Title: Vasárnapi Könyv. 1914. Első félév 10. füzet
Editor: Kálmán Árkay
Release date: March 30, 2007 [eBook #20942]
Most recently updated: September 22, 2009
Language: Hungarian
Credits: Produced by Tamás Róth and the Online Distributed Proofreading Team.
A könyvnyomtatáshoz szükséges betüket ólomból,—ólom, antimon és cink keverékéből—öntik. Az öntést eleintén kézi szerszámmal végezték, de most már ezt a munkát is gépek végzik el. Amikor az egyes, különálló ólombetü öntésének módját feltalálták, voltaképpen ezzel egyidejüen találták fel a könyvnyomtatást is. Mert a könyvnyomtatásnak valójában az volt az alapja, hogyan lehetséges olyan betükből kiszedni a sajtóba kerülő szöveget, amelyeket a nyomtatás után külön széjjelszedve, más könyvekhez is felhasználhassanak.
Azelőtt fába vagy vékony cinklemezbe vésték a könyvek és egyéb nyomtatványok sorait. Ezt azután máshoz, mint ugyanazon könyv vagy nyomtatvány második vagy harmadik kinyomtatásához, nem is használhatták. A különálló ólombetü volt tehát a megindítója a könyvnyomtatás fejlődésének, ez tette lehetségessé már abban a régi időben a könyvnek az elterjedését. Mivel pedig az ólombetü nem is volt drága, a nyomtatott könyvhöz meglehetősen olcsó áron sok ember hozzájuthatott.
A könyvnyomtatás feltalálása után vagy háromszáz esztendeig maguk a könyvnyomtató mesterek űzték a betüöntés mesterségét is. Legalább száz esztendeig az öntéshez való betüformákat is maguk metszették és csak azután vált a betümetszés különálló mesterséggé. Ezt azután olyan tanult mesterek mívelték, hogy a betümetszést az idők folyamán igazi művészi tökéletességre emelték. Évszázadokkal ezelőtt Magyarországon híres betüöntők és betüvésők voltak Tótfalusi Kis Miklós és Kaproncai Nyerges Ádám. Tótfalusi Kis Miklós Hollandiában tanulta a betümetszés és a könyvnyomtatás mesterségét és az elsők között volt, akik az újfajta ipart hazánkban meghonosították.
A kezdetleges kézi betüöntő szerszám alakja harapófogóhoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy ahol a harapófogó éles hegyben végződik, ott a betüöntő szerszám két négyszögletes, lapos formában csukódott össze. Elől kis lyuk volt a szerszámon, ahol kis kanalakkal a folyós ólmot öntötték a szerszámba és az [Pg 2]oldalában erősítették meg azt a kis formát, amelybe a betünek homorú képe volt bevésve. Ezt a homorú formát betüodornak hívták, a másik formát pedig, amelyre a betünek domború képét vésték és amellyel a homorú formát ütötték a rézből készült odorba, betükölyünek nevezték. A betümetszők vésték kemény vasszeg tompa hegyére a betü domború formáját és azon készítették a betüodort is. Az öntésnél a folyós ólom a betüodor homorú formájában megszilárdult, az ólmon a betü formája domború alakot kapott és miután lecsiszolták róla az öntésnél kapott ólomcsapocskákat, készen volt az ólombetü. Ezzel az eljárással igen lassan ment a betü öntése. Minden egyes betü kiöntése után fel kellett nyitni az öntő-szerszámot, ki kellett belőle venni a kiöntött betüt és a kis homorú formát, az odort is. Azután az odort újra belehelyezni, a szerszámot újra becsukni ... így folytathatták lassan az öntést. Ilyen lassú eljárással a legügyesebb betüöntőmester sem önthetett egy nap alatt 1500 betünél többet, a betüöntésnek ez a módja mégis igen sok ideig életben maradt.
A teljes betüöntőgép: Johnson és Atkinson szerkezete
Ez az öntőgép önműködően, emberi beavatkozás nélkül, önti, csiszolja, tisztítja, egyenletes magasságúra gyalulja és sorba szedi a kész betüanyagot. Naponként húszezer, de esetleg [Pg 3]harminc-vagy negyvenezer betüt is lehet készíteni rajta.
A betüöntögyár műhelye
A műhelyben a különféle szerkezetű öntőgépeken kívül csiszoló-és mérőeszközök és magasságszabályozó gyaluk is vannak.
Az idő haladásával mind több és több ember vásárolt könyveket, több betüre volt szükségük a könyvnyomtatóknak és a kézi betüöntőszerszámmal nem tudták elég gyorsan és megfelelő mennyiségben kielégíteni a betüszükségletet. A szükség több embert olyan gépnek a feltalálására buzdított, amely a kézi eljárás fölöslegessé tevésével, alaposan meggyorsítja a betüöntést. Wing Vilmos és White Éliás angol gépészek már az 1805. esztendőben szerkesztettek betüöntőgépet, de az első, valóban használható betüöntő-gépet csak 1838-ban találta föl Bruce Dávid az északamerikai Brooklynban. Ez a betüöntőgép a kéziöntéstől azzal különbözött, hogy az öntést gyorsabbá tette, de a betü ebből sem jött ki használható, kész állapotban. Ezeken a betükön is megmaradtak az ólomcsapok és a csingák, nem voltak egyforma magasak, amikor a gépből kipotyogtak és csak hosszas mérés és gyalulás után kerültek használható állapotba.
A Foucher-féle öntőgép
A gép motoros hajtásra és gázfűtésre alkalmas: nagyobb betüalakok [Pg 4]tömeges öntésére való.
A tökéletes betüöntőgépet, amely a betüket önmagától önti, a csingákat letördeli, a betüket csiszolja, legyalulja és sorrendbeszedi, 1853-ban Johnson és Atkinson nevű mérnökök találták föl Angolországban, utóbb pedig a szerkezetén az amerikai Hepburn javított egyetmást, amivel a gépet egyszerűsítette. Ez a gép hamar elterjedt egész Európában. A legutóbbi időben, még tökéletesebbé, használhatóbbá és szerkezetét egyszerűbbé tette Foucher Parisban és Küstermann Berlinben. Ezekkel a gépekkel naponként 30 ezer betüt is ki lehet önteni, annál többet, mennél kisebb alakúra öntik.
Az emberi elme azonban nem nyugszik, folyton újat és jobbat akar és ezért különféle módszerekkel egyre tökéletesítik a géppel való öntés módját is. Az újabb gépek között említésre méltó az úgynevezett körforgó (rotációs) betüöntőgép, amelyet Wicks nevű angol tökéletesített és amely 60 ezer betüt is kiönt óránként. A gép főrésze egy kerék, amelynek kerületén száz betünek a homorú lenyomata van meg és a nyomó szivattyú folytonosan fecskendi az ólmot a kerék homorú betüformáiba. Mikor a folyékony ólomanyag lehül és megszilárdul, a gép önműködően löki ki a kész betüket.
A nyomdaipar az utóbbi évek során úgy fejlődött, hogy a könyvnyomdákban a betüszedést már nem kézzel végzik, hanem javarészt szedőgépeket használnak. A szedőgépek szerkezete első pillantásra az írógépekhez hasonlít: a szedő a gép előtt ül és az egyes betüknek megfelelő billentyűket leüti. A billentyűk leütése után a szükséges betük egymás mellé állanak. Minden egyes billentyű leütésekor más-más betüodor (vagy amint a nyomdászok mondják: matrica) kerül elő. A matrica kis rézlapocska, amelyen a megfelelő betü bemélyített képe látható.
A szedőgéppel külön öntőgép van kapcsolatban, amely a betümintáknak megfelelő betüalakokat ólomanyagból kiönti. Ha ugyanis a szedőgépen már annyi rézlapocska sorakozott egymás mellé, amennyit egy-egy sornak megszabott szélessége megkíván, akkor a »matricasor« az öntőszerkezet elé jut. Az öntőszerkezet a rézlapocskák bemélyített mintáinak megfelelő betüalakokat egy tömör darabban ólomból kiönti és egyúttal kellő magasságúra gyalulja, lecsiszolja. Némelyik betüszedőgép olyan, hogy a betüöntőszerkezet együtt van vele, némelyik pedig olyan, hogy külön van a szedőgép (ez szedi ki a betümintákat) és külön az öntőgép (ez önti ki a betüminták szerint a betüket).
A szedőgép
a jobboldalon látható billentyűk leütése után a kívánt szöveget mindjárt sorokban önti ki. A billentyűk megnyomására a megfelelő betüminta az öntőkészülék elé ugrik, a következő betüminta melléje kerül, a másik ismét melléje és így tovább. A betümintákra az öntőkészülék ólmot önt, mire az ólomból kialakul a betüsor.[Pg 5]
Látnivaló tehát, hogy az új szerkezetű szedőgépek az egyes, kész betüalakokat feleslegessé teszik, mert a szöveget nemcsak kiszedik, hanem egy tömör darabban ólomból mindjárt ki is öntik. A nyomtatás elvégzése után ezeket az ólomsorokat beolvasztják, tisztítják és új fémmel vegyítve, megint öntésre használhatják.
A szállítási adó
A vasutakon utazó személyeknek és a szállított árúknak Magyarország területén való szállításáért szállítási adót kell fizetni. A szállítási adó személyek és utimálhák szállításáért a viteldíjnak t8 százalékát, gyorsárúkért a szállítási díjnak 7 százalékát, a közönséges teherszállítmányért pedig a szállítási díjnak 5 százalékát teszi ki.
Az adó fizetésére a törvény az utasokat és a szállítókat kötelezi. A szállítási adót az utasoktól a szállítási díjjal együtt a vasút szedi be és adja be az állami pénztárba. A legtöbb ember nem is tudja, hogy mikor a vasuti jegyét megváltotta, mindjárt szállítási adót is fizetett, mely benne foglaltatik a vasuti jegy árában.
A helyiérdekű vasutak az engedélyezésüktől számított tíz évig, a közuti vasutak pedig (Budapesten a villamos vasutak) föltétlenül mentesek a szállítási adótól. Adómentességben részesülnek még Budapesten a személyszállító dunai csavargőzösök is. A törvény értelmében csak a vasuti szállítás esik adó alá, a hajószállítás használata adómentes.
A bányaadó
A tényleg művelt bányák, kőszénbányák, aranymosó üzemek bányaadót fizetnek az után a jövedelem után, mely a bányák műveléséből ered. A bányaadó alól nincsen mentesség és így művelés alatt álló bányái után még az állam is adót tartozik fizetni. A kőszénbányáknál a tiszta jövedelem hét százalékát, más bányaműveknél a jövedelem öt százalékát kell bányaadó fejében fizetni. A bányák a bányakapitányságok felügyelete alatt állanak. Mielőtt tehát a bányákra a bányaadót kivetik, előbb kikérik a bányakapitányság véleményét is arról, hogy valamely bányának mekkora az évi termelése és mekkora a jövedelmezősége.[Pg 6]
A nyereményadó
Nyereményadót kell fizetni a jótékony célra rendezett állami sorsjáték nyereményei után. Úgyszintén nyereményadót kell fizetni azokért az engedélyekért, melyeket a pénzügyi hatóság ingóságok kisorsolására ad. A jótékony célú sorsjátéknál a nyereményösszegnek, kisorsolási engedélyeknél pedig a játéktervben foglalt összegnek tíz százalékát kell nyereményadó fejében fizetni.
A nyereményadót fizetni köteles: a nyeremény után a kifizetés alkalmával az, aki nyert; a kisorsolási engedély után pedig, aki engedélyt nyert. A nyerőtől a 10 százalékos nyereményadón fölül még 10 százalékot vonnak le a nyereményből játékdíj fejében. A pénzügyminiszternek joga van arra, hogy kivételes esetekben a jótékonycélú kisorsolások után járó nyereményadót elengedje.
Aki külföldi sorsjegyeket árul, vagy aki sorsolási engedély nélkül ingóságokat kisorsol, kihágást követ el. A büntetés 1000 koronáig terjedhető pénzbüntetés, melyet behajthatlanság esetén elzárási büntetésre változtatnak át.
Az útadó
Az állami, törvényhatósági és községi utak fentartási költségeinek fedezésére a törvényhatóságok útadót vetnek ki. Mentesek az útadó alól az állami tisztviselők, csendőrök, katonák, pénzügyőrök, vasuti pályaőrök, börtönőrök, mezőrendőrök, erdőkerülők. Az útadót az állami egyenes adók után meghatározott százalékban szabják ki. Az útadó azonban az egyenes adók tizedrészénél nagyobb nem lehet. Az útadót két évre előre állapítják meg.
Vármegyékben a közgyűlés elhatározhatja, hogy az útadó egy részét kézi erővel, napszámmal vagy igavonó állati erővel rójják le. Ha az útadót természetben kell leróni, akkor a legkevesebb teljesítés: három kézinapszám, vagy egy kétfogatú napszám. Ez a kötelezettség kiterjed a napszámosokra is, akik különben adómentesek. Mentesek azonban ettől a községi közmunkától a tanítók, katonák, csendőrök, pénzügyőrök, nyomorékok, továbbá a cselédek, akik szolgálatukat másnak rendelkezésére adták.
Az útadó ellen a közhírré tételtől számított 15 nap alatt lehet felebbezni a törvényhatóság első tisztviselőjéhez (megyében az alispánhoz, városban a polgármesterhez), kinek határozatát 15 nap alatt ismét meg lehet felebbezni a közigazgatási bizottsághoz.
Az országos betegápolási pótadó
Ez az adó tulajdonképpen csak adópótlék, melyet a földadó, a házadó, a kereseti adók, valamint a tőkekamatadó után vetnek ki.
Az országos betegápolási pótadó mértékét évről-évre a költségvetési törvény határozza meg. Ez a pótadómérték ezidőszerint az állami adó 5 százaléka. (Például 40 korona állami adó után 2 korona.)
Mivel ez az adó tulajdonképpen csak adópótlék, azért amilyen mértékben az állami adót törlik vagy mérséklik, olyan mértékben kell a betegápolási pótadót is törölni vagy mérsékelni.[Pg 7]
A platina manap a legértékesebb fémek közül való: a tudományos kutatók, a vegyészeti gyárak, a fogorvosok és az ékszerészek egyaránt nagy hasznát veszik. A platina a legsúlyosabb fém, csak az ozmium és irídium nevű fémeknek nagyobb a fajsúlya. A termésplatina színe sötétebb vagy világosabb szürke aszerint, amint vasat is tartalmaz vagy sem. A színplatina szürkésfehér, ezüstös színű. Igen nehezen, 1750 fok körül olvad; kitünően nyújtható és üvegbe forrasztható, ami a villamos izzólámpa vékony áramvezető drótszálának készítésére tette alkalmassá. Savak, lúgok nem támadják meg, azért használják vegyiszerek keverésére való edények, finom tudományos műszerek, orvosi eszközök készítésére is. Termés-állapotban főleg arannyal, ezüsttel és az úgynevezett platin-fémekkel (ozmium, irídium) ötvöződve, gömbölyű, néha szögletes szemecskékben, apró rögökben a folyók iszapjában, vagy elhagyott folyammedrekben találják.
A platinát javarészt iszapolással választják ki azokból a földrétegekből, amelyek platinát tartalmaznak. Iszapolás közben az idegen anyagokat folyóvízzel kimossák, a nehéz platina pedig a mosószerkezet fenekén ülepedik le. A platinatartalmú anyagot addig mossák, míg a tiszta platina magában marad. Az utóbbi években úszó kotrógépekkel aknázzák ki a folyók medréből a platinát. A kiemelt földanyagot a kotrógép szerkezete maga osztályozza: a platinás anyag dobban gyűlik össze, a hasznavehetetlen részt pedig a partra dobják. A gőzzel hajtott kotrógép 30 embert foglalkoztat, de 600 embernek a munkáját végzi el.
A platina értéke az elmult húsz évben egyre emelkedett: 1892-ben 1250 korona, 1895-ben 1750, 1900-ban 2800, 1905-ben 3400, 1910-ben 5300, 1913-ban 5900 korona volt egy kilogram platina ára. De nem is csoda, hogy az ára ennyire emelkedik, hiszen a fogyasztása is egyre nő, egyre nagyobb tért hódít, míg a termelése jóformán csak egy helyre, Oroszországra szorítkozik. Szinte "orosz fémnek" is lehetne nevezni, mert a világ platinatermelésének mintegy 95 százalékát ez az ország szolgáltatja. Pedig nem is Oroszországban fedezték fel, hanem Dél-Amerikában, a Pintó-folyóban lelték először az aranymosó spanyolok. A súlyos, ezüsthöz hasonló fémet kezdetben pintói ezüst, majd spanyolul platinja (ezüstöcske) néven emlegették. A platinja szóból lett a mai platina név. Később megtalálták a platina nyomait Amerika többi aranymosó-helyein, sőt Ausztráliában is. Európába 1735 körül hozta Don Antonio Ulloa nevű spanyol ember. Értékét ez időben nem ismerték, úgy hogy az aranymosók az iszappal együtt kiöntötték.
Oroszországban 1822-ben, az Ural-hegységben fedezték fel első nyomát, majd 1829-ben Humboldt Sándor, a kiváló német természettudós bejárta az Ural-hegységet és több helyen talált dús platina-telepeket. Kezdetben itt sem tudtak vele mit csinálni, nem ismerték tulajdonságait, használhatóságát. Matthey nevű angol vállalkozó ismerte fel először a platina számos[Pg 8] jótulajdonságát és kezdett érdeklődni az orosz bányák iránt. Az orosz kormány egy ideig maga vásárolta össze az egész termelést és pénzt veretett belőle, de 1845-ben megszüntette a platina-pénzverést. Ettől fogva az orosz platina-bányászat is hanyatlásnak indult, annyira, hogy például 1854-ben az egész évi termelés orosz mérték szerint egy pud (körülbelül 16kilogram) volt. Az angolok 1857-ben megszerezték a bányák egyrészének bérletét és olyan erővel fogtak kiaknázásukhoz, hogy három év multán már 1088 kilogram volt az évi termelés.
Platina-mosás az oroszországi Tura-folyó mentén
Az úszó kotrógépek a folyóból kiemelt anyagot a gép közepén levő dobban osztályozzák, a hasznavehetetlen részt pedig a partra dobják. A képünkön fönt jobbról a kisebb platinamosó szerkezetet, lent pedig a bal sarokban a platina-ércet tartalmazó anyag kiásását látjuk.[Pg 9]
A mai orosz platinabányászat négy nagy társaság kezében van, melyek évente átlag 5400 kilogram platinát termeltek az utóbbi évek alatt. Az ezeken kívül működő számtalan kisebb-nagyobb bánya, valamint a szabad bányaterületek évi termése 2600 kilogram, a mi összesen 8000 kilogramot tesz ki, úgy hogy az átlagos platina-termés ma a világ egyéb részeiben termelt 400 kilogrammal együtt 8400 kilogramra rúg. Amikor az oroszországi platinabányászat megkezdődött, tíz métermázsa földtömegből 150 gram (15 deka) platinát nyertek, de manap akkora földtömegből már csak 1 gramot tudnak kimosni.
Oroszország a termelt nyers platinából, platinaércből alig 400 kilogramot tart meg, míg az Amerikai Egyesült-Államok 3200, Anglia 2000, Franciaország 1600, Németország 1200 kilogramot vesz át. A finomítás költsége nem igen nagy,—körülbelül 90 korona kilogramonként—aminek jórésze, gyakran az egész is megtérül a finomítás melléktermékeiből: az ozmium, irídium és palládium nevű fémekből, mert ezeknek értéke még a platináénál is nagyobb.
A megtisztított platinának további feldolgozása nem nehéz, mert jól olvasztható, kovácsolható, hengerelhető és könnyen lehet ötvözni is. A villamos vezetékekre és csengőkre alkalmasabb, mint például a réz, amely a levegőn megváltozik (okszidálódik) és ilyenkor a villamosságot rosszul vezeti. A platinát üvegbe forraszthatjuk anélkül, hogy az üveg a lehűlés vagy a hevítés közben megrepedne. A villamos izzólámpákba is két, nagyon rövid platinadróttal vezetik be az áramot. Ennek a kis drótocskának a súlya a gramnak alig néhány ezredrésze, mégis az izzólámpagyárak fogyasztják a legtöbb platinát. A műfogak készítése is igen sok platinát fogyaszt: évenként körülbelül kétezer kilogramot. Ujabban szívesen használják a platinát ékszerek (gyűrűk, láncok) készítésére, brilliánsok és más drágakövek befoglalására.
A platina nagyobb tömbökben igen ritkán található. 1843-ban találtak egy kilenc és fél kilogramos és később egy 45 kilogramos darabot Oroszországban, mindkettőt a pétervári múzeumban őrzik.
Tudja mindenki, hogy némelyik betegség veleszületik már az emberrel, más betegségeket pedig úgy kap az életben. Azt is tudjuk, hogy némelyik betegség ragadós, azt tehát mástól kapja az ember. Vannak olyan betegségek, amik nem születnek az emberrel, de már egész kicsi gyerekkorában elkezdődnek, mert a gyermek világrahozott gyöngeséggel született,—ilyen például az angolkór. Van néhány olyan betegség is, aminek az igazi természetét még az orvosok se tudják és nem tudják azt se, mitől kapja az ember,—ilyen például a rákbetegség. A legtöbb betegségről, kiváltkép[Pg 10]pen pedig a legtöbb gyermekbetegségről azonban mégis tudjuk, hogy mitől támad, például a ragadós betegségekről, amik a legtöbb gyermeket pusztítják el. De nem elég csak azt tudnunk, hogy mi okozza a betegséget, hanem hogyha óvakodni akarunk tőle, akkor azt is meg kell tudnunk, hogy hogyan és hol éri a gyermekeket a fertőzés vagy egyéb baj, amitől beteg lesz. Tudjuk például, hogy kanyarós gyermekhez nem szabad közel ereszteni az egészséges gyermeket, mert megkaphatja a betegséget. De sokszor látni, hogy megkapta a kanyarót olyan gyermek is, aki sohase járt közel kanyarós beteghez. Azt is tudjuk, hogy sokszor tüdőbetegséget kap az olyan gyermek, aki körül az egész házban egy tüdőbeteg sincsen. Olyanról is hallott már mindenki, hogy egészséges családban beteges gyermekek vannak és az emberek nem igen tudják, mitől olyan véznák, betegesek azok a gyermekek. Azt kell tehát tudni, hogy hogyan jutnak a betegségek a gyermek közelébe és hogy mitől kell óvni a gyermeket, ha azt akarjuk, hogy egészséges maradjon.
Azt, hogy ragadós beteghez a gyermeket nem szabad közel ereszteni, de ha csak lehet, még egy lakásban se hagyni—mindenki tudja. De kevesen tudják, hogy nemcsak a betegtől magától lehet a betegséget elkapni, hanem mindenkitől, aki a betegnél járt és még mindenféle tárgyaktól is, amelyek a beteg közelében voltak. A ragadós beteg csirája benne szokott lenni a beteg legtöbb váladékában, a nyálában is, kivált pedig a kiütéses gyermekbetegségek csirája terjed el könnyen, mert a kiütéses bőr későbben hámlik és a lehámlott bőrdarabkák televannak a fertőzettel. Ebből mindenki megítélheti, hogy hova mindenhova eljuthat a ragadós betegség csirája. Ha a beteg egyet köhint, már szerteköpköd igen sok apró nyálcsöppöt. Ezek a nyálcsöppök olyan aprók, hogy alig látni őket, de a betegség csirái is olyan kicsinyek, hogy még a láthatatlan kis csöppöcskékben is ezrével lehetnek. A beteg zsebkendőjére, vánkosára, ingére, takarójára biztosan igen sok ilyen apró nyálcsöpp kerül, de jut belőle az ágy fájára, a beteg evőeszközére, tányérjára, poharára, még a padlóra is. Ha a beteg bőre hámlik, akkor a lehámló picike bőrdarabkák szerteszét hurcolódnak a szobában, lerakódnak és fölkeverednek a porral és el is lehet őket vinni mindennel, amire egy kis por ráfér,—vagyis jóformán mindennel, ami csak megfordul a szobában.
Aki bent volt a ragadós betegnek a szobájában, annak már a kezére, ruhájára, hajára juthat a beteg nyálából vagy lehámlott bőréből. Ha letette valahová a kalapját, azon is elvihet a fertőzött porból, de legkivált a cipője talpán biztosan visz belőle. A fertőzésnek pedig az a természete, hogy végtelenül kevés kell csak belőle, máris megbetegedhetik tőle az ember. Abban az alig-alig látszó csöppöcske nyálban, vagy az észrevehetetlenül apró bőrdarabkákban a betegséget okozó bacillus eljut az egészséges emberek közé, ha valamelyiknek a vérébe belekerül, akkor ott elszaporodhatik, eláraszthatja annak az egész testét és beteggé teheti azt is. Egyáltalában meg kell jegyezni, hogy a bacillusok éppen úgy mérgezik meg az ember testét, mint a veszedelmes mérgek. De azzal[Pg 11] veszedelmesebbek, mint a mérgek, hogy élnek, tehát szaporodni tudnak. A veszedelmes mérgekből is érheti az ember testét olyan kevés, amennyi még nem árt és ha csak ennyi éri, akkor az embernek semmi baja se lesz tőlük. De ha a bacillusokból jut az emberbe egy kevés, akkor azok a testünkben szaporodni kezdenek és olyan szaporák, hogy néhány óra alatt már milliószámra szaporodhatnak és beteggé teszik az embert.
Ha most már ebből tudjuk, hogyan kerül az egészséges ember házába a fertőzés, akkor azt is tudni kell, hogy hogyan jut bele a gyermek (vagy az ember) testébe. A legkönnyebben úgy, hogy a gyermek a fertőzött kézzel mosdatlanul eszik, vagy a szülő a gyermeket fertőzött kézzel eteti, vagy csak megfogja a gyermek ételét: ezen a módon már az ételre, az étellel pedig a gyomorba jut a fertőzés, a bacillus. Bejuthat a fertőzés a szoba porával is, mert olyan apró, hogy a legfinomabb, legapróbb szemű porban is elkeveredik és a porral együtt száll a levegőben, rakodik le mindenfélére, az asztalra is, a tányérra is, az ételre is és ezen a módon belekerülhet az emberbe. A port be is lélekzi az ember, ezzel pedig a tüdejébe juthat a bacillus.
A gyermek, kivált az apróbb, még olyan módon is szerez ragadós betegséget, ahogyan a felnőtt ember, de már a nagyobbacska gyermek se szokott. A gyermek ugyanis sokat játszik a földön, a padlón, mászkál, guggol, ül és a szoba porában, piszkában a játékát is, a kezét is jól megforgatja. Ezzel aztán a kezére ragadhat a fertőzés is, amikor pedig a kezét vagy a játékát a szájába veszi, akkor azzal a fertőzés is a szájába jut és a gyerek megkaphatja a betegséget. Ezért jó mentül tisztábban tartani a gyermek kezét, kivált a körme alját, mert ott bújik el legjobban minden piszok. A körmöt mindig egészen rövidre kell vágni, hogy ne férjen alája piszok és ha rövid, ha hosszú, mindig ki kell mosni, ki is piszkálni. A tüdővészt majdnem mindig ezen a módon szerzi a gyermek, mert a tüdővészes betegnek a kiköpésében is benne van a fertőzés, a kiköpést pedig mindenhonnan, az utcáról is hazaviszik az emberek a cipőjük talpán és otthon megfertőzik vele a padlót. A gyermek aztán felszedi a padlóról és a maszatos kezével beleviszi a szájába.
Sokan azt vetik ez ellen, hogy ők is, a testvéreik, gyermekeik is jártak ilyen betegeknél: mégsem kapták meg a ragadósnak mondott betegséget. Csakhogy tudni kell azt is, hogy nem minden fertőzésből lesz betegség. Sok ember ugyanis ellene tud állni a bacillusok mérgének, az ember egészséges vére sokszor le tudja győzni a fertőzést és ilyenkor az ember nem lesz beteg, ha bele is kerül a testébe a bacillus. Megesik az is, hogy valaki állandóan, folyvást hordja magával a fertőzést, sokan meg is kapják tőle a betegséget, ő maga azonban egészséges marad. Ezt azonban senki sem tudhatja magáról előre. Ezért jó, ha mindenki a legnagyobb óvatossággal és vigyázattal viselkedik. Ahol valakinek ragadós betegsége volt, ottan mindenféle dolgokon—ágyon, ruhafélén, meg amit a beteg csak használt—rajta maradhat jó sokáig a fertőzés és amikor például a kiütéses, kanyarós gyermek már régen meggyógyult, még mindig megkaphatja a betegséget ezektől a tár[Pg 12]gyaktól egy másik gyermek. Ha tehát valahol ragadós beteg volt és az meggyógyult, akkor mindent, amit csak lehet, lúggal le kell sikálni, vagy lúgban kimosni, amit pedig így se lehet, azt legalább jól ki kell szellőztetni, kitenni a levegőre, a tiszta napvilágra. A nem ragadós betegségekről nem mindig lehet megmondani, hogy hogyan kapja a gyermek, de annyit ezekről is kell tudni, hogy minden betegséget az kap könnyebben, aki gyöngébb és aki egészségtelenebb módon él. A meghűlésre rá szokás fogni mindenféle betegséget és sokan ezért úgy vigyáznak a gyermekre (meg magukra is), hogy a széltől is óvják, mindig benntartják a szobában, mindenféle ruhákba, kendőkbe bugyolálják, ha már egyszer ki muszáj engedni, a szobába pedig sohase engedik be a friss levegőt. Ezen a módon pedig nem óvakodni lehet a meghűléstől, hanem inkább biztos betegséget lehet szerezni. Mert akit ezen a módon elkényeztetnek, az aztán egyetlenegy friss szellőtől vagy az úgynevezett légvonattól (cúgtól, amint mondani szokás) beteg is lesz tüstént. A meghűlés ellen nincs más védelem, mint az edzés, vagyis az, hogy a testünket hozzászoktatjuk a hideghez és a friss levegőhöz. Sokat kell szellőztetni, mindennap friss levegőre kell vinni vagy ereszteni a gyermeket. Meg is kell mosdatni mindennap hideg vizzel, még pedig nemcsak az arcát, hanem az egész testét tetőtől talpig.
A haját is tisztán kell tartani a gyermeknek. A fiúk haja rövid legyen és a gyermek mossa meg mindennap éppen úgy, mint az arcát és a kezét. A lányok haját is legjobb mentül többször megmosni, kivált betegség után, mert a haj között sokáig megmaradhat valami fertőző piszok. Természetes, hogy a beteg ember csókjától is betegséget lehet kapni. Aki tehát beteg, az sohase csókolja meg a gyermeket, a más gyermekét pedig ne csókolja meg az ember sohase és tanítsa meg a maga gyermekét is, hogy ne engedje magát idegen emberektől megcsókolni.
Az is nyilvánvaló, hogy aki sört, bort vagy akármilyen pálinkafélét ad a gyermeknek, az mérget, betegséget ad neki. A gyermeknek csak vizet vagy tejet szabad inni adni.
Amikor Dessewffy József a maradiak nevében harcra kelt az újítók ellen, Széchenyi fölvette az odadobott keztyűt és megvívta a harcot. A régi rendhez ragaszkodó uraknak vitairattal felelt 1831-ben. Ennek a könyvének a címe: Világ. Fegyverül választotta, amit így a címlapra írt: a világosságot. Amiket a Hitel lapjain az ország társadalmi képéről megrajzolt, azokat átfesti a Világban állami közéletünkre.
Bírálatot mondott ősi közigazgatási berendezkedésünkről: államéletünket ez »rútul eldarabolja« öt párt, hat vallás, tíz nemzetiség és[Pg 13] 52 vármegye közt, nem számítva a külön területeket és a szabad városokat. De ellentétek által idegeníti el egymástól az ősi nemességet is. A jövendő birtokosok—úgymond—járatlanok a hazai dolgokban és nem tudják megszolgálni a hazától kapott javakat. Lelkileg tova is szakadoznak a magyarságtól és odakünn költik a pénzt, mert itthon nincs mód, amivel az állandó tartózkodást maguknak kellemessé tehetnék. Ellentétük a köznemesség, mely a külföldet nem ismeri, a hazai állapotokat túlbecsüli, idegen találmányokról fogalma sincs és az ujítások ellen elvakultan küzd. A polgárelem nagyobbrészt nem magyar és a kiváltságos rendek nem édesgetik magukhoz. A parasztság sok nemzetbelire van tagolva és ebben a magyar, legszebb fajta bár, gyengén szaporodik, míg a többi fajta szapora, »mint gomba az erdőm«. Hitéletünkben úgy áll szemközt a protestáns a katolikussal, mint az »angol és gallus« egymással és alig van társaskör vagy intézet, »vallási irígykedés ördögétől ment«. Ily viszonyok közt vajmi nehéz a nemzet nagyságát kifejleszteni. Mert kisebbszerű ideiglenes javítások mitsem érnek: a beadott szer elgőzölögvén, a test még bágyadtabb és a fájdalom égetőbb lesz. Gyökeres javításról pedig az a köztudat, hogy azzal sarkalatos törvényeink ellenkeznek.
Politikai reformok dolgában sürgősnek tartja a közteherviselést, hogy a nemesség is adózzék, pénzzel váltva meg a véradót: a katonáskodást. Javallja továbbá Széchenyi a jobbágyok fölszabadítását a robot és dézsma alól, a földesurak kártalanításával. Nagy súlyt helyez az értelmiség elterjedésére, mert a műveltség súlya leginkább fékezheti a kényuralmat és megszerezheti a nemzeti függetlenség másik biztosítékát: a vagyont és vele a jólétet.
József nádor
Széchenyit a »Világ« című könyvének megjelenése után kinevezte Pestmegye táblabírájának. Ezt a példát a többi megyék is követték.
Szerencsére—írja—a magyar nem egy kiélt, megvénült nemzet, melynek csak multja becses, inkább Európa legifjabb nemzete, mely történelmében kisdedkorát élte és nagy hivatása ezután következik. Nyolcszáz évig—úgymond—ez ország közélete »kis urak és szegény királyok története volt«, nem pedig a nemzeté. Még Nagy Lajos és Mátyás korát sem tartja megbámulni valónak. Fényes és dicső kort ő a jövőtől vár és erre óhajtaná a magyart előkészíteni, fölnevelni. »A magyar egy gyermeknép; most semmi, de minden lehet, mert lelki és testi erő rejtekezik fiatal keblében«.
Számot vet a kormányhatalommal és föltételezi róla, hogy a nemzeti fel[Pg 14]újulásnak gátat vetni nem áll érdekében. Valaha más volt e hatalom politikája: hogy egyszerűsítse a birodalmi kormányzatot, egy nagy egészbe próbálta egyesítni a magyarságot a többi részekkel. De a cél: az összeolvasztás mindig sikertelen maradt és már fel is hagyott vele.
Széchenyi a maga eszméit ez alapon most kiszélesíti. A nemzeti kaszinó mintájára szervezni kívánja a társaséletet vidéki városainkban is. Egyesületekbe készül tömörítni a mezőgazdasági erőket: lerakja a pesti Köztelek alapját, körülötte a gazdakörök országos hálózatával. Felveti a részvénytársulati üzlet kérdését, mellyel nagy vállalkozások egész sora volna indítható. Részvénytőkével szándékozik Pestnek állandó hidat és állandó színházat adni. Tervezi azt is, hogy nagy vizeink szabályozására társaságok alakuljanak, a Dunára gőzhajózást vezessenek és a fiumei tengeröbölig kőútat akar vágatni a Karszt kőhegyein át.
Avatott bírálók most azt kívánták tőle, adja elő pontról-pontra való sorrendben, amit az országgyűlésen legott tárgyalni lehet, mert már megértek a rögtöni megoldásra. Eleget tett ennek a kérésnek is és 1833-ban kiadta harmadik nagy művét: a Stádiumot-ot.
Ez törvényhozási feladatokról szól, amiket tizenkét pontba foglal:
1. Rendezni kell a hitelképesség és a hitelforrások kérdéseit.
2. Meg kell szüntetni az elavult ősiségét, mely miatt a földbirtok nem lehet jelzáloggá és a nemes családok nem jutnak hitelhez.
3. A jobbágynéppel meg kell váltatni a terheit, hogy megszabaduljon tőlük és a nemesség kárpótlást kapjon értük.
4. A birtokképességet mindenkire ki kell terjeszteni.
5. Törvény előtt legyen mindenki egyenlő: mágnás a nemessel és a kettő a nemtelennel (így nevezték akkoriban azokat, akik nem tartoztak a nemességhez).
A cenki Széchenyi-kastély
Széchenyi István gróf a sopronmegyei cenki kastélyban töltötte a pihenőnapjainak nagy részét. Cenk környékén ö honosította meg a selyemhernyó-tenyésztést, amely akkoriban még újság volt Magyarországon.[Pg 15]
6. Jobbágyi perekben a parasztok választhassanak tiszti ügyészt, érdekeiknek közköltségen való képviselésére.
7. A nemesség vegyen aránylagos részt a házi pénztár és az országgyűlés költségeinek viseléséből.
8. A forgalmi ügyek tartozzanak ezentúl országgyűlés elé.
9. Szünjön meg minden egyedárúság, céh-és értékszabály.
10. A törvény és az országgyűlés nyelve ezentúl csakis magyar lehessen.
11. Magyarországon ne kormányozzon más, mint a magyar helytartótanács; az udvari kancelláriákat szorítsák a közös ügy intézésére.
12. Legyen eltiltva minden titkosság a bírói tárgyalásoknál és az ítéletek kihirdetésénél.
Széchenyi ezzel a művével az úgynevezett haladópárt élére állt és pontozataiban három országgyűlésnek szabott teendőt.
És amit megkezdett tollal, hamar beváltotta tettekkel. Eddigi alkotásai: a lóverseny, akadémia és nemzeti kaszinó után belefogott legnagyobb vállalataiba: a Vaskapu-szabályozásba, a dunai gőzhajózásba és a pesti Lánchíd megépítésébe. Fáradhatatlan erélyével, sokoldalúságával és önfeláldozó munkásságával nemcsak a közönség előtt, hanem a meglepett hatalom előtt is Széchenyi volt ekkoriban a magyar nemzet vezére.
Vásárhelyi Pál
kiváló tudású mérnök készítette Széchenyi felszólítására az aldunai Vaskapu-szabályozás terveit. Az aldunai hajózó-útnak, amelyet 1835-ben nyitottak meg, mai napig is Széchenyi-út a neve.
A Dunát ötször járta be mérnökeivel. Adatokat gyűjtött, felvételeket végzett a folyam mocsárterületeiről, a kazáni szoros és a három aldunai zuhatag viszonyairól. Tanulmányozta a forgalom, árúk és vámok ügyét a magyar és a török partokon. A szabályozó munka pénzügyi nehézségek miatt sokáig fennakadt, mert a kormány cserben hagyta. De Széchenyi csüggedetlenül folytatta tanulmányait a Dunán és mellékfolyóin a gőzhajóval járhatóság szempontjából és a Száva, meg a Kulpa szabályozását is belevonta terveibe, hogy az Alföldről a tengerig összeköttetést létesítsen.
A gőzhajózást osztrák tőkével teremtette meg és ha magyar szakerők hiányában magyar-lábra nem is állíthatta azt, gondoskodott, hogy a[Pg 16] partjaink mentén járó hajók magyar nevet kapjanak, az igazgatóság főintézete Pesten települjön meg és Óbudán elsőrendű hajógyárral téli kikötőt építsenek. De figyelme kiterjedt a balatoni gőzhajózásra is: megépíttette az első tavi naszádot, a Himfy-t és később ennek társát, a félszázadon át üzemben maradt Kisfaludy nevű hajót.
Széchenyi István gróf 1835-ben
A pesti álló híd ügye rajongó lelkesedéssel töltötte el. Attól várta Buda és Pest majdani egyesítését. Próféta szeme a jövőbe látott és oly művet akart arra hagyni, mely a leendő világvárosnak száz év mulva is dísze és büszkesége legyen. Nyolcszor utazott Angliába, megállapodni a nagytudású Clark Ádám mérnökkel, a merész szerkezetű függőhíd tervében, mely akkor világcsodának vált be. És hogy a lánchíd forgalmát a budai parton lebonyolíthassa, átfuratta a várhegyet az alagúttal.
Óriási elfoglaltsága mellett kiterjesztette száz más feladatra is a figyelmét. A vidéki kaszinók megalakításával szervezetet adott a vidék társadalmának. Megalakította az állattenyésztő társulatot, melyből később az Országos Gazdasági Egyesület nőtte ki magát.
Alapítója lett a Földhitelintézetnek, részt vett az első magyar biztosító társaság, a pesti hazai első takarékpénztár és az első gőzmalom megalkotásában. Indító lépéseket tett, hogy létrejöjjön nádori védnökség alatt a József-műegyetem. Nagy tervei voltak a nemzeti színjáték ügyében és díszes épületet szánt neki a Dunaparton. Foglalkozott Buda és Pest jövendőjével: sürgette a városrendezést, a külterület befásítását, a Duna két partján körülfolyó kereskedelmi csatornák, nagy árúkikötő építését.
Ennyi gond és munka mellett ráért megírni buzdító cikkeit az ujságokban, jelentését a Dunáról, a Lánchídról, értekezéseit az olcsó házakról, lakásberendezésekről stb. Számítsuk ehhez roppant elfoglaltságát az 1830—1840-iki országgyűléseken, hol a gazdasági és hiteltörvények az ő javaslata szerint készültek el: így kapunk némi fogalmat arról az óriási szellemi munkáról, amit ez évek alatt Széchenyi pihenés nélkül elvégzett.
(Folytatjuk)
Szerkeszti: ÁRKAY KALMAN, az Országos Közművelődési Tanács alelnöke Kiadóhivatal: BUDAPEST, IV., FERENCIEK-TERE 3.:: Telefon 108—84 Budapest, az ATHENAEUM irodalmi és nyomdai részvénytársulat nyomása