The Project Gutenberg eBook of Gróf Kaczaifalvi László avagy a természetes ember
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Gróf Kaczaifalvi László avagy a természetes ember

Author: Ferenc Verseghy

Release date: January 1, 2015 [eBook #47835]
                Most recently updated: October 24, 2024

Language: Hungarian

Credits: Produced by Albert László from page images generously made
        available by The Internet Archive


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GRÓF KACZAIFALVI LÁSZLÓ AVAGY A TERMÉSZETES EMBER ***

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

1. KÖTET

GRÓF KACZAIFALVI LÁSZLÓ

avagy

A TERMÉSZETES EMBER

Irta

VERSEGHY FERENCZ

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

[Illustration]

GRÓF

KACZAIFALVI LÁSZLÓ

AVAGY

A TERMÉSZETES EMBER

EGY IGEN MULATSÁGOS TANÚSÁGOKKAL BŐVELKEDŐ TÖRTÉNET

IRTA

VERSEGHY FERENCZ

KŐSZEGHY-WINKLER ELEMÉR RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.

Mikszáth Kálmán, a «Magyar Regényírók» szerkesztője meghalt, mielőtt a
vállalat befejeződhetett volna. Úgyszólván utolsó munkája volt a
gondoskodás erről a vállalatról, a melylyel nagyon szeretett
foglalatoskodni. Az összes kötetek sajtó alá rendezésével még el tudott
készülni, úgy hogy a kötetek, bár halála után, de teljesen az ő
szerkesztése szerint jelennek meg. A bevezető életrajzokat azonban már
nem készíthette el. Verseghybe belefogott, csaknem teljesen meg is írta;
ezt a töredékét, mely a nagy írónak legutolsó kézirata, közöljük e kötet
élén, kiegészítve a szükséges pótlással. Eötvös Józsefhez, Gyulai
Pálhoz, Gárdonyi Gézához, Werner Gyulához, nem különben Mikszáth
Kálmánhoz _Schöpflin Aladár_ írja a bevezetéseket.




VERSEGHY FERENCZ.

1757–1822.

Verseghy nemes családból származott. Hogy az akkori nemes családok
milyen karban voltak, az jelezte, hogy milyen pályára léptek a fiaik. A
gazdag ember katona lett, hogy új fényt szerezzen a czímernek, vagy
esetleg még egy ágat hozzá. A normális vagyonú fi esküdtségen,
aljegyzőségen kezdte a megyénél. Pap pedig csak a szegény lett, a ki
feláldozta magát a nőtelen életre, hogy többi testvérein valami jó papi
stallumon segítsen.

Hogy a mi Verseghynk klerikus lett, mutatja vagyontalanságát. 1757-ben
született Szolnokon, hol apja sótiszt volt. Félénk természetű, könyveket
búvó szelid fiú volt s jeles bizonyítványokat hordozgatott haza korán
megözvegyült s újból férjhez ment anyjának. Huszonegy éves korában a
Pálos barátok közé lépett és a mária-nostrai klastromban tölté újoncz
éveit, mialatt folyton tanult és tanult. Nincs az ismereteknek az az
ága, a melybe ő bele nem kóstolt. Hozzá fogható politikai irodalmunkban
csak Brassai Sámuel volt. A magányt, az elvonultságot kereste s
viszontagságteljes, hányatott pályában volt része, nem olyanban, mint
egy baráté, de olyanban, mint egy zsoldos katonáé.

Életéből mintegy azt a tanuságot lehetne levonni, hogy «nem jó sokat
tudni». A sok tudása rontotta meg életét s akadályozta diadalmas
sikerekben. Csupán a nyelvekből jól írt és beszélt latinul, németül;
munkái is maradtak ezeken a nyelveken, jártas volt továbbá a görög és
zsidó nyelvben, folyékonyan beszélt angolul és horvátul. (Mondják: egy
hét alatt képes volt valamely nyelvet megtanulni.) Azonfelül minden
tudományt művelt a mathézistől kezdve az éneklésig s a hárfa pengetésig.

A «bolygó papban» (így nevezték pályatársai) nem az a bohém
állhatatlanság lakozott, a mi Csokonaiban vagy Csermákban, nem a vesania
bizonyos neme, többnyire a körülmények ereje szakítá meg külömböző
foglalkozásait, mielőtt azokba belemelegedhetett volna.

Pappá szenteltetvén, ügyelő lett a nagy-szombati konviktusban, a
szerzetbeli növendékeket pedig a görög és zsidó nyelvre tanította.

1782-ben Pestre került s ha már itt volt, fecske röptében elvégezte a
bölcsészetet is. Majd megint Pozsonyba küldték ügyelőnek, a hol a zene
művelésére adta magát, különösen az akkori édeskés idők legkedvesebb
hangszerén, a hárfán jeleskedett.

A következő évben visszahítta szerzete Pestre, hol a Pálosok egyházában
az akkori híres predikatorral, Kissel, vasárnaponkint felváltva
tartottak szent beszédeket. Verseghy szónoki talentuma nagyban hódított;
a templom, ha ő beszélt, a zsufolásig megtelt _magyarokkal_, holott
akkor Pest és Buda együttvéve sem adott ki egy templomnyi magyart;
vidékről jött be bricskákon, hintókon a nemesség, egész szekértáborok
támadtak a templom táján.

E közben eltörülték a szerzetét, mire a tábori lelkészetre adta magát s
a budai tábori papfőnök mellett mint titkár indult új pályának.
Változatos élete sok mindenféle környezetbe viszi. Mint a méh, mely
minduntalan más-más méhesbe jut, sok rétnek sokféle virágjából szedi a
mézet. A falombok meséket súgnak neki az Ó-Buda fölötti kis-czelli
katonalakban, a levegőben melódiák és füttyök röpködnek, mint szárnyas
giliszták. Verseket ír, zenét költ, sőt énekel is. Nincs a művészi és a
szellemi foglalkozásnak az az ága, a melylyel ne próbálkoznék s ezzel
forgácsolja el erejét.

Első versei 1787-ben a bécsi «Magyar Muzsában» jelentek meg, de nem igen
tettek jelentékenyebb hatást. Úgy látszik, maga se bízott bennök, mert
csak a kezdő betűit írta alájok. A nyelv határozottan könnyebb, simább,
folyamatosabb és pallérozottabb, mint elődei verseiben, de nem sok
gonddal vannak írva. Uszkál ugyan bennök egy-egy szép gondolat vagy
valamely elmésség, de vannak egészen lapos versek is. Válogatás nélkül
szedi rímbe, a mi eszébe jut. Nem irtózik a sikamlós themáktól sem;
_Lekvári Örzse_ pl. annyira obscén verses történet, hogy mindeddig nem
lehetett lenyomatni.

1790-ben «A világnak közönséges történetét» írja le Millot után.
Szindarabokat fordít Kotzebuetól. Széptani értekezést «Mi a poézis és ki
az igazi poéta?» czímen ír. A magyar nyelvről és annak dialektusairól
latin munkát ad ki Pesten 1793-ban. Valóságos lázzal dolgozik s már-már
figyelmes kezd lenni reá a közönség, midőn 1794 decz. 10-én éjjel
elfogják mint részest a Martinovics összeesküvésben. Fővétke, hogy a
Marseillaiset magyarra fordította s egy izgató horvát dalt muzsikára
tett át.

A királyi és a hétszemélyes tábla halálra itélte, de csakhamar kegyelmet
kap s mintegy kilencz évet tölt el részint Kufsteinban, részint Grátzban
és Brünnben a börtönben. Ezalatt is folyton tanul, jegyez és új műveket
ír. Egy egész sereg _börtönben született_ munkával szabadul ki a
fogságból. «Rikóti Mátyás», «Magyar Aglája», továbbá «Nagynevezetű és
nagytekintetű Kolomposi Szarvas Gergely úrnak mostoha ükömről kedves
urambátyámnak vig élete és nevetséges vélekedései».

*

A «Kolomposi Szarvas Gergely» 1805-ben jelent meg; komikus regény, laza
szerkezetben, de sok jó komikai vonással. Csakhamar utána, 1808-ban
egyszerre két regényszerű művel lépett elő. Az egyik a «Báró Külneki
Gilméta kisasszony és Aranypataki György. Eggy érzékeny történet a
legújabb időkbűl». A másik a «_Gróf Kaczaifalvi László avvagy A
természetes ember_. Egy igen mulatságos tanúságokkal bővelkedő
történet». Ez utóbbit kapja az olvasó e kötetben. Külföldi hatások
alapján, külföldi minták nyomán készült művek, a XVIII. század franczia
irodalmának, főleg Rousseaunak és Voltairenek eszmeköréből, de –
különösen a _Természetes Ember_ – sok tekintetben önálló
gondolkodásmóddal, a mely Bessenyeiékhez képest jelentékeny haladást
jelent irodalmunk önállósodása felé. 1812-ben _Vak Béla_ királyunkról
adott ki egy «románczos rajzolatot», a mely azonban nem mérhető előbbi
regényeihez. Mint regényírót nem méltatta őt érdeme szerint sem kora,
sem az utókor s csak legújabban kezdenek az irodalomtörténetírók
figyelmet fordítani munkásságának ez irányára, a melyben ha nem alkotott
is maradandót, korának magyar szinvonalát mindenesetre meghaladta.

Életének vége keserű nyelvészeti polemiákban telt el, melyeket Révaival
és híveivel folytatott. Egyébként elvonultan élt budai házacskájában.
1822-ben halt meg.




I.

Az öreg gróf remete akar lenni.

Nem, nem, szent Természet! felkiáltott egyszerre az öreg gróf
Kaczajfalvi János, szemeit az égre emelvén; itt a te együgyű és
gyönyörködtető szépségeidnek csak egyikét se idomatlanítsa meg a
szemfényvesztő mesterség; és ha az egész világon senki sem szentel neked
oltárt, szentelek én itt egyet e kies magányosságban. Itt választok
magamnak a te öledben lakást, távol azoktól a szörnyektől, a kik magokat
embereknek nevezik.

Így szólott a gróf, s ledőlvén egy hantos halomra egy régi tölgynek
árnyékában, érzékeny szemmel tartotta kis fiát, ki egy lepke után
szaladozott, mely körülötte repdesvén, minekutána egy darabig már ide,
már amoda csalta maga után, végtére sebesen felemelkedett, s a hegyek
közé eltünt. Utána nézvén komor tekintettel egy ideig a gyermek, azután
atyjához fordult, s kis kezével arra mutatván, a merre a lepke elrepült,
annak a kis madárnak, mondá, nincs esze!

Olyanok a világnak örömei, mondá az atya. Körülöttünk lebegnek
szüntelen, már erre vonnak bennünket maguk után, már meg amarra, s mikor
utánuk kapunk, elenyésznek, s elhagynak bennünket minden reménység
nélkül.

Meredt szemmel hallgatta atyját a gyermek, s azt gondolta magában, hogy
csak megfogná ő még is azt a kis madarat, ha visszajönne.

Az öreg Kaczajfalvi, gazdag gróf létére, nagyon szerencsétlen ember
volt. Barátjai megcsalták, egyenesszívűségével tudta nélkül némely
alacsonyságokra visszaélvén. Egy szerencsétlen, kit ő a nyomorúságnak
iszonyú mélyéből feleségestől, gyermekestől kiragadott, hamis hitet tett
le ellene, s csak egy hajszálon múlt, hogy jótevőjét becsületétől és
minden jószágától meg nem fosztotta. Testvéröccse, kit fia gyanánt
szeretett, meg hagyván magát venni ellene, esküdt ellenség gyanánt
dolgozott czinkostársaival végső romlásán. Elkeseredvén tehát, letette
ragyogó tisztségét, s jószágára költözvén, egy gyönyörű, de szegény
kisasszonynak hitves karjai közt hamar elfelejtette az áruló világnak
alacsony bosszúságait. Ez neki László fiát szülte, mire ő viszontag
hitvesét szép jövedelmű özvegyüléssel megajándékozta, szentül fogadván,
hogy kívánságainak legkisebbikét sem hagyja teljesítés nélkül. Ezen
asszonyság, kinek megelégítése a grófnak legbuzgóbb gondja volt, hű és
érzékeny férjét gyalázatosan elhagyta. Elszökött ő egy gazemberrel, egy
franczia lovászszal, ki országunkban egy elszegényedett Marquisnak neve
alatt majd idegen nyelveket, majd jövevény tánczokat tanítván, végre a
grófnak házába mint nevelő becsúszott. Alacsonyságait azzal fejezte be
az asszony, hogy magát a világ előtt szépíteni akarván, férjének nevét
még ocsmány rágalmazásokkal is megmocskolta.

Átok! kiáltja vala a gróf keserves bosszúságában, mikor feleségének
gonoszságát meghallotta, iszonyú átok annak a fejére, a ki gunyhóját
legelőször más ember gunyhója mellé építette. Bezárkozott azután, s mély
magányosságban töltött egy egész hónapot, a nélkül hogy házából kilépett
volna. A hónap végével megjelent ugyan ismét a faluban, de csak
keresztül menvén rajta jószágának legvadabb erdejébe, hol mellében az
embergyűlölést naponkint nevelgette. Itt egyszer idestova tébolyogván,
végtére egy völgybe jutott, mely három magas hegy között feküdt,
melyeknek bérczei sűrű fákkal és még sűrűbb bokrokkal voltak benőve.
Titkos borzadással lépett ő be ennek a völgynek hűs homályába, s
letelepedett a patakocskához, mely a meredek kőszikláról tiszta kristály
gyanánt lerohanván, s minden akadálynál híg gyöngyökből álló bokréta
gyanánt felszökvén, végre a laposon tovább andalgott. Végén a völgynek
szorosabban vonódtak össze a hegyek, melyek között feküdt, s egy
kősziklához ragaszkodtak, mely meredeken és magasan nyúlt fel az égbe.
Ama fél keréknek tetején, melyet e hegyek formáltanak, felette vastag
tölgyfák állottak, melyeknek ágai egymásba fonódván, szép, magas és hűs
ernyőt képeztek. Ezen ernyő alatt a mohos kősziklára könyökölt a gróf, s
mellette folyván a csörgő patakocska, elméjét a múlt időkről való
csendes álmodozásba szenderítette.

Elválok, egészen elválok ezektől az utálatos emberektől, mondja vala
ezen szempillantásban teli kedvetlenséggel, s tekintetét egyszersmind
erre az elzárt völgyre függesztvén. Minekutána figyelmesen megvizsgálta
minden részét, végre lassacskán felkelt és szemeit újra majd a két felül
álló meredek hegyre, majd a völgy végén álló kősziklára, majd a felette
függő ernyőre vetegette. Itt, úgymond végtére, itt akarok meghalni. Ezt
a pusztaságot a természet az én számomra alkotta, megcsalatkozott
szerencsétlen szívemnek menedékhelyül. Itt akarok meghalni!

Ezzel haza szaladt, munkásokat fogadott és két hónap alatt a házat
felépítette. Tisztességes volt ez és igen alkalmas, csak egy
contignatióra, hátul a völgyben a magas kősziklánál. Szobái kevesek,
külső falai pedig részint lúggal, részint jó illatú szulákkal voltak
befedve. A kellemes kert, teli árnyékos és tekervényes ösvényekkel, teli
virágokkal és balzsamos illatú növényekkel, teli lombernyőkkel és
kedvesen zöldelő csemete-házacskákkal, a völgynek déli részén vonódott
le a három hegynek nyílásáig. Közepén folyt keresztül kerengősen a patak
egy nagy és mély víztartóba, melyet friss vízzel megtöltvén, egymásba
nőtt bokrokból álló födél alatt elvégre a völgyből kiosont.

Az egyik szobában könyvek voltak és egy kulcsczimbalom; a másikban a
gróf lakott kis fiával; a másik kettő hálószoba volt, az egyik pedig a
szolgáé. Egy mulatóház a kertben, egy tekeasztal a házban, kőboltozatok
köröskörül a völgyben, melyek a kert felé oszlopokon állván, nyitva
voltak: ezekből állott az egész készület a grófnak magányos életére. A
völgynek északi részén egy szép mezőt szabott ki egy pár tuczat juh
számára legelőnek. Feltette azonkívül magában, hogy egy pár agarat is
tart, melyekkel nyulászni lehessen. Embergyűlölése pedig arra bírta,
hogy a hegyeknek tetejét köröskörül teli plántáltatta kökénynyel,
csipkével, galagonyával és mindenféle tövissel, melyekből eleven és
áthathatatlan sövény lett. A völgynek ajtaját sűrű ágbogak takarták el,
melyhez az összenőtt ágak alatt tekervényes ösvény vezetett, s mely
szüntelen be volt zárva. Egy csengőcske, melynek drótja az ajtón kívül
függött, adott a grófnak mindenkor jelt, mikor vele jobbágyainak
valamelyike beszélni kívánt.

E készületek megtétetvén, összehivatta még egyszer falujának lakosait és
jószágainak árendásait. Én titeket elhagylak, mondja vala az utólsóknak;
de jaj annak közületek, a ki jobbágyaimnak valamelyikét nyomorgatni
merészeli. A legkisebb igazságtalanságot úgy fogom nézni, mint
gyilkosságot. Azután jobbágyaihoz fordulván, ti pedig, úgymond, éljetek
békességben és feljebbvalóitoknak úgy engedelmeskedjetek, mint nekem.
Közel van hozzátok jövendőbeli lakásom; ha valakinek közületek panasza
lesz, jőjjön hozzám, csengessen a kert ajtaján, s atyát fog bennem
ezentúl is találni. Bármily kicsiny legyen is a rövidség, melyet nektek
árendásaim okoznának, folyamodjatok hozzám fiúi bizodalommal. Eltökélt
akaratom, hogy boldogok legyetek, ha mindjárt uratok nem boldog is.

Ezt mondván, kihozta kastélyából három esztendős fiát s új lakásába
vitte. Jobbágyainak könyhullajtásai és szíves áldásai követték
magányosságába. Az Úr Isten áldja meg a mi jó Urunkat! kiáltják vala
utána a magasabb helyekről be a kertbe. Lassan-lassan csendesség
támadván a gróf körül, s a magányosságban való gyönyörködést mélyebben
kezdvén érezni, térdre esett, s felemelvén kezeit: Szent természet!
úgymond, a te kebeledben akarok én itt élni és halni, messze azoktól a
szörnyektől, kik magukat embereknek nevezik. E rövid igékből
elegendőképen ki lehet venni az öreg grófnak eltökélt szándékát.
Feltette ő magában, hogy a világtól egészen elválik, melyet legiszonyúbb
zavarnak, legrettenetesebb mélységnek tartott. Feltette magában azt is,
hogy egyetlen egy fiából természetes embert nevel, semmivel sem
ösmerkedtetvén meg, a mit a városi társaságok kigondoltak.
Magányosságban akarta a gyermeknek szívét és eszét formálni. Természet!
így szóllott ő magában reggelenkint, tégedet tisztellek én ezentúl, mint
egyetlen anyánkat, dajkánkat és vezérünket. Ezt pedig azért mondotta
magában minden reggel, hogy magát feltett szándékában naponkint
megerősítse, mely kiváltkép oda czélozott, hogy ama parányi környékből,
melyben lakott, a mesterségnek mindennemű szüleményeit egészen
számkivesse.




II.

A természetes nevelés.

Tömve lévén a grófnak feje az újabb filozófusoknak amaz
elmefuttatásival, melyekkel az emberi nemzetnek természetes állapotját,
minekelőtte polgári társaságokba összevonódott volna, lerajzolják;
valamint a régi poétáknak agyaskodásaival is, melyekkel az emberi
nemzetnek gyermekkorát mint legboldogabb aranyidőket magasztalják;
könnyű volt neki arra a gondolatra jutni, hogy fiának természetes
nevelést adjon, mely nélkül nevedéke, az ő itélete szerint, boldog nem
lehetett. Meg nem gondolta ő, hogy az embernek természetéhez tartozik a
tökéletesedésre való hajlandóság és ama sorsának jobbítására késztető
ösztön, mely őtet az oktalan állatoktól megkülönbözteti és hogy erre
nézve az emberi nemzet soha az úgynevezett puszta természetes állapotban
nem élhetett, sem együgyű gyermekkorában örökké meg nem maradhatott.

A nevedék grófocskának első gyermekesztendeiben tűrhetőképen ment a
dolog még a faluban a természetes neveléssel; mirenézve a gróf erősen
feltette magában, hogy a völgyből, melybe most átköltözött, a
nagyvilágban szokott módosságot és udvariasságot egészen kiirtja. Első
reggel, mely neki e magányosságban világított, behívta magához és imígy
szólította meg Istók nevű régi szolgáját: Hallod-e Istók! ezen
szempillantástól fogva megszűnik köztünk az úr és a szolga. Nekem erre
fontos okaim vannak és te engemet felette nagyon lekötelezel, ha egészen
elfelejted, hogy urad vagyok. Érted-e Istók?

A mint parancsolja gróf uram, felelé Istók egy főhajtással.

Én tetőled sem a gróf uram nevet nem akarom hallani, sem a főhajtást
látni. Érted-e Istók?

Az öreg embernek ismét a nyelvén volt már ama felelet: a mint
parancsolja gróf uram! és feje ismét előre kezdett hajlani. Amazt
elnyelte, a kezdődő főhajtásból pedig testét sem előre, sem vissza nem
merte mozdítani.

Értetted-e Istók! a mit mondtam? Te itt az vagy, a mi én vagyok. Kis
fiam még gyermek és így nekünk engedelmeskedni mindaddig köteles, míg mi
neki szolgálatot tenni kénytelenek vagyunk. Ezen szempillantástól fogva
nem vagy szolgám és én tégedet minden kötelességtől felszabadítalak.
Érted-e Istók?

Értem! felelé a szolga piruló orczával, mivel a gróf uram név, melyhez
nagyon hozzá volt szokva, ismét nyelvére akart jönni.

Ülj tehát ide mellém, Istók! együk meg együtt a reggelit.

Az öreg ember sokáig vonakodván, a grófnak egynehány kénytelenítése után
leült, s azt kívánta magában, hogy bár inkább sánczmunkán a
számkivetésben volna. Izetlenebben soha sem evett még egész életében.

Hallod-e Istók! az én nevem Kaczajfalvi, a tiéd Istók, a fiamé Laczi.
Valamint én neked azt mondom: Te! úgy te is nekem azt mond: Te!

Istóknak verítéke nagy csöppekkel tolódott ki homlokából.

No s hát Istók! mondd meg, mi nekem a nevem?

Az úrnak a neve – kezdé felelni az öreg szolga.

Ostoba! mondá viszontag hevesen a gróf, _a te neved_! így beszélj velem,
nem pedig: az úrnak a neve. _Te_ vagyok én neked, valamint te viszontag
nekem.

Az öreg Istók szégyenletében elpirult s nem mert a grófra egyébkép,
hanem csak oldalvást és lopva tekinteni.

Istók! meg ne haragíts! Azt akarom én, hogy te itt szintolyan úr légy,
mint én. Ne hadd magadnak a dolgot ezerszer mondani. A te akaratod itt
szintúgy teljesedjen, mint az enyém! Lemondok ezentúl fogva minden
uraságról, melyet nekem magadra adtál. Nem akarok náladnál több lenni,
és így átlátod, hogy te engemet szintúgy illethetsz te névvel, mint én
tégedet.

Erre Istók minden bátorságát összekaparítván: Gróf uram tehát engem
ezentúl semmire sem akar kényszeríteni? és én azt cselekedhetem, a mit
akarok? kérdezi vala halk szózattal.

Kezded már egyszer a dolgot érteni? Akarj, cselekedj, a mit tetszik!
Szabad vagy vele.

Én tehát ezen szempillantástól fogva _gróf uramnak_ akarom az urat
nevezni, nem pedig te névvel illetni.

Takarodj szemeim elől, balgatag ember! mondá hevesen a gróf.

Soha Istók gyorsabban nem engedelmeskedett, mint ennek a szónak.
Felugrott azonnal és kiszaladt a konyhába.

Az öreg gróf megfontolván a dolgot, könnyen átlátta, hogy ha szolgájának
teljes szabadságot akar adni, arra sem kényszerítheti, hogy őtet úgy ne
híjja és nevezze, a mint neki tetszik. Más módokról gondolkodott tehát,
melyekkel Istókból természetesebb embert faraghasson. Saját házától nem
messze építtetett neki egy módos és szép házacskát, csináltatott bele
szinte oly együgyű és jó házi eszközöket, mint az övéi voltak, s neki
ajándékozta a völgynek felével együtt pecsétes írás által. A mint tehát
a házacska elkészült, bevezette szolgáját a gróf és kezébe adta az
írást, melyben még tőkepénzt is ajándékozott neki a végből, hogy
szabadságát állandó lábra emelje. Istók az írást olvasván, saját
szemének is alig tudott hinni, s könyes tekintetét majd a papirosra,
majd a grófra függesztette. Hallod-e, Istók uram! mondá végtére a gróf;
látod ebből, hogy a sors minket szomszédoknak tett. Megengeded-e, hogy
némelykor meglátogassalak? Istók meg nem tudván választani, ha szivéből
beszél-e a gróf, vagy csak csúfolja? minden felelet helyett az asztalra
vetette az írást, és a grófot az új házacskával együtt ott hagyván,
előbbeni szobájába ment. Csak nagy nehezen vehette a gróf arra, hogy az
új lakást ajándékban elvegye; ezt pedig végbe vivén, nagyon reméllette,
hogy Istók a szolgát lassankint elfelejtvén, úgy fog vele élni és bánni,
mint jó barátjával.

A grófnak egyéb igyekezetei, melyekkel az emberektől, kiket gyűlölt,
egészen elválni és a puszta természetnek állapotjába visszatérni
iparkodott, szinte oly hevesek, és többnyire szinte oly czélhibázók
voltak, mint az első. Szerencséjére az szolgált, hogy szíve egyenes és
esze derült volt, és hogy igyekezetei, melyek magukon az
embergyűlölésnek bélyegét viselték, akkor történtenek, mikor fia még
nagyon ifjú volt, kinek tehát nem árthattak úgy, a mint egy korosabb
nevedéknek ártottak volna. A mi ruháját illeti, ez közönséges volt és
fiáétól, sőt még Istókétól is semmiben sem különbözött. Rövid hajuk
természetesen lebegett fejük körül, és együgyű táplálékuk majdnem csak
gyümölcsből, zöldségből és felette kevés húsból, italuk pedig tejből,
vízből és néha-néha egy pohárka jó és tiszta borból állott. Istóknak
egész kötelessége a főzés volt. Haszontalanok voltak minden
ellenkezései, melyekkel magát a grófnak asztalától el akarta vonni.
Megesküdött ez, hogy minden segítség nélkül örökre elhagyja, ha ebben
szót nem fogad. Hozzá szokott lassankint Istók a grófnak
különösségeihez. Ez őtet meg-meg látogatta hajlékocskájában, ő pedig a
grófot, míg a gyermek a völgyben ides-tova szaladozott, úgy mulatván
magát, a mint lehetett. Így múlt el az egyik esztendő a másik után.
Kaczajfalvi és Istók egészségesebbeknek és vidámabbaknak érezték
magukat; a gyermek pedig gyors lett, mint a virgoncz őzecske, szép, mint
a kis Ámor, erős és bátor, mint egy férfiú.

Reggelenkint, mihelyt a nap felkelt, kiugrott bőrágyából, kiszaladt a
kősziklához, melyből a szép forrásvíz görgött, s megfürösztötte fejét,
mellét és vállait. Lerepült azután a kertbe, megöntözte virágait, s a
legmagasabb fákról reggelit szedett. Maga jól lakván, vitt atyjának és
Istóknak is egy-egy kosárka gyümölcsöt szobáikba. Visszament végre ismét
a kertbe a víztartóhoz, hol magát úszással mulatta, vagy elment az
ebekkel a hegyekre nyulakat kergetni. Az atyját a kertben megjelenni
látván, elébe szaladt nagy örömmel s elbeszélte neki reggeli munkáját és
előkerült kis eseteit. Segített azután atyjának vetni és plántálni. A
mit ez ásott, azt ő begerebelte, vagy gyomlált, vagy ifjú fákat
kötözött, vagy atyjától ojtani tanult, még a nap feljebbre emelkedett.
Összeültek azután egy lugas alá s az öreg a gyermeket tanítgatta.

Ama szükség, mely őtet arra kénytelenítette, hogy fiát oktassa, arra is
kényszerítette egyszersmind, hogy jól megfontolja, mit akar
tulajdonképen a természetes neveléssel? Én ugyan az emberektől egészen
el akarok válni, mondá magában; de bezzeg a fiam, ha majd egyszer megnő?
Erre a gondolatra ránczba vonódott a homloka, melyet kezével kedvetlenül
meg-megdörgölt; mire fejét hevesen megrázván, azon boszankodott, hogy az
ő legkedvesebb gondolatja és igyekezete fiára semmikép sem illik. Mi
legyen a gyermekből, ha egyszer felnő? így kérdezgette magától ezerszer
és szinte annyiszor kénytelen is volt magának azt felelni, hogy e völgy
az ő fiának örök lakása nem lehet. Ezerféle tündéreknél tündérebb
eszközök tüntek eszébe, melyekkel a lehetetlenséget lehetségesnek
tehetni vélte. Egy kis leányt akart a völgybe hozatni, hogy azt fia
számára felnevelje. Majd meg azután azt tette fel magában, hogy a
gyermeknek a szerelemről soha semmit sem szól. Így habozván, ezerféle
dolgot akart és ismét nem akart elkövetni, hogy a gyermeket örökre a
völgyhöz csatolhassa s az egyik módot végtére sikertelenebbnek és
haszontalanabbnak találta a másiknál. Egész estéket töltött háza előtt
gondolkodással, fontolással és elmélkedéssel s esténként habozóbb lett
az iránt, mit tévő legyen e fontos állapotban?

[Illustration: Ifjú fákat kötözött, vagy atyjától oltani tanult.]

Érezte ő, hogy a természetesen nevelt gyermek vaktában zuhan majd be a
világba és így még atyjánál is szerencsétlenebb lesz. A sok gondolkodás
után csak abban az egyben tudott megállapodni, hogy a gyermeknek a vele
született szabadságot egészen meghagyja. Sohase tanulhassa ő meg,
úgymond, mit tesz parancsolni és mit tesz engedelmeskedni. A
szabadsághoz való hajlandósága megutáltatja majd vele az embereket, kik
váltólag már uralkodnak, már szolgáskodnak. Kénytelen lesz, magányosan
élni, hogy szabad lehessen. A szabadságnak e szeretete még ama
bilincseket is szét fogja törni, melyeket szívének az asszonyi furcsaság
koholand. Szerelmet fog keresni és szerelmet nem találván, visszarepül a
magányosságba, hol e veszedelmes indulatot hiuságnak ismervén, unalommal
és undorodással fog alacsony csalárdságaira visszatekinteni. Egyenes és
józan legyen az esze! Neked fogadom, Istenem! felemelt kezeimmel, hogy
csak tiszta igazságra tanítom. Semmi előitélet, semmi babona meg ne
homályosítsa elméjét. Így azután az embereknek ezerféle nevetséges
vélekedései minden bizonynyal visszavezetik őtet e völgybe, hol szabadon
gondolkodhat mindenről, a mit megfoghat. Ezt mondván, a ház ajtajának
felébe azonnal felírta nagy betűkkel e két szót: _Igazság és Szabadság_,
hogy soha el ne felejtse azt a nagy czélt, melyet magában a kis Grófnak
nevelésére nézve feltett.

Az öreg Kaczajfalvinak valaha magyar ugyan, de csupán csak tudós
nevelője volt, kitől felette sok és messze terjedő tudománybeli
kincseket gyűjtött, melyeknek számát azóta, hogy magányosságban élt,
nagyon megszaporította. Szeretett ő amaz emberek módjára, kikben a
tudosság a bölcsességet elfojtja, elmefuttatásaival az igaz világból a
felhők közé repülni és ott magának egészen új világot alkotni. Ezt
cselekedte ő fiának nevelésére nézve is, melynek módjáról nagy
enthuziasmussal agyaskodott. Fejét mindazáltal ezen indulatos
gondoskodás soha még eddig oly nagyon meg nem zavarta, mint most, mikor
magával az iránt tusakodott, mivel kellene fiának oktatását
tulajdonképen kezdeni? Még a tudományokban is talált ő ezen
alkalmatossággal előitéleteket, tévelygéseket, hipotheziseket, sőt még
tárgyatlan vélekedéseket is. Százféle könyveket olvasván, szemébe tünt
most neki mindenütt, a mit eddig észre nem vett, hogy a tudományok,
melyekben eddig maga is oly annyira büszkélkedett, végtelenül szoros
szövetségben állanak a különféle nemzeteknek szokásaival és
vélekedéseivel és hogy következendőképen fiának az olvasás a természetes
nevelésre nézve semmi hasznot sem hozhat, sőt hogy egy könyvet sem
talál, melyet e nevelésbeli igyekezetének veszedelme nélkül kezébe
adhatna. Próbálgatta ő egynehányszor ezen akadályoknak elmellőzését és
csak könyv nélkül mutogatott a gyermeknek valami keveset a
tudományokból. De a kis Grófnak kérdései azonnal meggyőzték őtet az
iránt, hogy az együgyü természet, a minőnek ő azt magában képzelte, nem
igen képes sok tudományt elviselni.

Eltökélte végtére magában, hogy azokat a tudománybeli dolgokat mind
elmellőzi, melyeknek valóságát meg nem lehet egyenesen az
érzékenységeknek tapasztalásából mutatni. A mathézist, a természetnek
históriáját, a mechanikát és az experimentális fizikát kezdette tehát
vele gyakorolni, melyek a gyermeknek egész elméjét elfoglalván, eszének
élességet, egyenességet és természetességet adtak, szívének pedig az
igazsághoz oly határtalan szeretetet, hogy még az atyja is kénytelen
volt a tanulásban serénykedni, hogy különféle kérdéseire sikeresen
megfelelhessen.

A kézimunka vette el még most is a napnak legnagyobb részét. Az öreg
gróf vele már esztergályozott, már gyalult, már ácsolt, már kőfalat
rakott s végtére tízféle mesterembert fogadott fel, hogy fiát a völgyben
kézi munkákkal mulassák. Az öreg úr mindenkor jelen volt, hogy az
ártalmas beszélgetéseket meggátolhassa és a mesterembereknek erős
parancsolatot adott előre, hogy a gyermeknek vélekedését meg ne
tántorítsák. A gyermeket ezen embereknek a völgyben való megjelenése
egyenesen ama kérdésekre vezette ugyan: hogy honnan jönnek? és hová
mennek? de gyermekes tudatlanságát könnyü volt az öregnek ily
feleletekkel megelégíteni: Ők is olyan völgyekben laknak, fiam! mint
mink. Szükölködvén sok olyas nélkül, a mi nekünk van, látod, hogy ők
minket építeni s különféle szerszámokat és házi eszközöket csinálni
tanítanak; mi pedig ezért nekik virágokat adunk és ifjú fákat, melyek
nélkül ők szükölködnek s melyekkel völgyeiket ők is be akarják ültetni.

Az efféle foglalatosságok a kis grófnak testi tehetségeit kétség kívül
nagy tökéletességre vitték és az öregnek szinte dobogott a szíve
örömében, mikor a tizenkét esztendős gyermeket szép karcsú testével és
bátor, derült, de mindazonáltal mégis illendő tekintettel maga előtt
állani, vagy a kertben sétálni látta.




III.

A természetes nevelést maga a természet megjátsza.

Régi hibának tartom én azt a tudós nyelvekben, hogy a mesterségest a
természetesnek átellenébe helyezik. Hisz az emberi természetnek fő
tulajdonsága az, hogy mesterségeket űzzön s ez által sorsát
megtökéletesítse. Az olyan embert tehát, a ki minden mesterség nélkül a
vad magányosságban él, inkább fél embernek kell tartanunk, hogysem
természetesnek. A természet arra ösztönözvén bennünket, hogy eszünkkel
mindennemű boldogságunknak gyarapítására és előmozdítására éljünk, annál
természetesebbnek kell az embert neveznünk, mennél tökéletesebb. Meg
fogjuk azonnal a kis grófban látni, mikép vezeti őtet maga a természet
arra, hogy vadállathoz illő magányosságából józan eszének segedelmével
kiüssön és emberhez illő jobb sorsra törekedjen.

Megtanította őtet az öreg gróf a muzsikára is, melyben oly szép
előmenetelt tett, hogy a fekvő sípot mesterül fújta. De minekutánna
ebben a mesterségben sem talált tanulni való új dolgokat, végtére oly
kérdéseket tett, melyek atyját megrezzentették. Egyszer, amint Istóknak
az öreg gróf valamit parancsolt és amaz elment, hogy a parancsolatot
teljesítse, betolván a kis gróf a földbe az ásót, mely szinte kezében
volt: hallod-e, úgymond atyjának, nekem egy kérdésem van! Mikor te
Istóknak azt mondod: hozd ide az öntöző edényt, Istók megcselekszi. De
azt soha sem hallom, hogy Istók teneked mondaná: hozd ide az öntöző
edényt és amint én tégedet ismerlek, te meg sem cselekednéd, ha mondaná
is. Mondd meg nekem Atyácskám, honnan van ez?

Az öreg gróf nem tudott hamarjában mit felelni. De végtére csak arra
fakadt mégis: Ha Istók nekem mondaná, én is megcselekedném.

– Úgy-e? mondá erre a gyermek. De Istóknak csak többet kell mégis
cselekedni, mint nekünk. Némelykor, mikor a nap süt, mi az ernyők alá
megyünk az árnyékba és nyugszunk, Istók pedig dolgozik. Láttam én
sokszor, hogy ő is örömest elment volna nyugodni, de rád tekintvén, csak
megmaradt mégis a munkánál. Pedig ő nem oly erős, mint te vagy. Ha én
Istóknak volnék, gunyhómban maradnék és saját kertemben dolgoznék, a
tiédet pedig rád hagynám. Mond meg nekem, miért nem cselekszi ő ezt?

A gróf elmosolyogta magát. Hallod-e Laczi! Istók tud ásni, plántálni,
vetni, de fákat ojtani nem tud. Nem tudja, mikor kell plántálni és a
magot nem ismeri. Mindezekre én tanítom; ő pedig nekem ezért dolgozik.
Ha nekem dolgozni nem akar, én őtet semmire sem tanítom és akkor azután
felkopik az álla.

– Azért tehát, mivel te többet tudsz, mint Istók – mondá a gyermek – így
hát, mivel én is nemsokára tudok már ojtani és a magokat ismerem, Istók
nekem is kénytelen lesz dolgozni?

– Ha okosabb leszel, igenis!

– Azután pedig, ha egyszer annyit tudok, a mennyit te, neked sem
dolgozok többé?

Az öreg gróf nem tudta, igennel feleljen-e erre, vagy nemmel?

– De még egyet akarok tőled kérdezni! Te engem megtanítasz arra, a mit
tudsz. Hát tégedet ki tanított?

– Az atyám.

– Tehát te is kicsiny voltál, mint én?

– Kétség kívül! – Hallod-e, a tengeri nyulak megrongálták amott virágos
ágyaidat.

– Úgy-e, a virágoknak az nem sokat árt. Vajjon mily kicsiny voltam én
eleinte?

– Ily parányi.

– És honnan jöttem ide, édes Atyácskám? Már ez nekem sokszor eszembe
jutott. Hiszen csak kellett valahonnan kinőnöm, mint a palántákat is a
földből látom kiserdülni. Ezt mondd meg most nekem.

– Ezt én nem tudom, felelé az öreg gróf komor tekintettel.

– Kár! – De azt legalább tudod még, hol láttál meg engemet legelőször?

– Arra, hogy ezt neked elbeszélhessem, sok idő kivántatik.

A gyermek messze elhajítván ásóját: van időnk, mondá, elegendő s ezzel
letelepedett az atyja lábaihoz, hogy beszédjét annyival figyelmesebben
hallgathassa.

– Másszor, fiam! másszor, – mondá az öreg gróf s felkelvén,
elsompolygott. Mély gondolkodásba merült azután az iránt, micsoda jó
úton-módon felelhetne meg a gyermeknek efféle kérdéseire, a nélkül, hogy
eszének vagy szívének ártson. Érezte ő, hogy a gyermeknek ismereteiben
rések vannak, melyeket oktatás által kell helyre hoznia, ha azt nem
akarja, hogy azokat maga a gyermek veszedelmes képzések által kipótolja.
Eltökéllette tehát magában, hogy ezen oktatást oly kiméléssel, a minővel
csak lehet, lassanként elkezdi. Egynehány nap múlva azt beszélte a
gyermeknek, hogy az egész föld teli van oly völgyekkel, mint az övék; de
elhallgatta ezen alkalommal mindazokat, a mik a gyermeknek, bár ha csak
messziről is, értésére adhatták volna az embereknek és a polgári
rendeknek külömbségét. Mindenik völgybe egy pár házacskát helyeztetett,
olyant, mint az övék, melyeknek lakosait mind jó és dolgos embereknek
tette, ismét elhallgatván mindazon igyekezeteket, melyekkel az ész és a
szerénység a természetet megszépítette. Az embernek eredetéről végtére
egy szép mesét mondott, mely a gyermek képzésének legkisebbet sem
árthatott; az oktatásnak terjedtebb folytatását pedig egyáltalában
későbbi időkre halasztotta.

Gondoljunk magunknak egy született vakot, kinek a jótevő Istenség
egyszerre megadja szemevilágát. Amaz álmélkodás, melylyel ő a körülötte
levő dolgokat csodálná, hasonló volna a kis grófnak álmélkodásához. Ezer
kérdést tett egyhuzamban ezen emberekről, mindenik kérdését azzal az
óhajtással fejezvén be: bárcsak ezeket a szép völgyeket és a benne lakó
embereket maga megláthatná. Szemei szüntelen azokon a magas bérczeken
jártak, melyek a völgyet bekerítették. Munkáját megszüntetvén, virágjai
hervadoztak s legkedvesebb viola-ágyait a szapora gyom egészen ellepte.
A víztartó mellett ülvén, ébren álmodozott s hol egyik, hol másik kezére
támasztotta fejét. A kérdések, melyeket atyjának tett, valahányszor
meglátta, elegendőképen elárulták, micsoda gondolatokban
foglalatoskodik. A völgyet elvégre úgy nézte, mint fogházát. Fél napokat
töltött a kertnek rostély ajtajánál, kinézvén a sűrű galyasokra,
melyekkel a hozzá vezető út be volt kerítve s melyek neki sokkal
zöldebbeknek, illatozóbbaknak és kellemetesebbeknek látszottak lenni a
kertnek legszebb galyasainál. Nekiment elvégre s átmászott rajta; de
félénkebb volt mégis, hogysem a völgytől messzebb mert volna menni.
Visszatért tehát és csak tekinteteivel hatott ki messzebb a völgyből ama
helyekre, melyeket messziről látott. Az ajtótól nem örömest távozott.
Kivánságainak csak egyike sem mulatott már a völgynek szűk korlátai
közt; mind kitörtek belőle és csak képzelt szomszédságaiban andalogtak.
A többi embereknek gunyhóiban találta fel gondolatjával azt a
boldogságot, melyet neki az atyja saját hajlékában hasztalan igért. Ama
rajzolatok, melyeket neki a szomszéd völgyekről az öreg gróf szóval
csinált, az ő képzésében sokkal ragyogóbbak voltak. Rózsaszínű fényben
úszott mindenike s gunyhóik teli voltak gyönyörű élettel és édes
örömmel. Buzgó szívvel és könnyező szemmel kivánkozott ki az emberek
közé. Saskeselyü tekintetekkel nézegette a magas hegyeket, melyek a
völgyet bekerítették s naponként feljebb és feljebb mászott oldalaikon,
a nélkül, hogy tetejökre fel mert volna menni.

E közben csengetett egyszer valaki a kert ajtaján. Kimondhatatlan
örömmel repült a kis gróf a rostély ajtó felé, fennszóval kiáltván ama
szavakat: Csenget valaki! Az öreg gróf kinyitván az ajtót, két jobbágyot
talált előtte, kik vele szólani akartak. A kis gróf melléjük kullogott s
nagy figyelmetességgel hallgatta szavaikat. Az öreg Úr megigérte nekik,
hogy maga elmegy velök; a mi legottan meg is történt, mihelyt felkészült
és fiának, valamint Istóknak is, megparancsolta, hogy a házra
szorgalmatosan vigyázzanak. Alig ment el, hogy a kis grófban
ellenállhatatlanul fellobbant ama gondolat, hogy a hegynek legmagasabb
tetejére felmászszon. Felrepült tehát oda, a hol a fák legsűrűebben
állottak. Ezek közül egy kopárságról nagy gyönyörűséggel nézett le a
völgyre, mely kies rajzolat gyanánt látszott alatta feküdni. Végre
felért a hegy tetejére, amaz áthatlan eleven sövényhez, melylyel az öreg
gróf a völgyet bekeríttette. E mellett menvén, egy résre akadt és ezen
magát hevesen áttörte. Nem érezte ő a szurásokat, melyekkel a tövisek
arczát és kezeit felszaggatták. Tovább hatott bátran, meredt tekinteteit
szüntelen az előtte álló tárgyakra szögezvén. A csemeték végre
megritkulván előtte, még egy halomra kellett felmennie, honnan
telhetetlen szemei egy átláthatatlan térségbe merültek, mely lábai alatt
különféle kellemetes és eddig nem látott tárgyakkal díszeskedett. Azt
gondolta örömében, hogy le kell neki ugrani e gyönyörűségeknek
tengerébe. Szökdösött, sírt, tapsolt, kurjongatott, mintha megbódult
volna.

Még eddig tekintetei a tárgyakat egymástól meg nem különböztették.
Gyönyörű zavar gyanánt úsztak szemei előtt a vegyült szépségek. Csak
lassan-lassan kezdte a tárgyakat egyenként vizsgálni. Amott emberek
foglalatoskodtak valamiben a mezőn. Örömbe merült szívének sebes
dobogásával nézte őket. Itt meg szénával rakott négylovu szekér kezdett
szemei előtt mozogni. Ezek lovak! mondá fennszóval; óh! minden
bizonynyal lovak. Amott meg sok házat látott együtt és közöttük tornyot.
Kinyújtván kezét, egyik ujjával a falura mutatott mosolyogva s azt
mondá: áh! ott az emberek laknak! Mily nagy az ő völgyük! Mily szépek és
magosak a házaik! Az atyjának a faluja volt, melyet látott. Majd azután
megsejdített egy folyóvizet, mely a napnak sugáriban a térségen
keresztül hömpölygött. Mosolyogva nézett rá sokáig, meg-megrázván fejét;
de ki nem tudta tanulni, mi legyen az, a mi oly szépen ragyog? Így
vizsgálta ő meg egyenként a térségnek minden tárgyait, nagy örömmel
tapsolván mindenikének. Vagy kétszer felemelte volt már lábait azzal a
szándékkal, hogy ebbe az ismeretlen nagy völgybe lerepül, de az atyjától
való tartás és egy bizonyos félelem, melynek okát maga sem tudta, csak
visszavonta őtet mégis e szándéktól.

[Illustration: Szaladni kezdett.]

Egy tompa hang, melyet nem messze magától véletlenül meghallott,
figyelmessé tette őtet ama tájékra, a honnan érkezett. A kolompok hangja
volt, melytől megrezzent. Lebukott tehát egy bokor mögé és szemeit a
gyanús tájékra meresztette. Tehenek voltak, melyek a hegynek tetején
legeltek. Eleinte megijedt tőlük és amint feléje jöttek, hátra kezdte
magát vonni. De miután szinte merevedve megvizsgálta volna termeteiket,
megismerte ama rajzolatokból, melyeket az öreg gróf tanulásnak okáért
elébe terjesztett. A tehenek után a pásztor érkezett. Az embernek
tekintete rettentőbb volt neki az állatokénál. Szaladni kezdett. Állj
meg te! kiáltja vala utána a pásztor. Ő pedig még gyorsabban futott.
Szerencsére föltalálta a tövissövényt, átütött rajta és a tövisek újra
megszaggatták arczát és kezeit. A napnak nyugtával leért a völgybe és
egyenesen Istóknak karjai közé vetette magát, hangos szóval mondván: Áh!
mit nem láttam én, Istók! mit nem láttam én mindent!

Istók azalatt kimondhatatlanul kínlódott. Sokáig kereste a gyermeket és
fel nem találhatta; míg végre véletlenül felemelvén szemeit, a hegynek
tetején megsajdította. Eleget kiáltott neki, a mint csak kiálthatott; de
sokkal távolabb volt tőle, hogysem csak szavával is elérhette volna. Áh!
mit mond majd az öreg úr, ha itt nem találja? Így sóhajtozott magában
minduntalan az öreg ember. Végre még a hegyre is fel akart mászni, hogy
a szökevényt haza vezesse; de alig ment egynehány lépést felfelé,
azonnal átlátta, hogy ezerszer kitöri a nyakát, mielőtt a bérczre
feljut. Mily nagynak kellett tehát örömének lenni, mikor a kis grófot
ismét melléhez szoríthatta, vizsgasága miatt ápolgató fenyegetésekkel
megdorgálhatta s kiváltkép, hogy neki elég korán megparancsolhatta, hogy
atyjának e veszedelmes igyekezetről egy szót se szóljon.

– De miért ne szóljak? – kérdezé a kis gróf álmélkodással.

– Azt én legjobban tudom, – mondá viszontag Istók.

Atyjának megérkezése után fél óráig hallgatott az ifjú gróf, de tovább
lehetetlen volt magát tartóztatnia. Atyám, úgymond, én lovakat láttam.

– Hol? – kérdezé az öreg Kaczajfalvi álmélkodással, a mint az ifjúnak
tüzes szemeit észrevette.

– Istók nem akarja, hogy ezt neked megmondjam.

Erre a gondos atya egynehány kérdéssel kivette fiából az egész titkot,
azután pedig gondolatokba merült. Az emberek után való esdeklés
természetes volna benne, mondá magában, megrázván fejét és a port az
asztalról letörülvén. Fiának igyekezetére tehát sem jót, sem rosszat nem
mondott. Másnap estefelé két eleven vérű és szép ló legelt a völgyben a
kert ajtaja előtt. Az ifjú gróf összecsapta álmélkodásában kezeit, a
mint a lovakat meglátta s örömében felkiáltván: lovak, lovak! úgymond,
karjánál fogva oda rángatta az atyját. Ennek parancsolatjára megfogták
az őrök a lovakat s egyikére az öreg gróf ülvén, a másikra pedig az
ifjú, együtt lovagoltak egy darabig a völgynek síkabb részein. Ezen új
foglalatosság kiverte egy-két hónapra az ifjú grófnak fejéből a hegyeken
túl fekvő nagy völgyet. De azután meghülvén vére a lovagláshoz,
kiváncsisággal teljes tekintetei ismét csak a hegyeknek tetején
mulatoztak.




IV.

A természetesen nevelt ifjú kitör a nagy világba.

Az öreg gróf kezére támasztván fejét, gondolkodni kezdett, mi móddal
lehetne fiát legkönnyebben arra bírni, hogy a völgyben önként
megmaradjon? Tusakodásának egész foganatja csak az volt, hogy
elkerülhetetlenül szükségesnek ismerte, hogy fiának erre teljes
szabadságot engedjen. Az öreg Istók gondolatokban látván ülni a grófot,
megkérdezte mély elmélkedésének okát, melyet előle a gondos atya el nem
titkolt. Most őtet, így szólott azután hozzá Istók, csak a vizsgaság
készteti ezekre: de mikép lesz majd akkor a dolog, ha más egyéb is
elkezdi késztetni?

És ez mi volna? kérdezé a gróf.

Az ifjú már most tizenöt esztendős, mondá viszonlag Istók, és így, azt
tartom, a vére is lassankint felhevül. Ő most engemet, ha magamat
kaphat, különféle dolgokról felette buzgón kérdezget.

És te mit felelsz neki?

Ugyanaz a bökkenője, hogy nem tudok neki mit felelni. Az ember csak nem
arra való, hogy magányosságban éljen.

Az igaz! mondá a gróf, megdörzsölvén homlokát. Behivatta azután az ifjút
s azt beszélte neki, hogy vannak a világon ama sok jó emberek között,
kik az övékhez hasonló völgyekben laknak, olyanok, kik noha egyébiránt
okosan beszélnek, oly esztelenek mégis, hogy maguk sem tudják, mit
akarnak? s kikről azt lehet mondani, hogy szíveik eszükkel,
cselekedeteik itéletükkel szüntelen ellenkeznek. Némelyek közülök
megfodrosítják hajukat és liszttel behintik; némelyek egészen elvágják,
csak tarajt hagyván belőle fejük tetején. Némelyek szakállaikat egészen
leberetválják; mások pedig zsineget hagynak belőle füleiktől fogva
állaikig, vagy szájuk körül szőrkoszorút. Vannak, kik magas kőházakban
lakván, egész életükben semmit sem tesznek egyebet, hanem csak élnek.
Mások éjjel-nappal csak azon vannak, hogy másoknak keresményeit álnokság
által vagy erőszakosan magukévá tehessék. Az ifjú gróf majd meghalt
nevettében, hogy az emberek oly esztelenek lehetnek, a minőknek őket az
atyja rajzolta.

Ebből a magányosságból ki fogsz menni, fiam! így fejezte be beszédét az
öreg Kaczajfalvi, de most még nem. Szívednek előbb erőre kell jutni,
hogy az álnok tekintet el ne csábíthassa; eszednek jól meg kell érni,
hogy az emberek bolondságainak és gonoszságainak ellenállhasson. Az ifjú
gróf azt gondolta magában, hogy arra valóban kevés ész kell, hogy az
ember a bolondot bolondnak ismerje, s mikor e beszélgetés után az atyja
őt melléhez szorította és megcsókolta, ő viszont az atyját arra kérte,
hogy próba gyanánt vezesse el most legalább egyszer az emberek közé. Ezt
az atyja megigérte és az ifjú éjjel-nappal mind csak az emberekről és
bolondságaikról álmodozott.

Az öreg gróf valóban eltökélte volt magában, hogy fiát a világgal
lassankint és oly vigyázva, a mint az ifjúnak természetes érzeményei
megkívánják, megismerkedteti és hogy végtére az emberek közé egészen
kivezeti. Ámde hogy erre a szükséges készületeket megtehesse, kénytelen
volt a völgytől egynéhány napra búcsút venni. Alig ment el a faluba,
hogy Istók az ifjú grófot szemmel tartván, úgy követte mindenfelé,
mintha árnyéka lett volna. Látván az ifjú, hogy minden lépését
nyughatatlan tekintettel vizsgálja, észrevette, hogy az öreg ember attól
fél, nehogy ismét oly igyekezetre vetemedjen, a minő a minapi volt. Ezt
tehát fel is tette magában, s mivel Istóktól semmikép meg nem
szabadulhatott, a völgynek egyik szélétől a másikához oly sebesen
kezdett idestova szaladozni, hogy a szegény szolga kénytelen volt az
ifjút szabad kényére hagyni. Az öreg gróf nyilván meghagyta neki, hogy
meg ne éreztesse vele, hogy valamiben gátolni akarja.

Szabadságban látván magát az ifjú gróf, gomolyogva rohantak gondolatai
amaz édes igyekezetre, hogy a hegy tetejére ismét felrepüljön.
Felmászván a bokrok között, megint feljutott a magasra, de a völgynek
másik részén. Mosolyogva nézte ő Istókot, hogy a völgyből mindcsak az
átellenben lévő hegyre tekintgetett, hasztalan keresvén szemeivel az
ifjú szökevényt ama bérczeken, melyekre a minap feltörekedett volt.
Átütvén végtére a tövises sövényen, feljutott ugyan a hegy tetejére, de
semmit sem láthatott, mivel az egész környék felette sűrű erdőből
állott. A hegy tetején idestova járt egy darabig, de nyílást sehol sem
találhatott. Szemeit a sűrű erdő mindenütt meggátolván, hogy az
ismeretlen völgybe le ne láthassanak, leosont egy keveset félénk
lépésekkel a völgy felé s visszatekintgetett időnként a hegyre, hogy
útját ismét meglelhesse.

Egynéhány legelő nyájon kívül semmi egyébre nem akadt. Az erdő széléhez
jutván, egyszerre egy kies térséget látott maga előtt elterülni, mely
falvakkal teli volt. A térség elején közel a hegyhez, melyről lejött,
Rósafi Pál viczispán úrnak a faluja és gyönyörű kastélya tűnt szemébe.
Lassú lépésekkel közelített ő ehhez a kis bokrok között, melyek az erdő
szélén voltak. Egyszerre vizsga tekintettel megállott, mert maga előtt
egy széles és mély vizet látott, mely az erdő és a falu között folyt.
Mindjárt a vizen túl kezdődött virágos ágyakkal a kert, melyek között
imitt-amott kőképek állottak. Szeme legelőször is a kertnek jobbik
részén repült keresztül, mivel közel a kastélyhoz embereket látott, kik
benne sétálgattak. Meredve függtek ezeken tekintetei. Örömest közelített
volna hozzájok, ha a nélkül, hogy észrevegyék, megtörténhetett volna. E
gondolattal tusakodván, megsajdított a kertnek széle körül egy bokros
helyet, melybe magát elrejthesse s fejével egyet hunyorítván, onnan
könnyen visszaszaladhatsz, úgymond magában. Erre mosolyogva nekiszalad a
folyónak s egy nagy szökéssel beleugrik. Mikor éppen a levegőben volt,
hasító kiáltás tünt fülébe. Kiütvén tehát fejét a habok alól, gondosan
átnézte a vidéket, melyből a szózat érkezett; de semmit sem látván, a mi
őt a visszatérésre birhatta volna, átúszott a másik partra, felment
vigyázó lépésekkel a kertbe s felkereste tekintetével a bokros helyet,
melybe magát elrejthesse.

Bal felé indulván, egyszerre megijedt és szinte megmeredvén,
megállapodott; mert három lépésnyire egy emberi termet állott előtte,
mely hasonlóképen megijedt volt. Ruházatából asszonyi személynek
ismervén, félelme azonnal elenyészett. Az örülő vizsgaság volt, mely
szívét helyette elfogta. Meredt tekintettel vizsgálván termetét, meg nem
nyerhette magától, hogy örömében ne mosolyogjon, valahányszor szeme közé
nézett. Átjárta szemével már ábrázatát, már nyakát, már kezeit.
Öltözetéből nem tudott mit csinálni. Az öreg grófnak gúnyoló rajzolásai
jutottak eszébe. Fején a bandzsal kalap felette nagy és bokrétás volt,
dereka nagyon rövid, szoknyájának hátulsó része oly hosszú, hogy a
földet söpörte. Mosolyogva vizsgálgatván mindezeket egy darabig, egyet
hunyorított végtére fejével s azt mondta magában: az atyám igazat
mondott!

Ki vagy te vakmerő? kérdezé elvégre az asszonyi termet szelíd,
kellemetes és hízelkedő szózattal.

Erre az ifjúnak szeme felderült; de feleletével késett, mivel a
kellemetes szózatnak folytatását várta. Fájt neki, hogy elnémult. Én,
úgymond, Laczi vagyok.

A leányzó elnevette magát. Laczi? De tulajdonképen mi vagy?

Most meg a legény nevette el magát. Én, úgymond, legény vagyok.

A leányzó elhallgatott egy szempillantásig és a csöpögő ifjút
vizsgálgatni kezdte. Ruhája együgyű volt ugyan, de mégsem volt
parasztos, a mint messziről vélte; beszéde pedig még ennél is kevesebbet
hasonlított a parasztokéhoz. Szóejtése hibátlan és tiszta, szózata pedig
szép hangú volt.

De hát te vajjon ki vagy? kérdezé már most az ifjú.

A leányzó nem felelt, mivel nézésébe merült volt.

Ki vagy? mondom, kérdezé újra az ifjú s egy nagy lépéssel közelebb ment
hozzá.

A leány két lépésnyire hátra vonván magát, mit akarsz te itt? mit
keresel e kertben? mondá viszont egy kevés félénkséggel.

Amott azt akarom megnézni, felelé az ifjú s odamutatott barátságos
tekintettel a házra, a kőképekre és a sétáló emberekre.

A leányzó erre fejét egy keveset megrázván, honnan jöttél ide? úgymond.

Amonnan a völgyből! De mondd meg már egyszer, hogy hívnak? Már
harmadszor kérdezem.

Én Rósafi Pál viczispánnak a leánya vagyok, a kihez e falu tartozik.

Hát neved nincsen?

Engem Manczinak neveznek, mondá mosolyogva a kisasszony.

Manczi! jó Manczi! ne tedd magadat, kérlek, oly bolondnak, mondá az
ifjú, boszankodó tekintettel mutatván bokrétás kalapjára.

A szegény kisasszony nem tudta mit gondoljon s azon igyekezett, hogy a
kastélyhoz közelebb juthasson. Ha ezeket a dolgokat, úgymond, meg akarod
nézni, jer velem, megmutatom.

Szívesen, mondá az ifjú, s a mint a kisasszony mellett elment, oldalról
szüntelen ránézett és mosolygott. Hallod-e Manczi! így szólította meg
végtére, mondd meg te nekem, ha igazán asszonyi személy vagy-e?

Az vagyok.

Leány?

Az.

Hány esztendős vagy már?

Tizenhat, felelé Manczi remélő tekintettel.

Hát ez a tarka lepedő minek takarja be ezt a szép fehér ruhádat? s ezt
mondván, megfogta szélét ama képtelen nagy keszkenőnek, mely hátul majd
földig ért.

A kisasszony elpirult s féltében sietni kezdett.

Ne szaladj oly nagyon, Manczi! Hallod-e! mutasd meg nekem egyszer a
lábadat.

Boldog Isten! sóhajtá csendesen Manczi, garádicsonként növekedvén
félelme. Laczi pedig megkapta ruháját és egy keveset félre vonta, hogy
lábát megláthassa. A mint az atyám mondja! Hegyes papucs, bocskorszíjjal
felkötve. Kár, hogy te is viseled.

Manczi úgy sietett, hogy majd lélekzetéből is kifogyott.

De minek szaladsz oly nagyon, lyánka! Menjünk lassabban; s ezt mondván,
megfogta kezét és tartóztatta. Manczi elkiáltotta magát. Mi bajod, hogy
úgy kiáltasz? kérdezé az ifjú, s megrezzenvén, eleresztette a kezét. A
leány oly sebesen szaladt, mint a megijedt őzecske; ő pedig utána
sietvén, szüntelen arra kérte, hogy ne szaladjon. Manczi végtére
háromszor pihegvén ezen igéket: Hála Istennek! beomlott egy rundélába, a
hol felette sok urak és asszonyságok ültek.

Most már a sor az ifjún volt, hogy megijedjen. Átrepülvén tekintetével
környöskörül az egész társaságon, a kerek épületnek küszöbén megállott.
Manczi orczájából és ama tekinteteiből, melyeket az ifjú grófra vetett,
kiki láthatta, hogy ettől ijedt meg. Kérdezték, ugyan mi baja? de
lélekzete nem volt még annyi, hogy felelhetett volna. Csak az ujjával
mutatott az ifjúra, ki szemeit azonban egy pár gyermekre függesztette,
kik a rundéla közepén játszottak. Nagyon barátságosan mosolygott reájuk.
Ezek gyermekek? kérdezé végtére, ujjával reájok mutatván. Vizsga
tekintettel néztek reá mindnyájan. Majd azután szemeit meg-meg Manczira
vetette, ki egy ifjú embernek karjára akaszkodott volt s minekutána
rámosolygott volna, ismét a gyermekekre nézett.

Most már Manczi képes lett elbeszélni, a mi vele történt. Ez a legény,
úgymond, a víznek túlsó partján állván, különösen mosolygott magában s
egyszerre a vízbe ugrott. Én magamat elkiáltottam. Azután megállott
előttem s különféle bolondságokról kérdezősködött. Azt tartom, hogy – –
Itt ujjaival saját homlokára mutatván, értésére adta a társaságnak, hogy
az ifjút esztelennek tartja. Kiki közülök Laczira fordította szemeit, az
asszonyságok pedig elvonódtak félénken egész a rundélának túlsó
ajtajáig.

Hallod-e, ki vagy te? kérdezé egy ifjú legény, egypár lépéssel közelebb
menvén Laczihoz. Ez pedig rávetvén szemeit, átvizsgálta nyírt fejét és
aranyzsinóros ruháját és nem felelt.

Kicsoda vagy te? Öcsém! kérdezé tőle Rósafi Pál a viczispán.

Én Laczi vagyok, mondá az ifjú viszont és szemeit egyszersmind Manczira
fordította.

S hát itt mit keresel?

Nézni jöttem. – Ezek gyermekek? kérdezé újra s leült a földre a
fiúgyermek elejébe, ki reá hasonlóképen figyelmes lett. Alighogy ezt
mosolyogva ápolni kezdette, odajött hozzá a kis leányka is, kit ölébe
vett. Már az egyikre nézvén, már a másikra, könnybe borultak szemei
örömében.

Szereted a gyermekeket? kérdezé egy ifjú úr, gúnyoló tekintettel
közelítvén hozzá.

Okosabbak náladnál, mondá viszont Laczi, reátekintvén a földről.

És te ezt honnan tudod?

Nézd csak meg a ruhádat s ezeknek a ruháit; nyírt fejedet s ezeknek a
haját. A gyermekeknek el nem volt vágva a hajok.

Kár ezért az ifjú emberért, suttogta egymásnak egynéhány asszonyság.
Termete nem rút.

Megsajdítván ismét Manczit, felkelt és hozzá ment. A kisasszony
hátralépett előle. Manczi! mi rosszat cselekedtem én neked? kérdezé tőle
érzékeny szózattal. Úgy szeretlek, hidd el, mint az édes atyámat.

Erre a társaságnak tekintetei felderültek. Némelyek még nevetésre is
fakadtak. Kit szeretsz még mást közülünk? kérdezé tőle egy valaki.

Szelíd mosolygással a gyermekekre mutatván, ezeket! úgymond. Szeretném,
ha az enyémek volnának és ha Manczi volna az anyjuk.

Manczi elpirult és az egész társaság kaczagásra fakadt.

Manczi tehát neked tetszik?

Manczi nekem tetszik. Csak azt nem szeretem benne, hogy kopasz. Levette
tudniillik a kisasszony a fejéről a kalapot, mihelyt a rundélába beért.
Mondd meg nekem, kedves Manczim! így folytatta beszédét az ifjú, miért
nem hagytad lefüggni szép vállaidra hajfürteidet, mint én? És ebben a
hosszú farkú ruhában hogy tudsz járni?

Manczi elpirult és hallgatott.

Most már az ifjún kiki csodálkozni kezdett. Vajjon ki lehet? kérdezé
kiki a mellette állótól.

Ehetnél-e? Laczi! mondá neki az egyik ifjú legény és megkinálta egy
tányér piskótával.

Szomjan is vagyok, felelé Laczi, és így jobb, ha gyümölcsöt eszem, mint
kenyeret.

Gyümölcsünk nincsen.

Hisz amott tele vannak vele a fák. Ezt mondván, madár gyanánt felrepült
egy fára s legkarcsúbb ágairól körtét szedett. Megtömvén velök zsebeit,
oly sebesen mászott le róla, mint reá fel, s a legszebb körtékkel
megkinálta Manczit; azután mindenik gyermeknek adott egyet s a többit
magának tartotta, Manczi mosolyogva vette el tőle az ajándékot és
elpirult.




V.

Gróf Kaczajfalvi László a nagyvilágnak társaságában.

Alig ette meg az ifjú gróf az első körtét, hogy a kisasszonyt igéretére
megemlékeztetvén, Manczi! úgymond, te nekem meg akartad mutatni amott
azt a magas kőkunyhót. Jöjj tehát velem! Hidd el, nem bántalak; mert én
jó vagyok. Ezt mondván, kezével megkínálta.

Manczi az atyjára nézett; ez pedig nevetve intett neki, hogy tegye meg,
a mit tőle az ifjú kíván. A kisasszony tehát kezet adván neki, kivezette
a kertből. Utánuk ment az egész társaság.

Óh! kedves nagyságos uraim! mondja vala hangos szózattal a kert ajtaján
egy koldus.

Mi bajod? kérdezé Laczink, szemeit a koldusra meresztvén.

Hat gyermekemmel nincs mit ennem, kezdé panaszolni a szegény.

Micsoda? mondá viszontag az ifjú gróf nagy ámúlással. Hát teneked nincs
házad, kerted, szántófölded, melyből élhess?

Semmim sincs, kedves úrfim! Az utolsó szót csak nagy nehezen és azért
adta feleletéhez, mivel látta, hogy kisasszonyt vezet.

Manczinak kezét eleresztvén Laczink, nincs házad, úgymond, nincs
kenyered és szegény öreg ember létedre hat gyermeked van?

Némelyek a vendégek közül az öreg embernek azonban alamizsnát adtak.

Hallod-e, öreg! mondá neki végtére az ifjú rebegő és érzékeny szózattal,
eredj hamar és hozd ide gyermekeidet. Siess és térj vissza mennél
hamarább. Az atyám völgyébe vezetlek velük együtt; ott ellakhattok a mi
gunyhóinkban mindaddig, míg a tiéteket felépítjük. Van nekünk kenyerünk,
gyümölcsünk, tejünk és borunk; eleget ehetsz és ihatsz gyermekeiddel
együtt. Ezt mondván, megcsókolta az öreg koldusnak a kezét s
könyörületes mosolygással nézett még egyszer reá. Hajad már ősz, mint
Istóknak, a mi jó Istókunknak és mégis éhezned kell! Ezt én meg nem
foghatom. De miért nem panaszoltad előbb valakinek szükségedet?

Óh Istenem! hányszor panaszoltam én azt? De a szívek, kedves úrfim, az
emberi szívek nagyon kemények.

Hazudsz, öreg! kiáltá erre hevesen és meredt tekintettel az ifjú. Úgy-e
Manczi, hogy hazudik? Ezt mondván, Manczira tekintett és szemeit
könnyezni látván, minden bizonynyal hazudik, úgymond, mert Manczi sír.
De ezt az öreget, édes Manczim! és gyermekeit, akármit csinálsz, neked
nem hagyhatom. Tekörülötted sok is az ember; mi pedig völgyünkben csak
hárman vagyunk.

Hát a gyermekekkel mit csinálsz majd az atyád völgyében? kérdezé
Laczinktól egyik a vendégek közül, ki az egész jelenést érzéketlen
mosolygással nézte.

Megismerkedtetem őket a palántákkal és az állatokkal. Megtanítom őket a
földmérésre. Elbeszélem nekik, mikép támad az eső, a hó, a villámlás, a
mennydörgés? Nem únják ők el magukat azt fogadom. Megtanítom őket még
sípolni is.

Az egész társaság elbámult s egymásra nézett. Fúvod te a sípot? és
kottákból? kérdezték egyszerre egynehányan. Azalatt, hogy egy travért
hoztak, az öreg koldushoz fordulván Laczink, eredj, úgymond, jó öreg és
hozd el azonban gyermekeidet. Majd azután alsó ajakára fektetvén a
sípot, egynehány természetes járásokat fújt; végre pedig kottákból ezen
az eszközön oly gyönyörűen, oly kellemesen és oly érzékenyen játszott,
hogy nem győztek elegendőképen sem reá nézni, sem rajta csodálkozni.

Manczi erre kihozta a hárfáját s a mint rajta egynéhány akkordokat
kezdett játszani, az ifjú grófnak keze a síppal együtt lassankint
lelankadt. Énekelni kezdvén a hárfához a kisasszony, égő tekintettel
vizsgálta Laczink s egy székre melléje lebocsátkozott. Lehetetlen volt
az áriának végét kivárnia. Egyszerre megölelte, a hárfával együtt
magához szorította s érzékeny tűzzel felkiáltott: Manczim, édes Manczim!
A kisasszony elsikoltván magát, felugrott és édes anyjának karjai közé
szaladt. Laczi utána indúlt; de egy ifjú legény, a házi gazdának
messziről való atyafia, mellénél megkapta, e szókat dörögvén szeme közé:
állj meg! egy tapodtad se próbálj tovább menni! Az ifjú gróf
rámeresztvén szemeit, beteg vagy-e, úgymond, vagy más valami bajod van?
s ezt mondván, felette könnyen elvette melléről a kezét és félre lökte.
Erre a heves legény a grófot öklével mellbe taszította s azonnal ismét
neki szögezte öklét, hogy másodszor megtaszítsa. A grófnak vére arczába
emelkedett. Mit cselekedtem én neked, úgymond, te gonosz ember, hogy
engemet öklözöl? Ezt mondván, a második taszítást felfogta és a legényt
oly sebesen lekanyarította maga mellé a földre, hogy esni is alig
látták. Közelebb menvén azután Manczihoz, kedves Manczim! úgymond, te
némelykor előlem elszaladsz. Nem szeretsz talán úgy engemet, mint én
tégedet?

Most már a társaság át kezdte látni, hogy az ifjú grófnak helyén van az
esze és csak azt nem tudta megfogni, mikép jutott légyen ily
különösségekhez? A sok kérdések után kivették végtére belőle, hogy ő
gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia, ki tizennégy esztendő előtt a világot
három esztendős fiacskájával elhagyván, a magányosságba vonult. Majd
azután új kérdések által elég hihetőképen kitanulták azt is, hogy fiának
az öreg gróf különös nevelést adott. Ezek meglévén, arra akarták venni,
hogy a Viczispán házánál háljon, mivel a nap már alkonyodni kezdett; de
erre mindaddig rá nem állott, míg meg nem igérték neki, hogy Istóknak
hírt adnak, kinek miatta való aggódásait átlátta. Manczi végtére egy pár
jó szóval és egy pár szives tekintettel rábírta, hogy édes atyjának, a
Viczispánnak kérését teljesítse.

Könnyen meggondolhatjuk magunkban, hogy este elég okot talált még
Laczink arra, hogy az embereknek bolondságain nevessen és hogy elég okot
adott viszontag arra is, hogy őtet a társaság megnevesse. Az asztalnál
Manczi mellett ülvén, nem győzött elegendőképen az ételeknek sokaságán
csodálkozni, melyeket az asztalra tettek s melyeknek legnagyobb részét
ehetetlennek találta. Felkelvén tehát, hozott magának egy asztalkáról
gyümölcsöt, melyhez kenyeret evett és egy kevés borral vegyitett vizet
ivott. Alig ült az asztalnál fél óráig, hogy sok nevetése után felugrott
s egyiket a szolgák közül megszólítván, én már jól laktam, úgymond; most
ülj le te és egyél. Az inas majd elkaczczantotta magát; a gróf pedig
erővel oda tolta, a hol üres helyet hagyott és minden bizonnyal rá is
kényszerítette volna a leülésre, ha mindnyájan egyenlő szózattal nem
bizonyították volna, hogy az inas már evett. Megkerülgette azután az
asztalt s mosolygással nézte a pompát, mely rajta ragyogott.

A viczispánnak kérdésére, mikép tetszenek neki mindezek? Ti, úgymond,
valóban unalmas emberek vagytok és ha Manczi nem volna, már én régen az
én öreg Istókomhoz visszatértem volna. Édes Manczim! így szólt ismét a
kisasszonyhoz, megczirógatván arczát: mikép lehetsz te oly balgatag,
mint ezek az emberek? Ha én neked volnék, tudod-e, mit csinálnék?

Nos, mit csinálnál tehát? kérdezék egyszerre többen, míg Manczi csak
lopva nézegetett reá.

Felkelnék, oda vetném a fejemről ezeket a czifraságokat, testemről ezt a
csodálatos öltözetet, kezemet oda nyújtanám Laczinak s elmennék vele az
ő atyjához, az ő szerencsés völgyébe.

– És hát ott azután mit csináljon? – kérdezé egy faunus ábrázatú, vastag
és vén legény, Potrohosi Péter, Manczi anyjának a bátya.

Mit csináljon? felelé a gróf; okosabb dolgokat, mint te egész életedben
csináltál. Halljad csak Manczi! mily boldog volna nekünk ott életünk.
Reggel, minekutánna én a forrásnál megfürdenék, felköltenélek egy szép
áriával a sípomon, hogy te is megfürödj. Azután együtt mennénk a kertbe.
Te nekem virágokat öntözni segítenél; én pedig az egész völgyből
összeszedném számodra a legszebb gyümölcsöt. Egész nap muzsikálnánk,
dolgoznánk és énekelnénk. Este legszebb darabjaimat fújnám a sípon, míg
el nem aludnál.

Nagy kaczagásra fakadt az egész társaság, Manczi pedig elpirulván,
lesütötte szemeit és magában nagyon bosszankodott, hogy a mit Laczi
mond, azt a társaság mind nevetségesnek találja.

Még az asztalnál feltették volt magokban némelyek, hogy Laczit oly
ruhába öltöztetik, melyet a nagyvilágnak szokása szépnek tett. De
bármennyit fáradoztak is, rá nem bírhatták mindaddig, míg Manczi egy
esedező tekintetet nem vetett reá. Elvezették tehát egy mellékszobába s
felöltöztették egy huszárhadnagynak katona ruhájába. Visszaérkezvén vele
a társaságba, a dámák részint barátságos főhunyorítással, részint
pislogó tekintettel, részint kellő mosolygással fogadták.

Manczi felette nagyon elpirúlt s mikor első tekintetét rá vetette, égni
érezte arczát. Nemes egyenességgel állott előtte a karcsú, magas és
izmos ifjú. Hosszú barna hajának fodrai szép rendetlenséggel folytak le
vállaira. Egyik kezével a kardot tartván, jobbját oda nyújtotta
Manczinak, kire nagy és tüzes szemei barna szemöldökeik alól szeliden
mosolyogtak. Lehetetlen volt, hogy a legényre sokáig nézzen. Szemérmes
szemeit a földre sütötte. Manczim! édes Manczim! Ezen igékkel közelített
hozzá, feléje nyujtván kezét. Oda nyujtotta kezét Manczi is, a nélkül,
hogy tudta volna, mit cselekszik? Azonban másik karjával átfogta
Manczinak a derekát s magához vonván, arcza elébe hajtotta le arczát,
hogy közelről nézhessen szeme közé. Manczi még vissza sem vonhatta
arczát az övétől, a mint Potrohosi, ki a tréfát nagyon szerette és
sógoránál magának, mivel Manczit örökösének választotta, mindent
megengedett, nagy kaczagással felkiáltott: brávo lányka! Engem úgy
segéljen, mindnyájunk láttára megcsókolja a legényt! Ettől az ifjú
vitéztől vegyetek magatoknak példát, legények! Ez ért ám igazán az
ostromhoz.

Manczinak szemei könnybe borulván: Urambátyám engemet ok nélkül kínoz,
mondá Potrohosinak, a ki szinte tele torokkal nevetett.

– Kicsoda? – kérdezé Laczi; ez a dagadt ember kínoz tégedet? Egy pár
könnyecskét látván Manczi arczán legörgeni, még sírsz is miatta? úgymond
s Potrohosit megfogván hirtelen kezénél, egész az ajtóig forgatta maga
előtt s végtére széles hátának szögezvén mind a két kezét,
megfoghatatlan gyorsasággal tolta ki az ajtón a szobából, azután pedig a
kapun a mezőre és kizárta. Nyerítő kaczagás kisérte ki Potrohosit s
egészen elnyomta szitkait, melyeket fél nevetve és fél bosszankodva
pökdösött az ifjúra. Így múlt az este kaczagás és szüntelen nyájaskodás
között. Csak Manczi lett mindenik szempillantással komorabb és
csendesebb. Valahányszor Laczit kinevették, mindannyiszor ő elpirult és
a nevetés tárgyára lopva tekintgetett. Bármily gorombául kínozta is
bátyja, kinek végtére Laczink a visszajövetelt megengedte, csak rajta
kapatta magát mégis vagy tízszer ezen este az ifjúnak gondatlan és
egyszersmind bámuló vizsgálásain.

Laczinak olyan ágyat vetettek, a minőt maga kivánt s mely hasonló volt
ahhoz, melyhez völgyében szokott. Lefeküdvén, két egész óráig nem
hagyták aludni képzésének ingerrel teljes rajzolatjai: elszenderedvén
pedig, gyönyörű álomképek lebegtek körülötte. Valamint virrasztásában,
úgy álmaiban is, Manczi volt a fő kép. A hajnalnak első sugara nyitva
találta már szemeit s egész életében ma történt legelőször, hogy ébren
lévén, az ágyban maradt. Könyökére támasztván fejét, átvizsgálta a múlt
napnak történeteit, s majd nevetett, majd elkomorodott, majd könnybe
borúltak szemei, a mint képzése ennek vagy amannak a tárgynak
megújításába merült. Áh! sóhajtott fel végtére fennszóval: ma már
Manczit el kell hagynom! Erre Potrohosi felébredt, ki magának kikérte
volt, hogy Laczinkkal egy szobában hálhasson. A tréfás vén legény közt
és a mi természetes ifjú grófunk között csakhamar fontos beszélgetés
támadt, melyben Laczink minden tartóztatás nélkül megvallotta, hogy
Manczit jobban szereti, mint kedves Istókját, sőt még mint saját atyját
is. Természetes kifejezései amaz indulatoknak, melyeket Laczi magában
érzett, Potrohosit jó kedvre ingerelték. Máris gondolkodni kezdett ő ama
lepcsességekről, melyeket vele űzni fog és ama szégyenítésekről,
melyekkel Manczit kínozni fogja, kit csúfságból szent Viczlipuczlinak
nevezett, mivel kétes értelmű beszédjeire teli torokkal nevetni nem
akart. Azt várta ő még este Laczinktól, hogy nem könnyen hagyja majd
magát Manczitól elválasztani; a mi neki sok alacsony tréfára adott volna
alkalmat. De meg kellett volna neki azt gondolni, hogy a természetes
ember nem szemtelen. Mert ha a természet az oktalan állatoknak
tökéletesebb épületü nemeit a szemérmetességgel felékesítette, a mint a
nőstény majomban és az elefántnak mind a két nemében tapasztaljuk, mikép
volna lehetséges azt magunkkal elhitetni, hogy e szép erkölcsöt az
embertől megtagadta? Csak a romlott nevelésü városi ember fosztja meg
magát e kellemes adománytól, ki még gyermekségében a sok rossz példa
által természetlenségekre ragadtatik.

[Illustration: Potrohosit megfoghatatlan gyorsasággal tolta ki az ajtón
a szobából.]




VI.

A két szerelmes a kertben, Potrohosi pedig a lesben.

Potrohosi ezeket meg nem fontolván, arra akarta Laczinkat bírni, hogy
menjen be Manczihoz, mielőtt felkel. Bezzeg Laczi, úgymond, nem volna ám
bolondság, Manczit felverni s ezt mondván, öltözködni kezdett.

Manczit felverni? felelé az ifjú. Van-e neked eszed, te eleven bálvány?
Hisz azonkívül, hogy ez nem illik, Manczi is felijedne és reám méltán
megharagudna.

Ne légy oly balgatag, kérlek! mondá viszontag Potrohosi. Ha én veled
vagyok, az illendőséget meg nem sérted. A mi pedig a felijedést illeti,
nem szükséges, hogy nála lármát üss. Költsd fel csendesen és hívd el
magaddal a kertbe.

Potrohosinak az volt egyedül a szándéka, hogy ezen ártatlan költésből
okot vehessen húgának kínzására. Laczink tehát hamar felöltözött és
Potrohosi után csendesen Manczi ajtajához lappangott, mely be volt
zárva. A vén legény, nem akarván igyekezetével felhagyni, különféle
kulcsokat hordott össze, melyek közül az egyik a kisasszony szobáját
végre megnyitotta. Csendesen vitte ő ezt végbe s Laczinkat betolván, az
ajtót utána ismét bezárta. Az ifjú a lebocsátott kárpitok miatt
homályosnak lelvén a szobát, azt pedig, hogy Potrohosi be nem ment vele,
illetlen csalárdságnak nézvén, az ajtótól szólítgatta Manczit
egynehányszor, hogy felkelvén jőjjön vele és vastag bátyjával a kertbe.
Szavát mindenik felszólításnál feljebb és feljebb emelvén, Manczitól
pedig semmi feleletet nem vehetvén, végtére fennszóval szólította meg, a
min Potrohosi az ajtón kívül nem győzött eleget nevetni. Ennek
biztatására elment azután az ágyhoz és Manczinak hűlt helyét találta.
Sok édes álmodozásai után, melyeknek fő tárgya az ifjú Kaczajfalvi volt,
korán felébredvén, oly teli volt szíve, hogy a szűk szobában nem
maradhatott. Felkelt tehát s éjjeli köntösére egy könnyű palástot
vetvén, kiment az illatozó kertnek szabad levegőjébe és ott egy
galyfödél alatt a hantszófára dőlt.

Hallván Potrohosi, hogy Manczi a szobából már kirepült, kieresztette a
grófot, ki megvetéssel tekintvén reá, te, úgymond, nekem rossz embernek
látszol lenni. Ha Manczimnak bátyja nem volnál, én többé, azt tudd meg,
rád sem néznék. Nekem megigérni, hogy velem bejösz és kint maradni, sőt
még az ajtót is rám zárni!

Legyen eszed, mondá viszontag Potrohosi. Mihelyt Manczi szavát hallottam
volna, bementem volna hozzátok én is. Ő már minden bizonynyal a kertben
van a munkásoknál. Jőjj velem, keressük fel!

A kertben nekem nem kellesz. A munkások, a kik ott Manczival vannak,
náladnál jobb emberek. Eredj, feküdj le és hortyogj! a kertben nekem nem
kellesz. Ezt mondván, leszaladt a kertbe; Potrohosi pedig utánna
lappangott s hugának kedves galyfödelét ismervén, közelebb úton a
hantszófa mögé vette magát a sűrű galyak közé, melyek miatt őtet sem
huga, sem Laczink észre nem vehette. Manczi könyökére támasztván fejét,
a madarak csevegésénél a hűsben szintén elszenderedett. Laczi lábhegyen
közelített hozzá. A legszebb és leggyönyörűbb paradicsomnak látása el
nem ragadhatta volna úgy szemeit, mint az alvó Manczinak tekintete.
Megállott, mintha a földhöz lett volna bűbájolva s mosolygó arczával
vizsgálta kellemetességeit. Alig mert lélekzetet venni. Az egész legény
csupa szem volt. Kezei lecsüggödtek, szemei a szerelemtől szinte
csillogtak, arczái úgy megpirultak, hogy egy pár nyílt rózsának
gondoltad volna lenni, tagjain pedig egy gyenge remegés futott
keresztül. Így állott ő egy darabig lelketlen kép gyanánt, mely az
emberre meredt szemmel néz. Az élet végtére vissza kezdett szívébe
térni. Egynéhány ismeretlen indulatok zűrzavar gyanánt gomolyogtak fel
mellének mélyéből. Leereszkedett Manczi előtt egyik térdére, s
megcsókolta kinyujtott lábára lecsüggő kezét, ily szókra fakadván: édes
szép Manczim! A kisasszony felijedvén, rá meresztette szemeit. Jó
reggelt, Manczim! mondá Laczi s odanyujtotta kezét örvendetes és
érzékeny tekintettel. Manczi el akarta magát kiáltani, de az álmosság,
mely megkábította és az ijedtség, hogy maga előtt ily véletlen vendéget
látott, elfojtották mellében a szózatot. Ajkai megnyíltak ugyan, de
hangot nem adhattak.

Mily szép vagy, édes Manczim! kezdette ismét Laczink s mily nagyon
szeretlek! E szókkal egy pár könnyecske forrott ki szép szeméből s
legördült mosolygó ajkára. Szívéhez vonta azután csendesen Manczi kezét
s melléhez szorította.

Manczi visszavonván karját, mit akar itt a gróf? úgymond komor
tekintettel. Menjen dolgára! E két szót nyughatatlan keménységgel
ejtette ki.

Laczi ellenben felemelvén összetett kezeit s oly tekintetet vetvén reá,
mely szívébe hatott, édes Manczim! úgymond, ki nem mondhatom, miként
szeretlek. Engedd meg, hogy nálad maradjak. Hidd el, úgy szeretlek, mint
magad magadat. Oly szép vagy, Manczim! mint – – sokkal szebb, mint az
egész világnak legszebb virágjai!

De mit akarsz itt, kérlek?

Fel akartalak az ágyból verni, hogy jönnél le velem ide a kertbe. Te
engem megelőztél. Oh Manczi! alig alhattam miattad valamit. Egész
éjszaka láttalak, de úgy, szakasztott úgy, a mint most látlak. Óh
Manczi! az én mellem oly teli volt, hogy majd megszakadt. Sírnom
kellett. Jobb kezeden feküdtél álmomban és bal kezed – – itt bal kezét
megcsókolván, óh Manczi! úgymond, ha tudnád, miként szeretlek!

Ezen igék félénken jöttek ki szorúlt melléből és könnybe borúlt szemei
kérlelő szelídséggel függöttek Manczi szemein, kinek kezét majd
melléhez, majd ajkaihoz szorítgatta. A kisasszony semmikép végbe nem
tudta vinni, hogy a legényre megharagudjon. Eredj, jó Laczi! úgymond,
eredj! Menj amoda a munkásokhoz; én azonban felmegyek a szobámba és
felöltözködök.

Elmegyek veled én is.

Ezt meg nem engedhetem, mert az illendőséget megsértené.

De mond meg hát nékem előbb, hogy szeretsz-e te is viszontag engemet?

Erre sem felelhetek meg.

S miért nem?

Ha nemmel felelnék, gorombaság volna tőlem; ha pedig igennel, az
illendőséget sérteném meg.

Az illendőséget? De akkor csak nem sértenéd meg mégis, ha igazat
mondanál?

Még akkor is. Kelj fel térdeidről, jó Laczi! menj a munkásokhoz és légy
nyugodt szívvel. Ezt mondván, a mint Laczinknak karjait megfogta, hogy
térdeiről felsegítse, arcza amannak arczához oly közel esett, hogy a
hátul leselkedő bátyja csókra gondolta a legényhez lebocsátkozni. Brávó!
derekasan! kiáltotta ez a galyak közül, te kis boszorkányka! Régen
jövendöltem már én ezt a mi szent Viczlipuczlinkról. Ihol karjai között
a szép legény! Korán reggel úgy megcsókolgatja, mint hímjét a gerlicze!
Ha ide nem hozott volna az eset, tudj Isten!

Ah, hogy bánhat urambátyám velem ily igazságtalanúl? Én ártatlan vagyok!
ezt mondván, elfakadt sírva.

Ártatlan? brávó, szent Viczlipuczlim, brávó!

De mit sírsz te megint Manczi! mondá Laczi. E miatt a vastag ember
miatt? Azután Potrohosira tekintvén, ez, úgymond, nevet, Manczi pedig
sír. Mondjátok meg nekem, miért? Manczi, gyere te velem sétálni. Ez a
hízott ember, a ki tégedet minduntalan megríkat, maradjon itt.

Potrohosi erre oly hangosan kezdett kaczagni, hogy nemcsak a munkások,
hanem még azok is meghallhatták, a kik a kastélynak azon a részén
háltak, mely a kert felé volt.

Ah édes urambátyám! az egész házat felveri szavával az álomból. Gondolja
meg, mily veszedelembe ejti jó híremet és nevemet.

Az ifjú gróf Manczira tekintvén s fejét megrázván, azt akarod, úgymond,
hogy a kastélyban az embereket felköltse? Azt én mindjárt magam
megcselekszem.

Maradj! rikkantotta Potrohosi kaczagva. Mi a manó jut eszedbe, hogy te
az embereket álmukból felverd? Hallod-e Laczi? mond meg nekem igazán, ha
tégedet Manczi valóban megcsókolt-e?

Laczink tetőtől fogva talpig megvizsgálván Potrohosit: Neked, úgymond,
vastag ember, a mint látom, egy csöpp eszed sincs. Eredj dolgodra!
Manczi sír! Eredj, mondom, jó szerével. Manczi velem maga akar lenni.

Már az más! mondá Potrohosi; így hát csak el kell mennem; s betakarván
magát hálóruhájába, menni kezdett.

Az Istenért! vigye magával, urambátyám, óh! vigye el magával, kérem.

Alkudjunk, hugomasszony! felelé Potrohosi. Valld meg itt nekünk igazán,
hogy szereted. Akkor azután elviszem magammal.

Urambátyám! az egekre kérem, mit gondol?

Egyébiránt itt hagyom, és – –

Manczi látván, hogy bátyja menni akar, megkapta a kezét.

De mit parancsolgatsz te, gonosz ember! ennek a szép leánynak? kérdezé
komor tekintettel Laczink. Megmondja ő azt nekem nálad nélkül.

Annyival jobb, mondá Potrohosi, s kirántván Manczi markából kezét,
elsietett.

– Szeretem, édes urambátyám! szeretem; csak vigye el magával amazon az
úton.

Már most megelégszek veled, és ezen szempillantástól fogva nem vagy
szent Viczlipuczlim, hanem édes húgom. Eredj a szobádba és öltözködj. Te
pedig, Laczi, gyere velem amarra haza.

Laczink nem ment volna el vele, ha Manczi szépen nem kérte volna, ki
szobájába szaladván, az ágyra dőlt és mérgében sírt. Bementek szobájokba
a férfiak is, hol Laczink az ablakba ülvén, gondolatokba merült,
Potrohosi pedig felöltözvén, húgához ment. Hallod-e Manczi, én az egész
esetet eltitkolom és így legkisebb okod sincs sírni. De mondd meg nekem
minden tréfa nélkül, ha ez a természetes legény tégedet el akarna venni,
elmennél-e hozzá? Ne légy Viczlipuczli, hanem igazán felelj.

Édes urambátyám, az ifjú gróf az ő tökéletlen nevelése miatt mindenben
hátra van.

Nem igaz, hogy te őróla ebben a vélekedésben vagy! Minek pirultál el
tehát, mikor kérdeztelek? Hogy ti lányok az ily dolog körül úgy
kerengetek a felelettel mindig, mint a macska a forró kása körül!
Mindent láttam én, mindent hallottam, a mit a kertben mondottál és
cselekedtél. Felelj egyenesen, elmennél-e hozzá?

Manczi lesütötte szemét, és újjaival egy selyemszálacskát ki s be
sodorgatott. Ösmerte bátyját és tudta, hogy az ily dolgoknak
kinyomozásában nagyon járatos.

Öltözködj fel, Manczi! Meglássuk, mi lehet a dologból? Én nekem ez a
legény magamnak is sokkal jobban tetszik, mint azok az aranyzsinóros,
ezüstgombos, nagy kalapú, széles kardú, nyirott hajú széltömlők, a kik
egyebet nem tudnak, hanem tanúlt főhajtással fogat mutatni, mint a hamis
kutyák, s vigyorogva egy-két complementumot mondani, melyek puszta
levegőmozgásból állanak. Ezzel Potrohosi elment.

Manczi a dologról mélyebben kezdvén gondolkodni, megvallotta magának,
hogy Laczihoz, mikor az uniformisban látta, nem volt érzéketlen.
Szerelmének bizonyításait azonkívül oly igazaknak és szembetünőknek
találta, hogy méltán háladatlannak tartotta volna magát, ha azt
viszontag való szerelemmel meg nem jutalmazná. A tükörhöz ülvén, maga
sem tudta, mikép történt, hogy ma oly együgyűen öltözködött fel, a mint
csak lehetett. Ha bátyjának csúfolásától és önnön magának áruló
pirulásától nem tartott volna, semmit sem vett volna magára olyast, a
mit Laczink rajta megnevetett. A tükörbe tekintvén, elijedt magától, oly
piperétlen volt. Hajtaraját tehát felemelte még egy keveset, csak hogy a
módinak kedvezni tessen, és lement kávézni. Öltözködésével annyi időt
vesztett, hogy a früstöknél utolsó volt.




VII.

Laczink az atyjához visszatér.

Szinte édesdeden nevetett Laczink azon, hogy az emberek fekete vízbe
fehér tejet töltenek, és ezt a vegyületet früstökül iszszák, a mint
látván, hogy minden ember az ajtóra tekint, megfordúlt és Manczit
együgyű ruhájában bejönni megsajdította. Ah az én Manczim! úgymond fenn
szóval, az én kedves Manczim! Be szeretem, hogy itt vagy egyszer. Alig
győztelek már várni. És ah! mily szép, mily gyönyörű vagy ma! Tedd le,
kérlek ezt a kalapot! s ezt mondván, fejéről a bandzsal kalapot maga
levette. Úgy! No most nézzétek már meg ezt a gyönyörű leányt!

A földbe bújt volna szégyenletében a kisasszony, mikor a kaczagást
hallotta, melylyel a vendégek fogadták.

De ma reggel, folytatá szavait barátságos csevegéssel a mi természetes
Laczink, sokkal szebb, ezerszer szebb voltál a kertben a galyfödél
alatt. Ah! mikor ott oly szépen feküdtél – –

Manczi elhalaványodott, Potrohosi pedig mértékletlen hahotára fakadván:
Akármi legyek, úgymond, ha a természet ezerszer nem alkalmatlanabb a
titoktartásra, mint a hiúság!

Nosza erre a vendégek, és kivált az ifjú legények, körülvették azonnal
Manczit, ki azt sem tudta bosszúságában, hová üsse le szemeit? Laczink
megfogta kezét; de ő kiragadván magát haragosan, kiszaladt az ajtón.
Laczi utána repülvén, megfogta, s melléhez szorította ily kérdéssel:
haragszol talán, Manczim? Légy jó, édesem, és ne haragudj!

Azonban utánok érkeztek a szobából a vendégek is, Manczi pedig nagy
háborodással kiragadván magát karjából, s haragos tekintetet vetvén reá,
takarodj, úgymond, és ne jőjj nekem többé szemem elejébe. Ezt mondván,
felszaladt a garádicsokon szobájába.

Laczi meredt tekintettel nézett utána; azután pedig lassan megfordúlván,
a földre sütötte szemeit, összeránczolta vagy kétszer homlokát, megrázta
fejét, s jószívű keseredéssel azt mondotta: Szegény leányka! Az atyám
igazat mondott. Erre nagy elevenséggel feltekintett, mondván: ah, az
atyám! E szavak után pedig nyíl gyanánt repült ki a kastélyból a
kertnek, beugrott a vízbe, átúszott a túlsó partra, a legsűrűebb bokrok
és csipkék között felmászott a hegyre, s két óra múlva meglátta atyjának
kellemetes völgyét, melybe örvendetes kiáltások között sebesen
leszaladt. Istóknak örömkiáltásai hírül adták azonnal az öreg grófnak,
hogy az elveszett ifjú visszatért. Hamar kitörölvén szemeiből a
könyeket, elejébe sietett kedves fiának az érzékeny atya elég nyugodt
tekintettel. Laczi sebes és hangos örömkiáltással karjai közé vetvén
magát, ah, édes atyám! úgymond, Manczit láttam, az én szép Manczimat
láttam.

Az öreg gróf ellappangott vele egy galyfödél alá, a hol egy rövid
beszélgetés által, mely hidegvérűnek és indúlat nélkül valónak lenni
látszott, egyenes szivű fiából az egész esetet kivette. A természetes
nevelésnek plánumai egyszerre füstbe mentek. Majd azután az öreg gróf
mély gondolkodásba merülvén, átérezte, itt lenni már az idejét annak,
hogy fiát a nagy világba kivezesse. Átlátta azt is, hogy Rósafi Pálnak
Manczi kisasszonya mélyen behatott Laczi szívébe; mely vélekedésében
őtet az ifjú is minduntalan megerősítette. Egyenesen megvallotta ő, hogy
Manczit az egész világon legjobban szereti, és amaz ellenvetések,
melyeket neki az öreg gróf Manczinak öltözetéről, nyírt hajáról és
magaviseletéről tett, oly erőtlenek voltak előtte, hogy csak hideg
mosolygással hallgatta. Az öreg Kaczajfalvi tehát szükségesnek találta,
hogy fiával az emberi nemzetet és annak történeteit úgy ismertesse meg,
a mint magokban vannak. Elővette vele a históriának filozofiáját,
melyből ő a nemzeteknek különbféle religióit, kormányait és szokásait a
cultúrának nevekedésével együtt álmélkodva tanúlta. Anyanyelvén kívül a
németet, francziát, olaszt és angolt rész szerint beszélvén, rész
szerint értvén, többféle könyveket olvasott e nyelvekben az emberi
nemzetnek tetteiről, és így nem csak a száraz históriát, mely puszta
nevekből, esztendő számokból, s egymástól elszakasztott esetekből áll,
hanem a történeteknek okait, következéseit és belső összefüggését is
megtanulta. Már nevetett, már sírt, már szökdösött örömében, már meg
reszketett rémületében, a mint a különféle jelenéseket olvasta, melyek
között az országok a világ kezdetétől fogva habzottak.

Meghallván édes atyjától, hogy őtet a sors egy-két száz szegény embernek
urává tette, megduplázta serénységét a különféle tanulásokban, hogy
jobbágyait annyival könnyebben megboldogíthassa. Fáradság nélkül átlátta
ő tudniillik amaz arany igazságot, melyet édes atyja naponkint elejébe
terjesztett, hogy az olyan földes uraságok, melyek mindent másokra
bízván, idegen szemmel látnak, idegen füllel hallanak, idegen kézzel
írnak, idegen észszel okoskodnak, mind magoknak, mind jobbágyaiknak
iszonyú rövidségeket és helyrehozhatatlan károkat okoznak. Arra ugyan,
hogy oly ruhába öltözködjön, a minőt a hozzá hasonló ifjak viselnek,
nagy nehezen ráállott az ifjú gróf, de haját lenyírni teljességgel nem
engedte.

Az öreg Istók véghetetlenül örült, mikor e változásokat látta, s az nap,
hogy a gróf a völgyet fiával együtt legelőször elhagyta, térden állva
köszönte az Istennek, hogy a természetes nevelésnek végét szakasztotta,
melyből soha semmi jót nem reméllett. Laczink felette édes egyszersmind
és szívszorongató reménységekkel ment atyja mellett a völgynek sűrű
erdején keresztül, s a mint a gyönyörű térség szemébe tünt, örömében
elpirúlt és megtüzesedett, lépései pedig úgy meggyorsúltak, hogy édes
atyja alig győzött utána sietni.

Elérkezvén végtére Kaczajfalvára, hátúl mentek be a kerten a pompásan
épült palotába. Ehhez bejutván, az öreg gróf csengetett, s azonnal
mindenfelől összeszaladtak cselédjei, s mély tisztelettel megállván
előtte, parancsolatait várták. A gróf szemmel tartotta fiát minden
jelenésnél, hogy láthassa, minémű érzeményeket okoznak benne? Nyissátok
meg fiamnak a zöld szobákat, mondá a gróf. Egy inas megnyitván az ajtót,
mely e szobákba nyílt, mély alázatossággal megállott mellette. Ezek a te
szobáid, fiam! ezek pedig inasaid! Ezt mondván, három emberre mutatott,
kiknek egyike élemetes, ketteje pedig ifjú volt. Laczi megvizsgálván
őket tetőtől fogva talpig, alázatos állásaikat mosolygással nézte és a
szobába bement.

Első tekintete ama képekre esett, melyek Hogárth rajzolásai után rézre
metszve a szobában függtek. A rajtok lévő szatirás carricatúrákat meg
nem foghatván, szüntelen csak fejét rázta. Megnyitotta azután az
ablakot, s kinézett az udvarra, hol éppen sok ember gyűlt össze, mivel
az öreg gróf összehivatta jobbágyait, hogy fiát velök megismertesse.
Laczinknak fejében annyiféle gondolatok támadtak, hogy egynél sem tudott
megállapodni. Megnyitott még egynehány szobát, melyek az első mellett
voltak, s álmélkodva nézte a pompát, mely a viczispán szobáinak pompáját
messze túlhaladta.

Egy inas kávét hozott, s letette az asztalra. Nekem ez nem kell, mondá
Laczink mosolyogva, nem tudván igazán, mikép bánjon az inassal, s
egyáltalában, mikép viselje magát? Hogy hínak tégedet? kérdezé elvégre
az inast.

Jánosnak, nagyságos uram!

Hallod-e János! nem tudod te, mit jelentenek ezek a képek?

Nem tudom. Ő méltósága, az öreg gróf, fogja tudni.

Laczi semmit sem mert többé tőle kérdezni. Azonban az öreg gróf
elérkezvén, levezette fiát az udvarba, hol jobbágyai már sorban
állottak. Íme! gyermekeim, mondá nekik a jó úr, ismét nálatok vagyok, s
hozzátok hozom fiamat is. Nektek neveltem én őt. Ha én egyszer meghalok,
ő szinte oly jó és kegyes uratok lesz, mint én vagyok. Igyekezzetek
rajta, hogy szeretetét megérdemeljétek. Ő a tiéteket meg fogja
érdemelni.

Az úr Isten áldja meg a mi jó urunkat, felkiáltottak erre a jobbágyok.
Áldja meg a fiát is, utána vetette egy öreg ember, és tegye oly jó és
kegyes úrnak, a minő az atyja!

Laczi csendes tekintettel és ránczolt homlokkal vizsgálta őket.

Nézd jövendőbéli jobbágyaidat, fiam, mondá azután Laczinak az atyja.
Nincs sziveden semmi, a mit nekik mondani akarnál?

Laczi még egyszer áttekintvén őket, s a legöregebbiket megszólítván,
hány esztendős vagy? úgymond, s egyszersmind kezet adott neki.

Kilenczven esztendős vagyok, kedves édes urfim! mondá az öreg ember,
Laczi kezét ajaka felé emelvén, hogy megcsókolja.

Minek akarod te az én kezemet megcsókolni? kérdezé Laczi, s az öreg
embernek kezét egyszersmind szívéhez szorítá.

Szereted-e ezeket az embereket, fiam? tudakozá tőle az atya.

Hogy szerethetném őket, mikor nem ismerem? felelé az ifjú gróf
fennszóval.

Akarsz-e velök, ahol lehet, jót tenni?

Hogy is tehetsz ily csodálatos kérdést? mondá erre álmélkodva Laczink s
elfordulván, bement a palotába. Szobájának közepén megállván, megrázta
fejét egynéhányszor és gondolkodásba merült. Mily különös ma, mondá
magában, az én atyám!




VIII.

A természetes ember szeret vigadni s vigasságában másokkal jót tenni.

Egyszerre muzsika kezdett zengeni az udvarban. Az öreg gróf oda rendelte
előre a szomszéd mezővárosból a czigányokat. Laczink majd nyakát törte,
úgy repült le a garádicsokon s a falunak mind a két nembéli ifjúságát
egy nagy diófa alatt tánczoló félben találta. Hozzájuk sietvén, még
messzirül csodálta a falusi leányokat könnyű ruhákban csoportonkint
állani s amint odaért, épen tánczolni kezdettek. Bámuló szemmel
vizsgálta a tánczolókat, mosolygott, a kurjongató legényekkel el-el
rikította magát s végre közéjük ugorván, egy ifjú szép leánynak kezét
megragadta s a lejtőt úgy járta vele, amint tudta. A táncz után melléhez
szorítgatván a szemérmes leányt, nem győzte ápolgatni s amint az új
tánczot a vidám párok elkezdették, hevesen megforgatta tánczosnőjét ő is
és öröme oly zabolátlan lett, hogy szüntelen kurjongatott. Elfáradván,
maga mellé vonta a leányt egy padra s érzékeny ápolgatások között
beszélgetni kezdett vele. A leány elpirulván, már elfordult tőle, már
fejét mellére sütvén nevetett, már meg üléséről felszökött. A gróf
ellenben meg-meg kapván, vissza vonta a padra és nyájaskodását
megujította.

Jó vagy-e hozzám? leányka! Szeretsz-e? kérdezé tőle minduntalan. A leány
pedig semmit sem felelvén, le-le sütötte fejét és nevettében mind csak
czinczogott. Végre egy falusi legény elejükbe állván, így szólította meg
a grófot: Nagyságos uram! Margitnak énkívülem senkit sem szabad
szeretni, mert ő nekem jegyesem. Margit! Jöszte velem! Még rossz hírbe
is hozza utoljára nagyságod a leányt! Gyere Margit!

A te jegyesed? kérdezé a gróf meredt tekintettel. Az annyit tesz, hogy
feleséged legyen?

Annyit, nagyságos uram!

Hát miért nem teszed feleségednek?

Mert az atyám nem engedi.

Az atyád? Mi köze ahhoz az atyádnak?

András a grófnak mondását helyesnek találván, amott áll az atyám! mondá
mosolyogva. Ha egy jó szót akarna neki nagyságod érettünk adni!

A gróf hozzá menvén: Hallod-e, úgymond, te öreg ember! mi közöd neked
ahhoz, ha a te fiad házasodni akar?

De nagyon is nagy hozzá a közöm, nagyságos uram! mondá viszontag az öreg
ember. Azt a leányt ő nekem el nem veszi, ha a fejére áll is; mert látja
nagyságod, az egész leánynak, amint előttünk áll, semmije sincs, hanem
ami rajta van.

Rendes! De hát ha a fiad őtet úgy akarja feleségének tenni, amint
előttünk áll?

De én ám nem akarom, hogy akarja.

Nagy álmélkodással nézett a gróf az öreg emberre; azután pedig
megfordulván és a leányt megsejtvén: Mondd meg nekem öreg! úgymond, mi
hijával van ez a szép leány?

Legalább kétszáz forint hijával, nagyságos uram!

Az én atyámnak van-e kétszáz forintja? kérdezé a gróf és hallván, hogy
még több is van, felszaladt az atyjához és kétszáz forintot kért tőle.
Az öreg gróf minden kérdés nélkül kezébe adta. Visszaszaladván tehát,
már messziről kiáltotta Andrásnak: Házasodj, itt a kétszáz forint!

Körülvették azonnal a grófot a falusi legények s amint András kezéhez
vette a pénzt, felemelte azt s örömében idestova szökdösött vele, mint
az őrült. A gróf végre megfogván, arra kérte, hogy házasodjon meg
tüstént.

Szivesen, felelé András, ha a prédikátor nem ellenzi.

Hol van a prédikátor? kérdezé a gróf. Gyere, vezess hozzá. Hát neki e
dologhoz mi köze van?

Ő ád bennünket össze.

Hisz azt én is megtehetem. Gyertek ide!

Megértvén, hogy erre csak a prédikátornak van hatalma, megfogta az új
párnak kezeit s magával a prédikátor háza felé hurczolta. A tánczolók
nézőikkel együtt mind utánuk mentek. Az öreg gróf az egész esetet látta
és szivesen nevette. A prédikátor házához látván közelíteni egy ifjú
úrnak vezérlése alatt a sereget, nem győzött rajta csodálkozni.
Meghallván cselédjeitől, hogy a seregnek vezére maga az ifjú gróf, elébe
ment és sok főhajtások között örvendezni mondotta magát közéjük való
érkezésén; de ez ki sem hagyván őtet beszélni, hagyj te most békét
ezeknek, jó öreg, úgymond. Ime egy pár jegyest hozok hozzád, kik össze
akarnak házasodni. Azt mondják, hogy csak te csinálhatsz belőlük férjet
és feleséget. Add hát őket össze mindjárt!

A prédikátor elbámult; de hallván, hogy a dolog nem tréfa és hogy maga a
méltóságos gróf, ki kétszáz forintot adott reá, a helyben való
összeadást kéreti s az új pár elejébe állván, az agyendábul olvasni
kezdett. De Laczink hozzá lépvén, olvass másszor, úgymond és tedd meg
most e párral, amire kértelek. A prédikátor erre megharagudván, keményen
nézett a grófra és semmit sem felelt, hanem az olvasást tovább
folytatta. Egy gazdaember megsúgván a grófnak, hogy épen ezen olvasás
által adatnak össze a jegyesek, ez amannak szeme közé mosolygott és
félre vonván magát, csendes gondolkodásba merült. A prédikátor attól
tartván, hogy a gróf ismét megtámadja, majdnem hideg veritéket izzadott.
Eljutván pedig amaz igékhez, hogy az Úristen az első embert a
paradicsomba helyeztette, a gróf tovább nem hallgathatott. Az első
embert? úgymond? Óh édes öregem! honnan tudod te ezt? Az első embernek
bővebb történeteit nagyon szeretném tudni.

A prédikátor még nagyobb haragra gerjedvén: Ahha! úgymond nagy
buzgósággal, ne háborgassa gróf uram az Úrnak szolgáját, mikor
hivatalában foglalatoskodik!

A gróf ezt át nem értvén, kérlek, úgymond, ne haragudgy, hanem beszélj
nekünk még többet az első emberről!

Hozzá kullogván erre öregebbik szolgája, kérem nagyságodat, úgymond,
várakozzon kérdéseivel mindaddig, míg a czeremóniának vége nem szakad.
Szót fogadott a gróf és a prédikátor nagy szívszorongatások között
összeadta az új párt. Jött ugyan még egynehányszor kedve a grófnak a
kérdezgetésre azok iránt, amiket olvasni hallott, de meggyőzte magát még
is. Csak mikor az első emberre szállott átkokat hallotta tőle, el nem
tűrhette azokat szó nélkül, mivel abban a vélekedésben volt, hogy azokat
a prédikátor az új párnak fejére mondja. Eredj, úgymond, jó öreg! a te
csodálatos zsémbeskedéseddel. Ne töviseket, ne bojtorványokat, hanem
szép tiszta búzát teremjen nekik szegényeknek az ő szántóföldjük. A
prédikátor nagy elégedéssel mosolygott, mikor az Ament kimondhatta s a
szobából azonnal kitakarodott. A gróf utána sietett ugyan s különféle
kérdésekkel ostromolta; de a prédikátor el nem tudván magával hitetni,
hogy ezt ő jó szívből és tudományra való vágyakodásból cselekszi, a
feleleteket különféle kifogásokkal mind elmellőzte.

Az egész sereg visszasietett a gróf udvarába a félbeszakadt mulatságnak
folytatására, melyet az ifjú gróf oly véletlenül és oly hamar
lakodalommá változtatott. Ama vidám háladatosság, melyet neki az új pár
nem annyira szóval, mint bizodalmas ápolásokkal mutatott, szívében
szelíd és édes érzéseket okozott. Rendre járta a falunak legényeit s azt
kérdezgette tőlük, ha nem akarnának-e megházasodni? Jó akaratját
megköszönvén, ma már erre későnek mondották az időt. Igy mult el öröm,
táncz és nevetkezés között az egész este.

Másnap reggel Laczink az ifjú párhoz szaladt. A menyecskét szinte
férjének karjával átölelve találta, kivel egy hantpadon ülvén, édesen
nyájaskodott. A szerelemnek ezen ingerlő enyelgését egy ideig mosolygó
tekintettel nézvén, oly ragyogó fénynyel támadt fel fejében egyszerre
Manczi képe, mint a derült éjszaka után a nyári nap. Szíve dobogott,
arczai felpirultak, karjai önként előre nyultak, mintha a levegőt akarta
volna megölelni. Végre egy mély fohászkodása elárulta jelenlétét a
figyelmetlen ifjú párnak. Nem győzték ezek neki a boldogságot, melyhez
őket oly kegyesen segítette, sem köszönni, sem rajzolni, s az ifjú
férjnek nyájaskodásai és a menyecskének szemérmes öröme úgy behatottak
szívébe, hogy végtére ily szókra fakadt: András! én is oly boldog akarok
lenni, mint te; és így még ma elmegyek Manczihoz és feleségemnek
tétetem. Ezt mondván, az atyjához sietett. Atyám! úgymond, engedd meg,
hogy én is oly boldog lehessek, mint András, Manczit én elveszem és ide
hozom.

Az öreg gróf maga mellé vonván fiát a szófára, hosszas oktatások után
figyelmessé akarta tenni arra, hogy e lépés felette fontos, mivel tőle
függ jövendőbéli egész életének boldogsága vagy boldogtalansága.
Ösmered-e Manczit elegendőképen, édes fiam? Tudod-e bizonyosan, hogy
szíve jó? Laczink e kérdésre elámult, s mivel sem igennel, sem nemmel
nem tudott reá hamarjában felelni, mély álmodozásokba merült. Ő ugyan
Manczi jóságáról nem kételkedett, de csupán csak a végből, hogy ez iránt
édes atyját is meggyőzhesse, különféle módokról gondolkodott, melyekkel
azt, hogy Manczinak jó szíve van, nyilván megmutathassa.

Másnap reggel sietve ment az atyjához, ki még az ágyban feküdt.
Hallod-e, édes jó atyám! menjünk mi ma Manczihoz. Az öreg grófnak nem
volt ideje. Fia tehát azonnal felült a lóra s az öreg Istókkal, ki alig
győzött utána nyargalni, Rósafi Pál úrnak falujába sietett.




IX.

A természetes ember szerencsétlen embertársához könyörületes.

Az olyan állatok, melyeknek testépületében inak is vannak, érzéseiket és
indulataikat bizonyos hangokkal szokták kinyilatkoztatni, melyek az
efféle állatoknak mindegyik neménél más-másfélék. Ily czikkelyetlen
hangokkal árulja el indulatait az ember is, elsikoltván magát, mikor
megijed, kaczagván, mikor az öröm véletlenül meglepi, nyögvén, mikor
szenved. Az indulatoknak e nyelve, valamint az állatoknál, úgy az
embernél is haszontalan volna, ha a többi állatokat, melyek egy és
ugyanazon nemhez tartoznak, részvételre nem kényszerítené.

Alig bődíti el magát az elrémült bornyú, azonnal odasiet az anya és
ellenségével harczra kel. Alig kezdi szerelmes nyögését a nőstény
gerlicze, azonnal ott terem ápolására a hím is.

Ezen állati nyelvnek az emberben is oly nagy az ereje, hogy az elrémült
szerencsétleneknek kiáltása még az olyan hidegvérű embert is hirtelen
megragadja, kinek szívét a veszedelemnek bármely hathatós rajzolásai
soha el nem rémíthetik. A városi nevelésű embert, kit az idegen
nyomorúságnak semminémű festései meg nem érdekelhetnek,
könyörületességre indítják a szenvedőknek nyögései, ha azokat saját
füleivel hallani kényteleníttetik. A természetes embert pedig annyival
hathatósabban megragadja az emberek ezen állati nyelve, minél mentebb
úgynevezett finom nevelésnek amaz útálatos mérgétől, mely az emberi
szívet megérzéketleníti.

Példáját adta ennek gróf László, a viczispán falujába belovagolván, a
mint fülébe az első házaknak egyikéből kellemetlen sikoltás tünt.
Megállítván lovát, meredt tekintettel nézett a házra, melyből a jajgatás
minden szempillantással erősebben hallatott kitolódni. Végre kibukott a
háznak ajtajából egy férfi, kezénél fogva hurczolván maga után egy
síránkozó asszonyt, kit az utczára taszított. Itt ordíts a mennyit
akarsz, de a házba vissza ne próbálj jönni, kiálta utána a kegyetlen, a
síró asszonyt egy görcsös bottal fenyegetvén. Alig ment a férfi vissza a
házba, kirohant belőle édes anyja után egy tizenöt esztendős leányka
bozontos hajjal, szilaj tekintettel és takaratlan mellel, mivel a férfi
hajánál fogva vetette ki a pitvarba, szinte mikor fésülködött, mely
alkalmatossággal nyakáról a kendőt is elvesztette. Jajgató anyjához
sikoltva érkezvén, karjai közé omlott ily szókkal: Oh szegény
szerencsétlen anyám! Gróf László hozzájuk nyargalván, nyil gyanánt
leugrott a lóról s az egyiket egyik karjával, a másikat másikával
megölelvén, mi bajotok? úgymond; kicsoda az, a ki benneteket bánt?

Az egész beszédből, melylyel kérdésére a szerencsétlenek zokogva és
hosszasan feleltek, semmit sem értett egyebet, hanem hogy a leánynak
atyja az uraság erdejében egy szarvast lőtt és hogy e miatt őket a
házból kivetik, minden vagyonkájuktól megfosztják és kenyér nélkül
hagyják.

Van-e annak az embernek esze? mondá erre nagy álmélkodással a gróf s
beszaladván a házba, megragadta karjánál fogva az uraság hajduját,
kivonta a házból minden legkisebb szó nélkül egész a síránkozó asszonyig
és onnan úgy elkanyarította, hogy az utcza közepére bokázott. Ezen
ismeretlen ifjúnak megjelenése, szótalansága és merészsége, melylyel a
hajdut megragadta s a házból kivetette, úgy megkábította ennek az eszét,
hogy semmikép sem tudta magát összeszedni.

Azalatt a gróf az asszonyt leányával együtt a házba visszavezette,
erősen igérvén, hogy őket el nem hagyja. A szobában térdre estek előtte
a szerencsétlenek. A leány megragadván kezét, csókolgatta és melléhez
szorítgatta, mely a könnyhullajtásoktól egészen nedves volt; mig az anya
érzékeny kifejezésekkel köszönvén jóakaratát, további pártfogásáért
esedezett. A gróf nem tudván velök mit kezdeni s nemes érzéseitől
elragadtatván, hasonlóképen térdreesett, s mivel őket felemelni
hasztalan próbálgatta, térdenállva ápolta és vigasztalta már a leányt,
már az anyját. A könyörülés hamar megszülte szívében e jelenésnél a
szeretetet, mely azonnal maga is nagyra nevelkedett.

A hajdu azonban eszére térvén az utczán, meggondolta, hogy csak
gyerkőcze és tudja Isten! micsoda jöttment legény az, a ki őt
hivatalának végrehajtásában gátolni akarja. Beugrott tehát a házba s
térdepelni látván az asszonynyal és a leánynyal a grófot is, még nagyobb
merészségre kapott. Hallja kelmed, úgymond a grófnak, ki adott kelmednek
arra hatalmat, hogy az igazságot meggátolja?

A gróf felugorván, hidegvérrel és tudakozó szívvel kérdezé tőle: Hát te
vagy talán az igazság?

A hajdu e kérdést csúfságosnak vévén, nekirohant a leánynak s kezénél
megragadván, takarodjatok ki, úgymond, tüstént, semmirevaló kaczérok! De
egy hathatós öklöt érezvén hátára mennykő gyanánt esni, eleresztette a
leányt azzal a szándékkal, hogy a grófnak fordul, kitől a keserves ütést
származni helyesen gondolta. Meg nem várta ezt a gróf, hanem átfogta
karjaival az egész hajdút, liszteszsák gyanánt kivitte a házból s
magától nagy erővel messze elvetette. A hajdú, míg karjai között
csüngött, majd kiadta a lelkét, mivel a gróf nagyon magához szorította
volt. A ház előtt pedig káromkodott ugyan egy darabig, de visszamenni
nem mert.

A gróf újra elbeszéltette magának az egész dolgot, mely miatt őket a
hajdu oly kegyetlenül üldözi. Eleinte el nem tudta magával hitetni, hogy
az embernek jussa ne legyen akármely vadállatot agyonlőni; de minekutána
a síránkozó leány ezt igaznak lenni bebizonyította, a történetnek
előadásán megnyugodott. Értekeztek még együtt e tilalomnak okairól, a
mint Potrohosi, kinek karjáról kutyaűző nagy korbács csüggött, egynéhány
inassal hozzájuk érkezett.

Hallod-e vastag! így szólította meg őt még messziről a gróf, mit csinál
az én Manczim? Potrohosit meglátván az asszony, leányával együtt
rettenetes sírásra fakadt, míg amaz ellenben a grófot megsejtvén, hangos
kaczagásnak eredt. Tégedet talállak én itt Laczi! úgymond. Mi ördögöt
keresel te e háznál?

Az igazságot megvertem, mondá viszont a gróf, s most ezeket a
síránkozókat vigasztalom. Ezzel a leányhoz fordult és kegyesen
megölelvén, kérte, hogy nyugodt elmével legyen. Majd azután Potrohosit
szólítván meg, jer velem, úgymond, Manczihoz!

Mentsen meg előbb bennünket, édes úrfim! mondá a leány a grófnak kezét
megcsókolván.

Hallod-e vastag! maradj te addig itt és ha az igazság ide találna jönni
– – Ezt mondván, szemébe tünt az inasok mellett álló hajdu. Nézzed csak
kérlek! Amott áll megint az a gonosz ember, a ki ezt a szegény asszonyt
saját házából kivetette, mivel férje szarvast lőtt.

[Illustration: Hallod-e vastag! maradj te itt addig.]

Azt ő az én parancsolatomra cselekedte.

A te parancsolatodra? Hát te már nem tudsz egyebet a világon, hanem csak
szép lányokat ríkatni? Vastag! teneked, látom, egy csöpp eszed sincs. De
ennek a leánynak és az anyjának hagyj békét, azt javaslom. Ezt mondván,
a leány elejébe állott háttal s már Potrohosira, már a hajdúra fenyegető
tekintettel nézegetett.

Akármi legyek, ha ő az egész világgal meg nem vína! mondá Potrohosi
kaczagva. Jöjj velem, Laczi! a te kedvedért megbocsátok most egyszer
ezeknek az embereknek. Ez a legény a szerencsétek! mondá azután az
asszonynak és a leánynak, a grófra mutatván.

A hajdú mormogva elkullogott, a gróf pedig még egyszer megölelvén a
felvidult leányt, elment Potrohosival a kastélyba, hová Istók a lovakat
utána vezette.




X.

A városi és a természetes ember felette nehezen értik meg egymást.

A szoba ajtaja megnyilván, Manczinak repült a gróf és elragadtatása
kimondhatatlan volt. Sem örömkiáltásai meg nem szünhettek, sem
kézcsókolásai. A szegény kisasszony erőtlen prédája volt indulatának,
ápoló ajakinak és ölelő karjainak. Hasztalan igyekezett e galambocska
azon, hogy karjai közül magát kifejtse s rokoninak hangos hahotáit
hallván, megharagudott ugyan, de azért szíve mégis a gróftól el nem
idegenkedett. Ápolásait édeseknek találta s öleléseit emelkedő mellel
fogadta, jóllehet védő kezeivel mind ezeket, mind amazokat bajnokné
gyanánt ellenzette. A grófnak első szélvészes öröme elvégre
lecsillapodott és Manczi egy székre, mint a lakodalom után való reggel a
menyasszony, szemérmesen leülvén, lesütötte szemeit s a grófot
szemtelennek, dühösnek, gorombának nevezte, de oly lassú morgással, hogy
szavait senki sem érthette.

Azalatt Potrohosi elbeszélte a grófnak vitéz cselekedetét s végtére azt
kérdezte tőle, mikép jutott legyen e csatához? A gróf oly természetesen
s egyszersmind oly indulatosan adta elő e kis történetet, hogy a
hallgatóknak már nevetniök kellett rajta, már meg hozzá tiszteletre
gerjedniök. Míg beszélt, addig Manczi szüntelen szemmel tartotta, de
csak lopva. A nemesszívűség, a mely testállásából és arczvonásaiból
kiragyogott, a bátorság, mely homlokán ült, szabad tekintetei s az
embereknek kegyetlenségéről és bolondságairól való merész jegyzései!
Ezeket látván és hallván, lehetetlen volt, hogy Manczi hozzá jó ne
legyen.

A mint hallgatói nyilvánvaló magasztalására fakadtak, a kisasszonyhoz
fordulván: Manczi! úgymond, nekem veled sok beszédem van; de csak
magaddal akarok szólani, mert az a vastag ember megint megríkatna. Jer
velem a kerbe.

Potrohosi ezt hallván, már is kaczagásra fakadt; mire Manczi sértettnek
mutatván magát: Gróf uramtól, úgymond, én semmit sem akarok négyszemközt
hallani.

Kérlek Manczi! hagyd el te nekem azt a gróf uramat, mikor velem
beszélsz. Tőled ez nekem nagyon fáj. Mondd: te! és nevezz Laczinak.

Potrohosi a többieknek intvén, a szobából egymás után mindnyájan
kimentek. Utánuk indult Manczi is. Ne ereszd ki Laczi! mondá hangos
szóval a bátyja. A gróf szomorú szemmel tekintvén Manczira és kezét
szeliden megfogván, nem cselekszem! úgymond. Kényszeríteni nem akarlak.
Ha magadnál szívesen nem látsz, ismét haza lovaglok. Azt gondoltam, hogy
szeretsz.

Manczi nem tudta, mit tévő legyen? s a földre tekintvén, a grófnak kezét
meg találta nyomni. Szeretsz, édes Manczim! mondá egyszerre a gróf,
minden bizonnyal szeretsz, mert kezemet nyomod.

Potrohosi elkacczantotta magát, Manczi pedig elpirult és kezét a gróf
kezéből kiragadta. De szűnj már meg egyszer nevetni, te kobak ember!
mondá Potrohosinak a gróf haragosan. Gyere velem Manczi! a kertbe; ott
kezemet annyiszor nyomhatod, a mennyiszer akarod.

Menjen az úr, a hová tetszik, gróf uram… Ezt Manczi bosszankodva
mondotta s egyszerre meggondolva magát, félbe harapta szavait.

Gróf uram szép legény! azt akarod mondani, úgy-e! kérdezé nevetve
Potrohosi.

Manczi az ablakba ment és rákönyökölt, a gróf pedig majd az egyikre,
majd a másikra tekintett. Végre Potrohosi is elosontott.

Édes Manczim! mondá a gróf hízelkedő szózattal, most már magunk vagyunk.
Manczi körülnézte magát s a gróf mondását igaznak találván, elpirult.
Hallod-e, Manczi! én tegnap Andrásnál voltam s ifjú feleségével egy
hantpadon találtam. Édesen apolgatták egymást és senki sem nevette ki
őket, mert házasok. E jelenetnél eszembe jutottál s azonnal feltettem
magamban, hogy feleségemmé teszlek. Elmentem az atyámhoz s megmondtam
neki, hogy én elveszlek.

Manczi rátekintett, de azon szempillantásban ismét az ablakra fordította
szemeit. Én tégedet, Manczi! nagyon szeretlek, mondá továbbá a gróf,
melléhez szorítván a kisasszony kezét; jobban szeretlek, hogysem szóval
megmagyarázhatnám.

Manczi ismét rá tekintett és szemeit könnybe borulni látván, megnyomta
kezét. S mit felelt… mondá hirtelenében és szavát azonnal félben
szakasztotta.

Az atyám? kérdé a gróf. Oh ő sokat, felette sokat felelt és olyast is, a
mit egészen át nem érthettem. Tudod-e, azt mondá a többi között, ha
tégedet Manczi szeret-e, vagy sem? Ösmered-e a szívét? Ha ő rossz szivű
volna, akkor hozzá való szereteted a házasságban megszünne és így
boldogtalan lennél. Ezekhez odafüggesztette azt is, hogy azon esetben,
ha rossz volna a szíved és anya lennél, – a kisasszony itt kezét a gróf
kezéből kivonta – még gyermekeinket is gonoszaknak, vagy legalább
bolondoknak nevelnéd.

Hallgass, kérlek! mondá erre Manczi. És te az atyádnak ezeket mind
elhitted?

Nem hittem el, Manczi! hanem idejöttem, hogy megkérdezzelek, ha olyan
vagy-e, vagy sem? Mondd meg hát nekem minden egyéb előtt, édes Manczim!
ha szeretsz-e?

Hogy szeretnélek? Hisz én tégedet szinte oly keveset ismerlek, mint te
engemet.

Én jó legény vagyok, Manczi! Ezt nemes egyenességgel mondván, szívére
tette kezét. Én tégedet sohasem bántalak meg. Gyermekeink…

Óh! hallgass, kérlek! mondá viszont Manczi, a gróf ajakira nyomván
tenyerét. Ne beszélj nekem ilyeneket, kedves Laczim! Nagyon ifjú vagyok
én még a férjhezmenésre, valamint te is a házasodásra.

Azt az én atyám nem mondotta és ő, kedves Manczim! ezeket a dolgokat
mind tudja. Azért hát ne vonakodj, kérlek, hanem mondd meg egyenesen,
akarsz-e feleségem lenni, vagy sem?

Manczi eleinte egy-két szempillantásig hallgatván, e szókra fakadt:
Rendes ember! melyek után ismét elhallgatott s fejét vagy kétszer
megrázván, majd a grófra tekintett, majd meg az ablakra. Nem tudta
egyszóval, mit feleljen? Végre a grófhoz imígy szólott: ha az atyád
akarja, az én atyámmal eziránt beszélni fog, s akkor azután majd
meglássuk!

Manczi! te engemet nem jól értettél. Az én atyám nem akar házasodni;
úgyszintén a tiéd sem. Tégedet, Manczi! tégedet akarlak én elvenni. Édes
Manczim! mondd meg nekem, szeretsz-e? E kérdéssel fejét Manczi vállára
eresztette. Manczi pedig csak egy sóhajtással felelt. Mit fohászkodsz,
édes Manczim? Ha talán mást jobban szeretsz nálamnál, mondd meg nekem
egyenesen.

Manczi a grófot átfogta és egy keveset magához szorította, a nélkül,
hogy észrevette volna, mit cselekszik? Ezt cselekedte a gróf is, szinte
magán kívül ragadtatván. Apolgatásai tüzesek és majdnem szilajak voltak.
A grófnak hevessége Manczit is elragadta. Viszonozni kezdte már a
grófnak apolásait, a mint ennek szemeiből szilaj tüzet lövődni látván s
karjait reszketni, mellét pedig magasra emelkedni érezvén, egy homályos
érzeménytől megborzadott s magát a grófnak karjai közül kiragadta.
Laczi! úgymond törött szózattal, s ezt mondván, a szobából kirepült.

A gróf az ablakra támasztván homlokát, ismeretlen édességet érzett
mellében habzani, új életet minden tagjaira terjedni. Ő engemet, látom,
nem szeret! mondá végtére hosszas gondolkodás után s egynéhány könny híg
gyöngyök gyanánt görgöttek ki szemeiből. Manczi engem nem szeret! mondá
még egyszer s nedves tekinteteit a földre függesztette. Az ajtóra nézett
azután egy darabig azzal a reménységgel, hogy Manczi ismét visszatér. Az
ajtó megnyilt és Manczi helyett Potrohosi lépett be hozzá.




XI.

A természetes leánykérő.

Te itt egyedül magad? Laczi? kérdezé Potrohosi; és oly szomorúan? Mi a
manó! még sírsz is. Mondd meg nekem, ki bántott?

Manczi engem nem szeret, mondá a gróf fejét rázván. Elszaladt tőlem;
pedig én őt kimondhatatlanul szeretem.

Potrohosi az egész esetet könnyen kicsalta belőle. Szegényke! mondá
azután, most már magam is látom, hogy Manczi téged nem szeret. Melléhez
szorított, apolgatott, reszketett s végtére elszaladt. Lehetetlen, hogy
szeressen.

A gróf e gúnyolást igazságnak vette, leült egy székre és sírt. Manczi
pedig azonban a kertnek legsűrűbb gallyasában ült és Laczija után
fohászkodott. Potrohosi a grófot, a ki azonnal lóra ülni, menni akart,
alig tudta arra birni, hogy maradjon. Légy te békességes tűréssel, mondá
Potrohosi, ki magában eltökélte volt, hogy a legényt oltalmába veszi;
Manczi a te feleséged legyen.

A nélkül, hogy szeressen? kérdezé a gróf. Te némelykor úgy beszélsz,
mintha egy csöpp eszed sem volna. Én búbánatomban meg tudok halni, de
azt sohasem engedem, hogy Manczi arra kényszeríttessen, a mit nem akar.
Erre Potrohosi megtudakolta tőle érezhetetlenül, hogy az öreg gróf
tudja-e Manczihoz való szerelmét vagy sem? s megértvén, hogy tudja, azt
találta tőle kérdezni, hogy az atyja e szerelmet helyben hagyja-e?

Az én atyámnak több esze van, felelé a gróf, mind mindnyájotoknak. Azt
mondja ő, hogy a szerelmet sem kényszeríteni nem lehet, sem
akadályoztatni. Magától kell neki támadni, magától elenyészni.

Annál jobb! mondá Potrohosi és Manczi atyjához menvén, elbeszélte neki
az egész dolgot. Rövid tanácskozás után eltökéllették magokban, hogy ezt
a szövetséget gróf Kaczajfalvi házával, mihelyt annak rendje szerint fog
ajánltatni, elfogadják. Potrohosi azután a kertbe szaladt és Manczit
felkereste. Manczi! mondja tetetett ijedéssel, a mi szegény Laczink!

Manczi elhalványodván, felugrott és ülésére ismét visszarogyott.

Leányka! mondá tovább a bátyja, ha a haláltól meg akarod menteni,
szaladj.

Manczi a gallyasból kirohanván, egyenesen a grófnak karjai közé omlott,
ki könnyező szemmel szinte a gallyasba lépett. A gróf megijedt; Manczi
nem külömben. Mi lelt, Manczi? Mi az oka, hogy oly halavány vagy? A
kisasszony viszont a gróf halaványságának okát nem merte kérdezni.

Jertek ide, gyermekek! mondá Potrohosi; üljetek mellém, hadd segítselek
ki benneteket álmodozástokból. Minekutána jobbjára Manczi, baljára pedig
a gróf leültek, így szólította meg húgát: Neked Manczi! azt javaslom,
hogy most ne légy viczlipuczli, hanem igazszivü, derék és jó hugocskám.
Az atyád tudja, a mit cselekszek. Azután a grófhoz fordulván: Hallod-e
Laczi! úgymond, te ezt a leányt szereted és azt kivánod, hogy feleséged
és gyermekeidnek anyja legyen, ugy-e?

Azt! felelé a gróf. Én még tégedet, a mint látom, megszeretlek.

Ezt magam is remélem, mondá viszont Potrohosi. Neked pedig, jó
húgocskám! volna-e kedved ily tisztességes kivánságnak teljesítésére?
Azért el ne pirulj! mert én ezt az illendőségnek szokott törvényei
szerint értem.

Kedves urambátyám!

Akkor azután gyermekeid engemet nagybátyjoknak neveznének. Laczi nekem
azt beszélte, hogy te őtet gyülölöd, mivel melyedhez szorítván,
reszkettél, apoltad s végtére féltedben elszaladtál. Így hát Manczi!
akarsz-e gyermekeinek anyja lenni?

Kérem édes urambátyámat – –

Engem ne kérj, hanem mondd meg egyenesen, akarsz-e vagy sem? Ha nem
akarsz, ez a szilaj legény felugrik a lóra és másutt keres magának
Manczit. Akkor azután a sok rivástól-sirástól a házban meg nem
maradhatunk. Tudjuk, édes gyermekem! jól tudjuk mi a te begyednek minden
titkait. Ha a minap itt a kertben meg nem lestelek volna benneteket,
tudja! mit nem sugtál volna mindent a gróf fülébe. Azért hát mondd ki
szaporán, akarsz-e vagy sem?

Manczi elpirulván, odanyujtotta kezét a grófnak és szemeit lesütötte. A
gróf megragadván kezét, sirva fakadt. Hát csak boldogtalan legyek, míg
élek? kérdezé törött szózattal.

Manczi álmélkodó tekintetet vetett hirtelen reá, Potrohosi pedig
mentéjének csúcsát megragadván: Van-e neked eszed? Laczi! úgymond. Hát
nem hallod, hogy feleséged akar lenni. Kérlek, Manczi! nyisd meg
ajakidat és rágd a szájába, hogy akarsz. Ő vele oly értelmesen kell
beszélni, mint az ujságok szoktak.

Manczi végre megnyitván ajkait: Én, úgymond, tégedet szeretlek.

Erre a gróf odabukott térdeire a kisasszony elejébe, azután pedig ölbe
fogván, melléhez szorította, felkiáltott, kurjongatott, sirt örömében és
észre nem vette, hogy karjain Manczi elhalaványodott. Magához térvén ez,
feltekintett a grófra most nézvén legelőször egyenesen szeme közé. Majd
azután elpirult és oly kellemetesen mosolygott reá, hogy maga Potrohosi
e szókra fakadt: Irigylem ennek a szilaj fattyúnak ezt a gyönyörü
tekintetet. Szeressétek egymást, édes gyermekeim! s legyetek egymás
által boldogok. Ezt mondván, a grófot megölelte; ez pedig őtet átfogván
oly hevesen és oly erősen szorította magához, hogy Potrohosi elbődítette
magát és aznap százszornál többször kérdezte Manczitól, mikép tudja
ennek az erős legénynek öleléseit kiállani?

A megelégedett szerelemnek első szélvésze elmulván, bővebben kezdette
tudakozni Potrohosi, mikép engedte meg neki az öreg gróf, hogy Manczit
szeresse? E kérdésre Laczink mély gondolkozásba merült, melyből a
szorgalomnak felette eleven jeleivel felébredvén: Manczi! úgymond,
kérlek, felelj meg nekem előbb, de igazán, ezekre a kérdésekre: hogy jó
vagy-e, hogy nem vagy-e gonosz szivü? és hogy gyermekeidet oly okosan
akarod-e nevelni, hogy balgatagságok után ne induljanak, a minőket én e
napokban még te rajtad is…

Manczi ki nem hagyta beszélni, hanem ajkait tenyerével hamarjában
befödte.

A gróf Potrohosihoz fordúlván, annyit tesz-e ez, úgymond, hogy okosan
akarja nevelni?

Annyit, mondá Potrohosi viszont, édesen nevetvén.

Jösz-e tehát velem Manczi? mondá a gróf és a kisasszonyt maga után
vonta. Mentekben át-át fogván s erősen magához szorítván, vitte inkább,
mint sem vezette. Bejutván a kastélyba, Potrohosi hangos szóval hirdette
a győzedelmet, mire Manczinak szülői s egynehány rokona összeszaladtak.

Most már kérd meg a leányt annak rendje szerint, mondá Potrohosi a
grófnak. Ime! a leánynak az atyja előtted áll. A gróf a viczispánra
meredt szemmel tekintvén, azután pedig Potrohosihoz fordulván: Mit
mondtál, úgymond, hogy cselekedjek?

Manczi atyjának mondd meg, hogy leányát kivánod.

Ugy-e? Azután a viczispánhoz fordulván, így szólott a gróf hozzá: Manczi
az én feleségem lesz, mert ő engemet szeret. Azért tehát menjünk a
paphoz, hadd adjon bennünket össze.

Ez a legény még mindnyájunkat elbolondít, mondá Potrohosi kaczagva.
Hallod-e Laczi! ez a dolog nem megy ám oly hamar, a mint gondolod.

Szeretném tudni, mi mehetne nálánál hamarabb? mondá viszont a gróf. A
pap egy kis fertály óráig elénkbe olvas egy könyvből, s az egész dolog
megvan.

Akármi legyek, ha ez a legény mindenkor igazat nem mond, valahányszor
csak száját feltátja, mondá Potrohosi csendesebben azoknak, a kik
mellette állottak.

Ezzel a jelenlévők között nagy vetekedés támadt; de a gróf egyáltalában
senkinek sem akart engedni. Az ő legfőbb oka az volt, hogy Manczi rá
állott. Manczi szülői pedig azt vitatták, hogy lehetetlenséget kiván. A
gróf erre felhevülvén, okokkal kezdette megmutatni, hogy az, a mit ő
kiván, felette könnyen meglehet s az ellenkező résznek okait kinevetvén,
ama bolondságok közé tartozni mondotta, melyekkel magokat a mindennapi
emberek nevetségesekké teszik. Végtére Manczi kezét megragadván: Mondd
meg nekem Manczi! úgymond, szeretsz-e engemet? Manczi e kérdésre egy
érzékeny tekintettel felelt. Ha tehát szeretsz, gyere velem a paphoz.

Ugy de látod, kedves Laczim! hogy az édes atyám velünk jönni nem akar.

Ha nem akar, hagyd itt, felelé a gróf, a kisasszonyt kezénél fogva az
ajtó felé vonván. Erre közönséges zaj támadt. Potrohosi nevetett, Rósafi
Pál úr nagy lármával jegyjószágot, özvegyülést, pecsételt kontraktust
kivánt, a viczispánné fontos okokkal megmutatta, hogy koszoru és új
selyemruha nélkül az összeadást végbe vinni nem lehet, a többiek közül
az egyik ezt, a másik amazt vitatta. A sokféle szózatból végre nagy
lárma lett, melyet a gróf az ő hangos szavával egészen lenyomván,
esdekelve kérte Manczit, hogy senkire se hallgasson, hanem menjen vele a
paphoz. Manczi ellenben teljes erejével azon volt, hogy kezét a gróf
kezéből kifejtse. Eleresztette végre a gróf önként és elhallgatott.
Elcsendesedtek utána lassankint a többiek is; mire meg-meg egyszerre
mindnyájan hangos hahotára fakadtak, mely egynehány időperczig tartott.
Csak Manczi és a gróf voltak egyedül, a kik a dolgot nevetségesnek nem
találták.

A gróf komoran körültekintvén magát, így szólította meg végre hathatós
szózattal a kisasszonyt: Manczi! te nekem azt mondottad, hogy szeretsz
és hogy feleségem akarsz lenni. Itt áll az atyád, itt állok én. Válassz!
kinek akarsz közülünk engedelmeskedni?

Manczi két lépéssel közelebb menvén hozzá: Én a tied vagyok, mondá
szépen hangzó szózattal; még egyszer mondom, hogy a tied vagyok és hogy
karjaid között boldog életet remélek. De az édes atyámnak karjai között
tizenöt esztendőt töltöttem már oly boldogságban, melyért elegendő hálát
soha sem adhatok. Édes atyámnak gondviselése nélkül már régen nem
volnék. Az ő szeretete volt, mely engemet ezerféle veszedelemből
kiragadott. Laczi! én neked igéretem szerint, mint jegyesemnek,
szerelemmel, de édes atyámnak ellenben hozzám való szeretetéért
szeretettel és engedelmességgel tartozok. Ezt mondván, térdre esett édes
atyja előtt az érzékeny szivü kisasszony s atyai kezeit csókolta és
könyhullajtásival áztatgatta.

Meredt szemeit a falra függesztvén a gróf, gondolatokba merült.
Egyszerre Rósafi Pál urnak térdeihez rohant Manczi mellé ő is és kezét
megcsókolván: Bocsáss meg! mondá felette szivreható érzékenységgel,
bocsáss meg nekem Manczimnak édes atyja! Ha nekem az én atyám azt
parancsolná, hogy Manczit el ne vegyem, én neki engedelmeskednék. Ezt
mondván felkelt, s egy székre leülvén, nyugodt elmével kérdezte, mikor
fog a pap a könyvből elejekbe olvasni? Kevés idő mulva, felelének neki,
ha egyébiránt az öreg gróf Kaczajfalvi nem ellenzi. Egy darabig
gondolkodván a gróf, egyszerre felugrott és Manczihoz lépvén, Manczi!
úgymond, a te szived jó. Engemet szeretsz és édes atyádnak
engedelmeskedsz. A te szived valóban jó!




XII.

A jó ebéd és az éhezők.

Nagyságos uraim! mondá az inas, az asztalon az étel! A nevetés, melynek
okát a gróf át nem tudta látni, lassankint elenyészvén, az urak végtére
az asztalhoz ültek. A gróf a feltett különféle ételeknek neveit
megkérdezvén, egy jó tányér zöldséget megevett, a többieket pedig mind
megköszönte. Egy kérdés adta elő azután magát a természetnek
tudományából, mely a beszélgetőket több hasonló kérdésekre, sőt még a
mathezisnek mélységeibe is elvezette. A gróf ezekről oly helyesen
értekezett, hogy mindnyájan csudálták. Ha pedig oly dolgokról volt a
beszéd, melyek ő előtte ismeretlenek voltak, oly okos kérdéseket, oly
sikeres és világos ellenvetéseket tett, hogy egy orvos, a ki szinte csak
ebéd előtt érkezett, nem győzött rajta elegendőképen álmélkodni és
csupán csak azért, hogy szép elméjében gyönyörködhessen, különféle
tárgyakról mélyebb és mélyebb értekezésekre csábította. Helylyel-közzel
mosolygásra is adott a gróf alkalmatosságot, mikor egy pár szavával a
szokásba vett convenientiát feltaszította.

Sült szarvashus tétetvén az asztalra, a gróf ennek az ételnek a nevét is
tudakolta. A feleletet hallván, szarvashus! úgymond halkan és komoran s
rövid gondolkodás után felugrott a székről, kirepült az ajtón s a
garádicsokon lerohant a faluba. A szarvashus eszébe hozta neki ama
leányt, kinek atyja szarvast lőtt s kit szülőjével együtt az igazságnak
karjaitól megszabadított. Nem emlékezett ő meg elég világosan ezen
esetnek végéről és attól tartott, hogy ne talán az igazság az ő görcsös
botjával e szerencsétleneket ujra megtámadta.

Nagy buzgósággal rohant be a házba, hol a leányt anyjával együtt egy
férfinak karjai közt találta, kinek orczáját ezek apolták és könnyeikkel
áztatgatták. A leánynak az atyja volt, a ki szinte rejtekéből, melyben
félelemből tartózkodott volt, visszaérkezett. A mint a gróf a szoba
ajtaját kinyitotta, felkiáltott háladatos örömmel a leány: ihol itt jön
éppen a mi őrző angyalunk; s ezt mondván, elejébe repült. Az anyja és
atyja e kiáltásra megfordulván, a grófnak lábaihoz borultak. A férfi
megragadta egyik kezét, csókolta és könnyeivel mosogatta.

Mi bajotok, kedvesim? kérdezé komoran a gróf. Én szinte azt akartam
látni, hogy nem jött-e megint hozzátok vissza az igazság?

Uram! édes uram! elkezdé a férfi törött szózattal s érzékeny
háládatossággal, az Ur Isten fizesse meg az úrnak! Ezt az ártatlan
gyermeket feleségemmel együtt az éhségnek halálától mentette meg az úr.
Az Isten látja lelkemet, hogy tolvaj nem vagyok. Az éhség kényszerített
reá. Nem volt miből élnünk. Még e nyomorult hajléknak a fele sem az
enyém már; pénzt kellett felvennem reá. Ezt is elköltvén, puskát kértem
kölcsön s alig hogy egy szarvasra elsütöttem, rajta kaptak s el kellett
szöknöm. Régi időtől fogva ma eszünk legelőször főttet Manczi kisasszony
kegyelméből.

Mancziéból? kérdezé derült mosolygással a gróf és könnyes szemeit
megtörülte. De mondd meg te nekem, apjok! mért nem dolgozol? Hisz, a
mint látom, erő nélkül nem szükölködsz.

Miért nem dolgozom? Van nekem, Istennek hála! egy pár egészséges karom,
melyekkel dolgozhatnék; de négy hónapi betegségem minden szerszámomtól s
ezekkel együtt kenyeremtől is megfosztott. Szántóföldecskémet is el
kellett végre a szomszédomnak zálogosítanom. E nyomorult háznak a fele
még, a mit sajátomnak mondhatok.

Csak ennek a háznak a fele? kérdezé a gróf, összecsapván kezeit. Hát
miért nem panaszoltad el eddig Manczinak?

Panaszkodni nem szabad, vagy legalább nem tanácsos; mert az uraság
koldust a faluban meg nem szenved. A gróf felemelvén könnyező szemeit s
a mély könyörületességnek éles tekintetével az égre nézvén: Istenség!
úgymond, nincs kenyerök, nincs munkájok, hogy kenyeret kereshetnének!
Egy pár könnyecske legördülvén arczain: mennyi pénzre volna úgymond,
szükséged?

Ha kétszáz forintom volna, mindenemet visszaválthatnám s azonban, mig
munkám hasznot hozna, élhetnék is belőle.

Hídd el ide azt a gazdát, a kinek adósa vagy. Hadasi György nagy örömmel
átszaladt a szomszédjához és egynéhány időpercz után megjelent vele.
Hallod-e, így szólott hozzá a gróf, te ennek visszaadod a földjét és
szerszámait, én pedig megadom neked a pénzt, melylyel tartozik.

Szivesen! mondá erre a szomszéd. Ő nekem száznyolczvan forintommal adós.

Jól van! Én holnap neki kétszáz forintot hozok és ő neked az adósságot
lefizeti.

Holnap? Hát az úr kicsoda?

Én gróf Kaczajfalvi László vagyok.

Gróf Kaczajfalvi János úrnak a fia?

Az!

Nagyságos uram! mondá a szomszéd, nem akarna nekem egy kis irást adni
arról, hogy nekem száznyolczvan forintommal adós?

Minek? Én irni nem tudok.

Irni nem tud? És én gróf Kaczajfalvinak tartsam? mondá a szomszéd, fejét
rázván. Mihelyt Hadasi György kezembe adja a pénzt, én is visszaadom
neki minden jószágát. Ezzel elment.

A gróf át nem tudta látni, miért nem hisz szavának e gazda? de azt csak
látta mégis, hogy a dolog nincs külömben. Visszament tehát komoran a
kastélyba s belépvén az ebédlő szobába, így szólította meg Potrohosit:
Hallod-e, Manczi bátyja! adj te nekem kétszáz forintot.

Két ezret, ha akarod, édes öcsém! Mire szándékozod fordítani?

Annak az embernek, a ki a szarvast meglőtte, nincs több fél házánál;
annak adom.

Potrohosi azonnal kezébe adta a kivánt summát; ő pedig visszaszaladt
vele Hadasihoz s az egész házat felvidámította. Körülvették mind a
hárman, kezeit csókolták, őrző angyaluknak nevezték és jóakaratát zokogó
szózattal köszönték. A gróf sirva fakadván örömében, kezet adott
Hadasinak és azt mondotta neki: most már serényen dolgozz, hogy új bajba
ne ess. Azután Veronkát, Hadasinak leányát megölelvén és magához
szorítván, nemsokára, úgymond ismét meglátogatlak benneteket. Ezzel a
házból kisietett. Fenn szóval küldötték utána a romlástól megmentett
szegények háládatos áldásaikat.

Bemenvén könnyes szemmel a viczispánnak ebédlő szobájába, hol a vendégek
még mindnyájan együtt voltak, fel s alá járt egy darabig. Szemei szinte
csillogtak és egész tekintetéből ki lehetett venni, hogy mellében nagy
dolgokat forral. Végre megállván a szoba közepén: azt, úgymond, ki kell
tudakoznom! Ezzel az ajtó felé indult. Hová akarsz megint menni? kérdezé
Potrohosi, útját elállván; meg Manczi felugorván a székről, kezénél
fogva tartóztatta.

Eressz el, édes Manczim! haza kell mennem, felelé a gróf komoran.
Kaczajfalván is lehetnek oly boldogtalan szegény emberek, mint itt
Veronkának az atyja.

Hisz arra, mondá Potrohosi, holnap is elegendő időd lesz.

Gondolod? Mentél-e te már egyszer éhen az ágyba, mióta a világon vagy?
Én, édes Manczim! mindaddig nem maradhatok, még meg nem tudom, hogy az
atyám falujában nincsen-e valaki, a ki éhezik? Ezzel kiment és lovát
megnyergeltette. Az öreg Istók alig tudta magát meggondolni, mikor a
gróf már tartotta neki a kengyelt, hogy a lóra szokása szerint
felsegítse. Maga is felvetvén azután paripájára magát, sebesen haza
nyargalt.

Istenemre mondom! ezen ifjú emberhez nem győzök elegendő tisztelettel
viseltetni, mondá Manczinak az orvos, megcsókolván kezét. Manczi
köszönetet mosolygott szeme közé e vallásért, s a grófnak jó szivéről az
orvossal sokáig beszélgetett.




XIII.

A halál és a prédikátor.

Azalatt a gróf Kaczajfalvára érkezvén, a falu végén leszállott a lóról,
Istókot haza küldötte, maga pedig bement az első házba és a gazdát
cselédjeivel együtt a vacsoránál találta. Nektek van, látom, mit
ennetek! mondá örömmel, a mint a szobába belépett. A vacsorálók azonnal
felkeltek s elejébe menvén, megköszöntötték. Minekutána megértette volna
tőlük, hogy van miből élniök, azt kérdezte a gazdától, hogy van-e a
faluban valaki, a ki éhséget szenvedne? Éhséget? mondá a gazda. Istennek
hála! a mi méltóságos öreg grófunknak pedig szives köszönet! az egész
helységben csak egy sincs.

A gróf az égre emelvén csillogó szemeit, az én atyám ő! úgymond érzékeny
örömmel. Sebesen kiszaladt azután a házból és haza sietett, hogy édes
atyjának lábaihoz borulván, háládatosságát ezen emberségért
kinyilatkoztassa.

Útjában egy másik ház előtt nagy sírást-rívást és jajgatást hallván,
bement. Elébe repűlt a házból szinte magánkívül egy menyecske, s még az
udvaron megölelvén a grófot, oda vagyok! úgymond, óh, örökre oda vagyok!
A gróf e kiáltásra megborzadván, besietett a szobába, hol az ágyon egy
halvány férfiút talált, kinek szemei szinte homályosodni és meredni
kezdettek. Ágyánál egy kesergő öreg ember és egy siránkozó öreg asszony
állott, kikbe három síró gyermek kapaszkodott volt.

Mi történik itt? kérdezé a gróf hevesen. Óh! a fiam haldoklik, úgymond
az öreg ember zokogva. Haldoklik? kérdé a gróf s e jelentést, mely ő
előtte még ismeretlen volt, látni akarván, az ágyhoz közelébb tolódott.
Meredt szemmel nézte egy darabig a beteget s meg-megborzadott. A beteg
kezére tévén kezét, álmélkodva tapasztalta, hogy hideg verítéket izzad.
Kérdéseket tett neki, de feleletet egyikre sem vett.

A haldoklónak hörgései erősödni kezdvén, a menyecske ismét berohant a
szobába, s elhalaványodván, reszketve nézte a beteget. Anyicska! mondá
elég hangos, de törött szózattal a haldokló. A menyecske odasietvén, a
betegre borúlt és rettenetes jajgatásra fakadt. Az öreg ember
imádkozott, az öreg asszony pedig, kinek szemeiből a könnyek egymást
űzték, haldokló fiának homlokáról a verítéket törülgette. A beteg végre
egyszer vagy kétszer megrázkódván, kinyújtotta tagjait és meghalt.

Az úr isten adta, mondá zokogva az öreg ember, az úr isten el is vette!
Áldasson az Úrnak neve! Ezt mondván, összekulcsolta kezeit, s előre
görnyedvén, könnyező szemeit a földre függesztette. A két asszony
azonban a gyermekekkel együtt hangos sírásra fakadtak; a gróf pedig
reszketni és halaványodni kezdvén, végre elájult és a halottra
lerogyott.

Mikor ájulásából ismét magához tért, már akkor a szoba tele volt
emberrel, a kiterített holttest a deszkán feküdt, az öregek sírtak, az
ifjú özvegy pedig egybekulcsolván feje felett kezeit, rájok sem
hallgatott azokra, a kik vigasztalni akarták. Oh istenem! mondá
egynehányszor, hová legyek e három neveletlen árvával? Végy magadhoz,
teremtőm minket is, ha táplálónkat elvetted!

A gróf el nem tűrhetvén tovább e szomorú jelenést, kitolakodott az
emberek közül az utczára, s felemelvén összetett kezeit könnyező
szemeivel együtt az égre: mennyei bölcsesség, úgymond, ne hagyj még
engem meghalni. Hadd élni Manczit is édes atyámmal együtt! Oh, mily
rettenetes dolog a halál! Érzem, kegyelmes istenem, érzem magamban, hogy
könyörgésemet meghallgattad!

Ezzel haza sietvén, édes atyjának karjai közé rohant azzal a kérdéssel,
ha egészséges-e és ha nincsen-e valami baja? Egész este csak a
haldoklóról beszélgetett és tekintetében csak a mély szomorúság
uralkodott. Az öreg grófnak sokáig kellett vele bajlódni, míg belőle
azokat kivehette, a mik ma vele és Manczival történtek.

Másnap a halálnak képe emlékezetéből lassanként elenyészvén, Manczié
pedig feléledvén, édes atyja elé terjesztette forró kivánságát, melylyel
Manczit feleségének tenni óhajtja, valamint amaz akadályokat is,
melyeket e kivánságának Rózsafi úr vetett.

Az öreg gróf legkisebbet sem ellenezte ugyan ezt a házasságot, mivel a
tudósításokból, melyeket Manczi kisasszonyról az egész környékből
összeszedett, bizonyos lett a felől, hogy Manczit minden ember jó szívű,
szép eszű és nemes erkölcsű kisasszonynak tartja. De az ifjú grófnak
szerelmét nem nézvén egyébnek futó gerjedelemnél, attól félt, hogy soha
ebből oly szeretet nem támadhat, melyre állandó barátságot kell építeni
azoknak, a kik a házasságban boldog életet viselni kivánnak. Az ifjú
gróf erősen bizonyította ugyan atyjának, hogy Manczi őtet szereti, hogy
ő viszont Manczit örökké fogja szeretni, és hogy Manczi jó leány; de az
öreg gróf megmutatta neki ellenben, hogy ezek mind igazak lehetnek és ő
mégis rettenetes veszedelembe ejthetné mind magát, mind Manczit, ha e
házassággal sietne. Erre nézve esdekelve kérte, hogy halaszsza még el
egy kevés időre az egybekelést, a mit édes atyjának meg is igért.
Szeretni fogom, mondá azután az öreg gróf, ha gyakran oda jársz. Adja
isten édes fiam, hogy meg ne csalódj. Erre az ifjú gróf csak
mosolygással felelvén, azt kivánta viszontag az atyjától, hogy nézze meg
Manczit maga; a mire magát az öreg úr azonnal le is kötelezte.

Egynéhány napot azzal töltött el azután az ifjú gróf, hogy házról-házra
járván, maga megtudakozta, hogy nincsen-e a jobbágyok között oly
szegény, a ki éhezik? E mellett pedig, bárhová ment, oly buzgón
ajánlotta segedelmét és a hol kellett, oly bőven mutatta meg
cselekedettel jó akaratát, hogy a jobbágyoknak szeretetét egészen
megnyerte, a szegényebbeknek pedig oszlopa és reménye lett. Minden
embertől megtudakozta, miben foglalatoskodik? micsoda mesterséget űz?
micsoda hivatalt visel? s ez által sok olyas dolgokat megtanúlt, melyek
előtte mindeddig ismeretlenek voltak.

Elment a prédikátorhoz is és megtudakozta tőle, hogy van-e neki miből
élnie? Feleletéből hallván, hogy tisztességes jövedelmei vannak, a
foglalatosságokat akarta tudni, melyekért e jövedelmeket veszi. Útnak
indúlván, az ajtó küszöbében eszébe jutott neki a haldokló, kinek
halálánál maga jelen volt, s visszafordulván a prédikátorhoz, de miért
nem vigasztaltad tehát a minap azt a szegény asszonyt, a kinek a férje
meghalt?

– Az özvegy engem nem hivatott.

– Nem hivatott? Imént jövök egy embertől, a ki nekem azt mondta, hogy ő
a falunak éjjeli őrzője, kinek kötelessége azt hozza magával, hogy
mihelyt tüzet lát, azonnal lármát üssön. Ezt is tehát, mikor a ház már
ég, hivatni kell előbb, hogy lármát üssön?

– Az éjjeli őrnek ez kötelessége.

Hiszen te is azt mondtad, hogy a szomorúaknak vigasztalása hivatalodhoz
tartozik. Pedig, hallod-e, ha én azt az asszonyt megvigasztalhattam
volna, nem adtam volna a te egész jövedelmedért. Ezzel megrázta fejét és
elment. A prédikátor hálát adott az istennek, hogy az ifjú grófnak
oktalan kérdéseitől megmenekedhetett.

Otthon a gróf az atyját kérdezte meg ez iránt és nagyon megörült, mikor
hallotta, hogy másnap a templomban a prédikáczióból maga megitélheti, ha
tetszik, miből áll a népnek oktatása? Az atya másnap a templomba menvén
vele, arra kérte előre, hogy a prédikátort, míg a népet oktatja, meg ne
szólítsa, mint az új párnak összeadásánál. Ezt az ifjú gróf megigérte, s
beült az atyjával az uraságnak zárt székébe a prédikáló székek
átellenében.

A zsoltárnak lassú és pompás éneklése, melyet az öreg gróf versenként
elébe olvasott, kimondhatatlanúl megillette. Szemei könnybe borúlván,
oly tiszteletre gerjedett, hogy tudta nélkül térdeire bocsátkozott. A
lelki pásztor a prédikáló székben megjelenvén, az ifjú gróf felállott és
vizsga szemeit reá függesztette. Ezt a prédikátor látván, elpirúlt,
mivel a minapi összeadásnál tett kérdései emlékezetébe tüntek. Majd
azután elhalványodván, reszketni kezdett, az éneknek pedig vége
szakadván, meredt és vad tekinteteket vetett majd az ifjú grófra, majd a
községre. Az ifjú gróf halaványodni és reszketni látván, még meredtebb
szemeket függesztett reá és háborodását majd az ájulásig űzte.
Elkezdette végtére beszédjét reszkető szózattal; de valahányszor az ifjú
grófra tekintett, mindannyiszor beszédjének fonalát elvesztette. Attól
félt minden szempillantásban, hogy az ifjú gróf megszólítja. Így az, a
mit beszélt, összefüggés nélkül való zavar lévén, akadozni kezdett; a mi
belső szorongatásait megszaporította. Kimondhatatlanúl megháborodott
tekintetét az ifjú grófra szögezvén, végre elhallgatott.

Rosszúl van szegényke! mondá az ifjú gróf elég fennszóval Istóknak, a ki
szinte mellette állott. A prédikátor meghallván mondását, elővette
keszkenőjét és arczát törülgetni kezdette. Istók a papnak baját jól
átlátván, az ifjú grófnak mondását pedig színfogásnak vévén, elkérte az
öreg gróftól ama kis üvegecskét, melyben magánál illatos párát
hordozott, felsietett vele a prédikátorhoz s átadván neki szagolásnak
okáért, megsúgta egyszersmint azt is, hogy az ifjú gróf minden
bizonynyal meg nem szólítja, míg prédikál, mivel ezt az atyjának szentűl
megigérte.

A prédikátor a párából egynéhány csöppet keszkenőjére öntvén s orrához
értetvén, magához tért és beszédjét újra elkezdte. Ebben ő sikeresen
megmutatta, hogy tökéletes és jámbor életet kell viselnünk, ha igaz
keresztény ember módjára félelem nélkül akarunk meghalni. Beszédje az
ifjú grófot úgy megillette, hogy a prédikáczió után karja közé szorítván
a lelki pásztort, megcsókolta és bizonyossá tette a felől, hogy egész
életében úgy fogja e szép oktatásért tisztelni, mint édes atyját.




XIV.

A szerelemféltés.

Egynéhány nap múlva ismét Manczihoz lovagolt az ifjú gróf, de senkit sem
találván otthon, egy darabig a kertben sétálgatott, azután pedig
Veronkához ment. Az egész házat együtt lelte. Egynéhány apolások után,
melyekkel Veronkát heves ifjú módjára megköszöntötte s melyeket a leány
szemérmes érzékenységgel fogadott, Hadasival mélyebb beszédbe
ereszkedett. Hadasi, míg ifjabb volt, a török háborúban katonáskodott.
Egyik szó a másikat szülte. A gróf oly feszült figyelemmel hallgatta
Hadasit, mint a ki a berbitélő bűbájosra elbámul; Hadasi pedig oly
tűzzel s oly eleven színekkel rajzolta elébe a hadi eseteket, a minőket
az afféle katonától csak várni lehet, a ki több ütközetekben
szerencsésen forgott. Így múlt el a reggel. Hadasi nagyon örült, hogy a
hadi eszközöknek magyarázását reggel elvégezhette, alig várván, hogy
délután az ütközeteknek bővebb rajzolásához foghasson, melyekben saját
kezével sok törököt levagdalt.

A gróf a nélkül, hogy tartóztatták volna, náluk ebédelt, s Hadasiné
leányával együtt minden erejét megvetette, hogy jótevőjöket tehetségük
szerint megvendégeljék. Az asztalnál a gróf Veronka mellett ült és a
paradicsomban vélte magát lenni, oly nagy volt öröme. Hadasi majd minden
ételnél újabb dolgokat beszélt a tábori életről és ama tartományoknak
szokásairól, állatairól és növényeiről, melyekben táborozott. Ebéd után
lerajzolta a grófnak azokat, a mik az ütközetben történni szoktak: az
ágyúknak szüntelen ropogását, a szörnyű mészárlást, mikor a dolog
egyszer kardra kel és a törököknek kegyetlenségét, kik még az elevenen
elfogott és sebeikből könnyen kigyógyíthatandó katonáknak fejét is
leriszálják. A gróf, ki Veronkát térdére ültetvén, ölébe vette, hogy e
szörnyű eseteket vele együtt hallgassa, már álmélkodott, már borzadott,
már meg fejét Veronka vállára bocsátotta, mintha el akarta volna
tekintetét ama jelenésektől fogni, melyektől irtózni elegendőképen nem
győzött.

Azalatt a viczispánnak egész háza megérkezett, s ama hírre, hogy az ifjú
gróf Kaczajfalvi a kastélyban volt és lovát az istállóban hagyván, ismét
elment, Manczi egy szempillantásra szobájába repűlt és onnan
leorozkodott a kerten keresztül a faluba, Hadasi házához. Nem ok nélkül
gyanította ő, hogy a grófot itt találja. Még messziről meghallván
szavát, közelebb lappangott s meg akarván a grófot lepni, maga lepődött
meg ama különös jelenéstől, mely vizsga szemébe tünt. Az ablakhoz jutván
tudni illik, szinte akkor rejtette fejét Veronka mellére, hogy
tekintetét ama mészárlástól elfordítsa, melyet Hadasi lerajzolt. Manczi
ezt látván, szinte megmerevedett. A leány az ölében? az ő feje pedig a
leány mellén? E gondolatra elhalaványodott és azon szempillantásban
ismét elpirúlt.

Manczi kisasszony! mondá fennszóval Hadasiné, az ablakra mutatván.

Manczi? kérdezé hevesen a gróf.

A kisasszony azalatt az ablak mellett sebesen elment a kastély felé.

A gróf félszemmel megsejtvén, utánna repűlt. Manczi! Manczi! gyere ide,
itt vagyok!

A kisasszony, mintha a grófot nem is hallotta volna, tovább sietett. A
gróf tehát utánna rugaszkodott, elérte s egyik kezét megragadta. Mit
akar a gróf? kérdezé Manczi haragosan. Ereszszen el! Ezt mondván,
kicsavarta kezét a grófnak kezéből, ott hagyta és útját tovább
folytatta.

A gróf egy-két szempillantásig megállván, ismét utánna szaladt s
megfogván kezét, édes Manczim! úgymond érzékeny szózattal és kérlelő
tekintettel.

– Menjen a gróf, a hová tetszik, én magam akarok maradni, mondá Manczi
hevesen s kezéből kiragadván magát, elsietett. A gróf egy ideig utánna
nézett, azután pedig Hadasihoz visszatért. A kisasszony szinte akkor
talált hátra tekinteni, mikor a gróf a ház ajtaján belépett s ajakit
harapdálván, nagy méreggel haza ment.

A gróf ismét leülvén székére, magához vonta Veronkát és az ablakra
vetvén tekintetét, hát azután, úgymond, hogy volt?

Hadasi az ütközetnek rettenetes rajzolását nagy tűzzel folytatta; de a
gróf ellenben sem meg nem borzadott többé, sem Veronkát magához nem
szorítgatta. Közepén a legiszonyúabb rajzolásnak felkelvén, hadd el,
úgymond, a többit holnapra! Nyughatatlan elmével búcsút vevén, a
kastélyba ment. Manczi, a mint a grófot bejönni látta, szobájába ment és
bezárta magát. Sem kéréssel, sem parancscsal rá nem vehette a bátyja,
hogy szobájából kijöjjön. A gróf majdnem sírva fakadt, hogy Manczit
egész este nem láthatta. Baját még csak messziről sem gyanítván,
betegnek vélte.

Másnap reggel előtalálván, szíves sajnálkozással imígy szólította meg:
Édes Manczim! mi bajod volt néked tegnap? A kisasszony ellenben semmit
sem felelvén, oly hidegséget mutatott hozzá, hogy magaviseletében a
jelenvalók közül kiki megbotránkozott. Manczi bátyja össze akarta őket
békéltetni, de a gróf a kisasszony elébe állván, nyers szózattal és
férfias tekintettel imígy szólította meg: Reám te, a mint látom,
neheztelsz. Mondd meg nekem, mivel bántottalak meg?

– Semmivel sem! legkisebbel sem! – mondá viszontag Manczi, a grófnak
tekintetétől egy keveset megijedvén.

– Miért haragszol tehát reám, ha meg nem bántottalak?

Manczi erre meggörbítvén szép száját: Hm! úgymond, tartozok tán a
grófnak cselekedeteimről számot adni?

A gróf feszült szemmel nézett egy darabig reá. Azután mind a két kezét
szemével együtt az égre emelvén: Jól mondta az atyám, úgymond
fennszóval, hogy megcsalatkozol! Egy könyörű tekintetet vetett még
egyszer Manczira és szemei könnybe borúltak. Oly szép, mondá
elkeseredve, és oly csalárd! Isten hozzátok! Ezt mondván, lassú
lépésekkel lováért, az istállóba ment.

Potrohosi Manczihoz közelebb menvén: Lányka, úgymond, neked nincs eszed.

Manczi sírva fakadt s kezeivel arczát eltakarta.

– Haza lovagol, mondá tovább a bátyja és soha sem látod többé. Eredj,
javaslom és békülj ki vele. Ahol, nézd! kivezeti már az istállóból a
lovat. Fogadj szót, lányka! s enyhítsd meg. Ezzel a legénynyel, látod,
nem lehet játszani. Ő a te labdád soha sem lesz.

Manczi részint erőltetésből, részint jó szerével kiment a kapu elé, hol
a gróf a lovára akarván felülni és paripájának nyakát simogatván: Csak
tudnám, úgymond elég fennszóval, úgy hogy Manczi meghallotta, csak azt
az egyet tudnám, mit vétettem neki?

– Laczi! – mondá erre félénk szózattal a kisasszony, hát csak elmégy?

A gróf megfordulván, meglátta a könnyező Manczit s visszament hozzá. A
kisasszony elébe nyújtotta kezét; ő pedig megfogta, megcsókolta és
könnyeivel megáztatta. Potrohosi érezhetetlenűl felemelvén Manczinak
másik kezét, a gróf nyakára tette és a kisasszonyt karjai közé lökte.
Alig nézhettek egymás szemébe, máris egymás ölében voltak. Egy pár
szempillantás alatt megújult köztük a békesség. A grófhoz mutatott
hidegséget mentegetni akarván Manczi, azt találta mondani, hogy a feje
fáj. A gróf tehát minduntalan összenyomogatta két kezével a fejét,
szíves szorgalommal bizonyítgatván, hogy ez a főfájás ellen nagyon
foganatos.

[Illustration: Laczi! – mondá erre félénk szózattal a kisasszony.]

A kertben sétálván a gróffal, csak el nem tűrhette mégis a kisasszony,
hogy meg ne kérdezze, mit csinált tegnap Hadasi házánál? Ő nekem, felelé
a gróf, rettenetes dolgokat beszélt a hadakozásról. Óh édes Manczim! jó,
hogy eszembe hoztad. Ezeket neked is meg kell hallgatnod. Jőjj velem,
menjünk együtt hozzá! Ezt mondván, Manczit kezénél fogva maga után
vonta.

Alighogy új vetekedés nem támadt köztük, mivel Manczi e sietségről
egynehány szöges mondásra fakadt. De meggondolván végtére magát,
délután, úgymond, elmegyek veled.

Ebéd után tehát Hadasihoz mentek. Veronka nagy örömmel szaladt jótevője
elé s karjai közé rohanván, óh az én kegyes grófom! úgymond. De a mint a
gróf megett Manczi kisasszonyt megsajdította, hamar kifejtette magát a
grófnak karjaiból. A kisasszony erősen feltette ugyan magában, hogy
nyugodt elmével fogja nézni a grófnak Veronkával való magaviseletét, de
a leánynak öröme, melylyel a grófot fogadta, feltett szándékából
egyszerre kiforgatta. Elfelejtvén, hogy a gróf jelen van, oly büszke és
gúnyos tekintetet vetett Veronkára, mint egy megbántott királyné.
Veronka ezt látván, félre vonta magát reszketve és szemeit lesütötte.

A gróf azt gondolván, hogy ismét az uraság hajdúja van görcsös botjával
a háznál, a kitől szegény Veronka úgy retteg, körűl nézte magát, s
véletlenűl meglátta, hogy Manczi e szegény leányra mérges tekinteteket
vet. Manczi! tán megint fáj a fejed? kérdezé a gróf, gyanakodva rázván a
fejét. Jőjj ide, jó Manczi! ne légy oly komor! Ezzel a gróf leülvén, s a
kisasszonyt térdére akarván vonni, ülj ide! úgymond, a másik térdemre
pedig üljön Veronka.

– Én Veronkával nem osztozok, mondá boszankodva Manczi. Neki engedem az
egész űlést.

– Mily csodálatos vagy te, Manczi! Már miért nem akarsz te itt
Veronkával ülni?

– Én olyan leánynyal, a kivel jót teszek, osztozni nem akarok.

Veronka e szóra sírva fakadt; az atyja pedig megszólalván: A jótéteményt
elfogadni nem szégyen, kedves kisasszonykám! Hiszen maga a király is
Istennek jóvoltából él.

A gróf majd az egyikre, majd a másikra tekintvén: Van-e nektek eszetek?
mondá boszankodva. Ülj le Manczi, a hová akarsz. Te pedig Veronka, jőjj
ide és légy vidám. Mondd meg nekem, ki bántott? Hát te apjok, mit állasz
ott oly komoran, mintha a török vágott volna meg? Manczi, megbántottad
talán ezt az öreg embert? Manczi az ablakba könyökölvén, kinézett és nem
felelt. Ülj le apjok és beszélj nekünk valamit a török háborúról; Manczi
is akarja hallani.

– A kisasszony nekem soha sem bocsátaná meg, ha jelenlétében leülnék.

– Neked apjok, nincs eszed, ha te azt gondolod, mondá a gróf, kinek
igyekezetei, hogy a hadakozásról való beszélgetést folyamatba hozza,
mind foganatlanok voltak. Manczi majd az ablakon nézett ki, majd pedig
lopva Veronkára tekintett, ki a fal mellett állván, titkon sírdogált.

– Már ma apjok, a mint látom, mibelőlünk semmi sem lesz. Jőjj Manczi!
menjünk haza. Jer velünk Veronka te is!

Veronka azzal mentegette magát, hogy dolgai vannak; a gróf pedig ránczba
vont homlokkal Hadasiéktól elbucsúzott. A kastély udvarán keresztül a
kertbe jutván Manczival, ki mellette lesütött szemmel és komor
tekintettel ment, imigy szólította meg emezt: Hallod-e, Manczi! én téged
szeretlek; de az öreg Hadasi jobb náladnál.

S Veronka is, ugy-e?

Veronka? – Veronka tégedet meg nem bántott; te pedig őtet sirásra
fakasztottad.

– Óh a sirás nagyon illett neki. Kétszerte szebb volt, mint egyébkor.

– Azt jól mondod. Én ránéztem, mikor sirt és nyilván láttam, hogy neki a
sirás jobban illett, mint neked a te ránczolt homlokod. De a sirás neki
szegénykének fájt. Manczi! tik szátokban hordozzátok szüntelen az
Istent. Az Isten gazdag is, jó is. Te gazdag vagy; de jó vagy-e
egyszersmind? Mit vétett neked az a szegény leányka?

A társaság, mely szinte a kertben mulatott, hozzájuk érkezvén, Manczi
lecsillapodott. A grófnak érzékeny apolásai hamar elszélesztették azután
a szerelemféltő buzgóságot, mely Manczi szivében habozott és így a gróf
kevés idő mulva ismét a szerelemnek és az elragadtatásnak gyönyörü
karjai között csüggedezett.

Estefelé ellovagolt. Manczi a hosszú kerten keresztül leszaladt az
ország útjáig, mely Kaczajfalvára visz, hogy még egyszer rákiálthasson,
ha majd a kertnek kerítése mellett ellovagol. Egy borostyánbokor megé
állván, kinézett az utra, mely a faluból kijött, de a grófot nem győzte
kivárni. Még egy egész fertály óráig leselkedett és a gróf még sem jött.
Erre ama fekete gondolat emelkedett fel gyanakodó mellében: Veronkánál
van! Kiszökvén tehát a bokrok közül, felszaladt a mulató házba, mely egy
dombon állott, s melyből az egész faluba be lehetett látni s
megsajdítván Hadasi háza előtt a grófnak paripáját, ott van a
semmirevaló! úgymond; s belappangott szilaj tekintettel a kastélyba és
szobájába bezárkózott.




XV.

Az irigységnek fondorkodása.

Hazafelé lovagolván a gróf, az egész úton csak Manczinak csodálatos
magaviseletéről gondolkodott, minduntalan megrázván fejét, mivel e
kellemetlen jelenésnek okát ki nem tanulhatta. Nem ösmerte még ő a
szerelemféltésnek alacsony indulatát; de ha ösmerte volna is, Veronkával
való társalkodása oly ártatlan volt, hogy előbb elhitetett volna magával
akármit egyebet, mintsem azt, hogy ez adott volna Manczinak okot a
versengésre.

Haza érkezvén, mind egy szálig elbeszélte az atyjának, a mi vele történt
és arra kérte, hogy oldja fel neki e dolog iránt való kételkedéseit. Az
öreg gróf könnyen átlátta, hogy a szerelemféltés birta Manczit azokra, a
miket cselekedett; de fiának eszét ez iránt fel nem világosította, mivel
bizonyosan nem tudhatta, hogy nem adott-e helyes okot arra, hogy Manczi
reá megnehezteljen? Csak arra kérte tehát egyedül, hogy itéleteivel e
dologban ne hirtelenkedjen.

Manczi azalatt szobájában ült és sirdogált. Bátyjának leginkább szemébe
tünt ama hidegség, melyet a grófhoz mutatott. Mihelyt tehát vele
négyszemközt szólhatott, szorgalmasan megtudakolta tőle neheztelésének
okát. Hosszas vonakodások után megvallotta neki Manczi az egész dolgot s
félelméből sikeres gyanut, gyanujából pedig bizonyos valóságot koholván,
megmutatta: hogy Hadasiék a tapasztalatlan grófot el akarják tőle
Veronka számára halászni. Végre bátyjának azért esedezett, hogy
Veronkát, a ki neki útjában van, valahová elszuszakolja.

Beszédjének a szerelemféltés oly szivreható erőt, gyanakodásainak pedig
oly nagy hihetőséget adott, hogy maga Potrohosi imigy fejezte be a
tanácskozást: Jól mondod, Manczi! azt a fityfiirity lánykát el kell
utadból takarítani.

Ide járult még az is, a mit Potrohosi még azon este az egyik inastól
hallott, hogy Hadasiné összetalálván veszni szomszédjával, ezt a grófnak
pártfogásával fenyegette, úgymint a ki az ő leányát szereti és ennek
kedvéért meg nem szenvedi, hogy szülőit valaki bántsa. Csipőire
szögezvén kezeit az asszony, imigy szólott elvégre szomszédjához: nem
sokára majd máskép fütyül kelmed, ha egyszer Veronkám talán még grófné
is lesz. Igaz ugyan, hogy az inas, a ki ezt Potrohosinak besugta, majd
felényivel megnagyobbította a dolgot, de az is igaz, hogy Hadasiné ebben
nem volt egészen bűntelen. Naponkint tapasztaljuk, mily türhetetlen
büszkeséggel néznek minden emberre még a legalábbvaló csürhék is, a kik
nagy uraknál szolgálnak, vagy magokat egyébkép kegyelmeikben lenni
gondolják.

Potrohosi, ki a grófot szerette, ki hugának a gróf kezét jószágával
együtt szivből kivánta, ki a vadászatot majdnem oly nagyon kedvelvén,
mint hugát, Hadasinak a szarvaslövést megbocsátotta ugyan, de el nem
felejtette s ki azonkivül Hadasiékat már most abban sántikálni hitte,
hogy Manczit a grófnak kezétől megfoszszák, felette nagyon megharagudott
s húgához menvén, Manczi! úgymond, a te gyanusításaid helyesek. Hadasiék
valóban a gróf keze után leselkednek és Veronka neked nagyon utadban
van. De majd adok én ennek a gaz népnek ily magasra kapaszkodni!
Elvagdalom, azt hidd el, minden órán elvagdalom büszke körmeiket. Erre
elbeszélte Manczinak, a mit az inastól hallott. Manczinak feje szinte
szédelgett bele s egy szempillantásban százféle plánum repült át szivén,
melyekkel Hadasiékon boszut állhasson.

Hadasi az utolsó szarvast szükségből lőtte ugyan le, de katona létére a
vadászatnak egyébkép is nagy barátja volt. Most a grófnak pártfogásában
bizakodván, a tilalmas helyekre is be-becsuszott, mikor puskájával
madarakra ment. A vadászok tehát erős parancsot kaptak, hogy minden
lépésére vigyázzanak. Még maga is a kisasszony jó jutalmat igért annak,
a ki Hadasit valamin rajta kapja.

El lehet gondolni, hogy Hadasit az igért jutalom kevés napok alatt tőrbe
kerítette. Kötözve hozták be a tilalmas erdőből a kastélyba. Merészen
lépett ő biró elejébe, de a buzgóság, melylyel vádolói ama régi károkat,
melyeknek tevői ki nem bizonyosodtak, szemtelenül ráfogták, a jelenvalót
pedig képtelenül megnagyobbították, annyira megdöbbentette, hogy
reszketni kezdett. Hasztalan esedezett ő engedelemért, hogy az ifju gróf
Kaczajfalvihoz folyamodhasson. Nagy kegyelemnek kiáltották mindnyájan,
hogy az uraság csak a faluból űzi ki örökre büntetésül.

Felesége és leánya erővel betörtek az uraság elejébe a nélkül, hogy őket
az inasok visszatartóztathatták volna, kiknek kemény parancsolatjuk
volt, hogy őket be ne ereszszék.

Ah! Nagyságos uram! mondá Hadasiné, ne űzzön el bennünket születésünk
helyéből. Idegen vidéken felemészt bennünket a nyomoruság. Hisz az Isten
is irgalmas. Könyörüljön meg rajtunk nagyságod is.

Takarodjatok szemem elől! mondá Potrohosi, ki attól félvén, hogy szive
meg ne lágyuljon, az esedezőkre tekinteni nem mert.

Oh! könyörögjön érettünk, édes szép kisasszonykám! mondá Hadasiné,
Manczi előtt térdeire esvén.

Manczi Veronkára bámult volt, ki távolabb állván, könyező szemeit
kötőjével törülgette. A kisasszonynak, mikor őtet Hadasiné
megszólította, szinte a grófnak ama szavai jutottak eszébe: Veronkának
jobban illett a sirás, mint neked a te ránczolt homlokod! s Veronkáról
el nem fordítván szemeit: Én rajtatok, úgymond, nem segíthetek.

Nem segíthet! Oh hát segítsen rajtunk az Isten, édes gyermekem! mondá az
elkeseredett anya, leányához fordulván. A kisasszony rajtunk nem
segíthet! Hallottad-e Veronka? Koldulással kell tehát szegény öreg
atyádat táplálnunk. Oh szegény férjem! Oh szegény gyermekem!

Veronka nemes bosszankodással megfogván zokogó anyjának kezét: Jöjjön
anyámasszony; úgymond; itt a mi könyörgésünk foganatlan. Jöjjön! Ő
minket el nem hágy.

– Istentől, embertől elhagyott szegények hová legyünk? kiáltá Hadasiné,
ki leányának szavait nem hallotta.

– Ő minket, mondom, el nem hágy. Ne sirjon anyámasszony! Kisegít ő
minket e bajból is. Lehetetlen, hogy ki ne segítsen.

Veronka e szókra részint azért fakadt, mivel a grófnak nemesszivüségét
ismerte, részint pedig azért, mivel magában érezte, hogy itt őket
készakarva nyomják. Az elhagyott nyomorultnak végső bizodalma szólott ki
belőle, mely még egy segedelmet tud.

– Ugy-e? mondá erre Manczi! kellemetlen nevetést böffentvén ki
meggörbített ajkaiból. Ez a reménység is megcsalhat tégedet, balgatag
leányka!

Veronka elpirult. Manczinak úgy látszott, mintha Veronka ajkain
mosolygást vett volna észre. Oda sietett tehát bátyjához s fülébe egy
pár szót sugott. Potrohosi ránczba vonván homlokát, megfontolta magában
röviden a dolgot s Hadasinét leányával együtt a hajdu által elvitette a
kastélynak egyik szobájába azzal a parancscsal, hogy onnan ki ne
bocsássa. Majd azután megnézette az uraság könyveiben Hadasi vagyonának
egész értékét, megbecsültette hamarjában mindenét, egész jószágának árát
Hadasinak letette, feleségestől, leányostól feltetette egy szekérre, a
nélkül hogy könyörgéseikre többé figyelmes lett volna s egy pár hajdunak
őrzése alatt kivitette a faluból, erősen megparancsolván ezeknek, hogy
őket csak a szomszéd vármegyének határain tegyék le, Hadasiéknak pedig,
hogy semminemü szinfogás alatt meg ne mutassák többé magokat e
környékben, ha pórul járni nem akarnak.

Hm! mondá Potrohosi ránczolt homlokkal és komor tekintettel, minekutána
Manczival maga maradt, kifizettem a gazembernek minden jószágát, vegyen
magának mást. A leánykát sajnálom. Gyönyörű gyermek.

Manczi kiduzzasztván ajakát: Rátartó fakép! úgymond, ki én miattam
bizvást itt maradhatott volna, ha az apja, mint megrögzött vadtolvaj,
ezt a bűntetést meg nem érdemlette volna.

– Ha úgy van a dolog, utánok küldök és visszahozatom őket, mondá
Potrohosi haragosan az ajtó felé indulván. Manczi megdöbbent,
elhalaványodott, meg-meg elpirult s azon szempillantásban megfogta
bátyjának karját mind a két kezével. Potrohosi tehát visszafordulván
utjából hozzá: Hogy te, úgymond, attól a tekervényes járástól el nem
szokhatsz! Tudod, hogy én előttem az egyenes és nyilt sziv legszebb
tulajdonság. Azonban légy nyugodt elmével! Tettem én jó rendelést, hogy
az a friss ajaku és tüzes szemü leányka vissza ne jöhessen.

Valóban gondja is volt Potrohosinak nem csak erre, hanem még arra is,
hogy Hadasiék a grófhoz ne folyamodhassanak. A melléjök rendelt hajduk
közül volt az egyiknek a szomszéd vármegyében Rósafi Pál úr testvérének
falujában háza és gazdasága, melyet sógora árendában birt. Feküdt e
helység Manczi szülőinek lakásától majd husz mértföldnyire. Az uton a
hajdu oda ajánlotta e vagyonkáját Hadasinak s mindaddig dicsérte és
magasztalta, míg ez vele alkura lépett. Ez köztök hamar meglett, mivel a
hajdunak Potrohositól parancsa volt, hogy ne sokat alkudjon, hanem
engedje oda neki, a mint kéri, visszaérkezvén pedig, jelentse magát
nála. Ő nemcsak kárát szivesen kipótolja, hanem még azonfelül meg is
jutalmazza. Vitt a hajdu ezek után levelet is a viczispán testvéréhez,
kit Potrohosi arra kért, hogy Hadasiéknak kedvezzen. Hadasi uj lakásába
érvén s a gazdaságot egynéhány nap alatt rendbe szedvén, hamar
elfelejtette előbbeni lakóhelyét. Ha Veronka olykor a grófot nem
emlegette volna, Hadasi a viczispán falujának még nevét is elfelejtette
volna.

Még a szerelemféltés Veronka fejére e szélvészt hozta, a gróf otthon
napról-napra jobban megismerkedett mind jobbágyaival, mind a jó földes
uraságnak kötelességeivel. Már a mezőn volt a szántóvető gazdáknál, már
a majorokban a gazdasszonyoknál, már a pásztorokhoz szaladt ki a
legelőre, már a kertekben mulatott a falunak gyermekei között s
valamerre ment, segítő angyal gyanánt hagyta maga után mindenütt jótévő
szivének kellemetes nyomdokit. Az öreg grófnak tudniillik teljes
igyekezete azon volt, hogy fiát a szegényekhez való irgalmasságban
kiváltkép gyakorolja, jól tudván, hogy e kötelék uraikhoz a jobbágyokat
legbizonyosabban és legkellemetesebben odakapcsolja. Egy napnak sem
kellett elmulni a nélkül, hogy az ifju gróf valamely háládatostól egy
pár köszönő könnyhullajtást ne lásson, vagy szives kézszorítást ne
vegyen.

Megtanulta e mellett lassankint a polgári rendeknek, sőt még az egyrendü
embernek külömbségeit is a nélkül, hogy szivének érzékeny jósága, vagy
józan eszének egyenessége legkisebb fogyatkozást szenvedett volna.
Egynehány látogatások, melyekkel gróf Kaczajfalvy megtiszteltetett, s
melyekkel ő is viszont a szomszéd uraságokat fiával együtt megtisztelte,
lecsillapították ezeknek vizsgaságát s e természetesen nevelt hires uri
legényhez sziveiket mély tiszteletre gerjesztették.

Az ifju gróf a látogatásoknak alkalmatosságával sok és különféle
kisasszonyokat látott s jólehet némelyeknek közülök azt mondotta: te
majdnem oly szép vagy, mint az én Manczim! csak Manczi volt mégis az ő
szivének állandó királynéja.

Eljött végre a nap, hogy Mancziját ismét meglássa. Oda nyargalt tehát
Rósafi urnak falujába. Manczi majdnem megőrült örömében, nem annyira
hogy ismét látta, hanem olyannak tapasztalta, a minő oly kevés idő alatt
lett. Ama különös módosság tudniillik, mely nem a könyv nélkül megtanult
köszöntésekből és tánczmesteres komplementumokból állott, hanem
egyenesen és egyedül csak szivének jóságából származott s mely már most
naponkint jobban szembe tünt, mivel naponként kevesebbek lettek amaz
ismeretlen tárgyak, melyek mindaddig még előtte ujak voltak, gyermekes
álmélkodásra ragadták; úgy szinte ama derült egyenesség és nemes
nyiltszivüség, mely majdnem finom büszkeségig emelkedett, mivel magát
másokkal összehasonlítván, jóságát és derekasságát érzeni kezdette; a
józan ész azonkivül, mely már most belőle nyiltabban kiragyogott, mivel
kevesebb alkalmatosság adta elő magát, melylyel tudatlannak kellett
látszania s végre ama kellemetes elmésség és nyájasság, mely
természetességéből eredett, minden embernek szivét hozzá vonta, Mancziét
pedig egészen megbájolta.

Az első örvendezésnek buzgásai lecsillapodván, Hadasiról és Veronkáról
kivánt Manczitól a gróf tudósításokat. Manczi félvállról, de elég
nyájasan, azt felelte neki, hogy Hadasi elhagyván cselédestől előbbeni
lakását, más vármegyébe költözött, hol magának olcsó pénzen szép
gazdaságot vett.

– Kár! mondá erre a gróf. Veronka szép leány és jó is egyszersmind. Oly
jó, édes Manczim! mint a jótevő nap. Én őtet tiszta szivemből szeretem.

Manczi alig tudta a komorságot, mely orczáján támadni kezdett,
erőltetett mosolygással elborítani. A mely ifju, mondá viszont Manczi,
mégis rossz leány biz ő. Te őtet ismered. Balgatag czevere létére már
szeretői vannak.

Hiszen szeretőd, Manczi! neked is van.

Manczi elpirult és a beszédet más tárgyra fordította. A gróf ugyan
elkezdett még vagy kétszer Hadasiékról szólani, de Manczi jó móddal
ismét elvonta róluk figyelmét. Végre azt kérdezte, micsoda helységbe
költöztek? mire a kisasszony azt felelte, hogy a helységnek nevét nem
tudja, de azt bizonyosan hallotta, hogy negyven egynéhány mértföldnyire
fekszik.

A gróf végtére eldicsekedett Manczinak először azzal, hogy az atyja őtet
nem sokára egy nagy városba vezeti, azután pedig azzal, hogy Manczit és
a viczispánt e napokban meglátogatja. Egy vagy két nap magát Manczi
társaságában kedvére és kellemetesen mulatván, édesatyjához és
jobbágyaihoz Kaczajfalvára ismét visszatért.

[Illustration: Manczi a nemes szivű öreg gróf előtt piruló hajnal
gyanánt állt.]




XVI.

A jó atya.

Egynehány nap mulva megjelent az öreg gróf fiával együtt Rósafi Pál
urnak és asszonyának tiszteletére. A kertnek hátulsó ajtajánál
leszállván a lovakról, rövidebb uton mentek gyalog a kerten keresztül a
kastélyba, hogy ennek urát véletlenül meglepjék. Az ifjú gróf bevezette
atyját ama szobába, a hol Rósafiék nappal együtt mulatni szoktak volt. A
viczispán és a hozzá tartozandók üléseikről felkelvén, elejébe mentek a
grófnak. Az ifju grófnak szemeiből diadalmas öröm ragyogván ki, oda
sietett Manczihoz s megölelvén, elvezette az öreg grófhoz, kit imígy
szólított meg: Ime! Atyám, ez az én Manczim! Nézze meg jól, hogy nem oly
szép-e, mint a most nyiló rózsa. Látod-e mily szépek szemei, mily
szelidek tekintetei? Manczi! mutasd meg az atyámnak egyszer gyönyörű
szemeidet!

Ezeket mondván, már atyjára mosolygott, már meg Manczira, ki a nemes
szívű öreg gróf előtt piruló hajnal gyanánt állván, rá nem merte
szemérmes szemeit vetni. Szólani akart valamit, de az igék mellében
elhalván, csak ajkait mozdította meg vagy kétszer kellemesen.

– És jó is egyszersmind, édes atyám! folytatá dicséreteit az ifjú gróf.
Oly jó, mint én vagyok. Ő neked megigéri, hogy ha egyszer anya lesz – –

– Oh hallgasson a gróf, kérem! mondá erre kegyesen fenyítő tekintettel a
kisasszony.

– Aludni láttam egyszer. Oh akkor ő oly szép volt, hogy ki nem
mondhatom. Amott a vastag bátyja tudja. Ezt mondván, Potrohosira
mutatott.

Így magasztalta ő Manczi tökéletességeinek már egyikét, már másikát, a
mint eszébe jutottak úgy, hogy sem az atyja, sem Potrohosi, sem Manczi
szülői szóhoz nem juthattak.

Az öreg gróf megfogván végre a kisasszonynak kezét: Manczi! úgymond
kellemetes férfi szózattal, az én Lászlóm nemes szivü ifju, ártatlan és
szép tehetséggel oly teljes, mint maga a természet, melynek keblében
neveltetett. Neked, édes leányom! nagyon nemesen kell gondolkodnod és
érezned, ha szivét birni akarod. És ha jó vagy, oly tiszta szivből jó
vagy, mint ő, vedd atyai csókomat atyai áldásommal együtt. Ezzel Manczit
megcsókolta, ki hangos zokogásra fakadván, érzékeny csókot tüzött az
öreg grófnak kezére. Szólani akart, de ajkai nem mondhattak egyebet,
hanem csak e szócskát: Atyám!

Már most a többiek is szóhoz jutottak. Az öreg grófnak együgyü
módossága, mely nemes büszkeségétől kellemesen meglelkesíttetett, úgy
meghódította mindnyájokat, hogy még a vidám Potrohosi is zabolát vetvén
elméskedő jó kedvének, oly komor tisztelettel állott előtte, mint
mestere előtt a növendék ifjú. Az uj pár eltünvén közülök, az öreg gróf
önként elkezdett fiának Manczihoz való szerelméről szólani.

Potrohosinak vélekedése az volt, hogy az ifju párnak boldogságát nem
kell sokára elhalasztani. A viczispán sem talált az ellenzésre semmi
legkisebb okot; de annyival többet az öreg gróf. Uraim! mondá ez, én
nekem semmikép sem szándékom fiamnak kivánságát elfojtani, igyekezetét
meggátolni és kedvét szegni. Szabad ember ő; cselekedjen, a mint neki
tetszik. Ámde mivel tudom, hogy szabad ember létére csak gyarló ember
mégis, atyai kötelességemnek tartom arra vigyázni, hogy választásában
meg ne csalatkozzon. Ő azt szerelemnek nézheti, a mi nem egyéb a
természetnek gerjedelménél. Manczival szinte úgy lehet a dolog. Én tehát
jónak tartom azt, hogy az összeadással egy keveset késedelmeskedjünk, ne
talán két olyan szivet kapcsoljunk össze, melyek egymást a helyett, hogy
boldogokká tegyék, keserü nyomoruságba ejtenék. Ha szabad az uraknak az
igazat úgy megmondanom, a mint szivemen fekszik, én László fiamat
ismerem és azt tartom felőle, hogy rosszabbnak kell neki előbb lenni,
mint a micsodás, ha azt akarjuk, hogy magát még a legjobb és legnemesebb
szivü kisasszonynak karjai között is boldognak érezhesse.

– A mi Manczink, méltóságos gróf uram! mondá Potrohosi, a magyar
kisasszonyoknak igazi dísze.

– Én erről nem kételkedek, felelé a gróf. Amit mondottam, azzal csak azt
akartam mondani, hogy az én fiam természetesen van nevelve és hogy a
természet nem könnyen hagyja járását meggátolni. Hibáztam én talán, hogy
fiamnak szívét ettől a közönséges anyától oly nemesnek, oly egyedül
egynek nevelni engedtem. De a mi sok esztendő alatt épült, azt egyszerre
veszedelem nélkül lerontani nem lehet. Én már egyszer mellében ezen
ifjúnak, kinek bizodalma minden emberhez határtalan, gyanakodást vettem
észre Manczi jósága ellen. Kivánnám, hogy ez többször ne történjen.
Koczkára veti viczispán uram kisasszonyának boldogságát, ha fiamnak
kezébe adja minekelőtte nem bizonyos, ha e szerelmesek egymáshoz
illenek-e, vagy sem? Az én fiam minden tartóztatás nélkül elhagyná
hitvesét, mihelyt méltatlan lenne arra, hogy hitvese legyen.

– E nyiltszívűséggel tett jegyzéseket, méltóságos gróf uram! úgy
vegyük-e, mint annak tekervényesen előadott jelét, hogy e házasságot
atyai szíve helyben nem hagyja? kérdezé a viczispán.

– Semmikép sem, kedves viczispán uram! Én senkitől sem félek a világon;
nincs tehát okom arra, hogy tekervényes utakon járjak. Itt egy leányka
lakott, a mint hallom, Hadasi Veronka, ki fiamnak rajzolása szerint
ártatlan és kellemetes alkotmányka lehet. Ez már nincs a faluban, úgy-e?

– Én szinte oly egyenes és nyiltszívű ember lévén, mint méltóságod,
mondá Potrohosi, tartóztatás nélkül megvallom, hogy mi ezt a leányt
innen eltakarítottuk.

– Nekem úgy látszik, hogy az én fiamnak hajlandósága Veronka között és
Manczi kisasszony között fel volt osztva.

– Ugyanezért takarítottuk el láb alól.

– Ugyanezért inkább itt kellett volna hagyni. Veronka próbaköve volt ama
szerelemnek, melyet fiam Manczi kisasszonyhoz mutatott.

– Igaz! De hátha Veronka lett volna a nyertes, akkor is szabad akaratára
hagyta volna méltóságod az ifjú grófot?

– Egy-két esztendeig elhalasztottam volna egybekelésüket és ha ezen
időnek elfolyása után is szerették volna még egymást, Veronka hitves
társa és jószágimnak holtom után örökös asszonya lett volna.

– Méltóságodnak tréfálni tetszik.

– Én sohasem tréfálok, mikor a kérdés fiamnak egész boldogságát illeti;
és ez hathatós bizonyság gyanánt szolgálhat arra is, hogy fiamnak Manczi
kisasszonynyal való egybekelését nem ellenzem. A juhpásztornak leányát,
ha fiam szeretné, szinte oly atyai szívességgel ölelném meg, mint
akármelyik herczegét. Higyjék el az urak, hogy én ama magányos életben,
melyet szerencsés völgyemben több esztendeig viseltem, tökéletesen
meggyőződtem arról, hogy az igaz erkölcs egyedül az, a mi e világon az
embert valóban megboldogíthatja. Én fiamnak boldogságát sohasem fogom
akadályoztatni; de lépéseit ellenben úgy vezérlem, hogy valaha belső
meggyőződéssel mondhassa: boldog vagyok!

Ezzel a gróf a viczispán elejébe terjesztette feltett szándékát, hogy
előbb fiát a nagy világgal akarja megösmerkedtetni. Elviszem magammal,
úgymond, a főbb városokba. Tanulja meg ott nevetni és megvetni az emberi
agyvelőnek fondorkodásait, utálni az emberi szívnek alacsony
gonoszságát, hogy annyival hamarább visszakívánkozzék a völgybe, melyben
neveltetett, önként megvallván magának, hogy ezen kívül a nyugodalmat és
az igazságot hasztalan keresi. Ha egyebütt leányt nem talál, a kivel
boldogabb életet remélhetne, mint Manczi kisasszonynyal, maradjon ennek
szomszédságában egy egész esztendeig, hogy tapasztalásai által
megnyilandó eszével még ezen egybekelést is bővebben megfontolhassa. Ha
ezen időnek elfolyása után ismét megkinálja szívével és kezével a
kisasszonyt, akkor viczispán uramnak gyermekét minden szorgalom nélkül
úgy ölelem meg, mint leányomat s mint jószágaimnak örökös asszonyát.
Földi paradicsomnak fogom társaságát nézni, mivel bizonyosan fogom
tudni, hogy karjai között fiam földi mennyországot lelt.

A grófnak okait könnyű volt átlátni és így viczispánék is könnyen
ráállottak, hogy e házasság még egynéhány esztendeig halasztassék.

Míg az öregek között ezen alku végrehajtatott, addig az ifjú gróf
különféle majd örvendetes, majd szomorú kifejezésekkel megbeszélte
Manczinak, hogy tőle hat hónapra elbúcsúzik. Elmegyek az atyámmal,
úgymond, a nagyobb városokba.

Manczi eleinte nem hitte, azután pedig sírva fakadt. Szomorú sorsukat
panaszolván egy darabig egymásnak, végre Manczi a grófot arra kérte,
hogy hozzá hű maradjon. A gróf ezt nem értette s Manczi által a hűséget
megmagyaráztatván magának, megigérte neki, hogy őt minden bizonynyal
ezerszer jobban fogja szeretni, mint a nagy városokban lakó
kisasszonyokat. És írj nekem mindennap, édes Laczim! mondá azután
Manczi; egyébiránt búmban meg kell halnom.

Oh kedves Manczim! én írni nem tudok, felelé a gróf. Taníts meg rá,
kérlek.

Ezt Manczi megint nem hitte s elpirulván, arra kérte a grófot, hogy ezt
meg ne mondja senkinek. A gróf pedig újra azt kivánta tőle, hogy tanítsa
meg írni. Felszaladtak tehát együtt Manczi szobájába. Manczi egy árkus
papirost vevén, rárajzolta neki az első betűt. Utána rajzolta ezt
azonnal a gróf is. Ezt cselekedték a többi betűkkel is. Majd azután
silabákat s végre egész szavakat iratott vele. Valahányszor a gróf a
kimondott szót helyesen kiírta, mindannyiszor neki Manczi a jó
tanulásért apolásokkal fizetett. Egypár óra alatt a gróf írni tudott,
Manczi pedig örömében majd megbódult.

A firkálásnak már most nem volt vége. A gróf felírta Manczi nevét.
Manczi ezt előle elkapván s a szobában vele őrült gyanánt idestova
szökdösvén, oly nagy lármát tett, hogy az öregek alul nem tudták, mit
gondoljanak. Felmentek tehát hozzájuk s az egyiket a tanításban, a
másikat pedig a tanulásban serényen foglalatoskodni látván, megörültek,
hogy a szerelem oly hamar kigondolta s oly könnyen végbe is vitte azt, a
mi az ő viszontag való szövetségüknek fentartására és táplálására oly
elkerülhetetlenül szükséges volt s a min a fejüket az öregek szinte azon
órában alul haszontalanul törték.

Már most az öregek is segítették az oktatást s másnap egy vászonfalnak
egyik részén az egyik, a másikon pedig a másik ülvén, rövid leveleket
írtak egymásnak, melyekben szerelmüket érzékeny kifejezésekkel
kinyilatkoztatták s hűségüket nagy igéretekkel pecsételték. Összehajtván
azután levélkéiket, áthajították egymásnak a vászonfalon, mely mögül
minduntalan kiszaladtak, hogy egymást jutalmul megöleljék. Így mulattak
együtt egynéhány napig.

Eljött végre az óra, hogy egymástól elváljanak. Megölelvén egymást,
egyik a másiknak karjai közül ki nem tudta magát fejteni. Isten hozzád
Laczi! Isten hozzád Manczi! kiáltották felváltva. Azután ismét
megölelvén egymást, zokogtak s egymástól újra elbúcsúztak. Végtére
Potrohosi kiragadván a grófnak karjai közül hugát, azzal fenyegette,
hogy erővel a szobába viteti, ha a grófot mégegyszer megöleli. A gróf a
lóra felülvén, könnyező szemmel és csak lassú lépésekkel hagyta el édes
atyjával ama kedves helységet, melyben Manczija lakott.




XVII.

Az ifjú gróf a városban.

Még azon este megtétetett minden rendelkezés az útra és másnap reggel az
öreg gróf kedves fiával együtt elindult Pestre. A mezővárosokat,
melyekre útjukban akadtak, csak a nagyságban találván az ifjú gróf a
faluktól különbözni, türelmetlenséggel várta, hogy a fővárosba beérjen.
Ötödnapra estefelé feljutván a pesti részen a czinkotai látóhegyre,
egyszerre szemébe tünt egész Pestnek és Budának pompás tekintete. A
kocsi szögletéből, melybe ledőlt volt, felemelvén fejét, átnézte
szótalan álmélkodással vagy kétszer ennek a nagy lakóhelynek hoszszát.
Esze felséges gondolatokra emelkedett, szíve pedig gyorsabban dobogott.
Majd azután a szőke Dunának széles vizét szent Gellért hegyétől Csepel
felé pompásan folyni, mellette pedig a Sashegy alatt fekvő térséget
Budaörs felé kiesen kinyúlni megsejtvén, mosolyogva emlékezett meg a sík
mezőről, melyet gyermekkorában ama hegynek tetejéről legelőször
meglátott, mely nevelésének helyét a többi világtól elkülönözte.

Minekutána ama nagy képet, mely e két várost környékeivel együtt elejébe
terjesztette, egészen átvizsgálta volna, különös részeire és
szembetünőbb épületeire függesztvén figyelmét, vizsga kérdésekkel
kezdette irántuk az öreg grófot ostromolni, ki oktató egyszersmind és
gyönyörködtető feleleteivel fiának szívét egészen megbájolta. Végre
beértek a városi életnek e gyönyörű paradicsomába, hol a büszke
gazdagságok a vajudó szegénységgel, a vásott gyönyörűségek a rettenetes
nyomorúsággal, a fellengző filozófia a babonás ostobasággal, a
legnemesebb jóságos cselekedetek a legiszonyúbb gonoszságokkal együtt
uralkodnak.

Másnap reggel az első órákat az ablaknál töltötte az ifjú gróf, melytől
elvonni lehetetlen volt. A számtalan emberek, a kik a vendégfogadó előtt
az utczán idestova tolakodtak, a hintóknak, kocsiknak és szekereknek
szünetlen zörgése, a magas és pompás házak új jelenségek voltak előtte,
melyek képzelő tehetségét kellemesen mulattatták. Majd azután az öreg
Istókkal betolakodott a piaczon a nép közé, mely ott a hetivásárra
összegyült s melynek zajgását már messziről hallotta. Ez itt nekem
tetszik, mondá egynéhányszor Istóknak, a mint vele a szekerek közt, a
boltok közt vagy a kofák, molnárok, mészárosok és kertészek között fel s
alá járt. De mihelyt olyan utczákba jutott, a hol kevesebb nép volt s
melyekből a nagy házak miatt a szabad mezőre ki nem nézhetett s még az
égből is csak egy darabkát láthatott, meg-megfordult Istókhoz és azt
mondotta neki: Én ezek közt a falrakások közt a világért sem lakhatnék.
Minduntalan azt gondolom, hogy fogságban vagyok.

Hazaérkezvén, arra kérte az atyját, hogy mivel a nélkül is feltett
szándéka a vendégfogadóból valamely polgári házba költözni, fogadjon
inkább a külső városban olyan szállást, mely mellett kert is van.

Az öreg gróf rendeléseket tett, hogy fiának kivánsága beteljesedjen. Az
új szállásra költözvén, az ifjú grófnak első kérdése, melyet a
gazdasszonynak tett, az volt, ha van-e kertje? Azok között a kőrakások
között én tovább nem maradhattam volna, úgymond. A szabad térség,
asszonyom! a szabad térség, a mi nekem legjobban tetszik.

– Ezt nagyságod az én kertemben feltalálja, azt fogadom, mondá a
gazdasszony s elvezette a kertbe.

Az ifjú gróf egy tekintettel átnézvén a kertet s a gazdasszonyhoz
fordulván: Te minden bizonynyal soha életedben nem láttál még szabad
térséget, úgymond.

A gazdasszony mosolyogván és kezét a gróf vállára tevén: Nemde szép és
nagy kert? úgymond. Ebben nagyságod mindennemű mezei szépséget feltalál.

Ah kedves asszonyom! mondá viszont a gróf, az ilyen kert jobb volna, ha
inkább nem is volna. A fák benne szintolyanok, mint az idevaló emberek.
Nincs bennök sem elegendő épség, sem elegendő nedvesség.

A gazdasszony meggörbítette a száját.

– De semmi! folytatá szavait a gróf. Te ennek oka nem vagy. Szép városi
kert lehet. Idővel még talán meg is szeretem.

Az ifjú grófnak kedve napról-napra jobban komorodott, a mint a várossal
és ennek lakosaival naponkint jobban és jobban megismerkedett. Könnybe
borultak többnyire szemei, valahányszor sétálásairól hazatért, melyeket
vagy az atyjával, vagy az öreg Istókkal, vagy Mályvási kapitánynyal, az
öreg grófnak régi barátjával tett, mivel valamerre ment, mind csak
nyomorúságra akadt, melynek elegendő segedelmet nem nyujthatott,
kesergést hallott, melyet meg nem enyhíthetett, könnyhullajtásokat
látott, melyeket meg nem vigasztalhatott. Keserűségében annyira ment,
hogy felét a városnak őrültnek, felét pedig gonosznak mondotta. Ellenben
pedig az ő falujáról, kertjéről, Manczijáról és gyönyörű völgyéről,
melyben neveltetett oly indulatosan beszélt, hogy az öreg Mályvásit
sokszor egészen elbájolta.

E próbált és érdemes vitéz, ki Pesten penziójából és vékony ősi
vagyonából élt, az ifjú grófot úgy megszerette, hogy végtére szüntelen
körülötte volt. Egészen akaratára hagyta ő e különös ifjút és csak
imitt-amott intette meg, hogy vigyázzon magára, mivel jó szívével
egy-két gazember már visszaélt volt.

Az első pénteken reggel a budai várat akarván megnézni, valamerre
tekintett, csoportonkint látta a rongyos koldusokat házról-házra járni.
Az elsőknek pénzt adván, hozzácsődültek a többiek is, a kik adakozását
még messziről megsajdították. Az egész váron keresztül menvén, alig
látott egyebet koldusnál és pénze egészen elfogyott. Ez történt vele
másnap Pesten is. Hogy van az, édes bácsim, mondá Mályvásinak, hogy e
gazdag városokban annyi szegényt látni, holott a mi szegény falunkban
egy sincs?

– Egy sincs? kérdezé álmélkodva a kapitány, s minekutána neki a gróf
bizonynyal mondotta volna, hogy az első koldusokat e városokban látta,
nem tudott neki egyebet felelni, hanem hogy a kis helységben könnyebb a
szegényeket mind számba venni, mind segíteni, mintsem a nagyobb
városokban. Az atyja neki otthon e kérdésre imígy felelt meg: A mi
falunkban, édes fiam, kevesebb ugyan a nép és így a szegény is; de csak
járnának koldulni némelyek mégis, ha azt a rendelést nem tettem volna,
hogy mindaddig, míg a szegény dolgozhat, munka nélkül ne maradjon; a
többieknek gyámolítására pedig a templomban zárt persely tartassék,
melybe kiki annyit tegyen, a mennyi tőle ünnepenkint kitelhet. Ehhez az
uraság annyit ád, a mennyi szükséges az erőtlen szegényeknek
tisztességes eltartására.

– Ezt a nagy városokban végbevinni lehetetlen, mondá a kapitány. A
szegények institutuma nem győzi őket tartani.

– Elhiszem, felelé az öreg gróf; mert a házról-házra kolduló
szegényeknél sokkal több az olyan, a ki dolgozni nem akarván, vagy
munkát nem kapván, a házi szegénynek neve alatt az alamizsnához fúrja
magát, nem annyira hogy szükségeit megenyhítse, mintsem hogy jobban
élhessen. Én jobbaknak tartanám a műházakat, melyekbe a házról-házra
járó koldusokat egybe kellene gyüjteni s melyekből még a házi
szegényeknek is munkát lehetne adni. Fő törvénynek pedig azt tenném,
hogy az egészségesek közül az vegyen több segítséget, a ki többet
dolgozik.

– Már akkor, tudom, fele is elenyészne a házról-házra járó koldusoknak,
mondá a kapitány; mert sok van közöttük olyan, a ki egész héten
kofáskodik, vagy könnyű munkából jól él és pénteken vagy szombaton
rongyokba öltözködvén, a külső városból bejön és koldul. Sokan közülök
jobban élnek, mint mesterembereink.

– Tudok én a külső országokban olyan műházakat, folytatá szavait az öreg
gróf, melyekben még a legerőtlenebb személyeknek is tudnak munkát adni.
Egyikben olyan masinát láttam, melyet egy ülő öreg ember saját terhével
hajtott, mint a vasgolyóbis, mely a nyársat forgatja. Minden második
órában más öreg embert ültetnek egy födeletlen ládába s vele együtt jó
magasra felvonják. Az ilyen műházak külső segítség nélkül nem
szűkölködvén, az alamizsnát, mely a templomokban összegyülne, mind az
ispitályoknak lehetne adni.

Az ifjú gróf ispitályt még sohasem látott. A kapitányt tehát arra kérte,
hogy vezesse el másnap a betegekhez; az atyjától pedig ismét pénzt kért.

– Hallod-e Laczi! te engemet koldussá teszel, ha oly bőven adakozol.

Az ifjú grófnak könnybe borultak szemei s atyjától a pénzt szinte félve
vette el.

Mályvásit kéz alatt arra kérte a gróf, hogy ismertesse meg fiával minden
tartóztatás nélkül a városi nyomorúságot és hogy könyörületes
adakozásának semmi akadályt ne vessen. A ki, úgymond, maga szerencsétlen
nem volt, vagy legalább az idegen szerencsétlenségnek keserű
következéseit saját szemeivel nem látta, másokon könyörülni nem tud.
Remélem azonkívül, hogy fiamat a városi nyomorúságnak rettenetes képei
hamar visszaűzik örökös jószágába, hol, Istennek hála, a csendes
boldogság uralkodik.

Az ifjú gróf megjárván az ispitályban a nagy szobákat, a hol a betegek
fekszenek, elosztogatta ezeknek ismét az egész sommát, melyet atyjától
vett. A gyógyulók szobájában meglátott végtére egy halavány ifjú embert
egy kesergő menyecskével. Mind a ketten kopott ruhában és gondolatokba
merülve ültek egymás mellett. A férfi könyökére támasztván fejét, meredt
szemmel nézett maga elejébe; az asszony pedig sírdogálni látszott. Az
ifjú grófnak irántuk való kérdezősködésére az ispitálynak lelkipásztora
imígy felelt: Ez egy szerencsétlen asztalos mester, úgymond,
feleségestől. A ház, melyben mint kezdő zsellérkedett, a házigazda
kocsisának gondatlansága által meggyúlván, ennek a szegény embernek is
fája, deszkája, szerszáma, egyszóval minden vagyona elégett. Ezt ő úgy
szívére vette, hogy halálos nyavalyába esett, mely egy ideig még eszétől
is megfosztotta. Felesége kézimunkájával eleinte mind beteg férjét, mind
magát két kis gyermekével együtt tartogatta, de hosszas lévén a
nyavalya, végtére a keresztény irgalmassághoz folyamodott, csak azt
kérvén a várostól, hogy míg ő magát gyermekeivel együtt mosással és
varrással, a mint lehet táplálgatja, nyavalyás férjének gondját
viseltetni méltóztasson. Most már veszedelmes nyavalyájából kigyógyult
ugyan, de a búbánat és szorgalom jövendőbéli kenyere iránt oly nagyon
epeszti, hogy eszét újra féltjük.

Erre a gróf az asztaloshoz közelítvén, könyörületes tekintettel kezet
nyújtott neki, mondván: Szegény szerencsétlen ember! ne aggódj
olyannyira szomorú sorsodon. Bízz az Istenben! Atyja ő minden
ügyefogyott embernek.

Az asztalos felemelkedvén üléséről, kezet fogott az ismeretlen gróffal.
Csak ez a gondolat is egyedül, mondá bágyadt szózattal, mely bennem a
lelket feltartja. Mert a mennyei Atya nem lehet oly irgalmatlan, hogy
engemet a veszedelmes nyavalyából csak azért segített volna ki, hogy
ártatlan gyermekeimmel együtt koldulni járjak. De oh! mitévő legyek?
hova forduljak segítségért? mindeddig nem tudom.

– Mennyi pénz kell neked arra, hogy magadnak szerszámokat és fát
szerezhess? – kérdezé a gróf.

Az asztalos nyomozó szemmel nézvén reá, könnyen kitanulta tekintetéből,
hogy e kérdést neki nem csupa mulatságnak okáért, hanem oly szívvel
teszi, mely rajta, hacsak lehet, minden bizonynyal segít. A bizodalom
tehát gyenge szivében véletlenül feléledvén, erőtlen inait oly
hathatósan megillette, hogy a székre le kellett dőlnie. Felesége sírva
fakadt félénk örömében, melyet benne a grófnak reménytámasztó kérdése
okozott s férjének orrát és halántékait eczettel mosogatta. Magához
térvén az asztalos, oh uram! úgymond, sok kell ahhoz, felette sok! Nem
hiszem, hogy e szűk időkben jó ismerőseimtől csak negyedrészét is
összeszedhessem. Az ismeretlen emberektől pedig mit várjak?

A gróf azalatt nem tudta könyörülésében, mit tévő legyen? Már a
kapitánytól akart pénzt kölcsön kérni, már a lelkipásztornál tanácsért
esedezni, már meg zsebébe nyult s üresnek találván, elkeseredett. Az
asztalos feleletét hallván, még egyszer kérte, hogy mondja meg,
mennyivel lehetne rajta bizonyosan segíteni?

– Legénykoromban, mondá az asztalos, száz tallérkát szereztem magamnak
össze. Feleségem szinte annyit gyüjtött leány korában kézimunkájából.
Ezzel a sommával tettem meg a kezdetet.

A gróf ennél többet nem akarván tőle hallani: Légy jó reménységgel,
úgymond, szegény ember! én neked ennyi pénzt azonnal szerzek. Kapitány!
siessünk haza. Ha térden állva kell is az atyámat kérnem, ennyit még
kikérek tőle. De azután, édes bácsim! azután bucsut veszek azonnal Pest
városától és haza megyek. Én itt ezt a sok irtóztató nyomoruságot többé
nem nézhetem.

Haza érkezvén, egyenesen az atyja szobájába szaladt, de üresen találta.
Az inastól hallván, hogy az öreg gróf csak későn este fog haza érkezni,
hol vegyek pénzt, édes bácsim! mondá a kapitánynak, hogy azt a
szerencsétlent megvigasztalhassam?

Mályvási vállat vonván, csak azt felelte kérdésére, hogy az tőle, mint
szegény legénytől, ki nem telik; egyébiránt tiszta szívből adna neki
kölcsön, a mennyit kivánna.

Azalatt meggondolván magát a gróf, tegnap érkeztek el, úgymond, utánunk
paripáink; én az enyimet eladom. Gyalog is eljárhatok én; az a
szerencsétlen pedig e pénz nélkül mit csináljon?

A kapitány melléhez szorítván a grófot, a háznak gazdája talán megveszi,
úgymond. Ehhez tehát a gróf a kapitánynyal együtt azonnal lement.
Hallod-e, házi gazda! adj te nekem a paripámért háromszáz forintot!

Nagyságos uram! nekem paripa nem kell. Én még szamáron sem tudnék ülni,
nem hogy lovagoljak.

A kapitány szemeivel jelt adván a gazdának: De ha paripáját lezálogolja
kelmednek a gróf, úgymond; még az atyja haza jön, csak ád kelmed neki
annyi pénzt kölcsön?

– Kétszáz forintot adok érte, de többet nem.

– Adj, kérlek, háromszázat! Épen ennyire van szükségem, hogy egy
szegényt megboldogíthassak.

A gazda a kapitányt jól ismervén és jeladásait megértvén, oda adta neki
a háromszáz forintot. Ezzel a sommával visszaszaladt ő az asztaloshoz. A
kapitány alig győzött utána ügetni. Itt a háromszáz forint, mondá a
gróf, amint az asztalost meglátta; végy magadnak rajta szerszámot és
fát!

– Az Isten fizesse meg az Úrnak e különös jóakaratát. Én azonnal írást
adok magamról, hogy mind az interest, mind pedig idővel a tőkepénzt is
köszönettel visszafizetem.

– Nekem a te írásod, jó ember, nem kell. A pénzt pedig nem azért adom,
hogy nekem visszafizesd, hanem hogy rajta szerszámot és fát végy. Isten
hozzád!

– Boldog Isten! sóhajtá az asztalos, az égre emelvén szemeit; de azon
szempillantásban sietni látván magától a grófot: Még egy kérésem van az
Úrnál, kiáltja vala utána. A gróf visszafordult és megállott. Micsoda
nevet nevezzek, folytatá szavait az asztalos, ártatlan gyermekeimmel az
Istennek szine előtt, mikor jótévőmért velök imádkozni fogok?

– Én gróf Kaczajfalvi László vagyok, felelé a gróf könnybe borult
szemmel. Ha ujra megszorulsz, Kaczajfalván feltalálhatsz.

A körülállók a gyógyuló szegényekkel együtt sírva fakadtak ezen érzékeny
eseten; a városban pedig alig tudták magukkal az emberek elhitetni, hogy
egy ismeretlen ifjú egy ilyen szegény emberen segített légyen, a nélkül,
hogy tőle legkisebb hasznot várjon.

Az ifjú gróf mindeddig pazarlott! de a pénznek nagy becsét az efféle
alkalmatosságokban ismerni megtanulván, fösvénykedni kezdett. Eljött az
öreg grófhoz egy reggel különféle drága portékákkal egy kalmár. Ez a
szép zsebóra gyönyörű emlékezet volna Manczinak, mondá az öreg gróf. Az
ifjú gróf szinte elnyelte vizsgáló szemeivel az órát. Manczinak? úgymond
s megkérdezte az árát. Azután kezében tartván és sokáig nézegetvén, még
egyszer mondotta lassú szózattal: Manczinak? örök emlékezetül? és ezt
mondván, mosolygott.

Azalatt Mályvási megpanaszolta rövid szókkal az öreg grófnak, hogy ma
korán reggel házi gazdájának szerencsétlen vejét az ispitályba kellett
vitetni.

– Az ispitályba? kérdezé az ifjú gróf s visszaadta a kalmárnak
lassacskán az órát, a nélkül, hogy szemeit róla elvonta volna. A kalmár
olcsón akarta neki odaadni, de ő nagyot sóhajtván, ah! úgymond, én meg
nem vehetem.

Az öreg gróf elfordulván fiától, felemelte örömkönnyekbe borult szemeit
az égre s hálát adott magában az Istennek. Mályvási pedig megnyomta
kezét, e szókat súgván elejébe: szerencsés atya! Az ifjú gróf azonban
megnézte a többi drágaságokat is, sóhajtozott s végtére semmit sem
vásárolt.

Esténkint Manczinak irdogált leveleket, melyekben, a mit látott, hallott
és tapasztalt, mind tudtára adta. Az óra, édes Manczim! szép, felette
szép volt. Ah! mily örömest megvettem volna számodra! De ha meggondolom,
hány szerencsétlenre akadhatok még e két nagy városban, még az atyámnak
dolgai miatt itt kell mulatnunk? hány háladatos könnyhullajtást láthatok
még azoknak bágyadt szemeiben, a kiken segíthetek? Oh bocsáss meg, édes
Manczim! egy ilyen könnyhullajtás édesebb örömet, kellemetesebb
elégedést okoz énnekem, mintsem ha száz órát adnék neked, ki az ilyen
csecse nélkül, tudom, nem szükölködsz.

Igy mult el egy hónap. Az ifjú grófnak epekedése a városi élet ellen
naponkint növekedett, mivel naponkint több és több szerencsétleneket,
nyomorultakat és szegényeket látott, a kiken nem segíthetett. Ha valaha
a pesti és budai szerencsétleneket elfelejthetem, mondá az atyjának,
csak akkor lehetek egészen boldog. Vajha e városokat sohasem láttam
volna. Fájni fog szivem, még élek, valahányszor az idevaló nyomorúság
eszembe jut.




XVIII.

A dupla öröm.

A mint egyszer Mályvásival az ifjú gróf a Duna mellett sétálgatott,
hozzá sompolyodván egy öreg asszony. Nagyságos uram! úgymond, legyen,
kérem, oly kegyes és látogasson meg egy szegény asszonyságot, a ki
nagyságoddal igen örömest megismerkedne.

Az ifjú gróf oldalvást Mályvásira tekintvén, szinte kérdezni akarta
tőle, mit tévő legyen? De a kapitány az öreg asszonyra mosolyogván:
Anyjuk! úgymond, most egyszer megcsalódtál. Ez a legény nem a te hálódba
való ponty!

– Ha ezen úrfi gróf Kaczajfalvi László, minden bizonynyal meg nem
csalódtam és ha tiszt uramnak az ifjú gróffal utánam jönni tetszik,
saját szemeivel láthatja, hogy meglett és beteges asszonyság, a ki a
gróffal szólani kíván.

Az öreg asszony elvezette őket egy házba s fölmenvén velük a
garádicsokon, megnyitott egy ajtót s beeresztette őket a beteg
asszonysághoz, ki egy karszékben ült. Halavány orczáját futékony
pirosság borította el, amint a grófot meglátta. Fel akart kelni, de
erőtlensége nem engedte. Megdőlvén könyökével a széknek karjára, könyező
szemeit a keszkenővel eltakarta ugyan, de zokogásait el nem titkolhatta.

Egy-két szempillantásig tartó hallgatás után Mályvási megszólítván, az
asszony, úgymond, ezen ifjúval szólani kívánt?

Igenis, mondá viszontag az asszony, szembetünőképen azon iparkodván,
hogy illetődését eltitkolja; de örömest négyszemközt szólanék vele
egy-két szempillantásig. Az úr tehát engemet nagyon lekötelezne, ha vele
magamat hagyna.

A kapitány meghajtván magát, kiment.

– Az úrfi gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia és a neve László?

– Az vagyok és Lászlónak hínak. Te, az asszony, látom, rosszul érzi
magát.

– Hallod-e, Laczi! Nekem egy fiam volt, ezen egyetlen egy fiamat
elvesztettem, Istenem, hová legyek? Cselekedje meg nekem, haldokló
asszonynak, a gróf, azt a barátságot és látogasson meg némelykor! Óh
Laczim, édes Laczim! A gróf nagyon eszembe hozza nekem az én kedves
fiamat! Őtet is Laczinak hítták. Az atyád, a grófnak ura atyja mint van?
Nem szomorkodik-e?

– Oh! ne grófozz te engemet, kérlek! Mondd nekem: Te! Én is örömestebb
beszélek így veled. Te szerencsétlen vagy, úgy-e?

– Felette szerencsétlen! Az atyád boldog-e?

– Az atyám? Boldogabb nehezen lehetne. Segíthetek-e rajtad valamivel, jó
asszony?

– Az édes anyádról sohasem hallottál semmit?

– Az édes anyámról? Nem hallottam. Te nekem rendesnek tetszel! Az atyám
sohasem szólott nekem róla semmit. Ismerted talán? A gróf ezt mondván,
közelebb lépett hozzá.

Az asszony oda nyujtotta neki kezét, ő pedig ezt ajakihoz nyomta. Amaz
még közelebb vonván magához a grófot, megölelte és sírva fakadván: Fiam,
úgymond, édes László fiam! Ezer hála neked, felséges Istenség! hogy
halálom elótt nekem ezt a nagy kegyelmet megadtad! Laczi! én vagyok a te
szerencsétlen anyád.

[Illustration: Az úrfi gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia?]

Az én anyám? az atyám hitvese? kérdezé hangos szóval és mély
álmélkodással a gróf. De miért nem laksz tehát férjeddel? Vagy talán
csak tréfálsz? De igazat kell mondanod, amint látom, mert sírsz!

– A te szíved, édes fiam! semmit sem mond neked?

– Az én szívem? Semmit sem. De mit is mondhatna? Én téged nem ismertelek
és azt sohasem hallottam, hogy velem valaha jót tettél volna.

Az asszony az égre emelvén töredelmességgel s bűnének megvallásával
teljes tekintetét: Ennél, úgymond, egyebet, Istenem! nem érdemlettem.

A gróf átvizsgálván az asszonyt, megrázta vagy kétszer bizalmatlanul
fejét s még egyszer azt kérdezte tőle, miért nem laksz tehát az
atyámmal? Második kérdésére sem vévén feleletet, egyszersmind pedig a
szerencsétlennek sírása által nagyon megilletődvén, egyszerre megfordult
és a szobából kiszaladt. Az asszony fel akart kelni, de a fájdalom a
székre visszavonta. Laczi! úgymond fennszóval, Laczi! ne hadd el szegény
édes anyádat! Az ifjú gróf magán kívül lévén, a szerencsétlennek
kiáltását nem hallotta.

– Hová oly sietve? kérdezé Mályvási.

– Az atyámhoz, felelé a gróf, ide hívom az anyámhoz.

A kapitány utána sietett, de semmikép el nem érhette.

Az atyjához berohanván a gróf, igaz-e? atyám! úgymond, hogy nekem van
még anyám?

Az öreg gróf megijedvén: Mit kérdezel te, úgymond, boldogtalan fiú!
mikép jutsz e kérdéshez?

Felette természetesen, mert szinte magától az anyámtól jövök. Ő nekem
nem akarta megmondani, miért nem lakik veled? E mellett pedig sír és azt
mondja, hogy szerencsétlen. Te csak nem vagy talán az oka, hogy
szerencsétlen?

Nagy illetődéssel felkelvén üléséről az öreg gróf: Az anyád ugyan él
még, fiam! úgymond, de meg nem érdemli, hogy te az ő fia légy. Erre
elbeszélte fiának oly kiméléssel, amint csak lehetett, a mit az olvasó e
könyvnek elejéből már tud. Egynéhány rövid fejtegetés után átlátta
végtére az ifjú gróf, hogy az édes anyja férjét elhagyván, nagyot
vétett. De annyival állhatatosabban megmaradt annál, hogy már most
könyörülést érdemel, mivel szerencsétlen.

– Ő boldogtalan, mondá az atyjának, a nélkül, hogy ellenkezésének okaira
figyelt volna, te férje vagy, én pedig fia vagyok. Jer velem hozzá!
Hányszor mondtad te azt nekem, mikor oktattál, hogy a szerencsétlennek
nincs egyéb neve, hanem szerencsétlen és hogy e név szent just ád néki,
akárki és akármi legyen, a mi segedelmünkre. Óh atyám! mondá végtére,
amint vonakodását látta, te legjobb vagy amaz emberek között, a kiket
ismerek! Ha az indulatok a te szívedet is elzárhatják a boldogtalanok
elől, ne gúnyold nekem többé a nagyokat, kiknek szívét a büszkeség úgy
megedzi, hogy az idegen nyomorúságot hidegvérrel nézhetik. Jer velem,
édes atyám! jer, kérlek, velem! Lám! mondom, hogy szerencsétlen.

Az atyja tovább ellent nem állhatott. Egy fertály óra mulva kinyitotta
neki az ifjú gróf amaz ajtót, mely szerencsétlen anyjának szobájába
nyílt. Az öreg gróf megállott a küszöbön, az asszony pedig felemelvén
karjait az égre, irgalmas Isten! kiáltja vala szüszorulással, hát még
sem elég? Azután pedig képét a keszkenővel eltakarta.

Az ifjú gróf hozzá sietvén: Anyám! úgymond, édes anyám! Én ugyan még nem
szeretlek, de látom, hogy kevés idő alatt szeretni foglak, mert bánod,
hogy férjedet elhagytad. Megfogván azután kezét, megcsókolta és szívéhez
szorítgatta.

Gróf uram! mondá az asszony az öreg Kaczajfalvinak nagy illetődéssel, ha
talán azért jön hozzám. Zokogásában többet nem szólhatott.

Az asszony, reménylem, bocsánatot én tőlem nem vár, mondá komoran az
öreg gróf.

Dehogy nem vár, kiáltá viszontag az ifjú gróf. Atyám! e kebel adta nekem
az életet, ezen emlők tartották azt fenn bennem. E kezek hordoztak
engemet, e kezek ápoltak. Édes szülőim! tik énbennem együtt éltek; miért
nem akartok egyébiránt is együtt élni? Ime atyám! ez az én édes Anyám!
bocsáss meg neki, fiadnak és az ő fiának kedvéért!

Mindenható Isten! mit hallok? mondá az asszony, álmélkodó tekintetet
vetvén az ifjú grófra s azon szempillantásban fiának lábaihoz borulván
és térdeit átfogván, ne bocsáss meg nekem, úgymond, méltán bosszankodó
férjem! A te bocsánatod nélkül is szerencsés vagyok én, mert e
nemesszivű ifjú az én fiam! Az ifjú gróf felemelte és megölelte az
anyját, ez pedig vállára bocsátván fejét, könyekkel áztatta fiának
orczáját. Az ifjú gróf férfias tekintetet vetvén atyjára. Atyám! úgymond
fontos szózattal, az én anyám jó! Én a Mindenhatónak hálákat adok, hogy
rá akadtam. Megátkozzam-e ezen órát, mivel a te szíved a nemes
erkölcshöz, a magába térő szerencsétlenhez hideg?

Az öreg gróf az égre tekintvén, odament hitveséhez, megfogta kezét, egy
darabig ránézett, azután reszketni kezdett s orczáját fiának másik
vállára bocsátván: Veronka! úgymond, én neked megbocsátok.

Az ifjú gróf az atyját egyik karjával, az anyját pedig a másikával
magához szorítván, ártatlan mellén találkoztak össze szülőinek ajkai a
békecsókra. Azután az öreg gróf karjai közé vevén hitvesét: Menj fiam!
úgymond és rendeld ide a hintómat. Az ifjú gróf nyíl gyanánt szaladt
haza a hintóért, a szolgát szülőinél hagyván. Azalatt az öreg gróf még
egyszer bizonyossá tévén bocsánatjáról hitvesét, lerajzolta neki
rövidesen fiuknak nevelését, érzékeny szívét, ártatlanságát és nemes
erkölcsét a végből, hogy édes anyja iránta való itéletében meg ne
tévedjen.

A hintó elérkezvén, haza vitték a háladatos öröm és az anyai szeretet
között édesen habzó asszonyságot. Az ifjú grófnál nem volt széles e
világon szerencsésebb ember. Lángoló szemmel nézegette szülőinek már
egyikét, már másikát s valahányszor édes atyját édes anyjára
barátságosan tekinteni vagy mosolyogni látta, mindannyiszor édes
atyjának nyilván vagy legalább szívében mély tisztelettel hódolt.

De még egy másik öröm várakozott e nemesszívű fiúra, szinte mintha az
eset meg akarta volna nagy tettét jutalmazni, mely által szülőit
egymással kibékítette.

Mályvásival ki akart ő menni a városnak erdőcskéjébe, amint a külső
városnak egyik utczájában a kocsiból meglátta, hogy egy felső ház előtt
a nép összegyül. Közelebb jutván, értelmesebben látta, hogy a városnak
egyik hajdúja kezénél fogva húz maga után egy tisztességes öltözetű
leányt, a másik pedig szitkok között bottal fenyegeti, ha vezetőjét jó
szerével követni nem akarja. A leány eleinte viaskodott, azután pedig
szívreható sírásra és jajgatásra fakadt. Egyszerre az utczának tulsó
végéről a sereghez látszott nyargalni egy ifjú ember. A lovat, melyről
sebesen leugrott, a lovásznak adván, a szerencsétlen leányhoz
tolakodott. Ah! segítsen nagyságod rajtam, mondá hangos és keseredett
szózattal a leány, amint meglátta, az Istenre kérem, segítsen rajtam!

Ereszszétek el! mondá az ifjú ember a hajdúknak, kik azonnal szót
fogadtak. Kivévén azután zsebéből pénztartóját, a leány fülébe valamit
sugott. Az ifjú gróf azalatt a kocsival közelebb érkezett a sereghez, de
a leányt, ki hozzá háttal volt fordulva, szemébe nem vehette. A leány
egybekulcsolván kezeit, a mellére homorítván bús fejét, gondolatokba
merült, mintha magával tusakodott volna. De kevés szempillantások után
fölemelvén kezeit az égre, kétségbeeséshez hasonló indulatossággal
felkiáltott: Mindenható Isten! ments meg te engemet; egyébiránt
elveszek.

Lányka! ne vonakodj, mondá az ifjú ember. Öt minutum után késő lesz
minden segítség.

Gonosz lelkű ördög! kiáltá viszontag a leány, szeme közé köpvén; te vagy
az, a ki engemet szerencsétlennek teszel! Azt gondolod talán, hogy nem
tudom? Utálatos szívű gazember!

Hurczoljátok el, mondá erre az ifjú ember mosolyogva; majd meglátjuk, ha
nem szelídülsz-e meg? A hajdú a leányt újra megragadta; ez pedig teli
torokkal felkiáltott: Segítsetek, jó emberek! az Istenre kérlek
benneteket, segítsetek! Én ártatlan vagyok!

Szilaj szózatjának iszonyú hangja nyíl gyanánt hatott be a mi grófunknak
érzékeny szívébe, ki a kocsiból kiugorván, mint a villanat a roppant
épületnek falait, úgy hasította szét a népet s a hajdúkhoz áttörvén,
álljatok meg! úgymond. Kicsoda ez a személy?

A leány rá vetvén tekintetét: Gróf László! úgymond hangos szózattal,
gróf László! s karjai közé omlott. Hadasi Veronka volt a szerencsétlen
leány. A gróf elsikította magát örömében, megölelte a leányt,
megcsókolta, nem győzvén e szókat kiáltani: Veronkám! kedves jó
Veronkám!

A hajdú ki akarta a leányt a grófnak karjai közül ragadni, de ez
megfogván melyruhájánál, úgy ellökte, hogy hanyatt esett. Azon
szempillantásban amaz ifjú ember vonta magához a leányt, kit ez imént
összegazemberezett. A gróf a hajdút lelökvén, Veronkához lépett és újra
megölelte. Az ifjú emberrel is minden bizonynyal megverekedett volna, ha
őket Mályvási, mint közbenjáró, le nem csillapította volna. Hallván a
gróf, hogy Veronka semmit sem vétett egyebet, hanem hogy házi
gazdasszonyának, ki őtet Pestre csalta s mindeddig ingyen tartotta, most
pedig rajta a tartásért való költséget követi, meg nem fizethetett; oda
vetett a hajdúknak egynéhány forintot borra és azt mondotta nekik, hogy
a házi gazdasszonyt küldjék hozzá; ő neki, ha igazsága van, a leánynak
tartásáért megfizet. Megmondotta nekik azután mind nevét, mind
szállását. A leány a grófnak nyakába borulván, szinte magán kívül
kiáltotta diadalmas szózattal: szabadítóm, őrző angyalom, mindenem!

A nép, mely körülöttük állott, tapsolni kezdett, azután pedig hangos
szitkokra fakadt amaz ifjú ember ellen, kit a leány leszidott, s ki most
a leányra és a grófra együgyű tekintettel és csak messziről nézett. Csak
egy hajszálon állott, hogy a nép sárral meg nem hajigálta.

A gróf ezzel legkisebbet sem gondolván, Veronkát a kocsiba emelte,
melybe Mályvásival együtt maga is beült. A kocsiban a leányt nem engedte
szabadon ülni, hanem ölébe vette és magához szorította, mintha attól
félt volna, hogy valaki el ne ragadja. Haza érkezvén, egyenesen
bevezette az atyjához, s megállván előtte: atyám, úgymond nagy örömmel,
az én Veronkámat is feltaláltam. Ez az! Már most mind a kettőnknek van
Veronkája. Eleinte az öreg gróf ki nem tanúlhatta, micsoda új Veronka
az, a kit neki a fia hozott? mert az ifjú párral sokáig csak egy okos
szót sem lehetett szólani, oly nagy volt örömük! Az ifjú gróf azon
örvendezett, hogy Veronkáját feltalálta, a leány pedig azon, hogy a
gonoszságnak körmei közül megmenekedett. Csak lassan-lassan lehetett
Veronkának következendő esetét kitanúlni.

Veronka az atyjánál lakott abban a faluban, melybe őket Potrohosi
számkivetette s mely Kaczajfalva és Pest között oldalvást feküdt. Közel
volt a helységhez gróf Bujafi jószága. Ennek fia Veronkát meglátta és
megszerette. Nagyon utána járt, s már igéretekkel és ajándékokkal, már
hitetésekkel és apolásokkal ostromolta, hogy valamikép megejthesse. A
leány akár állhatatosságból, akár ártatlanságból Bujafinak minden
igyekezetét sokáig megjátszotta; de mivel incselkedéseit a gróf még sem
szakasztotta félbe, végre az atyjának a dolgot megpanaszolta. Az öreg
Hadasi bottal fenyegette az ifjú Bujafit és fenyegetéseit katonás
merészségével és szörnyű esküvéseivel oly hihetősöknek is tette, hogy
Bujafi a leánynak nyilvánvaló üldözésétől elállott. De hozzá lévén
kicsinységétől fogva ahhoz szokva, hogy rendetlen kivánságától semmit se
tagadjon meg, kéz alatt annyival buzgóbban folytatta fortélykodásait,
hogy e szeplőtlen virágot meghervaszsza.

Egy nagy nemű és gazdag dáma megáll egyszer valamely színfogás alatt
Hadasi háza előtt, leszáll a hintóból, bemegy Hadasiékhoz, meglátja
Veronkát, beszélget vele, megszereti és szülőitől elkéri, szentül
igérvén, hogy édes anyja helyett édes anyja lesz. A szülők rá állanak és
Veronkát erővel rábírják, hogy ő Excellentiájával Pestre menjen. Pesten
a nagy nemű és gazdag dáma leveti az álarczát és Veronka egyszerre
Bujafi kerítőjének ismeri.

A leány minden segítség és ismeretség nélkül lévén, noha még ifjú és
félénk volt, elegendő bátorsággal bírt mégis arra, hogy e két nyomorúlt
embernek mindennemű fortélykodásait semmivé tegye. Minekutánna
egynehányszor már el is akart szökni, elvégezték maguk közt e földi
ördögök, hogy a végső ostromlásra minden erejöket megvetik. A kerítő
asszony Veronka szobájába sompolyodik egy reggel és azt mondja neki:
Veronka! én a veled való bajlódást elúntam. Ha teneked oly kevés eszed
és oly balgatag lelkiismereted van, hogy tulajdon szerencsédet lábaiddal
taposod, menj, a hová tetszik!

Veronka lábaihoz borúlván, megköszöni jó akaratját, egy-két nyalábba
ruháit összerakja és el akar menni. Nem úgy, édes angyalom! mondá az
asszony. Fizess te nekem előbb a szállásért és a tartásért száz tallért,
azután elmehetsz. A leány megijedt, pénze nincs, esedezik, igéreteket
tesz; az asszony pedig hidegvérűséggel ott hagyja és a szobát rázárja.
Alig múlik el egy fertály óra, ott termenek a hajdúk s fogadott bérért
lerajzolják a leánynak előre a fogságnak rettenetességét. A leány
állhatatoskodott s az asszonynak súgásaira megvetéssel felelt. Ennek
intésére tehát a hajdúk a házból kihurczolták. Bujafi a kerítő
asszonynyal elvégezte volt előre, hogy Veronkára, ha inkább árestomba
vitetné magát, hogysem akaratjokra álljon, még tolvajságokat is fogjon.
Az együtt koholt plánumhoz tartozott az is, mint fődolog, hogy mikor a
hajdúk a házból kiviszik, Bujafi véletlenűl oda érkezzen és Veronkának
segedelmet igérjen, ha arra rááll, a mit az utcán, a mint már feljebb
megírtam, fülébe súgott.

Ennek az esetnek elbeszélésénél senki sem csodálkozott úgy, mint a mi
ifjú gróf Kaczajfalvink. Az neki nem tudott fejébe menni, hogy Veronkát
gróf Bujafi szereti és mégis szerencsétlenné akarta tenni.

Csak szeretőjének kívánta, mondá Mályvási, nem pedig hitvessének.

– S ezzel ő vétett volna? – kérdezé az ifjú gróf.

– Kétségkívül, mondá az atyja, mert ez nemcsak a leányt, hanem még a
gyermekeket is megbecsteleníti, melyek tőle, mint puszta szeretőtől,
születnek.

– De hiszen ha Veronka anya akar lenni, előbb asszonynak, ha pedig
asszony akar lenni, előbb szeretőnek kell neki lenni, mondá az ifjú
gróf. – Ti nekem csodálatos embereknek látszotok lenni! Egyszóval, meg
nem tudta ő gróf Bujafi szándékát fogni, míg az atyja, minekutána
Veronka a grófnéhoz hivatott volna, az egész dolgot értelmesebben elébe
nem terjesztette, a nélkül mindazáltal, hogy szemérmetességét
megsértette volna. Megértvén a dolognak alacsonyságát, úgy megharagudott
gróf Bujafira, hogy helyben megverte volna.

Ezen esetet minden körülményeivel együtt megírta ő Manczinak, sőt
nyíltszívűsége még azt a kimondhatatlan és majdnem az őrüléshez hasonló
örömet sem hallgatta el, melyre fakadt, mikor Veronkát véletlenűl
feltalálta. Egész levele csak Veronkáról szólott és arról a
boldogságról, melyet érez, mióta ezt a jó leányt a gonoszságnak körmei
közül megmentette. Manczi összegyűrte, gyötrötte kínjában a levelet s
három egész napig tusakodott magában, hogy feleljen-e reá vagy nem?

Egynéhány nap múlva az öreg grófot originális fiával együtt ebédre
hivatta a kertbe gróf Barnai. Ennek mulató házába felmenvén atyjával az
ifjú gróf, az első tárgy, mely szemébe akadt, gróf Bujafi volt,
Veronkának üldözője. Az ifjú gróf Kaczajfalvinak szemei semmit sem
láttak többé az ártatlanságnak ezen utálatos ellenségén kívűl. Gróf
Bujafi elpirúlt egy keveset, nem ugyan szemérmetességből, hanem mivel
ifjú grófunknak tekintetétől, melyben haragot és megvetést látott, egy
keveset megdöbbent. Hogy színének változását elpalástolja, egy
kisasszonyhoz fordult, kivel már Kaczajfalviéknak érkezésekor is
beszélgetett és ezzel előbbeni értekezését nagy indulatossággal
folytatta.

A mi ifjú grófunk a beszélgető párhoz menvén: Szép kisasszonykám, mondá
barátságosan, őrizkedjen kérem ettől az alacsony szívű gonosz embertől.
Könnyen meggondolhatja kiki, mily kellemetlen érzést okoztak e szavak az
egész társaságban. Gróf Bujafi elhalványodván, mondani akart valamit, de
ajkait meg nem nyithatta. Szomszédjához fordulván kiki, erről vagy arról
a kicsinységről kezdett beszélni. Az érzékenyebbek még balgatagságokra
is fakadtak, csak hogy elhitessék másokkal, hogy ők az ifjú gróf
Kaczajfalvinak szavait nem hallották.

Gróf Bujafi az öreg gróf Kaczajfalvihoz osonván: Gróf uram, úgymond, a
bolondokat be kell záratni, nem pedig úri társaságba hozni.

– Az én fiam, mondá viszontag az öreg gróf, ész nélkül nem szűkölködik,
hanem egy keveset egyenes szívű, a mint a gróf csak imént is
tapasztalhatta.

– Hagyja tehát gróf uram a parasztok között, a kik közé egyenes
szívűsége miatt tartozik.

– Ha a gróf megengedi, felelé az öreg gróf, hogy az én fiam a
társaságnak azt az esetet elbeszélje, mely néhány nap előtt a külső
városban Hadasi Veronkával történt, meglátja a gróf, hogy ő a dolgot
korántsem parasztosan, hanem úgy fogja előadni, a mint illik.

Gróf Bujafi elhalványodván, elhallgatott; az öreg gróf pedig fia helyett
bocsánatot kért tőle és így a közmegelégedés az egész társaságban éledni
kezdett.

Gróf Bujafi ezzel meg nem elégedvén, ifjú grófunkat ebéd után egy
ablakba vonta, hol fülébe valamit súgott. Az ifjú gróf Kaczajfalvi
fennszóval felelvén: a város erdejébe? úgymond; és ott azután mit
csináljak?

– Engemet lőjjön agyon, ha végbe viheti, mondá fennszóval gróf Bujafi,
ellenségének hidegvérűsége által nagy boszankodásra gerjedvén.

– Az úrnak nincs esze, mondá viszontag az ifjú gróf. Azt ugyan, hogy az
urat agyonlőjjék, megérdemlette, de én hóhér nem vagyok. Zárassa be
magát az úr.

– Már ez sok! már ez tűrhetetlen! – mondá gróf Bujafi, szemeit és ökleit
az égre emelvén, s reszkető ajakit idestova vonogatván. Az egész
társaság úgy tetette megint magát, mintha semmit sem hallott volna. Gróf
Bujafi lement a kertbe, hogy könnyebben magához térhessen. Az öreg gróf
Kaczajfalvi látván az ablakból, hogy ezen ifjú ember fel s alá sétálván,
magába dühösködik, a beszédet a pisztolylyal való lövöldözésre csavarta
s egy gróffal felfogadott, hogy bizonyos számú lépésekre pisztolylyal a
czélt eltalálja.

Lemenvén azonnal a társaság a kertbe, pisztolyokkal kezdettek a kitett
czélra lövöldözni. Némelyek eltalálták, némelyek elvétették. Végre az
ifjú gróf Kaczajfalvit is megkinálták a lövéssel. Hatszor egymás után
úgy eltalálta a czélt gróf Bujafinak álmélkodására, a mint kellett.

Az öreg gróf hozzá közelítvén: Én a grófnak, úgymond, azt tanácslom,
hogy fiamat ne vigye magával a város erdejébe. Látja a gróf, hogy ő a
czélt pisztolylyal szinte oly bizonyosan eltalálja, mint szóval. Gróf
Bujafi haza ment és a hol az ifjú grófot tudta, ott meg nem jelent. Az
ifjú gróf Kaczajfalvi sem Pesten sem Budán vele többé össze nem akadt.




XIX.

A nyavalya megújúl.

Az ifjú gróf egynéhány napig Veronka társaságában kimondhatatlanúl
boldog volt. Manczihoz írt levelei tömve voltak az érzékeny örömnek
indulatos csevegéseivel; Manczi pedig mindenik levelénél mélyebb és
mélyebb kesergésbe sülyedvén, vígasztalhatatlanúl síránkozott.
Bizonyosnak tartotta szegény, hogy tőle az ifjú grófnak szíve e
veszedelmes társaságban örökre elidegenedik. Veronkát keservesen
átkozván, az öreg grófra kiváltkép boszankodott, hogy a leányt fiának
karjai között a neki igért hűségnek rövidségével csüggedezni hagyja. Sőt
sokszor még az ifjú gróf ellen is indulatos szitkokra fakadt.

Azalatt az ifjú gróf naponként udvariasabb lett és a te szóval csak
legbizalmasabb barátjait illette. De tudományai is naponként
gyarapodtak, mert a históriákat s kiváltkép a históriának filozófiáját
és az utazásokat nagy buzgósággal olvasta. Magaviselése szemlátomást
nemesedett, szavának hangja férfiasodott s valamint tekintetéből a
rettenthetetlen bátorság, úgy minden mozdulásából a nagyság ragyogván
ki, tiszteletre gerjesztette magához, valamerre ment, a férfiakat, a
legnemesebb szívű és legszebb kisasszonyoknak szíveit pedig magához
hódította. A természetes nevelésből, melyet atyjától a völgyben vett,
semmit sem tartott meg magán egyebet, mint a jóhoz való mély és
indulatos hajlandóságot, a legkisebb rossznak vagy kényszerítésnek
kimondhatatlan gyűlölését és az igazságnak oly buzgó szeretetét, mely
vele még a legkisebb igazságtalanságot is azonnal megéreztette és
megboszúltatta.

Egynéhány hét múlva Veronkát haza vitte. Ennek szülői nagyon megörültek,
hogy leányuk a gonoszságnak körmei közül megmenekedett. Az ifjú grófot
úgy nézték, mint házacskájuknak angyalát. Nagy volt a háladatosság, mély
volt a tisztelet, melylyel hozzá viseltettek. Maga az öreg Hadasi sem
tudott már vele oly barátságosan beszélni, mint azelőtt, a nélkül, hogy
félénkségének okát átlátta volna.

Hadasiéktól elbúcsúzván a gróf, bizonyossá tette Veronkát, hogy hozzá
való szeretete meg nem csökken, míg él s egyszersmind arra kérte, hogy
akármily bajában és szükségében minden kétkedés nélkül hozzáfolyamodjon.
Hidd el, Veronkám, mondá a leánynak, az, a mi az én tehetségemben áll,
mind a tiéd.

Veronka Pesten az öreg grófnak házánál úgy tartatván, mint a familiának
bármelyik tagja, hamar beletanult a finomabb társalkodásba s oly nemesen
viselte magát, mintha valóban a familiához tartozott volna. Nem volt már
ő ama természetes, tudatlan és ártatlan Veronka, ki a serdülő Laczit
melléhez szorította. Szerencsétlensége által a világgal megismerkedvén,
úgy megfinomodott, hogy még szabadítójának is szerelmet ajánlani
illetlennek tartván, csak örökké tartandó tiszteletet igért. Veronka egy
szóval finom városi leányka lett. Az ifjú gróf annyi jövedelmet
rendelvén neki, a mennyi szükséges volt arra, hogy tisztességesen
élhessen, visszatért Pestre, hol egész idejét a tanulás és a levélírás
között felosztotta. Nevette ugyan még magában a világnak bolondságait,
de a bevett szokásoknak törvényei alól magát ki nem vette. Ebből látni,
mondák az öreg grófnak ismerősei, miként formálja Pest az ifjú embert.
Gróf László hasonló volt a nyers drágakőhöz. Egy esztendeig legyen még
Pesten, egészen megfényesedik.

Így múlt el a hat hónap a fővárosban. Elvitte azután magával az atyja
Bécsbe, hol egy-két hónapot töltvén, az ősznek végével Kaczajfalvára
visszatértek. Az ifjú gróf azonnal lóra ülvén, Manczihoz nyargalt.
Manczi az ablakból látja a lóról leszállani és meg nem ismeri; látja a
szobába jönni és meg nem ismeri; látja magához sietni és meg nem ismeri.
Édes Manczim, mondja végtére örvendetes szózattal. Az Istenért, az én
Laczim, kiáltja Manczi s karjai közé omlik. Majd azután eltolván magától
egy keveset a magán kívül elragadott kisasszony: nem győzök rajtad,
úgymond, eleget álmélkodni, kedves Laczim, úgy megváltoztál s átnézvén
tetőtől-talpig, újra karjai közé borúlt.

A gróf megköszönvén azután Manczi szülőit, Potrohosinak barátságosan
kezet nyújtott. Erre Potrohosi egy tréfát mondott. A gróf férfias
tekintetet vetvén reá, csak mosolygott és a tréfa csak fél tréfa lett.
Nézzétek, mondá Potrohosi, micsoda felséges a termete, micsoda hódító a
tekintete! Előtte még a nyájasság is elhal.

Manczi a grófot eddig szerette, most már tisztelte, majdnem imádta is.
Szemeit róla el nem fordíthatván, ajkaira bámult, mikor beszélt és
bámulásában elfelejtkezett arra vigyázni, a mit mondott. Ha a gróf rá
talált beszédje között tekinteni, lebocsátotta szűz szemeit, melyekkel
rá bámult volt. Érzette egyszóval, hogy a grófra nézve egész belseje
megváltozott. Szinte nem is mert már vele oly bizalmasan enyelegni, oly
gyermekesen nyájaskodni, mint azelőtt, mivel feljebbvalóságát látta és
tisztelte. Feltette volt ő magában, hogy Veronka miatt jól megszidja,
hogy vele legalább egy-két óráig truczol és hogy meg nem bocsát neki
mindaddig, míg meg nem fogadja, hogy Veronkával egészen felhágy; de most
már e leánynak csak nevét sem merte említeni. Mikor a gróf megcsókolta
kezét, ezt ő oly nagy tiszteletnek tartotta, hogy szinte körülnézte
magát büszkén, hogy látják-e mások is azt a nagy becsületet, melyben
őtet e különös úri legény tartja? Nagyobb társaság gyűlvén össze,
egybehasonlította vele a többi ifjakat és szeméből értelmesen
kiragyogott ama diadalom, hogy az ő kedvese valamennyiök között a
legszebbik, a legnemesebbik, mind termetére, mind szívére nézve.

Másnap a régi bizalom megújult ugyan köztük, de bizalmas játékaikban a
személyeket felcserélték. Most már a gróf volt Manczinak oktatója és
kalauza, valamint azelőtt az övé Manczi volt. Ha Veronkáról szó esett és
a gróf e kedves barátnéjának magasztalására fakadt, Manczi ugyan ezt
sajnosan hallgatta, de azért vele nyilván még sem mert ellenkezni, hanem
elfordulván, csak titkon nyomogatta ki könnyeit kesergő szemeiből. Még
egy levelet is mutatott neki Veronkától, mely módosan volt írva s mely
Manczinak szívét hegyes tőr gyanánt átjárta. Az örök barátságnak oly
forró fogadásait és a grófhoz való hajlandóságának oly bizalmas tónusát
lelte ő benne, hogy olvasására szemei elhomályosodtak, tekintete pedig
elkomorodott. Kimenvén, egy egész óráig sírt és mélyen epekedett.

Az öreg gróf elérkezvén, hogy fiát haza vigye, szó történt az ifjú
párnak összeadásáról és ő már most maga is azt vélte, hogy veszedelem
nélkül össze lehet őket adni, ha nekik még egy darab idő engedtetik
arra, hogy egymást jobban megismerjék.

Én Manczit úgy szeretem, mint önönmagamat, mondá az ifjú gróf és én
reméllem, hogy megboldogítom. Jobban szeretem Laczimat saját életemnél,
mondá Manczi, és én még akkor is tökéletesen boldog volnék, ha vele a
legsúlyosabb nyomorúságot felosztanom kellene. Az öreg gróf mosolygott.
Fia Manczi szivére bocsátván kezét: ha e szív, úgymond, csak a felét
érzi annak, a mit e szép ajakok mondanak, én szerencsés ember leszek.
Csak jó légy, édes Manczim, hogy szavadat megtarthasd. Ezzel búcsút vett
kedvesétől s édes atyjával egy hónapra a bányákba ment, hogy ezekkel is
bővebben megismerkedjen.

Manczi ennek a négy hétnek hosszú napjait szomorúan számlálgatván, nem
győzte bevárni ama szerencsés szempillantást, mely őtet a gróffal örökre
megegyesítse. Potrohosi álomképnek nevezte, mert a mint járt-kelt,
szüntelen álmodozni látszott, olyannyira, hogy a kérdésekre fonákúl
felelt s tréfáló bátyjára oly bámulással mosolygott, mintha tréfáját meg
sem értette volna. Édes álmodozásaiban Veronka is többnyire fontos
személyt játszott. Manczi őtet csábító szépségnek tette, ki a grófnak
kelepczéket rak, s kinek mesterkedéseit az ő szépsége mind megjátsza.
Veronka ezen álmokban mindig vesztett. A gróf végtére csábításait
megutálván, elhagyta és boldogságát hű Manczijának karjai között
kereste.

Ezen álmodozások arra a gondolatra vezették Manczit, hogy nem ártana
talán Veronkát megkémleni. E gondolatból hamar forró kivánság lett.
Potrohosi által tehát arra biratta szülőit, hogy édes atyjának
testvéréhez abba a faluba induljanak, a hol Hadasiék laktak. Itt Manczi
az első két nap hasztalan várakozott amaz esetre, mely Veronkát
véletlenül elébe hozza és mivel harmadnapra délután szülői már hazafelé
készültek, kénytelen volt Hadasiékhoz menni, hogy czélját elérhesse.
Megcselekedte ő ezt ama színfogás alatt, hogy látni akarja, ha új
lakásuk jobb-e a réginél? Megnyitván a szobát, egy tisztességes öltözetű
leányt látott az asztalnál írni. Veronka volt. Veronka felkelt, elébe
ment és módos tisztelettel fogadta.

Veronkában Manczi többet talált, mintsem gondolta. Sorsához illendő
ugyan, de felette jó izlésű ruhában úgy állott előtte, mint egy gráczia
és Manczi a személyt, melyet Veronka előtt játszani akart, egészen
elfelejtette. Egy kérdés jött nyelvére, melylyel Veronkát meg akarta
alázni s bosszankodott magában, hogy Veronkának szép magaviselete e
kérdéstől őtet elijesztette.

– Módos kis lakása van itt a lányasszonynak, mondá végtére Manczi
kegyesen.

– Gróf Kaczajfalvi László úr oly kegyes hozzám, hogy tisztességesebb
lakásomról és élelmemről gondoskodik. Ő engemet barátnéjának nevez.

– Úgy-e?

– És én e névre nem tartom magamat méltatlannak.

Én sem. A lányasszony elég szép arra, hogy e nevet viselhesse.

Elég szép? A gróf, amint én őtet ismerem, nem becsüli a szépséget oly
nagyra, hogy egy puszta lárvát barátságával megtisztelhessen.

Így beszélgettek a leányok egy darabig, meg-megbökvén egymást szóval s
minden bökésre elpirulván. Manczi azonban átlátván, hogy az efféle
beszélgetés, ha az ifjú grófnak füleibe megy, szívében kellemetlen
indulatokat okozhatna, megfordította lassankint a köpönyeget és
Veronkával oly barátságosan bánt, hogy ez vele tökéletesen megelégedett.
A búcsúzás hasonlóképen barátságos volt.

Manczi haza utazván szülőivel, foglalatos képzésének sokat engedett,
mely viszontag szívébe ezer meg ezer hegyes töviseket szúrt. A hintónak
szögletébe megdőlvén, szinte teljes erővel igyekezett azon, hogy magát
kínozza. Meg találta ő Veronkának mondani, hogy ő nemsokára a grófnak
hitvestársa lesz. Akkor neki úgy látszott, mintha Veronka mosolyogva és
gúnyoló szózattal mondotta volna e kételkedő kérdést: úgy-e?
Megemlékezett arról is, hogy Veronka azt mondotta, hogy a lakodalom
előtt kívánna a gróffal még egyszer szólani. E kicsinységekből Manczi a
következendő idomtalan rajzolatot alkotta össze: Veronka mosolygott,
mikor én neki azt mondtam, hogy a gróf engem elvesz. Mintha azt akarta
volna mondani: abból nehezen lesz valami. Minekutána pedig át kezdette
látni, hogy egybekelésem a gróffal bizonyos, azt kívánta, hogy a gróffal
lakodalmunk előtt még egyszer beszélhessen. Mi végből akar ő a gróffal
beszélni? És miért épen lakodalmunk előtt? Ennek egyéb oka nem lehet,
hanem hogy csábító fortélyaival meg akarja a grófot még egyszer
tántorítani.

Igaz ugyan, hogy Veronka mosolygott és csupán csak e szóval: úgy-e?
felelt, de koránt sem gúnyoló szózattal, hanem inkább szíves örömből.
Elhitette ő magával, hogy őt a gróf szereti, mert ő is leány volt,
valamint Manczi. Igaz ugyan, hogy magától a gróftól sokszor hallván,
hogy Manczit elveszi, nem tudta, mit gondoljon a dologról? De ha
ellenben látta, mely buzgó szeretetet mutat hozzá a gróf, mely hevesen
ölelgeti, mely édesen apolja, ismét megerősödött vélekedésében, hogy őt
a gróf szereti. Azt ő magában jól érzette, sőt szóval is megvallotta,
hogy neki a grófnak szerelme nagy becsületére válik, de egy homályos
érzés arra birta őt mégis, hogy a grófhoz hideg maradjon. Ha ennek okát
magában nyomozgatta, végső gondolatja mindenkor csak az volt, hogy ő a
grófnak szerelmére nem méltó. Ő azonban eltökélte magában, hogy kezét
minden vonogatás nélkül oda nyújtja a grófnak, ha kívánni fogja és e
végből Pesten minden erejét megvetette, hogy magának oly tulajdonságokat
szerezzen, melyek egy nemes asszonyságban megkívántatnak. Csak egy
szempillantást sem hagyott elmúlni, a nélkül, hogy arra ne fordította
volna, ami őt alkalmatossá tegye annak a nagy becsületnek elfogadására,
melyet neki a gróf készíteni látszott. Egy szóval, rövid idő alatt oly
nevelést adott maga magának, hogy mint Kaczajfalvi grófné akárhol
megjelenhetett volna.

Vélekedésében e jó leányka még jobban megerősödött, mikor a gróf őt az
atyja házához Pestről visszavitte s iránta oly rendeléseket tett, hogy
kegyelméből kisasszony gyanánt élhetett. Azonban inkább háladatosság
volt, mint szerelem, amit a grófhoz érzett és erről kevés idő mulva maga
is tökéletesen meggyőződött. Meglátta ő tudniillik egyszer atyjának új
lakóhelyében Szádnokit, az odavaló tiszttartónak a fiát s minekutána a
legény is mindjárt az első alkalmatossággal értelmesen kinyilatkoztatta
neki szerelmes tekintetei által, hogy szívét meghódította, másféle
érzéseket tapasztalt ő szívében gerjedezni, mintsem azok voltak, melyek
őt eddig a grófhoz ragadták. A tekinteteket nem sokára szerelmes szavak
is követték. Szádnoki megvallotta neki sűrű fohászkodások és
könnyhullajtások között, hogy birtoka nélkül nem élhet. Veronka semmit
sem felelt ajánlására, hanem csak szemei borultak könnybe s mikor kezét
Szádnoki kezéből kivonta, ezt véletlenül megnyomván, mélyen
fohászkodott.

Szádnoki nyomában volt mindenütt s valahol vele szólhatott, mindenütt
azt mondta neki, hogy hozzá való szerelme forróbb nem lehet. Veronka oda
nem adhatta neki kezét, mivel erre úgy tekintett, mint a grófnak
sajátjára; de érezte egyszersmind, hogy szíve viszontag Szádnoki sajátja
majdnem azon szempillantástól fogva, hogy legelőször meglátta. Manczitól
tehát megértvén, hogy ő a grófnak jegyese és hogy egybekelésük minden
órán ünnepeltetni fog, malomkő gyanánt esett le szívéről a bánat,
melylyel Szádnoki miatt aggódott. Most már ennek szabadon megmondhatta,
hogy szereti. E gondolat termesztette ajakán a mosolygást, melyet Manczi
gyanusnak nézett; e gondolat foglalta úgy el egész eszét, hogy az úgy-e?
szónál egyebet nem felelhetett.

Mikor Manczi búcsút vett tőle, meg találta ennek még azt a kívánságot is
vallani, hogy a gróffal a lakodalom előtt örömest beszélne; mert most
már egyenesen megmondhatta a grófnak is, hogy Szádnokit szereti, sőt még
arra is kérhette, hogy szerezzen vagy adjon szeretőjének tisztességes
hivatalt, melyből Veronkáját gyermekeivel együtt eltarthassa. A
lakodalom előtt kívánta ezt a grófnak megmondani, mert Manczi férjétől
nem tudott annyit reményleni, amennyit Manczi hüssétől várt.

Mihelyt Manczi hazament, Veronka azonnal kisétált, harisnyát kötvén, a
szomszéd bokrosba, hol Szádnoki magányosan kesergeni szeretett.
Elpirult, a mint a legényt meglátta. Szádnoki megcsókolta kezét,
fohászkodott és kellemeit nedves szemmel vizsgálta. Veronka is
fohászkodott és Szádnoki orczáján a szerelmes bánatnak vonásait
mosolygással nézte. Szádnoki keseregve tekintett szemei közé. E
tekintetnek Veronka ellent nem állhatott. Szádnoki! úgymond. Veronka!
felelé Szádnoki s megölelvén egymást, örök frigyet kötöttek.

Míg Veronka Szádnoki karjai között a szerelemnek édességeiben
gyönyörködött, addig Manczi szívét a dühös szerelemféltés irtóztatóképen
szaggatta. Ezer plánumot csinált ő magában, mikép takaríthassa el
útjából Veronkát? s ezer plánumai közül egyik sem volt lehetséges. Sírva
szállott ki a hintóból és azon este tűrhetetlen volt. Potrohosi
körülötte lappangván, már egyet, már mást kérdezett tőle és csak rövid
feleleteket vett. Végre bizodalmát csakugyan felélesztette. Higyje meg
urambátyám! mondá Manczi könnyezve, az a leány engem még szerencsétlenné
tesz. Egész vagyonomat odaadnám, ha azt hallhatnám felőle, hogy férjhez
ment.

[Illustration: Atyja Gazarit mint jöbendőbeli férjét elejébe állitotta.
]

Édes hugom! mondá viszontag Potrohosi, ha csupán csak ez a bajod, a
leányt én könnyen férjhez adom.

Bátyja nyakába borulván e szóra Manczi, háladatos csókjaival majd
megfojtotta. A plánumot hamar megcsinálták. Potrohosinak egyik jószágát
egy szép ifjú ember árendában birta, ki szinte házasodni akart. Ezt
magához hivatván Potrohosi, hallod-e Gazari! úgymond; én tudok neked egy
szép leányt, egy jó leányt, egy városi nevelésű leányt. Ha el akarod
venni, én neked adok vele ötszáz forintot. Gazari azonnal kezet csapott
és másnap el is indult Potrohosi levelével, melyben ez Hadasinak
megigérte, hogy Veronkának ötszáz forintot ád, ha Gazarihoz megy.

Gazari a leányt meglátván, örömében majd megőrült. Az öreg Hadasi pedig,
minekutána a levelet elolvasta volna, Gazari nyakába borult. Veronka e
czeremóniákat látván, mosolygott; de mosolygását azonnal halálos
halaványság követte, mikor az atyja Gazarit, mint jövendőbéli férjét,
elejébe állította.

Meggondolom majd magamat, mondá rebegve Veronka.

Minek itt a meggondolás? mondá az atyja. Adj neki kezet és csókold meg.
Gazari oda nyújtotta kezét, de Veronka meg sem moczczant. Az öreg Hadasi
katonásan kezdett villogni és dörgeni, Gazari pedig gazdaságát és
pénzeit számlálta elejükbe, a mi amazt még katonásabb szitkokra és
parancsolatokra ingerlette. Végre Veronka magához Gazarihoz folyamodott,
hogy édes atyjánál szószólója legyen. Ez használt. Gazari azzal biztatta
Hadasit, hogy Veronka meggondolja majd magát; Hadasi azt vitatta
csattogó szitkokkal, hogy rá kell neki magát gondolnia, vagy akarja,
vagy sem; a szegény Veronka pedig siránkozott.

Még aznap, amint Hadasi onnan hazulról el talált menni, Veronka
egyenesen megmondta Gazarinak, hogy ő inkább meghal, mintsem hozzá
menjen. Gazari ellenben Hadasi igéretéhez és Potrohosi ajánlásához
tartotta magát és reménységével oly annyira fel nem hagyott, hogy a
visszaérkező atyától a leányt újra megkérte. Hadasi esküvéssel igérte
neki, hogy vele lesz és Veronkát iszonyúképen fenyegette.

Majd azután titkos tanácsot tartván Gazarival a katonás atya, elvégezték
maguk közt, hogy a leányt szép szóval ostromolják. Hadasi négy szem közt
kezdette leányát apolni, kérlelni, okokkal szorongatni. Veronka ellenben
könyörületességre indító esedezésekkel, szívreható könyhullajtásokkal s
koronkint közbe-közbe zokogó jajszókkal felelt és édes atyját annyira
megtántorította, hogy egynéhányszor e szókkal: vigyen hát a tatár! az
egész dolognak végét akarta szakasztani. Gazari azt remélvén, hogy
Veronkának az álom jobb tanácsot fog talán adni, az öreg Hadasit végtére
arra kérte, hogy a dolognak befejezését más napra hagyja. Azonban e
várakozásában is megcsalatkozott.

Hadasi félbeszakasztván leányának ostromlását, elkisérte Gazarit, mint
jövendőbeli vejét Potrohosihoz, hogy ezzel és az ötszáz forintról
magával végezhessen. Amint Potrohosinak Hadasi megpanaszolta, hogy
Veronka nem akar Gazarihoz menni, kell neki akarni! mondá fennszóval
Manczi. Kelmed az atyja, kényszerítse reá. Ha mához egy hétre a
lakodalmat végbe viszi Kelmed, én az ötszáz forinthoz még kétszázat
adok.

Egy szó, mint száz, kedves kisasszonykám! Hogy az a gaz leány ezt a nagy
kegyelmet meg nem akarja ismerni!

De szégyen is volna kelmednek, mondá Manczi, ha katona létére még csak
saját leányával sem birna. Azután hadi tetteit emlegetvén, mint indító
okokat e gyáva harcznak serény végzésére, úgy fellázította Hadasit, hogy
ez végre a következendő igékre fakadt: Szemembe mondja a kisasszony,
hogy az ellenség előtt úgy szaladtam, mint az agár előtt a nyúl, ha
mához egy hétre a lakodalom meg nem történik.

Ezzel haza ment. A szobába lépvén ránczolt homlokkal, oda vetette
fegyverét a szögletbe. Veronka az ablakban ült és sírdogált. Hadasi azt
várta, hogy Veronka kezdjen szólani; de Veronka hallgatott.

Megjött-e már az eszed, lányka? mondá végtére komor tekintettel.

Én hozzá nem mehetek és ha atyám uram kényszerít, tudom, mit cselekszek!

S még te, nyomorult pondró! fenyegetődzől? Ezzel megfogta kezét,
felvezette egy padlásszobának az ajtajához s bele taszítván haragosan,
itt leszel, úgymond, zár alatt kenyéren és vizen mindaddig, míg azt nem
mondod, hogy Gazariné akarsz lenni.

Veronka ledőlvén az ágyra, zokogott s mivel atyját jól ismerte, a
kétségbeeséstől nem messze volt. Hadasi ritkán ment haragjában annyira,
hogy kedves leányát megkeseritse; de szavát ellenben átalkodott szívvel
megtartotta még akkor is, mikor igazsága nem volt. E nélkül, úgymond, az
embernek tekintete nagy rövidséget szenved. Mintha az ilyen rövidség az
igazságtalanságnál gyalázatosabb volna!

Szádnoki Hadasiékat meglátogatván, bámulva hallgatta Veronka atyjától az
egész esetet és ennek oly dühös haragját látta, hogy Veronkáért még csak
esedezni sem mert. De minekutána beesteledett és a leánynak szülői
lefeküdtek, a szép fogolynak ablaka alatt mindaddig köhögött, míg
Veronka észre nem vette. Megnyitván az ablakot, arra kérte kedvesét,
hogy hozzon neki papirost, kalamost, tintát, tűzszerszámot és gyertyát.
Szádnoki a kívánt szereken kívül még eledelt is hozott, Veronka
Potrohosinak levelet írt, melyben az Istenre kérte, hogy szerencsétlenné
ne tegye. Szádnoki a levelet kéz alatt elküldötte, melyre feleletet
harmadnapra maga Gazari hozott.

Hadasi a választ Veronkának beadván, innen, úgymond, ki nem szabadulsz,
ha kilenczvenkilencz esztendeig itt ülsz is, míg Gazarihoz nem mégy.
Gazari itt van. Mit mondjak neki?

Nem megyek hozzá, édes atyám! Inkább meghalok. Az atyja hangos szitkok
közt elment s Veronkát bezárta; ez pedig a levelet, a félelem és a
reménység között habozván, reszkető kézzel megnyitotta. Manczi ebben azt
írta neki szárazan, hogy édes atyjának akaratjával ne ellenkezzen és
hogy sem ő, sem bátyja soha oly rossz tanácsot az öreg Hadasinak nem
fognak adni, mely átalkodott leányát e különös szerencsétől megfossza.

Laczim! szabadítóm! őrző angyalom! hol vagy? kiáltá keserűségében a
leány s leülvén, a következendő levelet írta az ifjú gróf
Kaczajfalvinak:

«Minden embertől elhagyva, az embereknek legjobbikához, gróf Kaczajfalvi
Lászlóhoz, folyamodik a kétségbeeséssel küzködő szerencsétlen Veronka.
Kétszer már megmentettél, ments meg még harmadszor is a gonoszok
kezéből, kik összeesküdtek, hogy engem örökre szerencsétlenné tegyenek.
Hadasi Veronka.»

E czédulát lehajította Szádnokinak, ki azonnal bepecsételte és
Kaczajfalvára küldötte.




XX.

Az irigység magának ás vermet.

Veronka levele nem találta otthon az ifjú grófot, ki egynéhány nap mulva
édes atyjával haza érkezvén, a kocsiból ki sem szállott, hanem a nélkül,
hogy Veronka levelét látta volna, egyenesen Manczihoz sietett. Karjai
közé repülvén, enyém vagy Manczi! mondá diadalmas szózattal, enyém vagy,
a mikor akarod. Ma, vagy holnap; a mikor akarod. Az atyám már rá állott.
Oh én édes szép Manczim!

Manczi a grófnak mellén a leggyönyörűbb érzések között csüggedezvén,
jövendő napjainak boldogságát e szorosabb ölelésben előre izlelte. A
gróf szinte tántorgott gyönyörködésében. Elbeszélte ő a magán kívül
elragadott leánynak, hogy édes atyjának engedelmét az egybekelésre
megnyerte már egyszer és hogy holnap maga is eljön, hogy jövendőbeli
menyére atyai áldást adjon. Igy tartott az öröm egész éjfélig, el nem
tudván a szerelmes pár egymástól szakadni s jövendőbeli boldogságaikról
ébren álmodozván. Másnap reggel a kisasszony édes atyjának karjai közül
édes anyjának mellére borulván, óh! mily szerencsés vagyok édes atyám!
óh mily boldogok lesznek életemnek napjai, édes anyám! mondá szülőinek
kimondhatatlan érzékenykedéssel.

Az öreg gróf reggel tíz órakor megérkezvén, a szerelmes pár nagy örömmel
kocsijához szaladt. Átölelvén amaz mind a kettőt, édes gyermekeim! mondá
könnyezve, a mindenható Isten áldjon meg benneteket s adjon nektek igaz
bölcseséget és szent erkölcsöt. Manczi lányom! itt a mennyországnak
szent bótja alatt még egyszer kérdezlek: van-e szíved Laczihoz? kegyes
vagy-e? emberszerető vagy-e? Ha jó vagy, lányka! szerencsésebb asszony
náladnál nem lesz széles e világon; de ha…

Jó vagyok, édes atyám! jó leszek, az égnek szent boltja alatt fogadom!
mondá viszontag Manczi, mélyen megilletődvén s az öreg grófnak mellén
érzékenyen zokogván.

Azalatt az inas, a ki az öreg gróffal jött, kezébe adta az ifjú grófnak
Veronka levelét. Kitől? kérdezé a gróf. Egy idegen ember hozta tegnap
előtt a kastélyba, felelé az inas.

Az ifjú gróf megnyitván a levelet, elolvasta és elhalaványodott. Mi
bajod? édes Laczim! kérdezé Manczi szorgalommal. Semmi egyéb, kedves
Manczim! hanem hogy egy szerencsétlennek mentésére kell sietnem.
Hozhatok-e neked ennél kellemetesebb nászajándékot? Atyám! add nekem
egy-két napra kölcsön a kocsidat s maradj itt addig, míg visszajövök.

Laczi! hisz arra másszor is lesz idő, kiáltja vala Manczi.

A szerencsétlennek mentését csak egy szempillantásig is elhalasztani,
alacsony embertelenség volna. Ezzel Manczit megölelvén és megcsókolván,
mihelyt visszaérkeztek, úgymond, egyenesen az oltárhoz megyünk. Atyám!
vigasztald addig Manczimat! Az öreg gróf Manczit bevezette, fia pedig a
kocsira ült és Veronkához hajtatott.

Hadasi háza előtt a kocsi megállván, leszállott a gróf, beszaladt a
házba s kinyitván a szoba ajtaját, hol van Veronka? úgymond. Hadasi,
kinek belső részeit e kérdés mennykő gyanánt átjárta, elő kezdette adni
az egész dolgot. Hol van Veronka? mondom, megújította kérdését a gróf és
Hadasi beszédjét meg sem hallgatta. Oda fenn van, mondá végtére Hadasi;
a gróf pedig azonnal felszaladt. Veronka! hol vagy? E szózatot Veronka
meghallván, Laczi! úgymond harsogó szóval, Istennek hála, ezer hála,
hogy itt vagy.

Nyisd meg az ajtót, Veronka!

Nem nyithatom meg. Kívülről vagyok bezárva.

Bezárva? Egyszerre orczájába szökött egész vére. Szinte be akarta törni
az ajtót, amint Hadasi a kulcscsal megérkezett. Az ajtó megnyílván,
Veronka a grófnak karjai közé omlott. Magán kívül volt egy darabig mind
a kettő. Veronka lement a gróffal, a nélkül, hogy atyja ellenezni merte
volna.

És miért voltál te bezárva, édes Veronkám? Kicsoda zárt be? Hadasi! mit
vétett neked a te leányod, az én Veronkám? Hadasi! Hadasi! én téged
nagyon szeretlek; de mondd meg nekem, mivel bántott meg téged az én
Veronkám?

Kedves grófom! az én Istenem tudja, hogy én ezt a leányt nagyon
szeretem. De most egyszer bolondul megharagított.

De mit cselekedtél tehát, Veronka?

Veronka elbeszélte, mikép akarták őt arra kényszeríteni, hogy Gazarihoz
menjen, mikép zárták be, mikor rá nem birhatta szívét, hogy olyanhoz
menjen, a kit nem szeret, s mikép sirdogált e fogságban minden embertől
elhagyva, a nélkül, hogy sűrű könyhullajtásai s keserves panaszai
valakit könyörületességre indíthattak volna?

Könnyű meggondolni, hogy e panaszok kimondhatatlanul megillették a
grófnak szívét, ki semmit oly iszonyúképen nem gyűlölt, mint a
kényszerítést, kivált az ilyen dolgokban. Neki állott tehát az öreg
Hadasinak s kegyetlenségét oly hevességgel hányta szemére, a minőt
magában mindeddig maga sem keresett volna. Hadasi mentegette magát, a
hogy csak lehetett; de a gróf ellenben elővevén egyenkint mentegetéseit,
oly világosan megmutatta azoknak helytelenségét, hogy Hadasinak el
kellett némulnia. Hadasi! mondá neki végtére haragos tekintettel, te nem
vagy méltó, hogy a világ Veronka atyjának nevezzen, mert úgy bántál
vele, mintha nem édes atyja, hanem pogány török voltál volna.

Hadasi oda nyujtván kezét a grófhoz, Isten látja lelkemet, úgymond, hogy
ezt a grófon kívül senkitől a világon el nem szenvedném. Adjon nekem
kezet a gróf és valljon engem kereszténynek.

A gróf kezet adott neki és megcsókolta.

Meg kell azonban azt is vallanom, mondá tovább Hadasi, hogy csak nem
bántam volna még is vele oly keményen, ha fel nem biztattak volna.

Ha fel nem biztattak volna? kérdezé álmélkodva a gróf. És ki volt az a
kegyetlen ember, a ki tégedet felbiztatott?

Manczi kisasszony.

A gróf két lépésnyire hátralökődvén, rámeresztette szemeit s
bosszankodva kérdezte tőle még egyszer: kicsoda? kérlek, kicsoda?

Rózsafi Manczi kisasszony.

Hadasi, te nem tudod, mit mondasz! Manczi biztatott volna fel tégedet
arra, hogy Veronkát bezárd? Nagy csöppek verődtek ki a grófnak izzadó
homlokából.

Hadasi erre az egész esetet elbeszélte. A gróf leült s kezeibe takarván
arczát, sírni, zokogni kezdett. Majd azután felugorván: Lehetetlen,
úgymond, hogy ezt Manczi cselekedhette volna. Akármikép van a dolog, te
ő benne megcsalatkoztál.

Veronka erre odanyújtotta a grófnak a levelet, melyet Manczitól vett. A
gróf elolvasta, megtüzesedett és reszkedni kezdett. És ezt tenéked
Manczi írta? Ezt mondván, nagyot fohászkodott és szemeit az égre
emelvén, kiment.

Szomorú gondolatokba merülve és Manczi levelét kezébe tartva, egy egész
óráig sétált a szabad levegőben. Visszaérkezvén, leült Veronka mellé s
melléhez szorítván kezét, szegény szerencsétlen leányka! úgymond.
Ezentúl senki se üldözzön többé! E szempillantástól fogva úgy nézlek,
mint sajátomat.

Szinte megnyitotta volt ajkait a leány, hogy szabadítójának Szádnokihoz
való szerelmét megvallja, de a grófnak utolsó szavait hallván,
megborzadott és ajkait meg-meg elzárta. A grófnak kérésére el kellett
azután Veronkának az egész dolgot körülállásaival együtt azon renddel
mondani, melylyel történt. Azalatt, hogy a leány ezt végbe vitte, a gróf
egybekulcsolván kezeit, imígy kiáltgatott fel: Szegény leányka! mivel
bántottad te meg Manczit? Szegény ártatlanka! mit vétettél neki? Hát
csak nem találok jószívű embert e világon? Mit vétett neked Manczi, ez a
szegény leányka, hogy úgy üldözted? Ah! vége van köztünk mindennek,
Manczi! Nincs más mód benne, mindennek vége van.

Ilyen panaszok között múlt el az este. Veronka Manczit mentegetni
kezdte. Ne mentegesd, kérlek, mondá viszont a gróf. Azután kezét szívére
tévén, s egy pár nagy könnyhullatás arczán legörögvén: e szív őtet,
úgymond, eleget mentegeti és sokkal buzgóbban, mint te, de
haszontalanúl. Te neki semmit sem vétettél, te ártatlan voltál és ő
tégedet örökre szerencsétlennek akart tenni. Pedig jól tudta, mily
nagyon szeretlek.

Ugyanazért, mivel engemet szeretsz, mondá Veronka. Hozzád való
szerelemből akart ő engemet arra kényszeríteni, hogy Gazarihoz menjek.

Hozzám való szerelemből az ártatlant akarta szerencsétlennek tenni? Ó te
véghetetlen irgalmú felséges Isten, adj neki emberiebb szívet!

Könnyező szemmel ment az ágyba s egész éjszaka nem aludt. Másnap
Veronkát még hajnalban felköltötte. Készülj fel az útra, mondá neki
komor tekintettel; magammal viszlek s magamtól többé el sem eresztelek.
Én leszek a bástya, melyet azoknak a gonosz embereknek le kell előbb
rontaniok, hogysem üldözéseikkel tégedet érhessenek. Veronka elfordulván
tőle, keservesen sírt. Egynéhányszor akart ő ama vallásával, hogy
Szádnokit szereti, a grófhoz folyamodni. Kinyújtotta e végből a gróf
felé karjait, hogy figyelmét megkérje; kinyitotta ajkait, hogy titkát
elébe terjeszsze; meghajtotta térdét, hogy előtte leboruljon. De mivel a
grófot az ablakon keresztül komoran az égre nézni, könnyeit pedig arczán
sűrűen legörgeni látta, nem volt annyi bátorsága, hogy szívét e
szempillantásban a grófnak megnyissa.

A lovakat azonban befogták. Veronka oly nyughatatlan lett, hogy majd az
ablakhoz szaladt, majd az ajtóhoz, meg-megnyomván a grófnak kezét, a
nélkül, hogy ez komor gondolatjaiból felébredt volna. Beülvén végtére
Veronkával a kocsiba, az öreg Hadasi feleségestől szerencsés utat
kivántak neki. Veronka a kocsiból szüntelen visszanézegetett szomorú
szívvel Szádnokinak lakóhelyére; a gróf pedig meg-megrázván fejét,
Manczinak gonoszságát morogva panaszolta.

Nem hiszem, hogy akármily félénk leányka úgy megijedhessen, mint Manczi
megijedt, mikor a kocsihoz rohanván, a gróf mellett Veronkát ülni látta.
Szinte a grófnak nevét akarta kiáltani, de tátva maradtak ajkai, a
nélkül, hogy közülök legkisebb szózat hallatszott volna. Az inas
megnyitotta a kocsit, de Veronka a kiszállással késedelmeskedett, a gróf
pedig meredt szemmel nézett Manczira, a nélkül, hogy a kocsiban
megmozdult volna. Az öregek, kik az ajtó előtt állottak, azt gondolták,
hogy valami szerencsétlenség történt, s mindnyájan a kocsihoz siettek.

Manczi az ifjú grófnak szemeiben haragot látván, elhalványodott és
reszkedni kezdett. Örömest szólott volna valamit, de csak egy szót sem
tudott ajkai közül kihozni. Veronka a kocsiban sírt, a gróf pedig
bizonyossá tette buzgó fogadások által mint oltalmáról, mint
barátságáról.

Az öreg gróf elvégre kisegítette Veronkát a kocsiból és ezután az ifjú
gróf is kiszállott. Manczi oly mereven állott, mint a bálvány; Potrohosi
nem tudta, mit csináljon. Veronka fennszóval zokogott; az ifjú gróf
pedig, míg Veronkát vígasztalta, oldalvást nézegetett Manczira nedves
szemmel.

Az öreg gróf megrázván fejét és Manczinak odanyújtván karját: jőjj
leányom, úgymond. Manczi bámész szemmel nézvén rá, bement vele a
szobába. Az ifjú gróf utánuk vonta Veronkát is.

Rózsafi viczispán Potrohosit meglátván, mi történt, úgymond, sógor, mi
bajotok?

Ostobaságok történtek, mondá Potrohosi hevesen s pokolbeli zűrzavar a
végük. Ezt a leányt minduntalan lábunk alá hozza az ördög szegény
Manczinak bosszúságára.

Mindnyájan bejutván a szobába, Manczi egy almáriomhoz dűlve mérgében
reszketett s majd elpirulván, majd meg elhalványodván, szemeit a földre
sütötte. Csak némelykor vetett orozva egy félénk tekintetet az ifjú
grófra és ha ennek tekintetével összeakadt, szemeit azonnal ismét a
földre szegezte. Az ifjú gróf Veronkát tartotta kezénél fogva és átható
tekinteteket vetett majd Manczira, majd az égre. Veronka sírt és arczát
a keszkenővel eltakarta. Potrohosi megrúgván legkedvesebb kutyáját, mely
körülötte ficzánkodott, eredj pokolba, úgymond, ostoba pára! Az öreg
gróf az ablakba dűlvén, fiának indulatjait vizsgálta, Rózsafiék pedig
egymásra tekintgettek. Kiki érezte, hogy nincs oly rendben minden, a
minőben lennie kellene a nélkül, hogy tudta volna, mi van a dologban?

Az ifjú gróf elvégre, a mint Veronkát kezénél fogva tartotta, Manczihoz
fordulván: Manczi, úgymond szelid szóval, én téged szerettelek,
szeretlek még most is, mint önmagamat! Mondd meg nekem, mit vétett neked
ezen ártatlan leányka, hogy örökre meg akartad rontani?

Veronka itt hangos zokogásra fakadt.

Ne sírj Veronka, mondá tovább az ifjú gróf, ne sírj édes szép Veronkám!
A te Laczidnak oltalma el nem hágy.

A te Laczidnak? mondá böfögő szóval Manczi, skárlát veresre pirulván. A
te Laczidnak. És te gaz leány! te csábító! még szemem elé mersz – –

Veronka az ifjú grófhoz szorúlt ijedtében, ez pedig felkiáltván: Ne félj
Veronka! úgymond, legkisebbet se félj! Az én oltalmam alatt vagy!

Manczi az ajtóhoz sietett, de az ifjú gróf megfogván kezét: Ne menj el,
úgymond, Manczi, hanem mondd meg nekem előbb, mit vétett neked ezen
ártatlan lélek?

Manczi kiragadván a gróf kezéből kezét és dühös tekintetet vetvén rá:
Hódoljak talán neki? kérdezé gúnyos szóval. Ennek a nyomorult
alkotmánynak én hódoljak? Mit kivánsz tőlem?

Boldog Isten! mit látok? Ez volna az én szelid Manczim? mondá a gróf
érzékeny irtózással s édes atyjához repülvén, lerogyott bánatjában
előtte és térdeit könnyeivel áztatván, nem szólhatott zokogása miatt
többet ezen igéknél: Oh atyám, mily iszonyúképen megcsalatkoztam.

Az öreg gróf felemelvén fiát és melléhez szorítván: Édes fiam, úgymond,
a birónak nyugodt elméjű embernek kell lenni. Térj magadhoz. Manczi
talán ártatlan.

Ártatlan? mondá az ifjú gróf. Nézze, micsoda tekinteteket lökdös a jó
Veronkára! Atyám! bezárták ezt a szegény ártatlan leánykát. Manczi az
atyját, az öreg Hadasit, saját leánya ellen huszította fel. Gondold meg
jól: az atyát saját gyermeke ellen! Felséges Isten! ezt Manczi
cselekedhette! – Óh Manczi! érzed-e súlyát a bosszúságnak, melylyel az
én kedves Veronkámat illetted?

Az én kedves Veronkámat? Ezen igék Manczit a haragnak legfőbb pontjára
ragadták. Rettenetes tekintetet vetvén oldalvást Veronkára, egyszerre
nekifordult s mérges szóval megriasztván: Takarodj, úgymond, szemem
elől, te alávaló szemét! takarodj ki házamból tüstént!

Az ifjú gróf felemelvén egy hangos áh szó után karjait, oda ugrott
Veronkához, ölbe vette, fölemelte és a szobából kivitte. Laczi! Laczi!
kiáltának utána mindnyájan egyszerre. Laczim, édes Laczim! mondá Manczi
rettenetes szívszorulással. De az ifjú gróf nem hallván szavukat,
Veronkát a kocsiba tette. A lovak ki nem voltak fogva, mivel Veronkát
Kaczajfalvára akarta küldeni. Felugrott azután a leányhoz a kocsiba maga
is, s a zokogó szerencsétlent ölébe vevén, Kaczajfalvára! kiáltott a
kocsisnak. Szinte megcsapta ez a lovakat és a kocsi repülni kezdett,
mire Manczi kirohant, hogy Lacziját tartóztassa.

Manczi látván, hogy későn érkezett, visszaomlott a szobába s iszonyú
jajgatásra fakadván: Óh, örökre elvesztettem szívét, úgymond, örökre oda
vagyok! A többiek egymásra nézvén, azt kérdezgették, mi adhatott az ifjú
grófnak okot arra, hogy Veronkát ide hozza? Potrohosi a szomszéd
ebédlőben nagy lépésekkel fel s alá sétált, és haragjában egész erejéből
fütyült. Az öreg gróf megvallotta, hogy az egész esetnek csak felét sem
érti és hogy legjobbnak itéli, ha fiának paripáján a lovászszal együtt
haza megy és ott a dolgot bővebben kitanulja. Ezzel búcsút is vett
Rózsafiéktól, megigérvén, hogy őket azonnal tudósítani fogja mindenről,
mihelyt valami bizonyost kinyomozhat.

Azalatt az ifjú gróf Veronkával Kaczajfalvára érkezvén, szinte erőltette
magát, hogy nyugodt elmével legyen és Veronkának egy szobát nyittatott.
Nézd, Veronkám, itt neked szép lakásod és gyönyörű kilátásod lesz! Ezzel
megnyitott egy ablakot s azonnal betette ismét, mielőtt azon Veronka
kitekinthetett volna. Azután leomlott a szofára, s mély szomorúságát el
akarván fojtani: Itt mi együtt boldogok leszünk, úgymond. Ott mindennek
vége van.

Veronka hasonló szomorúságba merülvén, majd a grófot vizsgálta, majd meg
szemeit a földre függesztette és gondolkodott. Szádnoki lebegvén
fejében, tiszta szívből kivánta, hogy Manczival a gróf mennél hamarább
kibéküljön. De látta, hogy most az ő fejében sokkal iszonyúabb a
zavarodás, hogysem az ilyen dolognak csak említését is elviselhetné.
Hallgatott tehát és magában a reménységet ez iránt hiven táplálgatta,
míg a gróf a kétségbeesésnek mélysége felett lebegett.

Az öreg gróf hazaérkezvén, elővette egyenként, legelőször fiát, azután
Veronkát, s kitudakozta tőlük az egész esetet, melyből látta, hogy
Veronkának üldözésére Manczit a szerelemféltés bírta. Fiát tehát ezen
alkalmatossággal megismerkedtette a szerelemnek e tulajdonságával is; de
az ifjú gróf azt vitatta, hogy a jó embereknél még a szerelemféltésnek
is mentnek kell lenni minden igazságtalanságtól. Örömest hallotta
mindazonáltal mégis édes atyjának és Veronkának ama tanácsát, hogy
Manczit ártatlanabbnak nézze, mintsem eddig tartotta; a mire szíve is
felette nagyon hajlott.

Mennél jobban lecsillapodott az ifjú gróf s mennél beszédesebb lett
Manczihoz való szeretete, annál vidámabb lett viszont Veronka is. A
grófnak Manczival való egybekelése volt minden sóhajtásinak legfőbb
czélja, olyannyira, hogy a grófnak már most Szádnokihoz való szerelmét
is megvallotta volna, ha ettől őtet a következendő kis hiúság vissza nem
tartóztatta volna. Pártját fogta ő tudni illik Manczinak, minden
kigondolható módokkal azon igyekezvén, hogy a grófnak Manczihoz való
hajlandóságát újra felgerjeszsze. Magasztalta szépségét, dicsérte nemes
tulajdonságait, mély tisztelettel szólott szívének természetes
jóságáról, megvallotta, hogy ő a szerelemféltésnek hasonló esetében a
haragot és bosszúállást még tovább űzte volna s mindezeket minden
erőltetés nélkül oly természetesen terjesztette a gróf elébe, hogy maga
az öreg gróf nem győzött nagyszívűségén elegendőképpen álmélkodni. Fia
pedig mind csak nemesszívű barátnéjának nevezte. Azt ugyan Veronka
magában jól érezte, hogy az ő nagyszívűsége haszonra néz, de azt magától
mégsem nyerhette meg, hogy ezt nyilván megvallja. Az öreg gróf
nemesszívű leányának hítta, az ifjú gróf majdhogy nem imádta, a grófné
pedig felőle azt vallotta, hogy ebben hozzáfogható leányt soha sem
látott. Nem lehetett tehát azt kivánni tőle, hogy nagyszívűségének igaz
okát megvallván, ennek a nemes gondolkozású és főnemű háznak
magasztalásait elkoczkázza. Hallgatott inkább és békességes tűréssel
viselte Szádnokitól való távollétét, kinek mindazáltal egy rövid
levélben meghagyta, hogy hozzávaló szeretetének állandóságáról
legkisebbet se kételkedjen.

Az ifjú gróf azonban a kibékülésre csak egy lépést sem tett és ha erre
Veronka némelykor késztette, egész felelete csak abból állott, hogy erre
ő magának időt akar hagyni. Halkan kell ezt a dolgot vinni, kedves
Veronkám! azt szokta volt mondani, hogy bizonyosan kitanulhassam, ha
engemet Manczi igazán szeret-e, vagy sem? Feltette ő tudni illik
magában, hogy az első lépést a kibékülésre meg nem teszi, hanem
Manczitól várja. Ezzel én, édes atyám, mondá az öreg grófnak, Manczi
szerelmét akarom próbakőre tenni, egyszersmind pedig szívét arra bírni,
hogy jövendőben a hasonló indulatosságtól őrizkedjen.

Ez Veronkának nagyon sokáig tartott. Manczinak tehát alattomban egy
levelet írt, melyben tudtára adta, hogy az ifjú gróf szinte oly buzgón
szereti, mint azelőtt. Eltökélte ő magában, úgymond, hogy a kisasszonyt
egészen saját szívének és szerelmének vezérlésére hagyja és erősen
hiszi, hogy ezek a kisasszonyt az ő szívéhez visszavezetik. Ha a
kisasszony csak egyszer látná e nemesszívű ifjat, mikép sóhajtja annak
az órának érkezését, melyben e szókat: édes Laczim! kedves Manczijának
ajkairól ismét hallhassa, elfelejtkezne minden kétkedésről s
megsiettetné ama kivánt szempillantást, mely a kisasszonyt e jó és nemes
lelkű ifjúval örökre megegyesítse.

Manczi nagyot kiáltott örömében, a mint e levelet elolvasta. Nyakába
borult volna Veronkának, ha jelen lett volna. Reménységei egyszerre
feléledtek és álmodozásait a szerelemnek és elragadtatásnak jelenéseivel
újra megtöltötték. Azonban képzése lassanként lecsillapodván,
fontolgatni kezdte a dolgot. A levelet Veronka írta. Kellemetlen
állapot, úgymond, hogy az ily örvendetes hírt annak a gyűlöletes
leánynak kell köszönnöm! De azonkívül még titkos szándékokról, tőrökről,
kelepczékről is kezdett gyanakodni, mivel a levél Veronka kezéből
érkezett.

Majd azután a levelet még egyszer átolvasván, másféle gondolatoknak
eresztett zabolát. Nincs külömben! mondá végtére. Veronka kénytelen volt
nekem e levelet írni. Laczi nálam nélkül nem élhet többé. Az a csalárd
leány nekem ezt az örömet nem tette volna, ha kénytelen nem lett volna
vele. A gróf tehát kivánna velem kibékülni, de az első lépést nem akarja
megtenni. Mosolygott, mikor ezt magában meggondolta, s új álmodozásokba
merült, melyekben a szegény grófot majdnem tántoríthatatlan
engesztelhetetlenséggel kínozta. Térdein állott előtte és ő neki csak a
hosszas esedezések után bocsátott meg. Majd azután arról gondolkodott,
mikép lehetne jó módját ejteni annak, hogy a gróffal összejöhessen?
Melléhez szorította gondolatjában ismét, megbocsátott neki, s édes
Manczija volt ismét. De büntetést, egy kis büntetést csak érdemlett
mégis, úgymond, noha ő az, a ki a kibékülésre az első lépést e levél
által megtette.

Manczinak könnyei elállottak. Derűlt tekintettel jelent meg régtől fogva
ma legelőször a társaságban s résztvett nemcsak a beszélgetésekben,
hanem még a nyájaskodásokban is.

Azonban, mennél tovább vizsgálta a dolgot, annál bizonyosabbnak lelte,
hogy a levél a gróftól származott. E gondolat hizelkedett neki és
érzéseit csiklandozta. Nem csuda tehát, hogy annak életét
meghosszabbítani kivánta. Óh, hogy az ember soha sem elégszik meg azzal
a diadalommal, melyet neki az eset, vagy saját hiúsága szerez! Szegény
Manczi! Eltökélte ő magában, hogy a visszatérő grófot előbb megbünteti.
Drágán veszed meg, Laczi! mondá diadalmaskodó szózattal, most egyszer
drágán veszed meg a békecsókot!




XXI.

Ebből a kisasszonyok felette hasznos tanuságot vonhatnak.

Hogy Manczinak plánumát helyesen elő adhassam, szükséges az olvasót egy
külföldi emberrel megismerkedtetnem. Manczinak édes anyja, a
viczispánné, Bécsben neveltetett. Volt ott neki egy szíves barátnéja,
Berg Anyicska, egy bécsi tanácsbelinek gyönyörű leánya. Ezt az akkori
angol követségnek Russel nevű Sekretáriusa megszerette, naponként
látogatta s végtére el is vette. Russelnek volt Bécsben egy öcscse, kit
magánál neveltetett, mivel szülőik Londonban elhaltak. Ez azután
bátyjával együtt hazájába visszatérvén, hadi szolgálatba állott és
regementjével együtt Indiába jutott, hol a honbeliek a jövevény
ánglusokkal szinte hadakoztanak. Egynéhány esztendő múlva az öregebbik
Russel ismét visszajött Bécsbe, mint angol követ s minekutánna Indiában
az első lázulások elfojtattak, kapitány öcscse is kijött utána
szabadsággal, kiváltkép a végből, hogy útjában ama országokat lássa,
melyekkel még meg nem ismerkedhetett. Bécsből végtére Magyarországba
jött s minekutánna egynéhány vármegyét megjárt volna, ángyának régi
barátnéját, Rózsafinét is, felkereste.

Ezen alkalommal Manczit meglátta s közelebbről megismervén, meg is
szerette. A mint Bécsbe visszaérkezett, ángyához folyamodott, hogy vegye
ki jó móddal Manczinak szülőiből, ha leányukhoz való szeretete nem
volna-e ellenükre? Mancziból pedig, ha nem átallaná-e kezét és szívét
egy oly férfiúnak adni, a ki emberséges ember és elég gazdag ugyan, de
jövevény egyszersmind és valamivel meglettebb amaz ifjaknál, a kik
Manczi körül forgolódnak. Ángya e fontos dolgot eleven szóval végezni
jobbnak itélvén, mint levelek által, a kapitánynyal együtt elment
Bécsből Rózsafiékhoz. Manczinak szülői e házasságot nem ellenezték, ha a
leánynak szívét a kapitány arra bírhatja, hogy idegen embernek kezet
adjon. Eleinte tehát az okos férfiú csak azon igyekezett, hogy a
kisasszonynak barátságát megnyerhesse. Ez meglévén, haza kisértette
ángyát s azonnal Londonba írt egynéhány jóakaróinak, hogy szerezzenek
neki valamelyik angol regementnél óbester hivatalt. Volt eladó egynéhány
s az egyiket közülök meg is vette.

Azalatt, míg ezek történtek, gróf Kaczajfalvi Lászlóval Manczi
megismerkedett s a mint az olvasó már tudja, szerelmes szövetséget is
kötött. Az obester szinte akkor érkezett Rósafiékhoz harmadszor, mikor
Manczi a gróffal legnagyobb haragban volt. A mim van, édes
kisasszonykám, mondá ő érzékeny nyiltszívűséggel, azt mind oda ajánlom.
Ha több volna, szívesen feláldoznám a kisasszonynak azt is. Egyenes
szívből áll mindenem, igaz szeretetből, annyi gazdagságból, hogy velem
együtt tisztességesen elélhessen belőle, de kivált mindennemű
kímélésből, mely életem fogytáig tartand, mivel jót átlátom és mélyen
tisztelem én amaz áldozatot, melyet nekem az által tesz, hogy kezét
negyven esztendős férfiúnak adja.

Manczi talán adott volna Russelnak egy kis reménységet, ha azt, hogy ez
által a grófot megbosszantja, gyaníthatta volna. De a gróf a szomszéd
faluban úgy élt, mintha Manczi a világon sem lett volna. Russelnek tehát
akkor egyenesen azt felelte, hogy kezére ne tartson számot. Most
ellenben, mikor a grófot ismét lábainál feküdni és kegyelemért esedezni
vélte, Russelt, mint bosszúállásának eszközét csalogatni kezdte.
Barátságosabban beszélgetett vele, örömest hallgatta amaz indiai
ütközeteknek rajzolását, melyekben jelen volt, az indiai szokásokról
különféle kérdésekkel ostromolta, karján a kertben örömest sétálgatott,
s végtére oly érthetetlenűl, a mint csak lehetett, arra a gondolatra
vezette, hogy nem volna rossz az öreg Kaczajfalvi grófot vadászatnak
okáért meglátogatni.

Ez megtörtént. Az ifjú grófnak Russel nagyon megtetszett, Russel pedig
este Rósafiékhoz visszaérkezvén, nem győzte Manczinak az ifjú grófot
elegendőképen dicsérni. E vadászatnak természetes következése az volt,
hogy Rósafi viczispán is mulatságot adott viszont az öreg és ifjú
Kaczajfalvi grófoknak. Elküldötte tehát hozzájuk másnap egyik íródeákját
és ebédre hivatta őket. Manczi alig győzte a követnek visszaérkezését
várni és estefelé jó messze elejébe ment. Eljönnek-e? kérdezé tőle,
mihelyt vele szólhatott s megértvén feleletéből, hogy tiszteletére
lesznek, szinte megtüzesedett örömében.

Azon este Manczi szüntelen az öltözetek között habzott, el nem tudván
magában tökélleni, hogy másnap czifra ruhát vegyen-e magára, vagy csak
olyan természetest, a minőt az ifjú gróf szeretett? Egész éjszaka nem
tudott e miatt aludni és csak hajnalkor szenderedett el egy keveset.
Másnap reggel még súlyosabb lett állapota. Haját legelőször fodrokra
égette, felviszálta, s mivel a grófnak kedvéért már azelőtt nagyra
nevelte volt, befonta; azután pedig ismét kifésülte, kiegyengette és
vállain szabadon lebegtette, székein rendre függtek a selyemruhák s
végtére mégis a legközönségesebb öltözetet választotta. Sok
pántlikahurkot tűzött azonban e ruhára; haja közé füzér gyöngyöket font
és kalapjára sokféle tollakat és bokrétákat tett. Lássa! úgymond, hogy
egészen elfelejtettem ő kigyelmét! s még egy ragyogó kőrózsácskát dugott
a hajába. A tükör előtt azután különféle arczvonásokat próbálgatott,
melyek hidegvérűségét vagy még megvetését is jelentsék és nagyon örült,
hogy ezen indulatokat arczán oly érezhetőképen lerajzolják. Mikor
lovakat hallott a ház felé jönni, oly piros lett, mint a rózsa és
reszketett. Amazok közelebb érkezvén, felugrott a székről és a tükörtől
az ablakhoz, az ablaktól ismét a tükörhöz szaladozott. A ruhákat az
egyik székről a másikra hányta; a szobában idestova futkosott és mikor
ismét lovakat hallott az ablak előtt menni, a tollakat hirtelen mind
lerántotta fejéről és az asztal alá szórta.

Utazók voltak, kik a ház előtt ellovagoltak. A tollakat tehát ismét
felszedte, hogy előbbeni helyeikre visszatűzze. Azonban mintha mély
gondolkodásában elfelejtette volna magát, nemcsak a tollakat vissza nem
tűzte, hanem még a gyöngyöket és a kőrózsát is kiszedegette hajából,
mely már most vállain minden ékesség nélkül természetesen lebegett. Azon
szempillantásban megpillantotta az öreg grófot paripájáról leszállani s
visszaugrott az ablaktól a szoba közepére. Melle majd megszorult, majd
felemelkedett. Majd azután az ajtóhoz szaladt és bezárta; onnan pedig
visszasietett a tükörhöz, hol ruhájáról a pántlikákat mind leszaggatta
és a földre hányta. Ez meglévén, hallgatózott, de semmit sem hallhatott.

Lemenjen-e, vagy sem? el nem tudta magában tökélleni. Tízszer is
felnyitotta egymásután az ajtót és csendesen ismét betette. Ebéd előtt
nehezen ment volna le, ha egy inas által le nem hivatták volna. Érezte,
hogy arcza ég, mikor a lépcsőkön leandalgott. Reszketve fogta meg az
alsó szobának ajtókilincsét, s a mint azt azon szempillantásban a
szobaleány, a ki a kávét bevitte volt, belülről találta megnyitni, úgy
megijedt, hogy majd hanyatt roskadt.

[Illustration: A tükör előtt különféle arczvonásokat próbálgatott.]

Belépvén, mély térdhajlást csinált, a nélkül, hogy szemeit fel merte
volna vetni. Az én jó Manczim! mondá az öreg gróf. Manczi ráemelte
szemeit, de az ifjú grófot mellette meg nem pillanthatta. Leült azután
és szüntelen az ajtóra nézegetett. Kávét töltött a findzsákba és
mindenik findzsánál elöntötte, mivel az ajtóra kacsingatott. Még ujjait
is megégette, mivel az ajtón volt a szeme. Az ifjú grófot azonban nem
láthatta bejönni, mivel otthon maradt.

Hadasi Kaczajfalvára érkezvén, hogy leányát meglátogassa, aznap, hogy az
ifjú grófnak Rósafiékhoz kellett volna menni, reggel megbetegedett. Az
ifjú gróf tehát otthon maradt, hogy Veronkát vigasztalja, ki édes atyját
a haláltól szörnyen féltette.

Szegény Manczi! E hírre ő szobájába felrepült, a szófára ledőlt,
zokogott és Veronkát a pokol mélyére átkozta. Veronka, úgymond és mind
csak Veronka! Egy negyedórányi szörnyű tusakodása után pedig, várjatok!
mondá, nem maradok adóstok. Ezzel lement. Az öreg gróf megszólította, de
ő csak röviden felelvén, az óbesterhez fordult. Szemei csak Russel
orczáján legeltek, fülei csak Russelt hallgatták. Ha némelykor az öreg
gróffal beszédbe eredt, csak azért történt, hogy Russelt dicsérje. Oh az
óbester egy nemes szívű és felette derék ember! mondá Laczi atyjának
egynéhányszor. Ha ismerné gróf uram! mily természetes s egyszersmind
mily finom nevelésű férfi ő! Hozzá hasonlót nem ismerek. Tökéletes
mindenben, a mit a világ a férfiaktól kivánni szokott! A sétálásnál úgy
csüngött ő Russel karján, mintha hozzá volna kötve, s mikor az öreg gróf
elbúcsúzott, akkor őt Manczi bizonyossá tette a felől, hogy magát
mindaddig szerencsésnek tartja, míg Russel édes atyjának házánál marad.

E diadallal felment Manczi a szobájába, hogy ott magát kinevesse; de a
nevetés helyett, melyre magát hasztalan erőltette, sűrű
könnyhullajtásokra fakadt. Az öreg gróf míg Rósafiéknál volt,
egynéhányszor megrázogatta fejét. Manczinak igyekezete, melylyel magát
az óbesternek kellette, oly buzgó volt, hogy azt az öreg gróf igaznak
vélte. Hazalovagolván, majdnem hálát adott az egeknek, hogy fiának és
Manczinak szerelmes szövetsége félbeszakadt. Állhatatlan szívű és
könnyen gondolkodó leánynak lelte ő Manczit, mert csak egyszer kérdezte
tőle, mit csinál Laczi? és még akkor is azonnal Russelhez fordult, a
nélkül, hogy a feleletet megvárta volna. Ha mindjárt csak tetetés volna
is! mondotta magában az öreg gróf s megrázta fejét.

Haza érkezvén, az ifjú grófnak első heves kérdése az volt: Mit csinál
Manczi? emlékezik-e még rólam? szeret-e? – Az öreg gróf elbeszélte
fiának, a mit Manczitól látott és hallott és fia lesütvén fejét, egészen
elnémult. Én azt tartom, mondá végtére az atyja, hogy Manczi tégedet
sohasem szeretett. Én is azt tartom, felelé az ifjú és mosolyogni akart,
de szeméből a könnyek erővel kiütöttek. Erre édes atyjának nyakába
borulván, arczához nyomta könnyes arczát és a szobából kiment.

Veronka utána sietvén, érzékeny buzgósággal kérte, hogy legyen nyugodt
elmével. Hidd el nekem Laczi, Manczi tégedet még szeret.

Engemet? kedves Veronkám! Engemet Manczi szeret?

Veronka alkalmasint kitalálta Manczi plánumát.

Nem! édes Veronkám, mondá erre az ifjú gróf. Inkább akarom én, hogy
Manczi engemet többé ne szeressen, mintsem hogy megcsaljon. Azt mondod
te, hogy ő engemet bosszantani és szerelemféltésre akar birni. Oh édes
Veronkám! mily boldogtalan volnék én, ha az ő szíve ily csalárdságokra
vetemedni képes volna. Hagyj magamat egy kevésig, Veronkám! Eredj az
atyámhoz.

Kimondhatatlan nyughatatlansággal és tusakodással járkált fel s alá az
érzékeny ifjú, meg nem tudván magát határozni, hogy édes atyjának
higyjen-e vagy Veronkának? Másnap kora reggel, mikor még az egész ház
nyugodott, lóra ült és Manczihoz nyargalt. Potrohosi hangos
örömkiáltással fogadta: Isten hozott, édes Laczim! Isten hozott hozzánk!

Manczi elvetvén magáról a paplant, kiugrott az ágyból és az ablakhoz
szaladt. Füle meg nem csalta. Laczi volt, a kinek szavát hallotta.
Vizsgálódva tekintett le az ablaknak majd egyik, majd másik
üvegtábláján, de Laczit nem láthatta, mert Potrohosi előtte állott és
vastag derekával az ifjút egészen eltakarta. Csak egyik karja tünt
egyszer szemébe és szíve azonnal dobogni kezdett. Felöltözött hamar, a
nélkül, hogy tudta volna mit csinál. Aztán kirepült a szobából és a
lépcsőkön le akart menni Laczinak karjai közé; de a harmadik lépcsőn
észrevette, hogy melltakaróját a szobában felejtette. Visszasietett
tehát, bezárta az ajtót és jobban felöltözött.

Az öltözködés alatt szinte észrevétlenül tértek vissza emlékezetébe a
tegnapi napnak, Laczi elmaradásának és Veronkának képei s azonnal érezte
azt is, hogy szerelmét a bosszúállás után való esdeklés fojtogatni
kezdi. Egészen felöltözködvén, le akart menni. Maga sem tudta még, mikép
viselje magát? Szinte be akart lépni a szobába, a hol Laczit beszélgetni
hallotta, a mint a kertnek nyilt ajtaján megpillantotta Russelt, a
legszélesebb fasorok között sétálgatni. Hozzá szaladt tehát a kertbe,
karjába kapaszkodott és szörnyű szívdobogással fel s alá kezdett vele
járni.

Az ifjú grófnak első kérdésére, hol volna Manczi? azt felelte Potrohosi,
hogy még minden bizonnyal az ágyban. Minekutána Rósafiékat
megköszöntötte, megújította kérdését; Potrohosi pedig kiintette a
szobából és felvezette magával a lépcsőkön azzal a reménységgel, hogy
húgát az ágyban találja. Ott nem lelvén, az ágyra tette kezét, mely még
meleg volt. Gyere ide Laczi! úgymond és tapasztald, hogy nemrég kellett
neki felkelnie. Laczi az ágyra tette kezét s gondolatokba merülvén,
vissza sem vonta egy ideig. Mi a tatárt csinálsz? kérdezé tőle végtére
Potrohosi.

Az ágyat nézem, hogy meleg-e még? felelé a gróf bizalmas szózattal.

Potrohosi elkaczagván magát, jöszte velem, úgymond, keressük fel.

A lépcsőkön lemenvén, megpillantotta Manczit a gróf, a kertben és Russel
karján. Amott van, úgymond, ujjal mutatván a kertbe és elhalványodván:
Russellel sétál a kertben.

Manczi maga mögött beszédet hallván, erőltetett kaczagással nevetett
valamin, a mit neki Russel mondott és ennek karjához még jobban
odakulcsolta magát. A mint megfordultak, meglátták Potrohosit, ki a
grófot hurczolta inkább feléjök, hogysem vezette.

Manczi! kiáltá Potrohosi, Laczi van itt. Manczi el nem pirulhatott, mert
a nélkül is olyan volt már az orczája, mint a tűz, mióta a grófnak
szavát maga mögött meghallotta. Örömest sietett volna bátyja elébe, de
Russel karján kellett maradnia, mivel reszketett. Így az ő sétálása
hasonló lett a félénk tapogáshoz. Azalatt a gróf és Potrohosi a kertnek
harántlépcsőin lejutottak és Manczihoz elérkeztek.

Mint van a gróf? kérdezé Manczi felette nagy háborodással s a nélkül,
hogy a feleletet megvárta volna, azonnal Potrohositól kérdezett valami
kicsinységet. A gróf elkomorodott és nem ok nélkül; mert a mint a házhoz
érkezett, ő is felnézett Manczi ablakára és csak egyik karját
pillantotta meg, mivel arczát szemei elől Potrohosi eltakarta. Azt
gondolta tehát, mikor Potrohosival felment, hogy szobájában leli. De
Manczi a helyett, hogy a grófot megvárta volna, lement Russelhez a
kertbe, noha tudta, hogy a gróf már a háznál van. Nem kellett tehát a
grófnak több ennél, hogy édes atyjának mondását igaznak találja.

Russelt szereti! így szólott magában és az egész dologról semmi egyéb
gondolat nem tűnt eszébe. Így állottak egy ideig egymásnak átellenében e
szerelmesek, a nélkül, hogy egymáshoz csak egy szót szólottak volna, még
őket Potrohosinak hangos kaczagása álmukból fel nem verte. Erre
bementek. A gróf fontos dolgokról beszélgetett Russellel és az öreg
viczispánnal; Potrohosi pedig azonban Manczit hidegsége miatt jól
megleczkézte.

Legyen bátyám uram nyugodt elmével, mondá Manczi, fogadom, hogy az egész
dolognak jó vége lesz.

Lányka! az ifjú gróf olyan legény, a kit orránál fogva hurczolni nem
lehet. Ne rontsd el nála dolgodat; hanem azon igyekezz inkább, hogy
homloka felderüljön.

Hagyjon nekem békét bátyám uram. Fogadom, hogy meg fog velem elégedni.

Ezzel Russelhez és a grófhoz fordult. Amarra édes mosolygással nézett;
mikor pedig a grófra tekintett, szemének e kis fordulásával édes
mosolygásának legalább fele elenyészett. A gróf komor volt ugyan, de
egyszersmind oly nyugodt szívű is, hogy arczán a belső háborodásnak
legkisebb jelét sem lehetett látni. E hidegvérűsége Manczit nagyon
bosszantotta. A beszéd között kezét Russel kezére tette és a grófnak
mégsem változott meg színe, sem tekintete. Sőt Russelt szinte oly
érzékenyen látszott ő szeretni, mint Manczit, kit a figyelmetességben,
melylyel az óbesternek beszédeit hallgatta, még messze túl is haladott.

Manczi elvégre egypár szót ejtett, melyekből a gróf könnyen
észrevehette, hogy a kertbe megy. Odavárta ő maga után a grófot és
reménységében meg nem csalatkozott. Manczi azonnal azt kérdezte tőle,
miért nem jött el tegnap ebédre az öreg gróffal? A gróf pedig minden
tartózkodás nélkül azt felelte, hogy neki otthon kellett maradni a
végből, hogy Veronkát vigasztalja.

Veronka kedvéért tehát? mondá erre Manczi s meggörbítvén ajkait, sétálni
kezdett. Mikép tetszik a grófnak az óbester?

Én őt úgy szeretem, felelé a gróf, mint az édes atyámat. Higyje el nekem
a kisasszony, hogy megtanulván az embereket ismerni, igen keveset
találtam köztük, kiket örökre magamhoz kapcsolni kivánnék; de e kevesek
közé tartozik Russel is.

És Russelen kívül kicsoda még? kérdezé Manczi.

Az atyám, Veronka, anyám, Mályvási, az én öreg Istókom és – itt egy
csepp könnyecske gördült ki komor szeméből – de most már ennek vége van.

Manczi elhallgatott és reszketni kezdett. Egynéhány szempillantás után
ismét megszólítván a grófot s azt gondolja talán a gróf, úgymond, hogy
Veronka a grófot valóban szereti?

A gróf mellére tévén kezét: Hidd el nekem Manczi, úgymond, hogy Veronka
engem szeret, mert én is viszont őt szívemből szeretem. Oh! ha te
tudnád, mily jó lányka ő s mily tüzesen védelmez tégedet!

Engemet? Hm! az ő védelmezésére nekem semmi szükségem sincsen, mondá
Manczi hetykén. És ki ellen védelmez ő engemet? A gróf ellen talán csak
nem? Ezzel a fáradsággal magát megkimélheti. Az olyan emberektől én
semmit sem kivánok, a kiknél nekem Veronka védelmezésére van szükségem.

Manczi! mondá erre a gróf intő szóval.

Manczi a beszédet félbeszakítván, Russelre fordította. Én őt szívből
kedvelem, úgymond és ő engemet minden bizonynyal hiven szeret. A gróf
erre nyughatatlanságot mutatott, Manczi pedig diadalmaskodott. Ő
engemet, úgymond, szülőimtől megkért.

És te Manczi? kérdezé a gróf szomorúan; mit mondasz hozzá?

Most már kezemben vagy! gondolá magában Manczi. Russel nagyon nemes
szívű férfiú, mondá a Grófnak kérdésére.

Az ő minden bizonynyal! felelé a gróf, Manczitól egy keveset félre
fordulván.

Én szerencsés asszony lennék, ha hozzá mennék. Őnála legalább Veronkának
közbenjárására semmi szükségem sem volna.

Minden bizonynyal nem! mondá a gróf az égre emelvén szemeit, és a
kisasszony kiváltkép azért lenne általa szerencsés asszony, mert, a mint
látom, szereti. Ezt mondván, a kertnek ajtaja felé fordult és Manczitól
elsietett.

Laczi! mondá erre Manczi, de hirtelen ijedése miatt oly halk szóval,
hogy a gróf nem hallhatta, ki gyors lépésekkel a kastélyba visszament.
Egymást érő könnyek görgöttek le arczán és zokogását még Manczi is
meghallotta. Utána sietvén és karjait utána terjesztvén, Laczim!
úgymond, kedves Laczim! A gróf megfordulván, megcsókolta tüzesen kezét
és szelid s egyszersmind indulatos szavakkal imígy szólott hozzá: Hagyj
fel, édes Manczim, az én szerelmemmel! Sokkal jobb Russel énnálamnál. Az
én feleségem Hadasi Veronka legyen.

Manczi elmerevedett. Veronka? kérdezé fulékonyan szólva, Veronka a te
feleséged? Eredj tehát hitszegő! a hová indultál.

A gróf elment; Manczi pedig még egy darabig a kertben maradt, hol kezeit
kulcsolgatta és zokogott. Végre egy inast akart a grófhoz küldeni, hogy
jöjjön hozzá mégegyszer a kertbe; de a büszkeség és harag ismét
elcsábította e gondolattól, úgy hogy el nem tudta magában tökélleni,
mitévő legyen? Tízszer is rálehelt keszkenőjére, hogy szemeit vele
megszárítsa és szinte annyiszor újra megindult szeméből a
könnyhullajtás. Ily kisírt szemmel be nem mehetett, sőt még inassal sem
szólhatott, hacsak az egész dolgot el nem akarta árulni. E mellett pedig
kimondhatatlan szorongatásokat érzett a miatt, hogy a gróf haza ne
menjen.

Azalatt a gróf bement a szobába. Szemei nedvesek voltak. Rátekintettek
mindnyájan és elhallgattak. Potrohosi mosolygott és suttogva azt mondta
vagy kétszer magában: óh asszonyok! mennyire viszitek még rajtunk való
hatalmatokat!

A gróf odasompolygott Russel mellé s alkalmat várván arra, hogy vele
magányosan szólhasson: Óbester uram, úgymond, az úr Manczit szereti,
úgy-e?

Russel nagy szemeket vetvén reá: Igenis, úgymond, kedves gróf uram! én
Manczi kisasszonyt tiszta szívemből szeretem.

Az úr őt már meg is kérte?

Szülőitől jó ideje már, hogy megkértem.

Édes óbester uram! tegye Manczit boldoggá, kérem és legyen vele
szerencsés maga is. Ezt mondván, sírva fakadt és Russelt megölelte.

Russel rábámulván: Én tegyem, úgymond, Manczit boldoggá? Mi jut, kérem,
eszébe a grófnak? Hisz én azt hallottam, hogy Manczi el van már igérve.
De mikép jön a gróf vajjon e gondolatra?

Csak imént mondta nekem maga Manczi, hogy az úrnak karjai között
szerencsés asszony leend.

Ezt a grófnak Manczi mondotta volna? Laczi! te minden emberhez nyilt
szívű vagy! Én legyek-e a világon egyedül, a kivel csalárdul bánhatnál?
S Manczi mondotta volna ezt a grófnak? Hisz én azt gondoltam, hogy a
gróf maga veszi el!

Én? Kedves óbester uram! Én Hadasi Veronkát veszem el. A mit én elébb
mondottam, azt nekem, higyje meg az úr, maga Manczi vallotta meg imént.
Édes Russelem! kérlek, tedd Manczit boldoggá.

Russel megölelte az ifjút és kirepült a kertbe. Manczi még fel s alá
sétálgatott, minekutána éppen annyira hozta volna szívének nyugodalmát,
hogy egy-két szempillantás múlva bemehetett volna. Russel hozzá sietvén:
Óh kedves Manczim! úgy mond, ajkaihoz nyomván a kisasszonynak kezét és
megcsókolván, óh drága kisasszonykám! bocsásson meg, hogy kimondhatatlan
örömömet el nem titkolhatom. Szinte egy tudósítás, melyet a grófnak
ajkairól vettem, oly boldog emberré tett engemet, hogy meg nem cserélnék
széles e világon senkivel. A kisasszony azt reméli, hogy az én karjaim
között szerencsés asszony leend? A mi szent találtatik az égben és a
földön, arra igérem, hogy egyetlenegy igyekezetem lesz, míg élek, a
kisasszonynak minden legkisebb kivánságait teljesíteni. Csak a
kisasszonynak boldogsága legyen az enyém egyedül.

Manczi e beszéd alatt úgy elhalványodott, mint a holttest. Szólani
akart, de egyáltalában csak egy szót sem ejthetett. Térdei nem győzvén
testét viselni, remegni kezdettek. Russel ezt észre nem vévén, nagy
örömmel vezette be a kastélyba. Manczi magánkívül volt, úgy hogy
Russelnek egyéb szavait nem hallotta, vagy legalább nem értette és a
körülötte levő tárgyakat meg nem ismerte.

Viczispán uram! mondá Russel Manczi atyjának könnybeborult szemmel, ide
vezetem az úrhoz Manczi kisasszonyt. Csak imént tett engemet bizonyossá
a felől, hogy ő általa boldog férfiú leendek. Áldjon meg bennünket,
kedves atyám!

Kiki rámeresztette álmélkodó szemeit. Potrohosi majd a grófra tekintett,
ki az ablakban állott és oly halvány volt, mint a fal, majd meg
Manczira, ki Russel karján csüggvén és háborodott szemeit a földre
szegezvén, magán kívül látszott lenni. A gróf, a mint Potrohosi még
egyszer rátekintett, kezet nyújtott neki, a szobából sebesen kiment,
lóra ült és haza nyargalt.

A gróf haza nyargal, kiáltja egyszerre Potrohosi; mire Manczi az egész
jelenést egy iszonyú kiáltással végezvén, Russel karjára leroskadt és az
ágyba vitetett. Itt ő szegényke, mintha semmivé tiporták volna, meredt
szemmel nézte a szobának boltozatát, a nélkül, hogy tudta volna, mit
akarjon? Bátyjának ezer kérdéseire, mi történt vele, hogy erre
vetemedett? csak egy szót sem felelt. Egyetlen egy kérése az volt, hogy
magára hagyják. Potrohosi elvégre e kérésének engedvén: Akaratos lélek!
úgymond. Csak úgy van, mikor a gyermekek engedelmeskedni nem akarnak.




XXII.

Ezt egy okos kisasszonytól nem vártuk volna.

A grófnak állapota szinte oly rettenetes volt, mint Manczié.
Hazaérkezvén, egyenesen az atyja szobájába szaladt, ki Veronkával
sétálni volt. Innen azután a kertbe ment, hol nagy lépésekkel fel s alá
járkált, s egész veszteségét átfontolván, érzékenyen epekedett. Mellén
keresztül voltak fonva karjai, feje lecsüggött és szemeiből könnyek
gördültek. Manczi! mondá egynehányszor, meg-megállván, vajjon mit
vétettem én neked? Semmit sem tartott ő tudni illik bizonyosabbnak
annál, hogy Manczi Russelt szereti. Vizsgálni kezdte tehát magában,
miért szereti Manczi Russelt jobban, mint őt? és az óbesterben sok szép
tulajdonságot talált, melyek nélkül ő még szűkölködött. Csak azt érezte
tehát, hogy ő szerencsétlen, a nélkül, hogy benne Manczi vagy Russel
ellen legkisebb gyűlölség támadt volna. Sőt még a levegőben kastélyokat
is épített, ébren álmodozván a jövendőségről, melyben ő Manczi szerelmét
ismét megérdemelvén, szívéért a nemes lelkű óbesterrel szép erkölcsök és
buzgó szeretet által versengeni fog. Ezen álmodozásokat ő oly édeseknek
lelte, hogy az öreg grófnak szavát hallván, a kertnek hátulsó ajtaján a
mezőre kiosont, csakhogy azokat félbeszakítás nélkül folytathassa.
Mindhiába! mondá végtére; én őt örökre elvesztettem! s ezt mondván,
észrevette, hogy a nedves fűben egy bokor mellett ül és az estének mély
homályától már körülvétetik. Alig tudott haza akadni.

Atyjához szaladván, mellére bocsátotta fejét és átölelvén mind a két
karjával, oda van, úgymond, minden örömöm! Manczi Russelhez megy
férjhez.

Russelhez? Laczi! ez lehetetlen.

Óh édes atyám! mikor leszek én boldog? Édes Veronkám! én szerencsétlen
vagyok, felette szerencsétlen! Manczi azt nekem maga mondotta.

Maga mondotta? kérdezé az öreg gróf mély álmélkodással. Ha téged így
megcsalhatott, képes ő mindennemű gonoszra.

Megcsalhatott? Hiszen mondom neked, hogy ő ezt nekem maga megvallotta.
Erre az ifjú gróf az egész esetet felette indulatos panaszkodással
elmondotta.

Szerelemféltés! csupádon csupa szerelemféltés, mondá Veronka. Nyugodj
meg, Laczi! Manczi téged szeret. Rossz ember! mily szörnyen
megijesztetted Veronkádat!

Veronkának vélekedését helybenhagyta mind az öreg gróf, mind a grófné.

De mikor nektek mondom, kezdé ismét az ifjú gróf, hogy nekem maga Manczi
világosan megvallotta, hogy Russel karjai között szerencsés asszony
lesz.

De mind haszontalan volt ellenkezése s minekutána vélekedésétől
mindnyájan elállottak, no majd meglássuk, úgymond mosolyogva. Kivánom,
hogy meg ne csalatkozzatok, jóllehet meg nem foghatom, mi végből csalna
meg Manczi engemet? Ezen igéknél mély gondolatokba merülvén, de meg
kell-e, úgymond, annak lenni, hogy Manczi engemet megcsaljon? és hogy e
szívből, mely őt oly híven, oly igazán szereti, csúfot űzzön?

Veronka azt vitatta, hogy az ilyen csalárdságot könnyen meg lehet
bocsátani.

Ah, édes atyám! mondá azután az ifjú gróf, mily nagyon fáj az énnekem,
hogy Manczi kénytelen engemet megcsalni. És ha én most őt elvesztem, hol
találok én olyan embert, a ki engemet nevelésének, melylyel ismerős nem
vagyok és erkölcseinek, melyeket meg nem foghatok, kegyetlenül fel ne
áldozzon? Ki tudja, édes atyám! ha te e szívet inségre nem nevelted-e?
Mert azon, hogy Manczi kénytelen engemet megcsalni, én kimondhatatlanul
epekedek. E szóknál könnyek nyomultak ki szomorú szemeiből. Kiment
azután s egynéhány szempillantás múlva ismét visszatért komor
tekintettel. Megvárom a végét, úgymond féltörött szózattal. Russel
nagyon nemes szívű férfiú! Azután megölelte Veronkát s érzékeny
tekintettel nézvén szeme közé: Nemde Veronka! úgymond, te engemet meg
nem csalnál, ha szeretnél?

Manczi azalatt magában egész éjszaka tusakodott. Majd az óbesternek
akarta oda nyújtani kezét, hogy Laczin bosszút álljon, majd meg
Kaczajfalvára akart repülni, hogy a megbántott ifjúnak lábaihoz
boruljon. Mint a hajót a habok, úgy hányták ide s tova szívét az
állhatatlan gondolatok, Russel előtt szégyenlett megjelenni. Mert mit is
mondhatott volna ő ennek a férfiúnak, a ki tőle határtalan tiszteletet
érdemlett? Elpirult, valahányszor erről csak gondolkodott is. Azt
mondja-e neki, hogy Laczival csak tréfált, mikor neki azt mondotta, hogy
Russel karjai között szerencsés asszony lesz? vagy azt, hogy Laczit
Russelnek szerelmével csak bosszantani és szerelemféltésre akarta
gerjeszteni? Ah, mit mondjak én ennek a nemes szívű férfiúnak, kiáltott
fel végtére s azonnal utána vetette szívének legmélyebb rejtekében:
vajha Indiának közepén volna inkább nemes szívével együtt.

Másnap tudakozódtak egészségéről és ő azt felelte, hogy ma még meg nem
jelenhet. Átlátván azután, hogy e dolognak sebes véget kell vetni, az
ifjú grófnak ilyen levelet írt:

Ha Manczit valaha igazán szerette a gróf és ha szívében megvannak még e
Manczihoz amaz érzelmek, melyekről a gróf több ízben azt vallotta, hogy
örökké fennmaradnak! – óh Laczim! Russel abban a boldogtalan
vélekedésben van, hogy én őt szeretem. Ebből a tévelygésből, melyre őt
te vezetted, ki nem lehet őt egyébkép vonni, hanemha te neki világosan
megmondod, hogy engemet szeretsz. Ezt én szeretetedtől remélem, jó
szívedtől pedig még meg is várom. Szeretlek viszont tégedet én is!
Ismerd meg nagy érdemét amaz áldozatnak, melyet neked e vallomástétellel
egy leányzó tesz és jőjj el még ma. Még bizonyosan elvárlak, vagyok
örökké a te Rózsafi Manczid.

Az ifjú gróf e levelet vévén, lekiáltott az ablakon egy inasnak, hogy
nyergeltessen. Azalatt ő a szobában fel és alá sétált s a levélnek
szavait egyenként fontolgatta. Elment azután a levéllel az atyjához. Jól
mondtad, édes atyám! úgymond, hogy Manczi engemet tegnapelőtt megcsalt.
Ihol a levele, olvasd el. Az öreg gróf átfontolván az írást, azt
kérdezte fiától, mit akar e levélre cselekedni?

Én a levelet nem értem, felelé az ifjú gróf; talán ismét új csalárdság
van benne. Azt a vallomástételt, hogy ő engemet szeret, áldozatnak
nevezi, melyet ő nekem tesz. Édes atyám! én Manczit szeretem és nagyobb
gyönyörűségem nincsen, mintsem ha én neki és az egész világnak azt
mondhatom, hogy őt szeretem.

Eredj tehát oda, mondd meg ezt neki s mondd meg Russelnek is, hogy
Manczit szereted és hogy Manczi viszont téged is szeret.

Úgy de tegnap én neki azt mondottam, hogy Veronkát veszem el. Így hát
Russel engemet is csalárd embernek tartana. Atyám! nekem valami jut
eszembe. Kivánnám, hogy Manczit ne szeressem! mondá egyszerre,
félbeszakasztván előbbeni szavait és hogy Manczi Russelt szeresse!

De mi jutott tehát eszedbe?

Atyám! én Manczit kimondhatatlanul szeretem. A mult éjszaka és tegnap
szerencsétlenebb ember nálamnál széles e világon nem volt. De mégis, ha
engemet Manczi viszont nem szeretne, inkább gróf Bujafival élnék,
mintsem az ő karjai között. Mikép tudhatnám én azt meg bizonyosan, hogy
ő engemet szeret-e vagy sem? Ő ugyan nekem azt írja, hogy szeret; de
vajjon igaz-e? vajjon nem új hazugság-e, a mit ír? Ezt én tehát
próbakőre akarnám tenni. Russel őtet szereti, Russel már szülőitől meg
is kérte és Russel nemes szívű férfiú. Ha Manczi engemet szeret,
lehetetlen, hogy ő ezt Russelnek meg ne vallja, bátor oda nem megyek is.

Hátha Russelnek oda adná kezét?

De lám-e mondom, hogy ha engemet szeret.

Ezt én hallom; de ha csakugyan mégis – –

Atyám! mondá erre meredt tekintettel az ifjú gróf, te Manczit
rosszabbnak tartod, mintsem a minő. Ő Russelnek minden bizonynyal azt
mondaná: én Laczit szeretem. És ha ő képes volna azt cselekedni, a mitől
te tartasz, óh édes atyám! akkor csak egy ideig volnék szerencsétlen;
egyébként pedig akkor lennék az, mikor már a dolgot meg nem
orvosolhatnám. De nem! Manczi azt a nemes szívű férfiút meg nem
csalhatja. Ha engemet igazán szeret, oda nem adja kezét Russelnek és
akkor boldogabb ember nálamnál nem lesz e földön. Akkor azután
bizonyosan tudom, hogy engemet szeret és akkor még azt is elfelejtem
neki, hogy az én jó Veronkámat megbánthatta. Ezt cselekszem, édes atyám!
Ez legyen az ő szerelmének próbaköve. Én oda nem megyek és ha ő e próbát
kiállja, óh atyám! mily kimondhatatlanul boldog lesz a te szerencsétlen
fiad!

Az öreg gróf mosolyogván, mit felelsz tehát, úgymond, neki?

Fia homlokára szegezvén egyik ujját, azt tartom, úgymond, hogy semmit
sem.

Édes fiam! az illendőség azt kivánja, hogy a kérdésre feleletet adjunk.
Írd meg neki azt, a mit nekem imént mondottál.

Azt meg nem írhatom. Vajha kénytelen ne volnék vele, hogy szívét
próbakőre tegyem. Édes atyám! az nekem sokszor jut eszembe, hogy neked,
Veronkának és nekem egy tulajdon világ kellene, melyben éljünk. Minek
csalt meg engemet legelőször Manczi? Mi szüksége volt neki arra, hogy
szívét előlem elzárja? Ezt én neki sohasem felejthetem el. Én neki
egyenesen megírom, hogy Russelhez való szerelméről, mivel maga
megvallotta, legkisebbet sem kételkedhettem.

És ha Russelhez azért talál férjhez menni, mivel azt gondolja, hogy
tégedet örökre elvesztett?

Russelhez mikép mehetne, ha nem szereti? Nem, édes atyám! ezen
alacsonyságra ő teljességgel nem képes.

Azonban az öreg grófnak e végső ellenvetése arra birta őt mégis, hogy e
próbának balra fordulását megelőzze. Leült tehát és Manczinak ilyen
levelet írt.

Kedves Manczim! Kötelességedet tudod a nélkül, hogy reá emlékeztesselek.
Eltökéltem magamban, hogy hozzád nem megyek, mivel megcsaltál s mivel a
csalásnak még legkisebb látszatja is, ha tovább tartana, nekem felette
nagy és tűrhetetlen kellemetlenséget okozna. Russelnek azonkívül azt
mondottam, hogy Veronkát veszem el; és én azt el nem viselhetem, hogy
egy oly nemes szívű férfiúnak, mint Russel, legkisebb oka legyen, azt
gyanítani, hogy meg akartam csalni. Laczi.

Kitetszik e czédulából, hogy az ifjú gróf Manczinak hozzá való
szeretetében és egyenesszívűségében tökéletesen bízott. Az ő szíve
szerint, mely gyanakodni nem tudott s mely soha sem érzett mást, hanem a
mit ajkai mondottak, Manczinak magyarábban nem írhatott volna. Ismered
kötelességedet, azaz: Russelnek köteles vagy megmondani, hogy őt nem
szereted, mivel engemet szeretsz. Engemet megcsaltál és így ama vallomás
által, melyet Russelnek teendesz, az én habozásomat is le kell
csillapítanod, mely szívemben hozzád való szerelmed iránt támadt. Én
semmit sem tehetek, mivel Russelnek azt mondtam, hogy Veronkát veszem
el; mert ha én most neki azt mondanám, hogy szeretlek, azt gondolhatná,
hogy őt vagy a minap akartam, vagy most akarom megcsalni.

Hogy Manczi e czédulát rosszul értse és megijedvén, még hathatósabb
szerelemféltésre gerjedjen, azt az ifjú gróf meg sem álmodta volna.

Kötelességedet tudod! Ez annyit tesz, mondá Manczi bosszankodva, hogy
Russelhez menjek férjhez. Ó te háládatlan! te gonosz szívű! te alacsony
lelkű! Én Russelhez menjek? És ezt te még kötelességnek is mondod? oly
hideg vérrel, oly csúfolódva mondod? Nem akar eljönni, mivel megcsaltam!
Veronkát akarja elvenni!

Erre összegyűrte a levelet és ha most hevenyében elébe akadt volna
Russel, egyenesen oda nyújtotta volna neki kezét haragjában. Ah, csak
egy felette picziny reménység tartóztatta még attól vissza, hogy Russelt
önként fel ne keresse! Hihetőnek találta tudni illik, hogy a gróf őt még
szereti és hogy e szerelem minden bizonynyal visszahozza még egyszer
szívét karjai közé.

De ellenben lángoló és felette mérges gyűlölségre lobbant Veronka ellen,
kit vele a grófnak szerelméért versengeni gondolt. Ah, most ő van,
úgymond körülötte! Ő oltogatja el szegény Manczijához való szerelmének
utolsó szikráit könnyen elcsábítható szívében! Ő öli meg minden
legkisebb rügyecskéjét ama hajlandóságnak, mely talán még mellében
hozzám újra kizsengene! Így gyanakodott ő Veronkáról abban a
szempillantásban, mikor e jó leányka egész igyekezettel azon volt, hogy
a grófnak Manczihoz való szerelmét elolthatatlan lángra lobbantsa.

Manczi azután az asztalra könyökölvén s fejét karjára támasztván, sírni
s végtére zokogni kezdett. Ezen szempillantásban meglepte őtet Russel.
Kedves kisasszonykám! úgymond, az én tegnapi heveskedésem a kisasszonyt,
a mint látom, kellemetlen állapotba helyeztette. Én férfi vagyok. Ama
szavát, melylyel nekem tegnap, nem tudom, mikép? oly nagy örömet
okozott, a kisasszonynak ismét visszaadom. Szívének e miatt csak egy
ellenes gondolattal se legyen terhére. Az én szerencsém felette drága
volna, ha csak egy könnyecskéjében telne is. Ezzel Manczinak kezét
megcsókolta és kesergését nagyon megkönnyebbítette.

Nemes szívű férfiú! mondá viszont Manczi és szemeit leütötte. Az én
szívem oly tele van, hogy csak az Isten a megmondhatója. Az úrnak
mindent megmondhatok.

Nem! kedves kisasszonykám! felelé Russel. Ha elegendő emberségem van is
arra, hogy szavának megtartására ne kénytelenítsem, arra mindazonáltal,
hogy bizalmasa legyek, nem vagyok elég hideg. Ezzel Manczinak kezét még
egyszer megcsókolta és elment.

Manczi e levelet mégegyszer elővette s átolvasván, azt találta, hogy
lehet neki jobb értelmet is adni. Óh Laczi! mondá azután lágy szózattal,
ha tudnád, micsoda szorongatásokat okozol te nekem, régen megbocsátottad
volna már szerencsétlen vakmerőségemet, melylyel kinozni akartalak.
Érzékeny mosolygás vegyült e szavainál könnyhullatásai közé.

Kaczajfalván is jobb látszatot kezdett nyerni a dolog. Veronka végtére
meggyőzte a grófot a felől, hogy ő Manczitól ezen áldozatot igazsággal
nem kivánhatja. A gróf tehát eltökélte magában, hogy ebéd után Manczihoz
megy és ott a zavarodást határozottabb feleletével szétoszlatja. Veronka
vele ment, hogy az úton szükséges oktatásokat adjon még neki a felől,
mit kelljen ezen esetben szólania, mit cselekednie? A kocsi és a paripa
távolról mentek utánok.

Beszéd között oly messze gyalogoltak együtt, hogy az útnak már felét
meghaladták. Itt tehát leültek együtt a gyöpre, míg a szolgák hozzájok
érkezhetnek. Veronka buzgón kérte a grófot, hogy Manczit még csak meg se
emlékeztesse ama kis csalárdságra, melyet rajta elkövetett. E kérését
még könnyhullatásokkal is támogatta. A gróf meg nem igérte ugyan neki,
de meg sem tagadta tőle egészen. Azután egy darabig némán ültek egymás
mellett. A gróf az ő szép Manczijáról gondolkodott, Veronka pedig
Szádnokiról.

Ah kedves barátném! mondá egyszerre a gróf, átölelvén az álmodozásba
merült leányt, ha Manczinak oly jó szíve volna, mint neked!

Édes jó Laczim! felelé Veronka és lebocsátotta fejét a grófnak mellére,
hogy csókjait elkerülje.

Azon szempillantásban kiugrott nagy és szitkos kiáltással egy bokor
megül Manczi s eléjök állván, dühös tekintetével szegény Veronkát majd
hogy el nem rémítette.

Ebéd után ő is a kaczajfalvi útra ment s mély álmodozásba és a gróf után
való esdeklésbe merülvén, messzebb andalodott. Egyszerre meglátta a
grófot Veronkával egy bokornak árnyékában ülni és szerelemféltése új
lángokra lobbant. Látta, mikép hízelkedett az ifjú a leánynak s mögéjük
lopódzkodott. Akkor történt, hogy Mancziról való tanácskozásaik után
elhallgattak. Erre a gróf a leányt megölelvén, ama boldogtalan szókat
találta ejteni, melyekre Manczi a bokor mögül dühös oroszlán gyanánt
kiütött.

Gyalázatos csábítóné, szemtelen gaz leány! mondá végtére Veronkának,
minekutána lélekzethez jutott. Veronka elhalványodván, szinte megmeredt.
A gróf erre megfogta Manczinak kezét, Manczi pedig kirántván a gróf
kezéből a magáét: Eredj szemem elől, úgymond, te alacsonyszívű,
semmirevaló rossz ember! Inkább kígyónak adnám kezemet, mint neked!

Manczi kisasszony, az Istenre kérem! mondá Veronka félénk és könyörgő
szózattal.

Hallgass te szörnyeteg! különben – Ezt mondván, neki szökött rettenetes
indulatossággal s mind a két öklét ráemelte.

A gróf mindeddig meredt szemmel nézte Manczit; most pedig közéje és
Veronka közé szökvén, újra megfogta kezét és azt kérdezte tőle, hogy meg
akarja-e csendesen hallgatni?

Én hallgassalak meg tégedet? kiáltá Manczi dühösen. Hűtelen bolond
gyanánt gyűlöltelek mindeddig, most pedig még a pokolnál is jobban
gyűlöllek.

Gyűlöltél és gyűlölsz? kérdezé a gróf, s az égre tekintvén: Boldog
Isten! úgymond, mivel bántottalak én meg tégedet, hogy engemet gyűlölsz?

Mancziban a legfőbb dühösség a legfőbb ájúlással tusakodott. Majd
elhalaványodott, majd meg elpirúlt. Takarodjatok boldogtalanok! mondá
végtére, takarodjatok szemeim elől! s ezt mondván, elfordúlt tőlük és
menni akart.

[Illustration: Egyszerre meglátta a grófot Veronkával egy bokornak
árnyékában ülni.]

A gróf megfogta karját, hogy el ne essen, mert alig járhatott. Vagy
ötven lépésnyire mentek, a mint elejökbe jött a viczispán inasa. Menjen
a gróf, úgymond törött szózattal Manczi, menjen Isten hírével haza és
soha magát többé szemeim előtt ne mutassa. Az inas vezessen engem haza.
Ezzel az inas karjába kapaszkodott. A gróf utána nézett, még láthatta;
azután pedig visszatért Veronkához, s nyakába borulván: Istenem!
úgymond, Manczi volt-e ez igazán? Ah Veronkám! bárcsak én ezen
szempillantásban kisérteteket tudnék hinni, mint a mi parasztjaink!
Azután visszaindultak Kaczajfalva felé, s előtalálván a kocsit, beültek
mind a ketten. Halovány arczczal zokogott a gróf. Némán ült mellette
Veronka, és zokogását hallván, érzékenyen sírdogált.




XXIII.

Most már Veronkán van a sor.

Az ifjú gróf bemenvén szobájába, összekulcsolta kezeit, s fel alá
sétált. Mázsa gyanánt feküdt szívén a búbánat. Az egész esetből ő semmit
sem értett. Azt tudta egyedül, hogy Manczi ezen alkalommal a
legrettenetesebb fúriához hasonlított. Veronka azonban az öreg grófhoz
szaladt sírva, s elbeszélte neki az egész esetet. A gondos atya nagyon
tartott attól, hogy fiában e történet valamely bal változást ne okozzon.
Oda osont tehát ajtajához, s minekutána sétálni és sóhajtozni hallotta
volna, bement hozzá. Az ifjú gróf nyakába borulván, óh! úgymond, édes
atyám! mi lett az én szegény Manczimból? Mily kimondhatatlanul fáj az
énnekem, hogy Manczi oly gonosz!

Az öreg gróf őt csak általában vígasztalgatta, a nélkül, hogy a jövendőt
megillette volna. Sőt Manczit még mentegetni is kezdette. De fia semmit
sem felelt reá, hanem az ablakhoz fordult és sírdogált. Másnap már
csendesebb és magába merült volt és keveset szólott. Még ebéd előtt
lement a kertbe, hogy szomorú gondolatának szabadabb szárnyat
engedhessen. A sétálás közt észre sem vette, hogy eső esik, míg egészen
át nem ázott.

Délután megfogván kezét az öreg gróf, édes fiam! úgymond, én csak abban
a hiszemben vagyok mégis, hogy Manczi tégedet buzgón, felette buzgón
szeret.

Az ifjú gróf komor mosolygásra fakadván, de én viszont Manczit, úgymond,
nem szeretem többé.

Te is, édes fiam! te is jobban szereted még, hogysem gondolnád.

Nem, édes atyám! A mit én magamban érzek, abból áll, hogy szeretném, ha
Veronkának olyan termete volna, mint Manczinak. De még ezt sem! mert
csak láttad volna őt tegnap! Egyszóval, édes atyám! én Manczit többé nem
szeretem. Kívánom, hogy megjobbuljon és szerencsés legyen.

Hátha töredelmesen lábaidhoz borul?

Felemelem és azt mondom neki: Manczi! én tégedet többé nem szeretlek!
Hidd el atyám! hogy köztem és közte mindennek vége van.

És valóban vége is volt. Manczi ugyan helyre akarta téríteni a dolgot;
de mind haszontalan volt. Az ifjú gróf, mihelyt összetalálkozott vele,
egyenesen azt mondta neki komor tekintettel: Manczi! én tégedet többé
nem szeretlek! A jó Isten jobbítson és boldogítson meg! Veronka
hasztalanul próbálgatta szívét Manczihoz visszatéríteni. Foganatlan
igyekezetére mind csak azt felelte: Manczinak szíve nem jó; én őt nem
szeretem.

Egynéhány haszontalan próba után oda nyújtotta végtére kezét Manczi
Russelnek és egybekelésüknek napján az ifjú gróf egészen magába merült.
Tudta ő az órát, melyben Manczi Russellel össze fog adatni. Ennek
elfolyása után édes atyjához ment, megölelte, melléhez szorította s
orczáját ezen igék között: Manczi már szerencsés! Russel a férje! forró
könnyeivel megharmatozta.

Víg ugyan nem volt, de nem is epekedett. Úgy látszott, mintha gondolatai
felváltva hol érzékenyek, hol kiesek voltak volna; mert majd mosolygott,
majd meg szelíden könyezett.

Másnap reggel Veronkát arra kérte, hogy menjen vele sétálni. Édes
Veronkám! mondá neki bizalmasan, én Manczit szerettem, és hihetőleg csak
azért, mivel ő volt az első leány, a ki szemembe tünt. Ha tégedet
láttalak volna előbb, tégedet szerettelek volna. Manczi már most Russel
felesége, és én – ezt mondván, orczáját Veronka orczájához értette – én,
Veronka! tégedet szeretlek, mert szintolyan jó vagy, mint én. Azt ugyan
még nem mondhatom, hogy feleségem légy, mert mellem tele van még
Manczival; de kevés idő múlva, reménylem, egészen rendben leszek.

Veronka úgy megijedt, hogy egészen elhalványodott. Magához szorította
tehát a grófot, hogy háborodását eltitkolja. Ezt ő valóban észre nem
vette. Mihelyt Veronka maga maradt, ezerféle képek repültek fején
keresztül. Érezte ő, mennyivel tartozik ezen ifjúnak! Átlátta, hogy
kezére és szerelmére neki, mint jótevőjének, tagadhatatlanul legfőbb
jussa van. De egyszersmind érezte azt is, hogy csak Szádnokit szereti és
hogy csak Szádnoki karjai között boldogulhat. Azonban nagy szívvel azt
tökélte el magában, hogy a grófnak oda nyújtja kezét, sőt hogy hű
szerelmével még boldoggá is teszi, ha talán a grófnak barátságából
szerelem válna. Reménylette ugyan, hogy lát talán a gróf még valahol oly
leányt, a ki szívét megbájolja; de azonban kész volt, háladatosságból
kezét oda ajánlani. Dicséretére pedig ezen alacsony születésű leánykának
azt mondhatom, hogy mikor erre magát eltökélte, a grófnénak ragyogó neve
még csak eszébe sem jutott.

Látta ő azonban, hogy az ifjú vele naponkint barátságosabban
társalkodik. Egész órákat töltött nála; vele sétált, vele járt ki
kocsin, vele mulatott egész nap. E mellett pedig óránkint derültebb
lett, és belső nyugodalma óránkint gyarapodott. Veronka egyszóval
közelíteni látta azt a szempillantást, melyben neki a gróf azt fogja
mondani: Veronka! én tégedet szeretlek, én tégedet elveszlek.

Az ifjú grófnak még egy szomorú napja volt. Meghallotta tudniillik, hogy
Russel nejével együtt Angliába és innen Indiába költözik. E hírre ő
sokáig tusakodott magában, fel s alá sétálván. Végre lóra ült, és villám
gyanánt Rósafiéknál termett. Bejelentés nélkül rohant be a szobába és
Manczi, a mint hirtelen megsejtette, szörnyen elsikoltotta magát.
Odasietvén Manczihoz, megcsókolta mély tisztelettel kezét, s
nyughatatlan tekintettel nézvén reá: Édes Manczim! úgymond, te Russellel
innen elköltözöl? Óh Russel! én a te Manczidat szerettem,
kimondhatatlanul szerettem. Ezt mondván, bal kezét szívére tette,
jobbját pedig oda nyújtotta a reá bámult Óbesternek. Russel! szeresd,
kérlek, Manczidat és tedd őt boldoggá. Ha pedig ezt magad meg nem
tehetnéd, parancsolj vagyonommal. Fele nem csak mindenemnek, hanem még
életemnek is Manczié.

Manczinak szemei könybe borultak. Istenem! óh Istenem! mondá akaratján
kívül törött ugyan, de mégis elég értelmes szózattal. Azután hozzá
fordulván az ifjú gróf: Manczi! úgymond, lehetetlen volt, hogy még
egyszer ne lássalak, és arról bizonyossá ne tegyelek, hogy az örök
Istenségnél csak azért esedezek, hogy tégedet áldjon és boldogítson meg.
Isten hozzád, szeretett Manczim! Ezzel megölelte. Manczi magán kívül
ragadtatván, fejét a grófnak mellére homorította. A gróf lebocsátotta
karjai közül egy karszékre, s Russelt megölelvén: Isten hozzád, úgymond,
édes Russelem! Tedd Manczit szerencséssé!

Ezt mondván, megfordult s Manczira függesztette még egyszer tekintetét.
Szemei megteltek forró könyeivel. Feltekintvén azután az égre és
egybekulcsolt kezeit felemelvén: Ki tudja, úgymond fúlékony szózattal,
talán csak jó volt mégis! Én pedig – – Itt szemeit kezével eltakarta. De
most már késő! mondá azután bágyadt szózattal. Isten hozzátok! Ezzel a
szobából kiandalgott, lóra ült, és képzeletének álmodozásai között
hazament.

Három nap andalgott ő ide s tova magányosan és szemei szüntelen nedvesek
voltak. Veronka örült, mivel ebből világosan látta, hogy a grófnak hozzá
való szerelme gyökeret még nem vert. De harmad nap múlva ismét derülni
kezdett és egy beszélgetésben a szerelemről azt mondta Veronkának:
Bocsáss meg édes Veronkám! Manczi lakik még ebben a szívben, de
nemsokára egészen a tiéd lesz.

Kedves Laczim! mondá erre Veronka komoran, vizsgáld meg előbb jól, ha
engemet igazán szeretsz-e? Boldogtalannak tennéd magadat Veronkáddal
együtt, ha nem szeretnél, és én feleséged lennék. Tedd előbb
szorgalmatos próbakőre hozzám való szerelmedet.

A gróf elbocsátván karjai közül: Helyesen szólasz Veronkám! úgymond.
Szoros próbák alá vetem előbb indulatomat. Boldognak kell lenned,
akárhogy teszem szerét. Próba nélkül tudom azt, hogy sokkal jobban
tisztellek és szeretlek, hogysem csak egy könyhullatásodnak oka
lehetnék. De engemet, Veronka! szeretsz-e viszont?

Veronka megszorította kezét. Egy mély sóhajtás, mely a jövendőt illette,
elfojtotta ajkai között e szócskát: szeretlek! melylyel a grófnak
felelni akart. Lebocsátotta azután fejét a gróf mellére és gondolatokba
merült, melyeknek tárgya Szádnoki volt.

Manczinak képe elenyészett lassankint a grófnak szívéből; Veronka pedig
bájoló termetű leányka volt, kinek szépségét Szádnoki után való titkos
búja a grófnak szemeiben még ingerlővé is tette. Az öreg gróf is nagyra
kezdette a leányt becsülni. Látta ő fiával való társalkodását. Látta,
mily nagy bennük az egymáshoz való bizodalom, mely tisztességes
barátkozásukat felette kellemetessé tette. Látta ezerféle
alkalmatosságban a leánynak érzékeny gondoskodását, melylyel az ifjú
grófhoz viseltetett, s mindezeket szíves szerelemnek tartotta, noha csak
a puszta háladatosságnak gyümölcsei voltak. Látta továbbá azt is, mily
nyugodt szívvel nézte Veronka, ha Laczinak figyelmetességét valamelyik
kisasszony magára vonta. Látta még azt is, hogy maga a leány az ifjút a
vidéknek legkellemesebb szépségeire minden tartózkodás nélkül
figyelmessé tette. Azt gondolta ő, hogy ez által Veronka az ifjú grófnak
szerelmét próbálni és állandó lábra akarja állítani, és így lehetetlen
volt, hogy a leányt ily előre látó okossága miatt nagyra ne becsülje.

Most már maga is beszélgetett olykor vele amaz időkről, mikor kedves
fiának felesége lesz; Veronka pedig elpirulván, sohasem felelt neki
egyebet, mint hogy ő nem méltó arra a szerencsére, hogy az ifjú grófnak
szívét bírja. Édes alázatos Veronkám! mondá végtére neki egyszer az öreg
gróf belső megelégedéssel, e vallomástételed még királyi kézre is
méltónak tesz tégedet.

Lassankint a távollét miatt Veronkának Szádnokihoz való szerelme is
valami kevéssel hidegecskébb lett. Sokszor, a mint az ifjú grófot lopva
vizsgálgatta, vállára homorítván fejét, de miért nem szeretem én őt,
mondá magában, ki a szerelemre oly annyira méltó? Miért kell az én
háládatlan szívemnek tele lenni egy olyan legénynyel, kit felényire sem
ismerek oly jól, felényire sem becsülök úgy, mint ezen ifjú grófot? Mily
boldog lehetnék, ha őt úgy szeretném, mint Szádnokit szeretem!

Így beszélgetett ő sokszor önnönmagával, mindenik beszélgetése után el
akarván szívével hitetni, hogy az ifjú grófhoz való hajlandósága
növekedik, Szádnokihoz való szerelme pedig fogy. Azonban, ha az Indiai
fővárosnak, Madrásznak rajzolata mellett az ifjú grófot ülni és azon az
utczákat tüzes tekintettel vizsgálni látta, vállára bocsátván kezét:
Mutasd meg nekem, Laczi! mondá mosolyogva, hol lakik Manczi? Az ifjú
gróf rábocsátván mutatóujját az utczára, itt, úgymond, ebben az utczában
lakik. Russel adta a grófnak e rajzolatot, megmutatván neki az utczát és
a házat, melyet magának Madrászban szerzett.

Veronka azután leült a gróf mellé. A rajzolat köztük feküdt. Elkezdett ő
a grófnak Mancziról különféle esetecskéket beszélni, melyek még
gyermekkorában történtek; a gróf pedig az asztalra könyökölvén,
édesdeden hallgatta. A könyecskék lopva gördültek le arczáról. Azután
gondolatával megjárta Rósafi viczispánnak kertjét, oda ült, a hol
Manczival sokszor üldögélt, és a kertből mindig ama szókkal tért mindig
haza: óh! ki tudja? talán csak ártatlan volt ő mégis!

Manczi Russellel Madrászba ment; és ez a grófot nagy erővel vonta arra,
hogy Indiával megismerkedjék. Elolvasta ő az utazóknak írásait, kik e
tartományt látták, és így az odavaló népnek tulajdonságait egészen
kitanulta.

Valahányszor az atyja amaz utazásokról szólott, melyeket fiának még
tennie kellett volna, a beszélgetés mindenkor Indiával végződött. Ezt az
ifjú gróf a földnek tartományai között a figyelemre legméltóbbnak
tartotta. De miért? kérdezé az atyja. Mert a többi nemzeteknek bölcsője
volt, felelé az ifjú gróf. S mivel Manczi Indiában lakik, függeszté
hozzá Veronka. Én valóban szerencsés volnék, mondá erre az ifjú gróf, ha
Manczit még egyszer megláthatnám; s ezt mondván, úgy mosolygott egész
tekintete, mint a tavaszi ég.

Kedves barátom! így szólott azután Veronka, nagyon messze vagy még te a
hozzám való szerelemtől. Egész szíved még Manczié.

Nem az övé, Veronkám! felelé a gróf, hanem csak a Manczi nevet szeretem
oly különösen. Ha tégedet Manczinak hínának, azt tartom, még
önnönmagamnál is jobban szeretnélek.

Egyszer őket a szomszédságból meglátogatta Ő Excellentiája Balky grófné,
kinél büszkébb asszonyság egész Magyarországban nem volt. Férje kétszer
volt Párisban és itthon nagy tisztségeket viselt; magát pedig Lehel
familiájából tartotta eredni, ki ama hét vezérnek volt egyike, kik
Magyarországot Árpád alatt felosztották.

E dáma mindjárt eleinte kegyelmébe vette Veronkát, maga mellé ültette,
szép gyermekének, kedves ifjú barátnéjának nevezte, ruházatát
magasztalta, s tetteinek mindenikét felette nagyon dicsérte, mivel
Kaczajfalviék rokonának vélte. Végtére megkérdezte egyszer az ifjú
grófot, mily közelről való atyafi legyen e szép és jó leányka a
Kaczajfalvi házhoz?

Veronka nekünk nem rokonunk, felelé a gróf.

Nem-e? Kicsoda tehát az atyja? úgymond. Valóban szép és nemes
magaviseletű kisasszonyka!

Nagyon nemes, mondá a gróf. Az atyja Hadasi György, egy paraszt ember.

Micsoda? paraszt ember? E leánynak az atyja paraszt ember? A dáma
elfintorította az orrát, s a mint Veronka a szobába jött, nemcsak
hidegen bánt vele, hanem még gorombaságokkal is illette. Szemére hányta
neki a többi között azt, hogy magát úri társaságokba fúrja. Veronka,
kinek szemei könnybe borultak, ki akart a szobából menni; de az ifjú
gróf megfogta s mély tisztelettel megcsókolta kezét, imígy szólván
Balkynéhoz: grófné asszonyom! mindeddig e leány, kit a grófné meg akar
alázni, nem akarta elfogadni kezemet. Ihol Veronka! még egyszer
megkínállak itt nyilván mind kezemmel, mind szívemmel. És így remélem,
grófné asszonyom! hogy ezentúl gróf Kaczajfalvi László hitveséhez
illendő tisztelettel fog viseltetni.

Balkyné felvetette fejét, s egy-két szót mondott az öreg grófnak, úgy
tettetvén magát, mintha az ifjúnak szavait nem is hallotta volna.
Folyamatba jött ismét a társaságos beszélgetés. Egyszerre Balkyné
rosszul lett, és szempillantásonkint jobban és jobban halaványodott.
Végtére ágyba kérezkedett és maga mellé komornát kívánt. Komorna a
háznál nem lévén, Balkyné pedig kívánságától el nem állván,
Kaczajfalviék nem tudtak hirtelenében mit csinálni.

Hát a bolondok háza oly tele van már, mondá az ifjú gróf, hogy ez a dáma
helyt benne nem találhat? s ezzel elment. Másnap reggel e dámának
előszobájában egy tisztán felöltözött komornát talált. Maga Veronka
volt. Egy komornának piperétlen házi öltözetébe rejtvén magát, bement e
büszke dámához és arra kérte, hogy ezen éjszaka szolgálatával élni ne
átalljon. Fél pirulással csak elfogadta mégis végtére a grófné
Veronkának nemes ajánlatát. Az ifjú gróf ezt hallván, térdre esett
előtte, s átfogván lábait, óh! te megfoghatatlanul jó leányka, úgymond;
jobb vagy te, látom, sokkal jobb vagy még nálamnál is.

Veronka elmosolyogta magát; az ifjú gróf pedig erővel elvezette ezen
öltözetben az öreg grófhoz, a ki ezen esetről hasonlóképpen semmitsem
tudott. Melléhez szorítván ezen érzékeny atya a leányt, az Isten áldása
szálljon rád bőven, édes leányom! úgymond, és boldogítson meg érdemed
szerint.

E szempillantástól fogva az ifjú gróf szüntelen Veronka mellett forgott.
Felette érzékeny tekintettel nézegetett szeme közé, meg-megcsókolta
kezét, lábaihoz borult, a nélkül, hogy egy szót ejtett volna, csak
mosolygó kérleléssel nézvén fel térdeiről arczára. Veronkának szemei,
mikor őt maga előtt így látta, elhomályosodtak. Óh! ama szempillantást
érezte ő közelíteni, melyben neki az ifjú gróf azt fogja mondani:
Veronka! én tégedet szeretlek!

És e szempillantás valóban hamar elérkezett. Egy reggel Veronkához
menvén, Veronkám! úgymond, Manczit már elfelejtettem. Én tégedet
szeretlek. Légy hitvesem és tégy engemet boldoggá. Ezzel oda nyújtotta
kezét. Veronka rátette a magáét e szókkal: Laczi! én a tied vagyok! Ezen
áldozat mindazonáltal keserű könnyhullatásaiban telt, melyeknek gátat
semmikép sem vethetett.

Az ifjú gróf szinte tántorgott szívragadó örömében. Elszaladt az
atyjához és hírül vitte neki, hogy Veronka az övé. Veronka utána
lappangott és a szobának küszöbében bűnösi alázatossággal megállván,
méltóságos gróf uram! úgymond.

Kedves fiamnak drága jegyese! mondá viszont az öreg gróf, s
hozzásietvén, melléhez akarta szorítani. Veronka térdre esett előtte. A
könnyező atya megáldotta. A leány azután az ifjú grófnak karjai közé
borult, titkos búbánatját csendesen görgő könnyekkel enyhítvén.

Az ifjú gróf azonnal egy embert küldött az öreg Hadasihoz; megüzente
neki, hogy leányával kezet fogott és arra kérette, hogy jönne
Kaczajfalvára. Örüljön velünk, mondá a követnek és legyen tanúja
összeadásunknak. Harmadnapra az öreg Hadasi leányának karjai között
volt. Százszor is megesküdött napjában katonásan, hogy sohasem hitte
volna, hogy egy gróf oly nemes szívű lehessen, a milyennek jövendőbeli
vejét látja. Lehetetlen, úgymond, hogy az ifjú grófnál széles e világon
jobb ember legyen.

Az öröm közönséges lett. Szívragadó vigasság terjedt el az egész falunak
lakosaira. A jobbágyok egy pár követet küldöttek az ifjú grófhoz és sok
szerencsét kívánván házasságához, azt üzenték neki, hogy az Isten
meghallgatta könyörgéseiket, mikor Veronkát falujokban földes asszonynak
választotta. Veronka sírt örömében. Látod-e Veronka! mondá neki az ifjú
gróf, hogy te királynénak termettél. Neked minden bizonynyal az egész
föld hódolna, ha tégedet az emberek úgy ismernének, mint én.

Közelített már a lakodalomnak napja. Veronkának szíve felettébb
dobogott, valahányszor ez neki eszébe jutott. Öklét tette sokszor
szívére, hogy ennek lázulását fenyegetésével lecsillapítsa.
Nyughatatlansága szempillantásonként növekedett. Éjjelenként sírdogált,
hogy nappal mosolyoghasson. Édes atyjától még csak azt sem merte
kérdezni, hogy él-e az ő kedves Szádnokia, vagy sem?

Ezerszer jött neki nyelvére napjában e kérdés; de azonnal ismét
elfojtotta. Nem! úgymond végtére egy csendes éjszakának közepén; eleget
teszek és egész szívvel teszek eleget kötelességemnek! Ezzel vánkosába
rejtette nedves szemeit s erővel azon volt, hogy esze az ifjú grófról
való elmélkedésben foglalatoskodjon. Képzése a gróf helyett Szádnokit
állítván elébe, minden igyekezetét meghiusította.




XXIV.

A természetes embernek nagyszívűsége.

A lakodalom előtt egynéhány nappal hamarább egy ember levelet hozott,
mely Veronkának szólott. Az ifjú gróf elveszi tőle s a mint be akar vele
repülni jegyeséhez, ama kérdés tünik eszébe, ki lehet az, a ki
Veronkának ír? Az én barátnémnak, az én jegyesemnek nincs titka, melyet
velem ne közlene. Ezt mondván, feltöri a levelet és elolvassa.

«Kedves Veronkám! Lehetetlen, hogy szívemnek szorongásait valakinek e
világon meg ne panaszoljam; valakinek, a ki úgy tudjon érezni, mint én.
Hol találjak pedig hamarjában ily könyörű szívet, ha csak nem
Veronkában, ki minden búbánatomnak egyetlen egy oka? Kedves Veronkám!
mikép volt lehetséges, azt a tiszta és égő szerelmet elfelejtened,
melylyel szívem hozzád viseltetik?»

Az ifjú gróf a levélnek ezen szavaira reszketni kezdett és következendő
sorain sebesen átrepűlt.

«Nem ajánlhattam én jószágokat, sem pompás grófnevet, mint vőlegényed.
Buzgón szerető szívből, tisztelettel teljes szerelemből állott minden, a
mivel Veronkámat, az én elfelejthetetlen Veronkámat megkínálhattam. Oh
Veronka! nem dobogott-e erősebben szíved, mikor kezedet más férfiúnak
adtad? Mikép enyészhettek el emlékezetedből amaz esküvések, melyekkel
nekem örök szerelmedet ama gyönyörű órákban megigérted, melyek örökre
eltüntek?»

«Nem azért írom én ezeket, hogy szívemhez visszaédesítselek. Látod, hogy
akkor írok, mikor már reménységem egészen elenyészett. Csak fájdalmamat
akartam érzékeny szívednek panaszolni, hogy meg ne öljön.»

«Az ifjú gróf Kaczajfalvit felette nemes szívű embernek hallom lenni és
így vele minden bizonynyal szerencsés leszel. De bármily nagylelkű és
nemes szívű legyen is, Veronkát buzgóbban és tisztábban nem szeretheti,
mint én, ki halálosan megsebesedett szívvel ugyan, de mégis indulatos
buzgósággal azt kérem az Istentől, hogy tégedet vőlegényeddel együtt
bőven megáldjon.»

«Élj szerencsésen, elfelejthetetlen drága Veronkám! Adják meg neked az
egek azt a boldogságot, melyhez szívednek birtoka által én jutottam
volna és szerencsésebb asszonyi személy náladnál széles e világon nem
lesz. – Szádnoki.»

E levelet a gróf elolvasván, olyan lett, mint az élettelen bálvány.
Végre kezét homlokára tévén, a kertben fél óráig fel s alá sétált.
Egyszerre letörülvén arczáról a búnak komor fellegét, szemeiből pedig a
születő könnyet hevesen kinyomván, megállott, keresztül kulcsolta
karjait, feltekintett az égre és Veronkához indult.

Édes Veronkám! mondá ennek, hadd kérdezzek én tőled valamit. A mint most
a kertben sétáltam, egyszerre nekem az jutott eszembe, ha te vajjon
engemet igazán szeretsz-e?

Kedves Laczim! felelé Veronka; te nekem szabadítóm, te nekem jótevőm
vagy.

De ha úgy szeretsz-e, mint Manczi? Ha én neked szabadítód, ha neked
jótevőd nem volnék, ha e helyett tégedet megbántottalak volna,
szeretnél-e mégis? Manczi engemet nagy bosszúsággal illetett és én őtet
mégis szerettem.

Veronka e kérdésre elkomorodott.

Kérlek, édes Veronkám! nyisd meg nekem szívedet! Szeretsz-e e világon
más valakit nálamnál jobban?

Veronka hangos zokogással karjai közé omlott.

A gróf megcsókolta s egynehány kérdés után, melyek e dologhoz nem
tartoztak, egész beszédét félbeszította. Az asztalnál majd nyájaskodott,
majd meg komoran ült és gondolatokba sülyedt. Holnapután, édesatyám!
Veronka férje vagyok. Veronka tányérjára sütötte szemét.

Hát Veronkának édesanyja, így folytatta szavait a gróf, nem áldja meg a
lakodalomnál gyermekeit? Örömem nem volna teljes, ha egybekelésünk olyas
valakinek hijával menne végbe, kit Veronkám szeret.

Veronka elpirult.

Átrándulok érte. Holnap estére ismét itt termek. Veronka örülni fog, ha
édes anyját meglátja. Nem igaz? Veronkám!

Veronka az asztalon keresztül oda nyujtotta kezét; az ifjú gróf pedig
megcsókolta.

Étel után befogatott és elment. Hadasinénak öröme kimondhatatlan volt,
mikor hallotta, hogy a gróf a lakodalomra magával elviszi. Még ő
legszebb ruháit összerakta, addig a gróf a faluban egynéhány meglett
emberektől Szádnoki iránt tudakozódott. Senki sem tudott róla rosszat
mondani. Dicsérte kiki és magasztalta.

Végre a gróf magához Szádnokihoz ment. A kertben találván, Szádnoki
uram! úgymond igen barátságos tekintettel, az úrnak, a mint hallom, egy
szeretője volt?

Szádnoki, egy halavány és búbánattal teljes ifjú, rászögezvén tekintetét
és nagyot sóhajtván: Az úrban, úgymond, kit tisztelek?

Én gróf Kaczajfalvi László vagyok, úgymond.

Szádnoki úgy megijedt, hogy reszketni kezdett.

Ne ijedjen meg, Szádnoki uram! így folytatta szavait a gróf. Az úr
Veronkát szereti; szeretem én is. Veronkát én szerencsétlenné nem
tehetem. Ha engemet az úr becsületes embernek tartott, miért nem fordult
már régen hozzám? Édes Szádnokim! ha Veronka tégedet szeret, Veronka a
tiéd. Nem vagyok én oly gonosz lelkű, hogy két embert, kik egymást
szeretik, szerencsétlenné tehessek. Én Veronkát szívemből szeretem; de
szinte azért rajta is leszek, hogy szerencsés legyen. Férfi létemre elég
erőm van nekem arra, hogy fájdalmamban meg ne haljak, ha Veronka tégedet
választ. Nagyon hihető pedig előttem, hogy inkább neked adja kezét, mint
nekem.

A gróf még egy egész óráig beszélhetett volna, mert Szádnoki úgy állott
előtte, mintha kővé vált volna. A grófnak szeme közé meresztvén egy
darabig tekintetét, végre térdre esett előtte és rebegő szózattal csak
azt mondhatta: Oh nagylelkű, óh felérthetetlen szívű ember, kinek párja
széles e világon nem találtatik!

Nagylelkű? kérdezé a gróf, felemelvén az ifjút. Micsoda nagylelküség
kívántatik ahhoz, hogy az ember egy leányt annak a férfiúnak engedjen, a
kit szeret? Ez valóban szinte oly természetes dolog, mint az életben
hagyni, a ki az úton előnkbe akad. Jőjj, Szádnoki! jőjj te velem!
Veronka nagyot vétett, hogy nekem e dologról semmit sem szólott, mihelyt
látta, hogy mind a hármunknak szerencsétlenségén kezdek tudtom nélkül
munkálkodni. De te, édes Szádnokim! lóra ülsz és úgy jösz utánunk lopva
Kaczajfalvára. Menj ott a lelki pásztorhoz, és ne mutasd magadat
mindaddig, míg én nem mondom.

Szádnoki magán kívül ragadtatván, nem talált szavakat jótevőjéhez való
háladatosságának kifejezésére. Köszönet gyanánt csak fejét és testét
hajtogatta. Hallod-e édes Szádnokim! idegeneknek én is csinálok már most
ilyen komplementumot. De Veronkának szeretőjében én jó barátomat akarnám
lelni. Jőjj! Ezt mondván, csókot függesztett ajakára, és Hadasinéhoz
visszament, kivel másnap reggel Kaczajfalvára indult. Szádnoki utánuk
lovagolt. Szerencsésen oda érkezvén mind a hárman, Szádnoki a
prédikátorhoz, Hadasiné pedig a kastélyba szállott.

Más nap szegény Veronkának lakadalomnapja volt. Egész éjszaka be nem
húnyta szemeit, melyek veresek, valamint ellenben arczai halaványak
voltak. Tekintete olyan volt, mintha az nap halálra akarták volna
vezetni. Ha valaki rátekintett, lesütötte szemét, orczáján pedig könnyek
gördültek le. Az ifjú gróf hozzá érkezvén, a jelenlévőket arra kérte,
hogy Veronkával egy ideig magára hagyják.

Hallod-e, édes Veronkám! te olyan halavány vagy, mint a halál, és
szemeid a könyezéstől még most is nedvesek. Én tégedet szerencsétlenné
tenni nem akarlak. Ha rád tekintek, lehetetlen, hogy rajtad ne
szánakodjak. Édes Veronkám! te engem nem szeretsz.

Laczim! felelé a leány, a gróf kezére támaszkodván.

Én kívülem nem szeretsz te más férfiút e világon?

Édes Laczim! mondá Veronka csüggedt szózattal, ne kínozd, kérlek,
Veronkádat.

Szádnokit sem?

Veronka megborzadván s halavány orczája még jobban elhalaványodván, a
gróf felé ki akarta terjeszteni karjait; de ezek lesülyedtek, maga pedig
a gróf mellére roskadt és elájult. Minekutána magához tért volna, a gróf
megsimogatván arczait, édes Veronkám! úgymond, légy hozzám igaz! Te
Szádnokit szereted. Mivel érdemlettem meg bizalmatlanságodat?

Veronka átkulcsolván a grófot: Nem titkolhatom el tovább előled,
úgymond, hogy Szádnokit szeretem.

A gróf ránczba vonván egy keveset homlokát, édes Veronkám! úgymond,
miért titkoltad te ezt mindeddig előttem? De ma nincs a
szemrehányásoknak ideje. Az én Veronkám boldogtalan ne legyen! Ezzel
kirepült az ajtón, és öt percz után lélekszakadva visszaérkezvén
Szádnokival, kit Veronkához maga után erővel behurczolt: Tégedet
választott! úgymond; légy boldog vele együtt.

Veronka elkiáltotta magát, s egy székre ledűlt. Szádnoki némán állott
meg előtte, s már kétkedő, már gyönyörködő tekintettel vizsgálgatta. A
gróf megfogván Veronkának egyik kezét és könnyeivel megáztatván: Térj
magadhoz, Veronkám! úgymond; ez a te Szádnokid, az én barátom. Te az ő
felesége leszel.

Veronka, Szádnoki és a gróf a szégyennek, félelemnek, háladatosságnak,
szeretetnek és elragadtatásnak különféle érzésein áthabozván, végre
megnyugodtak. Óh te mennynek angyala, te nagy lelkű ember, kinek párja
széles e világon nem lehet, mondá végtére Veronka, s a grófnak lábaihoz
borúlván, kezét forró könyhullajtásokkal áztatta, tüzes csókokkal
apolgatta.

Az öreg gróf álmélkodott, Hadasi haragosan rázogatta fejét, Hadasiné
pedig morgott, majd ostobának, majd esztelennek nevezvén foga között
leányát. Az ifjú grófnak egész tekintete nem volt elegendő arra, hogy
őket a templomba indítsa; erőszakosan kellett neki őket oda űznie. Egy
óra alatt Szádnoki és Veronka össze voltak adva.

[Illustration: Lélekszakadva visszaérkezett Szádnokival.]

Az ifjú gróf este Szádnokinak egy marok bankó czédúlát adott. Veronka
fel nem vidúlhatott. Szomorú szemeit alig merte felemelni. Soha
menyasszony vőlegényének ölébe szomorúabban nem alkonyodott. Laczi!
mondá zokogva este, te nekem egy tövist szúrtál szívembe. Áh! tartok
tőle, hogy ki nem vonhatom belőle mindaddig, még boldognak nem tudlak.
Boldog pedig a te szíveddel mikor lehetsz? Sehol sem találsz te oly
szívet, melyet végtére megvetni kénytelen ne lennél.

Az ifjú gróf mosolyogván: Boldog vagyok én, édes Veronkám! úgymond, ha
tégedet boldognak látlak.

Az új pár Kaczajfalván mulatott még két nap, azután pedig Hadasiékkal
haza ment. Veronka az ifjú gróftól el nem tudott válni. Alig feslett ki
karjai közül, ismét nyakába borúlt. Erővel kellett a kocsiba vinni. Az
ifjú gróf utánok nézett, a meddig lehetett. Mihelyt szemeiből a kocsi
eltünt, ő is azonnal sötét álmodozásokba merült, bármely jó kedvű volt
is, minekelőtte Veronka elment.

Szomorú vagy te Laczi! a mint látom, mondá az atyja.

Jó cselekedetben foglalatoskodtam, édes atyám! és még is – itt egy
keveset elhallgatott – és még is sok könnyhullajtásomban telik. Veronka
már boldog; de én! Óh atyám! ha ő talán e világon amaz egyetlen egy
leány, a kinek hozzám szíve van! Szádnokihoz való szerelmét akarta ő
nekem feláldozni! Ez nem volt tőle igazságos! De vajjon az
igazságtalanság lehet-e egyszersmind nagylelküség? Gondold meg csak
atyám! azt a két leányt, a kiket én szerettem! Manczi engemet szeretett
és kezét még is másnak adta. Veronka pedig engemet nem szeretett, és
kezét még is nekem adta. Mikor szokhatok már én egyszer ezekhez az
emberekhez? mikor fogom őket csak ismerni is? Érzem én magamban, hogy
korán vagy későn csak kénytelen leszek végtére, völgyembe zárkózni és
ott magányosan élni, magányosan meghalni.

Most már felette szomorú képzelődéseknek eredt. Szíve fel volt osztva
Manczi és Veronka között. Azonban sebét az idő, ifjú kora, egészsége,
természetes vidámsága és kivált szívének szép kegyessége ismét
meggyógyították. Azután az utazás jutott eszébe. Elment édes atyjával
Magyarországnak különféle megyéibe. Sok kisasszonyra akadt, kik neki
tetszettek; de minekutána őket közelebbről megismerte volna, az volt
mindenikről utólsó szava: csak nem Manczi! csak nem Veronka! Egyiktől a
hiúság taszította el szívét, a másiktól a büszkeség, ettől a
piperéskedés, amattól pedig a kaczérság. Atyám! mondá végtére ránczos és
felette komor homlokkal, emberi forma van rajtok és egyéb semmi. Nem
szeretnek ők egyebet szép ruhánál és hízelkedésnél. A legasszonyosabb és
leglágyabb férfiú ő előttük legkedvesebb.

Ezzel haza mentek. Az ifjú gróf meglátogatta Veronkát és szívében egy
tövissel többet hozott haza. Ők oly boldogok, úgymond, e szív pedig
hasztalan érez. Hol találok végtére embert?

Az atyja mindent elkövetett, hogy kedvét felderítse; de ő nyugtát sehol
sem találta. Különféle munkákat űzött, a nélkül, hogy valamelyikéhez
különösebben ragaszkodott volna. Jobbágyainak különféle mulatságokat
adott, melyeknél csak ő volt egyedül, a ki vidám nem lehetett. Nagy
szorgalommal nyomozta ő ki a szerencsétleneket, hogy rajtok tehetsége
szerint segítsen, és ha ezek lábaihoz borúlván, hálákat zokogtak
elejébe, megilletődött ugyan, sőt érzékeny könnyhullajtásokra is fakadt,
de egy óra múlva magában, vagy édes atyjához ilyformán szóllott: Mi ez
énnekem? Csak ezt a kevés jót sem cselekedhettem volna, ha nekem az eset
sok pénzt nem adott volna. Jőjjön rám egy másik eset, mely szegénynek
tegyen, boldog Isten! jobbnál jobb szívemmel csak egy könnyecskét sem
száríthatok meg a szerencsétlenek orczáján.

Édes fiam! mondá az atyja, embereket a veszélyből kiragadni, te
kicsinységnek tartod?

A pénzt kell előbb becsülni tanúlnom, kedves atyám! felelé az ifjú gróf,
ha olyan cselekedeteknek akarok érdemet tulajdonítani, melyek csupán
csak pénzben telnek. Az emberek pénzemet imádják, szívemet pedig
magoktól eltaszítják. Atyám! én csak az én völgyembe való ember vagyok.
A többi világgal nem tudok megegyezni. Manczi és Veronka, kiket legjobb
embereknek tartottam, megcsaltak. A többiektől mit várhatok?




XXV.

Az első szerelem el nem hűl.

Az Etna hegyének költeményes rajzolása, melyet egy este olvasott,
egészen elragadta az ifjú grófnak képzelését. Olaszországot akarnám
megnézni, mondá más nap reggel édes atyjának. Az egek engedjék, felelé
az öreg gróf, hogy ott szívednek nyugodalmát feltaláljad. Egy nehány nap
múlva, minekutána édes atyja megáldotta és pénzváltó levelekkel megrakta
volna, búcsút vett Kaczajfalvától. Tele volt szíve, mikor honát
elhagyta, amaz édes kívánsággal, hogy legalább hazáján kívül akadjon
olyan emberre, a kinek szívét oda adhassa.

Azonban valamerre ment, zártszívűsége mindenütt nevekedett. Az embert
mindenütt az előitéleteknek hódolni lelte, melyek szívét
megkeményítették, természetének szép érzeményeit pedig elfojtották.
Olaszországban Signáni grófot a haláltól megmentette. Signáni nagy
ragaszkodást mutatott e nagy szívű magyarhoz és barátságáért buzgón
esedezett.

Mikép lehessek én barátod, mondá gróf Kaczajfalvi, mikor még nem
ösmerlek?

Signáni meg nem szünt esedezni, még grófunknak bizodalmát és szeretetét
meg nem nyerte. Hamar átlátta ő gróf Kaczajfalvinak fellengő ideáit az
erkölcsről és így saját vélekedéseit előle szorgalmatosan eltitkolta.
Majd azután a mi grófunk megmentett Signáni kezéből egy ártatlan leányt,
kit amaz szeretőjének karjai közül elragadott. Visszavezetvén mátkájához
a leányt, iszonyodással hallotta tőle ama rettenetes módokat, melyekkel
ártatlanságát e buja olasz ostromlotta.

Megneheztelvén Signánira, kit még barátjának tartott, házához repült és
a nála lévő társaság előtt gonoszságát könnyező szemmel és hathatós
intésekkel szemére hányta. Signáni nevetett és azt akarta vele
elhitetni, hogy a világ e kis galanteriákat vétkeknek nem tartja.
Kaczajfalvi ellenben azt mondta neki, hogy ő azt, a ki így gondolkozik,
gonosz lelkű gazembernek tartja. E vetekedésnek vége az volt, hogy
Signáni őtet kardra vagy egy pár pisztolyra kihítta. Kaczajfalvi
könyörületes mosolygással oda nyújtván neki kezét: Isten hozzád,
Signáni! úgymond; mink, látom, egymásnak barátjai nem lehetünk.

A Pedemontiumi tartományban egy földművest a szükségnek és nyomorúságnak
mélységéből kiragadván, cselédjeihez haza vezette. Egész háza lábaihoz
borúlt, leánya pedig, egy tizenöt esztendős és gyönyörű szűzecske, nem
győzte jótevőjének kezeit csókolni. E helyeztetés hasonló volt amaz
esethez, mely őtet Veronkával megösmerkedtette. A szép olasz Julis tehát
az ő szemében Veronka volt. Szívének titkos indulatjától ösztönöztetvén,
e földművesnek házánál megmaradt. Julissal való társalkodása naponkint
bizodalmasabb lett. Kősziklákra mászott vele, megjárta vele az erdőt, s
a forró nyári napoknak legnagyobb részét a falu mellett lévő hűs
barlangokban vele töltötte. A leánynak szülői mosolyogtak, mikor
sétálásaikról éjfél tájban érkeztek haza. Nyoszolyáik között csak
deszkafal volt és a grófot a felkelő nap többnyire Julis ágya mellett a
széken és nyájas beszélgetésbe merülve lelte. Julis őtet szerette; ő
pedig magát mennyországban vélte lenni.

Veronkát ismét feltaláltam, így írt végtére Szádnokinénak; a
Pedemontiumi hegyek között találtam fel őt. Ő engem szeret. Ő az enyém
lesz nemsokára és engemet minden bizonynyal boldog embernek tesz.

Szülőitől végtére Julist megkérte. Ezek elbámulván, lábaihoz borultak:
Julis pedig megállott előtte s nevetve azt mondta neki: László! én téged
szeretlek. A gróf a leányt melléhez szorítván, az öregeket már most arra
is kérte, hogy vele és menyasszonyával Magyarországba költözzenek.

Magyarországba? kérdezé az asszony. Magyarországot pápisták lakják-e?

Pápisták is, protestánsok is, ráczok is, zsidók is, felelé a gróf.

Az asszony keresztet vetvén magára, fejét rázta; férje pedig gyanakodó
tekintetet vetvén a grófra, de a gróf, úgymond, taláncsak pápista?

Nem vagyok, felelé a gróf mosolyogva.

Az elszomorodott atya az égre emelte szemeit, felesége új keresztet
vetvén magára, Julis pedig könnybe borult szemmel vizsgálván szeretőjét:
Boldog Isten! úgymond, hogy lehet az, hogy ő nem pápista?

A gróf minden erejét megvetette, hogy a jó embereket a nem pápistáknak
gyűlölségéből kigyógyítsa; de igyekezete mind haszontalan volt. Ő az ő
szemeikben utálatos eretnek maradt és Julis a grófhoz való forró
szerelmét a belégyökerezett előitéletnek feláldozta. A gróf mély
komorsággal hagyta el e völgyet, melyben oly kimondhatatlanul boldog
volt.

Bement azután Francziaországba s ott is valóság, igazság és
emberszeretet helyett mind csak előitéleteket talált. Visszamegyek az én
szerencsés völgyembe, így írt ő végtére Veronkának. Sehol sem találok
szívet, mely úgy érezzen, mint emberhez illik. Bárhová megyek, az ember
az emberhez mindenütt hideg, mindenütt érzéketlen. Pénzen ugyan vehettem
volna szerelmet eleget, de szívemen nem. Veronka! te voltál egyedül, a
ki e szívet becsülted. Te és Manczi! Most már egyedül magam vagyok
széles e világon. Sírok, foganatlanul sírok ebben a képtelen nagy
sírban, hol eleven bálványok emberi formában lappanganak és egymást
kínozzák. Isten hozzád, Veronkám! Én ama kellemetes völgybe térek
vissza, melyben nevelkedtem. Abban akarok élni és halni.

E levelet Bresztiából írta, mely városnál Francziaországnak leghíresebb
révpartja fekszik. Este vacsorázni menvén, összetalálkozott a kávéházban
egy angol katonatiszttel, kinek arczán egynéhány ismeretes vonást
látszott észrevenni. Megszólítván, nevét kérdezi.

Engemet, úgymond a tiszt, Russelnek hívnak.

Russelnek? kérdezé a gróf hevesen és szemeit komoran leüti. Én, úgymond
tovább, mélyen fohászkodván, egy Russelt ismertem, a ki most Indiában
van.

Az nekem rokonom, feleli a tiszt; az édes atyámnak az öcscse. Ha írni
akar neki az úr, én most őt felkeresem. A hadifogságból kiváltatván,
Londonba megyek és onnan Indiába. Ott talán szerencsésebb leszek, mint
Európában.

Szerencsésebb? kérdezé a gróf csudálkozva és arra kérte, hogy őt
szállásán másnap látogatná meg. Indiába megy! Manczit meglátja! E két
gondolat volt, mely képzeletét egész éjszaka lefoglalta. Russel helyett
álmában ő ment Indiába. Indiának partjait úgy látta, mintha minden egyéb
ország homályban feküdt volna előtte és a nap csak Indiát világította
volna meg.

Russel másnap hozzáérkezvén, India volt az egész beszélgetésnek tárgya.
A grófnak kedvét észrevevén a tiszt, az utazást oly könnyűnek és Indiát
oly szépnek rajzolta, hogy amannak képzelete egészen felhevült.
Egynéhány szempillantásig könyökére támaszkodván a gróf, egyszerre
felugrott. Én az úrral, úgymond, Indiába megyek. Azt a boldogságot ugyan
ott fel nem találom, mely után esdeklek, de csak elmegyek az úrral
mégis.

Harmadnapra hajóra ült Russellel s Angliába átevezvén, Londonba ment.
Itt egynéhány nap alatt beszerezvén mindent, a mi az indiai utazásra
megkivántatott, Russellel együtt a hajóra költözött. Mikor édes atyja
Kaczajfalván levelét olvasta, melyben tudtára adta, hogy Indiába megy,
már akkor ő Afrikának csúcsát megkerülte volt és szemeit arra szögezte,
a hol Indiát feküdni tudta. Egész nap a hajó födelén ült s magában előre
ama jelenetet rajzolgatta, melylyel őt Manczi fogadni fogja.

A tengeren az utazás szép volna, mondá neki egyszer Russel, ha oly
felette unalmas nem volna. Én magamat el nem unom, felelé a gróf, ismét
India felé fordítván tekintetét, hol már gondolatában a partra
kiszökvén, Manczit egy pálmafa alatt állani, azután kiterjesztett
karjaival elejébe szaladni látta.

Végtére a nemzeteknek bölcsőjéhez és Manczinak hazájához elérkezvén, a
gróf alig várhatta, hogy kikössenek. Beszaladt azonnal Madrász városába.
Hol lakik Russel úr? kérdezé egy angol katonától, kit az utczán
előtalált.

Az én óbesterem? úgymond ez. Mindjárt elvezetem az urat hozzá.

A grófnak szíve felette nagy dobogásnak eredt. A katona nem győzött
mellette szaladni, oly sebesen ment. Itt a háza, mondá amaz. A gróf
megajándékozván, bement, kinyitott egy szobaajtót és Manczit ott
találta. Szinte egy széken ült és gyönyörű fiacskájával, kit ölében
tartott, mosolyogva játszadozott.

A gróf lélekszakadva megállott előtte, a nélkül, hogy egy szót
szólhatott volna. Csak kezeivel csinált egynéhány mozdulatot, melyeket
Manczi nem érthetett. Megijedvén a gróftól, felugrott a székről és
gyermekét a szőnyegre letevén, szemeit az ismeretlen vendégre
meresztette. Szinte cselédjét akarta az óbesterné kiáltani, a mint a
gróf szívreható és érzékenységgel teljes szóval a Manczi nevet elejébe
zengte. Szaváról Manczi megismervén: Laczi! úgymond a belső
megilletődésnek hasonló hangjával. Idegen hallgató e két szóban a
legforróbb szerelemnek szózatát könnyen megismerhette volna.

A gróf azután odarepült hozzá, lábaihoz borult, térdeit átkulcsolta,
szók helyett czikkelyezetlen hangokat rebegett, sírt, sóhajtozott,
szemei közé felnézett, felugrott, karcsú testét átölelte, melléhez
szorította. Manczinak szemei örömkönnyekbe borultak, míg a grófnak
karjai között csüggött. Szemeit nem mervén a grófra vetni, idestova
tekintett hevesen, mintha ölelései ellen segítséget keresett volna. Csak
karjai árulták el szívének indulatát, melyek a grófnak derekát átfogván,
szinte tudta nélkül melléhez szorították.

Ismét az enyém vagy egyszer, mondá végtére a gróf; ismét megölelnek
annyi idő után egyszer utánad esdeklő karjaim! Az indulatnak szélvésze
helyt adott azután a szelidebb örömnek. Kezeiket tartván s egymás
szemébe érzékenyen nézvén, tízszer is tették egymásnak egy végben e
kérdéseket: Csak megemlékeztél végtére mégis rólam? édes jó Laczim! –
Szereted-e még Laczidat? édes szép Manczim!

E kérdésekre egyik sem felelt; csak mosolyogva nézték egymást, csak
kezeiket szorították. Szemeiket egymásról elfordítaniok lehetetlen volt.
Az óbesterné e szempillantásokban minden egyéb szövetségeiről
elfelejtkezett és tudta nélkül Manczi kisasszony lett. Mellének
indulatos érzései elborították benne a multnak emlékezetét és csak akkor
jutott eszébe, hogy Russel hitvese, mikor a szőnyegen mászkáló fiacskája
ruhájába kapaszkodott és nyöszörgő sírással ölébe kérezkedett.

Szinte megint karjai közé akarta a gróf szorítani. Manczi elpirulván,
öléből magát kifejtette. Az Istenért, gróf uram! úgymond egy mély
fohászkodással. Tessék, kérem, leülni. Ezt mondván, leült és a gyermeket
ölébe vette. A gróf melléje telepedvén, elbeszélte neki, hogy széles e
világon nem talált még szívet, mely az övének megfelelne. Ah Manczi!
csak a tiéd, a tiéd egyedül! Manczi lesütötte szemét és fiának arczára
egypár forró könnyecskét ejtett. Hallgassunk erről, mondá végtére, kezét
odanyujtván neki, szemeit pedig fiára függesztvén.

Most már Russelt szereted. Engem szeretned nem szabad! Így fejezte be
beszédét a gróf s felkelvén székéről, az ablakhoz ment. Manczi semmit
sem felelt, s míg a gróf az ablaknál állott, fiát csókolgatta, hogy
könnyeit elnyomhassa vagy legalább eltitkolhassa. Édes Manczim! kezdte
ismét a gróf, megfogván és megcsókolván kezét, szeretsz-e még engemet?

Laczi! mondá erre az óbesterné, felkelvén és karjain gyermekét a gróf
elébe tartván, te még az én fiamat meg sem csókoltad!

A te fiadat? felkiáltott a gróf, a te fiadat? Szemei sebesen és tüzesen
odaestek a gyermekre, kit karjaira vett. Nem győzte nézni, és a mint
nézte, arcza szempillantásonkint felderült. Manczinak a fia! mondá ismét
és a gyermeknek arczát csókjaival és örömkönnyeivel egészen elborította.
Manczinak a fia! mondá még egyszer belső elragadtatással. De igaz-e,
Manczi, hogy ez a te fiad? Az óbesterné bizonyítását hallván, a
gyermekkel a szobában tánczolni kezdett.

Szinte akkor megnyílt az ajtó s az óbester a szobába lépett. Isten
hozott, édes Kaczajfalvim! úgymond; Isten hozott, édes jó Laczink! s
ezzel a grófot megölelte.

Oh nézd, nézd Russel! mondá a gróf; ez Manczinak a fia. Istenem! mily
boldog ember vagyok én! Manczinak a fiát látom! Sok fáradságba telt, míg
őt ama részegítő örömből észre hozhatták, melybe őt a Manczi fiáról való
gondolat helyezte. Átvizsgálta azután a gyermeket és arczvonásait
Mancziéval összehasonlította. Könnyek gördültek ki e foglalatosságnál
vidám szemeiből. Most már te anya vagy Manczi! mondá végtére; azután
pedig az óbesternét sokáig vizsgálgatta, mintha a leány Manczival az
anya Manczit akarta volna összehasonlítani. Anya vagy! mondá még egyszer
s megcsókolta Manczi kezét, térdre esett előtte és kezét még egyszer
megcsókolta. Azután a gyermeket anyjának karjaira adván, e képre
érzékenyen mosolygott s meg-meg amaz igékre fakadt: anya vagy!

Erre sebesen Russelhez fordult s melléhez szoritván: Karjaim között vagy
egyszer megint, úgymond, édes Russelem! Annyi idő mulva ismét látlak!
Manczi anya lett azóta, te atya lettél, én pedig – én szerencsétlen
vagyok. Szerencsétlen? Nem vagyok! szerencsétlen valóban nem vagyok! Én
veletek együtt szerencsés vagyok.

Russel mosolygott. Te a mi jó és drága Laczink vagy. Manczi a te húgod;
én pedig bátyád vagyok.

A gróf rámeresztette szemeit; azután pedig odanyujtván lassacskán kezét:
Russel, úgymond, az én bátyám! Manczi, te az én húgom vagy! Erre kezet
fogott Manczival is, ki Russelre mosolyodott.

Most már az óbester tudakozni kezdette tőle indiai utazásának okát; ő
pedig egyenesen megmondotta neki, hogy Manczit kívánta látni. Manczi
hamar felkapván gyermekét, játszani kezdett vele, hogy a pirulást
eltitkolja, mely szép arczát a grófnak e vallomására elborította. Russel
azután elvitte magával a révparthoz, s a nélkül, hogy odamenetelük
okáról csak egy szót ejtettek volna, házához vitette a grófnak jószágát
a hajóról. Otthon a grófot az óbester ama szobába szállásolta, mely
Manczinak nappali szobájába nyílt. Itt, úgymond, a te húgodat minden
szempillantásban láthatod s akkor beszélhetsz vele, a mikor akarsz. A
háladatos gróf ezen ajánlatra az óbester nyakába borult.




XXVI.

A ki a tilalmas szerelmen győzedelmeskedni akar, tanuljon futni.

Egy-két nap mulva a gróf, minekutána Russel engedelméből egész idejét
Manczival töltötte volna, maga volt egyszer az óbesterrel. Hallod-e,
Laczi! mondá neki az óbester bizalmasan, te Manczit szeretted?

A gróf erre a figyelmes óbesternek ellenállhatatlan nyiltszívűséggel,
érzékeny könnyhullatások között, indulatosan és oly tűzzel, mely minden
tekintetét, minden mozdulatát, sőt még szavának hangját is átjárta,
elbeszélte Manczival volt egész esetét. És még most is, édes Russelem!
még most is oly hathatósan szeretem, hogy lehetetlen kimondanom.
Szeretem még azokat is, a kik hozzá tartoznak. Szeretlek téged is, mivel
férje vagy. Szeretem a fiát, óh! a te fiadat – Oh Istenem! add meg nekem
azt a boldogságot, hogy én e gyermeknek szeretetét megnyerhessem!

Russel megölelte, de oly nyughatatlan tekintettel, hogy még a grófnak is
szemébe tünt. Hallod-e, Laczi! úgymond; szeresd te Manczit, szeresd
fiamat, szeress engemet; csak egyet igérj meg nekem, csak egyetlen
egyet!

A gróf rámeresztette szemét.

Légy hozzám nyiltszívű, így folytatta beszédét az óbester; ne titkolj el
én előlem semmit! Ezt az egyet meg akarod-e nekem cselekedni?

Megcselekszem, Russel! felelé a gróf.

Ha majd némelykor megkérdezlek: mikép mulatod Manczival magadat? meg
fogod-e nekem az igazságot tökéletesen vallani?

Szívesen megvallom.

Mulasd tehát vele magadat, a mint tetszik. Ha valami olyast cselekszel,
a mi ellenemre volna, azt én neked meg fogom mondani. Gonosztévő az én
Laczim nem lehet.

Gonosztévő az én Laczim nem lehet! Ezen igék az ártatlan grófnak nagyon
szemébe tűntek s mihelyt lehetett, egy magányos gallyasba ment, hogy
azoknak értelméről elmélkedjen. Megvizsgálta szívének minden legkisebb
rejtekét és semmit sem talált egyebet, hanem csak Russelhez és Manczihoz
való buzgó és tiszta szeretetet. Jól mondottad Russel! így szólott
elvégre magában: a te Laczid gonosztévő nem lehet.

Ezzel visszament Manczi szobájába s átvizsgálván forró tekintetekkel
ezen asszonyságnak kellemetes szépségét, azt érzette magában, hogy
mégsem kiván tőle semmi egyebet barátságnál. Bizalmasan ült mellette,
vígan nyájaskodott vele, örömest játszadozott fiacskájával és ha Russel
véletlenül bedobbant, barátságosan odanyujtotta neki kezét. Így multak
el a napok, így a hetek, így a hónapok. Russel a grófot Manczival
barátkozni gyanu nélkül nézte, s mikor hazaérkezvén, hitvese mellett
ülni, egyik karjával ezt átölelni, a másikkal pedig fiacskáját ápolgatni
szemlélte, odaült mosolyogva Manczinak másik oldalára, tréfálgatott
velök, nevetett, beszélgetett. Kellemetesebb napokat és estéket nem
lehet gondolni, mint az övék voltak.

Mily szerencsés vagyok, édes Russelem! mondá a gróf sokszor. Manczi
engemet szeret, te is szeretsz, én pedig titeket szeretlek. Máskép
lehetne ugyan sorsom, de így is jó. Russel őt viszont megölelvén, az
Isten adja, úgymond, hogy boldogságunk állandó legyen!

Mancziban Russel kimondhatatlanul bízott. Elbeszélte neki mindazokat, a
miket a gróftól hajdani szerelmök iránt hallott. Tudom én, édes Manczim,
hogy te a grófot még most is szereted. És kicsoda ne szeresse e
nagylelkű, szép erkölcsű és jószívű ifjút? Szeresd őt, mint testvéredet;
de kérlek, ne legyen előttem semmi titkod. Légy hozzám nyilt szívű!
Képes volnék én neked mindent megbocsátani, azt az egyet kivévén, ha meg
akarnál csalni.

Manczi a gróffal barátságosan társalkodott; de azért férjét mégis
kimondhatatlanul szerette, mert anya volt. Mellében oly nyugalmat
érzett, mely miatt magát méltán nagynak tarthatta. Férjére mosolyogván,
én a grófot, úgymond, szeretem, de szívemet előled el nem zárom.

Egynéhány hónapot töltöttek ily boldogságban e jó emberek, a mint
Manczinak szemei egyszerre borulni kezdettek. Sóhajtozott és ő lopva
tekintgetett a grófra, mikor vele maga volt; reszketett, mikor ez
megölelte; elpirult, mikor apolgatta. Mi bajod? édes Manczim! kérdezé a
gróf.

Manczi ráemelte csendesen szemeit s azonnal meg-meg lesütötte, a nélkül,
hogy kérdésére megfelelt volna.

Van Indiában egy gyönyörű fa, melynél szebb talán az egész világon
nincsen s mely pagódafának vagy a bániánok fájának is neveztetik. Ágai
szinte miként a szőlővesszők, lehomorodván, gyökeret vernek és a földből
ismét kinőnek. Egy ilyen fa, körülötte növekedő fiaival együtt több
lombos ernyőt formálván, egész sereg embernek képes árnyékkal
kedveskedni. Ilyen fa alatt feküdt egy este Manczi a hűsben és
szendergett. A szomszéd lomb alatt ült Manczi fiával a gróf és mugri
nevű virágokból, melyek fölötte gyönyörű illatúak, Manczi számára
nyakravalót font. A kis gyermek adogatta kezébe e virágokat. Mindenik
mugrinál, melyet a gróf a koszorúba kötött, Manczira is tekintett
egyszersmind, mosolygott és munkáját tovább folytatta. Egyszerre szilaj
tekintettel felugrott, Manczihoz röpült, megragadott egy kobrakígyót,
mely a fűben szinte Manczi felé lappangott s elvetette. Egy indiai
leányzó, ki Manczi mellett ébren ült ugyan és asszonyát legyezte, de a
nagy fű miatt a kígyót észre nem vette, meglátván a grófnak tettét,
felkiáltott, odaszaladt hozzá és rettegéssel kérdezte, hogy nem
harapta-e meg a kígyó? Szerencsére mindjárt a feje mögött ragadta meg a
gróf, kinek tehát semmit sem árthatott.

Erről bizonyossá tevén a leányzót a gróf és arra kérvén, hogy e miatt
lármát ne üssön, elment a kertnek legtávolabb fekvő gallyasába. Azon
szempillantásban felébredt Manczi. Kérdésére, mi történt légyen?
elbeszélte neki a megijedt leányzó a grófnak bajnoki cselekedetét s
megmutatta neki a kobrakígyót, melyet a gróf oly erővel hajított a
bambuszsövénynek, hogy azonnal megdöglött.

Boldog Isten! kiáltá Manczi; a kígyót a kezével fogta meg? és semmi baja
sem lett?

Legkisebb baja sincs, felelé a leányzó. Ah asszonyom! mily boldog az, a
kinek oly bátyja van, ki hugáért életét adja!

Manczinak szemei könnybe borultak. A gróf után sietvén, meglátta
messziről, hogy egy bokor mellett összetett kézzel s az égre emelt
szemmel térdepel. Érettem imádkozik, mondá Manczi csendes hangon s
hasonlóképen térdreesvén és arczczal a földre borulván, óh! miért nem
kellett néki, úgymond, az enyémnek lenni!

Ezzel visszatért és szobájába bezárkózott. Ezen estétől fogva
magaviselete a grófra nézve egészen megváltozott. Semmit sem szólott ő a
grófnak a kígyóról, valamint a gróf sem neki. Könnyező szemmel
vizsgálgatta e nagy szívű ifjút, valahányszor lopva lehetett és csak
egyszer csókolta meg orozva ama kezét, melylyel a kígyót megfogta, mikor
véletlenül a háznak erkélyén szenderegni lelte.

[Illustration: Csak egyszer csókolta meg orozva kezét.]

Bármennyiszer kérdezte tőle baját a gróf, Manczi neki csak néma
sohajtással felelt; e mellett pedig nyughatatlansága a helyett, hogy
fogyott volna, naponkint növekedett inkább s naponként szembetünőbb
lett.

Eleinte, mikor a gróf Madrászba érkezett, elhajlott tőle Manczi,
valahányszor apolta; visszavonta kezét, valahányszor megfogta; a földre
sütötte komor szemeit, valahányszor édes Manczijának nevezte. Még egy
tíz esztendős leánykát is vett maga mellé a szobába, valahányszor előre
tudta, hogy férje egész délután haza nem fog jönni. Most pedig nagyon
habozó és állhatatlan lett a grófra nézve Manczinak magaviselése. Majd
kiragadta magát hevesen a grófnak karjai közül, a szobának túlsó részére
vonulván; majd meg a grófot szinte oly hevesen melléhez szorította. A
bizalmas beszélgetések, melyeket a gróffal azelőtt tartott, egészen
elenyésztek. Óránként ültek már most némán együtt. Ha a gróf beszélgetni
kezdett, Manczi lesütötte szemeit és nem felelt. Mi bajod? édes Manczim!
kérdezé ilyenkor a gróf! de Manczi bizonytalan, félénk, szomorú és rövid
tekintetet vetvén reá, elfohászkodta magát, szemeit az égre vetette és
semmit sem felelt.

A gróf ezt látván, szomorúan ült mellette, meg-megnyomván itt időnkint
kezét. Manczi ezt az övéből kiragadta ugyan, de a grófnak kezét
viszontag egy-két szempillantás után ismét megragadta, melléhez
szorította, megcsókolta. Manczi mellében szinte forrott a szerelem ama
háládatossággal együtt, mely jótévőjének mindent feláldoz. Áttört ő a
tengereken, hogy Mancziját lássa; életét a legrettenetesebb veszedelembe
ejtette, hogy Mancziét megmentse. Manczi egy szóval boldogtalan volt és
magányosságot kezdett keresni, hogy magát kisírhassa. És ah! a mi az ő
szivének legelviselhetetlenebb terhére vált, az volt, hogy e szeretetre
méltó ifiú, e nagyszívű jótevője, e gyönyörű legény, szüntelen körülötte
forgott. Manczija mellett ült ő egész nap, hogy tekinteteiből szivének
indulatjait kitanulhassa. Manczinak legkisebb komorsága neki szorgalmat,
legkisebb mosolygása részegítő örömet okozott. Ő, egy szóval, Manczi
lélekzetéből élt. Jaj nekem, óh jaj nekem! mondá Manczi, hogy az övé nem
vagyok.

Állhatatos változása alatt a grófhoz való keserű hidegségének és
indulatos szerelmének csak becsúsztak mégis a gróffal való
társalkodásába némely felette mély barátkozások. Meg-meglátogatta őtet a
gróf még akkor is, mikor az indiai szokás szerint délután a sátor alatt
aludt, hol ágya mellett egész órákat azzal töltött, hogy Manczit
legyezte. Este összeülvén, majd egész éjfélig mulattak sokszor együtt a
pagodafának ernye alatt s a mint az esteli hajnal alkonyodott, úgy
Manczi is csendesebb, de egyszersmind barátságosabb és érzékenyebb is
lett.

Sokszor hevesen ragadta meg a grófot és sírva szorította melléhez, azon
szempillantásban ismét eltaszítván magától és az ernyeken keresztül
hazafelé szaladván. A gróf utána ment s még homályosabb lomb alatt és
sírva találta.

Egyik este megfogván a grófnak karjait: Hallod-e Laczi! úgymond; nem
látod te könnyhullajtásimat? nem látod a búbánatot, mely szivemet
emészti? Nekünk, édes Laczim: el kell válnunk!

El kell válnunk? kérdezé a gróf. Te talán engemet már nem szeretsz?

Manczi lesütvén szemeit: Szeretlek! úgymond, de el kell mégis válnunk.
Ha azt akarod, hogy boldog legyek, menj, édes Laczim! menj el házamtól
mennél hamarább.

A gróf nagyra meredt szemmel ránézvén: Én tehát tégedet azért hagyjalak
el, úgymond, hogy te boldog lehess? A te boldogságod kívánja, hogy
elváljunk?

A mindenható Isten a bizonyságom, hogy úgy van a dolog, mondá Manczi
hevesen.

A gróf megborzadván, megölelte, a nélkül, hogy legkisebbet szólott volna
s bement könnyező szemmel a házba. Manczi utána sompolygott és hallotta,
hogy embereinek az utazásra való készületek iránt parancsolatot adott.
El kell mennem! oda vetette parancsolatjához érzékeny szózattal.

El kell mennie? mondá magában Manczi s kimenvén a háznak erkére, leült
és sírt. Látta innen a grófot még egyszer a kertben, hová a parancsolat
után visszatért; látta nagy lépésekkel fel s alá sétálni s magában
tusakodni Lerepült tehát hozzá s karjai közé omolván: Ne menj el,
úgymond, tőlem, édes Laczim! ah! kérlek, ne menj el. Meg kell a te
szegény Manczidnak halnia, ha elhagyod.

A gróf szinte megmeredt álmélkodásában. A mint Manczit karjai között
tartotta, leereszkedett a mögötte lévő hantülésre. Szavát az
indulatoknak küzködése elfojtotta. Azon szempillantásban, hogy Manczitól
e hirtelen változásnak okát akarta kérdezni, a szél a hajlékony
gallyakba megütközvén, elsuhogott előttük. Manczi felijedvén, kiragadta
magát karjai közül és elsietett; de azonnal ismét visszatérvén: Te
tehát, édes Laczim! nálunk maradsz, mondá neki súgó szózattal s a
kertnek gallyasai közé eltünt.

A gróf elmélkedésekbe sülyedvén, át kezdte homályosan látni, hogy
mostani állapotjával szövetségben lehetne Russelnek ama mondása:
gonosztévő az én Laczim nem lehet. – Nem lehet! mondá e gondolatra
magában, valóban nem lehet! Azután különféle képzelésekbe merült,
különféle indulatokkal tusakodott, míg el nem szenderedett. A felkelő
nap a kertben találta. Felébredvén, még egyszer mondta magában: Laczi
gonosztévő nem lehet!

Manczi e jelenet után egészen megváltozott. Ránézegetett ugyan a grófra,
de szemei semmit sem mondottak neki. Arra kérte majd naponkint, hogy
maradna szobájában, mivel neki különös dolgai volnának. Felkereste
Russelt és karjába akaszkodott, valahol csak lehetett s egyáltalában úgy
viselte magát, mintha a grófot egészen elfelejtette volna. Kerülte a
vele való magányos sétálgatást, magányos beszélgetést, olyannyira, hogy
egy szép indiai leányzót mindenütt magával hordozott. Úgy látszott,
mintha belőle egészen más asszony vált volna.

A gróf ezt meg nem foghatván, gyötrődni kezdett. Egyszer csakugyan magát
lelvén, lábaihoz borult s ama kérésével: mondaná meg neki, mivel
bántotta meg? sokáig kínozta. Édes Manczim! mondá neki több ízben, küldj
el magadtól, ha tetszik; cselekedj velem, a mit tetszik; csak szivedet
ne vond el tőlem.

Manczi egy darabig habzott, ha feleljen-e, vagy sem? már jobbra, már
balra nézett, csakhogy a grófra ne kelljen tekintenie; azután
mosolygásra fakadt, végtére pedig zokogó sírásnak eredt. A grófnak
karjait megfogván: Mind haszontalan, úgymond, édes Laczim! tusakodásom
mind haszontalan, melylyel indulatomon győzedelmeskedni akarok. Halljad
bajomat és ne utálj meg. Szeretlek! sokkal jobban, buzgóbban és
hevesebben szeretlek, mint akárkit e világon. Könyörülj meg tehát rajtam
és hagyj magamat, hogy valaki bennünket itt együtt meg ne lásson. Ezzel
kitolta a gallyasból és Nákit, az indiai leányzót, fennszóval kiáltotta.

A gróf úgy hagyván el a gallyast, mintha álmodott volna: Mi lehet ez?
úgymond magában; mit akar Manczi ezzel mondani? Egész nap elmélkedett
Manczinak szavain, a nélkül, hogy azoknak értelmét megfoghatta volna.

Manczi szinte oly hideg volt a grófhoz azután is, mint e jelenés előtt,
kivévén, hogy lopva, ahol csak lehetett, már érzékeny tekinteteket
vetett reá, már szemeivel integetett neki, már meg szerelmének oly
különös jeleit adta, a minőket tőle még eddig a gróf sohasem látott. Ha
Russel kiment és Náki talán elfordult, csüggedő tekintettel adta a
grófnak értésére, hogy szívét az indulat dühösen szaggatja.

Egynéhány nap mulva egy gyönyörű reggeltől fogva egész estig Russellel
sokkal barátságosabb volt, mint egyébkor s a gróffal magányosan csak
szót sem szólott. Estefelé a grófnak megsúgta, hogy a jövő éjszaka
jelenjen meg a kertnek legtávolabb fekvő gallyasában. A gróf úgy
megijedt, hogy szinte reszketett, a nélkül, hogy okát tudta volna.
Éjszaka? mondá magában. Oly különféle és többnyire nyughatatlanító
gondolatokba merült erre a gróf, hogy egész estig szinte csak ébren
álmodozott. Az éjszaka meglepte, minekelőtte magát meggondolhatta volna.
Elment ő a kirendelt gallyasba, hol kevés szempillantások után Manczi is
megjelent reszketve. Óh Manczim! óh édes Manczim! mondá a gróf
fennszóval. Lassabban beszélj, mondá susogva Manczi, hogy valaki
bennünket meg ne halljon. Boldog Isten! ha ezt Russel megtudná!

Russel? kérdezé a gróf komoran. Mondd meg nekem, Manczi! minek rendeltél
te engemet ide?

Manczi szemérmetesen a grófnak karjai közé omolván: Oda vagyok, úgymond,
mély sóhajtással. Édes Laczim! én örökre oda vagyok!

Oda vagy? kérdezé a gróf. Még az én karjaim között vagy, ne félj te,
édes Manczim! semminemű veszedelemtől. Jöjj velem! Itt nekünk nem szabad
együtt lennünk, mihelyt Russel róla semmit sem tud, semmit se tudjon.

Erre Manczi hevesen kiragadván magát a grófnak karjai közül, térdre
esett előtte és zokogva így szólott hozzá: Jól mondod. Laczi! itt nekünk
Russel tudta nélkül lennünk nem szabad. Isten hozzád, édes Laczim! Itt
lennünk nem szabad. Isten hozzád! Óh! ha tudnád, micsoda mélységtől
mentetted meg Manczidat! Köszönöm és köszönni fogom ezt neked, még élek!
Ezzel a házba szaladt és a grófot magát hagyta. Ez a kertben megvárván a
napnak keltét, Russelhez ment s megölelvén őt hevesen: Hallod-e Russel!
úgymond, te azt jól mondtad, hogy Laczi gonosztévő nem lehet. Nekem
tőletek el kell válnom. Russel! szeretsz-e még engemet?

Szeretlek, Laczi! Testvéremet jobban nem szerethetném. Az Isten látja
lelkemet, hogy én a te nemes szívedben mindenkor bíztam, bíztam még
akkor is, mikor Manczinak hozzád való buzgó és majdnem lángoló szerelmét
láttam. Te engemet el akarsz hagyni? Az Isten engedje, hogy te és Manczi
a belső nyugodalmat ismét feltaláljátok, melyre nemes szíveitek oly
annyira érdemesek. Ezt én tiszta szívemből kívánom s reménylem is. Én a
te szívedet ismertem és így csak egy szempillantásig sem voltam
nyughatatlan. Hova akarsz menni?

Egy ideig Indiában akarnék még mulatni; ah! édes Russelem! talán csak
azért, hogy benneteket még egyszer láthassalak. Tedd boldoggá szegény
Manczimat s légy boldog vele magad is. Ezzel kiragadta magát Russelnek
karjai közül s a nélkül, hogy Manczitól búcsút vett volna, egy hű indiai
emberrel, kit melléje inas gyanánt Russel ajánlott volt, elment
Madrászból, hol eleinte oly boldog volt s végtére oly boldogtalan lett.




XXVII.

A Kaczajfalvi völgynek mása Indiában.

Russel azonnal Manczihoz sietett s érzékenyen megölelvén: A mi Laczink,
úgymond, édes Hitvesem! házunktól búcsút vett. Az egek vigasztalják meg
nemes szívedet és adják vissza neki mennél hamarább előbbi nyugodalmát.
Szomorúságodban csak arra kérlek egyedül, hogy tőlem barátságodat és
bizodalmadat meg ne vond. Manczi előtte térdre esett; de ő azonnal ismét
felemelte, fiát ölébe vette, megcsókolta. E gyermek, úgymond, a te
szívednek egyik részét nekem visszanyeri. Manczi erre férjét fiával
együtt átkulcsolta. Szóllani akart, de szózatját elfojtotta a sírás,
melylyel szemlátomást küzködött. Ne gátold könnyeidet, mondá neki
Russel; sírd ki magadat, hogy szíved megkönnyebbedjen. Sirt vele maga
Russel is, sőt csak egy napot sem hagyott elmulni, hogy Manczival a
grófról nem beszélgetett volna. Egynéhány hónap mulva férjének karjai
között hálákat adott az Istennek Manczi, hogy a gróf elment.

A gróf azonban megjárta Indiának nagy részét s érzékeny sebének fájdalma
türhetőbb lett. A kies természetnek vizsgálása, mely Indiának szelíd ege
alatt annyiféle gyönyörködtető kellemetességekkel kedveskedik, érzékeny
örömökre ingerlette szívét, melyek tekintetét földerítették s nyílt
homlokát a komor ránczokból kisimították.

Most már Delhi városából lefelé ereszkedett s elég erősnek itélte magát
arra, hogy Manczit ismét láthassa. Mély beszélgetésbe merülve gyalogolt
indiai szolgájával, kit szinte arra akart birni, hogy vele Európába
költözzön. Egy nagy folyónak partján vitte őket az út, melynek másik
szélén bambusznádból nőtt eleven sövény folyt. Egyszerre a tengerről
nagy forgószél érkezett, mely Indiában szörnyen uralkodik. A viznek
habjai fel-fel emelkedvén, rettenetes zajjal rohantak a bambusz
sövényre. A szélnek zuhogó ütközései egész homokfellegeket ragadtak fel
falevelekkel megvegyítve az égbe, melyek innen meg-meg lezuhanván, a
víznek egész partját elborították. A bambusznád lehomorodván s egymásba
ütődvén, a rettenetes zajt még rettenetesebbnek tette. A folyó azután
kiöntött, a mennydörgés iszonyúképen csattogott, a szél az égnek
morgásai közé sivítván, félelmesen háborgott. Erre az égből egy sötét
felleg fekete éj gyanánt leereszkedvén, az egész tartományt homályba
borította. Csak a villanások világosították meg olykor e fénytelen
zavart, utat mutatván a grófnak, hogy a tajtékzó haboknak veszedelemmel
fenyegető árjaitól megmenekedhessen. Úgy látszott, mintha az egész
természet felháborodott volna s lakosait végső veszélylyel fenyegette
volna.

A gróf az inassal együtt a magasabb helyekre igyekezett, melyekről a
hegyek felé meg-meg beljebb sietett azzal a reménységgel, hogy ott talán
valahol helységre akad. Nemsokára egy völgyhöz jutottak, mely magas
kősziklákkal körül volt véve s melynek mélyeiből az ég felé magas és
vastag fák emelkedtek. A szél, mely a völgy felett keresztül zuhogott,
meghomorítgatta ugyan e fáknak hegyeit, de törzsökeik szinte oly
mozdíthatatlanok voltak, mint ama kőszirtek, melyek körülöttük függnek.
A völgy az örök nyugodalom lakásának, a háboríthatatlan békesség
templomának látszott lenni. Az egymásba kapaszkodó különféle csemeték
átszőtték magukat a vastag fáknak sorain és gallyaikból áthathatatlan
falat csináltak. Itt bátorságban vagyunk, mondá a gróf s kivonván
kardját, átvagdalta a fák között összenőtt gallyakat s a völgynek
belsejébe nagynehezen behatolt. A gallyszövevények nem messze tartottak
ugyan, de alig jutottak utazóink a völgynek mélyére, a kősziklákról
azonnal egész patakok zuhogtak le, melyek a rettenetes záporesőből
támadtak. Utazóink tehát kénytelenek voltak, a völgynek túlsó és
magasabban fekvő oldalára feliparkodni, hol messziről egy gunyhót és
ebben világosságot láttak.

Istennek hála! kimenekedtünk, mondá a gróf s a gunyhó felé sietett. Hű
szolgája visszatartóztatván: Maradj! úgymond. Te idegen vagy. Hadd
menjek én oda magam. Ki tudja, micsoda emberek laknak benne? Ezzel az
indiánus bement a gunyhóba s egy szempillantás után ismét kitört belőle,
fennszóval kiáltván a grófnak: szaladj, messze szaladj! itt Pária lakik.

A gróf kirántotta öve mellől a pisztolyt. Azt gondolta, hogy a gunyhóban
vadállat tartózkodik. E helyett megjelent az ajtóban egy öreg ember,
kinek tekintete nemcsak nem rémítő, hanem inkább kegyes volt. A gróf
feléje indult; szolgája pedig teljes erejéből tartóztatta. Ne közelíts
hozzá, úgymond, mert Pária.

Pária? kérdezé a gróf. Mit értesz te vajjon e név alatt?

Olyan embert, a kinek semmi hite sincsen s a ki erre való nézve nem is
ember, hanem még az oktalan állatnál is alábbvaló. Akarod-e, hogy
megöljem? Ezzel a szolga előrántotta a pisztolyt, melyet kezéből a gróf
azonnal kiragadott. Van-e eszed? úgymond, egy fegyvertelen öreg embertől
félni! Nem bánt ő minket, abban bizonyos lehetsz. Jöjj, szólítsuk meg!

Én őhozzá az egész világért nem megyek, mert az én törvényem szerint
kilencz egész hónapig volnék tisztátalan, ha vele készakarva csak
egynéhány szempillantásig is egy hajlékban mulatnék. Még a Pagódba sem
volna szabad mennem. A templomot az Indiabéliek Pagódnak nevezik.

Hiszen látod, mondá viszontag a gróf, hogy ember; nekünk pedig
segítségre van szükségünk. De mind haszontalan volt a grófnak beszédje.
A szolga megmaradt a mellett, hogy neki Páriához menni nem szabad.

Nekem pedig szabad! mondá a gróf s a gunyhó felé indult.

Élj tehát szerencsésen! felelé a szolga, mert azután teveled sem szabad
társalkodnom.

Isten hozzád! mondá a gróf, ki el nem tudta magával hitetni, hogy őtet e
szolga, ki egyébiránt jámbor ember és hozzá nagyon hű volt, a puszta
erdőnek közepén e miatt elhagyhassa. A szolga azonban sebesen elszaladt,
a nélkül, hogy a grófnak kiáltására figyelt volna, melylyel még egyszer
marasztalta. Egy pár percz után a fák közt eltünt.

A gróf azután a gunyhóhoz közelített. Az öreg ember mély tisztelettel
hátrább lépvén: Én, úgymond, csak egy szegény Pária és arra érdemetlen
vagyok, hogy lakásomba lépj. De ha hozzám magadat megalázod, tiéd a
gunyhóm, tiéd mindenem, tiéd vagyok még önnön magam is.

A gróf az öreg embernek orczáját, mely a kezében lévő fáklyától
megvilágosíttatott, közelebbről vizsgálván, vonásaiban oly szelídséget,
jámborságot és nyugodalmat talált, hogy lehetetlen volt hajlandóságot
hozzá nem éreznie. Oda nyujtotta neki kezét, melyet az öreg szemeiben
nyilván ragyogó és kimondhatatlan jószivűséggel melléhez szorított. Te,
amint látom, ember vagy, mondá a gróf; az vagyok én is. Engedd meg, hogy
ezen éjszakát hajlékodban töltsem. Az öreg keresztül tévén mellére
kezeit, mélyen meghajtotta magát; a gróf pedig a gunyhóba bement.

Erre a gazda egy nyaláb vágott fát hóna alá, egy kosár gyümölcsöt egyik
kezébe, a fáklyát pedig a másikba vévén, az erdőbe sietett. De
minekutána itt egynéhányszor nagyokat kiáltott volna, kosarával s
fájával együtt komoran visszajött.

A grófnak kérdésére, kit kiáltott légyen: Uti társadat, felelé a Pária.
Eledelt akartam neki vinni és fát, hogy a vadállatok ellen tüzet
rakhasson. Az én hajlékomba be nem mer jönni, mivel Pária vagyok.

Jószívű öreg, mondá a gróf, még egyszer odanyújtván neki kezét; te
azokkal jót teszel, a kik tégedet gyűlölnek s megbántanak! Ezt mondván,
illetődéssel teljes szemeit az égre emelte.

Orczádnak szinéről és ruházatodról látom, hogy te indiánus nem vagy,
mondá az öreg. Reménylem tehát, hogy hajlékomban éhségedet sem átallod
megenyhíteni. Ezzel az asztalt bambusznádból font gyékénynyel
megterítvén, megrakta különféle kosarakra osztott kókuszdióval, indiai
fügével, mandulával, narancscsal, ananászszal és egy tál rizskásával
kókusztejben, maga pedig mély alázatossággal félre ült.

A gróf az asztalhoz vonta maga mellé és kérte, hogy vele egyen. Az
öregnek könnybe borultak szemei. Istenem! úgymond, nem hittem volna,
hogy életemben még egyszer ember lehessek!

A szélvész még háborgott és a gróf egynéhányszor kinézett az ajtón, ha
szolgája nem tért-e talán vissza? De a szolga valóban eltünt. A gróf
csak a Páriának szavára nyugodott meg, a ki őtet bizonyossá tette a
felől, hogy a völgyön kívül nem messze egy falura akad, a hol minden
veszedelmen kívül lesz.

A gunyhó rezzenthetetlen volt. Ott állott ez, a hol a völgy legszűkebb
volt. Egy pagodafa alatt volt építve, melynek fiútörzsökeiből a
gunyhónak négy szöglete állott. E fának ágai és levelei oly sűrűek
voltak, hogy csak egy csöpp eső nem hathatott át rajtok. Azonkívül a
gunyhónak oldalai bambusznáddal voltak beszőve, teteje pedig indiai
fügefalevéllel befödve. Jóllehet a szélvész a mennydörgéssel együtt még
nagyon háborgott, a lámpás mégis a gunyhóban minden lebegés nélkül
égett.

A gróf nem győzött az öregnek nyugodalmán e rettenetes mennydörgésnél
álmélkodni. Csendesebb volt ő még gunyhójánál is. Azalatt az öreg ember
egy cseréphűtőben, mely Indiában garpulettának neveztetik, két edényt
hozott, melyek kókuszdióból voltak készítve s melyeknek egyikében
pálmavíz, a másikában pedig kókusztej volt. Kérte a grófot, hogy italait
ne vesse meg; a gróf pedig jobb kedvű volt asztalánál, mintsem ha pompás
vendégségnél ült volna.

Mondd meg nekem öreg, mondá a gróf mosolyogva, minekutána a Páriának
homlokát megcsókolta volna, mondd meg nekem, mikép lehetsz te ennél a
rettenetes égi háborúnál oly nyugodt elmével. Csak egy fa föd be tégedet
ágaival; a fák pedig a mennykövet magukhoz vonják.

Pagódafába a menykő még soha sem ütött, felelé az öreg. E fák alatt az
ember nincs veszedelemben.

A gróf megvizsgálván a fát, hihető, úgymond lassúbb szózattal, mintha
csak magával szólott volna, hihető, mivel gyantássága fogyatkozó.

Ezt én nem értem, mondá az öreg. Hitvesem azt mondja, hogy Bráma, az
indiánusoknak Istene, mikor e földön járt, a mennydörgés elől egyszer
pagódafa alá vonódott. Én pedig azt tartom, hogy az Isten a pagódafáknak
azért adott oly sűrű és leveles ágakat, hogy az emberek ebben a
tartományban, hol a rettenetes mennydörgések oly szörnyen uralkodnak, az
égi háborúk elől alájok vonódhassanak és hogy erre való nézve nem engedi
meg, hogy azokat a mennykő megüthesse.

Tégedet tehát az Istenben való bizodalom tesz nyugodt szívünek?

Az Istenben való bizodalom és jó lelkiismeretem.

Mond meg nekem, édes jó apám! melyik indiai felekezethez tartozol te?
Hol van a Páriáknak a temploma?

Mindenütt, felelé az öreg. A mi templomunk az egész természet. Mikor a
napot völgyemre támadni látom, térgyre esek és a napnak alkotóját mély
alázatossággal imádom; utolsó sugarának alkonyodásánál pedig mennyei
jótevőmet áldom. A szerencsétlentől soha sem tagadom meg segedelmemet.
Feleségemet és leányomat oly boldogoknak teszem, a minőknek tehetem. Még
ebemet sem hagyom el szükségében. Így éldegélvén napról-napra, életemnek
végén úgy várom halálomat, mint esténkint az álmot.

A gróf érzékeny és tisztelettel teljes tekintettel vizsgálta az öreget.
Majd azután felkelt, s a gunyhóban vagy kétszer fel s alá sétált. Ki
volt a te oktatód? kérdezé egyszerre hirtelen.

A természet, felelé az öreg.

A grófnak azonnal eszébe tünt ama szent mondás: hogy az egek az Isten
dicsőségét értelmesen beszélik, remek munkáit nyilván hirdetik. De
kicsoda tanított tégedet arra, úgymond tovább, hogy a természetnek
szavát megértsed?

Szerencsétlenségem, boldogtalan sorsom, felelé az öreg. A Páriáknak
útálatos és megvetett neméből származván, Indiánus nem lehettem.
Kénytelen voltam tehát, ember maradni. A társaság, mely az indiai
népekből áll, számkivetett. Mit tehettem tehát egyebet, hanem hogy a
természethez folyamodtam?

Áldott jó öregem! felkiáltott a gróf érzékeny szózattal. Mondd meg nekem
kérlek, micsoda könyveket olvastál?

A teremtőnek ama nyílt könyvét, a természetet, melynek betüit minden
ember ismeri. Más könyveket nem olvashattam; mert én sem írni nem tudok,
sem olvasni.

Óh kedves Atyám! mondá a gróf. Látom én, hogy itt a természetnek és az
erkölcsnek lakóhelyébe jutottam. Ha valahol, itt valóban az igazságot
legkönnyebb feltalálni!

Én legalább tiszta és egyenes szívvel kerestem, mondá az öreg, mellére
bocsátván kezét.

S feltaláltad-e? kérdezé a gróf. Nincs e világon, nem mondom, két
nemzet, vagy két familia, hanem csak két ember is, a ki egy dologról
egészen egyformán gondolkozna. Érzékenységeink elcsábítanak bennünket;
eszünket pedig az érzékenységek vezérlik. Mikép keressem tehát az
igazságot?

Azt tartom én, hogy azt egyenes és tiszta szívvel kell keresni, mondá az
öreg. Az érzékenységek megcsalhatnak bennünket, valamint az ész is; de
az egyenes és jámbor szív csalárd nem lehet, és így minket el nem
csábíthat.

A gróf egybe kúlcsolván kezeit: Igaz! úgymond. Az emberek mind egyformán
éreznek, a mellett, hogy kiki közülök, a mint különös haszna kívánja,
külön-különféleképen okoskodik. Az egyenes tiszta és jámbor szív soha
sem mondja, hogy valamit így ért, a mit máskép ért, vagy hogy azt hiszi,
a mit nem hisz, sőt nem is hihet. A jámbor szív képes egyedül arra, hogy
az igazságot illendőképen keresse és voltaképen feltalálja.

Az igazság, mondá az öreg, hasonló az égnek harmatjához. Ha azt akarjuk,
hogy tisztán maradjon, tiszta edénybe kell azt felfognunk.

Nekem egyenes, jámbor és tiszta szívem van, mondá a gróf; de mivel az
igazságot emberektől kell tanulnom, mikép ösmerhetem én ki e sok mester
közül azokat, a kiknek hasonló szíveik vannak? Az embereket nem
vakítják-e el többnyire különféle előitéleteik? nem vesztegetik-e meg
haszonkereső vágyakodásaik? Én a földnek nagy részét megjártam, de az
embereknek vélekedései között nagyobb különbséget leltem, mint még
nyelveik között is. Mirevaló tehát nekem e két színű és csalárd
nemzetségnél jó szívem? Azt te nekem már megmondottad, mikép kerested az
igazságot; mondd meg most azt is, hol találtad azt fel?

Saját szívemben és a természetben: az embereknél ritkán. A természetnek
nyelve változhatatlan; az embereké pedig vagy több értelmű vagy
érthetetlen.

A természetben? mondá a gróf. Hisz ebben az állatok egymással szüntelen
harczolnak. A természet tele van öldökléssel, háborúsággal,
viszálykodással. Még az elementumok is szüntelen küzködnek egymás közt.
Ezeknek példáját kövesse tehát az ember?

Nem! nem! mondá az öreg undorodással. Kérdezd meg szívedet és ha jámbor,
tiszta és egyenes, azt fogja neked mondani: hogy te másoknak azt
cselekedd, a mit tőllök magad kívánsz és hogy azt rajtok el ne kövesd, a
mit te tőlük nem örömest szenvedsz. Szívünk tanít minket
kötelességeinkre, a természet pedig nekünk az Istent olyannak mutatja, a
minőnek gyengeségünk ismerheti és sorsunk kivánhatja, hatalmasnak, jónak
és bölcsnek. Imádom én őtet, szeretem és már könyörgésemmel kérlelem,
már meg háladásimmal tisztelem, a nélkül, hogy azt nyomozzam, mikép
lehet ő az, a minek a természet lenni kiáltja.

A gróf könyökére támasztván fejét és szemeiből a könnyek kigördülvén, az
igazságot tehát, úgymond, nem csak egyenes és tiszta szívvel, hanem
benne is kell keresni. De mi vezérelheti, mi birhatja még a jó szívű
embert is arra, hogy ezen igazságokat saját szívében és a természetben
keresse?

A szerencsétlenség, a viszontagságok, felelé az öreg.

Ezek az embert lenyomják, elméjét meghomályosítják, szívét lealázzák.

Csak egy bizonyos pontig, mondá az öreg; de azután, ha egyszer a
szerencsétlenség felette nagyon megsúlyosodik, az ember összeragadja
minden erejét, az elmehomálynak köteleit lerázza magáról, s a hol eddig
sötétséget és tévelygést tapasztalt, ott egyszerre világosságot és
igazságot lát.

Egész nemzeteknél ez talán megtörténhet, mondá a gróf, homlokára
szögezvén újját; de magányos embereken nem hiszem.

Én magányos ember vagyok, mondá az öreg és én így találtam fel
nyugtomat.

De te talán ebben ritka jelenés is vagy? Hány Páriát találni, a ki úgy
gondolkodjon, mint te? És hány ezer indiánus van, a kiket a
szerencsétlenség arra nem bir, hogy sziveiket meghallgassák. Amaz
igazságokat pedig és kötelességeket, melyekkel tégedet szíved és
szerencsétlen sorsod megismerkedtetett, minden embernek kellene tudni.

Az öreg Pária vállat vonva elhallgatott.

A gróf e különös öreg embert sokáig vizsgálván, végre lesütötte szemeit,
s az isteni kinyilatkoztatásnak szükségéről, mely az embereket
kötelességeikkel megismertesse, mély gondolatokba merült.

Ezekből végtére felserkenvén, hallod-e öreg! úgymond; a mely igazságokat
te a természetnek és a szerencsétlenségnek iskolájában tanúltál, azokra
van építve az én keresztény hitem is, melyet édes atyámtól tanultam. Az
embernek fő kötelessége minálunk is, hogy másoknak azt megtegye, a mit
tőlük kiván és hogy azzal őket meg ne bántsa, a mit tőlük nem örömest
szenved.

Tinálatok tehát mind jámborok az emberek? kérdezé az öreg.

Azok volnának, ha a keresztény hitnek törvényeit megtartanák.

Egyik szó a másikat adván, elbeszélte az öregnek rövideden a gróf a
religiónak történeteit. Lerajzolta neki az emberi nemzetnek gyermekkorát
a világ teremtésétől fogva Mózesig, ki előtt az emberek az Istent a
természeti religiónak törvényei szerint szolgálták. Leírta azután az ó
testamentomnak szolgákhoz illő törvényeit; végtére pedig Krisztusnak új
testamentomát, melyben a fiúi szeretetnek törvénye alatt az Isten, mint
köz atya tiszteltetik.

Az öreg ember csupa fül volt, s minekutána egy nehány kérdéseire a gróf
szelid és elégítő feleleteket adott volna, kikérte magának, hogy ezeket
neki más nap még egyszer elbeszélje.

Szívesen, felelé a gróf. De mondd el nekem, édes apám! te is a te
életedet; mert neked felette szerencsétlennek kellett lenned.

Elmondom holnap; mert ma már késő volna bele kezdeni. Az éjfél közelget.
A nyugodalomra szükségünk van mind a kettőnknek.

Ezzel ágyat vetett a grófnak pálmalevelekből és jó illatú füvekből,
kezet fogott vele, s nyugodalmas éjszakát kívánván, bement egy bambusnád
ajtón a hátulsó kunyhóba.

A gróf lefeküdt. Álomképnek látszott neki, a mi vele történt. Az öreghez
mély tiszteletet érzett magában. A kunyhót az Istenség templomának
nézte, s a legderültebb gondolatok között nyugodt elmével édesen
elaludt.




XXVIII.

Az indiai-völgynek gazdája elbeszéli életét.

Más nap korán reggel felébredt a gróf a madaraknak csevegésére,
melyeknek fészkei a kunyhó felett és körülötte függtek. Felugorván
ágyából, hallgatódzott a szomszéd kunyhónak ajtajánál; de csendes volt
még nem csak ebben, hanem körülötte is minden. Azt gondolván, hogy az
öreg még legjobb álmában van, kilappangott a kunyhóból a szabad ég alá.
Itt egy darabig az öregre várakozott; de mivel ez meg nem jelent, meg
akarta kerülni a kunyhót, s egy áthathatatlan eleven sövényre akadt.
Ennek ágait szétvonván, belátott egy kellemetes kertbe, hol mindenféle
gyümölcsfák és vetemények részint virágoztak, részint már értek. Tovább
ment a sövény mellett és ágai között a kertbe egynehányszor betekintett.
Bő áldást látott benne mindenütt, melyel az ég az öregnek munkáját
szembetünőképen megjutalmazta.

Most egy szózatot hallott. Hamar széthajtotta a galyakat, s a kertben
tíz lépésnyire a sövénytől egy leányzót látott, ki a kosárkába, mely
karján függött, narancsot szedett. Orczáját nem láthatta, mert háttal
állott hozzá; de termete karcsú, súgár és nemes volt. Testéhez fehér
patyolat ruháját, mely csípői körül tele volt ránczokkal, világoskék
övecske szorította. Most már a fának túlsó részére ment narancsot
szedni, s a grófnak szemébe egy gyönyörű orcza tünt, tele mennyei
kegyességgel, tele bájoló ártatlansággal. Kosárkája megtelvén, egy
bokorhoz ment igen lassú, csendes és gondos lépésekkel s virágot
szedett. Egy madárka a bokorból kirepült. A leány egyet vissza lépvén, s
a madárka után nézvén: Csak felvertelek mégis, szegény kis anya!
úgymond. Lám! három egész nap éltem virág nélkül, mivel te a tojáson
ültél. Jőjj vissza szegény állatocska! A jövevény elégedjen meg másféle
virágokkal. Ő teneked nyughatatlanságot ne okozzon. Eltávozván a
bokortól, kegyesen mosolygott, mikor látta, hogy a madárka fészkébe
ismét becsúszott.

[Illustration: Egy leányzót látott, ki narancsot szedett.]

A grófnak érzeményeit megírni lehetetlen. A leánynak szava tiszta és
szelid volt, mint egy távol zengő sípnak a hangja. Mikor ez magát a
kertben a pamutfák megé vette, a gróf is visszatért a kunyhóba. Ennek
ajtajában lelvén az öreget, ki már reá várakozott volt, megcsókolta
derült homlokát, s beszédbe ereszkedett vele, melyet azonnal familiájára
fordított. Megfogván a grófnak kezét az öreg, elvezette a hátulsó
kunyhón keresztül a kertbe. Két sor pálmafa között egy illatozó galyasba
jutottak, hol az öregnek felesége és leánya együtt ülvén, patyolatot
szőttek. Felkeltek mind a ketten, a mint a grófot jönni látták, s
egynehány lépésnyire elejébe mentek.

Ez a feleségem! mondá az öreg, kezénél fogva oda vezetvén a grófhoz az
asszonyt. Ez pedig a leányod? kérdezé a gróf. A leány elpirulván,
lesütötte, s ismét azonnal felemelvén, a grófra vetette egy
szempillantásig szemeit. Nahida leányom, mondá az öreg mosolyogva, s
kezével a leánynak szép homlokához ért.

A gróf nem győzte a szép Nahidát nézni. Szép Nahida! én tégedet már
ismerlek, mondá a gróf szelid szózattal és érzékeny bizodalommal.

Engemet? kérdezé a leány mosolyogva.

Egy mugribokornál állottál és egy madárkát fészkétől el nem akartál
űzni; inkább engemet hagytál mugrivirág nélkül.

Ha ezért reám nem neheztelsz, én neked szedek még ma mugrivirágot. Édes
atyámnak van még egy mugribokra, de csak egy! mondá Nahida szeliden s
fejével a grófra kellemetesen hunyorítván.

A gróf erre megfogta kezét és melléhez szorította, szívragadó kéjjel
nézvén szeme közé. Nahida is megnyomta viszontag kezét és elpirult.

Szerencsés férj! boldog atya! mondá a gróf, a Páriának karjai közé
omolván. Mondd meg nekem, mikép jutottál te ily boldogsághoz? Most,
drága öregem! most beszéld el nekem életedet.

Leültek a galyasban mind a négyen. Az asszony szőtt. Nahida a grófnak
egy kosárka narancsot hozott, kikereste közülök a legszebbeket, s oda
nyújtotta neki mosolygó tekintettel. Magam szedtem, mondá a grófnak, ki
a narancsokat néma, de érzékeny köszönettel vévén, jó ízűen megette.

Erre a Pária elkezdette életét beszélleni. Az asszony azonban a
szövőszékre támasztotta karját. Nahida a galyasnak nyílásába ült a
grófnak átellenében, s pamutból övet kötött, de a munka közt fel-fel
vetette szemét, s már atyjának beszédjére figyelmezvén, ölébe bocsátotta
le munkáját, már meg elővevén a kötést, erről a grófra salygatott.

Én a Páriáknak neméből születtem, elkezdette az öreg, mely Indiában a
legalább való nem, s mely minden embertől utáltatik.

Utáltatik? kérdezé a gróf és mi okra nézve?

A Braminusok azt mondják, hogy ők a Bráma Istennek fejéből, a Páriák
pedig lábaiból származtak, és hogy a mint Bráma e földön egyszer egy
hosszas utazása után elfáradván, egy Páriától eledelt kért, ez őtet
emberhússal kínálta meg. Bráma e miatt a Páriáknak nemét megátkozta,
kiknek azóta a városokhoz még csak közelíteniök sem szabad. Akármelyik
Náirnak szabad bennünket megölni, ha hozzá úgy közelítünk, hogy őket
lélekzetünk elérhesse.

Óh vélekedések, mondá erre a gróf hevesen, mily boldogtalanokká teszitek
tik az embereket! De mikép is vehetik a Braminusok egész Indiát arra,
hogy e mesét higyje?

Az oktatás által, melylyel az embereknek szívét gyermekkoraikban
elfoglalják, s az ilyen állításoknak mindennapi emlegetése által. Az
emberek hasonlók a szajkókhoz. A mit sokszor hallanak, azt végre csak
elhiszik.

Hát te mikép tudtál e közönséges megvetésnek bilincseiből kimenekedni,
melyekkel tégedet a Braminusok még születésedkor lelánczoltak? mert –
ezt mondván, felkelt – mert az embert rettenetesebb balság az egész
természetben nem érheti, mint sem ha úgy lealáztatik, hogy önnön magát
utálni kényteleníttessen.

Jól mondod! folytatá beszédjét az öreg. Én magam magamat a természet
szemetjének néztem. A többi polgári rendeknek hozzám való gyűlölségét
igazságosnak tartván, elhitettem magammal, hogy Bráma haragjának súlya
fejemen fekszik. Szemeimet fel nem mertem az égre emelni, mivel erre
magamat méltatlannak véltem. Így éltem én tizennyolcz esztendeig a
halálnak állhatatos veszedelmében, mivel életemet akármelyik Náir
szabadon elvehette. Táplálékomnak szűke azután arra birt, hogy magamat
egy puszta vidékbe vonjam. Itt egy elhagyott omlékony kunyhóban lakván,
a gyümölcsből éltem, mellyel a fák kedveskedni szoktak. A kunyhó mellett
riskásának való kertecske volt, melyben a haszontalan gyomok és kórók
elhatalmasodtak. Összeszedvén egy néhány marok riskásamagot, felástam a
kertnek egyik szögletét és bele vetettem. Unalomból történt ez inkább,
mint sem eltökélt szándékból; mert én Bráma haragjával terhelt embernek
tartván magamat, nem remélhettem, hogy a tőlem elvetett riskásamag
kizsenghessen. Azonban kizsengett mégis, felnőtt, kivirágzott és bő
gyümölcsöt hozott.

Lehetséges-e? mondám, mikor riskásámmal legelőször álmélkodva jól
laktam, lehetséges-e, hogy engemet Bráma szeressen? Azon naptól fogva
fákat ültettem, riskása ágyamra vizet vezettem, kerti veteményeket
plántáltam, s kertemben a gyümölcs oly szépen megérett, mint akármelyik
Braminuséban. Ez bennem a legelső kételkedést szülte ama mondának
igazságáról, mely a Páriáknak nemét oly utálatosnak tette. Ha Bráma
engemet gyűlölne, lehetetlen volna, hogy éljek. A nap, a helyett, hogy
engemet melegít, sugarával megölne. Szintúgy látok, hallok, ízlelek és
érzek, mint a Braminusok. A nap, a hold, a csillagok nekem szintúgy
világosítanak, mint nekik. A természet hozzám nem mostohább, mint
hozzájok. És Bráma engemet gyűlöljön?

Bráma énvelem jót tesz, mondám önnön magamnak fenszóval, az ég felé
terjesztvén ki kezeimet; azon leszek tehát, hogy szeretetét, ha mindjárt
gyűlölne is, megérdemeljem. Az ő példája szerint jót akarok azokkal
tenni, kiket gyűlölnöm kellene.

Most már kunyhómban nem volt nyugtom. Ama gondolat, hogy Bráma
szeretetét jóságos cselekedetek által megérdemeljem, éjjel-nappal
ösztönözött. Kunyhómat elhagyván, hová menjek? kérdezém magamtól. Az
emberek közé, kik halálos ellenségeid? Áh! ha ők ellenségeim, én
legalább önnön magamnak hű barátja leszek. E végső tökélléssel elmentem
az erdőkbe, a folyóvizeknek partjaira és gyümölcsből éltem. De kevés idő
múlva azt tapasztaltam, hogy a természet a magányos ember számára igen
keveset, a társaságban élőknek számára pedig felette sokat tesz és hogy
létemet azoknak létéhez kapcsolta, kik engemet számkivetettek. A
természet pedig önnön magával, így okoskodtam magamban, ily
szembetünőképen nem ellenkezhet.

Mikép jöttél te e gondolatra?

Sokszor még csak ennivaló gyökerekre sem akadtam. Csak bajjal tudtam a
vad állatoknak gyilkos incselkedéseit elkerülni. Ebből azt
következtettem, hogy csak a társaságos élet adhat nekünk elegendő
táplálékot, csak a társaságos élet óvhat meg minket a ragadó állatoknak
dühösségétől, csak a társaságos élet elégítheti meg mindennemű
szükségünket. E gondolattal tartományról tartományra tébolyogtam, csak
abból élvén, a mit a természetnek nagy tárházában leltem, e mellett
pedig a földbe, valamerre mentem, mindenütt hasznos palántamagokat
vetvén és a faluknak riskásaföldjeiből az állatokat kikergetvén. Ezek
voltak ama kis jóságos cselekedetek, melyekkel ellenségeimnek
szolgálhattam és már ezek is, bármily csekélyek voltak, azt okozták
bennem, hogy nem éreztem magamat oly nyomorúltnak, mint azelőtt.

Az éhségtől kényszeríttetvén, bekullogtam egyszer egy hajlékba, hol egy
ifjú Náir lakott. Nem szóval, nehogy talán lélekzetem elérje, hanem csak
arczvonásokkal és karjaimnak mozgatásával kértem tőle egy kevés
gyümölcsöt: ő pedig hajító nyilat lökött reám és megsebesített.
Kiragadván testemből bosszankodással a nyilat, a szomszéd ligetbe
osontam, hol ezen embertelen szív ellen felette dühös haragra gerjedtem.
Három nap gyakoroltam magamat a nyílvetésben a végből, hogy e kegyetlen
Náirt meglessem s mihelyt magát találom, ugyanazon nyíllal megöljem,
melylyel engemet megsebesített.

A lesben feküdtem már hajlékától nem messze egy bokor mögött, kezemben
tartván az ölni kész nyilat. Egy hat esztendős gyermek, a Náirnak fia, a
ház előtt játszdogálván, ama bokor felé futott, mely mögött feküdtem.
Egyszerre kiszökik oldalról egy másik bokor mögül egy tigris és
egyenesen a gyermeknek szalad. Hallottam én ellenségemnek, a Náirnak
kiáltását, hallottam a gyermek anyjának hathatós sírását s kiugorván
lesemből, átütöttem nyilammal a tigrisnek oldalát, szinte mikor a
gyermekhez ért. A tigris elesett, a gyermek haza szaladt, én pedig a
nyilat kirántván a tigris beléből, ismét visszasiettem a bokor mögé,
hogy onnan a Náirt meglessem. De ezen szempillantástól fogva nem
érzettem már hozzá gyűlölséget. Még segíthettem volna is rajta
inségében. Mélyebben bemenvén a ligetbe, érzeményimnek ezen változása
iránt mély gondolatokba merültem.

A jótétemény kedvesnek teszi előttünk azt, a kivel jót cselekszünk. A
gyermekhez, kit a haláltól megmentettem, oly nagy hajlandóságot érzettem
magamban, hogy még atyját is szeretni kezdettem. El nem hagyhattam e
vidéket, a nélkül, hogy a gyermeket még egyszer meg ne lássam. Magát
találván, megcsókoltam s az erdőbe tüntem azzal a belső meggyőződéssel,
hogy én az Istenség gyűlölésének tárgya nem lehetek.

Igy jutottam én gondolatról gondolatra, így emelkedtem fel az egyik
igazságról a másikhoz. A Braminusok állítása előttem naponkint
kétségesebb, naponkint kétségesebb, naponkint bizonytalanabb s végtére
puszta mese lett, melyet ők csak a végből hirdetnek, hogy általa
nemeknek isteni származását megmutatván, maguknak egész Indiában
tiszteletet és legfőbb tekintetet szerezzenek.

Lassankint egészen megjött belső nyugodalmam s már el is tökéltem volt
magamban, hogy régi kunyhómat ismét felkeresem, melyben élni és halni
kívántam. Csak egy dolog volt még szívemen. Várost még sohasem láttam.
Minekelőtte tehát magányosságomba vonódtam volna, föltettem magamban,
hogy valamelyikbe beosontok. Már messziről álmélkodásra ragadtak engemet
sánczai, bástyái, magas házai és pompás tornyai. Bámulva néztem a sok
ezer embert, kik a városba be, vagy a városból kitódultak és a tevéknek
különféle nyájait, melyek ide Indiának minden kincseit összehurczolták.
Vizsgaságomnak ellent nem állhattam. Itt, mondám magamban, itt az
emberek ezrenkint szövetkeztek össze, hogy egymást boldogítsák és hogy
egymásnak örömeket tegyenek. A város, lehetetlen, hogy a boldogító
gyönyörűségeknek honja ne legyen.

Delhi városa volt, mely előttem feküdt s melybe este beorozkodtam.
Egynéhány utczán átlappangván, a nagyoknak palotáin és a sok boltokból
álló pompás piaczokon nem győztem elegendőképen álmélkodni. Elmentem
azután a városnak ama vidékébe, hol az Omrák, az indiai nagy Mógolnak
udvarnokjai laknak s mely a Gemma vize mellett palotákkal és gyönyörű
kertekkel tele van. Muzsikát hallván, bementem egy kertbe s
álmélkodással néztem a Bajadár nevű asszonyoknak tánczát. Sirtam
búbánatomban, hogy én az ilyen örömökben nem részesülhetek.

Az Omra egy puha szófán feküdt és szolgáitól körülvéve a tánczosnéknak
mesterséges mozgásaiban gyönyörködött. Irigylettem neki kellemetes
örömeit. Egyszerre katonák rohantak a kertbe. A muzsika elnémult, a
tánczosnék remegő galambok gyanánt szétszaladtak, az Omra
elhalaványodott s a katonák vezére fejét kívánta. Az Omra fegyvert
rántott, de saját emberei voltak az elsők, kik rá rohanván,
lefegyverkeztették. Fél fertály óra mulva a küldött katonáknak kezében
láttam már a fejét, kik után búcsúztam a nagy Mógolnak palotájába. A
katonák még más öt Omrának a fejét is vitték, kik, a mint beszédjükből
megértettem, fölötte gazdagok voltak. A Mógol palotájából engemet
azonban kikergettek, a nélkül, hogy abban valamit láthattam volna.
Elmentem tehát új utczákba, hol a paloták előtt sok koldust találtam,
kiket a szerecseny szolgák foganat nélkül űztek, kergettek, míg ellenük
botokat nem emeltek, vagy fegyvert nem vontak.

Egy nagy és erős épületben lánczokat hallottam csörgeni. Benézvén a
vasrostélyos ablakon, egy egész sereg szerencsétlent láttam a lámpásnak
halavány világossága mellett bilincsekben sínleni. Ki sírt, ki
sóhajtozott, ki meg átkozódott, úgy hogy halálos veríték ütött ki
homlokomon.

Éjfél után tolvajokra akadtam, kik épen egy házba törtek. Hallottam
lakosainak panaszkiáltásait, hallottam egy haldoklónak végső hörgéseit.
A strázsa oda sietett. A tolvajok erősen védelmezték magukat. Mind a két
részről elestek egynéhányan. Szaladtam én a város kapujához, amint
szaladhattam, hogy a pompának és a nyomorúságnak e veszedelmes honából
kimenekedhessek.

A gróf e rajzolásokra egynéhányszor megborzadott. Minálunk, mondá végre,
csak nem látni mégis a városokban ily iszonyú rendetlenségeket.
Nyomorúság bennök elég van ugyan; a rossz emberek is sokszor nagyon
megkárosítják lakosaikat; de egyébiránt nagy Mógol helyett kegyes atyák
uralkodván rajtunk, a méltatlan haláltól, a jószágoknak elragadásától s
akármely egyéb erőszaktól sem nagyjainknak, sem közembereinknek nincs
mit félniök. Elbeszélte azután röviden az európai városoknak
rendtartásait és jussait, azokkal a rendetlenségekkel együtt, melyek
mindeddig orvoslást kívánnak.




XXIX.

Az előbbeninek folytatása.

A grófnak rövid értekezése után imígy folytatta beszédjét az öreg Pária.
Kijutván e veszedelmes helyből, térdre estem s könnyező szemmel ily
szókra fakadtam: Köszönöm neked, óh Bráma! hogy engemet oly
nyomorúsággal méltóztattál megösmerkedtetni, mely az enyimnél sokkal
nagyobb. Megtanultam én ebből, békeségesebb tűréssel viselni boldogtalan
sorsomat, mint eddig viseltem. A Páriák valóban nem oly boldogtalanok,
mint e gazdag városnak lakosai. Én az Istennek, Pária létemre, úgy
szolgálhatok, amint lelkiismeretem legjobbnak találja és ha önnön
magamnak barátja vagyok, senkitől sincsen mit tartanom.

Egy darabig még a város vidékében maradtam. Legalább éjszakánkint boldog
voltam és csak ez s amaz ételekből éltem, melyeket a gyermekek vagy a
szülők boldogult rokonaiknak sírhalmaira tenni szoktak. A sírok közt
lakván, megtanultam, kevésre becsülni a földet, szeretni az embert.
Legalább éjszakánkint boldog voltam és csak ez is már felette sok volt.

De végre csak érzettem mégis és fájdalmasan érzettem, hogy magam vagyok.
A Páriák között kerestem tehát magamnak jó barátot, kivel inségemet
örömeimmel együtt felosszam. A balgatag vélekedések oktalan állatokká
tették őket; elég szerencsétlenek pedig nem voltak még arra, hogy
belőlük emberek válhassanak.

Azonban találtam mégis nemsokára egy érzékeny, háladatos, hű és
tántoríthatatlan jó barátot, nem az emberek között, hanem az oktalan
állatok között. Ezen ebecskét értem. Ezt mondván, ölébe vette kutyáját
és megczirógatta. Az asszony és a leány is magukhoz hítták és
megsimogatták, mintha e kegyességgel hálálni akarták volna urához való
hűségét. Kicsinyke volt, mikor az úton találtam, mondá tovább az öreg; s
mivel urát elvesztette, az éhség már majd agyon kínozta volt.
Fölneveltem és ő engemet ezért szeretett és tőlem többé el nem vált.

Nagy nyereség volt nekem, eleven valót találni, mely szeretett; de
szívem vele meg nem elégedhetett, mivel emberi társaság után
sóhajtozott. A kegyes Istenség többet adott, mintsem reményleni mertem;
egy jó feleséget.

Itt az asszony fölkelt, oda ment férjéhez, megnyomta kezét és
rámosolygott.

Szavait folytatván az öreg, egy éjszaka, úgymond, ismét a Bráminusoknak
temetőjében voltam. Egy sóhajtást hallván, körültekintettem magamat s a
holdvilágnál egy ifjú Braminát láttam lángszinű fátyollal félig
betakarva. Tekintetére ily asszonyságnak, ki halálos ellenségeimnek
neméből való volt, két lépésnyire szöktem vissza ijedtemben. Ételeket
rakott ő édes anyjának sírjára, ki magát egynéhány nap előtt meghalt
férjével elevenen elégettette. Leborult azután zokogva a sírra s
könnyhullajtásival megáztatta és karjaival megölelte a földet, mely édes
anyjának hamvait befödte.

Borzadásom elenyészett, mihelyt sírni hallottam. Boldogtalanabb volt ő
nálamnál. Én legalább nyugodalomban élek síromnak szélén, mondám
magamban, de te! – Sorsa jutott eszembe, ha talán férjnél volna és férje
meghalna. Ah! én csak akkor halok meg, mondám ismét magamban, mikor
saját órám elérkezik; de tégedet, ha tulajdon halálod a sírba nem dönt
is, férjednek halála fog ifjú létedre a lángok közé lökni. E gondolatra
könyörületességből sírni, zokogni kezdtem. Rám vetvén szemeit s Páriát
látván bennem, elfordult s a fátyollal egészen betakarván magát, elment.

Más éjszakára ismét oda mentem. Ő is elérkezett és édes anyjának sírjára
még több eledelt rakott, azt gondolván, hogy azokra szükségem lesz.
Mivel pedig a Braminusok amaz eledeleket, melyekkel rokonaiknak sírjait
megrakják, méreggel szokták vegyíteni, hogy azoktúl a Páriákat
elijeszszék; ő csupán csak különféle gyümölcsöt hozott, melyeket
méreggel megrontani nem lehet; értésemre akarván ez által adni, hogy
azokat nekem szánta.

Hozzám való könyörületessége nagyon megilletett. Ez volt az első emberi
szív, melynek hozzám való hajlandóságát láttam. A gyümölcs mellett
térdre estem s megáztattam azokat könnyhullajtásimmal. Háladatosságomat
akarván viszontag mutatni, oly virágokat szedtem, melyek minálunk
háladatos szívet jelentenek s a gyümölcsre tettem, a nélkül, hogy ezt
megillettem volna.

A következendő éjszaka szívragadó örömmel és reszketve láttam, hogy
háladatosságomat meg nem vetette. A virágok még frissek voltak, mivel
vízzel meghintette; a sírtól pedig távolabb egy új kosár gyümölcs
állott. A háladatosság felbátorított. Szólani vele nem mertem, nehogy
megbántsam. Hogy tehát szivemnek érzeményeit mégis tudtára adjam, oly
virágokat szedtem, melyek minálunk mély tiszteletet jelentenek s a
kosárba tettem.

A virágok másnap reggel frissek voltak, mert vízzel meghintette. Szinte
tántorogtam örömömben, hogy tiszteletemet kedvesen fogadta s merészebb
lettem. Reszkető kézzel tettem a következendő éjszaka a kosárba Mugri
virágot, a szerelemnek jelét, ama virágokhoz, melyek tiszteletet
jelentenek. Áttekertem pedig fekete virágokkal, értésére akarván adni,
hogy hozzá való szerelmem szerencsétlen. A hajnalnak első sugarával oda
szaladtam a sírhoz. Szivem képtelenül dobogott, kezeim reszkettek. A
Mugri virág elhervadt, mert vízzel meg nem hintette. A többiek frissek
voltak. Hangos kiáltással borultam a sírra és szívemet a búbánat egészen
elfogta.

Az alkonyodó nappal reménységem nevekedni kezdett. Fekete kelyhű és
lángszinű tulipánt tettem a gyümölcsre, mint jelenségét ama lángnak,
mely szívemet emésztette. Majd azután magamat a sírhalmok mögé vontam. A
Bramina elérkezvén, körülnézte magát. A tulipánt sokáig vizsgálván,
nagyot fohászkodott. A többi virágokat vízzel meghintette, de a tulipánt
nem; jóllehet azt még az öntözés alatt is sokáig nézegette. Egyszer még
vissza is tért, hogy a tulipánt megöntözze; de útjában megállván, az
égre vetette szemeit, nagyot fohászkodott és kezét szívére tévén,
elment.

Szebb gyümölcsöt nem hozhatott volna, mintsem nekem azon éjszaka hozott,
de ah! a fájdalommal és reménységgel oly tele volt szívem, hogy
ajándékát meg sem kóstolhattam. A reménység bennem este felé ismét
elhatalmasodott. A gyümölcsre tövises rózsát tettem, mely reménységemet
kínommal együtt jelentse. Ah! mely nagy volt másnap keserüségem, mikor
elhervadott rózsámat a sírtól távolabb a földön találtam. Kevés híja
volt, hogy eszemet a fájdalom meg nem zavarta. Eltökéltem tehát
magamban, hogy megszólítom.

Az éjszakával ő is elérkezett. A sírhalom mögül kiosontván,
letérdepeltem előtte. Nyelvemen elhaltak az igék. Reszkedtem, zokogtam s
a nélkül, hogy egy szót ejtettem volna, ismét rózsát ajánlottam neki.

Ő el akart menni; én pedig előtte a porba borulván, átfogtam lábait.
Körülnézvén magát, azután pedig reám tekintvén, nagyot fohászkodott s
végtére így szólott hozzám: Szerencsétlen! te nekem szerelemről szólasz,
én pedig nemsokára megszünök lenni!

Erre én az égre emelvén karjaimat. Megszünsz lenni? mondám, tele
rémüléssel; te, életemnek egy istápja! te szünsz meg lenni?

Férjem meghalálozott, mondá a Bramina. Gyermekkoromban adtak neki
szülőim feleségül. A mely farakás az ő holttestét megemészti, az engemet
is hamuvá teend. Isten hozzád! Eredj és felejts el! Harmadnap mulva sírj
itt, ha hozzám jó vagy, hamvaimon.

Nyelvem még sem lévén képes szólani, átfogtam térdeit és könnyeimmel
megáztattam. Végre imigy szólítottam meg: Boldogtalan Bramina! te halni
akarsz? És kicsoda kényszerít tégedet erre szépségednek virágjában? A te
nemed? Óh! szaggasd el ama köteleket, melyek tégedet hozzá és irtóztató
törvényéhez lecsatolnak. Ezt te megteheted. Légy feleségem! Semmim
sincs, a mivel megkínálhatnálak, szívemet kivévén, mely tégedet soha el
nem felejt.

Rám függesztvén egy darabig szemeit, melyek illetődéssel tele voltak,
ah! a halált én elkerüljem, úgymond, hogy gyalázatba essek? Ha szeretsz,
hagyj engem inkább meghalni.

Hogy gyalázatba ess? Szép Bramina! nem azért akarlak én tégedet
keserűségedtől megmenteni, hogy az enyémmel megterheljelek. Ha te a
gyalázattól félsz, siess velem a legmélyebb erdőbe, hol magunkat könnyen
elrejthetjük. Az emberekben nincs irgalmasság; menjünk a tigrisek közé;
az egek bennünket el nem hagynak. Siess, kérlek és ne kétkedj. A
szerelem, az éj, sőt még szerencsétlenséged és ártatlanságod is, mind
részeden állanak, menekedésedre e jó alkalmatossággal szemlátomást
kedvezvén. Ne mulassz, szerencsétlen özvegy! Férjednek holtteste
várakozik már reád és a farakás készen áll, mely férjeddel együtt
fölemésszen.

Nagyot fohászkodván, érzékeny tekintetet vetett édes anyjának sírjára,
azután pedig szemeit az égre emelte. Én térden állva a rózsát még akkor
is elejébe tartottam. Rám nézvén, jobbját jobb kezembe bocsátotta,
baljával pedig a rózsát tőlem elvette. Felszökvén térdeimről, szívragadó
örömmel karjai közé rohantam. Megfogván azután kezét, elsiettem vele.
Fátyolát a Ganges vizébe vetettem, azt akarván ez által rokonaival
elhitetni, hogy a vízbe ugrott. Éjszakánkint a víz mellett mentünk,
nappal pedig a bambusznád között tartózkodtunk.

E vidékbe értünk végtére, melyet a hadakozás megnéptelenített.
Behatoltunk e völgybe, melyet a szomszédságnak előbbeni lakosai egy
rossz lélek hajlékának tartottak. Itt építettem magamnak e kunyhót, itt
neveltem magamnak e kertet. Hitvesemet úgy tiszteltem, mint a napot, úgy
szerettem, mint a holdat. Ő nekem mindenem volt, én neki mindene voltam.
Az emberek számkivetettek bennünket társaságokból, de mink magunknak
elegendők voltunk. Ő engemet szeretett, mert a haláltól megmentettem. Én
őtet szerettem, mert engemet megboldogított és még most is boldogít.

Itt az öreg felkelvén, megölelte hitvesét, kinek szemei örömkönnyekbe
borultak.

Azután anya lett, így folytatá beszédjét az öreg. Nahida leányomat
szülvén, boldogságunkat nagyon megöregbítette. Azóta semmi hijával sem
vagyunk. Világunk és a mi több, édes és ártatlan örömökkel teljes
világunk e völgy. Itt valóban semmi hijával sem vagyunk. Van mindenünk,
a mit kívánunk.

Nahida ezt hallván, mélyen fohászkodott s a grófra tekintvén, elpirult.
Az öreg ölében tartván hitvesét, bizonyossá tette a felől, hogy szerelme
és barátsága által kimondhatatlanul boldog. Azután a grófhoz fordulván:
Te, úgymond, jó ifjú! csodálkozni látszol azon, hogy magamat boldognak
tartom. De hidd el, hogy valóban boldog is vagyok; boldogabb, mint
Indiának akármelyik lakosa. Én itt magányosan élek, a nélkül, hogy
engemet valaki ismerjen. Valamennyi Indiánusok között nekem egyedül
szabad az, hogy egyenes szivű, könyörületes, igazságszerető, istenfélő
és vendégszerető legyek. Alacsonyságom által elkerülöm nemcsak a sorsnak
csapásait, hanem még az emberi vélekedéseknek üldözéseit is. Mi hijával
vagyunk? Én hitvesemet szeretem. Nahida itt ismét nagyot sóhajtott.
Gyermekem van, ki engemet anyjával együtt szeret. Még a madarak is
szeretnek, melyek ágaimon laknak, mivel őket legkisebbel sem bántom.

A gróf megölelte néma tisztelettel az öreg embert. Soha embert
érzékenyebb szívvel még nem ölelt. Melle nagyon tele volt illetődéssel.
Kiment a galyasból s gondolatokba merülvén, a narancsfák alatt fel s alá
sétált. A madarak százféle gyönyörű dalszózattal fogadták ezen új
vendéget az ártatlanságnak honában. A gróf eleinte szomorú volt, de
szomorúsága kevés szempillantások mulva tiszta örömre derült. Leült egy
hantpadra s fejét könyökére támasztván, örömkönnyek görgöttek ki
érzékeny szemeiből.




XXX.

A természetes szerelem.

A mint a gróf ezen ülésen ama galyas felé fordította történetből
szemeit, melyben Nahidát hagyta, maga mellett látta ezen ártatlan leányt
állani és mosolyogni. Óh! ne sírj, szép ifjú! mondá Nahida édes és
bizodalmas szózattal, mely a gróf szívébe mélyen behatott; ne sírj,
kérlek! Oly vidám vagyok én, mióta te itt vagy, hogy ki nem mondhatom:
mert én azóta, hogy nálunk mulatsz, semmi hijával sem vagyok. Fátyolának
szélét kezébe vévén a gróf, megtörlötte vele szemeit. Nahida melléje
ülvén és szeme közé mosolyogván: Nézd, úgymond, kezével a környékre
mutatván, mily szép itt körülöttünk minden! Légy jó kedvű, mert én
tégedet szeretlek.

Te engemet szeretsz? jó Nahida! kérdezé a gróf, kezei közé vevén és
megnyomván kezét. A te kedvedért nem szomorkodok többé.

Jösz-e velem, mondá Nahida, a mugribokorhoz? Én neked mugrit igértem.

Kezet fogván, elsétáltak a fáknak illatozó virági és a madaraknak
kellemetes dallai között a mugribokorhoz. Nahidának szeme a grófnak
szemén függött.

A kert szép, de kicsiny, édes Nahidám! mondá a gróf. Ha én az atyádnak
volnék, az egész völgyet kertnek csinálnám.

[Illustration: Maga mellett látta ezen ártatlan leányt állani.]

Kicsiny? kérdezé Nahida, áttekintvén az egész kertet. Hisz a sétálásra
nekünk elég helyünk van, s azonkívül nézd! mennyi gyümölcsfák és virágok
elférnek benne! Mirevaló volna nekünk a nagyobb kert? A kolibri
madárkának elég egy falevél. Erre rak fészket, ezen költi ki tojásait.

Óh! te kevéssel megelégedő lélek! Te tehát semmit sem kívánsz?

Mit kívánjak? felelé Nahida, lesütvén, s azonnal ismét felemelvén, s
pirúlva a grófra vetvén szemeit.

Hallott ő már édes atyjától valamit a keresztény hitről, melyet ennek a
gróf még az első éjszaka rövideden lerajzolt. Erről tehát a grófnak
különféle kérdéseket tett, kinek feleletei nem csak mulattatták, hanem
meg is illették.

Az ebédnek ideje elérkezvén, Nahida fügefaleveleket terített egy
galyasban a gyepre. Itt ettek mind a négyen. Bizodalom és belső
nyugodalom ragyogott ki szemeikből. Nahida a legszebb gyümölcsöt rakta a
gróf elejébe. Édes anyjától tanúlta ő ezt, ki férjének a legjobb
gyümölcsöt szokta volt minden ebédnél kiválasztani. Míg az öreg
beszélgetett, addig Nahida a grófnak hajával vagy ruhájával játszdogált
s a beszédnek közepén egyszerre megszólítván a grófot: Mi neked, úgymond
a neved?

Laczi, felelé a gróf.

Laczi? mondá mosolyogva a leány. Óh Laczi! maradj te, kérlek nálunk!

A gróf rá mosolyogván, alig tudta az öreg beszédjének fonalát
megtalálni.

Ebéd után nem győzött a gróf már Nahidának, már az öregnek, már meg az
asszonynak kérdéseire felelni, kik az európai tartományokról és
szokásokról különféleképen tudakozódtak.

Vannak-e Európában is Páriák? kérdezé egyszerre az asszony.

Nincsenek, Isten kegyelméből, felelé a gróf. A polgári rendek ugyan
minálunk is különfélék, mert ezt az embernek társaságos életében maga a
természet szükségesnek tette; de mindenikének közülök van saját becse,
saját érdeme.

A természet tette volna azokat szükségeseknek? kérdezé a Pária.

Minden bizonynyal, mondá a gróf. A természet teszi az emberi nemzetet
képesnek ama különféle tökéletességekre, melyekhez a világ kezdetétől
fogva lassankint feljutott. Ezeket pedig meg nem lehetne eszközölni, ha
valamennyi emberek mind csak egyféle igyekezetekben foglalatoskodnának.
Némelyeknek tehát észszel és okossággal kell a társaságot kormányozni,
némelyeknek fegyveres kézzel oltalmazni, némelyeknek oktatás által a jó
erkölcsökre vezérleni, némelyeknek táplálni, némelyeknek pedig
mesterséges műdarabokkal gyönyörködtetni, vagy szükségeit enyhíteni.

Ezt helyesen mondod, felelé neki az öreg. A méheknek társaságos
szövetkezésében is észrevettem én azt, hogy a természet különféle
méhnemekre osztotta fel az egész társaságnak különféle munkáit. Némelyek
csak nemzenek, némelyek pedig mézet gyűjtenek.

Olyformán van a dolog a hernyóknak nemében is, melyekből a lepkék
támadnak.

Ily beszélgetések között hamarább beesteledett, mintsem reméllették.
Nahida a grófnak oldalától el nem szakadhatott. Elfelejtette ő virágjait
megöntözni, madárfészkeit meglátogatni, az öreg madaraknak a szokott
eledelt kihinteni. Ma Nahida csak a grófnak élt.

Éjszakára Nahida neki puha ágyat készített és virágokkal meghintette.
Tízszer is adtak egymásnak kezet, minekelőtte elválhattak. Ezen éjszaka
volt az első, melyet Nahida egész életében nyughatatlanúl töltött.
Sóhajtásait hallván az atyja, mi bajod? úgymond, Nahida! – Laczitól nem
alhatok, felelé a leány, s megfordúlván, ismét a szép jövevényről
kezdett álmodozni.

Más nap korán reggel vitt már neki egy kosár virágot és gyümölcsöt. A
gróf még aludt. Nahida virággal csendesen meghintette, azután térdeire
bocsátkozván, arczvonásait mind átvizsgálta.

A gróf felébredvén, az én szép Nahidám! úgymond. Nahida megmaradt
térdein az ágy mellett és mosolygott. Te oly édesen aludtál, Laczi!
úgymond; de én nem alhattam. Képedet láttam szüntelen előttem lebegni.
Az éjnek árnyékában, s a felkelő napnak sugarában, mely a sűrű leveleken
keresztül ágyamhoz osont, mind csak a te képedet láttam. Én semmit sem
aludtam.

A gróf felkelvén megölelte és kezét megcsókolta. Nahidának szemei
könnybe borúltak. Szép Nahida! te sírsz? kérdezé a gróf.

Nem tudom, felelé Nahida, mit tartsak e sírásról? Könnyeim nem
fájdalmasak. A mellett, hogy sírok, szívemet az öröm bájolja. Laczim!
édes jó Laczim! mondá azután, melléhez szorítván a grófot.

Azon szempillantásban belépett hozzájuk az öreg Pária. Te már itt vagy?
Nahida!

Már hajnaltól fogva, felelé a leány. Csak imént ébredt fel. Virágokkal
hintettem meg, mikor még aludt.

Engem pedig ma elfelejtettél, úgy-e?

Nem felejtettelek. A te ágyadat is meg akartam hinteni; de mivel Laczi
oly édesen aludt, elkéstem. Míg édes atyjával így beszélt, a grófnak
kezét szüntelen melléhez szorítgatta, és szemeit róla el nem fordította.

Kimentek azután mindnyájan a kertbe, hol egy asztalt az asszony
gyümölcscsel már előre megrakott. Az asszony gyümölcsöt nyújtott a
grófnak; de ő abból evett, melyet neki Nahida adott. Nahida örömében
ugrált és tapsolt, szüntelen azt hajtván: Anyám! az enyémből eszik.
Nézdsze! az enyémből eszik.

S hát talán megharagudnál, kérdezé az anyja, ha az enyémből enne?

Nem haragudnék, édes anyám! felelé Nahida, egyszerre elkomorodván; hanem
– – emlékezel-e még róla, hogy én az atyámnak sokszor gyümölcsöt hoztam;
szedtél neki te is; ő pedig a tiédből evett, mert tégedet jobban
szeretett. Laczi tehát az enyémből eszik.

A grófnak szíve örömében szinte lebegett, mikor az ártatlanságnak és a
természetes szívnek ezen együgyű nyelvét hallotta.

A reggeli étel után elment a gróf a kertből, hogy a kunyhó előtt fekvő
szép völgyet megtekintse. Nahidát arra kérte, hogy a kertben maradjon.
Elkísértette mégis egész a kunyhónak ajtajáig, s komor szemmel nézett
utána, mikor a fák közé eltünt.

A gróf egy fának árnyékában leült, és Nahidáról gondolkodott. A galyak
közt még innen is látta fehér köntösét átragyogni; a mi őt bizonyossá
tette a felől, hogy még most is ott áll, a hol hagyta és hogy
visszaérkezésére várakozik. A gróf felette nagy szívességet érzett
magában ezen ártatlan emberekhez, és nem örömest gondolkodott amaz
óráról, melyben őket elhagyni kénytelen lészen. Nahida sorsán kiváltkép
sajnálkodott. Óh mily iszonyú dolog, mondá magában, a szerencsétlen
szerelemnek kesergései között a magányosságban elsínleni! Ez pedig az ő
sorsa! Nagy vonzást érzett ő magában e leányhoz: de egyszersmind azt is
érzette, hogy szíve tele van még Manczinak képével és kellemetességével.
Ha Nahidának ártatlanságát és szépségét meggondolta, azt kívánta, hogy
bár csak vele hamarább megismerkedett volna, mint Manczival. Azután
nyughatatlanító álmodozásokba merült. Már el akarta hagyni Nahidát, a
nélkül, hogy tőle búcsút vegyen, már meg arra hajlott, hogy ezen
ártatlan szépségnél maradjon. Végtére maga sem tudta, mit akar?

A völgyet akarta volt megnézni; de most már elfelejtkezett róla s egy
órányi elmefuttatás után a kunyhóba visszatért. A mint a fák közül
kiérkezett, Nahida el nem türhette tovább, hanem elejébe szaladt,
megölelte és hosszas elmaradását érzékeny szemrehányással fedte. Leült
azután vele a kunyhó előtt a gyepre, rá függesztette tekintetét, a
nélkül hogy csak egy szót is ejtett volna, s már kezét nyomta meg, már
szeme közé mosolygott, már meg szívére tette kezét és dobogásában
gyönyörködött. A gróf megcsókolván végtére kezét, belső
nyughatatlansággal vizsgálta e kellemetes leánykát, kinek szemeiből
mennyei kegyességet és érzékeny szerelmet látott tündökleni.
Elmeneteléről ma még nem gondolkodhatott. Felkelvén a gyepről, Nahida!
úgymond szelid komorsággal, menjünk az atyádhoz!

Nahida felkelvén és magát körültekintvén, mely kellemetes itt, úgymond,
a környék. Halk szózattal mondotta ő ezt, mintha érzékenységeit, melyek
szívét e helyen elfogták, még csak saját szavának hangjával sem akarta
volna háborgatni. A gróffal azután a kertbe ment.

Nahida! a palántákat kellene megöntöznöd, mondá neki az atyja. Nahida
szomorúan a grófra tekintett. Segítselek-e? Nahida! kérdezé a gróf.
Nahida minden egyéb felelet helyett a nyakába borúlt és könnyezett.
Elmentek együtt a palántákhoz. Nahida az árnyékban ülést csinálván a
grófnak, ide ülj, úgymond, drága Laczim! Most már a palántákat örömest
öntözöm. Oda vezetvén azután a grófot az üléshez, áh! úgymond, ha csak
látlak is, már is könnyebb a szívem. A gróf segíteni akart neki. Azt nem
engedhetem meg, mondá Nahida, mert elfáradnál. A gróf ellenben
ajánlásától el nem állott. Együtt hordottak tehát vizet a forrásból,
mely a kertnek végén egy kősziklából csurgott. Nahida neki a kisebb
edényt adta és nagyon örült, hogy ezt a gróf észre nem vette. Útjokban
kezet adtak egymásnak. Nahida sokszor letette az edényt a földre, s a
gróf mellére homorítván fejét, óh Laczim! mondá érzékenyen! óh édes
Laczim!

A nap ismét elrepült. Mosolyogva nézte Nahida a napot, mikor a
narancsfák mögé elalkonyodott. Mily gyorsan fut ma a nap, atyám!
úgymond. Nézdsze! már amott van.

Nekem is oly gyorsan futott valaha, mondá mosolyogva az öreg, az első
esztendőkben e völgynek kellemetességei között.

A gróf lesütvén szemeit, homlokára szögezte kezét, mely alól Nahidára
lopva tekintgetett, ki a napot nézvén, fejét rázogatta. Szegény leányka!
mondá magában. El kell nekem, látom, innen sietnem, minekelőtte szép
szívéből a nyugodalom el nem enyészik. Atyám! mondá este az öregnek,
merre kell nekem innen menni, hogy a víz partjához jussak?

Nahida e szóra sebesen hozzájuk fordúlt. Hát csak el akarsz már
bennünket hagyni? jó ifjú! mondá az öreg. Nahida elkiáltván magát, a
grófnak karjai közé omlott. Kérlek Laczi! az Istenre kérlek, ne menj még
el! Földi Istenség gyanánt foglak szeretni. Maradj nálunk! Én neked
szövök, palántákat ültetek, mindent a világon örömest megteszek, csak
maradj nálunk!

A gróf lesütötte szemeit, nem tudván, mire tökélje el magát? Nahidának
kezét nem merte megszorítani.

Az öreg erre a grófnak egyik karját megfogván, melléhez szorította, a
másikat az asszony emelte fel ajakihoz, Nahida pedig oly tekintettel
állott előtte, melyből a legérzékenyebb keserűség és kérlelés szólott.
Maradj nálunk! mondá az öreg. Tedd még legalább egynehány napig boldoggá
házamat, mely tégedet kimondhatatlanúl szeret. Gyarapítsd csak ezzel is
örömünket, melynek virágzása oly annyira tőled függ.

Nahidának arczain sűrűen folytak le a könnyek. Zokogva közelítvén a
grófhoz, s mellére bocsátván fejét, Laczim! édes Laczim! mondá
keseregve, ne hagyj el bennünket! Ha te elmégy, én minden bizonnyal
meghalok.

Itt maradok még egynehány napig, mondá a gróf mély illetődéssel. Nahida
e szóra megölelte, melléhez szorította, s az örömtől magán kívül
elragadtatván, a grófnak karjai között elcsüggedt. Óh édes Laczim! mondá
csendes szózattal, maradj nálunk! Életemet adom érted, csak maradj
nálunk. Mindent elkövetek, hogy megboldogítsalak. Az árnyékba fektetlek,
s míg ott nyugszol, hűs levegőt legyezek reád. Saját munkámon kívül még
a tiédet is mind elvégzem. Óh édes Laczim! maradj nálunk.

A gróf megigérte, hogy még egy ideig nálok marad; mire mind a hárman
versengve mutatták neki mindennémű móddal háladatosságukat és szívragadó
örömüket. Semmi azonban a grófot úgy meg nem illette, mint ama mód,
melylyel örömét Nahida mutatta. Felugorván üléséről, elment a nyílt
helyre, mely a kert közepén volt, s a porba borúlt. A gróf őt beszélni
és zokogni hallotta. Mit csinál amott Nahida? kérdezé a gróf az öregtől.
Imádkozik, felelé az öreg, felvetvén nagy illetődéssel nedves szemeit az
égre. Nahida visszatérvén, a grófnak kezét megcsókolta. Nahida
imádkozott? kérdezé tőle az anyja. Megköszöntem a jó Istennek, felelé
Nahida siránkozva, hogy Laczi nálunk marad; mert ha ő elmegy, nekem meg
kell halnom.

És te jó szívű ifjú! mondá a grófnak az asszony, képes volnál-e arra,
hogy e szegény leányt megöljed?

A gróf megölelte Nahidát és szívéhez szorította. Erre én képes nem
vagyok, úgymond. Nahida! te az én húgom vagy; én pedig, öregek! a ti
fiatok vagyok.

Nahida ezt hallván, nagy örömre fakadt és sírva szökdösvén egyiktől a
másikhoz, Laczi nekem bátyám, mondá, én pedig húga vagyok!

Ismeretlen indulatok lobbantak fel a grófnak mellében, a legderültebb
öröm és a kéjjel teljes megelégedés össze olvadván a fájdalmas
nyughatatlansággal. Nagyot sóhajtván, mi lesz ebből? úgymond magában, s
minekutána még egyszer sóhajtott volna, Nahidának szökdöséseire
elmosolyodott.

Korábban akarván a gróf lefeküdni, panaszkodott, hogy nagyon elfáradt.
Nahida bevezette a kunyhóba s megvetvén az ágyát. De csak nem vagy,
úgymond, mégis mindennap ily fáradt? Nézz csak engem, mily friss vagyok!
Mintha most keltem volna fel az ágyból. Egész éjszaka melletted ülhetnék
és szemeim, tudom, egész reggelig nyitva maradnának, csak tégedet
láthassanak. Majd ha másszor oly nagyon meg nem fáradsz, mint ma, akkor
az öregek menjenek bár feküdni, ha tetszik; mi a galyasban együtt
maradunk. Áh édes Laczim! mikor te karjaim között vagy, akkor nekem oly
könnyű a szívem, hogy ki nem mondhatom. Mellem ugyan olyankor nagyon
szoros, úgy hogy sóhajtoznom kell és mégis vidám vagyok mellette. Sírnom
kell, mintha valamim fájna és mégis azt érzem magamban, hogy ily boldog
még soha sem voltam. De te elfáradtál, édes Laczim? Aludj édesen! Jó
éjszakát!

A gróf még karjánál fogva tartván, érzékeny lélek! úgymond. Maradj még,
ha kedved tartja.

Nálad maradjak? kérdezé Nahida örvendezve. Óh! szívesen itt maradok.
Karomon aludj el, míg másik kezemmel reád hűs levegőt legyezek. Óh
Laczi! ha te engem elhagynál! De te ezt nem cselekszed. Te itt maradsz
nálunk, vagy ha elmégy, elviszed magaddal Nahidát is.

És te eljönnél velem? kérdezé eleven figyelemmel a gróf.

Valahová neked tetszik, felelé Nahida. Áh! de ha téged valahol az úton a
tigris szétszaggatna! Ezt mondván, megborzadott, s a grófot magához
szorította, mintha ölébe akarta volna a tigris elől rejteni. Akkor
azután a tigris a szegény Nahidát is elszaggatná. Óh! maradj te inkább
nálunk, édes Laczim! A mi kunyhónkhoz és a mi kertünkbe a tigrisek nem
hathatnak.

A gróf nagyot sóhajtván, megigérte, hogy el nem hagyja; azután pedig
megölelvén: Most már, úgymond, édes Nahidám! eredj feküdni. Én álmos
vagyok. Holnap korán felkeljünk, és e dologról bővebben szóljunk.

Óh! ne űzz el magadtól, édes Laczim! mondá Nahida esedezve. De hiszen ma
elfáradtál; én tehát elmegyek, hogy kialhasd magadat. De Nahidát el nem
hagyod, úgy-e? Jó éjszakát! Holnap korán felkeljünk. Nemde?
Felkeltselek-e? Jó éjszakát!

Az ajtóban még egyszer megállott és a grófnak erőszakot kellett magán
tenni, hogy vissza ne híja. Végre eltünt s a kertbe ment, hol még egy
darabig sírt és álmodozott. Visszatérvén, a grófnak ajtaján
hallgatódzott és sóhajtozni hallván, vele együtt sóhajtozott, de
háborgatni mégis nem merészelte.




XXXI.

A természetes szerelemnek örömei.

Más nap reggel, a napnak első sugarával a grófnál termett Nahida. Fel
akarta költeni, a mint megigérte; de a gróf szintén oly keveset aludt,
mint Nahida. Abban forrott az ő esze egész éjszaka, mikép egyesíthetné
össze boldogságát Nahidáéval, a nélkül hogy ennek szülőit, vagy az öreg
grófot megszomorítsa. Hogy Nahida vele Európába elköltözik és hozzá való
szeretetből meg is keresztelkedik, arról legkisebbet sem kételkedett. Az
öreg Pária mindenkor nagy örömet mutatott, mikor neki az európai
törvényeket és szokásokat a keresztény religiónak szelid rendtartásával
együtt lerajzolta, de kiváltkép mikor a felől bizonyossá tette, hogy
Európában Páriák nincsenek. Az asszony a nélkül is állhatatos
veszedelemben volt a Braminusoknak üldözései miatt. A grófnak tehát
könnyű volt még az öregektől is azt reményleni, hogy Nahida kedvéért
Indiát elhagyják.

Azonban ha ezt végbe nem vihetné, feltette magában, hogy Russel által
édes atyjának hírt adat, kitől még azt is merte reményleni, hogy
Európában mindenét eladván, fiának indiai völgyébe költözik.

Képzelése e plánumokat nem csak könnyűeknek rajzolta, hanem még fel is
ékesítette. Esze pedig végképen szívének azt mondotta, hogy azon esetre,
ha a Pária gyönyörű völgyéből ki nem akarna mozdúlni, megvárhatja
legalább ennek elalvását, azután pedig Nahidával és ennek anyjával
együtt haza költözhet.

Ily gondolatokkal mulattata ő magát még akkor is, mikor Nahida reggel
hozzá érkezett. Te vagy? Nahida! mondá mosolyogva, és ágyából vidám
orczával felugrott. Elmentek együtt a kertbe, hol a gróf azon
szempillantásban elkezdett szándékának végrehajtásán munkálkodni, a
nélkül hogy azt Nahidával nyilván közölte volna. Nahida a grófnak
oldalától el nem válhatott. Együtt dolgoztak a kertben, együtt ettek,
egy pohárból ittak. Nahidának kellemetes képe naponkint mélyebben és
mélyebben beférkezett a grófnak szívébe, kinek világa ez által naponkint
szűkebb lett. Nahida volt az egyetlen egy tárgy, mely őt illette, s mely
szívét megelégítette.

Nem szólott már ő az elmenetelről, hanem valahányszor Nahidával az
öregeknek társaságában lehetett, mindannyiszor a beszédet Európára
fordította. Nahida volt az első, a ki Európának religióját és szokásait
megtanulta, megszerette és dicsőitette. Hallod-e? Laczi! mondá egyszer
víg arczczal szülői előtt, messze van-e ide Európa?

Nagyon messze, felelé a gróf, az öregre tekintvén.

De hogyha te onnan ide jöhettél, mink is csak elmehetnénk talán innen
oda, úgy-e? kérdezé tovább Nahida.

Minden bizonynyal, mondá a gróf.

Nahida édes atyjára vetvén szemeit, szinte kérni akarta, hogy vele és
Laczival Európába költözzék; de komorságát látván, elhallgatott és
szemeit lesütötte.

Nahida! mondá erre édes atyja, a szülők sokkal többet képesek tenni
gyermekeiknek kedvéért, mint a gyermekek az övékért. Ha itt egészen
boldog nem lehetsz, én az én boldogságomnak egyik részét a tiédnek
könnyen feláldozom.

Nahida édes atyját megölelte s arczát könnyeivel megáztatván, kezét mély
érzékenységgel megcsókolta.

A gróf a beszédet más tárgyakra fordította, nehogy a dolgot
megerőltesse. De más alkalmatossággal rajzolásait megint megújította,
melyeknek foganatja az volt, hogy reménységei plánumának szerencsés
végrehajtása iránt naponkint növekedtek.

Igy mult el egynéhány hét, melyeknek végével egy reggel felébredvén,
saját ruhái helyett egy indiai köntöst talált ágya mellett fehér
patyolatból, egy kék övvel. Ebbe tehát felöltözködött. Régtől fogva
látta ő Nahidát e köntösön titkos örömmel munkálkodni. Óh Nahida! mondá
magában, tehát csak egészen a tiéd legyek én? s körül tekintvén magát,
maga magának megtetszett.

Elment a kertbe. Örömkiáltásokkal szökdösött elébe Nahida. Laczim! óh
gyönyörű Laczim! Az öreg megölelte, az asszony mosolygott, Nahida pedig
nyakába kapaszkodott. Érzékenyebb és vidámabb mindeddig Nahida nem volt;
érzékenyebb és csendesebb mindeddig a gróf sem volt. Most már egészen a
tiétek vagyok, mondá végtére, megölelvén az öreget; de engedjétek meg,
hogy én is kérjek viszont valamit titőletek. Én az első lépést
megtettem. E ruházat által hasonló lettem hozzátok. Engedjétek meg, hogy
Nahida is hozzám egy lépéssel közelebb jőjjön. Holnap elvezetem a
szomszéd faluba, hol az angoloknak egy lelki pásztora lakik és
megkereszteltetem.

Óh engedjétek meg, édes szülőim! mondá Nahida. Hadd legyen neki is
énbennem olyan öröme, mint nekem ma ő benne van.

Az öregek legkisebbet sem ellenkeztek. Az volt egyetlen egy gondjuk,
hogy, mivel maguk a Bráminusoknak és a Náiroknak incselkedései miatt
gyermekeiket a faluba el nem kisérhetik, ezeket az úton valami
szerencsétlenség ne érje.

Még ezen ellenvetésre a gróf azt felelte, hogy ő az angoloktól Nahidát,
Nahida pedig őt az indiánusoknak bosszuságaitól megóvja, Nahida addig
rajta a hosszú köntöst ránczba szedte és az övet szebben megkötötte. A
grófot Nahida e köntösben sokkal szebbnek tartotta, mint európai
öltözetében.

Majdnem az egész napot azzal töltötték ők, hogy Nahida
keresztelkedéséről tudakozódtak; a gróf pedig kérdéseikre megfelelvén,
Nahidát azokra oktatta egyszersmind, a miket annak, a ki keresztény akar
lenni, tudnia kell. Az este már az eget elhomályosította, a csillagok
ragyogtak, az öregek a hüsből bevonultak a kunyhóba, a gróf pedig és
Nahida a gallyasban maradtak s egymásra egy darabig némán néztek.
Menjünk aludni mink is, mondá végtére Nahida; menjünk! mondá a gróf is;
s a gallyasból mégsem indultak ki. Jőjj már egyszer Laczi! jöjj Nahida!
mondák egymásnak ismét és útnak eredtek, de a szomszéd galyak alatt
ismét megállottak. Végtére csak elértek mégis a kunyhóhoz.

Nahidának az ajtaja amarra nyílt, a grófé pedig erre. Nahida már
megnyitotta volt az ajtót. Jó éjszakát Laczi! Jó éjszakát Nahida!
Nahida! mondd meg nekem, szeretsz-e te engemet igazán? Jobban, mint
önnönmagamat, mondá Nahida.

Oh lányka! ha ez igaz volna! Istenem! ha ez igaz volna!

Szinte azon szempillantásban csúszott be Nahida az ajtón, mikor a gróf
ezen igéket ejtette. Ha ez igaz volna? mondá magában Nahida; és ezt ő
oly különös szózattal ejtette, mintha sírt volna. E gondolatba merülvén,
az övet magáról leoldotta. Óh Laczi! így folytatá magában az
elmélkedést, mily kimondhatatlanul szeretlek én tégedet! Istenem! te
tudod, mily igaz e mondásom! Ő pedig sóhajtva, sőt még sírva is, épen
mikor ide beosontam, azt mondotta: Istenem! ha ez igaz volna! Mi dolog
lehet ez? Micsoda oka lehet annak, hogy ő az én szerelmemről kételkedik?

Ily gondolatok közt elejtvén kezéből az övet, a kunyhóból kiment s a
grófnak ajtajához lappangott. Oh Nahida! mondá ez épen akkor fennszóval,
mily kimondhatatlanul szeretlek én tégedet! Ha te engemet úgy szeretnél,
mily véghetetlenül boldogok lehetnénk!

Nahida ezt hallván, megnyitotta az ajtót s bement a grófhoz. Laczi!
úgymond, a mindenható Isten látja lelkemet, hogy jobban szeretlek, mint
önnönmagamat. Rajtad áll, hogy véghetetlenül boldogok legyünk. A gróf
fölkelvén s érzékenyen megölelvén: Azok leszünk, édes Nahidám! Itt a
kezem! azok leszünk. Most ment, aludj békével. Holnap boldogok leszünk.

Másnap levezette őket az öreg Pária feleségestől a víz partjáig. A folyó
mellett menjetek felfelé, úgymond; a falu a víz partján fekszik. Este
felé itt várlak meg benneteket.

A gróf elvitte magával mind írásait, mind pénzeit, mind fegyvereit. A
lelkipásztor őket kimondhatatlan örömmel fogadta, a mi Nahidába új
életet öntött. A keresztség után azt kívánta a gróf, hogy adja őt össze
Nahidával, kit hitvesének választott. Megcselekedte a prédikátor ezt is
és az új párt megvendégelte.

Az úton, amint az öregekhez visszasiettek, megfogván Nahidának kezét a
gróf, boldogok vagyunk-e már? édes hitvesem! boldogok vagyunk-e? szép
Nahidám!

Oh Laczi! tégedet az én őrző angyalom küldött hozzám, mondá Nahida. Én
tehát a te hitvesed vagyok? Oh! nevezz engemet még egyszer annak: Én a
te hitvesed? Az vagyok-e igazán?

A gróf egy forró csókkal tette őt erről bizonyossá.

És te már mindig az én férjem leszel?

Az leszek örökké, édes ártatlan Nahidám!

Sohasem hagysz el többé?

Csak a halál választhat el bennünket.

Ily beszélgetések között elértek szerencsésen ama bokroshoz, melyben
reájuk az öregek kimondhatatlan nyughatatlansággal várakoztak.
Megölelvén egymást, besiettek a völgybe és innen a kertbe, mintha nem
akarták volna, hogy örömüket ama tárgyak lássák, melyek boldog
kunyhójokhoz nem tartoztak. A kertbe érkezvén, Nahida oly felséges
tekintettel, mint egy királyné s örömkönnyekbe borult szemmel, mint egy
földi Istenség, megszorította édes atyjának kezét és ajkára egy tüzes
csókot tűzött, azután pedig édes anyjának nyakába borult. Nahidának
öröme oly nagy volt, hogy alig szólhatott. Az öregeknek kérdéseire,
melyek csak a keresztelkedést illették, mivel az összeadásról semmit sem
tudtak, csak röviden tudott felelni, a bővebb magyarázásokat Laczijára
bízván.

Amint a nap lealkonyodott, hozzá osonván a gróf: Nahida! úgymond, neki
súgva, te nekem hitvesem vagy. Hozd el az ágyadat az enyém mellé. Nahida
elpirult és szemeit szemérmesen lesütvén, megszorította a grófnak kezét.

Édes atyám! mondá azután a gróf az öreg Páriának, én szivemnek
indulatját követvén, Nahidát feleségemnek választottam.

Feleségednek? kérdezé az öreg mosolyogva. E nemesszívűségedért áldjon
meg tégedet vele együtt az Isten! Ezt mondván, a grófnak homlokát
kezével megillette. Az ő kegyelme által legyetek oly boldogok, mint
feleségemmel én vagyok!

Az öreg ember oda kiáltván feleségét, tudtára adta, hogy Nahida a
gróffal házas szövetségre lépett. Megölelték egymást rendre s az öröm
közönséges és magyarázhatatlan lett. Az Isten áldjon meg Nahida!
Laczinak hitvese! férjeddel együtt! mondá az anyja.

Erre mindnyájan összesegítvén, Nahida ágyát átvitték a gróféhoz nagy
örömmel; és ebből állott egyedül az egész nászpompa.

Kicsoda rajzolhatná le méltóképen e két pár embernek boldogságát?
kicsoda ama gyorsaságot, melylyel egész hónapok elfolytak? Nahida kedves
férjének lábaihoz ülvén a gyöpre, nem győzte csókolni kezeit, vizsgálni
arczvonásait. Azt gondolta reggelenkint, hogy szerelme nagyobbra többé
nem növekedhet és a bizodalmas társalkodásban mégis naponkint új okokat
talált a forróbb szerelemre. A gróf elfelejtette Manczit férjével
együtt, elfelejtette Veronkát és csak édes atyja jutott olyankor eszébe,
mikor az öreg Páriát Nahidára függesztett tekintettel érzékenyen
mosolyogni látta. Oh édes atyám! mondá magában, ha tudnád, mily boldog a
te fiad, a te örömed is ily érzékeny volna.

Igy mult el egynéhány hónap. Egy reggel Nahida az anyjával sokáig
beszélgetett. A gróf azonban az öreggel egy gallyasban ült. Egyszerre
meglátván Nahidát, örömkiáltások között feléjek szaladni, felugrott és
elejébe sietett. Karjai közé omolván Nahida: Oh édes Laczim! úgymond,
mily boldogok vagyunk! Kevés idő mulva anya leszek. A gróf érzékenyebben
és erősebben szorította magához, mint egyébkor.

Az örömök és az édes reménységek naponkint növekedvén, felderítették
jelenvaló boldogságukat, megújították mult szerencséjüket s új kéjeket
készítettek számukra a jövendőségben. A képzelet előre megkóstoltatván
velük az atyai és anyai örömöket, napjaik még egyszer oly édesek voltak,
még egyszer oly gyorsan folytak, mint ezelőtt. Ölében tartván Nahidát a
gróf, édesen mosolygott reá. Mosolygással felelt neki Nahida és szemeik
örömkönnyekbe borultak. A gróf, mikor magát Nahidától súgó szózattal
atyának nevezni hallotta, majdnem megőrült örömében. Nahidának lábaihoz
borulván, átfogta térdeit és csüggedő tekintettel nézett szeme közé,
alig várván a napot, mely atyává tegye.

E nap is végtére szerencsésen elérkezett. Nahidának mellén egy gyönyörű
fiú függött. A gróf szinte tántorgott örömében. Fia miatt majd
elfelejtette Nahidát, Nahida penig őt, azalatt hogy e gyermek erősebb és
kellemesebb kötelékkel kapcsolta össze szíveiket. A gróf elment a
szomszéd faluba és a lelkipásztort, ki szíves barátja lett, a völgybe
vezette. Nahida azt kívánta, hogy a gyermek a keresztségben Laczinak
neveztessék.

Oh édes atyám! oh Manczi! mondá már most többször magában a gróf, ha ti
tudnátok, mily boldog vagyok!




XXXII.

A véres harcz.

Egy reggel Nahida és a gróf egy gallyasban mulattak. A gyermek előttük
ült és virágokkal játszott. A szülők, kik egymást kezüknél fogva
tartották, szinte előre hajlottak volt a gyermekhez, hogy a virágot,
melyet elejtett, kezébe visszaadják; a mint az öreg Páriát felkiáltani
hallották. Kiáltása ijedést, veszedelmet, rémülést hirdetett. Nahida
felugorván, ölébe vette a gyermeket; a gróf pedig kirohant a kertből a
kunyhóba.

Itt ő az öreg Páriát egynéhány angol katona között találta, kik épen
azon voltak, hogy kezeit hátra kötözzék. Az asszony a földön ájulásban
feküdt. A mint a gróf a kunyhóba belépett, két katonától azonnal
megragadtatott. Valld meg, mondá neki az egyik, egyébként a halált el
nem kerülöd, valld meg, hol vannak a Marátok, a kik tőlünk ide szöktek?

Két más angol katona elsietett a gróf mellett a kertbe, melyből az
elrémült Nahidát gyermekével együtt a kunyhóba vezették.

Tik itt Marátokot kerestek? kérdezé a gróf angol nyelven. És tik kik
vagytok?

Beszédjének hangjából európai embernek ismervén a grófot, az öreg
Páriának kezeit azonnal feloldották. Nahida a grófnak karjai közé omlott
gyermekével együtt.

Az angolok azután a gróffal beszédbe eredtek. Egy esztendeje már elmult
volt, hogy Indiában a hadakozás dühösködött. Ily sokáig oltalmazta meg
szent hajlékát az ártatlanság és a szerelem a hadakozásnak még csak
hírétől is. Az angolok Hider Allival harczoltak. Egy osztály angol
katonaság a völgy mellé telepedett és azon éjszaka az elfogott Marátok a
táborból elszöktek. Az angolok ezeket keresvén, a völgyhöz jutottak és
ebbe egész a kunyhóig behatoltak.

A gróf bizonyosakká tette őket a felől, hogy ő e völgyben, legalább a
kunyhónak és a kertnek környékében, senkit sem látott. Ő maga elvezette
őket a völgynek minden zugaiba, hol még csak embernyomokat sem leltek.
Visszatérvén a kunyhóba, rakva találták abban az asztalt különféle
gyümölcscsel, melyekkel őket az asszonyok és az öreg Pária megkínálták.
Míg a katonák szomjuságukat enyhítették, a hadi tiszt a gróftól
tudakozta, ki légyen? és micsoda eset vetette légyen őt ide e völgybe? A
gróf megnevezvén magát, elbeszélte neki röviden ama rettenetes
szélvészt, mely őt e völgybe űzte, valamint Nahidához való szerelmét is
következéseivel együtt.

A tiszt rá akarta beszélni a grófot, hogy e völgyet hagyja el. Mikép
élhet itt gróf uram, úgymond, jövedelem nélkül, tisztelet nélkül s az
életnek örömei nélkül?

A gróf megfogván Nahidának kezét, ki gyermekét épen szoptatta, nézze meg
hadnagy uram, úgymond, e kellemetes menyecskét. Ez nekem gazdagságom,
becsületem, dicsőségem, örömem és mindenem!

A tiszt legalább arra akarta birni a grófot, hogy Indiában valamelyik
angol városba költözzék; de igyekezete mind haszontalan volt. Elvezette
a gróf a tisztet a kertbe s azt mondotta neki: Tud-e az úr széles e
világon ennél a völgynél kellemetesebbet, árnyékosabbat, hűsebbet? Itt
nekem mindenem van, a mi az embernek szükséges arra, hogy boldog
lehessen. A király haszontalanul kínálna meg engemet e völgyért
trónusával!

A tiszt megölelvén a grófot, teljes boldogságot kívánt neki és
katonáival együtt elhagyta a völgyet, melyben a kevéssel megelégedő
ártatlanságot oly boldognak lelte.

Helyreállott volt már a völgynek lakosainál a nyugodalom, éledezett az
öröm s épen egy pagódafa alatt ebédeltek, a mint a kertben ismét
angolokat láttak. A gróf felugorván, elejükbe ment. Laczi! kiáltá
messziről az egyik; Russel! mondá viszont örvendetes szózattal a gróf s
egymásnak ölébe rohantak.

Russel volt a vezére a feljebb említett hadi osztálynak, mely ide a
végből küldetett, hogy az angol seregnek a visszavonulást
megkönnyebbítse, mely az előre nyomuló indiai seregnek ellent nem
állhatott. Sírtak örömükben mind a ketten.

Az angol tiszt hírt adván az óbesternek ama haszontalan nyomozásról,
melylyel a Marátokat keresték, elbeszélte neki a völgyben történt kis
esetet is.

Mi a neve ennek a különös ifjú embernek? kérdezé Russel.

Kaczajfalvi grófnak nevezte magát, felelé a hadnagy.

Russel azonnal lóra ült és a grófhoz sietett.

Russel elejébe vezette azután a gróf Nahidát fiával együtt. Az óbester
Laczi hitvesét megölelvén, örömkönnyekre fakadt. Oh édes Laczim! mondá
azután, mily buzgón köszöni szívem a felséges Istennek, hogy
megboldogított. De itt, kedves barátom! nem hagyhatlak. Jőjj velem! Hadd
lássa meg Manczink az ő kedves bátyját, kit holtnak sirat! Hadd lássa
Nahidát és gyönyörű fiadat!

Ezen ajánlás a grófnak nagy tusakodást okozott; de végre csak azt
felelte Russelnek mégis, hogy ő e völgyet még most el nem hagyja.

Erre őt Russel félrevonván: Hallod-e, drága Laczim! Hider a
győzedelmeskedő indiai seregekkel előrenyomul. Valahová lép, mindenütt
vérrel, kegyetlenséggel és zabolátlansággal jegyzi meg a nyomait.
Seregei szintolyanok, mint maga. Egyenesen e völgynek jön. A hegyek és a
folyóvíz, mely innen nem messze van, arra birják majd őtet, hogy itt
megállapodjék. Az angoloknak generálisa e környéken akarja megvárni,
hogy vele megütközzék. Az indiai vad katonák kikutatják majd e gyönyörű
völgyet, hitvesedet megmocskolják, fiadat megölik és tégedet az európai
népekhez való gyűlölségből agyonkínoznak. A mindenható Isten a
bizonyságom, hogy nyugodalmad, boldogságod, életed, mindened oda van, ha
még egy órát mulasztasz. Én még csak óraperczeket sem veszthetek. Ezt
mondván, zsebórájára tekintett.

A gróf szinte megmeredt, a nélkül, hogy képes lett volna magát
eltökélni.

Russel a gróf előtt térdre esvén, az Istenre kérlek, úgymond, fogadd
szavamat. Tedd meg, a mit javaslok, nem az én kedvemért, nem Manczi
kedvéért, hanem azon ártatlanoknak kedvéért, kik rokonaid lettek.

Azon szempillantásban hírt hozott Russelnek egy tiszt, hogy Hider
seregei érkeznek. A porát már, úgymond, e dühös hadnak látjuk.

A gróf ezekről az öreg Páriát tudósítván, könnyen arra birta, hogy a
völgyet elhagyja.

Az öreg ember imádkozott még, mikor a gróf már indulván, megintette,
hogy siessen. Az asszony elrémült férjének agg nyakán csüggvén,
reszketett, nem annyira az ellenségről irtózván, mint a braminusoktól.
Nahida a grófnak kezét megfogván: Veled megyek, úgymond, a hová neked
tetszik. A gróf a gyermeket ölébe vévén, előre ment. Az öreg Pária a
grófnak karjába fogódzkodván, mellette ballagott. Utánuk az öreg asszony
ment. Hátul pedig Russel Nahidát vezette. Igy hagyták el ama völgyet,
hol a boldogságnak, a szerelemnek és az ártatlanságnak ölében oly
gyönyörű napokat töltöttek.

A gróf egynéhányszor visszatekintett kies paradicsomára. Az öreg
Páriának szemein nagy könnyek függtek. Kiterjesztvén még egyszer a völgy
felé karjait, megölelte utána ballagó feleségét. Légy nyugodt elmével,
úgymond a sirdogáló asszonynak. A nagy Bráma mindenütt van és minket,
akárhová menjünk, boldogokká tehet. Hisz ártatlanságunkat nem hagyjuk
ott a völgyben. Ez szíveinkben van. Az ártatlanság pedig nem jár
boldogság nélkül.

Alig menekedtek fel a hegyre, azonnal meglátták a túlsó hegyeken kutatni
Hider katonáit, kik a fő seregnek útját és ennek mellékeit előre
kivizsgálták. Térdre esvén a völgynek lakosai, hálát adtak röviden az
Istennek, hogy őket a haláltól megmentette. Az angol táborba érkezvén,
parancsot adott azonnal Russel, hogy az ott fekvő osztály magát
visszavonja.

Nahida nem győzte vizsgálni az ezernyi ezer új tárgyakat, melyek
körülötte voltak. Egyik kérdése a másikat érte, melyekre a gróf
mosolyogva megfelelt. A hadi tisztek egymás után siettek a grófnak
tiszteletére, nem annyira, hogy e különös ifjú embert, mintsem hogy szép
feleségét lássák. Nahida megnézte őket rendre és nyájasan beszélgetett
velük. Kiki irigyelte a grófnak e gyönyörű menyecskét, kinek némelyek
még hízelkedéseket is mondottak. Nahida elmosolyodván, kegyesen és
bizalmasan felelt szép mondásaikra, egyszersmind pedig tüzes szemeivel a
grófot kereste fel közöttük.

A hadi sereg a folyóvíznek partja felé vonódott. Az első szekerekkel
tehát, melyek ezen osztálytól a fővárosba küldettek, a gróf és a
szerencsés völgynek többi lakosai Madrászba költöztek, hol reájuk új
örömek várakoztak. Manczi meghallván a grófnak ajakából saját nevét,
karjai közé omlott. A gróf után Nahida belépvén a szobába és gyermekét
ölében tartván, megállott és mosolygott, mikor férjét Manczinak karjai
között és ajakin csüggni látta.

Manczi megsejtvén Nahidát, kicsoda ez? kérdezé a gróftól.

Az én Nahidám, az én hitvesem, felelé a gróf, szép ölében pedig a fiam.

Manczi egy szempillantásig Nahidát áttekintvén, nyughatatlan szívvel oda
közelített hozzá s kezet nyujtván neki, megcsókolta. Azután pedig a
grófnak fiát karjai közé vevén, könnyhullajtásival és tüzes csókjaival
elborította. Úgy látszott, mintha ezen gyermeknek vissza akarta volna
adni mindamaz érzékeny apolásokat, melyekkel az ő fiát a gróf fogadta
volt, mikor Európából érkezett.

Kicsoda e leányzó, kérdezé már most Nahida a gróftól, a ki az én fiamat
oly nagyon szereti?

Manczi! úgymond a gróf.

Manczi? kérdezé még egyszer hangosabb szóval Nahida. Ezzel Manczihoz
sietett, átölelte és csókjaival majd elfojtotta. Óh édes Manczim, mondá
azután, óh te Laczimnak első szeretője! Mikép kívántalak én tégedet
látni, hogy szeretetedet megnyerhessem! Ők az én egész szívem, az én
egész lelkem a tiéd, édes Manczim!

Manczi nagy szemeket vetett Nahidára, melyek könnyekkel azonnal
megteltek. Nahidának vállára bocsátván azután fejét, óh te szerencsés
asszonyság! úgymond; minek neked az én szeretetem? E nélkül is oly
boldog vagy te, hogy boldogabb nem lehetsz. De mégis, légy öcsém, jó
Nahida! légy bátyám, édes Laczim!

A könnyek és apolások megkönnyebbítették végtére e három szerencsés
személynek szivét.

A gróf Manczinál vett szállást. Nahidát Manczi naponkint méltóbbnak
lelte mind barátságára, mind szeretetére. Manczinak kis leánykája Nahida
fiával egyidős volt. Leülvén ezen anyák s egymással beszélgetvén, Manczi
a kis Laczit vette ölébe, Nahida pedig Manczi leánykáját. A gróf szinte
sírt és szökdösött örömében, mikor látta, hogy az egyik anya a másiknak
gyermekét szoptatja. Megölelte mind a kettőt. Sokszor még azt sem tudta,
kit szeret jobban, Nahidát-e vagy Manczit? Manczi leánykáját-e, vagy
saját gyermekét? Lehetséges volt-e, mondá egynéhányszor az öreg
Páriának, hogy boldogságom meggyarapodjon? és mégis, ime! mily
kimondhatatlanul megöregbedett!

Az öreg Pária ezekre komoran mosolygott. Russel kertjében választott ő
magának feleségével lakást egy pagodafa alatt. Itt ő úgy élt, mint
valaha völgyében. De homlokáról a derült vidámság elenyészett. Feleségét
tudniillik büszke nemének üldözésétől féltette és nem ok nélkül; mert
Manczinak egész tekintete megkívántatott arra, hogy e szegény Páriát és
kivált feleségét a Braminusoknak bosszúkereső incselkedéseitől és
erőszakos fortélykodásaitól megoltalmazhassa.

Nahidának szeretete tartóztatta őket vissza egyedül, hogy maguknak az
emberségesebb tigrisek között új pusztaságot ne keressenek. E kedves
leányuk és unokájuk volt csak képes a kedvetlenségnek fellegeit
homlokaikról olykor eloszlatni és keblükben a búbánatot elfojtani.

Végtére Russel is megérkezett. Veszedelmes sebe, melyet az ütközetben
kapott, alkalmatlanná tette őtet a további szolgálatra. Vele az új
örömek érkeztek a házhoz. A gróf el nem nézhetvén többé Nahida szülőinek
rettegését, eltökélte magában, hogy Európába visszatér. Russel pedig
megemlékezvén amaz igéretről, melyet Manczinak még házassága előtt tett,
hogy mihelyt a hadi szolgálatot elhagyja, Manczi jószágában letelepedik
és az ő kedvéért mint magyar hal meg; kezet adott a grófnak és
megfogadta neki, hogy vele Magyarországba, Kaczajfalva mellékére
költözik. Az öreg Páriának nagy volt az öröme, mikor ezeket meghallotta,
részint kedves felesége miatt, részint mivel a grófnak rajzolásából a
kaczajfalvi völgyet már régen ismerte és szerette. Az első hajóra
felültek és Angliába szerencsésen elérkeztek.




XXXIII.

A közönséges öröm.

Minekutána Russel minden jószágát eladta volna Angliában, ismét hajóra
ült uti társaival együtt és Francziaországba átszállott. Itt két kocsit
szerezvén, először Bécsbe, innen pedig Kaczajfalvára postán szerencsésen
elérkeztek. Az öreg gróf Kaczajfalvit a faluban nem találták. Hitvesének
halála után az öreg Istókkal ismét a völgybe költözött, hol kedves
fiának, kit holtnak gondolt, korán történt halálát siratta.

A kocsikat a kaczajfalvi jobbágyok körülvették és hangos örömkiáltások
között az öreg grófhoz a völgybe vezették. Nahida szinte olvadozott
örömében, mikor a jobbágyoknak vidámságát látta. Öreg szülői
örömkönnyekben úsztak. Már messziről meghallotta az öreg gróf a sokféle
szavaknak vegyült zúgását, melyek neki a völgyhöz közelíteni látszottak.
Eredj Istók! úgymond, nézd meg, micsoda kiáltások ezek?

Az öreg Istók kinyitván az ajtót, Laczinak karjai közé omlott. Gróf
László! Gróf László! kiáltá Istók kétszer teli torokkal. Az öreg gróf e
nevet hallván és a jobbágyoknak örömkiáltásait megértvén, felugrott a
székről, de szivét elfogván hirtelen az öröm, a székre ismét visszadőlt.
Reszketett még, anélkül, hogy tudta volna, mi történik körülötte? mikor
már lábainál feküdt kedves fia és zokogva kiáltotta fel hozzá: atyám!
édes atyám!

[Illustration: Már lábainál feküdt kedves fia.]

Az öreg gróf fiára függesztvén szemeit, nyakába borult. Nem szólhatott.
Csak forró könnyek görgöttek le tiszteletre méltó arczain, melyekről
amazokat érzékeny szivű fia lecsókolta. Szent csendesség támadt
körülöttük. A jobbágyok levett kalappal úgy állottak, mintha előttük
oltár lett volna. Russel Manczi vállára tette kezét. Nahida zokogott és
ölében fekvő fiát csókolgatta. Az öreg Pária megfogván feleségének
kezét, nagy illetődéssel az égre tekintett.

Végtére az öreg grófnak ama győzedelmeskedő szava: Az én fiam! az én
Laczim! a csendességen áttörvén, örömsírásra fakadtak mindnyájan, kik
körülötte állottak.

Csak akkor vévén észre Russeléket az öreg gróf, az én Manczim! úgymond
és Russel úr! Óh Istenem! mily boldog leszek én még halálom előtt!

És az én hitvesem fiammal együtt, mondá az ifjú gróf hangos szóval.

A te hitvesed? a te fiad? Az öreg gróf Nahidára függesztette szemeit, ki
előtte térdre esvén, alig hallható szavakkal mondá: Laczinak hitvese. Az
öreg gróf megölelvén: Fiamnak drága hitvese! úgymond. Azután szeme közé
nézvén és orczáját gyorsan átvizsgálván, homlokára tűzött egy csókot,
anélkül, hogy valamit szólott volna. Ehelyett szemeit az égre emelte.

Nahida a neve! mondá az ifjú gróf.

Nahida? kérdezé az atya, nagyot sóhajtván. Óh! engedjétek meg, hogy egy
keveset magamhoz jöhessek. Örömem oly nagy, oly sokféle, hogy
megölhetne. Csak egy szempillantásig megnyugodván, kedves Nahidám!
úgymond, édes leányom! Isten hozott! Ezzel fiának karjára borulván, óh!
édes fiam, úgymond, mennyi örömet hozol te nekem egyszerre! Fiad is van,
mondád?

Az ifjú gróf elvette a kis Laczit Nahida öléből s atyjának adta. Az öreg
gróf felemelvén. Sok egyszerre, én Istenem! úgymond, sok egyszerre.
Visszaadta azután a gyermeket s megsejtvén az öreg Páriát feleségestől,
hát ezek, fiam! kicsodák? úgymond.

Nahidámnak szülői! Isten hozott benneteket, úgymond az öreg gróf, kezet
nyujtván nekik. Lebocsátotta azután bágyadt tagjait egy karszékbe s a
jelenvalókat egymás után mind átvizsgálta.

Lassan-lassan visszatérvén ereje és belső nyugodalma, örömét végtére
szabad szárnyára eresztette. Nahidát melléhez szorítván, a gyermekkel,
kit amattól elvett, tánczolni kezdett. Azután ennek arczát megnézvén,
majd Nahidának, majd Laczinak arcza vonásait összehasonlitotta. Egészen
elfelejtette ő e foglalatosságnál, hogy Nahidán, Laczin és unokáján
kívül még más emberek is jelen vannak.

De Laczira még egy nagy öröm várakozott. Nagy kiáltással tört be a
völgyön keresztül Veronka. Hol van? úgymond reszketve; mondjátok meg,
kérlek, hol van? Csak félig volt felöltözve. Épen öltözködött, mikor
meghallotta, hogy Laczi elérkezett. Közel lakván Kaczajfalvához, ő volt
egyedül, a ki az öreg grófnál a völgyben egész napokat töltött, ő
egyedül, a ki szomorú szivét vigasztalni tudta. Hallván, hogy Laczi
megjött, félbeszakitotta öltözködését s a nélkül, hogy otthon valamit
szólott volna, elrepült Kaczajfalvára és innen a völgybe. Lélekszakadva,
repülő hajjal és reszketve rohanván be, csak azt mondhatta még: Laczi! s
az ifjú grófnak karjai között elájult.

Még Veronka magához sem tért volt egészen, elérkezett a szomszéd
helységből Potrohosi is és Manczinak karjai közé rohant. Megölelte
azután Russelt és az ifjú grófot is. Nahidát látván, neki esett és
megcsókolta. Nahida, úgymond, te az én leányom vagy. Manczi meg nem
haragszik, ha az övéből egy részecskét neked adok. Osztályos testvér
légy Manczival. Meg nem halhatnék jóízűen, ha az én édes Laczimnak
boldogságát legalább valami kevéssel meg nem gyarapítanám.

Az este elérkezett és senki sem tudta, hová enyészett légyen a nap?
Későn ültek le az asztalhoz. Az öreg gróf Nahida és Laczi közé ült,
ölébe pedig unokáját vette. Örömében alig evett valamit.

Egynéhány nap mulva a szükséges rendelések megtétettek. Nahidának szülői
a völgyben választottak maguknak lakást, melyet az öreg gróf, a mennyire
lehetett, hasonlónak tétetett az indiai völgyhöz. A jövevény öreg pár
megmenekedvén a Braminusok üldözésétől, szinte ifjadni látszott.

Az öreg gróf fiával, menyével és unokájával Kaczajfalván lakott, Manczi
és Russel Potrohosinál, Veronka pedig, kivel Manczi egészen kibékült, a
szomszéd helységben.

Jóllehet e három felekezet külön élt, ritkán mult el mégis oly nap, hogy
össze ne jött volna. A gyülekezetnek helye a völgy volt. Az öreg Pária
gyermekeinek és unokáinak ölelései között hazájának szelidebb egét,
pagodafáit és különféle kellemetes gyümölcseit elfelejtette. Az öreg
gróf boldog volt kedves fiában, kinek kimondhatatlan boldogságát látta.
Nahidát eleinte a Magyar Dámák ártatlansága miatt csúfolták, de azután
boldogságát irígylették. A jobbágyok e jótevő asszonyi lelket áldották,
szerették, majdnem imádásig tisztelték. Manczi és Veronka sokszor
megvallották egymásnak, hogy Lacziban és Nahidában oly házaspárt látnak,
melynek mása e földön nincsen. A kölcsönös szeretet, az együgyü
erkölcsök, a kegyesség és önnön maguknak természetes kelletése voltak a
tulajdonságok, melyekkel magát e pár a többiektől megkülönböztette.
Valljuk meg, édes Veronkám! mondá Manczi, megölelvén Szádnokinét,
valljuk meg, hogy mink ily férjre érdemesek nem voltunk.

Az ifjú gróf, e szerető és szeretett férj, e szerencsés atya, e jó fiú,
az öreg Páriának karjai közé omolván sokszor: Megtaláltuk mink, mondá,
édes Apám! az igazságot és ezzel együtt a boldogságot. Mind a kettő oly
szívben mulat, mely embertársát szeretni tudja.

E három familiának gyermekei úgy neveltettek, mint akármily egyéb jámbor
szülőknek magzatjai, a jó embereknek jámbor példái szerint; és ha
némelykor Manczi azt kívánta Laczitól, hogy gyermekeit úgy nevelje, mint
őtet az öreg gróf nevelte, Laczi azt felelte neki mosolyogva: neveljük
őket jó erkölcsű magyaroknak, nehogy a szerelemnek esztendeiben
kénytelenek legyenek férjekért és feleségekért Indiába menni, hol, Isten
tudja! van-e még több Nahida, vagy sem?

A völgyben ők lassankint kicsiny és pompátlan, de tiszta és szép
lakásokat építettek. Itt sokszor együtt egész hónapokat töltöttek és ha
valamely idegen őket a szives bizodalomban élni, együgyü és természetes
öltözetben járni, a munkát a játékkal és egyéb mulatságokkal felváltani;
ha gyermekeiket, a nélkül, hogy az öregektől tartottak volna, együtt
játszani és szülőikhez mégis tisztelettel viseltetni, egyszersmind pedig
valamint a szépségben, úgy az ártatlanságban is naponkint magasabbra
emelkedni látta volna, meg kellett volna vallania, hogy a régi poétáknak
arany kora nem álom, nem mese. A völgynek ajtaján ezen igék olvastattak:

  _A természetnek, a szeretetnek_
  _és a boldogságnak lakóhelye!_




TARTALOMJEGYZÉK.

  Verseghy Ferencz. Irta: _Mikszáth Kálmán_  V
  I.  Az öreg gróf remete akar lenni  1
  II.  A természetes nevelés  6
  III.  A természetes nevelést maga a természet megjátsza  15
  IV.  A természetesen nevelt ifjú kitör a nagyvilágba  23
  V.  Gróf Kaczaifalvi László a nagyvilágnak társaságában  32
  VI.  A két szerelmes a kertben, Potrohosi pedig a lesben  40
  VII.  Laczink az atyjához visszatér  47
  VIII.  A természetes ember szeret vigadni s vígasságában másokkal jót tenni  53
  IX.  A természetes ember szerencsétlen embertársához könyörületes  59
  X.  A városi és a természetes ember felette nehezen értik meg egymást  64
  XI.  A természetes leánykérő  69
  XII.  A jó ebéd és az éhezők  76
  XIII.  A halál és a predikátor  81
  XIV.  A szerelemféltés  87
  XV.  Az irigységnek fondorkodása  95
  XVI.  A jó atya  103
  XVII.  Az ifjú gróf a városban  110
  XVIII.  A dupla öröm  121
  XIX.  A nyavalya megújul  134
  XX.  Az irigység magának ás vermet  148
  XXI.  Ebből a kisasszonyok felette hasznos tanulságokat vonhatnak  161
  XXII.  Ezt egy okos kisasszonytól nem vártuk volna  175
  XXIII.  Most már Veronkán van a sor  186
  XXIV.  A természetes embernek nagyszívűsége  197
  XXV.  Az első szerelem el nem hűl  206
  XXVI.  A ki a tilalmas szerelmen győzedelmeskedni akar, tanuljon futni  215
  XXVII.  A Kaczaifalvi völgynek mása Indiában  226
  XXVIII.  Az indiai völgynek gazdája elbeszéli életét  238
  XXIX.  Az előbbeninek folytatása  247
  XXX.  A természetes szerelem  254
  XXXI.  A természetes szerelemnek örömei  264
  XXXII.  A véres harcz  272
  XXXIII.  A közönséges öröm  280




KÉPJEGYZÉK.

  1. Verseghy Ferencz arczképe  II
  2. Ifjú fákat kötözött, vagy atyjától oltani tanult  10
  3. Szaladni kezdett  21
  4. Potrohosit megfoghatatlan gyorsasággal tolta ki az ajtón a szobából  38
  5. Hallod-e, vastag! maradj te itt addig  62
  6. Laczi! – mondá erre félénk szózattal a kisasszony  90
  7. Manczi a nemesszívű öreg gróf előtt piruló hajnal gyanánt állt  103
  8. Az úrfi gróf Kaczaifalvi Jánosnak a fia?  122
  9. Atyja Gazarit mint jövendőbeli férjét elejébe állította  143
  10. A tükör előtt különféle arczvonásokat próbálgatott  164
  11. Egyszerre meglátta a grófot Veronkával egy bokornak árnyékában ülni  184
  12. Lélekszakadva visszaérkezett Szádnokival  202
  13. Csak egyszer csókolta meg orozva kezét  219
  14. Egy leányzót látott, ki narancsot szedett  238
  15. Maga mellett látta ezen ártatlan leányt állani  254
  16. Már lábánál feküdt kedves fia  281


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


X |Egy igen |Eggy igen

25 |eí a faluba |el a faluba

26 |E godolattal |E gondolattal

30 |Manczira fordttotta |Manczira fordította

65 |Portrohosi ezt |Potrohosi ezt

77 |őgörcsös |ő görcsös

88 |félszemmel megsejvén |félszemmel megsejtvén

92 |s a kiasszonyt |s a kisasszonyt

100 |rendbe szendvén |rendbe szedvén

103 |Ö neked |Ő neked

111 |vásott gyünyörűségek |vásott gyönyörűségek

127 |majd maglátjuk |majd meglátjuk

128 |őtet Peste |őtet Pestre

137 |Marczinak szívét |Manczinak szívét

145 |hz mához |ha mához

164 |Amazok kőzelebb |Amazok közelebb

165 |momdá Laczi |mondá Laczi

189 |mint hirt len |mint hirtelen

198 |kezét homlokara |kezét homlokára

211 |a a szelidebb |a szelidebb

215 |Szeretleg téged |Szeretlek téged

217 |magá méltán |magát méltán

230 |bambusznádből font |bambusznádból font

233 |En legalább |Én legalább

239 |öreg mosolyogya |öreg mosolyogva

248 |míkor az |mikor az

249 |akárván viszontag |akarván viszontag

262 |húga vagyokí |húga vagyok!

265 |őt illett |őt illette

269 |el töbhé |el többé

269 |E nemesszívűsegedért |E nemesszívűségedért

274 |a óisszavonulást |a visszavonulást

277 |felelé a gróf |felelé a gróf,

281 |ac sendességen |a csendességen

281 |függesztett eszemeit |függesztette szemeit

285 |visszatér 46 |visszatér 47

285 |éhezők 77 |éhezők 76]









*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GRÓF KACZAIFALVI LÁSZLÓ AVAGY A TERMÉSZETES EMBER ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.