondjam meg se hal; eleven lesz vagy halott, ennyi az egész. Róla mondhatta volna Montaigne, a mit egy marokkói királyról mondott, hogy senkinek az élete nem nyúlt annyira bele a halálába. Az állhatatosság és a szilárdság, mint a többi erények, a gyermek mesterleveléhez tartoznak: de nem azzal tanítjuk meg rájuk a gyermekeket, hogy megtaníttatjuk velük a neveiket, hanem meg kell velük izleltetni, a nélkül, hogy tudnák, mi az.

De éppen a halálról lévén szó, hogy viselkedünk növendékünkkel szemben a himlőveszedelemre vonatkozólag? Bele oltsuk már kicsiny korában, vagy várjunk, míg magától megkapja? -157- Az első eshetőség, a mely inkább megfelel szokásainknak, megóvja a veszedelemtől azt az életkort, a mikor az élet legértékesebb, annak az életkornak rovására, a mikor az élet legcsekélyebb értékű; ha ugyan egyáltalában szó lehet veszedelemről a jól kezelt beoltásnál. A második módszer azonban jobban felel meg általános elveinknek, hogy hagyjuk mindenben a természetet működni, azokban a gondoskodásokban, melyeket maga akar gyakorolni és a melyekkel azonnal fölhagy, ha az ember beleelegyedik. A természetes ember mindig el van készülve: hadd oltsa be tehát a tanító, jobban fogja megválasztani a pillanatot, mint mi.

Nem szabad ebből azt következtetni, hogy én rosszalom a beoltást; mert a szempont, a melynél fogva én kivonom alóla az én növendékemet, nagyon rosszul felelne meg a tiéteknek. A ti neveléstek módja arra készíti elő, hogy ne kerülje el a himlőt, a mikor az megtámadja; ha rábizzátok a véletlenre, valószinüleg belepusztul. Látom, hogy a különböző országokban annál jobban ellenállnak az oltásnak, mennél szükségesebbé válik és ennek oka könnyen érthető. Alig tartom érdemesnek, hogy ezt a kérdést Emilemre vonatkozólag fejtegessem; be fogom oltatni vagy nem, az időnek, helynek, a körülményeknek megfelelően; rá nézve ez csaknem egyre megy. Ha beleoltjuk a himlőt, meglesz az az előnyünk, hogy előre látjuk és előre ismerjük a baját s már ez is valami. De ha természetes úton kapja meg, akkor megóvjuk az orvostól és ez még több.

A zárkózott nevelés, a mely csak arra irányul, hogy megkülönböztesse a néptől azokat, a kik részesültek benne, mindig többre becsüli a drága tanításokat a könnyebben elérhetőknél és éppen ezáltal hasznosabbaknál. Így a gondosan nevelt fiatal emberek mind megtanulnak lovagolni, mert ez sokba kerül, de alig egy is tanul meg közülük úszni, mert ez nem kerül semmibe és egy mesterember is éppen olyan jól tudhat úszni, mint akárki más. Pedig az utas ember, a nélkül hogy lovardában tanulta volna, lóhátra ül, rajta tud maradni és hasznát tudja venni, a mennyire szüksége van; ellenben a vízbe belefullad, a ki nem tud úszni; úszni pedig nem tud, a ki nem tanult. Végül nem -158- kénytelen az ember élete koczkáztatásával is lovagolni, holott senki sem biztos benne, hogy kikerül egy veszélyt, a melynek az ember oly gyakran van kitéve. Emil oly biztos lesz a vízben, mint a földön. Vajha élni tudna minden elemben! Ha meg lehetne tanítani repülni, sast csinálnék belőle és szalamandert csinálnék belőle, ha hozzá lehetne edzeni a tűzhöz.

Attól szoktak félni, hogy a gyermek megfulladhat, mikor úszni tanul; akár tanulás közben fullad meg, akár azért, mert nem tanult meg úszni, ez mindig a ti hibátok lesz. Csak a hiúság tesz minket vakmerőkké; az ember nem vakmerősködik, a mikor senki se látja. Emil nem lesz vakmerő, akár ha az egész világ nézi is, mivel a gyakorlás nem függ a veszedelemtől; apja parkjának egy csatornájában megtanulja átúszni a Hellespontust; de meg kell barátkoznia magával a veszedelemmel is, hogy megtanulja megőrizni benne lélekjelenlétét; ez egyik lényeges pontja annak a mesterlevélnek, melyről az imént beszéltem. Egyébiránt miután vigyázok rá, hogy a veszedelmet hozzámérjem erőihöz és mindig megoszszam vele, soha sem kell vigyázatlanságtó félnem, ha az ő megóvására való gondosságot ahhoz mérem a melylyel a magaménak tartozom.

A gyermek kisebb mint a felnőtt, nincsen sem annyi ereje, sem annyi esze; de épp oly jól vagy csaknem épp jól lát és hall, izlése épp oly érzékeny, habár kevésbbé kényes is és épp oly jól megkülönbözteti a szagokat, habár nem olyan érzékeny is irántuk. Az első képességek, a melyek kialakulnak és tökéletesednek bennünk: az érzékek. Ezeket kell tehát először ápolni és épen ezekről szoktak leginkább megfeledkezni vagy el szokták őket hanyagolni.

Az érzékek gyakorlása tehát nemcsak abban áll, hogy használjuk őket, hanem abban is, hogy megtanuljunk segítségökkel helyesen itélni, hogy úgyszólván megtanuljunk érezni, mert nem tudunk sem tapintani, sem látni, sem hallani, csak úgy a hogy megtanultuk.

Van egy tisztára természetes és mechanikus mozgás, a mely arra szolgál, hogy erőteljessé tegye a testet, a nélkül, hogy az itélőképességet foglalkoztatná: úszni, futni, ugrálni, -159- búgó csigát hajtani, köveket dobálni. Mindez nagyon jó, de vajjon csak karjaink és czombjaink vannak-e? Nincs-e szemünk is, fülünk is? és ezek a szervek fölöslegesek-e az előbbiek használatánál? Ne gyakoroljátok tehát csupán az erőket, gyakoroljátok az összes érzékeket, melyek azokat irányítják; vegyétek mindegyiküknek minden lehetséges hasznát, azután igazoljátok az egyiknek benyomásait a másikéi által. Mérjetek, számláljatok, mérlegeljetek, hasonlítsatok össze. Csak akkor alkalmazzátok az erőt, a mikor az ellenállást már előbb megbecsültétek; rendezzétek úgy, hogy az eredmény megitélése előtte járjon az eszközök használatának. Szoktassátok a gyermeket arra, hogy soha se fejtsen ki elégtelen vagy fölösleges erőfeszítést. Ha hozzászoktatjátok, hogy így előre megfontolja, minden mozdulatának eredményét és a tapasztalat segítségével helyreigazítsa tévedését; nem magától értetődik-e akkor, hogy mennél tevékenyebb, annál biztosabb itéletű lesz.

Tegyük föl, hogy arról van szó, hogy elmozdítson helyéből valami tömeget. Ha túlságosan hosszú emeltyűt használ, túlságos erőfeszítést pazarol el. Ha túlságosan rövidet használ, nem lesz elég ereje: a tapasztalat megtaníthatja, hogy pontosan válaszsza meg az emelőrudat, a melyre szüksége van. Ez a bölcsesség tehát nem haladja meg korát. Ha arról van szó, hogy elvigyen egy batyut s oly sulyosat akar vinni, a mekkorát elbir, de súlyosabbal próbálkozni sem akar, nem lesz-e kényszerülve szemmérték szerint megbecsülni a súlyát? Ha már össze tud hasonlítani ugyanazon anyagból való és különböző nagyságú tömegeket, válogasson egyforma nagyságú és különböző anyagú tömegek között: akkor igyekeznie kell mindegyiknek a külön súlyát összehasonlítani. Láttam egy nagyon jól nevelt fiatalembert, a ki csak akkor akarta elhinni, a mikor megpróbálta, hogy vastag tölgyfaforgácsokkal tele dézsa kevésbbé nehéz, mint ugyanaz a dézsa vízzel megtöltve.

Nincs egyformán hatalmunkban összes érzékeink használata. Van köztük egy, t. i. a tapintás, melynek tevékenysége soha sem szünetel, a míg ébren vagyunk. El van terjedve testünk egész fölületén, mint egy állandó őr, a ki -160- figyelmeztet mindenre, a mi ártalmunkra lehet. Ez az érzék az, a melynek használatát akár akarjuk, akár nem, leghamarabb szerezzük meg, és pedig folytonos gyakorlása által és a melyet következőleg kevésbbé szükséges különösképen gyakorolni. Mindazáltal azt tapasztaljuk, hogy a vakoknak biztosabb és finomabb a tapintása, mint a miénk; mivel nem vezeti őket a látás, kénytelenek kizárólag az előbbi érzék segítségével megalkotni azokat az itéleteket, melyeket nekünk az utóbbi szolgáltat. Miért nem gyakorolnak minket abban, hogy úgy tudjunk járni a sötétben, mint ők, hogy megismerjük a testeket, a melyekkel érintkezésbe jutunk, hogy meg tudjuk itélni a tárgyakat, a melyek környeznek minket, szóval, hogy éjszaka világítás nélkül meg tudjuk tenni azt, a mit ők megtesznek nappal szem nélkül? A míg a nap világít, előnyben vagyunk fölöttük, a sötétben azonban ők lesznek vezetőinkké. Életünk felén át vakok vagyunk azzal a különbséggel, hogy az igazi vakok mindig tudják, hogy kell viselkedniök, mi pedig egy lépést sem tudunk tenni az éjszaka sötétjében. Arra való a világítás, fogják mondani. Ugyan! mindig gépek! Ki biztosít arról, hogy veled lesznek mindenütt, a hol szükséged van rájuk. A mi engem illet, jobb szeretem, hogy Emilnek az ujja hegyén legyen szeme, mint a gyertyamártó boltjában.

Ha az éjszaka közepén be vagy zárva egy épületbe, tapsolj a kezeddel, a helyiség visszhangjáról észre fogod venni, nagy-e a területe vagy kicsiny, a közepében vagy-e vagy a sarkában? Fél lábnyira egy faltól, a kevésbbé szabadon áramló és jobban visszaverődő levegő ismét más érzést kelt arcodon; maradj egy helyben és egymásután fordulj minden irányba, a könnyű légáramlat tudtodra fogja adni, nyitva van-e valamelyik ajtó. Ha csónakban ülsz, a szerint, hogy miként érinti a levegő az arczodat, meg fogod ismerni, nemcsak azt, hogy mely irányban haladsz, hanem azt is, hogy a folyó sodra lassan vagy gyorsan ragad-e magával. Ezek a megfigyelések és még ezer más hasonló, csak éjjel tehetők, bármennyire figyelni akarunk rájuk napvilágnál, a látás segítségünkre jön vagy elvonja figyelmünket, s azok eltűnnek előlünk; pedig itt még nincs is szó sem kézről, -161- sem botról. Mennyi a szemtől származó ismeretet szerezhetünk meg a tapintás által, a nélkül, hogy valamihez hozzá nyulnánk!

Gyakran kell éjszaka játszani. Ez a tanács fontosabb, mint a milyennek látszik. Az éjszaka természetszerüen megrémíti az embereket s néha az állatokat is.49) Az ész, az ismeretek, a szellem kevés embert mentenek föl ez alól az adó alól. Láttam gondolkodókat, erős szellemeket, filozófusokat, napközben rettenthetetlen katonákat, a kik éjszaka egy falevél zörgésére úgy reszkettek, mint az asszonyok. Ezt a rémületet a dajkameséknek szokták tulajdonítani, de tévednek, mert természetes oka van. Mi ez az ok? Ugyan az, a mely a süketeket bizalmatlanokká és a népet babonássá teszi: nem ismerése azoknak a dolgoknak, a melyek minket körülvesznek és mindannak, a mi körülöttünk történik.50) Hozzászokva -162- a tárgyaknak messziről való felismeréséhez és benyomásaiknak előleges megitéléséhez, ha már nem látok semmit abból, a mi körülvesz, hogyne tételeznék fel ezer lényt, ezer mozgást, a melyek ártalmamra lehetnek és melyektől lehetetlen -163- magamat megvédeni? Akárhogy tudom is, hogy biztonságban vagyok azon a helyen, ahol vagyok, sohasem vagyok rajta olyan biztonságban, mintha látnám: mindig van olyan tárgya félelmemnek, a mely napvilágnál nem volna meg. Az igaz, tudom, hogy valamely idegen test csak akkor hathat az enyémre, ha valami zajjal előre jelt ad magáról, de mennyire résen van mindig a fülem! A legkisebb neszre, melynek nem tudom az okát, önnfentartásom érdeke eszembe juttat mindent, a mi leginkább arra inthet, hogy vigyázzak magamra s következőleg mindent, a mi alkalmas megrémülésemre.

Ha nem hallok semmit, azért még nem nyugszom meg, mert végre is zaj nélkül is meglephet valami. Hogy a dolgokat olyanoknak tételezzem fel, a milyenek azelőtt voltak, olyanoknak, a milyeneknek még most is lenniök kell, ahhoz látnom kellene azt, a mit nem látok. Így kénytelen lévén működésbe hozni képzelődésemet, csakhamar elvesztem uralmamat fölötte és a mit azért tettem, hogy megnyugtassam magamat, csak arra szolgál, hogy annál jobban megijeszszen. Ha zajt hallok, hallom a tolvajokat; ha nem hallok semmit, fantomokat látok, az éberség, melyre önfenntartásom gondja visz, csak félelmem tárgyait szaporítja. A mi megnyugtathat, mind csak az eszemben van, a sokkal erősebb ösztön pedig egész máskép beszél hozzám, mint az ész. Mit ér, ha az ember azt gondolja, hogy nincs mitől félnie, mikor nincs semmi tenni valója?

Ha megtaláltuk a baj okát, megvan a gyógyítása is. A megszokás minden esetben megöli a képzelődést; csak az új tárgyak ébresztik fel. Azokra a tárgyakra nézve, melyeket az ember mindennap lát, nem a képzelődés működik, hanem az emlékezet; ez az oka az ab assuetis non fit passio tételének, mert a szenvedélyek csak a képzelődés tüzében gyúlnak fel. Ne okoskodjatok tehát azzal, a kit ki akartok gyógyítani a sötétségtől való félelemből, vigyétek gyakran a sötétbe és biztosak lehettek, hogy a filozófia minden érve nem ér fel ezzel a gyakorlással. A zsindelyező feje nem szédül el a háztetőn és ép úgy nem szokott félni a sötétségtől, a ki megszokta. -164-

Ime egy másik előnye éjjeli játékainknak, hozzáadva az elsőhöz: de hogy ezek a játékok sikerre vezessenek, nem ajánlhatom eléggé a vidámságot. Semmi sem oly szomorú, mint a sötétség; ne zárjátok be gyermeketeket börtönbe. Hadd nevessen, mikor a sötétbe belép s csendüljön fel nevetése, mielőtt kilép belőle, hogy a míg benne van, azoknak a mulatságoknak a tudata, a melyeket elhagy és azoké, a melyekben majd része lesz, távol tartsa tőle a fantasztikus képzelődéseket, melyek a sötétben meglátogathatják.

Van egy határpontja az életnek, a melyen túl az ember minden lépésével hátrább jut. Érzem, hogy ezen a ponton én már túlhaladtam, hogy úgy mondjam, másik pályafutásba fogok bele. Az érett kor üressége, a mely érezteti magát velem, visszaidézi első koromnak édes idejét. Öregedve, ismét újra gyermekké leszek és szívesebben emlékezem vissza arra, a mit tizéves, mint a mit harmincz éves koromban csináltam. Bocsássátok meg tehát olvasóim, hogy néha önmagamról vegyem a példát, mert hogy jól írjam meg ezt a könyvet, ahhoz az kell, hogy szivesen irjam.

Falun voltam, kosztban egy Lambercier nevű papnál. Egy nálamnál gazdagabb unokatestvérem volt a pajtásom, a kivel úgy bántak, mint gazdag örökössel, míg én távol az atyámtól, csak egy szegény árva gyerek voltam. Az én nagy unokabátyám Bernard rendkívül gyáva volt, különösen éjszaka; annyit csúfolódtam félénkségén, hogy Lambercier úr megunta dicsekvésemet és próbára akarta tenni a bátorságomat. Egy őszi estén, mikor nagyon sötét volt, oda adta nekem a templom kulcsát és elküldött, hogy keressem meg a szószéken a bibliát, a melyet ott felejtett. Hogy fölingerelje becsületérzésemet, mondott még néhány szót, a melyek a meghátrálást lehetetlenné tették számomra.

Elindultam világosság nélkül; ha lett volna is nálam világosság, talán annál rosszabb lett volna. A czintermen kellett keresztül mennem; vitézül átmentem rajta, mert a míg szabad ég alatt éreztem magamat, soha sem féltem az éjszakában.

A mint megnyitottam a templomajtót, a boltozatról valami suttogást hallottam, a mely mintha hangokhoz hasonlított -165- volna és a mely kezdte megingatni római szilárdságomat. Az ajtó kinyilt, be akartam lépni, de alig tettem néhány lépést, megállottam. Észrevéve a mély sötétséget, a mely a tágas helyiséget betöltötte, olyan rémület fogott el, hogy a hajam is égnek meredt; hátráltam, kiléptem a templomból és reszketve elkezdtem futni. Az udvarban egy Szultán nevű kis kutyát találtam, a melynek farkcsóválgatása megnyugtatott. Elszégyelve rémületemet, rögtön visszafordultam, azonban igyekeztem magammal vezetni Szultánt, a ki nem akart velem jönni. Hirtelen kinyitottam az ajtót és beléptem a templomba. Alig hogy beléptem, ismét megragadott a rémület, de olyan erősen, hogy elvesztettem a fejemet és bár jól tudtam, hogy a szószék jobb felől van, sokáig bal oldalon kerestem, mert megfordultam a nélkül, hogy észrevettem volna; eltévedtem a padok között, azt sem tudtam már hol vagyok és nem tudva megtalálni sem a szószéket, sem az ajtót, kimondhatatlan zavarba estem. Végre megtaláltam az ajtót, sikerült kijutnom a templomból s úgy elinaltam, mint az előbb, szilárdan eltökélve, hogy ide ugyan soha se jövök egyedül, csak nappal.

Visszamentem a házhoz. Éppen be akartam lépni, a mikor megismertem Lambercier úr hangját, a mint éppen nagyot nevetett. Mindjárt magamra vettem a nevetést és zavarba jőve, hogy nevetség tárgya leszek, haboztam, kinyissam-e az ajtót. E közben hallottam, hogy Lambercier kisasszony nyugtalankodik miattam és azt mondja a cselédnek, hogy keresse elő a lámpást, Lambercier úr pedig készülődik, hogy keresésemre indul, rettenthetetlen unokabátyám kiséretében, a kinek később az egész expeditiót dicsőségéül rótták föl. Ebben a pillanatban minden rémületem eloszlott és nem féltem semmi mástól, csak hogy rajta kapnak menekülésem közben; szaladok, befutok a templomba, a nélkül, hogy eltévednék, tapogatódzás nélkül eljutok a szószékhez, fölmegyek, fogom a bibliát és megint leszaladok, három ugrással kijutok a templomból, az ajtót bezárni is elfelejtem, lihegve bemegyek a szobába, az asztalra dobom a bibliát lelkendezve, de azért remegve az örömtől, hogy megelőztem a nekem szánt segítséget. -166-

Azt fogják kérdezni tőlem, hogy ezt az esetet követendő például említem-e fel! Példájául annak a vidámságnak, a melyet az eféle gyakorlatokban megkivánok? Nem; de annak bizonyságául hozom fel, hogy semmi sem alkalmasabb megnyugtatni valakit, a ki meg van rémülve az est árnyaitól, mintha egy szomszéd szobában egy társaságot hall nevetgélni és nyugodtan beszélgetni. Azt szeretném, ha a helyett, hogy így egyedül mulatnánk tanítványunkkal, esténkint sok jókedvű gyermeket gyüjtenénk össze, ha kezdetben nem egyenként küldenők őket haza, hanem többeket együtt és nem koczkáztatnók meg, hogy egy is teljesen egyedül maradjon, hacsak nem volnánk kezdettől fogva biztosak benne, hogy nem fog nagyon megrémülni.

Nem tudok semmi kedvesebbet és hasznosabbat képzelni, mint az ilyen játékok, csak éppen hogy ügyesen kell őket elrendezni. Egy nagy teremben valami labirintus-félét csinálnék asztalokból, karosszékekből, székekből és ellenzőkből. Ennek a labirintusnak kideríthetetlen kanyarulataiban nyolcz vagy tíz skatulya közzé elhelyeznék még egy másik csaknem ugyanolyan skatulyát tele bonbonokkal. Világos, de óvatos szavakkal pontosan megjelölném a helyet, a hol a jó skatulya található; a felvilágosítást úgy adnám meg, hogy elegendő legyen figyelmesebb és kevésbbé hebehurgya népségnek, mint a gyermekek; aztán sorsot huzatnék a kis versenyzőkkel és egymásután elküldeném őket mind keresni, a míg valamelyik meg nem találja a jó skatulyát: gondom lenne rá, hogy ez a feladat, ügyességüknek megfelelően legyen megnehezítve.51)

Képzeljék el, hogy egy kis Herkules visszajön a skatulyával kezében, roppant büszkén vállalkozására. A skatulya az asztalra kerül, ünnepélyesen megnyittatik. Szinte hallom a felcsengő nevetést, a jókedvű banda örömkiáltásait, mikor -167- az édességek helyett, a melyeket vártak, mohon vagy gyapoton szépen elrendezve egy cserebogarat, csiga-bigát, egy darab szenet, makkot, retket vagy valami más ilyen nyalánkságot találnak. Más alkalommal frissen meszelt szobában, a fal közelében fölakasztunk valami játékszert, valami kis butordarabot és az lesz a feladat, hogy ezt keressék meg, a nélkül, hogy hozzá érnének a falhoz. Alig hogy visszajött az, a ki elhozza, kalapjának hegye, czipője orra, ruhájának szegélye vagy ujja fehér lett és elárulja ügyetlenségét. Ennyi most már elég, talán sok is arra, hogy megértessem az eféle játékoknak az értelmét. Ha mindent meg kell magyaráznom, inkább ne is olvassatok.

Mekkora előnyei lesznek az így nevelt embernek éjszaka a többiek fölött! A lába hozzá szokik a biztos járáshoz a sötétben, keze begyakorlódik, hogy könnyen alkalmazkodjék minden környező tárgyhoz, s fáradság nélkül elvezeti a legsűrűbb sötétségben. Képzelete tele lesz gyermekkora éjszakai játékaival és nehezen fog ijesztő dolgokra fordulni. Ha nevetést hall, nem fog ingerkedő szellemekre gondolni, hanem egykori pajtásaira, ha társaságot képzel el, nem a boszorkányok szombatja lesz az, hanem a nevelőjének szobája. Az éjszaka csak vidám gondolatokat idéz föl benne és így nem lesz soha rémítő; a helyett, hogy félne tőle, szeretni fogja. Ha katonai expeditióról van szó, minden pillanatban kész lesz rá, egyedül épp úgy, mint csapatával be fog lopózni Saul táborába, keresztül szalad rajta eltévedés nélkül, elmegy a király sátoráig, a nélkül, hogy valakit fölébresztene és visszatér onnan a nélkül, hogy észrevennék. Ha el kell lopni Rhesus lovait, forduljatok csak hozzá aggodalom nélkül, a máskép nevelt emberek közt bajosan találtok Ulyssest.

Láttam, hogy az emberek meglepetések által akarják hozzászoktatni a gyermekeket, hogy éjszaka ne féljenek semmitől. Ez a módszer nagyon rossz. Épen az ellenkező hatást eredményezi, mint a mit el akarnak érni és csak arra való, hogy annál félénkebbé tegye őket. Sem az ész, sem a megszokás nem nyugtathat meg egy pillanatnyi veszély képzeletében, a melynek nem ismerhetjük sem az okát, sem a -168- természetét; a meglepetésektől való félelemben sem, a melyeknek gyakran voltunk kitéve. Mindazáltal, hogy biztosíthatjuk magunkat, hogy növendékünk mindig meg lesz óva az ilyen eshetőségektől? Ime a legjobb tanács, a mely azt hiszem ebben a tekintetben segítségére lehet. Ezt mondanám Emilemnek: te most a jogos önvédelem állapotában vagy, mert a támadó nem hagy időt, hogy megitéld, vajjon rosszat forral-e ellened vagy csak meg akar ijeszteni; és mivel az ő részén van az előny, még a futás sem nyujt neked menedéket. Ragadd meg tehát merészen azt, a ki éjszaka meglep, akár ember, akár állat, az egyre megy; ragadd meg, markold meg teljes erődből, ha ellenkezik, üss, ne alkudozz az ütésekről és akármit mond vagy tesz is, ne ereszd el addig, a míg biztosan nem tudod kicsoda. A felvilágosítás valószínüleg megtanít rá, hogy nem sok okod volt félni és ha így bánsz el az ingerkedőkkel, bizonyosan elijeszted őket tréfájuk megismétlésétől.

Ámbár a tapintást gyakoroljuk összes érzékeink közül a legfolytonosabban, mégis a benyomásai, a mint már mondottam, tökéletlenebbek és kevésbbé finomabbak maradnak, mint bármely más érzéké, mert használatába állandóan bele vegyítjük a látásét és mivel a tárgyat a szem hamarabb éri mint a kéz, eszünk csaknem mindig az utóbbi nélkül itél. Viszont azonban a tapintás benyomásai a legbiztosabbak, éppen azért, mivel a legkorlátoltabbak; mert nem terjedve tovább, csak a meddig a kezünk ér, helyesbítik a többi érzékek csalódásait, melyek a távolból irányulnak a tárgyakra, melyeket alig vesznek észre, holott a mit a tapintás észrevesz, mindazt jól veszi észre. Vegyük ehhez még azt, hogy az izmok erejét, a mikor tetszik, hozzáfűzhetjük az idegek tevékenységéhez és így egyidejű érzéklés által a hőfok, a nagyság, az alak benyomásához hozzákapcsoljuk a súly és a szilárdság benyomását. Így a tapintás lévén az összes érzékek között az, a mely legjobban tájékoztat arról a benyomásról, a melyet idegen testek a mienkre tehetnek, egyúttal az is, a melynek használata a leggyakrabbi és a legközvetlenebbül adja meg az önfentartásunkra szükséges tapasztalatot. -169-

Ha a gyakorlott tapintás segítségére van a látásnak, miért ne lehetne segítségére bizonyos pontig a hallásnak is, mikor a hangok a hangzó tárgyakon a tapintás segítségével észrevehető rezgéseket idéznek elő? Ha ráteszszük a kezünket egy gordonka testére, a szem vagy a fül segítsége nélkül is megkülönböztethetjük, csupán csak arról, hogy miként rezeg a fa, vajjon mély vagy magas-e a hang, a melyet ad és melyik húrról való. Ha gyakoroljuk érzékünket ezekben a megkülönböztetésekben, nincs semmi kétség az iránt, hogy idővel oly érzékenyekké válhatunk, hogy egy egész dallamot megismerünk ujjaink segítségével. Ha pedig ezt feltételezzük, nyilvánvaló, hogy a süketekkel könnyen lehetne a zene útján beszélni; mert a hangok és időmértékek nem lévén kevésbbé alkalmasak a szabályszerű kombinációkra, mint a szótagok és a hangzók, ép úgy alapjává tehetők a beszédnek.

Vannak gyakorlatok, melyek lanyhává teszik és eltompítják a tapintás érzékét, viszont mások élesítik, érzékenyebbé és finomabbá teszik. Az előbbiek sok mozgást és erőt kapcsolva az érdes tárgyakkal való folytonos érintkezéshez, durvává és bütykössé teszik a bőrt és megfosztják természetes érzékenységétől; az utóbbiak ezt az érzékenységet könnyű és gyakori érintés által változatossá teszik, úgy hogy a szellem, figyelmessé téve a szüntelenül ismétlődő benyomásokra, megszerzi az összes módosulásaik megitélésére való hajlékonyságot. Ez a külömbség érezhető a zenei hangszerek használatában: a gordonka, a nagybőgő, sőt a hegedű, kemény és az ujjakat sértő fogdosása, hajlékonyabbá teszi ugyan az ujjakat, de keményedéseket idéz elő a hegyükön. A clavecin sima és könnyed érintése szintén hajlékonyabbá, de egyuttal érzékenyebbé is teszi az ujjakat. Ebben tehát a claveciennek kell adni az előnyt. Fontos dolog, hogy a bőr megedződjék a levegő benyomásai iránt és ki tudja bírni változásait, mert a bőr védi a test többi részeit. Ettől eltekintve nem akarom, hogy a kéz az ugyanazon munkával való tulságos szolgai foglalkozás által megkeményedjék és bőre majdnem csontszerüvé válva, elveszítse azt a finom érzést, a melynek révén meg tudja -170- ismerni, micsodák azok a tárgyak, a melyeket végig simítatanak vele és a melyek az érintkezés módja szerint a sötétben néha különböző módokon remegtetnek meg bennünket.

Miért legyen kénytelen az én növendékem állandóan ökörbőrt viselni a lába alatt, mi baja származhatnék belőle, ha a szükséghez képest a saját bőre szolgálna neki talp gyanánt? Nyilvánvaló, hogy a testnek ezen a részén a bőr finomsága, nem lehet soha hasznos semmire és gyakran sokat árthat is. Mikor a tél közepén éjfélkor a genfieket fölverte városukban az ellenség, hamarabb találták meg a puskáikat, mint a czipőiket. Ha egy se tudott volna közölük mezitláb járni, ki tudja, nem került volna-e Genf ellenség kezére.

Fegyverezzük föl az embert mindig a váratlan eshetőségek ellen. Emil szaladgáljon reggelenkint mezitláb bármely évszakban, a szobában, a lépcsőn, a kertben, egyáltalán nem szidom érte, sőt követem a példáját, csak arra vigyázok, hogy üvegbe ne lépjen. Mindjárt beszélni fogok a kézimunkákról és játékokról is, egyébiránt tanulja meg a járásnak mindazon módjait, melyek előmozdítják a test mozgását, hogy minden helyzetben könnyed és biztos legyen a tartása, hogy tudjon ugorni messzire és magasra, fára mászni, átmászni a falon, találja meg mindig az egyensúlyt, minden mozdulata, taglejtése legyen a súlypont törvényei szerint elrendezve, jóval azelőtt, hogy a statika tanítaná erre. A szerint, a hogy a lába a földet éri és a hogy a teste a czombjára támaszkodik, érezni-e kell, jól vagy rosszul áll-e? A biztos tartásban mindig van báj és a legszilárdabb állás egyúttal a legelegánsabb is. Ha tánczmester lennék, nem csinálnám végig Marcel52) minden majmoskodását, a melyek -171- jók annak az országnak számára, a hol csinálja őket; ellenben, a helyett, hogy örökké ugrándozással foglalnám el tanítványomat, elvezetném egy szikla lábához. Itt megmutatnám neki, hogy kell kiállnia, hogy kell a testét és a fejét hordania, milyen mozdulatot kell tennie, mi módon kell hol a lábát, hol a kezét oda tennie, hogy könnyedén követhesse a göröngyös, sikamlós és botlós ösvényeket és csúcsról-csúcsra ugrani fölmenet és lemenet egyaránt. Inkább egy zerge vetélytársává tenném, mint egy operai tánczos vetélytársává. A mennyire a tapintás az ember környezetére központosítja tevékenységét, épp annyira kiterjeszti a látás a magáét azon túl is; éppen ez az, a mi az utóbbit csalé konnyá teszi: az ember egy szempillantással befoglalja látkörének felét. Az egyidejű érzékletek és az általuk előidézett itéletek e sokaságában hogyne tévednénk valamelyik felől? Így a látás összes érzékeink közül a legcsalékonyabb, éppen azért, mivel a legkiterjedtebb és mert messze előtte járván a többieknek, tevékenysége túlságosan gyors és tulságosan széleskörű arra, hogy a többi érzékek helyesbíthessék. Sőt mi több, maguk a távlati illuziók szükségesek nekünk, hogy fölismerhessük a kiterjedést és összehasonlíthassuk ennek egyes részeit. A látási csalódások nélkül nem látnánk semmit a messzeségben, a nagyság és megvilágítás fokozatai nélkül nem tudnánk megbecsülni semmi távolságot, vagyis inkább nem volna ránk nézve távolság. Ha két egyforma nagyságú fa közül az, a mely száz lépésnyire van tőlünk, ugyanakkorának és ugyanolyan jól láthatónak tűnnék föl, mint az, a mely tíz lépésnyire van, mind a kettőt egymás mellé helyeznők. Ha a tárgyak összes dimenzióit valóságos méretük szerint vennők észre, nem látnánk semmi tért és minden úgy tűnnék fel, mintha a szemünkön volna.

A látás érzékének csak egy mértéke van a tárgyak nagyságának és távolságának megitélésére, tudniillik a látási szög nyilása, a melyet szemünkben keltenek és mivel -172- ez a nyilás egy összett oknak egyszerü eredménye, az itélet, melyet fölidéz bennünk, határozatlannak hagy minden egyes okot, vagy szükségszerüen csalékonynyá válik. Mert hogyan különböztessem meg egyszeri látásra, vajjon a szög, a mely alatt egy tárgyat kisebbnek látok, mint egy mást, azért ilyen-e, mert az előbbi tárgy csakugyan kisebb, vagy azért, mert messzebb van tőlem?

Itt tehát az előbbivel ellenkező módszer szerint kell eljárni: a helyett, hogy egyszerüsítenők az érzékletet, mindig egy másikkal kell megkettőzni és helyesbíteni; alávetni a látási szervet a tapintási szervnek és hogy úgy mondjam visszaszorítani az előbbinek előrohanását a másiknak nehézkes és szabályos haladásával. Mivel ennek gyakorlatához nem ragaszkodunk, szemmérték szerinti becsléseink nagyon pontatlanok. Pillantásunkban nincs semmi biztosság a magasságok, a hosszúságok, a mélységek, a távolságok megitélésére és hogy ez nem annyira az érzéknek, mint inkább használatának hibája, ennek bizonyítéka az, hogy a mérnökök, a földmérők, az építészek, a kőművesek, a festők rendszerint sokkal biztosabb szemmértéküek, mint mi és pontosabban becsülik meg a kiterjedés méreteit, mert a mesterségük megszerzi nekik ebben a gyakorlatot, a melynek megszerzését mi elhanyagoljuk s a látási szög kétértelműségét kiegyenlítik azon jelenségek által, a melyek azt kisérik és a melyek pontosabban határozzák meg szemünkben e szög két okának egymáshoz való viszonyát.

Minden, a mi a testnek mozgást ad a nélkül, hogy feszélyezné, mindig könnyen elérhető a gyermeknél. Ezerféle eszköz van arra, hogy érdeket keltsünk benne a távolságok mérése, fölismerése, becslése iránt. Itt van egy nagyon magas cseresznyefa. Mit kell tennünk, hogy cseresznyét szedhessünk róla? Jó lesz-e erre a létra a pajtában? Itt van egy nagyon széles patak, hogy mehetünk rajta keresztül? Vajon elég hosszú lesz-e az egyik deszka az udvaron, hogy átérje a két partját? Szeretnénk ablakunkból a kastély árkában halászni, hány öl hosszúnak kell lennie a zsinórnak? Hintát szeretnék csinálni két fa között. Vajjon -173- elég hosszú lesz-e hozzá egy két öles kötél? Azt mondják, hogy a másik házban 25 négyszöglábnyi szobánk lesz, azt hiszed elég nagy lesz nekünk? Vajon nagyobb lesz-e, mint ez? Nagyon éhesek vagyunk, arra van két falu, melyikbe érünk a kettő közül hamarabb ebédre?

Arról volt szó, hogy gyakoroljunk a futásban egy lagymatag és lusta gyereket, a ki magától nem vehető rá sem az egyik, sem a másik testgyakorlatra, holott a katonai pályára szánták; nem tudom hogyan, de elhitette magával, hogy egy az ő rangjabeli embernek nem való semmit tenni és semmit tudni, és hogy a nemessége helyettesíti a karjait, a combjait ép úgy, mint minden nemű érdemét. Az ilyen úrfiból gyorslábú Achillest csinálni, arra talán Chiron ügyessége is alig lett volna elegendő. A nehézség annál nagyobb volt, mert én egyáltalán nem akartam neki semmit parancsolni, jogaim közül száműztem a buzdító beszédeket, az igéreteket, a fenyegetéseket, a vetélkedést és a feltünés vágyát. Hogy oltsam bele a futás vágyát a nélkül, hogy valamit mondjak neki? Hogy magam futkossak, az nagyon kevéssé biztos módszer lett volna és kellemetlenségekre vezetett volna. Másrészt arról is volt szó, hogy ebből a gyakorlatból valami tanulságot is vonjak le számára, hogy hozzá szoktassam a gépezet és az itélet tevékenységét, hogy mindig összhangzatosan járjanak. Ime, hogy fogtam hozzá: én, vagyis az, a ki ebben a példában beszél.

Délutánonként elmenve sétálni, néha a zsebembe tettem két süteményt abból a fajtából, a melyet a gyerek nagyon szeretett. Mindegyikünk megevett egyet séta közben53) és nagyon elégedetten tértünk haza. Egy nap a gyerek észre veszi, hogy három darab sütemény van nálam; meg tudott volna enni hatot is a nélkül, hogy baja lenne tőle; -174- hamar lenyeli a magáét és kéri a harmadikat. Nem, mondom neki én, majd inkább megeszem magam, vagy megosztozunk rajta; de legjobban szeretném, ha az a két gyerek ott versenyt futna érte. Oda hivtam őket, megmutattam nekik a süteményt és közöltem velük a föltételt. Több se kellett nekik. A süteményt egy nagy kőre tettük, a mely czélpontul szolgált; megjelöltük a távolságot; mi leültünk. Adott jelre a két fiu neki indult, a győztes elkapta a süteményt és könyörtelenül megette, a nézők és a legyőzött szeme láttára.

Ez a mulatság többet ért, mint a sütemény, de eleinte nem volt semmi hatása és nem keltett semmi sikert. Nem riasztattam vissza magamat, nem is siettem: a gyermekek oktatása olyan mesterség, a melyben tudni kell időt veszteni, hogy időt nyerjünk. Folytattuk sétáinkat, gyakran hoztunk három süteményt, néha négyet is és időnként akadt egy, sőt kettő is a versenyzők számára. A versenydíj nem volt ugyan nagy, de a versenyzők sem voltak nagyon követelőzők: a ki elnyerte, az dicséretet kapott és ünnepeltetett, az egész dolog bizonyos szertartásossággal ment. Hogy lehetővé tegyem a szerencse változását és fokozzam az érdekességet, hosszabbra jelöltem ki a távolságot és több versenyzőt is eresztettem be. Alig, hogy a sorompóba léptek, az arra járók mind megállottak, hogy nézzék őket. A biztatások, a kiáltozások, a tapsok lelkesítették őket; egyszer-másszor láttam, hogy az én urficskám fölugrik, mikor az egyik fiu már-már utolérte vagy tulhaladta a másikat. Ránézve olympiai játékok voltak ezek. Ez alatt a versenyzők néha cselekkel éltek, kölcsönösen tartóztatták egymást, vagy gáncsot vetettek egymásnak, vagy az egyik köveket dobott a másiknak utjába. Ez nekem alkalmat adott, hogy elválasszam őket, hogy külömböző, de a céltól egyforma távolságra levő pontokról indítsam el őket. Hamar meg fogjuk látni ennek az előrelátásnak az okát, mert ezt a fontos ügyet nagyon részletesen akarom tárgyalni.

Az urfit boszantotta, hogy a szeme láttára mindég mások eszik meg a süteményt, a melyet ő szeretett volna. Kezdte végre gyanítani, hogy a futás is lehet jó valamire -175- és látva, hogy neki is van két lába, kezdte magát titokban gyakorolni. Én úgy tettem, mintha nem látnék semmit, de akkor már tudtam, hogy a hadi tervem sikerült. Mikor azt hitte, hogy már elég erős (és ezt én előbb olvastam ki a gondolataiból, mint ő) úgy tett, mintha a süteményért nyafogna. Elutasítottam; makacskodott és végre boszus hangon ezt mondta: nahát tegye le a kőre, jelölje meg a távolságot, majd aztán meglátjuk. Jól van, mondtam én neki nevetve, hát tud az urfi futni? Nagyobb lesz az étvágyad, de nem lesz mivel kielégíteni. Csúfolódásom ingerelte, megemberelte magát és annál könnyebben nyerte meg a dijat, mert én nagyon rövidre szabtam a sorompót és gondom volt rá, hogy a jobbik futót eltávolítsam. Meg fogják érteni, hogy az első lépés után könnyü volt a lelket fentartani a gyerekben; csakhamar oly nagy kedvet kapott erre a testgyakorlatra, hogy kedvezés nélkül is csaknem biztosan legyőzte ficzkóimat a futásban, bármily nagy volt is a távolság.

Az így elért előny egy másikat is hozott magával, a melyre nem is gondoltam. A míg ritkán nyerte el a dijat, csaknem mindég maga ette meg, épp úgy, mint a versenytársai; de hozzászokva a győzelemhez, nagylelkű lett és gyakran megosztotta a süteményt a legyőzöttekkel. Ez magamnak is egy erkölcsi megfigyelést nyujtott és ebből tanultam meg, hogy mi a nagylelküség igazi alapja.

Továbbra is külömböző helyeken jelöltem meg a pontokat, a melyekről mindegyiküknek egyszerre kellett elindulni, s a nélkül, hogy ő észrevette volna, egyenlőtlen távolságokat szabtam ki, úgy, hogy az egyiknek nagyobb utat kellett megtennie, mint a másiknak, hogy ugyanahhoz a czélhoz érjen; így tehát nyilvánvaló, hátrányban volt. De a növendékem, bár ráhagytam a választást, nem tudta ennek hasznát venni. A nélkül, hogy törődött volna a távolsággal, mindég a legszebbik utat választotta, úgy hogy könnyen ki tudta találni a választását s így csaknem a szerint nyerte meg, vagy vesztette el a süteményt, a hogy én akartam. Ennek a fogásnak is nemcsak egy czélra volt meg a haszna. Mindazáltal, miután czélom az volt, hogy észrevegye a különbséget, -176- megpróbáltam érezhetővé tenni számára; de bár nyugodt állapotában közömbös természetű volt, oly élénk volt a játékban és annyira bizott bennem, hogy ugyancsak vesződségembe került észrevétetni vele, hogy én rászedtem. Végre sikerült, daczára hebehurgyaságának; szemrehányásokat is tett nekem érte. Ezt mondtam neki: mit panaszkodol? mikor én ajándékozok valakinek valamit, nem szabhatom-e meg föltételeimet, a hogy akarom? Ki kényszerít téged arra, hogy fuss? Megigértem neked, hogy egyformára jelölöm ki a sorompókat? nem volt-e módodban választani? Válaszd a legrövidebbiket, senki sem fog benne akadályozni. Hát nem látod, hogy épen neked kedvezek és hogy az egyenlőtlenség, a mely miatt zúgolódol, a te előnyödre szolgál, ha hasznát tudod venni? Ez nyilvánvaló volt, a gyerek megértette és hogy választhasson, jobban körül kellett néznie. Eleinte meg akarta olvasni a lépéseket, de a gyermek lépésmértéke lassú és bizonytalan, aztán meg több versenyfutást is rendeztem egy nap és végül, a mulatság a szenvedély egy nemévé válván, sajnálták a sorompók mérésére vesztegetni a futásra való időt. A gyermekkor élénksége nehezen alkalmazkodik az ilyen halasztásokhoz; a gyerek tehát gyakorolta magát, hogy jobban lásson, hogy jobban tudja megbecsülni szemmérték szerint a távolságokat. Akkor aztán nem sok fáradságomba került fejleszteni ezt a kedvét. Néhány hónapi próbálgatás és hibáinak kijavítása után annyira kialakult a szemmértéke, hogy ha gondolatban egy bizonyos távoleső tárgyra tettem a süteményt, a tekintete csaknem épp olyan biztos volt, mint egy földmérő láncza.

Mivel a látás valamennyi érzék közül az, a melytől a legkevésbbé lehet elválasztani az ész itéleteit, sok idő kell arra, hogy megtanuljunk látni. Sokáig kell, hogy összehasonlítottuk légyen a látást a tapintással, hogy hozzá szoktassuk a két érzék közül az előbbit, hogy híven tudósítson a formákról és a távolságokról. A tapintás nélkül és az előrehaladó mozgás nélkül a világ legáthatóbb szeme sem tudna nekünk semmiféle fogalmat adni a térről. Az egész világegyetem nem lehet egyéb, csak egy pont az osztriga -177- számára: még akkor sem tünhetnék fel neki semmivel több, ha emberi lélek informálná ezt az osztrigát. Csak a járás, a tapogatózás, a számlálás, a távolságok mérése által tanuljuk meg azokat megbecsülni: de ha mindig mérnők, az érzék mindig a mérőeszközre támaszkodnék s nem tenne szert megbizhatóságra. Hasonlóképpen nem szükséges, hogy a gyermek egyszerre menjen át a mérésről a megbecsülésre; eleinte szükséges, hogy tovább is részenként hasonlítsa össze azt, a mit nem tud egyszerre egészen összehasonlítani, a pontos rész-megbecsüléseket hozzávetőleges megbecsülésekkel helyettesítse és szokjék hozzá, hogy a helyett, hogy mindég a kezével alkalmazná a mértéket, csupán a szemével is tudja alkalmazni. Mindazáltal úgy találom, hogy első megbecsüléseit valóságos mérésekkel kell hitelesíteni, hogy kiigazítsa tévedéseit és hogy ha marad az érzékében valami hamis látszat, tanulja meg, jobb megitélés által helyesbíteni. Vannak természetes mértékek, melyek körülbelül azonosak minden helyen: az ember lépése, kitárt karjainak szélessége, termetének magassága. Mikor a gyermek egy emelet magasságát becsüli meg, a nevelője szolgálhat neki rőf gyanánt, ha egy torony magasságát becsüli, vegye mértékül a házakat, ha az út mérföldeit akarja tudni, számlálja az óra járást. Mindenekfölött pedig mindebből semmit sem szabad helyette megtenni, tegye meg ő maga.

Nem lehet megtanítani a testek kiterjedésének és nagyságának helyes megitélésére, ha nem tanítjuk meg egyúttal formáik ismeretére, sőt utánzására is, mert alapjában véve ez az utánzás csakis a távlat törvényein alapszik és a kiterjedést nem lehet a látszatai szerint megbecsülni, ha nincs valamelyes fogalmunk ezekről a törvényekről. A gyermek nagy utánzó, mindent igyekszik lerajzolni; azt akarom, hogy az én növendékem művelje ezt a művészetet, nem annyira magának a művészetnek kedvéért, mint inkább, hogy a keze biztos és a szeme ügyes legyen; a mint hogy általában véve nagyon kevéssé fontos, hogy tudja-e ezt vagy azt a gyakorlatot, csak szerezze meg az érzéknek azt az élességét és a testnek helyes megszokását, a melyet ezzel a gyakorlattal nyerünk. Óvakodnék tehát attól, hogy rajztanítót -178- adjak neki, a ki csak utánzatokat utánoztatna és rajzok után utánoztatna vele. Azt akarom, hogy ne legyen más mestere, csak a természet, sem más mintája, csak a tárgyak maguk. Azt akarom, hogy maga az eredeti legyen a szeme előtt, nem pedig a papiros, a mely azt átrajzolja, hogy a házat a házról, a fát a fáról, az embert az emberről rajzolja le, hogy hozzá szokjék a testek és jelenségeik helyes megfigyeléséhez, nem pedig, hogy hamis és konvenczionális ábrázolásokat igazi átrajzolásoknak tekintsen. Még attól is óvnám, hogy bármit is emlékezetből rajzoljon, a tárgyak távollétében, mindaddig, a míg gyakori megfigyelés útján azoknak pontos formái jól bevésődnek képzeletébe. Attól félnék ugyanis, hogy a dolgok valóságos alakját bizarr és fantastikus formákkal helyettesítve elvesztem az arányok ismeretét és a természet szépségeiben való gyönyörködést.

Jól tudom, hogy ily módon sokáig fog firkálni a nélkül, hogy valami felismerhetőt tudna rajzolni, hogy későn fogja elérni a körvonalak elegancziáját és az ügyes rajzoló könnyed vonalvezetését, a festői hatások megkülönböztetését és a rajzbeli jó izlést, talán el sem éri soha. Viszont azonban bizonyosan megszerzi a pontos tekintetet, a biztosabb kezet, helyes ismeretét a nagyság és forma igazi viszonyainak, a melyek az állatok, a növények, a természeti testek között vannak és a pontosabb tapasztalatot a távlat játéka dolgában. Éppen ez az, a mit én el akartam érni és az én czélom nem annyira az, hogy utánozni tudja a tárgyakat, mint inkább, hogy ismerje őket; kedvesebb nekem, ha meg tud mutatni egy akantus növényt, mintha jobban tudná megrajzolni egy oszlopfő levélzetét.

Egyébiránt ebben a gyakorlásban épp úgy, mint a többiekben, nem azt kivánom, hogy növendékemnek egyedül legyen benne mulatsága. Azzal akarom neki még kellemesebbé tenni, hogy mindég megosztom vele, azt is akarom, hogy ne legyen más versenytársa csak én, de én fáradhatatlan és koczkázat nélküli versenytársa leszek. Ez érdekességet visz a foglalatosságba, a nélkül, hogy féltékenységet támasztana köztünk. Az ő módja szerint fogom meg a czeruzát -179- és eleinte épp oly ügyetlenül fogok vele bánni, mint ő. Lehetnék Apelles, mégis kontárnak mutatnám magamat. Azon kezdeném, hogy úgy rajzolnék le egy embert, a hogy a cselédnép szokta a falakra rajzolni, mindegyik karja egy vonás, mindegyik lába egy vonás, az ujja vastagabb, mint a karja, jóval ezután egyikünk vagy másikunk észrevenné ezt az aránytalanságot, megjegyeznők, hogy a lábnak van szélessége és hogy ez a szélesség nem mindenütt egyforma, hogy a karnak megvan a testtel arányos meghatározott hosszúsága, sőt ebben a haladásban legfölebb, hogy együtt haladnék vele, vagy csak oly kevéssel előzném meg, hogy mindig könnyű volna neki utolérni engem. Sőt gyakran túl is haladhatna. Festékeket, ecseteket is kapnánk, megpróbálnók utánozni a tárgyak szineit és egész megjelenését, épp úgy mint a formáikat. Illuminálnánk, festenénk, packáznánk, de minden paczkázásunk közben, szüntelenül kémlelnénk a természetet és mindent mesterünk szeme előtt tennénk.

Zavarban voltunk szobánk diszítményei miatt, most végre megtaláltuk őket. Berámáztatom rajzainkat, beboríttatom őket szép üveggel, hogy ne lehessen többé hozzájuk nyúlni és hogy mindég abban az állapotban látva őket magunk előtt, a hogy elkészítettük, mindegyiknek meglegyen benne az érdeke, hogy el ne hanyagolja az övéit. Szép sorban fölakasztom őket körös-körül a szobában, minden rajz 20–30-szor ismétlődik és minden példányán mutatja szerzője haladását attól a pillanattól fogva, a mikor a ház nem egyéb, mint egy csaknem formátlan négyszög, mindaddig, míg a homlokzata, az oldalnégyzete, az arányai, az árnyékai a legpontosabb hűséggel tünnek föl. Ezek a fokozások okvetlenül szüntelen érdekes képeket nyujtanak nekünk, érdekeseket másoknak is és mindjobban fölingerlik versenygésünket. Az első legkezdetlegesebb rajzokat ragyogó aranyozott keretekbe teszem, a melyek kiemelik őket, ellenben mikor az ábrázolás pontosabb lesz és a rajz igazán jó, akkor csak nagyon egyszerű fekete keretbe teszem; nincs más díszre szüksége, mint maga-magára és kár volna, ha a keret osztozna a figyelemben, a melyet a tárgy megérdemel. Így mindegyikünk kívánkoznék az egyszerű keret -180- dicsősége után és a mikor az egyik le akarja becsülni a másiknak valamelyik rajzát, aranyos keretre itéli. Egykor talán ezek az aranyos keretek közmondás számba fognak menni köztünk és csodálkozni fogunk, hogy hány ember szolgáltat magának igazságot, a mikor így keretezi be magát.

Mondtam már, hogy a geométria nem való a gyermeknek, de ez a mi hibánk. Nem látjuk be, hogy az ő módszerük nem ugyanaz, mint a mienk és hogy az, a mi számunkra az okoskodás művészetévé lesz, az ő számukra nem lehet más, csak a látás művészete. A helyett, hogy rájuk erőltetjük a mi módszerünket, jobban tennők, ha elfogadnók az övéket, mert a mi módunk a geometria megtanulására épp annyira a képzelődés dolga, mint az okoskodásé. Mikor a tétel meg van adva, hozzá kell képzelni a bizonyítást, azaz meg kell találni, hogy a már ismert tételek közül melyiknek lehet ez a következése, és hogy mindazon következések közül, a melyeket ugyanabból a tételből levonhatunk, pontosan kiválasszuk azt, a melyről szó van.

Ily módon a legszabatosabb okoskodó sem megy sokra, ha csak nem találékony. Ezenkívül mi következik még ebből? Hogy a helyett, hogy megtaláltatnák velünk a bizonyításokat, diktálják őket nekünk, hogy a helyett, hogy megtanítanának minket okoskodni, a mester okoskodik helyettünk és csak az emlekezetünket gyakorolja.

Csináljatok szabatos alakokat, kombináljátok őket, tegyétek őket egymásra, vizsgáljátok egymáshoz való viszonyukat; meg fogjátok találni az egész elemi geométriát, megfigyelésről megfigyelésre haladva, a nélkül, hogy szó volna akár definitiókról, akár problémákról, akár bármi más bizonyítási formáról, csak éppen a tárgyak egyszerű egymásra helyezéséről. A mi engem illet, én nem is teszek úgy, mintha én tanítanám Emilt geométriára. Ő tanítana meg rá engem; én keresem a viszonyokat, ő fogja megtalálni, mert olyan módon keresem, hogy megtaláltassam vele. Például a helyett, hogy körzőt használnék egy kör rajzolására, egy tengely körül forgó fonál végére erősített csúcscsal rajzolom meg. Ezután, mikor össze akarom hasonlítani -181- egymás között a kör sugarait, Emil ki fog nevetni és meg fogja velem értetni, hogy ugyanaz a kifeszített fonál nem rajzolhat le egyenlőtlen távolságokat.

Ha meg akarok mérni egy 60 foknyi szöget, ennek a szögnek csúcsától kiindulva nem ívet rajzolok, hanem teljes kört, mert a gyermekkel nem szabad semmit föltételeztetni. Azt fogom találni, hogy a körnek a szög két szára közé befoglalt része a kör hatodrésze. Ezután ugyancsak a szög csúcsából egy másik, nagyobb kört rajzolok és ismét azt találom, hogy ez a második ív is hatodrésze a neki megfelelő körnek. Leirok még egy harmadik concentrikus kört is, a melyen ugyanezt a tapasztalatot teszem és ezt folytatom ujabb és ujabb körökkel, a míg Emil megütődve ostobaságomon, föl nem világosít, hogy minden ív, akár nagy, akár kicsiny, ha ugyanaz a szög foglalja be, mindig hatodrésze lesz a neki megfelelő körnek stb. Ime egyszerre eljutottunk a szögmérő használatához.

Annak bizonyítására, hogy a két mellékszög egyenlő két derékszöggel, leirunk egy kört; én ellenkezőleg úgy teszek, hogy Emil ezt először a körben vegye észre és azután ezt mondom neki: ha most elvennők a kört és meghagynók az egyenes vonalakat, vajjon megváltoznék-e a szögek nagysága? stb.

Az alakok helyességét el szokták hanyagolni, csak föltételezik és aztán neki fognak a bizonyításnak. Köztünk ellenkezőleg soha sem kerül szó bizonyításról, legfontosabb dolgunk az lesz, hogy egyenes, pontos, egyenlő vonalakat húzzunk, hogy tökéletes négyzetet rajzoljunk, hogy kerek kört irjunk le. Hogy megállapítsuk az alak pontosságát, megvizsgáljuk minden észrevehető tulajdonságát és ez alkalmat ad nekünk, hogy mind újabb tulajdonságait födözzük fel. Összehajtjuk az átmérőjénél fogva a két félkört, az átlójánál fogva a négyzet két felét, összehasonlítjuk a két alakot, hogy lássuk, melyiknek szélei illenek össze pontosabban, következőleg melyik van jobban megcsinálva; megvitatjuk vajjon a részeknek ez az egyenlősége mindig meg van-e a parallelogramban, a trapézban stb. Néha megpróbáljuk előre megállapítani a kisérlet sikerét, mielőtt megtennők; -182- igyekszünk megtalálni az okait stb. A geometria növendékemre nézve nem egyéb, mint hogy jól tudjon bánni a vonalzóval és a körzővel; nem szabad összetévesztenie a rajzzal, a melyben ezen eszközök egyikét sem használja. A vonalzó és a körző kulcscsal lesz bezárva és csak ritkán és rövid időre engedem használni, hogy hozzá ne szokjon a firkáláshoz; ellenben az ábráinkat néha elvihetjük sétáinkra és beszélgethetünk arról, a mit már csináltunk, vagy a mit csinálni akarunk. Sohasem felejtem el, hogy láttam Turinban egy fiatal embert, a kit gyermekkorában úgy tanítottak meg a körvonalak és a felületek viszonyára, hogy mindennap mindenféle geometriai formájú izoperimetrikus lepénykéket adtak neki válogatni. A kis falánk kimerítette Archimedes minden tudományát, hogy megtalálja azt a lepénykét, a melyen legtöbb az enni való.

Mikor a gyermek tollabdával játszik, gyakorolja a szemét és a karját pontosságra; mikor a csigát hajtja, fokozza saját erejét azzal, hogy él vele, még pedig a nélkül, hogy maga is tudná. Nem egyszer kérdeztem már, hogy miért nem kapatják rá a gyermekeket ugyanazokra az ügyességi játékokra, a melyeket a felnőttek szoktak játszani: a labda ütésre és elkapásra, a tekézésre, az íjjazásra, a léggömbre, zenei hangszerekre. Azt felelték, hogy e játékok némelyike túlhaladja a gyermek erejét, a többire pedig a tagjai és orgánumai nincsenek eléggé kifejlődve. Ezeket az okokat rosszaknak találom: a gyermeknek nincs akkora termete, mint a felnőttnek és mégis ugyanolyan ruhában jár, mint az. Nem úgy értem, hogy a mi dákónkkal játszon, három láb magas billiárdasztalon, nem is úgy értem, hogy a mi ütőfáinkkal üsse a labdát, vagy hogy a labdázó mester rakettjét adják kicsi kezébe, hanem úgy, hogy olyan teremben játszon, a melynek ablakai meg vannak védve, hogy eleinte csak lágy labdát használjon, hogy első rakettjei fából, majd aztán pergamentből és végül kifeszített bélhúrból legyenek haladásának mértéke szerint! Előnyt adtok a tolllabdának, mivel kevésbbé fáraszt és nem jár veszélylyel. Két oknál fogva nincs igazatok. A toll-labda női játék, de olyan nőt nem látni, a ki ne ugrana félre a röpülő labda -183- elől. Az ő fehér bőrüknek nem szabad ütődésektől megkeménykednie és az ő arczuk egyebet vár, nem horzsolásokat. De mi, akik arra valók vagyunk, hogy erőteljesek legyünk, azt hisszük, hogy fáradtság nélkül leszünk erősek? és milyen védekezésre leszünk képesek, ha sohasem támadtatunk meg? Mindig lanyhán játszuk azokat a játékokat, a melyekben veszély nélkül lehet ügyetlenkedni; a toll-labda nem vét annak, a kire ráesik; de semmi sem teszi a kart oly mozgékonynyá, mintha a fejet kell vele eltakarni, semmi sem teszi a tekintetet oly biztossá, mintha a szemet kell megvédeni. A terem egyik végétől a másikig ugrani, kiszámítani a levegőben levő labda röptét, erős és biztos kézzel visszaütni: az ilyen játékok nem annyira illenek a férfihoz, mint inkább a férfi képzésére szolgálnak.

A gyermek inai, úgy mondják, nagyon lágyak. Csekély a rugalmasságuk, de annál hajlékonyabbak. A karja gyönge, de mégis csak kar; azt kell belőle csinálni megfelelő arányban, a mit bármely más hasonló gépezetből. A gyermeknek nincs a karjában semmi ügyesség, ezért kivánom azt, hogy megadják nekik ezt az ügyességet; ily kevés gyakorlattal a férfi sem volna ügyesebb. Csak akkor tudjuk használni szerveinket, ha hasznukat vesszük. Csak a hosszú tapasztalat taníthat meg önmagunk használatára, és ez a tapasztalat az az igazi tanulmány, a melybe nem lehet elég korán belefogni.

Minden, a mi megtörténik, meg is tehető. Semmi sem közönségesebb, mint ügyes és gyors gyermekeket látni, a kiknek tagjaiban ugyanannyi ügyesség van, mint a felnőtt emberéiben. Csaknem minden vásáron látni őket, a mint equilibristáskodnak, kezükön járnak, ugrálnak, tánczolnak a kötélen. Hány éven át vonzottak a gyermekek csoportjai balletjeikkel nézőket a Comédie Italiennebe! Ki ne hallott volna Németországban vagy Olaszországban beszélni a hires Nicolini pantomimista társulatáról? Észrevette-e valaki ezeken a gyermekeken a fejletlenebb mozdulatokat, a kevésbbé gracziózus testtartást, a kevésbbé biztos hallást, a kevésbbé könnyed tánczot, mint a felnőtt tánczosoké? Hogy eleinte vastag, rövid, kevésbbé mozgékony az ujjuk, a kezük -184- húsos és kevésbbé alkalmas valaminek a megmarkolására? Megakadályoz ez akárhány gyermeket abban, hogy írni vagy rajzolni tudjon olyan korban, a mikor más gyermek meg se tudja fogni a czeruzát vagy a tollat? Egész Páris emlékszik még a kis angol lányra, a ki tiz éves korában csodákat művelt a clavecinen. Láttam egy hivatalnoknak a fiát, egy nyolcz éves úrfit, a kit rátettek a desszertes asztalra a tálak közé, mint valami szobrot s úgy játszott egy csaknem vele egyforma nagyságú hegedűn, hogy még a művészeket is meglepte tökéletességével.

Mindezek a példák és még ezer más példa, úgy hiszem, azt bizonyítja, hogy az az ügyetlenség, melyet gyakorlatainkat illetőleg a gyermekekről fel szoktak tételezni, csak képzelt és hogyha egyikükben-másikukban nem sokra mennek, ennek az az oka, hogy sohasem gyakorolták őket.

Azt mondhatják rám, hogy a testet illetőleg itt az idő előtti képzés hibájába esem, a melyet kárhoztatok a gyermekeknél a szellemet illetőleg. A különbség igen nagy, mert az egyik haladás csak látszólagos, míg az utóbbi tényleges. Bebizonyítottam, hogy az az eszük, a melylyel birni látszanak, nincs meg, holott a mit tenni látszanak, azt csakugyan meg is teszik. Különben mindig meg kell gondolni, hogy mindez nem egyéb, vagy nem szabad, hogy egyéb legyen, mint játék, könnyű és kényszer nélküli irányítása a mozdulatoknak, melyeket a természet megkíván tőlük; mód mulatságaik változatossá tételére, hogy kellemesebbekké tegyük őket a nélkül, hogy bármiféle kényszer munkává tenné, mert végre is mivel mulathatnának, a mit én ne tehetnék számukra okulás tárgyává? Ha pedig ezt nem tehetem, föltéve, hogy baj nélkül mulatnak és az idejük eltelik, haladásuk minden dologban pillanatnyilag nem fontos; holott ha egyre-másra szükségszerüen meg kell őket tanítani, akárhogy fogunk is hozzá, mindig lehetetlen, hogy kényszer, boszuság és unalom nélkül czélt érjünk.

A mit arról a két érzékről mondtam, a melyek használata a legfolytonosabb és legfontosabb, az például szolgálhat a többi érzékek gyakorlásának módjára is. A látás és a tapintás egyformán irányul a nyugvó és a mozgó testekre, -185- de mivel csak a levegő rezgése tudja fölkelteni a hallás érzékét, csak mozgásban levő test kelthet zajt vagy hangot és ha minden nyugvásban volna, sohasem hallanánk semmit. Éjjel tehát, mikor magunk csak annyira mozgunk, a mennyire nekünk tetszik s így csak a mozgó testektől van félni valónk, fontos, hogy a fülünk figyelmes legyen és hogy meg tudjuk itélni a benyomás révén, mely bennünket ér, vajjon a test, a mely okozza, nagy-e vagy kicsiny, közel van-e vagy távol, vajjon a rezgése erős-e vagy gyönge. A rezgő lég ellenhatásoknak van kitéve, melyek visszaverik, melyek visszhangokat keltve ismétlik a benyomást és más helyről hallatják a zajgó vagy hangzó testet, mint a hol van. Ha a síkon vagy a völgyben a földre teszszük fülünket, sokkal messzebbről halljuk az emberek hangját és a lódobogást, mintha állva maradunk.

Miután összehasonlítottuk a látást a tapintással, jó lesz összehasonlítani ugyanazt a hallással is és megtudni, a két benyomás közül, melyek egyszerre indulnak el ugyanabból a testből, melyik ér hamarabb a neki megfelelő szervhez? Mikor az ágyu tüzét látjuk, még elbújhatunk a lövés elől, de a mint meghalljuk a dörrenést, akkor már késő, itt a golyó. A zivatar távolságát megitélhetjük a villámlás és a villámcsapás közti időközből. Tegyetek róla, hogy a gyermek ismerje mind ezeket a tapasztalatokat, hogy azokat, a melyeket fel bir fogni, megtegye maga, a többiekre pedig jöjjön rá inductió útján. De százszor jobban szeretem, ha nem tudja őket, mintha nektek kell megmondanotok.

Van egy szervünk, a mely megfelel a hallásnak, t. i. a beszélő-szervünk; olyan, a mely a látásnak felel meg, nincs, – a szineket nem tudjuk úgy visszaadni, mint a hangokat. Ez egygyel több eszköz az előbbi érzéknek gyakorlására, a mikor az aktiv és a passziv szervet egymás által gyakoroljuk.

Az embernek háromféle hangja van: t. i. a beszélő vagy artikulált hang, az éneklő vagy dallamos hang és a pathetikus vagy hangsulyozott hang, a mely a szenvedélyek kifejezésére szolgál s a mely élénkíti az éneket és a beszédet. A hangnak ez a három fajtája ép úgy megvan a gyerben, -186- mint az emberben, a nélkül azonban, hogy egyesíteni tudná őket: mint mibennünk, benne is megvan a nevetés, a kiáltás, a panasz, a szólítás, a nyögés, de nem tudja ezeknek árnyalatait belevegyíteni a másik két hangba. Az a tökéletes zene, a mely a legjobban egyesíti ezt a három hangot. Erre a zenére a gyermek képtelen s az énekének nincs soha lelke. Hasonlóképen beszélő hangjában nincs hangsulyozás; kiált, de nem hangsulyoz és valamint beszédében kevés a hangsuly, a hangjában kevés az energia. A mi növendékünknek lesz a legegységesebb, legegyszerűbb beszéde, mert szenvedélyei nem lévén felébredve, nem vegyítik szavukat az övébe. Ne adjatok neki tehát tragikai vagy komikai szerepeket reczitálni s ne akarjátok, a hogy mondani szokás, szavalásra tanítani. Sokkal több esze lesz, semhogy el tudná találni az olyan dolgoknak a hangját, a melyeket nem érthet meg, és hogy ki tudjon fejezni olyan érzéseket, a melyeket sohasem tapasztalt.

Tanítsátok meg egyenletesen, tisztán beszélni, jól artikulálni, szabatosan és affektálás nélkül kiejteni, ismerni és követni a grammatikai hangsulyt és a prozódiát, mindig elég hangosan szólni, hogy megértsék, de sohasem szólni kelleténél hangosabban, a mi a kollégiumban nevelt gyermekeknek rendes hibája. Semmi dolgában ne legyen semmi fölösleges.

Ugyanúgy az énekben tegyétek a hangját biztossá, egyenletessé, hajlékonynyá, hangzatossá, fülét érzékenynyé a mérték és a harmónia iránt, de aztán semmi több. Az utánzó és színpadi zene nem az ő korának való; még azt sem akarom, hogy szöveget énekeljen; ha pedig szöveget akar énekelni, igyekeznék számára neki való, korát érdeklő dalokat készíteni, olyan egyszerűeket, mint az ő eszméi.

Elgondolhatják, hogy ha oly kevéssé sietek, hogy megtanítsam olvasni az írást, még kevésbbé fogok sietni megtanítani a hangjegyek olvasását. Távolítsunk el agyából minden nagyon fáradságos figyelmet és ne siessünk eszét konvenczionális jelekhez rögzíteni. Ennek megvallom, látszólag megvan a maga nehézsége, mert a hangjegyek ismerete az első pillanatra nem tünik fel szükségesebbnek, hogy -187- énekelni tudjunk, mint a betük ismerete, hogy beszélni tudjunk, mindazáltal megvan az a különbség, hogy beszéd közben a saját gondolatainkat adjuk vissza, éneklés közben azonban a máséit. Hogy pedig visszaadhassuk, olvasni kell őket.

De először is, a helyett hogy olvasni tudná, hallhatja és az éneket még hívebben fogja fel a fül, mint a szem. Aztán meg hogy jól tudjuk a zenét, ahhoz nem elég, hogy vissza tudjuk adni, hanem komponálni is kell tudni és az egyiket a másikkal együtt kellemes tanulnunk; a nélkül sohasem tanulhatjuk meg jól. Gyakoroljátok a kis muzsikust, hogy kezdetben szabályos, jól kadencziált szólamokat csináljon, azután hogy ezeket összekapcsolja egy nagyon egyszerű moduláczióval, végül jelölje meg különböző viszonyaikat helyes pontozással, a mi a kadencziák és szünetek helyes megválasztásával történik. Mindenekfelett pedig sohase legyen bizarr, soha pathetikus vagy kifejező ének. Mindig énekszerű, egyszerű dallam, mely mindig a hangnem lényeges húrjaiból ered és a basszust úgy jelzi, hogy a gyermek fáradság nélkül kiérezze és kísérje; mert hogy fejleszsze a hangját és a hallását, mindig csak zongoránál kell énekelni.

Hogy jobban kiemeljük a hangokat, artikulálni kell őket kiejtés közben, innen az a szokás, hogy a hangsort bizonyos szótagokkal éneklik. A fokok megkülönböztetése végett neveket kell adni ezeknek a fokoknak is és különböző meghatározott hangmagasságaiknak is; innen az intervallumok nevei, valamint az abéczé betűi, melyekkel a zongora billentyűit és a hangsor hangjegyeit megnevezzük. C és A meghatározott, változhatatlan hangokat jelölnek, a melyeket ugyanazok a billentyűk mindig visszaadnak. Az ut és la már máskép áll. Ut állandóan a dúr hangnem tonikája vagy a moll hangnem közbülső hangjegye. A la állandóan a moll hangnem tonikája vagy a dúr hangnem hatodik hangjegye. Igy a betűk jelölik zenei rendszerünk viszonyainak mozdulatlan pontjait, a szótagok pedig jelölik a hasonló viszonyok megfelelő pontjait a különböző hangnemekben. A betűk jelentik a zongora billentyűit és szótagok pedig a hangnem fokozatait. A franczia zenészek sajátságosan összezavarták ezeket a megkülönböztetéseket; összekeverték a szótagok értelmét -188- a betűk értelmével és haszontalanul megkettőzvén a billentyűk neveit, nem hagytak belőlük a hangnemek fokozatai számára, úgy hogy számukra ut és C mindig ugyanaz a dolog; a mi nem úgy van, nem is szabad úgy lennie, mert akkor mire való volna a C? Skálázásuk módja is rendkívül nehéz a nélkül, hogy valami haszonnal járna, a nélkül, hogy szabatos fogalmat adna az észnek, miután ezzel a módszerrel például ez a két szótag: ut és mi egyformán jelenthet egy nagyobb, egy kisebb, egy túlzott és egy csökkentett terczet. Micsoda különös végzet, hogy az az ország, a hol a legszebb könyveket írják a zenéről, ugyanaz, mint a melyben a legnehezebben tanulják meg a zenét?

Kövessünk növendékünkkel praktikusabb és világosabb eljárást; hogy ne legyen számára csak két hangnem, melynek viszonyai mindig ugyanazok legyenek és mindig ugyanazok a szótagok jelöljék őket. Akár énekel, akár valami hangszeren játszik, tudja fölépíteni a hangnemet a tizenkét hang mindegyikén, a melyek alapul szolgálhatnak neki és akár D-ben, akár C-ben, akár G-ben modulálnak, a befejező hangjegy mindig ut vagy la legyen a hangnem szerint. Ily módon mindig meg fog érteni; a hangnemnek a helyes éneklésre és játszásra lényeges viszonyai mindig elméje előtt lesznek, az előadása szabatosabb lesz és a haladása gyorsabb. Nincs bizarrabb dolog, mint a mit a francziák úgy hívnak, hogy természetes solfaggiatura; az nem egyéb, mint a fogalmaknak a dologtól való eltávolítása, hogy idegen fogalmakat csúsztassanak beléjük, melyek csak zavart okozhatnak. Semmi sem természetesebb, mint transzponálással énekelni a hangsort, mikor a hangnem transzponálva van. De sok is volt a zenéből; tanítsátok, a hogy akarjátok, csak ne legyen soha egyéb, mint mulatság.

Most tehát teljesen tájékozva vagyunk az idegen testek állapotáról a miénkhez való viszonyokban: súlyukról, alakjukról, színükről, szilárdságukról, nagyságukról, távolságukról, hőmérsékletükről, mozdulatlan és mozgó helyzetükről. Tudjuk, melyeket kell közel hozni magunkhoz s melyeket kell eltávolítani, ismerjük a módját, hogy fogjunk hozzá, hogy legyőzzük ellenállásukat vagy hogy olyan ellenállást állítsunk -189- velük szembe, a mely megóv attól, hogy kárt tegyenek bennünk. Ez azonban nem elég, a saját testünk szüntelenül kimeríti magát, szüksége van rá, hogy szüntelenül megújuljon. Ámbár megvan az a képességünk, hogy más testeket átváltoztassunk saját substantiánkká, a választék mégsem közömbös dolog: nem minden táplálék az ember számára s azok közt a substantiák közt is, melyek táplálékul szolgálhatnak, vannak többé vagy kevésbbé megfelelők, a szerint, hogy milyen az ember fajának szervezete, az éghajlat, melyben él, a különleges véralkata és az életmód, melyet hivatása előír.

Éhen vagy méregtől halnánk meg, ha arra kellene várnunk, hogy kiválaszszuk a nekünk megfelelő táplálékot, a míg a tapasztalat megtanít megismerni és kiválasztani; de az örök jóság, a mely az érző lények élvezetéből önfenntartásuk eszközét csinálta, megtanít az által, hogy mi tetszik az inyünknek, hogy mi való gyomrunknak. Természettől fogva nincs az embernek megbízhatóbb orvosa, mint a saját gyomra és ha kezdetleges állapotában nézem, nincs kétségem az iránt, hogy azok a táplálékok, a melyeket legkellemesebbnek talál, egyúttal a legegészségesebbek is.

Sőt, mi több. A dolgok alkotója nemcsak azokról a szükségletekről gondoskodik, melyeket kelt bennünk, hanem azokról is, melyeket magunk keltünk magunkban és azért tette, hogy ízlésünk változik és megmásul életmódunkkal, hogy a kivánságot mindig a szükség mellé helyezze. Mennél jobban eltávolodunk a természetes állapottól, annál jobban elvesztjük a természetes ízlést; vagyis inkább a szokás második természetünkké válik, melyet annyira az elsőnek helyébe teszünk, hogy azt egyikünk sem ismeri már.

Ebből következik, hogy a legtermészetesebb ízlés egyúttal a legegyszerűbb is, mert ez változik a legkönnyebben; míg szeszélyeink által ingerelve és felizgatva olyan formát ölt, mely nem változik többé. Az az ember, a ki még nem tartozik semmiféle országhoz, nehézség nélkül alkalmazkodik bármely ország szokásaihoz; de az egy bizonyos országhoz tartozó ember nem lesz már más országba való. -190-

Ez minden tekintetben igaznak tünik fel előttem és még inkább igaz a tulajdonképeni ízlésre alkalmazva. Első táplálékunk a tej; csak fokonkint szokunk hozzá az erős ízekhez, kezdetben visszatetszenek nekünk. A gyümölcs, a zöldség, a vetemények és végül némely pörkölt húsok, fűszer és só nélkül, voltak az első emberek lakomái.54) Mikor a vadember először iszik bort, elfintorítja orrát és kiköpi és köztünk is, a ki húsz éves koráig erjesztett italok nélkül élt, nem tud többé hozzájuk szokni: valamennyien szeszes italoktól tartózkodók volnánk, ha ifjú éveinkben nem adtak volna nekünk bort. Végül mennél egyszerűbb az ízlésünk, annál kevésbbé válogatós is; a leggyakrabban az összetett ételektől idegenkedünk. Élt-e valaha olyan ember, a ki undorodott a víztől vagy a kenyértől? Ime, a természet útmutatása, ime tehát a mi szabályunk is! Őrizzük meg a gyermek kezdetleges ízlését, a meddig csak lehet; tápláléka legyen közönséges és egyszerű, az ínye csak a kevéssé fűszeres ízeket szokja meg és ne sajátítson el finnyás ízlést.

Nem vizsgálom itt, vajjon ez az életmód az egészségesebb-e vagy sem; nem is ez most a szempontom. Elég arra, hogy előnyt adjak neki, ha tudom, hogy a legjobban egyezik a természettel és a legkönnyebben alkalmazkodhatik bármely más életmódhoz. A kik azt mondják, hogy hozzá kell szoktatni a gyermeket azokhoz az eledelekhez, melyekkel nagy korukban élni fognak, nézetem szerint nem okoskodnak helyesen. Mért legyen a táplálékuk ugyanaz, mikor az életmódjuk annyira különböző? A munkától, gondoktól, fáradtságtól kimerült embernek ízletes eledelekre van szüksége, melyek az eszét felüdítik, a gyermeknek, a ki kitombolta magát s a kinek teste növekszik, bőséges táplálékra van szüksége, a mely sok gyomornedvet fejleszt benne. Aztán meg a felnőtt embernek megvan már a társadalmi helyzete, foglalkozása, lakása, de ki tudhatja biztosan, mit tart fenn a sors a gyermek számára? Minden dologban ne adjunk -191- neki olyan meghatározott formát, a melynek a szükséghez képest való megváltoztatása nehezére esnék. Ne okozzuk azt, hogy éhen haljon idegen országban, ha nem viheti mindig magával a franczia szakácsát, sem hogy egy napon azt mondja, hogy csak Francziaországban tudnak enni. Mellesleg legyen mondva, ez ugyan kedves dicséret! A magam részéről ellenkezőleg azt mondanám, hogy épen csak a francziák nem tudnak enni, mivelhogy olyan különös művészet kell hozzá, hogy ehetővé tegyék nekik az ételeket.

Különböző benyomásaink közül az ízlés adja azokat, a melyek rendszerint a legjobban hatnak ránk. Nagyobb érdekünk is, hogy jól megitéljük azokat az anyagokat, melyek énünk részeivé válnak, mint azokat, a melyek csak körülvesznek minket. Ezer dolog közönbös a tapintás, a hallás, a látás számára, ellenben csaknem semmi sem közönbös az ízlés számára. Mi több, ennek az érzéknek a tevékenysége teljesen fizikai és anyagi: ez az egyedüli, a mely nem mond semmit a képzeletnek, vagy legalább is az összes benyomások közül a legkevésbbé elegyedik bele a képzelet, holott az utánzás és a képzelődés gyakran elegyítenek valami morális elemet az összes többi érzékek benyomásaiba. A gyöngéd és élveteg szivek, a szenvedélyes és igazán érzékeny jellemek, melyeket könnyen indít meg a többi érzék, rendszerint elég lanyhák szoktak lenni az ízlést illetőleg. Épen abból, hogy az ízlés alattuk állónak tünik fel és annál megvetendőbbé teszi a hajlamot, melylyel odaadják magukat neki, épen ellenkezőleg én azt következtetném, hogy a legalkalmasabb mód a gyermekek nevelésére, ha a szájuknál fogva vezetjük őket. A falánkság rugójának mindig előnyt kell adnunk a hiúság fölött, a mennyiben az előbbi természetes vágy, közvetlenül az érzékkel van kapcsolatban, míg a másik a képzelődés műve, alávetve az ember szeszélyeinek és minden fajta visszaélésnek. A falánkság a gyermekkor szenvedélye; ez a szenvedély nem állja meg a helyét egyik más szenvedélylyel szemben sem, a legcsekélyebb versenytársa ha akad, eltünik. Bizony, higyjetek nekem, a gyermek nagyon is korán hagy föl azzal, hogy -192- az evésre gondoljon s majd ha a szíve nagyon el lesz foglalva, az ínye nem fog neki többé dolgot adni. Mire megnő, ezer viharos érzés fogja felváltani a falánkságát és csak fel fogják ingerelni hiúságát; mert ez az utóbbi szenvedély tud egyedül hasznot húzni a többiből és végül elnyeli őket mind. Megfigyeltem olykor azokat az embereket, a kik fontosságot tulajdonítanak a jó falatoknak, a kik már reggel arra gondolnak, hogy mit fognak napközben enni és pontosabban írnak le egy lakomát, mint Polybius egy csatát. Azt találtam, hogy ezek az állítólagos emberek mind negyven éves gyermekek, állhatatosság nélkül, fruges consumere ratio – a falánkság azoknak a szíveknek a bűne, a melyeknek nincs tartalmuk. A falánk ember lelke teljesen az inyében van, csak arra van teremtve, hogy egyék; buta tehetetlenségében csak az asztalnál van helyén, nem tud egyebet megitélni, csak az ételeket. Hagyjuk rá sajnálat nélkül ezt a foglalkozást, neki ez többet ér, mint egy másik, úgy az ő érdekében, mint a miénkben.

Attól félni, hogy a falánkság meggyökerezik egy valamire való gyermekben, kishitű aggodalmaskodás. A gyermekkorban nem gondolunk másra, csak arra, a mit megeszünk; a serdült korban már nem gondolunk erre, minden jó nekünk, van elég más dolgunk, Mindazáltal nem szeretném, hogy egy ilyen alantas hajlamot ügyetlenül használjanak, sem hogy egy jó falatra alapítsák egy szép tett dicsőségét. Azt azonban nem látom be, hogy mikor a gyermekkor nem áll egyébből, vagy nem volna szabad állnia egyébből, mint játékokból és bohó mulatságokból, mért ne lehetne a merőben testi gyakorlatoknak anyagi és az érzékekre ható jutalma. Mikor a fiatal majorkai, kosarat látva egy fa tetején, parittyájával leveri, nem szolgált-e rá, hogy meglegyen belőle a haszna és hogy egy jó reggeli frissítse föl az erejét, a melyet megszerzésére fölhasznált?55) Mikor a fiatal spártai, száz korbácsütés koczkázatán át, ügyesen belopódzik a -193- konyhába, mikor egy eleven rókafiat lop és a ruhájába rejtve elviszi, s az megkarmolja, megharapja, megvérezi, a fiú pedig, hogy a rajtakapatás szégyene ne érje, hagyja a testét összemarczangoltatni, rándulás nélkül, egyetlen jajkiáltás nélkül, – nem méltányos-e, hogy végre hasznát vehesse zsákmányának és megehesse, miután az ette őt? A jó étkezés sohase legyen jutalom, de mért ne lehetne néha annak a fáradozásnak az eredménye, melyet a gyermek megszerzésére fordított? Emil nem tekinti a süteményt, melyet én a kőre tettem, jutalomnak azért, mert jól futott, csak tudja, hogy ennek a süteménynek az elnyerésére egyedüli mód, ha hamarabb ér hozzá, mint más. Mind ez nem mond ellene azoknak a tételeknek, a melyeket az imént az étkezés egyszerűségéről előre bocsátottam; mert hogy hizelegjünk a gyermek étvágyának, ahhoz nem kell felingerelni érzékiségét, csak éppen kielégíteni; ezt pedig el lehet érni a legközönségesebb dolgokkal a világon, ha nem iparkodunk finomítani az ízlését. Folytonos étvágya, melyet a növekvés szükséglete ingerel fel, biztos fűszer, a mely számára sok mást helyettesít. Gyümölcs, tejes ételek, valami sütemény, a mely egy kevéssel finomabb a rendes kenyérnél, mindenek fölött pedig az a mesterség, mind ezt egyszerűen elosztani, ez elég arra, hogy a gyermekek seregeit elvezessük a világ végére, a nélkül, hogy az erős izek kedveléséhez hozzászoktatnók vagy hogy az inyüket az elkényeztetés veszedelme fenyegetné.

Bizonysága annak, hogy a hús kedvelése nem a természettől való az emberben, az a közömbösség, melylyel a gyermekek ez iránt az eledel iránt viseltetnek és az az előny, a melyet mindenféle növényi eledelnek adnak, mint pl. a tejes ételeknek, süteményeknek, gyümölcsnek stb. Mindenekfölött fontos dolog, hogy ezt a kezdetleges ízlést ne denaturáljuk és ne tegyük a gyermekeket húsevőkké: ha nem az egészségük, hát akkor a jellemük kedviért, mert akárhogy magyarázzuk a tapasztalatot, bizonyos, hogy a nagy húsevők rendszerint kegyetlenebbek és vadabbak, mint a többi emberek. Ezt a megfigyelést meg lehet tenni minden helyen és minden időben. Az angolok barbársága -194- ismeretes,56) a gaurok ellenben, a legszelidebb emberek.57) A vademberek mind kegyetlenek; pedig erkölcseiknél fogva nem kellene okvetlenül azokká lenniök; kegyetlenségük táplálékaiktól származik. Úgy mennek a háborúba, mint a vadászatra és olybá veszik az embereket, mint a medvét. Angliában a mészárosok nem bocsáttatnak tanuságtételre, épp oly kevéssé, mint a sebészek.58) A nagy gonosztevők a gyilkossághoz, vérivással edzik magukat. Homeros a húsevő Cyclopsokból szörnyű embereket csinál és a lotophagokból oly kedves népet, hogy mikor az ember megpróbált velük érintkezni, elfelejtette a hazáját is, hogy velük élhessen.

«Azt kérdezed tőlem, mondotta Plutarchos, hogy miért tartózkodott Pythagoras az állatok húsának megevésétől; én ellenben azt kérdezem tőled, hogy ellenkezőleg mekkora bátorsága volt az első embernek, a ki először vitt szájához szétmarczangolt húst, a ki fogával morzsolta szét egy holt állat csontjait, a ki holttesteket tétetett maga elé és testrészeket nyelt gyomrába, a melyek egy pillanattal azelőtt még mekegtek, bőgtek, jártak és láttak. Hogy tudott a keze vasat döfni egy érző lény szivébe? Hogy tudták szemei elviselni a gyilkolást? Hogy birta látni, a mint egy szegény védtelen állat vérzik, megnyuzatik, szétdaraboltatik? Hogy tudta elviselni a vonagló hús látványát? Hogy nem fogta el az undor a szagától? Hogy lehet, hogy nem utálta meg, nem telt be, nem fogta el a borzalom, mikor kezével belenyúlt -195- ezeknek a sebeknek a szennyébe, hogy eltisztogassa a fekete és aludt vért, a mely azokat borította?

«Ime ezt kellett képzelni és érezni, mikor az ember először vett erőt a természeten, hogy ezzel a szörnyű eledellel éljen, mikor először éhezett rá egy élő állatra, mikor táplálkozni akart egy állatból, a mely még legelt és a mikor kimondta, hogy mikép kell megfojtani, szétdarabolni, megfőzni a juhot, a mely tenyerét nyalogatta. Azokon kell csudálkozni, a kik megkezdték ezeket a kegyetlen lakomákat, nem pedig azokon, a kik felhagynak velük; pedig az előbbiek még menthetik barbárságukat olyan mentségekkel, melyek nálunk nincsenek meg és melyek hiánya minket náluknál százszorosan barbárabbakká tesz.

«Istenektől kedvelt halandók, mondanák nekünk ezek az első emberek, hasonlítsátok össze az időket, nézzétek milyen szerencsések vagytok ti és milyen nyomorultak vagyunk mi! Az alig hogy megalakult föld és a gőzökkel terhelt levegő még nem tudott alkalmazkodni az évszakok rendjéhez; a folyamok bizonytalan folyása mindenfelől megszaggatta partjaikat; tócsák, tavak, mély mocsarak árasztották el a világ felületének háromnegyed részét; a többi negyedrész, fákkal és gyümölcstelen erdőkkel volt borítva. A föld nem termett jó gyümölcsöket, nem voltak szerszámaink megművelésére, nem ismertük használatuk művészetét és az aratás ideje nem jött el soha annak számára, a ki nem vetett. Így tehát az éhség nem hagyott el soha. Télen moh és fakéreg volt a rendes táplálékunk. Az oroszlánfog és a lósóska zöld gyökerei ünnepi eledeleink voltak és mikor végre az emberek bükkmakkot, diót, vagy makkot tudtak találni, örömükben tánczra kerekedtek egy tölgyfa vagy egy bükkfa körül, valami mezei dal hangjaira, a melyben a földet táplálójuknak és anyjuknak nevezték. Ez volt egyedüli ünnepük, ezek voltak egyedüli játékaik, az emberi -196- élet többi része csupa fájdalom, szenvedés és nyomorúság volt.

«Végre mikor a kifosztott és meztelen föld nem nyújtott nekünk többé semmit, a természetet megfertőztetni kényszerülve, hogy fönn tudjuk magunkat tartani, inkább megettük nyomorúságunk osztályos társait, mint sem hogy velük együtt pusztuljunk el. De ti kegyetlen emberek, ki kényszerít titeket, hogy vért ontsatok? Ime a javaknak mekkora bősége vesz körül! Mennyi gyümölcsöt terem nektek a föld! Mekkora gazdagságot ad nektek a mező és szőlőhegy! Hány állat nyújtja nektek tejét, hogy tápláljon és a gyapját, hogy ruházkodjatok vele! Mit kivántok tőlük többet? És micsoda bőszület ragad titeket annyi gyilkolásra, mikor el vagytok telve javakkal és túl vagytok halmozva az élethez szükséges dolgokkal? Miért hazudtok közös anyánk ellen, azzal vádolva őt, hogy nem bir titeket táplálni? Miért vétkeztek Ceres, a szent törvények feltalálója ellen és a bájos Bacchus, az emberek vigasztalója ellen? Mintha rátok pazarolt adományaik nem volnának elegendők az emberi nem föntartására! Hogy van szívetek az ő szelid adományaikkal csontokat elegyíteni össze asztalaitokon és a tejjel együtt inni az állatok vérét, melyek a tejet adták? A párducz és az oroszlán – a melyeket ti vadállatoknak neveztek – kényszerből követi ösztönét és megöli a többi állatokat, hogy élhessen; de ti százszor vadabbak mint ők, ti leküzditek ösztönötöket, szükség nélkül, hogy átadhassátok magatokat kegyetlenebb gyönyöreiteknek. Nem azokat az állatokat eszitek meg, a melyek megeszik a többi állatokat: ezeket a húsevő állatokat nem megeszitek, hanem utánozzátok, csak ártatlan és szelid állatokra éheztek, a melyek nem vétenek senkinek, a melyek ragaszkodnak hozzátok, a melyek szolgálnak titeket és a melyeket szolgálataik jutalmául megesztek.

«Ó természetellenes gyilkos! Ha mindenáron azt állítod, hogy a természet arra teremtett, hogy felfald a hozzád hasonlókat, a húsból és csontból való és hozzád hasonlóan érző és élő lényeket, fojtsd el tehát a borzalmat, melyet a természet sugall neked e szörnyű lakoma iránt. Öld meg -197- az állatokat magad, úgy értem, hogy saját kezeddel, szerszámok nélkül, kés nélkül, tépd széjjel karmaiddal, a hogy az oroszlán és a medve teszi, harapd ezt az ökröt és szaggasd darabokra, mélyeszd bele karmaidat bőrébe, edd meg ezt a bárányt elevenen, fald föl ezeket a húsokat azon melegen, igyad a lelkét, a vérével együtt. Borzadsz! nem mered érezni, hogy vonaglik fogad alatt az élő hús! Szánalomra méltó ember! azon kezded, hogy előbb megölöd az állatot és aztán megeszed, mintha azt akarnád, hogy kétszer haljon meg. Ez nem elég, a halott hús még visszariaszt, a gyomrod nem tudja elviselni, át kell alakítani tűzzel, megfőzni, megsütni, fűszerezni szerekkel, a melyek fölismerhetetlenné teszik; szükséged van mészárosokra, szakácsokra, pecsenyeforgatókra, olyan emberekre, a kik megóvnak az ölés borzalmától és elleplezik a holt testeket, hogy az ízlés félrevezetve ezek által a leplezések által, ne utasítsa vissza, a mi neki idegen és gyönyörrel ízlelje a hullákat, a melyeknek látványát még a szem is csak kínosan birná elviselni.»

Ámbár ez a részlet nem tartozik tárgyamra, nem tudtam ellenállni a kisértésnek, hogy lefordítsam és azt hiszem, kevés olvasóm fogja rossz néven venni tőlem.

Egyébiránt akárhogy nevelhetitek a gyermeket, föltéve, hogy csak közönséges és egyszerű eledelekhez szoktatjátok hozzá, hadd egyék, futkosson és játszszon, a mennyit csak akar; akkor meg lehettek nyugodva a felől, hogy nem fog túlságos sokat enni és nem romlik el az emésztése; ellenben ha az idő felén át koplaltatjátok és megtalálja a módját, hogy kijátszsza vigyázatotokat, tőle telhetőleg kárpótolja magát, annyit eszik, a míg vissza nem kivánkozik belőle az étel, vagy a míg meg nem pukkad. Az étvágyunk csak azért mértéktelen, mert a természet szabályaitól eltérő szabályokba szorítjuk; mindig szabályozzuk, rendelgetünk neki, hozzá adunk, megvonunk tőle, mindent csak a mérleggel kezünkben teszünk, de ez a mérleg a szeszélyeink mértéke szerint való, nem a gyomrunk mértéke szerint. Minduntalan visszatérek példáimhoz. A parasztoknál a kenyeres láda és a gyümölcsös kert mindig nyitva van és a gyermekek ép úgy, mint a felnőttek nem is tudják, mi a gyomorbaj. -198-

Mindazáltal, ha mégis megesnék, hogy a gyermek sokat eszik, a mit én a magam módszere szerint lehetségesnek sem tartok, oly könnyű dolog elszórakoztatni őt kedvére való mulatságokkal, hogy akár kimerülhetne az étlenségtől, észre se fogja venni. Hogy lehet az, hogy ilyen biztos és ilyen könnyű eszközök elkerülik az összes nevelők figyelmét. Herodotosz beszéli,59) hogy a lydiaiak, a végső éhinségtől szorongattatva, végre is ahhoz folyamodtak, hogy játékokat és egyéb mulatságokat találtak ki, a melyekkel elszórakoztatták éhségüket és egész napokat töltöttek így étlenül.60) A ti tudós nevelőitek talán százszor is olvasták ezt a passzust, a nélkül, hogy meglátták volna az alkalmazását a gyermekekre. Talán azt mondhatja valaki, hogy a gyermek nem hagyja el jószántából az ebédet, hogy elmenjen leczkéjét tanulni. Mester, igazad van, én nem erre a mulatságra gondoltam.

A szaglás érzéke az ízléshez viszonyítva az, a mi a látásé a tapintáshoz viszonyítva: előtte jár, értesíti arról, hogy mikép fog hatni rá ez s az az anyag és hajlamot kelt benne, hogy keresse vagy kerülje, a szerint a benyomás szerint, melyet előre kap. Azt hallottam, hogy a vademberek szaglása egészen máskép fogja fel a benyomásokat, mint a mienk és máskép itélik meg a jó és a rossz szagokat. A mi engem illet, ezt bizony elhiszem. A szag magában véve gyönge érzéklet, inkább a képzeletet hozza rezgésbe, mint az érzéket s nem annyira azzal hat ránk, a mit ad nekünk, mint inkább azzal, a mit kilátásba helyez. Ezt föltéve, miután az egyik ember ízlése, életmódjából kifolyólag annyira elüt a másiknak ízlésétől, teljesen ellenkező benyomásokat -199- is kell hogy keltsen benne az ízekről s következőleg a szagokról is, melyek az ízt előre jelzik. A tatár ép oly élvezettel szimatolhatja egy döglött ló bűzös darabját, mint a mi vadászaink egyike egy félig elrothadt foglyot.

Tétlen érzékleteink, melyeket mintha nyíló virágok illatoznának be, érezhetetlenek kell, hogy legyenek az olyan emberek számára, a kik sokat járnak, mert szeretnek sétálni, és a kik nem dolgoznak eleget arra, hogy gyönyörük teljék a pihenésben. A mindig éhes embernek nem sok öröme telhetik az olyan illatokban, a melyek nem jeleznek semmi ennivalót.

A szaglás a képzelet érzéke; erősebb feszültséget adva az idegeknek, kell, hogy erősen izgassa az agyat: ezért van az, hogy egy pillanatra felüdíti a temperamentumot, idő multával azonban elbágyasztja. A szerelemben vannak ismert hatásai: egy öltözőszoba édes illata nem olyan gyönge hurok, mint az ember gondolná és én nem tudom, szerencsét kell-e kivánni az olyan bölcs és kevéssé érzékeny embernek, vagy szánakozni rajta, a kit sohasem remegtetett meg a virágok illata, melyeket kedvese a keblén hord.

A szaglásnak tehát nem szabad nagyon tevékenynek lenni az első életkorban, a mikor a képzelődés, melyet még kevés szenvedély élénkített, még nem nagyon fogékony a felindulásra és a mikor az embernek még nincs elég tapasztalata, hogy az egyik érzékkel előre lássa, a mit a másik igér. Ezt a következtetést tökéletesen megerősíti a megfigyelés is és bizonyos, hogy ez az érzék még zavaros és csaknem bárgyú a legtöbb gyermeknél. Nem mintha az érzéklet nem volna bennünk elég finom, sőt talán finomabb, mint a felnőttekben, hanem mivel nem kapcsol hozzá semmi más eszmét s így nem kerül egykönnyen a gyönyör vagy a kín érzésének hatása alá és mivel az illat sem nem hízeleg neki, sem nem sérti, mint minket. Azt hiszem, hogy a nélkül, hogy eltérnék rendszeremtől és a nélkül, hogy a két nem összehasonlító anatomiájához kellene folyamodnom, könnyen meg fogják találni az okát, hogy miért hat a szag élénkebben a nőkre, mint a férfiakra.

Mondják, hogy a kanadai vademberek ifjúságuktól fogva oly finommá teszik szaglásukat, hogy bár vannak -200- kutyáik, nem használják őket vadászatra, hanem maguk szolgálnak az önmaguk kutyáiul. Csakugyan föl tudom fogni, hogy ha arra nevelnék a gyermekeket, hogy megszimatolják az ebédjöket, mint a hogy a kutya megszimatolja a vadat, talán lehetséges volna szaglásukat annyira tökéletessé tenni; de alapjában véve nem látom be, hogy náluk ennek az érzéknek valami különösebb hasznát lehetne venni, hacsak nem azért, hogy megismertessük velük a szaglásnak a vonatkozásait az ízléssel. A természet gondoskodott róla, hogy kényszerítsen minket, hogy tisztába jöjjünk ezekkel a vonatkozásokkal. Az utóbbi érzék tevékenységét csaknem elválaszthatatlanná tette a másiktól azzal, hogy szerveiket egymás szomszédságába helyezte és a szájban közvetlen közlekedést létesített a kettő között, úgy hogy semmit sem ízlelhetünk meg a nélkül, hogy a szagát ne éreznők. Csupán azt szeretném, hogy ezeket a természetes vonatkozásokat ne változtassák el a gyermek megtévesztése czéljából, pl. úgy, hogy kellemes illattal leplezik le egy gyógyszer keserűségét, mert a két érzéknek ellenkezése akkor nagyon is nagy arra, hogy rá lehessen szedni. A hathatósabb érzék elnyeli a másiknak hatását, a gyermek nem kevesebb undorral veszi be az orvosságot. Ez az undor kiterjed minden érzéki benyomásra, a mely egyidejüleg érte: ha közülük a leggyengébb következik is be, képzelődése felidézi a másikat is. A nagyon kellemes illat is utálatos szag lesz számára és ügyetlen gondoskodásunk így fokozza a kellemetlen benyomások mennyiségét a kellemesek rovására.

A következő könyvekben lesz alkalmam beszélni a hatodik érzék egy nemének kiműveléséről, a mely közérzéknek neveztetik, nem annyira azért, mert közös minden emberrel, hanem azért, mert a többi érzékek jól szabályozott használatából származik és tájékoztat a dolgok természetéről, összes jelenségeik összetalálkozása által Következőleg ennek a hatodik érzéknek nincs saját szerve, csak az agyban székel és benyomásai, melyek tisztára belsők, percepcióknak vagy eszméknek neveztetnek. Ezeknek az eszméknek száma szerint mérlegeltetik ismereteink kiterjedése, -201- szabatosságuk és világosságuk teszi a szellem helyességét és egymás között való összehasonlításuk művészetét nevezik emberi észnek. Így tehát a mit én érzéki vagy gyermeki észnek neveztem, abban áll, hogy különféle érzéki benyomások találkozása által egyszerű eszméket alkotunk, a mit pedig intellektuális vagy emberi észnek nevezek, abban áll, hogy összetett eszméket alkotunk több egyszerű eszmének összetalálkozása által.

Föltéve tehát, hogy az én módszerem a természet módszere és hogy nem tévedtem alkalmazásában, az érzéki benyomások országán át eljuttattuk növendékemet a gyermeki ész határáig. Az első lépés, a melyet ezentúl tenni fogunk, a felnőtt ember lépése legyen. De mielőtt rálépne erre az útra, vessük egy pillanatra szemünket arra, a mit az imént megfutottunk. Az élet minden korának, minden helyzetének megvan a neki megfelelő tökéletessége, az érettségnek az a faja, a mely hozzá illik. Gyakran hallottunk beszélni tökéletes emberről, de vegyünk szemügyre egy tökéletes gyermeket: ez a látvány újabb lesz ránk nézve és talán nem lesz kevésbbé kellemes.

A véges lények léte annyira szegényes és korlátozott, hogy a mikor nem látjuk, a mi csakugyan van, soha nem indulunk föl. Az agyrémek ékesítik föl a tényleges tárgyakat és ha a képzelődés nem fűz valami bajt ahhoz, a mi ér minket, a meddő élvezet, a mi benne telik, a szervre korlátozódik és mindig hidegen hagyja a szivet. A föld az ősz kincseivel diszítve, olyan gazdagságot tár ki, melyet a szem csodál, de ez a csodálat nem megható, inkább az elmélkedésből származik, mint az érzésből. Tavaszszal a csaknem kopár mezőt még nem borítja semmi, az erdő nem nyújt árnyékot, a zöld még csak kezd kiütközni és a szív mégis meg van hatva láttára. Látva így újjászületni a természetet, úgy érezzük, mintha magunk is újra élednénk. Az élvezet képei vesznek körül: a gyönyörnek azok a kísérői, azok az édes könnyek, melyek mindig képesek hozzáfűződni minden gyönyörteljes érzéshez, már szemhéjaink szélén csillognak, a szüret látványa ellenben lehet bármily mozgalmas, élénk, kellemes, mindig száraz szemmel nézzük. -202-

Miért ez a különbség? Azért, mert a tavasz látványához a képzelődés hozzákapcsolja azokét az évszakokét, a melyek rá következni fognak. A gyöngéd bimbókhoz, melyeket a szem észrevesz, hozzáfűzi a virágokat, a gyümölcsöket, az árnyékokat és néha azokat a rejtelmeket is, melyeket majd leplezni fognak. Egy pontban egyesíti azokat az időket, a melyek egymásra következni fognak és nem annyira úgy látja a tárgyakat, a hogy lesznek, hanem a hogy kívánja őket, mivelhogy tőle függ megválogatni őket. Őszszel ellenben csak azt lehet látni, a mi valóban van. Ha el akarunk jutni a tavaszhoz, feltartóztat a tél és a képzelet megmerevedve elhal a havon és a déren. Ilyen a varázsnak a forrása is, a melyet a szép gyermekkor szemléletében inkább találunk, mint az érett kor tökéletességében. Mikor élvezünk igazi gyönyört egy felnőtt ember láttára? A mig tetteinek emlékezete által visszatekinthetünk életére és ezzel úgyszólván megifjodik szemünkben. Ha csak arra vagyunk szorítva, hogy olyannak lássuk, a milyen, vagy elképzeljük, hogy milyen lesz öreg korában, a hanyatló természet gondolata eltörli minden élvezetünket. Nincs abban élvezetünk, ha egy embert nagy léptekkel látunk sírja felé haladni és a halál képe elrútít mindent. Mikor ellenben elképzelek egy egészséges, erőteljes, korához képest jól kifejlődött 10–12 éves gyermeket, csupa olyan eszméim támadnak, a melyek kellemesek akár a jelenre, akár a jövőre nézve; látom duzzadónak, élénknek, virgoncznak, rágódó gondok nélkülinek, hosszas és keserves előrelátás nélkülinek, teljes lényével a pillanatnak él és élvezi az életnek teljességét, a mely szinte túl akar áradni rajta. Elképzelem őt egy másik életkorban, a mint gyakorolja érzékeit, szellemét, erőit, a melyek napról-napra fejlődnek benne és a melyeknek minden pillanatban új jeleit adja. Nézem, mint gyermeket és tetszik nekem; nézem, mint felnőtt embert és még jobban tetszik. Tüzes vére mintha fölmelegítené az enyémet, úgy érzem, mintha az ő életéből élnék és az élénksége megifjít.

Az óra üt, mily változás! Egy pillanat alatt homályos lesz a szeme, vidámsága eltünik, oda az öröm, oda a bohó játékok. Egy szigorú és kelletlen ember megfogja a kezénél -203- és komolyan mondja neki: menjünk, uram és elvezeti. E szobában, a melybe belépnek, könyveket látok. Könyvek! micsoda szomorú bútorzat az ő kora számára! A szegény gyermek engedi magát bevonszolni, fájdalmas pillantást vet mindarra, a mi környezi, hallgat és távozik könnyektől duzzadt szemmel, a melyeket nem mer ontani és sóhajoktól nehéz szívvel, a melyeket visszafojt magába.

Oh te, kinek nem kell semmi effélétől félned, a kinek számára az élet egy időszaka sem lesz rabság és unalom időszaka, te, ki nyugtalanság nélkül látod eljönni a napot, türelmetlenség nélkül az éjt és csak élvezeteid szerint számlálod az órákat, jer boldog, kedves növendékem, vígasztalj jelenléteddel annak a szerencsétlennek az eltávozásáért, jer!… Eljön és közeledtére az öröm felindulását érzem s látom, hogy ebben osztozik velem, a barátja, a pajtása, játékainak társa az, a kihez lép, láttamra bizonyos, hogy nem marad sokáig mulatság nélkül; soha nem függünk egymástól, de mindig megegyezünk és senki mással nem érezzük magunkat olyan jól, mint együtt.

Az arcza, a tartása, egész valója biztonságot és megelégedést tanusít. Arczáról ragyog az egészség, szilárd léptei az erő gondolatát keltik föl, az arczszíne még gyöngéd, de nem halvány s nincs benne semmi nőies elpuhultság, a levegő és a nap már rányomták nemének tiszteletreméltó bélyegét, míg gömbölyű izmai kezdik már jelezni a fejlődő arczkifejezés némely vonásait, szemének, melyet az érzés tüze meg nem élénkít, legalább megvan minden veleszületett derültsége, hosszas bánatok még nem homályosították el, végtelen könnyek még nem barázdásították meg orczáit. Nézzétek gyors, de biztos mozdulataiban korának élénkségét, a függetlenség biztonságát, a sokszoros testgyakorlat tapasztalatát, a lénye nyílt és szabad, de nem szemtelen, sem hiú; az arcza, a melyet nem hajtottak könyvek fölé, nem esik le hasára, nem szükséges neki mondani, hogy: emeld föl a fejedet, szégyenből vagy félelemtől sohasem hajtotta le.

Csináljunk neki helyet a gyülekezetben: urak, vizsgáljátok meg, kérdezzétek ki teljes bizalommal, ne féljetek sem -204- ügyetlenségétől, sem fecsegésétől, sem illetlen kérdéseitől. Ne féljetek, hogy hatalmába ejt titeket, hogy kényszerít, hogy csupán vele foglalkozzatok és hogy nem tudjátok többet lerázni magatokról.

Ti sem várjatok tőle kellemes beszédeket, sem azt, hogy ő azt mondja, a mit én diktáltam neki, ne várjatok tőle egyebet, csak a naiv és egyszerű, tetszelgés nélküli, hiúság nélküli igazságot. Meg fogja nektek mondani, a mi rosszat tett vagy gondolt, époly nyiltan, mint a jót, a nélkül, hogy bármiképen is zavartatná magát attól, hogy milyen hatást fog rátok tenni az, a mit mond, első rendeltetése teljes egyszerűségében fogja használni a szót.

Szeretnek a gyermekeknek boldog jövőt jósolni és mindig sajnálják az ostobaságoknak az áradatát, a mely csaknem mindig fölborítja azokat a reményeket, a melyeket valami szerencsés találkozásból merítettek, a mely véletlenül ötlött a nyelvükre. Az én növendékem ugyan ritkán kelt ilyen reményeket, de soha nem kelt ilyen szánakozást, mert nem mond soha haszontalan szót és nem fárasztja magát fecsegéssel, a melyről tudja, hogy úgy se hallgat rá senki. Gondolatai korlátozottak, de szabatosak, semmit sem tud ugyan könyv nélkül, de sokat tud tapasztalatból, ha kevésbé jól tud is olvasni a könyvekben, mint más gyermek, jobban tud olvasni a természet könyvében, esze nem a nyelvén van, hanem a fejében, kevesebb az emlékezete, mint az ítélete, csak egy nyelvet tud beszélni, de érti, a mit mond és ha nem beszél is oly jól, mint a többiek, viszont jobban cselekszik, mint a többiek. Azt sem tudja, mi a routine, a hagyományos szokás,61) hogy mit csinált tegnap, az nincs -205- semmi befolyással arra, a mit ma tesz; sohasem követ formulákat, sohasem igazodik tekintélyhez, sem példaképhez és csak úgy tesz és beszél, a hogy neki megfelel. Így tehát ne várjatok tőle betanult beszédeket, sem mesterkélt modort, hanem mindig gondolatainak hű kifejezését és olyan magaviseletet, a mely hajlamaiból születik. Csekély számú morális fogalmat találtok benne, a mely pillanatnyi helyzetére vonatkozik s egyet sem olyat, a mely az embereknek egymáshoz való viszonyára vonatkozik; mire valók is volnának ezek neki, mikor a gyermek még nem aktiv tagja a társadalomnak? Beszéljetek neki szabadságról, tulajdonról, sőt akár egyezségről is, csak ennyit tudhat róluk: tudja, hogy miért az övé az, a mi az övé és miért nem az övé, a mi nem az övé, ezentúl nem tud semmit. Beszélhettek neki kötelességről, engedelmességről, azt sem tudja, mit akartok neki mondani, parancsolhattok neki valamit és nem fog titeket megérteni. De mondjátok neki: ha megteszed nekem ezt a szívességet, alkalom adtán visszaszolgálom. Azonnal sietni fog, hogy kedvetekre legyen, mert nincs nagyobb kívánsága, minthogy kiterjessze hatáskörét és olyan jogokat szerezzen fölöttetek, a melyekről tudja, hogy sérthetetlenek. Talán nem haragszik meg azért sem, hogy helyet foglal el, hogy számba veszik, hogy számítják valakinek, de ha megvan benne ez az utóbbi indíték, ez már a természettől eredt és nem tömték be jól elejétől fogva a hiúság minden ajtaját. A maga részéről, ha szüksége van valami segítségre, habozás nélkül kérni fogja az első embertől, a kivel találkozik; kérni fogja a királytól épúgy, mint a szolgájától. Az ő szemében még minden ember egyenlő, láthatni azon a módon, a hogy kér, hogy érzi, hogy nem tartoznak neki semmivel, tudja hogy kegy az, a mit kér. Tudja azt is, hogy emberségességből teszitek meg neki. Kifejezései egyszerüek és lakonikusak. A hangja, a tekintete, a taglejtése az olyan lényé, a mely egyaránt hozzá van szokva a teljesítéshez és a visszautasításhoz; ez nem a rabszolga csúszó-mászó és szolgai megalázkodása, sem az úr parancsoló hanghordozása, ez a szerény bizalom a hozzá hasonlóban, nemes és megható szelídsége egy -206- szabad, de érzékeny és gyönge lénynek, a mely segítségét kéri egy szabad és erős, de jóltevő lénynek. Ha megteszitek, a mit kér tőletek, nem fog hálálkodni, hanem érezni fogja, hogy adósságot csinált, ha visszautasítjátok, nem fog panaszkodni, nem fog tolakodni, tudja, hogy hasztalan volna. Nem azt fogja magában mondani: visszautasítottak, hanem azt fogja mondani: ez nem volt lehetséges. És a mint már mondottam, a helyesen fölismert szükségesség ellen nem lázad föl az ember.

Hagyjátok egyedül, szabadságban, nézzétek, hogyan cselekszik, a nélkül, hogy szólnátok neki, tekintsétek azt, a mit tenni fog s a hogy viselkedni fog. Nem lévén rá szüksége, hogy bebizonyítsa, hogy szabad, nem tesz semmit hebehurgyán és csak azért, hogy kimutassa az önmagával való rendelkezés egy tényét. Hiszen tudja, hogy mindig ura magának, éber, ügyes, friss, mozdulataiban megvan korának minden élénksége, de nem láttok közöttük egyet sem, a melynek ne volna meg a czélja. Bármit is akar tenni, sohasem vállalkozik semmire, a mi meghaladja erejét, mert jól kipróbálta és ismeri, az eszközei mindig czéljaihoz mértek és ritkán tesz valamit a nélkül, hogy biztos ne lenne sikeréről. A szeme figyelmes és élesen látó, nem jár-kél együgyüen kérdezve másoktól mindent, a mit lát, de megvizsgálja maga és addig bajlódik, a mig megtalálja, a mit meg akar tanulni, mielőtt kérdezné. Ha váratlan zavarba jut, nem zavarodik meg annyira, mint más, ha veszedelem áll be, szintén kevésbbé rémül meg. Mivel a képzelődése még tétlen marad és nem tettek semmit fölélesztésére, csak azt látja, a mi van, csak annyira értékeli a veszedelmeket, a mennyit érnek és mindig megőrzi a hidegvérét. A szükségszerüség sokkal is gyakrabban nehezedik rá, semhogy ellene rugaszkodnék, születése óta viseli az igáját, jól hozzá szokott és mindig kész mindenre.

Akár foglalkozik valamivel, akár csak mulat, az neki egyre megy, a játékai a foglalatosságai, a kettő között nem érez különbséget. Mindenbe, a mit tesz, olyan érdeklődést visz bele, hogy nevetni kell rajta és olyan szabadságot, a melyért megszeretjük; egyszerre kimutatja szelleme irányát -207- és ismereteinek körét. Nem ehhez a korhoz illő látvány-e, bájos és édes látvány, látni egy csinos gyermeket, a szeme élénk és vidám, az arczkifejezése elégedett és derült, tekintete nyilt és mosolygó, a mint játék közben a legkomolyabb dolgokat csinálja, vagy mélységesen el van foglalva a legköznapibb szórakozással?

Összehasonlítás által akarjátok megitélni? Ereszszétek más gyermekek közé és hagyjátok magára. Csakhamar meg fogjátok látni, melyik van a legigazabban kiművelve, melyik közelíti meg jobban életkora tökéletességét. A városi gyermekek között egy sem ügyesebb nála, de ő erősebb valamennyinél. A falusi gyermekek közt fölér velük erőben és különb náluknál ügyességben. Mindenben, a mi a gyermekkornak való, jobban itél, okoskodik, előbbre lát, mint ezek mind. Arról van szó, hogy tegyen valamit, futkosson, ujságoljon, tárgyakat elmozdítson, súlyokat emeljen, távolságokat megbecsüljön, játékokat találjon ki, díjakat nyerjen! Azt mondaná az ember, a természet szolgálatára áll, annyira hozzá tud minden dolgot alkalmazni akaratához. Arra van teremtve, hogy vezesse és irányítsa a hozzá hasonlókat: a tehetség és tapasztalat helyettesíti nála a jogot és tekintélyt. Adjatok neki olyan ruhát és nevet, a milyet akartok, az nem fontos, első lesz mindenütt, a többiek főnöke lesz mindenütt, mindig érezni fogják fölényét maguk fölött, a nélkül, hogy akarna parancsolni, ő lesz az úr s a nélkül, hogy elhinnék, hogy engedelmeskednek, ők engedelmeskedni fognak.

Eljutott a gyermekkor érettségéig, a gyermek életét élte, nem vásárolta meg tökéletességét boldogsága árán, ellenkezőleg, ez a kettő összeesett egymással. Megszerezve kora minden okosságát, annyira boldog volt és szabad, a mennyire a szervezete megengedte, hogy az legyen. Ha a végzet kaszája levágja is benne reményeink virágát, nem kell egyszerre megsiratnunk életét és halálát, nem élesítjük fájdalmunkat azoknak a fájdalmaknak az emlékével, melyeket mi okoztunk neki; azt fogjuk magunknak mondani: legalább élvezte gyermekkorát, nem voltunk okozói, hogy bármit is elvesszen abból, a mit a természet adott neki. -208-

Ennek az első nevelésnek nagy baja az, hogy csak az élesenlátó emberek számára érthető és hogy az ekkora gonddal nevelt gyermekben köznapi szemek csak kamaszt látnak. A nevelő inkább a saját érdekére gondol, mint a növendékeére, igyekszik kimutatni, hogy nem vesztegeti hiában az idejét és hogy jól megszolgálja a pénzt, a mit adnak neki; olyanokra tanítja, a miket könnyű kirakatba tenni s a miket akkor lehet kimutatni, a mikor az ember akarja; az mellékes, hogy hasznos-e neki, a mit tanul, csak mutatós legyen. Válogatás, különböztetés nélkül összehalmoz százféle lim-lomot az emlékezetében. Ha sor kerül a gyermek megvizsgálására, kitáratják vele az árúját; ki is teregeti, meg vannak vele elégedve, aztán összehajtogatja batyúját és megy odább. Az én növendékem nem ilyen gazdag, nincs kiteregetni való batyúja, nincs egyéb mutogatni valója, mint ő maga. De a gyermek, épúgy mint az ember, nem látható meg egy szempillantásra. Hol vannak azok a megfigyelők, a kik meg tudják ragadni egy szempillantásra azokat a vonásokat, melyek jellemzik? Vannak ilyenek, de nagyon kevesen és százezer atya között nincs egy ilyen.

A nagyon sok kérdés untatja és elriasztja az egész világot, annál is jobban a gyermekeket. Néhány percz múlva a figyelmük ellankad, nem is hallgatnak arra, a mit a makacs kérdező kérd tőlük s csak úgy vaktában felelgetnek. Vizsgázásuknak ez a módja hiábavaló és pedáns; egy röptében elkapott szó gyakran jobban lefesti értelmüket és szellemüket, mint a hasznos beszédek, csak vigyázni kell arra, hogy ez a szó ne legyen sem olyan, a melyet diktáltak, sem olyan, a melyre találomra bukkantak rá. Az embernek magának is sok itélete kell, hogy legyen, ha meg akarja itélni a gyermekét.

A boldogult Hyde mylordtól hallottam, hogy harátainak egyike, mikor három évi távollét után visszatért Olaszországból, meg akarta vizsgálni kilencz-tíz éves fia haladását. Egy este elment vele és nevelőjével sétálni egy mezőre, a hol iskolás fiúk sárkányok eregetésével mulattak. Arra menet az apa ezt kérdezte a fiától: Hol a sárkány, a melynek ez itt az árnyéka? A fiú, a nélkül, hogy habozott -209- volna, vagy fölemelte volna a fejét, ezt felelte: az országút fölött. És valóban, tette hozzá a mylord, az országút köztünk s a nap között volt. Az apa erre a szóra megölelte fiát és ezzel befejezve a vizsgát, szó nélkül tovább ment. Másnap életfogytiglani penzióról szóló írást küldött a nevelőnek rendes fizetésén felül.

Micsoda férfi volt ez az apa! És micsoda fiú jutott neki!62) Ez a kérdés egyenesen a korhoz illő, a felelet nagyon egyszerű, de nézzétek csak meg, mekkorra szabatosságát tételezi fel a gyermeki itélőképességnek! Ugyanígy törte nyereg alá Aristoteles tanítványa azt a híres paripáját, melyet egy lovász sem tudott megszelidíteni.

-210-

HARMADIK KÖNYV.

Bár a fölserdült korig az élet egész folyama a gyöngeség ideje, van egy időpont az első életkor folyamán, a mikor az erők fejlődése meghaladván a szükségletekét, a növekvő állat magában véve gyönge ugyan, viszonylag azonban erőssé lesz. A szükségletei nem lévén mind kifejlődve, meglévő erői több mint elegendők, hogy kielégítse meglévő szükségleteit. Mint ember nagyon gyönge volna, mint gyermek azonban nagyon erős.

Honnan ered az ember gyöngesége? Abból az egyenlőtlenségből, a mely ereje és vágyai között fennáll. A szenvedélyeink tesznek minket gyöngékké, mert kielégítésükre több erőre volna szükség, mint a mennyit a természet ad nekünk. Csökkentsétek tehát a vágyakat, ez annyi lesz, mintha fokoznátok az erőket; a ki többre képes, mint a mennyire vágyik, annak fölöslege van s bizonyosan nagyon erős lény. Ez a gyermekkornak harmadik állapota és erről kell még beszélnem. Továbbra is gyermekkornak hivom, alkalmas kifejező szó hiányában, mert ez a kor közeledik az ifjúkorhoz, a nélkül, hogy már a serdülő kor volna.

Tizenkét vagy tizenhárom éves korában a gyermek ereje jóval gyorsabban fejlődik ki, mint a szükségletei. A leghevesebb, legrettentőbb dolog még nem éreztette magát vele; ennek szerve is még tökéletlen marad és úgy látszik, mintha arra várna, hogy az akarata kényszerítse kilépni ebből a tökéletlenségből. Kevéssé lévén érzékeny a levegő és az évszakok ártalmai ellen, baj nélkül szembeszáll velük; növekvő melege helyettesíti a ruháját, étvágya helyettesíti a fűszereket, az ő korában minden jó, a mi tápláló, ha álmos, lefekszik a földre és alszik, mindenfelé azt látja, -211- hogy olyan dolgok veszik körül, a melyekre szüksége van, semmiféle képzelt szükség nem kínozza; a közvéleménynek nincs rá semmi hatása, a vágya nem terjed tovább, mint a meddig a karja ér, nemcsak hogy teljesen be tudja érni magamagával, hanem még több ereje is van, mint a mennyi kell. Életének ez az egyetlen időszaka, a mikor ebben az állapotban van.

Előre érzem az ellenvetést. Azt nem fogják mondani, hogy a gyermeknek több a szükséglete, mint a mennyit én tulajdonítok neki, de tagadni fogják, hogy megvan az az ereje, a melylyel én felruházom: nem gondolnak arra, hogy az én tanítványomról beszélek, nem pedig azokról a járó babákról, a melyek egyik szobából a másikba utaznak, a kik egy ládában végeznek mezei munkát és skatulyák terhét czipelik. Azt fogják mondani, hogy a férfiúi erő csak a férfiassággal nyilvánul, hogy csak a megfelelő edényekben kifejlesztett s az egész testben elterjedt életszellemek adhatják meg egyedül az izmoknak az állhatatosságot, a tevékenységet, a feszültséget és lendületet, a miből a valódi erő származik. Ez a szobatudósok filozófiája, de én a tapasztalatra hivatkozom. Látom mezőiteken a nagy fiúkat, a mint dolgoznak, áznak, fogják az ekét, boros hordót emelnek, kocsit hajtanak, akár az apjuk; férfiaknak lehetne őket nézni, ha a hangjuk csengése el nem árulná őket. Még a városainkban is a fiatal munkások: kovácsok, lakatosok és patkoló-kovácsok csaknem olyan erősek, mint a mesterek és nem is volnának kevésbé ügyesek, ha idején gyakorolták volna őket. Ha van különbség és én megengedem, hogy van, ez sokkal kisebb, ismétlem, mint az a különbség, a mely a felnőtt ember bősz vágyai és a gyermek korlátolt vágyai között van. Máskülönben itt nem csupán fizikai erőről van szó, hanem mindenek fölött a szellem erejéről és képességéről, a mely azt kiegészíti vagy irányítja.

Ez az időköz, a mikor az egyén többre képes, mint a mennyire vágyik, bár nem a legnagyobb abszolut erő ideje, mint már mondtam, legnagyobb relativ erejének az ideje. Ez az életnek legbecsesebb ideje, olyan idő, a mely csak -212- egyszer jő meg, nagyon rövid idő és annál rövidebb, a mint a következőkben látni fogjuk, mennél fontosabb, hogy jól felhasználjuk.

Mit fog tehát csinálni a tehetségeknek és erőknek azzal a fölöslegével, a mije pillanatnyilag túlságos sok van és a minek hijával lesz egy más korban? Igyekezni fog felhasználni olyan gondoskodásokra, a melyeknek a szükséghez képest hasznát veheti, hogy úgy mondjam, a jövőre vetíti jelenlegi lénye fölöslegét: az erős gyermek készleteket gyűjt a gyönge férfi számára, de készleteit nem rakja el sem ládákban, melyeket ellophatnak tőle, sem pajtákban, melyek tőle idegenek; hogy kellően magáévá tegye szerzeményét, a karjaiba, a fejébe, önmagába helyezi. Ez a munka, az oktatás, a tanulmány ideje és jegyezzétek meg, hogy nem én választom ki önkényesen, hanem maga a természet jelzi.

Az emberi értelemnek megvannak a korlátai és egy ember nemcsak hogy nem tudhat mindent, hanem még azt a keveset se tudhatja mind, a mit a többi emberek tudnak. Miután minden hamis állításnak ellenkezője igazság, az igazságok száma époly kimeríthetetlen, mint a tévedéseké. Van tehát választék azokban a dolgokban, melyeket tanítani kell épúgy, mint a tanulásukra alkalmas idő dolgában. A kezünk ügyébe eső ismeretek közül némelyek tévesek, mások haszontalanok, ismét mások arra szolgálnak, hogy táplálják annak a gőgjét, a ki bír velük. Azoknak csekély száma, a melyek valóban hozzájárulnak jólétünkhöz, egyedül méltó a bölcs ember kutatásaira s következőleg a gyermekére, a kit bölcs emberré akarunk tenni. Nem arról van szó, hogy tudja azt, a mi van, hanem csupán azt, a mi hasznos.

Ebből a csekély számból még le kell vonni azokat az igazságokat, a melyek megértésükhöz már teljesen kiformálódott értelmet kivánnak, a melyek az emberi vonatkozások ismeretét tételezik fel, holott ezt a gyermek nem bírja megszerezni, a melyek magukban igazak ugyan, de a ki nem próbált lelket hajlamossá teszik arra, hogy hamisan gondolkodjék más tárgyakról. -213-

Ime tehát a dolgok valóságához képest csekély körre vagyunk szorítva, de ez a kör milyen mérhetetlen világot jelent a gyermek szellemének mértékéhez képest! Az emberi értelem rejtelmei, mely vakmerő kéz merne fátyolotokhoz nyúlni? Mekkora örvényeket látok tátongani hiú tudományaink révén e körül a szerencsétlen ifjú körül? Oh te, a ki vezetendő vagy őt ezeken a veszedelmes ösvényeken és fölemeled szeme előtt a természet függönyét, reszkess! Előbb győződj meg jól, nem szédül-e a feje vagy a tiéd, vigyázz, hogy el ne szédüljön az övé, vagy a tiéd vagy mind a kettőtöké! Rettegd a hazugság csábító varázsát és a gőg részegítő gőzeit! Emlékezzél, emlékezzél szüntelenül, hogy a tudatlanság nem okozott soha bajt, hogy egyedül a tévedés végzetes és hogy nem az téveszt meg, a mit nem tudunk, hanem a miről azt hiszszük, hogy tudjuk.

Haladása a geometriában bizonyságául és mértékéül szolgálhat értelmessége fejlődésének, de mihelyt meg tudja különböztetni, mi hasznos és mi nem az, fontos dolog, hogy sok kímélettel és művészettel vezessük rá a spekulativ tanulmányokra. Ha például azt akarjátok, hogy két vonal között megkeresse a középarányost, kezdjétek azon, hogy egy adott derékszöggel egyenlő négyzetet kelljen találnia; ha két középarányosról van szó, előbb a köb megkétszerezésének problemáját kell vele megértetni stb. Lám, így jutunk fokról-fokra közelebb a morális fogalmakhoz, melyek a jót és rosszat megkülönböztetik.

Az embernek különböző képességeit ugyanaz az ösztön irányítja. A fejlődni igyekvő testnek tevékenységéhez következik a tanulni igyekvő szellem tevékenysége. Kezdetben a gyermek csak mozog, később kiváncsivá lesz és ez a kiváncsiság helyes vezetés mellett ösztökéje annak az életkornak, a melyhez most jutottunk. Különböztessük meg mindig a hajlamokat, melyek a természetből erednek, azoktól, melyek a képzelődésből erednek. Van a tudásnak olyan vágya, mely csak arra a vágyra van alapítva, hogy az embert tudósnak tartsák; van egy másik is, a mely az ember természetes kiváncsiságából ered minden iránt, a mi közelről vagy távolról érdekelheti. A jólélés veleszületett vágya s e -214- vágy teljes kielégítésének lehetetlensége szüntelenül új meg új eszközöket kerestet vele, hogy jólétét fokozza. Ez a kiváncsiság első oka, az emberi szívnek természetes ok, melynek kifejlődése azonban csak szenvedélyeinkkel és felvilágosodásunkkal arányban történik. Képzeljetek egy filozófust, a ki egy magányos szigetre van száműzve eszközeivel és könyveivel, biztosítva arról, hogy egész hátralevő életét ott fogja tölteni, bizony nem fog a világ rendszerével, a vonzás törvényeivel, a differencziális számítással vesződni, talán föl sem üti könyvét élete fogytáig, ellenben meg fogja vizsgálni a szigetét utolsó zúgáig, akármekkora legyen is. Első tanulmányainkból tehát küszöböljük ki azokat az ismereteket, melyeknek kedvelése nem az ember természetéből fakad s szorítkozzunk azokra, melyek keresésére az ösztön vezet rá.

Az emberi nem szigete a föld s a szemünket legjobban megkapó tárgy a nap. A mint elkezdünk eltávolodni magunktól, első megfigyeléseink erre a kettőre bukkannak. Csaknem minden vad népnek filozófiája kizárólag a föld képzeletbeli felosztása és a nap istensége körül forog.

Mekkora kitérés! fogják talán mondani. Az imént még azzal voltunk elfoglalva, a mi közvetlenül érint és könnyes szemünkkel most egyszerre befutjuk a földgömböt és a világegyetem szélsőségére ugrunk át! Ez a kitérés erőink fejlődésének és szellemünk hajlamának műve. A gyöngeség és elégtelenség állapotában önfentartásunk gondja önmagunkra központosít, a hatalom és erő állapotában lényünk kiterjesztésének vágya kiemel önmagunkból s oly messzire lendít, a mennyire csak lehet, de mivel az intellektuális világ még ismeretlen előttünk, a gondolatunk nem hat ki messzebbre, mint a szemünk s a megértésünk csak azzal a térrel együtt terjeszkedik, a melyet megmér.

Változtassuk érzéki benyomásainkat fogalmakká, de ne ugorjunk át egyszerre az érzékelhető tárgyakról a intellektuális tárgyakra. Az előbbiek által jutunk rá az utóbbiakra. A szellem első tevékenysége közben legyen minden érzék a vezetője. Ne legyen más könyv, mint a világ, ne legyen más oktatás, mint a tények. Az a gyermek, a ki olvas, -215- nem gondolkodik, csak épen olvas; nem okul, csak szavakat tanul.

Tegyétek növendéketeket figyelmessé a természet jelenségei iránt s akkor csakhamar kiváncsivá fogjátok tenni, de hogy tápláljátok kiváncsiságát, ne siessetek kielégíteni. Adjátok keze ügyébe a kérdéseket és hagyjátok, hadd feleljen rájuk maga. Ne tudjon semmit csak azért, mert ti mondtátok meg neki, hanem azért, mert magamagától értette meg; ne tanulja a tudományt, hanem találja fel. Ha szellemében csak egyszer is helyébe tettétek a tekintélyt az észnek, nem fog többet okoskodni, nem lesz egyéb, mint mások véleményének játékszere.

A földrajzra akarjátok megtanítani ezt a gyermeket és földgömböket, éggömböket, térképeket kerestek számára. Mennyi gépezet! Mire való mindez az ábrázolás? Mért nem kezditek azon, hogy megmutatjátok neki a tárgyat magát, hogy legalább tudja, miről beszéltek neki?

Egy szép este elmentek sétálni egy alkalmas helyre, a hol a nyilt láthatár teljesen látni engedi a lehunyó napot és megfigyelitek azokat a tárgyakat, melyek lenyugvásának helyét fölismerhetővé teszik. Másnap friss levegőt szívni visszatértek ugyanarra a helyre napkelte előtt. Látni lehet, mint jelenti be magát előre a nap a fénysugarakkal, melyeket maga előtt küld. A tűz fokozódik, a keleti ég egy lángnak látszik, ezeknek fényénél várjuk az égitestet, jóval azelőtt, hogy mutatkozik, minden pillanatban látni véljük, végre meglátjuk. Egy ragyogó pont tör elő, mint a villám és csakhamar betölti az egész tért, a sötétség fátyola eltünik és lehull. Az ember fölismeri tartózkodása helyét és megszépültnek látja. A zöld az éj folyamán frissebb lett, a növekvő nap, a mely megvilágítja, az első sugarak, melyek megaranyozzák, csillogó harmathálóval bevontnak mutatják, a mely visszatükrözteti a szemben a fényt és a szineket. A madarak karban egyesülnek és versengve üdvözlik az élet atyját, ebben a pillanatban egy sem hallgat közülük, még gyönge csiripelésük lágyabb és édesebb, mint a nap többi részében, a boldog fölébredés bágyadtsága érzik benne. Mindezeknek a dolgoknak egyesülése a frisseség érzésével -216- hat az érzékekre s ez az érzés szinte a lélekig hatol. Varázszsal teli félóra ez, a melynek senki sem tud ellenállni, ily nagyszerű, ily szép, ily elragadó látvány nem hagy senkit hidegen.

A mester, eltelve a lelkesedéssel, melyet érez, közölni akarja ezt a gyermekkel, azt hiszi, megindítja, ha figyelmezteti azokra a benyomásokra, melyektől ő maga megindult. Merő ostobaság! A természet látványa az emberi szívben él; érezni kell, hogy lássuk. A gyermek észreveszi a tárgyakat, de nem bírja észrevenni a kapcsolatokat, melyek összefűzik őket, nem bírja megérteni hangversenyük édes harmóniáját. Hogy érezhesse azt az összetett benyomást, mely egyszerre ered mindezekből az érzékletekből, ahhoz olyan tapasztalatra van szükség, melyet ő nem szerzett meg, olyan érzésekre, melyeket ő nem érzett még. Ha nem bolyongott sokáig sivatag síkokon, ha tüzes homok nem égette lábát, ha a sziklákról fojtogatón visszaverődő hőség nem nyomta el soha, hogy tudná élvezni egy szép reggel friss levegőjét? A virágok illata, a zöld lombok bája, a harmat nedves párája, a süppedő és puha járás a gyepen hogy igézné meg érzékeit? Hogy szerezhetne neki gyönyörteljes érzést a madarak éneke, ha a szerelem és a kéj szava még ismeretlen előtte? Milyen gyönyörrel láthat kelni egy ily szép napot, mikor képzelődése nem tudja elébe festeni azokat a gyönyöröket, a mikkel e napot be lehet tölteni? Végül hogy tudna ellágyulni a természet látványának szépségén, mikor még nem tudja, micsoda kéz gondoskodik földíszítéséről?

Ne beszéljetek a gyermeknek olyan dolgokat, melyeket nem bír megérteni. Semmi leírás, semmi szónoklat, semmi szókép, semmi költészet. Nincs most szó érzésről, sem izlésről. Legyetek továbbra is világosak, egyszerűek, hűvösek, nagyon is korán eljön az ideje, hogy más nyelven szóljatok hozzá.

A mi elveink szellemében nevelkedve, hozzászokva, hogy önmagából vegye minden segédeszközét és ne folyamodjék soha máshoz, csak mikor fölismerte a maga elég telenségét, minden új tárgyat, a mit meglát, sokáig szó nélkül vizsgál. Gondolkozó, nem kérdezősködő. Elégedjetek -217- meg tehát azzal, hogy keze ügyébe juttatjátok a tárgyakat, aztán ha látjátok, hogy kiváncsisága eléggé el van foglalva, intézzetek hozzá valami lakonikus kérdést, a mely rávezeti a feleletre.

Ebben az esetben, miulán jól megnéztétek vele a nap keltét, miután megfigyeltették vele erről az oldalról a hegyeket s a többi szomszédos tárgyakat, miután hagytátok, hadd beszéljen kedvére, maradjatok egy darabig szótlanok, mint a ki álmodik és aztán mondjátok neki: Úgy gondolom, hogy tegnap este a nap amott nyugodott le, ma reggel pedig itt kelt föl. Hogy lehet ez? Ne tegyetek hozzá semmit, ha ő kérdezget, ne feleljetek, beszéljetek másról. Hagyjátok magára és biztosak lehettek benne, hogy gondolkozni fog.

Hogy a gyermek hozzászokjék ahhoz, hogy figyelmes legyen és hogy meglepje valami érzékelhető igazság, ahhoz az kell, hogy az az igazság néhány napig nyugtalanítsa, mielőtt fölfedezi. Ha nem fogja fel eléggé a szóban forgó dolgot e szerint a módszer szerint, van arra mód, hogy még érzékelhetőbbé tegyük számára, ez a mód pedig az, hogy fordítsuk meg a kérdést. Ha nem tudja, hogy jut el a nap nyugtától keltéig, tudja legalább azt, hogy jut el keltétől nyugtáig, erre maguk a szemei is megtanítják. Világítsátok meg tehát az előbbi kérdést az utóbbival. Tanítványotok vagy tökéletesen ostoba, vagy az analogia sokkal világosabb, semhogy kikerülje a figyelmét. Ime, ez az első leczkéje a kozmografiából.

Mivel mindig lassan haladunk érzékelhető eszméről érzékelhető eszmére, mivel sokáig barátkozunk ugyanazzal az egygyel, mielőtt átmennénk egy másikra és mivel végül nem kényszerítjük tanítványunkat, hogy figyelmes legyen, ettől az első leczkétől még messze van a nap forgásának és a föld alakjának ismerete. De mivel az égi testek összes látszólagos mozgásai mind ugyan a szerint az elv szerint történnek és mivel az első megfigyelés elvezet valamennyi többihez, kevesebb erőfeszítésre van szükség, ámbár több időre, hogy eljussunk a napi forgástól a napfogyatkozások kiszámításáig, mint arra, hogy jól megismerjük a nappalt és az éjjelt. -218-

Miután a nap a föld körül forog, kört írt le s minden körnek meg kell hogy legyen a középpontja, ezt már tudjuk. Ez a középpont nem látható, mert a föld közepében van, de a felületén meg lehet jelölni két szemben levő pontot, melyek megfelelnek neki. Egy tű, a mely keresztülmegy a három ponton és meg van hosszabbítva mindkét felől az égig, lesz a földnek és a nap mindennapi forgásának tengelye. Egy rajta keresztülhúzott pálczika körül forgó gömb jelenti a tengelye körül forgó eget, a pálczika két vége a két pólus: a gyermeknek nagyon könnyű lesz egyiküket megismerni, megmutatom neki a Kis Medve farkánál. Ime az éjjelre való szórakozás. Lassan-lassan a gyermek megbarátkozik a csillagokkal és ebből következik a planéták megismerésére és a konstellácziók megfigyelésére való kedv.

Láttuk a napot Szent János-napján fölkelni; látni fogjuk fölkelni karácsonykor is, vagy valamely más szép téli napon, mert tudvalevő, hogy nem vagyunk lusták és mulatságot csinálunk belőle, hogy eltűrjük a hideget. Gondom van rá, hogy ez a második megfigyelés ugyanazon a helyen történjék, a hol az elsőt tettük és egy kis ügyességgel készítve elő a megjegyzést, egyikünk vagy másikunk okvetlenül fel fog kiáltani. Oh, oh, milyen különös! A nap nem ugyanazon a helyen kél föl! Ime, itt vannak a mi akkori megjegyzett pontjaink, most pedig ott kél föl! stb. Van tehát nyári kelet és téli kelet stb. Fiatal mester, ime, az utadon vagy. Ezek a példák elegendők kell hogy legyenek, hogy nagyon világosan tanítsd az éggömböt, a földet fogva föl földnek, a napot napnak.

Általában ne tegyétek a dolog helyébe a jelképét, csak a mikor lehetetlen a dolgot magát megmutatnotok, mert a jelkép elnyeli a gyermek figyelmét és elfeledteti vele a jelképezett tárgyat.

A gyűrűkkel ellátott éggömb az én szememben rosszul szerkesztett gépezet és rossz arányokban van készítve. A köröknek ez az összezavarása és a bizarr figurák, melyeket rajta alkalmazni szoktak, furcsává teszik a formáját, a mely elriasztja a gyermekek szellemét. A föld nagyon kicsi, -219- a körök nagyon nagyok, nagyon számosak; némelyek teljesen haszontalanok, mindegyik kör nagyobb, mint a föld, a karton keménysége a szilárdság látszatát adja meg nekik, a miért azt lehet hinni róluk, hogy valóban létező köralakú tömegek és ha azt mondjátok a gyermeknek, hogy ezek a körök képzeletbeliek, akkor azt se tudja, a mit lát és nem ért meg semmit.

Mi sohasem tudjuk magunkat a gyermekek helyébe képzelni, nem hatolunk bele gondolataikba, a magunkéit tulajdonítjuk nekik és mindig a saját okoskodásunkat követve, az igazságok lánczaival csak hóbortosságokat és tévedéseket tömünk a fejükbe.

Vitáznak arról, hogy az analizist vagy a szintézist jobb-e választani a tudományok tanulmányozására. Nem kell mindig választani. Néha ugyanabban a kutatásban lehet felbontani és összarakni is és a gyermeket a tanító módszer szerint vezetni, mialatt azt hiszi, hogy csak analizál. Aztán egy s ugyanazon időben alkalmazva az egyiket is, a másikat is, kölcsönösen egymás bizonyítékául fognak szolgálni. Egyszerre két ellentétes pontról indulva ki, a nélkül, hogy gondolna rá, hogy ugyanazon az úton jár, nagyon meg lesz lepetve, hogy önmagával találkozik és ez a meglepetés csakugyan kellemes lesz neki. Szeretném például a földrajzot két végpontján megfogni és a földgömb forgásaival összekapcsolni részeinek mérését, elkezdve arról a pontról, a melyen lakunk. Mialatt a gyermek tanulmányozza az éggömböt és így az égbe emelkedik, vezessétek vissza a föld felosztásához és először mutassátok meg neki saját tartózkodása helyét.

Első két geografiai pontja lesz a város, a melyben lakik és apjának falusi háza; azután a közbeeső helyek, továbbá a környék folyói, végül a nap látványa és a tájékozódás módja. Ez a találkozó pont. Mindennek térképét csinálja meg maga; nagyon egyszerű és kezdetben csak csupán két tárgyból álló térkép, a melyekhez lassankint csatolja hozzá a többieket, a szerint, a hogy tudja és a hogy megbecsüli távolságukat és helyzetüket. Most már látjátok, mily előnyöket kerestünk neki kezdetben, a midőn kompaszt adtunk a szemébe. -220-

Ennek daczára kétségkívül kissé vezetni kell, de nagyon kevéssé s a nélkül, hogy ez észrevehetővé válna. Ha téved, hagyjátok, ne javítsátok ki tévedését, várjátok meg csöndben, hogy meg tudja látni maga és helyesbítse maga vagy legfeljebb kedvező alkalommal vezessétek rá valami úton-módon, hogy maga vegye észre őket. Ha nem téved soha, nem fog olyan jól tudni. Egyébiránt nem arról van szó, hogy pontosan tudja a vidék topografiáját, hanem hogy tudja a módját, mikép kell megtanulni, nem fontos, hogy térképek legyenek a fejében, csak értse meg jól, a mit ezek jelentenek és legyen fogalma előállításuk művészetéről. Láthatjátok már a különbséget a ti növendéketek tudása és az enyém tudatlansága között! Azok tudják a térképet, ez megcsinálja. Ime, újabb díszei szobájának.

Emlékezzetek mindig, hogy nevelésem szelleme nem az, hogy sok dologra tanítsam a gyermeket, hanem hogy mindig csakis helyes és világos gondolatokat juttassak agyába. Hogy keveset tud, az nekem nem fontos, csak ne tévedjen soha; és én csak azért juttatok igazságokat a fejébe, hogy megóvjam a tévedésektől, melyeket ezek helyében tanulna. Az ész, az itélet lassan jön meg, az előitéletek tömegesen rohannak, ezektől kell a gyermeket megóvni. De ha a tudományt magamagában tekintitek, feneketlen, part nélküli, ösvényekkel teli tengerbe juttok, nem szabadultok belőle sohasem. Mikor látok egy embert, a ki beleszeretve az ismeretekbe, elcsábíttatja magát varázsuktól és szaladgál az egyiktől a másikhoz, a nélkül, hogy meg tudna állani, mintha gyermeket látnék, a ki a porban kagylókat gyűjt és elkezd velük megrakodni, azután megkivánva azokat, a melyeket még lát, eldobálja amazokat, majd fölszedi, a míg elhalmozva tömegükkel és nem tudva már, melyiket válassza, végre is eldob mindent és üres kézzel tér haza.

Az első életkor folyamán az idő hosszú volt: nem igyekeztünk egyébre, mint hogy elvesztegessük, attól féltünkben, hogy rosszul találnók felhasználni. Most ellenkezően áll a dolog és nincs elég időnk, hogy megtegyünk mindent, a mi hasznos volna. Gondoljátok meg, hogy közelednek a szenvedélyek és hogy a mint kopognak az ajtón, növendéketeknek -221- csak rájuk lesz figyelme. Az értelem békés kora oly rövid, oly sebesen múlik el, annyi más szükséges alkalmazása van, hogy bolondság azt hinni, hogy elegendő egy gyermeknek tudóssá tételére. Nem arról van szó, hogy megtanítsuk tudományokra, hanem hogy kedvet adjunk neki megszeretésükre és módszereket megtanulásukra, majd ha ez a kedv jobban ki lesz fejlődve. Egész bizonyosan ebben van minden jó nevelés alapelve.

Ez az idő való arra is, hogy lassankint hozzászoktassuk folytonos figyelmet szentelni ugyanannak a tárgynak. De sohasem a kényszer, hanem mindig a kedvtelés vagy a vágy kell hogy előidézze ezt a figyelmet. Nagy gondot kell fordítani arra, hogy ne terhelje túl és ne feszüljön a megunásig. Legyen tehát a szemetek mindig résen és bármi történik is, hagyjatok abba mindent, mielőtt megunná, mert nem olyan fontos dolog, hogy tanuljon, mint a mily fontos, hogy ne tegyen semmit akarata ellenére.

Ha kérdez valamit tőletek, feleljetek annyit, a mennyi kiváncsisága táplálására kell, nem pedig kielégítésére; mindenek fölött, mikor azt látjátok, hogy a helyett, hogy azért kérdezne, hogy tanuljon, neki gyürkőzik és elhalmoz együgyű kérdésekkel, álljatok meg azonnal, mert akkor biztos, hogy keveset törődik a dologgal magával, hanem inkább azzal, hogy titeket szolgálatára rendeljen kérdezősködésének. Kevesebb figyelemmel kell lenni a szavakra, a melyeket kimond, mint az indító okra, a melynél fogva beszél. Ez a figyelmeztetés eddigelé kevésbbé volt szükséges, de a legfőbb fontosságúvá lesz azonnal, a mint a gyermek elkezd okoskodni.

Van az általános igazságoknak egy lánczolata, mely által az összes tudományok közös elvekre mennek vissza és fokozatosan fejlődnek ki. Ez a lánczolat a filozófusok módszere. Nem erről van itt szó. Van egy egészen más lánczolat, mely által minden különös tárgy egy másikat vonz magával és mindig rámutat arra, a mely rákövetkezik. Ezt a rendet, a mely a folytonos kiváncsiság által táplálja a figyelmet, a melyet a tárgyak mind kivánnak, követi az emberek legnagyobb része és mindenek fölött ez az, a mely szükséges -222- a gyermekeknek. A mikor tájékozódtunk, hogy megszerkeszszük tájképeinket, meg kellett jelölni a délköröket. Két metszőpont a reggel és az este egyenlő árnyékai között kitünő délkörül szolgál egy tizenhárom éves asztronómus számára. De ezek a délkörök elmosódnak, idő kell a megjelölésükre, rászorítanak arra, hogy mindig ugyanazon a helyen dolgozzunk, ennyi gond, ennyi kényelmetlenség végre is untatni fogja. Ezt előre láttuk és elébe is vágunk.

Ime, megint belejutottam hosszas és aprólékos részleteimbe. Olvasóim, hallom zúgolódástokat és szemükbe nézek: nem akarom föláldozni türelmetlenségeteknek e könyv leghasznosabb részét. Vessetek számot hosszadalmasságommal, mert a magam részéről én számot vetettem panaszaitokkal.

Régóta észrevettük, növendékem és én, hogy a borostyán, az üveg, a viasz, különböző tárgyak, ha dörzsölik őket, magukhoz vonzzák a szalmaszálakat, más tárgyak pedig nem vonzzák magukhoz. Véletlenül találunk egy tárgyat, a melynek még különösebb tulajdonsága van: hogy bizonyos távolságról dörzsölés nélkül is magához vonzza a vasforgácsot vagy más vasdarabkákat. Mennyi ideig fog minket mulattatni ez a tulajdonság, a nélkül, hogy valami többet látnánk benne! Végre rájövünk, hogy közlődik magával a vassal, ha bizonyos irányban simogatjuk. Egy nap elmegyünk a vásárra; egy szemfényvesztő maga felé vonz egy darab kenyérrel egy vízmedenczében úszó viaszkacsát. Nagyon meglepődünk, mindazáltal nem szólunk semmit. Ez egy boszorkánymester, mert még nem tudjuk, hogy mi a boszorkánymester. Miután szüntelen olyan eredmények lepnek meg, melyeknek okait nem tudjuk, nem sietünk itéletet mondani semmiről és nyugodtan megmaradunk tudatlanságunkban, a míg megtaláljuk az alkalmat, hogy kilépjünk belőle.

Hazatérve addig beszélünk a vásáron látott kacsáról, a míg fejünkbe veszszük, hogy utánozni fogjuk. Előveszünk egy erősen mágneses tűt, beborítjuk fehér viaszszal, a melyet tőlünk telhető módon kacsa formájúra mintázunk, úgy, hogy a tű keresztül menjen a testén és a hegye legyen a kacsa csőre. A vízbe teszszük a kacsát, a csőréhez értetünk -223- egy kulcs-gyűrűt és könnyen érthető örömmel látjuk, hogy a mi kacsánk tökéletesen úgy megy a kulcs után, mint a hogy a vásáron látott kacsa ment a kenyérdarab után. Azt megfigyelni, hogy milyen irányban állapodik meg a kacsa a vizen, ha békében hagyjuk: elmaradhat máskorra; egyelőre teljesen elfoglalva tárgyunkkal, nem kivánunk többet. Még ugyanazon estén visszamegyünk a vásárra, zsebünkben előkészített kenyérrel és a mint a szemfényvesztő megcsinálja mutatványát, az én kis tudósom, a ki már alig tudta magát türtőztetni, azt mondja neki, hogy ez a mutatvány nem is nehéz, ő is utána tudná csinálni. Szavánál fogják, azonnal kiveszi zsebéből a kenyeret, a melybe el van rejtve a vasdarab, dobogó szivvel megy az asztalhoz, csaknem remegve nyujtja oda a kenyeret; a kacsa odaúszik és követi, a gyermek fölkiált és ujjong örömében. A tapsokra, a közönség kiáltozására elszédül a feje, magánkívül van. A szemfényvesztő meglepetve öleli meg, üdvözli és megkéri, hogy tisztelje meg holnap is megjelenésével s hozzáteszi, hogy gondja lesz rá, hogy több közönség gyülekezzék össze, megtapsolni ügyességét. Az én kis természettudósom büszke lesz és fecsegni akar; de én azonnal befogom a száját és dicséretek közben elvezetem.

A gyermek egész másnapig nevetséges türelmetlenséggel számlálgatja a perceket. Meghív mindenkit, a kivel csak találkozik; azt szeretné, hogy az egész emberi nem tanuja legyen dicsőségének; alig tudja kivárni az órát, már jóval előbb készen van, szinte röpül a találkozóra. A terem már tele van. Mikor belép, fiatal szíve túlárad. Előbb más játékok következnek, a szemfényvesztő felülmulja önmagát és meglepő dolgokat csinál. A gyermek mindebből nem lát semmit, izgatódik, beleizzad, alig tud lélegzeni, folyton fogdossa zsebében türelmetlenségtől reszkető kézzel a kenyérdarabot. Végre rákerül a sor, a mester nagy garral bejelenti őt a közönségnek. Kissé szégyenkezve lép elő, előveszi a kenyeret… ujabb forgandósága az emberi dolgoknak! A kacsa, a mely még tegnap oly kezes volt, mára vad lett: a helyett, hogy odanyujtaná a csőrét, a farkát fordítja oda és elsiet. Épp oly gondosan elkerüli a kenyeret és a kezet, -224- a mely azt nyujtja, mint a hogy előbb utána ment. Ezer hasztalan és gúnykaczajjal kisért próbálkozás után a gyermek panaszra fakad, azt mondja, hogy rászedték, hogy ez egy másik kacsa, a melyet az előbbinek helyébe tettek és fölszólítja a szemfényvesztőt, hogy vonzza magához ő.

A szemfényvesztő szó nélkül elővesz egy darab kenyeret, odanyujtja a kacsának, a kacsa azonnal odaúszik a kenyérhez és utána megy a kéznek, a mely azt visszavonja. A gyermek fogja ugyanazt a darab kenyeret, de a helyett, hogy jobban boldogulna, mint az imént, azt látja, hogy a kacsa gúnyt űz belőle és piruetteket csinál a medencze körül. Végre a gyermek egész megzavarodva húzódik félre és nem meri többé kitenni magát a gúnyolódásnak.

Akkor a szemfényvesztő fogja azt a kenyérdarabot, a melyet a gyermek hozott és épp olyan sikerrel használja, mint a magáét. Mindenki szemeláttára kihúzza belőle a vasat; ujabb kaczagás kél a mi rovásunkra; aztán az így üressé tett kenyérrel épp úgy vonzza a kacsát, mint az elébb. Ugyanazt teszi egy másik darab kenyérrel, melyet mindenki szemeláttára vágott le más valaki; majd ugyanezt teszi keztyűjével, ujja hegyével, végre a szoba közepére lép és az efféle emberek nagyzoló hangján kijelenti, hogy az ő kacsája épp úgy engedelmeskedik a hangjának, mint a mozdulatainak. Szól neki és a kacsa engedelmeskedik; azt mondja neki, hogy menjen jobbra és jobbra megy, jöjjön vissza és visszajön, forduljon meg és megfordul; a mozdulat épp oly gyorsan megy végbe, mint a parancs. A kettőzött tapsok megannyi sértés ránk nézve. Észrevétlenül távozunk és bezárkózunk szobánkba; nem meséljük el sikerünket az egész világnak, mint a hogy terveztük.

Másnap kopognak az ajtónkon. Kinyitom: a szemfényvesztő van itt. Szerényen panaszkodik magaviseletünk miatt. Mit tett ő nekünk, hogy mi meg akartuk fosztani hitelétől mutatványait és el akartuk venni a kenyérkeresetét? Mi van olyan csodálatos abban a művészetben, vonzani egy viaszk kacsát, hogy ezt a dicsőséget egy becsületes ember keresete rovására akartuk megszerezni? Bizony uraim, ha volna más tehetségem, a miből éljek, akkor ezzel nem nagyon -225- dicsekedném. Elhihetik, hogy az az ember, a ki életét ennek a szánalmas mesterségnek gyakorlásával töltötte, többet tud belőle, mint önök, a kik csak néhány pillanat óta foglalkoznak vele. Ezért nem mutattam meg mindjárt mesterfogásaimat, mert nem kell sietni, hebehurgyán kitálalni mindent, a mit az ember tud. Mindig vigyázok arra, hogy legjobb mutatványaimat föntartsam a kedvező alkalomra és ezután is vannak még más mutatványaim, a melyekkel okvetetlenkedő fiatalembereket lefőzhetek. Egyébiránt, uraim, szivesen megtanítom önöket arra a titokra, a mely annyira zavarba hozta önöket, csak azt kérem, hogy ne éljenek vele vissza ártalmamra és máskor legyenek tartózkodóbbak.

Aztán megmutatja készülékét és roppant meglepetéssel látjuk, hogy nem áll egyébből, mint egy erős és jól fölfegyverzett mágnesből, a melyet egy az asztal alá bujtatott gyermek észrevétlenül mozgatott.

Az ember becsomagolja készülékét és miután megköszöntük szivességét és bocsánatot kértünk tőle, meg akarjuk ajándékozni, de ő visszautasítja. (Uraim, nincs elég okom dicsekedni önökkel, hogy elfogadjam ajándékaikat. Maradjanak lekötelezettjeim, akaratuk ellenére is. Ez az én egyetlen boszum. Tudják meg, hogy mindenféle embernek megvan a maga nagylelküsége; én megfizettetem a mutatványaimat, de nem a leczkéimet.)

Távoztakor kifejezetten és hangosan szemrehányást tesz nekem. Szivesen megbocsátok, úgymond, ennek a gyermeknek; neki nincs egyéb bűne, mint a tudatlanság. De ön uram, a kinek ismernie kell hibáit, miért engedett ön neki? Miután együtt élnek, ön mint az idősebb, tartozik gondot viselni rá, tanácsokat adni neki, az ön tapasztaltsága az a tekintély, a melynek a gyermeket vezetnie kell. Majd ha megnő és szemére veti önmagának gyermekkora tévedéseit, kétségkívül önnek fogja szemére vetni azokat a tévedéseket, a melyektől nem óvta meg.

Távozik és kettőnket nagy zavarban hagy. Megrovom saját engedékeny gyöngeségemet, megigérem a gyermeknek, hogy máskor föl fogom áldozni az ő érdekének és figyelmeztetni fogom őt hibáira, mielőtt azokat elkövetné, mert közeledik -226- az idő, a mikor a viszonyunk meg fog változni és a mikor a mester szigorúságának helyébe a pajtás engedékenysége lép: ennek a változásnak fokonként kell végbemenni; mindenről előre kell gondoskodni és pedig mindenről már jó előre.

Másnap ujra elmegyünk a vásárra, hogy még egyszer meglássuk azt a mutatványt, a melynek a titkát megtudtuk. Mély tisztelettel közelítünk a mi sokrateszi szemfényvesztőnkhöz; alig merjük rávetni a szemünket. Elhalmoz minket szivességével és olyan kitüntetéssel vezet helyünkre, a mely minket még jobban megaláz. Megcsinálja a mutatványait, mint rendesen, de sokáig mulat és tetszeleg magának a kacsával; közbe gyakran elég büszke tekintettel nézve ránk. Mi tudunk mindent és meg se moczczanunk. Ha a növendékem csak ki is merné nyitni a száját, agyonverni való gyermek volna.

Ennek a példának minden részlete fontosabb, semmint látszik. Mennyi leczke van ebben az egyben! Mennyi megalázó következményt von maga után a hiúságnak első megmozdulása! Fiatal mester, figyeld meg ezt az első megmozdulást gondosan. Ha tenni tudsz róla, hogy így megalázás és szégyen háramoljon belőle, biztos lehetsz benne, hogy sokáig nem fog rá következni másik. Mennyi körülményesség! fogjátok mondani. Megengedem, és mindez azért van, hogy egy delejtűt szerezhessünk, a mely helyettesítheti nekünk a meridiánt.

Miután megtanultuk, hogy a mágnes más testeken keresztül is hat, nincs sürgősebb dolgunk, minthogy olyasféle gépet csináljunk, a milyet láttunk: egy kivájt asztal, az asztalra ráerősítve egy nagyon lapos medencze, benne a néhány vonalnyi víz, egy kissé több gonddal készített kacsa stb. Mindig a medencze körül foglalatoskodva, végre észre veszszük, hogy a kacsa nyugvó helyzetben mindig csaknem ugyanabban az irányban helyezkedik el. Figyelemmel kisérjük ezt a tapasztalatot, megvizsgáljuk ezt az irányt és azt találjuk, hogy északról délre mutat. Többre nincs szükségünk. Megvan a delejtűnk s ime benne vagyunk a fizikában. -227-

Különböző éghajlatok vannak a földön és különböző hőmérsékletek ez éghajlatok alatt. Az évszakok észrevehetőbben váltakoznak, a szerint, a mint közeledünk a sarkhoz; minden test összehúzódik a hidegben és kitágul a melegben; ez a jelenség jobban megmérhető a folyékony testeken és még észrevehetőbb a szeszes folyadékokon. Innen van a hőmérő. A szél éri az arczot, tehát a levegő test, fluidum. Érezzük, bár meglátni nincs módunk. Fordíts meg egy poharat a vízben, a víz nem fogja megtölteni, hacsak nem hagyunk kijárást a levegőnek; a levegő tehát ellenállásra képes. Merítsük a poharat jobban alá, a víz föl fog hatolni a levegővel telt térbe a nélkül, hogy teljesen meg tudná tölteni; a levegő tehát bizonyos fokig összenyomható. Egy sürített levegővel telt lapda jobban ugrik, mintha bármi más anyaggal volna töltve; a levegő tehát rugalmas test. Kinyujtózva a fürdőben, emeld ki karodat vízszintesen a vízből, akkor úgy fogod érezni, mintha roppant teher volna rajta; a levegő tehát sulyos test. Ha egyensúlyra teszszük a levegőt más fluidumokkal, megmérhetjük a súlyát: innen a barométer, a lopó, a szélpuska, a pneumatikus gép. A statika és hydrostatika minden törvénye megtalálható ilyen egyszerü kisérletek segítségével. Nem akarom, hogy bármi efféléért kisérleti fizikai szertárba menjünk: a készülékeknek és gépezeteknek ez az egész apparátusa kedvem ellenére való. A tudományos szinezet megöli a tudományt. Vagy megrémítik a gyermeket mindezek a gépezetek, vagy megosztja és eltéríti a figyelmét az alakjuk, holott a hatásukra kellene figyelnie.

Azt akarom, hogy készülékeinket csináljuk meg magunk és nem akarom az eszközt a kisérlet előtt csinálni, hanem ellenkezőleg, miután mintegy véletlenül rábukkantunk a kisérletre, lassanként találjuk föl az igazolására szolgáló eszközt. Inkább ne legyenek készülékeink olyan tökéletesek és pontosak, csak legyenek annál tisztább fogalmaink arról, hogy milyeneknek kell lenniök és a hatásokról, a melyek belőlük következnek. Első statikai leczkéimen a helyett, hogy mérleget keresnék, keresztül vetek egy botot egy szék hátán. Mikor a bot egyensúlyban van, megmérem a két részének -228- hosszát, mindkét felől súlyokat függesztek rá, hol egyenlőket, hol egyenlőtleneket és előbbre húzva, vagy visszatolva, a mennyire szükséges, végre kitalálom, hogy az egyensúly a súlyok mennyiségének és az emeltyűkarok hosszának kölcsönös arányából származik. Ime az én kis fizikusom ki tudja igazítani a mérleget, mielőtt látta volna.

Tagadhatatlanul sokkal tisztább és sokkal biztosabb fogalmakat merítünk azokból a dolgokból, a melyeket így magunktól tanulunk meg, mint azokból, a melyeket másnak tanításából ismerünk és azonfölül, hogy nem szoktatjuk hozzá az eszünket, hogy szolgai módon alávesse magát a tekintélynek, leleményesebbekké válunk a viszonyok megtalálására, az eszmék kapcsolására, készülékek kitalálására, mint mikor mindezt úgy véve át, a hogy kapjuk, szellemünket a tétlenségben ellanyhulni engedjük, mint a hogy annak az embernek a teste, a kit mindig a cselédsége öltöztet, kiszolgál és a kit mindég a lovai visznek, végül elveszti erejét és tagjainak használatára való képességét. Boileau azzal dicsekedett, hogy megtanította Racinet nehezen rímelni. Annyi csodálatra méltó módszer között, melyek a tudomány tanulmányozásának megrövidítésére szolgálnak; nagy szükségünk volna valakire, a ki adna egy módszert, fáradsággal való megtanulásukra.

Ezeknek a lassú és fáradságos kutatásoknak legfeltünőbb előnye, hogy a spekulativ tanulmányok közben tevékenységben tartjuk a testet, a tagokat hajlékonyságukban és hogy folytonosan gyakoroljuk a kezet a munkára és az embernek hasznos ügyességre. Az a sok eszköz, a melyet arra találtak ki, hogy vezessenek minket kisérleteinkben és kiegészítsék az érzékek pontosságát, gyakorlásuknak elhanyagolására vezet. A szögmérő fölment a szögek nagyságának szemmérték szerinti megállapítása alól; a szem, a mely pontosan mérte a távolságokat, rábizza magát a lánczra, a mely megméri őket helyette; a mérleg fölold az alól, hogy a kezemmel itéljem meg a súlyt, melyet általa ismerek. Mennél leleményesebbek az eszközeink, annál durvábbakká és ügyetlenebbekké válnak a szerveink; addig gyüjtjük a -229- gépeket magunk körül, míg végre nem találunk semmit önmagunkban, a mi gép gyanánt szolgálhatna.

Ha azonban azt az ügyességet, a mely ezeket a gépezeteket helyettesítette, elkészítésükre fordítjuk és ha azt a szemfülességet, a melyre szükségünk volt, hogy ellehessünk nélkülük, megcsinálásukra használjuk, csak nyerünk, a nélkül, hogy valamit is vesztenénk; hozzá fűzzük a művészetet a természethez és találékonyabbakká válunk a nélkül, hogy kevésbbé ügyesekké válnánk. Ha a gyermeket a helyett, hogy a könyvek fölé görnyeszszem, egy műhelyben foglalom el, a kezei a szelleme javára dolgoznak: filozofussá válik és azt hiszi, hogy ő csak munkás. Végül ennek a gyakorlásnak vannak más hasznai is, melyről alább fogok beszélni és meg fogjuk látni, hogy lehet a filozófia játékaitól fölemelkedni az ember valódi tevékenységéhez.

Megmondtam már, hogy a merőben spekulativ ismeretek nem igen valók a gyermeknek, még akkor sem, a mikor már közeledik a serdülő korhoz; hanem a nélkül, hogy mélyebben bevezetnők a rendszeres fizikába, igyekezzünk mindenek előtt, hogy minden kisérletünk a deductio bizonyos neme által kapcsolódjék egymáshoz, hogy ezen kapcsolatok segítségével a maguk rendje szerint helyezhesse el őket elméjében és adandó alkalommal visszaidézhesse emlékezetébe, mert bizony nehéz dolog, hogy az elszigetelt tények, sőt még okoskodások is sokáig megmaradjanak az emlékezetben, a mikor nincs hol megfogni őket, ha vissza akarjuk idézni.

A természet törvényeinek kutatását kezdjétek mindig a legközönségesebb és leginkább érzékelhető jelenségeken és szoktassátok hozzá növendéketeket, hogy ezeket a jelenségeket ne okul fogja föl, hanem tényekül. Fogok egy követ és úgy teszek, mintha el akarnám helyezni a levegőben, kinyitom a kezemet s a kő leesik. Ránézek Emilre, a ki figyel arra, hogy mit csinálok és mondom neki: miért esett le ez a kő?

Mely gyermek jutna zavarba erre a kérdésre? Egy sem, még Emil sem, ha nem lett volna nagy gondom rá, hogy előkészítsem, hogy ne tudjon rá felelni. Mind azt fogják mondani, -230- hogy a kő azért esik le, mert nehéz, de mi nehéz? A mi leesik. A kő tehát azért esik le, mert leesik? Itt tehát az én filozofusom fennakad. Ez az ő első leczkéje a rendszeres fizikából és akár hasznára van ezen a téren akár nem, mindig észszerű leczke lesz.

A szerint, a mint a gyermek halad értelemben, egyéb fontos megfontolások köteleznek, hogy jobban válogassuk meg foglalatosságait. A mint eljut odáig, hogy eléggé ismerje önmagát, hogy fölfoghassa, miben áll a jóléte, a mint eléggé kiterjedt viszonyokat képes észszel fölérni, hogy megitélhesse, mi felel meg neki és mi nem felel meg neki, attól fogva abban a helyzetben van, hogy megérthesse a különbséget a munka és a szórakozás között és ne tekintse az egyiket a másik ellanyhulásának. Akkor a valóságos hasznú tárgyak már belejuthatnak tanulmányaiba és módot nyujthatnak neki, hogy folytonosabban foglalkozzék velük, mint az egyszerű szórakozásokkal. A kényszerűségnek mindig ujra születő törvénye ideje korán megtanítja az embert, hogy azt tegye, a mi nem tetszik neki, hogy megelőzzön egy olyan bajt, a mely még kevésbbé tetszenék neki. Ez az előrelátás haszna és abból, hogy ez az előrelátás jól vagy rosszul van szabályozva, származik minden bölcsesség, vagy minden emberi nyomorúság.

Minden ember boldog akar lenni, de hogy az lehessen, azon kell kezdeni, hogy tudja mi a boldogság. A természetes ember boldogsága épp oly egyszerű, mint az élete; abban áll, hogy nem szenved: az egészségben, a szabadságban, a szükséges dolgok meglétében áll. Az erkölcsi ember boldogsága más valami, de itt most nem arról van szó, nem ismételhetem eléggé, hogy csakis fizikai dolgok érdekelhetik a gyermeket, kivált azt, a kinek kivánságait nem keltették föl és a kit nem rontottak meg kezdettől fogva a képzelődés mérgével. Ha előre látja szükségleteit, mielőtt még érezné őket, akkor értelme már erősen előre haladt, s kezdi fölismerni az idő értékét. Fontos dolog akkor hozzá szoktatni, hogy hasznos dolgokra fordítsa, de olyanokra, a melyeknek haszna az ő korára érezhető és tehetségeinek megfelel. Mindaz, a mi az erkölcsi -231- rendre és a társadalmi szokásra vonatkozik, nem mutatható be neki, mivel nincs abban a helyzetben, hogy megértse. Ostobaság azt követelni tőle, hogy alkalmazkodjék olyan dolgokhoz, a melyekről csak úgy nagyjában mondják neki, hogy javára válhatnak a nélkül, hogy tudná, miben válhatnak javára és a melyekről biztosítják, hogy hasznukat veheti nagy korában a nélkül, hogy most bármi érdekét találná ebben az állítólagos haszonban, a melyet meg se tud érteni.

A gyermek ne tegyen semmit csak azért, mert mondják neki; rá nézve semmi se jó, csak az, a mit jónak érez. Azt hiszitek, hogy előrelátás tőletek, ha mindég előbbre vetitek képességeinél; ezt azonban elhibázzátok. Hogy fölfegyverezzétek bizonyos hiábavaló eszközökkel, melyeknek talán soha sem veszi hasznát, megfosztjátok az ember legegyetemesebb eszközétől, a józan észtől, hozzászoktatjátok, hogy mindég vezettesse magát, hogy ne legyen soha egyéb, csak egy gép mások kezében. Azt akarjátok, hogy tanulékony legyen kicsi korában; ez annyi, mintha azt akarnátok, hogy hiszékeny és rászedhető legyen nagy korában. Mind csak azt mondjátok neki: «Mindaz, a mit én kivánok tőled, hasznodra válik, de most nem vagy abban a helyzetben, hogy ezt felismerd. Micsoda fontossága van rám nézve annak, hogy te megteszed-e, a mit kivánok, vagy sem? Csak a magad számára dolgozol.» Mind ezekkel a szép szólamokkal, a melyeket most hozzá intéztek, hogy okossá tegyétek, előkészítitek azoknak a szólamoknak a sikerét, a melyeket majd valamikor valami ábrándozó, besúgó, szélhámos gazember, vagy bármiféle bolond intéz hozzá, hogy hálójába kerítse, vagy rákapassa bolondságára.

Fontos dolog, hogy a felnőtt ember sok olyan dolgot tudjon, melyeknek hasznosságát a gyermek nem tudja megérteni, de szükséges-e és lehetséges-e, hogy a gyermek megértsen mindent, a mit tudni a felnőtt embernek fontos? Igyekezzetek a gyermeket megtanítani mind arra, a mi az ő korára hasznos és meg fogjátok látni, hogy az ideje nagyon is ki lesz töltve. Miért akarjátok azoknak a tanulmányoknak rovására, melyek most megfelelnek neki, olyan -232- életkor tanulmányaival foglalkoztatni, a melyről nagyon kevéssé biztos, hogy el fogja érni? De fogjátok mondani, hogy lesz-e elég ideje megtanulni, a mit tudnia kell, mikor eljön a pillanat, hogy hasznát vegye? nem tudom, azt azonban tudom, hogy lehetetlenség erre előbb megtanítani, mert igazi mestereink a tapasztalat és az érzés és az ember mindig csak az ő mindenkori helyzetével való kapcsolatban érzi jól, hogy mi való az embernek. A gyermek tudja, hogy arra született, hogy emberré legyen; mindazok a fogalmak, melyekkel az ember helyzetéről birhat, számára a tanulás alkalmai; de annak a helyzetnek fogalmaira vonatkozólag, a melyek kivül esnek felfogása körén, teljes tudatlanságban kell maradnia. Egész könyvem nem egyéb, mint a nevelés ez alapelvének folytonos bizonyítása.

A mint eljutottunk odáig, hogy növendékünknek fogalmat adhatunk a hasznos szóról, ujabb nagy támasztó pontunk van arra, hogy irányíthassuk, mert ez a szó erős benyomást tesz rá, úgy azonban, hogy korával arányban álló értelemmel bir reá nézve és hogy világosan látja kapcsolatát jelenlegi jóllétével. A ti gyermekeitekre ez a szó nincs benyomással, mert nem volt rá gondotok, hogy olyan fogalmat adjatok nekik róla, a mely kezük ügyébe esik és mert mindig mások vállalván magukra, hogy gondoskodnak arról, a mi nekik hasznos, soha sincs rá szükségük, hogy maguk törődjenek ezzel és nem is tudják, mi a hasznosság.

Mire jó ez? Ez lesz ettől fogva a szent szó, az a szó, a mely közte és köztem dönt életünk minden tényében; ez az a kérdés, a mely az én részemről csalhatatlanul következik az ő minden kérdésére és a mely zabolájául szolgál az együgyű és terhes kérdések, kérdezgetések sokaságának, a melyekkel a gyermekek nyughatatlanul és haszontalanul fárasztják mindazokat, a kik körülöttük vannak, inkább azért, hogy bizonyos nemű uralmat gyakoroljanak fölöttük, minthogy valami hasznuk legyen belőle. Az, a kit megtanítanak, mint legfontosabb leczkéjére, arra, hogy csakis hasznos dolgokat akarjon tudni, úgy kérdez, mint Sokrates, nem tesz egy kérdést sem a nélkül, hogy számot ne adna magának -233- az okáról, a melyről tudja, hogy meg fogják tőle kérdezni, mielőtt feleletet adnak neki.

Ime, mily hatalmas eszközt adok kezetekbe, hogy hathassatok növendéketekre. Nem tudván semminek sem az okát, csaknem hallgatásra van kárhoztatva, a mikor nektek úgy tetszik; nektek pedig ellenkezőleg mekkora előnyt nyujtanak ismereteitek és tapasztalataitok, hogy megmutassátok neki mindannak a hasznát, a mit ajánltok neki! Mert ne tévedjetek ebben, ezt a kérdést fölvetni előtte annyit tesz, mint megtanítani, hogy a maga részéről ő is fölvesse veletek szemben és számítanotok kell arra, hogy mindenben, a mit ezek után ajánlani fogtok neki, példátokat követve bizonyosan ezt fogja mondani: mire jó ez?

Talán ez a legnehezebb örvény, melyet a nevelőnek ki kell kerülni. Ha a gyermek kérdésére csak éppen, hogy lerázd magadról az ügyet, egyetlen okot mondasz neki, a melyet nem képes megérteni, akkor azt látja, hogy a magad fogalmai és nem az övéi szerint okoskodol s azt a mit mondasz neki a te korod számára valónak fogja hinni és nem a maga kora számára valónak; nem fog többé bizni benned és minden el lesz veszve. De hol az a tanító, a ki növendéke előtt zavarba akarna jutni és beismerni, hogy nincs igaza. Valamennyiök előtt törvény számba megy, hogy azokat a tévedéseiket sem vallják be, a melyeket elkövettek, holott én? azt tenném törvényemül, hogy még azokat a tévedéseimet is belátom, a melyeket nem követek el, a mikor nem tudnám megértetni vele okaimat. Így az én magatartásom mindig tisztán állna előtte, soha sem keltene benne gyanút és jobban föntartanám hitelemet, a midőn hibákat vállalok magamra, mint amazok, a midőn elleplezik az övéiket.

Első sorban gondoljátok meg, hogy ritkán a ti dolgotok megállapítani, hogy mit kell tanulnia; az ő dolga ezt kivánni, keresni és megtalálni. A ti dolgotok pedig felfoghatóvá tenni számára, ügyesen fölkelteni benne azt a kivánságot és eszközöket szolgáltatni neki kielégítésére. Ebből következik, hogy kérdéseitek legyenek ritkák, de jól megválasztottak és hogy mivel ő neki sokkal több kérdezni valója van tőletek, mint nektek tőle, mindig tartózkodóbbak -234- lesztek és gyakrabban kerültök abba a helyzetbe, hogy ezt kérdezzétek tőle: miben hasznos tudni azt, a mit kérdezel tőlem?

Sőt mivel kevéssé fontos, hogy ő ezt vagy azt megtanulja, csak értse meg jól azt, a mit megtanul és annak hasznát, a mit megtanul, a mint nem tudtok neki való felvilágosítást adni arra nézve, a mit mondtok neki, inkább ne adjatok neki semmiféle felvilágosítást. Mondjátok neki aggály nélkül: erre nem tudok jó feleletet adni, tévedtem, hagyjuk ezt. Ha tanítástok egyáltalán nem volt helyén, nincs abban semmi rossz, ha teljesen fel hagytok vele; ha pedig helyén volt, egy kis fáradsággal hamarosan meg fogjátok találni az alkalmat, hogy hasznosságát megértessétek vele.

Nem szeretem a beszéddel történő magyarázatokat. A fiatal emberek nem nagyon figyelnek rájuk és nem is jegyzik meg őket. Tényeket! Tényeket! Nem ismételhetem eléggé, hogy túlságos hatalmat tulajdonítunk a szavaknak; szószátyár nevelésünkkel csak szószátyárokat nevelünk.

Tegyük föl, hogy mialatt növendékemmel a nap forgását és a tájékozódás módját tanulmányozom, egyszerre félbeszakít és megkérdez, hogy mire való mindez? Mily szép beszédet tarthatok neki! Mennyi dologról nyilik alkalmam kioktatni, mikor kérdésére felelek. Különösen ha beszélgetésünknek tanui is vannak!63) Beszélni fogok neki az utazás hasznosságáról, a közlekedés előnyeiről, a különféle éghajlatok különleges terményeiről, a különböző népek szokásairól, a kalendárium használatáról, az évszakok visszatérésének kiszámításáról a mezőgazdaság számára, a hajózás művészetéről, annak a módjáról, hogy mikép találja meg az ember az irányát a tengeren és pontosan követhesse kiszabott útját a nélkül, hogy tudhatná, hol van. -235- A politika, a természetrajz, a csillagászat, sőt még az erkölcs és a nemzetközi jog is belekerülne magyarázatomba, olyasformán, hogy növendékemnek mindezen tudományokról magasztas fogalmat nyujtanék és nagy vágyat keltenék benne megtanulásukra. Mikor mindezt elmondanám, egy igazi pedánst tárnék ki, a kinek a gyermek egyetlen gondolatát sem értené meg. Nagy vágya volna megkérdezni tőlem, mint azelőtt, hogy mire való a tájékozódás, de nem merné, mert attól félne, hogy rossz néven veszem. Jobban járna, ha úgy tenne, mintha megértené, a minek meghallgatására kényszerítették Így szokott végbemenni a szép nevelés.

De a mi Emilünk, a ki rusztikusabban van nevelve és a kinek annyi fáradsággal nehezebb felfogást adtunk, semmi effélét nem fog hallani. Az első szótól kezdve, a melyet nem ért meg, elszalad, bohóskodik a szobában és hagy engem magamra szónokolni. Keressünk tehát egyszerűbb megoldást, tudós apparátusom ő rajta nem fog.

A Montmorencytől északra fekvő erdő fekvését figyeltük meg, a mikor félbeszakított alkalmatlan kérdésével: mire való ez? Igazad van, mondom én, erről nyugodtan kell gondolkodni és ha azt találjuk, hogy ez a munka nem jó semmire, nem fogunk vele többet bajlódni, mert hasznos szórakozásokban nem szenvedünk hiányt. Más dologgal foglalkozunk az nap már, nem kerül szóba a földrajz.

Másnap reggel sétát ajánlok neki, reggeli előtt; ő nagyon szivesen beleegyezik; futkosni mindig kész a gyermek és Emilnek jó lábai vannak. Fölmegyünk az erdőbe, átszaladunk a mezőkön, eltévedünk, már nem is tudjuk, hol vagyunk és a mikor vissza kellene térni, nem tudjuk megtalálni utunkat. Az idő múlik, jön a hőség, megéhezünk, sietünk, hasztalan bolyongunk erre-arra, mindenütt csak erdőt, kőfejtő helyet, mezőket találunk, semerre nincs tájékozó pont, hogy visszataláljunk. Jól kimelegedve, kimerülten, éhesen, futkosásunkkal nem érünk el egyebet, mint hogy még jobban eltévedünk. Végre leülünk pihenni, helyzetünket megfontolni. Emil, a kiről föltételezem, hogy úgy van nevelve, mint bármely más gyerek, nem fontolgat, hanem sir; nem tudja, hogy Montmorency kapujánál vagyunk, -236- hogy csak egy egyszerű facsoport rejti el előlünk; ez a facsoport az ő szemében erdő, akkora emberkét, mint ő, elfödnek a bokrok.

Néhány pillanatnyi hallgatás után aggódó hangon mondom neki: kedves Emilem, mit tegyünk, hogy kijussunk innen?

Emil. (Verejtékezve és forró könnyeket ontva). Nem tudom. Fáradt vagyok, éhes vagyok, szomjas vagyok, nem birom tovább.

Jean Jacques. Azt hiszed, hogy én jobban vagyok, mint te és azt gondolod, hogy nem sirnék, ha könnyeimből meg lehetne reggelizni? Nem sirni kell most, hanem haza találni. Mutasd az órádat, hány óra?

Emil. Dél van és én még mindég éhgyomorral vagyok.

Jean Jacques. Ez igaz, dél van és én még mindég éhgyomorral vagyok.

Emil. Oh milyen éhes lehet ön!

Jean Jacques. A baj az, hogy az ebéd nem jön ide utánam. Dél van, éppen az az idő, a mikor tegnap Montmorencyból figyeltük az erdő fekvését. Hát ha ugyanúgy meg tudnók figyelni az erdőből Montmorency helyzetét?…

Emil. Igen ám, de tegnap láttuk az erdőt, innen pedig nem látjuk a várost.

Jean Jacques. Ez a baj… Ha megtalálhatnók a fekvését a nélkül, hogy látnunk kellene…

Emil. Oh uram!

Jean Jacques. Nem mondtuk-e, hogy az erdő Montmorencyból…

Emil. Északra fekszik.

Jean Jacques. Következőleg tehát Montmorencynak…

Emil. Az erdőtől délre kell lenni.

Jean Jacques. Van egy módunk arra, hogy délben miként találjuk meg az északot.

Emil. Igen, az árnyék irányáról.

Jean Jacques. De a délt?

Emil. Hát ezt hogy?

Jean Jacques. A dél szemközt van északkal.

Emil. Ez igaz, tehát csak az árnyékkal ellenkező irányt -237- kell keresnünk. Ime erre van dél! erre van dél! Biztos, hogy Montmorency ezen az oldalon van, keressük ezen az oldalon.

Jean Jacques. Igazad lehet, menjünk ezen az ösvényen, az erdőn át.

Emil. (Tapsolva és örömkiáltásban törve ki.) Ah már látom Montmorencyt, hiszen itt van közvetlen előttünk, itt van a nyilt mezőn. Menjünk reggelizni, menjünk ebédelni, fussunk. Mégis csak jó valamire a csillagászat.

Jegyezzétek meg, hogy ha nem mondja is ezt az utóbbi mondatot, gondolni fogja, a mi egyre megy! Csak az a fő, hogy ne én mondjam. Arról is biztosak lehettek, hogy élete fogytáig nem fogja elfelejteni ezt a leczkét, holott, hacsak a szobájában magyaráztam volna meg neki mindezt, a beszédemet másnap már elfelejtette volna. A mennyire lehet, a tényeket kell beszéltetni és csak azt mondani, a mit az ember nem bir megtenni.

Az olvasó nem tételezi föl rólam, hogy oly kevésre becsülöm őt, hogy a tanulmányok minden fajtájára külön példát adjak. Hanem bármiről van is szó, nem buzdíthatom eléggé a nevelőt, hogy mérje mindig bizonyítását növendéke fölfogásához, mert hogy ismételjem, nem az a baj, a mit nem ért meg, hanem a miről azt hiszi, hogy megértette.

Emlékszem, hogy egy gyermeket rá akartam kapatni a khémiára; miután különböző fémcsapadékokat mutattam neki, megmagyaráztam, miként készül a tinta. Megmondtam, hogy feketesége csak nagyon feloldott vastól ered, a melyet vitriolból oldottunk ki és alkalikus folyadékkal csaptunk ki. Tudós magyarázatom közben a kis gézengúz egyszerűen szavamba vágott azzal a kérdéssel, a melyre én tanítottam. Bizony nagy zavarba jöttem.

Miután egy kissé gondolkoztam, elhatározásra jutottam. Hozattam vele egy kis bort a házigazda pinczéjéből és nyolcz sousért másféle bort egy borkereskedőtől. Egy kis üvegbe szilárd alkali oldatot tettem, aztán magam elé állítottam két pohárban a két különböző fajta bort és így szóltam:64) -238-

Különböző árúkat hamisítanak úgy, hogy jobbnak tüntetik föl, mint a milyenek. Ezek a hamisítványok megcsalják a szemet és az izlést, de ártalmasak is és a meghamisított holmit, ha látszólag szebb lett is, rosszabbá teszik, mint a milyen azelőtt volt.

Különösen az italokat hamisítják és leginkább a bort, mert itt a csalást nehezebb fölismerni és a csalónak nagyobb haszna van belőle.

A fanyar vagy savanyú borok hamisítása ólomczukorral történik; az ólomczukor ólom készítmény Az ólom savakkal vegyítve nagyon édes sót ad, a mely megjavítja a bor savanyú izét, de méreg azokra, a kik megiszszák. Fontos dolog tehát, mielőtt az ember megiszsza a gyanus bort, megtudni, van-e benne ólomczukor, vagy sem Hogy ezt megállapítsam, így okoskodom:

E bor folyadéka nemcsak meggyujtható szeszt tartalmaz, mint a hogy láttad a pálinkán, a melyet belőle kivonnak, hanem van benne sav is, mint a hogy tudhatod az eczetről és a borkőről, a melyet szintén a borból vonnak ki.

A sav vegyi rokonságban van a fémes anyagokkal, egyesül velük oldódás útján, hogy összetett sót adjon, olyat, mint pl. a rozsda, a mely nem egyéb, mint a levegőben, vagy a vízben levő sav által feloldott vas, vagy mint a rézrozsda, a mely nem egyéb, mint az eczet által föloldott réz. De ugyanez a sav még közelebbi vegyi rokonságban van az alkalikus anyagokkal, mint a fémekkel. Úgy hogy az előbbieknek hozzájárulásával a sav az összetett sókban, a melyekről az imént beszéltem, kényszerül elengedni a fémet, a melylyel egyesülve van, hogy az alkalihoz hozzá kötődjék.

A fém tehát megszabadulva a savtól, a mely feloldva tartotta, kicsapódik és a folyadékot zavarossá teszi.

Ha tehát ezeknek a boroknak egyike ólomczukrozva van, a benne levő sav föloldva tartja az ólmot. Ha most alkalikus folyadékot öntök bele, akkor ez kényszeríti a savat, hogy szabaddá legyen és egyesüljön vele; az ólom nem tartatván föloldva, ismét előtünik, zavarossá teszi a folyadékot és végül lecsapódik a pohár fenekén. -239-

Ha nincs ólom65) sem más fém a borban, az alkali nyugodtan egyesül a savval,66) az egész föloldva marad és nem lesz semmi lecsapódás.

Ekkor aztán töltöttem alkalikus folyadékomból egymásután a két pohárba: az otthoni bor tiszta és átlátszó maradt, a másik egy pillanat alatt zavaros lett és egy óra mulva tisztán lehetett látni a pohár fenekén lecsapódott ólmot.

Ime folytattam én, a természetes bor, a melyet meg lehet inni; és ime a hamisított bor, a mely mérges. Ezt azokkal az ismeretekkel lehet megállapítani, a melyeknek hasznát kérdezted tőlem. A ki jól tudja, hogy készül a tinta, fel tudja ismerni a hamisított bort is.

Nagyon meg voltam elégedve a példámmal és mégis észrevettem, hogy a gyermekre nem sok hatással van. Némi időre volt szükségem, hogy megértsem, hogy ostobaságot cselekedtem; mert nem is szólva annak lehetetlenségéről, hogy egy 12 éves gyermek megérthesse magyarázatomat, ennek a kisérletnek a haszna nem fért az eszébe, mert miután megkóstolta a kétféle bort, mind a kettőt jónak találta és nem kapcsolt semmiféle fogalmat a hamisítás szóhoz, a melyet oly jól megmagyarázottnak hittem. Ezeknek a többi szavaknak: egészségtelen méreg, nem volt ránézve semmi értelme, ugyanúgy volt ebben a tekintetben, mint Fülöp orvosának az életirója. Ugyanígy van vele minden gyermek.

Az okozatoknak az okokhoz való viszonya, a melyeknek -240- kapcsolatát nem veszszük észre, a jó és rossz, melyről nincs fogalmunk, a szükségletek, a melyeket soha sem éreztünk, semmisek ránk nézve; lehetetlenség, hogy általuk bármire is rávehetők legyünk, a mi rájuk vonatkozik. Tizenötéves korunkban ugyanígy nézünk a bölcs ember boldogságára, mint 30 éves korunkban a paradicsomi boldogságra. Ha nem fogjuk föl sem az egyiket, sem a másikat, keveset fogunk tenni arra, hogy elérjük és még ha fölfogjuk is, akkor is keveset fogunk erre tenni, hacsak nem kivánjuk és nem érezzük nekünk valóknak. Könnyű dolog meggyőzni a gyermeket arról, hogy a mire meg akarjuk tanítani, hasznos, de nem érünk semmit a meggyőzéssel, ha nem tudjuk rábeszélni. Hiába indít a nyugodt okoskodás helyeslésre vagy kárhoztatásra, a cselekvésre csak a szenvedély bir rá. És hogy gyuljunk szenvedélyre olyan érdekekért, a melyek nincsenek meg bennük?

Ne mutassatok soha a gyermeknek olyat, a mit nem tud meglátni. Míg az emberiség neki csaknem idegen, nem tudván fölemelni őt az ember állapotába, sülyeszszétek le kedvéért az embert a gyermek állapotába. Arra gondolva, a mi hasznos lehet ránézve egy más életkorban, csak arról beszéljetek neki, a minek hasznát a jelenben belátja. Egyéb iránt soha ne hasonlítsátok össze más gyermekekkel, soha ne legyenek vetélytársai, sem versenytársai még a futásban sem, attól fogva, hogy elkezd önállóan gondolkozni. Százszor jobban szeretem, ha inkább meg se tanulja azt, a mit csak féltékenység, vagy hiuság által tudna megtanulni. Csak épen megjelölöm minden évben a haladást, a melyet tesz, összehasonlítom azzal a haladással, a melyet a következő évben tesz s ezt mondom neki: ennyi meg ennyi vonallal nőttél, ezt az árkot tudtad átugrani, ezt a terhet tudtad fölemelni, ilyen messzire tudtál egy követ eldobni, ennyire tudtál egy szuszra szaladni stb; lássuk hát, mit tudsz most. Így felizgatom a nélkül, hogy bárkire is féltékenynyé tenném. Fölül akarja mulni magát és fölül is kell, hogy mulja. Abban nem látok semmi rosszat, ha vetélytársává lesz önmagának.

Gyűlölöm a könyveket, nem tanítanak meg egyébre, -241- minthogy beszélni tudjunk arról, a mit nem tudunk. Azt mondják, hogy Hermes oszlopokra véste a tudományok elemeit, hogy megmentse fölfödözéseit egy vízözönből. Ha jól belevéste volna az emberek fejébe, a hagyomány útján megmaradtak volna benne. A jól előkészített agyvelők azok az emlékkövek, melyekbe az emberi ismeretek legbiztosabban bevésődnek. Nincs-e arra mód az annyi könyvben szétszórt tanuságokat összébb hozni, egyesíteni őket egy szempont alatt, a melyet könnyű lehetne belátni, érdekes lehetne követni és a mely ösztökéül szolgálhatna már a gyermekkorban is? Ha ki lehet találni egy helyzetet, a melyben az ember összes természetes szükségletei a gyermek eszének érthető módon mutatkoznak és a melyben az ugyanezen szükségletekről való gondoskodás eszközei fokozatosan ugyanolyan könnyűséggel fejlődnek ki, ennek a helyzetnek eleven és természetes festésével kell megadni az első gyakorlást a gyermek képzelőtehetségének.

Heves vérű filozofus, már látom a te képzelődésedet fölgyúlni. Ne pazarold erődet; ez a helyzet meg van találva, le van írva és nem akarlak megsérteni, de sokkal jobban van leírva, mint a hogy te tudnád leírni, legalább is több igazsággal és egyszerűséggel. Ha már okvetlenül szükség van könyvekre, van egy könyv, a mely nézetem szerint természetes nevelés, legszerencsésebb nevelés ábrázolását szolgáltatja. Ez lesz az első könyv, a melyet Emilem olvasni fog hosszú ideig, ez lesz az egész könyvtára és azután is mindig nevezetes helyet fog elfoglalni benne. Ez lesz a textus, a melynek a természettudományokról szóló társalkodásaink csak kommentáraiul fognak szolgálni. Ez lesz a mértéke előhaladásunk folyamán itéletünk állapotának és a míg izlésünk nem romlik el, mindig élvezettel fogjuk olvasni. Melyik tehát ez a csodálatra méltó könyv? Talán Aristoteles? talán Plinius? Talán Buffon? Nem, hanem Robinson Crusoe.

Robinson Crusoe a szigetén egyedül, megfosztva embertársainak segítségétől és minden mesterség eszközeitől, mégis gondoskodni tud létéről és föntartásáról, sőt bizonyos mértékű jólétre is tesz szert. Ez minden életkor számára -242- érdekes tárgy és ezer mód van arra, hogy kellemessé tegyük a gyermekeknek. Így valósul meg a lakatlan sziget, a melyet kezdetben csak hasonlatul használtam. Megengedem, hogy ez a helyzet nem a társadalmi ember helyzete, valószinüleg nem lesz Emil helyzete sem, de e szerint a helyzet szerint kell minden más helyzetet megitélnie. A legbiztosabb mód az előitéletek fölé emelkedni és itéleteinket a dolgok valódi viszonyai szerint elrendezni, az, ha egy elszigetelt ember helyébe képzeljük magunkat és mindenről úgy itélünk, a hogy ez az ember kellene, hogy itéljen, tekintettel saját hasznára.

Ez a regény, minden lim-lomtól megszabadítva, elkezdődve Robinson hajótörésével szigete mellett és befejeződve a hajó érkezésével, a mely elviendő volt, egyszerre mulatsága és tanulsága lesz Emilnek azalatt az idő alatt, a melyről most itt szó van. Azt akarom, hogy tele legyen vele a feje, hogy szüntelenül foglalkozzék Robinson várával, kecskéivel, ültetvényeivel, hogy részletesen megtanulja nem könyveiből, hanem a tényekből mindazt, a mit hasonló esetben tennie kell, hogy Robinsonnak képzelje magát, hogy lássa magát bőrökbe öltözve, nagy sapkában, nagy kardjával, külsejének egész groteszk fölszerelésével, egész a napernyőig, a melyre nem lesz szüksége. Azt akarom, hogy aggódjék, milyen rendszabályokat kell alkalmaznia, ha ennek vagy annak hijával van, hogy tanulmányozza hősének magatartását, hogy kutassa, nem mulasztott-e el valamit, nem tehetett volna-e valamit jobban, hogy figyelmesen megjegyezze hibáit, hogy hasznára fordítsa őket s hasonló esetben ne essék beléjük; mert nem kell benne kételkedni, ő is tervezni fog egy ilyen telepítvényt; ez ennek a boldog kornak az igazi légvára, a melyben nem ismernek más boldogságot, mint a szükségest és a szabadságot.

Mily bő forrás ez a bohóság az ügyes embernek, a ki csak azért eszelte ki, hogy hasznát vegye! A gyermek igyekszik raktárt szerezni szigete számára s buzgóbb lesz a tanulásban, mint a mester a tanításban. Tudni akar mindent, a mi hasznos és csak azt akarja tudni. Nem lesz szükség rá, hogy vezesd, sőt inkább vissza kell tartóztatnod. -243- Egyébiránt siessünk őt elhelyezni ezen a szigeten, a míg erre korlátozza boldogságát, mert közeledik a napja, mikor, ha ott akar még élni, nem akar egyedül élni és mikor Péntek, a ki most még nem sokat foglalkoztatja, nem lesz neki sokáig elegendő.

A természetes mesterségek gyakorlása, a melyekre egy ember egymagában elegendő, az ipari mesterségek feltalálásához vezet, a melyekhez több kéz együttes munkájára van szükség. Az előbbieket a remeték, a vademberek is gyakorolhatják, az utóbbiak azonban csak a társadalomban keletkezhetnek és szükségessé teszik a társadalmat. A míg csak a fizikai szükséget érzi, minden ember elegendő magamagának; a fölösleg előállása elkerülhetetlenné teszi a munka megosztását, mert egy magában dolgozó ember ugyan csak egy ember eltartására tud elegendőt szerezni, száz együtt dolgozó ember azonban annyit szerez, a mennyiből kétszáz embert lehet eltartani. A mint tehát az emberek egy része tétlen, azok karjainak együttes munkája, kik dolgoznak, pótolja azoknak tétlenségét is, a kik nem csinálnak semmit.

Legnagyobb gondotok legyen elhárítani növendéketek elméjéből a társadalmi viszonyok mindennemű fogalmait, melyek nem neki valók: de a mikor az ismeretek lánczolata arra kényszerít, hogy megmutassátok neki az emberek kölcsönös függését, a helyett, hogy ezt morális oldaláról mutatnátok neki, fordítsátok kezdetben minden figyelmét az ipari és mechanikai mesterségekre, a melyek által hasznosak lehetünk egymásra nézve. Műhelyből-műhelybe vezetve őt, ne türjétek, hogy bármi munkát is lásson, a nélkül, hogy maga is neki ne gyürkőzzék s ne is lépjen ki a műhelyből a nélkül, hogy tökéletesen tudja mind annak az okát, a mi ott történik vagy legalább, a mit megfigyelt. Azért dolgozzatok magatok is, adjatok neki példát mindenben, hogy őt mesterré tegyétek, legyetek mindenben segédek és számítsatok arra, hogy egy órai munka többre tanítja meg, mint a mennyi megmaradna emlékezetében egy napi magyarázatok után.

Az egyes mesterségekhez valódi hasznukkal ellentétes -244- közvélekedés füződik. Ez a vélekedés egyenesen haszontalanságukról veszi a mértéket s ennek így is kell lenni. A leghasznosabb mesterségek jövedelmeznek legkevesebbet, mert a munkások száma az emberek szükségleteivel arányos és a mindenkinek szükséges munka szükségszerüen olyan árú marad, a melyet a szegény ember is meg tud fizetni. Ellenben azok a fontos emberek, a kiket nem mesterembereknek, hanem művészeknek neveznek, csak a tétlenek és gazdagok számára dolgoznak, tetszés szerinti árt szabnak haszontalanságaiknak és mivel ezeknek a hiábavaló munkáknak az érdeme csak a képzelődésben van, az áruk is egy részévé válik ennek az érdemnek s olyan arányban értékelik őket, a mennyibe kerülnek. A gazdag ember nem a hasznukért becsüli meg, hanem azért, mert a szegény nem tudja megfizetni őket. Nolo habere bona, nisi quibus populus inviderit.67)

Mi lesz tanítványaitokból, ha engeditek őket eltelni ezzel az ostoba előitélettel, ha még elő is mozdítjátok, ha például azt látják, hogy több tisztelettel mentek egy ötvös boltjába, mint a lakatoséba? Miféle itéletet szerezhetnek a mesterségek igazi érdeméről és a dolgok igazi értékéről, ha mindenütt ellenmondásban látják a képzeletbeli árat a valóságos hasznon alapuló árral s ha azt látják, hogy mennél többe kerül valami, annál kevesebbet ér? Az első pillanattól fogva, hogy ezeket a fogalmakat a fejükbe engedtétek jutni, hagyjatok fel minden további neveléssel, csinálhattok, a mit akartok, úgy lesznek nevelve, mint a többiek mind, tizennégy évi gondoskodásotokat elvesztegettétek.

Emilnek, mikor be akarja butorozni szigetét, mások lesznek a szempontjai. Robinson többre tartotta volna egy vasárus boltját, mint Saida minden csecsebecséjét. Az előbbi nagyon tiszteletreméltó ember, az utóbbi kissé szélhámos számba ment volna előtte.

«Az én fiam arravaló, hogy a világban éljen; nem bölcsek között fog élni, hanem bolondok között, ismernie kell tehát bolondságaikat, mert ezeknél fogva akarnak vezettetni. -245- A dolgok valódi ismerete jó lehet, de az emberek és véleményeik ismerete még többet ér, mert az emberi társadalomban az ember legnagyobb eszköze az ember s a legbölcsebb az, a ki legjobb hasznát tudja venni ennek az eszköznek. Mire jó egy oly világrend fogalmát adni a gyermekeknek, a mely teljesen ellenkezik azzal, a melyet megvalósulva találnak s a melyhez igazodniok kell? Először tanítsátok arra, hogy bölcsek legyenek s aztán adjatok nekik módot arra, hogy megitéljék, miben bolondok a többiek.»

Ezek a pompás elvek, melyek révén az apák hamis bölcsesége rabszolgáivá igyekszik őket tenni az előitéleteknek, melyeket beléjük oltanak s játékszereivé annak az esztelen tömegnek, a melyet szenvedélyeik eszközévé akarnak tenni. Hogy el lehessen jutni az ember ismeretéhez, mennyi más dolgot kell előbb ismerni! Az ember a bölcs utolsó tanulmánya és ti a gyermek első tanulmányává akarjátok tenni! Mielőtt kioktatnátok érzelmeinkről, előbb ezek értékelésére kell megtanítani. Megismerünk egy bolondságot azzal, hogy józan ész számba veszszük? A ki bölcs akar lenni, annak tudnia kell a különbséget, hogy mi nem józan ész. Hogy ismerhetné gyermeketek az embereket, ha nem tudja sem megitélni itéleteiket, sem fölfedezni tévedéseiket? Baj, ha tudjuk, mit gondolnak, a mikor nem tudjuk, hogy a mit gondolnak, igaz-e vagy bolondság. Tanítsátok meg először arra, mik a dolgok magukban véve és azután meg fogjátok tanítani arra, hogy mik a mi szemünkben: így fogja tudni összehasonlítani a képzelődést az igazsággal s tudni fog a köznapi tömeg fölé emelkedni, mert nem akkor ismeri az ember az előitéleteket, mikor magára ölti őket s nem akkor szereti a népet, mikor hozzá hasonló. Ha ellenben azon kezditek, hogy felvilágosítjátok a közvéleményről, mielőtt megtanítanátok értékét megbecsülni, biztosak lehettek benne, hogy tehettek akármit, magáévá fogja tenni és ti nem birjátok ellensúlyozni. Azon végzem, hogy jól meg kell formálni a fiatal ember itéleteit, ha helyes itéletüvé akarjátok tenni, nem pedig rádiktálni a ti itéleteiteket.

Látjátok, hogy mindeddig nem beszéltem növendékemnek -246- az emberekről, sokkal több esze is volna, semhogy megértsen; fajához való viszonyai még nem eléggé megfoghatók rá nézve, hogy önmagától tudjon másokról itélni. Nem ismer más emberi lényt, csak magamagát és még attól is távol van, hogy magamagát ismerje, de ha kevés itélete van is saját személyéről, legalább csak helyes itéletei vannak róla. Nem tudja, milyen helyet foglalnak el a többiek, de a magáét érzi és ragaszkodik hozzá. A társadalmi törvények helyett, melyeket nem ismerhet, a szükség lánczaival kötöttük meg. Alig egyéb még, mint fizikai lény, bánjunk vele tovább is mint ilyennel.

A természet minden tárgyát s az emberek minden munkáját a saját hasznával, saját biztonságával, saját maga fentartásával, saját jóllétével való érezhető viszonya szerint kell megitélnie. Így a vasnak sokkal több értéke kell, hogy legyen a szemében, mint az aranynak, az üvegnek, mint a gyémántnak; ugyanígy sokkal többre becsül egy czipészt vagy kőművest, mintegy Lempereurt, egy Blancot és Európa összes ékszerészeit; a pástétomsütő mindenekfölött fontos ember az ő szemében és odaadná a tudományok egész akadémiáját a Lombard-utcza legkisebb czukrászáért. Az ötvösök, a vésők, az aranyozók, a himzők az ő szemében csak naplopók, a kik tökéletesen haszontalan játékokkal mulatnak; még az órásságnak sem tulajdonít valami nagy becset. A boldog gyermek élvezi az időt, a nélkül, hogy rabja lenne, hasznát veszi és nem ismeri az értékét. A szenvedélyektől ment nyugalom, a mely mindig egyformává teszi rá nézve az idő mulását, helyettesíti számára az idő mérésének eszközét, ha szüksége van rá.68) A mikor azt mondtam, hogy Emilnek órája van, épúgy, mint a mikor azt mondtam, hogy sír, egy közönséges Emilt képzeltem el, hogy hasznos lehessek és megértessem magamat, mert a mi az igazi Emilt illeti, egy a többitől annyira különböző gyermek nem szolgálhatna például semmire. -247-

Van egy nem kevésbbé természetes és még észszerűbb rend, a melynél fogva a mesterségeket a szükségszerűség azon viszonyai szerint becsülik meg, a melyek összekapcsolják őket, az első helyre juttatva a legfüggetlenebbeket és a legutolsó helyre azokat, a melyek a többi mesterségek nagyobb számától függnek. Ez a rend, a mely fontos meggondolásokat szolgáltat az általános társadalom rendjére nézve, hasonló az előbbihez és alá van vetve ugyanannak a megfordításnak az emberek becsülésében, úgy hogy az első anyagok alkalmazása a tisztesség nélküli s csaknem haszon nélküli mesterségekben megy végbe és mennél több kézen mennek keresztül, annál jobban fokozódik megmunkálásuknak ára és annál nagyobb lesz a becsülete. Nem vizsgálom, igaz-e, hogy az ipari szorgalom nagyobb-e és több ellenértéket érdemel-e a minucziózus mesterségekben, melyek ezeknek az anyagoknak az utolsó formáját adják meg, mint az első munkában, a mely átalakítja őket az emberek használatára; de azt mondom, hogy minden tekintetben az a mesterség érdemel tagadhatatlanul legtöbb becset, melynek haszna legáltalánosabb és legkétségbevonhatlanabb és hogy az, a melynek kevesebb más mesterségre van szüksége, több becset érdemel az alárendelt mesterségeknél, mert szabadabb és közelebb áll a függetlenséghez. Ezek a mesterségek és az iparüzés megbecsülésének igazi szabályai; a többi mind önkényes és a képzelődéstől függ.

Az összes mesterségek közt az első és a legtiszteletreméltóbb a földművelés; a második helyre a lakatosságot teszem, az ácsmesterséget a harmadik helyre és így tovább. Az a gyermek, a kit nem vezettek félre a közkeletű előitéletek, tökéletesen így fog itélni. Milyen fontos tanulságokat fog Emilünk erre vonatkozólag Robinsonjából levonni! Mit fog gondolni, látva, hogy a mesterségek csak önmaguk felosztódása útján szaporodnak, az által, hogy a végtelenig sokszorozzák a maguk és a többi mesterségek eszközeit? Azt fogja magában mondani: Mindezek az emberek ostoba módon leleményesek; azt hinné az ember, attól félnek, hogy karjuk és ujjuk nem lesz való nekik semmire s azért találnak ki annyi eszközt, hogy nélkülözni tudják őket. Hogy -248- egyetlenegy mesterséget gyakorolhassanak, alávetik magukat ezer más mesterségnek; minden munkásnak egy egész városra van szüksége. Az én pajtásom és én, mi ügyességünkbe vetjük leleményességünket, olyan szerszámokat csinálunk magunknak, melyeket mindenhova elvihetünk magunkkal. Mindezek az emberek, a kik Párisban olyan büszkék tehetségükre, nem mennének semmire a mi szigetünkön és a mi inasaink lehetnének.

Ne vesztegesd itt az időt, olvasóm, növendékünk testi gyakorlottságának és kézi ügyességének szemléletével, de vedd tekintetbe, hogy milyen irányt adunk gyermeki kiváncsiságának, vedd figyelembe eszességét, találékony szellemét, előrelátását, vedd tekintetbe, hogy milyenné akarjuk a fejét formálni. Mindenben, a mit látni fog, mindenben, a mit tenni fog, mindent meg akar majd érteni, mindennek az okát akarja megtudni; eszközről-eszközre mindig vissza akar menni az elsőhöz, semmibe sem nyugszik bele föltevések alapján, nem akar megtanulni semmi olyat, a mi olyan megelőző ismereteket kiván meg, a melyekkel ő nem bír; ha egy rúgót lát készülő félben, tudni akarja, hogy vették ki az aczélt a bányából; ha látja, a mint egy láda darabjait összeillesztik, tudni akarja, hogy vágták ki a fát; ha ő maga dolgozik, minden szerszámnál, melyet használ, okvetlenül ezt fogja mondani magában: ha nem volna meg ez az eszközöm, hogyan fognék hozzá megcsinálásához vagy hogyan tudnék ellenni nélküle?

Egyébiránt egy nehezen kikerülhető tévedés, ha a mester azok iránt a foglalkozások iránt, melyekért lelkesül, mindig ugyanazt a kedvet tételezi fel a gyermeknél is: vigyázzatok, mikor a munka öröme elragad benneteket, hogy a gyermek e közben ne unatkozzék, a nélkül, hogy ezt el merné nektek árulni. A gyermeknek teljesen benne kell lennie a dologban, de ti nektek teljesen a gyermekben kell benne lennetek, meg kell figyelnetek; kémlelnetek kell ernyedetlenül és a nélkül, hogy ez észrevehető legyen, előre meg kell éreznetek minden érzését és megelőznötök azokat az érzéseit, melyeket nem szabad éreznie, végül úgy kell elfoglalnotok, hogy nemcsak hasznosnak érezze magát a dologra, hanem -249- öröme is teljék benne, mivel jól megérti, mirevaló az, a mit csinál.

A mesterségek társulása, a termények kicserélésében áll, a kereskedelemé a dolgok kicserélésében, a bankoké az értékjegyek és a pénz kicserélésében; mindezek a fogalmak kapcsolatban vannak egymással és a rájuk vonatkozó elemi ismeretek már meg vannak szerezve. Mind ennek alapjait megvetettük, az első életkortól fogva, Róbert kertész segítségével. Most nem marad más hátra, mint általánosítani ezeket a fogalmakat és több példára terjeszteni ki őket, hogy megértessük vele a fogalom hullámzását maga magában véve és szemlélhetővé téve a természetrajz részletei által, melyek az egyes országok sajátságos termékeire vonatkoznak, a mesterségek és tudományok részletei által, melyek a hajózásra vonatkoznak, végül a szállítás nagyobb vagy kisebb nehézségei által, a helyek távolsága, az országok, a tengerek, a patakok fekvése szerint stb.

Semmiféle társadalom nem élhet meg csere nélkül, semmiféle csere közös mérték nélkül és semmiféle közös mérték egyenlőség nélkül. Így minden társaságnak első törvénye bizonyos megegyezésszerű egyenlőség, akár az embereket, akár a dolgokat illetőleg.

Az emberek közti megegyezésszerű egyenlőség, a mely teljesen különbözik a természetes egyenlőségtől, teszi szükségessé a tételes jogot vagyis a kormányt és a törvényeket. A gyermek politikai ismereteinek szabatosaknak és korlátozottaknak kell lenniök, a kormányról általában csak azt kell tudnia, a mi a tulajdonjogra vonatkozik, a melyről már van valamelyes fogalma.

A dolgok közti megegyezésszerű egyenlőség találtatta fel a pénzt, mert a pénz nem egyéb, mint a különböző fajtájú dolgok értékbeli összehasonlításának kifejezése; és ebben az értelemben a pénz a társadalom igazi összekötő kapcsa; de minden lehet pénz, egykor a marha is az volt s még ma is pénz számba mennek bizonyos népeknél a csigák; a vas volt a pénz Spártában, a réz Svédországban, az arany és az ezüst nálunk.

A fémek könnyebben szállíthatók lévén, minden csere -250- közvetítő eszközéül választattak; ezeket a fémeket alakították át érmekké, hogy megtakarítsák minden egyes csere alkalmával a mérést vagy a mérlegelést, mert a pénz értékjegye nem egyéb, mint tanusítvány arról, hogy az így megjelölt pénzdarab, ilyen vagy olyan súlyú és egyedül az uralkodónak van pénzverési joga, mivel egyedül neki van joga követelni, hogy az ő tanubizonysága tekintélylyel birjon az egész nép előtt.

Ennek a most megmagyarázott találmánynak a hasznát megértheti a legostobább is. Nehéz dolog közvetlenül összehasonlítani a különböző természetű dolgokat, pl. a posztót a búzával; ha ellenben találtak egy közös mértéket, t. i. a pénzt, a gyárosnak és a földművelőnek egyaránt könnyű dolog visszavezetni erre a közös mértékre azoknak a dolgoknak az értékét, a melyeket ki akarnak cserélni. Ha egy bizonyos mennyiségű posztó egy bizonyos pénzösszeget ér és egy bizonyos mennyiségű búza szintén ugyanakkora pénzösszeget ér, ebből az következik, hogy a kereskedő, a mikor ezt a búzamennyiséget kapja posztójáért, méltányos cserét csinál, így lesznek a pénz segítségével a különböző nemű javak összemérhetők és összehasonlíthatók.

Ne menjetek ennél messzebbre és ne bocsájtkozzatok ez intézmény erkölcsi hatásainak magyarázatába. Minden dologban fontos, jól megmagyarázni a használatot, mielőtt rámutatnánk a visszaélésre. Ha megmagyarázni igyekeznél a gyermeknek, hogyan hanyagolják el a jelképek kedvéért a dolgok lényegét, hogyan születtek a pénzből a képzelődés minden agyrémei, hogyan kell a pénzben gazdag országoknak mindenben szegényeknek lenniök, akkor a gyermekkel nemcsak mint filozófussal bánnál, hanem mint bölcs emberrel és azt akarnád megértetni vele, a mit még a filozófusok közül is csak kevesen fogtak föl helyesen.

Az érdekes tárgyaknak mekkora sokaságára lehet így a növendék kiváncsiságát irányítani, a nélkül, hogy bármikor is figyelmen kívül hagynók a tényleges és anyagi vonatkozásokat és eltürnők, hogy akár egyetlen olyan gondolat is keletkezhessék szellemében, a melyet nem bir fölfogni. A mester művészete abban áll, hogy megfigyeléseit -251- soha sem engedje olyan apróságokon vesztegelni, a melyek nincsenek kapcsolatban semmivel, hanem szüntelenül közelebb hozni a nagy vonatkozásokhoz, melyeket egykor meg kell értenie, hogy helyesen tudjon itélni a polgári társadalom rendjének jóságáról és rosszaságáról. Tudni kell hozzá alkalmazni a beszélgetéseket, a melyekkel szórakoztatjuk, ahhoz a szellemi irányhoz, a melyet adtunk neki. Nem egy kérdés, a mely más gyermeknek figyelmét érinteni sem tudná, Emilt akár hat hónapig is fogja üldözni.

Egy gazdag házba megyünk ebédelni; ünnepi készülődést, sok népet, sok szolgát, sok fogást, elegáns és finom terítéket találunk. A gyönyör és az ünnepiesség mind e készségeiben van valami mámorító, a mely fejébe szállhat az embernek, ha nincs hozzászokva. Előre érzem mindennek hatását ifjú növendékemre. Mialatt a lakoma elnyúlik, mialatt a fogások követik egymást, mialatt az asztal körül ezerféle zajos szóbeszéd uralkodik, a füléhez hajlok és így szólok: Mit gondolsz, hány kézen ment keresztül mindaz, a mit ezen az asztalon látsz, mielőtt ide jutott volna? Mekkora tömegét a gondolatoknak keltem föl agyában e néhány szó által; ime a mámor összes gőzei le vannak verve. A gyermek tünődik, elgondolkozik, számítgat, nyugtalankodik. Mialatt a filozófusok fölvidítva a bortól és talán szomszédnőiktől is, fecsegnek és úgy tesznek, mintha gyermekek volnának, ő egészen egyedül okoskodik egy sarokban meghuzódva; kérdezget engem, én megtagadom a feleletet, azt mondom, hogy majd máskor, ő türelmetlenkedik, enni, inni is elfelejt, ég a vágytól, hogy elkerülhessen az asztaltól, hogy kedvére társaloghasson velem. Micsoda czél kiváncsisága számára! Micsoda textus tanulása számára! Egészséges itélettel, a melyet még semmi sem ronthatott meg, mit fog gondolni a fényüzésről, mikor azt találja, hogy a világ minden tájéka hozzájárulásra kényszeríttetett, hogy talán húsz millió kéz dolgozott sokáig, hogy talán az emberek ezreinek életébe került és mindez azért, hogy teljes pompában adják elébe azt délben, a mit este a félreeső helyen fog kiadni magából?

Lessétek ki gondosan azokat a titkos következtetéseket, -252- a melyeket szivében minden megfigyeléséből levon. Ha nem vigyáztatok rá olyan jól, mint a hogy én föltételezem, talán kisértetbe esik elmélkedéseit más irányba téríteni és fontos személyiségnek tekinteni magát a világban, annak láttára, hogy mennyi gond egyesül ebédjének elkészítésére. Ha előre sejtitek ezt az okoskodását, könnyen megelőzhetitek, mielőtt rájönne vagy legalább is azonnal kitörölhetitek az általa keltett benyomást. Nem tudva még másképp magának tulajdonítani a dolgokat, mint csak az anyagias élvezet által, csakis az érzékelhető vonatkozások által birja megitélni, vajjon javára válnak-e vagy nem? Egy egyszerű és rusztikus, testmozgás által előkészített, az étvágy, a szabadság, a jókedv által füszerezett ebédnek összehasonlítása ezzel a fényes és feszes lakomával eléggé megértetheti vele, hogy a lakoma minden nagy készülete nem adott neki semmiféle tényleges hasznot és a gyomra épp oly megelégedetten távozik a földmüves asztalától, mint a bankárétól, tehát az egyikben sem volt több olyan, mint a másikban, a mit valósággal a magáénak nevezhet.

Képzeljük el, mit mondhat neki hasonló esetben egy nevelő. «Képzeld el magadnak jól ezt a két lakomát és határozd meg magadban, melyikben vettél részt több élvezettel; melyiken éreztél több örömet, melyiken ettél nagyobb étvágygyal, ittál vidámabban? melyik tartott hosszabb ideig, unalom nélkül és a nélkül, hogy ujabb fogásokkal kellett volna fölfrissíteni? Figyeld meg e közben a különbséget: ez a fekete kenyér, melyet oly jónak találtál, abból a búzából való, melyet ez a földműves aratott, zavaros és fanyar, de üdítő és egészséges bora az ő saját szőlőjének terméséből való. A vászonabrosz az ő kenderéből készült, melyet az ő felesége, az ő lányai, az ő cselédje fontak a tél folyamán; asztalát semmi más kéz nem készítette el, csak az ő családtagjaié; ő rá nézve a legközelebbi malom és a szomszéd vásár a világ határai. Mennyiben telt tehát igazi élvezeted mind abban, a mivel többet nyujtottak a távoli országok és az emberi kezek a másik asztalra? Ha mindez nem tette lakomádat jobbá, mit nyertél ezzel a bőséggel? Mi volt itt, a mi tulajdonképen számodra készült? Ha te lettél -253- volna a házigazda – teheti még hozzá – akkor mindez még idegenebb maradhatott volna rád nézve, mert a gond, hogy élvezeteidet kitárd mások szeme elé, teljesen megfosztott volna az élvezettől: a tiéd lett volna a fáradság, az övék az élvezet.»

Ez a beszéd lehet nagyon szép, de az én Emilemnek nem ér semmit; mert meghaladja felfogási képességét és mert neki nem szokták diktálni az elmélkedéseket. Szóljatok tehát hozzá egyszerűbben. Ezután a két tapasztalat után mondjátok neki valamelyik nap reggel: «Hol fogunk ma ebédelni? A körül az ezüsthegy körül, a mely elborítja az asztal háromnegyed részét és azok körül a papirvirág-kertek körül, melyeket tükörüvegen tálalnak fel csemegéül, azok közt az abroncsos szoknyájú nők között, a kik úgy bánnak veled, mint egy fabábbal és azt akarják veled mondatni, a mit nem tudsz; vagy inkább abban a faluban, innen két mérföldnyire, azoknál a jó embereknél, a kik olyan szívesen fogadtak minket és olyan jó tejszínhabot adtak?» Hogy melyiket fogja Emil választani, abban nincs kétség, mert ő sem nem fecsegő, sem nem hiú; nem birja elviselni a feszességet és a mi finom ragoûtink nem izlenek neki, ellenben mindig kész futkosni a szabadban és szereti a jó gyümölcsöt, a jó főzeléket, a jó tejszint és a jó embereket.69) Útközben a meggondolás magától jő. Látom, hogy az embereknek azok a tömegei, a kik ezeken a lakomákon dolgoznak, -254- elvesztegetik fáradságukat vagy egyáltalán nem gondolnak a mi élvezetünkre.

Példáim, melyek talán jók egy czélra, ezer másra rosszak lehetnek. Ha azonban felfogták szellemüket, tudni fogják őket a szükséghez képest módosítani; a választás minden gyermek sajátságos természetének tanulmányozásától függ és ez a tanulmányozás ismét az alkalmaktól függ, melyeket nyujtunk neki, hogy kimutassa természetét. Senki sem fogja azt képzelni, hogy három vagy négy évi időközben, melyet itt ki kell töltenünk, a legszerencsésebb születésű gyermeknek is elegendő fogalmat adhassunk az összes mesterségekről és természeti tudományokról arra, hogy egy nap magamagától megtanulhassa őket; de elvonultatva ily módon előtte mindazokat a tárgyakat, a melyeket ismernie fontos dolog, abba a helyzetbe juttatjuk, hogy kifejleszthesse ízlését, tehetségét, hogy megtehesse az első lépést a felé a czél felé, melyre hivatottsága viszi és hogy megmutassa nekünk az utat, melyet számára meg kell nyitnunk, hogy a természetnek kezére járjunk.

A korlátozott, de helyes ismeretek lánczolatának egy másik előnye az, hogy ezeket az ismereteket kapcsolataik, egymáshoz való viszonyaik által mutatjuk meg neki, hogy valamennyit a neki megfelelő helyre tehetjük megbecsülésében és megelőzzük benne az előitéleteket, melyekkel az emberek többsége bír azok iránt a tehetségek iránt, a melyeket művelnek és azok ellen, a melyeket elhanyagolnak. Az, a ki jól látja mindennek a rendjét, látja azt a helyet, a melyre minden rész való; a ki jól lát egy részletet és alaposan ismeri, lehet tudós ember, de az előbbi helyes itéletű ember. Emlékezni fognak arra, hogy nem annyira a tudomány, mint inkább a helyes itélet megszerzését tűztük ki czélunkul.

Bárhogy áll is a dolog, az én módszerem független a példáimtól; az ember képességeinek mértékére van alapítva a különböző életkorokban és a foglalkozások megválogatására, melyek képességeinek megfelelnek. Azt hiszem, könnyen lehetne olyan módszert találni, melylyel látszólag jobban járnánk, de ha kevésbbé volna hozzáalkalmazva a fajhoz, -255- az életkorhoz, a nemhez, nem hiszem, hogy ugyanakkora sikere lehessen.

E második időszak kezdetén hasznát vettük erőink fölöslegének szükségleteink fölött, hogy önmagunkon fölül emeljük magunkat; fölemelkedtünk az egekig, megmértük a földet, összegyüjtöttük a természet törvényeit, szóval bejártuk az egész szigetet, most visszatérünk önmagunkhoz, észrevétlenül közeledünk lakásunkhoz. Mekkora boldogság, hogy nem találjuk még az ellenség birtokában, a ki fenyeget bennünket és a ki készülődik hatalmába keríteni!

Mi tennivalónk marad azután, hogy megfigyeltük mindazt, a mi bennünket környez? Hogy hasznunkra fordítsuk mindazt, a mit magunkévá tudunk tenni és hogy hasznunkra fordíthassuk kiváncsiságunkat, jólétünk javára. Idáig készletet szereztünk, mindenféle eszközökből, a nélkül, hogy tudtuk volna, melyekre van közülük szükségünk. Ha esetleg haszontalanok önmagunk számára ezek az eszközeink, hasznára válhatnak másoknak, nekünk pedig viszont, az övéikre lehet szükségünk. Így valamennyien megtaláljuk számításunkat, ebben a cserében, de hogy ezt a cserét végrehajthassuk, ismerni kell a kölcsönös szükségleteket, mindenki kell, hogy tudja, mije van másoknak, a minek ő hasznát veheti és mit nyujthat nekik ő viszonzásul. Vegyünk föl tíz embert, a kik mindegyikének tízféle szükséglete van. Mindegyiküknek, hogy szükségleteiket kielégíthessék, tízféle munkára kell ráadni magát; de tekintve a géniusz és a tehetség különlegességét, az egyik kevésbbé boldogul e munkák valamelyikével, a másik a másikkal. Valamennyien bár különböző dolgokra alkalmasak, ugyanazt végzik és pórul járnak vele. Alakítsunk ebből a tíz emberből társaságot és mindegyikük foglalkozzék a maga és a többi kilencz számára a foglalatosságnak azzal a nemével, a mely neki legjobban megfelel; mindegyik olyan hasznát fogja venni a többiek tehetségének, mintha mind megvolna ő benne magában, mindegyik tökéletesíteni fogja a maga tehetségét a folytonos gyakorlattal s az lesz a vége, hogy mind a tizen tökéletesen jól lesznek ellátva és még fölöslegük is marad mások számára. Ez minden intézményünknek nyilvánvaló alapelve. Nem tartozik tárgyamra -256- itt ennek következményeit vizsgálni, ezt megtettem egy másik iratomban.70)

Ebből az elvből kifolyólag az olyan ember, a ki elszigetelt lénynek akarná magát tekinteni, a mely nem függ egyáltalán semmitől és magamagában elegendő, csak boldogtalan lehet. Sőt lehetetlen volna neki fönntartani magát, mert az egész földet az enyémmel és a tiéddel találná borítva, maga számára nem volna egyebe, csak a teste s így miből tartaná föl magát? A midőn kilépünk a természetes állapotból, embertársainkat is kényszerítjük, hogy szintén kilépjenek belőle; senki sem maradhat meg benne a többiek ellenére és a ki a benne élés lehetetlensége mellett is meg akarna benne maradni, arra nézve éppen ez jelentené a belőle való tényleges kilépést, mert a természet első törvénye az önfentartásról való gondoskodás.

Így alakulnak ki fokonként a gyermek elméjében a társadalmi vonatkozásokról való fogalmak, még mielőtt valóban aktiv tagja lehetne a társadalomnak. Emil látja, hogyha hasznára szolgáló eszközökre akar szert tenni, neki is kell, hogy legyenek mások hasznára szolgáló eszközei, a melyek révén cserében megkaphatja azokat a dolgokat, a melyekre szüksége van és a melyek másnak megvannak. Könnyű szerrel rávezetem, hogy ennek a cserének a szükségét megérezze és abba a helyzetbe hozza magát, hogy hasznát vegye.

Nagy uram! élnem csak kell – mondotta egy szerencsétlen szatirikus író a miniszternek, a ki szemére vetette foglalkozásának becstelenségét. Nem látom be ennek szükségét – felelt neki hidegen az előkelő állású ember. Ez a felelet kitünő volt egy minisztertől, de minden más szájban barbár és hamis lett volna. Élnie kell minden embernek. Ez az érv, a melyre mindenki több vagy kevesebb súlyt vet a szerint, a mint több vagy kevesebb emberségesség van benne, nekem megczáfolhatatlannak tünik fel, annak a szempontjából, a ki önmagára vonatkoztatja. Mivel mindazon ellenszenvek közül, melyeket a természet olt belénk, -257- legerősebb a halál iránti ellenszenv, ebből az következik, hogy ez ellenszenv által minden szabad mindenkinek, a kinek nincs semmi más módja a megélhetésre. Azok az elvek, a melyek alapján az erényes ember megtanulja életét megvetni és föláldozni a kötelességnek, nagyon távol vannak ettől a primitiv egyszerüségtől. Boldogok azok a népek, a melyeknél az ember jó lehet erőlködés nélkül és igazságos erény nélkül! Ha van a világon olyan nyomorúságos állam, a melyben senki sem élhet meg a nélkül, hogy rosszat tegyen és a melynek polgárai szükségből gazemberek, akkor nem a gonosztevőt kell fölakasztani, hanem azt, a ki arra kényszeríti, hogy gonosztevő legyen.

Amint Emil tudni fogja, hogy mi az élet, első gondom lesz, hogy megtanítsam föntartására. Mindeddig nem tettem különbséget társadalmi helyzet, rang és vagyon dolgában és a következőkben sem fogok nagyobb különbséget tenni, mert az ember minden helyzetben ugyanaz, mert a gazdagnak sincs nagyobb gyomra, mint a szegénynek és nem is emészt jobban, mert az úrnak sincs hosszabb vagy erősebb karja, mint a rabszolgának, mert a főúr sem nagyobb, mint a köznépből való ember és végül, mert a természetes szükségletek mindenütt ugyanazok lévén, megszerzésük eszközeinek mindenütt egyenlőknek kell lenni. Alkalmazzátok az ember nevelését az emberhez és nem ahhoz, a mi rajta kívül van. Nem látjátok-e, hogy a mikor azon dolgoztok, hogy kizárólag egy társadalmi helyzet számára képezzétek ki őt, hasznavehetetlenné teszitek minden más helyzet számára és ha a sorsnak úgy tetszik, csak azért dolgoztatok, hogy boldogtalanná tegyétek? Van-e nevetségesebb, mint a koldussá lett nagyúr, a ki nyomorában is bele viszi származásának előitéleteit? Van-e hitványabb, mint az elszegényedett gazdag, a ki emlékezve a megvetésre, a melyet a szegénység iránt tanusítanak, úgy érzi magát, mintha utolsóvá lett volna az emberek között? Az egyiknek nincs más menedéke, mint a nyilvános gazember mestersége, a másiknak a csúszó-mászó szolgáé, ezzel a szép szólásmóddal: élnem csak kell.

Megbiztok a társadalom jelenlegi rendjében, a nélkül, -258- hogy gondolnátok rá, hogy ez a rend kikerülhetetlen revolutióknak van alávetve és lehetetlen előre látnotok és megelőznötök azt, a mely gyermekeiteket érheti. A nagy kicsinynyé válhatik, a gazdag szegénynyé, az uralkodó alattvalóvá; oly ritkák-e vajjon a sors csapásai, hogy számíthattok arra, hogy mentesek maradtok tőlük? Közeledünk a válság állapotához és a forradalmak korához.71) Kicsoda állhat jót arról, hogy mi lesz belőletek ezután? Mindent, a mit az emberek csináltak, le is rombolhatnak az emberek; csak azok a betük eltörölhetetlenek, a melyeket a természet ír és a természet nem alkot fejedelmeket, sem gazdagokat, sem nagy urakat. Mit tenne tehát az alacsony sorsban az a szatrapa, a kit csak nagyságra neveltetek? mit tenne a szegénységben az a publikánus, a ki csak az aranyból tud élni? Mit tenne mindentől megfosztva, az a képzelődő ostoba, a ki nem tudja semmi hasznát venni önmagának és egész lényét olyan dolgokba helyezi, a melyek idegenek tőle? Boldog az, a ki akkor eltudja hagyni azt a társadalmi helyzetet, a mely elhagyja őt és a sors daczára is ember tud maradni. Dicsérhetik, a hogy akarják, azt a királyt, a ki dühében el akar temetkezni trónja romjai alá; én megvetem, én látom, hogy csak koronája által létezik és ha nem király, akkor egyáltalán semmi, holott az, a ki elveszti és el tud lenni nélküle, fölötte áll koronájának. A király rangjából, melyet egy gyáva, egy gonosz ember, egy bolond épp úgy betölthet, mint bárki más, az ember állapotába emelkedik, melyet oly kevés ember tud betölteni; akkor diadalmaskodik a sors fölött, daczol vele, mindent csak magának köszönhet és ha nem marad is más mutogatni valója, mint ő maga, akkor sem lesz semmivé: valaki marad. Igen! százszor jobban szeretem a syrakuzai királyt, a ki Corinthusban iskolamester lett és a maczedoniai királyt, a ki Rómában irnok -259- lett, mint azt a szerencsétlen Tarquiniust, a ki ha nem uralkodik, nem tudja hova legyen, mint a három királyság birtokosának örökösét, a ki játékszere mindenkinek, a ki gúnytárgyává meri tenni nyomoruságában, midőn udvarról-udvarra bolyong, mindenütt segítséget keresve és mindenütt csak sértéseket találva, mivel nem tud semmi mást csinálni, mint azt a mesterséget, a mely nincs már hatalmában.

Az ember és a polgár, bármilyen legyen is, nem hozhat a társadalomba semmi más értéket, csak maga magát. Minden más értéke akarata ellenére is a társadalomé és mikor az ember gazdag, akkor vagy nem élvezi gazdagságát, vagy vele együtt élvezik a többiek is. Az első esetben másoktól lopja el azt, a mit önmagától von meg, a második esetben nem ad nekik semmit. Így a társadalom iránti adóssága teljesen megmarad mindaddig, a míg csak vagyonából fizet. «De az én apám a társadalomnak tett szolgálatot, a mikor vagyonát szerezte». Lehet, de akkor is a maga adósságát fizette meg, nem pedig a tiedet. Többel tartozol a többieknek, mintha vagyontalanul születtél volna, mert kedvezményekkel születtél. Nem méltányos dolog, hogy az, a mit az egyik ember tett a társadalomért, fölmentse a másikat attól, a mivel tartozik neki, mert mindenki a maga egészében van lekötelezve s csak önmagáért fizethet és egy apa sem örökítheti át fiára azt a jogot, hogy hasznavehetetlen legyen embertársaira nézve; szerinted pedig éppen ezt teszi azzal, hogy átörökíti reá gazdagságát, a mely munkának a bizonysága és dija. Az, a ki tétlenül eszi, a mit nem ő szerzett, lopja azt és a kegydijas, a kit az állam fizet semmittevéseért, az én szememben nem sokban különbözik az útonállóktól, a ki a járókelők rovására él. A társadalmon kívül az elszigetelt embernek, a ki nem tartozik senkinek semmivel, joga van úgy élni, a hogy neki tetszik; a társadalomban azonban, a hol szükségképen mások költségére él, munkájával tartozik azért, a miből él. Ez alól nincs kivétel. Dolgozni elengedhetetlen kötelessége a társadalomban élő embernek. Akár gazdag, akár szegény, akár hatalmas, akár gyönge, minden munkátlan polgár gazember. -260-

Mindazon foglalkozások közül, a melyek az ember fentartására szolgálnak, a kézimunka áll legközelebb a természetes állapothoz; az összes helyzetek között a legfüggetlenebb a sorstól és az emberektől a mesteremberé. A mesterember csak munkájától függ, szabad, annyira szabad, mint a mennyire rabszolga a földmíves, mert ez a röghöz van kötve, melynek terméséről más rendelkezik. Az ellenség, az uralkodó, egy hatalmas szomszéd, egy pör elkobozhatja földjét; ezer féle módon sanyargathatják ezért a földért. Ellenben a mesterembernek, ha valahol sanyargatják, hamar be van csomagolva a podgyásza, magával viszi a karját és odább áll. Mindazáltal a földmívelés az ember első foglalkozása, a legbecsületesebb, a leghasznosabb és következőleg a legnemesebb, melyet az ember üzhet. Én nem mondom Emilnek: tanuld meg a földmívelést; ő már tudja! Minden mezei munkában járatos, ezzel kezdte s ehhez tér vissza szüntelenül. Ezt mondom neki tehát: műveld apáid örökségét. De ha ezt az örökséget elveszted, vagy ha nincs is örökséged, mit csinálsz akkor? Tanulj meg egy mesterséget.

Mesterséget, az én fiam! Az én fiam mesterember! Hova gondol ön uram? Én jobban gondolkozom, mint ön asszonyom, a ki oda akarja juttatni, hogy soha ne tudjon más lenni, csak lord, csak marquis, csak herczeg és egy nap meglehet, a semminél is kevesebb: én olyan rangot akarok neki adni, a melyet nem veszíthet el, olyan rangot, a mely becsületére válik minden időben, föl akarom emelni az ember állapotába és mondhat ön bármit, kevesebben lesznek vele egyenragúak ebben a czímben, mint mindazokban, a melyeket öntől kap.

A betű öl és a szellem megelevenít. Nem annyira arról van szó, hogy azért tanuljon meg egy mesterséget, hogy tudjon egy mesterséget, mint hogy legyőzze az előitéleteket, melyek a mesterségeket megvetik. Soha sem leszel rászorulva, hogy dolgozzál, hogy élhess. Nos annál rosszabb, annál rosszabb rád nézve! De egyre megy, ne dolgozzál szükségből, hanem dicsőségből.

Ereszkedj le a mesterember állapotába, hogy a magadé -261- fölébe emelkedhess. Hogy alávethesd magadnak a sorsot és a világi dolgokat, kezdd azon, hogy függetlenné teszed magadat; hogy az emberek képzelődése által uralkodhass, kezdd azon, hogy uralkodol rajta. Jegyezzétek meg, hogy nem valamely tehetséget kivánok tőletek, hanem egy mesterséget, egy valódi mesterséget, egy tisztára mechanikai készséget, a melyben a láb többet dolgozik, mint a fej és a mely nem vezet ugyan vagyonra, de általa ellehettek vagyon nélkül. Olyan házakban, a melyek nagyon messze vannak attól, hogy ne legyen bennök ennivaló, láttam apákat, a kik annyira vitték a gondoskodást, hogy gyermekeik tanításának gondját még azzal is tetézték, hogy fölszerelték őket olyan ismeretekkel, a melyekkel minden eshetőségre megkereshessék a kenyeröket. Ezek az előrelátó apák azt hiszik, hogy valami nagyot műveltek, holott nem tettek semmit, mert a segélyforrások, melyeket gyermekeiknek szerezni vélnek, ugyanattól a sorstól függnek, a melynek fölébe akarják őket emelni. Így tehát mindezen szép tehetségek mellett is, ha az, a kiben megvannak, nincs abban a kedvező helyzetben, hogy hasznukat vehesse, épp úgy nyomorban fog elpusztulni, mintha meg se volnának benne.

A mint mesterkedésről és ravasz fogásról van szó, akkor épp annyit ér, ha azokat a bőségben megmaradásra használjuk föl, mint arra, hogy a nyomorúság mélyéből visszaemelkedhessék az ember előbbi helyzetébe. Ha művészeteket művelsz, melyeknek sikere a művész hírnevétől függ, ha olyan állásokra képezed ki magad, melyeket csakis kedvezés által lehet elnyerni, mi hasznodra válik mindez, a mikor jogosan megundorodva a világtól, megveted azokat az eszközöket, a melyek nélkül nem boldogulhatsz? Tanulmányoztad a politikát és a fejedelmek érdekeit: ez nagyon helyes dolog, de mire mégy ezekkel az ismeretekkel, ha nem tudsz hozzáférkőzni a miniszterekhez, az udvari hölgyekhez, a hivatalok fönökeihez, ha nem ismered azt a titkot, hogy tetszésöket elnyerd, ha nem találják meg benned mind azt a gazembert, a kire szükségük van? Épitész vagy, avagy festő: jól van, de ismertté kell tenni tehetségedet. Azt hiszed, hogy csakúgy vaktában kiállíthatod egy -262- művedet a műtárlaton? Ohó ez nem így megy ám! Akadémikusnak kell lenni, még ahhoz is protekczió kell, hogy valami homályos helyet kaphass, valamely fal sarkában. Hadd csak a vonalzót és az ecsetet. Fogadj föl egy bérkocsit és vágtass házról-házra: így szerzi meg az ember a hirnevet. Csakhogy azt is tudnod kell, hogy mindezeknek a fényes házaknak vannak ajtónállói vagy portásai, a kik csak kézmozdulatról értenek és a kiknek a füle a kezükben van. Tanítani akarod azt, a mit tanultál és földrajz-, mathematika-, nyelv-, zene- vagy rajztanárrá lenni; ehhez az is kell, hogy tanítványokat szerezz, tehát, hogy pártfogóid legyenek. Számíthatsz rá, hogy fontosabb szélhámosnak lenni, mint ügyesnek és ha nem tudsz más mesterséget, mint a magadét, mindig csak ignoráns maradsz.

Láthatod tehát, hogy mindezek a fényes segélyforrások mily kevéssé megbizhatók és mennyire szükséged van más segélyforrásokra, hogy azoknak hasznát vehesd és aztán mi lesz belőled ebben a gyáva lealacsonyításban? A sorscsapások, a nélkül, hogy okulásodra lennének, lealjasítanak s inkább lévén a közvélemény játéka, mint valaha, hogy emelkedhetnél föl az előitéletek fölé, a melyek sorsodnak irányítói? Hogy vethetnéd meg az aljasságot és a bünöket, melyekre szükséged van, hogy fönmaradhass? Azelőtt csak a gazdagságtól függtél, most azonban függesz a gazdagoktól is. Rabszolgaságodat csak rosszabbá tetted és tetejébe raktad még a nyomorúságodat is. Így tehát szegény vagy, a nélkül, hogy szabad lennél; ez a legrosszabb helyzet, a melybe az ember eshetik.

Ha azonban a helyett, hogy ezekben a magas tudományokban keresnél menedéket megélhetésedre, a melyek arravalók, hogy a lelket táplálják, nem pedig a testet, a szükséghez képest a karjaidra bizod magad és arra, a mi hasznukat tudod venni: mind e nehézségek eltünnek, minden mesterkedés fölöslegessé válik, a segélyforrás mindig kész, abban a pillanatban, a mikor hasznát akarod venni, a tisztesség, a becsület nem akadálya az életednek, nincs többé szükséged rá, hogy gyáva és hazug légy a nagy urak előtt, hajlékony és csuszó-mászó a gazemberek előtt, aljasul kedveskedő -263- az egész világ előtt, kölcsönkérő vagy tolvaj, a mi csaknem egyre megy, mikor az embernek nincs semmije, mások véleménye téged nem érint, nem kell udvarolnod senkinek, nem kell hizelegned az ostobáknak, nem kell megvesztegetned az ajtónállót, nem kell megfizetned a félvilági nőt és a mi még rosszabb, tömjénezned sem kell neki. Hogy a nagy dolgokban gazficzkók vezetnek, azzal nem sokat törődöl, ez téged nem akadályoz meg abban, hogy visszavonult életedben becsületes ember légy és meglegyen a kenyered. Belépsz az első olyan műhelybe, a milyen mesterséget tanultál: «mester, munkára van szükségem». «Segéd, ülj le ide és dolgozz». Mielőtt megjönne az ebéd órája, már megkerested az ebédet, ha szorgalmas és józan életű vagy, nem telik bele nyolcz nap és lesz annyid, a mennyiből további nyolcz napig megélhetsz; szabadon, egészségesen, igazul, szorgalmasan és helyesen éltél. Nem vesztegeti idejét az, a ki így veszi hasznát.

Föltétlenül azt kivánom, hogy Emil tanuljon meg valami mesterséget. De legalább valami tisztességes mesterséget, fogjátok mondani. Mit jelent ez a szó? Nem tisztességes-e minden mesterség, a mely hasznos a közönségnek? Nem azt akarom, hogy himző, aranyozó, fényező legyen, mint a Locke nemes embere; azt sem akarom, hogy muzsikus, szinész vagy könyvíró legyen.72) Ezeknek a foglalkozásoknak és a többi hozzájuk hasonlóknak kivételével választhatja azt, a melyet akar, én nem akarom semmiben korlátozni. Jobb szeretem, hogy czipész legyen, minthogy poéta; jobb szeretem, ha kövezi az országutat, mintha virágokat csinál porczellánból. De azt fogjátok mondani, hogy a rendőrök, a kémek, a pandurok is hasznos emberek. Csak a kormányok az okai, ha nem azok. De hagyjuk el; nem volt igazam: nem elég hasznos mesterséget választani, az is kell -264- hozzá, hogy ne követeljen az emberektől, a kik gyakorolják, gyülöletes és az emberiséggel össze nem férő lelki tulajdonságokat. Így tehát visszatérve az első szóhoz, válaszszunk egy tisztességes mesterséget, de tartsuk mindig szemünk előtt, hogy nincs tisztesség hasznosság nélkül.

Korunk egy híres írója,73) a kinek könyvei tele vannak nagy tervekkel és kicsiny szempontokkal, fogadalmat tett, mint az ő hitközségebeli papok mind, hogy nem lesz neki saját asszonya. De aggályoskodóbb lévén házasságtörés dolgában, mint a többiek, azt mondják, azzal segített magán, hogy csinos szolgálókat tartott s ezekkel tette tőle telhetőleg jóvá azt a sérelmet, a melyet faja ellen ezzel a meggondolatlan kötelezettséggel elkövetett. A polgár kötelességének tekintette, hogy ujabb polgárokat adjon a hazának és a mi adót ebben a tekintetben a hazának fizetett, azzal a mesteremberek osztályát tette népesebbé. A mint ezek a gyermekek fölserdültek, valamennyit valami kedvük szerinti mesterségre taníttatta. Csak a tétlen, értéktelen és a divatnak alávetett mesterségeket zárta ki, a milyen például a parókacsináló mestersége, a melyre soha sincsen szükség és a mely egyik napról a másikra hasznavehetetlenné válhatik, hacsak a természet nem fog tartózkodni attól, hogy hajat növeszszen nekünk.

Ennek a szellemnek kell minket vezetni Emil mesterségének megválasztásában: illetőleg nem a mi dolgunk ez a választás, hanem az övé; mert az elvek, melyekkel el van telve, megtartják benne a haszontalan dolgok iránti természetes megvetést, tehát soha sem lesz kedve idejét értéktelen munkával tölteni és nem ismeri a dolgoknak más értékét, mint a mely tényleges hasznukból folyik; olyan mesterségre van szüksége, a mely Robinsonnak is hasznára lehetett szigetén.

Ha egy gyermeknek áltekintést adunk, a természet és a művészet termékein felingerelve kiváncsiságát, utána menve oda, a hova a kiváncsiság vezeti, megvan az az előnyünk, hogy tanulmányozhatjuk izlését, kedvteléseit, hajlamait és -265- láthatjuk géniusának első szikráját föllobogni, ha van benne valami határozott egyéniség. De gyakori tévedés, a melytől óvakodnunk kell, ha a tehetség tüzének tulajdonítjuk azt, a mi a véletlen alkalom hatása és határozott hajlamnak tekintjük valamely művészet iránt azt, a mi csak az emberrel és a majommal közös utánzás szelleme és a mi ezt is, azt is, öntudatlanul arra viszi, hogy utána akarjon csinálni mindent a mit lát, a nélkül, hogy igazában tudná, mire jó az? A világ tele van mesteremberekkel és még inkább művészekkel, a kiknek nincs velük született tehetségük arra a mesterségre, a melylyel foglalkoznak és a melyre kora ifjúságuktól fogva rászorították őket, akár mert más tekintetek alapján határoztak, akár mert megtévesztette őket az a látszólagos buzgalom, a mely épp úgy vihette volna őket bármely mesterségre, ha épp úgy maguk előtt látták volna űzését. Az egyik ember dobszót hall és már is tábornoknak képzeli magát, a másik építkezést lát és mindjárt építész akar lenni. Mindegyik kedvet kap arra a mesterségre, a melyet maga előtt lát, ha azt hiszi róla, hogy megbecsülésben részesül.

Ismertem egy lakájt, a ki látta gazdáját festeni és rajzolni és fejébe vette, hogy ő is festő és rajzoló lesz. Abban a pillanatban, a mint ez az elhatározás megfogamzott benne, fogta a czeruzát és nem is tette félre, legföljebb azért, hogy ecsethez nyuljon, a melyet soha életében nem fog többé félretenni. Tanulás és szabályok nélkül nekilátott berajzolni mindent, a mi keze ügyébe akadt. Három egész évet töltött pacsmagolásai fölé görnyedve a nélkül, hogy valami is eltudta volna vonni tőlük, kivéve a szolgálatát és a nélkül, hogy valaha is elcsüggedt volna a csekély haladáson, melyet középszerű hivatottságánál fogva tett. Láttam őt nagyon forró nyárban hat hónapon át, a mint egész nap ült egy délnek fekvő kicsiny előszobában, a melyben fuldoklott az is, a ki csak keresztül ment rajta, vagy jobban mondva oda volt ragadva székéhez egy golyó előtt, rajzolta ezt a golyót és újra lerajzolta, legyőzhetetlen szívóssággal kezdte mindig újra és újra, a míg a görbületet elég jól tudta visszaadni, hogy meg lehessen elégedve munkájával. Végre gazdájának -266- pártfogásával eljutott odáig, hogy levethette a bérruhát és az ecsetjéből élhetett. Egy bizonyos pontig a kitartás helyettesítheti a tehetséget: ezt a pontot elérte és nem is fogja soha túlhaladni. Ennek a derék legénynek az álhatatossága és becsvágya dicséretére válik. Mindig becsületet fog szerezni kitartásával, bizalmával, hűségével, erkölcsével, de sohasem fog egyebet festeni, mint ajtóbetéteket. Kit ne vezetett volna félre a buzgalma? És ki nem tekintette volna igazi tehetségnek? Nagy különbség van a között, hogy az embernek kedve telik valamelyik munkában vagy hogy hivatott-e rá? Finomabb megfigyelésekre van szükség, sem mint gondoljuk, egy gyermek igazi geniuszáról és igazi izléséről, a mely gyermek inkább óhajtásait mutatja ki, mint a hajlamait és a melyet mindig az óhajtásai szerint itélnek meg, mert a hajlamait nem tudják kitanulmányozni. Szeretném, ha egy helyes itéletű ember értekezést tartana a gyermekek megfigyelésének művészetéről. Nagyon fontos dolog volna ismerni ezt a művészetet; az apák és a tanítók még az elemein sincsenek túl.

De talán túlságos fontosságot tulajdonítunk mi egy mesterség megválasztásának. Miután nincs egyébről szó, mint kézi munkáról, ez a választás könnyű dolog Emilnek; és tanuló idejének már több mint a felén túl van, azoknak a gyakorlatoknak révén, melyekkel mostanáig elfoglaltuk. Mit tegyen tehát? kész mindenre, tud bánni az ásóval és a kapával, tud bánni az esztergával, a kalapácscsal, a gyaluval és a ráspolylyal. Ismerős már minden mesterség szerszámaival. Csak arról van szó, hogy elég ügyességet, elég könnyűséget szerezzen ezen szerszámok valamelyikének kezelésében, hogy szorgalom dolgában egyenlővé váljon a jó munkásokkal, a kik bánnak velük; ebben a tekintetben pedig nagy előnye van fölöttük abban, hogy a teste ügyes, tagjai hajlékonyak, úgy hogy fáradtság nélkül tud bármiféle testtartást kibirni és erőfeszítés nélkül, sokáig ki tud állani mindenféle mozdulatot. Ezenfelül a szervei helyesek és jól be vannak gyakorolva; a mesterségek egész mechanikáját ismeri már. Csak a megszokás hiányzik már neki, hogy úgy tudjon dolgozni, mint egy mester. A megszokást pedig csak -267- idővel szerezzük. Vajjon azok közül a mesterségek közül, a melyek közt válogathatunk, melyikre fog elegendő időt fordítani, hogy tökéletessé váljék benne? Csak erről van most már szó.

Olyan mesterséget adjatok a felnőtt embernek, a mely nemének megfelel. A fiatal embernek pedig olyan mesterséget, a mely korának megfelel: semmiféle ülő és szobai foglalkozás, a mely elpuhítja és férfiatlanná teszi testét, nem tetszik és nem is való neki. Soha fiatal gyerek nem fog magamagától arra vágyódni, hogy szabó lehessen; ugyancsak művészet kell hozzá, hogy rávegyék erre az asszonyi mesterségre azt a nemet, a mely nem termett rá.74) Ugyanaz a kéz nem bánhat egyszerre a tűvel és a karddal. Ha uralkodó volnék, a szabóságot és a többi tűvel dolgozó mesterséget csak a nőknek engedném meg és a sántáknak, a kik kénytelenek női foglalkozásukat űzni. Nagy bolondoknak találom a keletieket, a kik, mikor szükségét látják az eunuchoknak, csinálják az eunuchokat. Miért nem elégesznek meg azokkal, a kiket a természet tett azzá, az elférfiatlanított férfiak tömegével, a kiknek a természet összezsugorította a szivét? Volnának ezek annyian, a mennyire szükségük van. Minden gyönge, kényes, félénk ember természeténél fogva az ülő életmódra van kárhoztatva; arra van teremtve, hogy asszonyokkal vagy asszonyok módjára éljen. Jól van tehát, űzzön valami nekik való mesterséget és ha föltétlenül szükség van igazi eunuchokra, kárhoztassák erre az állapotra azokat az embereket, a kik megbecstelenítik nemüket azzal, hogy olyan foglalkozást vállalnak, a mely nem nekik való. Választásuk rávall a természet tévedésére; ezt a tévedést igazítsátok egy vagy más módon helyre és jó dolgot műveltetek.

Megtiltom növendékemnek az egészségtelen mesterségeket, de nem a fáradtságos mesterségeket, sőt még a veszedelmes mesterségeket sem. Ezek egyszerre gyakorolják az erőt és a bátorságot s csupán a férfiakat illetik meg, a -268- nők nem vállalkoznak rájuk; miért nem szégyenlik hát a férfiak, hogy azokra a dolgokra adják magukat, a miket a nők csinálnak?

Olaszországban nem látni asszonyokat az üzletekben és nem lehet szomorúbb dolgot képzelni, mint egy pillantást egy utczába ebben az országban azok számára, a kik hozzá vannak szokva a franczia és angol utczákhoz. Látni a divatárusokat, a mint szalagokat, fejdíszeket, hajhálókat adnak el a hölgyeknek; ezeket a finom holmikat nagyon nevetségeseknek találtam a vaskos férfikezekben, melyek arra vannak alkotva, hogy a fujtatót nyomkodják és az üllőn kalapáljanak. Ezt mondtam magamban: ebben az országban visszahatásul az asszonyoknak kellene kardkészítő és fegyverkovács üzleteket nyitni. Nos, készítse és árulja mindenki a maga nemének való fegyvereket. Hogy az ember ismerje, használni kell őket.

Fiatalember, nyomd rá munkáidra a férfi kezének bélyegét. Tanuld meg erős karral forgatni a fejszét és a fürészt, gerendát ácsolni, fölmászni a háztetőre, fölrakni a tető gerendát és bordákkal és vaskapcsokkal megszilárdítani és aztán hívd oda nővéredet, hogy segítsen a munkádban, mint a hogy ő mondta neked, hogy segíts neki hímzésén dolgozni.

Túlságos sokat mondok erről kedves kortársaimnak, érzem; de néha elragadtatom magamat a következtetések erejétől. Ha valaki, bárki legyen is, szégyell nyilvánosan dolgozni gyaluval a kezében és bőrköténynyel maga előtt, én nem látok benne egyebet, mint a képzelődés rabszolgáját, a ki mindjárt elpirul, ha jót tesz, a mint egyszer kinevetik a becsületes embereket. Mindazáltal engedjünk az apák előitéleteinek addig a pontig, a míg az nem válik ártalmára a gyermekek helyes itéletének. Nem szükséges gyakorolni az összes hasznos mesterségeket, hogy becsületet szerezzünk -269- valamennyinek, elég, ha egyiket sem becsüljük saját értékén alul. Mikor az ember válogathat és máskülönben is semmi sem korlátozza, miért ne követnők a kellemesség, a hajlam, a czélszerüség tanácsát az egyenlő rangú foglalkozások közt? A fémmunkák hasznosak, sőt valamennyi közt leghasznosabbak, mindazáltal, ha csak nincs erre valami különös okom, nem fogok fiadból lakatost, kovácsot vagy lópatkolót csinálni. Nem szeretném őt az üllőnél egy cyclops arczával látni. Hasonlókép kőművest sem csinálnék belőle, mégkevésbbé czipészt. Minden mesterség űzése szükséges, de a ki válogathat, annak tekintettel kell lenni a tisztaságra, mert ez nem képzelődés dolga; ebben a pontban az érzékeink után kell indulni. Végül nem szeretném azokat a lélekölő foglalkozásokat sem, melyekben a munkások gépiesen és csaknem automata módjára mindig csak ugyanabban a munkában gyakorolják kezüket: takácsok, harisnyakötők, kőfaragók; mire való értelmes embereket használni ezekre a mesterségekre? Ezekben csak az egyik gép vezeti a másikat.

Mindent jól megfontolva legjobban szeretném, ha növendékemet az asztalos mesterségre vinné kedve. Tiszta, hasznos mesterség, odahaza lehet vele foglalkozni, elegendő mozgásban tartja a testet, ügyességet és leleményességet kiván a munkástól és munkáinak formáját a hasznosság határozza meg ugyan, de az elegánczia és az izlés sincs belőle kizárva.

Ha növendékednek szelleme véletlenül határozottan a spekulativ tudományokra hajlik, akkor nem kárhoztatnám, ha hajlamainak megfelelő mesterséget adnának neki; tanuljon meg például matematikai készülékeket, szemüvegeket, távcsöveket készíteni.

Mikor Emil a mesterségét tanulja, magam is együtt tanulom vele, mert meg vagyok róla győződve, hogy csak azt tanulja meg jól, a mit együtt tanulunk. Együtt állunk be tehát az inassorba és nem fogjuk kivánni, hogy urak módjára bánjanak velünk, hanem úgy, mint igazi inasokkal, a kik nem csak tréfából azok. Mért is ne lennénk igazi inasok? Péter czár ács volt a hajóműhelyben és dobos a saját hadseregében; azt hiszitek, hogy ez a fejedelem nem ér föl -270- veletek születés vagy érdem dolgában? Értsd meg, ezt nem Emilnek mondom, hanem te neked, bárki vagy is.

Sajnos, nem tölthetjük egész időnket a műhelyben. Nem csupán mesterinasok vagyunk, hanem emberinasok is és ez utóbbi mesterség inasévei fáradságosabbak és hosszadalmasabbak, mint a másikéi. Hogy fogjuk tehát ezt megcsinálni? Óraszámra fogadunk magunknak egy gyalumestert, mint a hogy tánczmestert szokás fogadni? Nem! akkor nem inasok volnánk, hanem tanulók és a mi becsvágyunk nem annyira az, hogy megtanuljuk az asztalos mesterséget, mint inkább, hogy az asztalos társadalmi helyzetébe emelkedjünk. Úgy vélem, hogy hetenként legalább egyszer vagy kétszer az egész napot ott töltjük a mesternél, olyankor kelünk fel, a mikor ő, előbb leszünk a munkában, mint ő, az ő asztalánál étkezünk, az ő parancsai szerint dolgozunk és miután abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy együtt vacsorázhattunk a családjával, ha akarjuk, haza térünk aludni, kemény ágyunkba. Ime így tanul meg az ember egyszerre több mesterséget és így gyakorolja magát a kézimunkában, a nélkül, hogy a másik inasságot elhanyagolná.

Ha jót teszünk, legyünk egyszerűek; ne keltsük föl újra a hiúságot azzal, hogy nagyon igyekszünk leküzdeni. Ha az ember nagyon büszke arra, hogy legyőzte az előitéleteket, éppen akkor veti magát alá nekik. Azt mondják, hogy az ottomán uralkodóház egy régi szokása szerint a Nagyúr köteles kézimunkát végezni és mindenki tudja, hogy a fejedelmi kéz művei csak remekművek lehetnek. Nagylelküen osztogatja tehát ezeket a remekműveket a Porta nagyjainak és a munkát készítőjének értéke szerint fizetik meg. Nem a látszólagos zsarolást látom ebben rossznak, mert ez ellenkezőleg jótékony hatású. A fejedelem, mikor a főurakat arra kényszeríti, hogy oszszák meg vele, a mit a néptől raboltak, ezzel is kevésbbé van kényszerülve közvetlenül fosztogatni a népet. Ez a despotizmusnak szükséges megkönnyítése, nélküle ez a rettentő uralom fent se tudna maradni.

Az ilyen szokásnak igazi hibája az a fogalom, a melyet ennek a szegény embernek saját értékéről ad. Mint Midás -271- király mindent aranynyá akar változtatni, a mihez hozzá nyúl, de nem veszi észre, hogy ez alatt mekkora fülei nőnek. Hogy Emil fülei rövidek maradjanak, óvjuk meg kezeit ettől a dús képességtől, hogy a mit csinál, annak értéke ne a munkás, hanem a mű szerint itélődjék meg. Ne tűrjük soha, hogy az ő munkáját máskép itéljék meg, mint összehasonlítva valamely jó mesterével. A munkája maga a munka szerint becsültessék meg, nem pedig azért, mert tőle származik. A mit jól megcsinálsz, arról mondjátok ezt: ez bizony jól van csinálva; de ne tegyétek hozzá: kicsoda csinálta ezt? Ha ő maga mondja büszkén és önelégülten: ezt én csináltam; tegyétek hozzá hidegen: akár te, akár más, az egyre megy, mindenesetre jó munka.

Jó anya, óvakodj mindenek fölött a hazugságoktól, a melyeket neked föltálalnak. Ha a fiad sok mindenfélét tud, légy bizalmatlan mindaz iránt, a mit tud; ha abban a szerencsétlen helyzetben van, hogy Párisban nevelkedett és gazdag, akkor el van veszve. A míg ott akadnak ügyes művészek, meg lesznek benne összes tehetségeik; tőlük távol azonban nem lesz benne egy sem. Párisban a gazdag mindent tud, csak a szegény tudatlan. Ez a főváros tele van műkedvelőkkel és különösen műkedvelő nőkkel; a kik úgy készítik munkájukat, mint a hogy Guillaume úr találta fel a színeit.76) Ebben a tekintetben három tiszteletreméltó kivételt tudok a férfiak között, s meglehet, akad több is; a nők között azonban nem tudok egyet sem és nem is hiszem, hogy legyen. Rendszerint úgy szoktak hírnevet szerezni a művészetekben, mint a jogászok között; az ember művész és művészek birálója lesz, úgy a hogy jogi doktor és biró lesz.

Ha tehát egyszer megvolna már állapítva, hogy szép dolog egy mesterséget tudni, a gyermekeitek rögtön tudnák is a nélkül, hogy tanulniok kéne; mesterszámba mennének, akár csak a zürichi városi tanácsosok. Emillel nem csinálunk semmi ilyen ceremóniát; semmi látszat, mindég csak -272- a valóság. Nem azt mondják, hogy tud, hanem csak hogy csöndben tanul. Hadd csinálja mindig a remekművét és soha ne menjen mesterszámba, ne a czíme által mutatkozzék munkásnak, hanem a munkája által.

Ha eddig meg tudtam értetni magamat, megfogják érteni, miként szerzem meg növendékemnek észrevétlenül a testgyakorlat és a kézimunka gyakorlásával együtt a gondolkodásra és elmélkedésre való hajlandóságot, hogy ellensúlyozzam benne a restséget, a mely az emberek itélete iránti közönbösségéből és szenvedélyektől való mentességéből származnék. Úgy kell dolgoznia, mint egy földmívesnek és úgy kell gondolkoznia, mint egy filozófusnak, hogy ne váljon belőle olyan naplopó, mint egy vadember. A nevelés nagy titka úgy eljárni, hogy a test gyakorlatai és a szelleméi mindig pihenésül szolgáljanak egymásnak.

De óvakodjunk attól, hogy időnek előtte fogjuk olyan tanulmányokra, a melyek érettebb szellemet kivánnak meg. Emil nem lesz sokáig a nélkül, hogy önmagán ne érezze a társadalmi helyzetek egyenlőtlenségét, a melyet kezdetben csak épen hogy észre vett. Azoknak az elveknek alapján, a melyeket bele oltottam és a melyek szellemi fejlettségének megfelelnek, a maga részéről is ki fog engem kérdezni. Mivel mindent egyedül tőlem kap és mivel oly közel látja magát a szegények állapotához, tudni akarja, miért vagyok én attól olyan messze. Meglehet, hogy váratlanul kényes kérdéseket fog föltenni. «Ön gazdag, így mondta nekem és én látom is. A gazdag ember is munkával tartozik a társadalomnak, épen mert ember. De ön, mit tesz ön a társadalomért?» Mit mond erre a jó nevelő? Nem tudom. Talán elég ostoba lesz arra, hogy arról a gondoskodásról beszéljen a gyermeknek, a melyet ő iránta tanusít. A mi engem illet, a műhely kiránt engem a zavarból. «Kedves Emilem, ez aztán a pompás kérdés. Megigérem neked, hogy felelek rá a magam részéről, majd ha te is a magad részéről olyan feleletet találsz, a melylyel meg vagy elégedve. Addig is gondom lesz rá, hogy neked és a szegényeknek adjam, a mi fölöslegem van; és hetenként egy asztalt vagy egy padot csináljak, hogy ne legyek mindenben egész haszontalan.» -273-

Ime visszatértünk önmagunkhoz. A gyermekünk most kész arra, hogy megszűnjön gyermek lenni, visszatért saját egyéniségébe. Jobban érzi, mint valaha a kényszert, a mely hozzáfűzi a dolgokhoz. Miután azon kezdtük, hogy gyakoroltuk a testét és az érzékeit, a szellemét és az itéletét gyakoroltuk. Most végre összekötöttük tagjainak használatát szellemi képességeinek használatával; cselekvő és gongolkozó lényt csináltunk, hogy teljessé tegyük az embert, nem marad más hátra, mint hogy szerető és érző lényt csináljunk belőle, vagyis hogy az elméjét az érzés által tökéletesítsük. De mielőtt belépnénk a dolgoknak ezen új rendjébe, vessünk egy tekintetet arra, a melyből kilépünk és nézzük meg a lehető legpontosabban, hogy meddig jutottunk.

Növendékünknek eleinte csak érzékletei voltak, most már eszméi vannak; csak érzett, most már itél. Mert több egymásra következő vagy egyidejű benyomások összehasonlításából és az itéletből, melyet ebből levonunk, keletkezik a vegyes vagy complex benyomásnak egy neme, a melyet én eszmének nevezek.

Az eszmék alkotásának a módja adja meg az emberi szellem jellemét. Az a szellem, a mely eszméit csak tényleges vonatkozások alapján alkotja meg, alapos szellem; az, a mely beéri a látszólagos vonatkozásokkal, fölületes szellem. Az, a mely a vonatkozásokat olyanoknak látja, a milyenek, helyes szellem, az, a mely rosszul értékeli őket, hibás szellem; az, a ki képzelt vonatkozásokat talál ki, a melyekben nincs sem valóság, sem látszat, bolond; az, a ki nem hasonlít össze, buta. Az eszmék összehasonlítására és a kapcsolatok megtalálására való kisebb vagy nagyobb képesség adja az emberben a több vagy kevesebb szellemet stb.

Az egyszerű eszmék csak összehasonlított benyomások. Vannak itéletek az egyszerű benyomások közt ép úgy, mint a complex benyomások közt, a melyeket én egyszerű eszméknek nevezek. A benyomásban az itélet tisztára passiv, megerősíti azt, hogy csakugyan érezzük, a mit érzünk. Az észrevevésben vagy az eszmében az itélet aktiv, összekapcsolja, összehasonlítja és meghatározza a vonatkozásokat, -274- melyeket az érzék nem határoz meg. Ez az egész különbség, de ez nagy különbség. A természet sohasem vezet minket félre, mindig magunk vezetjük magunkat félre.

Látom, hogy a nyolcz éves gyermek elébe fagylaltot adnak; szájához emeli a kanalat, a nélkül, hogy tudná, mi van benne és megijedve hidegségétől, felkiált: oh hisz ez éget! Nagyon élénk benyomást érez, a tűz melegénél élénkebbet nem ismer, s így azt hiszi, most is ezt érzi. És még is téved. A hideg érintése fájdalmat okoz neki, de nem égeti; ez a két benyomás nem is hasonló, mivel azok, a kik megpróbálták az egyiket is és a másikat is, nem tévesztik őket össze; tehát nem a benyomás téveszti meg, hanem az itélet, a melyet róla alkot.

Ugyanígy áll a dolog azzal, a ki először lát tükröt vagy optikai készüléket, vagy tél vagy nyár közepén megy be egy mély pinczébe, vagy nagyon melegen vagy nagyon hidegen dugja bele kezét nagyon langyos vízbe, vagy a ki két keresztbetett ujja között forgat egy kis golyót stb. Ha beéri azzal, hogy megmondja, a mit észre vesz és a mit érez, az itélete teljesen passziv lévén, lehetetlen tévednie. De ha a látszat szerint itél a dologról, akkor aktiv, akkor összehasonlít, akkor inductió útján állapítja meg azt, a mit nem vesz észre. Ekkor téved vagy tévedhet. Hogy helyesbbíthesse, vagy hogy elejét vehesse a tévedésnek, tapasztalatra van szüksége.

Mutassátok meg növendéketeknek éjszaka a felhőket, a melyek a hold közt és közte haladnak el. Azt fogja hinni, hogy a hold halad ellenkező irányban és a felhők állanak. Elhamarkodott inductió alapján hiszi ezt, mert rendszerint inkább a kis tárgyakat látta mozogni, mint a nagyokat és a felhők nagyobbaknak látszanak neki, mint a hold, a melynek távolságát nem tudja megitélni. Mikor az úszó csónakból, bizonyos távolságból nézi a partot, az ellenkező hibába esik és azt hiszi, hogy a föld mozog, mert nem érezvén a saját mozgását, a csónakot, a tengert vagy a folyót és egész horizontját mozdulatlannak tekinti s a part, a melyet mozogni lát, csak ennek egy részéül tűnik föl neki.

Mikor a gyermek először lát egy a vízbe félig beledugott -275- botot, töröttnek látja: az érzéklete helyes és helyes is maradna, még ha nem tudnók is ennek a tüneménynek az okát. Ha tehát megkérditek tőle, hogy mit lát, azt fogja mondani: egy törött botot; és helyesen is mondja, mert egész bizonyos, hogy egy törött botnak benyomását tette. De a mikor itéletétől félrevezetve tovább megy és miután azt állította, hogy törött botot lát, még azt is állítja, hogy a mit lát, az csakugyan törött bot, akkor tévesen beszél. Miért van ez? Azért, mert akkor activvá lesz és többé nem szemlélet alapján, hanem inductió alapján itél, azt állítva, a mit nem érzékel, t. i. hogy az egyik érzék által nyert itéletet a másik érzék megerősíti. Miután összes tévedéseink itéleteinkből származnak, nyilvánvaló, hogy ha sohasem volna szükségünk itélni, nem volna szükségünk tanulni sem. Sohasem volna alkalmunk tévedni, boldogabbak volnánk tudatlanságunkban, mint a milyenek tudásunkban lehetünk. Kicsoda tagadná, hogy a tudósok ezer igaz dolgot tudnak, melyeket a tudatlanok nem fognak tudni soha? Vajjon ez által a tudósok közelebb vannak-e az igazsághoz? Ellenkezőleg, előhaladásukban távolodnak tőle, mert az itélni vágyó hiúság még előbbre halad, mint a felvilágosodás, s így minden igazsághoz, a melyet megösmernek, csak száz téves itélettel együtt jutnak el. Csalhatatlanul be van bizonyítva, hogy Európa tudós társaságai csak a hazugság nyilvános iskolái. És minden bizonynyal több tévedés van a tudományos akadémiákban, mint a huronok egész nemzetségében.

Miután mennél többet tudnak az emberek, annál többet tévednek, a tévedés kikerülésére az egyedüli eszköz a tudatlanság. Ne itéljetek és nem fogtok tévedni. Ez ép úgy a természet törvénye, mint az észé. Leszámítva a csekélyszámú és nagyon érzékelhető közvetlen kapcsolatokat, melyekben a dolgok állanak velünk, a többi dolgok iránt természetszerűen csak mély közönbösséget érzünk. A vadember meg se moczczanna, ha a világ legszebb gépezetének működését és a villamosság összes csodáit láthatná is. Mi közöm hozzá? Ez a tudatlannak legkelendőbb szava és a bölcshöz is ez illik legjobban.

De sajnos, ez a szó nem nekünk való már. Mindenhez -276- van közünk, mert függünk mindentől és kiváncsiságunk szükségszerűen kiterjed szükségleteinkkel együtt. Ezért tulajdonítok nagyon nagy kiváncsiságot a filozofusnak és egyáltalán semmilyet a vadembernek. Ennek nincs szüksége semmire, annak szüksége van az egész világra s különösen bámulókra.

Azt fogják mondani, kilépek a természetből, én azonban nem hiszem. A természet nem a közvélemény, hanem szükség szerint válogatja meg az eszközeit és a szabályait. A szükségletek pedig az emberek helyzete szerint váltakoznak. Nagy különbség van a természetes állapotban élő természetes ember és a társadalmi állapotban élő természetes ember között. Emil nem a sivatagba száműzni való vadember, hanem arra teremtett vadember, hogy a városban lakjék. Itt kell megtalálnia, a mire szüksége van, hasznot húznia lakóiból és ha nem is úgy élnie, mint ők, de velük élnie.

Miután annyi új viszony közben, melyektől függni fog, akarata ellenére is itélnie kell, tanítsuk meg tehát itélni.

A legjobb módja a helyes itélet megtanulásának az, a mely leginkább irányul tapasztalataink egyszerűsítésére, sőt nélkülözhetésükre a nélkül, hogy tévedésbe esnénk. Ebből az következik, hogy miután sokáig igazoltuk az egyik érzék viszonyait a másikéival, meg kell még tanulni igazolni minden érzés viszonyát magamagában véve, a nélkül, hogy szükségünk volna egy másik érzékhez folyamodni; akkor minden benyomás eszmévé lesz számunkra és ez az eszme mindig egyezni fog az igazsággal. Ilyen fajtájú a nyereség, melylyel betölteni igyekeztem az emberi életnek ezt a harmadik korát.

Az eljárásnak ez a módja olyan türelmet és körültekintést kíván, a melyre kevés mester képes és a mely nélkül a növendék nem tanul meg soha itélni. Ha például téved a törött bot látszatában s hogy megmutasd tévedését, sietsz a botot kihúzni a vízből, talán megszünteted a tévedését, de mire tanítod meg vele? Semmi olyanra, a mit nem tanult volna meg hamarosan magától is. Nos, nem ez, a mit tenni kell. Nem annyira arról van szó, hogy megtanítsuk egy igazságra, mint inkább hogy megmutassuk neki, hogy kell hozzáfogni, -277- hogy mindig rájöjjön az igazságra. Hogy jobban megtanítsuk, nem kell azonnal kiigazítani tévedését. Vegyük például Emilt és engem.

Először a két föltételezett kérdés elsejére minden szokott módon nevelt gyermek okvetlenül állító módon fog felelni. Ez bizonyosan törött bot, fogja mondani. Nagyon kételkedem benne, hogy Emil is ugyanezt a feleletet fogja adni. Nem látván annak szükségét, hogy tudós legyen vagy annak látszassék, sohasem siet itélni, csak bizonyítékok alapján itél és ez alkalommal távol van attól, hogy bizonyítékot találjon, mert jól tudja, hogy a jelenségekről való itéleteink mennyire alá vannak vetve az illuziónak, ha csak a távlat révén is.

Máskülönben, miután tudja tapasztalatból, hogy legkönnyebb kérdéseimnek is mindig van valami czélja, melyet ő kezdetben nem vett észre, nem szokta meg, hogy hebehurgyán válaszoljon, ellenkezőleg, gondolkodóba esik, figyelmes lesz, gondosan megvizsgálja kérdésemet, mielőtt felelne rá. Soha nem ad nekem feleletet, melylyel maga is nincs megelégedve és őt kielégíteni nehéz dolog. Végül nem nagyon erősködünk, sem ő, sem én, hogy megtudjuk a dolgok valóságos állását, hanem csak hogy ne essünk tévedésbe. Nagyobb zavarba jutnánk, ha olyan okkal kellene beérnünk, a mely nem állja meg a helyét, mintha egyáltalán nem találnánk okot. Nem tudom, ez olyan szó, a mely nekünk mindkettőnknek olyan kényelmes és a melyet oly gyakran mondunk, hogy nem kerül egyikünknek sem megerőltetésébe. De ha esetleg kipottyan a szájából az a hebehurgyaság, vagy ha kitér a felelet elől a kényelmes nem tudommal, az én feleletem mindkét esetben ugyanaz: Nos, vizsgáljuk meg.

A bot, a mely közepéig bele van dugva a vízbe, merőleges helyzetben van megerősítve. Hogy megtudjuk, el van-e törve, a hogy látszik, mennyi mindenfélét kell csinálnunk, mielőtt kihúznók a vízből vagy hozzáérnénk a kezünkkel?

1. Körüljárjuk a botot és látjuk, hogy a törés velünk forog. Tehát csak a szemünk változtatja meg s a tekintet nem mozgatja meg a testeket. -278-

2. Jól ránézünk merőlegesen a botnak a vizen kívül álló végére; akkor a bot már nincs meggörbülve, a szemünk felé fordult vége pontosan elrejti a másik végét.77) Vajjon a szemünk kiegyenesítette a botot?

3. Felzavarjuk a víz felületét s látjuk, hogy a bot több darabra hajlik, czikk-czakkban mozog a víz hullámzása szerint. Vajjon a mozgás, melybe a vizet hoztuk, elég-e arra, hogy a botot így megtörje, puhává és folyékonynyá tegye?

4. Lefolyatjuk a vizet és azt látjuk, hogy a bot lassankint ismét egyenessé válik, a mint a víz lejebb száll. Nem elég-e ez arra, hogy megvilágosodjék a tény és hogy megtaláljuk a fénytörést? Nem igaz tehát, hogy a látás téveszt meg, miután csak reá van szükségünk, hogy helyesbítsük a tévedést, melyet neki tulajdonítunk.

Tegyük fel, hogy a gyermek elég ostoba arra, hogy ne értse meg ezeknek a kisérleteknek eredményét; akkor segítségül kell hívni a látáshoz a tapintást. A helyett, hogy kihúznók a botot a vízből, hagyjuk abban a helyzetben és a gyermek simítson rajta végig egyik végétől a másikig. Nem fogja szögletét érezni, a bot tehát nincs eltörve.

Azt fogjátok mondani, hogy itt nemcsak itéletekről van szó, hanem forma szerinti következtetésekről. Igaz: de nem látjátok, hogy a mint a szellem eljutott az eszmékig, minden itélet következtetés? Minden érzéki benyomásról való tudat megállapítás, itélet. Tehát a mint összehasonlítunk egy érzéki benyomást egy másikkal, akkor következtetünk. Az itélet és a következtetés művészete tökéletesen ugyanaz.

Emil nem fogja soha tudni a dioptikát (a sugártörés tanát), vagy azt akarom, hogy ezen a boton tanulja meg. Nem fog soha rovarokat szétvagdalni, nem fogja soha megolvasni a nap foltjait, nem fogja tudni, mi a mikroszkóp és a teleszkóp. A ti tudós növendékeitek gúnyolódni fognak tudatlanságán. Igazuk lesz, mert mielőtt ezekhez a készülékekhez -279- folyamodnék, azt vélem, előbb fel kell őket fedeznie és gondolhatjátok, hogy az nem fog hamar menni.

Ez az egész módszerem szelleme ezen a téren. Ha a gyermek egy kis golyót görget keresztbefont ujjai közt és azt hiszi, két golyót érez, nem engedem meg neki, hogy odanézzen, a míg nincs meggyőződve, hogy csak egy golyó van ott.

Ezek a felvilágosítások, azt hiszem, elegendők lesznek, hogy pontosan megjelöljék a haladást, melyet eddig növendékem szelleme tett és az utat, melyen ezt a haladást tette. De talán megdöbbentek a dolgok nagy sokaságán, melyeket elvonultattam előtte, attól féltek, hogy elhalmozom szellemét az ismeretek tömegével. A dolog ellenkezőleg áll, inkább arra tanítom, hogy ne tudja őket, mint hogy tudja. Megmutatom neki a tudomány útját, a mely valóság szerint könnyű, de hosszú, végtelen és lassú, ha az ember be akarja járni. Megtétetem vele az első lépéseket, hogy felismerje a bejárást, de nem engedem neki soha, hogy messzire menjen.

Kénytelen lévén magától tanulni, a maga eszének veszi hasznát és nem a másénak, mert hogy ne adjon semmit az előitéletekre, nem szabad semmit adnia a tekintélyre és tévedéseink java része kevésbbé magunkból ered, mint másokból. Abból a folytonos gyakorlatból olyan szellemi derekasságot nyer, a mely hasonló ahhoz, melyet a testnek munkával és fáradsággal szerzünk. Egy másik előny, hogy csak erőinek arányában haladunk előre. A szellem ép úgy mint a test, csak azt viszi magával, a mit el bír vinni. Mikor az értelem magáévá teszi a dolgokat, mielőtt elhelyezné az emlékezetben, akkor a mit levon belőle, az övé is; ha ellenben kedve ellenére túlterheljük az emlékezetét, annak a veszélynek teszszük ki, hogy sohasem von le belőle semmit, a mi az ő tulajdona volna.

Emilnek kevés az ismerete, de a mije van, igazán az övé; semmit sem tud félig. Azoknak a dolgoknak csekély számában, melyeket tud és melyeket jól tud, a legfontosabb az, hogy sok van, a mit nem tud és a mit egy nap nem tudhat, még sokkal több, a mit mások tudnak, ő azonban soha életében nem fog tudni és végtelenül sok olyan, a mit -280- soha senki sem fog tudni. Egyetemes a szelleme, nem tudása által, hanem a tudás megszerzésére való képessége által; nyilt, értelmes, mindenre kész szellem és mint Montaigne mondja, ha nem is tanult, de legalább tanítható. Elég nekem, ha meg tudja találni a mire való-t mindenben, a mit tesz és a miért-et mindenben, a mit hisz. Mert, még egyszer mondom, nem az a czélom, hogy tudományt adjak neki, hanem hogy megtanítsam, hogy szükség esetére megszerezze és hogy pontosan megbecsültessem vele, mennyit ér és megszerettessem vele mindenek fölött az igazságot. Ezzel a módszerrel lassan haladunk, de sohasem teszünk haszontalan lépést és nem vagyunk kénytelenek hátrálni.

Emilnek csak természetes és tisztára fizikai ismeretei vannak. A történelemnek még a nevét se tudja, sem azt, hogy mi fán terem a metafizika és az erkölcstan. Tudja az embernek lényeges viszonyait a dolgokkal, de semmit nem tud az embernek az emberhez való morális viszonyairól. Kevéssé tudja általánosítani az eszméket, kevéssé tud abstractiókat csinálni. Meglátja a bizonyos testek közös tulajdonságait, a nélkül, hogy okoskodnék ezekről a tulajdonságokról magukban véve. Ismeri az abstract tért a geometriai ábrákból, ismeri az abstract mennyiséget az algebrai jelekből. Ezek az ábrák és ezek a jelek a támaszai ezeknek az abstractióknak, melyekre az érzékei támaszkodnak. Nem igyekszik a dolgokat természetük szerint ismerni, hanem csak azok szerint a kapcsolataik szerint, a melyek érdeklik. A mi tőle idegen, azt csak magára való vonatkozásában értékeli, de ez az értékelése exact és biztos. A képzelet s a konvenczió semmi áron se nyomul bele. Nagyobbra veszi azt, a mi neki hasznosabb és nem idegenedve el soha az értékelésnek ettől a módjától, nem ad semmit a közvéleményre.

Emil dolgos, mértékletes, türelmes, állhatatos és tele van bátorsággal. Képzelete, nem lévén felhevülve, nem túlozza előtte soha a veszedelmeket; kevéssé érzékeny a bajok iránt és állhatatosan tudja állni a szenvedést, mert nem tanult meg szembeszállni a sorssal. A mi a halált illeti, még alig tudja, mi az, de hozzászokva ellenállás nélkül alávetni -281- magát a szükségszerűség törvényének, mikor meg kell halnia, jajgatás és ellenkezés nélkül fog meghalni. Ez minden, a mit a természet abban a mindenki által rettegett pillanatban megenged. Szabadon élni és kevéssé csüngni az emberi dolgokon, a legjobb módja a meghalás megtanulásának.

Szóval megvan az erényből mindene, a mi ő reá magára vonatkozik. Hogy meglegyenek a társadalmi erényei is, ahhoz nem hiányzik egyebe, mint hogy ismerje a kapcsolatokat, melyeket ezek követelnek, csak azoknak a felvilágosításoknak van híjával, a melyeket szelleme teljesen kész magába fogadni.

Másokra való tekintet nélkül nézi magamagát és jónak tartja, ha mások sem gondolnak ő vele. Nem kiván senkitől semmit és azt hiszi, nem tartozik senkinek semmivel. Egyedül van az emberi társadalomban, csak egyedül önmagára számít. Több joga is van, mint másnak, hogy magamagára számítson, mert ő minden, a mi az ő korában csak lehet. Nincsenek tévedései, vagy csak olyanok, a melyektől senki sem tudja megóvni magát. A teste egészséges, a tagjai mozgékonyak, a szelleme helyes és előitéletek nélkül való, a szíve szabad és szenvedélyek nélkül való. Az önszeretet, az összes szenvedélyek közül a legelső és legtermészetesebb, még alig támadt fel benne. A nélkül, hogy megzavarná bárkinek a nyugalmát, megelégedetten, boldogan és szabadon élt, a mennyire a természet engedte. Úgy találjátok, hogy az a gyermek, a ki így jutott el tizenötödik évéig, elvesztegette előbbi éveit?

-282-

NEGYEDIK KÖNYV.

Mily hamar haladunk át ezen a földön! Az élet első negyedrésze eltelt, mielőtt ismernők használatát; az utolsó negyede úgy telik el, hogy már nem tudjuk többé élvezni. Kezdetben nem tudunk élni, majd azután nem birunk többé és abban az időközben, a mely ezt a két hasznavétlen végletet elválasztja, a megmaradó időnek háromnegyed része alvással, munkával, szenvedéssel, kényszerűséggel, mindenféle fajta kínokkal telik el. Az élet rövid, nem annyira a miatt, hogy kevés ideig tart, hanem azért, mert ebből a kevés időből is alig marad valami arra, hogy élvezzük. A halál pillanata lehet még oly messze a születésétől, az élet mindig nagyon rövid, ha ez a köz rosszúl van kitöltve.

Hogy úgy mondjam, kétszer születünk: egyszer arra, hogy létezzünk, másodszor arra, hogy éljünk; egyszer a fajunk számára, másodszor a nemünk számára. Azoknak, a kik a nőt tökéletlen férfinak tartják, kétségkívül nincs igazuk, de a külső analogia mellettük szól. A házasodás koráig a kétféle nemű gyermekek között nincs semmi, a mi nyilvánvalólag elkülönbözteti őket; ugyanaz az arczuk, ugyanaz az alakjuk, ugyanaz az arczszínük, ugyanaz a hangjuk, minden egyforma: a leányok gyermekek s a fiúk is gyermekek; ugyanaz az egy név elegendő az ily hasonló lényeknek. Azok a lények, a melyeknél megakasztják a nem további fejlődését, megőrzik ezt az egyformaságot egész életükön át; mindig nagy gyermekek; a nők pedig, a kik sohasem vesztik el ezt az egyformaságot, úgy tünik, sohasem válnak valami mássá.

Az ember azonban általában véve nem arra van teremtve, hogy mindig a gyermekkorban maradjon. Kilép -283- belőle a természet által előírt időben és ennek a válságos pillanatnak, mely elég rövid ugyan, nagy a fontossága.

Mint a hogy a tenger zúgása messziről megelőzi a vihart, az a viharos fordulat előre jelzi magát az ébredező szenvedélyek mormolása által; tompa gerjedezés figyelmeztet a veszedelem közeledtére. A kedélyhangulat változása, gyakori fellobbanások, a szellem folytonos izgatottsága csaknem fegyelmezhetetlenné teszi a gyermeket. Süket lesz az iránt a hang iránt, a mely tanulékonnyá tette; valóságos lázas oroszlán lesz; félreismeri vezetőjét, nem akarja többé, hogy vezessék.

A változó kedélyhangulat jeleihez járulnak a külsőben észrevehető változások. Arczkifejezése kifejlődik és jellegzetessé válik; a ritka és lágy pehely, a mely arcza alján nő, megbarnul és sűrű lesz. A hangja mutálni kezd, vagyis inkább elveszti a hangját: se nem gyermek, se nem férfi és nem tudja egyiknek a hangját sem megütni. Szeme, a léleknek ez a szerve, a mely idáig nem mondott semmit, beszédessé és kifejezővé válik; növekvő tűz lelkesíti át; legélénkebb tekintetének még megvan a szent ártatlansága, de nincs meg benne már a régi együgyűség: már érezni, hogy sokat mondhat, kezdi tudni lesütni a szemét és pirulni; érzelmessé válik, mielőtt tudná, mit érez; nyugtalan a nélkül, hogy oka volna rá. Mindez lassacskán állhat be és időt engedhet neked, de ha élénksége nagyon is türelmetlenné válik, ha fellobbanása dühhé változik, ha egyik pillanatról másikra felingerlődik és ellágyul, ha ok nélkül könnyeket ont, ha olyan dolgok közelében, a melyek veszedelmesekké kezdenek rá nézve válni, az érverése meggyorsul és a szeme fellobban, ha egy nő keze, a mely az övét érinti, megborzongatja, ha zavarba jön vagy félénkké válik mellette: Ulysses, oh bölcs Ulysses, vigyázz magadra! A tömlők, melyeket annyi gonddal bezártál, megnyíltak, a szelek már kiszabadultak: ne hagyd el egy pillanatra sem a kormányt, vagy el vagy veszve.

Ez a második születés, a melyről szóltam; ekkor születik az ember igazán az élet számára, ekkor nem idegen számára semmi emberi. Idáig gyermekjáték volt a gondoskodásunk, -284- csak most nyer igazi fontosságot. Ez az a kor, a hol a rendes nevelés végezni szokta és épen ez az, a hol a miénknek kezdenie kell, de hogy jól kifejtsük ezt az új tervet, vissza kell térnünk hátrább az idevonatkozó dolgok állásához.

Szenvedélyeink fenntartásunk elsőrendű eszközei; ép oly hiábavaló, mint a milyen nevetséges vállalkozás, ha el akarjuk őket pusztítani; ez annyi, mint ha a természetet akarnók békóba szorítani, az Isten művét megjavítani. Ha Isten azt mondaná az embernek, hogy semmisítse meg a szenvedélyeket, melyeket beléje oltott, akkor Isten akarva és nem akarva ellentmondana önmagának. Sohasem rendelt ilyen esztelen dolgot, semmi hasonló nincs beleírva az emberi szívbe és a mit Isten akar, hogy az ember megtegyen, nem mondatja neki egy másik ember által, ő maga mondja neki, a szíve mélyébe írja bele.

Azt tehát, a ki meg akarná akadályozni a szenvedélyek felébredését, csaknem épen olyan bolondnak találnám, mint azt, a ki meg akarná őket semmisíteni és azok, a kik idáig azt találták hinni, hogy nekem ez a tervem, bizonyára nagyon rosszul értettek meg.

De vajjon helyes okoskodás volna-e, abból, hogy az ember természetében rejlik, hogy szenvedélyei legyenek, azt következtetni, hogy azok a szenvedélyek, melyeket magunkban érzünk és a melyeket másokban látunk, mind természetesek? A forrásuk természetes, az igaz, de ezer idegen patak dagasztotta meg; nagy folyam ez, mely szüntelenül növekszik és a melyben alig födözhetni fel néhány cseppjét eredeti vizének. Természetes szenvedélyeink szoros korlátok között mozognak; eszközei szabadságunknak, arra irányulnak, hogy fentartsanak minket. Mindazok, a melyek leigáznak és tönkretesznek, máshonnan jutnak belénk; a természet nem oltja őket belénk, mi sajátítjuk el őket a természet hátrányára.

Szenvedélyeink forrása, a többinek mindnek eredete és kezdete, az egyedüli, a mely együtt születik az emberrel és nem hagyja el, a míg él: az önszeretet; kezdetleges, velünk született, minden egyébnél előbb való szenvedély, a melynek -285- a többiek bizonyos értelemben csak módosulásai. Ebben az értelemben, ha úgy tetszik, valamennyi természetes. De ezeknek a módosulásoknak nagyobb része idegen okokból ered, a melyek nélkül sohasem harapóznának el és maguk ezek a módosulások egyáltalán nem előnyösek ránk nézve, sőt ártalmasak; megváltoztatják eredeti czéljukat és saját elvük ellen törnek: akkor jut az ember a természeten kívül és ellenmondásba kerül önmagával.

Az önszeretet mindig jó, mindig a rendnek megfelelő. Mindenkinek saját kötelessége lévén saját maga fentartása, gondjainak elseje és legfontosabbja az és az is kell, hogy legyen, hogy szüntelenül erre vigyázzon. És hogy vigyázhatna rá, ha nem találná benne legnagyobb érdekét?

Szeretnünk kell tehát önmagunkat, hogy fennmaradhassunk; jobban kell szeretnünk magunkat, mint minden más dolgot és ugyanennek az érzésnek közvetlen következésekép szeretjük azt, a mi fentartásunkra szolgál. Minden gyermek ragaszkodik a dajkájához: Romulus biztosan ragaszkodott a nőstény farkashoz, a mely szoptatta. Kezdetben ez a ragaszkodás merőben gépies. A mi javára válik egy egyén jóllétének, vonzza őt, a mi ártalmára van, visszariasztja; ez csak vak természeti ösztön. Ezt az ösztönt érzéssé alakítja át, a ragaszkodást szeretetté, az ellenszenvet gyűlöletté az ártalmunkra vagy hasznunkra levő nyilvánvaló szándék. Érzéketlen lények iránt, melyek csak a nekik adott impulsust követik, nem kél bennünk szenvedély; azok ellenben, a melyektől belső alkatuknál vagy akaratuknál fogva, jót vagy rosszat várunk, a melyekről azt látjuk, hogy szabadon hatnak mellettünk vagy ellenünk, hasonló érzéseket keltenek bennünk azokhoz, a melyeket ők mutatnak. A mi javunkra válik, azt keressük; a mi javunkra akar válni, azt szeretjük; a mi ártalmunkra van, azt kerüljük, de a mi ártalmunkra akar lenni, azt gyűlöljük.

A gyermek első érzése az önszeretet, a második pedig, a mely az elsőből származik: a szeretet azok iránt, a kik közelébe jutnak, mert a gyöngeségnek abban az állapotában, a melyben van, mindenkit arról a segítségről és gondoskodásról ismer meg, a melyben részesül. A ragaszkodás, -286- melylyel dajkája és dadája iránt van, kezdetben csak szokás. Keresi őket, mert szüksége van rájuk és jól érzi magát náluk; ez inkább ismeretség, mint jóakarat. Sok időre van szüksége annak megértésére, hogy nemcsak hasznosak rá nézve, hanem azok is akarnak lenni és akkor kezdi el őket szeretni.

A gyermek tehát természettől fogva hajlandó a jóindulatra, mert látja, hogy mindaz, a mi közelébe jut, segítségére hajlandó és mert ennek a megfigyelésének révén megszokja a faja iránti kedvező érzést; de a mily mértékben kiterjeszti viszonyait, szükségleteit, aktiv vagy passziv függőségeit, fölébred benne másokhoz való viszonyainak érzése és előidézi a kötelességeket és kedvezéseket. Akkor a gyermek zsarnokoskodó, féltékeny, ravasz, boszuálló lesz. Ha rászorítják az engedelmességre, nem látja annak hasznosságát, a mit parancsolnak neki, szeszélynek tulajdonítja, annak a szándéknak, hogy kinozzák és föllázad. Ha ellenben engedelmeskednek neki, a mint valami ellenáll, mindjárt lázadást lát benne, a vele szembeszállás szándékát; megveri a széket vagy az asztalt, mert nem engedelmeskedett neki. Az önszeretet, a mely csak önmagára tekint, beéri azzal, hogy saját szükségleteink ki vannak elégítve; az önzés ellenben, a mely összehasonlítja magát, soha sincs megelégedve és nem is tudna lenni, mert az az érzés, a mikor önmagunkat elébe tesz a többieknek, azt is követeli, hogy a többiek maguk elébe tegyenek minket, a mi pedig lehetetlenség. Így keletkeznek a gyöngéd és szerető szenvedélyek az önszeretetből és így keletkeznek a gyűlöletes és dühös szenvedélyek az önzésből. Így az embert lényege szerint az teszi jóvá, hogy kevés a szükséglete és kevéssé hasonlítja össze magát másokkal; lényege szerint gonoszszá pedig az teszi, hogy sok a szükséglete és sokat ad a mások véleményére. Ennek az elvnek alapján könnyű látni, hogyan lehet jóra vagy rosszra irányozni a gyermekek és az emberek minden szenvedélyét. Igaz, hogy nem tudva mindig egyedül élni, nehezen maradhatnak mindig jók; ez a nehézség szükségszerűen fokozódik összeköttetéseikkel és főleg ebben a tekintetben teszik a társadalom veszedelmei a művészetet -287- és a gondoskodást elkerülhetetlenebbé, hogy elejét vegyük az emberi szívben annak az elaljasodásnak, a mely új szükségleteiből keletkezik.

Az embernek megfelelő tanulmány az összeköttetéseinek tanulmánya. A míg csak fizikai lényében ismeri magát, tanulmányoznia kell önmagát a dolgokkal való kapcsolataiban; ez egész életének feladata attól a ponttól fogva, a melyhez most jutottunk.

Mihelyt az embernek társnőre van szüksége, többé már nem elszigetelt lény, szíve nincs már egyedül. Ezzel megszületik fajával való minden vonatkozása, szívének minden vonzalma. Első szenvedélye erjedésbe hozza az összes többieket.

Az ösztön iránya meghatározatlan. Az egyik nem vonzódik a másikhoz; ez a természet hajlama. A választás, a kedvezés, a személyes ragaszkodás a műveltség, az előitélet, a szokás műve; időre és ismeretekre van szükség, hogy képesek legyünk a szeretetre; csak azután szeretünk, hogy itéltünk, előbb összehasonlítunk s csak aztán kedvezünk. Ezek az itéletek öntudatlanul alakulnak ki, de azért nem kevésbbé valódiak. Az igazi szeretet, bármit mondjanak is, mindig becsben fog állni az emberek előtt, mert bár túlbuzgalma néha félrevezet is, bár nem zárja ki annak szívéből, a ki érzi, a gyűlöletes tulajdonságokat, sőt elő is idézheti, mindazáltal tiszteletre méltó tulajdonságokat tételez fel, a melyek nélkül lehetetlen volna szeretetet érezni. Ez a választás, melyet szembe szoktak vetni az észszel, mégis belőle származik. Vakká tették Ámort, mert jobb a szeme, mint a mienk és mert látja azokat a kapcsolatokat is, melyeket mi nem tudunk észrevenni. Annak számára, a kinek semmiféle fogalma sincs sem kiválóságokról, sem szépségről, minden nő egyforma jó volna és a legelőször útjába akadó lenne mindig a leginkább szeretetreméltó. A szerelem egyáltalán nem a természettől ered, sőt korlátja és féke hajlamainak; általa történik, hogy kivéve a szerelem tárgyát, az egyik nem teljesen közönbössé válik a másikra nézve.

A mely kedvezést nyujtunk, ugyanabban kivánunk részesülni; -288- a szerelemnek kölcsönösnek kell lennie. Hogy az embert szerethessék, szeretetreméltóvá kell tennie magát; hogy előnyben részesüljön, szeretetreméltóbbnak kell lennie másoknál, mindenki másnál szeretetreméltóbbá, legalább a szerelem tárgyának szemében. Ebből keletkeznek az első tekintetek a hozzá hasonlókra, ebből az első összehasonlítások velük, ebből a versengés, a vetélkedés, a féltékenység. Az érzéssel csordultig tele szív szereti kitárni magát; a szerelmes hölgy szüksége után fölkél a jóbarát szüksége. A ki érzi, mily édes szerettetni, azt kívánja, hogy az egész világ szeresse és ha mindenki kedvezéseket akar, hogyne volna sok az elégedetlen. A szerelemmel és barátsággal születnek meg az egyenetlenkedések, az ellenségeskedés, a gyűlölet. Látom, a mint fölemelkedik az oly sok különböző szenvedély öléből az előitélet rendíthetetlen trónján és a buta halandók, alávetve uralmának, csakis mások véleményére alapítják saját létüket.

Kövessétek nyomon ezeket a gondolatokat és látni fogjátok, honnan nyeri önzésünk azt a formát, melyet mi természetesnek tekintünk és az önszeretet, nem lévén többé önmagában befejezett érzés, hogy válik büszkeséggé a nagy lelkekben, hiúsággá a kicsinyekben és valamennyiben szüntelenül a felebarátok költségére táplálkozik. A szenvedélyeknek ez a fajtája, nem lévén csirája a gyermekek szívében, magától nem születhetik meg benne, csak mi viszszük bele és mindig csak a mi hibánkból gyökerezik meg benne; de nem így áll a dolog a fiatal ember szívében, tehetünk, a mit akarunk, megszületnek benne akaratunk ellenére is. Ideje tehát módszert változtatni.

Kezdjük néhány fontos megjegyzéssel arról a kritikus korról, a melyről itt szó van. A gyermekkorból a serdülő korba való átmenet nincs annyira meghatározva a természet által, hogy ne váltakoznék az egyes egyénekben a temperamentumok szerint és a népekben az éghajlatok szerint. Mindenki tudja a különbséget, a mely ebben a tekintetben fennáll a meleg és hideg országok között és mindenki látja, hogy a forró temperamentumok hamarabb formálódnak, mint a többiek. Az okok dolgában azonban tévedni lehet és -289- gyakran a fizikumnak tulajdonítani, a mi a morálnak a róvására irandó; ez korunk filozófiájában a leggyakrabbi tévedések egyike. A természet tanulságai késlekedők és lassuk, az emberekéi csaknem mindig idő előttiek. Az első esetben az érzékek fölkeltik a képzelődést, a másikban a képzelődés kelti fel az érzékeket, koraérett tevékenységet ad nekik, a mely múlhatatlanul enerválja előbb az egyéneket, majd huzamos időre terjedve, magát a fajt is. Általánosabb és biztosabb megfigyelés az éghajlatok hatására vonatkozónál az, hogy a serdülő kor és a nemi ösztön mindig korábban áll be a művelt és pallérozott népeknél, mint a tudatlan és barbár népeknél.78) A gyermekekben különös éleselméjűség van abban, hogy ki tudják hámozni az illem mindenféle majmoskodása alól a rossz erkölcsöket, melyeket ellepleznek előlük. A tisztult nyelv, a melyet eltanultatnak velük, a tisztesség leczkéi, melyekben részesítik őket, a rejtelmesség fátyla, melyet szemük elé vonni igyekeznek, megannyi ösztökéje kiváncsiságuknak. A hogy a dolgot csinálni szokták, nyilvánvaló, hogy a mit állítólag ellepleznek előlük csak arra való, hogy rátanítsák őket, ez pedig minden tanítás -290- közül, melyben részesítik őket, a legkevésbé válik hasznukra.

Kérjetek tanácsot a tapasztalattól s meg fogjátok érteni, mennyire meggyorsítja ez az esztelen módszer a természet művét és tönkreteszi a tempramentumot. Ez egyik főoka a fajok degenerálódásának a városokban. A fiatal emberek, időnek előtte kimerülve, kicsinyek maradnak, gyöngék, rossz szervezetűek, növés helyett öregszenek, mint a hogy a szőlőtő, a melyen gyümölcsöt termelnek tavaszszal, elfonnyad és kihal, mielőtt eljönne az ősz.

Bárdolatlan és egyszerű népek közt kellett, hogy lakott légyen az, a ki tudni akarja, mily késői korig tudja meghosszabbítani a gyermekek ártatlanságát a boldog tudatlanság. Megható és egyúttal nevetni való látvány, mikor azt látjuk, hogy a két nem, szívük biztonságára bízva, meghosszabbítják a serdültség és a szépség koráig a gyermekkor naiv játékait és már a bizalmasságukkal is kimutatják gyönyöreik tisztaságát. Mikor aztán ez a szeretetreméltó fiatalság megházasodik, a két hitvestárs kölcsönösen személyük első zsengéit adván egymásnak, annál kedvesebbek egymásnak; az egészséges és erőteljes gyermekek sokasága zálogává lesz az olyan egyesülésnek, a melyet semmi sem változtat meg és gyümölcse lesz korai éveik tartózkodásának.

Ha az a kor, a melyben az ember megszerzi neme tudatát, ép annyira különbözik a nevelés eredménye által, mint a természet hatása által, ebből az következik, hogy ezt a kort siettetni és késleltetni lehet a szerint a mód szerint, a hogy a gyermekeket neveljük és ha a test abban a mértékben nyer vagy veszt szilárdsága dolgában, a hogy siettetik vagy késleltetik ezt a fejlődést, ebből következik az is, hogy mennél jobban igyekszünk késleltetni, annál többet nyer a fiatal ember izmosság és erő dolgában. Egyelőre csak a merőben fizikai hatásokról beszélek; hamar megfogjuk látni, hogy a dolog nem korlátozódik csak erre.

Ezekből a megfontolásokból vonom le az oly gyakran vitatott kérdés megoldását, vajjon helyes dolog-e idejekorán felvilágosítani a gyermekeket kiváncsiságuk tárgyairól vagy -291- jobb eltéríteni őket a dologtól mérsékelt megtévesztésekkel. Én azt hiszem, hogy nem kell sem az egyiket, sem a másikat tenni. Először is ez a kiváncsiság nem kap lábra bennük, ha nem adunk nekik rá alkalmat. Tenni kell róla, hogy ne legyen meg bennük. Másrészt meg az olyan kérdések, a melyekre nem kell okvetlenül felelni, nem követelik meg, hogy megtéveszszük felőlük a kérdezőt: többet ér elhallgattatni őket, mint hazugsággal felelni nekik. A gyermek nem fog nagyon meglepődni ezen a szabályon, ha gondunk volt arra, hogy közömbös dolgokban hozzászoktassuk. Végül, ha mégis arra szánjuk magunkat, hogy feleljünk, tegyük ezt a legnagyobb egyszerűséggel, rejtelmeskedés nélkül, zavar nélkül, mosolygás nélkül. Sokkal kevesebb a veszély a gyermek kiváncsiságának kielégítésében, mint felizgatásában.

Válaszaitok legyenek mindig komolyak, rövidek, határozottak és a habozás látszata nélkül valók. Nem is kell hozzátennem, hogy igazaknak kell lenniök. Nem lehet a gyermeket rátanítani arra, hogy a felnőtteknek hazudni veszélyes, a nélkül, hogy éreznők a gyermekeknek való hazudás még veszedelmesebb voltát. Csak egyetlen egy hazugságon kapja rajta mesterét a tanítvány s örökre tönkre lehet téve a nevelés gyümölcse.

Bizonyos dolgokról való teljes tudatlanság felel meg talán legjobban a gyermekeknek; de tudják meg idejekorán azt, a mit lehetetlen örökre elrejteni előlük. Vagy nem szabad kiváncsiságuknak semmi tekintetben fölébrednie, vagy ki kell elégíttetnie az előtt a kor előtt, a mikor már nem veszélytelen. Növendékekkel szemben való eljárástok ebben a tekintetben sokban függ különleges helyzetétől, a társaságtól, mely körülveszi, a körülményektől, a melyek közé előreláthatólag kerülhet stb. Fontos dolog e tekintetben nem bízni semmit a véletlenre és ha nem vagytok benne biztosak, hogy tizenhat éves koráig tudatlanságban tarthatjátok a nemek különféleségéről, legyen rá gondotok, hogy megtanulja tíz éves kora előtt.

Nem szeretem, ha a gyermekekkel nagyon is finom nyelven beszélnek, sem ha nagy kitéréseket tesznek, a melyekből -292- észrevehetik, hogy el akarják kerülni a dolgoknak saját nevükön való nevezését. A jó erkölcs ezekben a dolgokban mindig nagyon egyszerű, ellenben a bűntől bemocskolt képzelet kényessé teszi a fület és ráviszi, hogy folyton keresse a válogatott kifejezéseket. A nyers kifejezések következmény nélküliek; a sikamlós eszméket kell elkerülni.

Ámbár a szemérem természetes tulajdonsága az emberi fajnak, a gyermekekben természetszerűleg nincs bennük. A szemérem csak a rossznak ismeretével születik meg és a gyermekekben, a kiknek sem nincs meg, sem nem volna szabad, hogy meglegyen ez az ismeretük, hogy volna meg az az érzés, a mely ennek következménye? Beléjük oltani a szemérem és tisztesség tanítását annyi, mint megtanítani őket arra, hogy vannak szégyenletes és tisztességtelen dolgok, annyi, mint beléjük oltani a titkos vágyat ezeknek a dolgoknak a megismerésére. Előbb-utóbb végére járnak és az első szikra, a mely a képzelődést éri, bizonyosan sietteti az érzékek felgyuladását. A ki pirúl, az már bűnös, az igazi ártatlanság nem szégyel semmit.

A gyermekeknek nem ugyanazok a vágyai, mint a felnőtteknek, de ép úgy alá lévén vetve a tisztátalanságnak, a mely sérti az érzékeket, ép ebből az alávetettségből vonhatják le az illem ugyanazon leczkéit. Kövessétek a természet szellemét, a mely ugyanarra a helyre helyezve a titkos gyönyörök és a tisztátalan szükségletek szerveit, ugyanazokat a gondoskodásokat rótta rá a különböző életkorokra, hol az egyik, hol a másik szempontból; a férfira szeméremből, a gyermekre tisztaságból.

Csak egy jó módját látom annak, hogy megőrizzük a gyermekek ártatlanságát s ez az, hogy mindazok, a kik őt körülveszik, tiszteljék és szeressék. E nélkül minden tartózkodás, melyet velük szemben tanusítani igyekszünk, előbb-utóbb megczáfolja magát s egy mosoly, egy szemhunyorintás, egy vigyázatlan mozdulat megmond nekik mindent, a mit el akarnánk előlük hallgatni; elég nekik, hogy megértsék, ha észreveszik, hogy el akarták előlük titkolni. Azoknak a fordulatoknak és kifejezéseknek az óvatossága, -293- a melyeket az udvarias emberek egymás között használnak, olyan értelmességet tételez fel a gyermekekről, a melylyel nem is szabad birniok s ezért egyáltalán nincs helyén velük szemben; ha azonban igazán tiszteletben tartjuk együgyüségüket, velük beszélve könnyen megtaláljuk a kifejezéseknek azt az egyszerűségét, a mely hozzájuk illik. Van bizonyos naiv nyelv, a mely jól áll és tetszik az ártatlanságnak: ez az az igazi hang, a mely eltéríti a gyermeket a veszedelmes kiváncsiságtól. Ha egyszerűen szólunk velük mindenről, nem is engedjük bennük feltámadni a gyanut, hogy több mondani valónk is lehet a számukra. Ha a durva szavakhoz hozzáfűzzük a nekik megfelelő kellemetlen képzeteket, ezzel elfojtjuk a képzelődés első tüzét; nem tiltjuk meg nekik, hogy ezeket a szavakat kiejtsék és ezek az eszmék meglegyenek bennük, de a nélkül, hogy gondolna rá, beleoltjuk az undort felidézésük iránt. És mennyi zavartól menti meg ez a naiv szabadság azokat, a kik szívükben rejtik és mindig azt mondják, a mit mondani kell és mindig úgy mondják, a hogy érezték.

Hogy lesznek a gyermekek? Kényes kérdés, a mely elég természetszerűen ötlik fel a gyermekben és a melyre az ügyetlen vagy okos választól függ néha egész életüknek erkölcse és egészsége. A legrövidebb mód, a melyet egy anya elképzelhet, hogy kisegítse magát a nélkül, hogy rá kelljen szednie a fiát, az, hogy hallgatást parancsol neki. Ez jó lenne, ha mindjárt kezdettől fogva hozzászoktatták volna közömbös kérdésekben és ha nem gyanítana semmi rejtelmességet ebben az új hangban. De az anyák ritkán hagyják ennyiben. Ez a házas emberek titka, – mondják a fiúnak – kis fiúknak nem szabad ilyen kiváncsiaknak lenniök. Ez bizonyára nagyon jó arra, hogy kisegítse az anyát zavarából; de tudnia kell, hogy a kis fiút izgatja ez a megvető modor és nem fog addig egy pillanatra sem nyugodni, a míg nem tudta ki a házas emberek titkát és elég hamar ki is fogja tudni.

Legyen szabad felhoznom egy nagyon elütő választ, a melyet ugyanarra a kérdésre hallottam és a mely annál inkább felötlött nekem, mert egy beszédében és modorában -294- egyaránt szemérmetes nőtől eredt, a ki azonban fiának java és az erény kedvéért lábbal tudta taposni a megszólástól és a csufondárosok hiábavaló fecsegésétől való félelmet. Nem sokkal azelőtt a fiú vizeletével egy kis követ adott ki magából, a mely megsértette az uretráját; a baj azonban elmúlt s ő meg is feledkezett róla. Mama, – mondta a kis hebehurgya, – hogy lesznek a gyermekek? Édes fiam, – felelt az anya habozás nélkül, – a nők vizelik ki őket olyan fájdalmakkal, melyek sokszor életükbe kerülnek. Nevessenek rajta a bolondok, botránkozzanak meg a buták; de kérdezzék meg maguktól a bölcsek, tudtak volna-e ennél okosabb és jobban czélravezető feleletet találni.

A természetes és a gyermek előtt ismeretes szükséglet képzete eltéríti a rejtelmes folyamat gondolatát. A fájdalom és halál hozzájáruló képzetei beborítják a szomorúság fátyolával, a mely lehűti a képzelődést és elfojtja a kiváncsiságot; minden a szülés következményeire, nem pedig okaira téríti a gondolatot. Az emberi természet gyöngeségei, a visszás tárgyak, a szenvedés képei, ezek azok a felvilágosítások, a melyekre ez a felelet vezet, ha a visszataszító benyomás, melyet kelt, megengedi a gyermeknek, hogy tovább kérdezze őket. Honnan volna alkalma keletkezni a vágyak nyugtalanságának az így irányított beszélgetésből? És mégis látjátok, hogy az igazság nem sértetett meg és hogy nem volt szükség felvilágosítás helyett félrevezetni a növendéket.

Gyermekeitek olvasnak: olvasmányaikból olyan ismereteket szereznek, melyekkel nem bírnának, ha nem olvastak volna. Mialatt tanulnak, képzelődésük felgyullad és megélesedik a tanulószoba csendjében. Ha a világban élnek, különös beszédmódot hallanak, olyan példákat látnak, melyek meglepik őket; olyan jól meggyőzték őket, hogy ők is emberek, hogy mindenben, a mit a felnőttek tesznek, azt keresik, miképen illenék ő hozzájuk, mások tettei mintául kell hogy szolgáljanak nekik, mikor mások itéletei törvényekül szolgálnak nekik. A cselédek, a kik függnek tőlük s a kiknek következőleg érdekük, hogy tessenek nekik, kedvükben járnak a jó erkölcsök rovására; a kikapós nevelőnők négy éves korukban olyan beszédeket folytatnak -295- velük, a milyeneket a legszemérmetlenebb személy se merne mondani nekik tizenöt éves korukban. Ők elfelejtik hamar, a mit mondtak a gyermeknek, de ez nem felejti el, a mit hallott. Az illetlen beszédek készítik elő a kicsapongó erkölcsöket; a feslett inas teszi a gyermeket fajtalanná és az egyiknek titka biztosítékául szolgál a másikénak.

A korának megfelelően nevelt gyermek egyedül áll. Nem ismer más ragaszkodást, mint a megszokásból folyót; úgy szereti a nővérét, mint a zsebóráját és a barátját, mint a kutyáját. Nem érzi magát semmiféle nemből, semmiféle fajból valónak: a férfi és a nő egyformán idegen rá nézve, abból, a mit tesznek s a mit mondanak, semmit sem vonatkoztat magára; nem látja és nem hallja vagy nem figyel rá, a beszédjük nem érdekli jobban, mint a példájuk: mindez nem neki való. Ez nem mesterséges megtévesztés, melyet beleoltanak, hanem természetszerű tudatlanság. Eljön az idő, a mikor ugyanannak a természetnek gondja lesz rá, hogy felvilágosítsa növendékét és csak akkor juttatta abba a helyzetbe, hogy koczkázat nélkül vegye hasznát a leczkéknek, melyeket ad neki. Íme, az alapelv; a szabályok részletei nem tartoznak tárgyamhoz és azok az eszközök, a melyeket más tárgyak dolgában ajánlok, mintául szolgálhatnak erre nézve is.

Ha rendet és szabályt akartok teremteni a keletkező szenvedélyekben, tágítsátok ki az időközt, melyen belül kifejlődnek, hogy legyen idejük elrendezkedni a szerint, a hogy születnek. Akkor nem egy ember rendezi el őket, hanem maga a természet, a ti dolgotok nem egyéb, mint hogy engedjétek, hadd intézze el a munkáját. Ha növendéketek egyedül volna, nem volna semmi tenni valótok; de minden, a mi körülveszi, felizgatja képzelődését. Az előitéletek áradata magával ragadja: hogy visszatarthassuk, ellenkező irányba kell szorítani. Az érzés kell hogy fékezze képzelődését és az ész el kell, hogy hallgattassa az emberek véleményét. Minden szenvedély forrása az érzékiség; a képzelődés határozza meg irányukat. Minden tény, a mely érzi kapcsolatait, szükségszerűen felizgatódik, a kapcsolatai megváltoznak és ha természetének megfelelőbbeket képzel -296- vagy vél képzelni magának. Ezek a képzelődés tévedései, melyek bűnökké változtatják minden véges lény szenvedélyeit, még az angyalokéit is, ha ugyan vannak szenvedélyeik; mert tudniok kellene minden lény természetét, hogy tudhassák, milyen kapcsolatok felelnek meg legjobban az övéknek.

Íme, tehát minden emberi bölcseség sommája a szenvedélyek irányításában: 1. érezni az ember igazi kapcsolatait a fajban ép úgy, mint az egyénben, 2. ezek szerint a kapcsolatok szerint szabályozni a léleknek minden indulatát.

De ura-e az ember szenvedélyeinek úgy, hogy indulatait ilyen vagy olyan kapcsolatok szerint szabályozza? Kétségkívül, ha képes rá, hogy képzelődését erre vagy arra a tárgyra irányítsa vagy hogy ezt vagy azt a szokását vegye fel. Máskülönben itt nem annyira arról van szó, a mit az ember magamagával tehet, mint inkább arról, a mit mi tehetünk tanítványunkkal azoknak a körülményeknek megválogatása által, a melyek közé helyezzük. Ha kifejtjük azokat az eszközöket, melyek alkalmasak arra, hogy megtartsák a természet rendjében, akkor eleget mondhatunk arra vonatkozólag, hogy mikép léphet ki belőle.

A míg érzékisége a maga egyéniségére marad korlátozva, addig a cselekedeteiben nincs semmi erkölcsiség; csak a mikor önmagán túl kezd terjeszkedni, veszi fel a jónak és rossznak előbb az érzését, aztán a fogalmát, a mely valódi emberré alakítja, fajának lényeg szerinti tagjává. Ehhez az első ponthoz kell tehát fűzni megfigyeléseinket.

Ezek nehezek annyiban, mert hogy megtehessük őket, el kell vetnünk azokat a példákat, melyek szemünk előtt vannak és keresnünk kell azokat, a melyekben a fokozatos fejlődés a természetnek megfelelőleg mutatkozik.

Jó modorú, udvarias, művelt gyermek, a ki csak arra vár, hogy módjában legyen alkalmazni azokat az időelőtti ismereteket, melyeket szerzett, sohasem téved abban, hogy mely időpontban lesz ez neki módjában. Sőt nem is várja meg, hanem sietteti; időelőtti erjedésbe hozza vérét; -297- jóval előbb tudja, mi kell hogy vágyainak czélja legyen, semmint ezeket a vágyakat érezné. Nem a természet izgatja, hanem ő tesz erőszakot a természeten s mikor ez férfivá teszi, nincs már számára semmi tanulni valója; gondolatában már rég férfi volt, mielőtt valóban azzá lett volna.

A természet igazi menete fokozatosabb és lassúbb. Lassankint nekitüzesedik a vér, a szellemek megérlelődnek, a temperamentum kialakul. A bölcs munkásnak, a ki az üzemet vezeti, gondja van rá, hogy tökéletesítse összes eszközeit, mielőtt működésbe hozná őket: hosszas nyugtalanság előzi meg az első vágyakat, hosszas tudatlanság vezeti őket tévelygésben, az ember vágyik a nélkül, hogy tudná, mire. A vér erjed és izgul, az élet túltengése tör kifelé. A szem fölélénkül és végig vizsgálja a többi lényeket: az ember kezd érdeklődni azok iránt, a kik körülveszik, kezdi érezni, hogy nem arra született, hogy egyedül éljen; így nyílik meg a szív az emberi vonzalmak számára és képessé lesz a ragaszkodásra.

Az első érzés, a melyre a gondosan nevelt ifjú fogékony, nem a szerelem, hanem a barátság. Fejledező képzelődésének első nyilvánulása az, hogy megtanulja, hogy vannak hozzá hasonlók s a faj előbb hat rá, mint a nem. Ez tehát az ártatlanság meghosszabbításának másik előnye: hogy az ébredező érzékiség arra használtatik fel, hogy elhintessenek a serdülő ifjú szívébe a humanitás első magvai. Annál becsesebb előny, mert ez az élet egyetlen ideje, a mikor az ilyen törekvéseknek igazi sikere lehet.

Mindig azt láttam, hogy a korán romlott s a nőknek és a tobzódásnak kiszolgáltatott emberek embertelenek és kegyetlenek; a temperamentum felfortyanása türelmetlenné, bosszúállóvá, dühössé teszi őket: a képzeletük, eltelve egyetlen tárgygyal, elfordul minden egyébtől; nem ismernek sem könyörületet, sem irgalmasságot, fel tudnák áldozni apjukat, anyjukat, az egész világot legkisebb élvezetüknek. Ellenkezőleg a boldog egyszerűségben nevelkedett embert a természet első rezdülései a gyöngéd és szeretetteljes szenvedélyek felé vezetik; részvétteljes szívét megindítja embertársainak szenvedése, remeg az örömtől, mikor -298- pajtását viszontlátja, karja gyöngéd ölelésre tárul, szeme a meghatottság könnyeit tudja ontani; szégyennek érzi, ha nem nyerte meg a rokonszenvet, megbánást érez, ha megbántott valakit. Ha vérének fellobbanó tüze élénkké, hevessé, hirtelen haragúvá teszi, egy pillanattal később látni szívének minden jóságát megbánásának kitörésében; sír, nyög a sérelem miatt, melyet okozott, a saját vérével fizetné meg azt a vért, a melyet ontott, egész fellobbanása elcsitúl, egész büszkesége megalázkodik hibájának érzése előtt. Ha őt magát sértik meg, legnagyobb fölháborodásában is lefegyverzi egy bocsánatkérés, egy szó; ép oly nyiltszívűen bocsátja meg mások hibáját, mint a hogy a magáét jóvá teszi. A fiatalság nem a kora sem a bosszúállásnak, sem a gyűlöletnek; a könyörületnek, a kegyelmességnek, a nagylelkűségnek a kora. Igen, ezt állítom és nem félek tőle, hogy a tapasztalás megczáfol; egy gyermek, a ki nem született rossznak és a ki megőrizte ártatlanságát húsz éves koráig, ebben a korban a legnagylelkübb, a legjobb, a legszeretőbb és legszeretetreméltóbb ember a világon. Meghiszem, hogy effélét még nem mondtak nektek: a ti filosofusaitoknak, a kik a kollégiumok minden romlottságában nevelkedtek, eszükben sincs, hogy ezt tudják.

Az embert gyöngesége teszi káros szelleművé; közös nyomoruságaink vezetik szívünket a humanitáshoz; ha nem volnánk emberek, nem tartoznánk neki semmivel. Minden ragaszkodás az önmagában való elégtelenség jele; ha egy embernek sem volna az előbbire szüksége, eszébe se jutna arra gondolni, hogy egyesüljön velük.79) Így születik meg magából gyöngeségünkből törékeny boldogságunk. Az igazán boldog lény magányos lény; csak egyedül Isten élvez tökéletes boldogságot; de közülünk kinek van róla fogalma? Ha volna véges lény, a mely elegendő volna önmagának, miben telhetne gyönyörűsége a mi fogalmaink szerint? Egyedül volna, boldogtalan volna. Nem birom elképzelni, hogy a kinek nincs semmire szüksége, szerethessen valamit; -299- nem birom elképzelni, hogy a ki nem szeret semmit, boldog lehessen.

Ebből az következik, hogy embertársainkhoz nem annyira gyönyöreik, mint inkább szenvedéseik érzése által ragaszkodunk, mert ebben jobban látjuk természetünk azonosságát és az ő irántunk való ragaszkodásuknak biztosítékait. Ha közös szükségleteink érdek-közösségbe juttatnak, közös szenvedéseink érzelmi közösséget keltenek. A boldog ember látása nem annyira szeretetet, mint inkább irigységet kelt a többiekben, könnyen azzal vádolhatják, hogy olyan jogot bitorol, a mely nem illeti meg, a mikor kizárólagos boldogságot szerez magának s önzésünk szenved még az által is, hogy érezteti velünk, hogy ennek az embernek nincs ránk szüksége. De kinek nem esik meg a szíve a boldogtalanon, a kit szenvedni lát? Ki ne szeretné megszabadítani bajaitól, ha ez nem kerülne a jókívánságnál egyébbe? Hamarabb képzeljük magunkat a boldogtalan helyébe, mint a boldog emberébe; érezzük, hogy a két állapot egyike közelebbről érint bennünket, mint a másika. A szánakozás édes, mert a mikor a szenvedő helyébe képzeljük magunkat, e mellett érezzük azt a gyönyört, hogy nem szenvedünk úgy, mint ő. Az irigység keserű dolog, mert a boldog ember látása által az irigykedő épen nem jut az ő helyébe, ellenben bánkódást kelt benne, hogy ő nem az. Úgy tűnik fel, mintha az egyik fölmentene minket azok alól a bajok alól, a melyekben szenved, a másik pedig megfoszt minket azoktól a jóktól, a melyeket élvez.

Ha fel akarjátok tüzelni és táplálni egy fiatal ember szívében a keletkező érzékenység rezdüléseit s a jellemét a jótékonyság és a jóság felé akarjátok fordítani, ne erjeszszétek benne a büszkeséget, a hiúságot, az irigységet az emberek csalékony boldogsága által, ne tárjátok korán szeme elé az udvarok pompáját, a paloták ragyogását, a látványosságok vonzó erejét, ne vezessétek a társaságokba, a ragyogó gyülekezetekbe, ne mutassátok neki a nagy társaság külső képét, mielőtt abba a helyzetbe nem hoztátok, hogy ezeket saját értékük szerint tudja megbecsülni. Megmutatni neki a világot, mielőtt megismerné az embereket, -300- ez nem annyit tesz, mint formálni őt, hanem annyit, mint megrontani; nem annyi, mint oktatni, hanem annyi, mint megtéveszteni.

Az emberek természetüknél fogva sem nem királyok, sem nem főurak, sem nem udvaronczok, sem nem gazdagok; valamennyien meztelenen és szegényen születtek, valamennyien alá vannak vetve az élet nyomorúságainak, a bánatnak, a bajoknak, a szükségleteknek, a mindenféle fájdalmaknak; végül mind halálra vannak ítélve. Valóság szerint ez az ember; ez alól senki halandó nincs kivéve. Kezdjétek tehát azon, hogy az emberi természetből azt tanulmányozzátok, a mi benne tőle elválaszthatatlan, a mi leginkább alkatrésze az embernek.

Tizenhat éves korában az ifjú tudja, mit tesz az, szenvedni, mert maga is szenvedett, de alig tudja még, hogy más lények szintén szenvednek; az érzés nélküli látás még nem tudás és a mint százszor mondtam, a gyermek nem kívánja elképzelni, a mit mások éreznek, csak a saját bajait ismeri; de mikor az értékek első kifejtése fellobbantja benne a képzelet tüzét, elkezdi embertársaiban is érezni magát, felindulni panaszaikon és szenvedni fájdalmaik miatt. Akkor kell, hogy a szenvedő emberiség szomorú látványa meghozza szívébe az első megindulást, a melyet valaha érzett.

Ha ezt a pillanatot nem könnyű észrevenni gyermekeitekben, kit okoltok érte? Oly korán kitanítottátok őket, hogy játszszanak az érzéseikkel, oly korán megtanítottátok az érzések nyelvére, hogy mindig ugyanazon a hangon beszélve, magatok ellen fordítják leczkéiket és nem engednek nektek semmi módot annak megitélésére, hogy mikor nem hazudnak többé, hanem elkezdik érezni, a mit mondanak. De nézzétek Emilemet: addig a korig, a meddig mostanáig vezettem, sem nem érzett, sem nem hazudott. Mielőtt tudta volna, mit tesz az, szeretni, nem mondta senkinek: szeretlek; nem írták neki elő, mikép kell magát az apja, anyja vagy nevelője betegszobájában viselnie; nem mutatták meg neki, mikép kell szenvelegni azt a szomorúságot, a melyet nem érez. Nem tesz úgy, mintha sírna bárkinek a halálán -301- is, mert nem tudja, mit tesz az, meghalni. Ugyanaz az érzéketlenség, a mely a szívében van, megvan a modorában is. Közömbös minden iránt, a mi rajta kívül esik, mint minden más gyermek, nem érdeklődik semmi iránt; mindössze abban különbözik a többi gyermekektől, hogy nem akar úgy tünni fel, mintha érdeklődnék, mert nem olyan képmutató, mint ők.

Emil keveset elmélkedett az érzékeny lényekről s így későn fogja megtudni, hogy mi a szenvedés és a halál. A panaszok és fájdalomkiáltások fogják majd felizgatni belsejét, a folyó vér látványára elfordítja szemeit, a haldokló állat vonaglása valami szorongást kelt benne, mielőtt tudná, honnan erednek ezek a felindulások. Ha buta és barbár maradt volna, akkor ezeket nem érezné, ha tanultabb volna, ismerné a forrásukat; nagyon is sok eszmét hasonlított össze arra, hogy ne érezzen semmit és nem eleget arra, hogy megértse, a mit érez.

Igy támad a részvét, az első relativ érzés, a mely a természet rendje szerint érinti az emberi szívet. Hogy érző és részvétteljes legyen, tudnia kell a gyermeknek, hogy vannak hozzá hasonló lények, a melyek érzik, a mit ő érez, a kik érzik azokat a fájdalmakat, melyeket ő érzett és olyanokat, a melyekről fogalmának kell lennie, mert esetleg maga is érezheti még őket. Valóban, hogy indulhatnánk fel a részvéttől, ha nem az által, hogy önmagunkon kívül helyezzük és azonosítjuk magunkat a szenvedő állattal, úgyszólván kilépve saját énünkből s az övét öltve fel? Csak annyit szenvedünk, a mennyit, úgy véljük, ő szenved; nem önmagunkban, hanem ő benne szenvedünk. Így tehát senki sem válik érzővé előbb, mintsem a képzelete fölelevenedik és kezdi őt kiemelni önmagából.

Hogy ezt a keletkező érzékenységet föltüzeljük és tápláljuk, hogy vezessük és kísérjük természetes hajlamában, mi egyebet kell tennünk, mint hogy a fiatal embernek tárgyakat tartunk elébe, a melyeken szívének kifelé ható ereje nyilvánulhat, melyek kitágítják, kiterjesztik más lényekre, a melyek mindenütt megtaláltatják őt önmagán kívül; ellenben gondosan eltávolítjuk azokat, a melyek megszűkítik, -302- összetömörítik és feszültté teszik az emberben az ént; vagyis más szóval feltüzeljük benne a jóságot, az emberiességet, a könyörületességet, a jótékonyságot, mindazokat a vonzó és szelid szenvedélyeket, melyek természettől fogva tetszenek az embernek és megakadályozzuk az irigységnek, a kapzsiságnak és gyűlöletnek s mindazoknak a visszataszító és kegyetlen szenvedélyeknek a megszületését, melyek úgyszólván nemcsak semmivé teszik az érzékenységet, hanem negativvá is és kinzóivá válnak annak, a ki érzi őket.

Azt hiszem, az összes előző elmélkedéseket két vagy három szabatos, világos és könnyen felfogható tételben foglalhatom össze.

Első tétel.

Nem természete az emberi szívnek, hogy olyan emberek helyébe képzelje magát, a kik nálunknál boldogabbak, hanem csak olyanokéba, a kik sajnálatraméltóbbak.

Ha ez alól a szabály alól kivételeket találunk, ezek inkább látszólagosak, mint reálisak. Igy tehát az ember nem képzeli magát annak a gazdagnak vagy nagyúrnak a helyébe, a kihez csatlakozik; még ha őszintén csatlakozik is, akkor sem tesz egyebet, mint hogy kisajátítja a maga számára jólétének egy bizonyos részét. Néha szeretjük, a mikor szerencsétlen, de a míg jól megy a dolga, nincs igazi barátja, legfeljebb az, a ki nem engedi magát a látszattól megtéveszteni és a ki inkább bánja, mint irigyli jólléte daczára.

Bizonyos életbeli helyzetek meghatják az embert, mint például a mezei és pásztorélet. E derék boldog emberek látásának varázsát nem mérgezi meg az irigység, igazán érdeklődünk irántuk. Miért van az? Mert érezzük, hogy módunkban áll alászállani a béke és ártatlanság ez állapotába, élvezni ugyanazt a boldogságot; olyan alászállás ez, a mely csak kellemes eszmékkel tölt el, mert csak akarni kell, hogy élvezhessük. Mindig élvezetet szerez, látni az embernek -303- saját lehetőségeit, szemlélni saját javát, még akkor is, ha nem akarja hasznát venni.

Ebből az következik, hogy ha egy fiatal embert az emberiességre akarunk rávezetni, a helyett hogy mások ragyogó sorsát bámultatnók vele, inkább árnyoldalairól kell azt neki megmutatni és félelmet kelt benne kelteni iránta. Akkor nyilvánvaló következésképen meg kell hogy törje az útját a boldogsághoz a nélkül, hogy bárkinek is a nyomába lépne.

Második tétel.

Csak azok miatt a bajok miatt sajnálunk mást, a melyek ellen azt hiszszük, magunk sem vagyunk biztosítva.

Nem tudok semmi olyan szépet, semmi olyan mélyet, semmi olyan meghatót, semmi olyan igazat, mint ez a vers.

Miért könyörület nélkül valók a királyok alattvalóik iránt? Mert sohasem számítják magukat embereknek. Miért olyan ridegek a gazdagok a szegények iránt? Mert nem félnek tőle, hogy maguk is szegények lesznek. Miért veti meg annyira a nemesség a népet? Azért, mert a nemes emberből sohasem lesz polgárember. Miért emberségesebbek, vendégszeretőbbek általában a törökök, mint mi? Azért, mert teljesen önkényes uralmukban az egyesek nagysága és vagyona mindig kétséges és ingadozó lévén, nem tekintik a lealacsonyodást és a nyomort maguktól idegen dolognak;80) mindenki olyanná lehet holnap, mint a kin ma segít. Ez a gondolat, a mely minduntalan visszatér a keleti regényekben, valami megható elemet vegyít olvasásukba, a mi nincs meg a mi száraz morálunknak egész készletében.

Ne szoktassátok hozzá növendéketeket, hogy a maga dicsősége magaslatáról lenézze a szerencsétlenek szenvedését, a nyomorgók munkáját és ne reméljétek, hogy megszánja -304- őket, ha úgy tekinti őket, mint magától idegeneket. Értessétek meg jól vele, hogy azoknak a boldogtalanoknak a sorsa az övé is lehet, hogy minden bajuk lábai alatt leselkedik, hogy egy előreláthatatlan és elkerülhetetlen esemény egy pillanatról a másikra beléjük merítheti. Tanítsátok meg, hogy ne számítson sem a születésére, sem a gazdagságára, mutassátok meg neki a szerencse minden forgandóságát; keressétek ki azoknak az embereknek mindig gyakori példáját, a kik nálánál magasabb helyzetből alább buktak ezeknél a szerencsétleneknél; az most nem tartozik a kérdésre, hogy a maguk hibájából-e vagy nem; hiszen tudja-e egyáltalán a gyermek, mi a hiba? Ne térjetek el soha ismereteinek rendjétől és csak azoknak az ismereteknek során világosítsátok fel, melyek felfogása körén belül esnek; nem szükséges nagyon tudósnak lennie, hogy érezze, hogy minden emberi bölcseség sem tudja neki megmondani, eleven volt-e egy bizonyos órában vagy sem, nem fogja-e még az éjszaka beállta előtt a fogát csikorgatni vesefájdalmai közben; gazdag lesz-e vagy szegény egy hónap mulva; nem fog-e egy éven belül evezni bikacsök alatt az algiri gályákon. Mindenek fölött pedig ne mondjátok neki mindazt hidegen, mint a katekizmus; hadd lássa, hadd érezze az emberi bajokat; reszkettessétek meg, rémítsétek meg képzeletét azokkal a veszedelmekkel, melyekkel minden ember szünet nélkül körül van véve; hadd lássa maga körül mindazokat a meredélyeket és a mikor hallgatja, a mint őket leírjátok, símuljon szorosabban hozzátok attól féltében, hogy beléjük esik. Azt vethetitek ellenem, hogy ezzel félénkké és gyávává teszszük. Meg fogjuk látni a következőkben; de most egyelőre tegyük emberségessé; ez mindenek fölött a fontos dolog számunkra.

Harmadik tétel.

A szánalom, amelylyel másvalaki baja iránt viseltetünk, nem igazodik a baj mennyisége szerint, hanem a szerint az érzés szerint, amelylyel azok iránt viseltetünk, a kik szenvednek benne. -305-

Csak annyira sajnálunk egy szerencsétlent, a mennyire sajnálatraméltónak tartja magát nézetünk szerint ő maga. Bajaink fizikai érzése korlátozottabb, mint a mennyire látszik, de az emlékezet által, a mely érezteti velünk folytonosságukat s a képzelet által, a mely kiterjeszti őket a jövőre, lesznek a bajok szánalomraméltókká. Ez, azt hiszem egyike azoknak az okoknak, a melyek jobban megkeményítenek minket az állatok, mint az emberek bajai iránt, ámbár a közös érzékenység által velük is ép úgy közösséget kellene tartanunk. Alig sajnáljuk a taligás lovát istállójában, mert nem teszszük fel róla, hogy mialatt a szénáját eszi, gondol azokra az ostorcsapásokra, melyeket kapott és a fáradalmakra, melyek várnak rá. Még kevésbbé sajnáljuk a birkát, melyet legelni látunk, holott tudjuk, hogy nemsokára el fogják metszeni a nyakát, mert úgy véljük, hogy nem látja előre a maga sorsát. Ugyanúgy terjed ki ez az érzéketlenségünk az emberekre is; a gazdagok azzal vigasztalják magukat a rossz miatt, a mit az emberekkel tesznek, hogy ostobábbaknak hiszik őket, semmint ezeket a bajokat érezni tudnák. Általában én a szerint mérem azt az értéket, a melyet mindenki felebarátai boldogságának tulajdonít, hogy milyen értéket tulajdonít nekik maguknak. Természetes, hogy az ember könnyedén veszi azoknak az embereknek a boldogságát, a kiket megvet. Ne csodáljátok tehát, ha a politikusok olyan megvetéssel beszélnek a népről, sem hogy a legtöbb filozofus annyira igyekszik az embert gonosznak tüntetni fel.

A népből áll az emberi nem; a mi nem nép, az oly csekély számú, hogy nem is érdemes számba venni. Az ember minden társadalmi osztályban ugyanaz; ha ez így van, akkor a legnépesebb osztályok érdemlik a legtöbb tiszteletet. A gondolkozó előtt az összes polgári megkülönböztetések elenyésznek; ugyanazokat a szenvedélyeket, ugyanazokat az érzéseket látja a béreslegényben, mint a hírneves férfiúban, nem lát rajtuk egyéb különbséget, mint a nyelvüket, a többé-kevésbbé mesterkélt szinezetet és ha van valami lényeges különbség köztük, akkor azok javára szól, a kik a legjobban tudnak tettetni. A nép olyannak mutatja -306- magát, a milyen és nem szeretetreméltó; a nagyvilági embereknek azonban tettetniök kell; ha olyanoknak mutatnák magukat, a milyenek, borzalmat keltenének.

Ugyanakkora adag boldogság és szenvedés van – mondják még bölcseink – minden társadalmi osztályban. Ez ép oly gyászos, mint a milyen tarthatatlan tétel, mert ha mindenki egyformán boldog, mi szükségem van bárkivel is törődni? Maradjon mindenki, a hogy van; a rabszolgával bánjanak rosszul, a beteg szenvedjen, a koldus senyvedjen el, nincs semmi nyereségük benne, ha megváltozik a helyzetük. Felsorolják a gazdag szenvedéseit és rámutatnak hiú örömeinek ürességére. Mily durva szofizma! A gazdag szenvedései nem következnek helyzetéből, de belőle magából, a ki helyzetével visszaél. Ha még szerencsétlenebb volna, mint a szegény, nem méltó a sajnálatra, mert bajai a saját művei és csak rajta múlik, hogy boldog legyen. A szerencsétlen szenvedése azonban az állapotából folyik, a ránehezedő sors kegyetlenségéből. Nincs az a megszokás, a mely le tudná venni róla a fáradság, a kimerültség, az éhség fizikai esetét; sem okosság, sem bölcsesség nem használ neki semmit, hogy kiemelje a helyzetéből folyó bajokból. Mit nyer azzal Epiktetes, ha előre látja, hogy a gazdája eltöri az ő lábát? Ezzel talán kevésbbé töri el? A baján felül megvan neki még az előrelátás baja is. Ha a nép olyan eszes volna, mint a milyen ostobának tartjuk, vajjon ezért mit tehetne mást, mint a mit tesz? Tanulmányozzátok az ebből a rendből való embereket és látni fogjátok, hogy más nyelven bár, de ugyanannyi szellem és több józan ész van bennük, mint ti bennetek. Tiszteljétek a fajtátokat; gondoljátok meg, hogy lényegileg a népek sommájából áll, hogy ha kivennék is belőle az összes királyokat és az összes filozófusokat, ezt alig lehetne észrevenni és a dolgok akkor sem mennének rosszabbul. Egy szóval tanítsátok meg tanítványotokat szeretni az összes embereket, még azokat is, a kik nem válnak az emberiség becsületére; gondoskodjatok róla, hogy ne csatlakozzék egyik osztályhoz sem, hanem találja fel magát minden osztályban; beszéljetek előtte az emberi nemről gyöngédséggel, -307- sőt szánalommal, de sohasem megvetéssel. Ember, ne becstelenítsd meg az embert.

Ezeken és más hasonló utakon, melyek ugyancsak ellenkezők a taposott utakkal, kell belehatolni a serdülő ifjú szivébe, hogy ott felszítsuk a természet első rezzenéseit, hogy ezeket kifejleszszük és az embertársakra kiterjeszszük; a mihez még hozzáteszem, hogy fontos dolog ezekhez a rezzenésekhez a lehető legkevesebb személyes érdeket hozzávegyíteni, mindenek fölött semmi hiúságot, semmi vetélkedést, semmi dicsvágyat, semmit azokból az érzésekből, melyek arra kényszerítenek, hogy a többiekkel összehasonlítsuk magunkat, mert ezek az összehasonlítások sohasem mennek végbe a gyűlölet bizonyos érzése nélkül azok iránt, a kik elsőbbségünket elvitatják, ha csak a saját önbecsülésünkben is. Akkor vagy elvakultnak kell lenni, vagy felingerlődni, gonosztevőnek vagy ostobának lenni; igyekezzünk elkerülni ezt az alternativát. Ezek az oly veszedelmes szenvedélyek előbb-utóbb föltámadnak, úgymondják, akaratunk ellenére is. Nem tagadom; minden dolognak megvan a maga ideje és helye; én csak azt mondom, hogy nem kell feltámadásukat elősegíteni.

Ez annak a módszernek a szelleme, a melyet az ember elő kell hogy írjon magának. Ebben a példák és a részletek haszontalanok, mert itt kezdődik a jellemek csaknem végtelen elkülönböződése és mert minden példa, a melyet felhozhatnék, százezer közül legfeljebb egyre illenék. Ebben a korban kezdődik az ügyes nevelő igazi megfigyelői és nevelői szerepe is, a ki tudja a módját, hogy kell a sziveket vizsgálni, mikor formálásukon dolgozik. A míg a fiatal ember még nem gondol tettetésre és ezt még meg sem tanulta, akármily tárgyat nyujtunk is elébe, modoráról, szemeiről, mozdulatairól látjuk a benyomást, a melyet róla nyer; látjuk arczán lelkének minden mozdulatát; kémlelésük által megtanuljuk ezeket előre látni és végre aztán irányítani.

Általános tapasztalat, hogy a vér, a sebesülések, a fájdalomkiáltások, a fájdalmas operácziók előkészületei és mindaz, a mi a szenvedés tárgyait állítja érzékeink elé, -308- hamarabb és általánosabban ragad meg minden embert. A pusztulás fogalma, összetettebb lévén, nem hat ránk ép úgy; a halál képe később és gyöngébben érint, mert senki sem tapasztalta maga-magán a meghalást; holttesteket kellett hogy lásson az ember, hogy érezhesse a haldoklók halálküzdelmeit. De ha ez a kép egyszer kialakult szellemünkben, nincs szemünknek rémesebb látvány, akár a teljes elpusztulás gondolatánál fogva, melyet az érzékek útján fölkelt, akár azért, mert tudva, hogy ez a pillanat kikerülhetetlen minden ember számára, élénkebben érintetteknek érezzük magunkat egy olyan helyzet által, a melyről biztosak vagyunk, hogy nem birjuk elkerülni.

Ezeknek a különböző benyomásoknak megvannak a módosulásai és fokozatai, melyek minden egyén különleges jellemétől és eddigi szokásaitól függenek; de azért egyetemesek és senki sem lehet mentes alóluk. Vannak köztük, melyek lassúbbak és kevésbbé általánosak, melyek inkább hatnak az érzékeny lelkekre: ezek azok, a melyeket az erkölcsi kínok, a belső fájdalmak, keserűségek, lehangoltságok és bánatok keltenek. Vannak emberek, a kik csak fájdalomkiáltásokon és könnyeken tudnak megindulni, a keserűségtől szorongó szív hosszú és tompa zokogásai nem szakasztottak belőlük soha sóhajokat; egy levert arcz, egy sovány és fakó ábrázat, kihamvadt és sírni már nem tudó szem látása nem ríkatta meg őket; a lélek szenvedései rájuk nézve semmik, ők már ítéltek róluk, az ő lelkük nem érez semmit; ne várjatok tőlük egyebet, mint hajthatatlan szigort, ridegséget, kegyetlenséget. Lehet, hogy feddhetetlenek és igazságosak, de sohasem kegyelmesek, nagylelkűek, irgalmasok. Mondom, hogy igazságosak lehetnek, ha ugyan az lehet az ember, mikor nem könyörületes.

De siettetek nagyon a fiatal embereket e szerint a szabály szerint megitélni, különösen azokat, a kik úgy lévén nevelve, a hogy lenniök kell, fogalmuk sincs erkölcsi szenvedésekről, a melyeket sohasem próbáltattak meg velük; mert, még egyszer mondom, csak azokon a bajokon sajnálkozhatnak, a melyeket ismernek és ez a látszólagos érzéketlenség, mely csak a tudatlanságból ered, hamar elérzékenyüléssé -309- változik, mikor kezdik megérezni, hogy ezer fájdalom van az emberi életben, a melyet ők nem ismernek. A mi Emilemet illeti, ha volt benne gyermekkorában egyszerűség és józan ész, biztos vagyok benne, hogy ifjú korában lesz benne lélek és érzékenység, mert az érzések igazsága erősen függ a fogalmak helyességétől.

De miért idézem ezt itt fel? Kétségkívül nem egy olvasóm szememre fogja vetni, hogy megfeledkeztem első elhatározásomról és arról az állandó boldogságról, melyet növendékemnek igértem. Boldogtalanok, haldoklók, a fájdalom és nyomor képei! Micsoda boldogság ez, micsoda élvezet egy fiatal szívnek, a mely az életre születik! Komor tanítója, a ki oly kellemes nevelést szánt neki, csak azért viszi bele az életbe, hogy szenvedjen. Azt fogják tehát mondani, de mit törődöm én ezzel? Azt igértem, hogy boldoggá teszem, nem pedig hogy boldognak fog látszani. Az én hibám-e, ha mindig meg hagyjátok magatokat téveszteni a látszattól s összetévesztitek a valóságot?

Vegyünk két fiatalembert, a kinek ép most fejeződött be az első nevelése és két egyenesen ellenkező kapun át hatolnak bele a világba. Az egyik egyszerre felhág az Olympusra és elvegyül a legragyogóbb társaságban; bevezetik az udvarhoz, a nagyurakhoz, a gazdagokhoz, a szép asszonyokhoz. Fölteszem róla, hogy mindenütt ünneplik és nem vizsgálom ennek a fogadtatásnak a hatásait az eszére, fölteszem, hogy ellenáll nekik. A gyönyörök csak úgy röpködnek előtte, napról-napra újabb dolgok mulattatják, megvesztegető érdeklődéssel adja át magát mindennek. Látjátok, hogy figyelmes, buzgó, érdeklődő, meglep az első elámulása, megelégedettnek itélitek; de nézzétek lelkének állapotát, azt fogjátok hinni, hogy élvez; én azt hiszem, hogy szenved.

Mit vesz észre először, ha a szemeit kinyitja? Állítólagos javak sokaságát, melyeket nem ismert és melyeknek nagyobb része csak egy pillanatra lévén elérhető a számára, úgylátszik, mintha csak azért mutatkoznék előtte, hogy aztán megfosztassék tőle. Ha egy palotában jár, látjátok nyugtalan kiváncsiságán, hogy azt kérdezi magában, -310- mért nem palota az ő apai háza is. Minden kérdésre azt mondja, hogy folyton ennek a palotának a gazdájával hasonlítja össze magát és mindaz, a mi lealázót talál ebben az összehasonlításban, élesíti hiuságát azzal, hogy fellázítja. Ha magánál szebben öltözött ifjúval találkozik, látom, hogy titokban zúgolódik szüleinek kapzsisága miatt. Ha díszesebben van öltözve, mint más, az fáj neki, hogy ez a másik elhomályosítja származásával vagy szellemével és minden cziczomája meg van alázva egy egyszerű posztóruha előtt. Ha egyedül ragyog egy társaságban, ha lábujjhegyre emelkedik, hogy jobban lássák, kinek ne volna titokban kedve lejebbszállítani egy fiatal nyegle nagyzoló és hiú modorát? Minden mintegy szándékosan összejátszik, egy komoly ember nyugtalanító tekintete, egy élczelődő gúnyos szavai hamar eljutnak hozzá és ha csak egyetlen ember is lenézi, ennek az egy embernek a megvetése azonnal megmérgezi az összes többieknek tapsait.

Adjunk meg neki mindent, pazaroljuk rá a kellemességeket, az előnyöket, legyen szép külsejű, szellemmel tele, szeretetreméltó. Az asszonyok kapni fognak rajta, de a mikor kapnak rajta, mielőtt szeretné őket, hamarabb teszik bolonddá, mint szerelmessé; lesznek jó szerencséi, de nem lesz benne sem lelkesedés, sem szenvedély, hogy élvezze őket. Mindig idő előtt teljesülő vágyainak nem lévén soha idejük kifejlődni a gyönyörök ölében, csak a kényszer boszúságát fogja érezni, az ő nemének boldogságára rendelt nem visszássá lesz előtte és betelik vele, mielőtt még ismerné; ha tovább is köztük marad, csak hiúságból teszi; ha pedig igazi hajlamból ragaszkodik hozzájuk, azt fogja találni, hogy nemcsak ő fiatal, ragyogó és szeretetreméltó és kedveseiben nem fogja mindig a hűség csodáit találni.

Nem szólok a pletykákról, árulásokról, rágalmakról, a mindenféle fajta kiábrándulásokról, melyek az ilyen élettől elválaszthatatlanok. Azt mondják, a világ kitapasztalása undorral tölt el iránta; én csak az első illuzióhoz fűződő kellemetlenségekről beszélek.

Mily ellentét annak számára, a ki eddigelé bezárva családja és barátai körébe, ezek minden figyelme tárgyának -311- látta magát s a ki egyszerre belép a dolgok egy olyan rendjébe, az oly keveset számít, mintegy elmerülve látja magát egy idegen körben, ő, a ki oly sokáig a maga körének központja volt! Mily sértéseket, mily megalázásokat kell tapasztalnia, míg az ismeretlenek között elveszti a maga fontosságáról való képzelődéseket, melyeket övéinek körében szerzett és nevelt nagyra! Gyermekkorában minden a kedvében járt, minden körülötte sürgölődött; ifjú korában ő kell hogy engedjen mindenkinek, különben ha meg találna feledkezni magáról és meg akarná tartani régi modorát, mily durva leczkék szorítanák vissza saját korlátai közé! Az a megszokás, hogy könnyű szerrel megszerzi vágyainak tárgyait, arra viszi, hogy sokra vágyódjék és szüntelenül érezteti vele a nélkülözéseket. Minden, a mi hízeleg neki, izgatja, mindent, a mije másoknak van, kérni akarna; sóvárog minden után, irigyli az egész világot, uralkodni akarna mindenütt; a hiúság emészti, a féktelen vágyak heve fellobbantja fiatal szívét; a féltékenység és gyűlölség a vágyakkal együtt születik meg benne, minden emésztő szenvedély egyszerre támad rá; beleviszi izgatottságát a világ forgatagába, hazahozza magával minden este, önmagával és másokkal elégedetlenül tér haza, ezer hiábavaló tervvel eltelve alszik el, ezer káprázattól megzavarva és a gőgje még az álmában is elébe rajzolja a képzelt jókat, melyek vágya kínozza és a melyeket soha életében sem fog kérni. Ime, a ti tanítványotok; lássuk most a miénket.

Ha az első látvány, a mely szemébe szökik, a szomorúság tárgya, az első önmagára eszmélés a gyönyör érzését adja neki. Látva, mennyi bajtól mentes, boldogabbnak érzi magát, semmint gondolná. Osztozik felebarátai szenvedéseiben, de ez az osztozás önkéntes és szelid. Egyszerre élvezi a szánalmat, melylyel bajaik iránt viseltetik és a boldogságot, hogy ő mentes tőlük; az erőnek abban az állapotában érzi magát, a mely túláraszt minket és másutt érvényesíti a jóllétünkre fölösleges tevékenységet. Hogy szánhassuk másvalakinek a baját, kétségkívül ismernünk kell, de nem kell éreznünk. Ha az ember szenvedett, vagy attól fél, hogy szenvedni fog, sajnálja azokat, a kik szenvednek, -312- de a míg az ember szenved, csak önmagát szánja. Ha most már, mindenki alá lévén vetve az élet nyomorúságainak, másokra csak azt az érzését költi, a melyre magának nincs ép most szüksége, ebből az következik, hogy a részvétnek nagyon kellemes érzésnek kell lenni, mert tanuságot tesz a mi javunkra és hogy ellenkezőleg a kegyetlen ember mindig boldogtalan, mivel szivének állapota nem enged neki semmi fölösleges érzelmességet, a melyeket mások szenvedései felé fordíthatna.

A boldogságot nagyon is a látszat szerint itéljük meg; ott tételezzük fel, a hol a legkevésbbé van meg, ott keressük, a hol nem is lehet; a vidámság csak nagyon csalékony jel. A vidám ember gyakran csak egy olyan boldogtalan, a ki félre akar vezetni másokat és el akarja kábítani magát. Azok a társaságban annyira nevetős, annyira nyíltszivű, annyira derült emberek csaknem mind búsak és mogorvák odahaza és a cselédjeik adják meg az árát annak az élvezetnek, a melyet ők a társaságuknak szereznek. Az igazi megelégedettség nem vidám, nem is kicsapongó; az ember félti ezt a nagyon kellemes érzést, a melyet érez, gondol vele, élvezi, fél, hogy el találja rezzenteni. Az igazán boldog ember nem sokat beszél és nem sokat nevet; úgyszólván belezárja boldogságát a szivébe. A csillogó szem, a zajos öröm az undort és az unalmat leplezi. A melancholia ellenben a gyönyör barátnője; a legédesebb élvezeteket az ellágyulás és a könnyek kísérik és a féktelen öröm hamarabb fakaszt könnyeket, mint nevetést.

Ha a mulatságok sokasága és változatossága kezdetben hozzájárulni látszik a boldogsághoz, ha az egyenletes élet egyformasága kezdetben unalmasnak látszik, ha jobban belenézünk, ellenkezőleg azt találjuk, hogy a lélek legédesebb megszokása az élvezet mérséklésében áll, a mely kevés hatáskört enged a vágynak és az undornak. A vágyak nyugtalansága eredményezi a kiváncsiságot, az állhatatlanságot, a zajos élvezetek üressége idézi elő az unalmat. Az ember sohasem únja magát helyzete miatt, a mikor nem ismer kellemesebb helyzetet. Minden emberek között a világon a vad emberek a legkevésbbé kiváncsiak és a legkevesebbet -313- unatkozók; nekik minden közömbös; nem a dolgokból merítik élvezetüket, hanem önmagukból, semmittevéssel töltik életüket és nem unatkoznak soha.

A nagyvilági ember teljesen benne van az álarczában. Csaknem sohasem élvén önmagában, mindig idegen önmagával szemben és rosszul érzi magát, ha önmagába kell térnie. Hogy mi ő, az neki semmi, hogy minek látszik, az neki minden.

Nem tehetek róla, annak a fiatal embernek az arczán, a kiről az imént beszéltem, valami szemtelen, édeskés, affektált vonást képzelek, a mely visszatetszik és visszariasztja az egyszerű embereket; az én ifjamon pedig érdekes és egyszerű fiziognomiát, mely a megelégedést, a lélek igazi derültségét mutatja, a mely becsülést, bizalmat sugall és a mely úgy tetszik, mintha csak a barátság kiáradására várna, hogy odaadja a maga barátságát azoknak, a kik közelednek hozzá. Azt hiszik, az arczkifejezés nem egyéb, mint egyszerű kifejlődése olyan vonásoknak, melyeket a természet már meghatározott. A mi engem illet, én azt hiszem, hogy ezen a kifejlődésen túl egy ember arczának vonásai észrevétlenül alakulnak ki és nyernek kifejezést a lélek bizonyos gyakori és megszokott benyomásaiból. Ezek a benyomások kifejeződnek az arczon, az teljesen bizonyos; és mikor megszokássá válnak, tartós nyomokat kell hogy hagyjanak. Így fogom én fel, hogy az arczkifejezés jelzi a jellemet és hogy néha az egyikről ítélni lehet a másikra, a nélkül, hogy rejtelmes magyarázatokat keresnék, melyek olyan ismereteket tételeznek fel, a milyenekkel nem birunk.

A gyermeknek csak két kifejezett lelki állapota van: nevet vagy sír; a közbenesők rá nézve nem jelentenek semmit; szüntelenül az egyiktől másikhoz fordul. Ez a folytonos váltakozás megakadályozza, hogy az arczára bármiféle állandó benyomást tegyenek és hogy ez az arcz valamiféle arczkifejezést öltsön; de abban a korban, mikor érzékenyebbé válik s élénkebbek és állandóbbak lesznek a hangulatai, a legmélyebb benyomások olyan nyomokat hagynak, melyeket nehezebb lerombolni és a lélek szokásszerű állapotából keletkezik a vonásoknak olyan elrendeződése, melyet -314- az idő eltörölhetetlenné tesz. Mindazáltal nem ritka dolog, hogy az emberek különböző életkorokban megváltoztatják az arczkifejezésüket. Több hasonló esetet láttam és mindig azt találtam, hogy azok, a kiket jól megfigyelhettem és figyelemmel kísérhettem, megváltoztatták szokásos szenvedélyeiket is. Maga ez a megfigyelés, melyben biztos vagyok, elhatározónak tünik fel nekem és helyén van egy a nevelésről szóló értekezésben, a hol fontos dolog, hogy megtanuljuk a lélek mozdulatait külső jelekről megítélni.

Nem tudom, hogy azért, mert nem tanulta meg utánozni a konvenczionális modort és olyan érzéseket tettetni, a melyek nincsenek meg benne, az én fiatal emberem kevésbbé szeretetremeltó lesz-e; most nem is arról van szó. Én csak azt tudom, hogy szeretetteljesebb lesz és még úgy se tudnám elhinni, hogy az, a ki csak önmagát szereti, elég jól tud tettetni, hogy ép úgy tessék, mint az, a ki másokhoz való ragaszkodásából a boldogság új érzését meríti. De a mi magát ezt az érzést illeti, én azt hiszem, hogy eleget mondtam róla, hogy rávezessek erre a pontra egy okos olvasót és kimutassam, hogy nem mondtam ellent magamnak.

Visszatérek tehát módszeremhez és ezt mondom: Mikor a kritikus kor eljő, nyujtsatok a fiatalembereknek olyan látványokat, a melyek visszatartják őket, nem pedig olyan látványokat, melyek felizgatják őket; térítsétek el fejledező képzelődésüket olyan tárgyak által, a melyek a helyett, hogy fellobbantanák érzékeiket, visszafojtják hatásukat. Távolítsátok el őket a nagy városoktól, a melyekben a nők cziczomája és szerénytelensége sietteti és megelőzi a természet leczkéit, a hol minden olyan élvezeteket tár szemük elé, a melyeket nem kellene ismerniök, mielőtt válogatni tudnának bennük. Vezessétek őket vissza első lakásukba, a hol a mezei egyszerűség nem engedi oly rohamosan kifejlődni koruk szenvedélyeit, vagy ha a művészet iránti ízlésük még a városhoz köti őket, akadályozzátok meg bennük épen ez által az ízlés által a veszedelmes tétlenséget. Válogassátok meg gondosan társaságaikat, foglalkozásaikat, szórakozásaikat, csak megható, de szerény képeket mutassatok -315- nekik, a melyek megindítják őket a nélkül, hogy eltévelyítenék, a melyek táplálják érzékenységüket, a nélkül, hogy felindítanák érzékeiket. Gondoljatok arra is, hogy mindenütt kell egy s más túlzástól félni és hogy a mértéktelen szenvedélyek mindig több bajt csinálnak, mint a mennyit az ember el tud hárítani. Nem arról van szó, hogy betegápolót, irgalmas testvért csináljatok növendéketekből, hogy tekintetét a fájdalmak és szenvedések folytonos látványaival bántsátok, hogy betegtől beteghez hordozzátok, kórházból-kórházba és a vesztőhelyről a börtönökbe. Meg kell indulnia az emberi nyomoruságok láttára, nem pedig eltompulnia. Ha sokáig ugyanazok a látványok érik az embert, akkor már nem érzi a benyomásaikat, a megszokás hozzászoktat mindenhez, a mit nagyon is gyakran lát az ember, azzal a képzelete nem foglalkozik már sokáig, pedig csak a képzelet érezteti velünk mások bajait; így válnak a papok és orvosok, épen mert nagyon sokakat látnak szenvedni és meghalni, könyörtelenekké. Növendéketek tehát ismerje meg az ember sorsát és felebarátai nyomoruságait, de ne legyen nagyon gyakran a tanújuk. Egyetlen jól megválasztott tárgy, megfelelő világításban megmutatva egy hónapra való megilletődéssel és elmélkedéssel tölti el. Nem annyira arra, a mit lát, mint a visszagondolás arra, a mit látott, határozza meg az ítéletet, melyet alkot róla és a tartós benyomás, melyet valamely tárgyról nyer, nem annyira magából a tárgyból ered, mint inkább a szempontból, a mely szerint az ember rá való emlékeit visszaidézi. Ha így rendezitek be a példákat, a tanításokat, a képeket, akkor sokáig eltompíthatjátok az érzékek éleit és eltéríthetitek a természetet azzal, hogy a saját útmutatásait követitek.

A szerint, a mint az ismereteket szerzi, válaszszatok olyan eszméket, melyek ezekkel kapcsolatban vannak; a szerint, a mint vágyai felgyulladnak, válaszszátok ki a visszafojtásukra alkalmas képeket. Egy öreg katona, a ki erkölcseivel ép úgy kitüntette magát, mint vitézségével, azt beszélte nekem, hogy kora ifjúságában az apja, a ki okos ember volt, de nagyon jámbor, látva, hogy kifejlő temperamentuma a nők felé vonja, nem mulasztott el semmit, hogy -316- visszatartsa, de végül mikor minden gondoskodása daczára érezte, hogy kisiklik a kezéből, jónak látta elvinni a vérbajosok kórházába és a nélkül, hogy bármire is figyelmeztette volna, bevezette egy terembe, a hol ezeknek a szerencsétleneknek egy csapata bűnhődött a borzalmas gyógykezelés által azokért a kicsapongásokért, a melyek idáig juttatták. Erre az undok látványra, a mely egyszerre fellázította az összes érzékeket, a fiatal ember kevés híján elájult. «Eredj, nyomorult kéjencz, mondta neki akkor az apja heves hangon, kövesd az aljas hajlamot, a mely magával ragad téged, csakhamar boldognak fogod magadat mondani, ha bejuthatsz ebbe a terembe, vagy áldozatául esve a leggyalázatosabb kínoknak, arra fogod kényszeríteni apádat, hogy hálát adjon Istennek a halálodért.»

Ez a pár szó, hozzájárulva az energikus képhez, a mely a fiatal ember elé tárult, olyan hatást tett rá, a mely nem fog soha elmosódni. Állásából folyólag arra lévén kárhoztatva, hogy ifjúságát a helyőrségekben töltse, jobbnak látta elviselni bajtársai minden csúfolódását, mint utánozni feslett életmódjukat. «Ember voltam, – mondta nekem – megvoltak a gyöngeségeim, de mostani életkoromig sem birtam utczai nőre borzalom nélkül nézni.» Nevelő, keveset beszélj; de tanuld meg megválasztani a helyeket, az időket, a személyeket, aztán minden tanításodat add példák útján s biztos lehetsz hatásukról.

A gyermekkor felhasználása csekély fontosságú; a baj, a mely ekkor becsúszik, nem gyógyszer nélküli és a jó, a mi ekkor bekövetkezhetik, később is megjöhet. De nem így áll a dolog a serdülő korral, a mikor az ember tulajdonképen elkezd élni. Ez a kor sohasem tart elég sokáig ahhoz a haszonhoz képest, a melyet húzni lehet belőle és fontossága szünet nélküli figyelmet követel, ezért vetek olyan nagy súlyt meghosszabításának művészetére. A helyes művelés legjobb szabályainak egyike mindent késleltetni, a meddig csak lehet. Tegyétek a haladást lassúvá és biztossá, akadályozzátok meg, hogy az ifjú férfivá legyen abban a pillanatban, a mikor nem marad számára semmi tennivaló, hogy az legyen. A míg a test növekszik, kialakulnak és kifejlődnek -317- azok a szellemek, melyek arra vannak hivatva, hogy balzsamossá tegyék a vérét és erőssé az idegeit. Ha más irányt adsz nekik és ha a mi arra van hivatva, hogy tökéletesítsen egy egyént, egy más egyén kialakulására szolgál, mindkettő a gyöngeség állapotában marad és a természet műve tökéletlen marad A szellem működését is érinti ez a változás és a léleknek, ép oly törékeny lévén mint a test, csak gyöngék és bágyadtak a functiói. A vastag és erős tagok nem teszik sem a bátorságot, sem a lángészt és én előttem nyilvánvaló, hogy a lélek ereje nem jár együtt a testével, ha máskülönben a két substantia közlekedésének a szervei rosszul vannak elrendezve. De lehetnek bármi jól elrendezve, mindig gyöngén fognak hatni, hacsak kimerült, elszegényült és a gépezet minden rugójának erőt és hatékonyságot adó substantiától megfosztott vér az alapjuk. Általában több lelki frisseséget vehetni észre azokban az emberekben, a kiknek ifjú évei meg voltak óva az idő előtti romlástól, mint azokban, a kiknek kicsapongása a rávaló képességgel egy időben kezdődött; kétségkívül ez egyik oka annak, hogy az erkölcsös népek miért mulják felül józan ész és bátorság dolgában azokat, a melyeknek nincs erkölcsük. Ezek csak valamiféle apró és finomkodó tulajdonságokkal tűnnek ki, a melyeket szellemnek, elmésségnek, ravaszságnak neveznek; de a bölcseség és ész ama nagy és nemes funktiói, melyek megkülönböztetik az embert és becsületére válnak jó tettei által, erényei által, valóban hasznos tevékenysége által, csak az előbbiekben találhatók.

A nevelők panaszkodnak, hogy a fiatalságot fegyelmez hetetlenné teszi korának heve és én belátom ezt. De nem az ő hibájuk-e? Ha egyszer megengedték, hogy ez a hév az érzékek útján vegyen irányt, nem tudják-e, hogy többé már nem lehet neki más irányt adni? A pedáns hosszú és hideg szónoklatai kitörlik-e növendéke szelleméből azoknak az élvezeteknek a képét, melyeket magába szívott? Száműzik-e szivéből a vágyakat, melyek kínozzák? Elfojtják-e temperamentumának hevét, melyről már tudja, mire való? Nem fog-e felingerlődni azok ellen az akadályok ellen, melyek útjába állnak az egyedüli boldogságnak, a melyről -318- fogalma van? És mi egyebet lásson abban a szigorú törvényben, melyet megszabnak neki a nélkül, hogy meg tudnák vele tartatni, mint egy embernek a szeszélyét és gyűlölségét, a ki kínozni igyekszik őt? Csoda-e, ha fellázad és szintén gyűlöli őt?

Jól fel tudom fogni, hogy mikor az ember engedékenyebbé lesz, elviselhetőbbé teszi magát és látszólagos tekintélyre tesz szert. De azt nem látom be, hogy mire jó a tekintély, ha csak azzal szerezzük meg növendékünk fölött, hogy melengetjük azokat a bűnöket, melyeket el kellene vele fojtatnunk; ez olyan, mintha azzal akarnának egy szilaj lovat megfékezni, hogy a lovász beleugratja egy meredek mélységbe.

Az ifjúnak ez a heve épen nem akadálya a nevelésnek; épen általa teljesedik és fejeződik be; általa nyertek hatalmat a fiatal ember szíve fölött, mikor már többé nem gyöngébb, mint ti. Első vonzalmai azok a gyeplők, melyek által irányítjátok minden mozdulatát; szabad volt s most alávetettnek látom. A míg nem szeretett semmit, csak önmagától és szükségleteitől függött; a mint szeret, akkor már függ ragaszkodásaitól. Így alakulnak ki az első kötelékek, melyek egyesítik fajával. A mikor erre irányítja keletkező érzékenységét, ne gondoljátok, hogy ez mindjárt magába ölel minden embert és hogy ez a szó: emberi, nem jelent neki valamit. Nem, ez az érzékenység előbb a hozzá hasonlókra korlátozódik és nem ismeretlenek lesznek a hozzá hasonlók, hanem azok, a kikkel kapcsolatai vannak, a kiket a megszokás kedvesekké vagy szükségesekké tett számára, a kikkel a gondolkodás és érzés módjának nyilvánvaló közösségeit látja, a kiket ugyanazoknak a szenvedéseknek lát kitéve, melyeket maga is szenvedett és a kik ugyanazokra az örömökre fogékonyak, melyeket ő is élvezett, szóval azok, a kiket a természetnek nyilvánvalóbb azonossága hajlandóbbakká tesz a kölcsönös szeretetre. Csak mikor már ezerféle módón kiművelte természetét, csak a saját érzéseiről és azokról való sok elmélkedés után, melyeket másokban vett észre, lesz képes eljutni odáig, hogy egyéni fogalmait általánosíthassa az emberiség elvont eszméje alatt és különleges -319- vonzódásait összekapcsolja azokkal, a melyek azonosíthatják őt fajával.

A mikor képessé lesz a vonzalomra, fogékonynyá válik mások vonzalmai iránt is81) és már ezúttal is figyelmessé a vonzalom jelei iránt. Látjátok-e, mily új uralmat nyertek ezzel felette? Mily lánczokat fűztetek szíve köré a nélkül, hogy ő észrevenné? Mit fog érezni, mikor a szeme megnyílik önmaga fölött és látni fogja, hogy mit tettetek érte, a mikor össze tudja magát hasonlítani a korabeli többi fiatal emberekkel és össze tud hasonlítani titeket más nevelőkkel! Mondom, mikor azt meglátja, de óvakodjatok neki megmondani; ha megmondjátok neki, nem fogja többé látni. Ha az engedelmességet azoknak a gondoskodásoknak viszonzásául követelitek tőle, melyekben részesítettétek, azt fodja hinni, hogy rászedtétek: azt fogja magában gondolni, hogy úgy tettetek, mintha ingyen tettetek volna neki szolgálatokat, holott az volt a czélotok, hogy adóssággal terheljétek meg és olyan szerződéssel kötelezzétek le, melybe ő nem egyezett bele. Hasztalan tennétek hozzá, hogy a mit kivántok tőle, csak az ő érdekében való; elvégre mégis kivánjátok és olyasvalamire hivatkozva kivánjátok, a mit az ő beleegyezése nélkül tettetek. Ha a szerencsétlen ember elfogadja a pénzt, a melyet látszólag adnak neki és aztán akarata ellenére besorozzák érte katonának, akkor igazságtalanságot kiabáltok; nem vagytok e még igazságtalanabbak, a mikor növendéketektől megkéritek azoknak a gondoskodásoknak az árát, melyeket ő nem fogadott el?

A hálátlanság ritkább volna, ha kevésbbé általánosak volnának az uzsorakamatra való jótétemények. Az ember szereti azt, a mi jót tesz neki; ez oly természetes érzés! A hálátlanság nincs az ember szivében, de az érdek benne van; kevesebb a háládatlan lekötelezett, mint az érdekből -320- adakozó.82) Ha eladod nekem adományaidat, megveszem őket áruk szerint; ha azonban úgy teszel, mintha ideajándékoznád és aztán eladod a magad szabta áron, akkor csalsz; az teszi az adományt megbecsülhetetlenné, hogy ingyenes. A szív csak az önmaga törvényeit fogadja el; ha le akarjuk kötelezni, fölmentjük s azzal kötelezzük le, hogy szabadnak hagyjuk.

Mikor a halász a vízbe veti a horgot, odajön a hal és mit sem sejtve körülötte marad; de mikor a csalétek alá rejtett horogba beleakad és észreveszi, hogy a zsinór felhúzódik, igyekszik menekülni. Vajjon a halász jóltevője-e? A hal hálátlan-e? Van-e arra eset, hogy valaki, a kit elfelejtett a jóltevője, elfelejti ezt? Ellenkezőleg, mindig örömest beszél róla, nem is tud rá megindulás nélkül gondolni; ha alkalmat talál rá, hogy valami váratlan szolgálattal kimutathatja neki, hogy emlékszik a jótéteményeire, mily benső megelégedéssel elégíti ki a háláját! Mily édes örömmel ismerteti fel magát! Mily elragadtatva mondja neki: Most rám került a sor! Ime, ez a természet szava; az igazi jótétemény sohasem talál hálátlanságra.

Ha tehát a hála természetes érzés és a hatását nem rontjátok le saját hibátokkal, biztosak lehettek benne, hogy növendéketek, mikor be kezdi látni gondoskodástok értékét, fogékony lesz iránta, föltéve, hogy nem magatok tűztétek ki az árát; és ezek a gondoskodások az ő szivében olyan tekintélyt szereznek nektek, melyet semmi sem tud lerombolni. De míg jól meg nem győződtetek erről az előnyről, óvakodjatok, hogy el ne játszátok azzal, hogy túlságos értéket tulajdoníttok benne magatoknak. Ha előtte dicsekedtek szolgálataitokkal, ez annyi, minthogy elviselhetetlenné teszitek őket; elfeledni őket annyi, mint emlékeztetni őt rájuk. Addig, a míg ideje, hogy ember módjára bánjatok vele, ne legyen soha szó arról, hogy mivel tartozik nektek, -321- csak arról, hogy mivel tartozik magának. Hogy tanulékonnyá tegyétek, hagyjátok meg neki teljes szabadságát; vonuljatok vissza tőle, hogy keressen titeket, emeljétek föl lelkét a hála nemes érzelméhez azzal, hogy mindig csak az ő érdekéről beszéltek neki. Megmondtam már, hogy nem szabad neki arról beszélni, hogy a mit tettetek, az ő javára való volt, addig, a míg abba a helyzetbe jut, hogy megérthesse; efféle beszédetekben csak függésteket látná s csak szolgájának tekintene benneteket. De most, hogy kezdi érezni, mit tesz az, szeretni, érzi azt is, mily édes kötelék fűzhet egy embert ahhoz, a kit szeret és abban a buzgalomban, a melylyel szüntelenül vele foglalkozik, nem látja többé a rabszolga ragaszkodását, hanem a barát szeretetét. Mert semminek sincs akkora súlya az emberi szívre, mint a jól felismert barátság szavának, mivel tudjuk, hogy mindig csak a magunk érdekében szól hozzánk. Azt el lehet hinni, hogy a jóbarát téved, de nem, hogy meg akar téveszteni. Néha ellenállunk tanácsainak, de sohasem vetjük meg őket.

Most végre belejutunk az erkölcsi rendbe: egy új emberi lépést tettünk. Ha itt helyénvaló volna, megkísérteném kimutatni, hogy támadnak fel a szív első megmozdulásaiból a lelkiismeret első szavai és hogy születnek a szeretet és gyűlölet első érzéseiből a jó és rossz első fogalmai. Megmutatnám, hogy az igazság és jóság nem merő elvont szavak, merőben az értelem alkotta morális valóságok, hanem a lélek valódi vonzalmai, megvilágosítva az ész által, melyek nem egyebek, mint kezdetleges vonzalmaink által megszabott lépései a haladásnak; hogy csupán az ész által, függetlenül a lelkiismerettől nem lehet semmiféle természetes törvényt megállapítani és hogy a természet minden joga csupán kiméra, ha nincs az emberi szív valami természeti szükségére alapítva.83) Azt hiszem azonban, itt nem -322- az a dolgom, hogy metafizikai és erkölcsi értekezéseket, vagy bármiféle tanulmányokat adjak; elég, ha megjelölöm érzéseink és ismereteink rendjét és haladását, vonatkozásban szervezetünkre. Mások talán már bizonyítani fogják azt, a mire én itt csak utalok.

Az én Emilem mostanáig csak önmagát vette tekintetbe s most az első tekintet, melyet embertársaira vet, arra viszi, hogy összehasonlítsa magát velük és az első érzés, melyet benne ez az összehasonlítás kelt, hogy az első helyet kívánja. Ez az a pont, a hol az önszeretet önzéssé változik és a hol megszületni kezdenek mindazok a szenvedélyek, melyek ettől függenek. De hogy eldöntsük, vajjon ezek közül a szenvedélyek közül azok, melyek uralkodók lesznek jellemében, emberségesek és szelidek lesznek-e, vagy kegyetlenek és gonosztévők; vajjon ezek a jóindulat és részvét szenvedélyei lesznek-e avagy az érzéséi és kapzsiságéi, tudni kell, mely helyen fogja magát érezni az emberek közt és miféle akadályokat kell véleménye szerint leküzdenie, hogy eljusson arra a helyre, melyet el akar foglalni.

Hogy ebben a kutatásban vezethessük, miután megmutattuk neki az embereket a fajunkkal közös életviszonyok szerint, most különbségeik szerint kell őket megmutatnunk. Ekkor -323- tárul fel a természetes és polgári egyenlőtlenség mértéke és az egész társadalmi rend képe.

Tanulmányozni kell a társadalmat az embereken és az embereket a társadalmon: azok, a kik külön-külön akarják tárgyalni a politikát és az erkölcsöt, nem fognak soha érteni egyikhez sem. Ha először a kezdetleges vonatkozásokhoz ragaszkodunk, meglátjuk, hogy kell hatniuk ezeknek az emberekre és milyen szenvedélyeknek kell ebből keletkezniök: látni, hogy ezek a vonatkozások kölcsönösen sokasodnak és megszoríttatnak a szenvedélyek fejlődése által. Nem annyira a kor ereje, mint inkább a szív mérséklete teszi az embereket függetlenekké és szabadokká. A ki kevés dologra vágyik, kevés embertől függ; csakhogy összetévesztve hiábavaló vágyainkat fizikai szükségleteinkkel, azok, a kik az utóbbiakra alapították az emberi társadalmat mindig oknak nézték a következményeket és csak eltévedtek mindenféle okoskodásaikban.

A természeti állapotban megvan a tényleg valódi és leronthatatlan egyenlőség, mert ebben az állapotban lehetetlen, hogy az egyedüli különbség ember és ember között elég nagy legyen arra, hogy az egyiket függővé tegye a másiktól. A polgári állapotban képzelt és hiú egyenlőség van, mert a fentartására rendelt eszközök maguk is lerontására szolgálnak és az erősebbnek fentartott közhatalom a gyöngének lerontására megbontja az egyensúlynak azt a fajtáját, melyet a természet állapított meg köztük.84) Ebből az első ellenmondásból folynak mind azok, melyeket a polgári rendben a látszat és valóság között találunk. A tömeg mindig fel fog áldoztatni a kisebbségnek és a közérdek a magánérdeknek; az igazság és fegyelem pompás szavai mindég eszközéül fognak szolgálni az erőszaknak és fegyveréül az igazságtalanságnak. Ebből az következik, hogy a kiváltságos osztályok, melyek úgy tesznek, mintha hasznára volnának a -324- többieknek, a valóságban csak önmaguknak vannak hasznára a többiek rovására, a miből láthatni, mily megbecsülés illeti őket az igazság és az ész szerint. Hátra van még megvizsgálni, vajjon a rang, melyet önmaguknak adtak, kedvezőbb-e azok boldogságára, a kik elfoglalják, hogy megtudjuk, mily véleményt kell, hogy alkosson magának mindenki a saját sorsáról. Ez az a tanulmány, a mely fontos nekünk, de hogy jól végezhessük, az emberi szív ismeretén kell kezdenünk.

Ha csak arról volna szó, hogy álarczában mutassuk meg a fiatal embereknek az embert, akkor nem is volna szükséges megmutatni, a nélkül is látnák mindig, de miután az álarcz nem az ember és nem szabad, hogy a külső máz félrevezesse a fiatal embert, mikor lefestitek neki az embereket, fessétek olyanoknak, amilyenek, nem azért, hogy meggyűlölje őket, hanem hogy sajnálja és ne akarjon hozzájuk hasonlítani. Szerintem ez a legokosabb érzés, melylyel az ember baja iránt viseltethetik.

Ebből a szempontból fontos dolog itt ellentétes útra térni azzal, a melyet idáig követtünk és inkább másnak a tapasztalata által tanítani a fiatal embert, mint a magáé által. Ha az emberek rászedik, meggyűlöli őket, ha pedig őt ugyan megbecsülik, de azt látja, hogy egymást rászedik, akkor megszánja őket. A világ látványa, mondta Pythagoras, hasonlít az olympiai játékokhoz. Az egyik rész itt tartja a boltját és csak a maga hasznára gondol, a másik rész a személyével fizet és a dicsőséget keresi, ismét mások beérik azzal, hogy látják a játékokat és nem ez utóbbiak a legrosszabbak.

Azt szeretném, hogy a fiatal ember társaságát olyképen válaszszák meg, hogy jót gondoljon azokról, a kik vele együtt élnek és hogy oly jól tanítsák meg ismerni a világot, hogy rosszat gondoljon mindenről, a mi benne történik. Hadd tudja, hogy az ember természettől fogva jó, hadd érezzen, hadd itéljen felebarátjáról önmaga után, de hadd lássa, hogy elaljasítja és megrontja a társadalom az embereket, hadd találja előitéleteikben minden bűnük forrását; legyen hajlandó minden egyest becsülni, de vesse meg a tömeget; -325- hadd lássa, hogy minden ember körülbelül ugyanazt az álarczot viseli, de tudja azt is, hogy vannak szebb arczok is, mint az álarcz, mely födi őket.

Ennek a módszernek, meg kell vallani, megvannak a maga bajai és a gyakorlati megvalósítása nem könnyű, mert ha az ifjú nagyon korán válik megfigyelővé, ha begyakoroljátok, hogy nagyon is közelről kémlelje mások cselekedeteit, rossznyelvűvé és szatirikussá teszitek, élessé és túlgyorsan itélővé; gyűlöletes élvezete támad abban, hogy mindent baljóslatuan magyarázzon és a jóban se lásson semmi jót. Legalább is hozzászokik a bűn látványához és ahhoz, hogy borzalom nélkül lássa a gonosztevőket, mint a hogy hozzászokik, hogy részvét nélkül lássa a boldogtalanokat. Az általános elfajultság csakhamar nem annyira tanulságul fog neki szolgálni, mint inkább mentségül; azt fogja magában mondani, hogy ha ilyen az ember, neki sem kell másnak lenni akarnia.

Ha tehát elvek szerint akarod oktatni és megismertetni vele az emberi szív természetével a külső okok alkalmazását, melyek hajlamainkat bűnökké változtatják, hirtelen átvive őt így az érzékelhető tárgyakról az intellektuális tárgyakra, olyan metafizikát alkalmazol, a melyet nem bír megérteni, visszaesel az eddig oly gondosan került bajba, hogy t. i. olyan leczkét adsz neki, a mely épen olyan mint egy leczke és szellemében a mester tapasztalatával és tekintélyével helyettesíted a saját tapasztalatát és elméjének fejlődését.

Hogy egyszerre eltávolítsam ezt a két akadályt és hogy szeme ügyébe juttassam az emberi szivet a nélkül, hogy megkoczkáztassam az övének megromlását, távolról mutatnám meg neki az embereket, más időkben és más helyeken mutatnám meg neki és olyformán, hogy láthassa a színteret a nélkül, hogy maga cselekedhessék. Ime, ez a történelem pillanata; ez által fog olvasni a szivekben filozófiai tanítás nélkül, ez által fogja őket látni, egyszerű néző módjára, érdek és szenvedély nélkül, mint birájuk, nem pedig mint bűntársuk, sem mint vádlójuk.

Hogy megismerjük az embereket, cselekvésükben kell -326- őket látni. A társaságban halljuk őket beszélni; megmutatják a szavaikat és elrejtik a tetteiket; a történelemben ellenben leplezetlenek és tetteik szerint itélik meg őket. Még a beszédeik is segítenek értékelésükben, mert összehasonlítva azt, a mit tesznek, azzal, a mit mondanak, egyszerre meglátni, hogy mik és miknek akarnak látszani; mennél jobban tettetnek, annál jobban ismerni meg őket.

Szerencsétlenségünkre ennek a tanulmánynak megvannak a veszedelmei és nemcsak egyféle bajai. Nehéz dolog olyan álláspontra állni, a melyről méltányosan itélheti meg az ember a felebarátait. A történelem nagy bűneinek egyike az, hogy sokkal inkább rossz, mint jó oldalaikról rajzolja az embereket; mivel csak a forradalmak, katasztrófák által érdekes, a míg egy nép, egy békés kormányzat nyugalmában gyarapszik és virágzik, nem mond róla semmit; csak akkor kezd róla beszélni, mikor nem bír már magával s beleavatkozik szomszédjai ügyeibe vagy engedi, hogy ezek avatkozzanak bele az övéibe. Csak akkor dicsőíti, mikor már hanyatlóban van. Minden történetünk ott kezdődik, a hol végződnie kellene. Nagyon pontosan ismerjük azoknak a népeknek a történetét, melyek tönkre teszik magukat; a gyarapodó népeké hiányzik; ezek elég boldogak és elég bölcsek arra, hogy a történelemnek ne legyen róluk mondani valója és valóban látjuk még napjainkban is, hogy azokról a kormányokról beszélnek legkevesebbet, melyek a legjobban viselik magukat. Csak a rosszat tudjuk meg tehát, a jó alig alkot korszakot. Nincs más hiresség, csak a gonosztevőké, a jók feledségbe merülnek vagy nevetségessé válnak. Így rágalmazza a történelem, akárcsak a filozófia, az emberi nemet.

Ezenkívül úgy kell lennie, hogy a történelemben leírt tettek nem pontos rajzai azoknak, a melyek a valóságban megtörténtek. Alakot változtatnak a történetíró fejében, érdekei szerint alakulnak, magukra veszik előitéleteinek szinezetét. Ki tudná az olvasót pontosan a szintérre vezetni, hogy olyannak lásson egy eseményt, a milyenül végbement? A tudatlanság vagy a pártoskodás eltorzít mindent. Egyetlen történeti vonás megváltoztatása nélkül, a rá vonatkozó -327- körülmények kiterjesztése vagy megszorítása által, mennyire különböző arczot lehet neki adni! Tegyétek ugyanazt a tárgyat különböző szempontok alá, alig fog ugyanannak látszani, holott semmi sem változott, csak a néző szeme. Eleget tettek-e az igazság becsületének, ha úgy mondanak el nekem egy megtörtént tényt, hogy egész máskép láttatják velem, mint a hogy megtörtént? Hányszor döntötte el egy csata kimenetelét, a nélkül, hogy bárki is észrevette volna, egy fával több vagy kevesebb, egy jobbra vagy balra eső szikla, egy a szél által fölkavart porfelhő! Megakadályozza ez a történetírót abban, hogy ép olyan biztonsággal el ne mondja a vereség vagy a győzelem okát, mintha ott lett volna mindenütt? Mit törődöm tehát magukkal a tényekkel, mikor az okuk ismeretlen marad előttem? És milyen tanulságot vonhatok le egy eseményből, melynek igazi okát nem tudom? A történetíró ad egy okot, de maga koholta és maga a kritika is, melylyel oly nagyra vannak, csak a hozzávetések művészete, annak a művészete, hogy több hazugság közül hogy kell kiválasztani azt, a mely legjobban hasonlít az igazsághoz.

Nem olvastátok soha Kleopatrát vagy Kasszandrát, vagy valami más efféle könyvet? A szerző ismert eseményt választ ki, aztán hozzáalkalmazza a saját szempontjaihoz, felékesíti saját leleményű részletekkel, soha nem élt személyekkel és képzeletbeli arczképekkel s költött dolgokat költött dolgokra halmoz, hogy olvasmányát kellemessé tegye. Kevés különbséget látok ezek közt a regények és a ti történeteitek között azon kivül, hogy a regényíró kezdettől fogva a saját képzeletére bízza magát, míg a történetíró jobban aláveti magát a másokénak; ehhez még azt is hozzátenném, hogy ha úgy tetszik, az előbbi erkölcsi czélt – akár jót, akár rosszat – tűz ki magának, a melylyel az utóbbi nem sokat törődik.

Azt fogják ellenem vetni, hogy a történelem hűsége kevésbbé érdekel, mint az erkölcsök és jellemek igazsága; föltéve, hogy az emberi szív jól van rajzolva, kevés fontossága van annak, hogy az események híven legyenek elmondva. Mert elvégre is, teszik hozzá, mit bánjuk mi a -328- tényeket, melyek kétezer évvel ezelőtt történtek? Igazuk van, ha a jellemképek jól vannak visszaadva természet után, de ha nagyobb részüknek csak a történetíró képzeletében van meg a mintája, nem visszaesés-e ugyanabba a bajba, melyet ki akartunk kerülni és nem adjuk-e meg ezzel a történetíró tekintélyének azt, a mit el akarunk venni a nevelőtől? Ha növendékemnek csak képzeleti képeket szabad látni, jobb szeretem, ha a magam keze rajzolta meg, mintha a másé; legalább is jobban hozzá lesznek alkalmazva.

A legrosszabb történetírók egy ifjú számára azok lesznek, akik itélnek. Tényeket! tényeket! hadd itéljen ő maga, úgy tanulja megismerni az embereket. Ha mindig csak a szerző itélete vezeti, akkor mindig csak a más szemén keresztül lát és ha ez a szem nincs meg, nem fog semmit látni.

Mellőzöm a modern történetet, nemcsak azért, mert nincs többé fizionomiája és mert a mai emberek mind hasonlók egymáshoz, hanem mert a mi történetíróink egyedül csak arra ügyelnek, hogy ragyogjanak és nem gondolnak másra, mint hogy erősen színezett jellemképeket csináljanak, a melyek azonban gyakran nem mondanak semmit.85) A régiek általában kevesebb jellemképet rajzolnak, kevesebb elmésséget és több értelmet visznek itéleteikbe; csakhogy köztük is nagyon kell válogatni és kezdetben nem a legélesebb itéletüeket kell választani, hanem a legegyszerübbeket. Nem szeretném egy fiatal ember kezébe adni sem Polybiust, sem Sallustiust; Tacitus az aggastyánok könyve, a fiatal emberek nem arra valók, hogy megértsék; meg kell tanulni látni az emberi cselekedetekben az emberi szív eredendő vonásait, mielőtt Tacitus mélységeit akarnók megmérni; tudni kell jól olvasni a tényekben, mielőtt a maximákban olvasgatnánk. A maximák bölcselete csak a tapasztaltsághoz illik. A fiatalságnak nem kell semmit általánosítani; minden tanulásának egyes szabályokból kell állni. -329-

Thukydides szerintem a történetíró igazi mintája. Ő elmondja a tényeket a nélkül, hogy itélne róluk, de nem mellőz semmi olyan körülményt, a mely alkalmas arra, hogy mi magunk itélhessünk. Mindazt, a mit elbeszél, az olvasó szeme elé állítja, egyáltalán nem veti magát az események és az olvasók közé, elrejtőzik; az ember már nem is azt hiszi, hogy olvas, hanem azt hiszi, hogy lát. Sajnos, mindig háborúról szól és előadásában alig látni mást, mint a legkevésbbé tanulságos dolgot a világon, t. i. csatákat. A Tizezrek visszavonulásában és Cæsar commentarjaiban csaknem ugyanez a bölcseség és ugyanaz a hiány van. A jó Herodotosnak nincsenek jellemképei, maximái, hanem folyamatos, naiv, az érdekkeltésre és tetszésre legalkalmasabb részletekkel van tele s talán a legjobb történetíró volna, ha maguk ezek a részletek nem fajulnának el többnyire gyermeteg együgyüségekké, melyek inkább alkalmasak az ifjúság izlésének megrontására, mint alakítására; az ő olvasásához már megkülönböztető képesség kell. Titus Liviusról nem szólok, majd rá is rákerül a sor, de ő politikus, ő rhetor, ő mindaz, a mi nem illik ehhez az életkorhoz.

A történelem általában véve hiányos abban, hogy csak az érzékelhető és föltünő tényeket tartja számon, a melyeket meg lehet határozni nevekkel, helynevekkel, évszámokkal; ezeknek a tényeknek lassan továbbható okai azonban, melyek nem állapíthatók meg ép úgy, mindig ismeretlenek maradnak. Gyakran megtalálni egy megnyert vagy elvesztett csatában egy forradalom okát, a mely már az előtt a csata előtt is elkerülhetetlen volt. A háború csak nyilvánvalóvá teszi az erkölcsi okok által már meghatározott eseményeket, melyeket a történetírók ritkán tudnak látni.

A filozofiai szellem korunk több írójának figyelmét ebbe az irányba terelte, de én kötve hiszem, hogy az igazságnak nyeresége van munkájukból. A rendszerezés szenvedélye erőt vett rajtuk valamennyiükön s egyikük sem igyekszik úgy látni a dolgokat, a hogy vannak, hanem csak úgy, a hogy megegyeznek rendszerével.

Vegyétek még hozzá ezekhez a megfontolásokhoz, hogy -330- a történelem sokkal inkább mutatja meg a cselekedeteket, mint az embereket, mert ezeket csak bizonyos kiválasztott pillanatokban ragadja meg, ünnepi öltözetükben; csak a nyilvánosság emberét állítja elénk, a ki arra rendezkedett be, hogy lássák; nem megy vele házába, dolgozószobájába, családjába, barátai közé; csak akkor festi le, mikor reprezentál; inkább a ruháját festi le, mint a személyét.

Jobb szeretem a magánéletek olvasását az emberi szív tanulmányozásának megkezdésére, mert akkor az ember akárhogy levetkőzik, a történetíró utána megy mindenhova, nem enged neki pillanatnyi pihenést sem, semmi menedéket, hogy kikerülje a szemlélő átható tekintetét és a mikor az egyik legjobban elrejtőzöttnek hiszi magát, akkor ismerteti fel legjobban a másik. «Azok – mondja Montaigne – a kik életrajzokat írnak, épen azért, mivel inkább töltik az időt a véleményekkel, mint az eseményekkel, inkább azzal, a mi belülről jön, mint a mi kivülről jut be, – ezek nekem a legalkalmasabbak. Ez az, a miért Plutarchos minden esetre az én emberem.»

Igaz, hogy az emberi tömegeknek vagy a népeknek jelleme erősen különbözik a magánember jellemétől és hogy annyit jelentene, mint nagyon tökéletlenül ismerni az emberi szivet, ha nem vizsgálnók a sokaságban is; de nem kevésbbé igaz, hogy az ember tanulmányozásán kell kezdeni, hogy megitélhessük az embereket és hogy a ki tökéletesen ismerné minden egyén hajlamait, előre megláthatná az összes kombinált eredményeket a nép egészében.

Itt is a régiekhez kell folyamodni azoknál az okoknál fogva, melyeket már mondottam és ezenfölül azért is, mert minden köznapi és alantas, de igaz és jellemző részlet száműzve lévén a modern stilusból, a mi íróink az embereket magánéletükben is úgy kicziczomázzák, mint a világ színpadán. Az illedelem, semmivel sem lévén kevésbbé szigorú az írásokban, mint a cselekedetekben, nem enged többet mondani a nyilvánosság előtt, mint a mennyit ugyanott tenni enged és mivel az embereket mindig csak reprezentáló szerepben lehet felmutatni, csak annyira ismerjük meg őket könyveinkből, mint a színházból. Megírhatják és újra -331- megírhatják százszor a királyok életét, nem lesznek többé Suetoniusaink.86)

Plutarchos épen azokban a részletekben tünik ki, melyekbe mi nem merünk behatolni. Utánozhatatlan bájjal festi a nagy embereket a kicsi dolgokban és oly szerencsés az egyes vonások kiválasztásában, hogy azokon egy szó, egy mosoly, egy mozdulat elég neki, hogy jellemezzen egy hőst. Hannibal egy tréfás szóval megnyugtatja megrémült hadseregét, hogy nevetve menjen a csatába, a mely megnyitja neki Itáliát; Agesilaos vesszőparipán lovagolva megszeretteti velem a nagy király legyőzőjét; Cæsar, mikor átmegy egy szegény falun és beszélget barátaival, leleplezi, a nélkül, hogy gondolna rá, a ravasz kópét, a ki azt mondja, hogy nem akar egyéb lenni, csak Pompeiussal egyenlő; Sándor lenyeli az orvosságot és nem szól egy szót sem; ez életének legszebb pillanata; Aristides ráírja saját nevét egy cserépre és így igazolja melléknevét; Philopoemen leveti köpenyét és fát vág vendégbarátja konyhájára. Ime, ez a festés igazi művészete. Az arcz nem a nagy vonalakban nyilvánul, a jellem nem a nagy cselekedetekben; az apróságokban árulja el magát az ember természete. A közdolgok vagy nagyon is köznapiak vagy nagyon is mesterkéltek, pedig csaknem kizárólag ezekkel engedi a mi íróinkat foglalkozni a modern nagyképűség.

A mult század legnagyobb embereinek egyike volt tagadhatatlanul Turenne. Akadt, a kinek volt bátorsága életét érdekessé tenni olyan apró részletekkel, melyek ismerőssé és szeretetreméltóvá teszik, de hány ily részletet látott czélirányosnak elhallgatni, a melyek még ismerősebbé és szeretetreméltóbbá tették volna! Csak egyet idézek, a melyet jó forrásból tudtam meg és a melyet Plutarchos bizonyára nem mellőzött volna, holott Ramsai nem merte volna megírni, még ha tudta volna is. -332-

Egy nyári napon, mikor nagyon meleg volt, vicomte de Turenne, kurta fehér zubbonyban és házisapkában előszobája ablakában állt. Embereinek egyike bejött és megtévesztve ruhájától az egyik kuktának nézte, a kivel jó viszonyban volt. Hátulról vigyázva odament hozzá és nem épen könnyű kézzel jókorát vágott a hátuljára. A megütött ember azonnal megfordult. A szolga hüledezve látja meg ura arczát. Magánkívül vetette magát térdre: «Kegyelmes uram, azt hittem George»… «És ha George lett volna is, – kiáltott fel Turenne a hátulját simogatva – nem kellett volna ilyen erősen ráütni». Ime hát, ezt nem meritek elmondani, nyomorultak! Legyetek hát örökké természet és belső szervek nélküliek; keményítsétek, edzzétek vajsziveteket hitvány illedelmetekben, váljatok megvetésre méltókká méltóságotok révén. De te, derék ifjú, a ki olvasod ezt a jellemvonást és a ki meghatva érzed az egész lelki nemességet, melyet elárul még első felindulásában is, egyuttal ennek a nagy embernek az apróságait is olvasd, miután szó volt származásáról és nevéről. Gondold el, hogy ez ugyanaz a Turenne, a ki tüntetőleg előre engedte mindenütt az unokaöcscsét, hogy jól lássák, hogy ez a gyermek egy souverain ház feje. Hasonlítsd össze ezeket az ellentéteket, keresd a természetet, vesd meg az előitéletet és ismerd meg az embert.

Bizony kevés ember van abban a helyzetben, hogy felfoghassa azokat a hatásokat, melyeket az így irányított olvasmányok tehetnek egy fiatal ember egészen friss szellemére. Gyermekkorunktól fogva könyvek fölé görnyedve, hozzászokva a gondolkodás nélküli olvasáshoz, annál kevésbbé érint az, a mit olvasunk, mert mindig magunkban hordjuk azokat a szenvedélyeket és azokat az előitéleteket, melyek eltöltik a történetet és az emberek életét s mindaz, a mit ezek tesznek, előttünk természetesnek tünik fel, mert kívül vagyunk a természetesen és magunkról itélünk meg másokat is. De képzeljünk el egy az én elveim szerint nevelt fiatal embert, képzeljük el Emilemet, a kinél tizennyolcz évi buzgó gondoskodásnak csak egy czélja volt: megőrizni ép itéletét és egészséges szívét; képzeljük el, a mint a függöny -333- felgördültekor először veti szemét a világ szinpadára, vagyis inkább a szinpad mögött helyezkedik el s látja, a mint a szereplők levetik és fölveszik ruháikat és megszámlálja a köteleket és a göngyölegeket, melyeknek otromba pompája elkápráztatja a néző szemét. Csakhamar első meglepetése után következnek a faja miatti szégyen és megvetés indulatai; méltatlankodni fog, ha látja, hogy az egész emberi nem mint teszi önmagát bolonddá; el fog keseredni, hogy tépik szét magukat testvérei álmokért és hogy változnak bősz vadállatokká, mert nem tudták beérni azzal, hogy emberek.

A növendék természetes hajlamainak révén bizonyára, ha a tanító csak valamelyes okossággal válogat is olvasmányaiban, ha csak valamennyire vezeti is rá azoknak a gondolatoknak az útjára, melyeket ezekből le kell vonnia, az ebben való gyakorlás rá nézve gyakorlati filozofiai tanfolyamul fog szolgálni, a mely okvetlenül jobb és érthetőbb, mint mindazok az üres spekulácziók, melyekkel iskoláinkban a fiatal emberek szellemét megzavarják. A mikor Cineas, miután végigvezetett minket Pyrrhus rajongó tervein, megkérdi, mi olyan valódi jót szerzett volna neki a világ meghódítása, a mit a nélkül is ne élvezhetett volna és pedig annyi kín nélkül; mi ebben csak egy futólagos élczet látunk. Emil azonban nagyon bölcs gondolatot fog benne látni, melyre magától is rájött volna és a mely nem fog soha kitörlődni elméjéből, mert nem talál benne ellenkező előitéletre, a mely bevésődését megakadályozná. Ha aztán olvasva ennek az esztelennek az életrajzát, azt fogja találni, hogy minden nagy szándéka abban végződött, hogy megölette magát egy asszony keze által, akkor a helyett, hogy csodálná ezt az állítólagos hősiességet, mi egyebet látna egy oly nagy hadvezér minden vállalatában, egy oly nagy politikus minden cselszövényében, mint megannyi lépést a felé a balvégzetű cseréptégla felé, a mely dicstelen halállal vet véget életének és terveinek.

Nem minden hódító öletett meg, nem minden bitorlónak dőlt dugába a vállalata; nem egy közülük a közkeletű nézetek előitéletekkel teljes szelleme szerint boldognak látszik. -334- A ki azonban nem marad meg a látszatoknál s csak sziveik állapota szerint itéli meg az emberek boldogságát, az magukban sikereikben fogja látni balsorsukat; látni fogja, mint terjeszkednek mind jobban és mint fokozódnak szerencséjükkel együtt vágyaik és emésztő gondjaik; látni fogja, mint tolakszanak lihegve mind előbbre s nem tudnak soha czélt érni; látni fogja, hogy hasonlók azokhoz a tapasztalatlan utasokhoz, a kik először indulva neki az Alpeseknek, minden hegynél azt hiszik, már túl vannak rajtuk és mikor a csúcson vannak, bátorságukat vesztve veszik észre a még magasabb hegyeket maguk előtt.

Augustus, miután leigázta polgártársait és megsemmisítette vetélytársait, negyven éven át uralkodott az eddig létezett legnagyobb birodalom fölött. De mindez a roppant hatalom megakadályozta-e abban, hogy a fejét a falnak verdesse és betöltse rengeteg palotáját kiáltozásával, visszakövetelve Varustól elpusztult légióit? Ha minden ellenségét legyőzte volna, mi hasznára lettek volna neki hasztalan diadalai, mikor közben mindenféle fajta kínok támadtak szüntelenül körülötte, mikor legkedvesebb barátai forraltak merényleteket ellene és mikor kénytelen volt megsiratni minden hozzátartozójának vagy gyalázatát, vagy halálát? A szerencsétlen a világot akarta kormányozni és nem tudta kormányozni a saját házát! Mi következett ebből az elhanyagolásból? Látta ifjúsága virágában elpusztulni unokaöcscsét, nevelt fiát, nejét; unokája az ágya párnáját rágta szét, hogy néhány órával meghosszabbítsa nyomorult életét; leánya és unokája, miután elhalmozták őt gyalázatukkal, az egyik a nyomortól halt meg egy lakatlan szigeten, a másik a börtönben egy nyilasnak a kezétől. Magát végül, szerencsétlen családjának utolsó maradékát, saját felesége kényszerítette, hogy egy szörnyeteget hagyjon maga után utódul. Ilyen volt a sorsa a világ ez urának, a kit annyit ünnepeltek dicsőségeért és boldogságáért. Higyjem-e, hogy csak egy is azok közül, a kik bámulják, szeretné ezeket olyan áron megszerezni?

Például vettem a becsvágyat, de az összes emberi szenvedélyek játéka hasonló leczkékkel szolgál annak, a ki tanulmányozni -335- akarja a történelmet, hogy önismeretre és bölcseségre tegyen szert a holtak költségére. Közeledik az idő, a mikor Antonius élete közelebbi tanulsággal szolgál az ifjúnak, mint Augustusé. Emil alig fog magára ismerni azokban a különös dolgokban, melyek szemébe ötlenek új tanulmányai közben; de előre tudni fogja elhárítani a szenvedélyek káprázatait, mielőtt megszületnek és látva, hogy minden időben elvakították az embereket, fogalma lett róla előre, hogy mi módon vakíthatják el őt is, ha valaha átengedi magát nekik.87) Ezek a tanulmányok, jól tudom, rosszul illenek hozzá, lehet, hogy a szükséghez képest későiek és elégtelenek, de jusson eszetekbe, hogy nem ezeket akartam ebből a tanulmányból levonni. Más czélt tűztem ki magam elé, mikor megkezdtem őket és ha ezt a czélt nem érjük el, ez bizonyára a tanító hibája lesz.

Gondoljátok meg, hogy a mint az önszeretet kifejlődött, a relativ én szüntelenül működésbe lép és a fiatal ember sohasem figyel meg másokat máskép, mint hogy visszatér önmagára és összehasonlítja magát velük. Arról van szó tehát, hogy tudjuk, milyen polczot juttat magának embertársai közt, miután megvizsgálta őket. Abból a módból, a hogy a történelmet a fiatal emberekkel olvastatják, azt látom, hogy úgyszólván átváltoztatják őket mindazokká a személyekké, a kiket látnak, hogy arra igyekeznek, hogy hol Ciceróvá, hol Trajanusszá, hol Nagy Sándorrá tegyék őket; hogy visszariasztják őket, ha visszatérnek önmagukba, hogy megbánatják mindegyikkel, hogy nem más, csak ő maga. Ennek a módszernek vannak bizonyos előnyei, melyeket nem tévesztek szemem elől, de a mi az én Emilemet illeti, ha vele ezeknek a párhuzamoknak a folyamán csak egyszer esnék is meg, hogy jobb szeretne másvalakivé lenni – akár Sokrates, akár Cato lenne is ez a másvalaki – minden el volna hibázva. A ki elkezd idegenné válni önmagától, csakhamar teljesen meg fog önmagáról feledkezni. -336-

Nem a filozofusok ismerik legjobban az embereket; ők csak a filozofia előitéletein keresztül látják őket és én nem ismerek foglalkozást, melyben annyi volna az előitélet, mint ebben. Egy vadember észszerűbben itél meg minket, mint egy filozofus. Az érzi a hibáit, méltatlankodik a miéinken és ezt mondja magában: «Mind gonoszok vagyunk». Amaz felindulás nélkül figyel meg minket és ezt mondja: «Bolondok vagytok». Igaza van, mert senki se teszi a rosszat önmagáért. Az én növendékem ez a vadember, azzal a különbséggel, hogy Emil többet elmélkedett, több eszmét hasonlított össze, közelebbről látta tévedéseinket, jobban résen áll önmagával szemben és csak arról ítél, a mit ismer.

Szenvedélyeink ingerelnek másokéi ellen; érdekünk gyülölteti meg velünk a gonoszokat; ha nem tennének nekünk semmi rosszat, inkább részvéttel lennénk irántuk, mint gyűlölettel. A rossz, a mit a gonoszok nekünk tesznek, elfeledteti velünk azt a rosszat, a mit önmaguknak tesznek. Könnyebben megbocsátanók bűneiket, ha megtudhatnók, mennyire bünteti őket a saját szivük. Érezzük a sérelmet és nem látjuk a büntetést; az előnyök szemmelláthatók, a szenvedés belső. A ki azt hiszi, hogy élvezi bűnei gyümölcsét, nem szenved kevesebb kínt, mintha nem sikerült volna neki; nyugtalanságának csak a tárgya változott, de a nyugtalanság maga nem: mutogathatja akárhogy a szerencséjét és rejtegetheti a szívét, megnyugtatja akaratuk ellenére is a magaviseletük; de hogy meglássuk, nem kell, hogy hasonló szivünk legyen.

A szenvedélyek, melyekben osztozunk, elragadnak minket; a melyek érdekeinket sértik, fellázítanak és ebből folyókövetkezetlenséggel kárhoztatjuk másokban azt, a mit magunk utánozni szeretnénk. Az ellenszenv és kiábrándulás elkerülhetetlen, ha az ember másvalakitől olyan bajt kénytelen elszenvedni, a melyet az ő helyében maga is okozott volna.

Mi kell tehát ahhoz, hogy jól figyeljük meg az embereket? Nagy érdeklődés megismerésükre, nagy pártatlanság megitélésükre, elég fogékony szív minden emberi szenvedély megértésére és elég nyugodt szív, hogy ki ne próbáljuk -337- őket. Ha van az életben erre a tanulmányra alkalmas pillanat, akkor az az, a melyet Emil számára választottam; előbb idegenek lettek volna rá nézve, később hozzájuk hasonló lett volna. Az előitélet, melynek látja a hatását, még nem nyert fölötte uralmat; a szenvedélyek, melyeknek a következményét érzi, nem ingerelték fel szivét. Ember; érdeklődik testvérei iránt; méltányos és magához hasonlók felett itél. Ha tehát jól itéli meg őket, akkor bizonyára nem szeretne egyiküknek sem a helyzetében lenni, mert mindazoknak a szenvedéseknek czélja, melyeket szereznek maguknak – olyan előitéletekre lévén alapítva, melyek benne nincsenek meg – előtte levegőben lógónak tűnik fel. Számára elérhető minden, a mire vágyik. Mitől függhetne, mikor beéri önmagával és mentes az előitéletektől? Karja erős; egészséges, mértékletes, kevés igényű és van miből igényeit kielégítenie.88) A legteljesebb szabadságban nevelkedve, a legnagyobb baj, melyet el tud képzelni, a szolgaság. Sajnálja a nyomorult királyokat, a kik rabszolgái mindenkinek, a ki engedelmeskedik nekik; szánja azokat az álbölcseket, a kik saját hívságos hírnevük lánczaiban sínylődnek; szánja azokat az ostoba gazdagokat, a kik fényűzésük martirjai; sajnálja a parádézó kéjenczeket, a kik egész életüket feláldozzák az unalomnak, hogy úgy tünjék fel, mintha mulatnának. Szánná az ellenséget, a ki bajt okozna neki magának, mert gonosztetteiben látná nyomorúságát. Ezt mondaná magában: «Ha ez szükségessé teszi maga számára, hogy ártson nekem, akkor sorsát függővé teszi az enyémtől».

Még egy lépés és a czélnál vagyunk. Az önszeretet hasznos, de veszedelmes eszköz; gyakran megsérti a kezet, a mely használja és ritkán tesz jót rossz nélkül. Emil, mikor mérlegeli helyét az emberi nemben és oly szerencsésen elhelyezettnek látja benne magát, abba a kisértetbe esik, -338- hogy a maga esze javára írja a tiédnek a művét és a saját érdemének tulajdonítsa szerencséjének eredményét. Azt fogja mondani: bölcs vagyok és az emberek bolondok. A mikor szánja, meg is veti őket, a mikor boldognak vallja magát, annál többre fogja becsülni magát és boldogabbnak érezvén magát a többieknél, méltóbbnak fogja hinni magát, hogy az legyen. Ez a leginkább félelmet keltő tévedés, mert ezt a legnehezebb kiirtani, ha ebben az állapotban maradna, keveset nyert volna minden gondoskodásunkkal és ha választani kellene, nem tudom, nem szeretném-e jobban akár az előitéletek káprázatát is, mint a fennhéjázásét.

A nagy emberek nem ejtik magukat csalódásba fölényük dolgában; látják, érzik és ezért nem kevésbbé szerények; mennél többjük van, annál jobban tudják, mennyiük hiányzik. Kevésbbé hiúk fölöttünk való fölényükre, mint a mennyire megalázkodnak nyomoruságuk tudatában és azokban az előnyeikben, melyeket kizárólagosan bírnak, sokkal okosabbak, semhogy hiúk legyenek olyan adományaikra, melyeket nem maguk szereztek maguknak. A derék ember büszke lehet erényére, mert ez az övé; de mire büszke a tehetséges ember? Mit tett arra Racine, hogy ne legyen Pradou? Mit tett arra Boileau, hogy ne legyen Cotin?

Ehhez azonban még egy másik dolog is járul. Maradjunk meg mindig a dolgok mindennapi rendjében. Nem tételeztem fel növendékemben sem rendkívüli lángelmét, sem korlátolt elméjűséget. A köznapi tehetségek közül választottam, hogy megmutassam, mire képes a nevelés az emberen. A ritka eset mind kívül esik a szabályon. Ha tehát gondoskodásom eredményekép Emil jobban szereti a maga életének, látásának, érzésének módját a másokénál, akkor Emilnek igaza van; de ha ezért valami kitünőbb és szerencsésebben született lénynek érzi magát, akkor nincs igaza, téved; fel kell világosítani tévedéséről, vagyis inkább elejét venni tévedésének, hogy később aztán ne legyen késő kiirtani.

Nincs az a bolondság, a melyből ki ne lehetne gyógyítani egy embert, a ki nem bolond. Csak a hiúságból nem; ezen semmi sem segít, csak a tapasztalat, ha egyáltalán -339- tud valami segíteni; legalább keletkezésekor meg lehet akadályozni a megnövekvését. Ne tévelyedjetek el tehát szép okoskodásokba; hogy bebizonyítsátok a fiatalembernek, hogy ő is olyan ember, mint mások és alá van vetve ugyanazoknak a gyöngeségeknek. Ezt éreztessétek vele, mert különben sohasem fogja tudni. Ez kivételes eset saját szabályaim alól, az az eset, a mikor szándékosan kell kitenni növendékemet mindazoknak az eshetőségeknek, a melyek bebizonyíthatják neki, hogy ő sem okosabb, mint mi. A szemfényvesztővel való kaland ezerféleképen megismétlődik; engedném, hogy a hízelkedők mindenképen kifogjanak rajta; ha hebehurgya emberek berántanák valami hóbortosságba, hagynám, hadd kerüljön veszedelembe, ha játékban csalók támadnának rája, hagynám, hadd tegyék bolonddá;89) engedném, hadd hízelegjenek neki, koppaszszák meg, foszszák ki és mikor alaposan szárazra juttatták és erre elkezdenék gúnyolni, én még köszönetet mondanék nekik az ő jelenlétében azokért a leczkékért, melyeket szivesek voltak adni neki. Az egyedüli kelepczék, melyektől gondosan megóvnám, az udvaronczok kelepczéi. Az egyedüli mesterkedés részemről az volna, hogy osztoznék vele minden veszedelemben, a melybe jutni engedném és mindazokban a sérelmekben, -340- a melyeknek ki volna téve. Csöndben, panasz és szemrehányás nélkül türnék el mindent, sohasem szólva neki róla egy szót sem s biztosak lehettek benne, hogy ezzel a jól megőrzött diszkréczióval mindaz, a mit láttára szenvednék, több benyomást tenne szivére, mint a mit magának kellene szenvedni.

Nem tudom megállni, hogy ki ne emeljem itt azoknak a nevelőknek a hamis méltóságát, a kik, hogy ostoba módon játszhassák a bölcset, lekicsinyítik növendékeiket, mindig úgy bánnak velük, mint gyermekekkel és mindig azon vannak, hogy különbeknek látszassanak náluknál mindabban, a mit tétetnek velük. A helyett, hogy lealáznátok ifjúi bátorságukat, ne sajnáljatok semmi fáradságot, hogy fölemeljétek lelküket; tegyétek őket veletek egyenlőkké, hogy azokká is legyenek és ha még nem tudnak hozzátok fölemelkedni, szálljatok le hozzájuk szégyenkezés nélkül, aggodalmaskodás nélkül. Gondoljatok arra, hogy becsületetek már nem rajtatok múlik, hanem növendéketeken, osztozzatok hibáiban, hogy kijavíthassátok őket, vegyétek magatokra szégyenét, hogy eltörülhessétek; utánozzátok azt a derék rómait, a ki látva, hogy a serege megfut s nem tudja összeszedni, katonái élén szaladt s ezt kiáltotta: Nem futnak, a kapitányukat követik. Becstelen lett ezáltal? Feláldozta dicsőségét s ezzel növelte. A kötelesség ereje, az erény szépsége akaratunk ellenére is magukkal ragadják tetszésünket és felforgatják esztelen előitéleteinket. Ha pofont kapnék azért, hogy teljesítem tisztemet Emil mellett, a helyett, hogy bosszút állnék ezért a pofonért, mindenfelé dicsekedném vele és nem hiszem, hogy volna a világon olyan hitvány ember, a ki ezért nem tisztelne annál jobban.

Nem azt mondom, hogy a növendék ép oly korlátolt értelmet tételezzen fel nevelőjéről, a milyen az övé és ugyanolyan könnyűséget abban, hogy félrevezessék. Ez a vélemény annak a gyermeknek való, a ki nem tud semmit látni, összehasonlítani s az egész világot a maga képére rendezi be és csak azokban bízik, a kik ehhez alkalmazkodnak. De egy Emil korában levő fiatal ember, a ki ezenfelül olyan értelmes, -341- mint ő, nem olyan ostoba, hogy így megtéveszsze magát és nem is volna jó, ha olyan volna. A bizalom, melylyel nevelője iránt viseltetnie kell, egész más természetű, az ész tekintélyén kell alapulnia, az értelem fölényén, azokon az előnyökön, melyeket a fiatal embernek módjában van felismerni és a melyeknek érzi magára való hasznosságát. Hosszú tapasztalat meggyőzte róla, hogy nevelője szereti, hogy ez a nevelő bölcs, felvilágosult ember, a boldogságát akarja s tudja, mi szerezheti meg ezt a boldogságát. Tudnia kell, hogy saját érdekében való, hogy meghallgassa nézeteit. Most már, ha a mester ép úgy meg hagyná magát csalni, mint a tanítvány, akkor elvesztené a jogot arra, hogy alárendelést kívánjon tőle és leczkéztesse. Még kevésbbé szabad a növendéknek föltételezni, hogy a mester szándékosan engedi kelepczébe jutni és hogy tőrt vet együgyűségének. Mit kell tehát tenni, hogy ezt a két alkalmatlanságot egyszerre kikerüljük? Azt, a mi a legjobb és legtermészetesebb: egyszerűnek és igaznak lenni, mint ő, figyelmeztetni őt azokra a veszedelmekre, melyeknek kiteszi magát, világosan, érthetően, de túlzás nélkül, rosszkedv nélkül, pedáns fitogtatás nélkül megmutatni ezeket neki, különösen a nélkül, hogy nézeteidet rendeletek gyanát közölnéd vele mindaddig, a míg azokká nem lesznek és a míg ez a parancsoló hang nem válik föltétlenül szükségessé. Makacskodni fog ez után, a mint nagyon gyakran tenni fogja? Akkor ne mondjatok neki semmit, hagyjátok szabadjára, kövessétek, utánozzátok, még pedig jókedvvel, nyiltan; adjátok át magatokat, mulassatok úgy, mint ő, ha lehet. Ha a következmények nagyon is erősek lesznek, mindig itt lesztek, hogy feltartóztassátok és akkor a fiatal ember, látva előrelátástokat és engedékenységeteket, mennyire meg lesz lepetve az egyik és meghatva a másik által!

Minden hibája megannyi kötelék, a melyet ő maga nyújt nektek, hogy a szükséghez képest feltartsátok. S a mi ebben a nevelő legnagyobb művészetét teszi, az, hogy oly módon intézi az alkalmakat és irányítja a buzdításokat, hogy előre tudja, mikor fog a fiatal ember engedni és mikor fog makacskodni, hogy mindig körülvegye a tapasztalat -342- tanulságaival a nélkül, hogy bármikor is túlságos nagy veszedelmeknek tenné ki.

Figyelmeztessétek hibáira, mielőtt beléjük esnék; ha egyszer beléjük esett, ne vessétek szemére, ezzel csak fellobbantanátok és fellázítanátok önszeretetét. Az olyan leczke, a mely fellázít, nem használ. Nem ismerek ostobábbat, mint ez a szó: úgy-e, megmondtam! A legjobb eszköz arra, hogy megtartsa emlékezetében, a mit mondtak neki, ha úgy teszünk, mintha elfelejtettük volna. Ellenkezőleg, ha azt látjátok, hogy szégyenkezik, hogy nem hitt neki, töröljétek el gyöngéden ezt a megalázkodást pár jó szóval. Bizonyára szeretettel fog ragaszkodni hozzátok, ha látja, hogy megfeledkeztek magatokról az ő kedvéért és a helyett, hogy még jobban lesújtanátok, megvígasztaljátok. Ha ellenben bánatához még szemrehányásokat is fűztök, meggyűlöl benneteket és szabálylyá teszi rátok nézve, hogy nem hallgat rátok többet, mintegy hogy bebizonyítsa, hogy nincs veletek egy véleményen nézeteitek fontossága dolgában.

Még viszonhatásotok formája is annál hasznosabb okulására lehet, mennél kevésbbé bizalmatlankodik benne. Ha megmondjátok neki, például, hogy ezren mások is elkövetik ugyanezeket a hibákat, ezzel sokra mentek vele; javítjátok azzal, hogy úgy tesztek, mintha csak sajnálnátok, mert arra nézve, a ki többre tartja magát a többi embereknél, ugyancsak kényes kifogás, hogy ezek példájával kell vigasztalnia magát; ez rá nézve annyi, mint elismerése annak, hogy nem tarthat többre számot, mint hogy azok ne legyenek különbek nálánál.

A hibák kora a példázatok kora. Ha megfeddjük a bűnöst idegen álarcz alatt, akkor tanítjuk a nélkül, hogy sértenők és akkor annak az igazságnak révén, melyet magára alkalmaz, megérti, hogy a példázat nem hazugság. Az olyan gyermek, a kit sohasem tévesztettek meg dicséretekkel, nem ért semmit abból a meséből, a melyet föntebb megvizsgáltam, ellenben a hebehurgya, a ki az imént lett áldozata egy hízelgőnek, nagyon jól megérti, hogy a holló ostoba volt. Igy egy tényből egy elvet von le és a tapasztalat, melyet hamar elfelejtett volna, a mese révén bevésődik -343- ítéletébe. Nincs az az erkölcsi ismeret, a melyet meg ne lehetne szerezni a magunk, vagy a mások tapasztalatából. Abban az esetben, mikor ez a tapasztalat veszedelmes, ne szerezze meg az ember maga, hanem vonja le a rá vonatkozó tanulságot a történetből. Ha a próba következmény nélkül való, jó a fiatal embert kitenni neki, aztán a példázat segítségével elvekké alakítani különleges eseteket, melyek előtte ismeretlenek.

Nem értem, mért kellene ezeket az elveket kifejleszteni, sőt kifejezni is. Semmi sem olyan hiábavaló, olyan értelmetlen, mint a morál, a melylyel a legtöbb mesét be szokták befejezni, mintha ez a mese nem volna kifejtve, vagy legalább nem kellene, hogy kifejtve legyen magában a mesében úgy, hogy érthetővé váljék az olvasó számára! Mire való tehát a végéhez függeszteni és ezzel megfosztani az olvasót attól, hogy a maga erejéből találja meg? A tanításra való tehetség abban áll, hogy kellemessé kell tenni a tanítványra nézve a tanulást. Már pedig, hogy kedvére való legyen, nem szabad, hogy a szelleme annyira passziv legyen mindabban, a mit mondtok neki, hogy ne kelljen semmit sem tennie, hogy megérthessen benneteket. A tanító önszeretete mindig kell, hogy tért engedjen a tanítványának, kell, hogy ez azt mondhassa: «Megértem, belehatolok, cselekszem, tanulok.» Egyike azoknak a dolgoknak, a melyek unalmassá teszik Pantalont az olasz komédiában, az az igyekezete, hogy megértesse a nézőtérrel azokat a laposságokat, melyeket úgyis kelleténél jobban megért mindenki. Én nem mondom, hogy a nevelő ilyen Pantalon legyen, még kevésbbé, hogy író. Mindig meg kell magát értetni, de nem kell mindig mindent megmondani; az, a ki megmond mindent, keveset mond meg, mert végül már nem hallgatnak rá. Mit jelent az a négy verssor, melyet Lafontaine hozzáfűz a felfuvódott békáról szóló meséhez! Attól fél, hogy nem értették meg? Szüksége van rá ennek a nagy festőnek, hogy a tárgyaknak, melyeket lefest, alája írja a nevüket! A helyett, hogy ezzel általánosítaná a tanulságot, különlegessé teszi, bizonyos értelemben a például felhozott esetekre korlátozza és nem engedi, hogy más esetekre is -344- alkalmazzák. Azt szeretném, hogy mielőtt kezébe adnák a fiatal embernek ez utánozhatatlan mester meséit, kitörölnék belőlük mindazokat az összefoglalásokat, melyekben azzal vesződik, hogy megmagyarázza azt, a mit olyan világosan és szellemesen mondott. Ha tanítványotok csak a magyarázat segítségével érti meg a mesét, biztosak lehettek benne, hogy így még kevésbbé fogja megérteni.

Fontos dolog volna még didaktikusabb sorrendet adni ezeknek a meséknek, jobban alkalmazkodót a fiatal ember érzéseinek és elméjének fejlődéséhez. Van-e annál észszerűtlenebb, mint pontosan követni a könyv számszerű sorrendjét, tekintet nélkül akár a szükségre, akár az alkalomra. Először a tücsök, aztán a holló, aztán a béka, aztán a két öszvér stb. Nagyon a szívemen fekszik ez a két öszvér, mert emlékszem, láttam egy pénzügyi pályára nevelt fiút, a kit elbódítottak azzal a hivatással, melyet be kell töltenie, a mint elolvasta ezt a mesét, megtanulta, felmondta, újra felmondta százszor és százszor a nélkül, hogy a legcsekélyebb ellenvetést vonta volna le belőle az ellen a mesterség ellen, a melyre szánták. Nemcsak hogy nem láttam, hogy a gyermekek valaha alaposan alkalmazták volna a meséket, melyeket tanultak, hanem még azt sem láttam, hogy bárki is törődött volna vele, hogy alkalmaztassa velük őket. Ennek az oktatásnak az öröke az erkölcsi tanítás; az anyának és a gyermeknek az igazi czélja azonban az, hogy mulattatni lehessen egy társaságot a mesék reczitálásával; nemkülönben mire felnő a gyermek, egészen elfelejti a meséket, akkor, a mikor nem a reczitálásukról volna szó, hanem felhasználásukról. Még egyszer mondom, csak a felnőtteknek való e mesék tanulmányozása, a mibe most jött az ideje, hogy belefogjon.

Csak messziről mutatok rá, mert nem akarok mindent megmondani, azokra az utakra, melyek eltérnek a jó úttól, hogy megtanulják őket kerülni. Azt hiszem, ha azon az úton jár, a melyet én megjelöltem, a növendéketek meg fogja szeretni a lehető legolcsóbb áron az emberismeretet és az önismeretet, hogy képessé teszítek őt szemlélni a szerencse játékait a nélkül, hogy irigyelné kegyenczeit és -345- beérni önmagával a nélkül, hogy bölcsebbnek tartaná magát másoknál. Megkezdtétek őt szereplővé tenni, hogy szemlélővé tegyétek; be kell a dolgot fejezni, mert a nézőtérről olyanoknak látjuk a dolgokat, a milyeneknek feltűnnek, a színpadról pedig olyanoknak, a milyenek. Hogy az egészet átfoghassa az ember, a megfelelő szempontra kell helyezkedni; közelebb kell lépni, hogy lássuk a részleteket. De mi czímen elegyedjen bele egy fiatal ember a világ dolgaiba? Mi joga van arra, hogy beavattassék ezekbe a sötét rejtelmekbe? Kora érdekeit az élvezet cselszövényei korlátozzák, egyelőre csak önmagáról rendelkezik s ez annyi, mintha semmiről sem rendelkeznék. Az ember a legolcsóbb árúczikk és a mi fontos tulajdonjogaink között, a személyünk fölötti tulajdonjog mindig a legcsekélyebb valamennyi között.

Ha látom, hogy a legnagyobb tevékenység korában a fiatalembereket a merőben spekulativ tanulmányokra korlátozzák és hogy azután a legkisebb tapasztalat nélkül hirtelen belevetik őket a világba és a közügyekbe, azt találom, hogy az ész ellen ép úgy vétenek, mint a természet ellen és ezért nem lepődöm meg azon, hogy oly kevés ember tudja magát hogy viselni. Micsoda furcsa észjárás alapján tanítanak engem annyi haszontalan dologra, mikor a cselekvés művészetét nem veszik semmibe? Azt képzelik, hogy a társadalom számára nevelnek minket és úgy tanítanak minket, mintha mindegyikünk czellájában, magányos gondolkozással töltené életét vagy mintha levegőben lógó tárgyakról tárgyalna közömbös emberekkel. Azt hiszitek, megtanítjátok élni az embereket, ha rátanítjátok őket testük bizonyos elforgatására és bizonyos szóbeli formulákra, melyek nem jelentenek semmit. Én is megtanítottam élni Emilemet, mert megtanítottam, hogy éljen a maga erejéből és a mi még több, megkeresse a kenyerét. Ez azonban nem elég. Hogy a világban éljünk, tudni kell az emberekkel bánni, ismerni kell az eszközöket, melyek befolyást szereznek rájuk, számolni kell a magánérdek hatásával és visszahatásával a polgári társadalomban és oly jól kell tudni előre látni az eseményeket, hogy az ember ritkán csalódjék várakozásaiban, vagy hogy legalább mindig a legjobb eszközöket használja a sikerre. A törvények -346- nem engedik meg a fiatal embereknek, hogy maguk intézzék a dolgaikat és rendelkezzenek saját javukról, de mire volnának jók nekik ezek a rendszabályok, ha az előírt korig nem szerezhetnének semmi tapasztalatot? Nem nyernének azzal semmit, hogy várnak és huszonöt éves korukban ép oly ujonczok volnának, mint tizenöt éves korukban. Kétségkívül meg kell akadályozni, hogy egy fiatalember, a kit elvakít a tudatlansága vagy megtévesztenek a szenvedélyei, ne tegyen kárt önmagának, de minden korban meg van engedve jótékonynak lenni, minden korban lehet egy bölcs ember irányítása mellett védeni a szerencsétleneket, a kiknek csak támaszra van szükségük.

A dajkák, az anyák azokért a gondoskodásokért ragaszkodnak a gyermekekhez, a melyeket tanusítanak irántuk; a szocziális erények gyakorlata gyökeresíti meg a szívek mélyén a humanitás szeretetét; azzal válik az ember jóvá, hogy jót tesz, ennél biztosabb gyakorlatot nem tudok. Foglaljátok el növendéketeket minden jó cselekedettel, a mely a módjában van; legyen a szűkölködők érdeke mindig az ő érdeke, ne csak erszényével támogassa őket, hanem a gondoskodásával is, legyen szolgálatukra, fogja pártjukat, szentelje nekik személyét és idejét, váljék ügyvivőjükké; egész életében nem fog ennél nemesebb hivatást betölteni. Hány elnyomott kapna igazságot, a kiket sohasem hallgattak meg, ha ő azzal a rettenthetetlen szilárdsággal követeli, melyet az erény gyakorlása ad meg, ha belehatol a nagyurak és gazdagok kapuin, ha, mikor kell, egész a trón zsámolyáig megy, hogy meghallgattassa a balsorstól sujtottak hangját, a kik előtt nyomorúságuk elzár minden bejárást és a kik a miatt a félelem miatt, hogy büntetést kapnak azokért a bajokért, melyeket mások okoznak nekik, még panaszkodni sem mernek!

Csináljunk tehát Emilből kóborló lovagot, igazságtalanságok megtorlóját, paladint! Avatkozzék bele a közügyekbe, adja a bölcset és a törvények védelmezőjét a nagy urak előtt, a hivatalnokok előtt, a fejedelem előtt, legyen közbenjáró a biráknál és ügyvéd a biróságoknál! Minderről nem tudok semmit. A fecsegő és nevetséges nevek nem változtatnak -347- semmit a dolgok természetén. Emil meg fog tenni mindent, a mi hasznos és jó lehet. Ennél többet nem fog tenni semmit, tudja, hogy semmi sem lehet hasznos és jó a számára, a mi nem illik korához. Tudja, hogy első kötelessége az önmaga iránti kötelesség, hogy a fiatalembereknek bizalmatlankodniok kell önmagukban, körültekintőknek kell lenniök magukviseletében, tiszteletteljeseknek náluknál idősebb emberekkel szemben, tartózkodóknak és diszkréteknek a tartalom nélküli beszédben, szerényeknek közömbös dolgokban, de elszántaknak a jóltevésben és bátraknak az igazság kimondásában. Ilyenek voltak azok a hírneves rómaiak, a kik mielőtt hozzájuthattak a közéleti tisztekhez, azzal töltötték ifjúságukat, hogy üldözték a bűnt és védelmezték az ártatlanságot, semmi más érdekből, mint hogy tanuljanak az igazság szolgálása és a jó erkölcsök védelmezése által.

Emil nem szereti sem a lármát, sem a czivakodást, nemcsak az emberek között, hanem az állatok között sem.90) -348- Sohasem ingerelt egymás ellen marakodásra két kutyát; sohasem hajszoltatta a macskát kutyával. Ez a békés szellem nevelésének eredménye, a mely nem melengette benne az önszeretetet és az önmagáról való túlmagas véleményt s eltérítette attól, hogy az uralkodásban és a más bajában keresse élvezetét. Szenved, ha mást szenvedni lát; ez természetes érzés. A fiatalember attól lesz durvává és azért telik benne gyönyörűsége, hogy egy érző lényt szenvedni lát, ha a hiúsága olyan színben tünteti fel, mintha bölcsesége vagy felsőbbsége révén mentes volna ugyanezek alól a szenvedések alól. A kit megóvtak ettől a gondolkodásmódtól, nem tud beleesni a bűnbe, mely ennek műve. Emil tehát szereti a békét. A boldogság képe kedves neki és ha hozzá tud járulni előidézéséhez, ez neki újabb eszköz arra, hogy részesedjék benne. Nem azt tételeztem föl, hogy a szerencsétlenek láttára csak azt a meddő és kegyetlen szánalmat érzi irántuk, a mely beéri azzal, hogy panaszkodik azokról a bajokról, a melyeket gyógyítani is tudna. Tevékeny jótékonysága hamar megadja neki azt a felvilágosodást, a melyet keményebb szívvel nem szerezhetett volna meg, vagy a melyet csak jóval később szerezhetett volna meg. Ha viszályt lát uralkodni pajtásai között, igyekszik őket kibékíteni, ha balsorstól sújtottakat lát, megtudakolja szenvedéseik okát, ha lát két embert, a kik gyűlölik egymást, meg akarja tudni ellenségeskedésük okát, ha azt látja, hogy az elnyomott nyög a hatalmas és a gazdag zaklatásai miatt, megkeresi, milyen mesterkedésekkel leplezik el magukat ezek a zaklatások és abból az érdeklődésből folyólag, melyet minden szerencsétlen iránt érez, a bajaik megszüntetésére vezető eszközök sohasem közömbösek neki. Mit kell tehát tennünk, hogy ezeknek a hajlamoknak a szónak -349- megfelelő módon hasznát vegyük? Szabályozzuk gondoskodásait és ismereteit és arra használjuk buzgalmát, hogy ezeket fokozzuk.

Váltig csak azt mondom magamban újra meg újra: oktassátok a fiatalembereket inkább tettekkel, mint beszéddel s ne tanuljanak könyvből semmit, a mire megtaníthatja őket a tapasztalás. Mily furcsaság, gyakorolni őket a semmitmondó beszédben, azt hinni, hogy megéreztetik velük egy kollégium padjain a szenvedély nyelvének erélyét és a meggyőzés erejének egész hatalmát, ha nem áll érdekükben valakit meggyőzni! A rhetorika minden szabálya csak merő szóbeszéd annak, a ki nem érzi hasznára válónak a használatát. Mit ér, ha a tanuló tudja, hogy beszélte rá Hannibal katonáit az Alpeseken való átkelésre? Ha ezen nagyszerű szónoklatok helyett megmondanátok neki, mivel birhatja rá az elüljáróját, hogy neki szabadságot engedjen, biztosak lehettek benne, figyelmesebb lesz szabályaitokra.

Ha rhetorikára akarnék tanítani egy fiatalembert, a kinek minden szenvedélye ki volna már fejlődve, szüntelenül olyan dolgokat mutatnék neki, melyek arra valók, hogy kedvezzenek szenvedélyeinek és vele együtt vizsgálnám, mily beszéddel kell élni a többi emberekkel szemben, hogy rábírja őket, hogy kedvezzenek vágyainak. Emilem azonban nincs ilyen, a szónoki művészetnek kedvező helyzetben; csaknem teljesen a fizikai szükségletekre lévén szorítva, kevesebb szüksége van másokra, mint másoknak ő rá és nem lévén semmi kérni valója tőlük a maga számára, a mire rá akarja őket beszélni, az nem érinti eléggé arra, hogy szerfölött felindítsa. Ebből az következik, hogy általában véve egyszerű és kevéssé virágos lesz a nyelve. Rendszerint egyenesen szól és csupán csak azért, hogy megértsék. Kevéssé szentencziózus, mert nem tanulta meg eszméit általánosítani; kevés a szóképe, mert ritkán szenvedélyes.

Azért még nem flegmatikus és hideg; már koránál, erkölcseinél, ízlésénél fogva sem lehet az; az ifjúság tüzében az élesztő szellemek, visszatartva vérében, melegséget visznek bele fiatal szívébe, a mely csillog a tekintetében, melyet megérezni beszédében, látni tetteiben. Nyelve hangsúlyt -350- és néha hevességet kap. A nemes érzés, a mely lelkesíti, erőt és emelkedettséget ad neki; áthatva az emberiség gyöngéd szeretetétől, beszédébe is átviszi lelke felindulásait, nagylelkű nyiltságában van valami megigézőbb, mint a többiek mesterkélt ékesszólásában, vagyis jobban mondva, csak ő igazán ékesszóló, mert csak ki kell mutatnia, a mit érez, ha ezt közölni akarja azokkal, a kik hallgatják.

Mennél inkább azt gondolom, mennél inkább úgy találom, hogy ha így működésbe hozzuk a jótékonyságot és jó vagy rossz sikereinkből következtetéseket vonunk okaira, kevés hasznos ismeret van, a melyet ne lehetne egy fiatalember lelkében művelni. Mindazon az igazi tudáson kívül, a melyet meg lehet szerezni a kollégiumokban, Emil még egy sokkal fontosabb tudományt fog elsajátítani: ezen szerzeményeinek az életre való alkalmazását. Nem lehetséges, hogy mikor annyira érdeklődik embertársai iránt, meg ne tanulja idején mérlegelni és megbecsülni cselekvéseiket, kedvteléseiket, élvezeteiket és általában igazabban értékelni azt, a mi hozzájárulhat az emberek boldogságához vagy árthat neki, mint azok, a kik nem érdeklődvén semmi iránt, sohasem tesznek semmit másért. A kik mindig csak a saját dolgukkal törődnek, nagyon is szenvedélyesen igyekeznek egészségesen megitélni a dolgokat. Mindent önmagukra vonatkoztatnak s a jó és rossz fogalmait csupán saját érdekük szerint mérik meg, eltöltik szellemüket ezer nevetséges előitélettel és mindabban, a mi csak legkevésbbé érinti is az ő előnyüket, azonnal az egész világegyetem összeomlását látják.

Terjeszszük ki az önszeretetet a többi lényekre s ekkor erénynyé alakítjuk át s nincs az az emberi szív, a melyben ez az erény ne vert volna gyökeret. Mennél kevésbbé vonatkozik ránk magunkra gondoskodásaink tárgya, annál kevésbbé félelmetes a magánérdek illuziója, mennél inkább általánosítjuk azt az érdeket, annál méltányosabbá válik és az emberi nem iránti szeretet nem egyéb bennünk, mint az igazság szeretete. Kívánjuk tehát, hogy Emil szeresse az igazságot, kívánjuk, hogy ismerje is, tartsuk mindig távol önmagától az ügyekben. Mennél jobban lesz igyekezete -351- mások boldogságának szentelve, annál felvilágosultabb és okosabb lesz s annál kevésbbé fog csalódni abban, a mi jó és rossz, de ne tűrjünk benne soha vak előnybenrészesítést, a mely egyedül személyi tekintetekre vagy igazságtalan előfeltételekre van alapítva. És miért ártana az egyiknek a másiknak tett szolgálat? Kevés fontossága van rá nézve annak, a kinek nagyobb boldogság jut osztályrészeül, föltéve, hogy ő hozzájárul az összesek mennél nagyobb boldogságához; ez a bölcsnek első érdeke, a magánérdek után; mert mindenki a maga fajának része, nem pedig egy másik egyéné.

Hogy a könyörületességet ne engedjük gyöngeséggé fajulni, általánosítani kell és kiterjeszteni az egész emberi nemre. Akkor csak annyiban adjuk magunkat neki, a mennyiben összhangban áll az igazsággal, mert minden erény közül az igazságosság az, a mely a legtöbbel járul az emberek közjavához. Okosságból, önmagunk iránti szeretetből kell könyörületességet tanusítani bajunk iránt még jobban, mint szomszédunk iránt; a gonosz iránti könyörületesség igen nagy kegyetlenség az emberek iránt.

Egyébiránt nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindezek az eszközök, melyek segítségével én itt kivetem növendékemet önmagából, azért mégis közvetlen vonatkozással bírnak reá, mert nemcsak hogy belső gyönyör származik belőlük, hanem mert a mikor jótékonynyá teszem a többiek hasznára, saját okulásán is dolgozom.

Előbb megadtam az eszközöket és most megmutatom a hatásukat. Mily nagy szempontokat látok sorakozni lassanként fejében! Mily fenséges érzések fojtják el szívében a kis szenvedélyek csiráit! Mily szabatossága az itelő képességnek, mily biztonsága az észnek alakul ki benne szemem láttára kiművelt hajlamaiból, a tapasztalatból, a mely központosítja egy nagy lélek óhajtásait a lehetőségek szűk kereteiben és eléri, hogy egy a többiek fölött álló ember, nem tudva ezeket fölemelni a maga színvonalához, le tudjon szállni az ő színvonalukhoz! A helyesnek igazi elvei, a szépnek valódi mintái, az élő lények minden erkölcsi viszonya, a rend minden eszméje belevésődnek értelmébe; -352- látja minden dolognak a helyét és az okot, a mely ebből eltávolítja, látja azt, a mi tehetné a jót és azt, a mi megakadályozza. A nélkül, hogy tapasztalta volna az emberi szenvedélyeket, ismeri káprázataikat és játékukat.

Előre haladok, elragadtatva a dolgok erejétől, de a nélkül, hogy ezzel ránehezedjek az olvasók ítéletére. Már rég a chimerák országában látnak engem; én pedig mindig az előitéletek országában látom őket. A mikor olyan erősen eltávolodom a köznapi véleményektől, szüntelenül jelen vannak szellememben: vizsgálom őket, elmélkedem róluk, nem azért, hogy kövessem vagy kerüljem őket, hanem hogy mérlegeljem őket az okoskodás mérlegén. Valahányszor kényszerülök eltávolodni tőlük, a tapasztalattól vezettetve, előre kimondottnak tartom, hogy nem fognak utánozni; tudom, hogy el vannak szánva csak azt képzelni lehetségesnek, a mit látnak s azt a fiatalembert, a kit én rajzolok, képzeletbeli és fantasztikus lénynek fogják fel, mert különbözik azoktól, a kikkel összehasonlítják; nem gondolnak arra, hogy kell is különböznie, miután egész másképen nevelkedett, egészen ellenkező érzések hatnak rá, egészen más oktatásban részesült, mint ők s így sokkal meglepőbb volna, ha hasonlítana hozzájuk, mint ha olyan, a milyennek én képzelem. Ő nem az emberek embere, hanem a természet embere. Nyilvánvaló tehát, hogy nagyon különösnek kell előttük feltünnie.

Mikor ebbe a műbe belefogtam, nem tételeztem fel semmi olyat, a mit ne figyelhetett volna meg mindenki úgy, mint én, mert van egy pont, t. i. az ember születése, a melyből mind egyformán indulunk ki; de mennél előbbre haladunk, én, hogy kiműveljem a természetet, ti pedig, hogy elaljasítsátok, annál jobban eltávolodunk egymástól. Az én növendékem hat éves korában kevéssé különbözik a tietektől, mert nektek még nem volt időtök eltorzítani a növendéketeket; most nincs bennük semmi hasonlóság és a felnőtt ember kora, melyhez közeledik, tökéletesen különböző formában kell hogy mutassa, hacsak el nem vesztegetem minden fáradozásomat. A szerzett dolgok mennyisége talán elég egyforma mindkét részről, de a szerzett dolgok nem -353- hasonlítanak egymáshoz. Csodálkoztok, hogy az egyikben fenkölt érzéseket találtok, a melyeknek a legcsekélyebb csirája sincs meg másokban, de vegyétek tekintetbe azt is, hogy ezek már mind kész filozófusok és theológusok, mielőtt Emil csak tudná is, mi a filozófia és mielőtt csak beszélni is hallott volna Istenről.

Ha tehát azt mondják nekem: Abból, a mit elképzelt, nem létezik semmi; a fiatalemberek nem így vannak alkotva, ilyen vagy olyan szenvedélyük van; ezt vagy azt teszik, – ez olyan, mintha tagadnák, hogy a körtefa nagy fa lehet, mert kertjeinkben csak mint cserjét látjuk.

Arra kérem ezeket a birákat, a kik olyan készek a birálatra, fontolják meg, hogy a mit itt mondanak, azt én ép oly jól tudom, mint ők, hogy én valószínüleg hosszasabban gondolkoztam róla és hogy nem lévén semmi érdekem, hogy imponálni akarjak nekik, jogom van azt követelni, hogy legalább annak megkeresésére ne sajnálják az időt, hogy miben tévedek. Vizsgálják meg az ember szervezetét, kísérjék figyelemmel a szív első rezdüléseit az egyik vagy a másik helyzetben, hogy meglássák, mennyire különbözhetik az egyik egyén a másiktól a nevelés ereje által, továbbá hasonlítsák össze az én nevelésemet az eredményekkel, melyeket én tulajdonítok neki és mondják meg, miben okoskodtam rosszul. Ekkor nem lenne semmi felelni valóm.

A mi még határozottabbá tesz véleményemben és azt hiszem megbocsáthatóbbá is teszi határozottságomat, ez az, hogy nemcsak nem merülök el a részletező szellemben, hanem lehetőleg keveset adok az okoskodásra s csak a megfigyelésben bízom. Nem arra támaszkodom, a mit képzeltem, hanem arra, a mit láttam. Igaz, hogy tapasztalataimat nem zártam be egy város falainak keretébe, sem az emberek egy bizonyos osztályába, hanem miután jól összehasonlítottam annyiféle néposztályt és népet, a mennyit csak láthattam egy megfigyeléssel töltött élet alatt, mint mesterkéltet elhárítottam azt, a mi az egyik népé, de a másiké nem, az egyik társadalmi helyzeté s a másiké nem s tagadhatatlanul az emberre tartozónak csak azt tekintettem, -354- a mi közös mindenkivel, bármely életkorban, bármely rangban és bármely nemzetben a világon.

Ha aztán e szerint a módszer szerint elkisértek gyermekkorától fogva egy fiatal embert, a ki még nem nyert határozott formát és a ki a lehető legkevésbbé függ mások tekintélyétől és véleményétől, – mit gondoltok, kihez fog jobban hasonlítani: az én növendékemhez-e vagy a tiétekhez? Nekem úgy tetszik, ezt a kérdést kell megoldani, hogy megtudjuk, eltévelyedtem-e.

Az ember nem kezd egykönnyen gondolkozni, de a mint elkezdett, nem is hagyja abba. A ki egyszer gondolkozott, gondolkozni fog mindig és az egyszer elmélkedésben gyakorolt értelem nem bír többé nyugalomban maradni. Azt lehetne tehát gondolni, hogy én vagy nagyon is keveset, vagy nagyon is sokat teszek, hogy az emberi szellem természeténél fogva nem oly kész a megnyilatkozásra és hogy miután olyan képességeket adtam neki, a melyek nincsenek meg benne, nagyon is sokáig tartom bezárva az eszmék egy oly körében, melyből ki kellene lépnie.

De fontoljátok meg első sorban, hogy mikor ki akarjuk alakítani a természet emberét, azért még nem arról van szó, hogy vadembert csináljunk belőle és száműzzük az erdő mélyébe, hanem hogy bezárva a társadalom forgatagába, elegendő, ha nem engedi magát elragadtatni sem az emberek szenvedélyei, sem előitéleteik által, hogy saját szemeivel lásson, hogy saját szívével érezzen, hogy semmiféle tekintély ne kormányozza, csak a saját elméje. Ebben a helyzetben nyilvánvaló, hogy azoknak a tárgyaknak a sokasága, melyek érintik, a gyakori érzések, melyek hatnak rá, a valódi szükségleteinek megszerzésére való különböző eszközök sok olyan eszmét kell hogy adjanak neki, a melyek soha nem lettek volna meg benne, vagy a melyeket lassabban szerzett volna meg. A szellem természetes fejlődése csak siettetve van, de nem felforgatva. Ugyanaz az ember, a kinek butának kellene maradnia az erdőkben, okos és értelmes emberré válhatik a városban, ha csak egyszerű szemlélő volna ott. Semmi sem alkalmasabb valakit bölcscsé tenni, mint azok a bolondságok, melyeket lát, de nem vesz bennük részt; még -355- az is, a ki részt vesz bennük, okul rajtuk, föltéve, hogy nem téteti magát bolonddá és nem viszi beléjük azoknak a tévedését, a kik elkövetik őket.

Fontoljátok meg azt is, hogy képességeink által korlátozva lévén az érzékelhető tárgyakra, csaknem semmiféle hatályt nem engedünk a filozófia elvont fogalmainak és a merőben intellektuális eszméknek. Hogy ezeket elérjük, ahhoz vagy le kellene rázni magunkról a testünket, a melyhez oly erősen hozzá vagyunk fűzve, vagy tárgyról-tárgyra fokozatosan és lassan kellene haladnunk vagy végül hirtelen és csaknem egy ugrással kellene átugratnunk a közbeeső közt, egy olyan óriás-lépéssel, melyre a gyermekkor nem képes és a melyhez a felnőtt embereknek is egy sereg külön az ő számukra készült lépcsőre van szükségük. Az első elvont eszme az első ilyen lépcső, de én bizony alig tudom belátni, hogyan gondolják megszerkeszthetőnek.

A felfoghatatlan tény, a mely átölel mindent, a mely mozgatja a világot és a lények egész rendszerét formálja, sem szemeinkkel nem látható, sem kezünkkel nem tapintható; rejtve marad minden érzékünk számára: a mű látható, a munkása elrejtőzik. Nem kicsi dolog felismerni létezését és mikor eljutottunk idáig, mikor azt kérdezzük: milyen? hol van? a szellemünk összezavarodik, eltéved és nem tudunk többé mit gondolni.

Locke azt akarja, hogy kezdjük a szellemek tanulmányozásán és azután térjünk át a testekére. Ez a babona, az előitéletek, a tévedés módszere, nem pedig az észé, sem a jól elrendezett természeté; ez annyi, mint bekötni a szemünket, hogy megtanuljunk látni. Sokáig kell hogy tanultuk légyen a testeket, hogy valódi fogalmat alkothassunk a szellemekről és hogy gyaníthassuk létezésüket. Az ellenkező sorrend csak arra való, hogy meghonosítsa a materializmust.

Mivel érzékeink ismereteinknek első eszközei, a testi és érzékelhető tények az egyedüliek, melyekről közvetlen fogalmunk van. Ennek a szónak: szellem, nincs semmi értelme arra nézve, a ki nem filozofált. A szellem csak test a nép és a gyermekek szemében. Avagy nem olyan szellemeket -356- képzelnek-e, melyek kiáltoznak, beszélnek, ütnek, lármát csinálnak? Már pedig azt meg fogja vallani mindenki, hogy az olyan szellemek, melyeknek karjuk és nyelvük van, nagyon hasonlítanak a testekhez. Ezért alkottak maguknak az összes népek, a zsidókat sem véve ki, testi isteneket. Mi magunk ilyen kifejezéseinkkel: Szent Lélek, Szentháromság, nagyobbára annak rendje és módja szerint való anthropomorphiták vagyunk. Megvallom, arra tanítanak, hogy azt mondjuk, Isten mindenütt jelen van; de azt is hiszszük, hogy a levegő is mindenütt jelen van, legalább a mi légkörünkben és a szellem szó eredete szerint maga is annyit jelent, mint lélekzet, szellő. Ha egyszer hozzászoktatják az embereket, hogy olyan szavakat mondjanak, melyeket nem értenek meg, ezután már könnyű azt mondatni velük, a mit akarunk.

A mi más testekre kiható cselekvésünk érzése kezdetben azt kellett, hogy elhitesse velünk, hogy ha ezek a testek hatnak ránk, ez hasonló módon történik, mint a hogy mi hatunk rájuk. Igy az ember azon kezdte, hogy lélekkel ruházott fel minden tényt, melynek hatását érezte. Kevésbbé erősnek érezve magát, mint ezeknek a lényeknek nagyobb része, nem tudva felismerni hatalmuk korlátait, korlátlannak képzelte és istent csinált belőlük, mihelyest testtel ruházta fel őket. A legrégibb korok folyamán az emberek, megrémülve mindentől nem láttak a természetben semmit holtnak. Az anyag fogalma nem kevésbé lassan alakult ki bennük, mint a szellemé, mivel az előbbi fogalma maga is absztrakczió. Így töltötték be a világegyetemet érzékelhető istenekkel. A csillagok, a szelek, a hegyek, a folyamok, a fák, a városok, még a házak is mind külön lélekkel, istennel, élettel birtak. Lábán torzképei, a vademberek bálványai, a négerek fetisei, mind a természet és az emberek művei, voltak a halandók első istenségei; a polytheismus volt első vallásuk és a bálványimádás első istentiszteletük. Csak akkor birtak egy egyetlen Istent elismerni, mikor mind jobban általánosítva eszméiket, képesek lettek visszamenni egy kezdő okig és értelmet adni a substantia szónak, a mely alapjában véve a legnagyobb abstractió. Tehát minden gyermek, a ki hisz Istenben, szükségszerűen bálványimádó vagy -357- legalább is anthropomorphita és ha egyszer a képzelet látta Istent, nagyon ritka dolog, hogy az értelem felfogja. Ime, épen ez a tévedés, a melyre a Locke sorrendje vezet.

Eljutva, nem tudom, mikép, a substantia elvont fogalmáig, láthatni, hogy ha meg akarunk engedni egy egyedüli substantiát, egymással összeférhetetlen tulajdonságokat kell neki tulajdonítanunk, a melyek kölcsönösen kizárják egymást, mint pl. a gondolat és a kiterjedés, a melyek egyike lényege szerint osztható, másika pedig kizár minden oszthatóságot. Máskülönben felfoghatjuk, hogy a gondolat, vagy ha jobban tetszik, az érzés eredeti tulajdonság és elválaszthatatlan a substantiától, a melyhez tartozik s hogy ugyanígy áll a dolog a kiterjedésnek substantiájához való viszonyát illetőleg. Ebből az következik, hogy azok a lények, melyek a tulajdonságok egyikét elvesztik, elvesztik a substantiát is, a melyhez ez tartozik, hogy következőleg a halál csak a substantiák elválasztódása és hogy azok a lények, a melyekben ez a két tulajdonság egyesítve van, abból a két substantiából vannak összetéve, a melyekhez ez a két tulajdonság tartozik.

Már most fontoljátok meg, hogy milyen távolság marad még a két substantia és az isteni természet fogalma között; lelkünkre-testünkre való kihatásának és Istennek az összes lényekre való kihatásának érthetetlen eszméje között. A teremtés, a megsemmisülés, a mindenütt jelenvalóság, az örökkévalóság, mindenhatóság, az isteni attributumok eszméi, mindezek az eszmék, melyeket csak igen kevés ember tud olyan zavarosnak és homályosnak látni, mint a milyenek és a melyekben nincs semmi homályos a nép szemében, mert ez nem ért meg belőlük semmit, – hogy nyilvánulhatnának egész erejükben, vagyis egész homályosságukban az olyan fiatal szellemek előtt, a kik még az érzékek első műveleteivel vannak elfoglalva és csak azt értik meg, a mit meg tudnak érinteni? Hiába vannak a végtelen mélységei megnyilva körülöttünk, a gyermek nem tud megrémülni tőlük, gyönge szemei nem tudnak behatolni mélységébe A gyermeknek minden végtelen, nem tud korlátot vetni semminek, nem mintha nagyon hosszú volna a mértéke, hanem mert rövid az értelme. Sőt én azt figyeltem meg, hogy a -358- gyermekek a végtelent inkább az előttük ismeretes méreteken innen vetik, mint rajtuk túl. Egy végtelen teret inkább fognak lábukkal megbecsülni, mint szemükkel; számukra nem annál terjed ki messzebbre, mint a mennyire látni tudnak, hanem annál, a mennyire menni tudnak. Ha Isten hatalmáról beszélnek nekik, úgy fogják vélni, csaknem olyan hatalmas, mint az apjuk. Ismeretük lévén rájuk nézve a lehetőségek mértéke, minden dologban kisebbnek itélik azt, a miről beszélnek nekik, mint azt, a mit tudnak. Ilyenek a a tudatlanság és a gyönge szellem természetes itéletei. Ajax félt volna megmérkőzni Achillesszel, ellenben Jupitert harczra hivta ki, mert Achillest ismerte, Jupitert pedig nem ismerte. Egy svájczi paraszt, a ki a világ leggazdagabb emberének tartotta magát és a kinek próbálták megmagyarázni, mi a király, büszkén kérdezte, lehet-e a királynak száz tehene a hegyen?

Előre látom, mennyire meg lesznek lepetve olvasóim, ha azt látják, hogy növendékem első korát a nélkül kisérem végig, hogy a vallásról beszélnék neki. Tizenöt éves korában nem tudta, van-e lelke és talán még tizennyolcz éves korában sincs meg az ideje, hogy megtudja, mert ha kelleténél hamarabb tudja meg, abban a veszedelemben forog, hogy sohase fogja tudni.

Ha le kellene festenem a boszantó butaságot, akkor lefesteném a pedánst, a mint a katekizmust tanítja a gyermekeknek; ha ezt a gyermeket bolond gyermekké akarnám tenni, arra kényszeríteném, hogy magyarázza meg, mit mond, mikor a katekizmust felmondja. Azt fogják ellenem vetni, hogy a kereszténység dogmáinak nagyobb része misztérium lévén, megvárni, míg az emberi szellem képes lesz felfogásukra, nem annyit jelent, mint megvárni, míg a gyermekből ember lesz, hanem megvárni, míg az ember nincs többé. Erre én először is azt felelem, hogy vannak misztériumok, melyeket nemcsak lehetetlen az embernek fölérni észszel, hanem hinni is és hogy nem látom be, mit nyernek vele, ha ezekre megtanítják a gyermekeket, ha csak nem akarják őket idejekorán megtanítani hazudni. Sőt mi több, azt mondom, ahhoz, hogy megengedjük ezeket a misztériumokat, -359- legalább azt kell megérteni, hogy felfoghatatlanok; a gyermek pedig még ennek felfogására sem képes. Annak a kornak számára, a mikor minden misztérium, nincsenek kimondott misztériumok.

Hinni kell Istenben, hogy üdvözűljünk. Ennek a dogmának a félreértése a szülőoka a heves türelmetlenségnek és oka mindazoknak a hiábavaló tanításoknak, melyek halálos csapást mérnek az emberi észre, hozzászoktatva, hogy beérje a szavakkal. Kétségkívül nem szabad egy pillanatot sem elveszteni az örök üdvösség kiérdemlésére, de ha eléréséhez elég ismételni bizonyos szavakat, akkor nem látom be, mért ne népesíthetnők be az eget seregélyekkel és szarkákkal ép úgy, mint gyermekekkel.

A hit kötelezettsége föltételezi a lehetőséget. A filozofusnak, a ki nem hisz, nincs igaza, mert rosszul használja fel az észt, melyet kiművelt és a mely képes megérteni az igazságokat, melyeket elutasít. De a gyermek, a ki vallja a keresztény hitet, vajjon mit hisz? Azt, a mit fölér észszel és oly kevéssé érti meg, a mit mondatnak vele, hogy ha az ellenkezőjét mondjátok neki, azt is ép oly könnyen el fogja sajátítani. A gyermekek és sok ember hite is csak geografiai dolog. Vajjon jutalmat fognak-e kapni azért, mert nem Mekkában, hanem Rómában születtek? Az egyiknek azt mondják, hogy Mohammed az Isten prófétája és ő utána mondja, hogy Mohammed az Isten prófétája; a másiknak azt mondják, hogy Mohammed csaló és ő utána mondja, hogy Mohammed csaló. Mindegyikük azt mondta volna, a mit a másik mond, ha áthelyeznék őket. Lehet-e kiindulni két ennyire hasonló dispositióból, hogy az egyiket a paradicsomba küldjük, a másikat a pokolba? Ha a gyermek azt mondja, hogy hisz Istenben, akkor nem Istenben hisz, hanem Péterben vagy Jakabban, a ki azt mondja neki, hogy van valami olyan dolog, a mit Istennek hívnak és Euripides módjára hisz:

-360-

Mi azt állítjuk, hogy egyetlen az ész kora előtt meghalt gyermek sem lesz megfosztva az örök boldogságtól: a katholikusok ugyanazt hiszik mindazokról a gyermekekről, a kik részesültek a keresztségben, habár nem hallottak is Istenről. Van tehát eset, a mikor az ember üdvözülhet a nélkül, hogy hitt volna Istenben és ezeknek az eseteknek van helyük akár a gyermekkorban, akár a tébolyodottságban, mikor az emberi szellem képtelen az Istenség felismeréséhez szükséges műveletekre. Az egész különbség, melyet itt köztetek és magam között találok, az, hogy ti azt állítjátok, hogy a gyermekekben ez a képesség megvan már hét éves korukban, én pedig csak tizenöt éves korukban tulajdonítom nekik. Akár igazam van, akár nincs, itt nem hitczikkelyről van szó, hanem egyszerű természetrajzi megfigyelésről.

Ugyanennél az elvnél fogva nyilvánvaló, hogy az az ember, a ki öregkoráig eljutott a nélkül, hogy hinne Istenben, ezért nem lesz megfosztva az örök életben való részvételtől, ha vaksága nem volt szándékos. És én azt mondom, hogy nem mindig szándékos. Azt meg fogjátok engedni az őrültekre vonatkozólag, a kiket betegség foszt meg szellemi képességeiktől, de nem emberi mivoltuktól s következőleg a teremtőjük jótéteményeire való jogaiktól sem. Miért ne engedjük meg tehát azokra nézve is, a kik elkülönítve minden társadalomtól, gyermekkoruktól fogva, tökéletesen vad életet éltek, megfosztva azoktól az ismeretektől, melyeket csak az emberekkel való érintkezésben szerezhetni meg?92) Mert nyilvánvalóan lehetetlenség, hogy az ilyen vadember valaha is fölemelhesse elméjét az igazi Isten ismeretéig. Az ész azt mondja nekünk, hogy az ember csak az akaratával elkövetett hibákért büntethető és hogy a leküzdhetetlen tudatlanság nem tudható be neki bűnül. Ebből az következik, hogy az örök igazság szine előtt minden ember, a ki hinne, ha megvolnának az arravaló ismeretei, hivőnek -361- tekintetik és hogy csak azok a hitetlenek büntettetnek meg, a kiknek szíve elzárkózik az igazság elől.

Óvakodjunk azoknak hirdetni az igazságot, a kik nem birják megérteni, mert ez annyi, mint a tévedést tenni helyébe. Jobb volna semilyen fogalommal sem bírni az Istenség eszméjéről, mintsem hogy alacsony, fantasztikus, igazságtalan, hozzá méltatlan fogalmaink legyenek róla: kisebb baj nem ismerni, mint elferdíteni. Jobb szeretném, mondja a jó Plutarchos.93) ha azt hinnék, hogy nincs Plutarchos a világon, mintha azt mondanák: Plutarchos igazságtalan, irígy, féltékeny és olyannyira zsarnok, hogy többet követel, mint a mennyinek elvégzésére való hatalmat enged.

Az Istenségről való eltorzított képeknek, melyeket a gyermek szívébe belevésnek, az a nagy baja, hogy ezek egész életükre ott maradnak és hogy emberekké válva sem tudnak más Istent felfogni, mint a gyermekekét. Láttam Svájczban egy jó és jámbor családanyát, a ki annyira meg volt győződve erről az elvről, hogy nem akarta fiát első életkorában vallásra taníttatni, attól félve, hogy majd beéri ezzel a nagyjában való tanítással s el fogja hanyagolni a jobb okulást értelmes korában. Ez a gyermek nem hallott soha Istenről beszélni máskép, mint alázatossággal és tisztelettel és ha ő maga akart szólni róla, elhallgattatták, mintha valami rá nézve túlságosan fenséges és túlságosan nagy tárgyról szólna. Ez a tartózkodás felingerelte a kiváncsiságát és önszeretete vágyott arra a pillanatra, a mikor megismerheti ezt a misztériumot, melyet oly gondosan elrejtettek előle. Mennél kevesebbet beszéltek neki Istenről, annál kevésbbé tűrték, hogy ő maga beszéljen róla és ő annál többet foglalkozott vele; ez a gyermek mindenütt látta Istent. Én erre az eljárásmódra vonatkozólag, ha óvatosság nélkül alkalmazzák, csak attól félek, hogy túlságosan felgyújtja a fiatal ember képzeletét és elcsavarhatja a fejét és végül fanatikus lehet belőle hivő helyett.

Emilre nézve azonban ne féljünk semmi ilyestől, mert ő állhatatosan eltéríti figyelmét mindattól, a mi felülhaladja -362- felfogását, a legmélyebb közönynyel hallgatja az olyan dolgokat, melyeket nem ért. Annyi dolog van, a melyre azt szokta mondani: ez nem tartozik én rám, hogy egygyel több nem hozza zavarba és a mikor elkezd nyugtalankodni ezek miatt a nagy kérdések miatt, nem azért nyugtalankodik, mert beszélni hallott róluk, hanem akkor, a mikor értelmének fejlődése erre a térre viszi kutatásait.

Láttuk, mely úton közeledik a kiművelt emberi szellem ezekhez a misztériumokhoz és szivesen megengedem, hogy természetesen, magának a társadalomnak kebelében csak előrehaladottabb korban jut az ember erre az útra. De valamint, hogy ugyanabban a társadalomban vannak elkerülhetetlen okok, melyek a szenvedélyek fejlődését siettetik, ha nem siettetjük ugyanígy az értelem haladását, a mely ezeknek a szenvedélyeknek szabályozására szolgál, akkor valósággal eltérünk a természet rendjétől és megbomlik az egyensúly. Ha az embernek nincs módjában mérsékelni egy túlságosan gyors haladást, ugyanoly gyorsasággal kell vezetnie azokat, a kiknek ebben együtt kell haladni, oly módon, hogy a rend ne bomoljék fel, hogy a minek együttesen kell haladni, ne legyen elválasztva és az ember, mint teljes egész élete minden pillanatában, ne legyen az egyik képessége által ezen a ponton, a másik által a másikon.

Mily nehézséget látok itt feltámadni! Annál nagyobb nehézséget, mert nem annyira a dolgokban rejlik, mint inkább azoknak a kishitűségében, a kik nem merik megoldani. Kezdjük azon, hogy legalább szembe merjünk vele nézni. A gyermeknek atyja vallásában kell nevelkednie: mindig nagyon jól bebizonyítják neki, hogy ez a vallás, akármelyik is, az egyedüli igaz vallás, hogy a többi mind merő bolondság és képtelenség. Azon a ponton az érvek ereje kizárólag attól az országtól függ, a melyben kimondják őket. Az a török, a ki oly nevetségesnek találja a kereszténységet Konstantinápolyban, nézze meg, milyennek látják a mohammedanizmust Párisban! Különösen a vallás dolgában diadalmaskodik az előitélet. De mi, a kik arra igyekszünk, hogy lerázzuk az igáját minden dologban, a kik nem akarunk semmit adni a tekintélyre, mi, a kik nem akarjuk -363- Emilünket semmire tanítani, a mit bárhol is meg ne tudna tanulni magától is, milyen vallásban neveljük? Milyen felekezetbe sorozzuk a természetes embert? A felelet – azt hiszem – nagyon egyszerű: nem sorozzuk egyikhez sem, hanem abba a helyzetbe juttatjuk, hogy maga válaszsza ki azt, a melyhez eszének legjobb használata vezeti.

Egyre megy! A buzgalom és a jóhiszeműség pótolták nálam idáig az előrelátást. Remélem, hogy ezek a biztosítékok nem fognak elhagyni, mikor szükségem van rájuk. Olvasóim, ne féljetek tőlem, hogy az igazság barátjához méltatlan óvatosságokkal fogok élni; sohasem fogom elfelejteni a jelszavamat; de nagyon is meg van nekem engedve, hogy bizalmatlankodjam itéleteimben. A helyett, hogy elmondjam nektek, a mit magam gondolok, elmondom, a mit gondolt egy olyan ember, a ki többet ért, mint én. Szavatosságot vállalok azoknak a tényeknek az igazságáról, a melyek el fognak soroltatni; csakugyan abból az iratból jutottak e könyv szerzőjéhez, a melyet alább lemásolok; a ti dolgotok meglátni, lehet-e belőle hasznos tanulságokat levonni arra a tárgyra vonatkozólag, a melyről szó van. Nem állítom nektek szabályul másvalakinek a véleményét, vagy a magamét; megvizsgálás végett tárom elétek.

«Harmincz évvel ezelőtt egy olaszországi városban egy számkiűzött fiatalember a végső nyomorba jutott. Kálvinistának született, de könnyelműsége miatt szökevénynyé válva, idegen országban, segélyforrás nélkül megváltoztatta vallását, hogy kenyere legyen. Ebben a városban volt egy menedékhely izraeliták számára s ebbe bejutott. Azzal, hogy megtanították az ellentétes tételekre, olyan kétségeket oltottak bele, melyek nem voltak meg benne és megtanították a rosszra, melyet nem ismert: új dogmákat hallott meg, újabb erkölcsöket látott; látta őket és kis híján áldozatukul esett. Menekülni akart és bezárták; panaszkodott és megbüntették panaszai miatt; ki lévén szolgáltatva zsarnokainak, úgy bántak vele, mint a bűnössel, azért, mert nem -364- akart engedni a bűnnek. Azok, a kik tudják, az erőszak és igazságtalanság első megpróbáltatása hogy fel tud ingerelni egy tapasztalatlan szívet, képzeljék el az ő lelki állapotát. A düh könnyei folytak szemeiből, a felháborodás fojtogatta, könyörgött az éghez és az emberekhez, elpanaszolta baját mindenkinek és nem hallgatta meg senki. Csak hitvány cselédeket látott, a kik alája voltak rendelve annak a gonosznak, a ki kínozta őt vagy pedig bűntársakat ugyanabban a bűnben, a kik gúnyolódtak ellenállásán és arra biztatták, hogy utánozza őket. Elveszett volna, ha nincs egy becsületes papi ember, a ki valami ügyben odajött a menedékhelyre és a kitől titokban tanácsot kért. Az a pap szegény volt és szüksége volt mindenkire, de az elnyomottnak még nagyobb szüksége volt ő rá; tehát habozás nélkül segítette menekülésében, megkoczkáztatva, hogy egy veszedelmes ellenséget szerez magának.

«Megmenekülve a bűntől, hogy a nyomorúságba jusson, a fiatal ember sikertelenül küzdött sorsa ellen; egy pillanatban már azt hitte, alája merül. Az első fénysugárra megfeledkezett bajairól és pártfogójáról. Hálátlanságáért hamar megbűnhődött; minden reménye elszállt; hiába segítette ifjúsága, regényes eszméi megrontottak mindent. Nem lévén sem elég tehetsége, sem elég ügyessége, hogy könnyen törjön utat magának, nem tudva sem mérsékelni magát, sem gonosz lenni, annyiféle dologba kapott bele, hogy nem tudott semmire jutni. Visszaesve előbbi kétségbeesett helyzetébe, kenyér nélkül, hajlék nélkül, az éhhalál küszöbén megemlékezett jóltevőjéről.

«Visszatért hozzá, megtalálta, szíves fogadtatásra talált: láttára a papnak eszébe jutott egy jótett, melyet ő cselekedett; az ilyen emlék mindig megörvendezteti a lelket. Ez az ember természeténél fogva emberséges, részvétre hajló volt, a mások szenvedéseit a magáéinak érezte és a jóllét nem keményítette meg a szívét; végül a bölcseség tanulmányai és a felvilágosult erény megszilárdították jó természetét. Magához fogadta a fiatal embert, szállást keresett számára, beajánlotta, megosztotta vele, a mire szüksége volt, holott alig volt elegendő kettejük számára. Többet is -365- tett s tanította, vigasztalta, megtanította a balsors türelmes elviselésének nehéz mesterségére. Előitélet emberei, egy paptól s Olaszországban reméltétek volna-e mindezt?

«Ez a becsületes papi ember szegény savoyai vikárius volt, a kit egy fiatalkori kalandja rossz viszonyba juttatott érsekével és a ki bejárta a hegyeket, hogy megkeresse azokat a segélyforrásokat, a melyeknek hazájában hijával volt. Nem volt sem szellemtelen, sem tanulatlan, érdekes külsejével pártfogókra talált, a kik bejuttatták egy miniszterhez, fiának nevelőjéül. Többre becsülte a szegénységet a függő helyzetnél és nem értett hozzá, hogy kell magát a nagyurak közt viselni. Nem sokáig maradt a miniszternél és mivel okosan élt és megszerettette magát mindenkivel, azzal biztatta magát, hogy visszajut érseke kegyeibe és kap valami kis plébániát a hegyek közt, hogy ott töltse hátralevő napjait. Ez volt becsvágyának végső czélja.

«Természetes hajlama érdeklődést keltett benne a fiatal szökevény iránt és rávitte, hogy gondosan tanulmányozza. Látta, hogy a balsors már kikezdte a szivét, hogy a gyalázat és a megvetés elernyesztették bátorságát és hogy büszkesége keserű haraggá válva az emberek igazságtalanságában és keményszívűségében csak természetük bűnösségét és az erény agyrém voltát mutatta neki. Látta, hogy a vallás csak az érdek álarczául szolgál, a szent istentisztelet pedig a képmutatás menedékeül; látta a hiábavaló viták szubtilitásaiban, hogy a paradicsom és a pokol szójátékok díjává van kitűzve; látta az Istenség fenséges és egyszerű eszméjét eltorzítva az emberek fantasztikus képzelődéseitől és azt találva, hogy a ki hinni akar Istenben, annak le kell mondani az itéletről, melyet tőle nyert, egyforma megvetés tárgyává tette nevetséges álmodozásainkat és a tárgyat, a melyhez fűzzük őket. Nem tudva semmit arról, a mi van, nem képzelve semmit a dolgok nemzéséről, belemerült a tompa tudatlanságba, mély megvetéssel azok iránt, a kik azt hitték, többet tudnak, mint ő.

«A minden vallásról való megfeledkezés az ember kötelességeiről való megfeledkezésre vezet. Ez a fejlődés több mint felényire végbement már a szökevény szivében. Mindazáltal -366- nem volt születésénél fogva rossz gyermek, csak hogy a hitetlenség, a nyomorúság lassankint elfojtotta a természetet s gyorsan sodorta a bukásba és csak egy koldus erkölcseit és egy istentelen morálját készítette elő a számára.

«A baj csaknem elkerülhetetlen volt ugyan, de nem volt még elvégeztetve. A fiatal embernek voltak ismeretei és a nevelése nemvolt elhanyagolva. Abban a boldog korban volt, a mikor a vér erjedésben van és kezdi átmelegíteni a lelket a nélkül, hogy alája vetné az érzékek dühének. Az ő lelkének még meg volt az egész rugalmassága. Veleszületett szégyenlőssége, félénk jelleme segítségére volt a tartózkodásnak és meghosszabbította számára azt az időszakot, melyben annyi gonddal tartja ön a növendékét. A brutális elaljasodás és a báj nélküli bűn gyűlöletes példája, a helyett, hogy feltüzelte volna képzeletét, lecsillapította. Az undor sokáig helyettesítette nála az erényt, hogy fenntartsa ártatlanságát, csak édesebb csábításoknak eshetett áldozatául.

«A pap látta a veszedelmet és a segítő eszközöket. A nehézségek nem riasztották vissza; kedve telt művében; el volt szánva, hogy végrehajtja és visszaadja az erénynek az áldozatot, melyet elragadott a gyalázattól. Kerülő úton fogott hozzá tervének végrehajtásához, inditékának szépsége tüzelte bátorságát és buzgalmához méltó eszközöket sugallt neki. Bármilyen lesz is a siker, biztos volt benne, hogy nem vesztegeti el az idejét. Az ember mindig sikert arat, ha nem akar egyebet, mint jót tenni.

«Azzal kezdte megnyerni a prozelita bizalmát, hogy nem erőszakolta rá jótéteményeit, nem vált rá nézve alkalmatlanná, nem tartott neki predikácziókat, mindig rendelkezésére bocsátotta magát, lekisebbítette magát, hogy egyenlővé váljék vele. Úgyhiszem, elég megható látvány volt, látni egy komoly embert, a ki egy kamasznak a pajtásává lesz és látni az erényt, a mely alkalmazkodik a feslettség hangjához, hogy annál biztosabban diadalmaskodjék rajta. Mikor a könnyelmű ficzkó megtette neki bolond vallomásait és kiöntötte előtte a szivét, a pap meghallgatta, könnyített rajta, a nélkül, hogy helyeselné a rosszat, érdeklődött minden -367- iránt; soha kellemetlen megrovás nem tartóztatta fel a dadogását és nem zárta el a szivét; az öröm, a melylyel – úgy hitte – hallgatták, fokozta örömét abban, hogy mindent elmond. Így ment végbe teljes vallomása a nélkül, hogy bármit is szándéka lett volna megvallani.

«Miután jól kitanulmányozta érzéseit és jellemét, a pap világosan látta, hogy korához képest nem tudatlan ugyan, de elfelejtett mindent, a mit tudnia fontos dolog volt és hogy a gyalázat, a melybe a sors vetette, elfojtotta benne minden igaz érzését a jónak és rossznak. Van az eltompulásnak egy neme, a mely megfosztja a lelket életétől és a belső hang nem birja magát meghallgattatni azzal, a ki nem gondol egyébre, mint hogy enni valója legyen. Hogy megóvja a szerencsétlen fiatal embert ettől az erkölcsi haláltól, melyhez oly közel volt, azon kezdte, hogy fölkeltette benne az önszeretetet és az önbecsülést; megmutatta neki a jobb jövőt tehetségeinek jobb felhasználása révén; fölélesztette szívében a nagylelkű hevet mások jó cselekedeteinek elbeszélésével; azzal, hogy csodálatot keltett benne a jótettek művelői iránt, fölkeltette benne a vágyat, hogy ő is hasonlóképen cselekedjék. Hogy észrevétlenül leszoktatta tétlen és kóborló életéről, kivonatokat csináltatott vele válogatott könyvekből és úgy tett, mintha szüksége volna ezekre a kivonatokra s ezáltal táplálta benne a hála nemes érzését. Közvetve oktatta ezek által a törvények által; ismét elég jó véleményt keltett benne magamagáról, hogy ne tartsa magát minden jóra alkalmatlan lénynek és hogy ne akarjon megint megvetésre méltóvá válni saját szemében.

«Egy kicsiségből meg lehetett itélni azt a művészetet, melyet az a jótékony ember alkalmazott, hogy észrevétlenül fölemelje tanítványának szívét az alacsonyság színvonala fölé a nélkül, hogy úgy látszott volna, mintha gondolna tanítására. A papban olyan jól felismerhető becsületesség és oly biztos itélőképesség volt, hogy számos ember szivesebben bizta alamizsnáit az ő kezére, mint a városok gazdag plébánosaira. Egy nap pénzt kapott a szegények között való szétosztásra s ekkor a fiatal ember elég hitvány volt, hogy kérjen belőle. Nem – mondta a pap – mi testvérek -368- vagyunk, te az enyém vagy és nekem nem szabad ehhez a rám bizott pénzhez a magam czéljaira hozzányúlni. Aztán a saját pénzéből adott neki annyit, a mennyit kért. Az effajta leczkék ritkán vesznek kárba az olyan fiatalembereknél, a kik nincsenek tökéletesen megromolva.

«Únom már a harmadik személyben való beszédet, a mely különben fölösleges is, mert jól érzed, kedves polgártárs, hogy az a boldogtalan szökevény én magam vagyok. Elég messze érzem magamat ifjúkorom kicsapongásaitól, hogy meg merjem őket vallani és a kéz, a mely engem kihúzott belőlük, megérdemli, hogy egy kis szégyen árán is legalább némi igazságot szolgáltassak jótéteményeinek.

«Leginkább az lepett meg, hogy derék mesteremnek magánéletében láttam a képmutatás nélküli erényt, a gyöngeség nélküli humanitást, mindig egyenes és egyszerű beszédet és a beszédekkel mindig egyező magaviseletet. Nem láttam őt nyugtalankodni, hogy hívei járnak-e a vecsernyékre, gyakran gyónnak-e, bőjtölnek-e a megszabott napokon, nem esznek-e húst.

«Felbátorítva ezek által a megfigyelések által, a helyett, hogy tüntettem volna előtte az újonnan megtérítettnek tettetett buzgalmával, nem igen rejtegettem előtte gondolkodásmódomat s ő nem botránkozott meg ezen. Néha ezt mondhattam volna magamban: elnézi közönbösségemet azok iránt a szertartások iránt, melyekre áttértem, annak a közönbösségnek fejében, melyet az iránt a vallás iránt tanusítok, melyben születtem; tudja, hogy nem-törődésem nem pártfoglalás dolga. De mit kellett gondolnom, mikor néha láttam, hogy a római egyház dogmáival ellentétes hittételeket helyesel és úgylátszik, nem sokra becsüli czeremóniáit? Titkos protestánsnak tartottam volna, ha kevésbbé lelkiismeretesnek láttam volna ugyanazokban a szertartásokban, melyeket nem valami nagyra tartott; de tudva, hogy tanuk nélkül is ép oly pontosan teljesítette papi kötelességeit, mint a közönség szeme előtt, nem tudtam, mire véljem ezeket az ellenmondásokat. Leszámítva azt, a mi egykor előidézte kegyvesztését és a miben nem igen javult meg, élete példás volt, erkölcsei feddhetetlenek, beszéde -369- tisztességes és eszes. A legnagyobb bizalmasságban élve vele, napról-napra jobban tisztelnem kellett őt és mivel annyi jóság egészen megnyerte a szívemet, különös nyugtalansággal vártam a pillanatot, a mikor megtudhatom, mily elvre alapította sajátságos életének egységességét.

«Ez a pillanat nem következett be hamar. Mielőtt megnyilatkozott volna növendéke előtt, igyekezett kicsiráztatni a józanész és jóság csiráit, melyeket lelkében elvetett. Legnehezebb volt belőlem kiirtani a gőgös embergyűlöletet, bizonyos keserűséget a világ gazdagjai és boldogai iránt, mintha az én rovásomra lennének azok és mintha állítólagos boldogságuk elbitorolta volna az enyémet. Az ifjúság bolond hiúsága, mely felágaskodik a megalázás ellen, túlságos hajlamot keltett bennem ez iránt a haragos kedv iránt és az önszeretet, melyet Mentorom igyekezett fölkelteni bennem, büszkévé tett és még hitványabbakká tette szememben az embereket és a gyűlölethez a megvetést is hozzáfűzte.

«A nélkül, hogy egyenesen küzdött volna ez ellen a gőg ellen, megakadályozta, hogy durvalelküséggé fajuljon s a nélkül, hogy megfosztott volna önbecsülésemtől, kevésbbé lenézővé tett felebarátaim iránt. Félrehárítva mindig a hiú látszatot és megmutatva a valódi bajokat, melyeket leplez, megtanított engem bánkódni embertársaim tévedései miatt, megindulni nyomoruságukon és inkább sajnálni őket, mint irigyelni. Megindulva az emberi gyöngeségeken való részvéttől a saját gyöngeségeinek mély érzése révén, mindenütt a saját és a mások bűneinek áldozataiul látta az embereket; látta a szegényeket a gazdagok járma alatt nyögni, a gazdagokat pedig az előitéletek járma alatt. Hidd el nekem – mondotta – illuzióink nem hogy ellepleznék bajainkat, hanem fokozzák azzal, hogy értéket adnak annak, a minek nincs értéke és érzékenynyé tesznek bennünket ezen vélt nélkülözés iránt, melyeket nélkülük nem éreznénk. A lélek nyugalma mindannak megvetésében áll, a mi megzavarhatná; az az ember, a ki a legtöbbre becsüli az életet, tudja legkevésbbé élvezni és a ki legmohóbban vágyik a gyönyörre, mindig a legnyomorultabb. -370-

«Ah, mily szomorú képek? kiáltottam fel keserűen; ha le kell mondani mindenről, akkor mire való volt születnünk? És ha meg kell vetnünk még a boldogságot is, ki tud boldog lenni? Én, – felelt egy napon a lelkész olyan hangon, a mely meglepett engem. Boldog ön? Mikor oly kevéssé szerencsés, oly szegény, számkivetett, üldözött, ön a boldog? És mit tett ön, hogy az legyen? Gyermekem, felelt ő, meg fogom mindjárt mondani.

«Erre tudtomra adta, hogy miután én vallomást tettem neki, ő is meg akarja nekem tenni a maga vallomását. Kiöntöm kebledbe, mondá megölelve engem, szívem minden érzését. Látni fogsz engem, ha nem is olyannak, a milyen vagyok, de legalább olyannak, a milyennek magam látom magamat. Ha meghallgattad egész hitvallásomat, ha jól megismered lelkem állapotát, tudni fogod, mért becsülöm magamat boldognak és mit kell tenned, hogy te is az légy, ha úgy gondolkozol, mint én. Ezek a vallomások azonban nem egy pillanat művei; idő kell hozzá, hogy kitárjak neked mindent, a mit az ember sorsáról és az élet igazi értékéről gondolok. Válaszszunk e beszélgetés nyugodt megtartására alkalmas időt és helyet.

«Kimutattam, hogy nagyon szeretném mielőbb hallani. A találkozást másnap reggelre tűztük ki. Nyár volt, napkeltekor keltünk fel. Elvezetett a városon kívül egy magas dombra, mely alatt a Po folyó haladt, melynek mentét látni lehetett a termékeny partok között, melyeket öntöz; messze távolban az Alpesek mérhetetlen lánczolata koronázta a vidéket, a fölkelő nap sugarai már végig ömlöttek a síkon és hosszú árnyékokban vetítették a mezőkre a fákat, a halmokat, a házakat, ezerféle fénytüneménynyel gazdagítva a legszebb képet, a mely emberi szemet érhet. Azt lehetett volna mondani, hogy a természet egész pompájában tárult ki előttünk, hogy kiséretéül szolgáljon beszélgetésünknek. Itt, miután egy ideig csöndben elmélkedett mondani valóiról, a béke embere így szólt hozzám: -371-

A savoyai vikárius hitvallomása.

Gyermekem, ne várj tőlem sem tudós beszédeket, sem mély értelmű okoskodásokat. Én nem vagyok nagy filozófus és nem is nagyon igyekszem az lenni. De néha van egy kis józan eszem és mindig szeretem az igazságot. Nem akarok veled vitatkozni, nem is akarom megkísérleni, hogy meggyőzzelek, elég, ha elédbe tárom, a mit szívem egyszerűségében gondolok. Kérdezd meg a magad szívét beszédem folyamán, ez minden, a mit kérek tőled. Ha tévedek, jóhiszeműen tévedek, ez elég arra, hogy tévedésem ne számíttassék bűnömül; ha te is szintén tévednél, abban se volna semmi rossz. Ha helyesen gondolkozom, mindkettőnknek ugyanaz az értelmünk van és ugyanaz az érdekünk, hogy meghallgassuk; miért ne gondolkozhatnál te is úgy, mint én?

Szegénynek és parasztgyereknek születtem s a társadalmi helyzetem arra utalt, hogy a földet műveljem; de szebbnek tartották, hogy tanuljam meg a pap mesterségével keresni a kenyeremet és megtalálták a módját, hogy taníttassanak. Bizonyára sem a szüleim, sem én nem igen gondoltunk arra, hogy megtanuljam azt, a mi jó, igaz és hasznos, hanem csak arra, hogy mit kell tudnom, hogy pappá szenteljenek. Megtanultam, a mit meg akartak velem tanultatni, mondtam, a mit mondatni akartak velem, leköteleztem magamat arra, a mire akarták és pappá lettem. De nem sokáig tartott, a míg megéreztem, hogy a mikor leköteleztem magamat, hogy nem leszek ember, többet igértem, mint a mennyit meg tudtam tartani.

Azt mondják, a lelkiismeret az előitéletek műve, én azonban tudom saját tapasztalatomból, hogy minden emberi törvények ellenére makacsul ragaszkodik a természet törvényéhez. Hiába tiltják meg nekünk ezt vagy azt, a lelkiismeret furdalása mindig csak gyöngén veti szemünkre azt, a mit a jól elrendezett természet megenged, még kevésbbé azt, a mit egyenesen előír nekünk. Oh derék fiatal ember, a te érzékeidnek még a természet nem mondott semmit; élj sokáig abban a boldog állapotban, a mikor a természet szava az ártatlanság szava. Jusson eszedbe hogy ezt még -372- jobban megsértik, mikor elébe vágnak, mint mikor küzdenek ellene; azon kell kezdeni, hogy megtanuljunk ellenállni, hogy tudjuk, mikor engedhetünk neki bűn nélkül.

Ifjúkoromtól fogva tiszteletben tartottam a házasságot, mint a természet első és legszentebb intézményét. Megfosztván magamtól a jogot, hogy alávessem magamat neki, elhatároztam, hogy nem fogom profanizálni, mert iskoláim és tanulmányaim daczára mindig zavartalan és egyszerü életet éltem s a szellememben megőriztem az első felvilágosodás teljes tisztaságát; a világ elvei nem homályosították el ezeket és a szegénységem távol tartott azoktól a kísértésektől, melyek a bűn álokoskodásait sugallják.

Épen ez az elhatározás volt a vesztem; tiszteletem a más ágya iránt nyilvánvalóvá tette hibáimat. Meg kellett bünhődnöm a megbotránkoztatást; elfogtak, elitéltek, elűztek, sokkal inkább aggályoskodásomnak lettem áldozata, mint az állhatatlanságomnak; s a szemrehányásokból, melyekkel bűnömet kísérték, megértettem, hogy gyakran csak súlyosbítani kell a hibát, hogy az ember elkerülje a büntetést.

Kevés ilyen tapasztalat is messzire vezet egy elmélkedő szellemet; szomorú megfigyeléseim felforgatták azokat a fogalmakat, melyeket az igazságról, a tisztességről és az ember összes kötelességeiről tápláltam, minden nap elvesztettem egyet eddig táplált véleményeimből; a melyek pedig megmaradtak, nem voltak elegendők, hogy együtt egy egészet alkossanak, a mely önmagában meg tud állani s így éreztem, a mint szellememben elhomályosodik az elvek határozottsága és odajutva végül, hogy nem tudtam többé, mit gondoljak, arra a pontra értem, a melyen te vagy; azzal a különbséggel, hogy hitetlenségem, késői gyümölcse egy érettebb kornak, több kínnal alakult ki és nehezebben volt lerontható.

A bizonytalanságnak és kétségnek abban a hangulatában voltam, melyet Descartes kíván az igazság kutatásához. Ez az állapot nem arra való, hogy tartós legyen, nyugtalanító és kínos, csak a bűn érdeke vagy a lélek restsége hat meg benne. Nem volt a szívem eléggé romlott arra, hogy jól -373- érezzem magamat benne és semmi sem őrzi meg jobban az elmélkedés megszokását, mintha az ember jobban meg van elégedve magával, mint sorsával.

Elmélkedtem tehát a halandók szomorú sorsáról, a kik kormányrúd nélkül, iránytű nélkül lebegnek az emberi vélemények tengerén és kiszolgáltatva viharos szenvedélyeiknek, minden más vezető nélkül, kivéve egy tapasztalatlan pilótát, a ki rosszul ismeri az útat és a ki nem tudja sem azt, honnan jön, sem azt, hova megy. Ezt mondtam magamban: szeretem az igazságot, keresem is és nem bírom felismerni, mutassák meg nekem és híven fogok hozzá ragaszkodni; miért kell, hogy megvonja magát egy bálványozására termett szív buzgalmától?

Ámbár gyakran tapasztaltam nagyobb bajokat, sohasem éltem annyira állandóan kellemetlen életet, mint, a zavarnak és aggodalomnak ebben az idejében, a mikor szüntelenül kétségről kétségre tévelyegve, hosszas elmélkedéseimből csak bizonytalanságot, homályt, ellentmondásokat nyertem létem ügyéről és kötelességeim zsinórmértékéről.

Hogy lehet az ember rendszerből és jóhiszeműen szkeptikus? Nem birom megérteni. Ezek a filozófusok vagy nem léteznek vagy a legszerencsétlenebb emberek. A kételkedés azokban a dolgokban, a melyeket ránk nézve fontos dolog megérteni, túlságosan erőltetett dolog az emberi szellemnek; nem tud neki sokáig ellenállani, akarata ellenére is elhatározza magát egy vagy más módon és inkább téved, semmint semmit se higyjen.

Zavaromat kétszeressé tette, hogy olyan egyházban születtem, a mely eldönt mindent, a mely nem enged semminemű kétséget s így ha egy pontot elvetettem, el kellett vetnem az összes többi pontokat és a lehetetlenség, hogy annyi képtelen döntést elfogadjak, eltérített azoktól is, a melyek nem voltak képtelenek. Mikor azt mondták: higyj mindent, lehetetlenné tették, hogy bármit is higyjek és én nem tudtam többé, hol álljak meg.

Tanácsot kértem a filozófusoktól, lapozgattam könyveiket, vizsgáltam különböző véleményeiket; mind fölényeseknek, -374- eltökélteknek, dogmatikusoknak találtam őket még állítólagos szkepticzizmusukban is; mindent tudtak, semmit sem bizonyítottak, gúnyolódtak egymással; és ez a valamennyiükben közös vonás az egyetlennek tetszett nekem, a melyben mindnyájuknak igazuk van. Diadalmasak, mikor támadnak, de erőtlenek, mikor védik magukat. Ha mérlegre teszed okaikat, csak rombolásra valók, ha megszámlálod a hangjukat, mindegyik csak maga magára van korlátozva; csak azért egyeznek meg, hogy vitatkozhassanak; nem a rájuk hallgatás volt a módja, hogy kijussak bizonytalanságomból.

Fölfogtam, hogy az emberi szellem elégtelensége az első oka az érzések e csodálatos eltérésének, a második pedig a gőg. Nincs még mértékünk ennek a roppant gépezetnek a megitélésére, nem tudjuk kiszámítani vonatkozásait, nem ismerjük sem alaptörvényeit, sem végső okát, nem ismerjük önmagunkat; nem ismerjük sem a természetünket, sem ható elvünket; alig tudjuk, vajjon egyszerű vagy összetett lény-e az ember; át nem hatható rejtelmek vesznek körül minden felől; az érzékelhetőség határai fölött vannak; azt hiszszük, áthatásukra van értelmünk, holott csak képzelődésünk van. Ezen a képzeletbeli világon keresztül mindenki utat tör magának, s ezt hiszi a jó útnak, senki se tudhatja, az övé czélhoz vezet-e. Mindazáltal mindenen át akarunk hatolni, mindent ismerni akarunk. Az egyedüli dolog, melyet nem értünk: nem tudni azt, a mit nem tudhatunk. Jobb szeretjük a véletlenség szerint elhatározni magunkat és hinni azt, a mi nincs, mint megvallani, hogy közülünk senki sem láthatja azt, a mi van. Kicsiny része vagyunk egy nagy egésznek, melynek határait be se láthatjuk, és melyet alkotója átenged esztelen vitáinknak; s elég hiúk vagyunk, hogy el akarjuk dönteni, hogy mi ez az egész önmagában véve s hogy mik vagyunk mi hozzá viszonyítva.

Ha a filozofusok föl birnák födözni az igazságot, melyikük érdeklődnék iránta? Mindegyik jól tudja, hogy rendszere nincs jobban megalapozva, mint a többiek; de mégis ragaszkodik hozzá, mert az övé. Nincs köztük egyetlen -375- egy sem, a ki miután megismerte volna az igazat és a hamisat, ne adna előnyt annak a hazugságnak, melyet ő talált, a másik által felfedezett igazsággal szemben. Hol az a filozófus, a ki a maga dicsősége kedvéért ne volna kész tudatosan félrevezetni az emberi nemet? Hol az, a ki szíve mélyében más czélt tűz ki magának, mint hogy kitüntesse magát? Csak emelkedhessék a köznapiság fölé, csak homályosítsa el vetélytársai hírnevét, mi egyebet kiván még? A fődolog: másként gondolkozni, mint a többiek. A hívők között istentagadó, az istentagadók közt hívő lenne.

Ezeknek az elmélkedéseknek első gyümölcse az volt, hogy megtanultam kutatásaimat arra korlátozni, a mi közvetlenül érdekelt, mély tudatlanságban maradni minden egyebek dolgában és nem nyugtalankodni a kétkedésig, csak olyan dolgokról, melyeket tudnom fontos.

Megértettem továbbá, hogy a filozofusok a helyett, hogy megszabadítottak volna hasztalan kétségeimtől, csak megkétszerezték azokat, a melyek kínoztak és nem oldottak meg egyetlen egyet sem. Más vezetőt fogadtam és ezt mondtam magamnak: kérjünk tanácsot a belső megismeréstől, kevésbbé fog félrevezetni, mint a hogy azok félrevezettek; vagy legalább a tévedésem az enyém lett és kevésbbé fogok lealacsonyodni, ha saját káprázataimat követem, mintha amazok hazugságainak szolgáltatom ki magamat.

Ekkor újra átgondolva elmémben a különböző véleményeket, melyek születésem óta lépésről lépésre vezettek, láttam, hogy bár egyikük sem volt eléggé nyilvánvaló, hogy közvetlenül előidézze a meggyőződést, a valószínűség különböző fokaival bírtak és hogy a belső hozzájárulás különböző mértékben hajlott hozzájuk vagy fordult el tőlük. Erre az első megfigyelésre, összehasonlítva egymás közt mindazokat a különböző gondolatokat, elhallgattatva az előitéleteket, azt találtam, hogy az első és a legköznapibb volt egyúttal a legegyszerűbb és legészszerűbb is és hogy az általános helyeslés elnyerésére nem hiányzott neki egyéb, mint hogy nem mondatott ki utolsónak. Képzeljétek el, hogy összes régi és modern filozofusaitok előbb kimerítették volna bizarr rendszereiket az erőkről, a lehetőségekről, -376- a végzetszerűségről, a szükségszerűségről, az atomokról, az élő világról, az élő anyagról, a mindenféle fajta materializmusról és valamennyiük után a kitünő Clarke világosítaná fel a világot, kijelentve végül a lények lényét és a dolgok elrendezőjét. Mekkora általános csodálattal, mekkora egyhangu tapssal fogadtatott volna ez az új rendszer, a mely oly nagy, oly vigasztaló, oly fenséges, oly alkalmas a lélek fölemelésére, az erély alapvetésére és egyúttal oly megkapó, oly világosító erejű, oly egyszerű és – nekem úgy látszik – kevesebb érthetetlen dolgot nyújt az emberi szellemnek, mint a mennyi képtelent találni minden más rendszerben! Azt mondtam magamban: A megoldhatatlan ellenvetések valamennyiükkel közösek, mert az ember szelleme sokkal korlátoltabb, semhogy megoldhassa őket; tehát egyik ellen sem bizonyítanak különösebben; de mekkora különbség a közvetlen bizonyítékokban! Nem kell-e annak, a mely megmagyaráz mindent, előnyt adni, mikor nincs benne több nehézség, mint a többiben?

Magamban hordva tehát minden filozófia helyett az igazság szeretetét és minden módszer helyett egy könnyű és egyszerű szabályt, a mely fölment a bizonyítékok czéltalan hajszálhasogatása alól, újra kezdem e szerint a szabály szerint azoknak az ismereteknek a vizsgálatát, a melyek érdekelnek, elhatározva, hogy elfogadom nyilvánvalókul mindazokat, a melyektől szivem őszinteségében nem vonhatom meg beleegyezésemet, elfogadom igazoltnak mindazokat, a melyek az előbbiekkel szükségszerű viszonyban levőknek tünnek fel s a többit mind a bizonytalanságban hagyom, a nélkül, hogy akár elvetném, akár elfogadnám és a nélkül, hogy megvilágosításukkal vesződjem, mikor úgysem vezetnek semmi gyakorlati haszonra.

De ki vagyok én? Micsoda jogom van nekem itélni a dolgokról? Mi határozza meg itéleteimet? Ha azok a benyomások vezetik és kényszerítik őket, melyeket én kapok, hasztalan fárasztom magamat ezekkel a kutatásokkal; nem fognak létrejönni vagy önmaguktól fognak létrejönni, a nélkül, hogy én törődném irányításukkal. Önmagamra kell tehát legelőbb fordítanom tekintetemet, hogy megismerjem -377- a szerszámot, a melyet használni akarok és hogy tudjam mennyire bizhatom használhatóságában.

Vagyok és vannak érzékeim, melyekkel benyomásokat fogok fel. Ez az első igazság, a mely elémbe lép és a melybe kénytelen vagyok belenyugodni. Van-e külön érzésem létezésemről, vagy csak érzékeim benyomásai útján érzem-e? Ez az első kétségem, a melyet e pillanatban lehetetlen megoldanom. Mert közvetlenül vagy az emlékezet útján folytonosan benyomások hatása alatt lévén, hogy tudhatom, hogy az énem érzése valami ez érzéki benyomásokon túl levő dolog-e és hogy tőlük független lehet-e?

Érzéki benyomásaim bennem mennek végbe, mivel éreztetik velem létezésemet; az okuk azonban tőlem idegen, mert akaratom ellenére is hatnak rám és nem függ tőlem sem előidézésük, sem megsemmisítésük. Világosan megértem tehát, hogy az érzéki benyomásom, a mely bennem van és az oka vagy tárgya, a mely rajtam kivül van, nem egy s ugyanaz a dolog.

Így tehát nem csupán én létezem, hanem más lények is léteznek, t. i. érzéki benyomásaim tárgyai és ha ezek a tárgyak csak eszmék volnának, még mindig igaz volna, hogy ezek az eszmék nem én vagyok.

Továbbá mindazt, a mit magamon kívül érzek és a mi érzékeimre hat, anyagnak nevezem és az anyagnak mindazon részleteit, melyeket egyéni lényekké összefoglalva fogok fel, testeknek nevezem. Igy tehát az idealisták és materalisták minden világa számomra nem jelent semmit; megkülönböztetéseik a testek látszatáról és valóságáról merő agyrémek.

Ime, a világegyetem létezéséről máris ép oly biztos vagyok, mint a magaméról. Tovább gondolkozom érzéki benyomásaim tárgyairól és megtalálva magamban a képességet összehasonlításukra, olyan ható erővel érzem magamat ellátva, melylyel ezelőtt nem bírtam.

Észrevenni annyi, mint érezni; összehasonlítani annyi, mint itélni; itélni és érezni nem egyazon dolog. Az érzékelés útján a tárgyak elkülönítve, elszigetelve tünnek elém, úgy a hogy a természetben vannak; az összehasonlítás útján -378- mozgatom őket, hogy úgy mondjam, a helyüket változtatom, egymásra helyezem őket, hogy itélhessek különbségükről vagy hasonlóságukról és általában mindenféle viszonyukról. Szerintem a tevékeny vagy intelligens lénynek megkülönböztető képessége az, hogy a van szónak értelmet képes adni. Hasztalan keresem a tisztán érzéki lényben ezt az intelligens képességet, a mely a dolgokat szembe helyezi egymással és aztán megkülönbözteti; nem látható saját természetében. Ez a csak szenvedő lény külön fog érezni minden tárgyat, fel fogja ismerni az egészet is mint két részből összetettet, de egyáltalán nem lévén képes őket egymásra helyezni, nem is fogja soha összehasonlítani, nem is fog róluk itélni.

Két tárgyat egyszerre látni nem jelent annyit, mint látni kapcsolataikat vagy megitélni különbségeiket, több tárgyat egymástól elkülönítve észrevenni nem jelent annyit, mint megszámlálni őket. Egy és ugyanabban a pillanatban lehet fogalmam egy nagy botról és egy kis botról a nélkül, hogy összehasonlítanám őket, a nélkül, hogy megitélném, hogy az egyik kisebb a másiknál, mint a hogy egyszerre látni tudom egész kezemet a nélkül, hogy az újjaimat megszámláljam.94) Az olyan összehasonlító fogalmak, mint nagyobb, kisebb, ép úgy, mnt az egy, kettő stb. számfogalmak bizonyára nem érzéki benyomások, ámbár szellemem csak érzéki benyomásaim alkalmával idézi elő őket.

Azt mondják erre, hogy az érzéki lény azok állal a különbségek által különbözteti meg egymástól az érzéki benyomásokat, a melyek köztük vannak. Ez magyarázatot kiván. Ha az érzéki benyomások különbözők, az érzéki lény különbségeik által különbözteti meg őket; ha hasonlók, azért különbözteti meg, mert egymástól külön veszi őket részre. Máskülönben hogy különböztethetne meg egy egyidejű érzéki benyomásban két egyforma tárgyat? Szükségképen össze -379- kellene tévesztenie s egy és ugyanannak venni ezt a két tárgyat, kivált oly rendszerben, a mely azt állítja, hogy a térbeli benyomásoknak nincs kiterjedésük.

Ha a két összehasonlítandó érzék észrevétetik, a benyomásuk végbement, mindegyik tárgy tudomásul vétetik, a kettő érzékelve van, de azért a viszonyuk még nincs érzékelve. Ha az erről a viszonyról való itélet csak érzéklet volna és egyedül a tárgyból eredne, az itéletem nem csalna meg soha, mert sohasem hibás az, hogy érzem, a mit érzek.

Miért van tehát, hogy csalódom ennek a két botnak a viszonyát illetőleg, kivált, ha nem párhuzamosak? Miért mondom például, hogy a kis bot harmadrésze a nagynak, holott csak negyedrésze? Miért hogy a kép, mely az érzékletben van, nem azonos a modelljével, azaz a tárgygyal? Azért, mert aktiv vagyok, mikor itélek, mert a folyamat, a mely összehasonlít, hibás és mert értelmem, mely a viszonyokról itél, belevegyíti tévedéseit az érzékletek igazságába, a melyek csak a tárgyakat mutatják.

Vegyetek ehhez még egy megfontolást, a mely bizonyosan meg fog lepni, ha gondoltok rá és pedig azt, hogy ha merőben passzivak volnánk érzékeink használatában, nem volna köztük semmi közlekedés; lehetetlen volna nekünk felismerni, hogy a test, melyet érintünk és a tárgy, melyet látunk, azonos. Vagy nem éreznénk soha semmit önmagunkon kívül, vagy ötféle érzékelhető substantia volna ránk nézve, melyek azonosságát nem volna módunk észrevenni.

Adhatunk akármilyen nevet szellemem ama képességének, a mely egymás mellé teszi és összehasonlítja érzékleteimet, nevezhetjük figyelemnek, megfontolásnak, elmélkedésnek vagy a hogy tetszik, mindig igaz, hogy bennem van, nem pedig a dolgokban, hogy én magam idézem elő, ámbár csak annak a benyomásnak alkalmából idézem elő, melyet a tárgyak rám tesznek. Ha nem áll is hatalmamban, érezni vagy nem érezni, hatalmamban áll többé vagy kevésbbé vizsgálni, a mit érzek.

Nem vagyok tehát egyszerűen érzékelő és passziv lény, -380- hanem aktiv és gondolkodó lény és bármit mond a filozófia, igényt tartok a gondolkodás dicsőségére. Csak azt tudom, hogy az igazság a dolgokban rejlik, nem pedig szellememben, a mely itél róluk és mennél kevesebbet viszek bele a magaméból az itéletekbe, melyeket alkotok róluk, annál biztosabb vagyok, hogy közel jutok az igazsághoz; így tehát szabályomat, hogy inkább érzésemre bízzam magamat, mint az eszemre, maga az ész erősíti meg.

Miután úgyszólván megbizonyosodtam magamról, kezdek kitekinteni önmagamból és a borzongás egy nemével szemlélem magamat, a ki ki vagyok vetve, el vagyok veszve ebbe a roppant mindenségbe és mintegy elmerülve a lények mérhetetlenségébe, nem tudva semmit arról, hogy mik, akár egymás közt, akár hozzám való viszonyukban. Tanulmányozom, megfigyelem őket és az első tárgy, a mely összehasonlításukra kinálkozik, én magam vagyok.

Mindaz, a mit az érzékek útján veszek észre, anyag és az anyag összes lényeges tulajdonságait érzékelhető minőségeikből vezetem le, melyek útján észreveszem őket és melyek elválaszthatatlanok tőle. Hol mozgásban látom az anyagot, hol nyugalomban,95) ebből azt következtetem, hogy sem a nyugalom, sem a mozgás nem tartoznak a lényegéhez, hanem a mozgás, tevékenység lévén, egy oly ok eredménye, melynek hiánya a nyugalom. Ha tehát semmi sem hat az anyagra, akkor nem mozog és pedig ép azért, mert közömbös a nyugalom és a mozgás iránt, természetes állapota a nyugalom.

Kétféle fajta mozgást veszek észre a testekben, t. i. az átvitt mozgást és a spontán vagyis szándékos mozgást. Az elsőben a mozgató ok idegen a mozgatott testtől, a másikban benne magában van. Ebből nem azt következtetem, -381- hogy például egy óra mozgása spontán mozgás, mert ha nem hatna rá semmi a rúgóján kívüli dolog, akkor nem törekednék kinyújtani magát és nem húzná meg a lánczot. Ugyanannál az oknál fogva nem tulajdonítok spontaneitást a cseppfolyós testeknek, sem magának a tűznek, mely cseppfolyóssá teszi őket.96)

Azt kérdezitek tőlem, vajjon az állatok mozgása spontán-e? Azt mondom erre, hogy nem tudom, de az analógia a mellett szól, hogy igen. Azt is kérdezhetitek még, hogy honnan tudom tehát, hogy egyáltalán vannak spontán mozgások; azt mondom erre, hogy tudom, mert érzem. Meg akarom mozdítani a karomat és megmozdítom, a nélkül, hogy ennek a mozgásnak más közvetlen oka volna, mint az akaratom. Hiába akarnának okoskodni, hogy ezt az érzést elvittassák tőlem, mert ez nyilvánvalóbb, mint bármely bizonyíték; ép úgy bebizonyíthatnák nekem azt is, hogy nem létezem.

Ha nem volna semmi spontaneitás az emberek tetteiben s ha nem volna semmiben, a mi a földön végbemegy: csak annál nagyobb zavarban volnánk, hogy elképzeljük minden mozgásnak első okát. A magam részéről annyira meggyőződöttnek érzem magamat arról, hogy az anyag természetes állapota a nyugalmi állapot és hogy önmagában nincs semmi ereje a cselekvésre, hogy ha egy testet mozgásban látok, azonnal azt következtetem belőle, hogy vagy lelkes test, vagy hogy ez a mozgás úgy közöltetett vele. Szellemem visszautasít minden belenyugvást abba az eszmébe, hogy lehessen nem-organizált anyag, a mely magamagától mozog vagy valami cselekvést fejt ki.

Mindazáltal a látható mindenség anyag, elszórt és holt anyag,97) a melynek egészében nincs semmi a lelkes test -382- egységéből, organizáltságából és érzéséből, mert bizonyos, hogy mi, a kik részei vagyunk, egyáltalán nem érezzük magunkat az egészben. Ugyanaz a mindenség mozgásban van és szabályozott, egyöntetű, állandó törvényeknek alávetett mozgásában nyoma sincs annak a szabadságnak, a mely az emberek és állatok spontán mozdulataiban tünik fel. A világ tehát nem egy nagy állat, a mely önmagától mozog, mozdulatainak tehát van valami tőle idegen oka, a melyet én nem veszek észre, de a belső meggyőződés ezt az okot annyira érezhetővé teszi rám nézve, hogy nem láthatom a napot keringeni a nélkül, hogy ne képzeljek egy erőt, a mely hajtja vagy mikor a föld forog, érezni vélek egy kezet, a mely forgatja.

Mit nyertem azzal, hogy ha el kell fogadnom bizonyos általános törvényeket, melyeknek lényeges kapcsolatait az anyaggal nem értem? Ezeknek a törvényeknek tehát, nem lévén valóságos lények, substantiák, valami más okuk kell hogy legyen, a mely előttem ismeretlen. A tapasztalat és megfigyelés megismertették velünk a mozgás törvényeit; ezek a törvények meghatározzák az eredményeket az okok kimutatása nélkül; nem elegendők a világ rendszerének és a mindenség haladásának megmagyarázására. Descartes koczkákból kiformálta az eget és földet, de csak egy forgató mozgás segítségével tudta megadni az első lökést ezeknek a koczkáknak s csak ezzel tudta működésbe hozni centrifugális erejét. Newton megtalálta a vonzás törvényét, de a vonzás magában véve hamarosan mozdulatlan tömeggé tenné a világegyetemet; ehhez a törvényhez kellett egy kifelé ható erőt fűznie, hogy leirathassa az égi testekkel a maguk körpályáit. Mondja meg hát Descartes, mely fizikai törvény forgatta forgattyúit; mutassa meg Newton a kezet, a mely az égi testeket kidobta körpályáik tangensére.

A mozgás első okai nincsenek az anyagban; ez elfogadja a mozgást és tovább közli, de nem idézi elő. Mennél -383- jobban megfigyelem a természet erőinek hatását és ellenhatását, a mint egymásra hatnak, annál inkább azt találom, hogy hatásról-hatásra haladva mindig vissza kell jutnunk valami akarathoz, mint első okhoz, mert az okok végtelenig menő sorozatát föltételezni annyi, mintha semmit sem tételeznénk fel. Szóval minden mozgás, mely nem egy másik mozgás által idéztetett elő, csak egy spontán, önkényes aktusból származhatik; a lelketlen testek csak a mozgás útján hatnak és nincs igazi tevékenység akarat nélkül. Ez az én első alapelvem. Azt hiszem tehát, hogy egy akarat mozgatja a világegyetemet és lelkesíti a természetet. Ez az én első dogmám vagy első hitczikkelyem.

Hogy idéz elő egy akarat egy fizikai vagy testi tevékenységet? Erről nem tudok semmit, de önmagamon tapasztalom, hogy előidézi. Cselekedni akarok és cselekszem; mozgatni akarom a testemet és a testem mozog; de hogy egy lelketlen és nyugvó test önmagától mozogjon vagy mozgást idézzen elő, ez érthetetlen és példa nélkül való. Az akarat tényei által ismeretes előttem, nem természete által. Ezt az akaratot ismerem mint mozgató okot; de az anyagot mint mozgás előidézőjét felfogni annyi volna, mint következményt felfogni, melynek nincs oka, vagyis nem fogni fel egyáltalán semmit.

Ép oly kevéssé lehetséges felfognom, hogy mikép mozgatja akaratom a testemet, mint a hogy mikép hatnak érzékleteim a lelkemre. Még azt sem tudom, miért tünt fel e rejtelmek egyike megmagyarázhatóbbnak, mint a másik. A mi engem illet, akár ha passziv vagyok, akár ha aktiv vagyok, a két substantia egyesülésének eszköze előttem teljesen érthetetlennek tünik fel. Valóban különös dolog, hogy épen ebből az érthetetlenségből indulnak ki, hogy a két substantiát összehozzák, mintha ily különböző természetű eljárások jobban magyarázódnának meg egyetlen subjectumban, mint kettőben.

A tétel, melyet most felállítottam, homályos, az igaz; de mégis van értelme és nincs benne semmi, a mi ellentmond az észnek vagy a megfigyelésnek; lehet-e ugyanezt mondani a materializmusról? Nem nyilvánvaló-e, hogy ha -384- a mozgás lényeges tulajdonsága volna az anyagnak, elválaszthatatlan volna tőle, mindig ugyanabban a mértékben volna meg benne, mindig ugyanaz volna az anyag mindegyik részében, közölhetetlen volna, nem bírna sem növekedni, sem csökkenni, sőt az anyagot el sem lehetne nyugvó helyzetben képzelni? Ha azt mondják nekem, hogy a mozgás nem lényeges, hanem szükséges tulajdonsága, akkor félre akarnak vezetni olyan szavakkal, melyeket könnyebb volna megczáfolni, ha több volna bennük az értelem. Mert az anyag mozgása vagy belőle magából ered és akkor lényeges tulajdonsága, vagy ha idegen okból ered, csak annyiban szükséges az anyagra nézve, a mennyiben a mozgató ok hat rá. Ezzel visszajutunk az első nehézséghez.

Az általános és elvont eszmék az emberek legnagyobb tévedéseinek forrásai; a metafizika szószaporítása sohasem vezetett egyetlen igazság fölfedezésére sem és betöltötte a filozófiát képtelenségekkel, melyek miatt szégyenkezni kell, a mint kiforgatjuk őket nagyhangú szavaikból. Mondd, barátom, hogy ha egy az egész természetben kiterjedt volt erőről beszélnek neked, adnak-e ezzel szellemednek igazi eszmét? Azt hiszik, mondanak valamit az ilyen üres szavakkal: egyetemes erő, szükséges mozgás, holott nem mondanak egyáltalán semmit. A mozgás eszméje nem egyéb, mint az egyik helyről a másikra való helyváltoztatás eszméje; nincs mozgás valami irány nélkül, mert egy individuális lény nem mozoghat egyszerre minden irányban. Mely irányban mozog tehát az anyag szükségszerűen? Vajjon az egész anyagnak van-e mint testnek egyöntetű mozgása vagy minden atomnak van-e saját mozgása? Az első felfogás szerint az egész mindenségnek egy szilárd és oszthatatlan tömeget kell alkotnia, a másik szerint csak elszórt és összefüggés nélküli fluidumot alkothat és sohasem válhatik lehetségessé, hogy két atóm egyesüljön. Mely irányban menjen végbe ez az egész anyaggal közös mozgás? Egyenes vonalban, vagy köralakban, fölfelé vagy lefelé, jobbra vagy balra? Ha az anyag minden molekulájának megvan a maga külön iránya, mik az okai mindezeknek az irányoknak és mindezeknek a különbségeknek? Ha az anyag minden atomja -385- vagy molekulája csak saját központja körül forogna, soha semmi sem mozdulna helyéből és nem volna közvetített mozgás; de még akkor is ennek a körmozgásnak meghatározottnak kellene lennie bizonyos irányban. Az anyagnak elvont értelemben való mozgást tulajdonítani annyi, mint szavakat mondani, melyek nem jelentenek semmit; meghatározott mozgást tulajdonítani neki annyi, mint okot föltételezni, a mely meghatározza. Mennél jobban megsokszorozom a külön erőket, annál több új okot kell megmagyaráznom a nélkül, hogy bármikor is találnék valami közös hatóerőt, a mely azokat irányítja. Nem bírva elképzelni semmiféle rendet az elemek véletlen összehalmozódásában, még azok küzdelmét sem tudom elképzelni s a mindenség chaosza megfoghatatlanabb előttem, mint a harmóniája. Megértem, hogy a világ mechanizmusa érthetetlen lehet az emberi szellem számára, de mihelyt valaki belefog magyarázatába, olyan dolgokat kell mondania, a melyeket az emberek megértenek.

Ha a mozgó anyag akaratot árul el nekem, a bizonyos törvények szerint mozgó anyag értelmet árul el: ez a második hitczikkelyem. A cselekvés, összehasonlítás, választás egy cselekvő és gondolkodó lény tevékenységei; ez a lény tehát van. Hol látod, hogy van? fogjátok mondani. Nemcsak az egekben, melyek keringenek, a csillagban, a mely világít, nemcsak önmagamban, hanem a juhban is, a mely legel, a madárban, a mely repül, a kőben, a mely leesik, a levélben, melyet elragad a szél.

Itélek a világ rendjéből, ámbár a végczélja ismeretlen előttem, mert hogy erről a rendről itéljek, arra elég nekem összehasonlítani a részeket egymás közt, tanulmányozni együtthatásaikat, kapcsolataikat, észlelni összhangzatukat. Nem tudom, miért létezik a mindenség, de azért mégis látom, hogyan módosul, mégis észreveszem a benső megegyezést, mely által a lények, melyekből áll, kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak. Olyan vagyok, mint egy ember, a ki először látna órát nyitva és nem győzné eléggé csodálni szerkezetét, ámbár nem ismerné a gépezet rendeltetését és nem látná a számlapját. Nem tudom, mondaná, mire való mindez, de azt -386- látom, hogy minden darab a többi számára van csinálva; csodálom a munkást műve részleteiben és biztos vagyok benne, mindezek a kerekek csakis egy közös czél érdekében haladnak így együtt, a mely czélt lehetetlen észrevennem.

Hasonlítsuk össze a különleges czélokat, az eszközöket és mindenféle meghatározott kapcsolatokat, azután hallgassuk meg belső érzésünket: mely ép elme tudna elzárkózni tanubizonyságától? Mely elfogulatlan szemnek nem jelent a mindenség látható rendje egy legfelsőbb értelmet? És hány szofizmát kell egymásra halmozni, hogy valaki félreismerje a lények harmóniáját és minden résznek csodálatos együtthatását a többiek fenntartására! Beszélhettek nekem, a mennyit akarnak, kombinácziókról és véletlenekről, mire jó nektek hallgatásra kárhoztatni engem, ha nem tudtok meggyőződésre vezetni? És hogy vehetitek el tőlem az önkénytelen érzést, a mely akaratom ellenére is mindig rátok czáfol? Ha organizált testek ezerféle módon kombinálódtak véletlenül, mielőtt állandó formákat öltöttek, ha előbb gyomrok képződtek száj nélkül, lábak fej nélkül, kezek kar nélkül, mindenféle fajta tökéletlen szervek, melyek elpusztultak, mert nem tudták magukat fentartani, miért nem éri tekintetünket egy sem ezek közül a formátlan kisérletek közül? Miért szabott meg magának végül a természet olyan törvényeket, a melyeknek kezdetben nem volt alávetve? Nem lephet meg, ha egy dolog bekövetkezik, a míg lehetséges és ha a bekövetkezés nehézségét kiegyenlíti a koczkavetések mennyisége. Ezt megengedem. Ha azonban azt mondanák nekem, hogy az átabotában odadobott nyomdai betűk létrehozták volna az egész Aeneist, nem tartanám érdemesnek egyetlen lépést is tenni ennek a hazugságnak a megállapítására. Elfelejted, fogják nekem mondani, a dobások számát. De hány ilyen dobást kell föltételeznem, hogy valószínűvé tegyem a kombinácziót? Rám nézve, a ki csak egyet látok, fogadni merek egyre a végtelen sok ellen, hogy az eredmény nem a véletlenség műve. Vegyétek hozzá, hogy kombinácziók és véletlenségek mindig csak ugyanolyan természetű alkotásokat hoznak létre, mint a kombinált elemek, hogy az organizáczió és az élet sohasem jönnek -387- létre az atómok egy dobásából és hogy a vegyész, mikor vegyületeit összekeveri, nem fogja őket tégelyében érzésre és gondolkodásra birni.98)

Meglepetéssel és csaknem megbotránkozva olvastam Nieuwentitet. Hogy akarhatott ez az ember könyvet írni a természet csodáiról, melyek alkotójuk bölcseségét mutatják? Könyve oly terjedelmes lehet, mint a világ és még mindig nem merítené ki tárgyait; és a mint belefogunk a részletekbe, a legnagyobb csoda, az egésznek harmóniája és összeillése elkerüli figyelmünket. Az élő és organizáló testek nemzése maga is örvénye az emberi szellemnek; az áthághatatlan korlát, melyet a természet vetett a különböző fajok közé, hogy össze ne keveredjenek, teljes nyilvánvalósággal mutatja czélzatait. Nem elégedett meg a rend megállapításával, biztos rendszabályokat is szabott meg, hogy ezt semmi sem zavarhassa.

Nincs olyan lény a mindenségben, a melyet ne lehetne bizonyos tekintetben úgy tekinteni, mint az összes többiek közös központját, a mely körül mind el vannak rendezve, úgy hogy kölcsönösen czéljai és eszközei egymásnak. Az ész összezavarodik és elvész a kapcsolatoknak ebben a végtelenségében, melyek közül egy sincs sem összezavarodva, sem elveszve a tömegben. Mennyi képtelen föltevés kell a véletlenül mozgó anyag vak mechanizmusa e harmóniájának levezetésére! Azok, a kik tagadják annak a czélzatnak az egységét, a mely e nagy egész minden részletének kapcsolataiban nyilvánul, hiába leplezik szószátyárságukat abstractiókkal, coordinatiókkal, általános elvekkel, -388- jelképes kifejezésekkel; tehetnek, a hogy akarnak, nekem lehetetlen felfogni az ily állandóan elrendezett lények rendszerét, hacsak nem tételezek fel egy értelmet, a mely elrendezi. Nem tőlem függ, hogy higyjem-e, hogy a passiv és halott természet élő és érző lényeket hozhatott létre, hogy a vak végzet értelmes lényeket hozhatott létre, hogy az, a mi nem gondolkodik, gondolkodó lényeket hozhatott létre.

Azt hiszem tehát, hogy a világot egy hatalmas és bölcs akarat kormányozza; látom, vagyis inkább érzem és ezt tudnom fontos. De maga ez a világ örökös-e vagy teremtett? Van-e a dolgoknak egyetlen elve? Kettő van-e vagy több? És mi a természetük? Nem tudok erről semmit és mi ez nekem? A mint ezek az ismeretek érdekesekké válnak rám nézve, törődni fogok megszerzésükkel; addig lemondok a henye kérdésekről, melyek nyugtalaníthatják önszeretetemet, de hasznavehetetlenek életem módjára és fölötte állnak elmémnek.

Gondolj mindig arra, hogy én nem tanítlak nézetemre, hanem elédbe tárom. Akár örök az anyag, akár teremtett, akár van passziv principium, akár nincs, mindig bizonyos, hogy az egész egy és egy egyetlen értelmet nyilvánít ki, mert nem látok semmit, a mi nincs ugyanabban a rendszerben elrendezve és a mi nem ugyanazon czél felé halad, t. i. az egésznek a megszabott rendben való fentartása felé. Ezt a lényt, a mely akar és tud, ezt az önmaga által tevékeny lényt, akármilyen is, a mely mozgatja a mindenséget és elrendez minden dolgot, ezt nevezem én Istennek. Ehhez a névhez az értelem, a hatalom, az akarat eszméit fűzöm, a melyeket én foglaltam össze és a jóságéit, mely ezeknek közvetlen következménye; de ezzel nem ismerem meg jobban a lényt, melynek ezeket tulajdonítom; egyformán elburkolja magát érzékeim és értelmem elől; mennél többet gondolkodom róla, annál jobban összezavarodom; egész bizonyosan tudom, hogy létezik és hogy önmaga által létezik; tudom, hogy az én létem alá van rendelve az az övének és hogy mindazok a dolgok, melyeket ismerek, ugyanebben a helyzetben vannak. Észreveszem Istent mindenütt műveiben; érzem magamban, látom magam körül -389- mindenfelé, de a mint önmagában akarom szemlélni, a mint keresni akarom, hogy hol van, hogy mi, milyen a substantiája, eltünik előlem és zavarba jött szellemem nem vesz észre többé semmit.

Tehetetlenségem tudatától áthatva, nem fogok soha az Isten lényegéről okoskodni, hacsak nem kényszerít rá az ő hozzám való viszonyulásának érzése. Ezek az okoskodások mindig koczkázatosak; a bölcs embernek csak remegve szabad rájuk adni magát és abban a biztos tudatban, hogy nem teremtetett kimerítésükre, mert nem az a legnagyobb káromlása az Istenségnek; ha nem gondolunk rá, hanem az, ha rosszul gondolunk rá.

Miután fölfedeztem attributumai közül azokat, melyek által felfoghatom létezését, visszatérek magamhoz és keresem, milyen rangot foglalok el az általa kormányzott dolgok rendjében, a melyet képes vagyok vizsgálni. Tagadhatatlanul az első rangban találom magamat fajom révén, mert akaratom által és ennek végrehajtására hatalmamban álló eszközeim által több erőm van, hogy hassak az engem körülvevő összes testekre vagy hogy tetszésem szerint odadjam magamat hatásuknak vagy elvonjam magamat tőle, mint a mennyivel közülük bármelyik bír, hogy akaratom ellenére hasson rám maga a fizikai impulsió által; értelmességem révén pedig én vagyok az egyetlen, a kinek áttekintése van az egész fölött. Mely lénye a világnak tudja, az emberen kívül, megfigyelni a többieket mind, melyik tud mérlegelni, számítani, előre látni mozdulataikat, hatásaikat és hogy úgy mondjam, hozzáfűzni a közös lét érzését saját egyéni létének érzéséhez? Mi van abban olyan nevetséges, ha azt gondolom, hogy minden az én számomra készült, mikor én vagyok az egyedüli, a ki mindent magára tud vonatkoztatni?

Igaz tehát, hogy az ember királya a földnek, melyen lakik, mert nemcsak megszelidíti az állatokat, nemcsak rendelkezik az elemekkel leleményessége által, hanem ő tud egyedül a földön rendelkezni a földdel s elmélkedése által elsajátítja magának még a csillagokat is, a melyekhez nem tud fölérni. Mutassanak nekem még egy állatot a földön, a mely hasznát tudja venni a tűznek és a mely meg tudja -390- csodálni a napot. Hogyan! Meg tudom figyelni, meg tudom ismerni a tényeket és kapcsolataikat, érezni tudom, mi a rend, a szépség, az erény, szemlélni tudom a világegyetemet, föl tudok emelkedni addig a kézig, a mely kormányozza, tudom szeretni és cselekedni a jót – és az állatokhoz hasonlítsam magamat! Aljas lélek, szomorú filozofiád tesz hozzájuk hasonlóvá; vagyis inkább hiába akarod magadat lealjasítani, szellemed tanúságot tesz elveid ellen, jótékony szived megczáfolja elméletedet és még tehetségeiddel való visszaélésed is ezek kitünőségét bizonyítja önmagad ellen.

A mi engem illet, én, a kinek nincs vitatni való rendszerem, én, egyszerű és igaz ember, a kit nem ragad el egyik párt dühe sem és a ki nem tartott számot a szektafőnökség dicsőségére, a ki meg vagyok elégedve a helylyel, melyet Isten juttatott nekem, rajta kívül nem látok semmi különbet, mint a saját fajom; és ha meg kellene választanom a helyemet a lények rendjében, mi többet választhatnék, mint hogy ember legyek.

Ez a megfontolás nem tesz annyira gőgössé, mint a mennyire meghat, mert ezt a helyzetet nem magam választottam és nem számítható egy oly lény érdeméül, a mely még nem is létezett. Láthatom-e magamat annyira kitüntetettnek a nélkül, hogy szerencsét ne kívánjak magamnak ehhez a tiszteletreméltó álláshoz és hogy ne áldjam azt a kezet, a mely bele juttatott? Első magamba-szállásomból a hála és áldás érzése születik fajom alkotója iránt, ebből az érzésből pedig első hódolatom a jótékony Istenség iránt. Imádom a legfőbb hatalmat és megindulok jótéteményein. Nincs rá szükségem, hogy tanítsanak erre a kultuszra, maga a természet diktálja nekem. Nem természetes következése-e az önszeretetnek, hogy tiszteljük azt, a ki pártunkat fogja és szeressük, a ki jót akar nekünk?

De mi lesz belőlem, a mikor, hogy megismerjem egyéni helyemet a fajomban, a különböző rangfokozatokat és azokat az embereket szemlélem, a kik ezeket betöltik? Micsoda látvány! Hol a rend, melyet megfigyeltem? A természet képe csak összhangot és arányosságot nyújtott, az emberi nemé csak zavart, rendetlenséget nyujt! Az elemek között -391- összhang uralkodik, az emberek pedig a zűrzavarban vannak! Az állatok boldogok, egyedül a királyuk boldogtalan! Oh bölcseség, hol vannak a törvényeid? Oh, gondviselés, így uralkodol a világon? Jóltevő lény, mi lett hatalmadból? Látom a bajt e földön.

Elhinnéd-e, kedves barátom, hogy ezekből a szomorú elmélkedésekből és ezekből a látszólagos ellenmondásokból alakulnak szellememben a lélekről való fenséges eszmék, melyek eddigelé nem következtek kutatásaimból? Elmélkedve az ember természetéről, két határozott elvet véltem benne felfedezhetni, a melyek egyike fölemelte az embert az örök igazságok tanulmányozásáig, az igazság és az erkölcsi jó szeretetéig, az intellektuális világ tájaira, melyek szemlélete teszi a bölcs gyönyöreit, – másika pedig alacsonyan önmagába rántotta vissza, alávetette az érzékek uralmának, a szenvedélyeknek, melyek ezeknek szolgái és általuk elnyomta mindazt, a mi az előbbinek érzéseit sugallta neki. Érezve, hogy e két ellenkező irány vonz maga felé és összeütközik bennem, ezt mondtam magamban: Nem, az ember nem egy; akarok és nem akarok, egyszerre rabszolgának és szabadnak érzem magamat; látom a jót, szeretem és a rosszat teszem; aktiv vagyok, mikor az észre hallgatok, passziv vagyok, mikor a szenvedélyek elragadnak és ha áldozatul esem, az a legnagyobb kínom, hogy érzem, ellent tudtam volna állani.

Fiatal ember, hallgass bizalommal, én mindig jóhiszemű leszek. Ha a lelkiismeret az előítéletek műve, akkor kétségkívül nincs igazam, és nincs kinyilvánított erkölcs, de ha természetes hajlama az embernek, hogy előnyt adjon magamagának és ha az igazság elemi érzése mégis veleszületett az emberi szívvel, akkor oldja meg ezeket az ellenmondásokat az, a ki egyszerű lényt csinál az emberből és én csak egy substantiát fogok elismerni.

Észre fogod venni, hogy a substantia szó alatt általában a valami eredeti tulajdonsággal ellátott lényt értem, elvonva belőle minden részleges és másodlagos módosulást. Ha tehát az eredeti tulajdonságok mind, melyek előttünk ismeretesek, egyesülhetnek ugyanabban az egy lényben, csak egy substantiát kell feltételezni, de ha vannak köztük, -392- melyek kölcsönösen kizárják egymást, akkor annyi a különböző substantia, a hány ilyen kizárást eszközölni lehet. Elmélkedjél erről; a magam részéről nekem, bármit mond is Locke, csak kiterjedőnek és oszthatónak kell ismernem az anyagot, hogy biztos legyek benne, hogy nem tud gondolkozni; és ha egy filozofus azt mondaná nekem, hogy a fák éreznek és a sziklák gondolkodnak.99) hiába akarna zavarba ejteni szubtilis érveivel, nem tudok benne egyebet látni, csak rosszhiszemű szofistát, a ki jobb szeret érzést tulajdonítani a köveknek, mint lelket az embernek.

Vegyünk fel egy süketet, a ki tagadja a hangok létezését, mert sohasem érintették a fülét. Szeme elé teszek egy húros hangszert, melynek megfelelően hangolt hangját -393- egy másik elrejtett hangszeren szólaltatom meg. A süket látja rezegni a húrt; ezt mondom neki: Ezt a hang teszi. Dehogy, feleli ő, a húr reszketésének oka benne magában van, minden testnek közös tulajdonsága, hogy így rezeg. Mutasd meg hát nekem, folytatom én, ezt a rezgést más testekben vagy legalább ok nélkül ebben a húrban. Nem tudom, felel a süket, de mivel nem foghatom fel, hogy rezeghet ez a húr, miért kellene ezt a te hangjaiddal magyaráznom, a melyekről nincs legcsekélyebb fogalmam sem? Ez annyi, mint egy homályos tényt egy még homályosabb okkal magyarázni. Vagy tedd számomra érezhetőbbé a hangokat, vagy pedig azt mondom, hogy nem léteznek.

Mennél többet elmélkedem az emberi szellem gondolatáról és természetéről, annál inkább azt találom, hogy a materialisták okoskodása hasonlít ezéhez a süketéhez. Valóban, süketek a belső hang iránt, a mely nehezen félreérthető hangon kiált nekik: A gép nem gondolkozik, sem mozgás, sem alak nem idézhet elő gondolkodást; van valami benned, a mi igyekszik eltépni azokat a kötelékeket, melyek korlátozzák; a tér nem mérték számodra, az egész mindenség nem elég nagy neked: érzéseidnek, vágyaidnak, nyugtalanságodnak, még a gőgödnek is más az alapja, mint az a szűk test, a melyben lelánczolva érzed magadat.

Egy anyagi lény sem tevékeny önmagától, én pedig az vagyok. Akárhogy el akarják ezt tőlem vitatni, én érzem és ez az érzés erősebben szól hozzám, mint az ész, a mely ellent mond neki. Van testem, a melyre a többi testek hatnak és a mely rájuk hat; ez a kölcsönös hatás nem szenved kétséget; az akaratom azonban független érzékeimtől; beleegyezem vagy ellenállok, legyőzetem vagy győztes vagyok és tökéletesen érzem magamban, mikor megteszem azt, a mit tenni akartam vagy mikor nem teszek egyebet, mint hogy engedek szenvedélyeimnek. Mindig megvan a hatalmam, hogy akarjak, de nincs mindig erőm, hogy akaratomat végrehajtsam. Ha átengedem magamat a kísértéseknek, a külső tárgyak impulsiója szerint cselekszem. A mikor szememre vetem magamnak ezt a gyöngeséget, csak akaratomra hallgatok; rabszolga vagyok bűneim révén -394- és szabad a lelkiismereti furdalásaim révén; szabadságom érzése csak akkor törlődik ki belőlem, mikor lealjasodom és mikor végül már nem engedem, hogy lelkem szava fölemelkedjék a test törvénye ellen.

Csak a saját akaratom érzése által ismerem az akaratot s az értelmet sem ismerem jobban. Mikor azt kérdezik tőlem, mi az az ok, a mely meghatározza az akaratomat: a magam részéről azt kérdezem, mi az az ok, a mely meghatározza az itéletemet, mert világos, hogy ez a két ok csak egy és ha jól megértjük, hogy az ember ítéleteiben cselekvő, hogy értelme nem egyéb, mint az összehasonlítás és ítélés képessége, látni fogjuk, hogy a szabadsága is csak hasonló képesség vagy ebből származik; úgy választja a jót, a hogy megítélte az igazat, ha hamisan ítélte meg, akkor a rosszat választja. Mi tehát az az ok, a mely meghatározza az akaratát? Az ítélete. És mi az az ok, a mely meghatározza ítéletét? Értelmi képessége, itélő képessége; a meghatározó ok benne magában van. Ezen túl nem értek meg többé semmit.

Kétségkívül nem vagyok olyan szabad, hogy ne akarjam saját javamat, nem vagyok olyan szabad, hogy a káromat akarjam, de a szabadságom épen abban áll, hogy csak azt birom akarni, a mi nekem megfelel vagy a mit ilyennek vélek és semmi, a mi idegen tőlem, nem határoz meg. Az következik ebből, hogy nem vagyok a magam ura, mert nem vagyok képes arra, hogy másvalaki legyek, mint a ki vagyok?

Minden tevékenységnek alapelve egy szabad lény akaratán alapszik; ezen túl nem lehet menni. Nem a szabadság szó nem jelent semmit, hanem a szükség. Föltételezni valami tényt, valami eredményt, a mely nem származik egy cselekvő principiumból, annyi, mint ok nélküli eredményeket tételezni fel, annyi, mint beleesni a circulus vitiosusba. Vagy nincs első impulsió, vagy nincs minden impulsiónak előzetes oka és nincs igazi akarat szabadság nélkül. Az ember tehát szabad a cselekedeteiben és mint ilyen át van lelkesítve egy immateriális substantiával; ez az én harmadik hitczikkelyem. Ebből a három elsőből könnyen levezetheted -395- a többit mind, a nélkül, hogy tovább is felsoroljam őket.

Ha az ember cselekvő és szabad, önmagától cselekszik; mindaz, a mit szabadon tesz, nem tartozik bele a gondviselés rendezett rendszerébe és nem számítható fel ennek. Ez nem akarja a rosszat, a mit az ember tesz, mikor visszaél a szabadsággal, melyet adott neki; de nem akadályozza meg benne, akár azért, mert egy ily gyönge lénytől ez a rossz semmi az ő szemében, akár mert nem is akadályozhatja szabadságának sérelme nélkül, hogy nagyobb rosszat ne tegyen természetének lealacsonyítása által. Szabaddá tette, hogy tetszése szerint tegye, ne a rosszat, hanem a jót. Abba a módba juttatta, hogy megtehesse ezt a választást, jól felhasználva a képességeket, melyekkel megáldotta, de annyira korlátozta erőit, hogy a visszaélés a szabadsággal, melyet adott neki, nem zavarhatja az általános rendet. A rossz, a mit ember tesz, visszaesik rá a nélkül, hogy bármit is változtasson a világ rendszerében, a nélkül, hogy megakadályozná, hogy maga az emberi faj fentartsa magát még az akarata ellenére is. Zúgolódni a miatt, hogy az Isten nem akadályozza meg a gonosztételt, annyi, mint a miatt zúgolódni, hogy olyan kitűnő képességüvé tette, a miatt, hogy beleviszi cselekedeteibe az erkölcsiséget, a mely megnemesíti, a miatt, hogy megadta neki az erény jogát. A legfőbb gyönyör az önmagával való megelégedettségben van; ez önmegelégedés megérdemlése végett vagyunk a földre kitéve és megáldva a szabadsággal, ezért visznek kísértetbe a szenvedélyek és tart vissza a lelkiismeret. Mit tehetne ennél többet érdekünkben maga az isteni hatalom is? Vethetne-e ellenmondást természetünkbe és megadhatná-e a jólét jutalmát annak, a kinek nincs hatalmában rosszat tenni? Hogyan! Hogy az ember megakadályoztassék a gonosztevésben, az ösztön korlátai közé kell zárni és állattá tenni? Nem, lelkem Istene, sohasem fogom szemedre vetni, hogy a magad képére teremtetted, hogy szabad, jó és boldog lehessek, mint te!

A képességeinkkel való visszaélés tesz minket boldogtalanokká és gonoszakká. Bánataink, gondjaink, szenvedéseink -396- önmagunkból erednek. Az erkölcsi rossz tagadhatatlanul a mi művünk és a fizikai baj nem volna semmi bűneink nélkül, a melyek érezhetővé tették ránk nézve Nem azért tesz-e képessé a természet arra, hogy érezzük szükségleteinket, hogy fentartson minket? A testi fájdalom nem annak jele-e, hogy a gépezet nincs rendben és nem figyelmeztetés-e arra, hogy gondoskodjunk róla? A halál… Nem mérgezik-e meg a gonoszok a maguk életét és a miénket? Ki akarna örökké élni? A halál a gyógyszere a bajoknak, a melyeket magatok csináltok magatoknak; a természet azt akarta, hogy ne szenvedjetek mindig. Mily kevés bajnak van alávetve a kezdetleges egyszerűségben élő ember! Csaknem betegségek nélkül él ép úgy, mint szenvedélyek nélkül és nem látja, nem is érzi a halált, s a mikor érzi, nyomorusága kivánatossá teszi számára; ettől fogva nem baj többé ránézve a halál. Ha beérnők azzal, hogy azok leszünk, a mik vagyunk, nem kellene megsiratni a sorsunkat, de hogy képzelt jóllétet kerestünk, ezer valódi bajt szerzünk magunknak. A ki nem tud egy kis bajt szenvedni, el kell készülve lennie sok szenvedésre. Ha az ember megrontotta a szervezetét mértéktelen életével, gyógyszerekkel akarja helyreállítani; a bajt, a melyet érez, tetézi azzal, a melytől fél; a halált előrelátása borzasztóbbá teszi és sietteti; mennél jobban akarunk menekülni előle, annál jobban érezzük és meghalunk a rettegéstől egész életünkön át, zúgolódva a természet ellen, olyan bajok miatt, a melyeket azzal szereztünk, hogy sérelmeket követtünk el rajta.

Ember, ne keresd többé a rossz szerzőjét: ez a szerző te magad vagy. Nincs más rossz, mint az, melyet te cselekszel vagy a melyet szenvedsz s mind a kettő tőled ered. Az általános rossz csak a rendetlenségben lehet és én a világ rendszerében látok egy rendet, a mely nem czáfolja meg magát. A különleges rossz csak annak a lénynek érzésében van, a mely szenvedi és ezt az érzést az ember nem a természettől kapta, hanem maga szerezte magának. A fájdalomnak kevés hatása lehet arra, a ki keveset elmélkedik és a kinek nincsen sem emlékezete, sem előrelátása. Vedd -397- el gyászos haladásunkat, vedd el tévedéseinket, vedd el az ember művét és minden jól van.

A hol minden jól van, semmi sem igazságtalan. Az igazság elválaszthatatlan a jóságtól. Csakhogy a jóság egy korlátlan hatalom szükséges eredménye és a minden öntudatos lényben szükségképeni önszereteté. A kinek minden hatalmában áll, úgyszólván kiterjeszti létét a lényekével. Létrehozni és fentartani a hatalom örökös tényei; e hatalom nem hat arra, a mi nincs; Isten nem a halottak istene, nem lehetne romboló és gonosz a nélkül, hogy önmagának ártson. A kinek minden hatalmában áll, nem akarhat mást, mint a mi jó.100) A souverainul jó lény tehát, mivel souverainul hatalmas, egyúttal souverainul igazságos is kell hogy legyen, máskülönben ellentmondana magamagának, mert a rend szeretetének, mely a rendet létrehozza, jóság a neve és a rend szeretetének, a mely fentartja a rendet, a neve igazságosság.

Isten, azt mondják, nem tartozik semmivel teremtményeinek. Én azt hiszem, tartozik nekik mindazzal, a mit igér nekik, mikor a létet adja nekik. Továbbá: azzal igéri a jót, hogy fogalmat ad nekik róla és érezteti velük a szükségét. Mennél jobban magamba szállok, mennél többet kérdem magamat, annál többet olvasom ezeket a lelkembe írt szavakat: légy igazságos és boldog lészsz. Ez azonban nem úgy van, ha a dolgok mai állapotát tekintem; a gonosz boldogul és az igaz el van nyomva. Nézzétek csak, milyen méltatlankodás lobban fel, mikor ez a várakozás csütörtököt mond! A lelkiismeret feltámad és zúgolódik alkotója ellen, sóhajtva kiáltja neki: rászedtél engem!

Rászedtelek, vakmerő! És ki mondta ezt neked? Meg van-e semmisülve a lelked? Megszüntél-e létezni? Óh, Brutus, fiam, ne szennyezd be nemes életedet a befejezésével, ne hagyd reményedet és dicsőségedet testeddel együtt a philippii harczmezőn. Miért mondod: az erény semmi, mikor -398- épen megnyerendő vagy a te erényed jutalmát? Azt hiszed, meg fogsz halni: nem, élni fogsz és akkor fogok beváltani mindent, a mit igértem neked.

A türelmetlen halandók zúgolódásaiból itélve azt mondaná az ember, hogy Isten az érdem előtt tartozik nekik a jutalommal és hogy köteles előre megfizetni az erényükért.

Óh legyünk csak előbb jók és aztán leszünk boldogok. Ne követeljük a díjat a győzelem előtt, a bért a munka előtt. Nem a versenypályán koronázzák meg szent játékaink győzteseit, mondja Plutarchus,101) hanem miután a pályát befutották.

Ha a lélek immateriális, túlélheti a testet és ha túléli, a gondviselés igazolva van. Ha nem volna más bizonyítékom a lélek immaterialitásáról, mint a gonosz diadala és az igaz elnyomatása ezen a világon, már maga e miatt sem kételkedhetném benne. Ilyen feltünő disszonanczia az egyetemes összhangban rászorítana, hogy keressem a megoldását. Ezt mondanám magamban: Nem ér minden ránk nézve véget az élettel, a halállal minden a maga rendjébe jut vissza. Igaz, abba a zavarba jutnék, hogy kérdeznem kellene, hol van az ember, mikor mindaz, a mi benne érzéki, megsemmisül. Ez a kérdés rám nézve többé nem nehézség, a mint két substantiát ismertem el. Nagyon egyszerű dolog, hogy testi életem folyamán, mikor mindent csak érzékeim útján veszek észre, minden kisiklik előlem, a mi nincs nekik alávetve. Mikor a test és lélek egyesülése megszakad, fel tudom fogni, hogy az előbbi feloszolhatik, a másik megmaradhat. Miért vonná maga után az egyiknek elpusztulása a másiknak elpusztulását? Ellenkezőleg, oly különböző természetüek lévén, egyesülésük által erőszakolt állapotban voltak és ha ez az egyesülés megszűnik, mindkettő visszatér természetes állapotába: az aktiv és élő substantia visszanyeri mindazt az erejét, melyet a passziv és holt substantia mozgatására használt fel. Sajnos, nagyon is érzem bűneimen, hogy az ember csak félig él élete folyamán és a lélek élete csak a test halálakor kezdődik. -399-

De milyen ez az élet? És vajjon a lélek halhatatlan e természeténél fogva? Nem tudom. Korlátolt értelmem nem fog fel semmit, a mi korlátlan, mindaz, a mit végtelennek mondanak, elsiklik előlem. Mit tagadhatok vagy állíthatok? Miféle okoskodásokat csinálhatok arról, a mit nem tudok felfogni? Hiszem, hogy a lélek eléggé túléli a testet arra, hogy a rend fentartassék; ki tudja, hogy eléggé-e arra is, hogy örökké tartson? Mindenesetre felismerem azt, hogy miként használódik és pusztul el részeinek széjjeloszlása által a test, de nem birom felfogni a gondolkodó lény hasonló elpusztulását s nem birom elképzelni, hogyan halhat meg. Miután ez a föltevés megvigasztal és nincs benne semmi észszerűtlen, miért félnék rászánni magamat?

Érzem a lelkemet, ismerem az érzés és a gondolat útján, tudom, hogy van, a nélkül, hogy tudnám, milyen a lényege; nem tudok okoskodni olyan fogalmakon, melyekkel nem birok. Azt jól tudom, hogy az én azonossága csak az emlékezet útján tartja fenn magát és hogy valóban ugyanaz a lény legyek, ehhez az kell, hogy emlékezzem rá, hogy voltam. Mármost halálom után nem tudnék arra visszaemlékezni, a mi életem folyamán voltam, ha nem emlékszem arra is, a mit éreztem, következőleg a mit csináltam és nem kételkedem benne, hogy ez az emlék fogja tenni egy napon a jók boldogságát és a gonoszok kínját. Idelenn ezer égő szenvedély emészti fel a belső érzést és félrevezetik a lelkiismeretet. A megalázások, a keserűségek, melyek az erény gyakorlásával együtt járnak, megakadályozzák, hogy ne érezhessük minden varázsát. De mikor megszabadulva az illuzióktól, melyeket testünk és érzékeink idéznek fel, élvezhetjük a legfőbb Lény szemléletét és az örök igazságokat, melyeknek ő a forrása, mikor a rend szépsége meg fogja ragadni lelkünk minden erejét és egyedül azzal leszünk elfoglalva, hogy összehasonlítsuk azt, a mit tettünk, azzal, hogy mit kellett volna tennünk, akkor a lelkiismeret szava vissza fogja nyerni erejét és uralmát, akkor a tiszta gyönyör, a mely az önmagunkkal való megelégedésből ered és a keserű megbánás lealjasodásunk miatt kimeríthetetlen érzésekkel fogják megjelölni azt a sorsot, melyet -400- kiki előkészített magának. Ne kérdezzetek, óh jó barátom, vannak-e a boldogságnak és szenvedésnek más forrásai: nem tudom; azok pedig, a melyeket képzelek, elegendők arra, hogy megvigasztaljanak erre az életre és hogy egy másik élet reményét keltsék fel bennem. Nem mondom, hogy a jók megnyerik jutalmukat, mert mi más jót várhat egy kitünő lény, mint hogy a természetnek megfelelően él? Azt azonban mondom, hogy boldogok lesznek, mert alkotójuk, minden igazságnak alkotója, nem azért tette őket érzőkké, hogy szenvedjenek és mert nem éltek vissza szabadságukkal a földön s így nem rontották meg rendeltetésüket saját hibájuk által, mindazáltal szenvedtek ebben az életben, tehát kárpótoltatni fognak egy másikban. Ez az érzés nem annyira az ember érdemére van alapítva, mint inkább a jóság fogalmára, a mely előttem elválaszthatatlannak tünik fel az isteni lényegtől. Én csak azt tételezem fel, hogy a világrend törvényei meg fognak őriztetni és Isten önmagában állhatatos marad.102)

Ne kérdezd azt sem, hogy a gonoszok szenvedései örökké tartók-e és hogy megfelel-e lényük alkotójának jóságával, hogy örök szenvedésre itélje őket. Ezt sem tudom és nincs meg bennem a hiábavaló kiváncsiság, hogy haszontalan kérdéseket feszegessek. Mit törődöm én azzal, hogy mi lesz a gonoszokból? Nem sokat érdekel az ő sorsuk. Mindazonáltal nehezen hiszem, hogy végtelen kínokra vannak itélve. Ha a legfőbb igazság megboszulja magát, akkor már ebben az életben boszulja meg magát. Ti és a ti tévedéseitek, óh nemzetek, vagytok a szolgái ebben. A bajokat, melyeket magatok okoztok magatoknak, használja fel azoknak a bűnöknek a megbüntetésére, melyek a bajokat előidézték. Telhetetlen, irigységtől, kapzsiságtól és becsvágytól mardosott szivetekben büntetnek a bosszúálló szenvedélyek csalfa boldogulásotok közben bűntetteitekért. Mi szükség van arra, hogy a túlvilágra menjünk a poklot keresni? Megvan már ezen a világon a gonoszok szivében. -401-

A hol mulandó szükségleteink véget érnek, a hol megszünnek esztelen vágyaink, ott véget kell hogy érjenek szenvedélyeink és bűneink. Micsoda elfajzottságra volnának képesek a tiszta szellemek? Nem lévén szükségük semmire, miért lennének gonoszok? Ha meg lévén szabadítva durva érzékeinktől, minden boldogságuk a lények szemléletében van, csak a jót akarhatják és a ki nem gonosz többé, lehet az örökre szerencsétlen? Ezt vagyok hajlandó hinni, de nem vesződöm vele, hogy elhatározzam magamat ebben a kérdésben. Óh, kegyes és jó lény, bármilyenek a határozataid, imádom őket; ha örökre megszünteted a gonoszokat, meg semmisítem gyönge okoskodásomat igazságod előtt, de ha ezeknek a boldogtalanoknak a lelkifurdalásai idővel kialszanak, ha szenvedéseik véget érnek, ha egy napon ugyanaz a béke vár valamennyiünkre, akkor dicsőitlek érte. Vajjon a gonosz nem testvérem-e? Hányszor estem kísértetbe, hogy hasonló legyek hozzá! Ha megszabadulva nyomorúságától, elveszti a velejáró rosszindulatot is, legyen olyan boldog, mint én; boldogsága nem hogy felkeltené féltékenységemet, hanem még szaporítja az én boldogságomat.

Így műveiben szemlélve Istent és azokban a tulajdonságaiban tanulmányozva őt, melyeket fontos nekem ismerni, eljutottam odáig, hogy fokonkint kiterjeszszem és megnöveljem azt a kezdetben tökéletlen és korlátolt fogalmat, melyet erről a mérhetetlen lényről alkottam magamnak. De ha ez a fogalom nemesebbé és nagyobbá vált, egyúttal kevésbbé is áll arányban az emberi észszel. A mint közeledem szellemben az örök világossághoz, fénye elkápráztat, megzavar és kénytelen vagyok lemondani mindazokról a földi fogalmakról, melyek segítettek őt elképzelni. Az Isten nem testi és érzékelhető többé; a legfőbb értelem, a mely a világon uralkodik, nem a világ maga többé; hiába emelem fel- és fárasztom elmémet felfoghatatlan lényegének felfogásával. Ha azt hiszem, hogy ő adja a világot és a tevékenységet az élő és tevékeny substantiának, mely a lelkes testeken uralkodik, ha azt hallom mondani, hogy lelkem szellemi és hogy Isten szellem, felháborodom az isteni lényegnek ezen a lealacsonyításán. Mintha Isten és az én lelkem ugyanolyan természetűek -402- volnának, mintha nem Isten volna az egyedüli absolút, az egyedüli igazán tevékeny, érző, gondolkodó, önmaga által akaró lény, a melytől a gondolatot, az érzést, a tevékenységet, az akaratot, a szabadságot, a létet nyertük! Csak azért vagyunk szabadok, mert ő azt akarja, hogy azok legyünk és az ő megmagyarázhatatlan substantiája az a lelkünknek, a mi a lelkünk a testünknek. Hogy ő teremtette-e az anyagot, a testeket, a szellemeket, a világot, arról nem tudok semmit. A teremtés fogalma megzavar és túlhalad fogalmam körén; annyiban hiszek benne, a mennyiben fel tudom fogni; de tudom, hogy ő alkotta a mindenséget és mindazt, a mi létezik, hogy ő csinált s rendezett el mindent. Isten kétségkívül örök, de át tudja-e fogni elmém az örökkévalóság fogalmát? Miért fizessem ki magamat gondolat nélküli szavakkal? Azt felfogom, hogy Isten a dolgok előtt való, hogy meglesz addig, a míg e dolgok és hogy meglesz még azon túl is, mikor egy nap minden véget fog érni. Hogy egy lény, melyet nem tudok felfogni, létrehoz más lényeket, ez csak homályos és érthetetlen; de hogy a lét és a semmi önmaguktól egymásba változzanak át, ez kézzel fogható ellenmondás, nyilvánvaló képtelenség.

Isten értelmes, de hogyan? Az ember értelmes, mikor okoskodik, a legfőbb értelemnek azonban nincs szüksége okoskodásra, számára nincsenek sem præmisszák, sem következések, sőt itéletek sincsenek; merőben intuitiv, egyformán látja mindazt, a mi lehet, az összes igazságok rá nézve csak egyetlen eszme, mint a hogy az összes helyek egyetlen pont és az összes idők egyetlen pillanat. Az emberi erő eszközök által cselekszik, az isteni erő magamaga által. Isten képes, mert akar, akarata a hatalma. Isten jó, ennél semmi sem nyilvánvalóbb; csakhogy a míg az ember jósága a felebarátja iránti szeretet, Isten jósága a rend iránti szeretet, mert a rend által tartja fenn mindazt, a mi létezik és kapcsol össze minden részt az egészszel. Isten igazságos, erről meg vagyok győződve, ez jóságának következése; az emberek igazságtalansága az ő művük, nem pedig az övé; az erkölcsi rendetlenség, a mely a filozófusok szemében a gondviselés ellen -403- tanuskodik, az én szememnek csak annál jobban megmutatja. Az ember igazságossága azonban az, hogy megadja mindenkinek, a mi az övé, az Isten igazságossága pedig, hogy számadást kér mindenkitől arról, a mit adott neki.

Ha fokról-fokra felfedezem ezeket a tulajdonságokat, melyekről nincs semmiféle abszolút fogalmam, akkor az csak kényszerű következések, elmémnek helyes használata által történik; de a nélkül állítom őket, hogy meg tudnám érteni, ez pedig alapjában véve annyi, mintha nem állítanék semmit. Hiába mondom magamban: Isten ilyen, érzem, bebizonyítom magamnak; azért nem tudom jobban felfogni, hogy lehet az Isten ilyen.

Végül mennél jobban erőlködöm szemlélni végtelen lényegét, annál kevésbbé fogom fel; de nekem elég az, hogy van s mennél kevésbbé fogom fel, annál jobban imádom. Megalázom magamat és ezt mondom neki: «Lények lénye, azért vagyok, mert te vagy; a saját eredetemhez emelkedem fel, mikor szüntelenül rólad elmélkedem. Elmémnek legméltóbb használata, hogy megsemmisítem magamat előtted; ez az én szellemem elragadtatása, ez gyöngeségem varázsa, hogy nagyságodtól lesujtottnak érzem magamat.

Miután így az érzékelhető tárgyak benyomásából és a belső érzésből, a mely módot ad nekem az okok megítélésére természetes belátásom szerint, levezettem az alapvető igazságokat, melyeket felismernem fontos volt, hátramarad, hogy keressem, mely elveket kell ebből levezetnem magaviseletemre nézve és mely szabályokat kell magamnak előirnom, hogy betöltsem rendeltetésemet e földön, annak szándéka szerint, a ki itt elhelyezett. Mindig a módszeremet követve, az alapelveknek ezeket a szabályait nem vonom le valami magas filozófiából, hanem megtalálom őket a szivemben, a hova a természet írta be kitörölhetetlen betűkkel. Csak meg kell kérdeznem magamat arra nézve, a mit tenni akarok: minden, a mit jónak érzek, jó, minden, a mit rossznak érzek, rossz; minden kazuisták legjobbika a lelkiismeret és csak akkor folyamodunk az okoskodás szubtilitásaihoz, mikor alkudozni kezdünk a lelkiismeretünkkel. Minden gondoskodás elseje a magunkról való gondoskodás, -404- mégis hányszor mondja nekünk a belső hang, hogy ha másnak rovására teszszük, a mi nekünk jó, akkor rosszat teszünk! Azt hiszszük, hogy a természet ösztökélését követjük, holott szembeszállunk vele, meghallgatjuk, a mit érzékeinknek mond s elvetjük, a mit a szivünknek mond, az aktiv lény engedelmeskedik, a passziv lény parancsol. A lelkiismeret a lélek szava, a szenvedélyek a test szavai. Csodálni való-e, ha ez a két nyelv gyakran ellentmond egymásnak? És akkor melyikre kell hallgatni? Az ész nagyon gyakran megtéveszt, nagyon is sok jogot szereztünk rá, hogy visszautasítsuk; a lelkiismeret ellenben nem téveszt meg soha, ő az ember igazi vezetője, az a léleknek, a mi az ösztön a testnek;103) a ki ezt követi, az a természetnek engedelmeskedik és nem fél az eltévedéstől. Ez a pont fontos, folytatta jóltevőm, látva, hogy félbe akarom szakítani; engedd meg, hogy kissé elidőzzem megvilágításával.

Cselekedeteink minden erkölcsisége abban az ítéletben -405- van, melyet róla magunkban viselünk. Ha igaz, hogy a jó jó, akkor annak kell lennie szivünk mélyében ép úgy, mint műveinkben és az igazságosság első díja az az érzés, hogy gyakorolják Ha az erkölcsi jóság megegyezik természetünkkel, akkor az ember csak annyiban lehetne egészséges szellemű és jól alkotott, a mennyiben jó. Ha nem egyezik meg és az ember természettől fogva gonosz, akkor nem szünhetik meg az lenni a nélkül, hogy tönkre ne menjen és a jóság benne csak bűn a természet ellen. Arra lévén alkotva, hogy ártson az embertársainak, mint a hogy a farkas arra van alkotva, hogy megfojtsa zsákmányát, az emberséges ember ép olyan elfajzott állat lenne, mint a szánakozó farkas és csupán az erény okozna nekünk lelki furdalásokat.

Szálljunk magunkba, oh, fiatal barátom, vizsgáljuk meg, félretéve minden személyes érdeket, hogy merre vezetnek minket hajlamaink. Milyen látvány van leginkább kedvünkre, mások szenvedéseié vagy boldogságáé? Mit kedvesebb tennünk és mi hagy maga után kellemesebb benyomást, miután megtettük: egy jótékony cselekedet-e vagy egy gonosz cselekedet? Ki iránt érdeklődtök szinpadjaitokon? Vajjon a gonosz tettekben gyönyörködtök-e? Vajjon elkövetőikért ontjátok-e könyeiteket, ha megbünhődnek? Minden közönbös nekünk, mondják, kivéve érdekünket. Holott ellenkezőleg a barátság, az emberségesség édessége megvigasztal szenvedéseinkben és még élvezeteinkben is nagyon egyedül, nagyon nyomorultak volnánk, ha nem volna kivel megosztanunk őket. Ha nincs semmi erkölcsi az ember szivében, honnan kerülnek bele a csodálat elragadtatásai a hősies cselekedetek iránt, a szeretet túláradása a nagy lelkek iránt? Ez a lelkesedés az erény iránt micsoda kapcsolatban van magánérdekünkkel? -406- Miért szeretnék inkább Cato lenni, a ki felvágja testét, mint diadalmas Cæsar? Vegyétek ki szivünkből a szépnek ezt a szeretetét és kiveszítek az élet minden varázsát. A kinek aljas szenvedélyei elfojtották szűk lelkében ezeket a gyönyörteljes érzéseket, a ki hogy mennél jobban önmagára konczentrálhassa magát, eljut odáig, hogy nem szeret mást, csak önmagát, nem ismer többé elragadtatást, jeges szive nem dobog többé örömtől, édes ellágyulás nem nedvesíti meg soha a szemét, nem élvez többé semmit, ez a szerencsétlen nem érez többé, nem él többé, máris meg van halva.

De bármekkora is a gonoszok száma a földön, kevés az olyan hullaszerű lélek, a mely érzéketlenné vált érdeküket kivéve minden iránt, a mi igazságos és jó. Az igazságtalanság csak annyiban tetszik, a mennyiben hasznát veszszük; minden egyébben azt akarjuk, hogy az ártatlan védelemre találjon. Ha az utczán vagy az országúton valami erőszakos és igazságtalan dolgot látunk, a harag és méltatlankodás támad fel azonnal a szivünk mélyében és arra visz, hogy védelmünkbe fogadjuk az elnyomottat; de egy hatalmasabb kötelesség visszatart és a törvények megfosztanak az ártatlanság védelmének jogától. Ellenkezőleg, ha a kegyelem és nagylelküség valami ténye ötlik szemünkbe, mily csodálatot, mily szeretetet sugall nekünk! Kicsoda nem mondja magában: Szeretném, ha én tettem volna ezt. Bizonyára nagyon kevéssé fontos dolog ránk nézve, hogy egy ember gonosz vagy igaz volt-e két ezer év előtt és mégis az ókori történet ép olyan érdeklődéssel tölt el, mintha mindez napjainkban ment volna végbe. Mi közöm nekem Catilina bűntetteihez? Félek-e, hogy áldozatává leszek? Miért irtózom tehát tőle, mintha kortársam volna? Nemcsak azért gyülöljük a gonoszokat, mert ártanak nekünk, hanem azért, mert gonoszok. Nemcsak mi akarunk boldogok lenni, hanem akarjuk mások boldogságát is és ha ez a boldogság nem árt a miénknek, akkor fokozza. Végül akarata ellenére is megszánja az ember a szerencsétleneket s szenved, ha tanuja lesz bajuknak. A legelvetemültebb sem tudja teljesen elveszteni ezt a hajlamot s ez gyakran ellenmondásokba keveri önmagával. A tolvaj, a ki kifosztja az -407- utasokat, elfödi a szerények meztelenségét és a legvadabb gyilkos is támogatja az ájult ember.

Beszélnek a lelkiismereti furdalás kiáltásáról, a mely titokban büntet a rejtett bűnökért és gyakran napvilágra hozza őket. Sajnos, kicsoda nem hallotta közülünk ezt a kellemetlen hangot? Tapasztalatból beszélnek róla és szeretnék elfojtani ezt a zsarnoki érzést, a mely annyi kínt szerez nekünk. Engedelmeskedjünk a természetnek, meg fogjuk ismerni, mily lágysággal uralkodik és mily varázsát találjuk, ha meghallgattuk, annak, hogy jó tanubizonyságot tehetünk magunkról. A gonosz fél és menekül önmagától, hogy felvidítsa magát, kikél önmagából, nyugtalan szemeit maga körül forgatja és szerez valami tárgyat, a mely mulattatja; a keserű szatira, a csufondáros gúny nélkül mindig szomorú lenne, a gúnyos nevetés egyedüli élvezete. Az igaz derültsége ellenben belső, nevetése nem a rossz indulatból, hanem az örömből fakad, önmagában hordja ennek forrását, egyedül ép oly vidám, mint társaságban, nem azoktól nyeri megelégedettségét, a kik környezik, hanem ő közli velük.

Vessétek szemeteket a világ minden nemzetére, járjatok be minden történetet, annyi embertelen és rossz kultusz között, az erkölcsök és jellemek oly rendkívüli különbözőségében mindenütt ugyanazokat a fogalmakat fogjátok találni az igazságosságról és becsületességről, mindenütt ugyanazokat az alapelveit az erkölcsnek, mindenütt ugyanazokat a fogalmakat a jóról és a rosszról. Az ókori pogányság szörnyű isteneket nemzett, a kiket idelenn büntettesekül büntettek volna meg és a kik a legfelsőbb boldogság képeül csak elkövetni való csinyeket és kielégíteni való szenvedélyeket nyujtottak. A bűn azonban, fölfegyverkezve szent tekintélylyel, hiába szállott alá az örök lakóhelyekről, az erkölcsi ösztön visszaszorította az emberi szivekből. Ugyanakkor, a mikor ünnepelték Jupiter kicsapongásait, csodálták Xenocrates önmegtartóztatását; a szűzi Lucretia imádta a szemérmetlen Venust, a rettenthetetlen római áldozott a Félelemnek, fohászkodott ahhoz az istenhez, a ki megcsonkította apját és zúgolódás nélkül halt meg saját -408- apja keze által. A legnagyobb megvetésre méltó istenségeket a legnagyobb emberek szolgálták. A természet szent szava, mely erősebb, mint az isteneké, tiszteletet szerzett magának a földön és úgy tünik föl, mintha az égbe száműzte volna a bűnt a bünösökkel együtt.

Megvan tehát a lelkek mélyében az igazságosság és erény velük született törvénye, a mely szerint saját elveinek ellenére is ítélünk a saját cselekedeteinkről és a másokéról mint jókról vagy rosszakról és ennek az elvnek adom én a lelkiismeret nevet.

De szinte hallom, mint emelkednek erre a szóra mindenfelől az állítólagos bölcsek kiáltásai: gyermeki tévelygések! A nevelés előítéletei! Igy kiáltoznak egyhanguan. Nincs az emberi szellemben semmi, csak az, a mi a tapasztalat útján jutott bele és mi mind erről csakis szerzett fogalmak szerint ítélünk. Sőt tovább is mennek, tagadni merik az összes nemzeteknek ezt a nyilvánvaló és egyetemes megegyezését és az emberek ítéleteinek szembeszökő egyformasága ellen a sötétségben keresnek valami homályos példát, melyet csakis ők maguk ismernek, mintha egy nép lealjasodása megsemmisítené a természet minden hajlamát és mintha a faj semmi sem volna, a mint szörnyetegek akadnak benne. De mi végre szolgál a szkeptikus Montaignenek mindaz a vesződség, a melylyel a földnek valami zugában fölfedezni igyekszik egy az igazság fogalmaival ellenkező szokást? Mi végre szolgál neki, hogy olyan hitelességgel ruházza fel a leggyanusabb utazókat, a melyet megvon a leghíresebb íróktól? Egy-két bizonytalan és torz szokás, mely előttünk ismeretlen helyi okokon alapszik, érvénytelenítheti-e az összes népek megegyezésén alapuló általános következtetést, holott minden egyébben ellenkezik, csak ebben az egyetlen pontban egyezik meg. Oh, Montaigne, te, a ki nagyra vagy nyiltságoddal és igazságoddal, légy őszinte és igaz, ha ugyan egy filozofus az lehet és mondd meg nekem, van-e olyan ország a földön, a hol bűn az embernek megtartani a szavát, irgalmasnak, jótékonynak, nagylelkűnek lenni, a hol a jóravaló embert megvetik és a hitszegőt tisztelik. -409-

Azt mondják, mindenki a maga érdekében járul hozzá a közjóhoz. De honnan van tehát, hogy az igaz ember a maga kárára is hozzájárul? Hogy mehet a halálba a saját érdekében? Kétségkívül mindenki a maga javára cselekszik, de ha nincs erkölcsi jó, melylyel számolni kell, sohasem fog megmagyarázni az önérdekkel egyebet, mint a gonosz tetteket; sőt azt kell hinni, hogy további kisérletet nem is mernének koczkáztatni. Mégis csak gyalázatos filozofia volna az, a melyet az erényes cselekedetek zavarba hoznak s ebből a zavarból csak úgy tudna kimászni, hogy aljas szándékokat és erény nélküli indításokat koholna számára, s hogy kénytelen volna lealjasítani Socratest és rágalmazni Regulust. Ha efféle tanítások valaha is meggyökeresednének köztünk, a természet szava ép úgy, mint az észé szüntelenül feltámadna ellenük és nem engedné egyetlen vitatójuknak sem a jóhiszeműség mentségét.

Nem czélom itt, hogy metafizikai vitatkozásokba bocsátkozzam, a melyek meghaladják a te felfogási képességedet és az enyémet és a melyek alapjában véve nem vezetnek semmire. Mondtam már, hogy nem akarok filozofálni veled, hanem csak segítségedre lenni, hogy megkérdezhesd szivedet. Ha a világ minden filozofusa azt bizonyítja, hogy nincs igazam s te érzed, hogy igazam van, ennél többet nem akarok.

Ehhez nem kell egyéb, mint elkülönböztetni szerzett fogalmainkat természetes érzéseinktől, mert mielőtt tudnánk, szükségképen érzünk és mivel a javunk akarását és kárunk kerülését nem úgy tanuljuk, hanem ez a természet adománya, ebből folyólag a jónak szeretete és a rossznak gyülölete is ép oly természet dolga bennünk, mint a magunk iránti szeretet. A lelkiismeret tényei nem ítéletek, hanem érzések; összes eszméink kívülről jönnek ugyan, de az érzések, melyek ezeket értékelik, belsőnkből származnak és csak általuk ismerjük a megegyezést és a viszszás állapotot, a mely köztünk és a dolgok között van, melyekre törekednünk vagy melyeket kerülnünk kell.

Érezni annyit tesz, mint önmagunkban létezni; érzékenységünk tagadhatatlanul előbbre való értelmünknél és -410- előbb voltak érzéseink, mint fogalmaink.104) Bármi is a létünk oka, gondoskodott fenmaradásunkról azzal, hogy természetünknek megfelelő érzéseket oltott belénk és nem lehet tagadni, hogy legalább ezek velünk születtek. Ezek az érzések az egyénre nézve az önszeretet, a fájdalomtól való félelem, a haláltól való rettegés, a jóllét vágya. De ha – a miről nem lehet kételkedni – az ember természeténél fogva társas lény vagy legalább arra van alkotva, hogy azzá legyen, csak más veleszületett s fajára vonatkozó érzések segítségével lehet az, mert ha csak a fizikai szükséget tekintjük, akkor ennek, a helyett hogy összegyüjtené az embereket, széjjel kellene őket szórni. Ebből az önmagához és embertársaihoz való viszony által formált erkölcsi rendszerből születik meg a lelkiismeret ösztökélése. Ismerni a jót, nem annyi, mint szeretni; ismerete nem született vele az emberrel, de a mint az esze megismertette vele, lelkiismerete ráviszi, hogy szeresse; ez az érzés született velünk.

Nem hiszem tehát, barátom, hogy lehetetlen volna természetünk következéseivel megmagyarázni a lelkiismeret közvetlen elvét, függetlenül még az észtől is. És ha ez lehetetlen volna is, akkor sem volna szükséges, mert azok, a kik ezt az egész emberi nem által elfogadott és elismert elvet tagadják, nem bizonyítják, hogy nem létezik, hanem beérik az állítással. Ha tehát mi azt állítjuk, hogy létezik, akkor ép oly biztos alapon állunk, mint ők és ezenfölül megvan a belső tanuság és a lelkiismeret szava, a mely tanubizonyságot tesz magáról. Ha az itélőképesség első villanásai elkápráztatnak és eleinte összezavarják tekintetünk előtt a tárgyakat, várjuk meg, a míg gyönge szemünk megnyílik és magához tér és hamarosan meg fogjuk látni -411- ugyanezeket a tárgyakat az ész világánál olyanoknak, a milyeneknek kezdettől fogva a természet mutatta nekünk; vagy inkább legyünk egyszerűbbek és kevésbé hiúk, maradjunk meg az első érzéseknél, melyeket önmagunkban találunk, miután a tanulmány mindig hozzájuk vezet vissza, ha nem vezetett félre.

Lelkiismeret! Lelkiismeret! Isteni ösztön, halhatatlan és mennyei hang; biztos vezetője egy tudatlan és korlátolt, de értelmes és szabad lénynek; csalhatatlan birája a jónak és rossznak, a mely az embert Istenhez hasonlóvá teszed! Te teszed természetének kiválóságát és cselekedeteinek erkölcsiségét; nélküled nem érzek magamban semmit, a mi az állatok fölé emel, azon a szomorú előjogon kívül, hogy tévedésről tévedésre tévelyeghetem egy szabályozatlan értelem és elvtelen ész segítségével.

Hála égnek, megszabadultunk mindettől a borzalmas filozofiai apparátustól; emberek lehetünk a nélkül, hogy tudósok volnánk; föl vagyunk oldva az alól, hogy életünket az erkölcs tanulmányozásával töltsük, a legcsekélyebb áron biztosabb vezetőnk van az emberi vélemények e tömkelegében. De nem elég, hogy ez a vezető létezik, tudni kell felismerni és követni. Ha minden szivhez szól, miért vannak mégis oly kevesen azok, a kik meghallják! Ah, azért, mert a természet nyelvén szól hozzánk, a melyet minden elfeledtet velünk. A lelkiismeret félénk, szereti a visszavonulást és a békét, a világ és a zaj megrémíti, az előitéletek, a melyekből föltámasztották, legkegyetlenebb ellenségei, elmenekül előlük vagy elhallgat; hangos szavuk elhallgattatja az övét és nem engedi, hogy megértesse magát, a fanatizmus az ő álarczában mer föllépni és az ő nevében diktálni a bűnt. Végre elriad, mert nagyon félretolták, nem szól többet hozzánk, nem felel többé nekünk és miután oly soká háttérbe szorítottuk, ép annyiba kerül visszaidézni, mint a mennyibe került számüzni.

Hányszor elfáradtam kutatásaim közben attól a hidegségtől, a melyet magamban éreztem! Hányszor tette a bánat és az unalom elviselhetetlenné első elmélkedéseimet, beléjük töltve mérgét! Száraz szivem csak bágyadt és langyos -412- buzgalommal adta rá magát az igazság szeretetére. Ezt mondtam magamban: mit kinozzam magamat annak keresésével, a mi nincs? Az erkölcsi jó csak agyrém; nincs egyéb jó, csak az érzékek gyönyöre. Oh, ha az ember egyszer elvesztette a lélek gyönyöreiben való kedvtelést, mily nehéz visszaszerezni! S mennyivel nehezebb még megszerezni, ha soha meg se volt bennünk! Ha volna olyan nyomorult ember, a ki nem tett életében semmit, a minek emléke megnyugtatná önmagáról és örömmel töltené el, hogy élt, ez az ember képtelen volt arra, hogy valaha is ismerje magát és a helyett, hogy érezné, mily jóság felel meg természetének, szándékosan gonosz maradna és örökké boldogtalan volna. De hiszitek-e, hogy van egyetlen egy ember az egész föld hátán, a ki olyan elaljasodott, hogy nem engedte át soha a szivét a jóltevés kisértésének? Ez a kisértés oly természetes és édes, hogy lehetetlen neki mindig ellenállni és az általa egyszer előidézett gyönyör emléke elegendő arra, hogy szüntelenül visszaidézzük. Szerencsétlenségünkre kezdetben bajos kielégíteni; ezer okunk akad, hogy visszautasítsuk szívünk hajlamát; a hamis okosság bezárja az emberi én korlátai közé; a bátorság ezerféle erőfeszítése kell hozzá, hogy ezeket a korlátokat át merjük lépni. A jótetten érzett tetszés a díja annak, hogy jót tettünk és ezt a díjat csak akkor kapjuk meg, ha előbb megérdemeltük. Semmi sem szeretetreméltóbb, mint az erény, de élvezni kell, hogy annak találjuk. Ha át akarjuk fogni, mint a mese Proteusa, előbb ezer rémítő alakot ölt és végül csak azoknak mutatkozik saját alakjában, a kik ha egyszer megfogták, nem eresztik el.

Szüntelenül ostromoltatva a természetes érzések által, melyek a közös érdek mellett szóltak és az ész által, a mely mindent velem hozott kapcsolatba, egész életemben ebben a folytonos alternativában hányódtam-vetődtem volna, cselekedve a rosszat, szeretve a jót, mindig ellentétben állva magammal, ha új világosságok nem világították volna be szívemet, ha az igazság, a mely véleményeimet megszilárdította, nem erősítette volna meg magatartásomat és nem hozott volna összhangba magammal. Hiába akarja az ember -413- az erényt csupán az észre alapítani; milyen biztos alapot adhat neki? Az erény, mondják, a rend szeretete. De ez a szeretet győzhet-e bennem a magam jóléte iránti szereteten? Adjanak hát világos és elegendő észt, a mely ennek előnyt adjon. Állítólagos alapelvük alapjában véve merő szójáték, mert én azt is mondom, hogy a bűn a rend szeretete, de más értelemben fogva fel. Van mindenütt bizonyos erkölcsi rend, a hol van érzés és értelmesség. A különbség az, hogy a jó az egészszel való kapcsolat által rendezkedik be, a gonosz pedig az egészet rendezi el a magával való kapcsolat szerint. Ez önmagát teszi minden dolog központjává, a másik megnézi a maga hatáskörét és ennek kerületéhez tartja magát. Akkor a közös középponttal való kapcsolatban rendeződik el, ez pedig Isten és az összes concentrikus körökkel kapcsolatban, ezek pedig a teremtmények. Ha nincs istenség, akkor csak a gonosz okoskodik helyesen, a jó csak eszeveszett lény.

Oh, gyermekem! Vajha érezhetnéd egy napon, mekkora tehertől szabadul meg az ember, ha miután kimerítette az emberi vélemények hiúságát és megízlelte a szenvedélyek keserűségét, végre oly közel találja magához a bölcsesség útját, ez élet munkájának díját és a boldogság forrását, mely fölött már kétségbeesett! A természetes törvény minden kötelessége, melyet csaknem kitörölt szívemből az emberek igazságtalansága, újra érvénybe jut az örök igazság nevében, a mely ezeket a törvényeket rám hárítja és általam teljesítettnek látja. Csak a nagy lény művét és eszközét látom magamban, a ki akarja a jót, a ki teszi is, a ki a nekem jót is tenni fogja akaratomnak az övével való megegyezése által és szabadságomnak jó használata által; belenyugszom a rendbe, melyet megállapít, biztos lévén benne, hogy egy napon élvezni fogom ezt a rendet és meg fogom benne találni boldogságomat, mert mely boldogság édesebb annál, mint ha egy olyan rendben érezzük magunkat elhelyezve, a melyben minden jól van? Ha zsákmányává leszek a fájdalomnak, béketüréssel viselem el, arra gondolva, hogy mulandó és olyan testtől ered, a mely nem az enyém. Ha tanuk nélkül viszek véghez valami jó -414- cselekedetet, tudom, hogy van, a ki látja és az ezen a világon való magaviseletemet a másvilágon való élet javára számítom. Ha igazságtalanságot szenvedek, ezt mondom: Az igazságos lény, a ki mindenen uralkodik, tudni fogja a módját, hogy kárpótoljon; testem szükségletei, az életem nyomorúságai elviselhetőbbé teszik a halál gondolatát. Ennyivel is kevesebb köteléket kell elszakítani, ha majd mindent el kell hagyni.

Miért van a lelkem alávetve érzékeimnek és hozzálánczolva ehhez a testhez, a mely rabbá teszi és összeszorítja? Nem tudom; belehatoltam-e Isten rendeleteibe? De vakmerőség nélkül alkothatok szerény hozzávetőleges nézeteket. Ezt mondom magamban: Ha az ember szelleme szabad és tiszta maradt volna, mi érdem volna abban, hogy szeretjük és követjük a rendet, melyet megállapítottnak lát és a melyet megzavarni nem volna semmi érdekünk? Boldog volna, igaz, de hiányoznék boldogságából a legfenségesebb fokozat, az erény dicsősége és az önmagáról való jó tanuságtétel; csak olyan volna, mint az angyalok és az erényes ember kétségkívül több volna, mint ők. Hozzákötve egy halandó testhez nem kevésbbé hatalmas, mint megfoghatatlan kötelékekkel, e test fentartásának gondja arra izgatja a lelket, hogy mindent magamagára vonatkoztasson és az általános renddel ellenkező érdeket olt bele, a melyet mindazáltal képes látni és szeretni; ekkor szabadságának jó felhasználása egyszerre érdemmé és jutalommá válik és változhatatlan boldogságot készít elő magának, mikor leküzdi földi szenvedélyeit és megmarad eredeti akarata mellett.

Ha a megalázottságnak abban az állapotában, a melyben ez élet folyamán vagyunk, minden eredendő hajlamunk jogosult ugyan, de minden bűnünk önmagunktól jön, miért panaszkodunk, hogy le vagyunk általuk igázva? Miért vetjük szemére a dolgok Alkotójának a gonoszságokat, melyeket művelünk és az ellenségeket, kiket magunk fegyverzünk fel magunk ellen? Ah, ne rontsuk el az embert s mindig jó lesz fáradság nélkül, boldog lelkiismeretfurdalás nélkül. A bűnösök, a kik azt mondják, hogy kénytelenek a bűnre, ép oly hazugok, mint a milyen gonoszok; hogy-hogy nem látják, hogy -415- a gyöngeség, melyről panaszkodnak, az ő saját művük, hogy első lealjasodásuk akaratukból származik, hogy csak azért engednek a kisértéseknek, mert engedni akarnak s ezzel teszik ellenállhatatlanokká? Kétségkívül nem függ már tőlük, hogy ne legyenek gonosztevők és gyöngék, de tőlük függ, hogy azokká ne váljanak. Oh, mennyire urai maradnánk önmagunknak és szenvedélyeinknek, még ennek az életnek folyamán is, ha addig, a míg szokásaink még nem rögződtek meg, a mikor szellemünk még csak nyiladozik, el tudnák foglalni olyan tárgyakkal, melyeket ismernie kell, hogy értékelni tudja azokat, melyeket nem ismer, ha őszintén fel akarnók magunkat világosítani, nem azért, hogy mások szemében ragyogjunk, hanem hogy természetünk szerint leszünk jók és bölcsek, hogy boldoggá tegyük magunkat kötelességeink gyakorlásával! Ez a tanulmány unalmasnak és vesződségesnek tünik fel, mert csak akkor gondolunk rá, mikor már megvagyunk rontva a bűntől, mikor már ki vagyunk szolgáltatva szenvedélyeinknek. Megállapítjuk ítéleteinket és értékelésünket, mielőtt ismerhetnők a jót és rosszat és aztán mindent ezzel a hamis mértékkel mérünk s nem adjuk meg semminek a megillető értékét.

Van egy kor, mikor még a szív szabad, de heves, nyugtalan, sóvár a boldogságra, melyet nem ismer, s különös tétovázással keresi és megcsalatva az érzékektől, végül megállapodik üres képénél és azt hiszi, megtalálta ott, a hol nincs. Ezek az illusiók nálam sokáig tartottak. Sajnos, nagyon is későn ismertem fel őket és nem birtam őket tökéletesen megsemmisíteni; addig fognak tartani, a míg ez a halandó test, a mely okozza őket. Csakhogy hiába fognak csábítani, nem vezetnek félre, tudom már, micsodák, utánuk megyek és megvetem őket, nem boldogságom tárgyát látom bennük, hanem akadályát. Vágyódom arra a pillanatra, a mikor megszabadulva a test bilincseitől, én leszek ellenmondás nélkül, csonkítatlanul és csak önmagamra lesz szükségem, hogy boldog lehessek; addig is az vagyok már ebben az életben, mert ennek minden baját kevésbe veszem, mert lényemtől csaknem idegennek tekintem és mert minden igazi jó, a mit belőle levonhatok, tőlem magamtól függ. -416-

Hogy mindjárt eleinte a boldogságnak, az erőnek és szabadságnak ehhez az állapotához emelkedhessem, gyakorlom magamat a fenkölt szemlélődésekben. Elmélkedem a mindenség rendjéről, nem azért, hogy megmagyarázzam hiábavaló rendszerekkel, hanem hogy szüntelenül csodáljam, hogy imádhassam a bölcs alkotót, a ki benne érezteti magát. Társalkodom vele és átitatom minden képességemet isteni lényével; megilletődöm jótéteményein, áldom adományaiért, de nem imádkozom hozzá. Mit is kérnék tőle? Hogy kedvemért megváltoztassa a dolgok menetét, hogy csodákat műveljen az érdekemben? Én, a kinek mindenek felett tisztelnem kell a bölcsesége által megállapított és előrelátása által fentartott rendet, azt akarjam, hogy ez a rend kedvemért megzavartassék? Nem, ez a vakmerő kivánság hamarabb megérdemelné a büntetést, mint a meghallgattatást. Nem kérem tőle a jóltevésre való hatalmat sem; miért kérjem tőle azt, a mit megadott nekem? Nem azért adta-e a lelkiismeretet, hogy szeressem a jót, az észt, hogy fel tudjam ismerni, a szabadságot, hogy meg tudjam választani? Ha a rosszat teszem, nincs mentségem; azért teszem, mert akarom; tőle kérni, hogy változtassa meg az akaratomat, annyi volna, mint tőle kívánni, a mit ő kiván tőlem, annyi, mint azt akarni, hogy ő végezze az én művemet, a melynek én nyerjem el a díját; annyi, mint elégedetlennek lenni helyzetemmel, nem akarni többé embernek lenni, más valamit akarni, mint a mi van, vagyis a rendellenséget és a rosszat akarni. Igazságosság és igazság forrása, kegyelmes és jó Isten! Benned vetett bizalmamban szívem legfőbb kivánsága, hogy legyen meg a te akaratod. Hozzáfüzöm az enyémet s azt teszem, a mit te teszel, belenyugszom jóságodba s azt hiszem, már előre részesedem a legfőbb boldogságban, mely ennek a jutalma.

Önmagam iránti jogos bizalmatlanságomban az egyedüli dolog, a mit tőle kérek, vagy jobban mondva, a mit igazságosságától várok, az, hogy vezessen vissza tévelygésemből, ha megtévedek és ez a tévedés rám nézve veszedelmes. Ha jóhiszemű vagyok is, azért nem tartom magamat csalhatatlannak, azok a véleményeim, melyeket legigazabbaknak -417- tartok, talán megannyi hazugságok, mert mely ember ragaszkodik véleményeihez? És hány ember van mindenben összhangban? Ha az illuzió, a mely félrevezet, önmagamból jön is, ő az egyedüli, a ki ki tud belőle gyógyítani. Megtettem, a mit tudtam, az igazság elérésére, de forrása nagyon is magas; ha erőm nem engedi is, hogy messzebbre menjek, miben lehetnék bűnös? Az ő dolga, hogy közelebb jöjjön hozzám.

A derék pap hévvel beszélt; föl volt indulva és én is az voltam. Mintha az isteni Orpheust hallottam volna, első himnusait énekelni és az istenek tiszteletére tanítani az embereket. Mindazáltal egész tömeg ellenvetés ötlött fel bennem; de nem nyilvánítottam egyiket sem, mert nem annyira alaposak, mint inkább zavarba ejtők voltak és a meggyőzés az ő oldalán volt. A mint lelkiismerete szerint beszélt hozzám, úgy tetszett, mintha az én lelkiismeretem megerősítette volna, a mit mondott.

Az érzések, melyeket nekem most kifejtett, mondottam neki, sokkal újabbaknak tünnek föl előttem abban, a miről ön megvallja, hogy nem tud, mint abban, a miről azt állítja, hogy hiszi. Általában a theismust, vagy a természetes vallást látom benne, melyet a keresztények mindenáron össze akarnak téveszteni az atheismussal, vagy vallástalansággal, holott ez egyenesen ellentétes tanítás. Hitemnek mostani állapotában azonban inkább föl kell emelkednem, mint leszállnom, hogy az ön véleményeit elsajátíthassam; nehéznek találom pontosan azon a ponton maradni, a hol ön van, ha az ember nem éppen olyan bölcs, mint ön. Hogy legalább épp oly őszinte legyek, tanakodni akarok önmagamban. A belső érzés kell hogy vezessen engem, az ön példájára és ön maga tanított arra engem, hogy ha az ember sokáig hallgatásra kárhoztatta ezt a belső érzést, újra felidézni, nem lehet egy pillanat műve. Magammal viszem az ön előadását szívemben, elmélkednem kell róla. Ha aztán jól meghánytam-vetettem magamban és épp oly meggyőződött maradok mint ön, akkor ön lesz az én utolsó apostolom és én önnek proselitája leszek mindhalálig. Mégis oktasson -418- csak tovább is engem, hiszen még csak a felét mondta el nekem annak, a mit tudnom kell. Beszéljen nekem a kinyilatkoztatásról, a Szentírásról, azokról a homályos dogmákról, a melyek közt gyermekkorom óta tévelygek, nem tudva őket sem felfogni, sem hinni és nem tudva őket sem elfogadni, sem elvetni.

Igen gyermekem, mondotta ő megölelve engem, tovább fogom mondani önnek, a mit gondolok; nem akarom csak félig megnyitni ön előtt szívemet, hanem az óhajtás, melyet nyilvánított, szükséges volt számomra, hogy felhatalmazzon arra, hogy fentartás nélkül nyilatkozzam. Eddigelé nem mondtam önnek semmi olyat, a miről azt ne hittem volna, hogy hasznára válik és a miről ne lettem volna mélységesen meggyőződve. A vizsgálat, a melyet ezután kell végeznem, lényegesen más, csak zavart, rejtelmet és homályt látok benne és csak bizonytalansággal és bizalmatlansággal fogok hozzá. Remegve szánom el rá magamat és inkább kétségeimet mondom el önnek, mint nézeteimet. Ha az ön véleményei szilárdabbak volnának, akkor haboznék, hogy kifejtsem-e az enyéimet; de abban az állapotban, a melyben van, csak nyer vele, ha úgy gondolkozik, mint én.105) Egyébiránt előadásommal szemben csak az észtől vezettesse magát, mert én nem tudom, nem vagyok-e tévedésben. Nehéz dolog vitatkozás közben néha nem szólani állító hangon; jegyezze meg azonban, hogy most minden állításom csak ok a kétkedésre. Keresse az igazságot önmaga, én a magam részéről csak jóhiszeműséget igérek.

Fejtegetésemben ön nem lát egyebet, mint a természetes vallást; különös dolog, hogy más vallásra is van szükség! Honnan ismerjem meg ezt a szükséget? Miben lehetek bűnös, ha Istennek a szerint a belátás szerint szolgálok, melyet ő adott szellememnek és azok szerint az érzések szerint, melyeket ő sugall szivemnek? Mily tisztaságát az erkölcsnek, milyen az emberre hasznos és alkotójának dicsőségére való dogmát vonhatok le egy positiv tanításból, a -419- melyet nélküle is le nem vonhatnék képességeimnek helyes használatából? Mutassa meg nekem, hogy mit lehet Isten dicsőségére, a társadalom javára és saját jóvoltomra hozzá tenni a természetes törvény kötelességeihez és mily erényt kelthet ön egy új Istentiszteletből, a mely ne volna, az enyémnek következménye. Az Istenség legnagyobb eszméi csupán az észből magából származnak. Nézd a természet látványát, hallgasd meg a belső szózatot. Nem mondott-e meg Isten mindent szemeinknek, lelkiismeretünknek, ítéletünknek, mit mondhatnak ennél többet az emberek? Az ő kijelentéseik csak alább szállítják Istent azzal, hogy emberi szenvedélyeket tulajdonítanak neki. A helyett, hogy megvilágosítanák a nagy Lény fogalmait, azt látom, hogy összezavarják a különböző dogmát; nem hogy megnemesítenék, hanem lealjasítják őket; a felfoghatatlan rejtelmekhez, a melyek őt körülveszik, képtelen ellenmondásokat fűznek, melyek az embert gőgössé, türelmetlenné, kegyetlenné teszik s a helyett, hogy meghonosítanák a békét a földön, tüzet és vasat hoznak rá. Azt kérdem magamban, mire jó mindez, a nélkül, hogy felelni tudnék erre a kérdésre. Csak az emberek bűneit látom és az emberi nem nyomorúságait.

Azt mondják, szükség volt kinyilatkoztatásra, a mely megtanítsa az embereket, mikép akarja az Isten, hogy szolgálják; bizonyítékul fölhozzák a furcsa istentiszteletek különbözőségét, melyeket meghonosítottak, de nem látják be, hogy éppen ez a külömbözőség a kinyilatkoztatások szeszélyességéből származik. Mióta a népek arra adták magukat, hogy megszólaltassák Istent, mindegyik a maga módja szerint szólaltatta meg és azt mondatta vele, a mit akart. Ha csak azt hallgatták volna meg, a mit Isten az emberek szivének mondott, sohasem lett volna más vallás a földön, csak egy.

Szükség volt egységes istentiszteletre; ezt készséggel megengedem; de oly fontos pont volt-e ez, hogy az isteni hatalom egész apparátusa kellett megállapításához? Ne téveszszük össze a vallás szertartásait magával a vallással. Az istentisztelet, melyet Isten kíván, a szív istentisztelete; ez pedig ha őszinte, mindig egységes. Nagyon bolond hiúság kell hozzá, hogy azt képzeljük, hogy Istent oly nagyon -420- érdekli a pap ruhájának szabása, a szavak sorrendje, a melyeket elmond, a mozdulatok melyeket az oltár előtt tesz és összes térdhajlásai. Ah, barátom, maradj meg egész magasságodban, mindég elég közel leszel a földhöz. Isten azt akarja, hogy lélekben és igazságban tiszteljék; ez minden vallásnak, minden országnak, minden embernek kötelessége. A mi a külső istentiszteletet illeti, ha ennek a jó rend kedvéért egységesnek kell lennie, ez merőben rendőri ügy, ehhez ugyan nem kell kinyilatkoztatás.

Nem ezekkel az elmélkedésekkel kezdettem. A nevelés előítéletei és az a veszedelmes önszeretet, a mely az embert mindig szférája fölé akarja emelni, vittek rá engem is; mivel nem birtam gyönge fogalmaimat fölemelni a legfőbb lényhez, azon igyekeztem, hogy leszállítsam őt magamhoz. Közelebb hoztam egymáshoz azokat a végtelenül távol eső kapcsolatokat, melyeket ő a saját természete és az enyém közé vetett. Közvetlenebb közlekedést, részletesebb oktatásokat akartam és nem érve be azzal, hogy Istent az emberhez hasonlóvá teszem, természetfölötti belátást akartam szerezni, hogy kiváltságos legyek embertársaim között; saját külön istentiszteletet akartam; azt akartam, hogy Isten olyat mondjon nekem, a milyet másoknak nem mondott, vagy a milyet mások nem értettek volna meg úgy, mint én.

Azt a pontot, a meddig eljutottam, úgy tekintettem, mint azt a közös kiinduló pontot, a melyből minden hívő kiindul, hogy eljusson egy tisztább istentiszteletig s a természetes vallás hittételeiben csak minden vallás elemeit találtam. Megszemléltem a földön uralkodó felekezetek sokaságát, a melyek kölcsönösen hazugsággal és tévelygéssel vádolják egymást; és azt kérdeztem: melyik hát az igazi? Mindegyik azt felelte: az enyém; mindegyik azt mondta, csak én és hitsorsosaim gondolkozunk helyesen, a többiek mind tévedésben vannak. És honnan tudod, hogy a te felekezeted az igazi? Mert Isten mondotta.106) És ki mondta, -421- hogy az Isten mondotta azt? A lelkészem, a ki pedig jól tudja. A lelkészem mondja, hogy higyjek így és én így hiszek; ő biztosít engem arról, hogy hazudnak mind azok, akik máskép szólnak, mint ő. Ezért hát nem hallgatok rájuk.

Hogyan? gondoltam én, az igazság nem egy? És a mi igaz nálam, az lehet nem igaz nálatok? Ha annak a módszere, a ki a jó úton jár és azé, a ki eltéved, ugyanaz, micsoda érdeme vagy hibája lehet az egyiknek a másikkal szemben? A választásuk a véletlen műve, nekik tulajdonítani méltánytalanság, annyi, mint azért jutalmazni vagy büntetni valakit, mert ebben vagy abban az országban született. Hogy valaki azt merje mondani, hogy Isten így ítél rólunk, nem egyéb, mint káromolni igazságosságát.

Vagy jó és Istennek tetsző minden vallás, vagy ha van egy olyan, melyet ő ír elő az embereknek s a melynek félreismeréseért megbünteti az embereket, akkor biztos és nyilvánvaló jeleit adta, hogy megkülönböztethető és felismerhető legyen, mint az egyedüli igaz vallás; ezek a jelek minden időre és minden helyre valók, egyformán érthetők kicsinyek és nagyok, mindenki számára, tudósok és tudatlanok számára, európaiak, hinduk, afrikaiak, vad népek számára. Ha volna olyan vallás a világon, melyen kívül nincs egyéb, mint örök szenvedés és a világ bármely részén csak egyetlen jóhiszemű halandó volna is, a kit nem illetett meg -422- az igazsága, ennek a vallásnak az istene volna a zsarnokok legméltánytalanabbika és legkegyetlenebbike.

Ha tehát őszintén keressük az igazságot, ne engedjünk semmit a születés jogának és az egyházatyák és papok tekintélyének, hanem szólítsunk a lelkiismeret és az ész ítélőszéke elé mindent, a mire gyermekkorunk óta tanítottak. Kiálthatják nekem: Vesd alá eszedet; ugyanígy mondhatná ezt az, a ki megcsal; okaim kell hogy legyenek rá, hogy alávessem az eszemet.

Az az egész theologia, melyet önmagamtól megszerezhetek a mindenség szemlélete által és képességeim helyes használata által, arra szorítkozik, a mit föntebb megmagyaráztam. Hogy többet tudhassak, rendkívüli eszközökhöz kell folyamodnom. Ezek az eszközök nem állhatnak az emberek tekintélyében, mert egy ember sem lévén más fajtából való, mint én, mindazt, a mit egy ember természetszerűen ismer, megismerhetem én is és más ember ép úgy tévedhet, mint én; ha én elhiszem, a mit mond, nem azért hiszem, mert mondja, hanem azért, mert bebizonyítja. Az emberek tanubizonysága tehát alapjában véve nem egyéb, mint magának az eszemnek tanubizonysága és nem járul hozzá semmivel azokhoz a természetes eszközökhöz, melyeket Isten adott nekem az igazság felismerésére.

Apostola az igazságnak, mi mondani valód van tehát a számomra, a minek nem maradok birája? Maga Isten szólott; hallgasd meg kinyilatkoztatását. Ez más dolog. Isten szólott! Ez bizony nagy szó. És kihez szólott? Az emberekhez. Miért nem hallottam hát én semmit? Más embereket bízott meg, hogy közöljék veled a szavát. Értem; emberek fogják nekem megmondani, a mit Isten szólott. Jobb szerettem volna, ha Istent magát hallhattam volna; rá nézve nem lett volna semmivel sem nehezebb és én nem lettem volna a félrevezetésnek kitéve. Megóv téged ettől azzal, hogy kinyilvánítja küldötteinek küldetését. Hogyan teszi ezt? Csodák által. És hol vannak ezek a csodák? A könyvekben. És ki csinálta a könyveket? Emberek. És ki látta ezeket a csodákat? Emberek, a kik bizonyítják. Hogyan! Mindig emberi tanubizonyságok! Mindig emberek, a kik azt -423- közlik velem, a mit más emberek közöltek velük! Mennyi ember köztem és Isten között! Lássunk mindig, vizsgáljunk, hasonlítsunk össze, igazoljunk. Oh, ha Isten arra méltatott volna, hogy fölmentsen mindettől a munkától, talán kevésbbé készséges szívvel szolgáltam volna őt!

Fontold meg, barátom, mily borzalmas fejtegetésbe bonyolódtam, mily mérhetetlen tanultságra van szükségem, hogy bejussak a legrégibb ókorba, hogy megvizsgáljam, mérlegeljem, szembeállítsam egymással a prófétákat, a kinyilatkoztatásokat, a tényeket, a hitnek emlékjeleit, melyek napvilágra jutottak a világ minden országában, hogy megállapítsam idejüket, helyüket, szerzőjüket, alkalmukat! Mily biztonságára van szükségem a kritikának, hogy megkülönböztessem a hiteles darabokat a kétes daraboktól; hogy összevessem az ellenvetéseket a feleletekkel, a fordításokat az eredetiekkel, hogy megítéljem a tanuk részrehajthatatlanságát, józan eszüket, belátásukat, hogy tudjam, nem titkoltak-e el semmit, nem tettek-e hozzá semmit, nem cseréltek-e el, nem változtattak-e meg, nem hamisítottak-e meg semmit; hogy megszüntessem az ellenmondásokat, melyek fenmaradnak, hogy megítéljem, mi súlya lehet az ellenvéleményüek hallgatásának az ellenük felhozott tényekkel szemben, hogy ezek az ellenvetések ismeretesek voltak-e előttük, elég fontosaknak tetszettek-e arra, hogy érdemesnek tartják válaszolni rájuk; hogy a könyvek eléggé elterjedtek-e arra, hogy a miéink hozzájuk jutottak légyen; hogy elég jóhiszeműek voltunk-e az övéiket magunk közt elterjeszteni és meghagyni bennünk a legerősebb ellenvetéseket, melyeket tettek.

Ha mindezek az emlékjelek elismertetnek elvitathatlanoknak, ezután rá kell térni szerzőik küldetésének bizonyítékaira; jól kell tudni az eshetőségek törvényeit, az esetleges lehetőségeket, hogy meg lehessen ítélni, mely jövendőmondás nem következhetik be csoda nélkül; ismerni kell az eredeti nyelvek szellemét, hogy meg lehessen állapítani, hogy mi ezeken a nyelveken jövendőmondás és mi csak szónoki figura; tudni kell, mely tények rejlenek a természet rendjében és mely más tények nem, hogy megmondhassuk, mely -424- fokig tudja egy ügyes ember megigézni az együgyüek szemeit s elálmélkodtatni még a felvilágosodott embereket is, ki kell kutatni, mily fajtájúnak kell lenni egy csodának és mely hitelessége kell hogy legyen nem csupán azért, hogy elhigyjék, hanem hogy büntetésre méltó is legyen, a ki kételkedik benne; össze kell hasonlítani az igazi és a hamis csodák bizonyítékait és meg kell találni a megkülönböztetésükre való biztos szabályokat; meg kell végül mondani, miért választ az Isten, hogy igazolja szavát, olyan eszközöket, melyeknek maguknak is olyan nagy szüksége van igazolásra, mintha játszanék az emberek hiszékenységével és szándékosan kikerülné a meggyőzésükre való igazi eszközöket.

Tegyük fel, hogy az isteni méltóság leereszkedik annyira, hogy egy embert szent akaratának szervévé tesz; vajjon észszerű-e, igazságos-e azt követelni, hogy az egész emberi nem engedelmeskedjék ennek a közvetítőnek a nélkül, hogy ilyenül felismerhetővé volna téve? Megfér-e a méltányossággal, igazoló levélül mindössze néhány csekély számú homályos ember előtt cselekedett jeleket adni, melyekről az összes többi emberek csak szóbeszéd útján hallanak? A világ minden részén az igazi volna minden vallásfelekezet, ha elfogadnók mindazokat a csodákat, melyekről a nép és az együgyüek azt mondják, látták őket; több volna a csoda, mint a természetes esemény és minden csodák legnagyobbika az volna, ha ott, a hol üldözött fanatikusok vannak, nem volnának csodák. A természet változhatatlan rendje mutatja legjobban a bölcs kezet, a mely igazolja; ha sok kivétel történnék, nem tudnám, mit gondoljak felőlük és a magam részéről sokkal inkább hiszek Istenben, semhogy higyjek abban a sok hozzá oly kevésbbé méltó csodában.

Jöhet valaki és ezt mondhatja: Halandók, hirdetem nektek a Legfőbbnek akaratát; ismerjétek fel szavamról azt, a ki küld engem; azt rendelem a napnak, hogy változtassa meg futását, a csillagoknak, hogy máskép rendeződjenek el, a hegyeknek, hogy lapuljanak el, a hullámoknak, hogy emelkedjenek fel, a földnek, hogy más külsőt öltsön. Ki ne -425- ismerné fel ezekre a csodákra azonnal a természet urát? A természet nem engedelmeskedik csodáknak; ezeknek a csodái a keresztutakon, a sivatagokban, a szobákban történnek; itt könnyü vásárt csapnak a nézők egy kis csoportjával, a kik már előre is arra vannak hangolva, hogy mindent elhigyjenek. Ki merné nekem megmondani, hány szemtanú kell hozzá, hogy egy csodát hitelre érdemessé tegyen? Ha csodáitok, melyek arra valók, hogy bizonyítsák tanítástokat, maguk is bizonyításra szorúlnak, akkor mire valók? Ép annyit érnétek, ha nem is tennétek csodát.

Hátramarad végül a legfontosabb vizsgálat a kinyilatkoztatott tanításra vonatkozólag; mert miután azok, a kik azt mondják, hogy Isten idelenn csodákat tesz, azt is állítják, hogy néha az ördög is utánozza ezeket a csodákat, a legjobban megbizonyított csodákkal sem megyünk messzebbre, mint azelőtt és miután a fáraók mágusai még Mózes jelenlétében is meg merték csinálni ugyanazokat a csodajeleket, melyeket ő Isten közvetlen rendeletére csinált, miért ne tarthattak volna távollétében ugyanoly jogon ugyanarra a szavahihetőségre igényt? Így tehát, miután megbizonyították a tanítást a csoda segitségével, meg kell bizonyítani a csodát a tanítás segítségével,107) attól féltükben, hogy a démon művét Isten művének találják nézni. Mit szólsz az ilyen különös bizonyításhoz? -426-

Ez a tanítás, Istentől eredvén, magán kell hogy viselje az Istenség szent jellemét; nemcsak hogy meg kell világosítania bennünk a zavaros eszméket, a melyeket az okoskodás kelt szellemünkben, hanem istentiszteletet, erkölcsöt is kell adnia és olyan elveket, melyek megfelelnek azoknak az attributumoknak, melyekről egyedül ismerhetjük fel lényegét. Ha tehát csak képtelen és ész nélküli dolgokra tanít, ha csak az ellenszenv érzését oltja belénk embertársaink iránt és a rémületét önmagunktól, ha csak haragos, féltékeny, bosszúálló, részrehajló, az embereket gyűlölő Istent fest le előttünk, a háború és a csaták istenét, a ki mindig kész rombolni és letiprani, mindig kínzásokról és szenvedésekről beszél és azzal dicsekszik, hogy még az ártatlanokat is megbünteti, akkor a szívem nem vonzódik ehhez a szörnyű istenhez és óvakodnék elhagyni a természetes vallást és elfogadni ezt; mert beláthatod, hogy okvetlenül választani kellene a kettő között. A ti Istenetek nem a mienk, mondanám követőinek; a ki azon kezdi, hogy egyetlen népet választ ki magának és száműzi az emberi nem többi részét, az nem közös atyja az embereknek; a ki örök bűnhödésre kárhoztatja teremtményeinek legnagyobb részét, az nem az a kegyelmes és jó Isten, a kit az elmém mutatott nekem.

A mi a dogmákat illeti, az elmém azt mondja, hogy ezeknek világosaknak, közérthetőknek, nyilvánvalóságuk által meglepőknek kell lenniök. Ha a természetes vallás elégtelen, a miatt a homályosság miatt az, a melyeket azokban a nagy igazságokban hagy, melyekre tanít minket; a kinyilatkoztatás dolga, hogy az emberi szellem számára érthető módon tanítson meg ezekre az igazságokra, hogy felfoghatóvá tegye azokat a számára, megértesse vele, hogy -427- elhigyje őket. A hit megszilárdul és megerősödik a megértés révén; a vallások legjobbika csalhatatlanul a legvilágosabb is; a hit rejtelmekkel, ellenmondásokkal terheli meg az istentiszteletet, melyet prédikál nekem, már ezáltal is arra tanít, hogy bizalmatlankodjam benne. Az Isten, a kit imádok, nem a sötétség istene, nem azért áldott meg megértéssel, hogy megtiltsa használatát; azt mondani nekem, hogy alávessem az eszemet, annyi, mint megsérteni annak alkotóját. Az igazság szolgája nem teszi rabszolgává az eszemet, hanem megvilágosítja.

Félretettünk minden emberi tekintélyt és nélküle nem tudom elképzelni, hogy győzhet meg egy ember egy másikat azzal, hogy ész-ellenes tanítást prédikál neki. Állítsuk egy pillanatra szembe egymással ezt a két embert és keressük, hogy mit mondhatnak egymásnak a két párt nyelvének szokásos keserűségével.

Az ihletett.

Az ész arra tanít téged, hogy az egész nagyobb, mint a része; én azonban Isten nevében arra tanítlak, hogy a rész nagyobb az egésznél.

A bölcselkedő.

És ki vagy te, hogy azt mered mondani, hogy Isten ellentmond magának? És kinek higyjek inkább: annak-e, a ki az ész által örök igazságokra tanít, vagy neked, a ki az ő nevében képtelenséget hirdetsz nekem?

Az ihletett.

Nekem, mert az én megbizatásom határozottabb és czáfolhatatlanúl be fogom neked bizonyítani, hogy ő küldött engem.

A bölcselkedő.

Hogyan! Azt fogod nekem bizonyítani, hogy Isten küld téged, hogy tanúbizonyságot tégy ellene? És milyen természetűek a te bizonyítékaid, a melyekkel meggyőz arról, hogy biztosabb, hogy Isten a te szájad által szól hozzám, mint az értelem által, a melyet ő adott nekem? -428-

Az ihletett.

Az értelem, melyet neked adott! kicsiny és hiú ember! Mintha te volnál az első hitetlen, a ki eltévelyedik elméjében s megrontatik a bűn által!

A bölcselkedő.

Isten embere, ha te volnál az első szélhámos, a ki fenhéjázását adja küldetésének bizonyítékául!

Az ihletett.

Hogyan! A filozofusok is gorombáskodnak?

A bölcselkedő.

Néha, ha a szentek adják nekik a példát rá.

Az ihletett.

Csakhogy nekem jogom van ilyeneket mondani, én az Isten nevében szólok.

A bölcselkedő.

Jó volna megmutatni a jogczímeidet, mielőtt előjogaiddal élsz.

Az ihletett.

Az én jogczímeim hitelesek, a föld és az ég fog tanuskodni mellettem. Kísérd csak figyelemmel okoskodásaimat, kérlek.

A bölcselkedő.

Az okoskodásaidat! Hova gondolsz! Engem arra tanítani, hogy az eszem megtéveszt, nem annyi-e, mint megczáfolni azt, a mit ez az eszem te melletted szól? A ki nem ismeri el érvényesnek az észt, annak meg kell győznie a nélkül, hogy felhasználná. Mert tegyük fel, hogy okoskodásoddal meggyőztél; hogy tudhatnám, hogy nem a bűn által megrontott eszem okozza-e, hogy belenyugszom abba, a mit mondasz nekem? Egyébiránt mily bizonyítékot, mily megállapítást -429- tudsz bármikor is felhozni, a mely meggyőzőbb volna, mint az a tétel, a melyet meg kell döntenie? Ép úgy hihető az is, hogy egy jó syllogismus hazugság, mint hogy a rész nagyobb lehessen az egésznél.

Az ihletett.

Mily különbség! Az én bizonyítékaim ellenmondás nélkül valók; természetfölötti alkatuak.

A bölcselkedő.

Természetfölötti! Mit jelent ez a szó? Nem értem.

Az ihletett.

A természet rendjében való változások, prófécziák, csodák, mindenféle csodajelek.

A bölcselkedő.

Csodajelek! Csodák! Sohasem láttam semmi effélét.

Az ihletett.

Mások látták számodra. Egész tömege a tanúnak… A népek tanúbizonysága…

A bölcselkedő.

A népek tanúbizonysága természetfölötti alkatú?

Az ihletett.

Nem, hanem ha egyhangú, akkor kétségbevonhatatlan.

A bölcselkedő.

Nincs semmi kétségbevonhatatlanabb, mint az ész elvei és nem lehet egy képtelenséget az emberek tanúbizonyságával igazolni. Még egyszer mondom, lássuk a természetfölötti bizonyítékokat, mert az emberiség tanúbizonysága nem az.

Az ihletett.

Oh, megkeménykedett szív, a kegyelem nem szól hozzád. -430-

A bölcselkedő.

Ez nem az én hibám, mert szerinted előbb meg kellett nyernem a kegyelmet, hogy kérni tudjam. Kezdj tehát helyettem szólni hozzám.

Az ihletett.

Ah, hisz azt teszem és te nem hallgatsz meg. De hát mit szólsz a prófécziákról?

A bölcselkedő.

Először is azt mondom, hogy prófécziát ép úgy nem hallottam, mint a hogy nem láttam csodát. Sőt azt is mondom, hogy semmiféle prófécziának nem volna rám nézve bizonyító ereje.

Az ihletett.

Ördög szolgája, te! Miért nincs a prófécziáknak rád nézve bizonyító erejük?

A bölcselkedő.

Azért, mert hogy meglegyen nekik, ehhez három dologra volna szükség, melyeknek együttes megtétele lehetetlen; t. i. hogy én tanúja lettem légyen a prófécziának, hogy tanúja lettem légyen az eseménynek és hogy bebizonyítsák nekem, hogy ez az esemény nem egyezhetett össze véletlenül is a prófécziával; mert ha egy vaktában mondott jövendőmondásnak határozottsága nem teszi lehetetlenné a beteljesülést, akkor lehetne bár a jövendölés szabatosabb, világosabb és érthetőbb, mint egy geometriai tétel, ez a beteljesedés, ha bekövetkezik, szigoruan véve nem bizonyít semmit a mellett, a ki jövendölte.

Láthatod tehát, mire szorítkoznak a te úgynevezett természetfölötti bizonyítékaid, csodáid, prófécziáid. Elhinni mindezt mások szavára és alávetni az emberek tekintélyének Isten tekintélyét, a ki eszemhez szól. Ha az örök igazságok, melyeket szellemem fölfog, eltürnének bármiféle befolyásolást is, nem volna rám nézve semmiféle faja a biztonságnak -431- és nem hogy biztos volnék benne, hogy te Isten nevében szólsz hozzám, hanem még arról sem volnék bizonyos, hogy Isten létezik.

Ez, úgy-e, elég nehézség, pedig ez még nem minden. Annyi különböző vallás között, melyek kölcsönösen üldözik és kizárják egymást, egyetlen egy a jó, ha ugyan van egyáltalán jó. Ennek felismerésére nem elegendő megvizsgálni egyet, meg kell vizsgálni valamennyit és bármiről van is szó, nem szabad meghallgatás nélkül itélni;108) össze kell vetni az ellenvetéseket a bizonyítékokkal; tudni kell, mit állít szembe mindenki a többiekkel és mit felel nekik. Mennél inkább bizonyítottnak tünik egy vélemény, annál jobban kell keresnünk, mire támaszkodik annyi más ember, a ki nem tartja annak. Nagyon együgyünek kell lenni, hogy azt higyje az ember, hogy elég, ha a saját pártja tanítóit hallgatja meg s már tájékozva van az ellenkező párt okairól. Hol vannak azok, a kik hogy megczáfolják ellenfeleik érveit, nem azon kezdik, hogy előbb meggyöngítik őket? Mindenki kitünik a saját pártjában, de némelyik nagyon nagyra van bizonyítékaival a vele tartók között, holott nagyon bárgyu alak volna ugyanezekkel a bizonyítékokkal a másik párt hívei között. A könyvekből akarsz tájékozódni? Micsoda képzettséget kell szerezned! Hány nyelvet kell megtanulnod! Hány könyvtárt kell átlapoznod! Mily mérhetetlen sokat kell olvasnod! Ki fog vezetni válogatásomban? Bajosan lehet megtalálni egy országban az ellenpárt legjobb könyveit, hát még az összes pártokéit. Ha meg lehetne őket találni, azonnal meg volnának czáfolva. A távollevőnek soha -432- sincs igaza és a nagy biztonsággal felállított rossz érvek könnyen megdöntik a megvetéssel előterjesztett jó érveket. Gyakran egyébiránt semmi sem csalékonyabb, mint a könyvek és semmi sem adja kevésbbé híven azoknak a véleményét, a kik írták. Ha Bossuet könyve alapján akartál ítélni a katholikus hitről, nagyon csalódottnak találod magadat, miután köztünk éltél. Láttad, hogy a tanítás, melylyel a protestánsoknak felelnek, nem ugyanaz, melyet a népnek tanítanak és hogy Bossuet könyve nem igen hasonlít a prédikáczió tanításaihoz. Hogy helyesen itélhessünk egy vallásról, nem kell azt követőinek könyveiből tanulmányozni, hanem el kell hozzájuk menni és tőlük megtanulni. Ez nagyon különböző dolog. Mindenkinek megvannak a hagyományai, felfogása, szokásai, előitéletei, a melyek hitének szellemét teszik és a melyeket a hitéhez hozzá kell venni, hogy itélhessünk róla.

Hány nagy nép nem nyomtat egyáltalán könyveket és nem olvassa a miéinket! Hogy itéljenek azok a mi véleményeinkről? Hogy itélhetünk mi az övéikről? Gúnyoljuk őket, megvetjük őket és ha utazóink nevetségessé teszik őket, akkor nem kell nekik egyéb, mint köztünk utazni, hogy azt visszaadhassák nekünk. Mely országban nincsenek okos emberek, jó hiszemű emberek, becsületes emberek, az igazság barátai, a kik hogy vallhassák az igazságot, nem kivánnak mást, mint megismerni? Mégis mindenki a maga istentiszteletében látja és képteleneknek találja más nemzetek istentiszteletét; ezek az idegen kultuszok tehát nem oly különösek, mint a hogy nekünk látszanak, vagy pedig az az észszerűség, melyet a magunkéban találunk, nem bizonyít semmit.

Három fő vallás van Európában. Az egyik csak egy kinyilatkoztatást tételez fel, a másik kettőt, a harmadik hármat. Mindegyik megveti és elátkozza a többi kettőt, vaksággal, megátalkodottsággal, makacssággal, hazugsággal vádolja őket. Mely pártatlan ember merne köztük itélni, ha nem mérlegelte előzetesen a bizonyítékaikat, nem hallgatta meg az érveiket? Az, a melyik csak egy kinyilatkoztatást fogad el, a legrégibb és a legbiztosabbnak tünik, a mely -433- hármat fogad el, a legújabb és legkövetkezetesebbnek tünik, az, a mely hármat fogad el és elveti a harmadikat, lehet, hogy a legjobb, de bizonyosan ellene szól minden előitélet; következetlensége szembeszökő.

A három kinyilatkoztatásban a szent könyvek olyan nyelveken vannak írva, melyek ismeretlenek azok előtt a népek előtt, melyek azokat követik. A zsidók nem értik már a hébert, a keresztények nem értik sem a hébert, sem a görögöt, sem a törökök, sem a perzsák nem értik az arabot s még maguk a mai arabok sem beszélik többé Mohammed nyelvét. Nem nagyon egyszerű módja-e az emberek oktatásának, mindig olyan nyelven beszélni, melyet nem értenek? Lefordítják ezeket a könyveket, mondják. Jó felelet. Ki biztosít róla, hogy ezek a könyvek híven vannak fordítva, hogy egyáltalán lehetséges, hogy híven legyenek fordítva? És általában, ha Isten szólani akar az emberekhez, miért kell, hogy tolmácsra legyen szükség?

Sohasem fogom fölérni észszel, hogy a mit mindenki köteles tudni, az be legyen zárva könyvekbe és hogy az, a ki nem tud hozzáférni sem ezekhez a könyvekhez, sem azokhoz az emberekhez, a kik azokat értik, akarata ellenére való tudatlansága miatt bünhődjék. Mindig könyvek! Micsoda mánia! Azért, mert Európa tele van könyvekkel, az európaiak mellőzhetetleneknek tekintik a könyveket, nem gondolva arra, hogy a föld háromnegyed részén soha nem is láttak könyvet. Nem emberek írtak-e minden könyvet? Hogy volna tehát az embernek szüksége rájuk, hogy ismerje kötelességeit? És mily eszközeik voltak ezeknek fölismerésére, mielőtt azok a könyvek készültek volna? Vagy megtanulta kötelességeit önmagától, vagy föl van mentve ismerésük alól.

Katholikusaink nagyra vannak az egyház tekintélyével, de mit nyernek vele, ha a bizonyítékok akkora apparátusára van szükségük ennek a tekintélynek a megállapítására, mint a többi felekezetnek tanításuk közvetlen bizonyítására? Az egyház határozza el, hogy az egyháznak joga van határozni. Úgy-e, ez aztán a jól megbizonyított tekintély? Ha ezen túllépsz, elülről kezdheted minden fejtegetésünket.

Sok olyan keresztényt ismersz-e, a ki nem sajnálta a -434- fáradságot, hogy gondosan megvizsgálja, a mit a zsidóság felhoz ellene? Ha egyik-másik látott egyet-mást, akkor keresztények könyveiben látta. Jó módja a tájékozásnak az ellenfelek érvei felől! De hogy is tehetnék? Ha valaki olyan könyvet merne közölni nálunk, a mely nyiltan pártolja a zsidóságot, megbüntetnék a szerzőt, a kiadót, a könyvkereskedőt. Ez nagyon kényelmes és biztos politika, hogy az embernek mindig igaza lehessen. Élvezet leczáfolni olyan embereket, a kik nem mernek szólani.109)

Nem mennek többre azok sem közülünk, a kiknek módjában van beszélgetni zsidókkal. Ezek a szerencsétlenek érzik, hogy ki vannak nekünk szolgáltatva; a zsarnokság, melyet velük szemben tanusítanak, félénkké teszi őket, tudják, milyen könnyen esik az igazságtalanság és kegyetlenség a keresztényi szeretetnek; mit mernének tehát mondani a nélkül, hogy el ne kezdjünk istenkáromlásról kiabálni? A kapzsiság buzgóvá tesz minket és ők sokkal gazdagabbak, hogysem igazuk lehessen. A legtudósabbak, legfelvilágosultabbak mindig a legóvatosabbak. Megtéríthetsz valami nyomorultat, hogy pénzért rágalmazza faját; beszéltethetsz pár hitvány zsibárust, a kik ráhagyják, csak hogy hizelegjenek neked; diadalmaskodhatsz tudatlanságukon vagy gyávaságukon, mialatt tudósaink mosolyognak ostobaságodon. De azt hiszed, hogy azokon a helyeken, a hol biztonságban érzik magukat, ép oly könnyű dolog volna? A Sorbonneon a Messiás jövendölései napnál világosabban Jézus Krisztusra vonatkoznak. Az amszterdami rabbinusoknál meg ép oly világos, hogy nincs rá semmiféle vonatkozásuk. Nem hiszem, hogy addig jól megérthessem a zsidók érveit, a míg nincs -435- szabad államuk, iskoláik, egyetemeik, a hol koczkázat nélkül beszélhetnek és vitázhatnak. Csak akkor tudhatjuk, mi mondani valójuk van.

Konstantinápolyban a törökök elmondják érveiket, de mi nem merjük elmondani a magunkéit, itt mi rajtunk van a meghunyászkodás sora. Ha a törökök ugyanazt a tiszteletet követelik tőlünk Mohammed iránt, a kiben mi nem hiszünk, mint a milyet mi követelünk a zsidóktól Jézus Krisztus iránt, a kiben ők ép úgy nem hisznek, vajjon nincs-e a törököknek igazuk? Igazunk van-e nekünk? Mily méltányos elv alapján oldjuk meg ezt a kérdést?

Az emberi nem kétharmad része se nem zsidó, se nem mohamedán, se nem keresztény és hány millió ember nem hallott soha beszélni Mohamedről! Tagadják ezt, azt állítják, hogy a mi misszionáriusaink eljutnak mindenhova. Ezt könnyű mondani. De eljutnak-e Afrika még ismeretlen szivébe, a hova mostanáig még nem hatolt be európai? Eljutnak-e Tatárország belsejébe, hogy lóháton utána menjenek a kóbor hordáknak, melyekhez idegen sohasem jut közel és a kik nem hogy a pápáról hallottak volna beszélni, de még a nagy lámáról is alig tudnak? Eljutnak-e Amerika mérhetetlen kontinenseibe, a hol egész nemzetek nem tudják még, hogy egy más világról való népek vetették meg lábukat az övéken? Eljutnak-e Japánba, a honnan viselt dolgaik miatt örökre kiűzték őket és a hol elődjeik a felnövekvő nemzedékek előtt csak ravasz intrikusokképen ismeretesek, a kik képmutató buzgósággal jöttek, hogy észrevétlenül hatalmukba kerítsék a birodalmat? Eljutnak-e Ázsia fejedelmeinek háremeibe hirdetni az evangeliumot a szegény rabszolgák ezreinek? Mit követtek el a világ e részének asszonyai, hogy egyetlen misszionárius se prédikálhassa nekik a hitet? Mindnyájan pokolba jutnak-e, a miért be vannak börtönözve?

Ha igaz volna is, hogy az evangelium hirdettetik az egész földön, mit nyernénk vele? Előtte való nap, hogy az első hittéritő megérkezett valamely országba, biztosan halt meg ott valaki, a ki nem hallgathatta. Most már mondjátok, mit csináljunk ezzel az egy emberrel? Ha csak egyetlen egy ember volna az egész mindenségben, a kinek sohasem -436- prédikálták Jézus Krisztust, akkor az ellenvetés ép oly erős erre az emberre nézve, mint az emberi nem negyedrészére nézve.

Mikor az evangélium szolgái szólottak a távoli népekhez, mit mondottak nekik olyat, a mit észszerűen el lehessen fogadni az ő szavukra és a mi nem kivánná meg a legpontosabb igazolást? Hirdettek nekem egy Istent, a ki született és meghalt kétezer évvel ezelőtt, a világ másik végén, nem is tudom, micsoda kis városban és azt mondjátok, hogy mindazok, a kik nem hisznek ebben a rejtelemben, elkárhoznak. Ugyan különös dolgok arra, hogy ily hamar elhigyjük, merőben egy olyan embernek a szavára, a kit nem is ismerek. Miért tette a te Istened, hogy tőlem ilyen távol következzenek be azok az események, melyeknek ismeretére kötelez engem? Bűn-e nem tudni azt, a mi az antipódusokon történik? Kitalálhatom-e, hogy volt egy másik félgömbön egy héber nép és egy Jeruzsálem nevű város? Ez ép annyi volna, mintha arra köteleznének, hogy tudjam, mi történik a holdban. Azt mondod, azért jösz, hogy erre megtaníts, de miért nem jöttél megtanítani erre az apámat? Vagy miért kárhoztatod el ezt a jó aggastyánt azért, mert sohasem tudott erről semmit? Örökre bűnhödnie kell a te restséged miatt, neki, a ki oly jó volt, oly jótékony és a ki csak az igazságot kereste? Légy őszinte és képzeld magadat a helyembe s lásd, el kell-e hinnem csupán a te tanubizonyságodra mindazokat a hihetetlen dolgokat, melyeket mondasz nekem és összeegyeztetnem annyi igazságtalanságot azzal az igazságos Istennel, a kit hirdetsz nekem. Engedd, hogy elmenjek megnézni azt a távoli országot, a hol annyi ebben az országban hallatlan csoda történt; hogy megtudjam, miért bántak annak a Jeruzsálemnek a lakói Istennel úgy, mint valami utonállóval. Azt mondod, nem ismerték el Istennek. Mit tegyek tehát én, a ki csak a te réveden hallottam róla beszélni? Hozzáteszed, hogy megbűnhödtek, szétszórattak, elnyomattak, szolgaságba vettettek, hogy senki közülök nem kerül többé abba a városba. Bizonyára nagyon megérdemelték ezt, de a mai lakosok mit szólnak előideik isten-gyilkosságáról? Tagadják őt, ők -437- sem ismerik el Istent Istennek. Hisz akkor ép úgy békében lehetett volna hagyni amazoknak az utódait is.

Hogyan, még magában a városban, a hol Isten meghalt, sem ismerték őt el sem a régi, sem az új lakók és ha azt akarod, hogy én elismerjem, én, a ki kétezer évvel később születtem, kétezer mérföldnyire onnan! Nem látod be, hogy mielőtt hitelt adnék annak a könyvnek, melyet szentnek nevezel és a melyből én nem értek semmit, másoktól, nem tőled kell tudnom, mikor és ki által készült, hogyan maradt fenn, hogy jutott el hozzád, mit mondanak érvükül az országban azok, a kik elvetik, holott ép oly jól tudják, mint te, a mire tanitasz engem? Beláthatod, hogy okvetlenül el kell mennem Európába, Ázsiába, Palesztinába, hogy mindent megvizsgáljak magam. Bolondnak kellene lennem, ha előbb meghallgatnálak.

Ez a beszéd előttem nemcsak észszerűnek tünik fel, hanem azt is állítom, hogy minden értelmes embernek így kell hasonló esetben beszélnie és jó messzire küldenie a hittérítőt, a ki mielőtt igazolná bizonyítékait, annyira siet kioktatásával és megkeresztelésével. Továbbá azt állitom, hogy nincs az a kinyilatkoztatás, mely ellen ugyanazon vagy más hasonló sulyú ellenvetéseknek ne volna ép annyi, vagy még több érvénye, mint a kereszténység ellenieknek. Ebből az következik, hogy ha csak egy igazi vallás van és ha minden ember köteles kárhozat sulya alatt követni, egész életünket az összes vallások tanulmányozásával, felbúvárlásával, összehasonlításával és mindazoknak az országoknak bejárásával kell tölteni, a hol meg vannak honosulva Senki sincs kivonva az ember első kötelessége alól, senkinek sincs joga megbízni más ember véleményében. A mesterembernek, a ki csak munkájából él, a munkásnak, a ki nem tud olvasni, a gyöngéd és félénk fiatal leánynak, a betegnek, a ki alig bír fölkelni ágyából, mindnek kivétel nélkül tanulmányozni, elmélkedni, vitatkozni, utazni kell, bejárni az egész világot. Akkor nem volna egy helyben élő, állandó nép, az egész föld csupa zarándokkal volna telve, a kik nagy költséggel és hosszú fáradalmakkal személyesen járnának megvizsgálni, összehasonlítani és kikutatni mindazokat a kultuszokat, a -438- melyeket a földön követnek. Akkor búcsút kellene mondani a mesterségeknek, a művészeteknek, az emberi tudományoknak és minden polgári foglalkozásnak; nem lehetne itt más tanulmány, mint a vallás tanulmányozása; még az is, a ki a legerősebb egészségnek örvendene, a legjobban használná fel az idejét, a legjobb hasznát venné elméjének, a legtöbb évet élné, öregkorában is csak bajosan tudná, mihez tartsa magát és már az is sok volna, ha halála előtt megtudná, milyen vallásban kellett volna élnie.

Ha szelidíteni akarsz ezen a módszeren és a legcsekélyebb befolyást engeded is az emberek tekintélyének, akkor azonnal feláldozol neki mindent és ha egy keresztény fia jól teszi, hogy mély és pártatlan vizsgálat nélkül követi apja vallását, miért tenné rosszul egy töröknek a fia, ha ugyancsak követi az apjáét? Felhívom az összes türelmetleneket, hogy feleljenek erre olyat, a mi kielégít egy okos embert.

Sarokba szorítva ezekkel az érvekkel, az egyik rész jobb szeretné igazságtalannak tüntetni fel Istent és megbüntetni az ártatlanokat apjuk bűneért, mintsem hogy lemondjon barbár dogmájáról. Mások úgy segítenek magukon, hogy lekötelező módon egy angyalt küldenek mindenkinek kioktatására, a ki bár legyőzhetetlen tudatlanságban, de erkölcsileg jól élt. Mily szép találmány ez az angyal! Nem elég, hogy alávetnek minket mesterkedéseiknek, még magát Istent is abba a kényszerhelyzetbe hozzák, hogy éljen velük.

Látod, fiam, mily képtelenségre vezet a gőg és a türelmetlenség, mikor mindenki a maga véleményében akar tobzódni és azt hiszi, az egész emberi nem fölött egyedül neki van igaza. A békének Istenét hívom tanubizonyságul, a kit imádok és hirdetek neked, hogy minden kutatásom őszinte volt, de látva, hogy sikertelenek és mindig azok is lesznek és hogy partnélküli óczeánba veszek bele, visszatértem a magam ösvényére és első fogalmaimra szorítottam hitemet. Sohasem tudtam hinni, hogy Isten rendelte kárhozat terhe alatt, hogy olyan tudós legyek. Bezártam tehát minden könyvet. Csak egy könyv van nyitva minden szem előtt és pedig a természet könyve. Ebből a nagy és fenséges könyvből -439- tanulom szolgálni nagy és isteni szerzőjét. Senki sem menthető, ha nem olvas belőle, mert ez a könyv minden ember számára beszél, minden szellemnek érthető nyelven. Ha elhagyott szigeten születtem volna, ha soha nem láttam volna magamon kívül más embert, ha soha nem tudtam volna meg, hogy mi történt egykor a világ valamely zugában, csak gyakoroljam eszemet, csak műveljem, csak használjam fel jól azokat a közvetlen képességeket, melyeket Isten adott nekem s magamtól megtanulom őt ismerni, szeretni, a műveit is szeretni, akarni a jót, melyet ő akar és hogy neki tessem, betölteni minden kötelességemet a földön. Mi többre tud tanítani az emberek minden tudása?

A mi most már a kinyilatkoztatást illeti, ha jobb bölcselkedő és tanultabb volnék, talán megérteném igazságát, a hasznát azokra, a kiknek szerencséjük van felismerni; de ha látok is mellette olyan bizonyítékokat, melyeket nem tudok megczáfolni, egyuttal ellene is látok ellenvetéseket, melyeket nem tudok megoldani. Annyi hathatós érv van mellette és ellene, hogy nem tudva, mire határozzam magamat, sem el nem fogadom, sem el nem vetem; csupán elvetem azt, hogy köteles vagyok elismerni, mert ez az állítólagos kötelezettség összeférhetetlen Isten igazságosságával és Isten nem hogy eltávolítaná vele az üdvösség akadályait, hanem még meg is sokasítaná, végére járhatlanná tenné őket az emberi nem nagyobb része számára. Ezen a ponton túl ebben a dologban tiszteletteljes kétségben maradok. Nem áltatom magamat azzal, hogy csalhatatlannak higyjem magamat; lehet, hogy más emberek eldönthették, a mi nekem eldöntetlennek tünik fel; én a magam számára okoskodom, nem az ő számukra; nem kárhoztatom, de nem is utánzom őket; itéletük lehet hogy jobb, mint az enyém, de nem az én hibám, ha nem egyezik az enyémmel.

Megvallom neked azt is, hogy a Szentírás fensége elálmélkodtat s az Evangelium szentsége a szívemhez szól. Nézd a filozofusok könyveit minden pompájukkal, mily kicsinyek mellette! Lehet-e, hogy egy egyszerre oly fenséges és oly egyszerű könyv emberek műve lehessen? Lehetséges-e, hogy az, a kinek a története van benne, csupán ember? -440- Egy rajongó hangja-e ez vagy egy nagyratörő szektafőnöké? Mily szelidség, mily tisztaság az erkölcseiben! Mily megható báj a tanításaiban! Mily emelkedettség az elveiben! Mily mély bölcseség a beszédében! Mily lélekjelenlét, mily finomság és mily találó él a feleleteiben! Mily uralkodás a szenvedélyei fölött! Hol az az ember, hol az a bölcs, a ki gyöngeség és fenhéjázás nélkül tud cselekedni, szenvedni és meghalni? Mikor Plato megrajzolja igaz emberének képét,110) a kit elhalmoznak a bűn minden gyalázatával, holott méltó az erény minden jutalmára, vonásról-vonásra Jézus Krisztust rajzolja meg, a hasonlóság annyira szembeszökő, hogy az összes egyházatyák észrevették és hogy nem is lehet félreismerni. Mennyi előitélet, mennyi elvakultság kellett hozzá, hogy össze merjék hasonlítani Sophroniscus fiát Mária fiával! Mily távolság e kettő között! Socrates fájdalom nélkül, gyalázat nélkül halt meg s könnyen játszhatta végig szerepét és ha ez a könnyű halál nem dicsőítette volna meg életét, kétségben volnánk, más volt-e Socrates, minden eszével, mint egy szofista. Ő találta fel a morált, mondják; mások már előtte gyakorolták, ő csak szavakba foglalta azt, a mit azok tettek, csak tanításokba foglalta az ő példáikat. Aristides igazságos volt, mielőtt Socrates megmondta volna, mi az igazságosság; Leonidas meghalt a hazájáért, mielőtt Socrates kötelességgé tette volna a hazaszeretetet; Spárta józan volt, mielőtt Socrates dicsérte volna a józanságot; mielőtt ő meghatározta volna az erényt, Görögország már bővében volt az erényes embereknek. De honnan vette Jézus Krisztus az övéinél ezt az emelkedett és tiszta morált, melynek egyedül ő adta a leczkéjét és a példáját?111) A legbőszebb fanatizmus öléből a legfenköltebb bölcseség szólalt meg és a leghősiesebb erények egyszerűsége dicsőítette meg az összes népek legaljasabbikát. Socrates halála, a ki nyugodtan filozofált barátaival, a legédesebb, a mit csak kivánhat magának az ember, -441- a kínzások között kimúló, meggyalázott, kicsúfolt, egy egész nép által elátkozott Jézusé a legszörnyűbb, a melytől csak az ember félhet. Socrates, mikor a méregpoharat kapja, megáldja azt, a ki sírva nyújtja neki; Jézus borzalmas kínok között imádkozik bősz hóhéraiért. Igen, ha Socrates élete és halála egy bölcsé, Jézus élete és halála egy Istené. Föltegyük-e azt, hogy az evangéliumi történetet mulatságból találták ki? Barátom, nem így szoktak kitalálni és Socrates cselekedetei, melyekben senki sem kételkedik, kevésbbé vannak tanúkkal bizonyítva, mint Jézus Krisztuséi. Alapjában véve ez a nehézségnek csak elhalasztása, nem pedig megsemmisítése; felfoghatatlanabb lenne, hogy több ember költötte egyetértőleg ezt a könyvet, mintsem az, hogy egy szolgáltatta az anyagát. Zsidó írók soha nem találták volna el sem ezt a hangot, sem ezt a morált és az evangeliumban az igazságnak oly nagy, oly meglepő, oly tökéletesen utánozhatatlan jellemvonásai vannak, hogy a kitalálója sokkal csodálatraméltóbb volna, mint a hőse. Mindazáltal ugyanez az evangelium tele van hihetetlen, az észnek ellentmondó dolgokkal, a melyeket felfogni és elfogadni józaneszű embernek lehetetlen. Mit tegyünk ez ellentmondások közt? Legyünk mindig szerények és óvatosak, gyermekem, tiszteljük csöndben, a mit nem tudunk sem visszautasítani, sem megérteni és alázzuk meg magunkat a nagy Lény előtt, a ki egyedül tudja az igazságot.

Ime az akaratlan szkepticzismus, melyben megmaradtam, de ez a szkepticzismus csöppet sem kínos nekem, mert nem terjed ki a gyakorlatra lényeges pontokra és mivel minden kötelességemnek lényeges pontjaira nézve el vagyok határozva. Szolgálok Istennek szivem egyszerűségében s nem igyekszem mást tudni, csak azt, a mi fontos a magatartásomra nézve. A mi a dogmákat illeti, melyeknek nincs hatásuk sem a cselekedetekre, sem a morálra s melyekkel annyi ember kínozza magát, azokkal egyáltalán nem bajlódom. Minden vallásfelekezetet úgy tekintek, mint megannyi üdvös intézményt, a melyek minden országban Isten tiszteletének egységes módját írják elő a nyilvános istentisztelet által és melyek mindegyikének meglehet a maga -442- alapja az éghajlatban, a kormányrendszerben, a nép szellemében vagy más helyi okban, a mely az egyiket alkalmasabbá teszi a másiknál, az idő és a hely szerint. Jónak hiszem valamennyit, ha megfelelően szolgáljuk Istent. A lényeges istentisztelet a szív istentisztelete. Isten nem utasítja vissza a hódolatot, ha őszinte, akármily formában nyújtják is neki. Mivel abban a vallásban, melyet vallok, az Egyház szolgálatára vagyok elhivatva, a lehető legpontosabban teljesítem a nekem előírt teendőket és a lelkiismeretem bántana érte, ha szándékosan elmulasztanék valamit. Tudod, hogy hosszas tilalom után Mellarède úr közbenjárására elnyertem az engedélyt hivatalom folytatására, hogy legyen miből élnem. Azelőtt azzal a gondatlansággal olvastam a misét, a melylyel az ember idő multával a legkomolyabb dolgokkal is bánik, ha nagyon is gyakran végzi őket; új elveim óta a legnagyobb áhítattal czelebrálom; teljesen áthat a legfőbb lény fensége, jelenléte, az emberi szellem elégtelensége, a mely oly kevéssé bírja felfogni azt, a mi alkotójára vonatkozik. Arra gondolva, hogy előírt formában hozom neki a nép könyörgését, gondosan követek minden ritust, figyelmesen olvasom a szövegeket, vigyázok, hogy soha el ne mulaszszam a legkisebb szót s a legkisebb szertartást sem; ha közeledem a consecratio pillanatához, összeszedem magamat, hogy mind azzal az érzülettel végezzem, a melyet az Egyház és a szentség fensége megkíván; igyekszem megsemmisíteni elmémet a legfőbb értelem előtt; ezt mondom magamban: Ki vagy te, hogy meg tudd mérni a végtelen hatalmat? Tisztelettel mondom ki a sacramentális szavakat és hatásába beleviszem mindazt a hitet, a mely tőlem telik. Akárhogy áll is ez a felfoghatatlan misztérium, nem félek tőle, hogy az itélet napján megbüntettetem, hogy szívemben bármikor is profanizáltam.

Megtisztelve a szent szolgálat által, ha annak legalsó rangjában is, nem fogok soha sem tenni, sem mondani semmit, a mi méltatlanná tenne fenkölt kötelességeinek betöltésére. Mindig az erényt fogom prédikálni az embereknek s példát fogok neki adni belőle. Nem az én dolgom -443- lesz, hogy a vallást szeretetreméltóvá tegyem számára; nem az én dolgom lesz, hogy megerősítsem hitüket a valóban hasznos dogmákban, melyeket minden ember köteles elfogadni; de Isten óvjon, hogy valaha is prédikáljam nekik a türelmetlenség kegyetlen dogmáját, hogy valaha is rávigyem őket, hogy gyűlöljék a felebarátjukat, és más embereknek ezt mondjam: «Elkárhozol!» azaz, hogy: «Az Egyházon kívül nincsen üdvösség.»112) Ha előkelőbb állásban volnék, ez a tartózkodás kellemetlenségeket okozna, de sokkal kisebb vagyok, semhogy sok félnivalóm volna és mélyebbre nem bukhatom, mint a hol vagyok. Bármi történik is, nem fogom káromolni az isteni igazságot és nem fogok hazudni a Szentlélek ellen.

Sokáig becsvágyam volt, hogy lelkész lehessek, még most is becsvágyam, de már többé nem remélem. Kedves barátom, semmit sem látok oly szépnek, mint lelkésznek lenni. A jó lelkész szolgája a jóságnak, mint a hogy a jó hivatalnok szolgája az igazságnak. A lelkésznek sohasem kell rosszat tennie; ha nem tehet mindig jót önmagától, mindég a helyén van, mikor másoktól kéri és gyakran el is éri, ha tiszteletet tud kelteni maga iránt. Oh, ha valaha is lett volna módom ellátni egy jó emberekből álló parókiát a hegyeink között, boldog lennék, mert úgy hiszem, boldogságára szolgáltam volna híveimnek. Nem tettem volna őket gazdagokká, de osztoztam volna szegénységükben, megfosztottam volna a gyalázatától és megvettetésétől, a mely elviselhetetlenebb, mint a nélkülözés. Megszerettettem volna velük az egyetértést és az egyenlőséget, a mi gyakran elűzi a nyomort és mindig elviselhetőbbé teszi. Ha látnák, -444- hogy semmiben sincs jobb dolgom, mint nekik és mégis megelégedetten élek, megtanulnának vigasztalódni sorsukon és megelégedetten élni, mint én. Tanításaimban nem annyira az Egyház szelleméhez ragaszkodnék, mint inkább az evangélium szelleméhez, a melyben a dogma egyszerű és a morál fenséges, a hol kevés vallásos szertartást látni és sok művét a jótékonyságnak. Mielőtt arra tanítanám őket, a mit tenni kell, igyekezném mindig cselekedni, hogy jól lássák, hogy mindazt, a mit mondok, úgy is gondolom. Ha volnának protestánsok a szomszédságomban vagy a parókiámon, nem tennék különbséget köztük és az igazi hiveim között semmiben, a mi a keresztényi szeretetre tartozik; valamennyit arra szoktatnám, hogy kölcsönösen szeressék egymást, hogy testvérekül tekintsék egymást, hogy tiszteljenek minden vallást és éljen mindenki békességgel a maga vallásában. Azt hiszem, arra biztatni valakit, hogy hagyja el a vallását, a melyben született, annyi, mint arra biztatni, hogy rosszat tegyen, következőleg annyi, mint rosszat tenni. Mialatt nagyobb felvilágosodásra várunk, őrizzük meg a közrendet, tiszteljük minden országban a törvényeket, ne zavarjuk az istentiszteletet, melyet ezek előirnak; ne biztassuk fel a polgártársakat engedetlenségre, mert nem tudjuk biztosan, hogy jó-e rájuk nézve, ha elhagyják a nézeteiket más nézetek kedvéért, azt pedig egész biztosan tudjuk, hogy engedetlennek lenni a törvény iránt rossz.

Fiatal barátom, hallottad szájamból hitvallomásomat olyannak, a milyennek Isten olvassa szívemben; te vagy az első, a kinek ezt a vallomást megtettem, talán te vagy az egyetlen, a kinek egyáltalán megteszem. A míg még marad valamelyes jó hit az emberek közt, nem kell zavarni a békés lelkeket, sem felzaklatni az egyszerű lelkek hitét olyan nehézségekkel, melyeket nem tudnak megoldani és a melyek nyugtalanítják, a nélkül, hogy felvilágosítanák őket. De ha egyszer minden meg van ingatva, meg kell óvni a törzset még az ágak rovására is. Az izgatott, bizonytalan, csaknem kialudt lelkiismeretnek, a mely olyan állapotban van, a milyenben a tiedet is láttam, szüksége van rá, hogy megszilárdíttassék és fölébresztessék; és hogy visszaállíttassék -445- az örök igazságok alapjára; egészen ki kell dönteni az ingadozó oszlopokat, melyekről azt hiszik, még rájuk támaszkodnak.

Te a kritikus korban vagy, mikor a szellem megnyílik a bizonyosságnak, a mikor a szív formáját és jellemét nyeri és a mikor az ember elhatározza magát egész életére, akár jóra, akár rosszra. Később az anyag megkeménykedik és az újabb benyomások már nem hagynak benne nyomot. Fiatal ember, fogadd még hajlékony lelkedbe az igazság pecsétjét. Ha biztosabb volnék önmagamról, dogmatikus és határozott hangon szóltam volna veled; de ember vagyok, tudatlan, a tévedésnek alávetett; mit tehetnék? Feltártam előtted szivemet tartózkodás nélkül; a mit biztosnak tartok, olyannak mondtam neked, kétségeimet kétségekül közöltem veled, nézeteimet nézetekül, megmondtam neked okaimat a kétségre és a hitre. Most a te dolgod itélni; időt engedtél magadnak; ez az óvatosság bölcs és jó véleményt kelt bennem irántad. Kezdd azon, hogy abba a helyzetbe hozod lelkiismeretedet, hogy fel akarjon világosíttatni. Légy őszinte önmagaddal szemben. Sajátítsd el véleményeimből, a mi meggyőzött, a többit vesd el. Még nem vagy annyira elaljasítva a bűn által, hogy abban a veszedelemben forogj, hogy rosszul választasz. Azt ajánlanám, hogy beszéljünk róla magunk közt, csak hogy a mint az ember vitatkozik, felingerlődik; belekeveredik a hiuság, a makacsság; nincs meg többé a jóhiszeműség. Barátom, ne vitatkozzál soha, mert a vitatkozással az ember nem világosítja fel sem magát, sem másokat. A mi engem illet, én csak sok évi elmélkedés után foglaltam pártállást s ehhez ragaszkodom; lelkiismeretem nyugodt, a szívem elégedett. Ha nézeteimet újra kezdeném vizsgálni, akkor sem tehetném az igazságnak tisztább szeretetével és szellemem már kevésbbé tevékeny, tehát kevésbbé volna módjában felismerni az igazságot. Maradok, a milyen vagyok, attól félve, hogy az elmélkedésre való hajlam tétlen szenvedélylyé válik bennem és ellankaszt kötelességeim gyakorlatában és attól tartva, hogy visszaesem előbbi pyrrhonismusomba, a nélkül, hogy meg tudnám találni az arravaló erőt, hogy kivergődjem belőle. Életemnek -446- több mint a fele elmúlt, nincs többé több időm, mint a mennyi arra kell, hogy a hátralevő részét haszonra fordítsam és hogy tévedéseimet eltöröljem erényeimmel. Ha tévedek, akaratom ellenére tévedek. Az, a ki olvas szívem mélyében, jól tudja, hogy nem szeretem a vakságomat. Képtelenségemben, hogy saját eszemtől kimeneküljek belőle, az egyedüli eszköz, a mi számomra megmaradt a belőle való kimenekülésre, a jó élet és ha Isten még a kövekből is gyermekeket tudott Ábrahámnak támasztani, minden embernek joga van azt remélni, hogy felvilágosíttatik, ha majd méltónak teszi magát rá.

Ha elmélkedéseim arra visznek, hogy úgy gondolkozzál, a hogy én gondolkozom, ha nézeteim a tiéid és ha ugyanaz a hitvallomásunk, ezt a tanácsot adom neked: Ne tedd ki többé életedet a nyomorúság és a kétségbeesés kisértéseinek, ne vonszold többé életedet gyalázattal idegenek kényére és ne edd többé az alamizsna silány kenyerét. Térj vissza hazádba, vedd fel újra atyáid vallását, kövesd szived őszinteségében és ne hagyd el többé; nagyon egyszerű és nagyon szent; mindazon vallások között, melyek a földön vannak, a legtisztább erkölcsiségünek és az eszet legjobban kielégítőnek tartom. A mi utazásod költségeit illeti, azok miatt ne aggódjál; gondoskodni fognak róluk. Ne félj a megalázkodó visszatérés álszégyenétől sem; azért kell pirulni, hogy az ember hibát követett el, nem azért, hogy jóvá akarja tenni. Te még abban a korban vagy, a mikor minden megbocsáttatik, de a mikor az ember nem vétkezik büntetlenül. Ha meg akarnád hallgatni lelkiismeretedet, ezer hiú akadály eltünne a szavára. Érezni fogod, hogy abban a bizonytalanságban, a melyben vagyunk, megbocsáthatatlan fenhéjázás más vallást vallani, mint a melyben születtünk és hamisság nem gyakorolni őszintén azt, a melyet vallunk. Ha így az ember eltéved, nagy mentségtől fosztja meg magát a legfőbb biró itélőszéke előtt. Nem fogja-e hamarabb megbocsátani azt a tévedést, a melyben nevelkedett, mint azt, a mit maga merészkedett választani?

Fiam, tartsd lelkedet abban a kivánságban, hogy legyen Isten és akkor sohasem fogsz benne kételkedni. Ezenfelül -447- bármily állást foglalsz is, gondolj arra, hogy a vallás igazi kötelességei függetlenek az emberek intézményeitől, hogy az igaz szív valódi temploma az Istenségnek, hogy minden országban és minden felekezetben a törvény summája szeretni Istent mindenek fölött és felebarátunkat úgy, mint magunkat, hogy nincs olyan vallás, a mely fölment az erkölcs kötelességei alól, hogy csak ezek az igazán lényeges kötelességek, hogy a belső istentisztelet az elseje ezeknek a kötelességeknek és hogy hit nélkül nincs igazi erény.

Kerüld azokat, a kik a természet megmagyarázásának ürügye alatt kétségbeejtő tanokat hintenek el az emberek szívébe és a kiknek nyilvánvaló szkepticzizmusa százszorta elbizottabb és dogmatikusabb, mint ellenfeleik határozott hangja. Az alatt a fenhéjázó ürügy alatt, hogy egyedül ők felvilágosultak, igazak, jóhiszeműek, parancsoló módon alávetnek minket életbevágó határozataiknak és azzal az igénynyel lépnek fel, hogy a dolgok valódi elveiül adják nekünk azokat az értelmetlen rendszereket, melyeket képzeletükben felépítettek. Egyébként felforgatnak, lerombolnak és feldöntenek mindent, a mit az emberek tisztelnek és megfosztják a balsorstól üldözötteket nyomoruk utolsó vigasztalásától, a hatalmasokat és gazdagokat pedig szenvedélyeik egyetlen fékétől; kitépik a szív mélyéből a bűn miatti lelkifurdalásokat, az erény reményét és még dicsekszenek is, hogy jóltevői az emberi nemnek. Az igazság – mondják – sohasem ártalmas az emberre nézve. Ezt én is hiszem, úgy mint ők és szerintem ez nyomós bizonyítéka annak, hogy a mit tanítanak, az nem az igazság.113) -448-

Derék fiatal ember, légy őszinte és igaz, gőg nélkül; tudj tudatlan lenni: akkor sem magadat nem fogod megtéveszteni, sem másokat. Ha tehetségeid kiművelése valaha lehetővé teszi számodra, hogy beszédet intézz az emberekhez, mindég csak lelkiismereted szerint beszélj nekik és ne sokat törődj vele, hogy tapsolnak-e. A tudással való visszaélés -449- kelti fel a hitetlenséget. Minden tudós megveti a közrendű emberek véleményét; mind azon igyekszik, hogy saját külön véleménye legyen; a képzelődő filozófia épp úgy makacs szellemre vezet, mint a hogy a vak jámborság fanatizmusra. Kerüld el ezeket a szélsőségeket, maradj mindig -450- szilárdan az igazság útján vagy azon az úton, a mely szíved egyszerűségében az igazság útjának látszik és soha ne térj le róla hiúságból vagy gyöngeségből. Merd vallani Istent a filozófusok között, merd hirdetni az emberszeretetet a türelmetlenek között. Lehet, hogy egyedül leszel a magad -451- pártján, de önmagadban olyan tanubizonyságot fogsz viselni, a mely fölment az emberek tanubizonyságaitól. Akár szeretnek vagy gyűlölnek, akár olvassák vagy megvetik irásaidat, egyre megy. Mondd azt, a mi igaz, tedd azt, a mi jó; az a fontos az emberre nézve, hogy teljesítse kötelességeit e földön; a ki azonban önmaga számára dolgozik, annak meg kell feledkeznie önmagáról. Gyermekem, a magánérdek megtéveszt minket, csak az igaz ember reménye nem csal meg soha.

Közöltem ezt az iratot, nem mint szabályát azoknak a véleményeknek, melyeket a vallás dolgában követni kell, hanem mint példáját annak a módnak, a mely szerint a növendékünkkel okoskodnunk kell, hogy el ne távolodjunk attól a módszertől, melyet megállapítani próbáltam. A míg nem adunk semmit az emberi tekintélyre és annak az országnak az előitéleteire, a hol születtünk, az észszerű belátás magában nem vezethet bennünket messzebbre a természetes tanításban, mint a természetes vallás s én Emillel csak erre szorítkozom. Ha más vallásra van szüksége, ebben nincs jogom, hogy vezetője legyek; ezt megválasztani egyedül az ő dolga.

A természettel egyetértésben dolgozunk; míg az a fizikai embert formálja, mi az erkölcsi embert igyekszünk kialakítani; csak hogy a haladásunk nem azonos. A test már erőteljes és izmos, mikor a lélek még lankadt és gyönge és bármit tesz is az emberi mesterkedés, a temperamentum mindig előtte jár az észnek. Idáig minden törekvésünk arra irányult, hogy visszatartsuk az egyiket és feltüzeljük a másikat, hogy az ember mindig egységes legyen, a menynyire csak lehetséges. Mialatt kifejlesztettük a természeti oldalát, visszatartottuk születő érzékiségét; szabályoztuk azzal, hogy kiműveltük az elméjét. Az értelmi tárgyak mérsékelték az érzékekre ható tárgyak benyomásait. Visszamenve a dolgok kezdetéig, elvontuk az érzékek uralma alól; könnyű dolog volt fölemelkedni a természet tanulmányozásától a természet alkotójának tanulmányozásáig.

Mikor ide eljutottunk, milyen új befolyásokat nyertünk növendékünkre: Mennyi új eszközünk van arra, hogy a -452- szívéhez szóljunk! Csak akkor találja igazi érdekét abban, hogy jó legyen, hogy jót tegyen távol az emberek tekintetétől és a nélkül, hogy a törvények köteleznék rá, hogy igazságos legyen Isten és önmaga között, teljesítse kötelességét még élete árán is és hogy szívében hordozza az erényt nem csak a rend iránti szeretetből, a melynél mindenki előbbre valónak tartja az önmaga iránti szeretetet, hanem lényének alkotója iránti szeretetből is, a mely összeolvad ezzel az önmaga iránti szeretettel, hogy aztán tartós boldogságot élvezzen, a melyet jó lelkiismeretének nyugalma és ennek a legjobb lénynek szemlélése igér neki a túlvilági életben, miután ezt az életet jól felhasználta. Ebből a szempontból nézve már csak igazságtalanságot, képmutatást és hazugságot látok az emberek közt; a magánérdek, a mely a versengésben szükségszerűen elnyeri a díjat minden egyéb dolog fölött, megtanítja mindegyiküket arra, hogy felékesítsék a bűnt az erény álarczával. Minden más ember a saját jóvolta rovására legyen az én javamra; minden csak rám magamra vonatkozzék; haljon meg, ha kell, az egész emberiség a szenvedésben és a nyomorban, csak hogy megóvjon engem egy pillanatnyi fájdalomtól vagy éhségtől: ez a belső szava minden hitetlennek, a ki okoskodik. Igen, ezt állítani fogom életem fogytáig: a ki azt mondja az ő szívében, nincs Isten és máskép beszél, az csak hazug lehet vagy esztelen.

Olvasóm, nem tehetek róla, én úgy érzem, Emilt sohasem fogjuk egyformának látni; ti mindig a ti hebehurgya, okvetetlenkedő, mulatságból mulatságba, élvezetből élvezetbe tévelygő és magát semmihez tartósan hozzákötni nem tudó fiatalembereitekhez hasonlónak képzelitek. Ki fogtok nevetni, látva, hogy elmélkedőt, filozófust, igazi theologust csinálok egy tüzes, élénk, lelkes, tettrevágyó ifjuból, az élettől legjobban buzogó korban. Ezt fogjátok mondani: Ez az álmodozó mindig hajszolja agyrémeit; mikor a maga módja szerinti növendéket mutat nekünk, nem csak neveli, hanem megteremti, saját agyából meríti és mindig abban a hitben, hogy a természetet követi, minden pillanatban jobban eltávolodik tőle. Én összehasonlítva -453- növendékemet a tiéitekkel, alig találok köztük valami közös vonást. Oly különbözőképen nevelkedvén, csaknem csoda volna, ha hasonlítana valamiben hozzájuk. Miután gyermekkorát abban a teljes szabadságban töltötte, melylyel amazok ifjú korukban élnek, ifjúkorában kezdi fölvenni a szabályt, melynek amazokat gyermekkorukban alávetették; ez a szabály ostorukká lett, borzadva vetik magukat alája, nem látnak benne egyebet, mint mesterüknek hosszú zsarnokságát, azt hiszik, azzal lépnek ki a gyermekkorból, hogy leráznak magukról mindennemű jármot,114) akkor kárpótolják magukat a hosszú kényszerért, a melyben tartották őket, mint a hogy a rab, ha megszabadul bilincseitől, kinyujtóztatja, mozgatja és hajlítgatja tagjait. Emil ellenkezőleg abban találja dicsőségét, hogy emberré válik és aláveti magát a fejledező értelem igájának; már kifejlődött testének nincs szüksége ugyanazokra a mozgásokra és önmagától kezd megállapodni, míg félig kifejlődött szelleme a maga részéről lendületet igyekszik venni. Így az értelem kora az egyikre nézve csak a zabolátlanság kora, a másikra nézve pedig a helyes gondolkodás korává lesz.

Akarod tudni, amazok felelnek-e meg jobban ebben a természet rendjének? Tekintsétek a különbségeket azokban, a kik attól többé vagy kevésbbé el vannak távolodva: figyeljétek meg a falusi fiatalembereket és nézzétek meg, ép oly kicsapongók-e, mint a ti ifjaitok. «A vadembereket gyermekkoruk folyamán, mondja sieur Le Beau, mindig tevékenyen látni, szüntelenül különböző játékokkal foglalkoznak, melyek mozgásban tartják a testüket; de alighogy elérték a serdülő kort, nyugodtakká, álmatagokká lesznek, csakis komoly játékokkal vagy szerencsejátékokkal foglalkoznak.»115) Emil a falusi fiatalok és a vademberek teljes szabadságában -454- nevelkedett s felcseperedve meg kell változnia és nyugodtabbá kell válnia, úgy mint azok. Az egész különbség az, hogy már nemcsak azért tevékeny, hogy épen csak játszszon és táplálkozzék, hanem munkáiban és játékaiban megtanult gondolkozni. Eljutva eddig a pontig ezen az úton, teljes hajlandósága van arra az útra, melyre én vezetem: a gondolkodni való dolgok, melyeket nyújtok neki, izgatják a kiváncsiságát, mert önmagukban véve szépek, mert egészen újak rá nézve és képes őket megismerni. Ellenkezőleg a ti fiatal embereitek, a kiket untatnak és nyomasztanak a ti unalmas leczkéitek, hosszú erkölcsi oktatásaitok, örökös katekizmusaitok, hogyne vonakodnának a szellem alkalmazásától, melyet komorrá tettek a számukra, a nehéz előirásoktól, a melyekkel elhalmozzák őket, a lényük alkotóján való elmélkedésektől, a kiből mulatságaik ellenségét csináltak? Mindez iránt csak ellenszenvet, undort, unalmat éreznek; a kényszer elriasztotta őket: hogy adhatnák rá magukat aztán, mikor kezdenek rendelkezni magukról? Új dolog kell hogy legyen, a mi tessék nekik, nem kell már nekik semmi abból, a mit gyermekeknek szokás mondani. Ugyanígy áll a dolog növendékemmel: a mikor emberré válik, úgy szólok hozzá, mint emberhez és csak új dolgokat mondok neki s épen azért, mert ezek a dolgok unalmasak, kedvére valóknak kell hogy találja őket.

Igy nyeretem meg vele kétszeresen az időt, az ész hasznára késleltetve a természet haladását. De a valóságban csakugyan késleltettem-e ezt a haladást? Nem, csak nem engedtem, hogy a képzelődés siettesse; másféle természetű leczkék által ellensúlyoztam az idő előtti leczkéket, melyeket a fiatal ember máshonnan kap. A míg a mi intézményeink örvénye magával ragadja, más intézmények segítségével ellenkező irányba téríteni nem annyi, mint kivonni helyéből, hanem annyi, mint megtartani benne.

A természet igazi pillanata végre is beáll; be kell hogy álljon. Miután az ember meg kell hogy haljon, meg is kell hogy újuljon, hogy a faj fenmaradjon és a világ rendje fennállhasson. Ha azokról a jelekről, a melyekről szóltam, megérzitek a kritikus pillanatot, azonnal hagyjátok el vele -455- szemben a régi hangot. Még a ti tanítványotok, de már nem növendéketek. Barátotok férfi s bánjatok is vele, mint olyannal.

Hogyan! Le kell mondanom tekintélyemről akkor, mikor a legnagyobb szükségem van rá? Át kell engedni a felserdült ifjút magamagának abban a pillanatban, a mikor a legkevésbbé tudja vezetni magát és a mikor a legnagyobb eltévelyedéseknek van kitéve? Le kell mondanom jogaimról, mikor neki a legfontosabb, hogy hasznukat vegye? Jogaid! Ki mondja, hogy lemondj róluk? Épen most kezdődnek csak számodra. Mostanáig mindent csak erővel vagy ravaszsággal értél el; a tekintély, a kötelesség törvénye ismeretlenek voltak előtte, kényszeríteni kellett őt vagy megtéveszteni, hogy engedelmességre találj nála. De nézd, mennyi új lánczczal vetted körül a szívét. Az ész, a barátság, a háladatosság, ezerféle vonzalom, mind olyan hangon szól hozzá, a melyet nem bír félreismerni. A bűn még nem tette süketté hangjuk iránt, még csak a természet szenvedélyei irárt érzékeny. Ezek elseje, az önszeretet, kiszolgáltatja őt neked; a megszokás még jobban kiszolgáltatja. Ha egy pillanat fellobbanása elragadja tőled, azonnal visszavezeti hozzád a megbánás, egyedül az az érzése állandó, a mely hozzád fűzi; a többi mind eltünik és kölcsönösen eltörli egymást. Ne engedd elromlani és mindig tanulékony lesz; csak akkor kezd lábbadozó lenni, mikor már meg van romolva.

Megvallom, hogy ha egyenest szembeszállsz keletkező vágyaival és ostoba módon bűn számban tünteted fel az új szükségleteket, melyek éreztetik vele magukat, nem sokáig fog rád hallgatni; de a mint elhagyod rendszeremet, nem vállalok többé felelősséget semmiért. Gondold mindig, hogy a természet szolgája vagy; akkor sohasem lehetsz ellensége.

De hogy lehet pártját fogni? Azt hiszik, csak a között lehet választani, hogy kedveznek hajlamainak vagy leküzdik őket; hogy zsarnokai vagy bűntársai lesznek; pedig mind a kettőnek oly veszedelmes következései vannak, hogy nagyon is sok ok van habozni a megválasztásban.

Az első eszköz ennek a nehézségnek a megoldására, -456- ha hamar megházasítjuk; ez tagadhatatlanúl a legbiztosabb és legtermészetesebb expediens. Mindazáltal kételkedem benne, hogy a legjobb-e és hogy a leghasznosabb-e. Majd meg fogom mondani erre való okaimat; addig is megengedem, hogy meg kell házasítani a fiatal embereket házasságra való korukban. De ez a kor idő előtt jön meg számukra; el kell halasztani érett korukig.

Ha csak meg kellene hallgatni hajlamaikat és követni ezek jeleit, akkor hamar megvolnának, de annyi ellentmondás van a természet törvényei és a társadalmi törvények között, hogy kiegyenlítésük végett folyton ki kell térni és hátat fordítani; sok művészetet kell kifejteni, ha meg akarjuk akadályozni, hogy a társadalmi ember teljesen mérsékeltté ne legyen.

A föntebb kifejtett okoknál fogva azt tartom, azokkal az eszközökkel, melyeket adtam, legalább husz éves korig ki lehet nyújtani a vágyak tudatlanságát és az érzékek tisztaságát; ez oly igaz, hogy a germánoknál az a fiatal ember, a ki az előtt a kor előtt elvesztette a szűzességét, becstelen számba ment; az írók helyesen tulajdonítják e népek ifjukorukban gyakorolt önmegtartóztatásának szervezetük erőteljességét és gyermekeik nagy számát.

Még jóval meg is lehetne hosszabbítani ezt az időszakot és még néhány század előtt magában Francziaországban is ez a legközönségesebb dolgok egyike volt. Más ismert példák között Montaigne apja, ép oly lelkiismeretes és igaz, mint a milyen erős és jó szervezetű ember, megesküdött arra, hogy szűzen házasodott harminczhárom éves korában, miután sokáig szolgált az olaszországi háborukban s a fiú írásaiból lehet látni, mekkora erőt és mily vidámságot őrzött meg az apja még több mint hatvan éves korában is. Az ellenkező vélemény kétségkívül sokkal inkább alapszik a mi erkölcseinkben és előitéleteinken, mint fajunknak általánosságban való ismeretén.

Mellőzhetem tehát ifjúságunk példáját; ez nem bizonyít semmit annak számára, a ki nem úgy nevelkedett, mint ez. Megfontolva azt, hogy ebben a tekintetben a természetnek nincs szilárdul megszabott határa, a melyet ne -457- lehetne hátrább vagy előbbre tolni, azt hiszem, a természet törvényének áthágása nélkül föltételezhetem, hogy Emil gondoskodásom folytán megmaradt kezdetbeli ártatlanságában s ezt a boldog korszakot közel látom a bevégződéshez. Mindinkább növekvő veszedelmektől körülvéve ki fog siklani, akármit teszek is, a kezemből a legelső alkalommal és ez az alkalom hamarosan meg fog adódni; követni fogja érzékeinek vak ösztönét; egyet lehet tenni egy ellen, hogy el fog esni. Sokkal is többet elmélkedtem az emberek erkölcseiről, semhogy ne látnám ennek az első pillanatnak legyőzhetetlen befolyását az élet többi részére. Ha tettetem magam és úgy teszek, mintha nem látnék semmit, akkor kiaknázza gyöngeségemet; azt hiszi, kifog rajtam s megvet engem és én bűntársává leszek bukásának. Ha megpróbálom visszafordítani, ennek elmúlt már az ideje és nem fog rám hallgatni; kényelmetlenné, gyűlöletessé, kiállhatatlanná leszek a szemében s hamarosan le fog engem rázni magáról. Csak egy észszerű állást foglalhatok el tehát: ha önmaga előtt felelőssé teszem cselekedeteiért, ha megóvom legalább a tévedés meglepetéseitől és nyiltan megmutatom neki a veszedelmeket, melyek körülveszik. Idáig a tudatlanságával tartóztattam vissza, most felvilágosultságával kell feltartóztatni.

Ezek az új tanítások fontosak és helyén való, hogy mélyebbre nyúljunk bele a dolgokba. Ez az a pillanat, a mikor úgyszólván számadást kell tennem előtte, meg kell mutatnom, hogy használtam fel az ő idejét és a magamét, megmagyaráznom neki, mi ő és mi vagyok én, mit tettem én, mit tett ő, mivel tartozunk egymásnak; minden erkölcsi viszonyát, mindazokat a kötelezettségeket, melyeket elvállalt, mindazokat, melyeket mások vállaltak el vele szemben; meddig jutott el képességeinek fejlődésében, mely utat kell neki még megtennie, mily nehézségekkel fog találkozni, mily eszközökkel gyürheti le ezeket a nehézségeket; miben vezethetem én ezután is, miben vezetheti már csak ő magát; végül meg kell magyaráznom a kritikus pontot, melyen van, az új veszedelmeket, melyek körülveszik és mindazokat a szilárd okokat, melyek arra vihetik, hogy szorgosan -458- őrködjék önmaga fölött, mielőtt meghallgatná fejledező vágyait.

Gondoljatok arra, hogy egy serdültnek vezetésére mindannak az ellenkezőjét kell tenni, mint a mit egy gyermeknek vezetésére tettetek. Ne habozzatok felvilágosítani őt azokról a veszedelmes rejtelmekről, melyeket oly sokáig s akkor gonddal rejtegettetek előtte. Miután most már tudnia kell őket, fontos dolog, hogy ne tanulja meg őket sem mástól, sem magamagától, hanem csak tőletek magatoktól; miután immár kénytelen küzdeni, hogy meglepetésektől meg legyen óva, ismerni kell az ellenségét.

Azok a fiatalemberek, a kiket felvilágosoultaknak találunk ezekről a dolgokról a nélkül, hogy tudnók, hogy lettek azokká, sohasem lettek büntetlenül ily felvilágosultak Ennek a lelkiismeretlen felvilágosodásnak nem lehet tisztességes czélja és megfertőzteti legalább a képzeletét azoknak, a kik részesülnek benne és hajlamosakká teszi őket azoknak a bűneire, a kik részesítik őket benne. De ez még nem minden; a cselédek is belefurakodnak egy gyermek szellemébe, megnyerik a bizalmát, olyan színben tüntetik fel előtte nevelőjét, mint valami szomorú és kellemetlen személyt és titkos beszélgetéseiknek egyik kedvelt tárgya rosszat mondani róla. Ha a növendék eljutott idáig, a mester visszavonulhat, nincs már semmi jó tenni valója.

De miért választ magának a gyermek különös bizalmasokat? Mindig azoknak zsarnoksága miatt, a kik nevelik. Miért bújna el előlük, ha nem volna kénytelen elbújni? Miért panaszkodnék, ha nem volna oka a panaszra? Természetszerűen a nevelői az első bizalmasai; látni azon a buzgóságon, melylyel siet nekik megmondani, a mit gondol, hogy azt hiszi, csak félig gondolta, a míg meg nem mondta nekik. Számítsatok arra, hogy ha a gyermek részetekről nem fél sem prédikácziótól, sem szidástól, mindig meg fog nektek mindent mondani és mások semmi olyat sem mernek neki mondani, a mit el kelljen előttetek hallgatnia, ha biztosan tudhatják, hogy nem hallgat el előletek semmit.

Legjobban azért számítok módszeremre, mert ha a -459- lehető legpontosabban követem eredményeit, növendékem életében nem találok egyetlen egy helyzetet sem, a mely ne hagyna kellemes képet maga után. Még abban a pillanatban is, mikor a vérmérséklet indulatai magukkal ragadják és a mikor fellázadva a kéz ellen, a mely feltartóztatja, küzd ellene és kezd kisiklani a kezemből, izgalmaiban, fellobbanásaiban is megtalálom egykori együgyűségét; a szive ép oly tiszta, mint a teste s ép úgy nem ismeri a tettetést, mint a bűnt; sem szemrehányások, sem megvetés nem tették még gyávává; az aljas félelem sohasem tanította tettetésre. Megvan benne az ártatlanság minden meggondolatlansága; naiv, aggodalmaskodás nélkül; nem tudja még, mire való a mások megtévesztése. Nem megy végbe lelkében egyetlen mozdulat, a melyet a szája vagy a szemei ki ne mondanának és az érzéseket, melyeken keresztül megy, gyakran jobban ismerem, mint ő.

A míg továbbra is ilyen szabadon nyitja meg előttem a lelkét és örömmel mondja meg nekem, a mit érez, nincs mitől félnem, a veszedelem még nincs közel; de ha egyszer félénkebbé, tartózkodóbbá válik, ha fölismerem beszélgetéseiben a szégyen első zavarát, akkor már az ösztön fejledezik benne, akkor már kezd hozzákapcsolódni a gonosztól való fogalom s nincs több veszteni való pillanat és ha nem sietek felvilágosítani, hamar fel fog világosíttatni akaratom ellenére is.

Nem egy olvasóm, még ha elfogadja is az eszméimet, azt fogja gondolni, hogy itt egy véletlenül előkapott beszélgetésről van szó a fiatal emberrel és hogy ezzel minden el van intézve. Oh, mennyire nem így kormányoztatik az emberi szív! A mit az ember mond, az nem jelent semmit, ha nem készítettük elő a pillanatot, a melyben elmondja az ember. Mielőtt vetne az ember, meg kell munkálni a földet; az erény vetése nem kél ki hamar, hosszas előkészület kell hozzá, hogy gyökeret verjen. Egyike azoknak a dolgoknak, a melyek a prédikácziókat a leghaszontalanabbakká teszik, az, hogy egyformán mondják őket mindenkinek, különbség és válogatás nélkül. Hogy lehet azt képzelni, hogy ugyanaz a beszéd annyi oly különböző hajlamú, különböző -460- szellemű, kedélyhangulatú, korú, nemű, helyzetű és véleményű hallgatónak megfeleljen. Nincsenek talán ketten sem, a kiknek megfelelő lehetne az, a mit mindenkinek mondanak és minden vonzalmunk oly kevéssé állandó, hogy nincs két pillanat minden ember életében, a mikor ugyanaz a beszéd ugyanazt a benyomást tenné. Itéljétek meg, hogy ha a fellobbant érzékek megváltoztatják a megértést és zsarnokoskodnak az akarattal, ez-e az ideje, hogy meghallgassuk a bölcseség komoly leczkéit. Ne beszéljetek tehát soha észről a fiatal embereknek, még az ész korában se, ha nem juttattátok előbb abba az állapotba, hogy megérthesse. A kárbaveszett beszédeknek nagyobb része inkább a mesterek hibája miatt az, mint a tanítványoké miatt. A pedáns és a nevelő csaknem ugyanazokat a dolgokat mondja, de az előbbi minden alkalommal mondja, az utóbbi pedig csak akkor, mikor biztos a hatásukról.

Mint az alvajáró, a ki álmában tévelyeg, alva tud járni egy meredek szélén, a melybe lehullana, ha hirtelen felébredne; így az én Emilem is a tudatlanság álmában elkerüli a veszedelmet, melyeket nem vesz észre; ha hirtelen felriasztom, el van veszve. Igyekezzünk előbb eltávolítani a meredélytől és aztán fölébreszthetjük, hogy messziről megmutassuk neki.

Az olvasás, a magány, a tétlenség, az elpuhult és ülő életmód, a nőkkel és fiatal emberekkel való közlekedés, ezek a korára veszedelmes örvények, melyek folytonos veszedelemben tartják. Más érzékelhető tárgyakkal térítem el az érzékeit; más irányt szabok meg szellemének s azzal térítem el azoktól az irányoktól, melyek vesztébe sodorják; testének fáradságos munkában való gyakorlásával tartóztatom fel a képzelődés tevékenységét, a mely magával ragadja. Mikor a karok sokat dolgoznak, a képzelődés megnyugszik; ha a test elég fáradt, a szív nem hevül fel. A legjobban kézügybe eső és legkönnyebb elővigyázati intézkedés, ha elvonjuk a veszedelem helyéből. Kezdettől fogva elviszem a városoktól s azoktól a tárgyaktól, melyek kisértetbe vihetik. De ez nem elég; mely sivatagba, mely vadon menedékhelyre menekülhetne azoktól a képektől, melyek üldözik? Nem ér semmit -461- eltávolítani a veszedelmes tárgyakat, ha nem távolítom el az emléküket is; ha nem találom meg a módját, hogy mindentől megszabadítsam, ha nem vonom el őt önmagától, akkor ép annyit érne, ha békén hagynám.

Emil tud egy mesterséget, de ez a mesterség ebben nem használ nekünk; szereti és érti a mezőgazdaságot, de a mezőgazdaság nem elegendő nekünk; azok a foglalkozások, melyeket ismer, gépiesekké válnak, ha foglalkozik velük, ez annyi, mintha nem csinálna semmit; egész más dologra gondol mellettük; a fej és a karok külön-külön dolgoznak. Új foglalkozásra van szüksége, mely érdekli újdonságával, mely folyton megfeszíti a figyelmét, a mely neki tetszik, a mely elfoglalja, a mely fejleszti, olyan foglalkozásra, melyért lelkesül és a melyre teljes lélekkel ráadja magát Már most a vadászat az, a mely szerintem egyesíti mindezeket a föltételeket. Ha a vadászat valaha ártatlan szórakozás, ha valaha megfelel az embernek, akkor most van az ideje, hogy hozzá folyamodjunk. Emilben minden megvan arra, hogy sikere legyen benne; erős, ügyes, türelmes, fáradhatatlan. Mulhatatlanul meg fogja szeretni ezt a testgyakorlatot, bele fogja vinni korának minden hevét, el fogja veszteni egy időre a veszedelmes hajlamokat, melyek az elpuhultságból születnek. A vadászat megedzi a lelket ép úgy, mint a testet, hozzászoktat a vérhez, a kegyetlenséghez. Dianát a szerelem ellenségéve tették és az allegoria nagyon igaz: a szerelem bágyadtságai csak az édes nyugalomból születnek; az erős gyakorlat elfojtja a gyöngéd érzéseket. Az erdőben, a mezőkön a szerelmes és a vadász annyira különböző hangulatban van, hogy ugyanazokról a tárgyakról egészen különböző képeket nyernek. A friss árnyas helyek, a lugasok a szerelmes édes rejtekhelyei, a vadász számára pedig csak vadtenyésztő helyek, sűrűségek, vadak búvóhelyei; a hol amaz csak rigókat, fülemüléket, csak madárcsattogást hall, a másik odaképzeli a vadásztülköket és a kutyák csaholását; az egyik csak driádokat és nimfákat képzel, a másik csak hajtókat, falkákat, lovakat. Menjetek a mezőre ezzel a kétféle fajta emberrel; beszédmódjuk különbözőségéről hamar meg fogjátok ismerni, hogy -462- a földnek nem egyforma képe van rájuk nézve, hogy eszükjárása mennyire különböző, mint a kedvteléseik.

El tudom képzelni, hogy ezek a hajlamok egyesülhetnek és hogy végül időt lehet találni mindenre. Az ifjúság szenvedélyei azonban nem oszolnak meg így; adjatok neki egyetlen foglalkozást, a melyet szeret s a többi mind hamarosan el lesz felejtve. A vágyak változatossága az ismeretek változatosságából ered és a legelső élvezetek, melyeket ismer, sokáig az egyedüliek, melyeket keres. Nem azt akarom, hogy Emil egész ifjúsága a vadak öldöklésével teljék el és nem is akarom mindenben igazolni ezt a vad szenvedélyt; elég nekem, ha megfelel annak, hogy megszakítson egy veszedelmesebb szenvedélyt, hogy hidegvérrel hallgasson meg, ha róla beszélek és időt adjon nekem, hogy lefessem a nélkül, hogy felizgatnám.

Vannak korszakok az emberi életben, melyek arra valók, hogy az ember sohase feledje el őket. Ilyen Emilre nézve annak a tanításnak az időszaka, a melyről szólok s a mely hatással kell hogy legyen hátralevő napjaira. Igyekezzünk tehát úgy bevésni emlekezetébe, hogy ne törlődjék ki belőle soha. Korunk tévedéseinek egyike, hogy az észt nagyon is leplezetlenül használják, mintha az emberek csak csupa szellem volnának. Elhanyagolják azt a jelbeszédet, a mely a képzelődéshez szól s ezért elvesztették a nyelvek legerőteljesebbikét. A szó benyomása mindig gyönge és a szemek által sokkal jobban lehet a szivekhez szólni, mint a fülek által. Mindent az okoskodás által akarunk elvégezni s ezzel merő szavakká teszszük tanításainkat, semmit sem bizunk a cselekedetekre. Az ész magában nem tevékeny; néha visszatartóztat, ritkán tüzel fel és sohasem cselekszik nagyot. Mindig okoskodni a kicsiny szellemek mániája. Az erős lelkeknek bizony más a nyelve s ezzel a nyelvvel lehet meggyőzni és tettre indítani.

Az a megfigyelésem, hogy a mai korban az embereknek csak az erőszak és az érdek által van egymásra hatásuk, holott a régiek sokat tettek a meggyőzés által, a lélek vonzalmai által, mert nem hanyagolták el a jelek beszédét. Minden megállapodás ünnepélyesen történt, hogy annál -463- sérthetetlenebbé tegyék; mielőtt az erőszak érvénybe lépett volna, az istenek voltak az emberi nem birái; az ő színük előtt csinálták az egyesek szerződéseiket, szövetségeiket, kijelentették igéreteiket; a föld felszíne volt a könyv, a melyben az okiratokat őrizték. Sziklák, fák, kőrakások, melyek meg voltak szentelve ilyen aktusokkal és tiszteletet keltettek a barbár emberekben, voltak ennek a könyvnek egyes lapjai, melyek mindig nyitva állottak minden szemnek. Az eskű kútja, az élő és a látó kútja, a mambréi élő tölgyfa, a tanuság kőrakása, ezek voltak a szerződések szentségének durva, de fenséges emlekjelei, senki se mert volna szentségtörő kézzel hozzányulni ezekhez az emlékekhez és az emberek hűsége jobban volt biztosítva ezeknek a néma tanuknak a biztosítéka által, mint a mennyire ma biztosítva van a törvények minden hiábavaló szigora által.

A kormányzatban a királyi hatalom felséges dísze tett benyomást a népekre. A méltóság jelei, egy trónus, egy jogar, egy biborpalást, egy korona, egy diadém rájuk nézve szent dolgok voltak. Ezek a tiszteletben álló jelvények tiszteletreméltóvá tették az embert, a ki fel volt diszítve velük; katonák nélkül, fenyegetések nélkül a mint megszólalt, engedelmeskedtek neki; ma el akarják törölni ezeket a jelvényeket;116) mi eredménye lett ennek a lebecsülésnek? Az, hogy a királyi méltóság kitörlődik minden szívből, hogy a királyok csak hadseregükkel szereznek engedelmességet és hogy az alattvalók tisztelete csakis a büntetéstől való félelmen alapszik. A királyoknak nem kell diadémjük viselésével vesződni, sem méltóságuk nagy jelvényeivel, de százezer -464- mindig kész karra van szükségük, hogy végrehajtassék rendeleteiket. Bár nekik ez talán szebbnek tünik fel, könnyű belátni, hogy idő multával ez a változás nem fog hasznukra válni.

Bámulatraméltó, a mit a régiek ékesszólásukkal elértek; de az az ékesszólás nem állt csupán jól szerkesztett szép beszédekben és sohasem volt több hatása, mint a mikor a szónok legkevesebbet beszélt. A mit legélénkebben mondtak, nem szavakkal fejeződött ki, hanem jelekkel, nem mondták, hanem megmutatták. A tárgy, a melyet a szeme elé állítanak, megrázkódtatja a képzelőtehetséget, felizgatja a kiváncsiságot, várakozásban tartja a szellemet arra nézve, a mil mondani akar az ember s gyakran maga ez a tárgy megmond mindent. Mikor Thrasybulos és Tarquinius leüti a mákfejeket, mikor Nagy Sándor rányomja pecsétjét kegyencze szájára, mikor Diogenes elmegy Zeno előtt, nem mondtak-e többet, mintha hosszú beszédeket mondtak volna? Micsoda körmondata a szavaknak adta volna vissza ily jól ugyanazokat a gondolatokat? Darius, mikor Scythiában volt hadseregével, a szkythák királyától madarat, békát, egeret és öt nyilvesszőt kapott. A követ átadta az ajándékot és szó nélkül visszafordult. Manapság ezt az embert bolondnak néznék. Rémületes beszédét azonban megértették és Dariusnak nem volt sürgősebb dolga, mint visszasietni hazájába, a mint csak tudott. Helyettesítsétek ezeket a jeleket levéllel: mennél fenyegetőbb lesz, annál kevésbbé fog megrémíteni; merő nagyotmondás lett volna s Darius csak nevetett volna rajta.

Mily figyelmet fordítottak a rómaiak a jelek beszédére! Az életkor és társadalmi helyzet szerinti különböző ruhák, tógák, hadi köpenyek, toga praetexták, bullák, széles szgélyű köntösök, székek, lictorok, fascesek, fejszék, avagy fű- és levélkoszorúk, ovátiók, triumphusok, minden pompa, reprezentálás, szertartás volt náluk és minden benyomást tett a polgárok szívére. Fontos dolog volt az államnak, hogy a nép inkább ezen a helyen gyülekezzék és ne azon; hogy lássa vagy ne lássa a Kapitoliumot, hogy a szenátus felé forduljon vagy elforduljon tőle, hogy inkább ezen a -465- napon tanácskozzék, mint amazon. A vádlottak más ruhát vettek fel, mást a jelöltek is, a katonák nem dicsekedtek tetteikkel, hanem megmutatták sebeiket. Elképzelem, hogy Cæsar halálakor a mi szónokaink egyike meg akarva hatni a népet, kimerítette volna a művészet összes közhelyeit, hogy pathetiknsan leírja sebeit, vérét, holttestét: Antonius, a ki szintén ékesszóló volt, semmi ilyet nem mondott; előhozatta a holttestet. Micsoda rhetorika!

Ez a kitérés azonban észrevétlenül nagyon is eltérít tárgyamtól, úgy mint számos más kitérés is és kitéréseim sokkal gyakoriabbak, semhogy hosszúk és tűrhetők lehetnének. Visszatérek tehát a tárgyhoz.

Ne okoskodjatok soha szárazon az ifjúsággal. Ruházzátok fel az okoskodást testtel, ha rá nézve érthetővé akarjátok tenni. Jártassátok az elme nyelvét a szíven át, hogy megértethesse magát. Ismétlem, a hideg érvek meghatározhatják véleményeinket, de nem cselekedeteinket; arra indítanak, hogy higyjünk, nem arra, hogy cselekedjünk; azt bizonyíthatni, hogy mit kell gondolni, nem azt, hogy mit kell tenni. Ha ez igaz minden emberre nézve, annál inkább igaz a még csak érzékeikben gyökerező fiatal emberekre nézve, kik csak odáig gondolkoznak, a meddig a képzelődésük ér.

Óvakodni fogok tehát, még azok után az előkészületek után is, melyekről szóltam, hogy hirtelen bemenjek Emil szobájába és ügyetlenül hosszú beszédet mondjak neki arról a tárgyról, a melyről fel akarom világosítani. Azon fogom kezdeni, hogy megindítom a képzeletét, meg fogom választani az időt, a helyet, a tárgyakat, a melyek a legkedvezőbbek arra a hatásra, melyet el akarok érni; tanujáúl hívnám, úgyszólván az egész természetet beszélgetéseinknek; az örök lényt, melynek műve, bizonyságául hívnám szavaimnak, biróúl szólítanám fel Emil közt és köztem; megjelölném a helyet, a hol lakunk, a sziklákat, az erdőket, a hegyeket, melyek körülvesznek, emlékjeleiül az ő fogadalmainak és az enyéimnek; szemeimbe, hanglejtésembe, mozdulataimba belevinném mindazt a lelkesedést és hevet, melyet kelteni akarok. Akkor szólanék hozzá és ő meg fog -466- hallgatni, én ellágyulok és ő megindul. Áthatva kötelességeim szentségétől, az övéit tiszteletreméltóbbakká fogom tenni; az okoskodás erejét szóképekkel és figurákkal fogom megeleveníteni; nem leszek hosszadalmas és bőbeszédű hideg elvek dolgában, hanem túláradó érzésekben bővelkedő; okoskodásom komoly és szentencziózus lesz, de a szívem sohasem fogja elégnek érezni, a mit mondott. Ha ekkor megmutatom neki mindazt, a mit érte tettem, úgy mutatom meg, mintha önmagamért tettem volna; gyöngéd szeretetemben fogja látni minden gondoskodásom okát. Mily meglepetést, mily izgalmat fogok neki szerezni, ha hirtelen megváltoztatom a beszédmodoromat! A helyett, hogy a szívét szűkkeblűvé tenném azzal, hogy mindig az érdekéről beszélek neki, a saját érdekemről fogok neki beszélni és ezzel annál jobban meghatom; fellobbantom fiatal szívét a barátság, a nagylelkűség, a hála minden érzésével, melyeket már felkeltettem és a melyeket édes táplálni. Keblemre fogom szorítani, a meghatottság könyeit ontva rá s ezt fogom neki mondani: te vagy az én jóvoltom, gyermekem, az én művem, a te boldogságodtól várom az enyémet, ha te meghiusítod reményeimet, húsz évet rabolsz el életemből és szerencsétlensége leszel öreg napjaimnak. Igy lehet meghallgattatni magát egy fiatal emberrel és így lehet szíve mélyébe bevésni annak emlékét, a mit mond neki az ember.

Idáig példáit igyekeztem adni annak a módnak, a hogy egy nevelőnek fel kell világosítani növendékét nehéz alkalmakkor. Ugyanezt igyekeztem tenni ebben az esetben is, de sok kísérlet után lemondok róla, meg lévén győződve, hogy a franczia nyelv sokkal kényeskedőbb, semhogy elviselhesse egy könyvben a bizonyos tárgyakról szóló első oktatások naivitását.

A franczia nyelv, úgy mondják, a legszűziesebb nyelv; én a magam részéről a legfajtalanabbnak tartom, mert nekem úgy tetszik, hogy egy nyelv szűziessége nem abban áll, hogy gondosan kikerülje a tisztátalan fordulatokat, hanem hogy ne legyenek benne ilyenek. Valóban, hogy kikerüljük őket, gondolnunk kell rájuk és nincs nyelv, a melyben nehezebb volna minden értelemben tisztán beszélni, -467- mint a francziában. Az olvasó, a ki mindig ügyesebb a fajtalan fordulatok megtalálásában, mint az író az előlük való kitérésben, mindenen megbotránkozik és elszörnyűlködik. Hogyne piszkolódnék be az, a mi tisztátalan füleken megy keresztül? Ellenkezőleg, jó erkölcsű népnek minden dologra megvannak a maga megfelelő szólásai és ezek a szólások mindig tisztességesek, mert mindig tisztességesen használják őket. Lehetetlen tisztesebb nyelvet elképzelni, mint a biblia nyelve, épen azért, mert minden naivul van benne mondva. Hogy ugyanazokat a dolgokat megbotránkoztatókká tegyük, ahhoz elég, ha francziára fordítjuk őket. Abban, a mit Emilemnek mondanom kell, minden csak tisztes és szűzies lesz a szivének, de hogy olvasva is olyannak találják, ahhoz ép oly tiszta szív kell, mint az övé.

Még azt is hiszem, hogy a beszéd igazi tisztaságáról és a bűn áltisztaságáról szóló beszédeknek hasznos helyük lehet az erkölcsi fejtegetésekben, melyekbe ez a tárgy elvezet minket, mert ha megtanulja a tisztaság nyelvét, meg kell tanulnia egyúttal az illedelem nyelvét is és tudnia kell, miért oly különböző ez a kél nyelv. Bárhogy áll is a dolog, ahhoz ragaszkodom, hogy ha üres oktatások helyett, melyekkel idő előtt tele tömik a fiatalság szívét és a melyeket kinevet abban a korban, a mikor időszerűek volnának, megvárjuk, előkészítjük a megértetés pillanatát s akkor tárjuk elébe a természet törvényeit helyes igazságukban; ha megmutatjuk ugyanezeknek a törvényeknek az igazolását azokban a fizikai és erkölcsi bajokban, melyeket megszegésük a bűnösökre hárít; ha szólunk neki a nemzés felfoghatatlan rejtelméről, hozzáfűzve annak a varázsnak a fogalmához, melylyel a természet Teremtője ezt az aktust felruházza, a kizárólagos odaadás varázsát, mely gyönyörteljessé teszi, a hűség kötelességeinek, a szeméremnek varázsát, mely körülveszi és a mely megkettőzteti vonzóerejét, mialatt czélját teljesíti; ha lefestjük neki a házasságot, nem csupán mint a társulások legédesebbikét, hanem mint a legsérthetetlenebbet és legszentebbet is minden szerződés körül és nyomatékosan megmondjuk mindazokat az okokat, melyek ezt a szent frigyet tiszteletreméltóvá teszik minden ember -468- előtt és a melyek gyűlölettel és átokkal borítanak el mindenkit, a ki tisztaságát beszennyezni meri; ha megragadó és igaz módon festjük le előtte a kicsapongás borzalmait, buta eltompulását, azt az észrevehetetlen lejtőt, melyen át az első kihágás az összes többiekhez vezet és végül romlásba ragadja azt, a ki odaadja magát neki; ha – mondom – nyilvánvalóan megmutatjuk neki, hogy függ a szűziességtől az egészség, az erő, a bátorság, az erény, még maga a szerelem is és az ember minden igazi java; – azt állítom, hogy akkor kivánatossá és drágává teszszük rá nézve ezt a szűziességet és hogy szellemét tanulékonynak fogjuk találni azok iránt az eszközök iránt, melyeket fentartására adunk neki, mert a míg megtartjuk, tiszteljük is, csak akkor kezdjük megvetni, mikor elvesztettük.

Nem igaz, hogy a rosszra való hajlam fékezhetetlen és hogy nincs módunk legyőzésére, ha valaki még nem szokta meg, hogy áldozatul essen neki. Aurelius Victor azt mondja, hogy több szerelemtől eszeveszett ember önként feláldozta életét Cleopatra egy éjszakájáért és ez az áldozat nem lehetetlen a szenvedély részegségében. De tegyük fel, hogy a legeszeveszettebb és érzékeinek legkevésbbé parancsolni tudó ember is látja a kivégzésére való készülődést, abban a biztos tudatban, hogy kínok közt fog elpusztulni egy negyedóra mulva; ettől a pillanattól fogva ez az ember nemcsak hogy fölébe kerekednék a kísértéseknek, hanem könnyű szerrel ellent is tudna nekik állni; a borzalmas kép, a mely kísérné őket, hamar elvonná tőlük és mindig visszafojtatva nem térnének vissza egyhamar. Csak akaratunk lanyhasága teszi minden gyöngeségünket és az ember mindig elég erős arra, hogy megtegye, a mit erősen akar. Volenti nihil difficile. Óh, ha annyira gyűlölnők a bűnt, a hogy az életet szeretjük, ép oly könnyen vissza tudnók magunkat tartani a kellemes bűntől, mint a pompás serlegben lévő méregtől.

Hogyan nem látják be, hogy ha mindaz a leczke, melyet ezen a ponton a fiatal embernek adunk, sikertelen, akkor azért az, mert az ő korára nézve nincs értelme és hogy fontos dolog minden korban olyan formákba öltöztetni -469- az értelmet, a melyek megszerettetik? Szóljatok hozzá komolyan, ha kell, de bármit mondtok neki, legyen annak mindig vonzóereje, a mely rákényszeríti, hogy meghallgasson. Ne küzdjetek vágyai ellen szárazsággal, ne fojtsátok el a képzelődését, szeressétek, attól tartva, hogy szörnyszülötteket talál világra hozni. Beszéljetek neki a szerelemről, a nőkről, mulatságokról, hadd találjon beszélgetéseitekben olyan bájt, a mi hízeleg ifjú szívének, ne kíméljétek semmit, hogy bizalmasaivá válhassatok, csak ezen a módon lesztek igazi mestereivé. Akkor aztán nem kell attól félnetek, hogy beszélgetéseitek untatják; többet fog benneteket beszéltetni, mint a mennyire kedvetek van.

Azok, a kik bölcsen akarják nevelni az ifjúságot, hogy megóvják az érzékek hálóitól, borzalommal töltik el a szerelem iránt és bűnné teszik rá nézve, ha csak gondol is rá az ő korában, mintha a szerelem az aggastyánok számára való volna. Mindazok a megtévesztő leczkék, melyeket a szív megczáfol, nem győznek meg. A fiatal ember, a kit biztosabb ösztön vezet, titokban nevet a szomorú elveken s úgy tesz, mintha beléjük nyugodnék, holott csak a pillanatra vár, hogy hiábavalókká tegye őket. Mindez a természet ellen való dolog. Ha ellenkező irányt követek, biztosabban jutok el ugyanehhez a czélhoz. Én nem félek hízelegni annak az édes vágyának, melyre sóvárog, úgy festem le előtte, mint az élet legfőbb boldogságát, mert csakugyan az is; a mikor lefestem előtte, azt akarom, hogy oda is adja magát neki; a mikor éreztetem vele, mily bájt fűz az érzékek varázsához a szívek egyesülése, elveszem a kedvét a feslettségtől és bölcscsé teszem akkor, a mikor szerelmessé teszem.

Mily korlátoltnak kell lenni arra, hogy az ember ne lásson semmi egyebet egy fiatal ember keletkező vágyaiban, mint az ész tanításainak akadályát! Én abban látom igazi eszközét annak, hogy tanulékonynyá teszem ugyanezek iránt a tanítások iránt. A szenvedélyekre csak a szenvedélyek útján lehet hatni, ezek uralma által kell leküzdeni a zsarnokságukat és mindig magából a természetből kell levonni a szabályozására alkalmas eszközöket. -470-

Emil nem arra van alkotva, hogy mindig egyedül éljen, mint a társadalom tagjának, teljesítenie kell társadalmi kötelességeit. Arra lévén alkotva, hogy együtt éljen az emberekkel, ismernie kell őket. Ismeri az embert általánosságban, most hátra van még, hogy ismerje az egyéneket. Tudja, mi történik a világban, hátra van még, hogy lássa, hogy foly benne az élet. Ideje, hogy megmutassuk neki ennek a nagy színpadnak a külsejét, melynek minden rejtett játékát tudja már. Nem fogja most már belevinni a hebehurgya fiatalember bamba bámulatát, hanem egy egyenes és igazságos szellem itélőképességét. Szenvedélyei kétségkívül tévútra vezethetik; mikor nem vezetik félre azokat, a kik kiszolgáltatják magukat nekik? De legalább nem fogják megtéveszteni a mások szenvedélyei. Ha látja ezeket, a bölcs szemével fogja látni s a példájuk nem csábítja el, sem az előitéleteik nem vezetik félre.

Mint a hogy van egy a tudományok tanulmányozására alkalmas kor, ép úgy van annak a kora is, hogy helyesen foghassa fel a világi szokásokat. A ki nagyon is fiatalon tanulja meg ezeket a szokásokat, szerintük fog igazodni egész életében, válogatás nélkül, gondolkodás nélkül és önelégülten ugyan, de nem is tudva, mit csinál. A ki azonban megtanulja és egyúttal belátja okaikat is, több itélőképességgel követi, következőleg több biztonsággal és szeretetreméltósággal is. Adjatok nekem egy tizenkét éves gyermeket, a ki semmiről sem tud semmit, kötelezem magamat, hogy tizenöt éves korában ép oly tudóssá teszem, mint a milyen az, a kit első gyermekkorától fogva tanítottatok; azzal a különbséggel, hogy a tiéteknek a tudása csakis az emlékezetében van, az enyémé pedig az itélő képességében. Ugyanígy vezessetek bele egy húsz éves fiatal embert a világba; ha jól vezetik, egy év alatt szeretetreméltóbb és okosabban udvarias lesz, mint az, a kit gyermekkora óta a társaságban neveltek fel, mert az előbbi képes lévén megérteni az okait minden a kor, a társadalmi helyzet, a nem szerint igazodó magatartásnak, elvekre tudja ezeket visszavezetni és alkalmazni előre nem látott esetekre, holott a másik, a kinek nincs egyéb szabálya, mint -471- a gyakorlottsága, azonnal zavarba jön, ha el kell ettől térnie.

A fiatal franczia kisasszonyokat mind klastromokban nevelik férjhez menetelükig. S észrevenni-e, hogy bajjal jár rájuk nézve, elsajátítani azt a modort, a mely rájuk nézve annyira új? És vádolja-e valaki a párisi nőket azzal, hogy félszeg, zavarodott a modoruk és hogy nem tudják a világi szokásokat, mert nem vétették fel ezeket velük gyermekkoruktól fogva? Ez az előitélet maguktól a nagyvilági emberektől ered, a kik nem ismerve semmi fontosabbat, mint ezt a kis tudományukat, tévesen azt képzelik, hogy nem lehet elég korán hozzáfogni elsajátításához.

Igaz, hogy nagyon sokáig sem kell késlekedni. Mindenki, a ki egész ifjúságát a nagyvilágtól távol töltötte, egész világéletében zavarodott, feszes modorú lesz, mindig rosszkor tesz mindent, durva és félszeg lesz a fellépése s ettől a megszokástól sohasem szabadul meg s csak annál nevetségesebbé válik, mennél jobban igyekszik megszabadulni tőle. Mindennemű tanulásnak megvan a maga ideje, melyet ismerni kell és megvannak a maga szokásai, melyeket el kell kerülni. De ezek különösen a mi esetünkben egyesülnek, csakhogy én nem teszem ki nekik növendékemet a nélkül az óvatosság nélkül, hogy megóvjam tőlük.

Ha módszerem egy-ugyanazzal a czéllal kielégít minden szempontot és ha elhárítva egy bajt, ezzel egyúttal egy másiknak is elejét veszi, akkor úgy vélem, hogy a módszer jó és hogy igazam van. Ezt véltem látni abban az expediensben, melyet itt sugall nekem. Ha szigorú és száraz akarok lenni növendékem iránt, elvesztem a bizalmát és azonnal el fog rejtezkedni előlem. Ha engedékeny és könnyen kezelhető akarok lenni vagy behúnyom a szememet, mi haszna van abból, hogy őrködésem alatt áll? Csak igazat adok kihágásainak és megkönnyítem a lelkiismeretét a magamé rovására. Ha csak abból a czélból vezetem be a világba, hogy tanítsam, jobban ki fog tanulni, mint a hogy kívánom. Ha távoltartom mindvégig, akkor mit tanulhat tőlem? Talán mindent, kivéve az embernek és polgárnak legszükségesebb művészetét, a felebarátaival való együttélés művészetét. Ha -472- nagyon távoleső hasznosságot tulajdonítok ezeknek a gondoskodásoknak, semmissé lesz rája nézve; ő csak a jelennel törődik. Ha beérem azzal, hogy szórakozásokat nyujtok nekik, mi jót teszek vele? Elpusztul és nem tanul semmit.

Mindebből semmit! Csak az én eljárásom módja gondoskodik mindenről. A te szivednek, mondom a fiatal embernek, szüksége van társnőre, menjünk, keressük meg azt, a ki neked megfelel; talán nem fogjuk könnyű szerrel megtalálni, az igazi érdem mindig ritka, de ne siessünk és ne is riasztassuk vissza magunkat. Kétségkívül van ilyen nő és végre is meg fogjuk találni vagy legalább is azt, a ki leginkább hasonlít hozzá. Ilyen rá nézve ennyire hízelgő czéllal vezetem be az életbe. Mi többet kell még mondanom? Nem látjátok, hogy megtettem mindent?

Lefestve előtte szerelme tárgyát, a kit neki szántam, gondoljátok el, meghallgatásra fogok-e találni, kellemesebbé és kedvesebbé tudom-e tenni számára azokat a tulajdonságokat, melyeket szeretnie kell és tudom-e minden érzését arra irányítani, a mit keresnie vagy kerülnie kell. A legügyetlenebb embernek kellene lennem, ha előre is el nem tölteném szenvedélylyel, maga se tudja ki iránt. Nem fontos, hogy a czél, a melyet előtte lefestek, képzeletbeli legyen, elég, ha elveszi kedvét azoktól, a kik kísértetbe vihetik; elég, ha mindenütt talál olyan összehasonlításokat, melyek révén elébe teheti a képzeletbeli lényeket azoknak a valóságos alakoknak, a kik a szemébe ötlenek és mi más a valódi szerelem, mint képzeletbeli dolog, hazugság, illuzió? Az ember bizony jobban szereti a képet, melyet fest magának, mint a tárgyat, a melyre alkalmazza. Ha azt, a mit az ember szeret, pontosan olyannak látná, a milyen, nem volna többé szerelem a világon. Ha az ember megszűnik szeretni, az, a kit szeret, ugyanolyan marad, a milyen azelőtt volt, de nem látjuk már ugyanolyannak. A képzelt fátyol lehull s a szerelem eltűnik. Már pedig ha én nyújtom a képzeletbeli alakot, akkor tőlem függnek az összehasonlítások és könnyen megakadályozom az illusiót valóságos személyek segítségével.

Azért azt nem akarom, hogy a fiatal embert rászedjék -473- azzal, hogy lefestenek előtte egy mintaképet, a milyen nem létezhetik; hanem úgy választanám meg hölgyének a hibáit, hogy kedvére valók legyenek, hogy tessenek neki, hogy az ő hibáinak megjavítására szolgáljanak. Azt sem akarom, hogy hazudjanak neki s csaló módon azt mondják neki, hogy a kit lefestenek előtte, létezik; ha azonban tetszik neki a képmás, hamarosan kívánni fogja az eredetijét. A kívánságtól a föltevéshez könnyű az átmenet, csak egy-két ügyes leírás kell hozzá, melyek szembetünőbb vonásokkal az igazság nagyobb látszatát adják ennek a képzeletbeli tárgynak. Hajlandó volnék odáig menni, hogy nevet is adjak neki; nevetve azt mondanám: Nevezzük jövendőbelidet Zsófiának, Zsófia jót igérő név; ha az, a kit választott, nem viseli is, legalább méltó lesz a viselésére; előre is megtisztelhetjük vele. Mindezen részletek után, ha a nélkül, hogy azt mondanók, igen vagy nem, ürügyekkel kivonjuk magunkat a dologból, gyanúja bizonyossággá válik; azt fogja hinni, titkot csinálnak előtte a feleségből, a kit neki szántak és hogy meg fogja látni, ha megjön annak az ideje. Ha egyszer eljutottunk idáig és ha jól megválasztottuk a vonásokat, melyeket neki mutatni kell, a többi már könnyen megy; kibocsáthatjuk a világba csaknem koczkázat nélkül; csak az érzékei ellen védjétek, a szíve biztonságban van.

De akár megszemélyesíti a mintaképét, a kit szeretetreméltóvá tudtam előtte tenni, akár nem, ez a mintakép, ha jón van csinálva, nem fogja kevésbé hozzávonzani mindenhez a mi hasonlít hozzá és nem fogja kevésbé eltávolítani mindattól, a mi nem hasonlít hozzá, mintha volna reális tárgya. Mily előny az arra, hogy megóvjuk szívét a veszedelmektől, melyeknek személye ki kell hogy téve legyen, hogy visszafojtsuk érzékeit képzelődése által, hogy azonnal elvonjuk azoktól a nőktől, a kik állitólag kinevelik, de drágán meg is fizettetik ezt a nevelést és csak udvariasságra nevelnek egy fiatal embert, de megfosztják minden tisztességétől! Zsófia olyan szerény! Milyen szemmel fogja nézni, ha ezek kikezdenek vele? Zsófiában annyi az egyszerűség! Hogy fog neki tetszeni ezek modora? Gondolatai oly messze esnek -474- megfigyeléseitől, hogy ezek sohasem lehetnek rá nézve veszedelmesek.

Mindazok, a kik gyermekek neveléséről beszélnek, ugyanazokat az előitéleteket és ugyanazokat az elveket követik, mert rosszul figyelnek meg és még rosszabbul gondolkoznak. Sem a temperamentum, sem az érzékek által nem kezdődik a fiatalság eltévelyedése, hanem a társasági gondolkodásmód által. Ha itt olyan fiúkról volna szó, a kiket kollegiumokban nevelnek, akkor megmutatnám, hogy ez igaz még ő rájuk vonatkozólag is, mert az első leczkék, melyeket azok is, ezek is kapnak, az elsők, melyek gyümölcsöket hoznak, a bűn leczkéi és nem a természet rontja meg őket, hanem a rossz példa. De hagyjuk a kollégiumok és kolostorok növendékeit rossz erkölcseikkel együtt; rajtuk már úgy sincs mód segíteni. Én csak a házi nevelésről beszélek. Vegyetek egy atyja házában, vidéken, okosan nevelkedett fiatalembert és vizsgáljátok meg abban a pillanatban, mikor Párisba jön vagy mikor belép a világba; azt fogjátok találni, hogy tisztességes dolgokra gondol és az akarata is ép oly egészséges, mint az elméje; találtok benne megvetést a bűn iránt és borzalmat a kicsapongás iránt; egy prostituált nőnek már a nevére is látni fogjátok szemében az ártatlanság megbotránkozását. Merem állítani, hogy nem akad az ilyen ifjak között egy is, a ki rá tudja szánni magát, hogy egyedül bemenjen ezeknek a boldogtalanoknak a szomorú házaiba, még ha tudná is, mire valók és szükségüket érezné.

Hat hónappal ezután nézzétek meg újra ugyanezt a fiatal embert és nem fogtok ráismerni, szabadszájúsága, nagy hangú nézetei, fesztelen modora egészen más embernek mutatják, ha azelőtti egyűgyűségén való csúfolódása, szégyenkezése, ha erre emlékeztetik, nem mutatná, hogy ő ugyanaz és pirul rajta. Óh, mennyire átalakult rövid idő alatt! Honnan van az ilyen nagy és hirtelen változás? Temperamentumának fejlődésétől? A temperamentuma vajjon nem fejlődött volna-e ép úgy az apai házban is? Pedig ott bizonyosan nem vette volna fel sem ezt a hangot, sem ezeket a nézeteket. Az érzékek első gyönyöreitől? Ellenkezőleg. -475- Mikor az ember kezdi ezeknek átengedni magát, akkor félénk, nyugtalan, kerüli a nagyvilágot és a zajt. Az első kéjek mindig rejtelmesek, a szemérem fűszerezi és elrejti őket; az első szerető nem szemtelenné lesz, hanem félénkké. Egészen elmerülve egy rá nézve ilyen új állapotba, a fiatal ember összeszedi magát, hogy élvezze és folyton attól retteg, hogy elveszti. Ha nagyzoló, akkor se nem kéjelgő, se nem gyöngéd, a mint dicsekszik; nem élvezett.

Más gondolkozásmód idézte elő ezeket a különbségeket. A szíve még ugyanaz, de a nézetei megváltoztak. Érzelmei lassabban változnak s végül ezek által változnak meg s csak akkor lesz igazán megromolva. Alig lépett bele a világba s már egy második nevelést nyer benne, a mely teljesen ellentétes az elsővel, általa megtanulja megvetni, a mit becsült és becsülni, a mit megvetett; rátanítják, hogy úgy tekintse szülőinek és nevelőinek tanításait, mint pedáns szószátyárságot, a kötelességeket, melyeket ők prédikáltak neki, mint gyermekes morált, melyet le kell nézni, ha az ember felnő. Azt hiszi, becsületbeli kötelessége megváltoztatni magaviseletét, vállalkozó szellemű lesz vágyak nélkül és nyegle lesz álszégyenből. Kigúnyolja a jó erkölcsöket, mielőtt megkedvelte volna a rosszakat és henczeg kicsapongásával, mielőtt kicsapongott volna. Sohasem fogom elfelejteni a svájczi gárda egy fiatal tisztjének vallomását, a ki nagyon unta magát bajtársai zajos mulatságain, de nem mert róluk elmaradni, mert attól félt, hogy ki fogják csúfolni. «Úgy gyakorlom magamat ebben – mondta – mintha kedvem ellenére dohányoznám; a megszokás révén majd megjön rá a kedvem; nem maradhat az ember örökké gyermek».

Így tehát nem annyira az érzékiségtől kell óvni a világba lépő fiatal embert, mint inkább a hiúságtól; inkább enged mások hajlamainak, mint a magáéinak és a nagyzolás több kéjenczet csinál, mint a szerelem.

Ezután a megállapítás után kérdem, van-e a föld hátán jobban felpánczélozott fiatal ember, mint az enyém, minden ellen, a mi megtámadhatja erkölcseit, érzéseit, elveit s van-e, a ki jobban ellent tud állni az örvénynek? Mert mely csábítás -476- ellen nincs védve? Ha vágyai a nőkhöz vonzzák, nem találja meg köztük azt, a kit keres és másfelé forduló szíve visszatartja. Ha az érzékei izgatják és szorítják, hol találja meg kielégítésüket? A házasságtöréstől és a kicsapongástól való borzalom ép úgy visszatartja őt a nyilvános nőktől, mint a férjes nőktől és mindig e kétféle állapot valamelyikéből erednek a fiatalság kihágásai. Egy eladó lány lehet kaczér, de nem lesz szemérmetlen és nem fogja magát nyakába vetni egy fiatal embernek, a ki esetleg elveszi, ha jóravalónak tartja; különben is rendszerint van valakije, a ki vigyáz rá. Emil sem lesz a maga részéről egészen magára hagyatva; mindkettőben meglesz őr gyanánt legalább a félelem és a szégyenkezés, a melyek elválaszthatatlanok az első vágyaktól; nem fognak egyszerre a végső bizalmaskodásig eljutni és nem lesz meg rá az idejük, hogy fokonkint jussanak odáig akadályok nélkül. Hogy máskép viselje magát, ahhoz már az kell, hogy tanult légyen a pajtásaitól, hogy megtanulta légyen tőlük, hogy gúnyolódjék a saját tartózkodásán, hogy őket utánozva szemtelenné legyen. De kicsoda kevésbé utánzó természetű, mint Emil? Kicsoda vezetteti magát kevésbbé a divatos kötekedő hang által, mint az, a kinek nincsenek előitéletei és nem ad semmit a mások előitéleteire? Húsz évig dolgoztam, hogy felfegyverezzem a gúnyolódók ellen; korábban kellene felkelniök, hogy bolonddá tehessék, mert az ő szemében csak az ostobák eszejárása nevetséges és semmi sem tesz érzéketlenebbé a gúnyolódás iránt, mint ha az ember felette áll a közlekedésnek. Élczelődés helyett neki érvek kellenek és a míg így áll a dolog, nem félek attól, hogy fiatal bolondok elvonják tőlem; mellettem van a lelkiismeret és az igazság. Ha az előitéletnek bele kell elegyednie, egy húsz éves ragaszkodás is valami; sohasem fogják vele elhitetni, hogy én hiábavaló oktatásokkal untattam és egy egyenes és okos szívben egy hű és igaz barát szava túl tudja kiáltani húsz csábító kiabálását. Miután csak arról van szó, hogy megmutassam neki, hogy ezek rászedik és mialatt úgy tesznek, mintha ember számba vennék, a valóságban úgy bánnak vele, mint egy gyermekkel, én mindig egyszerű, de komoly és világos -477- leszek okoskodásaimban, hogy érezze, hogy én bánok vele úgy, mint felnőtt emberrel. Ezt fogom neki mondani: «Látod, hogy csak a te érdeked, a mely az enyém is, mondatja velem szavaimat; másképen nem is tudnék szólani. De miért akarnak ezek a fiatal emberek meggyőzni? Azért, mert el akarnak csábítani; nem szeretnek téged, nem érdeklődnek irántad, nincs egyéb indító okuk, mint hogy titokban boszantja őket, hogy különb vagy náluknál, le akarnak téged alacsonyítani a saját kis méreteikre és csak azért vetik szemedre, hogy tőlem vezetteted magad, mert ők maguk akarnak vezetni. Elhiszed-e, hogy nyerni valód van ebben a választásban? Vajjon az ő bölcsességük annyival fölötte áll az enyémnek és egynapos barátságuk erősebb, mint az enyém? Hogy valami súlyt adhassanak csúfolódásuknak, előbb a tekintélyüknek kellene, hogy súlyt adjanak és miféle tapasztalatuk van arra, hogy nézeteiket a miéink fölé emeljék? Nem tesznek egyebet, mint utánoznak más eszteleneket, mint a hogy azt akarják, hogy most már őket utánozzák. Hogy túltehessék magukat apáik állítólagos előitéletein, a pajtásaikénak vetik magukat alá. Nem látom be, mit nyernek ezzel, de azt látom, hogy biztosan elvesztenek két nagy előnyt: az apai szeretet előnyét, melynek tanácsai gyöngédek és őszinték és a tapasztalat előnyét, a melynek révén az ember ítélni tud arról, a mit ismer, mert az apák is voltak gyermekek, a gyermekek ellenben nem voltak apák.

«De azt hiszed, őszinték legalább bolond elveikben? Szó sincs róla, kedves Emilem, megcsalják magukat, hogy megcsaljanak téged; önmagukkal sincsenek egyetértésben: a szivük folyton megczáfolja őket és gyakran a szájuk is ellentmond nekik. Nem egy közülük nevetségessé tesz mindent, a mi tisztességes, de kétségbe volna esve, ha a felesége is úgy gondolkoznék, mint ő. A másik ezt a közömbösséget az erkölcsök dolgában kiterjeszti még meg sem levő nejére is, vagy gyalázatossága betetőzéseül már meglevő nejére is; menj azonban tovább, szólj előtte az anyjáról és várd meg, akar-e házasságtörésből származó gyermek és feslett életű nő gyermeke számba menni, a ki hamisan -478- viseli egy család nevét, a ki ellopja a természetes örökös apai örökségét s végül türelmesen engedné-e, hogy törvénytelen gyermek módjára bánjanak vele? Kicsoda kívánná közülük, hogy az ő lányára borítsák azt a becstelenséget, a melylyel ő elhalmozza a más lányát? Nincs köztük egy sem, a ki ne törne életedre, ha vele szemben akarnád gyakorlatilag érvényesíteni mindazokat az elveket, melyeket beléd oltani igyekszik. Így leplezik le végül következetlenségüket, úgy hogy megérezni, hogy egyikük sem hiszi azt, a mit mond. Ime, itt vannak az érvek, kedves Emilem; mérlegeld az ő érveiket és hasonlítsd össze. Ha én is, mint ők, gúnyt és csúfolódást akarnék űzni, megláthatnád, hogy ők is talán ép úgy, vagy még jobban nevetségessé válnának, mint én. De én nem félek a komoly vizsgálattól. A gúnyolódók diadala rövid tartamú; az igazság megmarad és az ő esztelen nevelésük elenyészik».

El sem birjátok képzelni, mily tanulékony lehet Emil húsz éves korában. Mennyire különbözőképen gondolkodunk! A magam részéről fel sem tudom fogni, hogy hallgathatott rám tíz éves korában, mert micsoda befolyásom lehetett rá ebben a korban? Tizenöt évi gondoskodás kellett hozzá, hogy ezt a befolyást elérjem. Akkor nem neveltem őt, hanem előkészítettem, hogy neveltessék. Most már eléggé fel van nevelve arra, hogy tanulékony legyen; fölismeri a barátság hangját és tud engedelmeskedni az észnek. Meghagyom neki, az igaz, a függetlenség látszatát, de sohasem volt jobban alávetve, mivel azért az, mert az is akar lenni. A míg nem tudtam ura lenni akaratának, ura maradtam a személyének, nem távoztam el tőle egy lépésre sem. Most néha magára hagyom, mert mindig irányítom. Ha elhagyom, megölelem és bizodalmas hangon mondom neki: Emil, rábízlak barátomra, átadlak az ő becsületes szívének, ő fog nekem felelni te rólad.

Nem lehet egy pillanat alatt megbontani az egészséges vonzalmat, melyet előzetesen nem zavart meg semmi és eltörölni olyan elveket, melyek közvetlenül az ész első megismeréseiből erednek. Ha valami változás történik benne távollétem alatt, sohasem lesz hosszantartó; sohasem fogja -479- tudni eléggé elrejteni magát előttem, hogy észre ne vegyem a veszedelmet a baj előtt és hogy idején ott ne lehessek a gyógyítással. Az ember nem aljasodik el egyszerre s nem tanul meg egyszerre színlelni és ha van ember, a ki ebben a mesterségben ügyetlen, akkor Emil az, kinek nem volt egész életében egyetlen alkalma sem arra, hogy éljen vele.

Ezen és más hasonló gondoskodásokkal azt hiszem, oly jól biztosítottam az idegen hatások és a közkeletű nézetek ellen, hogy szívesebben látnám Páris legrosszabb társaságában, mint egyedül szobájában, vagy egy parkban, átadva kora minden nyugtalanságának. Tehet az ember, a mit akar, mindazon ellenségek közt, a kik megtámadhatnak egy fiatal embert, a legveszedelmesebb és az egyedüli, a kit nem lehet eltávolítani, ő maga; mindazáltal ez az ellenség csak a mi hibánkból válhatik veszedelmessé, mert a mint már ezerszer mondtam, csupán a képzelődés által ébrednek fel az érzékek. Ezek szükséglete tulajdonképen nem fizikai szükséglet, nem igaz, hogy igazi szükséglet. Ha soha lasciv tárgy nem érte volna szemünket, ha soha becstelen gondolat nem hatott volna be szellemünkbe, az az állítólagos szükséglet talán sohasem éreztette volna magát velünk és tiszták maradtunk volna, kísértések nélkül, erőfeszítés nélkül és érdem nélkül. Nem tudni, milyen titkos erjedéseket keltenek az ifjúság vérében bizonyos helyzetek és bizonyos látványok, a nélkül, hogy maga is meg tudná fejteni ennek az első nyugtalanságnak az okait, a melyet nem könnyű lecsitítani és a mely csakhamar felébred újra. A magam részéről mennél többet gondolkodom erről a fontos válságról és közeli vagy távoli okairól, annál jobban meggyőződöm róla, hogy a sivatagban, könyvek nélkül, tanítások és nők nélkül nevelt magános ember szűzen halna meg, bármily kort érne is el.

Itt azonban nem efféle vademberről van szó. Ha az ember a hozzá hasonlók közt s a társadalom számára nevel fel egy embert, akkor lehetetlen, sőt nem is való mindig ebben az üdvös tudatlanságban nevelni és a bölcseségre nézve nincs rosszabb, mint félig tudósnak lenni. Azoknak a tárgyaknak az emléke, melyek értek minket, az eszmék, -480- a melyekre szert tettünk, utánunk mennek a visszavonultságba, megnépesítik akaratunk ellenére sokkal csábítóbb képekkel, mint a milyenek a tárgyak maguk és a magányt ép oly végzetessé teszik arra nézve, a ki magával viszi oda őket, mint a milyen hasznos arra nézve, a ki mindig egyedül marad benne.

Őrködjetek gondosan a fiatal emberen; minden egyébtől meg tudja óvni magát ő maga, de a ti dolgotok, megóvni őt önmagától. Ne hagyjátok egyedül se nappal, sem éjjel, legalább is az ő szobájában aludjatok; ne feküdjék az ágyba, csak mikor elnyomja az álom és keljen fel azonnal, a mint fölébred. Ne bízzatok az ösztönben, a mint nem korlátozzátok csak ő rá magatokat; jó, a míg egyedül hat, de gyanús, a mint összeelegyedik az emberi intézményekkel; nem kell elpusztítani, hanem szabályozni és ez talán súlyosabb, mint megsemmisíteni. Nagyon veszedelmes volna, ha arra tanítaná növendéketeket, hogy megcsalja érzékeit és alkalmakat találjon ki kielégítésükre; ha egyszer megismerte ezt a veszedelmes pótlást, el van veszve. Ettől fogva a teste és a lelke mindig enervált lesz; a sírig fogja hordozni ennek a szokásnak szomorú következményeit, a legvégzetesebb szokásét, melynek egy fiatal ember rabszolgájává lehet. Kétségkívül annál jobb volna… Ha a forró temperamentum viharzása legyőzhetetlenné válik, kedves Emilem, szánlak, de nem haboznék egy pillanatig sem és nem tűrném, hogy a természet czélja kijátszassék. Ha kell, hogy egy zsarnok leigázzon, akkor inkább adlak át annak, a kitől meg tudlak szabadítani; bármi történik is, könyebben ragadlak el az asszonyoktól, mint önmagadtól.

Húsz éves korig a test növekszik, szüksége van egész anyagára; ekkor az önmegtartóztatás a természet rendje szerint való és nem véthet ellene az ember szervezetének sérelme nélkül. A huszadik évtől fogva az önmegtartóztatás erkölcsi kötelesség; fontos arra, hogy megtanuljunk uralkodni önmagunkon, hogy urai maradhassunk étvágyainknak. De az erkölcsi kötelességeknek megvannak a módosulásai, a kivételei, a szabályai. Ha az emberi gyöngeség elkerülhetetlenné tesz egy alternativát, a két baj közül válaszszuk -481- a kisebbiket; minden körülmények között jobb hibát elkövetni, mint bűnt elsajátítani.

Gondoljatok arra, hogy itt nem az én növendékemről beszélek, hanem a tietekről. Szenvedélyei, melyeket erjedésbe hoztatok, leigáznak benneteket; engedjetek hát neki nyiltan és a nélkül, hogy ellepleznétek a győzelmét. Ha meg tudjátok neki mutatni igazi világításában, nem annyira büszke lesz rá, mint inkább szégyelni fogja és ti megszerzitek a jogot, hogy eltévelyedésében vezessétek, hogy legalább a meredélyeket elkerültessétek vele. Fontos, hogy a növendék ne tegyen semmit a tanító tudta és akarata nélkül, még rosszat sem és százszor többet ér, ha a nevelő jóváhagy egy hibát és téved, mint hogy a növendéke téveszsze meg és hogy a hiba úgy követtessék el, hogy ő ne tudjon róla. A ki azt hiszi, be kell húnyni a szemét valami dolog fölött, csakhamar kénytelen lesz behúnyni minden fölött; az első megtűrt visszaélés vezet a másikra és ez a láncz csak minden rend felfordulásával és minden törvény megvetésével ér véget.

Egy másik tévedés, mely ellen már küzdöttem, a melytől azonban a kicsinyes szellemek sohasem fognak megszabadulni, hogy mindig a tanítói tekintélyt affektálják és hogy tökéletes embereknek akarnak feltűnni tanítványuk lelkében. Ez a módszer észszerűtlen. Hogy nem látják be, hogy mialatt meg akarják szilárdítani tekintélyüket, tönkre teszik, hogy ha az ember meghallgatást akar szerezni annak, a mit mond, azoknak a helyébe kell képzelnie magát, a kikhez fordul és hogy embernek kell lennie, ha az emberi szívhez akar szólni! Mindezek a tökéletes emberek soha meg nem hatnak, sem meg nem győznek; mindig azt mondják róluk, hogy könnyű leküzdeni olyan szenvedélyeket, melyeket az ember nem érez. Mutassátok meg gyöngeségeiteket növendéketeknek, ha ki akarjátok gyógyítani az ő gyöngeségeiből, hadd lássa bennetek ugyanazokat a belső küzdelmeket, melyeket érez, hadd tanulja legyőzni magát a ti példátokon, hogy aztán ne mondja, mint a többi: Ezek az aggastyánok boszankodnak, hogy már nem fiatalok, s úgy akarnak bánni a fiatalokkal, mint -482- aggastyánokkal és mivel minden vágyuk kialudt már, bűnt csinálnak nekünk a mi vágyainkból.

Montaigne mondja, hogy De Langey úrtól egy napon megkérdezte, hányszor itta le magát a király szolgálatában németországi követségekor. Én egy bizonyos fiatalember nevelőjétől szeretném megkérdezni, hányszor ment el rosszhírű helyekre növendéke érdekében. Hányszor? Ez téves kérdés. Ha az első alkalommal nem megy el a tobzódónak a kedve örökre attól, hogy újra bemenjen oda, ha nem hoz onnan magával megbánást és szégyent, ha nem ont keble könnypatakokat, hagyd el azonnal; csak szörnyeteg ő vagy pedig ostoba vagy te, sohasem leszesz a számára semmire se jó. De hagyjuk ezeket a szélső segédeszközöket, melyek ép oly siralmasak, mint veszedelmesek és a melyek nincsenek semmi kapcsolatban nevelésünkkel.

Mennyi óvatosságot kell alkalmazni egy jó családból való fiatalemberrel, mielőtt kiteszszük korunk botrányos erkölcseinek! Ezek az óvatossági rendszabályok kellemetlenek, de mellőzhetetlenek; ebben a pontban a hanyagság veszíti el az ifjúságot, az első kor rendetlenkedései miatt fajulnak el az emberek s ezért látjuk őket azzá válni, a mik ma. Hitványak és gyávák még bűneikben is, a lelkük kicsinyes, mert kihasznált testük időnek előtte megromlott, alig marad bennük elég élet, hogy mozogni tudjanak. Szubtilis gondolataik anyag nélküli szellemeket mutatnak, semmi nagyot és nemest nem tud érezni, nincs bennük sem egyszerűség, sem erő; mindenben lezüllöttek és aljasul gonoszok s csak hiúk, rosszindulatúak, hamisak, még arra sincs elég bátorságuk, hogy nagyszabású gonosztevők legyenek. Ilyenek azok a megvetésre méltó emberek, a kiket az ifjúkori tombolás képez ki; ha akadna köztük egyetlen egy, a ki temperamentumos és józan tudna lenni, a ki köztük meg tudná őrizni szívét, vérét, erkölcseit a példa ragadóssága ellen, harmincz éves korában eltaposhatná mindezeket a férgeket és kevesebb fáradsággal lehetne úr fölöttünk, mint önmaga fölött.

Ha származás és szerencse csak egy kissé segítségére lett volna Emilnek, ő lehetne ez az ember, csak akarnia -483- kellene, de sokkal inkább megvetné őket, semhogy érdemesnek tartaná szolgálata alá vetni. Lássuk őt most közöttük, a mint belép a világba, nem azért, hogy első szerepet játszszon benne.

Bármily rangban született légyen is, bármily társaságba lép is be először, fellépése egyszerű és feltünés nélküli lesz; ne is adja Isten azt a szerencsétlenséget, hogy ragyogjon benne! Azok a tulajdonságok, melyek első szempillantásra meglepnek, nincsenek meg benne, nemcsak hogy nincsenek, de nem is akarja, hogy meglegyenek benne. Sokkal is kevesebb súlyt vet az emberek ítéletére, semhogy törődjék előítéleteikkel és nem erőlködik azon, hogy becsüljék, mielőtt megismernék. Föllépésének módja se nem szerény, se nem hiú, hanem természetes és igaz, nem ismer sem feszességet, sem tettetést, egy társaság közepett ugyanaz, a mi egyedül és tanuk nélkül. Vajjon ezért faragatlan, lenéző, figyelmetlen lesz-e bárki iránt is? Ellenkezőleg, ha egyedüllétében nem veszi semmibe az embereket, mért venné őket semmibe, mikor velük él? Nem részesíti őket előnyben önmaga felett a modorában, mert nem részesíti őket önmaga fölött előnyben a szívében, de ép úgy nem mutat irántuk olyan közönbösséget, a melyet egyáltalán nem táplál; ha nem tudja is az udvariasság formuláit, tudja az emberségesség gondját. Nem szeret senkit szenvedni látni, nem engedi át a helyét másnak szépelgésből, hanem önként engedi át jóságból, ha látja, hogy megfeledkeztek róla és ez a megfeledkezés bántja, mert az én fiatal emberemnek kevésbbé van terhére akarattal állva maradni, mint azt látni, hogy más valaki kényszerből áll.

Bár Emil általánosságban véve nem becsüli az embereket, nem mutat irántuk megvetést, mert sajnálja őket és megindul miattuk. Ha nem tudja is megajándékozni őket a valódi javak iránti hajlammal, átengedi nekik képzelt javaikat, melyekkel beérik, attól félve, hogy ha ezeket kurtán-furcsán elveszi tőlük, még boldogtalanabbá teszi őket, mint a milyenek. Tehát nem vitatkozó és ellentmondó, ép oly kevéssé kedvükkereső és hizelgő, megmondja véleményét a nélkül, hogy vitába szállna bárkivel is, mert mindenek felett -484- szereti a szabadságot és mert a nyiltság egyike a legszebb jogainak.

Keveset beszél, mert nem sokat igyekszik azon, hogy foglalkozzanak vele, ugyanennél az oknál fogva csak hasznavehető dolgokat mond; különben mi indítaná arra, hogy beszéljen? Emil sokkal képzettebb, semhogy fecsegő lehessen. A sok fecsegés vagy abból a vágyból ered, hogy elmésnek tartsák, a miről alább fogok szólani, vagy abból, hogy túlságos fontosságot tulajdonít apró-cseprő dolgoknak, a melyekről ostoba módon azt hiszszük, hogy mások ép oly fontosságot tulajdonítanak nekik, mint mi. A ki elég sok dolgot ismer arra, hogy mindegyiknek megadja a maga értékét, sohasem beszél nagyon sokat, mert meg tudja becsülni a figyelmet, melyet feléje fordítanak és a beszéde iránt nyilvánvaló érdeklődést is. Azok az emberek, a kik keveset tudnak, rendszerint sokat beszélnek és azok az emberek, a kik sokat tudnak, keveset beszélnek. Könnyen megérthető, hogy a tudatlan ember fontosnak tart mindent, a mit tud és megmondja az egész világnak. A tartalmas ember ellenben nem tárja fel olyan egy könnyen a készletét; túlságos sok beszélni valója is lenne és még többet lát, a mit utána mondani kellene, tehát hallgat.

Emil egyáltalán nem ütközik bele mások magaviseletébe, sőt könnyű szerrel igazodik hozzá, nem azért, hogy tájékozottnak tünjék fel a szokásokban, sem hogy az udvarias ember modorában tetszelegjen magának, hanem ellenkezőleg, mert attól tart, hogy feltünővé válik, hogy kikerülje az észrevétetést és sohasem érzi jobban magát, mint mikor nem törődnek vele.

Ámbár a világban való belépésekor egyáltalán nem ismeri ennek szokásait, azért nem félénk és gyáva; ha félrehúzódik, nem zavarában teszi, hanem azért, mert hogy jól láthasson az ember, ahhoz az kell, hogy ne lássák, mert az nem sokat nyugtalanítja, hogy mit gondolnak felőle és cseppet sem fél a nevetségessé válástól. Ettől van, hogy mindig nyugodt és hidegvérű lévén, nem zavartatja magát az álszégyentől. Akár nézik, akár nem, mindig tőle telhető legjobban teszi, a mit tesz és mivel sohasem távolodik el -485- önmagától, hogy jól megfigyelhesse a többieket, olyan könnyedséggel fogja fel szokásaikat, a milyennel nem birhatnak a közvélemény rabszolgái. Azt lehet mondani, hogy épen azért fogja fel hamarabb a világ szokásait, mert nem sokat törődik velük.

Mindazáltal ne tévesztessétek meg magatokat magatartása dolgában és ne hasonlítsátok össze fiatal urficskáitokéhoz. Határozott, de nem önelégült, modora fesztelen, de nem megvető, a szemtelen modor csak a rabszolgákhoz illik, a függetlenségben nincs semmi affektált. Sohasem láttam, hogy olyan ember, a kinek lelkében büszkeség volt, kimutatta volna magatartásával; ez az affektáczió inkább illik a silány és hiú lelkekhez, a kik csak ezzel tudnak imponálni. Azt olvastam egy könyvben,117) hogy egy nap egy idegen lépett be a híres Marcel táncztermébe; ez kérdezte, hogy mely országból való. «Angol vagyok – felelt az idegen.» Angol! válaszolt a tánczos; ön arról a szigetről való, a hol a polgároknak részük van a közigazgatásban és részesei a souverain hatalomnak?118) Nem, uram, ez a lehajtott homlok, ez a félénk tekintet, ez a bizonytalan járás csak egy választófejedelem czímekkel ellátott rabszolgáját árulja el nekem.

Nem tudom, ez az ítélet nagy ismeretére vall-e az igazi viszonynak, a mely egy ember jelleme és külseje között van. A magam részéről, a kinek nincs szerencsém, hogy tánczmester lehessek, épen az ellenkezőjét gondoltam volna. Ezt mondtam volna: «Ez az angol nem udvari ember; sohasem hallottam, hogy az udvari embereknek lehajlott homlokuk és bizonytalan járásuk van; az az ember, a ki félénk a tánczteremben, lehet hogy nem félénk az alsóházban.» -486- Ez a Marcel úr bizonyára megannyi rómainak tarthatta honfitársait.

Mikor az ember szeret, szerettetni akar. Emil szereti az embereket, tehát tetszeni akar nekik. Még inkább akar tetszésre találni a nőknél; kora, erkölcsei, czélja, minden egyesül arra, hogy táplálja benne ezt a kívánságot. Azt mondom, az erkölcsei, mert ezek nagyban közreműködnek erre; azok az emberek, a kiknek vannak erkölcsei, a nők igazi imádói. Nincs meg neki, mint a többieknek, a gálánskodás tudom is én miféle szójárása, de sokkal igazabb, gyöngédebb és szívből fakadó a buzgósága. Egy fiatal nő társaságában százezer kicsapongó közt is megismernék egy erkölcsös és önmagán uralkodni tudó embert. Itéljétek meg, mi lehet Emil egészen friss temperamentumával és annyi sok okával, hogy ellentálljon neki! A nők közelében, azt hiszem, néha félénk és elfogult lesz, de ez a zavar bizonyára nem lesz nekik kedvük ellen való és a kevésbbé kikapósak is csak gyakran fogják megtalálni a módját, hogy élvezzék és fokozzák ezt a zavart. Egyébiránt a buzgalma észrevehetőleg meg fogja változtatni nyilvánulása módjait az illetők társadalmi helyzete szerint. Szerényebb és tiszteletteljesebb lesz az asszonyok iránt, élénkebb és gyöngédebb a férjhez adó lányok iránt. Nem veszti el szeme elől kutatásai czélját és mindig az iránt mutat több figyelmet, a ki őt ezekre emlékezteti.

Senki sem lesz pontosabb minden a természet rendjére alapuló dologban, sőt a társadalom jó rendje dolgában is, de az előbbieknek mindig előnyt ad a többiek felett és jobban fog tisztelni egy magánál idősebb magánembert, mint egy vele egykorú tisztviselőt. Rendszerint a legfiatalabbak egyike lévén azokban a társaságokban, a melyekben megfordul, mindig egyike lesz a legszerényebbeknek, nem azért a hiúságért, hogy alázatosnak tünjék fel, hanem természetes és az észre alapított érzésből. Nem lesz meg benne egy fiatal piperkőcz koraérett élnitudása, a ki hogy mulattassa a társaságot, hangosabban beszél, mint a bölcsek és szavába vág az öregeknek; nem fog igazat adni annak a feleletnek, melyet egy öreg nemes XV. Lajosnak -487- adott, a ki azt kérdezte tőle, a saját korát vagy a mostanit becsüli-e többre: Felség, én az öregek tiszteletében töltöttem ifjukoromat, most meg öreg koromat a gyermekek tiszteletében kell követnem.

Gyöngéd és érzékeny lévén a szíve, de nem becsülve semmire a közvélemény értékeléseit, bár szeret tetszeni a többieknek, nem sokat törődik vele, hogy mennyire becsülik meg. Ebből az következik, hogy szivélyesebb lesz, mint udvarias, hogy sohasem lesz kényeskedő, sem pompázó a modora és hogy jobban meghatja egy gyöngédség, mint ezer dicshimnusz. Ugyanezen okoknál fogva nem fogja elhanyagolni sem modorát, sem magatartását, lehet hogy egy kis választékosság is lesz öltözékében, nem azért, hogy ízléses embernek tünjék fel, hanem hogy külsejét kellemesebbé tegye; nem fog az arany kerethez folyamodni és a gazdagság czégére nem fogja elékteleníteni öltözékét.

Látni, hogy mindez nem követeli meg tőlem a szabályok tömegét és csak első nevelésének eredménye. Nagy titkot csinálnak előttünk a társasági szokásokból, mintha abban a korban, mikor az ember ezeket a szokásokat elsajátítja, nem tanulná meg természetszerűen és mintha nem a becsületes szívben kellene keresni az embernek első törvényeit. Az igazi udvariasság abban áll, hogy jóindulatot mutatunk az emberek iránt; fáradság nélkül nyilvánul annál, a kiben megvan; a kiben nincs meg, az kénytelen mesterkéltté tenni megjelenését.

«A szokásszerű udvariasság legszerencsétlenebb következményeinek egyike, hogy megtanít arra, hogy mellőzzük az erényeket, melyeket utánoz. Oltsák belénk a neveléssel az emberségességet és a jótékonyságot s akkor meglesz bennünk az udvariasság vagy pedig nem lesz rá szükségünk.

«Ha nincs meg bennünk az az udvariasság, a mely a kedves modorban nyilvánul, meglesz az, a mely a jóravaló embert és a polgárt jellemzi; nem lesz szükségünk a hamissághoz folyamodni.

«A helyett, hogy mesterkéltek lennénk, elég a tetszésre, ha jók vagyunk, a helyett, hogy hamisak legyünk mások gyöngeségeinek legyezgetésében, elég, ha engedékenyek vagyunk. -488-

«Azok, a kikkel szemben így járunk el, nem lesznek sem gőgösek, sem romlottak, csak hálásak lesznek és mind jobban azokká válnak.»119)

Nekem úgy tetszik, ha van olyan nevelés, a mely elő tudja idézni az udvariasságnak azt a fajtáját, melyet Duclos kiván, ez az, a melynek tényét itt megállapította. Mindazáltal megengedem, hogy ily eltérő nézetekkel Emil nem lesz olyan, mint mindenki és Isten óvja meg tőle, hogy valaha is olyan legyen! De a miben el fog térni a többiektől, abban nem lesz se mogorva, sem nevetséges; a különbség észrevehető lesz a nélkül, hogy kellemetlen volna. Emil, ha úgy tetszik, szeretetreméltó idegen lesz. Előre is meg fogják bocsátani különösségeit s ezt mondják róla: Majd ki fog formálódni. Később egészen hozzászoknak modorához és látva, hogy nem változtat rajta, meg fogják neki bocsátani s azt mondják: hát ilyen ő.

Nem fogják ünnepelni, mint valami szeretetreméltó embert, hanem szeretni fogják, nem is tudni, miért; senki sem fogja dicsőíteni szellemességét, de szívesen fogják biróvá tenni a szellemes emberek közt; az ő szelleme szabatos és korlátok közt mozgó lesz, helyes lesz az érzéke és egészséges az ítélete. Sohasem szalad az új eszmék után, tehát nem akarja a szellemest játszani. Megérttettem vele, hogy az embereknek üdvös és igazán hasznos eszmék azok voltak, a melyeket leghamarább ismertek, hogy minden időben ezek adják meg a természet igazi kötelékeit és hogy a rendes mértéket felülmuló szellemeknek, hogy fel tudjanak tünni, csak az emberi nemre veszedelmes és gyászos eszmék maradnak. Az önmaga csodáltatásának ez a módja nem igen hatja meg; tudja, hol kell megtalálnia élete boldogságát és mennyiben járulhat hozzá mások boldogságához. Ismereteinek köre nem terjed tovább, mint arra, a mi hasznos. Utja szűk és jól megszabott, nem lévén kisértésben, hogy kilépjen belőle, összeelegyedve marad azokkal, a kik járnak rajta, nem akar sem eltévedni, sem ragyogni. Emil egészséges érzékű ember és nem is akar más lenni; -489- hiába akarják ezzel a czímmel gúnyolni, mindig megtisztelve érzi magát általa.

Ámbár a tetszés vágya nem hagyja tökéletesen közönbösnek mások véleménye iránt, ebből a véleményből csak azt fogja fel, a mi közvetlenül az ő személyére vonatkozik, a nélkül, hogy törődnék az önkényes értékelésekkel, melyeknek nincs más törvénye, mint a divat és az előítéletek. Büszke lesz arra, hogy jól csinálta, a mit csinált, még arra is, hogy jobban akarja csinálni, mint mások; a versenyfutásban a leggyorsabb, a birkózásban a legerősebb, a munkában a legtalpraesettebb, az ügyességet kivánó játékokban a legügyesebb akar lenni, de nem fogja keresni azokat az előnyöket, a melyek nem önmaguktól nyilvánvalók és a melyeket mások itéletének kell megállapítania, mint pl. hogy több szellem van benne, mint másban, hogy jobban beszél, tudósabb stb. Még kevesebbet fog tartani azokra, melyek egyáltalán nem tartoznak az ember személyére, mint pl. hogy előkelőbb származású, hogy gazdagabbnak tartják, nagyobb a hitele, a tekintélye, hogy nagyobb pompával tüntetik fel.

Mivel az embereket azért szereli, mert felebarátai, mindenek felett szeretni fogja azokat, a kik leginkább hasonlítanak hozzá, mert jónak érzi önmagát és ezt a hasonlóságot az ízlésnek az erkölcsi dolgokban való azonossága szerint ítéli meg, mindenben, a mi a jó jellemre tartozik, szivesen fogadja a helyeslést. Nem fogja pontosan ezt mondani magában: «Örülök, mert helyeselnek», – hanem ezt: «Örülök, hogy helyeslik, a mi jót tettem, örülök, mert az emberek, a kik engem megtisztelnek, önmagukat tisztelik meg; a míg ilyen okosan ítélnek, addig szép dolog bírni a helyeslésüket».

Erkölcseik révén tanulmányozza az embereket a társaságban, mint a hogy azelőtt szenvedélyeik révén tanulmányozta őket a történelemben s ezért gyakran lesz módja elmélkedni azon, a mi hízeleg az emberi szivnek, vagy a mi bántja. Igy filozofál az ízlés elveiről és ez az a tanulmány, a mely neki való ebben a korban.

Mennél messzebbre megyünk az ízlés keresésében, -490- annál jobban eltévedünk; az ízlés nem egyéb, mint a képesség arra, hogy ítéljünk arról, a mi tetszik vagy nem tetszik az emberek többségének. Ha ezen túlmégy, nem tudod többé, hogy mi az ízlés. Ebből nem következik az, hogy több az ízléses ember, mint az ízléstelen, mert bár az emberek többsége egészségesen ítél minden tárgyról, kevés az olyan ember, a ki úgy ítél mindenről, mint ez a többség és ámbár a legáltalánosabb ízlések megegyezése teszi a jó ízlést, kevés az ízléses ember, ép úgy, mint a hogy kevés a szép ember, ámbár a legáltalánosabban előforduló vonások egyesülése teszi a szépséget.

Meg kell jegyezni, hogy itt nem arról van szó, a mit azért szeretünk, mert hasznos, sem arról, a mit gyűlölünk, mert ártalmas ránk nézve. Az ízlés csak közönbös, vagy legfeljebb a szánakozás szempontjából érdekkel biró dolgokra vonatkozik, nem pedig azokra, melyek szükségleteinkre vonatkoznak; hogy ezekről ítéljünk, ahhoz nincs szükség ízlésre, elég maga az étvágy is. Ez teszi oly nehezekké és úgy látszik oly önkényesekké is a tisztán ízlésbeli ítéleteket, mert az ösztönön kívül, a mely meghatározza, nem látni az ítéletek okát. Meg kell továbbá különböztetni az ízlésbeli törvényeket az erkölcsi dolgokban és a fizikai dolgokban. Ezekben az ízlés elvei teljesen megmagyarázhatatlanoknak tünnek fel. De fontos dolog megállapítani, hogy mindenbe, a mi utánzás dolga, belevegyül valami erkölcsi;120) így lehet megmagyarázni azokat a szépségeket, melyek fizikaiaknak tünnek fel és a melyek nem igazán azok. Ehhez hozzátennék, hogy az ízlésnek megvannak a helyi szabályai, melyek ezerféle tekintetben függővé teszik az éghajlattól, az erkölcsöktől, a kormányformától, az intézményektől; hogy továbbá vannak, melyek az életkortól, a nemtől, a jellemtől függenek és hogy ebben az értelemben nem kell vitatkozni az ízlésekről.

Az ízlés természetes tulajdonsága minden embernek, de nincs meg mindenikben egyforma mértékben, nem fejlődik -491- ki mindenkiben egyforma fokban és mindenkiben alá van vetve különböző okokból eredő változásoknak. Az ízlés mértéke, melylyel bírhat az ember, attól az érzékenységtől függ, melyet az ember szerzett, kulturája és formája pedig azoktól a társaságoktól függ, melyekben az ember élt. Először is nagyszámú társaságban kell élni, hogy sok összehasonlítást tehessen az ember. Másodszor szükség van szórakoztató és tétlen társaságra, mert a tevékenyekben nem az élvezet a szabály, hanem az érdek. Harmadszor pedig olyan társaságokra van szükség, melyekben az egyenlőtlenség nem túlságos nagy, a hol a közvélemény zsarnoksága mérsékelt és a hol inkább a gyönyör uralkodik, mint a hiúság; mert az ellenkező esetben a divat elfojtja az ízlést és többé nem azt keresik, a mi tetszik, hanem a mi feltünő.

Az utóbbi esetben már nem igaz, hogy a többség ízlése az igazi jó ízlés. Miért? Mert a tárgya változik. Akkor a tömegnek nincs már saját ítélete, már csak azok után ítél, a kiket önmagánál hozzáértőbbeknek hisz, nem azt helyesli, a mi jó, hanem a mit azok helyeselnek. Minden időben gondoskodjatok róla, hogy minden embernek meglegyen a saját véleménye s a mi aztán önmagában nézve a legkellemesebb, az nyeri el a szavazatok többségét.

Az emberek munkáikban csak utánzás által csinálnak szépet. Az ízlés minden igazi mintája a természetben van. Mennél jobban eltávolodunk a mestertől, annál jobban eltorzulnak a képeink. Aztán mintáinkat azokról a dolgokról veszszük, a melyeket szeretünk; a képzelt szép pedig, alá levén vetve a szeszélynek és a tekintélynek, nem egyéb, mint a mi tetszik azoknak, a kik vezetnek minket.

A művészek, a nagyurak, a gazdagok azok, a kik vezetnek minket, őket pedig érdekük vagy hiúságuk vezeti. Egy részük azért, hogy fitogtassák gazdagságukat, más részük azért, hogy hasznot húzzanak belőle, versenyezve keresik a pazarlás új meg új eszközét. Ezáltal a nagy fényűzés elfoglalja uralmát és megszeretteti azt, a mi nehéz és költséges, akkor az állítólagos szép nem hogy utánozná a természetet, csak azzal szép, hogy ellenkezik vele. Mindenütt hamis az ízlés, a hol tékozló. -492-

Különösen a két nem érintkezésében nyeri jó vagy rossz formáját az ízlés; művelése szükségszerű eredménye e társaság czéljának. De ha az élvezés könnyűsége meggyöngíti a tetszés vágyál, az ízlésnek el kell fajulnia s azt hiszem, ez egy másik oka, és pedig a legérthetőbbek egyike, hogy miért függ a jó ízlés a jó erkölcsöktől.

Kérjetek tanácsot a nők ízlésétől a fizikai dolgokban és azokban, a melyek az érzékek ítéletétől függnek s a férfiakétól az erkölcsi dolgokban, s azokban, a melyek inkább az értelemtől függnek. Ha az asszonyok azok lennének, a miknek lenniök kellene, az illetékességük körébe eső dolgokra szorítkoznának és mindig jól ítélnének, de mióta az irodalom biráiul tolakodtak fel, mióta arra adták magukat, hogy ítéljenek a könyvekről és minden áron könyveket írjanak, azóta nem értenek többé semmihez. Azok az írók, a kik a tudós nőktől kérnek tanácsot műveikre nézve, mindig biztosak benne, hogy rossz tanácsokat kapnak; a piperkőczök, a kik öltözékükre nézve kérnek tanácsot, mindig nevetségesen vannak öltözve. Nemsokára alkalmam lesz szólni a női nem igazi tehetségeiről, ezek művelése módjáról és azokról a dolgokról, melyekre vonatkozólag döntéseit meg kell hallgatni.

Ezek azok az elemi megfontolások, melyeket elvekül állítanék fel, mikor Emillel olyan tárgyról okoskodom, a mely abban a helyzetben, a melyben van és abban a kutatásban, melylyel el van foglalva, épen nem közönbös. És kire nézve lehetne közönbös? Annak az ismerete, a mi lehet kellemes vagy kellemetlen az embereknek, nemcsak annak szükséges, a kinek szüksége van rájuk, hanem annak is, a ki hasznukra akar lenni; fontos, hogy tessék nekik, hogy szolgálhasson nekik, az írás művészete pedig épen nem haszontalan tanulmány, ha arra használjuk fel, hogy meghallgattassuk az igazságot.

Ha abból a czélból, hogy műveljem tanítványom ízlését, választanom kellene azok közt az országok közt, melyekben ez a művelés még ezután fog megszületni és azok közt, a melyekben már elfajzott, a retrográd irányt követném; az utóbbiakban kezdeném az útját és az előbbiekben fejezném -493- be. Ennek a választásomnak oka az, hogy az ízlés elfajzik a szerfölötti kényességtől, a mely érzékenynyé tesz olyan dolgok iránt, melyeket az emberek tömege nem vesz észre; ez a kényesség a vitatkozó szellemére vezet, mert mennél szubtilisabbá teszszük a tárgyakat, annál jobban sokszorozódnak; ez a szubtilitás az érzéket kényesebbé és kevésbbé egységessé teszi. Ekkor annyi ízlés alakul ki, a hány a fej. Az arról való vitákban, hogy melyik az előbbre való, a filozófia és a felvilágosodás kitágul és így tanul meg az ember gondolkozni. Finom megfigyeléseket csak nagyon széles körű emberek tehetnek, mert ezek a megfigyelések az összes többiek után ötlenek fel és a nagyszámú társaságokhoz kevéssé hozzászokott emberek kimerítik figyelmüket a nagy vonásokkal. Nincs talán hely a művelt világon, a hol az általános ízlés rosszabb volna, mint Párisban. Mindazáltal ebben a fővárosban művelődik ki a jó ízlés és kevés becsben álló könyv jelenik meg Európában, a melynek szerzője ne járt volna a maga kiművelése czéljából Párisban. A kik azt hiszik, hogy elég olvasni a könyveket, melyek itt készülnek, azok tévednek; sokkal többet lehet tanulni az írókkal való társalgásból, mint könyveikből, pedig nem is az írók azok, a kiktől a legtöbbet lehet tanulni. A társaságok szelleme fejleszti ki a gondolkozó főt és oly messzire viszi a látást, a menynyire csak mehet. Ha van benned a lángésznek egy szikrája, tölts egy évet Párisban, csakhamar kifejlődik belőled mindaz, a mivé lehetsz vagy pedig sohasem lesz belőled semmi.

Meg lehet tanulni gondolkozni azokon a helyeken is, a hol a rossz ízlés uralkodik, csak nem szabad úgy gondolkozni, mint azok, a kiknek ilyen rossz az ízlésük; ezt pedig nehéz dolog elkerülni, ha az ember nagyon sokáig maradt velük. Segítségükkel tökéletesíteni kell az itélés eszközét, kikerülve annak oly módon való használatát, mint ők. Óvakodnék tőle, hogy odáig műveljem Emil ítéletét, hogy egészen megváltozzék és mikor elég finom lesz az érzéke, hogy érezze és összehasonlítsa az emberek különböző ízlését, az övét egyszerűbb tárgyakra irányítanám.

Még tovább is mennék, hogy megtartsam tiszta és -494- egészséges ízlését. A szórakozások tömkelegében is tudnék vele hasznos társalgásokat kezdeni és ezeket mindig olyan dolgokra irányítva, melyek tetszenek, gondom lenne rá, hogy ezeket ép oly mulatságosakká tegyem rá nézve, mint tanulságosakká. Ez az olvasás és a kellemes könyvek ideje, ez az ideje annak, hogy megtanítsam elemezni egy beszédet és fogékonynyá tegyem az ékesszólás és a nyelv minden szépsége iránt Nem sokat ér megtanulni magukat a nyelveket, ezek tudása nem olyan fontos, mint a hogy hiszik, hanem a nyelvek tanulása vezet az általános grammatika ismeretére. Azért kell megtanulnunk latinul, hogy jól tudhassunk francziául, a két nyelvet tanulmányoznunk kell és összehasonlítanunk egymással, hogy meglássuk a beszélés művészetének szabályait.

Van ezenkívül az ízlésnek bizonyos egyszerűsége, a mely a szívre hat és a mely csak a régiek irásaiban található fel. Az ékesszólásban, a költészetben, az irodalom minden fajában meg fogja őket találni, nem különben a történelemben is, tartalomilag bővekül és ítéletben józanokul. A mi íróink ellenkezőleg keveset mondanak és sokat beszélnek. Nem az a módja a mi ítéletünk művelésének, hogy a magukét mindig törvényül szabják elénk. A kétféle ízlés különbsége érezhető minden emlékükben, még a sirokon is. A mi sirjaink el vannak halmozva dicsbeszédekkel, a régiekén tényeket lehetett olvasni.

Ha ezt a sírfeliratot egy ókori emléken találtam volna, akkor is azonnal kitaláltam volna, hogy korunkból való, mert nálunk semmi sem gyakrabbi, mint a hősök, holott az ókoriaknál ritkábbak voltak. A helyett, hogy azt mondták volna valakiről, hogy hős, azt mondták volna meg, a mit tett, hogy hős legyen. Ennek a hősnek sírfeliratát hasonlítsuk össze az elpuhult Sardanapaléval:

Melyik mond többet véleményetek szerint? A mi lapidáris -495- stílusunk a maga dagályával csak arra jó, hogy felfújja a törpéket. A régiek olyanoknak mutatták volna az embereket, a milyenek és látni lehetett, hogy emberek. Xenophon, mikor dicsőité néhány árulás által elesett vitéz emlékét a tízezrek visszavonulásában, ezt mondja: Harczban és barátságban feddhetetlenül haltak meg. Ez az egész, de gondoljátok meg, ebben az oly rövid és egyszerű beszédben mennyire tele lehetett az író szíve. Szerencsétlen, a ki ezt nem találja elragadónak.

Thermopylaeban egy márványba vésve ezeket a szavakat lehetett olvasni:

Mindjárt meglátni, hogy nem a Feliratok Akadémiája szövegezte ezt.

Csalódnám, ha növendékem, a ki oly csekély értéket tulajdonít a szavaknak, nem fordítaná figyelmét első sorban ezekre a különbségekre és ha ezek nem volnának befolyással olvasmányainak megválasztására. Elragadtatva Demosthenes férfias ékesszólásától, ezt fogja mondani: Ez aztán a szónok! De ha Cicerót olvassa, ezt fogja mondani: Ez csak ügyvéd.

Általában véve Emilnek több kedve fog telni a régiek könyveiben, mint a mieinkben, már csak azért is, mert az elsők lévén, a régiek vannak a legközelebb a természethez és mert az ő lángelméjük inkább a sajátjuk. Mondhat akármit La Motte és Terrason abbé, nincs igazi észszerű haladás az emberi nemben, mert mindent, a mit az egyik oldalon nyerünk, elveszítünk a másik oldalon, mert minden szellem mindig ugyanarról a pontról indul ki és mert mind az az idő, a mit arra fordítunk, hogy tudjuk, mit gondoltak mások, el lévén veszve a magunk eszével való gondolkodás megtanulására nézve, több a megszerzett ismeretünk és kevesebb a szellemi erőnk. Szellemünk, ép úgy mint korunk, arra van begyakorolva, hogy mindent eszközökkel csináljon és semmit önmaga által. Fontenelle azt mondta, hogy mindez a vita a régiekről és a modernekről arra -496- zsugorodik össze, hogy tudjuk, a régi fák nagyobbak voltak-e, mint a maiak. Ha a földmívelés megváltozott volna ez a kérdés nem volna jogosulatlan.

Miután így eljuttattam Emilt a tiszta irodalom forrásaihoz, megmutatom neki a modern kompilátorok víztartóiban levő leöntéseket; ujságokat, fordításokat, szótárakat. Egy szempillantást vet mindenre, aztán abbahagyja, hogy soha vissza ne térjen hozzá. Hogy mulattassam, meghallgattatom vele az akadémiák fecsegését is és megfigyeltetem vele, hogy mindegyik azok közül, a kikből ezek az akadémiák állnak, mindig többet ér egyedül, mint a testületben; ebből magától le fogja vonni a következtetést mindezekre a szép intézményekre vonatkozólag.

Elvezetem a látványosságokba nem azért, hogy az erkölcsöket, hanem hogy az ízlést tanulmányozza, mert ízlés különösképen itt nyilatkozik meg azok számára, a kik tudnak gondolkozni. Ne törődj az életszabályokkal és erkölcscsel, mondom neki, nem itt kell azokat tanúlni. A színház nem az igazság számára való, hanem arra, hogy kedvében járjon az embereknek és mulattassa őket; nincs az az iskola, a hol oly jól meg lehetne tanulni az embereknek való tetszést és az emberi szív érdeklődésének fölkeltését. A színház tanulmányozása a költészet tanulmányozására vezet, pontosan ugyanaz a czéljuk. Mily szikrája lobban fel benne az ízlésnek, mily élvezettel fog a költők nyelvével, a göröggel, a latinnal, az olaszszal foglalkozni! Ezek a tanulmányok rá nézve kényszer nélküli mulatságok lesznek s csak annál nagyobb hasznára válnak; gyönyörteljesek lesznek neki abban a korban és olyan körülmények között, a mikor a szív oly elbűvölten érdeklődik a szépségnek minden fajtája iránt, a mely arra való, hogy meghassa. Képzeljétek el egy felől az én Emilemet, másfelől egy kollegiumi suhanczot, a mint az Aeneis negyedik könyvét, vagy Tibullust vagy Plato Symposionját olvassa. Mily különbség! Hogy felindul az egyiknek a szive attól, a mi a másikra nem is hat! Oh, derék fiatalember, hagyd abba, szakítsd meg olvasásodat, nagyon is fel vagy indulva; én akarom ugyan, hogy a szerelem nyelve tessék neked, de azt nem, hogy félre vezessen, -497- légy érzékeny ember, de bölcs ember is légy. Ha csak e kettő egyike vagy, akkor semmi se vagy. Egyébiránt akár viszi valamire, akár nem, a holt nyelvekben, a bölcsészetben, az nekem nem fontos. Azzal nem fog kevesebbet érni, ha nem tud is mindebből semmit és nem ezekről a haszontalanságokról van szó a nevelésében.

Főczélom, a mikor a szépnek minden formájában való szeretetére tanítom, hogy erre irányítsam vonzalmait és ízlését, hogy megakadályozzam természetes hajlamainak elváltozását s hogy ne keresse egy napon a gazdagságában boldogságának eszközét, melyet önmagához közelebb kell megtalálnia. Mondtam különben, hogy az ízlés nem egyéb, mint az apró dolgokkal való bánni tudás és ez nagyon igaz, de miután az apró dolgok szövevényétől függ az élet kellemessége, az ilyen gondoskodás egyáltalán nem közömbös, mert általa tanuljuk meg az életet betölteni azokkal a javakkal, melyek birtokunkban vannak, abban a teljes értékben, a melylyel ránk nézve bírhatnak. Nem az erkölcsi javakat értem itten, melyek a lélek helyes alkatától függnek, hanem azokat, a melyek az érzékiség, a valódi gyönyör dolgai, leszámítva a közvélemény előitéleteit.

Engedjék meg, eszmémnek jobb kifejtése kedvéért, hogy elhagyjam egy pillanatra Emilt, kinek tiszta és egészséges szive nem szolgálhat szabályul senkinek és önmagamban egy érthetőbb példát keressek, az olvasó erkölcseihez közelebb állót.

Vannak helyzetek, melyek olybá tünnek fel, mintha megváltoztatnák a természetet és új formába öntik, már akár jobba, akár rosszabba, az embereket, a kik ezeket a helyzeteket elfoglalják. A poltron vitézzé lesz, ha belép a navarrai ezredbe. Nemcsak a katonaságnál szerezheti meg a testületi szellemet és ennek nem csupán jó hatása érezteti magát. Százszor gondoltam arra borzalommal, hogy ha elég szerencsétlen lettem volna egy olyan hivatalt betölteni, a milyenre gondolok, egy bizonyos országban, akkor csaknem elkerülhetetlenül zsarnokká, vérszopóvá, a nép megrontójává, a fejedelmek ártalmává, az emberiségnek, minden méltányosságnak, az erény minden fajtájának született ellenségévé váltam volna. -498-

Ugyanígy, ha gazdag volnék, mindent megtettem volna, a mit kell, hogy azzá legyek; tehát szemtelen és aljas lennék, csak önmagam iránt érzékeny és kényes, mindenki más iránt kérlelhetetlen és durva, a csőcselék nyomorúságainak megvető szemlélője; mert csak csőcseléknek hívnám a szükölködőket, hogy elfelejthessem, hogy egykor magam is az ő osztályukhoz tartoztam. Végül gyönyöreim eszközévé tenném gazdagságomat, a melylyel kizárólagosan foglalkoznék és eddig a pontig olyan lennék, mint a többiek mind.

De azt hiszem, abban nagyon különbözném a többiektől, hogy inkább érzéki és kéjvágyó volnék, mint gőgös és hiú és hogy sokkal inkább merülnék el az elpuhult fényűzésbe, mint a fitogtató fényűzésbe. Még kissé szégyelném is nagyon fitogtatni gazdagságomat és azt hinném, mindig látom az irigyet, a kit lesujt az én pompám, a mint fülébe zúgja szomszédainak: Itt a gazember, a ki fél, hogy felismerik, hogy az.

A javaknak abból a végtelen áradatából, melyek a földet elhalmozzák, kikeresném azt, a mi nekem a legkellemesebb és a mit legjobban elsajátíthatnék. Ezért gazdagságom első felhasználása az volna, hogy szabad időt és szabadságot vásárolnék magamnak, a mihez hozzávenném az egészséget, ha ez pénzért kapható volna, de mivel ez csak mértékletesség árán kapható és mivel egészség nélkül nincs igazi élvezet az életben, csupa érzékiségből is mértékletes volnék.

Mindig oly közel maradnék a természethez, a mennyire lehet, hogy hízelegjek az érzékeknek, melyeket tőle nyertem, biztos lévén benne, hogy mennél többet elegyit önmagából gyönyöreimbe, annál valódiabbaknak találnám azokat. Az utánzás tárgyainak kiválogatásában mindig a természetet venném mintának, kedvteléseimben neki adnám az előnyt, ízlésemben tőle kérnék mindig tanácsot, étkeimben mindig azokat választanám ki, melyeket ő készít el legjobban és a melyek a legkevesebb kézen mennek keresztül, míg asztalunkra jutnak. Óvakodnék a csalók hamisítványaitól és elébe mennék az élvezetnek. Együgyü és faragatlan inyenczségem nem gazdagítana meg egy vendéglőst, nem adna el nekem -499- aranyért mérget hal helyett, asztalom nem volna elborítva a nagyszerű piszok és messzeföldi dögök pompájával; saját fáradságomat pazarolnám érzékiségem kielégítésére, mert akkor ez a fáradság maga is élvezet és fokozza a várt gyönyört. Ha a világ végéről való étket akarnék megízlelni, Apicius módjára inkább elmennék megkeresni, mint hogy elhozassam ide, mert a legválasztékosabb étkek mindig híjával vannak egy fűszernek, a melyet nem hoznak velük és a melyet semmiféle szakács nem tud nekik megadni; azon éghajlat levegőjének, mely termette őket.

Ugyanennél az oknál fogva nem utánoznám azokat, a kik csak ott érzik jól magukat, a hol nincsenek, mindig ellenmondásba hozzák az évszakokat az éghajlatokkal, a kik télen a nyarat keresik, a telet a nyárban, hideget keresnek Olaszországban, meleget az északon, nem gondolva arra, hogy mikor azt hiszik, hogy menekülnek az évszakok zordonsága elől, megtalálják azokon a helyeken, a hol az emberek nem tanultak meg védekezni ellene. Én helyben maradnék vagy az ellenkezőjét tenném, igyekeznék kiélvezni minden évszakból mindazt, a mi benne kellemes és minden éghajlatból, a mi különös sajátsága. Akkor olyan változatosságát nyerném az élvezeteknek és a szokásoknak, a melyek nem hasonlítanának egymáshoz és mindig a természetből folynának; a nyarat Nápolyban tölteném, a telet Szentpéterváron, hol az enyhe zefirt lehelve be, félig lefekve Tarentum hűs barlangjaiban, hol egy jégpalota ragyogásában, lihegve és elfáradva a bál fáradalmaitól.

Asztalom készletében, lakásom díszében utánozni akarnám az évszakok változatosságát és mindegyiknek kiélvezném a gyönyöreit, a nélkül, hogy elébe nyúlnék az eljövendőknek. A természet rendjének ilyetén megzavarása fáradságos és nem épen ízléses, akarata ellenére ragadjuk el akkor termékeit, melyeket nem szívesen és áldástalanul ad és a melyeknek nem lévén sem finomsága, sem íze, nem tudják sem a gyomrot táplálni, sem az ínyt csiklandozni. Semmi sem ízetlenebb, mint a primeurök; egyik-másik párisi gazdag ember csak nagy költséggel éri el kemenczéivel és melegházaival, hogy az egész évben rossz főzelék és rossz -500- gyümölcs kerül az asztalára. Ha volna cseresznyém, a mikor fagy és illatos dinnyém tél közepén, mily élvezettel ízlelném, holott az inyem nem érzi szükségét, hogy megnedvesíttessék és felfrissüljön? A kánikula forróságában talán nagyon jól esnék a nehéz gesztenye? Vajjon többre becsülném-e, mikor a kemenczéből kikerül, a piszkénél, az epernél és frissitő gyümölcsöknél, melyeket minden vesződség nélkül kínál a föld? A ki január havában erőszakolt növényekkel, halvány és illattalan virágokkal halmozza el kandallóját, nem feldiszíti a telet, hanem eldíszteleníti a tavaszt, megfosztja magát az első ibolya megkeresésének, az első bimbó felkutatásának gyönyörétől, attól az örömben elragadtatott felkiáltástól: «Emberek, nem vagytok elhagyatva, a természet él még!»

Hogy jól legyek kiszolgálva, kevés volna a szolgám; ezt már mondtam, de jó újra elmondani. A polgár több igazi szolgálatot kap egyetlen inasától, mint a herczeg a tíz léhütőtől, a kik körülveszik. Százszor gondoltam, hogy ha mellettem van asztalomon a poharam, abban a pillanatban ihatom, a mikor kedvem tartja, holott ha dúsan feldíszített asztalnál ülök, húsz hangnak kell kiáltania: «italt!» – míg szomjamat olthatom. Minden rosszul van téve, a mit más által tétet az ember, akárhogy rendezi is be. Nem küldenék a kereskedőkhöz, hanem magam mennék hozzájuk; azért mennék, hogy az embereim össze ne szűrjék a levet velük előttem, hogy jobban válaszszak és olcsóbban fizessek; azért mennék, hogy kellemes testgyakorlatot végezzek, hogy lássam kissé, mi történik a házamon kívül; ez felüdít és néha tanulságos is; végül azért mennék, hogy menjek, ez is mindig valami. Az unalom a túlságosan ülő életmódból keletkezik; ha az ember sokat jár, keveset unatkozik. A portás és az inas rossz tolmácsok, nem szeretném, ha mindig ezek az emberek volnának köztem és a világ között, zörgő kocsiban sem szeretnék mindig az emberek között járni, mintha attól félnék, hogy meg találnak szólítani. Annak az embernek a lovai, a ki a maga lábán szokott járni, mindig kéznél vannak, ha fáradtak vagy betegek, ő tudja legelőbb és nem fél attól, hogy odahaza kell maradnia ily ürügy alatt, a -501- mikor a kocsisa jó napot akar magának csinálni; útközben nem ejti kétségbe száz akadály, sem nem kell egy helyben maradnia, mikor repülni szeretne. Végül: ha senki sem szolgál ki bennünket oly jól, mint önmagunk, akkor akár ha hatalmasabbak vagyunk mint Nagy Sándor és gazdagabbak mint Krözus, csak olyan szolgálatokat kell másoktól elfogadnunk, a melyeket magunk nem tudunk elvégezni.

Nem kivánnék palotát lakásul, mert ebben a palotában is csak egy szobában laknék, a közös helyiség mind senkié és személyzetem minden szobája ép oly idegen volna nekem, mint a szomszédomé. A keletiek, bár nagyon élvezetre vágyók, egyszerűen laknak és butorozkodnak. Az életet utazásnak tekintik, a házukat szállásnak. Ez az álláspont nem igen fog rajtunk, többi gazdagokon, a kik úgy rendezkedünk be, mintha örökké élnénk, nekem azonban más volna az álláspontom, a mely ugyanarra az eredményre vezetne. Az én szememben úgy tünnék fel, hogyha oly nagy készülettel rendezkedem be egy helyen, ez olyan volna, mintha száműzném magamat minden más helyről és úgyszólván bebörtönözném magamat palotámba. Elég szép palota a világ, nem minden a gazdagé-e, ha élvezni akarja? Ubi bene, ibi patria, ez az ő jelszava; az ő házi tűzhelye azok a helyek, a hol a pénz mindenre képes, az ő hazája mindenütt van, a hova pénzes szekrénye át tud jutni, mint a hogy Fülöp magáénak tekintett minden olyan várat, a melybe egy pénzzel megrakott öszvér bele tudott jutni.121) Miért vegyem körül magamat falakkal és kapukkal, mintha sohasem akarnék belőlük kimenni? Ha járványos betegség, háború, lázadás elkerget egy helyről, megyek egy másikra és szállásom már előttem odaérkezett. Miért vesződjem vele, hogy magam csináljak magamnak szállást, holott építenek a számomra mindenütt a világon? Mikor az élet úgy sürget, mért készítsek magamnak annyira előre élvezeteket, melyeket már mától fogva megtalálhatok? Az ember nem szerezhet magának -502- kellemes sorsot, ha folytonosan ellentétbe helyezkedik önmagával. Így vetette szemére Empedokles az agrigentumiaknak, hogy úgy egymásra halmozzák az élvezeteket, mintha csak egy élni való napjuk volna és hogy úgy építenek, mintha sohasem kellene meghalniok.122)

Egyébiránt mire való nekem oly terjedelmes lakás, mikor olyan kevesem van, a mivel benépesíthetem és még kevesebbem, a mivel betölthetem? Butoraim egyszerűek, mint az ízlésem, nem volna sem képtáram, sem könyvtáram, különösen ha szeretnék utazni és értenék a képekhez, akkor tudnám, hogy az ilyen gyűjtemények sohasem teljesek és hogy annak hiánya, a mi nincs meg benne, több bánatot okoz, mintha semmije sem volna az embernek. Ebben a bőség teszi a nyomorúságot; nincs az a gyűjtő, a ki ezt ne érezte volna. Ha az ember ért hozzá, ne gyűjtsön: nincs az embernek mutogatni való gyűjteménye, ha hasznát tudja venni magamaga számára.

A játék nem gazdag embernek való szórakozás, hanem foglalkozás nélküli emberek menedéke, holott nekem az élvezeteim sokkal több dolgot adnának, semhogy volna annyi elvesztegetni való időm. Egyáltalán nem játszom, magányos és szegény ember létemre, legfeljebb néha sakkot, pedig már ez is sok. Ha gazdag volnék, még kevesebbet játszanék és csakis kicsiny téttel, hogy se ne lássak elégedetleneket, sem magam az ne legyek. A játék érdeke a melynek a gazdagnál nincs indító oka, csakis rosszul berendezett szellemben válhatik szenvedélylyé. A nyereség, melyet a gazdag ember a játékban szerezhet, rá nézve mindig kevésbbé érezhető, mint a veszteség és mivel a mérsékelt játékok berendezése, a mely idő folyamán fölemészti a nyereséget, azt véleményezi, hogy általában véve inkább vesztességgel, mint nyereséggel végződnek, helyes okoskodás mellett nem lehet valami nagy élvezetet találni olyan szórakozásban, a melyben mindennemű koczkázat az ember ellen szól. A ki a szerencse kedvezésével táplálja hiúságát, keresheti ezt sokkal kecsegtetőbb alkalmakon és ezek a kedvezések -503- nem nyilvánulnak kevésbbé a legkisebb játékban, mint a legnagyobban. A játék kedvelése a kapzsiság és az unalom gyümölcse csak üres szellemben és szívben ver gyökeret és én azt hiszem, bennem van elég érzés és ismeret arra, hogy ellehessek ilyen potlószer nélkül. Gondolkodó embereket ritkán látni, hogy valami nagy kedvüket találnák a játékban, a mely a gondolkodás szokását megzavarja vagy meddő kombinácziókra fordítja; a tudomány által előidézett hasznok egyike, talán az egyetlen is, hogy kissé tompítja ezt a szennyes szenvedélyt; inkább abban gyakorolják magukat, hogy bizonyítsák a játék hasznosságát, mint hogy ráadják magukat. Én a magam részéről a játékosok között küzdenék ellene és nagyobb élvezetem telnék benne, hogy gúnyolódjam rajtuk, mikor veszteni látom őket, minthogy elnyerjem a pénzüket.

Ugyanaz lennék magánéletemben, mint a világgal való érintkezésemben. Azt akarnám, hogy a vagyonom mindenütt jóllétet terjeszszen és sohasem éreztessen egyenlőtlenséget. Az öltözék cziczomája ezerféle tekintetben kényelmetlen. Hogy megőrizzem az emberek közt minden lehető függetlenségemet, oly módon szeretnék öltözve lenni, hogy bármily rangú körben helyemen való lehessek és hogy ne tünjek fel egyikben sem; hogy affektálás nélkül, külsőm minden változtatása nélkül a nép közé való legyek a kurtakocsmában és beváljak Palais Royal társaságában is. Ezáltal jobban ura volnék magaviseletemnek és módomba ejteném mindig az összes társadalmi osztályok élvezeteit. Mondják, vannak nők, a kik bezárják ajtajukat himzett ruhaújjak előtt és csakis csipkébe öltözött embereket fogadnak; én tehát másutt tölteném az időmet; ha azonban ezek a nők fiatalok és csinosak, néha fölvehetném a csipkét is, hogy legalább az éjszakát náluk töltsem.

Társaságom egyedüli köteléke a kölcsönös ragaszkodás, az ízlések egyezése, a jellemek megfelelő volta; mint ember adnám át magamat neki, nem mint gazdag és sohasem tűrném, hogy a varázsát megmérgezze az érdek. Ha bőségem meghagyna bennem valami humanitást, messzire kiterjeszteném szolgálataimat és jótéteményeimet, de társaságot szeretnék -504- magam körül látni, nem pedig udvart, barátokat, nem pedig pártfogoltakat; nem patronusa lennék vendégeimnek, hanem házigazdája. A függetlenség és az egyenlőség meghagyná összeköttetéseimben a jóakarat minden tisztaságát és a hova a kötelesség és az érdek semmikor sem hatolna be, ott egyedül a szórakozás és a barátság volna a törvény.

Az ember nem vásárolja sem barátját, sem szeretőjét. Könnyű nőket szerezni pénzért, de az arra való, hogy egyiknek se legyen az ember a kedvese. A szerelem nem hogy vásárolható volna, hanem a pénz csalhatatlanul megöli. A ki fizet, az lehet a legszeretetreméltóbb ember: már csak azért is, mert fizet, nem szerethetik sokáig. Csakhamar más valaki számára fog fizetni, vagyis inkább ezt a más valakit fizetik meg az ő pénzével. Ebben a kettős kötelékben, melyet az érdek alkot, a szerelem, becsület, igazi élvezet nélküli tobzódásban a kapzsi, hűtlen és nyomorult nő, a kivel az a hitvány ember, a ki ép úgy pénzt kap tőle mint ő, úgy bánik, mint a hogy ő bánik azzal az ostobával, a ki őt fizeti, mindkettővel kiegyenlítette a számláját. Kellemes dolog volna bőkezűnek lenni az iránt, a kit szeret az ember, ha ez nem jelentene vásárt. Én csak egy módját tudom annak, hogy ezt a hajlamot kielégítsük kedvesünkkel szemben a szerelem megmérgezése nélkül; ha mindenünket neki adnók s aztán ő tartana el bennünket. Csak az a kérdés, hol az az asszony, a kivel szemben az az eljárás nem eszeveszettség.

A ki azt mondta: «Lais enyém a nélkül, hogy én az övé lennék», értelem nélküli szót mondott. Az a bírás, a mely nem kölcsönös, nem ér semmit; ezzel legfeljebb a nemet zárhatjuk, de nem az egyént. A hol pedig nincs meg a szerelemben az erkölcs, minek csinálnánk nagy dolgot a többiből? Semmit sem könnyebb megtalálni. Ebben a tekintetben az öszvérhajcsár közelebb van a boldogsághoz, mint a milliomos.

Oh, ha eléggé ki lehetne nyomozni a bűn következetlenségeit, mennyire messze találnók számításától, még ha elérné is, a mit akart! Miért ez a barbár mohóság az ártatlanság -505- megrontására, hogy az ember áldozatot csináljon magának egy fiatal lényből, melyet védelmezni kellett volna és hogy ezzel az első lépéssel kikerülhetetlenül belerántsuk a nyomoruság örvényébe, a melyből csak a halál fogja kiszabadítani? Brutalitás, hiúság, butaság, tévelygés és semmi több. Még ez a gyönyör sem a természet szerint való, hanem a képzelődés szerint való és pedig a leghitványabb képzelődés szerint való, miután az önmaga megvetéséből folyik. A ki az utolsó embernek érzi magát, az fél a másokkal való összehasonlítástól és első akar lenni, hogy kevésbbé gyűlöletes legyen. Nézzétek meg, vajjon azok, a kik legjobban vágynak erre az inyenczfalatra, a szeretetreméltó, tetszetős, fiatal emberek-e, a kiknek inkább meg lehetne bocsátani, ha válogatósak? Nem, a kinek szép a külseje, vannak előnyei és érzései, az nem igen fél szeretője tapasztaltságától, illő bizalommal mondja neki: «Te ismered a gyönyöröket, nem baj; az én szivem olyan gyönyöröket igér neked, a milyeneket sohasem ismertél.»

De a kicsapongáshoz szokott vén szatir, a kiben nincs semmi megnyerő, semmi kimélet, semmi tekintet, semmiféle becsületesség, a ki képtelen és méltatlan arra, hogy tessék bármely oly nőnek is, a kinek van fogalma a szeretetreméltóságról, azt hiszi, mindezt kipótolhatja a fiatal szűznél azzal, hogy megelőzi a meggondolást gyorsasággal és elsőül izgatja fel érzékeit. Utolsó reménye, hogy az ujdonság ingerével kelt tetszést; tagadhatatlanul ebben van ennek a szeszélynek titkos indító oka; de téved, az irtózás, melyet kelt, semmivel sem kevésbbé természetes, mint azok a vágyak, melyeket fel akarna ingerelni. Csalódik bolond várakozásában is; magának a természetnek gondja van rá, hogy visszaszerezze jogait; minden nő, a ki eladja magát, már odaadta magát és mivel olyannak adta oda magát, a ki tetszik neki, megteszi azt az összehasonlítást, melytől az illető fél. Képzelt gyönyört vásárol tehát és semmivel sem irtóznak tőle kevésbbé.

A magam részéről, bárhogy megváltoznék is, ha gazdag lennék, van egy pont, a melyben sohasem változnék meg. Ha nem maradna bennem sem erkölcs, sem erény, megmaradna -506- legalább valami kedvtelés, valami értelem és valami finomság és ez megóvna attól, hogy vagyonomat bolond módra agyrémek után való szaladgálásra pocsékoljam, hogy erszényemet és életemet arra pazaroljam, hogy megcsalassam és kinevettessem magamat gyermekek által. Ha fiatal volnék, a fiatalság gyönyöreit keresném és ezeket akarván minden kéjükkel, nem mint gazdag ember keresném őket. Ha az maradnék, a mi vagyok, máskép állna a dolog, okosan a korom gyönyöreire szorítanám magamat; azokat a kedvteléseket űzném, a melyeket élvezni tudok és elfojtanám azokat, melyek csak szenvedésemre válnának. Nem tenném ki deres szakállamat a fiatal leányok megvető csúfolódásának, nem tudnám elviselni, hogy ízetlen kedveskedéseim megundorítsák őket, hogy a saját költségemen a legnevetségesebb elbeszélések anyagát szolgáltassam nekik és hogy el kelljen képzelnem, mint írják le a vén majom hitvány élvezeteit, boszúból azért, hogy elviselték őket. Ha a rosszul leküzdött megszokás régi vágyaimat szükségekké változtatta volna, talán kielégíteném őket, de szégyenkezve, de pirulva önmagam miatt. Elválasztanám a szenvedélyt a szükséglettől és lehető legjobban rendezkedném be és ehhez ragaszkodnám: nem csinálnék gyöngeségemből foglalkozást és mindenek felett nem akarnám, hogy egynél több tanú is legyen rá. Az emberi életnek vannak más örömei, ha ezek elhagyják az embert; ha hiú módon azok után futunk, a melyek eltünnek, akkor megfosztjuk magunkat azoktól is, a melyek megmaradtak nekünk. Változtassuk kedvteléseinket éveink szerint, ne téveszszük össze sem az életkorokat, sem az évszakokat: legyen az ember minden időben önmaga és ne szálljon harczba a természettel. Az ilyen hiábavaló erőlködés felőrli az életet és nem engedi, hogy felhasználjuk.

A nép nem igen unatkozik, élete tevékeny, ha szórakozásai nem változatosak is, de ritkák, sok fáradságos nap teszi rá nézve izletessé a néhány ünneplő napot. A hosszú munkák és rövid szabadidők váltakozása helyettesíti nála az élvezetek füszerességét. A mi a gazdagokat illeti, ezeknek nagy ostora az unalom, annyi nagy költséggel felhalmozott szórakozás közepett, annyi tetszésükre összesereglő -507- ember közt megemészti és megöli őket az unalom; azzal töltik az életüket, hogy menekülnek tőle és hogy utóléri őket; elviselhetetlen súlya rájuk nehezedik; különösen a nőket, a kik nem tudják sem elfoglalni magukat, sem mulatni nem tudnak, emészti az unalom idegesség neve alatt, borzasztó betegséggé válik rájuk nézve, a mely néha elveszi eszüket és végül életüket. Én a magam részéről nem ismerek borzasztóbb sorsot, mint egy csinos párisi nő sorsa, a kedves kis gavallér sorsa után, a ki ehhez a nőhöz ragaszkodik s maga is tétlen asszonynyá válik s így kétszeresen eltávolodik a maga helyzetétől és a kit a hiúsága, hogy a nők körül szerencsés ember hirébe kerüljön, arra kényszerit, hogy elviselje a legszomorúbb napok ürességét, a melyeket emberi teremtmény valaha elviselt.

Az illedelem, a divat, szokások, melyek a luxusból és a finom tónusból származnak, a legkietlenebb egyhanguságba szorítják az élet folyását. Az élvezet, melyet mások szemeláttára akarnak élvezni, el van veszve mindenki számára: nem élvezzük sem azok számára, sem a magunk számára.123) A nevetségesség, melytől az általános előitélet legjobban fél, mindig vele van, hogy zsarnoka legyen és megbüntesse. Az ember csakis bizonyos meghatározott formák által válik nevetségessé; a ki váltogatni tudja helyzeteit és élvezeteit, ma eltörli a tegnapi benyomást, semmivé válik az emberek emlékezetében, de élvez, mert teljesen önmaga minden órában és minden dologban. Az én egyedül állandó formám ez lenne: bármely helyzetben csak ezzel a helyzettel magával foglalkoznék és minden napot önmagában vennék, mintegy függetlenül a tegnaptól és a holnaptól. A mint a nép fia lennék a nép fiai közt, falusi ember lennék a falusi emberek -508- közt és ha a mezei gazdálkodásról beszélnék, nem gúnyolódnék rajtam a paraszt. Nem építenék magamnak várost a falun, sem nem raknám vidéki házam elé a Tuileriákat. Valami kellemes, árnyas domboldal lejtőjén volna egy kis falusi házam, fehér ház zöld ablakvédőkkel és bár a zsuppfödél minden évszakban a legjobb, pompázó módon előnyt adnék nem a komor palának, hanem a cserépnek, mert csinosabb és derültebb, mint a zsupp, mert az én hazámban sohasem födik a házakat máskép s így ez emlékeztetne kissé ifjúságom boldog idejére. Udvarúl baromfiudvart tartanék és istállóúl nehány tehénre való istállót, hogy legyen tejem, a mit nagyon szeretek. Volna zöldséges kertem és park helyett egy csinos csalitosom, a milyenről alább lesz szó. A gyümölcs rendelkezésére volna bízva a sétálóknak, nem tartaná számon s nem szedné össze a kertészem, fösvény pompám nem tárna ki a szemek elé nagyszerű fasorokat, a melyekhez alig mer az ember hozzáérni. Ez a kis pazarság kevésbe kerűlne, mert menedékhelyemet valami távoli tartományban keresném, a hol kevés pénzt és sok gyümölcsöt lát az ember és a hol a bőség és szegénység uralkodik.

Itt inkább válogatott, mint nagyszámú társaságot gyűjtenék össze jó barátokból, a kik szeretik az élvezetet és értenek hozzá, nőkből, a kik fel tudnak kelni karosszékükből és részt tudnak venni a mezei játékokban s néha a csipkeorsó és a kártya helyett kezükbe veszik a horgászózsinórt, a lépvesszőt, az aratónők tarlóját és a vinczellérek kosarát. Itt el volna feledve a város minden szokása és falusiakká válva a falun, egész tömeg különféle mulatságra adnók magunkat, melyek minden este megnehezítenék a választást a másnapra vonatkozólag. A testgyakorlat és a tevékeny élet megújítaná gyomrunkat és az izlésünket. Minden étkezésünk lakoma volna, a melyben a bőség kedvesebb volna, mint a választékosság. A vidámság, a mezei munkák, a bohó játékok, a világ legelső szakácsai és a finom inyenczségek bizony nevetségesek azoknak az embereknek, a kik napkelte óta talpon vannak. A felszolgálás ép oly kevéssé volna kimért, mint elegáns; ebédlő terem volna -509- mindenütt, a kertben, a csónakban, egy fa alatt, néha messze egy élőforrás mellett, zöldelő friss füvön, bükkfák és mogyoróbokrok alatt; a víg vendégek hosszú sora vinné énekelve a lakoma készletét; a gyep volna az asztal és szék, a forrás széle szolgálna tálaló asztalul, a csemege pedig a fákon csüngne; a fogások minden rend nélkül következnének, az étvágy fölmentene minden czeremónia alól, mindenki nyiltan önmagát tolná előtérbe a többi előtt s nem bánná, ha a többiek ép úgy előtérbe tolnák magukat előtte; ebből a szivélyes és mértéktartó fesztelenségből durvaság, képmutatás, kényszer nélkül százszorta kedvesebb, tréfás czivakodás támadna, mint az udvariaskodás, alkalmasabb arra, hogy összefűzze a szíveket.

Nem volna tolakodó inas, a ki kilesi beszédünket, halkan kritizálná magunkviseletét, mohó szemmel számlálná falatainkat, azzal mulatna, hogy megváratna minket az itallal és morogna a túlságos hosszas ebéd miatt. Magunk lennénk a magunk szolgái, hogy a magunk gazdái lehessünk, mindenkit kiszolgálna mindenki; az idő telnék, hogy észre se vennők, a lakoma pihenés volna és addig tartana, a míg a nap heve. Ha valami munkájához visszatérő paraszt menne el mellettünk, szerszámaival a vállán, felvidítanám a szívét néhány jó szóval, egy-két pohár jó borral, melytől vidámabban viselné nyomorúságát és én is megtalálnám az élvezetemet, hogy belsőleg kissé felindulnék és titokban ezt mondanám magamban: Még ember vagyok.

Ha a község lakosait valami mezei ünnep csődítené össze, az elsők között jelennék meg csapatommal, ha szomszédomban házasságot köthetnének, melyeket jobban megáld az ég, mint a városiakat, akkor tudnák, hogy én szeretem az örömöt és meghívnának. Vinnék ezeknek a derék embereknek néhány ajándékot, egyszerűt, mint ők, a melyek hozzájárulnának az ünnephez és viszonzásul megbecsülhetetlen jókat kapnék, a hozzám hasonlók előtt oly kevéssé ismert jókat: a nyiltságot és az igazi örömöt. Vigan vacsoráznék hosszú asztaluk végén; karban velük dalolnék valami régi falusi éneket és örömestebb tánczolnék a fészerükben, mint az operai bálon. -510-

Mindeddig minden pompásan megy, mondják. De a vadászat? Falusi élet az, vadászat nélkül? Értem, csak tanyát akartam és ebben nincs igazam. Föltételezem, hogy gazdag vagyok, kizárólagos élvezetekre, romboló élvezetekre van szükségem; az egészen más dolog. Szükségem van földbirtokra, erdőre, vadőrökre, csőszökre, földesúri jogokra, különösen pedig tömjénre és szentelt vízre.

Nagyon jól van. De ennek a birtoknak lesznek jogaikra féltékeny szomszédai, a kik vágyakoznak bitorolni mások jogait, a csőszeink összeczivakodnak és talán a gazdáik is; ebből viszálykodások, panaszok, gyűlölködések s mindenesetre pörök keletkeznek; ez már nem nagyon kellemes. A bérlőim nem látják szivesen, hogy földjeiken az én nyulaim és veteményeikben az én vadkanaim garázdálkodnak; mindegyik, ha már nem meri megölni az ellenséget, a mely elpusztítja munkája gyümölcsét, legalább el szeretné kergetni mezejéről; miután a napot földjeik művelésével töltötték, az éjszakát őrzésükkel kellene tölteniök; volnának kutyáik, dobjaik, tülkeik, csengőik; mindezzel a zenebonával megzavarnák álmomat. Akaratom ellenére ezeknek a szegény embereknek a nyomorára gondolnék és nem tudnám megállni, hogy ne tegyek magamnak szemrehányást miatta. Ha herczegi dicsőségben volna részem, mindez nem igen érintene, de nekem parvenünek, újdonsült gazdagnak, még kissé polgárias szivem van.

Ez még nem minden; a vad bősége kisértetbe ejtené a vadászokat, minduntalan vadorzókat kellene büntetnem; szükségem lenne börtönökre, börtönőrökre, lövészekre és gályákra; ezt mind elég kegyetlen dolognak tartom. Ezeknek a szerencsétleneknek a feleségei megostromolnák a kapumat és kellemetlenkednének síránkozásukkal; vagy el kellene őket kergetni, vagy meg kellene őket verni. A szegény emberek, a kik nem orvvadászkodtak és kiknek a vadaim elpusztitanák a vetését, szintén eljönnének panaszkodni; amazok azért kapnának büntetést, mert megölték a vadat, emezek tönkremennének, mert kimélték. Micsoda keserves alternativa! Mindenfelől csak a nyomort látnám és csak nyögést hallanék; ez azt hiszem, nagyon megzavarhatja -511- az élvezetet, a mely a foglyok és nyulak tömeges gyilkolásában rejlik.

Ha el akarod tüntetni az élvezetekkel járó kellemetlenségeket, ne engedd őket kizárólagossá válni; mennél többet hagysz meg közösnek az emberekkel, annál tisztábban fogsz mindig élvezni. Mindabból tehát, a mit tegnap mondtam, nem tennék semmit, hanem a nélkül, hogy változtatnék kedvteléseimen, azokat, a melyeket magamnak szánok, kevesebb költséggel követhetném. Mezei tartózkodási helyemet olyan országban ütném fel, a hol a vadászat szabadjára áll mindenkinek és a hol meg lehetne a zavartalan élvezetem. A vad ritkább lenne, de több ügyesség kellene megkereséséhez és több élvezet volna megtalálásában. Emlékszem a szívdobogásra, melyet apám érzett az első fogoly röptére és az örömujjongásra, a melylyel megtalálta a nyulat, a melyet egész nap keresett. Igen, azt állítom, hogy mikor egyedül a kutyájával, fölszerelve puskával, vadásztáskájával, lőportartójával és kicsiny zsákmányával este hazatért, a fáradtságtól elcsigázva és tüskéktől összetépve, jobban meg volt a napjával elégedve, mint a ti összes divatos vadászaitok, a kik jó lovon, húsz töltött fegyvertől kisérve, csak váltogatják a puskát, lődöznek és gyilkolnak maguk körül, hozzáértés nélkül, dicsőség nélkül és csaknem mozgás nélkül. Az élvezet tehát nem kisebb és a vele járó kellemetlenség elmarad, ha az embernek nincs sem őrizni való birtoka, sem megbüntetni való orvvadásza, sem kínozni való szegény embere; ez elég ok arra, hogy inkább így tegyünk. Bármit tesz az ember, nem lehet vég nélkül kínozni az embereket a nélkül, hogy az illetőnek valami baja ne essék és a nép folytonos átkai előbb-utóbb keserűvé teszik a vadászzsákmányt.

Még egyszer mondom: a kizárólagos élvezetek az élvezet halála. Az igazi élvezetek azok, a melyekben az ember osztozik a néppel; a melyekben egyedül akar részesedni, azok nem az övéi. Ha a falak, melyeket parkom körül emelek, hamar klastrommá teszik számomra a parkot, nem tettem nagy költség árán egyebet, mint hogy megfosztottam magamat a séta élvezetétől, tehát kénytelen vagyok ezt a -512- távolban keresni. A tulajdon démona megfertőztet mindent, a mihez hozzáér. A gazdag mindenütt úr akar lenni, holott csak ott érzi jól magát, a hol nem az; kénytelen mindig menekülni önmaga elől. A magam részéről ebben a tekintetben gazdagságomban is azt tenném, a mit szegénységemben tettem. Most gazdagabb vagyok a mások vagyonából, mint a milyen a magaméból lehetnék, magamévá teszek mindent, a mire kedvem van, a szomszédságomban; nincs nálamnál elhatározottabb hódító; bitorlom még a fejedelmek jogait; megkülönböztetés nélkül magamnak tulajdonítok minden nyílt területet, a mely tetszik nekem; neveket adok nekik, az egyiket parkommá teszem, a másikat teraszszommá és a gazdájuk vagyok, ettől a pillanattól fogva büntetlenül sétálok bennük s gyakran visszatérek beléjük, hogy megőrizzem tulajdonjogomat, úgy használom a talajt, a hogy akarom azzal, hogy rajta járok és sohasem fognak meggyőzni róla, hogy a telek névleges gazdája több hasznát veszi a pénznek, melyet húz utána, mint én a területnek. Ha árkokkal, kerítésekkel akarnak boszantani, nem sokat bánom, a vállamra veszem a parkomat és leteszem másvalahol; a környéken van elég hely a számára és sokáig fosztogathatom a szomszédaimat a nélkül, hogy elveszteném menedékhelyemet.

Ime, egy kis kisérlet a jó ízlésre, a kellemes időtöltés kiválasztására; ilyen szellemben lehet élvezetet találni benne; a többi mind illuzió, nagyrész ostoba hiúság. A ki eltávolodik ezektől a szabályoktól, bármi gazdag lehet, a pénzeért csak szemetet kap és nem ismeri meg soha az élet értékét.

Kétségkívül azt fogják ellenem vetni, hogy ilyen élvezetek módjában vannak minden embernek és hogy élvezetükhöz nem kell gazdagnak lenni. Épen ez az, a mihez el akarok jutni. Az embernek van élvezete, ha akarja, hogy legyen; csak a képzelődés tesz mindent nehézzé, mert elűzi előlünk a boldogságot és százszor könnyebb boldognak lenni, mint annak látszani. Az ízléses és igazán élnivágyó ember nem tud mihez fogni a gazdagsággal; elég neki, ha szabad és önmaga ura. A ki jó egészségnek örvend és megvan mindene, a mi szükséges, elég gazdag, ha kitépi a szívéből -513- a képzelődés javait; ez a Horatius aurea mediocritas-a. Pénzeszsákok, keressetek tehát valami más alkalmazást gazdagságotoknak, mert az élvezet szempontjából nem ér semmit. Emil mindezt nem fogja jobban tudni, mint én, de tisztább lévén a szíve, még jobban fogja érezni és minden tapasztalata a világban csak meg fogja ebben erősíteni.

Mindig így töltve időnket, mindig keressük Zsófiát és nem találjuk meg. Fontos volt, hogy ne akadjunk rá olyan hamar, tehát ott kerestük, a hol biztos voltam benne, hogy nincs jelen.124)

Végre már sürgőssé válik az ügy, ideje igazán keresni, hogy ne csináljon magának egyet, a kit Zsófiának tekint, hogy aztán későn lássa be tévedését. Isten veled tehát, Páris, híres város, a zaj, a füst, a sár városa, a hol a nők nem hisznek a becsületben, sem a férfiak az erényben. Isten veled Páris, a szerelmet, a boldogságot, az ártatlanságot keressük, soha sem lehetünk elég távol tőled.

-514-

ÖTÖDIK KÖNYV.

Eljutottunk tehát az ifjúság utolsó tényéhez, de még nem vagyunk a megoldásnál.

Nem jó dolog, hogy az ember egyedül legyen. Emil már férfi; társnőt ígértünk neki s kell is, hogy adjunk neki társnőt. Ez a társnő Zsófia. Hova való? Hol találjuk meg? Hogy megtalálhassuk, ismernünk kell. Ha előbb tudjuk, hogy ki ő, jobban meg fogjuk tudni ítélni a helyeket, melyeken lakik és ha megtaláltuk is, még mindig nincs minden elintézve. Miután a fiatal nemes gyermek, – mondja Locke – kész a házasságra, ideje, hogy hölgye mellett hagyjuk. Ezzel fejezi be munkáját. A magam részéről, nem lévén abban a szerencsés helyzetben, hogy nemes embert neveljek, óvakodni fogok Locket ebben utánozni.

ZSÓFIA VAGY A NŐ.

Zsófiának úgy kell nőnek lennie, a hogy Emil férfi, azaz meg kell benne lenni mindannak, a mi faja és neme természetének megfelel, hogy betölthesse helyét a fizikai és erkölcsi világban. Kezdjük tehát az ő neme s a miénk egyezéseinek és különbségeinek vizsgálatán.

Mindenben, a mi nem a nemet illeti, a nő ember: ugyanazok a szervei, ugyanazok a szükségletei, ugyanazok a képességei; a gépezet ugyanazon mód szerint van megszerkesztve, egyes részei ugyanazok, működésük is ugyanaz, alakja hasonló és bármiféle szempontból tekintjük is, csak egy s más tekintetben különböznek egymástól.

A mi a nemet illeti, ebben a férfi és nő között mindenütt vannak megegyezések és vannak különbségek: összehasonlításuk -515- azért jár nehézséggel, mert nehéz meghatározni az egyiknek s a másiknak szervezetében azt, a mi a nemre tartozik s a mi nem. Az összehasonlító anatómia, sőt az egyszerű szemlélet útján is találunk köztük bizonyos általános különbségeket, melyek látszólag nem tartoznak a nemre, holott mégis reá tartoznak, de olyan kapcsolatok révén, melyeket nem bírunk észrevenni; nem tudjuk, meddig terjedhetnek ezek a kapcsolatok; az egyedüli dolog, a melyet biztosan tudunk, az, hogy a mi megegyezés van bennük, az a faj dolga, a mi pedig különbözés, az a nem dolga. Ez alatt a kettős szempont alatt annyi megegyezést és annyi ellenkezést találunk bennük, hogy talán a természet csodáinak egyike, hogy két ily hasonló lényt tudott alkotni, egyúttal ennyire különbözőknek alkotva őket.

Ezek a megegyezések és ezek a különbségek befolyással kell, hogy legyenek az erkölcsi alkatra; ez a következtetés észszerű, megfelel a tapasztalatnak és feltárja a nemek elsőbbségéről vagy egyenlőségéről szóló viták hiábavalóságát; mintha a két nem mindegyike a maga sajátságos rendeltetése szerint haladva a természet czéljai felé, nem volna ebben tökéletesebb, mint ha jobban hasonlítana a másikhoz. Abban, a mi bennük közös, egyenlők, abban, a mi bennük különböző, nem hasonlíthatók össze. A tökéletes nő és a tökéletes férfi szellemben nem szabad, hogy jobban hasonlítsanak egymáshoz, mint arczban; a tökéletesség nem tud sem többet, sem kevesebbet magába foglalni.

A nemek egyesülésében mindegyik fél egyformán járul hozzá a közös czélhoz, de nem egyforma módon. Ebből a különbözőségből születik meg az első megállapítható különbség az egyiknek is, a másiknak is az erkölcsi viszonylataiban. Az egyiknek aktívnak és erősnek kell lennie, a másiknak passzívnak és gyöngének; szükségkép úgy kell lennie, hogy az egyik akarjon és kérjen, a másiktól elegendő, hogy kissé ellenálljon.

Ha ez az elv megáll, az következik belőle, hogy a nő egyenesen arra való, hogy a férfinak tessék. Hogy a férfi is tessék a maga részéről a nőnek, az kevésbbé közvetlen szükség: az ő érdeme a hatalmában van; ő épen az által tetszik, -516- hogy erős. Ez nem a szerelem törvénye, megengedem, hanem a természet törvénye, a mely előbbrevaló a szereleménél.

Ha a nő arra van alkotva, hogy tessék és leigáztassek, kellemessé kell magát tennie a férfi előtt, a helyett, hogy kihívja őt: az ő ereje bájaiban van, ezek által kell a férfit kényszerítenie, hogy megtalálja és használja erejét. A legbiztosabb módja az erő fölélesztésének, ha szükségessé teszik az ellenállás által. Akkor hozzájárul az önszeretet a vágyhoz és az egyik triumfál azon a diadalon, melyet a másik kivívatott vele. Innen születik meg a támadás és a védelem, az egyik nem merészsége s a másik félénksége, végül a szerénység és szemérem, melylyel a természet felruházta a gyöngét, hogy alávesse magának az erőset.

Kicsoda gondolná azt, hogy a természet az egyiknek is, a másiknak is egyaránt ugyanazokat a kezdő lépéseket írja elő és hogy az elsőnek, a kiben a vágy fölkél, egyúttal az elsőnek is kell lennie, a ki a vágyat kinyilvánítja? Mily sajátságos félszegsége az ítéletnek! Mikor a vállalatnak oly különböző következményei vannak a két nemre nézve, természetes-e, hogy mindkettő ugyanazzal a merészséggel szánja rá magát? Hogy lehet nem venni észre, hogy ekkora különbség mellett a közös kezdésben, ha az egyikre nem róná rá a tartózkodás azt a mérsékletet, melyet a másikra a természet ráró, hamarosan mindkettőnek romlása lenne belőle és hogy az emberi nem épen azok által az eszközök által pusztulna el, melyek fentartására vannak rendeltetve? Tekintve, hogy a nők mily könnyen tudják fölingerelni a férfiak érzékeit és szívük mélyében a csaknem kialudt tűz maradványait fellobbantani: ha volna olyan szerencsétlen éghajlat a világon, a hol a filozófia bevezette volna azt a szokást, különösen a meleg éghajlatú országokban, a hol több nő születik, mint férfi, a férfiak a nők zsarnoksága alá jutva, végül áldozatul esnének nekik és valamennyien halál fiai lennének a nélkül, hogy egyáltalán védekezni tudnának.

Mi következik abból, hogy a nőstény állatokban nincs meg ez a szemérem? Megvan-e bennük, mint a nőkben az a korlátlan vágy, a melynek a szemérem szolgál zabolájául? -517- Náluk a vágy csak a szükséglettel együtt jön meg; ha a szükséglet ki van elégítve, megszűnik a vágy, többé nem tettetésből, hanem igazán eltaszítják maguktól a hímet:125) teljesen ellenkezőjét teszik, a mit Augustus leánya tett: nem vesznek fel többé utast, mikor a hajónak megvan már a rakománya. De még mikor szabadok is, a megadás pillanatai rövidek és hamar múlók náluk; az ösztön hajtja és az ösztön türtőzteti őket. Mivel lehetne pótolni ezt a negativ ösztönt a nőknél, ha megfosztanók őket a szeméremtől? Megvárni, a míg nem törődnek többé a férfiakkal, annyit tesz, mint megvárni, a míg nem lesznek valók semmire.

A legfőbb lény mindenben ki akarta tüntetni az emberi nemet, megadva az embernek a korlátlan hajlandóságot, megadja neki egyúttal a törvényt is, mely ezt szabályozza, hogy szabad legyen és önmaga uralkodjék magán; kiszolgáltatva őt a korlátlan szenvedélyeknek, csakhogy a szenvedélyekhez hozzáfűzi az észt, hogy uralkodjék fölöttük; kiszolgáltatva a nőt a határtalan vágyaknak, ezekhez a vágyakhoz hozzáfűzi a szemérmet, a mely korlátok közé szorítja őket. Ezenfelül a tehetségek jó felhasználását még a rögtönös jutalommal is összekapcsolja, t. i. az élvezetet, a melyet a tisztességes dolgok szereznek, ha ezeket veszszük cselekedeteink szabályául. Nézetem szerint mindez fölér az állatok ösztönével.

Akár osztozik tehát az ember nősténye vágyaiban, akár nem, akár akarja őket kielégíteni, akár nem, mindig visszautasítja és védekezik, de nem mindig ugyanazzal az erővel és következőleg nem mindig ugyanazzal a sikerrel. Hogy a támadó győzedelmet arathasson, ahhoz az kell, hogy a legyőzött engedjen neki vagy parancsolja rá a győzelmet, mert mennyi ügyes eszköze van arra, hogy a támadót -518- ereje használatára kényszerítse! Az összes cselekvések legszabadabbika és legédesebbike kizárja a tényleges erőszakot, ez ellen tiltakozik a természet és a józan ész: a természet azzal, hogy a gyöngébbiket ellátta annyi erővel, a mennyi az ellenálláshoz kell, mikor ellent akar állni, a józan ész azzal, hogy a tényleges erőszak nemcsak a legbrutálisabb minden cselekvés között, hanem a czéllal leginkább ellenkező is, egyrészt azért, mert a férfi megizeni vele a háborút társnőjének és felvilágosítja, hogy személyét és függetlenségét még a támadó élete árán is megvédje, másrészt azért, mert a nő magamaga a bírája annak az állapotnak, a melyben épen van és a gyermekeknek nem volna apjuk, ha minden férfi bitorolhatná az apa jogait.

Ime a nemek alkatának egy harmadik következménye: hogy látszólag az erősebb az úr, holott a valóságban függ a gyöngébbtől és pedig nem az üres lovagiasságnál vagy az oltalmazó gőgös nagylelkűségénél fogva, hanem a természet változhatatlan törvényénél fogva, a mely könnyebbé téve a nőre nézve a vágyak fölkeltését, mint a férfira nézve kielégítésüket, ezt függővé teszi, ha tetszik neki, ha nem, amannak megadó kedvétől és kényszeríti őt, hogy a maga részéről igyekezzék a nőnek tetszeni, hogy elérhesse, hogy a nő engedje őt erősebbnek lenni. Épen az a legédesebb a férfi győzelmében, hogy nem tudja, vajjon a gyöngeség enged-e az ő erejének, vagy hogy akarattal adja-e meg magát és a nőnek rendes fogása, hogy ez iránt mindig kétségben is hagyja. A nők szelleme ebben a tekintetben teljesen megfelel alkatuknak: egyáltalán nem pirulnak gyöngeségük miatt, sőt dicsőségüket találják benne; gyöngéd izmaik nem tudnak ellentállni, úgy tesznek, mintha nem bírnák el a legkisebb terhet sem; szégyelnék, ha erősek volnának. Miért van ez? Nemcsak azért, hogy gyöngédeknek látszassanak, hanem ennél ügyesebb óvatosságból is; már jó előre gondoskodnak mentségekről és megszerzik a jogot, hogy szükség esetén gyöngék lehessenek.

A felvilágosodás terjedése bűneink által sokban megváltoztatta nálunk ebben a tekintetben a régi véleményeket; alig beszélnek már erőszakosságokról, miután oly kevés -519- szükség van rájuk s az emberek nem is hinnének bennük;126) ellenben nagyon gyakoriak az ősi görög és zsidó régiségben, mert épen ezek a vélemények a természet egyszerűségében rejlenek és csak a feslettségben való tapasztaltság tudta őket kiirtani. Ha manapság ritkábban esik szó erőszakról, ez bizony nem attól van, hogy a férfiak önmegtartóztatóbbak, hanem attól, hogy kevésbbé hiszékenyek és hogy az a panasz, a mely egykor meggyőzte volna az egyszerű népeket, manapság csak a gúnyolódók csúfolkodását vonná magára; így tehát jobban jár az, a ki hallgat. A Deuteronomionban127) van egy törvény, a mely szerint a megbecstelenített leányt megbüntették a csábítóval együtt, ha a bűn a városban követtetett el, ellenben ha a mezőn vagy félreeső helyeken történt, akkor csak a férfit büntették meg, mert – így mondja a törvény – a leány kiáltott, de nem hallotta meg senki. Ez a jóindulatú magyarázat megtanította a leányokat, hogy ne engedjék magukat forgalmas helyeken meglepni.

A vélemények e különbözőségének hatása az erkölcsökre nyilvánvaló. Ennek műve a modern lovagiasság. A férfiak, tapasztalva, hogy gyönyöreik jobban függnek a szépnem hajlandóságától, semmint hitték, olyan kedveskedésekkel szerzik meg maguknak ezt a hajlandóságot, a melyekért bőséges kárpótlást nyernek.

Ime így vezet át minket észrevétlenül a fizika a morálba és így születnek meg a nemek durva egyesüléséből lassankint a szerelem legédesebb törvényei. A nők uralma nem onnan van, mintha a férfiak akarták volna, hanem mert a természet akarta így: az övék volt már, mielőtt az övéknek látszott volna. Ugyanaz a Herkules, a ki azt hitte, hogy erőszakot vett Thespius ötven leányán, végül kénytelen -520- volt fonni Omphale mellett és az erős Sámson nem volt olyan erős, mint Delila. Ez az uralom megilleti a nőket és nem is vonható meg tőlük még akkor sem, ha visszaélnek vele; ha egyáltalán lehetséges volna, hogy elveszszék, már rég elvesztették volna.

A nemiség következményeit illetőleg nincs a két nem között semmiféle egyenlőség. A hím csak bizonyos pillanatokban hím, a nőstény egész életén át mindig nőstény, vagy legalább egész fiatalkorában, minden a nemére figyelmezteti szüntelenül és hogy ennek funkczióit jól betölthesse, ennek megfelelő szervezetre van szüksége. Kíméletre van szüksége a terhesség alatt, pihenésre van szüksége a gyermekágy idején, elpuhult és ülő életmódra van szüksége, hogy gyermekeit szoptathassa s hogy nevelhesse őket, szüksége van türelemre, szelídségre, buzgalomra és szeretetre, a mely nem riad vissza semmitől; ő a kapocs a gyermek és az apa közt, ő szeretteti meg vele őket és megadja neki a bizalmat, hogy a magáénak mondja őket. Mennyi gyöngédségre és gondoskodásra van szüksége, hogy fenntartsa a családot teljes egységében! És végül mindennek nem az erény, hanem a természetes hajlam dolgának kell lennie: e nélkül az emberi nem hamarosan kiveszne.

A két nem egymás iránti kötelességeinek szigorúsága nem egyforma, nem is lehet az. Ha a nő panaszkodik ebben a tekintetben, annak az egyenlőtlenségnek igazságtalansága miatt, a melyre a férfi kárhoztatja, akkor nincs igaza; ez az egyenlőtlenség nem emberi intézmény vagy legalább is nem az előítélet, hanem az ész műve: a kettő közül az, a kire a természet rábízta zálogul a gyermekeket, felelősséggel tartozik értük a másiknak. Kétségkívül senkinek sincs megengedve, hogy megszegje a szavát és minden hűtlen férj, a ki megfosztja nejét szigorú kötelességeinek egyedüli jutalmától, igazságtalan és barbár ember; de a hűtlen nő többet tesz: felbomlasztja a családot és eltépi a természet minden kötelékét; olyan gyermekeket ad a férjének, a kik nem az övéi, megrabolja a gyermekeket is, az apát is, hűtlenségét hitszegéssel tetézi. Alig lehet olyan rendellenességet és bűnt elgondolni, a mely nem származhatnék -521- ebből. Ha van rettentő helyzet a világon, akkor a szerencsétlen apa helyzete az, a ki nem bízhatva nejében, nem meri átadni magát szíve legédesebb érzelmeinek, a ki mikor megcsókolja gyermekét, nem tudja, nem másnak a gyermekét csókolja-e meg, gyalázatának zálogát, saját gyermekei javainak megrablóját. Mi akkor a család, ha nem titkos ellenségek társasága, kiket a bűnös asszony fegyverez fel egymás ellen, arra kényszerítve őket, hogy úgy tegyenek, mintha szeretnék egymást?

Így tehát nemcsak az a fontos dolog, hogy a nő hű legyen, hanem hogy annak is tartsa a férje, a hozzátartozók, az egész világ; fontos, hogy szerény, figyelmes, tartózkodó legyen és hogy megőrizze mások szemében épúgy, mint a saját lelkiismeretében erényének tanubizonyságát. Végül, ha megkívánjuk, hogy az apa szeresse gyermekeit, megkívánjuk azt is, hogy tisztelje anyjukat. Ezek az okok, a melyek a látszatot is a nő kötelességei közé sorolják és a becsületet és jó hírnevet époly elengedhetetlenné teszi rája nézve, mint a tisztaságot. Ezekből az elvekből következik, számbavéve a nemek erkölcsi különbségét, a kötelesség és az illedelem egy új követelménye, a mely különösképen a nőknek írja elő, hogy a legaggodalmasabban vigyázzanak magaviseletükre, modorukra és föllépésükre. Ha csak úgy általánosságban állítjuk, hogy a két nem egyenlő és egyenlők a kötelességeik is, ez nem egyéb, mint üres szólamokba veszés, a mely nem mond semmit, a míg a föntebbiekre nem adja meg a választ.

Nem pompás módja-e az érvelésnek, ha ilyen jól megalapozott, általános érvényű törvényekre kivételekkel válaszolnak? A nők, mondjátok rá, nem szülnek mindig gyermekeket? Nem, de sajátképi rendeltetésük az, hogy szüljenek. Hogyan! Azért, mert van a világon vagy ház, vagy város, a hol a nők féktelenségben élve, kevés gyermeket szülnek, azt állítjátok, hogy az a rendeltetésük, hogy keveset szüljenek? És mi lenne városaitokból, ha a távoli vidék, a hol a nők egyszerűbben és tisztábban élnek, nem pótolná ki hölgyeitek meddőségét? Hány helyen megy nem elég termékeny számba az a nő, a ki csak négy-öt gyermeket -522- szült?128) Végül mi fontossága van annak, hogy ez vagy az a nő kevés gyermeket szül? Ezzel kevésbbé lesz hivatása a nőnek, hogy anya legyen? És a természetnek és az erkölcsnek nem kell-e erről általános érvényű törvények által gondoskodni?

Ha olyan nagy időközök lennének is a terhességek között, mint a hogy föltételezik, vajjon megváltoztathatná-e a nő ily hirtelen és ily váltakozóan az élete módját veszedelem és koczkázat nélkül? Lehetne-e ma dajka és holnap harczos? Tudná-e úgy változtatni a temperamentumát és hajlamait, mint a kaméleon a színeit? Az otthon és a házi gondok homályából át tudna-e lépni egyszerre a szabad levegő viszontagságaiba, a háború munkájába, fáradalmaiba, veszedelmeibe? Tudna-e egyszer félénk, máskor vitéz lenni, egyszer gyönge és máskor félénk?129) Ha már a Párisban nevelkedett ifjak is csak bajosan bírják ki a katonáskodást, a nők, a kik sohasem szálltak szembe a verő nappal és a kik alig tudnak fárasztóbb utat tenni, elbirnák-e ötven évi elpuhult élet után? Vajjon ráadják-e magukat erre a durva mesterségre abban a korban, midőn a férfiak felhagynak vele?

Vannak országok, a hol a nők csaknem nehézség nélkül végzik a szülést és csaknem gond nélkül táplálják gyermekeiket. Ezt megengedem, de ugyanezekben az országokban a férfiak minden időben félig meztelenül járnak, leterítik a fenevadakat, úgy viszik vállukon a csónakot, mint a katona a borjút, hét-nyolczszáz mérföldnyire vadásznak, a szabadban alusznak a meztelen földön, hihetetlen fáradalmakat bírnak ki és napokig is el tudnak lenni étel nélkül. Ha a nők erősekké lesznek, a férfiak még erősebbekké lesznek, ha a férfiak elpuhulnak, a nők még jobban -523- elpuhulnak, s ha mindkét részről egyformán változnak a határok, a különbség egyforma marad.

Plato Respublicájában ugyanazokban a testgyakorlatokban részesíti a nőket, mint a férfiakat. Ezt meghiszem. Miután államrendjéből kizárta a különálló családokat és nem tudja, mit csináljon a nőkkel, kénytelen férfiakat csinálni belőlük.

Ez a csodálatos szellem mindent kiszámított, mindenről gondoskodott, szembenézett még olyan ellenvetésekkel is, melyeket talán senkinek sem jutott volna eszébe tenni, arra azonban, a melyet tettek neki, rosszul felelt meg. Nem szólok a nőknek arról az állítólagos közösségéről, melyre oly gyakran ismétlődik az ellenvetés, hogy ép az bizonyítja, hogy azok, a kik az ellenvetést teszik, nem olvasták Platót; hanem szólok arról a polgári promiscuitásról, a mely mindenben összeelegyíti a két nemet ugyanazokban a foglalatosságokban, ugyanabban a munkában és elkerülhetetlenül a legtűrhetetlenebb visszaéléseket neveli; szólok a természet legédesebb érzéseinek felforgatásáról, melyeket Plato föláldoz egy mesterséges érzésnek, mely pedig csak általuk állhat fenn, mintha nem kellene a természetből kiindulni akkor is, mikor megegyezésen alapuló kapcsolatokat alkotunk, mintha a hozzánk tartozók iránti szeretet nem volna kiindulópontja annak a szeretetnek, melylyel az államnak tartozunk, mintha szívünk nem a kis haza, a család által fűződnék a nagy hazához, mintha nem a jó fiúból, jó férjből, jó apából válnék a jó polgár.

Mikor egyszer ki van mutatva, hogy a férfi és a nő nincsenek és nem is lehetnek egyformán alkotva sem jellem, sem temperamentum dolgában, ebből az következik, hogy neveltetésüknek sem szabad egyformának lennie. A természet útmutatásait követve, összhangzón kell cselekedniök, de nem szabad ugyanazt cselekedniök; munkájuk czélja közös, de a munka különböző és következőleg különbözők a hajlamok is, melyek irányítják. Miután megkisérlettük megformálni a természetes embert, hogy ne hagyjuk félben elvégezetlenül a művünket, láttuk, hogy kell kiformálódnia a nőnek, ki ennek az embernek megfelel. -524-

Ha azt akarjátok, hogy jól legyetek vezetve, kövessétek mindig a természet útmutatását. Mindazt, a mi a nemet jellemzi, úgy kell tisztelni, mint a természet alkotását. Mindig azt mondjátok: a nőknek ilyen, meg olyan hibáik vannak, melyek bennünk nincsenek meg. Megtéveszt a gőgötök, bennetek ezek hibák volnának, őbennük azonban kiválóságok; minden kevésbbé jól menne, ha nem volnának meg bennük. Akadályozzátok meg ezeknek az állítólagos hibáknak az elfajulását, de óvakodjatok kiirtásuktól.

A nők a maguk részéről váltig azon panaszkodnak, hogy mi neveljük őket hiúkká és kaczérokká, hogy mi mulattatjuk őket csupa gyerekségekkel, hogy könnyebben maradhassunk uraik; ránk hárítják azokat a hibáikat, melyeket a szemükre vetünk. Mily bolondság! És mióta foglalkoznak férfiak a leányok nevelésével? Mi akadályozza az anyákat, hogy úgy ne neveljék őket, a hogy nekik tetszik? Nincsenek a leányoknak kollégiumaik! Ugyan nagy szerencsétlenség! Oh, bárcsak adná Isten, hogy a fiúknak se lennének! Okosabban és tisztességesebben volnának nevelve. Kényszeríti valaki leányaitokat, hogy haszontalanságokkal vesztegessék idejüket? Vajjon akaratuk ellenére szorítják-e őket rá, hogy életük felét az öltözőasztal előtt töltsék anyáik példájára? Akadályoz-e titeket valaki abban, hogy oktassátok vagy oktattassátok őket kedvetek szerint? A mi hibánk, ha tetszenek nekünk, mikor szépek, hogy tetszelgéseik vonzanak minket, hogy az a művészet, melyet tőletek tanulnak, vonz minket és hízeleg nekünk, ha szeretjük őket ízlésesen öltözve látni és hogy hagyjuk őket kedvük szerint köszörülni azokat a fegyvereket, melyekkel minket leigáznak? Eh, próbáljátok meg úgy nevelni őket, mint a férfiakat, ezek szívesen belenyugosznak. Mennél jobban hasonlítanak hozzájuk, annál kevésbbé uralkodnak rajtuk; akkor aztán csakugyan a férfiak lesznek az urak.

Mindazok a képességek, melyek megvannak mind a két nemben, nincsenek köztük egyenlően megosztva, de egészben véve kiegészítik egymást. A nő többet ér nőül, mint férfiul; mindenütt, a hol érvényesíti jogait, előnyben van, mindenütt, a hol a mi jogainkat akarja bitorolni, alattunk -525- marad. Erre az általános igazságra csak kivételekkel lehet válaszolni; ez a szépnem galáns párthíveinek az állandó érvelési módja.

Ápolni a nőkben a férfi tulajdonságait és elhanyagolni azokat, a melyek sajátképen női tulajdonságok, annyi, mint egyenesen a nők ártalmára dolgozni. A ravasz nők ezt sokkal jobban látják, semhogy becsapatnák magukat; igyekezve bitorolni a mi előnyeinket, nem hagynak fel a magukéival; de ekkor megesik, hogy nem bírva jól összhangba hozni az egyiket s a másikat, mert összeférhetetlenek, elhibázzák a saját czéljukat a nélkül, hogy közelebb jutnának a másikhoz és elvesztik értékük felét. Hidd meg nekem, okos anya, ne csinálj leányodból tisztességes embert, mintegy czáfolatául a természetnek, csinálj csak belőle tisztességes nőt és biztos lehetsz benne, hogy többet fog érni magamagának és nekünk.

Az következik-e ebből, hogy nevelkedjék a leány tudatlanságban minden dolog felől, merőben a háztartás dolgaira korlátolva? Vajjon a férfi cselédet fog csinálni társnőjéből? Meg fogja-e fosztani magát mellette a társaság legnagyobb varázsától? Hogy jobban alávesse magának, meg fogja-e akadályozni, hogy ne érezzen semmit, ne ismerjen semmit? Valóságos automatát fog-e belőle csinálni? Kétségkívül nem; a természet sem kívánta így, a mely oly kellemes és finom szellemet adott a nőknek; ellenkezőleg, a természet azt akarja, hogy a nők gondolkozzanak, ítéljenek, szeressenek, ismerjenek, hogy ápolják szellemüket úgy, mint kül sejüket; ezek azok a fegyverek, melyeket kárpótlásul ad nekik az erő helyett, melynek híjával vannak és a mi erőnk irányítására. Sok dolgot kell megtanulniok, de csupán azokat a dolgokat, melyek tudása megilleti őket.

Akár a nem különleges rendeltetését tekintem, akár hajlamait figyelem meg, akár kötelességeit veszem számításba, minden egyformán egyesül, hogy rámutasson a nevelésnek nekik való formájára. A férfi és a nő egymásnak termettek, de kölcsönös függésük nem egyenlő: a férfiak vágyaik által függnek a nőktől, a nők vágyaik és szükségleteik által egyaránt függnek a férfiaktól; mi hamarább -526- tudnánk meglenni nélkülük, mint ők nélkülünk. Hogy meglegyen nekik, a mire szükségük van, hogy a nekik való állapotban lehessenek, ahhoz az kell, hogy ezt mi adjuk nekik, hogy akarjuk nekik adni, hogy méltóknak tartsuk őket rá; függnek érzéseinktől, az értéktől, melyet érdemüknek tulajdonítunk, a fontosságtól, melyet bájaiknak és erényeiknek tulajdonítunk. Maga a természet törvénye által a nők önmagukat illetőleg épúgy, mint gyermekeiket illetőleg ki vannak szolgáltatva a férfiak ítéletének; nem elég, hogy tiszteletreméltók legyenek, az is kell, hogy tiszteljék őket, nem elég, ha szépek, az is kell, hogy tessenek, nem elég, hogy okosak, az is kell, hogy okosaknak ismerjék el őket; becsületük nemcsak magatartásukban rejlik, hanem hírnevükben is és nem lehetséges, hogy a ki belenyugszik, hogy becstelennek tartsák, valaha is becsületes legyen. A férfi, mikor jót tesz, csak önmagától függ, és szembeszállhat a közvéleménynyel; de a nő, mikor jót tesz, még csak felét teljesítette feladatának és nem kevésbbé fontos az, hogy mit tartanak felőle, mint az, hogy mi valóban. Ebből az következik, hogy nevelésének rendszere ebben a tekintetben ellenkező kell hogy legyen a miénkkel; a közvélemény az erény sírja a férfiak között, az erény trónusa a nők között.

Az anyák jó alkatától függ a gyermekeké; a nők gondozásától függ a férfiak első nevelése, a nőktől függnek erkölcseik, szenvedélyeik, hajlamaik, kedvteléseik, egész boldogságuk. Így tehát a nők minden nevelésének vonatkozással kell lenni a férfiakra. Nekik tetszeni, nekik hasznukra lenni, szerettetni és tiszteltetni magukat általuk, nevelni őket ifjú korukban, gondozni őket felnőtt korukban, tanácsadójuk lenni, vigasztalni őket, kellemessé és édessé tenni életüket, ime ezek a nők kötelességei minden időben és ezekre kell őket megtanítani gyermekkoruktól fogva. Amíg nem térünk vissza ehhez az alapelvhez, eltávolodunk a czéltól és mindazok a tanítások, melyekben részesítjük a nőket, nem érnek semmit sem az ő boldogságukra, sem a miénkre.

De bár minden nő tetszeni akar a férfiaknak és kell is, -527- hogy akarjon, azért van a közt különbség, hogy az érdemes, a valóban szeretetreméltó embernek akar-e tetszeni, vagy azoknak a kis ficsuraknak, a kik gyalázatára vannak nemüknek és annak, a kit utánoznak. Sem a természet, sem az ész nem viszi rá a nőt, hogy azt szeresse a férfiakban, a mi ő rá hasonlít és még kevésbbé kell neki a férfiak modorára törekednie, hogy megszerettesse magát.

A mikor tehát félrevetve nemük szerény s nyugodt hangját, utánozzák azoknak a ficsuraknak a modorát, a helyett, hogy hivatásukat követnék, lemondanak róla: önmaguk fosztják meg magukat azoktól a jogoktól, a melyekről azt hiszik, hogy bitorolják őket. Ha mások volnánk, mondják ők, nem tetszenénk a férfiaknak. Hazudnak. Bolondnak kell lenniök, hogy a bolondokat szeressék; a vágy, magához vonzani azokat, jellemzi annak az ízlését, a ki átengedi magát annak a vágynak. Ha nem volnának léha emberek, ők maguk igyekeznének léha embereket csinálni és a férfiak léhaságai sokkal inkább a nők művei, mint a mennyire a nők léhaságai a férfiak művei. Az a nő, a ki az igaz embereket szereti és ezeknek tetszeni akar, czéljának megfelelő eszközöket talál. A nő alkatánál fogva kaczér, de kaczérsága czéljai szerint változtatja formáját és tárgyát: alkalmazzuk hozzá ezeket a czélokat a természet czéljaihoz, s a nőnek meglesz az a nevelése, a mely neki való.

A kis lányok csaknem születésüktől fogva szeretik a piperét; nem érik be azzal, hogy csinosak, azt akarják, hogy csinosaknak is találják őket; láthatni magukviseletéről, hogy ennek a gondja már foglalkoztatja őket és alig hogy meg tudják hallani, a mit mondanak nekik, máris irányítják őket azzal, hogy megmondják nekik, mit fognak róluk gondolni. Úgy kell lenni, hogy ha ugyanezt az indítóokot, elég ügyetlenül, a kis fiúknak is eléjük állítják, rájuk nincs ugyanekkora hatalma. Föltéve, hogy függetlenek lehetnek és mulatozhatnak, nem sokat törődnek vele, akármit gondolnak is róluk mások. Csak hosszú idő mulva és nagy fáradsággal lehet őket ugyanannak a törvénynek alávetni.

Bárhonnan kapják is a leányok ezt az első leczkét, -528- mindenesetre nagyon jó leczke. Miután a test úgyszólván előbb születik meg, mint a lélek, legelsőnek a test művelésének kell lennie; ez a rend közös mindkét nemmel. De a czélja e két művelésnek különböző; az egyiknél ez a czél az erők kifejlesztése, a másiknál a bájaké; nem mintha ezek a tulajdonságok kizárólagosak volnának az illető nemben, hanem csak azért, mert a rendjük fordított; a nőknek elég erejük kell hogy legyen arra, a mit bájjal tesznek, a férfiakban elég ügyességnek kell lenni, hogy megtehessék mindazt, a mit könnyűséggel tesznek.

A nők túlzott elpuhultságával kezdődik a férfiaké is. A nők ne legyenek erősek, mint a férfiak, hanem legyenek erősek a férfiakért, hogy a tőlük születő férfiak is erősek legyenek. Ebben a tekintetben a kolostoroknak, melyekben a növendékek durva táplálékot kapnak, de sokat is mozognak, futkároznak, játszanak a szabadban és a kertben, előnyt kell adni az apai ház fölött, a hol a finoman táplált, dédelgetett és kényeztetett leány mindig anyja szeme előtt üldögél egy jól elzárt szobában, nem mer felkelni, járni, beszélni, lélekzeni és nincs egy percznyi szabadsága, hogy játszhasson, ugráljon, futkosson, kiálthasson, korához illően csintalankodjon. Mindig csak vagy veszedelmes elnézés, vagy rosszul alkalmazott szigorúság; soha semmi sem történik észszerűen. Így teszik tönkre az ifjúság testét és szívét.

A spártai leányok épúgy gyakorolták magukat a katonai játékokban, mint a fiúk, nem azért, hogy háborúba menjenek, hanem hogy egy napon a fáradságok elviselésére képes gyermekeket szüljenek. Ezt nem helyeslem; hogy katonákat adjanak az államnak, ahhoz nincs arra szükség, hogy az anyák is viselték légyen a puskát és csinálták légyen a poroszos katonai gyakorlatokat; de azt találom, hogy nagyjában véve a görög nevelés ebben a tekintetben nagyon észszerű volt. A fiatal leányok gyakran jelentek meg nyilvánosan, nem a fiúk közé elegyedve, hanem külön összegyülekezve. Alig volt ünnep, áldozat, szertartás, a hol ne lehetett volna látni a legelőkelőbb polgárok leányainak csapatait, virágkoszorúkkal, himnuszokat énekelve, tánczkarokat -529- formálva, kosarakat, vázákat és áldozati adományokat víve és a görögök elfajult érzékeinek bájos látványt nyujtva, a mely alkalmas volt arra, hogy ellensúlyozza illetlen gimnasztikájuk rossz hatását. Bármily hatást tett is ez a szokás a férfiak szívére, mindenesetre kitünő volt arra, hogy a női nemnek jó nevelést adjon ifjúkorában a kellemes, mérsékelt és egészségükre váló gyakorlatok által és hogy élesítse és formálja ízlését a tetszenivágyás folytonosságával, a nélkül, hogy erkölcsei veszélyeztetve volnának.

A mint ezek a fiatal nők férjhez mentek, nem lehetett őket többé a nyilvánosság előtt látni; házukba zárkózva, minden gondoskodásukat háztartásukra és családjukra korlátozták. Ez az az életmód, melyet a természet és a józan ész a női nemnek előír. S ezektől az anyáktól születtek a legegészségesebb, legerőteljesebb, a legjobban alkotott férfiai a világnak és némely görög sziget rossz hírneve daczára is bizonyos, hogy a világ minden népei között, még a rómaiakat sem véve ki, nincs egy sem, a melynek női okosabbak és egyúttal szeretetreméltóbbak lettek volna és jobban párosították volna a jó erkölcsöket a szépséggel, mint a régi görögökéi.

Tudjuk, hogy öltözetük kényelmessége, a mely nem feszélyezte testüket, sokban hozzájárult, hogy mind a két nemnek megadja azokat a szép arányokat, melyeket szobraikon látunk, melyek még ma is példaképeiül szolgálnak a művészetnek, mióta az eltorzított természet nálunk nem ad többé ilyen példaképeket. Mindazok közül a középkori kötelékek közül, a bilincsek sokasága közül, melyek a mi testünket mindenfelől összepréselik, náluk nem volt meg egy sem. Az ő nőik nem ismerték azokat a halcsontfűzőket, melyekkel a mi nőink inkább elformátlanítják, mint kiemelik karcsúságukat. Nem bírom elképzelni, hogy ez a visszaélés, melyet Angolországban elképzelhetetlen mértékben űznek, ne vezetne végeredményben a faj degenerálódására és azt is állítom, hogy az a báj, a melyet ezzel el akarnak érni, rossz ízlésre vall. Nem kellemes dolog olyan nőt látni, a ki kétfelé van vágva, mint egy darázs; ez sérti a szemet és kínosan hat a képzeletre. A derék karcsúságának, -530- mint mindennek, szintén megvannak a maga arányai, megvan a maga mértéke, a melyen túl minden bizonynyal hibává válik; ez a hiba még a meztelen testen is sérti a szemet, mért volna tehát szépség, ha ruha van rajta?

Nem akarok végére járni az okoknak, a melyeknél fogva a nők oly makacsul ragaszkodnak hozzá, hogy úgy felpánczélozzák magukat; a beesett mell, a felpuffadó has stb., mindez nagyon visszatetszik, megengedem, egy húszéves hölgyön, de nem sérti a szemet egy harmincz évesnél és mivel, akár tetszik, akár nem, minden időben annak kell lennünk, a mi a természetnek tetszik és mivel a férfi szeme ebben sohasem csalatkozik meg, ezek a hibák minden korban kevésbbé visszatetszők, mint egy negyven éves kislány ostoba affektácziója.

Mindaz, a mi feszélyezi és korlátozza a természetet, rossz ízlésű, ez épúgy áll a test öltözékére, mint a szellem díszítményeire. Az élet, az egészség, az ész, a jóllét előbbrevaló kell hogy legyen mindennél, a báj nem képzelhető fesztelenség nélkül, a finomság nem jelent betegességet és hogy tessék valaki, ahhoz nem kell egészségtelennek lennie. Mikor az ember szenved, részvétet kelt, a tetszés és a vágy ellenben az egészség frisseségét keresi.

A két nembeli gyermekeknek sok közös mulatságuk van és ennek úgy is kell lenni; nem úgy van-e felnőtt korukban is? De vannak külön kedvteléseik is, melyek megkülönböztetik őket. A fiúk a mozgást és a zajt szeretik, a dobot, a búgó csigát, kis szekereket; a leányok jobban szeretik azokat a dolgokat, a melyek szemrevalók és díszül szolgálnak; a tükröket, a csecsebecsét, piperét és mindenekfelett a babát. A baba a női nem specziális játéka; íme, ebben szemmelláthatóan nyilvánul a rendeltetésüknek megfelelő ízlésük. A tetszés művészetének fizikai része a díszes ruhában van meg; a gyermekek ebből a művészetből csak azt tudják ápolni.

Nézzetek meg egy kis lányt, a mint napját babájával tölti, minduntalan váltogatja az öltözetét, százszor és százszor öltözteti, vetkőzteti, folyton újabb s újabb kombináczióit keresi díszének; hogy ez jól van-e alkalmazva vagy -531- rosszul, az egyre megy; ujjai még nem elég ügyesek, az ízlése nem alakult ki, de a hajlama már kiütközik: ebben az örökös foglalatosságban eltelik az idő a nélkül, hogy észrevenné; az órák múlnak s ő nem tud róluk semmit, elfelejti még az ebéd idejét is; jobban éhezik a piperére, mint a táplálékra. De – azt mondhatjátok – a babáját czifrázza fel, nem önmagát. Kétségkívül, nem magát nézi, hanem a babáját, önmaga számára nem tud semmit csinálni, nincs még kifejlődve, nincs sem tehetsége, sem ereje még semmi, teljesen elmerül a babájába, ebbe veti minden tehetségét. Ez nem fog mindig így maradni, azt a pillanatot várja, a mikor maga lesz a saját babája.

Ime egy eléggé határozott első hajlam: ezt csak kisérni és szabályozni kell. Bizonyos, hogy a kicsike szíve mélyéből szeretné feldíszíteni tudni a babáját, karcsokrokat, nyakbavető kendőt, fodrokat és csipkéket csinálni neki; mindebben azonban oly könyörtelenül függővé szokták tenni másoknak kényétől-kedvétől, hogy sokkal kényelmesebb volna neki, ha mindent a saját iparkodásának köszönhetne. Ebből adódik meg az első leczkék érdeme, melyekben részesítjük: ezek nem feladatok, melyek elé állítjuk, hanem szívességek, melyeket teszünk neki. S valóban, csaknem minden kis lány csak kelletlenül tanul meg olvasni és írni, de a mi a tűvel való bánást illeti, ezt mindig szívesen tanulják meg. Mindjárt azt képzelik, hogy már felnőttek és örömmel gondolnak rá, hogy ez az ügyességük egykor arra fog szolgálni, hogy felczifrázzák magukat.

Ezt az első megnyíló utat könnyű követni: a varrás, hímzés, csipkekészítés magától megy. A szőnyegszövés már nincs annyira kedvükre; a bútorok nagyon is távol állnak tőlük, nem tartoznak a személyükre, más képzetekkel vannak kapcsolatban. A szőnyegszövés az asszonyok szórakozása; fiatal lányoknak sohasem telik benne nagy örömük.

Ez az önkéntes haladás könnyen kiterjeszthető a rajzolásra is, mert ez a művészet nem áll messze az ízléses öltözködés művészetétől; de én jobbnak látom, ha nem foglalkoztatják őket tájképfestéssel és még kevésbbé a figurális dolgokkal. Levelek, gyümölcsök, virágok, drapériák, mind az, -532- a mi arra való, hogy a ruhadaraboknak elegáns körvonalakat adjon és a mivel maguk csinálhatnak maguknak hímzésmintákat, ha nem találnak készen nekik valókat, ennyi nekik elég. Általában véve, ha a férfiaknál is fontos, hogy ismereteiket a hasznos dolgokra korlátozzák, ez még fontosabb a nőknél, mert ezek élete, bár kevésbbé munkás is, buzgóbban van foglalatosságaiknak szánva és gyakrabban szakíttatik meg különböző tennivalókkal s ezért nincs módjukban, hogy teljesen nekiszenteljék magukat valami tehetségüknek kötelességeik rovására.

Bármit mondanak a gúnyolódók, a józan ész egyformán megvan mind a két nemben. A leányok általában véve tanulékonyabbak, mint a fiúk és több tekintélyt kell velük szemben kifejteni, a mint majd mindjárt meg fogom mondani. Ebből azonban nem következik, hogy bármit is követeljünk tőlük, a minek hasznát nem láthatják be; az anyák művészete, hogy ezt megmutassák mindenben, a mit parancsolnak nekik. Ez pedig annál könnyebb, mert a leányok intelligencziája koraérettebb, mint a fiúké. Ez a szabály száműzi a leányoktól, épúgy mint a fiúktól nemcsak az összes hasznavétlen tanulmányokat, melyek nem vezetnek semmi jóra és még a többi emberek előtt sem teszik kellemesebbekké azokat, a kik bajlódnak velük; hanem száműzi azokat is, a melyeknek hasznossága nem az ő koruknak szól és melyekben a gyermek nem láthatja előre a későbbi korra való hasznosságot. Ha nem akarom, hogy sürgessék a fiút, hogy tanuljon olvasni, még kevésbbé akarom, hogy rákényszerítsék az olvasásra a leányokat, mielőtt jól meg tudnák érteni, mire jó nekik az olvasmány; már pedig abban a módban, a hogy rendszerint meg szokták nekik magyarázni annak hasznosságát, inkább a magunk eszünkjárása szerint szoktunk eljárni, mint az övék szerint. Különben is mi szüksége van annak, hogy egy kis leány olyan korán tudjon olvasni és írni? Olyan korán kell háztartást vezetnie? Kevesen vannak, a kik nem használják inkább rosszra, mint jóra ezt a végzetes tudományt és sokkal kíváncsibb minden leány, semhogy meg ne tanulna olvasni kényszerítés nélkül, a mikor ideje és alkalma van rá. Talán mindenekelőtt -533- számolni kellene a lányoknak megtanulniok, mert semmi sem nyujt érezhetőbb hasznot minden időben, nem kíván hosszasabb gyakorlatot és nem ad annyi alkalmat a tévedésekre, mint a számolás. Ha a kis lány csak egy kis számtani művelet által kaphatja meg a villásreggelijéhez a cseresznyét, biztosítlak róla, hogy jól fog tudni számolni.

Ismerek egy fiatal leányt, a ki hamarabb tanult meg írni, mint olvasni és a ki előbb tűvel kezdett írni, csak aztán tollal. Az összes betűk közül először csak az o betűt akarta irkálni. Folyton nagy és kis o-kat firkált, mindenféle alakú o-kat, az egyik o-t beleírta a másikba és mindig alulról fölfelé csinálta. Szerencsétlenségére egy nap, mikor ezzel a hasznos gyakorlattal foglalatoskodott, meglátta magát a tükörben és azt találva, hogy ez a feszes tartás nem jól áll neki. Mint egy második Minerva, eldobta a tollat és nem akart többé o-kat csinálni. A fivére semmivel sem szeretett jobban írni, mint ő, de neki a kényszer volt terhére, nem pedig az, hogy nem jól állt neki az írás. Más módhoz folyamodtak, hogy visszatérítsék az íráshoz: a kis lány érzékeny és hiú volt, nem akarta, hogy a fehérneműjét a nővérei is használják. Az előtt megjelölték a fehérneműjét, most nem jelölték meg többé, neki magának kellett megjelölnie. A továbbiakat elképzelheti mindenki.

Igazoljátok mindig a foglalatosságokat, melyekre leányaitokat rászorítjátok, de adjatok nekik mindig foglalkozást. A tétlenség és a tanulékonyság hiánya rájuk nézve a legveszedelmesebb hibák, ezeket a legnehezebb levetkőzni, ha egyszer magára vették. A leányoknak ébereknek és szorgalmasoknak kell lenni, de ez még nem elég: idejekorán hozzá kell szokniok a fegyelemhez. Ez a baj, ha ugyan egyáltalán baj rájuk nézve, elválaszthatatlan a nemüktől és sohasem tehetik túl magukat rajta a nélkül, hogy még kegyetlenebb bajokat ne szenvedjenek. Egész életükön át a legállandóbb és legszigorúbb fegyelemnek lesznek alávetve: az illem fegyelmének. Kezdettől fogva gyakorolni kell őket a kényszerben, hogy soha ne essék nehezükre, hogy elfojtsák szeszélyeiket, hogy alá tudják őket vetni mások akaratának. Ha mindig dolgozni akarnának, néha kényszeríteni -534- kellene őket, hogy ne csináljanak semmit. A szórakozás, a léháskodás, az állhatatlanság olyan hibák, melyek könnyen keletkezhetnek, ha első hajlamaik elfajulnak és mindig engednek nekik. Ennek a visszaélésnek megelőzésére tanítsátok meg őket mindenekelőtt, hogy le tudják magukat győzni. A mi esztelen intézményeink között a tisztességes asszony egész élete örökös küzdelem önmaga ellen; méltányos, hogy a női nem osztozzék velünk azoknak a bajoknak a szenvedésében, melyeket ő okozott nekünk.

Tegyetek róla, hogy a leányok ne unatkozzanak foglalatosságaikban és a mulatságaik ne váljanak szenvedélyekké, mint a hogy a közönséges nevelésben mindig meg szokott történni, a melyekben, mint Fénélon mondja, az egyik oldalra helyeznek minden unalmat, a másikra minden élvezetet. Ennek a két bajnak elseje, ha követeljük a föntebbi szabábályokat, csak akkor fog előfordulni, ha azok az emberek, a kik környezetükben vannak, nincsenek kedvükre a leányoknak. Az a kis lány, a ki szereti az anyját vagy a dadáját, unalom nélkül fog az oldalán dolgozni egész nap; már maga a csevegés is kárpótolni fogja a kényszerért. De ha az, a ki neveli, elviselhetetlen reá nézve, ugyanúgy utálni fog mindent, a mit szeme láttára csinál. Nagyon nehéz dolog, hogy az olyan leányok, a kik nem érzik jobban magukat anyjukkal, mint bárki mással a világon, jóra fordíthassák csak egy napjukat is; de hogy megitélhessük igazi érzéseiket, tanulmányozni kell őket, nem pedig megbízni abban, a mit mondanak, mert hízelkedők, képmutatók és jókor megtanulják a színlelést. Még kevésbbé kell nekik parancsolni, hogy szeressék anyjukat, a szeretet nem kötelességből fakad és ebben a kényszer nem ér semmit. A ragaszkodás, a gondoskodás, maga a megszokás megszeretteti az anyát leányával, ha nem tart semmit arra, hogy meggyülöltesse magát vele. Maga a fegyelem, mely alatt az anya a leányát tartja, ha jól alkalmazzák, nemhogy gyöngítené ezt a ragaszkodást, hanem csak fokozza, mert a függés természetes állapota lévén a nőnek, a leányok érzik, hogy engedelmességre vannak alkotva.

Ugyanabból az okból, a miért kevés a szabadságuk és kevés -535- is kell hogy legyen, mértéktelenül felhasználják, a mi szabadságot meghagynak nekik. Mindenben szélsőségekre hajlók lévén, még nagyobb buzgalommal merülnek el játékaikban, mint a fiúk; ez a másik baj, a melyről szólnom kell. Ezt a buzgóságot mérsékelni kell, mert számos sajátképi női bűnnek az oka, mint például a szeszélyességnek és annak az előszeretetnek, a melylyel a nő ma lelkesedik olyan dolgokért, a melyekre holnap már rá sem néz. Hajlamaiknak állhatatlansága ép oly végzetes, mint a bennük való túlzás és mind a kettő ugyanabból a forrásból fakad. Ne tiltsátok el őket a vidámságtól, a nevetéstől, a zajtól, a bohó játékoktól, de akadályozzátok meg, hogy beteljenek az egyikkel csak azért, hogy a másik után futkossanak; ne tűrjétek, hogy életük egyetlen pillanatában is félrevessenek minden féket. Szoktassátok őket hozzá, hogy zúgolódás nélkül tűrjék, ha félbeszakítják játékukat és más foglalatosságra hívják őket. Ebben maga a megszokás is czélra vezet, mert csak megfelel a természetnek.

A fegyelemnek ez a megszokása olyan hajlékonyságot eredményez, a melyre a nőknek szükségük van egész életükben, mert sohasem szünnek meg alávetve lenni vagy egy férfinak vagy az emberek ítéletének és mert soha sincs nekik megengedve, hogy túltegyék magukat ezen az ítéleten. A nő legelső és legfontosabb tulajdonsága a szelidség: arra van alkotva, hogy egy olyan tökéletlen lénynek engedelmeskedjék, mint a férfi, a ki gyakran annyira tele van bűnökkel és mindig annyira tele van hibákkal, s idejekorán meg kell tanulnia elviselnie még az igazságtalanságot és a méltatlanságokat is egy férfitól panasz nélkül. Nem a férfi, hanem a maga kedvéért kell szelidnek lennie. A nők keserűsége és makacssága mindig csak növeli bajaikat és férjük rossz magaviseletét: a férfi érzi, hogy nem ezek azok a fegyverek, melyekkel le kell hogy győzzék. Az ég nem azért tette őket behízelgőkké és rábeszélőkké, hogy czivakodók legyenek; nem azért tette őket gyöngékké, hogy zsarnokoskodók legyenek, nem azért adott nekik olyan gyöngéd hangot, hogy szidalmakat mondjanak vele, nem azért adott nekik olyan finom arczvonásokat, hogy haragjukban eltorzítsák. Ha megharagszanak, -536- megfeledkeznek magukról; sokszor okuk van a panaszra, de soha sincs igazuk, mikor durczáskodnak. Mindenki őrizze meg a maga nemének hangját; a tulságosan szelid férj féktelenné teheti a nőt, de hacsak nem szörnyeteg valaki, a nő szelidsége lecsillapítja és előbb-utóbb diadalmaskodik fölötte.

Legyenek a lányok mindig alázatosak, de az anyák ne legyenek mindig kérlelhetetlenek. Ahhoz, hogy hajlékonynyá tegyünk egy fiatal teremtést, nem kell boldogtalanná tennünk; hogy szerénynyé tegyük, nem kell elbutítanunk. Ellenkezőleg, nem bánom, ha megengedik neki, hogy néha egy kis ügyességet tanusít, nem mondom, hogy engedetlenség esetén a büntetés kijátszásában, hanem az engedelmesség alól való kibúvásban. Nem arról van szó, hogy kínossá kell tenni rá nézve függő helyzetét, elég ha éreztetik vele. A ravaszság nemének természetes fegyvere és meg lévén győződve arról, hogy természetes hajlamai magukban véve jók és helyesek, abban a véleményben vagyok, hogy ezt a hajlamot is úgy kell ápolni, mint a többieket: csak arról van szó, hogy megakadályozzuk, hogy visszaéljen vele.

Tanuságul hívok ennek a megjegyzésnek igazsága mellett minden jóhiszemű megfigyelőt. Nem akarom, hogy megvizsgálják ebből a szempontból magukat a nőket; a mi feszélyező intézményeink arra kényszeríthetik, hogy megélesítsék az eszüket. Azt akarom, hogy vizsgálják meg a lányokat, a kis lányokat, a kik úgyszólván még egyebet se tettek, csak születtek. Hasonlítsuk őket hasonló korú kis fiúkhoz – és ha ezek nem tünnek fel mellettük ügyetleneknek, félszegeknek és ostobáknak, tagadhatatlanul tévedésben vagyok. Legyen szabad felhoznom egy példát egész gyermekes naivitásában.

Rendes dolog, hogy megtiltják a gyermekeknek, hogy az asztalnál ne kérjenek semmit; mert azt hiszik, semmivel sem érnek jobban czélt nevelésükben, mintha elhalmozzák őket haszontalan rendeletekkel, mintha egy falatkát ebből vagy abból nem lehetne azonnal megadni vagy visszautasítani a nélkül, hogy a szegény gyermeket halálra kínozzák a remény -537- által táplált epekedéssel.130) Mindenki ismeri annak a fiúnak az ügyességét, aki alá lévén vetve ennek a törvénynek, a mikor megfeledkeztek róla az asztalnál, ráadta magát, hogy sót stb. kér. Nem szólok arról, hogy megszidhatták volna, mert közvetlenül sót kért, közvetve azonban húst; a mulasztás olyan kegyetlen volt, hogy ha nyiltan megszegte volna is a törvényt és kerülő nélkül mondta volna, hogy éhes, nem hiszem, hogy megbüntették volna. De láttuk, hogy találta fel magát az én jelenlétemben egy hat éves kis lány sokkal nehezebb helyzetben. Azonfölül, hogy szigorúan meg volt neki tiltva, hogy sohasem szabad semmit kérnie sem közvetve, sem közvetlenül, engedetlensége nem is volt megbocsátható, mert ő evett az összes fogásokból, egyet kivéve, melyből elfelejtettek neki adni és a mely után nagyon kívánkozott.

Hogy tehát jóvá tehesse ezt a feledékenységet, a nélkül, hogy engedetlenséggel vádolhatnák, fölemelte ujját, elkezdte felsorolni az ebéd egyes fogásait, hangosan mondogatva, a mint az ujjain számlálgatta, «ebből ettem, ebből is ettem», de oly észrevehetően nem szólt semmit, mikor ahhoz a fogáshoz ért, a melyből nem evett, hogy valaki, a ki ezt észrevette, megkérdezte tőle: «Hát ebből nem ettél?» «Oh, nem!» – felelt szeliden a kis nyalánk és lesütötte a szemét. Nem teszek hozzá semmit, hasonlítsatok össze; ez az ötlet leányos ravaszság, a másik a fiú ravaszsága.

A mi van, az jó és semmiféle általános törvény nem rossz. Ez a női nemnek sajátlagosan megadatott ügyesség nagyon méltányos kárpótlás azért, hogy megfelelően kevesebb az ereje; e nélkül a nő nem társa volna a férfinak, hanem rabszolgája. A tehetségnek az által a fölénye által tartja fenn egyenranguságát és uralkodik a férfin, mikor engedelmeskedik neki. Minden az asszony ellen van: a mi hibáink, az ő félénksége és gyöngesége, mellette nincs csak a ravaszsága és a szépsége. Nem jogosult dolog-e tehát, hogy ezt -538- a kettőt ápolja? A szépség azonban nem általános, ezerféle balesetben elpusztulhat, elmulik az évekkel, a megszokás lerombolja hatását. A szellem a női nem egyedüli igazi segélyforrása; nem az az ostoba szellemesség, a melynek a világban olyan nagy értéket tulajdonítanak és a mely nem segít semmiben boldoggá tenni az életet, hanem a helyzetéből folyó élelmesség, az a művészet, a melylyel hasznára tudja fordítani a mi helyzetünket és hasznára tudja fordítani a mi saját előnyeinket. Nem is tudjuk, mennyire hasznunkra van nekünk magunknak is a nők ez ügyessége, mennyivel növeli a két nem házasságának varázsát, mennyire el tudja fojtani a gyermekek pajkosságát, mennyire visszatartóztatja a brutális férjeket, hány háztartást tud jó állapotban fentartani, a melyeket e nélkül megzavarna az egyenetlenség. Az alattomos és gonosz indulatú nők visszaélnek ezzel, jól tudom; de mivel nem élne vissza a bűn? Ne romboljuk le a boldogság eszközeit azért, mert a gonoszok néha arra használják őket, hogy ártsanak velük.

A díszes öltözék révén lehet ragyogni, de tetszeni csak a saját megjelenése révén lehet. A ruhánk nem a személyünk; gyakran eltorzít a keresettségével és gyakran azt a ruhát, a mely legfeltünőbbé teszi azt, a ki viseli, veszik észre legkevésbbé. A fiatal lányok nevelése ebben a tekintetben teljesen észszerűtlen. Jutalmul engedik nekik a cziczomát, megszerettetik velük a keresett díszeket: milyen szép! – mondják nekik, mikor pedig csak ki vannak csípve. Pedig ellenkezőleg meg kellene velük értetni, hogy mindez a nagy készület csak arra való, hogy elrejtse hiányaikat és hogy a szépség igazi diadala az, ha magamagában ragyog. A divat kedvelése rossz ízlésre vall, mert az arcz nem változik a divattal és az alak mindig ugyanaz maradván, a mi jól áll neki egyszer, jól áll neki mindig.

Ha a fiatal leányt látnám cziczomájában páváskodni, úgy tennék, mintha aggódnék így elleplezett alakja miatt és a miatt, hogy vajjon mit fognak róla mondani. Ezt mondanám: Mindez a pipere nagyon is diszíti; ez baj. Vajjon el tudna-e sokkal egyszerűbb díszt viselni? Elég szép-e, hogy ezt vagy azt nélkülőzhesse? Lehet, hogy ő maga volna -539- az első, a ki kérné, hogy vegyék le róla mindezt a sok díszt és ítéljenek róla. Ebben az esetben tapsolni lehetne neki, ha alkalom akad rá. Sohasem dícsérném annyira, mint a mikor a legegyszerűbben volna öltözve. Ha a cziczomát nem tekinti másnak, személyes bájai pótlásának s hallgatag vallomásnak arról, hogy segítségre van szüksége, hogy tessék, akkor nem lesz büszke öltözékére, hanem inkább megalázkodik és mikor a rendesnél jobban lesz kicziczomázva s ezt hallja magáról: milyen szép, el fog pirulni boszúságában.

Egyébiránt vannak alakok, melyeknek szükségük van cziczomára, de olyanok nincsenek, melyek megkövetelnék a dús pompát. A tékozló cziczomák a társadalmi hiúság dolgai, nem a személyi hiúságéi, csupán csak az előítéletből származnak. Az igazi tetszeni vágyás lehet választékos, de sohasem pompázó s Juno pompásabban díszítette fel magát, mint Vénusz. Nem tudod széppé tenni, tehát gazdaggá teszed, – mondta Apelles egy rossz festőnek, a ki Helenát cziczomával túlterhelten festette. Azt is megfigyeltem, hogy a legpompásabb pipere többnyire csunya nőt jelent; ennél ügyetlenebb hiúságot keresve sem lehet találni. Adjatok egy fiatal leánynak, a kinek van ízlése s a ki megveti a divatot, szalagokat, gazet, mousselinet és virágokat, gyémántok nélkül, bojtok és csipkék nélkül131) s olyan öltözéket fog magának összeállítani, a mely százszor bájosabbá teszi, mint Duchapt minden ragyogó dísze.

A mi jó, az mindig jó és az embernek mindig a lehető legjobb külsővel kell megjelenni; ezért a nők, a kik értenek az öltözködéshez, csak jó dolgokat válogatnak ki és ezeket megtartják; nem változtatnak rajtuk napról-napra s kevesebbet foglalkoznak velük, mint azok, a kik semmiben sem tudnak megállapodni. Az öltözékről való igazi gondoskodás -540- kevés toilettet kíván. A fiatal kisasszonykáknak ritkán van körülményes toilettejük; napjukat a munka, a tanulás tölti be, mégis általában véve, a kendőzést leszámítva, ép olyan gondosan vannak öltözve, mint az asszonyok, sőt gyakran ízlésesebben is. A toilettetel való visszaélés nem az, a minek gondolják, inkább az unalomból származik, mint a hiúságból. Az a nő, a ki hat órát tölt a toilette-asztalánál, jól tudja, hogy attól nem lesz jobban öltözve mint az, a ki csak félórát tölt ott, de legalább elütött valamit a gyilkosan hosszú időből és jobb önmagával mulatni, mint mindenen unatkozni. Toilette nélkül mit csinálna életükkel déltől este kilencz óráig? Nőket gyűjt össze maga körül és azzal mulat, hogy türelmetlenné teszi őket; már ez is valami; kikerüli a négyszem közt maradást férjével, a kit csak ilyenkor lát, ez sokkal több: aztán jönnek az árúsnők, a kalmárok, a gavallérok, a kezdő írók, a gúnyversek, a dalok, a röpiratok; a toilette nélkül sohase lehetne mindezt ilyen jól összehozni. Az egyedüli valódi haszon, a mely ebből származik, hogy ürügyet nyujt arra, hogy az ember inkább közszemlére teheti magát, mint a mikor föl van öltözve; de az a haszon talán nem is olyan nagy, mint a hogy hiszik és a nők nem nyernek annyit a toilettenél, mint a hogy képzelik Adjátok a nőnek aggály nélkül a nő nevelését; szoktassátok hozzá, hogy szeresse a nemének megfelelő foglalatosságokat, hogy legyen benne szerénység, hogy tudjon őrködni a háztartása fölött és foglalatoskodni a házban; a nagy toilettezés elesik magától és ő csak annál ízlésesebben lesz öltözve.

Az első dolog, a mit a fiatal leányok fölcseperedve megfigyelnek, hogy mindezek az idegen piperék nem elegendők nekik, ha nincs meg nekik a maguk saját ékessége. Szépséget nem adhat soha senki magának és a tetszeni vágyás fogásait nem lehet egyszerre elsajátítani; de a mozdulataiknak adhatnak már kellemes hajlást, hangjuknak behízelgő csengést, megfigyelhetik magatartásukat, megtanulhatnak könnyedén járni, bájos tartást ölteni, kiválasztani mindenben azt, a mi előnyükre szolgál. A hangjuk teltebbé lesz, megerősödik és csengőbbé válik; karjuk kifejlődik, járásuk biztosabb lesz és észreveszik, hogy akárhogy lehet -541- öltözve az ember, mégis magára tudja vonni a figyelmet. Ettől fogva nemcsak a tűről és kézimunkáról van már szó; új tehetségek jelentkeznek és már érezhetik hasznosságukat.

Tudom, hogy a szigorú nevelők azt akarják, hogy a leányokat ne tanítsák sem énekre, sem tánczra, sem semmiféle más kellemes művészetre. Ezt én furcsának találom. Hát kit tanítsunk rájuk? A fiúkat? A férfiakat vagy a nőket illeti-e meg, hogy ezek a tehetségek meglegyenek bennük? Senkit; mondják ők. A profán dalok megannyi bűnök, a táncz az ördög találmánya, a fiatal lánynak ne legyen más mulatsága, mint a munka meg az imádság. Mily furcsa mulatság egy tíz éves gyermek számára! Én a magam részéről attól félek, hogy ezek a kis szentek, a kiket arra kényszerítenek, hogy gyermekkorukat Istenhez való imádkozással töltsék, egész más dolgokkal fogják tölteni ifjúkorukat és asszonykorukban fogják magukat kárpótolni azért az időért, melyet lánykorukban elvesztegettek. Véleményem szerint ép úgy tekintettel kell lenni arra, a mi a kornak megfelel, mint a mi a nemnek felel meg; a fiatal leánynak nem kell úgy élnie, mint a nagyanyjának, élénknek, vidámnak, bohónak kell lennie, tánczolnia, dalolnia kell, a mennyit akar és élveznie kora minden ártatlan örömét. Nagyon is hamar el fog jönni az idő, mikor majd nyugodtnak kell lennie és komolyabban kell magát viselnie.

De vajjon csakugyan megvan-e ennek a változásnak a szüksége? Vajjon nem előítéleteinknek gyümölcse-e ez? Azzal, hogy a tisztességes asszonyokat mind csak a szomorú kötelességeknek vetettük alá, száműztünk a házasságból mindent, a mi a férfiak számára kellemessé teheti. Csoda-e, ha a szótlanság, melyet odahaza tapasztalnak, elűzi őket hazulról s ha oly kevéssé esnek kísértetbe egy ilyen kevéssé csábító helyzetbe kerülni? A kereszténység azzal, hogy túloz minden kötelességet, kivihetetlenekké és hasztalanokká teszi őket; azzal, hogy megtiltja a nőknek a dalolást, a tánczot és minden más világi szórakozást, rosszkedvűvé, czivakodóvá, kiállhatatlanokká teszi őket odahaza. Nincs vallás, a melyben a házasság oly szigorú kötelességeknek volna alávetve és a melyben egy ily szent kötelék ennyire meg volna vetve. -542- Annyit tettek annak megakadályozására, hogy a nők szeretetreméltók legyenek, hogy végre is közönbösekké tették a férjeket. Ennek nem kellene így lenni, jól tudom, de azt mondom, hogy így kell lennie, mert a keresztények elvégre is emberek. A magam részéről azt tartom, hogy a fiatal angol lánynak ép olyan gonddal kell ápolni azokat a tehetségeit, melyekkel leendő férjének tetszését megnyerheti, mint a hogy a fiatal albán nő ápolja őket az ispahani hárem számára. A férjek – mondjátok – nem sokat törődnek mindezekkel a tehetségekkel. Meghiszem azt, mikor ezek a tehetségek, a helyett, hogy az ő tetszésükre alkalmaztatnának, csak csalétekül szolgálnak az olyan szemtelen fiatal emberek odacsábítására, a kik a férjet megbecstelenítik. De azt hiszitek, hogy ha egy szeretetreméltó és okos asszony, a kiben vannak ilyen tehetségek, férje mulattatására használná fel őket, nem járulna hozzá velük boldogításához és nem akadályozná-e meg férjét abban, hogy mikor fáradt fejjel kijön dolgozó szobájából, otthonán kívül keressen szórakozást? Nem látott még senki olyan boldog családokat, melyekben ilyen egyetértés van s melyekben mindenki hozzájárul a magáéval a közös szórakozásokhoz? Mondják meg nekem, vajjon az a bizalom és megtisztelés, a mely itt beáll, az itt élvezett gyönyörök ártatlansága és szelidsége nem ér-e fel a legzajosabb nyilvános élvezetekkel?

A kellemes tehetségeket túlságosan művésziesítették és túlságosan rendszeresítették. Mindenből elveket és szabályokat csináltak és nagyon is unalmassá tették a fiataloknak azt, a mi nem kellene hogy egyéb legyen számukra, mint szórakozás és bohó játék. Nem tudok nevetségesebbet elképzelni, mintha látok egy öreg ének- vagy tánczmestert, a ki bosszús arczczal jön a fiatal lányokhoz, a kik nem akarnak egyebet, csak nevetni, és a ki hogy megtanítsa őket könnyed művészetére, pedánsabb és hivatalosabb hangon szól hozzájuk, mintha a katekizmusról volna szó. Vajjon például az ének művészetének az írott zenéhez kell-e igazodnia? Nem tehetik-e a gyermek hangját hajlékonynyá és biztossá, nem tanulhatják-e meg ízlésesen énekelni, sőt még kísérni is önmagát a nélkül, hogy csak egy kotát ismerne is? Illik-e -543- ugyanaz az éneklési mód minden hanghoz? Érvényes-e ugyanaz a módszer minden hanghoz? Érvényes-e ugyanaz a módszer minden szellemre? Sohasem fogják velem elhitetni, hogy ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a taglejtések, ugyanazok a tánczok ép úgy illenek egy élénk és csintalan kis barna lányhoz, mint egy epedő szemű vagy szőke szépséghez. Mikor tehát azt látom, hogy a mester ugyanúgy tanítja mind a kettőt, ezt mondom: ez az ember a maga taposott útján jár, de a művészetéhez nem ért semmit.

Azt kérdezik, tanító vagy tanítónő kell-e a leányoknak. Nem tudom, legjobban szeretném, ha sem az egyikre, sem a másikra nem volna szükség, ha szabadon tanulnák meg azt, a minek megtanulására annyi hajlamuk van és ha nem látnánk városainkban annyi nyegle komédiást szaladgálni. Alig birom elhinni, hogy az ezekkel az emberekkel való érintkezés ne volna a leányokra nézve ártalmasabb, mint a mennyire hasznosak a tanításaik és hogy a beszédmódjuk, a hangjuk, a modoruk nem kedveltetné meg fiatal tanítványaikkal a léhaságokat, melyek nekik oly fontosak s melyeket mestereik példájára csakhamar egyedüli foglalkozásukká tesznek.

Azokban a müvészetekben, melyeknek czélja csak a szórakozás, mindenki mesterük lehet a fiatal lányoknak: az apjuk, anyjuk, bátyjuk, nénjük, barátnőik, nevelőnőik, a tükrük és mindenekfölött a jó ízlésük. Nem kell nekik felajánlani a tanítást, ők maguk kell, hogy kérjék; nem kell a jutalomból feladatot csinálni és épen ezekben a tanulmányokban az első siker az, mikor valaki vinni akarja valamire. Egyébiránt, ha egyáltalán szükség van szabályszerű leczkékre, nem döntök abban, hogy milyen nemű legyen a tanító, a ki a leczkét adja. Nem tudom, kell-e az, hogy a tánczmester megfogja fiatal növendéke finom és fehér kezét, hogy fölfogassa vele a szoknyáját, fölemeltesse a szemét, kitárassa a karját, dobogó mellett hajlongattassa, – de azt jól tudom, hogy a világ minden kincséért nem szeretnék ilyen tánczmester lenni.

A szorgalom és a tehetség által formálódik az ízlés; az ízlés által a szellem észrevétlenül megnyílik a mindenféle szép eszméi számára és végül az erkölcsi fogalmak -544- számára, melyek ezzel kapcsolatban vannak. Talán ez az egyik oka annak, hogy miért gyökerezik meg az illendőség és tisztesség érzése a lányokban hamarább mint a fiúkban; mert ha azt hinnők, hogy ez a koraérett érzés a nevelőnök műve, nagyon téves fogalmunk lenne tanításaik módjáról és az emberi szellem fejlődéséről. A beszélni tudás az első helyet foglalja el a tetszés művészetében, mert csak az tud új meg új bájakat csatolni azokhoz a bájakhoz, melyekhez a megszokás már hozzászoktatta az érzékeket. A szellem nemcsak megeleveníti a tettet, hanem bizonyos értelemben meg is újítja; az érzések és gondolatok sorakozásával élénkké és változatossá teszi az arczkifejezést és a beszélgetés által, melyet sugall, tartja ébren a figyelmet és soká megőrzi az érdeklődést ugyanazon tárgy iránt. Azt hiszem, ezekből az okokból sajátítják el a leányok oly gyorsan a kedves csevegést, bizonyos hangsúlyt adnak szólásaiknak, még mielőtt értenék őket; és a férfiak csakhamar élvezettel hallgatják őket: még mielőtt a leány megérthetné őket, kilesik ennek az értelmességnek első pillanatát, hogy aztán belehatolhassanak az érzésébe.

A nőknek hajlékony nyelvük van, sebesebben, könnyebben és kellemesebben beszélnek, mint a férfiak. Azzal is vádolják őket, hogy többet beszélnek; ennek így is kell lenni s én szívesen változtatnám ezt a szemrehányást dícséretté: a nőknél a száj és a szem egyforma mozgékony és pedig ugyanabból az okból. A férfi azt mondja, a mit tud, a nő azt, a mi tetszik; az egyiknek ismeretekre van szüksége, hogy szólhasson, a másiknak ízlésre; az egyiknek főtárgya a hasznos dolgok, a másiké a kellemesek. Beszédüknek nem kell hogy más közös formájú legyen, mint az igazság.

Nem kell tehát visszatartani a lányok fecsegését, mint a fiúkét ezzel az érdes kérdéssel: «mire való ez?» Inkább ezzel a kérdéssel, a melyre semmivel sem könnyebb felelni: «milyen hatást fog ez tenni?» Ebben az első életkorban, a mikor nem tudva különbséget tenni a jó és rossz között, a leányok senkit sem tudnak megítélni: törvényül kell, hogy szabják meg maguknak, hogy mindig csak kellemes dolgokat mondjanak azoknak, a kikkel beszélnek. Ennek a szabálynak -545- az alkalmazását még nehezebbé teszi az, hogy mindig alája van rendelve az első szabálynak, hogy nem szabad hazudni.

Jól látom, hogy vannak még más nehézségek is, de ezek sokkal előrehaladottabb korra vonatkoznak. Egyelőre nem kell a leányoktól egyebet követelni, mint hogy, ha igazat mondanak, mondják gyöngédtelenség nélkül és mivel a gyöngédtelenség természetszerűleg visszás nekik, a nevelés könnyen megtanítja őket az elkerülésére. Általában megjegyzem, hogy a világi érintkezésben a férfiak udvariassága hivatalosabb, a nőké nyájasabb természetű. Ez a különbség nem kiszámított, hanem természet dolga. A férfi inkább úgy tesz, mintha szolgálatodra szeretne lenni, a nő kellemes akar lenni. Ebből az következik, hogy bármilyen is a nők természete, az udvariasságuk kevésbbé hazug, mint a miénk; a nő nem tesz egyebet, csak első ösztönére hallgat, de mikor a férfi úgy tesz, mintha az én érdekemet előbbre valóvá tenné a magáénál, bármily tüntetőleg szinezi is ezt a hazugságot, egész biztosan tudom, hogy hazudik. Nem is nehéz dolog tehát a nőknek udvariasaknak lenni és következőleg a leányoknak sem az udvariasságot megtanulni. Az első leczkét a természet adja, a művészet csak utána jár a természetnek és meghatározza, hogy az érvényben levő szokások szerint milyen formában mutatkozzék. A mi az egymás közötti udvariasságukat illeti, ez már más dolog; ezt olyan kényszerült modorban és olyan hideg figyelmességgel csinálják, hogy kölcsönösen feszélyezik egymást; nem is valami nagy gonddal leplezik ezt a feszességet és őszintéknek látszanak hazugságukban, mivel nem nagyon igyekeznek elpalástolni. Mindazáltal fiatal lányok néha őszintébb barátságot is kötnek. Az ő korukban a vidámság helyettesíti a jó természetet és meg lévén elégedve magukkal, meg vannak elégedve az egész világgal. Az is tény, hogy szívélyesebben csókolják meg egymást és több bájjal kedveskednek egymással férfiak jelenlétében, mert büntetlenül akarják ezek mohóságát felszítani azoknak a kegyeknek a látványa által, melyeket ilyenkor megkívántatnak velük.

Ha nem szabad a kis fiúknak megengedni az okvetetlenkedő -546- kérdéseket, még annál kevésbbé szabad megengedni a fiatal lányoknak, a kiknek kiváncsisága, akár kielégítik, akár rosszul térnek ki előle, egészen más következményekkel jár, tekintve azt az éleselméjüséget, melylyel megsejtenek olyan rejtelmeket, melyeket eltitkolnak előlük és ügyességüket ezek leleplezésében. De a nélkül, hogy eltűrném az ő kérdezősködésüket, jónak látom, hogy sokat kérdezgessük és arra ingereljük őket, hogy gyakorolják magukat a könnyed beszélésben, hogy talpraesetten tudjanak visszavágni, hogy az eszük és a nyelvük megoldódjék, a mikor ez még veszedelem nélkül lehetséges. Ezek a beszélgetések mindig vidámra forduljanak, de ha ügyesen vannak megkedzve és jól vannak irányozva, vonzó szórakozóivá lesznek a lánykának és belevihetik ezeknek a fiatal lányoknak ártatlan szívébe az erkölcs első és talán leghasznosabb leczkéit, melyeket egész életükben megőriznek, miután az élvezet és a hiúság varázsával tanították meg őket arra, hogy milyen tulajdonságok felé fordulnak a férfiak igazi tisztelettel és miben áll a tisztességes asszony dicsősége és boldogsága.

Könnyen érthető, hogy ha a fiú-gyermekek képtelenek arra, hogy bármiféle igazi fogalmat alkothassanak maguknak a vallásról, ugyanez a fogalom még inkább fölülmulja a leányok fölfogó-képességét. Épen ezért őnekik korábban beszélnék róla, mert ha meg kellene várni, míg abba a helyzetbe jutnak, hogy módszeresen meg tudják vitatni ezeket a mély kérdéseket, azt koczkáztatnók, hogy sohasem beszélhetünk róluk. A nők esze praktikus ész, a mely által nagyon ügyesen megtalálják annak a módját, hogy mikép érhetnek el valami ismert czélt, de a mely ennek a czélnak megtalálására nem vezeti rá őket. A két nem társadalmi viszonya csodálatos. Ebből a társadalomból alakul ki egy erkölcsi személy, melynek a nő a szeme s a férfi a karja, még pedig olyan függésben egymástól, hogy a nő a férfitól tanulja meg, hogy mit kell látni, és a nőtől tanulja meg a férfi, hogy mit kell tenni. Ha a nő ép úgy vissza tudna menni a végső okokhoz, mint a férfi és ha a férfiban is megvolna, mint ő benne, a részlet-dolgok iránti érzék, mindig függetlenek lévén egymástól, örökös egyenetlenségben -547- élnének és a társadalmuk nem tudna fenmaradni. De abban a harmóniában, a mely köztük uralkodik, minden a közös czélra irányul, nem tudni, melyik ad hozzá többet a magáéból, mindegyik a másiknak ösztönzését követi, mindegyik engedelmeskedik és mind a ketten parancsolnak.

Épen ezért van a nő magaviselete alávetve a közvéleménynek s a hite alá van vetve az autorításnak. Minden leánynak az anyja vallását kell követnie és minden asszonynak a férjeét. Ha ez a vallás hamis, a hajlékonyság, a mely az anyát és a leányt aláveti a természet rendjének, eltörli isten színe előtt a tévelygés bűnét. Nem lévén képesek önmaguk bírái lenni, úgy kell fogadniok az apák és férjek elhatározását, mint az egyházéit.

Mivel a nők nem tudják önmagukból levonni hitük szabályát, nem tudják a bizonyítás és az ész korlátaival körülvenni, hanem engedve ezerféle dologtól ideges ösztönének, mindig innen vagy túl maradnak az igazságon. Mindig szélsőségekre hajlók lévén, vagy egészen hitetlenek vagy vakbuzgók, nem tudják egyesíteni a bölcseséget a jámborsággal. A baj forrása nemcsak nemük túlzó jellemében van, hanem a mi nemünk tekintélyének rosszul szabályozott voltában is: az erkölcsök féktelensége megvetni valóvá teszi, a megbánástól való félelem zsarnokivá s így mindig vagy tulságos sokat tesz vagy tulságosan keveset.

Miután a nők vallását a tekintély kell hogy szabályozza, nem annyira arról van szó, hogy megmagyarázzuk nekik az okokat, melyeknél fogva hiszünk, mint inkább arról, hogy világosan elébük állítsuk azt, a mit hiszünk; mert a homályos eszmékbe vetett hit a fanatizmus legelső csirája, és az a hit, a melyet képtelen dolgok számára követelünk, tébolyra vagy hitetlenségre vezet. Nem tudom, melyikre vezetnek a mi katekizmusaink inkább: a hitetlenségre vagy a fanatizmusra, de azt jól tudom, hogy vagy az egyiket vagy a másikat okvetlenül megszülik.

Ha a fiatal leányokat meg akarjátok tanítani a vallásra, először is ne csináljátok belőle a szomorúság és a kényszer tárgyát, sem elvégezni való feladatot, sem kötelességet, következőleg ne tanultassatok velük könyv nélkül semmit, -548- a mi a vallásra vonatkozik, még az imákat sem. Érjétek be azzal, hogy ti magatok előttük mondjátok el imáitokat, a nélkül azonban, hogy rászorítanátok őket, hogy hasonlóképen cselekedjenek. Legyenek az imák rövidek, a hogy Jézus Krisztus is rendeli. Imádkozzatok mindig a kellő áhítattal és alázattal, gondoljatok arra, hogy ha a legfelsőbb lénytől azt kéritek, hogy hallgasson meg, ez megéri, hogy elmerüljetek abban, a mit neki mondani akartok.

Kevésbbé fontos az, hogy a fiatal lányok oly korán megtanulják a vallást, mint az, hogy jól tudják és mindenek fölött az, hogy szeressék. Ha terhessé teszitek rájuk nézve, ha mindig úgy festitek le előttük, hogy az Isten haragszik rájuk, ha az ő nevében ezer kellemetlen kötelességet róttak rájuk, a melyekről látják, hogy ti magatok sohasem teljesítitek őket, mit gondolhatnak egyebet, mint hogy tudni a katekizmust és imádkozni istenhez a kis lányok kötelessége, s aztán azért kívánnak felnőttek lenni, hogy kihúzzák magukat, ép úgy mint ti, mindezek alól a kényszerűségek alól. Példát! példát! a nélkül nem értek el soha semmit a gyermekeknél.

De mikor a hitczikkelyeket magyarázzátok nekik, történjék ez közvetlen tanítás formájában, nem pedig kérdések és feleletek útján. Sohasem szabad mást felelniök, mint a mit gondolnak, nem pedig a mit diktálnak nekik. A katekizmus összes feleletei visszás értelműek; a tanítvány tanítja bennük a mestert; sőt hazugságok is a gyermek szájában, mert azt magyarázza velük, a mit nem ért, és azt állítja, a mit nem képes hinni. Mutassátok meg nekem a legértelmesebb emberek között is azokat, a kik nem hazudnak, mikor a katekizmusukat mondják.

Az első kérdés, melyet a mi katekizmusunkban látok, ez: «Ki teremtett és hozott a világra téged?» Erre a leányka, bár azt hiszi, hogy az anyja, habozás nélkül azt feleli, hogy az Isten. Nem lát ebben egyebet, mint hogy olyan kérdésre, melyet nem jól ért, olyan feleletet ad, a melyet egyáltalán nem ért.

Szeretném, ha olyan ember, a ki ismeri a gyermekek eszejárását, csinálna számukra katekizmust. Ez volna talán a leghasznosabb könyv, melyet valaha írtak és nézetem -549- szerint nem a legkevesebb becsületére válnék szerzőjének. Annyi bizonyos, hogy ha az a könyv jó volna, nem hasonlítana a mi katekizmusainkhoz.

Az ilyen katekizmus akkor volna jó, ha magukra a kérdésekre a gyermek magától adná meg a feleleteket, a nélkül, hogy megtanulná őket; magától értetődik, hogy egyszer-másszor reá is rájutna a kérdezés sora.

Hogy megértessem, mit akarok mondani, ahhoz valami példa-féle kellene és én érzem, mi hiányzik bennem, hogy ezt megcsináljam. Legalább némi halvány fogalmat próbálok róla nyujtani.

Azt képzelem tehát, hogy ennek a katekizmusnak, hogy eljusson a mi katekizmusunk első kérdéséhez, ilyesformán kellene kezdődnie:

A nevelőnő: Emlékszel-e arra az időre, mikor az anyád még leány volt?

A kis lány: Nem.

A nevelőnő: Miért nem, mikor olyan jó az emlékező tehetséged?

A kis lány: Azért, mert akkor még nem is voltam a világon.

A nevelőnő: Hát te nem éltél mindig?

A kis lány: Nem.

A nevelőnő: És vajjon mindig élni fogsz-e?

A kis lány: Igen.

A nevelőnő: Fiatal vagy-e vagy öreg?

A kis lány: Fiatal vagyok.

A nevelőnő: Hát a nagymamád fiatal-e vagy öreg?

A kis lány: Öreg.

A nevelőnő: Ő is fiatal volt valamikor?

A kis lány: Igen.

A nevelőnő: Hát miért nem fiatal már?

A kis lány: Mert megöregedett.

A nevelőnő: Te is meg fogsz öregedni, mint ő?

A kis lány: Nem tudom.132) -550-

A nevelőnő: Hova lett a tavalyi ruhád?

A kis lány: Szétfejtették.

A nevelőnő: Miért fejtették szét?

A kis lány: Mert kicsiny volt már.

A nevelőnő: Mért volt már kicsiny?

A kis lány: Mert megnőttem.

A nevelőnő: Fogsz még ezután is nőni?

A kis lány: Hogyne!

A nevelőnő: És mi lesz a nagy lányokból?

A kis lány: Asszonyok lesznek.

A nevelőnő: És mi lesz az asszonyokból?

A kis lány: Anyák lesznek.

A nevelőnő: És az anyákból mi lesz?

A kis lány: Megöregszenek.

A nevelőnő: Tehát te is megöregszel?

A kis lány: Ha majd anya leszek.

A nevelőnő: És mi lesz az öreg emberekkel?

A kis lány: Nem tudom.

A nevelőnő: Mi lett a nagyapádból?

A kis lány: Meghalt.133)

A nevelőnő: És miért halt meg?

A kis lány: Mert öreg volt.

A nevelőnő: Mi lesz tehát az öreg emberekkel?

A kis lány: Meghalnak.

A nevelőnő: És te, ha öreg leszel, mint…

A kis lány (félbeszakítva): Óh, én nem akarok meghalni.

A nevelőnő: Édes gyermekem, senki sem akar meghalni, mégis meghal mindenki.

A kis lány: Hogyan! a mamám is meg fog halni? -551-

A nevelőnő: Mint mindenki. A nők is megöregszenek, mint a férfiak és az öregség halálba vezet.

A kis lány: Mit kell tenni, hogy az ember később öregedjék?

A nevelőnő: Okosan élni, a míg az ember fiatal.

A kis lány: Én mindig okos leszek.

A nevelőnő: Annál jobb rád nézve. De azt hiszed talán, örökké fogsz élni?

A kis lány: Ha nagyon öreg leszek, nagyon öreg…

A nevelőnő: Hogy-hogy?

A kis lány: Hát, ha az ember olyan nagyon öreg, te mondtad, hogy meg kell halnia.

A nevelőnő: Egyszer tehát mégis meg fogsz halni?

A kis lány: Sajnos, igen.

A nevelőnő: Kicsoda élt előtted?

A kis lány: Apám és anyám.

A nevelőnő: Hát ő előttük ki élt?

A kis lány: Az ő apjuk és anyjuk.

A nevelőnő: És ki fog élni te utánad?

A kis lány: A gyermekeim.

A nevelőnő: És azok után ki fog élni?

A kis lány: Az ő gyermekeik stb. stb.

Ezen az úton haladva érthető inductiók által megtalálni az emberi nemnek, mint minden más dolognak is, a kezdetét és végét: azaz egy apát és egy anyát, a kiknek nem volt sem apja, sem anyja, és megtalálni a gyermekeket, a kiknek már nem lesznek gyermekeik.134) Csak az ilyen kérdések hosszú sorával van a katekizmus első kérdése eléggé előkészítve; csak akkor lehet a kérdést föltenni s csak akkor értheti meg a gyermek. De innen a második feleletig, a mely úgyszólván az isteni lényeg meghatározása, mekkora végtelen ugrás! Mikor lesz ez a hézag kitöltve? Az Isten szellem! Mi a szellem? Belebonyolítsam a gyermek szellemét abba a homályos metafizikába, a melyből az emberek csak -552- oly nagy bajjal tudnak kitalálni? Nem egy kis lány dolga ezeket a kérdéseket megoldani, legfeljebb az az ő dolga, hogy föltegye őket. Akkor egyszerűen ezt felelem neki: Azt kérdezed tőlem, hogy mi az Isten. Ezt nem könnyű megmondani. Istent nem lehet hallani, sem látni, sem megérteni; őt csak művei által ismerjük. Hogy megtudd, mi ő, előbb tudnod kell, hogy mit csinált.

Ha a dogmáink nem mind egyforma igazak, azért még nem mind egyforma fontosságúak. Isten dicsőségére nézve nagyon közömbös, vajjon ismerjük-e minden dologban; ellenben fontos az emberi társadalomra és annak minden tagjára nézve, hogy mindenki ismerje és betöltse azokat a kötelességeket, melyeket Isten törvénye reáró felebarátja és önmaga iránt. Erre kell, hogy szüntelenül tanítsuk egymást és mindenekfölött erre vannak kötelezve megtanítani a gyermekeiket az apák és anyák. Hogy egy szűz-e az anyja teremtőjének, hogy ez szülte-e Istent vagy csak egy embert, a kivel Isten egyesült, hogy az apa és fiú lényege egy-e vagy csak hasonló, hogy a Szentlélek kettejük egyikéből származik-e, a kik mindketten ugyanazok vagy mind a kettőtől együtt, nem látom be, hogy ezeknek a látszólag lényeges kérdéseknek eldöntése fontosabb-e az emberi nemnek, mint hogy tudjuk azt, hogy a holdtöltétől számított melyik napon kell a husvétot ünnepelni, hogy kell-e az olvasón imádkozni, böjtölni, latinul vagy francziául kell-e beszélni a templomban, kell-e képekkel díszíteni a falakat, misét mondani és hallgatni, kell-e hogy valakinek saját felesége legyen. Nem tudom, mennyiben érdekelheti ez a többieket, ha ezekről mindenki úgy gondolkozik, a hogy neki tetszik; a magam részéről engem egyáltalán nem érdekel. A mi azonban engem és a hozzám hasonlókat érdekli, ez az, hogy mindenki tudja, hogy az ember sorsának van bírája, kinek mind gyermekei vagyunk, a ki azt parancsolja nekünk, hogy legyünk igazságosak, hogy szeressük egymást, legyünk jótékonyak és könyörületesek, teljesítsük kötelességeinket mindenkivel szemben, még a mi és az ő ellenségeivel szemben is; hogy ennek a világnak látszólagos boldogsága semmis, hogy ez után egy másik élet következik, -553- melyben ez a legfelsőbb lény lesz a jók jutalmazója és a gonoszok bírája. Ezek a dogmák és más hasonló dogmák azok, melyekre fontos dolog megtanítani az ifjúságot és meggyőzni róluk minden szolgát. A ki ellenük küzd, kétségkívül büntetést érdemel, mert a rend megzavarója és a társadalom ellensége. Aki túlmegy rajtuk és minket alá akar vetni sajátságos véleményeinek, ellenkező úton ugyanarra a pontra jut; hogy a saját módja szerinti rendet meghonosítsa, megzavarja a békét; vakmerő gőgjében az Istenség tolmácsává teszi magát, ennek nevében követeli az emberek hódolatát és tiszteletét, Isten helyébe, a mennyire teheti, Istenné teszi magát. Úgy kellene megbüntetni, mint istenkáromlót, ha nem büntetnék meg, mint türelmetlent.

Ne törődjetek tehát mindazokkal a rejtelmes dogmákkal, melyek számunkra csak gondolatnélküli szavak, mindazokkal a bizarr tanításokkal, melyek meddő tanulmányozása a velük foglalkozóknál az erényt helyettesíti és inkább arra való, hogy bolondokká, minthogy jókká tegye őket. Tartsátok meg gyermekeiteket mindig azoknak a dogmáknak szűk körében, melyek az erkölcsre vonatkoznak, győzzétek meg jól őket, hogy semmi másnak a tudása nem hasznos ránk nézve, mint a miből megtanulunk jól cselekedni. Ne csináljatok lányaitokból theológusokat és okoskodókat; az égi dolgokból csak arra tanítsátok őket, a mi az emberi bölcseségre tartozik; szoktassátok őket arra, hogy mindig Isten szeme előtt érezzék magukat, hogy ő a tanuja cselekedeteiknek, gondolataiknak, erényeiknek, mulatságaiknak; hogy tegyenek jót tüntetés nélkül, mert Isten ezt úgy szereti, hogy zúgolódás nélkül viseljék el a rosszat, mert Isten kárpótolni fogja őket s hogy végül életük minden napján azok legyenek, a mik szeretnének lenni, a mikor majd megjelennek Isten színe előtt. Ez az igazi vallás, ez az egyedüli szokás, a mely nem hajlik sem visszaélésre, sem hitetlenségre, sem vakbuzgóságra. Prédikálhatnak, a mennyit akarnak, a legfenségesebb vallásokról, én a magam részéről nem ismerek el mást, mint ezt.

Egyébiránt jó lesz megjegyezni, hogy egész addig a korig, mikor az ész megvilágosodik és mikor a föléledő -554- érzés megszólaltatja a lelkiismeretet, a fiatal leányokra nézve az a jó és rossz, a mit a környezete annak mond ki. A mit parancsolnak neki, az jó, a mit megtiltanak, az rossz; ennél többet nem kell tudniok. Ebből látható, milyen nagy fontosságú dolog náluk még inkább, mint a fiúknál, megválogatni azokat az embereket, a kik közelükben legyenek és bizonyos tekintélyt gyakoroljanak fölöttük. Végül beáll a pillanat, a mikor elkezdenek magukból itélni a dolgokról és akkor van ideje megváltoztatni nevetésük tervét.

Talán már eddig is sokat mondtam. Mekkora mértékben korlátoljuk a nőket, a mikor nem szabunk meg nekik más törvényt, csak az általános előítéleteket? Ne alacsonyítsuk le ennyire a nemet, a mely minket kormányoz és a mely tisztel minket, ha nem aljasítottuk le. Van az egész emberi nem számára a közvéleménynél előbbrevaló szabály is. Ennek a szabálynak hajthatatlan irányításához kell alkalmazkodni az összes többi szabályoknak; ez ítél még az előítéletről is s az emberek értékelésének csak akkor lehet köztünk érvénye, ha ezzel a szabálylyal megegyezik.

Ez a szabály a belső érzés. Nem ismétlem, a mit föntebb mondtam róla; elég, ha megjegyzem, hogy ha ez a két szabály nem hat együtt a nők nevelésében, ez mindig hiányos lesz. Az érzés a közvélemény nélkül nem adja meg nekik a léleknek azt a finomságát, a mely feldíszíti a jó erkölcsöket a világ tiszteletével; a közvélemény pedig az érzés nélkül mindig csak csalfa és tisztességtelen nőket csinál belőlük, a kik a látszatot teszik az erény helyébe.

Fontos dolog tehát, hogy ápoljanak egy tehetséget, a mely a két vezető között ítélőbíróul szolgál, a mely nem engedi tévútra jutni a lelkiismeretet és a mely jóváteszi az előítélet tévedéseit. Ez a tehetség az ész. De mennyi kérdés kél fel erre a szóra! Képesek-e a nők alapos okoskodásra? Fontos-e, hogy ezt ápolják? Sikerrel fogják-e ápolni? Hasznos-e ez az ápolás azokra a funktiókra, melyek rájuk háramlanak? Összeférhető-e az egyszerűséggel, a mely hozzájuk illik?

A különböző módok, a melyek szerint ezekkel a kérdésekkel szembenéznek és megfelelnek rájuk, magukkal -555- hozzák, hogy mindkét irányban túlzások merülnek fel; az egyik arra korlátolja a nőt, hogy varrjon és fonjon a háztartásban a szolgálókkal; így ne legyen egyéb, mint a gazda első cselédje; a másik nem éri be azzal, hogy biztosítja a nők jogait, a miénket is elvitatja számukra; mert ha meghagyják őket fölöttünk a nemüket illető tulajdonságukban és minden egyébben velünk egyenlővé teszik, mi ez más, mint átruházása a nőre annak az elsőségnek, melyet a természet a férjnek ad?

Az ész, a mely az embert kötelességeinek megismerésére vezeti, nem nagyon bonyolult dolog; az ész, a mely a nőt a saját kötelességére vezeti, még sokkal egyszerűbb. Az engedelmesség és hűség, melylyel férjének tartozik, a gyöngédség és gondoskodás, melylyel gyermekeinek tartozik, oly természetes és oly érthető következményei helyzetének, hogy rosszhiszeműség nélkül nem vonakodhatik engedni a belső érzésnek, a mely vezeti és nem ismerheti félre kötelességét abban a hajlamban, mely még nincs megromolva.

Nem kárhoztatnám minden megkülönböztetés nélkül, hogy a nő kizárólag a nemének való munkákra szoríttassék és hogy a többiről mélységes tudatlanságban hagyassék, de ehhez nagyon egyszerű, nagyon egészséges közerkölcsök kellenének vagy pedig nagyon visszavonult életmód. A nagy városokban, romlott emberek közt ezt a nőt nagyon könnyű volna elcsábítani, erénye gyakran csak az alkalmaktól függne: ebben a filozófus században kipróbált erényre van szüksége; előre kell tudnia azt is, a mit mondhatnak neki s azt is, a mit erről gondolnia kell.

Egyébiránt, alá lévén vetve a férfiak ítéletének, ki kell hogy érdemelje becsülésüket; különösen a férjéét kell megkapnia; nemcsak a személyét kell vele megszerettetnie, hanem magaviseletével is ki kell érdemelnie helyeslését; igazolnia kell a világ előtt a férj választását és meg kell szereznie a férjnek azt a tiszteletet, melylyel feleségének adóznak. De hogy foghatna hozzá mindehhez, ha nem ismerné intézményeinket, ha nem tudna semmit szokásainkról és illemszabályainkról, ha nem ismerné sem az emberi ítéletek forrását, sem a szenvedélyeket, melyek ezeket meghatározzák? Annálfogva, -556- hogy egyszerre függ a saját lelkiismeretétől és más emberek véleményétől, meg kell tanulnia ezt a két zsinórmértéket összehasonlítani, összhangba hozni és az előbbinek csak akkor adni előnyt, mikor ellentétbe kerülnek egymással. Bírájává lesz bíráinak, ő határozza meg, mikor kell magát alávetnie nekik és mikor kell őket visszautasítania. Mielőtt elvetné vagy elfogadná előítéleteiket, mérlegeli őket; megtanul végére járni a forrásuknak, megtanulja megelőzni őket, kedvezővé tenni őket; gondja lesz rá, hogy sohase vonja magára a megrovást, mikor kötelessége megengedi a kikerülését. Mindezt egyáltalán nem teheti meg szellemének és eszének kifejlesztése nélkül.

Mindig visszatérek az alapvető elvre és ez adja meg nekem minden nehézség megoldását. Azt tanulmányozom, a mi van, ennek keresem okát és végül mind csak azt találom, hogy a mi van, az jól van. Bemegyek a nyilt házakba, a hol az úr és az úrnő együtt fogadják a vendégeket. Mindkettőnek ugyanaz a nevelése volt, mindketten egyforma udvariasak, mindketten egyformán meg vannak áldva ízléssel és szellemmel, mindkettőt ugyanaz a vágy lelkesíti, hogy jól fogadják vendégeiket és hogy mindenki elégedetten távozzék tőlük. A férj nem mulaszt el semmi gondoskodást, hogy figyelmes legyen mindenki iránt, jön, megy, körüljár és ezer gondot csinál magának; merő figyelmesség szeretne lenni. A nő helyén marad, egy kis kör képződik körüle és látszatra elfödi előle a gyülekezetet, mindazáltal nem történik itt semmi, a mit észre ne venne, nem távozik el senki a nélkül, hogy ő ne szólt volna hozzá; nem mulasztott el semmit, a mi érdekelhet mindenkit, nem mondott senkinek semmit, a mi ne volna kellemes és a rendnek minden legkisebb megzavarása nélkül a legkisebb emberről a társaságban épúgy nem feledkezik meg, mint a legelsőről. A lakomát feltálalják, asztalhoz ülnek; a férfi tudja, kik illenek együvé s a szerint ülteti őket; a nő a nélkül, hogy bármit is tudna, még se téved ebben; ő már kiolvasott a szemekből, a magatartásból mindent és mindenki kedve szerint van elhelyezve. Arról nem is szólok, hogy a kiszolgáláskor nem feledkeznek meg senkiről. A házigazda körüljárt s nem -557- feledkezett meg senkiről, ellenben a nő eltalálja, a mit az ember megkíván s azzal kínálja; mikor a szomszédjával beszél, a füle ott van az asztal végén; észreveszi, hogy melyik nem eszik azért, mert nem éhes és melyik azért, mert nem mer venni vagy kérni az ételből, mivel félszeg vagy félénk. Mikor fölkelnek az asztaltól, mindenki azt hiszi, hogy a háziasszony csak vele törődött, mind azt hiszik, hogy nem ért rá egy falatot sem enni, a valóság pedig az, hogy többet evett, mint bárki más.

Mikor mindenki eltávozott, megbeszélik a történteket. A férfi visszaemlékezik arra, a mit mondtak neki, mit mondtak és tettek azok, a kikkel mulatott. Ha a nő nem mindig a legpontosabb is ebben, de viszont ő látta azt, a mit halkan mondtak a terem másik végében, ő tudja, hogy ez vagy az mit gondolt, mire vonatkozott ez a szó vagy az a taglejtés, nem volt az a kifejezőbb mozdulat, melyre ne volna kész magyarázata, a mely csaknem mindig megfelel a valóságnak.

Ugyanaz a szellemi alkat, a mely kitünővé tesz egy nagyvilági nőt a ház vezetésében, kitünővé teszi a kaczért abban a művészetben, a melylyel több imádót is el tud mulattatni. A kaczérság művészete még finomabb megkülönböztető képességet kíván, mint az udvariasságé, mert ha az udvarias nő mindenkivel szemben udvarias, akkor eleget tett, a kaczér nő ellenben ezzel az ügyetlen egyformasággal hamar elvesztené uralmát, le akarván kötelezni összes barátait, visszariasztaná valamennyit. A társaságban a mindenkivel egyformán tanusított udvariasság tetszik mindenkinek; ha jól bántak vele, nem nézi olyan nagyon a kedvezéseket, de a szerelemben az a kegy, a mely nem kizárólagos, sértésszámba megy. Az okos ember százszor jobban szereti, ha vele egymagával rosszul bánnak, mintha a többivel egyenlően dédelgetik és nem történhetik vele rosszabb valami, mintha nem tüntetik ki. Ha egy nő több imádót akar egyszerre tartani, mindegyiküket meg kell győznie, hogy őt részesíti előnyben és pedig a többieknek szeme előtt kell erről meggyőznie, a kiket meg az ő szemei előtt ugyanerről győz meg.

Ha zavarba jött embert akartok látni, tegyetek egy -558- férfit két nő közé, kiknek mindegyikével titkos viszonya van, aztán figyeljétek meg, milyen ostobán viselkedik. Tegyetek egy nőt hasonló helyzetben két férfi közé – a mi bizonyára nem ritkább eset – s el fogtok ámulni az ügyességen, melylyel mind a kettővel elbánik úgy, hogy mindegyik nevetni fog a másikon. De ha ez a nő ugyanazt a bizalmasságot tanusítaná mind a kettő iránt és ugyanolyan barátságos volna velük, hogy vezettetnék magukat félre csak egy pillanatra is? Ha egyformán bánna velük, nem mutatná-e ki, hogy egyforma joguk van hozzá? Bizony, sokkal jobban fog hozzá! A helyett, hogy egyformán bánna velük, úgy tesz, mintha különbséget tenne közöttük és ezt olyan jól csinálja, hogy az, a kinek hizeleg, azt hiszi, gyöngédségből teszi, az pedig, a kivel rosszul bánik, azt hiszi, mérgében teszi. Így mindegyik megelégszik a neki jutott részszel s azt látja, hogy a nő mindig vele foglalkozik, holott pedig a valóságban csak magamagával foglalkozik.

Az általános tetszés vágyában a kaczérság hasonló eszközöket sugall: a szeszélyek csak visszariasztanának, ha nem volnának okosan irányítva és épen mesteri alkalmazásukkal csinálja belőlük a legerősebb lánczokat rabszolgáinak.

Mitől függ mindez a művészet, ha nem a finom és folytonos megfigyelésektől, melyek megláttatják vele minden pillanatban azt, a mi a férfiak szívében történik és melyek képessé teszik arra, hogy minden titkos mozdulattal szemben, a melyet észrevesz, annyi erőt alkalmazzon, a mennyi föltartóztatásához és siettetéséhez kell? De megtanulható-e -559- ez a művészet? Nem, velük születik a nőkkel, megvan mindegyikben és soha sincs meg a férfiakban ugyanolyan mértékben. Ez a nem megkülönböztető jellemvonásainak egyike. A lélekjelenlét, az éberenlátás, a finom megfigyelőképesség a nők tudománya; az ügyesség, melylyel hasznát veszik, a tehetségük.

Így van a dolog és láttuk, miért kell így lennie. Azt mondjuk, hogy a nők csalfák. Azokká lesznek. Az ő sajátos adományuk az ügyesség, nem pedig a csalfaság, a nemüknek megfelelő valódi hajlamokban, még mikor hazudnak, akkor sem csalfák. Miért kérdezitek a szájukat, mikor nem neki kell szólnia? Kérdezzétek a szemüket, az arczuk bőrét, a lélekzetüket, félénk modorukat, gyönge ellenállásukat: ez az a nyelv, melyet a természet ad nekik, hogy feleljenek nektek. A száj mindig nemet mond és azt is kell mondania, de a hangsúly, melyet erre vet, nem mindig ugyanaz és ez a hangsúly nem tud hazudni. Nincsenek-e a nőnek ugyanazok a szükségletei, mint a férfinak, a nélkül, hogy ugyanannyi joga volna kinyilvánítani őket? A sorsa nagyon is kegyetlen volna, ha még jogosult vágyaiban is nem volna olyan nyelve, a mely egyenértékű azzal, melyen nem mer szólani: kell-e az, hogy a szemérem boldogtalanná tegye? Nincs-e szüksége olyan művészetre, melylyel közölheti hajlamait, a nélkül, hogy leleplezné őket? Mekkora ügyességre van szüksége, hogy elraboltassa magától azt, a mit ég a vágytól odaadni? Mily fontos dolog neki, hogy megtanulja megindítani a férfi szívét a nélkül, hogy észrevehetővé válnék, hogy gondol rá! Mily bájos párbeszéd a Galatea almája és ügyetlen menekülése! Mi kell neki még ehhez egyéb? Megmondja-e a pásztornak, a ki a fűzfák között utána veti magát, hogy csak azért fut előle, hogy maga után csalogassa? Hisz akkor, hogy úgy mondjam, hazudnék, mert akkor nem tudná a pásztort maga után csalogatni. Mennél több a tartózkodás a nőben, annál több művészetre van szüksége, még a férjével szemben is. Igen, azt állítom, hogy ha a kaczérságot korlátai közt tartjuk, illedelmessé és igazzá teszszük s a tisztesség törvénye lesz belőle.

Az erény csak egyféle, mondhatja igen helyesen valamelyik -560- ellenfelem; nem osztható fel, hogy egy részét megengedjük, a másikat pedig elvessük. Ha szeretjük az erényt, teljes épségében szeretjük; és azok előtt az érzések előtt, melyekkel nem kell bírnunk, elzárjuk a szívünket, ha lehet és a szánkat mindig. Az erkölcsi igazság nem az, a mi van, hanem a mi jól van; a mi rossz, annak nem volna szabad lennie és azt nem szabad bevallani, különösen ha ez a bevallás olyan hatást ad neki, amelylyel a nélkül nem bírna. Ha abba a kísértésbe estem volna, hogy lopok és ennek elmondásával abba a kísértetbe ejtenék más valakit, hogy bűntársammá legyen, nem esnék-e a kísértés áldozatául azzal, hogy bevallom? Miért mondjátok, hogy a szemérem csalfává teszi az asszonyokat? Vajjon azok, a kik legjobban elvesztik, egyebekben igazabbak-e a többinél? Még csak ez kellene! Ezerszer csalfábbak. A lealjasodásnak erre a fokára csak a bűnöknél fogva juthatni el, melyek mind megmaradnak benne és melyek csak az alattomosság és hazugság segítségével uralkodnak.136) Ellenkezőleg, azok, a kikben még van szemérem, a kik nem hivalkodnak hibáikkal, a kik el tudják leplezni vágyaikat még azok előtt is, a kikre irányulnak és a kiktől ezek bevallását csak a legnagyobb fáradsággal lehet kicsikarni, ezek máskülönben is a legigazabbak, a legőszintébbek, a legállhatatosabbak minden kötelezettségükben és az ő hűségükben lehet általában a legjobban megbízni.

Nem tudok mást, mint az egy Lenclos kisasszonyt, a kit ismert kivételül lehet idézni ezek alól a megjegyzések -561- alól s Lenclos kisasszony is csodaszámba ment. Neme erényeinek megvetése mellett, mondják róla, megőrizte a mi nemünk erényeit: dicsérik nyiltságát, egyenességét, az érintkezésben való biztonságát, a barátságban való hűségét, végül hogy dicsőségének képét teljessé tegyék, azt mondják, hogy férfivá tette magát. Jól van hát. Minden kitünő hírneve mellett is azonban ezt a férfit époly kevéssé szerettem volna barátommá tenni, mint szeretőmmé.

Mindez nem olyan nagy eltérés tárgyunktól, mint a milyennek látszik. Látom, hova irányulnak a modern filozófia elvei, mikor a nevetség tárgyává teszik a női nem szemérmét és állítólagos csalfaságát, és látom, hogy ennek a filozófiának legbiztosabb eredménye, hogy megfosztja korunk nőit attól a kevés becsülettől, a mi még megmaradt bennük.

Ezeknek a megfontolásoknak alapján azt hiszem, hogy általánosságban meg lehet határozni, mily faja kultura felel meg a nők természetének és mely czélok felé kell fordítani elmélkedésüket ifjuságuktól fogva.

Mondtam már, hogy nemük kötelességeit könnyebb látni, mint betölteni. Az első dolog, melyet meg kell tanulniok, hogy ezeket a kötelességeket szeressék előnyeikre való tekintetből; ez az egyedüli mód arra, hogy könnyüvé tegyük őket. Minden helyzetnek és minden kornak megvannak a maga kötelességei. A maga kötelességeit hamar megismeri az ember, föltéve, hogy szereti őket. Tartsd tiszteletben női helyzetedet és mindig jóravaló asszony leszel, bármilyen helyzetbe juttat is az ég. A fődolog az, hogy az legyünk, a mivé a természet tett minket: úgyis túlságosan azok vagyunk, a mivé az emberek akarják hogy legyünk.

Az elvont és spekulativ igazságok, az alapelvek, a tudományos tantételek kutatása, mindaz, a mi az eszmék általánosítására irányul, nem való a nők szakmájába; tanulmányaiknak teljesen a gyakorlatra kell irányulni; az ő dolguk alkalmazni azokat az elveket, melyeket a férfi talált meg és az ő dolguk megtenni a megfigyeléseket, melyek a férfit az elvek megállapítására vezetik. A nők minden gondolkodása, a mennyiben nem közvetlenül kötelességeikre vonatkozik, a férfiak tanulmányozására kell, hogy irányuljon -562- vagy a kellemes ismeretekre, melyeknek czélja csak az izlés; mert a mi a géniusz műveit illeti, ezek meghaladják felfogásukat; még kevésbbé van bennük elég szabatosság és figyelem, hogy az exakt tudományokban boldoguljanak; a mi pedig a fizikai ismereteket illeti, az a két nem közül annak való, a ki tevékenyebb és mozgékonyabb, a ki több czélt tud belátni, annak valók, a kiben több az erő és a k jobban gyakorolja erejét az érzékelhető dolgok kapcsolataira és a természet törvényeire. A nő, a ki gyönge és nem lát semmit, a mi kívül esik önmagán, azokat a rúgókat becsüli és ítéli meg, melyeket gyöngesége pótlására hozhat mozgásba; ezek a rúgók pedig a férfi szenvedélyei. Az ő mechanikája magában véve erősebb, mint a miénk, összes emeltyűi az emberi szívet hozzák mozgásba. A mit neme magától nem bír megtenni, holott neki szükséges vagy kellemes, ügyesen mi velünk kell akartatnia; alapjában kell kitanulmányoznia a férfi szellemét; nem elvont értelemben, a férfi szellemét általában, hanem azoknak a férfiaknak szellemét, a kik körülveszik azoknak a férfiaknak szellemét, a kiknek alá van rendelve, akár a törvény, akár a közvélemény által. Bele kell hogy tudjon hatolni érzelmeikbe beszédük, cselekedeteik, tekintetük, taglejtéseik útján. Beszéde, tettei, tekintete, taglejtései útján kell, hogy azokat az érzéseket tudja bennük kelteni, a melyeket kíván, a nélkül, hogy észrevétetné, hogy ez a szándéka. Ők jobban fognak filozofálni az emberi szívről, mint ő, de ő jobban fog nálunknál a férfiak szívében olvasni. A nők dolga, hogy megtalálják a – hogy úgy mondjam – kísérleti morált, a mi dolgunk, hogy rendszerré alakítsuk. A nőben több a szellem, a férfiban több a géniusz; a nő megfigyel, a férfi gondolkodik; ebből az együtthatásból kerül ki a legtisztább felvilágosodás és a legtökéletesebb tudomány, a melyet az emberi szellem önmagától megszerezhet; szóval az önmaga és mások legbiztosabb ismerete, a melyre fajunk képes. Így irányulhat a művészet szüntelenül a természet által adott eszköz tökéletesítésére.

Az asszonyok könyve a világ; ha rosszul olvasnak benne, ez az ő hibájuk, vagy valami szenvedély vakítja el -563- őket. Mindazáltal az igazi családanya egyáltalán nem nagyvilági nő s a maga házában nincs sokkal kevésbbé elzárkózva, mint az apácza a kolostorban. Azt kell tehát tenni a fiatal lányokkal, a kiket férjhez adnak, a mit azokkal tesznek, a kiket beadnak a kolostorba: meg kell nekik mutatni az élvezeteket, a melyeket elhagynak, mielőtt lemondanának róluk, hogy ezeknek az előttük ismeretlen élvezeteknek csalóka képei ne zaklassák egykor a szívüket és meg ne zavarják visszavonultságuk boldogságát. Francziaországban a leányok kolostorban élnek és az asszonyok a nagyvilágban hajszolódnak. A ókoriaknál ez épen ellenkezően volt: a leányoknak, mint már mondtam, sok játékuk és nyilvános ünnepük volt, az asszonyok pedig visszavonultan éltek. Ez a szokás észszerűbb és jobban épségben tartotta az erkölcsöket. Egy bizonyos fajta kaczérság meg van engedve a férjhez adó lányoknak; az ő fődolguk, hogy mulassanak. Az asszonyoknak más dolguk van odahaza és nem kell már férjet keresniök, de ebben a reformban rosszul járnának, holott sajnos, ők adják a hangot. Anyák, csináljatok legalább jó pajtást a leányaitokból. Adjatok nekik egyenes érzést és becsületes lelket és ne rejtsetek el előlük semmit, a mit a tiszta erkölcsű szem megnézhet. A bál, a mulatságok, a játékok, még a színház is, mindazok a dolgok, melyek, ha rosszul nézik őket, elragadják a tapasztalatlan ifjúságot, veszély nélkül juttathatók az egészséges szem elé. Mennél jobban látják ezeket a zajos szórakozásokat, annál jobban elmegy tőlük a kedvük.

Hallom a lármát, a mely ellenem felhangzik. Melyik lány tud ellenállani ennek a veszedelmes példának? Alig hogy belenéznek egy kicsit a világba s a fejük elcsavarodik bele; egyik sem akar aztán tőle megválni. Ez meglehet, de vajjon mielőtt eléjük nyujtottátok volna ezt a csalóka képet, eléggé előkészítettétek-e őket, hogy felindulás nélkül nézhessék? Vajjon előre jelentettétek-e nekik a képeket, melyeket jelent? Olyanoknak festettétek-e le őket, a milyenek? Eléggé fölfegyvereztétek-e őket a hiúság illuziói ellen? Belevittétek-e fiatal szíveikbe az igazi élvezetek kedvelését, melyeket nem találni meg ebben a zürzavarban? -564- Milyen elővigyázatosságot, milyen rendszabályokat alkalmaztatok, hogy megóvjátok őket a téves ízléstől, a mely félrevezetheti őket? A helyett, hogy szellemükben bármit is szembeállítottatok volna az általános előítéletek uralmával, csak tápláltátok bennünk őket; elejétől fogva megszerettettétek velük a léha szórakozásokat, melyeket a világban találnak. S még akkor is tápláljátok bennük ezt az előszeretetet, mikor már benne vannak. A fiatal lányoknak, mikor a világba belépnek, nincs más vezetőjük, csak az anyjuk, a ki gyakran náluknál is bolondosabb és a ki a dolgokat csak úgy tudja nekik megmutatni, a hogy maga látja. Az ő példája, a mely erősebb, mint maga az ész, igazolja őket a saját szemükben és az anya példája a leány számára vitán kívül álló mentség. Mikor azt akarom, hogy az anya vezesse be a leányát a világba, ezt abban a föltevésben akarom, hogy olyannak láttassa vele a világot, a milyen.

A baj még ennél is hamarabb kezdődik. A kolostorok valóságos iskolái a kaczérságnak, nem annak a becsületes kaczérságnak, a melyről beszéltem, hanem annak, a mely előidézi a nőknek minden ferdeségét és a legfurcsább divathölgyeket hozza létre. Ezekből a kolostorokból kilépve, hogy egyszerre belépjenek a zajos társaságokba, a fiatal nők eleinte a maguk helyén érzik magukat bennük. Arra nevelték őket, hogy bennük éljenek, csoda-e, ha aztán jól is érzik ott magukat? A mit most mondani fogok, azt nem bocsátom előre a nélkül az aggodalom nélkül, hogy esetleg egy előítéletet találok megfigyelésszámba venni; de általánosságban úgy találom, hogy a protestáns országokban nagyobb a családi ragaszkodás, méltóbbak a hitvesek és gyöngédebbek az anyák, mint a katholikus országokban; s ha ez így van, nincs benne kétség, hogy ez a különbség részben a kolostorok nevelésének tulajdonítandó.

Hogy valaki szeresse a békés és otthonias életet, ismernie kell; érezte kell hogy légyen gyermekkora óta. Csak az apai házban kedveli meg az ember a maga otthonát és mindazok az asszonyok, a kiket nem az anyjuk nevelt, nem fogják szeretni gyermekeiket nevelni. Sajnos, a nagyvárosokban -565- nincs többé otthoni nevelés. Ezekben a társadalom olyan határtalan és vegyes, hogy nem marad többé menedékhely a visszavonult életre és hogy az ember még otthon is nyilvános helyen van. Annyira együtt élnek az egész világgal, hogy nincsen többé az embereknek családjuk, alig ismerik a rokonaikat; úgy látogatják őket, mint az idegeneket és a házi erkölcsök egyszerűsége elvész azzal az édes meghittséggel együtt, a mely a varázsát adta. Így szívja magába az ember már az anyatejjel a kor kedvteléseinek szeretetét és azokat az elveket, melyeket ebben uralkodni lát.

A leányokra látszólagos tartózkodást rónak, hogy olyan együgyűeket foghassanak, a kik magukviselete alapján elveszik őket. De tanulmányozzátok csak egy pillanatig ezeket a fiatal nőket: a feszes modorral csak rosszul leplezik a sóvárságot, mely emészti őket és már a szemükből ki lehet olvasni az égő vágyat, hogy anyáikat utánozhassák. Nem a férj az, a mire sóvárognak, hanem a házasélet szabadossága. Mi szükség van a férjre, mikor annyi módjuk van rá, hogy ellehessenek nélküle? De azért van szükségük férjre, hogy ezeket a módokat elleplezhessék. Arczukon a szerénység és a féktelenség a szívük mélyében: maga ez a tettetett szerénység is ennek a jele; csak azért szenvelgik, hogy annál hamarább megszabadulhassanak tőle. Párisi és londoni nők, kérlek benneteket, bocsássatok meg nekem. Egy hely sem zárja ki a csodákat; én azonban a magam részéről nem ismerek csodát és ha csak egy is köztetek igazán becsületes lelkű, akkor én nem értek a mi intézményeinkhez.

Mindezek a különböző nevelések egyformán kiszolgáltatják a fiatal teremtéseket a nagyvilági élvezetek kedvelésének és azoknak a szenvedélyeknek, a melyek hamarosan kikelnek ebből. A nagy városokban a romlás az élettel együtt kezdődik, a kis városokban pedig az észszel együtt. A fiatal vidéki nők megtanulják megvetni erkölcseiknek boldog egyszerűségét és sietnek Párisba, hogy részesedjenek a mi erkölcseink romlottságában; a bűnök, feldíszítve a tehetségek szép nevével, utazásuk egyedüli czéljai és szégyenkezve megérkezésükkor, hogy oly messze vannak az -566- idevaló nők nemes féktelenségétől, sietnek szintén fővárosiakká válni. Hol kezdődik a baj nézetetek szerint? Azokon a helyeken-e, a hol kitalálják vagy azokon, a hol gyakorolják?

Azt tartom tehát, hogy okos anya ne vezesse a vidékről Párisba a leányát, megmutatni neki ezeket a másokra oly veszedelmes képeket; de azt is mondom, hogy ha ez megtörténik, akkor vagy rosszul van nevelve a leány, vagy ezek a képek kevéssé veszedelmesek reá nézve. Izléssel, észszel, a becsületes dolgok szeretetével nem találja őket olyan vonzóknak, mint a milyenek azok számára, a kik meghagyják magukat tőlük babonázni. Látni Párisban esztelen fiatal nőket, a kik sietnek elsajátítani az ottani hangot és magukra veszik hat hónapra a divatot, hogy aztán életük fogytáig kigúnyoltassák magukat, de ki veszi észre azokat, a kik elriasztva mindettől az összevisszaságtól, visszatérnek vidékükre, megelégedve sorsukkal, miután összehasonlították azzal, a melyet a többiek irigyelnek? Hány fiatal nőt láttam, a kiket engedékeny férjük elvitt Párisba és a kiknek módjukban lett volna, hogy itt letelepedjenek, de maguk fordultak el tőle és szívesebben tértek vissza, mint a hogy jöttek és ellágyulva mondják elutazásuk előtt való nap: «Ah, térjünk vissza kunyhónkba, ott boldogabban él az ember, mint itt, ebben a palotában!» Nem tudni, hány jó ember marad még, a ki nem hajtott térdet a bálvány előtt és a ki megveti ennek esztelen tiszteletét. Csak a bolond nők lármásak; az okos nők nem keltenek feltünést.

Ha most már az általános romlottság daczára, az egyetemes előítéletek daczára, a leányok rossz nevelése daczára, nagy részük mégis megőrzi a helyes ítéletet, mi lenne akkor, ha ezt az ítéletet megfelelő tanítások táplálnák vagy jobban mondva, ha nem rontották volna el bűnös tanításokkal? Mert minden a természetes érzések fentartásán vagy helyreállításán alapszik mindig. Ehhez nincs szükség arra, hogy a leányokat hosszú prédikáczióitokkal untassátok, sem hogy feltálaljátok nekik száraz erkölcsi oktatásaitokat. Az erkölcsi oktatások mindkét nemre nézve minden jó nevelés megölő betüi. Az ilyen gyászos leczkéztetések csak arra jók, hogy meggyűlöltessék azokat, a kik osztogatják -567- őket és mindazt, a mit mondanak. Ha fiatal lányokhoz beszélnek, akkor nem arra van szükség, hogy félelmet keltsenek bennük kötelességeik iránt, sem arról, hogy megnehezítsék rajtuk az igát, melyet a természet rótt rájuk. Mikor elébük tárjátok ezeket a kötelességeket, legyetek szabatosak és könnyen érthetők; ne engedjétek, hogy azt higyjék, hogy visszataszítók lesznek akkor, a mikor ezeket a kötelességeket betöltik; ne legyen bennetek haragosság, ne legyen semmi mogorvaság. Mindennek, a mi a szívre akar hatni, a szívből kell jönni; erkölcsi katekizmusuknak époly rövidnek és világosnak kell lennie, mint a milyen a vallási katekizmusuk, de nem szabad époly komolynak lennie. Mutassátok meg nekik magukban a kötelességekben élvezeteik forrását és jogaik alapját. Vajjon kínos-e szeretni, hogy az ember szerettessék, szeretetre méltóvá lenni, hogy boldog lehessen, becsülésre méltóvá válni, hogy engedelmeskedjenek neki, megbecsülni magát, hogy megbecsüljék? Mily szépek e jogok! Mily tiszteletreméltók! Mily drágák a férfi szívének, ha az asszony érvényesíteni tudja őket! Nem kell megvárni az éveket és az öregkort, hogy élvezhesse őket! Uralma erényeivel kezdődik; alig hogy vonzó erői kifejlődnek s máris uralkodik jellemének szelídsége által és szerénységét imponálóvá teszi. Hol az az esztelen és barbár férfi, a ki nem csillapítja gőgjét és nem ölt figyelmesebb modort egy szeretetreméltó és okos tizenhatéves lány mellett, a ki keveset beszél, a ki meghallgat másokat, a ki illedelmet tanusít magatartásában és becsületességet beszédében, a kivel szépsége nem feledteti el sem nemét, sem ifjúságát, a ki még félénkségével is érdekelni tud és magára vonja a tiszteletet, melyet mindenki iránt tanusít?

Ezek a tanubizonyságok csak külsők ugyan, de nem felületesek; nem csupán az érzéki ingerekre vannak alapítva; abból a benső érzésből erednek, a mely azt mondja nekünk, hogy a nők a férfiak érdemének igazi megítélői. Kicsoda kíván megvettetni a nőktől? Senki a világon, még az sem, a ki nem akarja a nőket szeretni. És a mi engem illet, a ki oly kemény igazságokat mondok nekik, azt hiszitek, hogy nekem az ő ítéletük közömbös? Nem, az ő szavazataik -568- nekem becsesebbek, mint a tiéitek, olvasóim, a kik gyakran asszonyabbak vagytok náluknál. A mikor elítélem erkölcseiket, igazságot akarok szolgáltatni igazságosságuknak: nem bánom, ha gyűlölnek, csak kikényszerítsem a tiszteletüket.

Mennyi nagy dolgot lehetne ennek a rúgónak segítségével létrehozni, ha kellően tudnók működtetni! Jaj annak az időnek, a melyben a nők elvesztik befolyásukat és a melyben a férfiak nem adnak ítéletükre semmit! Ez az elaljasodás végső foka. Minden nép, a melynek voltak erkölcsei, tisztelte a nőket. Nézzétek Spártát, nézzétek a germánokat, nézzétek Rómát, azt a Rómát, a mely a dicsőség és az erény székhelye, ha egyáltalában volt valaha székhelyük. Itt a nők tisztelték meg a nagy hadvezéreknek hadi tetteit, ők siratták meg nyilvánosan a haza atyjait, az ő imájuk és az ő gyászuk szent volt, mint az állam legünnepibb ítélete. Az összes nagy átalakulások nőktől eredtek: egy nő által szerezte Róma a szabadságot, egy nő által érték el a plebejusok a konzulátust, egy nő miatt ért véget a decemvirek zsarnoksága, a nők által menekült meg az ostromolt Róma egy száműzött kezeiből. Lovagias francziák, mit szóltatok volna, ha ezt a gúnyolódó, szemeiteknek oly nevetséges felvonulást láttátok volna? Gúnykaczajotokkal kísértétek volna. Mily más szemmel nézzük mi ugyanazokat a tárgyakat! És talán mindnyájunknak igaza van. Alakítsuk meg ugyanezt a menetet szép franczia hölgyekből és ennél nem tudnék semmi illetlenebbet, de alakítsátok római nőkből és valamennyien a volszkok szemével és Coriolanus szívével fogjátok nézni.

Még tovább megyek: azt állítom, hogy az erény nem kevésbbé javára válik a szerelemnek, mint a természet egyéb jogainak és hogy általuk a szeretők tekintélye nem kevevesebbet nyer, mint a feleségeké és az anyáké. Nincs igazi szerelem lelkesedés nélkül és nincs lelkesedés valódi vagy képzelt tökéletességű tárgya nélkül, a mely mindig megvan a képzeletben. Mitől lobbanjanak lángra azok a szerelmesek, a kiknek számára ez a tökéletesség már nem jelent semmit és a kik abban, a kit szeretnek, nem látnak egyebet, -569- mint az érzékek gyönyörének tárgyát? Nem, a lélek nem így jön tűzbe és nem így engedi át magát azoknak a fenséges elragadtatásoknak, a melyek a szerelmesek önkívületét és szenvedélyük varázsát teszik. Megengedem, a szerelemben minden csak illuzió, de valódiak azok az érzések, melyekkel eltölt minket az igazi szépség iránt, a melyet megszerettet velünk. Ez a szépség nincs meg szerelmünk tárgyában, tévedéseink műve. Ugyan, tesz is az valamit! Ezért talán kevésbbé áldozzuk fel összes alacsony érzéseinket ennek a képzeletbeli képnek? Talán kevésbbé hattatjuk át szívünket azoktól az erényektől, melyeket annak tulajdonítunk, a kit szeret? Avagy kevésbbé rázzuk le magunkról az emberi én alacsonyságát? Hol az az igazi szerelmes, a ki nem kész feláldozni életét szerelmesének? És hol az érzéki és aljas szenvedély abban az emberben, a ki halálra szánja magát? Gúnyolják a kóborló lovagokat: pedig ők ismerték a szerelmet, holott mi csak a kicsapongást ismerjük. Mikor ezek a regényes nézetek elkezdtek nevetségesekké válni, ez a változás nem annyira az ész műve volt, mint a rossz erkölcsöké.

Bármely korban is, a természetes vonatkozások nem változnak meg, az illendőség és illetlenség, a mely belőlük folyik, ugyanaz marad, az ész hamis neve alatt szereplő előítéletek csak a látszatot változtatják meg. Mindig nagy és szép dolog lesz önmagán uralkodni, akár ha csak azért is, hogy egy fantasztikus agyrémnek engedelmeskedjünk és a becsület igaz indítékai mindig szívéhez szólnak minden helyes ítéletű nőnek, a ki a maga helyzetében keresni tudja az élet boldogságát. Az erkölcsi tisztaság mindenek fölött pompás erény kell, hogy legyen minden szép nő szemében, a kinek lelkében van némi emelkedettség. Mialatt az egész világot lába alatt látja, diadalmat arat mindenen és önmagán: trónust emel magának a saját szívében, e trónushoz jön mindenki hódolni; a két nem gyöngéd és féltékeny, de mindig tiszteletteljes érzései, az általános megbecsülés és saját becsérzete szüntelenül megfizeti neki az árát dicsőség adójában a néhány pillanatnyi harcznak. A nélkülözések múlók, de az áruk állandó. Mily élvezet egy nemes -570- lélek számára a szépséggel párosult erény büszkesége! Valósítsatok meg egy regényhősnőt és válogatottabb gyönyöröket fog élvezni, mint a Laisok és Kleopatrák és ha szépsége nem lesz többé, a dicsősége és élvezete megmarad; csak ő tudja élvezni a múltat.

Mennél nagyobbak és terhesebbek a kötelességek, annál érthetőbbeknek és erősebbeknek kell lenni az okoknak, melyekre alapítva vannak. Van bizonyos kenetteljes beszédmód, melylyel a legkomolyabb dolgokról szólva, csak úgy csépelik a fiatal leányok fülét, a nélkül, hogy meg tudnák őket győzni. Ebből az ő felfogásukkal arányban nem álló beszédmódból és abból a csekély fontosságból, melyet titokban tulajdonítanak neki, születik meg az a könnyűség, a melylyel hajlamaiknak engednek, miután nincs magukból a dolgokból folyó okuk, hogy ellenálljanak nekik. Egy okosan és jámborul nevelt leánynak kétsékívül erős fegyverei vannak a kísértések ellen; de az, a kinek kizárólag csak kenetteljes beszédekkel tömik a szívét vagyis inkább a fülét, elkerülhetetlenül zsákmánya lesz az első ügyes csábítónak, a ki utána veti magát. Egy fiatal és szép leány sohasem fogja saját testét megvetni, sohasem fog jóhiszeműleg bánkódni az olyan nagy vétkeken, a melyeket a szépsége követtet el vele, sohasem fog őszintén és Isten színe előtt sírni, hogy sóvárgós tárgya, sohasem fogja magamagában elhinni, hogy a szív legédesebb érzése a sátán találmánya. Adjatok neki ő belőle magából folyó és önmaga számára való okokat, mert ezek nem hatolnak beléje. Még rosszabb, ha – mint általában meg szokott történni – ellenmondást támasztanak fogalmaiban és miután megalázták azzal, hogy testét és bájait lealjasították, mint a bűn mocskát, aztán mint Jézus Krisztus templomát tiszteltetik vele ugyanazt a testet, melyet olyan megvetni valónak tüntettek fel. A nagyon fenkölt és a nagyon alacsony eszmék egyaránt elégtelenek és nem kapcsolódhatnak össze: a korhoz és nemhez mért okra van szükség. A kötelesség mérlegelésének csak annyiban van ható ereje, a mennyiben összekapcsoljuk vele azokat az indító okokat, melyek betöltésére sarkalnak. -571-

Nem is hinné az ember, hogy épen Ovidius mond ilyen szigorú ítéletet.

Ha tehát bele akarjátok oltani a jó erkölcsök szeretetét a fiatal lányokba, akkor a nélkül, hogy folyton mondogatnátok nekik: «legyetek okosak», keltsetek bennük nagy érdeket arra, hogy azok legyenek; éreztessétek velük az okosság teljes értékét és meg fogjátok velük szerettetni. Nem elég ezt az érdeket a messze jövőbe helyezni; mutassátok meg nekik ebben a pillanatban életkoruk viszonyaiban, imádóik jellemében. Rajzoljátok le előttük a jóravaló embert, az érdemes embert, tanítsátok meg őket, hogy fel tudják ismerni, szeretni és pedig a maguk számára szeretni; bizonyítsátok be nekik, hogy akár mint barátnőjüket, akár mint feleségüket, akár mint szeretőjüket csak ez az ember tudja őket boldoggá tenni. Vezessétek hozzájuk az erényt az ész által, éreztessétek velük, hogy nemük uralma és ennek minden előnye nem csupán a saját jó magaviseletüktől és erkölcseiktől, hanem a férfiakétól is függ, hogy kevés hatásuk van a hitvány és aljas lelkekre és hogy a szerelemnek csak úgy lehet szolgálni, a hogy az erénynek szolgálunk. Biztosak lehettek, hogy akkor, ha lefestitek előttük napjaink erkölcseit, őszinte undort keltetek bennük; ha megmutatjátok nekik a divatos embereket, megvetést ébresztetek bennük irántuk, csak elidegenítitek őket azok elveitől, ellenszenvessé teszitek érzéseiket, megvetést keltetek hiú udvariaskodásaik ellen; nemesebb becsvágyat ébreszttek bennük, azt, hogy a nagy és erős lelkeken uralkodjanak, a spártai nők becsvágyát, a kik férfiakon kívántak uralkodni. A hetyke, szemtelen, czivakodó nő, a ki csak kaczérságával tudja a szerelmeseket magához vonzani és csak kegyek osztogatásával megtartani, csak a szolgai és köznapi dolgokban tudja őket engedelmességre szoktatni, mint a szolgákat, a a fontos és komoly dolgokban nincs rájuk hatása. De az a nő, a ki egyúttal becsületes, szeretetreméltó és erényes, a ki -572- rákényszeríti az övéit, hogy tiszteljék, a kiben van tartózkodás és szerénység, szóval az, a ki a megbecsülés által tartja fenn a szerelmet, egy intéssel akár a világ végére küldheti őket, a harczba, a dicsőségbe, a halálba, a hova neki tetszik.138) Ez az uralom szép, úgy hiszem és megéri a fáradságot, hogy megszerezzék.

Ez az a szellem, a melyben Zsófia nevelkedett, több gonddal, mint fáradsággal és inkább követve, mint korlátozva a hajlamát. Mondjunk most valamit egyéniségéről a szerint az arczkép szerint, a melyet Emilnek adtam róla és a mely szerint ő elképzeli a hitvest, a ki őt boldoggá teheti.

Nem ismételhetem eléggé, hogy félreteszek minden csodát. Emil sem csodalény, Zsófia még kevésbbé az. Emil férfi, Zsófia pedig nő, íme, ez minden dicsőségük. A nemek keveredésében, a mely köztünk uralkodik, szinte csodaszámba megy, hogy valaki a maga neméhez tartozik.

Zsófia jó hajlamokkal született, jó természetű, nagyon érzékeny a szíve és ez a rendkívüli érzékenység néha olyan élénkké teszi képzeletét, hogy nehéz mérsékelni. Inkább helyes a szelleme, mint átható, a kedélye könnyed, de egyenetlen, az arcza köznapi, de kellemes, arczkifejezése olyan, a mely lelket ígér és nem hazudik, közönynyel lehet hozzá közeledni, de nem lehet felindulás nélkül távozni tőle. Másoknak vannak olyan jó tulajdonságai, melyek belőle hiányzanak, másokban nagyobb mértékben vannak meg azok a tulajdonságok, melyekkel ő bír, de senkiben sincsenek e tulajdonságok jobb összhangba hozva arra, hogy szerencsés -573- jellemet alkossanak. Még a hibáiból is előnyt tud húzni; ha tökéletesebb volna, sokkal kevésbbé tetszenék.

Zsófia nem szép, de mellette a férfiak elfelejtik a szép nőket és a szép nők elégedetlenekké válnak önmagukkal. Első pillanatra csinosnak is alig mondható, de mennél tovább látja az ember, annál inkább megszépül; nyer ott, a hol annyi más veszít és a mit megnyert, azt többé nem veszti el. Lehet szebb szem, szebb száj, imponálóbb megjelenés, de nem lehet senkinek jobb termete, szebb arczszíne, fehérebb keze, kecsesebb lába, szelídebb tekintete, szívhez szólóbb arczkifejezése. A nélkül, hogy elkápráztatna, érdekel, megigéz, de azt sem tudjuk, miért.

Zsófia szereti a cziczomát és ért hozzá; anyjának ő az egyedüli szobalánya, sok ízléssel tud előnyösen öltözködni, de gyűlöli a pompás ruhákat; az ő ruháján mindig látni az elegancziával párosult egyszerűséget; nem azt szereti, a mi ragyog, hanem azt, a mi jól áll. Nem tudja, melyek a divatos színek, de pompásan tudja, hogy mely színek festenek rajta jól. Nincs az a fiatal lány, a ki kevesebb keresettséggel öltöznék és kinek mégis választékosabb volna az öltözéke; az ő öltözékének egy darabja sincs véletlenség szerint kiválasztva és a kiszámítottság nem vehető észre egyiken sem. Cziczomája látszólag nagyon egyszerű és tényleg nagyon csábító, nem tárja ki bájait, hanem elföldi őket, de a mikor elfödi, sejteti őket. Láttára azt mondja az ember: íme, egy szerény és erényes leány. De ha mellette marad, a szeme és a szíve folyton a külsején jár, a nélkül, hogy szabadulni tudna tőle és azt lehetne mondani, hogy mind ez az oly egyszerű öltözék csak azért van rajta, hogy a képzelet darabról-darabra levegye róla.

Zsófiának vannak természetes tehetségei; tud róluk és nem hanyagolta el őket, de nem lévén módjában sok művészetet pazarolni művelésükre, beérte azzal, hogy csinos hangját annyira gyakorolta, hogy ízléssel és helyesen tudjon énekelni, apró lábait, hogy könnyedén, bájjal tudjon járni; hogy minden helyzetben feszesség és ügyetlenség nélkül tudjon meghajolni. Egyébiránt nem volt más énekmestere, csak az apja, más tánczmesternője, csak az anyja -574- és a szomszéd falu orgonistája adott néhány leczkét a clavecinen a kísérésből, melyet azóta maga gyakorolt. Kezdetben nem törődött mással, minhogy a keze előnyösen érvényesüljön a fekete billentyűkön, aztán azt találta, hogy a clavecin éles és száraz hangja az ő hangjának csengését kellemesebbé teszi, lassankint kifejlődött az érzéke a harmónia iránt, végül mire felnőtt, elkezdte érezni a kifejezés báját és szeretni a zenét magamagáért. Ez azonban inkább ízlés, mint tehetség; ki sem tud egy nótát betüzni a kóta szerint.

Legjobban tudja Zsófia, a mire legtöbb gonddal is tanították, a nemének megfelelő munkákat, még azokat is, a melyekre nem is szoktak gondolni, mint például a ruhái kiszabását és elkészítését. Nincs az a tű-munka, a melyet meg ne tudna csinálni és a melyet ne szeretne csinálni, de valamennyi közül legjobban szereti a csipke-munkát, mert nincs az a munka, a mely kellemesebb hatást adna és a melyben az ujjak több bájjal és könnyedséggel működnének. Foglalkozott a háztartás minden részletével is. Ért a konyhához és az éléskamrához, tudja a holmik árát és ismeri tulajdonságaikat, jól rendben tudja tartani a számadást és ő az anyja házvezetője. Arra lévén hivatva, hogy egykor maga is családanya legyen, az apai ház vezetése közben megtanulja rendben tartani a maga házát, el tudja látni a cselédek teendőit és mindig szívesen látja el. Csak azt tudja az ember jól parancsolni, a mit maga is meg tud csinálni: ez az oka, hogy az anyja így foglalkoztatja. Zsófia nem gondol ilyen messzire; az ő első kötelessége a gyermeki kötelesség és ez most az egyedüli, a melynek betöltésére gondol. Egyedüli czélja, hogy szolgálatára legyen anyjának és hogy magára vegye gondjainak egy részét. Mindazáltal igaz, hogy ezeket nem teljesíti mind egyforma kedvvel. Például, ámbár nyalánk, nem szeret a konyhában foglalatoskodni, a konyhai munka részleteiben van valami, a mi undorítja, nem találja elég tisztának. Ebben a tekintetben rendkívül kényes és ez túlzásig vitt kényesség hibáinak egyike; inkább beleejtené az egész ebédet a tűzbe, semhogy a ruhája szegélyét bepiszkítsa. Ugyanebből az okból nem akart a kert felügyeletével sem foglalkozni. A föld piszkosnak tűnik fel neki; -575- a mint meglátja a trágyát, máris azt képzeli, hogy érzi a szagát.

Ezt a hibát anyja tanításának köszönheti. Az anyja szerint egyike a nő első kötelességeinek a tisztaság; különleges, elengedhetetlen, a természettől rárótt kötelesség. Nincs visszataszítóbb dolog a világon, mint a tisztátalan nő és a férjnek, a ki ettől undorodik, mindig igaza van. Az anya annyit prédikált erről a kötelességről leányának gyermekkorától fogva, annyira megköveteli a tisztaságot a maga személyében, fehérneműjében, lakásában, munkájában, öltözetében, hogy mindez a figyelem szokássá válva, elég nagy részét foglalja el idejének és érvényesül a többi részében is, úgy, hogy csak második gondja jól tenni, a mit tesz, az első gondja, hogy tisztán tegye.

Mindazáltal mindez nem fajult el hiábavaló szenvelgéssé, sem elpuhultsággá; a fényűzés elfinomultságának nincs vele semmi dolga. Szobájába sohasem jut más, mint tiszta víz, nem ismer más illatszert, mint a virág illatát és a férje sohasem fog édesebbet belehelni, mint az ő lehelletét. Végül az a figyelem, melyet külsejére fordít, nem feledteti el, hogy nemesebb gondoknak tartozik életével és idejével: nem ismeri vagy megveti a testnek azt a túlzott tisztaságát, a mely bemocskolja a lelket; Zsófia több, mint tisztálkodó: tiszta.

Mondtam, hogy Zsófia nyalánk. Természetétől fogva az, de a megszokásnál fogva mértékletes lett, most pedig erényből az. A lányokkal nem úgy van, mint a fiúkkal, a kiket bizonyos pontig vezetni lehet a nyalánkságuknál fogva. Ez a hajlam nincs következmény nélkül a női nemre; nagyon is veszedelmes, hogy meghagyjuk benne. A kis Zsófia gyermekkorában, ha egyedül ment be anyja szobájába, nem mindig jött ki belőle üres kézzel és a hűsége nem állott ki minden próbát, a mi a nyalánkságokat és bonbonokat illeti. Anyja rajtakapta, megszidta, megbüntette, koplaltatta. Végre meg tudta győzni, hogy a sok czukor elrontja a fogát és hogy a sok evéstől széles lesz a dereka. Így tehát Zsófia megjavult, a mint felnövekedett, más hajlamokat öltött, melyek eltérítették ettől az alacsony érzékiségtől. A nőkben -576- épúgy, mint a férfiakban, a mint feléled a szív, a nyalánkság többé már nem uralkodó bűn. Zsófia megőrizte a nemének megfelelő ízlést, szereti a tejes ételeket és az édességeket, szereti a süteményeket és csemegéket, de nagyon kevéssé szereti a húst, soha meg nem kóstolta a bort és az erős likőröket; ezenfelül mindenből nagyon mértékletesen eszik; a nőknek, a kik nem dolgoznak annyit, mint mi, nincs szükségük annyi pótlásra. Minden dologban szereti, a mi jó, és tudja is élvezni, de be tudja érni azzal is, a mi nem jó, a nélkül, hogy a nélkülözés nehezére esnék.

Zsófiának szelleme kellemes, a nélkül, hogy csillogó volna, derék, a nélkül, hogy mély volna; olyan szellem, a melyről nem sokat beszélnek, mert az ember nem talál benne sem többet, sem kevesebbet, mint önmagában. Mindig azt a szellemet mutatja, a mely tetszik azoknak az embereknek, a kik szólnak hozzá, habár nem is nagyon ékes, a szerint a fogalom szerint, melyet a női szellem kiműveléséről alkotunk magunknak; mert az ő szellemét nem olvasmányok alakították, hanem csupán az atyjával és anyjával való beszélgetések, saját elmélkedései és azok a megfigyelések, melyet abban a kevéske világban tett, a melyet látott. Zsófiában természettől fogva van vidámság, gyermekkorában pajkos is volt; de az anyja lassankint gondosan megzabolázta meggondolatlan természetét, attól félve, hogy egy nagyon hirtelen végbement változás hamar meg ne tanítsa arra a pillanatra, a mely ezt a gondoskodást szükségessé teszi. Tehát szerény és tartózkodó lett még időnek előtte és most, hogy ennek megjött az ideje, könnyebben esik neki megőrizni a tónust, a melyet fölvett, mint a hogy esnék fölvenni, a nélkül, hogy okát adná ennek a változásnak. Kedves dolog látni, hogy néha régi szokása szerint, a melyből még megmaradt benne valami, átadja magát a gyermekkor élénkségének, majd aztán hirtelen magába száll, elhallgat, lesüti szemét, elpirul: a két életkor közti átmeneti időben kell, hogy legyen valami a kettő közül mindegyikből.

Zsófia nagyon is érzékeny, semhogy megőrizhesse kedélyhangulatának teljes egyenletességét, de sokkal szelidebb is, semhogy ez az érzékenysége nagyon sok alkalmatlanságára -577- váljék másoknak; csak egyedül neki magának okoz kellemetlenséget. Ha csak egyetlen szót szólnak is, a mely sérti, nem panaszkodik, hanem a szíve túlárad; igyekszik elmenekülni, hogy kisírhassa magát. Ha az apja vagy az anyja könnyei közben előhívja és csak egy szót szól is neki, azonnal előjön játszani és nevetgélni, ügyesen letörülve szemeit és igyekezve elfojtani zokogását.

Egyáltalában nem mentes a szeszélytől sem; ha kelleténél jobban átengedi magát hangulatának, ez lázadássá fajul és ekkor ő könnyen megfeledkezik magáról. De adjatok neki időt, hogy magához térjen és az a mód, ahogy a hibáját jóvá teszi, csaknem érdemet csinál belőle. Ha megbüntetik, tanulékony és megalázkodó és látni rajta, hogy nem annyira a büntetésen, mint a hibáján szégyenkezik. Ha nem szólnak neki semmit, sohasem mulasztja el hibáját jóvá tenni és pedig olyan nyiltan és olyan jóakarattal, hogy lehetetlen haragot tartani vele. Megcsókolná a földet a legalantasabb cseléd előtt, a nélkül, hogy ez a megalázkodás a legkevésbbé is nehezére esnék és mihelyt megbocsátottak neki, az öröme és kedveskedése mutatja, mekkora tehertől könnyebbült meg a szíve. Szóval békével tűri a másoktól szenvedett igaztalanságokat és örömest teszi jóvá a magáéit. Ilyen a női nem szeretetreméltó természete, mikor mi még nem rontottuk meg. A nő arra van teremtve, hogy engedjen a férfinak és hogy elviselje még az igazságtalanságát is. A fiúkat sohasem lehet odáig eljuttatni, az ő belső érzésük föltámad és föllázad az igaztalanság ellen; a természet nem arra alkotta őket, hogy ezt eltűrjék:

Zsófiának van vallása, de észszerű és egyszerű vallása, kevés dogmával és még kevesebb ájtatoskodó gyakorlattal, vagyis inkább nem ismerve egyéb lényeges gyakorlatot, csak az erkölcsöt, egész életét arra áldozza, hogy jó cselekedettel szolgálja Istent. Mindazokban a tanításokban, -578- melyekben szülei erre a tárgyra vonatkozólag részesítették, tiszteletteljes önalárendeléshez szoktatták, mindig ezt mondva neki: «Lányom, ezek az ismeretek nem a te korodhoz illők; majd a férjed fel fog világosítani, ha megjön annak az ideje». Egyébiránt hosszadalmas kegyeskedő beszédek helyett beérték azzal, hogy a példájukkal prédikáltak neki és ez a példa bele van vésve a szívébe.

Zsófia szereti az erényt; ez a szeretet vált uralkodó szenvedélyévé. Szereti, mert semmi sincs olyan szép, mint az erény; szereti, mert az erény teszi a nő dicsőségét és mert az erényes nő csaknem az angyalokkal egyenlőnek tűnik fel neki; szereti, mint az igazi boldogság egyetlen útját és mert a tisztességtelen nő életében nem lát egyebet, csak nyomorúságot, elhagyatottságot, boldogtalanságot, megrovást és gyalázatot; szereti végül, mert az erény kedves az ő tiszteletreméltó apjának s gyöngéd és méltóságteljes anyjának: ők nem érik be azzal, hogy boldogok erényük által, hanem az ő erénye által is azok akarnak lenni és az ő saját legfőbb boldogsága az a remény, hogy boldogságot szerezhet nekik. Mindezek az érzések olyan lelkesedést sugallnak neki, a mely fölemeli a lelkét és minden apró hajlamát alárendeli ennek a nemes szenvedélynek. Zsófia tiszta erkölcsű lesz és becsületes utolsó lehelletéig; erre megesküdött lelke mélyében és pedig olyan időben esküdött meg, a mikor már érezte mindazt, a mibe egy ilyen eskü megtartása kerül; akkor esküdött meg, a mikor kötelezettsége alól fölmenthette volna magát, ha úgy volna alkotva, hogy az érzékei uralkodjanak fölötte.

Zsófia nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy szeretetreméltó franczia nő legyen, a ki hideg temperamentumánál és kaczér hiúságánál fogva inkább ragyogni óhajt, mint tetszeni, a szórakozást keresi s nem a gyönyört. A szükségérzet, hogy szeressen, fölemészti; ez teszi szórakozottá és megzavarja a szívét a mulatságokon: elvesztette régi vidámságát; a bohó játékok többé már nem az ő számára valók; már nem fél a magány unalmától, hanem ellenkezőleg, keresi, arra gondol, a ki édessé fogja neki ezt a magányt tenni; minden közömbös ember terhére van; nem udvarlóra -579- van szüksége, hanem szerelmesre, jobban szeret egyetlenegy becsütetes embernek tetszeni és annak mindig tetszeni, mint kihívni a maga számára a világ tetszésnyilvánításait, a melyek egy napig tartanak és másnap gúnykiáltássá válnak.

A nőknek hamarabb kialakul az ítéletük, mint az embereknek; védelmi helyzetben lévén csaknem gyermekkoruktól fogva és nehezen megőrizhető zálog lévén rájuk bízva, szükségképen hamarabb ismerik meg a jót és a rosszat. Zsófia koraérett mindenben, mert a temperamentuma ráviszi, hogy az legyen s az ő ítélete is hamarabb kialakul, mint a vele egykorú többi leányoké. Ebben nincs semmi nagyon rendkívüli; az érettség nem mindenütt egyenlő ugyanabban az életkorban.

Zsófia ismeri a maga nemének és a miénknek a kötelességeit és a jogait. Ismeri az emberek hibáit és a nők bűneit, ismeri a jellemző tulajdonságokat és az ellenkező erényeket és valamennyi bele van vésve szíve mélyébe. Nem lehet magasabb fogalom a tisztességes asszonyról, mint a melyet ő alkotott magának róla és ez a fogalom nem riasztja vissza; de több elégültséggel gondol a tisztességes emberre, az érdemes emberre; érzi, hogy ennek az embernek van teremtve, hogy méltó hozzá, hogy viszonozni tudja neki a boldogságot, melyet tőle nyerni fog; érzi, hogy tudni fogja felismerni: csak arról van szó, hogy megtalálja.

A nők a férfiak érdemének természetes bírái, mint a hogy a férfiak a nők érdemeiéi: ez az ő kölcsönös joguk és az egyik is, a másik is tudatával van. Zsófia ismeri ezt a jogot és él vele, de azzal a szerénységgel, a mely ifjúságához, tapasztalatlanságához, helyzetéhez illik; csak olyan dolgokról ítél, a melyek fogalma körébe esnek és csak akkor ítél róluk, a mikor ez az ítélet valami hasznos tanulság kifejtésére szolgál. A távollevőkről csak a legnagyobb körültekintéssel ítél, különösen a nőkről. Azt gondolja, hogy a nőket a saját nemükről való beszéd teszi rossznyelvűekké és gúnyolódókká; a míg a férfiakra szorítkozik a beszédük, mind csak méltányosak. Zsófia tehát a férfiakra szorítkozik. A mi a nőket illeti, sohasem szól róluk máskép, minthogy annyi jót mondjon, a mennyit tud; azt tartja, ezzel a tisztességgel -580- tartozik a nemének; és azokról, a kikről nem tud semmi jót mondani, nem szól egyáltalán semmit – és ez is eléggé érthető.

Zsófiának kevés jártassága van a társaságban, de lekötelező, figyelmes és mindenbe, a mit tesz, bizonyos bájt visz bele. A szerencsés természet többet tesz nála, mint a sok mesterkedés. Van benne bizonyos udvariasság, a mely nem ragaszkodik formulákhoz, a mely nincs alávetve divatoknak, a mely nem változik a divattal, a mely nem tesz semmit szokásszerüen, hanem a mely a tetszés igazi vágyából ered és tetszik is. Nem tudja a köznapi bókokat és nem is talál ki válogatottabbakat; nem mondja, hogy nagyon le van kötelezve, hogy nagyon megtisztelik, hogy kérem, ne fáradjanak stb. Még kevésbbé jut eszébe frázisokat csinálni. A figyelmességre, a szokásszerű udvariasságra meghajlással felel vagy egyszerűen azt mondja: köszönöm, de ez a szó az ő szájában fölér sok mással. Igazi szolgálatért a szívét szólaltatja meg és ez nem üres udvarias szólamokat mondat vele. Sohasem engedte, hogy a franczia divat alávesse a nyegléskedés igájának, mint pl. hogy mikor az egyik szobából a másikba megy, rátámaszkodjék egy hatvan éves ember karjára, a kit inkább ő szeretne támogatni. Ha pedig valami beillatszerezett piperkőcz ajánlja fel neki ezt a tolakodó szolgálatot, a lépcsőn hagyja a szolgálatkész urat és két lépéssel felszökell szobájába, azt mondva neki, hogy ő nem sánta. Úgy is van: bár nem épen magas termetű, sohasem kivánt magassarkú czipőt: elég szép a lába, hogy ellegyen nélküle.

Nemcsak hogy tiszteletteljesen hallgat asszonyok között, hanem még a nős vagy nálánál sokkal idősebb férfiak között is; mindig csak engedelmességből foglal helyet fölöttük és a mint csak lehet, alattuk keres helyet magának, mert tudja, hogy a kor jogai előtte járnak a nem jogainak; mert a bölcseség föltevése szól mellettük, a melyet mindenek előtt tiszteletben kell tartani.

A vele egykorú fiatalemberekkel máskép áll a dolog; más hangra van szüksége, hogy imponáljon nekik és el is tudja találni ezt a hangot, a nélkül, hogy felhagyna a hozzá -581- illő szerény modorral. Ha azok a fiatalemberek maguk is szerények és tartózkodók, szívesen megőrzi velük a szeretetreméltó fiatalos bizalmasságot; ártatlansággal teli társalkodásuk fecsegő, de illedelmes; ha komolyakká válnak, akkor azt kívánja, hogy beszédüknek legyen valami hasznos tanulsága; ha együgyűségekbe fajulnak, hamar abbahagyatja velük, mert mindenek felett megveti az udvariaskodás üres szólásmódját, mint a mely nagyon sértő nemére nézve. Jól tudja, hogy az a férfi, a kit ő keres, nem tud ezen a nyelven és sohasem tűri el szándékosan mástól azt, a mi nem illik ahhoz, a kinek jellemét szívébe nézve hordja. Az a magas vélemény, melylyel neme jogairól bír, lelkének büszkesége, melyet érzéseinek tisztasága szerez neki, erényének annál az erélyénél fogva, melyet magamagában érez és a mely tiszteletreméltóvá teszi őt a saját szemében, felháborodással hallgatja azokat az édeskés fecsegéseket, melyekkel mulattatni akarják. Nem fogadja őket nyilvánvaló haraggal, hanem gúnyos helyesléssel, a mely zavarba hoz, vagy hideg hanggal, a melyre az illető nincs elkészülve. Ha egy szép piperkőcz kitálalja előtte udvariaskodásait, elmésen dicsérgeti elmésségét, szépségét, bájait, annak a boldogságát, a ki neki tetszhetik, ő képes rá, hogy félbeszakítsa, udvariasan mondva neki: «Uram, attól félek, nekem mindezt jobban kell tudnom; ha nincs egymásnak érdekesebb mondanivalónk, azt hiszem, ezzel végét vethetjük beszélgetésünknek». Ezeket a szavakat mély meghajlással kísérni és aztán egyszerre csak a faképnél hagyni őt, nála csak egy pillanat műve. Kérdezzétek meg a fiatal uracskákat, hogy könnyű dolog-e sokáig jártatni a szájukat egy ilyen félrecsavart eszű lánynyal.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem szereti nagyon, ha dícsérik, föltéve, hogy ezt őszintén teszik és hogy elhiheti, hogy csakugyan azt gondolják róla, a mit mondanak neki. Hogy valaki olyannak tünjék fel előtte, a ki méltányolja az erényeit, ahhoz az kell, hogy az illetőnek magának is legyenek erényei. A megbecsülésen alapuló hódolat hízeleghet büszke szívének, de mindenféle gáláns szószátyárkodást már eleve visszautasít; Zsófia nem arra termett. -582- hogy mindenféle lézengők rajta gyakorolják apró tehetségeiket.

Az ítéletnek ekkora érettségével és minden tekintetben úgy alakulva, mint egy húsz éves leány, Zsófiával tizenöt éves korában szülei már nem fognak gyermekként bánni. Alighogy észreveszik rajta az ifjúság első nyugtalanságát, mielőtt még elharapóznék, sietni fognak elejét venni; gyöngéden és okosan fognak vele beszélni. A gyöngéd és okos beszéd megfelel korának és jellemének. Ha ez a jellem olyan, a milyennek én képzelem, miért ne szólhatna hozzá az apja körülbelül ilyesformán:

«Zsófia, most már nagy lány vagy, de az ember nem azért lesz azzá, hogy örökké az maradjon. Mi azt akarjuk, hogy boldog légy; a magunk érdekében akarjuk, mert a mi boldogságunk a tiédtől függ. A becsületes leány boldogsága, hogy boldogságára legyen egy becsületes embernek: arra kell tehát gondolnunk, hogy férjhez adjunk és pedig idejekorán kell arra gondolnunk, mert a házasságtól függ az élet sorsa és az embernek soha sincs túlságos sok ideje, hogy erre gondoljon.

Semmi sem nehezebb, mint egy jó férj megválasztása; legfeljebb talán egy jó asszony megválasztása. Zsófia, te ilyen ritka asszony leszel, te leszel életünk dicsősége és öreg napjaink boldogsága; de bármily erényekkel vagy is megáldva, a földön még mindig akadnak férfiak, a kiknek náladnál is több az erényük. Nincs köztük egy sem, a kinek ne válnék becsületére, ha az övé vagy és vannak köztük sokan, a kik még nagyobb becsületedre válnának te neked. Most arról van szó, hogy a közül a sok közül találni kell egyet, a ki neked megfelel, aztán ezt megismerni és megismertetni magadat vele.

A házasság legnagyobb boldogsága annyiféle körülmény összetalálkozásától függ, hogy bolondság ezeket mind egyesíteni akarni. Első sorban a legfontosabbakat kell, hogy biztosítsa magának az ember; ha aztán megvan a többi is, az ember hasznára számítja ezeket is; ha hiányzanak, túlteszi magát rajtuk. A földön nincs tökéletes boldogság; de a szerencsétlenségek legnagyobbika, melyet azonban mindig -583- ki lehet kerülni, az, ha az ember saját hibájánál fogva boldogtalan.

Vannak a körülményeknek természetes összetalálkozásai, vannak olyanok, a melyek az intézményekből folynak és vannak olyanok, melyek csak épen az előítéletektől függnek. A két utóbbi fajtának megítélésére a szülők hivatottak, az elsőére egyedül a gyermekek. Azokban a házasságokban, melyek az apák akarata folytán jönnek létre, csupán csak az intézményeken és az előítéleteken alapuló körülmények szerint igazodnak; nem az egyéneket házasítják össze, hanem helyzetüket és vagyonukat; de minden megváltozhatik, csak az egyéniségek maradnak meg mindig, mindenhova velük mennek az illetőkkel; akárhogy határoz is a sors, csakis az egyéni viszonyok által lehet a házasság boldog vagy boldogtalan.

Anyád előkelő volt, én gazdag voltam; ezek voltak az egyedüli szempontok, melyek szüleinket arra vitték, hogy összeházasítsanak bennünket. Én elvesztettem a vagyonomat, anyád elvesztette az előkelő nevét: most, hogy a családja megfeledkezett róla, mit ér neki, hogy nagyúri kisasszonynak született? Balszerencsénkben szívünk egyetértése megvigasztalt minket mindenért; ízlésünk egyformaságánál fogva választottuk ezt a visszavonult életet; itt boldogan élünk szegénységünkben, kárpótoljuk egymást mindenért. Zsófia a mi közös kincsünk, áldjuk az eget, hogy ezt megadta nekünk és hogy a többit vette el. Lásd, gyermekem, hogy vezetett minket a Gondviselés: azok a tekintetek, melyeknél fogva összeházasodtunk, eltüntek s csak azoknál fogva vagyunk boldogok, a melyeket nem is vettünk számításba.

A házasok dolga, hogy összetörődjenek. A kölcsönös hajlam kell, hogy első kapcsuk legyen: a szemük, a szívük kell, hogy legyen az első vezetőjük, mert valamint első kötelességük, mikor már egyesülve vannak, hogy szeressék egymást és mert nem csupán tőlünk függ, hogy szeretjük vagy nem szeretjük-e egymást, ez a kötelesség szükségszerűen magával hoz egy másikat s ez az, hogy kezdjük a szereteten, mielőtt egyesülnénk. Ez a természet joga, a melyet semmi sem vitathat el: azok, a kik annyi polgári törvénynyel -584- korlátozták, több tekintettel voltak a látszólagos rendre, mint a házasság boldogságára és a polgárok erkölcsére. Látod, Zsófiám, hogy nem prédikálunk neked nehéz morált. Nem irányul egyébre, minthogy a magad urává tegyen és hogy a férjed megválasztása mirólunk terád háruljon át.

Miután megmondtuk az okainkat, hogy miért hagyjuk meg teljes szabadságodat, illő, hogy a te okaidról is szóljunk, hogy okosan élj velük. Lányom, te jó és okos vagy, van benned egyenesség és jámborság, megvannak azok a tehetségeid, melyek a tisztességes asszonyhoz illenek és nem vagy kellemességek nélkül való sem; de szegény vagy. Megvannak a legtöbb becsülésre méltó javaid, de nincsenek meg azok, melyeket a legnagyobbra szoktak becsülni. Az után kívánkozz csak tehát, a mit elérhetsz és becsvágyadat ne a magad ítéletéhez, sem a miénkhez igazítsd, hanem az emberek véleményéhez. Ha nem volna másról szó, csak az érdemek egyenlőségéről, nem tudnám, hol szabjunk határt reményeidnek. De ne táplálj társaidnál magasabb reményeket és ne felejtsd el, hogy sorsod a legalsó rangban van. Hozzád méltó férfi nem veszi ugyan akadályszámba ezt az egyenlőtlenséget, de akkor neked kell megtenned, a mit ő nem tesz meg. Zsófiának az anyja példáját kell követnie és csak olyan családba szabad belépnie, a mely megtisztelésszámba veszi őt. Te nem láttad gazdagságunkat, szegénységünk idején születtél; édessé tetted nekünk ezt a szegénységet és panasz nélkül osztottad meg velünk. Hidd meg nekem, Zsófia, ne keresd azokat a javakat, a melyekért áldjuk az eget, hogy megszabadított minket; csak akkor élveztük a boldogságot, mikor elvesztettük a gazdagságot.

Sokkal szeretetreméltóbb vagy, semhogy meg ne tessél senkinek és a szegénységed nem olyan, hogy egy becsületes embernek terhére válj. Járni fognak utánad és pedig talán olyan emberek is, a kik nem méltók hozzád. Ha olyanoknak mutatják magukat előtted, a milyenek, meg fogod ítélni, hogy mit érnek; minden nagyzolásuk nem soká lesz rád benyomással, de ha jó is az ítéleted és ha fel tudod is ismerni az érdemet, nincs elegendő tapasztalatod és nem -585- tudod, mennyire képmutatók tudnak lenni az emberek. Egy ügyes gazember kitanulmányozhatja az ízlésedet, hogy elcsábítson és olyan erényeket tetethet előtted, a melyek nincsenek meg benne. Vesztedre lesz, Zsófia, mielőtt észrevennéd és csak azért fogod felismerni tévedésedet, hogy megsirasd. Minden csapdák legveszedelmesebbike és az egyedüli, melyet az ész nem tud kikerülni, az érzékek csapdája; ha valaha oly szerencsétlen lessz, hogy beleesel, nem fogsz többé csak illuziókat és agyrémeket látni, szemed megigéződik, ítéleted megzavarodik, akaratod megbomlik, még a tévedése is kedves lesz neked és ha fel tudnád is ismerni, nem fogsz akarni szabadulni tőle. Lányom, átengedlek Zsófia okos belátásának, de nem engedlek át szíve hajlamának. A míg hidegvérű maradsz, maradj a magad ura de a mint szerelembe esel, engedd át anyádnak a rólad való gondoskodást.

Olyan megegyezést ajánlok neked, a mely mértéke becsülésünknek és helyreállítja köztünk a természetes rendet. A szokás az, hogy a szülők választják ki a leány férjét és csak a forma kedvéért kérdezik meg őt. Mi magunk közt az ellenkezőjét fogjuk tenni; te fogsz választani és tőlünk kérsz tanácsot. Használd jogodat, Zsófia, használd szabadon és okosan. A férjnek, a ki neked megfelel, a te választásod s nem a miénk szerintinek kell lennie, de a mi dolgunk megítélni, hogy nem tévedsz-e a körülmények dolgában és hogy nem teszed-e, a nélkül, hogy tudnád, az ellenkezőjét annak, a mit akarsz. A születés, a vagyon, a rang és a közvélemény nem fognak szerepet játszani okaink között. Válassz becsületes embert, a kinek egyénisége tetszik neked és a kinek jelleme megfelel neked; bárki legyen is máskülönben, elfogadjuk vőünkül. Vagyona mindig elegendő nagy lesz, ha van karja, jó erkölcse és ha szereti a családját. Rangja mindig elég fényes lesz, ha erénynyel nemesíti meg. Mit bánjuk, ha megró is az egész világ? Mi nem a közvélemény helyeslését keressük, nekünk elég a te boldogságod.»

Olvasóim, én nem tudom, milyen hatást tenne az ilyen beszéd a ti módotok szerint nevelt lányokra. A mi Zsófiát -586- illeti, ő nem tud rá szavakkal felelni; a szégyenkezés és a meghatottság nem engedi, hogy könnyen ki tudja magát fejezni, de abban biztos vagyok, hogy ez a beszéd szívébe bevésve marad egész életén át és ha egyáltalán lehet számítani emberi elhatározásra, akkor bizton számítani lehet arra, a melyet ez a beszéd fogantat meg benne: hogy méltó lesz szülei becsülésére.

Vegyük fel a legrosszabb eshetőséget és tulajdonítsunk neki forró véralkatot, a mely kinossá teszi neki a hosszú várakozást; azt mondom, hogy ítélete, ismeretei, ízlése, gyöngédsége és mindenek fölött azok az érzések, melyekből szíve gyermekkorától fogva táplálkozott, szembe fognak állítani az érzékek hevességével egy olyan ellensúlyt, a mely elegendő lesz arra, hogy az érzékeket legyőzze vagy legalább hogy sokáig ellenálljon nekik. Inkább meghalna helyzete martirjául, minthogy boldogtalanná tegye szülőit s érdemetlen emberhez menjen nőül és kitegye magát a szerencsétlen házasságnak. Maga az a szabadság, melyet kapott, sem lesz egyébre való, mint hogy újabb lendületet adjon szívének és aggodalmaskodóbbá tegye ura megválasztásában. Egy olasz nő temperamentuma és egy angol nő érzékenysége mellett, hogy féken tartsa szívét és érzékeit, megvan benne egy spanyol nő büszkesége, a ki még mikor szeretőt keres is, nem találja meg olyan egykönnyen azt, a kit magához méltónak ítél.

Nem mindenki tudja megérezni, mekkora lendületet tud adni a becsületes dolgok szeretete a léleknek és mekkora erőt találhat az ember magamagában, mikor őszintén erényes akar lenni. Vannak emberek, a kiknek minden, a mi nagy, agyrémnek tünik fel és a kik alacsony és hitvány eszükjárásával sohasem fogják megérteni, hogy mire képes az emberi szenvedélyek fölött az erénynek még a bolond túlzása is. Az ilyen emberekkel csak példákban kell beszélni; annál rosszabb rájuk nézve, ha ragaszkodnak hozzá, hogy tagadják őket. Ha ezeknek azt mondanám, hogy Zsófia nem képzeletbeli alak, hogy csak a neve az én leleményem, hogy nevelése, erkölcsei, jelleme, még a külseje is valóságban létezett és hogy emlékezete még ma is könnyeibe -587- kerül egy egész tiszteletreméltó családnak, kétségkívül nem hinnék el; de elvégre mit koczkáztatok vele, ha kitérések nélkül folytatom egy Zsófiához annyira hasonló leány történetét, hogy ez a történet az övé lehetne, a nélkül, hogy meg kellene lepődni rajta? Akár igaznak tartják ezt a történetet, akár nem, az nem sokat számit; ha úgy tetszik, képzelt dolgokat meséltem, de mindenesetre megmagyaráztam módszeremet és mindenesetre közelebb jutottam czélomhoz.

A fiatal leányban, olyan temperamentum mellett, mint a milyennel Zsófiát felruháztam, megvoltak egyébiránt mindazok az egyező tulajdonságok, a melyek révén megérdemelhette volna ezt a nevet, a melyet meg is hagyok neki. Azután a beszélgetés után, melyet az imént elmondtam, apja és anyja, abban a véleményben lévén, hogy aligha akadhat házassági alkalom abban a faluban, a melyben laknak, elküldték őt télire a városba egy nagynénjéhez, a kit titokban beavattak ennek az utazásnak a czéljába; mert a büszke Zsófia lelke mélyén azt a nemes büszkeséget hordta magában, hogy győzedelmeskedni tud önmagán és bármi szüksége van férjre, inkább leányfővel hal meg, semhogy elszánja magát, hogy elmegy férjet keresni.

Nagynénje, hogy eleget tegyen a szülők óhajtásának, bemutatta a leányt a családokban, elvitte társaságokba, mulatságokra, megmutatta neki a világot, vagyis jobban mondva, a világnak őt, mert Zsófia keveset törődött mindezzel a zenebonával. Mégis észre lehetett venni, hogy nem kerüli a kellemes formájú fiatalembereket, ha illedelmeseknek és szerényeknek látszanak. Sőt a tartózkodásában volt valami művészet, a melylyel magához vonzotta őket s a mely meglehetősen hasonlított a kaczérsághoz; de miután kétszer-háromszor mulatott velük, visszahúzódott tőlük. Annak a fölényes modornak, a mely úgy tünt fel, hogy elfogadja a hódolatokat, alázatosabb magatartást és elriasztóbb udvariasságot tett azonnal a helyébe. Mindig résen állott s nem adta nekik többé a legcsekélyebb alkalmat, hogy bármi csekély szolgálatot tegyenek neki. Ezzel eléggé megmondta nekik, hogy nem akar választottjuk lenni.

Az érzékeny szívek sohasem szerették a zajos szórakozásokat, -588- azoknak az embereknek üres és meddő boldogságát, a kik nem éreznek semmit és azt hiszik, hogy ha elkápráztatják az életüket, ez annyit tesz, hogy élvezik. Zsófia nem találva meg azt, a mit keresett és elcsüggedve, hogy így megtalálhassa, megunta a várost. Gyöngéden szerette szüleit, semmi sem kárpótolta őt értük, semmi sem tudta őket elfeledtetni, jóval a hazatérésére megállapított idő előtt ment haza hozzájuk.

Alighogy újra belefogott tennivalóiba az apai házban, észrevették rajta, hogy bár magaviselete nem változott, egészen más lett a kedélyhangulata. Szórakozott lett és türelmetlen, szomorú volt és álmadozó, el-elrejtőzött, hogy kisírja magát. Eleinte azt hitték, hogy szerelmes és e miatt szégyenkezik; szóvá tették a dolgot előtte, de tiltakozott a föltevés ellen. Fogadkozott, hogy nem ismerkedett meg senkivel, a ki a szívét megillethette volna. Zsófia pedig nem szokott hazudni.

Mindazáltal lankadtsága folyton fokozódott és az egészsége is kezdett hanyatlani. Anyja, nyugtalankodva e miatt a változás miatt, végre elhatározta, hogy végére jár az okának. Négyszemközt beszélt vele és kiárasztotta rá azokat a kedveskedő szavakat és ellenállhatatlan beczézgetéseket, melyeket egyedül csak az anyai gyöngédség tud alkalmazni. «Édes lányom, te, a kit a szívem alatt hordoztam és a kit szüntelenül a szívemben hordozok most is, öntsd bele szíved titkait anyád ölébe. Micsoda titkok azok, melyeket egy anya ne tudhatna? Kinek fájnak a te fájdalmaid, ki osztozik bennük, ki akarja őket enyhíteni, ha nem az apád és én? Ah, gyermekem, azt akarod, hogy belehaljak a te fájdalmadba, a nélkül, hogy ismerném?» A fiatal leány egyáltalán nem rejtegette bánatát anyja előtt s nem is kívánt jobbat, mint hogy vigasztalóját és bizalmasát találja benne, de a szégyenkezés nem engedte beszélni és a szerénysége nem talált szavakat egy ilyen hozzá annyira méltatlan állapot leírására, mint a milyen az a felindulás, a mely megzavarta érzékeit, akárhogy küzdött ellene. Végre a szégyenkezése lett az árulója az anyja előtt, a ki erre kicsikarta belőle a megalázó vallomást. Egyáltalán nem halmozta el igazságtalan -589- szemrehányásokkal, sőt vigasztalta, bánkódott miatta és megsiratta. Sokkal okosabb volt, semhogy bűnéül rótta volna fel azt a bajt, melyet épen az erénye tett olyan keservessé. De minek szükségtelenül elviselni egy bajt, a melynek orvoslása olyan könnyű és jogosult? Mért nem élt azzal a szabadsággal, melyet adtak neki? Mért nem fogadott el valakit férjéül? Mért nem választott? Nem tudta-e, hogy a sorsa csak tőle magától függ és hogy bármilyen is a választása, helyben fogják hagyni, miután nem is képes mást, mint tisztességes embert választani. Beküldték a városba, nem akart ott maradni; több kérője kinálkozott, visszautasította valamennyit. Mire vár tehát? Mit akar? Micsoda megmagyarázhatatlan ellenmondás!

A válasz egyszerű volt. Ha nem volna egyébről szó, hogy támasza legyen, a míg fiatal, a választás azonnal megvolna; de egész életre való urát nem olyan könnyű megválasztani és miután ezt a két választást nem lehet elkülöníteni, tehát várakozni kell és gyakran elvesztegetni ifjúságát, mielőtt megtalálná azt a férfit, a kivel el akarja tölteni életét. Ebben a helyzetben volt Zsófia; szüksége volt szerelmesre, de ennek a szerelmesnek férjnek kell lennie és olyan szívnek, a milyen az ő szívének kell; az egyiket ép oly nehéz megtalálni, mint a másikat. Mindazok a fiatal emberek, bármily csinosak, nem egyeztek meg vele semmi egyébben, mint életkorban, a többi megegyezések mindig hiányoztak belőlük; felületes szellemük, hiúságuk, beszédmódjuk, mértéktelen erkölcseik, léha majmolásuk elvette tőlük a kedvét. Férfit keresett és csak majmokat talált; lelket keresett és nem talált.

Mily boldogtalan vagyok! mondta anyjának; szükségem van szerelemre és nem látok semmit, a mi tetszenék nekem! A szívem visszautasítja mindazokat, a kik az érzékeimet vonzzák. Nem látok köztük egyet sem, a ki ne keltene bennem vágyakat és egyet sem, a ki vissza ne taszítaná vágyaimat: a becsülés nélküli vonzalom nem lehet tartós. Oh, nem ez az az ember, a ki Zsófiádnak kell! Ennek kedves mintaképe nagyon is bele van vésve jó előre a lelkébe. Csak ezt tudja szeretni, csak őt tudná boldoggá tenni, csak -590- egyedül vele tudna boldog lenni. Inkább eleped és örökké kínlódik magával, inkább boldogtalanul és hajadonul hal meg, mint kétségbeesve olyan férfi mellett, a kit nem szeret és a kit szintén boldogtalanná tenne; jobb nem lenni, mint csak azért lenni, hogy szenvedjen az ember.

Anyját meglepték ezek a különösségek és sokkal bizarrabbaknak találta őket, semhogy valami rejtelmességet ne keresett volna bennük. Zsófia nem volt sem szenvelgő, sem nevetséges. Hogy juthatott hozzá ez a túlzott kényeskedés, ő hozzá, a kit semmire sem tanítottak jobban gyermekkorától fogva, mint arra, hogy alkalmazkodjék azokhoz az emberekhez, a kikkel élnie kell és hogy erényt csináljon a szükségességből? A szeretetreméltó embernek az a mintaképe, a mely annyira megbűvölte és a mely oly gyakran visszatért beszélgetéseiben, arra a föltevésre vezette az anyját, hogy ennek a szeszélynek van valami más alapja, melyet ő még nem tud és hogy Zsófia nem mondott el neki mindent. A boldogtalan leányban túláradt a titkos bánat és nem kívánt egyebet, mint hogy könnyítsen a szívén. Az anyja faggatta; ő habozott, végre megadta magát és szó nélkül kimenve egy pillanat múlva egy könyvvel a kezében tért vissza. «Sirasd meg a lányodat, a bánatára nincs ír, könnyeit nem lehet fölszárítani. Ha tudni akarod az okát, itt van» – mondta a könyvet az asztalra vetve. Az anya fogta a könyvet és felütötte: Telemachus kalandjai voltak.140) Kezdetben nem értett semmit ebből a rejtélyből; kérdések és homályos feleletek nyomán végre rájött, könnyen képzelhető meglepetéssel, hogy leánya Eucharisnak a vetélytársa.

Zsófia szerelmes volt Telemachusba és olyan szenvedélylyel szerette, melyből semmi sem birta kigyógyítani. Az apja és az anyja, a mint megtudták rajongását, nevettek rajta és azt hitték, okos intelmekkel el tudják tőle téríteni. Tévedtek: az okosság nem volt teljesen az ő részükön; Zsófiának is megvolt a maga esze és tudta is érvényesíteni. Hányszor elhallgattatta őket, a saját érveiket fordítva ellenük, megmutatva neki, hogy az egész bajt ők idézték -591- elő, hogy nem az ő korából való férfiú számára valónak formálták őt; neki szükségszerűen vagy magára kell öltenie férje gondolkodása módját vagy ő bele oltani a magáét; hogy az első módot lehetetlenné tették számára azzal a módszerrel, a hogy nevelték, a másik pedig épen az, a melyet keres. Adjatok nekem – mondotta – az én elveimmel eltelt férfit, vagy olyat, a kit én vezethetek s akkor hozzámegyek nőül. De addig miért korholtok? Sajnáljatok. Boldogtalan vagyok, nem pedig bolond. Vajjon az akarattól függ-e a szív? Nem maga apám mondotta-e ezt? Az én hibám-e, ha olyat szeretek, a ki nincs? Nem vagyok álomlátó; nekem nem herczeg kell, nem is Telemachust keresem, tudom, hogy ő csak képzelet műve. Olyasvalakit keresek, a ki hozzája hasonlít. És miért ne létezhetnék ez a valaki, mikor én létezem, én, a ki az övéhez annyira hasonló szívűnek érzem magam? Nem, ne alacsonyítsuk le ennyire az emberiséget, ne gondoljuk, hogy a szeretetreméltó és erélyes ember csak agyrém. Van, él, talán keres is engem, keres egy lelket, a mely őt szeretni tudná. De ki ő? Hol van? Nem tudom; egyik sem ő azok közül, a kiket ismerek és kétségkívül egyik sem azok közül, a kiket ismerni fogok. Oh anyám, mért tetted számomra túlságosan szeretetreméltóvá az erényt! Ha csak az erényt tudom szeretni, ez inkább a te hibád, mint az enyém.

Elmondjam-e ezt a szomorú dolgot a katasztrófáig? Szóljak-e a hosszú vitákról, melyek a katasztrófát megelőzték? Leírjam-e a sodrából kihozott anyát, a ki szigorúsággá változtatta előbbi beczézgetését? Megmutassam-e a fölingerült apát, a ki megfeledkezett előbbi igéreteiről és a legerényesebb leánynyal úgy bánt, mint valami bolonddal? Rajzoljam-e végül a boldogtalan leányt, a ki csak annál jobban ragaszkodott agyréméhez, mert üldözéseket kellett miatta szenvednie s lassú lépésekkel halad a halál felé és abban a pillanatban száll sírjába, mikor azt hiszik, az oltárhoz vonszolhatják? Nem, ezt a gyászos tárgyat mellőzöm. Nem szükséges olyan messzire mennem, hogy – azt hiszem – elég meggyőző példával mutassam meg, hogy azoknak az előitéleteknek ellenére, melyek a kor erkölcseiből erednek, -592- a becsületesség és szépség lelkesedése semmivel sem idegenebb a nőktől, mint a férfiaktól és hogy nincs semmi, a mit a természet vezetése alatt el ne érhetnénk náluk ép úgy, mint nálunk.

Itt most félbeszakítanak és megkérdik tőlem, vajjon a természet írja-e nekünk elő, hogy annyi mértéktelen vágyunkat elfojtsuk. Én azt felelem, hogy nem, de nem is a természet olt belénk annyi mértéktelen vágyat. Mert mindaz, a mi nem a természettől való, ellene való; ezt már ezerszer bebizonyítottam.

Adjuk oda Emilünknek Zsófiáját; támaszszuk fel ezt a szeretetreméltó leányt, hogy kevésbbé élénk képzelődést és boldogabb végzetet adjunk neki. Mindennapi nőt akartam festeni, de fenkölt lelket igyekezve neki adni, megzavartam az elméjét; magam vezettem magamat tévútra. Térjünk vissza ösvényünkre. Zsófiának csak jó természete van mindennapi lélekben; mindaz, a mivel többje van a többi nőknél, a nevelés eredménye.

Föltettem magamban, hogy ebben a könyvben megmondok mindent, a mit tenni lehet, mindenkinek választást engedve arra nézve, a mi neki való, abból, a mi hasznosat mondtam. Kezdetben az volt a szándékom, hogy eleitől fogva nevelek Emilnek hitestársat s az egyiket a másik számára s mindkettőt együtt nevelem fel. De gondolkodva a dolgon azt találtam, hogy mindezek az időnek előtte való rendelkezések czéljuk tévesztettek és hogy képtelen dolog két gyermeket egyesíteni, mielőtt tudhatná az ember, hogy ez az egyesülés a természet rendjén alapszik-e és hogy megvan-e köztük a körülményeknek az az egyezése, a mely ehhez az egyesüléshez szükséges. Nem szabad összeelegyíteni azt, a mi a vad állapotban természetes, azzal, a mi a társadalmi állapotban természetes. Az előbbi állapotban minden nő megfelel minden férfinak, mert az egyiknek is, a másiknak is még csak kezdetleges és közös az alkata; az utóbbiban minden jellem a társadalmi intézmények által lévén kifejlesztve és minden szellemnek meglévén a maga saját és meghatározott formája, nemcsak a nevelés által, hanem a természetesnek és a nevelésnek jól vagy rosszúl -593- elrendezett egyezése által, csak akkor lehet őket összekapcsolni, ha egymás mellé állítjuk őket, hogy meglássuk, megfelelnek-e egymásnak minden tekintetben vagy legalább is, hogy előnyt adjunk annak a választásnak, a mely a legtöbb ilyen kapcsolatot adja.

A baj az, hogy a jellemek kifejlődése közben a társadalmi helyzet elválasztja a rangokat és hogy ezek a meghatározások nem lévén egymáshoz hasonlók, mennél jobban elválasztjuk az életbeli helyzeteket, annál jobban összeelegyítjük a jellemeket. Abból származnak a balul sikerült házasságok és mindazok a rendellenességek, melyek ebből erednek; ebből látni, nyilvánvaló következtetés útján, hogy mennél jobban távolodunk az egyenlőségtől, annál jobban megváltoznak a természetes érzések; mennél jobban megnövekszik a nagyok távolsága a kicsinyektől, annál jobban meglazul a házassági kötelék; mennél inkább vannak gazdagok és szegények, annál kevésbbé vannak apák és férjek. Sem az úrnak és sem a szolgának nincs többé családja; mindegyikük csak a maga helyzetét látja.

Ha elejét akarjátok venni a visszaéléseknek és boldogokká tenni a házasságokat, akkor fojtsátok el az előitéleteket, felejtsétek el az emberi intézményeket és kérjetek a természettől tanácsot. Ne kapcsoljatok össze olyan embereket, a kik csak egy adott életbeli helyzetben illenek össze és ha ez a helyzet megváltozik, már nem fognak összeilleni, hanem olyan embereket, a kik minden helyzetben, a melybe jutnak, minden országban, melyben laknak, minden rangban, a melybe belejutnak, összeillenek. Nem mondom, hogy a konvenczionális kapcsolatok közömbösek a házasságban, hanem azt mondom, hogy a természetes kapcsolatok befolyása annyira fontosabb ezeknél, hogy ez dönti el az élet sorsát és hogy úgy az ízléseknek, kedélyeknek, érzéseknek, jellemeknek olyan megegyezése, a mely arra kellene, hogy késztessen egy okos apát, akár herczeg, akár uralkodó, hogy habozás nélkül adja oda fiának azt a leányt, a kivel mindebben megegyezik, akár ha becstelen családból származik is, akár ha a hóhér leánya is. Igen, azt vitatom, hogy minden képzelhető balszerencse rázúdulhat két összevaló házaspárra, -594- mégis igazabb boldogságot élvezhetnek, ha együtt sírnak, mintha a világ minden szerencséjében élnének, megmérgezve a szívük meghasonlása által.

A helyett tehát, hogy már gyermekkorában feleségül szántam volna valakit Emilemnek, megvártam, hogy megismerje azt, a ki neki megfelel. Nem én teszem ezt a meghatározást, hanem a természet; az én dolgom fölismerni azt a választást, melyet a természet tett. Mondom, az én dolgom, nem pedig az apáé, mert a mikor rám bízta a fiát, átengedte nekem a helyét, az én jogomat tette az övé helyébe; én vagyok Emil igazi apja, én tettem őt férfivá. Nem vállaltam volna el a nevelését, ha nem az én feladatom lett volna őt saját választása, azaz hogy az enyém szerint megházasítani. Csak az a gyönyör, hogy boldog embert csináltunk, kárpótol azért, a mibe kerül egy embert abba a helyzetbe hozni, hogy boldog lehessen.

De ne higyjék, hogy Emil hitvesének kiválasztásával addig vártam, amíg őt magát elküldhettem, hogy keresse meg. Ez az állítólagos keresés csak ürügy arra, hogy megismertessem vele a nőket, hogy megérezze annak becsét, a ki neki megfelel. Zsófia rég meg van már találva; Emil talán már látta is, de csak akkor fog vele találkozni, mikor megjön annak az ideje.

Ha a társadalmi helyzetek egyenlősége nem szükséges is a házassághoz, ha ez az egyenlőség hozzájárul a többi megegyezésekhez, ezeknek fokozza az értékét; nem mérhető össze egyikkel sem, de megbillenti a mérleget, mikor a többi mind egyenlő.

A férfi, hacsak nem legalább is uralkodó, nem kereshet bármely társadalmi helyzetből való feleséget; mert azokat az előitéleteket, melyek benne nincsenek meg, megtalálja a többi emberekben és nem egy leány megfelelhet neki, de nem kapná meg. Vannak tehát okossági szabályok, melyek korlátokat vetnek az okos apa keresgélése elé. Nem szabad, hogy növendékének rangján fölül való elhelyezést akarjon adni, mert ez nem tőle függ. Ha módjában állana, még akkor sem volna szabad akarnia; mert minek a rang a fiatal embernek, kivált az enyémnek? És mégis, mikor -595- feljebb kapaszkodik, ezer tényleges bajnak teszi ki magát, melyeket egész életén át érezni fog. Sőt azt is mondom, hogy ne akarjon kiegyenlíteni különböző természetű javakat, például az előkelő származást és a pénzt, mert a kettő mindegyike kevesebbel fokozza a másiknak értékét, mint a mennyivel maga csorbul; mert továbbá az emberek sohasem egyeznek meg a közös értékbecslésben és mert végül az előnyt, melyet mindegyik fél annak tulajdonít, a mit ő hozott, előkészítője lesz az egyenetlenségeknek a két család között és gyakran a két házasfél között is.

Nagy különbséget tesz továbbá a házasság rendjében, hogy a férfi rangján felül vagy alul köt-e házasságot. Az első eset teljesen észszerűtlen, az utóbbi észszerűbb. Miután a család csak a feje által függ össze a társadalommal, ennek a családfának a helyzete szabályozza az egész család helyzetét. Ha a férfi rangján alul nősül, nem száll alább, hanem följebb emeli a nejét; ellenkezőleg, ha magán fölül való feleséget vesz, alászállítja őt anélkül, hogy magamagát feljebb emelné. Így az első esetben megvan a haszon kár nélkül, az utóbbiban csak a kár haszon nélkül. A természet rendjéből folyik továbbá, hogy az asszony engedelmeskedjék férjének. Mikor tehát alacsonyabb rangból választja feleségét, a természetes rend és a társadalmi rend egybehangzik és minden jól megy. Az ellenkező eset áll be akkor, a mikor a férfi rangján felül nősülve abba az alternativába bonyolódik, hogy vagy a jogát sérti meg, vagy a háladatosságot és hogy vagy hálátlan lesz, vagy lebecsültetik. Akkor aztán az asszony az uralmat követelve magának, urának zsarnokává lesz és az úr rabszolgává válva a legnevetségesebb és legszánalmasabb teremtéssé válik. Ilyenek azok a szerencsétlen kegyenczek, a kiket az ázsiai királyok megtisztelnek és megkínoznak sógorságukkal és a kik, úgy mondják, csak lábtól mernek az ágyba belépni, mikor a feleségükkel akarnak hálni.

El vagyok rá készülve, hogy számos olvasómnak eszébe jut, hogy én a nőnek természetes tehetséget tulajdonítottam a férfi kormányzására s ezek következetlenséggel fognak vádolni. Csakhogy tévednek. Nagy különbség van a között, -596- hogy valaki arrogálja-e magának a parancsolás jogát, vagy hogy kormányoz valakit, a ki parancsol. Az asszony uralma a szelidség uralma, az ügyességé és engedékenységé; parancsai a dédelgetések, fenyegetései a könnyek. Úgy kell uralkodnia a házban, mint a miniszternek az államban: hogy megparancsoltatja magának, a mit tenni akar. Ebben az értelemben áll az, hogy a legjobb házasságok azok, a melyekben az asszonynak legnagyobb a tekintélye. De mikor félreismeri a családfő hangját, ha az ő jogait akarja bitorolni és maga akar parancsolni, ebből a rendellenességből sohasem következik egyéb, mint nyomorúság, botrány és becstelenség.

Így tehát a vele egyenlők és az alatta állók közti választás marad meg és én azt hiszem, hogy az utóbbiakra nézve kell még egy megszorítást tenni; mert nehéz dolog a nép salakjában olyan feleséget találni, a ki képes boldogságára lenni egy tisztességes embernek. Nem mintha az emberek bűnösebbek volnának a legalacsonyabb néposztályokban, mint a legmagasabbakban, hanem mert az előbbiekben kevés fogalmuk van arról, a mi szép és tisztességes és mert a többi osztályok igazságtalansága miatt még a bűneikben is csak igazságtételt látnak.

Az ember természettől fogva nem igen gondolkozik. A gondolkozás olyan művészet, melyet csak úgy megtanul, mint a többit, sőt még sokkal nehezebben. A két nemre nézve csak két ténylegesen különálló osztályt ismerek, az egyik a gondolkozó embereké, a másik azoké, a kik nem gondolkoznak. Ez a különbség pedig csaknem kizárólag a nevelésből folyik. A két osztály elsejéből való férfinak nem szabad a másikkal összeházasodni, mert a társaság legnagyobb varázsa megszünik rá nézve, a mint arra kell szorítkoznia, hogy bár van felesége, egyedül kell gondolkoznia. Azoknak az embereknek, a kik egész életüket csakis azzal töltik, hogy dolgoznak az életük fentartásáért, nincs más gondolatuk, mint a munkájuk meg az érdekük és egész szellemük mintha a karjaikban volna. Ez a tudatlanság nem árt sem a derékségnek, sem az erkölcsöknek; sőt gyakran javukra válik; gyakran az ember kiegyezik kötelességeivel -597- azáltal, hogy gondolkozik róluk és a végén az lesz belőle, hogy a tények helyébe merő szavak kerülnek. A lelkiismeret a legfelvilágosultabb filozófia; hogy az ember jóravaló ember legyen, ahhoz nem kell ismernie Cicero könyvét a kötelességekről és a legtisztességesebb nagyvilági nő tudja talán legkevésbbé, hogy mi a tisztesség. De nem kevésbbé igaz, hogy csak a művelt szellem teszi a társalkodást kellemessé és szomorú dolog a családapára nézve, a ki szereti otthonát, ha kénytelen bezárkózni önmagába és nem értetheti meg magát odahaza senkivel.

Másrészt hogy nevelhetné fel gyermekeit az olyan asszony, a ki egyáltalán nem szokta meg a gondolkodást? Hogy tudná megállapítani, hogy mi való nekik? Hogy tudná őket eltölteni azokkal az erényekkel, melyeket nem ismer, az előnyökkel, melyekről fogalma sincsen? Nem tudna egyebet, mint kényeztetni vagy fenyegetni őket, szemtelenekké vagy félénkekké tenni őket; vagy modoros majmokat csinálna belőlük, vagy hebehurgya tökfilkókat, nem pedig jóravaló szellemeket vagy szeretetreméltó gyermekeket.

Nem való tehát a jól nevelt embernek olyan feleséget venni, a kinek nincs nevelése; következőleg olyan társadalmi osztályból valót sem, a melyben nem is lehet nevelése. De még mindig százszor jobban szeretnék egy egyszerű és kezdetlegesen nevelt leányt, mint olyan tudós nőt vagy szép szellemet, a ki a házamban irodalmi biróságot akarna felállítani, melynek ő lenne az elnöke. A tudóskodó nő férjének, gyermekeinek, barátainak, a cselédeinek, az egész világnak ostora. Szép szellemének fenkölt magaslatáról lenézi minden asszonyi kötelességét és mindig azon kezdi, hogy férfit csinál magából, mint de Lenclos kisasszony. A házon kívül mindig nevetséges és jogosan is kritizálják, mert nem kerülheti el az ember a kritikát, ha kilép életbeli helyzetének köréből és ha nem annak a helyzetnek a számára van teremtve, a melyet el akar foglalni. Mindezek a nagytehetségű asszonyok csak az ostobáknak imponálnak. Mindig tudni, ki az a művész vagy jóbarát, a ki a tollat vagy az ecsetet tartja, mikor dolgoznak; tudni, ki az a -598- diszkrét íróember, a ki titokban diktálja nekik az orakulumaikat. Mindez a szélhámoskodás méltatlan egy becsületes asszonyhoz. Ha igazi tehetsége volna is, alászállítja a becsvágyával. Az ő méltósága az, hogy nem ismerik, az ő dicsősége a férje becsülése, az ő gyönyörei a családja boldogságában rejlenek. Terád magadra hivatkozom, olvasóm, légy őszinte: mi kelt benned jobb véleményt egy asszonyról, mikor a szobájába belépsz, melyik tölt el több tisztelettel: ha neméhez illő dolgokkal látod elfoglalva, háztartása gondjaival, körülvéve gyermekei ruháitól, vagy ha a toilette-asztalánál találod verseket írva, mindenféle röpiratokkal és mindenféle színű levélkékkel körülvéve? Minden irodalmár leány élete fogytáig leány maradna, ha csupa eszes férfi volna a földön:

Ezek után a megfontolások után következik a nő külseje; ez tünik szemünkbe legelőször és utolsónak kell tekintetbe venni, de ezt sem szabad semmibe venni. A nagy szépséget szerintem inkább kerülni kell, mint keresni a házasságban. A szépség már azáltal is, hogy megvan, elhasználódik; hat hét múlva már nem ér semmit birtoklójának, a veszedelmei azonban addig tartanak, a míg ő. Ha csak nem angyal a szép nő, a férje a legszerencsétlenebb ember a világon; és ha még angyal volna is, hogy akadályozhatná meg, hogy ne legyen szüntelenül ellenségektől körülvéve? Ha a legnagyobb csunyaság nem volna undorító, előnyt adnék neki a legnagyobb szépség fölött; mert a férjre nézve az egyik is, a másik is kevés idő múlva semmivé lesz s ekkor a szépség bájjá válik, a csúnyaság pedig előnynyé. De a csunyaság, a mely undort kelt, a legnagyobb szerencsétlenség; ez az érzés, a helyett, hogy elmúlna, szüntelenül fokozódik és gyűlöletté válik. Az ilyen házasság pokol; jobb meghalni, mint így megházasodni.

Keressétek mindenben a középutat, még a szépséget sem véve ki. Előnyt kell adni a kellemes és megnyerő külsőnek, -599- a mely nem szerelmet, hanem jóindulatot sugall; ebben a férj számára nincs semmi aggasztó és az előnye mindkettőjük hasznára szolgál. A báj nem használódik el úgy, mint a szépség: ebben van élet, szüntelenül megújul és a tisztességes asszony, a kiben van báj, harmincz esztendei házasság után épúgy tetszik a férjének, mint az első nap.

Ezek a megfontolások, melyek engem Zsófia kiválasztásában vezettek. A természet tanítványa lévén épúgy, mint Emil, inkább az ő számára van teremtve, mint bárki más; ő lesz a férfi asszonya. Egyenrangú vele születésénél és tulajdonságainál fogva, alatta áll vagyon dolgában. Nem igéz meg első szempillantásra, hanem napról-napra jobban tetszik. Legnagyobb varázsa csak fokonkint hat, csak a társalkodás közvetlenségében tárul ki s a férje jobban fogja érezni, mint bárki a világon. A nevelése sem nem csillogó, sem nem elhanyagolt; van ízlése tudákosság nélkül, vannak tehetségei művészkedés nélkül, itélete ismeretek nélkül. A szelleme nem tud, hanem ki van arra művelve, hogy tanuljon; jól előkészített talaj, a mely csak a magot várja, hogy teremjen. Soha nem olvasott más könyvet, mint Barrême számtanát és a Telemachust, a mely véletlenül akadt kezébe; de olyan leánynak, a ki képes lelkesedni Telemachusért, lehet-e érzéstelen szíve és finomság nélküli szelleme? Oh, a szeretetreméltó kis tudatlan! Boldog az, a ki hivatva van őt tanítani! Nem professzora lesz férjének, hanem tanítványa, nemcsak hogy nem akarja alávetni ízlésének, hanem inkább fölveszi az övét. Többet fog érni férjének, mintha tudós volna; meglesz az a gyönyöre, hogy taníthatja mindenre. Ideje már végre, hogy meglássák egymást; igyekezzünk, hogy összehozzuk őket.

Szomorúan és elgondolkozva utazunk el Párisból. A fecsegésnek ez a helye nem a mi vonzó pontunk. Emil megvető pillantást vet e felé a nagy város felé és kelletlenül mondja: Hány napot vesztegettünk el hiábavaló keresésben! Ah, nem itt van szívem hitvese! Barátom, te jól tudod, de az én időm neked nem drága és az én bajaim neked kevés fájdalmat okoznak. Én rászögezem tekintetemet és felindulás nélkül mondom neki: Emil, hiszed te azt, -600- a mit mondasz? Ő azonnal a nyakamba borúl megzavarodva és felelet nélkül a karjaiba ragad. Mindig ez a válasza, mikor nincs igaza.

Künn vagyunk tehát a mezőn kóbor lovagok módjára; nem kalandokat keresve mint ezek, sőt ellenkezőleg a kalandok elől menekülve hagytuk el Párist; de eléggé utánozzuk kóbor és egyenetlen módjukat, hol hanyatt-homlok rohanva, hol meg lassan botorkálva. A ki figyelemmel kisérte eljárásomat, végre felfoghatja a szellemét és én nem birom elképzelni, hogy még most is akadjon olvasóm, a kit annyira elfogulttá tesznek a bevett szokások, hogy föltételezve rólunk, hogy egy jól elzárt postakocsiban horkolunk, utazva a nélkül, hogy látnánk valamit, hogy megfigyelnénk valamit, az indulás és érkezés közti időtartamot kitöröljük életünkből és haladásunk azonossága által úgy takarékoskodjunk időnkkel, hogy elvesztegetjük.

Azt mondják az emberek, az élet rövid és én azt látom, hogy megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy azzá tegyék. Nem tudva felhasználni az időt, panaszkodnak gyors múlása miatt és én azt látom, hogy számukra nagyon is lassan múlik. Mindig el lévén telve azzal a czéllal, a melyre törekszenek, boszankodva nézik az időközt, a mely elválasztja tőle őket; az egyik azt szeretné, ha már holnap volna, a másik, ha már a jövő holnap volna, a harmadik, ha már tíz évvel később volna; senki sem akar ma élni, senki sincs a jelen órával megelégedve, valamennyien úgy találják, hogy nagyon lassan múlik. Mikor arról panaszkodnak, hogy az idő nagyon gyorsan múlik, hazudnak; szívesen megfizetnék, hogy siettessék; szívesen rááldoznák egész vagyonukat, hogy elfogyaszszák egész életüket és nincs talán egy sem, a ki ne redukálta volna éveit egynéhány órára, ha hatalmában állott volna feláldozni unalmának azokat, a melyek terhére voltak és türelmetlenségének azokat, a melyek a vágyva-vágyott pillanattól elválasztották. Az egyik élete felét azzal tölti, hogy Párisból Versaillesbe, Versaillesből Párisba, a városból falura, a faluról a városba, az egyik városnegyedből a másikba költözködik s nem tudná, mit csináljon óráival, ha nem tudná a titkát, hogy mint kell -601- elvesztegetni; szándékosan hagyja abba hirtelen a foglalkozását, hogy aztán újra fölkeresésével vesződhessék. Azt hiszi, megnyeri azt az időtöbbletet, a melyet erre fordít és a melylyel különben nem tudna mit csinálni, vagy fordítva csak azért lót-fut, hogy lósson-fusson és csak azért száguldoz el a postával, hogy ugyanazon az úton visszatérjen. Halandók, sohasem fogtok felhagyni a természet rágalmazásával? Mit panaszkodtok az élet rövidségéről, holott még mindig nem elég rövid a kedvetek szerint? Ha csak egy van is köztetek, a ki eléggé mérsékelni tudja vágyait arra, hogy sohase kívánja, hogy múljék az idő, ez nem fogja nagyon rövidnek találni az életet; élni és élvezni az ő számára ugyanaz lesz és ha fiatalon kell is meghalnia, napjaitól kielégítve hal meg.142)

Ha módszeremnek nem volna egyéb előnye, mint ez, már csak ezért is előnyt kellene neki adni minden más módszer fölött. Nem azért neveltem fel Emilemet, hogy vágyakozzék vagy hogy várakozzék, hanem hogy élvezzen és mikor a vágyait a jelenen túlterjeszti, ezt nem teszi olyan heves buzgalommal, hogy az idő lassusága kellemetlenül essék neki. Nemcsak a vágy gyönyörét fogja élvezni, hanem azt a gyönyört is, hogy közeledik vágya czéljához és szenvedélyei annyira mértékletesek, hogy mindig inkább benne van abban, a mi van, mint abban, a mi lesz.

Tehát nem a gyorsfutárok módjára utazunk, hanem utasok módjára. Nemcsak a két végpontra gondolunk, hanem arra is, a mi közéjük esik. Maga az utazás is élvezet nekünk. Nem teszszük meg az utat búsan üldögélve és mintegy fogságba vetve egy jól elzárt kis kalitkában. Nem utazunk az asszonyok elpuhultságával és kényelmével. Nem vonjuk meg magunktól sem a szabad levegőt, sem a minket körülvevő tárgyak látványát, sem azt a kényelmet, hogy jól megnézhettük őket, ha kedvünk tartja. Emil sohasem szokott postakocsiba beszállni és nem igen vágtat a postával, -602- ha nincs sürgős dolga. De mi sürgős dolga lehetne valaha is Emilnek? Csak egy: élvezni az életét. S hogy még hozzátegyek valamit: jót tenni, ha teheti. Hiszen ez is annyit tesz, mint élvezni az életet.143)

Az utazásnak csak egy kellemesebb módját tudom elképzelni a lóháton utazásnál: a gyalog utazást. Az ember akkor indul, a mikor kedve tartja, kedve szerint állapodik meg, oly sokat vagy oly keveset mozog, a mennyit épen akar. Megfigyeli az egész vidéket, kitérhet hol jobbra, hol balra, megvizsgálhat mindent, a mi jól esik neki, megállapodhatik minden kilátó pontnál. Folyót fedezek fel: a partja mentén megyek tovább; árnyas erdőt: az árnyékában megyek; barlangot: megnézem; kőbányát: megvizsgálom az ásványait. A hol kedvem kerekedik, bárhol megállok. A mint elúnom magamat, azonnal megyek odább. Nem függök sem a lovaktól, sem a postakocsistól. Nincs szükségem a csinált utakat, a kényelmes útirányokat keresni; mehetek mindenütt, a hol csak ember mehet; látok mindent, a mit ember láthat és csak önmagamtól függve, olyan teljes szabadságot élvezek, a milyet csak ember élvezhet. Ha a rossz idő feltartóztat és elfog az unalom, akkor lovat fogadok. Ha elfáradok… De Emil nem szokott elfáradni; erőteljes és miért is fáradna el? Nem siet. Hogy unatkozhatnék, ha valahol megáll? Mindig vele van, a mivel elszórakozhatik. Beáll valami mesteremberhez dolgozni; gyakorolja a karjait, hogy a lábai megpihenjenek.

Gyalog utazni, ez annyi, mint úgy utazni, mint Thales, Plato, Pythagoras. Alig bírom megérteni, hogy szánhatja rá magát egy filozófus, hogy máskép utazzék és megfoszsza magát azoktól a gazdagságoktól, melyeket lábával tapod és a melyeket a föld szeme elé tár. Kicsoda nem akarja, ha csak egy kicsit szereti is a mezőgazdaságot, megismerni a -603- különböző terményeket az éghajlat szerint, a melyben jár, valamint művelésük módját? Kicsoda tudná rászánni magát, ha csak egy kis érzéke van is a természetrajz iránt, hogy mikor valamely talajon jár, meg ne vizsgálja, ha egy szikla mellett megy el, hogy le ne törjön belőle egy darabot, a hegyeken ne botanizáljon, kövekben ne keressen ásatag maradványokat? A ti szobai filozófusaitok a dolgozó szobáikban tanulmányozzák a természetrajzot; van mindenféle czókmókjuk, tudnak neveket, de a természetről fogalmuk sincs Emil dolgozószobája azonban dúsabb, mint a királyoké; ez a dolgozó szoba az egész föld kereksége. Itt minden a maga helyén van: a természettudós, a ki gondját viseli, az egészet kitünő rendben rendezte el; Daubenton se tudná jobban.

Mennyi mindenféle élvezetet gyűjt össze az ember az utazásnak ez által a kellemes módja által! Nem is számítva, hogy az egészsége megedződik, a kedve fölélénkül. Azokat, a kik jó és puha kocsikban utaztak, mindig álmatagoknak, szomoruaknak, zsémbeseknek és szenvedőknek láttam; a gyaloglókat mindig vidámaknak, könnyűvérűeknek és mindennel megelégedetteknek. Hogy nevet az ember szíve, mikor az éjjeli szálláshoz közeledik! Mily jóízűnek tetszik a legegyszerűbb ebéd! Mily jó kedvvel telepedik le az ember az asztalhoz! Mily jókat alszik a rossz ágyban! Ha az ember nem akar mást, mint megérkezni, akkor vágtathat postakocsiban, de ha utazni akar, akkor járjon gyalog.

Ha Zsófia nincs elfeledve, mire az itt elképzelt módon ötven mérföldet megtettünk, akkor okvetlenül vagy én nem vagyok elég ügyes, vagy Emil kevéssé kiváncsi; mert annyi elemi ismerettel nehezen kerüli el a kisértést, hogy még több ismeretet ne szerezzen. Az ember csak abban az arányban kiváncsi, a mennyit tud; Emil épen eleget tud arra, hogy tanulni akarjon.

E közben az egyik tárgyról a másikra jutunk és napról-napra előbbre haladunk. Első utunknak távoli czélt tűztem ki; az ürügy erre könnyű: mikor Párist elhagyjuk, messze távolban kell feleséget keresni. -604-

Valamely nap, miután a szokottnál is jobban eltévedtünk a völgyekben és a hegyekben, a hol nem látni semmiféle utat, nem tudjuk többé utunkat feltalálni. Nekünk ez egyre megy, nekünk minden út jó, csak odaérjünk rajta; de valahova el kell érni, ha az ember megéhezik. Szerencsénkre találunk egy parasztot, a ki elvezet minket a kunyhójába; hatalmas étvágygyal eszünk sovány ebédjéből. Látva, hogy ennyire ki vagyunk fáradva és éhezve, így szól: «Ha a jó Isten a hegy másik oldalára vezetett volna, jobb fogadtatásban részesültetek volna. Békés házat találtatok volna… olyan jószívű embereket… olyan jó embereket! Nincs jobb szívük, mint nekem, de gazdagabbak, bár azt mondják, hogy egykor még gazdagabbak voltak… Hála Istennek, nincs hiányuk semmiben és az egész vidéknek javára fordul, a mi fölöslegük van.»

Erre a szóra, hogy jó emberek, Emilnek kitágul a szíve. Barátom, mond rám tekintve, menjünk abba a házba, a melynek gazdáit áldják a környéken; szeretném őket látni, talán ők is szívesen látnak minket. Biztos vagyok benne, hogy szívesen fognak fogadni; ha ők a miéink, mi az övéik leszünk.

A házat jól megmagyarázzák nekünk; elindulunk, bolyongunk az erdőben: nagy eső ér utól útunk közben, késleltet bennünket, de nem tartóztat vissza. Végre eligazodunk és este megérkezünk a megjelölt házhoz. A körüle levő faluban ez a ház az egyedüli, a mely szintén egyszerű ugyan, de valamennyire mégis szembetünő. Bemutatkozunk, vendégszeretetet kérünk. A ház gazdája elé vezetnek; kikérdez minket, de udvariasan: a nélkül, hogy megmondanók útunk czélját, megmondjuk kitérésünket. A házigazda egykori gazdagsága idejéből megőrizte azt a könnyűséget, melylyel fölismeri az emberek társadalmi helyzetét a modorukról; a ki a nagy világban élt, ebben a tekintetben ritkán téved: ezzel az útlevéllel bebocsátanak minket.

Nagyon kicsi, de tiszta és kényelmes szobát jelölnek ki nekünk; tüzet raknak benne, találunk fehérneműt s mindent, a mire szükségünk van. Ejnye, mondja Emil egészen meglepetve, azt lehetne hinni, hogy vártak ránk. Mennyire -605- igaza volt annak a parasztnak! Mily figyelmesség! Mily jóság! Mily gondoskodás! És még hozzá ismeretlenek iránt! Úgy tünik fel nekem, mintha Homérosz idejében volnánk! Légy hálás mindezért, mondom neki én, de ne csodálkozzál el rajta; az idegeneket mindenütt szívesen látják, a hol ritkán fordulnak elő; semmi sem tesz vendégszeretőbbé, mintha ritkán van rá alkalom, hogy azok legyünk; a vendégek özönlése teszi tönkre a vendégszeretetet. Homérosz idejében nem sokat utazgattak az emberek és az utasokat szívesen fogadták mindenütt. Meglehet, hogy mi vagyunk az egyedüli utasok, a kiket itt az egész évben láttak. Az egyre megy, – feleli Emil – már az is dicséret, ha valaki el tud lenni vendégek nélkül és mégis mindig szívesen fogadja őket.

Megszárogatva magunkat és rendbe hozva ruhánkat fölkeressük a házigazdánkat; bemutat minket a feleségének; ez nemcsak udvariasan, de jóságosan is fogad. A pillantásai becsületére válnak Emilnek. Egy anya az ő helyzetében ritkán lát nyugtalanság nélkül vagy legalább is kiváncsiság nélkül egy ebben a korban levő fiatal embert belépni a házába.

A kedvünkért siettetik a vacsorát. Belépve az ebédlőbe öt terítéket látunk; elhelyezkedünk; egy teríték üresen marad. Egy fiatal leány lép be, nagy bókot csinál és szerényen, szó nélkül leül. Emil, elfoglalva éhségével vagy a hozzá intézett kérdésekre való feleleteivel, üdvözli a leányt, beszél és eszik. Utazásának tulajdonképeni czélja annyira távol van gondolatától, hogy ő maga is azt hiszi, még messze van a czélponttól. A társalgás az utasok eltévedése körül forog. «Uram, mondja Emilnek a házigazda, ön szeretetreméltó és okos fiatal embernek tünik fel, ez pedig azt juttatja eszembe, hogy ön és a nevelője úgy vetődtek ide, fáradtan és ázottan, mint Telemachus és Mentor Calypso szigetére.» «Igaz, mondja Emil, hogy itt Calypso vendégszeretetére találtunk.» A mentora hozzáteszi: és Eucharis bájaira. Emil azonban ismeri az Odysszeát, de nem olvasta Telemachust s nem tudja, ki az az Eucharis. A fiatal leány ellenben látom, hogy elpirul egész a szeméig, lesüti a szemét -606- a tányérjára és lélegzetet se mer venni. Az anyja, aki észreveszi zavarát, int az apának, ez pedig másfelé téríti a társalgást. Magányáról szólva észrevétlenül belekeveredik azoknak az eseményeknek az elmondásába, melyek erre a magányra kárhoztatták; élete balsorsára, felesége állhatatosságára, a vigasztalásra, melyet egyesülésükben találtak, a zavartalan, békés életre, melyet visszavonultságukban élveznek. Mindezt úgy mondta el, hogy egy szót se szólt a fiatal leányról; az elbeszélés kellemes és megható volt, melyet nem lehetett érdeklődés nélkül hallgatni. Emil meghatva, elérzékenyülve abbahagyja az evést, hogy annál jobban hallgathasson. Végre annál a pontnál, mikor az emberek legbecsületesebbike a legnagyobb kedvteléssel terjeszkedik ki az asszonyok legméltóbbikának ragaszkodására, a fiatal utas magából kikelve megragadja a férj kezét, a ki jól megrázza; másik kezével megfogva neje kezét, elragadtatva hajol rá és könnyeivel öntözi. A fiatal ember naiv élénksége elbűvöl mindenkit, de a leány, a ki bárkinél jobban észreveszi jó szívének ezt a jelét, azt hiszi, Telemachust látja, a mint meghatódik Philoctetes balsorsán. Lopva ráveti szemét, hogy jobban megvizsgálja arczát; nem talál rajta semmit, a mi ellene mondana az összehasonlításnak. Fesztelen lényében szabadság van nyegleség nélkül, modora élénk hebehurgyaság nélkül; érzékenysége szelidebbé teszi tekintetét, meghatóbbá arczkifejezését: a fiatal leány látva őt sírni, csaknem maga is összeelegyíti könnyeit az övéivel. Még az ilyen kedves ürügytől is visszatartóztatja egy titkos szégyenkezés: máris szemrehányást tesz magának kicsordulni kész könnyei miatt, mintha helytelen volna könnyeket ontania családja miatt.

Az anya, a ki a vacsora kezdete óta szüntelen őrködött leánya felett, látja feszélyezettségét és megszabadítja tőle azzal, hogy kiküldi valami tennivalót elvégezni. Egy perczczel később a fiatal leány visszajön, de oly kevéssé tért magához, hogy felindultsága láthatóvá lesz mindenki számára. Anyja szeliden mondja neki: «Zsófia, térj magadhoz; hát örökké siratni fogod szüleid balsorsát? Te, a ki vigaszuk vagy, ne légy érzékenyebb, mint ők maguk.» -607-

Láttátok volna, hogy megremegett Emil a Zsófia névre. Meglepetve az oly kedves néven, hirtelen felugrik és mohó tekintetet vet arra, a ki ezt a nevet viselni meri. «Zsófia, oh Zsófia, ön-e az, a kit a szívem keres? Ön-e az, a kit a szívem szeret?» Megfigyeli, a félelem és bizalmatlanság bizonyos nemével nézi őt. Nem egészen azt az alakot látja, a kit lerajzolt magának; nem tudja, többet vagy kevesebbet ér-e az, a kit maga előtt lát. Vizsgálja minden vonását, kémleli minden mozdulatát, minden taglejtését; ezer zavaros magyarázatot talál mindenre; odaadná fele életét, csakhogy Zsófia egyetlen szót szóljon. Nyugtalanul és zavarodottan néz rám, a szeme egyszerre száz kérdést intéz hozzám, száz szemrehányást. Mintha minden tekintetével ezt mondaná: «Vezess, míg még van idő, ha a szívem odaadja magát és csalódik, soha életemben nem térek többé magamhoz.»

Emil nem nagyvilági ember s a legkevésbbé sem tud tettetni. Hogy tudna tettetni élete legnagyobb zavarában, négy néző közt, a kik őt vizsgálják és a kik közül a látszólag legszórakozottabb tényleg a legfigyelmesebb? Zavara nem kerüli el Zsófia átható szemét; meglátja az ő szeméből, hogy ő a zavarának az oka. De ez egyre megy; Emil vele foglalkozik és ez elég; nagyon boldogtalan volna, ha büntetlenül foglalkoznék vele.

Az anyáknak a szemük épen olyan, mint a lányoké és ezenfelül még megvan a tapasztalatuk is. Zsófia anyja mosolyog terveink sikerén. Olvas a két fiatal szívében; látja, hogy ideje megnyugtatni az új Telemachus szívét; megszólaltatja leányát. A leány természetes szelidségével félénk hangon felel, a mely annál jobban megteszi hatását. Ennek a hangnak első csendülésére Emil megadja magát; nem kételkedik többé, ez Zsófia. És ha nem is az volna, késő volna már lebeszélni magát róla.

Ekkor ennek az elbűvölő lánynak a bájai túlárasztják szívét és hosszú kortyokban kezdi nyelni a mérget, melytől megrészegszik. Nem beszél többet, nem felel többet, nem lát egyebet, csak Zsófiát, nem hall egyebet, csak Zsófiát; ha ez egy szót szól, kitátja a száját; ha ez lesüti -608- a szemét, ő is lesüti, ha sóhajtani látja, ő is sóhajt; mintha Zsófia lelke lelkesítené át őt is. Hogy megváltozott az ő lelke néhány pillanat alatt! Most már nem Zsófián van a remegés sora, hanem Emilen. Oda a szabadsága, naivitása, nyiltsága! Zavartan, elfogódva, félénken, nem mer körülnézni, attól félve, hogy meglátja, hogy nézik. Szégyelve, hogy elárulja magát, láthatatlanná szeretné magát tenni az egész világ számára, hogy kedvére nézhesse Zsófiát a nélkül, hogy mások megfigyelhetnék. Zsófia ellenkezőleg visszanyeri biztonságát, látja saját diadalát és most élvezi.

A leány arczkifejezése nem változott, de szerény magatartása és lesütött szeme daczára gyöngéd szíve dobog az örömtől és azt mondja neki, hogy Telemachus meg van találva.

Ha most belemerülök talán nagyon naiv és nagyon egyszerű történetébe ártatlan szerelmüknek, olybá fogják talán ezeket a részleteket venni, mint egy frivol játékot, de nem lesz igazuk. Nem veszik eléggé számba azt a hatást, melylyel egy férfinak első szerelmi viszonya egy nővel kell hogy bírjon mindkettejük életének folyására. Nem látják, hogy az első benyomásnak, a mely époly élénk, mint a szerelemé vagy az azt helyettesítő hajlamé, hosszantartó hatásai vannak, melyeknek lánczolatát nem venni észre az évek haladásával, melyek azonban szüntelen hatnak mindhalálig. A nevelésről szóló értekezésekben sok haszontalan és pedáns szószátyárkodást kapunk a gyermekek képzelt kötelességeiről, de nem szólnak egy szót sem az egész nevelés legfontosabb és legnehezebb részéről, t. i. arról a válságról, a mely átmenetül szolgál a gyermekkorból a férfikorba. Ha ezekkel a kisérleteimmel valami hasznosat tudtam elérni, ez mindenek felett abban áll, hogy bőven kiterjeszkedtem erre a lényeges részletre, melyet a többiek mind elhagynak és abban, hogy nem riaszttattam magamat vissza ettől a vállalkozástól -609- hamis kényeskedések által, sem nem riadtam vissza az előadás nehézségeitől. Ha megmondtam azt, a mit tenni kell, megmondtam azt, a mit mondanom kellett; az nekem nagyon keveset határoz, hogy regényt írtam. Elég szép regény az emberi természet regénye. Az én hibám-e, hogy csak ebben az írásban található fel? Ez kellene, hogy fajom tör ténete legyen. Ti, a kik ezt lealjasítjátok, ti csináltok regényt a könyvemből.

Egy másik megfontolás, mely az előbbit megerősíti, az, hogy itt nem egy gyermekkorától a félelemnek, a mohóságnak, az irigységnek, a gőgnek és a szokásos nevelések eszközeiül szolgáló szenvedélyeknek kiszolgáltatott fiatal emberről van szó; hogy olyan fiatal emberről van szó, a kinek ez nemcsak első szerelme, hanem első bárminemű szenvedélye; hogy ettől a szenvedélytől, talán egyedülitől, melyet egész életében élénken fog érezni, függ az utolsó forma, melyet jelleme ölteni fog. Gondolkodása módja, érzelmei, ízlése, megszilárdítva egy tartós szenvedély által, olyan állhatatosságot fog szerezni, a mely nem engedi többé megváltozni.

Képzelhetni, hogy az az éjszaka, mely ilyen estére következik, köztem és Emil közt nem telik el csupa alvással. Hogyan, a merő névnek egyezése akkora hatalommal lehet egy okos emberre? Hát csak egy Zsófia van a világon? Hasonlítanak-e mind lélekben ép úgy, mint névben? Mind az ő számára valók, a kiket látni fog? Bolond-e, hogy ennyire lángra gyúl egy ismeretlen iránt, a kivel soha nem is beszélt? Várj, fiatal ember, vizsgálj, figyelj. Még azt sem tudod, hogy kinél vagy és a ki hall téged, azt hihetné, már a saját házadban vagy.

Ez nem a leczkéztetések ideje és ezek a leczkék nem arra valók, hogy meghallgassák őket. Csak újabb érdeklődéssel töltik el a fiatal embert Zsófia iránt, hajlama igazolásának vágya által. A neveknek ez a megegyezése, ez a találkozás, melyet ő véletlennek gondol, még az én tartózkodásom is csak felizgatja élénkségét: Zsófia máris sokkal becsülésre méltóbbnak tünik fel előtte, semhogy biztos ne legyen benne, hogy meg fogja velem szerettetni. -610-

Reggel, mint előre gondolhattam, Emil rossz úti ruhájában is igyekezni fog gondosabban kiöltözni. Ez nem is marad el; de elnevetem magamat azon a buzgóságon, melylyel a házbeli fehérneműt használja. Eltalálom a gondolatát; örömmel olvasom benne, hogy visszatérítésekre és cserékre gondol, hogy ezzel az érintkezés bizonyos nemét kezdeményezze, a mely jogot adjon neki visszaküldeni és visszatérni ide.

El voltam rá készülve, hogy Zsófiát is kissé jobban kiöltözve találom, de ebben tévedtem. Ez a közönséges kaczérság azok számára való, a kiknek épen csak tetszeni akar az ember. Az igazi szerelem kaczérsága raffináltabb; mások az igényei. Zsófia még egyszerűbben van öltözve, mint előtte való nap, sőt még hanyagabbúl is, ámbár még mindig kényes tisztasággal. Csak azért látok kaczérságot ebben a hanyagságban, mert látom benne az affektálást. Zsófia jól tudja, hogy a választékosabb öltözék már vallomás; de azt nem tudja, hogy a hanyagabb öltözék is az; kimutatja vele, hogy nem éri be azzal, hogy a ruhája miatt tessék, hanem a személye által is tetszeni akar. Nos, mi fontossága van a szerelmesre nézve annak, hogy mikép van az ember öltözve, – csak azt lássa, hogy foglalkoznak vele! Máris biztos lévén uralmáról, Zsófia nem éri be azzal, hogy bájaival hasson Emil szemeire, ha a szíve nem akarja őket megkeresni; nem elég neki, hogy Emil lássa őket, azt akarja, hogy föltételezze is őket. Nem látott-e belőlük eleget arra, hogy a többit kitalálja?

Azt kell hinni, hogy mialatt mi az éjszaka beszélgettünk, Zsófia és anyja sem maradtak némák; vallomásokat csaltak ki, tanácsokat adtak. Másnap jól előkészülve gyülekeznek össze. Nincs még tizenkét órája, hogy a két fiatal látta egymást; még nem szóltak egymáshoz egyetlen szót sem és máris látni, hogy értik egymást. Nem közelednek bizalmasan egymáshoz, hanem elfogultan, félénken; nem beszélnek egymással; lesütött szemeik kerülni látszanak egymást és ez is annak a jele, hogy értik egymást: kitérnek egymás elől, de egyetértőleg, érzik már a titokzatosság szükségét, mielőtt mondtak volna egymásnak valamit. Elindulásunkkor -611- engedélyt kérünk, hogy magunk hozhassuk vissza, a mit elvittünk. Emil ajkai ezt az engedélyt kérik az apától, az anyától, mialatt félénk szeme a leány felé fordulva sokkal esdeklőbben könyörög. Zsófia nem szól semmit, meg se moczczan, úgy tünik fel, mintha nem látna semmit, nem értene semmit; de elpirul és ez a pirulás még világosabb felelet, mint a mit a szülei adtak.

Megengedik, hogy visszatérjünk, a nélkül, hogy marasztalnának. Ez a magaviselet a helyzethez illő; a zavarba jutott utasoknak éjjeli szállást adnak, de nem illő dolog, hogy a szerelmes ifjú a szerelmese házában aludjék.

Alig, hogy kijutottunk a kedves házból, Emil már arra gondol, hogy letelepedünk a környéken: már a legközelebbi kunyhó is messze fekvőnek tünik fel neki; a kastély várárkában szeretne aludni. Hebehurgya fiú, – mondom neki szánakozó hangon. – Hogyan, máris elvakít a szenvedély! Szemed elől téveszted már az illendőséget és az észt is! Szerencsétlen! Azt hiszed, szerelmes vagy és gyalázatot akarsz hozni szerelmesedre! Mit mondana a világ, ha megtudnák, hogy egy fiatal ember, a ki az ő házukból jön, a környéken hál! Azt mondod, hogy szereted. A te dolgod tehát, hogy erősbítsd a jó hírnevét? Hát ez a vendégszeretet jutalma, a melyet a szülei tanusítottak irántad? Gyalázatba akarod ejteni azt, a kitől a boldogságodat várod? – Eh, mi fontosságuk van az emberek hiábavaló beszédeinek és igaztalan gyanusításainak? – feleli ő élénken. Nem te magad tanítottál, hogy ne vegyem őket semmibe? Ki tudja jobban, mint én, hogy mennyire becsülöm Zsófiát és mennyire tisztelni akarom? Az én vonzalmam nem fog szégyenére válni, hanem dicsőségére, méltó lesz hozzá. Ha a szívem és figyelmességem mindenütt azt a hódolatot tanusítja iránta, a melyet megérdemel, mivel sérthetem meg őt? Kedves Emilem, szólok újra én megölelve őt, te a magad szempontjából okoskodol, tanulj meg az ő szempontjából okoskodni. Ne hasonlítsd az egyik nem becsületét a másikához; teljesen különböző alapelveik vannak. Ezek az alapelvek egyforma szolidak és észszerűek, mert egyformán a természetből folynak és mert ugyanez az erény, a melynél fogva a magad -612- szempontjából megveted az emberek beszédét, arra kötelez, hogy légy rájuk tekintettel a szerelmesed szempontjából. A te becsületed benned magadban van, az övé másoktól függ. Ezt elhanyagolni annyi volna, mint megsérteni a magadét és az önmagad iránt tartozó kötelesség ellen vétesz, ha annak vagy az okozója, hogy ő neki nem adják meg azt, a mi őt megilleti.

Aztán megmagyarázván neki ezeknek a különbségeknek az okát, éreztettem vele, hogy mekkora igaztalanság volna, ha ezeket semmibe sem akarná venni. Ki mondta neki, hogy ő lesz Zsófia férje, a kinek érzéseit nem ismeri, a kinek szíve vagy a szülei talán már előbbről el vannak kötelezve, a kit nem is ismer, a kiben nincs meg talán egy sem azok közül az egyezések közül, a melyek a házasságot boldoggá tehetik? Nem tudja-e, hogy minden botrány a leányra nézve lemoshatatlan folt, a melyet még az sem mos le, ha férjhez megy ahhoz, a ki okozta? Ugyan hol az az okos ember, a ki el akarja veszejteni azt, a kit szeret? Hol az a becsületes ember, a ki örökre meg akarja sirattatni egy szerencsétlen nővel azt a balsorsot, hogy tetszett neki?

A fiatal ember megborzadva a következményektől, melyeket szeme elé állítottam, és mindig féktelen lévén eszméiben, máris azt hiszi, sohasem lehet elég messze Zsófia tartózkodási helyétől; megkettőzi lépteit, hogy mennél hamarabb tovább jusson; körültekintget, nem hallgatott-e ki valaki bennünket; ezerszer feláldozná a maga becsületét annak becsületéért, a kit szeret; inkább soha életében nem látná viszont, mintsem hogy egyetlen kellemetlenséget okozzon neki. Ez az első gyümölcse a gondoskodásnak, melyet én fordítottam ifjúsága óta arra, hogy olyan szívet formáljak benne, a mely tud szeretni.

Arról van tehát szó, hogy messze fekvő, de mégis útba eső lakóhelyet találjunk. Keresünk, tudakozódunk; megtudjuk, hogy jó két mérföldnyire van egy város; igyekszünk itt lakást szerezni, inkább, mint a közelebbi falukban, a hol tartózkodásunk gyanúba kerülhet. Végre ideér az ifjú szerelmes, tele szerelemmel, reménynyel, örömmel, mindenekfelett pedig jó érzésekkel; és az által, hogy keletkező -613- szenvedélyét lassankint a fele fordítom, a mi jó és tisztességes, észrevétlenül ugyanafelé hajlítom összes hajlamait.

Közeledem pályám végpontjához; messziről már látom is. Minden nagy nehézség le van már győzve, minden nagy akadály el van hárítva, nem marad már semmi fáradságos tennivalóm, mint hogy ne rontsam meg a művemet azzal, hogy túlságosan sietek bevégezni. Az emberi élet bizonytalanságában mindenekelőtt kerüljük azt a fonák elővigyázatot, hogy feláldozzuk a jelent a jövőnek; ez gyakran annyi, mint feláldozni azt, a mi van, annak, a mi nem lesz. Tegyük az embert boldoggá minden életkorban, mert attól kell félnünk, hogy sok gondoskodás után is meg talál halni, mielőtt az lett volna. Mert ha van időpont, a mely arra való, hogy valaki élvezze az életet, bizonyára az ifjúság vége az, a mikor a test és a lélek képességei elérték legnagyobb erejüket és a mikor az ember pályafutása közben messzebbről látja a két végpontot, a melyek éreztetik az élet rövidségét. Ha a meggondolatlan ifjúság téved, nem abban téved, hogy élvezni akar, hanem abban, hogy ott keresi az élvezetet, a hol nincs meg és hogy mialatt nyomorúságos jövőt készít elő magának, nem tudja a jelen pillanatot sem élvezni.

Nézzétek Emilemet húsz éves kora multán; jól van formálva, szellemileg és testileg jól van alkotva, erős, egészséges, friss, ügyes, erőteljes, észszel, okossággal, jósággal, emberséggel teljes; jók az erkölcsei, az ízlése; szereti a szépet, teszi a jót; mentes a kegyetlen szenvedélyek uralmától; nincs az előítélet igája alatt, de alá van vetve a bölcseség törvényének és fogékony a barátság hangja iránt; megvan minden hasznos tehetsége és számos kellemes tehetsége; keveset törődik a gazdagsággal, mindig megvan a segélyforrása a két karjában és nem fél, hogy nem lesz kenyere, bármi történik is. Most mámoros egy keletkező szenvedélytől; szíve nyiladozik a szerelem első tüze iránt; édes ábrándjai a gyönyörök és élvezetek új világával kecsegtetik; egy szeretetreméltó lényt szeret és pedig még szeretetreméltóbbat jelleme, mint személye által; reméli és várja a viszonzást, a melyről érzi, hogy megilleti a szívek találkozásából, a tisztes érzelmek egyezéséből alakult első -614- hajlandóságuk: ennek a hajlandóságnak maradandónak kell lennie. Bizalommal, sőt szándékkal is engedi át magát a legvarázslatosabb mámornak, félelem nélkül, megbánás nélkül, lelkifurdalás nélkül, minden más nyugtalanság nélkül, kivéve azt, a melytől a boldogság érzése elválaszthatatlan. Mi hiányozhatik az ő boldogságából? Nézzétek, keressétek, képzeljétek el, hogy mire van még szüksége és mit lehetne hozzáadni ahhoz, a mije van? Egyesít magában minden jót, a mivel egyszerre bírhatunk; bármit is csak a másiknak rovására adhatunk hozzá; olyan boldog, a milyen ember csak lehet. Ebben a pillanatban rövidítsek meg egy ilyen édes sorsot? Megzavarjak egy ilyen tiszta gyönyört? Ah, az élet minden értéke abban a boldogságban van, a melyet ő élvez. Mit adhatnék neki, fölérőt azzal, a mit elvennék tőle? Még ha tetőpontjára juttatnám is a boldogságát, azzal is megrontanám legnagyobb varázsát. Ezt a legfőbb boldogságot százszor édesebb remélni, mint bírni; jobban élvezi az ember, a mikor várja, mint a mikor ízleli. Jó Emilem, szeress és szerettessél; élvezd sokáig, mielőtt bírnád; élvezd egyszerre a szerelmet és az ártatlanságot; csináld meg földi paradicsomodat, mialatt a másikra vársz; nem kurtítom meg életednek ezt a boldog idejét; tovább fűzöm a varázslatot; meghosszabbítom, mennél tovább lehet. Sajnos, úgyis véget kell érnie és pedig rövid idő alatt kell véget érnie; de annyit legalább megteszek, hogy mindig megmaradjon emlékezetedben és hogy sohase bánd meg, hogy megízlelted.

Emil nem felejti el, hogy visszatérítéssel tartozunk. A mint a holmik készek, lovakat bérelünk és gyors iramban sietünk; ezúttal már elindulása pillanatában szeretne megérkezni. Mikor a szív megnyílik a szenvedélyek számára, megnyílik az élet-unalom számára is. Hacsak nem vesztegettem el az időmet, az ő egész élete nem fog így eltelni.

Szerencsétlenségünkre az úton sokszor kell megállnunk és a vidék nehezen járható. Eltévedünk; ő veszi ezt észre hamarabb és türelmetlenkedés nélkül, panasz nélkül egész figyelmét megfeszíti, hogy megtalálja az utat; sokáig bolyong, a míg kiismeri magát és mindig megőrzi hideg vérét. Ez nektek nem jelent semmit, de sokat jelent nekem, a ki ismerem -615- lobbanékony természetét: látom a gyümölcsét annak a gondoskodásnak, melyet gyermekkora óta arra fordítottam, hogy megedzzem a kényszerűség csapásai ellen.

Végre megérkezünk. A fogadtatás, melyben részesítenek, egyszerűbb és lekötelezőbb, mint az első alkalommal; már régi ismerősök vagyunk. Emil és Zsófia némi zavarral üdvözlik egymást és még mindig nem szólnak egymáshoz. Mit mondhatnának egymásnak a mi jelenlétünkben? A tár salkodáshoz, a mely nekik kellene, nincs szükség tanukra. Sétálunk a kertben: ennek a kertnek a végében terjedelmes veteményes föld van; park helyett mindenféle fajtájú nagy és szép gyümölcsfák vannak benne, csinos patakocskák szelik át minden irányban és virággal teli gyepszélek. «Mily szép hely!» kiált fel Emil, eltelve Homéroszával és mindig lelkesedésben égve. «Mintha csak Alkinoos kertjét látnám!» A leány szeretné tudni, ki az az Alkinoos és az anya megkérdi. «Alkinoos, mondom én, Corcyra királya volt, kinek kertjét Homérosz írja le s a jóízlésű emberek úgy beszélnek róla, hogy nagyon is egyszerű és nagyon kevéssé díszes.145)

Ennek az Alkinoosnak volt egy kedves lánya, aki másnap, -616- miután egy idegen részesült apja vendégszeretetében, azt gondolta, hogy nemsokára lesz neki férje.» Zsófia meg van ütődve, elpirul, lesüti a szemét, a nyelvébe harap; képzelni se lehet ehhez hasonló zavart. Az apa, a kinek kedve van még fokozni zavarát, megszólal és azt mondja, hogy a fiatal herczegnő maga járt a patakra a fehérneműt kimosni. «Azt hiszitek, mondja, hogy utált hozzányúlni a szennyes szalvétákhoz, azt mondva, hogy ételszagúak?» Zsófia, a kinek a czélzás szól, megfeledkezve természetes félénkségéről, élénken védekezik. A papa, ki jól tudja, hogy az egész fehérneműnek nem volna más gondozója csak ő, ha rája bízták volna146) és hogy szívesen tett volna többet is, ha kívánták volna tőle. Szavai közben lopva engem néz olyan nyugtalansággal, hogy nem bírtam megállni nevetés nélkül, ártatlan szívében olvasva az aggodalmakat, melyek megszólaltatták. Apja elég kegyetlen, hogy leleplezze hebehurgyaságát, kötekedő hangon kérdezve tőle, hogy tulajdonkép mit védekezik ő és mi köze neki Alkinoos lányához. Szégyenletében remegve már lélekzetet sem mer venni, sem ránézni senkire. Kedves leány, most már nincs ideje a tettetésnek, ime, már nyilatkoztál akaratod ellenére.

Ez a kis jelenet hamar el van feledve vagy legalább úgy teszünk, mintha el volna feledve; Zsófia nagy örömére egymaga Emil nem értett belőle semmit. A séta folytatódik és a mi fiataljaink, a kik az elébb mellettünk mentek, alig bírnak alkalmazkodni a mi járásunk lassúságához; észrevétlenül előbbre haladnak, közelednek egymáshoz, végül egymás mellé kerülnek és meglehetős messze látjuk őket magunk előtt. Zsófia figyelmesnek és nyugodtnak látszik; Emil tűzzel beszél és gesztikulál; a társalgás úgylátszik nem untatja őket. Jó egy óra mulva visszafordulunk és visszahívjuk őket; visszajönnek, de most ők mennek lassan és látni rajtuk, hogy kihasználják az időt. Végre társalgásuk hirtelen megszakad, a mint annyira jutnak hozzánk, -617- hogy meg lehetne őket érteni és megkettőztetik lépteiket, hogy elérjenek minket. Emil nyilt és behízelgő arczczal lép hozzánk, a szeme csillog az örömtől, de egy kis nyugtalansággal függeszti Zsófia anyjára, hogy lássa a fogadtatást, a melyben ez részesíti. Zsófia távolról sem mutatja magát olyan elfogulatlannak; közeledve hozzánk egészen meg van zavarodva, hogy szemben látja magát egy fiatal emberrel; ő, a ki oly sokszor volt így minden zavar nélkül, a nélkül, hogy valami rosszat láttak volna ebben. Sietve szalad anyjához, kissé kikelve magából, néhány szót mondva neki, a melyeknek nem nagy jelentőségük van, mintha azt a látszatot akarná kelteni, hogy már régóta itt van.

A derültségről, a mely ezeknek a szeretetreméltó gyermekeknek arczára van festve, látni, hogy ez a társalkodás nagy tehertől szabadította meg fiatal szíveiket. Nem kevésbbé tartózkodók egymás iránt, de a tartózkodásuk kevésbbé elfogódott; csak Emil tiszteletéből, Zsófia szerénységéből ered és mindkettejük becsületességéből. Emil most már mer néhány szót intézni hozzá, olykor a lány is mer neki felelni, de sohasem nyitja feleletre a száját a nélkül, hogy rá ne vesse a szemét az anyja szemére. A legészrevehetőbbnek tetsző változást az én irányomban tanusítja. Buzgóbban mutatja ki irántam tiszteletét, érdeklődéssel néz engem, szeretettel szól hozzám, igyekszik kedvemben járni; látom, hogy megtisztel becsülésével és hogy nem közömbös neki, hogy elnyerje az én becsülésemet. Észreveszem, hogy Emil rólam beszélt neki; azt lehetne mondani, hogy máris összeesküdtek, hogy megnyernek engem, pedig nem úgy van és Zsófiát sem lehet oly könnyen megnyerni. Talán nagyobb szükség van irántam való kegyre nála, mint az iránta valóra nálam. Bájos pár!… Ha meggondolom, hogy fiatal barátom érzékeny szíve nagy részt adott nekem első társalgásában kedvesével, élvezem fáradságom jutalmát; az ő barátsága mindent megtérített nekem.

A látogatások ismétlődnek A beszélgetések fiataljaink közt gyakoriabbak lesznek. Emil, mámorosan a szerelemtől, már-már azt hiszi, kezében tartja a boldogságot. Mindazáltal nem kap formaszerinti vallomást Zsófiától; meghallgatja -618- és nem mond neki semmit. Emil ismeri egész szerénységét; ekkora tartózkodás nem ejti csodálkozásba; érzi, hogy jó szemmel nézi a leány; tudja, hogy az apák házasítják össze a gyermekeket; föltételezi, hogy Zsófia parancsot vár szüleitől; engedélyt kér, hogy ezt sürgethesse, a leány nem ellenkezik. Szól nekem róla; én beszélek az ő nevében, még pedig az ő jelenlétében. Mily meglepetés reá nézve, mikor megtudja, hogy Zsófia csak magamagától függ és ahhoz, hogy őt boldoggá tegye, nem kell más, csak az ő akarata. Kezdi nem érteni Zsófia magatartását. Bizalma csökken. Aggódik, úgy látja, kevesebbet haladt, mint a hogy gondolta, és most a leggyöngédebb szerelem legmeghatóbb nyelvén szólal meg, hogy a leányt magához hajlítsa.

Emil nem úgy van alkotva, hogy kitalálja, mi árt neki: ha nem mondanák meg neki, soha életében nem tudná meg; Zsófia pedig sokkal is büszkébb, semhogy megmondja neki. A nehézségek, a melyek tartóztatják, más valakinek serkentésül szolgálnának. Nem felejtette el szüleinek tanításait. Szegény leány, Emil pedig gazdag, azt tudja. Menynyire szüksége van a leány becsülését elnyerni! Mekkora érdem kell neki, hogy eltüntesse ezt az egyenlőtlenséget! De hogy gondolna ezekre az akadályokra? Hát tudja Emil, hogy gazdag? Érdemesnek tartja-e, hogy erről tudakozódjék? Hála égnek, nincs szüksége rá, hogy gazdag legyen, e nélkül is tud jótékony lenni. Szívéből meríti a jót, a mit tesz, nem pedig erszényéből. Odaadja a szerencsétleneknek idejét, gondoskodását, szeretetét, személyét és jótetteinek megbecsülésekor alig veszi számba a pénzt, a melyet a szükölködőkre költ.

Nem tudva, minek tulajdonítsa balsikerét, a saját hibájának tulajdonítja: mert ki merné szeszélyességgel vádolni imádatának tárgyát? Az önszeretet megalázása fokozza a kijátszott szerelem miatti bánatot. Nem közeledik többé Zsófiához annak a szívnek a szeretetreméltó bizalmával, a mely méltónak érzi magát az ő szívéhez; félénk és remegő vele szemben. Nem reméli többé, hogy gyöngédséggel meg tudja illetni, a szánalom útján akarja meghajlítani. Néha ellankad a türelme s csaknem bosszúság lép a helyébe. -619- Zsófia úgy látszik, mintha előre megérezné ezeket a fellobbanásokat és rátekint. Ez a tekintet egymaga lefegyverzi és megfélemlíti; jobban alá van vetve, mint valaha.

Megzavarodva ettől a makacs ellenállástól és attól a legyőzhetetlen hallgatástól, kiönti szívét barátja előtt. Megvallja bánatba merült szívének fájdalmait, segítségéért és tanácsaiért könyörög. Mily áthathatatlan rejtelem! A leány érdeklődik sorsom iránt, abban nincs semmi kétségem: nemcsak hogy nem kerül, hanem még szívesen is van velem; mikor megjövök, örömöt mutat és sajnálkozást, mikor távozom; jó szívvel fogadja figyelmességemet; a szolgálatkészségem úgy látszik tetszik neki; megbízásaira méltat, sőt néha parancsolgat is nekem. És mégis visszautasítja sürgetéseimet, könyörgésemet. Ha egyesülésről merészkedem beszélni, parancsoló hangon mondja, hogy hallgassak és ha még egy szót szólok, azonnal otthagy. Micsoda különös oka van rá, hogy azt kivánja, az övé legyek, holott hallani sem akar arról, hogy az enyém legyen? Te, a kit tisztel, akit szeret s a kit nem merne elhallgattatni, szólj neki, szólaltasd meg, légy barátodnak szolgálatára, koronázd meg művedet, ne engedd gondoskodásodat gyászossá válni növendékedre. Oh, a mije tőled van, boldogtalanságára fog válni, ha nem teszed teljessé boldogságát!

Beszélek Zsófiával és csekély fáradsággal kicsikarok tőle egy titkot, a melyet úgyis tudtam, mielőtt ő megmondta volna. Nehezebben nyerem el az engedélyt, hogy megmondjam Emilnek is; de végre megnyerem és fel is használom. Ez a magyarázat olyan csodálkozásba ejti Emilt, a melyből nem tud magához térni. Nem ért semmit ebből a kényességből; el se birja képzelni, hogy néhány aranynyal több vagy kevesebb érinti a jellemet és az érdemet. Mikor megértetem vele, hogy mennyiben érinti az előítéleteket, elneveti magát és elragadtatva az örömtől, azonnal útnak akar eredni, hogy eltépjen mindent, lemondjon mindenről, hogy meglegyen az a dicsősége, hogy egyenlő Zsófiával és méltóvá legyen arra, hogy férje legyen.

«Ugyan, ugyan! – mondom neki én, nevetve hevességén. – Hát sohasem akar ez az ifjúi fej megérni? És miután -620- egész életeden át bölcselkedtél, nem tanulsz meg soha okoskodni? Hogy-hogy nem látod, hogy ha esztelen tervedet követed, csak rosszabbá teszed helyzetedet és még hajthatatlanabbá teszed Zsófiát? Némi előnyödre szolgál, hogy valamivel több vagyonod van, mint neki, de az tulságosan előnyödre volna, ha mindenedet feláldoznád érte és ha büszkesége nem tud beletörődni, hogy az előbbi lekötelezettsége legyen irántad, hogy törődnék bele az utóbbiba? Ha nem birja elviselni, hogy a férje szemére vethesse neki, hogy gazdaggá tette, vajjon elviselné-e, hogy szemére vethesse, hogy szegénynyé tette magát a kedvéért? Eh, szerencsétlen fiú, rettegj, hogy meg ne gyanítsa ezt a tervedet. Ellenkezőleg, légy takarékos és gondos az ő kedvéért, attól félve, hogy ne vádoljon azzal, hogy ügyeskedéssel akarod őt elnyerni és hogy feláldozod neki önként azt, a mit hanyagságod által úgyis elvesztenél.

Hát csakugyan azt hiszed, hogy a nagy vagyon félemlíti meg őt és hogy ellenkezése épen a gazdagság miatt van? Nem, kedves Emilem, ennek szilárdabb és komolyabb oka van abban a hatásban, melyet ez a gazdagság tulajdonosának lelkére tesz. A leány tudja, hogy a szerencse adományait fölébe helyezik mindennek azok, a kiknek megvannak. Minden gazdag ember többre becsüli az aranyat az érdemnél. Rendszerint ha összehasonlítják a pénzt a tett szolgálatokkal, mindig azt találják, hogy az előbbiek sohasem érnek fel az utóbbiakkal és azt hiszik, hogy még mindig tartozik nekik az, a ki azzal töltötte életét, hogy szolgált nekik, mialatt a kenyerüket ette. Mi tehát a tennivalód, oh Emilem, hogy megnyugtasd félelmeit? Ismertesd meg magadat jól vele; ez nem megy egy nap alatt. Mutasd meg neki nemes lelked kincstárában azt, a mivel ki lehet egyenlíteni azt a gazdagságot, a melyben szerencsétlenségedre részesedel. Kitartással és idővel elhárítod az ellenállást; nagy és fenkölt érzéseiddel kényszeríted, hogy elfelejtse gazdagságodat. Szeresd, légy szolgálatára, légy szolgálatára tiszteletreméltó szüleinek. Bizonyítsd be neki, hogy figyelmességed nem valami bolond és futólagos szenvedély eredménye, hanem a szíved mélyébe vésett kitörölhetetlen elveké. -621- Becsüld meg méltón az érdemet, melyet a vagyon megrontott, ez az egyetlen módja, hogy kiegyeztesd az általa többre becsült érdemnél.»

Képzelhetni, az öröm mily elragadtatásával töltötte el az a beszéd a fiatal embert, mennyire visszaadta bizalmát és reményét, mennyire boldognak vallotta magát, hogy ha Zsófiának tetszeni akar, csak azt kell tennie, a mit megtenne magától is, ha Zsófia nem létezne is, vagy ha ő nem volna bele szerelmes. A ki csak egy kevéssé megértette jellemét, bizonyára el tudja képzelni magatartását ebben az esetben.

Igy tehát én vagyok a két jó lélek bizalmasa és szerelmük közvetítője! Szép foglalkozás egy nevelőnek! Olyan szép, hogy soha életemben nem tettem semmit, a mi annyira fölemelne a saját szememben és a mi annyira megelégedetté tenne önmagammal. Egyébiránt ennek a foglalkozásnak mindig megvan a maga kellemetessége: nem fogadnak épen kelletlenül a házban, megbíznak bennem, hogy rendben tartom a szerelmeseket. Emil most mindig attól retteg, hogy kihívja rosszalásomat és sohasem volt annyira tanulékony. A kis lány elhalmoz kedveskedésével, amelylyel azonban nem engedem magamat félrevezetni és a melyből csak annyit tulajdonítok magamnak, a mennyi megillet. Ezzel kárpótolja magát a tiszteletért, melyre Emilt rászorítja. Általam ezerféle beczézgetést tanusít iránta, a melyekben, ha bele kellene halnia, sem részesítené őt magát; Emil pedig, a ki tudja, hogy nem akarok érdekeinek ártani, el van ragadtatva tőle, hogy milyen jóban vagyok én a lánynyal. Ha ez séta közben megtagadja tőle a karját, megvigasztalódik, mert hisz az én karomba öltötte. Zúgolódás nélkül távozik el, megrázva kezemet és halkan azt mondva nekem szavával és szemével: Barátom, beszélj helyettem. Érdeklődve kísér minket a szemével: igyekszik érzéseinket leolvasni a szemünkről és kitalálni beszélgetésünket a mozdulatainkról; tudja, hogy a mit egymással beszélünk, semmi sem közömbös rá nézve. Kedves Zsófia, mennyire jól érzi magát őszinte szíved, mikor beszélgethetsz Mentorral úgy, hogy Telemachus ne hallja! Mily szeretetreméltó nyiltsággal engeded, hogy kiolvasson gyöngéd szívedből mindent, a mi benne -622- történik! Mily szívesen mutatod ki előtte növendéke iránti becsülésedet! Mily megható közvetlenséggel engeded, hogy behatoljon legédesebb érzéseidbe! Mily tettetett haraggal küldöd el az alkalmatlankodót, mikor türelmetlenségében nem tudja megállni, hogy félbe ne szakítson! Mily bájos bosszúsággal veted szemére tolakodását, mikor megakadályozza, hogy jót mondjon vagy halljon róla és hogy feleleteimből mind újabbakat meríts arra, hogy szeresd!

Igy tehát Emil, miután eljutott odáig, hogy megtűrték, mint bevallott szerelmest, érvényesíti minden ebbeli jogát; beszél, sürget, könyörög, tolakodik. Ha keményen rászólnak, ha rosszul bánnak vele, az neki nem sokat jelent, csak meghallgattassa magát. Végre eléri, nem fáradság nélkül, hogy Zsófia a maga részéről nyiltan magára vállalja a kedves jogait, hogy megszabja neki, mit kell tennie, hogy parancsoljon neki kérés helyett, hogy elfogadjon hálálkodás helyett, hogy ő szabályozza látogatásainak számát és idejét, hogy megtiltsa neki, hogy bizonyos napig ne jőjjön és egy bizonyos órán túl ne maradjon. Mindez pedig nem játék módjára megy, hanem egész komolyan és ha nehezen fogadta el ezeket a jogokat, hát olyan szigorral gyakorolja őket, a mely néha megbánatja a szegény Emillel, hogy megadta neki őket. De bármit parancsol is a leány, ő nem felel és gyakran, mikor csupa engedelmességből elmegy, örömmel tele szemmel tekint rám, a mely azt mondja: látod, birtokba vett engem. A lány pedig büszkén néz le rá és titokban mosolyog rabszolgája büszkélkedésén.

Albani és Rafael, adjátok nekem kölcsön a gyönyör ecsetét! Isteni Milton, tanítsd meg durva tollamat, leírni a szerelem és ártatlanság örömeit! De nem, bujjatok el hazug művészetetekkel a természet szent igazsága előtt. Legyen csak érzékeny szivetek, becsületes lelketek, aztán legeltessétek képzeleteteket erőltetés nélkül a két ifjú szerelmes elragadtatásain, a kik szüleik és vezetőik szemei előtt zavar nélkül adják át magukat az édes illuziónak, a mely körüllengi őket és vágyaik mámorában, lassan haladva a czél felé, virágokkal és füzérekkel fonják be a boldog köteléket, a mely össze fogja őket kapcsolni a sírig. Annyi bájos -623- kép részegít meg magamat is; rend és kapcsolat nélkül gyűjtöm őket össze; az elragadtatás, melyet nekem szereznek, nem engedi, hogy összekapcsoljam őket; oh, ki ne tudná, ha van szíve, magában megcsinálni az apa, az anya, a leány, a nevelő, a tanítvány különböző helyzeteinek bájos képeit, a mint valamennyien közrehatnak a legbájosabb pár egyesülésén, a kiknek csak valaha boldogságot szerezhetett a szerelem és az erény?

Emil csak most, mikor igazán tetszeni igyekszik, kezdi érezni azoknak a kellemes tehetségeknek értékét, melyekre szert tett Zsófia szeret énekelni s ő vele énekel, sőt mi több, zenére tanítja. A leány élénk és könnyed, szeret ugrálni s ő vele tánczol; ugrásait ő alakítja tánczlépésekké és tökéletesíti bennük. Ezek a leczkék elragadók, a bohó jókedv fölélénkíti őket, enyhíti a szerelem félénk tiszteletét; a szerelmesnek meg van engedve, hogy gyönyörrel adja leczkéit, meg van neki engedve, hogy mestere legyen úrnőjének.

Van egy nagyon rossz karban levő régi clavecinjük; Emil rendbehozza és felhangolja; ép oly jó zongora és hangszerkészítő, mint a milyen asztalos; mindig az volt az alapelve, hogy meg tudjon lenni másnak segítsége nélkül mindenben, a mit maga is meg tud csinálni. A ház festői fekvésű, különféle látképeket készít róla, melyekbe olykor Zsófia is belerajzolt és melyekkel feldíszíti apró dolgozószobáját. A kereteik nincsenek megaranyozva; nincs is erre szükségük. Látva Emilt rajzolni s követve példáját, Zsófia is tökéletesíti magát, fejleszti minden tehetségét és bájossága megszépíti őket mind. Atyja és anyja visszaemlékeznek egykori gazdagságukra, mikor újra ragyogni látják maguk körül a művészeteket, a melyek a gazdagságot becsessé tették előttük; a szerelem felékesítette egész házukat; csak egyedül a szerelem által, költség és fáradság nélkül uralkodnak benne ugyanazok az élvezetek, melyeket egyszer csak pénz és vesződség árán lehetett csak összegyűjteni.

Mint a hogy a bálványimádó felcziczomázza imádása tárgyát olyan kincsekkel, melyeket nagyra becsül és felékesíti az oltáron az istent, a kit imád, a szerelmes, bármily tökéletesnek látja szerelme tárgyát, mind újabb díszszel akarja -624- felruházni. Nem a lánynak van erre szüksége, hogy tessék neki, hanem neki magának van szüksége a lány felékesítésére; egy új hódolat az, melyet tanusítani vél neki, új érdek, melylyel szemlélete gyönyörét fokozza. Úgy tetszik neki, hogy semmi szép nincs a maga helyén, ha nem a legfőbb szépséget diszíti. Egyszerre megható és nevetséges látvány ez, látni Emilt, a mint igyekszik Zsófiát megtanítani mindenre, a mit tud, a nélkül, hogy megtudakolná, vajjon az, a mire tanítani akarja, izlése szerint való-e vagy kedvére van-e. Beszél neki mindenről, gyermekes buzgósággal magyaráz neki mindent; azt hiszi, csak meg kell mondania s a leány azonnal tudni fogja; már előre elképzeli magának, mekkora élvezet lesz vele okoskodni, vele filozofálni; haszontalannak tekinti minden tudományát, a melyet nem tárhat ki Zsófia szeme elé; szinte elpirul, hogy olyan dolgokat is tud, a melyeket a leány nem tud.

Leczkéket ad neki tehát a filozófiából, a fizikából, matematikából, történelemből, szóval mindenből. Zsófia örömest alkalmazkodik buzgalmához és igyekszik hasznot húzni belőle. Ha szabad neki a leczkét előtte térden állva adni, menynyire meg van Emil elégedve! Azt hiszi, az ég nyílt meg előtte. Csakhogy ez a helyzet, a mely a tanítványra nézve még kényelmetlenebb, mint a mesterre nézve, nem a legalkalmasabb a tanításra. Az ember nem tud mit csinálni a szemével, hogy kikerülje az őt üldöző szemeket, ha pedig a szemek találkoznak, azzal sem halad a leczke jobban.

A gondolkodás művészete nem idegen a nőktől, de az okoskodó tudományokat csak érinteniök szabad. Zsófia fölfog mindent, de nem sokat őriz meg emlékezetében. Legnagyobb a haladása az erkölcstanban és az izlés dolgaiban; a fizikából csak az általános törvényeket és a világrendszerre vonatkozó eszméket jegyzi meg. Sétáik közben néha, a természet csodáit szemlélve, ártatlan és tiszta szivük e csodák alkotójához is föl mer emelkedni. Nem félnek jelenlététől; közösen árasztják ki előtte szívüket.

Hogyan? Két szerelmes, életkoruk virágában, arra fordítja bizalmas együttlétét, hogy vallásról beszélnek! Arra vesztegetik az időt, hogy felmondják a katekizmusukat! -625- Mire való lealjasítani azt, a mi magasztos? Igen, kétségkívül a katekizmust mondják fel az ábrándok közben, a melyek elbűvölik őket; tökéleteseknek látják egymást, szeretik egymást, lelkesedéssel társalkodnak arról, a mi értéket ad az erénynek. Az áldozatok, melyeket érte hoznak, teszik nekik az erényt drágává, elragadtatásukban, melyet le kell küzdeniök, néha együtt ontják könnyeiket, tisztábbakat az égi harmatnál és ezek az édes könnyek életük varázslata; a legbájosabb mámorban vannak, melyet emberi lelkek valaha tapasztaltak. Még a nélkülözések is fokozzák boldogságukat és növelik önbecsülésüket áldozataik révén. Érzéki emberek, lélek nélküli testek, egy nap ők is meg fogják ismerni a ti gyönyöreiteket és egész életükben sajnálni fogják azt a boldog időt, a mikor e gyönyöröket megvonták maguktól.

Ennek az egymás jó megértésének ellenére, elmaradhatatlan egy s más véleményeltérés, sőt összetűzés sem; az úrnő nincs szeszélyek nélkül, a szerelmes ifjú sem hevesség nélkül való; de ezek a kis viharok hirtelen elmúlnak és csak szorosabbá teszi egyesülésüket; sőt a tapasztalat megtanítja Emilt, hogy ne féljen tőlük annyira; a kibékülések mindig előnyösebbek neki, mint a milyen ártalmasak az összetűzések. Az első összetűzés gyümölcse ugyanannyit engedett neki remélni a többitől; ebben tévedt; de végre is, ha nem nyer is mindig ily észrevehető hasznot, de mindig megnyeri vele azt, hogy láthatja, mennyire megszilárdúl Zsófiában az az őszinte érdeklődés, melyet az ő szíve iránt tanusít. Tudni akarjátok, miben áll ennek előnye. Annál szívesebben megyek bele tárgyalásába, mert ez a példa alkalmat ad nekem, hogy feltárjak egy nagyon hasznos elvet és leküzdjek egy nagyon vészthozót.

Emil szerelmes, ezért tehát nem vakmerő és még jobban meg lehet érteni, hogy Zsófia nem az a leány, a ki tulságos bizalmaskodást engedne meg neki. Miután az okosságnak minden dologban megvan a határa, inkább lehetne őt ridegséggel, mint túlságos engedékenységgel vádolni és maga az apja is néha attól fél, hogy rendkívüli büszkesége majd gőggé fog elfajulni. Emil a legtitkosabb bizalmas együttlétekkor sem merné a legcsekélyebb kegyet kérni, -626- még ki sem mutatni, hogy számot tart rá és ha Zsófia beleölti karját az övébe séták alkalmával, – olyan kegy, melyet nem enged joggá válni – Emil alig meri néha sóhajtozva kebléhez szorítani ezt a kart. Mindazáltal, hosszas tépelődés után, lopva meg merészkedik csókolni a ruháját és több ízben oly boldog ettől, hogy a leány szándékosan nem veszi észre, a mit tett. Egy nap, mikor kissé nyiltabban merészkedik a fiú, a leánynak eszébe jut, hogy azt rossz néven vegye. A fiú makacskodik, a leány fölingerlődik, a bosszúság néhány csípős szót mondat vele; Emil nem tűri el őket szó nélkül. A nap többi része duzzogással telik el és nagyon elégedetlenül válnak el.

Zsófia rosszul érzi magát. Az anyja az ő bizalmasa; hogy rejthetné el előtte bánatát? Ez az első meghasonlásuk és egy meghasonlás, a mely eltart egy óráig, olyan fontos dolog! Szánja-bánja hibáját; anyja megengedi, hogy majd jóvá tegye, az atyja rá is parancsol.

Emil másnap nyugtalanságában a rendesnél korábban jön vissza. Zsófia anyjának segít öltözködni, az apa is velük van a szobában. Emil tiszteletteljesen, de szomorúan lép be. Alig hogy az apa és az anya üdvözölték, Zsófia visszafordul és kezet nyujtva neki, kedveskedő hangon kérdi tőle, hogy érzi magát. Nyilvánvaló, hogy ez a bájos kéz csak azért nyújtódik így ki, hogy megcsókolják. Emil elfogadja a kezet, de nem csókolja meg. Zsófia kissé szégyenkezve, de tőle telhetőleg jó képpel vonja vissza kezét. Emil, a ki nem tanulta ki a nők modorát és a ki nem tudja, mire jó a szeszély, nem egykönnyen felejt és nem csillapul le olyan hamar. Zsófia apja látva, hogy a leány zavarban van, még jobban kihozza sodrából gúnyolódásával. A szegény leány zavartan, megalázva már azt sem tudja, mit csinál és nem adná az egész világért, ha sírni merne. Mennél inkább türtőzteti magát, annál inkább túlárad a szíve; végre kipottyan egy könnye, akárhogy igyekszik visszatartani. Emil meglátja ezt a könnyet, térdre veti magát, megfogja a kezét s több ízben hevesen megcsókolja. «Lelkemre, ön nagyon is jó, – mondja az apa elnevetve magát, – én bizony kevésbbé volnék engedékeny az ilyen bolondosok iránt és -627- megbüntetném a szájat, a mely megsértett.» Emil felbátorítva ettől a beszédtől, könyörgő tekintetet vet az anyára és a beleegyezés jelét vélve látni, remegve közeledik Zsófia arczához, a ki elfordítja fejét és hogy megmentse a száját, rózsás arczát nyújtja oda. A tolakodó fiú nem éri be ezzel; a leány gyöngén áll ellen. Micsoda csók volna ez, ha nem az anyja szeme előtt adnák! Szigorú Zsófia, vigyázz magadra, gyakran fogják kérni tőled, hogy legyen szabad a ruhádat megcsókolni, az alatt a föltétel alatt, hogy néha visszautasítod.

Ezután a példás büntetés után az apának valami dolga akad és kimegy; az anya elküldi valami ürügy alatt Zsófiát s aztán Emilhez intézi szavait s meglehetős komoly hangon mondja neki.

– Uram, hiszem, hogy ilyen jó származású és jó nevelésű fiatal ember, mint ön, a kiben van érzés és erkölcs, nem akarja megbecstelenítéssel viszonozni azt a barátságot, melyet ez a család tanusított iránta. Én nem vagyok sem túlszigorú, sem álszemérmeskedő, tudom, mit kell megengedni a bohó fiatalságnak; ezt eléggé bizonyítja az, a mit szemem előtt engedtem történni. Kérjen tanácsot barátjától kötelessége dolgában; ő meg fogja mondani, mi különbség van azok közt a játékok közt, melyeket az apa és az anya jelenléte jogossá tesz és a közt a szabadság közt, melyet, bizalmukkal visszaélve, tőlük távol enged meg magának valaki és csapdát csinál azokból a kedvezésekből, melyek az ő szemük előtt csak ártatlanok. Meg fogja önnek mondani, uram, hogy a leányom nem követett el egyéb hibát, csak azt, hogy nem látta meg mindjárt előszörre azt, a mit nem lett volna szabad soha megengednie; meg fogja önnek mondani, hogy mindaz, a mit kegynek vesz az ember, kegygyé lesz és hogy méltatlan dolog egy becsületes férfihoz, visszaélni egy fiatal leány együgyűségével, hogy titokban bitorolja azokat a szabadságokat, melyeket az egész világ előtt eltűrhet. Mert azt tudni, hogy mit tűrhet el az illedelem nyilvánosan, de azt nem tudni, hol áll meg a titkolózás árnyában az a férfi, a ki önmagát teszi szeszélyei egyedüli birájává. -628-

Ezután a jogos szemrehányás után, a mely inkább szól nekem, mint növendékemnek, a bölcs anya elhagy minket; én elálmélkodom ritka okosságán, a mely nem sokba veszi, ha szemeláttára a száján csókolják a leányát, de megbotránkozik azon, ha titokban megcsókolják a ruháját. Ha elveink bolondságán elgondolkozom, a melyek mindig feláldozzák az igazi becsületességet a külső illemnek, megértem, hogy miért annál szűziesebb a beszéd, mennél romlottabbak a szívek és miért annál kimértebb a magaviselet, mennél becstelenebbek azok, a kik tanusítják.

A midőn ez alkalommal belecsepegtetem Emil szívébe azokat a kötelességeket, melyeket előbb kellett volna beleoltani, új megfigyelésem ötlik fel, a mely talán leginkább becsületére válik Zsófiának, a melyet azonban óvakodom megmondani szerelmesének: nyilvánvaló, hogy ez az állítólagos büszkeség, a melyet szemére vetnek, csak nagyon bölcs óvatosság, hogy maga-maga ellen megóvja magát. Meglévén az a szerencsétlensége, hogy hevülékeny temperamentumúnak érzi magát, fél az első szikrától és eltávolítja tőle telhető módon. Nem büszkeségből olyan szigorú, hanem alázatosságból. Emilen gyakorolja azt a hatalmat, a melylyel – attól fél – nem bir Zsófia fölött; az egyiket használja fel, hogy leküzdje a másikat. Ha jobban bizna magában, kevésbbé volna büszke. Ha ezt az egy szempontot figyelmen kívül hagyjuk, melyik leány volna hajlékonyabb és szendébb? Kicsoda visel el türelmesebben egy sérelmet? Ki fél jobban attól, hogy sérelmet ne ejtsen máson? Kinek van kevesebb igénye mindenben, kivéve az erényt? Aztán meg nem az erényére büszke, csak azért büszke, hogy az erényét megőrizze és ha koczkáztatás nélkül engedheti át magát szíve hajlamainak, akkor még beczézgeti is szerelmesét. Az okos anya azonban ezekről a részletekről nem beszél még az apával sem; a férfiaknak nem kell mindent tudniok.

Hódítása nem hogy gőgössé tette volna Zsófiát, hanem még nyájasabb és kevésbbé követelőző lett az egész világ iránt, kivéve talán csak azt, a ki ezt a változást előidézte. Nemes szívét nem emeli fel többé a függetlenség érzése. Szerényen élvezi diadalát, a melyet szabadságával kell megfizetnie. -629- A magatartása kevésbbé szabad és a beszéde félénkebb, mióta nem hallhatja a «szerelmes» szót pirulás nélkül; de zavarán is keresztül csillan megelégedettsége és maga ez a szégyenkezés sem kellemetlen érzés. Kivált látogatóba jövő fiatal emberekkel szemben vehető észre magaviseletének megváltozása. Mióta nem fél tőlük, a rendkívüli tartózkodás, a melyet irántuk tanusított, sokat enyhült. Eldöntve választását, aggály nélkül nyájas tud lenni a közömbösek iránt; kevésbbé kényes kiválóságuk dolgában, mióta ez nem érdeklik őt s mindig elég szeretetreméltóknak találja őket, olyan emberekről lévén szó, a kik sohasem fognak neki semmit jelenteni.

Ha az igazi szerelem tudna kaczérsággal élni, azt kellene hinnem, hogy ennek némi nyomai is megtalálhatók abban a módban, a hogy Zsófia velük viselkedik szerelmese jelenlétében. Azt lehetne mondani, hogy nem érve be azzal az égő szenvedélylyel, a melyet benne a tartózkodás és a beczézgetés válogatott elegyítésével szít, nem bánja azt sem, ha ezt a szenvedélyt még egy kis nyugtalansággal is ingerli; azt lehetne mondani, hogy szándékosan felvidítva fiatal vendégeit, Emil kínjainak eszközévé teszi annak a vídámságnak a varázsát, a melyet vele szemben nem mer tanusítani. De Zsófia sokkal is figyelmesebb, sokkal is jobb és sokkal is helyesebb ítéletű, semhogy valósággal kínozza őt. A szerelem és a becsületesség helyettesíti nála az elővigyázatosságot, hogy enyhítsék ezt a veszedelmes ingert: ért hozzá, hogy kell őt felingerelni és megnyugtatni épen akkor, a mikor szükséges és ha néha nyugtalanítja is, soha el nem szomorítja. Bocsássuk meg azokat a gondokat, melyeket annak szerez, a kit szeret, annak a félelemnek kedvéért, hogy sohasem lehet elég erősen hozzá lánczolva.

De micsoda hatással van ez a kis ravaszkodás Emilre? Féltékeny lesz-e? vagy nem lesz féltékeny? Ezt kell megvizsgálni, mert az ilyen kitérések is könyvem czéljára tartoznak és nem igen távolítanak el tárgyamtól.

Már az elébb megmutattam, hogy mikép lopózik bele ez a szenvedély az ember szívébe olyan dolgoknál, melyek csak a képzelődés szüleményei. A szerelemben azonban -630- ez más dolog; itt a féltékenység oly szoros kapcsolatban látszik a természettel, hogy csak bajosan tudjuk elhinni, hogy belőle ered. Még az állatok példája is, melyek közül nem egy a tombolásig féltékeny, úgy látszik, mintha czáfolhatatlanul állapítaná meg az ellenkező nézetet. Vajjon az emberek képzelődése tanítja rá a kakasokat, hogy darabokra tépjék egymást, meg a bikákat, hogy agyondöfködjék egymást?

Az ellenszenv minden ellen, a mi megzavarja és akadályozza élvezeteinket, természetes indulat. Ez tagadhatatlan. Bizonyos pontig az a vágy is az, hogy kizárólagosan bírjuk, a mi nekünk tetszik. De mikor ez a vágy szenvedélylyé válva tombolássá, vagy gyanakvó, keserű képzelődéssé alakul át, az már más dolog. Ez a szenvedély lehet természetes vagy nem természetes; ebben disztingválni kell.

Az állatokról vett példát már régebben megvizsgáltam Értekezés-emben az egyenlőtlenségről és most, hogy újra elmélkedem rajta, az a vizsgálat elég alaposnak tűnik fel, hogy az olvasót ráutalhassam. Csak azt fűzöm hozzá azokhoz a megkülönböztetésekhez, melyeket abban az írásomban tettem, hogy az a féltékenység, mely a természetből ered, nagyon sok tekintetben függ a nemiség hatalmától és hogy mikor ez a hatalom határtalan vagy annak látszik, ez a féltékenység tetőpontjára ér; mert akkor a hím, szükségletei szerint mérve jogait, sohasem nézhet máskép egy másik hímre, mint alkalmatlan versenytársra. Ugyanezeknél a fajoknál a nőstények, mindig annak engedelmeskedve, aki először jött, csakis a foglalás jogán lesznek a hímekéi és örökös harczokat okoznak ezek között.

Azoknál a fajoknál ellenben, a hol csak egy párosodik egygyel, a hol a párosodás bizonyos morális köteléket eredményez, a házasság egy nemét, a nőstény választása alapján azé a hímé levén, a melyet maga szerzett magának, rendszerint megtagadja magát mindenki mástól; a hím pedig, hűségének biztosítékául kérve ezt a kizárólagos vonzódást, ép oly kevéssé ingerlődik fel más hímek láttára és békésebben él velük. Ezekben a fajokban a hím osztozik a kis magzatokról való gondoskodásban és a természet ama -631- törvényeinek egyikénél fogva, melyeket nem lehet meghatottság nélkül szemlélni, úgy tetszik, hogy a nőstény viszonozza az apának azt a ragaszkodást, a melyet gyermekei iránt tanusít.

Ha most már az emberi nemet szemléljük kezdetleges egyszerűségében, könnyű meglátni a hím korlátolt képességéből és vágyainak mérsékletéből, hogy a természettől arra van rendeltetve, hogy érje be egy nősténynyel. Ezt igazolja a két nem számbeli egyenlősége, legalább a mi éghajlatunk alatt; ez az egyenlőség egyáltalán nincs meg azoknál a fajoknál, melyeknél a hímek nagyobb ereje több nőstényt egyesít egyetlen himmel. És bár az ember nem költ mint a galamb és bár abban a tekintetben, hogy nincsenek szoptatós emlői, a négylábúak osztályához tartozik, a gyermekek oly sokáig földöncsúszók és tehetetlenek, hogy ők és az anyjuk csak nehezen tudnának ellenni az apa ragaszkodása nélkül és a nélkül a gondoskodás nélkül, a mely ennek az eredménye.

Az összes megfigyelések tehát egyesülnek annak bizonyítására, hogy a hímek féltékeny tombolásából bizonyos állati fajtákban egyáltalán nem lehet semmit következtetni az emberre nézve és még a déli éghajlatok kivétele is, a hol a soknejűség dívik, csak annál jobban bizonyítja a tételt, mert itt a nők számbeli többségéből folyik a férjek zsarnoksága és mert saját gyöngeségének érzése veszi rá az embert, hogy a kényszerhez forduljon a természet törvényeinek kijátszása végett.

Nálunk, a hol ugyanezek a törvények ebben a tekintetben kevésbbé játszatnak ki, de annál jobban kijátszatnak egy ellenkező és gyűlöletesebb értelemben, a féltékenységnek indító oka inkább a társadalmi szenvedélyekben van meg, mint a kezdetleges ösztönben. A gáláns viszonyok legnagyobb részében a szerelmes sokkal jobban gyűlöli vetélytársait, mint a mennyire szerelmesét szereti; ha attól fél, hogy nemcsak ő egymaga hallgattatik meg, ez annak az önszeretetnek az eredménye, melynek eredetére rámutattam és inkább a hiúság szenved benne, mint a szerelem. Máskülönben félszeg intézményeink olyan képmutatókká tették -632- a nőket147) és annyira felcsigázták étvágyukat, hogy alig lehet számítani még legkipróbáltabb ragaszkodásukra is és hogy már nem is tudják a kedvezésnek olyan jeleit adni a melyek megnyugtathatnák a versenytársaktól való félelmet.

Az igazi szerelemben máskép áll a dolog. Fentebb idézett írásomban megmutattam, hogy ez az érzés nem annyira természetszerű, mint a hogy gondolná az ember és nem csekély különbség van a között az édes megszokás között, a mely lelkileg összeköti a férfit hitvestársával és a között a féktelen hév között, a mely megrészegíti agyrémszerű vonzó tulajdonságaival egy lénynek, melyet nem lát többé olyannak, amilyen. Ez a szenvedély, a mely csak kizárást és kedvezést ismer, a hiúságtól csak annyiban különbözik, a mennyiben a hiúság mindent követel és nem nyújt semmit, tehát mindig méltánytalan, holott a szerelem ép annyit ad, a mennyit követel, tehát magában véve méltányossággal teljes érzés. Máskülönben mennél követelőbb, annál hiszékenyebb: ugyanaz az illuzió, a mely előidézi, könnyen hajlóvá teszi a rábeszélésre. Ha a szerelem nyugtalan, a becsülés bizalommal teljes és becsülés nélkül sohasem volt szerelem tisztességes szívben, mert abban, a mit szeret, mindenki azokat a tulajdonságokat szereti, melyeknek fontosságot tulajdonít.

Mindez jól meg lévén világítva, egy szempillantásra meg lehet mondani, minémű féltékenységre képes Emil, mert alig, hogy ennek a szenvedélynek megvan egy csirája az emberi szívben, a formáját egyedül a nevelés határozza meg. Emil szerelmes és féltékeny, de nem lesz haragos, rosszkedvű, gyanakvó, hanem gyöngéd, érzékeny és félénk: inkább meg lesz ijedve, mint felingerelve; sokkal inkább igyekezni fog megnyerni szerelmesét, mint fenyegetni vetélytársát; -633- elhárítaná, ha lehetne, mint valami akadályt, a nélkül, hogy gyűlölné, mint ellenséget; ha pedig gyűlöli, nem azért gyűlöli, hogy elvitasson tőle egy szívet, melyre igényt tart, hanem a valóságos veszély miatt, a melyben forog, hogy elveszítheti; igazságtalan gőgje nem fog ostoba módon megütközni azon, hogy valaki versenyre mer kelni vele; megérti, hogy a kedvezés maga egyedül csak az érdemre van alapítva és hogy a becsület az eredményben rejlik s ezért megkettőzteti igyekezetét, hogy szeretetreméltó legyen és ez valószinűleg sikerülni is fog neki. A nagylelkű Zsófia mikor felingerli szerelmét néhányszori ijedséggel, tudni fogja ezt az ijedséget szabályozni és őt kárpótolni érte; a versenytársakat pedig, a kiket csak azért tűrt meg, hogy próbára tegye őt, hamarosan félretolja.

De hova is ragadtattam észrevétlenül magamat? Oh, Emil, mi lett belőled? Felismerhetem e benned tanítványomat? Mily mélyre látlak sülyedni! Hol az az oly keményen nevelt fiatal ember, a ki szembeszállott az időjárás viszontagságaival, a ki rászánta testét a legkeményebb munkára, lelkét pedig egyedül a bölcseség törvényeire, hozzáférhetetlenül az előítéleteknek, a szenvedélyeknek; a ki csak az igazságot szerette, a ki csak az észnek engedett és nem ragaszkodott semmihez, a mi nem lényének alkatrésze? Most elpuhulva a tétlen életben nőket ural; az ő mulatságaik a foglalkozása, az ő akaratuk az ő törvénye; sorsának bírája egy fiatal leány; a komoly Emil egy gyermek játékszere!

Ilyenek az élet színjátékának változásai: minden kornak megvan a maga rugója, a mely mozgatja; de az ember mindig ugyanaz. Tíz éves korában a sütemények vezetik, húsz éves korában a szerelmese, harmincz éves korában az élvezetek, negyven éves korában a becsvágy, ötven éves korában a kapzsiság: mikor fog egyedül csak a bölcseség után szaladni? Boldog az, a kit akarata ellenére is erre vezetnek! Mi fontossága van annak, hogy milyen vezető után jár, ha ez a czélhoz vezeti? A hősök, maguk a bölcsek is megfizették ezt az adót az emberi gyöngeségnek és a kinek ujjai orsókat törtek össze, azért nem lett kevésbbé nagy ember. -634-

Ha ki akarod terjeszteni a szerencsés nevelés hatását az egész életre, hosszabbítsd meg az ifjúságon át a gyermekkor jó szokásait és ha növendéked az, a minek lennie kell, gondoskodjál róla, hogy minden időben az legyen. Ez az utolsó simítás, a melyet művednek még adnod kell, hogy tökéletes legyen. Különösen azért fontos dolog, hogy a fiatal embereknek meghagyják a nevelőjüket, mert máskülönben nem igen kell attól félni, hogy szerelmi ügyüket ne tudnák nélküle elvégezni. A nevelőket és kivált az apákat az szokta megtéveszteni, hogy azt hiszik, az egyik életmód kizárja a másikat és hogy a mint az ember felnő, le kell mondania mindenről, a mit kis korában tett. Ha ez így volna, akkor mire való volna gondját viselni a gyermekkornak, ha jó vagy rossz felhasználása elmúlnék vele együtt és ha az ember szükségszerűen más gondolkodásmódot is venne fel, valahányszor teljesen különböző életmódra tér át?

Valamint hogy csak nagy betegségek bontják fel a folytonosságot az emlékezetben, ép úgy csak nagy szenvedélyek teszik ugyanezt az erkölcsökben. Az izléseink és a hajlamaink változnak ugyan, de ezt a változást, bár néha elég hirtelen, enyhítik a megszokások Hajlamaink egymásra következésében, ép úgy, mint a szinek helyes fokozatában, az ügyes művésznek észrevehetetlenné kell tenni az átmeneteket, összeelegyíteni és keverni a tónusokat és hogy semmiben se mutatkozzék szakadás, többféle tónust rakni fel az egész munkára. Ezt a szabályt megerősíti a tapasztalat; a mértéktelen emberek mindennap megváltoztatják vonzódásaikat, izlésüket, érzéseiket és nincs más állandóságuk, mint csak a változás megszokása; de a rendszeres ember mindig visszatér régi eljárás-módjához és még öreg korában sem veszti el a kedvtelést azokban az élvezetekben, melyeket gyermekkorában szeretett.

Ha eléred, hogy átlépve egy új életkorba, a fiatal emberek ne nézzék megvetéssel azt az életkort, melyben azelőtt voltak, hogy új szokásokat véve föl, ne hagyják el a régieket és hogy mindig szeressék tenni azt, a mi jó, tekintet nélkül az időre, a mikor elkezdték, – csak akkor mentetted meg művedet és lehetsz biztos felőlük életük végéig, mert -635- a legfélelmesebb felfordulás abban a korban van, a melyen most őrködöl. A mint hogy mindig fájdalommal gondolunk vissza erre a korra, ép úgy csak nehezen veszítjük el később is azt az izlést, melyet ekkor fölvettünk; ha ellenben egyszer felhagytunk vele, soha az életben nem nyerjük többé vissza.

Legnagyobb része azoknak a szokásoknak, a melyeket a gyermekekre és a fiatal emberekre rákényszeríteni vélsz, nem igazi szokás, mert csak erőszak által vették fel és mert csak kedvük ellenére követik, tehát csak az alkalomra várnak, hogy lerázzák magukról. Az ember nem kedveli meg a börtönt azért, hogy sokáig volt benne; a megszokás a helyett, hogy csökkentené az ellene való ellenszenvet, csak fokozza. Nem így Emil. Ő gyermekkorában mindent csak kedve szerint és szívesen tett s mikor férfivá válva tovább is ugyanazt teszi, csak hozzáfűzi a szokás uralmát a szabadság édességéhez. A tevékeny élet, a testi munka, a testgyakorlás, a mozgás annyira szükségessé vált rá nézve, hogy nem tudna szenvedés nélkül lemondani róluk. Egyszerre elpuhult és ülő életmódra szorítani őt annyi volna, mint börtönbe vetni, meglánczolni, erőszakos kényszerhelyzetben tartani őt. Nincs benne kétségem, hogy a kedve és az egészsége egyaránt szenvedne általa. A jól elzárt szobában lélekzeni is alig tud, szüksége van a szabad levegőre, a mozgásra, a fáradságra. Még Zsófia lábainál sem tudja megállni, hogy néha félszemmel oda ne nézzen a mezőre és hogy ne vágyjon vele együtt bejárni. Mindazonáltal marad, mikor maradnia kell, de nyugtalan, izgatott, látszik rajta, hogy erőszakot tesz magán; azért marad, mert bilincsek vannak rajta. Ime tehát – fogjátok mondani – ezek olyan szükségletek, melyeknek alávetettem, rabság, a melybe juttattam! Mindez igaz; alávetettem őt az emberi állapotnak.

Emil szereti Zsófiát; de mi az első varázs, mely őt lebilincselte? Az érzés, az erény, a tisztesség szeretete. Mikor ezt a szeretetet szereti szerelmesében, elveszthette-e önmagából? És mily áron adta oda magát Zsófia? Mindazon érzések árán, melyek kedvese szívében természetesek: -636- az igazi javak megbecsülése, az önmegtartóztatás, az egyszerűség, a nagylelkű önzetlenség, a pompa és gazdagság megvetése. Emilben ezek az erények megvoltak, mielőtt még a szerelem a szívébe oltotta volna őket. Miben változott tehát tulajdonképen Emil? Újabb okai vannak, hogy az legyen, a mi; ez az egyedüli pont, a miben különbözik attól, a mi volt.

Nem birom elképzelni, hogy bárki, a ki ezt a könyvet csak némi figyelemmel olvasta is, azt higyje, hogy annak a helyzetnek, a melyben van, minden körülménye véletlenül alakult ki körülötte. Vajjon véletlen-e, hogy bár a városok annyi szeretetreméltó leányt kináltak neki, az, a ki tetszését megnyerje, csak egy távoli magányban volt feltalálható! Vajjon véletlen-e, hogy itt megtalálja? Véletlen-e, hogy megfelelnek egymásnak? Véletlen-e, hogy nem lehetnek ugyanarról a helyről valók? Véletlen-e, hogy csak a lánytól oly messzire kap Emil szállást? Véletlen, hogy oly ritkán láthatja és hogy kénytelen annyi fáradsággal megvásárolni azt az élvezetet, hogy néha láthassa őt? Elférfiatlanodik, fogjátok mondani. Ellenkezőleg, megedződik; olyan erőteljesnek kell lennie, a milyenné én tettem, hogy el tudja viselni a fáradalmakat, melyeket Zsófia reá ró.

Két mértföldnyire lakik tőle. Ez a távolság a fujtató a kovácsműhelyben; ebben edzem meg a szerelem nyilait. Ha egymás tőszomszédságában laknának, vagy ha kényelmes kocsiban üldögélve látogathatná meg, kényelmesen, párisi módra szerethetné. Akart volna-e Leander meghalni Neróért, ha nem választotta volna el őket a tenger? Engedd el nekem a sok szót, olvasóm; ha arra való vagy, hogy megérts, eléggé tudod követni részleteiben eljárásom módját.

Az első alkalmakkor, hogy Zsófiát meglátogattuk, lovakat fogadtunk, hogy gyorsabban jussunk oda. Kényelmesnek találtuk ezt a megoldást és az ötödik alkalommal is lovakat fogadtunk még. Vártak ránk; több mint mértföldnyire a háztól embereket vettünk észre az úton. Emil néz, a szíve dobog; közeledik, fölismeri Zsófiát, leveti magát lováról, elindul, repül, a szeretetreméltó család lába előtt van. Emil szereti a szép lovakat; az ő lova szilaj; szabadnak -637- érzi magát, elvágtat a mezőn át; én utána vágtatok, nagy nehezen utólérem és visszavezetem. Szerencsétlenségére Zsófia fél a lótól, nem merek hozzá közelíteni. Emil se lát, se hall, de Zsófia a fülébe súgja, hogy milyen vesződséget okozott barátjának. Emil szégyenkezve szalad oda, hogy megfogja a lovakat, hátramarad; illő, hogy mindenkire rákerüljön a sor. Ő indul előre, hogy megszabaduljunk a lovaktól. Igy maga mögött hagyva Zsófiát, nem találja többé oly kényelmesnek a lovaglást. Lihegve jön vissza és fél úton elénkbe szalad.

A legközelebbi utazáskor Emil nem akar már lovakat. Miért? kérdem tőle. Hiszen csak inast kell fogadnunk, a ki gondjukat viseli. Ugyan – mondja ő – még ezzel is terhére legyünk a tiszteletreméltó családnak? Hiszen tudod, hogy el akarnak látni mindent, embereket és lovakat. Igaz, felelem én, megvan bennük a szegény emberek nemes vendégszeretete. A gazdagok kapzsiak, a maguk bőségében csak barátaikat látják el; a szegények ellenben ellátják barátaik lovait is. Menjünk gyalog, – mondja Emil. – Nincs rá bátorságod, neked, a ki oly könnyedén osztoztál fiad fáradságos mulatságaiban? Nagyon szívesen, – felelek én azonnal. – Úgy tűnik fel nekem, hogy a szerelem sem kivánja, hogy oly sok hűhóval csinálják.

Közeledve az anyát és a leányt még messzebb találjuk, mint az előbbi alkalommal. Úgy megyünk feléjük, mint a nyíl. Emil csupa verejték; egy drága kéz megsimítja orczáját zsebkendőjével. Lehetne mégannyi ló a világon, ezután ugyan eszünkbe sem jutna hasznát venni.

Mindazáltal elég keserves dolog, hogy sohasem tölthetjük együtt az estét. A nyár múlóban van, a napok kezdenek rövidülni. Bármit mondjunk is, sohasem engedik meg, hogy éjjel induljunk haza és hacsak nem jövünk már reggel, csaknem azonnal indulnunk kell, alighogy megérkeztünk. Az anya sokáig sajnálgat minket és aggódik miattunk, végre arra a gondolatra jön, hogy az ő házukban nem lehet ugyan minket elhelyezni, de a faluban lehetne számunkra hajlékot szerezni, a hol néha alhatnánk. Erre a szóra Emil tapsban tör ki, remeg az örömtől; Zsófia pedig akaratlanul -638- is többször csókolja meg anyját azon a napon, mikor erre a gondolatra jött.

Lassankint édes barátság és ártatlan bizalmasság kap lábra köztünk. A Zsófia vagy anyja által megszabott napokon rendesen eljövök barátommal; néha egyedül is engedem menni. A bizalom fölemeli a lelket és egy férfival nem kell már gyermek módjára bánni és mi végre jutottam volna, ha növendékem nem érdemelné meg becsülésemet? Megesik az is, hogy én megyek ő nélküle; olyankor szomorú, de nem zúgolódik: mit érne el zúgolódásával? Különben is tudja, hogy nem azért megyek, hogy ártsak az érdekeinek. De akár együtt megyünk, akár külön-külön, magától értetődik, hogy semmiféle időjárás nem tartóztathat fel, hiszen büszkék vagyunk, ha olyan állapotban érkezünk meg, hogy sajnálnak bennünket. Szerencsétlenségünkre Zsófia megtiltja nekünk ezt a dicsőséget és tiltakozik az ellen, hogy rossz időben is jöjjünk. Ez az egyedüli eset, hogy lázadónak látom azok ellen a szabályok ellen, melyeket titokban sugallok neki.

Egy nap, mikor Emil egyedül ment s én csak másnapra vártam haza, még az este hazatért. Megölelem s ezt mondom neki: Nos, kedves Emilem, visszajöttél barátodhoz? De a helyett, hogy viszonozná ölelésemet, kissé lehangoltan mondja: Ne hidd, hogy jó kedvemből jövök; akaratom ellenére jöttem el. Ő akarta, hogy menjek; az ő kedvéért jöttem, nem a te kedvedért. Meghatva ettől a naivitástól, újra megölelem. Nyilt lélek, őszinte barátom, ne foszsz meg attól, a mi megillet engem. Ha az ő kedvéért jöttél el, az én kedvemért vallod meg; a te hazatérésed az ő műve, de a nyiltságod az enyém. Őrizd meg mindig a szép lelkeknek ezt a nyiltságát. A közömbösek hadd gondolják, a mit akarnak, de bűn tűrni, hogy egy barátunk érdem számba vegye tőlünk azt, a mit nem ő érette tettünk.

Óvakodom attól, hogy ennek a vallomásnak értékét leszállítsam szemében azzal, hogy több szerelmet, mint nagylelkűséget találjak benne és megmondjam neki, hogy nem annyira magától akarja elhárítani visszatérésének érdemét, mint inkább biztosítani Zsófia számára. De így leplezi le -639- előttem szívének mélyét a nélkül, hogy akarná: ha kényelmesen, lassan, szerelméről álmodozva jön, akkor Emil nem egyéb, csak Zsófia szerelmese; ha szaporán jön, kihevülve, bár kissé rosszkedvűen, akkor Mentorának barátja.

Ezekből a rendelkezésekből láthatni, hogy az én ifjam távol van attól, hogy Zsófia mellett töltse életét és hogy annyiszor lássa, a hányszor akarja. Hetenkint egy-két utazás a legtöbb, a mi meg van neki engedve és látogatásai gyakran csak fél napra terjednek s csak ritkán nyúlnak át a másnapba. Sokkal több időt tölt azzal, hogy remélgeti, hogy látni fogja vagy hogy örül neki, hogy láthatta, mintsem hogy valósággal látja. Még abból az időből is, a melyet látogatásaira fordít, kevesebbet tölt mellette, mint útközben feléje vagy távolodva tőle. Ezek az igaz, tiszta, gyönyörteljes, de inkább képzelt, mint valódi élvezetek izgatják szerelmét a nélkül, hogy elférfiatlanítanák szívét.

Azokon a napokon, mikor nem látja Zsófiát, nem tétlen vagy renyhe. Ezeken a napokon megint Emil: egyáltalán nem változott meg. Leggyakrabban a környékbeli mezőkön csatangol, foglalkozik a természetrajzzal, megvizsgálja, figyeli a földeket, terményeiket, művelésüket, összehasonlítja a munkát, a mit lát, azzal, a melyet ismer, keresi a különbségek okait; ha úgy találja, hogy más dolgozási módok előnyösebbek az ittenieknél, közli ezeket a földművelőkkel; ha jobb formájú ekéket ajánl, mindjárt meg is csináltatja saját rajzai alapján; ha márgabányát talál, megmagyarázza nekik a hasznosságát, a mely ezen a környéken ismeretlen; gyakran maga is nekifog a munkának; mind elálmélkodnak, ha látják, hogy könnyebben forgatja szerszámaikat, mint ők, mélyebb és egyenesebb barázdát von, mint az övék, egyenletesebben vet, czélszerűbben ültet. Nem gúnyolódnak rajta, mintha csak szájjal volna földművelő, látják, hogy csakugyan ért hozzá. Szóval kiterjeszti buzgalmát és gondolkodását mindenre, a minek megvan az eredeti és általános haszna, sőt nem is szorítkozik csak erre. Meglátogatja a földművesek házait, tudakozódik hogylétükről, családjukról, gyermekeik számáról, földjük mennyiségéről, terményeik minéműségéről, kelendőségéről, jövedelmükről, adóikról, adósságaikról -640- stb. Pénzt keveset ad, tudva, hogy rendszerint rosszul használják fel, de maga határozza meg felhasználását és hasznossá teszi rájuk nézve, még akaratuk ellenére is. Munkásokat szerez nekik és gyakran megfizeti nekik a napszámot azért a munkáért, a melyre szükségük van. Az egyikkel újra fölépítteti vagy befödeti beomlott kunyhóját, a másikkal megdolgoztatja földjét, a melyet eszközök hiányában parlagon hagyott, meg másnak tehenet szerez, vagy lovat vagy mindenféle állatot az elpusztult helyett; két szomszéd már-már pört kezd egymással, rábeszéli őket, hogy egyezzenek ki; egy paraszt megbetegszik, ápoltatja, maga is ápolja;148) egy másikat háborgat valami hatalmas szomszédja, megvédi és közbelép érdekében; szegény fiatal pár szereti egymást, segít nekik összeházasodni; egy derék asszony elvesztette kedves gyermekét, meglátogatja és vígasztalja; nem megy el azonnal, a mint jött; nem veti meg a szűkölködőket, nem siet otthagyni a szerencsétleneket; gyakran azoknál a parasztoknál étkezik, a kiken segített, olyanoktól is elfogad meghívást, a kiknek nincs rá szükségük; amazoknak jóltevőjévé, emezeknek barátjává válván, mindig egyenlő marad velük. Szóval személyével mindig épen annyi jót tesz, mint pénzével.

Sétáit néha a boldog ház felé irányítja; talán remélheti, hogy titokban megpillantja Zsófiát, hogy észrevétlenül láthatja sétája közben. Emil azonban nyilt magaviseletű, nem tud és nem is akar megtéveszteni. Megvan benne az a szeretetreméltó gyöngédség, a mely növeli és táplálja az önbecsülést az önmagáról való jó tanuságtétellel. Szorosan a neki megszabott korlátok közt tartja magát és sohasem közeledik annyira, hogy véletlenül nyerje meg azt, a mit csak -641- Zsófiától kaphat. Viszont örömest bolyong a környéken, keresgélve szerelmese lába nyomát, meghatva a fáradtságtól, melyet kiállott és az utaktól, melyeket megtett az ő kedvéért. Előtte való nap, hogy meglátogathatja, elmegy valami szomszéd tanyára, harapni valót rendelni másnapra. A séta észrevétlenül erre térül, mintegy véletlenül térnek be, gyümölcsöt, süteményt, tejszínt kapnak. A torkos Zsófia nem érzéketlen az ilyen figyelmességek iránt és szívesen becsüli meg gondoskodásunkat; mert a bókból mindig kijut nekem is a magam része, még ha semmi részem sincs is a gondoskodásban, mely alkalmat adott rá; ez a kis lány ravaszkodása, hogy ne kelljen olyan nagy zavarba jönnie, mikor megköszöni. Az apa és én eszünk a süteményből és bort iszunk, Emil azonban a nőkkel tart és mindig résen van, hogy elcsenhessen egy tányér tejszínt, a melybe Zsófia belemerítette a kanalát.

A sütemények kapcsán szóba hozom Emil előtt egyszeri versenyfutásait. Tudni akarják, miféle versenyfutások azok: megmagyarázom, nevetnek rajta, kérdezik tőle, tud-e még futni. Jobban, mint valaha, felel ő, nem is szeretném, ha elfelejtettem volna. Valaki a társaságból nagyon szeretné futni látni és nem meri megmondani; másvalaki magára vállalja, hogy fölveti a dolgot. Emil belemegy; előkerítenek két-három fiatal legényt a környékről, megállapítják a díjat és hogy annál jobban utánozzák az egykori játékokat, odatesznek egy süteményt a czélpontra. Mindenki készen van; a papa adja meg a jelt kezével tapsolva. A gyors Emil csak úgy szeli a levegőt és máris a pálya végén van, mikor még nehézkes versenytársai alig indultak el. Emil átveszi a díjat a Zsófia kezéből és nem kevésbbé bőkezűen, mint Aeneas, megajándékozza az összes legyőzötteket.

A diadalzaj közepette Zsófia arra merészkedik, hogy kihívja a győzőt és azzal dicsekszik, hogy tud oly jól futni, mint ő. Emil nem vonakodik versenyre szállni vele és mialatt Zsófia készülődik a futásra és föltűzi kétoldalt a ruháját és gondosabban ügyelve arra, hogy feltárja Emil szeme előtt finom lábát, mint hogy legyőzze a versenyben, megnézi, elég rövid-e a szoknyája, – Emil egy szót súg fülébe -642- az anyának. Ez mosolyog és helyeslően bólint. Emil erre versenytársa mellé áll és alig adatott meg a jel, már látni a lányt elindulni és repülni, mint a madár.

A nők nem futásra vannak teremtve; csak azért futnak, hogy utólérjék őket. A futás nem az egyedüli dolog, a mit ügyetlenül csinálnak, de az egyedüli, a mit csúnyán csinálnak: hátrahajtott és testükhöz szorított könyökük nevetségessé teszi mozdulataikat, a magas sarkukon, melyen szökdécselnek, olyanok, mint a szöcskék, melyek futni akarnak ugrálás nélkül.

Emil nem képzeli azt, hogy Zsófia jobban fut, mint más nő s nem tartja érdemesnek, hogy elindúljon helyéről és ingerkedő mosolylyal nézi, hogy indúl neki. Zsófia azonban könnyed és alacsony sarkú czipőben jár, nincs szüksége mesterkedésre, hogy a lába kicsinek látszassék. Olyan sebességgel fut előre, hogy ha utól akarja érni ezt az új Atalantát, épen csak annyi ideje van, a mennyi kell, mikor oly messze maga előtt látja. Ő is elindul tehát, hasonlóan a sashoz, a mely ráveti magát zsákmányára; kergeti, a sarkához ér, végre utóléri a lihegőt, gyöngéden köréje fonja bal karját, fölemeli, mint a tollat és szívére szorítva az édes terhet, így fejezi be a futást; ő vele érinteti meg először a czélt, majd azt kiáltva: «Zsófia a győztes!» letérdel előtte a földre és legyőzöttnek vallja magát.

Ezekhez a különböző foglalatosságokhoz járul az a mesterség, a melyet tanultunk. Legelőbb egy nap hetenkint és ezenkívül minden nap, mikor az idő nem engedi meg, hogy a szabadban maradjunk, Emil és én elmegyünk dolgozni egy mesterhez. Nemcsak a forma kedvéért dolgozunk itt, olyan emberek módjára, a kik fölötte állnak az efféle foglalkozásnak, hanem Istenigazában és valódi munkások módjára. Zsófia apja egy alkalommal, mikor meglátogat minket, a munkánál talál és csodálattal beszéli el feleségének és leányának, a mit látott. Nézzétek meg, mondja, ezt a fiatal embert a műhelyben és látni fogjátok, megveti-e a szegény ember helyzetét. El lehet képzelni, hogy Zsófia örömmel hallgatja ezt a beszédet. Újra szóba kerül a dolog; szeretnék meglepni Emilt munka közben. Kikérdeznek engem, a nélkül, -643- hogy észrevétetnének valamit és miután biztosan megtudták egyik napunkat, az anya és lánya kocsiba ülnek és azon a napon bejönnek a városba.

Belépve a műhelybe, Zsófia észrevesz a túlsó végében egy ingújjra vetkőzött fiatal embert; a haja hanyagul összekötve és annyira el van foglalva azzal, a mit csinál, hogy meg se látja őt. Zsófia megáll és int az anyjának, Emil a vésővel egyik kezében és a kalapácscsal a másikban, épen egy pántot csinál, aztán elfűrészel egy deszkát és belefogja egyik darabját a szorítóba, hogy meggyalulja. Ez a látvány nem nevetteti meg Zsófiát; megindítja és tiszteletreméltónak tűnik fel neki. Asszony, tiszteld uradat, ő dolgozik éretted, ő keresi meg a kenyeredet és táplál téged. Ime, a férfi.

Mialatt a nők Emilt figyelik, én észreveszem őket; megczibálom Emil ruhája újját. Emil megfordul, meglátja őket, eldobja szerszámait és örömkiáltással ugrik fel. Miután átengedte magát első elragadtatásának, leülteti őket és újra belefog munkájába. De Zsófia nem tud ülve maradni; élénken kél fel, átfut a műhelyen, nézegeti a szerszámokat, megsimogatja a gyalult deszkát, összeszedi a földről a forgácsot, a kezeinket nézi és aztán azt mondja, hogy tetszik neki ez a mesterség, mert tiszta. A kis bohó még utánozni is próbálja Emilt. Fehér és gyönge kezével ráhúzza a gyalút egy deszkára; a gyalú siklik, de nem vág. Nekem úgy tűnik, hogy Ámor nevet a levegőben és csapkod a szárnyával, mintha hallanám örömkiáltását: Herkules meg van boszúlva!

Ezalatt az anya kikérdezi a mestert: Uram, mennyit fizet ezeknek a legényeknek? Asszonyom, húsz soust napjára és én adom az eledelüket, de ha ez a fiatal ember akarná, jóval többet is kereshetne, mert ő messze földön a legjobb munkás. Húsz sous napjára és a koszt! mondja az anya s meghatva néz reánk. Úgy van, asszonyom, mondja újra a mester. Erre a szóra az anya Emilhez siet, megöleli, kebléhez szorítja, könnyeivel öntözi, nem tudva mást mondani, mint újra meg újra: Fiam, fiam!

Miután egy ideig beszélgettek velünk, a nélkül, hogy -644- elvontak volna a munkától, az anya így szól leányának: Menjünk, késő már, ne várassunk magunkra. Aztán Emilhez közeledve megveregeti az arczát s ezt mondja neki: Nos, jó munkás, nem akar velünk jönni? Emil nagyon szomorú hangon felel: El vagyok foglalva, tessék a mestert megkérdezni. Megkérdik a mestert, nélkülözhet-e minket. Azt mondja, nem. Sürgős munkám van, úgymond, amelynek holnaputánra el kell készülni. Számítva ezekre az urakra, visszautasítottam a munkásokat, a kik ajánlkoztak; ha ők elmaradnak, nem tudom, hol kapok másik munkásokat és nem tudnék a munkával az igért napra elkészülni. Az anya nem felel semmit, várja, hogy Emil szóljon. Emil lesüti a fejét és hallgat. Uram, mondja neki az anya meglepetve ettől a hallgatástól, nincs erre semmi mondani valója? Emil gyöngéden ránéz a lányra és csak azt feleli: Látják, hogy maradnom kell. Erre a nők eltávoznak és ott hagynak minket. Emil a kapuig kiséri őket, utánuk néz, a míg lehet, sóhajt és szó nélkül visszatér munkájához.

Útközben az anya megütődve beszél leányának erről a furcsa magaviseletről. Ugyan – mondja – hát olyan nehéz lett volna kárpótolni a mestert, hogy ne kelljen ott maradnia? És ez az oly bőkezű fiatal ember, aki szükség nélkül is szórja a pénzt, nem tud pénzt találni illő alkalomkor? Oh, mama, felel Zsófia, ne adja Isten, hogy Emil olyan nagy hatalmat tulajdonítson a pénznek, hogy arra is felhasználja, hogy személyes kötelezettségét is megszeghesse az árán, hogy büntetlenül szegje meg a szavát és megszegesse mással is! Tudom, hogy könnyen kárpótolhatná a mesterembert azért a csekély kárért, a mely az ő elmaradásával éri; ezzel azonban rabjává tenné lelkét a gazdagságnak, hozzászoknék, hogy a vagyont tegye kötelességei helyébe és hogy azt higyje, minden alól fel van mentve az ember, ha fizet. Emilnek más a gondolkozásmódja és remélem, én nem leszek oka, hogy megváltoztassa. Azt hiszed, nem esett nehezére maradni? Mama, ne tévesztesd meg magadat; az én kedvemért maradt, láttam a szemén.

Zsófia nem valami nagyon szerény igényű a szerelem igazi tanubizonyságai iránt. Ellenkezőleg, zsarnokoskodó és -645- követelőző; azt akarja, hogy inkább ne is szeressék, mint hogy lanyhán szeressék. Megvan benne az önbecsérzés nemes érzése, a mely megbecsüli magát és úgy akar tiszteltetni, a hogy ő becsüli magát. Nem tartana magához méltónak egy olyan szívet, a mely nem érezné az ő szívének teljes értékét, a mely ne ép úgy vagy még inkább erényeiért szeretné, mint bájaiért; egy olyan szívet, a mely ne tenné neki elébe saját kötelességeit és a ki ne tenné elébe őt minden más dolognak. Nem akar olyan imádót, a ki nem ismer más törvényt, csak az övét: olyan emberen akar uralkodni, a kit nem torzított el. Így veti meg Circe Ulisszes társait, miután lealjasította őket és annak magának adja oda magát, a kit nem tudott elváltoztatni.

De leszámítva ezt a sérthetetlen és szent jogot, Zsófia féltékenyen őrzi a maga jogait s vigyáz, hogy Emil mily gondosan tartja őket tiszteletben, mily gonddal teljesíti akaratát, mily ügyességgel találja ki, mily éberséggel érkezik meg a megszabott pillanatban: nem akarja sem hogy késsen, sem hogy hamarabb jöjjön, azt akarja, hogy pontos legyen. Sietni annyit tesz, hogy többet tart magára, mint ő rá; késni, ez annyi, mint elhanyagolni. Zsófiát elhanyagolni! Ez nem történhetnék meg kétszer. Egyszer igazságtalanul gyanakodott, hogy elhanyagolták s csaknem vége volt mindennek; de Zsófia méltányos és helyre tudja ütni, ha mit vétett.

Egy este vártak ránk; Emil megkapta a parancsot. Elénkbe mennek; nem érkezünk meg. Hova lettek? Mi baj érhette őket? Nem is küldenek izenetet. Az este várásunkkal telik el. A szegény Zsófia már azt hiszi, meghaltunk; kétségbeesik, kínozza magát, sírva tölti az éjszakát. Este küldönczöt küldtek, hogy tudakozódjék rólunk és hozzon másnap reggel híreket. A küldöncz visszatér az általunk küldöttel, a ki szóbelileg hozza izenetünket és elmondja, hogy jól vagyunk. Egy pillanattal később megjelenünk mi is. Ekkor a helyzet megváltozik: Zsófia letörli könnyeit, vagy ha ont könnyeket, mérgében ontja. Büszke szívét nem kárpótolta, hogy élünk; Emil él és oktalanul váratott magára.

Érkezésünkkor be akar zárkózni. Azt akarják, hogy maradjon; -646- maradnia kell; de azonnal elhatározza magát és nyugodt és megelégedett magatartást vesz fel, a mely másoknak imponálhatott. Az apa elénkbe jön és így szól: Nyugtalanságban tartották a barátjaikat; vannak itt, a kik nem fogják ezt egykönnyen megbocsátani. Ugyan ki, papa? – mondja Zsófia a legbájosabb mosolylyal, melyet csak tetetni tud. Mit törődöl vele, felel az apa, ha nem te vagy? Zsófia nem felel és lesüti a szemét a munkájára. Az anya hideg és kimért módon fogad minket. Emil zavarba jőve, nem meri megszólítani Zsófiát. A leány szól hozzá először; megkérdi, hogy van, üléssel kinálja és olyan jól tettet, hogy a szegény fiatal ember, a ki még nem ért semmit a heves szenvedélyek hangján, beugrik ennek a hidegvérnek és csaknem azon a ponton van, hogy maga is megneheztel.

Hogy felvilágosítsam, meg akarom fogni Zsófia kezét s ajkamhoz akarom emelni, a hogy néha szoktam. Hirtelen visszarántja, oly sajátságosan ejtve ki, hogy: uram, – hogy ez az akaratlan mozdulat azonnal leleplezi Emil szemében.

Zsófia maga is látva, hogy elárulta magát, kevésbbé tesz magán erőszakot. Látszólagos hidegvére irónikus kicsinyléssé változik. Mindenre, a mit mondanak neki, halk és bizonytalan hangon kiejtett egytagú szókkal felel, mintha attól félne, hogy nagyon is keresztül engedi éreztetni a méltatlankodás hangját. Emil félholtan a rémülettől fájdalommal néz rá és igyekszik rávenni, hogy nézzen a szemébe, hogy jobban olvashassa az övében az igazi érzéseit. Zsófia még jobban felingerelve önbizalmától, olyan tekintetet vet rá, hogy elmegy a kedve még egy olyat kivánni. Emil megzavarodva, reszketve nem mer – saját nagy szerencséjére – sem szólni hozzá, sem ránézni; mert még ha ártatlan volna is, Zsófia sohasem bocsátotta volna meg neki, hogy el tudta viselni haragját.

Látva most már, hogy rajtam a sor és hogy ideje kimagyarázkodnunk, visszamegyek Zsófiához. Újra megfogom a kezét, melyet nem von vissza, mert közel van hozzá, hogy elájuljon. Gyöngéden mondom neki: kedves Zsófia, mi pórul jártunk, de ön okos és igazságos, nem fog minket elitélni -647- a nélkül, hogy meghallgatna. Hallgasson meg tehát. Zsófia nem felel, én pedig így szólok.

«Tegnap elindultunk négy órakor; meg volt hagyva, hogy hét órára érkezzünk meg és mindig hamarabb indulunk el, mint kellene, hogy útközben megpihenhessünk. Az út háromnegyed részén már túl voltunk, mikor fájdalmas panaszok ütötték meg a fülünket; a tőlünk némi távolságban levő völgy torkolatából hallatszottak. Odaszaladunk a segélykiáltásra s egy szerencsétlen parasztembert találtunk ott, a ki kissé boros fővel jött lóháton a városból s akkorát esett le a lóról, hogy eltörte a lábát. Kiáltozni kezdtünk segítségért, senki se felelt; próbáltuk a sebesültet föltenni a lóra, nem birtuk; a legcsekélyebb mozdulatra borzasztó kínokat szenvedett a boldogtalan. Nem tehettünk tehát mást, megkötöttük a lovat a szomszéd erdőben, aztán hordágyat csinálva karjainkból, odaültettük a sebesültet és tőlünk telhetően vigyázva vittük útmutatásai szerint arrafelé, a merre haza érhetett. Az út hosszú volt, többször kellett pihennünk. Végre a fáradságtól kimerülten megérkeztünk: szomorú meglepetéssel vettük észre, hogy már ismerjük a házát s hogy ez a szerencsétlen, a kit akkora fáradsággal hoztunk haza, ugyanaz, a ki olyan szívélyesen fogadott minket azon a napon, mikor először érkeztünk ide. A nagy zavarban, a melyben eddig voltunk, kölcsönösen nem ismertük fel egymást.

«Csak két kis gyermeke volt odahaza. A felesége, a ki most készült őt a harmadikkal megajándékozni, annyira megrémült, mikor így látta hazatérni, hogy heves fájdalmakat érzett és néhány óra mulva megszülte gyermekét. Mit csináljunk ilyen körülmények közt egy félreeső kunyhóban, a hol nem remélhettünk semmiféle segítséget? Emil elszánta magát, hogy megkeresi a lovat, melyet az erdőben hagytunk, felül rá és lóhalálában a városba siet seborvosért. A lovat a seborvosnak adta és miután nem tudott mindjárt betegápolónőt találni, gyalog tért vissza egy szolgával, miután gyors küldönczöt küldött önhöz; mialatt én, képzelhetni, mekkora zavarban egy törött lábú férfi és egy vajúdó nő között, előkészítettem a házban mindent, a miről -648- gondoltam, hogy szükség lehet rá mindkettejük segítségére.

A többit nem részletezem; nem erről van most szó. Két óra volt éjfél után, mikor mindketten egy pillanatra megpihenhettünk. Végre hajnal felé megérkeztünk közeli menedékhelyünkre, a hol megvártuk az ön ébredésének óráját, hogy számot adjunk balesetünkről.»

Elhallgattam, nem szólva semmi többet. De mielőtt valaki szólt volna, Emil szerelmeséhez lép, fölemeli hangját és szilárdabban, semmint hittem volna, így szól: Zsófia, a maga kezében van sorsom, jól tudja. Meghalathat a fájdalomtól, de azt ne remélje, hogy el tudja velem feledtetni az emberiesség jogait; ezek nekem szentebbek, mint a maga jogai; sohasem mondok le róluk a maga kedvéért.

Zsófia erre a szóra felelet helyett feláll, karját Emil nyaka köré ölti, csókot nyom arczára; aztán utánozhatatlan bájjal nyújtja karját, így szól hozzá: Emil, fogadd ezt a kezet, a tied. Légy, a mikor akarsz, a férjem és uram; igyekezni fogok megérdemelni ezt a tisztességet.

Alig hogy megölelte Emilt, az apja elragadtatva tapsolt, ezt kiáltva: «Hogy volt! hogy volt!» Zsófia nem kéreti magát, még két csókot adott a másik arczára; de csaknem ugyanabban a pillanatban, megrémülve mind attól, a mit tett, anyja karjába veti magát és az anyai ölbe rejti szégyenkezéstől lángoló arczát.

Nem fogom leírni az általános örömöt; mindenki kell, hogy érezze. Ebéd után Zsófia azt kérdi, vajjon azok a szegény betegek nagyon messze laknak-e arra, hogy meglátogassa őket. Zsófia ezt kívánja s ez jó dolog. Odamegyünk: két külön ágyban találjuk őket; Emil hozatott egy ágyat. Embereket találunk körülük, a kik segítenek nekik: Emil gondoskodott róluk. De egyébként mind a ketten oly rossz állapotban vannak, hogy a kényelmetlenség ép annyi bajt okoz nekik, mint az állapotuk. Zsófia kötényt kér a jó asszonytól és megveti az ágyát; ugyanezt teszi aztán a férfival; gyöngéd és könnyed keze megtapogat mindent, a mijük fáj nekik és lágyabb fekvőhelyet készít fájó tagjaiknak. Már közeledtére is könnyebben érzik magukat; azt lehetne mondani, -649- hogy eltalálja, mi fáj nekik. Ez az oly kényes leány nem riad vissza sem a piszoktól, sem a kellemetlen szagtól és tudja, hogy kell eltüntetni az egyiket, a másikat is a nélkül, hogy bárkit is terhelne és a nélkül, hogy megkínozná vele a betegeket. Ő, a ki mindig oly szerény és néha oly büszke, ő, a ki a világ minden kincséért nem érintette volna csak ujja hegyével is egy férfi ágyát, minden kényeskedés nélkül fekteti másik oldalára a sebesültet és kényelmesebb helyzetbe teszi, hogy így tovább maradhasson fekve. A felebaráti buzgalom legyőzi a tartózkodását; a mit tesz, oly könnyedén teszi és olyan ügyesen, hogy a beteg megkönnyebbültnek érzi magát szinte a nélkül, hogy észrevenné, hogy hozzá nyúltak. A férj és a feleség közös értelemmel áldják a szeretetreméltó leányt, a ki gondozza őket, sajnálkozik miattuk, vigasztalja őket. Az égnek angyala ő, kit Isten küldött be hozzájuk; megvan benne az angyal külseje és nyájassága, a kedvessége és jósága. Emil meghatva, szótlanul nézi őt. Férfi, keresd az élettársadat; az Isten adta őt neked arra, hogy enyhítse bajaidat. Ez az asszony.

Megkereszteltetik az újszülöttet. A két szerelmes tartja keresztvízre azzal a forró vágygyal, hogy nemsokára ugyanez tétessék másokkal. Vágyva-vágynak erre a pillanatra; úgy gondolják, mintha már itt is volna; Zsófia minden aggálya el van távolítva, de most jönnek meg az én aggályaim. Nincsenek még annyira, mint a hogy gondolják; mindennek megvan a maga ideje.

Egy reggel, a mikor két napja nem látták egymást, belépek Emil szobájába, kezemben egy levéllel és mereven ránézve így szólok hozzá: «Mit tennél, ha azt a hírt hoznák neked, hogy Zsófia meghalt?» Emil nagyot kiált, összecsapva kezét felkiált és szó nélkül, rémült tekintettel néz rám. «Felelj hát,» – mondtam én ugyanazzal a nyugalommal. Erre felingerülve hidegvéremen hozzám lép, haragtól, lángoló szemekkel s csaknem fenyegető magatartásban állva elém, így szól: «Hogy mit tennék? Nem tudom, de annyit tudok, hogy soha életemben nem látnám viszont azt, a ki az értésemre adná». «Nyugodj meg, – mondom neki mosolyogva – -650- ő él, jól érzi magát, rád gondol és ma estére várnak minket. De menjünk egyet sétálni; beszélgessünk».

A szenvedély, mely elfogta, nem engedi többé, hogy mint azelőtt, elmerüljön a merőben okoskodó beszélgetésbe; ennek a szenvedélynek a révén kell az érdeklődését megragadni, hogy figyelmesen hallgassa oktatásomat. Ezt tettem ezzel a borzalmas előzménynyel; most ugyan biztos vagyok benne, hogy meg fog hallgatni.

«Boldognak kell lenni, kedves Emilem, ez a czélja minden egyes lénynek; ez az első vágy, melyet a természet belénk oltott és az egyetlen, a mely nem fog soha elhagyni. De hol van a boldogság? Ki tudja? Mindenki keresi és senki sem találja meg. Azzal töltjük az életünket, hogy keresgéljük és meghalunk a nélkül, hogy elértük volna. Fiatal barátom, mikor születésedkor karomba vettelek és mikor tanuságul hívtam a legfőbb lényt ahhoz a kötelezettséghez, melyet vállaltam, napjaimat a te napjaid boldogságának ajánlottam fel, – tudtam-e magam is, hogy mire kötelezem magamat? Nem; csak azt tudtam, hogy a mikor téged boldoggá teszlek, bizonyos, hogy az leszek én is. A mikor elvállaltam rád nézve ezt az üdvös czélt, közössé tettem mindkettőnk számára.

«A míg nem tudjuk, hogy mit tegyünk, a bölcseség abban áll, hogy tétlenségben maradjunk. Ez minden elvek között az, a melyre az embernek legnagyobb szüksége van és az, a melyet a legkevésbbé tud követni. Keresni a boldogságot a nélkül, hogy tudnók, hol van, ez annyi, mint kitenni magát annak, hogy elfut előle, ez annyi, mint megannyi ellenkező úton veszélybe jutni, a hány eltévedni való út van. De nem mindenkinek tulajdonsága, hogy tétlenül tudjon maradni. Abban a nyugtalanságban, melyben a jóllét vágya tart minket, jobb szeretünk tévedni a kergetésében, mint semmit se tenni keresésére és ha egyszer elhagytuk azt a helyet, a hol felismerhetjük, nem tudunk többet oda visszatérni.

«Ugyanebben a tudatlanságban lévén, igyekeztem kikerülni ugyanazt a hibát. Elvállalván a gondoskodást rólad, elhatároztam, hogy nem teszek egyetlen haszontalan lépést -651- és megakadályozom, hogy te se tegyél. A természet útjához ragaszkodtam, várva, hogy ez megmutassa a boldogság útját. Kiderült, hogy ugyanaz és hogy a mikor nem gondoltam rá, akkor követtem.

«Légy tanubizonyságom, légy itélő bírám, sohasem foglak megtagadni. Első éveid nem áldoztattak fel azoknak a melyek ezután fognak következni; élvezted mindazokat a javakat, melyeket a természet adott neked. Azok közül a bajok közül, a melyeknek alávetett téged és a melyektől meg tudtalak óvni, csak azokat érezted, a melyek megedzhetnek más bajok ellen. Nem szenvedtél egyet sem, hanem ha azért, hogy elkerülj egy nagyobbat. Nem ismerted sem a gyűlöletet, sem a rabszolgaságot. Szabad és elégedett lévén, igazságos és jó maradtál, mert a szenvedés és a bűn elválaszthatatlanok és az ember sohasem válik gonoszszá, csak mikor boldogtalan. Vajha gyermekkorod emléke meghosszabbodnék öreg napjaidig! Nem félek attól, hogy jó szíved valaha is visszaemlékszik rá a nélkül, hogy ne áldja azt a kezet, a mely vezette.

«Mikor belejutottál az okosság életkorába, megóvtalak az emberek előitéleteitől; mikor a szíved érzékenynyé lett, megóvtalak a szenvedélyek zsarnokságától. Ha meg tudtam volna hosszabbítani ezt a belső nyugalmadat életed végeig, biztonságba helyeztem volna művemet és mindig boldog lennél, a mennyire ember csak lehet; de kedves Emilem, hiába merítettem volna bele a lelkedet a Styxbe, nem tehettem volna mindenütt sebezhetetlenné; új ellenség támad fel, a kit még nem tanultál meg legyőzni és a kitől nem tudtalak megmenteni. Ez az ellenség, ez te magad vagy. A természet és a sors szabadnak hagyott. El tudtad szenvedni a nyomort, el tudtad viselni a test fájdalmait; a lélek fájdalmai ismeretlenek maradtak előtted; nem függtél mástól, csak az emberi sorstól és most függsz mindazoktól a kötelékektől, melyeket magad raktál magadra; a mikor megtanultál vágyni, vágyaid rabszolgájává tetted magadat. A nélkül, hogy bármi is változnék benned, a nélkül, hogy bármi bántana is, a nélkül, hogy bármi érné is lényedet, mennyi fájdalom támadhatja meg lelkedet! Mennyi bajt érezhetsz. -652- a nélkül, hogy beteg lennél! Hány halált szenvedhetsz a nélkül, hogy meghalnál! Egy hazugság, egy tévedés, egy kétség a kétségbeesésbe dönthet.

«Láttad a színházban a hősöket, a kik ki voltak szolgáltatva a végső kínoknak, esztelen kiáltásaikkal visszhangoztatták a színpadot, jajgattak, mint az asszonyok, sírtak, mint a gyermekek és ezzel kiérdemelték a közönség tapsait. Emlékszel, mennyire megbotránkoztál ezeken a jajgatásokon, ezeken a kiáltozásokon, ezeken a panaszokon, olyan férfiaktól, a kiktől csak az állhatatosság és a szilárdság tényeit kellene várni? Hogyan, mondtad méltatlankodva, ezek azok a példák, melyeket mint követendőket tűznek ki, a minták, a melyeket utánzásra ajánlanak! Attól félnek-e, hogy az ember nem elég kicsiny, elég boldogtalan, elég gyönge, ha nem tömjéneznek gyöngeségének az erény hamis álarcza alatt? Fiatal barátom, ezután légy engedékenyebb a színpad iránt: ime, magad is egyike lettél hőseinek.

«Tudsz tűrni és meghalni, el tudod viselni a kényszerűség törvényét a fizikai bajokban, de még nem szabtál törvényt szíved vágyainak és szeretetünkből inkább születik meg életünk nyugtalansága, mint szükségleteinkből. Vágyaink messzire terjednek, az erőnk csaknem semmi. Az ember kívánságai révén ezer dologtól függ, maga-maga révén nem függ semmitől még a saját életétől sem; mennél több köteléket teremt magának, annál jobban megsokszorozza a szenvedéseit. Minden csak úgy elmúlik a földön, minden, a mit szeretünk, elszalad előlünk előbb-utóbb és mi úgy ragaszkodunk hozzá, mintha örökké kellene tartania. Micsoda rémület Zsófia halálának merő gyanujára! Hát arra számítottál, hogy örökké fog élni? Nem hal meg senki az ő korában? Meg kell halnia, gyermekem és talán te előtted. Ki tudja, életben van-e ebben a pillanatban? A természet csak egy halálnak tett rabjává téged; te rabjává teszed magadat egy másiknak. Igy tehát abba a helyzetbe jutsz, hogy kétszer fogsz meghalni.

«Igy alá lévén vetve szabályozatlan szenvedélyeidnek, mennyire szánni való leszel! Mindig nélkülözés, mindig veszteség, mindig aggodalom; sohasem élvezheted, a mid -653- megmaradt. A félelem, hogy mindent elveszítesz, megakadályoz, hogy bármid is legyen; mivel csak a szenvedélyeidet akartad követni, sohasem fogod őket kielégíteni tudni. Mindig keresni fogod a nyugalmat és mindig futni fog előled; nyomorult leszel és gonoszszá válsz. És hogy ne lennél az, mikor nincs más törvényed, mint féktelen vágyaid? Ha nem tudod elviselni az akaratlan nélkülözéseket, hogy róhatnád őket magadra akaratlanul? Hogy tudnád feláldozni a hajlamot a kötelességnek és hogy tudnál ellenállni szívednek, hogy eszedre hallgass? Te, a ki látni sem akarod többé azt, a ki tudtodra adja szerelmesed halálát, hogy tudnád látni azt, a ki el akarja venni tőled elevenen, a ki azt merné neked mondani: Rád nézve meghalt, az erény választja el tőled? Ha vele kell élned, bármi történik is, akár férjnél van Zsófia, akár nincs, akár szabad vagy, akár nem, akár szeret vagy gyűlöl téged, akár odaadják neked, akár megtagadják tőled, az mindegy, te akarod őt, bírnod kell őt bármi áron. Mondd meg nekem, mely bűnnél áll meg az, a kinek nincs más törvénye, csak szívének vágyai és nem tud ellenállni semminek, a mire vágyik?

«Kedves gyermekem, bátorság nélkül nincs boldogság s erény sincs küzdelem nélkül. Az erény szó az erő-ből származik; az erő az alapja minden erénynek. Csak az olyan lényé lehet az erény, a mely természeténél fogva gyönge s akaratánál fogva erős; csak ebben áll az igaz ember érdeme; és az Istent jónak nevezzük ugyan, de nem nevezzük erényesnek, mert nincs szüksége erőfeszítésre ahhoz, hogy jó legyen. Megvártam, a míg abban az állapotban léssz, hogy megérthess, mielőtt ezt az annyira profanizált szót megmagyaráztam volna neked. A míg az erény gyakorlása nem kerül semmibe, kevés szükség van az ismeretére. Ez a szükség akkor áll be, mikor a szenvedélyek feltámadnak; rád nézve már beállott.

«A midőn a természet teljes egyszerűségében neveltelek, a helyett, hogy keserves kötelességekről prédikáltam volna neked, megóvtalak azoktól a bűnöktől, a melyek ezeket a kötelességeket keservesekké teszik; nem annyira gyűlöletessé tettem előtted a hazugságot, mint inkább haszontalanná; -654- nem annyira arra tanítottalak, hogy add meg mindenkinek, a mi megilleti, mint inkább hogy csak azzal törődj, a mi a tiéd; inkább jóvá tettelek, mint erényessé. De a ki csupán csak jó, csak addig marad az, a míg kellemes annak lennie; a jóság megtörik és tönkre megy az emberi szenvedélyek ütközése alatt; az az ember, a ki semmi egyéb, csak jó, csak a maga számára az.

«Mi tehát az erényes ember? Az, a ki le tudja győzni indulatait; mert akkor követi az eszét, lelkiismeretét, megteszi kötelességét; a rend állapotában marad és semmi sem tartja meg benne. Idáig te csak látszólag voltál szabad, csak annak a rabszolgának a kétséges szabadságát élvezted, a kinek nem parancsoltak semmit. Most légy valóban szabad, tanulj meg a magad ura lenni; parancsolj szívednek, oh Emil és erényes leszel.

«Egy másik mesterséget is ki kell tehát tanulnod és ez nehezebb, mint az első; mert a természet fölment minket a bajok alól, melyeket reánk ró vagy megtanít elviselni őket, de nem mond nekünk semmit azokra vonatkozólag, a melyek önmagunktól jönnek ránk, magunkra hagy bennünket; enged minket szenvedélyeink áldozataiul, hogy hatalmába essünk hasztalan fájdalmainknak és még büszkélkedjünk könnyeinkkel, a melyek miatt pirulnunk kellett volna.

«Ez most az első szenvedélyed és talán az első, a mely méltó hozzád. Ha férfi módjára kormányozni tudod, ez lesz az utolsó is; a többieket mind leigázhatod és nem fogsz engedelmeskedni másnak, mint az erény szenvedélyének.

«Ez a szenvedély nem bűnös, jól tudom, ép oly tiszta, mint a lelkek, melyek érzik. A becsületesség keltette, az ártatlanság táplálta. Boldog szerelmesek! az erény varázsa csak szaporítja számotokra a szerelem varázsát és az édes kötelék, a mely rátok vár, nem kevésbbé dija okosságotoknak, mint ragaszkodásotoknak. De mondd meg nekem, mint őszinte férfi, ez az oly tiszta szenvedély kevésbbé igázott le téged? Kevésbbé lettél a rabja? És ha holnaptól fogva nem volna már ártatlan, elfojtanád holnaptól fogva? Most van az ideje, hogy kipróbáld az erődet; mikor már alkalmazni kell, akkor már késő lesz. Nem az ellenség előtt -655- gyakoroljuk harczra magunkat, a háború előtt készülődünk rá; a háborúba már teljesen előkészülve megyünk.

Tévedés a szenvedélyeket megengedettekre és meg nem engedettekre osztani fel, hogy az előbbieknek hódoljon az ember s az utóbbiakat elfojtsa. Valamennyi jó, ha az ember uruk marad, mind rossz, ha alávetjük magunkat nekik. A természet azt tiltja meg, hogy hajlamainkat tovább terjeszszük, mint erőnket; az ész azt tiltja meg, hogy azt akarjuk, a mit nem tudunk elérni, a lelkiismeret nem azt tiltja meg nekünk, hogy kisértetbe essünk, hanem azt, hogy legyőzessük magunkat a kisértéstől. Nem mitőlünk függ, hogy vannak-e szenvedélyeink vagy nincsenek, hanem tőlünk függ, hogy uralkodjunk rajtuk. Minden érzés, a melyen uralkodunk, jogosult, s minden érzés, a mely uralkodik rajtunk, bűnös. A férfi nem bűnös azért, hogy szereti a más feleségét, ha ezt a szerencsétlen szenvedélyt a kötelesség törvénye által leigázva tartja; ellenben bűnös, ha a maga feleségét annyira szereti, hogy ennek a szerelemnek mindent feláldoz.

«Ne várj tőlem hosszadalmas erkölcsi tanításokat; csak egyet kell neked adnom és ez magában foglalja a többit mind. Légy ember, tartsd szívedet helyzeted korlátai között. Tanulmányozd és ismerd meg ezeket a korlátokat: bármily szűkek, az ember nem boldogtalan addig, a míg közéjük zárkózik; csak akkor az, mikor át akarja őket hágni; akkor is az, mikor esztelen vágyaiban a lehetőségek sorába számít olyant, a mi nem oda való; akkor is az, mikor elfelejti emberi helyzetét, hogy képzelt helyzeteket koholjon magának, a melyekből mindig visszaesik a maga helyzetébe. Az egyedüli javak, melyek nélkülözése nehezünkre esik, azok, a melyekről azt hiszszük, jogunk van rájuk. Elnyerésük nyilvánvaló lehetetlensége felszabadít tőlük, az óhajtások remény nélkül nem kínoznak. A koldust nem kínozza az a vágy, hogy vajha király lenne, a király csak akkor akar Isten lenni, ha azt hiszi, hogy már nem ember.

«Legnagyobb bajaink forrásai a gőg illuziói, de az emberi nyomorúság szemlélete mindig mérsékeltté teszi a bölcset. A maga helyén marad, nem izgatódik, hogy kiléphessen -656- belőle, nem használja el hasztalanul erőit, hogy élvezze azt, a mit nem tud megtartani és felhasználva minden erejét arra, hogy jól birja azt, a mije van, a valóságban ép annyival hatalmasabb és gazdagabb, a mennyivel kevesebbre vágyik, mint mi. Halandó és veszendő lény vagyok, fűzzek-e örökre való kötelékeket ezen a földön, a hol minden változik, a hol minden elmúlik és a honnan holnap el fogok tünni? Oh Emil, oh fiam, ha téged elveszítnélek, mi maradna meg belőlem? És mégis meg kell tanulnom téged elveszíteni, mert ki tudja, mikor fosztatom meg tőled?

«Ha tehát boldogan és okosan akarsz élni, ne fűzd hozzá a szívedet máshoz, mint a szépséghez, a mely nem pusztul el, hogy a helyzeted szabjon határt vágyaidnak, hogy kötelességeid előbb járjanak, mint hajlamaid; terjeszd ki a szükségesség törvényét a morális dolgokra; tanuld meg elveszíteni azt, a mit elvehetnek tőled, tanulj meg elhagyni mindent, ha az erény rendeli, tanulj fölébe emelkedni az eseményeknek, felszabadítani tőlük szívedet a nélkül, hogy összetépnék, bátornak lenni a balsorsban, hogy ne légy soha nyomorúságos, szilárdnak lenni kötelességedben, hogy ne légy soha bűnös. Akkor boldog leszel a sors ellenére is és okos szenvedélyeid ellenére. Akkor még a törékeny javak birtokában is olyan gyönyört fogsz találni, a mit semmi sem tud megzavarni; a tiéid lesznek a nélkül, hogy te az övék lennél és érezni fogod, hogy az ember, a ki elől elfut minden, csak azt élvezi, a mit tud elveszteni. Nem lesz, az igaz, illuziód képzelt örömökről, de nem lesznek meg a fájdalmaid sem, melyek ezeknek gyümölcsei. Sokat fogsz nyerni ezzel a cserével, mert ezek a fájdalmak gyakoriak és valódiak, és ezek az örömök ritkák és hiúk. Legyőzve annyi csalfa képzelődést, le fogod győzni azt is, a mely oly nagy értéket tulajdonít az életnek. Zavar nélkül fogod átélni életedet és borzalom nélkül fogod befejezni; tőle is eloldod magadat, mint minden dologtól. Hányan gondolják rémülettel eltelve, hogy mikor elhagyják, megszünnek lenni; te tudva semmiségét, azt fogod hinni, hogy most kezeled. A halál a gonosz életének vége és az igaz életének kezdete.»

Emil nyugtalansággal vegyes figyelemmel hallgat rám. -657- Valami baljóslatú következést vár ettől az első szótól. Érzi, hogy a mikor megmutatom neki annak szükségét, hogy gyakorolja lelke erejét, akkor alá akarom vetni ennek a keserves gyakorlatnak és mint a sebesült, a ki megremeg, mikor a seborvost közeledni látja s már azt hiszi, érzi sebén a fájdalmas, de egészséghozó érintést, a mely nem engedi romlásba dőlni.

Bizonytalanul, megzavarodva, türelmetlenül várva, hogy hova akarok kilyukadni, felelet helyett kérdez, de félénken. Mit kell tennie? mondja csaknem remegve és föl se merve emelni a szemeit. «Hogy mit kell tenned?» felelem én szilárd hangon. «El kell hagynod Zsófiát.» «Mit mondasz?» kiált fel ő felháborodva. «Elhagyni Zsófiát? Elhagyni őt, megcsalni, árulónak lenni, gazembernek, hitszegőnek!» «Ugyan!» felelek én félbeszakítva őt. «Hát attól fél Emil, hogy tőlem tanulja meg ezeket a neveket megérdemelni?» «Nem» folytatja ő ugyanazzal a hevességgel, «sem tőled, sem mástól; akaratod ellenére is meg tudnám őrizni a művedet; tudnék tenni róla, hogy azokat a neveket ki ne érdemeljem.»

El voltam készülve erre az első felbőszülésre; engedem elmúlni felindulás nélkül. Ha nem volna meg bennem az a mérséklet, melyet neki prédikálok, ugyan prédikálhatnám neki! Emil sokkal jobban ismer engem, semhogy képesnek tartson arra, hogy valami rosszat követeljek tőle és jól tudja, hogy rossz tett volna, ha elhagyná Zsófiát, abban az értelemben, a melyet ő tulajdonít ennek a szónak. Megvárja tehát végre, míg kimagyarázom magamat. Erre én újra beszélni kezdek.

«Hiszed-e kedves Emilem, hogy bármilyen helyzetben van is, lehet ember boldogabb, mint a milyen te voltál három hónap óta? Ha ezt hiszed, akkor fölvilágosítlak róla, hogy tévedsz. Mielőtt megismerted volna az élet gyönyöreit, már kimerítetted boldogságát. Nincs semmi különb annál a gyönyörnél, a melyet élveztél. Az érzékek gyönyöre mulandó; a szív szokásszerű állapota ebben mindig veszít Többet élveztél a remény által, mint a mennyit valaha a valóságban élvezni fogsz. A képzelődés, a mi feldíszíti azt, -658- a mire vágyunk, bírás közben elhagyja. Az önmaga által létező kényen kívül csak az a szép, a mi nincs. Ha ez az állapot örökké tarthatott volna, érezhetted volna a legfőbb boldogságot. De mindaz, a mi az emberrel kapcsolatos, érzi a maga esendőségét; minden véges, minden mulandó az emberi életben és ha az az állapot, a mely minket boldoggá tesz, szüntelenül tartana, élvezésének megszokása megfosztana az ízétől. Ha rajtunk kívül nem változik semmi, megváltozik a szív; vagy a boldogság hagy el minket, vagy mi hagyjuk el a boldogságot.

«Mámorod közben méretlenül múlna el az idő. A nyár véget ér, közeledik a tél. Ha folytatni tudnók is kirándulásainkat, ily zord időszakban semmiesetre sem engednék meg. Akaratunk ellenére is meg kell változtatni életmódunkat; a mostani már nem tarthat tovább. Látom türelmetlen szemeden, hogy ez a nehézség nem hoz zavarba: Zsófia vallomása és saját vágyad könnyű módot sugall a hó kikerülésére s hogy ne kelljen utazgatnod, ha meg akarod látogatni. A megoldás kétségkívül kényelmes, de ha eljön a tavasz, elolvad a hó és megmarad a házasság; már pedig minden évszakra kell gondolni.

«Nőül akarod venni Zsófiát, holott nincs is még öt hónapja, hogy ismered. Nőül akarod venni, nem azért, mert hozzád illik, hanem mert tetszik neked, mintha a szerelem soha nem tévedne az összevalóság dolgában és mintha a kik azon kezdték, hogy szerették egymást, nem végeznék soha azon, hogy gyűlölik egymást. Zsófia erényes, tudom, de vajjon elég-e ez? Elég-e, ha az emberek tisztességesek, arra, hogy összevalók legyenek? Nem az erényét vonom kétségbe, hanem a jellemét. Megmutatja-e magát egy nő jelleme egy nap alatt? Tudod-e, hány helyzetben kellett volna őt látnod, hogy kedélyét alaposan ismerd? Négy hónapi ragaszkodás neked biztosíték egy egész életre? Lehet, hogy két hónapi távollét elfeledteti őt veled; talán van valaki, a ki csak a te távollétedre vár, hogy kitöröljön szívéből tégedet; talán visszatérésedkor ép oly közömbösnek találnád, mint a mily gyöngédnek találtad eddig. Az érzések nem függnek az elvektől; ő azért megmaradhat nagyon tisztességesnek, -659- de nem szeret többé. Hajlandó vagyok azt hinni, hogy állhatatos és hű marad, de ki felel neked róla és ki fele neki rólad, ha magatok nem tettétek magatokat próbára? Addig akartok ezzel a próbával várni, a míg hiábavalóvá lesz? Addig akartok várni egymás megismerésével, a mikor már nem tudtok elválni egymástól?

«Zsófia nincs még tizennyolcz éves, te alig multál huszonkettő; ez a szerelem kora, de nem a házasságé. Micsoda családapa és családanya! Bizony, hogy gyermekeket tudjatok nevelni, várjatok legalább addig, a míg magatok nem lesztek gyermekek. Tudod-e, hogy hány fiatal nőnek gyöngítette meg a szervezetét az időnek előtte kiállott terhesség, hánynak rontotta meg az egészségét, rövidítette meg az életét? Tudod-e hány gyermek maradt beteges és gyönge, mert nem eléggé kifejlődött testben tápláltattak? Ha az anya és a gyermek egyszerre nőnek és ha a növekvéshez szükséges anyag megoszlik kettejük között, sem az egyiknek, sem a másiknak nincs meg az, a mit a természet neki szánt. Hogy lehetne tehát, hogy ettől ne szenvedjenek mind a ketten? Vagy nagyon rosszul ismerem Emilt, vagy pedig ő inkább szeretne később erőteljes nőt és gyermekeket, mintsem az ő életük és egészségük rovására elégítse ki mohóságát.

«Beszéljünk rólad. A férj és apa állapotába kívánva jutni, megfontoltad-e a kötelességeket? Családapává válva az állam tagjává leszel. És mit tesz az, az állam tagjának lenni? Tudod-e? Tanulmányoztad emberi kötelességeidet, de ismered-e a polgár kötelességeit? Tudod-e, mi a kormány, törvény, haza? Tudod-e, mily áron van megengedve élned és kiért kell meghalnod? Azt hiszed, megtanultál mindent, holott nem tudsz még semmit. Mielőtt helyet foglalnál a polgári rendben, tanuld meg ismerni és tudd meg, milyen rang felel meg benne neked.

«Emil, el kell válnod Zsófiától, nem mondom, hogy el kell hagynod: ha erre képes volnál, akkor ő nagyon boldog lehetne, hogy nem ment hozzád nőül. El kell válnod tőle, hogy méltóvá légy hozzá. Ne légy oly hiú, hogy azt hidd, máris megérdemled őt. Oh, mennyit kell még tenned! Teljesítsd -660- ezt a nemes feladatot; tanuld meg elviselni a távollétet, nyerd meg a hűség jutalmát, hogy visszatérésedkor legyen valamid, a mit becsületedre számíthatsz előtte és ne mint kegyet kérhesd a kezét, hanem mint jutalmat.»

Nem lévén még gyakorolva az önmagával való küzdésben, nem lévén még hozzászokva, hogy az egyik dologra vágyakozzék, egy másikat pedig akarjon, a fiatal ember nem adja meg magát, ellenáll, vitatkozik. Miért tagadná meg magától a boldogságot, a mely reá vár? Nem azt jelentené-e, ha késlekedik elfogadni, mint hogy nem becsüli meg a keveset, a melyet nyujtanak neki? Szükség van-e rá, hogy eltávolodjék tőle, hogy megtudja azt, a mit tudnia kell? És ha ez szükséges is, miért ne hagyhatná neki visszatérésének biztos zálogát feloldhatatlan kötelékekkel? Csak a férje lehessen s kész engem követni, csak legyenek egyesítve s félelem nélkül fog tőle elválni. «Egyesülni, hogy elváljatok! Kedves Emilem, micsoda ellentmondás ez! Az megeshetik, hogy a szerelmes meg tud élni szerelmese nélkül, de a férjnek nem szabad szükség nélkül elhagyni nejét. Látom, halasztásodnak akaratod ellenére valónak kell lennie, hogy aggodalmaid elcsituljanak, azt kell, hogy mondhasd Zsófiának, hogy akaratod ellenére válsz el tőle. Jól van hát, légy nyugodt és miután nem engedelmeskedel az észnek, ismerj meg egy más urat. Nem felejtetted el a szerződést, melyet velem kötöttél. Emil, el kell válnod Zsófiától; akarom.»

Erre a szóra Emil lehajtja fejét, elhallgat, elgondolkodik egy pillanatra és aztán szilárdan rám nézve ezt mondja: «Mikor indulunk?» «Nyolcz nap mulva – mondom neki – elő kell készíteni Zsófiát erre az elutazásra. A nők gyöngébbek, kimélettel tartozunk nekik és ez a távollét nem lévén rá nézve kötelesség, mint a hogy rád nézve az, neki joga van rá, hogy kevesebb bátorsággal viselje.»

Nagyon erős kisértetbe esem, hogy ifjú embereim szerelmének naplóját egész elválásukig folytassam; de már régóta élek vissza olvasóim türelmével; legyünk rövidek, hogy valahára végére jussunk. Mer-e Emil szerelmese elé azzal a biztonsággal lépni, mint a milyet barátjával szemben -661- tanusított? A magam részéről én hiszem; épen szerelmének igazságából kell ezt a biztonságot meríteni. Nagyobb zavarban volna előtte, ha inkább nehezére esnék elválni tőle; mint bűnös válna el tőle és ez a szerep mindig zavarba ejtő egy becsületes emberre nézve; de mennél többe kerül neki ez az áldozat, annál jobban becsületére válik maga-magának az előtt, a ki az elválást kínossá teszi rá nézve. Nem fél attól, hogy félremagyarázza az indító okot, mely őt vezeti. Mintha minden tekintetével ezt mondaná: «Oh Zsófia, olvass szívemben és légy hű; a szerelmesed nem erény nélkül való.»

A büszke Zsófia viszont igyekszik méltósággal elviselni a váratlan csapást, a mely éri. Erőlködik, hogy megindulás nélkül valónak látszassék, de mivel nincs meg benne, mint Emilben, a harcz és a győzelem becsülete, szilárdsága nem áll annyira helyt. Sír, jajgat akarata ellenére és a félelem attól, hogy elfelejtik, csak annál élesebbé teszi az elválás fájdalmát. Nem szerelmese előtt sír, nem előtte mutatja ki rettegését, inkább megfulladna, semhogy egy sóhajt hallasson jelenlétében; én nekem mondja el panaszait, én látom könnyeit, engem fogad bizalmasául. A nők ügyesek és tudnak tettetni: mennél többet zúgolódik titokban zsarnokságom ellen, annál jobban igyekszik hízelegni nekem; érzi, hogy a sorsa a kezemben van.

Vigasztalom, biztatom, felelősséget vállalok előtte szerelmeséről, vagyis inkább férjéről: csak őrizze meg ugyanazt a hűséget, melyet Emil fog tanusítani iránta, esküszöm, két év alatt férje lesz. Eléggé becsül engem, hogy elhigyje, hogy nem akarom megtéveszteni. Én vagyok mindkettejük kezessége a másik irányában. Az ő szíveik, erényük, becsületességem, szüleik bizalma, minden megnyugtatásukra szolgál. De mit ér az ész a gyöngeséggel szemben? Úgy válnak el, mintha soha többé nem látnák egymást.

Zsófia most Eucharis bánatára gondol és azt hiszi, ő is az Eucharis helyében van. Ne hagyjuk távollétünk alatt újra föléledni ezt a fantasztikus szerelmet. Zsófia, mondom neki egy nap, cseréljen Emillel könyveket. Adja neki a Telemachusát, hogy megtanuljon hasonló lenni hozzá, ő pedig -662- adja önnek a Spectateurt,149) melyet ön szeret olvasni. Tanulmányozza benne a tisztességes asszonyok kötelességeit és gondoljon arra, hogy két év mulva ezek a maga kötelességei lesznek. Ez a csere tetszik mindkettejüknek és megszerzi bizalmukat. Végre eljő a szomorú nap, el kell válni.

Zsófia tiszteletreméltó apja, a kivel én teljesen megállapodtam, megölel engem, mikor elbúcsúzom tőle, aztán félrehíva engem, komoly hangon és nyomatékos hangsúlylyal ezeket a szavakat mondja: «Megtettem mindent, hogy önt kielégítsem; csak egy szó mondani valóm van még. Gondoljon arra, hogy a tanítványa a leányom ajkain pecsételte meg házassági szerződését.»

Mily különbség a két szerelmes magatartásában! Emil heves, forró, izgatott, magán kívül kiáltoz, könnypatakokat ont az apa, az anya, a lány kezére, zokogva ölel meg mindenkit a házban és ezerszer ismétli ugyanazokat a dolgokat olyan összevisszaságban, a mely nevetséges volna minden más helyzetben. Zsófia komor, sápadt, a szeme fénytelen, a tekintete sötét, mozdulatlan marad, nem szól semmit, nem sír, nem lát senkit, még Emilt sem. Hiába fogja meg Emil a kezét, hiába szorítja őt karjaiba, mozdulatlan marad, érzéketlen könnyei iránt, gyöngédsége iránt, minden iránt, a mit tesz; rá nézve már elutazott. Mennyivel meghatóbb ez a látvány, mint szerelmesének tüntető siránkozása és zajos fájdalma! Emil látja ezt, érzi, el van tőle keseredve; nagy nehezen elvonszolom; ha még egy pillanatig hagynám, nem akarna elutazni. El vagyok ragadtatva, hogy ezt a szomorú képet viszi el magával. Ha valaha is kisértetbe esnék, hogy elfelejtse, mivel tartozik Zsófiának, csak eszébe kell hogy juttassam, milyennek látta távozása pillanatában s egészen el kell hogy idegenedve legyen a szíve, ha nem tudom visszavezetni hozzá. -663-

AZ UTAZÁS.

Azt kérdik, jó-e, ha a fiatal emberek utaznak; sokat is vitatkoznak erről. Ha máskép tennék fel a kérdést és azt kérdeznék, vajjon jó-e, ha az ember világlátott, talán kevesebbet vitatkoznának.

A könyvekkel való visszaélés megöli a tudományt. Abban a hiszemben, hogy tudják, a mit olvastak, azt hiszik, föl vannak mentve attól, hogy megértsék. Tulságos sok olvasmány csak arra jó, hogy képzelődő tudatlanokat neveljen. Az irodalomnak összes korszakai között nincs egy sem, a mikor annyit olvastak volna, mint manapság és nincs egy sem, a mikor kevésbbé lettek volna tudósok.150) Európa összes országai közt nincs egy sem, a melyben annyi történetet, értekezést és útleírást nyomtatnának, mint Francziaországban és nincs egy sem, a hol kevésbbé ismernék más népek szellemét és erkölcseit. Ennyi könyv elhanyagoltatja velünk a világ könyvét, vagy ha olvassuk is még, mindenki a maga helyén marad. Ha ez a szó: hogy lehet valaki perzsa? ismeretlen volna előttem, hallomás útján is kitaláltam volna, hogy abból az országból ered, a hol a nemzeti előítéletek legjobban uralkodnak és abból a fajból, mely legjobban elterjeszti őket.

A párisi azt hiszi, ismeri az embereket, holott csak a francziákat ismeri; városában, mely mindig tele van idegenekkel, úgy néz minden idegenre, mint valami szokatlan jelenségre, a melyhez hasonló nincs több az egész világegyetemben. Közelről kell hogy látta légyen az ember ennek a nagy városnak a polgárait, köztük kell hogy lakott légyen, hogy elhigyje, hogy annyi észszel olyan ostoba lehet valaki. S az a különös a dologban, hogy mindegyikük tán tízszer -664- is olvasta annak az országnak a leírását, a melynek egyik lakója olyan álmélkodásba ejti.151)

Nagyon is nehéz feladat, hogy egyszerre kell megvilágítani az írók előítéleteit és a magunkéit, hogy eljussunk az igazsághoz. Útleírások olvasásával töltöttem az életemet és nem találtam köztük kettőt, a melyekből ugyanazt a fogalmat kaptam volna ugyanarról a népről. Összehasonlítva azt a keveset, a mit megfigyelhettem, azzal, a mit olvastam, végre is felhagytam az utazókkal és sajnáltam az időmet, a melyet arra fordítottam, hogy tanuljak olvasásukból, meggyőződve arról, hogy mindenféle megfigyelések dolgában nem olvasni kell, hanem látni. Ez igaz volna ebben az esetben akkor is, ha minden utazó őszinte volna s nem mondana mást, mint a mit látott s a mit hisz és ha az igazságot csak azokkal a hamis színekkel leplezné el, amelyeket szeme előtt fölvesz. De mi lesz abból, ha még hazugságaikból és rosszhiszeműségükből is ki kell hámozni?

Hagyjuk tehát a könyvek tanulságát, melyeket dicsérnek előttünk, azoknak, akik arra valók, hogy beérjék velük. Arra jó ez, mint Hulle Rajmund művészete, hogy megtanítson fecsegni arról, a mit az ember nem tud.152) Arra jó, hogy tizenötéves Plátókat képezzen, hogy a társas összejöveteleken filozofáljanak és Paul Lucas vagy Tavernier153) után kitanítsák a társaságot Egyiptom és India szokásáról. -665-

Megczáfolhatatlan elvül állítom fel, hogy a ki csak egy népet látott, nem ismeri az embereket, hanem csak azt a pár embert ismeri, a kikkel együtt élt. Ez tehát egy másik módja az utazás kérdése föltevésének: Elég-e, ha a jól nevelt ember csak honfitársait ismeri vagy pedig fontos-e neki, hogy ismerje az embereket általában? Ebben nincs sem vita, sem kétség. Lám, egy nehéz kérdés megoldása menynyire függ néha attól, hogy miként van a kérdés föltéve.

De hogy tanulmányozzuk az embereket? Be kell-e járni az egész világot? El kell-e menni Japánba, hogy az európaiakat megfigyeljük? Hogy ismerjük a fajt, ismernünk kell-e minden egyént? Nem; vannak emberek, a kik annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy nem éri meg a fáradságot, hogy külön-külön tanulmányozzuk őket. A ki látott tíz francziát, az látta az összes francziákat. Bár az angolokról és néhány más népről nem lehet ugyanezt mondani, mindazáltal bizonyos, hogy minden nemzetnek megvan a maga saját különleges jelleme, a melyet indukczió útján meg lehet ismerni, nem egyetlen tagjának, hanem többnek megfigyelése révén. A ki összehasonlított tíz népet, az ismeri az embereket, valamint hogy az, a ki látott tíz francziát, az ismeri a francziákat.

Hogy az ember tájékozódjék, ahhoz nem elég beutazni az országokat, tudni kell utazni. Hogy meg tudjon figyelni, ahhoz az kell, hogy szeme legyen és a felé a tárgy felé fordítsa, a melyet meg akar ismerni. Sok ember van, a kit az utazás még kevésbbé világosít fel, mint a könyvek, mert nem ismerik a gondolkodás művészetét, mert olvasás közben legalább az író vezeti szellemüket és mert utazás közben nem tudnak önmaguktól semmit meglátni. Mások nem tanulnak, mert nem akarnak tanulni. A czéljuk annyira más, hogy ez a czél nem is érinti őket; csak rendkívüli véletlenség dolga, ha az ember pontosan meglátja azt, a mivel nem törődik. A világ összes népei közül a franczia utazik legtöbbet, de el levén telve a maga szokásaival, összezavar mindent, a mi nem hasonlít hozzájuk. A világ minden zugában vannak francziák. Nincs az az ország, a hol több világlátott embert lehet találni, mint Francziaországban. Minda -666- mellett mégis Európa összes népei közül az, a mely legtöbbet látott közülük, ismeri őket legkevésbbé. Az angol is utazik, de más módon; ez a két nép mindenben ellenkező kell hogy legyen. Az angol nemesség utazik, a franczia nemesség nem utazik; a franczia nép utazik, az angol nép nem utazik. Ez a különbség az én szememben az utóbbinak válik becsületére. A francziák mindig valami érdek szempontjából utaznak, az angolok ellenben nem mennek szerencsét próbálni más nemzetek közé, legfeljebb kereskedés végett és tele marokkal; mikor utaznak valahova, azért teszik, hogy forgassák a pénzüket, nem pedig hogy szorgalmukból éljenek; sokkal büszkébbek, semhogy idegenben hajlongjanak. Ez az oka annak is, hogy többet tanulnak idegenben, mint a francziák, a kiknek egészen más czél van a szemük előtt. Az angoloknak is megvannak a maguk nemzeti előítéletei, sőt több előítéletük is van, mint bárki másnak, de ezek az előítéletek nem annyira a tudatlanságból erednek, mint inkább büszkeségből származnak, a francziáé a hiúságból.

Valamint a legkevésbbé művelt népek általában a legbölcsebbek, ép úgy, a kik legkevesebbet utaznak, azok utaznak legjobban, mert kevésbbé lévén előrehaladva hiábavaló tanulmányainkban és kevésbbé lévén elfogulva hiábavaló kíváncsiságuk czéljaitól, egész figyelmüket arra fordítják, a mi valóban hasznos. A spanyolokon kívül alig tudok mást, a ki így utazik. Míg a franczia az illető ország művészeihez szaladgál, az angol lerajzoltat valami antik dolgot, a német pedig elviszi albumát az összes tudósokhoz, a spanyol csöndesen tanulmányozza a kormányzatot, az erkölcsöket, a rendőrséget, ő az egyedüli a négy közül, a ki hazatérve valami hazájára hasznos tanulságot hoz magával abból, a mit látott.

A régiek keveset utaztak, keveset olvastak, kevés könyvet csináltak és mégis látni azokból a könyvekből, melyek ránk maradtak, hogy jobban megfigyelték egymást, mint a hogy mi kortársainkat megfigyeljük. A nélkül, hogy vissza kellene mennünk Homeros írásaihoz, az egyedüli költőéhez, a ki azokba az országokba visz minket, a melyeket leír nekünk, nem lehet elvitatni Herodotostól azt az érdemet, hogy -667- jobban lefestette a szokásokat történeti könyvében, bár inkább elbeszélés, mint elmélkedés módján, mint a mi összes történetíróink, a kik túlhalmozzák könyveiket arcképekkel és jellemrajzokkal. Tacitus jobban írta le a maga korabeli germánokat, mint bármely író a mai németeket. Tagadhatatlan, hogy a kik jártasak az ókori történetben, jobban ismerik a görögöket, a kárthágóiakat, a rómaiakat, a gallokat, a perzsákat, mint a mennyire napjainkban bármely nép ismeri a szomszédait.

Meg kell vallani azt is, hogy a népek eredeti jellemvonásai napról-napra jobban elhalványulnak s ezért sokkal nehezebb is őket megfogni. Abban a mértékben, a hogy a fajok keverednek és a népek elegyülnek, lassankint eltünni látjuk azokat a nemzeti különbségeket, melyek egykor első pillantásra szembetüntek. Egykor minden nemzet még jobban bezárkózott önmagába, kevesebb volt a közlekedés, kevesebb az utazás, kevesebb a közös vagy ellentétes érdek, kevesebb a politikai és társadalmi kapcsolat nép és nép között, nem volt annyi tárgyalásnak nevezett uralkodói okvetetlenkedés, nem volt annyi rendes vagy állandó nagykövet; a nagy hajóutak ritkák voltak; kevés volt a messze tájakkal való üzleti érintkezés és a mi kevés volt is, azt vagy az uralkodó maga végezte, a ki ebben idegenek szolgálatait használta, vagy kevés becsben álló emberekkel végeztette, a kik ugyan nem voltak hangadók senkire nézve és nem hozták egymáshoz közelebb a népeket. Most százszorta több kapocs van Európa és Ázsia közt, mint a mennyi egykor Gallia és Spanyolország között volt; Európa egymaga szétdaraboltabb volt, mint ma az egész föld.

Tegyétek ehhez hozzá, hogy a régi népek többnyire autochtonoknak vagy őslakóknak érezték magukat hazájukban s elég régóta laktak benne, hogy elveszítsék azoknak a távoli koroknak emlékezetét, a mikor őseik ott megtelepedtek és hogy az éghajlatnak elég ideje legyen arra, hogy tartós benyomással legyen rájuk; ellenben nálunk a rómaiak betörése után a barbárok legutóbbi bevándorlásai mindent összekevertek és összezavartak. A mai francziák nem az egykori nagy szőke és fehértestű nép; a görögök már nem -668- azok a művészi mintának termett szép emberek, még a rómaiak alakja is megváltozott jellem és természet dolgában; a Tatárországból eredő perzsák napról-napra vesztenek valamit eredeti csunyaságukból a cserkesz vér keveredése folytán; az európaiak többé nem gallok, germánok, ibériaiak, allobrogok; nem egyebek mind, mint testalkat és még inkább erkölcsök dolgában elkorcsosult szkythák.

A fajok ókori megkülönböztetései, a levegő és a terület minéműségei ezért jelölték éberebben a népek véralkatát, alakját, szokásait, jellemét, mint a hogy az napjainkban jelölődik, a mikor az európaiak állhatatlansága nem enged időt semmiféle természeti oknak, hogy megtegye a maga benyomását, a mikor az erdők ki vannak irtva, a mocsarak kiszárítva, a föld egyformábban, bár rosszabbul van művelve s így még fizikailag sem marad meg ugyanaz a különbség föld és föld s ország és ország között.

Hasonló megfontolások mellett talán kevésbbé sietnének nevetségessé tenni Herodotost, Ktesiászt, Pliniust, a miért a különböző országok lakóit élesen megkülönböztetett eredeti jellemvonásokkal és különbségekkel írták le, a melyeket ma már nem látunk rajtuk. Ugyanazokat az embereket kellene újra feltalálnunk, hogy felismerjük bennük ugyanazokat az alakokat; az kellene, hogy semmi sem változtatta légyen meg őket, hogy ugyanolyanok maradhassanak. Ha egyszerre megtekinthetnők mindazokat az embereket, a kik egykor voltak, lehet-e abban kétség, hogy évszázadról-évszázadra nagyobb változásokat találnánk, mint a milyen különbségek ma nemzet és nemzet közt vannak?

Ugyanakkor, a mikor a megfigyelések nehezebbek lesznek, egyúttal hanyagabbul és rosszabbul is végzik őket; ez is egyik oka annak, hogy az emberi nem természetrajzára vonatkozó kutatásaink oly kevés sikerrel járnak. Az a tanulság, melyet az utazásból levonunk, ahhoz a czélhoz igazodik, melyért az utazásra vállalkoztunk. Ha ez a czél egy filozófiai rendszer, az utazó mind csak azt látja, a mit látni akar; ha ez a czél valami érdek, fölemészti azoknak minden figyelmét, a kik ráadják magukat. A kereskedés és az ipar, a mely összeelegyíti és összekeveri a népeket, megakadályozza -669- őket abban is, hogy tanulmányozzák egymást. Ha tudják, hogy mi hasznot húzhatnak egymásból, mi egyéb tudnivalójuk van még?

Hasznos az embernek ismerni mindazokat a helyeket, a hol élni lehet, hogy aztán kiválogathassa azokat, a hol a legkényelmesebben lehet élni. Ha mindenki elég volna magamagának, nem volna neki fontos dolog, hogy többet ismerjen, mint annak az országnak területét, a mely el tudja tartani. A vad ember, a kinek nincs szüksége senkire és nem sóvárog semmire a világon, nem ismer és nem is igyekszik ismerni más országot, mint a magáét. Ha kénytelen tovább terjeszkedni, hogy meg tudjon élni, elkerüli az emberek lakta helyeket; csak az állatokkal van dolga s csak rájuk van szüksége, hogy táplálni tudja magát. De minekünk, a kiknek a társadalmi életre szükségünk van és a kik nem tudunk már ellenni emberevés nélkül, mindegyikünknek az az érdeke, hogy azokat a vidékeket járjuk, a hol több az ember. Ezért özönlik mindenki Rómába, Párisba, Londonba. Az emberi vért mindig a fővárosokban adják legolcsóbban. Így csak a nagy népeket ismerik s a nagy népek mind hasonlók egymáshoz.

Azt mondják, vannak tudósaink, a kik tanulmányozás czéljából utaznak. Ez tévedés, a tudósok is ép úgy érdekből utaznak, mint mások. Plátók, Pythagorások nincsenek már, vagy ha vannak, bizonyára messze tőlünk. A mi tudósaink csak az udvar rendeletére utaznak; kiküldik őket, szabad ellátást adnak nekik, megfizetik őket, hogy nézzék meg ezt vagy azt a dolgot, a mely bizonyosan nem az erkölcsre tartozó dolog. Erre az egyetlen dologra kell fordítaniok minden idejüket; sokkal becsületesebb emberek, semhogy lopnák a pénzüket. Ha a kíváncsiak bármely képzelhető országban utaznak a maguk költségére, sohasem azért teszik, hogy az embereket tanulmányozzák, hanem azért, hogy oktassák őket. Nem tudásra van szükségük, hanem fitogtatásra. Hogy tanulhatnák meg útjaikon lerázni az előítélet jármát? Hiszen csak ennek kedvéért utaznak.

Nagy különbség van a között, vajjon azért utazik-e valaki, hogy lássa az országot vagy azért, hogy lássa a népeket. -670- Az előbbi mindig a kíváncsiak czélja, az utóbbi számukra csak mellékes dolog. Annak, a ki filozofálni akar, ellenkezőleg kell eljárni. A gyermek megfigyeli a tárgyakat, míg majd meg tudja figyelni az embereket. Az embernek a hozzá hasonlók megfigyelésén kell kezdeni és aztán figyeli meg a dolgokat, ha marad rá ideje.

Hibás okoskodás tehát azt következtetni, hogy az utazás haszontalan, azért, mert rosszul utaznak. De ha elismerjük az utazás hasznosságát, ebből az következik-e, hogy mindenkinek való? Távolról sem; ellenkezőleg csak nagyon kevés embernek való, csak azoknak az embereknek való, a kik elég szilárdak önmagukban, hogy meghallgassák a tévedés tanulságát a nélkül, hogy félrevezettessék magukat és hogy lássák a bűn példáját a nélkül, hogy elragadtassák magukat. Az utazás a maga hajlama irányába tereli az ember természetét és segít végleg jóvá vagy roszszá tenni az embert. Mindenki, a ki hazatér a világjárásból, visszatérésekor az, a mi egész életében lesz: többen kerülnek haza közülök gonosztevőkül, mint jókul, mert többen indulnak el rosszra, mint jóra hajlamosak. A rosszul nevelt és rosszul vezetett fiatal emberek utazásuk közben magukra veszik azoknak a népeknek összes bűneit, melyeket bejártak és egyet sem azok közül az erények közül, melyekkel ezek a bűnök elegyedve vannak: de a kik szerencsésen születtek, azok, a kiknek jó természetét jól ápolták és a kik a tanulás valódi szándékával utaznak, valamennyien jobbakul és okosabbakul jönnek vissza, mint a hogy elindultak. Így fog utazni az én Emilem; így utazott az a jobb korhoz méltó fiatal ember, a kinek kiválóságát bámulta a meglepett Európa, a ki meghalt hazájáért élete virágjában, holott megérdemelte hogy éljen és kinek sírja, csupán erényeivel díszítve, idegen kézre kellett hogy várjon, a mely megtisztelje azzal, nogy virágot hintsen rá.154)

Mindennek, a mi észszerűségből történik, kell hogy szabályai legyenek. Az utazásnak is, ha úgy tekintjük, mint a nevelés egy részét, meg kell hogy legyenek a maga szabályai. -671- Utazni, csakhogy utazzon az ember, annyi, mint kóborolni, csavargónak lenni; még tanulmány czéljából utazni is nagyon bizonytalan czél; az a tanulmány, melynek nincs meghatározott czélja, nem ér semmit. Valami kézzelfogható érdeket adnék a fiatal embernek tanulásában és ez az érdek, ha jól van megválasztva, a tanulás módját is megállapítja. Ez mindig a sorrendje a módszernek, melyet alkalmazni igyekeztem.

Miután most már más lényekkel való fizikai vonatkozásaiban s a többi emberekkel való erkölcsi vonatkozásaiban szemlélte magát, hátra van még, hogy polgártársaival való társadalmi vonatkozásaiban szemlélje magát. Ehhez az kell, hogy kezdje a kormányzat természetének általában, a kormányzat különböző formáinak s végül annak a bizonyos kormányzatnak tanulmányozásán, a mely alatt született, hogy megtudja, való-e neki benne élni; mert olyan jognál fogva, melyet semmi sem vitathat el, minden ember, mikor nagykorú és a maga ura lesz, egyúttal ura lesz annak is, hogy feloldja magát az alól a szerződés alól, mely által a közösséghez van fűzve s elhagyja azt az államot, a melyben ez a közösség fennáll. Csak az ész korában való benne tartózkodás által van hivatva hallgatólagosan megerősíteni a kötelezettséget, melyet ősei vállaltak. Megszerzi a jogot, hogy lemondjon a hazájáról, ép úgy, akár apai örökségéről; a születés helye, továbbá a természet adománya s csak a maga tulajdonától válik meg, mikor lemond róla. A szigorú jog szerint minden ember szabad marad a maga koczkázatára bármely helyen, a hol születik, hacsak nem veti alá magát önként a törvényeknek, hogy megszerezze az általuk való védelemre való jogot.

Azt fogom tehát neki mondani, például: Mostanáig vezetésem alatt éltél, nem voltál abban a helyzetben, hogy magad kormányozd magadat. De közeledel ahhoz a korhoz, mikor a törvények meghagyják neked a vagyonodról való rendelkezés jogát s a magad urává tesznek. Egyedül fogod magadat találni a társadalomban, függésben mindentől, még örökségedtől is. Háztartást szándékozol alapítani; ez a szándék dicséretre méltó, egyike az ember kötelességeinek, de -672- mielőtt megházasodnál, tudni kell, milyen ember akarsz lenni, mivel akarod életedet eltölteni, mily intézkedéseket akarsz tenni, hogy biztosítsd a magad és családod kenyerét, mert bár az ilyen gondot nem kell fődologgá tenni, egyszer mégis csak kell reá gondolni. Az emberek függésének akarod magadat alávetni, a melyet megvetsz? Olyan társadalmi kapcsolatok szerint akarod-e sorsodat megállapítani és helyzetedet megszilárdítani, a melyek örökké mások rendelkezésének vetnek alá és arra kényszerítenek, hogy el akarva kerülni a gazembereket, magad is gazemberré légy?

Erre leírom neki mindazokat a lehetséges eszközöket, melyekkel vagyonát hasznosíthatja, akár üzletekkel, akár hivatalokban, akár pénzügyletekben és megmutatom neki, hogy nincs köztük egy sem, a mely ne járna koczkázattal, a mely ne juttatná kényes és függő helyzetbe és ne kényszerítené, hogy szokásait, érzéseit, magaviseletét mások példája és előítéletei szerint szabja meg.

«Van annak – fogom neki mondani – más módja is, hogy az ember felhasználja idejét és személyét: katonai szolgálatba állni, azaz potom áron bérbeadni magát, hogy elmegy olyan embereket üldözni, a kik nem tettek neki semmi rosszat. Ez a mesterség nagy becsben áll az emberek előtt és valami rendkívüli dolgot látnak azokban, a kik nem valók semmi másra, csak erre. Ezenfelül épen nem ment fel a többi segélyforrás alól, csak annál szükségesebbé teszi neked őket; mert ennek az osztálynak a becsületéhez tartozik az is, hogy tönkre juttatja azokat, a kik rászánják magukat. Igaz, hogy nem jutnak mind tönkre; sőt észrevétlenül divatba kezd jönni, hogy meggazdagszanak benne, mint a többi foglalkozásokban, de ha megmagyarázom, hogy fognak hozzá azok, a kiknek sikerül, alig hiszem, hogy kedvet keltek benned utánzásukra.

«Meg fogod tudni azt is, hogy ebben a foglalkozásban is nincs többé szó sem bátorságról, sem kiválóságról, legfeljebb az asszonyoknál; sőt ellenkezőleg a leginkább csúszó-mászó, a legaljasabb, a legszolgaibb áll mindig a legnagyobb becsben; hogyha elszánnád magadat, hogy a lehető legjobban csinálod mesterségedet, megvetnének, gyűlölnének, -673- talán el is kergetnének, legalább is elhalmoznának mellőzésekkel és félretolna minden bajtársad, a miért a futóárokban teljesíted szolgálatodat, míg a többiek a toilette-asztalnál teljesítik.

Nincs kétség, hogy mindezek a különböző foglalkozások nem nagyon vannak kedvére Emilnek. «Ugyan! – fogja nekem mondani – hát elfelejtettem ifjúságom játékait? Elvesztettem tán szavamat? Kimerült-e az erőm? Nem tudok-e dolgozni? Mit törődöm én minden szép foglalkozásoddal és az emberek minden ostoba véleményével? Nem ismerek más dicsőséget, mint hogy jótékony és igazságos legyek, nem ismerek más boldogságot, mint hogy függetlenül éljek azzal, a kit szeretek, minden nap megszerezve munkámmal az étvágyamat és egészségemet. Mindezek a kellemetlenségek, melyekről beszélsz, nem érintenek engem. Nem akarok én más vagyont, mint egy kis tanyát a világ valamely zugában. Minden kapzsiságomat abba vetném, hogy ezt értékessé tegyem és nyugtalanság nélkül élnék. Zsófia és a szántóföldem, – és gazdag leszek.»

«Igen, barátom, elég boldogság a bölcsnek egy nő és egy mező, a mely az övé; de ezek a kincsek bármily szerények, nem oly mindennapiak, mint a hogy te gondolod. A legritkábbat megtaláltad; beszéljünk a másikról.

«Egy mező, a mely a tied, kedves Emilem, mely helyen választanád ezt ki? A föld mely zugában mondhatnád: Itt magam ura vagyok és ura annak a darab földnek, a mely a tulajdonom? Azt kitudhatni, hogy mely helyeken könnyű meggazdagodni, de ki tudja, hol tud az ember meglenni gazdagság nélkül? Ki tudja, hol lehet függetlenül és szabadon élni a nélkül, hogy az ember kénytelen volna rosszat tenni bárkinek is és a nélkül, hogy félnie kellene, hogy mások tesznek neki rosszat? Azt hiszed, oly könnyű megtalálni azt az országot, a hol mindig szabad becsületes embernek lenni? Ha van jogosult és biztos módja annak, hogy ravaszságok, terhes kötelezettségek és függés nélkül fentartsa magát az ember, akkor megvallom, csak abban van az, ha az ember a keze munkájából él, a maga földjét művelve; de hol az az állam, a hol az ember azt mondhatja: az a föld, -674- melyet taposok, az enyém? Mielőtt megválasztanád ezt a boldog földet, biztosítsd magadat, hogy itt megtalálod a békességet, a melyet keressz; vigyázz, hogy erőszakos kormány, üldözésre vágyó vallás, visszás erkölcsök ne háborgassanak rajta. Bújj el a mértéktelen adók elől, melyek föl fogják falni fáradságod gyümölcsét, a végtelen pörök elől, melyek föl fogják emészteni tőkéidet. Tégy róla, hogy mikor igazságosan élsz, ne kelljen kedvében járnod a közigazgatási biztosoknak, helyetteseiknek, bíráknak, papoknak, befolyásos szomszédaidnak, mindenféle gézengúzoknak, a kik mindig készek téged megkínozni, ha elhanyagolod őket.

«Mindenekfelett pedig bújj el a nagyok és gazdagok zaklatásai elől; gondolj rá, hogy földjük mindenütt szomszédos lehet Naboth szőlőjével. Ha balszerencséd úgy akarja, hogy hivatalbéli ember házat vesz vagy épít kunyhód közelében, biztosítva vagy-e róla, hogy nem találja meg a módját valami ürügy alatt, hogy betörjön öröködbe, hogy a maga telkét kikerekítse; vagy hogy egy szép nap, talán már holnap, nem kell-e azt látnod, hogy egész birtokodat elnyeli egy nagy országút? Hogyha pedig befolyást szerzesz magadnak, hogy mindezen bajoknak elejét vegyed, akkor ép annyiba kerül gazdagságod megőrzése is, mert ennek megőrzése sem kerül többe. A gazdagság és a befolyás kölcsönösen támogatják egymást; az egyik mindig nehezen tartható fenn a másik nélkül.

«Nekem több a tapasztalatom, mint neked, kedves Emilem, jobban látom terved nehézségét. Mindazáltal szép terv, becsületes és valóban boldoggá tenne; ne sajnáljuk tehát a fáradságot megvizsgálásától. Teszek neked egy ajánlatot: szenteljük azt a két évet, a melyet visszatérésedig megállapítottunk, arra, hogy keresünk valahol Európában egy menedékhelyet a hol boldogan élhetsz családoddal, távol mindazoktól a veszedelmektől, melyekről az imént beszéltem neked. Ha sikerül, akkor megtaláltad azt az igazi boldogságot, melyet annyian mások hasztalanul kerestek és nem fogod sajnálni az idődet. Ha nem sikerül, kigyógyulsz egy agyrémből; meg fogsz vigasztalódni egy elkerülhetetlen -675- baj miatt és aláveted magadat a kényszerűség törvényének.»

Nem tudom, észre fogja-e venni minden olvasóm, hova jutunk el ezzel az így megindított vizsgálattal; de én jól tudom, hogy ha Emil nem tér vissza ebből a szempontból kezdett és folytatott utazásából tájékozottan a kormányzat, a közerkölcsök és állami alapelvek összes ügyeiben, akkor vagy ő van híjjával az értelmességnek, vagy én az ítéletnek.

A politikai jog még csak születendőfélben van és föl kell tételezni, hogy soha nem is fog megszületni. Grotius, összes ily szakmájú tudósaink mestere, merőben gyermek és a mi rosszabb, rosszhiszemű gyermek. Mikor azt hallom, hogy Grotiust a felhőkig emelik és Hobbest átokkal sújtják, akkor látom, hány okos ember olvassa vagy érti ezt a két írót. Az igazság az, hogy elveik teljesen hasonlók; csak a kifejezés módjában különböznek. Különböznek módszerben is. Hobbes szofizmákra támaszkodik, Grotius költőkre: egyéb minden közös bennük.

Az egyetlen újabb író, a ki hivatva lett volna ezt a nagy és haszontalan tudományt megalapítani, a hírneves Montesquieu volt. De ő óvakodott a politikai jog alapelveiről értekezni; beérte a fennálló kormányzatok pozitiv jogának tárgyalásával és semmi sem különbözőbb a világon, mint ez a két tanulmány.

Mindazáltal az, a ki egészségesen akar ítélni a kormányzatokról úgy, a hogy vannak, kénytelen egyesíteni a kettőt, tudnia kell azt, a minek lennie kellene, hogy helyesen ítélhesse meg azt, a mi van. Legnagyobb nehézsége e fontos kérdések megvilágításának az, hogy érdeket kell kelteni a magánemberben megvitatásukra, hogy feleljen erre a két kérdésre: Mi közöm hozzá? Mit tehetek én róla? Mi abba a helyzetbe juttattuk Emilt, hogy mindkét kérdésre feleletet tudjon adni magának.

A második nehézség a gyermekkori előítéletekből származik, azokból az elvekből, a melyeken felnövekedtünk, kivált pedig az írók pártosságából, a kik mindig az igazságról beszélnek, melylyel nem sokat törődnek s csak a maguk érdekére gondolnak, a melyről nem beszélnek. Hiszen a nép -676- nem osztogat sem tanszékeket, sem kegydíjakat, sem akadémiai tagságokat s el lehet gondolni, hogy állapítják meg ezek az emberek a jogait! Én úgy intéztem, hogy ez a nehézség Emil számára még ne létezzék. Alig hogy tudja még, mi a kormányzat; egyedüli fontos dolog neki, hogy megtalálja a legjobb kormányzatot: nem az a czélja, hogy könyveket csináljon, s ha valaha csinál is, nem azért csinál, hogy udvaroljon a hatalomnak, hanem ezért, hogy megállapítsa az emberiség jogait.

Marad még egy inkább látszólagos, mint alapos nehézség, melyet nem akarok sem megoldani, sem felállítani: beérem azzal, hogy nem riasztja vissza buzgalmamat; meg lévén győződve, hogy ilyfajtájú kutatásokhoz nem annyira nagy tehetségre van szükség, mint egyszerű igazságszeretetre és az igazság valódi tiszteletére. Ha tehát a kormányzat kérdéseit egyáltalán lehet tárgyilagosan fejtegetni, akkor szerintem itt az alkalom rá, vagy soha.

Mielőtt az ember megfigyel, meg kell hogy állapítsa megfigyelése szabályait; mértéket kell hogy csináljon magának, a melyhez viszonyítani lehessen a nyert méreteket. A mi elveink a politikai jogról adják ezt a mértéket. Méreteink pedig az egyes országok politikai jogai.

Elemi fogalmaink egyszerűek, világosak, a dolgok természetéből fakadók lesznek. Olyan kérdések fognak támadni, melyeket megvitatunk magunk közt, de csak akkor alakítunk elvekké, mikor kielégítő módon lesznek megoldva.

A természeti állapotig visszamenve, például meg fogjuk vizsgálni, vajjon az ember rabszolgának vagy szabadnak születik-e, társas lénynek-e, vagy függetlennek; vajjon önként, avagy erőhatalom útján társul-e; vajjon a hatalom, a mely egyesíti, alkothat-e állandó jogot, melynél fogva ez az első hatalom kötelezővé válik még akkor is, mikor egy másik hatalom túlsúlyra jut fölötte, úgy hogy Nimród király hatalma óta, a kiről azt mondják, hogy alávetette az első népeket, mind az a hatalom, mely ezt lerombolta, jogtalanná és bitorlóvá vált és hogy nincs más törvényes király, mint Nimród és jogutódai; avagy ha ez az első hatalom elvesztette hatályát, a rákövetkező lesz kötelező és lerombolja -677- a másiknak érvényét, úgy hogy senki sem köteles engedelmeskedni, csak a mennyiben kényszerítik rá és hogy fel van mentve az engedelmesség alól, a mint ellent tud állani; olyan jog, a melynek, nézetem szerint, nem sok hozzáadnivalója van a hatalomhoz és nem egyéb, mint játék a szavakkal.

Vizsgálni fogjuk, vajjon nem lehet-e azt mondani, hogy minden betegség Istentől való s ebből következőleg, hogy orvost hívni bűn.

Vizsgálni fogjuk aztán, hogy lelkiismereti kötelességünk-e, hogy odaadjuk a pénztárczánkat egy banditának, a ki az országúton követeli, még akkor is, ha elrejthetjük előle; mert hiszen a pisztoly, melyet kezében tart, szintén hatalom.

Vajjon ez a szó: hatalom, ebben az esetben más valamit jelent-e, mint a jogos és következőleg azoknak a törvényeknek alávetett hatalom, melyekből ered?

Föltéve, hogy ezt a hatalomból folyó jogot elutasítják és a természeti jogot vagy az apai hatalom jogát állapítják meg, mint a társadalom alapelvét, akkor kutatni fogjuk ennek a tekintélynek a mértékét, mennyiben alapul a természeten és van-e más oka is, mint a gyermek haszna, gyöngesége és az apának iránta való természetes szeretete: ha tehát a gyermek gyöngesége tünőben van és az elméje érik, nem maga lesz-e egyedüli természetes bírája annak, hogy mi felel meg a fentartásának, nem lesz-e következőleg a maga ura, független minden más embertől, még az apjától is, mert még bizonyosabb, hogy a fiú szereti magamagát, mint a mennyire bizonyos, hogy az apa szereti fiát.

Vajjon az apa halála után kötelesek-e engedelmeskedni bátyjuknak vagy más valakinek, a kiben nincs meg az apa természetes ragaszkodása irántuk és vajjon fajról-fajra mindig csak egyetlen főnök van-e, a melynek az egész család köteles engedelmeskedni? Ebben az esetben kutatni fogjuk, hogy lehet az autoritás megosztva és mely jogon van az egész földön több, mint egy főnök, a ki uralkodik az egész emberi nemen.

Föltéve, hogy a népek választás útján alakultak, akkor -678- meg fogjuk különböztetni a tényleges jogot és kérdezni fogjuk, vajjon mikor így alávetették magukat testvéreiknek, nagybátyjaiknak vagy rokonaiknak, nem mintha kénytelenek lettek volna, hanem mert úgy akarták, az ilyen társulás nem veszi-e fel mindig újra a szabad és önkéntes egyesülés jellegét.

Áttérve aztán a rabszolgaság jogára, vizsgálni fogjuk, vajjon elidegenítheti-e az egyik ember magamagát jogosan a másiknak, megszorítás, fentartás nélkül, mindennemű föltétel nélkül; vagy hogy lemondhat-e személyéről, életéről, eszéről, énjéről, tetteiben nyilvánuló minden erkölcsiségről, szóval megszünhet-e létezni halála előtt, a természet ellenére, a mely közvetlenül kötelezi önfentartásra, lelkiismerete és esze ellenére, a mely megszabja neki, hogy mit kell tennie és mitől kell tartózkodnia.

Ha azonban a rabszolgává levés tényében van valami fentartás és megszorítás, meg fogjuk vitatni, nem válik-e akkor ez a tény valódi szerződéssé, melyben a két szerződő fél mindegyike, nem lévén ebben a minőségében semmiféle közös feljebbvalójuk,155) saját bírája marad a szerződés föltételeit illetőleg, következőleg mindketten ebben a tekintetben mindketten szabadok maradnak és jogosultak, hogy a szerződést felbontsák, a mint károsultaknak érzik magukat.

Ha tehát a rabszolga nem idegenítheti el magát föntartás nélkül urának, hogy idegeníthetné el magát egy nép fentartás nélkül a főnökének? És ha a rabszolga bírája marad a szerződés ura által való betartásának, hogyne maradhatna a nép a szerződés főnöke által való betartásának?

Kénytelenek lévén így visszatérni az első nyomra és mérlegelve a «nép» kollektiv elnevezését, kutatni fogjuk, nincs-e ennek megállapításához szerződésre szükség, legalább hallgatólagos szerződésre, mely az általunk föltételezettet megelőzi. -679-

Miután a nép már akkor is nép, mielőtt még királyt választana magának, mi az, a mi azzá tette, ha nem a társadalmi szerződés? A társadalmi szerződés tehát az alapja az egész polgári társadalomnak és ennek az aktusnak a természetében kell keresni annak a társadalomnak a természetét, mely belőle alakul.

Kutatni fogjuk, mi a tartalma ennek a szerződésnek és nem lehet-e nagyjában, egészében összefoglalni ebben a formában: «Mindegyikünk közösen a közakarat legfőbb uralma alá helyezi javait, személyét, életét, egész vagyonát és mi, mint testület, minden tagot, mint az egésznek oszthatatlan részét veszszük föl magunkba.»

Ezt előre megállapítva, hogy meghatározzuk a fogalmakat, melyekre szükségünk van, figyelembe veszszük, hogy minden szerződő félnek külön személye helyett a társulásnak ez az aktusa egy morális és kollektiv testületet létesít, a mely annyi tagból áll, a hány szavazatból áll a gyülekezet. Ez a közszemély általánosan a politikai testület nevét viseli, melyet tagjai államnak hívnak, mikor passziv, szuverénnek, mikor aktiv, hatalomnak, mikor összehasonlítják a hozzá hasonlókkal. A tagokat magukat illetőleg kollektiv néven a nép nevet viselik, külön-külön polgároknak neveztetnek, mint a polgárság tagjai vagy a szuverén hatóság részesei és alattvalóknak, mint ugyanazon hatóság alárendeltjei.

Figyelembe fogjuk venni, hogy a társulásnak ez az aktusa magában foglalja a közösség és az egyesek kölcsönös kötelezettségét és hogy minden egyén, hogy úgy mondjam, önmagával szerződik s így a kettős viszonylat által van kötelezve, t. i. mint a szuverén tagja az egyesekkel szemben és mint az állam tagja a szuverénnel szemben.

Figyelembe fogjuk venni továbbá, hogy senki se lévén kötve olyan kötelezettségekhez, a melyeket csak önmagával szemben vállalt, a közelhatározás, a mely kötelezheti az alattvalókat a szuverénnel szemben a két különböző viszonylat folytán, melyek alapján mindegyikük tekintetbe jön, nem kötelezheti az államot önmagával szemben. Ebből kitetszik, -680- hogy sem nincs, sem nem lehet más alapvető törvény, – hogy pontosan szóljunk – mint csupán a társadalmi egyezmény. Ez nem jelenti azt, hogy a politikai testület bizonyos tekintetben nem kötelezheti magát mással szemben, mert az idegennel való viszonyban egyszerű lénynyé, egyénné válik.

A két szerződő félnek, t. i. minden egyes és a köz, nem lévén közös följebbvalója, a ki ítélhetne viszályaikban, vizsgálni fogjuk, hatalmában áll-e mindegyiküknek felbontani a szerződést, mikor nekik úgy tetszik, vagyis lemondani róla, a mint károsultnak érzi magát.

Ennek a kérdésnek megvilágítása végett számba fogjuk venni, hogy miután a társadalmi egyezmény szerint a szuverén csakis a közös és általános akarat szerint cselekedhetik, tényeinek nem szabad, hogy más, mint általános és közös czéljai legyenek; a miből az következik, hogy az egyes ember nem károsulhat közvetlenül a szuverén által a nélkül, hogy a többiek is mind ne károsuljanak; a mi azonban nem történhetik meg, mert ez annyit jelentene, hogy magamagának akar kárt okozni. Így a társadalmi szerződésnek nincs más biztosítéka, mint a közhatalom, mert a sérelem mindig csak az egyesekből indulhat ki és ebben az esetben ezért még nem szabadulnak kötelezettségüktől, hanem büntetendők, a miért megsértették.

Hogy minden hasonló kérdést helyesen eldöntsünk, gondunk legyen rá, hogy mindig eszünkben tartsuk, hogy a társadalmi egyezmény különleges, önmagában álló természetű abban, hogy a nép csak magamagával szerződik, vagyis a nép, mint testület, mint szuverén, az egyesekkel, mint alattvalókkal: ez az a föltétel, mely a politikai gépezetnek egész szerkezetét és üzemét adja és a mely egyedül teszi jogosulttá, észszerűvé és veszélytelenné azokat a kötelezettségeket, melyek e nélkül képtelenek, zsarnokiak és a leghallatlanabb visszaéléseknek alávetettek volnának.

Az egyesek csak a szuverénnek vetvén alá magukat s a szuverén hatóság nem lévén egyéb, mint a közakarat, látni fogjuk, hogy minden ember, mikor a szuverénnek engedelmeskedik, csak magamagának engedelmeskedik és -681- hogy a társadalmi egyezményben szabadabbak vagyunk, mint a természeti állapotban.

Miután megtettük az összehasonlítást a természetes szabadság és a polgári szabadság között a személyeket illetőleg, meg fogjuk tenni a javakat illetőleg a tulajdon jogának és a szuverénitás jogának, az egyéni birtoklásnak és a kisajátításnak különbségét. Ha a szuverén hatóság a tulajdon jogán alapszik, akkor épen ezt a jogot kell leginkább tiszteletben tartania, sérthetetlen és szent számára addig, a meddig egyéni jog marad; a mint az összes polgárokkal közösnek tekintetik, alá van vetve az általános akaratnak és ez az akarat érvénytelenítheti. Így a szuverénnek nincs semmiféle joga hozzányúlni az egyes ember vagy többek javaihoz, de jogosan tulajdonává teheti az összesek javait, mint a hogy ez megtörtént Spártában Lycurgus idejében; míg ellenben az adósságok eltörlése Solon által jogosulatlan tény volt.

Miután az alattvalókat nem kényszeríti semmi más, csak az általános akarat, kutatni fogjuk, miként nyilvánul ez az akarat, mely jelekről lehet biztosan fölismerni, mi a törvény és mik a törvény igazi jellemvonásai. Ez a tárgy teljesen új; a törvény definiczióját még csak ezután kell megcsinálni.

Abban a pillanatban, a mint a nép különösen tekintetbe veszi egy vagy több tagját, egyúttal meg is oszlik. Az egész és része közt olyan viszony keletkezik, a mely két különálló lényt csinál belőlük, a melyek egyike a rész, másika pedig az egész, kivonva belőle a részt. Az egész, a melyből kivontuk a részt, nem az egész; a míg ez a viszony fennáll, nincs többé egész, hanem két egyenlőtlen rész.

Ellenkezőleg, mikor az egész nép határoz az egész népről, csak önmagát veszi tekintetbe és ha ebből viszonyt alkot magának, akkor ez csak a bizonyos szempontból tekintett egésznek viszonya a bizonyos más szempontból vett egészhez, az egésznek mindennemű megosztása nélkül. Akkor a tárgy, a melyről határoznak, általános és az akarat, mely határoz, szintén általános. Meg fogjuk vizsgálni, van-e még másfajta aktus, a mely a törvény nevét viselheti. -682-

Ha a szuverén csak a törvények által szólhat és ha a törvénynek csak az általános és az állam összes tagjait egyformán illető czélja lehet, ebből az következik, hogy a szuverénnek sohasem lehet hatalma bármit is határozni egy különleges tárgyról és mivel az állam fenmaradására nézve mégis fontos, hogy a különleges dolgokról is határozzanak, keresni fogjuk, hogy történhetik ez.

A szuverén tényei csak a közakarat tényei, törvények lehetnek; továbbá szükség van meghatározó ténykedésekre, a hatalom vagy a kormányzat ténykedéseire ugyane törvények végrehajtása végett; ezeknek pedig ellenkezőleg csak különleges czéljaik lehetnek. Így az az aktus, a mely által a szuverén meghatározza, hogy főnököt kell választani, törvény és az az aktus, a melylyel ez a főnök a törvény végrehajtásakép megválasztatik, csak a kormányzat aktusa.

Ime tehát egy harmadik viszony, a melyben az összegyűlt nép figyelembe vehető, tudniillik mint hatóság vagy a törvény végrehajtója, a melyeket mint szuverén hozott.156)

Vizsgálni fogjuk, lehetséges-e, hogy a nép megfoszsza magát szuverénitási jogától, hogy egy vagy több emberre ruházza át; mert a választás aktusa nem lévén törvény és ebben az aktusban a nép nem lévén maga is szuverén, nem láthatni be, hogy akkor hogy ruházhat át egy jogot, a melylyel nem bír.

Mivel a szuverénitás lényege a közakaratban rejlik, ezért nem láthatni be azt sem, miként lehetne megbizonyosodni arról, hogy a különleges akarat mindig összhangban lesz ezzel a közakarattal. Sőt azt kell előre feltételezni, hogy gyakran ellenkezni fog vele, mert a magánérdek mindig kedvezményekre törekszik, a közérdek pedig egyenlőségre; és ha ez az összhang lehető lenne is, akkor már csak azért is, mert nem szükségszerű és leronthatatlan, nem keletkezhetik belőle szuverén jog. -683-

Kutatni fogjuk, vajjon a társadalmi egyezmény sérelme nélkül a nép főnökei, bármily név alatt választattak is, sohasem lehetnek egyebek, mint a nép tisztviselői, a melyeket megbíz a törvények végrehajtásával; vajjon ezek a főnökök nem tartoznak-e nekik számadással közigazgatásukról és maguk nincsenek-e szintén alávetve azoknak a törvényeknek, melyek megtartatása az ő feladatuk.

Ha a nép nem idegenítheti el legfőbb jogát, átruházhatja-e másra bizonyos időre? Ha nem adhat magának jogot, adhat-e magának képviselőket. Ez a kérdés fontos és megérdemli a megvitatást.

Ha a népnek nem lehet sem szuverénje, sem képviselői, vizsgálni fogjuk, hogy hozhatja maga a törvényeit; vajjon sok törvény kell-e hogy legyen; vajjon gyakran kell-e őket változtatni; vajjon könnyű dolog-e, hogy egy nagy nép a maga törvényhozója legyen;

vajjon a római nép nem volt-e nagy nép;

vajjon jó-e, hogy nagy népek legyenek.

Az előbbi megfontolásokból következik, hogy az államban van egy közvetítő testület az alattvalók és a szuverén között és ez a közvetítő testület, a mely egy vagy több tagból áll, van megbízva a közigazgatással, a törvények végrehajtásával, a polgári és politikai szabadság fentartásával.

Ennek a testületnek a tagjai hivatalnokoknak vagy királyoknak neveztetnek, vagyis kormányzóknak. Az egész testület, tekintetbe véve az embereket, a kikből áll, fejedelemnek és tekintetbe véve tevékenységét, kormányzatnak neveztetik.

Ha az egésznek tevékenységét tekintjük önmagára való kihatásában, vagyis az egésznek az egészhez vagy a szuverénnek az államhoz való viszonyában, ezt a viszonyt egy folytonos arány szélső tagjaihoz hasonlíthatjuk, melynek közbülső tagja a kormányzat. A hatóság a szuveréntől kapja a rendeleteket, a melyeket a néppel közöl és ha minden ki van egyenlítve, hatékonysága vagy hatalma ugyanazon a fokon van, mint a polgárok hatékonysága vagy hatalma, a kik az egyik oldalon alattvalók, a másikon pedig szuverének E három tag egyikét sem lehetne megváltoztatni a nélkül, -684- hogy meg ne bontsuk azonnal az arányt. Ha a szuverén kormányozni akar, vagy ha a fejedelem törvényeket akar hozni, vagy ha az alattvaló megtagadja az engedelmességet, a rendetlenség lép a szabály helyébe és az állam felbomolva a zsarnokságba vagy az anarchiába hull.

Tegyük fel, hogy az állam tízezer polgárból áll. A szuverén csak kollektiv módon és mint testület vehető figyelembe, de minden egyesnek, mint alattvalónak, megvan az egyéni és független léte. Így a szuverén úgy viszonylik az alattvalóhoz, mint tízezer az egyhez; vagyis az állam minden tagjának a maga részére a szuverén hatalomnak csak egytízezred része jut, holott ő maga teljesen alá van annak vetve. Ha a nép százezer emberből áll is, az alattvalók helyzete nem változik és mindegyikre mindig a törvények egész uralma hárul, míg szavazatának, egy százezredrészre szorulva, tízszer kevesebb befolyása van a törvények megállapítására. Igy az alattvaló mindig egy marad s a szuverén aránya ez oknál fogva a polgárok számával együtt nő. Ebből az következik, hogy mennél jobban növekszik az állam, annál jobban csökken a szabadság.

Igy tehát mennél kevesebb befolyása van az egyes akaratnak a közakaratra, vagyis az erkölcsöknek a törvényekre, annál jobban kell a korlátozó hatalomnak növekednie. Másfelől, mivel az állam nagysága a köz-autoritás letéteményeseinek több kisértést szerez és több eszközt a visszaélésre, mennél több ereje van a kormányzatnak a nép elnyomására, annál több ereje kell hogy legyen a szuverénnek a kormányzat fékentartására.

Ebből a kettős viszonyból következik, hogy a szuverén, a fejedelem és a nép közti folytonos arány nem önkényes eszme, hanem az állam természetének folyománya. Következik az is, hogy a szélső tagok egyike, t. i. a nép, meghatározott lévén, valahányszor a kettős arány nő vagy csökken, egyúttal mindig csökken vagy növekszik az egyszerű arány is, a mi nem lehet máskép, mint hogy ugyanannyiszor változik a középső tag. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nincs egyetlen és változhatatlan kormányszervezet, -685- hanem annyi, természetére különböző, kormánynak kell lenni, a hány nagyságra különböző állam van.

Ha az erkölcsöknek annál kevesebb viszonyuk van a törvényekhez, mennél kevésbbé számos a nép, vizsgálni fogjuk, vajjon egy elég nyilvánvaló analogia útján nem lehet-e azt is mondani hogy mennél számosabbak a hatóságok, annál gyöngébb a kormányzat.

Ennek a tételnek a megvilágítására három lényegileg különböző akaratot fogunk minden hatóság személyében megkülönböztetni: először az egyén saját akaratát, a mely csak a maga külön előnyére törekszik, másodszor a hatóságok közös akaratát, a mely egyedül a fejedelem hasznára vonatkozik; oly akaratot, a melyet testületi akaratnak lehet nevezni és a mely a kormányzattal szemben általános, az állammal szemben pedig, melynek a kormányzat egyik része különleges, harmadszor pedig a népakaratot vagy a szuverén akaratot, a mely általános az egésznek tekintett állammal szemben épúgy, mint az egésznek részeül tekintett kormányzattal szemben. A tökéletes törvényhozásban a különleges és egyéni akaratnak csaknem semmisnek kell lennie; a kormányzat közakaratának nagyon alárendeltnek, következőleg az egyetemes és szuverén akarat a többinek mindnek szabálya. A természet rendje szerint ellenben ezek a különböző akaratok annál hatékonyabbakká válnak, mennél jobban központosulnak; az egyetemes akarat mindig a leggyöngébb, a testületi akaraté a második rang és a különleges akarat előnyben van valamennyi fölött úgy, hogy mindenki, első sorban ő maga, aztán hatóság és aztán polgár: ez épen ellenkezője annak a fokozatnak, a melyet a társadalmi rend megkíván.

Ezt megállapítva, tegyük fel, hogy a kormányzat egyetlen ember kezében van. Ekkor a különleges akarat és a testületi akarat tökéletesen egyesül, következőleg az utóbbi az intenzitásnak legmagasabb fokára jut, a melylyel csak bírhat. Miután pedig ettől a szaktól függ a hatalom gyakorlása és mivel a kormányzat abszolut hatalma, mindig azonos lévén a népével, nem változik, ebből az következik, -686- hogy a kormányzatok leghatékonyabbika mindig az egyetlen ember kormányzata.

Ha ellenben egyesítjük a kormányzatot a legfőbb hatalommal s csinálunk a szuverénből fejedelmet és a polgárokból megannyi hatóságot, akkor a testületi akarat, tökéletesen összezavarodva a közakarattal, nem lesz hatékonyabb, mint az utóbbi és teljes érvényében hagyja a külön akaratot. Igy a kormányzat egyenlőnek maradó abszolut hatalom mellett hatékonyságának minimumára jut.

Ezek a szabályok czáfolhatatlanok és más megfontolások is megerősítésére szolgálnak. Láthatni például, hogy a hatóságok tevékenyebbek a maguk közösségében, mint a polgár a magáéban és hogy következőleg a külön akaratnak ott sokkal több a befolyása. Mert minden hatóság csaknem mindig meg is van bízva valamely különleges kormányzati tevékenységgel, holott a polgár magában véve semminemű szuverénitási tevékenységgel nem bír. Egyébiránt mennél jobban kiterjedett az állam, annál jobban nő a reális hatalom, ámbár nem nő is kiterjedésének mértékében; ha azonban az állam ugyanaz marad, bárhogy megsokasodhatnak is a hatóságok, a kormányzat nem nyer általa nagyobb reális hatalmat, mert azon állam hatalmának letéteményese, melyet mindig egyformának tételezünk fel. Igy ezáltal a sokszorozódással a kormányzat hatékonysága csökken, a nélkül, hogy a hatalma növekedni tudna.

Miután rájöttünk, hogy a kormányzat abban a mértékben gyöngül, a mint a hatóságok sokszorozódnak és hogy mennél számosabb a nép, annál jobban kell a kormányzat korlátozó hatalmának növekednie, ebből azt következtetjük, hogy a hatóságok viszonya a kormányzathoz fordított arányban kell hogy álljon az alattvalóknak a szuverénhez való viszonyával, azaz, hogy mennél jobban növekszik az állam, annál jobban kell a kormányzatnak összezsugorodnia, úgy hogy a kormányzók száma a nép szaporodásának arányában kell hogy csökkenjen.

Hogy aztán a formáknak ezt a különbözőségét szabatosabb elnevezésekkel fixirozzuk, első helyen meg fogjuk jegyezni, hogy a szuverén átruházhatja a rábízott kormányzást -687- az egész népre vagy a nép nagyobb részére, úgy hogy több lesz a tisztviselőpolgár, mint az egyszerű magánpolgár. A kormányzat e formájának a demokráczia nevet adják.

Avagy átadhatja a kormányzatot egy kisebbség kezébe, úgy hogy több az egyszerű polgár, mint a tisztviselő; ez a forma viseli az arisztokráczia nevet.

Végül központosítani lehet az egész kormányzatot egyetlen tisztviselőben. Ez a harmadik forma a legelterjedtebb és monarchiának vagy királyi kormányzatnak neveztetik.

Figyelembe fogjuk venni, hogy mindezek a formák, vagy legalább a két előbbi, többé-kevésbbé tágíthatók és meglehetős nagy latitudeöt engednek. Mert a demokráczia magába foglalhatja az egész népet vagy a felére szorítkozhatik. Viszont meg az arisztokráczia a nép feléről meghatározhatatlanul a legkisebb számokra is szorulhat. Néha még a királyság is megengedi a megoszlást, akár apa és fiú, akár két testvér közt, akár másképen. Spártában mindig két király volt s a római birodalomban nyolcz császár is volt a nélkül, hogy azt lehetne mondani, hogy a birodalom megoszlott. Van egy pont, a melyen a kormányzat minden formája átjátszik a rákövetkezőbe és három különnemű elnevezés alatt a kormányzat a valóságban épen annyi formára képes, a hány polgára van az államnak.

Sőt mi több: e kormányzatok mindegyike bizonyos értelemben különböző részekre lévén képes oszolni, a mikor az egyik rész ily módon, a másik amolyan módon igazgattatik, e három forma kombinálásából a kevert formák sokasága eredhet, melyek mindegyike sokszorozható az összes egyszerű formákkal.

Minden időben sokat vitatkoztak a kormányzat legjobb formájáról, annak megfontolása nélkül, hogy bizonyos esetben mindegyik lehet a legjobb, más esetekben a legrosszabb. A magunk részéről abból, hogy a különböző államokban a hatóságok száma157) fordított arányban kell hogy -688- legyen a polgárok számával, azt fogjuk következtetni, hogy általában véve a demokratikus kormányzat a kis államoknak felel meg, az arisztokratikus a középnagyságúaknak, a monarchikus a nagyoknak.

E kutatások fonalán jutunk el arra a megismerésre, hogy melyek a polgárok kötelességei és jogai és el lehet-e választani az előbbieket az utóbbiaktól; hogy mi a haza, szabatosan miben áll és miről ismerheti meg mindenki, hogy van-e hazája vagy nincsen.

Miután így fontolóra vettük a polgári társadalom minden faját magamagában, most ezeket össze fogjuk hasonlítani, hogy megfigyeljük különböző kapcsolataikat: az egyik nagy, a másik kicsiny, az egyik erős, a másik gyönge, megtámadják, bántják, kölcsönösen lerombolják egymást és ebben a folytonos akczióban és reakczióban több embert tesznek nyomorulttá és többnek kerülnek életébe, mintha mind megtartották volna első szabadságukat. Vizsgálni fogjuk, nem lőttek-e a társadalmi intézményben túl vagy innen a czélon; vajjon a törvényeknek és az embereknek alávetett egyének, mialatt a társadalmak megőrzik egymás közt a természetes függetlenséget, nem maradnak-e kitéve a két állapot bajainak a nélkül, hogy az előnyeiket ismernék és vajjon nem volna-e jobb, ha inkább nem volna polgári társadalom a világon, minthogy többféle van. Nem ez a kevert állapot-e az, a mely résztvesz mindkettőben és nem biztosítja sem az egyiket, sem a másikat per quem neutrum licet, nec tanquam in bello paratum esse, nec tanquam in pace securum?158) Nem ez a részleges és tökéletlen társulás eredményezi e a zsarnokságot és a háborút? és a zsarnokság és a háború nem az emberiség legnagyobb ostorai-e?

Végül vizsgálni fogjuk a gyógyítószereknek különböző nemeit, melyeket ezek ellen a bajok ellen ligák és szövetkezések által kerestek, melyek befelé a maga urának hagyva minden államot, kifelé pajzszsal szolgálnak minden támadó ellen. Kutatni fogjuk, hogy lehet egy jó federativ társulást -689- berendezni, a mi teheti tartóssá és mely pontig lehet kiterjeszteni a szövetkezés jogát a szuverénitás jogának ártalma nélkül.

Saint-Pierre abbé Európa összes államainak társulását ajánlotta, hogy fenntartható legyen köztük az örök béke. Keresztülvihető volt-e köztük ez a társulás? és föltéve, hogy be van rendezve, föltehető volt-e, hogy tartós lesz?159) Ezek a kutatások egyenesen a közjog mindazon kérdéseihez vezetnek, melyek végleg megvilágíthatják a politikai jog kérdéseit.

Végül fel fogjuk állítani a hadi jog igazi elveit és meg fogjuk vizsgálni, miért adtak Grotius és a többiek csak hamis elveket.

Nem fogok rajta csodálkozni, hogy minden okoskodásunk közepett az én fiatalemberem, a kinek egészséges eszejárása van, félbeszakít s ezt mondja: «Azt lehetne mondani, hogy fából építjük épületeinket, nem pedig emberekből, annyira mérték szerint mérünk minden darabot.» Igazad van, barátom, de gondolj arra, hogy a jog nem alkalmazkodik az emberi szenvedélyekhez és hogy arról volt szó köztünk, hogy kezdettől fogva megállapítsuk a politikai jog igazi alapelveit. Most, hogy az alapjaink meg vannak vetve, vizsgáljuk meg, hogy mit építettek rá az emberek és szép dolgokat fogsz látni!

Azután Telemachust olvastatom és kisértetem el vele a pályáján; megkeressük a boldog Salentumot és a derék Idomeneust, a kit balsorsa tett bölcscsé. Útközben nem egy Protesilast találunk, de Philoclest egyet sem. Adrastes, a dauniak királya egyáltalán nem feltalálhatatlan. De hadd képzeljék el az olvasók utazásainkat vagy tegyék meg helyettünk Telemachusszal a kezükben és ne sugalljunk nekik elriasztó alkalmazásokat, melyek elől maga a szerző is kitér, vagy melyeket kedve ellenére hajt végre. -690-

Egyébiránt Emil nem lévén király, sem én isten, nem sokat bánkódunk azon, hogy nem bírjuk utánozni Telemachust és Mentort abban a jóban, a mit az embereknek tettek; senki sem tud nálunknál jobban megmaradni a maga helyén és nem kíván kevésbbé kilépni belőle. Tudjuk, hogy mindenki elé ugyanaz a feladat van állítva s hogy mindenki, a ki a jót teljes szívéből szereti és teljes erejéből műveli, betöltötte ezt a feladatot. Tudjuk, hogy Telemachus és Mentor csak képzelt lények. Emil nem utazik tétlen ember módjára és több jót tesz, mintha fejedelem volna. Ha királyok volnánk, se lennénk jótékonyabbak. Ha királyok és jótékonyak volnánk, tudtunk nélkül is ezer valóságos rosszat tennénk, a míg egy vélt jót. Ha királyok és bölcsek volnánk, az első jó, a mit tenni kívánnánk önmagunknak és másoknak, hogy lemondanánk a királyságról és azokká lennénk, a mik most vagyunk.

Megmondtam, hogy mi teszi az utazásokat terméketlenné az egész világ számára. Még terméketlenebbé tesz az ifjúság számára az a mód, a hogy végeztetik velük. A nevelők nagyobb gondot fordítanak a maguk mulatságára, mint növendékük oktatására s vezetik városból-városba, palotából-palotába, társaskörből-társaskörbe, vagy ha tudósok és íróemberek, azzal töltetik vele az időt, hogy a könyvtárakban szaladgáljon, járja az antiquáriusokat, kotorászszon a régi emlékek között és másolja a régi feliratokat. Minden országban más korszakkal foglalkoznak, mintha csak egész más országgal foglalkoznának, úgy hogy mikor nagy költséggel végigszaladtak Európán, haszontalanságokkal foglalkozva vagy unatkozva, visszatérnek a nélkül, hogy láttak volna valamit is abból, a mi érdekelheti őket s valamit tanultak volna abból, a mi hasznos lehet nekik.

Minden főváros hasonlít egymáshoz, minden szokás összekeveredik bennük; nem ide kell menni a nemzeteket tanulmányozni. Páris és London az én szememben egy ugyanazon város. Lakóiknak vannak valamelyes különböző előítéleteik, de azért az egyiknek annyi az előítélete, mint a másiknak és összes praktikus elveik azonosak. Jól tudni miféle fajtája az embereknek gyűlik össze szükségképen az -691- udvarokban. Jól tudni, mily erkölcsöket kell hogy előidézzen mindenütt az emberek egymásra halmozódása és az életviszonyok különbözősége. A mint egy kétszázezer lélekből álló városról beszélnek nekem, előre tudom, milyen élet folyik benne. A mit még ezen fölül megtudhatnék ezekről a helyekről, nem érdemli meg a fáradságot, hogy oda menjek és megtanuljam.

A távol fekvő vidékeken, a hol kevesebb a mozgalom, a közlekedés, a hol kevesebb idegen utazik, melyeknek lakói kevesebbet költözködnek, kevesebbet változtatják a sorsukat és a társadalmi helyzetüket, ott kell tanulmányozni egy nemzet szellemét és erkölcseit. Nézzétek meg futtában a fővárost, de odakinn figyeljétek meg az országot. Nem Párisban vannak a francziák, hanem Touraineben; az angolok angolabbak Merciában, mint Londonban és a spanyolok spanyolabbak Galicziában, mint Madridban. Ezekben a nagy távolságokban karakterizálja és mutatja magát egy nemzet vegyületlenül olyannak, a milyen; itt érezhetők legjobban a kormányzat jó és rossz következményei, mint a hogy nagyobb sugár végén az ívek méretei pontosabbak.

Az erkölcsöknek a kormányzattal való szükségszerű kapcsolata oly jól van kifejezve a törvények szelleméről szóló könyvben, hogy nem lehet jobbat tenni, mint visszatérni ehhez a könyvhöz e kapcsolatok tanulmányozása végett. De általánosságban véve van két könnyű és egyszerű szabály a kormányzat relativ jóságának megítélésére. Az egyik a népesség. Minden oly országban, a mely elnéptelenedik, az állam a romlás felé halad; az az állam pedig, a mely legjobban népesedik, ha a legszegényebb is, csalhatatlanul a legjobban van kormányozva.160)

Ehhez azonban az kell, hogy ez a népesedés a kormányzat és az erkölcsök természetes eredménye legyen; mert ha telepítések által megy végbe, vagy más esetleges és ideiglenes úton-módon, akkor ezek a gyógyszer által csak a bajt mutatnák meg. Mikor Augustus törvényeket hozott a nőtlenség ellen, ezek a törvények már mutatták a -692- római állam hanyatlását. A kormányzat jósága kell hogy a házasságra vigye az embereket, ne pedig törvény kényszerítse rá; nem azt kell vizsgálni, a mi kényszer útján történik, mert a törvényt, a mely a természetes hajlam ellen küzd, kijátszszák és hiábavalóvá lesz; hanem azt kell vizsgálni, a mi az erkölcsök befolyása alatt és a kormányzat természetes hajlama által történik; mert csak ezeknek az eszközöknek van állandó hatásuk. A derék Saint-Pierre abbénak volt az a politikája, hogy mindig valami kicsiny gyógyszert keresett minden külön baj számára, a helyett, hogy visszament volna közös forrásukra és meglátta volna, hogy csak mindet egyszerre lehet meggyógyítani. Nem arról van szó, hogy külön kezeljünk minden fekélyt, a mely a beteg testén támad, hanem, hogy megtisztítsuk a vér anyagát, a mely valamennyit előidézi. Mondják, hogy Angolországban díjak vannak kitűzve a mezőgazdaságra; nekem nem kell több; ez az egy dolog is meggyőz arról, hogy nem sokáig fog már virágozni.

A kormányzat és a törvények relativ jóságának második jele szintén a népességből folyik, de másféle módon, tudniillik a népesség eloszlásából, nem pedig mennyiségéből. Két nagyságra és az emberek számára egyenlő állam erőre nagyon egyenlőtlen lehet; a hatalmasabbik a kettő közül mindig az, a melynek lakosai egyenletesebben vannak elosztva a területén; az, a melynek nincsenek oly nagy városai s a mely következőleg kevésbbé csillog, mindig leveri a másikat. A nagy városok merítik ki az államot és idézik elő gyöngeségét: a gazdagság, a melyet produkálnak, látszólagos és illuzórius gazdagság; sok pénz, kevés eredmény. Azt mondják, hogy Páris városa fölér egy tartománynyal Francziaország királyának; én a magam részéről azt hiszem, több tartományába kerül, hogy nem egy tekintetben Páris táplálkozik a vidékből és hogy ennek jövedelmei nagyobb része ebben a városban forog és ott marad a nélkül, hogy valaha visszatérne akár a néphez, akár a királyhoz. Felfoghatatlan, hogy a számítgatók e korában nem akadt még senki sem, a ki be tudná látni, hogy Francziaország sokkal hatalmasabb volna, ha Páris megsemmisülne. Nemcsak hogy -693- nem előnyös a népesség rossz eloszlása az államra, hanem még rombolóbb, mint maga az elnéptelenedés, annyiban, hogy az elnéptelenedés eredménye csak nulla, a rosszul berendezett fogyasztás pedig negativ eredményre vezet. Ha egy francziát és egy angolt hallok fővárosaik nagyságával büszkélkedve vitázni azon, hogy Párisnak vagy Londonnak van-e több lakosa, ez úgy tűnik fel nekem, mintha arról vitatkoznának egymással, hogy a két nép melyike részesül abban a szerencsében, hogy rosszul van kormányozva.

Tanulmányozzátok a népet városain kívül, csak így fogjátok megismerni. Egy kormány látszólagos formáját látni semmi; a közigazgatás gépezete és a hivatalnokok szóbeszéde elkendőzi, ha nem tanulmányozzuk a természetét eredményeiben, melyeket a népre előidéz és a közigazgatás minden fokozatán. A forma és lényeg különbsége meg lévén oszolva mindezen fokozatok között, csak akkor ismerjük meg ezt a különbséget, ha ezeket mind számba veszszük. Az egyik országban legelőször az alantasok mesterkedésein kezd észrevehetővé lenni a minisztérium szelleme; a másikban látni kell, mint választják a parlament tagjait, hogy megítélhessük, igaz-e, hogy a nemzet szabad; bármely országban lehetetlen, hogy ismerhesse a kormányt az, a ki csak a városokat látta, mivelhogy ennek szelleme sohasem ugyanaz a városra és a vidékre nézve. Már pedig a vidék teszi az országot és a vidék népe teszi a nemzetet.

A különböző népeknek ez a félreeső tartományaikban és eredeti szellemük észszerűségében való tanulmányozása egy jeligémnek nagyon kedvező és az emberi szívre nagyon vigasztaló általános megfigyelést kelt: azt, hogy minden nemzet így megfigyelve sokkal többet érőnek látszik; mennél jobban közelednek a természethez, annál inkább uralkodik a jóság jellemükben; csak ha bezárkóznak városaikban, csak ha a kultúra révén megváltoznak, csak akkor aljasodnak el és változtatják kellemes és veszedelmes bűnökké bizonyos, inkább durva, mint kártévő hibáikat.

Ebből a megfigyelésből következik az általam ajánlott utazási módnak egy új előnye, a mennyiben a fiatal emberek, keveset tartózkodván a nagy városokban, a hol borzalmas -694- romlottság uralkodik, kevésbbé vannak kitéve annak, hogy rájuk ragad és az egyszerűbb emberek közt s kevésbbé számos társaságokban megőrzik biztosabb ítéletüket, egészségesebb ízlésüket, becsületesebb erkölcseiket. Ettől a ragálytól egyébiránt Emilt nem kell félteni, megvan benne minden, a mi megóvhatja tőle. Mindazon óvó intézkedések közt, melyeket erre tettem, sokra tartom azt a vonzalmat, mely a szívében van.

Nem tudják már, mire képes az igazi szerelem a fiatal emberek hajlamaira vonatkozólag, mert nevelőik nem ismervén az igazi szerelmet, elfordítják őket tőle. Mindazáltal a fiatal ember kell hogy szeressen vagy pedig kicsapongó lesz. Könnyű dolog a látszattal szakítani. Ezer fiatal embert fognak előttem említeni, a kikről azt mondják, hogy nagyon erényesen élnek szerelem nélkül, de említsenek nekem egy kész embert, igazi embert, a ki jóhiszeműleg azt mondja, hogy így töltötte ifjúságát. Minden erényben, minden kötelességben csak a látszatot keresik; én a valóságot keresem és nagyon tévednek, ha az ehhez való eljutásnak volnának más eszközei is, mint a melyeket én adok meg.

Az eszme, hogy Emilt szerelmessé tegyem, mielőtt utaztatom, nem az én leleményem, a következő eset sugallta nekem.

Velenczében voltam látogatóban egy fiatal angol nevelőjénél. Télen volt, a tűz körül voltunk. A nevelő ekkor kapta meg leveleit a póstával. Elolvasta őket s aztán egyiküket hangosan olvasta fel növendékének. Angolul volt, nem értettem belőle semmit, de a felolvasás alatt láttam, hogy a fiatal ember letépte a nagyon szép csipke kézelőit, melyeket viselt, egymás után a tűzbe veti őket, a milyen óvatosan csak tudja, hogy ne vegyék észre. Meglepetve ettől a furcsa magaviselettől, az arczába néztem és mintha felindulást láttam volna rajta; de a szenvedélyek külső jeleiben, bár nagyon hasonlók minden embernél, nemzetenkint különbségek vannak, melyek alapján könnyű a tévedés. A népeknek különböző a nyelvük az arczukon ép úgy, mint a szájukban. Megvártam a felolvasás végét és aztán megmutatva a nevelőnek növendéke meztelen csuklóit, melyeket annál jobban -695- rejtegetett, így szóltam hozzá: «Szabad tudnom, mit jelent ez?»

A nevelő látva, hogy mi történt, elnevette magát, megelégedett arczkifejezéssel megölelte növendékét és miután kikérte beleegyezését, megadta nekem a magyarázatot, melyet kívántam.

«John úr kézelőit – így szólt – melyeket az imént letépett, egy idevaló hölgy ajándékozta neki nemrég. Már pedig tudja, hogy John úr el van igérkezve odahaza egy fiatal kisasszonynyal, a kibe nagyon szerelmes és a ki még több szerelmet érdemel. Ez a levél imádottja anyjától való és le fogom önnek fordítani azt a passzust belőle, a mely azt a kártételt okozta, a melynek ön tanuja volt:

«Lucy le sem teszi a kezéből lord John kézelőit. Miss Betty Roldham a tegnap délutánt nála töltötte és minden áron segíteni akart neki a munkában. Tudva, hogy Lucy ma a szokottnál korábban kelt, látni akartam, mit csinál és rajtakaptam, hogy azzal foglalatoskodik, hogy fölfejti mind, a mit Miss Betty csinált tegnap. Azt akarja, hogy az ajándékán egyetlen öltés se legyen, a mely nem az ő kezétől való.»

John úr kiment egy pillanatra, hogy más kézelőt vegyen fel és én így szóltam a nevelőnek: «Kitünő természetű tanítványa van, de szóljon igazat, Miss Lucy anyjának ez a levele nem előre kitervelt dolog? Nem ön által kieszelt eszköz az ellen a kézelős hölgy ellen?» «Nem – felelt ő – a dolog valódi; én nem viszek gondoskodásomba ennyi számítást. Egyszerűséget, buzgalmat vittem bele és isten megáldotta a munkámat.»

Ennek a fiatal embernek az esete nem ment ki emlékezetemből; nem arra való volt, hogy meg ne termékenyítse a magamfajta álmodozó fejét.

Ideje már végezni. Vezessük vissza lord Johnt Lucyhoz, azaz hogy Emilt Zsófiához. Nem kevésbbé gyöngéd szívvel, mint elutazásakor, sokkal felvilágosultabb szellemet hoz magával és azt az előnyt hozza haza magával, hogy megismerte a kormányokat minden bűnükkel és a népeket minden erényükkel. Gondom volt még arra is, hogy minden nemzetben az ókoriak módjára a vendégbarátság kötelékeivel fűzze -696- magát össze valami érdemes emberrel és egyáltalán nincs ellenemre, ha ezeket az ismeretségeket levelezés útján ápolja. Azon felül, hogy hasznos lehet és mindig kellemes levelezésben állani távoleső országokban lakókkal, ez kitünő óvóintézkedés a nemzeti előítéletek uralma ellen, melyek egész életünkben ránk támadva, előbb-utóbb valami hatással vannak ránk. Semmi sem alkalmasabb ettől a hatásuktól megfosztani őket, mint az okos emberekkel való érdek nélküli érintkezés, a kiket az ember becsül, a kikben nincsenek meg csak az előítéletek és a maguk előítéleteivel küzdenek ellenük s ezzel megadják a módot, hogy az egyiket szüntelenül szembeállítsuk a másikkal s így megóvjuk magunkat valamennyitől. Nem megy az egyre, hogy idehaza vagy náluk érintkezünk-e az idegenekkel. Az első esetben mindig bizonyos kíméletet tanusítanak az iránt az ország iránt, a melyben laknak, ezért elleplezik, a mit gondolnak róla vagy kedvezően gondolkodnak róla, a míg benne laknak: hazatérve lejebb szállítják ítéletüket és ezzel csak igazságosak lesznek. Nagyon szeretném, ha az idegen, a kitől tanácsot kérek, látta volna az országomat, de csak akkor kérem véleményét, mikor már odahaza van.

Miután csaknem két évet szántunk arra, hogy bejárjuk Európa néhány nagy és sokkal több kis államát, miután megtanultunk két-három főnyelvet, miután láttuk, a mi bennük igazán érdekes, akár természetrajz, akár kormányzat, akár művészetek, akár emberek dolgában, Emil emésztve a türelmetlenségtől értésemre adja, hogy a határidőnk végére jár. Akkor ezt mondom neki: «Jól van barátom, emlékszel utazásaink főczéljára; láttál, megfigyeltél; mi most már az eredménye a megfigyeléseidnek?»

Hogy tévedtem rendszeremben, vagy körülbelül így kell hogy válaszoljon nekem:

Vagy olyan maradok, a milyenné te tettél és hogy nem veszek magamra még lánczot azokon kívül, melyeket a természet -697- és a törvények raktak rám. Mennél jobban vizsgálom az emberek művét intézményeikben, annál jobban látom, hogy azzal, hogy minden áron függetlenekké akarják magukat tenni, rabszolgákká teszik magukat és még a szabadságukat is hasztalan erőfeszítésekben használják el, hogy megtarthassák. Hogy ne kelljen engedniök a dolgok torlódásának, ezerféle kötelékeket vesznek magukra; aztán a mint egy lépést akarnak tenni, nem tudnak és elcsodálkoznak, hogy függnek mindentől. Nekem úgy tűnik fel, hogy nem kell semmit tenni, hogy az ember szabaddá tegye magát; elég, ha nem akar nem lenni szabad. Te tettél engem «oh mesterem» szabaddá, a mikor megtanítottál, hogy megadjam magamat a kényszerűségnek, jőjjön, mikor jönni akar, ellenkezés nélkül vitetem magamat és mivel nem akarom leküzdeni, nem kapaszkodom semmibe, hogy visszatartsam magamat. Kerestem utazásaim közben, találok-e valami zugot a földön, a hol tökéletesen a magamé lehetnék, de mely helyen nem függ az ember emberek között szenvedélyeiktől? Mindent jól megvizsgálva azt találom, hogy magában a kívánságomban ellenmondást rejlik, mert ha nem függnék is semmi más dologtól, legalább attól a földtől függnék, a hol letelepedtem. Az életem hozzá volna fűzve ehhez a földhöz, mint a driádoké volt fáikhoz. Azt találtam, hogy uralom és szabadság két összeférhetetlen szó lévén, nem lehetnék egy kunyhó ura a nélkül, hogy meg ne szünjek a magam ura lenni.»

«Emlékszem, hogy a vagyonom volt kutatásainknak oka. Te nagyon alaposan bebizonyítottad nekem, hogy nem tudom egyszerre megőrizni gazdagságomat és szabadságomat, de a mikor azt akartad, hogy egyszerre szabad és igénytelen legyek, két összeférhetetlen dolgot akartál, mert csak úgy vonhatom ki magamat az emberektől való függés alól, ha visszatérek a természettől való függésbe. Mit tegyek tehát a vagyonnal, melyet a szüleim rám hagytak? Azon fogom kezdeni, hogy nem függök tőle; meglazítok minden köteléket, a mely hozzá köt; ha meghagyják nekem, megmarad, -698- ha elveszik tőlem, nem ragadnak el engem vele együtt. Nem fogok kínlódni, hogy megtartsam, hanem szilárdan megmaradok a helyemen. Gazdagon vagy szegényen, szabad leszek. Nemcsak egy bizonyos országban, egy bizonyos vidéken leszek az; az leszek az egész földön. Rám nézve el van szakadva az előítélet minden láncza, nem ismerek más lánczot, csak a kényszerűségét. Megtanultam ezt viselni születésem óta és viselni fogom halálomig, mert ember vagyok. És miért ne tudhatnám viselni, szabadnak maradva, mikor még annak is viselnie kell, a ki rabszolga és ráadásul még a rabszolgaságért is?»

«Mit bánom helyzetemet a földön? Mit bánom, hogy hol vagyok? Mindenütt, a hol emberek vannak, testvéreimnél leszek, mindenütt, a hol nincsenek, magamnál leszek. A míg független és gazdag maradhatok, van vagyonom, a melyből élhetek és élni fogok. Ha a vagyonom rabjává tenne, gondtalanul elvetném: van dolgos karom és élni fogok. Ha a karom felmondja a szolgálatot, élni fogok, ha eltartanak, meghalok, ha elhagynak; mert a halál nem a szegény emberek baja, hanem a természet törvénye. Bármely időben jön a halál, szembenézek vele, sohasem veheti el tőlem azt, hogy éltem.»

«Erre szántam el magamat, apám. Ha nem volnának szenvedélyeim, embervoltomban olyan független volnék, mint maga az Isten, mert csak azt akarva, a mi van, soha sem kellene küzdenem a sors ellen. Legalább csak egy lánczom van s ez az egyedüli, melyet örökké viselni fogok és ezzel dicsekedhetem. Nos tehát, add nekem Zsófiát és szabad vagyok.»

«Kedves Emilem, nagy örömmel hallok ilyen férfias beszédet a szádból és látok ilyen férfias érzéseket szívedben. Ez a túlzott önzetlenség nagyon tetszik nekem a te korodban. Majd alábbszáll, ha gyermekeid lesznek és te épen az leszel, a minek egy jó családapának és bölcs embernek lennie kell. Utazásod előtt tudtam már, mi lesz az eredménye, tudtam, hogyha közelből megtekinted intézményeinket, távol leszel tőle, hogy azt a bizalmat vesd beléjük, melyet nem érdemelnek meg. Hiába kívánkozik az ember szabadságra -699- a törvények fennhatósága alatt. Törvények! Hol vannak törvények? Hol tartják őket tiszteletben? Ez alatt a név alatt mindenütt csak a magánérdeket és az emberek szenvedélyeit láttad uralkodni. De a természet és a rend örök törvényei fennállanak. Helyettesítik a bölcs számára a pozitív jogot, szíve mélyébe írta be őket a lelkiismeret és az ész; nekik kell alávetnie magát, hogy szabad legyen; csak az rabszolga, a ki rosszat tesz, mert mindig akarata ellenére teszi. A szabadság nincs meg a kormányzat semmiféle formájában, a szabad ember szívében van, mindenütt magával hordja. A hitvány ember mindenüvé elviszi a szolgaságát. Az egyik rabszolga lesz Genfben is, a másik szabad lesz Párisban is.»

«Mikor a polgár kötelességeiről szóltam neked, talán megkérdezted volna, hol a haza és azt hitted volna, zavarba hozol engem. Pedig csalódtál volna, kedves Emilem, mert a kinek nincs is hazája, legalább való valahova. Mindig van egy kormányzat és vannak a törvényeknek látszatai, a melyek alatt békén élt. Hogy a társadalmi szerződést betartották-e, az közömbös, föltéve, hogy a magánérdek úgy oltalmazta őt, a hogy a közakarat oltalmazta volna, hogy a közerőszak megóvta a magánerőszakoktól, hogy a rossz, a mit tenni látott, megszerettette vele azt, a mi jó és hogy maguk az intézményeink ismertették és gyűlöltették meg vele a saját méltatlanságaikat. Oh Emil, hol az a jóravaló ember, a ki nem tartozik semmivel a szülőföldjének? Akárki legyen is, tartozik neki azzal, a mi a legbecsesebb az embernek, cselekedeteinek erkölcsiségével és az igazságnak szeretetével. Ha egy erdő mélyében születik, boldogabban és szabadabban élt volna, de nem lévén neki mit leküzdeni, hogy hajlamait kövesse, érdem nélkül lett volna jó, nem lett volna erényes, most pedig az tud lenni szenvedélyei daczára. A rendnek már csak maga a látszata is arra viszi, hogy ismerje, hogy szeresse. A közjó, a mely másoknak csak ürügyül szolgál, csupán csak neki reális indíték. Megtanulja leküzdeni magát, legyőzni magát, föláldozni a maga érdekét a közérdeknek. Nem igaz, hogy nem húzza semmi hasznát a törvényeknek: ezek adják neki a bátorságot, hogy igazságos legyen, még a -700- gonoszok között is. Nem igaz, hogy nem tették szabaddá; megtanították uralkodni önmagán.»

«Ne mondd tehát: mit bánom én, hol vagyok? Igenis fontos dolog neked, hogy ott légy, a hol be tudod tölteni minden kötelességedet; e kötelességek egyike a ragaszkodás születésed helyéhez. Honfitársaid oltalmaztak gyermekkorodban, szeretned kell őket, hogy férfivá lettél. Közöttük kell élned vagy legalább olyan helyen, a hol olyan hasznos lehetsz számukra, a milyen csak lenni tudsz és a hol tudják, hol keressenek, ha szükségük van rád. Vannak olyan körülmények, a mikor az ember nagyobb hasznára lehet honfitársainak hazáján kívül, mintha hazája kebelében élne Akkor csak a buzgalmára kell hallgatnia és zúgolódás nélkül viselnie számkivetettségét; még ez a számkivetés is kötelességeinek egyike. De te, jó Emilem, a kire semmi sem hárítja ezeket a fájdalmas áldozatokat, te, a ki nem vállaltad azt a szomorú feladatot, hogy megmondd az igazságot az embereknek, menj, élj köztük, ápold barátságukat édes közlekedésben, légy jóltevőjük, mintájuk: a te példád több szolgálatot fog nekik tenni, mint a mi minden könyvünk és a jó, a mit tőled látnak, jobban meg fogja őket indítani, mint a mi minden hiábavaló beszédünk.»

«Azért azonban nem arra buzdítlak, hogy menj a nagy városokba élni; ellenkezőleg, ama példák egyike, melyeket a jók a többieknek kell hogy adjanak, a patriarchális és mezei élet példája, az ember legelső életmódjáé, a legbékésebbé, legtermészetesebbé és legédesebbé annak számára, a kinek nincs megromolva a szeme. Barátom, boldog az az ország, a hol nincs arra szükség, hogy a sivatagban keressék a békét! De hol az az ország? A jótékony ember rosszul elégíti ki hajlamát a városokban, a hol jóformán nem talál mást, a kin gyakorolja buzgalmát, mint intrigánsokat és gazficzkókat. A fogadtatás, melyben itt a semmirekellőket részesítik, a kik szerencséjüket keresni jönnek ide, csak teljessé teszi az ország pusztulását, a melyet ellenkezőleg újra be kellene népesíteni a városok rovására. Minden ember, a ki visszavonul a nagy társaságtól, épen azért hasznos, mert visszavonul tőle, mert a társaság minden bűne épen abból -701- származik, hogy nagyon nagyszámú. Hasznos továbbá azért, mert az elhagyott helyekre életet, kultúrát és az eredeti életviszonyok szeretetét ültetheti el. Ellágyulok, ha arra gondolok, hogy Emil és Zsófia mennyi jótéteményt áraszthatnak maguk körül csupán csak visszavonulásuk által is, mennyire fölélénkíthetik a vidéket és föléleszthetik a szerencsétlen falusi ember kihúnyt buzgalmát. Látni vélem, a mint a lakosság megszaporodik, a mezők termékenyebbé válnak, a földek új díszbe öltöznek, a sokaság és a bőség ünnepekké teszik a munkákat, az öröm kiáltásai és áldó szavak emelkednek a mezei játékok közben a szeretetreméltó pár körül, a mely ezeket megelevenítette. Mese számba veszik az aranykort és mindig az is megromlott szívű és ízlésű emberek számára. Még az sem igaz, hogy visszakívánják, mert ez a kívánságuk mindig hiú. Mi kellene tehát hozzá, hogy újra föléleszszék? Egyetlen egy dolog, de az lehetetlen: az, hogy szeressék.»

«Szinte mintha már újra föléledne Zsófia lakóhelye körül; ti együtt nem is fogtok mást tenni, mint a mit tisztes szülei elkezdtek. De, kedves Emilem, az ily édes élet el ne vegye kedvedet a keserves kötelességektől, ha ezek valaha rád háramlanak! Jussanak eszedbe, hogy a rómaiak az eke szarva mellől jutottak a konzulsághoz. Ha a fejedelem vagy az állam a haza szolgálatára hív, hagyj el mindent, hogy betöltsd a neked kijelölt helyen a polgár tiszteletreméltó hivatását. Ha ez a hivatás rád nézve terhes, van egy tisztességes és biztos módja, hogy megszabadulj tőle: teljesítsd lehetőleg feddhetetlenül, hogy ne hagyják meg rajtad sokáig. Egyébiránt ne nagyon félj az ilyen teher kellemetlenségétől, a míg mai szabású emberek vannak, nem téged fognak keresni az állam szolgálatára.»

Mért nincs nekem megengedve lefesteni Emil visszatérését Zsófiához és szerelmük végét, vagyis jobban mondva kezdetét a hitvesi szeretetnek, mely egyesíti őket! A megbecsülésre alapított szerelem, a mely addig tart, a míg az élet; azokra az erényekre alapított szerelem, a melyek nem tűnnek el a szerelemmel s a jellemek összeillőségére, a mely az érintkezést szeretetreméltóvá teszi és meghosszabbítja az -702- öregségre is az első egyesülés varázsát. De mindezek a részletek tetszhetnének, de nem lennének hasznosak és mostanáig csak olyan kellemes részleteket engedtem meg magamnak, a melyeknek hasznosságát látni véltem. Feladatom végén álljak el ettől a szabálytól? Nem; érzem azt is, hogy a tollam ki van fáradva. Nagyon gyönge az ily hosszú lélegzetű munkákra; ezt is abbahagynám, ha nem volna annyira előrehaladott állapotban. Hogy ne hagyjam befejezetlenül, ideje már, hogy bezárjam.

Végre látom megjönni Emil legbűvösebb napját és az én legboldogabb napomat; gondoskodásom meg van koronázva és kezdem élvezni gyümölcsét. A méltó pár eloldhatatlan lánczczal egyesül, szájuk kimondja és szívük megerősíti, az esküvéseket, melyek nem lesznek hiábavalók. Házastársak. Visszatérve a templomból úgy kell őket vezetni, nem tudják, hol vannak, hova mennek, mi történik körülöttük. Nem hallanak, csak zavart feleleteket adnak, mámoros szemeik nem látnak semmit. Oh elragadtatás! Oh emberi gyöngeség! A boldogság érzése lesújtja az embert, nem elég erős, hogy elviselje.

Bizony kevés ember van, a ki a lakodalom napján megtudja találni a fiatal házasokkal szemben az illő hangot. Az egyiknek feszes tartózkodása és a másiknak fesztelen beszéde egyaránt kevéssé helyén való. Jobb szeretném, ha hagynák a fiatal szíveket, hadd zárkózzanak magukba és engedjék át magukat az izgalomnak, a mely nincsen varázs nélkül, mintsem oly kegyetlenül zavarják őket benne, megszomorítsák őket tettetett tapintatossággal vagy zavarba hozzák őket rossz tréfákkal, melyek talán tetszenének nekik minden más időben, de ilyen napon egész bizonyosan terhükre vannak.

Látom a két fiatalt, abban az édes bágyadtságban, a mely elfogja őket, a mint oda sem hallgatnak a beszédekre, melyeket hozzájuk intéznek. Én, a ki azt akarom, hogy életük minden napját élvezzék, hogy engedném, hogy ily becses napot elveszítsenek? Nem, én azt akarom, hogy megízleljék és élvezzék az ízét, hogy meg legyen számukra a gyönyöre. Elvonszolom őket a tolakodó tömegből, a mely elfárasztja -703- őket és elvezetve őket sétálni valami félreeső útra, azzal térítem őket magukhoz, hogy róluk magukról beszélek nekik. Nemcsak a füleiknek akarok beszélni, hanem szíveikhez és jól tudom, mi az a tárgy, a melylyel ezen a napon foglalkozni tudnak.

«Gyermekeim, mondom nekik, mindkettejüket megfogva a kezénél, három éve már, hogy fellobbanni láttam ezt az élénk és tiszta lángot, a mely ma boldogságotokat teszi. Szüntelenül mind csak növekedett; látom szemetekről, hogy hevességének legfelsőbb fokán van, most már csak gyöngülhet.» Olvasóim, nem látjátok-e Emil fellobbanását, magából kikelését, esküdözését, a felháborodott modort, melylyel Zsófia kivonja kezét az enyémből és a gyöngéd tiltakozásokat, melyeket szemünk kölcsönösen kifejez, hogy imádni fogják egymást utolsó lehelletükig? Hagyom őket és aztán folytatom.

«Gyakran gondoltam arra, hogy ha meg lehetne hosszabbítani a szerelmet a házasságban, a földi paradicsom volna. Mindmáig az még nem fordult elő. De ha a dolog nem egyáltalán lehetetlen, ti nagyon méltók vagytok mindketten, hogy példát adjatok, a milyet senkitől sem kaptatok és a melyet kevés házaspár tudna utánozni. Akarjátok-e, gyermekeim, hogy mondjak nektek egy erre való módot, a melyet az egyedüli lehetséges módnak gondolok?»

Mosolyogva néznek egymásra és gúnyolódnak együgyűségemen. Emil egyszerűen megköszöni a reczeptemet s azt mondja, véleménye szerint Zsófiának különb reczeptje van s neki a maga részéről ez elegendő lesz. Zsófia helyesli és ép oly bizakodónak látszik. Mindazáltal gúnyolódó arczkifejezésébe mintha egy kis kíváncsiság vegyülne. Megnézem Emilt; égő szeme majd elnyeli felesége bájait; ez az egyedüli dolog, a mire kíváncsi és nem sokat törődik beszédemmel. Mosolygok a magam részéről, ezt mondom magamban: Hamar figyelmessé foglak tenni.

«E titkos gerjedelmeknek csaknem észrevehetetlen különbsége nagyon jellemzőn és azokkal a befogadott előítéletekkel ugyancsak ellentétesen határozza meg a két nemet: hogy t. i. általánosságban a férfiak kevésbbé állhatatosak mint a nők és hamarabb riadnak vissza a boldog szerelemtől. -704- A nő jóval előre megérzi a férfi állhatatlanságát és nyugtalankodik miatta;161) ez teszi féltékenyebbé is. Mikor a férj elkezd hűlni, kénytelen lévén azért tanusítani iránta mindazon gondoskodást, csakhogy megtarthassa, melyet azért tanusított azelőtt, hogy tessék neki; a nő sír, megalázza magát és ritkán egyenlő sikerrel. A ragaszkodás és gondoskodás megnyeri a szívet, de visszaszerezni nem tudja. Visszatérek a szerelemnek a házasságban való kihűlése elleni reczeptemhez.

«Egyszerű és könnyű szer, – folytatom – abban áll, hogy legyetek továbbra is szerelmesek házas korotokban is.»

«Az már igaz, mondja Emil titokban nevetve, ez nem fog nehezünkre esni.»

«Nehezebben talán, mint a hogy gondolnád. Kérlek, adj időt, hogy kimagyarázzam magamat.»

«A csomó, melyet nagyon is össze akar az ember húzni, elszakad. Ugyanez történik a házasság csomójával is, ha erősebbre akarják kötni, mint a mennyire lennie kell. A hűség, a melyet a két hitvestárstól megkíván, minden jogok legszentebbike, de a hatalom, melyet a kettő mindegyikére a másik fölött ráruház, túlságos nagy. A kényszer és szerelem rosszul férnek meg és a gyönyört nem lehet senkire ráparancsolni. Ne piruljon el, oh Zsófia és ne gondoljon menekülésre. Ne adja Isten, hogy meg akarjam sérteni szerénységét! De most élete sorsáról van szó. Ilyen nagy czél érdekében tűrje el, a férj és az apa közt, az olyan beszédet, a melyet máskülönben nem tudna eltűrni.»

«Nem annyira a bírás, mint inkább az alárendeltség unat meg és a kitartott leány iránt sokkal tovább tartják meg a ragaszkodást, mint a feleség iránt. Hogy csinálhattak kötelességet -705- a leggyöngédebb enyelgésből és jogot a szerelem legédesebb tanubizonyságaiból? A kölcsönös vágy teszi a jogot, a természet nem ismer mást. A törvény korlátozhatja ezt a jogot, de nem tudhatja kiirtani. A kéj oly édes magamagában véve! Vajjon merítheti-e a keserves kényszerből azt az erőt, a melyet nem tud meríteni saját vonzó erejéből? Nem gyermekeim, a házasságban a szívek egyesülnek, de a testek nincsenek alávetve. Hűséggel tartoztok egymásnak, de nem kedveskedésekkel. Mindegyitek csak a másiké lehet, de egyitek sem lehet a másiké jobban, mint a hogy neki tartozik.»

«Ha tehát igaz, kedves Emilem, hogy a feleséged kedvese akarsz lenni és hogy ő mindig a te úrnőd és a maga úrnője legyen, akkor légy boldog, de tiszteletteljes szerelmes, kapj mindent a szerelemtől, de semmit se követelj kötelességből és a legkisebb kedvezések is ne legyenek soha számodra jogok, hanem kegyek. Tudom, hogy a szemérmetesség kerüli a formaszerű vallomásokat és le akar győzetni, de tapintattal és igazi szerelemmel bíró szerelmes tévedhet-e a titkos akarat dolgában? Nem tudja-e, hogy mikor egyeznek bele a szív és a szemek abba, a minek megtagadását a száj tetteti? Mindegyik a kettő közül mindig ura legyen személyének és kedveskedéseinek, legyen joga semmi más szerint, mint csak a saját akarata szerint osztogatni őket. Gondoljatok mindig arra, hogy még a házasságban is a gyönyör csak akkor jogosult, mikor a vágy kölcsönös. Ne féljetek, gyermekeim, attól, hogy ez a törvény távol tart titeket egymástól, ellenkezőleg mindkettőtöket tetszeni vágyóbbá tesz és elejét veszi a beteltségnek. Egyitek csupán csak a másikra lévén korlátozva, a természet és a szerelem elég közel hoz egymáshoz.»

Ezekre és hasonló beszédekre Emil felbosszankodik és tiltakozik ellenük; Zsófia szégyenkezve szeme elé tartja legyezőjét és nem szól semmit. Kettejük közül talán nem az az elégedetlenebbik, a ki jobban panaszkodik. Én kérlelhetetlenül folytatom, megpirongatom Emilt csekély gyöngédsége miatt s biztosítékot szerzek róla, hogy Zsófia a maga részéről elfogadja az egyességet. Felszólítom, hogy -706- szóljon; senki sem fog benne kételkedni, hogy nem mer engem megczáfolni. Emil nyugtalankodik s vizsgálja fiatal felesége szemeit; zavarodottságuk közepett kéjes mámorban látja őket, a mely biztonságot nyújt neki bizalma koczkázatára. Lábai elé veti magát, elragadtatva csókolja meg a kezet, melyet Zsófia nyújt neki és megesküszik, hogy a megfogadott hűségen kívül lemond minden más jogáról fölötte. «Légy – mondja neki – kedves nőm, bírája gyönyöreimnek, mint a hogy bírája vagy napjaimnak és sorsomnak. Ha kegyetlenséged életembe kerülne is, visszaruházom rád legdrágább jogaimat. Semmit sem akarok engedékenységednek köszönni, mindent a szivedtől akarok megkapni.»

«Jó Emilem, nyugodj meg, Zsófia sokkal nagylelkűbb, semhogy téged engedjen nagylelkűséged áldozatakép meghalni.»

Este, mikor el akarom őket hagyni, a tőlem telhető legkomolyabb hangon mondom nekik: «Gondoljatok arra mindketten, hogy szabadok vagytok és hogy itt nincs szó a házastársak kötelességeiről; higyjetek nekem, ne engedjetek a hazug alázatosságnak. «Emil, akarsz jönni?» Zsófia megengedi. Emil, dühbe jőve, szeretne engem megverni. «És ön, Zsófia, mit szól hozzá? El kell őt vezetnem?» A kis hazug pirulva azt mondja, igen. Bájos és édes hazugság, a mely többet ér, mint az igazság!

Másnap… A boldogság látszata nem mosolyog már az emberekre; a bűn romlása ép úgy elaljasította ízlésüket, mint szívüket. Nem tudják már érezni, a mi megható, sem meglátni, a mi szeretetreméltó. Ti, a kik ha a gyönyört akarjátok lefesteni, el sem képzeltek soha mást, csak a kéjek ölében úszó szerelmeseket; mily tökéletlenek a ti képeitek! Nincs benne egyéb, mint a durvábbik fele; a gyönyör legédesebb vonzóereje nincs benne. Oh, kicsoda nem látott még közületek két fiatal házastársat, a kik boldog auspicziumok alatt egyesültek, a mint kilépnek a házastársi ágyból és egyszerre hordják sápadt és szűzies tekintetükben mámorát az édes gyönyöröknek, melyeket az imént ízleltek, az ártatlanság szeretetreméltó biztonságát és a most oly varázslatos biztosságot, hogy hátralevő napjaikat együtt fogják eltölteni? -707- Ime, ez a legelragadóbb látvány, mely az emberi szív elé tárul; ime a gyönyör igazi képe: láttátok százszor a nélkül, hogy felismertétek volna; megkeményedett szívetek nincs többé arra alkotva, hogy szeressen. Zsófia boldogan és nyugodtan gyöngéd anyja karjai közt tölti a napot; édes pihenés, mikor az éjszakát a férj karjai közt töltötte.

Harmadnap már bizonyos változást látok a színtéren. Emil kissé elégületlennek akar mutatkozni, de ezen a szenvelgésen át oly gyöngéd buzgalmat, sőt annyi alárendelést is látok, hogy nem jóslok semmi aggasztót. A mi Zsófiát illeti, vidámabb, mint előtte való nap; szemében önelégültséget látok csillogni; kedvesen bánik Emillel, csaknem ingerkedik vele, a mi csak annál jobban bosszantja.

Ezek a változások kevéssé észrevehetők, de figyelmemet nem kerülik el; nyugtalankodom miattuk, négyszemközt kikérdezem Emilt; megtudom, hogy az ő nagy bánatára és minden könyörgése daczára külön kellett hálnia előtte való éjszaka. A zsarnokoskodó nő sietett élni jogával. Megbeszélésre kerül a dolog, Emil keservesen panaszkodik. Zsófia tréfálkozik, de végül látva, hogy igazán megharagszik, szelidséggel és szerelemmel teljes pillantást vet rá és megragadva kezemet, csak egy szót mond, de olyan hangon, a mely a szívig ér: «A hálátlan!» Emil olyan együgyű, hogy nem ért ebből semmit. Én megértem, eltávolítom Emilt és négyszemközt szólok Zsófiával is.

«Látom ennek a szeszélynek az okát, – mondom neki. – Nem lehetne senkiben több tapintat, de kevésbbé alkalmas módon sem lehet alkalmazva. Kedves Zsófia, nyugodjon meg, férfit adtam önnek, ne féljen hát annak is venni: ifjusága első zsengéit kapta tőle, nem tékozolta el senkire, sokáig meg fogja tartani számára.»

«Kedves gyermekem, meg kell hogy magyarázzam álláspontomat abban a beszélgetésben, melyet hárman folytattunk tegnapelőtt. Te talán nem vettél észre benne mást, mint gyönyöreitek mérséklésére való fogást, hogy tartósabbakká tehesse őket. Oh Zsófia, más, az én gondoskodásomhoz méltóbb czélja volt. Emil mikor férjévé lett, az urává is lett; az ön dolga engedelmeskedni, így rendelte a természet. -708- Mindazáltal ha a nő Zsófiához hasonló, akkor jó, ha ő vezeti a férfit; ez is a természet törvénye és azért tettem önt az ő gyönyöreinek bírájává, hogy akkora jogot adjak önnek az ő szívére, mint a mekkorát az ő neme ád neki az ön személyére. Ezzel ő önnek kínos nélkülözéseket fog okozni, de ön uralkodni fog rajta, ha tud magán uralkodni és a mi már történt, azt mutatja nekem, hogy ez a nehéz mesterség nem haladja felül az ön bátorságát. Sokáig fog ön a szerelem által uralkodni, ha ritkákká és becsesekké teszi kegyeit, ha meg tudja becsültetni őket. Ha férjét mindig lába előtt akarja látni, tartsa mindig bizonyos távolságra személyétől. De szigorúságába vigyen bele szerénységet, nem szeszélyt; tartózkodónak lássa önt, de nem furcsának: vigyázzon, hogy a míg irányítja az ő szerelmét, ne keltsen benne kétséget a maga szerelme iránt. Szerettesse magát kegyei és tiszteltesse visszautasításai által; hadd tisztelje nejének szűziességét a nélkül, hogy panaszkodnia kellene hidegsége miatt.»

«Így fogja, gyermekem, önnek adni bizalmát, így fogja meghallgatni nézeteit, így fog öntől tanácsot kérni ügyeiben-bajaiban és nem fog határozni semmit a nélkül, hogy önnel meg ne beszélje. Így térítheti vissza az okossághoz, ha megtéved, visszavezetheti szelid rábeszéléssel, szeretetreméltóvá teszi magát, hogy hasznossá tehesse magát, felhasználhatja a barbárságot az erény érdekében és a szerelmet az ész hasznára.»

«Mindazáltal ne higyje azonban, hogy ez a művészet örökké szolgálatára lesz. Lehet az ember bármily óvatos, az élvezés megőrli a gyönyöröket, mindenekelőtt pedig a szerelmet. De mikor a szerelem már régóta tart, az édes megszokás kitölti a hiányait és a bizalom vonzóereje következik a szenvedély elragadtatásaira. A gyermekek azok között, a kik az életet adták nekik, nem kevésbbé édes köteléket alkotnak és gyakran erősebbet, mint maga a szerelem. Ha ön már nem lesz Emil szerelmese, még mindig a neje és barátnője lesz, gyermekeinek anyja lesz. Akkor a kezdetbeli tortózkodás helyett honosítsa meg a legnagyobb bensőséget; ne legyen többé különhálás, ne legyen visszautasítás, ne -709- legyen szeszély. Legyen annyira élete párja, hogy ne tudjon ellenni ön nélkül és a mint eltávolodik öntől, érezze magát önmagától is távol. Ön, a kinek révén oly jól uralkodott a házi élet varázsa atyja házában, uralkodtassa a magáéban is. Minden férfi, a ki jól érzi magát a házában, szereti a feleségét. Gondolja meg, hogy ha a férje boldogan él odahaza, akkor ön boldog asszony lesz.»

«Most pedig ne legyen olyan szigorú szerelmese iránt; több engedékenységet érdemelt, megsértődnék az ön aggodalmaskodásain, ne gondoskodjék annyira az ő egészségéről boldogsága rovására és élvezze a saját boldogságát. Nem kell megvárni a beteltséget és nem kell visszautasítani a vágyat; nem kell visszautasítani, csak azért, hogy visszautasítsa, hanem azért, hogy becsessé tegye, a mit megad.»

Azután összehoztam őket és Zsófia előtt azt mondtam a fiatal férjnek: «Bizony el kell viselni az igát, melyet az ember maga vállalt fel. Érdemeld ki, hogy könnyű legyen neked. Mindenekfelett áldozz a grácziáknak és ne hidd, hogy a duzzogásoddal szeretetreméltóbbá válsz.» Nem nehéz létrehozni a békét és mindenki tudhatja a feltételeit. A békeszerződést megpecsételik egy csókkal; ezután azt mondom növendékemnek: «Kedves Emilem, a férfinek egész életében szüksége van tanácsra és vezetőre. Megtettem a tőlem telhetőt a mai napig, hogy betöltsem ezt a kötelességet irántad; most bevégződik az én hosszas feladatom és megkezdődik másvalakié. A mai napon lemondok arról a szerepről, melyet rám bíztál és ettől fogva im, itt a te vezetőd.»

Az első mámor lassankint elcsitul és békében engedi őket, hadd élvezzék új helyzetük varázsát. Boldog szerelmesek, méltó hitvestársak! Hogy méltón dicsőíthessem erényeiket, hogy leírjam boldogságukat, el kellene mondanom életük történetét. A művemet szemlélvén bennük, hányszor érzem, hogy elfog az elragadtatás, a mely megdobogtatja szivemet! Hányszor fűzöm kezeiket az enyimbe, áldva a gondviselést és forró sóhajokban törve ki! Hány csókot adok a két kézre, a mely egymást szorongatja! Mennyi örömkönynyel öntözöm őket! Ők is elfogódnak, osztozom elragadtatásomban. Tiszteletreméltó szüleik még egyszer élvezik -710- ifjúságukat gyermekeikében; úgyszólva újra kezdenek élni bennük, sőt mi több, most először ismerik meg az élet értékét: megátkozzák egykori gazdagságukat, a mely megakadályozta, hogy annak idején ők is ily gyönyörteljes sorsban részesüljenek. Ha van boldogság a földön, akkor abban a zugban kell keresni, a hol mi élünk.

Néhány hónap mulva Emil egy reggel bejön szobámba és megölelve engem, ezt mondja: «Mesterem, kívánj szerencsét gyermekemnek;» azt reméli, hogy nemsokára abban a dicsőségben részesül, hogy apa lesz. «Oh, mily gondok fognak várni buzgalmunkra és mekkora szükségünk lesz rád! Ne adja Isten, hogy veled neveltessem a fiamat, miután fölnevelted az apát! Ne adja isten, hogy ily szent és édes kötelességet más teljesítsen, mint én, még ha ép oly jól választanám meg az illetőt, a hogy számomra megválasztották. De maradj a fiatal mesterek mestere. Adj nekünk tanácsot, nevelj minket; tanulékonyak leszünk: a míg élek, szükségem lesz rád. Nagyobb szükségem van rád, mint valaha, most, hogy férfiúi kötelességeim kezdődnek. Te beteljesítetted a magadét: vezess engem, hogy utánozzalak és pihenj meg: ideje már.»