Szegény emberek by Zsigmond Móricz

A hegyoldalt nagy lombos tölgyfák fedték. A század nyugodtan heverészett az áldott pihenőn, a szép lombok alatt. Olyan zöld volt a falevél, annyira üde, mint a frissen kibontott zászlók.

Az ágyúdörgés egyre hallatszott. Gépfegyverek dolgoztak szakadatlanúl, szegény horvátoknak melegük lehet odaát a jobbfelőli hegyben. A század minden legénye megnyugodva tudta, hogy az állásukat nem fedezték fel az oroszok, akik most észrevéve, hogy nagyon előretolt s fáradt csapatokkal állanak szemben, a nagy visszavonulást erős utósereggel fedezték, amely heves támadásba akart átmenni az üldözőkkel szemben.

De csak a horvátok állását ismerték s azt borzasztóan belőtték, az egész hegyoldalt.

A tisztek szakadatlanul tanácskoztak, igen aggasztotta őket, hogy hiányzik az összeköttetés a horvát ezreddel.

András egykedvűen hevert egy szép mohos szikla oldalán. Mióta szegény Fecske meghalt, azóta elvesztette a régi könnyű vérét, mindig egyforma komoly szemmel nézett a világba s halkan fütyörészett egy-egy otthoni nótát, mindig csak az otthoniakból, a legénykoriakat, soha sem a háborús nótákat. Ha valamelyik olyat kezdett, amit a gyakorlótéren tanultak, elfordította a fejét s szűkölni szeretett volna, mint a kutya.

A cigányt látta meg, vizet hozott a patakról. Most már csak ez az egy falujabeli volt. -10-

– Á, nem hagyom én benne a fogamat – szólt András és elvette a kulacsot.

András elszemlélte a cigányt. Nem értette, minek forgatja ez el a fejét. Máskor ha levele jött hazulról, mindjárt szaladt vele, most már napok óta nem szól róla, csak annyit mondott tegnapelőtt, hogy az anyja irt.

A cigány mondani akart valamit, de csak elhallgatta, osztán vigyorgott. Hirtelen meglátta a zászlóst a heverő legénység fölött s megijedt, szó nélkül sietett hozzá.

András megcsóválta a fejét. Nagyon mérges volt; mit akar ez a cigány, hogy nem adja a levelet. Méltóságán alúl valónak tartotta, hogy ő kérje a cigány levelét, de nagyon kiváncsi is volt, mert mindig irtak valamit az otthoniakról. Ő persze soha sem adta oda a cigánynak a maga levelét, de azt elvárta, hogy az sziveskedjék neki a magáéval. -11-

A zászlós intett ide neki a dombról, mire ő feltápászkodott s közelebb ballagott.

– Kevés az altiszt, már muszáj a negyedik svarm frajterjét is visszaküldeni, mert sárgasága van, gyenge. Hát téged ajánlottalak helyette.

– Sose ajánljon engem, – mondta András és elfordította a szemét a távoli hegyek felé, ahonnan az ágyúdörgés hallatszott.

– Szégyen, – kiáltotta, – ilyen legény, ilyen értelmes ember… Kivonja magát a munka alól…

Ott is hagyta rögtön s mérges pattogással elment a bükkfák felé. Ott volt a bataillon-kommandó.

Felnézett a fák közt az égre. Az ég kék volt, tiszta, kevés látszott belőle a nagy lombok közt.

Haza gondolt, kicsit izgatottan, a vére mégis zuborgott, a tiszta, szép kis feleségére gondolt, akit otthon hagyott. Neki meg itt kell heverni a mohos kövön, mikor otthon olyan kegyetlen munkaidő van. No nem baj, csak egyszer haza kerüljön még, csak a jó Isten hazavezérelje valaha a kedves családjához… -12- Erősebben fütyölt, hogy elnyomja a kibuggyanó könnyeit:

Ravaszul odalesett, amerre lement a zászlós s megbólintott a fejével. Nem hát, nem fogja magát kitenni nagy dolognak. Nem kell neki a sarzsi, a csak felelősség. Fizetés egy, osztán még felelősség is. Svarmführer lenni. Kéne egy jó svarmfirer, aki lelöveti magát akárhol… Osztán várhatják otthon…

Lassan fütyörészett, egyedül, gondolataiba mélyedve. Látta a feleségét, meg az anyját. Vajjon hogy egyeznek…

Verejték ütött ki a homlokán, a sapkáját egészen lehúzta a szemébe. Nem is szeretett erre gondolni.

Hirtelen fölfigyelt, mint a ló, aki a távoli neszre fülel, míg a zabot ropogtatja. A horvátok nem tüzelnek. A jobbfelőli hegyen egészen megszünt a puskaszó.

Számolt magában. Most mit akarnak ezek? Már a muszkának jól ismerte a szokását, az sötét este előtt nem támad. Addig jól belövi a hegyet, akkor majd sturmol. A horvátok beszüntették a tüzet. Az igaz, erős lehet ott az állás… Dél óta lövik, fedezék sincs jó, csak sziklás bokros hely…

Aztán eszébe jutott, hogy hiszen nem ő a batájom komendáns, hadd törje az a fejét.

A cigány elvigyorodott, a fekete képe a szürke sapka alatt olyan volt, mint a csizma, ha meszes sárba jár. A fehér fogai kivirítottak s hamar összecsucsorított szájjal fütyölte tovább: «Jaj de békjót vertek a két kezemre, kezemre… Esküvőről akasztófára visznek, ravisznek… Két csikóér, négy tinóér felkötnek, felkötnek!»

– Aha, úgy, úgy, – mondta András, – «Esküvőbül akasztófára visznek, ravisznek…»

– Nó még jó vóna most hegedilni, – mondta a cigány s nevetett. – Ott hegedilnek, nem hallod.

András odafigyelt, a horvátok felől semmi fegyverszó nincs. Csak a muszkák lőnek kitartóan, talán a maguk lármájától nem is hallják, hogy itt elhallgattak…

– Add ide azt a levelet!… – mondta hirtelen András, keményen, kiáltva és villogó szemmel.

Úgy gondolta, hogy szép szerivel fogja kicsalni a cigányból, mert már egészen biztos volt benne, hogy valami rossz hírt lappongat előle a cigány a levélbe és most egyszerre, mint a forrás, buggyant föl a lelkéből az aggodalom, a harag, a bajtól való félelem.

– De add ide, mert váglak képen, hogy a fejed úgy repül egyik hegyrül a másikra, mint egy slapner! – morgott András a foga közt s a szeme szikrázott.

A cigány nem tudott mit tenni, nem is mert, belenyult a bluza alá s az ingéből előhúzott egy egészen mocskosra izzadt rózsaszinű lapot. A tenyerével kezdte simogatni, hogy formája legyen, de András rámordult.

A cigány néha az eget nézte, néha az ő arcát. Aztán felnyúlt s a fa lehajló ágába kapaszkodott s féllábon volt, meg a másik lábára állott. A sapkáját is föltolta a bubjára s füstös képét mindenfélekép elrángatta. Ahogy a cigányvér dolgozott benne, egy pillanatig nem birt megmaradni higgadt és komoly.

András elolvasta a levelet, nem szólt semmit. Még egyszer ránézett, megfordította, elolvasta a címezést is. Visszaadta.

A cigány rábámult, azt hitte, most valami borzasztó lesz, ha András azt a levelet elolvassa; kiszáradt gégével nyögte.

A cigány átnézett a hegyre, félrelépett s úgy erőltette a fák közt a szemét, hogy lásson valamit. -15-

A szeme olyan volt, mint egy messzelátó. Tisztán látott az alkonyodó világon is minden sziklát odaát…

Egy gránát lecsapott s nagy robbanást vágott a hegyoldalon. Nem is csoda, ha ezt nem birta egész napon át a horvát.

– Onnye, – mondt a cigány felvigyorogva, – de bolond nótákon jár az eszed.

– Mint amilyen a Marosi juha vót – dünnyögte tovább András. – Az apja a mezőben megnyúzta,… A lánya a bőrit haza hozta… No, hát osztán?…

A cigány elhúzta a nyakát, egyet rántott a vállán s elment, cigányt csufondároz ez a nóta. András tovább dudolta, mint akinek nincs más gondja.

– Tessen káplár uram – fordult oda András és szokatlan szívességgel fel is ült.

– A hadnagy úr nagyon dühös. Ilyenek a magyar legények, csak ki akarják húzni magukat a munka alól. Bezzeg odaát a horvátok, szegények, azok melegbe vannak. -16-

– A horvátok?… Azok mán ellógtak… De hát nem is csuda. Mert nagyon megdógozták őket…

Az önkéntes figyelni kezdett. Komoly ijedt gond volt az arcán. Vastag ajkait összeszorította s konok kis homlokán verejték kezdett gyöngyözni.

– Hát sarzsi nem akarok lenni, mer megteszem én így is a magamét… Hanem egy jó patrujba elmennék azér… Hogy a sarzsikat kiméljék… Mer azoknak felelőssége van.

Az önkéntes erősen belenézett az András szemébe, az olyan volt, mint a tiszta patakvíz, ha követ vetnek bele; kicsit fodros, de a kék ég mégis tisztán tükröz benne.

András újra elkezdte csöndesen fütyölni, hogy: «De nem azért vettem el, hogy szeressem, Édes anyám könnyebbségét kerestem…» Hirtelen összerántotta a szemöldökét s haragosan elkezdte dalolni a legújabb hadi nótát: Már minálunk babám, Már minálunk babám, Az jött a szokásba.

András kicsit nevetett s hamisan legeltette a szemét a cigány elijedt füstös képén.

Aztán fölállott, kiegyengette a derekát s a vállára csapott a cigány bajtársnak.

II.

Kilenc legényt kapott, köztük a cigány is volt, nagy sanyarúságára a morénak, aki az egész háborút igen nem kedvelte, de a patrujba menéstől különösen fázott.

Rendbeszedték magukat, ott állottak a nagy öblös fák alatt s körülvette őket a szakasz többije, akik nevettek, szerencsét kívántak, de egy kicsit örültek, hogy nem ők mennek a veszedelmes kirándulásra. Ha kellett volna, mind elment volna. Fél az ember attól, ami jön, ami ígérkezik, pedig sose tudja, hogy mi vár rá.

András komoly volt és kemény. Más legény volt már, nem az, aki egy-két hét előtt, mikor még játékból a szemét is kicsalta volna az önkéntes káplárjának, akivel furcsán, melegen összeszokott, ahogy -18- összetörődnek a veszélyben, bajban az összevaló emberek.

– Isten áldjon, András – mondta a kis káplár s fekete vastag szemöldöke alatt furcsán mosolygott a szürke szeme. Mikor a két kemény kéz megragadta egymást, egyik sem szégyenkezett, hogy puhább, kényesebb.

– No, csak semmi érzékenység – szólt a zászlós és a fiúk egy-kettőre kinn voltak a dróton.

Mikor kibújtak a nagy fák alól s leláttak a völgybe balra, amerről az orosz golyók jöttek, a szabad magas ég alatt András szándékosan felnézett az égboltra s szalutált.

A jó Istennek szalutált. Megérezte, úgy érezte, hogy a legfelsőbb hadúrnak szeme elé lépett.

A puha fűben aztán lefeküdtek, mert a bokrok is elcsenevészedtek előttük s a tiszta alkonyodó délutánon megláthatták volna őket.

András untalan körülnézett, itt van-e valamennyi fiú, nem szökött-e meg valamelyik, nem veszett-e el a cigány. Ő, aki eddig úgy el tudta magát húzni a dolog elől, hogy még tüzet is csak akkor rakott, ha kedve volt hozzá, olyan apja lett a kis csapatának, hogy még a lélekzetüket is hallotta.

Jobbra, folyton dekkolva kúsztak le a völgy fenekére. A kis patak csendes csergéssel folyt le az orosz állások felé. Az oroszokat innen szorították le a mieink, de azok a völgyet elzáró harmadik hegyen megállottak, elérték az ágyúparkjukat s már huszonnégy órája tartják a helyet, sőt erősen fenyegetik a mieinket, akik üldözésben nagyon is előre értek s az ágyuinkra várniok kell.

Már az utolsó baka is tudta, hogy éjszaka meg fogják rohanni a kopasz hegyet, amelyet egész délután -19- nagy erővel lőnek s ahol a mi horvátjaink fegyvereit már el is hallgattatták.

Egyszerűen mondta, kurta, paraszt szóval, amelyben ott lappang a tréfaíz, tréfa a komolysággal, a halállal és fölfelé intett, fölfelé indult a puszta hegyoldalon, amely nyiltan feküdt neki az ellenség tüzének.

– András, csak nem ment el az eszed. Hát kerüljük meg a hegyet, osztán hátulrul majd lejövünk… – kiáltott ingerülten egy Csapó nevű fiú, aki mechanikus volt Pesten.

– Te vagy a fírer, vagy én vagyok a fírer – mondta András és a szemébe nézett.

– Igen? nesze! – s úgy vágta arcul a legényt, hogy annak leesett a sapka a fejéről. Ha még egy szót szólasz, keresztül szúratlak!

Csönd volt. A másik habozott, az ökle a szuronyos puskát markolta; a vér benne felgyűlt, aztán megint lebírta. Lehajlott s felvette a sapkáját.

– Majd mondd meg a főhadnagynak, hogy te hogy csináltad volna – mondta s elfordult.

A német szó sokkal jobban hatott, mint míg magyarul, a maga szavait adogatta. Egyszerre a vezényszó bűvös ereje korbácsolta meg őket s neki indultak a hegynek, mintha maga az ezredes állana megettük a habos lován.

Beértek a lövések mezejébe. Nem messze gránát csapott le s ők lekapták a fejüket, persze későn, -20- mikor már a robbanásnak minden szele a képükben volt. Elég messze voltak, nem volt semmi baj.

Tiszta réten futottak át. Nem is sprungoltak, nem állottak meg, nem volt volna értelme, átszaladtak egyfolytában.

A kis nyáj, mint egy csoport juh a farkasok csattogó foga közt, a farkasüvöltés rettenetes lármájában futott előre. Szegény tíz kicsi ember, kis magyarok, akik messziről, szanaszétről jöttek, egyik földásó volt, a másik mesterségtudó, vagy kereskedő, vagy gyengén nevelt fiatal fia az anyjának, most összecsapzottak, a lelkükkel, mint a kinyujtott indákkal fonódtak egymásba és szaladtak előre, maguk sem tudták hova, miért, mi lesz, csak futottak elfult lélekzettel és szemüknek sugarában untalan ott volt a félő keresés, mindig csak egymást nézték, csak egymás után bégettek gyenge szívükkel. Felettük borzasztó madarak repkedtek, tűzmadarak, amikről senki sem tudja hova szállanak le, csak azt, hogy ahol leszáll egy, ott ilyen kilenc kis gyapjasnak menthetetlen halál.

Váratlan szó volt a borzalmas kietlenségben. Az emberi szívek megcsendültek rá, mint az acéllal ütött üveg.

– Jó Isten! – törülte el izzadt homlokát egyik. – Tudod te, hogy hol a jó Isten… Tudja ő, hogy mink hol vagyunk?

– Hátha ott meglátnak s jól becéloznak, osztán jön egy gránát, oszt ideesik, akkor is tudja!? -21-

Erős csend volt. A legények lihegtek, nem gondolkoztak, mind ráhagyta. Szomorúan.

– Hátha nem látnak… vagy ha meglátnak, a számító tiszt rosszul becsüli a távolságot… vagy ha jól becsli, rosszul állítja be az irányzékot, vagy ha mindent jól csinál, az ágyú már rossz, sokat lőttek belőle, már nem dolgozik jól… vagy ha az ágyú jó: puha alatta a föld, visszarug… a jó Istennek tíz millió segítsége van, ha segíteni akar…

Egyszerre valamennyien felocsúdtak, mintha tiszta napfény süt ki a sötét alkonyaton, nem is villámlobbanás, hanem meleg teljes napfény, úgy beleláttak hirtelen a nagy titokba: igen, csakugyan, ebben a lehetetlen, ebben a borzasztó bizonytalanságban nincs semmi, csak egy bizonyos, az, hogy az Isten itt van… Egyszerre oly erősen tudták ezt, hogy már úgy tűnt fel nekik, mintha az Isten egy végtelen és teljes sziklaszilárd bizonyosság volna s a föld csak egy lobogó lepedő a kezében s az emberek csak olyan csillogó valami, mint a szivárvány… De hogy van az, hogy soha azelőtt nem látták az Istent?…

András is elfeledkezett a nagy számításáról és sok gondjáról s maga is szinte boldogan megborzongott, megörvendett, hogy itt a jó Isten. Mégis itt van. A szempillájával újra szalutált neki. A szempillájának megmerevedésében ott volt a templomi áhítat.

Az első hitetlen lassan feleszmélt, mert idáig ő is a sajátságos hatás alá került, akkor feltámadt benne az ember konok rosszasága, hogy ne akarja elhinni, amit egy nála vékonyabb és gyengébb és ismeretlen ember mond. -22-

– No, csak higyje maga az ilyeneket, oly foltreffert kaphat, hogy csakúgy repül…

Az emberek mind rámeresztették a szemüket a gonosz lélekre, akit most úgy néztek, mintha az ő megrontásukat akarná.

– Fogd be a szád… nyomorult egy ilyen ember… – morogta valaki s megállott a nyelve, kikerülte most a megszokott istenkáromló szókat, mintha tövis szúrta volna meg.

– Tudja maga, mi a foltreffer – szólt egy nagy sapka alól egy sápadt szőke ember a mohos kő tövén. – Mikor én először vótam Galiciába, tudja, a más idők vótak. Együtt a sógorral, aki a testvéremet elvette. Én tisztiszolga voltam a nagyságos ezredorvos úr mellett. Mikor szaladtunk az országúton; erős út volt Lembergig… Azt mondja nekem a sógor: Sándor, siess, mert utólér a muszka. «Hogy siessek, mondok, mikor ilyen terével vagyok». Hát tudja, akkor jött egy gránát. Ráesett a sógoromra, nem maradt abbul az emberbül ennyi se, mint ez a csomó gaz… Engem meg felvetett a szele. Elvitt annyira, mint ide az a bökkő… elájultam, úgy szedtek föl, mégse lett semmi bajom…

– Hát sógorom vót szegény, az Isten nyugtassa, öt gyereke maradt, serdületlen, nekem is négy van, mind nekem kell eltartani, meg az öreganyámat is… De én azér nem tudom azt mondani, hogy istenfélő lett vóna… Rossz ember vót, rossz vége is lett… Foltreffel…

Úgy megértették, úgy elfogadták, úgy belenyugodtak. A hitetlen is hallgatott, örült, hogy egyszer szabad hinnie, szabad megnyugodnia… -23-

– Gyerünk, emberek, – mondta – mint odahaza, ha déli pihenőn nagyon elbeszélgetnek s ki kell adni a szót, hogy lehet tovább munkálkodni, aratni vagy kapálni a jó levegős kukoricában…

Sokan feküdtek szanaszét már itt. Kevés élő, már többnyire csak hallgatott a nagyobb része.

Egy magyart is leltek a horvátok közt, az megmondta, hogy borzalmatos veszteségeik voltak; a horvátok nagyobb része elveszett, azért a hadnagyuk visszahúzódott a megmaradt csapattal, mikor már mind pocsékká lőtték őket.

András gondolkodva nézett a beszélőre. Az már tudja, mi van a horvátok hegyével… De abban a pillanatban elhatározta, hogy nem megy vissza evvel a hírrel. Mit ér ez. Mire küldték akkor ki őket.

– Hun van a maguk ezredje? – kérdezte a fekvőt, aki elejtette a fejét, sápadt arcából szivárgott a vér s motyogta:

– Nem megyek én többet a gyerekeimhez, – talán már nem is hallotta az emberi szót.

András számítgatott, merre kerülhet a hegy hátába, valahol arra kell lenni az ezrednek. Onnan új csapatot kell ideküldeni… De hátha a visszahúzódottak már ott vannak az ezrednél. Nem lesz-e hiábavaló utánuk menni? Már talán jön is új erősítés az elhagyott hegy felé… De hátha nem… Hátha nem érhettek a visszavonulók az ezredhez… Hátha itt marad, a hegy védetlen az oroszoknak s akkor kétfelé támadnak, akkor az ő ezredük ágyútalan prédára marad… -24-

Nem volt semmi tanácsa. Egy szót sem szólott a többieknek, akik bizonytalanul, tétovázva vártak, ahogy vár a gyerek a vásárban, fogván az apjának kezét s nem lát semmit a nagy sokadalomban. De azért meg van nyugodva, mert az apja újját szorítja a tenyerében. Így volt most András a fej. Nem is gondolt arra, hogy tanácskozzon a többivel. Mire az? Hogy mindenki rontson valamit? Amíg erősen nézett maga elé, komor arccal, Csapó, akivel ott lent a hegy alatt szava volt, megszólalt:

András lenézett az alkonyodott völgybe s lassan meglelte az oroszok közül kiküldött kisded csapatot.

Azok is valami tízen lehettek. Óvakodva jöttek előre, fel a kopasz hegyoldalnak.

Bosszantotta, hogy épen Csapó vette észre, neki is lehetett volna annyi esze, hogy meglássa… Milyen jó, hogy még tovább nem mentek.

Míg az oroszok közelre jöhettek, lövésre, biztosra, ő maga feljárta egyenként a halottakat, sebesülteket. Mind sorra vizsgálta, míg csak élőre nem lelt, aki el tudja igazítani, merre menjen az ezred után.

Mintha nagy adósságtól szabadul az ember, úgy könnyebbült meg, mintha pörben megleli az igaz utat, a jó szót, ami az igazság, a szabadulás útja, úgy felvidámodott aztán, hogy erről is tudomást szerzett… Akkorára bejött nekik az orosz őrcsapat is.

Hetet lelőttek, három visszafutott. Olyan sortüzeket adtak, mintha egy zászlóalj volna itt.

Most már mehetünk tovább – mondta András és neki indultak, hogy mielőbb megkerüljék a hegyet. Ha a parti lakos a Dunán jégzajláskor átmegy, az kerülgeti úgy a halált, mint ők a szanaszét ledobbanó -25- robbanások között. De jó a jégdarabokon csónakázónak, látja legalább, hol les rá a halál, hol léphet az élet biztos kis pontjára tovább, ők azonban egészen tudatlanul mentek előre, nem a halálba lépnek-e s maradtak visszább, nem a halál áll-e arra a foltra.

Hogy átértek az erdőbe, át a hegy túlfelére, ahol már megint csak az ártatlan erdő vidám susogásában hallották a távoli mennydörgést, olyan csudálatos volt. A jó Isten újjon, csakugyan kézen vitte a kis csapat lelkét. Ugyan mire tartogatja? Vajjon nem úgy fog bánni velük, mint a fiú, aki szakadékon halálos magasságból lehozza a madárfiókákat a kebelében, hogy aztán veszítse el.

Magyar ember volt. Mit sem tudott a kopasz hegy dolgáról, rögtön intézkedett, újabb zászlóaljat indított oda.

Andrással ki sem törődött, mehetett volna már, amerre akart. Andrást bosszantotta. Megállott és csak várt. Várt, mert az ember megteszi a dolgát: de még a vizsla is, ha fölhajtja a vadat, kimereszti a szemét, kilógatja a nyelvét s lihegve várja a nyakán a gazdája elismerő veregetését. András is meredt lábbal állott, kidagadt szemmel. Ha német, ha horvát ez az ezredes, szót sem szól. Egyet int és a kapufélfának sem köszön, megy dolgára… De magyar embertül?… Annak tudni kell, hogy mi történt itt! Attul nem veszi föl. Annak legalább a szemébe néz még egyszer!…

– Alássan jelentem – mondta s a torka fulladt volt és még hozzátette: «ikmelede gehorzám»: nekünk az a parancs, hogy rögtön vissza, ahogy lehet… – avval sarkon fordult, mint otthon a gyakorlótéren.

– Ne beszélgessetek – szólt András. Szaporán vissza oda, ahol vótunk, a kopasz hegy oldalára.

Két napja volt töltényosztás, azóta még alig lőttek; amit ma este kieresztettek; mind cipelte a maga háromszáz éles töltényét.

Csak akkor tudták meg, mit akar velük András, mikor éjfél felé, ott állva a kopasz hegy szürke sziklái közt észrevették, hogy megindult az orosz roham.

Szemmel lehetett látni, hogy áradt felfelé az orosz sereg, három vagy több rajvonalban s a tíz legény, a tíz magyar legény olyan tüzelést indított, hogy az oroszok sturmja megállott, habozott, óvatos lett, sprungolt és a homályos csillagos éjszakában, mikor hold nem volt, de a csillagok özöne mégis világossá tette az embert, mind fedezéket ásott…

Szóval András tizedmagával feltartotta az egész orosz rohamot odáig, míg megjöttek a horvátok. -27-

Ki voltak ízzadva, ki voltak állva az őrült munkában. S a cigány szuszogni alig bírt, mikor mondta:

– Fenét, – mondta András – még nem szedtél gombát!… Pedig azt igértem a főhadnagy úrnak!

III.

Annyira ki voltak merülve, hogy pihenni kellett. Az ember addig győzi erővel, míg muszály, de csak addig, akkor rögtön összeomlik. Sötétben és fák közt, bokorba akadozva és gyökerekbe botolva baktattak előre s egyszercsak valamennyiükben ellenállhatalanul ott volt annak a tudása, hogy most aztán vagy lefeküdni vagy meghalni…

Alig értek ki a harcmezőből, mindjárt összeomlott a kis sereg. András maga is érezte, hogy eh, mit kinlódjon az ember túl mindenen. Egy kis szemérem volt benne: utolsónak dült le a puha fűbe, de elsőnek aludt el.

Egy pillanat múlva már otthon volt, a kis faluban, a kis házban, vagy ház körül, később sokat gondolt rá, de nem tudott soha tisztán visszaemlékezni, hogy mi is volt, csak egyre az anyja haragos arcát látta, ahogy a tányérokat, csuprokat rettenetes lármával csapkodta a földhöz… Hogy lehet egy anyának ilyet tenni. Egy öreg asszonynak, akinek már lehetne egy kis belátása, hogy a fiatal asszonyoknak még a világi cifraságon is jár az eszük… Nem olyan kiszikkadtak azok, hogy megvessék az örömöket, az ártatlan örömöket, azért fiatalok, hogy egy kicsit éljenek még a fiatalságukkal, úgyis mi öröm van ebben az életben. Az ember csak küzd, csak dolgozik, csak húzza az igát, mint a barom… -28- Semmi pihenés, semmi mulatság, nem lehet megállani, mert mindjárt itt van az adó, meg az a kis adósság, a kamatok, meg ruhát kell venni, meg a marha is drága, a kis pénz, ahogy begyül, szét is mászik, sohasincs húsz forint, amire az ember azt mondhatná, hogy: nahát feleség, ez az enyém, evvel azt teszem, amit akarok, gyere nézzünk szét a világban, hogy lehet húsz forint árát józan kedvvel mulatni… Dehogy is lehet. Bort inni?… A nem öröm, mert csak fáj az ember feje utána… Enni?… Ki eszik meg húsz forint árát?… Vásálni? Hát akkor megint nincs húsz forint, meg osztán mit adnak húsz forintért a mai világba, mikor mindennek kétszeres-háromszoros az ára, csak egy pár csizma, az is hatvan pengő a mai vásárokba… Hát jóisten, akkor mi baja van az anyjának avval, hogy a kis menyecske vasaltba jár. Mindennap friss vasaltba. Hogy egyebet se csinál, csak vasalja a tisztát. Hát ennyi kedve se teljék a világba? Hát még a keze munkájából se legyen annyi szabadsága, hogy tiszta rendes ruhába sétáljon!… Kell ezér a tányérokat meg a fazekakat olyan nagy kegyetlenséggel a falhoz csapkodni, hogy még a ház is csakúgy hangzik belé…

András vergődött, izzadt, lehegett borzasztó nagy belső keserűségben. Maga körül felvágta a mohát, szétrugta az avart, úgy viaskodott álmában.

De hát két asszony közé kerülni, mikor a két asszony úgy egymásra éhezett, olyan csikorgó szemmel tüzel! No lám, már a fiatalt is hiába csitítja, kezdi már ez is a csapkodást! Nesze neked kakasos porcellántányér… Ó s mekkorákat szól, mint egy távoli ágyú… S hozzá az a harsogás, csetepaté, lárma, sivítás, üvöltés, káromkodás, a tüzes pokolban nincs ehhez fogható rémség, borzasztóság. -29-

O már el is vesztette egészen a fejét itt a harcolók közt, csak áll, és áll és nézi, hogy a két asszony hogy acsarkodik egymásra.

– Nincs gazdasszony! – süvölt az öreg anya, – kell a máknak hamuba kerülni, marékkal szedem én hamuból a mákot, asszony az olyan, aki a mákot így pazarolja! A két keze törjön le, de a lába szakadjon meg, de a szeme ugorgyon ki, az én mákomat nem fogja senki fia bornya homokba kavarni!… Nincs gazdasszony ebbe a házba, mert ha vóna csak annyi, mint egy köjök, nem vón a mák homokba!

András dermedten hallja az anyja csattogó, ki-kirohanó szapora lármáját s rá a felesége édes, éles, még veszekedésben is olyan mézesen kedves s most ez is olyan szívet daraboló visszanótáját:

– Én nem vagyok gazdasszony! Éngen nem tanított meg az én anyám?… Mindig vagyok olyan, mint akárki! Ihos jány vagyok, nem akármiféle!… Ahelyett, hogy megköszönné, hogy rendbe szedtem a fiát, hogy olyan házat tartok, ami mindig tisztességes ház, ahelyett hogy büszke lenne rá, hogy ilyen menye van, aki kivakarta mindnyájukat a piszokból… Hát ki mos én rám, ki vasal én rám, hát ki dógozik az én gyerekemre? Vett neki valaha valamit? Vett egy csergőt neki, vett játékot neki? vett egy kis viaszkos vászonykötőt legalább neki? Hát énnekem még tisztába se lehessen tartani magamat, meg a gyerekeket! Hát ezt érdemlem én!…

Na de hát azt nem lehetett hallani. András fogta vóna befelé az asszonyok száját, hol a feleségét, hol az anyját csitította, de nem hallott ott egyik sem egy árva szót az ő szavából, csak fujta mindenik tele tüdővel, teljes erővel a maga mondókáját. -30-

És azok a borzasztó csapkodások, azok a tányérok, azok a kondérok, amilyen lármát tudtak vele csapni!

A hideg verejték szakadt, mint a tajték a ló hátán, a hámban kihajszolt isten adta pára szügyén, tomporán. S neki mintha cigánybékó lett vón a két kezén, lábán, semmi lakat rajta, mégse tud mozdulni, le volt cüvekelve, hogy el ne szaladhasson. Csakúgy fincolt a két patáján és innyogott, mint ostor alatt a gángoló paripa. Neki hallgatnia kellett ezt a rémséges danát, készen, hogy eccer csak mégis kirugjon, vagy odaharapjon, hadd érezze a kancabőr is. De csak magára ömölt vissza a méreg tajtékja s lebirta magát, kinkeservesen, mint a komor ló…

Hogy az embernek az élete ott van a gyenge asszonyi fajzat markában. Ők szövik, fonják, ahogy tudják, ők adnak örömet, olyan kimondhatatlan boldogságot, amit az egy szál ember, a rideg legény, soha meg nem tud szerezni magának… A boldog életet… De ők csinálják meg a gyehennát is.

Ahogy a szemét kinyitotta, még percekig pislogva bámult s azt hitte tovább álmodik, mert a fazék csörömpölést egyre hallotta.

Sokára jött rá, hogy hiszen álom volt az egész. Hiszen nincs otthon! Nincs az asszonyok kocódásában… Hiszen itt van a rengeteg nagy erdő fenekén… Messze, száz mérföldnyire, ezer mérföldre az édes otthontól… Itt van egésségben, bátorságban…

Aj de jó volt, hogy csak álom volt az egész patália. Felült, megdörgölta a homlokát, ásított, mosolygott… -31- Szinte jólesett, hogy itt van a háhorúban, a csatatéren… Szinte megörült, mikor rájött, hogy a nagy csattogatás nem a borzasztó tányérvagdosástól van, csak ágyúk, fegyverek ropagásátúl a hegyen.

– Kejjetek fel hé, – kiáltott, ahogy körülnézett a csillagjárás iránt s újra elkiáltotta magát: – Mindjárt ághegyen a nap!

– Óóóóf… – ordította el magát András, mert egyszerre rájött, ki ő, mi ő, hogy ő most felelősségbe van s buta fejjel úgy elaludt, hogy még őrt sem állított.

A félelmetes kommandóra egyszerre felkapta a fejét mind, mintha otthon volnának a kaszárnyában. Aztán, ahogy rájöttek, hogy nincsenek a kemény strózsákon a szigorú őrmesteri kéz alatt, megint csak visszaeresztették a fejüket az édes, puha fűbe s lassan eszmélgettek, hogy a derekuk, válluk, minden csontjuk fáj.

– Óff, az anyátok, – ugrott talpra András és vesszőt hasított a legelső fáról.

Csak úgy suhogott a jó fiatal hajtás, ahogy amúgy magyarosan mustrálni kezdte vele a cimborákat.

Virradt a lombok közt, jó hűs volt, a csontjukat is átjárta az erős levegő, dideregtek a vékony bluzokban, aztán szétbontogatták a köpenyeket és magukra csavarták. Az este olyan fáradtak voltak, -32- hogy még azt sem bontotta ki maga alá, kettő sem.

Volt két sebesült is, úgy hogy csak hatan maradtak, akik sérületlen álltak.

Gondolta magában, azok biztosan elbodásztak valahogy rossz úton s most el fognak tévedni maradni.

De örült, hogy Csapó elveszett. Nem szerette azt az embert, az nagyon is versenytárs volt, nagyon élesen tudta nézni, hogy ő mit csinál…

A falkája, mit tegyen, vele ment s rajvonalban bukdácsoltak előre a hegyoldalon, a bokrok közt, a fák szembecsapó ágai alatt. Hogy kiértek a tisztás hegyoldalra, a reggeli nap első sugara akkor lőtt ki a párás, ködös hegycsúcsra.

Lent a völgyben egy kis falu, mint a nyáj a a hűvös reggelen, összebújva hevert még.

Andrásnak összerándult a szeme. Nagyon sértette a cigány közönséges kiáltása… Nem, az mégsem való: az ilyen embernek sarzsinak kell lenni!… Hogy minden cigánybaka le ne tegezhesse… Hisz utóvégre az ezredes úr is kezet fogott vele!… S egyszerre megérezte a markában az ezredes kemény, pompás szorítását s mindjárt megdagadt tőle a szíve…

András arra nézett, amerre a cigány mutatott s csakugyan katonákat vett észre a hegy kanyarodón, ahogy a fűben táboroztak.

– Neked csak a gombára legyen gondod, – mondta. – Neked más gondod ne legyen.

Szinte boszantotta, hogy már ennek is utána lesz. Máma nem fért a bőrébe. Mindenáron bajt szeretett volna… Tudja isten, úgy nem vágyott vissza az ezredhez, a megszokott csapatokhoz, mintha mindjárt haza kellene menni… Haza, a faluba, a házába… ahogy álmodta…

IV.

A horvátokkal hamar végeztek. Azok szegények nagyon pocsékká voltak lőve, de becsületük volt, mert annyi sebesültet hoztak át a tulsó hegyről, hogy András csudálkozva szemlélte. Emberséges dolog ez.

A hadnagyuk ezeknek is magyar volt. Igen köszönte Andrásnak a szívességet, hogy hírt vitt mindenről. Ez a hegyöble olyan sajátságos szélcsendes hely volt, nem is hallották át a tulsó partról az éjjeli csata dörgését, mert akkor még sokkal nyugtalanabbak lettek volna.

– Mért nem mentek le a faluba, hadnagy úr? – kérdezte András és a nyöszörgő sebesülteket nézte.

– Hm, – csóválta András a fejét, – még hogy oroszok. Muszkák… Sokan lehetnek?

– Sokan nem lehetnek – gondolkodott a hadnagy. – Bizonyosan egy elszakadt töredék, de én a magam szétroncsolt századával még akkor sem támadhattam meg őket, akármilyen kevesen vannak.

A hadnagy a saját dolgára fordította figyelmét. Sok baja volt szegénynek a betegeivel. Aztán még egyszer megkínálta a rumos palackjával a fiúkat. András és kis csapata itt reggelizett együtt a horvátokkal, akik egyre azt mondták:

– Szerbusz tesvír, – paroláztak velük a magyar fiúk. Hát akkor mégse olyan vad fajzat ez, ahogy otthon mesélik, ha így tud segíteni egymáson. Szegények. Jól kiállották azér a tüzet odaát, egy épre két sebesült is jut…

– No komám, – mondta András egy hosszú horvát legénynek, aki úgy figyelt rá, mintha minden szavát értené, – hát fogjunk kezet azok helyett is, akik otthon vannak.

De azt megértette, mikor András odanyujtotta a tenyerét s emberül megrázta. Erre azután olyan szerető és meleg arcot vágott, hogy a könnye is a szemébe szökött.

– Hát mink is elmegyünk csendesen, – szólott aztán András, mint mikor szomszédolásnak vet véget az ember.

– A nevem is benne van, – mondta, – legalább ha az életben találkozunk, meg fog ismerni, barátom… Csak már vége volna a háborúnak, – tette hozzá.

András mosolyogva tette el a blúza mellébe a kis jegyzőkönyvet s azt mondta:

– Mink még el se kezdtük… Csak egy hónapja, hogy kijöttünk a menetszázadba… vagy egy hete, hogy először hallottam puskalövést… De ellenséget, azt még nem láttam.

– De most mán csak hazafelé eccer, – szólt egyik legény, aki már szinte tréfára vette az András nagy okos buzgóságát

– Most jön a java, – mondta András komolyan s megállott a kis falu felett… – Megfogjuk sturmolni a falut…

– Muszkák vannak benne! – mondta keményen András és mindjárt dologhoz látott.

Biztosra vette, hogy ha az éjjel a sötétben a muszkák ellenállottak is, most napos reggelre már megjött a józan eszük, látják, hogy el vannak vágva… Hej de szívesen vitt volna haza egy-két tucat foglyot.

A földre hasalva, fűben, vetemény közt csúszva lopózkodtak közel a falu szélső házához. Fától-fáig egyenként, míg az első kerítéshez értek.

Szegény rongyos rutén asszony lépett ki ijedten s majd megdermedt, mikor magyar katonákkal állott szembe! Be volt kötve ócska kendőfélével és sápadt volt, csüggedt, mint aki virraszt. -36-

Az asszony megfordult csüggedten s bement a házba. András utána, előre szegezett s lövésre készített szuronyos puskával.

Az alacsony putri sötét volt, bűzös volt. Vén, százesztendős ember feküdt a kuckóban s mint egy félig döglött kutya, meresztgette a szemét. Az asszony odanyult alá a vacokba s kihúzott egy fél kenyeret. Elébe tartotta Andrásnak. Nem sírt, nem jajgatott, mint aki már nagyon jól hozzá van szokva a nyomorúsághoz.

Az öreg ember ott az ágyon megértette s el kezdett nyávogni, krákogni, mint egy agg eb, sírt és esküdözött mennyre-földre.

András körülnézett. Lassan megszokta a szeme, látta, itt nincs mit keresni. Szólt a cigánynak, aki óvatosan mindig az oldala mellett lopakodott, hogy kifelé innen…

Ahogy megfordult, a cigány ököllel megfenyegette az asszonyt, nagyon borzasztó akart lenni s csúnyát káromkodott és megmentette a fél kenyeret, amit András már ott hagyott…

A következő házban már kint várta őket egy asszony. Ez is rongyos piszokcsomó, mint a másik, ez is ugyanolyan kimerülten szomorú. Egy cseréptál főtt hajas krumlit tartott az ölében, alázatosan kinálta.

Reszketett a szegény s hogy megmutassa nem mérgezett étel, belenyult s kettétört egyet és beleharapott.

– Ide csak vele öreganyám, – szólt a pirosképű vidám Komáromi cimbora s az üres kenyérzsákjába öntötte a krumplit. -37-

– Itt muszka van, ha így kínálgatóznak, – morogta András és szikrázó szemmel nyomult be a pitar alacsony, meszelt ajtaján.

Az ötödik, vagy hatodik házban, ahogy belépett, úgy megrémült, hogy a vér is megállott benne.

Itt valamivel világosabb volt, vagy a szeme szokta meg, jól látta az arcukat, azok is úgy meredtek rá, fakón, ólomsápadtan s megdermedt szemekkel.

Fel volt téve a lapos sapka a fejükön s a hosszú szuronyú fegyver az ágy mellé támasztva. Nem gulába, csak úgy össze-vissza a letiport ágyhoz.

Mint ijedt kutyák az országúti csárdánál, ha szembe találkoznak, mindenik a gazdája szekerének kereke közé menekül, mintha az megvédené s kidugja a fejét és a távoli az idegen szagot szimatolja a másikon. Úgy markolták a mieink a fegyver vasát s azok az asztal lapját és csak néztek egymásra egy hosszú, keserves pillanatig.

Az egyik orosz felállott, emberséges képű egyszerű kis ember, fulladt szóval, beszáradt torokkal valami szót vakkantott, akkor ingadozva előre lépett s kinyujtotta a tenyerét.

A másik orosz felállott, mint a parancsra kell. Az ágyhoz lépett, összeszedte a négy fegyvert s odatámasztotta a Komáromi karjába, aki az András háta mögött állott. A cigány egész az ajtóban volt, se holt, -38- se eleven, annál borzasztóbb képeket vágott s csak most kezdett annyira, mennyire magához józanodni.

Komáromi tartotta a négy fegyvert s a magáét ötödiknek, úgy el volt látva, hogy szükség esetén egyet se tudott volna használni.

Ekkor András leeresztette a maga fegyverét is, balkézre fogta s egyenként kezet szorított a muszkákkal.

Ezzel a kézszorítással, mintha minden el lett volna intézve. Valami kedélyes enyheség fogta el őket a rendkívüli feszültség után. Csak néztek egymásra, csak nézdelték egymást és mindkettőjüknek hirtelen valami öröm, hála és szeretet öntötte el a lelkét. Meg tudták volna egymást ölelni… Ugy híjját érezték a testvéri csóknak… Hiszen egymásnak köszönik az életüket. Mindenik a másik kezében volt. S elfogta őket a távoli emberségnek sugallása. Hogy találkoztak… Itt valahol, messze mindentől, ami valaha csak számított nekik, itt mégis találkoztak. Mintha régesrégen, még az özönvízben elszakadt testvérek ismertek volna egymásra… Te is ember vagy, emberi formájú, szívű, te is egy istennek teremtménye velem… Úgy megszorították egymás kezét, úgy meglelték ujjaik egymás ujjait: kéz kézre ismert… a kezek nem is harcolnának… csak a szem harcol, mert az lát valamit… sem a száj, sem a fül, sem az orr nem harcolna világháborút… És ime, mégis hogy szemmel ismernek együvé… A szemen keresztül gyúl fel az egész belső lényük, mintha a szem szikrát fogott volna beléje…

Akkor megint bekürt emberek lettek. Mint az ökör, aki járomba tanult már, hajtja nyakát maga igába… András rendelkezett, amazok engedtek s -39- mintha mindig ez lett volna mesterségük, sorba sorakoztak a fogoly-transzportra…

– Ajebuzeusát, – mondta Komáromi – hát én fogom cipelni nekik a puskát?

András odakint már sorra állította őket. Az idegenek szaporán pislogva, sápadt arcukon égő rózsákkal nézelődtek maguk elé s példát adtak a többinek. Már látták, hogy végkép el vannak vágva, az összes környező hegyek magyar katonasággal tele, ez a nehány vitéz, aki rajtuk ütött, a menthetetlen halálnak jelképe volt: és mégiscsakvalami életbe vezette őket.

A hat legény, akik után még a két sebesültjük is lemászott, egyszerre csak százhuszonhét orosz foglyot sorakoztatott.

Mind nyujtotta a kezét, mind sorra kezet fogott mindnyájukkal s ami az első percben megható volt, kezdett undorító lenni. A pöttön kis magyarok visszaemlékeztek az éjjeli harcra, a sok kemény strapára, amit ezek miatt kellett szenvedniök, a sok éhségre, fáradságra, hogy el kellett hagyni az otthont, a hazát, a becsületes, jó embersorsot… s egyikből, a piros képű, vérrel teli Komáromi gyerekből eccer csak kitört:

– András, – mondta – hagy vágjak pofon egyet közülük… De míg kezet nem fogtam vele, mer ha mán kezet fogtam, nem vághatom pofon… -40-

András nem szólott s a következő percben egy egészséges, jóízű pofon csattant el egy széles, szelíd emberi ábrázaton.

Két-két fegyvert keresztbe tettek s mint a targancson azon vitték a többit. Cipelték maguknak a muszkák, ők csak ballagtak mellettük feltűzött szuronynyal.

A csapat völgy mélyén kanyargó úton ment előre, a cigánynak föl kellett kapaszkodni a hegyoldalra, gombát keresni. A rüsztungját muszkával vitette, csak a kenyérzsákot tartotta magán az András jóvoltából. Így osztán egy kicsit megbékült.

– Iszen csak tuttam vón, mi lesz belőle, dehogy mutattam vón meg neked azt a levelet – morgott a cigány és eltünt az erdőben.

Most már csak nevetett volna a hajnali rettenetes álmán, ha nevetni kedve lett volna, de olyan -41- furcsának látszott az előtte, hogy ime, akik oly messze vannak tőle, tudja isten hány meg hány mértföldre: azok mégis csak úgy itt vannak, mintha épen csak a mezőre ment volna ki, szántani, vagy kapálni a meleg barna földet. Hát nincs határ, ami elválaszsza tőlünk azokat, akik beleköltöztek a lelkünkbe?… Hiszen nincsen pillanata, hogy a felesége valahogy, még ha nem is gondol rá, ott ne legyen az eszébe. Meg az anyja, aki őt nevelte, szoktatta, meg az apja, aki épen olyan ember mint ő: hirtelen munkájú, hosszú pihenőt kereső, csöndesen elgondolkodó, komoly ember.

– Tíz hónapja van a háború, kétszer sebesültem meg, de csak eccer tudtam hazajutni.

– Eccer. Akkor is csak három napra. Mán harmadnap jelentkezni kellett. Gyalog mentem ki az állomástul huszonöt kilométerre, egész éccaka majcsak avval tőtt; hajnali háromkor értem haza, eccer megháltam, másik hajnalba mán megint vissza kellett gyünni, de akkor elkisért a vasútho a legnagyobb fiam.

– Vissza szekeren ment, mer bementem a malomba, gőzmalom van ott, osztán leltem egy szekeret, az keresztül ment a mi falunkon, a visszavitte.

– Nem ís hoztam vóna én, de ű akart ám gyünni. Nem alutt egy szikromot se akkor iccaka, csak azt leste, én mikor indulok.

– Aj, micsoda gyerek!… Nagyon egy ügyes gyerek… Mindig mintha csak itt gyalogolna mellettem e. Mindig csak lenézek, még majd csakhogynem szólok is neki, hogy: elmaradsz Pista. Pedig nem marad el, mer mindig itt gyün mellettem… Csakhogy hát hogy nem látom, hát úgy tetszik, hogy elmarad.

Mosolygott. Vékony szöszke bajsza alól. A nehéz hátizsák úgy lehúzta sovány vállát, vörös nyakán ki volt dagadva az ütőér, mint az ökör, ha előre nyujtja a járomban a nyakát s a nyelvével nyalogatja a száját.

– Hát magának is úgy van? – szólott András, kicsit szinte restelkedve, – hogy úgyvan, mintha itt vóna mellette mindenkije, csak épen, hogy nem látná.

– Csak mintha kiment vón az ember, a mezőre, vagy vásárra, vagy fuharba, de majd csak hazakerül…

– De még jobban itt van hajja; mintha még jobban itt vónának, mint mikor otthon van az ember… Mer otthon úgyis van, hogy el is kivánkozik mán hazulrul néha, kivált mikor veszekedés van…

– Úgy… Úgy a… De hát még jobban úgy, tudja, mer én vótam odahaza, osztán láttam mi van odahaza.

– Nem sok jó… Hét hónapig odavótam, osztán az asszonynak magának kellett bedógozni a kis -43- fődrül mindent, behordani ősszel. Egy lúval. Mer tudja az is úgy van, hogy a kettő közül elvitték a jó szelid lovat, hanem azt a bitang rugóst, azt ott hagyták. Osztán a meg most a tavaszon az árokba fordította a szekeret, az asszonynyal, azóta ű is beteg… Ajjaj, minden szét van. Semmi sincs jól. Az anyjokom is beteg mán nyóc esztendő óta, hun felkél, hun lefekszik, asse tud segíteni. A feleségemnek apja nincs, az én apám egy haszontalan ember mán, öreg, azér a kinlódik valahogy nekik. De hát hogy van a.

– Osztán maga nem segített – kérdezte gyötrődve András, mert véres, habos, ijedtséggel tünt föl előtte, hogy hátha ő nála is ilyen bajok vannak… Lehetnek. Gyenge asszony mindkettő, ha tudnak is perelni…

– Én?… Hát mit lehessen ott segíteni? Szanaszét leltem mindent, szanaszét hagytam mindent, csak itt esz a gond, mert hát a lelkem mindig ott van.

András kinosan lélekzett. Még az ő felesége ellen van valakinek szava! – fuldoklott magában, – mikor úgyis olyan túlságos!… Hát mi kéne! Megszakítsa magát! Ha úgy szereti a tisztát, kell azér vekszálni.

– Nekem is elég gondom van, – mondta ki hangosan, mert azt hitte, ha ki nem mondja, már szétveti az egész szivét, mellét, tüdejét az a rettenetes szorulás. – Van elég nekem is. Van nekem min gondolkodni a háborúba.

A hangja elfulladt, a bluza alá nyúlt és kendőt húzott elő. Elkezdte az orrát fuvogatni, a szemét is megtörülte, mindakét szemét.

Soká mentek szó nélkül, míg csak az András szeméből, orratövéből fel nem száradt az a szúrós könnyeredés. Akkor kicsit könnyebben folytatta.

– Míg én otthon vótam csak megvótak, mer ha máskép nem, hát rájuk ordítottam, hogy még a ház is reszketett… osztán miattam legalább elhallgattak… De most az isten döglessze meg ezt a cigányt, hogy ennek is itt kell lenni a bitangnak: nekem nem írtak semmit, de ennek megírták most otthunrul, hogy: «Csécseiné is hazament, mert megsokalta az anyjoka, hogy most is mindennap vasaltba jár!»

Andrásnak megint elő kellett szedni a kendőt és soká fúvogatta az orrát. Míg csak el nem unta, akkor olyat fújt rajta, hogy a vére is majd elindult tőle…

– Verje meg az a szentséges… hát olyan nagy baj az, ha egy fiatal asszony mindennap vasaltba jár… Hát kell egy anyának ezért a menyét…

Elfúlt, meghalt a szava. A szemébe lehúzta a sapkáját s úgy csikorgatta a fogát.

– Az istenit ezeknek a slapnereknek, hogy nem bir itt belém találni valamelyik.

– Ne úgy szóljon barátom, – mondta a másik, a Medvecki. – Lássa csak: jó az, ha egésségesen veszekszik valaki, mer legalább egészséges: -45- van benne vér, meg erő, azér tud veszekední… De ott van az én szegény jó feleségem: az is veszekedett szegény, míg minden jó vót, de má nem veszekedik, mer ágyba fekszik három hónap óta… Meg az anyja mellette, úgy lenni azoknak a négy gyerekeknek… Mikor milyen jól megvótunk, míg ez a háború nem vót…

Ott mendegéltek előttük az oroszok, a barna, földszínű köpönyegekben, amilyet otthon a cigányok szeretnek viselni, mert azon nem látszik meg semmi. Mendegéltek, lesütötték a fejüket, mindenik magába merült és gondolkodott…

– Elhiszi barátom, hogy ezek is otthonra gondolnak? Ezeknek is van valahun egy kis családjuk, ezek is sajnálják azt… De ezek sajnálhatják csak igazán, mer lássa ezek má nem hazafelé mennek…

András tüzes szemmel nézett, izzó, nedves szemmel a szomorú barna, zöldes posztóba göngyölt alakokra. Nagy, nagy szomorúság volt mindenkinek az arcán s lassan arra gondolt, hogy ha ő menne most a cimboráival így szuronyos puskák közt, barna orosz fegyveresek közt, arra valahova a másféle világba, fogolynak…

– Azér lássa barátom, – mondta a Medvecki, – nem kell az embernek magával annyit törődni… Nézze csak, a jóisten dóga az… Hátha maga most meghalt vóna, akkor maga egy nagy bánattal halt vóna meg… Azt vitte vóna magával örökre… Így meg lássa, él. Meg én is élek. Osztán pedig a jóisten csak hazavisz eccer… Akkor pedig mán mindegy, hogy hogy vót, mer akkor megint jó -46- lesz minden… Nem érdemes lássa, bánatba meghalni, mert akkor mán nincs kilátás, hogy valaha jobban legyen… Osztán akkor az ember halála után is, mindig bánatba lesz a csalággya körül… Mer itt van a… Nincs egy perc, hogy itt ne legyen mikörültünk a kis családok, hát ne gondojja, mer mink is úgy ott vagyunk űvelek…

András nem nagyon értette, csak sejtette, de úgy megnyugodott, mintha jól kisirta vóna magát.

– Úgy van ez a halálba is… Lássa… Van-i mán halottja?… Mer aki meghótt, meghótt, igaz, földi poraiban, de nem hótt meg lelke erejében. Mindenki itt van örökre. Minden percbe látom az én öreg anyámat, aki mind csak guggolt és a kályhasutról nézelődött. Hasgörcsei vótak, mert giliszta vót benne; mikor nagyon szenvedett, orvost hijtunk hozzá. Gyün az orvos, rákiáltott: «No mi baj néni!» Felveti az öreganyám rá, szegény a pillantását: azt feleleli, «a vénség! azon segítsen az úr!»… Befelé fordult a falnak, többet szót se szólt az orvosho… Lássa ez az öreganyám mindig itt van az én szemem előtt. Küldhetnek engem tűzbe-vízbe, lehetek én éhes, szomjas, az nekem mind nem fáj. Ha kérdené valaki, mi bajod szegény ember, azt mondanám: «A háború! Azon segítsen, aki tud!…» De lássa, az öreganyámnak mán semmi baja. Elmúlt a vénsége, mán semmi baja. Megkönnyebbült… A háborúnak is vége lesz. Vége bizony egyszer; lássa, aki élve marad, egy pár esztendő múlva mán csak úgy fog mesélni róla, hogy: «az is vót»… Akárígy, akárúgy, az nagyon mindegy… a fő az, hogy a jóisten el ne feledkezzen rúlunk, mert ha ő elfelejtkezik, akkor lássa, lehet béke: a béke is háborús. Lehet háború: a háború is békességes. -47-

András mély megrendüléssel hallgatta. Megint a jóistent érezte meg. Már föl sem mert nézni feléje. És szégyenkezve pironkodott, milyen csúfságos volt, hogy hetykén szalutált neki, mikor először kigyütt… Igen, bizony, hitetlen rossz ember volt ő mindíg, nem tisztelt se istent, se embert… S egyszerre úgy látta, hogy ha ő alázatos, jó ember lett volna, az se jön rá: az a csapás; az asszonyokkal való veszedelem… Nem, nem. Még ma levelet ír nekik és megkéri őket a Krisztus szenvedésére, meg a maga keserves gyötrelmére, hogy jók legyenek, hogy szeressék egymást… S egyszerre a szép délelőtti napsütéses idegen erdőkben megint olyan boldognak, életerősnek kezdte érezni magát s még azt is kezdte látni, hogy mán míg vége nem lesz a háborúnak jobb is így! okos az az asszony, hogy kitért. Minek öljék egymást, ha egyik se tud a másik kedvére élni… Jobb akkor egészen külön… Még azután is, a háború után is… Külön, de szeretetbe…

András nem szólt semmit, hol járt, mit csinált. Csak ép az orosz foglyokat nem lehetett suba alatt hagyni, az nagy dicsőséget hozott. Majd megették érte. -48-

– András, – csapott a vállára a kis önkéntes káplár, – ezt megcsinálta!… Százhúsz foglyot hozni!

De a kis káplár csak rázta az embert. S mintha a fia volna, úgy gyönyörködött benne, csillogó szürke szemeivel.

– Pénz?… – mondta András s meglóbálta a fejét. – Pénz jár vele, önkéntes úr?… Nem érdemlem én azt – s utána legyintett. – Nem azért jártam én oda káplár úr… Amit én kerestem, azt talán, mégis megtaláltam…

András fölnézett rá. A tiszta szeme tiszta volt, mint a patakviz; minden kövicset, minden vizi szálat tisztán látni benne.

S a szívére tette a kezét, mintha csak a bluz zsebébe akasztotta volna az ujját. Aztán egyet gondolt.

Szép ez a tavasz, sohase volt ilyen szép. A legények alig aludtak valamit, a tiszturak mulattak, s ők is ébren töltötték az éjszakát. Bámészkodtak, tréfálkoztak, egymást ugratták. Gáspár egész éjjel Segesvárit bizgatta, akit Fecskének csufoltak, szegény feje szörnyen kifáradt az esti földhordásban és olyan álmos volt, hogy akármit csinált, mindjárt leragadt a szeme. Gáspár minden két-három percben oldalba bökte:

Ez így ment reggel három óráig, mikorra a tisztek mind elfáradtak maguk is a lágerfájer mellett a nótázásban, dikciózásban, kacagásban, a hadügyi vitatkozásban s legfőkép, mikor elfogyott az utolsó csepp innivaló is és elégettek minden száraz fát, amit csak össze tudtak szedni. Ez majdcsak olyan drága volt, mint az innivaló, a legények a fejük alá rakták s ráfeküdtek, hogy reggel legyen mi mellett szalonnát pirítani, meg kávét főzni.

De a reggel olyan gyönyörű volt, hogy mindenkinek elmult minden éjjeli fáradtsága.

Frissek voltak s vidámak, mint a csikók. Mióta az este megtudták, hogy a lövészárkot csak gyakorlatnak -50- kellett megcsinálni és muszkának híre-hamva sincsen, isten tudja milyen távolságban, azóta egészen átváltoztak. Még otthon a kaszárnyában sem voltak olyan frissek és kacagók, mint itt most a felséges tavaszi éjszakában s ezen a csodálatos nyári reggelen. Mert a reggel ragyogó volt és meleg, mintha arató nyár volna már.

Szép volt a tábor, ahogy ott hevert széthintve a vadonatúj szürkében a mezőn. Az alacsony hegy oldaláról messze el lehetett látni. Kis falú volt alattuk és keskeny szántóföldek. A hegyek zöldeltek s mintha a boldog reggelre csupa új ruhát kapott volna minden fa, ragyogott minden levél a nap szines sugarán.

Nyújtóztak, ásítoztak, ugráltak szilajon és vidáman; a friss lövészárok olyan volt, mint valami furcsa kastély, zöld ágakkal volt díszítve, hatalmas zöld galyakkal, tudja isten honnan, győzelmi hirek jöttek, úgy sétáltak szét az emberek száján, mint a futó szél, ott állva, senkivel nem érintkezve, a kis sereg, amely a kaszárnyából jött csapatpótlásra fel a harctérre, egyszerre tele volt a legszebb hirekkel. Elfutott az is, hogy jönnek az újságírók, amire kimondhatatlan vidámság lett. Rögtön elkezdtek pucolni, kefélni, mosdani, fésülködni. Hadd lássák a haditudósítók, milyenek vagyunk. A zászlóalj harckészsége ebben a pillanatban a maximumon volt.

Hét órakor az önkéntesek is feltápászkodtak, alig szunnyadtak pár órát. Tudták, hogy ma igen jó napjuk lesz, tegnap húsz kilométert marsoltak, hogy beérjék a XX-eseket, ez megvan, hát ma meg fognak pihenni.

– Az, az, – mondta Gáspár, – jó tanálmány a. Megfőzzem a kávét, önkéntes úr?

Egy órát olyan lustán és boldogan hevertek el, hogy lógott a fülök is, mint a delelő malacé.

Nyolc órakor előkerült a zászlós is, fiatal szélesvállú tizenkilenc esztendős kölök, olyan mint egy fia-óriás, csak úgy dagadt, akár egy feslő bimbó. Az arca foltos volt az egészségtől, hamvas, frissen volt borotválva s ahogy learatta az arcáról a finom szőke pihét, olyan maradt, mint egy barack. Nagyot nyújtózott.

– Még most is? – kérdezte az önkéntes káplár. Az ő arca is olyan fiatal, de kicsit fontoskodó s kurta bajonettjét hátrafeszítette mint a Dürer-metszetek lovagjai.

– Egész éccaka nem hagyott aludni, hogy őt mért nem nevezik ki kadetnak! Otthon azt igérték neki, hogyha mint kadétaspirant jön ki a Feldre, még a vonaton megkapja a kinevezést. A vonatba azt mondták, hogy majd a Felden, itt azt mondják, hogy majd az első akciónál… majd a sturmnál…

Hangosan kacagott s a nagy erős öklét fölemelte a füléhez, hosszú kardjával kaszált s apró fogai csillogtak. Huncut egy lurkó volt, akiben nem fért meg az életöröm. Tele volt kiváncsisággal és minden munkát játszva birt.

– Kérlek, nagy különbség, – mondta az önkéntes káplár, – most van neki hatnaponként kilenc koronája, akkor meg volna havi száz korona s öt korona Feldzulág, összesen kétszázötven korona! -52-

Jött maga Miska is, a kadétaspiránt, kövér volt és harmincesztendős, tréfás ember, aki roppat boldog volt, hogy idekint van a mezőn s nem az adóhivatal poros asztala mellett a főnöke szekirozásának odavetve. Soha ilyen erős és egészséges nem volt diákkora óta: pataki diáknak érezte magát, akinek annyi volt a háború, mint mikor az iskolakertben kifutót játszottak s lopva cigarettáztak a nagy fák rejtekében. Most élt először igazán emberi életet, nem volt se apja, aki pipaszárral fenyegesse, mint gyermekkorában, se felesége, aki minden krajcárért megszámoltassa, mint mióta házas ember. Most szabadon és vidáman élt s igen jól érezte magát a könnyű eksztra ruhában, a jól agyusztált kincstári bakkancsokban, amelyek szinte maguk súlyánál fogva viszik az embert előre.

– Ez mindig röhög, – mondta tréfás komorsággal Miska, – pedig, becsületemre, ha kilenc korona lénungja volna… Nem bánnám én, barátom, csak a feleségem itt volna, ha most látna, biztosan küldene szegény kis drágám egy százkoronást…

– Hol a hadnagy? – kérdezte az önkéntes káplár, aki mosolygott: mosolygott az efféléken, de kis öregek módján, mindig a szolgálaton és a harcászati dolgokon volt az esze.

– Alszik, – mondta Miska, – könnyű neki, én is aludnék, ha háromszáz korona lénungom volna. Phü, de jól aludnék…

A legények nézték a fess urifiukat, ahogy egymást piszkálták s közben mindenik csinált valamit; bakancsot, derékszíjjat, vagy a ruhát, fegyvert pucolta. -53-

Félkilenckor hirtelen feltünt a hadnagy a hegy kanyarodó gerincén. Előlről jött, a kommandótól Meglepetve nézték, mert csakugyan azt hiték, a celtjében alszik még. Az esti lumpolás után nagyon közel érezték magukat a hadnagyukhoz, hát tréfásan szalutáltak neki s karban kiáltották:

A hadnagy fakó volt az éjszakázástól, a szemei alatt mély karikák. Fád volt. Már messziről látszott, hogy nem lesz jó vele tréfálni, pedig már azt akarták vezényelni, hogy:

– Szakasz, balra csudál-kozz! – mint odahazza, ha a járdán csinos kis lány ment mellettük. Már nem mert velük végig menni a főutcán, mert végig csudálkozták a háta mögött a várost. Mikor odaért, ridegen kijelentette, hogy marsberájt! Tizenöt perc alatt indulás!

Általános elképpedés, nagy levertség. Aztán futkározás, az altisztek előszedése, parancs, kiabálás, ordítozás, tíz percnyi őrület s még öt percnyi külön őrjöngés. Kürtjelek mindenfelé, sorakozó s egyszer csak már oszlik, bomlik, halad a sereg a rendetlen doppelrájokban lefelé a hegyoldalon a lent kanyargó remek fehér országútra.

No nem baj. Mikor a jó fehér poros földet érzik a bakancs alatt, megnyugosznak, itt-ott dalolni is kezdenek. Az ötödik század kezdi, ezt elrestelli a hatodik, mert a kettő mindig versenyez s annál nagyobb hanggal kezdenek új nótát, azután előbb hátrább, egyremásra rágyújtanak s a szép tavaszi délelőttön halad a kanyargó völgyben a szép szürke had.

Milyen szép körül a természet. A fű buja, a kaszálókon méteres a fű, mekkora rendeket lehetne itt vágni. Sehol ember a mezőn, itt-ott egy-egy pirosszoknyás -54- vastag lábikráju tót menyecske; egy-egy legény csintalanságot kiált oda nekik.

A nap odafenn vidáman, mosolyogva néz, aranyfény, szines, még mindig párán átszűrt napfény önti el a világot, a bakkancsok pompásan vágják a taktust s csak úgy repülnek egyformán, rendesen előre.

– Káplár úr, – szól Gáspár vidáman, – mennyit fogunk marsolni mámma?

A káplárnak lehúzza a barna hatizsák a nyakát, rosszul kötötte fel, a nyakán kidagadnak az erek s előre szegezi a fejét. Nagyon mérges, már megint itt kell vágni a port, csak egy napi pihenő sem volt. Tegnap húsz kilométert mentek. Igaz, hogy most az üvegekkel könnyebb a hátizsák s ezen elmosolyodik, még ott ködlik a fejében az éjszakai kedves jó vidámság, na hát ilyen jó éjszakát soha életében nem töltött.

Tovább rakta a bakkancsot, tapp, tapp, egyiket a másik után, tapp, a jó szeges bakkancsot. A sapka a homlokára lecsúszott s előre düllesztett nyakkal úgy ment, mint egy menőgép.

Jobbról most hegy van, balról van a rét. Bokrok az országút mentén, zöld bokrok s a fák lombja közt madarak fütyűrésznek. Mennyi madár. Felnéznek a lombok közé, apró madarakat látni, ahogy az ágakon ugrálnak, de meg kell állani egy féllépésnyit, hogy felnézzen az ember s mind megáll a sok ezer ember s az összes sorok visszamaradnak egy tapodtányit. Egyet ugranak utána, hogy utolérjék magukat.

– Csak legalább lett vón eszem, hogy jóllakjak, – szólott Gáspár. -55-

Mellette Segesvári ment, jó kitartó, nyugodt léptekkel s bólintott a Gáspár szavára.

– Én is ettem, de ha tuttam vóna, hogy marsolás lesz, legalább többet ettem vóna.

– Csak eztet nem szeretem, mikor marsolni kell, – szólott a cigány. Erre mindnyájan elkezdtek kacagni, mint mindig, ahányszor a cigány megszólalt.

Ő maga is gondolkodóba esett a dolgon s előre meresztette a szemét, kereste a fänrichet. Meglátta a hórihorgas alakját végre, persze könnyű neki menni, ha nem kell nehéz hátizsákot cipelni! Utána eredt. Mindenki tudta, hogy most meg fogja kérdezni s az egész szakasz izgatott volt, nem érezték a fáradtságot, az utat, a terhet, csak várták mi lesz a magyarázat.

A nagy siheder fiú előre igyekezett. Az önkéntes káplár bevárta a maga cugját. Minden szem ráfordult, mindenki várta a magyarázatot. Ő csak hallgatot s beállott a sorba.

– Káplár úr, – kérdezte Gáspár nyugodtan, elszántan, ahogy a magyar paraszt megy neki ésszel, okos fővel a kikerülhetetlen sorsnak, – megyünk a frontra?

– Fenét, – mondta az önkéntes, – annyit se tudsz, hogy mi Korpsrezerve vagyunk!

S a sereg ment-ment tovább. Már féltizenegy volt, a víz patakokban szakadt róluk, a fejük a meleg sapka alatt majd széthasadt. A vállukat úgy húzta a zsák kötele, hogy az agyvelejük fájt tőle s mentek előre szótalan a gyönyörűséges szép völgyben.

Jobban előre hajoltak, jobban fujtak a tüdők, megfeszültek s neki a hegynek. Az út itt árnyas lombok alatt kanyargott felfelé. A sapkákat levették -57- s hűvös szél legyezte az arcukat. Ahogy tenyérrel végigszántottak az izzadt arcokon, fekete csíkokat hagytak az arc szélén.

Az önkéntes káplárnak ma egész reggel baja volt, minduntalan szaladnia kellett az éjszakai rossz éráris gugyik miatt. Most, hogy hűvös szelet kapott a bluza alá, egyszerre gyalázatosan kezdte érezni magát, muszáj volt kiállani s el egy bokor megé.

Nemsokára aztán szaladt, szaladt a hátulsó cugok mellett, minden pillanatban kérdezve: Ez a fünfte század?… Nem, ez a cénte… mondták rá közömbösen az idegen arcú legények, akiket ő sohasem látott, de mind ismerős volt, valamennyinek az arcán ugyanaz az állati kidülledt vonás, ahogy előre hajolnak s viszik a hátukon a zsákot, vállukon a fegyvert. A szemöldökük felhúzva a homlokba, a mély homlokráncok, mint az ökör szeme fölött, szinte szőrrel benőve. Senki sem szól, csak a szájak rágcsálnak, bagót vagy falevelet, vagy csak éhnyálat… Fel, fel a hegynek… Tapp, tapp, előre a magyar, ahogy annyi század óta megszokta, hogy komolyan és rendületlenül, nyomról-nyomra haladjon előre az ásóval, kaszával vagy a talicskával. Akkor az az élet, most ez a sors. Amit el kell végezni, azt kell, s egy nincs köztük, aki jajgasson, aki amerikázzon. Az emberi élet legnagyobb csodája ez a sorsmunka, háromezerháromszáz ember együtt-tapogása… Mikor beérte a maga századját, már majdnem kidült, lihegett és fújt, mint egy gőzkatlan s kendővel törülgette magát. Ahogy azonban elcsillapodott s megkezdte volna a rendes menetelést, egyszerre átkozottul újra rájött a hascsikarás.

Sírni szeretett volna, összecsikorította a fogát s az arcát rángatta. De Gáspár odanézett rá s ő összeszedte -58- magát, nem akarta a tekintélyét kockára tenni, türt. Megint félre a bokrok alá, a friss zöld leveleket hajtó bokrok közé, ahol tele van illattal a levegő s drága puha harasztban olyan édesen lehetne hallgatni a rigó kiáltását… Könnyes szemeivel belenézett a harasztba, amely lehullott levelekkel volt tele és fiatal zöld hajtások ütöttek át az avult torzsákon. Most egy pillanatra megkönnyebbült, mert ahogy derékszögben előre hajlott, nem a nyakán lógott az átkozott hátizsák, hanem a hátán feküdt… Aztán megint rohanni a szakasza után…

Az akkor ott döglött már a hegy tetetén. Ettek. Tizenegykor kapták az első pihenőt. Ő is levetette magát melléjük, a fejét elejtette, nagy szédülések fogták el, kóválygott vele az egész világ s a szeme előtt, mint valami csodálatos panoráma kavargott a felséges távoli kilátás, amelybe belemeredt, de mit sem látott, mit sem fogott fel belőle.

– Most meg fog ütni a guta, – mondta magában, s erre elmosolyodott. – Jó volna, milyen jó volna… – és már aludt.

– Milyen fura virágok vannak errefelé – mondta valaki; Gáspár mondta s nagy bötykös ujjaival leszakított egy kis piros virágot.

A komoly kis káplár felugrott s rekedt torokkal, amelyből olyan idegenül tört ki a hang, rikotott utána: -59-

Ezt rögtön meghallja a baka, akármilyen fáradt is, álmos is; a katonák gyorsan feltápászkodtak, csak azután jutott eszükbe morogni, mikor már rogyadozó inakkal mentek is lefelé a hegyoldalon.

Most már nem beszélnek egy hangot sem, csak mennek. Ha beszélni volna kedvük, morognának, mert kevés volt a pihenő. De inkább nem szólnak, csak mennek a déli napon tovább.

Ismeretlen világ; milyen idegen földek vannak a világon. Hogy tele van a föld háta nőve fával, fűvel, virággal. Minden rögön nő valami, a földnek minden kis rögöcskéjén meg akar élni valami. Ha a marha kitapossa a füvet, egy idő múlva már megint telenő… Ha ezt az országútat elhagynák, ha most az emberiség kimarsolna ezen a fehér országúton a világból, belemarsolna a fekete föld alá: milyen hamar tele nőné megint a fű a kövek között… Hamar nem volna sehol semmi nyoma az emberiségnek, a földgolyó ember nélkül milyen gyönyörüen tudna tovább élni, reggel a nap feljönne s vidáman nézne szét, délben a hőségben a füvek lombos levele kissé meghervadna, mint most s az estére megint magához térne… Mért is marsol itt háromezer ember, hova marsol, minek is halad előre a gyönyörű hegyek alatt, ahol utat vágott magának, ahol felmérte az egész természetet maga alá az Ember. Bizonyára valamely grófé ez az erdő; valahol a vezérkarban… azoknak jó dolguk van… -60-

Minta egészen megállott volna a világ, egyszerre úgy elvesztették az időt, a tért, mintha sem az óra nem mulna, sem az országút nem fogyna, csak valami hallatlan és csodálatos varázs hatása alatt helyben járnának s még csak nem is a saját erejükből, hanem valami gépbe beletéve mozogna a nagy kincstári bakkancs fel, le, tapp, tapp. S a por száll, szálldos, mint izzó gőz körülöttük, amelyet a verejtékükkel kell lehüteni s a monoton dobogás egy pillanatra sem szünik csak veri a földet, tapp, tapp…

Jobbról falu maradt el a tovahaladó sereg mellett. Kis tornya van, mint egy zászló kidugva, fehér- és fekete falú-házak szanaszét szétszórva, kerítés nélkül, összevissza házak.

Mintha váratlanul az őserdőben hangzana fel az emberi szó, ahol csak a vízesés örök tappapja veri az embernek emberi hangtól elszokott dobhártyáját. A fiatal káplár fölijed lassan gyűrűző eszmefüzéséből.

De milyen erélyesen. Csak úgy vág a szó. Ököllel arcba vág. Fog közül kiszökve szembeköp.

Csakugyan egy gyönyörű tanya tűnik elő. Hegyoldalon, a lefelé hajló nap felséges megvilágításában, -61- fenyők között, mesés. Patak vize csillog mellette, ahogy kisded vízeséssel lehull a zöld part felett. A katonák csak mennek, az elejét nézik s az megy és egyre tovább tapp, tapp.

A nagy irgalmatlanságban, ahol emberentúli igában gyűrűz a hangyák szürke sora, a lelkek egymáshoz fűződnek, a szenvedők szeretik egymást; az önkéntesek, ahogy egymás mögött tapodnak, csak annyit mondanak;

A bakák is összesírnak a lelkük fenekén, végre agyonnyúzott állatoknak érzik magukat s amint a főhadnagy lóháton megy végig a soron, felbúg a keserű nyögés. Míg egy soron, egy szerrel mennek ezek, a ló egyet ficánkol, megcsúszott vagy mi. Dühös morgással káromkodnak:

Micsoda ragyogás. Mire odaérnek, azok is felállanak. S a had tovább tapp, tapp.

Nyolc órakor volt egy negyedóra, végre. Pihenés. Megállás. Leromlás, mintha ledül egy fal.

Erdőbe azután. Tovább. Egyre sűrűsödő homályon. Az ég ki-kivillan elől temérdek csillaggal, vidám enyhe ég, meleg boldog éjszaka, egy-egy szelid állat bődülése messziről.

Megállottak. Sehol semmi nesz. Hogy történt ez? Elaludtak az úton, menet közben. Elaludtak, mintha valami fárasztó hintaszékben ültek volna, míg a bakkancsok maguktól mentek tovább, a kisérteties bakkancsok, akiknek lelkük van, ostoba, buta lelkük, hogy el tudtak szakadni.

– Az istenit, de sok gyökér van itt!… Mikor érjük már utól, káplár úr!…

– Tovább, tovább, az anyád… ordította egy parasztkáplár, – vigyázz, mer most megtanulod, hogy két isten van, az egyik az égbe, a másik én vagyok…

Fák rémesen tartanak sátort felettük, az egész világ elvesztette már ismert valóságát; ami magában él, megnyitja lelkét s a nagy Természet suhogva sajnálkozik elátkozott magvain, akik borzalmat hoznak a lombok alá, félemlet, mely végig reszketteti az érzékeny fák leveleit.

Nincs szebb, mint az éjszaka. Gazdaggá teszi érzésben az embert, átjárja a kilehelt illatokkal a testet s az éjszakai erdő az életérzés legfelsőbb izgalma.

Tapp, tapp, mély bükkfák tövében ott voltak az előrehaladtak és szidalommal fogadták őket.

Nincs harag a káromkodó szóban, nincs indulat egymás ellen a szívekben. Mind ott hevernek, állva, ledobják magukat a földre s még szinte a tagok tovább járnak, maguktól, hogy tapp, tapp. Az agyak vértódulás alatt. A szemekben ernyedt könnyek, a fáradtság kimondhatatlan.

Távol puskaropogás. A régibb tisztek, a sebesültek, a közemberek, akik másodszor, harmadszor jönnek vissza, mint Segesvári is, magyarázni kezdik.

Az ujoncok, akik még ellenséget nem láttak, végigborsódzó háttal hallgatják. Mély durranás, a hegyek kétszer-háromszor visszaverik. Ágyúdörgés volt. Kis csend, újra durranás, kis csend meg újra durranás. Csak figyelni kell, távol, pontosan, mint az óraütés, az ágyúdörrenés és a hegyek csúcsa fáradhatatlanul, gyengén mind utána mondja, fennhangon számolja, zokogva ismétli, könnyesen újra a hangot, amit soha még hegycsúcsok nem hallottanak.

Éjfél után egykor, végig fut, mint a tűz lángja, az egész vonalon, hogy helyt vagyunk… Még csak a hegyre föl… -64-

Még félóra, de mintha esztendők volnának. Minden agyvelő a megpattanásig, minden testet a gutaütés őriz.

Egymás nyakába borulnak a régiek és újonjöttek, mint a Halál előtt talákozó testvérek. Sose látták egymást.

Az önkéntes káplár ledobta a hátizsákját s ahogy a hadnagyát meglátta a gyenge világon, fuldokolva, de nevetve szólott a kedves kis öreg:

– No, főhadnagy úr, most megmarsoltattak bennünket, remélem, holnap nem kell még ezt is túllicitálni!

A hadnagy komolyan állott; a bluzát végig kigombolta. Kendővel dörzsölte az ing alatt a testét.

– Most hallom, – mondta rekedten, – nekünk ma éjszaka ide kellett érkezni!… Akármilyen fáradság árán is…

A fronton!… Egy pillanat alatt ez a szó végigrobbant, mint ezernyi patron. Mindenkinek kifordult a lelke a sarkából. -65-

A fronton!… Azt a kutya irgalmatlanságát… Még csak meg se mondták előre. Hát mit gondolnak ezek a magyar bakáról?…

Gáspár a földhöz vágta a sapkáját. A foga közt még most is ott lógott a hervadt gaz. Az önkéntes-káplár kinjában ránevetett.

– Hagyjon békén, – morogta Gáspár veszekedetten, – mer magába megy az első golyóm, káplár úr!…

Mikor a nap fölkelt, a katonák a magas és bűbájos hegy tetején álltak a felséges reggeli napfényben.

Estefelé már jelezték előlről, hogy falu közeledik. A sáros úton egymásra torlódtak a csapatok, a kapitány mint egy őrült járt hol elől, hol hátul a vasderes lován s ahol megjelent, rögtön a legnagyobb rendetlenséget sikerült produkálnia.

– Leszállani a szekerekről – ordította végre, – le a szekerekről. Le a pucerekkel.

Tajtékzott és vörös volt, az imént itt volt egy adjutáns és azt a megjegyzést hozta, hogy az egész hadvonalban a százados úrral van a legtöbb baj.

Most azzal akart úgy látszik rendbe hozni mindent, hogy a trénszekerekről lezavarta a tiszti szolgákat, a saját kutyamosóját kivéve, aki állandóan kiváltságos lény volt s még a főhadnagy is majd megpukkadt, úgy fújta az orra előtt a füstöt.

– Le a szekerekről – hallatszott a kapitány hangja s itt is, ott is másztak lefelé a szolgák a szekerek bakjáról.

– Mit csinálsz, te állat, – kiáltott rá fogvicsorgatva a zászlós a szolgájára, aki legelsőnek pattant le a szekérről, olyan hatalmas ívben, ahogy egy béka ugrik be a vízbe a partról, ha megijesztik.

– Fogd be a szád, te marha… maradj csak te a helyeden, ha a kapitány úr jönne, akkor igen, akkor osztán le onnan! de ha nem jön, akkor csak vigyázz a pakkomra; megvan még a hátizsákom?

A zászlós intett a két fegyveres katonának, akik a szekeret kisérték, hogy hagyják békében Bihonecet. Hátul kiabáltak utána, egy ló felbukott, s neki vágtatni kellett vissza rendet csinálni. Még csak annyit mondott Bihonecnek, hogy minden eshetőségre elkészítse, hogy «érted! meg vagy sántulva, azért hagytak a szekéren, érted?»

A ló, egy jó sárga, ott feküdt a sárban s ketten igyekeztek lábra állítani, de úgy látszik nagyon el volt fáradva, nem birták felállítani.

– Várjatok vele – kiáltott a zászlós messziről, a katonák nyakig sárosan, káromkodva csóválták a nagy sapkás fejüket s köptek a bagó mellől.

Hárman neki állottak ostorral s vágták a lovat. Az egyszerre összeszedte magát s felugrott, reszketett az ina, háta s a feje lelógott. Fáradt volt, mint egy versenyfutó s a szájából fehéren csurgott a nyál. Nagy szemei ki voltak merülve, dülledtek voltak és nem látta milyen szépek a távoli hegyoldalak a lemenő nap fényén, milyen sárgák és aranyszínűek a lombok, milyen fehérek s lángoló vörösek a mélységes kék égben a fellegek. Nem látta a természet szépségeit, nem még az utat sem, a szegény muraközi félvér csak lógatta a fejét s egészen elvesztette az időnek, a térnek a határát.

Ebben a percben éktelen káromkodás hallatszik elől. A kapitány került elő valahonnan s úgy ordít -68- mint a sakál. A zászlósnak eszébe villan a Bihonec s egyszerre visszafordul.

– Mit akarsz ott, te disznó, te kutya, te állat!… – és válogatatlan szidalmak ömlenek, mint a zápor.

A szolga meg mereven, ijedten, mint az ostorozott eb, csak ül, ül, pislog s a kapitány már a kardját húzza kifelé, hogy azzal vágja le onnan.

– Maródi, maródi, – kiabál hátulról a zászlós és ahogy közelebb ér, tisztelettel ordítja: – Jelentem alássan az én emberem, azért ültettem fel, mert sánta!

– Le vele! Takarodjon le onnan. Ha sánta, hátra vele a szanitészekhez, majd megtanítalak én mindnyájatokat!

– Te állat, – rivalt rá még fojtottan a zászlós a szolgájára, – te tulok! Mért nem ugrottál le, mikor jött a kapitány! Nincs szemed!… A fene egyen meg… Most küldhetlek vissza a maródiakhoz… mikor tele van a tornisztered az én holmimmal.

Bihonec, a szép ruthén gyerek, kezdte lefejteni magáról a bornyút, hogy kipakoljon.

– Várj… Meg vagy veszve… Hát hogy küldjek oda egy egészséges embert – dühöngött a zászlós, míg a lova cammogva ment a szekér mellett.

– Jószág… még nekem is a sántát játssza… Értsd meg, most már nem vagy sánta. Itt fogsz menni a szekér után. De ne sántíts; ha a kapitány jön, meg ne ismerjen mégegyszer, mert levágom a füled. Vigyázz a pakkomra a szekeren.

Már alig tudta elmondani, vágtatott vissza, hátra, a beteg jutott eszébe, akit jelentettek, még megállnak miatta a szamár kocsisok, hogy azt mondta, várjanak rá…

Egymás után érte el s hagyta el a megrakott, szépen leponyvázott jó kincstári szekereket, amelyeket cammogva húzott a ronda gács latyakban két-három, vagy négy ló.

– Mi van azon a szekéren, – rikoltotta el magát hirtelen. Egy szekér tetején, amelyben sonkák voltak, egy ember feküdt.

– Jelentem alássan zászlós úr, a negyedik mars hadnagya feltétette a szekérre ezt a beteg katonát.

Ijedten ment oda s ránézett a betegre. Az éppen abban a pillanatban bizonyította be, hogy kolerás. De szegény messze lehajlott a szekérről, hogy annak még a fölhérce se legyen csúnya.

Már jött a következő csapat hadnagya, aki úgy látszik, félt, hogy a védencét baj éri.

– Szépen nem bántom, – rikoltotta feldühödve a zászlós. – Tegyék le onnan. -70-

– Meg vagy te őrülve, kérlek, – fújt a szeme közé a zászlós, mint egy bika, – kolerást a sonkás szekér tetejére?

Levonták a szekérről a beteget, aki lágy volt és apatikusan lankadt, a feje félre esett.

Letették a zöld fűre, az ott elnyúlt, mit sem bánt, apró kék szemeit felvetette az égre, amely egyre mélyebb lett s a felhőkön az élénk tüzes vörös szín egyre fogyott.

Már a szekér is megindult, a zászlós meg a hadnagy szemben állottak egymással. A hadnagy keze a revolvere agyán játszott s ajkát rágta. Bánta is ő a beteget, meg volt alázva, hogy a zászlós harcszerűbben járt el… Persze ő nem tudta, mikor a beteget feltette, mi baja…

De a beigért falu csak nem akart jönni. Ezek az átkozott gács utak rosszak és olyan hosszúak, hogy ha egyszer elindul rajta az ember, nincsen vége soha. S folyton baj, folyton baj. A leghihetetlenebb kinlódások.

Éjfél felé szinte elbóbiskolt a köpönyegébe jól beleburkolva az enyhe őszi estén, egy-két villanásnyi álmot érzett s a nyeregben olyan jól ült. Egész otthon érezte magát, káprázatos kis hőségek futkostak a testén s a nyereg puha takarója úgy melegítette.

– Há, há… – kezdett hirtelen, magából kikelve ordítani a kapitány a berekedt hangján, – hisz ott van, ott van! Ez az!…

Hát csakugyan ott ment előttük Bihonec, egyenesen, a peckes magas legény. Úgy látszik elszundított ő is útközben egy kicsit s most mikor a kapitány szavát hirtelen meghallotta, azonnal el kezdett taktusra sántítani.

Pokoli volt. A kapitány elfelejtette, hogy hogy szereti a kis zászlósát, meg annak a menyasszonyát, aki meglátogatta egyszer a tábort… még otthon, túl a Kárpátokon persze s végkép lefejtette a százados úr szivéről a keménységet… Olyan ordítás és lárma volt, hogy inkább a muszka…

Dühében újra elvágtatott, mert nem birt magán uralkodni. Még párszor a hadbíróságot, meg a golyót ordította vissza s beleveszett az éjszakai sötétségbe.

– No te barom, – mondta csendesen a zászlós, aki már haragudni se tudott a fickóra, aki végkép kétségbe volt esve s azt hitte, most itt azonnal felkötik, – a fene egye meg azt a te buta becsületességedet, ha nekem még egyet sántitasz, lelőlek, mint a kutyát… Hé!… – kiáltott rá a szekeret kisérő katonára. – Vonulj be rögtön a csapatba, a fegyvert add át ennek a tuloknak…

Bihonec csak úgy ugrált a frisseségtől. Beállott a szekeret kisérő fegyveres őrnek s valahogy ő maga is érezte, hogy most aztán igazán úgy el van leplezve, hogy ember meg nem ismeri többet. -72-

Úgy vágta vagy száz lépésig a sarat, mint otthon a marhalegelőn, ahol gyakorlatoztak s ahol a szép munkájáért választotta maga mellé a zászlós úr.

De aztán ellankadt a furcsa éjszakai csendben, ahol csak a csillagok világítottak, a különös szelek lágy suhogásában s a szekerek nyikorgása, az állatok lihegése, a távolról hallatszó kiáltások, gyühézések kavargásában újra csak elszundított a felséges nagy égboltozat alatt, két óriás bakkancsán tappogva a könnyű sárban, dombnak fel, dombról le s bizonyosan épen úgy a szép kis feleségére gondolt, mint a zászlós a… nem is a menyasszonyára, hanem holmi szép hölgyekre… akárkire…

Hosszú éktelen falu, apró rongyos házak, amelyeknek legnagyobbik része üresen állott.

A beszállásolás képtelenségei után a zászlós egy csinos kis lakásban találta magát.

Az asztalon kicsi petróleum lámpa égett, bútor alig volt, s hidegebb volt mint kinn.

Bihonec szalutált s egy perc múlva kint a konyhában faaprítás hallatszott. Hogy mit vágott fel, arról embernek fogalma nem lehet, de kis idő múlva ropogott, pattogott a tűz a kályhában.

Bihonec kiment. Hogy hol járt, arról az angyalok is aligha tudnak, de nemsokára egy asszonnyal jött vissza. -73-

Nagy kendőben volt az asszony s mikor kihámozta, egy vénséges vén asszony nézett félve és rettegve maga körül.

A zászlós ránézett, aztán Bihonecre nézett s mondott neki valamit. De mondhatott akármit, Bihonec mindenre következetesen azt felelte, hogy:

A zászlós fáradtan ült az asztal mellett. A meleg terjedni kezdett a szobában, ő neki lógott a feje. A sarokban egy szalmazsák volt, jó lenne leheveredni rá, de nem szabad. Ki van adva a legszigorúbb parancs, hogy a derékszíjjat sem szabad megoldani, bármely percben jöhet a riadó. Még szobában sem volna szabad lenni.

No de legalább kinyujtóztatja a lábait, megropogtatja a csontjait. Az az átkozott ló. Soha életében nem ült lovon s most egész össze van nőve vele. A ló is fedél alatt van, azt most csutakolja a lovász, neki még annyi kényelme sem lehet. Csak kinyujtotta a lábszárait s Bihonecnek intett, hogy pucolja le.

Közben az öreg asszony ott állott összetett kezekkel, horgas orrát szipogatva.

– No grószmámi, – mondta a zászlós széles szájú alföldi szavaival, – was ist? Hát mit lehet most főzni?… Lássa, legalább ha szép menyecske volna, hogy elbeszélgetnénk egy kicsit… No csak, vannak-e fejércselédek a faluban?

Az öreg asszonynak parázslani kezdett a szeme, szapora és nyivító szókkal kezdett mesélni. A saját családjából egészen és határozottan kitagadta a női nemet, de különben az egész községet tele varázsolta szebbnél-szebb nőkkel. -74-

– Mert én nem ettem főtt ételt egy hete – mondta a zászlós, – de beszélni nem beszéltem két hónapja csinoska nővel, és ez még nagyobb baj…

– Ja so, – mondta a vénasszony. – Van itt egy kisasszony, a mi tanítónőcskénk, ó uracskám, olyan szép kisasszony nincs sem felfelé, sem lefelé. A legszebb kisasszony keresztül és keresztül s milyen csodálatosan tud főzni, mindíg ő szokott a magyar katonáknak főzni.

A zászlós az órájára nézett, rágta a fiatal szájaszélét, minden percért kár.

– Bihonec! Eredj ezzel a vén döggel, kérd meg, de tisztességesen azt a kisasszonyt, hogy legyen olyan jó, jöjjön el, főzni. De szépen beszélj!

A fiatal ember ott maradt a széken. Iszonyú fáradt volt, minden csontja fájt. A derekát nyujtóztatta néha s ült, ült… Nem gondolt semmire, szakadozva és összevissza jutott eszébe egy-egy hang. Arra a szőke fráterre gondolt, arra a hadnagyra, aki még otthon a gyakorlótéren szekirozta s a front előtt megszégyenítette. Kicsit elmosolyodott magában, megérezte azt a markolást, ahogy kézfogás ürügye alatt nyakon fogta, s halkan a fülébe mondta:

– Ha még egyszer beleszólasz a dolgomba a front előtt, itt pofozlak le a front előtt… Érezte a másiknak a vergődését. Meg se mert moccanni a nyavalyás… Aztán valahogy a mai kolerásnak az arca villant az emlékébe, ahogy ott feküdt a füvön s nézte a kék eget az apró kék szemével… A szerencsétlen jószág… Ott fekszik most is a kolera hemzsegő bacilusai szabadon falják a vérét és vigan tenyésznek benne… Egy ember… de legalább nem -75- sárban fekszik… Hallatlan, ezek az ostobák, megesik a szivük a betegen s felteszik a kolerásat a sonkás szekér tetejére… Hogy micsoda tökfilkókat hoznak el a háborúba!…

Aztán úgy tetszik, aludt, mikor végre a Bihonec csizmatopogására riadt fel.

Az ajtót benyitotta egy fiatal nő. Nagykendő volt a fején, mint a parasztasszonyoknak, de egy piros, egy édes piros arc kandikált ki a sötét kendőből.

– Na, ja, – nevetett huncutul a fiatal zászlós keskeny ajkaival a kis pelyhedző szőke bajsza alatt. – Hiszen ha volna mit főzni, akkor én magam is megfőzném…

A leány összehúzta a szemét s az ajtó felé nézett. Ott állott Bihonec háttal. Az ajtóra akasztotta a zászlós úr kabátját s azt pucolta nagy hévvel. Előtte állott a fiatal tiszt s mosolyogva és szürke szemeivel olyan gyerekesen, olyan szép szeliden pislogott rá.

– No ne menjen még… Nézze, üljön le egy kicsit… bent a szobában… Istenem, úgy össze vagyok törve, olyan régen nem beszéltem hölgyekkel… Csak a hangját engedje hogy halljam… Csak a nevét mondja meg…

– Nem akarom elfelejteni… Ez a mai éjszaka olyan furcsa… Ezt a mai éjszakát nem akarom elfelejteni… Na üljön le egy kicsit és beszéljen a vőlegényéről.

– A vőlegényem ügyvéd Skoléban… Augusztus 3-án vonult be, hadnagy a… Mit csinál, az istenért, mért csavarja le a lámpát…

– No ne ugorjon fel, egy ügyvéd menyasszonyát nem szabad kivülről megismerni, hogy itt beszélget egy magános tiszttel… Én is ügyvédjelölt vagyok…

A lámpa kis fénnyel égett, a lány szava fojtva, ideges kis kacajjal teli pattogott…

Mikor hazakisérte a zászlós, a trénszekerek horkoló sorában, egy árnyékban még egyszer megengedte, hogy megölelje a legény; a szemét köny fátyolozta be és olyan csodálatosnak érezte ezt a pillanatot. A nagy éjszakában mintha az egész háború ezért volna, hogy oly távoli két lény egyszer találkozzék…

A kis kötött szatyorjában kutatott s egy kicsi kartonlapot nyomott a fiú kezébe.

S lángoló arccal elszaladt. Be a házba. Egy perc múlva bent volt a lakásában.

A zászlós utánanézett. Elégedetten pillantott fel az égre. Keletről virradt. Megpróbálta elolvasni a nevét, de nem tudta, bedugta a bluza felső zsebébe.

A néma falu megmozdult, mint egy méhkas, ő futva ment vissza a tanyája felé.

Bihonec a lóval, s egészen fölszerelve már ott várta az utcán. Felpattant a lóra. A szekerek ott állottak sorban az utcán, ahogy este megálltak.

Megdördült valahol egy ágyú. Elől a falu felső végén nagy ropogás volt. Golyók süvöltöttek a hajnali -78- fényben és tanácstalanul állott mindenki. Sem menni, sem állani nem lehetett.

Bihonec a hátizsákkal megrakva, mint egy öszvér állt egyenesen, nagy lelki nyugalommal, hiszen ő csak egy tiszti szolga, ő be van biztosítva a halál ellen.

Egy gránát belecsapott abba a házba, hol az éjszakát töltötték. Beszakadt az oldala, a félteteje leomlott s ők csak állottak, nem voltak képesek mozdulni. Az emberek önkéntelenül a szekerek mögé húzódtak fedezékbe, a zászlós is odaállott s kimeredt szemmel várta, várta mi lesz, mikor kapja meg a sebet, az elmaradhatatlan golyót. Azt számította, hogy a szanitészek mennyire vannak…

– Eltorlaszolni az utcát a kocsikkal. Keresztbe fordítani a szekereket, egymásra hajtani őket.

A szegény öregnek most se volt szerencséje. Mikor a rendetlenség volna a rend, akkor az nem megy az ő szavára.

A kocsisok már szanaszét voltak s a lovak megriadva, fülelve türték a puskaropogást.

Egyre jobban virradt s nem lehetett látni semmit, az utca tiszta lett, rongy házak egymás után, sehol egyetlen lélek, a katonákon kívül. Most a végítélet láthatatlan veszedelme vijjogva röpködött felettük.

Bihonec a kapitány láttára jobban megijedt, mint a váratlan és kisérteties csatára s merev arccal és ijedten elkezdett sántítani, akkor hirtelen magára eszmélt és abbahagyva a sántítást a gazdájára pislogott. A kapitány megértette, a zászlósra nézett, aztán megint a fickóra.

– Eh, du verfluchtes Schwein, – morogta, – állj hát fedezékbe legalább. -79-

Bihonec beállott egy szekér mellé, parancsszóra, az ő pompás katonás lépésével. Abban a pillanatban egy golyó érte s felbukott.

– Óóó… – hördült fel a fiatal zászlós. Most érezte meg először a halált.

Kivette a névjegyet és utólag ötlött az eszébe, hogy mért: Ha ő most elesik, s a zsebében megtalálják, a fiatal tanítónőnek vége…

Vékony kis betűk voltak, kis finom metszett betűk. A golyók zizegtek s percenként mély ágyúzás reszkettette meg a földet s az eget.

Széttépte a névjegyet apró, parányi darabokra s egyenként eresztette el az északi szélbe, amely erősen kezdett fütyölni. Nézte merre száll a kis papirpihe, s hol hull le a sárba. Közbe azt mondogatta, szeret, nem szeret s a menyasszonyára gondolt.

Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind szekeren, a kórházat sehol egy órára nem lehetett kipakolni. Hegyen-völgyön, ungon-berken át vissza, csak vissza.

Az ezredorvos egész héten lázas volt: sok dolga közt eleinte csak hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét 38.4.

Meghökkent: még arra sem volt ideje: a szekerek feltorladtak, az urak mind kétségbeesetten dolgoztak, az egész társaság olyan állapotban volt, hogy az orvosnak egy pillanatja nem maradt, amit magára szánhasson. Förtelmes sár, szabad ég alatt töltött éjszakák, már épen negyedik hete volt, hogy a ruhát le nem vethette magáról, fehérnemüt úgy egy-egy erdő végiben, vagy valami félszerben váltott, míg a lovak egy kicsit abrakoltak.

– Ezredes úr, kérlek alássan, én nem birom tovább, állandó lázam van, haza megyek.

– Édes fiam, ne tegyél olyat. Te vagy az utolsó, aki a lelket tartod bennünk.

Az ezredes már az összes idegeit leszerelte, különben is végkép kétségbe volt esve, sirógörcsei voltak és a fáradságot egyáltalán nem birta tovább.

– Különben is hova mennél, hogy mennél. Itt vagyunk beragadva a sárba, mi se tudunk menni.

Az ezredorvos vállat vont. Hát legyen, aminek lenni kell. Apathikusan nézett a jövőbe és tovább rontotta a tüdejét. Mert azonkívül, hogy megvan mindenféle baj, még harcolni is az emberekkel… káromkodni -81- reggeltől estig, pofozni, kocsit emelni, viccelni, nem enni, sírót vígasztalni… És állandóan 38.3, 38.4 lázzal…

Másnap estére egy nagyobb faluba értek. Itt már azt hitte mindenki, megpihenhet. Egy kis folyó is volt mögöttük s a hidat is fölrobbantották maguk után. A hadosztálytól is megkapták telefonon az engedélyt, hogy ott éjszakázhassanak. Mindenki ágyat keresett magának s úgy végignyúlt rajta, mint egy isten.

Az ezred elhelyezkedett; nyolcszázan voltak a régiekből s ezer főnyi kiegészítést kaptak a mult napokban.

Az orvos vizet melegíttetett s minden kimerültsége mellett is megborotválkozott és jól megmosdott. Aztán felöltözött gondosan s teljes fölszereléssel lefeküdt.

Tizenegy órakor éjjel nagy nyugodtan alusznak: az ezredes az egyik ágyon, a másikon a parancsőrtiszt, harmadikon az orvos.

Az utcáról csakugyan valami borzasztó, olyan fuldokló, letompított lárma hallatszott be, mintha egy sereg haláltusája volna. -82-

Az ezredes a szoba közepén áll, széttárt lógó karral, kidülledt véres szemmel.

– Ezredes úr, ne menjen ki, – szól az orvos, – már itt a szomszéd udvarban egymást fojtogatják.

Az ezredes egyikről a másikra néz, aztán hirtelen felkapja a szoba ajtajához támasztott ezredzászlót és egy szót sem szól, kirohan.

Az orvos kicsatolja a nagy szolgálati revolverét, előkészíti s kilép szintén.

Az éjszaka szuroksötét, óriási sár, amelyben minden lépésnél bokáig merül a csizma. A szomszédban már csend van, a falu távolabbi részein fojtott dulakodás, kézitusa zaja.

Az orvos kilép a sötétbe s most először érzi életében, milyen nagy dolog az ösztön. Sejtelme, egyetlen gondolata nincs róla merre, hova lépjen, hogy ne az ellenség torkába. Mintha a gyeplőt bedobná a lovak közé, rábizza magát a bakkancsaira s már a következő percben a kerítés tövén guggol, a sárban, a sövény alatt s lopózik előre az árokban, a jó mély és sáros árokban, amelyben olyan hűségesen -83- eltünik s most haragszik a szürke köpenyre, az opozam-prémre, amely kivilágít a sár kényelmes sötétjéből. Nyitott szájjal lélekzik, mélyen lélekzik s meg-megáll, a mellében szúrás van, a térdében reumát érez, a gerinc meg van meredve, de csak egy pillanat s tovább, gyorsan csak tovább. Mintha mindig itt járt volna, biztosan s bátran siklik be jobbra egy sikátorba, az orosz házak közt, amelyek kerítés nélkül, egymástól mind külön állanak s most oly rettenetesen némák, szinte zörög a félelemtől a lelkük.

Egyszer csak suttogást hall. Hopp, lehúzódni egy lépcső mögé, amely, orosz szokás szerint, az ajtóból mindjárt az utcára nyilik.

Beszéd. A revolverét görcsösen szorongatja; megadni magát? villan át agyán. Nem, harc nélkül nem, sebesülés nélkül. Sebesülés! A kötözőhelyek rémségei villannak elé, a koponya, mell, hassérülések, a jodtinkturák szaga vagy vérző sebek, Perubalzsammal kitöltve, kéregpapirból csinált sinkötések, organtin-pólyák… Felhúzta revolverét, nagy, kitünő Mauser… a szemére vér borult… vajjon mindez nem a láz?…

A keze elernyed s olyan megkönnyebbülés fogja el, hogy a szemébe köny szivárog.

S egyszerre egy csomó emberi arc mered rá ugyanazzal a riadt, vad, rémült felhorkanással.

Mért mondta ezt, hogy «megmentette»? S mikor a lélekzetek nagy fölsusogásából megérzi a nagyszerű megnyugvást, hogy az ezredzászló meg van mentve, s hogy az ezredes maga is; hogy: van hát valahol valami biztos pont, van már valami bázis, amire számítani lehet… Mért nem vonja vissza, maga sem érti, hogy történt, hazugságát?… Csak áll, a két kezét lógatva, vastag teste bután áll s a kopasz koponyája szédül a sapkában, véreres nyilván a szeme és a láza túl van a 39 fokon… S hátha az ezredes lemészárolva fekszik az utcán s a zászló a kozákok markában van…

De valami nagy megkönnyebbülés, bizalom, fölujhodás! Az ezredes megmentette a zászlót. Nem, ezt nem lehet többé visszavonni.

S magyar beszéd körülötte, szók, miket nem ért, nem hall, emberek gyülnek, magyar fiúk, honvédek, már egész csapat, nyolcvan, száz, halk kommandó, sorakozás úgy hevenyében; távolról egy-egy ordítás, de közben irtóztató, mély csönd, komor, viaskodó, fekete csönd…

Ijedtség tör ki! Káromkodás! «No már világítanak, már meglátnak!» S végig fut a remegés mindannyiukon, mint a szűzön, ha álmában takaróját emelik. Azután fölkiált valaki.

– Ez a jel! – és hangosan kacag, ahogy vacsoránál szokott borsos adomán.

– Titokban megbeszélés volt, hogyha valami baj van, ki fognak gyújtani egy házat, vagy valamit magaslaton, hogy odagyülni…

Egyszerre vad bizakodás, öröm, mintha már vége volna minden bajnak s neki direkt az égő háznak.

Az orvos oly ügyetlen lett, minden pillanatban megbotlik, kétszer is térdre esik, a sár hideg, tele vele a keze, marka, ruhája, didereg, elmarad s a fogát csikorgatja, olyan dühös magára. A revolvere egyszerre csak nincs meg. Fogalma sincs róla, hova lett, beleharap az ajkába s tovább rohan.

A dombon már négy-ötszáz embert vesz számba egy pillantással. A tűz lobogó vörös meleg fényében sütkéreznek, mint a disznópörkölés körül a falusi gyerekek.

– Szervusz, öregem! – s vígan fütyörész, míg fehér ronggyal igyekszik bepólyálni a karját.

Az orvos elmosolyodik, sáros kezeire néz, körülpillant lysoformos víz után s kábult, szétpattanó aggyal a Jendrassik-klinikára gondol. Jó volna már ott feküdni ágyban, a kis erkélyszobában, napsütésben, tréfálva, ahogy az öccsét látta, mikor odahaza volt az ősszel…

A térkép ki volt terítve előttük, ott feküdtek a fűben s a tábornok rendeletet adott a telefonba.

A segédtiszt idegesen, könnyes szemmel kapkodta a fejét. Úgy érezte, beleesnek az ellenség tüzelési ívébe, a gránátok az egész mezőt szántották s mikor közvetlen mellettük robbant egy, úgy, hogy a felvágott homok belepörgött a térképbe, felkiáltott:

– Tábornok úr, alázatosan jelentem, nem vállalhatok többet felelősséget a tábornok úr testi épségéért.

A tábornok felnézett rá a térképből, világos kék tiszta szemei kissé mosolyosan megrebbentek. A fiatal tiszt zavart lett, kicsit el is pirult.

Aztán tovább dolgoztak. Mikor a gránátok megint távolodni kezdtek, a hadnagy felkiáltott:

– Tábornok úr, én egy szakasz élén szivesebben kirohannék kézitusára, mint itt…

– A végin idegsokkot kapsz, – szól a tábornok s tovább dolgozott. Parancsőrtisztek jöttek-mentek, a dandártól várt mindenki mindent. A tartalékokkal baj volt. Elvesztették az összeköttetést. – Ördög vigye, – csóválta a fejét folyton a tábornok.

– Gondolj valamire az életedben, valami helyzetre, amit nem szeretnél újra élni, aminél még itt is jobb… – mondta keserű kis mosolylyal, aztán tovább számított a térkép vonalai közt keresve az eltünt tartalékokat s új meg új rendeleteket adott ki járőrök kiküldésére. -87-

A fiatal tiszt meghökkenve nézegette a tábornokot, aki fiatal öreg volt, friss és kövér és energikus, mint egy gummilabda.

Aztán újra parancsőrtisztek jöttek, egész társaság gyült, majd egy alezredes jött, majd megint mások, szók izgatottak, parancsok, találgatások röpködtek, dolgoztak, a telefon folyton sercegett.

– Nos, nincs olyan? – kérdezte a tábornok s elővette a cigarettatárcáját s egy szivarkára gyujtott.

– Persze… Hát szerencsés fickó voltál,… hogy sose kaptak rajta. Hát akkor most mit drukkolsz?

– Különben az igaz, – vette le a látcsövet a szeméről, – annál rosszabb, elhasználatlanok az igaz, de begyakorlatlanok az idegeid… Féltelek az idegsokktól… – s szeretettel nézte meg a fiatal fiút.

A magasban a gránát zengő röpülését hallották, mint egy gyilkos vészes madarat… A hadnagy a fejét lehúzta önkéntelen… -88-

Mosolygott is hozzá… Újra meggyujtotta a szivarkáját s mély füstöt szívott a tüdejére.

– Ha az ember meggondolja, milyen semmiség ez az egész skandalum, egy jó kis cselédmizériához képest, a háztartásban…

A bokrok közt állottak. Voltaképen semmit sem láttak, csak egy-egy vágtató huszárcsoportot, nehány futó gyalogost, kard nélkül erre csörtető tisztet, az előttük levő dombok fedték a csata igazi terét, csak a puskaropogás és a kézitusa távoli zaja, egy pár kilométerről idehangzó egészen rendetlen fegyverropogtatás jelezte a nagy összeütközést, amely az erdő alatt folyt.

– Fiam, egy katonatisztnek, – szólt a tábornok s a vállára csapott a fiúnak és a szemébe nézett, – ha egy katonának nincs egyebe, csak a kardja, akkor a legjobb iskola neki minden háborúhoz egy szerelmes feleség, akinek önálló pénzkezelése van…

– Mit hoztál te a házhoz? Mit adtál a feleségednek? Mit csináltál te neki?!… Féltucat gyereket!… Hátfájást, combtőfájást, lapockafájást, idegkimerültséget…

Újra belenézett a távcsövébe, hosszan. A fiatal ember ijedten szemlélte erős, korpulens alakját. Az idegsokk kerülgeti, gondolta magában, hogy ilyeneket beszél. -89-

– Ő igen, – mondta a tábornok s merően nézett rá újra, úgy, hogy meg kellett zavarodni ettől a merev pillantástól, – ő kihizlalt téged szépen, pozicióba tett, magas rangba vitt fel… S mikor éjfél után még a fűtetlen szalonban fuldokoltok a legkeservesebb dűhben, s minden percben azt hiszed megőrülsz, vagy széttiprod a mályvaszin selyem kis szalongarniturát, amire azt mondta az asszony annak idején, kis naiv menyasszonyszájjal, hogy öngyilkos lesz, ha meg nem veszik neki… s mikor bevonszolod a hálószobába, ölben és csöndben, hogy a cselédek mégis… akkor jönnek az igazi gránátok: «ne tépje a bluzomat, nem tud helyette másat venni… nyavalyás…»

Megint közeledett a gránát. A fiatal hadnagy kínosan állott mellette. Azt hitte az öreg megőrült s nem merte azt mondani, hogy menjenek innen, hiszen szemmelláthatóan őket keresik a gránátok…

A tábornok hosszan nézte a fiatal hadnagyot, aki iránt maga sem tudta miért, mindig valami csodálatos rokonszenvet érzett. Szerette a sápadt, olajbarna arcát, a friss száját, amely biggyedt volt, s finom ívű, de kissé bizarr, a sima homlokát, amely mögött arisztokratikus neveltség egyensúlya volt s mégis az egész fiúban valami ártatlan, kedves természetesség, valami romlatlan egészség, a jólét virágzó psychéje… Szerette volna egyszer megölelni azt a fiút, jobban szerette mint minden gyerekét, a szeme úgy el-elkalandozott az arcán, ahogy az ember számtalanszor tud megállani egy kedvenc műtárgy előtt, amelyhez emlékek egész légiója fűződik… Most -90- úgy szerette a gyávaságát, a vérének le s fel hullámzó ijedtségét, az el-elsáppadó s újra kigyuló színét, kalitkába zárt madárra emlékeztető riadt rebegésű szemeit… Úgy szerette volna ölbe kapni, a karjára veni, mint egy anya, kit látott valaha, kis gyermekét, s mint az, szaladni vele a réten keresztül s közben kacagva csókolni… És a dombok mögött egyre jobban hallatszott a fegyveres tusa rendetlen erős zaja. Már golyók zizegtek, suhogtak körülöttük s le-le csaptak itt-ott egy-egy zsombékba…

– Mit csinálna itt egy asszony? – mondta férfigőggel, gúnyos mosolylyal… – Az ember hazamegy a kaszárnyából, ahol pár ezer embernek a dolgait kell rendben és nyilván tartani… Otthon van valami három cseléd… s az ember magából kikelve találja az asszonyát… Emlékezz csak vissza az anyádra, akinek a szoknyája ráncai közé bujtál, mikor a furiák kígyói kezdettek az arcán kilobogni… Az anyád is az volt, aki minden asszony: minden asszonyban ott van az egész pokol… De majd ha asszonyod lesz magadnak: aki előtt férfinak kell lenned, mikor csak egy jó kis fiú tudsz lenni… és át kell ölelned a feleségedet, hogy meg ne alázhassa magát cselédhajaknak kitépászásával s a szent, a drága, az angyal, karjaid közt vonaglik s lábbal rugdos a pimasz felé, a hatvan koronás kis cipőivel és vér fut az agyára, hogy nem semmisítheti meg egy szavával, nem ölheti meg a bitangot, aki soha nem törüli le a szekrény tetejét s vállat von, ha összeszidják…

A tábornok kutatva nézett a fiatal ember arcába, mintha ítéletet, kritikát keresne benne, már valami a lelke mélyén feszülni kezdett, már valami égett benne, hogy túlment azon a határon, ameddig -91- szabad lett volna… De benne volt, de végre itt a harctéren, itt a gránátok kereső ugatása közt, itt végre kijött belőle, valaki előtt, aki annyira közel volt neki, mint saját maga, valaki előtt, aki mintha a zúgó szél volna, s a szív szerető hallgató kagylója…

– Akkor aztán annyit se mondj dühödben, hogy: majd megmutatnád te, csak te állanál ennek a kis menázsnak az élén… Mert akkor minden kijön… A piszoknak, az utálatnak, a gyülöletnek minden sara, ami egy asszonyi lélekben felgyült valaha valamikép, nem is csak te magad ellen, hanem az ős Asszonyban az ős Férfi ellen, a sors, az életek berendezése, a nemek igaztalan beosztása, a lelkek össze nem törődhető nyers nagy gyűlölete, az a vad és soha le nem birható kaján gonoszság, ami egy asszonyban a hím ellen felgyülemlik, az a tajték, az a sár, az a förtelem, az angyalnak az a démonná, sátánná való visszaformálása, az a kicsinyesség, az a minden nivón alólmaradó köpködés, az az utolsó szajhanyelv, ami minden asszonyban ott van, az a…

Rámeredt a fiatal emberre. Ez ismeri a feleségét. Ez előtt leleplezte az életét. A boldog házasságot… Rémült és vad meghökkenéssel nézett rá. Vissza akarta venni a szavakat. Aztán lassan elfordította a szemét.

Ilyen alávalóságot!… Hát ki lett ő. A tiszta, az előkelő, a hideg, a begombolkozott katona. Miért -92- ontja most idegen előtt, egy fiatal kis férfi előtt, egy nembeli ellenség előtt… Mit hijja ő ki a kritikát… Pusztuljon el! Ennek az embernek el kell pusztulnia! Ennek nem szabad életben maradnia Menjen a tűzbe!… Az egyetlen, aki előtt a lelke szennyét úgy kiöntötte…

Ráhajlott a térképre s érezte, hogy a másik férfi, szintén fölibe hajol, ott térdelve a fűben, szintén mellette hajol s valami gyílkoló düh, valami roham vett erőt rajta, amely szinte megrázta, megrengette a vastag nagy testét…

E pillanatban felettük nagy csattanás. Süvöltő szelet érez az arcában s abban a pillanatban nagy vörös folttá válik a szeme előtt a térkép.

A pillanatok végtelenségében emeli fel kábult szemeit a másikra, a férfiúra, a fiatal testvérre, az idegenné vált szörnyűségre.

Csak néz, néz rá, ahogy ott ül elváltozva és csodálatosan s lassan odadül feléje, fej nélkül előre…

Irtózattal veti magát hátra s rettenetes ordítás tör ki a torkán, üvöltés, mint a megőrült állaté s hátra, hátra, mert borzalom… mert iszonyú…

A segédtisztnek egy srapnelhüvely elvitte az egész fejét s a tábornokon kitört az idegsokk.

A figyelők a nyilásoknál állottak s erősen néztek kifelé a csillagos, sötét éjszakába.

A cug másik része hátul ült, guggolt s igyekezett hátát úgy vetni neki a lövészárok oldalának, hogy a hátizsák ne húzza le nagyon a nyakát; egy percre sem volt már szabad letenni a felszerelést, a fronton voltak.

Erős emberszaggal, bakancsszaggal, izzadtság bűzével volt tele a fedezék, amelyet szűknek találtak, haszontalannak, mert nem ők csinálták. Keservesen, bebörtönözve bámultak maguk elé a sötétbe és minden percben elaludtak, akár figyelők voltak, akár nem s aludni halálbüntetés terhe alatt tilos volt.

Még nem voltak hozzászokva ezekhez a dolgokhoz, a rettenetes marsolás után még csak alig pihenték ki magukat.

– András, – mondta az önkéntes káplár, csendesen, a hangja fáradt csöndben sustorgott, – András, András! Maga alszik.

S kicsit ellódította magát a figyelőnyilás előtt a faltól, hogy lábon maradjon.

Az önkéntes jól megfigyelte, hogy aludt, ő maga is tudta, András álmodott. A szemébe friss levegő jött s kint látta a kissé völggyé váló tájat s a büntetéstől való megijedésében egyszerre annyira éber lett, mintha csak kitisztult volna, mintha szitán átrostálták volna a világot. -94-

Az önkéntes káplár morogva, dünnyögve tovább ment; a kis öreg s orrhangján biztatta őket, szoktatta a vén embereket, hogy el ne szunnyadjanak. Ő maga ugyanúgy cipelte a batyuját, szerencse, hogy a minapi teázáskor minden élelmiszer kifogyott belőle, mert ha most is annyit kellene cipelni…

A figyelők, akik már majd megőrültek az egyórai gépies tétlen ácsorgásban, most először pillantottak ki kiváncsian a nyilásokon, hogy hátha mégis lehetett volna valamit látni, aztán siettek hátra visszapottyanni a stellung földjére, leguggolni gémberedett, állásban megmeredett lábaikon. Le is ültek, rögtön aludtak, az önkéntesnek úgy kellett felrugdosni, lábra verni, mint a fűbe fekvő bárányt, aki az útszélről nem akar tovább menni.

Jó volt annak, aki a földbe vágott padkákra ülhetett, fegyverrel vállukon, hátukon a nehéz hátizsákkal, vagy bornyuval, fújtak, szuszogtak s még a verejtéket is lusták voltak letörülni a hideg homlokról, kitátották a szájukat s a rossz levegőt lihegték.

András kinyujtotta a lábát, keresztbe tette s elhevert. Az önkéntes, aki folyton sürgött-forgott s őrülten ideges volt az első lőárokbeli éjszakájukon, megbotlott benne.

– Gáncsot vetettél? – kiáltotta, miután akkorát nyekkent, hogy a nyelvét majd elharapta, s a másik percben puskatussal mellbe vágta Andrást.

– Dehogy is káplár úr, – mondta sunyin, – csak nagyonis beteg vagyok. Káplár úr. Má meg kell dögölni káplár úr, jaj de odáig vagyok káplár úr. -95-

– Gondoltam, hogy te vagy, – szitkozódott a foga közt az önkéntes, lábra egyengetve magát s most már nem magázta Andrást, – ez a magyar ember; szégyeld magad… Semmit nem akar csinálni, semmit… mennyen gyepkockát vágni: nem megy… Mennyen tüzet rakni: nem rak… Mennyen legalább fát szedni: ellóg… Hanem majd elnáspángollak, disznó, majd akkor mentek…

Andrásnak a melle megrázkódott a visszafojtott kacagástól, aztán mindjárt siralmas gyerekhangon mondta:

S lehúzta a fejét a melléig, hogy hangosan fel ne röhögjön. Sokért nem adta volna, hogy így fel tudta paprikázni.

A fiatal önkéntesnek már csakugyan elpárolgott a haragja. Tudta, hogy haragudnia kell, büntetni, kemény lenni, példát statuálni: de már csak a fejét csóválta, a sapka is félrefitult az orrán az előbbi elbotlásnál, azt igazította meg. Szerette ezt az embert. Komisz bitang volt, de olyan jóképü magyar. A maga fajtáját, saját magát ismerte benne, ő éppen így szeretett volna tenni a hadnagyával, de hát ő nagyon jó fiúnak volt nevelve. No majd a háború talán segít rajta.

Tovább akart menni újabb szó nélkül, de András megfogta a köpenyének a szárnyát.

– Önkénytes úr… nincsen egy csepp sósborszesze? – szólt nyögdécselő hangon.

– Csak egy kis kortyot aggyék belőle, nagyon elvagyok platytyanva önkénytes úr. -96-

Az önkéntes elnevette magát. Kihúzta a ruháját a legény markából s odább lépett. András nem erőltette a dolgot.

Most telt le az idő, mikor a Horchposztot, a kiküldött figyelőket váltották le. Kint felhangzott a jelszó s az önkéntes sürögni kezdett, hogy összeállítsa a kiküldendő új csoportot. Jobbról, a lövészárok következő szakaszában, amely tőlük bemélyített földgáttal van elválasztva már készen is van a csapat, erre ő túlságoskodva szólt:

– Nyolc ember kimegy horposztra! Nyolc ember horposztra! Ez a nyolc kimegy horposztra.

A nyolcba András is beleesett. Iszonyú dühös lett, hogy fel kellett állnia.

– Még csak most figyeltem ki, – mondta komiszul, – osztán má megint én menjek ki.

– Disznó, – morogta az önkéntes, – ahelyett, hogy örülnél, hogy leteszed a rüsztungot, még morogsz.

Segesvári mellette nagyot tüsszentett. Egész éjszaka szótalan volt, úgy meghúzódott, mint a menyét, csak fújt, fújt, mint a tehén, mikor legel, csakúgy sípolt a tüdejéből kifelé a forró levegő.

Segesvári oda se ügyelt rá, leeresztette a nyakából a rüsztungot s nagyot lélekzett, örült, hogy megpihent a nyaka, válla. Mindent leraktak, csak a fegyver maradt kézben, aztán egyenként kibújtak a lövészárok szűk lépcsején a szabadba, csak András békétlenkedett minden pillanatban, pedig örült, hogy lehányhatta magáról a nehéz terhet, ami úgy húzza az ember gerincét, hogy ökörnek érzi magát, járomba.

– Csak egy cseppet aggyék önkéntes úr. Abbul a jó sósborszeszbül, dejjó vóna.

– Cukorra! – mondta András. – Hallod mán fecske!… Hát aggyék cukorra.

– Ej azt a jóféle megváltóját, kiküldeni tuggyák az embert… osztán meglűve hozzák vissza a vígin…

S ő is kibújt. Utána összeszorított foggal, kidülledt szemmel mászott fel Segesvári, végül a cigány. Ez volt az utolsó a nyolcban

Kint a szép csillagos, de holdtalan tavaszi éjszakán hason csúszva mentek előre… Jó nedves fű volt, friss levegő.

Mikor a kellő távolságban voltak, András elhevert a magas fűben, a fejét egy mohos kőre tette, hanyat a földön s kényelmesen eleresztve tagjait, felnézett a magas égre.

Épenúgy feküdt most, mint odahaza szokott, mikor kiviszik a lovat a Nagyszegbe éjszakára legelni, vagy nyáron, ha az asztagot őrzik, hogy valaki tréfából fel ne gyújtsa. -98-

Haza gondolt. Vajon mi van most az idesanyámmal, meg a menyecskével… Tegnapelőtt még postát kaptak. Mindenki kapott egy levelet, vagy kettőt, az asztalos legény kapott ötöt, mindenféle nőszemélyektől… pedig felesége is van, meg gyereke az ebattának…

Csak ő nem kapott, neki nem írnak, neki még egy kutya vakarintást se írnak… Még ennek a cigánynak is írtak, még ennek is vót, aki írjon, csak neki nem…

Iszonyú elkeseredés vett rajta erőt s hasra fordult, bele nézett a bizonytalan messzibe. Most bele tudna vágni még egy sturmba is, így fegyver nélkül, azt a kutya megteremtőjit, ököllel tudná agyon verni a muszkát… Hogy minditig is baj vót odahaza, hogy a két asszony sose birt egyezni, azt a keserves… Mint két éles kés… De sokat ették má eddig is az életét… Hogy két asszony mér nem bir megegyezni, azt a megfeszített… Ami az egyiknek kell, az a másiknak azért se, azt a…

Most jött fel a hold is, ez is olyan keserves, mint egy penecilus éle, semmit se látni a völgységből, csak a tarka homályosságot, felgyülhet ott egy ármádia muszka, a fenét ér ez az egész horposzt, affelől lefeküdhetnének aludni nyugodtan.

Felkapta a fejét, de csönd volt tovább. Balfelől a cigány hangját hallotta, fecskének mondott valamit… Berezelt a more, mondta András magában, inkább a leveledet adnád ide… Tagadja a levelet, má biztosan baj van vele. Mintha kivilágosodott volna, eszébe jutott: már valamit írtak benne, ezek a büdös cigányok, mindig ezek hordják a pletykát… Jaj de jó má egyszer így feküdni fáradott testtel… -99-

– Orosz patrul… – hallotta jobbfelől. Messziről jött a hang, de oly tisztán, mintha a húsába metszettek volna bele.

Egyszerre csak mindenki látta, mindenki mondta, sorra avizálták, ő ijedten, kidülledten figyelt, semmit se látott, de mikor rákerült, ő is rekedten lihegte tovább a szomszédja felé, Segesvárinak kiáltva:

A lövészárok felől már megjött a jel, hogy a Horchpostok vonuljanak be. Most az egyszer a parancsnak igazán teljes erővel s buzgósággal tettek eleget.

Mire beugrott a tűzbe, a sötétbe és melegbe, dideregve, mint a kutya, a kezét dörzsölve s bizony megszeppenve a tolongásban; kint, egészen közel, őrült fegyvercsattogás volt. Tízet, húszat, százat lőttek. A figyelők a nyílásoknál nem voltak többé álmosak, kimeresztették mindkét szemüket s egyikük eldörrentette a puskáját.

– Ne lőjj, ne lőjj, – kiabált az önkéntes káplár, – az istenért ne lőjjenek, még meg se olvastam bent van-e már minden emberünk.

El kezdte olvasni: egy, kett, hárm, négy… Kétszer is végig számolta. Ötvenhatan voltak, de hol ötvennégy, hol ötvenhét jött ki. A zsebvillamlámpája nem működött, kölcsön kellett kérni egyet a másik szakasztól, úgy kezdett névsort olvasni. Közben kifelé figyelt, odakint csönd volt.

– Hol van Segesvári, hova lett?… Ki volt mellette?… A cigány, hol a cigány?… Cigány… Ki szólt a cigány helyett?… -100-

András lehúzta a nyakát, izgalmában egészen önkéntelenül ő kiáltott a cigány helyett, már a kaszárnyában megszokta, mert igen jól tudta utánozni a furcsa kiáltást.

Odakünn már mély csend volt, mint egy nyári fergeteg, amilyen gyorsan jött, el is múlt a puskatűz. Az önkéntes káplár halántékáról patakokban folyt a verejték.

– Megnézem, – szólott s egyszerűen ledobta a nyakáról a hátizsákot s fegyver s minden nélkül gyorsan eltünt a lövészárok lépcsőjén.

Hirtelen egy fa alatt meglátta Segesvárit, rögtön megismerte. Alig nyolc-tíz lépésre a front előtt ott feküdt összecsukolva, sapka nem volt a fején, az messze gurult, a fegyvere melle alatt keresztben.

– Segesvári, Segesvári… – sustorgott egész rémülettel rá, azt hitte alszik.

Irtózattal nézett az arcába a kevés éjjeli világosságban. Ez volt az első halott, akit életében látott. Reszketett tőle és kimeredten, dermedetten nézte. A balhomlokán ment be a golyó és a jobb homloka nagy darabon ki volt szakítva, óriási lukból folyt a vér… Elengedte a karját, amelyet öntudatlan görccsel markolt s újabb iszonyattal látta, hogy a keze is tele van vérrel… -101-

A karja is át volt lőve… Végigjártatta rajta a szemét s valami borzalmas kiváncsisággal számolni kezdte a sebeket. Kilencet fedezett fel.

Remegett s a két kezére támaszkodott, körül a füvek, bokrok, a fák, s a csillagos nagy égbolt, mind ezt az egy halottat lesték titkos nagy suhogással, irtózó rettegéssel, az elmulás imádatával és félelmével s egész testében borzongva a Mindenség…

Szédület és düh fogta el. Hát emberek ezek. Kutyák. Még most se. Még ide se.

A zsidót kár volt hívni, mondta magában, az hisztérikus görcsöt kap megint. Nem is az jött. Asztalos után András kúszott elő.

Minden borzalom között feltünt az önkéntesnek, hogy András itt van s csak nézte, nézte erős, komoly, csontos parasztarcát, ahogy nyugodtan, bajtársiasan, a meg nem rendült léleknek jóságával hajolt szegény cimborája felé, akivel egész úton dévajkodott, akit ő nevezett el Fecskének… Az első fecske a halál tavaszán.

– Úgyis beteg volt, – mondta András, – úgy fújt, mint a tűz, ojan vót a lehellete.

A Halál, tudniillik. S csakugyan mindnyájan valami örömet s megnyugvást sejtettek: meghalni jó a betegnek. De életben maradni, életben élni még jobb annak, aki él.

Az alkonyat az orosz síkon ép olyan volt, mint odahaza. Nem látszott az égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek két nagy seregére, amely földbe ásva az utolsó emberig jobban el volt rejtve egymás elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege viselne a fűszálak közt hadat.

Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy hadapródjelölt őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös balvégétől valami 1500 lépésnyire megszállja az útvonalat s ott gyorsan fedezékbe kaparja magát, ahonnan reggelig figyelhesse az éjszakát.

Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben, vagy bogarat. Távolról ágyúdörgés hallatszott s elszórt puskalövések, kettős csattanással, néha, mint egy dongó zirrent el a fül mellett egy-egy golyó.

– No hálistennek, – szólt a hadapródjelölt őrmester és elterült a maga ásta fedezékben.

Mozdulni sem bírt már, egyetlen tagját nem bírta tovább mozgatni. Oda volt. Fájt a gerince, a nyult agyveleje, az összes csontjai és kötései, de különösen a gerincvelő, amit egészen agyoncsigázott a súlyos szerelvénycipelés, az utolsó héten valami százhúsz kilométert meneteltek.

Hirtelen valami csodálatos édes kis hang ütötte meg a fülét. Megint felnyitotta a szemét, mert azt -103- hitte, megőrült. A nyitott sírforma fedezék sötét homokjában találta magát s nem volt semmi nesz. Tudta, hogy a hét embere szintén be van ásva és most ugyanígy fekszik a meleg homokban. Kötelesség hajtotta, hogy fel kellene állani, hogy az őrök igyelnek-e vagy nem, de nem volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz támadás jönne sem.

Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. Vékony és kedves, síró és csiklandozó… Macskanyávogás, fiatal kis cica nyivákolása…

Macska!… Régen elmult örömök és boldogságok villantak eszébe. A kis lányait látta, ahogy a fehér cicákkal hempergőztek. A kis gyerekének a hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt, ahogy a macskát cipelte Cince, maga is annyi, mint egy rózsaszínű kis cica…

Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén és kiváncsian, vigyorgó képpel néztek.

A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér volt a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ők, a kényes emberek.

S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és ravaszul, lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant megcsipni.

– Vigyázz, elszalad, – kiáltotta ijedten valamelyik, de már akkor a macska kézben volt. -104-

Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagybajuszú öreg magyar és úgy csúszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy földi féreg, amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni az égre…

– Az apád csillagát! hogy tud karmolni, – mondta a vén honvéd s büszkén mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. – Még leszedné róla a bőrt!

– Adcsak ide! – hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc ember mind a macska után vágyott.

Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak itt s egy kis macska… a halál mezején…

– Cicuskám! – szólt oda egy ember, – kis cicuskám! hogy kerülsz te ide, cicus? Gyere haza velem Magyarországra. Böskéhez… a bácsi Böskéjéhez.

– Ne csábítsd el! – mondta a honvéd, aki a markában úgy tartotta a cicát, mint egy madarat, – Juliskához fog ő jönni! Kovács Juliskához Nagyszemmre, a Patics-utcába…

Az arcához szorította a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a többi irigyen és csorgó kivánsággal nézte.

– Teljes fedezék! – kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt őrmester, mert valami gyanust vett észre.

Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellenség felől lovasok közeledtek vágtatva.

– Hászíppa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már szaladnak visszafele!

Ahogy a háborúra visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan megérezték a testüket, a fáradtságukat.

– Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek épen erre! – mormogta a macskás ember s a cicát beszorította a kebelébe.

A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két perc mulva veszekedett gránát csapott le.

Lehúzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszú perceken át visszafojtott lélekzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mind ilyen remek megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat, mert rögtön itt lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára elevenítette meg őket újra a macskanyávogás.

Mire kinéztek a földszínére, már a huszárok ott látszottak a falu alatt. A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a napsugár, a nap utolsó sugara.

A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a fedezékből a cicát félkézzel s a másikkal símogatta odafent. Ő maga hanyatt feküdt a kis mélységű sírban.

S úgy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete kezeiben tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis piros száját és kinyújtotta hegyes kis piros nyelvét s feltartott kis fehér orrával az égre nyivákolt.

A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére pattant és tovább szaladt.

Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat mulva már megint fogva volt.

Most új embernek kezdődött új öröme. Simogatta, szeretgette, olyan gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a gyereke hajával… s a többi nézte…

Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben közeledett oldalról, jobbról egy egész zászlóalj. Erről ismerték meg, hogy mifélék. Ezek itt is kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák egymást.

– Ördög vigye, minek jönnek ezek erre – káromkodtak magukban s nézték, hogy jön a menet tömör oszlopban. Az oroszok mindjárt itt lesznek a tűzzel.

A hadapródjelöltőrmester feltápászkodott. Ha ezek nem félnek egész alakot mutatni, akkor nem volna magyar virtus, hogy ők meg itt lappangjanak. S amit tudott, elmondta. -107-

A nagybajszú, sárga cseh kapitány dünnyögve nézett abba az irányba, amerre az ellenséget jelezte nekik s minden köszöntés nélkül visszatért a csapataihoz.

A hadapródjelöltőrmester részvéttel nézett utánuk s odakiáltott még nekik, hogy ne menjenek zárt oszlopban, hanem bomoljanak rajvonalba…

– Teljes fedezés! – kiáltotta a hadapród s maga is bevetette magát az árkába.

Már hallatszott messziről az égben repülő rémmadár sivítása. Az emberek úgy meghúzódtak a földben, mint az egerek. Aztán valami negyven méter magasságban az alkonyati ég mély violasötétségében valami sárgásvörös fény villant szét s rá éles csattanás.

A magasban eloszlott robbanás után három kerek fehér füstfelhő maradt az égen.

– Mintha egy gigász fujt volna játékos kedvében cigarettejéből füstkarikákat – mondta magában költői érzéssel.

Aztán újabb dörrenés… aztán csakúgy zuhogtak körülöttük a vas parittyakövek…

Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta magasra fölcsapódni a földet. Az oroszok az egész mezőt tűz alatt tartják…

– No, ez már semmi! – mondta magában s most ő szólott végig a csapatja fölött:

Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megerőltették a szemüket, hogy az egyre vastagabb sötétségből kihalászszák a kis macska kedves figuráját.

– Cic, – kiáltották – cicic! – cupogatták, szipogatták, csókkal csupogatták! – cic, cica, cica!

Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe s fölvetették szemeiket a nagy sötét orosz égre… Mélyet lélegzettek, fájdalmasan sóhajtottak, mintha egy sugár tűnt volna el, az életnek egy meleg, színes kis sugara… amely megcsillant… amely hozott valamit… amely megint nincs… Most már újra nincs semmi, semmi, semmi, csak a háború…

Olyan nap volt, melyről azelőtt azt szokták mondani, hogy mélabú száll az ember lelkére s az elmulás fájó borongása lepi meg a szívet.

Szelíd kékesszürke párák a szemközti dombsoron, csak jó látcsővel lehet fölfedezni a magasabb peremeken a parányi földhányást, amely mögött az ellenség lappang.

A földön feküdt s két könyökre támaszkodva tartotta szeme előtt a távcsövet s minden bokrot, minden gödröt végigkutatott a szemközti dombokon.

Nem látott ellenséget. Ott kellett pedig lenniök. Be voltak jelezve s minden pillanatban készen álltak a rohamra, csak jelt vártak.

Leeresztette a távcsövet; egyszerre a távolba futott előtte a táj s meglátta a párás őszi képet, a lombok sárguló tarkaságát.

Hirtelen, egész váratlanul fölmerült benne az élet értékeinek fölbírálása. Meglepi néha az embert ez az érzés. Actió közben csak a percnyi munka végrevitelére feszül minden akarat, de hányszor nem ér utól a csöndes meditálás: mire ez mind? Mire ez az élet? -110-

– Egészséges vagyok – mondta magában. Erős, egészséges ember. Remélhetem, hogy kibirom a strapát s megérem a háború végét… Csak a mai napon túl legyünk… Nem vagyok sem éhes, sem szomjas, a körülményekhez képest jól érzem magam… A fejem tiszta s nem is félek… Ilyen körülmények között már jobb dolgom nem is lehet. A rajvonalat mindenfelé lövik, már egész lyukakat lőttek benne és nálam semmi baj… Talán nem is lesz… Mért lenne… Véletlenség, hogy eddig nem volt baj, de az is véletlenség, ha ezután lesz… Baleset mindenütt érhet, de ki rontja azzal magát, hogy folyton a balesetektől retteg…

Kicsit elmosolyodott. Szeretett volna valakivel beszélni s «pszt» szólott rá a mellette fekvő tizedesre, aki hangosan azt kiáltotta valakinek:

Szinte megdöbbenve nézett a fiúra. Ennek tegnapi dolgokon jár az esze. Egyszerre úgy tűnt föl neki a tegnap, mintha az elmult évszázadokról volna szó. Ki gondol a tegnapra? Hol van már a tegnap?… Az már tisztára história… Mintha József császár koráról beszélnének: kalapos király…

S abban a pillanatban megérezte, hogy ez az élet milyen irtóztató hosszú: hisz ők most századokat élnek át… Nem a tegnap, de a reggel, a dél is hol van már… Délben még ott voltak a pataknál s reggel még a hat kilométerrel hátrább eső dombokon állottak… Mikor fog ő még egyszer a patakhoz kerülni, ahol vizet ivott és virágot tűzött a sapkájához. Soha. Ép úgy nem, mint ahogy diák nem lesz többet.

Az ágyúdörgés szakadatlanul puffogatta az eget, a földet, de ez a zaj csak úgy hatott reá, mint a gyár -111- kalapácsainak zúgó csattogása. Külön kellett ráeszmélnie, hogy észre vegye.

S mindezt annyi idő alatt futotta át gondolatban, míg leeresztette a látcsövet meg lehunyta szemét s zúgó agyát kissé pihentette.

A szeme amint felnyílt, már föl is pattant s dermedten meredt rá egy bakára, aki isten tudja mért, fölugrott, hogy félig fölemelkedve hátra menjen.

Az alacsony zöld fűben ott feküdt a srapnell… Később kiboncolta emlékeiből, mikor látta meg, hogy leesett ez a srapnell s ott maradt dögölve a fűben… most előre látta, mi fog történni.

Rövidebb idő alatt, mint amennyi kell hozzá, hogy fölismerjen névszerint egy katonáját, akit egészen jól ismer: látta, hogy az rálép a srapnellre.

Csak mikor kezére hullt egy meleg csöpp, egy piros folt, akkor tért annyira magához, hogy a szemét le bírta hunyni.

Még sok por, föld, fűcafat pergett rá, az egész hátán érezte, hogy rá hullott a magasból sok s nem súlyos idegen anyag.

Mintha a szomszéd üzletbeliek csődbe kerülnek: egy pillanatra megijed az ember, ráeszmél a bajok lehetőségére. Aztán könnyelmű biztossággal szól: de -112- hát miért vagyok megrémülve, mi közöm hozzá, hiszen én én vagyok: ime, semmi bajom.

Az egyéni lét, a fizikai én belső természetes követelése, az első felszökellés az Élet vállára.

– Ostoba fickó – mondta aztán, a szerencsétlenre gondolva, aki őt is felrobbanthatta volna, ha közelebb van…

Már ő volt, ő. Már kész volt, úr volt s felülről nézett a kívül eső dolgokra.

– Átkozott, ostoba fickó – ismételte s már csak a veszedelmet érezte, amit egy más ember könnyelműsége idézett fel reá… szerencse, hogy nem volt érdekelve a bukásában: elég messze volt a szamár peches fickótól…

A katonái kezdtek mozogni. Ijedt és halálosan sápadt arcok tűntek fel a leülepedő por moszatjai közt. Egy ember halk nyöszörgése hallatszott. Valaki megsebesült?

Persze, ő is ráismert. Ráismert rögtön, a legelső neszre: nem akarta megismerni. Úgy féltette éppen ezt az embert… Tanító, öt gyerek, ej haj.

A nyöszörgés, amely a sebesült foga közül szűrődött ki, egyszerre szétvetette a műveltség, az intelligencia fékező gátjait s irtóztató, őszinte, gyerekordítássá lett.

Végtelen és hosszú üvöltés. Meg-megszakad s még hosszabbá lesz. Egyenletes, száraz ordítás, amely olyan már, oly erőszakos, oly mechanikus, annyira végtelen, hogy az ember nem hiszi, hogy nem valami üvöltő szerkezet idézi elő.

A hadnagy homlokán hideg verejték ült ki. Ő maga is szárazon és nyitott szájjal liheg.

Elámul, nem tudja, hol szedte. Nem érti, hogy került a foga közé föld és fű, ami köhögésre készteti.

Köhögve, köpködve s lihegve ül fel. A térdére helyezi a könyökét s belefekszik a távcsőbe.

S akkor meghallja annak a srapnellnek sivító röpülését… Lekapja a szeméről a látcsövet s puszta szemmel keresi az égben azt a srapnellt, amely idejön… Még van ideje újra fölemelni az üvegszemeket, a nézőt s a kék égen fehér felhők jönnek egész közel.

Valamit érez. Míg tűnődne, mi az: zuhanást hall s a legközelebbi gondolatával már ott látja magát fekve a földön.

Szinte szégyelli magát; a titokzatos és ünnepélyes szó, hogy elesett, nála valóságos földre leesés…

Valahogy tudja, hogy nem lehet fölkelnie, fölállania: semmi ingere és semmi lehetősége nincsen rá. Pedig nincs meghalva.

De hol… Mintha egy ismeretlen terepet száguldana be, elkezdi följárni a testét…

Mért ez olyan kómikus? El kezd nevetni. Boldogan és vidáman nevetni. A golyó a csizmában.

Ettől újra megijed s szórakozott szemmel nézi, ahogy a tizedes előtte ásni kezd.

Valami zűrzavaros lárma, egyszerre a katonák mint az őrültek, felugranak s egy pillanat alatt végük. Eltüntek.

Tudja, mi történt: rohamot fújnak, a trombitával vele fütyöli, hogy «tratatata, tratata, tatatatata…» aztán gyerekes kedvességgel újra elmosolyodik: «káposzta, káposzta, hús is van benne!»

Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén. Egymás mellett mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált s a fiatal annyira szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állott meg, valahányszor az öreg megakasztotta a munkában, hiábavaló beszédével.

Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha volt rajta, katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet csak azokon a lenyűtt és félig csontvázzá vált katonákon látni, akik tíz, tizenöt, húsz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor végig az utcán, apatikusan és gépiesen.

– Má montam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhajmát, – szólt az öreg, aki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette s megint megállott, az ásó nyelére támaszkodva. – Aztat ilyenkor kő eldugnyi a fődbe. Ősszel. Akkor lesz jó tavasszal.

– Nem. Sohase. Nem árt annak egyátajján semmit a fagy, ha a fődbe van. Mer ha rágyün a főd, akkor be van takarral, akkor nem árthat neki a fagy… Peig most az is drága, a fokhajma.

– Minden nagyon drága, – bólintott az öreg. – Rettenetesen drága. Egy kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár: e még nem vón drága, de nem lehet -117- kapni. A nagy világér sehun nem lehet kapni. Abba a mi falunkba meg a jóisten tudja micsoda jedző szorult, hogy minálunk sose kapni lisztet, cédulás lisztet. Más falukba mindenütt elláttyák az emberiséget, csak épen minálunk nem. De meg a minap avval jön a vénasszony, hogy a jedző még aszongya, hogy aszongya: aki pedig űtet a szentekkel összeházasíttya, annak ű ellássa majd a baját.

– Peig mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jedzőt a szentekkel esszeházasíttya.

A fiatal ember most keményen a szemébe nézett az öregnek s mintha nagy és erős dolgot jelentene ki, így szólt:

– Látja István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt én nem érthetem. Rossz világ ez! Tuggya… én huszonhat hónapig voltam a fronton, de mondhatom, nekem semmi rövidségem nem vót.

– Nekem ételem, italom megvót. Hús annyi vót, marhahús, hogy mán nem is akartuk ennyi. Mán kifordult az ember szájábul a hús.

– Hő, jó vón itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona. Aszongyák. Mer én bion nem vettem.

– Hát igenjó paprikát vettem én a multkor a szerbtül, Kovács Jánostul, merhogy ű most a szerb, mióta nincsen szerb… Tizenkét darabot adott tíz krajcárér. Még nem is drága, aszondom. Azt ettem vagy kettőt, kenyérrel. -118-

A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott, magába merült. De az öreg folytatta.

– Ebédre meg, igenjó iborkát savanyított nekem a feleségem, hát ebédre meg aztat eszek a kenyérhe. Ha osztán vacsorára hazamegyek, főz a vénasszony. Bablevest vagy krumplilevest, ahogy gyün, máma ugyan káposztát. Mer az embernek megterem a kertjibe a krumpli is, meg a káposzta is, az idén bion nem sok termett, de az is jó, azt is meg kell köszönni a jóistennek.

– Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszály nekik őrlési engedélyt adni! Azt kaptam részibe. Meg a cédulás lisztet is kiszedi a vénasszony.

– Avvan háláistennek, jó órába legyen mondva. Avvan, hogy ne hazuggyak, van még vagy két liter.

– Hát ammán nem igen van. Ezt a bakkancsot vettem. Ki győzne most hatvan pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon örülök, hogy erre a bakkancsra szert tehettem.

– Huszonnyóc napom van, szabaccság. Mi az itt, huszonnyóc nap! Most két nap Vargáéknál vótam, kaptam este négy pengőt. Vett a feleségem egy liter tejet 30 krajcárér, vett egy negyedkiló szalonnát két forint 50 krajcárér, két kenyeret, kicsi pékkenyér, egy forint tizér, maratt 10 krajcár… Mi az a huszonnyóc nap…

– Peig most mán rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám, – szólt a vén. -119-

– Nekem semmim sincs télire… Három gyerekem van… – mondta nehéz szóval, mintha a tüdejéből szakadna ki szó.

– Gyerek!… bolondság, – mondta az öreg. – Elég bolondság. Sok embert bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, osztán a gyerek nem kérdezi, apám hun veszi kend. Az ki követeli az élést. Eriggy lopni!… Kérj a szomszédoktul; ha nem ád, vágd agyon…

Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a fiatal szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre s a szeme meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülő fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is bukik a hirtelen szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne.

– A nem kiméli az embert, – fordult az öreg is az ásóra s kényelmesen kezdett hozzákészülni a munkájához. – A gyerek. Az bég, ha éhes… Avval is csak hasítja az ember szívit… Az ásó belemélyedt a földbe. Öt hat nyomot vetett fel, már megint nem birta szó nélkül.

– A nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött fődhö való ásó. Avval nehéz dógozni. Szaporátlan, mer igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az ilyen nehéz fődhő. Acélásó. Mint az enyém. Nem is túlhosszú, könnyen megy a fődbe, van neki nyomintója is: mingyán szaporább a munka vele. A kapám is acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával szétvágom az idevalósiak minden kapáját.

Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csinján kell vele bánni, mer hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szíjjas fődbe.

S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a balsarokba a sifon. A sifonból vette ki a pénzt a gazdasszony. Azt a sifont egy szeggel ki lehet feszíteni s annyi pénz van benne, ezrek!…

Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a szót.

– Fene lakodalom lehet, – nevetett kicsit az öreg s megcsóválta a fejét. – Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára… Kit öltél meg először?… Embert…

– Nem embert, – mondta fejét megcsóválva csendesen. – Lyányt… Fiatal lyánt először…

– Lyányt – mondta természetesen az öreg, mintha a világon a legegyszerűbb dologról volna szó.

– Mikor Sabácba vótunk, – mondta lassan, kicsit rekedt, szórakozott szóval a fiatal ember s a katonasapka alá felhúzta tünődve a szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. – Kilőttek egy házbul, az ablakon… Hármat lőttek; az egyik golyó így mellettem pattant el a kövön, a másik golyó a szakácsnak ment bele a tarisznyájába, ígye, el is szakasztotta a combját, a harmadik meg a cugszfirernek ment be itt a balpofáján, de olyan bitang szerencséje vót, hogy két fogát kiütötte, avval elment. Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik, hat bakával -121- mennyen be s aki a házba találkozik, mindenkit le kell vágni, a gyerekeket is.

Nyugodtan s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó nyelén s folyton arra gondolt, hogy mire elindul: elkésik… Valaki hazajön s akkor nem lehet megcsinálni… Megállott, hogy abba hagyja a beszédet is, amit kezdett s azonnal induljon… De a lába nem akart mozdulni, a keze nem akarta elereszteni az ásó nyelét… s a nyelve újra kezdte, folytatta a beszédet.

– Akkor bementünk a házba. Olyan, kicsit emeletes vót a ház… Három az aljába levő szobákba ment, lenn is egy lakás vót, meg fenn is. Űk odale mit csináltak nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral bementünk az emeleten a házba. Ott vót egy rendes szoba, urasan, bútorok, minden,… ott vót egy asztal, körül székek, az asztal megvót terítve, étel, ebéd vót, mer épen úgyvót, hogy dél vót… ott ültek…

– Igen. Ebédültek… De a fénrik úr olyan vót, mint a sárga halál, «zofort» aszongya… Azoknak villa vót a kezébe, meg kés, ettek… Az ablak be vót zárva,… nem ők lűttek… Aután megfogtuk a palláson, egy lyány vót ott, olyan szógállólyány, az puffogatott a pallásrul… Minek az. Egy bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy ű lövöldöz… mikor úgy jöttünk, doppelrájba, az uccán. Kellett neki háromszor lűni…

De a katona, mintha megállott volna az esze, csak maga elé meredt s mintha valahova távolba figyelt volna.

– Várjék csak, – szólott a fiatal ember hirtelen, – hazalépek egy kicsit, mert effelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hun a láda kócsa…

Ő maga is csak arról vette észre, hogy kimondta a hazugságot, hogy a távoli óraütésekre figyelt: így határozta ő ezt még az éjjel, hogy mikor kilencet üt, elindul, de előbb azt fogja mondani, hogy tíz óra. Akkor osztán, ha valaha faggatnák: lesz egy tanú, hogy ő tíz órakor még itt vót…

Az öreg megcsóválta a fejét s utána nézett, ahogy nagyokat lépve, szinte szökdelve ment a katona a kivörösödött bakkancsaiban, a gyűrött szürke sapkát a szemébe húzva.

A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment előre a templom felé.

Úgy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem szaladva, de inkább gyorsan, mert munkaközben ment el egy kicsit. Hát sietni kellett… -123- Figyelt, hogy nem látja-e ismerős, akinek köszönni kell, de mégis, mikor egy kerítésen kinézett egy nagybajuszú ember, úgy meredt rá, mintha váratlanul a hóhérját látta volna meg. A szive, mintha nagy kalapács lett volna belől, ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor félre verik a harangot.

A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a setét útra. A bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán hullott le a földre, balról fiatal diófák állottak az út szélén s nagy tágas felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, annak a fenekén a patak rendesen csúszott. Az árkon túl volt a ház.

Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az árokba. Kicsit még mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna eszébe, hogy ebbe az árokba leereszkedjen. Csunya akácos gödör, még a gyerekeknek se okos belemászni. De miket tanult ő katonasorban!… Hol járt, micsoda faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után, vedettát lefülelni, házakat megkerülni, falut felgyújtani, disznót, csirkét leverni, tehenet kihasítani, felét kivágni, a többijét otthagyni, szinte úgy érezte, mióta itthon van, most került először kedvére való helyre… Mi is ez az élet… Ez az igazi, dolgozni! Észszel megkerülni az ellenséget s hátába támadni… Mi lenne a kevés magyar katonából, ha sokat törődne avval, hogy hány az ellenség, micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe!… Nincs most se törvény, se igazság: csak erő, meg ész. Aki birja, marja. Ilyen parton ne tudna átmászni? Hát az olasz parton, a part ezer méter magas, osztán két kilométer szélességbe, félkilométer mélységbe nincs egy tenyérnyi föld, akit a -124- gránát meg ne mozgatott volna, szétvetette a vas, kitépte a belét, elszórt mindent, követ, földet, vassal bevetette, mint itt búzával a szántást… osztán mikor megáll az ekrazitos eső, bele az átkozott, agyagos földbe, kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a lábát, lehúzza a testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját, gépfegyver köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz sikságon, a puskagolyó pereg, mint nyáron a jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy mentek neki a halálmezőnek, az oslaviai temetőnek…

Míg a gödör szélén, akar az éh farkas ott leselkedett pár pillanatig s zúgó fejében a csaták zúgása szikrázott végig: mégis mintha a lelke fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a harctereken.

Hiányzott a kommandó. Nem állott megette a káplár a paranccsal, se a Fänrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta: rajta kutya szorítsd… s hideg verejték volt a homlokán.

Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt ott heverésből s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt s amint mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül beleszuródott a csuklójába, az ingen keresztül.

– Azt a mérges istenit, – mormogta s kicibálta a tövist. A vér szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az árokból.

Nehéz nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál nem volt kerítés s a házig füvön -125- ment, csak néhány lépést. A ház sarkánál megállt s a szivébe nyilallott. A nótás szájú, gőgös, vasvillaszemű bakákra gondolt: ha látnák most, milyen patrujjba jár…

Összerántotta a szemét: most a szegénység az úr, most a szegénység kommendiroz… Az arcához nyult kemény ujjaival, mintha még egyszer bele akarna markolni az agyveleje gondolataiba… csakugyan kell-e, csakugyan muszály?

Meghallotta a saját hangját messziről: azt mondta a felesége adósságárúl «délig megadom».

Délig megadom!… délig megadom… – forrt benne, mint mikor jobbról balról a gránát csapkod le s rettenetes tölcséreket szakgat a fekete volhiniai földbe. Így állott ott, akkora ropogás, durrogás, az őrületes csattogás közepett, mikor az égre lőttek a földről a fekete sarak és a domb tetején a horvátok fojtogatták a szibériaiakat… Akkor a tisztek kihúzták a kardjukat szájról s szájra járt: «Nem lehet tovább… forverc!»

Egy pillanat mulva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig legjobb előre!… s bent állott a konyha sötétjében.

Fújt a tüdejéből a forró gőz s a karja a vasvilla után nyult, ami az ajtó mellé volt odatámasztva.

A konyha sötét volt és alacsony, szabad tűzhely, alatta fehérre meszelve a kemence… cserépfazekak… s vasvilla a kezében… Ezek a Vargáék is szegények voltak a háború előtt, csak most, hogy -126- eladták a tehenet, meg a bornyut… most vannak az ezrek…

Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját s ijedt és bámész szemmel, tátott szájjal nézett.

Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez nem a Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András lyánya…

S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha most már joga volna felül kerekedni…

A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekesen ijedt szemmel meredt rá… Úgy nézett rá, épen úgy, mint az a lány… ott a háború elején… a legelső gyerek… ott Sabácban…

Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállott a szivére s várt. Várta a parancsot…

Meredten s fakón vadúlt rájuk, amitől a gyerekeknek elállott a szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.

– Délig megadom!… – mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s keresztül szúrta a kislányt. -127-

A Varga gyereket, az ellenséget… Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért!… Hány embert szúrt már agyon… Mindenkinek így szökik a vére…

Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes szobába.

A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad meredt rá a katonának minden mozdulatára.

A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű reszketéssel.

A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon alsó fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.

A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt. De villa hegye nem ment -128- át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel belevágta.

Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került.

A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette, úgyhogy a feje szinte leesett.

A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér végigfrecskelt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek.

A katona odanézett s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a cucli, azért sír.

– No, ne haragudj. Kis zsivány, – mondta neki, – csak a kezemet hadd törüljem meg.

De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte íjedtséggel futott hozzá, fogta a cuclit s a szájába nyomta. A gyerek mohón kapta be s elhallgatott.

– Véres lett egy kicsit, – mondta a katona s csendesen mosolygott. – Nem baj, sose tudod mitől hizol… – szólott szeliden. – Hát mikor én három napig olaszt ettem…

Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap, mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársaikat rakták maguk elé fedezéknek s mikor elfogyott minden a kenyértarisznyából, egy -129- frissen elesett olasznak a vérét szívta ki, mint a hörcsög a csirkeét.

Most megtörölte újra a kezét s oda-odanézett a kicsinek cuppogó arcocskájára…

Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a szekrényt. Nem ment, a vasvillát vette elő, de azt előbb ki kellett cibálni a testből s a vér csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszítette a szekrény sarka alá s az egészet kiemelte.

Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap kivették a bőrtárcát, a sok pénzzel.

Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve; nyugodtan és rendesen.

– Azt elvitték a vásárra, – mondta magában s mérges lett saját magára. Egész éccaka ezen gondolkodott, aludni se tudott, kétszer is felkelt s a felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy «hallom az ágyúzást»… mert csakugyan hallotta… S hiába gondolt végig mindent, mégse tudott mindent kigondolni… Erre se számított, hogy a gyerekeket itthon hagyják s a szomszédból hijnak hozzá egy pesztonkát… úgy gondolta, inkább üket adják oda valakihez… Arra se gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy se… meg erre se, hogy a bugyellárist elviszik.

Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra öntötte s megszámolta. Papir és -130- ezüst pénz volt, összesen száznegyvenöt forint, meg valami krajcárok.

– Nem sok, – mondta s két tizest a lajbija zsebébe dugott. – Most má nem adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem marad egyébre. Meg hadd is várjon az a vén gazember… Háborúban adósságot kérni.

Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt egy zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna, kivett még egy koronát, mert itt nagy a drágaság, biztosan több kell most arra is.

A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót szokták s a kabátja külső zsebébe tette.

Ezzel be volt fejezve a dolga s most megállott némán és újra mély szórakozottsággal nézett maga elé.

Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott, mint egy kis kutya, a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s bólogatott.

– Ilyen kutya világ ez a mai, – mondta, aztán nagyot sóhajtott. – Hát mikor a cigányszigeten bementünk… a fárul úgy ráztuk a komitácsit, mint a rothadt szilvát… Rottmann hadnagynak a nyakát keresztül lőtték, a kezét rászorította a sebre s az ujja közt csakúgy hugyozott a vér, meg a száján… csak úgy ropogott a koponya, így hajigáltuk a levágott kezeket, meg a koponyákat, egymásra feküdtek a szerbek, meg a magyarok, osztán egymás torkát keresztül harapták…

A bölcsőbe megmozdult a piciny… erre föleszmélt, maga sem tudta miféle álomból… Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a pénz, már nem izgatta semmi… -131-

Szétnézett, nincs e valami tenni való… Egy pillanatra arra gondolt, hogy a kis testeket felrakja az ágyra… Ne feküdjenek ott szegények… de hirtelen összeborzongott s úgy érezte, a világért sem tudna hozzájuk nyúlni…

Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem lépte keresztül, eszébe villant a babona: ha keresztül lépik a gyereket, nem nő meg… Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát, ahonnan elvette, aztán kilépett a szabadba…

Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van s amint a száját kinyitotta, hogy teleszíjja magát friss levegővel, egyszerre bezárta s kedvetlenül fojtotta magába a mozgást… Ki, csak ki innen, még meglátják… Mintha fonákul volna valami… Máskor ilyen gyilkolás után büszkeségtől pattant szét a melle, most pedig…

Gyorsan elkushadt a ház mögé s mélyen lehajtott felső testtel vetette be magát a sűrűbe. Az árkon oly gyorsan átjutott, hogy észre sem vette, aztán a setétúton visszament a templom felé.

Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy István bácsi az ásásból kiált.

– Má nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mer avval nem lehet ásni.

– Átmegyek a vásárba… István bácsi… hány óra is vót, míg dógoztam… Tíz ugye.

Avval tovább ment, de valahogy az a gyanú vett erőt rajta, hogy az öregnek órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de visszanézni nem mert többet.

A falu másik részébe ment, a sárközbe, ott bement ahhoz az urhoz, akinek a felesége adós volt ötven forinttal.

– Hun szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem vót pénze. Most meg mán van.

A katona sötéten nézett az öreg kopott úrra, aki cinikusan járt s kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégis csak sajnálja a szegény embereket.

– Maguk barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyorálni a pénzt, azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat. Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor eszükbe jut, hogy kötelesség is van a világon. – S nagyot nevetett kurta, döcögős hangján. – Mint a huszár a kozáknak… – fecsegett tovább s egy háborús anekdota jutott eszébe. – Magával nem történt valami ilyen jó história?

A katona már el akart menni, dem akarta megsérteni az urat azzal, hogy végig sem hallgatja a beszédét.

– A kórágyon feküdt két sebesült baka, tudja, az egyik a szerb csatatérről került oda, a másik az északiról… Na… Azt kérdezi az amék a szerb csatatéren sebesült meg: Mongyad csak cimbora, csakugyan olyan borzasztóak azok a kozákok! Igaz, -133- hogy torzonborz nagy szakálluk van? a fejükön olyan nagy medvebőr kucsma s rettentő huj-huj kiáltással törnek előre?

A katona úgy állott a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolás gyerek, nehezen lélekzett s csüggedt, szomorú arcán borzasztó unalom volt, míg az öreg úr ugrálását nézte s oktató, leckéztető hangját hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon mocskos volt, mert épen műtrágyaoldatot csinált s a munkát hagyta abba a katona kedveért, fás hangján tovább mondta az adomát.

– Hát, aszongya az, aki az északi harctérről jött: hát tudod testvér, így mondja: amikor először gyütt ránk (s hangsúlyozta népiesen, hogy gyütt), vagy ezer darab muszka, hát e’ kicsit szorongtunk, de azután eltaláltuk a fortélyukat… Na… Hogy-hogy? kérdi a másik sebesült, a szeb harctérrül való, mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na most meg fogja tudni a fortélyukat!… Hát tudod, azt mondja az orosz fődön jártas-kőttes katona, már mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a tudományukat: azt mondja, hogy: hát tudod, mikor gyün a kozák, akkor az nagyot ordít! De mikor az ember beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulrul gyün ki – akkor a kozák elcsendesedik!

Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose voltak a harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak, amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők! teszi hozzá.

– Azér mondom barátom, hogy: ez a magyar ember!… Ilyen huncut kutya vér van a magyar -134- emberbe a háborúba. Másféle ember, francia vagy angol megijedne, osztán sokat beszélne, hogy, hű, az borzasztó, amilyen a kozák! nagy süvege van, meg borzasztóan ordít, mikor támad… Így mondaná el egy tót, vagy egy olá, vagy sváb… A magyar?… A magyar meg azt mondja rá: kitanultuk a fortélyukat!… Mikor az ember úgy beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulrul gyün ki: akkor a kozák elcsendesedik, hahahaha… Azt meghiszem az ebatta, akkor elcsendesedik… No jól van kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg, hogy adós sose legyen… Soha adósságot! Soha… Minden bűnnek az a melegágya: az adósság… Inkább koplalni, nélkülözni, dolgozni! csak adósság ne legyen…

– Hát Sóvágó úr, ha én itthon lettem vóna, akkor nem is gyült vóna az az adósság…

– Jójó, jó van na, jójó… csak azér mondom, – motyogta kicsit megsértődve az öreg úr, hogy nem tekintetes urnak szólította s megveregette a vállát a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve vele, sietve neki látott a munkájának.

A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt annyi ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törődik az ővele, érdemes volt azért… hogy ennek visszaadjon húsz forintot…

S hát igazán olyan nagy valami az az adósság?… Ennek annyi a pénze, hogy ez soha míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz forintot… akkor mire neki… akkor mér követeli annyira? hogy még a húsából is kész volna kivágni… mikor ő maga is tudja, hogy az asszonynak kellett, míg ő oda volt huszonhat hónapig… Hogy éljen meg három gyerekkel?… -135- míg ő oda harcol… meg kórházakba fekszik, meg újra oda harcol…

A katonasapkáját a fejébe húzza s busaszemmel, véreres szemmel néz körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él… Huszonhat hónapig odaki lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet: csak halottakat csinálni… Ez a haszna, ez a vége…

Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a három gyerekkel. A gyerekek, az udvaron játszottak a kis kocsival, kert nem volt a házhoz; csak olyan kis zsellérhez volt az; putri-féle.

– Majd megtudod, – s elfordította a fejét, úgy mondta, – a vásárba…

– Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni… Nem való az az ásó ilyen kemény fődbe, – mormogta, – homokra való ásónak megjárja, de ilyen fődbe nem…

Az asszony nem szólt, gondolta valahol kért vagy egy forintot ásóra. Restelte is magát, mert eladta az ura jó ásóját húsz krajcárér.

Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a gyerek kicsi fekete kezét.

A gyerek zsebébe volt egy kendő, azt kihúzta s gondosan bekötötte vele a gyerek kezét.

Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, mint gyerek, nem szokta az apja tettét birálni: elfogadta, hogy annak úgy kell lenni.

Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó nélkül, mintha valamit nem értene, de csöndesen, engedelmesen készülődik. Persze a vásárra, jutott eszébe.

Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában; szomorúan nézte.

A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt és valami rettentő feszültség.

– Meg, – szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a szívében és nagy szomorúság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége arcát nézte. Most mit fog szólani, ha az egészet megtudja!… Csak úgy tett, mintha szomorú volna és megtörött…

– Nem az egészet, – mondta később s az asszony lassan kötözte a szoknyája madzagát. – Csak húsz forintot.

– Vargáék, – mondta csodálkozva, sőt titkos ijedtséggel. – Azok elmentek a vásárra.

Az ember intett s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi ijedtséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak asszony… Szerette a feleségét, érette tette, s most -138- félt, hogy el ne mosolyodjon: mint a temetésen, a koporsó mellett: mert nem illendő nevetni a nehéz komoly dolgon…

Az asszony nem szólott; úgy maradt, ahogy volt s fekete szemeit ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólott.

– Mikor tegnap ott voltam a napszámér… előttem vették ki a pénzt a siffonbul… mán akkor gondoltam… az éccaka is azt gondoltam…

Az asszony szeme fölvilágított: megértette mi baja volt az urának az éccaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor úgy alszik, hogy szinte szégyen… ha a gyerek felébred, észre se veszi…

– De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni… csak hogy lehetne… Reggel osztán, hogy az öreg Sóvágó olyan sokat beszélt, hogy adósság így úgy… akkor mán tudtam, hogy meglesz…

– Hanem otthun hagyták a gyerekeket… Meg a Szabó András lyányát velük, hogy játszon velük…

– Te errül senkinek ne szólj; a szegénység vitt rá – szólt az ember a példabeszéd bibliai egyszerűségével.

Akkor ő levetette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. Levetkőzött, az inget is levetette.

Az asszony fogta az inget s a ládából másikat vett elő, de az inget egy pillanatra sem tette le.

Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az inget, a tisztát.

Kivitte a vizet s másikat készített. A tálat a konyhába tette le, addig folyton a hóna alá volt szorítva az ing, úgy volt kinn az udvaron is.

Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, egészen jól érezte magát.

– Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta ing, – mondta magában, – de akkor abba a fertelmes vérbe kellett lenni egész hétig is, míg megszáradt az emberen, pedig de büdös…

Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte hogy a felesége rettenetesen meg van zavarodva s szégyelte azt mutatni, hogy ő nem érzi a bajt…

Az ajtóba állott s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a véres inget, különösen az újját. Még ki is önti a vizet kétszer is, nagyon jól kimossa.

Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta semmit, kiterítette a kis kamarában. -140-

A kis fiú kicsi kocsiban húzta a legkisebbet s ragyogott az arca. Most mindig kinn vannak, pedig már csipős az idő, mert nagyon büszkék a kis szekérre, amit apjuk csinált, az első éjszaka, mikor hazajött.

– Vigyázz, baj ne legyen, – szólt az anya. – Vigyázz, mert agyonverlek. Megyek a vásárba.

– Másnál is van olyan pici, – mondta kerülő szóval, – kis gyámoltalan pondró…

Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elől az ember, utána az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis gyerekeire, úgy haladtak előre, mint boldog falusiak, akik örülnek, ha kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott hétköznapból. De az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes parasztkomolysága: amely a legkomolyabb kifejezést edzi be a vonásokba: a testi kimerültség nyugalmát.

Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva, maga elé sötétedve haladt előre s észre sem vette, hogy a felesége lassan sírásra pityeredt arccal szaporázza a lépést utána.

Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek közé. Az út sáros volt, de nem -141- volt mély a sár. A novemberi természeten ott borongott az állandó őszi köd, a lekopasztott fák üresen s óbégatva állottak.

Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy rövidítsék a kanyargó országútat, az ember egyszerre megállott.

– Ott a falu, csakúgy, mint itt… Templom van a közepin… csak ott jobban látszik a domb odaát… Te, mán én nem is értem, hogy maradhat a víz partja drót nélkül… Hindernisz… milyen jól lehetne itt grábnit csinálni a jó kemény fődbe…

Az asszony a kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az urára. Mióta itthon van még ilyen beszédesnek nem látta.

– Szép az, – mondta az ember csillogó arccal, – ahogy ez a tőtés megy, úgy van a stellung, csak nem áll ki a fődből, hanem lefelé van ásva: árok… Csak ép annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy el lehessen látni a fődeken. Vigyázz…

Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan gyorsan és egyszerre, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott lefelé.

– Gyere le onnan, – kiáltott rá az ura, – gyere le rögtön, az istent beléd… mer leváglak…

Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétől. Gyáván és ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája csupa sár lett. -142-

A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony keserves csúszását, le is ülepedett szegény a sárba.

– Látod, ilyenek vagyunk odaki a felden, mindig sárosak, mint az ürgék… Phű, mikor esők járnak, osztán vederrel kell kihányni az árokból a vizet. Egész nap, egész éccaka furt dógozik az ember. Mer van ugyan, van a víznek olyan kútféle ásva, vizesgödör, de nem mindenütt elég a… Sokat megmerül a bakancs, még a tiszturak is míg végig megy a major úr a süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban…

– Minek hijtál ide a sárba, – mondta az asszony gyáva mormogással. Nem mert most úgy, mint valaha, kipattanni az urára: nem volt vele tisztában, hogy józan-e.

– Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy percig hallottam is ágyuszót… Meg úgy láttam, mintha odaát muszi mozogna… Tudja isten: csak úgy láttam…

– Mán úgy megszokja az ember az ilyet… Mer szigorujan ki van hagyva a kommandó, hogy nem szabad fenn járni a főd szinén, mert leszedik az embert! De ha megyünk a vízér, mer négyezerötszáz lépésre kell vízér menni, sose megy az ember a lóvgrábniba, hanem fenn. Nem bolond a muszka, hogy egy emberre ágyuval lőjjön… Meg szamár is, nem tudja eltalálni… Hanem azér néha így rájön az emberre, hogy: hű a mérges istenit, most!… akkor osztán leugrik az árokba ész nélkül… Pedig hát mindegy… eccer úgyis meg kell halni… -143-

Az arca szomorú volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme olyan szomorúan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy megbánta… hogy fél… Fél már szegény…

– Látod te, – mondta a katona és sokáig nézte a vízpartot… Ha itt vóna most a hátunk mellett a sveerehabic, akkor eccer csak hallanád, hogy: bumm!… azután megindulna fenn a gránát… sziiiiiij… hasítana a levegőbe. Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott nem látni semmit, hogy merre megy, csak a hangja sivít, mint a vasdaru… ssiiijju… akkor le: ropp!… s ott a falu megett fel egy nagy füstfelleg, nagy két araszos, ott az ég alatt, nagy fekete füst, felveti a fődet, fát, sarat, követ, mindent amit tanál… Akkor a bóbakter beleszól a telefonba, hogy kétszázzal rövidebbet… Barátom: az az igazi világ… No mennyünk fel innen, mer átázik a cipőd.

Megfogta az asszony kezét és felsegítette olyan gyöngéden és figyelmesen, mint egy kis gyereket.

Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol voltak, ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy vastag sarat rázott le.

Lehajtotta a fejét és a szemében lassan könnyek gyűltek… Siratta a régi urát…

– Hallod!… – szólott s csak a hangjában volt valami kimondhatatlan gyöngédség, amit szóba -144- kiadni nem tudott, mert az ilyen szegény emberek nem tudják szóval becézni egymást. – – Hallod!… milyen ez a világ… Úgy van köztünk a víz, mint itt… Ilyenformán is… De akik ezen a partján vannak, azok mind egytestvérek, egymást segítik, kedvellik, egykézre kell dógozzanak… aki meg a másik parton van: azt mind le kell lűni…

– Folyik a víz, folyik csendesen, úgy folyik, mint az embernek a napjai folynak, mindig folynak, mégse mulnak el… De aki a másik parton van, azt mind le kell lűni… geveerrel, masingeveerrel, ágyúval, sverével, handgranáttal, mindennel, azt mind le kell lűni… érted ezt te…

Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is figyelt a szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az őrülés, torkon fogja s bedobja a vízbe… Pedig nem félt tőle. Ha megtette volna se félt volna szegénytől. Hiszen ismerte. Tudta ő, hogy ki volt… ez az ember… azelőtt… s ha most nem is az, aki vót, azért ő nem félt tőle… nem, ő úgy odaadta magát neki, a drága emberének: hát istenem, ha úgy rendelte az Isten, fogja torkon, ölje meg: dobja a vízbe… szegény, miket kellett neki abba a háborúba szenvedni, hogy odáig jutott…

S a szája sírósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott s úgy odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, úgy kínálta magát: úgyse lehet ezt tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni… nem lesz jó vége…

A katona szeme nem látta azt, ami előtte van, csak a saját gondolatát látta… -145-

– Pedig hallod, – mondta eltünődve, – én azt mondom neked: nem a muszka van a másik parton… hanem a másik parton vannak a gazdagok… Mink vagyunk itt, tudod, ezen az ódalon, a szegény emberek… mind itt vagyunk, akiknek büdös putrija van… rongyos ruhája, nincsen ennivaló kenyere… csak sok gyereke, pedig az a gyerek, nem mondja, hogy hun veszed: azt mongya ereggy lopni… csak sír: avval is fájdíttya a szülei szívet…

Az asszony nézte, elcsorduló fáldalommal nézte a szegény vergődő emberének a szemét.

– A másik parton van a tiszti menázs… ott vannak a szép nagy házak, terített asztalok, meg a nagy hambárok, sok búza benne, sok bab, kolbász, ódalas, sonka… Oda süt még a nap is, még a madarak is oda járnak, mer ott jó danolni… ott vannak a jó emberek, amékek senkit se bántanak, meg krajcárt adnak a kódusnak…

Mintha megszünt volna gondolkozni. Az asszony nem mert moccanni, szólani, csak nézte a szegény meggyűrt arcot, csak nézte s egyre jobban elcsiporodott a szíve csipegő sírásra.

A katona felemelte a kezét lassan a sipkájához s azt egy parányit lejebb igazította a szemére.

Átalintett a másik partra s belekacsintott a felesége szemébe, hamisan, maliciával:

– A gránát nem nézte… sok urfi elpotyogott… el ám… 3-án este masiroztunk el Koltovból, reggel háromóratájba értünk egy erdőbe, -146- Lukovicéből mentünk, osztán Zizimbe állottunk meg az erdőbe. Aszonták, ott a svarmlénia. Fenét vót. Semmi se vót. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer csak három gránát lecsap. Semmi puskalövés, semmi, csak jön a gránát. Szalad egy baka, hogy mi az, mi az. Hát tennap elszórták itt a mieinket. Rögtön sturmolni: hát ötkor mentünk sturmolni, már nyóc órakor meghalt egy kadett, megsebesült a hadnagy Sándorfi, a hadnagy Órás, a dinsztfürende őrmester; nem is maradt több tiszt, csak a kompanikomendáns. Na… mind, mind vége lett az uraknak… én meg itt vagyok…

– Ott míndegy… honnan gyütt… a tulsó partrul, vagy az errülső partrul… ha mán ott van, a gránát nem igen válogattya… – hirtelen, mély fájdalommal kiáltott: – de hogy itten még azután se mindegy… azt a kutya mindenségit ennek a világnak: hát itten még most se mindegy? Hát mi az istennyila ez, hogy haza kell nekem huszonhat hónap után gyünni, osztán itt van az én három gyerekem, meg itt van az én egy feleségem, osztán semmitek sincs téllére… Se liszt… se zsír… se lencse… semmi isten fenéje… Hisz énnekem huszonnyóc napra vissza kell menni… hát mit csináltam vóna annyi kis időn veletek, hogy ellássalak. Nem ad nekem ezen a fődön egy ember se egy darab kenyeret… ha minden gyerekem éhen döglik is…

De az ember egyszerre megindult, nehéz lépésekkel, de megindult s ment, ment előre… -147-

Nem is szólottak egymáshoz. Úgy mentek a sokadalomban, csámpásan és bolyongva, olyan idegenül…

Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt… Falusi asszonyok hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban tejfel volt és gombolyagba összenyomott turó… Nem főzött a gyerekeinek turós galuskát a mióta az ura odavan, csak kétszer… Odapillantott az emberre: vajjon észreveszi-e.

De az ember nem látott semmit, csak ment előre. Kis csizmákat látott az asszony. A gyerekek még most is mezitláb vannak… s már reggelre fagy volt. Ruhát is látott… jó kis ócska ruhákat árultak egy szekérről, ócsón lehetett vóna szerezni… De az ember csak ment, lépegetett előre, lehajtott fővel, ment előre tovább… Húsz darab libát olvasott meg egy ház tövén, micsoda libák, istenem… neki csak három tyukocskája van… egyik tojik, szegény, mán hagyogató, nincs kedve ebbe a hidegbe…

Szinte elmaradt az embertől, aki már eltűnik a szeme elől… Lám ott áll a vasas zsidó sátora előtt…

Utána ballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót válogatott. Felvette, letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a kövön, egymáshoz ütötte, a hangját figyelte. Körömmel próbálta a keménységét. Végre egyet megtartott.

Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot vetett. Jaj azt hitte, rögtön agyonvágja a zsidót avval az ásóval.

Elöntötte szemét a forró könny. Hát az ura is ilyen kemény tud lenni… Jól tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se étel… osztán vegyen egy hatosért mézest…

Összeszorította a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a síró szemét, felszijta az orrát s mézeskalácsost keresett… Soká nézegette az apró mézes mogyorót… be hitvány… kukoricaliszttel van csinálva… be sovány… méz nélkül és jóisten, be drága…

Felduzzasztotta a száját betegen: hát evvel megy haza… Mézessel a vásárból… egy hatos ára mézes…

Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott, megérezte, mikor közel ért, elindult gyorsan hazafelé az úton.

Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment ment, megtörten, csüggedten, életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésű ura után.

Most már únta az ura bolondságát. Már nem is számított neki. Ez is csak magának rabol, még a gyerekeire se gondol…

– Igy nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a víz… – mondta az ember. – Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk… meglátjuk közelrül a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat… a szemüket… csak ép hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk le őket… enni adunk nekik… amit mink eszünk… csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk van a víz…

Hirtelen a zsebébe nyult s kivett belőle egy kis csomót. A markában tartotta egy percig s nézte… egy gombolyagba kötött kis kendő volt, ahogy nézte az asszony.

– Ajjaj, – sóhajtott s azt gondolta: – ezér érdemes volt?… hát érdemes volt ezért?…

Aztán megindultak. Lassabban mint az elébb, mint aki elvesztette a célt. De egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény.

Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek volna, mintha meggyülölték volna egymást.

Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélső háznál, -150- beszélgetőket láttak. Egyszerre belenyilallott mindakettőjükbe, hogy arról beszélnek.

Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné: s mikor a házaspár megállott a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk bámult.

– Hallják a gyereksírást, – folytatta aztán, – csak hallják, pedig ott volt a Szabó Andrásék lánya velük, amán jóforma lány, tizennégy esztendős, mi van azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sír… átküldték a kis Erzsust, nézze meg. A gyerek nem tudott bemenni, mert a kapu be volt zárva, bemászott a kerítésen. Bemegy szegény gyerek, hát bokáig való vérbe ott fekszik a szegény ártatlan meggyilkolva… A Vargáék nagyobbik lyánya az ajtóba, a másik, az Eszter meg a kis házba.

– Borzasztó, – mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket nézi, – borzasztó – s húzta az urát, hogy menjenek onnan.

A katona nem szólott egy szót sem, csak nézte a vájákoló asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni… ezek igazán nem tudják, mi a háború…

Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva ment előre.

– Én is úgy hagytam a három kicsit, – mondta aztán vissza elfult szóval.

Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg azokat… Kettévágott gégével.

De hát az nem lehet… ki bántaná!… Ne szaladj, akarta kiáltani: hisz én itt vagyok…

Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok, gyerekek szaladtak a templom felé.

A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás, a borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is rászállott, s ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel hasított végig a lelkén.

A gyerekei ott állottak a ház előtt s az anyjuk leguggolt hozzájuk és csókolta őket.

Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán megfordult, még mielőtt megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az ajka kívánta. Érezte, hogy keresik.

A katona hidegen oda nézett a tegezésre, de akaratlan lepillantott a zsebére. Egy fehér kendőnek csücske lógott ki s véres volt.

– Ki vele! – s a két csendőr úgy emelintette a szuronyos fegyvert, hogy bármely pillantban használhassák.

– Megvágta magát a kis fiam. Az ő kezét törültem le vele. Be is kötöttem.

A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk az anyja mellől. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit s nem is nézett reájuk, a legkisebb gyerekét szorította a szívére, másikat kezén tartotta.

– Mér van bekötve a kezed, kis fiam? – kérdezte szépen az őrmester a gyereket.

– Én nem tudom, – mondta s az apjára nézett. – Édes apám bekötötte, mikor hazajött, pedig az övé vót véres.

Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan elnézte a kis fia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte, elmosolyodva nézte… -153-

Akkor odafordult bizalmas egyszerűen a két csendőrhöz, a fekete őrmesterhez.

A kapu, a kerítés rakva volt rémült arcú, bámészkodó falusiakkal. Mindenki kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas gyilkost. Csak ő maga nem volt megrémülve.

– Hát tuggya, csendőr úr, – mondta mégis, gyerekes mentegetőzéssel, mintha egy kicsit szépítgetni akarná magát, – azelőtt én se tudtam vóna ránézni a gyilkosságra… Ha édes anyám csirkét ölt… vagy a feleségem: megmondhassák! én bizony oda se dugtam az orrom… de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, amirül nehéz osztán idehaza leszokni…

Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még egyszer. Végre. Mikor a családjátul vinni akarták.

Akkor végig nyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött, nyöszörgött s kétségbeesett tekintettel nézett a kis fiára, aki eltorzult arccal, elgörbült kedves ajkakkal sírni kezdett.

– Fiam, – mondta – kis fiam! hoztam neked egy kis mézest… ides anyádtul kérd el…

MÓRICZ ZSIGMOND MŰVEI:

A Fáklya. Regény.
Az Isten háta mögött. Regény. II. kiadás.
Árvalányok. Regény.
A tűznek nem szabad kialudni. Elbeszélések. II. kiadás.
Boldog világ. Állatmesék.
Csitt-Csatt. Elbeszélések.
Falu. Szindarabok. II. kiadás.
Galamb papné. Regény.
Harmatos Rózsa. Regény. III. kiadás.
Hét krajcár. Elbeszélések. III. kiadás.
Kerek Ferkó. Regény.
Karak szultán. Elbeszélések.
Magyarok. Elbeszélések. II. kiadás.
Mese a zöld füvön. Elbeszélések.
Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Elbeszélések. II. kiadás.
Pacsirtaszó. Szindarab. III. kiadás.
Sárarany. Regény. II. kiadás.
Sári biró. Vigjáték. III. kiadás.
Szegény emberek. Elbeszélések.
Szerelem. Vigjátékok. I–II–III. kötet.
Tavaszi szél. Elbeszélések. II. kiadás.
Tragédia. Elbeszélések. II. kiadás.
Vidéki hirek. Elbeszélések.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZEGÉNY EMBEREK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Szegény emberek

SZEGÉNY EMBEREK

TARTALOM

GOMBASZEDÉS

I.

II.

III.

IV.

V.

ERDEI KIS PIROS VIRÁGOK

THEKLA OROWNA

LÁZBAN.

IDEGSOKK

EGY SZEGÉNY FECSKE

A MACSKA

HŐSKOR

SZEGÉNY EMBEREK

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE