The Project Gutenberg eBook of Az út a révpart felé by István Apáthy

Magukra maradtak; már vacsorájukat is megkapták. Fehér csészékben vitték oda mindenikhez: ennek egy kis tejet, annak nehány kanál levest. A lázas undorodva tolja félre a neki rendelt gyér tápot is és csak vízre sovárog; a lábadozónak egy csirkeczomb ünnepet okoz, és boldogságát egy kortynyi bor betetőzi. Nincs már, aki megbámulja őket kiváncsian, de nem résztvevőn; egyéb dolga után ment az ápolónő. A béke és a szabadság órája ez. A nappali gyötrelmek véget értek, s az éjszaka rémei még nincsenek itt.

Szegényes gyertyaszál – gázlángok csak az új klinikákat fényesítik – lobog a nagy női kórterem közepén, széles tölgyfaasztalon. Serczeg, izzó hamva lekonyúl, elfogja lángját, s a koppantó a tartó szélén tétlenül hever. A változó világ alig hatol a falakig s a sarkokat homályban hagyja.

A homályból itt-ott fehér alakok kelnek ki, megmozgatják a hosszú fekvésben elzsibbadt tagjaikat, járnak-kelnek, eleinte szótlanúl, utóbb egymással beszédbe ereszkedve. Suttogást hangosabb szó váltogat, sőt, egy hosszú, friss kaczaj is zeng végig a puszta falakon. És mintha az idegen hang hozott volna magával valamit az igazi életből a félhalálba, messze tünt tavasz fuvalmát -4- az örök télbe. Még a gyertyaszál is derültebben libeg, a haldoklót remény szállja meg.

Vajjon mit lehet itt kaczagni? Többen a vidám leánynak ágya köré gyültek. Ennél gondolnak legkevésbbé rá, hogy sirniok kellene. Ez se tud ugyan lábára állni, térdét se nyujthatja ki már félesztendeje, de legalább, ha békén hagyják, fájdalma nem nagy; marad ideje örülni, hogy még egészséges lehet.

Egyik az ágy szélére ül, a másik lábtól támaszkodik, a szomszéd ágyakban is oda fordulnak. Egy asszony megy arra erőködve, óriásra puffadt testében nagy terhet viselve. Megkinálják szépen egy faszékkel: beszélgessen ő is velük; mit busong magában? Leül közébük, leülni keserves, de ha már egyszer megvan, ő se marad hátra a szóval. Ott van a vidatánczos kis leány is; keze-lába folyton jár, arczát minduntalan nagy haragosra rántja, pedig ő is kaczagni akarna. Semmi mozdulata nem sül úgy el, amint szeretné. De mit tesz ez? Ha dadog is, megértik. Mindnyája szereti egymást: jó kapocs a közös nyomoruság. A mellhártyagyulladásból üdűlő varróleány már nótára is gyujt. A tüdővészes köhögi hozzá a taktust. Nagyon jól mulatnak. A zaj növekszik. Ennyi nő, ha beteg is, hogy tudna csöndesen beszélni? Mégis meghallják, mihelyt kivűl nesz támad. Ha véletlenül erre jönne a doktor úr! De nem! Semmi. A mese folyik tovább. De nagyon sokat és nagyon furcsán köhög valaki ott a sötét sarokban.

Vidám história. Nem rég olvasta valamelyik. Van benne szó szerelemről, boldogságról, a hősök mind egészségések, nem küzdenek nyomorral; szóval öröm nekik az élet. Az öregeknek is tetszik. »Kár, hogy mese« – -5- mondják hozzá. »Miért ne lehetne igaz?« – kérdik a fiatalok. Egy szélütött ősz kofa is hozzászól a teremnek másik oldaláról; de hajdanában oly gyorsan pergő nyelve most csak azt tudja nyögdelni, vontatva lassan: oootototo–to! Ebbe rejti minden gondolatát. A kik régebben vannak vele együtt, már meg is értik. Azt mondja ime most: »Oh! de nagyon szép volt!« No még egy másikat, azt is szép vigat; van abban a könyvben elég.

Van abban a könyvben elég! – gondoljá a sötét sarokban az, aki sohasem vegyűlt a többiek társaságába, noha már jó ideje itt van. Az ő lelkének a borúja elfogná tőlük azt a kevés derüt is, amit náluk a testi szenvedés meghagyott. – Van az élet nagy könyvében elég, hej! de nem oly vidámak a mesék. Zokogna, de köhögnie kell, és ez fontosabb a szomoruságnál. Egész nap tűkön feküdt az ágyban, mellét a vékony ing is mázsányi súlyként nyomta. Estefelé fölült a puha karosszékbe. Fájdalma csökkent, arcza kipirúlt, fölkereste sok, sok elárvúlt régi gondolat. Eleinte hallgatott amazoknak a meséire, de utóbb a magáé foglalta el egészen…

Valaha, messze a mesés multban, túl egy keserű tengeren merő nyomoruságból, ragyogó tündérregében éltek boldog emberek s köztük ő a legboldogabb. A tenger csöppjei millió meg millió kinzó pillanat – három év: végtelen nagy idő, untig elég, hogy nehány örökre eltünt szép napból tündérmese váljék. Ott babérlevélből vetettek neki ágyat, rózsasziromból volt a párna. Oh! mily illatosak voltak a rózsák: a durva, csíkos lepedő véresre töri bőrét. Igazgyöngyök simúltak homlokára: oda most a hideg verejtéknek még igazabb gyöngyei ülnek. A müvészet csillaga fénylett e főn – azt hangoztaták, -6- sőt meg is írták aranyos papirra versben. Oh, mily szépek valának a versek! Kegyetlen magyarázat, tele rémes idegen szókkal, a mit ma beszélnek ágya fölött.

A szerelem virágai nyilnak ez arczon – súgták oda epedőn, úgy vágyva szakítni belőlük. Oh! mily édes volt hallani a szerelmi vallomást és mosolyogni rajta biztatva vagy lesújtón, de mindig diadalmasan – ezzel a fonnyadt, fakó ajakkal, ezzel a sárga ránczos orczával. Minden üdvösséget odaadtak volna deli ifjak azért, hogy ráborulhassanak – e kiaszott, köhécselő, görcsösen emelkedő kebelre. Ámde előttük leple soha le nem hullt: akármelyik görbelábú, szurtos kis zsidó tolakodik most oda hozzá, bátran bontja ki ingét és tapogatja kiváncsian, számlálva bordáit. Mindegy ma már! Oly nagy a hőség! A hűsítő levegőnek maga is kitárja, nem bánva, ha zsibongó hallgatók közt száz szem látja is. A szemérem a gazdagnak őrködése kincsei fölött; a szépséggel együtt eltűnik.

De amott folynak tovább a regék. A fiatalokéi kifogyván, előveszik az öregek a régi dajkameséket, a melyeket utoljára talán bölcső mellett mondogattak. Jó hallgatni ezeket is, hisz a királyfi utoljára is mindig megtalálja kedvesét és elviszi lakni fényes palotába.

Fényes palotában volt az ő otthona is. Tapsok riadása szólt benne a legszebb zeneként. Egy szó ajakáról, egy mozdulat karjával: elég volt, tőle mást nem kivántak. Erős akarattal, lángoló szívvel a müvészet ormára akart lépni. Nála fölöslegesnek tarták. Trónon ült ugyis, tündér volt, szerették, bámúlták, maga se tudta, miért; de lehunyta szemét boldogan és engedte, hogy ringassa szeliden az ár, a mely neki örvényt még nem mutatott. -7-

Csak a mesélő anyókának reszkető, gyönge szava hallik: a dajkamesék szárnyain megjött a bölcső nyugodalma. – Királykisasszony ült a zengő liget virágai közt és álmodva, a gazdag királyfi vállára hajtá fejét. De gonosz varázsló irigyelte meg és elbűvölte, hogy kedvese többé nem ismert reá.

Van a mesének folytatása is, de az ő saját meséje itt már véget ér, és kezdődik a valóság, amelynek vége nincs. Miért nem tart tovább az öröm, vagy legalább az álom? Való vagy álom: mindegy, ha nem tudod, hogy álmodol. A hatalom elnyészett, a tapsból néki többé nem jutott. Miért? Beesett orczával nem állott már jól a mosoly, fonnyadó ajakra nem illet a szerelmi szó. Ha ölelésre tárta ki karjait, csak azt látták, hogy e karok lesoványodtak; ha keblére hívta szinpadi ifját, azt mondák: »Szegény, – már hogy az ifjú – nem irigylendő!« Nem látták, hogy ama szóba lelke legjobb részét lehelte, hogy igazi ihlet, ami abba az ölelésbe a tüzet adta. Olyan jól soha se játszott, mint az utolsó este, mikor kifütyölték.

Van a mesének folytatása is: a varázslat eloszlik, a királykisasszony újra gyönyörű lesz. És a betegek őszinte örömmel várják boldogsága visszatértét, ott élve mindnyájan vele együtt a tündérszigeten, ahol holdsugarakból szövik a menyasszonyi fátyolt. Holdsugarak vetődnek be a teremnek ablakain és a havas háztetők fényével együtt segítenek ők is mesélni, tündérszigetté változtatni a szenvedők tanyáját.

Hátha róla is eloszlik az igézet? A komor ősz nemtője vetette reá; leveszi majd a vidám tavaszé. Nem maradhat már e sötét sarokban. Vállára kendőt akaszt és erőtlen, ingadozó léptekkel, zajtalanúl odamegy az -8- ablakhoz. Leül a faszékre; kemény élei most nem bántják. Lassankint mintha a varázslat kezdene tünni. Úgy érzi, újra ringatja a szelíd ár, környezve lágy morajával. Jól esik újra lehunyni szemét és, nem hallva csak a csengő csobogást, utazni ismét a tündérvilág felé, a mely ím, előre küldte holdsugarát. A régi rózsák illata kél, babérlevélből puha ágyon hallani újra az édes, epedő szerelmi vallomást, a tündérhabok csengő csobogását…

Későre jár az idő, az est belehajlik az éjbe. »Jertek aludni, elalszik a gyertya, szükség van nyugalomra.« Egy öreg, aki maga sohsem tud aludni, oszlásra szólítja a mesélők csoportját. »Alugyunk el az Úr nevében. Szép csöndes este volt. Kínjainkat a mindenható megelégelte talán már. Jó éjszakát leányok!«

A vízkóros fölkel a székről és sóhajtva, de remélve dől ágyára; gyorsan szökel a vidatánczos, halkan dudolt danával tart helye felé a varróleány. Az ablak mellett halad el, mozdúlatlanul bámul ott ki az égre a szinésznő: homloka körül a holdsugarak megszőtték a menyasszonyi fátyolt.

»Kisasszony! feküdni nem jön?« Nem felel, nem jön. A tündérszigeten van, tündérlakodalmon, föloldva immár az igézet alól, nem várva a tavaszt se. »Kisasszony! meghalt!« – sikoltja rémülten a leány. Az ápolónő besiet, lejön a doktor úr is. – Ne bántsátok, hadd utazzék! – Ugyis hiába.

Beteszik az ágyba, lepedővel leteritik. Maradjon még hajnalig itt. Csöndes hálótárs lesz, nem kell félni tőle. Egy kis imádság útravalóul. Odalenn reggelig elvárhat az éhes fekete asztal.

Sohasem volt jó semmire, sohasem vált hasznára senkinek. Hol született: nem tudni; ki volt az anyja, ki volt az apja: még kevésbbé. Annyi áll, hogy volt; ez is csak azért, mert Brid’oison mondása szerint mindenkinek kell, hogy lett légyen apja. Élt, mert a véletlen úgy hozta magával, hogy megszülessék; élt úgy, mint hasonló körülmények közt bármely állat, amelynek esetleg beszélő és nehány más képesség jutott. Mi czélra? ő maga aligha sejté; más sem tudta. Talán azért, hogy alvásban és mámorban minél többször elfeledhesse, hogy él. Fölnevelkedett, mert ismét csak a véletlen úgy hozta magával, hogy el nem pusztult. Hordta a téglákat napszámba reggeltől estig, mivel jó gyomra volt és másként nem adtak kenyeret, dolgozott kedv nélkül, kényszeredve, amikor az éhség fölrázta a heverésből. Megnősült, mert akire vágya támadt, másként nem hagyta magát ölelni. Egy csomó gyermek apja lett kivánsága ellenére, csak azért, mert ő volt az oka, hogy a felesége megszülte őket. Megtürte vaczkában porontyait addig – ameddig; nem szeretetből, nem is kötelességérzetből, hanem mivel, ha születésük napján kidobja vala őket az utczára, anyjuk kiássa szemét, és még be is csukják érte. -10-

Keresményéből mindig addig ivott, míg keze a poharat föl birta emelni; feleségének csak annyit juttatott, amennyit az tőle ellopni tudott. Ami többre annak szüksége lehetett – ott volt neki is a két keze, – megszerezhette magának és szülötteinek. Verte a feleségét, a gyermekeit, ha keze ügyébe estek, nem éppen haragból, vagy mintha oka lett volna reá, hanem mert az ütésben kedvét találta. Igy telt el harmincz esztendő; csak azért annyi, mert véletlenül nem halt meg hamarább és nem is élt tovább.

Hogy vannak nála sokkal külömb lények, hogy ezekhez hasonló lehetne ő is, arra sohsem gondolt. Hogy létezik a világon szép is, nemcsak az, ami az érzékeket kielégíti, nem tudta, nem is igen mondta neki senki. Mi az a nemes, magasztos? Ilyen szót sohse hallott életében. Nem szerette senki, ő se szeretett senkit; de igen is a pálinkát, a puha kenyeret és több mást. Nem tisztelte senki, ő se tisztelt senkit, semmit. De félt némely dolgoktól, némely lényektől; viszont tőle is féltek egynehányan. Szóval lényegében az és olyan volt, mint minden állatt, még ha ember is a neve, egyéb senki, egyéb semmi.

Mikor egyszer – ki tudná hanyadszor? – pálinkától részegen kidobták valami csapszékből, nedves hólétől véletlenül bőrig átázott, éji pihenése alatt ott a földön véletlenül erős hideg támadt, a ruha testéhez odafagyott és ő véletlenül nagy tüdőgyuladást kapott. Másnap kirázta a hideg, harmadnap oly szúrásokat érzett mellében, hogy lélekzeni is alig-alig mert. Gyógyulásért minden ellen egyaránt alkalmazott orvosságához, a mámorhoz fordult és hogy a hatás annál biztosabb legyen, -11- a rendesnél is erősebb és nagyobb adagokkal kezelte magát. A rendőrség a járókelők lábai alól, teljesen mozdulatlan, öntudatlan állapotban szedte föl és a közmondásos »rönd« kedvéért, a kapitánysághoz szállította. Itt bedobták valami zugolyba, további intézkedésig. El is feledkeztek róla szépen. Csak akkor jutott újra eszükbe, hogy ő is létezik, midőn nyögései és jajgatásai már az őrök fülét hasogatták. Hítták elő: nem jött; megnézték. Látván, hogy nem tréfál, áthelyezték a Rókusba. Innét, mint tanulságos esetet, a klinikának szerezték meg. Tüdőlobnak iszákosság által sulyosított esete. Éppen erre volt szükség. Már tűvé tettek volt érte minden kórházat, hogy a tanár úr előadása anyag hiányában fönnakadást ne szenvedjen. Hogy aztán maga az anyag mit szenved, ez nem tartozik a dologhoz.

Négy napig volt magán kivül, a láz tetőfokán. Az ötödiken a láz hirtelen megszünt, beállott a válság: a beteg oly gyönge, hogy mozdulni is alig tud. Pompás kórkép, minden a legjobban megy! Csak az a kár, hogy az előzményeket nem lehetett egészen biztosan megállapítani. Az összes hallgatóság végig kopogtatta mellkasát, végig meghallgatta légzését. A minduntalan fölültetett kitünő anyag ezalatt félrebeszélt, nyögött, ordított, százszoros kínokat szenvedett: de a tisztelt hallgatóság sokat tanult rajta, és ez a fő. Hisz ő maga csak anyag, tanulmányi anyag volt, egyéb semmi, senki!

Az egész utolsó éjjelen át úgy hörgött, úgy vívódott, hogy szomszédjai a szemüket se tudták tőle lehúnyni. Reggel felé elcsöndesült és, mire a tanár úr az előadás előtt a szebb eseteket bejárta és hozzá is eljutott, már igen jól viselte magát. Bármint jártak-keltek körülötte, -12- egyformán halkan pihegett, meg se mozdult, szemét se nyitotta föl: nem volt semmire se kiváncsi.

A tanár úr megáll ágya mellett és elkezd magyarázni szépen bölcs, tudományos dolgokat, amik az emberiségnek kétségtelenül nagy javára válnak, de ennek aligha használnak csak egy percznyi életet is. »Hörgi légzést – mondja a többi közt némi hallgatódzás után – már, fájdalom, nem igen lehet hallani, de szörcs-zörejeket annál szebben.« A pacziens azomban ez emberbaráti fejtegetések alatt kissé elhirtelenkedte a dolgot. Nem gondolta meg, hogy még van hátra néhány, szorgalmát most tüntetőleg kimutatni vágyó Aeskulap-jelölt, a ki az érdekes folyamot eme legujabb fokozatát kellőleg nem észlelte. Egyszerre – minden józan és igaz ok nélkül, sőt a tudomány törvényeinek vakmerő kijátszásával – kezdett hosszúkat lélegzeni, mindig nagyobb, nagyobb közöket tartani, úgy, hogy a sorra jövőket álnokul megfosztotta a »szép szörcs-zörejek« hallásának élvezetétől.

Egyik az őszintébbek közül, kételkedő képet vág és azt mondja, hogy ő bizony nem hall zörejt, sőt egyebet sem. Az elszörnyedés moraja hangzik föl a vakmerő állításra; a tanár úr először végignézi a fölszólalót, aztán fülét a »kitünő anyag« mellkasára tartja és hallgat, hallgat, a mozdulatlanul, lélegzet nélkül fekvőt meg-megrázza, de – ő se hall már semmit.

Nosza neki esnek többen, hogy e földi világba visszakapaczítálják. Rázzák, rázzák és ki is erőszakolnak tőle nehány keserves utolsó lélegzetet. Hosszan, lassan hangzanak el a végsóhajok, a szív fáradtan dobban még egyet-kettőt. Hamar erős bort egy pohárba! Fejét fölemelik, az üveget ajkaihoz tartják, de a szemek mindinkább -13- homályosulva nézik a buzgó életmentési gyakorlatot, az állkapocs leesik, a garat már most a bor szagától se mozdul nyelésre. Hiába! nem megy. Nem tudott várni az ügyetlen?!

Még egy kicsit dörzsölik és ezzel vége. Mindenki megnyugszik benne, hogy vége. Tehetnének ugyan még sok egyebet, van még számos módszer, de hát minek? Eleget tettek érte, hogy megtartsák; sőt sokat is – egy ilyen senkiért. Azomban a tudomány kedvéért nem szabad a fáradságot sajnálni még akkor sem, ha csak egy ember, holmi »anyag« életben tartásáról van is szó.

Maghalt! ennyi az egész. Még pedig nem is valami érdekesen. Különben is csinálhatta volna. A tanár úr megkezdi az előadást, a hallgatóság a tanterembe tódul. Azért, hogy mellette maradhasson még néhány perczig, bizony senki se akar mulasztani. Talán imádkozzanak fölötte? Itt az ilyen időpazarlás nem szokás.

Nemsokára bejön az ápolónő és, meglátván a halottat, csaknem boszusan kiált föl: »Hát nem megmondtam, hogy meghal?« Minden tétovázás nélkül hozzáfog, hogy elvegye tőle azt, amit ez már nem, de más nehány percz mulva igen jól használhat. Félre teszi róla a takarót, elveszi feje alól a vánkost, kihuzza alóla a lepedőt és vele végigteríti. »Bizony kár volt ezért a pár napért annyit vesződni, hogy tisztába tegyem. Kérem, annyi dolog volt ezzel, hogy az ember el se hinné. No de legalább tiszta ágyban halt meg; ugyse aludt még soha ilyenben.«

A tenyeres-talpas ápolónő végignéz müvén, a rögtönzött ravatal halotti pompáján és önmagával elégülten mosolyog. Nagyon is jó ez arra a néhány órára, míg a szolgák följönnek és leviszik a holttestet a bonczoló -14- terembe, hogy a »kitünő anyag« tovább is szolgálja a tudományt. A többi beteg, már akinek még ehhez kedve vagy ereje van, közönyösen beszélget a hallgatóktól már elhagyott kórteremben. Megszokták ők az ilyesmit. Nem is jó volna fölötte elgondolkozni: máma ennek, holnap annak. »No szegény tótocska, te is meghaltál.« Ez az egész halotti beszéd; több egy ilyen senkinek itt nem jár. Benn a tanteremben ugyis megadják neki azt, ami ilyen érdekes esetet megillet.

»Meghaltál te is, szegény tótocska!« Mondja ujra az ápolónő azzal a különös humorral, ami csak azoknak sajátja, akik már sokak elhunytát látták részt nem vevő szívvel. De könycsepp egyetlen egy se hull. Oh, itt az efféle nagyon is nagy fényüzés volna!

Ez a története egy »senkinek,« aki míg valami lehetett volna, semmi sem volt, de mikor már rá nézve mindennek vége lőn, véletlenül érdekes esetté, kitünő anyaggá vált. Véletlenül! Ez volt az ő gondviselője, egyetlen vezetője kietlen utain.

Bocsásson meg az olvasó, hogy ennyit is írtam róla. De hát ez a senki kitünő anyaggá lett, és az némileg kiment. Más okból bizony nem lehetett volna rá a papirt pazarolni. Hisz az ő lelkében soha érdekes harczok nem folytak, aminők regénynek tárgyat adnak, soha a kényszerítő körülmények, a végzet hatalma magasztos hivatással, emberi kötelességekkel – drámailag – össze nem ütköztették már csak azért sem, mert rá nézve emberi kötelesség, magasztos hivatás nem létezett.

Kötelesség! Ki, mi iránt? Talán kapott ő valamit a világtól, amiért viszonzásul valamivel tartozott volna? Sohse tettek vele olyat, amit megköszönni érdemes lett -15- volna. Avagy a teherhordó ló hálás legyen a szénáért, amit ostorcsapások között megszolgál? Ő pedig még ennél is kevesebb volt, senki, semmi.

És a felesége, és a gyermekei? Néki csak nősténye volt, néki csak kölykei voltak épp ugy, mint a macskának, vagy a kutyának, vagy bármi másnak. Hogy éppen véletlenűl ember volt a neve, s hogy vannak, akik ettől valami különöset követelnek, arról ő nem tehetett. Az ő hibája, hogy két keze és két lába nőtt, s hogy ezért őt a zoologusok meg a rendőrök – elég helytelenül – abba az osztályba sorozták, ahol a világ ura, a természet dísze foglalja el a büszke polczot?

»Szegény tótocska!« mondá az ápolónő, midőn a lepedővel letakarta. Ez volt a legjóakaróbb és a legigazabb itélet, amit valaha róla mondtak.

Ez is afféle régi nóta régi szerelemről. Volt egy szegény virág árván, gondozatlan. Boldog tavasz igéretére növelte bimbóját; de kinyilás előtt szúró nap pörzsölte le, levelét megtépte a szélvész, szárára pókháló akaszkodott, s az út pora megölte benne az életet. Késő ősszel újra kihajtott, martalékul a dérnek…

Keskeny folyosóból elrekesztett darab ott a régi klinikán. Két ablakának tábláit vén akáczok ágai verdesik; a szemközti magas fal örökös árnyat vet reájuk. Három ajtó csapkodása váltogatja egymást szűntelenül. Sok, sok fiatal ember jön, megy zajongva, nevetve vagy komolyan, ünnepélyesen. Egyik-másik körűl is néz és látja mindennap ugyanazt, hosszú fapadokon, tarka sorokban számos alakot, akik szenvednek és várnak.

A tanév már vége felé járt. A várakozókat egyéb bajukon kivül a nagy hőség, meg a friss levegő hiánya is gyötörte. Az utolsók közt űlt egy öreg úr. Tisztes, de kopott fekete kabát, szőrevesztett, széles karimájú czilinder, fehér nyakkendő, ősz haj, sima áll: megszokott alak estefelé a sétatéreken, ahol előre hajolva, lassan járkál -17- vagy üldögél, ha nem szednek két krajczárt a helyért, és beszédbe ereszkedik a kis gyermekekkel, akik bácsinak hívják és észreveszik hiányát, midőn egyszer csak elmarad. Az alamizsnát kérő koldúsnak keserű mosollyal nyújtja filléreit; mert hisz ő maga nem koldús, bár annál talán jóval szegényebb és többet éhezett életében.

A rongyosak némi tisztelettel húzódtak félre az öreg úrtól, aki keztyűs kezével, szótlanul simogatta sokat kefélt kalapját. Röstelte, hogy annyian fordítják feléje tekintetüket, és igyekezett karját úgy tartani, hogy könyökének kopása ne lássék. – Pöcséten, szakadáson lehet segíteni, oh! de nagy, keserves művészet takarni a kopottságot, amely ellen nincs orvosság. Pedig a kopott embert még a piszkosak is lenézik.

Társai sugdosódtak, és a suttogásból itt-ott eleget lehetett érteni. Közbe-közbe mások is érkezének. Utoljára valaki halk köszönés és bocsánatkérés után, minden hely el lévén már foglalva, az öreg mellé ült. Ez viszont üdvözölte és új szomszédjára pillantott. Reá nézett és tekintetét nem tudta róla levenni. Szemében lassankint szokatlan csillogás kelt, amint pillantását amannak, nagy fekete szeme visszadta. Emlékében az a szintén feketeruhás, megtört, vékony termet sugár alakká egyenesedett, az ó divatú kalaptól árnyalt homlokról elsimúltak a ránczok, és ő nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa: »Emlékszik még reám?«

Igy találkoztak újra, hosszú idő után. Egy egész nagy életen át, mikor együtt mehettek volna, majd akarva, majd kényszerülve kerülték egymást, és most, hogy bekopogtattak a kapun, ahol minden pálya véget ér, a kapunyitásra együtt várakoznak. -18-

Társaik az előleges vizsgálatról már sorra visszajöttek és elfoglalták előbbi helyüket, amig később, az előadás után a tanteremben határozni fognak fölöttük. Ők összeszorúlva ültek a szűk padon. Csak néha-néha ejtének halkan egy-egy szót, egy kérdést és el-elgondolkoztak sokáig, mint egykor ifjan, midőn tavaszi vasárnapon valódi lombok hajoltak föléjük, eltünt a heti rabság érzete, és testi fájdalom még nem kiáltotta fülükbe a legszebb pillanatban: Ne hazudj, nem vagy boldog!

Egyik-másik a várakozók közül gúnyosan intett: ni a szerelmes pár! Legtöbb tán észre se vette őket.

Itt egy kihivóan tollas kalapú, választékosan öltözött hölgy sötéten néz maga elé, amott a beteg anya könnyezve csitítja rongyokba burkolt kisdedét, akit elhagyni készül. Ez az erős fiatal ember roskadozó apját támogatja; amannak külsejérül a bűnnek és a nyomornak minden jele kiált, szeméből még ki nem aludt mámor bámul bután a világba. A betegfölvezető két hallgató rendelkező szava, a türelmetlenek rimánkodása az elsőségért, félénk suttogás és el nem fojtható zokogás a körösztül-kasul járkálók lármájával zavart morajba olvad; de a két öreg lelkéből ifjúságuknak föltámadt álmait nem tudja elűzni.

»No öreg, jőjjön már,« kiáltja ki a mellékszobából az egyik betegfölvezető úr, »mindjárt vége az előadásnak, siessen, mert nem vezethetjük be különben, ha föl nem vesszük a jegyzékbe.«

»Hány éves? – Hol született? – Foglalkozása, állapota? – Nőtlen? Hát nem a felesége, akivel odakünn turbékoltak? Vigyázzon bácsi, belé ne szeressen!«

Ez aztán szellemes ötlet volt; mindenki kaczagott -19- rajta. Igazán nevetséges: egy összeszáradt aggszűz és egy totyogó agglegény!

»Mije fáj, mit akar?« Kérdezik tovább, ismét komolyra húzva arczukat. »Jól van, kimehet; várjon, mig majd újból sorra kerül. – Csakhogy már a végére jutottunk! Igaz, küldje be a szómszédnőjét!«

Azzal is végeztek gyorsan, hivatalos méltósággal. Leülhettek újra egymás mellé.

Az öreg úr sietve hozta rendbe kibomlott nyakkendőjét és egyengette ingét, amelynek drágán keményített hófehér elejét az elővizsgálaton vigyázatlanul összegyűrték. Sehogyse tudta keztyüjében ujjai számára a kellő helyet megtalálni. Igazán, nagy zavarba hozták azok a doktor urak! Ő előtte mindig csinosan jelent meg, és most… csak valahogy meg ne ítélné ezért, hisz nem tehet róla!

A kisasszony is bocsánatot kért, hogy kalap nélkül, összekuszált hajjal, rosszul gombolt derékban jött ki a vizsgálószobából. De ott benn nem engedték, hogy öltözetét rendbeszedje. Ugy, ahogy volt, sietve kiküldték, azt mondták: kün is elvégezheti. Egy leánynak ilyet mondani! És hogy épp ő előtte történik. A ránczos leánykaarcz mélyen elpirult; ifja udvariasan vigasztalta, keztyüjét feszegetve, nyakkendőjét igazgatva. Lassankint mégis megnyugodtak és vártak békén tovább.

Külömben nagyon együgyű párocska volt. Mosolyogtak egymásra bájosan, fogatlanul; sőt a leány kaczagott is, kaczagása köhögésbe fult, szeme azért tovább nevetett. Sovány kezét megfogta a legény az ő reszkető kezével; de csak ritkán váltottak nehány szót. Még csak -20- nem is panaszkodtak egymásnak. Úgy látszék, nem sok elmondani valójuk van. És mi is lett volna?

Nem valami költői, mélyen megható drámai ok gátolta boldogságukat annak idejében. A rang külömbsége, zord szülők tilalma, irigykedők ármánya, tiszta égből villámként váratlan lecsapó baj, mind nagy ok, de az életben vajmi ritkán szerepel. Rendesen sokkal szerényebb, köznapibb körülmények teremtik a legnagyob boldogtalanságot. A mindennapi életnek annyi a nyomorúsága! Idegenek észre se veszik. Egyenkint nézve, mind csekélység, de összevéve untig elég a létet megkeseríteni.

Egymáséi lehettek volna ők is egészen közönséges módon, minden regényesség nélkül, valami külvárosi templomban, szerényen fizetett papnak ásítva elmondott áldása után, és mégis bánatos magányban folytak le éveik. Az okot költő talán röstelné is hőseinél szerepeltetni: nem anyira a lélekben, mint inkább a gyomorban s a testnek efféle prózai részeiben rejlett. Hiába! ezeknek is megvannak, még a szerelemmel szemben is, a maguk igényei. Ki nem elégítve, bizonyos kellemetlenségeket támasztanak: Nem olyan nagyokat és magasztosakat persze, mint mikor valakinek a nagy jóllakottság után a lelki egyensúlya megzavarodik, és ő öngyilkosságot forgat agyában, ha a pezsgő megrontja az emésztését. Szerető pár és egy kis kunyhó: minő szép dolog! Műveletlen köznapi lelkülettel nem tudták, hogy a szerelmesek egymásban mindent megtalálnak, hogy nincs az egész világköltészetben szerelmes, aki éhségről panaszkodnék. Ők együgyűen azt hitték, hogy az embernek sokkal jobban esik magánosan űlni az üres asztal mellett és így hallgatni, hideg szobában, a gyomor korgásait, mint -21- látni, hogy oldala mellett az is éhezik, akit szeret. Hát még ha a csöndes kis lakot, ahol ők csak megvoltak, nemsokára valami vékony, keserves hang riasztja föl, olyasféle, amit közönségesen gyermeksirásnak neveznek?!

De hisz a szerelmeseket az Isten mindig megsegíti. Ott a mezők lilioma! Hát az a szép mese a madárról, aki mindig talál tápot, ruhát?

Ejh! könnyü azoknak ott künn a mezőn, az erdőn. Mindkettőjük örökre a városhoz volt kötve.

Az ifjú úr volt, keztyüt kellett viselnie – ő legalább úgy hivé, – rongyos kalapban sem járhatott, s a leányt kisasszonynak nevezték. Mi lett volna az egyik s mi a másik azok közül, akik nem koldulhatnak, mert urak, és éheznek, mert szegények, nyomorognak rangjuknál fogva. Az ifjú napidíjas volt valahol és az is maradt egész életén át; a leány varrt kis korától fogva és varrt még az utolsó napon is, mielőtt ide került.

Midőn elválva egymástól, még meg nem tört reménynyel előretekintének akkor, az élet gazdagon, végtelen sok gyönyörrel tele állt előttük. Visszanézve most, látják, hogy az élet üres volt, és elviselni mégis roskadozó vállakba került. De volt mindeniknek lelkében egy emlék, ami azt a görnyedt hát daczára is megtartotta ifjan, ami a megnyugovásnak egy örökös mosolyát őrizte meg a fonnyadt ajkakon is: igaz szerelem és néhány boldog óra képe, távol mögöttük, ott valahol a gyermekkor határán.

A legény évről évre várt. Egyhangú életének ez volt legfőbb foglalkozása. Várt és minden tavasszal úgy érezte, mintha valami lehullana, valami eddig zöld levél, és segítene eltemetni a többit, a rég megsárgultakat. A -22- jobb sors nem érkezett, a napidíj egyformán kijárt, és az idő elmúlt. Ha szerény tükrébe pillantott, az ősz fürtök halántékai körül szomorún intettek feléje: vége van, elmult örökre, késő, késő! De valami rejtegetett érzés a szívnek egy zugában félve azt rebegte: talán mégse, talán még nem késő; ha már nem lehetett együtt élniök az élet ifjuságát, delét, talán lehet alkonyát, talán még együtt halhatnak meg valaha.

A leány sorsa is csak így folyt. Szorgalma árán kenyér került csupán és az arczra ránczok…

Egyéb elmondani valójuk nem volt, ezt meg úgyis tudta mindenik. A hosszú várakozási idő nékik mégis gyorsan lefogyott; de nem a többieknek. A könnyebb betegek ásítoztak, zúgolódtak; ez fütyörészett elgondolkozva, az káromkodott vagy helyén ide-oda feszengett. Ám hallgatott, aki igazán szenvedett.

Beszólították őket sorra az előadási terembe. Egyik szomorún, aggódva lépett be és megvigasztalódva távozott, őszinte bizalommal a markában szorongatott rendelvény iránt. A másik ingadozó léptekkel, lesujtva jött ki. Azt mondták neki, menjen haza; ha pedig ott éhen halna, a Rókusba. A részeg dühösen tépte szét a neki adott papírt; egy beesett arczú, magas ifjú töprenkedve nézte: ebédeljen-e máma, talán utoljára, vagy az orvosságot vegye-e meg? Az anyát délután 3 órára rendelték újra be. Leült éhező gyermekével és várt tovább: nagyon messze lakik, hogyan jőjjön vissza újra?

Végre az öreg urat s aztán a kisasszonyt szólították. Fölvették mindkettőt. Az eset érdekes volt, bár kissé hosszadalmas.

Elbúcsúztak egymástól. »A viszontlátásra!« mondá, -23- reszkető fejével bólintva a leány. ‚Itt?‘ – kérdé szorongó hangon az ősz legény, hosszasan tartva a feléje nyujtott kezet s mintegy a távolba merengve, túl e szűk falakon. »Talán itt«… felelt a leány, »vagy ha nem, hát odafönn.« És az ablakot verdeső akácz lombján körösztül, onnét fölülről, egy tiszta kék szem mosolygott le rájuk. – – –

Az agglegénynek ágya ablak mellett volt, ott, ahová a reggeli nap első sugarait küldé; szemben vele állt a régi oltár; tetejéből a megfeketűlt Máriakép jóságosan intett feléje.

Néha-néha még itt is vidám gondolatok keresték föl, nem nézve gyér fürtjeinek ezüstjét, se vértelen, vézna tagjait. Életüknek hátralévő kevés napját mért ne fűzhetné össze szorosabb kötelék? Most már a nyomorúság sem akadály, hisz koruknak immár nincs igénye, már most az éhenhalás se veszedelem. Meggyógyulnak, és ki tudja, mi történhetik?

Ilyenkor oly béketűréssel, oly szívesen ült föl ágyában akár húzsszor is egymásután, ha a leendő doktor urak állapotára kiváncsiak valának. Sőt még meg is mosolyogta erőködéseiket, midőn ez vagy az a hallgató csővel sehogy se tudott boldogúlni.

Ki tudja, mi történhetik? gondolta heteken át minden hajnalon. A hajnalokra hosszú nappalok, s aztán sorban jöttek az esték, és ő bizalmából minden este többet veszített. Pedig a fiatal doktor urak biztatták, hívja meg őket is a lakodalomra. Közbe azomban egymásra néztek, szótlanúl is érthetően mondva: Rozoga gépezet ez, nem lehet ezt már összetákolni!

Betegtársai is, ki meghalt, ki eltávozott; a doktorok -24- vakácziózni mentek, ő egyedűl maradt a nagy kórteremben a megfeketűlt Máriaképpel egyedűli társaságúl.

Kiürült a szomszéd kórterem is. Utolsó lakójával egy árnyaiban is tikkasztó este gördült ki a szegényes gyászkocsi a kapu alacsony boltozata alól. A mély dördülés végigjárta az immár kevés lakóju házat, és harangszó helyett a lovak patkócsapásait hangoztatták vissza a puszta falak.

Az öreg úr, valami kínos sejtelemtől űzve, elhagyta ágyát, az oltárhoz térdelt és késő éjszakáig imádkozott. Hogy megzavarja, már nem igen törődött vele senki. Érezte, hogy az a valaki, akit szeretett, tőle most messzebb távozik, mint amennyire egymástól éltük szétzavart útain valaha voltak, messzebb, sem hogy még találkozhassanak, ha csak nem ott, ahol majd újra várakozni kell – a végitéletre, az örökélet küszöbén. És lassú, néma könnyek ivódtak föl az oltár poros takaróján…

De mit is kerestek ők itt köztünk, furcsa maradványok a régi világból, köztünk ma már úgyis idegenek. Ők más idegekkel, néhány grammnyival kevesebb agyvelővel születtek, mint a mai nemzedék; más érzelmekre alkotta őket a teremtő. Ők még abból a meseszerű korból valók, mikor voltak, akik csak egyszer szerettek, és szerelmük eltartott az egész életen át, még akkor is, ha nem táplálta vagy pótolta hitvesi megszokás. Talán igaz volt valaha, ami ma csak elkoptatott, üres mondás: az örök szerelem.

»Tudod, az a kis szőke, aki minden reggel ott ment el az egyetem előtt, aki után annyit szaladgáltunk! Nálunk fekszik; az én betegem.« Ezt Pali önérzettel beszéli a minap egy fiatalabb kollégájának; mert ő ötödéves és így már kissé sejtené is, mit kellene tenni betegével, ha az asszisztens urak mindig előre meg nem mondanák.

Akik ismerték, állítják, hogy nagyon szép leány volt. Egyebet nem is tudtak róla, csak azt, hogy nem volt senkije és hogy varrni járt, igazán varrni, nem csupán úgy; mert hisz többen, még pedig ügyes fiúk jártak utána sokáig hiába. Mikor a klinikára került, egyszerre föltünőleg sokan kezdtek érdeklődni a tüdővész iránt. Kevés betegnek akadt annyi és oly szorgalmas észlelője, mint néki.

Ott feküdt egy öreg, szívbajos kulcsárné mellett, aki már majd egy éve eszi az állam kenyerét és szolgálja a fiatalság tudományát; ott jutott helye mindjárt a nagy fali óra alatt, mely mindig elkésik, mintha ő is húzni, halasztani akarná a végzetes pillanatot. Ágyát folyvást egész csoport vette körűl. Kérdezgették, hogy történt, mikor történt, hol hűtötte meg magát, és más dolgokat, nem éppen a kór előzményéhez tartozókat. -26-

Alig tudott mit felelni. Neki nem volt története, legalább nem olyan, amit elmondani, vagy még kevésbé leírni érdemes lett volna. Hiszen az emberi életben oly ritkák a nagy, a különös események! Fölébredni, ébren lenni, enni, inni s aztán újra meg újra aludni. Mellette a köznapi munka, mely vagy a kezet vagy a szívet töri föl, mellette a köznapi örömek, melyek a sok testi, lelki kincs után, amikbe kerültek, kamatot csak elvétve ha hoznak. Minden oly egyforma, oly unalmas, oly ritkán ér valami szép és magasztos. És az élet mégis úgy telik! Benne úgy elkicsinyeskedünk, hozzá úgy megszenvedünk, parányi dolgok közt nagy bánatot viselve: a boldogtalansághoz nagyon kevés kell, sokkal kevesebb, mint a boldogsághoz. Valami napról napra rágja ezt a rossz tüdőt, s az ember napról napra sötétebb mélységbe sűllyed. Csekélység, köznapi dolog, de neki végtelenűl elég.

Csekélység! De a szép leány orczáiról az egészség s a fiatalság rózsái mégis eltűntek. Helyükbe halálvirágok ültek. Hasonlók amazokhoz. Épp oly pirosak, épp oly mosolygók és mégis mennyire mások! Reggelre el-elhervadtak, de estére kelve, mindig csak újra kivirúltak.

Mikor én először láttam, arcza már megnyúlt, bőre oly finommá, átlátszóvá lett, hogy homlokán és halántékain az ereknek kékes kanyarúlatai mindenütt áttűntek. Sokat változhatott; csak a szemei maradtak a régiek: beszédes, sötétkék, majdnem fekete szemek. Csak ezek szépségének nem ártott a láz, sőt talán növelte. Valami mély tűz égett bennök, valami bánatos sejtés. Eleinte a vigasztalásokra csak szomorún mosolygott s kétkedőleg rázta a fejecskéjét; pedig akkor még nem is volt olyan rosszúl. Nemsokára lemondtak róla, és ő ekkor kezdte -27- hinni a biztatásokat. Kissé vígabb lett és újúlt reménynyel tervezgetett. Keserű volt hallgatni, tudva, hogy már most minden nap közelebb viszi a sírhoz, de elébb – a bonczoló asztalhoz.

Külömben nagyon csöndes, jó beteg volt. Egész nap türelmesen elfeküdt fehér ágyában. Öreg háziasszonya, akinél lakott, hozta neki a fehér ágyneműt a kórházi tarka helyett. Csak délelőttönkint kelt föl egy-egy fél órára, mikor a téli nap bágyadt sugarai belopództak az ablakon és a padolatra vetődtek. Pali reggeltől estig mellette időzött; észlelte. Még sohse láttunk ily buzgalmat nála, aki máskor mindig sokkal többet látogatta a kávéházakat és a váczi-utczát, mint az egyetemet.

Egyszer délután oda néztem a hatoshoz. Ez volt ágyszáma. Már kezdődött a szürkület, kínos órák e házban. A kis beteg sokat köhögött. Éppen vánkosa alá igyekezett rejteni egy zsebkendőt, melyen kerek vörös foltok látszottak. Kérdeztem, mint érzi magát? Mosolygón válaszolta, hogy már sokkal jobban van. Pali ott állt az ablak előtt és fejét a keresztfához támasztotta. Ugy tett, mintha az alant járók nagyon érdekelnék, mintha különösen fontos volna megtudnia, hogy az a gyümölcsös kofa, aki a szemközti kapu alól jön ki, jobbra vagy balra tér-e? A lányka feleletére mégis visszafordult és boszús pillantást vetett felém. »Ejnye Pali, talán félted tőlem a betegedet, hogy úgy haragszol?« Nem felelt; csak a homlokával ütögette a keresztfát. A mi szőkénk kaczagott; de hirtelen erős köhögés fogta el. Minden köhintésnél piros vércsöppök tapadtak kendőjére.

Úgy takargatta azokat a szép csillogóan vörös foltocskákat, úgy nem akarta látni! Szerette volna elhitetni -28- magával, hogy mindez csak álom, sötét, nyomasztó álmodás, amiből majd ragyogó, vidám valóra ébred. Szívesen mondtam volna én is. Az egész élet csak álom, halál a valóság. De ez néki nem vigasztalás!

Harmadnapra meghalt. Találkoztam Palival. Csak ennyit mondott: Meghalt! És igyekezett közönyös arczot mutatni, mint ahogy orvoshoz illik. Nem volt nehéz eltalálni, kit ért? Sohse hittük volna, hogy a végkifejlés ily hamar bekövetkezzék.

Másnap már hidegen, hófehér tagokkal feküdt egy fekete deszkán, a bonczoló-asztalon az a kis varróleány, a Pali betege, aki után ő annyit epedt, bár mindig tagadta. Ide jött búcsúzni tőle, vagyis – amint állítá – mert az eset érdekelte. A halott dús szőke haja oldalt leomolva, csaknem a földet érinté, szemei félig nyitva maradtak, fakó ajka nem bírta fogát eltakarni. Más még nem volt a teremben, melynek ablakai szűk udvarra nyilnak, hová a napsugár ragyogását sohse pazarolja, üdítő szellő soha el nem látogat. Nappal is gázlángok égnek, és lobogó világuknál a széles, puszta falakon szűntelen változó árnyak lejtenek. Még korán van; a bonczoló-szolga is csak most szedi elő a sokféle kést és végig rakja őket a halott lábain. Aztán nagy ollót fog és a csillogó aranyhajat tőben lemetszi. Mire volna ez majd abban a szűk lakásban? Pali elkéri; ád ő annyit érte, mint a parókás. Zsebkendőjébe szépen gondosan összehajtja és keblére teszi. Meleget fog az ott tartani – ilyen téli időben.

Közelg az óra. A szolga megteszi az előkészűleteket, hogy a bonczolónak kevesebb dolga legyen. A fényes pengéjű kés oly gyorsan, oly vígan suhan tova azon a puha testen! Pali úgy szeretné megragadni és -29- – ő maga se tudja, mit tenni vele. Úgy gyűlöli, szeretné megfojtani ezt a torzomborz embert, aki itt gorombán lökdösi szegénykét, az ő betegét, aki valódi kanibáli kedvvel szabdal, fürészel, mezteleníti le a bordákat, tárja föl a mellkast.

Szerencséje, hogy gyülekeznek. Megérkezik a nagyságos úr. Ő maga fogja végezni a bonczolást: segédje bizonyosan megvágta az újját. Nagy megtiszteltetés a halottra nézve! Itt vannak azok is, akik az élőt kezelték a klinikán, a tanár úr és az ő udvara, hogy diadalmasan bebizonyítva lássák, mily helyesen jártak el a gyógyításban. Mert hát a beteg esetleges fölgyógyulása mit sem bizonyít; a bonczolási jegyzőkönyv tanusága az igazi, az ő tudományuk koronája.

A nagyságos úr szakértő szemmel nézegeti a holttestet. »A hulla középtermetű, mérsékelten táplált, bőrszine halvány…« Így diktál ékes magyar nyelven. Hogy ez a bőr olyan, mint a bársony, hogy e formák tökéletes voltát még a kór is alig csorbíthatta, hogy ez arcz valaha igazán szép lehetett, azt az ő híres jó szeme nem látja meg. Ilyesmi nem kerűl a jegyzőkönybe, ennek semmi köze a diagnozishoz. Szépség, ifjúság nem segíti elő a pusztulást, de meg se gátolja.

‚Ejnye pajtás, de halovány vagy!‘ »Nem aludtam az éjszaka; korhelykedtünk. Álmos, fáradt vagyok, alig állok a lábamon.« Csak annyi igaz, hogy egész éjjel a szemét se húnyta le. Bizony nem tudna megállni, ha egy szék hátába erősen meg nem fogódznék. A hallgatók egymás hátán szoronganak az asztal körűl és erősen szivaroznak; szembántó a világítás, nyomasztó a hőség. Éppen a szívet adják kézről kézre és kiváncsian sorra -30- vizsgálják. Egyik feléje nyújtja. Ez hát annak a vídám leánynak a szíve, azé a kis szőke varróleányé? És ez még tegnap dobogott volna? Pali rá bámul, de kezét nem bírja emelni utána, pedig nehány hete mit nem adott volna érte! A most már haszontalan húsdarab bevégzi körútját; aztán félrelökik valami tálba több hasonló közé.

Pali csak áll szótalan, mozdulatlan. Hallja, hogy a tanár úr basszusa végig dörög kollégái feje fölött; hallja, de nem érti. Látja a sorba rakott késeket, amint véres hegyük feléje fordúl; látja, és úgy rémlik előtte, mintha föl s alá tánczolnának és egyik, a legnagyobb, torkára ugranék. Érez, tudja hol van, de agyában csak vergődik a gondolat.

A jegyzőkönyv be van fejezve, a halál oka megállapítva. Vége a bonczolásnak. A tudós gyógyítók büszke öntudattal távoznak: igazuk volt. Hiába! itt aratják klinikusaink valódi diadalaikat. Elmehetünk mi is.

Szerteszéllyel összeszabdalt testrészek feküsznek; a tikkasztó légben sűrű füst kavarog, a gázlángok őrülten lobognak, a nyirkos falakon sötét szárnnyal halálmadarak csapongnak. Pali egyedűl maradt. Kimerűlten roskadt le egy székre, arczát két kezével eltakarta és… Nehány kolléga állítja, hogy nedves, kivörösödött szemmel tántorgott ki nagysokára a teremből. Az a füst, meg az éjszakai tivornya. Hej! csak nagy korhely ez a Pali; sohse lesz belőle doktor!

Nem fényes, nem is nagy a menet. Nem állja el az útat kiváncsi nézősereg; rá se tekint, ha találkozik vele valaki. Két sovány, roskadozó térdű ló húzza keservesen a szekeret, amely a külvárosi kövezeten nyikorogva, döczögve halad tova. Szegény párák! erősen át vannak hatva hivatásuk szomorú voltától. Nyakukat előre nyújtva, fülüket lekonyítva lassan czammognak előre és minden lépésnél nagyot gondolkoznak, ennél a hátralévő hosszú útnál nem volna-e jobb nékik is elfeküdni itt az utcza közepén, megvárni, hadd vigye már egyszer őket is valaki, akárki, akárhová. De a kocsis nagyokat pattint ostorával és kegyetlenűl káromkodik. A mellette űlő koporsóvivő könnyebben veszi a dolgot; az eget bámulva, vígan fütyörész. Semmi rojt, semmi ezüstös paszománt, ami az ünnepi egyformaságot zavarná, minden fekete. A posztó kopott ugyan, a fáról a fösték lepattogzott, de az egész annál gyászosabb, az alkalomhoz annál illőbb. Drága koszorúk a kocsi terhét nem növelik. A legszerényebb virágokból kötve csak egy koszorú simúl a barna fakoporsóra; de ez az egy is nagyon sokba, nem egy kenyér árába kerűlt. A koporsóhoz hátul egyszerű fejfa támaszkodik, keserű panasz kiált róla még alig megszáradt bötűkkel: Élt húsz évet! -32-

Csak egy lény kiséri e húsz éves pályafutás legvégső szakaszát és mégis végtelen sokkal több bánat, mint amennyit visznek prüszkölő tüzes lovak díszes hintókon a gazdag örökhagyó után. Az után maradt, talán egy viruló család számára, a jólétben vigasztalás, de ez után semmi, senki, csupán egy régóta özvegy öreg anya. Itt ballag a szekér nyomán lehajtott fővel, reszkető, törődött tagokkal a tísztes ősz. Könnyei némán peregnek le arczán, le az utcza sarába. De fölszállnak a sárból, föl kell hogy törjenek az égre, megkérdeni, lesz-e számára valahol igazság, jutalom, ha itt csak szenvedés jutott? És az ég felhőin áttörnek a napsugarak és föl-fölcsillanó fénnyel környezik annak alakját, akinél többet senki sem áldozott, és akinél többet senki se veszített.

Egyetlen vigasztalója, gyámola volt öreg napjaira, de azért meghalt. Az a szerető aggodalom, amellyel rajta csüggött, az a kétségbeeső fájdalom, amellyel végső reményének lassú megsemmisülését látta, fiának életéhez csak egy perczet sem adott. Pedig az az élet csak most kezdte megteremni gyümölcsét, jutalmúl annyi önfeláldozásért, amibe megtartása húsz éven át kerűlt Ott gyógyították a klinikán olyan doktorok, akiknek a gazdagok százakat elfizetnek és csakugy elköltöznek, ha üt az óra, mint elhagyott kunyhója mélyén a legszegényebb. Ő legalább ingyen érte el azt, amit más nagy összegért. Egész életén át tandíjmentes volt, illő, hogy ez útjában se szedjenek tőle vámot.

A jó öreg asszony a látogatásra megszabott órákban mindennap föltipegett az emeletre. Ismertük már mindnyájan ó-divatú fejkötőjével, viseltes, de mindig tiszta ruházatával; ismertük idő előtt megránczosúlt -33- nyájas arczát, alázatos köszönését, amint a kórterembe csöndesen belépett és gyöngéd, aggódó pillantással az egyik szélső ágyhoz tartott. Fájt látnia fia szenvedését, de mégis jól esett, hogy így is mellette tölthet néhány órát, vánkosát megigazíthatja, száraz ajkához egy pohár vizet tarthat, kezével végig simíthatja homlokát, azt a homlokot, ahová majdani büszkeségét látta írva. Ha ilyenkor a beteg ráfüggeszté hálát és szeretetet sugárzó szemét, nem tudta hinni, hogy ez a jó fiú oly szívtelen legyen és itt hagyhassa őt, a gyámoltalan öreget – és ilyenkor megvigasztalódott.

Egy nap azomban a terem küszöbén megállították. Neki nincs többé ott benn mit keresnie. Fiát már elvitték.

Elvitték? Hová? A szolga lenéző szánalommal tekint reá, hogy az ilyesmit valaki még kérdheti. Hát a bonczterembe vitték, át a szomszédba; de azért, ha tetszik, eltemettetheti. Ő tud ajánlani – persze illő borravalóért – helyet, ahol szép és olcsó temetést lehet kapni. Ha nem tetszik, csak menjen haza.

Temetést az ő fiának! Hát mégis itt hagyta a hálátlan? Hisz jól tudta, hogy kívüle nincsen senkije… Menjen haza! Mit keressen már most otthon, mitévő legyen? Két keze után próbáljon megélni? Nagyon öreg és gyönge ő már ahhoz, semmire se lehetne használni. Kolduljon? Ruhája még nagyon tisztességes, alamizsnát csak a rongyosaknak adnak. Minek is neki már az élet? Arra, hogy éhen halhasson? És még azt sem engedték meg, hogy fiának halálos ágyán magát kisírhassa! Tagjai tán ki se hűltek, már is elvitték arra a borzasztó helyre, amelyre gondolni is félelem. Csak legalább ne bánnának vele durván, hisz ő azt nem szokta meg! -34-

Arczán lepergő könnyekkel ért haza, könnyeivel áztatta azt a pár forintot, amit a fiókból összeszedett, hogy rajta illő temetést rendeljen. Szíve repedne meg, ha nyugvó helyére ki se kísérhetné, ha nem dobhatna hantot koporsójára.

A temetésért igen sokat kértek. Alig maradt nehány krajczárja. Valóban nagy fényüzés és tőle nagy oktalanság a földbe dobni azt, ami kenyérre volt szánva, amit a szükség napjaira gyüjtögetett.

Oktalanság! De hát nem a bölcseség ád vigaszt, nem bölcseség ád boldogságot a szívnek. Előkereste fiának legszebb fehérneműit és ünneplő ruháit. Csomóba rakta és elvitte abba a bizonyos intézetbe, hogy majd reá adja. Hadd nyugodjék legdrágább, legjobb ruháiban; itt már úgy sincs gazdájuk.

Földszintes ház alacsony tetővel, sárgára meszelt falakkal, amelyek, bárhogy tatarozzák, mindig szurtosak maradnak. A pinczékből fölszivárgó nedvesség derékig megfogja a vakolatot és zöldes penészt termel, fullasztó szagot terjeszt; a nehéz, rossz levegő mindenütt nyomokat hágy. Szomorú hajlék kívül, még szomorúbb belül. Pedig egy kis kertje is van; de ebben virág sohse nyílik. A sok járó-kelő, tanulók és halottvivők, sirató rokonok és rongyos bámészkodók, a piaczok és a földalatti odúk lakói úgyis letaposnák. Középütt van egy kerek, gyöpnek hagyott tér. Minden tavaszszal megkísérti, hogy pázsitot növeljen; de nyárra mindig beleún a hasztalan fáradságba és marad kopáran, kiaszva. A kipadlózott, sáros út fölé elvénült bokrok nyujtják kopasz ágaikat. A házmester gondozza, amennyiben folyvást nyesi őket. Fizetése nincs, fűteni valót se adnak az emberek, juttassanak -35- legalább a bokrok. Örülhetnek, ha úgy is megmaradnak e fölösleges czifraságok: nincs helye itt pompának, hivalkodásnak.

Sűrű, füstös köd tartá a várost déltájt is félhomályban, reggel óta csöpögött az eső. Ködön, esőn át, a város másik végéről eljött a gyászoló anya, hóna alatt hozva a ruhákat. Nagykendőjét gondosan rájuk terité; őt magát csapkodhatta az eső, az ő ruháját, azt az egyetlen tisztes fekete szoknyát összeverdeshette a sár. Most már nem árt. Még így is tovább eltart, mint ameddig szüksége lehet rá.

A tornáczon nem volt senki, benyitni nem mert. Ott ácsorgott sokáig, dideregve. Majd nevetgélő fiatal urak siettek el mellette, de egyik se vette észre: nem ő az első, aki itt órákat töltött kínos várakozásban. Nagy kendőjével váltig a fia ruháit takargatá és ő maga fázott. Az üvegajtón belül jöttek, mentek, el-eltüntek másik szobákban: talán most metélik az ő fiát… Ijesztő képek tolongtak elébe… és ő csak ácsorgott a fagyos ködben ott a tornáczon sokáig. Egyszerre valami durva hang szólalt meg mögötte. Magas, bozontos fekete szakállú, marczona képű alak lépett hozzá, szennyes, kék köténynyel, vérfoltos tarka ingújjban.

Az öreg asszony ijedtségtől akadozva kezdé beszélni, mi járatban van. A bonczolószolga egy darabig csak nézett, csodálkozva nézett rá, és aztán vállat vont. Furcsa! Ez a vén bolond azt hiszi, hogy itt még magyarúl is tudnak. Még csak az kéne! Azért a kevés fizetésért talán bizony nem elég, ha németül gorombáskodnak azokkal, akiket rossz sorsuk idevetett? »Fiam van itt, a fiamat szeretném látni!« Vállvonogatás, fejcsóválás, meg -36- valami mormogás volt a felelet; az a barna marok pedig úgy nyult előre, hogy holmi tisztességes borravaló éppen elfért volna benne.

Az anyóka összeszedte, ami nehány krajczár még rejtőzködött zsebében, összeszedte végső erőfeszitéssel, ami pár német szó még volt elméjében. Ez már más! Kezdik egymást megérteni. A holttest még nem látható, még nincs fölbonczolva. Lenn van a pinczében a többi között; majd csak holnap kerül rá a sor. A ruhák azért itt maradhatnak. Felöltöztetik ők annak idején szépen. Idegennek úgy se szabad a halotthoz nyúlni, mert az itt egyetemi tulajdon. Menjen csak nyugodtan haza, majd elintézik ők, amit kell.

A ruhákat bevitte, az öreg asszonyt künn hagyta. A nagykendőjét is elfeledte visszaadni. Elmehet így is. Hadd áztassa az eső hazáig. Bánná is ő azt, csak szegény fiát láthatta volna, aki most egy sötét, dohos pinczében alszik. Bizonyára nagyon rossz álmai lehetnek abban a – ki tudja, miféle? – társaságban.

Másnap délelőtt újra eljött. A kékkötényes úr, akinek a ruhákat átadta volt, eleinte meg se akarta ismerni. Nem csoda; annyi ilyes dolga van a jámbornak! Utóbb azonban azt mondá, hogy a halottat már nem láthatja, mert már föl van bonczolva, de összerakva és felöltöztetve még nincs.

Jőjjön délután. Úgy is csak akkorra van rendelve a temetés; a koporsó már itt is van. Csak várhat délutánig?! De mit is alkalmatlankodik itt annyit? Azt hiszi, arra való az egyetem, hogy csak neki szolgáljon? Jól van, jól – mentegetődzék az anya – elmegy ő; de legalább szépen bánjon a fiával. Erre az egyre kéri. És ezért -37- az egyért a kékkötényes úr majd hogy el nem kergette. Hiába! a látogató zsebe már nagyon üres volt, és itt olyankor az idő fölötte drága.

A kitűzött órára a halottas kocsi megállt a kert régi léczkerítése előtt. A koporsót a hátsó kis udvarban szabad ég alatt állították föl. Tetejét a bonczolószolga már eleve leszegezte, csupa gondosságból, hogy az alatta fekvőt semmi baj se érhesse, hisz az öreg asszony váltig azt beszélte: vigyázzanak a fiára, jól bánjanak vele! Már a pap is elvégezte nagy sietve a dolgát, el is ment már, hogy másokat is ellásson az útravalóval és a gyászoló anya még nem jött meg. Hol lehet? Talán összeroskadt a hosszú útban, vagy talán elbágyasztá a sok bánat, otthon elszenderült és álmában most fiát szorítja szívére, fiát látja gazdagon, boldogan…

No de itt szűk a hely, el kell vinni minél előbb, akinek a tudomány több hasznát nem veheti. Éppen föl akarják venni a koporsót, midőn az egyedűl érdekelt fél, kimerűlve a nagy sietéstől, végre megérkezik, koszorút is hozva magával. Könyörög, hogy ne vigyék még el a koporsót, nyissák föl néhány pillanatra, hadd nézze meg utoljára a fiát, hadd csókolja meg hideg homlokát, hisz mióta meghalt, még nem is látta. Csak nem akarják így bucsútlan elragadni tőle? Ez borzasztó volna!

»Nyissátok föl, a fiamat akarom látni!« A kétségbeesés daczával a ravatalra veti magát, görcsösen átkulcsolja az érzéketlen, kemény fát, könnyeivel, csókjaival hinti ott, ahol talán az az ónszinű arcz fölfelé tekint és nem lát maga fölött többé soha mást, mint sötét koporsófödelet. A durva szolgák se merik ekkor háborítani; megilletődve huzódnak hátra ők is. -38-

De fönn a folyosón már hallik a délutáni előadásra gyülekezők zaja, a szolgának dolga lesz, vinni kell a koporsót. Hangosan beszélgető ifjak csoportjain hatolnak keresztűl vele, azok észre se veszik. Sokak vidám kaczaja és csak egynek elfojtott zokogása hangzik utána.

Nyikorogva, sűrű ostorcsapások közt megindúl a menet és lassú méltósággal – gyorsabb nem is telik – vonúl tova a hosszú néptelen utczán és végre kiér a sürgés-forgás közé, a nagy útra. Sokan találkoznak vele, kevesebben látják meg, még kevesebben szánják. Se hat ló, se fáklyakiséret, se hosszú kocsisor: nem érdemes rajta sajnálkozni. Hogy ez az egy szál vén asszony épen oda tartozik, ki tudja? Mi ő s az ő bánata a világnak? De hát néki a világ, az összes emberiség azon az egyen kívül, aki már nem is ember?

Hintók robognak el közelében, a sarat arczáig csapkodják, százan jönnek, mennek, mellette, előtte, körötte csengés-bongás, kürtölés, hangos zűrzavar: és ő mégis kietlen pusztában halad, hol minden kihalt, hol könnyei fátyolán keresztül csak valami gyászos árnyat lát maga előtt, amint az egy végzetes czél felé mozog és nincs hatalom, hogy visszatartsa.

S ott távol a czélnál egy tátongó gödör. A gödör betelik, a kopár kis halom egyik végében a fejfa, rajta a drága koszorúval. A koszorút letépi a téli vihar, a fejfát kimossa az eső… De megjő majd a tavasz, a hanton fű terem, a fű közé virágot ültet és az könnyeitől szépen fog nyílani. Virágok közé jobb lesz el-elsírni a ki nem apadó bánatot, virágok alatt jobb lesz annak hallgatni a zokogást, a hiába hívó beszédet… Hogy holnap és holnapután és a míg tart a tél, mi lesz? arra többé nem -39- gondol. Hogy az élet pénzbe kerül, hogy utolsó filléreit, annak halála után is, fiára költé, az nem jut eszébe.

Kiértek a vámon. A kocsis elúnja a dolgot, teljes erővel megvagdossa lovait és visszakiált: »Jó lesz sietni, mámi, sohse érünk ki!« Bizony már sok ideje jönnek. Belátják ezt a lovak is és megkisértik, talán tudnák egy kicsit gyorsabban is rakni lábaikat. A kisérlet pompásan sikerűl, az asszonyt messze hátrahagyják a már beállott szürkületben. Hallik ugyan hátulról nehány kiáltás, de nem sokáig. A kocsi befordul a temetőbe és eltünik a fasorok közt.

Jóformán éjszaka van, mire roskadozva, lihegve az öreg is odaér. Merre vitték, hol lesz a sír? Nincs senki, aki útba igazítsa. Megáll a szerte ágazó ösvények előtt és egy darabig gondolat nélkül bámul a sötétbe. Kiáltani szeretne. Nem bir, de úgy se hallanák. Nehéz kábulat fogja el. Már-már azt se tudja, miért jött ide. Aztán eszébe jut, hogy fiát eltemetik anélkül, hogy koporsójára egy hantot dobott volna, hogy tudná, hol pihen? Nem is bucsúzott el tőle, nem is látta halottan és most még azt se! Meg kell, hogy találja, kell, kell!

Nőttön nő a homály, ködrongyokat szaggatt a szél a fa ágairól; mind egyforma az ösvény, mindeniken csak a szél jár. A halottak hallgatnak, senki se szól, csak a szél zúgja, kaczagja: Szép temetés volt, drága temetés, de nem maradt holnapra kenyérre való!

Láttam padlót súrolni, lúgtól sebesre mart kezekkel. Kérdeztem, hogy van? Mosolyogva felelte: nagyon jól. Láttam vértől ázott tépéssel ujjai közt: bűzös rákfekélyt mosogatott. Kérdésemre mosolyogva felelt és ugyanazt felelte. Láttam hosszú virrasztás közben, fáradt szempillákkal; ajka mosolyogni akkor se volt fáradt. Láttam a saját betegágyán, midőn idegeneknek áldozott évek után gyönge teste többé akaratának nem engedett. Égő orczáiról a láz azt kiáltá: nagyon fáj! És ajka mégis mosolyogva rebegte feleletűl: nagyon jól vagyok.

Igen, a Rózsa testvér ápoltjainak egy reggel egészen váratlanúl ismeretlen kéz nyujtotta a leveses csészét. »Hol van Rózsa testvér?« tudakozódott bánatosan a sebblázas is. »Ha ő nyújtotta, jobban enyhített az ital, ha ő vetette az ágyat, kevésbé volt gyötrő a fekvés, ha ő kötötte be, gyorsabban gyógyúlt a seb. Hol marad Rózsa testvér?«

Azt mondák, más osztályra ment át. Megbetegedett ő is, volt a valóság. Kis czellájában, hol csak ritkán töltött egész éjszakát, kékcsíkos vánkosra hajtá lankadt -41- fejét. A kemény vásznat levették róla. Eddig senki se látta nélküle. A vászon alatt aranyszőke haj igyekezett megnöveszteni selyemszálait; de mindannyiszor tőben levágták irgalmatlanúl; a földi hiúság e tárgya minek? Oly gyönyörű lehetett e haj, és hiánya annyit ártott e kedves főnek. Rózsa testvér fiatal volt, szép volt.

Gondosan magára húzta durva takaróját, hogy a betekintő orvosok teste hószinéből meg ne lássanak valamit. De hiába, beteg volt, meg kellett vizsgálni. Rá mérte isten ezt a szenvedést is, mondá; hadd haljon meg, ha isten úgy akarja. »De mi nem akarjuk, még most mi vagyunk az urak – mondák az orvosok – meggyógyítjuk.« Ha meg kell lenni, jól van!

A vizsgálat alatt nem vonakodott, nem szégyenkezett: ez is megpróbáltatás. Pedig a lehulló lepel nem sejtett bájakat födött föl, melyeknek minden nyomát oly jól el tudta rejteni a világ előtt a télen-nyáron egyforma esetlen szőrruha. Ez is megpróbáltatás: és az apácza mosolyogott, mig arczán a lázét felülmulta az elnyomott szégyenérzet pírja.

Olvasóját morzsolgatva, látomásai közepett is, panasz nélkül feküdt. Minden tisztaságot és szent békét lehelt itt. Puszta márvány-padló, puszta falak egyetlen Mária képpel a vaságy fölött. Kis asztal hófehér takaróval, rajta érczfeszület a kiszenvedett megváltóval. A függönytelen ablakban nehány cserép gondosan ápolt virág. Egyéb semmi. És mégis kápolna volt ez egyszerű szobácska, a kinccsel tömött, czifra székesegyháznál díszeszesebb… Éjszaka van, künn téli vihar, a mécs hamvadozóban, egy fiatal leány az asztalka előtt térdelve kulcsolja -42- a feszületet: ez is mise; a szomszédból halálos betegek nyögése hangzik át: ez hozzá az orgonaszó.

De a szépségtől és az ifjúságtól a természet más áldozatot követel; az üde ajkak másra hivatvák, mint a megszentesült kínok dicséretére. Furcsa, szomorú kép! Hát sohasem kiván e leány a szenvedők sóhaján kívül egyéb hangot hallani? A szerelemnek lágyan súgott szavai ne találjanak útat szívéhez? Betöltheti-e nehány virág ott az ablakban egy ifjú élet minden vágyait? Ki tudja?

Hisz ebben a világban nem találhat csak egy boldog pillanatot sem! Lelkében végtelen nyomorúság lakhatik; csupán azért bírja el, mert keserű orvosság még nagyobb ellen. Annak a szegénynek, akinek testét minduntalan izzó késsel vágják, sorsa nem szomorúbb: tűzzel égeti ő is lelke ráksebét, hogy ki ne újúljon.

Élete tán gyönyörrel telinek igérkezett, de hazudott: önkényt vett hát magára minden nyomorúságot, hogy többé ne csalódhassék. Akit szeretett, talán elhagyá, és ő a helyett, hogy bosszúból meggyűlölte volna a többi embert is, keservében átkarolta az egész szenvedő világot, ha már egyedűl azt a valakit nem karolhatá!

Lassankint az összeségnek minden zúga templommá vált előtte, és ő oltárt épített mindenüvé.

Ebben a világban az évnek minden napja egyaránt a fájdalomé, nem hoz ünnep a jajoktól megnyugovást; alig is tudnak róla. De Rózsa testvér minden ünnepen, midőn hallgatók nem tolongtak az ágyak körűl, már hajnalban kihozta szobájából kis asztalát és a terem közepére állítá. Hófehéren leteríté és télen is fris virágaival körűlrakta. Rajta a feszületre jobbról balról egy-egy szál gyertya -43- hintett sápadt világot, és készen volt az oltár: a karácsony nehány fenyőágat, a husvét füzbarkákat és a pünközsd rózsákat adott hozzá. Ekkor volt a legszebb. A térdelő apácza rokonok közé hajtá le arczát és imája rózsák illatával együtt hatolt a trón zsámolyához és az angyalok nem tudták, melyik az illat, melyik az ima? A fölszálló illatot sok szenvedő fohásza követte: a betegek arra fordulának, kezük kénytelenűl imára kulcsolódott, és a csonka elfelejté, hogy karja nincsen, a haldokló is a vigasztalás igéit rebegte.

A kórteremben nem szentelnek többé ünnepet, Rózsa testvér eszméletlenűl fekszik. Álomtalan éjszaka után a kimerűlt esetet reggeli szendergéséből nem verik föl a kiváncsi vizsgálók: az ünnep a többi napnál ezentúl csak ennyivel lesz kölömb.

Este volt, csönd mindenütt, de nem nyugalom. Oda ültem a Rózsa testvér ágya mellé. Arczát a növekvő homályban nem láthatám, de keze forrósága, szaggatott lélekzete és néha-néha egy-egy félig kiejtett, alig érthető szó elárulák, hogy láza elérte a tetőfokot. Elgondoltam az időt, mikor ez a szegény is pajzán leányka volt és gyermeki kedvvel örűlt a létnek… Mennyi mindennek kellett azóta történni!

Nehány nap előtt még, ilyen tájban, ő ült egy halálosan beteg ifjú ágya mellett. Akkor is hallgatott mindenki, még ő sem szólt, sőt mosolya is eltűnt. Az ifjú megragadta kezét, az ő arczán nehány rég nem érzett könnycsepp futott végig; nem jutott eszébe, hogy fölszárítsa. Lepörögtek a vánkosra, utánuk hanyatlott az apácza feje is. Arczuk egymás mellett pihent és a teremben nem szólt senki sem. Nehány pillanat mulva, mintha erőszakkal -44- ragadná ki magát valami kisértő ölelésből, a leány hirtelen fölegyenesedett és betegének homlokán megújítá a borítást. Az egyik gyöngeségtől félig álomba, félig ájulásba merült, a másik virrasztott fölötte hűségesen és térdére hajtott fővel nesztelenül zokogott.

– Ne hagyj el… szeretlek… jőjj vissza csak egyszer még; dadogja hosszú időközökben, erősen hánykódva fekvőhelyén. Vagy csak nékem rémlik úgy, és a zavart hangok, amelyek kebléből elő-elő törtek, mitsem jelentenek?

– Uram, irgalmazz szegény bünös lelkének! rebegi a sarokból egy másik apácza. Csak a fejét környező fehér vászonylebeny fénylik át a nagy sötéten.

A beteget másnap elvitték. A rend nem engedte, hogy szentségtelen kezek illessék. Helyét más foglalta el. Akiket ápolt és akik annyit emlegették, vagy meghaltak, vagy eltávoztak, és velük együtt a Rózsa testvér emléke is eltávozott.

Négy óra elmúlt, a hallgatóság az előadásokról a kórtermekbe gyülekezik: mindjárt kezdődik a vizit. Délutánonkint az első tanársegéd végzi e klinikai műveletet, amely abból áll, hogy sorra járja az első emeleten fekvő összes betegeket, a hallgatóság tanúlmányi anyagát, amit a fél város legszebb betegségei közűl nagy gonddal válogatnak össze. 40–50 fiatal ember kiséri magyarázgatásai közben egyik ágytól a másikhoz. Mindenik szenvedő üdvének – gyakran a túlviláginak – előmozdításában a fáradalmakat két-két, nem csekély hizelgéssel rendelőnek nevezett medikus osztja meg, természetesen a kellő ellenőrzés mellett. Ők tesznek ilyenkor jelentést a nekik jutott eset állapotáról, vagy ha ezt még nem ismerik, ilyenkor hajtják végre magasabb segítséggel a nekik szükséges vizsgálatokat, kollégáiknak igen sokszor, a betegnek azomban már ritkábban épülésére.

A női osztályon fognak hozzá. Az első ágyon egy sárgabőrű, ránczos öreg asszony gubbaszkodik, szinte zörög a csontja, ha mozdúl. Meggyógyúlt, nincs róla semmi mondani való. Két hete még azt hitték, elpusztúl; de tudja Isten, miért: egyszerre csak jobban lett és ma már túl van minden veszélyen. »Amint látjuk – folytatja rövid mondókáját a tanársegéd – a gyógyulás igen -46- szépen halad; holnap elbocsátjuk őt, szükségünk van a helyre.« Erre az örvendetes hírre a félelmében reszkető öreg asszony sírva fakad.

– Nos, mi baja van? – Nem mer felelni, csak sovány ujjaival tépegeti a takarót. Bánatának okát azomban nem nehéz kitalálni. – Ne busúljon hát, öreg, föltesszük néhány napra a második emeletre, ott megerősödhetik és aztán mehet a dolga után.

– Az embert kell, hogy humánus szempontok is vezéreljék – teszi hozzá magyarázólag, a hallgatók felé fordúlva. Az anyóka köszönő szavakat rebeg, kezet akarna csókolni, jótevője persze nem engedi; hálás tekintettel néz hát utána. Még néhány napig nem hal éhen; azalatt meg az ő korában, ki tudja, mi történhetik? Talán örökre megmenekül attól, hogy – gyógyultan – elbocsássák.

Ugyancsak összekerültek! A második ágyon szintén egy öreg fekszik, túl a hetvenen; de nem asszony, hanem leány, még pedig varróleány. Az előbbinél sokkal érdekesebb. Négy lábnál alig magasabb, elül-hátul púpos, egyik lába rövidebb, elsatnyult és körösztben a másik fölé szorúl. Hogy arcza valaha csinos lehetett, némi nyomát még most is látni, bár rajta a sovány bőr szorosan a csonthoz tapad és egykor göndör fürtei rendetlenűl, hófehéren hullanak a szemébe. Baloldalán fekszik, erősen összehuzódva. Lélekzete szabályos időközökben el-eláll, mellkasa nem is mozdúl, pillái félig lecsukódnak, szemgolyói fölfelé fordúlnak. Ilyenkor alszik lélekzet nélkűl, legfölebb néha nyöszörög egyet és keze vagy lába meg-megrándúl. Igy tart ez egy-egy félperczig; azután mellkasa elkezd mozogni, mindig erősebben, gyorsabban -47- emelkedik, a szendergő fulladozásra ébred, zihál, hörög, kapkod a levegő után, arcza végtelen kínokat, nehéz küzdelmeket árúl el. Szólni nem bir, csak szemét függeszti esdőleg környezőire: majd újra lassudnak, ritkúlnak a légvételek, ismét beáll az álom. Igy tart ez napok óta szünet nélkűl.

– Mint tudjuk, az ilyen légzési alak idűlt vesebajnál gyakran előfordul, tehát nincs rajta miért csodálkoznunk; ez esetben azomban ritka szépen van kifejezve; előadásra is fog kerűlni!

Bizony irigylendő gyümölcse egy hetven esztendős életnek: előadásra kerűlni. Vajjon álmodta-e szegény leány ezt a dicsőséget, midőn magányosságban megőszült fővel, megránczosodott arcczal padlásszobája ablakánál varrogatott, és szeme világának, tüdejének árán naponkint harmincz krajczárt keresett? Ki tudja? talán volt egykor ő is fiatal, talán álmodozott szerelemről, szerető ölelésről, szeretett ifjú csókjairól, és talán ez álom volt czéltalan éltének egyetlen öröme…

No de ez nem tartozik ide, ennek semmi befolyása a jelen állapotra: reménytelen szerelem nem okoz vesebajt. Jerünk tovább! Következik egy tüzetesebben csak most megvizsgálandó eset. Nem tudja, mi fog vele történni ennyi idegen ember között. Magára húzza takaróját és arczát félénken az alacsony, kékcsikos vánkosba rejti. Az ifjúság tolongva, kipirúlva, eleven gyürűben veszi körűl az ágyat. A tanársegéd úr is ki van hevűlve. Nem csoda! Künn is jó idő van, és ide benn még hozzá ennyi ember fűt, rontja a levegőt.

– No Erzsi, üljön föl!… Ne bolondozzék, csak meg kell hogy vizsgáljuk?! -48-

A vizsgálat tárgya külömben 16 éves leányka, kit a betegség még alig viselt meg, kinek orczáin még valódi egészséges rózsák piroslanak. Csakhamar azomban eltűnnek a szégyentől égő arcznak egyenletes bíborában. – Üljön egyenesen, bocsássa le két oldalt a karját!

Ingének füzőjét a rendelő úr kibontja. A leány réműlten kapja össze, nem akarja engedni. Ennyi férfi előtt! – Micsoda dolog az, tegye le a karját!

– Dehogy hal, ebbe még senki se halt meg; elég a tréfából, maradjon veszteg, külömben kiküldjük, ha jól nem viseli magát, és akkor aztán igazán meghal.

Hiába minden szabódás, belé kell nyugodnia. Hófehér válláról lehull az ing, és ő ott ül ötven fiatal ember előtt derékig leplezetlenül. Arcza lángol, könnyes szemét lehúnyja, keble gyorsan hullámzik. Legalább az előtt teszi ösztönszerűleg körösztbe a karját.

– Mondtam már, tegye le a karját, üljön egyenesen, hisz így nem lehet kopogtatni!

Azt szeretné ő legjobban, ha sohse kopogtatnák; de hiába, így kivánja a tudomány. Ha bájait idegen tekintet elől mindeddig meg is őrzé ártatlanúl, a tudomány kedvéért mért ne tárná föl most 50 ember előtt, akik közűl bizonyára egynek agyába se lopódzik e pillanatban a tudományos érdek mellé más gondolat. Ez a sok szem nem lát meg mást, mint ami a diagnózishoz okvetetlenül szükséges. A kopogtatás megvolt, következik a hallgatódzás. Nincs egy se, aki ne készülne fülét a leányka szívéhez tartani, hogy ő is meghallja ama jellemző fuvózörejt. -49- Egy… kettő… jön a harmadik: a leányka hangos zokogásra fakad.

De ime, a másik ágyról éles sikoltás hallatszik. Egy hiszterikus nő kapta meg a rohamát éppen jókor. Mindenki odatódul. Itt csak egyszerű szívbaj van, amit máskor is meg lehet hallgatni, de oly szép rohamot, mint amott, nem mindennap látni.

Egy asszony minden különösebb előjel nélkűl, néhány csuklás után egyszerre csak elveszté eszméletét, vad kaczagásra fakadt, vonásai eltorzúltak, ellenállhatatlan erővel lökte le magáról a takaróját, hajította messzire vánkosait. Mindezt néhány pillanat alatt. Mire odaérünk, görcsösen megfeszűlt izomzattal fölpattan, hanyatt kinyujtózva, az ágy fölött ívben meghajlik, úgy, hogy csak arcza és talpa éri a derekaljat, háta pedig mindig magasabbra emelkedik. Aztán újra levágja magát, ismét fölpattan, nyög, zokog, ajkát harapja, fogait csikorgatja és összeszorított állkapcsai közűl élesen sziszeg, mialatt kezét-lábát szűntelen jobbra-balra csavarja, dobálja.

Mindenki szótlanúl nézi; a többi beteg fölül ágyában és remegve hallgatja: Szegény asszony, mi lesz belőle!? Négy markos kolléga hiába igyekszik lefogni, hogy valahogy fejét be ne verje és magát ki ne vesse az ágyból. Kár volna érte, ha valami más baja is esnék: még nem volt előadáson. Néhány percz mulva a mozgások ereje csökken, a hánykolódások gyérűlnek, a fogcsikorgatást hangos, az egész testet megrázó csuklás váltja föl, majd szelídebb zokogásra válik ez is, mély sóhajtások szakítják meg, a beteg megnyugszik, álomba merűl. Utóbb csekély érintésre fölébred, véresre karmolt arczczal, összeharapdált ajakkal, bágyadtan néz körül és, -50- mintegy szégyelve viselt dolgait, zavartan süti le szemét halk rebegés közt: Nagyon fáj mindenem!

Vége! Szép volt, csakhogy rövid, még egy negyed órával tovább tarthatott volna: ez az átalános vélemény a nézőseregben. Csak annak a szégyenlős kis leánynak nem tetszik. Durczásan dünnyögi magában, mennyivel rosszabb idelenn, mint fönn a második emeleten, ahol oly szelíd betegek voltak, többnyire fiatal leányok, akikkel úgy megbarátkozott, oly jól elbeszélgetett. Itt mindenki roppant mogorva: szóba se áll vele senki. Hja! itt csupa érdekes tárgy van, csupa klinikus eset, a legszebben kifejlődve, a legszebb virágzásban. Már pedig ez a virágzás nem jár vidámsággal. Odafönn csak azok vannak, akik még, vagy már nem érdekesek; idelenn tárgyalják, odafönn csak előkészítik és befejezik a klinikus eseteket. De hát persze az az ostoba kis leány ezt nem tudja megérteni; még kissé korán hozták le, úgy látszik. Hadd évődjék, majd beleún, mi meg folytassuk a vizitet egyik ágytól a másikhoz, lelkiismeretesen.

E teremben az utolsó ágyhoz értünk. A nyitott ablaknál, nagy karos-székben félig ül, félig fekszik egy ifjú szűz; 18 éves, amint fejtáblája mutatja. Az alkonyat szellője halkan, észrevétlenűl lopódzik be hozzá és magas, tiszta homlokáról elsimítja a verejtéktől oda tapadt finom hajszálakat, majd ismét játszadozva, a gesztenyeszín fürtök közűl másokat szabadít ki és lassan lengeti őket. Mintha a leányt magát is ez a szellő lehelte volna ide fehér pehely alakjában a vén bőr-karszék fekete ölébe: oly könnyű, oly légies. Karja fáradtan hanyatlott le, keskeny, csaknem átlátszó keze takaróján nyugszik. Mozdulatlanúl, -51- szótlanúl bámul maga elé, mintha ez a sürgés-forgás itt körülötte őt nem is illetné.

Angelának hívják. Hogy kicsoda, ki volt apja, anyja, nem tudom, nem is kutattam. Csak annyit tudok, hogy soha név viselőjére jobban rá nem illett. Ha elnézem hosszasabban, szinte látom, mint nőnek vállain aranytollú nagy szárnyak, szinte várom, hogy a nyitott ablakon át egyszere csak elröpítik, föl a magasba, oda, ahol épp most gyúl ki az esti csillag. De a szárnyak hamar eltűnnek: itt zajognak körülöttem a kollegák.

A diagnozis könnyű; ágya fölé oda is van írva a fekete táblára nagy bötűkkel e végzetes szó: Phthisis. Szegény, mindennap olvassa saját sorsát, és mindig elgondolkodik fölötte: vajjon miféle betegség lehet az, vane-e belőle gyógyulás? Megkérdezte már többször az ápoló szürke-nénét: »Testvér, tudod-e, mit jelent e szó; mondd meg nékem, veszedelmes-e? Meggyógyulok-e még valaha?« Bizonyára meg, hisz már jobban érzi magát, csak nagyon gyönge, mert étvágya nincs. De most adnak be neki valamit, amitől meg fog jönni az étvágy, s az étvággyal megjön az erő, a fölfrissült élet.

»Nos, mi újság?« kérdi a tanársegéd úr. A betegnek nincs mit felelnie. »Kopogtatással a jobb tüdőben caverna mutatható ki, a légzési fölület igen csekély stb.« mind régi dolog, százszor hallottuk és meg is láttuk mindannyiszor. »A gyógyítást illetőleg már mitsem tehetünk; a kilátás persze a lehető legrosszabb: még két-három nap!« Az utolsó mondás halkabb a többinél, de annak, akiről szól, elég hangos. Ki van mondva az itélet, a vizit tart tovább a másik teremben. Ezen már nincs mit vizsgálni. Minek is? Két-három nap, vagy annyi se! Az áldozat -52- szemét lehunyva tartja, de azért erősen fülébe cseng a szó, lesz még ideje néhány hosszu éjszakán át hánytorgatni magában. Mire jóformán föl tudná fogni e jóslat jelentőségét, akkorra talán már be is teljesűl.

– Hogy van, Angela? – szólok hozzá, megfogva kezét. Fölpillant, ragyogó fekete szemével rám néz s aztán elmosolyodik. Minő szemek, minő mosolygás! Földi lények így nem mosolyognak, ezt a mosolyt csak a túlvilágról lehet nyerni előre, drága áron, az élet árán.

– Köszönöm – feleli halkan – csak úgy, lassan… Igaz-e, amit mondtak, már meghalok?

– Szó sincs róla; ki beszél itt halálról? Két-három nap mulva meggyógyúl.

Úgy szeretné, de – látszik – úgy nem tudja hinni szavaimat. Miért is volt ezt a kis reményt így összetörni?! Hát nem-e jól van az nagyon, hogy a halál észrevétlenűl lepi meg áldozatát, hogy nem enged időt a rettegésre? Minek megbontani azt kegyetlenűl, amit a könyörűletes természet oly jól rendezett?!

– Nézze, Angela, virágot hoztam magának. Elfogadja-e tőlem? kérdem, egy véletlenűl nálam lévő rózsát nyujtva át neki.

– Miért ne, szól, sőt nagyon köszönöm. Oly régóta vágyódom virág után! Megigérték otthon, hogy hoznak gyakorta, ha majd megjő a tavasz. A tavasz itt van, már-már el is múlik, de rám, úgy látszik, nem gondol többé senki sem.

Hiába igyekszik szemhéjai alatt szétmorzsolni egy nehéz könnycseppet, hiába mosolyog, a könnycsepp töredékei végig futnak az árnyas pillákon, kiűlnek a hosszú, -53- fekete selyemszálak végére és ott csillognak, reszketnek sokáig, akkor is, mikor már a szemek rég vidámabban fénylenek.

– Lám, mily szép idő van ott künn, mily kellemes az este! Ugy-e szeretne már künn lenni a szabadban?

– Oh! nagyon; de azt mondták, csak a jövő szombaton mehetek el, addig még erősödnöm kell. Mily hosszú idő!

Jövő szombatig! Mily hosszú idő! Itt hagysz te minket, szép leányka, sokkal hamarább, de mások visznek el innét. Elvisznek, és hová?… Halottas ágyat néked fehér rózsából meg gyöngyvirágból kellene vetni, ibolyával ékesíteni. Puha selyem való takaróul gyöngéd tagjaidra, rózsaszinű fátyol szemfödőnek, hogy legalább az vessen ott is orczáidra pírt, oly szépet, mint volt az egykori, nem a mostani lázas. Fehér rózsából halottas ágy… Nyirkos pinczében puszta bádogra dobnak, később pedig csillogó késekkel megrakott kemény márványasztalra; kibomlott dús hajad lesz lepedőd, takaród és szemfödeled.

Angela! Vigasztaló szavaimra mindig nyájasan válaszol és feleletét mindig az a leírhatatlan mosoly kiséri; szeme oly csillogó, arcza oly piros! A beszéd nagyon fárasztja, szemhéjai már néhány szó után lankadtan lecsukódnak és azok a szegélyző hosszú fekete selyemszálak szelíden, lágyan simúlnak egymásra. Jó éjszakát, Angela, álmodjék szépeket!

Istenem, miért is kell ily szép leánynak így elpusztúlnia? Miért?! Szégyen volna, ha nem tudnám. Azért, mivel -54- a tüdő szövetének legnagyobb része a tuberkulózis baczillusai által okozott lobfolyamat folytán elpusztúlt, az egyén szervezete a hosszas lázak által teljesen kimerűlt stb. stb. Tudom nagyon jól; egyébbel pedig mit törődöm? Mit is álldogálok annyit itt? Még rossz néven veszik. A többiek már rég a férfi-osztályon gyarapítják tudományukat, egyedül én időzök itt haszontalanúl…

A másik terem is csak olyan, mint az előbbi. Itt fekszik mozdulatlanúl, csontig lesoványodva az egyik: két hete még ifjú kedvvel csomagolgatta másnak a gyógyító porokat, kevergette az erőt adó pillulákat, nem sejtve, hogy majd az ő számára hiába keresnek. Fél teste elhalt már, és a halál alattomosan terjed rajta lábtól fölfelé: csak félig él, nyomorúltan, tétlenűl és mégis, ki tudja, mikorra halhat meg egészen, mikorra pusztúl el végig a velő, mely gerinczében megromlott? Teljes öntudattal a szabadúlás perczét talán már ő maga is óhajtva várja. Amott a másik, ellenkezőleg, mit sem tud a világról. Hátra szegett fővel, üvegesedő szemmel az üres légbe bámul és szűntelen mormogás közben ökölre szorított kezeit melle fölött ide-oda csavarja. Hiába rakják a jeget feje tetejére, az sem fogja elolthatni azt a gyilkos tüzet odabenn a koponyacsontok alatt. Észvesztő kínjai elmultak eszméletével együtt, és nem is fognak többé visszatérni sohasem.

Igen sokat lehetne mondani mindkét esetről, de tenni velük annál kevesebbet. A dolog elég világos, a kór megállapítása nem nehéz, és ha talán még is maradna fönn kétség, legyünk még néhány napig türelemmel: mindenre kapunk fölvilágosítást odaát a szomszédban, abban az alacsony, sötét házban… -55-

Az idő telik, fogynak a még hátralevő ágyak; a látogatásból egynek-egynek folyton kevesebb jut.

Siessünk, siessünk! A tanársegédet már alig néhány ember környezi. Nem is csoda! Régóta tart a vizit. Ilyenkor már nagy a hőség, aztán meg – bár sok alakban, sok változatban, mindenütt ugyanaz a szomorú kép. Legtöbben elszállinkóztak, mások csoportokba állnak, beszélgetnek és únják magukat nagyon; amilyen jó volt télen a nappali fűtést itt megtakarítani, oly nyomasztó most az ittlét még a tandíjmentesnek is, hisz a hűvös szellőt ott künn néki is ingyen adják.

Ez betegének mai állapotát vezeti be naplójába, vagy a hőmérővel próbál boldogúlni, az reczipéket másol tuczat számra azzal a szent meggyőződéssel, hogy jegyzőkönyvébe száz meg száz embertársa földi üdvét gyűjti.

Mindenki össze-vissza járkál, zajong; a szenvedők is megelégelték a türelmet, már most kedvére nyög, jajgat, aki még elég egészséges hozzá. A vizit véget ért, a legutolsó ágynál a hallgatóság egyetlen egy, hegyes orrú, pápaszemes, kopaszodó emberkéből áll.

Alig hogy az ágyat föléri, mégis mindent látni akar, soha nem mulaszt el alkalmat, hogy valamit megtudhasson és mégse tud még semmit, ő a legszorgalmasabb és mégis ő bukik meg legtöbbször. Mikor a tanársegéd úr beteszi maga mögött az ajtót, csak ő sajnálja, hogy már vége van, és bámul, hogy egyedül maradt. Megcsóválja fejét: az ilyen dolgot komolyabban kellene venni! -56-

Igaza van, kolléga! De azért csak siessünk innét, ki a lombos fák közé, a szabad ég alá! Higyje el, ott lehet legjobban átgondolni, amit ma itt tanúlt. Átgondolni, sőt átérezni is. Vagy ez talán fölösleges?

Bocsánat! Ismét igaza van. A szív nem rigorozál, érzés nem kell a tudományhoz, még kevésbbé a praxishoz: a diploma, meg a pácziens – ha akad – úntig elég.

Még a régi klinikán voltunk. Rozzant volt ott minden, a helyiségek szűkek, alkalmatlanok. A friss levegő a szenvedőkhöz némelyik ágyon el se juthatott. A kórtermeknek fehérre meszelt falait a gőz, a füst és a por hamar megszürkítette; a tág hasadékú padolatból a szennyet nem lehetett egészen eltávolítani. Nem felelt meg semmi a legújabb tudomány követelményeinek.

Most szellős, tágas minden terem, a kényelem a pompáig megy, a tisztaság kifogástalan. De – tudja isten – itt minden oly hideg, oly szívtelen: a fényes falak, a fényes márványpadlók gúnyt űznek a szenvedésből. Az a régi, rozzant ház – nem tudom miért – rám nézve sokkal meghatóbb, sőt kedvesebb volt. Talán azért, mert az a rongyos épület a társadalom rongyaival, melyeket magába zárt, oly jól összeillett, talán mert ott minden zúg számos évtized keserveiről tudott regélni bánatos, de kegyetlenűl szép dolgokat. Itt ebben a nagy palotában a szurtos viskók lakói, az érdekes esetek még inkább idegenűl, elhagyatva érezhetik magukat; ez a fény az ő végtelen nyomorukon oly szívtelenűl kaczag!

Hányszor ültem korán beállott téli estéken az ablakmélyedésben csöndesen, észrevétlen, hallgatva a teremben -58- föl-föltámadó hangokat és, hosszú közökben, azt a százféle apró neszt, ami a fülledt mozdulatlan levegőt népesíti és amiről nem tudni, bennünk keletkezik-e, kivűlről jön-e?

Vagy mikor az asszistens magyarázó szavával együtt elhangzott a hallgatók zaja, s a férfiosztály nagyterme és mellékszobája lassankint kiürűlt, mikor már eltűnt ágytól-ágyhoz siető viaszgyertyája az utolsó észlelőnek is, s a betegágyak fölé mindig sűrűbb homály borúlt: hányszor jártam véges-végig a régi termen, mely már annyi kínnak volt tanúja, hol már annyi végsóhaj szállt a magasba.

Köröskörűl, fejjel a fal felé feküdtek. Végig-végig mértem a jobb- és baloldali ágysor közt vonuló útat; lépteim neszét a puszta falak visszaverték. A homályon át itt-ott egy sápadt arcz, egy beesett szem tekintett felém és kisérte mentemet, ide-oda, szűntelen. Úgy éreztem, mintha e szemsugár egy láthatatlan, de erős fonál volna; úgy rémlett, mintha e fonál lekötne és rajta újra meg újra előre s aztán vissza kellene mozognom, akár csak az óra ingájának, amely ott ketyeg a falon, de soha nem üt. Minek tudja meg a gyötrelemben virrasztó, hogy éjfél van, s oly messze még a reggel?! Mégis róla számítják a halálos ágyon fekvők életüknek hátralévő rövid perczeit s a lábbadozók a lassan telő órákat, amiket még e szomorú helyen kell tölteniök.

Mély csönd van; csak néha szakítja meg egy-egy mély sóhajtás, elfojtott nyögés, visszatartott zokogás, vagy lázbetegnek érthetetlen szakadozott szava. A legnagyobb kínban gyötrődőnek se hallik jajja: egyik az ápolónő durva korholását rettegi, a másik sajnálja a nyugvókat fölriasztani, és némán ontja könnyeit. Oh! mennyi -59- kétségbeesett gondolat fordul meg ilyenkor, hosszú csöndes szürkületen ez agyakban, mennyi rémes eszme! Az utczáról egy gázlámpa a nagy fehér falra veti sárga fényét, róla ijesztő halálvázak néznek le a lábuk előtt vonaglóra. A nyomor e perczeiben talán előtűnnek a múlt keserű emlékei, vagy rövid örömei, a jövőnek fakó, vigasztalan képei, melyekre a remény szépítő sugarat csak ritkán ha vet.

Végig-végig jártam e termet, és az emberi szenvedés sötét költészete különös hangulatba ejtett. Mennyi boldogságnak volt már e hely temetője, hányszor dobbant itt szerelem utolsót, mennyi szenvedés után jutott itt gyakorta csöndes révpartra az élet hajója, hányszor esett már itt erény kétségbe az örök igazság felől, mennyi bűn lelte méltó büntetését, mialatt az óra mindig egyformán intézte ketyegését, és állt véle szemben az oltár, a másik falhoz támasztva hátát. Az óra: reménytelen és változatlan öröklét, az örök semmiben futó holt idő, – az oltár: örök élet, örök remény s bizalom jelképe.

Mit keres oltár itt? Régi, buzgóbb idők jele akkorról, midőn még a haldoklónak reményt, bizodalmat adtak útravalóúl. Most? Ahol nem használ a pézsma, a kámfor, az aether, ott a remény fölösleges. Csak tért foglal az oltár: helyén két ágy is elférne.

Egy öreg ápolónő könyörgött érte, hogy ne bántsák. Fiatal volt, mikor ide jött; az oltárt itt találta: az már akkor is vén és fekete volt. Sokat imádkozott mellette. Az újabbak, a fiatalabbak nem imádkoznak; azoktól bizony el is tüzelhetnék az oltárt.

Nemsokára úgyis minden oltár fája a fázó szegények tűzhelyén fog égni, és eltünik az emberi gondolatnak -60- utolsó kínpada. A hazug fölvilágosodás így reménykedik. Ámde nincsen filozófia kegyetlenségében oly hatalmas, hogy kiölhesse a költészetet az összes emberiségből; a köznapi létnek gondja nem lesz sohasem oly epesztő, a szükség soha oly égető, hogy a szent forrást végkép kiapassza. Az örök költészet búsan így felel: Hiába romboltok le minden templomot, marad oltár az igaz érzelemnek, ahová lerakja virágát!

Valamire azomban még itt is jó. A középső szekrénykében, a szentség helyén, áll a tintatartó, a hőmérő meg a hallgató-cső, kések és ollók fényes környezetében. Csíkos lepedő a terítő; használatra kikészített törülközők növelik a pompát. A két vánkos még meg van; régesrég nem látszik rajtuk hímzés. Az egyik alatt kórtörténetek pihennek, a másik a láztáblákat védelmezi: bonczolási jegyzőkönyvek vastag kötetei a misekönyvek. Vajjon mikor miséztek itt utoljára?

Abban a félig lepattogzott sötétségben, ami az oltárképből maradt, már alig-alig látszott, hogy Mária alakja emelkedik a felhőkben diadalmasan és szelíden, lábát a meghódoló földgömbre téve. Feje körűl csillagokból koszorú. Arcza elmosódott, de a csillagok még mindig csodálatosan világítottak, és mintha fényük az esti homályban sem aludt volna ki. Jobbról-balról, a szöges gyertyatartók között egy-egy kis szent állott a szűzanya szolgálatára. Arany ruhájuk egészen lerongyollott; barna fatestükkel, meztelenűl ácsorogtak ott szomorún, szégyenkezve, hogy még mennyei hivatalukból is letették őket és szolgai, földi munkára alkalmazták: az egyik a tanársegéd úr finom pálczikáját szokta tartani, a másik divatos kalapot hordott tisztességben megkopott fején. -61-

Az ápolónő mécset tett az oltárra, nem áhitatból, nem a Szűz Mária tiszteletére, hanem mivel onnét volt legkevésbbé bántó éjszaka a fény. Kétfelől egy-egy vaskos bonczolási napló szolgált ellenzőül. Legtöbb sugár a képre esett és az mosolyogva nézett szét a teremben, nem törődve a maga ócskaságával. Méltóságukat a félhomályban a szentek is visszanyerték; árnyékukat a tetőig fölvetették és onnét hajlongtak lefelé.

Az ablakhoz vonúltam. Leültem egy faszékre, elrejtve a fal mélyedésében, és kinéztem az utczának szemközti gázlángjaira. Nem volt semmi dolgom itt, de valami mégis fogva tartott. Nagyon kellemetlen gondolatok vonúltak át agyamon lassan, lomhán, és nem űztem el, sőt vártam, kivántam őket.

Egész nap annyi zaj, annyi sürgés-forgás vett körűl. Egyik klinikai épületből ki, a másikba be, sietve a város egyik végéről a másikra, szűntelen ácsorogni, figyelni, ahogy lehet, hallgatni jajgatást vagy vidám zsivajt, látni vért vagy megszokott, únott kolléga-arczokat, fullasztó hőség, szennyes levegő reggeltől-estig: nagyon fáradt voltam, a fülem zúgott. Úgy éreztem, mintha e csöndes teremben is dübörgő vasúti kocsin ülnék. Az álomnak és az ébrenlétnek furcsa vegyüléke vett rajtam erőt. Föl akartam kelni, hogy megnézzem, növekszik-e a huszonötös láza? Mintha rég nem hallottam volna köhintést a tizenkilenczes ágya felől… Minő dübörgés, hőség…

A vasút gyorsan robog tova, a tájak szűntelen változásban tekintenek át az ablakon. Ismerem a vidéket, nem nagyon érdekel; olvasok. Örömtelen sötét könyv van a kezemben. Nincs benne szó halálról, sem az élet nagyobb nyomorúságairól, de sorain körösztűl nem világit -62- az életkedvnek csak egy sugara sem. Nem unalmas, de fárasztó, úgyszólván leverő. Ha az embernek nincs is baja, élete szűntelen vesződség, nevetséges haszontalanság, mely egy fáradságos mozdúlatot sem ér. Engem is mindig feketébb gondolatok fognak el; valami végtelen unalomnak és lankadásnak érzete. A könyv lassankint lehanyatlik kezemben, és én könyv nélkül olvasok tovább, szürke, szürke lapokat, ahol minden oly útálatos…

Halk, de gyors beszédnek hangjai riasztottak föl. Az oltár előtt, a mécsnek lobogó világában, két alak hosszú, fehér ingben. A magasabbik zordonan és győzedelmesen tekintett társára, aki szégyentől vagy bánattól lesújtva keresett valamit a padolaton és összeverődő térdein ingadozott.

Hirtelenében azt sem tudtam, hol vagyok, a szókat nem értettem, a beszélőket nem ismertem meg. Utóbb láttam, hogy két ágy, jobbról és balról üres. Más nem ébredt föl: jó éjszaka volt, nyugalmat hozott. Hol lehet az ápolónő?

Oda kellett volna mennem, hogy lefekvésre intsem őket, vagy az ápolónőt hívnom. Nem mozdultam.

»Hát maga mit csinál itt? Mit keres maga az oltárnál? Maga istentelen! Ilyen okos, tanúlt ember hogy tehet ilyen ostobaságot? Menjen innét!«

»»Ne, ne! Hagyjon itt, csak egyik sarkot engedje, a többi a magáé lehet egészen.«« Görcsösen megfogódzott az oltár szögletében. Térdei összecsuklottak, homlokát az éles párkányra támasztá. »»Azt hittem, a Máriakép kilép a keretből és újjával megfenyeget. Hol vannak a gyertyák? Előbb még égtek! Mindig rám nézett, és a csillagok rám ragyogtak.«« -63-

»Maga bolond«, mondja a másik. »Uram bocsá’! milyeneket beszél! Feküdjék le és hagyja a jó keresztény embereket imádkozni. Én már meggyógyulok, de magát megbünteti az Isten.«

»»Nem, nem bűntet meg, hiszen én is jó keresztény vagyok, az is voltam, csakhogy máskép. Én is meg fogok gyógyúlni – jaj nekem! – a szűzanya mondta.««

»Az ám! Most is gyötri a kórság azért a sok pogányságért. Menjen, hadd imádkozom!«

»»Azért se, nekem is szabad!«« Letérdelt, inkább lerogyott a földre, összekulcsolt kezét feje fölött magasan kinyujtva. A sovány, remegő karokra ráesett egy kevés sárga fény; vékony nyakát, behorpadt vállait a fölbomlott ing födetlen hagyta. Az ingnek egyik fele fehéren világított, a másik sötéten maradt és a környezet homályával összeolvadt. Arcza tőlem elfordúlt, haja kuszált és vörhenyes szőke volt; szemei – úgy látszik – fölfelé merednek, mert fejét hátraszegte.

Társa állva nézte egy darabig. Összerázkódott, mintha fáznék. Megcsóválta fejét és ágyába bújt, szemére is fölhúzva a takarót.

Mi az oka e jelenetnek egy lábbadozó és egy mindinkább sorvadó között? Az ott halálra hűti magát: le kellene fektetni. Miért ülök itt és nézem tétlenűl?… Egy párbeszéd töredéke jutott eszembe. Nem rég hallottam, véletlenűl. Vitatkoztak. Az egyik durva napszámos volt. Úgy vettük észre, jólelkű, mikor nem részeg. Kínzó baja akkor még javában tartott. Volt ideje és oka megbánni minden bűneit. A másik valami középfaj volt. Úr, de koldus. Nagyon is sokat tudott arra, hogy helyzetében boldog lehessen, de keveset ahhoz, -64- hogy valami magasabbra vigye. Betegségének éppen támadását észleltük.

Reggel volt. Az úr szidta a napszámost, hogy mit mászkál éjszaka az oltárnál? Nem tud tőle aludni. Azt hiszi, hogy az használ valamit?

Használ, mert az isten a bűnöst is megsegíti, vélte a napszámos. Van neki itt egy könyve, amelyben meg van írva szépen.

Ostobaság mind! – tartá az úrforma beteg. És kezdte fejtegetni, hogy nincs isten; ha van is, nem törődik az emberekkel. A napszámos szörnyűködött. Én nem hallottam tovább beszédüket, melybe később a terem többi lakója is beléelegyedett, egyiknek vagy a másiknak pártjára állva.

Utóbb a nagy beteg lábbadozóvá, és a gyöngélkedő nagy beteggé lett… Az ott még mindig épp úgy térdel, mint előbb. Csak nem nézhetem, hogy megölje magát? Előhivatom az ápolónőt, akit elnyomott volt az álom. Betegünk nem akarta elhagyni az oltárt. Erőszakkal kellett ágyába tenni. Őrült módra rugdalódzott, kiabált, az egész termet fölverve.

Állapota napról-napra súlyosbodott. Lázaiban folyton az oltárral vesződött: sok álmatlan éjszakán át töprenghetett volt fölötte. Dühöngései mindig veszedelmesebbekké váltak. Valahányszor a napszámos, aki nemsokára már fönnjárt, elment ágya előtt, reá akart rohanni, szűntelen ordítozva, hogy az őt megátkozta.

Mire a napszámost gyógyúltan hazabocsátották, ellenfelét a bolondok közé kellett szállítani.

Most már magasan röpűlve a szemközti háztetők fölött, az ablakokon tág útat találnak, óriási nyalábokban, tündökölve hatolnak be a nagy kórterembe és friss erőt, jól eső meleget hoznak magukkal, egészen mást, sokkal éltetőbbet, mint aminőt a fűtés adhatott. Szétáradnak mindenüvé, még a legkisebb zugba is, örömet festenek mindenüvé, még a sápadt, kiaszott arczokra is; örömsugár siet eléjük még a fényevesztett szemből is, utolsó csilláma örömnek, reménynek. Napsugarak, tavaszi napsugarak! Mily boldog az, akire csak egy is ráesik!

Oh, ti százszorosan boldog egészségesek, akiknek arczát enyhe szellő minden nap meglegyinti, akik láthatjátok a virágnyílást, a pázsit sarjadozó zöldjét, hallhatjátok az első madárdalt: ti ezt a boldogságot nem ismeritek. Nagyon szegények kincse ez, és ti gazdagok vagytok. Ti nem tudjátok, mit érez az, akire hosszú, kínos heteken át sugárt csak az ápolónak virrasztó mécse vetett, mikor megpillantja újra az első napsugarat! Ha csak vékony nyaláb is, keskeny résen beszürődve, ha csak egy szál is, aminő a sötét börtönre itélthez lopva látogat el, csak napsugár, tavaszi napsugár legyen!

A legsúlyosabb betegnek éppen ágya mellett éri -66- egy pompás fényküllő a tarkakoczkás marványpadolatot és erre ragyogó foltokat vet. A beteg sovány, fehér kezét, melyet már alig emel, kinyujtja és gyönyörrel nézi, mint veszi körűl ezer meg ezer sugár, mint csókolgatják hizelegve; szinte érzi, hogy újúlt erővel lüktet ereiben ami kevés vére még megmaradt; szinte érzi, hogy a melegség kezén át lassankint tovább terjed, be egészen szivéig, föl egészen agyáig. Mily jó, mily boldogság! Ennél nagyobb már nem érheti soha többé őt, az annyi lelki kinccsel gazdag, nem rég annyi törekvéssel, annyi reménnyel erős ifjút, aki magának jövőt, szépet, magasztosat még csak álmodott, de hogy megalkossa, jóformán hozzá sem foghatott. Ime, most a verőfény szívébe új érzést hozott, valami rég eltávozottat, visszhangját valami vidám kaczajnak, mely elhangzott régen, vagy tán nem is régen, de végkép, de örökre. Észre se veszi, hogy a többiek közt örvendő moraj kél, hogy a többiek mind készülődnek.

A tanársegéd szavára leszáll ágyáról, aki csak tud, magára ölti kék csíkos, hosszú köntösét, tőle telhetőleg sietve, hogy a drága idő kárba ne vesszen. Ez nem tud elfojtani egy jajkiáltást, midőn az öltözésnél karját emelni kénytelen; az az első lépések után reszkető térddel, inogva fogódzik meg az ágy lábánál és fáradtan megpihen; itt egyik alig vonszolja testét két mankóján; amott a másik bekötött szemével félénken tapogatózik, míg egy szürke néne meg nem szánja és útba nem igazítja. Soknak minden mozdúlat kínszenvedés, és mégis úgy vágynak, úgy igyekeznek innét ki a szabadba!

Versenyezve – szomorú verseny! – tartanak a kijárat felé, hiszen kimehetnek a szabadba, a kertbe. Minő -67- kertbe! Szerte kanyargó árnyas útak, hova hársfavirág hull, sűrű lugasok, melyeket a virágzó szőlő illata tölt be, madárdal, méhedongás lágy zenével vesz körűl, széles pázsit üde zödből, százféle szirommal himesen: ez az igazi kert! Mindebből mi van meg itt? A tér szűk, a kilátást tarka téglafalak zárják el mindenfelé, virágképen csak nehány sárga pitypang és árva százszorszép szomorkodik, illat helyett a közeli gyárak füstje tart itt megállót, méhe nem vetődik ide a város közepére, madárdalt a künn robogó kocsiktól hallani sem lehetne. De mégis csak kert ez, azoknak gyönyörű szép. Nagy, jól szellőzött a kórterem, de mégis csak keserves börtön.

Itt van legalább egy darabka ragyogón zöld pázsit, van nehány kis orgonabokor, van egy-két fa, melynek fejledező lombja már-már kellemes árnyat vet a kavicsos útra. Az ágakon verebek ugrálnak és vigasztaló tanulságul csiripelik, hogy még a nyomorban is lehet örűlni.

Itt legalább egyfelé van szabad útja a tekintetnek, amerre gáttalanul hatolhat, ahova szabadon szállhat vele a lélek: fönn az égen ott kéklik a végtelen, ott tündöklik a nap, ott úsznak azok a hatalmas gályák, a vándor felhők és a lélek vágyait messze, messze elviszik magukkal; ott legelnek a hófehér bárányok, melyek közt oly jó volna ép lábbal szökdécselni, menten minden fájdalomtól, nem félve többé annak a szigorú nagy úrnak csillogó késétől, nem nyomva az altatószer zsibbasztó gőzeitől, attól az ijesztő álomtól, mely maga is úgy fáj és melyből oly kínos az ébredés!

A csönd lassankint helyreáll, a nagy teremben csak ketten maradtak. Az egyik még mindig mozdulatlanúl -68- fekszik a már-már egész ágyán szétömlő napsugarak közt; a másik, egy béna kis fiú, szék hátához támaszkodva nézi, hogy távozik el az utolsó is, egy nagy szakállú, görbe öreg ember ember. Már ő is fölvette mankóját, hogy a többieket kövesse, de, egy pillantás után szomszédjára, megállt, könny tolúlt szemébe és a padló fényfoltjaira szögezett tekintettel, mélyen elgondolkozott. Gondolata visszaszállt csaknem egy hosszú évvel, vigasztalan sötét téli napokon, jajgatással teli, egyforma éjszakák végtelen során, rabságban töltött őszi és tikkasztó nyári hónapokon át vissza egészen egy szebb tavaszig, midőn még az ő számára is nyílt valami kevés öröm. Hisz ezen a világon mindenki örömre születik, a bánatot úgy kell megtanúlni. Nagyon jó mester az élet, de a gyermekek még rossz tanítványok: egy-egy mosoly számára náluk a könnyeken körösztűl is mindig marad rés.

– – A nagy diófán pintyőke énekelt, az eresz alatt elsurrantak a fecskék, a szellő virágzó cseresnyefák illatát vitte be az ablakon a homályos szobába, néha-néha egy-egy hófehér szirmot is röpítve magával és letéve a párnára, hová vézna kis fiú nyugtatta fejét. Tekintete frissen kizöldűlt bokrokon pihent. Egyik ág a szűk ablakon behajolt és rózsaszinű virágot himbált, ezen meg döngicsélő méhet vagy lepét. A lepke körűlszálldogálta az ágyat, perczre fejtől le is ült és a fiúcska szemébe nézett. De nem tetszett neki odabenn; szebb künn a szellőn, a verőfényben. A beteg is sokkal jobban szeretett volna véle kisietni; csak hogy a lepkének ép volt a szárnya, de az ő lábai nagyon betegek, meg nem bírhaták. Legalább hát számlálgatta a beszállingózó szirmokat, hallgatta a madarak -69- csicsergését, a sugdosó lombokat, szívta a cseresnyefák illatát. A nappal így is eltelt, a fájdalomból így is lehetett valamit feledni. A lehanyatló nap az alacsony tető alá is betekintett s az ágyra piros sugarakat szórt épp oly dúsan, mint ez a mostani: akkor is jó volt. De mikor eljött a sötétség, a fekete hallgatag éjjel, melynek csillagát ő sohasem láthatá, óh! akkor nagyon lassan múltak a perczek, hosszú, hosszú idő tölt el, míg a régi, rekedt fali óra egyet-egyet ütött; akkor a virrasztó kis fiúval virrasztott a fájdalom is. Ám az éjszaka sem tartott örökké, előbb-utóbb eloszlott a homály, szünetelt a szenvedés, a szép tavaszi nappal friss levegője, illata újra szétáradt a szóbában.

Szegény fiú, így valahogy csak meg-megnyugodott sorsában, pedig beh más volt ez, mint a mezőn játszadozó, örvendező pajtásoké! De hogyan nyugodhatott volna meg apja, kinek egyedül ő volt mindene? Hallották, hogy az ország első városában vannak intézetek, hol a szegény embereket csodatévő orvosok ingyen gyógyítják, hol egyaránt jól ápolnak, tartanak mindenkit, hol elmúlnak a legfájóbb sebek is. Ide kell hozni a beteget – gondolá az öreg – ha minden jószága rámenne is. És a kis fiú kénytelen volt ott hagyni a virágzó fákat, a bokrokat, a lepkét és eljönni a zajos nagy városba, ide ebbe a pompás palotába, mely oly szép kivül-belől, mint egy tündérkastély, de oly szomorú, annyi szenvedés lakik bene!

Azóta apját csak egyszer látta, azóta – sok mértföldnyire mindenkitől, mindentől, amit szeretett – ily nyomorultúl ennyi idegen közt tizszeresen árva. Nem is csoda; itt mindenkinek nagyon is elég a maga baja, senki -70- sem ér rá, hogy mással törődjék. Azóta nem egy szomszédja hagyta el gyógyúltan a termet, hogy vagy küzdelmes, nyomorúságos életébe visszamenjen, vagy a ki jobb sorsra jutott, a szegények temetőjében találjon nyugodalmas zúgot nehány esztendőre, míg itt is másnak nem kell átadnia örökösnek gúnyolt pihenőhelyét. Szomoruan jöttek, hogy itt kell maradniok, szomoruan mentek, már egészségben, jól emésztő gyomorral dobva oda az éhenhalálnak. Észre se vették talán azt a jámbor béna fiúcskát, ki csöndesen, türelmesen feküdt egyik nagy ágyban, legföljebb néha-néha fölült, hogy halkan sírdogáljon, félénken tekintve körűl, nem látja-e meg valamelyik rosszkedvű doktor úr.

Az egész idő alatt csak egy társa törődött vele, az a legbetegebb, ki a többit a kertbe most sem követheté. Sok unalmas téli szürkületen biczegett oda hozzá, ült oda az ágya szélére; és ez a jó bácsi mesélt néki mindenféle szépet. Hogy mit, el nem tudná mondani, csak hogy szép volt az nagyon, hísz a mesélő is egészen kipirúlt bele, szeme csillogott, melle erősebben emelkedett; hangja oly búsan, oly édesen suttogott, hogy a kis fiú, térdére hajtva fejét, más, boldogabb világba képzelte magát és álmában folytatta tovább azt, amit a mesélő már elvégezett. Lassanként igazán megszerették egymást. A kis fiú most is gyöngéden nézi egy darabig, aztán oda sántikál hozzá, megfogja még mindig kitartott kezét. Fölrezzen, mély sohajtással a tovaröppent kedves képek után, körűlhordozza tekintetét a termen és csak most látja, mily egyedül maradtak.

– Miért nem méssz ki te is, kis fiam? Oly szép a verőfény, oly jó lehet künn lenni a szabadban! -71-

– Hadd maradjak veled, bácsikám, nem hagylak magadra, jobban szeretek itt lenni. Mit is csinálnék én azok között?

Kivülről hangos beszélgetés, sőt kaczagás is hangzik be. A sír szélén állók is kaczagnak. Oly keserűen szól, annyi gúny van e vidámságban!

– Hallod, mily vígan vannak? No menj ki te is, tán sohse lesz többé ily gyönyörű tavaszi nap; légy vidám velük együtt. Velem ne törődj; megleszek addig egyedűl is, elég nekem, ha ér a napsugár. Csak eredj; mondd el majd azután, minő a világ odakünn; régesrég nem láttam. Én meg majd estére mondok neked szép mesét.

Eleinte vonakodik a kis fiú, de utóbb mégis csak rááll, és mire az ajtóhoz ér, örűl is, hogy távozhatik. Szeresse bár gazdáját a rabmadár, szíve repes, ha kinyitják előtte a kalitnak ajtaját. A szabadság vágyának nem állhat ellent, ha az rövidke óráig tart is csupán.

Délután van; az emberek naptára ünnepet mutat és most az egyszer igazat mond, ünnepel a természet is. Künn a kertben szokatlan zaj, idebenn a rendesnél is nagyobb, zavartalan csönd. A magányos beteget nem háborítja semmi; élvezheti bátran a napsugarakat. Visszavilágítanak ezek a múltba, megaranyozzák a jelent, fényt vetnek előre a jövőbe is. Pedig abban a múltban sok a hiú küzdelem, a keserű csalódás; ez a jelen sötét, minden inkább, mint biztató, – és ama jövő? Sohsem lesz abból jelen. Ámde ezek a jótékony, könyörűlő napsugarak nem hagynak árnyat a múltban, kétséget a jövőben. A betegnek gyönyört okoz a már lezajlott küzdelem, jóllehet gyakorta éhség volt az ellen, megaláztatás a seb, s a -72- harcz jutalma elismerés helyett bántó keggyel nyújtott kenyér: nevelő volt. Csak nevelő volt és mégis jutott számára sok nem mindennapi öröm: önlelkéből merített vigasztalás, törhetetlen erőnek érzete és nehány szabad óra, dolgozni egy nagy munkán, leendő hírnév alapkövén, az első lépcsőfokon egy magas czél felé, ahol vezérlő csillagul két kék szem világított, biztatást másnak büszke ajkak mosolyogtak. Itt fekszik ime most, itt az eredmény, az igazságos jutalom. Lappangó kórnak hirtelen kitörése mindent és végkép összezúzott; minden reménye romba dőlt, ő maga nyomorék.

– Istenem, mily szép az élet, mily boldogság! – Igy sóhajt, hisz a napsugarak épp oly vidáman játszadozva időznek az omlatag falon, mint az örökre épűlt paloták magas homlokzatán. Nem engedik az álmodozónak látnia, hogy műve összeomlott, sőt építeni, dicsőséggel befejezni segítenek. Bámulni fog rajta az egész világ, s az emberiség majd hálával adózik neki, aki egykor az eltaposottak között volt, aki majdan joggal lesz büszke önereje győzelmére s aki – elfáradt már is a képzelt örömtől és – csókolgatva millió sugártól, – lassankint elszenderűl, álmodik a dicsőség mellé üdvözítő szerelemről, örök ifjúságról, tavaszról és egészségről.

Az alább hanyatló nap egész arczával bepillant az ablakon és jóságos tekintettel nézi a betegnek megvékonyúlt vonásait; az ablakpárkányra verebek ülnek és pajkosan bekopognak a táblákon. Mindenik azt hajtja, azt csicsergi: öröm az élet, eltűnt a bú! Feleletűl fölhangzik a kertben mulatók zaja, az alvónak halk pihegése pedig tudtán kivűl azt mondja rá: Miért múlik el oly hamar?!

Helyre, helyre! Kezdődik az első felvonás! A nézősereg dübörögve foglalja el helyét a félkörösen magasba fölsorakozó padokban. Színlapot nem osztottak. Közepe felé jár a félévi bérlet, játszók és nézők már körűl-belűl ismerik egymást.

A főszereplő, aki egyedűl beszél is, cselekszik is, mindennap ugyanaz. Bizonyos mellékszerepeket is, melyekben cselekedni kell ugyan néha, de szólni sohsem szabad, mindig ugyanazok adnak, még jelmezük sem változik: valami sötétkék újjas. Háromnak szerepéhez tartozik, hogy csíptető legyen az orrán; négynek egyéb dolga is akad. Különösen egynek, aki oldalt szokott állni és a szivacsokat nyújtogatja meghatározott végszavakra, melyeket a főszereplő kiált rá, kicsit kevésbé hangosan és erélyesen, mint a többiekre. Mert ezeket csak segéd uraknak hívják, azt pedig Jánosnak. Van aztán még két, napról napra változó alak. Az egyiket a hallgatóságból szokták előzetesen kiválasztani. Beszélnie kellene, de rendesen nem tudja a szerepét. Egyébiránt színpadi neve »észlelő«, és igen alkalmatos arra, hogy a nézők kinevessék. A másik változó személynek végűl se beszélnie, se tennie nem szabad. Az a hivatása, hogy hallgasson és -74- ne mozdúljon. Ha szerepéből véletlenül kiesik és egy hangosabb nyikkanásra talál vetemedni, csattanós rendreutasítás is érheti a nézők átalános derűltsége közben. Külömben fontos, csaknem főszemély. Nélküle a produkczió meg nem tartható.

Ami magát a darabot illeti, no ez elég változatos és mulatságos ugyan, de valami magasabb műegységet hiába keresnénk benne. Az érdeklődés nem központosúl eléggé egy cselekvény és egy alak körül, sőt gyakran nincs is főszemély. Szerkezete igen egyszerü. Az első fölvonás az expositio, a második a tulajdonképeni cselekvény, amin a tárgy, illetőleg a hős sorsa megfordúl. Kár, hogy a harmadik fölvonás alapjában el van hibázva. A második fölvonásban tetőpontjára jutott főcselekvény természetszerű kifejlése már nem a színpadon, hanem a kulisszák mögött következik be, és a nézők csak idegen elbeszélésből értesűlnek róla. E helyett a harmadik fölvonást tulajdonkép máshová tartozó epizódalakok töltik ki, sőt néha aránytalanúl el is nyújtják: járóbetegeknek szokták őket nevezni. Mindazonáltal a finomabb művészet iránt kevésbé fogékony publicum ezekkel is megelégszik, sőt rendesen ezeken mulat legjobban.

Megesik, hogy váratlanúl közbejövő körülmények a kulisszák mögé szánt végkifejlést is a színpadon játszatják le még a második felvonásban, ami ugyan háromfölvonásos darabban, mivel a katasztrófa utóljára kell hogy maradjon, a szabályokkal nyilvánvalólag ellenkezik; de a nézők műérzékét még kevésbé sérti, mint a cselekvő személyekét. Ez egyébiránt csak ritkán történik meg, hatalmában állván a vezérszerepet játszó igazgatónak a -75- tetszése szerint való pillanatban szakítani végét a második fölvonásnak.

E rövid tájékoztató bevezetés után azt hiszem, áttérhetek a mai darab kritikai ismertetésére.

A színpad egyszerű emelt teret ábrázol, félkörben czifra vasrácscsal, az előcsarnokra nyiló nagy szárnyajtóval hátterében. Egyik oldalán üveges irószekrény csillogtatja a sokféle szúró, vágó, csípő műszert, a másikon vízvezeték csapjai kínálnak meleg vagy hideg vízzel. Nagy rézmedenczékben szivacsok áznak, s a rácshoz tiszta törűlközők simúlnak, nemsokára piros újjnyomokat mutatók – kellemes színhatásúl. Az előtérben nehány faszék és zöld bőrkarszék; a középtérben keskeny tolható ágy egészíti ki a nemes egyszerüségű bútorzatot.

Legelőször lép be a néma személy, akinek – mint említém – az szokott a teendője lenni, hogy másokat engedjen tenni. »Eset« a műneve. Belép, azaz hogy ez épen nem lép be, mert hisz ép annak köszönheti ittlétét, hogy nem tud a lábára lépni. Betolják a kerekes ágyon, szépen betakarják és magára hagyják a még üres teremben. Köröskörűl tág, ásító padok, felülről az üvegtetőn át éles világosság, és mindenütt hideg nyugalom: érdekes hangúlat. Jó darabot elmélkedhetik, míg az első néző megérkezik.

Sebesen jön és az ajtót maga után becsapja. Szétnéz és ásít. Gondolkozva fölmegy a legfölső sorba; nem annyira azt akarja, hogy ő lásson, mint inkább, hogy őt ne lássák. Névsort is szoktak olvasni néha a bérlők fölött; jó mégis itt lenni, bár otthon – átvirrasztott éj után – kényelmesebb volna az alvás. Igy áldozza föl a könnyelmű ifjúság ártatlan gyönyörének legszebb perczeit. -76- – Azomban érkeznek többen és az első padokat foglalják el. Lassankint minden hely betelik. Nagy ma a buzgalom: a nézősereg érez valamit.

Az pedig ott a színpadon csak várakozik. A köröskörűl mindinkább szaporodó ismeretlen, komoly arczokról valami nagyon rejtélyeset és nagyon félelmeset olvas. – Részünkről ezt sem tartjuk – művészeti szempontból – egészen helyesnek; mert az alak így egyrészt veszít érdekes voltából, másrészt meg különben is nehéz szerepébe időnek előtte belefárad, ami nem ritkán az összjáték rovására van. No de ezt csak amúgy mellékesen jegyezzük meg; nem akarunk ily csekélységekre nagy súlyt fektetni.

A kezdet ma egy kicsit késik. Már némi tűrelmetlenség kezd mutatkozni, de íme jön az észlelő és papirossal kezében, elfoglalja helyét az eset oldala mellett. Következik a szolga és végűl a nagyságos úr, segédei kíséretében. Figyelem! kezdődik az előadás.

Az észlelő elfogúlt hangon olvas. Az előzményeket az ő szavaiból tudjuk meg. Elcsépelt műfogás; de menthető az által, hogy az eset, akire vonatkoznak, maga technikai okoknál fogva hallgatásra van kárhoztatva és legfölebb hozzá képzelheti, amit itt mint lényegtelent mellőznek. A cselekvény menetére nézve valóban lényegtelen dolgok, de az ő szivének talán igen fontosak, csaknem fontosabbak, mint a hallgatókra nézve az, hogy róm. kath., Piripócson született, Budapesten lakik stb. Mivel azt hiszem, hogy olvasóim az ily részletekkel többet törődnek a rendes nézőközönségnél, röviden a következőkben van szerencsém azokat jelezni.

Két éve – olvassa az észlelő – munka közben -77- lezuhanó fal eltörte a szárcsontját. Két éve – gondolja az eset – szép tavaszi reggel, szombat reggele. Mily boldog volt akkor, midőn elbucsúzva feleségétől és kedves kis gyermekeitől, kőmíves munkára ment, hogy este hazahozza heti keresményét. Majd vídám vasárnapot csapnak, hús is kerűl az asztalra, néha egy korty bort se sajnáljon az ember magától. Ebéd után ünnepi ruhában, melyre mészpor soh’sem szállt, sétálni mennek, ki a liget felé… Díszes új utcza, széles, fákkal szegett körút alakúl a régi, görbe utczák szurtos helyén. Egyik ócska házat a másik után kell lebontani, hogy ott majdan paloták emelkedjenek, nyájas hajlékot adva ezereknek, ha már elkészűltek, becsületes munkát, kenyeret most, épülőfélben. – Bontják már a régi falat, csattog a csákány, zuhog a vakolat, tégla hull le tégla után, porfelhő kél nyomában a mélyből. Egyre törpül a fal és már-már eltünik. Hirtelen, nagy robajjal egész oldalfal dől el váratlanul. Jaj annak, akit ér, jaj annak a szegény munkásnak, akinek szívszaggató sikoltása hasítja át a levegőt. Eszméletlenűl, vérző fejjel, törött lábbal terül el a vakolat fölött.

Hazavitték, otthon föléledt, felesége ápolta gondosan. Megtakarított keresménye, minden jószága ráment a gyógyításra. A tört láb összeforradt, de rosszúl; sohsem tudott ép lábhoz jutni azóta. Munkára többé nem mehetett. Derűlt, meleg hónapok jöttek, és ő nem tehetett mást, kiült a küszöbre, nézte az udvaron játszó gyermekeket, míg felesége keserves napszámban odajárt, hogy tarthassa családját, tarthasson egy fiatal, külömben erős férjet. Megpróbálta többször, a munka ment nagykínosan egy darabig, de hiába! – a rozzant láb -78- nem bírta sokáig. Folyt tovább a henye élet, a nyomorúság szégyenletes kenyéren. Még hozzá az asszony is ágynak esett, az éhező gyermekek sírtak körülötte, és ő ép, erős karját nem átallotta az égre emelni. Elment, járt utczáról utczára munka után, és végűl kínjában összerogyott. Ide hozták, ma éppen ő reá kerűlt a sor.

Az észlelő urat megkérdezik, mit tart a dolog felől. Van benne elég szerénység, hogy semmit se tartson. Majd taglalja a nagyságos úr. Az esetnek előre vaczog a foga, mintha fáznék. Leveszik róla a takarót. »Mit csinál, nem szégyenli magát, hisz még nem bántják!« A kések még mind nyugton heverésznek a tálczákon. Most még csak azt próbálják, hogy a törési végek összecsontosodtak-e, vagy csak szállagosan függnek össze. A dolog fölötte egyszerű. Egyik segéd térdben erősen tartja, a tanár úr bokában fogja meg és feszíti: kimozdul-e a törési helyből az alsó darab. Az eset megfeledkezik szerepéről és fölsziszszen. »Mi a baja?!« Szónoki kérdés, emelt hangon, amelyre nem szabad válaszolni.

Csakugyan mozog. Következik egy remek előadás a csonttörésekről. Az első padokban figyelnek is. Sok szép, hangzatos idegen szó; a néma személy nem állhatja meg, hogy kiváncsi ne legyen értelmükre, noha ez nincs szerepében. Azt hiszi, mind az ő bajára vonatkozik, pedig dehogy! Három negyed óráig csak nem lehet ily közönséges esetről beszélni?! Ő maga csak éppen alkalom. Az egészből őt csak annyi illeti, hogy a csontvégek átfúrták az izmok burkoló hártyáit, ezek közéjük ékelődtek és az összecsontosodást gátolták. Könnyű segíteni. Csak szét kell újra húzni a tört végeket, fölmetszeni a bőrt, a fölösleges hártyákat eltávolítani, a csontvégeket -79- egyenesre fűrészelni vagy vésni, összeilleszteni, bekötni és 2 hónapig várni, hogy sikerűlt-e az operáczió.

Szerfölött egyszerű. Merőben fölösleges, hogy az eset hideg verejtéket izzadjon hallatára. Minek is hallgat oda? nem neki beszélnek. Aztán meg mire való az a nagy fantázia egy esetnek? Kell hogy érezze előre a feszűlő bőr húzását, a kés élének hidegét; kell, hogy már most hallja a fűrész recsegését, a véső csattogását? Bizony kár így remegnie. Hiszen hallhatja a pompás kórjóslatot; hallhatja, hogy lábánák elhalására a műtét után a valószinűség csak 10%, hogy éppen nem bizonyos, le kell-e a lábát még utólag vágni? Sőt nagyon valószinű, hogy a csontvégek szépen összeforrnak, a láb teljesen meggyógyúl, alig fél hüvelykkel marad rövidebb a másiknál, és esetleg még mankó nélkűl is használható.

Az eset családjára gondol, amely most tán éhezik, várva föntartója visszatérését, s amelyet ezután sem fog eltarthatni. Mankóval keressen kőműves munkát?! És ennyi szenvedés után! Hiába akarja leküzdeni, könnyek törnek elő szeméből. Szomorúan néz a segédekre: minek hoztatok hát akkor ide a kínpadra, ha nyomorék maradok!

Jó, hogy a nagyságos úr nem látja. Hallatlan, hogy a darabnak ez a személye még holmi tekinteteket is merjen elkövetni. Kénytelenek vagyunk e helyt sajnálkozásunkat kifejezni a fölött, hogy e fontos szerep betanítására ily kevés gondot fordítanak. Hideg verejték, fogvaczogás, ijedt, sőt ami több, szemrehányó tekintetek: mind olyan dolgok, melyek az összjátékot nagy mértékben zavarják, amelyekről tehát a szereplőt jó előre le kellene szoktatni. Ilyesminek elnézése legfölebb a következő -80- fölvonásban lenne indokolt, ahol a kés már csakugyan vérben ázik és valósággal recseg a fűrész, ahol különösen szem előtt kell tartani a humánusság követelményeit. De az expositióban?! Hová lesz a drámai fokozás, ha az eset már az első felvonásban a fogait vaczogtatja? A sírás pedig éppenséggel művészietlen túlzás.

Nevetséges! Mintha ezek az orvosok itt tehetnének róla, hogy neki öt gyermeke van; mintha egy kőmívesnek ócska csontjaiból külömb lábat lehetne faragni a tudomány által előírottnál!

Még se kezdik már? – sóhajtja. Ezóta száz műtét gyötrelmeit kiállta. De hiába, a színpad törvényei megkívánják, hogy az első felvonás beszélgetés közt múljék el. Most íme élethűen a táblára rajzolják a törött lábat. Ez a vörös vonal jelenti a metszés irányát, ez a sárga a fűrész útját stb. Ha e két csontvég összeillik, teljes a gyógyúlás; ha az ér átszakad, vagy a heg által összeszorúl, a végtag elhal.

Legnagyobb elismeréssel adózunk ez expositiónak. A következő fölvonás bonyodalma máris teljes világosságban áll előttünk.

No most hozzáfognak a műtéthez. Az eset letárgyaltatott rövid egy óra alatt. Hozzák a spongyákat és a tálczákat. A kötések készen állanak, az ércsipők sorba rakva, a kések éle mind kipróbálva. De mégse. Ma már nem lehet. A műtét egyszerű ugyan, de kissé hosszadalmas, és az idő előrehaladt. Majd holnap! Helyette hozzanak másikat, akivel hamarabb lehet végezni!

Ezt újra letakarják, a szárnyajtók föltárúlnak, az ágy kigördűl, az eset újra elfoglalja helyét a kórteremben, -81- melyet annyi reménnyel hagyott el 2 óra előtt. Kiváncsi, kérdő arczok fogadják: Nos? Kezével int szótlanúl. Jobb volna, sokkalta jobb, ha meghalna még a műtét alatt, – gondolja most. Ezzel vége az első fölvonásnak.

És íme, itt ismét utalunk a komédia szerkezetének már előbb jelzett sarkalatos hibájára. Az érdeklődés két, sőt esetleg több személy sorsa között oszlik meg. Őszintén tanácsoljuk a szerzőknek, hogy e hiányosságon tőlük telhetőleg segítsenek, annál is inkább, mert maga a hely- és időegység, amit szem előtt tartanak, kétszeresen szükségessé teszik a cselekvény egységét is.

A szín megmarad, a szereplők közűl is csak kettő változik. Másutt van dolga a nagyságos úrnak; kivételképen az első segéd veszi át szerepét, ami az esetben könnyűnek igérkezik. A másik a néma szereplő, ez eset. Most egy őszhajú, őszszakállú hosszú, szikár ember fekszik a középen. Expositió volt már, hozzá lehet fogni a cselekvényhez minden szószaporítás nélkűl.

Kissé több a változás a nézőtéren. Alig tette ki lábát a tanár úr az ajtón, seregestűl tódúltak ki a padokból azok, akik várakozásukban megcsalódtak, és most legnagyobb boszuságukra szorgalmuk minden bizonyitása nélkűl kénytelenek a kávéházba, vagy az aszfaltra menni. Ez azonban még nem volna baj, csakhogy most már holnap is el kell jönni: rég készen van a katalógus. A tágas teremben sok üres hely támad, alig ketten-hárman ülnek, inkább heverésznek egy-egy padban. Itt-ott előbukkan a mai lap vagy valami érdekes regény, amit – utóvégre – itt is el lehet olvasni, nem kell azért hazamenni ebéd előtt. Akinek nincs egyebet mit tennie, akad néhány figyelő is.

Pedig nem nagyon érdemes. A mutatvány nem lesz különösen érdekfeszítő: csak egy hasznavehetlen -83- lábat fognak levágni. Érdekesebbek a napi események, amelyekről nagy buzgósággal csevegnek. Ha valaki nem látja az emelvény közepén a fehéren leterített alakot, alig hinné, hogy itt tragédiát adnak. A nézők arczáról ugyan nem olvashatná le. Hiába, legnagyobbrészt olyanok vannak itt, akiknek idegeit már mindenre megedzé a megszokás vagy ennek helyén a nemtörődés. Nem ez az első darab, amit látnak, rég kiállották már a tűzpróbát. Szemük, fülük, orruk, gyomruk rég megbarátkozott a modern realisztikus iránynyal, szívüknek pedig nincs a dologba beleszólása.

A boncztermek bűze, az eltorzitott holttestek, a csupasz bádogasztalokra kirakott elszabdalt húsdarabok: mindez semmi, ez mind néma, ma olyan, mint holnap. Sokkal hatásosabb hallani a kétségbeesett jajgatást, az elfulladó hörgést s az iszonyú fájdalom minden hangjait. De még ennél is külömb, csaknem megható látni, mint tűnik elő hófehér női keblen az éles kés nyomán egy élénk piros, keskeny vonal, mint fakadnak ebből apró vérpatakocskák, mint siet végig a csillogó rubíncsöpp a síma bőrön, rikító vérszalagot vonva maga után, mint íródnak új meg új útak a fehér alapon, mint tűntet el végűl a gőzölgő meleg vér minden fehéret. A szivacs letörli az élettől elrablott csöppöket, de csak azért, hogy újra meg újra ismétlődjék a fehérnek meg a pirosnak eme kellemes színjátéka… Aztán a műtevőnek véres újjai behatolnak az élő, mozgó, érző testbe és őrjítő kínokat okozva, nagy erővel kifejtenek egy szinte élő, érző húsdarabot. – Shakespeare még nem merte ezt színpadra vinni, csak fenyegetődzött vele. Mi már mérlegre tesszük az élő fontot, és ez éppen a haladásunk. -84-

De ez már gyermekjáték. Aki megtanúlta látni hófehér bőrön a piros vér patakzását, az mindent megtanúlt.

Aztán meg ez a ránczos sárga bőr, ami most itt kés alatt van, csak holmi vén póstatiszté, akinek élete már úgy sem sokat ér. Mennyivel különb a mai tárczában az az ingerlő kaland az előkelő társaságból… Itt, ha sikerűl is a műtét, nem sok haszna van már belőle az öregnek; ha nem sikerűl – annál jobb talán.

De hogyne sikerűlne! Csekélység az egész. Ha nem volna ily vén, asszonyosan gyönge a beteg, el se kellene altatni, hogy tűrelmi szerepét jól eljátsza. Igy azonban még tán szégyenszemre ríva is fakadna, mikor csontjában a fűrész kissé megakad. Egy, kettő, – mindjárt készen van. Úgy dolgozik itt minden kéz, mint egy gép kereke.

Immár mély horkolással jelzi az eset, hogy kábulatba merűlt. Szoros gyűrűivel a gyapotpólya visszatolja a vért a test felé, és erős gummikötés, mélyen bevágva a sovány húsba, nyomásával elzárja az ütőereket: a lefejtett pólya alól hidegen, halottan tűnik elő a láb. A kis kés pengéje ügyes kört kanyarít a bőrben, nyomán alig-alig serked egy piros csöpp. Tüstént utána a nagy kés az izmokat csontig szeli, és a fűrész vígan recseg a csontban, mialatt a néma szereplő nyugodtan aluszsza álmát. Még néhány húzás, – a segéd urak halkan egymás közt víg adomát mesélnek, – és a lábat a szolga lepedőbe takarva félrelöki az asztal alá, mint mikor a kertész száraz ágat nyiszált le a fáról. Néhány nagyobb eret be lehet kötni így is; de a kisebbek helyét csak a kiszökellő vér fogja mutatni. Le kell oldani a szorító gyűrűt. -85- Egy pillanat alatt bíborra válik az átázhatatlan lepedő fehére s az alája tett tálba hangos csöppökben húll a vér: a nagy véredényekről is leszakadtak a kötések.

Az eset ajaka mozdúl. Álmában néki is szabad beszélni. Él is a szabadalommal. Lengyelül szól. Szilárd hangon nagyokat kiált, mintha csatában győzelemre vezérelne. Ejnye de harczias álmában – ez a vén póstatiszt!

Hamar újra a csípőt, új fonalat! Drága a vér ilyen öregnek! Alig hurkolták meg az egyik csomót, alig vesznek új fonalat a másikhoz, az előbbinek helyéről már is újra vastag sugár lövell, beföcskendezve a műtevőnek kékzubbonyos mellét és mindig komolyabbra húzódó arczát. Jónak látja magyarázólag a hallgatók felé fordítani fejét: 60 éven túl az edények falának ilyen törékenysége nem ritkaság; a fonalat, hogy elzárja a nyílást erősen meg kell húzni s az éles fonál elvágja az eret. Nincs rajta semmi különös. Utóvégre mégis csak fog sikerűlni.

A fölfogó medencze pedig vérrel lassacskán szépen megtelik, s a műtét tárgyának kábulata oszladozik. Fölnyitja szemét, mozdítja karját. A kábító álarczot ismét orrára teszik, de ő tiltakozik. Kár volt elaltatni előbb is, ki tudja állani szótlanúl ébren is, csak vágják bátran. »Rajta, előre!« – suttogja félálomban. »Én lengyel vagyok, szelid ember, nekem mindegy, ha meghalok is… Bem alatt szolgáltam a hazát. Ugyan ne tréfáljanak velem, végezzék gyorsan… Nem félek a vértől, hisz lengyel vagyok, nem német, ne fogják el a szememet… Ne várassák a jó ebédjüket oly soká, siessenek bátran«…

Hej! sietnének ők már. De ha ezek az átkozott erek -86- többször is átszakadnak, mint amennyi a szakadékonyság bemutatására elegendő lett volna. Kár is vele vesződni tovább; az operált hangja folyton gyengül, érverése lassúdik. Félre lehet tenni a bódítót; kábításra alaposabb mód, ami itt váratlanúl kínálkozik. Elvégre is tenni kell valamit. Ily csupaszon az óriási seb nem bámulhat ki az ablakon az aprófelhős égboltozatra. Finom kóczból nagy csomókat szorítanak reá erősen és bepólyázzák fehér göngyöleggel.

Várnak egy darabig. Az öreg magához tér, fejét kissé fölemeli és meglátja csonka lábát. Elmosolyodik valami furcsa mosollyal; tagadólag int a kérdésre, hogy fáj-e. Nem kell rá több czipő; pedig de sokat elnyűtt Bem alatt a Kaukazusban és utóbb vele harczolva a magyar hazáért.

A segédek feszűlt várakozással néznek a fehér pólyára; a hátsó padokban feszűlt várakozással lesik, mikor éri utól a papa az ügyvéd úrral megszökött kisasszonyt. És mire a haragos papa leányát a szép ügyvédtől visszaragadja, és mire elfogy az újságban az olvasni való: piczi piros folt támad a fehér pólya közepén. Ott a színpadon reménykednek, hogy tán nem lesz nagyobb. De a kis folt nőttön nő, és néhány percz alatt a pólyán keresztül is csurog a vér, pedig már nagyon hosszúra nyúlt a fölvonás. Nem csuda, ha tűrelmüket vesztik a szereplők. Még szégyenszemre idő előtt befejeződik a darab! Hisz az érlökés már alig-alig érezhető, s az ébredezőt környékezi a leghosszabb, a legédesebb álom.

Föl-fölriad és a többi közt néhány szánó arczot is talál maga körül. Bántja a szánalom és kezd utasítása ellenére rögtönözni olyan beszédeket, aminőket e színpadon -87- még aligha szavaltak s amelyek még e nehezen kielégíthető nézőközönségre is hatást gyakorolnak. »Mit sajnálnak engem? Meg tudok én halni bátran, sokszor néztem szembe a halállal. Immár szabad földön halok meg, könnyű a halál. Ne nézzenek így reám, nincs senkim, a kit bánjak, nem is volt soha. Szívesen megyek: a kardnál úgyis nehezebb volt nekem az írótoll. Keserű volt az űlve keresett kenyér… Vén vagyok, ideje úgyis. De a magyar föld szabad föld… Lengyelország nem az… De lesz!…«

»No még egyet!« mondja a műtevő verejtékes homlokkal, elgondolkozva, nem is figyelve a vén fecsegőre, nem hallva csak a vér szűntelen csöpögését. – Próbáljuk meg, alkalmazzuk a czomb fölső részén az érlenyomót és újra a gumipólyát. Az egész láb elpusztúl talán. De mindegy, legalább mára.

És csakugyan az új pólya nem vörösödik át többé, megszűnt a vérzés. De mintha a darab ilyetén szerencsés kimenetele kicsit elkésett volna! A megmaradt kevés vér fonálszerűen, vékonyan csörgedezik az erekben: valamivel több kellene ilyen öregnek.

»Köszönöm«, mondja a bácsi, »köszönöm jóságukat. Emlékezzenek reám… Kaminszky Gusztáv honvédkapitány… írnok a póstán. Köszönöm… Éljen a haza!«

És ezzel igazán vége a második fölvonásnak is, az ágyat kigördítik az ajtón.

Úgy-e hatásos befejezés? Kissé fellengző talán. És -88- nem valószínű, – fogják mondani a realisztikus irány hívei. Mikor az ember elvérzik, nem szónokol. Meglehet; nem akarom védeni a darabot, de hogy így adták elő ott a színpadon, azt bizonyítom.

Holnap majd jelenthetik az ismert formulával: »Az operáczió sikerűlt, a beteg meghalt.«

A hallgatók elhagyják helyüket és a színpad körűl csoportosúlnak. Mindenki jól akarja látni a most következőket, mindenki előre tolakodik. Soron van a járó betegek fölvezetése, a napi látnivalók utolsó szakasza, a harmadik fölvonás idebenn. Ott künn a kórteremben kevésbé vidámat játszik, aki az első és második hőse volt. Ez itt azomban igen mulatságos, sőt tanúlságos dolog. Legalább ezt bizonyítja előre is az a türelem, mellyel a jó helyen állók elszívelik, hogy a mögöttük lévők rájuk támaszkodjanak, a rácshoz nyomják őket és lehelletükkel elfogják előlük a levegőt. Pedig hát a bonczolótermek illatát csak el lehet viselni, de a kollégákét: keserű föladat!

Súlyos műtét volt az előadás tárgya. Szerencsésen sikerűlt, az illető még nem halt meg. A segédek könnyebbűlten lélekzenek föl, a tanár úrnak is jó kedve támadt. A még mindíg mély bódulatba merűlt beteget épp most tólták ki a magas szárnyajtókon. Egy kis szünet állott be, hogy a díszletekben megtörténhessék a kellő változás.

A véres vizet a nagy ónozott medenczékből a szolga kiönti, a spongyákat kifacsarja, a késeket s a fényes réztálczákat törölgeti. A kék-zubbonyos segédek kezüket -90- mossák, a tanár úr már ül az ablaknak háttal fordított székén és nyugalommal tisztogatja fínom körmeit. Mögötte sűrű félkör beszélget halkan, és az egész csoportra a tető üvegén át derűlt világ vetődik.

Egy intés – majdnem csöngetést várnánk az első jelenethez – az ajtó kitárúl, jön a betegfölvezető és olvassa az első beteg nevét, aki meghunnyászkodva áll mögötte. Szabály, hogy a legszegényebbé az elsőség, kivéve a sürgős eseteket – és az urakat.

Ime, úgy látszik itt is hirtelen segély kell. Hatalmas legény, pedig összegörnyed. Széles melle fölött a rongyos ing sárral és vérrel bekeverve. Bután néz maga elé, talán még részeg. Homlokáról – bocsánat, a színdarab kissé realisztikus – egy forró csöpp siet alá arczán szájáig. Lenyalja. Azt se tudja, hol van. Mikor szóllítják, úgy kell előre lökni a tanár úr előtt álló székig. Leültetik. Kocsiról esett le, a lovak megtaposták, a kerék körösztűl ment a fején, nehéz kocsi kereke. Koponyája bizonyosan meghasadt, csoda, hogy még él. Először is meg kell mosni. Egyik szemhéja lehasítva csak úgy lóg; arczán odaszáradt vér. Bozontos hajához a segéd úr félve, undorodva nyúl. De a tanár úr egy szava elfeledteti vele, hogy glacé-keztyűt szokott hordani, és a vér néhány percz alatt letisztúl, a haj lehull: mit se tesz, ha a gyors borotva itt-ott egy darabka bőrt is levakar. Sőt jól is esik, mert a vendég ezalatt békésen elszundikál. Csak akkor ébred föl, mikor a repedés mélységét kutatják. Csekélység, mélyebbnek látszott: oda se nézzen neki! Szemhéját néhány ügyes öltés fölvarrja. Mehet! A vízvezetékhez tuszkolják, hogy a sűrűn omló vért lemossák, a sebeket bekötözzék. -91-

Addig is jőjjön más. Sápadt, sovány asszony támolyog be: ez lesz a tragikai hősnő. Az ajtónál akaratlanúl megáll, darabig nézi az oldalt most már jajgató véres hőst: csak neki dől a szarufának szótlanúl, meredt szemmel. Hamar ki vele! Nem tudja még jól a szerepét, van addig más. A tapasztalatlanabb hallgatók nem átallanak kisietni, hogy megnézzék. A tanúltabbak mosolyognak ezen a kiváncsiságon. Mit láthatnak ott? Az asszonyt végig fektették az előcsarnok márvány padlatán, egy csomó kész és készűlő doktor körülállja. Ez locsolja, az rázza, és egyesűlt erővel életre gyötrik. Mire majd egészen magához tér és kérdi ámultan: hol vagyok? a saját csepegő vére fog néki idebenn felelni.

Addig is szebbet látni. Jön egy remek nyelvrák és vele egy öreg ősz pap. Az országnak távol részéből utazott föl gyógyúlásért, vagy legalább vigaszért. Ez a komoly jellemszerep. A tanár úr nézi, tapogatja. Mióta van? Fáj-e? Nagyon fáj? Hány éves a tisztelendő úr? Hetven!… No akkor már nem baj. Kár volna bántani. Hetven éves ember belenyugodhatik a sorsába… Egy évig még így is elélhet. – Ez utóbbi mondat a hallgatóknak szól, de a tisztelendő úr is hallja és visz magával haza szépszavú vigasztalást, meg egy kis theára való reczipét orvosságúl.

Következik egy czifra nyakkendős boltos segéd. Ez a darab komikusa Nagy sopánkodással beszél. Nincs porczikája, amelyre ne jajgatna. – »No mijét vágjuk le?« – kérdi leereszkedőleg az itélő bíró élet és halál fölött, itt a karszékben. A komikus ijedten dadog, a hallgatók kötelességüknek tárják, hogy nagyot nevessenek.

Átvizsgálják tetőtül talpig: nem találnak semmi baját. – Nos? itt csak olyanokkal foglalkozunk, akiken -92- vágni lehet. Milyen kést méltóztatik parancsolni a sok közűl? Nézze csak ezt példáúl, milyen szép fényes. – És a nagy beteg ferdén köti föl a czifra nyakkendőt, szalonkabátját félregombolja és ijedtében annyira meggyógyúl, hogy hármasával szedi lefelé a vörös lépcsőket és meg sem áll a kapuig.

Vértelen operáczió; pompásan sikerűlt. Akad itt-ott nehezebb is. De azért egymást éri a tréfa a legzordonabb komolyságban. Akinek kezén oly sok élet fordúl meg, nem csoda, ha már játék vele bánnia. A kés meg az olló serényen dolgozik; gyermek és aggastyán, férfi és nő – ez a fölvonás változatos – mindenik hágy itt valamit: ez bőrt, az húst vagy csontot, vagy legalább egy kis vért. A nagyságos úr bámulatos kedvében van. Híres keze ma különösen remekel. Csupa tiszta munka, jó munka. Ma talán még csak nem is fáj a vágás, amit ejt. A várakozók sora hamar lefogy. A hallgatóság meg van elégedve.

A végén, hogy valami a magasabb bohózatból menjen közkivánatra befejezésűl, egy nagyon vén, sovány kis emberke mutogat a csípőjén meg a keresztcsontján kékes foltokat, melyek száraz, sorvadó bőrén tenyérnyi helyeket fognak el. Félig olaszúl, félig németűl beszél, nagyon gyorsan, nagyon furcsán. Azt mondja, hogy megverték, s úgy el-elsóhajtozik, mialatt avúlt gunyáját magára szedi. Megverték? Úgy úgy! bólogat, és hosszú, sárgás-fehér szakálla meg-megrezdűl reszkető, kopasz feje mozgásira. – Hol esett hát ez a nagy esemény? – Három ölnyire a Buzalkától. No igen. Mit nevetnek? A küszöbtől annyira lökték.

– Ejnye öreg! Mit keres maga vén létére a Buzalkában? Nem szégyenli magát? -93-

Hej, hej, nem mulatni ment ő oda. A figuráit, mert ő gipszfigurákat árul, eltörték; a hordozó tábláját a hátán zúzták össze. Azóta alig tud járni. Úgy fájnak azok a golyók csípőjében, amelyeken az egész test nyugszik!

Persze, persze! Hetvenhárom éves; és az ember sokat tapasztal. De nem birja már a figuráit. A tábla nehéz, sokat kell járkálni még éjjel is – a kávéházakban. A mulató urak néha vesznek. – A nagyságos úr ma szokatlanúl türelmes volt, elhallgatta ezt a sok beszédet. Szeretné magát fölvétetni ide.

Nem lehet, nincs rajta mit tanúlni. Menjen kórházba! Öltözködjék hamar, hamar!

Nagyokat sóhajt a bolondos öreg. Oly nevetséges igazán, amint öltözködik, de lassan, lassan, amint sopánkodik, és a szakálla rezeg. És folyvást beszél: a hallgatóság jóizűen kaczag.

Azt hadarja, kézzel lábbal magyarázva és közbe-közbe egy hevesebb mozdulatnál följajdúlva, hogy hiszen volt ő már a barak kórházban, de nagyon komiszúl bántak vele. Pedig ő tanúlt ember; nagyon sokat gondolkozott, ámbár hogy iskolába járjon, nem volt vagyona. Hetvenhárom évig gondolkodott, mindig, mindig gondolkodott…

Most is addig-addig gondolkodik, míg a teremben egyedűl marad. A tanár úr bevégezte, eltávozott; vele a segédek is. Aztán a hallgatók. Az öreg még mindíg beszél, öltözik és gondolkodik, mikor már söprik is a termet.

Végre elkészűl. Megy. Kis batyuját a várószobában összeszedi, nyakába akasztja tábláját, melyen most -94- is van néhány figura. Oly szeretettel nézegeti sorra, nem esett-e valami bajuk. Úgy dörmög magában, mintha beszélgetne velük. Talán panaszkodik nekik: »Lássátok, elküldtek innét, még ki is nevettek. Úgy-e rosszak az emberek? Jertek haza, ott senki se bánt. Ott megvagytok ti is békességben, nem visz el senki. De legalább enni nem kértek, hisz magamnak sincs.« Neki indúl, elér a lépcsőig, ott leül pihenni. Hányszor ennyi van hazáig!

Nehány medikus még ott lézengett az előcsarnokban. Kiváncsian körűlvették, kérdezősködtek, faggatták, hisz nagyon mulatságos emberke. Örűlt a megtiszteltetésnek és figuráit kínálva a mai kenyér árának fejében, beszédbe eredt velük.

Sohse volt senkije. De mégis: a figurák. Ők voltak barátai, velük együtt gondolkozott csöndben, békességesen. Sorban állnak a polczon. A kis fiú pityeregve ímádkozik, a leányka virágot árul, egy másik hangosan énekel, az a macskával játszik, ez papircsákóban botpuskával sétál és így sorban mindeniknek más a dolga. Híven megteszik: a fiúcska nem únja el a pityergést, se a lányka árúlgatni virágait napról napra, évről évre. De az csupán úgy látszik, mintha mást nem tennének. Az öreg csak a megmondhatója, mennyi mindent tudnak, mily okosak. Esténkint, mikor az udvarról a lámpa besüt a lépcsőalji zúgszobába, és egy régi pokrócz jó meleget ád, a lányka virágai százféleképen illatoznak, az éneklő csak úgy váltogatja dalait, a katona vesszőparipára, csatajátékra fölhívja a többit is, a macska bukfenczeket hány, és úgy vigad mindenki, hogy a pityergő fiúcska is nevetésre fakad, elfeledi az imádságot meg a mama virgácsait.

Csak ne kéne kimenni az emberek közé. Miért nincs -95- gipszből ő is! Sokszor már úgy rémlett, maga is elmeszesedett és fölállt a polczra a többihez. Hiába, azokat is le kell szedni és el-elvinni házról házra, az utczákon föl s alá, dideregve, éhesen.

A minap is egy úr azt mondta, hogy éjjel 10 órára vigye ki a kis fiúkat a Buzalkába, ott majd vesz belőlük néhányat. Szívesen kiment, pedig a Ferenczvárostól messze van odáig. A tábla nehéz volt, sokat rakott reá, azt hitte sokat ád el oly gazdag uraknak. Az eső esett, az út síkos volt, és a földet a táblától alig láthatta. Hat órakor útnak indúlt és már pontban féltízkor ott volt. Leült egy szögletbe és békésen nézte a mulatozókat, akik oda-oda szóltak és mámoros fővel ingerkedtek. Ő csak tűrt mindent, legföllebb figuráit kínálta. Ezt meg csak szabad?! Tessék elhinni, nem garázdálkodott. Igy csak telt az idő, már éhes is volt, szomjas is lett, pedig annyi sört hordoztak, annyi ételt vittek. No majd fog enni-inni ő is, vegyenek tőle, akik igérték. Tizenegy órát elütötte, nem érkezének. Elütötte a tizenkettőt is. Ekkor jött meg lármázva, czimboráival együtt az az úr. Leültek egy asztal mellé, ettek, ittak, majd tánczra kerekedtek, a szegény öreget ott a szögletben észre se vették. Utoljára megsokalva a várakozást, oda ment és figyelmeztette az urat igéretére – tessék elhinni, egész tisztességtudással. Még is dűhbe jött, összeszidta, koldusnak, tolakodó gazembernek nevezte. Kérte még egyszer, legalább valamit vegyen tőle, hogy étlen ne kelljen hazamennie. Bizony nem szólt neki semmit mást, és az mégis ellökte durván, hogy majd csaknem hátraesett.

Mit volt mit tennie, késő volt az éjszaka, összepakolódzott és kiment szomorúan, fohászkodva, panaszkodva, -96- de nem gorombán, ne tessék hinni. Azok az urak mégis fölbőszűltek, azt mondták: hallatlan szemtelenség. Utána futottak. Úgy érezte, igazán, mintha ágyúlövés érte volna hátulról, és egyik járdától a másikig röpűlt. Nagyon, de nagyon fájt; azok meg kiröhögték. Föl se tudott kelni sokáig, a figuráit se tudta többé összeragasztani. A legszebb, legdrágább macskák rapittyára zúztak. Ki lábát, ki fejét törte el, egy se maradt épen.

A fiatal orvos urak jót nevetve, vigasztalásúl a vállára veregetve nyájasan, egyenként eltünedeztek, de figurát aki vegyen, nem akadt. Minek nekik?!

»Édes anyám azt ígérte, Karácsonyra hazavisz, és ma ide se jött. Pedig úgy-e, ma karácsony van? Nem jött el édes anyám; de majd eljön holnap, tudom, és hazavisz. Ugy-e haza mehetek holnap, hiszen már semmi bajom. Csak szomjas vagyok és a nyelvem olyan száraz!… Néni, adjon egy kis vizet!… A doktor urak is azt mondják, hogy meggyógyúltam. Ugy-e haza megyek holnap?«

»Haza, kis leányom, igazi hazádba« – gondolja magában az apácza, mialatt a betegnek, aki alig tud fölülni, egy pohár vizet tart ajkaihoz. A száraz ajkaknak oly jól esnek a hűsítő csöppek! Sovány kezével, melyen mint kékes vonalak látszanak az erek, ő is megfogta a poharat, de maga nem igen tudná tartani reszkető újjai közt. Szomja nehány perczre lecsillapúl, s ő visszahanyatlik a párnára. Ápolója szomorú mosollyal tekint reá. Munkától érdes kezével, mely már annyi haldoklónak szemét zárta le, végigsimítja a halvány orczácskákat és rajtuk azt a két tüzes foltot, a láz rózsáit, végig a forró homlokot s a puha szőke hajat, ahová már aligha menyasszonyi koszorút tesznek.

»Mennyivel szebb lett volna otthon a karácsony! Istenem, hogy köhög, hogy zihál az a szép feketehajú -98- néni ott túl! Ő meg fog halni – súgja oda az apáczának félénken és összeborzadva – a fiatal doktor urak mondták… De én nem halok meg?!…«

»Nem, nem, kicsikém; majd szépen hazamész testvérkéid közé, majd szépen eljátszogattok, mint azelőtt!« És a jámbor nőt most egy csöppet se bántja a lelkiismeret, hogy nem mond igazat.

»Vajjon csinálnak-e otthon az idén is karácsonyfát, mint tavaly? Oh! milyen szép volt; én csináltam hozzá az aranyos lánczokat.«

A leányka csak beszélget tovább magában is. El-elszomorodik, kesereg egy kissé, de megvigasztalja magát: majd máskép lesz nemsokára; mert hisz a nehéz beteg csak a maga baját nem tartja veszélyesnek. A remény ott van a halálos ágyon is és boldogító álomba ringat.

Az apácza mindenik ágyhoz odanéz, végig a nagy kórtermen, ahol két sorba vannak állítva a vaságyak, fejjel a fal felé. Mindeniknek baján tud enyhíteni valamit, itt bíztató szóval, ott könnyítő csöppekkel.

Mert bíz itt most, karácsony estéjén, se szenvednek kevesebbet, mint bármikor. Miről is tudják, hogy ma karácsony van? A mai nap is oly lassan, oly egyhangúan múlt el, mint a többi; ma is végig kopogtatták a betegeket az orvosok csak úgy, mint máskor, ma is őgyelgett az ágyak körűl – a szűnnapok daczára – néhány hallgató, kiváncsian szemlélve az érdekes eseteket. Elmúlt a nappal, a léptek kopogása a síma, fényes márványpadlón elhangzott, beállt az est, karácsony estéje Az ágyak fölé mindig sűrűbb árny borult, s a szürkület új kínokat hozott a szenvedőknek. Megkezdődtek a lázas látományok, -99- itt érthetetlen mormogás, ott hangos jajgatás, panasz vagy átkozódás.

Elmúlt az est is; helyébe jött a hosszú, rémekkel teli éjszaka, midőn a szenvedő kínos nyögései álom után hiába epedő szomszédjának tán még jobban fájnak, mint néki magának. A fölügyelő orvos sietve lerobotolta az esti látogatást, a gázlángokat eloltották, csak egy szerény mécs maradt égve, hogy a nagy teremben némi félhomályt tartson fönn. Minden elkészűlt a nyugalomhoz, lehet nyugodni…

Egy szép feketehajú leány, második szomszédja annak a kis szőke gyermeknek, már jó ideje alig mozdúl, légzése se hallik. Az apáczá óvatosan, zajtalanúl odalépdel hozzá, megfogja kezét, majd szívéhez tapint és szinte megdöbben: az élet forrása immár oly lassan csörgedez, hogy alig-alig érzi. A beteg kialvó tüzű szemével hálásan tekint annyiok jótékony szellemére. Ez erős bort tölt egy kanálba és megkínálja vele. Alig ért ajkához az első csöpp, a leány undorral taszítja el magától a kanalat és egész testében reszketni kezd: »Borzadok ettől… úgy, mint azon az éjszakán…« Súgja az apáczának, aki szánólag hajol fölébe. »Azon, azon az éjszakán…!« Ajka még néhány szóra mozdúl, szeme lassanként bezárúl.

Oh! akkor, akkor utálta meg egész lelkéből a bort s a mámor hozta hazug kedvet, akkor utálta meg igazán először a pénzért adott hazug szerelmet, akkor utálta meg önmagát s életének minden hazugságát. A pajzán dalolás közt, idegen ölében magasra emelt pohár, tele pezsgő, gyöngyöző arannyal, hirtelen kiesett kezéből, torkát valami vasmarokkal össze szorította, és ő fölugrott, kitárta az ablakot, kihajolt a hideg éjszakába. Oly jól esett a csipős -100- szél, amint csapkodta égő arczát, puszta keblét! A többiek kaczagtak rajta; hangzott a poharak kocczanása, a csókok csattanása s a dal tovább folyt féktelenűl. És ő úgy szeretett volna elterűlni ott lenn mélyen, az utcza kövezetén és meghalni tüstént vagy legalább zokogni, zokogni sokáig…

Pezsgett a bor, csattant a csók, s a csillagok sugarai a tiszta, téli égről a leány fekete hajára simúltak, majd föltekintő szemébe gyűltek – talán lelkébe is. Óh! de későn, nagyon későn. És mégis, ez a néhány percz oly jó volt szegénynek; szívébe lassankint némi nyugalom, a szabadúlás előérzete szállt. Hisz még soha sem volt előtte a föld oly gyülöletes, soha még neki a csillagok oly szépen nem ragyogtak, mint akkor utoljára, azon az éjszakán!

Az az ezüstsugár kisérte lázálmaiban, ez vezeti át most már lassan-lassan, észrevétlen a megváltás honába: teste életéért többé nem kell meghalnia lelkének.

Az apácza halk imát mormol, de nehéz sohajtások a szomszéd ágyhoz, egy öreg anyókához szólítják, akit ennek a két nagy betegnek a sorsa, tőle jobbra és balra, még akkor se hagy nyugodni, ha saját kínjai engednék.

»Istenem, istenem, hát én, nyomorúlt öreg asszony, lássak meghalni két ily szép fiatalt! Csak mennék már én is nem sokára, hisz jobb volna nekem odaát.«

»»Az anyóka meggyógyúl és elél még sokáig«« suttogja az apácza hozzáhajolva.

»Meggyógyulok, elélek még sokáig… Mi haszna? Csúnya hideg tél van; hallod, hogy zúg odakünn a szél? Mi lenne belőlem?! Megölne a hideg, meghalnék éhen, a fejemet se tudnám, hová hajtani. Volt egy derék fiam, -101- nem tudom, mivé lett, nem látam régen, régen… Fulladok, oly nehéz a levegő… Leányom is volt, van; de nem ismer. Jobb is… Milyen csöndes most az a szép, fekete hajú lány… az enyémnek is jobb volna még itt is… Nincs senkim, mihaszna gyógyúlnék meg?«

Mi haszna?! – mondja magában az apácza is, némit igazítva az öszegyűrt vánkosokon. Kár az egészség csak azért, hogy tudjon az ember fázni, hogy érezze az éhséget!

Az egész teremben senki se szól. Itt-ott egy-egy száraz köhintés, tompa, mint mikor az első rögöt dobják a koporsóra. Itt-ott egy mély sóhajtás, elfojtott nyögés, vagy sűrű, halk pihegés. A négyszögű nagy óra a falon fáradtan ketyeg, mintha únná tisztét; a halálóra valamelyik éji szekrény fájában rá-rákopog és a kínok közt virrasztók kérdéseire felelget. A mécs a sarokban csöndesen pislog; az ellenzővel hosszú szüntelen mozgó árnyat vettet végig a márványpadlón. Az apácza egyik fülkében meghúzódott és mélázva morzsolja olvasóját – szent Karácsony éjszakáján.

Elütötte a tizenkettőt, megkezdték az éjféli misét. A templom szokatlan fényben úszik, fölharsan a hivők hálaéneke, hisz öröm van a világban, megszületett a megváltó. A tömjén illata leng mindenfelé, az orgona hangja komolyan, szívrehatóan rezeg végig a templom hajóján, majd hirtelen ujjongva tör az ég felé; hisz öröm szállt a világba, megszületett a megváltó.

Öröm szált a világba, két gyötrődő tesbe, szívbe nyugalom, megváltás a kínoktól. A kis leány csöndesen alszik és elalszik; lelke – mert tán sajnálja fölkölteni utoljára – lassan, szelíden hagyja el a testet, hogy a -102- földieknél szebb karácsonyi ünnepre siessen. Az a másik, a feketehajú leány mereven szögezi szemét a széles, puszta falra. Csodás, fényes képek rajzolódnak arra. Föltünik ott minden, amit valaha életében őszintén szeretett, s elvonúl ott mindenki, akik őt szintén szerették, s akiknek ő csak bánatot okozott, csak szégyent hozott. Most egy se mondja megvetéssel, mint egykor: becstelen vagy, eltaszítlak! Mindenik szánón, szeretettel mosolyog és hívja magához, könnyes szemmel sóhajtva: szegény leány, megbocsátunk!

Ámen! szól imádkozva az apácza, és egy szem ismét legördűl olvasóján…

Ilyenkor, midőn a kora szürkület már beállt, de még nem gyújtották meg a lámpákat, ágyamat a környező sötét oly jól elválasztja a többitől, és engem senki se láthat: elfelejtem, hogy mások is vannak itt kivűlem, elfelejtem, miért vagyok itt magam, s aztán békés otthonba szunnyadozom át: a kandalló mellett ülök elmerengve, és – alulról, az utczáról föl-fölcsillanik egy-egy láng – a kandalló tüze süt rám a rostélyon körösztűl. Mennyi kéjt ád nyugton töltött néhány olyan óra, mily kevéssel boldog lehet az ember!

Ne siessen doktor úr! Üljön ide, mellettem a székre. Azt mondá tegnap, a kórelőzményt kell tudnia: most elmondom, ha tetszik. Ajakatlan szájból furcsán hangzik ugyan a szó, de azért talán megért. Ön még nagyon fiatal ember, sok ősz szálat vegyített már az én hajamba a tapasztalás nyomorúságban, szenvedésben. Pedig lássa, öreg én se vagyok: abban a korban, midőn az élet útját egyengető fáradozásnak már meg kellett volna hoznia gyümölcsét, midőn az ember a lét gyönyörét már kiérdemelte és bízvást fogna hozzá, hogy élvezze, nem az ifjú hevével, hanem a férfi nyugalmával. Velem, oh! nem így volt. De hát ez nem érdekli önt, doktor úr! -104-

Az orvos miért nem pap is egyúttal?! Nem lehet így teljes sohsem a műve. Hisz a test az ő szerének úgyis vajmi ritkán enged. És ha már föltárjuk előtte testi bajainkat, miért ne adhassuk hozzá azt is, ami lelkünkre nehezűl? Nagyon igaz, hogy a szenvedő lélek megbénítja a testet, oh! de mennyivel inkább megnyomorítja a bomladozó test a hozzá fűzött, hozzá kényszerített lelket! A nagyobb kín itt is mindíg a léleké marad. Önnek jó szíve lehet, uram! és e hosszú, nehéz pályán még nagyon sok ilyen szegény fog útjába akadni: legyen könyörűletes, ne kérjen akkor tőlük puszta diagnózishoz száraz adatokat, hallgassa meg inkább türelemmel szívük vallomásait és, ha már nem is tud segíteni a testen, adjon legalább a léleknek nyűgeitől föloldozást biztató, résztvevő szavakkal. Tanúlja meg szerepét a lelkiatyának. Fiatal ember! hallgassa meg az első gyónást!

Eltöltöttem egy szép ifjúságot szakadatlan munkában, megfeszített törekvésben és eltoltam ajakamtól a gyöngyöző borral teli pohárt, lefejtém nyakamról a leányka ölelő karját; tavasz virága mellett elhaladtam vagy reátapostam, s az ősznek garmadába rakott gyümölcsét messze kikerűltem. Dolgozni, önerőmből sokra vinni akartam, és nem pazarolni hiába a drága időt. Miért? Hogy majdan a férfi több gyönyört találjon az ifjú nyomora árán. Oh, ha tudtam volna, hogy a férfi üdve sohsem ér föl az ifjúéval! A gazdagoknak dúsan terített asztala csiklandozta ínyemet, – és én a legszegényebb csemegével sem akartam enyhíteni mindennapi kenyeren egyforma unalmát. Balgatag én! Szerelemre őrűlt módra sovárgék, – és elűztem a kínálkozó pillanat élvezetét, hogy majdan torkig lakhassam belőle. Nem sejtém, hogy egyetlen -105- útszéli, ellopott csók külömb öröm akkor, mint később az összes húrisereg. Tomboló gőggel szerettem volna porba alázni minden parancsolót fölöttem, s én mégis csúszva másztam, meghajoltam az előmenetelért, hogy majd később visszafizessek. Pedig rokkant vállon sohsem áll többé egyenesen a fő.

Csak mentem előre vakon a gyönyör után; jó lett volna már megállni a gyönyörért. Szerényebb igénnyel immár minden enyém lehetett volna, amit kívántam, de kapzsi voltom még többet akart. És, íme, rám csapott a büntetés, ajkam elől elillant a pohár, melyet míg közel ért, nem találtam elég telinek. Sokat akartam: mindentől megfosztva maradtam…

Szám szélén kis pattanás támadt. Ártatlannak látszék, semmit se fájt. Nem törődtem vele, mentem tovább, pedig az isten újja már felém intett: »Állj meg, nézz körűl a világban, és élvezd, amit halogattál. Késő lesz, vigyázz!« Nem hallgattam reá, mentem tovább. – A pattanás nem gyógyúlt, sőt mindinkább elterűlt. Körülötte ajkam megkeményedett. Újra hangzott az intés, de hiába. Ejh, mit! majd elmúlik, jerünk tovább; még nincs elég, még nem lehet megállni!

És a pattanásból élő, terjedő seb lett. Szélei földudorodtak rózsapiros szegélyben, de közepéről szürke váladék nyomúlt ki. Megütődtem. És a szózat újra hangzott: »Van még valami kevés haladék, siess megállni.« Haboztam. De elszokva az élet élveitől, örömet csak fokozódó reményükben találtam. Meggyógyulok mégis előbb-utóbb. Addig csak növeljük tovább az öröm tőkéjét, hogy aztán annál szebb kamatokat hozzon. Úgy jártam, -106- mint az éhes farkas, aki fösvénységből magába pattantotta a nyílvesszőt.

És a sebből fekély lett, bűzös evet szűrő: látni útálat, érezni pokol. Állom, nyakam minden mirigye mogyorónyira duzzadt. Egyszer, kis tükröm előtt, reggel elfogott a borzadás és az ijedtség. Hallottam már az intő szózatot, fülembe zúgott vad szidalomként. Siettem egy ismert műtevőhöz. Hajmeresztő műtétet állottam ki éberen, iszonyú kínjaimban azt híve, hogy tüzes agyam körösztűlégeti koponyámat és szemem rémületében kiugrik üregéből. A gyűjtögetett tőkének ez volt első kamatozása.

Gyógyúlófélben, bekötözött arcczal és nyakkal üldögéltem a kandallóm előtt, nézve a sziporkázó zsarátnokot, mint annyi másszor, mosolyogva büszke álmaimban, éppen arra büszkén, hogy tudom tűrni gyomrom korgásait és rideg magányomat, jóllehet csak rajtam áll a változtatás. Most ajkam a hegtől síróra húzódott, és én elhatároztam, hogy ezentúl az életet én is kaczagással töltöm. Utófájdalmaimat nyögve, beláttam, hogy itt az ideje, fölhasználni a lét gyönyöreit: szerelmet, mámort, jóllakást, uraskodást.

Mire sebeim begyógyúltak, a metszés helyén kiújúlt a fekély és terjedt rohamosan, még gyorsabban, mint előbb. Világossá lőn előttem a rettenetes való. Rákfekélyt sütött reám az Úr bélyegző átokúl éppen oda, ajakamra, amely leginkább sovárgott a tőle megtagadott legnagyobb gyönyör, a leányka szerelmes csókja után.

Még eleinte reméltem; hisz oly nehéz elhinni, hogy nincs menedék. Nem bízva többé józan orvosi segélyben, gaz kuruzslók szereihez fordúlék. Egymásután ittam a sok mindenféle teát, használtam a kenőcsöket: ez is, az -107- is esküdözött, hogy balzsamának nyomában jár a gyógyúlás, és eltéve a pénzt, kikerűlt. Én meg csak vesztegettem az időt hasztalanúl, napról napra jobban elzárva mögöttem a visszaútat e pokolból. Majd a türelemnek végső szálaival komoly orvosi könyvekhez akaszkodám. Éjeken át gyötrődtem, hogy készületlen eszemmel kiértsem titkaikat. S az eredmény méginkább lesújtott. Ezek már csak nem is bíztatának. Oh, mi borzasztó éjszakák voltak azok, midőn olvastam ítéletemet! Külömben oly meghitt, barátságos dolgozólámpám vörösen serczegő kanócczá vált; haragos fényében a bötűk izzón tánczolának és kínos ígézettől rájuk tapadó szememet tűzként égeték. Itt volt már előttem tisztán, lángbötűkben megírva az intés, de későn.

Az enyhébb ítélők azt mondák, mindjárt eleinte ki lehetett volna írtani a bajt gyökeresen. A szigorúbbak, akiknek tán inkább igazuk van, a teljes gyógyúlást sohse tartják lehetőnek. Örökös a bélyeg, amit így ránk süt az Úr. Hiába hasítja ki az éles kés, újra meg újra kifejlik.

Még egyszer alávessem magam annyi kínzatásnak? Mikor úgyis tudom, hogy nem tart a haszon, csak ideig-óráig! Éreztem előre, mint kotorász húsomban újra az éles kanál; láttam, mint vetik kitépett mirígyeimet a véres tálczára. Nem volna-e jobb a zaklattatásnak véget vetni önkényt, hisz éktelen gyötrelmek után előbb-utóbb úgyis elpusztúlok. És eszembe jutott a sok megtagadott gyönyörűség: eltaposott virág, visszautasított csók, földhöz csapott tele pohár. Végtelen düh fogott el önmagam iránt. – Újjam érintette a pisztoly hideg ravaszát, belenéztem a még hangtalan, sötét csőbe, és lehűltem. »Minek -108- hagyod itt a világot? – súgta lelkemben egy szó – a világ oly szép, mint valaha volt.«

Kinéztem ablakomon. Tiszta téli tájról verődött vissza a napsugár. A zuzmara csillogott és apró pelyhekben hullott le a földre. Az ágakon verebek ugráltak, és fönn az égszínen hollósereg kóválygott. Minden ragyogó, minden úgy marasztott. Kinyitottam a táblákat, a friss levegő üdítőn csapódott arczomra. Jól emlékszem ma is a kéjre, ahogy szívtam. Szomjan epedő vándornak hűvös korty sohse volt nagyobb áldás. »Ne hagyd itt a világot, hisz még mitsem élvezél! Sietve élvezz, hátha lehet még?!«

Miért ne várnám meg a magától jövő véget, miért ne használnám az életet addig is élvezésre? Hogy az üdv perczei rövidek lesznek, s aztán jön a kárhozat, ok-e arra, hogy ne üdvözűljünk? Immár megértettem a jelen pillanat becsét, amelyet egy következőért sohsem szabad odaadni. Fiatal ember! dobja félre könyveit, ha a tűnő percz örömre hívja. A gyönyört határidőre megrendelni nem lehet.

Föltettem én is, hogy ezentúl elmerűlök az élvezésben: terített asztalnál, tüzes bor mellett, tüzes ölelés közt érjen a halál.

Dúsan megrakott asztalhoz űltem. Ott volt előttem minden, ami egykor vágyamat sarkalá, ami olvasatlan pénzért az iny gyönyörére csak előteremthető. Éhes ifjúságom álmai valósúlásban. Ime a tőke kamatozása – gondolám. Mohóságtól reszketőn fogtam hozzá, de a falat keserű volt, számból az első falat is kifordúlt: az evés már gyötrelemmé vált. Ime a tőke kamatozása – jajgatták kínjaim. – Színig töltve, pezsgő arannyal gyöngyözött -109- kezemben a pohár, magasra emelten. A vidámság apró démonai kaczagtak belőle rám. Ajkamat érte az első illatos csöpp: kínomban fölordítva vágtam földhöz a kehelyt!

Vigasztaljon meg hát puha karok hév ölelése. A szánalom nem szerelem: hitvesnek való leány megkönnyezett legfölebb, de csókra nem hajolt felém. – Mindegy már most, csak élettől meleg női keblet érezzek keblemen! Kerestem ott, ahol pénzért lehet.

És aki nem retten vissza az apagyilkos csókjaitól, önkénytelen borzadállyal húzódott félre tőlem a húsárúló leány. Érezte, inkább mint valaha, hogy a hústól a lelket elválasztani nem lehet. De elébe tevém az aranyat, amit első ifjúságom óta boldog családi életre gyűjtögettem minden erőmmel. Szemét behúnyva, reszkető ajakkal, fekélyes ajkamat csókjaival borította. Ez a csók, ez az ölelés az ő hazug, erőtetett tüzével mindennél iszonyúbb volt.

Útálattal taszítottam el, de csakhamar mély szánalom fogott el: ez még nálam is nyomorúltabb! Arczomat a kerevet bársonyába temettem és sírtam keservesen ott, ahová gyönyört keresni mentem. Ez is a tőke kamatozása…

Azért is! Minden áron élvezni akartam. Elhitettem magammal, hogy elmulasztott keserves kötelességet teljesítek. Vakon rohantam a legőrűltebb tobzódásba. Pajtásra elégre akadtam, aki az ingyen élvezetért velem jött és még jobban bíztatott. Nem volt már szükség reá: csak tíz év előtt lett volna valaki! Éjet éj után undok tivornyában tölték, azelőtt lázas munka idejét, büszke önérzet perczeit. Most a mámoron körösztűl is marczangolt az -110- önvád. Szerettem volna néha szégyenletemben a föld alá sűlyedni, máskor daczosan ütöttem volna arczúl a sorsot. Fájdalmamban fölszisszenék, valahányszor ajkamhoz ért a pohár. Csak azért is egyre ürítém. Elhanyagolt sebeim arczomat úgy elundokíták, hogy józan pillanatimban visszahőköltem önnön képem előtt. Duzzadt szám széle rongyosra rágva fogamat se takarta, bal pofám a maró fekélytől mélyre bevágva, eves váladéktól összecsapzott szakállal. »Csókold!« Rivaltam dühösen a reszkető leányra, s az csókolá, és én kaczagtam éktelenűl, vadúl, hisz a csók helye égett. Örűltem, hogy minél aljasabb állat lehetek.

Hónapok múlva ocsúdtam föl e rémes álomból, akkor, midőn először találtam üresen zsebeimet a nélkűl, hogy lett volna miből megtölteni. Az erőszakos élvek lelkemet nem tölték be, de pénztáramat végkép kiüresíték. Koldussá lettem, és meg kellett érnem, hogy az emberek megvetőn tekinthessenek reám. Minden ponton utólért hát a büntetés. Ifjúságomban azért alázkodám meg, hogy majdan büszkén nézhessek le rájuk, és most fölrúgtak volna, ha útjukból ki nem térek, akik vígasztaltak, dédelgettek, míg a pénzbe tartott. Még ez is a tőke kamatozása!

Mit tegyek? Még a kierőszakolt gyönyörök forrása is elapadt. Mit adhat még az élet a nem messze lévő halálig? Már most semmit, nem érdemes többé várni. Borzasztó napok voltak ezek, melyekben már az éhséggel is kellett küzdenem; mert a munka többé nem ment. Pusztúlt idegzetem a tollat sem engedte fognom, hogy legalább itt keressek még utoljára vigasztalást. Úgy éreztem, én vagyok a világon a legnyomorúltabb. Ám -111- legyen mindenkinek, nékem nem érdemes élni. Újra tapintá újjam a pisztoly hideg ravaszát, újra a sötét, hangtalan csőbe néztem…

Nem tudom, mi szállt meg hirtelen. Ismét valami homályos szózat: Méltán sújt a büntetés; viseld! A kakas fölhúzva maradt, és én kitámolyogtam odúmból. Künn vert az eső, tépett a szél. Nem emlékszem helyre, útra; de valami idehozott.

Doktor úr! ha valaha, – ne adja isten! – nagy bánat érné, ne káromolja az eget, ne mondja, hogy ön a legszerencsétlenebb. – Nincsen siralom oly nagy, hogy nála nagyobb ne lehetne, nincsen, aki mondhatná, hogy ő a legnyomorúltabb. Oh! köszönet, hogy ide bevettek. Ez a tanúlság nékem egy életet ér: rongyos élet, de mégis élet, amelyet nem szabad eldobni. Látom itt a mellettem lévő ágyon tizedszer kiújúlt rákfekéllyel ezt a szegény öreget, akinek arczán most fog tizedszer dúlni az izzó platinakés, serczegve, füstölögve. Tizedszer fog recsegni holnap állkapcsának csontján a kaparó, és íme, ma reggel az ablakon kinézett, egy verebet látott a párkányon, hallgatta csicsergését és félajkú szájával dúdolni kezdett ő is, dúdolni valami víg dalt. Oh istenem! még így is lehet az életnek örűlni! Az öröm csakugyan kötelesség, s a bánat gyávaság! – És most reménytelenűl bár, de bátran nézek a műtét elé.

Köszönöm, doktor úr, hogy meghallgatott; jól esett elmondanom, ami szívemen feküdt, s ami, mióta itt vagyok, annyiszor vonúlt el lelkem előtt. Köszönöm! Megírhatja már most a kórelőzményeket, úgy-e?

A hideg vasrácshoz támaszkodtam. Szemközt a lámpáknak hosszú sorai ragyognak, föl a hegy lejtőjén egészen a tetőig; de még fölebb, a sárga csillagokat ezüstösek nem követik. Az égből semmit sem látni. Mögöttem az akáczoknak száraz lombmaradéka zizeg, és zörögve fut a levél a kövön, mintha apró gyors léptekkel haladna valaki a sötétben. Itt vége a palotáknak, nincs már lámpa se. A túloldalról mindeniktől hosszú fényszalag fut körösztűl a vizen, áthidalva az éjszakát, egészen az inenső lépcsőkig, melyeken az elsiető habok meg-megcsobbannak. Néha-néha hallik kocsi robogása, és messziről, valami csapszékből, vidám vagy inkább részeg kurjogatás.

Mindjárt itt ér az eső, máris apró csöppeket vág arczomba az északi szél Lábamnál idomtalan tömegek feketélnek: ponyvával födött zsákrakások, óriási hordók kifehérlő nyírabroncsokkal, kötéltekercsek és kivehetetlen mindenféle. Ott hagytam a ragyogó utczákat az ő czifra népeikkel. Halgatódzom, nem tudom miért?

Nincs itt semmi, nem is várok. De mégis! Mintha valami nyöszörgne? Semmi… Ismét! Oda lenn a hordók között. Most erősebben szól: egy macska vinnyog… Nem; sír. Talán gyermek? Nagyon kicsi lehet, oly vékony, -113- gyönge a hangja. Fázik, veri az eső… Hogy kerűlhetett ide? Itt elpusztul; az éjszaka hó is lehet. Odamenjek, fölvegyem? Mit kezdjek véle? A kapitánysághoz kellene vinni. Az anyja tehette ki, halálra szánta, megmentem!

Oh, az elveteműlt: szegény kicsikét! Mily erősen sír most egyszerre. Éhes, fázik. De hát nincs itt más a környékben? Nem hallja senki más? Senki. Mi lesz belőle, ha ide nem jövök? Semmi. És így, ha megmentem? Elpusztul előbb-utóbb. Hátha megmarad… Annál rosszabb. Az anyja csak jót akart véle tenni: ezzel is, önmagával is. Úristen! hol lehet most?

Talán itt kullog valahol a kötelek között. Lesi, szól-e még a kicsi? És a vékonyka hang erős fonállal köti ide szívét. Avagy – úgy lehet – már el is szakította, és többé semmi sem köti össze, se ezzel, se mással. A víz sötét és gyorsan csobog tova. Miért sajnálta ezt is elvinni magával? Minek maradt ez itt? Szegény! Kinyújtja kezét a pólyából és puha, meleg anyakebel helyett sáros, hideg követ talál. Most hallgat. Semmi nesz. Csak nem aludt el, se meg nem halt?! Megyek. De minek? Átkozna valaha… Hogy fájhat néki a hideg, meg az éhség! Elalélt.

Mégis nyomorúlt anya… szegény anya! Önkénytelenűl egy jelenetre, egy leányra gondolok: a minap a gyermekkórházban.

Nagy tarka kendőbe burkolva hozott egy csecsemőt. Ő rá nem is igen néztem. Olyan, mint annyi száz, egyik napról a másikra. Kibontotta és letette a vizsgáló-asztalra. Nyomorúlt vézna teremtés, alig négy hónapos; csak a csontja meg a száraz, sorvadó bőre. Keze-lába -114- lankadtan hevert, gyöngén, dünnyögve sírt. Szemét nem nyitotta ki, hogy kapálódzva kiváncsian körűltekintsen; ránczos vén arczán szenvedés űlt.

– Ez a gyermek sohasem kapott anyatejet, mondá rátekintve, a vizsgáló orvos. Mivel táplálták?

Oly különös hangon mondta ezt! Jobban megnéztem. Beteges arczú fiatal leány volt. Ruhája valaha csinos lehetett, de elkopott, bepiszkolódott. Midőn kérdezték tőle, hogy kinek a gyermeke ez, égő piros foltok szöktek arczára és ott maradtak.

– Az enyém, szólt halkan és két másik nőre pillantott, akik épen benn valának és akik nem pirúltak gyermekükért.

Az egyik, jól táplált, piros pozsgás fiúcskával a karján, módosabb polgár felesége lehetett. Vastag, vörös újjain széles gyűrűk csillogtak. Ajkát megvetőn húzta félre a leány szavára. A másik napszámosnő. Arczáról iszákosság tükröződött; de azért szorosan ölelte magához gyermekét, mintha óvni akarná, hogy az is olyan ne legyen, mint ez itt az asztalon.

A rendelő orvos mutatóújjával mélyen lenyúlt a kis nyomorék torkába, hogy szuszogásának okát kutassa. Valami kezdődő kelevényt érzett. 15–20 kiváncsi hallgató, akik az asztalt környezék, mind utána próbálta. Jó messzire lefurakodtak, nem törődve azzal, bármennyire kékűl-zöldűl és czikákol is ez a silány kis béka. A két idegen -115- asszony szörnyűködve fordúlt félre. Az orvos haragvó tekintete – nem lehet szívtelen, aki mindig kisdedekkel bánik – azt szúrta az erőszakos vizsgálókra: elég volna már! Nem értették el, folytatták tovább. Hiába, megfizették a tandíjat: ki akarják használni. Ez is űzlet. A legtolakodóbb azt is mondotta a sopánkodó kövér asszonynak, hogy ez a gyermeknek jó, ezáltal tisztúl a torka. Persze! Az ő tiszta kezüktől.

Csak az anyja nem mutatott semmi aggodalmat. Úgy állt ott, félig az asztalhoz támaszkodva, mintha ehhez az egész világhoz néki semmi köze se volna.

– Nem vállalta el senki, mert beteg; már régen úgy van, mindig úgy volt, hogy meg fog halni. Mindig úgy etettem. Nem tudok vele bánni. Ki tanított volna rá? Itt akarnám hagyni.

– Nem lehet; csak két éven fölül fogadunk el. Nálunk még hamarább kimúlnék.

A gonosztévőket, akiken már minden elveszett, drága pénzen tartja az állam, a város; de a csecsemők számára, akiknek anyjuk nem lehet anya, nincs hely sehol sem. Pedig azokból még minden lehetne; míg így, ártatlanúl is, csak nyomornak, vagy bűnnek okozói.

– Nem lehet fölvenni. Itt a reczipe orvosságra… Ugyan micsoda orvossággal lehetne pótolni azt, amitől -116- az anyatejjel meg van fosztva? de mégis, talán használ… Két óránkint egy kanállal! Jerünk tovább!

Menni kell. A lány fölveszi gyermekét, de terhe alatt egy székre roskad. Mily nehéz lehet néki a másnak oly édes teher! Leroskad és hangos zokogásba tör ki.

– De hisz én nevelőnő vagyok!… Hat hónap óta nincs kenyerem. Ruhám levásik, szobám hideg és fizetni se tudom már, – mire jutottam!

A szobában csend lőn; senki se volt oly kegyetlen, hogy a zokogót kiutasítsa, noha künn a várakozók már zajongtak. – Szegény! sugták a gyakornokok.

– Azt mondották, szép vagyok; bár ne lettem volna! Azt mondották, okos vagyok, oh! nem voltam az…

Beszélve, zokogva tekerte be, úgy-ahogy, szenvedéstől fáradt, már nem is síró gyermekét és ment lassan kifelé. Az ajtónál még egyszer vissza fordúlt.

Elértették esdő pillantását és tagadólag intettek. Nem! csak vigye haza – további átokúl.

Mikor távozóban valánk, még ott járkált az előszobában, karján hintázva a tarka nagykendőt. Benne a gyermek hallgatott. Itt legalább nincs hideg, – vagy tán még mindig reménykedett. Majd leűlt; a gyermek nem mozdúlt.

Hirtelen, valami iszonyú gondolattól megkapatva, vegyes örömmel és rémülettel szemében, le rántotta a kendőt: a kicsike pihegett, élt. Mély, szakadozott sóhaj tört elő kebléből. A megkönnyebbülésé vagy a csalódásé? Nézte mereven azt a vén, ránczos csecsemő-arczot, mely máris keserű vádat mondott a világra. Amint nézte, anyai vonásain a merevség fölengedett; talán elmosolyodott -117- a gyermek – álmában, hisz ébren csak kínokat ismert. Lassankint az ő arcza is mosolyra vonúlt; mindig lejebb, lejebb hajolt, és ajkai a kisded fakó ajkaihoz tapadtak és úgy maradtak. Nem láttam tovább. El kellett sietnem.

Nem tudom, hogyan, de mintha újra láttam volna fehéren elsuhanni a fekete tömegek között. Hiába akartam elűzni e gondolatot; nem hagyott el. Pedig szegény leány talán most épen kiapadt emlőivel kínálja magzatát, ülve zörgő ágyán, melyről a párna elfogyott. Anyatejet akar néki adni, de az nem tanúlt meg életet szívni e forrásból, és ha tudna, se volna ott már. Ő meg hallja, hogy gyermeke éhezik; gyertyája kialudt, az ablakot rázza a szél, veri az eső. Nincs senki, hogy virrasszon vele, csak az éhség, meg a jövő kisértete: a múltét megölte ez a hatalmasabb. És egy nagy folyó sötét, hideg, de puhán, szeretve ölelő hullámai torlódnak elébe és hívják nyugodni magukhoz, a mélybe…

Már jó ideje, nem hallani sírást. Valami zaklat, hogy talán már késő lesz, siessek; valami meg visszatart: minek? Ejh! ez is emberi élet. De végtelen nyomorúság, talán ocsmány bűnök csirája: minek hajtson ki? »Kegyelmezz meg néki, hagyd ott!« Súgja egy keserű hang és már-már elfojtja a másikat. – Kemény léptek kopogása közelg. Hála Istennek! jön az éjjeli őrjárat, erre hívom.

Megbukott! Ez a hír kering a délutáni vizitre összegyűlt hallgatók között. Egyik szánakozón, a másik közönyösen mondja tovább.

– Mindegy, felelt a másik, ismert aszfalttaposó, – nagyon ügyes fiú volt; sokat mulattunk együtt. Min dig föltalálta magát; máskor sem volt jobban elkészűlve, mégis körösztűlment. Meg nem foghatom! Min bukott meg, hányas ágyon?

– A húszason. Gyerekség volt az egész: izületi csúz és egy kis szívbaj!

– Lehetetlen! Hát nem tudott semmit? Csak mondott valamit?! Bizonyosan rosszkedvű volt a tanár úr; talán valami fogas kérdést kapott és azon zavarodott meg?

– Nem bizony, nem kapott az semmi kérdést. Már a külvizsgálatnál megakadt. Egy szót se tudott mondani, hát persze, hogy megbukott.

– Borzasztó! – És a gavallér kollegát hasonló sors előérzete kezdi gyötörni.

– Jerünk, nézzük meg azt a húszast. – És a résztvevő barát szívében önkénytelen gyűlölet támad az ellen, aki egy oly jó pajtás vesztét okozta.

Éppen nála van a vizit. Ez hát az a rosszakaratú eset? No, gyűlölni ezt mégsem lehet, főleg ilyen úrnak. Fejtáblája azt állítja, varrónő. Akik olvassák és aztán a betegnek fínom, fehér kezére, gondosan ápolt körmeire, meg kis újján egy – legalább látszólag – gyémánt gyűrűre tekintenek: összenéznek, és ajkukra sokat jelentő mosoly lopódzik. A klinikai szótár igen szegény: annak a szónak nagyon sokféle értelme van.

Ama bukást hamar elfelejtik, és kiki az esetet nézi műértő szemmel. A lankadtan fekvő puszta karok formáját, jóllehet a csuklók kissé dagadtak és rajtuk nagy piros foltok láthatók, még az »egyetemi formaságok« mai áldozatának barátja is kifogástalannak találja, ő pedig az anatomia e részében a rigorosumra készűlők előtt is tekintély. Szóval a húszas mindenképen érdekes.

Kár, hogy maga mit sem tud róla… Ajka száraz, kicserepesedett, szeme lángol, nyugtatlanúl tévelyeg, szőke hajának szálai szerte állnak és mintegy sugárkoronával veszik körűl arczát. Glória e fő körül! Glória ott, ahol nem rég vad tobzódásra föltűzött virágok hervadoztak a mámor tüzétől! És mégis! Ki tudja, nem jó helyen van-e a megdicsőűlt szenvedés jele?… Azok a virágok elhervadtak, lehulltak, körüsztűl száguldott rajtuk a szilaj táncz; de azért a beteg arczának most is van virága. A rózsák oly szépen virítanak, mint valaha, midőn orczáin még a szégyen pírja is tudott égni, midőn – bánattól vagy erőszakolt örömtől megfakulván a valódiak -120- – mesterségeseket még nem volt kénytelen reájuk hazudni.

– Holnap megkezdjük a kezelést, mondja a tanársegéd úr, és reméllem egy-két nap alatt sikert aratunk – legalább ami az izületi csúzt illeti.

Már holnap megkezdik a kezelést. Talán jó volna még várni? Hiszen csak öt nap előtt hozták be!

Az első napon őrjítő kínok közt folyvást jajveszékelt, de gyógyítását nem lehetett megkezdeni, mivel az előadások sorában éppen a csúz következett. Úgy volt, hogy holnap előadásra kerűl, már pedig csak nem lehet koczkáztatni azt, hogy a fölvilágosító anyag tanulságos voltából veszítsen? Másnap más valakit parancsoltak be, a húszas szenvedett tovább. Esengett, szűntessék nyomorát. Néhány por beadása, egy-két befecskendés könnyen segített s az egészet elronthatta volna. Már pedig arra való a klinika, hogy az előadások ragyogók legyenek, aztán meg a hallgatóság is tanúljon és nem, hogy a betegek meggyógyúljanak. Ha ezt véletlenűl mégis megteszik, no azon nem lehet segíteni. De hát van más elég, szükséget bennük ritkán szenvedünk.

Harmadnapra ünnep esett, negyednap a tanár úr nem tartott előadást, a húszas elfásúlt kínjaiban, többé jóformán nem is nyögött. Ötödnap, ma, rigorosumra kerűlt. Előadásra még nem tárgyalt friss eset kell, ezt már lehet gyógyítani.

A hallgatóság meg is hallja legott a követendő eljárást. Áhitattal hallgatja mindenki a szép szavakat, csak maga a húszas nem törődik vele, bármit beszélnek is fölötte. Lázas, zavart agyában szűntelen az kering, ami vele ma délelőtt történt, folyton egy kép, egy ijedt tekintet -121- áll előtte, és nem tud tőle szabadúlni, bárhova fordítsa is szemét, bárhova rejtse is fejét. Ismét és folyton fülébe cseng egy borzasztó mondás: Nincs jogod szeretni!

Már azt hitte, meghalhat békén; azt hitte, e közt a sok orvos közt el is feledkeztek róla. Oly jó volt lassankint megbarátkozni a halállal, e nyájas arczú angyallal; boldogság érezni, mint merűlnek ki az idegek a fájdalomtól, mint mondja az elcsigázott test: nem lehet tovább! és csöndes zsibbadás száll a tagokba. Egy szürke néne, az is szép, fiatal, mint ő, gyöngéden hajolt fölébe és testvérének nevezte, nem úgy, mint odakünn, ahol keserű gúny, megvetés volt az ölelésben is… Azt mondja a világ, bogáncsra nem kár rátaposni, miért veszi szirmát szürke tövissel körűl, és mint a rózsa, miért nem illatozó? Ha virágot látsz a földre taposva az út porában hervadozón és nem kérded, rózsa-e vagy bogáncs: esztelenség. Esztelenség szánnod őket egyaránt, mert mindenik virág, mindenik örűlt a nap sugarának, mindeniknek fáj a hervadás. A világnak igaza, mindíg igaza van… Furcsa, hogy itt még vannak a könyörűletnek papnői ma is, akik testvéri csókot lehelnek a ragályos beteg homlokára és nem mondják egy fiatal leánynak: Nincs jogod szeretni!

Már halványúlt a kínos emlékezet, már közel volt a húszas ahhoz az üdvözítő állapothoz, hogy valóban csak megromlott, hamisan zakatoló gép legyen. De a gépre szükség lőn. Betolták ágyastól az előadási terembe. A tágas, világos helyiségben félkörben, föl a tetőig barna padok sorai bámúltak reá, s az elsőkben néhány kiváncsi arcz. Középen kis asztal mellett, szigorú tekintetű, komoly -122- urak ültek, előttük ünnepi feketében egy halvány fiatal ember. Baljóslatú csönd volt. A kiváncsi arczok összesúgtak, a komoly urak közűl egyik szótlanúl mutatott a betegre.

Az ifjú daczosan fölegyenesedve odalépett. Tekintete találkozott a leányéval, a leány halkan fölsikoltott, az ifjú hideg mosolyt erőtetett ajkaira, de csak néhány értelmetlen szót tudott hebegni. A komoly urak összenéztek; az egyik a zavart tanítványnak bíztató tanácsot adott. Az ifjú a leány csuklójához nyúlt, az fájdalmában akaratlanúl szisszent, és szeme még erősebben meredt az előtte állóra.

És e vad tekintet végtelen sokat mondott. Hisz viharként tódúlt a leány gyötrött agyába számtalan emlék.

Becsületes leány volt ő is, még nem is oly régen. Szegénysorsú, de tisztességes szülők gyermeke: apja, az a magányos öreg, megátkozta. Az úrfi oly édesen suttogott, annyi boldogságot ígért. Az első csókot eltűrte tőle, a másodikat viszonozta. Az első ölelésből nem tudott kibontakozni, a másodiknak átengedte magát. És elbukott.

Agyoncsépelt történet. Sokszor megírták ékesen, tanulságos rajzát adva az örvénynek. Sokszor elolvasták könnyek között ártatlan leánykák, és tettek magasztos fogadást az erényre, lángoló orczával kiváncsian a bűnre.

Minek elmondani a többit? Az úrfi bucsútlan elutazott és a leánynak egy pillanatnyi önfeledés lassankint, fokról-fokra meghozta mindazt, aminek vége a szégyenérzet kihalta és majd néhány év után, midőn már nincs művészet a hervadt rózsák helyébe újakat teremteni – a nyomor. Bizonyára láttatok nem egyszer szeles -123- utczasarkon, vagy kapu aljában ránczosképű, összeesett öreg asszonyt: előtte gyékényre rakva néhány poros szilva, megfeketűlt dió, szinehagyott czukorka. Kopott nagykendője csak gyönge védelmet nyújt a hideg ellen. Egész nap ott didereg, legföllebb egy fazék parázs, ami neki a drága meleget adja. Néha-néha vetődik arra egy iskolás gyermek és krajczáros holmi fölött alkuszik vele és összeszidja, ha krajczárért csak két szem czukrot ád. A járó-kelők közűl senki sem nézne rá, pedig ott a sok között nem egy tisztes úr ittasult meg egykor dagadó keblén. Nem törődik vele senki, – de mégis! Egy bádogtáblás figyelmével megtiszteli és a »rönd« kedvéért szétrúgja gonddal rendezett kirakatát, őt magát káromkodva elűzi, – hogy meri száraz kenyerét megkeresni engedély nélkül?!…

Az úrfi keze reszket; újjait az a fájó kéz görcsösen megragadja és azok a szemek oly gyűlölettel, oly megvetéssel és mégis oly kárhozatos szerelemmel kérdik: »Emlékszel még rá, mikor utoljára láttál? Még nem tanúltam meg azóta, hogy nincs jogom szeretni!«

Az első csók óta egy évnél több múlt el. – – Csupa jó fiú, a legelőkelőbb társaságokban is szívesen látott vendégek, mulatott együtt, szívéből megúnván a tisztességes viselkedést. A szilaj vigadás gyönyörét semmi sem zavarta: a lányok arcza, szeme örömtől ragyogott, kibomlott hajuk a bársony pamlagon szerte ömlött, illatos szivarkák kékes füstje gomolygott mindenfelől. Újjongva üdvözlék a most érkezett pajtást.

Csak egy leány halványúlt el és szorongva huzódott a sarokba. Az új vendég megismerte, melléje űlt, magához vonta és csókokkal halmozta el. Mennyire más -124- volt ez a csók, mennyire más az ölelés, mint az egykori. Oly visszásan hangzottak e nyájas szavak; ebben a mámorban több része volt a bornak, mint a szerelemnek.

A leány félve simúlt hozzá és remegő ajakkal kérdé: szeretsz-e még? Az ifjú csókkal zárta le ajkát. A leány kérte, majd esengett, szabadítsa meg innét! Az ifjú nevetett, a pajtások is nevettek. Bohó leány! szorosan fonta karjait csábítója körűl, úgy esdekelt, elfojtott hangon, minden érzelmét, lelkét e hangba lehellve. Az úrfi türelmét vesztve, kiragadta magát az ölelésből. A leány zokogva kúszott utána, hosszú haja a földet söpörte: csak valamit adjon az esküdt örök szerelemből, csak parányit a boldogságból, amit igért, csak szabadúlást innét, hiszen csak őt szereti, imádja, miatta visel minden nyomort… Az kaczagva taszította el magától, majd, hogy nyakáról a nyűgöt lerázza, boszúsan kiáltotta ama kegyetlen szókat: »Nem tartozom neked semmivel, neked már nincs jogod szeretni!«

A vidám társaság zajongva hagyta el a szobát, ő meg ott vonaglott sokáig, a padlón elterűlve, összetörve. Társnői is kaczagták vagy szitkozódtak, az ő szava elfúlt a zokogásban: »Nincs jogom szeretni, nincs jogom őt szeretni!…«

– Nyomorúlt vagy! szúrja oda a rigorozálóra szögezett tekintet. Nyomorúlt vagy! lihegik a forró ajkak.

A tanár urak már türelmetlenűl várják a külvizsgálat eredményét. De akitől várják, nem látja most, hogy a nyak részarányos, a mellkas dombordad-e? Előtte csak egy áldozat fekszik, az ő áldozata és szótlanúl is nehéz -125- átkot mond. Noha józanabb mint akkor, midőn a minap durván eltaszította, egy okos szót nem tud kiejteni.

A teremben perczekig tartó, kínos csönd volt, senki sem mert mocczanni ama szigorúan összeránczolt homlokok előtt. Elég! hangzék a zárszó, és a rigorózum véget ért. A tanár urak szótlanúl hagyták el helyüket, a beteget kitolták az ajtón. A megbukott verejtékes homlokkal fordúlt el, hogy ne lássa, és utóbb megsemmisűlten távozott.

De a leány még most is, és folyvást őt látja, folyton hallja ügyetlen hebegését és a végtelen keserűség daczára, ami szívét összeszorítja, bár szűntelen fülébe csengenek ama végzetes szók, néha még szánja is. Utoljára minden gondolat sötét gomolyaggá foly össze agyában; az előtte elvágtató sok alak közűl szeretne megragadni egyet, hogy fölismerje, de egyet se tud megállítani, és ez még kínosabb. Most gyöngéden, súgva ejtett édes szó, majd újra ama durva kaczaj hatol fülébe, és ismét csak a boszús, a lenéző tekintet áll előtte, amellyel eltaszítá. De hiszen az érdemelne megvetést és nem ő! Egy-egy pillanatban vad szenvedéllyel gyűlöli és azt hiszi, agya megreped, szíve megszakad a keserűségtől. Jaj, csak újra, meg újra ne látná! Csak ne találkoznék vele többé soha, talán meghalna ez az emlékezet… bizonyára meg, hisz már a többi sem tart soká. Akinek nincs joga szeretni, minek éljen? Talán már mindennek vége szakad! Nem tarthat sokáig, ha van irgalom… De hátha nincs?! Jó, hogy nem érti, amit itt fölötte megállapítanak.

A tanársegéd úr a hallgatókkal apróra megbeszélte az eljárást: ezt a lázat könnyű megszűntetni, a gyógyúlás csaknem bizonyos. -126-

Bizonyos a gyógyúlás. Néhány nap múlva kezdheti ott, ahol elhagyta. Egy darabig több festékre lesz szüksége a szokottnál: ennyi az egész. Ez a húszas mostanában aligha fog még egyszer rigorózumon szerepelni. E részben ama kollegára se veszedelmes, aki előbb úgy méltatlankodott: fölösleges bővebb tanulmány tárgyává tenni – szigorlati szempontból.

No jól van. Mesélek hát én is valamit. Kiki a maga szakmájából valami érdekeset – mondjátok… Előbb azomban töltsetek a pohárba, és koczintsunk!

Ha kissé komolyabb találna lenni, mint aminőnek magam is kivánnám: ne vegyétek komolyan, és a bajon segítve lesz. Hisz minden olyan, aminőnek vesszük; ha akarom siralmas, ha akarom nevettető. Mikor a czigánygyerek nádszáron dudává fújja a békát, vagy mikor a kőmíves négyemeletnyi magasból az állványról a kövezetre pottyan; mikor a sánta koldús elől az utczai gyerekek elkapják a krajczárgyűjtögető kalapot, és ő mankóját feledve utánuk iramodik; mikor a bennrekedt egér hegyes orrával a kelepcze tűit kerülgeti, vagy mikor a kisasszony eligérte a legfontosabb négyest, és a szabóné elrontva hozza haza az utolsó perczben a ruhát: mindenik egyaránt vehető mulatságosnak is, siralmasnak is. Nevessünk inkább, ha a kisasszony hoppon marad és macskatenyésztő aggszűz lesz belőle… Addig is igyunk az ő egészségére, meg a magunkéra. – Így, sorra csendűlt a pohár.

Halljátok hát: a tárgy egy mérgezési eset lesz. Ne féljetek! Nem holmi szakácsnés, gyufalével vagy patkányméreggel, -128- mely utóbbit talán hagymaillata teszi előttük oly kedveltté: haláluk fölött is ezek a gőzök lengjenek, mert hisz egykor ezek közt andalodtak el kedvesükkel a tűzhely mögött, a konyha bizalmas árnyaiban. Oh! költészet van itt is, de – mindennapi. Még nem is kéksav a hatóanyag, mint ahogy fotografusoknál szokás. Sőt az az eczetes ugorkalé se játszik szerepet, amely Fazekassyné ő nagysága familiájában a minap majdnem katasztrófát okozott.

Mindezeknél sokkal szebb, magasztosabb, amiről szó leszen: valóságos strychnin. Uraim! Ez a leghasznosabb méreg. Csak az élettan is, meg a békák mennyit köszönhetnek neki. Hány, szűk dézsában megkopott, életúnt béka köszönhet néki dicső halált, bámuló auditorium előtt. Ezeket irígyelte meg talán az a szegény bolond is, mikor hallgató korában a mutatványok alkalmával mindíg legelőre furakodott és feszűlt figyelemmel nézte a kitűntetett brekegők meredt hátát és rángatódzó tarka czombjait. Igazán pompás méreg. Erős, biztos. Pontos adatokkal nem szolgálhatok; azomban azt hiszem, hogy néhány milligrammnyitól az illető tüstént elveszti eszméletét; de azért nem egyhamar hal meg, sőt a legváltozatosabb reflex-kisérletekre válik alkalmatossá. Mindenkinek ezt tanácslom. Arra azomban fölkérem, hogy szándékát idejében tudassa velünk: nagy hiba volna, ha a tanúlságos eset kárba veszne. Ennyi fáradságot ne rösteljen egy öngyilkos – a tudomány érdekében.

Valóban sajnos, hogy még oly ritkaság. Mikor hírűl vitték neki, azt mondta rá a professor úr, hogy ilyenre 34,236 bonczolatában még ő is csak 114-re akadt – persze annak idejében Bécsben. Mind leírták. Hja! ott szorgalmasabbak -129- voltak az emberek. No de azért a mienket is leírták. Mennyire bosszankodtam akkor, hogy még csak harmadéves vagyok! Nem engedtem volna másnak a dicsőséget. Azóta hiába várok. Igaza van a professzor úrnak, hiányzik még Magyarországon a kultúra – még Petőfinél is akármelyik német iskolamester jobb verseket ír.

De hát elmondom, hogyan történt. Most jut eszembe, hogy még azt se mondtam, kivel történt, ki a regény hőse. Nem valami regényhős forma, az igazat megvallva. Hisz köztetek is van bizonyára, aki ismerte. Hosszú, fekete gyerek volt. Úgy nem igen adott magára; rongyosan, piszkosan járt, de igyekvő fiú volt. Ki is nevezték, mihely doktorrá lett, második tanársegédnek az öreg mellé. De nem ezért únta meg az életét. Miért? Tudja isten. Nagy igények nem bántották. Szegény volt, nyomorgott is életében eleget; de otthon, koldús tanító lakában, rosszabbhoz is hozzá szokott. Most meg különösen 600 forintnyi fizetése néki úri mód gyanánt esett. Sohse korhelykedett. Mindig hat forintért bérelt ebédet egy hónapra, vacsoráúl megtette a puszta kenyér. Kávéházba erővel se lehetett betuszkolni; a tejeldébe is csak ünnepnapon ment. Szerelme mindíg bölcs egyensúlyban volt zsebével: nem tudunk hát okot.

Talán nem is kell valami különös. Semmi és minden; nagy nem akad, de a múltnak minden órája, a jelen minden pillanata s a jövőnek hosszú évei egy-egy paránnyal mind összejátszanak, és együttesen mégis elég. Ez is a folyton működő apró tényezők theoriája – mint a Lyell-é a földtanban… Dolgozott éppen késő éjszakáig az intézeti szűk szobában, valami avúlt szív fölé hajolva, azt bontogatva, tisztogatva, csipővel, ollóval a kezében, -130- hogy holnap demonstrálni lehessen, miért kellett annak az illetőnek meghalnia; és elgondolkozott, és kissé sötéteket talált gondolni; talán mert a gázláng boszantóan tánczolt, az olló nem jól fogott, talán mert az illat túlerős volt s a kihűlt, rosszablakú szobában a lába is fázott, talán a mérsékelt élet a gyomrát is megrontotta és még, mit tudom én, mi mindenféle? Elgondolkozott és mozdulatlan kezében a csipő nagyon megfeszíté egyik szívbillentyű húrját, s az elszakadt. Ezen is boszankodott, és eszébe jutott, hogy egész életében tízszer annyi munkával mindig felényit ért el, mint más; mostanig ennyire vitte és idővel, – idővel se viszi sokkal többre tán. Unalmas a világ; mulatni nem tanúlt meg, nem is igen van miből; tanúlni – mióta nem kell szigorlatra készűlnie, a tudományt se szereti: ez ezt állítja, az az ellenkezőt, ez azért tartja a másikat szamárnak, az meg az ellenkezőért, és így tovább, ennyiből áll a tudomány. Minek vesződjék annyit az ember, mikor senkinek sincs haszna belőle; magának meg legkevésbé… Az intézet számára strychninből friss szállítmány érkezett ma. Itt van háta mögött az üvegszekrényben, ahol mindenféle öldöklő mérgek egy sarokban szerényen meghúzódnak. A kis üvegcse még föl sincs bontva; meg kellene nézni. – Lassacskán elhatározta, hogy nem érdemes élni; a mellénye gombjain is kiszámíthatta; hiányzott az utolsó, az azt mondta volna: igen; így rámaradt a »nem«. Tehát nem érdemes. Egy gomb az oka; ő nem tehetett róla. – Zsebre dugta a kis üvegcsét és elment haza még egyet aludni.

Jaj, de komolyan néztek, fiúk! Bizonyára elálmosodtatok ezen az unalmas histórián. Hagyjuk hát! Koczintsunk inkább sorban újra. Nem árt, ha az ember tud mulatni. -131- De látjátok, jó, akinek van mamája: fölvarrja a a mellénye gombját. Akkor az a bolond is életben maradt volna… Kegyetlen rossz ez a bor, pedig drága; hozassunk másikat! Tovább mondjam? Jól van.

Künn a halottaskamránál gyakorlatra gyülekeztünk a bonczolóterembe. A kollégák ásítozva lézengtek s abban mindnyájan megegyeztek, hogy így mindjárt ebéd után sokkal jobb volna egyet heverni még fapadon is, mint itt ácsorogni a fullasztóra fűtött, mindenfélétől ködös levegőben; szék csak öt-hat embernek kerűl, nehány az oldalt roskadozó asztalra fölülhet, de a többi csak úgy nyújtogathatja majd a nyakát, ha jönnek a tanársegédek a gyakorlatot vezetni. Tudta mindenki, hogy ma a professzor úr nem jön el; alig is törődtek az egésszel. Pedig szép két hulla feküdt előttünk: előrelátható a jó alkalom, ismét megczáfolni két kórházi diagnózist.

Voltatok-e már ott valaha? Igen díszes hely, mondhatom: a szutykos kis kerek terem, töredezett kőpadozatával, kúpolaszerű tetejével, amelyen át szűrődik be, hosszú évek mocskán körösztül a világosság. Két ajtaja a hullakamrákba vezet, a sarokban nagy vaskályha áll, középen két óriási vörös márványasztal, vízvezetéki csapokkal. Az egyiken – jól megjegyeztem, most is előttem nyújtózkodnak – múmiává aszott vén asszony volt, a huzamos kórházi életnek félreismerhetetlen jeleivel piszkos testén. Mikor meghalt, senki se jelentkezett miatta, – még megvették volna rajt a tartási költségeket – ideadták hát két forintért, hogy tanuljunk a baján. A másik jól megtermett torzomborz napszámos; még sokáig élhetett volna, ha részegség közben a guta meg nem legyinti. -132-

Eleget vizsgálhattuk őket, bele is únhattunk, míg az első tanársegéd megérkezett. Kiszólított egyet a hallgatóságból, hogy köteles bonczolását végezze. A másik asztal körűl már türelmetlenkedtek, de a második tanársegéd úr csak nem érkezett. Én is boszankodtam az idővesztegetés fölött, mert a sor reám kerűlt volna: egyébként aligha is töltöm vala itt a szép időt. Gyönyörű tavaszodó nap volt, mikor olyan jól esik a szabadban az elrongyollott hótakaró fölött lépdelni és a friss fakadás illatát szívni.

Bah! Az ő végkövetkeztetését, amelyre mathematikai pontossággal és valószinűleg teljes nyugalommal jutott, mint egy hátrahagyott levele mutatja, hogy ez az élet nem éri meg a fáradságát, a vidám napsugarak meg nem másították.

Egyszerre csak rohan be nagy lelkendezve a szolga, hogy jerünk hamar, az istenért, mert az ellenőri szobában a doktor úr halódik. Szörnyűködve tódultunk persze tüstént; legelől az asszistens, utána az összes lármázó sereg. Legott küldtünk a professzor úrhoz is, a lakására. – A kis szoba egy pillanat alatt zsúfolásig megtelt; én is bejutottam; két szolgának kellett az ajtónál a tolakodókat visszatartani, hogy bennünket agyon ne nyomjanak.

Ott feküdt szegény egy keskeny lóczán, immár öntudatlanúl. Feje hátraszegve; tágra nyilt szemei értelmetlenűl néztek a világba. Egész teste görcsös merevségben, dereka ívként megfeszűlve. Opistotonus, jegyzi meg mindjárt egy tüntetőleg tudományos harmadéves; olyan épen, mint annál a hysterikus lánynál a klinikán. Markába egy üvegcsét szorított; mihelyt az asszistens hozzányúlt, hogy elvegye, még jobban összeszorította. Fölösleges is -133- mondá, a diagnózis bíztos. Nem lehet más, mint strychnin. Hasonló esetet ő maga ugyan még nem látott; de azt hiszi, nem téved. És nézte figyelmesen, mi fog történni. Majd rázta, szólította kollegáját; de a görcs csak annál erősebb lett. Mit se lehetett tenni. Néztük hát mi is, mi fog történni, feszűlten várva, mint az előadási teremben. Én fejtűl álltam és szemébe néztem. Hirtelenében elcsodálkoztam rajta, hogy most koromfeketén csillog, pedig máskor világosszürke volt. De még idejekorán eszembe jutott, hogy ez is a strychnin hatásai közé tartozik; a fekete pupilla szerfölött kitágúl s a szivárványhártya eltűnik. Szégyeltem volna, ha tudatlanságon kapnak.

Várakoztunk, csönd volt. Az asszistens úr az ön gyilkossal szemben leűlt egy székre.

Úgy-e, urak, kezd érdekes lenni? Most jön a java. De ne innánk előbb egyet annak a szegénynek a lelke üdvösségéért? Azt tartom, szüksége van reá. Jogtalanúl saját czéljaira fordította az intézet tulajdonát. És az ilyesmiért a professzor úrnál is jobban neheztelnek oda fönn, pedig hát még kevesebb káruk van belőle.

Vagy negyed óráig néztük így, figyelmesen. Utoljára már kezdtük únni a dolog egyhangúságát. De íme, a görcs lassankint engedett, feje visszacsuklott, szempillái lezárúltak, keze lába lankadtan lógott le a földre; az üvegcsét is elejté. Az asszistens úr meg akarta fogni, hogy fekvésén igazítson. Alig ért azonban hozzá, újra elfogta a görcs az egész testet, a fej újra hátraszegűlt, a szem kimeredt, a derék megfeszűlt, kéz-láb egyenesre nyúlt. Nyelvét csikorgó fogai összeharapták, szája szögletén vér szivárgott elő. »Ahá, a fokozott reflex-ingerlékenység!« mondja a magyarázatra mindíg kész asszistens -134- úr. »Épp úgy tesz, mint tavaly élettanon a békák«, viszonozza egy kiváncsi orrú apró ifjú. És tanakodtak a tünemény tudományos magyarázatán, eleinte nyugodtan, ahogy illik ilyen esetben, majd nekihevűlve, csaknem hajba kapva a gerinczagyi góczok élettani jelentősége fölött. A tanársegédnek kellett tanúltabb szóval közbelépni. De a »tetanus« ezalatt újból megszűnt, a kísérletet ismételni kellett. A leghangosabb vitázó oda furakodott és kinyújtott mutatóújjal óvatosan oda bökött az öntudatlan doktor úr mellére. A kísérlet közmegelégedésre pompásan sikerűlt; de az eredmény nem tartott soká, a lankadás mihamar beállt.

Eszébe jutott valakinek a publikumból, hogy azokon a békákon e tüneményt egyszerű ráfuvással vagy az asztal megrezzentésével is ki lehetett váltani. Az a szellemes gondolata támadt, hogy itt is megpróbálja. A terv tetszett. Ráfujt tehát a hidegverejtékes, ónszinű arczra, kímélve, halkan, utóbb erősebben és végűl, nem látva hatást, tele tüdővel, de hiába. »Ejh, tudsz is te valamit«, becsmérelte egy hatalmas mellű pajtás, »majd én!« Azzal olyat fujt, hogy jóformán a lócza is megingott. Még ez se sokat használt, csak némi rángatódzás következett utána. Az életerő, úgy látszék, kimerűlt, a dolog élettani szempontból megszűnt érdekes lenni. Majd holnap az lesz, kórboncztaniból. A lecsüngő tágokat már meg lehetett fogni bátran; végkép elmerűltek abba a lankadásba, amelyet még csak a hullamerevség fog megváltoztatni rövid időre. Nem használhattuk tovább, kocsit akartunk hozatni, hogy elvitessük haza; de eszünkbe jutott, hogy az öngyilkosokat úgy is ide szokták hozni. Minek hát költekezni?! A szolgák ingyen is átviszik a -135- másik helyiségbe. Egy pár jószívű tanítvány csak azt sajnálta, hogy a professzor úr nem volt itt; mily sok szépet hallottak volna tőle az esetről.

Ezalatt oda jártak nála. Éppen ebédnél ült, a csemegét hozták. ‚Az asszistens úr megmérgezte magát!‘ »Meghalt?« ‚Még nem, de mindjárt vége lesz.‘ »Nos hát akkor nem segíthetek rajta« És hámozta a körtét. ‚De kérem, strychninnel mérgezte meg magát!‘ »Mit? strychnin? az más! – Szakácsné, hamar a shawlomat, botomat! Jerünk! De hisz az nagyon érdekes« ‚Igen kérem nagyon érdekes. Gyönyörű tetanus.‘

De a professzor úr, mire az előszoba ajtajáig ért, gondolkodóba esett: tele gyomorral járni szerfölött alkalmatlan. »Tulajdonkép minek is menjek én oda? Nem vagyok én physiologus, se más efféle… És a bonczolás legföllebb holnap lesz. No oda már elmegyek… Száztizenötödik… Alászolgája!« És letette a shawlt meg a botot, és visszaült az ebédhez, dörmögve boszúsan, hogy az embert sohse hagyják békén és hogy az a hunczut bizonyosan megint az intézet drága szereit pocsékolta. Csillapítóúl egy pohár vörös bort hajtott föl és, úgy tartom, azt gondolta: milyen jó, hogy ebben nincs strychnin!

No ezen a haza is örűlhet. Örüljünk mi is, és ami fő: koczintsunk. Ebben sincs méreg. Bolond is, aki mérget iszik, úgy-e fiúk?! Elpusztúl az ember előbb-utóbb a nélkül is, olcsóbban. Mert a jó méreg, az drága; ingyért nem mindenki keríthet magának. Akinek pedig még van annyi pénze, hogy vehet, tiszta őrűlt, ha nem másra költi. Aztán meg, ha élni nem is érdemes, meghalni még kevésbbé az.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ÚT A RÉVPART FELÉ: KLINIKAI KÉPEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Az út a révpart felé: Klinikai képek

AZ ÚT A RÉVPART FELÉ.

Csöndes este.

Senki.

Késő virág.

A Pali betege.

Az utolsó áldozat.

Rózsa testvér.

A vizit.

Az oltár.

A napsugarak.

Az első fölvonás.

A második fölvonás.

A harmadik fölvonás.

Szenvedők karácsonya.

Kórelőzmények.

Minek?

Nincs joga szeretni.

Egy ritka eset.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

15	otorcsapások	ostorcsapások
47	ő ís	ő is
86	rogtönözni	rögtönözni
62	Márakép	Máriakép
75	bacsapja	becsapja
98	maskép	máskép
109	esak tíz	csak tíz
110	Ifúságomban	Ifjúságomban
113	ke, rűlhetett	kerűlhetett