The Project Gutenberg eBook of Erdélyi képek by Mór Jókai

A jó öreg Petki Farkas nem utolsó ember vala a maga idejében, a mit mindazok, a kik őt valaha ismerték, bizonyára tudni fognak. Miután azonban lehetséges dolog, miszerint ezen sorokat olyan emberek is olvasni fogják, a kik őt nem ismerték, jónak találom őt oly módon leirni, a hogy akkoriban élt és uralkodott.

Vala ő az 1676-ik esztendőben királybiró Csíkben és jobb módú főúr nem találkozék nálánál azon a környéken. Udvart tart vala Rákoson, a hol nyolczvan inas szolgála előtte, a szakácsok, béresek, lovászok és drabantok számait ide sem vevén, a kik mindnyájan úgy voltak ő nála, mintha az apjok házánál laktak volna s biztosan mondhatom, hogy a ki egyszer ott volt, el nem kivánkozott onnan.

Mert három dolog volt, melyekben a jó öreg Petki Farkas büszkeségét lelte: egyik az, hogy őt igen jó, bőkezű embernek tartsák. Kapu soha sem volt az ő házán és a vendég soha ki nem fogyott belőle; akárki jött hozzá, oly képpel fogadta, mintha épen csak ő reá várt volna, s ott úgy el tudta marasztalni, hogy gyakorta megesett, miszerint azok, a kik Csíkszeredába indultak szentmargit-napi vásárra s betértek hozzá egy szóra, úgy ott maradtak, hogy a vásár is elmúlt, még sem szabadultak tőle. Ajándék nélkül sem hagyott senkit elmenni magától, végig hordozta az embert tárházain, ménesein, kérdezgetve: hogy tetszik neked ez a kard, ez a bilikom, hát ez az arab -2- csikó? s ha azt mondá rá a kérdezett, hogy «nagyon szép», mindjárt rátukmálta erővel. Kalendáriumában sokkal több ünnep volt, mint más emberében, s még az ősapjának is föl szokta tartani a nevenapját, s hogy az ünnepélyességről ismerői el ne maradhassanak, hivatalos citatoriumokat küldött rájok, mint főkirálybiró. A hol annyi szolga és belső fraj volt, mint az ő házánál, azok közt lehetetlen volt, hogy egy vagy más ismeretség ne szövődjék; mihelyt az öreg úr ilyesmit megtudott, rögtön összeházasítá őket s titulusa volt lakodalomadásra. Koldus nem volt az ő falujában, mert a hol egyet meglátott, megfogatta, elviteté valamelyik pusztájára, ott adott neki egy jobbágytelket, ökröt, tehenet hozzá és nem hagyott senkit koldulni.

És nemcsak hiú dolgokban mutogatá ő adakozóságát, figyelme kiterjedt a maradandóbb becsűekre is; – minden esztendőben eljárt a nagy-enyedi collegiumba, mikor vizsgálatokat tartottak, s a mely diák legjobban felelt, azt saját költségén kiküldte akadémiákra, ott kitaníttatta, s ha visszakerülvén, nem akadt neki egyhirtelen ecclesiája, addig jött ment Erdélyben, míg talált valahol egy puszta templomot, a mit valaha a tatár leégetett, azt megépítteté s beletevé papnak a maga candidatusát s fizeté saját pénzéből.

Másik pont, a melyben a jó úr büszkeségét helyezé, családjának ősi eredete vala, melyet, hogy Ádám- és Éváig restelt fölvinni, onnan van, mert már ezekről nagyon világos, hogy mezítláb járó parasztemberek voltak. De nem messze járt tőlök: vala ugyanis az ő családja czímerében egy antediluvianus állat, melyről senki sem tudhatá, hogy micsoda? nem tartozván az sem a repülő, sem a négylábon járó, sem a csúszó-mászó állatok sorába, s annak a hátába volt ütve egy háromágú fegyver, a minővel hajdan Neptunus regnált, s melyet a mostani prózai emberek villának neveznek. Ebből semmi sem következett jobban, mint hogy a Petkiek legelső őse vasvillázta agyon azt az özönvíz előtti plesiosaurust, s miután a csíki -3- hegyek között volt egy meszes halom, melyben nem ritkán lehete találni kővévált csontokat és fogakat, szabad volt gyanítani, miszerint ezek mind azon emlékezetes szörnyeteg porczikái, s egy napon a Marosból egy irtózatos állkapczát halászván ki az oláhok, azt a rákosi rektor mint a Petki-család őseinek maradványát, præsentálta az érdemes úrnak.

Ez a szörnyetegfaló czímer aztán a hova csak fért, mindenüvé ki volt vágva, festve, faragva és sütve, kapú homlokára, lódingra, ökrök tomporára, ponyvákra, zsákokra, úgy, hogy a falubeli emberek úgy ismerték már azt az állatot, mintha gulyaszámra látták volna legelni. A kastély legbenső tornáczában pedig, hová csak a családbelieknek vala bejárásuk, volt a Petki-család kérdéses ősének álló szobra embertelen nagyságban vasból kiformálva, egyik karját fölnyujtván az égre s tartván benne egy rettenetes pallost, a másikat pedig maga elé meresztve s egy rengeteg paizst tartva rajta, melyen ott feküdt a nevezetes csoda, fejekkel és körmökkel és nyilas farkakkal borzasztón ellátva.

Ha valakit új ismerői közül megszeretett a jó öreg úr, annak meghagyta csodálni ezt a szobrot, s büszkén vette ki a szobor kezéből a roppant nagy pallost, mutatván, hogy azt most két kézzel is nehéz megemelni, holott az ős Petki mint nádszálat forgatta. Végül megengedé, hogy tessék kitalálni: miféle állat az ott a paizson? Persze, hogy e tudatlan világban azt senki meg nem tudta mondani, s a jó öreg büszke lehetett rá, hogy az ő czímerében egy olyan állat van, a minek senki sem tudja nevét.

A harmadik… oh a harmadik túltesz mind a kettőn, s ha azt mondom, hogy Petki Farkas sem gazdagságának, sem nemességének nem köszönhet annyi tisztelőt és jó barátot, mint ennek, nem mondok sokat. E harmadik büszkesége a jó öreg úrnak két szép leánya volt. -4-

Szép és jó leányokban Erdélyország soha sem volt szegény, tudom, hogy ezután sem lesz az; azért semmit jobbat nem mondhatok róluk, mint hogy méltók voltak Erdély leányai között említtetni.

Ilonka volt a nagyobbik; lehetett ezen időben mintegy tizennyolcz esztendős; magas, karcsú, mint egy liliomszál, sűrű fekete haja mégis sarkáig ért; ha mély ábrándos szemeibe nézett az ember, szinte elsülyedt benne lelkével.

Csupán az volt benne kár, hogy örökké szomorú volt, soha sem látta őt senki vigadni, enyelegni, a hogy más ifjú leányok szoktak. Halavány, szépséges orczáján ritka volt az öröm ragyogása, jó kedv mosolygása. Szüntelen könyveket olvasott, miket az akkoriban divatozó frank és angol költők írtak, vagy ha félrevehette magát kertjébe, félnapokig elandalgott, semmivel sem foglalkozva, mintha a virágok kinyilásának titkain tünődnék, vagy a méhek döngését, madarak csevegését tanulná érteni, s ez ábrándozó vágy annyira ki volt fejezve arczában, szemein, ajkain, hogy a kire nézett, a ki rápillantott, vagy szólani hallá, valami búsulást érzett rá szívében s gyakran játékközben, midőn az ifjak és hajadonok zálogosdit játszának egymással, került a sor, hogy egy ifjunak meg kellett az ő arczát csókolni: annak, ki őt ajkával érinté, az nap nem lehete szavát venni többé; mintha benne is megfagyott volna a lélek attól a halvány fehér arcztól. Társaságokban többnyire hallgatag volt, de ha magára maradt, meglepék, hogy néha magával beszél, mint valami szelid őrjöngő. Nem lehete soha rávenni, hogy daloljon; csak néha, midőn csendes holdvilágos estén ablakában kidűlve, a távol havasok felé nézett elmerengve, olyankor kezde el mintegy tudtán kívül egy dalt énekelni, mely ezen kezdődik: «Repülj fecském ablakába», s Isten tudja miért? mikor a dalt végzé, könyei megeredtek és sírt érzékenyen, maga sem tudta miért?

Kisebbik testvére, a szöszke Erzsike, épen ellentéte volt -5- nénjének. Mintegy tizenhat éves lehetett; vidám, kis fürge teremtés; szőke haját hosszan leeresztve vállain akkori divat szerint fölbodorítva viselte, gömbölyű orczája a pünkösdi rózsát lopta meg színében, s kék csillagszemeit senki sem látta másként, mint nevetve. Egész nap csörtetett alá s föl a házban; cselédekkel pörölt, tudott tenni-venni napestig a háznál; ha ügyes-bajosok jöttek az apjához, meg nem szabadultak tőle, míg el nem mondták neki, hogy mi bajuk van? ő aztán alperesnek és fölperesnek egyaránt igazat adott; reggelig elvirrasztott apja vendégeivel együtt, s csak kérni kellett rá akárkinek, hogy danolja el az ő nótáját, mindjárt készen volt rá, s ha senki sem kérte, akkor danolt maga jó szántából.

A jó öreg úr, ámbár jobb szerette volna, hogyha Erzsike pajkos jókedvéből egy részt Ilonkának adott volna cserébe ennek komolyságáért, mint afféle bölcs ember, nem sok gondot csinált magának mindkettő különczségéből, gondolván, hogy majd ha férjhez mennek, mindegyik rátalál jó kedve és komolysága okaira.

Az ezerhatszázhetvenhatodik esztendei Andrásnapjának reggelén fölhivatá Farkas úr magához mind a két leányát, kik is előtte megjelenvén, Ilonka orczáját megdörzsölé szürke szakállával, Erzsikének pedig a nagy szeretetből oly eleven pofocskákat adott gömbölyű piros orczájára, hogy szintúgy csattogott. Tréfának megjárta. (Megjegyzendő, hogy Farkas úr soha életében senkit komolyan meg nem ütött, pedig háborúban is volt; ott se bántott senkit.)

– Nem úgy, lelkek. Hanem miféle név van ma a kalendáriumban? No? Nem tudjátok? Az a szent van ma, a ki a leányoknak valamit szokott hozni, ha jól viselik magukat. -6-

– Eredj, te golyhó! Csak nem várod tán, hogy mézesbábot és aranyos bárányt hoz valaki ilyen eladó leánynak, mint te vagy? Hehe! Ma András-napja van. S tudjátok-e, mit hoz András a leányoknak? Vőlegényt!

Ha ma egész nap semmit nem fogtok enni, éjszakára megálmodjátok, hogy ki fog elvenni benneteket.

Erzsike ugrált, tapsolt örömében, fölségesnek találta a gondolatot; míg Ilonka szemérmes hallgatagsággal huzódék hátra, kezet csókolva apjának, ki halvány orczáját ismételve megdörzsölgeté szakállával; hogy legalább attól legyen piros.

– Hanem te golyhó! kiálta Farkas úr a futó Erzsike után, azután el ne mondd a dolgot minden embernek, mert majd kinevetnek; nénédnek nem is szólok, mert annak úgy is van esze.

– Dehogy szólok, kiálta az, elszaladván, s a legelső szakácsnak, a kivel találkozott, elmondá, hogy neki ma nem kell teríteni az asztalnál, mert ő majd bőjtölni fog, s a dajkájának meghagyta, hogy őt föl ne költse korán, mert ő álmodni akar valamit, a mit senkinek sem kell tudni, s míg Ilonka egész estig szobájában maradt, ő délben, mikor apja vendégeivel együtt asztalnál ült, csak azért jött le az ebédlőbe, hogy ha kérdik: «miért nem ebédel velök?» megmondhassa: «oh ne gondolják, mintha azért bőjtölnék, hogy megálmodjam, ki lesz a vőlegényem!» Mindenki nevetett rajta.

Másnap reggelre kerülvén a sor, András úr első volt, a ki fölébredt a háznál, s azután felköltögetvén cselédeit, addig míg leányai felöltöznek, sietett sajátkezűleg elkészíteni -7- az akkor Erdélyben legkedveltebb reggelit. Egy nagy tálat tele tölte finom lengyel égett-borral, azt meggyujtván, mézet tölte közé s fügét, malozsát, aszalt szilvát hányva belé, egy nagy öblös csontnyelű ezüst kanállal elkezdé azt kényelmesen kavargatni, egy-egy kanállal merítve belőle, s a mint elfújta a lángját, azon forrón hörpölgetve.

A mi gyomrunk aligha nem tiltakoznék az ilyen mulatság ellen; de Petki Farkas uram kemény természete könnyen bevette azt; mert ötven éves korában még nem tudta, mi a fűtött szoba? s a míg nem csikorgott a hideg, nyitott ablaknál hált egy leterített medvebőrön, s soha nem takarózott egyébbel egy hosszú subánál, s megette a vaddisznó fülét, ha vadászaton elejté.

Nem sokára bejött a két leány. Erzsike ragyogó arczczal hozta magával mélázó testvérét, átkarolva annak derekát s pajkosan nevetve.

– Jertek, jertek! kiálta az öreg úr, egyiket jobbfelől, másikat balfelől fogva át karjaival, s hol egyik, hol másik arczára tekintve. Az egyik oly vidám volt, a másik oly szomorú. – No most mondd el, mit álmodtál? szólt Ilonkához fordulva legelébb. A szép karcsú leányka nagyot sóhajtott s apja vállára borulva, szép homlokát annak ősz fejére hajtá és hallgatott.

– No, no, csak ki vele! el kell azt mondani; hisz tőlem csak nem félsz?… Kezdd el no… Csitt Erzsike! nem szabad nevetni, mert Ilonka elszégyenli magát… Nos?… Hát csak nem akar kijönni? No várj, Erzsike úgyis megszégyenít. Gyere leányom, mondd el te az álmodat. Úgy-e te nem félsz elmondani a magadét?

– Nem bizony, szólt játszi hetykeséggel a kis szöszke leány, s hirtelen oda kuporodott apja ölébe, s azzal gyermeteg fenhéjázással elkezdé álmát elmondani… «Hát azt álmodtam, hogy kinn ültünk a tornáczon mi mind a hárman, a mikor egyszerre nagy ostordurrogással behajtat az udvarunkra egy hatlovas hintó. Szép hat fekete ló volt eléje fogva, három szál darutoll minden ló homlokán aranyos -8- üstök-nyomtatóban; csak úgy rugták a czafrangot, a mi a szerszámról lógott, s hányták vetették fejeikkel a drága klárisos gyöngyökkel rakott sallangokat; a bakon kocsis ült, ezüstzsinóros buzavirágszín dolmányban, s hátul a bakon két csatlós kapaszkodott, lódingosan, tarsolyosan, fehér tollbokréta a kalapjok mellett, hosszú zöld panyókamente rókamájjal a sarkukat verte. A hintó oda vágtatott a bejárás alá, s ott egyszerre megállt mind a hat ló, a hintó ajtaját fölnyitá egy csatlós, s kiszállt legelőbb belőle valami papforma nagy, hosszú őszhajú ember, sarkig érő fahajszín palástban, nagy egyenes süvegben, utána pedig kiugrott a kocsiból egy deli, ifjú legény, szép piros képe volt, s fekete bajusza, ragyogó szemeit mintha most is látnám, sűrű fényes haja a vállára borúlt. Úgy illet neki karcsú termetére az a gránátszín dolmány, arany virágokkal, rubintos gombokkal, a kék nyusztos süvegét nagy rengő kócsaggal a kezében tartá, a másik kezében aranyos kardja volt.»

Erzsi ezentúl már akadozni kezde az előadásban, mintha itt-ott nem akarna mindent elmondani.

– Hát azután, monda, feljöttek oda mind a ketten, a hol mi ketten ültünk, mert Ilonka azalatt már nem tudom hova lett? s az a deli ifju legény előbb oda ment tehozzád s összecsókolózott veled, azután meg elém jött s meghajtotta magát…

Erzsike itt fölhúzta szemöldeit, s a köténye szalagját kezdte rágni gyöngysor fogai közt.

– Hát aztán? kérdé az öreg úr kiváncsi nevetéssel. – No, ne edd meg a kötényed pántlikáját.

– Hát aztán fölébredtem… – végzé be hirtelen Erzsike, a min a jó úr nagyon nevetett, kitalálván, hogy a többit el akarja hallgatni a kis hamis.

– De már most, szólt Farkas úr Ilonkához fordulva, te is mondd el a magadét, Erzsike már kitett rajtad. Akarom -9- már tudni, hogy hová lettél akkor, midőn Erzsikéért feljött a vőlegény? mert hogy neked, mint idősebbnek hamarább férjhez kell menned: ez már olyan, mint a hétfő a kedd előtt. No beszélj. Nem nevetünk már; gyere ülj te most az ölembe; így, ne tarts semmitől; Erzsike ne nevess, vagy a sötét szobába zárlak. No mondd el jó gyermekem, ne félj.

Azzal magához ölelé leányát, végig simogatá keblére hajtott fejecskéjét. A másik irányában pofocskákkal szokta kifejezni atyai gyöngédségét, emezzel czirógatva kellett bánni.

Ilonka végre erőt vőn magán, fölemelé ábrándos szemeit s kezeit ölébe fektetve, elkezdé mondani álmát.

– Azt álmodám, mintha édesen aludtam volna, s e csendes álomból lassankint valami távolról hangzó bűbájos dal ébresztett volna föl. Lassankint magamhoz kezdék térni s kivehetém, hogy ez az én kedvencz dalom, melyet valaha, tán nyolcz esztendő előtt hallottam a hegyek között énekelni, s azóta nem hallottam senkitől.

– Csitt! súgá az öreg úr, a fecsegő szájára téve tenyerét. Hadd Ilonkát beszélni.

– A mint e dalt megismerém, fölnyitám szemeimet, s körültekintve egy kunyhóban találtam magamat.

– Nem. Egy valóságos kunyhóban, milyenben a pakulárok szoktak lakni. Egy pokróczczal födött hársfaágyon feküdtem, s mintha beteg lettem volna, nem birtam megmozdulni; hanem szomjas voltam nagyon s nyögtem, hogy adjon valaki egy pohár vizet. E neszre fölkelt a tűzhely mellől egy öreg pórnő, ki ott vajat köpült s egy fakupában vizet tartva ajkaimhoz, innom adott, megsimogatá arczomat, kezeimet megfogta s szemeimet megcsókolá. Én panaszkodtam neki, hogy fázom, akkor leakasztá subáját a szegről és rám takarta szépen és újra megcsókolt. Ez alatt folyvást hallottam azt a furulyaszót, mindig közelebb, -10- közelebb jött, nyájak bégetése, kutyacsaholás vegyült olykor közé, s a dal oly keservesen szólt egyre, hogy a szivem majd megszakadt, s mentül közelebb ért hozzám, annál jobban fájt az nekem. Én nem tudom, hogy mi lehet? Végre elhallgatott a tilinkó; az öreg asszony kinézett az ajtón, s mondá nekem, hogy fia jön. Én az ajtóra tekinték, s belépett rajta egy fiatal juhászlegény, egyszerű fehér szűr volt rajta, alatta abaposztó zeke, minden zsinór, minden sújtás nélkül, hosszú fekete haja göndör fürtökben csüggött alá homlokáról, oly halvány volt és olyan szomorú.

– Patvar vigye a juhászlegényét! Mit szomorkodik olyan nagyon? Hát aztán, leányom: ki küldte hozzád azt a juhászlegényt?

– Magától jött, oda lépett hozzám, megfogta kezemet s megcsóválta fejét nagy búsan, érezve kezemnek forróságát; azután egy fehér czipót kivett szűre alól, s azt fölmetszve oda tevé elém, s úgy könyörgött anyjával együtt, hogy egyem belőle; a könyei hullottak rá.

Ilonka kezét keblére tevé, mely úgy szorult e pillanatban. Arcza még halványabb lett.

– A Rabustya üsse meg! Káromkodék fölpattanva Farkas úr (mert még akkoriban nem ismerték azokat a szép czifra káromkodásokat, mik most divatban vannak). Ez ugyan furcsa egy álom. De legalább kisült utoljára, hogy valami nemes legény volt ő kegyelme, a ki csak tréfából öltözött juhásznak?

– No ez ugyan bolond álom! Ezért böjtölnöd is kár volt, monda Farkas úr bosszúsan.

Az égő borszesz lángjai olyan sápadt zöld világot vetének a leány arczára!… -11-

II. HÁZTŰZNÉZÉS.

Farsang lőn az idő. Folyvást szép derült napok jártak, a hó még nem esett le, s mindenütt szép zöld volt a vetés és mező.

Petki Farkas uram ott künn üle tornácza erkélyén két szép leányával egy verőfényes délelőtt, a midőn nagy ostorpattogással bevágtat az udvarára egy úri hintó: hat fekete ló fogva eléje, mindenik ló üstökszorítójában három szál darutoll, szerszáma aranytól csillogó s sallangokkal repkedő; a gyeplőt nyalka kocsislegény tartja, buzavirágszín mentében; hátul a bakon két csatlós tarsolylyal, lódinggal; a hosszú zöld panyókamente a bokáit veri.

Ez pedig elhalaványul, aztán lángra gyullad arcza, s a mint a hintó kinyilván, abból előbb egy papforma ember szállt ki, utána egy deli ifju legény; piros arcz, fekete bajusz, ragyogó szemekkel, gránátszín dolmányban,… a leány felszökik helyéről s végig futva a termeken, bezárkózik hálószobájába, s csak akkor áll meg hallgatózni… Szíve dobogása a leghangosabb nesz, a mit hall.

Az érkezett vendégek ezalatt fölmennek a tornáczba, s miután az öregebbik magát mint Cseretneki Gábor tiszaújlaki esperest bemutatá, ifjú társát mint Bárczay Lajos ő kegyelmét ajánlá a háziúr figyelmébe.

Petki Farkas csodálatából alig birt magához térni az alatt, míg vendégeivel összeölelkezett, csókolózott; alig jutott hozzá, hogy ott maradt Ilonka leányát nekik bemutassa, ki szerényen meghajtva magát, engedelmet kért eltávozhatni, háziasszonyi kötelességeit elvégzendő a becses vendégek elfogadására.

Petki Farkas uram megcsóválta néha a fejét, míg vendégeit bevezeté a szobáiba, mikben mások kedvéért kandalló is találtatott, s a szokásos hálálkodások alatt lassankint -12- kimenvén belőlük a hideg, melyen segített a rögtön fölhozott villás reggeli és csipős ürmösbor is, nem sokára közelebbről megismerkedének egymással.

– Kegyelmed tán valami rokona Bárczay Simonnak? kérdé Farkas úr az ifjutól.

– Az Isten éltesse édes öcsémuram! kiálta erre cordialiter megszorítva az ifju kezét Petki, hisz akkor az édes apját jól ismerem.

– Ő is sokat beszélt kedves urambátyámról, együtt voltak Rákóczi Györgygyel Lengyelországban.

– Az! az! erősíté Petki, s most már igazán nyalábra fogta az ifjut. Mindig igérte az édes apja, hogy majd meglátogat s lám a fia pótolja ki. No ez szép kegyelmedtől.

– Úgy van, szólt az esperes, a megboldogult úr végrendeletben hagyá meg fiának, hogy kegyelmedet meglátogatni el ne mulaszsza.

(Ez azért volt mondva, hogy tudtára legyen adva Farkas úrnak, miszerint az ifju már szabadon rendelkezik vagyonával.)

– Tehát meghalt a jó öreg? no az Isten nyugtassa meg. Kegyelmedet pedig éltesse sokáig édes öcsémuram. Hanem innen már most tavaszig ki nem mozdul ám kegyelmed.

– Sőt inkább, – jegyzé meg a tisztelendő úr. – Néhány napja van csak öcsémuramnak az itt mulatásra; oly nagy gazdaság, mint az övé, nem maradhat gazda nélkül; a hol nyolczvan béresre kell fölügyelni, a gazda nem lehet sokáig távol.

Így adá tudtára a derék Mentor Farkas úrnak Telemachja gazdagságát; de Farkas úr sem akart hátrább maradni, mondván:

– Hisz nem kell azt a gazdának őrzeni, nekem is nyolczezer köböl tiszta búzám van elvetve, de én bizony nem hálok a végiben. -13-

– Azon fölül hivatalos ügyei is sürgetik, monda méltósággal Cseretneki uram. A palatinus ő főméltósága nagyon nehezen van el nála nélkül.

Farkas úrnak perczről-perczre jobban kezdett tetszeni az ifju ember, de hogy más részről megmutassa, miszerint ő sem valami hánytvetett ember, ráfelelt keményen:

– Már hiszen a nádor parancsoljon Magyarországon, de Csíkben én parancsolok, s innen ugyan egy tappot sem mennek kegyelmetek, ha csak a házat is magukkal nem viszik.

– Oh, a hol oly két gyönyörű leány van a háznál mint itt, ott nem nagy erőhatalom kell a marasztásra.

– Biz öcsém, megjárják azok akárhol, az egyik plane fiúleány,1) a kire a jószágaim felén kívül egész nevem s a Petki-család czímere is marad.

– Fölösleges ott a czímer, bátya, hol oly szép szemek ragyognak, s a nemesség az arczra van írva.

– Ne oly fitymálva beszélj a Petki-czímerről öcsém, szólt Farkas úr félnehezteléssel. Láttad-e azt már valaha? Ha nem láttad, minek szólsz?

– Csak nem hív ki kegyelmed párviadalra, a miért a leánya szemeit szebbnek találom czímerénél?

– Nem azt, hanem meg akarom veled tudatni, hogy mit tarts ezentúl a Petki-czímer felől… hol már az a fegyvertár kulcsa?

E kulcs rendesen a leányoknál szokott állni, miután a háznál másnak nem volt szabad azon terembe lépni. Erzsike tehát meghallva apja kiabálását, hogy nénjét nem -14- találta hirtelen, maga futott elé a kulcscsal, gyermeteg kiváncsisággal örülve, hogy megláthatja azt, ki elől elfutott.

A mint azonban az ajtón benyitott a kulcscsal, egyszerre vissza akart szaladni ismét, a mit észrevevén az apja, utána iramodott s elcsipvén a másik ajtónál, úgy hurczolá őt vendégei elé, mint egy áldozatra vitt bárányt.

– Ihol ni. Még egy másik leányom is van ám nekem. Így mutatá őt be vendégeinek. No ne szepegj, szolgám. Ne félj, nem téged jöttek leánynézni. Soha se vonogasd magad.

A leány fülig pirult, s a világ minden szent kincseért föl nem vetette volna szemeit, s nem győzte az apja a kezét ütögetni, hogy a köténye bojtját szét ne tépje. Végre megszánta kínjaít, s kényszerítve, hogy csináljon egy szép bókot a főtisztelendő úrnak, elbocsátá őt a fegyvertári kulcscsal.

– Eredj, leányom. Az ős szobrot tisztogasd le pókhálóitól; e derék uraknak meg akarom azt mutatni.

A leány, mintha nyílból lőtték volna ki, elfutott, de mire a harmadik szobába ért, már hallatszott vidám, pajkos dalolása.

Itt közbejött az, hogy az étekfogó inasok jelenték, miszerint az étel föl van tálalva, mely szóra el kelle halasztani a fegyvertárba menetelt, mindennél előbbvaló lévén az, hogy a drága jó leves el ne hüljön. Farkas úr karjára fűzé vendégeit, s vitte magával az étterembe.

Minden azt mutatá, hogy ma szokatlanul kedves vendégeket fogad el a jó öreg úr, az asztalra massiv ezüst tányérok rakva, aranyozott szélekkel, a székek mellett nagy ezüst vedrekben állottak a legjobb magyarföldi borok, s az arany billikomok mellé föl voltak téve a kis szűknyakú kotyogósok, mikből meggybort volt szokás szürcsölgetni édes sütemények után.

Az ebéd olyan volt, a hogy akkor szokták magyar családoknál, s a hogy tartják most is, kik még nem ízlelték a -15- franczia kotyvasztó művészet ínyrontó ételeit. A házi gazda minden ételre azt mondá: «nincsen egyéb, ebből lakjanak jól kegyelmetek», s vége-hossza nem akart lenni a következőknek, és a mi azután megtetszett nekik, arra mind azt mondá: «ezt az én Ilonka leányom készíté saját kezeivel», s hogy bizonyítsa, néhányszor be is hivatá, s olyankor a leányka tűztől kipirulva jelent meg, s ebéd vége felé ő is helyet foglalt apja mellett az asztalnál. A másikat világért sem lehete rábirni, hogy leüljön, vagy a teremben maradjon, de azért minden perczben talált valami ürügyet az étteremben megfordulhatni csak egy pillanatra.

Ebéd vége felé a két vendég úr suttogni kezde egymással, mit az öreg észrevéve, bár sejté suttogásuk tárgyát, rájok förmedt:

– Semmi összeesküvés, urak! hanem igyatok; asztalnál nem szokás suttogni, hanem inni.

Cseretneki uram fölállt ünnepélyesen és a torkát kezdé köszörülni. Petki Farkas a szemeiből kilátta, hogy mit akar mondani.

– Ráérünk még arra, nagytiszteletű uram, hagyjuk azt a hálálkodást. Első nap a beköszöntés, második az elfogadás, harmadik nap marasztalás, negyedik a készülődés, ötödik az elbúcsuzás, akkor is ráérünk még észrevenni, hogy a kocsikerekek ki vannak szedve és elmentek Rómába… No, ezt a poharat az én kedvemért! Apám legkedvesebb serlege volt ez, annak adom, a ki kiissza.

– De bizony Petki Farkas uram, nem azért jöttünk, hogy szaporítsuk, hanem hogy fogyaszszuk a kegyelmed háza népét. Nem is azért jöttünk, hogy üres kézzel menjünk ki innen, hanem hogy a mi szemünknek, szánknak megtetszik, azt kegyelmedtől elkérjük, ha ideadja… megveszszük, ha eladja,… ellopjuk ha nem adja…

Farkas úr hajazott már hozzá, hogy hová konyít a nagytiszteletű, de míg az a torkát köszörülte a szép dictióhoz, benyit hirtelen Erzsike az ajtón, s behajolva, úgy, hogy -16- félkezével a kilincset fogta, odanyújtá apjának a fegyvertárkulcsot.

Farkas úr szerét ejtette megcsíphetni Erzsike piros orczáját, s nevetve fordult a nagytiszteletű úrhoz.

– Megálljon kegyelmed. Mielőtt tudatná velem kivánsága tárgyát, egy föltételt szabok. Ha kegyelmed, avagy uramöcsém azon fegyvert megbírják félkézzel emelni, melyet az én néhai dédősöm hordozott, avagy nevet tudnak adni azon monstrumnak, mely paizsán keresztül verve fekszik, akkor kérhetnek tőlem mindent, a mi házam födele alatt jár, kel, avagy fekszik, vagy szegen lóg. Addig egy szót sem szólok.

Cseretneki uram boszúsan törlé meg száját az abroszba, s odasúgta Bárczaynak: «Tegyük meg az öreg kedvét, látjuk, hogy nem akar addig az utódjairól hallani, a míg az elődjeiről nem beszélt». Tehát menjünk, Petki Farkas uram!

Farkas úr arra fölkelt, kinyitá az ajtót, s ott kapva a hallgatózó Erzsikét, elfogá mielőtt menekülhetett volna, s gömbölyű kis kézcsuklóját két roppant ujja közé szorítva keztyűt szabott neki, hogy szintúgy sikoltozott bele a leány, apjának mulatságára.

A három úr végig ment a termeken, egész a fegyverszobáig, ott Farkas úr kinyitá a nagy vasajtót, s a mint visszatekinte, észrevevé, hogy Erzsike mindenütt utánuk lopózik.

– Nem szaladsz innen! Kiálta az öreg, úgy téve, mintha kergetni akarná, mire a leányka fölkaczagva futott vissza.

A vendégurak ezalatt beléptek a fegyvertárba, s azon pillanatban oly éktelen kaczagásnak indult mind a kettő, hogy Farkas úr első perczben azt gondolá, hogy mindkettő a bolondját járja. De a mint visszafordulván belépett a fegyvertárba, s meglátta ő is, a mit azok láttak, az ámulattól előbb az ajtónak támaszkodott, s mintha kővé vált volna, összefonta a két kezét. -17-

A tiszteletreméltó ős vasszobor ott állt a terem közepén, mint egyébkor, égnek meresztett kezében egy irtózatos nagy kétfülű kancsót emelve, kinyújtott karján pedig, a nagy gömbölyű paizson, ott feküdt, egy szép pirosbőrű sült malacz, villával a hasában, szájába adott almával.

Bárczay kendőjét tartá szájára, hogy elfojthassa nevetését. Cseretneki uram pedig komoly ránczokba szedve orczáját, odajárúlt a szoborhoz, s kivévén annak kezéből a kancsót, megemelé azt félkézzel, és monda ünnepélyes hangon:

– E fegyver, Petki Farkas uram, nem mondjuk, hogy kegyelmed őséhez nem méltó, de emelgettünk mi már ennél nehezebbeket is, még pedig olyankor, mikor tele voltak; a mi pedig a paizson fekvő szörnyeteget illeti, nem ismeretlen az a természettudósok előtt, neveztetvén a historia naturalisban… porcus suinusnak.

Idáig csak tartotta magát Farkas úr, de e szavaknál benne is elpattant a komolyság abroncsa, s elkezde kaczagni úgy, hogy maga magába kellett kapaszkodnia, hogy el ne essék, s rázta az ajtót nagy termetével, a mint neki támaszkodott.

Egyszerre azonban eszébe jut a nagy kaczagás közt, hogy ezt a csínt senki egyéb nem tehette, mint Erzsike s fölgyürve, nagy fenekedő arczczal, dolmánya ujjait, visszafordúlt s a közelben settenkedő leányt elkapva, testének felső részét oda szorítá magához, ezen szavakkal: «Hát te gonosz fajzat, így teszed te csúffá apádat?» Azon részére, melyet nem szorított magához, atyai tenyerével egynéhány hathatósan csattanó intést alkalmazott. A leány egy darab ideig tartotta nevetéssel, hanem egyszer aztán megsokalta a tréfát s elkezdett sírni, még pedig ugyancsak!

– Hiszen csak tréfáltam veled, te golyhó, nem szégyenled magad? sírni ilyen nagy eladó leánynak, legény szeme láttára. No, ne sírj. Kapsz egy fügét.

– Hát azt gondolja, hogy sírtam? Nem sírtam! S bár szepegése s az arczán végig futó könyek meghazudtolák, azt akarta elhitetni, hogy kaczagott, s a mint apja kezéből kiszabadúlt, elfutott végkép a szobából s többet elő sem jött.

– No… édes Petki Farkas uram, – szólt a nagytiszteletű úr, – mi bizony kitaláltuk a kegyelmed titkát, megemeltük őse fegyverét; kegyelmeden a sor, hogy kivánatunkat teljesítse.

– Gondolhatja kegyelmed, hogy minket nem a kegyelmed ősi czímere csalt ide messze földről, hanem az, a mi kegyelmed családjának legifjabb ékessége s mégis legbecsesebb. Értjük alatta derék szép hajadon leányát. Öcsémuram, Bárczay Lajos ő kegyelme, háztűznézni, s ha kell leányt kérni hítt engemet magával. Láttuk kegyelmednek háztüzét, leányát, s meg vagyunk elégedve velök. Gondoljuk azt is, hogy kegyelmednek sincs kifogása ellenünk. Öcsémuramnak is vannak ősei, s meglehet, hogy kegyelmedéivel jártak egy iskolába; jószága annyi van, hogy annak is adhat belőle, a kit nem szeret, s nem tartozik senkinek, mint a töröknek egynéhány kardcsapással s még ha fölszámítnók, aligha nem abból is neki járna vissza. Szép a kegyelmed leánya is, erkölcsös, istenfélő, de uramöcsémnek sem kell óhajtani, hogy sötét legyen, a hol őtet nézik; hogy jó keresztyén, arról én felelek; ha tehát kegyelmednek is úgy tetszik, tessék úgy Istennek; legyen egy pár a két ifju emberből.

– Megtisztel ez ajánlat engem és házamat, s két kézzel fogadom azt. Még ma szólok Ilonkának.

– De… Petki Farkas uram, tessék bennünket megérteni… Öcsémuram… nem Ilonka leányát akarja nőül, hanem Erzsikét. -19-

– Mit? azt a gyereket? Hát látták kegyelmetek, milyen szeles gyerek? Sírva fakad, ha tréfálnak vele, s egy fügéért megbékül. Azt gondolom, hogy tréfálnak velem kegyelmetek, hisz ha elvinnék, visszahoznák egy hét múlva.

– Soh’ se féltsen kegyelmed attól bennünket. Vagy ha koránlja az időt, várunk még vagy esztendeig.

Az öreg Petkinek nagyon főtt a feje. Ki gondolná, hogy Erzsike álma ennyire közel járjon a teljesüléshez?

– Az nem lehet, édes feleim, – szólt, megcsóválva fejét, – az nem szokás, az nem illik, azt én nem engedhetem, hogy az ifjabb leány nénje előtt menjen férjhez. Nekem mind a két leányom egyaránt kedves, de az ifjabbat nem adom az öregebb előtt. Örülni fogok, ha Bárczay uramat vőmmé fogadhatom, de míg Ilonka hajadon, csak ő általa. Maradjanak itt kegyelmetek, ismerjék őt meg közelebbről.

– Mindezt elismerjük nagyon. Arcza, lelke szebb a szépnél. Jónak is kell lennie, mert kegyelmed nevelte őt, sőt a mit nem mondott kegyelmed, még azt is latra vetjük:… ő fogja kegyelmed javait mind örökleni, míg testvére csak egyszerű kiházasításra várhat;… és nekünk még is ez kell, és nem amaz.

– A szeretet titkait, uram, sem a papok, sem a bölcsek nem képesek megmagyarázni.

– Ez támad a sok olvasásból, ni! Miért akarnak kegyelmetek új szokásokat behozni közénk? Ezt így tették őseink, így történt velünk; alig van köztünk ember, a ki azt vette volna feleségül, a kit legelőbb szeretett, s mikor öregeink bölcs belátásukkal kiszemeltek egy derék, hozzánk illő hajadont, mindenikünknek volt egy másik, a -20- kiről sóhajtozni szokott:… az is máshoz ment, mi is mást vettünk el; egy kis ideig szomorkodtunk, azután átláttuk, hogy igazuk volt, megszerettük a velünk összekötött hitvest, kiben a józan ész jobban meglátta a jó tulajdonokat, mint a heves indulat, s holtig boldogul éltünk velök. Nekem soha egy rossz órám nem volt boldogult feleségemmel, s nyugvó porában is áldom; pedig meg akartam magamat lőni, mikor hozzá kényszerítettek; ellenkezőleg nagyon sok esetet tudok, hogy két fiatal ember nagy hőséggel szerette egymást sokáig házassága előtt s nem vénültek meg egymás mellett. Maradjunk meg a régi jó szokásnál.

– Pap uram! rosszul van mondva… üsse föl kend a bibliát s nézze meg az első lapon, hogy az Úristen álmában házasította meg Ádámot, csak azután szeretett Évába a jámbor, tehát a házasság régibb, mint a szerelem.

Ez a szó a papot is megzavará, melyet észrevevén, odalépett Farkas úr szeliden a fejét komolyan lecsüggesztő Bárczayhoz, s megfogva kezét nyájas hangon szóla: Kedves öcsém uram! az imént kegyelmed kérte meg leányomat magának, most én kérem meg kegyelmedet leányomnak. No feleljen most. Én sem adtam kosarat, tehát kegyelmed se adjon azt. Maradjon nálam egy hétig; egy hét múlva válaszoljon arra, a mit mondtam. Most mulassunk és beszéljünk egyebekről.

III. A KÉZFOGÓ.

A próbahét letelt. Farkas úr az alatt gyöngéd atyai ravaszsággal mindent elkövetett, hogy Ilonkát Bárczayval megkedveltesse: alkalmat adott neki órákig egyedül lehetni a széplelkű leánynyal, vagy ha velük volt, oly tárgyra vitte a beszélgetést, melyről gondolá, hogy mindketten -21- örömest fognak beszélni, a mi nem egyszer sikerült is neki; az ifjú Bárczay épen oly mértékben telve levén politikai… mint Ilonka költői rajongással, s a vallásos lelkesülés tárgyai, – azon időben legkedveltebb koreszmék, – alkoták leginkább azon láthatatlan világot, hol lelkeik találkozni tudtak.

Bárczay idegenséget soha nem érzett Ilonka iránt, s oka lehetett elég, hogy hozzá vonzódjék. Mind ez ok között legnagyobb volt rá nézve azon rögtöni elváltozás, melyen a másik testvér, Erzsike keresztül ment, a mióta atyjától néhány tréfásan odavetett szóból megtudá, hogy Bárczay nénjét fogja elvenni. Azóta a leányka ritkán mutatá magát Bárczay előtt; ha jött is, komolyan megtartott illedelemmel viselé magát, tréfa, mosolygás eltünt arczáról, a gyermeteg vidorság helyét érett komolyság foglalta el, s mind ez oly hideg sugárt adott arczának, az előbbi forró, égető helyett.

Bármelyikünk is tapasztalá ifjabb korában, ha egy kedélyes ifjukori játék-társnőt elhagyott, kinek gyermekes ragyogó vidámsága oly eleven képül élt szivében, s idők múlva újra látta azt, és a gyermekmosolygást az arczon nem találta többé, a bohó fecsegés helyett hallott okos beszédeket tőle, s az öntudatlan, feledékeny tréfák helyett találkozott bölcs magáravigyázással. Milyen rosszul esett az! eltemetni azt a régi kedves képet a szívben!

És Bárczayt még nem is évek készíték elő e változásra, egy nap volt az; még ma dévaj, gyermekies, kaczér leánykát látott, ki nevetett, sírt és újra nevetett előtte, ki elpirúlt, ha ránézett, hamisan utána leskelődött, ha nem látta, s másnap ugyanaz egy szerény alak volt, ki hallgatva mosolygott, lopva sóhajtott, komolyan felelt és ritkán jött elő… A leány tudta azt, hogy az ifju nénjének vőlegénye, de azt is tudta, hogy az ifjut ő is szereti és nem volt a víg, enyelgő leányka többé…

Bárczay az ifjabb testvér e kedélyváltozása mellett napról-napra több szeretetreméltó vonást kezde találni az -22- idősebb arczán és lelkében, kezdette bámulni ábrándos kedélyét, tisztelni kristály-fényes lelkét, gyönyörködni mélyvilágú sötét szemeiben.

A mire az időnek néha év kell, azt a véletlen gyakran egy óra alatt eléri.

Egy napon hírt vesz Amsterdamból az öreg Petki Farkas, hogy egy igen kedves papja a nápolyi gályafogságból Ruyter admiral közbenjárására kiszabadulva, Hollandban van s nem sokára haza fog érkezni. Ezt elbeszélé asztal felett, Bárczay és Ilonka jelenlétében, elmondva, hogy azon lelkész hitvesét férjének balesete óta ott tartja falujában.

Ebéd végeztével Bárczay és Ilonka egyszerre eltüntek a háztól. És egyszerre érkeztek a szegény lelkésznő lakához.

– Mintha összebeszéltünk volna, monda Bárczay, midőn meglátta Ilonkát. A jó leány ajándékaiból megtakargatott aranyait hozta a szegény nőnek, hogy küldje el Amsterdamba, utiköltségül hazajövendő férje számára.

Bárczay értesíté, hogy készpénzt Hollandba küldeni bajos, hanem ő magára vállalja, hogy egy vele összeköttetésben levő amsterdami kereskedőhöz váltólevelet bocsásson, ki Ilonka ajándékát ott ki fogja fizetni a lelkésznek.

Ilonka harmincz aranyat adott át és Bárczay írt utalványt a lelkész számára háromszáz aranyról.

Ilonka szemeiből kicsordult a köny, és meg nem állhatá, hogy Bárczay kezét meg ne szorítsa.

Bárczay megcsókola a nyújtott szép kezet s a szegény agg lelkésznő, kit az örömhír és nagylelkűség félőrjöngésbe hozott, egymáshoz ölelé őket, megáldva azon áldással, melyet az egymást szerető szívekre szokás mondani.

Bárczay karonfogva hozta vissza a kastélyba Ilonkát. A kik látták, gyönyörködve néztek utánuk: «milyen szép pár lesz belőlük». -23-

Még az nap eljegyzé az ifju Ilonkát, Petki Farkas uramnak legnagyobb örömére; a kézfogó hat hét utánra lőn határozva.

A mi szép és a mi jó van, a mi szemnek, szívnek, szájnak kedves, el ne maradjon az ünnepélyről.

Búját hagyja otthon minden, s úgy hagyja rendben a házát, hogy a napságtól kezdve, melyben kocsijával Petki Farkas uram udvarára behajtatott, számlálván két hetet, onnan ki nem mozdul.

Kocsija kerekeit kiszedik, lovait leszerszámozzák, kocsisait leitatják, magát lefogják, őrizet alá veszik, erővel, igérettel, biztatással, fenyegetéssel ott marasztják, ha szökni akar, visszahozzák, s ha elszökött megátkozzák, hogy szekere földül, gyeplőszíja szakad, pinczetokja elhull.

A szép Ilonka kézfogóját tartja az öreg úr, a fiú-leányét, a kit annyian kértek, de egynek sem adott, s kiért végre a vidék legszebb és derekabb daliája jött el, a gazdag Bárczay Lajos. A hogy mondani szokták: «várt leány várat nyer».

Hagyjuk el egy pillanatra az újabb kor zengő termeit, s vegyünk részt egy ősi vigalomban, a mit azok ültek, kiknek emlékük sincsen már többé…

Hajh, mint örül és vigad a legvidámabb nép a roppant teremben, melynek most csak falai állnak már. A hosszú oroszlánlábú asztal tálaktól görnyedez, néha roppan, mindenki elhallgat a vigalom közepett:… «valaki halni fog!» gondolják magukban. «Igyunk; éljen a szép menyasszony!» kiált egy bátor hang, s fölzajdul újra a vígság, az arany serlegek összecsörrennek, mintha kard zörögne, s hátul egy állványon tust fujnak a tárogató-sípok.

Kinek van eszméje még e sípok felől? van-e ember, a ki azokat tudná fúni? a ki ujjaival billegetni tudná azokat a csodaszép dalokat, mikre sírt az ember, hogyha -24- legvigabb volt, s föllelkesült, hogyha szomorkodék? mik voltak azok? miért kellett e sípokat később országszerte elégetni, hogy ne fájjon az emberek szíve olyan nagyon utánok? azóta árvaságra jutott a magyar zene, csak a czigány tudja még azt, a legelhagyottabb vendége a magyar földnek. Talán azért karolta föl, mert az is olyan árva, mint ő? Húsz év mulva, hogy ez esemény történt, már mint elmúlt dologról írtak e zenéről.

A tárogató szólt a lakomáknál, ríkoltozó hangja kaczagva, vihogva vegyűlt a víg zajba; – az sírt gyásztorban, a halottkiséret halk zokogásához vegyítve siralmas, méla dallamait; az rivallt harsogó, buzdító szavakkal harczi riadót a csaták kezdetén, s voltak hangjai, a mik úgy-úgy illettek a kardcsattogáshoz!… az ébreszté édes csalogányhangokkal az alvó menyasszonyt, midőn ablakára szállt a hajnalsugár… Kár, hogy úgy elveszett, hogy nem is ismerjük.2)

Im ott ülnek az asztal körül rég elhunyt őseink,… kik épen oly vígak és oly fiatalok voltak akkor, miként mi most. Az asztalfőn vőlegény és menyasszony egymás mellett. A vőlegény olyan piros, a menyasszony olyan halvány! de van egy, ki még halványabb nála; az testvére, a vidámnak ismert gyermeteg Erzsike. A két leány összebeszélt, hogy egymáshoz hasonlón öltözzenek: halványsárga habos damaszt-váll fűzi karcsú termeteiket, tengerszin mente havas hermelinnel függ le vállaikról; keztyűt még akkor csúfság volt viselni ott, hol az embernek nem fázott a keze, hanem e helyett a finom patyolatingujj egész a könyökig bőven, onnan kezdve szűken jött alá a kézfejig, kihímezve sürűn apró lencseszemnyi islógokkal. Öltönyük magasan huzódé föl vállaikra, egészen takarva a keblet. Még akkor nehezebb volt a szivekhez jutni! hajfürteik hosszában fölbodorítva vállaikon omlának el, két -25- szál fehér strucztoll hátulról előre bocsátva hajlék hófehér homlokaikra.

Az éltesebb hölgyek rövid bársony subákat viseltek, nyusztmállal bélelve, széleiken gazdag arany csipkézettel, s e prémes öltözet le nem szállt nyakukból még az asztalnál is. A legvilágosabb színek illették a legfiatalabbakat: fehér, tengerzöld és topázsárga a hajadonoknál, kedves szín volt a skarlát, bibor és a smaragdzöld a boldog házasasszonyoknál, barna vagy violaszín volt a tisztes özvegyeké, fekete az éltes matrónáké. Az ifjabb nők derekát öregszemű piros kláris gyöngysor övezte körül, mely elől hosszan lecsüggött két sorban, ugyanaz jaspisból volt a meglett koruaknál.

A férfiak velenczei skarlát, vagy török gránát posztódolmányokat viseltek velenczei kamukával, vagy bagazziával bélelve, három sor nagy arany, vagy ezüst gombokkal, a gazdagabbak ragyogó kövekkel kirakva, arany, ezüst vagy selyem galanddal beszegve, mert még akkor a zsinór nem volt divatban. Széles öveik mellett mindegyiknek oda volt tüzve czifra tokmányban a magával hordott török kés, villa, némelyiknek az oldalát még a kalamáris sem hagyta el soha. Viseltek az öreg urak hosszú boér mentét s lecsüggő süveget, az ifjabbak nyestprémes kalapot, csokorra kötött fekete strucztollal. Látható volt még itt-ott egy-egy ezüst tűkre kötött bő salavári is az ifju legényeken, mely már akkor mindinkább ment kifelé a divatból.

A hosszú lakomának este vetett véget. Ételnek, italnak ki győzné számát adni? ki birná megmagyarázni a mai szakácsoknak, mik voltak azok a szokatlan ismeretlen hangzású ételek: a csipős kaszáslé, a mustos pecsenye, a pehelykönnyű pánkó, a töltött hik-hekhok derelye, az ízes hernő leves, a tojásos gólyahepp, a füszeres szürke lé, s a czifra alaku kulcsos, a porhanyó levelensült? talán nem is tudná ezeket már készíteni senki, avagy tán nem is tetszenének többé, ha most készítenék? -26-

Még akkor nem voltak föltalálva az unatkozás elmés műszerei, a kártya és pipa, mik mai világban kizárnak minden egyéb mulatságot. Manapság, ha az ember telefüstölte a szobát, hogy a szomszédját sem látja, s reggelig ütötte a filkót, azt hiszi, hogy jól mulatott s az elméjét sem igen fárasztotta rajta. Még amaz időkben kénytelenek voltak az emberek jó szivet és leleményes észt vinni magukkal, ha mulatni akartak társaságban; – most elég, ha tele erszényt és dohányzacskót visznek; – még akkor, ha azt mondták: jerünk mulatni, játszani! értették alatta: enyelegjünk, csókolózzunk, tréfálkodjunk! most ha azt mondjuk: jerünk játszani! értjük alatta: nyerjük el egymás pénzét.

Ah korunk szép hölgyei, kik e sorokat olvassátok, meg ne ütődjetek e mondott szavakon: szép arczaitoknak nem szükség pirulni, midőn csókról hallotok beszélni. Nyájas szív kérte, szűz érzelem adta azt, s higyjétek el nekem, hogy míg ára nem volt a csóknak, akkor volt az legbecsesebb, s annál jobban alászáll értéke, minél inkább árát szabják.

Magok az ősi tánczok is mind úgy voltak szerkesztve, hogy azokat inkább lehetett társas játékoknak nevezni, zenehang mellett.

A boldog emlékü tánczos Farkas szép lábficzamító magyar figurái még akkor nem voltak föltalálva a magyar nemzet dicsőségére, melyekkel ha nekiindul valaki, egy magának kevés egy tánczterem, s ugyan vigyázzon, a ki mellette áll, fogára, szemére, hogy ki ne rugdalja. Nem tanulta még akkor a magyar ember a lábát úgy fölhányni, hogy a talpát megcsókolhassa, sem a kezeivel hadonázni, mintha a bölcsesége után kapkodna, hanem kiálltak előbb a férfiak egyedül, szépen karéjban, csipőre tett kézzel, toborzót tánczolni, a zenehang mellett csak a halkan összevert sarkantyuk tactus-ütése hallatszott, s hogyha jött a frisse, oly természetesen ment minden mozdulata a lábaknak, mintha egyenesen a tárogató dictálná beléjök. -27-

Erről mondhatta azt a vers: «Csak az igaz magyar táncz a szent Dávid táncza». Mondta pedig azért, mert a biblia versei szerint, midőn sz. Dávid egyszer diadallal tért vissza Jeruzsálembe, hosszú köntösét fölemelve tánczolt.

Már pedig a világon semmi nemzet tánczához sem szükség, hogy a lábakat lássák, mint a magyaréhoz. Hanem hogy szent Dávid oly rugdosó és féllábon keringő tánczokat mívelt volna, mint a minőket most szinpadokon mutogatnak magyar komoly táncz képében, az nyilván képtelenség.

A toborzót végezve, lerakták kardjaikat a férfiak, miket addig balkézben tartottak, s ekkor kezdődött a fáklyatáncz.

Két ifju legény két égő viaszfáklyát vett kezébe, miken fölül ezüst tálak voltak, hogy a viasz az öltönyökre ne csepegjen, s majd egymás kezét fogva, majd ismét egymással körültánczolták a termet, míg annak két ellenkező végéhez érve, az ott álló hajadonok és ifju hölgyekhez értek, s egyet-egyet kiválasztva közülök, azok előtt térdeiket meghajták s átnyujták nekik a fáklyákat, azok egyszer körüllejtve, hasonlóan kiválasztának egy-egy férfit, kiknek a fáklyákat átadták, az egész táncz fáklyákkal való játékban állott, mely addig tartott, míg minden férfi és hölgy egyszer körültánczolt.

Ekkor párosával hölgyek és férfiak két sorba álltak egymással szemben; az első ifju tánczosnéjával körültánczolta mind a két felől állókat, s a mint helyére visszaért, elkiáltá magát, tánczosnéja kezét eleresztve: «kis egérke, mentsd meg magad!» s erre kezdődött az egértáncz, a leányka egyfelől, a legény másfelől kigyózva tánczolta körül az egyenkint álló párokat a sorban, s valahányszor a középre értek, azon kellett a legénynek törekedni, hogy a leányka kezét elkaphassa. Ha a leány hamis volt, ugyancsak kifáraszthatá tánczosát, mert erővel nem volt szabad elfogni, s könnyen elcsúszhatott előle, s ha végre -28- elfogta, jutalma egy csók lett:… de hiszen megszolgált érte.3)

Megkezdé a tánczot a szép menyasszonynyal a násznagy, a még akkor fiatal Béldi Pál, kinek arczát föltünővé tette a többi fiataloké közt az, hogy nem viselt szakállt. Ezt ő fogadásból tevé; midőn tatár fogságban sínylett, durva kényura, ha megharagudott rá, szakállánál fogva hurczolta meg, akkor tőn fogadást, hogy ha kiszabadul, szakállt nem fog viselni, rabsága szenvedéseinek emlékeül.

A tánczot ellejték: a szép menyasszony annyi bájt, annyi kellemet tüntetett ki abban, hogy a kik a vőlegény körül álltak, nem győzték előtte jegyesét magasztalni. Bárczay mosolygott nagy szeliden.

Most rá került a sor; végignézett a sorban álló hölgykoszorún, s mintha félszemmel mindig kisérte volna, nehogy elszalaszsza, meglelte közöttük, a kit keresett, s oda ment érte s kivezette magával a tánczközépre.

Erzsike volt ez,… a szemérmes, a halavány, a reszkető leányka. Midőn Bárczay szavát meghallá, szinte összerogyott; senki sem tudta elképzelni, miért oly sápadt?

Mint eleven, vidám tánczosnőnek volt híre a környékben a szép leánykának, ki az egértánczban úgy ki tudta fárasztani a legjobb legényt is, hogy az arczán csorgott a veríték, s mikor ő került a sorba, a melléktermekből is előjöttek a borozó öreg urak, hogy dévaj cselein mulassák magukat.

Jó Isten! és milyen ügyetlen lett e leány egyszerre! botlott, tétovázott, elfeledte magát, nem oda állt, a hova kellett, viszásan kezde mindenhez, s a legelső találkozónál el hagyta fogni magát.

– Ah megfogtalak! kiálta az ifju, átkapva a leány derekát, -29- s odaszorítá magához, hogy a jutalomcsókot arczáról elrabolja.

A leány e perczben, mintha egyszerre magához térne, félrekapta fejét, s mindkét kezét Bárczay elé tartá védőleg, mintha erővel el akarná hárítani magától annak ajkait, s oly esdve, oly félénken tekinte rá, hogy az ifju maga is megdöbbent, megszánta e fájdalmas, könyörgő arczért, s csókja hangtalanul veszett el a szép fejecske arany hajfürtein.

A körülállók nem értettek mindebből semmit. A végén szokás volt kaczagni; azután új pár állt elé, új érdeket nyertek a szemlélők; a vőlegény menyasszonyához ment, nyájas szavakat váltva vele. Senki sem vevé észre, hogy e percztől fogva Erzsikét nem lehete látni a tánczteremben.

Mintegy óra mulva mégis felötlött Ilonkának, hogy testvére oly soká elmarad, s elindult őt fölkeresni. Miután minden termet végigjárt és sehol sem találta, végre megtudá öreg dajkájától, hogy Erzsike rosszul érezve magát, hálószobájába vonult s lefeküdt, azóta alszik is.

– Mi baja lehet? kérdé magában aggódva s utána sietett, meghagyva a dajkának, hogy ha keresni találják, mondja, hogy ő is nyugodni távozott.

Ilyesmit meg szoktak engedni a menyasszonyoknak, s míg a vőlegénynek virradtig ki kellett tartani a mulatságban, neki meg volt engedve, hogy éjfél után eltünhessen s senki sem szokta keresni; hadd álmodjék még reggelig elmult szép leánykoráról.

Ilonka fölnyitva közös hálótermük ajtaját, melynek csendes rejtekében mindkét testvér szűz fekhelye egymás mellé volt állítva, nyugalmas hófehér párnáikkal, ott találta már fekve testvérét. A leányka aludt és nyugtalan álma volt; szép gömbölyü karja feje fölé volt emelve, szelid keble úgy pihegett, félig nyitott ajkai érthetetlen álomszavakat rebegtek. Úgy látszott rajta, mint kínlódik, mint szeretne egy szót mondani, kezét vagy fejét megmozdítani -30- és nem birja azt. Végre erőszakosan félrefordítá fejét s arczát karjával elfödte. Erre elkezdett hevesen, keservesen zokogni, hogy könyei párnáját nedvesíték.

Ilonka aggodalomteljesen hajolt alvó testvére fölé, lágyan suttogva: «mi bajod?»

«Oh ne bánts», rebegé félig álmodva a leányka, «engedj még felőle álmodnom», és tovább aludt, de fájdalmas arcza lassankint gyönyörteljessé kezde átváltozni, megdicsőült vonásai szelideden mosolyogni kezdtek, s szép piros ajkain úgy meglátszott, hogy azokat a legnagyobb kéjérzet kifejezésével csókra illeszti.

Egy rögtöni gondolat vadult egyszerre Ilonka lelkébe. Vakító, mint kit a börtön sötétéből napvilágra hoznak, s szemei csak lassankint szokják meg a fényt.

Ott állt egy ideig elmélázva testvére ágya fejénél, s e közben lassankint leölté magáról menyasszonyruháit, lerakva szépen az ágy mellé egy nagy karos székre.

Szép csendes éjszaka volt. Az ablakon besütött a tele hold világa. Ilonka kinyitá ablakát, s kidőlve rajta, elmélázott a derengő tájon. A távol havasok ezüst ködben úsztak; a kastély tulsó szárnyában víg lakoma zajgott, idáig csak ritka hangja tévedt; az ablak alatt elfolyó Olt habjai susogtak csendesen, a márvány alapzatot mosva, a hold hosszú ezüst szalagot vont végig a rezgő folyón; a langy tavaszi éji szellő enyelgett a leányka fürteivel.

Milyen üres volt neki ez a világ! milyen üres volt előtte a jövő képe! nejévé lenni egy férfinak, kit testvére szeret, s szereti őt viszont… látni, mint hervad el egyik is, másik is, mert a sors őt kettőjük közé vette, s nem remélhetni soha, hogy őket boldognak lássa… elvenni egy örömet, mi nála csak fájdalommá lehet, s elvenni attól, a kit oly gyöngéd érzelemmel szeret… Szive úgy dobogott, úgy szorúlt,… feje szédült.

Az alvó testvér álmában susogott, susogása öröm volt és édes könyörgés… Lenn az Olt habjai úgy susogtak, -31- úgy beszéltek, mintha maguk közé hívnák a beléjük nézőt…

E perczben a távol hegyek közül méla furulyaszó kezde az éj csendjében széthangzani, oly sírón, oly bánathozó hangon remegtetve e dalt: «Repülj fecském ablakába».

A leány szivéhez kapott egyszerre, mintha e dal azon járt volna keresztül. Hallgatózva, az éjre meresztett szemekkel hajolt ki ablakából;… a dal egyre búsabban szólt… szive mindig jobban szorult… a Szamos kék hullámai úgy susogtak, úgy fecsegtek… a leány mindig messzebb hajolt ki ablakából…

… Egyszerre valami zuhanásra ébredt föl az alvó testvér. Ijedten ült föl ágyában. Körülnézett, egyedül volt; a hold teljes világában sütött keresztül ablakán. Szemeit nem birta lehunyni többé, s oly mondhatatlan félelem ült szivére.

Reggel keresték a menyasszonyt… Nem volt sehol… Apa, vőlegény, testvér megrémült arczczal járták végig a termeket… Nem találták… A vén dajka azt állítá, hogy fölment hálószobájába az éjjel és vissza nem jött. Menyasszony-öltözéke ott volt egy székre rakva.

– Lehetetlen; kiáltá az ifjabb leányka ijedelmes arczczal, s nyitott ablakához futott.

Az ablak alatti párkányzatba megakadva ott volt a finom hímzett patyolat ingecskének egy elszakadt foszlánya… Az Olt ott két ölnyi mély s igen sebes…

Mi történt az elveszett leánynyal? soha sem tudta meg senki. Keresték mindenfelé, s midőn sehol sem találták, keresni kezdék a víz alatt. Ott sem akadt reá senki. Bár hulláját találták volna meg, az is jól esett volna a fájó sziveknek, ha eltemethették volna csendes ismerős fák árnyába, s tudhatnák, hova járjanak őt siratni?

Végre, mintegy hat hét mulva, valahol Szamosujvár körül egy pár örmény halász egy női hullát fogott ki a -32- vizből. Rögtön üzentek Petki Farkasnak, s az sietve elment maga, megtudandó, ha nem leánya volt-e az? Hajh, alig lehetett azon az emberarczot többé megismerni. Azok ott a víz alatt gonoszul bánnak más elem lakóival; Farkas sűrű könyeket hullatott, látva, milyen gyors keze van az enyészetnek! Ott mindjárt ónkoporsóba téteté a hullát erős borszesz közé, s megváltva határonkint a keresztülvitel díját, haza vivé azt magával, pompás tort rendezve számára.

Elhozatá Nagy-Enyedről az éneklő diákokat, fekete posztóval volt behúzva az egész templom, midőn a koporsót bevitték, s maga a fejedelem papja tartott fölötte búcsúztatót, mely egy óráig és három negyedig tartott; gyászt kapott minden jelenlevő süvege mellé, tizenkét fiatal hajadon, leeresztett hajjal, hófehér ruhában vitte a koporsót, elől a legifjabb a rozmarin-koszorút fehér vánkoson; föl volt téve a koporsóra a szűzi párta együtt a menyasszony-koszorúval. Jelen volt a temetésen a környék ifja és véne; nem lehete látni mást, mint barna és violaszín ruhákat. A koporsó után mentek a kesergő felek, levett kalpaggal, gyászosan, a vőlegény könye hullott bőséggel, az apáé már elfogyott. Két rokon hölgy vezette a holt testvérét, ki alig birt lábain menni, s midőn föl akarták venni a koporsót, rárohant, elkezde zokogni keservesen, hogy azt hivék, szíve azonnal megszakad; úgy, hogy kénytelenek voltak őt erővel elvonni onnan, s leültetni egy márvány padra, míg a hullát a sirboltba aláviszik.

Erzsike csak sírt, csak fuldoklott, egy szó nem birt ajkára jönni, a míg ott alant éneklék: «az feltámadás napjában, meglátunk az mennyországban!» Nézte kisírt szemekkel, mint jönnek egyenkint vissza a sirboltból, mintha azt várná, hogy majd valaki visszavezeti onnan testvérét, de a mint meglátta, hogy már atyja is kijött és Bárczay, és testvére nélkül, mintha erővel el akarná magával hitetni, hogy ez csak álom, s föl akarna ébredni belőle, fölsikoltott, s eszméletlenül rogyott össze. -33-

Bárczay, ki épen mellette állt, fölfogá karjaival az elalélt leánykát, s midőn Farkas úr odaért, atyja keblére akará őt tenni.

– Maradjon ott, szólt keserü lemondással Petki, most már csak ez egy van: legyen testvére helyén.

Bárczay ölében vivé hintajáig a szegény leánykát, ki hetekig betegen feküdt e szívrázó eset után. Bárczay addig el nem ment a háztól, míg a leányka meg nem gyógyult; s eltávozása után Petki nem csinált titkot belőle, hogy elveszett leánya helyett az ifjabbat adandja nőül a vőlegénynek a gyászév leteltével.

A gyászév lassankint lejárt, Bárczay az év nagyobb részét Petki házánál tölté, s az öreg napról-napra jobban meggyőződött felőle, hogy most már egyetlen gyermekét derekabb férjre nem bízhatná.

Meg is történt az esküvő, a mint a gyászt levetették. Bárczay haza vivé ifju menyasszonyát, kibe egész lelkével szerelmes volt, s az öreg Petkinek sok volt öröme vejében és leányában,

Erzsike álma tehát teljesedésbe ment… De hát a másiké?… Hát a másiké?

IV. A KUNYHÓ.

Azon szomorú emlékü éjszakán, melyen Petki Farkas Ilonka leánya a menyegzői vigalom alatt elveszett, fiatal pásztorlegények tanyáztak az Olt partján, tüzet rakva targalylakból; egy halvány, szelid arczu legény ült középen egy kőrisfa-törzsökön, melyet a víz valahol kimosott, s itt ismét a partra vetett; ott épen erős sarkantyuja volt az árnak, s halommal hevert a parton kavics, csigahéj és nádgyökér.

A báránykák lejártak bégetve a vízre szomjukat oltani, a vizibogarak czikáztak alá s föl a holdsütötte síma habon, a halászmadár csapongott sírva a víz fölött, s a nagy szomorú nyírfák nézték benne magukat csendesen. -34-

A juhászlegény szép halványarczu ifju volt, fekete hajfürtei hosszú gyűrűkben omlottak alá vállára; egyszerű volt ruházata, viselete; de homlokán ott derengett azon szelid genius ihlete, ki jelen van a mezei liliom kinyiltán, s míg a tollrágó versvarga hasztalan hívja őt izzadva, meglátogatja a pusztákon, hegyek, patakok, ligeteknél a maga választottait, füleikbe sugdos édes gondolatokat, hogy akaratlanul énekelniök kell és hangot ad az egyszerű pásztorfurulyának, hogy a ki hallja, sírva fakad bele.

A többiek aludtak a tűz körül leterített szűreiken fekve, a pásztorifju csak furulyált, s ha néha elhallgatott tilinkója, hallatszott a hegy tulsó ligetéből, mint felel rá vissza egy ábrándos csalogány.

Egyszer úgy tetszék az ifjunak, mintha a holdtól ezüstös hullámok között valami alakot hozna alá nagy lassúdan a víz, mely a mint a forgóhoz ért, elkezdett abban kerengeni, s egy hosszú kanyarulat után egészen közel jött a parthoz.

Az ifju borzadva ismerte meg, hogy az egy emberi alak… Hirtelen fogá hosszú gajmós botját, s begázolva a vizbe, elfogá vele az úszó tetemet és oda voná magához.

Szemeit elfogta a csodálat. Egy szép hajadon volt az, kinél szebbet nem látott soha, ha csak álmaiban nem találkozott vele.

A leány hosszú pillái le voltak csukva, sötét hajfürtei ázottan omlottak keblére, gyönyörű termete hideg volt, mint a jég.

A juhász karjai közé fogta a hideg tetemet, s kirohant vele a partra. Kiáltozásira fölébredtek a tűz körül alvó társai, s szánó részvéttel fogák a leánykát, szűreikre lefektetve, s szomorúan suttogák magukban: «szegény leány, milyen ifjan halt meg».

Az ifju pakulár-legény sírva, nyögve borult oda mellé, hideg kezecskéit, hideg lábacskáit keblén melengetve, s mintha erővel lelket akarna belé lehelni, zárt szemeit csókolgatá hévvel. -35-

– Menjetek, monda körülálló társaihoz fordulva, készítsetek gallyakból ravatalt, elviszem őt a hegyek közé, a hol anyám a javasasszony lakik, az tud sok írt, mitől a halott életre jön. Ha föl tudja még támasztani, hadd szeressem: úgy sem szerettem még senkit.

– Nem hihetem. Olyan szép, nézzétek ez édes arczot, e szép gyönge, kicsiny kezeket. Nem kár-e ez a föld alá? Siessetek azt az ágyat elkészíteni.

– Még talán van benne élet? bizonyosan. Kezei még olyan puhák, úgy hajlanak. Annyi esetet hallani, hogy a kiket a vízből kifogtak, egy-két nap mulva föléledtek. Nem messze az úttól van egy szűz Mária-kép, el ne felejtsetek imádkozni, midőn azon mentek.

– Meg van ez halva, suttogák a jó emberek, hanem azért elmentek az erdőbe ravatalt készíteni s imádkoztak a szent képnél.

– És ha meg van is halva, gondolá elbúsulva, akkor is elviszem magammal, eltemetem virágos kertembe, rozmarin-bokrok aljába, ott feküdjék közel hozzám.

A pásztorok nem sokára visszatértek a zöld galyakból font nyugágygyal, föltették rá a szép hullát, gubáikkal betakarták, s nyájaikat elterelve, bevitték magukkal a hegyek közé, hol a pakulár kunyhója állt, kinek anyja jósasszony volt.

Reggelre értek csak oda; a jósasszony meglátta fiát messziről társaival, s eléje ment, kérdezve, mit hoznak ott a ravatalon?

– Leányt hoztam anyám, szólt a fiu szomorú büszkeséggel. Mindig mondtad, hogy miért nem hozok már menyasszonyt a házhoz?… Most hoztam egyet, s ez az első s utolsó leány, a kit kunyhóm valaha befogad.

A vén asszony föltakará a leányka arczát, megtapintá szivét és kezeit és nem szólt. -36-

Az ifju aggodalmasan vizsgálta anyja arczvonásait, s hogy nem talált bennök vigasztalást, elsötétedve mondá:

– Anyám, ha ezt az egyet eltemetem, soha se mondd nekem többet, hogy menyasszonyt hozzak a házhoz.

A jósasszony erre kikülde mindenkit a kunyhóból, s bezárta annak ajtaját, egyedül maradva a leánynyal.

De fia nem ment tovább, hanem ott leült a küszöbben, s várt szótlanul a késő estig. Juhait társai őrizték, tilinkója nem szólt a hegyek közt.

Alkonyatkor kinyitá a jósnő a kunyhó ajtaját, s inte fiának, hogy lépjen be csendesen. Az remegve kelt föl helyéről s lábujjhegyen lépett a hárságyhoz, melyen a szép leány feküdt; még kezét is szívére nyomta, mintha attól félne, hogy annak dobogása zajt okozhat.

A nő egy pávatollat tartott a leány ajkaihoz, s ime az elkezde időközönkint csendesen rezegni, mintha könnyű lehellet ingatná szálait.

Az iju zokogva bocsátkozék térdre, s a szemeiben megtört köny hálaima volt az éghez.

– Most Józsa eredj és láss dolgaid után, monda a jósnő fiának, a többit bizzad Istenre.

Az ifju gyöngéden oda hajolt a leány fölé, egy forró csókot nyomott kezére, vette pásztorbotját és furulyáját, s ment juhait fölkeresni. Soha sem hallott erdő, mező olyan szép dalokat tőle, mint ekkor.

A leányka meg volt mentve. A tudós asszony ügyessége visszahozta őt az életre, hanem akkor forrólázba esett, melyben két hétig feküdt öntudatlanul; ez idő alatt semmit sem evett, mint a czibere-levet s gyógyfüvek főzelékét, miket a jámbor asszony szájába töltött. Józsa minden éjjel ott aludt az ajtó küszöbén kívül, hogy álma fölött őrködjék, s azokat ne háborítsa. E napok megtaníták őt imádkozni.

– Végy pénzt magadhoz, s eredj be Csik-Szeredába. -37- Vásárolj fehér czipót, bort és szerecsendiót. A leány ma enni fog kivánni.

Józsa lélekzeni sem állt meg sehol, s még nem ment le a nap, midőn a városból visszatérve, messziről füstölni látta kis kunyhója kéményét.

Anyja vacsorát főz menyasszonya számára! gondolá repeső szívvel, s elővoná szűréből furulyáját és elkezdé fujni rajta legkedvesebb dalát: «Repülj fecském ablakába»…

A leány ott feküdt a kunyhóban az egyszerű hárságyon, s a mint az alkonysugár és a méla dallam elkezde terjedni a völgyben, mintha egymással járna mind a kettő, fölveté lassúdan nagy sötét szemeit. De még nem eszmélt semmire, ébredező lelkét a dalhang ringatá… Lassankint kezde magához térni; körültekintett, egy kunyhóban találta magát, egy szegényes, egyszerű hajlékban, minőkben a pakulárok szoktak lakni… Pokróczczal fedett hársfaágyon feküdt, s a mint kezét meg akará mozdítani, hogy arczát megsimítva, megtudja, vajjon ébren van-e? érzé, hogy nincs ereje hozzá. Szólni akart, de szája ki volt száradva egészen, hő szomjúság égette keblét, csak nyögni birt. E neszre fölkelt a tűzhely mellől, melyen élénk láng lobogott, egy jó, szelid arczú öreg pórnő, ki ott vajat köpült, s egy fakupában friss forrásvizet tartott a leány ajkaihoz és az oly mondhatatlanul jól esett neki… A jó asszony megsimogatá a leányka homlokát, szemébe mosolygott, kezeit megtapogatá és szemeit megcsókolta, folyvást oly örvendő arczczal tekintve rá, mintha mondaná, hogy többé nem lesz semmi baja. A leány teste reszketett, erre a jó öreg asszony leakasztá a szegről tulipános subáját, s a tűznél megmelegítve, betakargatá őt szépen.

E közben folyvást közelebb jött a furulyaszó, nyájak csendes bégetése, s víg futkosó ebcsaholás vegyült olykor közé, a leány szíve úgy dobogott, arcza egészen piros lett.

Végre elhallgatott a tilinkó, az öreg asszony kiállt az -38- ajtóba, néhány örvendő szót kiáltva az érkező elé s azzal befordulva, örömtől nevető arczczal mondá a leánynak, hogy fia jön, a derék, a szelid Józsa.

A leány fölveté nagy, sötét szemeit, miknek ábrándos világát az elmult betegség még inkább növelte, s ime, egy szép fiatal juhászlegényt látott belépni az ajtón, egyszerű fehér szűrben, zsinórtalan dolmányban, hosszú fekete haja göndör csigákban omlott vállaira.

Az ifju odalépett a beteg leányhoz, letérdelt ágya mellé, nem tudott mit szólni, csak forró kezeit borítá még forróbb csókjaival, azután fehér czipót s bort egy nagy kulacsban vett ki szűre alól, a jó asszony fatányérkába jóizü csirkelevest tálalt a tűz mellől; maga szőtte csíkos abroszon a leány elé tőn ételt és italt, s elkezdének neki könyörgeni, hogy egyék belőle… Úgy sírt mind a kettő örömében, midőn látták, hogy az neki jól esik!…

Pár hét alatt egészen magához tért a leány. A jámbor asszony gondja alatt lassankint visszanyerte életerejét, szépségét. Pórruhát adtak reá, rásaszoknyát, prémes mentét, fejét beköték tarka virágos kendővel és az mind oly jól illett neki. Senki sem mondta volna, hogy nem paraszt leány.

Egyszer kérdezé tőle a jó asszony csupán, hogy hova való, ki leánya volt, mi sorsa volt azelőtt? A leány elmélázott e kérdésre, maga elé bámult és azt felelte, hogy mindezekről nem tud semmit…

Valóban nem tudta volna? A túlvilágon, melyben már félnapot töltött, elvesztette-e emlékezetét? minden tudását a multból? apja házát, testvérét, ismerőit, az úri kört, melyben nevelkedett, mindezt a félhalál, vagy tán a hagymáz kitörölte-e emlékezetéből?

Vagy tudta jól a multat, de sokkal jobban tetszett neki a jelen, mint hogy azzal összekösse? tán most is fülébe csengett testvérének keserű sírása, mely őt űzte s a pásztorsíp édes hangja, mely őt vonta az apai háztól? -39-

Vagy tán még most is azt hivé, hogy csak álmának folytatását éli? s vak sorsára bizta magát?

Egy napon szalagos, üvegklárisos csecsebecséket hozott neki az ifju, s gyöngéd czélzással kérdé tőle, ha nem volna-e kedve egy napon elmenni vele a szomszéd falubeli paphoz?

A leány pirulva inte megegyezést. Másnap a jó öreg asszony feltűzködé szép hosszú hajába a szalagot, klárisokat, s mezei virágból koszorút font homlokára.

A leány lelkében tán visszarémlett ekkor, hogy valaha gyémántos nászkoszorú égeté homlokát e könnyű hűs virágfüzér helyett, s úgy mosolygott, úgy könyezett…

Az öreg asszony elkisérte őket a szomszéd faluig; gyalog mentek odáig és az út rövid volt mégis.

Útközben kérdésbe jött, hogy mi legyen a leány neve, ha a pap fogja kérdezni?

– Nekem az Olt adta őt, mondá az ifju pásztor, s a Flóra név, úgy hiszem, elég szép, nevezzük őt Olti Flórának.

A leány örült e névnek s így felmentek a paphoz; bejelenték, hogy éltüket össze kivánják kötni. Két heti előhirdetmény után a pap összeköté őket örök, széttörhetlen lánczával fogadásnak és szerelemnek.

És tán ugyanazon napon, talán egy órában, hogy a rákosi családi sírboltba a vén Petki Farkas egy idegen hullát temetett el nagy könyhullatások között Ilonka leánya helyett, a megsiratott leány alig három órányi távolban apja kastélyától egy juhászlegénynyel esküdött össze az oltár előtt. Soha sem tudta meg senki.

A leánynak bizonyosan el kellett felednie multját az idegrázkódás miatt, különben alig hihető, hogy kesergő apját legalább akkor, midőn mind testvére, mind ő, nő -40- volt már és anya, meg ne vigasztalta volna annak tudatásával, hogy él. Lélekbuvárok előtt nem ismeretlenek azon esetek, hogy valaki erős lelki és testi catastroph után az előtte történt életet egészen elfelejtheti s annak emlékei csak úgy maradnak meg szívében, mint látnoki szellemnél a születés előtti élet viszhangjai.

Évek mulva egy napon az öreg Petki Csik-Szeredába utazva, a mint hintajával egy lejtőn felfelé kapaszkodott, a hegyoldalból fiatal paraszt menyecskét lát alájönni, feje kendővel bekötve, rövid ingujjakkal, kurta rásaszoknyában, mezitláb. Fején magas kétfülü korsót vitt.

Az öreg elbámulva szemlélte ez asszony arczát, ki csendesen dudolva haladt el hintaja mellett.

– Ha Ilonka leányom, szegény, a sírban nem feküdnék, azt hinném, hogy ő az.

Még azután is utána nézett sokáig, s minthogy hintaját a lejtőn meg nem állíthatá, leszállítá a bakról egyik csatlósát s kivőn tarsolyából két arany forintot.

– Nesze, fuss azon asszony után és add neki ezt a két forintot, mondjad, hogy vegyen magának lábbelit, ne járjon mezitláb.

Az öreg nem tűrhette, hogy gyönge lábait megvérezze a tarló egy nőnek, a ki az ő kedves leányához hasonlít!…

Otthon elbeszélte az esetet az öreg Petki Bárczay és Erzsi leánya előtt, s nem sok időre ezen eset után csendesen meghalálozék.

De Bárczayné fejéből nem ment ki e történet. Gyakran napokig elkutatta a környék minden falvait, ha nem találna-e rá azon asszonyra, a kit apja látott? A falubeli asszonyok közt szalagot, klárist osztott ki, remélve, hogy egyszer az is oda fog jönni, a kit keres; s hogy nem jött magától, még erősebben kezdte hinni, hogy ő az.

Egy este, hogy hazafelé térne kisérő csatlósaival, egy völgymélyedésből valami ismeretes dal hangzott fel hozzá: a «Repülj fecském» dala volt az. Rögtön arra fordítá a kantárszárat s oda lovagolva, egy kis barna fiut látott -41- maga előtt, ki juhait őrizve, kutyája mellett furulyálgatott.

Bárczayné leszállt hozzá s oda intve őt magához, leveteté vele kalapját, hogy vonásait jobban lássa. Tán csalódás volt; de azok oly ismerősöknek látszottak előtte. Azokat a szemeket első tekintetre meg lehetett ismerni. A fiu mintegy nyolcz éves lehetett.

– Vezess hozzá, mondá Bárczayné, kézen fogva a gyermeket, s az szemérmes félelemmel vezette őt a kis kunyhóig, hol egy hallgatag vén asszony ült, kinek beesett szemein meglátszott, hogy azok sok könyet sirtak.

– Ki volt e gyermek anyja? kérdé esdő tekintettel Bárczayné a vén juhásznétól.

Az híven elmondott mindent; kiket a titok érdekelt, halva voltak mindketten; elmondá, hogy egy éjszakán az Oltból hült tetemet fogott ki gyermeke, azt föléleszté, nőül vette, sokáig éltek együtt boldogul, s jó volt hozzájuk az Isten, mert együtt haltak meg mind a ketten. A férj lázba esett, a nő ápolta és ráragadt; így meghaltak egyszerre szépen, ott feküsznek egy sír alatt, a virágos kert közepén rozmarin-bokrok aljában. Csak e gyermek maradt utánuk.

Bárczayné könye a gyermek fejére hullott, a kit keblére szorított. Az agg nő is jajveszékelt, de nála elfogyott már a köny.

Innen elvezetteté magát a sírhoz, mely alatt testvére nyugszik, s hogy rágondolt, miszerint az még évekig élt azután, mikor ő halála miatt gyászt viselt, s egyszer sem -42- találkozhatott vele az életben, alig birta magát fentartani.

Leszakított egy szálat a rozmarinból, melyet testvérének hamva táplált, s azt keblébe rejtve, megkérte az öreg asszonyt, hogy jőjjön kis fiával együtt kastélyába, hol sorsukról gondoskodni fog.

Az aggnő már nem akart megválni a kunyhótól, hol élte reményeit látta felvirulni és a sírtól, mely azokat eltemette, hanem kis unokáját átadta a delnő könyörgésére, rábízva, hogy szeresse azt, mert az ahhoz van szokva.

Bárczayné haza vitte a gyermeket, elmondá férjének az eseményt. Neki is volt kis gyermeke, egy évvel fiatalabb amannál. Együtt nevelte fel s hozzászoktatták, hogy azt «bátyjának» nevezze.

Midőn megnőtt a fiu, elnevezték Székely Istvánnak s jószágot adtak kezébe, melyben később családja is megmaradott.

Nyiltan világ elé nem hozhatták a rokonságot, az eltünt testvér neve iránti kötelességből.

Annak el kellett temetve lenni az ősi sírbolt alatt, meghalva menyegzője napján. De az aranyos sírkő előtt, melyre neve volt felirva, nem sírt többé senki, e helyett minden évben egy napon elvándorolt az egész család egy távol eső völgybe, ott egy kis domb előtt töltöttek nehány órát, s az napon nem volt vigalomnak helye a háznál.

A titok még így is elszivárgott s az emberek gyalázatnak tarták az Ilonka esetét, mert így szokás itélni a világban.

Hanem az ifjabb Bárczay még meglett ember korában is mindig «édes bátyjának» nevezé Székely Istvánt, s jószágában részesíté… és a dolgot sokan tudták…

HÁROMSZÉKI LEÁNYOK.

Történtek ezen dolgok az ezerhatszázkilenczvenkettedik esztendőben, a midőn sok siralmas állapot esett jó Erdélyországban.

Valamint mindenkor, úgy ez időben is a sok szerencsétlenségből, hadjárásból, pusztításból, döghalálból, éhinségből legkevesebb jutott a székelyföldre, a minek azonban természetes okai vannak: a székelyföld lakosai nem birtak soha felesleges aranynyal és ezüsttel, a mi a hadjáratokat rájuk vonta volna, ellenben mindig elég vassal, mely azokat távol tartsa. Valami nagyon nagy urak nem éltek közöttük, kik fejedelemségre, királyságra vágytak volna, s így önmagukkal sem sok bajuk volt; hegyeik levegője mennyországi, vizei kristály, boruk nem terem, ezért a mirigy sem sok tápanyagot talált közöttük, hogy pedig az Isten egyéb itt meg nem nevezett ostorait távol tartá tőlük, azt tulajdonítsd annak, hogy a székely nép nemcsak templomában, hanem szivében is viselé az Istent, elannyira, hogy káromkodást nem lehete hallani az egész székelyföldön, hanem ha megharagíttaték a székely, annyit mondott: «hogy a Jézus ne verjen meg!» még akkor is oda tette azt, hogy «ne!» meggondolván, hogy milyen nagy szerencsétlenség származhatnék abból, ha onnan elhagyná.4) -44-

Ilyen boldog ember vala a sok között Dankos András uram, Háromszéknek Uzon helységében.

Valóságos lófeő székely vala, a ki huszonnégy embernek parancsolt, ha táborba rendelteték, s nem egyszer járt odakinn 5) a vármegyéken a székely nemesség küldöttségeivel.

A templommal átellenben volt a curiája, szép zsindelyes ház építve rajta, minden szál zsindely gömbölyűre faragva, s bóbitás faékkel fúrva a másikba, hogy nem különben nézett ki, mint egy párthus vitéz pikkelyes pánczélja; a ház előtt széles nagy folyosó, czifrára faragott rácscsal elrekesztve, az ablakok köze tele illatos virággal, mik eleven függönyt képeztek előttük; körül magas nyírfából fonott sövény, melyet az utczára fekvő oldalon deszkakerítés válta fel, közepén egy roppant nagy kapuval, melynek befödelezett teteje alatt egész kis erősség volt a napra kiülve tollászkodó galambok számára készítve, a két kapubálvány között pedig a porta tetején olvasható vala jó faragott betűkben:

«Ezen házat építé Úrnak Istennek segítségével Ns. Dankos And.; Anno Dom. MDCLXVII.»

Tehát huszonöt esztendő óta tölté benn idejét a jámbor férfi, és azalatt meggazdagodott külső-belső gazdasága: udvara tele apró marhával, istállói jármos ökörrel, az ólak tele röfögő állatokkal, repülő barmok ketreczekbe zárva, hogy a szép virágos kertet ott a ház elején el ne pusztítsák; külön pedig egy jó fenyőfaderekakból rovott akol négy hámos ló számára; ugyanannyi hátas paripa a másik rekeszben.

S hogy a négy hátas paripa ne álljon hiába, három derék legény fia is volt a jó András úrnak: János, Márton, Gábor, olyan szálas legény mind a három, hogy meg -45- kellett hajolniok, a mikor a zábén kijöttek, s a három derék fiu mellé egy szép hajadon leánya, Rozáli, kit a falu szépségének tartott minden ember, s minthogy édes anyja már meghalt s a leány különben is igen szelid és jó volt, úgy tekinté őt minden öreg asszony, mintha saját édes gyermeke volna, és minden ifju legény, mintha édes testvérét tisztelné benne; sőt maga a tiszteletes úr, Ábrahámfalvi Ábris úr ő kegyelme, úgy tüntette őt fel az ifju leányzók előtt, mint példaképét minden erénynek és jó erkölcsöknek.

András úr fiai közül a legnagyobbik, János, elérvén azon időt, mikor illendő az ifju embernek körültekinteni, hogy magához hasonló élettársat találjon, csakhamar fellelé azt a szomszédjokban lakó Bartha Katiczában, ki, épen akkor apja-anyja meghalván, árvaságra jutott, s megtetszvén a leányzó személye az ifjunak, megkérte apját, hogy engedje azt neki hitvestársul venni.

Mert az életben, kivált szegény emberek életében nem olyan könnyű ám a szerelmes történetek útba igazítása, mint a hogy a költő urak a papiroson el szokták végezni, hanem ha az ember valakit megszeret, előbb végig kell azt gondolni, hogy attól aztán csak ásó-kapa választja el, hogy annak erényeitől és hibáitól az egész család boldogulása függ.

András úr tehát megértvén a dolgot, elébb megkiváná ismerni a leányzót, együvé járatta őt saját leányával, s csak a midőn azt látta, hogy Rozáli mily végtelenül megszereté Katiczát, hogy csaknem elválhatlanok kezdenek lenni, akkor hitte el, hogy annak igen derék leánynak kell lenni, mert Rozáli különben nem szerethetné őt.

Pedig mily két egymástól különböző jellem volt e két leány! Rozáli gyengéd, szőke, fehér arczu, szelid tekintetű gyermek, kinek szájából alig lehetett szót hallani, hanem csukva is elég szépek voltak azok, s ha kék szemeit fölveté valakire, nincs az az ékesen irott instantia, melyből többet lehessen kiolvasni, mint azokból, magaviselete, -46- mintha mindig templomban volna, oly szerény, oly szelid, s ha sokáig nézte volna valaki az arczát, bizonyosan meghatotta volna a mondhatlan búskomolyság, mely azt oly halaványnyá tevé.

Mily más volt Katicza ennél! Magas, nyulánk, gyors, mint a zerge, villámló fekete szemekkel; hosszú fekete haját, ha olykor kibontá, leért a sarkáig, piros pozsgás arcza vagy nevetett, vagy haragudott, de soha sem volt békés állapotban, hasonló eset volt cseresnyepiros ajkaival is, melyek mint a bibliai olajos korsó olajból, soha ki nem fogyának ékes beszédből, hanem kötődtek, czivódtak ha kellett egyszerre hat ellenséggel, s két gömbölyű karja akármely férfinak meggyűjtötte volna a baját, ha annak vesztére mozgásba találá hozni.

És épen azért szerette egymást a két leány, mert a mi saját természetéből hiányzott, azt a másikban mint tökéletességet csodálta, és ez mindenütt így van a természetben, az ellentétek szeretik egymást, az északi mágnes a délihez vonzódik, az erős a gyöngét, a szőke a barnát, a szilaj a szelidet szereti és viszont megfordítva.

A szép Katicza már egészen úgy tekinteték, mint a családhoz tartozó tag, és senki sem talált benne semmi okot a megütközésre, hogy ez árva leány, nehogy otthon egymagára legyen, addig is, míg a farsang eljön, s a munkás nép ráér a lakadalmazásra, egész napokat a Dankosék házánál tölte, sőt gyakran éjszakára is ott maradt, megosztva Rozálival annak szűz fekhelyét; mert hisz néhány hét mulva úgyis János nejévé kellett lennie.

Azonban, ime mily hiábavaló minden emberi szándék! a nélkül, hogy legkevésbé megelőzte volna a hír, a nélkül, hogy Isten előleges jelek által, üstökös csillaggal avagy földrengéssel tudtára adta volna a népnek a maga haragját, álló békesség idején keresztülront a havasokon egy iszonytató tatárcsorda s éjszakának idején rajta rohanva Uzonra, elkezdi annak lakosait mészárolni, s hogy az ijedség nagyobb legyen, köröskörül felgyújtja a falut. -47-

A békében alvó lakosok az istentelen lármára felugrálva ágyaikból, a mint a rémséges tűzlángnál az utczára kifutottak, ama pokolbeli hadak menten leapríták őket, a fehérnépeket, leányokat, asszonyokat pedig szőrkötelekre fűzve, lovaikhoz kötötték és a nagy éjszakai zavarban azt tehették a néppel, a mit akartak, mert vezetője nem volt.

Dankosék háza épen a templom előtt lévén, nekik még maradt annyi idejük, hogy a férfiak a négy hátas paripa kötőfékjét elvagdalva, azokra felkaphassanak, a két leány szobájába bekiáltottak, hogy gyorsan, a mi kedves előttük, ragadják fel és jőjjenek! Mi lett volna a két leány előtt kedvesebb, mint kedveseik fegyverei? Hirtelen lekapkodták a falról a kardokat és kopjákat és semmit egyebet nem szabadítván meg a pusztításból, úgy rohantak ki az udvarra, alig lévén rajtuk egyéb öltözet, mint a melyben aludtak.

Az öregebbik testvér hirtelen maga mellé kapta nyeregbe Katiczát, az ifjabbik Rozálit, az öreg Dankos és a legifjabb szélrűl álltak s így rohantak ki az utczára. Még ott csak néhány száguldozó tatárral találkozának, kik égő csóvákat hajigáltak a háztetőkre, azokat hevenyében leaprították; azzal bekiáltottak tiszteletes Ábrahámfalvi Ábris úrhoz, hogy siessen hozzájuk csatlakozni, kit is közrevéve, nyargalának kifelé a tulsó faluvégen, a holott minden kapuban találkoztak menekvő atyafiakkal, kiket magukhoz csatolva, végre olyan szép számra növekedtek, hogy kevés elszántsággal sikerült nekik a falu végét elálló tatárokon keresztül utat törni, s mielőtt azok nagyobb számmal üldözésükre eredhettek volna, elmenekültek a bükkszádi erdők közé s csak ott állapodának meg, visszatekintve könyhullató szemmel elhagyott falujokra.

Tűzben, lángban állt ez már egészen, legmagasabban lobogott ki a lángból a szentegyház tornya, mint egy égő fáklya. Mikor fogják ott ismét hallani az Isten igéjét?

Mikor aztán reggelre kelve ott számba vették egymást a szegény menekültek, alig egy harmada volt ott a lakosságnak, -48- a többivel mi történt? boldog Isten tudja. Sok volt, ki fiát nem találta, sok fiu nem találta apját, férj nejét, testvér testvérét, és a nagy sírás hangjai az egekig is hatottak.

Még e nagy szerencsétlenségben is legboldogabb volt a Dankos-család, ők mindnyájan együtt voltak. Nem mentettek ugyan meg vagyonukból egyebet, mint négy kardot és négy háti paripát, ámde a gyermekek fiatalok voltak még, s előttük állt az élet.

Az a négy kard és az a négy háti ló azután sok nagy dologban lett munkás, a körüllevő székelység hadi csapatokat formált a betörő tatárok ellen, s a mint Csíkba átrontottak, a szoros utak között agyba-főbe verték őket, úgy, hogy azok nagy dúlfúlva száguldottak vissza Háromszékbe, ott újra Kézdivásárhely alá érve, a bandériumok által törettek össze, ekkor aztán minden oldalról rájok járt a rúd; akármerre futottak, mindenütt ütötték, de azért nem mentek ki az országból sehova; végre nekik jött a döghalál, s mint mikor a vidéket meglepett sáskára eljön a négynapos eső, úgy hullottak rakásra mindenütt.

A tatárok kipusztultával az elpusztult falvak népei, a kik megmaradtak, kezdtek ismét haza szállinkózni. Haza, haza! persze ha lett volna hová hazamenni! az utczát nem lehete megismerni, nemhogy a házat, melyben valaha laktak.

Egy elrongyolt, elsanyarult népcsapat tért egy pap vezetése alatt Uzonba vissza.

Midőn közel értek az egykor oly szép helységhez, szíveik elfacsarodtak, hogy nem ismertek arra többé. Nagy messze meredt elő a templom leégett tornya, nagy fekete ablakaival, mint egy holt bálvány bámulva le a borzalmak muzeumára. Romok és csontvázak köröskörül.

A fából épült házak jártak legjobban, azok porrá égtek, de a kőházak oldalain most is ott látszottak még a véres ujjak nyomai, miket egy-egy gyermekkéz ott hagyott, a -49- kit megöltek; az utczákon hevert asszony, gyermek és férfi halottan, az elvadult ebeket kopjákkal kellett róluk elhajtani, s minden megtalált hullában egy ismerőst kelle látni; becsületes családapák, jó hűséges asszonyok, igaz keresztyén aggnők, kiket mindennap a templomban lehete látni s derék hadakozó férfiak, mind ott szerteszét feküdtek, saját házaik előtt, levágva. Volt nő, ki még akkor is ölébe szorítá gyermekét, volt férfi, ki még akkor is markába szorítva tartá kardját, és a föld, mintha el akarná takarni e borzalmat, oly magas dudvát növeszte rövid idő alatt mindenütt, hogy az utczát nem lehete megkülönböztetni az udvartól, mindenütt derékig érő fűben és gazban járt az ember.

Elébb mindenki haza (!) ment. Fölkereste azt a helyet, melyben lakott, tán egy leégett fa, vagy egy kiálló kapuzábé maradt meg, a miről gyaníthatá, hogy ott az ő háza állott, vagy egy gödör, hogy ott hajdan pinczéje volt.

Haza tértek Dankosék is. – A szép deszkakerítésnek, a magas faragott kapunak híre sem volt; a virágos kert helyén nagy bűzös lapuk nőttek meg, s a tágas szobákban akkorára magzott fel a vadtorma, hogy az ablakon nézett ki. A fiaknak fegyverrel kellett magukat védeni tulajdon kutyáik ellen, melyek erdei farkasokként rohantak rájuk. A két leány be akart lépni a küszöbön, de ijedten hátrált vissza, egy nőcseléd feküdt ott, félig megégve a mint a gerendák ott ütötték; a kútba le volt eresztve a gém kámvája, s a mint fel akarták húzni, hogy vizet merítsenek vele, veder helyett a lovászt találták rá akasztva, kit a tatárok így fojtottak bele a kútba.

És minden hazatérő ily borzalmakra lelt otthonában; a népség eliszonyodva futott el telkeiről, s összegyűlve a templom előtt a piaczon, sírva fogadák, hogy ők elhagyják ez irtózatos helyet, el az országot, elköltöznek más ég alá, hová e borzasztó helyek emlékei nem kisérik.

Meghallá ezt Dankos András, s megfeddé a zúgolódókat -50- szép szóval: elmondván nekik, hogy nem abban áll a derék lelkek dicsősége, elhagyni a hazát, mikor szenved, hanem együtt szenvedni vele; hogy őseink, mikor bejöttek, épen oly üresen találtak mindent, mégis megszerették ezt a helyet, hogy többször is elpusztúlt már Székelyország, Magyarország annyira, hogy egy napi járó földön lehetett találni egy embert, mégis újra felszaporodtunk; most se menjünk hát tovább; vesztettünk ugyan sokat, de meg sem vesztettünk mindent. Meg van alattunk a föld, s felettünk meg van az Isten; újra kezdjük az életet: építünk, szántunk, vetünk, a föld mindent megád, s Isten áldása lesz rajtunk itthon.

Addig-addig beszélt együgyü szavakkal a népnek, míg megerősíté annak szívét, mely már nagyon el volt alázva a nyomor és borzalom által; az Istenben vetett bizalom új lelket önte beléjök, s midőn tiszteletes Ábrahámfalvi uram megjelene közöttük, kérve kérték, hogy tartson közöttük isteni tiszteletet, mert ők e hazában maradnak.

Templom nem volt, de megmaradt még a sírbolt, melyből a barbárok kihányták a halottakat; most azt kitakaríták a hívek; koporsódarabokból szószéket állítának fel, arra felállva, monda imádságot velük együtt a pap; könyve nem volt, csak úgy szívből mondta, és tetszett az Istennek, mert megerősíté általa a nép szívét, hogy többé ne érezze a fájdalmat és iszonyatot, mely elfogta, midőn pusztult telkére lépett; ketten-hárman összeszövetkeztek; legelébb a talált holtakat temették el, betakarva őket friss pázsittal, azután lekaszálták az utczákról a füvet, kimérték mindenkinek a háza helyét, csoportonkint feloszták egymást, – kinek lova volt szántott maga és szomszédjai helyett, a ki faragáshoz értett építette a szántók házait, minden kéz a munkához látott, apraja nagyja, s néhány hét alatt szegényül bár és összehuzódva, de mégis fedél alatt volt minden ember, s beszántva, bevetve egy-egy kis darab föld, a miből majd meglehetett élni.

De addig, addig! míg a vetésből gabona, a gabonából -51- kenyér lesz, miből fog élni a szegény nép? Az ország jobban el volt foglalva a maga bajával, mint hogy törődhetett volna velök, s bizony azon időben elég ember halt meg éhen a téjjel-mézzel folyó hazában.

A kinek egy járomszege sem maradt, annak mindent újból kell kezdeni, s bár a székely ezermester és mindent meg tud csinálni, úgy hogy képes fából pótolni a vasat, mégis kezdő gazda szorgalmának oly kevés láttatja van, mert a mit más félretenne, neki azt mulhatlan szükségeire kell kiadni.

Ilyenkor legszánalomraméltóbbak voltak a nők, mert nekik még csak az a vigasztalásuk sem volt, hogy a férfiak munkáiban segíthessenek. Szántás, vetés, házépítés náluk nélkül megtörténik, s a mi női munkák szoktak lenni, azoktól hiányzott az alap, a fonástól a kender, s a háztartástól a ház.

A szegény családapáknak ásóra kapára is alig volt pénzük, nem hogy leányaik tisztességes viseletéről gondoskodhattak volna, és sok hajadon, mikor a kenyeret megszegve eléje tevék, orczapirulással nyult ahhoz s könyei hullottak reá, mert apjának, vagy testvérének véres veritéke szerzette azt, és ő nem könnyíthetett rajtuk.

Szomszéd falukba jártak napszámba az uzoni fiuk, hogy az aratásig kitarthassák családaikat, mert dolgozni tud a székely, de koldulni nem, csupán a templom fölépítésére gyűjtögetni járt perselylyel két öreg ember országszerte és azok kaptak a begyűjtött pénzből élelemre hónaponkint egy magyar forintot.

Nagyon érezték e terhes sorsot a székely leányok, szemrehányásul esett nekik minden falat, s mentül jobb szívvel nyújtatott az nekik, annál keserűbb volt a szemrehányás, mert érzék, hogy a kik őket annyira szeretik, azokon ők nem tudnak segíteni.

Egy napon tehát, valamennyi hajadon leány volt Uzonban, mind összebeszélt, s megválasztva Katiczát és Rozálit, hogy lennének szószólóik, elmenének a paphoz, a -52- holott a két választott leány ilyen kivánságot terjeszte a tisztelendő úr elé:

Az uzoni leányok átlátva családjaik nyomoruságát, és hogy ők mennyire terhére esne szülőiknek, elhatározák együtt és egyszerre, hogy mindnyájan elmennek Brassóba és szolgálatba állnak, így nemcsak családjaikat mentik fel a rájuk tett költségtől, hanem időjártával még pénzzel is segíthetnek rajtok, mert hisz a székely leányok munkássága és hűsége oly hírben áll, hogy könnyen kaphat egy-egy ötven-hatvan forintot esztendei bérül, a mi azon időben a székely földön nevezetes pénz volt. Nehogy pedig ez szégyennek tessék bármely családra nézve is, hogy leánya idegen háznál cselédképen szolgál, épen azért határozák el, hogy mindnyájan egyszerre elmenjenek, és a midőn esztendejük kitelik, ismét egyszerre térjenek vissza; ilyformán egy családnak sem lesz mi szégyent a másik szemére vetni.

A jó öreg pap elérzékenyedett ezeket hallva, hogy a könyek ültek ki szemébe.

– Nemhogy szégyen volna, a mit cselekesztek, édes jó leányaim, szólt hozzájuk biztató szavakkal, hanem a legnemesebb tett, a mi nemes leányhoz illik. A munka meg nem aláz senkit, legkevésbbé pedig az olyan munka, melyet a szerencsétlenség mért reánk; lám az Isten választott népének patriarchája, Jákob, kétszer hét esztendeig szolgált az ő atyjának házán kívül, mi volna hát a szolgálatban szégyen reátok nézve, ha erkölcseitek megőrzitek abban?

Ekként szépen megvigasztalva a derék leányok szíveit a bibliából, ő maga házról házra eljárt velük, mint egy ünnepélyes búcsújárással, az apáknak, anyáknak tudtul adandó ékes szavakban leányaik akaratját, s bár mindenütt nagy küzdése volt az apák büszkesége s az anyák siralmas aggodalmai ellen, segített azt hathatósan legyőzni és mindenütt sikerült nagy munkája.

Legnagyobb volt e munka a Dankos-családnál. Ki volt -53- olyan büszke leányára, mint András Rozálira, a falu szépségére, és János jegyesére, Katiczára, kinek régen nejének kellett volna már lenni, ha a véletlen csapása közbe nem sújt? és most ők lelkeik bálványait, szíveik örömeit elbocsássák magukra a világba, megalázó szolgálatra? hogy azt mondhassák az irígyek: ime az uzoni székelyek nem tudják tartani leányaikat, hanem szolgálatba küldik, hogy még unokáikon is rajtok száradjon a csúfság, hogy az uzoni leányokat német szóra küldik Brassóba becsülettanulni; ki tudja, milyen becsületet hoznak onnan vissza? Hát ha egy vagy más el talál közülök tántorodni, ki veszi le az egész nemzetségről a szégyent? hát ha elbetegszik, elhal, ki ápolja, ki temeti el? Nem! ha nem volt elég, hogy dolgoztak eddig az uzoni férfiak reggeltől estig, inkább éjet napot egygyé fognak tenni, de még sem hagyják megtörténni azt a példát, hogy leányaikat hajadon korukban madárszárnyra bocsáták!

Itt aztán kifogyott a tisztelendő úr a bibliából, de előállt helyette a női ékesszólás.

A két leány kétfelől oda kapaszkodott András úr nyakába s ostromolni kezdték őt minden oldalról, könnyü lesz kitalálni, melyik lány melyik szót mondta?

– Ha kegyelmetek minket szeret, mi is csak azt teszszük; kegyelmetek értünk fárad, mi pedig kegyelmetekért. Ezt Rozáli mondá.

– Hadd beszéljenek az irigyek, az a mi gondunk lesz, hogy kegyelmetek unokái büszkék legyenek anyjaikra. Így szólt Katicza.

– Kegyelmed tudná-e hinni, hogy ott minket gyalázat ér? hogy valaki közülünk rossz lehet? Mondá Rozáli, alig találva kifejezést arra, a mit mondani akart.

– Ott leszek én, kiálta büszkén Katicza, mintha ő nem is leány volna; és fogadom, hogy míg én élek, háromszéki leányt gyalázat nem fog érni, vagy ezzel az én két kezemmel fojtogatom meg, s megvédem én, a ki velem tart, ha a limbusban leszünk is! -54-

– Azután mitől féltenek kegyelmetek bennünket? hisz itt a szomszédban leszünk, csak egy ugrás ide Brassó, minden héten láthatnak bennünket; s aztán olyan jó népek azok a brassóiak, derék, becsületes szászok, a székely leányt úgy tartják, mint saját gyermeküket, tudom, beszéltem több székely leánynyal, mert sokan szolgálnak ott.

– Oh de mennyi! vágott közbe Katicza, Csikból, Udvarhelyről, Háromszékből több van Brassóban székely leány, hogy sokat ne mondjak, – négyezernél, úgy szólván nem is lakik ott egyéb, mint székely leány; de hiszen azt mondom, meg ne haragítsanak bennünket a jó brassóiak, mert ha kanóczot vetnek közénk, ez a négyezer leány fölveti őket, mint puskapor, a légbe!

Katicza beszédén kaczagni kezdtek az öregek, s hol a nevetés megjelen, ott már az engedés is közel van. Utoljára a jó öreg pap felajánlá magát, hogy ő maga elmegy a leányokkal Brassóba, s beszélvén személyesen a papokkal s királybiróval, lelkeikre fogja őket kötni, s addig vissza nem jő, míg mindnyájukat jó sorsba nem helyezé.

E szókra minden leány nagy zsivajjal rohant a férfiak és asszonyok közé, vidám hangon kiáltozva:

– Ne búsuljanak kegyelmetek, láthatják, hogy mi sem sírunk, igen! nevetünk, danolunk, soha se aggódjanak értünk.

Azzal röviden, könytelen búcsut vettek övéiktől, kis tarisznyáikat botra akasztva vállaikra tették, s a jó tisztelendő vezetése alatt gyalog sorban megindultak vigan Brassó felé.

Szülőik, bátyjaik elkisérték őket a falu végeig, el az első dombig, azután a völgyig, ismét a második dombig, s a harmadik völgyig; a lányok közül egynek sem hullt egy könye is. Ott elmaradtak a rokonok; a leányok vigan mentek tovább, párosával egymásba fogózva; a ki szemközt találkozott velük, mondogatá magában: ejnye de víg leányok, s tán gondolt egyebet. Egyik szebb volt mint a -55- másik, legelől a két szépek szépe: Rozáli és Katicza egymás vállait ölelve s jó kedvvel, délczegen lépve előre.

Ahogy rokonaikat elhagyták, valami víg danát kezdtek el dalolni, hogy azok hallhassák, milyen jó kedvvel haladnak ők tova; mikor aztán annyira elmentek, hogy azok nem hallhatták a dalt többé, sem rájuk nem láthattak, ott lassankint csendesebb lett a víg ének, lassúbb lett a víg szökellő járás; végre elfogyott az ajkakon a dal, a tánczolva lejtő csapat megállt és egymás nyakába borulva a leányok elkezdének sírni keservesen, – keservesen. – A jó pap szíve majd meghasadt.

A jó öreg tiszteletes, ő maga eljárván az illető előljáróságokat Brassóban s a dolgok mibenlétét fölfedvén előttük, addig vissza nem tért Uzonba, a míg személyesen meg nem győződék felőle, kit hová, milyen házhoz szegődtetének el? hogy arról mind hírt vihessen otthon levő szüleiknek.

A mi két leányunknak oly különösen kedvezett a szerencse, hogy ők épen két egymással szemközt levő házba jutottak, úgy, hogy minden pillanatban keresztülkasul beszélgethettek egymáshoz.

A syndicust hítták nagyuram Sziksz uramnak, a fürmendert nagyuram Weimuth uramnak.

A syndicus volt egy harmincz és negyven közti fiatal nőtelen ember, kisded, alacsony termetű, szőkehaju, erősen ragyás ábrázatú, melyet megborotválva viselt, csupán köröskörül a képe alatt hagyva meg szakállát, mely olyan szőke volt, hogy ősznek is beillenék.

Sziksz úr azonban saját különös hírben állott, ő volt mint mondani szokták a város kakasa: minden lánynak szépet tenni, minden menyecskének udvarolni, örökké vőlegény hírben állni és sohasem házasodni, a szép szolgálók képeit megcsipkedni, minden leányt elbolondítani és utánuk bolondúlni; csintalan beszédeket mondani, és -56- magáról sok mindenféle anekdotát mondatni; bálokban előltánczolni és minden lakodalomnál vőfélységet viselni és más efféle egyebek, melyek mind elégségesek voltak arra, hogy őt a közvélemény előtt gonosz kikiáltott kakassá kukoríkolják ki, a kitől ugyan kellett ám magát őrizni minden jámbor hajadonnak, s ha találkozott vele az utczán tisztességes leányzó, méltán szólíthatá őt meg e szóval: «félek ám én kendtől.»

Vala pedig ez úri embernek egy öreg asszonyság édes anyja, a ki egy igen tisztes, kegyes, istenfélő asszonyság vala; nem mozdult ki soha a szobájából, csak mikor templomba mene, és nem nyitotta ki egyébkor az ablakát, hanem ha valamelyik szomszédasszony oda jött az ablakra beszélgetni.

Ez egész nap imádkozék és kegyes dolgokkal foglalá el elméjét, és épen nem törődött fiának bolondságaival s midőn egy vagy más tudomására esett belőlük, csak a kezeit tevé össze és nagyott sohajtott.

Az átellenben lakó ház tulajdonosa, a fürmender, vajmi egészen más ember vala; Weimuth uram maga volt a legszigorúbb erkölcs. Mikor az utczán ment, soha félre nem nézett, és soha sem tarthatá megfogható dolognak, miként vetheti férfiu szemeit bármely asszonyszemélyre, kivéve, ha tulajdon hitvestársa, nem gondolván meg, hogy az embernek a saját hitvestársa is idegen személy volt addig, a míg szemeit rá nem vetette.

Vala pedig az egyetlen alak, a melyre ő saját szemeit vetheté, legkevésbé alkalmatos arra, hogy szemeit valaki rajta legeltesse. Weimuthné asszonyom magas, száraz alak volt, nagy hegyes állal, kidülledt rideg homlokkal, melyről két kigyóforma szemöldök kanyarodott le két vasvilla szem fölé, iszonyu csontos kezekkel, örökös haragos, durczás képpel; hallgatva nagy ritkán lehete látni, a legkisebb terjedelmű hang pedig, melyen szólni szokott, beillett lármának, úgy, hogy a kik a fürmender úrral kötődni szerettek, ráfogták, hogy felesége még álmában is pöröl, -57- a mikor más ember hallgat és e miatt viselete és frizurája mindig úgy nézett ki, mintha valakivel épen tépászkodott volna, a mi a külső kellemetességnek nem igen nagy előmozdítására szolgál.

Hát még a cselédek mit nem tudtak beszélni róla? Soha sem volt, a ki őt Mihálytól Györgyig ki tudta volna állni, sőt gyakran egy év alatt hat szolgáló is megfordult nála, a mi kis városban nagyon gonosz természetre mutat.

Egész nap csörtetett, pörölt a szolgálóival; semmi sem volt neki jó, a mit tettek.

Majd a leves volt neki kozmás, majd a tányérok piszkosak, a hússal mindig visszaküldte őket a mészároshoz, s felpanaszolt nekik minden falatot.

Ha csinosan öltözködtek, az volt a lárma, hogy miért czifrálkodnak? Ha szólt nekik valami legény, volt érte három napig mit hallgatni, s ha épen Weimuth úrra talált valamelyik vagy egyszer tekinteni, jaj volt annak, mert kiásta a szemeit.

Akármi fogyott el a háznál, annak mind a szolgáló volt az oka; fa, liszt, só, zsír, a mit feltüzeltek, felfőztek, felrántottak, az mind el volt lopva, dugva, tékozolva, és iszonyu dolog lett belőle, hogy nem tartott örökké.

Ha egy gombostű elveszett az asztalról, felhányta érte az egész házat, s jaj volt a leánynak, ha egy hasonló gombostűt talált a motyói közt, már pedig a gombostűk abban az időben nagyon is hasonlítottak egymáshoz.

Hát még ha ellentmondani talált! Könnyebb volna a rakétát megszólítani, vagy az oldalba lőtt medvét kapaczitálni, mint Weimuthné asszonyom színe előtt megállni egy cselédnek, a ki neki visszafelelt, de ha vissza nem felelt sem használt semmit, ő azért egész nap zúgott, morgott, patvarkodott, csakhogy valamivel alantabb hangon.

A tört edényt megvette rajtuk, pedig az egész konyhája csupa hasadt és elcsorbult edényből állt, s ha a kútra, vagy piaczra jártak, soha sem hitte el nekik, hogy nem jöhettek volna hamarább. -58-

Képzelhetjük, hogy milyen különös szerencse volt ez esetben, miszerint a két uzoni leány közül nem Katicza jutott Weimuthnéhoz, és nem Rozáli Sziksz uramhoz; mert a míg Rozálit Sziksz uram incselkedései halálos kétségbeesés között tartották volna, addig másfelől Katicza Weimuthné asszonyomat minden héten megverte volna hétszer!

Így azonban sokkal jobban történt. Sziksz uramnak Katicza piros pozsgás arcza, eleven tüzes szemei s gömbölyü idomai tetszettek meg jobban, a jámbor Weimuth pedig nagyon megnyugodott Rozáli szelid, hallgatag személyében, s így lőnek mindketten elhelyezve a két átellenes szomszéd házhoz.

Weimuthné asszonyom, hogy a pörölésen kezdje a bemutatást, elmondá egy rohanás alatt a lehető legkiabálóbb hangon a békeszerető leánynak, hogy mihez tartsa magát, mit kell és mit nem szabad tenni? reggel felkelni, kávét megfőzni, kevés fát égetni, úr csizmáit suvikszolni, piaczra elmenni, sokáig oda nem lenni, mészároslegénnyel nem enyelegni, piaczi pénzből el nem lopni, mert utána fog járni, hamar tüzet rakni, leves ki nem futni, lúd-kácsa megtömni, asszonyát megfésülni, kis kutyát megmosdatni, szobát kiseperni, virágot megöntözni, ágyakat megvetni, kútra elszaladni, asztalt teríteni, ételt betálalni, a mi maradt eltenni, belőle nem enni; tányért mosogatni, szapulni, vasalni, mángolni, köpülni, magát jól viselni, különben elfogja csapni.

A szelid leány szépen kezet csókolt és igérte, hogy mindent el fog végezni és nem lesz rá panasz.

Katicza másfelől a mint beköszöntött Sziksz uram édes anyjához, ő beszélt neki: kikérdezve, hogy mi dolog lesz a háznál? s közben olyan munkákat is fedezve föl, mik azelőtt a jó asszonyság házánál gyakorlatban sem voltak, mint fonás, apró barom- és sertéshizlalás, kertmívelés. «Ennek mind meg kell lenni, mondá Katicza, mert sokat meg lehet vele takarítani, s nem kell a piaczról venni -59- mindent. Azután én mindent egy szó nélkül elvégzek, azért tehát nem lesz szükség magát azzal fárasztani sem az úrnak, sem az asszonynak, hogy nekem valamit parancsolgassanak, mert egy az, hogy én nem szeretem, ha rám lármáznak, más meg az, hogy míg valakinek eszébe jutna egy dolog, már akkorra én azt el is végeztem. Hát csak a szó szaporodnék vele.»

A jámbor asszonyság nagyon meg volt elégedve ez ajánlattal, ő különben is sokkal kegyesebb természetű volt, mint hogy a patvarkodást szeresse, s inkább megitta a tej alját, mint hogy szolgálójával pereljen, hogy hová tette a tej színét? s megette a kozmás levest inkább, mint hogy a konyhába fáradjon s magát görbe szemekkel nézesse.

Ez tehát már tökéletesen meg volt győződve felőle, hogy Katicza épen neki való leány. De még Sziksz úr is meg volt felőle győződve, hogy ez neki való leány. Ő maga vezette fel a lépcsőkön a leányt a padlásszobába, mely neki volt szánva, megmutatta, hol lesz a helye, igen nyájasan bánt vele, egy párszor a szemébe iparkodott kacsintani, mire a leány viszonzásul olyan szemeket vetett rá, mint egy basiliscus, végre búcsú fejében egyet csipett rajta, mire a leány olyat ütött a körmére, hogy bekapta volna, ha nem tom milyenes lett volna is.

– Ejnye be átkozott hirtelen keze van ennek a leánynak! szitkozódék Sziksz úr, a megütött körmeit szopogatva.

– Úgy kell neked! nagyon jól cselekvé, mondá édes anyja, megörülvén, hogy még ebben a tekintetben is kedvére való leány akadt a házhoz, s e percztől fogva az öreg asszony nagyra kezdé becsülni Katiczát, s tökéletesen képesnek hitte őt arra, hogy kedves fiát egyszer Isten igazában el fogja páholni, a mit az mindenféle asszonyszemélyeken elkövetett istentelenségeiért ugyancsak megérdemelt.

E becsülést Katicza iparkodott öregbíteni. Oly rend és tisztaság állt a házhoz, a milyen azelőtt soha; égett a -60- keze alatt minden munka, a konyha ragyogott, a szobák tiszták mint a tükör, az ételek izletesek, az udvar felseperve, a kert tele virággal és konyha-növényekkel, a tej kétszerte sűrűbb a tehénneli jó bánástól, s ha kellett a pékkel és mészárossal perlekedni, nem volt szükség ahhoz prókátort fogadni, elvégezte azt Katicza maga; s azt már meg kellett neki engedni, hogy minden héten legalább egyszer kedvére kipörölhesse magát, az már az ő gondja volt, hogy kivel? Csak akadt rá, hol egy, hol más. És azért a jó asszonyság nemcsak hogy nem haragudott, sőt nagyon jól érezte magát, hogy van egy bátor személy a háznál, a ki ő helyette viaskodik, s úgy tekinté őt, mint oltalmat és várőrséget a háznál.

A szegény érzékeny szivű leány, ki sohasem hallott oda haza egyebet nyájas, hizelgő beszédnél, kit otthon mint leányok tükrét, példányát mutogattak a vének gyermekeiknek, ki szerény és alázatos lett a szünteleni dicsérés és kedvezés miatt, most minden nap szitokra ébredt, bármit tett, azért patvarkodást kellett hallani, s a perpatvar szavai néha annyira nem voltak megválogatva, hogy a szegény leány titokban sírva fakadt. Csak titokban, nehogy Katicza meg találja tudni.

A kutnál találkoztak. Katicza épen ott állt a szökőkut előtt, a kőoroszlán alá tartva egy akkora korsót, hogy más leány felfordítani sem tudná, ha tele van vízzel, nem hogy haza vinni. Szép fekete haja széles két tekercsbe fonva kigyózott vállára, izmos két gömbölyü karján fel volt kötve piros szalaggal a bő patyolat ingujj, s a mint habzó fehér kötényét félig felemelve, hogy el ne locsolja, kezét csipejére tevé, úgy nézett le a világra, mint egy amazon hadvezér magyar vállban és posztó rokolyában!

Ekkor jön véletlen a kutra Rozáli, s Katicza meglátja, hogy a leány szemei ki vannak sírva.

– Mi lelt? kérdé tőle megijedve. Ez habozni, kerülgetni -61- kezde, de Katicza csak rajta volt, hogy mondja ki mi baja?

Végre a leány kivallotta, hogy az asszonya nagyon megszidta, mert azt hiszi, hogy az urára nézett, s neki azt mondta, hogy ő egy «rossz személy».

Katicza csak elhalaványult, a düh elállta minden tagját, hogy reszketett bele, azzal egy szót sem szólt, ott hagyta a korsót a kuton, s mielőtt valaki megfoghatta volna, rohant Weimuthné asszonyom házára.

Sem kérdett, sem hallott, berontott az ajtón, fel a lépcsőn, keresztül a szobákon, ott találta Weimuthné asszonyomat, a mint épen a kis kutyáját fésülte.

– Asszonyom! hallja az asszony! kiálta a leány magasan lihegő kebellel; az én öcsém 6) az asszonynál van szolgálatban, az én öcsém egy jámbor, becsületes, szelid leány, az asszony pedig egy veszekedő teremtés, a ki belekötne magukba a szentséges szentekbe is, ha valaha olyan helyre juthatna, a hol azok laknak. De micsoda istentelen gyalázat az, az én öcsémet Rozálit egy rossz személynek merni nevezni? tudja meg, hogy az én öcsém becsületes nemes ember leánya, azt pedig, hogy én ki vagyok, imádkozzék az Istennek, hogy meg ne tudja, mert ha én egyszer megtudom, hogy az asszony Rozálit megbántotta, vagy csak görbén is nézett rá, ne legyen becsületes leány a nevem, ha széjjel nem verem a házát, és ha én még egyszer kihallom az utczára, hogy az asszony az én öcsémre pöröl, én meg kiállok az utcza közepére s onnan teremtem össze, hogy tudom megemleget róla még a pokolban is!!!

Weimuthné asszonyom úgy megijedt e rohamra kutyástul együtt, hogy szinte kővé váltak mind a ketten, mint a hogy a mesebeli kősziklák története hangzik; a mint azonban lassankint magához és hangjához kezde térni, a mint elgondolá, hogy micsoda istentelen nagy vakmerőség -62- ez: őtet saját házában fényes nappal ilyen dühös szavakkal megtámadni, felfujta ő is magát és megereszté nyelvének sebességeit.

Ámde az sem használt, ha tudott Weimuthné asszonyom jól kiabálni, tudott Katicza kétszer olyan jól, s mindig feljebb birta fél octávával a hangot; a lárma égre és utczára kiáltott; a népség összeröffent az ablak alatt, s utoljára is az lett a processus kimenetele, hogy Weimuthné asszonyom elrekedt a kiabálásban s nem beszélhetett tovább, Katicza pedig nem rekedt el, s övé maradt az utolsó szó.

A dolog, a nagy patalia a polgármester elé került. Weimuthné föllovalta a férjét, hogy indítson vádat, a szegény fürmender a legrosszabb prókátor volt a világon; Katicza védelmét pedig a syndicus vállalta magára, s minthogy a leány semmi olyast nem mondott az asszonynak, a mi azt meggyalázta volna, csupán csakhogy igen fenhangon mondta el azon dolgokat, mik papirosra leirva igen csendesen hangzanak; Weimuthné ellenben mindent elmondott neki, a mi szép és válogatott titulust privat szótárában talált: nemcsak hogy elégtételt nem adának neki, hanem még komolyan megintették, hogy jámbor cselédjével bánjék kegyesebben, nehogy ismét hasonló háboruságra adjon alkalmat a város nyugalmának megháborításával; ha pedig el akarja bocsátani, fizesse ki neki az esztendei bérét.

Ez keserűen esett a jó asszonyságnak. Jól van, nem bántotta többé Rozálit, de megfogadta, hogy beköti még a koszoruját; s addig is, míg az bekövetkezhetnék, valahányszor kedve támadt a leányba belekötni, helyette mindig a férjét vette elő, a jó jámbor Weimuth urat, a becsületes fürmendert, a ki elvesztette a felesége perét s annak jutott ki teljes mértékben a csáva. Ebben nem parancsolt a tisztelt asszonyságnak sem a város, sem a királybiró. -63-

Lőn azonban, hogy nemsokára Katicza is kiesnék a maga urának különös kegyéből. A derék syndicus ugyanis, az a veszélyes város kakasa, nem sajnálta a fáradságot, annyira lekötelezettnek hitt védenczét mindennemű alkalommal szerelmével ijesztgetni, s úgy tett, mint a kalitkába zárt farkas, mely minden pálczánál százszor kidugja az orrát, s százegyedszer megint újra kezdi, hogy hátha mégis ki lehetne bujni?

Majd szép szóval, majd ajándékkal kerülgeté a leányt; – hogy a szép szó mind füstbe ment, az ajándék pedig ki az ablakon, az igen természetes. Apró incselkedésekre mindig ráért, meg-meglepte a leányt, mikor főzött, mikor a kertben dolgozott, észrevétlenül odalopózott mögé, s egy csókot nyomott gömbölyü nyakára, szép sima vállára orozva; a miért ugyan mindig kijutott számára a megfelelő jutalék a sodrófából, vagy gereblyenyélből, de van a németnek egy példabeszéde, mely szerint a szerelmesek között szükséges czivakodásnak lenni, a miből az következik, hogy a czivakodás nem egyéb, mint egy neme a szerelmi nyilatkozatnak.

Az ilyen nyilatkozatok nyomait nem egyszer viselte napokig Sziksz úr, a hol más szerelmi emlékeket szokás viselni, az inge alatt, de még sem egészen ott, a hol más szerelmi emlékeket szokás viselni, a keblén, hanem a hátán.

Egy este Katicza, ki rendesen utolsó volt lefeküdni a háznál, miután a konyhán minden dolgát elvégzé, fogá mécsesét s bezárva minden ajtót jól és összejárva a ház minden zugait, ha nem rejtőzködék-e el valami rossz ember valahol? fölmene csendes kis hálószobájába s annak gömbölyü padlásablakát beakasztva kötényével, elkezdé magát azon kényelembe helyezni, mely szükséges a lefekvéshez.

Felhagyunk a leirással; először azért, mert nem találjuk illendőnek egy erényes hölgyet hasonló helyzetben lefesteni, másodszor semmi okot sem látunk arra, hogy -64- czéltalan gerjedelmeket idézzünk elő oly személyek iránt, kik régesrégen a föld alatt porladoznak.

Annyit a leghidegebb phantasia mellett is képzelhetünk, hogy midőn a hölgyek álomra készülve egyedül maradnak, nagyon kevéssé szoktak óvatosak lenni bájaik iránt.

E minden óvatosságtól ment pillanatban, a midőn Katicza azt hivé, hogy egészen egyedül van, valami csendes nesz üté meg füleit.

Nem az jutott eszébe, hogy ott tán elrejtőzött gonosztevő lehet, ki őt meg akarja gyilkolni, hanem az: hogy ott egy férfi van, a ki őt megleste, midőn vetkőzött.

Első dolga volt hirtelen elfujni a mécset, hogy sötét legyen. A harag, ijedelem, a megsértett női szemérem tizszerezék karjai erejét, pedig bizony egyszeresen is elég sulyosak valának azok. Odarohant ágyához, mint egy bőszült tigris, s a mint találomra alányult, egy borzas fő akadt kezébe.

Bizonyára azon borzas fő tulajdonosának nem leve irigylésre méltó sorsa, félig kihúzatva, egészen pedig ki nem bocsáttatva az ágy alól, ott incognito a sötétben az ütésnek, pofozásnak, karmolásnak és czibálásnak annyiféle variatiója játszatott el rajta, a mennyi egy zongorának is keservesen esnék a mai világban.

Csak ekkor jutott eszébe Katiczának, hogy neki meg kellene ijedni! Hirtelen elbocsátá az ismeretlen embert, magára kapta rokolyáját, kirohant a szobájából, le a lépcsőkön, végig kiabálva a házon:

A házban lakók mind derék, kegyes emberek voltak, a kiket ilyen szép biztatással nem lehetett kicsalni az ágyból; még jobban elbujtak. Katicza tehát kifutott az utczára, onnan csődíté be a jövő-menőket, s nemsokára -65- akadt egy pár merész timárlegény, a kik fustélyokkal ellátva, megindulának a leánynyal keresni a tolvajt.

Sziksz úr szemközt jött rájok. A szobája ajtajából lépett ki. Képe össze volt karczolva, s azon kérdésre, hogy mi lelte, azt felelé, hogy a mint a nagy lármára ki akart tekinteni az ablakon, elfeledte, hogy a táblák be vannak téve, s az üvegen keresztül dugta a fejét.

Nagy fejcsóválva sajnálák. Csak Katicza sejté az igazat; az éji leskelődő ő volt. Jól esett neki, gondolá magában.

S most még tetejében az a bosszuság várt Szikszre, hogy a nagy rablólárma miatt neki magának kellett a kutató népsereggel együtt keresni a házban rejlő tolvajt; vitte maga elől a lámpást padlásra, pinczébe s magyaráztatta magának a leánynyal: hol volt? mi volt?

Mindent tűvé tettek a házban, végtére is nem találván semmit, abban nyugodtak meg a kutatók, hogy bizonyosan kiugrott az ablakon a semmirekellő.

Sziksz úr csak úgy szedte fel zsákszámra a megtisztelő czímeket, melyeket a gonosztevő rovására szemtől szembe mondogattak neki.

Ez napságtól fogva kitelt Katiczának a becsülete Sziksz úr előtt; most ugyan össze ne kapjon Weimuthné asszonyommal többet, mert a multkoriért is meg talál lakolni.

Volt a jámbor fürmendernek egy nagy legény fia, József. Az egyetlen egy fiut hagyták nőni, a míg felnőtt, s mikor jól megvállasodott, akkor jutott eszébe a szülőknek, hogy hát a fejével mit csináljanak? Alig tudott annyit, hogy a nevét leirhassa, s a pogányok nyelveit épen nem ismeré.

Pedig Weimuth uram azt akará, hogy az ő fiából tudós ember legyen; vagy pap, vagy professor. Ő maga is az szeretett volna lenni, de szüléi szitásinasnak adták, úgy lett belőle szitásmester, úgy szerzett házat és úgy választatott meg fürmendernek. Nem gondolta meg a jámbor, hogy ha tudósnak nevelték volna, soha sem lett volna háza.

József úrfi azonban mindent szeretett a világon, a mi -66- szeretetre méltó, csupán csak a könyveket nem, s nagy kérdés támadhat belőle, ha vajjon van-e azokon mit szeretni?

Weimuth uramat mind e természeti betű-iszonya fiának nem veré le feltett szándékáról; gondolá, hogy József itthon nem akar tanulni, mert nem fél már a brassói professoroktól, hanem majd elküldi odább; menjen el Wittembergába, ott tölcsérrel töltik a tudományt az ifjak fejébe, majd ott megtanul sok mindent.

A fiu tehát elküldetett akadémiákra, meg is tanult sok mindenfélét, megtanult pipázni hosszú száru pipából, megtanulta, hogy sörre bort lehet inni, de borra sört nem jó, megtanult birkózni, tülekedni, vagdalkozni s ökölharczokban ritkítá párját.

E mellett nem mulasztá el minden évnegyedben szorgalmatosan tudósítani szülőit, hogy mennyi minden tanulni valója van egy wittembergi diáknak, s mennyi könyv kell ahoz és a könyvek milyen drágák! Tehát summa summarum küldjenek pénzt, mert különben nem megy a diákság.

A jámbor Weimuth úr csak azon aggódott magában, hogy hová fogja majd mind azt a sok könyvet tenni, a mit a fia haza hoz? hisz annak magának egy külön szoba lesz szükséges.

Egy napon tehát, miután József úrfi két esztendeig tanult minden jó tudományt, kap egy levelet Weimuth uram a wittembergai consistoriumtól. Ah, ez bizonyosan gratulatió! Felbontja és azt olvassa benne, hogy menjen izibe és vigye haza a fiát, mert az két esztendő alatt semmi épületes dolgot nem tanult, otthon még lehet belőle valami, ha egyéb nem, senator; itt pedig csak a rossz példát szaporítja.

Elmult minden kedve Weimuth úrnak e levélolvasásra: az napon sírt az egész ház, Weimuth úr felmentette magát a választók sessiójából, s vásárolván egy nagy bikacséket, azt a kaputja alá gombolá, más nap mindjárt felült -67- a vasútra – vagy mit mondok! – egy sószállító szekérre; az levitte Aradig, onnan tutajon leszállíták Szegedre, Szegedről heti vásárosokkal eljutott Bajára, onnan terhes gabonahajókkal felvontatták Pozsonyba, Pozsonyból azután alkalom adódván, gyapjuszállító szekérrel beviharzott egész Wittembergába.

Dél levén az idő, még otthon találta Józsefet, kinek még akkor reggel volt, de milyen nagy volt elcsudálkozása, midőn az ő szép kis nyulánk fiacskája helyett, kit megverő szándékkal keresett, egy roppant köpczös, vállas ficzkót talált, kit az ember, még ha apja is, nem igen mer megverni.

Az egész szoba oly füstfelleggel volt tele, mintha belül fűtenék, s a kéményt bedugta volna valaki, pedig csak egyetlen pipa okozá az egészet, melynek oly hosszú szára volt, hogy fidibussal nem érhette el az ember, hanem mint épen József cselekvék, le kellett húznia lábáról a nagy térdig érő csizmát, s lába ujjai közé csiptetve a fidibust, aként gyujtani rá.

Ki irhatná le József örömét, midőn szeretett atyját szállásán elfogadhatá! oda rohant hozzá, megölelte, megcsókolta, leültette azon székre, melyen maga ült, mert a többinek el volt törve a lába, s kiáltozott a szolgájának, hogy hozzon bort, sört, pálinkát, hurkát és brugót az öregnek, mind ezeket a tárgyakat sajátságos, csak a diákok által használt neveken nevezve.

Weimuth úr csak hallgatott; az egész úton annyi mindenféle válogatott prédikácziót, mosdatót, beköszöntőt, búcsúztatót, dorgálót, feddőt, hurítót, elátkozót és kitagadót gondolt ki magában, hogy most egy szó sem jutott belőle eszébe.

– Ott, ott van, ott van mind! sietett József felelni, egy -68- falba vágott fülkére mutatva, mely be volt húzva függönynyel, s másról kezde beszélni. Hát mit csinál a jó mámi? meg a kedves tante, meg a kis kutya, meg a kis kanári?

Weimuth úr mégis csak tudni akarta, miféle könyvek lehetnek azok, a miket olyan drágán adnak s felkelt, hogy megnézze.

– Ne nézze azt atyus, csupa diák és görög czímeik vannak, úgy sem fogja megérteni.

De Weimuth úr csak kiváncsi maradt s félrehúzta a függönyt, hát mit látott a könyvtárban? Négy osztályra volt az osztva: a legfelsőbben állt és feküdt két eltörött nyaku palaczk, egy karimátlan ficzkósipka, egy dohányvágó kés és egy tüskés bot. A másodikban állott glédában tizenkét liqueurös üveg, két balkézre való szarvasbőrkeztyű és egy koppantó; harmadikban egy pár sörös korsó, csendes szomszédságában három-négy tuczat kártyának, melyeken sok viselés nyomai látszottak; a legalsóban végre négy pár irtóztató csizma, mikkel ágyúzni lehetett volna, egy pár korcsolya és egynéhány eltört vítőr.

Weimuth úr azt hivé, hogy József el fog sülyedni szégyenében, midőn ő imposant arczczal felemelve a fátyolt, ezen lesujtó kérdést intézi hozzá:

Weimuth úr erre a szóra dühbe akart jönni, de József nyakába esett és megölelte.

– Lássa atyus, előre megmondtam, hogy ne küldjön engem ide, mert én belőlem nem lesz könyves ember. Én örömest leszek katona és jó katona, ha kell, mert van hozzá szivem is, bátorságom is, leszek akármiféle mesterember, mert szeretem a munkát, leszek földmíves, ások, kapálok, de tudós nem leszek, mert az nekem nem természetem; én nem tudok veszteg ülni, az én fejemben nem marad semmi tudomány; ha az egész világ tudós akar lenni, kiből telnék ki a földmíves és mesterember? pap -69- csak egy kell egy faluba, de molnár élhet a mennyi elfér a vizen. Látja, még otthon megmondtam, hogy vegyen nekem egy malmot s hagyjon engem ott molnárnak lennem.

Weimuth úr nem tudott mit felelni, fiának csakugyan igaza volt, megmondta még otthon, hogy ő belőle előbb lesz molnár, mint professor, s csak azt iparkodott bebizonyítani, hogy igazat mondott.

A jó fürmender tehát kibéküle rendre a fiával, hisz a molnárság szintén köztiszteletben álló hivatal, s egy hat kerékre járó malmot igazgatni maga felér sok tudománynyal, s miután adót szed az egész környéktől, van benne egy neme a fensőbbségi jogok gyakorlatának.

Megnyugvék tehát benne és még egy utolsó búcsúlakomán megvendégelve fia pajtásait, kik őt oly híven vezérlették minden jóra, s sorra járva a tudós professorokat s megköszönve a sok szép oktatást, miket fiára pazarolhattak volna, ha az a leczkéken megjelent volna, felpakolá őt könyvtárával együtt, s hasonló változatos uti rendben, mint ide jött, ismét visszatért vele Brassóba.

Azt mindjárt eleinte még sem akarta ismerőseivel tudatni, hogy fiában minő új szándék keletkezett, hanem csak engedte őt egy darabig, mint tudományos férfiut nagy csizmákban, hosszú hajjal és hosszú pipával járni a világban; eljövendőnek hivén az időt, a mikor majdan nagy keserűséggel elmondandja, hogy fiát az irigység el fogja üldözni a tudományos pályáról, hogy a hazai tudósok cselszövényt kötöttek ellene, hogy a tudósnak nincs kenyere, hogy senki sem lehet próféta a hazájában, s hogy fiát elébb-utóbb arra fogják kényszeríteni az irigyek, miszerint kárba hagyja veszni annyi éveken át nagy álmatlansággal szerzett tudományos kincseit, s valami mesterség után nézzen.

József úrfi ezalatt, mint tudós férfiu, határtalan hatalmat gyakorolván az atyai háznál, nagy figyelmébe fogadá -70- a háznál lakó, alárendelt szerepet viselő szépséget, Rozálit, s miután diák korában azt az egyet jól megtanulta, hogy a mi időt az ember szép hölgyekre veszteget, az nincs kárba veszve, elhatározá magában a szép leánynak élet-halálra udvarolni.

Rozáli piros csizmája szárából egy fényesre köszörült kirakott nyelű kést vont elő s József úr szemei elé villogtatva, egész komolysággal mondá:

– Tudja az úrfi: ilyen kést minden székely leány visel magával, ha tehát valaha eszébe jut valakit közülünk csúffá tenni, elébb kérje meg szépen, hogy vesse el magától ezt a kést, mert bizony mondom, hogy mi nem most tanultuk, hogyan kell magunkat ellenség ellen oltalmazni?

A fiatal exdiák gondolatait nagyon megrendíté e szó; ilyeneket nem mondtak neki sem a zöldfánál, sem a csillagnál, sem az aranygombócznál, s más egyéb tiszteletreméltó helyeken, hol a szolgálattevő szépnem az összegyűlt fiatalságnak lelkesítő italokat árul. Ez kissé illendőbb fogalmakat kezde neki adni az asszonyok felől.

Sokat járt-kelt azután ezzel a gondolattal, hogy egy szép leány, a kitől csókot kért, késdöfést igért, s az óta még szebbnek tartotta azt a leányt.

– Rózsám, szólt, de már sokkal szelidebb hangon hozzá: haragszol-e még rám?

– Semmivel sem jobban és semmivel sem kevésbbé, mint tegnap, felelt a leány fel sem tekintve munkájából.

Rozáli végignézett a fiatalon; nem volt rút gyerek. Arcza férfias és eleven, szemei szép nagyok és kékek, hosszú szőke haja gazdag vetésként dült le vállaira, s valami szokatlan komoly szelidség ült ezúttal vonásain.

A leány elfordítá arczát, mert érzé, hogy elpirult, s csak úgy halkan felelt vissza: -71-

– A szép szóval sok madarat lehet fogni, jobb lesz az úrfinak, ha nem szól többet.

– Nem hiszem el; az úrfi szüléi gazdag emberek, az én apám szegény, az úrfinak hosszú ruhás kisasszonyt kell majd elvenni, a kivel együtt mehet a templomba; szegény leánynak szegény emberek között a helye.

– Jól van. Hát én is szegény ember leszek, szólt a fiu, s nem kérdezett tovább senkitől tanácsot, leveté czifra gunyáját, beállt egy patakmalomba molnárnak, jó távol Brassótól, s szüleinek minden hatalma sem volt elegendő, hogy őt újra visszacsalja Brassóba.

Ez órától fogva semmit sem hallott felőle Rozáli, csak egyszer, hogy az apja meglátogatta Brassóban, azt mondá neki, hogy volt nála egy derék legény, a ki a patak vizén molnár s annak rendi szerint megkérte tőle Rozáli kezét, mihelyt szegődése idejét kitölti s Uzonba ismét visszatérhet.

A leány elpirult, lesüté szemeit, mert a leirásból ráismert Józsefre, s azon tette miatt, hogy őt nem kerülgeté többet szép szavaival, hanem egyenesen apjától kérte meg, kezdé őt nagyon becsülni: csak becsülésnek vette magában ezt az érzést, pedig már ez több volt annál.

Így közelgetett végéhez az esztendő. Szent Mihály napi vásárra volt a szegődési évnek vége. Az uzoni leányok jó kedvben voltak mindnyájan, csak néhány nap még és ők vissza fognak térni szülőik, bátyjaik, kedveseik hajlékába, azok felépültek már szépen, áldott aratást adott az esztendő, bősége és nagy ára volt mindennek.

A vásár első napjai megkezdődtek, czifra nép tolongott Brassónak minden utczáján, az ország minden részéből összegyűltek vevők és árulók nagy számmal, a vásártér körül volt rakva deszkasátorokkal, mik egészen új utczákat látszottak formálni; ott ültek a görög pénzváltók fedetlen padjaik mellett, melyen úgy árulják az aranyat és ezüstöt, mint másutt a pattogatott kukoriczát; czigányasszonyok -72- járkáltak alá s fel a bódék között tarka szalagokat s lovakra való rézboglárokat ajánlgatva fülsértő ékesszólással; az örmény kalmár jött, ment, lármázott sipító vevői között, szabva, vágva, hasogatva a tarka kétnyüstös szoknyának valókat; belekiáltott az országos zajba a csiki székely is, nagy méltósággal és leereszkedéssel árulva fakéregbe tömött turóját s szalmakalapjait, míg a szögleteken csendes phlegmával ült, lábait maga alá szedve, egy-egy dulcsászaáruló török, csendesen elnézve, mint lepi be a por meg a légy csalogatónak kitett csemegéit, miken elvásárolja a nyalakodó fáta a csizmára való pénzt, s nem is hederítve az átellenben pörlekedő székely kofára, ki csak azért szidta, hogy mind ő csalja ide a darázsokat az ő mézes kalácsaira, mik közül egy-egy akkora, mint valami czápa. Kívül a városon, a nagy marha-állást kolompoló csordák s oláhországi szilaj ménesek foglalják el, mik közül a vevők kivánságára egyet-egyet kifognak pányvával; a hosszú hárssétányon tarka keveréke a székely és oláh vásáros uraknak gyönyörködik a szilaj mulatságban, a sétány végében öreg dobot vernek, hol mázolt ponyva alatt nagy deszkasátorban olasz szemfényvesztő tánczoltat papiros-babákat s nyeldes égő csepűt s éles bicsakokat; túl e művész házi oltárán látszik egy hosszú idomtalan deszkabódé, mely a vásárra jött nép elfogadására van szánva, ott bort, pálinkát és méhsert mérnek, a hosszú keresztlábu asztalok nagyobb része úgy körül van ülve, hogy ember nem fér hozzá. Vidám székely menyecskékkel tarka a társaság, kik ide jöttek áldomást inni egy pár szerencsésen megvett csizmára, másutt oláh anyóka tánczol, sorba csókolva minden embert, a kit elől-utól talál. Egy szegletben pedig öt-hat oláhországi boér ül egy hosszú asztalnál s úgy viseli magát, hogy az asztal tulsó végét a jámbor vásárosok közül senki sem meri elfoglalni. Isznak veszettül és vagdalják a poharat a falhoz, néha elkezdenek torkaszakadtából bőgni valami trágár oláh dalt, melynek szerencsére nem lehet hallani a végit, -73- annyira ütik hozzá a tactust bottal és ököllel az asztalon.

E közben egy pár fiatal szász molnárlegény vetődik a sátor alá s végigjárva rajta, miután nem találtak másutt üres asztalt, nagy hidegvérrel letelepedtek annak a tulsó végére, melynél a boérok ültek.

Az egyikben Józsefet ismerjük meg. Minden diáki szin lekopott róla, jó békességes polgári arcza van abban a fehér sipkában a nagy ellenzővel, világoskék dolmánya a félvállára vetve. A boérok hangos tréfákkal gunyolják a hozzájuk vetődött atyafiakat. József, mintha nem is hallaná, szép csendesen megüli a maga helyét: a szász semmit sem veszteget örömest, még a szót sem.

Egyszer valamelyik boérnak eszébe jut, hogy milyen tökéletes volna a mulatság, ha most itt egy kedvükre való leány volna.

– Az legkevesebb, szól a hetyke legény, ha kiállok és egyet füttyentek, száz is jő utánam.

– Jő ám olyan vén banya, a milyen ott dűlöng a pálinkás üveggel, de hozz székely leányt, ha kedvesek a szemeid.

– Hát nem hozok? kiálta az ittas fiu lecsapva egy singnél magasabb süvegét az asztalra. Itt a markomban száz arany! kinek van kedve fogadni?

A boér megvetőleg tekinte rá s minden válasz helyett azt tette, hogy hátulról előre simította a molnárlegény haját, hogy az arczára omlott.

József hidegvérrel visszahárította hajfürteit s még csak haragudni sem látszott.

A boér pedig odavágta az asztalhoz a száz aranyat, melyhez egy másik szintén annyit vetett s állván a fogadás, az elsőbbi keresztűlfutott a sátoron, mintha megbódult volna, ujjongatva, hoppogatva a szemközt jövőkre. -74-

A többiek Józseffel együtt ott maradtak az asztalnál, csupán az, ki a fogadást tartotta, állt ki és utána nézett, hangos felkiáltásokkal tudósítva társait a dolog folyamatáról.

– Ahán! ott áll egy leány a szökőkút mellett. Jova háta mögé lopózik. Mi a ménkő, nem veszi észre. Vigyázz hát! Ahon van ni, egyszerre átnyalábolta s lefogta mind a két kezét; a leány nem védheti magát. Nagy ördög ez a Jova. Már elvesztettem száz aranyomat. Enyje, csak ne fogadtam volna.

Jova pedig nyalábra kapva a leányt, futott vele, mint a farkas a lopott báránynyal a sátor felé. A leány sikoltozott, a népek zúgolódtak, hogy az mégis csunyaság, így elrabolni ártatlan leányzót fényes nappal a vásár közepén, de kinek lett volna kedve azért beveretni a fejét?

A boér bántatlanul jutott egész a sátorig. Egyet ugrott, egyet nyerített s ott volt pajtásai között, kik azon perczben iszonyú szetreászkát ittak a tiszteletére; a szegény leány hasztalan küzdött gyönge karjaival az izmos ölelés ellen.

De Józsefben meghült a vér, a mint a leányt meglátta, kivel ily bántalmat tettek. Rozáli volt az, az ő szép, az ő kedves Rozálija.

Az első pillanatban, mintha kővé lett volna merevülve, csak nézett maga elé, de a másikban olyat ütött iszonyú öklével a tölgyfaasztalra, hogy minden üveg táncznak indult rajta.

– Kreuz-Donnerwetter! ordítá az s most már mind a két kézzel ütötte az asztalt. El kell bocsátani azt a leányt!

– Hahaha! Kaczagának fel mindannyian. Annál jobb. -75- Ismertessük meg ezzel a paraszttal az első csók jogát. Mi földes urak vagyunk.

– Tyhű! ordíta fel erre, mint egy meglőtt medve, a fiatal szász s elhült benne minden keresztyéni és molnárlegényi türelem, eszébe jutott, hogy egy időben nem volt Wittembergában korcsma, a honnan ő ki ne hányta volna az embereket s azzal megkapta egy kézzel a nehéz tölgyfa asztalt s felfordítá azt minden rajta levővel együtt, s oda szorítá vele a falhoz a túlnan ülőket, s míg herculesi vállát neki vetve egyszerre öt embert préselt a két deszka közé, a másik kezével meg felkapta a háromlábú karosszéket a melyen ült s a mi kimaradt belőlük, fej, kéz, vagy hát, elkezdte rettenetesen törni, zúzni, társára bízva, hogy Rozálit szabadítsa ki s vigye egy szögletbe.

Erre rögtön felfordult az egész békesség, az oláhok dühösen siettek társaik védelmére, másfelől a székelyek kaptak fejszére József mellett.

– Ide mellém, a ki szeret! ide elém, a ki nem szeret! ordítá kipirult arczczal az ifju molnár, felkapva egy asztal tetejére, melyet a szögletbe állított, alája rejtve az elalélt Rozálit, hogy valami baj ne érje s onnan hajigált, a mi kezébe akadt, székeket, asztallábakat ostromlóira, végre egy hosszú lóczát kapott fel, azzal söpörte az előtte állókat.

A viadal általános lőn: a dulakodók törték, vágták egymást, véres képekkel, széttépett ruhával futott el néha egy-egy a sátorból, a ki már megelégelte a mulatságot, végig ordítva az utczán, míg kívülről mindig többen tolakodtak a sátorba, s a kik már nem fértek be, odakinn kezdtek el tülekedni, senki sem tudott egyebet, mint csak annyit, hogy egy székely leányt meggyaláztak, a miért egy szász legény egy boért leütött, és ez tökéletesen elég volt, hogy az egész vásáros nép egymás hajába kapjon érte.

Kinek keze, kinek feje volt már törve, csak József állt -76- még az asztal közepén legyőzetlenűl, felé hajigált kancsók és palaczkok zápora között, a midőn a nagy lármára végtére megjelenik a huszonnégy alabárdosból álló városi őrség a viadal főhelyén s egy stentori hang felszólítja a polgárokat, hogy a rend és békesség embereinek engedve, rögtön hagyják el a verekedést.

A vívó felek az ütlegektől meglehetősen ki voltak már jó anulva s megörültek a parancsolatnak, kölcsönösen kibontakozva egymás hajából; mire az alderman előállt és kérdezé, hogy mi okozta az istentelen háborúságot?

Mondák neki, hogy ott egy szögletben összevesztek a boérok meg a szászok valami leányon.

Az alderman odafordult, mindenki az asztalok alá bujt már, csak József állt még az asztal tetején.

– Gyertek no! sárga fejű angyalok! (az alabárdosok sárga süveget viseltek) kiálta József megemelintve a mások hátán félig összetört lóczát, ha azt akarjátok, hogy vörös fejetek legyen!

Az alabárdosok nem akarták. Hiába tuszkolta őket előre az alderman, épen semmi kedvet sem éreztek József ajánlatát elfogadni.

Ekkor a tömegen keresztültörve, előlépett egy öreg tisztes férfi és mondá:

– Hát üss le engemet, szólt az öreg merészen odalépve fia elé. József kezéből kicsúszott a védeszköz, megadta magát, leszállt az asztalról s atyja lábaihoz borult.

– Verjétek rá a bilincseket! mondá Weimuth, József engedte történni. Hát a kérdéses leány hol van?

József oda mutatott, ott térdelt az imádkozva, tört asztalok- és székekből rakott mellvéd mögött.

– Atyám! szólt József érzékenyen, csak arra kérlek, szolgáltass a leánynak igazságot.

Épen meszelés napja volt, a leányok nagy munkában. Pár nap mulva letelt már a szegődés ideje, tehát mindent tisztán kellett hagyni a háznál, hogy mikor elmennek, megemlegessék őket.

A tegnapi verekedésről sok beszéd volt a városban, azt is mondták, hogy a nemes tanács nagy vizsgálatot rendelt el a baj okozói ellen, s hogy a többek között egy székely leány is el van fogva, a ki épen a viadal oka volt, de azt, hogy kicsoda? még nem tudta senki.

Katicza még az nap este, mintha sejtene valamit, át akart szólni Weimuthék házához, hanem azt zárva találta s ismételt zörgetéseire sem nyitották ki az ajtót.

Az éjszakát halálos aggodalmak között tölté s korán hajnalban felkelt már, megoltotta a meszet a dézsában, s kiállt az utczára meszelni, remélve, hogy ott majd több hírt hall.

Hallott is nemsokára, mert a mint hajnali hat órai rorátéra harangoztak s a házak ajtai egyenkint ki kezdtek nyilni s mindenünnen előjöttek a szolgálók, dézsákkal és meszelőkkel, ime egy repedt harang zúgása kezd hallatszani a székesegyház tornyában, a melyet soha sem hallottak még eddig, s melynek szokatlan recsegő szava hirdeté, hogy ma valami rendkívüli eset fog történni a városban.

Míg ez aggodalomszülő hangokra figyelnének, rövid, megszakgatott dobolás kezd közeledni az utczán felfelé, a városház felől s messziről nagy népcsoport tolakodik előrenyomulva; legelől egy csoport iskolasuhancz, két oldalt mindenféle vásári bámész söpredék, közepett tizenkét alabárdos, sarkig érő fakó frakkban, azok között járul fontos tekintélyes arczczal a syndicus, kezében összegöngyölgetett iráscsomó, utána egy megalázott leányalak, egyszerű sarkig érő ingben, mely mezitelen lábait eltakarja, összekötött kezeiben égő viaszgyertya, hosszú szőke haja lebontva termetén végig hullámzik, fején tollszárakból font csúfságos koszorú; nyakán hosszú szalmakötél, -78- melynek végét a háta megett lépdelő porkoláb tartja, másik kezében hosszú nyírseprűt forgatva. Néhány székely leány sírva törekedik a meggyalázott leányhoz furakodni, de az alabárdosok visszataszigálják őket.

Midőn a menet azon helyre ért, hol Weimuth és Sziksz házai álltak, ott megállapodott a syndicus, triumpháló arczczal kibontá az összegöngyölgetett irást és éles, rikácsoló hangon olvasá annak tartalmát.

– Alólirt napon és esztendőben nemes Brassó városa törvényszékében itéltetett:

«Miszerint ama gonosz életű leányzó, névszerint Dankos Rozália, ki fertelmes kicsapongásai által a város békés polgárainak fiait, nemkülönben a vásárt látogató érdemes vidéki urakat istentelen gerjedelmekre csábítván s köztük vérengző háborúságot gerjesztvén, nehogy a bűn büntetés nélkül maradjon s a gonosz példa a jámbor fiatalságot eltántorítsa; a megirt leányzó tehátlan e következendő büntetésekben elmarasztaltatik, úgymint:

1-ször, bűnbánó ruhába öltöztetve, leeresztett hajjal, tollkoszorúval a fején és nyakában szalmakötéllel, kezeiben pedig égő viaszgyertyával a porkoláb által a város minden utczáin végig hordoztatik s itélete a syndicus által minden szegleten felolvastatik, mely idő alatt az úgynevezett repedt harang fog folyvást húzatni.

2-szor. Haja tőből levágatván, mint a ki érdemetlen, hogy hajadonnak neveztessék, az éneklés végeig a templom-ajtóban fog térdenállva penitentiát tartani és ekklézsiát követni.

3-szor. A város piaczán nyilvánosan pelengérre állíttatva, a porkoláb kezei által meg fog seprűztetni…»

– Megállj ember! ordítá fel erre a tömeg közül egy hang. Mint a nőstény farkas, melynek fiait rabolják, rohant a népségen keresztűl Katicza; egy pár embert feltaszított, egy alabárdos fejéből kiütötte a sisakot s mielőtt -79- megakadályozhatták volna, a syndicus előtt állt, maga elé plántálva a hosszú meszelőt; szemei szikráztak és fogai egymáshoz verődtek, mint egy felriasztott vadállaté.

– Mit akartok? kérdé elfuladt hangon, maga sem tudva mit beszél. Délczeg keble magasan járt alá s fel. – Mit akartok?

– De te mit akarsz? Förmedt reá a syndicus, hogy gátolod a törvény szolgáját a tanács itéletének kihirdetésében?

– Hazudsz! nem a tanács itélete az, hanem a ti practikátok ketten a fürmenderrel, hogy máskép meg nem ronthattatok bennünket. A polgármester és a becsületes tanácsosok bizonyosan nem is tudnak erről semmit, jertek velem a polgármesterhez, ő bizonyosan nem fog ilyen istentelenséget megengedni a városban.

– Ejnye te szemtelen asszonyi állat! kiálta Sziksz uram, elbízva magát tizenkét alabárdosában, mindjárt egyszeribe ide köttetlek eme másik becstelen személy mellé, és…

Nem volt ideje bevégezni a mondást, mert erre a szóra a nekidühödt leány úgy nyomta a meszelő pamacsát a képéhez, hogy a milyen piros volt Sziksz uram arcza ez ideig, olyan fehér lett egyszerre, s szeme szája tele lett mészszel.

E vakmerő tény egyszerre jeladás volt a körül álló népnek, mely rendesen a gyöngébb iránt szokott érzeni; a syndicus segítségére siető alabárdosok alig kaptak egy pár ütleget, elhajigálták dárdáikat s futottak a merre lehetett, őket nem azért tartotta a nemes város, hogy másokat üssenek, hanem hogy üttessenek mások által s ilyenformán nem vehetni tőlük rossz néven, ha ezen a hivatáson szerettek mentűl hamarább általesni.

Katicza odaugrott Rozálihoz, ki aléltan omlott védője keblére. A szégyen, a fájdalom elvevé minden erejét, életjel nélkül rogyott össze.

– Nézzétek, kiálta Katicza izmos vállára emelve az -80- alélt leányt, kinek hátracsüggő fejéről a földet söpörték a sárga hajfürtök. Nézzétek! Így bánnak a szegény székely leányokkal; így gyalázzák meg a mi arczainkat! Gyertek ki mind! mind, valahol egy székely leány van Brassóban, ki ezekből a pestises házakból, ki ebből a Sodoma városból, a hol a hajadon leányokat így meggyalázzák. Elhagyjuk még ma e várost, ebben az órában, gyalázat és becstelenség arra a székely leányra, a ki itt akar maradni!

A zaj, a kiáltás végigfutotta a várost; minden utczán dühödt leánycsoportok nyargaltak végig, kiáltozva: «ki Brassóból minden székely leány! itt hagyjuk a várost!» A láz ragadós volt, a rend felbomlott, senki sem birt velök többé; kinek mi volt a kezében, csapta a földhöz és futott ki az utczára, szénvonóval, piszkafával, vasvillával fegyverkezve; a város fegyveres ereje sokkal csekélyebb volt, mint hogy e sajátságos zendülést elfojthatta volna, s néhány óra mulva négy ezer, számszerint 4000 székely leány állt egy csoportban a vásártéren s onnan indultak meg rendes hadicsapatokban a város kapui felé, semmi kérés, semmi fenyegetés nem birt közülök egyet is ott tartóztatni. Rozálit egy hárságyra fektetve vitte középen hat leány vállaikra emelten, végig kiáltozva az utczán: «így ölték meg a mi testvérünket».

Azon a napon a brassói asszonyságok magok főzhették meg az ebédet a tisztelt férjeiknek.

Nem elég az, hogy haza mentek a székely leányok, de azt megigérték, hogy majd férfiakat küldenek maguk helyett.

Rozáli esetének híre nagy hirtelen elterjedt az egész Háromszéken s fellázíta minden férfit. A székely nehezen kezd a haragba, de ha elkezdi, akkor aztán nehezen is végzi.

Az elfutott leányoknak kinek-kinek apja, kedvese, testvérei voltak; apák, testvérek és szeretők mind vérig sértve -81- érzék magukat a Rozálin történt eset miatt; az uzoniak közül még a tíz esztendős gyermek is fegyvert fogott s pár nap mulva csak azt veszik észre Brassóban, hogy egy egész tábor közeledik Czenk felé s a mezőről elfutott munkások lelkendezve hozák hirűl, hogy a székelység jön tűzzel-vassal, zászló helyett egy póznára tűzve hozzák azt a tollkoszorút, mely Rozáli fejére volt téve, s arra esküsznek, hogy felgyújtják Brassót, lerontják a földig és bevetik sóval a helyét.

Meghallá ezt a dolgot a polgármester, ki csak akkor érkezék meg Szebenből s az egész dologról épen semmit sem tudott, különben is igen derék becsületes és okos ember volt, s nagyon elszomorodék rajta.

A lakosság igen meg volt rémülve. Bizonyára: a székelylyel nem jó tréfálni. Azonban megvigasztalá őket a polgármester s felajánlá magát, hogy ő maga személyesen ki fog a székelyek elé menni s elhárítja a városról a nagy veszedelmet.

Felült tehát a szekerébe s Prázsmáron innen találván a székelységet, megállítá őket, mondván, hogy ő Brassó nevében jön hozzájuk.

Eleinte hallgatni sem akartak rá, hanem azután, hogy elmondá, miszerint ő távol lévén, az egész esetnek nem tudója, összehívták az öregeket s ott az öreg Dankos András könyes szemekkel kezdé elmondani leánya esetét s szikrázó szemekkel fejezé azt be, mondván, hogy bosszút fog e gyalázatért állani s nemzetsége erejével eltörli Brassót a földszínéről.

– Azt a bolondot ugyan ne tegyétek, jó barátim, szólt a polgármester, hol adjátok majd el a gabonát és a túrót, ha Brassó nem lesz? Inkább egyezzetek meg szépen. A polgárság nem vétett nektek, mert hisz jól bántak leányaitokkal. Lám az Isten megkegyelmezett volna öt igaz emberért Sodomának és Gomorának s ti öt hamis emberért elveszítenétek Brassót, mely annyi istenfélő és magyarszerető néppel van tele. Majd én vizsgálatot rendelek -82- a tettesek ellen s a kik a tanács nevét e bántalomra bitorolták, bizonyára bünhödni fognak. Hogy pedig amaz ártatlan leányon történt gyalázat jóvá tétessék, ime én a következendőt rendelem: ugyanazon fiatal ember, a ki ő érte a verekedést kezdte, miután úgy is szerelmesek egymásba s különben is tisztességes ifju ember, a leány kezét is annak rendi szerint megkérte, tehát vegye el a leányt hitvestársul; a legény apja kötelezve levén az új házasoknak megvenni azt a malmot, melyben fia legénykedik; ama gyászos tollkoszorú helyett körítse rózsából font menyasszonykoszorú a hajadon homlokát; ugyanazon templomban, hol ekklézsiát kellett volna neki követnie, nagy orgonás ének mellett esküdtessék össze, a násznagyságot magamra vállalván, s hogy épen semmi gyalázat se maradjon emlékezetben, ugyanazon utczákon, a holott syndicus uram a leányt csúfosan végigvezette, én fogom őt menyasszonyi koszorúval fején saját szekeremen jobb felül ültetve végigvinni: nemes Brassó városa polgárai pedig az elfutott leányok hátramaradt bérének kifizetése mellett az illető lakadalmat saját költségükön fogják kitartani s erre kegyelmeteket mind öszveséggel általam szívesen meginvitálják.

Erre tisztelendő Ábrahámfalvi uram is közbejárult s addig-addig csitították az atyafiakat, hogy az ostromból lakodalom lett; az ezernyi násznép a helyett, hogy leégette volna a házakat, azokba bekvártélyoztatott s a jámbor szász polgárok vére helyett ivék azoknak borából; Rozálit pedig menyasszony-koszorúval fején szállítá végig hintóján a derék polgármester, csak a templomajtóba tevé le, a holott vőlegénye karjai fogadták s nehány óra mulva mint férj és feleség tértenek ama sátorba, hol egy hét előtt József oly hősi harczot vívott mátkájáért, s a hol a székely atyafiak egymásnak elmutogatva a tört szék- és asztallábakat, melyeket József Rozáli védelmében mások hátaihoz vere, megválaszták őt ünnepélyesen – székelynek. -83-

Ekként végződött a nagy zűrzavarnak indult esemény, melyben az a vigasztaló, hogy mindenki boldog lett. Weimuth és Sziksz uraimat a visszaélés miatt letették hivatalaikból olyanformán, hogy azután Weimuth lett a syndicus és Sziksz a fürmender.

Csak Katicza, – később Dankos János boldog hitvestársa – emlegeté gyakran nagy örvendve, hogy legalább ő tőle kikapta Sziksz uram, a mire rászolgált.

A KÉT SZÁSZ.

Apafi Mihály uram idejében sokat járt a szász választófejedelem Erdélyországban; úgy látszott, hogy nagyon megszerette azt az eredeti, őssajátságú fajt, míg az erdélyi urak is megkedvelve a vidám és bátor, a mulatságra mindig kész s a legmerészebb kalandokra vállalkozó ifjút, kézről-kézre adták a fejedelmi vendéget; egész Erdélyben létele egy folytonos lakodalom volt, ma itt, holnap amott, mindenütt vendégszerető kis királyok, mindenütt deli hölgyek, mindenütt új kaland. E szilaj mulatozás közben udvari cselédsége úgy szerte maradozott tőle, hogy utoljára az ország minden részeiben lehete belőlök találni, csak nála senkit. A magyar urak cselédei elmarasztották a szász czimborákat, s ha a fejedelem valaha egy fullajtárt Kolozsvárról elküldött Felvinczre, az előbb bejárta Vásárhelyt és Dévát, míg oda eljutott, a hova küldve volt.

Így történt egy ízben, hogy egy fullajtárja a szász fejedelemnek el lévén küldve Fehérvárra valami sürgetős levéllel, Enyeden összetalálkozott Toldalagiék lovászaival, azok leitatták, félkótyagosan nekiindúlt az útnak, az útban összejött Apor hajdúival, kik épen menyasszonyt vittek Solymosra; a lakodalmas nép elfogta a legényt, elvitte magával; Solymosról odább ment a násznép kárlátóba a vőlegény apjához Balázsfalvára; a fullajtárt oda is elvitték magukkal s miután ott egy kicsinyt kijózanodván, kérdezősködék: hogy merre menjen Fehérvárra? olyan szépen útba igazították, hogy este felé csakugyan eljutott Szebenbe. -85- Nem tévesztett el egyebet, csak azt, hogy nyugot helyett délnek tartott.

Itt aztán megértve a városházán, hogy tíz mérfölddel van messzebb Fehérvártól, mint reggel volt, elkezde hathatósan káromkodni minden nyelven, szidta a szebenieket, mintha azok tévedtek volna el, nem ő, mire nézve jónak láttatott minél hamarábbi bekvártélyozása valami jó emberhez, ki a szászok közt legvendégszeretőbb volt.

Az egy becsületes vargamester volt a bástyasoron, ki is megértvén, hogy a szász választófejedelem fullajtárja jön hozzá szállásra, igen megörüle, gondolván, milyen jól fog ő mulatni e messze földről jött rokonnal, ki vele azon egy nyelvet beszéli; és kiálla előre a kapuba, s föltevé zöld bársony sipkáját, hogy legyen mivel köszönnie az érdemes vendégnek.

A fullajtár nem soká váratta magát, s miután a hellebárdos, a ki odáig vezette, rábizta őt gazdájára, összeölelkezett, összecsókolózott vele; a varga bevitte őt tiszta szobájába, leültette a lóczára, az inas lehúzta csizmáit és menten kifényesíté; a két szász ezalatt discursushoz látott.

Előbb a fullajtár beszélt a vargának, azután a varga beszélt a fullajtárnak, s miután mind a ketten eleget beszéltek egymásnak, akkor jutottak arra a tudomásra, hogy egyik sem érti, a mit a másik beszél.

– Der Duivel! kiálta fel János varga, lecsapva zöld bársony süvegét az asztalra, tud kend magyarul?

– No hát beszéljünk magyarul, mert a mit németül szóltál, azt nem értem.

És mivel tudvalevő dolog, hogy a bor minden nyelvre megtanít, tehát hogy annál jobban megértsék egymást, előhozott János mester egy nagy veder jóféle bort, azt két kupával az asztalra tette, s nekifeküdtek mind a ketten.

Mindkettő gyakorlott bajnok volt ilynemű harczokban; -86- folyt a beszélgetés oly fenhangon, mintha veszekedtek volna.

– Hiszen kend is csak győzi, János mester, én is győzöm; szólott a fullajtár, de úgy még sem győzi senki, mint az én uram, az maga megiszik egy ülő helyében egy vederrel.

A fullajtár megdúzta az orrát, s elhallgatott. Jónak látta egy pohár borral növelni haragját, úgy kezdett megint a szóhoz.

– Hallja kend, az én uramnak van egy akkora kárbunkulusa a gyűrűjében, mint egy dió.

– Van Apafi Mihály uramnak hat, akkora, mint a fejem! kiálta villogó szemekkel a varga.

A fullajtár fujni kezde dühében,… odakönyökölt a varga elébe, s félvállról intézve hozzá a szót, mondá:

– Hallja kend,… az én uram olyan erős ember, hogy egy malomkövet fölvesz a vállára.

– Elevenen? kérdé phlegmatice a varga, két könyökkel tehénkedve az asztalra.

A fullajtár lecsapta az asztalra a kupát s ordított, a hogy kifért a torkán.

– De azt mondom kendnek! hogy mikor az én uram megfogja így a kezében a nehéz ezüst kupát, úgy meg tudja azt szorítani, hogy össze-vissza horpad s kiömlik belőle a bor!

– Azt Apafi Mihály uram is megcselekszi, csakhogy ő előbb kiiszsza belőle a bort.

A fullajtár tökéletesen le volt gázolva, mérgében mit tehetett egyebet? kiitta a kupáját s megint teletöltötte. -87-

– Az én uram, a választó herczeg egészségeért! kiálta, odanyujtva kupáját.

– Sok-e? De több lesz, ha a nyakad közé öntöm az egész vederrel! szólt a varga dühbe jövén.

A fullajtár elkezdett nevetni, s csufondárosan faragta ujját a varga orra alatt.

– Azt mondom öcsém, szólt a varga, hogy nyulj ehhez a kupához, s ne várd, hogy az nyuljon te hozzád, mert azt nem köszönöd meg.

A fullajtár látva, hogy a varga haragszik, még erősebben hahotázott, s minden módon insultálta a dühöngőt. A varga mindig alantabb kezde beszélni társához, mint szokása az embernek, mikor már közel van hozzá, hogy valakit főbe üssön.

– Még egyszer kérdem tőled, édes öcsém, szólt a varga moderate, oly szeliden, mintha könyörögne, – iszol-e vagy sem? – s a mint erre a fullajtár még nagyobbat röhögött, úgy vágta hozzá a kupát, hogy az székestül hanyatt dőlt.

Erre a fullajtár is dühbe jött, s kirántva széles vadászkését, nekirohant a vargának, vérben villogó szemekkel. De János mester sem volt rest, hanem előkapott egy fokos baltát a szegletből, s miután a vadászkést kiütötte ellene kezéből, neki esett a fokossal, s úgy elverte, úgy elpáholta azt, mint a két fenekű dobot, míg csak a fullajtár, bornak és ütlegeknek sokasága miatt le nem esett a lábáról, akkor -88- aztán szépen lefektette az ágyba, s reggelig ott hagyta nyugodni a műhelyben.

Reggelre kelvén az idő, a fullajtár is fölveté szemeit, s hát ime, a mint kezeit, lábait kezdené mozgatni, el nem tudja képzelni magában hogy mi lelhette őt? Semmi csontja sem volt helyén, a hova csak tapintott, mindenütt fájt valami részecskéje.

– Ugyan mi bajom lehet nekem? kérdezősködött az ott levő inasoktól, úgy érzem magamat mintha valaki az éjjel álmomban szörnyen megdöngetett volna.

– Azt ugyan jól álmodta kend, felelt neki az egyik inas, mert az éjjel bor mellett összekaptak kendtek a gazdámmal, mest’ram aztán kimángorlotta kegyelmedet, mint a szapúlt vásznat.

A fullajtárnak ekkor jutott eszébe a múlt éji mulatság. Rögtön egész méltatlankodással fölvánszorgott fekhelyéről s ment panaszra Veterani tábornokhoz, a ki akkor legnagyobb úr volt Szebenben, igen derék vitéz úri ember, a magyarságnak nagy védelmezője vala és a jó tréfát sem utálta.

Ehhez járult nagy sántikálva a fullajtár, elbeszélte, hogy őt a gazdája megveré, de elhallgatta, hogy miért? megmutogatta kék foltjait és nagy elégtételt óhajtott.

A tábornok odahivatta a vargát, s szembesítve a peres feleket, elmondatá magának a dolgot, melyet is elejétől végig jól megértvén, nyula a zsebébe, s kivőn belőle egy tizes aranyat, azt adá a vargának, mondván:

– Imhol kendnek, a miért ide fáradt. Kend pedig fullajtár uram, már megkapta a magáét, az a kendé marad. Egyébiránt jövendőre tanulja meg kend: hogy ha inni akar, igyék a többi fullajtárokért, vagy akár a Hofmesterért, de az azon felül való személyeknek egészségeérti ivást bizza kend külömb emberre… Kend is pedig vargamester, ha máskor szomjazik, igyék a varga czéhmesterért, a fejedelem egészségeért való italnak pedig hagyjon békét,… mert kend nélkül is eleget isznak azért!

A NAGYENYEDI KÉT FŰZFA.

Felvincz és Enyed között egy kis bérczi patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kőhíd van építve. A hid mellett két felől a patak oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának historiai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra szállt a történet s maig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna…

… Épen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruczlaboncz világ legszebb divatjában vala; ma a kurucz, holnap a laboncz osztott törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik bejött a másikon.

A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, a helyett hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak voltak és hallottak valamit azon strategiai fogásokról, miszerint az ellenséget az által is meg lehet verni, ha a környéket élelmi szereiből kipusztítják. Ők ezt vevék gyakorlatba.

Mert mig a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi banderiumok, a szép daliás, farkasbőr-kaczagányos huszárok, a válogatott hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harczoltak künn Magyarországon a birodalmi derék hadakkal, mik fényes, pánczélos, tarajos lovasokból, hímzett bivalybőröket viselő daragonyosokból s czélbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő kalandornép csavargott alá s föl, szemre -90- főre egymáshoz annyira hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kurucz, melyik a laboncz?

Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztított a háboru, s kétségbeesés, nyomor és boszúvágyból nem hagyott nekik más választást, mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucznak vagy laboncznak, a szerint a mint egyik vagy másik fél katonái pusztították el.

Ezek azután falkánkint jártak városról városra, zsarolva, harácsolva, a hol engedékeny népre akadtak; gyújtogatva, a hol megharagudtak, s szétszaladva, a hol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedélylyel folytatták a harczot, a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, úgy, hogy Cserey Mihály bizonyítása szerint akadt ember, a ki négyszer-ötször volt kurucz, ugyanannyiszor laboncz.

Ezen sűrű változandósága a minéműségnek nagy akadályára lehetett a dicsőség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hírt nevet szerzett magának, mindig attól tarthatott, hogy ha holnap véletlenül egész serege áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán őtet akasztja fel, mint a kire legjobban feni a fogát.

Úgy segítettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, a mi legsűrűbben előfordult a labonczoknál, kik iparkodtak maguknak olyan neveket adni, a mit a bolond kurucz ki ne tudjon mondani, ha csak ki nem töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, a miket ők maguk sem értettek.

Ez időben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvő városoknak egyfelől Balika, a kuruczvezér, a ki lakott a Thorda-hasadék egyik barlangjában, melyet maig is Balika-várnak neveznek, és másfelől a mezőségen tanyázó két labonczfőnök, a kik közül az egyiknek -91- az a furcsa neve volt, hogy: «Trajtzigfritzig!» a másik pedig ily regényesen hangzott: «Bórembukk!»

A milyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viselői is, majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikről épen annyi nevetségest tudott regélni a közhír, mint a mennyi irtózatost, s neveikkel egyfelől a dajkák ijesztgették siró gyermekeiket, másfelől az enyedi diákok csufolták egymást pajkosságból.

A mint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy a lúdtollból kalamust tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja vett neki egypár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a collegium udvarán, pofonüté, megáldotta s ott hagyta, rábizván, hogy legyen belőle pap, professor, királybiró, főkapitány vagy tanácsúr. Azontúl nem is volt rá gondja többet. A fiu megnőtt, megszakállosodott, megtömték, meghizlalták étellel és tudománnyal, elzárták hermetice minden világi kisértetektől, gondot viseltek testére, lelkére, felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professort, királybirót, főkapitányt, vagy tanácsurat, a mire esze és szerencséje volt, a nélkül, hogy apja-anyja törte volna rajta a fejét; a collegium volt nekik édes anyjuk.

Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matronának, s több százezer forintra menő jövedelme ennyi szép fiu felnevelésére; legtudósabb professorai, kiket a külföld akademiái műveltek, világhirű könyvtára, s mindenféle beneficiumai, mik egyfelől a míg szorgalomra ösztönözék az ifjuságot, másfelől jó eleve hozzá szoktaták azon jótékony öntudathoz, miszerint bármi szűken, de saját érdemük után tanultak megélni.

Vala pedig ezen idő szerint a nagyenyedi collegium rector-professora, nagytiszteletű tudós Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy mivelője, rendkivül -92- békeszerető férfiu és a jó erkölcsöknek fáradhatlan oltalmazója.

Mert ha bevette magát iszonyú foliánsai közé, azokba annyira el tudott veszni, hogy gyakorta kénytelen volt a feleségétől megkérdezni, ha valjon ebédelt-e ő ma már, vagy sem? tanítványai előtt pedig akként szólott, mint egy oraculum. Csak a csendes békességes tudományokat kedvelé, mint a csillagászat és mechanica, nem szereté pedig a historiát, mint a mely, az ő szavaiként, nem tanit egyebet, mint azoknak neveit, a kik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hősi tetteit énekli bűnös, vérengző, kegyetlen embereknek és hazudik véghetlen kiterjedésben, a helyett, hogy a jámborok, jótékony és bölcs elmék példájával javítanák az utóvilágot.

Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék úr a neki nem tetsző historiai személyek ellen, hogy tanítványai lelki üdvére képes volt a történetet meghamisítani, ráparancsolván a historiæ professorra, hogy Cleopatrát, Semiramist s más afféle szemtelen asszonyszemélyeket úgy fesse tanítványai előtt, mint rút, utálatos szörnyetegeket, a kikre gondolni is irtózat.

És soha női alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, táncz, hegedűszó s más hívságos dolgok örökre száműzve valának e körből, még a templomban is, nehogy a leányokra kacsingathassanak, hátul valamennyi pad mögött volt a nagyobb diákok számára egy hely külön rekesztve, a holott faragott fenyőszálakon ültek, hogy így fel ne érhessék fejeikkel az előttük álló padok karzatát. Mert kősziklára épült elve volt a nagytiszteletű úrnak, hogy fiatal embernek addig, míg meg nem házasodhatik, tehát míg iskoláit nem végezte és a míg nincs mit apritania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden a mi addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra.

Persze, hogy ez a legnépszerűtlenebb világnézet, a mit csak a közjó kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek -93- legkevesebb pártolói akadtak maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától értetődik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer másszor női alakot ne lásson, s tizennégy éves korától huszig az ember minden asszonyt szépnek talál.

Különösen nehezíté pedig Gerzson urnak nevelési maximáját azon körülmény, miszerint ő neki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan szép volt, hogy ha az ember félesztendeig válogatott volna a városban, megint csak ő hozzá tért volna vissza.

Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hiába lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen visszaszökni, mint volt egy diáknak husz lépésnyire juthatni Klárikához, – a hogy a szép leányt nevezték.

Gerzson úrnak emeletes háza levén a collegium tövében, ő maga a földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcső rácsos ajtóval volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifju ember a professor urat keresve tévedjen Klárika elé; a ki elé különben is hiába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélő és diákfélő elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna előle.

Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professor úrhoz, hanem kipróbált egyéniségeknek megnyitá háza ajtaját.

Ilyen két kipróbált egyéniség volt: humanissime Zetelaky József és humanissime Karassiay Áron.

Az első szép, ártatlan, leányarczu, tizenhét éves ifju, Gerzson úr különös kegyencze, a kiről ezt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a tudományok könyvei közé, mintha tömlöczbe, vagy spiritusba volna téve, örökké első eminens volt, mindenféle verseket írt akármely thémáról, neki mindegy volt; hexameter, pentameter, sapphicus, alcaicus, alexandrinus vagy anacreoni: magától értetődik, hogy ezek között szerelmes vers nem találtaték, hanem a -94- télről, tavaszról, aratásról, villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; e mellett görögül, diákul, zsidóul és francziául folyvást beszélt, a csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, chemiai és physikai experimentumoknál ő volt Gerzson úr segédje, s e mellett oly jámbor érzelmű ifju ember vala, hogy mikor a mythologiából azon istenasszonyt érdeklő paragraphust kellett felelnie, a ki kevés öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit.

A másik, humanissime Karassiay egy kissé nehézfejű ember vala, hat esztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérű ifju, a kit azért kedvele Gerzson úr, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő nem fordult, a miből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogy ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a fúrás-faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készítve mindenféle physicai eszközöket a tanár úr számára, s csupán olyankor adva tanujelét karjai egyéb mozgásának, midőn a nagy vacatió alatt az ifjuság a nagyteremben mythologiai drámai előadásokat tartott, – természetesen férfiszemélyzettel, férfihallgatóság előtt, a midőn Karassiay játszá Herkulest, Zetelaky pedig Dejanirát, a midőn Józsefről senki sem mondta volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyörűség volt nézni a Centaurusokkal való harczban, hogy vert egymaga harmincz pogány félistent a földhöz.

Épen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletű Tordai Szabó Gerzson uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint lesz a vízből levegő? mint ragad össze a kiszivattyúzott két fél golyó a levegőnyomástól? hogy lehet a levegőt meggyujtani? s a villanygép alatt papiros embereket tánczoltatni? a mik akkor még mind csodaszámba mentek. E végett átadá a physicum museum kulcsait kiválasztottjainak, hogy ott működjenek -95- nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két jeles ifjú már korán reggel ott van a muzeumban s csak a késő estve választja el őket onnan. Dicséretes szorgalmatos ifjak, mondá Gerzson úr, vegyetek róla példát ti többiek, istentelen hivalkodó, csizmakoptató korhelyek, hogy legyetek olyanok mint ők.

Lássuk tehát, mit mivelnek az ifjaink ott a physicum muzeumban? Ennek a muzeumnak van egy elsötétíthető ablaka, optikai kisérletek előhozatalára, és ez az ablak épen a nagytiszteletű úr udvarára nyilik; a mi két szorgalmas ifjunk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s épen egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyű nyilásába, azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet.

… Most épen József néz bele nagy áhitatosan… «Oh Istenem, milyen gyönyörű!» sóhajt, nem birva magával… Talán mégis csillag?… «Most épen egy rózsát szakit le, be szeretnék én az a rózsa lenni!» De ez már még sem csillag!

A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgálnak, naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik távcsöveken keresztül; a míg Gerzson úr azt hiszi, hogy szemeiket az ég csodáin fárasztják, ők azzal mulatják magukat, hogy a kedves leánykát mindenüvé távcsővel kisérik, kertbe, szobába, konyhába és benne gyönyörködnek.

A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen oda lett belé; nem bírt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott és mindent elfelejtett a mit olvasott, sőt Gerzson úr nagy megütközésére még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kerten járt az esze, és a szép leánykán, a ki a nyílt rózsaleveleket kicsi kötényébe szedi piczi fehér kezeivel. -96-

Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte; tört, zúzott a mi a kezébe akadt, a phosphorral való kisérletekhez oxygen helyett hydrogent adott: majd meglőtte vele az egész classist.

Gerzson úr el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiút? kutatott, fürkészett, – nem talált semmit; mire ő a hosszú folyosón végigkopogott, akkorra a muzeumban minden ismét a maga helyén volt, a telescopiumok ég felé fordítva, s munkában a görebek és légszivattyúk.

József pedig folyvást növekedni érzé szive fájdalmait, a csalóka távcső oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit nyújtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba megüté, a min Áron kétakkorát nevetett.

E kínjai közepett annyira vivé a gonosz kisértő a jámbor ifjut, hogy egy délután leüle az asztalhoz, s ijedség kimondani, szerelmes verset írt! A vers sapphicusokból állott és tele volt minden széppel, a mi a nap alatt terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében szebb versnek még csak hírét sem hallotta.

Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifjú a muzeum ablakában s beszélgetett egymás között:

– Hm! felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyű, mert nem volt még hét divatlap, a hol az ember kinyomathatta volna.)

– Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik s a nagytiszteletű úr kapja meg?

– Úgy kellene azt, szólt sóhajtva József, szépen összehajtogatva elrejteni a nyiló rózsák közé, hogy a mint korán reggel kijő a rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el. -97-

– Hát hiszen az könnyű, felelt Áron. Innen az ablakból le lehet ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyű beugrani az ásott földbe, visszafelé meg aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a kötélen megint feljöhetni.

– Mit gondolsz? szörnyedt el József, – én bocsátkozzam le kötélen a collegium ablakából? én mászszam át idegen kerítésen éjszaka?…

– Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy könnyű volna megtenni…

Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe Józsefet beleültette s a kötelet az ablak keresztfája körül csavarítva, izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lebocsátá Józsefet a kőfalig, ki egy perczig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezéből kicsuszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt a mitől rettegett, ez azon egy dolog lehete, hogy ha meg találja valaki látni.

Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák közé, s Áron markában újra fölemelkedék a kötélen a muzeum ablakáig szerencsésen; a két ifju csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen bolondot cselekvének?

Másnap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbbé a látcsőbe. Mint a ki valamely nagy gonosz gyilkos dolgot követett el, még a bűnös helyet is félve kerülték, s dobogó szívvel hallák reggel a nagytiszteletű úr csizmáit a folyosón végigkopogni.

Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, -98- azt hivé mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.

Zetelaky inkább halott volt, mint élő. A világért rá nem nézett volna a tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.

– Csak azt akartam mondani humanissime, szólt végre száraz hangon, hogy ha máskor verset akar hozni, ne a kerítésen jőjjön be vele, hanem az ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. Különben nem rosz vers a mit írt, csakhogy egy helyen az adonicus sántit.

S ezzel markába nyomta a kérdéses verset. József nem bánta volna, ha e perczben a collegium vele együtt elsülyed.

Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól nevelt leány, első kötelességének tartá az apjának denuncziálni, egyuttal az elgázolt tulipán-ágyakért is panaszt téve. Az öreg úr rögtön ráismert az írásra, s vége volt előtte József turpisságának. Többé sem experimentumokat nem bízott rá, sem a physicum muzeumba nem küldé dolgozni.

Ezenközben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanuló ifjuság nem csupán azon dolgokról hallott, a mik könyvekben vannak megírva, hanem hírt vett gyakorta az országban szerteszét történő eseményekről is, s épen nem iparkodék elrejtegetni rokon- és ellenszenveit, miket a kurucz-laboncz világban vagy egy, vagy más irányában érzett, sőt néha leczkék kezdete előtt, mikor két-háromszáz tanuló össze volt egy teremben gyülekezve, lehete olyforma hajlandóságokat is tapasztalni, mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne tétlen nézője a mulatságnak.

Erre ugyan nemsokára kivánt alkalom is kinálkozék; egy napon Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim ő kegyelmességeik beizenének a városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer kenyeret és -99- tizenkét bendő turót azonnal helybe küldjenek, borról sem feledkezvén meg, a mely ne legyen több, mint kétszáz akó. A jó nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmi szerekben, hogy csak végső megszorítás mellett birták összerakni a kivánt mennyiséget, s midőn mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot Balika, előjön a maga lyukából s elveszi tőlük az egész szállítmányt és elviszi a Torda hasadékába.

A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták ők Trajtzigfritzignek, hogy Balika elvitte az enni-innivalót, menjen utána és vegye el tőle, a labonczvezér haragra gerjedetten felülteté a maga hadait s megesküvék, hogy porrá égeti Enyedet, s bor helyett a vérét iszsza meg az egész lakosságnak.

A szegény nép nagyon megijedt a kegyetlen fenyegetőzésre; eleget tenni a legjobb akarat mellett sem lehetett. Trajtzigfritzig és csordája pedig már Marosujvár körül járt, s a hogy a közbeeső falukkal bánt, abból Enyed is elgondolhatta, mi vár reá?

Ilyen inséges eset megszokott állapot vala már Enyeden, a lakosság a labonczok jöttének hírére hirtelen elhagyá házait, a mi féltője volt, azt elásta a pinczékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat, gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdők közé, a hajadon leányokat begyűjték a reformatus templomba, maguk a fegyverfogható férfiak pedig helyet foglalának ugyanott a templom udvarán, mely, a mint most is látszik, erős, magas kőfallal volt bekerítve, s több rendbeli bástyatoronynyal ellátva, mely tornyokat a helybeli czéhek építteték: egyet a becsületes csizmadia czéh, mást a becsületes takács czéh, külön egyet a szűrszabó czéh, együtt a timár és varga czéh egy negyediket, ötödiket a gombkötők és aranyművesek, hatodik volt a kovácsok és lakatosoké. Itt tartattak a czéhládák s nagy veszedelem idején ide gyültek a czéhbeli mesterek legényeikkel együtt s ők képezék az Isten várának őrségét. -100-

Átellenben állt a collegium, roppant háromemeletes négyszárnyú épület, melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a sor.

A mint a városon szétfutó hír eljutott a collegiumba is, lángot vetett a diákok szivében az ifju vér: «nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a várost!» szóltak lelkesülten, s másnap reggel a chemiai leczkén azt vette észre nagytiszteletű Szabó Gerzson uram, hogy tanítványai kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgató teremben, s hallani sem akarnak egyébről, mint hogy őket professoraik a labonczok ellen vezessék.

No ez szép kivánság volt nagytiszteletű Szabó Gerzson úrtól, hogy ő valakit a háborúba vezessen!

– Megbódultatok-e dilectissimi? szólt elszörnyedve a jó úr, menjetek, igyatok «purgantes pectora succos». Hát Ajáx vagyok-e én, avagy a megveszett Achilles, hogy engem harczba akarjatok vinni? avagy myrmidonokat neveltem-e én bennetek, hogy ily vérengző gondolatokat tápláltok magatokban? kiknek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben dárda forog, kik csak énekelni tanultatok, im harczi ordításra ferdítitek ajkaitokat. Azért ruháztam én reátok annyi bölcseséget és tudományt, hogy bitangul elhulljatok barbár ellenség csapásai alatt, mint bármely tudatlan katona, a ki azért született, hogy meghaljon?

E beszéd közben észrevevé Gerzson úr, hogy még Zetelaky is valami fringiát takargat a togája alá, s iszonyúan ráförmedt:

– Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per «kend» nevezett, már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt rá eset valaha, hogy poéták, a muzsák választottai, a szent berkek lakói, a Pieridák barátai fegyvert emelgettek volna kezeikben? – No, szóljon kend! kend nagy historicus, mondjon nekem erre esetet ha tud.

– Igen is volt rá eset: mikor Pán tanítványai botra -101- kaptak a Helicont pusztító gallusok ellen s agyon verték őket.

Gerzson úr hátra kapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve. Ez még dühösebbé tevé.

– És ha én megtiltom ti nektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midőn a nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elhárítani magáról! Kendnek pedig humanissime Zetelaky annyit mondok, hogy nem szükség minden kérdésre felelni. – Most pedig parancsolom ti nektek, hogy e perczben lerakjatok minden fegyvert kezeitekből, és a ki ellenkezőleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik e collegium küszöbéről, és soha annak ez életben tagja többé nem leend!… Clarissimi domini jurátusok, huzassák meg a repedt harangot!

Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghuzatni, midőn valaki a collegiumból ünnepélyesen kitiltatott.

A rector szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsegő kongása szakgatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professoruk szavára megjuhászkodva rakták le fegyvereiket mind, a repedt harang elhallgatott, a diákok helyeikre ültek, elővették könyveiket, a nagytiszteletű úr pedig vevé kézi könyvét és prælegált, mintha semmi sem történt volna, míg az órát nem csengették, akkor elbocsátá tanítványait, az elszedett kardokat és dárdákat pedig szekérre rakatá s elzáratá a templom alatti boltozatba, hogy még csak hozzájuk se lehessen férni.

Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedségből, melyet a rector szavai okoztak bennük, újra összebeszélének, s miután fegyvereik elszedettek, másnap korán reggel, a mint a kapuk megnyittattak, kimentek a Maros partjára, ott jó friss fűzfákat találván, azokról vágott magának kiki egy husángot, s azokat a toga alá rejtve, észrevétlenül beszállíták a collegiumba és elrejték a faraktárba szépen. Gondolák, hogy ez is jó fegyver, ha jó ember fogja a végit. -102-

Még az nap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer főre menő laboncz népével; a nemes város a főbirót, a collegiumi testület a nagytiszteletű rector professort választá ki, hogy deputatioba menjenek eléje.

Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind gyalog járt, kivéve három faágyút, melyeket bivalyok vontak. Nagyon gyanús kérdés volt azonban, ha vajjon el lehet-e ezen ágyúkat sütni, a nélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? még egy negyedik ágyújok is volt rézből, melyet valamely csata alkalmával valamelyik fél beszegezett és ott hagyott, ők pedig kifúrták a szeget onnan, úgy, hogy most, ha elsütötték az ágyút, a gyújtólyukon jött ki mind a töltés, a golyó pedig benn maradt.

Maga a had gyönyörű népség volt; igazán ráillett a válogatott czím, mert az ország minden népeiből volt az összeválogatva; magyar, oláh, belga, marodeur, rácz és oláh-czigány egy csoportban, egyik mezitláb és sisak a fején, másik a szűrin át kötötte derekára a kardot, némelyik nagy puskát czipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi nyírott bajuszszal volt, hogy összekeveredés esetén mégis csak megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekből szerkezett kuruczoktól, kik hosszú hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész bocskorban járt, csupán azoknak jutott sarú, a kik valamely tisztségben voltak, azokra sarkantyú is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem volt, az a sarkantyú nem szolgált egyébre, mint hogy legyen nekik miben elesni, ha futni akarnak.

Ily armadiának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, a ki azt hinné, hogy ő is hasonló volt rongyos seregéhez; lova legszebb angol mén volt, ő maga ezüst csillagos lánczszemből font pánczélinget viselt aranysujtásos meggyszín bársony dolmány felett, homlokát kecsegehátú rézsisak borítá, s pánczélpikkelyes keztyűkbe -103- dugott kezeit széles egyenes kardja markolatán nyugtatá.

Széles, tunya képéből s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e pompához sem születése, sem érdemei nem juttaták, s a hány csojtár, a hány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdő betűi voltak himezve, de ő azért elég méltóságot tulajdoníta magának, ha lovon ült, azokhoz a kik gyalog járnak, lenézőleg beszélhetni.

Alvezére, Bórembukk, egy nagy trabális mészáros legény volt, szőretlen csontos pofával; ki egész ellenkezőleg nagy gondot látszott arra fordítani, hogy mentül piszkosabb lehessen.

Bőrködmene csillogott a szennytől, s orczája bátran dicsekedhetett vele, hogy záporesőn kívül más vizet soha sem érzett.

Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, melylyel egy csapásra le birta félkézzel ütni a tulkot.

Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség, nagy tisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtisztelés okáért Gerzson úr egy igen szép diák peroratiót tartott a két vezér előtt.

Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont ő reá; egyikük sem tudott egy szót is diákul, hanem azért mégis úgy tettek, mintha mindent értenének.

– Értettem jól, a mit kend mondott – szólt a vezér – a mint észrevette, hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedőleg vállára veregetett. Kinek híják kendet?

– Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletű collegium rector professora, társam ő kegyelme pedig nemzetes Tóth János uram, a nemes város főbirája.

– No pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van szüksége a seregnek, a minek három nap alatt elő kell teremtődni, különben esküszöm ősi kardomra -104- (valahol lopta azt a kardot), hogy minden csizmadiát eltörlök a föld szinéről!

– Majd tudtára adandjuk a becsületes czéhmesternek akaratodat méltóságos úr, és ő minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kívül maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménynyel vagyunk is felőled, a buta népség annyira fél a fegyveres néptől, hogy közeledéstek hírére mind szétszaladának az erdőkbe, részint elzárkóztak a templomokba; úgy, hogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig lehetetlenné tennétek, hogy kivánságaitoknak megfelelhessünk, nem levén senki a kitől azokat behajtsuk.

Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe súgott valamit, s azzal rosszul rejtve ravasz mosolygását, így szóla:

– Becsületes szolgák. Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink sem kivánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván; tehát hazamenvén és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ők hazajőjjenek, és azután pediglen kiváltképen csakhogy épenséggel azonnal mingyárt itt a város mellett ezer lépésnyire sátort üssünk; ti pedig minden háznál gyertyát gyujtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan otthon vagynak, különben pedig, ha egy vagy más, így vagy amúgy talál lenni, hát majd meglátjátok azt az egyet, hogy!

Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimatumát a küldöttségnek, visszabocsátá őket a városba, ő pedig a maga seregével mintegy ezer lépésnyire letelepedett a mezőn, buzakévékből csinálván kiki magának sátorokat.

A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy kiki menjen haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen -105- gyertyát az ablakába, s a mi szegénységétől kitelik, hordja össze, hogy a laboncz urakat kielégíthessék vele.

Úgy is történt, a czéhek szépen haza oszladoztak, az erdőre kimenekült asszonyok és vének visszahivattak, s késő estig nem szűnt meg az egész város sütni főzni az érdemes labonczok számára. Csupán a templomban elhelyezett ifju hajadonok nevében könyörgött azon kegyért a szép Klárika, hogy őket hagyják meg azon éjjel az Isten házának oltalma alatt, s e kérelmet a többi szüzek is támogatván, a nemes tanács és a professori kar végre beleegyezett.

Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a város előljárói nyugodtan aludtak menyezetes nyoszolyáikban, elgondolva, hogy mily bölcsen elháríták városuk felől a nagy veszélyt; háromszázötven szűz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, a midőn Klárikának úgy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené őt, hogy ne alugyék, hanem menjen fel a toronyba.

Ő azon félálmosan felment a lépcsőkön, hol a szent ekklézsia ötvenkét mázsás harangja állott, s a mint kitekinte a torony magas ablakán a holdvilágos éjbe, úgy tetszék neki, mintha valami nagy sötét foltot látna lassan a város felé hömpölygeni, s nem sokára kivehetővé lőn előtte, hogy az egy nagy embercsoport, melynek sötét tömegéből kaszák és kopják vasai villognak elő a holdvilágban.

Egyszerre világos lőn előtte minden: a labonczok csak azt várták, hogy a népség házaiban szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajta üssenek… Klárika egy perczet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba, hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentő gondolattól, belekapaszkodék az ötvenkét mázsás harang kötelébe, hogy azt meghúzva, jelt adjon az egész városnak.

Gyönge volt a leány karja, de erőt adott neki a vész, fehér kezeivel a durva kötélbe fogózva meglóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig birt meghúzni két férfi, s -106- mielőtt a csoport a várost elérhette volna, egyszerre megkondult a vészharang a város felett, s azon pillanatban talpon volt minden ember, s mintegy összebeszélésre az asszonyok és öregek ismét futottak ki az erdőkre, a férfiak a templom bástyái közé, úgy, hogy mire a labonczok a városba értek, ismét üresen találtak minden házat.

Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszatásra, s parancsot adott, hogy rögtön tizenkét helyen fel kell gyujtani a várost.

De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midőn olyan zápor kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a labonczvezér káromolt Istent és ördögöt e bosszuságért.

Reggelre virradva ismét kijöttek eléje a nagytiszteletű rector és a városbiró. A vezér szólni sem engedte őket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan csalárd, hazug kutyák, a kik rászedik a becsületes embereket, és erősen esküvék, hogy négy ágyújával porrá lövi az egész várost, a templomot és a collegiumot, kardélre hányatja a lakosokat s a hajadonokat kiosztja katonái közt, hacsak ő neki azt az egyet ki nem adják, a ki a harangot meghúzta.

– Azon egy épen az én leányom, kegyelmes úr, felelt leverten Gerzson úr, de ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára átadom őt néked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én fejemet elébb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák.

– Azt megkapod! vigasztalá őt Trajtzigfritzig s e biztatással egyszerre elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. Ő maga nagy büszkén lován ülve, kötőfékjét a főbiró kezébe adá s úgy vezetteté magát az utczán végig, míg Bórembukk a professor nyakába ült fel s nevetséges iszonyattal viteté magát a piaczig, sarkantyúival illetve a tisztességes ősz férfiu oldalait.

A diákok mind ezt látták a collegiumból, mert a menet épen előttük állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson úr tette a zsebébe.

Később azt is látniok kellett, mint adják ki a templom -107- ajtaján a félholt leányzót, a rector leányát, Klárikát, s mint emelé azt nyergébe Trajtzigfritzig.

De már ez mégis csak több volt, mint a mennyit diák szívvel el lehet viselni.

– Megölöm az egész világot! ordítá Zetelaky magánkívül, megölöm egy magam valamennyit s hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön; utána Áron és utána a többiek mind; – egy percz alatt ki volt sarkából vetve a bezárt kapu s a másik perczben mint a bolygatott méhköpü raja, ömlött ki a diákság a templom körét elfoglalt labonczokra.

Nem volt kezükben egyéb, mint fűzfadorongok, de a míg a labonczok kanóczos puskáit haszonvehetlenné tette a sűrű zápor, az ő kezeikben súlyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy percz alatt a falnak lett szorítva a laboncz sereg, s az első ordításra vérszemet kapott csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.

A megszorult két vezér nem vette tréfára a dolgot, a mint meglátták, hogy labonczaik ugyancsak dülöngnek a di kok csapásai alatt, hátat fordítának a csatatérnek s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig átkarolta az ölébe tett leánykát s vitte magával, szemeivel majd felfalva annak martalékul esett bájait, Bórembukk pedig galléron ragadá Gerzson urat s úgy hurczolta őt magával, roppant lábait futásnak eresztve.

Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden részei felé a laboncz sereg, alig harminczad magával futott Felvincz felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyűrt ökleikben nyers fűzfadorongok, hosszú fekete tógáik öveikbe akasztva, nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.

Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat, egy-egy párjára talált a futásban s elmaradt magára tülekedni, végre ketten maradtak egymásnak, elől Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban József és Áron. -108- Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszú lábaiban bizott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló, s a mint az említett kis patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a fellegszakadás árja elhordta a hidat, S a víz túlömlik a parton.

Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson úr gallérját s tenyerébe kapva a taglót, úgy odavágott Áronhoz, hogy ha félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák a doronggal s úgy talált a laboncz körmére ütni, hogy rögtön kiesett a kezéből a tagló; erre a laboncz vadállati dühvel ugrott neki puszta kézzel az ifjunak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül, hogy meghajlott bele a bot, s a laboncz feje egyszerre czipóvá dagadt: mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst s ki akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt két kézzel s ilyenformán nagyokat rántva egymáson, elhuzakodtak egy ideig, míg mind a kettő kifáradt, s akkor farkasszemet kezdtek nézni.

– No diák, szólt fogcsikorgatva a laboncz, most akadtál emberedre: tudod-e, hogy most ki fogott meg? az én nevem Bó–rem–bukk!

– De annál még az én nevem is czifrább, felelt Áron, az én nevem pedig Ka–ras–siay!

– Ka–ras–siay! kiálta fel elszörnyűködve a laboncz; no iszen hát akkor jaj neked is, nekem is; s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a ketten úgy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy mindkettőjük felett összecsapott a víz.

Ez alatt József is utólérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy nincs menekülés, leszálla lováról s kihúzva a kardját, neki fordult Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje.

– Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyú! kiálta a -109- pelyhetlen állú ifjonczra, vagy kezed lábad vagdaljam el?

Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét s közepen fogva a botot, merészen odalépett a vasba öltözött ijesztő arczu vezér elé.

– Ejnye! nem mégy el innen? ordíta az magán kívül, s kardjával hozzá vágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik végével úgy csapta félre a kardot, hogy csak úgy pendült, a másikkal pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak úgy kondult!

Meglódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csakúgy bámult szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg?

Pedig nem kellett azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot, s úgy vágta derékon ellenét, hogy az csak végig nyult a földön, a kard kiesett kezéből; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire Zetelaky azt gondolva, hogy csak aléltan a lóhoz kötözött kedvesét akarja meggyilkolni, reárohant s lábával reá gázolva, egy végcsapással leüté.

Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szétmaradoztak, csak egy a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki. Hirtelen oda futott, s a tógánál fogva kihuzá a vízbe esett Karassiayt. Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csakhogy a diák még élt, de a laboncz meg volt halva.

Ekkor Gerzson úr segélyével fellocsolván Klárikát, magához téríték szép szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térden állva hálákat adának az Úrnak a megszabadulásért.

Azon két fűzfadorongot pedig, melylyel a két ellenséget leverték, az esetnek emlékére letüzék a patak medrébe és Gerzson úr áldást monda azokra, mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé perspectiván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta.

És ezen történetnek száz és ötven esztendeje immár, s -110- a két fűzfa folyvást zöldül a víz medrében. Hajdan a collegium kényelmes mulató lakot építtete e fűzfákhoz, hova kijártak szép nyári napokban a tanulók; elmondva egymásnak a regét a két fűzfáról s elénekelve, hogy: «Erős várunk nekünk az Isten!»

KORONÁT SZERELEMÉRT.

VIZKERESZT ÜNNEPE.

Még akkoriban nagy ritkaság volt Erdélyben az orgona, kivált a kálvinista templomok csaknem mindenütt nélkülözték ez Isten dicséretére rendeltetett hangszert, csupán Majosfalván volt egy, melyet Bethlen Gergely uram készíttetett Németországban, e kis mezőváros temploma számára. Bernard mester, az akkori leghiresebb orgonakészítő, megértve, hogy a megrendelt munka fejedelmi ivadék számára készült, nem restelé a fáradságot annak kiállításában, megcsinálván annak öreg sípját alabástromból, a pedal brugókat aranyozott vastag papirosból, s az előtéren álló fuvolasípokat valóságos öntött ezüstből, s felkészítvén azokat aranyozott rácsokkal és arabeszkekkel, a mint az akkoriban kegyes divat vala.

Bethlen Gergely uramnak ugyan volt Küküllő-várban saját családi temploma, melyben a pompás orgona szépen elfért volna; hanem ő azt mondá, miszerint ő azt nem a maga, hanem az Isten dicsőségére szerzé, s ekként került a pompás hangműszer aranyozott és ezüstözött alkatrészeivel a kisded kálvinista szentegyházba, nem kis munkába kerülvén a helybeli lelkész, nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram ellenszegülésének legyőzése, ki is – saját szavaiként – átallotta a dudát behozni a templomba, s még nagyobb gondot adván az orgonának felállítása, melynek legnagyobb sípja tizenhat láb magas vala, úgy, hogy a tetejéről mind le kellett szedni az aranyozott czirádákat, ha azt akarta, hogy elférjen az alacsony imaházban. -112-

Bethlen Gergely uram azonban már most az orgonája kedvéért minden vasárnap eljárt a templomba, két szép hajadon leányával együtt; a két szép leány kedvéért pedig ugyancsak a környék fiatalsága választá ez imaházat buzgólkodása helyéül, úgy, hogy rövid idő alatt nem volt látogatottabb szentegyház Küküllő vármegyében a majosfalvinál, a holott is nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram vasárnaponkint az egybesereglett gyülekezetet együtt és egyenkint, kor-, nem- s rangkülönbség nélkül úgy megmosta, úgy megfeddé, úgy megdorgálá, hogy Ezaiás próféta sem tette jobban a maga idejében.

Ezerhatszázkilenczven után írtak ötben, a midőn ez történt a majosfalvi szentegyházban, vízkeresztnek ünnepében.

Bethlen Gergely uram tudniillik ekkor is szokása szerint alájövén Küküllő-várból kisebbik leányával Ilonkával, – a másikat, Katalint, az ifjú Kendefi Gáspár vitte az előtt két héttel Bodonba férjhez, – hátrahagyá szánkóját a jó úr a templom kerítése mellett, s betérvén a paphoz, a ki rendesen meg szokta őt várni, vele együtt mene a templomba, előre bocsátván a papot, s kezénél fogva vezetvén leányát, s akképen foglalva helyet a fényesre festett padon.

A pap bejöttével megzendült az orgona, a hívek felálltak, felállva elénekeltek egy hosszú verset, azután leültek, hozzá fogtak a XXXVIII. zsoltárhoz, azt végeslen végig elénekelték, maga is pedig Bethlen Gergely uram oly buzgón, oly lelkiismeretesen énekelt a hívekkel együtt, hogy avagy csak egy sort is el nem mulaszta a zsoltárból, csupán csak az orgonista által minden vers után elkerített kacskaringós kikezdő czikornyák alatt akadván ideje, mellette ülő leányával zsörtölődni, ki előtt a kinyitott könyv most is a kezdő lapon volt. «Hát te mért nem énekelsz?» «Jaj így is meg vagyok fagyva, hát ha az a kis meleg is kimegy belőlem!»

Bethlen Gergely uram oldalt vetette magát e szóra. -113- Ilonka szokott neki olyan feleleteket adni, hogy övé maradt az utolsó szó, s mégis ő volt Gergely úr legkedvesebb leánya, mint ki a jó ötleteket – még saját rovására is – különösen szerette.

Gergely úr mintegy negyvenöt éves lehetett ez idő szerint; kisded, zömök, kurtanyakú férfi vala, a fején levő sűrű haj egészen meg volt őszülve s rövid üstökre kanyarítva, homloka mindig le volt a szemére húzva, mintha mindig haragudnék, pedig nagyon is ritkán haragudott; szokása volt kurta bajuszát rángatni, ha valami nem volt ínye szerint, s ha valamit rosszalt, annak legvilágosabb jele volt az, hogy orrát megdúzva egyet mordult a torka fenekéből, s dolmánya zsinórjait egyik oldalról a másikra gombolá, a harag kitörése pedig csak egy perczig tartott nála, úgy, hogy ha akkor ült, a mikor megharagudott, mire fölkelt már megszégyenlé magát.

Az ének elmult, következett a prédikáczió; nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram felment a kathedrába, a hívek sok köhögés után helyreverték magukat, s várták csendben a hirdetendő igét.

Mint már tudjuk, a nagytiszteletű úr kemény dolgokat szokott a gyülekezet épülésére felhordani, a mai textus ilyen formán hangzott Ezsaiásból:

Az emberek elkékültek, elhalaványultak, Bethlen Gergely uram nyuszt-prémes dókájába burkolózva, hátravette magát székében, mintegy előre érezve a zivatart, csupán Ilonka arcza volt nyugodt és ábrándozó; nagy, sötétkék szemei nem keresték a szónok élő márványarczát, az ablakon az esti nap búcsú alkonysugára sütött be, keblét egy önkénytelen sóhaj emelé, lelke túl volt a templomon, túl az égen, még ennél is közelebb az Istenhez, – ő szeretett.

– Gyilkosok, tettetők, csalók, hitszegők, istentagadók, hazaárulók! Miért jöttetek e szent helyre? -114-

– Üm, dörmögé magában Bethlen úr, még mélyebben húzva magát dókájába.

– Hogy mertek Isten színe előtt bűneitek sokaságával megjelenni? Nem féltek-e annak haragjától, kinek nevét szájatok kimondja? Széttekintek rajtatok és nem látom közöttetek azt az öt igaz embert, a ki ért megtartandja az Úr Szodomát és Gomorát. Mindenütt bűn, iszonyat, veszedelem. Látom a fiút, ki apja halála után sóhajt; látom az asszonyt, ki férjének szemben hizeleg és szemével másra tekint; látom az árvák megrontóit, kik testvéreik megnyomorításával szereznek maguknak veszendő kincseket.

– Jól van, nagyon jól van, mormogá magában Gergely úr, szokás szerint nem állhatva, hogy bele ne szóljon a prédikáczióba.

– Meg van vesztegetve a nép, a konkoly kikelt mindenütt s bevette magát a várakba, úgy mint a kalyibákba, míg a közönséges gonosztevő dénárokat rabol, addig ti főurak az országot fosztogatjátok; veszekedtek a hivatalokon s a közinségből gazdagultok; ime Vándor Ádám uram milyen bogláros mentében mutatja magát, pedig Isten ember tudja, hogy két kesely paripával jött be az országba. Ti magatok mentek rossz példával elő, megbüntetitek a gyilkost, a ki egyet megölt, s ti magatok háborút csináltok az országnak, mely nélkül ellehetett volna; jaj ti reátok! az özvegyek és árvák siralma az egekre száll föl ellenetek.

– Üm, üm, dörmögé Gergely úr, bajuszát rángatva s fejét csóválva. Jól, jól van, pap uram. Jól van.

– Behoztok törököt, tatárt, kuruczot, labanczot az országba, s míg az szerte pusztít, rontja a népet, égeti a falvakat, ti felveszitek magatokat váraitokba s onnan nézitek a romlást.

– Pedig hiába építettétek erős váraitokat, por és hamu -115- minden erősség, melyet az Úr lehellete megillet és menten leomlanak, de kősziklára épített ház az Istenben való bizodalom, az igaz hit! és ti e hitet is megvetitek, elhanyagoljátok, kicsúfoljátok. A hajdani buzgóság, az ősi önfeláldozás nem találtatik sehol. Cserélik, berélik a hitet, mint az új ruhát, ma rácz, holnap unitárius, holnapután török, ki mint hasznát látja. Ime Pünkösti László uram mily áhitatosan hallgatja az Isten szavait, pedig csak a mult héten igérte meg Apor István uramnak, hogy pápistává leszen, majd akkor ő is kap valami részt a testamentomban; ime László Mihályné asszonyom kiadta kezéből mind a két fiát Kolozsvárra, mintha itthon nem lett volna már nekik mit tanulni, s most ott a tisztelendő Jesoviták olvasóval és képes könyvekkel dugdossák a gyermekek zsebeit. Ime Mihács Mihók uram bolond fővel azt beszéli, hogy ő minden vallásból hisz valamit, a zsidóból a szombatot, a törökből a sok feleségtartást, pedig lészen ő neki egyformán része a poklokból minden vallás szerint; sőt még Henter Jónás uramat is itt kell látnom, a ki már két héttel ezelőtt convertált, hogy valami hivatalba promoveálódjék, s most is csak azért jelent meg az Isten házában, hogy itt Bethlen Gergely uram hajadon leányára bámészkodjék, pedig bizony mondom neki, hogy azt oltárhoz vezetni nem fogja.

A pap menykövei ekképen hullottak jobbra-balra, a hívek megilletődve húzták le fejeiket, s ha valamelyiknek szólt a leczke, alig lelte helyét. Egyedűl Ilonka nem látszott érdekelve lenni a dorgáló szavak által; szemei, lelke, gondolatai messze-messze tétováztak, túl a szűk falakon, túl a hóval fedett mezőn, ott, hol az Isten közelében örök tavasza van a világnak, a szerelem reményében. Arcza angyali nyugalmát nem zavarták meg Gernyeszegi uram intései, sem Henter Jónás uram bámészkodása.

– Jaj tinéktek, jaj Erdélyországnak! folytatá a pap; -116- eljön az Úr a maga ostorával és megostoroz benneteket; eljön a látogatás napja és el nem mulik. Avagy a bérczek nem a ti bűneitekért rendülnek-e meg álló helyeikben? a viharos menydörgés és villámverés nagy karácson reggelén nem az Isten intő szava volt-e hozzátok? A rettenetes áradások, mik falvakat söpörnek el helyeikről, a sáskajárás, mely minden zöldet letarol, nem azt jósolja-e, hogy el fogtok töröltetni e földnek színéről, és nevetek sem maradand ez országban? Jaj nektek, jaj tinéktek, kiket az unokák meg fognak átkozni, de százszorta jaj az unokáknak, kiket apáik rontanak meg! Én láttalak benneteket az utolsó fejedelem temetésén. Nem sírt közületek senki; többen összetették kezeiket s imádkoztak; az nem a megholt lelkeért történt, hálaimádság volt az az Istenhez, hogy őt magához vette.

– Üm, ez nekem, ez nekem szól, dörmögé magában izzadva, és dókáját jobbról balra gombolva s üstökét sebesen körülkapargálva Bethlen Gergely uram.

– Igaz, hogy gyönge ember volt a megboldogult, könnyelmű, részeges és ittas fővel sok bolondot mívelt; de a miénk volt, a miénk! és azért kár volt örvendeni az ő temetésén, mert bizony mondom néktek, hogy ez volt az utolsó fejedelemtemetés Erdélyországban és több fejedelmet nem fog Erdély eltemetni!

– De már azt tagadom! kiálta fel elförmedve Bethlen Gergely uram, s lecsapta süvegét maga elé. Ahhoz kend nem ért, Gernyeszegi Menyhért uram!

A pap magasra emelt fővel tekinte le a botránykoztatóra, s három újját fölemelve az ég felé, menydörgő szózattal kiálta le reá:

Bethlen Gergely uram már ekkor egészen magához tért, átlátva magaviselete helytelen voltát s lesimítva üstökét és mentéjét helyre rángatva, visszaült helyére:

A pap tehát még egyszer általánosan megdorgálva a -117- gyűlekezetet, végezetre jobbulást ajánlva neki, megvigasztalá a megilletődött népet a menyei bocsánat igéretével.

– Tartsátok meg a hitet, és az bizony meg fog benneteket tartani; szeressétek a hazát és az bizonyára élni fog; tegyetek szent fogadást, hogy Isten és a hon előbb való lesz nálatok minden világi jónál, s e fogadással járuljatok az Úrnak asztalához, mert a ki e nélkül veszi el a szent jeleket, az halált eszik és kárhozatot iszik magának!

A pap menydörgő szavai után újra megzendültek az orgona sípjai, az igazság után a költészet, s a hívek szép rendben járultak a szent kenyérrel és borral terített asztalhoz, melyre Bethlen uram leányai saját kezükkel hímzettek pompás vörös bársony takarót. Előbb a férfiak kerültek sorba, kardjaikat mind lerakva a templom-ajtóban; Gernyeszegi Menyhért uram olykor fejcsóválva húzta vissza a nyújtott serleget, midőn valaki balkézzel nyult hozzá, s velőkig ható mondatokat dörgött mindegyik fülébe; úgy látszék, mintha személy szerint mindenkinek legtitkosabb bűneit ismerné, s nem egy gonosztevő tért az igaz útra, átható szemeinek rettenetes tekintetétől.

Midőn a férfiak közül a legutolsó is elhaladt, jöttek sorban a nők. Legelől egy pár éltesebb matróna, a helybeli nemes családokból, becsületes tornyos főkötőben s panyókán lógó prémes mentéikkel nagy ezüst kapcsokra; kezeikben aranyos metszésű énekes könyveik, azokba csiptetve egy-egy szál rozmaring. Most egy karcsú hajadon lépett az Úr asztala elé, kin az egész gyűlekezet szemei függöttek, Bethlen uram legszebbik leánya: Ilonka. Mennyi áhitattal, mely nemes ihlettséggel fogadá el az isteni vér jelképét! az Úr lelke lebegett arczulatán.

– Az Úr hallgassa meg szíved fohászait, monda nyájasan a leánynak a lelkész, s egy pillanatra elolvadt arczának szigorúsága.

Ilonka hosszan, mélyen fölfohászkodék a szent asztal -118- előtt; sóhajában annyi névtelen érzelem vágya látszott kifejezve: derengő sejtelmek, mik még gondolattá nem voltak érlelve s melyekből olvasni csak azon nagy lélek képes, ki a csecsemő sírását is érti.

Azon pillanatban, midőn Ilonka letevé a serleget, irtózatos zsivaj támadt a templomajtó előtt, rémült gyermekek és leányok rohantak be a templomba a rögtöni ijedtség érthetlen ordítozásával, s a padokon keresztül ugrálva, a karzat oszlopaira s az ablakrámákra kezdtek fölkapaszkodni.

– Mi történik ott? kiálta a pap a lármát túlharsogó hangon, míg a templomajtónál levő leány- és gyermekcsoport mindig nagyobb zavarba kezde gomolyodni, s egyszer az egymás hegyén hátán hentergő tömeg közül egy roppant nagy medve szökött elő, idomtalan hánykodó ugrással futva egyenesen az Úr asztalához.

– Jézus segíts! sikolta Ilonka összeijedve, s a rémülettől nem birt megmozdulni.

A fenevad már csak néhány nyomnyira volt a leánytól, a csodajelenettől megrémült nép egészen megfeledkezett róla, midőn Bethlen Gergely uram hirtelenebben a kimondott szónál átugrott karospadján s a vadállatot ököllel fültövön ütve, a mint ez két lábra állt, megfogta két kézzel két fülét s azzal hanyatt vágva az állatot, birkózásba eredt vele.

Ilonka, a mint apját a medvével viadalt kezdeni látta, elsárgult, szemei elfordultak s azzal összeroskadva, féltestével az ott álló padra hanyatlott.

– Ne féljen kisasszonyom! rikácsolá ekkor háta mögött valami erőteljes női hang, s a megriadt néptömeg közül egy izmos székely leány vált ki, két könyökkel törve magának útat kisasszonyáig, s azzal odarohant Ilonkához, felkapta karjai közé mint egy ölbeli gyermeket s az orgonához rohant vele, melynek záros rekesze volt.

– Egy kést adjatok! ordítá Bethlen Gergely, még folyvást egyedül küzdve a fenevaddal, s egyik térdével a földhöz -119- nyomva annak füleit. Szaladjatok a kardomért, a templomajtóban maradt.

– De az Isten házában nem fogunk vérengzeni! kiálta Gernyeszegi Menyhért uram, s azzal öltönyujjait felgyűrve, oda futott Bethlen Gergely mellé.

Ezzel ketten belecsimpeszkedtek a hivatlan vendég bundájába, füleibe, s elől húzva, hátul ütlegekkel nógatva kiczibálták azt a templomból, ott künn azután a magához tért népség végkép agyonverte.

Ily csodaeset többször adta magát elő Erdélyben, hogy a medvék, miket télen különben sem ritkaság látni, fényes nappal befutottak a templomokba, ott meghunyászkodva bebujtak valami szögletbe, s minden ellentállás nélkül hagyták magukat agyonverni, a melyből azután a nép babonás hite csodadolgokat jövendölt, s a sors úgy akarta, hogy e jövendölések mind beteljesüljenek.

A pap és Bethlen Gergely visszatértek a templomba. Gernyeszegi Menyhért azon módon, a mint volt, felgyűrt újjakkal, hasogatott ruhában, megállt a gyűlekezet között, magas termeténél fogva egy fővel kilátszott valamennyi közül.

– Ime a fenevadak maguk is megjuhászodnak az Úrnak zsámolya előtt, szólt menydörgő hangon, így adandja az Úr kezeikbe az igazaknak minden ő ellenségeiket!

A pap izmos karjait az égnek emelve, mint egy próféta állt az elámuló gyűlekezet előtt, s a megzendülő orgona zúgása mellett egetverő hangon harsogott föl az ének:

KÉSŐ LÁTOGATÓK.

A nap már leáldozóban volt, a fehér hóval fedett vidékre hideg barna ködök kezdtek leszállani. Küküllő-vár négy saroktornyának bádog födelein még ragyogott az alkony aranyvörös színe, s köröskörül a láthatár mintha egy hamvas lilaszín árnyéktól lenne már körítve, melynek szürke homályából ezüstös berkekként tűntek elő a távoli erdők zuzmarás fái. A hajlongó fákat egész csoport hollók foglalták el, rekedt károgással szállongva a légben, a hófuvatokban egy-egy ordas farkas ügetett szaglászva s meg-megállt üvölteni, vagy beléhentergett a hóba, mintha melege volna a hidegtől, a szürke levegőben a megfagyott köd pilléi libegtek.

Az est félködében a távolból szán csörgése hallik, melyet el-elkap a hófuvatokat torlasztó hideg szél, s a Küküllő jegén egy szánt látunk tova sikamlani, három gyors havasalföldi paripától röpítve. A három paripa füstöl az izzadástól, a szánban két férfi ül, meleg farkasbundákba burkolózva, bajuszaikra jégcsapokat ragasztott a ráfagyott lehellet, minden hajszáluk fehér a dértől. Hátul a bakon egy csatlós pattogott hosszú karikás-ostorral, minden durranásra neki kapaszkodnak a lángvérű paripák, a szánka repülni látszik, a szilaj mének serénye és csótárja lobog, a szánka orrán reszket a kifaragott szerecsenfő. A szánban ülők beszélnek valamit egymással, a csörgés robogás közt elhangzik minden szó.

A mint a Küküllő a kápolnánál félre kanyarodik, a megtorlott jég miatt kénytelen a szánka a magasabb partra kikapaszkodni s parthosszant folytatni útját. Azon pillanatban, hogy a lovak csörtetve vágtattak fel a partra, a szán háta mögött alig kétszáz lépésnyire két lovag jött poroszkálva, kiknek egyike, a mint a szán véletlenül felbukkant -121- előtte, hirtelen hátrarántotta paripája száját s vissza látszott hőkölni.

– Álljunk meg egy pillanatra, Tamás, senkivel sem akarnék itt találkozni, szólt társához a lovag, s leugrott lováról, mintha nyergén igazítana valamit.

A lovag nagyon ifjúnak látszott, arczán nyoma sem volt még a férfiszőrnek, de tekintetében volt valami korát megelőzött szomorú komolyság, melyet nem birt meghazudtolni életteljes arcza, most még a hidegtől is vérpirosra csípve. Karcsú, de izmos termetét sötétkék posztódolmány fedé, egyszerűen sujtásozva, félvállára lompos medve-kaczagány volt vetve, szíjas rézcsattokkal fűzve nyaka körül, fején egyszerű asztrakán-kalap, két kerecsen tollal, oldalán aczélkard, minden ékszer nélkül, csupán a büszke arab mén, melyen lovagolt, látszott némi uraságot árulni el nála.

Kisérője egy vén szolga őszbe csavarodott csimbókos hajával, szigorú mentéjén csillog a sok évi viselés, s a kifordított báránybőr subávali érintkezés nyoma. Oldalán nagy rezestokú kard lóg, lova erdélyi telivér.

– Nem is jó volna ezekkel találkoznunk, felele a vén szolga ura szavaira. Ez Bánfi Mihály uram, a lovairól ismerek rá, kinek urabátyját a megboldogult fejedelem egy czigány hóhérral nyakaztatá le.

– Bár ott lehettem volna. Most tán nem állna így a világ. Mikor a fejedelem aláirta a halálitéletet, Csáky László uram rögtön lóra ugrott s futtatott Bethlenbe, a hol Bánfi fogva volt feleségével; a fejedelemasszony megtudta a dolgot s fölrohant a fejedelemhez sikoltozva borult lábaihoz: «te átkozott ember! te átkozott ember, ne ontasd ki annak az ártatlannak vérét!» kiáltozá magán kívül s el nem bocsátá a fejedelem térdeit, míg az a kegyelmet ki nem adta az elitélt számára; mi rögtön lóra ültünk az étekfogóval, ez a kegyelmet hozta, én egy vég -122- bársonyt vittem arra az esetre, ha már későn érnénk, halotti takarónak; két ló dült ki alólunk Bethlen-várig, de bizony csak a halotti takaróra volt ottan szükség; azóta kétszer ütött bele a menykő a bethleni várba, az egyik tornyán ide is látszik, hogy kisebb mint a másik, s a hova Bánfi uram van eltemetve, minden tavaszszal megindul a vér a földből.

– Kegyetlen ember volt a fejedelem ugy-e? kérdé bánatos hallgatás után az ifju.

– Nem volt biz az. Én ismertem, mert gyermekkorától szolgáltam mellette; míg ifju volt, épen ily szelid, áldott lélek volt szegény, miként maga kegyelmed, szerette a tudományokat, vitéz volt, jószívű, jobbágyai úgy szerették mint édes apjokat, s felesége, a jó Anna asszony, – Isten nyugtassa meg – oly boldog volt vele, mint az angyalok az égben. Csak a hogy egyszer fejedelemmé lett körülvették a rossz tanácsadók, belekeverték az ivásba, ittas fővel mindenre rávették; ha gazdag emberre volt foguk, az ellen ligát csináltak s vagyonait maguk foglalták le, utoljára a fejedelemasszony elvette pecsétnyomó gyűrűjét, s valahányszor Mihály úr jó fővel öt-hat emberre halált mondott, ő meg rögtön kegyelmet irt nekik. Reggel aztán a szegény fejedelem meg is köszönte neki, hogy nem engedte az ártatlan vért kiontani.

– Hát még azután, hogy a jó asszonyt magához vette az Isten, be nagy csapás volt rajtunk a jó úr! A sok jöttment sehonnai ember azt tette vele, a mit akart. Kifosztották az ő nevében a szegény köznépet, s kifosztották őt magát is utoljára, úgy, hogy vénségére megtébolyodott azon való aggódtában, hogy nem leszen neki mit enni. De mit beszélek én kegyelmednek erről, a mit százszorta jobban tud nálam.

– Örömest hallom. Azok, a kik én körülem vannak, csak hazudni, hizelegni tudnak, mikor igazat akarok hallani, teveled beszélek. -123-

– Szegény Apafi Mihály uram! szólt a szolga felsóhajtva, míg élt, be sokan siratták, mikor meghalt, bizony nem siratta senki.

– Nem mennénk odább? nagyságos uram, szólt Tamás, másfelé térítve a beszédet, a szánka már jól elhaladt.

– Magam sem akarom hallani. Meg kell előznünk a szánban ülőket, ők a Küküllő parthosszát követik; ha mi neki vágtatunk torony irányában a várnak, előbb ott lehetünk mint ők. Értesítette leányod a kisasszonyt arról, hogy jövök?

– Igenis, hanem a jó kisasszony sokáig nem akart beleegyezni, hogy egyedül szóljon kegyelmeddel, s utoljára is csak abban állapodott meg, hogy a nyugati toronyszobában kész lesz szólni kegyelmeddel, de csak igen rövid ideig.

– Nem fázik az a ki szeret, jó öregem, te addig majd térj be a csapszékbe és melegülj.

Bethlen Gergely uram a templomban történtek után rendkívül jó kedvre kapott. Haza menvén, magával vitte a papot is, a ki a templomon kívül igen barátságos víg ember volt, s otthon nagy tüzet rakatott a kandallóban, s alig fért bőrében a jó kedvnek miatta.

– Olyan szemet vetett kend rám onnan a szószékről, nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram, mintha a fejemhez akarta volna vágni a bibliát, szólott az öreg kötekedve a paphoz.

– Akkor igazán csőstül kapta volna kegyelmed a tanítást, válaszolt a pap vidáman.

A víg mulatozás közt belépett a terembe Ilonka, meglátszott -124- rajta az előbbi ijedelem okozta sápadtság; kezében egy üvegcsét hozott, valami csodatevő balzsam-félével, melylyel egy könnyű karczolást jött bekenni, a mit atyja a medvéveli küzdelemben a jobb kezén kapott. Gergely úr föl sem vett egy olyan kis sebecskét, vadászaton különbet is szokott az ember kapni, hát még ütközetben, hanem azért édes mosolygással nézte, mint kötözgeti be sérült kezét az aggódó leány, ki zsámolyára térdelve, megcsókolá a sebesült kezet azután bekenve balzsammal, bekötözé s ismét megcsókolá.

– Látod, látod, monda az öreg úr gyöngéd enyelgéssel, ezt se kellett volna kapnom, ha szeretőd volna. Ilyenkor annak kellett volna előállni védelmedre vén apád helyett. De hisz való is valamire ez a mai fiatalság, biz elnézték, mint vesződtünk mi ketten pap urammal a nagy birkózásban.

– Milyen különös, szólt Ilonka elboruló arczczal, már másodszor akart a medve széttépni.

– Másodszor? szólt Gergely megütődve, te erről nekem nem is szóltál, hol? mikor?

Ilonka zavarba látszott jőni. Úgy tetszék, mintha megbánta volna már a kimondott szót, s örömest nem felelt volna atyja kérdésére, mely okvetlenül újabb kérdésekre adandott alkalmat.

– Nos? miért hallgatsz? kérdé Gergely úr, maga felé fordítva leánya arczát, ki lángvörössé pirult s szemeit lesüté.

– A múlt őszszel, szólt akadozó hangon a leány, hogy Almakeréken voltam a nagynénémnél, Magdussal eltévedtünk az erdőben. Már esteledett az idő, s mi mindig jobban belekeveredtünk a sűrűségbe, midőn egyszerre a távolból vadászkürt hangja üté meg füleinket; félelmünkben arra kezdénk tartani, midőn egyszer szemközt ránk a bokrok közől egy rút gubanczos vadállat tört elő, én meg azt hittem, hogy ördög, mert soha sem láttam ilyet elevenen s elkezdék ijedtemben sikoltozni. A fenevad észrevéve bennünket, felénk kezde csörtetni. «Fusson -125- kisasszonyom! kiálta Magdus, én addig lefekszem, s míg velem bajlódik, kegyed megmenekül». Azzal ő leveté magát a földre, én azonban egy lépést sem tudtam odább tenni, hanem egy nagy odvas fa mellé húztam magamat s onnan néztem, mint ment oda a medve Magdushoz, tenyerével összetapogatta, arczát megszaglászta, s a mint látta, hogy nem mozdul, ott hagyta feküdni, s széttekintett morogva, mintha engemet keresne. A halál félelmei közt voltam. E pillanatban újra hallatszott a kürtszó, s a berek sűrűjéből egy ifju lovag robogott elő fekete paripán; én nem állhattam tovább, felsikolték, mire a lovag a neki ágaskodó medvét torkon ütve kelevézével, hanyatt dönté a sűrűbe, s azzal leszökve lováról, oda futott hozzám, ki szinte magamon kívül hevertem a füvön, s az odafutott Magdussal együtt felkarolva, egy közel patakhoz vitt, hol arczomat vízzel meglocsolva magamhoz térítének. Soha sem mertem ezt neked megmondani.

– Üm; majd máskor is így bizlak én téged magadra. De hát tovább. Mi lett aztán belőle?

– Hát miért nem mered tovább mondani? Tán biz egy csókot adtál a lovagnak, a miért életedet megmenté s azt szégyenled?

– Oh igen. Arcza, magatartása délczeg és nemes, szemei oly bátrak és mégis oly szelidek.

– S te ráértél mind ezt észrevenni? De folytasd, hogy jöttél azután haza? No mért hallgatsz el? Gyere no, ülj ide mellém, nem mondom meg senkinek, a pap már aluszik, nekem elmondhatod, nos?

– Alig birtam magamat lábaimon, a lovag paripáját ajánlá, fáradt voltam, kényteleníttetém rá fölülni, a lovag -126- kantárnál fogva vezette a paripát. Hanem a paripa nagyon keményszájú volt, és az út nagyon bokros, a nyereg sem volt nő számára való, majd leestem róla.

– Hát a lovag utoljára kénytelen volt maga is felülni s engemet ölébe venni s úgy hozni hazáig.

Ezt mondva, Ilonka apja keblére rejtő égő arczát, a ki erre jovialis kaczagásban tört ki.

– Hahaha! hiszen te valóságosan szerelmes lettél bele. Hogy hívják a lovagot?

– Mertem is! hanem Magdus megtudta az apjától, hogy az ifju fejedelem udvaránál van.

– No ugyan erről ráismerünk, hisz annyi a Mihály Erdélyben, mint a vadalma. De annyit legalább tudsz felőle, hogy magyar és nemes?

– No bizony. Hát hisz Kendefi Gáspár uram sem gazdag, mégis elvitte Katiczát; nem adom én a leányomat pénzért meg tevéért, mint a cserkesz, hanem szeretetért. Mai világban úgy sincs egyéb bizonyos birtoka az erdélyi magyar embernek a kardjánál.

Ilonka szótlan örömmel csókolta össze atyját, elárulva öröme által, mennyire szeret, s azzal jó éjt kivánva az öregnek, látható felindulással hálószobájába távozott.

Az öreg úr még nem volt álmos. – Hej pap uram, kiálta a kandalló mellett bólingató lelkészre, zabban a lovak!

– Nem alszom, viszonzá a lelkész, csak nem akartam kegyelmeteket háborítani Istennek tetsző beszélgetésükben. Kend Bethlen Gergely uram valójában nem oly bolond ember, mint sok apa, ki rangot és gazdagságot keres leányai számára, boldog élet helyett. -127-

A pap még egy igen szép hosszú és épületes beszédet szándékozott e thema fölött tartani, melybe azonban bele sem foghatott, mert a várkapun ejtett döngetés vendégek érkeztét jelenté, s e zajra Bethlen uram számtalan kutyái mind előrohantak a pitvarból, akolból és konyhából, rettentő ugatást mívelve; a külső lármára a szobában alvó kedvencz agarak is elkezdtek csaholni, egy az ajtónak futott, farkát csóválva, másik első lábait az ablakra téve kezdett el üvölteni, a többi is, – volt legalább tizenkettő, – minden szegletben megszólalt, Gernyeszegi Menyhért uram nem győzte őket a sok «czoki»-val csitítani, s ha kettőt-hármat elhallgattatott, a negyedik akkor mordult el a zsölyeszék alatt.

Végre hallatszott a kapu csikorgó kurrogása, a kutyák ismerő nyihogással futottak mind az ajtóhoz, az udvaron egy bevágtató szán csörgése hallék s azután férfias lépések a tornáczon, valaki a ház ura után kérdezősködött.

– Ez Bethlen Miklós öcsém! kiálta fel Gergely úr, ismerem a hangjáról. Ezek már aztán Isten hozta vendégek, a kik ilyen időben jőnek látogatni.

Az érkezők benyitottak a terembe, bundáikat oda künn lerakva; az egyik egy fiatal harmincz éves férfi lehetett, szembetünő családi hasonlattal Gergely úrhoz, a másik: Bánfi Mihály, valamivel idősebbnek látszék korai kopaszsága miatt, bár ő sem volt hajlottabb korú.

Gergely úr összeölelé, csókolá vendégeit, Menyhért úr is kezet rázott velük, és az agarak is mind fölugráltak nyakukba, s rájok ágaskodtak nyomot hagyó czirógatással. – Hej, bort ide legények! kiálta ki Gergely úr cselédjeinek, több tüzet a kandallóba, nem aluszik itt az éjjel senki!

A csatlósok rögtön megjelentek boros vedreikkel, előkészíték a nehéz ezüst billikomokat, a vendégeknek nem kelle sok kinálás.

Akkor nem oly homeopathicus adagokban itták a bort, mint most, meszelykével, vizecskével, hanem veder számra, -128- s azért, ha itt-ott jó kedve lett is az embernek, de még sem volt részeg.

A borozás közben kisült, hogy Gernyeszegi Menyhért uram ott is megfelel magáért, de még Gergely úr sem hivott segítséget a maga veder borához, s a mi Bethlen Miklós uramat illeti, ő még Bánfi Mihály uram helyett is jónak látta inni, mint a ki bornemissza lévén, csak úgy hallgatott és mélázott a lármás társaságban.

– Szóljon már kend is vagy egyet Bánfi uram, szólt Gergely úr, bele kapczáskodva a józan emberbe, mert biz azt hiszem, hogy nem tud magyarul.

– Bolond volt, a ki építette, mind a négy tornyához külön kijárás van, ha nem vigyáz az ember, tolvaj és ellenség könnyen hozzá férhet.

– Sohse aggódjék kend, az én életemben egy ajtó sem volt azokból nyitva.

– Kend, lehet, hogy nem járt be rajtok. De ki tudja, korhely cselédek nem szökdösnek-e rajtok ki s be, mikor éjjel a főkapu zárva van.

– Tán nem jól értette kegyelmed? A délkeleti tornyot mondtam. Mert a holdvilágnál a hogy jöttünk, mi azon az ajtón egy férfialakot láttunk belopózni, én még figyelmeztettem Miklós öcsémet reá, de ő azt felelte: valami kósza cseléd lehet.

Bethlen Gergely arcza e szavak alatt elsáppadt, elsötétült, a kupát letette kezéből, székét eltolta az asztal mellől, s a nélkül, hogy egy szót szólna, a falra függesztett kardjához lépett s azt kihúzva, megindult az ajtó felé, melyen Ilonka eltávozott.

– Mit akar kegyelmed? kiálta fel a pap felrugva székét -129- s eléje ugorva a baljóslatú arczú embernek. – Mit szándékozik kend mívelni?

– Legyen kendnek esze, Gernyeszegi Menyhért uram, szólt nyugalmát hirtelen visszanyerve Bethlen Gergely, s engem se tartson bolondnak. Meglehet, zsiványnyal lesz dolgom, s csak nem mehetek az ellen zsoltárral.

– Jó, de hátha többen lennének, én is elmegyek kegyelmeddel, hogy segélyére lehessek.

– Igen, de az is meglehet, folytatá Gergely tompa hangon, mintha nem akarná, hogy hallják a mit mond, hogy a kit ott kapok, nem pénzemet, hanem becsületemet jött elrabolni, s akkor jobb, ha rajtam kívül más nem tudja. Azt elhiheti kend, hogy leányomat meg nem ölöm, egyért azért, mert asszonyt ölni nem szokásom, más meg az, hogy szeretem, ha szégyenemre válik is; de ha férfit kapok ottan, akkor!… akkor esküszöm a szent háromság egy Istenre, Gernyeszegi Menyhért uram, hogy ha hétszáz pap imádkozik is érte, és hétezer ördög őrzi is, minden haja szálát kétfelé hasítom!

Ezt mondva a jó úr, félre tolta az útból a becsületes lelkészt, s a nehéz tölgyfaajtót olyan dühvel vágta be maga után, hogy minden asztal tánczolt bele.

– Igyunk tovább nagytiszteletű uram, szólt Bethlen Miklós uram, ki az egész jelenet alatt meg sem mozdult a helyéről, majd elvégzi azt Gergely bátya, s ha szüksége lesz ránk, meghalljuk. Isten éltesse ifju Apafi Mihály uramat, a fejedelmet!

A pap ivott a kimondott egészségért, a két úr keserűen mosolygott egymás szeme közé.

Az éji lovagok ezalatt kikerülve az előttük haladó szánt, mély hófuvatos árkokon s zuzmarás berkeken keresztül elvergődtek Küküllővár alá. A vár déloldali ablaka ki volt világítva a délkeleti torony ablakában két gyertya égett. -130-

– Szálljunk le lovainkról, monda az ifju könnyedén leszökve paripájáról, s a kantár szárát szolgájának vetve. Te keresd föl a legközelebbi csapszéket. Ott melegedj föl. Egy óra múlva ismét itt légy.

Az ifju lovag azzal a torony felé sietett. A várárok be volt fagyva, könnyen átmehetett rajta, ott egy palánkon kellett magát keresztülvetnie, s nehány pillanat mulva a toronyajtó előtt állt, miután annak kőlépcsői szét voltak hányva, a kiálló kőpárkányokon kapaszkodva föl annak erkélyeig.

– Hozta Isten ifju uram! szólt egy suttogó hang a belopózóhoz, s egy izmos némber, kiben Magdusra ismerünk, kézenfogva a lovagot, fölvezette őt azon szobáig, melyben a két gyertya égett.

A szobában vígan pattogó kandallótűz vete élénk világot, kitüntetve azt a sok apró, kedves, semmi haszonra nem levő tárgyat, mikkel hölgyek fel szokták szobáikat ékesgetni, s mi azoknak olyan jól illik.

– Jaj lovag úr, kezdé Magdus, már csak vegye el kisasszonyunkat, mert még a templomban sincs bátorságban kegyelmed nélkül.

– Jót mondasz, jó Magdus, felelt a lovag mosolyogva, hanem kettőn áll a vásár.

– De lovag úr, a hol az eladó is oly kész mint a vevő, hamar készen van ott az alku.

A lovag jó kedvében egy aranyat nyomott a cseléd markába, az bosszúsan adta vissza.

– Mit gondol kegyelmed? nekem egy aranyat? kegyelmed szegény ember, nem így kell vesztegetni a pénzt. Kelleni fog bizony menyegzőre, akkor is csak márjást a cselédnek, nem aranyat.

E perczben fordult a kilincs, a lovag oda szökött az -131- ajtóhoz s felrántva azt, Ilonkát látta maga előtt örömtől és boldogságtól üdvezült arczczal.

A két szerelmes napok óta tanulgatá magában a szavakat, miket e találkozáson egymásnak mondani fog; épen azért egy szó sem jött ajkaikra, némán megölelték egymást, egy csók volt mind az, a mit egymásnak mondani tudtak.

– Haragom van rád, szólt Ilonka, ki akarva fejleni Mihály karjaiból, – tudta, hogy nem fogja bocsátani, – te úgy jösz hozzám, mint a tolvaj, az ablakon keresztül, mikor az ajtó is nyitva áll előtted, titokban, midőn nyiltan is jöhetnél.

– Lásd, szólt Ilonka mondhatlan hamiskás mosolygással, én bátrabb vagyok tenálad. Te nem merted kezemet megkérni atyámtól; én megtettem helyetted és nem kaptam tagadó választ.

– Találkozásunkat. A többit ő maga kitalálta; én mondám neki, hogy te szegény vagy, ő felkaczagott, megveregette arczomat, megcsókolt és azt mondta, hogy Kendefi is szegény, mégis neki adta nénémet.

– Lásd azt nagyon rosszul tevéd, hogy titkunkat előtte felfedezted. A mit mondok, nem fogod érteni, de hinni fogod, hogy igaz. Sem atyád, sem rokonaid nem fognak tégedet nekem nőül adni, ha engem megismernek; okaik vannak rá, mikről sem ők nem tehetnek, sem én.

– Nem értem, mi okaik lehetnek? Hogy szegény vagy, azt tudják már, ha családjaink ellenségek, én kibékítlek benneteket, ha más hiten vagy, majd megtérítlek én. Oh az én családom nem terem oly képtelen embereket, mint te gondolod. A Bethlenek jó szive mindenütt ismeretes, családi körünkben s az ország ügyeiben egyaránt.

– Jól tudom. De van egy körülmény, melyet te nem ismersz, s mely korlátot emel szerelmem és szíved között. -132- A Bethlenek az utolsó férfiig ellenezni fogják, hogy férjed lehessek, míg ha már az volnék, örömmel szorítanának karjaik közé.

– Ne is érts, csak higyj. Boldogságunk egyedül attól függ, hogy tudsz-e bennem eléggé bizni s tenni azt, a mire kérlek? A legközelebbi faluban értekeztem a lelkészszel, ki bennünket azon perczben összeadand, melyben előtte megjelenünk. Akarsz-e velem jőni?

– De velem. Az én lovagbecsületem védpaizsa alatt. Esküdni nem szokásom, de szavamra mondom, hogy míg nőmmé leendsz, megőrzelek, s ha az lettél, megszerzem számodra mindenki becsülését és atyád áldását.

Ilonka tétovázni, ingadozni kezdett. E pillanatban erőszakosan felszakasztaték az oldalajtó s a szerelmesek előtt Bethlen Gergely uram állott, meztelen karddal kezében.

Ilonka nagyot sikoltva veté magát apja keblére s onnan lassan alácsúszva, annak lábaihoz omlott.

Bethlen Gergely sok szóba kezdett, míg egyet ki tudott mondani. A lovag háttal állt a kandallónak s félkezével eltakarta arczát.

– Suhancz! ordíta rá Gergely, kardja reszketett izmos kezében. Látom a te oldalodon is kard van. Húzd ki ilyen amolyan lélek fia, mert négy felé váglak.

A lovag erre levette kezét arczáról s azt a tűz felé fordítva, méltóságteljes tekintettel nézett Bethlen szemeibe.

Az öreg e pillanatra egyszerre átváltozott. A düh és meglepetés egy pillanatig küzdöttek arczán, egészen elkomorult, szemeit lesütötte, kardját a falnak támasztá s hüvelykujját övébe dugva, nagyokat mordult: Üm – igen – hm. – Azután mérgesen fordult Magdus felé: Vidd kisasszonyodat szobájába.

Ilonka még jobban megrettenve atyja elkomorulásától, mint előbbi haragjától, átkarolta annak térdeit s reszketve könyörgött neki: -133-

– Hiszen te azt mondád, hogy nem fogsz arra haragudni, a kit szeretek, bárha szegény is.

– Szegény? szólt az öreg úr metsző sarcasticus hangon. Az igaz, hogy elég szegény, nincs egyebe ennél a kis Erdélyországnál. Ő nagysága Apafi Mihály uram, a fejedelem.

– Igen, az vagyok, szólt az ifju előlépve, s ha úgy akarod, leányod férje, kit fogadom, hogy boldoggá fogok tenni.

– Menj szobádba, viszonzá Gergely szigorú hangon. Itt nem rólad van szó többé, hanem Erdélyországról, s azzal karon fogva leányát, kivezette a teremből s azzal magukra zárta az ajtót.

– Nagyságos uram, szólt Gergely visszatérve a fejedelemhez, sokat szeretnék kegyelmednek mondani, ha czudarság nem volna a magam házánál összeszidni a vendéget, bárha az ablakon jött is be! hanem annyit mégis megmondok kegyelmednek, hogy inkább hagyta volna kegyelmed leányomat összetépni a medvétől, mint hogy maga tépte össze. Mert hogy kegyelmed az én leányomat elvenni nem fogja, arra már aztán esküszöm.

– Ne méltóztassék tréfálni ez órában, nagyságos uram. Én vén ember vagyok, az eszem sem szállt még a lábam szárába. Vajmi jól tudja azt kegyelmed, hogy a kegyelmed fejedelemsége leendő házasságától függ. Nehány hónap mulva letelt a kegyelmed kiskoruságának ideje, s a számára kijelölt mátka, a Brandenburgi Márkio leánya azóta szintén felnőtt. Boldog lesz-e kegyelmed általa? az nem kérdés, de fejedelemmé lesz. Ha pedig egy ilyen magamforma nemes ember leányát veszi el kegyelmed, engemugyse az ágy alá vágta akkor kegyelmed a fejedelemsüveget.

– De bánom én és bánja az ország! Kegyelmed csak -134- egy ember, én is csak egy vagyok, mi élhetünk, halhatunk, a hogy Istennek tetszik, de most Erdély jövendőjéről van szó, s mi nem fogjuk tűrni, hogy a kegyelmed szerelmessége miatt elveszszen az ország. Ha kegyelmed most elveszti a fejedelemséget, soha sem lesz itt többet úr a magyar. Menjen innen kegyelmed Isten szent hírével s teljesítse azt, a mit az ország rendei határoztak. Ilonka kegyelmed neje nem leend. Leányom szive megszakadhat, az enyém vele szakadhat meg, de kegyelmed még sem fogja őt birni, mert Erdélyország sorsa előbbvaló. Kegyelmed meggyalázta házamat; – ellenségeim meg fogják tudni; – leányom hírneve oda lesz; de azért kegyelmed nem fogja őt nőül venni, mert Erdélyország sorsa több, mint az én becsületem… Kegyelmed apja sok jó magyar nemest lenyakaztatott, kegyelmed örökölte apja nevét, öröklendi apja vérszomját is; én tudom, hogy magam leszek az első, kinek fejét kegyelmed, ha fejedelemmé lesz, leütteti és azért mégis kényszeríteni fogom kegyelmedet, hogy fejedelme legyen Erdélynek, mert az én fejem semmi ott, hol Erdélyország sorsáról van a szó. Most Isten áldja meg nagyságodat.

Ezt mondva Gergely úr, fejébe rántotta elülről hátulról kis veres sipkáját, s keserű elkomorodással fordult el az ifju fejedelemtől, ki némán, leverten, összefont karokkal bámult a kandalló hamvadó tüzébe, s egy szót sem birt viszonozni az ősz honfi feddő szavaira.

– Még egyet uram, szólt Gergely visszafordulva az ajtóban. A mit mondtam, mind komoly, megmásolhatlan szó volt s én rajta leszek, hogy szavamat megtartsam; azért ha kegyelmed mint igaz nemes ember azt nem akarja, hogy leányomat ezentúl elzárva tartsam mint egy apáczát, lovagi kötelességének ismerje hozzá többet soha nem közelíteni.

A fejedelem szomorúan távozott el a toronyból. Gergely magához vette az ajtók kulcsát s visszatért vendégeihez.

– Csak igyanak kendtek, semmi baj sem volt, semmi, -135- szólt közéjök lépve, jó kedvet erőltetve arczára, hogy szinte csikorgott bele minden vonása. Egy kis izé – aztán semmi egyéb; bolond tréfa, majd halálra nevettem magamat. Haha! Egy csatlósom furcsán járt Magdussal, hahaha az ördögbe.

Hanem e nevetés közben úgy megszorítá az ezüst kupát, melyet kezébe fogott, hogy a két oldala összehorpadt s a bor kiömlött belőle. A vér elfutotta szemeit.

– Ejh, milliom istennyila! kiálta falhoz vágva a serleget, nem megy már nekem a tettetés, hisz leolvashatják kendtek az arczomról, akármit beszélek, hogy meg vagyok gyalázva.

– Hát egy suhancz, valami siheder, még leányommal barátságot mert kötni, beszélt Gergely úr, ellobbant haragja után ismét magához térve, hogy új mesét mondjon vendégeinek. De kiadtam a ficzkónak az útat, jól járt, hogy ott nem vetettem le, a hol feljött, az ablakon.

– De hát inkább kényszeríteni kellett volna, szólt közbe a pap, hogy ha hírbe hozta a leányt, tegye nejévé.

– Majd én egy sehonnainak adom a leányomat, egy koldusnak, szólt tettetett pattogással Gergely úr, soha bizony.

– Hisz az elébb egészen máskép beszélt kegyelmed ezen a helyen, feddőzék a pap, igen okosan mondá, hogy nem tekint vagyonra, születésre, csak leánya szeresse a kit választott.

Gergely úr feje főtt a lelkész beszéde alatt, szemei karikát hánytak, szerencsére a serleget már eldobta, mert különben baj lett volna; még beszélt volna a lelkész, de Gergely úr egyszerre olyat csapott öklével az asztalra, mint a menydörgő mennykő, s felordított, a hogy kifért a torkán:

Erre fölkelt Bethlen Miklós s Gergely urat átölelve, visszaülteté székére, fülébe súgva:

– Ezt nem hagyjuk megtörténni soha, mondá szilárdul Bethlen Miklós, s a három férfi könyes szemekkel nézett össze, míg a pap sehogy sem tudta magának kimagyarázni, hogy micsoda nagy hazafiuság lehet abban, ha az ember nem adja a leányát annak, a kit szeret?

A TATÁROK.

Még nehány napig mulatának Bethlen vendégei Küküllővárban; ezalatt a családi tanácsban elhatározták, hogy minden kisértet elkerülése végett legjobb lesz Ilonkát addig, mig a fejedelmet elfelejti, Nagyváradra küldeni egyik rokonához; a minthogy egy reggelen meg is indult vele az egész atyafiság, szánkákra rakodva. Maga Gergely úr Gernyeszegi Menyhért urammal egy szánon, másikon Ilonka Magdussal, harmadikon Bethlen Miklós és Bánfi Mihály. Egész Bethlenig semmi bajuk sem történt, hanem ott már annyira behordta a szél az utakat hóval, hogy a legnagyobb erőlködés mellett sem hatolhattak tovább Szászvölgyénél, ott pedig teljes lehetetlenség volt a szoroson keresztül törniök, mielőtt a falusi népség a lapáttal útat hányandott a hótorlatokon s e miatt kénytelenek voltak ott éjszakázni a kis faluban.

Szerencsére Magdus apja, András gazda, ott azon faluban lakott, s épen otthon tartózkodott, elkéredzve a fejedelemtől, s az ő házánál az úri vendégek legalább tűrhető éji tanyára találtak. -137-

Ott elrendezték magukat, a ki hogy fért. A kocsisok az akolban, András és Magdus a konyhában, míg az urak a nagy lakó szobát foglalták el, Ilonkának egyedül engedve a kis benyilót menyezetes nyoszolyájával.

Már jól behaladt az éjszakában az idő, az alvók különféle hangokon horkoltak, midőn egyszerre irtózatos ordítás hangzik szét a faluban, nyargaló paripák verik föl a csendet s az egyszerre kigyulladt tűz rémes világánál száz rémalak tünik elő, ordítva, gyors paripákon, idegen öltözetben.

– A tatárok! a tatárok! hangzik a vészkiáltás a felriadt lakosság házaiból. A fekete, szegletesfejű, szélesszáju alakok, mintegy lovaikhoz nőve, benyargalnak az udvarokba, kanóczot vetnek a háztetőkre, kötélre fűzik a kirohanókat s lemészárolják az ellenállót. Asszonysírás, halálhörgés, káromkodás nőttön növő zajba vegyül, melyből kihallik olykor a félrevert harang vészkondulása.

Bethlenék hirtelen talpra ugrottak; mire széttekintének, már a tatárok elfoglalták az ablakokat, a künn kapott cselédséget leverve lábairól, s a tornáczajtót kezdék döngetni.

– Ehen van ni, kiálta fel a pap. Az Isten büntetése, a miért nem akarta kegyelmed leányát ahhoz adni, a kit szeret, hanem megszöktetni előle, most már a pogány veszi el.

– Ne papoljon kend most nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram, hanem lásson egy fokos után s álljon velünk együtt az ajtóra, vagy menjen Ilonkát biztatni.

A pap úgy tett, a hogy mondva volt: bement Ilonka szobájába, ki ijedtében fél ájultan hevert ágyán; egy vigyorgó tatár féltestével már bemászott az ablakon, de a kihez Menyhért uram úgy vágott egy karos széket, hogy menten visszaesett a honnan jött.

Másfelől ez alatt három tatár már betörte a tornáczajtót, az egyik lovas bement a konyhába. Azt ugyan András gazda fokosával úgy főbe kollintá, hogy a lova -138- alá esett, de a másik kettő pányvát vetett az öreg legény nyakába s lerántva a földre, elkezdé annál fogva kifelé hurczolni.

Magdus csak nézte ez ideig, mintha sóbálványnyá vált volna, a viadalt, de a mint látta, hogy az apját húzzák-vonják a földön, felsikoltott s egy fejszét kapva a szegletből elő, neki rohant az egyik tatárnak, s egy kegyetlen elbúsúlt csapással ketté hasította annak fejét. Az utolsó tatár aztán nem volt rest, hanem elszaladt a hős leány elől, ki visítozva hajította utána a véres fejszét. András gazda erre kivetette a pányvát nyakából, s fejére rántva hirtelen a levágott tatár csalmáját, s felkapva annak lovára, bekiálta az urakhoz: Csak védjék magokat kegyelmetek, én addig elfutok segítségért.

– Eredj fiam Küküllőre, kiálta utána Gergely, vagy menj Bethlen várba, vagy a hol legközelebb találod az atyafiak banderiumát és mondd meg a kit ott találsz, hogy a ki leányomat megszabadítja, legyen bár akárki fia, kezével jutalmazom meg!

András hallotta a biztatást, s erre a helyett, hogy Küküllőnek tartott volna, Balázsfalva felé fordította a ló száját, s a tatárok között szerencsésen keresztül nyargalva, kik csalmájáról társuknak tekinték, tova iramlott a faluból.

Az urak ezalatt hirtelen elkészültek a védelemre; három lőfegyvernél nem volt több velük, de mindnyájának volt legalább kardja. A benyiló ablakát eltorlaszolták szekrényekkel s oda álliták a papot és Magdust, maguk ezalatt a lakszoba ajtaját és ablakait foglalva el. Néha tettek egy-egy lövést, midőn valamelyik tatár kanóczot készült vetni a födélre; a lövés után szétfutottak az ostromlók s ismét újak jöttek helyettük.

Végre a tatárok az átelleni házakat gyujtották meg, hogy a láng átcsapjon a szomszéd födélre; a ház elé ültetett terebélyes hárs- és diófák egy ideig elfogták a zsarátnakot, de végre a házra lövöldözött égő nyilaktól csakugyan -139- belekapott a tűz a háztetőbe, s egy percz alatt lángban állt az egész épület. A tatárok ujjongattak. A bent levők Istenre bizták lelküket. Történt azonban, hogy András gazda teheneket tartván, az előtti napon tengerikórókat vett meg egy oláhtól, melyeket azon havasan kiterítgetve a padláson, az égő háztető tüze nem birt a nedves kévéken keresztül a gerendákig terjedni, s ekként leégett az egész tető, a nélkül, hogy a házban levőknek csak egy hajszáluk is meggörbült volna. Ekkor a tűz világa mellett egy nagyképű tatármurza lovagolt elő, macskabajuszával, piszkos, de aranyos öltözete mutatta rajta a vezért; ez mérgesen ordított az ostromlókra, kik már sok holtat vesztettek s még közel sem juthattak az ostromlottakhoz. A murza fogott egy nagy vas buzogányt, s azzal ütögetve az ostromlók hátát, ekként buzdítá őket nagyobb vitézségre, mire a tatárok közelebb kezdtek nyomulni a házhoz, s csákányokkal kezdték annak falait bontogatni; már egy jókora nyilást törtek a benyiló falán, s miután az már közel volt a beomláshoz, Gernyeszegi uram kénytelenült Magdussal és Ilonkával a lakszobába vonulni.

Ide szorultak össze mindnyájan. Bánfi Mihály egy kőütéstől eszméletlenül hevert a földön, Bethlen Miklós vállában egy nyil volt betörve, a fegyverek mind ki voltak lövöldözve, Gergely puskájában volt az utolsó töltés.

– Ajánljuk lelkünket Istennek atyafiak, monda Gernyeszegi Menyhért s aztán védjük magunkat férfiak módjára, s ezzel egy rövid imádságot mondva el, melyet a többiek utána rebegtek, fölkapta Bánfi kardját s a másik két férfiuval kiállt a végharczra, középre fogva az elalélt Ilonkát s várva elhatározottan az ostromlókat, kiknek ütései sűrűen hangzottak ajtón és ablakon.

Egyszerre a két ablak közötti fal leomlott, tág kilátást nyitva az ostromló csoportra: «Isten velünk!» kiáltának a védő férfiak, kardjaikat kimeresztve, a midőn e pillanatban egyszerre ismerős trombitaszó harsogott fel az ostromlók háta mögött, s a füst és láng közől egy háromszínű, -140- kék, sárga, veres zászló lobogója látszott közeledni.

– Istené a dicsőség! jön a szabadulás! kiálta feléledt buzgalommal a pap, s a megriadt tatárok hirtelen visszafordulva, az újon érkezők elé tolultak.

A csata rövid volt, nehány percz alatt keresztül törte magát a rendetlen csordán a kis segédcsapat, alig volt negyven-ötven ember, de mind jól felfegyverezve, s villogó kardjaik csapása alatt hullott a tatár, mint a tök.

Elől egy délczeg lovag, leeresztett aczélsisakján két sastoll meredt föl; oly sebesen tört magának útat az ostromlott ház felé, hogy társai alig birtak nyomában maradni. Néha körülfogták, de ő jobbra-balra vágott s ismét tisztában volt.

– Derék fiu vagy, akárki légy. Engem úgy segéljen, megérdemled leányomat, kiálta Gergely úr.

– Ni, hogy villámlik a kard kezében! a hova vág, nem kell annak másik csapás. Nézz oda Ilonka, ha meglátod, lehetetlen, hogy belé ne szeress.

Ilonka fölveté szemeit, s a mint meglátta a küzdő lovagot, mintha valami megdöbbentő sejtelem kapta volna meg szivét, két kezét keblére tette s térdenállva fölemelé szemeit az égre és sóhajtott és az ég meghallgatá a mit kivánt.

A szabadító ezalatt egészen a ház elé jutott, s már szinte megmenté Bethlenéket, midőn az utcza tulsó feléről új csapattal jött rá: a murza.

A nagyképű, macskabajuszú ember, szegletes fejével, villogó szemével és fogaival, vörös csalmájával, pokoli jelenetként száguldott elő fekete paripáján, az égő házak között. A lovag megállt előtte, s rövidre szedve kantárszárát, hátrahúzta paripája nyakát s fölágaskodott a kengyelben, kardját szeme elé tartva. Azon pillanatban, midőn a murza oda ért, s görbe sarlóalakú kardját az ifju fejének mérte, egyszerre lebukott ez lova nyakára s egy gömbölyű, alulról fölfelé intézett csapással oly mesterien -141- vágott a murzához, hogy annak ugyanazon pillanatban a kardja jobbra, a feje balra repült.

Az oda érkezett tatárság ez eseten elrémülve, hirtelen megfordítá kantárszárát s ott hagyva a győzteseknek rabjait és martalékát, elfutott az éjszakában.

– Jókor jöttünk-e? kiálta András gazda, nem gondolva leégett s szétrombolt házával, csak vendégeivel.

– Erős várunk nekünk az Isten, szólt ünnepélyesen Gernyeszegi, letéve kezéből a kardot.

– Légy üdvöz derék lovag, szólt kezét nyujtva eléje Bethlen Gergely. Én Isten előtt ez órában szent fogadást tevék, hogy a ki meg fogja menteni leányomat, nem keresem családját, hitét, vagyonát, neki adom nőül. Azért akárki légy, ha még nőtlen vagy, s magad is úgy akarod, fogadd őt kebledre, s légy szeretve általa, úgy a hogy megérdemled.

– Köszönöm, szólt a lovag elfojtódott hangon, és elfogadom, s azzal megfogva a gyöngéd hajadon kezét, oda vonta őt keblére. Ilonka, a mint a lovag keze az övét érinté, megtört erővel hanyatlott alá, ha a lovag karjaival át nem öleli, alélt termete a földre rogyott volna, alig eszmélt magáról többé. Nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram áhitattal rebegé, karjait kiterjesztve fölöttük: «az ég áldása legyen rajtatok».

A férfiak hátrarezzenve, Ilonka felsikoltva s karjait görcsös erővel kulcsolva az ifju nyaka körül, kiálták egyszerre:

Nehány hónap mulva Balázsfalván tartotta a fejedelem menyegzőjét Bethlen Ilonkával. Jelen volt az ország színe, java, s annyi ember között egy sem volt, a ki szomorú ne -142- lett volna, csupán az ifju pár volt boldog és vidám. A legközelebbi rokonok úgy jártak ott alá s fel, mint temetéskor a megszomorodott felek. A menyegzői pompából kirítt az arczok búja.

Mikor a fejedelem szép menyasszonyával megkezdte a tánczot, a vendégek egy része fölállt tiszteletből, más része ülve maradt és duzzogott.

– Miért nem tisztelik meg kegyelmetek a fejedelmet, hogy felállnának? szólt Apor István uram, akkori főkincstárnoka Erdélynek, az ülve maradtakhoz; mire egy közőlök, Sárosi János uram, daczosan visszaszólott:

Apafi boldogul élt sokáig szép nejével, hanem Erdély csakugyan nem látott több fejedelem-temetést.

A HARGITA.

A mint Maros-Vásárhelyről a szép tavaszi zöld tájon nyugat felé eltekintünk, a zöld lombos hegyek közül a kéklő távolban egy magas bércztömeget látunk kiemelkedni, melynek homloka most is fehér, befödve hóval, onnan csak a hő nyár szokta elűzni a telet.

Napokig látszik emelkedni a feléje közeledő utas szemei előtt s Székely-Udvarhelyen túl elkezdődnek a rengetegek, melyek őt mint rémes ősanyát fogják körül.

E bérczek, ez erdők között van legtöbb, legrégibb emléke a magyar nemzetnek, elpusztult várak az ormokon, néhol már csak a puszta ormok, miket az emlékezet még mindig váraknak nevez; a bércz és a nép szelleme még őrzi Buda emlékét, Attila testvéreét, s legkedvesebb nejének nevét viseli a Rika-bércz, már több mint ezernégyszáz esztendő óta.

E messze korról már csak mondáink sincsenek; hagyjuk az óriást pihenni, kinek léptei megrendíték a földtekét, s vonuljunk vissza a közelebb eső korba, hová a népköltészet láthatóbb alakot rajzolt.

Hol a Nagy-Mál bérczei kezdődnek a Hargita oldalában, egy mély völgytorokba beékelve fekszik egy roppant tekealakú bércz, fákkal, virágzó bokrokkal benőve mindenütt.

Köröskörül egy óriási sziklafal emelkedik vele átellenben: egyenesre hasított bércz, fa és bokor nélkül, hegyesen -144- végződő csúcsokkal, mintha góth templomok tornyait rakták volna egymásra, e meredek kopár szirtfal mint egy szédületes bástya fogja ama szirtet körül, hozzájárulhatlanná téve azt. E szirtfalat nevezik, méltó néven, az Erős sziklának.

E borzasztó magasból letekintve az átelleni szirt kopárabb részeire, itt-amott nagy ajtószerű nyilások tünnek fel azon, melyek mély sötét üregek lételét sejtetik. Ez üregekhez van a székely népnek legtöbb mondája csatolva.

A völgyvágányban, melyet a két összeérő meredek bércz képez, vágtat keresztül egy sebes hegyi folyam, a Vargyas vize, néhol, a mint a völgy szélesebbre tágul, kőrisfákkal benőtt szigeteket képez, másutt összeszorul a két sziklafal közt, s tombolva, harsogva rohan végig a simára koptatott gránittömeg fölött, végre egészen útját állja a bércz, ott tajtékot turva rohan be a sziklák alá, ki tudja mely örvénybe? s a másik oldalon tör ismét elő, sárosan, zavarosan, ki tudja mily salaktól?

Egyetlen hozzájárulható útja a Nagy-Mál barlangjainak e patak medre. Egy másik út, mely a bércz oldalában visz el, csak vakmerő istenkisértők számára való, az élet minden lépésnél omlatag fűves sziklákon, gindár kőfali növények gyökerein függ, miken szorosan a sziklára fekve lehet odáig hatolni, hol a patak buvó vize eltünik, s ott egy-egy korhadt fa, melyet a szél kidöntött, vezet át a tulsó bérczre.

E bércz volt hajdan a székely nép mentsvára, és azon üregek, miknek nyilásait látjuk, messzeterjedő teremeik sorozatával a biztos lakás, a hol a szorongattatások napjaiban megvédte őket az Isten.

Még most is legtisztábban imádják Istent, legjobban szeretik a hazát, a kik a Hargita bérczei közt laknak.

Sok van még a föld felett és a föld alatt, a miről a bölcsek semmit sem tudnak. -145-

Gyakorta a pásztorok, kik az Erős alatt legeltetnek, késő holdvilágos éjszakákon, midőn elcsendesült minden, vad vijjongás hangjait hallják át a Nagy-Mál üregeiből.

Ilyenkor a földi emberek tartanak ott mulatságot, kijönnek vígadni, ujjongatni a szép holdfényre, családjaikkal, apró gyermekeikkel, tágas körbe összefogóznak és elkezdenek tánczolni, fürödnek a sebes vízben s üldözik a pisztrángokat, felmásznak a nagy bükkfára s viaskodnak a mókusokkal, néha le is győzik őket, bukfenczet hánynak és czigánykereket a harmatos fűben, hajigálóznak a makkokkal, egymás nyakába ülve lovagolnak s hintálóznak a hajló kőrisfák ágain; közbe mintha ezüst csengetyű szólna.

Egy kiáltás a tulsó bérczről, egy emberi hang nesze és rögtön elhallgat minden, vége a sikoltozásnak, az ezüst csengetyűszónak, a kicsiny fürgencz emberkék szétfutnak egyszerre, be a kőhasadékokba, le a sötét üregekbe, csak másnap látszanak meg lábnyomaik a nedves iszapban, mintha apró gyermekek jártak volna ott lábujjhegyen.

Kik és mik ez apró lények, ezek a barlanglakó emberkék, kik kerülik a napvilágot és az emberi szemek tekintetét?

Kik voltak az óriások, a kik az emberi nem lételét megelőzték, kiknek roppant karcsontjait mély föld alól ássák föl olykor s bámulnak rajtok? Kik elenyésztek mindazon őslakóival együtt a földnek, melyek egyidomúak voltak velök, az óriási emlősök, a rémnagyságú húsevő állatok, a milyenek ha most élnének, kiirthatnák az egész élő világot.

Kik és mik voltak ezek? s mért vesztek el? helyet adva a kisebb emberi fajnak, mely az ő lételök alatt talán épen úgy rejtőzött barlangokban, üregekben, félve az óriások szavától s várva az időt, melyben majd azok kivesznek, talán épen így vigadtak elnémuló éjszakákon megjárhatlan barlangok közt, s így futottak széjjel, ha a roppant mastodon mérföldekre hangzó ordítása hallék, ha -146- a mammuth megszólalt, ha az ősvilági szarvorrú röfögve recsegtette a fákat, ha a Tritonok, a Gygászok egymással beszélni kezdettek, mély, mennydörgéshez hasonló hangon?…

Ezek az apró emberek itt a föld alatt, a sziklák repedéseiben, a barlangok mély üregei közt mind azt hiszik, arra várnak, hogy majd egyszer az emberi faj is kivesz, miként elébb az óriások, háború, özönvíz, döghalál megirtják, megritkítják őket; kivesz közülök a szerelem, nem fognak nősülni többé, megromlanak, elpusztulnak, az utolsó is elhull, elhal, s ekkor övék lesz a világ, ekkor ők támadnak elő, kijönnek szikláik hasadékaiból, építenek ők is városokat, megigázzák a folyót, a tengert s lesznek örökös urai a földnek.

Ki-kijönnek hallgatózni: van-e még nesz a világban? hallik-e még a harangszó? tisztelik-e még az Istent, szeretik-e még egymást az emberek? s aztán ismét visszatérnek. Még várni kell, még várni kell! még száz évig, ezer évig. Még várni kell.

Azalatt szorgalmasan gyűjtenek a jövő időkre: aranyat, ezüstöt, a mit a föld alatt találnak, elhullatott műszereket, miket az emberek elvesztettek, s ők éjjel összekerestek; a madarak tollait, miket azok a mezőn elhullattak, a bárányok gyapját, mely a tüskéken fennakadt; a tarlókról, vetésekről ellopkodják a gabonát s felhalmozzák azt földalatti üregeikben. Ilyenkor kemény harczaik szoktak esni a darvakkal, melyek szintén azon időben látogatják a mezőket. A földész gyakran reggelenkint el nem tudja gondolni, honnan hullottak a vércseppek garádja bokraira, de halottaikat, sebesülteiket soha sem hagyják hátra, hanem elviszik magukkal s eltemetik oda a mély, mély üregekbe, mik félig telve vannak már porladó csontokkal.

Néha éjszakánként seregestül előtódulnak üregeikből, s nagy zaj és énekszó mellett járnak körül az erdőben, s ha ilyenkor emberszó hallik közel, nem futnak szét, hanem -147- inkább felordítnak, hogy a közeledő megrettenve fordul vissza.

A köznép borzadva gondol a törpék éjszakai búcsújárására, mert az rendesen közelgő országos vész jöttét szokta megjósolni. A mi nálunk csak alvó ösztön, a rossznak és jónak előérzete, az e rejtett lényeknél kifejlett tehetség; ők ott a sötétben megérzik, mikor jő közelgő földrengés, mikor döghalált lehellő szelek a föld népeire, mikor készülnek az árvizek s az éhhalált hozó aszály, mikor dübörög a föld közelgő százezrek lovai patkóinak alatta? Ők betekintnek a rejtett aknákba, hol a földalatti olvadt tűz folyik s honnan a mérges gőzök hevítve, szikkasztva emelkednek a föld felszínére, megbolondítva az emberek lelkeit, hogy egymás ellen támadjanak s önfajukat segítsenek irtani, e kis törpék ott a föld alatt úgy örülnek, úgy tapsolnak, úgy sikoltoznak: az emberek pusztulnak, vesznek; pusztulnak, vesznek! lemennek a földbe, itt hagyják az eget. Mert hisz az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a föld legalsó fűszálainál; óh ezt a kis törpék olyan jól tudják. Ilyenkor nappal is elő mernek jőni, kiülnek a hegyek tetejére s kis piros szemeiket elárnyazva kezeikkel a szokatlan fény előtt, végig nézik kiváncsian a gyönyörű szép világot, a zöld erdőt, a tarka mezőket, a kék távolt, mely majd mind örökségül jut reájok, s olyanokat sikoltanak örömükben!

Amott távol égő falvak füstje látszik, itt a síkon tomboló seregek ütköznek egymással, amott temetésre szól a harang, s hallik a kisérő gyászének. Az emberek pusztulnak, vesznek; pusztulnak, vesznek! Nem sokára megeszik egymást, a hogy az óriások tettek egymással. Eltávoznak az Istentől, megtagadják a szerelmet, mely őket eddig megtartotta, mely elszaporítá őket szerte, és most áruczikké fajul, mint más akármi fűszer, mely a vért ingerli; minden romlik, minden bomlik, rothad, porlad ország világ, szívben féreg, vérben méreg, a lelket elnyeli a lég, a testet visszakéri a föld, az ember mindig kevesebb lesz, -148- csak a lég és föld leszen több, utoljára egy országban csak egy marad; az hogy fog majd csodálkozni, ha mindenütt, a merre bujdosik a világban, új népet lát erdőn, mezőn, a melyet ő nem ismer, de a mely őt jól ismeri, halálára régen számol, s utoljára ez az egy is lefekszik, mély folyók partja alá rejtve magát, hogy csontjaira ne találjanak. Épen mint az óriásokkal történt.

Az ezerkétszázadik esztendő után következő félszázadban nagy örömük leve a Nagy-Mál-barlangi kis törpéknek; hogy valahol nagy veszedelem van készülőben, azt a köznép éjszakai búcsújárásaikból bőségesen megtudta, mely alkalommal annyira ment a kis troglodythok merészsége, hogy egész a közel homoród-almási falu aljáig ellátogattak nagy csapatostul, mikor sötét éjszaka volt s a rájok uszított kutyákat kövekkel hajigálták meg. Nyilván eljöttek barlangjaikból, mert egész éjjel lehetett visító szavaikat hallani, s ha némely bátrabb férfiak kiindultak ellenök kézíjakkal, hogy majd megnyilazzák őket, mire odajutottak, honnan a lárma jött, semmit sem találtak, az apró éji alakok úgy el tudtak rejtőzni egyszerre, s a mint azok hátat fordítának, ismét rákezdék a rettentő süvöltést, úgy, hogy nem lehetett aludni miattok.

Ezen években a nagy pusztító Dsingiszkán három millió embert kaszált le a földről, s halála történvén, három fia megosztá egymás között a világot, s mindenikre esvén ötszázezer harczos, elhatározák, hogy három felé megindulnak, és mennek odáig, a hol a világnak vége van és elpusztítanak mindent, a mi előttük áll, kiirtva gyermeket, aggot és férfit.

A barlanglakó gnómok megtudták e dolgokat a buzaevő madaraktól, melyek seregestül vándoroltak el azon tájakról, miken ember nem élt és a sziklai keselyüktől, melyek eléje siettek a pusztító hadnak, ki számukra aratott az emberekben. -149-

A havasokon keresztül csapatonkint menekültek kunok, oroszok, lengyelek, oláhok, többnyire aggok és nők s árva gyermekek, mert a férfiak elhullottak már a csatamezőn s a Hargita viszhangjai egy rémkiáltást tanultak meg zengeni:

A tatárok! Félördögök, félemberek, vastag, szegletes fejeik, lapos orruk, kiálló csontos pofáik, kegyetlen, villogó, apró fekete szemeik, széles szájuk, szétálló hegyes fogakkal; bajuszuk, szakálluk, mint a hiuz sertéi; apró, kifáradhatlan lovaik keresztül hágnak a legmeredekebb bérczeken, átúsztatnak a megáradt folyón, ha erdőt találnak maguk előtt, azt levágják s mennek odább; ha találnak hadsereget, levágják, mennek odább; ha van előttük kerített város, betemetik árkait halottal, földdel egyenlővé teszik, mennek odább. Meg nem állítja őket semmi, sem a férfiak kardja, sem az asszonyok könye. A hol boldog nemzetek éltek, oly simára tapodják az egész országot, a milyen volt a teremtés harmadik napján.

Hová fussunk? merre fussunk? Ellentállani ki volna erős? Kard nem fogja, nyil nem járja ezt a pokolbeli népet. Meg nem birkózhatik velök, a ki anyától született.

Egyet gondola Ugron Ábrahám, Udvarhelyben a legvénebb férfi, első papja a székelyföldnek, azon módon őszszakállas, a hogy még a rhabonbánok voltak, kik csak két emberivadékkal elébb multak el. Mind karral, mind észszel nagy hatalmú volt a jó pap, sokakat megtéríte ékesszólásával az igaz hitre, megnyitván előttük a mennyországot, sokat pedig külde pokolra, levágván éles kardjával, kik a hit ellenségei voltak.

Most kifőzve jól a tervet, a mely szivében fogamzott, kimene az erdőre s vágván ottan szép egyenes mogyorófa vesszőket, azokat megfaragta négyszegletüekre s minden oldalát tele metélte egyenes, keresztül kasul vágott vonásokkal, -150- mintha volnának azok a nyomtatók és cséplők rovásai.

Ezek az egyszerü vonalak voltak a régi magyarok betüi, mielőtt a latin betüket megismerték, még azon időkben a székely irástudók ilyformán közlötték egymással izeneteiket, felvésvén azokat mogyorófa vesszőkre, és papirosnak, tintának még akkor hire sem volt köztük.

E vesszőket pedig elküldözé szerte a falvakban levő papokhoz, a melyekből azok a következő dolgot érték meg:

Mindnyájan, kik csak élő emberek találkoznak a környékben, kerekedjenek fel minden marháikkal egyetemben s a mit birnak gabonában, azt hozzák el magukkal a nagy-máli barlangba, ott a hogy férnek, rejtsék el magukat az ellenség dühe elől, s várják el Isten hirével, míg a veszedelem keresztülfut fejük felett.

Ő maga pedig hat bátor ifju legényt maga mellé vevén, fáklyákkal neki indult a földalatti üreget szemügyre veendő, ha vajjon elfér-e benne annyi tenger nép?

A kik meghallák szándékát, fejet csóváltak rajta, a barlang szádában jártak néha kiváncsi pásztorok s ismerék annak terjedelmét: nem fér el abban csak egy falu népe sem.

A kis törpék a nagy barlang teremében vigan voltak. Kezeikkel összefogózva nagy karéjt csináltak, körül tánczolva egy, a középre tett emberkoponyát, melyet valahonnan a temetőből loptak ide.

Olykor megálltak a tánczban, feltartott orral szaglászva a barlang száján beható szellő után, mintha tetszenék nekik a halálszag, melyet az magával hozott.

Rútak voltak egytől egyig; nagyon jól tevé a természet, hogy a sötétséget rendelé nekik lakhelyül, mert ha kijárnának a világba, terhes asszonyok képzelődése csodaszülöttekkel népesítené meg a földet. Karjaik hosszabbak -151- mint az embereké, csaknem térden alul érnek, fejeiken haj helyett csak apró sűrű moha van, melyből a férfikor idején hosszú fekete serték nőnek ki egyenesen felfelé, a vénségben aztán megőszülnek s mint egy fehér erdő állnak fejeiken, szájaik vége felfelé van huzva s füleik hegyesek mint a mókusé. Beszédjök nincs, de kezeik sebes járása gyorsabban beszél, mint a nyelv.

Egy nagy fekete kövön ül az egyik vezér, a mindenikre vigyázó. Arcza sokkal szelidebb mint a többieké, van benne sok emberi vonás, csak szüntelen figyelő hegyes fülei mozgása teszi azt különössé, s a mi által kiválik társaitól, az egy czinoberpiros hajcsomó, mely feje tetejéből kinőtt, hasonló a caraibok fejdiszéhez; vagy mintha piros spanyol szakállt viselne ott, hegyével felfelé. Szemei nem oly fájó rózsaszinűek, mint a többieké, de ha a sötétség felé néz velök, zöldes fényben világítanak, mint a vadállaté, kezében vékony pálczát tart, melyre koronáskigyó bőre van húzva.

Egyszerre hármas süvöltés hallik a barlang távol oduiból s minden lyukon, minden hasadékon százankint ugrálnak, bukfenczeznek elő az apró, három láb magas alakok, a nők beraggatták testeiket gyapjuval és madártollal, arczaik sokkal halaványabbak s fejükön puha kondor szőr nőtt, melybe kagylók vannak dugva. A vének hófehér haja hárssal van összeszorítva. Végre jő maga a fővezér, széles, keménycsontú alak, hosszú, mereven álló fülekkel. Egész feje le a szemöldökig sűrűn be van nőve haragos vörös arasznyi sörtével, mely szerteszét áll rajta; kifordult ajkai, vérpiros szemei dühödt tekintetet adnak arczának; hónaljától csipőjéig és a lábszárai végig kék pikkelyes kigyóbőrökkel vannak betekerve, tömpe orra kétfelé van hasítva; kezében egy emberi karcsontot emel, mely pálczául szolgál neki.

A mint odvából kiugrott, nekirohant a fekete kövön ülő vezérnek s bár az elveté pálczáját, mérgesen belé harapott s a karcsonttal nyakszirten üté. -152-

Az nyögve, szűkölve borult lábaihoz. A szörnyfejedelem ráhágott nyakára s onnan lépett fel a fekete kőre, s miután leült, lábait nyaka közé szedte, úgy, hogy a két térde közé téve könyökeit, tenyerébe támasztá fejét.

Az utóbb érkezők vad marakodás közt üldözék el a korábbiakat. Azok sikoltozva bujtak el lyukaikba s átengedék a később jötteknek a tért.

Az utóbb jöttek táncza vad, szilaj szökésekből állt, a milyen szokott lenni a vadállatok boszorkánytáncza, melyre szilaj jó kedv, vagy bőszülten keringő vér ingerli őket, hogy a falakra fel és le ugráljanak sikoltozva, agyarkodva. A törpe-király felállt a kövön s hajtotta őket maga körül, mintha egy roppant szérün nyomtatna apró gnómokkal.

Fejük felett ezernyi ezer denevér csüggött le a falról, egy tömegbe kapaszkodva, mint egy óriási méhraj, vagy mint egy függő szőlőfürt.

Egyszerre fáklyavilág támad a bejárás előtt. A gnómok veszett, bősz ordítása betölti a barlangot, azután elnémul minden; a belépő emberek nem vehetik észre, hová tünt el a földlakó csoport, mert vezérük, a mint a belépőket észre vette, a karcsontot felhajítá a csoportban függő denevérek közé s azok szétbomolva, mint szakadó felhő omlának most alá a bejövők fáklyáira, ruháikba, hajzatukba kapaszkodva apró éles körmeikkel, fogaikkal.

A belépő férfiaknak gonosz tusát kell víni ez undok állatok ezreivel, melyek süvöltve rajongák őket körül, s utóbb is kénytelenek ez ádáz vijjongás elől visszavonulni.

De Ugron Ábrahám nem az az ember, a ki meg hagyja magát zavarni. A szikla-odukban vad sólymok tanyáznak, embereit felküldi értök, hogy hozzák el a fiatalokat fészkeikből, s ekként mintegy tizet összeszedve, ismét visszamennek a barlangba.

Itt eleresztenek egy sólymot, s a rajzó denevérsereg -153- egyszerre ijedten tapad vissza a falhoz, s lassankint a nyilások közé elbuvik.

Most módjukban van körültekinthetni. A nagy templomszerű üreg körül fekete falakat mutat, itt-ott sötét, keskeny nyilások látszanak, melyekben a fürkészők ragyogó drágaköveket s fénylő igaz-gyöngysorokat vélnek látni, s csak ha oda lépnek, látják, hogy semmi sincs ott. A leskelődő gnómok szemei és fogai voltak azok.

– Nem férünk el itten, mondának a jó emberek Ugron Ábrahámhoz; de a tisztes öreg csak arra figyelt, melyik hasadékban bujnak el a denevérek a repkedő sólyom elől.

A hova azok menekültek, ott nagy és tág üregnek kell lennie. Roppant vastag kődarab feküdt az útban, a férfiak vasrudakkal neki álltak, elmozdíták, elhengeríték, a kő kigördült a terem közepére, még utána is soká morgott az egész föld, mintha csupa üres volna alul.

A kutatók előtt sötét üreg tátongott. Ki merne abba elől belépni? ki tudja, mi van ott belül? sirás, zokogás hangjai rémlenek át a hallgatáson. Ne féljetek, nincs ott semmi, csak a hímdenevérek nyivása hallszik, s csepegőkő peng a megnövesztett sziklán.

Öreg Ugron Ábrahám maga vevé kezébe a fáklyát s kardját kihúzván merészen belépett az ismeretlen üregbe, melyben addig emberlábnyom nem látszott meg s elkiáltá magát erős, bizó hangon:

– A kik vagytok e földalatti üregek lakói, bár jó avagy gonosz lelkek, az egy élő Istennek nevében felszólítlak titeket, hogy adjátok át nekünk e boltozatokat, hogy elfoglalván azokat, Istent dicsőíthessük tovább is, kinek neve légyen áldott a föld alatt, miként a föld felett.

Erős szavai zúgva hangzottak el a földalatti üregekben, nem hallatszék semmi válasz, csupán mintha patkányok vernék össze fogaikat félelem és düh miatt.

Tovább egy roppant kőtömeg állt, melyre hátulról fel lehete hágni; ez fog lenni a kathedra.

Ez üregből nyilt ismét egy másik, onnan harmadik, negyedik, egész tizenöt számig mind nagy, tágas, boltozatos üregek. Ugron mindegyik teremben hátra hagyott egy fáklyavivőt, hogy ekként ismét visszataláljanak az üregből; az utolsónál már egyedül maradt. Elfoglalá valamennyit az üldözött nép nevében, meghatározván, hol fognak a nők, hol az ifjak hálni, hol fog tartatni az eleség, hol lesz a sütőkemencze, annak magas kéménye volt egész fel a napvilágig; a hordók számára magas száraz helyek, a hol az ivóvíz álljon, s ez meglevén, kirendelé az összegyűlt népet, hogy egyengessék el, homokkal meghordván a barlang talapját; lassankint begyülekezett a nép a környékből mind a völgybe, a nőket és gyermekeket mind elrejték a barlangba s azzal annak szádát annyira elfalazák, hogy csak egy kis ajtónyilás maradt rajta, s imitt-amott czélszerű lőrések.

A férfiak helyet foglaltak a hegy alatt a víz tövében, hol egy kiálló szirthomlok nagy tágas padmalyt képez, melyet maig is Ugron üregének hínak, a vizen túl volt egy sziklákkal bekerített hely, oda hordták a harczi lovakat, azt maig is lovak csűrének hívják.

Gabonát hordtak össze annyit, mennyi hetekig elég lehetett a menekvő népnek, az idő alatt reménylék, hogy elvonul az ellenség dühe s majd ismét előjöhetnek.

Ez meglevén, elrontának minden utat, mely a Nagy-Mál felé vezet, elzárták roppant kövekkel a völgyeket, az erdők fáit félig bevagdalák, hogy majd ha elleneik utánok jőnek, egyszerre fejükre rontsák.

Nem sok kincse volt a székelynek, a mit a tatártól féltsen. Arany, ezüst nem szokott ő nála nagy feleslegben lenni, de volt mégis olyan kincse, a miért méltó volt, hogy az öregek esze és az ifjak karja feszüljön: a szép hölgyek, a szép leányok.

Annyi szép hölgy között legszebb volt Ugron Ábrahám -155- leánya, Zolna, de annnyi derék bajnok közől az ő veje is volt a legvitézebb: Csala vezér.

Az a magas kőszál ottan, mely mint meredek szálfa áll ki a szakadékos hegyoldalból, Csala tornyának hivatik most, úgy látszik, mintha egy másikra volna dülve s arra támaszkodnék.

Csak épen annyi idejük volt a székelyeknek, hogy elrejthették magukat, midőn az estenkint köröskörül vereslő ég hirdeté, hogy itt az ellen, a felgyujtott falvak lángja vereslik ott szerte az égen.

Jő Kuli khán nagy csapattal, mikor az elejét megindítja, nincs az a hegy, a melyről belássa a végit.

Felkutat a vérszomju had minden bokrot, minden erdőt s a hány szálfa van egy erdőn, mindenik alá jut egy tatár; bár az ágaira jutna! óhajtja magában a székely.

Még a föld alól is előkeresik az embert, s nem hagynak békében senkit még a mocsárok közepén sem, onnan is előhúzzák, s midőn valamely várost kipusztítottak, halkan, csendesen odább mennek és éjszaka véletlenül visszatérnek ismét, ha nem jött-e valaki elő az életben maradottak közül?

A hogy megesküvének a teheráni koponyapyramid előtt, mely kétszázezer fogoly hindu levágott fejéből rakatott, nem hagyni saját fajukon kívül élő lényt a földön, híven teljesíték fogadásukat: nem kimélték meg a csecsemőt sem.

Mily nagy lőn tehát Kuli khán dühe, midőn megérkezvén Csikba, ottan nemcsak hogy embert nem talált, a kit meggyilkoljon, de még csak enni valót sem, melylyel seregét tarthassa. A bölcs székely népek mindent félre takarítottak előle szépen.

Rajta, hajtóvadászatra az egész ország ellen! Százezer ember indult neki az erdőknek, felhányva minden zeget-zugot, a hová valaki elbújhatott vala, még az odvas fákat is megkopogatták, ha nem rejtőznek-e bennök? s el nem tudák gondolni, ég nyelte, föld nyelte-e el az egész csiki népet, hogy még nyomukra sem akadni? -156-

Nem is találták volna őket meg soha, ha egy oláh gazdag jutalom fejében el nem árulta volna rejtekhelyüket; de meg is jutalmazá őt Khuli khán tatár fejedelmi módon, elég volt az neki holtig: tele tölteté olvasztott szurokkal a nyavalyást.

Másnap meghallák a nagymáli rejtőzők a tatárcsorda harczi ordítását, mely a hegyeket ellepé.

Mikor aztán oda jutottak, a hol az erdők be voltak vágva, megdönték a szélső fákat, azok ráhullottak szomszédjaikra, egy percz alatt irtóztató ropogás támadt, az erdő összeomlott, eltemetve Kuli khánnak ezer meg ezer emberét.

Kuli khán még embert sem látott, máris csatát vesztett. Több elhullott ötezernél a kutyafejű hősökből, kiket a szálfák ott nyomtak. Haragjában azt a pokoli dolgot mívelte, hogy köröskörül tizenkét oldalról meggyujtatá az erdőket s tán meztelenre égette volna a bérczeket, ha Isten meg nem hiusítja akaratját, oly esőt támasztva rögtön, mely eloltá a tüzeket s nedvessé tett minden lombot, hogy a tűz nem kapott bele a nagymál-hegyi erdőbe, csupán a körülfekvő bérczeket tarolta puszta kopárra.

Tizenkét napig látták a barlangba menekült népek az irtóztató lángokat, mint egy áradó tengert mindig közelebb-közelebb jönni, az erdő minden vadai rémülettel összefutottak seregestül, mint egy szigetbe, a közbeszorult Hargitára s félve simultak az emberek lábaihoz; a menekvők rettegve várták a végitéletet, de Ugron Ábrahám biztatá őket, hogy egyfelől a Vargyas vize, másfelől az Erős bérczei gátat vetnek a terjedő tűznek, s ez idő alatt a férfiakkal lenyilaztatá az odafutó vadakat s húsaikat felfüstölve elrakatta a mély földalatti szellős üregekbe.

Végre elcsillapult az égés, körül a szép zöld hegyek szép rózsaszinűeknek látszottak a hamvadó parázstól, azután tisztes szürkéknek, a hogy hamuvá lett a zsarátnak, végre sötétek, feketék lettek, midőn a legelső vihar -157- felkavarta a nyugvó szürke hamvakat s kimeredtek a fekete törzsökök. Mintha egy nagy gyász szemfödél lett volna végig húzva a tájon, melynek kellő közepében zöld szigetként emelkedett az óriási Hargita.

Nem sokára a kopárfekete tájon látni lehete a tóduló tatárcsordák tömegeit. Minden oldalról meglepék a Hargitát s körülfogták a Nagy-Mál bérczet.

A tatárok az Erős hegyről, a székelyek a Nagy-Málról lövöldöztek át egymáshoz nyilakkal; a nyilvesszőkre mindenféle mondások voltak faragva, melyekben egymással kihivásaikat, fenekedéseiket és szitkaikat közölgették.

– Gyertek által jó székelyek, és haljatok meg szépen egyszer, különben meghaltok kétszer.

– Kenyerünk a földben, vizünk az égben, húsunk az erdőben, várhattok itten.

S hogy fenyegetését hatályosabbá tegye, szemben a Nagy-Mállal, a honnan a székelyek épen ráláthattak, sok követ hordatott össze s egy nagy kápolnát építtetett ott, bele állítva az ősi bálványt, annak bizonyságául, hogy ott állandó lakása leend a tatárnemzetnek, mert kőépület a tatároknál csupán a bálvány számára épül, a nők bőrsátrak alatt alusznak, a férfiak lovaik hátán. -158-

A székelyek meg voltak szállva. Körül negyvenezer tatár, vérszomjú, irgalmatlan had, a Nagy-Málban négy-ötezer kenyérfogyasztó nép, kikből alig megy ezerre a fegyverfogó férfi.

– Hová leszünk? zúgott a nép, ha kenyerünk, húsunk elfogy. Egymást kell végre megennünk. Jobb lenne a gyermekeket a kősziklához paskolni, a szűzeket, asszonyokat megöldösni, fák tövébe eltemetni, a véneknek leugrálni a szikláról, a férfiak rontanának azután az ellenségre s hullanának el viadal közt, kivont fegyverrel kezükben, ha úgy sem segít az Isten.

– Bolond valóban, a ki Istennek tanácsot akar adni. Jő tanács az égből, csak bízni kell benne. Ha a székelyek elesége fogy, biz a tatáré sem nő a kősziklákból. Itt kevés a kenyér hosszú időre, de kitart a makk, a szükségben az is eleség, víz van elég, és a víz tele pisztránggal, majd kövér gombák nőnek fel az erdőn Isten parancsolatjára, melyek hetekig eltartják élettel a népet; a behajtott marhák tejet, vajat, sajtot adnak s kövér legelőjük van a hegy tetején s a vizi szigetek közt; míg azok oda át mit esznek, mit isznak, ha Isten elzárja előlük a földet és eget? A föld korommal van fedve, ott évekig még csak fű sem terem, a tatár ugyan megél a nyers húsból és a lótejből is, de hogy vadat fogjon, tíz mérföldnyire kell neki menni, s lovát nincs hol legeltesse a leégett mezőn. Aztán majd eljön a székelyföldi gonosz szellem, a hideg mérges északi szél, a kegyetlen Nemere, mely a mint beszabadul a gyergyói havasok nyilásán, nyár derekán öles hóval borít el erdőt, mezőt, s ha el nem múlik három nap alatt, úgy betemet hóval egész városokat, hogy a lakosok a kéményen járnak házaikba s a toronyablakon a templomba. Mibe kerül az Urnak elszabadítani lánczairól ezt a mérges szellemet; s akkor a tatár mind rakásra fagy, mert a közelben fája sincs, a mivel fűtközzék.

Ekként megnyugtatá a kétségbeesőket, s azok türelemmel -159- megadák magukat sorsukba, kiki elvállalta a rábizott munkát.

Csala vezér a férfiak élén elállta a védendő sziklatorkokat, az asszonyok a bárányok gyapját szőtték, fonták öltözetnek, egész halmaz sajtokat készítettek s azokat elrakták az üregekbe a többi étkek közé, egész kamarák telvén meg hússal, gabonával és sajttal.

Egyszer, midőn Ugron Ábrahám vizsgálná az éléskamrát, ha az eltett eleség nem romlik-e? nagy borzalommal tapasztalá, hogy hátul, hova alig lehetne embernek beférni, egész üregek vannak ásva a gabonában s más élelemben; valaki meglopta azokat! De ki? Ember nem férhet be oda, minő más állat lakik itt?

Senkinek sem szólt egy szót is, nehogy elrémítse a népet, hanem rögtön asszony őröket állíta a kamrába, kik vigyázzanak minden zörejre és be ne bocsássanak senkit; a férfiaknak az ellenség előtt volt dolguk.

Másnap mind a két asszony halva találtatott az üregben, összezsugorodva feküdtek ott, mintha iszonyú kínok közt multak volna ki, és senki sem tudta, mi ölte meg őket?

Harmadnap újra két asszony állt őrt és mind a kettő halállal vált meg a helyétől. És az eleség még jobban el volt fogyva.

Ekkor felajánlá magát Ugron Ábrahám egyetlen szép leánya, Zolna, hogy ő majd vigyázni fog az élelmi tárban, s megtudva apjától a titkot, hogy oda rejtett tolvajok járnak, elkérte Csala éles kardját és lámpáját s vizes korsóját magához véve, bement a veszélyes üregbe s ott elébb térden állva imádkozott, azután fogá a meztelen kardot kezébe s hátát a falnak vetve, egyenesen azon helyre nézett, hol az élelmi szerekben a hiány támadott és várta a tolvajokat; apja künn imádkozott az Istenhez, hogy leánya -160- élve térjen vissza, de még sem hívá ki őt s a leány nem bocsátá őt magával.

Azon folyt a tanakodás, hogy a két egymást pusztító nép közül melyiknek fogják inkább pártját, melyiknek segítsenek pusztítani, melyik oltalmára egyesüljenek?

Az egész törpe faj két pártra volt szakadva, az egyik vezére volt Mirák, a szelid képű főnök, azzal a karminpiros üstökkel, a másiké volt Alamák, a lánghajú zömök szörny.

Az elsők azt akarták, hogy a székelyeknek kell pártját fogni, a kik velök egy üregben laknak, az utóbbiak pedig abban erősködtek, hogy épen azért kell őket minden módon megrontani, minek tolakodtak az ő puszta országukba; a vitából nagy marakodás lett, mely a Mirák-pártiak teljes legyőzetésével végződött; Alamák aludni parancsolá őket és maga hozzákezdett a munkához.

Mert olyan csodás rende volt közöttük a természetnek, hogy az egész faj egyik része holdujságtól holdtöltéig aludt, mint a kő oly mereven, mialatt a másik ébren volt, s a mint amazok ébredtek, akkor meg ezek mentek aludni holdfogytáig. Alig volt nehány óra, melyben együtt voltak mindkét félről, ez idő volt fenhagyva a szeretet és gyűlölet munkáinak.

A míg tehát Mirák aludt, Alamák és törpéi kiszaglászták az üreget, melybe a székelyek élelmi szerei voltak rejtve, s az apró szűk nyilásokon elkezdték azt széthordani; mire Ugron észrevette, már látható volt a fogyás.

Ekkor jöttek az asszonyok őrt állani. A kis törpék látva a fáklyavilágnál virrasztó emberalakokat, felülről a kőhasadékokból mérges nedveket hullattak azoknak ivó korsajába, s a mint azok egyszer megszomjaztak, a halált ivák maguknak, s nem mondák el senkinek, kik járnak ott az üregben. -161-

Annyi áldozat után végre a szép Zolna volt oly erős szívvel, hogy vigyázni leszállt az üregbe. Épen ekkor tölt meg a hold, s Alamák és emberei lehuzódtak a mély hallgató üregekbe, előbocsátva testvéreiket, kik Mirák vezetése alatt felkeresék az élelmi tár üregét.

A vigyázó leányka egy kutyát és egy kakast vitt magával a barlangba, hogy ha ő eltalálna is aludni, e két vigyázó állat lármája fölébreszsze, ha valami nesz történik. A kutya lefeküdt a földre, a kakas felült egy magas kőre, a leány fogta a kardot.

Egyszer elkezd a leány valami melegséget érezni lábain, mintha alulról jövő gőzök emelkednének mindig feljebb, feljebb, testét valami kéjes csiklandó zsibongás kezdte elállni, mely később szíve verését lankasztá el s karjait erőtleníté. Majd az álmot érzé szempilláira nehezülni. Szólni, kiáltani akart, de nyelve kötve volt, kezét akarta megmozdítani, de nem birta többé, még látott, hallott, érzett és tudta, hogy el fog aludni és soha sem felébredni többet. A kutya mozdulatlan feküdt lábainál, ő is mellé rogyott ellankadtan.

A gonosz törpék ott a föld alatt ama kénköves szeszt, minővel a torjai barlang tele van, földalatti nyilásokon idáig vezették, s rábocsátva az őrizőkre, azzal fojtották meg őket.

A kénköves szesz nehezebb, mint az éltető lég, azért a föld szinén marad, s később beiszsza azt a föld, azért nem találták a reggel bejövő férfiak semmi nyomát a halálnak.

A mint a leányka szédülten lerogyott, egyszerre minden lyukból, minden kő alól fürgencz apró alakok ugráltak elő, a kárörvendő törpék, kik az őrizetlen maradt eleséget lopni jöttek, s innen-onnan kukucskálva lesték régen, mikor fog a vigyázó összeroskadni.

A mint azonban mindenünnen eléjöttek, a magasban -162- ülő kakas elkezd hangosan kukorikolni; mert ezt nem ölte meg a nehéz lég, ülvén odafenn a magasban.

A törpék meghallva e harczias kiáltást s megpillantván a vitéz állatot, mely veres sisakos taréjával, hosszú veres hús-szakállával, s lovagias sarkantyúival és felálló kardforma tollaival a farkán, szárnyait összeverve, hadat izenni látszott az egész törpe világnak, utczu nem vették tréfára a dolgot, hanem szaladtak szerte-széllyel, ki merre látott, egyedül maradt a vezérük, a kis karmazsin-üstökű törpe azzal az emberforma arczczal. Ez megállott a kakas előtt bátran és szembe is szállt volna azzal, készen levén azon esetben, ha félelmes ellensége által megtámadtatik, hősileg megküzdeni vele. De a kakas beérte azzal, hogy még kettőt kukorított s a törpék királya büszkén lépdelte végig a megnyert csatamezőt.

Hát a mint odaért, a hol az alélt leányka feküdt a földön, csak elállt a bámulattól, piros szemei ragyogtak, mint a fénylő rubint; soha sem látott ő ily szépséget, ilyen arczot, ilyen keblet!

Nem ő érzett először a törpe faj közül édes fájdalmakat sima képű fehér hölgy láttára. Egyszer epret szedő székely asszony csecsemőjét kosárba téve fára akasztotta, s míg ő odajárt málnát, szamóczát gyűjteni, a kis törpék odajöttek, megnézték a gyermeket, ellopták, elvitték magukkal, felnövelték a barlangban, ott a napvilágtalan helyeken az is oly törpe maradt, mint ők, a törpe király azután elvette feleségül, tőle született e nagyobbik fia, ez emberhez hasonló arczczal s e fajától elütő piros üstökkel homlokán. Az emberi alakot egyszer kicsalta a napfény az erdőre, ott vadászó székelyek elfogták, bevitték Homorod-Almásra, a pap gondviselése alá vette, embernek, kereszténynek nevelé, megtanítá világi ismeretekre; hanem a nőben azután is megmaradt ez a vágy az erdőkön, barlangokban bolyongás után, gyakran elszökött a Nagy-Málba s együtt mulatott a kis törpékkel, ráismert kis fiára, s megtanítá őt betüket faragni, minőkkel a székelyek -163- éltek. Később elhalt a nő, a törpe király a maga nemzetéből házasodott újra, s attól születék a másik torzonborz fiú, sokkal dühösebb, sokkal vadabb, mint az öregebbik, bár ezt okosabbá és idegesebbé tette az emberi vérvegyület.

A kis gnómkirály elbámulva és remegve állt a tündérszép hölgy előtt, a mennyivel szebb volt földi édes anyja a földalatti nőknél, annyival szebb volt ez még édes anyjánál is. S ez meghaljon? Letegyék őt is a rút, sötét földbe? Szép keblén járjanak keresztül azok az undok földalatti állatok, melyek a troglodythok éjszakáját osztják, s miket csak a sírásó kapája vet fel olykor a napfényre? Ne haljon meg. És e szép deli székely fiak, ezek a jámbor munkás emberek, kik szántanak, vetnek, abból élnek s nem hajtják az erdőket, mint a vad tatár, hogy a futó vadak vérét, húsát egyék, ezek se haljanak meg. Legyen az ő ügyük nyertes.

Vevé Mirák a görbe kést, mely a szép leány kis piros saruja mellé volt dugva, és a rovásokról, mik a gabonagarmadákba voltak dugva, lefaragva a jegyeket, más betüket vágott azokra, minőkre anyja a földi leány tanítá meg, s azután e rovásokat oda tevé a leány ölébe.

Társai azalatt hordták híven a gabonát, eleséget szerte-széllyel a lyukakon, s nem tudták, nem is törődtek vele, hogy vezérük mit faragcsál.

Egy újabb hangos kakasszó ismét szétriasztá őket. Ekkor Mirák odahajolt a hölgyre, száját annak ajkára tevé s egy hosszú lélekzetvétellel kiszívá a mérges levegőt, mely a leány keblét elülte. A gnomnak nem ártott már az, ő szokva volt e légkörhöz.

Zolna felnyitá szemeit; mint ki kisértetnyomásos álomból ébred föl, érzé, hogy a megakadt vér e perczben kezd szivében lüktetni és nem tudá, hogy mit álmodott.

Széttekinte: a kutya ott feküdt holtan lábainál és ő magasabban volt fektetve, mint hova önkényt leült, az -164- élelem ismét meglopva s a rovások mind az ölébe rakva. Ki járt itt?

Közelebbről nézé a rovásokat s ime azokra irás volt vésve; az egyik vesszőn:

«Napvilági tündér! Körülötted idegen világ él, mely a föld alatt lakik. Mi vagyunk azok, a törpék. Ők gyűlölik a szép emberfajt, mert olyan szép, én szeretem, mert olyan szép. Te ne halj meg, légy soká szép.»

«Élelmeiteket elhordja a törpe faj messze innen a föld alá, menjetek a tizenkettedik üregbe: bal kéz felől áll egy nagy kő, hengerítsétek el onnan, mély aknába juttok, ott van együtt az orzott kincs, foglaljátok ismét vissza.»

«Hogyha vigyázni akartok jövő éjjel, más ne jőjjön, mert az meghal, jőjj te magad, és soha sem fogsz elveszni, de ne ülj oda, hol az eb fekszik, ülj oda, hova a kakas veszi magát: az eb oktalan, a kakas bölcs állat.»

Zolna bámulva olvasá a rovásokat, s vivé rögtön Ugron Ábrahámhoz. Az öreg megérté a dolgot, s maga mellé véve Csala vezért, megemelék a követ a tizenkettedik üregben, s ime ott látszék a mély, soha nem bolygatott üreg, melynek sötét torkolatából mintha szikrázó kövek villognának fel a fáklyafénynél.

A leány hozá a fáklyát, az ifju hozá a kardot, az öreg keresztet tartott. A fáklyát a sötét ellen, a kardot az élők ellen, a keresztet a rém ellen.

Az öreg erős hitű volt, harczolt sokszor rémmel, boszorkánynyal, de ki tudja, oda alant nem lakik-e erős fenevad, melynek izmos karral kell hányni ellent? Csala vezér vitéz dalia volt, harczban megfelelt tíz embernek s kopjával leverte a havasi medvét, de alant ki tudja, mely világ lakói élnek? fog-e rajtok az éles kard, járja-e őket a hegyes kopja? -165-

Csak a leánynak kellett lemenni. Neki szivében is egyenlő erő volt, mint karjában, s ha valakinek kedve tartaná a sírokból előjönni, hogy őt megrémítse, bizonyára még egyszer vissszaküldené azt oda, hogy nem kivánna többet feltámadni.

Istennek ajánlá magát, derekát körülövedzé a hevederrel, s kezébe véve kardot és fáklyát, lebocsátkozék az üregbe. Ugron Ábrahám imádkozva térdepelt ott. Csala vezér lassan ereszté a kötelet.

Fél óráig járt oda alant az üregben a leány, akkor megrántá újra a kötelet, s a két férfiu felvonta ismét.

Ama mélységek ott alant szakaszonkint színbuzával, dióval, sóval vannak megtöltve, s a milyen garmadák vannak rakva gabonából, épen akkora halmokban áll egymásra hordva arany, ezüst, a Dárius kincsei azok, miket ezer meg ezer év előtt a futó király ide eldugott, s miket azóta minden nemzedék hiába keres, s miknek iszonytató nagysága példabeszéddé vált a nép között, hogy midőn sokat akarnak mondani, azt mondják: nem volna neki elég a Dárius kincse.

E kincs ide van összehordva a kis troglodythok birtokában, majd ha elromlanak az emberek, s ők jöhetnek a föld felszinére, kelleni fog az ő nekik. Oh sok van a föld alatt, a mi támadatra vár; vagy ha egy szálas erdőt kivágnak, holott nem nőtt azelőtt egyéb mint sugár tölgy: honnan támad egyszerre elő annak a helyén a sok apró virág, tövis, bozót? ott leskelődtek azok is régóta a föld alatt, s várták, hogy a hatalmasabb növényzet kipusztuljon, s ők dughassák ki a napfényre fejeiket. Majd ha az emberek lassankint elpusztítottak a földről minden erőt, a vészek elpusztítottak lassankint minden embert, akkor lesz mulatságos világ; törpe erdők törpe lakosokkal.

Zolna telemeríté kötényét színaranynyal és kövér buzával, melyet ott alant szedett fel, hogy kisérőinek megmutassa. -166-

Ugron Ábrahám megörvende mind a kettőnek. Senkinek sem szólt felőle semmit, csak egy nagy vasajtót veretett régi pléhekből össze, azt a nyilásra veré Csala vezér segítségével és az egész dologról hármukon kívül senki sem tudott meg semmit; csak annyiról értesült a nép, hogy az üldözöttek számára még a föld alatt is terem buza, még pedig kifogyhatlan.

Ugyanazon üregen át leszállva, a hegyen keresztül zuhogó patakhoz lehete jutni, innen mindig friss vizet lehete támasztani a szomjazók számára, az eddigi bűzhödt esővíz helyett, a mit nagy sajtárokba szedtek.

Az emberséges Kuli khán ezalatt csak várta, leste, mikor fognak a székelyek éhségtől elveszni és a közben saját tatárjai pusztultak nagy mennyiségben. Lovaik lelegelték már a mi körül mező maradt, s a messze földről hozott széna alig volt elég a vezér utolsó paripájának, mely egy egész ménesből megmaradt, erdei vadakért a távol gyergyói hegyeket kellett befuttatni. A jámbor Kuli khán nem bánta azt, ha fele elhullt is embereinek, a megmaradt fele is tízszer felülmulá a megszállott székelyek számát, s ha ez a megmaradt fele gombával élt is, az ő számára elég pisztrángot halásztak a Vargyas vizéből. Ez volt legkedvesebb eledele. Úgy megizlelte azt, hogy már csak azért is itt kivánt lakni a székely földön.

Ezenközben sok ellenkezésük vala a székelyeknek a vad tatárokkal, hol ezek jöttek elő nagy sivalkodással s hajigáltak az Erős bérczről nagy köveket és lövöldöztek át nyilakat a Nagy-Mál tisztásain megjelenő férfiakra, hol meg amazok lopóztak ki a barlangból s éjszakának idején rajta ütöttek egy-egy folt tatárra, s mire azok észrevették magukat, felesen levágtak belőlük, s míg a többiek ellenük zúdultak, már ők ismét túl voltak a Vargyason, benn a «lovak csürében», s csak úgy mutogatták üldözőiknek pajtásaik fejeit, melyeket elhoztak magukkal.

Csala vezér egy ilyen alkalommal egymaga tizenkét tatárt vert le szeges buzogánynyal, s a mint népét a víznek -167- szoríták, csak egy sekélyes hely volt azon, melyen keresztül lehetett menekülni, egy maga védte emberül egész hátráló csapatait, végre úgy állt bivalybőr pánczéljában a sok nyíl, mint valamely töviskes állaton a hegyes tüskék, utoljára maga a murza jött ellene, ki a tatároknál alvezéri hivatalt viselt, s szidta messziről Csala vezért ebnek és kutyának; megharagvék erre a vezér s úgy hajítá meg kopjával a murzát, hogy a mint az védelmül tartá maga elé a tizenkét bivalybőrből készült paizst, úgy ment a meglódított gerely keresztül paizson és murzán, s úgy jött ki a hátán hegyével, hogy ha még a háta mögött is lett volna egy másik paizs, meg egy másik murza, még azon is keresztül ment volna.

Az üldöző tatárok megijedtek e tréfától, s hátramaradának szépen. Csala vezér pedig megtért embereivel békében a tágas Ugron-üregbe, hol őt az asszonyok fogadták nagy diadal-énekléssel, s megkoszorúzák cserfalombbal.

Im e napnak örömére azt végzé az öreg Ugron, hogy legyen vígság az egész Nagy-Málon, s hogy a vígság ne legyen hiába, menyegzőt ült a vezér a szép Zolnával, bátor szittya amazonnal. Fenn a napfényen, a pázsiton terítének asztalokat, a körüllevő tatárok szeme láttára, kik éhen, szomjan néztek le rájok a körülfekvő hegyekről és nem tudtak közeledni sehol; csak úgy folyott szájukból az éhség nedve a sok sült és főtt láttára, mikkel gazdagon meg volt rakva minden asztal. Arany pohárból, ezüst tálból ettek, ittak. Ki tudja, honnan került mind az? Hej hogy fájt a tatár foga inkább az ételre, italra, mint az aranyra, ezüstre.

A székelyek pedig vígan voltak. Ittak Ugronért, a vőlegényért, a menyasszonyért, az ellenség füle hallatára, utoljára ittak magáért Kuli khánért. A kaczaj áthallatszott hozzá, a mint sátorában ült és ivott savanyú lótejet.

De ott alant a kőrepedések között hallatszott valami nyögés, fohászkodás az egész lakoma alatt. Valamikor odahajlott Csala vezér szép menyasszonyához, hogy arczára -168- csókot ejtsen, mintha mindig felsikoltana valami lábaik alatt.

Mirák volt az, a szegény szerelmes gnom, ki ott lenn a borzlyukakban hallgatózott, leskelődött s feljajdult, ha látta, mint érinti férfi ajka a szép hajadon orczáját. Meg kell e férfinak halni.

Másnap Csala vezér beteg volt, nem nyulhatott sem ételhez, sem italhoz, mindentől úgy undorodott, nem volt neki édes még a menyasszony csókja sem. Csak a temetőben szeretett volna már lenni.

A féltékeny Mirák mérges varangyot lopott éjszakai italába, s a derék lovag úgy elszáradt attól, hogy a kardot többé nem birta emelni.

Ki vezesse most a népet a csatákon? ki ismeri úgy az ellenség fortélyait, az erdők menedékeit, mint ő? Kiben bízhatik a sereg? ő meg nem üli a lovat többé.

– Menj te magad, Ugron Ábrahám! monda a roskatag bajnok. Hágj te magad kengyelembe, vesd magad lovam hátára, kösd fel éles pallosomat, kardom kivág minden bajból, lovam kihoz minden vészből. Én nem megyek több csatába. De felhágok ama magas kőszálra amott az Erős oldalában, honnan belátni a völgybe, s onnan ha észreveendem, hogy az ellenség nagy erővel jön reátok, tüzet gyujtok, meglátjátok.

A vitézek elindultak; jó Ugron Ábrahám vezette őket Csala lován, Csala kardjával kezében; fenn a beteg hős a szirten kalapjával mutogatta, merre menjenek, merre ne menjenek, intő kiáltása messze hangzott el a völgybe.

Míg ő fenn a kőszálon állt, alant a kártékony törpék megásták, kifurták a szikla alját, s a mint a hős kiáltozott alá, egyszerre meglódult a sziklatorony, s neki dülve a bérczfalnak, a lovagot lehajítá messze, száz ölnyi rémes magasból, le az éles kövek közé; a székely nők és leányok ott lelték meg tetemeit a vízparton elterülve, arczát a habok locsolták.

Sírtak mindannyian, legjobban sírt a menyasszony, a -169- zokogás hangja közé vegyült Mirák kaczagása a föld alatt. Most már nem fogja a lovag csókolni a leányt.

Az Ugronnal eltávozott bajnokok meg csak haladtak, ők nem tudták Csala esetét; megütköztek a tatárokkal, a harczban egyre várták, mikor gyúl ki az intő tűz a kőszálon? Ezalatt körülfogta őket az ellen, s a jó székely fiak elhullottak a Nagy-Mál alatt, számra többen százötvennél. Harczolt soká Ugron Ábrahám, elhozá Csala pallosát, de nem hozá el Csala öklét, és elesett ő is elvégre, a paripa haza száguldott, de nem hozta el a rajta űlőt. Csak sokára, óra mulva jöttek egyenkint haza a székely daliák, fej nélkül valamennyien, a mint a vízbe hányt tetemeiket lassan hazaszállítá a barlangon átfolyó hullám, rájuk váró kedveseikhez.

Ott kifogták őket mind a fenmaradt asszonyok, eltemették, megsiratták és szörnyű átkot esküdtek annak lelkére, testére, ki őket ily gyászba dönté.

Mennyi árva, mennyi özvegy! De senkinek nem volt annyi gyásza, mint Zolnának, ki özvegy lett és árva egy napon; s nemcsak apját és férjét veszíté, hanem két vezérét a népnek!

Most csak a boszún, csak az ártani-tudáson járt elméje. Az ellenséggel többé verekedni nem lehetett, mert a mi kevesen megmaradtak jó harczosok, azoknak sem volt vezére. És ő mégis boszút akart állni föld alatt és föld felett lakó ellenségen.

Nagy kemenczékben, vermekben meszet égetett, oltatott, azután nagy köveket hordatott oda, hol a Vargyas vize ismét kiszakad a barlangból, mely alatt keresztülfolyik; ott berakatta a nyilást, bevakoltak, betömtek minden hasadékot földdel és oltatlan mészszel, levert faczölöpökkel elzárták a kifolyást, a gátat megerősíték vesszőköteggel, mohával, úgy, hogy a hegy alatt keresztülfolyó víz nem jöhetett ki sehol.

A künn tanyázó tatárok csak bámultak egy ideig, mikor látták, hogy a patak vize elmarad, majd szomorkodni -170- kezdének rajta, mikor rájuk jött a szomjuság s az eddig duzzadó hullám helyett most csak alig szivárgott egy kis csatornavíz a száradó mederben, annyi nyelvnek is kevés volt az, nem hogy annyi toroknak jutott volna, végre egészen kiszáradt a patak medre, s Kuli khánnak nem volt honnan pisztrángokat fogni többé.

A szomjazó tatároknak nem volt mit tehetni egyéb, mint felkerülni a Homoród vizéhez s onnan hozni maguknak italt; pedig az ugyan messze van. Megitták a mocsárvizet, az égett fák odvaiban meggyűlt esőt, a lónyomok után maradt locsot, megették az égett tájon felsarjadzó áfonyát, medveszőlőt, zsidócseresznyét, papsajtot, ördögkenyeret, kigyóhagymát, macskakáposztát s más egyéb nem embernek való eledeleket, s úgy hullottak tőle rakásra, mint az őszi légy. A velük jött keselyüknek, hollóknak legalább nem kellett messze menni.

Az elzárt Vargyas vize pedig ezalatt, nem törhetve ki rendes folyásán, meggyűlt a Nagy-Mál bércz alatt s a mint sehol sem talált rést, a hol kiszabadulhasson, megtölté az odvas bércz minden rejtett üregeit, a hol a föld alatti gnomok aludtak, kiönté őket biztos lyukaikból s éjjelenkint nagy zsongás-bongás volt hallható a barlang alatt. Zolna gondolá magában: Fürödtök most czudar rémek. Haljatok meg, fuljatok meg apámért, férjemért, annyi elhullt jó székely vitézért.

A troglodythfaj rémülve látta, mint nő óráról órára a víz földalatti rejtekében, kiűzi őket legbiztosabb rejtekeikből, beleszivárog oduikba s űzi, szorítja őket mindig feljebb, feljebb. Kétségbeesve hurczolkodtak mindig a magasb odukba. A víz oda is utánuk ment, összehordott élelmüket kifoszták már a székelyek, a mi titkosabb helyekre volt dugva, azt megrontotta a víz; azon kellett gondolkozniok, hogy a barlangot elhagyják; felkeresték a titkos átjárásokat, mik a föld alatt elvezetnek, a hol azok megszakadtak, körmeikkel ásták odább, egész nap ástak, kapartak s egy éjjel, midőn egy közülök televény földet -171- érve, fejét felüté a föld színére, ime, a hegyen túl fekvő tatár-tábor közepén lelék magukat. Avas sajtok, szárított hús és hal hevertek ott bőrökkel leterítve nagy halmazban; a törpék neki estek nagy éhesen s sötét éjjel, míg valamennyi őrszem aludt, mind elhordták a föld alá, szép csendesen, nesztelenül; mire a tatárok keresték reggel a messze földről összehordott eleséget, azt sehol sem, de a mezőben mindenütt borzhányás forma lyukakat leltek szerteszélylyel, s apró gyermeklábnyomokat.

A míg a rablott eleségben tartott, addig csendesen meg voltak a törpék ott a föld alatt, hanem a mint elfogyott az, éjjel ismét előjöttek. Az éhség vakmerőkké tette őket; odalopóztak az alvó tatárokhoz, kikeresték tarisznyáikat, a mit találtak benne, elvitték, ha nem találtak semmit, megették magát a bőrtarisznyát, lerágták talpáról a sarut, elköltötték hámját, kantárszíjját, kikezdték ködmenét, bundáját, felfalták süvegét s a tatár mind aludt mélyen, nem vett észre semmit, csak mikor fölébredt, akkor csodálkozott el a maga állapotán.

Lassankint aláfurták az egész mezőt a gnómok s olyan vakmerőkké lettek, hogy a mint egy éjjel Kuli khán fölébredt, ime az ágya előtt levő szarvasbőr mellett négy undok alakot lát ülni, a mint a bőrt a négy szegletén fogva szépen eszegetik és rángatják egymás szájából, az ötödik épen akkor itta ki a mécsből az olajt.

Kuli khán ijedten ugrott föl medvebőréről, mire a kis gnómok egyszerre eltüntek jobbra-balra. A khán lármájára fáklyákkal előszaladó őrök azután öt borzlyukat fedeztek fel magában a vezér sátorában.

E naptól kezdve minden éjjel lándzsás őrök vigyáztak körül a táborban, hangos kiáltással riogatva a csendben, hogy semmi rém elő ne merjen jönni.

Harmadnapra a vad éhség kiűzte lyukaikból, menedékeikből a troglodythokat s az őrt állók nagy rémülve futottak Kuli khánhoz, hogy a földből egy százezernyi fekete rémcsapat támadt elő, mely a táboron keresztül huzódik -172- s az elszörnyedő tatárnép babonás rémülettel nézte, mint vonul végig a mezőn, a fekete kopár vidéken egy ismeretlen alakú rémtábor, szemei úgy világítanak az éjben. Senki sem merte őket bántani. Ez gonosz jel, hivék mindannyian. A rémek futása eltartott egész hajnalig. Elmentek termékenyebb táj felé.

Szomjan, éhen ott maradtak a tatárok. Kuli khán serege szörnyen elpusztult már a megszállásban, a sereg zúgott és sürgeté, hogy vigye őket az éhhalál országából.

Most egy próbát akart még tenni a khán: levitte embereit a völgybe, mely a Nagy-Mált körülveszi, hogy így majd megostromolja a barlangban rekedt népet, ott van étel és ital elég. Zolna meghallá a hegy tulsó oldalán zajgókat, mint készítenek lábtókat, a miken a barlang szádához felkapaszkodjanak s a mint ellepék a völgyet, fenyőgyantával és szurokkal bekenette a faczölöpökből vert gátat, mely a Vargyas kifolyását elzárta s akkor azt meggyújtatá.

A gát egyre égett szépen, a gyantás tűz fellobogott, egyszerre elaludt az egész láng, a leégett czölöpöket ketté töré a meggyült víz iszonyú nyomása s menydörgő rohanással zúdult alá a sokáig fogva tartott ár a völgybe. Futott, a ki még futhatott, de a kit ott lepett a vízroham a mély völgyben, soha sem lovagolt még olyan sebesen az a tatár, mint a hogy e tajtékzó hullámparipa elvitte magával, Kuli khán is csak alig menekült fel a dombra. Emberei színét-javát a menydörgő felbőszült víz elhordta, elszórta szélylyel, megrakta medrét csontjaikkal, koponyáikkal, összemorzsolta őket a köveken. E napon több elveszett közülük, mint valamennyi harczban addig.

Másnap reggel parancsot adott Zolna a nőknek, hogy készítsenek a megmaradt lisztből mind egy rettentő nagy pogácsát; akkorát, hogy tizenkét férfinak legyen rajta mit emelni.

A belsejét tömjék meg hamuval, hogy csak kívül legyen tészta. Azután egy nagy tágas üreget, mely a barlang -173- száda mellett volt, befűttetett tövissel és iszalag kóróval.

– Pogácsát sütünk! kiálta át Zolna hangosan, a tegnapi éj emlékére. Arra előjött tizenkét férfi a nagy nehéz pogácsával, s azt fahengerekre téve, úgy gördíték be a paráholt kemenczébe, betámasztván azt nagy tapasztott kemenczetevővel.

A tatárok elszörnyedtek. Mekkora pogácsa, ők az ostromlottak óriás-pogácsát sütnek s az ostromlók halnak éhen.

Rögtön rajta ment az egész sereg Kuli khánra s nagy lármával követelé, hogy őket vigye e megszállás alól, mert azok odabenn rettenetes nagy pogácsát sütöttek, eltart nekik jövő nyárig, addig meg őket mind elveszti az éhenhalás.

Erre egy tatár úgy lőtte szívén keresztül, hogy csak egyet fordult, s a míg egyet fordult, ezer nyilat lőttek bele s midőn leesett a földre, minden tatár oda ment hozzá s ekként úgy tele lövöldözték nyillal, hogy utoljára nem maradt rajta hely, a hová még egy hegyével oda férjen.

Akkor neki mentek a kápolnának, ledöntötték és eltakarodtak a vidékről, el az egész székelyföldről, lementek Nagy-Szeben felé, megismertetni a szász atyafiakkal a vendégszeretetet.

A megszállt székelyek pedig előjöttek rejtekükből s hálákat adtak Istennek, hogy őket annyi csodával megszabadítá s senkinek sem volt szabad halottjait siratni, midőn megszabadult Székelyország.

Haza mentek falvaikba s újra boldog, újra népes lett a vidék; égett erdő kinőtt újra, vesztett család megnőtt újra; özvegynek, árvának rendelt gondviselőt az Isten. – Áldja meg ezután is, a kik ottan laknak!

A kiöntött törpék aztán nagy lopózva ismét visszaszállingóztak a barlangba, hogy az emberi zaj elköltözött onnan; ott törvényt tartának egymás közt, hogy kik voltak az árulók, a kik felfedezték a föld felett lakóknak a rejtett kincsek helyét s megtudva, hogy az Mirák volt, őt társaival együtt legott felkonczolták.

Elmúlt már az régen-régen, hogy az a fa kiszáradt, melynek vesszejeire e történetet felvágták s Zsigmond király idejében megégették a vesszőket, hogy ne legyen nyoma a pogány hunnus írásnak.

Maig is Csala tornyának nevezik azt a szál bérczet, melyről a vezér lehullott; oldalvást mellette mutogatják az Ugron üregét és lovak csűrét, emlékeznek a székely nőre, ki roppant pogácsával ijesztette el a megszálló tatárokat.

Kincskeresők maig is kutatják azt a nagy vasajtót, melyet Ugron Ábrahám készíttetett a Dárius kincsei fölé, s melyet leánya ismét elrejte, hogy a sok kincs meg ne rontsa, meg ne vesztegesse a székely nép jó erkölcsét. Egyszer rá is akadt már a vasajtóra egy fürkésző, de nem birta leverni nagy lakatjait s míg haza ment segítségért s mire vissza jött újra, úgy eltünt az előle ismét, hogy soha sem birt ráakadni.

Ott áll még a kápolna a barlanggal szemben, a mit a tatárok építettek, itt akarva települni; ott látszik a barlang száda, most is félig elfalazva, lőrésekkel, ott a szónokszék, a hombár, a székely nők fekhelyei, miket emlékben tart a nép.

A székely sok mesét tud e barlangról mondani s valahányban mind előjönnek a kis apró földi emberek, kik ott élnek, leskelődnek, bujkálnak a föld alatt, lábuk nyoma meglátszik ott a porondban s egy nagy halom most is -175- apró csontokat mutat ott a negyedik üregben. Tán ezek ott Mirák és társainak csontjai? Néha úgy zörögnek, úgy vihognak ottan alant s a barlangon átfolyó víz mikor kijön, olyan sárga; mitől sárga?

Várják-e még? várják-e most, hogy az emberi faj kivész, hogy egymást elpusztítja szépen s akkor rájuk marad a szép napsütötte világ???

A KALMÁR ÉS CSALÁDJA.

Ennek az elbeszélésnek is van egy kis Hübnere. Akkor iródott ez, a mikor még a szépirodalmi műveket is szigorú esztrengára fogta az osztrák censura.

Ennek a bohóságnak ez volt a czíme: «A görög és családja». Szerzőt felidézték a rendőrségre.

– Mi jutott az úrnak eszébe? Kifigurázni a ráczokat, a kik az osztrákoknak hűséges fegyvertársai voltak!

– No persze! A kutyánkat tegyük bolonddá! Ez a komikus alak nem maradhat görögnek. Ha azt akarja szerző hogy a munkája megjelenjen, írja azt czímnek: «Az örmény és családja».

Mit tehettem? A honorárium már fel volt véve, el is volt költve. Huszonöt forint nagy pénz! Kikorrigáltam a görögöt örménynek. Biz ez judási cselekedet volt. De hát ha a Jézus személye megért 30 ezüst pénzt, az örmény is taksálva volt 25-tel.

Mikor a Heckenast-féle népszerű gyűjteményben új kiadásra került a sor ezzel a beszélylyel, ugyanabban az évben estek meg az országos képviselő-választások (anno boszniai honfoglalás). Mi egyszerre népszerűtlenekké lettünk. -177- Én megbuktam a józsefvárosi volt kerületemben. Kivert belőle Szilágyi Dezső, az ellenzék vezérférfia. Tisza Kálmán azonban nem engedte, hogy kimaradjak a képviselőházból. Ő is megbukott a régi kerületében, Debreczenben (Baldácsy bácsi ellenében). De más három kerületben megválasztották. Két mandátumáról lemondott, s az egyiket, az erzsébetvárosit, nekem szánta. Ott föl is léptem. Az pedig tiszta örmény város. Én épen akkor rendeztem sajtó alá egy füzet munkámat. Megszólalt bennem a belső biró. «Ej! Hát te most magad is odamégy mandátumot kérni az örmény választókhoz? Előbb tarts penitencziát, a miben ellenük vétkeztél!»

Néhány nap mulva ott volt nálam az erzsébetvárosi deputáczió, vezérszónoka maga a mult szeszszióbeli képviselő, régi jó barátom.

– Hát megteszünk, az bizonyos, csak az a kérdés, hogy egyhangulag-e? Mert tudod, van oppoziczió is. Azt hozzák föl ellened, hogy te egyszer minket, örményeket, egy mesédben kifiguráztál, s ezért ellenjelöltet emlegetnek.

– Igaz, hogy egy novellámnak azt a czímet adtam, hogy «Örmény és családja», de arra az osztrák censura kényszerített. Ime lássad, és vidd magaddal, itt van nyomtatásban, ki van korrigálva «Kalmár és családjá»-ra.

Ez megnyugtatólag hatott, meg is választottak a derék jó örmények egyhangúlag képviselőjüknek.

Igy lett a görögből örmény, az örményből kalmár s belőlem anabaptista.

Most aztán logikai rendben az következnék, hogy visszaállítsam ez összes kiadásnál a legelső «görög» czímet, de attól ismét eltilt a «noblesse oblige» törvénye: oraviczai képviselő vagyok és a szent Száva-rend lovagja.

Élt egyszer itt-amott egy szegény becsületes kalmár, a kit nem tudni, hogy híttak?

Azért élt pedig «itt-amott», mert az a különös szokása volt, hogy minden esztendőben más-más világrészben érte valami nagy szerencsétlenség, melyet aztán egy nagy crida követett, s épen azért nem lehetett tudni, hogy voltaképen melyik az igazi neve? mert minden bukás után újra kikeresztelkedett, s az új országban új mesterséghez fogott, míg azt is valami új, válogatott és soha nem hallott sors csapása be nem fejezte.

Törökországban levantei árúkkal kereskedett szegény, az egész kereskedő világ hitelezett neki, s ime egyszer kiüt a mameluklázadás, a keresztyéneket elkezdik öldösni, futott, a ki futhatott, ez a szegény kalmár egy csibukkal a kezében, s két gyerekkel a hátán jutott el Belgrádra.

Itten – szegény – több atyafiak társaságában elkezdett marhakereskedést, s mikor felhajtotta a közös tulkokat Macedoniába, rajta estek az albániai zsiványok, mindenét elvették, egy szamara sem maradt, kivéve azokat, a kik pénzt kölcsönöztek neki.

Innen is elpusztulva, betévelyedett a Bánátba, ott belefogott a buzakereskedésbe, eleinte sok pénze volt, hanem persze, hogy utoljára minden hajója vagy elsülyedt, vagy odafagyott, vagy megették az egerek.

Sehol sem volt maradása, mindenbe belevesztett szegény, mindenütt húzták, vonták, megcsalták, meglopták, kirabolták, tűz, víz, jégeső, marhavész és földindulás ártott neki; el-elment rakott szekerekkel a vásárra, s visszajött szekér nélkül, tarisznyájában egy fél vereshagymával, melynek másik felével három napig élt az úton; a gonosz emberek Pesten a nagy tolongásban kivágták a bugyillárist a kaputja zsebéből, még a kaputot is úgy kellett -179- aztán viselnie, ablakkal az oldalán; otthon kiásták a háza oldalát, netto elvittek mindent, a mi csak megmozdítható volt, a pénztárnoka rendesen mindenütt megszökött a cassával, s hiába currentáltatta, soha sem akadt kézre; egy szóval, a mi csak fatum, az ő rajta mind megtörtént.

Szegény ember! ily kifordított szerencse után képzelhetni kétségbeesését. Térdre esve könyörgött sűrű könyhullatások közt hitelezőinek, kereskedőtársainak, hogy üssék őt agyon, vagy akaszszák fel, neki úgy is jobb meghalni, mint azt látni, mint halnak meg éhen felesége, gyermekei? Bele is ugrott a Dunába, vagy pisztolyt fogott a szájába, sőt egyszer meg is bolondult s kifutott a nádasba; a jámbor hitelezők azután megszánva a szerencsétlent, nemcsak hogy agyon nem verték, sőt adtak neki enni, inni, kihalászták a Dunából, elvették kezéből a pisztolyt erővel, felkeresték a nádasban s esztendeig gyógyíttatták valami tébolydában közköltségen; felesége ezalatt félrevonula egy kis erdélyi városba, ott egy szegény kis czérnásboltot nyitott, melyben aztán a felgyógyult kalmár maga is megállapodék, nagy szegényül ott töltve élte napjait, a boltajtóban ülvén, fején egy kopott vörös sipka, lábán egy halzsíros bagaria, mely soha sem volt újabb, kaput helyett egy prémes bőr vala reá övezve, melyet oly formán vett magára, hogy két lyukat vágott rajta, melyen a két karját kidugta, s szíjjal keresztülköté derékban. Ily alakban ismerték őt legutóbbi időkben Gergucz név alatt. Azelőtt Dimitrinek nevezte magát.

Ha valaki megszólítá, elébb egyet sóhajtott, úgy felelt rá, ne kérdezte legyen senki, hogy mint szolgál egészsége? mert arra rögtön sírva fakadt, elmondá, hogy mikor mit vesztett? mennyi szerencsétlenség érte? hogy nincs annyi pénze, a mennyivel a lábtyűjét kireperáltassa, hogy ha gyermekeit nem tekintené, rég felakasztotta volna magát s több efféle érzékeny dolgokat.

A boltban maga árult, Boldizsár diákkal egyben, s ha -180- jött vásáros, egy garas ára szatyingon három óráig elalkudott vele, megmagyarázva, hogy mennyibe kerül az, míg Egyiptomban megtermesztik, Smyrnában megszövik, Ázsiából ide szállítják, adó, vám, harminczad mennyi fordul érte! hát a gőzhajó taxa, a kövezetvám, az accisák, a procento, az agio, a tantiémek, a cselédbér, a boltárenda! Neki magának semmi sem marad, csak az Isten irgalmából teng, leng.

Egyszer azonban egy marhakupecz, kinek szintén roppant pénzekkel maradt adósa, azt a fáradságot vette magának, hogy nyomról-nyomra utána járva, felkereste Gergucz gazdát legutóbbi telepén.

Ott ült akkor is a boltajtóban, a csibuk a szájában volt, hanem dohány nem volt benne.

– Ejnye milliom a lelke, már pedig azt gondoltam, hogy megkaptam azt a gézenguzt.

– Kivánum neki tiszta szivbul! Engem is kirabult a gyilkus, a tulvaj, elvitte minden pinzomet, aranyet, ezustot, bankuczédului. Hogy nyeljenek el neki a krukodélusok, ott, a hol vagyon, idegen országon.

– Oda az istentelen haramia. Innen elfutott Girgácijába, ottan is felszedte a sok pinzt, futott odább Bulgárijába, Paplagonijába, Tótországijába; mind hiába! Mindenütt -181- megcsalta a sok derik, becsületes, szamár, bolond embereket. Azok már most keresik nagy bolond módra, hogy sütnék meg, a hol megkaphatják, mert ha koldus nem lennék mind a két lábamra, magam mennék neki, s elhoznám a bőrit, ha nincsen egyebe.

– No azt már nem bántom, hiszen ha igazán szerencsétlenség érte, arról senki sem tehet. Ha csak a bőre maradt, azt viselje egészséggel.

– De ne viselje. Ha bajája van, ő az okája. Ha spekulátul, mért nem kalkulátul? Ne mássz a fára, nem fulsz belája; ne menj a vízbe, le nem esol. Ezt régen megmondta a bölcs Kajabuc próféta, a miker még senki sem élt a földre.

A kupecz átlátta, hogy becsületes emberrel van dolga, s addig engesztelé Gergucz gazdát, a megszökött Dimitri ellen való átkozódásokban kifogyhatlan férfiút, míg az hajlandó lőn maga magának megbocsátani, könyes szemekkel zokogván: hiszen hogy engem koldussá tett, azt csak megbocsátom neki, mert én neki is testvére voltam, meg az atyjának is, de hogy több ily becsületes embert is koldussá tett, mint kegyelmed, azt siralmas meggondolnom.

– Mit, kiálta fel büszkén a kupecz. Engem ugyan nem tett koldussá. Maradt még nekem azért elég. Ne gondoljon kend engem oly szegénynek. Mit árul kend?

– Engedje meg, hadd csukuljalak meg a szájodat, a képet mellett, rebegé elérzékenyülten a gyöngéd szívű boltos. Mit adjak neked? Mivel szolgálhassak? Parancsuljál, ha ezer forintot ir is, odádum.

– Nem eresztolek, míg valamit magadba nem vettél tülem. Mit eszol, mit iszol?

– Szalagy de fátyu, fog ezt a tíz forintot (s oda ád neki 5 garast), hozz a legdrágább borábul máslásbul, essentiásbul. Ne ez a poflé előre, hogy ne igyál belőle.

A borért küldött fiú aztán tengerideig oda marad, a kupecz megúnja a várakozást, ott hagyja a tíz forintját, meg a száz forintját, meg az ezer forintját, vissza megy Hódmezővásárhelyre, s otthon elmondja, hogy milyen derék, becsületes testvére van annak a semmirekellő, országcsaló Dimitrinek.

Magát a becsületes embert ilyformán megismerve, mutassuk be annak tiszteletre méltó hozzátartozandóságait.

Tőle magától ne kérdezzük, hogy kit hogy hínak? mert ő soha sem tudott egy nevet is megtartani fejében, úgy, hogy mikor egyszer utazott valahova, tízszer megkérdezte a fuvarost: hogy is hínak tigodet?

A feleségét hítták Borbálának, a nagyobbik leányát Oliviának, a kisebbiket Minervának.

Már most ha valaki előtt beszélt róluk: az egyiket nevezte Libuczkának, a másikat Minczuczkának, a feleségéről pláne nem hallatszott egyéb, mint az «ászuny!» kivételesen pedig: te áspis, te sárkány, te krukodélus! és más efféle gyöngéd megkülömböztetések; a nagyobbik leány hallatszott eként: te burzas! a kisebbik pedig: te arányus leányum! Ez volt a család kedvencze.

Kiegészíté a családot Boldizsár diák, ki szintén maga sem tudta, mint jutott a «Birbucz» névhez? Ez volt a család bűnbakja.

Akármi rossz történt a kapukon belől, azért neki kellett meglakolni, és ha semmi rossz nem történt, neki azért is meg kellett lakolni. A mit pedig korán reggeltől késő -183- estig cselekedék, az minden levonás vagy beszámítás nélkül pernek és patvarnak vala tárgya.

– De huvá kelsz nikem hajnálba, reggelbe, éjfélbe? Nem fogádtalak én tigodet bakternek, sem kákasnak, hogy engemet felkukurikáluj!

– Te hét álvu! te lusta zürge, a nap a zurrodra süt és mégis álussz. Mirt nem szegődtél medvének, ott szundíthatnál egisz télen.

Birbucz soha sem felelt, menteni sem próbálta magát, úgy tett, mintha nem is hallaná, hogy hozzá beszélnek, még mikor ez a beszéd abból állott is, hogy a hátához vágtak valamit.

Délelőtt a boltot kellett őriznie. A kalmár félfüllel, félszemmel mindig rávigyázott, s szüntelen ususba tartá fölötte paterfamiliási hatalmát.

Szegény diák azon korban volt már, mikor az ember el-elmosolyodik, ha fiatal asszonyi képet lát; ha tehát jöttek a vidéki leányasszonyok pamukért, halcsontért s Birbucz kezeit dörzsölve sietett szolgálatukra, Gergucz épen akkor fordult neki az ajtóból, nagy vastag szemöldeit, miket más bajuszként is megtiszteltetésül vehetne felhúzva homlokára.

– Te náplupó! Ma sem süpürted ki a butyát! Majd aduk én tigodnek a hátadat.

– Te nágy lu! Te ingyenilu! Miért tartalak én tigodet drága pinzen (soha? sem fizetett neki semmit). Miért neveltelek tigodet ekkurának? A sárbul, a szemétbul vettelek ki, mikor csak akkurka voltál, mint az ujom. Azuta én hizlállak, én ruházlak, én pinzellek, én uktátlak, mégis nem tudsz semmit. -184-

– Mit mondtam, te filku! Nem azt mondtam, hogy a jobbikbul hozz? ugorj egyszerre. Nem ábul, amábul! felsőbul. Hát ott van felsül, te szamár? extrafainbul. No lássa zur ezt a bulundot, nem ismeri az extrafaint. Pedig ha én elcsápum, az utczán hal meg.

Ha azt mondta, hogy Amerikából, a kalmár véghetlenül lenézve, odább taszította könyökkel.

– Te hugass! Tutsz is te! Ausztrálijábul. Az egész háju elsülyedt, a ki hozta, csak ez maradt meg.

Asztalnál szüntelen szemére hányták a nagyon gazdaságos adagokban mért eledelt.

A ház asszonya, ki különben viseletére hasonlított bármely szurtos szolgálóhoz, félig tűz, félig víz, tudniillik korom és csatak, hogy idegen emberek akárhányszor kérdezték tőle, ha itthon van-e a nagyasszony? és mire ő azt szokta felelni, hogy itthon, ha ellenkezőleg megsejté, hogy valaki iránta a tiszteletnek valami nemével viseltetik, azzal gorombaságát nem szűnt meg éreztetni.

– De minek tartod ezt a torkos állatot? szólt egy nap úgy, mint másnap az ebédnek czímzett ételkóstolás felett, szavait Gerguczhoz intézve, s Birbuczra czélozva. Csak elnézem, ha hágy-e valamit abból a retekből? Bizony megevett maga egy egészet a pokolbélű. Mire hizlalod ezt a kenyérpusztítót? Mintha nem ellehetnél nála nélkül; akárhogy dolgozunk, semmire sem megyünk, csak a cseléd szájának keresünk.

– Hágyd, ászuny, veté közbe Gergucz feltolva állát, mint valaki, a ki mindenét a szegények között osztotta ki. Az irgálum szip szu. -185-

Birbucz hallgatott, megtörülte – szemeit, mert száját nem volt oka megtörülni s fölkelt az asztaltól, jóllakva egy egész retekkel.

De ha két rossztól megszabadult, jutott a harmadikba, a legkisebbe, a leggonoszabba, az «arányus leányum» körmei közé.

Ez a kis tizenkét éves angyal egész nap azon élesítette elméjét, mivel gyötörhesse a Birbucz diákot. Odasompolygott hozzá, nyakába kapaszkodott hízelegve, s mintha czirogatná, egész arczát bekormozta, akkor meg lármát ütött, hogy a Birbucz őtet meg akarja ijeszteni s Birbuczot meg is szidták, ki is nevették; vagy eldugta a kereskedőkönyveket s denunciálta a segédet, hogy nem dolgozik. Egyik delatio a másikat követte.

E delatiók így folytak, különféle indorsátákat vonva maguk után; Birbucz diák nem léphetett, nem állhatott, nem köhinthetett, nem ásíthatott, hogy az menten föl ne lett volna jelentve, s bárha kezein soha egy fillér sem fordult meg, minden este ki kellett forgatni zsebeit a családtanács előtt annak bebizonyítására, hogy a cassát nem lopta meg, s ha akadt itt-ott egy-egy vörös pénz néha napján nála, azt hitelesen kellett igazolnia, hogy hol kapta, kitől kapta miért kapta és mire fogja fordítani?

Ha Birbucz diák e kellemetes alkalmaztatást csupa keresztényi türelemből viselte volna több mint tizenkét esztendeig, bátran méltó volna csodálatunkra, mely csodálat azonban rögtön el fog enyészni, ha őt és a családnak egy még eddig be nem mutatott tagját, Oliviát, egy-egy -186- pillanatra találkozni látjuk; néha midőn egyik kimegy az ajtón, a másik bejön és szemeik véletlenül összetalálkozva, arczaik egyszerre elmosolyodnak, s azzal rögtön ismét elharapja mindkettő a mosolygást, mintha semmi sem történt volna. Ah az olyan apró titkolózás sokat megmagyaráz. Ha Birbucz diákot szidják, Olivia nem hallhatja, fölkel és kimegy a szobából, s ha Oliviát üldözik, Birbucz diák fülig elvörösödik, s a mi kezébe akad, jaj annak a skatulyának.

Mert Olivia is a család elhanyagoltjaihoz tartozik, a mit abból is gyanítni lehet, hogy míg a kisebbik leány díszneve «arányus leányum», addig az övé «te burzas».

E nevet szép természetes göndörségű fekete fürtei hozták a leányra, ki szégyenelve gúnynevét, hasztalan iparkodott azokat lesimítani, mindig hullámosan maradtak, mi őt majd kétségbe ejté. Ha tudta volna, hogy ez milyen széppé teszi. Ugy hiszem, hogy Birbucz diák későbben aligha fel nem világosítá e körülmény felől.

Szép karcsú termete volt a leánynak, fél fejjel magasabb volt apjánál, anyjánál. Szegény, mennyit kellett neki ezért mindennap hallani.

– De huvá nősz az égbe, te lájturja te! még kiütöd valami csillágnak a szemit a fejeddel. Nem győzlek ruhával. Nem mer senki elvenni, hogy így megnőttél. Nyakámon vesztél.

Egy téli este szintén ott ült Birbucz diák a hideg boltban, körmeit szájánál melengetve, s egy rossz szalmaszéken hintálva magát; midőn Olivia észrevevé, hogy atyja egy perczre kifordult a boltból, hirtelen odasurrant mellé, s valami papirba tekert csomagot nagy titokban átadván neki, az mintegy előre történt összebeszélés értelmében vevé kalapját, s miután egy gombot nagy kínnal begombolt szűk nyári kabátján, előbb óvatosan széttekintve az ajtón, ha nem látja-e meg a gazda, vagy a Minczuczka? nagy sebtében elosontott, az alatt a leány őrizte a boltot. -187-

Vesztére szegénynek a gazda hamarább hazajött, mint a diák, s látva, hogy Birbucz nincs a helyén, se kérdett, se hallott, bezárta a boltot s megparancsolta, hogy senki ki ne merje azt nyitni a zörgetőnek; nagyobb biztosság okáért a kulcsot is zsebébe tette, s meleg szobájába távozva, leült vacsorálni.

Olivia reszketve figyelt az ajtóra, melynek kilincsét nem sokára nyikorgatni kezdte kívülről valaki, a mit azonban abbahagyott, látva, hogy nem nyílik.

– Hadd várjun, monda Gergucz. Hadd fázun. Hadd zürgásun, hadd reszkásun; mit jár másun? má most lásun.

A zörgetés egyszer-kétszer szép szerényen ismétlődött; egyszerre, mint a mennydörgés, olyan rúgás esett az ajtóra, azután még egy, még kettő, és még tudja Isten hányszor kettő?

A dörgetés nem hogy megszűnt volna, sőt még újabb variatiókban kezdett ismétlődni, mintha valaki kívülről a hátát neki vetette volna az ajtónak, s egyszerre sarkával, öklével és könyökével produkálná rajta az öreg dobot.

A kalmár magánkívűl jött dühében, felkapta a rőföt, futott ki a boltba, utána az asszony, utána a Minerva, s egyszerre trióban kezdék el a szidást.

– Te Birbucz nem hallgatsz! betöröd az ájtut, kiütöm a fogad. Agyonütlek s aztán elkergetlek.

A kívűl levőnek azonban úgy látszék, hogy tetszett az időtöltés, s most már taktusra kezdett el dobolni az ajtón, szájával egész törökmuzsikát hangoztatva mellé.

A kalmár nem hitt kevesebbet, mint hogy Birbucz leitta magát valahol, s nehogy kivegye az ajtót a sarkából, beledugta a kulcsot a zárba.

A zörgetés e hangra megszűnt, s az így támadt pausát jónak látta Gergucz gazda egy ilyen forma monologra felhasználni: -188-

– Te csavárgu! Hun csavárugsz? Kávésházban? borosházban? promenádán? Csizmát rontani, időt lopni, pénzt vesztegetni! Kártyuznyi, biliártyuznyi! te akasztófárahuznyi! Kirj szipen mindjárt, hogy ne haragudjak.

A kérelem kicsinybe mult, hogy le nem törte a kilincset, akkorát ütött egy kővel az ajtóra.

– Jaj te gyilkos, te haramja, azt gondolod, a pléh úgy terem, mint a gomba? Ne üss többet, majd én ütlek.

E szavakkal kinyitá Gergucz az ajtót s majd elesett ijedtében, midőn azon Birbucz helyett egy termetes kocsisféle egyéniséget látott bebukni, ködmenben, csizmában, ki oly ügyesen mutatta be magát, hogy három lépéssel mind a három családtagnak ráhágott a lábára.

– Keed árul kík czérnát? kérdé a jövevény rekedt hangon a meglepett boltostól.

– Meszelyt? A vak apád. Ennek meszelylyel mérik a fonalat. Eredj te ászuny, hozz neki meszelyt.

– Ne bolonduljon kee görög szomszéd, mert a fejihez vágom. Tudja, hogy nem ilyen «kík czérna» kell nekem.

– Ejnye, hogy nem tud kee magyarul, nem kutya a, se nem czérna, hanem pálinka.

– Uh! Bolondulj meg, ha még van eszed. Hát korcsma az én házam, vagy vendégfogádu? Eredj apádnak, mert kápom ezt a rőfet s meglülek véle.

– Hát mért tart kee czérnásboltot, ha torkomba való czérna sincs benne? -189-

– Czérna nincs, kötél van torkodnak! lármázott Gergucz, kituszkolva a kocsist a boltból s úgy bezárta utána az ajtót, hogy akarva sem tudta többet kinyitni.

Annyi bizonyos, hogy Birbucz diáknak ezúttal alkalma leendett az utczán megvirradni, ha annyi esze nem lett volna, hogy a mint az első zörgetésre nem adatott válasz, a kerítésen mászott be, úgy, hogy mire a kalmár feleségével és kisasszonyával nagy lárma közt (mert ez a faj lassan beszélni nem képes) szobájába visszatért, Birbucz diákot ott látta a kályha mellett fideliter sütkérezni.

– Itthon vagyok én régen, felelt Birbucz, egy titkos pillanatot váltva Oliviával.

– De ne támaszkudj a kályhának, mert kiégeted a ruhádut, vagy bedöntöd a hátudat a kályhával. Hol jársz még most is?

– Ne haragudjál, édes atyus, veté magát közbe Olivia Az én kedvemért járt oda Boldizsár; ma neveestéje van az édes mamának, egy kis meglepetést akartunk neki szerezni.

Ezzel Birbucz diák egy skatulyát hozott elő s azt felnyitva, Olivia egy csinos izletes főkötőt vett elő abból, gyermekies érzékeny örömmel nyújtva azt anyjának.

– Én vettem atyus, szólt a leány. Éjjel gyermekfőkötőket szoktam horgacsolni, azok árából vettem.

– De minek ez a rettenetes czifraság? szólt erre feleségének fordulva; kinek valu ez? grufninak, herczegninak, nem ilyen vin bolondninak, mit te vágyolsz. Tedd le, ne tedd fel. Ha meglátnának benne az utczán, még azt gondolnák, sok pénzed van s kiásnák érted a házat. -190-

Szó szót adott. Borbála asszonynak tetszett a főkötő, Gergucz gazdának pedig nem tetszett; az rögtön fel akarta tenni, s az utczára kiállani vele; emez pedig azt kivánta, hogy csak sátoros ünnepeken viselje, akkor is csak szobában, utoljára is fegyverre került a dolog, azaz hogy rőfre és seprűnyélre, melyből különös névnapi ajándékok származtak volna, ha Olivia gyöngéd szüléi közé nem veti magát, a miből az következett, hogy őt verték meg mind a ketten, mint az egész baj okozóját, juttatva a maradékból Birbucz diáknak is, ki elég eszélytelen volt akkor ingerálni magát a perbe, mikor már az executio folyt.

Míg tehát Olivia egy szögletbe kuporodva azt akarta mutatni, hogy nem sír, előjött az «arányus leányum» s felkapaszkodva szülei ölébe, miután azok által össze-vissza nyalatott, falatott és szorongattatott, kényes hizelgéssel nyafogá:

– Angyál vagy! te kis drágalátus leveli bika. Amarántus, tulipántus. Te mizeskalácsosbábu, te husvéti tarka birka. Nem adnálak a kétszáz forintért! nem adnálak – a háromszázért!

Ilyen formán mult el egy pár esztendő. Libuczka már eladó leány volt, hanem ő róla mindamellett sem tudott senki semmit; ha kérdezték az atyjától, azt felelte rá: «Udben van, ulvás, apáczunak készul, egész nap ulvás». Voltak azonban, a kik azt gyaníták, hogy a leány a legszolgaibb munkákat végzi ez alatt, s szüléi oly szegényesen járatják, hogy nem mer idegenek szemei elé kerülni.

Annál ragyogóbb volt Minerva kisasszony, mindig új ruhában, mindig új frizurával és új szeszélyekkel. Minden másodperczben kikukkantott az utczára negédes fejecskével s mindannyiszor ment azon valaki, kinek egy pukedli kellett.

Többé nem tréfált Birbuczczal. Sokkal kisebb személy lőn előtte, mint hogy észrevehette volna, ha valamit akart -191- vele tudatni, elébb az apját kereste föl, attól izente meg neki.

Gergucz el nem tudta vélni, mit jár annyi ifjú ember az ő boltjába, mintha tele volna a város szabólegénynyel, kik minden nap felvarrnak egy motring czérnát.

Minczuczkának pedig mindegyikkel volt valami beszélni valója, maga Gergucz alig jutott hozzá, hogy megölelgesse s megcsókolgassa aranyos leányát, akkor is kikapott érte.

– Eredj atyus, dohányszagú a szád. Eredj, megszúr a borzas szakállad; eredj, mind lenyalod a képemről a festéket.

Különösen egy kis nyalka jurista szokott mindennap belépni a boltba. Rendesen egy gomb szakadt le keztyűjéről, azt kivánta felvarratni.

– Minczuczka! varrd fel az orfit arra a gombra! kiálta Gergucz. (Az úrfi apja viczispán volt és falukkal birt.)

– Mit csinál az orfi édes apja? szokta kérdezni Gergucz. Egészségesek az ökrük? az a huszonnégy ökür?

– Az a harminczhat ökür! szólt kezeit összecsapva a kalmár; mindenik háromszáz forint. Háromszázszor harminczhat – tízezer nyolczszáz forint! Áh jaj! bizony a maga apja derék ember úr. Hát a többi testvérjei, az orfiak, kisasszonyocskák? az a kétezer birka, mind olyan egészségesek, mint az orfi maga?

– Nincs testvérem, magam vagyok, viszonzá az úrfi, nyakát tekergetve nagy büszkén kravatlijában. Birkánk pedig négyezer van.

A kalmárnak tetszett az úrfi látogatása s ha ez olyankor talált érkezni, mikor Minerva nem volt a boltban, Gergucz ordítva dugta ki a fejét a hátulsó ajtón: -192-

Egy reggelen, mielőtt a boltot kinyitották volna, Birbucz diák félreszólítja a boltost nagy titkolózással, azt igérve, hogy valamit mutat neki, csak jőjjön.

– De mit mutathátodsz te nékem? szólt lenézőleg a kalmár, meg nem foghatva azon merészséget, hogy Birbucz diák mutathasson valamit, a mi érdemes legyen arra, hogy ő megnézze.

De Birbucz vonta magával bundaszárnyánál fogva a kalmárt a pitvarszobába, mely mindig üres szokott lenni s következőleg most is az volt.

Birbucz semmit sem szólt, hanem odahúzta a kalmárt az ablakhoz s egy tökéletes lábnyomot mutatott neki az ablak hídján, a mely azon sárosan ott maradt, a mint valaki oda az utczáról felhágott.

A kalmár felvonta szemöldeit s miután végig bámulta a species facti hiteles másolatát, nem mondott egyebet, mint:

Azzal ment a boltba, s kezeit hátra téve, egész nap járkált fel s alá és egy szót sem szólt.

Este szokottnál korábban becsukta a boltot s meghagyta Birbucznak, hogy akár kivel beszél, mindenkinek azt mondja, hogy semmit sem tud.

Maga pedig lesbe állt a kerítés mellé, rávárva, hogy megcsípje a hivatlan látogatót.

Az éjszaka oly sötét volt, a milyen csak lehetett kis városban, a hol még nem találták fel az utczai lámpásokat, s Gergucz gazdának minden törekvése mellett sem sikerült hat lépésnyire láthatni.

Egyszerre azonban koczogást hall a háta mögött s közel maga mellett egy frakkos alakot érez elsurranni, ki az ablak előtt megáll, azt felnyitja s az egyik lábát felteszi rá. -193-

Gergucz gazda ilyen positurában ragadta meg a hivatlan látogató frakkjának mindkét szárnyát, kérdezve:

Amaz is megijedt, s iparkodott arczát elrejteni a kalmár elől, ki a sötétben különben sem ismerhette őt meg, s comicus találékonysággal kérdé:

– Az én házom Durchhaus! Az ablákun be, a kiminyon ki? Mutasd nekem zábrázatudat, hadd lássam, te vágyolsz-e bulund, vagy én?

Az elfogott alak azonban ábrázat helyett az öklét mutatá meg Gergucznak, még pedig oly közel találta azt vinni a szemeihez, hogy az orra betörött miatta, s ő maga hanyatt esett a sárba. Az alak elszaladt.

A feldöntött kalmár pedig felordítá az egész utczát, ott maradva a sárban fekve, hogy lássák mi történt vele, s föl nem hagyta magát addig emelni onnan, míg a publicum teljesen meg nem győződött esete felől, akkor is sántított kezére lábára s minden csontjaira jajgatott.

Másnap a családi tanácsban előterjeszté Birbucz diák azon felfedezését, miszerint ő azalatt, míg az utczán az éji rabló az ablakot nyitogatta, a pitvarajtón egy fehérszemély alakot látott kilopózni, ki a zaj hallatára ismét kifutott onnan, ő ugyan gyanakodni sem tud, hogy ki lehetett az?

– Ha felfogadod, hogy nem szólsz neki egy szót sem róla, sem másnak meg nem mondod, sem nem bántod értte. -194-

– A… No megállj, most nem bántum, de majd bántum máskor. Majd vigyázok rá. Megtürüm a csontját.

E percztől fogva valahányszor nagyobbik leányát meglátta, mindig ököllel fenyegette, mondván:

Egy éjjel Birbucz diák nagy sebesen felrángatja Gergucz gazdát az ágyából.

A kalmár orrán száján esett ki az ágyából dühében, de míg ő papucsát, bundáját s karikás ostorát kereste, azalatt Birbucz diák egy furkós bottal már a pitvarszobában dolgozott.

– Üsd ágyun! de ne nágyun. Dobd ki az ablákun, had szalágyun, mert nem tudod, hogy ki vágyun?

Eszébe jutott, hogy hátha valami nevezetes ember lesz a kópé, s Birbucz diák a milyen bolond, még agyonüti.

Birbucz csakugyan kivetette az ablakon a hivatlan vendéget, mire Gergucz odaért. A légyott személyzetének csak a másik fele maradt ott, a leányzó, ki bujni iparkodott valahova.

– Fugd el! kiálta Gergucz dühösen. Fugd be a száját, ne kiáltson, s azzal kétrét fogva a karikást, elkezdé végig kenegetni az elfogott némbert, kire minden ütésnél kiálta: ne te Libuczka! semmirevaló Libuczka! nesze Libuczka!

A bünhödő személy dühös vonaglással erőlködött magát Birbucz kezeiből kiszabadítani, de az izmos siheder, mint egy vaspánt, oly erővel tartá őt fogva egy kezével, míg a másikkal száját fogta be, nem törődve a karmolással -195- és tépéssel, melynek saját képe és haja volt kitéve.

– Már most mars a háztul. Soha ne mond, hogy az én leányom voltál, Libuczka.

E pillanatban gyertyavilág érkezett; a háznép elősietett a zajra, s a kalmár a legelső érkezőben Oliviát látta meg, míg a megvert egyéniségben, ki Birbucztól eleresztve, dühében és fájdalmában a földhöz vagdalta magát, az arányus leányumat ismeré fel.

Az ütlegeket oly adagokban szolgáltatá ki kedvencz leányának, a minőkben azok csak Oliviának lehettek szánva. A kényeztetett gyermek, kihez kemény tekintettel sem volt szabad nyulni, tarkótól talpig meg volt rakva keresztben hosszában, mindenféle színű vonásokkal, miknek fájdalma és szégyene egyiránt égető volt.

– Már az megvan, monda végre a kalmár hülye biztatással. Erről bizony nem tehetek. Minek mondtad, hogy a Libuczka volt? Hát mit csinálhatuk én most?

Azon városban, hol a kalmár lakott, hajdan sok görög és sok más czérnásboltos élt, de tudja Isten mi lelte őket, úgy kivesztek apródonkint, hogy utoljára csak egy compatriótája maradt még Gergucznak, egy igen vén ember, ki szintén boltos volt és mindenfélét árult, a mi szemnek, szájnak és ostornyélnek való volt.

Utoljára ez is megúnta a sok ácsorgást ezen a földön, s egy szép éjszakán csendesen átszenderült azon boldogabb hazába, a hol örökké husvét van s paszuly nem terem s hol a boldogultak megdicsőült szellemei egész nap nem tesznek egyebet, mint pénzt számlálnak.

Az egész város csodálkozott és sajnálkozott e jó ember halálán, csupán Gergucz vette stoice a dolgot. -196-

– Na bizuny. Ez a sorsnak az ü rendeltetise. Meghalnak a boltosok is, mert ha soha se halnának, csak mindig születninek, a sok czirnásbult nem férne egymástul a földön.

Valami borongós sejtelem szállta meg szívét, hasonlatos ahoz, mint midőn a fél hizásban levő mangalicza egyszer csak elkezd nem enni, csak az ólat rágja, mintha érezné gyászos végét.

Gergucz gazda sejteni kezdé, hogy most már rajta kívül több boltos nem hal meg a városban.

E gondolat terhe vastag melancholiát hozott kedélyére. Leányaira nem ügyelt többé. Birbucz diáknak egész nap prédikácziókat tartott a boltban, s míg egy-egy vásárló fuvaros kiválasztott magának egy ostornyelet, az alatt Gergucz egész ünnepélyességgel elbúcsúztatta magát. Semmit sem evett és mindent eladott a boltból, utoljára csak úgy kongott másodmagával az üres boltban, hogy magát sem találta benne.

Csakugyan a legközelebbi hosszú bőjt ágynak dönté a becsületes embert; oly színben volt, mintha nem csak ette volna az olajat, hanem festette volna is magát azzal. A hosszú bőjt egyszerű eledelei, melyet szigorúan meg szokott tartani, fölöslegessé tettek nála minden étvágyat, gyomra felmondotta a szolgálatot, s tagjai egyenkint nyugalmaztatásért folyamodtak.

Gergucz soha életében sem élt orvossággal. Nem azért, mintha a bevételtől, hanem inkább mert a kiadástól irtózott.

Homeopathicus úton hitte elűzhetni betegségét: a bőjt által okozott bajt koplalással. De még ez által sem birt erőhöz jönni. Végre látva, hogy a baj nagyobbodik, megtért az allopathiához, elővéve universalis házi gyógyszerét, mely fiatalabb korában, ha a csömör a hátába állt, annyiszor segített rajta, tudniillik egy meszely jó erős törkölypálinkát, borssal, gyömbérrel és szerecsendióval megfűszerezve. -197-

A háznép sikoltozva tördelte kezeit ágya körül, csupán Birbucznak volt annyi esze, hogy elfusson egy borbély után, eret vágatandó rajta.

A borbély azonban megértve, hogy Gerguczhoz hívják, czélszerűnek látta addig meg sem mozdulni helyéből, míg előre ki nem fizetik a forintját. Birbucz diák tehát összekereste zsebeiből takarék garasait, s valahogy kifizetve a borbélyt, nyargalt vele a beteghez.

Az semmit sem tudott magáról, csak miután eret vágtak rajta, tért magához, s természetesen első volt a borbély, a kit meglátott.

– De minek híttátok ezt az embert? kiálta hebegve, ki fogja fizetni? Én nem.

– Elig bolond voltál. Mennyit fizettél neki? Elig lett volna tíz garas. Tudom, hogy attál neki tizenkettőt.

A borbély inté, hogy ne lármázzon, jobb lesz, hivasson egy papot és gyónjon meg, mert egy óra alatt meghal.

– Dá te bulund! Add vissza pinzomet, Birbuczét, ha megháluk. Meg tudtam volna én hálni ingyen is. Majd én neked hálok meg pinzért.

Erre azonban keresztyéni módon meggyónt, s miután a lelkész által figyelmeztetve lőn, hogy készüljön ama mennyei hitelező elé, kit sem cridával, sem hamis váltólevelekkel, sem eltagadással megcsalni nem lehet, bezáratta ajtóit, s családját ágya körül gyűjtve, miután minden idegent eltávolíta magától, még Birbucz diákot is, fölemelteté egy helyen a pallót ágya alatt, onnan a család összes erejével kihúzatott egy nehéz vasládát, s azt felnyittatá egy szüntelen nyakán függő kulcscsal.

– Itt vágyun félmillió forint, arányban, ezüstben; kétszáz hatvanhét ezer nyolcz száz ötvenhárom forint, harmincz krajczár ezüstben, kétszáz harminczkét ezer egyszáz negyvenhét forint, harmincz krajczár arányban. Ezt én -198- kerestem nagy fáradsággal ötven esztendőn keresztül, s nem viszek el belőle semmit.

– Jaj de sok pénz! kiálta fel Minerva a láda mellé guggolva. Ez a mienk lesz atyus ugy-e bár?

– Lejányuk! monda a kalmár haldokló szóval. Kisászuny vagytok mind a ketten. Nem is tudtátuk, hogy ti kisászuny vagytok; én tudtam. Kihoz mentek ti firhoz, mondjatok nékem. Hadd tudjam meg, ha megháluk, ki fogja nekem mondani: uram átyum?

– Én azé leszek, a kit mindig becsültem, s ki tégedet szintén becsült és szeretett.

– Haj te Libuczka! megbolondultad magadat? Én hagyom nektek a félmilliót arányban, ezüstben, s te választod a koldust? Na ez szip van.

– Én jó szivéért szeretem, s az többet ér nekem a világ minden kincseinél.

– Kell is nekem, monda kaczér hetykeséggel Minczuczka. Kapok én már főispánt is, grófot, bárót, herczeget, nem is egyet, hanem kettőt.

– Arányus leányum! kiálta fel Gergucz. Jer, had üleljelek a nyakadba a kezemmel. Te vágy csak angyul. Drágalátus ruzsavirág! Herczegnek, kettőnek kell néked. Adj csukut orczájámra. No jul van. Ti meglesztek a magatokénak, én nem bánom. Te Libuczka, neked ju lesz Birbucz diák, neked hágyum ezt a czérnás bultut. Te pedig arányus leányum nagyságos ászunyra kiszulsz, te úrnak születtél, neked kell pinz, neked hágyum ez a fél milliót. Az ászunyt hágyom a kinek kell.

E testamentomtétel után egy énekes könyvet kért magának Gergucz, nagyot ásított belőle és meghalt.

A temetés napján Olivia beteg volt a fájdalom miatt; -199- a köny, mely szemeibe nem tudott jőni, szinte megfojtotta szivét, a diák sírt ő helyette is. Szegény Birbucznak oly vörös volt az orra a sok sírás miatt, mintha édes apjának tette volna.

Minczuczka is tett annyi áldozatot ez ünnepély tiszteletére, hogy ez alkalommal pirosra nem festette ki magát, egyedül fehérre, s a gyászruhát csak kétszer verte a szabó fejéhez, a miért nem állt jól rajta.

A népség megtudva, hogy viaszgyertyákat fognak osztani a temetésen, roppant sokaságban jelent meg a derék ember utolsó tisztességtételén, nem győzte csodálni a megszomorult felek pietását, kik nem kiméltek semmi áldozatot, mely ez ünnepély pompájához megkivántatott. A koporsó fekete bársonynyal volt bevonva s ezüst szegekkel kiverve, a szomszédvárosból hozattak kántorokat és zenekart, s a szekerektől kezdve a ministransokig teljes ornatusban lőn mindenki megrendelve.

Az özvegy ugyan jobban szerette volna, ha mindez legkisebb zaj nélkül egyszerűen ment volna végbe, de Minczuczka akarta amúgy.

– Mit gondol mama? Hogy mehetnék én egy fakó koporsó után, a mit gyalog emberek visznek? minden fáklya, minden muzsika nélkül? Bizonyosan ott lesz a viczispán fia is, meg tán Fügefi gróf is eljön. A szemem égne ki előttük.

Minervának tagadhatlanul helyes tapintata volt e tárgyban, mert a mint a készülőt húzták, csakugyan megjelent a viczispán fia és Fügefi gróf, kit ugyan még nincs szerencsénk tisztelhetni, de majd lesz. Előbb csak messzire álltak, de miután meggyőződtek felőle, hogy a kiállítási pompa rangjokhoz illő, s minden compromissio nélkül megmutathatják magukat, keresztül furakodtak a népségen, szorosan a gyászoló népek közelében foglalva helyet.

Az egyházfi menten odanyomott volna a kezükbe egy-egy viaszgyertyát, – a viczispán fia csak elvette, de Fügefi -200- gróf véleménye oda ment ki, hogy ő bizony nem faggyuzza vele össze a keztyűit, s nem fogadta el.

Minerva felsikoltva kapott szivéhez. Az úrfi kötelességének tartá a rögtöni fájdalom okai felől tudakozódni.

Már ez olyan szó volt, melynek föltétlen engedelmeskedni kellett. Fügefi gróf törte magát a vett parancs elé s őszinte kegyességgel fogadá el a gyászoló niobei alak kezeiből a pompás czirádákkal kékre, zöldre festett viaszgyertyát, melynél sem szebb, sem nagyobb más ember fiának nem jutott.

Tiszteljétek azon érzelmeket, melyek a fájdalom ily magasztos pillanataiban keletkeznek a szivek mélyén s ily ünnepélyes tények megragadó jeleneteiben nyilatkoztatják ki magukat!

A gróf az egész menet alkalmával szüntelen sarkában volt a gyászos szépségnek, nem egyszer taposva az úrfi tyukszemeire, ki szintén iparkodott annak nyomdokaiba léphetni.

Olivia ezalatt hallgatva zokogott, Birbucz vállára borulva. A jelenlevő népség általánosan azon meggyőződésben élt, hogy Olivia a szebbik a megboldogult leányai közől, kit mind szerénysége, mind illendő magaviselete, őszinte fájdalma magasra helyeztek kisebbik testvére fölé; míg azonban a diákok énekeltek, az özvegy eltalálta beszélni titoktartás feltétele alatt valamelyik vigasztaló szomszéd asszonynak, hogy ez a gazember, a kiért most könyei hullanak, neki egy fillért sem hagyott, a nagyobbik -201- leányának is csak a czérnásboltot, a kisebbiknek pedig félmilliót. A miből az következett, hogy mire a temetőben ismét összegyűlt a sokaság, Oliviát nem tartotta többé senki szépnek, jónak és kegyesnek, ellenkezőleg Minerva kisasszony emelkedett magas fokára a becsülésnek, mindaz a mit tett, avagy elintéze, csodálatnak és helyeslésnek levén tárgya.

E bátorító közvélemény benyomása alatt, ott a sír előtt háromszor ájult el a közrészvét által környezett hajadon. Kétszer az úrfi kapta el; akkor csakhamar felocsudott, míg végre harmadszor csakugyan sikerült a gróf karjai közé hanyatlani; s ezúttal aztán annyira erőt vett rajta a fájdalom, hogy Fügefi úr le sem tehette őt, míg csak kocsijáig nem vivé, s ott is aztán egészsége iránti aggodalomból kénytelen volt mellette helyet foglalni, s egész hazáig ápoló felügyelete alatt tartani.

A népség kifogyhatlan volt részint a gazdag örökösnő őszinte fájdalmainak, részint a gróf emberszeretetének és minden előitéleteken felül emelkedett leereszkedésének méltányos és érdemszerinti bámulásában.

Az úrfi gyalog sétálván haza a temetőből, épen akkorra ért a néhai kalmár háza elé, midőn Fügefi úr kilépett abból. Egy fehér rózsa, mi az imént Minerva hajába volt tüzve, most az ő gomblyukában díszlett. Ez köszönt neki, amaz nem fogadta el. Egyenesen benyitott Minerva szobájába, minden kopogtatás és lábtörlés nélkül. Az a tükör előtt állt és már nem volt halovány.

Az úrfi durczás pathossal lépett mellé. Nem tudta, hol kezdje a szót. Minerva nevetve veté magát egy karszékbe, hajfürteit rendbe rezgetve.

– Miért jöttem? szólt az úrfi, theatralis indulattal markolva üstökébe, miért jöttem? semmiért sem jöttem, csupán azért jöttem, hogy önnek, hogy kegyednek, hogy nagysádnak kijelentsem, hogy az én szivem meg van hidegülve ön iránt. -202-

– Ön mondja ezt nekem? Kegyed üt ily hideg tőröket lázongó szivemnek keblébe?

A leány félre fordult s köténye bojtjából szélmalmot csinálva, elkezdett dalolni.

– Ön a könnyelmű hidegvérűség északi polusának jégbércze, mely fölött a kegyetlenség északfényének hazug sugárai mosolyganak! de én a földrengés leszek, mely vulkánná gyujtja a jégtengerek közepett megfagyott rideg sziklabérczet pokoli tüzének hömpölygő lávarohamával.

– Kaczagj mosolygó kisértet, kaczagj, álmaimnak lábatlan ideálja, kiről azt hivém, oh balga én! hogy égi szárnyalása közt még a virágok hímporát sem szórják le égi talpai, s ime, alig lebbenté fel a viszályok zefirje álerényt hazudó palástját, meg kell látnom a szenvedélyek pokoli fertőjében besározott czipőit lelketlen szellemének.

– De majdan sírni fogsz, ha a sötét bú fátyolát sorsod egére felvonja az égi boszúállás keze, s az egész világ csak egy sötétség leszen, hol a semmiség közepében csak egy szigetje lesz a nyugalomnak, csak egy virág fog nőni a szigetben. Az én borongós lelkem gondolatja lesz a sötétség, tudd meg ezt és a szigete a nyugalomnak az én kihamvadt érzelmeimnek sírja és e virág, e halvány liliom, mely a sírhalmon egyedül nyilik, halavány nefelejtse az emlékezetnek. Te kétségbeesve fogsz e sírhoz rohanni majd, hogy e virágot letépd halotti koszorúnak, de ekkor annak kebléből egy kigyó fogja kiemelni fejét, kigyója a lélek-mardosásnak, melynek szemeiből villámok fognak lövelni és e villámok harsogása azt dörgendi füleidbe:

– Minka! ide hallgass, vagy úgy megczibállak, hogy -203- soha se láttál olyat! kiálta fel az úrfi, egészen kihozva a textusból.

– Három lépésre tőlem! viszonzá Minerva büszkén. Nem ismerjük egymást.

Az úrfi hátra lépett, karjait összefonva mellén s megsemmisítő tekintetet vete a leányra.

– Háládatlan anakonda, gyöngyeitől megfosztott maradványa egy csigahéjnak, melyből Syrének danája helyett csak tengerzúgás hallható; hát nem megmondtam, hogy elveszlek?

– Jaj, maga még gyerek, még magának sokan parancsolnak. Még magának egy esztendeig iskolába kell járni, egyig patvaristának, másikig juratusnak lenni. Addig én megvénülök. Nem várhatok én magára. Aztán ne is hitesse el magával, hogy ez valami szerencse volna én nekem.

– Hahhahahha! kiálta fel homlokára ütve az ifju. Ti emberek, te összes emberiség! Hát nem őrültök-e meg e pillanatban? Te lángzó üstökös! nem jösz-e még kivetni e silány földet sarkaiból? Hát azért hordtam én magának czukerlit? Hát azért költöttem én minden zsebpénzemet kameliákra? Oh szörnyeteg asszonyi alakban.

– Hagyja el, hát mikor én magát kisegítettem a bajból, hogy a szabóját nem fizethette ki, s az atyám aztán Birbuczon vette meg az elsikkadt pénzt? oh hagyja el.

– Hah! Ez több mint sok. Vajjon nem álom-e ez? kisértetnyomásos álom? Milyet estem az ablakon, mikor kidobtak miattad!

– Ne szólj, szavaid mindegyike éles peneczilus, mely éltem fonalait metéli ketté. A csalódás skorpiói rágnak szivem fájának gyökerein. Én méheknek néztem őket, melyek mézet jöttek gyűjteni a virágokból, s ők skorpiók levének, melyek a gyökeret eszik meg. Hah leány, ha én -204- egyet-mást elmondok a kávéházban, pedig tudod, hogy én sokat elmondhatok, ki vagy végezve a világ előtt.

– Világ! Ez a kis város, melyet holnap itt hagyok. Csak bátran. Az engem még érdekesebbé fog tenni. Nekem félmillióm van. A miért mást meggyaláznak, engem magasztalni fognak. Adieu kedves Othellom. El ne késsék ön a leczkéről.

Az úrfi megsemmisülve rohant ki a szobából, ilyen monologot dörögve a bolton keresztül:

– Omolj hát össze világ! oltsd ki fényedet nap, ti csillagok szakadjatok alá az égről. Rohanj elő enyészet vihara, szídd fel orrodba a tengereket, s köpd ki azokat a föld öt részeire, hogy haljon meg ember és barom. Világ elementumai, ragadjatok egymás üstökébe, s irjátok fel egymás vérével a pusztaságos égbe, hogy elveszett a mindenség az emberek bűnei miatt, s ti fellegek szédüljetek le onnan a magasból, s adjatok helyet borongós lelkemnek, mely járjon egyedül az enyészet Palmyrájának sivatag romjai felett.

Ezzel vágtatott a kávéházba s a legelső alaguerre partieban kilyukasztotta a billiardot.

Félév mulva a birodalmi fővárosban találjuk Minervát, mint egyikét azon ragyogó phœnomenonoknak, kiknek fogatairól és estélyeiről az ujságokban szokás beszélni.

Borbála asszony ott hagyva Oliviát a czérnásboltban, természetesen félmilliomos leánya mellé csatlakozott, ki számára pompás hotelében delegált egy udvarszobát, a honnan a jó asszonynak fényes nappal nem volt szabad kijönni, sem pedig Minervát leányának szólítani mások jelenlétében, és így igen ritkán, miután Minerva soha sem volt egyedül.

Egyszer végtére mégis megsejté Borbála, hogy Minervának nincsenek látogatói s rajta rontott. A jó asszony nem birva levetkőzni takarékossági elveit, mikbe belevénült, nem talált egyébre megbotránkozásnál a leányát környező pompában. -205-

– De te Minczuska! kicsoda az a nagyságos úri asszony, a ki te vagy? vagy-e te babyloniai királyné, hogy ilyen bolond vagy? Ha a te megbolundogult édes apád látna téged, hogy mundaná: jaj te leány, mit cselekszel! Minek neked az a nagy palota, ilyen nagy szoba, ilyen nagy ablakokkal, mennyi fa kell arra, hogy ez befüljön! Minek neked ez a sok czifra cseléd, én mindeniket egy herczegnek nézem. Semmi dolguk sincsen, legalább fonnának, vagy fosztanának tollat, de egész nap lebzselnek. Az a legény is ott a kapuban, abban a nagy bundában avval a nagy bottal, egész nap semmit sem csinál, csak az utczára néz. Egyszer el akartam küldeni vizért a Dunára, még azt sem tette meg. Hát az a sok vendég? mind ingyen kap az itt enni inni? Egy sem fizet semmit? Hát az a sok muzsika estétől reggelig, meg az a sok táncz! Ha a te szegény édes apád látna téged, de megcsóválná a fejét.

A jó asszony azt gondolta, valami jó gyenge liqueurt fog inni, s majd megfult tőle.

– Mit gondolsz te bolond, szólt nagy nehezen magához térve a köhögésből. Nem szoktam én inni vitriolt. Ez is divat? Hát grófod mit csinál? megkapta már a jószágát, a báró Juinszky-féle herczegséget?

– De ha minden ember jószágának te fizeted a perköltségeket, majd magad jutsz crida alá.

– Ész kell ahhoz, nem veszettség, monda Borbála asszony, s fejcsóválva hagyta el leányát.

A vígalom, a divatos őrjöngések folytak ezentúl is, Borbála asszony csak nagy néha bukkant elő szegletszobájából, egy-egy azon menő kuktától megtudakozandó, hogy megjött-e már Fügefi gróf?

Végre bátorságot vőn magának egy napon fölkeresni leánya pénztárnokát, s megkérdezni tőle, hogy hol fekszik a báró Juinszky-féle herczegség?

Az nagy pápaszemeket meresztett a kérdezőre, s mogorva arczczal felelé, de példás rövidséggel:

Borbála asszony szépen visszament felkeresni leányát. Nagy bámulatára igen könnyűnek találta ezúttal a hozzáférhetést. Sok gyanus képű és épen nem elegáns emberek között, kik koczogtatás nélkül jártak ki s be az ajtón, ő is keresztül bocsáttaték.

– Tudom már, hová ment a grófod a jószágát kiváltani pénzeddel, monda neki Borbála. A holdba. Azért van oda olyan soká, csak várd. Hát ezek a vendégek kicsodák? Már megint vendégek, ugyan minek ezek a vendégek mindig?

– Azt biz én, hogy ha ez a gróf elszökött az én pénzemmel, keresek magamnak másikat, a kinek pénzével majd én szököm meg. -207-

Évek mulva a czérnásbolt ajtajában egy jó husban levő férfiut látunk ülni, kinek térdén és nyakában egy pár piros pozsgás ivadék pajkoskodik. E férfiu, mint a nagy aranyos betűkből a czímeren megérthetjük, senki más, mint Boldizsár, – többé nem diák, hanem gazda.

Arczának boldog kinézése mutatja, hogy Isten áldása bőven volt mind rajta, mind boltján, melynek minden fiókja, skatulyája tömve van a legszebb csehországi csipkékkel, legfinomabb keztyűkkel.

A városban általános meggyőződés az, hogy Boldizsár nem árul rosszat és soha sem csal meg senkit, ezért mindenki tőle vásárol.

Néha ki-kitéved egy elhízott asszonyi alak a fiukkal perlekedni, hogy menjenek be a szobába. Ez Borbála asszony, persze, hogy szavainak nincs foganatja. Később aztán előtünik egy szelidebb lény, egy boldog tekintetű mosolygó arczu nő, kis kék szalagos főkötőben hullámos hajfürtein, ez Olivia. A gyermekek örömrepesve futnak ölébe, atyjuk ölelését váltva fel az övével.

Még egy tagjáról beszélek a családnak, egy szegény elnyomorodott nőről, kiről senki sem tudja, honnan került oda, ki egy külön szobában van egész nap elzárkózva és senkivel sem óhajt találkozni. Kik egy perczre megpillanták, betegség rongálta arczán kora szépség s késő szégyen nyomait vélik föltalálni.

Senki sem gyanítja, hogy a világkerülő lény, kinek éltét a rokonszeretet tengeti, s ki búvik az emberek szemei elől, – a boldog, az irigylett, – a szerencsétlen Minerva.

Lábjegyzetek.

1) Székelyeknél férfiörökös nem létében fiúsított idősebb leányt hívtak így.

2) Mikor ez elbeszélés iródott, még akkor a tárogató síp nem volt felfedezve. Most már jól ismerjük.

J. M.

3) E tánczot így irja le, több elmult ősszokásokkal együtt, a jó Apor Gergely egy még kiadatlan kéziratában, Methamorphosis Transilvaniæ. Jegyzetekkel kisérte Cserey Mihály.

4) Még most sem hallottam az egész székelyföldön egyéb nemét a szitkozódásnak ennél, azzal a kis különbséggel, hogy most már fölöslegesnek tartatik a mentő «ne» igécske közbeszúrása.

5) A székely külön országnak veszi a maga hazáját, s Erdély többi részét vármegyéknek hívja.

6) Hölgyek az ifjabbakat nem «hugom», hanem «öcsém» czímmel szokták nevezni.

7) E talánymondat valóban még a tatárfutásból maradt s hihetőleg azt jelenti, hogy a menekvők barlangokban és fákra felmászva éltek.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

1	fogják, a a kik	fogják, a kik
8	kardja volt.	kardja volt.»
12	szólt az espereres	szólt az esperes
78	seprűztetni…	seprűztetni…»
84	szász fejedelem ek	szász fejedelemnek
91	fejelés czizmát	fejelés csizmát
114	magatokat váraito ba	magatokat váraitokba
115	nem találtati	nem találtatik
167	megkoszorúzák cserfalombhal	megkoszorúzák cserfalombbal
208	Petki Farkas leányai 2	Petki Farkas leányai 1
208	A kalmár és családja 186	A kalmár és családja 176

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ERDÉLYI KÉPEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.