The Project Gutenberg eBook of Hangok a vihar után by Mór Jókai

Krisztus születése után ötszáznegyvenötödik évben egy addig ismeretlen része a világnak kezdé a historikusok figyelmét magára vonni.

Egy mesés világrész Ázsia belsejében, köröskörül kétezer mérföldnyi távolban minden tengerparttól, melynek magas hegyeiről a világ mind a négy részeiben lakók azt tarták, hogy ott a világ vége.

E hegyek fehér ormai messze belátszanak China, Persia, India és Szibéria határaiba, szétágazva hosszú lánczolatban.

Ezek ama mesés «aranyhegyek», – a földnek öve, melyek a pars mythologiában az istenség által érző idegekkel vannak ellátva; itt beszél Isten a földdel, midőn azt akarja, hogy az megrázkódjék az emberi bűnök terhe alatt, s tövisekkel, szárazsággal, viharokkal áraszsza el a népeket, vagy midőn azt akarja, hogy édes éltető melegség terjedjen szét fűbe, fába, s bőség és öröm tenyészszen az egész mosolygó világon. E hegyek talapzatában van azon roppant zafirkő, melynek viszfényéből támad az égnek azur-kék színe.

De nem arany és nem smaragd terem azon hegyek keblében: ereik gazdagsága vas; a vad geoug nép – a hogy -2- e nevet görög classicusok szokták irni – e bérczek legrégibb ura, vassal szokott innen kereskedni, ha szabad így neveznünk a háborút.

Valami tatárfaj volt ez, fényüzésre, kényelemre épen úgy hajlandó, mint a hogy munkára nem; házait más építé, földjeit más mívelte, selymét, biborát idegen ország termé, neki csak az elvevésre volt gondja; még fegyvereit is más kovácsolta; valami kóbor nomádfaj, melyet leigázott, volt arra kárhoztatva, hogy az Imaus hegyi vasbányákból előhozza a fegyvernek való érczet, s kardokat és nyilakat kovácsoljon belőle.

Ezek voltak a varchoniták, a legelvetettebb, a legszegényebb valamennyi rabszolgafaj között, melynek még csak joga sem volt az élethez, nem hogy örömei lettek volna benne. Asszonyai nem ismerték a piperét, férfiai a kényelmet, gyermekeik felnőtt korukig nem jártak ruhában, törvényeik, isteneik nem valának, hajlék, épület kényelme hírben sem létezett náluk, bornak és kenyérnek még nevét sem hallák; ölhette őket, a ki akarta, szabadon, mint más akármi vadat, kiket senki sem vesz számba.

És mégis a varchoniták évről-évre szaporodtak, és gyermekeik izmosaknak, életrevalóknak születtek, és hölgyeik szépek voltak, délczegek, erőteljesek, férfiaik mindegyike óriás, s a százéves kor náluk még csak öregségnek sem volt nevezhető, s ha nem volt is náluk vallás és világi törvény, de volt erkölcstisztaság.

Egyszer egy varchonita nő geoug vadászoktól üldöztetve, ölében vitt csecsemőjét elrejté a bokrok közé, s maga ellenkező irányban kezde futni, hogy amazokat másfelé térítve, gyermekét megszabadítsa tőlük.

A durva üldözők nemsokára lelőtték az anyát nyilaikkal, mint valami kártékony vadat, a csecsemő ott maradt a bokrok között.

Hogy a keleti rege nem lopott eszméje a rómainak, arról eredete kezeskedik; az ismert világrészeken túl, hol Rómának még nevét sem hallák, egy vad, elnyomott, erdei -3- közé szorított nép között ismételve lőn Romulus és Remus regéje.

Egy nőfarkas meghallá a csecsemő sírását s szoptatni kezdé azt. Ez időtől fogva kezdenek a farkasok mythosi befolyással lenni a varchonitákkal rokon fajok eseményeire.

Mikor már a gyermek megerősödött s tudott futni és harapni, mint a többi kis farkasok, akkor ráakadtak nemzetebeli férfiak s magokkal vivék azt és átadva nejeiknek, azok felnevelék őt ember módra s Bertezena nevet adtak neki.

De benne volt már a fiuban a szabad vadállat teje, s midőn felnőtt és ifjuvá erősödék, s társaival együtt durva bőrkötényét maga elé kötve, a kovácsüllő előtt veré a szikrázó vasat, szikrázó gondolatok támadtak fejében.

– Hát e fegyver nem volna olyan jó a mi kezünkben, mint azokéban, a kik ezt velünk készíttetik? monda egyszer egy pihenő órában izzadságaikat törlő társainak. Hát azért készítünk mi lánczot és kardot, hogy az elsőt mi viseljük, a másikat ellenségeink? Hát nincs jogunk nekünk megölni azt, a ki bennünket öl? s használni azt a vasat, melyet magunk élesíténk? Mit veszthetünk mi, ha vesztünk? Van nekünk valamink, a miért drága az élet? Próbáljuk meg, jól metszenek-e a magunk kovácsolta kardok?

Az ifjaknak tetszett a szó, a nők is biztatták őket, s a vének még emlékeztek boldog, rég elmult időkre, mikről apáik diadalmak meséit regélték nekik.

– Testvérek! Ime parancsolóink ismét kétszázezer kő vasat ásattak ki velünk, hogy két hó leforgása alatt negyvenezer kardot kovácsoljunk belőle. Ez terhes munka nekünk; de én tanácsot mondok, miként segítsünk rajta. Ha negyvenezer kardot készítünk, minden kard leend öt fontos. Készítsünk csak tizezeret, de legyen mindegyik -4- húsz fontos. Ez egyre megy, minden kard négygyel fog felérni, mert négynek a súlya lesz benne.

A férfiak helybenhagyták a tanácsot, s mire a két hó lefolyt, elkészültek a húszfontos kardok.

A geoug sereg is megérkezék, azokat átvenni. Büszke vezérük lóhátról beszélt a félmeztelen bőrkötényes varchonita rabszolgákkal, kiket rövidség okáért csak kutyáknak nevezgetett.

– Te ősz kutya, monda egy kiszemelt vénnek, lépj elő, hadd beszéljek veled!

– Ez itt vezérünk, első emberünk, Bertezena, szólt az agg, az ifjura mutatva.

– Mit? ti nektek vezértek van, kutyák? mióta választanak a farkasok maguknak fejedelmet? Mióta lehet valaki rabszolgák között legelső, a kik mindnyájan utolsók? Mióta mertek ti magatoknak neveket adni, hogy egyiket a másiktól megkülönböztessétek, holott mindnyájan egyenlők vagytok? – No tehát lépj elő, te első kutya! Hol a negyvenezer kard?

Bertezena kinyujtá izmos karjait, melyek vastagok voltak, mint egy cserfa-ág, fölemelé nagy, büszke homlokát, hogy szinte oly magas volt gyalog, mint a tatár vezér lóháton, s elkezdé magyarázni a dolgot.

– Dicső vezér, a kardok készen vannak, a kétszázezer font vasat mind kardnak kovácsoltuk; de hogy mesterségünket megjavítsuk, négy kardból készíténk egyet, húsz fontosat tízezeret, ekként tízezer karddal annyi munkát lehet tenni, a mennyit máskor negyvenezerrel.

– Te nagy kutya! Tréfálni akarsz velem ugy-e, hogy így beszélsz? mutasd azt a kardot.

Bertezena oda nyujtá a nehéz pallost a tatárnak, ki a mint egyet vágott vele a levegőben, kiejtette azt a kezéből, s dühösen támadt az ifjura.

– Te veszett állat, hát azt hiszed, hogy lehet harczolni ez idomtalan vassal? -5-

– Azt majd mindjárt be is bizonyítom előtted, monda Bertezena, fölemelve a nehéz kardot, s könnyeden, mint egy pálczát megforgatá azt a feje fölött, s azzal úgy hasította vele ketté a tatárt, hogy fele jobbra, fele balra hullott.

Erre általános csataordítástól zendült meg az erdő; a varchonita ifjak fölkapták a fegyvereket, nem volt az nehéz az ő kezeiknek, de nehéz volt a tatárok fejének; igazán négy kardot ért mindenik, mert azon az egy napon tízezer varchonita harczos negyvenezer geougot vert agyon az erdők közt.

E naptól fogva nem készített a varchonita nép lánczot magának és kardot az idegennek.

Bertezena lett fejedelmük, s a geoug nagykhán azon vevé magát észre, hogy megszünt az Imausnak ura lenni.

Békét is hagyott a varchonitáknak, várva jobb időkre, mindaddig, míg Bertezena a khán egyik leányát megszeretve, azt nőül nem kérte.

E vakmerőség haragra gerjeszté a nagykhánt; egy fegyverkovácsból lett fejedelem, kinek király korában sincs mit enni, az ő leányára meri vetni szemeit! Ezt nem lehete boszúlatlan hagyni. Rögtön fölülteté hadait s kétszázezer lovassal megindult Bertezena nősülési kedvét elvenni.

A varchoniták engedék őt hegyeik közé jönni, s mikor ott saját sokaságától nem bírt mozogni, bezárták völgyszorosaikba, s egy tíz napig tartó harczban kiírták hadát az utolsó emberig.

A tatárfaj e csapástól fel nem bírt üdülni egész Dsingiszkánig. Leszorult saját határai közé, tért engedve a varchonita nép kifejlődésének, s bár örökké harczot viselt vele, soha sem bírta azt többé legyőzni.

E szittyafaj azután évről-évre szaporodott, kibocsátott rajai majd hun, majd török, majd avar név alatt megismerteték magukat Persiával, Chinával és Európával; a chinai olcsó hadsorok omlottak fegyvereik alatt türelmesen, mint a lekaszált fű, s a chinai bölcsek nem győzik -6- magasztalni császáraik jóvoltát, kik vassal nem bírván többé, arany lándzsákkal űzték vissza elleneiket. Érts alatta adófizetést.

A varchonita nép megnagyobbodva, lassankint két részre kezde bomlani; az, mely Chinához közelebb volt, nevezte magát töröknek, a melyik Perzsiához esett, ogurnak.

Helyzet, életmód és vallás lassankint különbözőkké tették őket; az ogurok a pars vallást vevék fel, az elemek, nap és csillagok imádatát; amazok maradtak durvább jelképeiknél, miket szinte nem igen nagy buzgalommal tiszteltek; az ogurok finomultak, nemesültek külső viseleteikben, házakat építettek, s azokat csínnal ékíték fel, hosszú hajaikat szalagok közé fonták, s szűk, testhez idomult öltönyt viseltek; amazok sátrak alatt laktak, statusbölcsészetük alapja levén, hogy oly nép nem harczolhat, melynek városai vannak; a melegebb éghajlat kényszeríté őket fejüket borotválni, s bő öltönyt viselni, végre a különféle szomszédokkal érintkezés még nyelvüket is úgy elkülöníté egymástól, hogy utóbb alig maradt egyéb nyoma közös eredetüknek a közös emlékeknél, mik firól fira maradtak: egyiknek hadi zászlója egy gyermeket szoptató farkas volt, másiké egy bőrkötény, melyet egykor Bertezena viselt, s melyet később diadalok emlékei, gyöngyök és drágakövek ékesítének, s hogy az ország fejedelmei megemlékezzenek eredetükről, mindkét népnél volt egy nagy ünnepnapja az évnek, melyen a fejedelmek és vezérek bőrkötényt kötve, az egész nép előtt egy megtüzesített vasdarabból kardot kovácsoltak.

Az ogurokat különbözőkké tették elvált rokonaiktól a szelidebb hajlamok, költőibb vallás, nemesebb éghajlat, szabadabb szellem, békésebb foglalkozások, lovagiasabb harczok és leginkább irásismeretük, melynek sajátságos rúnáit maig is mindenütt feltalálni, a merre valaha jártak, az Irtis és Jenisei mellett, durva obeliskokra vésve, a sírokba elásott kardokon, aranynyal kiverve, s nehéz pénzeiken. -7-

Ezek voltak amaz avarok, kiknek követei a hatodik század második felében megjelentek Justinián trónja előtt, kardjaikat felajánlva neki, ha számukra Európában hazát jelölend ki, s kiknek szövetségét a hetvenötéves császár jó szóval és jó aranynyal vásárlá meg, megtelepítve őket Pannonia rónáin, védfalul a longobard foglalók rohanó árja ellen.

Miért hagyták ők el őshazájokat, az Imaust, az arany hegyeket, a vastermő bérczek országát? miért hagyták el a hont, melynek vaslánczait Bertezena vasnál keményebb kezei összetörték? Miért vándoroltak idegen földre hazát keresni maguknak? Mit vétettek nekik az ősi biztos bérczek, hogy megváltak tőlük ismeretlen földeket bevándorolni?…

II.

Alkonyodva tekinte vissza a nap Irgana-Kon bérczei mögül, a kék Túla partjain égtek az oltár-tüzek, a táltosok esti hymnusaikat éneklék.

Az avar chagán, az ősz Oldamúr haldokolva feküdt sátorában. Országnagyjai, a gyulák, rhabonbánok és vezérek könyezve álltak ágya mellett, a vénség ezüstre, az alkony sugárai aranyra festék hajfürteit, arczán csak a leáldozó nap fénye volt még az élet, a lélek útra készen állt már.

– Lelkem könnyebbül és testem súlyosabb lesz, monda halk szóval az agg. Adjátok kardomat, hadd támaszkodom reá; sokszor emeltem azt a csatákon, most emeljen engem az utolsó csatámban.

S azzal elmélázott újra, s mintha lelke elmaradt volna az utolsó gondolaton, perczek mulva ismét e gondolatnál sohajta fel.

– Csata, csata! Milyen szép lett volna meghalnom ott! Ott! a kardok csattogása között, a harczi kürt rivallása mellett, a paripák dobogásainál. Hijába; megtagadta az -8- élő Isten. Koszorútlan fővel fogok ülni, őseim között legutolsó.

– Ne zúgolódjál Oldamúr. Még nem zöldült ki a tubafa ajtód előtt, mely a halottas házakat jelöli. S ha másnak dicső volt meghalni honáért, neked dicsőbb volt érte élned. Nem is leendesz őseid sorában utolsó. Fiad, dicső fajodnak nem rosszabb utóda, folytatni fogja nemzetünk történetét; adja az ég, hogy soha vége ne legyen annak.

– Igaz. Fiam, Dalma fiam, sóhajta Oldamúr, s e gondolatnál még halványabb lett mint azelőtt.

E pillanatban fölnyiták a sátor szőnyegeit s beléptek a jósló táltosok. Hivataluk valami közép volt pap és orvos között, ők voltak a nép jósai csaták előtt, énekesei csaták alatt és historia-irói csaták után.

A vén Fellengúr a haldokló elé lépett, oly vén volt már ő is, mint maga a chagán, sok jó és rossz napot láttak együtt feljőni és lemenni.

– Légy készen halálodra Oldamúr, szólt fejét meghajtva a táltos. Rövid időd van még csak élni. Ezt izeni Isten neked.

– Meghajtom fejemet, szól Oldamúr átszellemült arczczal. Mint fogadá az ég áldozatod füstjét?

– Magasan szálla az fel, mint egy reszketeg szobor, s a fellegekkel egyesült, minek képleteiben mindenütt rád váró hősök alakját láttam.

– Épen most beszélte el álmát. Hét nap, hét éjjel feküdt aludva, eltemetve a sírban. Heted napon fölébrede, s a mit ezalatt a túlvilágon járt lelke látott, megdicsőült arczczal beszélte el.

(Ez egy sajátságos jóslat neme volt a szittya fajoknál, ideges fiatal szüzek, képzelethevítő szerek és szigorú bőjt által bizonyos nemébe a lethargiának merültek, hüvelykujjaikat összeszorított kezükbe fogták, s hanyatt fekve -9- visszatarták lélekzetüket erővel, s ily helyzetben elhagyák magukat temetni, s néha hetek mulva ásatva fel, arczukra és keblükre kent balzsamok által fölélesztettek halálmerevségükből s beszéltek a sírban álmodott dolgokról. E jóslat nemét hítták «az elrejtőzésnek».)

– Ott járt, hova őseid felszálltanak, Istenhez közel, az örökké virágzó mezőkön, hol a csatákon elhullt hőseink hófehér méneken nyargalva űzik a futócsillagot s uralkodnak mindazon ellenségeiken, kiket a csatákban megöltek. Ott űltek őseid a szivárványok felett, arany királyi székeken, homlokaik körül csillagokból font koszorú. És íme, nyugot felől egy napsugáros felhő közeledék, melynek aranyos ködéből egy hófehér alak támadt elő, legtöbb csillaggal ősz feje körül; ki előtt mind fölkeltek a királyi székeikben ülő alakok s kezeiket fölemelve üdvözlék. E csillagok a nagy és nemes tettek, oh király, és ez új alak te vagy.

– Mondd meg neki, hogy halálát száz ellen vérével boszultam meg, kiket hozzá felküldék raboknak.

– Azt, hogy boldog azon apa, kinek fiai a hazáért estek el, s nem hull annak könyje gyermekei sírján.

– Most menjetek, küldjétek hozzám fiamat, Dalmát, s hagyjatok vele magamra, míg ismét hívni foglak, – e földön utoljára…

A vezérek, országnagyok és vének mind kitakarodtak a sátorból, s utánuk belépett Dalma. -10-

Szép, karcsú, daliás alak, a fiatalság rózsaszínével arczán, minő tizennyolcz éves gyermekeké szokott lenni. Nagy, bátor szemeiben királyi tűz heve lángolt, szabályos, nemes vonásain fájdalmas ihlettség honolt, bár a megilletődés gyöngébb vonalmait eltiltá arról a szigorúbb tekintet.

Termetét, mely nyulánk és karcsú volt, mint egy leopardé, kettős selyemdolmány fedé, az alsó hosszú, térdig begombolt, sárga aranyvirágokkal, a felső rövidujju, hasított, biborpiros aranyzsinórzattal; sűrű jaspisfekete hajfürtei három tömött tekercsbe voltak fonva, fehér gyöngyfüzérek közé, s végeiknél fogva felaggatva, s még úgy is vállain alul értek. Kezei, lábai oly kicsinyek, oly finomak, izmai oly gömbölyűek, idomzatosak, piros telt ajkai felett valami alig észrevehető hamv.

– Nincs terhemre, apám. Karom megszokta forgatni a kardot és kelevézt, s ha kell küzdeni hozzám illő lovaggal a harczjátékon, vagy az oroszlánnal a vadászaton, vagy ellenséggel a csatamezőn, szivem sem gyöngébb, mint karom; de nem szokás ez: nem látom sehol, hogy nő férfi alakját viselné. Én nem irigylem a többi hajadonoktól sem mulatságaikat, sem öltözetüket, sem guzsalyaikat, de szeretném tudni mégis: miért vagyok én tőlük különböző?

– E rejtély okának titokban kellett maradnia halálom órájáig. Im vedd át tőlem e titkot és őrizd tovább, mert halálom órája jelen van.

Dalma összerezzenve rogyott e szavakra atyja nyugágyára. A szót elfojtá ajkain a fájdalom.

– Dalma, ne sírj; szólt intve a chagán. A halál napja örömnap, s férfit siratni dísztelen. A titok, melyet rád -11- bízok, két nemzet életének a titka. Az avar és török nép, a mióta Bertezena meghalt, kétfelé szakadva, átkos meghasonlásban, örök harczokkal rongálta egymást. Ma győzött egyik, holnap a másik, s a hasztalan győzelmek növelték bár fejedelmeik hirét, de fogyaszták népeit. Egyszer úgy kifáradt mindkét nép a harczban, hogy nem volt a ki eltemesse halottait, s a diadal-útról hazatérő fejedelmek egyike sem talált saját országában egy ép házat, melyben éjszakára megszálljon. Itt lelkébe szállt mind a kettő, megszánva önfaját, s kemény szerződést kötött, mely megtiltá a további harczolást, s felszabadíta minden szomszédot, hogy a melyik e kötés ellenére hadat gyüjt, arra közerővel rárontsanak. A kötés vége az, hogy ha e két nemzet közül egyik fejedelmi családjának férfi ága előbb kihal, annak országa szálljon a másik uralma alá, s így a varchoniták ismét egy Bertezena-ivadék alatt egyesüljenek. E kötés óta harmadik ivadék ül a fejedelmi széken, a törökén Disabul, az avarén magam. Mindketten utolsó férfiai vagyunk családunknak. Sokáig nem született gyermekünk, sem neki, sem nekem s az volt a kérdés, melyikünk éli túl a másikat? Ha én élem túl őt, népem szabad marad, ha ő él túl engem, népem rabszolga lesz. Ah azok, kik e szerződést kötötték, nem gondoltak arra, hogy a rokonokból támadt ellenségek rosszabb ellenségek az idegennél, s hogy három emberélet alatt oly messze távoztunk egymástól, hogy örömestebb látnók a tatárt, a persát urunknak, mint a törököt, vad erkölcseivel, ördögimádó vallásával, s zsarnoki szokásaival. Ime azonban a férfikor delén túl valánk már, midőn egyszerre mindkettőnknek gyermekünk született; – mindkettőnknek leány. Disabul e fölötti dühében minden leányt, ki azon évben született, a vízbe hányatott: én nyugodt lélekkel fogadtam, a mit Isten adott, s ime a midőn még senki sem tudott létedről, egyedül nőm, álomlátásban egy tündér szállott le hozzá, ki e szavakat mondá neki: «a mit a vak sors eltévesztett, az ember akarata helyrepótolhatja: gyermeked nem született -12- férfinak, legyen férfivá lelke által. Hireszteld el, hogy fiad lett, s neveld őt annak. Ha majdan erős lesz a csatákon, eszes a tanácskozásban, ki fogja mondhatni, hogy ő nem férfi! Az ég adand neki hírt, hatalmat, hős tetteket s megengedi, hogy túlélje ellensége családját és nemzete megszabadítójának neveztessék.»

Dalma kegyeletteljes ihlettel hallgatá atyja szavait, szemei emberfölötti erő lángjaitól látszottak sugárzani.

– Az ég mondá és én esküszöm, hogy úgy lesz, monda fölmagasulva, mint egy pálma vihar előtt.

– Mindenki férfinak hisz. Kiálltam a próbákat csatákban és tanácskozásban. Ütközet hevében szereztem babért homlokomra, törvénytételben pálmaágat kezembe.

– A legnehezebb próba még hátra van. Karodnak erejét megpróbálta a harcz, eszed hatalmát a tanácskozás, még szived van hátra: azt meg fogja próbálni a szerelem.

– Még nem. De eljön az hivatlanul. Egynek észt, másnak kart adott a sors, szivet mindenkinek. Hiába mondja a virág: én nem akarok virágzani; a tavasz eljön és a szív virágai kinyílnak.

– Nem ismered fogadásod nagyságát, Dalma. Feláldozni vagyont, nyugalmat, feláldozni magát az életet, mind csekélység ahhoz képest, a mi a szerelem feláldozása. Egy eldobott virág az mind, a túlvilági üdvhöz képest.

– Nemesen szóltál. Irasd fel e mondatot palotád minden ajtaja fölé, hogy olvashasd, akármerre tekintesz, mert egykor szükséged leend rá, hogy mindig szemeid előtt lássad. Még most e fogadás csak egy elvetett mag, de majdan óriási pálmatörzszsé fog felnőni, melynek viharokkal leend örök küzködése.

– Legyen bárminő nagy, a mit fogadék, megtartom -13- azt. Én a mióta éltemet tudom, csak egy szabályt tanultam ismerni: «első a haza!» – Semmi sem elég nagy, hogy e névvel mérkőzhessék, nincs gondolat, mely mellette el ne veszszen: s ha megmentésére kell, hogy meg ne tudja senki női létemet, esküszöm, hogy a mennyi tért kardom hegyével magam körül keríthetek, annyira közel hozzám nem jöend senki soha, s ha meghalok, átok alatt hagyom meg, hogy alakomat, úgy a hogy meghült, porrá égessék. Hivasd a gyulákat, én esküdni akarok.

– A ki jövendőkre fogad, az Istent hívja fel küzdeni. Én óhajtom, hogy eskűdjél és mégis félek tőle. Biztatnálak, ha nem akarnád, s ellenkezem veled, midőn kész vagy reá. Homlokomon izzadság gyöngyözik: oh, az nem a halál veritéke, hanem azon félelemé, hogy te gyönge leendesz ott, hol a harcz bizonyos és a győzelem bizonytalan. Oly helyzetben hagylak itt, melyre gondolni magam is szédülök; oly helyzetben, minőt nem teremte Isten, minőre nem gondoltak az emberek soha. Isten gyengének alkotá a nőt, Isten szeretni alkotá a szivet; a természet legszentebb törvénye az, mely ellen fogadást tevél, s az alól nincs kivétel.

– Én fejedelem vagyok, az emberek közül kivétel. Miért volna a fejedelem a legmagasabb az emberek között, ha nem azért, hogy csupán nemzetét szeresse? Miért állana legfelül, ha nem azért, hogy tudjon egyedül állani? Embereknek törvényt írt a természet: nekünk törvény a hon java. Én e törvényen kivül mást nem ismerek. Hivasd a gyulákat, én esküdni akarok.

– Erős lelked megdöbbent. Jobb szeretném, ha szomorúan, ha csüggedt lemondással tennéd e fogadást. Az erős lelkeknek ellenségük a sors: a villám mindig a legmagasabb bérczeket sujtja.

– Kivéve azokat, melyek még a felhőkön is túl emelik fejöket. Engedd, hogy hivhassam vezéreidet.

– Isten segítsen. Óhajtom e harczodat, pedig tudom, hogy a sorssal nincs fegyver küzdeni. -14-

– Van: – az erős akarat. Isten megirta útját a csillagoknak; embernek megengedé, hogy irja azt maga. Viharnak, tengernek, angyalnak és ördögnek van ura; az ember ura önmagának. Érezve a terhet, melyet vállaimra tettél, kétszerte erősebbnek érzem magamat.

E szavaknál kipirult a férfilelkű gyermek arcza, szemei villámokat szórtak, szilárd léptekkel járult a sátor szőnyegéhez s a künn várakozó vezéreket és gyulákat behívta.

Azok körülállták a haldokló chagán ágyát, a vénebbek legközelebb hozzá, az ifjabbak leghátul maradva.

– Vezérek, gyulák, rhabonbánok, szólt az agg meglassult, de meg nem törött hangon, az idő végihez közelg: ez élet be lesz fejezve, hogy újra kezdődjék a másik. – A haldokló ne gondolkozzék sírhalmáról, hanem azokról, a kik élve maradnak itt. – Éltem nagy része országomé volt, utolsó órám egészen övé. A hon ege sohase maradjon naptalan. Midőn leszállok én, fiam helyembe kél. Midőn én a ravatalra fekszem, ő a trónra lép; – leáldozó hold hadd lássa meg, mint kél utána a hajnalodó nap. Kiáltsátok, hogy «éljen a chagán!» midőn tudom, hogy ez nem nekem szól többé.

A vezérek egyhangúan kiálták: «éljen a chagán!» s Dalmát térdeikre fektetett paizsra emelték, annak jeléül, hogy fejedelmükké fogadták. – Az éltető hang oly szomorúan hangzott egy haldokló sátorában.

– Harmincz év előtt hallám e kiáltást, szólt Oldamúr Dalmához fordítva arczát. Akkor nekem szólt az, most te neked. A te lépcsőid a trónhoz vezetnek fel, az én lépcsőim a sírbarlangba le.

– Ifju chagán, trónra lépted előtt, ősi szokásaink szerint mondd jelszavad, melyet palotád homlokára irassunk fel arany betükkel. Apád jelszava ez volt: «Többet észszel, mint erővel». Egy óra mulva a tiéd álland helyén; mi legyen az? -15-

A rhabonbán vevé kését s egy négyszögű pálczára felrótta a mondatot, az ogur irás saját egyszerű betüivel, mik egymáson keresztül-kasul vágott egyenes vonásokból álltak.

Ekkor két gyula állt elő, két kivont kardot fejeik fölött keresztbe tartottak, s azokat hétszer összecsapva, csendesen kiálták:

– Isten. Ormuzd. Jóél. Kinek jelképe kard, tűz és napvilág, légy jelen és halld meg a nevedre tett esküt.

Dalma a két kard alá állt, fölemelt jobbjával érinté azokat, s reszketéstelen hangon, elfogulatlan kebellel esküdött.

– Esküszöm reád, Isten, Ormuzd, Jóél. Hogy népemért mindent föláldozok, a mi enyém: éltet és halált, gyülöletet és szerelmet. – Utáljam bármiként az életet, s óhajtsam a halált: ha népem kivánja, hogy éljek, élni fogok. Irtózzam a haláltól, s szeressek élni: ha népem javáért kell, hogy meghaljak, meghalok. Gyülöljek bár, mint tűz gyülöli a vizet, ha népem java kivánja, hogy megbocsássak: megbocsátok; és szeressek bár, mint ég szereti a földet, ha népem java kivánja, hogy feledjek, feledni fogok… Halld eskümet és légy tanum örökké. Isten, Ormuzd, Jóél.

– Én is hallottam azt, szólt Oldamúr, s a túlvilágon emlékezni fogok reá.

– Vigyázz reám onnan felül, – segíts, ha ingadozom; sujts le, ha elbukom.

A rhabonbánok kimentek s kürtszózat között adák hirűl a népnek az uj fejedelemválasztást. A csapatok üdvkiáltása felhallatszott a völgyek aljából.

– Most járuljatok a vérszövetséghez vezérek, szóltak a gyulák, s a középre kitették az ősi ereklyét, a szerecsendió-kelyhet, melybe fejedelemválasztáskor egyesülni szokott -16- a hét vezér vére, annak jelképeül, hogy ők is így egyesülendenek egy vérré, egy akarattá a nemzetért.

A vezérek egyenkint odaléptek, késeik hegyével megszúrva karjaikat, a kehelybe csorgaták a kifolyó vért, ünnepélyes hangon mondva a hulló vércseppek felett: «a mint e vér kicsordult, akként omoljon vére annak, ki honához és fejedelméhez hűtlen lesz».

Már hat vezér vére omolt a serlegbe, ekkor a hetedik lépett elő, egy délczeg levente, sötét szemölde, szakálla úgy illett halovány arczához, melyet csak a csatában lehetett látni pirosnak.

Most is épen a persa határokról jött vissza, hol négy év óta járt a seregekkel, és sietve jött jelen lehetni az új chagán beiktatásán.

Odalépett a serleghez ő is, s a mint fehér karját megszúrta, s a bibor vér felszökellt belőle s ő szilárd érczhangon ismétlé a véresküt, Dalma egyszerre felrezzent e csengő férfias hang hallatára, s a mint meglátta a vezért, vére arczába szökellt egyszerre, reszkető ajkakkal, tétovázva szólítá meg: «Ki vagy te? hetedik vezér.»

– Nem emlékezel reám? Én Elemér vagyok. Arczom változott-e, vagy szived? hogy elfeledéd, ki gyermekkorodtól fogva leghűbb barátod volt.

– Nem jut-e eszedbe, midőn gyermek valál, kicsiny kis szőkefürtű angyal, én már nagyobb, vad, ábrándos fiu: együtt eljártunk jó anyád sírjához, én letéptem a virágot a szirt fokáról, te koszorúnak fűzted azt a sírhalomra, s ott sírtunk mind a ketten és az oly jól esett… Emlékezel-e még?

Dalma suttogva felelt: «emlékezem, emlékezem» s lassan haldokló apja ágyához huzódék, mintha védelmet keresne -17- nála valami kisértő rém ellen, s kezével tiltva inte Elemérnek.

– Beszélj a multakról Elemér. Utolsó időm pillanatjai így múlnak el legkedvesebben tőlem, ha boldog emlékeiteket hallom. Ne sírjon, a ki engem meghalni lát. Beszéld emlékeidet, hadd haljak meg bennetek élve.

– Midőn legelőször vadászatra bocsátának bennünket, egymás mellett lovaglánk a futó dámvadat űzve. Egyszerre egy forrás mellett oroszlánnyomokra bukkantunk. Mint hagytunk fel egyszerre a dámvad üzésével, hogy oroszlánra vadászhassunk, mely szembe áll és élet-halálra küzd méltó tusát: király, király ellen! Félreloptuk magunkat a kisérőktől s felkerestük a fejedelmi állat berkét. Ez nem futott el, miként a dámvad: az első hívásra kijött barlangjából, megrázta aranyos sörényét s dörgő ordítással felelt meg szavunknak. Te hevesen vágtattál felé, én meg akartalak előzni, az oroszlán a fejét földre fektetve, farkával kétfelől a földet korbácsolá s azon pillanatban, midőn te kopjádat hajítád reá, felszökött s lábadat megragadva, a földre ránta; te lábadat nem birtad hirtelen lovad alól kiszabadítani, én hirtelen leszöktem paripámról, s megragadva két kezemmel az oroszlán száját, hátrarántottam azt, s míg te késedet szivébe döféd, én fejét torkig hasítottam. Emlékezel e még?

– Mikor legelső csatánkba vittek mindkettőnket: ott álltunk egymás mellett, alig várhatva a csatakürt rivallását; keblünkben zajlott a vér, szemeinkben eddig nem ismert öröm tüze égett. Végre hangzott a riadó. A te arczod kigyulladt egyszerre, mint az éjszakai égés, nem néztél hátra, hanem csak előre. Keresztül törtél az ellenség legelső során, keresztül a másodikon, s egy pillanat mulva -18- ellenségtől voltál körülfogva. Ifjui heved elragadt, hogy észre ne vedd, miként az utánad jövők nem birnak nyomodba érni. Az ellenség vad orditással özönle körül, a kardok villogtak fejed körül, a nyílak pattogtak pánczélodon, s a harcz közepett ősz apád kiáltása hallatszott, ki kétségbeesetten tört feléd utat harczfejszéjével. – Ki küzdött akkor oldalad mellett? ki volt az, ki paizsával betakart, ki felfogta rólad a halálcsapásokat, ki biztatott, hogy ne csüggedj, s a hova gyönge volt a te csapásod, oda egy erősebbet sújtott, míg atyád mentésedre megérkezék? Emlékezel-e még?

– S midőn hosszú táborútakon elesteledve sátorod árnyában pihentél, fejed ölembe hajtva s karod körülem fűzve; egyik csillag a másik után letűnt, egyik őrtűz a másik után kialudt, csak én virraszték álmaidnál ébren, hűségesen, emlékezel-e még?

Dalma atyja keblére rejté arczát, fuldokolva: «Emlékezem, óh hallgass, óh hallgass!»

– Ily korán! sóhajta Oldamúr. Te küzdelemre híttad fel a sorsot, im az első szavadra megjelent. Nem gondolád, hogy az ifju, ki négy év előtt mint jó barát, mint ikertestvér vált el tőled, négy év multával sok lesz játszótársnak. Vigyázz ez érzelemre! Ma hálának nevezed azt, holnap szerelem lesz, befogadod, mint barátságot, mint testvér érzelmet szivedbe, s szenvedélylyé nő fel.

– Jaj nekem egyedül. Esküm megtartandom, sóhajta a gyermek, s könyeit elfojtva fölemelkedék apja nyugágyáról, s szilárd tekintettel fordult Elemérhez.

– Vezér! azok után, miket atyám felőled mondott, -19- legmagasabb becsülésemre vagy érdemes. Ismerve lelked és karod erejét, olylyá tekintlek, mintha saját jobb felem volnál. Ezért megosztom veled fejedelmi hatalmamat, légy úgy tisztelve, miként én magam. Itéleted annyit érjen, mennyit enyim, hogy a hol én nem vagyok, te ott lehess. Ha én keleten, te nyugaton, így országunk mindenütt boldog leend.

Elemér elcsüggedt fővel fogadta Dalma kitüntetését. Arczáról ismét eltünt minden pír s helyet foglalt rajta a búskomoly halványság.

– Oh chagán, rosszul jutalmazod hűségemet, midőn magadhoz hasonlóvá tész, s azt kivánod tőlem, hogy ott legyek mindig, a hol te nem vagy, mint az éj és nap, a kik szüntelen egymást kerülik. Én nem tudok nevet adni az érzelemnek, a mely tehozzád vonz. Örömest lennék árnyad, hogy soha el ne hagyhass, örömest lennék testőreid között a legutolsó, ki ajtód küszöbénél virraszt. Én nem ismerék soha sem anyát, sem testvért, sem szerető leányt; minden érzelmem csak körüled forog. Te tőled távol, fáj bennem a lélek, s midőn látlak, öröm fog el, minőt másutt nem érezek.

– Hagyd a gyermekkori rajongásokat, vezér. Hűségeddel nem személyemnek, hanem koronámnak tartozol ezentúl. Még ma eltávozol. Első utad leend Disabul királyhoz, kinek mint ennen képmásom tudtul adandod, hogy e napon az avar trónt elfoglalám. Figyelmeztetni fogod a régóta fenálló titkos szövetségre, mely Bertezena utódai között él: elmondod, hogy nyilt szív és testvéri kar tárul a hű szövetséges elé, kemény szív, aczél kar vár az ellenségre.

– Bízd reám, hogy lefessem előtte képedet, szeretni és félni fog téged egy pillanatban. -20-

Elemér még mindig ott állt a sátor közepén, rajongó tekintete folyvást Dalma arczán függött, mintha valamit kérne tőle.

– Egy baráti kézszorítást Dalma. Négyévi távollét után e kegy nem illet-e meg engem?

Dalma habozva, remegve nyujtá neki kezét, halkan rebegve: «Isten veled». Szive úgy dobogott, ajkai úgy remegtek.

Elemér szivéhez és ajkaihoz szorítá a nyujtott kezet, melyen keresztül lelke lángja átömölni látszott Dalma arczába.

– Míg nem hivatlak, addig vissza ne jőjj, szólt ez, erőt vevén szivén. Isten veled!

– Haldokló fejedelem, leáldozó nap, rokonimat, kiket nem ismerek, ott fenn üdvözöld.

– Vezérek, Isten hozzátok. Szólt Elemér könyes szemekkel szélylyel tekintve, s hirtelen elhagyá a sátort; az őrszemek mindig távolabbról jövő kürthangja hirdeté, hogy egy vezér eltávozik.

– Nyugodtan halok meg, szólt az agg, s jobb kezét gyermeke fejére tevé. Áldásom reád. Adjon az ég neked vaskemény szivet, sűrű harczot, örök győzedelmet, csatatéri halált. Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy elfeledd miatta saját boldogtalanságod. Tegyen az ég urává minden ellenségeidnek, tegyen urává tenmagadnak. Légy elég erős koronád terhét viselni, mely egy főn sem -21- volt oly nehéz, mint a tiéden lesz. Légy áldva még a túlvilágon is, mert a miről itt lemondasz, azon üdvöt még a mennyországban sem leled fel többé.

Dalma arczáról minden vér elfutott, valami tündéri átlátszóság foglalta el a színtelen vonásokat, mikben emberfölötti erő és fájdalom volt kifejezve, szép feje meghajlott az áldás terhe alatt.

– Vezérek, szólt Oldamúr a körülállókhoz, kik tiszteletteljesen vonultak a sátor oldalaihoz s most közelebb léptek, – egy pillanat még, s én más eget, más napot fogok meglátni. Gondoljatok rá, hogy egykor találkozni fogtok velem s én számon kérendem tőletek, a mit rátok bíztam itt alant. Amott túl mindent föltalálunk: a napsugáros mezőt, a kedves rokonokat, az elválhatlan kardot, s a kedvencz paripát, – csak a hazát nem sehol. Ez az élőknek marad. Az ég a megdicsőült lelkeké, de a hamvaknak is van joguk azon földhöz, melyben nyugszanak. El ne feledjétek, hogy apáitok sírhalmait rejti e föld, kik ott pihennek a négyszögű kövek alatt, velök eltemetett kardjaik mellett. Legyetek egyesültek; az avar fajnak csak egy félelmetes ellensége van: saját maga… Ki ne húzzátok a kardot hüvelyéből ok nélkül és vissza ne dugjátok dicsőség nélkül… Vénekre bízzátok a hadizenést, ifjakra a békekötést… Ha győztök, tudjatok félni, ha vesztetek, tudjatok remélni; a szerencse elbizottá, a balsors elcsüggedtté ne tegyen benneteket… Ne legyetek zsarnokai a kisebbeknek, hogy rabszolgái ne legyetek a nagyobbaknak… Szeressetek mindent, mi szép, nagy és dicső, – és azt, – mi legszebb, – legnagyobb, – és legdicsőbb: – a hazát – – legjobban….

Oldamúr nem felelt. Szemei csukva voltak. Lelke a napsugártól aranyozott felhők között járt már, melyek megdicsőült hősök alakjaival tele úsztak az alkonyodó nap felé.

Észrevétlenül jött rá a halál. Csak arra várt, hogy utolsó szavait kimondja. Úgy szenderült el, mint egy alvó gyermek anyja keblén.

Ekkor Dalma fölállt, nyugodt, hideg arczczal körültekinte rajtok s erős hangon, mely ment volt minden emberérzelemtől, monda:

– Vezérek és országnagyok. Takarjátok el a könyeket. Férfinak sírni s férfit siratni dísztelen. A halál napja örömnap s úgy halni meg, miként ő itt előttünk, – boldogság. Távozzatok s küldjétek síratni az asszonyokat.

A férfiak távoztukban bámulattól ellepve suttogák maguk közt: «Ez valóban keményszivű férfi leend. Miként szerette atyját s a gyáva könyet mégis visszafojtja.»

Dalma ott állt merően, összefont karokkal, míg mindenki eltávozott, egy könycsepp nem jött szeméből. Midőn végre az utolsó férfi lépte is elhangzott, midőn egyedül maradt, reszketve omolt atyja holttestére, a fájdalom szívszaggató hangján kiáltva: «atyám, atyám!» A köny záporként hullott szemeiből a holt ravatalára.

III.

A nagy próféta még ekkor nem is született, s Mohamed buzgó hivei azon időben egy sötét, ijesztő, borzadályos eszmét imádtak, – az ördögöt.

Kitől minden nép borzad, s kit minden rossz kútfejének hisz, ők annak szentelék keblök vallásos érzelmeit; -23- egy elbujdosott istenségnek tartva őt, ki elűzetett ősi trónjáról, s most szenved sötét fogságban, de egykor ki fog törni börtönéből, s visszafoglalja az eget, s megbünteti mindazokat, kik őt egykor szidalmazák, s fölemeli azokat, kik oltárain áldoztak.

E sötét hitnek még most is vannak követői Persia legészakibb részein, kiket a mahomedanismus sem tudott kiirtani.

Az éjfél órájában, mikor a kaszás csillag feljött a láthatárra, akkor kezdődött a dæmon áldozata.

Egy nagy fekete kő volt a puszta közepén felállítva, azon egy idomtalan rézbálvány, szétterpedt lábakkal, öblös hassal, iszonyúan feltátott szájjal, s négy szarvval homlokán.

Midőn az éjféli csillag feljött, egyszerre kioltottak minden tüzet a sátorokban és mezőkön, a nép arczra vetette magát, a sötét éjszakában háromszoros ordítással kiáltva: «Astaroth!»

A harmadik üvöltés után a fekete oltárhoz léptek a máguszok, s meggyujtották alatta a tüzet. Az ércz izzóvá lett lassankint, az éjben egyedül e rémséges vörös tünemény sugárza szét, a reszkető emberarczokba világítva, s száján és szemein szikrákat okádva.

Kétféle áldozatot szoktak e bálványnak hozni. Az egyik volt a «keserű áldozat», másik az «édes». Amazt adák neki, ha gyászünnep volt, imezt örömünnep alatt; amaz hálaadó, imez engesztelő áldozat volt.

Hét állatot áldozának a természetnek mind a hét rendéből. A keserű áldozatnál csupa ártó állatokat, a férgek rendéből nadályt, – a bogarakéból skorpiót, – csörgőkigyót a csúszókból, – egy czápát, egy ölyvet, egy tigrist és egy férfit.

Az édes áldozatnál az élők szelídjei lőnek válogatva; férgek közül a biborcsiga, bogarakból a pillangó, a kétéltüek közül a salamander, egy aranyhal, egy galamb, egy paripa és egy szűzleány. -24-

Oldamúr halálának hirére örömünnepet tartott a török nép. Keserű áldozat kellett. A halálnak szánt barmok, az embertől a nadályig erős hálókba burkolva az oltár párkányára voltak már állítva, a máguszok hosszú, háromágú villákkal álltak készen, azokat egyenkint az égő bálvány nyilt torkába taszítandók, csupán Disabul, a király megérkeztére vártak még, ki úgy látszék nagyobb ura volt a bálványnak, mint a bálvány ő neki.

Három distonáló kürtszó nemsokára hirül adá a magára várató kényúr közelgését, ki fáklyakíséret nélkül, gyalog jött az áldozathoz, s csak akkor lőn észrevehető, midőn az izzó bálvány közelébe érve, annak fényétől megvilágosíttaték.

Kemény, indulatteljes vonásait sűrű fekete szakálla tevé még zordonabbakká, levont szemöldei alól, mint két leskelődő orgyilok, villámlott elő két sötét szeme. Fegyver volt kötve oldalára jobbról balról, annak bizonyságaul, hogy ő két kézzel szokott egyszerre harczolni.

Kiséretében ott lehete látni Jagárt, a fehér hunok követét és Padmalanhát, az indukét, kik örökké udvarában tartózkodtak, minden évben megesketve Disabult, hogy a békét meg nem zavarja, sem velök harczot nem kezd, sem az ogurokkali kötését meg nem szegi, s örök igéretek és fenyegetések tilalma alatt tartogatva a harczvágyó szörnyeteget.

Disabul inte a máguszoknak s azoknak kellemetlen bántó éneklése, zsongása között egyenkint az égő bálvány torkába hányattak az élő áldozatok, a bálvány irtózatos szája az elvesző állatok halálhangjaihoz képest majd zúgást, majd sziszegést, majd ordítást, majd emberkiáltást adott vissza.

Disabul elégült arczczal fordult emirjéhez, Kublájhoz, kinek hegyes szakálla előre állt, mint egy rúd.

– Ki kötötte azt? Én nem. Ős apám tevé; s azért, mert ős apám bivaly volt, én nem születhettem-e arszlánnak? Ha a kérődző állatok szövetséget kötöttek maguk között, hogy ezután csak füvet egyenek, én elütöttem közülök: én vérszopó vagyok.

– Azt megmutattad, nagy Disabul. Ebéd végén mindig abban gyönyörködöl, hogy azon rabszolgáid fejeit rakatod tálaidra, a kik felszolgáltak; most tizenhét esztendeje minden újon született leány-gyermeket a vízbe fojtatál. Ez a te dolgod, Disabul. Saját népeddel magad parancsolsz, s ez ellen senkinek sincsen kifogása.

– De már meguntam ezt. Nekem munka kell. Ez a sok apró nép, a ki köröskörül lakott, mind elpusztult már, vagy elszaladt a világ végire. Minden ellenségemet megettem, csak szövetségeseim vannak hátra, s most arra várjak ugy-e, hogy azok egyenek meg engem?

– Tehát az lesz igazság nemde, hogy egy sima állú ifjoncz, kinek nincs egyéb érdeme fölöttem, mint hogy szakálltalan, kibőjtöljön engem a világból s én nagy kegyesen nézzem, mint egy indu boncz, mint hízik ő bele saját trónusomba, mikor kedvem van őt letaszítni a magáéról?

– Mit nekem papjaim és bálványaim? Parancsoljanak a más világon, e világ az enyim, itt azt kell akarniok, a mit én akarok.

– Ne feledd, hogy e szövetségre minden körüled lakó nép fejedelmei éber szemekkel néznek.

– Vakulj meg velök együtt, hogy ne nézhessetek rá! Le fogjátok-e ugatni a sasokat az égből? Fenyegették-e valaha az egerek a párduczokat? -26-

– Oh nagy Disabul, nem jó az ellenségről megvetőleg szólni. Jusson eszedbe, hogy Omér khán két év előtt tevepásztor volt s most fél Ázsia réme s másik felének prófétája.

– Réme a gyáváknak s prófétája a bolondoknak. De fogadom, hogy én megnövelem prófétai hírét és martyrrá teszem, s ha nem mutogattak még prófétát kitömve, majd mutogatok én egyet.

– Te azt hiszed tán, hogy egyenkint hivogatom ki párbajra a nagy próféta dárdahordozóit? Én nem szoktam vesszővel hadakozni, a hova én ütök, az beomlik, ha mindjárt kőszikla is. Egyszerre három hadsereget küldék a lázadó rabszolga ellen, ki Tatárországot hatalmába keríté, mindegyik százezer emberből áll. Egyik Chorazan felől keríti el, a másik a tengeren kerül háta mögé, a harmadik egyenesen a sivatagon vág ellene keresztül, Ha a föld el nem nyeli, meg nem menekül tőlem. Azt pedig ne gondold, hogy ott megálljak, a hol őt levertem, a míg világ van jobb és bal felől.

– Mit teszek? lekaszálom a földet, s ha kifogyok a földből, berontok az égbe. Nem akarok urat ismerni kívülem. Ti szüntelen vigyáztatok, hogy hadsereget ne gyűjtsek, melylyel álmos békéteket megháboríthassam. Ez az Omér, ez az elűzött pásztor királyfiú, ki egy homokpusztát kapott örökségbe, a ti vesztetekre növelte meg hirét. Midőn határaitokat kezdte fenyegetni, akkor híttatok fel engem, hogy gyűjtsek ellene hadat. Tudtátok, hogy arra én legkészebb leszek, mert én nem őrzöm városaim árkát, vetett füveimet, s szövőszékeimet, a mik nálam mind nincsenek. Háromszázezer kardot adtatok kezembe. Azt hiszitek, hogy ebből rátok nem jut egy sem?

– Én is úgy hiszem. A tatár népet eltörlöm ma, az -27- ogurt holnap, a hindut holnapután s még a fehér hunn és a chinai számára is lesz még nap az esztendőben. Elég egy úr a földön, lám az égen sincs több nap egynél. Ha meghaltam, akkor ám jőjjenek elő az apró csillagok, s osztozzanak meg az égen, de a míg élek, elbujjanak!

– Ah nagy Disabul, te rosszul látsz sorsod végire. Mi okod van bennünket bántanod?

– Az az okom van, hogy ti munkás nép vagytok, az enyim dologtól elszokott, nekem munkás rabszolgák kellenek. Nektek szép nőitek vannak, az enyimek szegletesfejűek, nekem szép rabnők kellenek. Nekem kardom van, nektek van fejetek, s nekem ez a fej kell, ha nincs egyéb!

– Egyébre is fogsz találni Disabul, – erős karokra. Áldjon meg az ég, – monda Jagár s a hindú követtel együtt elhagyá a királyt.

– Nem megérdemelném-e, hogy bolondok közé legyen felirva nevem, ha egy hiú esküvés miatt elnézném, mint nő mellettem óriássá egy poronty, s mint tudakozódik utánam, ha nem haltam-e még meg? midőn elég erőm van őt még gyermekkorában összezúzni.

– A kinek hatalma van, annak joga van mindenhez, nagy király. Felelt meghajtva magát az emir.

– Mihelyt seregeink e lázadó Omért eltiporták, megviszed Dalmának hadizenetünket; vele semmi sem békít ki engem, sem igéret, sem meghódolás. Egyetlen bűne az, hogy él. Meghaljon.

Nehány pillanat mulva egy félmeztelen, lerongyolt öltönyű férfi állt meg a királyt körülálló testőrök karélyában. -28-

– Akkor jó lett volna, ha magadat ott künn hagyod! Beszélj hát gyorsan, ha rossz, legyen rövid.

– Hajóidat, melyek hadseregedet a tengeren átszállíták, a tenger közepén vihar támadta meg. Elsülyedt mind, – a nép a vízbe fult, – egyetlen gálya jutott a parthoz, azt is a sziklához vágta a hullám, magam menekültem meg úszva, az ott veszett seregből.

– Oh átkozott vihar! kiálta szakállát tépve a király, hogy fuss a világ végeig és soha meg ne pihenj! óh átkozott tenger, hogy száradj ki és láss tulajdon fenekedre! Hajóimat megettétek. Ezer árboczos, tizezer vitorlás hadam! Egész erdő a tenger közepére ültetve. Egy uszó város, aranyozott tornyokkal, lobogó zászlókkal, pánczélos hadakkal: minden, minden oda! Vitézeim a tenger fenekén fekszenek, gályáimat darabokban hányja ki a partra a hullám.

A király őrjöngő fájdalommal tekinte szét, s meglátott egy katonát, kinek arcza mozdulatlan maradt.

– Miért nem sírsz, gazember? Nem jön köny szemeidbe? Katonák! vigyétek és tanítsátok meg sírni! Ezer árboczos hajóhadam! Egyik kezem van levágva… Inkább volna egyik kezem…

– De mit, szólt újra visszatérő daczczal. Maradt még két seregem. Semmit sem tesz. Elég erős maradtam még azért. Nincs semmi baj. Ha egyet elnyelt a víz, kettőt csak nem nyelt el a föld.

Nemsokára portól belepett harczos sietett a király elé, lelkendező szóval kiáltva: -29-

– Semmije sem hiányzik uram, csupán az élet. Hadseregedet a pusztában érte a Szamum irtószele, s homokfellegekkel temette el. Én az utócsapatok közül egyedül futottam el tevémen.

– Átok reád híredért, halálmadár! Hogy hoznák azok holt híredet, a kiket te hirdetsz halottnak. Ez kemény csapás. Húszezer tevét, százezer harczost veszíték el ingyen, a nélkül, hogy az ellenségből egy élet esett volna érte kölcsön… Azért sem sírok. Még van egy hadam. Ez a kettő úgyis csak szedett-vedett nép volt, merő csőcselék, csak meghalni jó: gyalázatomra lettek volna. Jól tették, hogy elvesztek. Úgy kellett nekik, mért nem siettek jobban. Oh a chorazani sereg mindezt ki fogja pótolni!

Alig mondá ki szavait Disabul, midőn harmadik kürtszó hallatszott és kiálták:

Elsápadt, elhallgatott mindenki. Maga a király is némán, mereven bámult a sötétségbe, az érkező alakjára lesve, s visszarezzent, midőn egy halavány, paizstalan alak tántorgott elé, tétova szemekkel, rebegő ajakkal.

– Ne szólj! hörgé Disabul, elfedve arczát. Pofád sápadt, mint ki sírból kelt föl… Légy átkozott, miért remegsz?… Gyűlöletes, reszkető ábrázat! Honnan hozod a rossz hírt? Égből cseppentél ide, vagy a tenger okádott ki téged is, hogy engemet rémíts?

– Némulj meg örökre… Mért nem tudtad vérrel befesteni arczodat, hogy ne lenne ily fehér?

– Astarothra, nem vagy utolsó, mert nem menekültél -30- meg! ordíta Disabul s kardját kirántva, ketté hasítá a hirnök fejét.

– Ég és pokol! mindenem elveszett… mindenem, mindenem. Ez a szép hadsereg; a válogatott pánczélos hadsereg, mely mint egy ércz buzavetés terült el egyik hegyoromtul a másikig, arany pajzsaikon a nap tündökölt, dárdáik hegyével a leszakadó eget képesek lettek volna feltartani,… e lovas dandárok, mik a széllel futottak versenyt, s ha nyilaikat kilőtték, elborították vele a napot, s ha őrtüzeiket meggyújták, mintha a föld tükrözte volna vissza az eget. E hétszáz elefánt hátán emelt tornyok, mik ijedelmei voltak a harcznak, e hős vezérek, csapatjaik élén, gyémánttal rakott fegyverzeteikkel s e lobogó sátorok, mik a halmokat ellepték. Ez mind, mind csak álom? Tegnap volt, és ma nincs?!

Disabul őrült álmodozással tekinte a levegőbe, határozatlan léptekkel tántorogva, mint egy holdkóros.

– Ki tette ezt? ordíta felkapva a kardot. Ki harczol ellenem láthatatlan kezekkel? Te pokolbeli szörnyeteg Astaroth! Azért emeltelek ide, azért hízlallak itt, hogy így bánj velem? te pokollal viselős fenevad, most fiadzz meg, s szülj nekem oly hadsereget, a minőt megettél, vagy oly dombot hányatok reád, hogy szarvaid sem látszanak ki belőle.

A máguszok elszörnyedve rohantak a bálványt káromló király elé. A főmágusz eléje állt.

– Megharagított ő engem eléggé. Ellenségeim csúfja lettem. Ha az ogurnak láthatlan Istene van, legalább nem ad neki enni, miként én ez idomtalan alaknak itt.

A máguszok földalatti csöveken át tompa bőgést hallatának az izzó bálvány torkából. -31-

– Ehetnék? Három hadseregemet ette meg, jóllakhatott vele; hamarább ihatnék rá: mondjátok meg neki, hogy igya ki azt a tengert, melybe gályáim sülyedtek.

– Astaroth édes áldozatát kéri: a biborcsigát, a pillangót, a salamandert, az aranyhalat, a galambot, a paripát és a szeplőtlen szüzet.

– Astarothnak tizenhétéves szűz kell, mert a tizenhetes szám előtte szent.

– Keveset beszélj jó ember, mert keveset hallgatok. Tégy a mit akarsz. Háromszázezer hősöm halt meg; küldhetsz utánuk, ha akarsz, még háromszázezer asszonyt.

– Most tizenhét éve uram minden leányt a vízbe hányattál; a ki akkor született, azon évből csak egyetlen egy él.

– Ha apjának szemefénye is és a világ szépsége, esküszöm, áldozat legyen!

A máguszok egy része eltávozott, az áldozatra szánt szüzet elhozandók, a többiek azalatt meztelen hátaikat verve szeges szíjkorbácsokkal, ordíták Astaroth nevét. A nép körül a földön arczra borulva feküdt. Disabul ült egy leterített tevebőrön.

Még tartott az éj, midőn a máguszok visszaérkezének az egyetlen tizenhétéves szűzzel, ki az országban élt s megálltak vele a rémbálvány előtt.

Halavány gyermeteg alak volt az, szenvedő vonásokkal, -32- miket körülrepkedett szétbomolt hajzata, nagy kék szemeiben félelem ült és holdas szenvedély. Hófehér ruháját termete körül csavargatá a szél, annak szelid körrajzait tüntetve ki.

Halila e pillanatig nem tudá, mi történik vele, de midőn a főmágusz intésére egyszerre fellángolt az izzó bálvány, tüzet okádva száján és szemein, s a lány megpillantá atyjának mogorva arczát, hirtelen kiragadá magát a máguszok kezéből s Disabulhoz futva, annak térdeit átkarolá, s mintha sejtené, a mit még bizonyosan nem tud, sikolta kétségbeesett hangon:

– Bántottak engem is, szólt Disabul, három hadseregem veszett el egyszerre.

– Az ezen bölcs urak dolga. Ők tudják, mire kell véred Astarothnak? Beérhette volna harczosaimmal. Különben ők azt állítják, hogy e fenevad rézgyomrából egyenesen a mennyországba jutsz.

– Oh ne ölj meg rémítő szavaiddal, mielőtt a halál megölne. Hisz én nem szeretem az életet, és nem irtózom a haláltól. Itt vagyok, verjétek szivembe a tőrt, hajítsatok le magas kőszikláról, csak e rettenetes tűzbe ne vessetek, óh én irtózom e haláltól!

– De hát ki vállalja el helyetted azt? E pokolbéli királynak édes áldozat kell, s ha volna is kívüled valakinek egykorú leánya, melyik apa fogja idehozni saját gyermekét, hogy tégedet kiváltson? Mindenki szereti gyermekét, mégis csak legjobb lesz te neked meghalnod, kit apja gyűlöl. -33-

– Sohasem hallottam egy édes szavadat. Életemnek egyetlen örömnapja sem volt. Ha csecsemő koromban kivetettél volna a pusztára, valamely fenevad felnevelt volna gyermekének s jobb apám volna, mint te vagy. Ha nem palotádban, hanem egy pásztor viskójában születtem volna, most tán egy tevehajtsár boldog neje volnék.

– Miért nem vagy az? Én nem voltam rád büszke. Odaadtalak volna az első tevehajtsárnak, ki kezedet megkéri. Most nem fájna rád Astaroth foga, mert nem volnál hajadon.

– Oh hisz engem mindenki kikerül, mert jól tudják, hogy haragod van homlokomra irva, hogy a ki engemet kiván, a te gyűlöletedet kivánja magának.

– Egy ország veszett el miattad, hát ne gyűlöljön ez ország? Ha megfordítva állana a sors, s te volnál férfi és Dalma nő, most nem siratnám elveszett sergeim. Volna másik. Így meg kell hajtanom fejem, mely soha megalázva nem volt. Mit ér nekem szépséged, arczod, szemeid, termeted? lennél inkább rút, törpe, kancsal és pupos, – csak férfi lennél. Mit ér nekem, hogy angyal vagy? Lennél inkább ördög, de férfi…

A bálvány megúnta a sok beszédet és bőgni kezdett. Disabul mérgesen fordult vissza.

– Mondjátok Astarothnak, hogy ne bőgjön, mikor én beszélek. Áldozatát meg fogja kapni.

– Atyám! te nem engedheted, hogy engemet megöljenek, itt, szemeid láttára, oly irtózatos halállal. Ha emberi szív van benned, egy férget meg kell sajnálnod, melyet így megölnek, nem saját leányodat, kit térdeidtől hurczolnak el.

– Jól van, monda Disabul. Ne vádolj azzal, hogy kegyetlen vagyok. Ím egy menekvésre nyujtok utat neked. -34- Ha a nép közül, mely itt köröttünk áll, találkozik egy férfi, a ki téged nejévé fogad: vízhordó, öszvérpásztor, vagy bármely rabszolga, kit szépséged bája s halálkínaid megindítnak, hogy kezedet megkérje tőlem, légy azé. Astarothnak nem kell nő, a kit már férjhez adtak.

– Mindenféle emberek! kiálta Disabul. Jőjjetek ide, lássátok e leányt, s nézzétek meg jól: az én leányom ő. Szép, nyájas és jóerkölcsű leány. Bizonyára jó asszony fog válni belőle. Ki akarja őt nőül venni? Szóljon, lépjen elő.

– Nos? senkinek sincs kedve hozzá? Én rangra nem tekintek, nem vagyok válogatós. Az elsőnek adom, a ki szól.

Senki sem szólt. Halila szégyen és halálfélelem miatt térdeire roskadt, s meggyalázott arczát kezeibe rejté.

– Szeplőtelen hajadon, szállj lelkedbe és örülj, hogy tisztán jutsz Astaroth kebelére.

– Te láthatatlan Isten, kinek lételét megholt anyám taníta tisztelni titkos magányunkban, kit annyiszor kerestem, midőn szenvedék, ki mindenütt jelen vagy, s védője vagy az üldözöttnek, ki szereted azt, a kit senki sem szeret már! Egyetlen, soha el nem muló Isten! légy velem! S ha van szemed meglátni szenvedéseim, legyen karod megmenteni belőlük!

– Imádd Astaroth nevét, ki keblébe fogad! riadt a leányra a főmágusz, felrántva őt térdeiről, s elborzadva rajta, hogy az áldozat idegen Istent hí segélyül.

– Isten! Mindenható! sikolta a leány, a földre vetve magát. Ne hagyj el engem!

E pillanatban egy magas, délczeg levente lépett a középre, kezében olajág, oldalán kard. Bátran a máguszok közé lépett s megfogva a leány kezét, visszatartá őt közülük, s biztatva szóla hozzá:

Halila égből szállt magas lénynek tekinté a délczeg, bátor arczú ifjut, s kezét megragadva, kebléhez szorítá s szólni nem bírt köny és elfogódás miatt.

– Hát nincs-e férfi az egész országban, hogy egy ártatlan nőnek sírni lehet? kérdé merész, kihívó hangon.

– Vártam felszólításod után, ha lesz-e férfi, ki kezét elfogadja? Nem volt. Vagy szeretni tudnak rosszul, vagy félni tudnak igen jól.

– Nagyon jól tudták ők, hogy a ki őt meg akarná menteni, magát vesztené el. Eredj dolgodra botor fiu, s örülj rajta, hogy még fiatal vagy.

Halila megrettent, hogy védője netalán megengedi magát rémíteni, s ismét visszalép. Átkarolta őt kétségbeesése teljes erejével.

– Oh ne hagyj elveszni engem! Ne taszíts el lábaidtól; végy nődül, én szeretni foglak, álmaid felett őrködöm, gondolatoddal uralkodhatol rajtam; rabnőd leszek, ki éjeket virraszt egy pillantásodért, kinek élete nem lesz kívüled, ki örömében hal meg, ha fölemeled, s lábaid porát csókolja, ha elgázolod.

– Oh ne hagyd magadat elrettenteni, szólt a leány, ha látnád félisteni alakodat, egy világgal mernél szembe szállani. E tekintethez nem férhet gyávaság, ez arcz félelmet -36- parancsolna még a puszták vadjainak is. Oh meg ne rettenj, légy erős!

– Ne félj. Ez olajág megoltalmaz téged, szólt biztató hangon az ogur levente. S ha gyönge volna az olajág, megvéd e kard!

– S ki vagy te? ordíta Disabul, ki oly fennen beszélsz, midőn előtted Disabul, mögötted Astaroth áll?

– Igazán? szólt ez tántorogva. Észrevehetni arczomon? s azzal erőt véve meglepetésén, újra kemény hangon kiálta: «Ha mennybéli követ vagy is, remegj, midőn előttem állsz.»

– Hagyd a haragot Disabul, szólt Elemér. Jól tudva azt, hogy te mennyire szoktad tisztelni a népjogokat, nem tartám fölöslegesnek az olajág mellé kardot is kötni s legjobb vitézeim közül kétezeret magammal hozni kiséretül. Kopjáik hegyét láthatod hátad mögött.

A nap épen akkor kezde pirkadni; Disabul a mint hátratekintett, reszketve pillanta meg egy hosszú sor fénylő kopját a hajnal első sugáriban.

– Uram, ülj fel trónodra, mert reszketsz, szólt suttogva Kubláj a királyhoz. Ne vegye észre ez idegen megaláztatásodat.

Egyszerű emelvény volt a trón, két lépcsővel, tigrisbőrrel beterítve, melyet vastag kerekekre téve, mindenütt a király után szoktak gördíteni. Disabul csüggeteg léptekkel, elfojtott dühében reszketve tántorgott a trónig s felült reá és sötét arczczal tekinte Elemérre, mintha ijeszteni akarná őt tekintetével. De látszott, hogy nem az fél, ki a trón előtt áll, hanem ki rajta ül.

– Beszélj hát, mit hoztál? szólt a követhez, vagy mit akarsz elvinni? -37-

– Ifju chagánom üdvözletét hozom, ki atyja holta után trónra ülve, erről téged tudósítni kiván, s irántad való gondolkozása zálogképeit itt küldi általam.

Ezzel egy utána jövő apródnak inte Elemér, ki szironyos szarvasbőr-vánkoson egy kenyeret és egy botot vitt a király elé.

– Kenyeret és botot! hörgé fogai közt. Értem a czélzást. Volna csak meg chorazani hadam, majd tudnám, melyiket válaszszam?

Elemér elvevé az apródtól a vánkost, s maga nyujtá fel Disabulnak a jelvényeket.

– Egyik a jó barátság, másik az ellenségeskedés jelképe. Válaszsz közülök.

– E kenyeret… monda Disabul, s fogait csikorgatta, míg elvevé. – Elemér büszkébb volt, mint hogy Disabul gyűlöletkifejező torzvonásait nemes arcza csak egy mozdulatával is megtorolja.

– Derék férfi chagánod? kérdé Disabul keresztültörő gúnynyal, s a kezei közt összelapuló kenyéren látszott, mit gondol e perczben Dalmáról.

Elemér arcza kigyuladt, midőn e kérdésre felelt, midőn Dalmáról kelle szólnia.

– Félisten a harczban, – angyal a baráti körben, – egész ember a tanácskozásban. – Ha látod őt, szived megáll a bámulat miatt, – ha nem látod, utána megy a szeretet miatt. – Ha ellensége vagy, legyőz karja által, – ha jó barátja, legyőz lelkével.

– Kivánom egyúttal, szólt Elemér, hogy a régi szövetséget esküvéseddel tedd újjá.

– Hogy trónodat, mely holtod után chagánunkat illeti, jogtalanul más kezére nem játszod.

Disabul felugrott trónjáról, melle zihált, szemei vérben forogtak. Oly dühvel, minővel a kalitkába zárt tigris, engedelmeskedni kénytetve őrzője vasvesszejének, ordíta fel:

– Esküszöm rá! Megesküdjem-e még arra is, hogy korábban meghalok, mint chagánod?

– Kérlek, szólt keserűen. Esküdtess még meg valamire. Ha már benne vagyunk. Kérj tőlem valamit. Most jó kedvemben vagyok.

Halila még mindig ott térdelt Elemér lábainál. Az ifju észrevette esdő pillanatát.

– Valóban, még egy kérelmem van hozzád. E hajadont, ki ótalomért folyamodott hozzám, senki se merje bántani: legyen szabad akarata, mehessen a hova akar, tehesse a mit kiván, legyen szabad és sérthetetlen.

Halila felsóhajtott, gondolván magában: «ő nem kivánja, hogy övé legyek…»

– Örömestebb lennék rabszolgálód, suttogá alig hallhatón a leány, Elemér kezét ajkához szorítva.

– És most a magas ég legyen oltalmazód, jó szomszéd, mondá búcsúüdvözletét Elemér, ha netalán szükséged lenne ránk, csapatjaink nem messze lesznek tőled.

– Szép hajadon, szólt Elemér, fölemelve a lábainál ülő hölgyet, – a király szava megadta éltedet és szabadságodat, az ég adja meg boldogságodat is.

– Az ég megadta azt, suttogá a leány, de te ismét elvivéd magaddal! s gyászló epedéssel tekinte a távozó ifju -39- után, ki nemsokára levente csapatja élén távozni látszott a fölkelő naptól megaranyozott pusztán.

A népség hallgatva húzódott félre, a máguszok szomorúan állták körül bálványukat, mely világított, míg sötét volt az éj s most feketén állt ott a fényes napvilágban.

Disabul fejét tenyerébe hajtva, elborult arczczal maradt ülve trónján. Senki sem meré őt háborítani.

Egyszer azonban újra kardcsörgés hallatik s az imént eltávozott hindu és fehér hunn követek látszának visszatérni.

– Magas király, szólt a hindu, még egyszer visszajöttünk, megtudni végső határozatod; a harcz nem gyermekjáték; lehet, hogy megbántad hadizeneted; a napvilág gyakran más tanácsot ad, mint az éj; mi még egyszer felszólítunk békére.

– Engedelmes férfiut találtok bennem, szólt Disabul megvető nyugalommal. Letettem a háborúról. Pap leszek. Elmegyek boldog Arábiába keringelő barátnak. Még szóval sem akarok harczolni ellenetek. Szidjatok, csúfoljatok ki; én hallgatok.

– Sőt dicsérünk határozatodért, szólt a hindu, nagyot tartva szavainak hatása felől; fejedelmeink örülni fognak, hogy szavaink súlyát tekintetbe vevéd.

– Majd vettem volna, szólt Disabul, csak élne még chorazani hadam. A férgek azt hiszik, hogy ők ejtették el az oroszlánt, a ki meghagyja magát enni általuk.

A többi követeket meglepé a király szokatlan engedékenysége; egy apró tömpe bajnok jónak látá e hangulatot hasznára fordítani s kiválva a többiek közül, a trón elé lépett s fejét lehető magasra emelve, mondá:

– Országunk hajdan a Bajkál tóig terjedt, most e darab részt te birod, nem adnád vissza?

– Akár még a Bajkál tavat is hozzá! mondá csúfos nagylelkűséggel Disabul. Van-e még, a kinek valami kell? kiálta fölemelkedve trónjában s keserű jókedvvel széttekinte a nép között.

Nehány paraszt összeszólalkozott, egyet kituszkolva maguk közül, az megrángatta csuháját s Disabul elé lépve, rövid bölcseséggel szóla:

– Legyen kétannyi! Jertek; kérjetek! No csak bátran, állj elő te vércseszemű, látom pofádból, hogy kell valami. Mi kell? ne vigyorogj, gondolj ki valamit.

A megszólított szurtos-lisztes legény szétmosolygott a levegőben, megvakarva tarkóját, mintha nem jutna hirtelen eszébe, hogy mit kérjen, s azzal ostoba képpel mondá:

– Rossz helyen van? monda gúnyos részvéttel Disabul. Állítsd fel palotám udvarán, ott jó helyen lesz. Elő ti többiek! Kérjetek, parancsoljatok. Mimet adjam oda. Kell e boglár valakinek?

– Netek! kiálta, azt a nép közé vetve. Kell kardom? Hát övem kinek kell? Kormánybotom? süvegem? Itt van, vegyétek! osztozzatok meg rajta!

S azzal egyenkint letépve magáról fejedelmi ékeit, a nép közé hányta azokat, mely czivakodva osztozott meg rajtuk. Az erősebb elvette a gyöngébbtől s ha egy felkapta, elvette tőle tíz, csak a legapróbb foszlány és töredék maradt meg a nekik szórt tárgyakból. -41-

– Nem maradt más, mint puszta testem! kiálta Disabul, ruháit felszakítva, miután a nép eloszlott; hát ez kinek kell még? Ah! amott látok két hullakeselyűt az égen: meghallották szavam. Jertek! Tiétek vagyok!

A téren senki sem volt már, a népség sátoraiba oszlott. A kétségbeesett királylyal nem maradt más, csak Kubláj és Halila.

A leányka leült a trón zsámolyára, fejét tenyerébe hajtva, Kubláj odalépett Disabulhoz s megfogá kezét.

Disabul vadul tekinte szét, szilaj tekintete majd leányát, majd emirjét érte. Halila félve kelt föl a trón lépcsőjéről s reszketve fogta meg atyja balkezét, míg Kubláj jobbját tartá.

– Hm. Különös. Hogy a vér nem engedi az ember szivét meghülni. Te nem hagytál el. Ezen nincs mit csodálnom. Gyermekem vagy s ösztönnek engedsz. De hogy te is itt maradtál velem, te skorpiószívű udvaroncz, te aranyos légy, ki csak addig dongsz, míg a nap süt, ezt bámulom.

Kubláj mosolygott, alázatos képpel, minő azoké, kik mosolyogni szoktak, ha bántalmakat mondanak nekik.

– Ez arra mutat, hogy napod még nem ment le végkép, s hogy én fel tudom azt újra hozni egedre.

– Tudd meg tehát, szólt Kubláj, hogy e hatalmas, dölyfös új chagán ellen, ki oly merészen küldözi hozzád izeneteit, oly gyanúm van, mely ha napfényre hozható, egy kardcsapás nélkül ledönti őt trónjáról s téged ültet bele.

– Nem sejted-e? Én hiszem, okom van hinni, hogy a fiatal chagán, e félisten, ez angyal, ez egész ember! – sem félisten, sem egész ember, még csak nem is férfi, hanem leány!

– Szokásom kétkedni, gyanakodni. Midőn Oldamúr udvaránál voltam, mint követ, sokszor láttam e fiatal gyermeket, s ha többi kortársaival összehasonlítám, sokkal gyöngédebbnek találtam vonásait, karcsúbbnak termetét, bőrét simábbnak, mint férfiaké szokott lenni. Egyszer harczjátékon tréfából azt mondám neki: «mily szép leány lett volna belőled, kár, hogy nem vagy az». Dalma vérpiros arczczal szökött fel e szóra helyéről. «Szeretnéd megtudni, ha férfi vagyok-e?» kiálta rám büszke tekintettel. «Jer, mérkőzzél meg velem.» S azzal a harczsíkra szólított, s a mint ott paripáinkkal egymásnak rohantunk, úgy megöklelt dárdájával, hogy három ölnyire estem le lovamról. Három oldalbordám törött be s én sajnosan kényszerültem megvallani, hogy e kar nem asszonyé!

– Csak hallgasd tovább. Itt rosszul ütött ki a kisérlet, más térre kellett vinnem gyanúmat. Közel nem lehete férni senkinek, embert nem tűr maga körül. Egyszer nők -43- társaságában láttam meg őt. Az ország legszebb hölgyei voltak együtt: egy-egy nap mindegyik, oly bájolók, hogy láttokra maga a vénség is lángokra gerjed, hogy képesek volnának egy győztes hadsereg kezéből kiragadni a diadalmi zászlót. Dalma véletlenül jött a társaságba. Egy tizenhatéves ifju meglepetve lett volna ennyi szépség láttára. Arczának lángba kelle jönni, szemeit zavartan kelle lesütnie, szemérmesen fordulni erre, arra s egy-egy tétova szót rebegni ahhoz, kit legelébb meglát… A mi herczegünk e helyett közönyösen lépett a hölgykoszorú közé, mindeniket külön nyájasan üdvözlé, bátran társalgott velök s tekintetében nem volt semmi sovárgás, arczán semmi melegség. Ez árulá el előttem! Ez nem lehet férfi szive, így csak asszony nézhet asszonyok szemei közé.

– Tehát ebből áll egész fölfedezésed? Ha titkodnak nincs egyéb bizonyítéka a szemeknél, az kevés tanuság.

– Oh uram, szólt Kubláj ravasz értelmességgel, a szemekből biztosabban lehet olvasni, mint a csillagokból. Nem figyeltél-e még menyasszony szemeire, midőn fejére tették a nászkoszorút s aztán egy nappal később, midőn azt a főkötővel cserélték fel? Minő különbség a szemek között? Amaz még leányé volt, ez már asszonyé. Amaz félig csukott, rejtett világú, ez már nyílt és felragyogó. Avagy száz becsületes ember közül nem ki tudnád-e ismerni a gyilkost – szemeiből? Amazoknak nyugodt tekintetével ellenkezőleg nem megtalálnád-e imennek szemeiben azt a zavart, ijedős gondolatot, mely a bűntudatos lelket elárulja?

– Tudományodért sokat adhatna valami bolond bölcs; mit ér az nekem, ha nem lehet bebizonyítani?

– S ki kényszeríthet arra valakit, ki kényszeríthet arra -44- egy fejedelmet, hogy megházasodjék? s még ha tehetnők is ezt, meglehet, hogy ő elárulná magát a nő előtt, de a nő elárulná-e őt mi előttünk?

– Őt nőül ajánlva neki, ezt nem utasíthatja vissza. A leány szép, erényes és szelid; királyi szülött. Semmi ok sincs őt el nem fogadnia. De van az ellenkezőre. A két fejedelmi család egyesítéseért ezt még a közjó is kivánni fogja. A varchoniták, kiket a gyűlölet annyi emberéleten keresztül elválasztott, a szeretet által újra egyesülnek. Saját országnagyjai fogják őt erőszakolni e házasságra.

– Új vért öntöttél belém, szólt büszkén föllélekzve Disabul. Meg nem menekülend kezeim közül.

– E titkot senkinek se hagyd gyanítani, nehogy észrevegyék s bennünket kijátszanak.

– Még álmomban se hallja tőlem senki, monda a király s leányához fordult.

– Szelíden bánj vele, súgja az emir, hogy ellenünk ne szegüljön. Hadsereged nincs. Leányod szemeiben van minden fegyvered.

Disabul megfogta leánya kezét s szelíd arczot iparkodék ölteni s beszédét gyöngéd hangokra erőszakolta.

– Te jó, te szelíd leány. Ne térdelj lábaimnál. Jer keblemre és ölelj meg. Én jó, szerető apád vagyok. Ha szenvedtél eddig, az csak próbatét volt, melylyel szived érzelmeit kisértém; ha úgy bántam veled, mint gyűlöletem elvetett tárgyával, azt csak erényed tisztító tüzének tekintsed: te tisztán jöttél ki belőle; midőn a halál torkába taszítálak, még akkor is szerettél; midőn mindenki elhagyott, még akkor is ragaszkodál hozzám; midőn szabadon bocsátálak, hogy mehess, hová akarsz, még akkor is visszajöttél hozzám, hogy mellettem maradj. Jobbomon fogsz ezentúl ülni, trónomon és szivemben első helyen. Minden szenvedésedet százannyi örömmel pótolom vissza. Felmagasztallak -45- úgy, hogy a mint került eddig még a leghitványabb is, ezentúl örüljön a legmagasabb úr is, ha lábaid porát csókolhatja.

Szegény leány, úgy örült ez édes szavaknak! örömének terhét alig bírta elviselni. Zokogva borult atyja keblére.

– Szeretni nemcsak én, hanem azok is, kik előtt népek hajlongnak. Ha egy óra előtt a legutolsó rabszolgának sem volt kedve kezedet elfogadni, örüljön most a legnagyobb király, ha azt elnyerendi. Álmodjál szépeket. Álmodd azt, a mi legmagasabb, legmerészebb gondolatja lehet a léleknek és én valósítani fogom ez álmodat.

– Oh én most is álmodom, álmodom és boldog vagyok, rebegé reszkető szóval a leányka, s gondolatjai az eltávozott leventét kisérték.

IV.

«Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy elfeledd miatta saját boldogtalanságod!»

Ezzel áldá meg a haldokló Oldamúr utódát. Az áldás megfogamzott. Naponkint új öröm várt az ifju uralkodóra; s az öröm, melyet mint fejedelem érzett, feledteté vele a fájdalmat, melyet mint nő viselt. Elemér távolléte által biztosítva érzé magát szenvedélye ellen s erős határozata volt, őt sohasem hívni maga elé. Bármihez fogott, tetteit siker követte. A kard aranydicsőséget, kalapács és szántóvas aranypénzt és aranykalászt termeszte országának. A rokonfajok földére húzódtak megtelepülni, egyik város a másik után emelkedett folyamai partján, a kereskedők karavánjai bátorságos vidékein keresztül vették útjokat, s midőn ez idő szerint a kerek világ minden országait Isten sűrű csapásai látogatták, az övét kikerülte mind. A dögvész az egész emberiség számát felére leapasztá, az ő népe szaporodott. Szárasztó szelek, izgatott -46- népvándorlások éhhalált támasztának a földön, az ő országa paradicsom volt, mely a körüllevő országokat is táplálta, nem volt szegény az egész hazában, s mintha még a lelkeken is áldás volna, még a bűn is elenyészett határairól, úgy, hogy midőn a rhabonbánok egyszerre három bűnvádlottat találtak az országban, e hallatlan eset elitélésére az országnagyok gyűlése hivatott össze s előre beszéltek róla az emberek, mint valami gyászünnepről.

Az itélőszék sorompói nyílt helyen voltak felállítva a Túla partján, fehér sátorok köröskörül, mik alatt heverészett a fehérbe öltözött nép; a fehér szín kedvencze volt az ogúrnak, a fekete gyászt csak a bűnösök viselték.

A trón menyezete is tiszta fehér volt, körülfűzve zöld levélkoszorúkkal. E népek minden fényűzése a tisztaságban állott.

A nép tolakodva nyomúlt elé. Az üdvkiáltástól reszketett az ég. Dalma arcza halovány volt és mosolygott. Az az eltitkolt szenvedély mindig halványabbra festé azt, de az öröm, mely lépteit fogadta, mégis visszasugárzott rajta s mentül fehérebb volt az arcz, annál fényesebb volt rajta a mosoly. A nép tódulása nem engedte őt előre haladni. A ki egyszer meglátta, nem tudott tőle megválni. Az emberek meg voltak bűvölve tekintetétől, senki sem tudott számot adni róla, miért szereti őt oly nagyon? végre levették őt lováról s palotája kapujától kezdve egész a sorompókig a nép feje fölé tartott paizsain, mint egy érczhidon kellett végighaladnia.

– Uram, erősítsd meg szived, monda neki a rhabonbán, e nap büntetésre virradt.

– Mindig csak a bűnösöket keresitek föl. Nem tudjátok, hogy a büntetés jobban fáj annak, a ki adja, mint -47- annak, a ki elfogadja. Miért nem keresitek fel egyszer az erényt is, s irnátok törvényeket, melyek nem büntetésről, hanem jutalmazásról szólnak?

– Az erény jutalma önmagának, uram, vagy ha nem az, akkor nem erény. Nézd e férfit e lealázott homlokkal. Kérdjed bűnét, ő megmondja maga.

– Megszöktem gyáván a táborból egy asszony miatt, felelt az töredelmesen. Öless meg. Úgy érdemeltem.

– Őszinte vallomásod megmenti éltedet, de bűnöd megtorlásra vár. Bontsátok szélylyel házát, tegyétek a földdel egyenlővé, ne lakjék fedél alatt, míg bűnét helyre nem hozza. Ha a legközelebbi harczban bátor leend, akkor épitsétek fel házát újra.

– Hazudsz! kiálta Dalma, hevesen fölpattanva trónjáról, e bűn nem létezik. Átok a hangra, mely annak nevet adott. Ember! mondd, hogy nem vagy az, mivel vádoltatál. Nevezd inkább apagyilkosnak, gyermekek megrontójának magadat, de ne adj példát e bűnre, mely Bertezena ivadéka előtt ismeretlen.

– Szeretem, hogy nevét sem mondod ki. Szólj rhabonbán; ugy-e e bűnre nincsen törvény közöttünk? mert eset nem volt rá soha.

– Uram. Első honalkotóink, kik törvényeinket megirták, hosszú czédrusfa oszlopokra egy czikket irtak abba, mely szól a «névtelen» bűnről: – «ha támad köztetek oly vétek, melynek most nincs neve, bízzátok annak itéletét az Istenre. Állítsatok a síkra egy törpét egy óriás ellenében. A törpe a vádlott bajnoka, a vádlóé az óriás. Ha a -48- vádlotté bukik, a bűnöst égessétek porrá, s nevét adjátok egy utálatos bogárnak, hogy a míg ember él, undorral mondja ki annak nevét.» A vád íme feltámadt, a bajnokok a sorompóban állnak.

E közben a két bajnok a küzdtérre lépett, az egyik egy négyláb magas zömök, hosszú bajuszú törpe volt, kurta keze, de hosszú dárdája; az emberek kötekedve kiabáltak utána: «hová viszed te dárda azt a ficzkót?»

Az óriás hét láb magas nyurga siheder volt, egy híres nagyevő, ki ülőhelyében meg tudott enni egy borjut, s mégis oly sovány volt, hogy a csontjait meglehetett számlálni a ruháin keresztül.

A gyulák feltartott kard alatt megesketék a bajvívókat, hogy Isten hatalmán kívül semmi bűbáj segítségökre nem leend, s azzal magukra hagyták őket.

A törpe megállt a középen, megvetve lábát, mint egy czövek, s fölemelve gömbölyű fejét és gömbölyű szemeit, két ökölre fogott dárdával várt ellenfelére, míg ez hosszú léptekkel ácsorgá őt körül, megforgatva orra előtt a dárdáját.

– Kis öcsém! kiálta le hozzá fitymálva. Láttál-e már cserebogarat tűre szúrva?

– Könnyű neked lóhátról beszélni; válaszolt ez, de majd leszállsz te onnan.

– Hát szép porontyom, hasra fekügyem-e, s úgy harczoljak veled, hogy egyenlők legyünk?

– Sőt, hogy egyenlők legyünk, fess czélkarikát a gyomrodra, s a mit azon kívül találok beléd szúrni, azt vedd úgy, mintha nem történt volna.

E közben a két harczos folyvást ellenkezett dárdáival, az óriás roppant döféseket intézett a törpe felé, ki azokat mindannyiszor félrecsapta, de midőn ez ismét vissza akart szúrni, már az óriás döfésen kívül esett.

– Majd megtanulsz könyv nélkül is, jó léczkirály. Köszöntetem a felhőket oda fenn.

– Kérlek, nagyon vigyázz, hogy rád ne hágjak. Azt nem venném lelkemre. Sikolts, ha csizmám orra közel lesz, mert szemeim, tudod, hogy nem látnak meg minden apró férget.

– Kár, hogy hátadon nincsenek szemeid, hogy hátaddal is nézhetnél az égre, ha el fogsz esni; csufolódék a törpe, ki szüntelen hátrálva a sorompó körül, egyszerre hirtelen visszafordult s félre ütve az óriás kopjáját, elveté a magáét s mint egy kis vadkan sebesen alá futott, fejét annak térdei közé dugva s vaskos karjaival megkapva lábszárait, olyant rántott rajta, hogy az óriás egész hosszában végig esett a fövényen, s nagy tenyerével megüté a földet.

A nép riadalt kiáltott. A törpe kirántá az óriás kardját, s annak nyakára tette lábát.

A gyulák és rhabonbánok erre közbeveték magukat s félrevivék a bajvívókat.

– A vádlott fel van mentve; az égnek hála, a bűnnek nincs neve, szólt az ifjú chagán könnyebbült kebellel.

– Az ég tanum, hogy küzdöttem soká. Elrejtém magam elől, kiért tiltott szenvedélyem hevült, kértem, megesküdtetém, hogy hagyjon el örökre. Ő elhagyott, s én mindennap imádkozám Istenhez, hogy engedje őt elfelednem. -50- Már győztesnek hittem magamat szivem fölött, nyugodt valék, kezdtem büszke lenni erényem diadalára, midőn egy reggelen elfeledék Istenhez imádkozni segélyeért, s im az napon a férfi, kit kerülnöm kelle, esküje ellenére előttem megjelent, s azon pillanatban vége volt lelkem erejének, elvesztém magamat.

E pillanatban kürtszó hallatszék a sorompók előtt, s a nép közt egy ifju közeledék lóháton a chagán trónja felé. Ez ifju Elemér volt.

Dalma összerendült őt meglátva, kit oly messze hitt, vére arczába futott. Azzal lihegő kebellel fordult a vádlott nőhöz s tétova hangon mondá ki az itéletet:

– Asszony, én értem a kisértő pillanat hatalmát, – mely erődet megtöré, – s bűnöd vádja alól föloldalak!

Azzal délczeg, haragos tekintettel fordult Elemér felé s indulattól csengő hangon kiálta:

Elemér elfogódottan járult a chagán elé. Dalma arczának szokatlan szigora elvevé bátorságát, alig hallható hangon rebegé:

– Uram, a mit rám biztál, elvégezém, s ezennel a hatalmat, melylyel felruháztál, kezeidbe vissza adom, s többé nincs okom tőled távol lenni.

«De van nekem», gondolá Dalma, s míg szíve rég elfojtott örömek alatt repesett, s a kedves ifjut heves dobogásával üdvözölte, arcza még szigorubb vonásokat ölte.

– Sajnálom, vezér, hogy szemedbe kell mondanom, miként lelked nem oly erős, mint karod.

– Szidj, uram, szólt Elemér, felemelve szégyenpiros arczát. Örömestebb állok előtted a szégyenpadon, mint tőled távol a diadalszekeren.

A jó rhabonbán enyhébb fordulatot akarva adni a kínos -51- jelenetnek, mely a nép előtt egy vezér arczát megalázta, közbe szólt:

Dalma arcza kínosan vonaglott e szóra. Elemér valakit szeret! gondolá magában, s bár meg kelle őt nyugtatni a gondolatnak, mégis fájt neki, hogy ő mást boldogítand.

– Tehát vidd őt magaddal, szólt félre fordítva arczát. Én bele egyezem. Most távozz előlem.

Elemér tétovázva, elszorult kebellel lépett Dalmához közelebb, s oly suttogva, hogy más meg ne hallja, rebegé:

– Mit akarsz? Távozz előlem. Ha országos ügyeim végezém, hivatni foglak. Távozz előlem.

Az utolsó intés oly indulatos hangon volt mondva, hogy Elemér felrezzenve állt föl féltérdeltéből s zavarodottan hebegé:

– Jelenléted felháborít! kiálta Dalma lángra gyúlt arczczal s inte, hogy hozzák elé paripáját.

Oh igazat mondott Dalma: az ifju jelenléte felháborítá őt, de nem haraggal, hanem szerelemmel. Szédülni kezde azon magasságban, melyre felemelkedék. A szerelem még csak akkor szerelem, ha félteni kezd.

Az ég nem élő emberek számára van teremtve, tán a csillagok is lekivánkoznának onnan, – ha szivük volna.

Dalma feldúlt kedélylyel tért vissza palotájába. Izgatott szíve reszketett azon gondolatnál, hogy Elemérrel négy szem között titkos beszédre találkozni fog, s maga körül gyűjté udvara minden nagyjait, sorba veendő az országos ügyeket, hogy azok által mentül messzebbre halaszsza ez -52- időt, s félve attól, a mit óhajtott, sürgeté őket, hogy dolgaikat siessenek előadni.

Ekkor egyszerre belép egy hirnök, jelentve, hogy Disabultól követ érkezett, s a chagán elé bocsáttatni kiván.

Kubláj volt az, kezén a király egyetlen leányát vezetve, talpig lefátyolozottan.

Az emir földig hajolva közeledék a chagán elé; már az ajtónál elkezde hajlongani, s háromszor ismétlé azt, míg a trónig ért.

– Üdvöz légy, ifju fejedelem. Üdvöz légy még egyszer; üdvöz légy harmadszor is. – Te napja az égnek, pálmafája nemzetednek, hajnala a dicsőségnek. Légy általam köszöntve királyom nevében.

Dalma összeránczolta szemöldeit, gondolva, hogy ettől félni kell, mert hizeleg.

– Ámde lehet nap hold nélkül? élő fa virág nélkül? hajnal hajnalcsillag nélkül? oh dicső chagán! neved fényéből csak egy sugár hiányzik még, s im e sugárt királyom saját koronája ágaiból töré le, itt küldve általam számodra egyetlen leányát.

– Ez árulás! gondolá Dalma, s keblén mintegy önkénytelen mozdulattal szorítá össze palástját.

– Jól tudjuk, oh uram, folytatá ravasz alázatossággal, hogy te dicsőséged magas érzetében elfeledéd azon kisebb érzelmeket, mik mindennapi embereket boldogítni szoktak. Te a nőarczot kerülöd, s szerelmet nem érezél soha. De lásd: e szűz alázatosan közeledik feléd; nem kivánja ő, hogy dicsőségedet megoszd vele, nem kivánja, hogy trónodra ültesd, elül ő annak zsámolyán is, s boldognak -53- tartandja magát, ha egy mosolyodban részesülend. Nézd, miként remeg tekintetedtől.

– Jer, fejedelmi leány, szólt Kubláj, boruljunk e magas úr lábaihoz, s könyörögjünk előtte, hogy fogadjon el téged rabszolgálói legutolsójának.

– Oh hagyd őt ott, szólt Kubláj végtelen alázatossággal. Ha tudnád, mennyire boldog ő, hogy lábaidnál fekhetik. Születése óta tégedet tanult imádni. Én neveltem őt, kedvenczem, szemem fénye volt, mert általa hivém a varchoniták ketté szakadt országát ismét összeköthetni. Még névszerint sem ismer férfit kivüled, hogy téged ismerhessen egyedül. Te vagy ábrándjainak képe, álmainak neve, szivének egyedüli gondolatja. Engedd, hadd maradjon lábaidnál.

Az országnagyok, látva, hogy Dalma mily hidegen, mily haraggal tekint a leányra, elkezdtek zúgolódni, végre oda lépett a rhabonbán.

– Ezt visszautasítni nem lehet. Elfogadása örök béke, elutasítása örök harcz.

– A leány szép és ártatlan, hozzád ragaszkodik, királyi törzsnek egyetlen virága. A kerek földön nem találandsz magadhoz méltóbbat.

Eddig csendesen beszélt Dalma trónja hátuljába vonultan a rhabonbánnal, az utóbbi szavaknál hevesen, végre kitört. -54-

– Bolondokkal vagyok körülvéve? kiálta Dalma, türelmetlenül lépve le trónjából. Oh atyám, segíts onnan a magas égből! Majd erőm hágy el, majd eszem!

Az országnagyok megzavarva álltak körül, nem is tudva gyanítni a chagán magaviseletének okait.

– Távozzatok! szólt hevesen Dalma. Vége a kihallgatásnak. Ma kedvetlen vagyok. Ne jőjjön elém senki semmi kérelemmel. Ma rossz napom van. Kerüljétek kapuimat.

A vezérek fejcsóválva hagyták el a termet. «Mi lelhette a chagánt? soha sem voltak ily szeszélyei.»

– Országunk szokásai azt parancsolják uram, hogy a chagán menyasszonyát az országnagyok nejei veszik át, s a szent forrásban megfürösztve, myrtussal megkoszorúzva hozzák vissza őt férjének. Így lesz rajta ég áldása.

Dalma ingerelve volt, s azon gondolat támadt lelkében, hogy az ajánlott menyasszonyt minden áron elidegenítse magától s boszúsan válaszolt a nőknek:

– Az esetlen szokás. Nincs szükségem kopott babonáitokra. Isten nem vezérelteti kezeit asszonyok által. Takarodjatok előlem. Én nem hivattalak benneteket, férjeiteket is most küldtem el. Mi dolga asszonynak ily helyen?

– Uram, chagán, szólt a tisztes agg nő: az ogur népnél az asszony mindig egyenlő jogú volt a férfival.

– Az akkor volt! kiálta Dalma csattogó szóval, egészen -55- elfeledkezve magáról. Most másképen lesz. A férj királya nejének, s a nő férjének rabszolgája! Takarodjatok!

A nők megütődve távoztak el: «Mi lelte a chagánt? soha sem bánt ily durván asszonyokkal.»

– Hát én hova menjek, uram? Hát én ki rabszolgája leszek? kérdé keserűen.

– A mit a követ mondott, az mind hazugság. Te nem vagy boldog, te szenvedsz.

Dalma örömét elrejteni nem tudó arczczal ragadá meg a leány kezét, ki midőn azt hivé, hogy őt halálosan megsértette, nem is sejtheté, mily örömet szerzett neki.

– Te engem nem szeretsz? Te iszonyodol tőlem ugyebár? magad sem tudod miért: valami titkos ösztön azt sugja lelkednek, légy hideg irántam?

Halila nem bírta megérteni a kifejezést Dalma szemeiben; elszántan térdre bocsátkozék előtte: -56-

– Te nem szeretsz engem? folytatá Dalma, a leány érzelmeit fürkészve, mert valakit mást szeretsz?

– Ne félj, szólt Dalma ragyogó arczczal s keblére voná a leányt. Én védeni foglak. Szeretlek most, mert nem szeretsz. – Halila csodálkozva tekinte rá.

– E csókra esküszöm, boldoggá teendlek. Szólt Dalma a leány homlokát megcsókolva. Nevezd meg szerelmed tárgyát, s én Istenre fogadom, hogy tieddé teendem őt, bár ki legyen; elrejtelek atyád haragja elől, hol a gondolat sem találand reád; hadat kezdek miattad a félvilággal, hogy te boldog lehess azzal, a kit szeretsz. Nevezd meg őt.

Dalma szive repesett azon gondolatnál, hogy félelmes menyasszonyát elcsábíthatja – más számára. Halila félénken huzódott tőle vissza.

– Mondám chagán, hogy én csak félni tanultam életemben, de azt megtanultam jól, megbocsáss, ha szavaidban bízni nem tudok. Attól félek, hogy te csak azért akarod megtudni e nevet, hogy őt ölethesd meg. Nem fogom őt elárulni.

– Te nagyon szereted, mert félted őt. Nem kényszeríthetlek, hogy higyj szavaimnak, de okot adhatok rá. Látod arczomon, mint örülök, midőn szemembe mondod, hogy nem szeretsz, hogy iszonyodol tőlem, hogy másért epedsz, oh mert én sem szeretlek téged, én is mást imádok. Értesz-e már engem?

– Nem volnék nő, ha nem értenélek. Megmentesz magadtól, hogy megmenekülj tőlem.

– Az égre, úgy van. Mielőtt leáldoznék a nap, kedvesed karjai közt leendesz. Szólj, érdemes-e ő kezedre? szép, bátor és nemesszivű? -57-

– Annál jobb. Közülök bármelyik méltó hozzád. Országom első férfiai ők.

– Jól van, nagyon jól. Jer közelebb hozzám. Suttogjunk csendesen. Ne félj, kedvenczem vagy. Hisz nem szeretjük egymást. Akárki bántson, én oltalmazlak, akármit kivánj, én megadom. Mondd el bizalmasan, mint szerettél kedvesedbe? Tekints úgy, mintha hölgytársad, barátnéd előtt szólanál.

– Ah Dalma, biztató szavaid lábaidhoz lánczolnak engem. Te nem is gyanítod, hogy e rövid élet mily hosszú fájdalom volt nekem. Csak akkor tudhatnád, mennyire boldogította a halálra üldözöttet az, ki védelmére föllépett. Egész éltem egyetlen szenvedés volt, s midőn azt egy borzasztó halállal kellett volna befejeznem, midőn népem ördögeinek akartak megáldozni, akkor halálos rettegéseimben Istenhez kiálték, e szóra egy férfi jelent még előttem, kinek arczában Isten arczára ismerék. Egy maga egy őrült világ ellenében lépett védelmemre, kezemet megragadva, emberfölötti nyugalommal mondá: «én megszabadítlak téged». És a mióta ő visszaadta éltemet, azóta szeretek élni.

– Oh én remélni sem merem, a mit igértél, őrültség volt tőlem kivallani.

– Nem bizol szivedben? Szerelmed öntudata nem tesz-e bátorrá? Tégy megbizottaddá, s én elődbe hozom választottodat. Te légy nő és hódítsd meg őt. Ki ő?

Halila tétovázva tekinte Dalmára, szólni akart, de -58- arcza egyszerre kigyuladt, s szemérmesen takarta azt el fátyolába.

– Jer, súgd fülembe, szólt Dalma, édes gyöngédséggel vonva Halilát magához, s az alig hallhatóan rebegé hevülő kebellel a kedves nevet:

Mint ki véletlenül kigyóra tapodott, sikolta föl egyszerre Dalma, s míg egy kezével dühösen taszítá el magától a leányt, másikkal hevesen szorítá annak karját.

Halila ijedten tekinte reá. A kimondott név fölébreszté Dalma szivében a női féltés szenvedélyeit. Egy perczig villámló haraggal tekinte a leányra, ki megsemmisülve állt előtte, azután könyekkel teltek meg szemei, s karjai erőtlenül hanyatlottak alá.

E fájdalmas arcz, e lesütött könyes szemek, e megtört állás, a lehajlott kezek imádásszerűen összekulcsolva: minden csupa női volt rajta. Ha most vigyázott volna rá gyanakodó szem, az asszonyt lehetetlen lett volna meg nem ismernie benne.

– Őt szereti, suttogá magában. Milyen boldog, hogy őt szeretheti, hogy ezt megvallhatja előtte. Nagyon szeretheti, mert egy korona helyett az ő szivét választja; oh én is azt választanám, ha lehetne!

Dalma gyűlölettel fordítá arczát Halila felé, oly gyűlölettel, minőt csak egy szerelemféltő nő szemei képesek kifejezni.

– És bizonyosan ő is szereti e leányt, gondolá magában, hiszen maga mondá, hogy szeret valakit. A leány szép, ő érte tért vissza parancsom ellen. Élte veszélyével szabadította meg, bizonyosan szereti őt. -59-

Halila perczről-percze fenyegetőbb indulatokat olvasva le Dalma arczáról, kétségbeesve veté magát annak lábaihoz.

– Ne higy szavaimnak. Felejtsd el, a mit mondtam. Én megcsaltalak. Nem igazi nevet mondtam neked. Én soha sem láttam őt, oh hagyd őt élni.

– Oh ha büntetni akarsz, büntess egyedül engemet. Esküszöm neked, hogy ő nem szeret engem, egy szóval, egy tekintettel sem biztatott soha.

– Hátha Elemér valóban nem szereti őt? E gondolat édes nyugalmat szállíta háborgó indulataira, s boldog eszmék hizelgék körül szivét, arczán mosolyban törve ki, midőn egyszerre jéghidegen emelkedék föl szivében a tiltó gondolat: «Te nem lehetsz nő. Te nem lehetsz boldog».

Köröskörül a palota oszlopaira felirva, arany betűkkel ragyogott e mondat: «semmi áldozat sem nagy a honért».

– Légy nyugodt. Ha arczomat fenyegetőnek látod, attól ne félj. Te engem érteni ne akarj, csak bizni tudj.

– Miért háborog a tenger? szólt Dalma, s utána gondolá: talán annak is szivet adtak, s megtilták szeretni? Boldoggá teendlek, megigértem azt. Hiába nézed arczomat. Titkos irás annak minden vonalma, melynek betűit ember nem ismeri. Adj hálát Istennek, hogy erőtlen asszonynyá teremtett, kinek szenvedni, sírni és szeretni szabad.

– Én nem, hamarább a föld, szólt Dalma, megerősítve magát. Vonulj a mellékterembe. Majd hivni foglak. Senkinek ne szólj.

– Atyám! légy velem. Erőm roskadoz: e harcz nem emberi, és én csak nő vagyok. Vakmerő voltam a sorsot hivni fel küzdelemre, segíts, mert elbukom. Hozd elém arczodat, azt a haldokló arczot, melynek megesküvém, hogy el nem árulom magam, hogy ne lássak mást, mint azt, s szivem hideg legyen, mint a tied, ki már odafenn élsz.

A fohász sikeres volt. Dalma új erőt érze lelkébe szállni, vas-kemény akarata ismét visszatért. Köszönve inte fölfelé.

– Érzem hideg lehelleted. S azzal ajtóőreit szólítá. Keressétek föl Elemért, s vezessétek elém; szólt nyugodtan.

A vér újra elözönlé Dalma arczát, arra nem várt, hogy ily rögtön találkozzék vele; «ne még, ne még», inte apródainak, várjatok egy pillanatig, s azzal sietett trónjához, koronáját feltéve fejére, mintha e hideg érczövtől várná a segélyt indulatai lángja ellen.

Elemér csüggedten lépett Dalma elé, mint ki erejét régóta gyűjté egy elhatározó pillanatra, s mindazt kevésnek érzi, midőn a pillanat elérkezett.

Azon kérő arcz, e fájdalmas hang megdöbbenték Dalmát. Semmi sem oly csábító a nőnek, mint a férfifájdalom. Inkább jó kedvet erőszakolt magára, csakhogy őt ily szomorúnak ne lássa.

– Arczom hazug, ha haragot mutat; én örömest beszélek veled. A mit hibáztál, azt ifjuságodnak megbocsátom. -61- Te kedvesedről akartál szólani, és ez kellemes tárgy, kivált barátok között, mint mi, kik egymásra nem féltékenyek. Beszéljünk róla, szép-e? ismerem talán? hol lakik?

– Kérlek Dalma, ne nevess ki, s ne viseld magad úgy mint király, hanem úgy mint egykori jó barátom. Gondold, mintha most volna az, midőn egymásnak megfogadtuk, hogy a melyikünk előbb meghal, a másik azt követni fogja.

– Szivem mindenha tele volt rajongó képzelemmel, mely az alaktalan ürben repkedett tétovázva, mint valami bolondos méhe, mely virágok helyett csillagról-csillagra szeretne szállani.

– Sokáig nem az élő világban. Szivemet hölgy emléke nem tudta betölteni.

Végre azon eszmére jutottam, melylyel köznépünk szokott tért nyitni ábrándjainak.

– Bőjtöt tartottál a «Dev»-ek napján, hogy éjszaka megálmodd, a kit szeretni fogsz?

– Igen. Azon éjjel háromszor jelent meg álmomban; -62- lelkem túláradott a gyönyör miatt. Ez álom boldoggá tett és boldogtalanná.

Dalma csodálkozva rázta fejét: «nem tudod?» Ez zavart felelet. Tán ismerőseid közül többekhez hasonlít?

– Csupán egyhez. Vonásról vonásra: szemei, arcza ugyanazok. Könyei és mosolygása, jövése és távozása oly tébolyitólag híven hasonlítnak az élőhöz.

Elemér folytatá szavait, nem gondolva, hogy minő gyötrelemmel halmozzák azok el Dalma szivét.

– Azóta ez alakot nem birom elfeledni: nappal napom, éjjel csillagom e kép. Bárhova megyek, előttem áll; ha elalszom, mosolygást ölt arczára, mellém ül, megölel, hizelegve kedvesének nevez; arczát arczomra fekteti s könyeit ölembe sírja s fájdalmasan panaszkodik, hogy fogva van a hideg égben s nem lehet enyém örökre.

– Mit akarok? szólt Elemér vadul lángoló szemeivel keresztül nézve Dalma szemein. Meg akarom tudni, hogy létezik-e ily nő az ég alatt? nő, ki hozzád vonásról-vonásra hasonlít? A ki tulajdon képmásod testben és lélekben, saját másolatod asszonyi alakban? van-e ily nő, van-e ily nő, Dalma?

A leány keble majd megszakadt e kinzó kérdések alatt, -63- arcza elsápadt, feje szédülni kezde, utolsó erejével halkan rebegé:

E pillanat iszonyú világot önte Elemér lelkébe, világot, mely elvakítá, mielőtt láthatott volna. Egész valója remegett, mint ki Istennek jelenlétét érzé, s a kedves gyermeket, kit elaléltában karjaival fogott fel, borzadva tevé le nyugágya zsámolyára, félre fordítá tőle arczát, mintha félne tekintetével találkozni. Tagjain szent borzadály futott végig.

– Arról beszéltünk úgy-e bár, szólt Dalma folyvást félig csukott szemekkel, hogy van egy szerencsétlen nemzet, melynek élete attól függ, hogy uralkodója asszony ne legyen.

– Te azt kérdezéd tőlem, folytatá Dalma holdkóros álmodozással, hogy ha egy nőnek egyik kezével szivét, másikkal hazáját kellene megölni, s választania kellene, melyiket választaná?

– Valóban, erről mind beszéltünk, szólt Elemér mindinkább összeroskadva a gondolat terhe alatt, mely lelkére súlyosult.

E perczben egyszerre magához tért Dalma s sötét szemeit felnyitva, körültekinte:

– Hát az előtt mi tárgya volt beszédünknek? Úgy. Igaz. Te egy leányról beszéltél, a ki téged szeret. Ismerem őt.

– Egy szót se többet erről, szólt Elemér nyugtalanul. Felejtsd el szavaimat.

– Parancsold, hogy meghaljak, viszonza ez lovagi ábránddal s bebizonyítom, a mit kérdezél.

– Neked tudni kell: e nő ama királyleány, kit nekem menyasszonyul hozának.

– Akkor megöltél, hogyha értesz, szólt Dalma elfordítva égő arczát. Mondd, hogy engedelmeskedel.

– Egy egész világrendszert bontasz szét szivemben! sóhajta Elemér fájdalmasan.

– Sebet vágnak a fán is, midőn új ágat oltanak bele. Ez a leány téged szeret.

Dalma indulatosan kiálta fel: Ha értesz és mégsem értesz, akkor rosszabb vagy nálamnál. Pedig jobbnak kell lenned, mert erősebb vagy. -65-

Dalma megragadá hévvel az ifju jobbját s némán megszorítva azt, felmutatott az égre.

– Ilyenkor legszebb a nő. A szemérempír legbájolóbb szine az arcznak. Elemér! vedd e gyöngéd kezet.

– Vőlegényed kissé szomorú fiu, szólt Dalma mosolyogva. Te rajta légy, hogy felvidítsd. Szive nem nyilt meg nő előtt soha, te azt tedd, hogy utánad bezáródjék. Csupán álmok szokták őt háborítni, te tedd őt boldoggá, hogy ne álmodhasson. Igérd meg nekem, hogy boldoggá teended őt.

A leány zokogva hajolt Dalma kezére, míg Elemér az őrültséghez volt közel.

– Most menjetek. A Tula-szigeten ismered rejtett mulató-lakunkat, ennek magányában töltsétek boldogságtok első havait. Disabul ne aggódtasson benneteket. Elemér, jusson eszedbe, hogy a kit kezedbe adok, ez üldözött angyal, kit csak te menthetsz meg ördögeitől, s ki téged Istenként imád.

Míg lépteik hangzottak, hallgatózott, s midőn nem hallék többé semmi, akkor lerogyott térdére, s arczát ágya leplei közé takarva, sírt keservesen: «Soha sem látom őt többet!»

– Meg vagyok mentve, suttogá magában. A szív jéggé fagyott. Megszabadultam azoktól, a kik üldöznek és megszabadultam attól, a ki szeret. Atyám! ott a magas égben. Elégült vagy-e velem?

Kubláj tolakodék elő, mosolygó pofával kérdezősködve Dalmától menyasszonya felől. Dalma keserű boszúval tekinte az emberre, ki őt legszentebb fájdalmai közepett háborítá.

– Vágd le szakállodat, emir s tipord a sárba, szólt neki gúnyolódva. A leány, kit számomra menyasszonyul hoztál, míg én nem tartám rajta szemeim, vezéremmel, kit még apja udvaránál megszeretett, megszökött.

A Tula szigetén, magas nyírfáktól árnyékozva állt azon kis csendlak, melybe Elemér Halilát vivé.

A sziget mellett el lehetett hajókázni, a nélkül, hogy e lakot valaki észrevegye. Valami szent tartózkodás tilta mindenkit ott kikötni. A hagyomány szerint ott voltak eltemetve Bertezena hamvai, s ott szoktak a fejedelmek összejönni az Istennel, midőn nagy veszély idején tanácsot kérnek tőle.

A magányos lak egészen fából volt épülve, kivül barna diófával kirakva, magas ereszeit czédrusfa oszlopok tarták, -67- miknek kigyós tekervénye szent mondatokkal volt beirva, a falak belseje simított tarka gyökérfából; az ajtók tábláiba csaták és áldozatok képei faragva. Köröskörül a vadul összenőtt lombok szentséges sötétje.

Két hó mult azóta. A rejtett lak ajtai nappal mindig zárva voltak, csak midőn feljött a hold, s a magányos sziget fái susogtak az esti széltől, lehete látni a széltől félreingatott lombok között megnyilni egy ablakot, melyen halvány arcz nézett lopva ki, s néha az ajtón egy fehér női alak suhant ki, félve és futva.

A hold ismét úszik csendesen a felhők fölött, el-elbujva, s átragyogva; a vizen egy keskeny csónak úszik lefelé; az evezőn kívül még egy férfi ül benne.

– Tatár volt az anyám, s aranyat csodált meg. Ha megfizetsz érte, még az ő sírját is megmutatom.

– Talán mégis. Megfizettél, hogy beszéljek, most már fizess meg, hogy hallgassak.

A hajós tenyerét nyujtá az ajándék elé, de az egy gyilok volt, mely őt sziven üté, s melytől örökre megtanult hallgatni. – A férfi az erdő sűrűjében tünt el.

A hold fénye besütött a rejtekház ablakán, átlopózva az eléhajló lombok levelein. Benn egy halvány, megtört férfi alak járt, egy gyönge nő karjára támaszkodva, sápadtan, mint kisértet.

– Jer, ülj e kerevetre, szól Halila. Hajtsd fejedet vállamra, kezedet add kezeimbe.

A férfi bágyadtan hanyatlik ülőhelyére, szép arcza elhervadt, szemeiből kiégett a tűz, homlokát nem emeli többé oly büszkén.

– Erőtlen vagyok ugy-e bár? szól reszketeg hangon; kezem hideg mint a jég, s fejem forró mint a tűz. – Szegény nő!

– Menyasszonyéjed óta szüntelen. Elhervadtam, mint a letört galy. Valaki megátkozott engem, s az átok mindkettőnket ért. Te is együtt hervadsz el velem. Jobb sorsot érdemelnél.

– Ne csüggedj. Még leszünk boldogok, szólt a nő, de ajkai rebegése tanusítá, hogy zokogását alig birja visszafojtani.

– Hanem lelkem beteg, ugy-e? Azt elhallgatá. Tehát meg fogok gyógyulni nemsokára?

– Még az éjjel; sóhajta Elemér és gondolá, hogy akkor azután vége lesz mindennek.

Elemér szomorúan tekinte Halilára s megsajnálta a szegény nőt, és azt gondolá, hogy ne legyen ott, midőn meg fog halni.

– Jó nő. Tehát a vén jós azt igérte, hogy számomra gyógyfüveket fog küldeni?

– Úgy, igaz: hisz mi titokban élünk itt. Senki sem izent, senki sem keresett, mióta itt vagyunk?

Élve temettek el, gondolá Elemér búsan. – No, jól van. – Nemsokára megszolgáltuk a sírt. Ott is jó lesz feküdni. – Tehát menj a vén jóshoz derék nő, s aztán megjőjj hamar. El ne feledkezzél, ha a szent fákhoz jutsz, értem imádkozni.

– Köszönöm, köszönöm. Hadd megcsókolnom kezedet. Arczodat ne! Elhervadna lehelletemtől. – Te áldott teremtés. Ki véd meg téged, ha én nem leszek? Eredj, – eredj.

– Szegény asszony. Ez minden boldogságod. Könyem, ha távozol, mosolygásom, ha jösz. Áldjon meg az ég. Áldjon meg úgy, a hogy meg voltál átkozva eddig.

– Akkor téged kell meggyógyítnia, szólt Halila érzékenyen karolva át hervadó kedvesét.

– Megállj még, úgy fázom, úgy reszketek. Hiába takargatsz. Perzsia minden préme sem melegít fel engem. Add ide kardomat. Ne kérdd: minek? Jól esik, ha megtapinthatom vasát.

A varchonitáknál ősi szokás volt, hogy mikor a férfi haldoklott, mellé fekteték a kardot s azzal együtt temették el. Elemér előre gondoskodott magáról. Azután gyöngéden megsimogatá Halila fürteit: «vigyázz magadra az úton, az ég oltalmazzon. Légy boldog örökre.»

– Míg visszatérek, álmodjál édesen. Bennem minden érzés azt súgja, hogy te újra felvirulsz. Én boldog vagyok, ha arczod láthatom s álmaid felett virrasztani nekem mennyei üdv. Mielőtt a gönczöl elfordulna, visszatérek s a hajnal új napot hoz.

– Több hajnal nem jön föl én reám, sóhajta Elemér. Légy boldog örökre! suttogá, midőn az nem is hallhatá már.

A hold méla fénye szüntelen változó alakokat fejte az ingatott lombok közül a padozatra. Elemér ábrándozva, álmodozva maradt ott magában, s beszélgetett, vagy tán csak álmodott, s azt hivé, hogy beszél.

– Ketten maradtunk ismét: te és én. Mit akarsz? Hová csalogatsz? Ha nem vagy élő lény, miért jelensz meg előttem? Miért lopod ki belőlem a lelket? Miért mosolyogsz rám? Itt és ott, és amott és mindenütt, a hova nézek, előttem állsz. Látlak, kezedet szorítom, arczodra nézek, hallom hangodat, beszélek veled. És még sem vagy senki. Nem látja más alakodat, csak én… ülj mellém… A sírba is velem fogsz-e jőni?… Hm, tudod, mit gondolok most? Ha e perczben, a hogy így keblemen fekszel, e kardot itt a te és az én szivemen egyszerre keresztül ütném, hogy soha el ne válhatnánk egymástól! Mit szólsz hozzá? Azt nemde, hogy kezemet nem birom megmozdítani. Már félig álmodom és nem tudom magamat ez álom ellen védni. Azt hiszem, hogy látok, mozgok és beszélek, pedig szemem zárva van, ajkam néma, kezem mozdulatlan. Jól tudom, hogy ez álom és nem tudok belőle fölébredni! oh ez érzés öl meg engem! Látod ha élő lény volnál, milyen boldogok lehetnénk együtt, míg most meg kell ölnöd, hogy olyan lélekké tégy, miként magad… Te is szeretsz nagyon: oh jól tudom én azt. De egyre nem gondoltál. Hátha neked itt kell maradnod, míg én tova szállok? ugy-e, hogy elkomorodtál?… Sirsz?… Nos, -71- miért nevetsz megint? Ah értelek, ha én meghalok, te is meg tudsz halni, s akkor mindketten egy helyre megyünk… Tehát a szellemek találkoznak a túlvilágon! úgy boldogság meghalni… Te is vágyódol oda? Ez örök álomországba, ott leszünk. Harmadnap este, hogy én elhagyom a földet, te is utánam jösz. Addig én elkészítem a vőlegényi sátort, napsugárból, szivárványból, éjszakfényből, fellegborulásból… Ott fogunk lakni örökké… ott fogunk örökké álmodozni, ott megmondod nekem, ki voltál itt e földön? ott el nem válunk egymástól soha.

Elemér teljes gyönyörrel emelé föl álommosolygó arczát, s tagjai reszkettek a kéjtől, mely lelkét elfutotta.

E perczben halkan felnyilt a hajlék ajtaja, s a küszöbben megjelent ama férfi, kit a megölt hajós a szigetre hozott.

A jövevény csöndes léptekkel járult az alvó ifju elé. Meglátta, hogy milyen halvány. A láz gyötörte épen.

– Valóban sápadt fiu, dörmögé az idegen. A szerelem megárthatott neki. Alszik, mosolyog, álma nyugtalan. Szerelemről álmodik. Ijedtségre fog ébredni.

Ezzel halkan oda vivé jéghideg kezét Elemér arczához, s végigsimítá rajta.

– Ha megmondom, hogy ki vagyok? megtudod, hogy mit akarok, felele, s leereszté hosszú köpenyét. Az én nevem Kubláj emir.

– Ismerlek. Megtudtad, hogy haldoklom, s eljöttél, hogy meglásd, mint mulok ki?

– Balga ember. Tehát dicsőséget akarsz abban lelni, hogy egy haldoklót megölj, ki félóra mulva ugyis meghalt volna? -72-

– Az az utolsó csepp véred kell nekem, mely még ereidben tévelyg! Te nem tudod, mit cselekedtél, midőn a király leányát elszöktetéd. Disabul országát vesztette e miatt. E leányt Dalmának kelle nőül venni, s ha ez úgy történik, akkor tudva leend, mit másként bebizonyítni nem lehet, hogy Dalma nem férfi, hanem leány!

Új nap gyuladt egyszerre Elemér szivében. Örvendetesbet nem mondott neki soha senki, mint halálos ellensége. Megújulva az öröm rohamától emelkedék fel ágyáról.

– Ah, tehát te vagy az?… Tehát te vagy az mégis! – Világ derül agyamban!… Most látlak utolérhetlen nagyságodban, oh én bálványom. Most már százszor kedves előttem a halál, mert várhatok rád a túlvilágon… Imádlak… Lelkedet bámulom… Szellemed volt az, mi körülem lebegett mindenütt, a te arczod volt az, mit előttem láttam… Tégedet igért a sors nekem… Az igéret nem e világra szólt… Lesz hát szebb világ.

– Azt meglátod azonnal! szólt Kubláj, kihúzva kardját. Hajtsd meg fejedet.

Elemér egyszerre büszkén egyenesedett föl. Visszatérő lelke még egyszer arczába és szivébe hajtá vérét.

– Mikor hajtotta meg nyakát nemzetembeli férfi a halálcsapás előtt? orozva jöttél ölni? Tanuld meg hát, hogy az oroszlán még haldokolva is oroszlán s szemedbe néz és fogat mutat. S ezzel fölkapta öltönye alá rejtett kardját, megvillantá azt a holdsugárban, kényszerítve ijedten visszaszökni orgyilkosát, ki magáért kezde már aggódni, s az ajtó felé tekinte.

– Jőjj. Látod, hogy én nem mehetek; hivá Elemér, félkezével széke karjára támaszkodva, míg a másikkal kardját emelé.

Kubláj óvatosan közelge vissza, a két kard előbb halkan csattant össze, a viadal mindig hevesebb lett. Az aczélok szikrákat hánytak a holdsugárban, végre Elemér egy utolsó csapást mért ellenfelére, mely ha azt megéri, ránézve is utolsó leende. -73-

– Pihenj meg, szólt gúnyosan Elemér; várd el, míg a halál önkényt elejt, akkor jőjj nekem. De míg egy ízem mozdulni tud, addig ne közelíts, mert vezetőnek küldlek a másvilágra!

Kubláj nem merte őt megtámadni többé. A hős azonban érzé, hogy szive mind lassabban dobog. Vége közel volt már, csak nehány lélekzete lehetett még hátra. Elemér ezt visszafojtá. Úgy akart meghalni állva, karddal kezében, hogy ne vegye észre e gyáva, midőn keble utolsót dobban, hogy ajka csukva legyen, szíve meg ne mozduljon, midőn kebelébe ütendi vasát… «Oh Dalma szeretlek!» sóhajtá még egyszer, s azzal összerogyott.

Kubláj fogait csikorgatá, hogy vér nem jött döfés után a sebből, melyet a haldoklón ejte, s arczán egy torzvonása sem volt a fájdalomnak utána.

Azzal ördögi vérörömmel foglalta el a holt ifju helyét, s annak karszékében ülve várta, míg Halila visszaérkezik.

A nő gyorsan járt, imádkozott a szent fák alatt, felkereste a jóst, az gyógyszerül egy tubafa-ágat adott neki férje számára. Halila, mintha sejtené, hogy e fa lombjai csak a holtak számára zöldűlnek, az útfélen saját maga számára is szedett gyógyfüvet – haláladó bürköt. Igy jött aggodalomtól dobogó szívvel a kis hajlékba vissza, s még a küszöbben susogá:

– Elemér! Jó férjem… Alszol-e? s oda simult és kezét kinyujtá a kereveten ülőé után.

– A férj itt fekszik lábaimnál. E kardon az ő vére piroslik. Nem óhajtod-e, hogy a tieddel egyesüljön?

Halila e pillanatban azon ritka nemével a lélek jelenlétének, mely az őrültség rettentő határán szokott megjelenni, -74- ismerős mosolygást kényszeríte arczára, s kezét nyájasan nyujtva Kubláj elé, nyugodtan szólt:

– Könnyű volt ott a győzelem, a hol nincs ellenállás. Te azonban nagy könnyen hozzá szoktál szerelméhez.

– Mondd: gyülöletéhez. Nem férjem: tömlöczőröm volt nekem, nem gyöngédség: kinzás, üldözés, keserv volt, a mit nála találtam.

– Te nem értesz mindent. A chagán meg akart tőlem menekülni, mert ő is mást szeretett.

Kubláj meg volt lepetve. Kénytelen magában elismerni, hogy e nő igazat beszél, mert azt is tudja, a mit ő csak sejtett.

– Tehát a chagán maga szöktetett el vele? Hanem ő örömest ráállt erre, mert szerelmes volt beléd; nem volt-e az?

Kubláj összeveté azokat, a miket Elemértől hallott s gyanuja mindig erősebb lett, hogy Dalma őt szerette és szeretteték általa s tudá bámulni azon női szivet, mely ennyi lemondásra képes.

– Azt csak az ő holttestén keresztül tehettem, s ime láthatod, hogy nálad nélkül is meghalt volna.

– Lassan ölő mérget kevertem étele közé… suttogá Halila, de meg is állt, hogy magában bocsánatot kérjen Istenétől e hazugságért, melytől lelke visszaborzadt. Oh -75- mely örömest halt volna meg vele együtt; de most apja vére lángolt fel szivében s föltevé, hogy élni fog.

– Im lássad, most is bürköt hoztam a parti ingoványból, míg ő aludt, és e tubafa-gally is számára van letörve.

– Astarothra! e nő nagyobb ördög, mint maga Astaroth! Egy gondolatom támadt. Én meg akarom tudni, ki volt e férfi rejtélyes kedvese?

– A varchonitáknál ősi szokás, hogy ha valakit meggyilkolnak s gyilkosa nem ismertetik, a holttestet a legközelebbi rokon ravatalra fektetve viszi a chagán elé, s felhivja mindazokat, a kikre gyanuja van, hogy kezüket a holt sebére téve esküdjenek meg, hogy halálában nem vétkesek. Ha a seb vérzik, az azt jelenti, hogy a gyilkos tette rá kezét. E törvényszék a Zomotor, a halálujítás. Te elhozod a chagán elé a halottat. Én balfelől állandok trónja mellett, hogy arczát szemlélhessem. Minek örülsz?

Halila nem birta arczán eltitkolni az iszonyú örömöt, mely szivében támadt.

– Te is, a hulla is fátyollal lesztek letakarva; a vérehagyott tetem senkinek sem leend árulója, a holt arczát nem látandja addig senki, ekkor egyszerre felrántod róla a leplet. És akkor az, ki neki szerelmese volt, nem fog-e magáról elfelejtkezve rögtön oda rohanni hozzá s ha el tudta titkolni szerelmét, lesz-e elég ereje eltitkolhatni fájdalmát?

– Azt, a kin boszút akarok állani, szólt a nő, megrázva -76- Kubláj kezét, ki nem vette észre azt a fenyegető villámot, mely e perczben a hölgy szemeiből feléje lobbant.

A honalapítás ünnepére összegyűlt szent berkeiben a nemzetnek színe, java.

Azon napok emlékére volt ez ünnep szentelve, mikor még a varchoniták szegény rabszolganép voltak, s puszta erdeikben idegen elnyomó számára kovácsoltak kardot, lánczot önmaguknak.

Saját kezüktől elejtett vadállatok bőrébe öltözve jelentek meg a férfiak, saját kezükszőtte öltönyökben a nők, mint egykor Bertezena idejében; így állt Dalma is közöttük, vállain fényes párduczbőr keresztülkötve, mely gömbölyü vállát és karjait engedé láttatni, miknek gyöngéd idomzatán minden mozdulatnál kitünt a férfi-erőre szoktatott izmok játéka.

A hölgyek szemérmesen tekintének daliás chagánjuk alakjára, büszke önérzettel a férfiak. És Dalma elpirult, érezve, hogy termetére férfiak tekintete van függesztve.

A vezérek üllőt, kalapácsot és vasat hoztak elő, Dalma izmos kezébe fogá a nehéz pőrölyt, s a nép színe előtt a szikrázó vasból kardot kovácsolt, egyet azok mintájára, mikből négy ér fel egygyel, s azt fölemelve, fogadást tőn, hogy Bertezena utódait nem engedi rabszolgákká lenni soha.

Ekkor nyakába akaszták a fejedelmi kaczagányt s egy magas fatörzsre, mint trónra, felültették. Hasonló trónról osztá egykor Bertezena parancsait.

A nép választottai tisztelegve járultak eléje. Jött legelőbb hét agg rhabonbán, s a legvénebb végig simítva ősz haját, szólt: -77-

– Üdv neked, oh Dalma, ki megtartád, a mit apáid szereztek, lásd hazádat felvirulva és légy áldott. Boldog, a ki alattad születik, s boldog, a ki alattad hal meg. Élj sokáig.

A hét vén rhabonbán elvonult, jött utánuk hat vezér: – a hetedik, a legifjabb, nem volt ott. Senki sem tudta, hová lett.

Pedig neki kellett volna elmondani e szavakat, miket az utána legifjabb vezér monda el:

– Üdv neked, oh Dalma, ki népek urává tetted nemzetünket, légy erős, légy hatalmas, három tenger legyen országod határa, s az egész ég legyen boltozatja. Élj dicsően és sokáig.

A nép azt hivé, Dalma örömkönyeket sír: az volt akkor is eszében, hogy e szókat Elemér szájából kellett volna hallania.

– Üdv neked, oh Dalma, szólt az első, ki határainkat megvédted vad ellenségtől s boldogságot és jóllétet árasztál tűzhelyeink körül. Légy oly boldog egykor, mint mi mindnyájan vagyunk. Láss örülő családot magad körül, délczeg fiakat, szelid leányokat, kikben tenmagad légy megdicsőülve. Élj sokáig.

Dalma keserüen tekinte a szónoknőre, ki oly szomorú gúnyt monda reá áldásképen.

Hét fiatal szűz jött ekkor elő, vadrózsával s liliommal koszorúzva. Pirulva, pihegő kebellel járult elé a kiválasztott hajadon, nem mert reá feltekinteni, midőn rebegő hangon szólt:

– Légy áldva, oh Dalma, ki bennünket hazát szeretni tanítál, szerelmedért jutalmazzon szerelemmel a sors, mindenkitől légy szeretve s legjobban szeretve egytől.

Végre hét kisded jött elő. Kis vezérök bátran állt a chagán elé s elmondá rövid üdvözletét: -78-

– Üdv neked, Dalma! s magától utána tevé: «ha megnövünk, mink is veled megyünk a harczba!»

Dalma sóhajtva tekinte szét. Mindenütt örvendő arczok vették körül. A nép boldog volt és derült, a fák fel voltak koszorúzva, az erdőben elszórt sírok beültetve lobogó kopjákkal, csak az ő lelke volt sötét. Az áldás nem fogott rajta.

Majd jöttek a «hegedősök» húros hangszereiken nemzeti dalokat verve; megszólalt a koboz és tilinkó, s míg az ifju szittya leányok hőskölteményeket daloltak, körbe állt a fiatalság s eljárta a «dalitánczot». Az ifjak kezeikkel a csatát utánozva tánczoltak, közbe a hölgyek szelid éneklése zengett.

E pillanatában a közörömnek egyszerre szomorú kürthang rivallt meg a háttérben s míg a mulatozók botránkozva tekintének az ünnepélyt zavaró gyászhangra, Dalma mellett egy baljóslatú hang szólalt meg:

A chagán megdöbbenve tekinte oda. Kubláj állt mellette, trónjára könyökölve.

A gyászhangok mindig közelebb érkeztek s nem sokára lehete látni a szekeret, melyen fehér lepellel leterítve s zöld gallyakkal körültűzve állt a gyászravatal, mellette földig lefátyolozott nő haladt.

– Dicső chagán és egybegyűlt férfiak! Ez előttetek álló gyász nő nevében tudtotokra adom, hogy e nő «tetemre hív» benneteket általam, melynek engedelmeskedni tartoztok haladéktalanul és ha az első vezér, vagy maga a chagán volna is, a kit e nő hivni fog, az tartozik kezét a meggyilkolt sebére téve leesküdni a vádat magáról. Szent a törvény és áll mindnyájunk felett!

A férfiak néma főhajtással fogadák a kikiáltó szavát, maga Dalma is leszállt trónjából, inte a gyásznőnek, hogy hívja fel mindazokat, kikre gyanúja van.

Halila csendesen körültekinte sűrű fátyola alól; s a -79- mint a férfiak egyenkint végig lépdeltek előtte, kérdezve: «van-e rám gyanúd?» némán inte nekik, hogy menjenek tovább.

– Kire gyanakszol tehát jó asszony? kérdé Dalma, miután az mindegyiket elutasítá.

– Törvényeink nem ismernek különbséget, szólt Dalma. Ha e nő gyanúja alaptalan s te ártatlannak érzed magadat, nincs miért rettegned; de ha bűnös vagy, itt vétettél, itt lakolsz meg.

– Ismerlek jól, szólt közbe Halila. Magad megvallád, hogy te ölted meg férjemet; jer, tedd sebére kezedet, hadd szóljon a seb.

Mindenki elszörnyedve szökött vissza. A vér egyszerre elkezde felszökellni a sebből s elborítá a szemfedőt.

– Igen, én! Kiálta egyszerre vakmerően Kubláj, s lásd meg, ki volt az, a kit megöltem? -80-

S ezzel felrántá a szemfedőt, mely alatt Elemér holtteste feküdt, hidegen, sápadtan…

Dalma, mint kit a villám ütött meg, rogyott össze a holttetemre, szívszaggató hangon kiáltva:

– Hah! Fájdalmad elárult! harsogá Kubláj diadalmámában. Te nő vagy és e férfi szerelmesed. Trónod enyim.

– Tiéd a vérpad! szólt Dalma fölegyenesedve fájdalmas dühében. Nincs hatalom, mely megmentsen boszúmtól.

– Így! így! biztatá Halila, megfogva Dalma kezét, ne hagyd őt kezeid súlyát kikerülni. Törd össze, semmisítsd meg. Ölje meg a bakó, temessék el a hollók, sirassa meg a vihar, átkozzam meg én!

– Te nem parancsolsz e földön többé! kiálta Kubláj. Én ország, világ előtt vádollak, hogy nem vagy férfi, hanem leány s országod e miatt Disabul országa lett, néped az ő alattvalója, te magad az ő rabszolgája. Tedd le fejedelmi pálczád.

– Fejedelmi pálczám e kard! szólt Dalma, fölemelve azon kardot, melyet az imént kovácsolt s miként egykor őse, Bertezena, épen úgy vágta ketté Kublájt, hogy két része jobbra balra hullott.

Nehány hó múlva megkezdé Disabul tatár szövetségesével a harczot a varchoniták ellen. Dalma keresni látszott a halált, egyetlen jóltevőjét még e földön. Nem is sokáig váratott az magára, egy dicsőséges viadalban a sereg élén csatázva elhullott. Holtteste úgy elveszett, hogy senki sem talált rá többé.

Dalma halála után a varchoniták felkerekedtek egész nemzetestűl s elmentek jobb hazát keresni. Inkább elhagyták ősi országukat, mintsem rabszolgák maradtak volna benne.

SHIRIN.

Persia földén vándorlunk… Két árnyék követi léptünket: egyik a naptól vetett, másik a multak emléke. Minden kőnek, minden dombnak története van itt, mely beleszövődik a világhistoriába; ezek a rongyos sárpaloták fényes városok romjaira vannak épülve, s azok a kecskék amott királyok sírján legelésznek.

Domb emelkedik itt amott, kövek állanak ki belőle, külföldről jött tudománybuvárok megássák az elhagyott dombokat; senki sem tudja már, mi volt, mi emelkedett ott? és ők titkos borzalommal olvassák a kiásott kövekről, hogy ott Ninive feküdt. Tovább mennek, – két-három napi járó földre s valahány halmot megkérdenek, a romok azt felelik, hogy ott Ninive feküdt. Egyik végéről nem lehet meglátni a másikat, egy egész ország fekszik ott eltemetve. A nép elmegy mellette egykedvüen s csodálva kérdi, hogy mit néznek e halmokon az idegenek, miken ősemlékezet óta vad bokor és zöld fű terem?…

A régi Persia, Róma vetélytársa, a világhódító satrapák, a fényes udvarok temetve vannak; sírjaikra senki sem gondol kegyelettel, neveik, tetteik ott porhadnak a historia hideg lapjain; de a szerelmet, a szelid ábrándokat megtartogatta a halhatatlan népköltészet, átmentek azok az élő nép szivébe s a messze kornak tündérszerelméről beszélnek a hagyomány regéi.

Mi van e nagy halmok alatt, azt a nép legvénebb bölcsei sem tudják megmondani, de ha kérdenéd, hogy micsoda három halom az ott Kazri-Shirin mellett, hova a környék -82- ifjú leányai szelid danáikkal szoktak eljárni, körültánczolva azokat tündéri karéjban? erre mindenki megtudná mondani, hogy az egyik sírban Ferhad fekszik, a halhatatlan művész, azon nyilik piros rózsa, a másikban Shirin alszik, a tündérbáju királyné, rajta nyilik fehér rózsa; közepett fekszik Omaya, a vén gonosztevő banya, a ki őket megrontotta, ezen terem tövisbokor. A két rózsabokor ott áll ősemlékezet óta, ágaikkal egymást látszanak keresni, hulló virágszirmaikkal behinti a szél a tájat, és azért jár évről évre ide a környék leánya, hogy a rózsát megöntözze és elbeszélje egymásnak Ferhad és Shirin szerelmét.

Nyugati Persia egyik legkiesebb rónáját hosszu félkörben szegi be a Behistán hegyláncz; szelid zöld halmokon kezdődik előbb, melyek mindig magasabbra hágnak, kopár bérczek, szédületes ormok emelkednek egymás fölé, legmagasabb, legzordonabb bércz közöttük a Takhtibostan, a «kertek trónja», mely ugy tűnik fel sötét, lombtalan homlokával a körüle elterülő Kirmandzsah virány fölött, mintha agg kopasz király lábainál ülne a viruló menyasszony.

A Behistán hegyláncz egy nyitott könyv, melynek sziklalapjaira népek, királyok és hősök története van felirva. A sziklák oldalai, az ormok, a gránitköbök tele irva ékbetükkel, miket bölcsek és költők véstek oda, csodásan vegyítve a költőileg szépet a történetileg nagygyal, s a hol kifáradt a bölcs és a költő, folytatá a mondákat a szobrász, odavésve a néma betük közé a királyok, hadvezérek, csaták, vadászatok élő alakjait. Minden királynak volt új hire, új dicsősége, voltak költői, szobrászai, kik új költeményekkel, új szobrokkal faragták tele a bérczeket, s mikor már nem voltak sem költők, sem királyok többé, előjöttek a vad bokrok, vad virágok, körülnőtték, körülfolyták a komoly faragványokat s most ott állnak e másfélezredéves kőalakok, minden évben fris lomb, fris folyondár által bezöldelve. -83-

A Takhti-Bostan tetejébe, a meredek sziklafalon háromszáz lépcső vezet fel, s ott egy kiálló emelvényen végződik. A lépcsők fokai vakmerő kapaszkodót képeznek a sima, egyenes bérczoldalba vágva: a gondolat őrült merész; a hegytetőn semmi sincs egyéb egy ülőhelynél, éltét kelle annak koczkára tenni, ki e szédületes lépcsők fokain felmászott odáig, hogy onnan széttekinthessen.

Most nincs mit látni onnan. Kelet felől a sós puszta sárga látköre vonul el, a közelben elvadult pagonyok lepik a tetőket, a dámvad megjelen és ismét eltünik a sűrű rengetegben, csak itt-ott mered fel egy-egy fehér oszlop félig letörten a magas zöld közől, jelentve, hogy itt temető van.

A hegy oldala mellett zuhogva szakad alá egy tajtékzó patak, százölnyi magasan fölötte látszanak valami vízvezető maradványai; valaha ott járt a folyam s most ismét kiszabadítá magát az emberi kéz rakta börtönből s szabadon zúg, csattog ismét szikláról sziklára omolva, s fergeteg idején száz mázsás kövekkel hajigálja a völgyet, miket meggyült haragjában a sziklákról letép s alant ismét összetorlaszt.

A mult században egy csonka szobor feküdt e patak medrében, félig a part szikláihoz dülve, melyek nem engedték alább hengeredni; talapja nem volt már, egyik felemelt karja is hiányzott, de arczán még kivehetők voltak a női vonások, öltönyén a rávésett gyöngyök és virágok maradványa, fején még állt a gömbölyű tiara, a sassanidák fejékéhez hasonló, s alakjának plasticai szépségéről még lehete gyanítani a művész lelkesülését, mely a kőnek éltet adott. Így látta azt egy frank utazó, a köznép által virágokkal koszoruzva, lombokkal körülaggatva, mert az a hit élt a népben, hogy a ki e szobornak áldozatot hoz, az szerelmében meg nem csalatkozik, – és a szerető szív háládatos.

E követ Shirin szobrának nevezik, és a patak maga is Shirin nevet visel. -84-

Ujabb években angol történetbuvárok felkeresték Shirin szobrát és patakját.

A patak azóta mélyebbre hengerítette le a szobrot. Most fel van az állítva a part szélire, – virágokkal körülaggatva, mint az előtt, – a szeretők szíve védje, mint hajdan, – de emberalak nincsen rajta többé. Az arcz, a diadem, a ruhák rózsa- és gyöngyfüzérei le vannak róla zsurolva egészen, kopasz, alaktalan kődarab, melyet a nép úgy említ, hogy a «szép Shirin».

A patak benn a behistani hegyek között fakad, két óriási kőboltozat alól, melynek mélyedésiben fejedelmi csoportozatok vannak vésve művészi kéz által.

Az egyik boltozat padmalyán két szárnyas női alak látszik lebegni, gondosan faragott szőlőlevelek és borostyánfonadékok közepett kezeikbe nágas koronákkal, mikkel egy középen álló félholdat látszanak kinálni. Alattuk, haut reliefben faragva, ül egy vén, komoly király sphinxektől emelt trónjában, lábainál egy ifjudan szép nőalak foglal helyet, épen úgy, mint a Kirmandzsah völgy a Takhti-Bostan hegy lábainál.

A király fején hat ágú hegyes korona van kettős szárnynyal, hosszú haja, hosszú szakálla rendezett fürtökbe szedve, melyek helyenként gyöngyökkel vannak átfűzve, – haj és szakáll. Királyi pálczája magas, földig ér és fölül liliomban végződik, félkarjával arra támaszkodik. Hosszu palástja művészi redőkbe van szedve, alóla görbe kard s hátul megnyuló sandalák látszanak elő: – elől szétnyilva egy lánczszemekből font pánczélt enged látni, mely apró csillagokkal és keresztekkel van átszőve.

A lábainál ülő női alak bizonyosan a királyné, fején a gömbölyü tiara, a gyöngy-gombbal tetején, a finoman redőzött öltöny mindenütt tapadva a tagokhoz, látni engedi az idomok tökélyét, s e mellett a ránczolatok oly odavetetten könnyük, mintha csak a keresztülkasul font gyöngy- és rózsafüzérekre volna bizva, hogy azokat összetartsák. Az egész alak oly nemes és olyan gyöngéd, arczán -85- lélek szól a kőből, minden vonás szelid, bájos, nem olyan holt, mint más szobrok, látszik rajta, hogy a kéz, mely alkotá, költőé volt – a szerelmesé.

Egy harmadik alak ifju férfit ábrázol, ki koronát nyujt a hölgynek, egyszerű talár van rajta, mely válltól sarkig fedi. A kül elemek hatása elől megvédve, tökéletesen ép maradt e mű, részletei oly finoman vannak kidolgozva, hogy még a hölgy ruháit kapcsoló rózsák szirmai s a király pánczéljának egyes lánczszemei is tisztán kivehetők rajta, magának e három arcznak kifejezése pedig épen meglepő.

A király magasztos tekintettel néz el maga elé, látni rajta, hogy ez arcz a minden királyok leghatalmasabbikának arcza lehet csupán, kinek lábai előtt kelet és nyugat reszketve hajtja meg fejét és a ki jól tudja és érzi hatalmát.

A hölgy szeliden, alig nyiló mosolylyal tekint fel, arczán bűbájos ábránd dereng szét, mely a kő fehérétől még tündériebb kifejezést nyer. Bizonyára ez arcz a minden királynék legszebbikének arcza, kihez imádva fordul minden érző szív, – és a ki semmit sem tud arról, hogy ő szép és szerettetik.

A bolthajtás mellék gádorai apró domborművekkel vannak tele, miken szarvas- és vadkanvadászatok vannak ábrázolva, amott lovon, itt elefántokon üldözik a vadat a férfiak; másutt csaták ábrázolatai, összekeveredett tömegekkel, miknek legkisebb alakját is csodás biztossággal egészíté ki a szobrász. Másutt ismét pompás hajók, mik nagy tavakon úsznak, tele hárfázó hölgyekkel, kik közt egy kopasz vén hárfás ül középen.

Az átelleni bolthajtás fülkéjét egyetlen óriási alak foglalja el: ugyanazon hosszu szakállu király lovon ülve, harczi köntösében, fején korona, kezében bárd és gömbölyű paizs, hátán puzdra, ruhája sárkányokkal és virágokkal van czifrázva. -86-

E két bolthajtás között egy óriási mű veszi kezdetét, egy vakmerő hegyi út, mely a Behistan hegylánczot egyenesen ketté vágni látszik. Alig lehetne elhinni, hogy e merénylet emberi kéz munkája, ha az oldalfalak mindenütt tele nem volnának ugyanazon ábrándarczú hölgy képeivel, szobraival; két, háromszáz láb magasra emelkednek kétfelől az áthasított bérczfalak, miket valami óriás, lőpor segélye nélkül tört keresztül; míg egyszer félben szakad a mű, mintha a vakmerő kisértő belehalt volna vállalatába, s nem támadt volna utána senki, a ki azt folytatni merje.

Ama csonka szobor a patakban, – a takhtibostani meredek lépcsők, – az omlott vízvezetők, – a bolthajtások domborművei, – s a behistani átvágás – mind egy tündéries regének mythosszerű lánczolatát képezik, melynek szereplői régen elköltöztek, – ki a földbe, ki az égbe, – de emlékét még ketten tartogatják: egyik a nép, ki danáiban a szerelem csodáiról beszél, másik a kő, mely e csodákat megörökíté.

Azon időben, hogy Kosru Parviz uralkodott Persián, ezt a helyet, mit most elvadult erdők lepnek, «paradicsom»-nak hítták. Ez volt Kosru király legkedvesebb mulató helye, mérföldekre terjedő vadas kertjei, mikben ezer elefánttal szoktak vadászni a királytigrisekre, tele voltak a legpompásabb vadak minden nemeivel, maig is ott laknak az elvadult pávák és struczok, miknek elődei a persa királynők kezeiből ették a pirosmagú rizst.

A paradicsom pálmafái közől magasra emelkedtek a fejedelmi paloták, szobrok, istenképek, egy-egy diadal emlékére épült templom, küszöbénél az emberfejű szárnyas bikákkal, miknek jelképében volt egyesítve a szépség, ész és érő.

Különösen Kosru Parviz sok új emlékkel és szoborral gazdagítá e paradicsomot. A görög és római szobrászok -87- seregestől vándoroltak udvarába, elhagyva a classicus földet, melyen akkor vandalok és avarok mulattak: mind nem nagy pártolói a szépművészeteknek.

Egy napon birodalma minden szobrászát összehivatta a király, s egy nagy gömbölyü terembe gyüjté őket össze, melynek egyetlen nagy, ajtó magasságnyi ablaka vörös selyemmel volt lefüggönyözve, ott maga körül állítá őket.

– Művészek! szólt a király, ti égiek által ihletett emberek, kikkel meg van osztva a teremtés hatalma. Parancsomra csodákkal népesítettétek meg a földet, örökkévalóvá tettétek a hirt, kiragadtátok a mulandóság kezéből a dicsőséget, megfosztottátok a feledékenységet fogaitól, hogy ne árthasson velök a halandó nagyságnak; most egy új munka vár reátok, halhatatlanná tenni azt, a mi legszebb volt valaha az ég alatt, halhatatlanná tenni az istenség remekét.

– Ugy van! ő az, kinek emlékét örökkévalóvá akarom tenni, hogy évezredek mulva is örüljön a föld annak, a mi volt és irigyelje azt. A feladat nehéz; ki tudna ő rá nézni, a nélkül, hogy el ne vakuljon bele s erőtlennek ne érezze kezét, hozzá hasonlót teremteni? Nem is fogjátok őt láthatni, csupán egyszer, csupán annyi ideig, a meddig egy hosszu lélekzet tart. A kinek ez egyetlen tekintettől lelkében nem marad a kép, az ne fogjon a műhöz; a ki nem tud beszélő ajkat, mosolygó arczot, pihegő keblet faragni a kőből, az ne fogjon a műhöz. Mert ha lesz köztetek, ki őt oly híven állítandja elő, a mint én kivánom, annak oly magas jutalmat adok, a minőt maga kivánhat, és ha elég bolond volna koronámat óhajtani, neki adnám; de ha hűtlen lesz a szobor, melyet róla másoland valaki, megbüntetem, mint tolvajt, mint szentségtörőt, ki meglopta a szent tüzet, hogy ételt főzzön mellette! a milyen kegyetlen volt Pallas Arachnéhez, ki istenekkel mert versenyezni, oly kegyetlen leszek én ahoz, ki kontár kezekkel fog e műhöz. Most álljatok az ablakhoz és nézzetek. -88-

A király saját kezével megrántá a függöny bojtját s az felgördült a szobrászok szemei előtt.

Egy gömbölyü kert tűnt eléjök, bókoló pálmáival, miknek fénylő leveleiről a nap-izzasztotta harmat csepegett alá, a legsűrűbb myrtusbokrok bozótjai közepett egy kisded tó feküdt, kristály tiszta vizén keresztül meglátszott a drágaköves mozaik, melylyel feneke ki volt rakva, négy felől négy corynthi érczből faragott sárkány okádta bele a vizet, melynek körhabjain a partról belé hullott virágok szirmai lebegtek.

A kert oly magas fallal volt körülvéve, hogy belőle csak a Takhti-Bostan tetejét lehete meglátni, de belől nem látszott a fal ridegsége sehol, oldalait befolyta a borág s még párkányai is be voltak ültetve falrózsával s tarka, hosszu fűvel, melynek fürtei lehajlottak két felől.

A bokrokon túl hárfahangok hallatszottak, száz meg száz női ajk harmoniája édesíté meg a léget. Kosru Parviz tizennyolczezer hölgyet tartott udvarában, kiknek nem volt egyéb dolguk, mint az egyetlenegy Shirin lelkét felderítni.

Egyszer szétnyilnak a bokrok, a szobrászok lélekzetvisszafojtva tekintenek oda, s szemök világa vész!

Hat hölgy lép elő, – mind oly szép, mint a hold, egyik szőke, halvány scandinav szűz, másik karcsú, mint virágszál, Circassia nemes vonásaival, harmadik barna hindu leány, tagjai fénylenek, mint a napsütötte ércz, negyedik rózsaarczú, parázsszemű avar delnő, aczél rugalmu izmokkal, vállai nyíllövés és kardforgatásban domborultak ki, ötödik szelid chinai leány, szemekkel, mikben titkolt láng ég, tagjai átlátszanak, mint az alabastrom s hajlékonyak, mintha semmi sem volna bennök szilárd, hatodik egy æthiop nő, ifjú gyermeki alak, nagy, őszinte szép szemekkel, fekete arczán az ifjuság rózsái nyilnak, – a hajnal az éjfél közepében.

Most előlép a hetedik. El veletek holdak! feljött a nap… E hetedik Shirin. -89-

A körüle állók kecsei arra valók hogy legyen árnyéka az övének. Csak felhői ők a napnak, általa megaranyozva, senki sem látja őket többé, a szemnek csak egy sugára van, s az mind Shirin arczán jön össze, csak őt látják, csak őt bámulják, csak őt nem felejtik el soha.

Oh, ne hasonlítsátok azt, a mi szép, márványhoz, rózsához, liliomhoz; a kő hideg, – rózsa, liliom hervadandó; nem szép az, a mi csak a szemnek szép! valami mélyebb rejtelem van a szépség fogalmában, a mit az emberek éreznek, de nem értenek.

Mi volt az a bűbáj, az a megtörhetlen varázs, a mi Shirin szépségéről még az utókorra is elmaradt, hogy költők tőle lelkesüljenek föl? – Szép arcz mindig volt a világon. – Szép lélek volt ez, mely az arcz fölött lakik, mely olyan bűbájt ad minden vonásnak, hogy költővé kell annak válni, a ki rátekint!

Ez a csodás vegyülete a lélekkifejezés ellentéteinek volt az, mi őt a világ minden szépségei között páratlanná tevé; az ajk boldog mosolygásában rejtve volt a költőibb vágyak utáni fájdalom, a homlok derűjében méltóság és ártatlanság világolt, a szemekben vágyak könye alatt égett a szenvedély tüze, s a szempillák csukódása boldogságot és epedést vont reájok.

A hányat lépett, annyiféle alak volt. Egy pillangó után kapott, s azt elfogta egy rózsára leszálltán; – mosolygó gyermek volt ekkor, ki tarka foglyának örül. Ekkor megszánta a lepkét s tenyerére téve, szélnek bocsátá azt; – lenge tündérnek látszék ekkor ég felé emelt orczával, mintha utána repülni készülne a könnyü pillangónak. Most valami hidegre lépett, s felsikoltott; – azt hivé, kigyó van lábai alatt; azután elnevette magát ijedelmén s kaczagott, mint egy társaival játszódó najasz; – azok felvették az általa eltaposott virágot, Shirin könyezett fölötte, megsiratta, hogy elgázol, s keblére tűzte feléledni; – azután leült a tópartra társaival, azok virágfüzéreket hoztak, átkötözték vele homlokát, könnyü ruháit, -90- termetét, ő hagyta magát felcziczomázni mosolyogva; – a leányok valamit sugdostak fülébe, néha mosolyogva hallgatá a suttogást, máskor, mintha csiklandaná a suttogó szó, eldugta előle füleit, fejét negédesen húzva vállacskái közé; s egy szóra összerezzent, méltóságteljes haraggal tekinte társnéjára, délczegen, büszkén fölemelve fejét, szemei villogtak, szemöldei hajlása öldöklő ív volt, mint Dianáé, midőn Niobe leányait lelövöldözé.

Akkor hidegen inte nekik, hogy távozzanak el, s egyedül maradt, ábrándozó alakkal eldülve a vízparton, s koszorúja virágait egyenként szórva a fecsegő habba.

Végre keblére tevé kezét s hosszan felsóhajtott, arczán az örömtelen boldogság nevezhetlen vágya látszott, mely lassanként rózsálló pírba olvadott át; ez volt a szerelem, mely nem tud még szeretni. Fél lábával a vízmederbe lépett, széttekinte szemérmetes arczczal, ha nem látja-e valaki? s azzal megoldá nyakán és vállain a gombokat, melyek öltönyét összetarták, és ekkor egy magasztos tekintetet vetett az ég felé, mely egyedül lehetett méltó arra, hogy benne lakjék. A lebomlott öltönyt csak a közé fűzött gyöngy- és virágfonadékok tarták még bájos termetéhez, a leleplezett kar feje fölé volt emelve, mintha a napot akarná kérni, hogy ne nézzen oly szerelmesen reá.

A király leereszté a függönyt a szobrászok szemei előtt. Azok még nem birtak gyönyör és bámulat miatt magukhoz térni. Némely lángoló szemmel, előre hajolt arczczal tekinte a legördült függönyre, mintha keresztül akarná azt égetni tekintetével; más szemei elé tartá kezét, mintha a szokatlan fénytől akarná azokat óvni, ismét más a magasba emelé arczát, mintha az égben keresné a tüneményt, melyet a földön látott.

– Láttátok őt, szólt a király, most menjetek s gondolkozzatok -91- róla; egy év mulva e terembe fogtok ismét jőni. Annak, ki hű szobrát adandja, királyi díj leend jutalma; – annak, ki beleveszt, halál fejére!

A szobrászok ábrándozó arczokkal széledeztek el, legutoljára maradt az ősz Harun, a király legidősebb művésze, ki ajkaira tett kézzel, hideg, nyugodt arczczal látszék magában a felvett körrajzokat egybevetni, és mellette egy ifjú görög szobrász, kit a persa udvarnál elneveztek Ferhádnak; ez térdeire volt rogyva, s fejét lehajtva keblére, arczát két kezével elrejté.

– Egy év mulva visszajövünk; – szólt nyugodtan, művészi önbizalommal a vén szobrász, s a mint észrevette ekkor az ott térdelő ifujt, felrázta őt méla helyzetéből: – Ferhád, te nem láttad Shirint?

– Oh bár tudnám én őt valaha elfeledni; oh bár feledhetné a szarvas azt a nyilat, melyet sebében visel! feledhetné a tó a napot, melynek sugáraitól kiszárad! oh bár viselném én ősz szakálladat Harun, hogy attól félhetnék, hogy őt elfelejtem.

Ferhád ámolygó tekintettel kelt föl térdeiről s Harun vállaira támaszkodva távozott el, mint kit egyszerre súlyos betegség lepett meg.

Ez órától fogva ritkán lehete Ferhádot meglátni az udvar palotáiban, s oly különös volt magaviselete, hogy az emberek kitértek előle.

Maga elé nézett merően, magában beszélgetve, sóhajtva, nevetve; kezeivel hadonázott, kért, könyörgött, sírt, reszketett, egyszer-egyszer megállt, s büszkén széttekinte maga körül. Hiába szóltak hozzá, nem hallotta; nem látott senkit, saját nevére nem neszelt, hanem ha valaki Shirint találta mondani, akkor öszerezzent, egy hosszút -92- sóhajtott, melyben gyönyör és kín és örök lelki vágy volt egyesítve, s azzal mintha fáznék, hirtelen palástjába burkolta magát és futott, míg haza nem ért.

Jó, szelid őrültnek tarták, kit a keleti szokás tisztelni tanított. Hisz nem első volt ő már akkor, ki Shirint látta és megőrült.

Egy év fordult, a kitűzött nap elérkezett. A szobrászok felállíták szobraikat a kerek szobában, azokat a király láttára egyenkint leleplezendők.

A király megérkezett egész udvari kiséretével, előtte és utána zenészek serege vonult, egyik sorban fiatal leányok, háromszegletű hárfáikkal, másik sorban a tilinkósok, kettős sípszárakkal, előttük a kopasz Barbud, kinek arczképe annyi alakban látható a palota faragványain, mindig a király körül, ki akár csatába, akár vadászatra, akár törvénytételre ment, zenészei mindig körüle voltak. Kosru Parviz örökké fuvolahangok közt járt, álmába zene ringatta el, a hárfapendülések, mik a távolból hangzottak hozzá, ezüst arczú tündérekként szőtték magokat bele álmaiba, a hajnalt a tilinkó édesbús melodiája adta hírül neki, a mikor úgy tetszett, mintha az ablakain besütő rózsapiros sugár zenéje volna ez, egy úton jövő a hajnali fénynyel; a főzenész le tudta olvasni urának arczáról a gondolatot, s ha a király Shirin szerelméről ábrándozék, akkor is úgy tetszett neki, mintha minden hang Shirin kellemeiről beszélne neki, s valami mondhatatlan édes, meleg, boldog érzést szórna cseppenként szivébe. Ha csatába ment, lelkén keresztül harsogott a tárogatók bátorító, elragadó, elkeserítő rivallása, elvadítva, felbőszítve indulatait, s mikor ismét a királyi széken ült, könyörgő jobbágyok, megalázott rabok előtt, a zene akkor sem hallgatott, szelidítve, engesztelve zengett az a trón körül, elűzve a király szivéről a vérszomj dæmonait, s a boszuálló kardnak élét kiverte a reszkető hárfapendülés; – s -93- ha a király magános óráiban előjöttek a rosz szellemek, mik a barbár királyokat szokták üldözni: féltés, elbizottság, gyanú, kegyetlenség, – a zene szétűzte őket, Barbud hárfája volt a nemtő, mely Kosruhoz mindig közel volt, gyermekkora óta ellenállhatlan hatalmat gyakorolva lelke fölött.

A király felült trónjára, udvarnokai körülállták, a szobrászok műveik mellett vártak a király intésére, azokat egyenkint leleplezendők.

Az első lepel lehullt: a márvány szobor úgy állítá elő Shirint, mint lepefogó gyermeket, ki mosolyogva tartja kezén a pillangót; a szobor hasonlított Shirinhez, de nem volt benne semmi melegség, hideg kő volt az, emberi alakká faragva.

– Ez nem Shirin, mondá tompán, elfordítva tőle arczát. Törd össze szobrodat.

A második szobor kitűnt. Ez mint Najászt mutatta fel a királynét, társaival játszadozva. A szobor tökéletes volt, hanem a szerencsétlen szobrász elfeledé Shirin arczát s egy más nimfa képét másolta helyette, nem tudva máskép, csak minta után dolgozni.

– Szentségtörő! Kiálta fel indulatosan a király, megcsalhatni vélsz-e? Ennek egy vonása sem közös Shirinével; vessz el szobroddal együtt.

A többi szobrászok sem jutottak kedvezőbb sikerhez. A király haragvó szavával túllármázta Barbud hárfáit, s halált ordíta valamennyi fejére.

Nyugodt bizalommal lépett most elé az ősz szobrász, s a fehér lepelt föllebbentve, kitárta szobrát.

A jelenlevők meglepetése önkénytelen zúgás tetszésmorajában mutatta magát.

A szobor úgy ábrázolá Shirint, mint Venus Anadyomenét, a mint a habokból felszáll, hosszú hajfürteit szárasztva -94- a napsugárban. Leplezetlen idomai a szobrászati tökély remekét tüntetik fel, a gömbölyü vállak, karok, a hibátlan csípő, az izmok leglágyabb hajlásai mind oly magas művészettel voltak képezve, mely nem hagyott elveszni semmit a remek alakon, a mit szépnek tartott valaha költő és művész.

Az arcz maga tökéletesen el volt találva, vonásról vonásra megismerheté benne a királynét, a ki csak egyszer is látta. – Harun önelégült bizalommal jártatá körül szemeit a teremben levők arczain, kiknek meglepetése volt művészetének leghizelgőbb dicsérete.

Csak a király arcza nem hizelgett. Még elégületlenebbül, mint a többi szobrokat, nézte ezt s borúsan hajtá homlokát tenyerébe.

Harun észrevevé a király homlokán a kedvetlenséget s aggódva kérdé: nincs-e eltalálva Shirin alakja e szobron?

– Találva van és még sincsen találva, szólt Kosru. Ez arcz Shirin arcza, de e tekintet nem az övé, – ez alak Shirin alakja, szép, idomos: de nem bájoló, de nem meleg. Ez ajk Shirin ajka, de hol maradt róla az élet, hol maradt róla a hang? Shirin ajka ha csukva van, sem néma; Shirin szobrát látom, de hol maradt róla a lélek, hol maradt a szerelem?

– Az élet Isten ajkáról jő, nem ember kezéből; szólt megalázott fővel a szobrász.

– Vén szobrász, szived hidegen bánt e művel, csak fényét tükrözted vissza a napnak, de nem melegét; törd össze szobrodat.

Az udvarlók szánó sóhajtásal látták összeomolni a szép szobrot a kalapácsütések alatt, Harun szomorúan hajtá le ősz fejét.

Még Ferhád volt hátra, az őrült, az eszelős Ferhád, ki az egész idő alatt nem hallgatott senkire, szobrával látszott beszélni, hozzá sóhajtott, epedett, lábai mellé leült s megvetőleg nézte az összetört szobrokat.

Midőn utoljára maradt, büszkén felállt helyéből, lenézte -95- emelvényéről az egész összegyűlt udvart, azzal lekapva szobráról a leplet, azt messze elhajítá.

A király megrendülve ugrott fel trónjáról, az udvar csodától elragadva kiálta fel, nem tarthatva magát: ez Shirin! ez ő maga!

Ez ő volt! Egy márványkép, mely él, szeret, mosolyg, bűvöl! Szobor, hol az ajkaknak hangja, az arcznak ragyogása, s a szemeknek bűbája van; minden vonáson, a legutolsó virágon is a művész szerelme látszik, mely keresztül melegítette a követ, s élő lelket adott neki, mely fölötte és körüle lebeg. A többiek mind az által iparkodtak igézetet gerjeszteni, hogy levonták a leplet a női idomok kecseiről, Ferhád mindent eltakart kegyeletteljes gonddal, a rózsákkal és gyöngyfüzérekkel átfont lepel redői alá. Oh de e redők alatt a szív dobogását lehete látni, s a félig eltakart inger tette épen azt, a mi emberien szép, tündérien széppé.

Ferhád azon pillanatot fogta fel, midőn Shirin fürödni készül, s öltönyét csak a rózsafüzérek tartják még habkönnyű redőkben felséges alakja körül. Szemei félénk szeméremmel tekintenek szét, keze a naptól látszik óvni szelid arczát; minden vonás visszalehelni látszik azt a mondhatlan bűbájt, mely őt minden aszonyok királynéjává tevé, azt a csodás vegyületet fájdalom és mosolygásból, a gyönyört a néma vágyban, a tiszta homlok méltóságát; a boldogság közepett támadó epedést elérhetlenek után, azt a szerelmet, mely még nem tanult szeretni, s azt a szépséget, mely önmagát nem ismeri.

Mindenki bámulva látta benne Shirin arczát, egyedül a király látta meg benne Shirin lelkét. Elveté királyi pálczáját, palástját, lerohant trónjáról, a szobor lábaihoz borult szenvedélyesen s csókjaival halmozá el azt.

A király magán kivül volt örömében, a hárfahangok víg zenéje örvendő lelke szökeléseit adta vissza.

– Ferhád! tied a diadal, – mondá a király, kezét nyújtva a szobrásznak. Egyszer teremte Isten Shirint, te -96- örökkévalóvá tetted őt, kivánj tőlem a mit akarsz, és birni fogod.

A király előhivatá főpapját, s a nap-bálvány aranyképére tett kézzel megesküvék, hogy mindent meg fog adni, a mit Ferhád kérend tőle.

– Tehát azt kérem tőled, szólt Ferhád, hogy engedd el e szobrászoknak a halált, kiknek szobraikat összetöretéd.

Az örömteljes meglepetés zúgása hangzott a teremben Ferhád nagylelkű kivánatára.

– Legyen, mondá a király, nemes kivánatod magadat tesz legnagyobbá, de még ez nem jutalom remekművedért; szólj, kivánj nagyot, én megadom.

– Mit! koldusnak hiszesz-e, vagy fösvénynek, hogy félsz tőlem jutalmat kérni? Ha birtokomban van az, a mit kivánsz, tied leend. Kivánj.

Ferhád erre fölemelé lecsüggesztett fejét s a király elé lépve, hőségtől reszkető hangon monda:

… Az emberek arczain az ijedtség, a megdöbbenés ónszíne vonult egyszerre keresztül, félre ugrottak Ferhád mellől, mint ki a villámot hítta le saját fejére.

Kosru szótlanul ragadta ki egyik harczosa kezéből a dárdát s Ferhádnak rohant vele, ádáz dühvel; még a hárfák is elhallgattak egyszerre, s Barbud elfeledé a zenét ijedtében.

– Előbb öld meg e napot, melyre esküvél, – monda neki, – azután engemet. -97-

A király kezében aláhanyatlott a dárda. Érzé, hogy esküje által fogva van.

– Tudom; – szeretek. Midőn e szoborra tekintél, nem gondolád-e mindjárt, hogy ezt a szerelem alkotá? mely magában megőrült, az lehelte belé tébolyodott lelkét, az él benne most is; Shirin az enyim. Mindenütt előttem áll, a hol csak járok. Akár alszom, akár ébren vagyok, őt látom; majd mosolyg, majd eped, majd sír, majd sóhajt; én látom őt, de közöttünk széles puszta fekszik, forró sivatag: hiába futok felé, nem érem el. Én birni akarom őt, akarok örülni mosolyának, hallani kaczagása dallamát, együtt sírni vele, ha sír, s érezni keblének dobbanását.

– Hallgass, tébolyodott! kiálta Kosru; őrűlt kivánatodat megbocsátom, kérj egyebet.

– Te csak igérni tudsz, király, s ha a megadásra kerül a sor, alkudozol, mint valami örmény kalmár; én jutalmat kértem tőled e szoborért, te megesküvél rá, hogy megadod azt, ha esküdet meg akarod szegni, az a te dolgod, de ha kérésem megtagadtad, e kalapácsütéssel szétzúzom e szobrot előtted.

– Megállj! eszelős, kiálta Kosru ijedten. Engedj beszélni fejeddel. Te magad sem tudod, mit kivánsz. Shirin királynő és te koldus vagy.

– Nekem három ország hódol, trónom elé mind a négy világrész hordja kincseit, ritkaságait; a mit emberi kéz kivihet, én megtehetem, még sem birom Shirin kivánatainak felét sem teljesíteni: nem királynak, hanem Istennek kellene lennem, hogy lelke óhajtásainak megfeleljek, s mit tehetnél te akkor?

– Oh király, viszonza Ferhád, – a költő, a művész közelebb áll Isten hatalmához, mint a király. A mi hatalmadnak lehetetlen, lehetséges nekem. A te hatalmad a rombolás, az enyim a teremtés. A mausoleum, melyet nevednek -98- építtetsz, az enyim is: te alatta fekszel, én fölötte maradok. Sokat, mit meg nem adhat a kard, megád a szellem. Neked minden hatalmad sem képes egy perczet elrabolni a halhatatlanságból; én ezredeket foglalok belőle. Te zenészeid myriádjaival sem taníthatod meg a szeretni nem tudót érzelmekre, mikre én szemeim járásával megtanítom. Mi a te paradicsomod? körülkerített börtön; mi a te örömed? aranyos unalom. Mit adhatsz te annak, a ki boldogság után vágyik? csinálhatsz-e aranyból szivárványt? Ha egész erdőket ültetsz rózsafákból, találsz-e bennök szerelmet? ha minden gyöngyét a tengernek összegyűjtöd, kaphatsz-e azokért egy könyet, melyet a boldog epedés csalt a szerető szemébe? Tied az ismert föld, enyim az ismeretlen menny. Én többet adhatok, miként te.

A szobrász szavai után mély csend állt be a nép között, félelmesen hallgatott mindenki.

A király letevé fegyverét s Ferhádhoz lépett nyugodtan. – Te mondád; – saját szavaidban legyen itéleted. Ha hét ízben teljesíteni tudod Shirin kivánságai közül azt, a mit én nem tudok: esküszöm neked, hogy bár jobban szeretem őt életemnél, neked adom.

– Legyen, szólt erős lélekkel, elfogadom az alkut. – Orpheus jutott eszébe, ki az alvilág kapuit nyitotta meg, hogy visszahozza hölgyét.

A király inte udvarnokainak, hogy távozzanak el; ő maga egyedül maradt ott Ferháddal.

Ezen idő volt az, midőn Shirin szokott délesti sétáját volt teendő a kertben, melyre a nagy széles ablak nyilt. A király és a szobrász ennek függönyei mögé rejtőztek el.

Nem sokára közelgett a királynő hárfás serege, a hölgyek tánczolva, énekelve képezének csoportokat a bokrok között; andalogva, édelegve jött Shirin, kedvencz hölgyeivel, a lánykák egy gyöngyházzal kirakott csónakot húztak elő, melynek felhajló orrán hosszúnyakú ezüst hattyú díszlett. Shirin helyet foglalt benne, egy lányka arany -99- evezőt fogott kezébe; másik rózsaguirlandokkal koszorúzta fel a hajót, az árboczot és a hattyú nyakát; egy harmadik tarka csigahéjból szivárványos szappanléggömböket fujt a légbe, mik bűbájos ragyogással szálltak fel a magasba; a többi a vízben úszva követé a csónakot, hintálva azt jobbra-balra s tréfás enyelgéssel rángatva le társait a habok közé, vagy felkérezkedve hozzájuk.

– Én olyan szép kék ruhát szeretnék, mint ez az ég, szólt könnyelmű lengeséggel a chinai hölgy.

– Én olyan balzsamot szeretnék birni, mely az ifjuságot örökké megtartaná, monda a hindu leány.

– Én szeretnék ős hazámban lenni, szólt az avar amazon, bár azon barna ifjak közül jönne ide egy, kik honn széles körváraink mellett gyors paripán űzik a futó ellenséget, karjuk kemény, mint a vas, szemük égő, mint a tűz, hajfürteik szalagok közé fogva, – és az engem elragadna innen.

– Hát te mi után epedsz, oh Shirin? kérdé egy negyedik leány, a hab közül a csónak párkányára emelve tajtékfehér termetét. Te boldog vagy, csak óhajtanod kell, s kivánságod teljesült. Kosru király kedvedért a föld legutolsó végére elküld, hogy meghozassa a mit kivánsz.

Shirin epedve hajtá hátra fejét, hófehér karját leomló hajfürtei alá téve.

– Oh azért, a mit én szeretnék, az égbe kellene küldenie. Én azt szeretném, ha itt felettünk a kert egyik falától a másikig egy szivárvány állna mindig, egyik vége az egyik ormon, másika a másikon. Oh én úgy szeretem a szivárványt! A Hæmus virányain, a hol én születtem, annyiszor láthatni azt, – mint gyermek sokszor futottam utána. Itt oly ritkán látok egyet, azt is csak mikor vihar van, a távol Behistan fölött; mint szeretném, ha itt volna -100- egy fölöttem, ragyogó hét színével körülölelné e zöld pálmafákat, s a hol keresztül látni rajta, kék, piros és lilaszín volna minden, a mi most zöld.

– Hallottad kivánatát; ezt én nem vagyok képes felérni, ha te az vagy, teljesítsd; mint mondád: aranyból nem lehet csinálni szivárványt, ha tudod miből lehet, csinálj.

Ferhád nyugodtan mosolygott. Az észnek sok nem lehetetlen, a mi az erőnek az.

Rögtön hozzáfogott művéhez. A behistani hegyoldalból fakadó patakot felszorítá zilaj medréből a hegytetőre, onnan mesterséges vízvezetőt készítve neki, lehozá ezt a dasztadzserdi királyi palotához. Akkor egy ezüst csőt vezetett körül a kert falán, melyből számtalan kis vékony cső állt felfelé. Midőn mind ez készen volt, egyszerre ráereszté a csövekre a behistani patak vizét, mely rögtön ezernyi vékony sugárban lövelt fel az ég felé, a milyen magasról jött le, olyan magasra szökelve ismét fel, s a mint a köröskörül visszahulló cseppekre rásütött a nap, ime ott volt a szivárvány, ragyogó hétszínű tündér-ívével egyik faltól a másikig hajolva; a zöld pálmafák lombjai, mik előtt keresztül vonult, kék, piros és lilaszínben égtek.

És azóta mindennap nyolcz óráig ott állt a szivárvány a kert fölött, magasan, midőn a nap kelt vagy áldozott, alábbszállva, midőn az emelkedék. Shirin öröme határtalan volt miatta, napjait mindig a kertben tölté, melynek lége az örökké hulló permetegtől a legforróbb nyári nap alatt is hűs volt és oly éltető, hogy benne még azon bokrok is, miket csak leveleikért szokás tartani, miknek virágát nem látta senki, csodára virágozni kezdtek, s némely virág, mi csak színei pompájáról volt ismerős, emberek bámulatára, ismeretlen gyümölcsöt érlelt.

Ismét mult az év, Kosru újra hivatá Ferhádot s parancsul adá neki, hogy várakozzék a függönyök mögött, midőn Shirin a kertbe fog jönni. A király leszállt a hölgyhöz, ki ismét szomorúnak látszék; halavány volt, mint a fehér rózsa, tán az ifju szerelmének átka fogott rajta, tán az ő álmai kisérték éjjelenként, azok hervaszták el.

– Mid hiányzik, oh rózsák tündére? kérdé a király kedvencz hölgyétől, mért vagy oly szomorú? Nem elég szépek a paradicsom virágai többé? vagy rosz álmaid vannak s azokon tünődöl? Tán kedvencz galambodat ragadta el az ölyv? vagy fehér szarvast láttál a vadászaton, s annak bűbája fogta meg szived? Szólj, mit hozzak számodra, a mi felvidítson? Fürteidnek India gyöngyét? homlokodnak Armenia koronáját? ajkaidnak Hybla mézét? Építsek számodra palotákat fekete márványból, ezüst oszlopokkal, achat erkélyekkel?

– Oh én azt szeretném, mondá, ha e patak helyett, mely most e kerten keresztül folyik, a behistani hegyről egy tejpatak jőne alá, hogy annak fehér hullámaiból ihatnám, mint vad folyamból, mely virágok között csergedez, s ha ez a patak fekete márványszobámban, mint fehér szükőkút lövelne magasra, s én abban megförödhetném. Oh mint szeretnék én tejpatakot látni.

– Hallottad Shirin óhajtását, ha varázsolni tudsz, eredj, változtasd meg a természet rendét, hogy ezután ne víz fakadjon a Bisutun hegyek közül, hanem tej.

Ferhád elment; – újra megindult a munka; roppant csatornák vágattak a hegyek összejövetelébe, nagy kőmedenczék lőnek vésve a sziklák homorulatán; mikor e mű készen volt, akkor idehajták minden reggel, estve a Bisutun hegyen legelő nyájakat, s azoknak tejét a nagy kőmedenczékbe fejték. -102-

Egy napon Shirin hálótermében egy szobrot állítának fel: az örökké ifjú Hebe szobrát, ki egy alabastrom medencze párkányán állva, a vállára leszállt sast látszott itatni feltartott aranycsészéből. Másnap reggel, midőn Shirin fölébredett, s ágyának aranynyal áttört függönyeit félrehajtá, bámulva szemlélte, hogy az arany csésze szélein gazdagon ömlik alá a tej, szüntelen tuláradva rajta s a medenczét színültig töltve.

És a mint ablakán kitekintett, egy fehér patakot látott kigyózva alázuhogni a Bisutun hegyek közül, mely keresztül folyva a rózsaligeteken, mint fehér szalag tétovázott a paradicsom virágos zöld halmai körül.

Shirin el volt ragadtatva kivánata beteljesültén s kéjelgő örömmel állt bele a medenczébe, lábaival a fehér tejhullámban lubiczkolva s ajkaival a fehér szobor csészéjéből szürcsölve a felbuzgó tejet; egy tündéri tünemény, fehér hölgy, alabástrom szobor és tejszökőkút, egy árny nélkül festett kép, mely csupán fénynyel van rajzolva.

A mint Shirin édelegve füröszté ajkait az arany csésze leomló tejében, egyszerre egy piros virág szirma vetődik fel abban, s körültánczolva a kelyhet, épen Shirin ajkaihoz sodródik, mintha csókjáért jött volna.

Shirin felfogá a testszín piros virágszirmot, mely egy lotus levele volt, s csodálkozva vevé észre, hogy azon rajz és írás van.

Megnézte közelebbről: a bársonysima sziromra egy csengetyűvirág volt rajzolva apró tűszurásokkal, melyben női alak fürdött. A rajz fölé e szó volt írva: oh Shirin! alája a mondat: «könyeimben fürdesz».

Shirin csodálkozva olvasá el a mondatot, s akkor egyszerre boszúsan tépte szét a virágszirmot, s elhinté azt a medenczébe. Hogy széttépte, megsajnálta, kihalászta ismét darabjait, iparkodék egymáshoz illeszteni őket s sóhajtva rejté keblébe.

Azután várta: nem jön-e másik virág is a csésze kelyhéből? nem soká kellett várnia, nehány percz mulva -103- ismét egy másik bukott fel; azt hirtelen felragadta, s nézte, mi rajz és mi irat leend rajta?

Azon egy nyitott szem volt rajzolva egy sugárzó nap közepében, fölé e szó: oh Shirin! alá e mondat: «mindenütt tégedet látlak».

Már ezt nem tépte szét a hölgy, hanem elrejté a másik mellé, s várta, sejté, hogy még egy harmadik is fog jönni.

Az is felvetődött. A szobor és a tejpatak lőnek Ferhád szerelmi postái; összegöngyölt viráglevélkéi a vezető csöveken át észrevétlen jutottak Shirin kezébe.

Kibontá a harmadik lotus-levelet, ezen egy rózsákkal koszorúzott halálfő volt rajzolva, fölé e szó: oh Shirin! alá e mondat: «meghalok szerelem miatt».

Nemsokára jött a király, kedvencz hölgye örömében gyönyörködni. Szomorúnak találta azt ismét. Szivét nyomta a keblébe rejtett három levél.

– Miért e ború arczodon újra? kérdé a féltő király. Hajnaltól naplementig sem tart-e nálad az öröm? Mije van még égnek földnek, a mit nem birsz?

– Álmodtam, annak jelentésén tünődöm, viszonza Shirin. Egy szép virágot láttam álmomban, melynek három szirma volt, mindenik sziromra külön kép festve. Egyikre egy harangvirágban fürdő leány, másikra egy napsugár közt égő szem, harmadikra egy rózsákkal koszorúzott halálfő. Míg ezeknek értelmét meg nem tudom, addig nincsen örömem.

A király összehivatá rögtön bölcseit és jósait, hogy magyarázzák meg ez álmot. Senki sem boldogult vele. Mikor mind megszégyenültek, előhivatá Ferhádot.

– Ime, monda neki, ismét van Shirinnek egy kivánsága, melyet nem bir senki teljesítni, s azzal elmondá az álmot.

Ferhád sóhajtott és mosolygott, sóhajtott a szerelemért, s mosolygott a diadalért.

– A képek im ezt jelentik, viszonza Kosrunak szépen: az -104- első: könyeimben fürdesz, a második: mindenütt tégedet látlak, a harmadik: meghalok szerelem miatt.

A király elmondá Shirinnek a magyarázatot, s Shirin megtudta belőle, hogy Ferhád a titkos szerető.

Három kivánság már betelt, monda Ferhád figyelmeztetve a királynak. Csak négy van még hátra.

Shirin azonban halvány lett, halaványabb a liliomnál. Csak úgy lengett a termekben, mintha nem is a földön járna. Senki sem tudta mi baja?

A király aggódva unszolá kérdéseivel, hogy mondja meg, mi bántja? A hölgy mindennap új meg új szeszélyes kivánatokkal állt elő, miket egy perczben követelt, a másikban már megunt, a mint szokták a hölgyek, kiknek minden örömük megvan, csupán egy nincs, a szerelem.

– Oh az én szivemet úgy nyomja valami, szólt egy napon Shirin a királyhoz. Ma kitaláltam, hogy mi nyomja oly nagyon? Kertembe a magas Takhti-Bostan hegy orma látszik, e szikla oly kopasz, oly sivár, valahányszor rátekintek, úgy érzem, mintha egész terhét keblemen viselném; ha ott a magasban egy gránátalmabokrot látnék virulni, csak egyetlen egyet, meg volnék gyógyulva ez érzésből.

– De ki tud oda felmenni? gondolá magában a király, s átadá Ferhádnak a teljesíthetetlen óhajtást.

A művész fogta kalapácsát, s a meredek sziklafalba egyenesen fel elkezde lépcsőket vágni, merész lángképzete segíté, a gondolat dæmonian vakmerő volt, a lépcsők csodálatos kiszámítással függtek egymás fölött, s bátor főnek kellett lenni, ki rajtok fel merészeljen menni, hol háromszáz lábnyi magasban semmi sincs, a mibe meg lehessen kapaszkodni, csupán csak az egymással összerótt sziklafokozatok.

Egy napon ismét meglátogatá Ferhád a királyt, s megdöbbentő hangon monda neki:

A király szorongó szívvel keresé fel Shirint, ki azon percztől fogva, hogy a Takhti-Bostan orma kizöldült, valami édes boldogság dicsfényét viselte arczán. Egész nap ott ült, a honnan e sziklára lehete látni, mely egyedül emelkedék a kert magas falain túl; szemei az odavarázsolt bokron függtek, s néha egész éjszakán át ott énekelt kertje forrásai mellett, szüntelen a bokrokat nézve, bűbájos éneke hangjait szeliden zengé utána a takhti-bostani viszhang.

A bokrok és a viszhang! Azt hivé mindenki, azt hivé maga a király is, csak Shirin tudta egyedül, hogy e bokrok lombjai közül egy epedő arcz néz le reá, s énekét az zengi vissza; Ferhád volt ott, ki mindennap életét koczkáztatá érte, hogy a felhőnyi magasból kedvesére leláthasson.

A királyné hervadt, – hervadt. A bölcsek, az orvosok ki nem tudták találni baját, szava sóhaj, éneke siralom, álma nyugtalanság volt. Semmi sem vidíthatá fel; nem kellett neki táncz, vadászat, ünnepélyek. Kosru egy egész palotát építtetett számára, mely egyedül azon kincsekkel volt tele, miket Heraclius császár hajóiból a szél a perzsa partokra vert; Shirin szemei meg sem akadtak Badaverd minden kincsein, s Artemizia palotái tizezernyi aranygolyóikkal, mik a csillagrendszert utánozták, egy pillanatig sem tudták őt érdekelni.

Szeszélyei, óhajtásai túljártak minden emberi lehetőségen. Kosru kétségbe volt esve. Oh, e királyoknak elég volt egy szeszélyes asszony bebizonyítani, hogy ők nem istenek.

– Beteg vagyok, monda Shirin, álmomban egy Amshaspand jelent meg előttem, egy virággal kezében. Ez azt -106- mondá, hogy tudtomra adandja, mi bánt? s intésére egész testem átlátszó lett. Akkor láttam megdöbbenve, hogy szivem fehéredni kezd; ha egészen fehér leend, akkor én meg vagyok halva; az Amshaspands azt tanácslá, hogy ha meg akarok gyógyulni, kerestessek egy olyan virágot, minőt ő kezében tartott, csupán annak illata lesz képes megorvosolni.

– Hosszú sötétzöld szárára lilaszín sisakok voltak feltűzve, s midőn e kis sisakokat felfordítám, mindegyikben egy-egy fehér galambpár ült.

A király és bölcsei nem nagy botanicusok lehettek azon időben, mert minden kutatásaiknak sem sikerült a Shirintől kivánt növényt feltalálni.

Ő elvándorolt a Taurus hegyekig, ott meglelé a jól ismert Anthorát, elhozá azt a királynak, ki látva a fürtösen lecsüggő kék sisakokat a kettős galambokkal, megrezzenve hallá a művész intő szavát:

A szépek szépe nem gyógyult meg semmi virág illatától; a király sírt, ha őt látta, s összehasonlítá szobrával; – a szobor oly életteljes, s a hölgy maga oly holthalvány.

Egész éjjel hallá a hölgy fájdalomédes énekét, ha erkélyén kidűlve néma kertjébe lenézett.

– Miért énekelsz versenyt a csalogánynyal, oh lelkem hölgye? kérdé a király gyöngéden, alig merve őt ajkaival érinteni; félt, hogy még a lehellet is összezúzza.

– Most csak még a csalogánynyal, nem soká a szellemekkel; felelt az epedő asszony, és mosolygott; – a király sírt.

– Közöttük fogok majd lakni; minden éjjel lejárnak hozzám, biztatnak, hogy menjek velök. A rózsa levele földre hull, de illatja felszáll az égbe.

– Minden más ott, mint a mi itt van. Napnak nincs ott éjszakája, örömnek, kéjnek bánata. A patak zeng, a fák lombjai tündérmeséket susognak, az élet folytatása az álomnak, s az álomban megszólalnak a kék virágok csengetyűi, mik úgy néznek reám ébren, mint megannyi tündérszemek. Oh a tündérek oly szépek; öltönyük ködből van szőve, lábaik nem hagynak nyomot a földön, s nem merülnek el a vízben, pillangó-szárnyaikon szivárványos pávaszemek ragyognak, repülő hajfürteik közt csillag és harmat szikrázik. Az éjjel egy tóban láttam őket fürödni, a tó felszine be volt hintve aranyporral, mely nem ült le a fenekére, hanem fenmaradt a vizen; úgy híttak maguk közé, már velök mentem repülve, a midőn felébresztettél. Oh teremts nekem egy ily tavat, melynek tükre aranynyal legyen behintve.

A király elszomorodott. Aranyja volt neki elég, egész folyókat volt képes behinteni aranyporral, de hasztalan, az mind leült a fenékre. Hiába törték oly finomra, mint a lisztláng, a pehelykönnyű aranyfüst is leszállt a víz fenekére, senki sem birta kitalálni a tündéraranyat.

A király remegve és remélve hivatá Ferhádot. Remegett, hogy hátha teljesítendi az óhajtást, de remélte, hogy az most lehetetlenné vált.

Ferhád meghallá a kivánatot, kiment a behistani virányokra; összefogott egy millió aranyszárnyú lepét, s azoknak fényporával behinté a kert kisded tavát, – és ime az arany fenn úszott a víz szinén.

– A hatodik kivánság is teljesült, szólt a szobrász a a királynak. Csupán egy maradt még hátra, az utolsó egy kivánság.

A király reszketett Shirinért, félté őt a szobrásztól, -108- kinek esküvel igérte, és féltette a haláltól, kitől nem tudta megvédni.

A szépek szépének szivében emésztve égett a szerelem, de az nem parancsolójáért égett, hanem egy szegény ismeretlen ifjuért, ki szerelmében megőrült, s őrültsége hatalmával csodákat követett el imádott bálványának egy-egy pillanatnyi szeszélyeért; s mig az ifjú hölgy az ősz király lábainál ülve, hárfával kezében édesbús dalokat énekelt, mik fájdalomban és szépségben a csalogányéval versenyeztek, titkon szivében arra gondolt, hallja-e a dalt az ott, ki a magasban viszhangot szokott rá adni?

Csak egy kivánság volt még hátra, és ők egymásé leendettek. Shirin nem is álmodá, hogy mind azon óhajtás, a mit ő lehetetlenül kigondol, annak vállaira roskad, ki őt oly forrón szereti. Egy napon azt mondá a királynak, arczán örök epedéssel:

– Miért nem vagyok én boldog? Mert nem látom felkelni a napot soha. Ez a nagy erdős Behistan mind elfogja előlem a hajnalsugárt, úgy szeretném, hogy ha e hegyen keresztül egy út volna merőben keresztülvágva, hogy a mint feljön a nap, annak tulsó végén első sugarát megláthatnám.

A király szabadon lélegzett. Előhivatá Ferhádot, s diadalmas arczczal mondá:

– Halljad Shirin hetedik kivánatát. Ő a felkelő napot óhajtja látni palotája ablakából; e végett egy utat kiván keresztül vágatni a Behistánon, hogy annak tulsó végén a hajnal első sugarát láthassa. Menj, teljesítsd.

– Oh Shirin! sóhajta búsan a szobrász, s vette kalapácsát és ment, az emberek utána néztek és kaczagták.

Nemsokára viszhangzottak a kalapácsütések Dasztadzserden a szobrász megkezdett munkájától. Mintha óriások dolgoznának rajta, megfoghatlan erővel haladt a mű, hegyek omlását, sziklák szakadását lehete hallani mindennap s ha estenként a királynő palotája tetejére kiült, midőn körül csöndes volt minden, hallá, mint távoli -109- kisértethangot, a csengő kalapácsütést s minden ütés után e kiáltást: oh Shirin!

Ott dolgozott Ferhád éjjel nappal. A szerelem őrültséget, s az őrültség emberfölötti erőt adott neki. A legmerészebb eszmét, mit más kigondolni félt, ő kivitte, a behistani átvágás mindig tovább-tovább haladt, s a szobrásznak nem volt elég, hogy műve nagyszerű legyen; még széppé is tette azt, a kivágott kőfalakra mindenüvé oda véste Shirin arczát, szobrait, a hogy az szivében élt, mosolyogva, szemérmesen, virágokkal koszorúzva.

Így támadt a két bolthajtás, mely maig is épen megvan, és a többi képek, szobrok, a mély kivágás oldalán, miket köröskörül benőtt a zöldelő folyondár.

Ben Mohamed al Kazvini azt mondja e remekműről a «teremtés csodájában» (adsaib al mathlukat), hogy a világ szobrászai mind bámulva jöttek ide, Ferhád műveit csodálni.

A mű ellenállhatlanul haladt, s már végéhez közelíte; Kosru kétségbe volt esve. Látta, hogy elveszti Shirint, mert ellenének hatalma nem emberi erő.

Kész lett volna már Ferhádot esküje ellen megöletni, biztatta is embereit; de ki merte volna azt elvállalni? ki merne egy őrültet megölni? Az őrülteken Isten keze van, bennök idegen, ismeretlen szellem lakik, ki merné e szellemet kardja hegyével onnan kizavarni?

Élt Dasztadzserben egy vén jóslónő, Omaya; száz ráncz arczán, száz bűn lelkén. Ez megtudva a király titkos bánatát, oda ment hozzá egy napon s felajánlá, hogy ő megöli Ferhádot.

A királyt visszarezzenté a lélek. A bűn elől, melyet keresve keresett, visszadöbbent, midőn az magát jött ajánlani.

– Én nem fogom őt bántani, sem fegyverrel hozzá nem érek, sem mérget italába nem töltök, sem varázsló szóval meg nem rontom, – mégis el fogom őt veszteni.

A szobrász épen a szikla párkányán dolgozott, minden kalapácsütésnél kiáltva: oh Shirin, Shirin! A viszhang utána sohajtá: Shirin, Shirin!

– Ah Ferhád, minő jó bolond vagy te, hogy egyre Shirin nevét kiáltozod, midőn ő már tizennégy nap óta halva fekszik, s a király és az egész udvar régen gyászt viselnek érte.

Ferhád, mint a villám ütötte sas, összerogyott e szavakra, kalapácsát elhajítá, s maga is utána hullott le a száz ölnyi magasból, s ott, halhatatlan művei csarnokában lehelte ki forró lelkét.

– A művész, a ki hozzáfogott, belehalt, mondának neki, éjjel leesett a szikláról, s nincs a ki megkezdett művét bevégezni merje és tudja.

Harmadnapra megszünt élni. Elment oda, hol a napnak nincsen árnya, az örömnek búbánata; hol a csengő virág nyilik, hol a tündérek lejtenek, s fürödnek aranyos tóban; hol az élet folytatása az álomnak, s a szerelem egy örökkétartó csók. Ott megtalálta Ferhádot is s azóta nem szünt meg boldog lenni. -111-

A király és az egész ország tizennégy napig siratták Shirint, akkor eljöttek a shiraszi leányok, s a király engedelmével eltemették őt Ferhád mellé, egyiknek sírjára ültettek fehér rózsát, másikéra piros rózsát, hogy a szerelem virága örökké nyiljék azok fölött, kik a szerelemért haltak meg.

A király pedig, keservében e két sír közé elevenen ásatá el a gonosztevő Omayát, a ki mindkettő halálát okozta, s tüskét vettetett föléje.

Shirin művészi szobrát azonban azon patakban állíttatá fel, melyet róla neveztek el, s gyakran édes csalódással merenge rajta, gondolva, hogy ott mostan Shirin fürdik.

Dasztadzserd pedig elpusztult, és Babylon és Persepolis és Ktesiphon omladékit benőtte mind a vad bokor. Kosru Parviz fény és hatalom nélkül halt meg, futva ellensége elől, ledöfve ön fia orgyilka által, kiben a sassanidák hatalmas faja kiveszett.

Minden elmult, csak a mi Ferhád és Shirin emlékéhez van kötve, az élt meg.

A «paradicsom» elvadult; benne csak egy gránátalmafát őriz még a nép. Ez Ferhád fája volt, melyről kalapácsa nyelét vágta, s mely kihajtott, a hova lehajítá; a ki szerelemtől beteg, meggyógyul ennek árnyától.

A három sír Kazri-Shirin mellett most is megtermi rózsáit és töviseit, s a «szép Shirin» szobrát maig is felkoszorúzzák, midőn azon ember-idom sincsen többé.

A Takhti-Bostan rovatkait, a behistáni faragványokat benőtte a zöld fű és moha; – mesze földről jőnek néha idegenek, kik bámulva szemlélik, mit tehet e három embereken túli erő: – művész, – őrült, – és szerelmes? –

FORTUNATUS IMRE.

I. KÉT KÜLÖNÖS VÉGRENDELET.

Történt az ezernégyszázkilenczvenkilenczedik esztendőben Magyarországon azon különös eset, hogy a fehérvári káptalan levéltárába két végrendelet tevődött le, melyekhez hasonlatost sem apáink nem olvastak, sem fiaink olvasni nem fognak soha.

Az egyik végrendelet származott Istenben boldogult néhai Perényi Imre ő kegyelmességétől, Magyarország nádorispánjától, kit a milyen büszke, fastuosus embernek ismertünk életében, nem kevésbbé olyannak találtunk holta után.

– Hogy, a mely napon ő kegyelmessége meghalálozik, egy hét alatt az ország minden városaiban és falujaiban levő harangok meghúzassanak, – az ő holtteste az alatt bebalzsamoztatván, közszemléletre kitétessék, mely czélra ő maga minden utasításokat leirt a legfigyelmesebb pontossággal, milyen színű legyen a bársony szemfedő, mely a ravatalt takarja, s miféle angyalok legyenek azon himvarrással kiformálva? hány gyertyatartó legyen jobbról és balról? milyen sujtása legyen azon őrök mentéjének, a kik mellette fognak állani kivont karddal, s hány verset énekeljenek a kántordiákok a palotában, hányat a palota lépcsőin és künn az udvaron? Továbbá, hogy első napon csak egyedül a prælatusok látogassák meg holttetemeit, második napon a mágnások, harmadik napon az alsóbbrendű -113- clericusok, negyediken a köznemesség rendei, s csak úgy nyittassanak meg az ajtók a misera plebs contribuens előtt, gondjuk lévén az ajtónállóknak rá, hogy senkit dísztelen öltözetben, avagy a sokaság között egy-egy zsidót be ne ereszszenek.

Hatodik napon azután a test az ország primása által beszenteltetvén, mely urak és meddig vigyék a koporsót vállaikon? hol és kinek adják ismét által? a templom hány vég fekete posztóval legyen behúzva? s a családi czímerek milyen ezüstfejű szegekkel legyenek a posztóra kiszegezve? továbbá, hány arany forintot kapjanak a testőrök? hányat a ministransok? hány dénárt minden koldus fejenkint? és hány rőf gyászt minden ember, a ki csak az utolsó tisztességtételen megjelenik és milyen nagy szál viaszgyertyákat? az előbbkelők sokszínűre befestetteket; – mind ez szép rendben és igazi keresztyéni előrevaló gondoskodással el volt számlálva.

Hanem a mit megütközés nélkül nem lehet hallanunk, ez azon rendelete volt az Istenben boldogultnak, miszerint ő iszonytató nagy vagyonát mind eltestálta az ország legnagyobb urainak és főpapjainak, legtöbbet testált pedig magának a királynak, azon feltételt kötvén végrendeletéhez, hogy holttestét maga a király a Dunapartig gyalog kisérje, a többi főfő urak pedig névszerint előszámlálva, a Dunán keresztül Pestváros korlátjaiig, a többi meg nem nevezett legatariusok pedig egész fel Zemplén megyében levő, általa alapított terebesi paulinus-rendű szerzet kolostoráig, a hol sírboltba tétessék s e közben mely falukban álljanak meg, hány mérföldet tévén egy nap, s minden falu előljárósága hány ezer lépésnyire jövén ki eleibe tisztelkedni, s hány arany forintot kapván ajándékba.

Ez volt végső rendelete az Istenben boldogultnak és nem hallik, hogy valaki a legatáriusok közül, bár csak egy is visszautasította volna e büszke föltételek alatt ajánlott hagyományt, sőt inkább mindenki iparkodott azt -114- pontosan megérdemelni, még maga a jó emberséges Ulászló is.

Másik végrendelet vala az öreg néhai Kunhalmi Andrásé, – jól járt szegény, hogy meghalt, Isten nyugosztalja meg. – Életében szegény öreg úrnak úgy elvette az úr Isten az elmebeli tehetségeit, hogy már hajlott korában valami szép czigányleányba belebolondult s azt nagy vesztére feleségül el is vevé; a kis-tarcsai parochián esküdtek össze, a holott a plébános nem akarta rájuk adni az áldást, azt állítván, hogy a menyasszony nincs megkeresztelve és sem a hiszekegyet, sem a miatyánkot nem tudja. A minthogy igaza is volt. A jó András úr azonban nem hogy a pap vonakodásában Isten mutató ujját látta volna meg, sőt inkább kihányatta azt a parochiából, lévén Kistarcsa az ő allódiuma, s mindenestől kihordatva azt a határra, valami jött-ment kápsáló mendikást tett meg helyette; a miből aztán nagy per is kerekedett, felment a szentszékre, az országgyűlésre, még tán a király eleibe is. Szakadt-e vége valaha, vagy sem, azt már nem tudom. Elég az hozzá, hogy András úr csakugyan megesküdött a czigányleánynyal, még pedig, minthogy az ismerős urak közül egy sem akarta elvállalni a násznagyságot, az uradalmabeli ismaelita hóhér és a faluvégen dorombot csináló czigánykovács násznagysága mellett. Hogy az ilyen módon szerzett házasságon Isten áldása nem lehetett, azon nem kell csodálkozni. A világ sok mindenféle mendemondát összebeszélt, de a miket kár volna feljegyezni. Hogy az asszony boszorkányságot értett volna s ha akarta, ördöngős mesterséggel kicsinálta, hogy az ura semmit sem látott, hogy a legényeket a kulcslyukon eregette be magához, s ha ráolvasott a házra, az egész háznép aludt hetekig, míg csak föl nem ébresztette. Én bizony mindezeket nem hiszem. Nem kell az asszonyoknak boszorkányság ahoz, hogy az uraikat megcsalják, s ha egyszer az asszony kikapó, meg nem őrzi azt sem závár, sem lakat. -115-

Elég az hozzá, hogy vége felé az öreg András úr annyira megzavarodott elméjében a sok házi viszontagság miatt, hogy egészen elhagyta magát, etetni kellett, mint a gyereket, elhitette magával, hogy neki se keze se lába nincsen; majd meg azon képzelődött, hogy ő egy török basa, kinek hatalmában áll minden leányt elrabolni a környékből, s aztán egyenkint ismét a tengerbe hányatni.

Végtére egy napon az ő hűségtelen felesége valami lókupecz szaraczénnal összeszerződve, végképen megszökött a háztól, melynek hírére az öreg urat rögtön megütötte a guta. Halála előtt néhány órával emlékező tehetségei némileg visszatérvén, hivatta a maga lekötelezett embereit, kik előtt szívének halálos keserűségében olyanforma végrendeletet tőn, hogy egyetlen fiának, ki első feleségétől születvén, Leventának kereszteltetett, oly feltétel alatt hagyja solymosi és kistarcsai roppant kiterjedésű uradalmait, ha az megvetve a háládatlan és csalárd asszonyi nemet, soha meg nem házasodik; a mely órában pedig azt cselekedné, veszítse el minden vagyonait s legyenek azok Szalkán Gergely uramé, kinek becsületes nevét úgy hiszem, híréből mindnyájan ismerjük, a kik pedig ennek híjával volnának, azok majd megismerendik később.

Hogy az ilyen Isten és természetelleni végrendeletet mily könnyű lett volna okosabb időkben invalidálni, az kétségbevonhatlan, mert egy az, hogy a hagyományozott uradalmak csak oly formán voltak keresményei András úrnak, hogy helyettük az ősi szántói és györöki uradalmait adta el, s így felőlök nem rendelkezhetett, más pedig az, hogy az egész világ tudta, miszerint az öreg úr saját elméjét rendbe szedni már régóta nem volt képes s csakis így juthatott eme háborgós gondolatra.

Ámde midőn e végrendelet tévődött, még akkor Leventa igen kicsiny fiu volt s jóformán nem is értette, hogy miről van szó, s jó szívénél fogva több szomorúsága volt apja halálán, mint végrendeletén, később pedig kiment az egész végrendelet a fejéből, s mire aztán ismét eszébe -116- juttaták, már akkor sem mód, sem eszköz nem volt annak eltörlésére, de ha mindkettő lett volna is, nem volt törvényszék, mely az ügyet Szalkán Gergely ellen felvegye; mert nagyon szomorúan állának akkori időben Magyarországon az igazság ügyei.

De hogy mindeneket megértethessek, előbb a következő dolgokat kell elmondanom.

II. A ZSIDÓ ÉS FIA.1)

Még én emlékezem arra az elzárt városrészre, mely a Gellért- és a várhegy között egy félkörben hegyes sánczkarókkal s zsilipes gátokkal elkerítve, egy csoport sűrűn összetömött hegyestetejű házat foglalt magában, s melyet neveztek akkoriban zsidósornak.

Biz én nem igen sokat jártam bele; hála Istennek, mindig ki tudtam jönni a jövedelmemmel, s ha nem volt pénzem, összébb húztam a bocskorszíjat, s az én nevem soha sem állt a rováson. Mulatságképen pedig nem igen szokott az ember oda menni, csunya, szűk, tekervényes utczái szántszándékosan úgy el voltak hagyatva, hogy már a ki bele akart lépni, előre visszaijedt a mindenféle illattól, a házak mellett emberderékig nőtt a dudva, s a sikátor közepén soha sem száradt fel a sár, miután a lakosság minden vizet csak az utczára eresztett ki, mint szintén a szemetet, hamut és baromfitollat is csak egyenesen az ajtaja elé döntögette.

A házak ajtai maguk oly alacsonyak voltak, hogy termetesebb férfi csak megbukva juthatott rajtok keresztül, ablakaik közül pedig egy sem szolgált az utczára, csupán a padlásnak volt egy kirugó eresze, melyen egy kis lyuk -117- volt fúrva, s ha valaki zörgetett az ajtón, ezen szoktak a háziak reá lenézni, ha vajjon «kapóhresz»-e vagy nem? ha nem volt kapóhresz, akkor zörgethetett itéletnapig.

Meszelve sohasem voltak e házak, sőt az volt az istenesebb, a ki mentül jobban be tudta hányni sárral és foltokkal az oldalát; a mi egyébiránt igen természetes következése volt azon félelemnek, hogy ha egy zsidónak gazdag híre futamodott, azt a magyar urak ki nem hagyták fogyni a kölcsönadásokból, soha nem látom fejébe; a nemes urak és a szegénység pedig, a hol elől utól kapták, megverték, megdobálták, sőt a mi nem egyszer megtörtént, a szomszéd városnegyedet lakó ráczok ki is rabolták, s megölték őket.

E végett mindenik csak azon volt, hogy külsőképen a legnagyobb szegénységet mutassa, nem lehete őket utczán másként látni, mint rongyosan, piszkosan, s a leggazdagabb Izsák nevű zsidónak, kiről az a hír szállt, hogy az egész háza fundamentoma aranyból van rakva, a rongyos háza tetején beesett az eső, s az ünneplő köntösén több volt már a folt, mint az eredeti thaby.2)

Magam is sokszor találkoztam ezzel az öreg zsidóval. Oly alázatosan köszönt mindannyiszor, s ha a familiájáról kérdezősködtem, azt felelte, hogy mind a fia, mind a menye földig hajolva köszöntetnek, az unokái pedig ezerszer csókolják a kezeimet; pedig tudom bizonyosan, hogy soha híremet sem hallották a jámborok.

A fia, Salamon, mintegy huszonkét éves lehetett ez időben; valami szokatlan vadság volt éles, fekete szemeiben, mindig úgy járt az utczákon, mintha valaki kergetné, s ő meg-meg akarna állni, hogy visszaforduljon rá; a fal mellé húzódva járt szüntelen, s ha találkozott bármi becsületes emberrel, mintha megijedne tőle, kikerülte, s ha vagy a pákosz gyermekek, vagy a zászlós urak lovászai kötekedtek vele, nem szólt, hanem úgy forogtak a szemei, -118- mintha azt szeretné, ha valamennyinek egy nyaka volna, s azt ő egyszerre kitekerhetné.

Ennek a feleségét hítták Aisahnak. Jó, csinos asszonyka volt, nem lehet rútnak mondani, hanemha azért, hogy a szemei mindig úgy látszottak, mintha ki lennének sírva s az arcza, mintha nagyon sokat búslakodnék. Talán úgy is volt. Azon felül szokás levén náluk a leánygyermekeket nagyon korán férjhez adni, neki nemsokára két gyermeke is levén, nem maradt ideje a női szépségnek tökéletes kifejlődésére, a gyermeki vonások egyszerre anyaivá kényszerülve átváltozni. Hanem azért meg kell neki adni, hogy az egész zsidósoron nem volt nálánál szebb asszony, s biz azzal Salamon meg lehetett elégedve, kivált ő, a kinek oly kiállhatatlan képe volt, hogy nekem ugyan, ha asszony volnék és ő egyedül volna a kerek világon, még sem kellene.

Két fiuk is volt; ebből állt az egész család. A nagyobbikat hívták Márknak, a kisebbiket biz én már nem tudom hogyan.

Mindezeket pedig, miket most elmondandó vagyok, egy Péter nevű szolgától tudom, ki nálam hetes napszámos volt, Izsáknál pedig minden pénteken délutántól szombat estig szolgált, végezvén azalatt a ház körüli dolgokat, miután az orthodox zsidó szombat napon még a gyertyáját megkoppantani is vétkes dolgozásnak tartja.

Ez beszélte nekem, hogy egy pénteki napon az öreg Izsák egyedül ült az ő belső szobájában, sem fia, sem menye nem valának otthon. A kisebbik unoka aludt a bölcsőben, a nagyobbikat pedig tartá térdén az öreg Izsák és egy képet mutatott neki, mely kép ábrázolt egy farkast, a ki emberszíveket eszik. És annak a farkasnak emberfeje volt festve és az emberfej Fugger György fejéhez hasonlított.

A kis fiu váltig szabadkozék, hogy ő fél attól a képtől, ekkor az öreg rámordult:

– Ne félj tőle, hanem gyűlöld! Lásd kis fiam, ez a vadállat -119- im ez emberarczczal, nagyapád halálos ellensége, Fugger György. El ne felejtsd ezt a nevet. És azok, kiknek szíveit a fenevad összemarja, apád és nagyapád és ha majd megnőttök, te és kis testvéred. Tanuld gyűlölni e vadállatot. Neve Fugger György. El ne felejtsd soha.

A kis gyermek sírt és lekérezkedett és az öreg Izsák még sokat beszélt neki, miket Péter a tűzhely mellől hallgatott.

Immár jó volna azonban tudni, hogy miért haragudott a vén Izsák oly igen nagyon Fugger Györgyre?

Kérlek benneteket, a kiknek ez irás kezeitekbe fog valaha akadni, ne vessétek félre e lapokat, unalmas régiségüknél fogva, mert ámbátor öreg ember irá meg ezen dolgokat, sok vagyon azokban, mit a késő unokáknak megtudni jó, bárha megérni nem oly kivánatos.

Valának ezen időkben a zsidók nagy zsarolói az országnak és a keresztyén urak semmivel sem valának jobbak a zsidóknál, úgy, hogy példabeszéddé vált nálunk: «ha Izsák kezébe kerülsz, az megnyír, ha a Fuggerébe kerülsz, az megnyúz».

Az ország minden javai, miket egykor királyaink magok kezeltek Isten dicsőségére, hazánk jóvoltára, igazságos Mátyás óta annyira elszármaztak idegen kezekre, hogy nem ritkán megesett a szegény fejedelmen, hogy az asztalára való pecsenyét a hentesektől kellett neki hozatni és a bort butelia-számra kéregetni Szathmáry uram ő kegyelmétől, a ki aztán oly dupla krétával szokta azt felróni, mint a legjobbik csapláros.

A harminczadok, sóbányák, arany-, ezüst- és rézaknák, pénzverők, mind el voltak zálogosítva, bérbe adva, s még istenesen történt, ha csak zsidó kézen voltak, az legalább a királynak is adott valamit, bárha a nagyobb részt magának tartotta, de a hol a keresztyén pogányok tették rá az öt ujjokat, onnan ugyan ki nem került semmi. Szalkán Gergely, Bakács, Várday uraimék, kik a kincstár kezelésével valának megbízva, öt – hatszáz, aranytól és drágakövektől -120- csillogó lovas által kisértették magukat, ha valahova mentek; szegény II. Lajoson sokszor megesett, hogy nem mehetett ki, mert nem volt tisztességes saruja, melyet felhúzzon. A nép jajgatott az adófizetés alatt: a kinek három arany volt az egész értéke, annak egy aranyat kellett tőle fizetni; és a kincstár mégis örökké üres volt. Először az adóbeszedő maga lopott, akkor küldtek rá ellenőrködőket, akkor ketten loptak, végre katonákat küldtek rájuk, akkor még többen osztoztak; sohasem látott abból a királyi kincstár semmit.

Vagy megtörtént, hogy egy adószedő előlegezett az országnak a maga cassájából tízezer aranyat s másik esztendőben azután beszámított magának tizenkilenczezeret. Kilenczven procentot vett az országtól!

Másik, az egri, soha sem adott számot, hanem volt egy szép sólyom madara, mely a királynak nagyon megtetszett. A király kérte tőle szépen, de az csak nem akarta neki odaadni, végre úgy igérte oda, ha elengedi neki számadásait beadni. Az a madár negyvenezer arany forintba került a királynak, olyankor, mikor pénztára üres volt. A nemesség által az ország végső szükségeire befizetett két millió nyolczszázezer aranyból a királyig nem jutott több hatvanezernél, a többi elolvadt szépen a közbeeső kezek között.

Úszott fényben és pompában boldog, boldogtalan, csak a király és nép volt szegény, a mit megitélhetsz kegyes olvasó, ha összeveted az akkori dolgoknak az árát, átlátván, milyen hallatlan olcsó volt minden, a mi szegény emberek között forgott, s mily képtelen drága, a mire nagyoknak volt szükségök. Egy paripát vehettél két aranytól tizenkettőig, az egész gubacsi nagy puszta száz aranyon kelt el s fekvő birtokodra zálogot sem adtak. Hanem egy hordó bor harmincz aranyon kelt, egy rókatorkos mentét vettem tíz aranyon, s ha nem restelleném neked a királyi háztartás számadásait felsorolni, még azt is elmondhatnám, hogy második Lajosnak egy téli mentéje, melyet -121- egész télen viselt, nem került többe hetven aranynál, s az asztalán levő abrosznak rőfét hét ezüst pénzen vették, míg Bakács uram palástjából az aranynyal áttört bársony rőfe került tizenhat aranyba és kellett hozzá tizennégy egész rőf, hát még a hermelin hol maradt? s hol az arany boglárok, meg a bélésnek való thabyt?3) melynek rőfe maga harminczhárom arany volt, úgy, hogy ha kifordította, belül még szebb volt a palást.

És ezeknek az udvarát is a király volt kénytelen tartani, ők csengő-bongó zenebandákkal jöttek Budára látogatni, az mind a király rovására ment; Drághfy Bertalan uramnak egy látogatása tizenkilenczszáz és húsz aranyforintba került, Várday Péter érseké maga ezerbe. Hát még a sok udvari nép, a tánczosok, az énekesek, a móriók és viaskodók, a bohócz törpék és az orosz medvetánczoltatók, a koldusok, barátok, a sólymászok és peczérek hány ezer forintba kerültek a királynak! úgy, hogy ő neki magának nem maradt élelemre több kiadni valója hetenkint száz arany forintnál, a minél kevesebbet alig hiszem, hogy fejedelem költött volna Abdolonymus szidoni herczeg óta, ki maga szántotta a földét.

Nehogy azonban sokáig untassalak e szomorú tárgyakra való félretérésemmel, visszafordulok Izsákra és Fugger Györgyre.

Ilyenforma közpréda lévén az ország, jó alkalmuk volt a kapzsi és zsugori népeknek, a ragadományt egymás kezeiből kitépni, kinek-kinek meglévén ebben is a maga módja. Szalkán Gergely, Bakács és Várday a legelején kezdték, gazdag jószágokat ajándékoztatva, vagy zálogba véve a királytól, az Ujlakiak, Szécsiek és Palóczok már második kézből kapták, ők a gazdag prælatusokat, káptalanokat, apáturságokat rabolták ki; a kisebbek atyjokfiait pusztíták, mint Pók Péter – ex familia Mérges – ki saját testvérét a vízbe taszítá, s hogy onnan kiúszott, dárdával -122- verte keresztül, a miért azután négyfelé is vágatott; de leggonoszabbak valának azok, kik erőszak helyett láthatatlan cselszövényekkel jutottak biztosabb úton a czélhoz, bizonytalan jövedelmű jogait a koronának véve árendába s ezek között legelső helyen szabad neveznünk Izsákot és a Fuggereket. Ezek az ország összes rézbányáit birták kétszáz aranyban, s a világ jól tudta, hogy a rézzel együtt tömérdek ezüstöt is találnak a bányákban. Amaz a végvárak felszerelését vállalta egykor magára Móré Jánossal együtt. Móré János azonban meghalálozván, Izsák azt állítá, hogy a számadások mind nála maradtak és senki sem tudott vele boldogulni.

Természetesen, két fösvény mindig útjában van egymásnak, s a mit az egyik nyer, azt a másik irigyli, azért e két ember szüntelen egymás ellen áskálódott. Százszor bevádolták egymást, s ha akadt egy kövér koncz, az volt a boldogabb, a melyik azt a másik kezéről elüthette, s az egymástól nyert bántalmakat rovásra jegyezve, évek multán is elővették egymást, ha valami út és mód akadt a boszúállásra, a mi gyakran a legkikeresettebb és legérzékenyebb szokott lenni.

Ezen időkben épen egy zsíros koncz volt kérdésben: a vámok és a harminczadok bérbevevése, melyet elnyerhetni mind a két vetélytárs megfeszített erővel törekedett. Nehogy pedig azt gondold jámbor utód, hogy az ilyen adomány érdemek szerint volt megnyerhető, tudtodra adom, hogy a ki ilyenkor jobban győzte pénzzel és ajándékkal, azé lett a jó fejős tehén.

Zsigmond kamarás úr Izsák aranyos hintajában ült, de a hintót Fugger paripái huzták, a paripákat ismét Izsák skárlát posztójába öltözött kocsisok hajták, de megint a kocsisoknak ujra Fugger borából lakozott diák osztá a parancsot.

S ez a circulus vitiosus így ment tovább, ha Izsák lekenyerezte az asszonyt, Fugger lekötelezte az urat, ma az egyik kapott gyémántos nyaklánczot, másnap a másik -123- bogláros kardkötőt. Ez a nemes versenyzés utóbb annyira ment, hogy Fuggernek kifogyott a kézen forgó pénze, s szétküldözé embereit, hogy kérjenek számára kölcsönt. Izsák ezt megtudta, és maga sietett neki annyi összeget ajánlani, a mennyit csak kivánt, olyan kamatra, a minőre Fugger szokott adni másnak. Fugger azon a pénzen egy merő kárbunkulusokkal kirakott serleget vőn a kamarás úrnak; mit adjon már most Izsák? Említettem, hogy volt az ő fiának egy csinos felesége, kinek igen szép fekete szemei voltak, és a kamarás úr nagyrabecsülte a fekete szemeket. Izsák elküldte hozzá ezt, hogy kérelmét adja elő.

Az említett pénteki napon igen zivataros idő vala, midőn a kis Márk félve a villámlásoktól, de még jobban a képektől, miket neki nagyapja mutogatott, lekérezkedék és elbujt kis testvére mellé, a midőn a ház ajtaján egyes koppanás hallaték, a mi rendes jel volt, ha valami házhoztartozó érkezék.

Izsák maga ment le félrehuzni a tolózárt, s csak annyi nyilást engedett az ajtónak, a mennyi elég volt, hogy egy ember keresztül csúszszék rajta. Fia jött meg, a Salamon.

A mint felérkeztek a pitvarba, az öreg bereteszelte az ajtót, s azt sem várta, hogy Salamon kifacsarja átázott köpenyegét.

– Voltam, felelt mogorván Salamon, mert a lovászmesterhez küldé őt az apja, valami igen régi tartozás behajtása végett.

– De igen: azt igérte, hogy ha még egyszer küszöbére teszem lábamat, agyonkorbácsoltat.

Salamon szemei forogtak, mint két tüzes lidércz, fogait összecsikorgatá: -124-

– Szerettem volna, úgymond, szivében megforgatni késemet, de nem férhettem hozzá közel, szolgái miatt; el kelle fojtani boszumat, s a pórnép csufja közt visszatérnem.

– Nem jól cselekvél, szólt, képét ezer ránczba huzva az öreg. Midőn megvert, kezet kellett volna csókolnod a nagy úrnak, midőn kirugdalt, eléje borulnod, s midőn kutyának nevezett, mosolygó hódolattal hajtanod meg magad, de nem tágítani addig, míg meg nem fizet!

– Épen azért rugdalt ki, mert igazságod volt. Nagy vétke az ügyefogyottnak, ha igaza van. Tűrd békével, ha bántanak: zsidó vagy.

– Érzem. Az utczán sárral hajigálnak utánam; a pór kutyáit uszítja rám, a nemes cselédeit, s ki bántani nem mer, vagy nem akar, félretér előlem, ha találkozik velem az utczán, mintha mirigyes volnék. Oh Jehova, minek teremtél engem!

– Mért nem születtem kőnek? akkor nem zugolódnám. De szivem van, és az sajog.

Salamonban megállt a lélekzet. Mintha nem jól hallott volna, újra megkérdezé:

– Nem jól érthettél apám, szólt a fiu szorongva, én nőmet kérdeztem, Aisaht, hogy hová ment?

– Jól értettelek és jól feleltem, ha azt mondtam, hogy Zsigmond kamarás úrhoz ment.

– A harminczadokat kéri számunkra. Lásd, tégedet akárhová küldelek, bárha legigazságosabb ügyemben is, kivernek, elutasítanak; Aisah szerencsésebb, az ő kérését soha sem szokták megvetni.

– Soha sem-e? s hát nem most történik az először így? Hát Asmodai nem veszett el a halepétől, mivel Tobiás kifüstölte, hanem még most is látogatja a férjek hálószobáit? Jó. Az ördög megbüntetése Isten dolga, de az asszonyé enyim!

– Ha a tenger fiam volna, parancsolnék neki: az apa királya gyermekének, s a fiú apjának rabszolgája.

– De a férj is királya nejének! ordíta magán kívül Salamon, de mindjárt meg is bánta, a mit mondott, mert sírva fakadt, s arczát kezeibe rejté. Oh hiszen rabszolgája voltam neki! Mint szerettem ezt az asszonyt!

A vén Izsák hátratett kézzel járkált alá s föl a szobában, hegyes szakálla mozgott, a mint magában valami imádságot morzsolt; néha félbeszakasztá az imádságot, s megállt fiához beszélni:

– Negyven esztendő előtt én is olyan fiatal voltam, mint te most, és épen olyan bolond. Majd negyven esztendő mulva te is olyan vén fogsz lenni, mint én, és olyan bölcs. Bolondság minden a világon és semmi sem igaz. A becsület? pénz, melylyel a bolondokat fizetik; az erény? portéka, melyet mindenki árul, senki sem vásárol; a szeretet? -126- uzsorára adott pénz, melyben a tőke is elvesz; asszonyhűség? szín, melyről a vakoknak szokás beszélni. Csak egy igaz a világon: a pénz; csak egy marad meg örökké: az arany. Oh az arany mindent kifizet, ütést, fáradságot, elveszett éveket. Boldog az apa, ki vermet ásott, hogy eltemesse holt gyermekét és benne aranyat talált.

– Igazad van, öreg ember; aranyból kellene az ember szivének is lenni, akkor nem fogna rajta a rozsda.

E beszélgetés alatt újra hallatszék a jeladó koppanás az ajtón. Izsák lesietett azt kinyitni, s nem sokára feljött Aisahval együtt. Az asszony remegett, mint a nyárlevél, s nem merte szemeit fölütni.

A kis Márk meghallva anyja szavát, már az ajtóig eléje futott; Salamon összefont karokkal állt a kandalló mellett sápadtan, s azt kérdezte apjától, hogy hány forintot érhet az asszony?

Az asszony egy selyemkendőből egy nagy függő pecsétes pergament bontogatott ki, s szinte kiejté kezéből, midőn átadta Izsáknak, alig hallhatón rebegve:

Izsák vén létére akkorát szökött, mint egy bak, s összecsókolá százszor a kutyabőrt, míg Salamon keserű gúnynyal szólt feleségéhez:

– Te asszony, jártál a vásárban, mondd meg, mi a piaczi ára az erénynek?

– Ne sírj itthon. Tartsd könyeidet akkorra, midőn más is fogja látni. Nem kell semmit elvesztegetni ingyen.

– Te ne beszélj oly eszement dolgokat. Ha nagy volt az áldozat, nagy a nyereség érte; öleld meg a nődet és mosolygj reá. -127-

– Jer keblemre. Mit félsz tőlem? Lásd mosolygok; jer, ölelj át. Korona gyanánt fogom hordani homlokomon a gyalázatot. Helyesen cselekedtél, ölelj meg, csókolj meg engem.

De Aisah nem ment férje karjai közé, hanem letérdelt kis fia mellé, s kezeit annak fején összetéve, zokogva imádkozott.

– Isten! Teremtő Istenem. Im e gyermek itt nem vétett ellened még soha. Bocsáss meg neki szülője vétkeért.

A kis fiu már tanulgatott a szentirásból, s hallva anyja imáját, gyermek észszel jónak látta reá elmondani, mit tud.

– Anyám, a szentirásban így vagyon: «megbüntetem a szülék vétkeit a gyermekekben harmad és negyed ízig».

Aisah fölsikoltott, s gyermekét ijedten szorítá keblére. Férje fölötte állt.

– Ez a gyermek magára mondott átkot, szólt Salamon, ez a gyermek szenvedni fog sokat, üldöztetve lesz, s nyomorultul vesz el a világon. Ezt a fiut meg fogja verni Isten, mert a Jehova erős boszúálló, ki megbünteti a szülők vétkeit a gyermekekben. Csókold meg fiam anyád kezét.

Aisah borzadva távolítá el magától gyermekét mindkét kezével, az pedig sírva tolakodott vissza hozzá, s kis kezeit összetevé, könyörögve:

Vén Izsák mind ezzel nem sokat törődött. Ő csak jövendő szerencséjét látta képzeletében. Tengerbe mint folynak a vizek, és vissza egy csepp sem foly belőlök, úgy látta ő ajtaján, ablakán befolyni a mindenünnen összegyült kincseket. Ajkai valami hosszú imádságot mormogtak megszokott hanglejtésben, de Péter, ki a zugolyban ült, nagyon jól jegyzé meg, hogy e közben arcza majd úgy mosolygott, mintha pénzes zsákjait kötözné: ez itt -128- arany, amott az vert ezüst, túl rajta a rudakban hagyott ércz; kezei reszketve látszottak rajtok végig járni; egyszerre megállt ajkain az imádság, szemei elmeredtek. Tán egy zsákot elszámított, s nem találja a maga helyén? De igen, igen, ott van az is, arcza ismerős mosolygást ölt, kezei helybenhagyólag veregetnek rá, s az imádság tovább folyik. Majd meg olyan arczot mutat, mely Péter megjegyzéseként egyszerre savanyú és keserű: most bizonyosan pénzt kérnek tőle, hihetőleg olyan emberek, a kiket gyűlöl, nagy urak, kik lóhátról leköptek, ha mellettük elment, s kik most a kis ajtóra kerültek. Izsák fejét rázza, vállait vonogatja, kezeivel összehuzza magán szűk foltos lebernyegét; nincs uraim, nem adhatok, hol venném a pénzt? Izsák szegény ember; Izsáknak a halotti köntösre valóját is koldulni kell; hijába! nincs pénz, eltünt a föld szinéről, mind elásták a parasztok a földbe.

Hosszú imádságát végezvén az öreg, megmosá kezeit, megcsókolá az ajtófélre irt görbe betűket, s a mint egész szobája be volt táblázva kemény diófa deszkákkal, egyet azok közöl félretolt, s az ott rejtett szekrénykéből előválogatott valami elsárgult, kopott, penészes iratokat, kikereste közőlök a melyik legujabb volt, s azt adá Salamonnak.

– Ez Fugger György levele, melyben nekem a kölcsön adott összeget három nap alatt lefizetni kötelezi magát, és ha nem tenné, vagy tehetné, kemény kötéssel fogadja, hogy egyetlen hajadon leányát konyhaszolgálónak fogja átadni nekem. Vedd ez irást, és menj el hozzá, tudva lakását. Óhajtom, hogy víg lakmározás között leld, de még inkább, ha imádkozik. Szólítsd fel, hogy fizessen, és ha fizetni nem tud, hozd el irgalom nélkül egyetlen leányát udvaromba. Itt mosogassa az utált zsidó rézedényeit, és hordja a vizet kényes vállain a Dunáról, és sikálja tornáczom köveit. A pénz becses, de jobb szeretném, ha nem tudna fizetni, örömest elveszteném érte pénzemet. Eredj és ne késsél. Ha fizet, kezére nézz, ha sír, meg ne lásd könyeit. -129-

Salamon egy szó ellenvetést sem tett, vette az irást, köpenyét nyakába keríté, s mint ki örül, hogy hazulról szabadulhat, úgy elsietett.

A zivatar zúgott oda kinn, az eső csorgott a csatornákban, Péter megszánta a fiut, s előjövén, megszólítá Izsákot.

– Hagyja kend Péter, szólt Izsák, nem kendnek való idő van oda kinn; gyalázatos nagy a sár, az eső omlik, mint az özönvíz negyven napján. Kár volna kendnek magát rontani. A kend anyja nemes asszony volt, az apja urasági hajdu, kend nem arra született, hogy ilyen időben egy rosz zsidógyereket kisérgessen az utczán; haza talál ő maga is.

– Nehéz a pénz! csattant fel erre Izsák. Hát érdemelné, hogy valaha egy batkát lásson, a ki el nem birná azt a pénzt, a mit a vállára tesznek? Én gyönge vagyok, mint Éli, de ha pénzt kell emelnem, erős vagyok, mint Sámson.

– De hát ha Fugger megtalálja ölni fiadat dühből? szólt Péter aggódva.

– Óh ha azt tenné! kiálta fel Izsák és sokáig gyönyörködve mélázott e gondolaton… Akkor bevádolnám őt, mint gyilkost. Ugy van. – Ugy van. – Levágatnám a fejét, négyfelé vágnák és én nézném.

Aisah lefekteté gyermekeit, s maga a legkisebbik bölcsője mellé guggolt, ringatva. Izsák járt alá s fel a szobában, s meg-megállt, hallgatózva a szélzúgás és esőverés közepett, ha nem hallja-e Salamon visszatérő lépteit?

III. A FÖSVÉNY UTOLSÓ KINCSE.

Salamon azonban bőrig átázva érkezett Buda tulsó végin levő házához Fugger Györgynek.

A kapuk már be voltak zárva. Ott kellett neki zörgetni tovább félóránál, a míg kinyitották. Az eső ez alatt egyre vágta, a szél csipősen fútta orczáját; de mit neki szél és eső! mikor lelkében sokkal nagyobb égiháborút viselt. Elmérgesülve gondolt sorsára, és végig tekintve mindazon szenvedéseken, miket a mióta eszét tudta, meg kellett érnie, és nem találva semmi okot, mi által azt megérdemelte volna, keserű gyűlölettel látott maga körül mindent, utálta apját, nejét, gyermekeit, a világot, melyben élt, a hazát, melyen bujdosott és a sorsot, melynek alá volt vetve.

Ős valójában igaz az, hogy rossznak senkisem születik, hanem a sors kénye-kedve hányja az embereket.

Nagy sokára kinyiták az ajtót Salamon előtt, számtalan lépcsőn keresztül felvezeték őt Fugger György elé.

Ez egy őszhajú vén gonosztevő volt, szüntelen mosolygó sunyi ábrázattal, úgy, hogy a csupa édeskedő nyavalygásban a nyaka egészen félre nőtt. Mentül jobban mosolygott rád, annál bizonyosabb lehettél felőle, hogy meg akar ejteni, s ha a kezedet szorongatta, akkor már tudhattad, hogy megcsalt.

A mint ez meglátta Salamont, természetesen rögtön gyanítá, miért jön? s elé szaladt a mogorva képü ifjúnak, azt megölelte, megczirógatá, megveregeté tenyerével gyöngédeden Salamon pofácskáit, s bármint húzta vonta amaz kezét, ez csak szorongatá váltig, s kinálta székkel és frissítővel.

– Én és a jó sors nem járunk egy úton, felelt Salamon durczásan, – nem is hozott semmi, magam jöttem. Ismered ez irást? -131-

– Ismerem Salamon, hogyne ismerném? szólt Fugger nyájas készséggel dörzsölve kezeit, az én irásom.

– Ejh Salamon, milyen szomorú vagy, szólt Fugger gyöngéd részvét hangján, mi lelt jó fiu?

– Hehe, Salamon. Te rossz kedvedben vagy ma, nagyon rossz kedvedben, ha holnap jöttél volna, gazdag kamattal fizetném vissza tartozásomat, mert holnap kapom meg a harminczadok bérletét Zsigmond úr bizonyos igérete szerint.

– Azt ugyan nem. Mert azt a vén Izsák, ki engem fiának nevez, már ma este elhalászta előled.

– Ej, ej! Az lehetetlen, jó barátom. Én nagyon lekötelezve hiszem magam iránt Zsigmond urat, igen nagyon.

E perczben a fösvény éles szeme, mintha keresztül hatna Salamon lelkén, föltalálni látszott azon a keserű bánat okát, melyet a bántott férj nem birt elrejteni.

– Nézd barátom, szólt megfogva Salamon kezét, csak tegnap ajándékoztam Zsigmond úr feleségének két szép sor olyan gránátgyöngyöt, melynek mindegyike ragyogott, mint feleséged fekete szemei.

Fugger összerándulni érzé e szóra Salamon kezét, mintha villanyütés sajgatta volna meg.

– Hehej! mert igaz az, hogy a te nődnek szép fekete szemei vannak, és Zsigmond úr nagyon szereti a szép fekete szemeket.

– Ördög és pokol!… s azután hidegen nyujtá elő a kötelezvényt, – fizess!

– Lásd, édes jó barátom, én tudom jól, hogy te milyen derék, becsületes ember vagy. Megmondhatja apád, mennyiszer -132- mondtam neki: ez a fiu méltó volna arra, hogy magasrangú férfiuvá legyen, csak azt sajnálom, hogy nem vallásomat követi, mert soha sem keresnék leányom számára más férjet; ezt én mondtam! igaz hitemre. Azután lásd, te magad is tudod, hogy sokszor van a legvagyonosabb ember is azon helyzetben, hogy ha hirtelen megszorítják, nem képes két márjást lefizetni, pedig egy hét mulva leszámlálhatna tíz ezer aranyat.

– Magad kötelezted rá magadat, itt van irásodban. Konyhaszolgálója leend a vén Izsáknak.

– Hogy a vén Izsák kivánhatta ezt, azon nem álmélkodom, de hogy te, ily nemesszivű, fiatal derék ember kényszeríthetnél egy gyöngéd fiatal hajadont, hogy atyai házát elhagyva, aljas szolgálatokat teljesítsen, ezt nem vagyok rólad képes föltenni. Sőt bizonyos vagyok róla, hogy ha gondoltál is valaha ilyesmit, a mely perczben az én leányomat meg fogod látni, térden állva kérsz bocsánatot Istenedtől, hogy egyik angyala ellen ily nagyot vétettél.

– No no, csak ne esküdjél. Elébb lássad meg őt, s azután mondd el, a mit akarsz.

Fugger György e szavakkal magával voná Salamont néhány szobán keresztül, s midőn végre egy lefüggönyözött üvegajtó elé ért vele, ott megállítá s szép csendesen fölemelé róla a függönyt, hogy Salamon beláthatott a szomszéd szobába.

Egy leányt látott a szűz Mária képe előtt térdepelni, imádkozva, a kihez hasonlatost az én világi életemben nem láttam soha, sem könyvekben nem olvastam.

Hiába is iparkodnám őt gyenge tollammal leirni, hiába -133- hívnék segítségül poéták szokása szerint napot, rózsát, liliomot és pogány istenasszonyokat, ő szebb volna mindazoknál. Elhiheted jámbor utód, hogy én már átéltem az élet balgaságait, de ha azon kék szemekre gondolok, magamat is elfog az érzés s ha azon túlvilági mosolygást magam elé képzelem, nem gondolhatom szebbnek a paradicsombeli angyalokat.

Nem is lehetett ő egyéb, mint egy angyala az égnek, kit azért adott a világ legnagyobb bűnösének a könyörületes Isten, hogy legyen a ki érette imádkozzék, de az istentelen fösvény még tulajdon imádkozó angyalát is képes volt eladni; de meg is lakolt érte érdemei szerint. Hanem mindezeket csak később fogom majd előadni.

A szép Judit, – mert más néven nem ismerte őt senki, – ha Isten sokátűrő kegyét meg birta nyerni bűnterhelt apja fejére, nem egyszer nyerte meg szépsége és jósága hatalma által az ellene zúdult rendeket és köznépet is. Sokszor rajta rontottak már, hogy házát szétbontják, de a szép Judittal találkoztak benne s le volt fegyverezve az ádáz harag azonnal, ha őt könyörögni látták.

Bizonyára azon pillanatban is apjáért imádkozott a boldogságos szűz házi oltára előtt, midőn apja a függönyt Salamon előtt föllebbenté, s ez meglátva a leányt, szivéhez és szemeihez kapott.

Fugger, látva, hogy Salamon lélekzete elállt, hogy arcza hol sápad, hol pirosra gyulad, hogy szemei zavargó tűzben égnek és minden íze reszket: gonosz mosolygással tekinte az ifjúra, s megszorítá annak karját, mondván:

– Tehát nem tudnál irgalmat érzeni láttára? meg tudnád őt alázni? Láttad szép szemeit, imádkozó ajkát, gyöngéd habtermetét, esdő kezeit, és nem szánod őt?

– Követelem őt! Kiálta Salamon, s égő orczával, lihegő kebellel lépett az ajtó felé.

Fugger elállta útját, s mintegy gyönyörködve az ifjú fellázított szenvedélyén, hideg mosolylyal mondá:

– Megállj jó barátom. Még egy szóval sem mondám, hogy nem fizetek. Ne kapd oly mohón a dolgot, még van annyi pénzem, a mennyivel ki tudlak elégíteni. Jer kincstáramba.

– Nem kell pénzed nekem, nekem leányod kell! ordíta elvakult szenvedélylyel Salamon, s azzal ketté szakítva Fugger kötelezvényét, azt annak lábaihoz veté.

– Barátom, jó Salamon, mit cselekszel? szólt Fugger, színlett álmélkodással, bár titkos örömét alig birta rejteni.

– Te bolond vagy, fiam. Vedd fel irásodat és ragaszd össze. Nem vagy te eszeden.

Salamon sirva rogyott össze, s Fugger kezét megragadva, égető csókjaival halmozá el.

– Édes fiam, szólt Fugger, megsimogatva az ifjú fejét, mindjárt befogatok hintómba, s haza küldelek szépen, megizenvén apádnak és feleségednek, hogy mikor hagymázban vagy, ne bocsássanak ki hazulról.

– Oh ne gúnyolj, ha már őrültté hagytál lennem. Féreg vagyok, melyet lábaid alá tapostál, de add nekem leányodat és Leviathan leszek, ki egy világot ad neked érte. Hiszen magad mondád, hogy férjet nem keresnél számára kívülem.

– Mert még nem öltem meg őket, de Urielre! ki jobb kezemet fogta, midőn a kés benne volt, ha még egyszer találkozom velük, nem lesznek többé.

– Badar beszéd fiam, badar beszéd. Apád nélkül te koldus vagy, s ha elvennéd leányomat, egy koldusból csinálnál kettőt. Látod, én is szegény vagyok. Üldöz a balsors. Alig kuporgattam össze valamicskét a végvárak felszereléséből, pedig tisztességes úton kerestem, fillért fillérhez adva, nem volt egy hamis pénz közötte; neki jön Móré János véletlen halála, a számadások elsikkadnak, apád szépen kimosta magát, az egész baj az én nyakamba hárul, s elvesztem birtokom, még szinte meg is köveztek. Most újra néhány megtakarított forintom volt, mind a harminczad-bérletre költöttem, s íme látod, e hivatal is elmult rólam, s házam, mindenem adósságba megy. Eredj te vissza. Majd leányomat valami tisztességes birtokos nemeshez adom, épen kéri egy – s te pedig gazdag ember lehetsz és lesz sok gyermeked.

Salamon tántorogva felállt, de el nem ereszté Fuggert. Valami nagy, rémes gondolat járhatott lelkében, mert arcza elsáppadt, s a hang háromszor megakadt torkában, midőn szólni akart.

– Te azt mondád, hogy vagyonodat egy eltévedt számadás miatt vesztetted el, mely Móré János révén sikkadt el. Én tudom, e számadás hol van?

– Nem merte azt magánál tartani, de elpusztítani sem, nehogy bűntársai saját veszélyük nélkül elárulhassák. Egy elhagyott pinczeboltba van elfalazva. Kívüle csak magam ismerem a helyet. Én elvezetlek oda, te vezess leányodhoz engem.

Fugger alig birta elfojtani örömét. Önkénytelen hévvel -136- ragadá meg Salamon kezét, s mohón megrázva azt, azonnal magával akarta őt vinni.

Salamon az első lépésnél megdöbbenni látszott. Föltünt lelke előtt Izsák reszkető alakja, a halvány nő, a síró gyermekek, kiket el volt árulandó s lábai megtagadták a tovább menetelt. Fugger éles tekintete észrevevé a habozást s fölrántva az ajtót fedező függönyt, odavoná őt.

Salamon szenvedélytől ittasan rogyott össze a küszöbnél, s mentől tovább nézte a leányt, annál inkább eszét veszté, ez óra kiforgatta őt lelkéből; csókolá apja halálos ellenségének lábait és elárulá családját egyetlen mosolyáért e leánynak.

És a leány csendesen elmerülve imádkozék a boldogságos szűz képe előtt apja életeért, nem tudva semmiről, a mi a mellékszobában történik.

IV. PÓK MÁRTON.

Ugyanazon Pók Imrének, ex familia Mérges, ki saját ifjabbik testvérét a vízbe vetve, keresztül szúrta, volt egy bátyja, Márton, a ki pedig Budán hóhér vala.

És pedig ezen embert nem a nyomorúság vitte ezen utálatos mesterségre, hanem a dicsvágy. Ő valami büszke tudott arra lenni, hogy az emberek félre tértek előle, ha az utczán megpillanták, s hogy annál borzasztóbb legyen, meghagyta nőni hosszúra ritkás kesely szakállát, görbe nagy orra volt, mint a keselyűnek, s kiülő hideg szürke szemei, hogy irtózat volt reá nézni.

Háza messze kívül volt a sorompókon, azt ő, mintha messziről ismeretessé akarná tenni, kívül befestette veresre, s az ormójára feltett egy kopasz halálfejet.

Mikor vesztenie kellett valakit, akkor volt neki ünnepe. Felvevé vörös palástját, s oly kevélyen lépegetett az elitélt -137- háta mögött, mint valami triumpháló hadvezér. S mentül ritkább neme fordult elő a kivégzésnek, annál nagyobb volt az ő öröme; oly szivesen, oly buzgósággal bánt a kerékkel és harapófogóval, mint egy remekelő mesterember a maga munkájával, s mikor saját elitélt testvérét kellett neki felnégyelni, azon egész nap teljes ornatusban járt a városban alá s fel.

Irtózott is tőle minden ember, még a ki semmit sem vétett is, borzadva látta őt maga előtt, s ha véletlenül ki találta a nevét szalasztani, keresztet vetett magára.

A vén Izsák várta éjfélig Salamont. Mindenki aludt már a háznál, csak Péter virrasztott vele.

Az öreg ezalatt valami kemény táblájú könyvet vett elő dugaszból, s abból olvasott és abba irogatott holmit.

Én bizony nem tudom igaz-e, nem-e? de följegyzem, mert nagyon beszélik, hogy azon könyvbe Izsák haragrovásai lettek volna feljegyezve. Ki mit vétett ő ellene, s kit hogy torolt ő vissza?

Perényi Gábor diákja, Ambrosius, a ki inventálta a dolgot s tudott zsidóul olvasni, mondá, hogy azon a lapon, melyen Fugger György neve állt, lettek volna ilyenféle számadások.

«1496-ban Fugger György kieszközölte, hogy a zsidók a királyi városokból kitiltassanak.»

«1499-ben Móré János számadásait eldugva, Fugger György nyakába hárítottam a végvárak felszerelésében támadott hibákat. Megbukott miatta… Szemet szemért!»

«1505-ben Fugger György elsőszülöttemet Rubent, méregkeveréssel és varázslással vádolta. Ruben a kínpadon halt meg.»

«1506-ban Fugger György két éves gyermeke elveszett. Dajkája azt mondá, hogy a vízbe esett. Fiat fiért!»

«1522-ben a harminczadok bérletét én nyertem el. Fugger bukott. Vért vérért, pénzt pénzért!»

Az ilyen boszúrovás egyébiránt nem új dolog. Olasz velenczéseknél is szokásban van ez, s Izsák onnan származott Budára.

Ez utolsó sort nyilván akkor irta oda, midőn amaz éjszakán Salamonra várakozék, fél fülével az utczára figyelve, ha nem hall-e lépéseket?

Már éjfél után járt, a midőn az utcza végén csakugyan léptek kezdettek hallatni, de mintha többen jönnének egyszerre. Izsák aggódva hallgatott, a léptek mind közelebb jöttek, s háza elé érve ott megállának, s nemsokára hallatszék a kopogás az ajtón.

Izsák fölkelté Aisaht, hogy tekintsen le az eresz nyilásán, ki van ott? mire a nő sápadtan jött vissza, jelentve, hogy egy csoport férfi áll a ház előtt fáklyákkal kezükben.

– Ne nyissátok ki, szólt Izsák, előbb tudjuk meg, mi szándékuk? s azzal vevé a mécset s leballagva a tornáczra, reszkető hangon kiálta:

– Nyiss ajtót a király nevében! harsogá egy rekedt hang, öklével megdöngetve a kaput. – Én vagyok itt – Pók Márton.

Az öreg kezéből kiesett ijedtében a mécses, a sötétben alig találta meg az ajtót, s a hogy kinyitá azt, betódult rajta a sokaság; csupa fegyveres darabantok, kik mindjárt megfogják Izsákot két kezénél fogva, s a fáklyákkal szemei közé világítának neki.

A hadnagy erre elővőn szó nélkül kebléből egy összegöngyölgetett pergament s azt kitekergetve, megfogá két szélénél fogva s elkezde olvasni belőle.

«E mai napon és esztendőben, úgy mint urunk születése után való egy ezer ötszáz huszonkettedik évben, Lætare vasárnap után következett pénteki napon, délesti tizenegy és félórakor a legmagasabb nádori és az ország veszélyes állapotja alatt permanens törvényszék által

Miszerint Izsák nevezetű tőzsér, úgymint a kit hitsorsosai vén Melchizedechnek is neveznek, közönséges nevén pedig a köznép által arany mankós koldusnak hivatik, e mai napon és órában saját fia Salamon által bevádoltatván, hogy az ország által reá bizott élelmi szereket a végváraktól csalárdul megvoná, e bűnös nyereséget Móré Jánossal megosztani segített, s annak számadásait meghalálozásával elsikkasztotta, – ámbátor a törvények előtt a fiu tanubizonysága az apa ellen meg nem állhat, de mindazonáltal a felségsértés és hazaárulás vétkeire nézve hazánk törvényei e részben kivételt tesznek, s ily nefandus bűnökre nézve a vérségi rokonok bizonyítványait nemcsak elfogadják, sőt meg is jutalmazzák; ennélfogva a kézhez adott irományokból napnál világosabban kiderülvén a fent nevezett vádlott kemény bűnei, a büntető igazság teljes szigoránál fogva, hogy az ország vészes napjaiban minden gonoszaknak rettentő példa szolgáltassék, a vádlott minden további perorvoslat, mentség, exceptio és apellata mellőzésével, a kegyelem útjának elzáratásával, vagyonának és polgári becsületének elvesztésére itéltetik; bárhol található jószágai elkoboztatván, háza földig lerontatván, s maga és harmadízigleni utódai homlokaikon megbélyegeztetvén… A bírák csak Istennek számolnak itéletük felől.

Költ Budán, a királyi várban, mint feljebb. Bátori István, Magyarország nádor-ispánja.»

Izsák ez itéletet nem hallotta végig. A mint a hadnagy -140- odáig olvasá, hogy Salamon volt árulója, összeesett, mint a gutaütött, s a mint a poroszlók elereszték karjait, leesett a földre, kopasz fejét a márványhoz ütve.

A hadnagy erre félre állt s előlépett Pók Márton, vörös köpönyegében úgy állva a lobogó fáklyák között, mint – Isten bocsá – Belzebub.

Némán inte háta mögé. Két hóhérlegény izzó serpenyőt és bélyegvasat hozott elé. Pók Márton neki gyürközék s a mint Aisah gyermekeit ölelve keblére, zokogott, megérinté annak vállát.

Az asszony feltekinte, s csak akkor járt végig agyán az eszme, hogy az itélet őt és ártatlan családját is bünteti! Iszonyúan felsikolta s gyermekeit keblére kulcsolá, mintha ön testével hinné őket megmenthetni. S a mint a bakó odalépett, akkor annak kezét ragadta meg, azt százszor össze-vissza csókolá és rimánkodott keservesen:

– Oh ne bántsatok minket. Mi soha sem véténk senkinek; hagyjatok bennünket elbújdosni, mi elmegyünk oly messze, hogy embernek szeme soha ránk nem talál.

Pók Márton kirántá kezét; ekkor a nő térdeit ölelte át, és a kicsi gyermekek odatérdeltek eléje, összetéve kezecskéiket.

– Te nem bánthatsz bennünket ily iszonyúan, oh hiszen te jó ember vagy, szemeidben irgalmat látok, oh ne fojtsd el azt szivedben. Tán neked vannak honn gyermekeid, gondolj reájuk és könyörülj az enyimeken; hogy tudnád ez ártatlan tiszta homlokokat eléktelenítni? Meggyalázni soha le nem mosható bélyeggel, oh légy könyörülő ember! és mi egész életünkben érted fogjuk imádni Istent, és tégedet fogunk nevezni egyetlen jóltevőnknek a világon…

Pók Márton kétfelé törlé vézna bajszát s az egyik tüzes bélyeg után nyúlva, hideg vérrel mondá:

Többet aztán Péter nem látott és hallott, mert megborzadva a jeleneten, de még attól is tartva, hogy még őt is valami atyafiságba találják keverni s hevenyében még -141- el is bánnak vele, felmászék a padlásra s ott kibújva az ablakon átkúszott a szomszéd háztetőre, a honnét lejutva aztán, nyargalt hazáig, s ez napságtól fogva elkezde őszülni, a minthogy fél esztendő alatt fél feje szürke volt.

V. KÉT SZIV TALÁLKOZÁSA.

Szomorú az én lelkem, midőn e dolgokról kell írnom. Elhagyott bennünket a felséges Isten, és elfordítá arczát a magyartól, hogy ne értené maga magát, hanem szolgálna például minden országoknak, hogy mivé lesz a nemzet, mely önmagát nem szereti?

Mi, kik értünk boldogabb időket, dicső Mátyás király uralkodása napjait, a midőn a magyar négy-öt nemzettel csatázott, kivül győzött, belül virágzott, a midőn a külső országok fejedelmei Budára folyamodtak bajaikban segítségért, a római szent pápa bennünk veté bizodalmát, s a nagy kegyetlen pogány török megalázva esedezett békességért; a midőn Budavára minden nemzetbeli tudósok gyülekező helye vala, a király könyvtárt, académiákat állított, a prælatus urak iskolákat építettek, templomokat gazdagítának, a zászlós urak a külföld miveltségével nemesíték hősies jellemeiket, s a köznemes, a mellett, hogy a harczmezőn dicső babérokat arathatott, ráért Horácz ódáit olvasni és Cicerót és Tacitust tanulni, s ha aztán országgyűlésbe ment, tudott beszélni okosan, s még a szegény parasztság is, a mellett, hogy mindenben bőséget látott, járhatott az iskolába; – sóhajtva gondolunk vissza mi, kiket Isten bölcs akaratja kiválasztott, hogy e késői napokat megérjük, és lássuk hazánk hanyatlását. Nem keressük most a harczot, hanem kerüljük azt és odajutánk, hogy a kik egykor remegtek tőlünk, most azoknak irgalmáért esedezünk. A török kegyetlen nagy haddal közelgett országunk határaihoz és ide benn fenékkel van fordulva minden, össze van törve a fellázadt pórság, s a barmokkal egy rangba helyezve; egymás ellen lázadt köz- és főnemesség, -142- s az országgyűlések nem különb látványt nyújtanak, mint a Bábel tornyának építése. Proximus ardet Ucalegon! de mi azért nem hogy a magunk házára ügyelnénk, hanem a szomszédból koldulunk segítséget. Üresek a várak, lovak állanak az iskolákban, rozsdás a kard és penészes a könyv, minden tizedik nemes tudja leírni a nevét, s akad mágnás, a ki azt sem tudja, milyen szűrben jár az öreg Á? a miért aztán el lehet velök hitetni, hogy az egyptomi fő czigány vajda hidat eszkábált a Fekete tengeren keresztül, azon jön segítségünkre hetven sátoralja czigánynyal, minden sátor alatt hétezer ember van; holott annyi az egész, hogy Lajos király felfogadta László vajdát a maga czigányjaival golyóbisokat önteni. Nincsen rajtunk áldás, még a jótett is kárba vesz. Határozunk sokat, teljesítünk semmit: sok a törvény, kevés az igazság.

Venit ineluctabile fatum; míg ide benn rablásra, czivakodásra, törvénytelenségre van kihúzva a kard, addig végváraink egymás után esnek el: nincs ember, a ki védelmezze, vagy ha van ember, nincs a mivel védje, sem lőszer, sem élelem. Már a török Belgrád alá közelg; Hannibal ante portas! és a kemény szikla, melyen ádáz ereje annyiszor megtörött, már-már ingadoz; a várnagyok, Both János és Oláh Balázs hiába sürgetik a várerősítésre való segélyt, messziről kiáltanak, nem hallik odáig. A minap zsoldosok fogadásáról volt a szó, s ime egy pajkos inas az udvarból kilopott egy czifra babát, melyet az udvari hölgyek játékszerül készítének Kazimir lengyel király fiának s azt az összegyült rendek közé vivén, felmutatá: «ime ilyen katonákat készítének a mi hölgyeink a haza védelmére», melyre is, fogván az aranyos czifra bábot az összegyűlt nemesség, egész ünnepélyesen felakasztá azt egy fára. Az eset híre messze elment, s az országban annyira gyűlölni kezdték e miatt a budai udvarhölgyeket, hogy még az országgyűlésen sem restellették több izben előhozni, hogy azokat onnan rögtön eltávolítsák.

Egészen ellenkező eset volt azonban, midőn egy napon -143- a végső szorongattatás idején egy bepakolt láda érkezék Both János belgrádi alvezérhez, melyet az felbontván, bámulatára sokatérő hölgyi ékszereket, gyémántos kösöntyűket, igaz gyöngyöket, kárbunkulus gyűrűket, bogláros pártát, briliánt rezgőt és nyaklánczokat talált, melyeket egy névtelen levél kiséretében egy ismeretlen budai hölgy azon utasítással külde hozzá, hogy azokat menten pénzzé téve, árukon lőport és golyót szerezzen a várba.

A nemes küldemény épen jókor jött, bárha csak csepp volt, a hol tenger kellett; a többi küldemények, mik a fő várparancsnok Móré Tamás kezébe jutottak, mind rossz útra térvén; ez a könnyelmű ember a sánczépítésre küldött pénzen czifra filagoriákat építtetett magának, s a min golyókat kellett volna szerezni, azon ő hollandi tulipánokat vásárlott.

Ezen kegyes ajándék azonban jó kézbe került, Both János becsületes ember levén, ki is rögtön kihiresztelé a környékben, hogy a ki a nemeslelkű adományt pénzért meg akarja venni, jelentse magát.

Vala akkor a környékben leggazdagabb földesúr Kunhalmi András fia Leventa, ki ekkorig nagyon elvonulva élt kistarcsai jószágán, kerülve a világot, valami skepticus gondolkozásmód miatt gyűlölve az embereket, s még inkább az asszonyokat. Nagy jövedelme mellett oly igen szigorúan élt, hogy az előtt apja csatlósai is többet engedtek maguknak; ha vádolták, hogy miért húzza ki magát mindenből, azt felelte: «mindenki lopja az országot, én csak a magamét takarítom, két-három esztendő mulva úgy is vége lesz a hazának, akkorra legalább legyen valamim, a miből Francziaországban megélhessek.»

Ilyenforma nyilatkozatok után azt hitték róla az emberek, hogy ez egy idejekorán megvénült ember, pedig inkább azt kellett volna tudniok, hogy még nem is volt fiatal, s lelkében kemény jég alatt aludt még minden melegebb érzés.

Akármit hallott az ország baleseteiről, csak keserűen -144- mosolygott; ennek mind így kell történni, török gazda kell e népnek! s midőn hallá a budai nők esetét az aranyos bábuval, arra is azt mondá, török hárem kell ez asszonyoknak!

Midőn azonban egyszerre azon adományról jutott hozzá a hír, melyet Both Jánosnak küldött egy ismeretlen hölgy, megütközék rajta: «tehát volna még valaki, a ki a hazát szeresse?» és épen egy hölgy, ki hogy ezt nem hiuságból tevé, mutatja az, hogy nevét sem közlötte senkivel.

Leventa rögtön megraká szekerét pénzeshordóival, s felmenvén Belgrádra, magához váltá mindazon drágaságokat, nem kérdve, hogy adják? hanem dupla árát ajánlva mindennek, a min ismerősei nem győztek eléggé bámulni.

A magához vett ékszereket pedig felvitte Budára, azzal a szándékkal, hogy kitudva azok küldőjének nevét, annak azokat visszaajándékozza.

Az ékszereken rajta volt a készítő ötvös neve, melynél fogva könnyű volt neki azt felkeresve, kitudakolni, kinek számára készíttetének azok?

A felszólított ötvös azonnal megfelelt, tudtára adva Leventának, hogy azon ékszerek egyről-egyig Fugger György leánya, a szép Judithé, voltak köztük olyanok is, miket édes anyjától örökölt, még anyjának jegygyűrűje is.

Leventa még jobbban megütközék ez értesülésen. Fugger György neve oly ismeretes volt széles ez országban, hogy a kit e néven neveztek, azt csak gyülölni lehetett.

Minthogy azonban már feltevé magában, hogy azon ékszereket visszaadja tulajdonosnéjának, és hogy egy Fugger-családból való asszony azt ne mondhassa, hogy nagylelkűségben őt fölülmulta, rábízá az ötvösre, hogy adja kézhez az ékszereket, ő maga pedig, a nélkül, hogy látta volna a leányt, visszautazott Kistarcsára.

Alig ért azonban haza, midőn újra küld hozzá Both János, hogy nem volna-e kedve ugyanazon ékszereket még egyszer megvenni? mert a rejtélyes hölgy azokat ismét visszaküldé. -145-

Ez eset még jobban felrázá Leventát egykedvű lelki zsibbadásából s újra megvevén az ékszereket, ismét elindult Budára, azokat az ötvös útján megküldve Fugger Judithnak, csupán anyja jegygyűrűjét tartva meg magánál.

De hol találkozzék vele? Apja gyülölt küszöbét sehogy sem akarta átlépni, azt pedig átallotta volna, hogy az utczán valaki meglássa őt Fugger leányával beszélni; oly nagy volt ellene való præsumtiója.

Kitudá azonban valahogy, miszerint a hölgy reggeli roratéra a Szt. György téren levő kápolnába szokott járni. Elhatározta magában, hogy ott bevárja.

Reggel tehát megjelent a templomban, s ott hol Judith helyet szokott foglalni, a mellett letérdelt.

Alig zendült meg az orgona, halk ruhasuttogást halla maga mellett, s a mint föltekinte, elkápráztak szemei, valamelyik angyalt hivé maga mellé leszállottnak a templom oltárképeiről, oly igéző volt a melléje térdelt leány alakja a minthogy nagyon sokan is valának, kik ott az ő arczáról tanulták az imádságot.

A leány egyszerű fehér ruhába volt öltözve, fekete fátyol fején, semmi ékszer rajta, még csak egy kis gyűrűcske sem, pártája értéktelen fekete gyöngyből, de ha sokáig nézett rá az ember, úgy tetszék, mintha fényes gloria derengne szép feje körül.

Leventa egészen rajta feledé szemeit a kedves tüneményen s lassankint úgy kezdé érzeni, mintha az egész templom zengő angyalaival az ő szívébe szállna le, s ott imádkoznék annak közepében a szép halvány leányka.

Nem vevé ezalatt észre, hogy egy férfialak egy oszlopnak vetve vállát s barna köpenyével orráig eltakarva arczát, mily vadul néz égető fekete szemeivel hol ő reá, hol a leányra.

Leventa felhúzá ujjára a megtartott gyűrűt, s a mint a lányka énekes könyvében az utolsó sorra került, ő odanyult kezével s elfordítá neki a lapot. -146-

Judith megrezzenve pillantá meg az ifju kezén anyja gyűrűjét s egyszerre megtudva róla, hogy ő az, ki ékszereit vissza szokta váltani, önkénytelen tekinte rá s a mint szép szemei találkoztak az övével, egyszerre piros lett, mint a kigyulladt hajnal s mintha elvesztené kebléből az áhítatot, hirtelen fölkelt helyéről s könyvét véve, távozni indult. Leventa követé s az ajtóban megkinálta őt szentelt vízzel. A lányka keze reszketett és szíve oly hevesen dobogott, midőn ujjai a vizet érinték.

Leventa gyönyörben elmerülve látta őt a vérmezőn keresztül elhaladni, a midőn egyszerre egy forró kéz megszorítá karját s egy sötét alak baljóslatú arczczal állt meg oldala mellett.

– Ki adott neked jogot, suttogá az alak hevesen, hogy e hölgy mellé letérdelj? Ki adott neked jogot, hogy hozzá szólj, hogy utána menj? Ki adott neked hatalmat, hogy látásodra elpiruljon?

– Én nem szoktam minden kérdésre felelni, nem is hadakozom a nyelvemmel; ha bajt keressz velem, itt és itt megtalálsz, nevem Kunhalmi Leventa.

VI. A KINCSTÁRNOK.

Ha az 1523-dik évben Budáról a bécsi kapun kiindultunk, a zugligeti erdők közül egy pompás kastély teteje látszott be hozzánk, mely az előtti évben még nem volt ott és az azutániban már ismét nem volt ott.

Láttam mikor épült, és azt is, mikor lerontották és állíthatom, hogy az utóbbi munka alig tartott rövidebb ideig, mint az első. Éjjel-nappal ezer ember dolgozott felváltva az építésen s minthogy télszak volt az idő, hogy a vakolat száradjon, szüntelen fütötték az épületet; elveszett a munkában több ötven embernél. -147-

Mikor aztán készen volt a palota, tömérdek ablakkal, nagy kapukkal, rejtek-ajtókkal, titkos lépcsőkkel, elfedett pinczékkel, valaki ráirta az oldalára éjjel nagy veres betűkkel:

Ez volt ama zsidó fiú, Salamon, ki megkeresztelkedvén, a sacramentomban Imre nevet kapott, a Fortunatust a sors toldta hozzá. Apja vagyonának harmadrészét kapva, Fuggerrel közösen birta egyideig a harminczadokat, pénzzel és csúszással részére hódítá a legfőbb urakat, nem ritkán lehete háza előtt állva látni Szalkán Gergely és Váradi uraimék ő kegyelmeik aranyos hintajait.

Mindezen urak pedig adóbeszedői voltak az országnak, kik látva Imrének szándékaik iránt való engedelmességét, elhatározák magukban, hogy őt megteszik főkincstárnoknak, neki adván be számadásaikat. Igy jutott fel a nagy polczra a hajdani Salamon, és így bizonyultak be az írás szavai, hogy nem az igazaké a kenyér, nem a gyorsaké a futás, nem az erőseké a diadal.

Innen tudhatod azután jámbor utód, miért nem volt pénze soha az országnak, hogy még a király maga is kölcsön kérte az utravalóját, ha valahova akart indulni.

Tudta ezt a nép is, s látva, mi czélra fordítják véres veritékit, felmondott az adófizetéssel, úgy, hogy ötvenkét vármegye közül csak tizenkettő küldött fel adót, azok közül is többen csak egy tizedrészit a kivetettnek. Zólyom alig 800 forintot; a hatalmasabb főurak, mint János vajda, épen egy batkát sem. Mert a mit a magyar kincstárba vetettél, akárcsak a kútba dobtad volna, avagy töltögetnéd vele a danaidák hordóját, fele az adóbeszedőnek, fele a kincstárnoknak jutott, a közpénztárban hálót köthettek a pókok. -148-

Átkozta őket az egész ország, de mi haszna? a panaszostól hízik meg az ember, mentül jobban szidták őket, annál jobban folytak a dolgaik, míg fejük felett égett a ház, ők tánczoltak az égő fedél alatt, úgy, hogy egy külső országi követ, ki szerencsésen eljutott Budára, a nélkül, hogy az uton éhen halt, vagy kiraboltatott volna, s meglátta az ottani fényűzést, bámulva vallá meg, hogy még embert nem látott halála előtt oly vignak, mint a magyarokat. Belgrád alatt ágyudörgés, Budán trombita- és hegedűszó; – négy rhénes forint uti-pénz a Krakkóba küldött követnek, négyezer forint egy olasz énekesnek; – hatszáz pánczélos kisérő Szalkán Gergelynek, mikor ebédelni megy, kétszáz rongyos katona Szabács vára védelmére.

És míg Nándorfejérvárnak egy ledőlt tornyát három esztendeig nem birták felépíteni, Szerencsés Imrének egy egész palotát három hónap alatt tréfa volt a hegytetőre rakni.

S vajjon mit gondoltak e jó urak, midőn ily rosszul viselték gondját a hazának? Hiszen jól tudhatták, hogy ha a haza elvész, senki sem veszt benne annyit mint épen ők. A paraszt akkor sem fog két dézmát fizetni, a köznemes akkor sem lesz kénytelen kétszer meghalni, de a nagy uraktól majd elveszi a török földbirtokaikat, s az érsekek helyett majd derviseket küld moshéekká változtatott szentegyházainkba. Mindnyájan azt hivék ők, hogy egymaguk külön-külön is képesek lesznek majd megvédeni a hazát, és mindazok, a kik élni nem tudtak a hazáért, de meghalni is tudtak érte, mert ha volt is a magyarban dölyf és dacz kelletinél több, de azért a hazaszeretet sem fogyott el nála, s ha zsarolta is a pénzt igazságtalanul, de el is tudta azt költeni fényesen.

Nem így gondolkoztak azonban a Fuggerek, és nem így Fortunatus Imre, de a mit gyűjtögetének, megtakarították szépen, utánuk nem élt a szegény, zárva volt kapujok mindig, s köntösükön belől volt varrva a zseb, nem kívül. -149-

Sőt a jó Fugger György oly bölcsen okoskodék, hogy mindazon vagyont, a mi nem az ő körmére került, egy kalap alá szerezze, miszerint Szerencsés Imrét leányának szánta férjül, s csak arra várt, hogy mikor üt be már a török az országba? hogy vele együtt előre kiküldött kincsei után elszökhessen Velenczébe.

De a leány sehogy sem állhatta ki Imrét, a mit onnan magyaráz ki, hogy egy napon letekintve ablakából a szép Judith, két szegény koldusgyermeket látott, a mint felnéztek rá, egy kis kenyérért könyörögve; a jószívű leány megszánta a szegény párákat, s lemenve értük, felvezette őket szobáiba. Rongyosak voltak szegénykék és éheztek. A jó leány szánakodva tudakozódék tőlük, hogy hát apjuk, anyjuk nincs-e nekik, hogy ily árvaságra váltak? Azok aztán elbeszélték neki, hogy az anyjukkal és öreg apjukkal nagyon kegyetlenül bántak, és őket is megkínozták, a kisebbiket azóta a nehézség is töri, házban nem szabad lakniok, hanem nappal bujdosnak s éjjel egy kriptában rejtőzködnek, hanem az édesapjuk, az nagy gazdag, hatalmas ember, övé az a nagy palota ott a Zugligetben; de nem tudják, hogy miért nem akarja őket soha fölvenni, ha aranyos hintóban mellettük elvágtat?

Judith elborzadva érté meg ebből, hogy ezek Szerencsés Imre gyermekei, s a mint homlokaikra lelógó hajfürteiket félresimítá szegénykéknek, eliszonyodva látta ez ártatlan arczokat eléktelenítő bélyegsütés nyomait azokon. Ez órától fogva rejtve ott tartá a két kis gyermeket egy kerti kunyhóban, ételt, italt, tisztát adott nekik, s akép gondoskodék róluk, mint egy igazi édesanya; de valamikor Szerencsés Imrével összejött, s az szerelmesen kezde felé sandalogni, oly gyűlölettel és undorodással tekinte rá, valamint egy undok kigyóra szokás nézni.

Vedd már most hozzá az ifju Leventával való találkozását a templomban: midőn annak kezén anyja gyűrűjét megpillantá, tán nem arról álmodott-e szüntelen, hogy ez annak jegygyűrűje is lehetne? hiszen ily ifju és tiszta lelkeknek -150- gyakran nem kell több egy pillantásnál, hogy egymást azonnal ismerjék, ők pedig azonkívül az ékszerek kétszeri visszacserélése által eléggé föl lehettek egymás lelkéről világosodva.

Ne csodálkozzál tehát, ha más napon az első találkozás után már annyira ment az ismeretség, hogy Judith megvárta a kápolna ajtóban Leventát, s nem sietett el előle, midőn az melléje lépett. Leventa azon kezdé a szót, hogy megköszönte a jó leánynak a hazának tett ajándékot, mire Judith azt felelé, hogy a balkéz soha se tudja azt, amit a jobb kéz cselekszik.

Leventa itt meg nem állhatta, hogy azt a jobb kezet kezébe ne vegye és meg ne csókolja. S a mint a leány azt szemérmesen vissza akará húzni, azt mondá neki:

A leány komoly természetű volt, s látva, hogy az ifju sem tréfál, komolyan felelt:

– Az én apám is gazdag volt; vagyonait ő maga átkozta meg; de nevem jó, és karom sem rosz, s úgy is ide s tova alig mondhat egyebet tulajdonának a magyar, mint hölgye szerelmét, és a magyar hölgy férje becsületét. Ne cseréljünk-e?

A leányka megszorítá az ifju kezét, és rámosolygott boldog andalgással, s besuhant háza ajtaján.

Leventa, a mint megfordult, szinte beleüté az arczát Szerencsés Imrébe, ki mindenütt nyomban követte őket leskelődve, s a mint annak dühös szikrázó szemeit meglátta, megfogá annak mellén a kabátot, s megrázá őt ököllel, és ámbátor ő neki nem vala szokása szitkozódni, mindazáltal ismerve már a maga emberét, s felfortyanva azon a gondolaton, hogy egy ilyen gyűlöletes személy -151- merészli egy oly angyalra vetni a szemeit, a kit ő lelkéből imád, nem állhatá meg, hogy annak ott számos emberek füle hallatára ilyen szép szavakat ne mondjon:

– Hallod-e te Isten nélkül született, pogánynak neveltetett, szentségtörővé kikeresztelkedett felemás rongyember, te országcsaló, világlopó, az ördögnek hetvenhétszer eladott lelkű uzsorás; te árvák megrontója, hazaárulók orgazdája, spionok atyamestere, te minden ellenségből összetoldott-foldott csapása az országnak! azt mondom tenéked, hogy ha sehonnai jött-ment létedre, még valaha ebben a tarka világban én velem össze mersz jőni, a ki becsületes nemes embernek születtem, s kinek czimerében két kétfarkú oroszlány tart buzogányt keresztben, annak emlékére, hogy legelső hősöm két ember számban harczolt a csatában, hát én akkor kapom azt az egyik buzogányt az egyik oroszlány kezéből, s minthogy neked úgy sincs nemesi czimered, úgy festem azt a hátadra, hogy a míg élsz, ott hordozod. Most pedig takarodj az utamból!

A sokaságnak tetszett az ilyen beszéd, minthogy gyűlölték Fortunatust, s bármily hatalmas úr vala, örülhetett neki, hogy a mult eső miatt lágy volt a föld, különben göröngygyel nagyon meghajigálták volna.

Ezen casus után attól tartva, nehogy a vén Fugger, kitől minden gonoszság kitelik, leányát erővel is kényszerítse Fortunatushoz menni, azon bölcs utat választá Leventa, hogy elméne Szalkán Gergelyhez, s elmondá neki, hogy ő házasodni akar. Megörült ennek Szalkán Gergely a már előttünk tudvalevő okokból. Hanem az ifju előadá, hogy ő neki mindenféle akadályai vannak, a leány apja Fugger György, a szép Juczikát Fortunatushoz akarja adni.

– Ne búsuljon semmit öcsémuram; mondá neki Szalkán Gergely, majd teszünk mi arról; s Leventa bátran keblébe dughatá kezeit, jól tudva, hogy ezuttal oly hatalmas pártfogóra akadt, ki, ha akarja, Fortunatus Imrét sehol ez Magyarországon megesküdtetni nem fogják. Ezt -152- akarni pedig igen nagy oka volt Szalkán Gergelynek, ő levén Kunhalmi András örököse, ha annak fia meg házasodik.

E miatt Fortunatust Fugger Juczikávali eljegyzése dolgában minden oldalról érte a veszedelem. Examenre fogták a catechismusból, – ebből ő nem tudott semmit, visszaküldték, hogy tanulja meg. Kipuhatolták, hogy neki még élő felesége van, kivel zsidó korában megesküdött, s kérdést csináltak belőle, ha vajjon a keresztyénné lett zsidó fel van-e oldva elébbi házassága alól? vagy ha nincs, ki oldhatja őt fel az alól? keresztyén lelkipásztor-e, vagy zsidó rabbinus? avagy újra zsidóvá legyen-e, vagy a felesége legyen keresztyénné? s hátha az asszony nem akar elválni? vagy hátha úgy választják el, hogy nem leszen szabad újra megházasodnia? Egy szóval: ebből egy oly complexus zavar keletkezett, melyet csak egy zsinat lehetett képes megoldani, az pedig nem tartódott ebben az esztendőben, s ekép Fortunatus Imre majd a fejére állt dühében, még sem tudta kivinni, hogy Fugger Juczikával megeskessék, s el nem tudta gondolni, mit véthetett ő Szalkán Gergelynek, hogy ily szertelenül üldözőbe vette?

Ezalatt Leventának naponkint alkalma volt a szép Judithtal összejöhetni, ők boldogak voltak azon reménységben, hogy egymásé fognak lenni; előre beszélgettek róla, hogy Leventa kineveztetvén a király által szabácsi hadnagynak, mint fogja magával vinni Juczikát, s mily boldogan töltendik ott majd a mézesheteket, az ágyuk dörgése között, naponkint harczolva a törökkel. Leventa hírt, nevet szerez, s elüzi vára alól a pogányt dicsőségesen, vagy ha el nem üzheti, eltemeti magát és szép Judithját annak romjai alá.

Csupán csak e kinevezésre várt még, hogy Juczikát rögtön maga mellé lovára ülteti, s ott hagyva az öreg Fuggert Fortunatusnak, elragadja magával Belgrádba.

Míg e kineveztetésre várakoznék, melyet számára Szalkán könnyen kieszközölhetett, naponkint tervezgetve -153- magában, melyik sánczot hogy fogja majd megerősíteni, hol furat majd tűzaknákat, s hogy vetteti fel petárdával ostromlóit? egyszerre csak jön híre, hogy a török már Szendrő alatt van, s ha az elesik, rögtön Szabácson van a sor.

De nem maradt ideje e fölött örülni, mert a mint az inventariumot kezébe adák, szomorúan tapasztalá, hogy az előtte való kormányzó a sánczokat el hagyta pusztulni, hogy kerteket csinálhasson helyökbe, – az élelmi szerekkel kereskedést űzött, úgy, hogy most gabona sincs benn, hogy sok pénzt ne legyen kénytelen kiadni, a várőrség felét elbocsátotta, kutat, vizvezetőt be hagyott omolni, és sem ágyukról, sem munitioról nem gondoskodott.

Hogy minden hiányt fedezni lehessen, kellett volna rá készpénzben legkevesebb harminczezer arany forint. Leventa felment a királyhoz, elmondva neki a fenyegető veszélyt. A szegény ifju fejedelem, ki tizenkilencz éves korában már meg volt őszülve, csak sóhajtani tudott, s tudtára adá, hogy ő nem segíthet, mert kincstára üres.

Különös! gondolá magában Leventa, hogy a kincstár üres, és a kincstárnok gazdag, s azzal elment a királynéhoz.

Ez a derék asszony mindig segített az ország hasonló bajában, de most sirva volt kénytelen megvallani, hogy már saját fejedelmi ékszerét is mind zálogba adta, s Szalkán Gergely épen akkor érkezék vissza azon tudósítással, hogy sehol sem tudott pénzt kapni kölcsön a királyné számára.

– Tehát kerítek én, mondá Leventa, s felajánlá minden birtokát a hazának ajándékba.

– Megállj csak egy szóra öcsém, szólítá őt félre Szalkán Gergely, te e vagyonokkal nem rendelkezhetel, azt bölcsen tudhatod.

– Rosz cursusa van a szerelmes emberek szavának öcsém; neked vagyonaidat nem szabad sem eladnod, sem elajándékoznod, ha csak tökéletes biztosítékot nem nyújtasz a végrendelet curatorainak arról, hogy soha meg nem házasodol. Arra pedig csak egy eset van; ha tudnillik valamely harczoló szerzetbe lépsz, teszem fel a templáriusok, vagy a Johanniták közé.

Leventa egy pillanatig gondolkodott, ha vajjon szeretőjét veszítse-el, avagy hazáját? a másik pillanatban kezet nyujta rá és felavattatá magát a Johannita rend lovagjai közé.

Csupán azt kivánta még kieszközöltetni, a mit a királyné meg is igért neki, hogy Fugger Juczikát valamely kolostor szent szűzei közé engedjék elvonulni, s azzal elkészíté az adománylevelet, melyben jószágait a hazának visszaajándékozza, rögtöni segélyt kötvén ki belőlök Szabács vár számára.

Fortunatus Imre a mint meghallá, hogy legnagyobb ellensége vagyonai dobra vannak ütve, egyszerre sietett azokat megvenni, hogy legalább pénz által érhesse el azt, hogy birtokát elfoglalta, s a kistarcsai és solymosi prædikátumokat saját neve elé bigyeszthesse, és a kunhalmi kastély homlokáról ledobathassa a czímert, melyen két kettős farkú oroszlán keresztben tart két ominosus buzogányt.

Szalkán Gergely pedig e fölötti dühében még aznap folytán tudtul adá Fortunatusnak, hogy Fugger Juczikávali házasságának többé semmi sem áll egyéb utjában, csupán csak egynehány ezer arany forintnak fizetése.

Épen az azt megelőző évben, 1522-ben történt, hogy a szent János rend lovagjai kemény harczok kiállása után kénytelenek voltak odahagyni Rhodus szigetét, melyen oly sokáig dicsőségesen küzdöttek a pogány törökkel.

E derék rhodusi vitézeknek az volt hitbeli fogadásuk, hogy a hitetlen ellenséggel örökké harczot viseljenek; mire nézve, midőn Rhodust elhagyni kénytetének, nagy részük átjött Magyarországba, szent fogadását e helyen teljesítendő. Ez okból választá Leventa e rendet, melybe felavattassa magát. Még senki sem tudott felavattatásáról. Mert Szalkánnak jó okai voltak azt ki nem beszélni, míg Fortunatus le nem teszi a rászabott díjat. Ellenben szabácsi kormányzóvá kineveztetése s nemeslelkű ajándéka már közbeszéd volt a városban s így Judith is meghallá azt.

Másnap korán reggel, midőn a templomba menne, tele boldog reménységgel, mert azt hivé, hogy már most Leventa neje fog lenni, ime térdeplő székéhez egy rhodusi lovag járul, hosszú fekete selyem köpenye egész alakját fedezte, szélei fehér keresztekkel szegélyezve, miket töviskoszorúk fontak egymáshoz, mellén nyolczágú ezüst kereszt fénylett piros alapon rózsakoszorúval és herczegi koronával diszítve, alatta egy másik kereszt, ez aláirással: «pro fide».

Judith nem is igen nézett a lovagra, hanem énekelt buzgón maga elé tett könyvéből, s ime a mint a lap utolsó során járna, a lovag kinyújtá kezét és fordított az énekeskönyv lapján.

Judith megdöbbenve látta meg a fordító kéz ujján anyja gyűrűjét ragyogni, s a mint az előző látáskor láng gyulladt egyszerre szívében, akként állta el szívét halálos jéghidegség e perczben.

Föltekinte a lovag arczára és vőlegényét ismerte meg benne. Keble elszorult, csaknem elájult e látványon. Leventa szomorúan szorítá meg kezét, s kivezeté a templomból a félig elalélt leánykát. -156-

– Mit cselekvél? kérdé zokogva Judith, s úgy fázott, a mint kedvese keblére borulva, azon a hideg pánczélt megérezé.

Leventa elmonda neki mindent. Judith hallgatott kétségbeesett arczczal, de midőn azt mondá neki, hogy őt egy kolostor boldog magánya fogadandja oltalmába, akkor kiderült a leány arcza, megcsókolá kedvese kezén a jegygyűrűt, s miután összebeszéltek, hogy holdfeljötte előtt egymással még egyszer utoljára találkoznak, Judith megkönnyebbült szívvel tért vissza a szentegyházba s ott órákig elimádkozék, könyörögve az Istennek, hogy tegye őt elég erőssé azon áldozatra, melyet hoznia kell s oly jól esett neki hallani, midőn az Isten szolgája a halál utáni élet gyönyöreiről beszélt, azoknak öröméről, kik egymást ide alant szerették, s oda fenn ismét találkozni fognak.

Fortunatusnak azon percz óta, melyben Judithot megpillantá, nem volt egy nyugodt szívdobbanása, mentül több akadálylyal kellett küzdenie az ő elnyerhetésére, annál nagyobbra nőtt szenvedélye, s mentül jobban iparkodott Judithtal megismertetni szerelmét, annál jobban gyűlölte ez őt.

Az említett napon hazaérkezvén Judith a szentegyházból, apja szokott hizelgő módjával elővevé leányát, összeölelgeté, csókolgatá, eldicsérte szép arczát, szemeit.

– Te szép leányom, te kedves gyermekem, szemem világa, gyönyörűségem; micsoda kincs volna a világon, a miért én téged odaadnálak! Pedig ugyan csak törekesznek engemet tőled megfosztani. Hehe… a gonosz, rosz emberek. Az ifju Szapolyai, meg Várkonyi, a főispán, s az Ujlaki fia, Dezső. Igen bizony. De én nem adlak egyiknek sem; majd én úgy vesztegetem el egyetlen lányomat. Külömb vőlegényt szereztem én már számodra: derék, szép fiatal legényt! a kihez fogható az egész országban nincsen, -157- karcsú, deli és jószivű, és olyan, hogy ha kivánod, egy országot vehet meg számodra.

Judith borzadva hallgatá apja szavait; míg az öreg csak kimondá utoljára, hogy ez a drágalátos vőlegény nem más, mint Fortunatus Imre, ki ott leskelődött a szomszéd szobában, s az öregnek egy hívó szavára berohant az ajtón, s magát Judith lábaihoz veté.

A leány undorodva fordult félre, mire Fortunatus hevesen megragadá kezét, s elkezde neki indulata mámorában őrült dolgokat beszélni.

– Oh ne fordítsd el rólam arczodat, inkább a nap ne süssön rám soha. Hagyd elmondanom, hogy én téged szeretlek, őrült vagyok, meghalok és elkárhozom bele, hogy egy ölelésedért kész vagyok a kínpadra lépni, a vesztőhelyre egy csókodért, hogy imádlak Istenem gyanánt s nem kivánom a mennyországot, ha téged bírhatlak.

Judith iszonyodva huzódék hátra, Fugger megtaszítá könyökkel Fortunatust, fülébe sugva:

– Ne beszélj olyan eszement dolgokat. Szólj neki palotáidról, rangodról, kincseidről. Ez érdekli az asszonyokat.

– Mindenem tiéd! rebegé Imre. Tégy koldussá, én királynővé teszlek. Parancsolj, és oly széppé teendem számodra a földet, hogy maga a menny irigyelni fogja azt tőled.

Ily nyelven okos emberek nem beszéltek soha, csak a kinek az esze tisztul. Judith lerázá kezéről az imádót, s megerősítve szívét, ő is mondott neki valamit.

– Kincstárnok úr! Te engem nőül akarsz venni. Nehogy azonban megcsaljalak, másnak állítva magamat, mint a mi vagyok, tudtodra kell adnom, hogy nekem már két gyermekem van.

Fugger és Fortunatus bámulva néztek egymás szemébe. A leány alig volt tizenhat éves, s mindenki tisztának hitte őt, mint a nap.

– Úgy van, folytatá a leány. Nekem két gyermekem van már, s csak úgy mehetek hozzád nőül, ha ezt tudva, -158- e két gyermekkel együtt kész vagy elvenni, kiket rögtön eléd hozok.

Ezzel a szomszéd szobába suhant a leány, s míg a két férfi kőbálványnyá válva bámulatában várta, hogy mi fog történni? előhozta kezén fogva Fortunatus Imre szerencsétlen megbélyegzett gyermekeit.

– Ezek az én gyermekeim, – szólt, őket Imre elé állítva, akarsz-e atyjuk lenni?

Fortunatus, a mint megpillantá általa elárult, eléktelenített arczú gyermekeit, felordított, mint a kit torontálpók csípett meg, s kezével elfedve szemeit, egy szót sem mondatott magának többet, hanem elrohant onnan, mint ha a fúriák korbácsával verték volna.

Fugger magán kívül volt dühében; dult-fult, tombolt. Kényszeríteni akará leányát, hogy a kincstárnokhoz menjen nőül, de Judith erős lélekkel felelt:

– Engem nem kényszeríthet senki, én Istené vagyok. Holnaptól kezdve a karmelitanők kolostorának leendek lakója, s addig a Szent János vitézek oltalma alatt állok; ki engem érint, Isten menyasszonyát érinti.

Fortunatus Imre, a fúriáktól üldöztetve, futott, mint az eszeveszett, s minthogy hintaját nem találta Fugger kapuja előtt, hogy az emberekkel ne találkozzék az utczán, egyenesen a gyalog-ösvénynek fordult, mely a vérmezőről a Zúgligetbe vezetett, hogy ottlevő házát minél előbb elérhesse.

Az idő alkonyatra vált már, s az út az ó-temetőn vitt keresztül, mely kétfelől a hegyoldalon terült, sűrűn benőve már elvadult bokrokkal és fákkal.

Fortunatus csak akkor vevé észre, hogy a temetőben jár, midőn a fák ágaikkal összehajolva feje fölött, egészen elsötétíték az útat, s félelmesen tekinte körül, egy-egy félig kidőlt sírkeresztet látva fehérleni a sűrű zöld között.

Összeborzadt, mindenféle ijesztő gondolat támadt lelkében, s mindenütt alakokat vélt látni, kikről azt hivé, hogy -159- már el tudta őket feledni: apját, nejét és gyermekeit. Nem mert sem jobbra, sem balra tekinteni, csak futott egyenesen keresztül a temetőn, a fehér sírkövek földből kiemelkedő kisérteteknek látszottak előtte, s a fűben világító szentjános-bogárkák lidérczszemeknek.

Pedig ez igen kies hely volt, nekem legkedvesebb estéli sétám, melyet mindennap megszoktam látogatni, s ha jött volna is valami ijesztő, csak azt mondám: «ha Isten velem, ki van ellenem?» s soha sem bántott semmi, és ha utolért is azon helyen valamely gyászgondolat, az bizonyára nem volt egyéb, mint az arra való gondolás, hogy a kik itt alattunk nyugosznak, mennyivel dicsőbbek voltak egykor s mennyivel boldogabbak most, miként mi.

De Fortunatust üldözé a rém; mert ki Istentől elfordul, annak megjelenik az ördög, így ő minden kiszáradt fában a vén Izsák átokra kiterjesztett száraz karjait vélte látni; a síró asszonyi szobrok a kripták felett mind az ő feleségét ábrázolták előtte, s minden levélsuttogás az ő gyermekeinek rebegése volt fülében.

Már a tulsó széléhez közelíte a temetőnek, a midőn egyszerre fölkapva lesütött fejét, két alakot láta maga felé közelíteni, kik közül az egyik úgy hasonlított a vén Izsákhoz, a másik pedig Aisáhhoz.

Fortunatus rémképeket vélt látni, kiket az éjszaka elbocsátott, hogy őt megüldözzék, nem is gondolá egyébként, mint hogy az alakok lábai nem érnek a földre, hanem csak úgy lebegnek a légben, a merre valami láthatatlan szél viszi őket.

Imre elfeledé e borzalmában, hogy megkeresztelkedett, s öntudatlanul rebegé a zsidó védmondatot: jobb felől Gabriel, balfelől Michael, előttem Raphael, hátam mögött Uriel, fejem fölött – fejem fölött – fejem fölött… Nem jutott eszébe az ötödik szent név, mely feje fölött van, s egy kuvik repült el akkor feje fölött, háromszor kiáltva le rá haláljóslatát.

Fortunatus halálos félelemben visszafordult, de nem -160- mert újra végig futni a sötét temetőkerten, hanem meghúzta magát egy nyitvalévő kripta ajtajában, azt vélve, hogy a két rém el fog majd mellette haladni, s nem veendi észre.

De szerencsétlenségére épen úgy hozta az örök gondviselés, hogy ugyanazon kripta volna ez, melyben Izsák és Aisáh, mint már föntebb említettem, éjszakánkint hálni szoktak. Imre tehát csak hallá mindig közelebb jönni a csoszogást, még mélyebben húzta magát a fal mellé, a hideg veriték csurgott le arczán, s a vér verése elakadt szivében Egyszerre belép mindkét alak a sírbolt ajtaján, melyet midőn Imre a sötétségben észrevett, mintegy félájultan térdeire rogyott, s szemeit behunyta, nem képzelve mást, mint hogy elkárhozását látandja meg velök.

Az alakok mindig közelebb jöttek hozzá. Egyik végre megbotlott benne. Imre érzé a vén Izsák thaby palástjának ismeretes suhogását arcza körül. Valami hideg csontkéz érinté arczát, ujjaival végig futva rajta s végig tapogatá vállait és karjait.

Mit háborgatod a halottakat? kérdé újra a hang, az öreg Izsák hangja, ki a sors csapásai alatt megőrült, s azt képzeli, hogy most halott, s egész járása-kelése a világon nem egyéb, mint egy hazajáró léleké.

– Mit akarsz itt te élő? A halottak országa szomorú ország; itt sorban mind apák feküsznek, kik életökben kincseket gyüjtögettek, s kiket fiaik koldusokul küldöttek ki a világból. Éjfélenkint bús szél keletkezik, mely őket felkölti álmaikból, halotti lepedőiket magukra terítik s mennek nagy búval, bánattal bejárni a világot; bekoczogatnak a házak ablakain, melyekben laktak; az ágyat, melyből kihaltak, fölkeresik; az asztalról, melynél életükben ültek, a rajt feledett morzsákat fölszedik; oh a -161- halottak fáznak és éheznek. Eredj innen élő, míg órád nem üt; nap-nap után múlik, és te közénk jövendsz halványan, sápadtan, némán, hidegen, akkor keresd fel te is szűk odúdat. Addig eredj, ma vigadj holnapig, – a halál után nincsen vigalom…

Imre a rémülettől a kétségbeesésig üldöztetve, maga sem tudá hogyan? neki rugaszkodott s eltaszítva a vén kisértőt, nyargalt hegynek fölfelé s addig lélekzetet venni sem állt meg, a míg házához nem ért, ott pedig csak beesett az ajtón s úgy el volt fulladva, hogy egy szót sem tudott szólni.

A mint lassankint magához kezde térni, nem mervén egyedül maradni szobájában, felhivatá magához csatlósait, oda ülteté őket maga körül, megparancsolá kulcsárjának, hogy hozza fel a legjobb borokat, s az Istenre is kért minden embert, hogy igyanak, a mennyi beléjük fér, és énekeljenek valami víg dalt.

A sok csőcselék népnek nem kellett nagy biztatás, rövid idő alatt úgy lerészegedett egész cselédsége, és ő szinte velük együtt, hogy alig ismeré már egyik a másikát, és kiki magamagát.

A bor kivert minden ijedséget Fortunatus fejéből, ki sokszor használta már ezt az orvosságot, ha testi vagy lelki baja volt, lerészegedve a sárban fetrengésig: rendesen használt neki.

A cselédek természetesen confidenter kezdtek lenni velük együtt dorbézoló gazdájukkal, kinek a mint a bor fejébe ment, szemei ragyogni kezdtek, s valahányszor a csatlósok valami szerelmes dalt kezdtek el énekelni, mindannyiszor luxuriosus vágyódással sohajta fel:

– Biz öcsém nem is azért ám, szólt egy ittas fullajtár gazdája vállára ütve, hogy az ember bolond fővel, mint úri magad, az ablak alatt énekeljen nekik, s kívül nyelje az éhkoppot.

– Bizony, ha énnekem annyi pénzem volna, mint neked, nem sóhajtoznék én egy fillér árát sem, hanem oda mennék az öreg Fuggerhez, s azt mondanám neki, kell erszény pénz de hány? hogy adod leányod?

– Hátha nem akarna jókedvéből, lenne rosz kedvéből asszony. Hanem oda legény kell a gátra, nem olyan ficzkó, mint te, a kire, ha a macska ránéz, elfakad sírva.

– Magam la. Ha tagadod, jer velem, adj még mellém két jó legényt s ebben az órában elraboljuk szeretődet. Most hát mutasd meg, hogy ki a legény a gáton? Most beszélj, ha akarsz.

Imre agyát ellepte a bor és szenvedély köde. Ilyenkor egészen más ember volt, mint különben. Egyébkor gyáva és fösvény, mámorában dühös volt és pazarló. Hirtelen előkeresett asztalfiókjából egy hegyes spanyoltőrt, s azt dolmánya alá rejtve, szétnézett cselédei közt, ha akarják-e igazán követni.

Azok kaczagtak nagyon, hogy még ilyenkor is gyilkot dug öve mellé, a helyett, hogy kardot kötne.

E pillanatban lépett be Fugger a szobába, ki Fortunatus után sietve, öreg lábaival csak most érkezett fel, s csodálkozva látta, milyen állapotban van az egész ház népe.

– Lupus in fabula! kiálta a várnagy kaczagva, s a peczérek nyakába borultak az öregnek s össze ölelgették, s megkeresztelték borral, hogy inni nem akart.

Imrének fejében voltak már a jó spanyol borok (mert a sehonnainak nem tetszett az idehaza termő), minél fogvást bátorságot vett magának Fugger elé járulni, úgy cselekedve, mintha nem tántorogna, s megfogá annak kezét és véve egy fáklyát, sorba vezeté őt termein keresztül. -163- Valahány teremben, mindenütt felnyitott előtte holmi rejtek-ajtócskákat s oda tartva a fáklyát, unszolá Fuggert, hogy tekintsen beléjük. Telve voltak mindazon rejtek-fülkék megannyi drágasággal. Egyik szinültig aranynyal, másikban hordó számra az ezüst, egy kirabolt ország kincsei feküdtek itt.

Fugger egyik csodából a másikba esett; valóban méltán nevezték a kincstárnokot Fortunatusnak, mert a mi egyetlen szobájában fel volt halmozva kincs, többet ért Fugger minden birtokánál. Imre soha sem engedett senkit e szobákba lépni, annál csodálatosabb volt tehát, hogy most önkényt fölfedé minden elrejtett drágaságait, miknek látása úgy elvevé Fugger eszét, hogy észre ne vegye, miszerint már Imre is elveszté a magáét. A mámor, mely rettentő ijedelmét felváltá szivében, egészen kiforgatá őt önmagából. Oda fordult Fuggerhez s minden izeiben reszketve, kérdezé tőle:

– Hallod-e Fugger, én vesztemet érzem. Ezek a kincsek megszólalnak éjjel, mikor magam vagyok, s ha hozzájuk nyúlok, égetnek mint a parázs, ha még egy éjjel itthon kell hálnom, vagy felakasztom magam a lámpáshorogra, vagy kihányom az ablakon ezt a sok átkozott kincset. Pedig kár volna értük, nagyon kár: – tudod mit, cseréljünk házat, legyen az enyim a tied, úgy a hogy van, te pedig add nekem a tiedet.

Fugger hirtelen fölszámítá magában, hogy mit érhet az ő háza minden benne levővel együtt? Egy tizedrészét sem annak, a mit Fortunatusé. Mért akar hát ez cserélni? Talán nagy kincset álmodott az ő háza alá elásva? Az nem lehet, hisz ő maga építteté azt.

– Ugy-e, szólt Imre még jobban reszketve, te nem félsz az élő kincsektől?

Fugger azon gondolatra kezde jönni, hogy Fortunatus a lelkiismeret furdalásaitól háborodott meg. -164-

– Egészen oda vagyok, félek idehaza maradni; szólj, nincs-e házadban valami rejtett szobácska, melyben el lehetne bújni? Engedj oda menni engem s te magad légy az úr enyimben.

Fugger egészen meggyőződött Fortunatus elmezavaráról, s rögtön hivatá annak csatlósait s befogata hintajába, felülteté őt s megparancsolá, hogy vigyék a várban levő házába, átadva nekik kulcsait.

Maga pedig hátra maradt, a kincseket őrizendő, miket nem birt többé elhagyni. Pénzmámorában alig hallá, mint vonul alá a hegyen az egész szolgasereg danolva, ujjongva ura hintaja után. – Ő elzárta az ajtókat, ablakokat s ment turkálva pénz és drágaság között, s arcza ragyogott, a mint egybeveté, mennyit nyert ő Fortunatus házán s milyen keveset adott neki érte!… Leánya nem jutott eszébe.

Az arany és ezüst pengett, a gyémántok szikrát hánytak, az öreg arcza mosolygott; egyszerre mintha a föld alól jőne, valami kiáltás üt fülébe:

Felriadva tekinte körül, nem látott semmit, kiment az egyik teremből a másikba, minden szoba üres volt, a csatlósok eltávoztak, Fugger egyedül volt az egész házban. Sietett ismét elzárkózni.

Alig volt újra a kincses teremben, ismét megszólalt a kiáltás: Fortunatus Imre!

De most már észrevevé, hogy a kiáltás az út felől jő s az ablaktábla nyilásán kitekinte s meglátva ott egy ősz embert egy összetört női alak karjára támaszkodva állani, lekiálta rá mérgesen:

– Hírt mondok neked Fortunatus Imre, szólt az öreg, utolsó hírt rád nézve e földön. Isten álomban mondá nekem meg azt, hogy első lehessek, ki ezt neked tudtul adja. -165-

– Oh, te vagy az? kiálta az öreg. Számodra is van izenete Istennek általam. Fugger György ez éjszakán elveszti legnagyobb kincsét, egyetlen leányát.

– Én vagyok Izsák, a vén Izsák, kit te megöltél s ki téged kínozni a sírból visszajár.

– Roszul mondád Fugger, az én nem vagyok. Egy gyermeked huszonkét év előtt elveszté a dajka, az nem esett a folyamba, hanem az én kezembe, én neveltem őt fel, hogy érezze fajom szenvedésit, s ő árult el engem, és lett Fortunatus Imre. Ne hajíts követ az égre, mert fejedre vissza esik…

Fugger nem hallá már ez utolsó szavakat. Egy percz alatt, mint a villám rohant végig lelkén az egész őrült történet. Saját fia és saját leánya egymás által, egymás miatt elveszve, elkárhozva! Elfeledve rögtön aranyat és gyémántot, felkapott egy kést a még terített asztalról, s lerohanva a lépcsőkön, megragadá Izsákot mellbe s keresztül verte a késsel. Az lerogyott a küszöbön, befecskendve vérével a házat és megátkozva azt minden benne lakóival együtt.

Fugger pedig nyargalt eszeveszetten, ordítozva Fortunatus nevét, s látta a hegyről a fáklyás menetet sebesen közeledni háza felé, az ittas csoport danája néha felhangzott hozzáig.

A mint az öreg eltávozott Fortunatus után, az összebeszélés szerint, megjelent ott Leventa utoljára találkozandó kedvesével. -166-

A két szerencsétlen egymás keblére omolva sírta ki fájdalma könyeit, a búcsú oly sokáig tartott, s már Leventának távoznia kellett, és a leány még sem tudott megválni tőle.

Egész ez ideig soha meg nem csókolták még egymást, mert bármily nagy volt is szerelmük, az egymás iránt való tisztelet még annál is nagyobb maradt.

De most az utolsó búcsúzásnál majd megszakadt a leány szíve. Elgondolá, hogy hát soha se lássa többet, a kit annyira szeretett, s átölelte kedvesének nyakát, oda szorítá őt magához és ezt rebegé dobogó szívvel:

S lám az Isten kegyelmes volt, mert a mint Leventa hévvel kebléhez ölelte gyöngéd szeretőjét, s égő ajkát annak ajkaira nyomva, hosszan, édesen szívta annak bűvösbájos csókját, ime a leány szive megszakadt, s lelkét átlehelve kedvesébe, holtan maradt annak karjai közt.

A legédesebb gyönyörben, minden fájdalom nélkül vette őt magához Isten, megengedve neki, hogy kedvesének nemes keblén hagyja el a rosz világot.

Leventa azt hitte egy ideig, hogy kedvese csak elalélt, s várta, hogy még majd fölébred, hogy szólni fog, s rá mosolyog, de a leány hideg maradt, s az ifju csak örülhetett, midőn megtudta, hogy kedvese halott.

Lefekteté őt fehér ágyára, kezecskéit összerakta keblén, megsimogatá hideg homlokát és elgondolá magában, hogy fogja-e őt Isten ily széppé tenni majd a feltámadáskor?

Aztán még egyszer megcsókolá, hálát adott Istennek, hogy őt megszabadította és vevé kardját, megkeresni vele az útat kedvese után.

Meg is találta nem soká. Szabácson ő volt az utolsó férfi, ki a várat védve dicsőül elesett.

Fortunatus Imre ez alatt szépen megérkezék Fugger házához részeg czimboráival, ott a háznál senki sem tudott -167- még semmit Juczika esetéről; Imre nagy zajjal elfoglalá a házat s csatlósait ott hagyva czivakodni Fugger cselédjeivel, maga sietett a leány hálókamrája felé.

Ugyanazon szobácska volt ez, melynek ajtaján keresztül Fortunatus, még mikor Salamonnak hítták, legelőször látta meg a leányt s melyről annyit tudott azóta álmodozni.

Az ér úgy lüktetett halántékain, midőn ez ajtót fölnyitotta, lélekzete égette ajkait, az ágyhoz lépett, félrevoná a menyezet függönyét s azzal elborzadva szökött vissza… Az egy halott volt, a kit ott látott.

A világ elfordult vele, csak állt ott elmeredve, mint a ki meg van babonázva s nem tudott sem futni, sem kiáltani. A rém elállotta minden tagját. Érzé, hogy veszte közelít.

Fugger pedig, a mint rohanna a hegyről alá felé, nem nézve az utat, csak a közelséget, egy mély vízmosás széléről lebukott s kezét és lábát kitörve, ott fetrengett a mélységben, minden testi fájdalmánál nagyobb levén kétségbeesése, hogy leányát nem szabadíthatja meg tulajdon fiától.

Lőn azonban, hogy a Hatvannál összegyűlt nemesség megtudva azon esetet, miszerint Fortunatus Imre a török zultán követével czimborálva, szántszándékosan hagyta védtelenül a végvárakat, az e fölött támadt első dühben meggyilkolá a követet, s holttestét bele veté egy tóba, Fortunatusra pedig kimondá az itéletet, hogy máglyán égettessék meg.

Ugyanezen az éjszakán tehát, melyen im e dolgok történtek, jövének feles számmal több csapat nemesek és kalandosok, s fölfelé tartván Imre palotájához, meglelék Fuggert összetörve az árokban. Ez meghallva, hogy mi járatban vannak, kétségbeesésében elmondá nekik, hogy Fortunatust az ő házában keressék, s az Istenre is kérte őket, hogy a mint megkapják, üssék agyon, mert az ő neki édes gyermeke; s ha nem kapják, gyujtsák rá a házat, mert ott kell neki rejtőznie.

A nemesek nem érték a dolgot, hanem azért körül fogták -168- mind a két házat, s Fugger nemsokára láthatá, hogy mint lángol föl egyfelől saját háza, másfelől Fortunatusé.

Ott meghalt az útfélen egy óra mulva, nem tudhatva meg, hogy mi lett leányából és Fortunatusból?

Ilyen dolgok történtek az ezerötszázhuszonharmadik esztendőben ez Magyarországon; a jó Isten tudja, mi lesz még belőlünk?

A KALÓZ-KIRÁLY.

A vihar elcsendesült, a tenger kinyugodta magát, a sík vízszinen üres hordók, tört árboczdarabok libegnek, síremlékei elsülyedt hajóknak.

A vészhojszák mind eltüntek a zivatarral együtt, ki tudja, mely sziklákra térve vissza; a tenger felett most a repülőhalak ügyetlen ficzánkolásit látni, tartós jó idő előjóslatául.

Egy a vihart kiállott brigantine huzódik nagylassan végig a csaknem szélcsendű tengeren; minden kéz mozgásban van rajta a viharokozta károk helyrehozásában, a segélyárboczok helyre vannak állítva, most azokat pántolják körül, a legények a levegőben csüggve dolgoznak, a tépett vitorlákat göngyölgetve, a hajó erősen féloldalt fekszik, a mi arra mutat, hogy a zivatarban kihányták belőle a fenéksúlyt.

A hajótömő kalapácsok ütésein, s a csavarkerekek kattogásán kívül nem hallik egyéb hang, mint a kapitány szava, ki a főárbocznak támaszkodva, egy térképről iparkodik kiismerni a helyet, hova a vihar által elveretett. A delejtű mozdulatai mindig erősebben látszanak őt tájékozni, olykor közbe-közbeszól egy altiszt egyhangú kiáltása, ki a fenékfonállal a tenger mélységit méri. Végre a kapitány keresgélő ujja egy szigetcsoporton állapodik meg, s a legnagyobb hidegvérrel mondja: «a Los Ladrones előtt vagyunk». Azon pillanatban egy hang kiált le az árboczkosárból: föld! A kapitány, a nélkül, hogy arczán egy vonás elváltoznék, ismétli hidegen: «Los Ladrones». -170-

Azzal nyugodtan összegöngyölgetve a térképet, egy kis ezüstsípot vesz elő, s jelt adva vele, parancsot oszt altisztjeinek, hogy a hajós nép fölött tartsanak törvényszéket azon eseményekért, mik a mult éji zivatar alatt történtek.

A rablószigetek néhány mértföldnyi távolban látszanak előtte, ágyúi nincsenek, vitorlái meg vannak rongálva, és ő mégis oly nyugodt lélekkel oszt itéletet emberei fölött, mintha otthon a legnagyobb biztonságban ülne az esküdtszéki padon.

– Ki parancsára hánytátok a tengerbe a betegeket? – kérdi a kapitány, szigorú arczczal fordulva a legénységhez.

– Ön tevé azt, Scudamore? – kérdi a kapitány visszafordulva, hogy egy magas, szikár férfi arczába tekinthessen.

A felszólított arcza egyike volt azoknak, melyek első tekintetre szelideknek, símáknak látszanak, vonásaik, ha mosolyognak, képesek csábítók lenni, míg egyszerre egy el nem takarhatott gúny, vagy boszúrándulat ördögi torzképpé nem kuszálja a behizelgő tekintetet.

– Ön maga parancsolá, Rolls kapitány, – szól mosolygó arczczal s édes-lágy hanglejtéssel az orvos, mintha valami nemes cselekedetről volna a szó, melyet túlszerénységből hárít el magáról. – Midőn a hajó lyukat kapott, ön leizent, hogy a fölösleges terhet a vízbe kell hányni. A tengerészek elébb kihányták a fenéksúlyt; ön újra leizent, hogy ki kell hányni a mit még lehet. Ekkor kivetették az ágyúkat, az ágyúkért pedig nagy kár volt, mert azokra nem kevés szükség van, kivált, mikor az ember a Los Ladrones szigeteket látja maga előtt, de még ezzel sem volt a hajó megszabadítva; ön újra sürgetősen parancsolá, hogy mindent bele kell hányni a tengerbe, a mi haszontalan teher a hajón. Úgy de már ekkor semmi sem volt haszontalan teher a hajón, csupán az ezüstrudak és a betegek. A legénység -171- tanakodni kezdett, hogy melyiket vesse ki a kettő közül? Én feleltem a tanácskérésre. Az embert nem kérik tőlünk számon, ha Londonba érünk, de az ezüstöt igen; s ime, tanácsom által az ezüst megmaradt, és a hajó megmenekült.

– Doctor Scudamore, – szólt a kapitány hideg nyugalommal, – ön ez embertelen tettért rangjától megfosztatik, vasraveretve a hajófenékbe fog vitetni, s Londonba érve, átadatik a királyi törvényszéknek.

– Vitorla! – kiálta a kormányos a kerék mellől. Többen odatekintve, aggodalmas suttogással rebegék: kalóz!

Scudamore bántó mosolygással fordítva sötétzöld szemeit a kapitány felé, mintegy rögtön elrekedt hangon mondá neki gúnyosan:

– Úgy hiszem, hogy czélszerű volna büntetésemet néhány órával elhalasztani, addig az ideig önnek, vagy másnak szüksége lehet rám.

– Az nem tartozik önre, viszonzá Rolls kapitány, orvos nélkül meghalni, vagy orvos által tengerbe dobatni, körülbelül úgy is mindegy.

– Hehe. Látja ön, pedig utóbb is jobb lett volna önnek, ha legelőször mindjárt a betegekkel könnyebbítette volna meg a hajót, a helyett, hogy ágyúit vetteté ki, mert amazok ott jól ellátva szoktak lenni ágyúval, s nehezen hiszem, hogy kölcsön lehessen tőlük kérni. Hanem hiszen ez az ön dolga.

A kapitány némán inte, hogy az orvost vigyék a hajó fenekére. Azzal parancsot adott ki, hogy az ezüstrudakat a legalsó üregekbe elrejtve, mindenki rendelt helyére álljon, elkészülten bármely támadásra. Maga, fegyvereit kezébe véve, szokott emelvényére állott, s a nélkül, hogy útjából legkevésbbé eltérne, minden vitorlát felhuzatott, s a függő ágyakat a mellvédekhez támasztatá.

A kalózhajó ezalatt teljes vitorlákkal repült a brigantine felé. Már ki lehete venni fekete zászlóit, s egy ágyúlövés, -172- melynek golyója a brigantine vitorlái között süvöltött el, volt az első megszólítás a rablók részéről.

Rolls kapitánynak nem volt ágyúja, azt viszonozni. E hallgatást félelemnek magyarázták a kalózhajón, s egy rabló, kiállva a hajó orrára, átkiálta iszonyu dörgő hangjával a szócsövön keresztül:

– Jertek ti kettőre! – volt rá a felelet, s egyszerre minden árboczra felrepült a hadi zászló.

Irtóztató ordítás támadt erre a kalózhajón; a kapitányi emelvényen egy magas, szürke mellényes férfi, vörös övvel, rekedt, rikácsoló hangon osztá parancsait, mire a vitorlák fele behuzódott, s a könnyű hajó egy merész fordítással szél elé került a brigantinnek, egyet sem lőve rá ágyúval, mint oly biztos martalékra, melyet kimélni kell.

A kalózhajó orrára egy csodálatos emberi szörny volt faragva, a hajó névképe, a tengeri ördög, a kalózok baromtréfájaként Davis kapitány tulajdon képmása, kinek pofáját egy szétpattant kartács úgy összeszaggatta, hogy nem lehetett benne egyebet látni egy eleven halálfőnél.

A kalózok daemoni vakmerőséggel csaptak a brigantine mellé, melynek védői még mindig néma mozdulatlanságban vártak rájok. Azon pillanatban, mikor a horogkarmok a párkányba vágódtak, Rolls egy intésére megdördült egyszerre a tengerészek sortüzelése, mire a füst eloszlott, a két hajó már szorosan egymáshoz volt kapcsolva, a lövés néhányat leölt a kalózok közül, a többiek félrerugva társaik holttestét, iparkodtak a brigantine bordáin felmászni, nem törődve a rájok irányzott lövésekkel. Pillanat múlva férfi férfi ellen küzdött, szemtül szemben, karddal és késekkel. Dühvel támadt az egyik, hidegvérrrel védte magát a másik, egyik sem félve a fegyvertől s nem törődve sebeivel.

A tengerészek jól küzdöttek, Rolls kapitány bátor nyugalommal ült helyén, farkasszemet nézve a halálfejű vezérrel, -173- ki már harmadszor lőtt reá, a nélkül, hogy ez csak fejét is félrekapta volna.

– Lássalak! – kiáltá végre dühösen Davis: – te vagy-e hát az ördög, vagy én? utánam gazemberek! s azzal fogai közé kapva kardját, jobbjával egy súlyos kalapácsot forgatva feje felett, a brigantine födélzetére ugrott, kettőt a tengerészek közül egy percz alatt agyonsújtva. A kalózok agyarkodó ordítással veték magokat a tört résre, s a tengerészek ijedten kezdtek hátrálni, inkább elrémülve a kalózvezér halálfő arczától, mint kezei erejétől.

– Te nem fogsz engemet eltalálni! – kiálta rá vigyorogva a halálfejű kalóz, szemei rémes forgatásával iparkodva zavarba hozni a kapitányt. Ez lőtt, s a kik azon pillanatban Davisra tekintettek, egy véres csillagot láttak meg homlokán, a hol a golyó befúrta magát. A kalóz egyszerre mindkét kezével kapta meg pőrölye nyelét, s azzal állóhelyében holtan összerogyott.

A kalózok egy pillanatig megrémülve vezérük elestén, már el akarták hagyni az elfoglalt tért, midőn egy közülök diadalmas hangon felkiálta: hurrah Barthelemy! s azon pillanatban vad ordítás támadt a brigantine közepén. Hat kalóz azalatt, míg az egyik oldalon folyt a csata, csónakra szállva, megkerülte az ostromolt hajót s épen akkor kapaszkodott fel a födélzetre, midőn a meglőtt kozárvezér összerogyott. Azok is futni akartak vissza, midőn egy közülök, egy fiatal, karcsú, napsütötte arczú legény, kondor fürtökkel s villogó szemekkel, a középen ülő kapitányhoz szökött, s azt hátulról átnyalábolva, felkapta a levegőbe, s arczczal a földre vágta, s kikapva kezéből a fegyvert, térdeivel leszorítá.

– Senki se mozduljon, vagy mind el vagytok veszve! – kiálta a fiatal rabló bátor, csengő hangon, s a zavarba jött tengerészek, vezérüktől megfosztva, lerakták fegyvereiket a födélzetükre tóduló marczona képű alakok előtt. -174-

A diadal Barthelemyé volt, az ifjú kalózé; társainak első dolga az lőn, hogy őt vállaikra fölemelve, vezérüknek kikiáltsák, borzasztó átkok között esküdve neki ördögre, pokolra és halálra örök hűséget.

Egy herkulesi termetű alak felkapta őt karjára, mint egy gyermeket, s felmutatva őt a vérben kaczagó alakoknak, dörgő hangon kérdezé:

– Megálljatok! kiálta – Barthelemy a Herkules vállairól. Valakit nem-et hallottam kiáltani.

– Ki volt az? – ordíta az athleta, – szeret-e valaki a halállal tréfálni?

– Ne tüzelj, Skyrme, ne tüzelj, jó óriásom. A szólás szabad. Lépj elém, lord Sympson, te szóltál választásom ellen. Lépj elé, derék lord, mondd el, mi kivetőt találsz bennem?

A kalózok egy magas, szőke férfiút tuszkoltak baromi nevetség közt Barthelemy elé, ki léha félszegséggel állt meg előtte, s megvetőleg nézett végig az új kapitányon, kezeit zsebeibe dugva.

– Okosat szólj nemes lord! – monda Skyrme, fölemelve izomteljes öklét Sympson feje fölött, – mert különben a nyelvedbe harapsz.

– Azt tenném, ha nem mondanád is, – viszonza Sympson, aristocraticus nonchalancszal jártatva végig szemeit érdemes társain. – Azt tudjátok, hogy az én apám lord Sympson volt?

– Az én apám megátalkodott ellensége volt Jefferienak, annak a semmirekellő lordfőbirónak, a ki Monmouth bukása után rendre akasztatá a derék angol protestáns -175- nemeseket. Ez akasztatá fel az én apámat is. Ezóta nekem nem kell a pápista még kalózvezérnek sem! Ezért nem kellesz nekem te sem Barthelemy, mert te is pápista vagy!

Skyrme, a helyett hogy főbeütötte volna a lordot, felkapta őt a másik karjára, s a rablók hahotája közt összeszorítá őt Barthelemyvel, kivel ott barátságpoharat kellett inniok, miután Barthelemy rabló-becsületére mondá, hogy a mióta megkeresztelték, soha templomban nem volt, s papot soha életében nem látott.

Ezzel ünnepélyesen feltevék az új kapitány fejére a vöröstollas vezérkalapot, s tovább tértek a zsákmányfelosztásra.

Barthelemy leült egy felfordított tonnára, térdeire fektetve a feketekönyvet, melybe veres betükkel voltak beírva a rablók nevei sajátkezű keresztkarmolásaikkal, s fenhangon egyenkint felolvasá azokat. Néha a felszólított névre senki sem felelt, s csak hosszabb hallgatás után dörmögé egy másik: meghalt, elesett. Azt rögtön kitörölték a sorozatból.

Ekkor eléhozatá a kalóz Rolls kapitányt, kinek a rablók kezeit lábaihoz kötözték, s letevék az árbocz mellé.

– Bocsánatot, kapitány úr, hogy ezek a ficzkók önt ily kellemetlen helyzetbe tették; ön derék katona, igen vitézül viselte magát. Oldjátok föl ezt az érdemes férfiut.

– A kezeit is? – kérdé egy torzonborz szemöldökű kalóz, kétségeskedő tekintettel a vezérre.

– Mindenesetre Asphlant, kivált ha a kapitány úr szavát adja, hogy nem fog ellenünk semmit elkövetni akarni.

– No az sem baj; én azt mondám, hogy minden esetre oldjátok fel kezeit, a mi dolgunk vigyázni, hogy valamelyikünket főbe ne üssön. Most tehát lesz ön olyan szives, -176- kapitány, hogy minket felvilágosítand hajója tartalmáról, melyet oly vitézül védett. Ön a Mindszent-szigetekről jön; bizonyosan becses terhet szállít.

– Önök elfoglalták a hajót, szabadságukban áll annak minden zegezugát felkutatni, én magam nem vezetem önöket sehova.

A kalózok egyszerre rohantak le a födélzetlyukakon, s miután egy óra hosszáig a hajónak minden részecskéit összemotozták, azzal a szomorú tudósítással tértek vissza Barthelemyhez, hogy nincs ebben az egész hajóban egyéb egy tonna kétszersültnél és egy hordó víznél.

Rolls nem állhatta meg, hogy a csalatkozott rablók dühén el ne mosolyodjék.

– Tapasztalhatták önök, hogy ágyúim sincsenek, s gondolhatták belőle, hogy mikor már arra került a sor, hogy azokat a tengerbe hányassam, már akkor egyéb teher nem maradt a hajón.

– Valamennyi ördögökre! – ordítá Asphlant, földhözvágva sipkáját; – hát ezért evett ólmot s ivott rá tengervizet ennyi jó legényünk, hogy egy üres almáriomot foglaljunk el patkányostul? Ön, kapitány, csalárd egy ember! Mit kellett önnek védelmezni ezen a hajón?

– Azt pedig, ha elvettük is öntől, rajtunk nincs segítve, – szólt kaczagva az óriási Skyrme. – Mit szólsz hozzá Moody?

A megszólított mogorva, hallgatag legény volt, kurta pipáját fogai közé szorítva, összefont karokkal a karfánál guggolt. A gomblyukában függő ezüstsíp gyaníttatá, hogy a kalózok főhajósa.

– Mit tréfáltok annyit? – szólt vissza félvállról, – furjátok ki a fenekét ennek az üres bárkának s hagyjátok a tenger alá sétálni az egész rongy népet.

– Az Istenért, uraim! – kiálta fel e szóra a fogoly tengerészek közül egy hang, s egy ember hátrakötött kézzel -177- odavágta magát Barthelemy lábaihoz s szájával annak csizmáit iparkodott megcsókolni, míg szemei a legnagyobb kétségbeesés kifejezésével fordultak a rablóvezér arczához.

– Az Istenért, uraim! ti derék, vitéz, tiszteletre méltó férfiak! ti hősök, ti félistenek! az egekre, az ördögökre, és mindenre, a mi előttetek szent, kérlek benneteket, ne öljetek meg engemet. Öljétek meg társaimat mind, azok megérdemlik, a gonosztevők, a kik tinektek fegyveres kézzel ellentálltak; de én nem bántottalak titeket, nekem soha fegyver sem volt a kezemben; az egész csata folyamán be voltam zárva a födözet alá, csak most hoztak előre ezek a derék, jó férfiak.

– Uraim, dicső vitézek, korunknak imádott hősei, hallgassatok meg engem, kérlek mindenre, a mi előttetek szent; én Scudamore orvos vagyok, egy üldözött ember; épen olyan üldözött, mint ti vagytok; énnekem semmi közöm sincs ezekhez a többiekhez; én Rolls kapitánynak halálos ellensége vagyok. Kérlek benneteket, tegyetek különbséget közöttem és ezen emberek között, ne zavarjatok engem össze ő velök. Oh, kérlek benneteket, legyetek irántam irgalommal, s engedjétek meg, hogy lábaitok porát csókolva, magamat alázatos szolgátoknak vallhassam.

Skyrme undorodva fordítá félre arczát, mig Moody hozzárúgott a porban csúszó-mászó emberhez, kire mindenki a legmélyebb megvetéssel tekinte le.

– Rolls kapitány, – szólt Barthelemy, – ez ember, úgy látszik, ön által volt elitélve.

– Csak vádolva, nem elitélve. Az itélet a londoni királyi itélőszék elé tartozik.

– Oh, ne menjünk azért olyan messze, – szólt közbe Skyrme, jovialis arczával; – tessék előadni a vádat, mi helyettesíteni fogjuk a királyi itélőszéket. Barthelemy leend a lordfőbiró, mi belőlünk kitelnek a sheriffek, az -178- aldermannok. Tessék előlépni, fővádló úr, a törvényszék teljes.

Scudamore, ki az élteért remegő ravaszság rókatekintetével vizsgála minden körüle levő arczot, hirtelen közbeszólt:

– No nézzék, uraim, nézzék azt a megvető arczot, melylyel önök indítványát fogadja, nézzék, milyen büszkén, milyen gúnyosan tekint le önökre, mintha szégyenére válnék ily derék férfiakat fogadni el itélőbirákul. Oh én alávetem magamat önök itéletének, én elismerem önök birói illetőségét fölöttem, megnyugszom itéletükben, nem is akarom, hogy igazságosabb, bölcsebb és tekintélyesebb birák előtt álljak valaha. Én magam elmondok mindent, a mivel vádolva vagyok.

– No látják, uraim. Még parancsolni akar itt, itt, a hol önök a jogszerinti urak, nem akarja engedni, hogy elmondjam saját vádam lényegét. Igenis! Mert tudja jól, hogy akkor nem én leszek, hanem ő lesz az elitélt. Tehát hallják, uraim, de kérem, hallgassanak ide, mert a miket akarok mondani, nagyfontosságú dolog; vétségem ebből áll: mi a Mindszent-szigetekről tömérdek ezüstöt hoztunk magunkkal.

– Hohó! ez jól kezdi. – Kiálta közbe Asphlant, közelebb nyújtva fejét, hogy jobban halljon.

– Az úton zivatar támadt, a hajó lyukat kapott, s a kapitány parancsot adott, hogy a haszontalan terhet ki kell szórni a hajóból. Mikor már nem volt egyéb, csak a betegek és az ezüst, az lőn a kérdés, hogy a kettő közül melyiket hajítsuk a tengerbe?

– No és ön, mint aféle orvos, természetesen a betegeket tartá meg, – monda Skyrme.

– Koránsem, én az ezüstöt hagyattam meg, s most ezért akar Rolls kapitány engem megbüntettetni. -179-

Barthelemy elborzadva fordult félre ez embertől, míg Rolls lángoló dühvel tekinte reá.

– Ohó kapitány, – kiálta föl Asphlant: – tehát az ön hajóján ezüst van! Hova rejtette ön azt el?

– Nem-e? oh a spanyol csizma és a hüvelykszorító majd ki fogja azt önből tudakolni. Kötelet ide, kötelet!

– Mit akartok? – kiálta Barthelemy, merészen jártatva végig szemeit társai fölött. – Hát inquisitio birái vagyunk-e mi, vagy szárazföldi itélőszék, vagy fölesketett jogtudorok, kikhez illik kinzással tudni ki az igazságot? Nem, barátim; ne mondja senki, hogy a tengeri rablók belekontárkodnak az autodafék hivatáskörébe. Mi, kik a szabad tengerek vitézeinek nevezzük magunkat, mi ne tisztelnők-e a szabadságot? Ha Rolls kapitány nem akarja fölfedezni hajója rejtekhelyeit, nagyon jó, elviszszük azt a kikötőbe, ott szálankint szétszedjük, s ráakadunk az ezüstre, a nélkül, hogy valami oly tényt követnénk el, mely bennünket beszennyezne.

A kalózok hurráht ordítottak kapitányuk beszédére, s hozzákezdték kötözni a brigantinet saját hajójukhoz.

Scudamore, ki eddig is csak azért nem árulta el az ezüst hollétét, hogy Rolls kapitányon kihűthessék a rablók boszújokat, most látva, hogy megmenekült, fölszólalt.

– Ne fáraszszátok magatokat, uraim, mit hurczolnátok magatokkal ezt a rozzant hajót; oldjatok föl engem, s igérjétek meg, hogy élve hagytok, és én oda vezetlek benneteket, a hová az ezüst el van téve.

– Vegyétek le a bilincseket az orvos úr kezeiről! – szólt Barthelemy, legényeinek intve, – biztosítom önt, hogy mi egy hajszálát sem fogjuk meggörbíteni, mutassa meg a rejtekhelyet.

Scudamore, szabadon érezve kezeit, örömteljes hizelgéssel iparkodott a rablókkal sorban kezet szorongatni, kik boszankodva taszigálták őt el maguktól; Moody épen eldugta -180- a kezeit hóna alá, mivel azt nyerte, hogy Scudamore a nyakába borult, átölelte, s addig csókolta, a hol csak érte, míg csak Moody teljes erejéből el nem öklözte őt testéről.

Az orvos szemeit törölve állítá, hogy sohasem érezte magát boldogabbnak, mint e pillanatban.

– No csak előre szaporán, – kiálta Asphlant egyet taszítva rajta, míg egy másik kalóz megfogva az orvos két kezét, úgy vontatta őt el magával, mialatt ez, visszaforgatva fejét, egyre sírt és esküdött, hogy ő holta napjáig lekötelezett híve maradand az egész válogatott társaságnak.

A rablók nem sokára visszatértek, a megtalált ezüstrudas ládákat hozva vállaikon víg ujongatás közt. Barthelemy parancsolá nekik, hogy hordják át mindazt a kalózhajóra, mialatt Scudamore a legnagyobb szolgálatkészséget iparkodott tanusítni, maga emelgetve a ládákat a rablók vállaira, s őket egyenkint kedves jó barátjainak nevezve, daczára annak, hogy ezért azok viszont minden kitelhető csúf nevekkel illeték, s ráordítoztak, hogy ne nyúljon az ő jószágaikhoz.

Legutolsó volt Asphlant, ki a födözetre feljött. Baromi elégültséggel mondá:

– Itt nem hagytunk semmit, kapitány! a hajó gavallérosan ki van takarítva. Már most akarod-e, hogy kifúrjuk a fenekét? vagy jobb lesz, ha e ficzkókat felakasztjuk sorban a vitorlapóznákra s engedjük a hajót úszni, a merre neki tetszik, hadd mulattassa majd azokat, a kik vele találkoznak?

A rablók hahotája tanusítá, hogy az ötlet nagy részvétre talált. A tengerészek hidegen néztek maguk elé, míg Scudamore reszkető barátságoskodással iparkodék egyik vagy másik rabló karjába fűzni a magáét, folyvást bizonyítva, hogy ő nem tartozik amazok közé.

– Csendesen, – kiálta Barthelemy, szigorú arczot öltve. – A hajót nem fogjátok kifúrni, sem a hajósnépet felakasztani. -181- Ez illenék holmi spanyol caperekhez, holmi nyomorú tunisi tengeri zsebmetszőkhöz, de nem mihozzánk, angolokhoz és francziákhoz. Az ilyenek rontják a zsiványok becsületét, mint a spanyolok és törökök; hát azt akarjátok-e, hogy minket azokkal összezavarjanak? Mi magunk gyalázzuk-e meg a kalóz nevet? elismerve, hogy annak semmi köze sincs a becsülettel. Hát Róma legelső lakosai nem rablók valának-e? s nem hősöknek tartattak-e a yeomannek Angliában? A mi hivatásunk új színben előállítani a flibustier nevet. – Rolls kapitány, ön egész hajós népével együtt szabad, s mehet merre akar.

A rablók közt zűrzavaros lárma támadt e szavakra. Sokan helyeselték a kapitány szavait, néhányan annál dühösebben iparkodtak azokat megczáfolni.

– Vagyunk! – kiálta Moody, eléje lépve, s oly közel vive a kapitány arczához fogai közt feltartott pipáját, hogy szinte kiszúrta vele szemét. Én mondom, hogy bolond vagy, kapitány, s minden kalózok szokása ellen cselekszel, s ha vissza nem húzod szavadat, én magam lövök bele a hajóba.

– Azt hiszed? – szólt Barthelemy. – Skyrme! fogd nyalábra ezt az embert s kössétek őt meg a főárboczhoz.

A rablók elszörnyedtek; Moody volt köztük a legvénebb, a legtekintélyesebb kalóz, kit soha egy kapitány sem mert megbüntetni. Rooberts újra inte Skyrmenak, s az megragadva a főhajóst, minden rugkapálódzásai daczára hozzá kötözte őt a főárboczhoz, úgy, hogy az két kezével az árboczot ölelte s hátát kifelé fordítá s folyvást szitkozódott, káromkodott, a pipát szájában tartva.

A rablók közt egy elfojtott morgás volt hallható, de szavát senki sem hallatá.

Ekkor Rolls kapitányhoz fordult Barthelemy, s mialatt egy papirszeletet s írónádat vett elő táskájából, mondá: -182-

– Rolls kapitány! Ön, reménylem, hogy szerencsésen fog megérkezni Londonba hajójával. Igaz ugyan, hogy ön ezt üresen fogja megbizói kezébe juttatni, hanem ön arról nem tehet. Minek tanusításául ime én következő bizonyítványt adok önnek, melylyel magát otthon igazolhassa: «Mi, szabad lovagjai a szerencsének, bizonyítjuk mindazok előtt, a kiket illet, miszerint Rolls kapitány, a «Neptun» brigantine főnöke, általunk a sík tengeren megtámadtatva, noha a kiállott zivatar miatt ágyúit és vitorlái egy részét elveszté, magát ellenünk másfél óra hosszat a legvitézebbül védelmezte s mindaddig meg nem adta magát, míg kilencz emberünket s magát főkapitányunkat személyesen megölve, általunk tökéletesen el nem nyomatott, s csak így engedett bennünket a reábizott ezüst birtokába jutni.

– Tegye ön hozzá, – szólt közbe Rolls, – hogy így is csak Scudamore árulása juttatá önöket a zsákmányhoz.

– Uraim! – kiálta közbe Scudamore remegve, – hát én velem mit akartok?

– Semmit sem, – szólt Barthelemy. – Azt megigértük önnek, hogy egy hajszála sem görbül meg általunk.

– Igen, – kezdé ez siránk hangon, – de ha a kapitányt szabadon eresztitek s engem nála hagytok, mi történik velem?

– Az Istenért! vagy mit is mondok? – hebegé Scudamore, Rooberts lábaihoz vetve magát. – Uraim, ne adjatok engemet ez ember birtokába vissza, ő nem fog irántam irgalmat ismerni. Ő egy rettenetes ember.

– Hahaha! – kaczagott Skyrme. – Kapitány, el ne rontsd ezt a tréfát. Ha már elereszted a kapitányt, hadd vigye magával az orvost is; milyen fölséges mulatság lesz abból, -183- ha ezt az embert majd otthon előveszik azért, hogy nekünk szolgálatot tett.

– Uraim! ti derék férfiak! – szólt Scudamore, átölelve Rooberts térdeit. – Ti csak tréfáltok én velem. Titeket mulattat az, hogy én így kétségbe vagyok esve, de ti nem akartok engem igazán elveszteni. Hiszen ti nem feledhetitek azt, hogy én nektek fontos szolgálatokat tettem, és fogok tenni még többeket is; én orvos vagyok, tinektek orvosra van szükségtek, vegyetek engem magatok közé, én épen olyan ember, olyan ördög leszek, mint ti, nem fogok szégyenetekre válni, sohasem bánjátok meg, hogy velem megismerkedtetek. Kérlek, könyörgök! szóljatok egy szót a kapitányhoz mellettem. Oh ti derék, ti emberséges emberek; te szeretetreméltó vezér, ezzel a hősi arczczal, nyujtsd kezedet, hadd csókoljam meg.

– Keljen fel ön, – szólt röviden Rooberts. – Valóban, orvosra szüksége van társulatunknak, én felfogadom önt.

– Mit? orvost mi közénk! – ordítá az árboczhoz kötözött Moody, – orvost, ki ha meglövik valamelyikünk kezét, lábát, azt elfürészeli? Elevenember faragót? Méregkeverőt, ki miatt még csak meghalni sem lehet nyugodtan? Nekem nem kell! nekem a hajóra ne hozzátok, mert én megölöm.

– Moody! – kiálta Rooberts, – egy szavadat se halljam többé. Én akarom és úgy lesz. Te parancsolsz a kötelekkel és vitorlákkal, egyébre semmi gondod.

– Kérlek, jó uram, – szólt Scudamore könyörögve közelítvén Moody felé. – Ne keserítsd derék kapitányunkat, hisz te olyan jó embernek látszol, én téged nagyon foglak szeretni.

– Gyere hát közelébb, – szólt Moody, – ide mellém, hadd lássalak. – S mikor annyira ment hozzá Scudamore, hogy lábaival elérheté, egyet rúgott rajta, hogy szinte hanyat esett.

– Legények! – kiálta erre Rooberts. – Hozzátok elé -184- a tengeri macskát! verjetek harminczat ez ember hátára! a ki parancsaimnak ellenszegül, meglakol.

A kalózok hirtelen előhozták a kilenczágú korbácsot, melynek mindegyik végére gomb volt kötve.

– Csak tétovázás nélkül, – parancsolá Rooberts. – A büntetés alól nincs kivétel.

Moody szemei kidagadtak a düh miatt, a mint a kilenczfarkú macskával közel mentek hozzá, elkezde dühösen rugdalózni jobbra balra, a mivel azt nyerte, hogy ott ütötték, a hol épen hozzá jutottak, s úgy megrakták tetőtől talpig, hogy még a pipa is kiesett a szájából végtére.

Rooberts hidegvérrel várta végig az executiót, melynek végeztével odahivá Scudamorét, hogy írja alá nevét a kalózok névkönyvébe.

Scudamore mohó örömmel kapta el a kezébe nyujtott írónádat, s oly borzalmas vígsággal írta oda nevét, mely magukat a rablókat is megdöbbenté s azzal kaczagva fordult Rolls kapitány felé, gúnyosan kiáltva:

Skyrme vállára tette iszonyu tenyerét s fogai közt mormogá: «Te ficzkó, belőled gyönyörű ördög lesz valaha».

E pillanattól fogva oly otthon érezte magát az orvos új körében, mint bármelyike a kalózoknak. Mint valami pokolbeli nemeslevelet mutatá föl társai előtt a lajstromot, aláírt nevével, kérkedő tekintettel utalva bűnszabadalmára, s oly arczczal nézve le Rolls kapitányra, mint valami újdonsült kamarás, ki most kapta meg az aranykulcsot, egykori kollegáira.

– Most, Rolls kapitány, – szólt Rooberts, – ön ismét hajója birtokába teheti magát. Azonban, nehogy úgy járjunk, hogy orvosáért cserében főhajósunkat itt felejtsük önnek: oldjátok el Moodyt az árbocztól.

Két kalóz teljesíté a parancsot, erősen őrizkedve a főhajós lábaitól, ki csak azon törekedett, hogy valamelyiket -185- emberül megrughassa. Midőn kezeit szabadon érzé, első dolga volt azt, a melyik legközelebb állt hozzá keze föloldozói közül, irgalmatlanul pofonütni, második pedig az, hogy kurta pipáját fölszedte és szájába dugta.

– Moody! – szólt a kapitány, összefonva karjait: – az imént megbüntetélek, mint kapitány alattvalóját; most, hogy kiálltad a büntetést, ismét úgy állunk szemben, mint férfi férfi ellen, ha tehát sértve érzed magadat általam, végy fegyvert kezedbe: én kész vagyok neked bárminő lovagias elégtételt adni, s ha kivánod, megverekszem veled.

Moody egy szót sem felelt; csak hirtelen leveté kabátját, felgyűré ingujjait, leoldá nyakravalóját, s villogó szemekkel tekintgete szét fegyver után.

– Adjatok neki fegyvert, – mondá Rooberts. – Mi kell? pisztoly vagy kard?

– Adjatok kardot, – hörgé rekedten Moody, – így közelebb leszünk egymáshoz.

– Csináljatok helyet ti ficzkók ennek a derék férfinak; menjetek a keze ügyéből, mert ő azután vágni fog, a kit csak elől utól talál. Megbocsát ön, Rolls kapitány, hogy hajóján végezzük ügyünket, de a mely közönség előtt történt a sérelem, az előtt kell véghez menni az elégtételnek. Nos, Moody, készen vagy-e? adjatok jelt, ha készen van.

Moodynak azonban nem sok készülés kellett; a mint a kezébe adták a kardot, miután annak lapjával egyet jót húzott az átadó hátára, dühösen nyargalt a kapitány felé, s kardtávolnyira érve hozzá, ott elkezdett csodálatosan dühös vagdalkozásokat tenni minden oldalra, úgy, hogy ha tizenkét ember állt volna mellette köröskörül, azt mind a tizenkettőt okvetlenül össze-vissza kaszabolta volna; csupán csak annak az egynek nem ártott, a ki előtte állt.

A kapitány csak tréfálni látszott vele. Alig mozdította meg néha-néha kinyujtott karját a dühös csapások ellen, miket ellenfelének dühe nem engedett kiszámítani.

– Vigyázz hát! Most mindjárt a kardomba futsz, – Moody! ki ne üsd a szemedet. Ide nézz, öreg, hisz nem ott -186- állok, a hova vagdalsz. Ne üss hát olyan nagyokat felém, hisz azt kell hinnem, hogy meg akarsz ölni.

Valódi bandita-párbaj: a vívók egyikének dühe, másikának ingerkedései, a körülállók durva nevetése, gúnyoló, boszantó megjegyzései lovagok bajvívásán nem szoktak rendén lenni, valamint azon törekvés sem, hogy az ember ellenfele kardját balkézzel elkaphassa, a mit Moody egypárszor szinte megkisértett, de sikeretlenül.

A kalózok hahotája még dühösebbé tette a főhajóst, ki tökéletesen kijött a sodrából, midőn egyszer félretekintve, megpillantá, hogy Scudamore orvos szintén ott ül a kaczagók között, sebészi szereit szétterítve térdein s ördögi zöld szemeivel gyönyörteljesen hunyorgatva felé. Már ez oly dühbe hozta a kalózt, hogy rögtön ott akarta hagyni a kapitányt s fogcsikorgatva az orvosra rohant.

– Hohó, jó öregem, a tengerbe ne szaladj! – kiálta Rooberts, utját állva a kalóznak, mire ez elfeketült képpel neki fordult, s balkezét szeme elé tartva, vaktában veté magát ellenfelére, kit egy kegyetlen csapással vélt megsemmisíthetni, úgy, hogy kardjának hegye a földben állt meg. Rooberts kikerülé a csapást, s egy döféssel keresztülszúrta a főhajós jobb karját; a roham miatt markolatig ment rajta keresztül a kard.

Moody azon pillanatban bal kezébe kapta át a kardot; a két küzdő, mell mellhez szorulva, állt egymás mellett, midőn Rooberts hirtelen banditai ügyességgel a földre hajtá le ellenfele kardját s lábával ráhágva, lefegyverzé azt, s mellberagadva, odahajítá társai közé.

– Ide ne jőjj! – ordíta az rekedten, – hozzám ne érj, mert megráglak, úgy teszlek a sebemre, mint az orángutáng a falevelet.

Az ember nem engedé sebét beköttetni, dúlt-fúlt maga körül, véresen dulakodva társaival, kiknek nagy munkába került, míg egyik kezét leköthették egy targonczához; még -187- azután sebesült karjával öklelődzött; mikor ezt is lefogták, lábaival iparkodott lehetőleg befolyást szerezni, s mikor már azokat is árthatlanokká tevék, akkor harapott, mint egy veszett állat. Csak midőn száját végre fölpeczkelék, lehetett az orvosnak a sebet bekötözni, s a vért elállítani.

– Milyen romlottak az öreg úr fogai; – szólt Scudamore gonosz hunyorgással tekintve Moody torkába. – Egy párt alkalmasint szükség lesz belőlök kihúzni.

Moody csak egy vadállati ordítással felelhetett e borzasztó fenyegetésére az orvosnak, kinek nem haraphatta el a kezét, midőn azt ép, egészséges fogain végigjártatá.

Rooberts ezalatt feloldoztatá a többi megkötözött tengerészeket, tudtukra adva, hogy fegyvereiket megtalálandják mind a kormányosi kabinetben, melynek kulcsát akkor adandja át, midőn ő is elhagyja a brigantinet.

Azzal Rollshoz lépett, nyájasan meghajtá előtte magát s kezét nyujtá neki.

– Jól van – monda – elfogadom, azon reményben, hogy egykor ismét találkozni fogunk.

– Az, reménylem, hogy minél hamarább meg fog történhetni. Nekem valami sejtelem azt súgja, hogy én önt egykor diadalmas csatában fogom megölni, Rolls kapitány.

– Nekem pedig azt sugja valami, hogy én önt, Barthelemy Rooberts, fel fogom egykor akasztatni.

– Köszönöm a jó szándékot. Apropos: önnek nincs több egy hordó vizénél és egy tonna kétszersültjénél. Ez nem fog eltartani hazáig. Bátorkodhatom önnek a magaméból ajánlani?

– Oh, szót sem érdemel. Szivesen adnék önnek egy pár ágyút is kölcsön Rolls kapitány, nehogy minden himpellér meggyalázhassa önt, míg útban lesz. -188-

– Azt nem tanácslom önnek, mert ha két ágyúm volna, aligha meg nem kisérteném elrablott ezüstöm visszafoglalását.

A két kapitány megrázta egymás kezét. A rablók ezalatt áttakarodtak saját hajójukra, néhány tonna vizet és kenyeret hengerítve át ellenfeleik hajójára. Barthelemy átadta a tengerészeknek a kormányszoba kulcsát, s azzal egy szökéssel hajója párkányán termett, a hajósok nehány csáklyalökést adtak a brigantinenak, kifeszítették vitorláikat, háromszor hurraht kiáltottak, sipkáik levegőbe hajigálása mellett, s félóra mulva két ellenkező irányban repülő vitorla látszott a sík tengeren, egymástól mindig messzebb, messzebb távozva.

II.

A hollandi és portugal hajósok reszkettek előtte, ha a sík tengeren vitorláit megismerék, s ha kétségbeesett üldözés után biztos kikötőbe menekültek, Rooberts utánuk rontott, s ott a kikötő ágyúi előtt fosztá ki őket, s ha megtámadák, összelöveté az egész partvárost s felgyujtá erősségeit.

Vége-hossza nem volt a kalandoknak, miket róla az emberek egymásnak beszélni tudtak.

Hispaniola déli partján, egy kies völgy hajlásában áll egy kis faház, eleje befutva szőlővenyigével, ablakában virágcserepek, ereszén tollászkodó galambok, ajtajában törleszkedő fehér macska.

Kétfelől mellette sövénynyel körülkerített gyapotültetvény terül, melynek négyszegü zöld tábláit oly jól esik messziről meglátni az utazónak, ki Szent-Domingo belsejéből -189- jő s egész nap rengeteg hegyszakadékok közt utazva, estenden meglátja ezt a kis kunyhót, füstölgő kéményével, nyugalmas völgye mélyén.

Néha a holdéj csendében édes zengzetes dal hangzik föl a völgyből. A hajósok, kik édes vizet meríteni kiszállnak, bámulva hallgatják azt a magányban.

Egy alkonyatban könnyű csónak evezett e parthoz, három férfi ült benne; egy kiszállt, a másik kettő ott maradt.

A partra szállott szép barna, életvidám arczú ifjú volt; ajkai, szeme tele szenvedélylyel, göndör fürteivel szabadon enyelgett a szél, s azok alatt őszinte, tiszta homlok derült.

Oly vidáman tekint széjjel, mint ki messzeútról szülötte földére lépett s ismerősen jő elébe minden fa, minden bokor.

Vállán egyszerű tengerészzubbony van, fején kerek szalmakalap, fehér inggallérra ki van hajtva tágan kötött nyakkendője fölé; valami kedélyes hajóslegénynek vélhetjük, ha rátekintünk, ki hosszú tengerjárása közben útba ejtette ősi házát, hogy egy rövid órára meglátogathassa.

Az ösvény most is úgy van, mint a hogy elhagyá, valamivel járatlanabb még, mint akkor; a galambok ép úgy tollászkodnak, a fehér kandur ép úgy mosdik az ajtóban, mint azelőtt.

A jövevény csendes léptekkel közelít a küszöbhöz, halkan fordítja el a kilincset s feltárja a kis hajlék ajtaját.

Ott benn nagy karosszékben vén, elaggott asszony ül, ez a jövevény nagyanyja; körüle három ifjú lyány, – kettő szőke, a harmadik barna, csillagszemű, hajnalarczú; a kettő a jövevény testvére, a harmadik, a legszebbik – eljegyzett arája. Ott ülnek guzsalyaiknál, finom gyapotfonalat fonva.

A mint megpillantják a belépő ifjút, felsikoltnak valamennyien: -190- Villiam! a két testvér eléje fut és nyakába kapaszkodik, a nagyanya nem tud már futni, csak karját tárja elé, legutoljára marad a menyasszony, hogy leghosszabban maradhasson keblén.

Van öröm. Alig találják helyét a kedves jövevénynek, ültetik ide is, oda is, – kiki maga mellé; száz kérdést intéznek hozzá s egyre sem várják be a feleletet.

– Egy egész éve, hogy nem láttunk; – szólt az öreg anya könyező szemekkel.

– Egy egész örökkévalóság – rebegi a menyasszony, fejét vállára hajtva.

– Úgy-e nem hagysz el bennünket többé? – kérdi a legifjabb testvér, bátyja nyakába akasztva magát, mintha az által lekapcsolhatná őt.

– Egy óráig maradhatok. A hajó a magas tengeren áll, míg legényeim édes vizet töltenek a hordókba.

– Tehát még mindig távol kell lenned tőlünk? – kérdé sóhajtva az öreg asszony.

– Fájdalom, igen. Azt hivém, hogy rövidebb idő alatt érhetek czélt, de a sors ellenem van; mikor már azt hiszem, hogy elértem, ismét tovább taszít. Kétszer volt már kis vagyonom, szerencsétlen esetek mindannyiszor megfosztottak tőle, s ismét újra kellett kezdenem.

– Szerencsétlen esetek? – szólt az ifjabb testvér, elragadva a beszédből egy szót; – hajótörések úgy-e, meg tengeri rablók?

– Hát a tengeri rablók nem? mi téged legjobban féltünk azoktól; mennyiszer beszéltünk róla, hogy ha azok elfognának, megölnének, s aztán, hogy megsirattunk akkor mindig.

– Ne félts te azoktól engem, jó leánykám. Nem bántanak azok engem. Legfölebb vagyonom veszik el, s ti engem szivesen fogadtok, ha a nélkül jövök is vissza, úgy-e bár?

– Nem, kedvesem; azt nem akarhatom, hogy ti éltetek fogytáig itt e telepítvényen szűkölködjetek; oh, én boldogságban, jólétben akarlak benneteket látni; el akarlak vinni valami szép, nagy városba, a hol barátságos nép közt élhessetek, hogy e szép arczokat ne süsse el a nap, e gyöngéd kezeket ne durvítsa el a munka. Meglássátok, én még megérem azt.

– Tedd hozzá: «ha Isten segít!» – szólt közbe az öreg anya. – Istennel kell kezdeni minden munkát, úgy fog az Istennel végződni. Szoktál-e még imádkozni Villiam?

– Igen bizony, – erősíté a kisebb testvér. – Én is, meg Julietta is. Nagyanyánk imádkozik a könyvből, s mikor ő elvégezte, mi meg azután egy hosszú imát mondunk el, a miben előszámláljuk mindazt a jót, a mit néked Isten megadjon, s mindazt a rosszat, a mitől megőrizzen; vihartól, betegségtől, hajótöréstől, éhségtől, szomjuságtól, czápáktól, vademberektől és kiváltképen Rooberts Barthelemytől.

– Mert az egy gonosz, istentelen kalóz, a kinek senki sem állhat ellen, ki az ördöggel van czimboraságban, s a kiket elfog a tengeren, mind lassú tűzön égeti meg, vagy a tengerbe fojtja.

– Oh, mi tudjuk jól, mert mi mindennap ő róla is megemlékezünk imádságunkban.

– Úgy ám. Mindennap háromszor keresztet vetve magunkra, imádságunk után teszszük, hogy az Isten merítse -192- el a tenger fenekére ez átkozott szörnyeteget, ki miatt téged mindennap féltenünk kell.

– S ti mindnyájan megszoktatok emlékezni Roobertsről imáitok végén? – kérdé az ifjú sorba átölelve a kedves lánykákat.

– Julietta! – szólt az egyik, – énekeld el Villiamnak a dalt, a mit róla s a kalózról készítél.

– Te dalt készítél rólam s a kalózról? – kérdé hizelgő arczczal az ifjú.

Julietta arcza rózsapirossá gyúlt, előbb átölelteté pálmakarcsú derekát, szemérmesen huzódva vissza, azután eléneklé a dalt, belső melegségtől rezgő édes hangon:

– Érted? – szólt az ifjabb testvér; – az a galamb te vagy, és az az ölyv: az Rooberts Barthelemy.

Az ifjú csókjaival árasztá el mind a három szép leányzót, a kik közül egy sem tudta, egy sem sejté, hogy a kedves, édes testvér és a még édesb vőlegény, ki őket oly forrón karolja, az maga Rooberts Barthelemy.

Úgy van. Egykor Barthelemy neve Villiam volt. Az a csendes hajlék látta őt felnőni, az a reszketeg öreg nő tanítá őt imádkozni, ezek a vidám gyermekek taníták őt szeretni.

Két család vándorolt ide, egyik Irlandból, másik Corsicából -193- s itten telepedett meg; apa, anya nagyhamar elhalt az idegen éghajlat alatt, s a két családból lett egy; Julietta mint Villiam testvére nőtt fel annak menyasszonyává.

Szegények voltak, s Villiam szivét bántotta, hogy kedvesét és családját nyomorban lássa, s a jobb sors után ábrándozót sokszor lehete látni, mint állt kunyhója küszöbén, elmerengve a sík tengeren futó hajók után, s gyakran találkozék az édes vizek forrásainál partra szállt hajósokkal, s hallgatá azok mesés kalandjait, aranyfövényt termő országokról, kincsek partjairól, tengerész szerencséről, s ha ilyenkor visszatért kunyhójába, szavát sem lehete venni.

Egy napon elhatározá magát, tudtára adva családjának, hogy az ő boldogságukért elmegy szerencsét keresni, búcsút vőn azoktól, s fölszegődött egy rabszolga-kereskedő hajójára.

Mint siratták, midőn elment, mint omlottak karjaiba, mint futottak utána, ismét és ismét újra kezdve a búcsúzást; mint feledé el szűz tartózkodását a szelid menyasszony az elválás pillanatában, s mint karolta őt át hevesen, zápor csókjaival s özön könyeivel borítva el arczát, s mint rogyott le a parton fájdalmától elalélva, midőn a csónak tengerre szállt, a testvérek fehér kendői még azután sokáig lobogtak, utána integetve a távolból; óh mindez örökké elevenen maradt meg Villiam szívében; pedig abba később sok mindenfélét írt be a sors.

Szorgalmáért és becsületességeért megszerették a hajón, előbb kormányos-segéd, később maga lett kormányos, s már útban volt hazafelé, józanul megtakargatott keresményével, már látta képzeletében a kunyhót, a családot, melynek jobb sorsot fog adni, midőn egyszer rajtok csap egy kalózhajó, s rövid ellenállás után elfoglalja hajójukat.

Villiam egymaga tíz ellen védte magát, hasztalan, a túlnyomó erő legyőzte. Már villogtak a mellének szegzett -194- kések, midőn a kalózok kapitányának rekedt hangja hallatszék:

Villiam borzadva néze annak halálfej-arczára. Davis volt az, a tengeri ördög.

– Te derék verekedő vagy, – szólt Davis bántó fahangjával, – kár érted, hogy becsületes embernek termettél, derék kalóz válhatnék belőled. Ficzkók! adjatok neki inni kulacsaitokból.

Egy gazember oda tartá Villiam ajkaihoz a rummal tölt calebasset; ő undorodva fordítá el tőle száját. A kalózok poharaiból inni annyit jelentett, mint szövetségükbe fölvétetni.

– Haha! – kaczagott a kapitány ajktalan fogai közül. – Te durczás legény vagy. Láttál-e már embert kikötve a közép árboczhoz, mikor a nap legmelegebben süt? vagy hallottál-e olyas tréfát, midőn valakit meztelenül nyers bőrbe varrnak, s kiteszik az égető déli sugárba, a mikor a testéhez tapadt bőr összefacsarodik rajta?

– Azért sem kínozlak, – szólt Davis. – Legények! oldjátok fel ezt a fiút s megbecsüljétek, valaha nagy ember lesz belőle. A mióta kalóz vagyok, ez az első suhancz, a ki daczolni mer velem; vigyázzatok rá, még valaha utódom leend.

Villiam ott maradt a kalózhajón, s azt remélte, hogy tán egyszer majd egy hatalmasabb ellen le fogja győzni, s akkor ő is megszabadul.

Egy hét sem mult el csata nélkül, a kalózok megtámadtak minden hajót, mely látkörükbe tévedt, magukénál sokkal nagyobbakat, s mindig győztek; az ellenfél vesztett vagy megadta magát, a szerencse a rablókat pártolta. -195-

Egyszer végtére két hadihajó fogta elő a tengeri ördögöt. Villiam most már teljes reményében volt a szabadulásnak. Az ellenfél hajóin nyolczvan ágyú volt s kétszáz ember; a rablókén harmincz ágyú s hatvan ördög.

Mikor észrevették a kalózok, hogy nem futhatnak el többé, vakmerően neki támadtak az egyik ellenfregattnak s az első ágyúsortűzzel egy tüzesített golyót lőttek annak lőporkamrájába. A gálya a levegőbe repült; erre a másik üldöző megfordítá vitorláit, s gyáván elfutott a kalózok elől.

– Ez hát a becsületes embernek sorsa? – gondolá magában Villiam, midőn körülte a győztes kalózok diadalhahotája hangzott s azzal a legközelebb állóhoz fordult, s megszólítá:

– Nagyon jól van, ficzkó! – kiálta a Herkules, széles tenyerével az ifjú markába csapva; – tudtam, hogy ez lesz a vége!

Azzal a kapitány elé vezette az ujonczot, s ott az egész nemes társaság színe előtt e nevet írta a fekete könyvbe az ifjú: Rooberts Barthelemy.

A testvérek, a menyasszony, az öreg anya kisírták, kiörülték magokat. Az óra mult, a jövevénynek ismét menni kellett.

Egy fillért sem adhatott családjának, pedig hajója kincsekkel volt teli. De az rablott jószág volt mind, s Villiam nem vihetett átokterhelt vagyont azon födél alá, mely alatt kedvesei laktak szegényül, de lelki tisztaságban.

Az ősz anya megcsókolá, megáldotta, fejére sírta könyeit, a leánykák elkisérték a partig; Julietta átölelte nyakát, a két testvér hátrább maradt, hogy a szeretők édes titkos beszélgetéseit ne zavarják. -196-

– Engem csak szerelmed tesz azzá. Az én boldogságomért nem kellene a tengeren túl menned, az én boldogságom az volna, ha mindig láthatnálak.

– Így gondolkoznak a gyermekek; bár maradhatnánk örökké azok. De lásd: szegény ember keze alatt szegény minden, még a boldogság is.

E közben egy bokros csalithoz értek, mely a partot eltakarta a szem elől; itt megállítá az ifjú a leánykákat.

– Ne jőjjetek tovább; társaim durva hajósok, nem akarom, hogy elválásunk érzelmeit zavarják. Térjetek innen vissza. Öreg anyánk vár reátok.

A két testvér sok csók, ölelés és köny után visszafordult, a menyasszony még ott csüggött az eltávozó nyakában, s forró hangon suttogá:

Az ifjú egész valójában megrendült e szóra, s elsápadt arczczal nézett a leányra, ki mint tépett folyondár karolta körül vállait.

– Oh én boldog volnék mindenütt, a hol te vagy. Én nem félném a zivatart, a te arczod látása ott is bizalommal töltene el engem. Boldog volnék, ha oszthatnék minden veszélyt, minden nyomort, a melynek te most magányosan mégy elébe; s ha nem akarná Isten, hogy valaha czélt érhessünk, legalább együtt halhatnék meg veled.

Az ifjú arcza mindig jobban elsötétült. Mennyi szerelem! mennyi önfeláldozás! egy megnyilt paradicsom előtte. De a paradicsom ajtajában áll az angyal a lángkarddal és azt mondja: vissza innen, a te neved Rooberts Barthelemy!

– Sokszor gondoltam reá, – szólt a leány rebegve, – -197- hogy ha majd egykor haza jősz, s kérdeni fogod, hol van Julietta? miért nem szalad előmbe? akkor majd egy virágos halomhoz fognak elvezetni és azt mondják: várt sokáig, a várásban megtört szive, elhervadott, most itt pihen; nem fogja-e ekkor azt mondani szived: miért nem vittem őt magammal?

– Ne szólj! ne szólj! – kiálta fájdalmában elfulladva az ifjú. – A mit kivánsz, az lehetetlen. Eredj vissza.

A leány fehér lett, mint a liliom, karjai lefoszlottak kedvese nyakáról, termete összehanyatlott, szép feje vállaira hajolva.

Az ifjú karjaiba fogta az elalélt leánykát s lefektetve gyöngéden a selymes pázsitra, egy csókot nyomott halavány arczára s azzal elfutott a sűrű bokrok közé, mint kit az őrültség kerget.

Barthelemy feltüzé vörös tollát kalapjára, társai közé lépett, szemeiben nem köny ragyogott, hanem tűz; ő ismét Rooberts volt, a büszke, a merész, a kalandos rablóvezér.

Fejének büszke tartása, szilaj tekintete, elhatározott mozdulatai megtagadák az egy óra előtt szelid, ábrándos vőlegényt.

Első tekintetre észrevették éles szemei az arczokon elterjedt mogorvaságot; eltávozása óta megváltozott a rablók hangulata vezérük iránt. Valaki kitalálta és megsúgta nekik, hogy a vezér szerelmi kaland után jár.

– Mi bajotok? – kiálta Rooberts, végig jártatva szemeit arczukon. – Miért néztek oly savanyú pofákkal szemembe? szóljatok.

A rablók félrehuzódtak durczásan, Moody zsebbe dugta kezeit, s kurta pipájából majd kiszítta a lelket, s a fellegeket nézte.

– Hm, vezér, – szólt a rabló összefonva karjait, s hátát megvetve egy korongnak. – Tudod-e, hogy mi hite van a kalóznak? Ez a hite: nem félni senkitől és nem szeretni senkit.

– De szeretsz. S a ki szeret, az sóhajtozik, a ki szeret, az érez, és a ki érez, az nem való kalóznak!

– Tehát ti azt hiszitek, hogy ha én tán egy némberről találnék gondolkozni, nem volnék olyan jó, mint bármelyik közületek?

– Nem volnál az, vezér! A ki szerelmes, az mindig a jövendőre gondol, s elébb-utóbb arra vágyik, hogy valami csendes fészekbe félrehúzhassa magát, s ott boldogul élhessen, halhasson és megvénülhessen másodmagával. Az mindig a holdvilágot nézi, s megborzad, ha megszólítják, az megveti társait s jobb akar lenni náluknál. Az ilyen kép mi közénk nem való. Látod, vezér, én sohasem szerettem életemben senkit, senkit, mondom, még csak magamat sem, s ezek a vad ficzkók itt körüled, mind úgy állnak itt, mint az ágról szakadt, kinek sem apja, sem anyja, sem felesége, sem szeretője. Az ilyen való tengerre, az ilyen való tengeri rablónak, a kinek, ha a vihar ordít, a golyó süvölt, nem jut eszébe a csendes gunyhó és a szerelmetes leány. Nem számunkra termett ez a virág! Ma megölel, megcsókol, holnap megcsal és elárul. Egyszer jutott csak eszünkbe, hogy Párisból egy hajó némbert szállíttassunk magunknak. A Salpetrièreből válogattuk őket; legalább nem kellett attól tartanunk, hogy beléjök szeretünk. Ejh, az sem tartott sokáig; ez a kalóznép nem sokat szokott tréfálni; ha megdühítik, nem üt, hanem gyilkol, egy hónap alatt alig maradt egy-kettő belőlük. Az ilyen érzelmek erkölcstelenítik a kalózt.

– Tehát ti azt hiszitek, – viszonzá Rooberts, merően szemébe nézve a rablónak, – hogy keményebb szívetek van, mint nekem, mert semmisem világít rajta keresztül? Ezt alkalmatok lesz bebizonyítani rögtön. Figyeljetek rám. Az -199- éjjel egy portugal kereskedelmi flottával fogunk találkozni a sík tengeren, negyvenkét kereskedőhajó, két erős hadigálya kiséretében jő a Todos los Santos szigetek felől, pénzzel s árúneműekkel megrakodtan. Ha akartok merényletet látni, mely csodálattal töltendi el a félvilágot, jertek velem.

– Tán csak nem állítod azt, hogy e negyvenkét hajót el akarod foglalni? – kérdezé Skyrme.

– Azt nem, hanem megtámadni azt, mely a leggazdagabb teherrel megrakodva jő, s ott az egész flotta és valamennyi hadihajó színe előtt elfoglalni s mind a többi negyvenegy hajó közől elhozni azt magunkkal.

A rablók kétkedve tekintének Rooberts arczába, nem tudva, ha tréfál-e, vagy komolyan beszél?

– Itt lesz alkalom megmutatni, kinek van helyén a szíve! – monda Rooberts, száz ember fog jutni mindegyikünkre, s módjában leend egyenkint mindenkinek minden perczben egy olyan csodát követni el, hogy maga is elbámuljon rajta később.

– Kapitány; – monda Asphlant, hosszú gondolkozás után, – ez határos a lehetetlenséggel.

– Egy percz előtt sziveitek keménységével dicsekedtetek mindannyian; úgy látszik Moody nem jól tolmácsolta érzelmeiteket, midőn azt mondá, hogy a kalóznak semmitől sem kell félni, s nem nézni a jövendőt. S ti akartok engem merészségre tanítani? Menjetek! a ki fél velem jönni, közel a part, kiszállhat, s menjen anyjához haza! én, ha harmad magammal maradok is, a mit kimondtam, megteszem, mert én nem csak akkor tudok bátor lenni, ha rumtól vagyok ittas, miként ti, hanem akkor is, midőn arczom még kedvesem könyétől nedves!

A rablók megalázva huzódtak félre, megdöbbenve vezérük óriási vakmerősége előtt. Rooberts észrevevé a nagy, de kedvetlen hatást, s buzdító jó kedvvel fordult újra feléjük: -200-

– Hát aggódtok-e ti, midőn én elől megyek? Hát ha én azt mondanám tinektek: jertek velem a tenger fenekére, rohanjuk meg a tengeristent s húzzuk ki szakállánál fogva a napvilágra, én elől megyek! nem jönnétek velem? Hát ha azt mondanám, izenjünk hadat a félvilágnak s vitorlázzunk be a Themse torkolatába és vessünk tüzet a Towerbe! én elől megyek! elmaradnátok-e? Ha azt mondanám: nyomoruság a földi harcz, jertek velem a pokolba! Nem jönnétek-e oda is velem?

A rablók dühödt lelkesüléssel ordítának fel: veled megyünk! s kezeiket nyujták Barthelemynek, ki azokat sorba megrázta.

– Igy, vén fiúk, így! Mi a szerencse fiai vagyunk, s a szerencse védistene a vakmerőknek. A tenger rabszolgánk, a vihar játszótársunk, örömünk a halál! A mire más gondolni sem mer, mi azt véghezviszszük.

– Hurrah! Éljen Rooberts Barthelemy! – ordítá az egész sereg, süvegeit hányva a levegőbe.

… Az est leszállt, a kis kunyhóban kézösszetéve imádkozék három angyal, hogy az átkos szörnyeteg Rooberts Barthelemyt, ki a tengeri utazóknak réme, az Isten sülyeszsze el a tenger fenekére…

Az éj előjött, myriad csillagaival nézte magát az ég a tenger tükrében. A látkörön negyvenkét hajó tünt elő, egymástól szabályos távolságnyira.

Kedvező szelük van, a legénység nyugodtan alszik mindenütt: az őrök az árboczkosarakban ásítozva hirdetik, hogy egy vitorla közelít szemközt, a kapitányok megértik a tudósítást s másik oldalra fordulva ismét elalszanak.

A szemközt jövő hajó rövid ideig tétovázva, végre egyenesen a középen álló hajók egyikének, a Tritonnak tart.

A Triton kapitánya épen nyugodtan alszik függő ágyában, midőn a hajóspatron belép, s jelenti a közelgő hajót. -201-

A szemközt jövő hajó erre megáll, egy dereglye oldódik el róla, melyben hat ember ül, s erős evezőnyomásokkal a Tritonhoz siet.

A dereglye senkit sem látszik nyugtalanítani, odaérve, a férfiak közül három benne marad, másik három fölkapaszkodik a fedélzetre.

Egy közülök a kapitány után kérdezősködik, kivel sietős beszédje van. Mutatják neki a kabint, melyben a kapitány alszik. Ez belép, a másik kettő az ajtóban marad.

– Mi baj már ismét? – kiált fel boszúsan a kapitány, kiemelkedve ágyából; erre az idegen csendes hangon viszonzá:

A kapitány megmerevült a borzalomtól. A kalóz nem szegzett mellének pisztolyt, nem fenyegette halállal; csak annyit mondott neki: én Rooberts Barthelemy vagyok.

– Ön ellen semmit, szólt a kalóz. – Csupán egy kérdésemre kérek feleletet: mondja meg ön nekem, e negyvenkét hajó közül melyik van legbecsesebb teherrel megrakodva?

– Ha ön lelkiismerete elleni dolognak tartaná e kérdésemre válaszolni, akkor az ön hajóját viszem el magammal; ha pedig becsületével összeférhetőnek találná engemet megcsalni hamis adatok közlése által, akkor bizonyos lehet ön róla, hogy vasat fog enni és tengert fog inni rá.

A kalóz határozott beszéde, az ajtóban álló marczona arczok látása, csakhamar határozatra birták a kapitányt. Igérte, hogy meg fogja a kérdéses hajót mutatni. Különben teljes reménye volt, hogy ha a kalózok azt meg merik támadni, bizonyosan ők vesztenek rajta. -202-

– Nehogy elárulhasson ön bennünket, jelt adva a többi hajóknak. Semmi ellenvetés. Nekem a legjobb hajót kell bírnom, ha azt nem akarja ön, hogy megelégedjem az ön hajójával. Előre!

A kapitány engedett a kényszerítésnek, felvette ruháit s a három rabló által közre fogva, a nélkül, hogy saját embereit figyelmeztetni merné, követé a kalózokat a csónakba, mely a hajóhoz ismét visszaevezett.

A többi hajókról azalatt nyugodtan nézték, mint értekezik az idegen hajó a Tritonnal, s nem találtak az egészben semmi gyanakodásra méltót.

Az elvitt kapitány a tengeri ördögre érve, kimutatá Roobertsnek azt a gályát, melyet az keresett, becsületére fogadva, hogy a legdrágább terhet viszi. Hanem azt elhallgatta, hogy ugyanazon hajó negyven ágyúval, s százötven főnyi őrséggel van ellátva.

Egy nagy három-árboczos gálya volt az, nehézkes alkattal, fölczifrázott orra, fedélzetének alkotása, talajzata egészen ódivatú kereskedelmi hajóra mutatott.

A kalózhajó már oly közel jutott hozzá, hogy a hangot át lehetett egyik hajóról a másikra hallani. A kalózhajón legmélyebb csend volt, a legények mozdulatlanul álltak vitorla-köteleik, evezőik, vagy ágyúik mellett.

Ekkor, midőn minden szem a mindig közelebb ért hajóra volt függesztve, melynek patronjai álmos közönyösséggel várták a közeledő hajót, legkisebb rosszat sem sejtve: a foglyul hozott kapitány észrevevé, hogy senki sem figyel reá, egyszerre felugrott a hajópárkányra, s teletorokkal átkiálta a másik hajóra: «fegyverre legények» s azzal a vízbe veté magát, s sebesen visszaúszott hajójához.

Mindez oly gyorsan s oly véletlenül történt, hogy a kalózok első meglepetésükben nem tudták, hová legyenek? -203-

A megközelített hajó legénysége egy percz alatt fel volt lármázva a kapitány intő kiáltása által figyelmeztetett patronoktól, s a kalózok meglepetve látták meg egyszerre a túlnyomó erőt, mely ellenükben állott.

Néhányan tétovázva tekintének egymásra, s szó esett, hogy meg kell fordítani a vitorlákat, s a lehető legrövidebb úton menekülni a vakmerően keresett veszélyből.

Barthelemy megvetően tekinte le félvállról, s karját nyugodtan összefonta.

A rablók fölkaczagtak ez ötletre, s rögtön neki oldaltak a portugal hajónak, melynek védői annyira meg voltak lepetve e kaczagva közeledő rémcsoport láttára, hogy ágyúikat, fegyvereiket a legügyetlenebb modorban lövöldözték ki jobbra-balra, minden irány nélkül, s még egy vitorlájában sem tettek kárt a tengeri ördögnek, midőn az már csáklyáival belekapaszkodott; egy percz múlva födözetükre ugráltak e vakmerő ördögi alakok, veres öltözetök, marczona arczaik, csodás vakmerőségük elrémíté a megtámadottakat, nem tudták fegyvereiket használni, nem hallották vezéreik szavát, elhányták lőszereiket s ugráltak a tengerbe.

A harcz egyre tartott a megtámadott hajón, melynek ágyúlövései fölriaszták a többi negyvenkét hajót is, azok is elkezdtek jobbra-balra lövöldözni, azok csupa segélylövések voltak: harczba elegyedni egynek sem volt kedve. A kalóz ott az egész flotta közepett öldöste le a megtámadott portugalokat, kiknek fele elhullt a harczban, míg kalóz csak kettő esett el.

Barthelemy urává lett a hajónak, s azt a tengeri ördög után köttetve, bámulatos gyorsasággal kivitorlázott vele az egész flotta közül.

Ekkor jött még csak elő a két hadihajó, melynek a flottát kelle védni, s üldözőbe vette a zsákmányával futásnak eredt kalózt. -204-

Barthelemy egy ideig engedé magát kergettetni, s mikor aztán a két sorhajót elég messze elcsalta maga után, egyszerre visszafordult, s embereit szétosztva a két hajóra, szembeállt üldözőivel.

Azokat meglepni látszott e vakmerőség, egyideig tanakodtak magukban, utóbb visszafordíták vitorláikat, s míg a rablók kaczagva várták, mi fog kisülni ügyetlen, esetlen, oldalozó mozdulataikból? félbehagyák az üldözést, visszatértek többi hajóikhoz; a kalózok pedig nagy nyugodtan vitorláztak el a távol tengerbe, rablott kincseikkel.

A rablók vígan kötöttek ki Guyana partjain. Volt pénz! nyolczezer arany moidorest találtak az elfoglalt hajón tonnákba lerakva, egész füzéreket keleti gyöngyökből, miket a braziliai fejedelem küldött a portugal királynénak ajándékba s ládákat megrakva drága szövetekkel, Dél-India legbecsesebb árúneműivel.

S arra való volt-e a kalóznak a pénz, hogy azt tán kamatra adja? a drága szövetek, hogy beüljön velük a boltba s azokat rőfszámra kimérje? Oh nem. A rabló hite ez volt: ittasnak lenni, míg az utolsó aranyban tart, s nem józanulni ki addig, míg az utolsó aranya van. A ki félretett valamit osztalékából, az áruló volt, s a ki el akart vonulni közülök pénzével, hogy becsületes emberré legyen, – azt megölték.

Jól ismerék a szárazföldön e hitét a kalóznak. A kalóz csak akkor szállt a szárazföldre, midőn pénze volt, midőn élvezni, kincseit mentül rövidebb idő alatt s mentül nagyobb gyönyör között elszórni kivánta. A tengeren reszkettek előttük, a szárazon tárt karokkal fogadták, – nemcsak a hölgyek és asszonyságok, oh még maguk a férjek is. Bizonyítványok vannak róla, hogy az ördögszigeteken, a Surinam folyamban, még a főhivatalnokok, sőt maga a kormányzó is vetélkedtek a hozzájuk szállt kalózok iránti vendégszeretetük tanusításában. -205-

Igaz ugyan, hogy tizenöt nap alatt nyolczezer aranyat költöttek el a rablók, s az egész város hölgyei, az első dámától az utolsó szolgálóig, selyembe és kashmirba lőnek öltöztetve, s a drága gyöngyfűzér, mely ő felsége a portugal királyné szép nyakát volt diszítendő, a kormányzó feleségének nyakát fonta körül, de volt is hegyen-völgyön lakodalom, a gubernator termeitől kezdve az utolsó csárdáig, a kalóz egyikből ki, a másikba be, amott gavallér, itt betyár, egész nap ivott, tánczolt, verekedett és szerelmeskedett; tizenöt nap alatt nem volt vége a napnak, sem az éjszakának, egy folytonos mámor volt az gyönyörökkel felfokozva, egy tengere az élvezetnek, melynek nem lehete elérni a fenekét.

Mikor aztán ki volt merítve minden gyönyör, mikor már nem volt a városban bor, melytől le ne részegültek, hölgy, a kit ne öleltek, s szerető, a kit meg ne vertek, és férj, a kivel baráti poharat ne ittak volna; mikor tudniillik az utolsó moidor is elgurult: akkor felültek hajóikra a rablók, kitörlék a mámort szemeikből s szétnéztek új munka után.

Hírt kaptak egy gazdagon terhelt brigantine felől, mely e partokhoz közeledék. Estefelé meglátta a kormányos a hajót a távol láthatáron.

– Vigyázva! szólt Barthelemy. Ha észrevesz bennünket, ideje marad előlünk elfutni. A két gálya itt marad, Kennedy hadnagy vezérlete alatt. Bocsássátok el a sloopot, negyven ember üljön bele, azok velem fognak jőni. Így gyanutalanul fogjuk megközelíthetni a brigantinet.

S ezzel maga kiválogatott negyvenet kalózai közől, köztük Skyrmet az óriást, Scudamoret, alkapitányát Glasby Henrit, Asphlantot, Moodyt és Sympsont, a nemes lordot.

Oly bizonyosnak hivé, miszerint a brigantinet reggelre elfogja, hogy szokása ellenére, még arról sem győződött meg elébb, hogy van-e a sloopra elég élelmi szer felrakva?

Az éj sötét volt, a sloop egész éjjel folyvást repült a -206- felvett irányban; Rooberts várakozása szerint reggelre lőtávolságnyira kellett a brigantinehez lenniök.

S íme feljön a nap, széttekintének a láthatáron: és a brigantine nincs sehol. Laviroznak jobbra-balra, az egész látkörön nem bírnak vitorlát felfedezni.

A brigantine bizonyosan észrevevé őket s az éj oltalma alatt elfutott előlük.

Barthelemy dühös volt, nem akart szégyennel visszatérni hajóihoz, s tovább üldözé a brigantinet, majd erre, majd arra változtatva meg futását.

Nyolcz napig kószált alá s fel a tengeren, folyvást daczolva ellenkező szelekkel és tengerárral; nyolczadnapra elfogyott minden elesége, s kénytelen volt horgonyt vettetni s sloopja dereglyéjét visszaküldeni hajóihoz, melyektől már harmincz mérföldnyire eltávozott, hogy számára onnan eleséget és segélyt hozzon.

Barthelemy s társai a sloopon maradtak, egyedül, mozdulatlanul a tenger fenekéhez kötve.

A legszigorúbb számítás szerint három nap kellett a dereglyének, hogy az elhagyott hajókhoz érjen, s ugyanannyi, hogy visszajőjön. Hat napig kellett ím ezeknek a sík tenger színén egy ponton állaniok.

Egy hét előtt minden bőségben úsztak, a bor patakban folyt előttük, most az égető nap alatt osztoztak az utolsó falat száraz kétszersültön, s epedtek egy ital vízért.

Végre Barthelemy azt találta ki, hogy árboczgerendákból összekötöztetett egy tutajt, s két embert elküldött rajta egy hordóval a partot keresni. A végeltikkadás órájában érkezett vissza a tutaj; a küldöttek csakugyan partot találtak, s megtölték a hordót valami mocsárvízzel, s hoztak egy nyaláb retekfajta növényt.

Mocsárvíz és retek! fejedelmi lakoma volt ez a kalózoknak. De nemsokára ez is elfogyott, s már hatodnap is elmúlt, a dereglye még sem jött vissza, s a tutajnak lehetetlen volt a tenger ellenkező zajlása miatt másodszor a parthoz közelíteni. -207-

– Haszontalan ficzkók, monda dörmögve Moody. Elkorcsosult kalózok, kiket még az éhség is legyőz, pedig még csak három nap óta koplaltok. Veszni indult a világ! még a kalózok is gyávák. Bezzeg nem ilyenek voltak az én időmben, mikor még én fiatal voltam, mikor Olonais volt a kapitány. Egy hétig nem ettünk egyebet száraz gyökereknél, s akkor Vera-Cruz kellő közepéből hoztunk magunknak ennivalót a kormányzó asztaláról.

– S ti a szárazföldön is mertetek harczolni? kérdé Asphlant hihetetlen arczczal.

– Bizony nem is ingadozott a talpunk alatt a föld, mint a tiétek alatt, ha a partra léptek; egyszer Olonais vezérlete alatt huszad magunkkal egész Havannah kapujáig hatoltunk.

– Bizony kicsinyben mult. Szerencséjére a kormányzó hírt vett róla, hogy ily kevesen támadtuk meg a városát, mielőtt kezünket torkára tehettük volna.

– Könnyű arról most beszélni; kétszáz katonát küldött utánunk a kormányzó egy hadihajóval, mi csak két csónakkal voltunk. Egyúttal a hóhért is elküldé utánunk, hogy a hol elcsípnek bennünket, a part melletti fákra sorba fölakgasson.

– Bevártuk őket. Mikor jó messzire elcsaltuk őket Havannahtól, én és még egy másik hozzám hasonló ördög, a ki nem vénült meg, miként én, a csónakokról a vízbe bocsátkozánk, s fúróinkkal a hajó alá úszva, annak fenekét nyolcz helyen kilyukasztók. Hej, hogy merült el egyszerre az üldöző gálya, hogy ordítottak segítség után a katonák, hogy eviczkéltek a vízben, könyörgő kezeiket feltartva. Ekkor Olonais visszafordult a csónakokkal, s a mint a katonák fejei kilátszottak a vízből, egy nagy pallossal -208- egyenként leütögette őket mind, csupán a hóhért hagyta meg közülök, kinek fejét megismeré a veres sipkáról, s azt visszaküldé a kormányzóhoz, nyájasan köszöntetve, hogy neki nincs szüksége hóhérra.

– Sokkal különösebb; egy csatában a vad indiánokkal sebet kapott s elfogatott. A gazemberek ruhástul együtt megették szegényt.

– A dereglye! Kiálta a kormányos e pillanatban s egyszerre mindenki odahagyta a vén kalózt meséivel együtt, hogy az érkező dereglye felé tekintsen. Rögtön ráismerének s felszedve horgonyaikat, kifeszített vitorlákkal repültek az érkezőkkel szemben.

A sloop legényei megismerve a dereglyén ülőket, hurrahkiáltással lebegteték fövegeiket, míg amazok szótalanúl ültek padjaikon, mintha nem találnának annyi okot az örömre a viszontlátásban, mint társaik.

Skyrme volt a dereglye vezetője. A mint a sloophoz ért, levert, boszús arczczal lépett át annak karzatára s a hajósok minden oldalról támadó kérdéseire: «hoztál rumot, húst, kétszersültet?» boszúsan felele: «semmit», s míg azok elbámulva néztek rá felelet után, Skyrme reszkető ajkakkal fordult Barthelemyhez:

– Úgy van. Két nap kerestük őket, hirük sem volt sehol; ott járókelő halászoktól tudtuk meg, hogy a mint bennünket elvesztének szem elől, minden vitorlát felhúztak és a tengerre szálltak. -209-

A düh és kétségbeesés vad ordítása hangzék fel e szavakra; a megcsalatott társak égnek emelt késeikre esküvének száz halált az árulók fejére. Barthelemy fehér volt, mint a fal.

– Találkozni fogunk velök; monda rekedt hangon. Egy perczig sincs idő tétovázni, előre fiúk!

– A legelső hajó hozni fog számunkra mindkettőt. Jaj annak, a melyikkel legelőbb találkozunk, ördögökkel fog küzdeni, a kik szomjaznak – vizet és embervért.

– Negyvenen vagyunk. Ha két napig zsákmányt nem kapunk, akkor tengerész-ebédet adunk egymásnak, a kire a sors fog esni, annak vére ital, teste eledel lesz a többinek. Negyven napig van eleségünk! az utolsók örököljék a boszúállást. Előre!

A kalózok vad ordítása széthangzott a néma vizek felett, a mint merészen neki vágtak a magas tengernek. Még aznap szemben találtak két jól fegyverzett sloopot, melyek Deseada sziget felől jöttek.

A rablók vizet és embervért szomjaztak. Ihattak mind a kettőt, dühös védelem után elfoglalák a két sloopot. Nem tartottak meg egyebet róluk, mint az élelmi szereket és ágyúkat. A hajókat elsülyeszték.

Több napig járták ismét keresztül-kasul a tengert, a nélkül, hogy valamit foghattak volna, tápszereik ismét elfogytak s a mint az utolsó adag vizet feloszták maguk között, akkor sejtének meg egy bristoli gályát a láthatáron.

Utána rögtön! A bristoli hajó futni akart előlük. Egész nap üldözték, annyi vitorlát felhúztak a sloop árboczára, hogy az néha keresztül csapott a vízbe, de estefelé elfogták a nehézkes anyányi gályát, mely látva, hogy nem menekülhet tovább, megadta magát minden védelem nélkül. -210-

A kalózokat kiizzasztá az egész napi erőfeszített üldözés s arczaikon nem egy fenyegető vonását lehete látni azon vágynak, hogy boszújok hevéért az üldözöttekkel vetessenek tengeri fürdőt.

Barthelemy a födélzetre kapaszkodott, hol a hajóslegénység kalaplevéve várta.

Leghátul állt a jámbor, nem volt nagyravágyó. Onnan kellett előhúzni, s mikor Barthelemy elé hozták, ottan térdre esett.

Két kalóznak kellett a kapitányt erőszakkal fölemelni térdeiről, ki miután látta, hogy a földön nem engedik térdelni, fölemelte lábait s a levegőben térdelt. A kalózok dühe egyszerre nevetésre vált.

A megszólított szépen kérte, hogy bocsássák el, mert nem tud beszélni, ha fogják, s azzal nagy remegve kivallá, hogy hajója spanyol borokat szállít.

– E szavad megment; – mondá Barthelemy, míg a rablók ujjongva hajíták fel a levegőbe a kapitányt, mint egy laptát, s azzal szétfutottak a hajó üregébe, nemsokára ketten, hárman hengerítve fel roppant nagy vasabroncsos hordókat. A szegény kapitány ott állt nagy szomorúan s a rablóknak, kik kötekedve kérdezgeték tőle borainak nevét, ketté tört szájjal felele, nagyokat sóhajtva:

Szegény ember legaggodalmasabban pislogott a hajónak egy elrekesztett része felé; a rablók észrevették aggodalmát s feltörték a rekeszt, fölfedezve a gondosan rejtegetett cervelatkolbászokat, s úgy tértek vissza, azokat füzérenként akasztva nyakukba, mint valami igazgyöngyöt.

A kapitány nagy nyalánk volt, konyháját a legfinomabb ételekkel látta el és jó mennyiségben, ketreczei kappanok -211- s kalekuti pulykákkal voltak tele, miket dióval hizlaltak, hogy húsok jobb ízű legyen.

– Hol a borbély? – kiáltozának, – eret vágni! s előtuszkolák Scudamorét, hogy becses sebészi műszereit a kappan-nyaknak amputálásában gyakorolja.

Scudamore gyönyörködve koppantgatá el a rikoltozó madarak fejeit, miket a bristoli kapitány egyenkint látszott megsiratni, s mikor a legutolsóval készen volt, egyszerre megkapta a sóhajtozó tengerész üstökét, metszőkését gégéjére téve s baromfiai sorsára juttatja szegényt, ha Skyrme elég jókor oldalba nem üti, úgy hogy hanyatt essék.

– Azt hittem, hogy most meg ezek fognak következni, szólt ördögien kaczagva az orvos.

A kalózok ezalatt hozzáfogtak a baromfiak koppasztásához, azokat jól-rosszúl felapríták, Scudamore segítsége nélkül, ki minden pokolra esküdött, hogy ő nem barmokat, hanem embereket metélni szegődött.

A drága sok szép pulykát aztán bele hányták három nagy rézüstbe, megfűszerezték jól fehér borssal, foghagymával s nyers kabeljauval s tüzet raktak alá.

– Oh, a barmok! – sóhajta fel a bristoli kapitány. – Kabeljaut tesznek a pulyka-hús közé.

A mint félig megfőtt a bográcsos eledel, körülülték, késeikkel kotorászva benne; a jámbor kapitányt is odaültették maguk közé, s kinálgaták, hogy egyék; a szegény nekiült, s látva, hogy már ezeket az áldozatul esett állatokat úgy sem mentheti meg, legalább megvolt benne a dicséretes törekvés, hogy három ember részét kiegye belőlük.

Ebéd végeztével előhordták a semmirekellők a kapitány befőtt gyümölcseit, miket ő szépen lekötve hólyaggal eltett saját használatára s azokat ott szemeláttára fölbontván, megették. -212-

A nyers füstölt húshoz szokott gazemberek marokkal ették a drága pistácziákat, a befőtt ananászt, candirozott batatát, s még azt mondták nagy fitymálva, hogy jobb annál a vereshagyma.

S hogy itták ama felséges borokat! tán ama kis szűknyakú üvegekből, miket az ilyen borokhoz használni szokás? nem, beütötték a hordó fenekét, s kalappal merítettek belőle, vagy a csap alá tarták torkukat, s föl nem keltek, addig, mig aztán föl sem kelhettek.

S a milyen szélesen folyt torkukba a bor, olyan szélesen folyt torkukból a dal, a legvadabb tivornyabőgés, melyhez valaha zsiványok csinálták a szöveget; a bristoli kapitánynak is innia kellett saját boraiból, ki mentül többet ivott, annál erősebben kezdte hinni, hogy ő maga a rablóvezér, ki egy hajót elfogott és kirabolt, s kinálta a rablókat, hogy akaszszák föl egymást, egészen ellenkezőleg Scudamoréval, ki a bor hatása alatt valami becsületes embernek képzelte magát, a ki rablókat fogott; a miből az lett, hogy az orvos és a bristoli kapitány összevesztek és jól eldöngették egymást, s a kapitány erősebb levén, Scudamorénak két kiütött foga bánta meg a tréfát.

Ezzel amaz diadalmasan ült a rablók közé s versenyt dalolván velük, oly enthusiasmusra ragadta őket, hogy Skyrme felugorva helyéből, egy egész borrá vált tengerre esküvék, hogy akkora pohárból fog a bristoli kapitány egészségére toasztot inni, a mekkorából még nem ivott senki.

Meg is tartá szavát, eléhozatván egy tiz akós hordót, tele malvasiai borral, annak beüté fenekét, s azután beleállt, úgy ivott belőle a kapitány egészségére, ki majd hanyattdült nevettében, rettenetesen mulatságosnak találva, hogy valaki benne üljön a pohárban, melyből iszik! nem félve attól, hogy le találja magát nyelni.

Három nap és éjjel folyt szakadatlanul a dorbézolás az elfoglalt hajón. -213-

Harmadnap összeölelkeztek a részeg rablók a részeg kapitánynyal, s még néhány hordó bort átszállítva saját sloopjukra emlékül, útnak eresztették, elbucsúzva tőle, szivére kötvén, hogy ha Barbadoesba ér, utasítson hozzájuk egy pár gazdag kereskedőhajót, a mire épen szükségük van.

A bristoli kapitány azonban, mire Barbadoesba ért, kialudta mámorát, s eszébe jutottak legyilkolt tyúkjai, mint szintén a boraiban véghez vitt pusztítás, s gondolta, hogy majd küld ő egy pár mulatságos hajót a kalózok számára, igéretéhez képest.

Rögtön felkeresé a kormányzót s elmondá neki balesetét, s annyira vette, hogy ez hadihajók hiányában rögtön felszerelt egy kereskedelmi gályát huszonnégy, s egy sloopot tíz ágyúval s azokat Rogérs és Gréves kapitányok alatt a vakmerő rablók után küldé, kik nyiltan ott czirkáltak a kikötő előtt.

Ezek még akkor is mámorosak voltak, még tartott nekik a borban s a mint meglátták a közeledő hajókat, prédának tekinték s ellenök fordultak.

A gálya és a sloop közel hagyták őket jőni s a kalózok első ágyúlövéseire nem feleltek.

Ez még merészebekké tevé őket s átkiáltva hozzájuk, hogy zászlóikat ereszszék le s adják meg magukat, egészen közel huzódtak ellenfeleikhez. Azok hallgattak csendesen.

Azon pillanatban, midőn a kalózok csáklyáikat kiveték, hogy a gályába kapaszkodjanak, egyszerre megdördültek annak ágyútelepei s a rablók könnyű préda helyett félelmes ellenséget láttak maguk előtt, ki két oldalról rémséges ordítással rohant reájuk.

A veszély egyszerre kijózanítá a rablókat; elhallgatott az eddigi vad össze-vissza kiabálás, s csak Barthelemy szava hallatszék, ki a legnagyobb veszély perczében érezte magát mindig legerősebbnek.

A legvadabb kereszttűz közepett megfordíttatá vitorláit s védte magát mindkét megtámadója ellen, s a mint egy jól irányzott lövéssel egy perczre zavart idézett elő az -214- ellenfél egyik hajójában, azon percz elég volt neki arra, hogy ennek elébe kerülve, a két hajó közül kimeneküljön.

Erre rögtön minden vitorláját fölvonatta és futott. Üldözői utána. Jó két vitorlás volt mind a kettő. Roobertsnek lehetetlen volt előlük megmenekülni.

Az ágyútüzelés egyre tartott, a kalózhajó menekülve védte magát, a másik kettő hol innen, hol amonnan iparkodott eléje kerülni, nem tágítva tőle; ekkor egyszerre elhallgattak a kalózok ágyúi, Rooberts a tengerbe hányatta azokat.

A kalóz-sloop rögtön megkönnyült legnagyobb terhétől, s azon pillanatban, midőn ellenei azt hitték, hogy menthetlenül el van veszve, – oly könnyen és oly sebesen, mint a sirály, – kirepült közülök, a szélnek adta minden vitorláját és megszabadult.

Üldözői mindig hátrább maradtak tőle, végre egészen felhagytak a kergetéssel, s visszatértek a kikötőbe.

Mint a megkergetett darázs, repült a kalózhajó New-Foundland felé. Huszonkét hajó volt az ottani kikötőben. A kalózoknál nem volt sem ágyú, sem lőpor, csak düh és kés.

A mint a kikötőbe értek, megütötték a dobot, megfútták trombitáikat, felhúzták a fekete zászlókat s mind a huszonkét hajó legénysége a partra futott előlük.

A kalózok kiválasztották a legjobb hajót maguknak, a többit kirablák és felgyújtották. A barbadoesi leczke még égett lelkeikben, lángokat kellett neki valahol szerezni. A míg ennek emléke tartott, nem menekült meg előlük senki; kivált ha barbadoesi hajó került kezeikre, annak még az egereit is megölték.

A szerencse fordult, Rooberts ismét felülkerült. Volt kincs, volt hír minden napra. Adófizetője volt minden tenger; utóbb a hajókról nem vett el egyebet, mint a készpénzt, s azok nem is védték magukat ellene; pompás hajójával, melynek orrára a szerencse istenasszonyának aranyos jelképe volt kifaragva, sorra járta a kikötőket, az -215- ott talált hajókra kivetette az adót, azok lefizették szépen; sőt ha hinni lehet a hírnek, még biztosító-leveleket is lehete nála váltani – előre.

A minden országbeli kormányok megtilták alattvalóiknak a kalózok számára élelmi-szereket szolgáltatni: azon is könnyű volt segíteni. Az angol telepítvényekről rendes időszakonkint Afrikába élelmi-szereket szállító hajók indultak el, úgy intézve a dolgot, hogy a kalózokkal összetalálkozzanak; egyet kettőt lövettek magukra s azzal erőt hagytak magukon venni, s átadták az egész terhet; a rablók igen jó fizettek.

Egyszer druszája Szent Barthelemy kikötőjében szállt meg a kalóz s kiszállt mulatni egész népségével.

A lakosok kivilágíták városukat, a kormányzó török muzsikával ment eléjök, s tűzijátékot rendezett tiszteletökre, és az asszonyságok bált adtak kedvükért!

A rablók tudtak mulatni! igaz, hogy náluk a tánczvigalom orgiával szokott végződni, s az orgia verekedéssel, de a szép asszonyságok ép oly kevéssé irtóztak a csóktól mint a bevert fejektől, mert hisz a rablók szórták az aranyat.

A kalózok gavallérok voltak, selyem ruha, arany csipke, tollas föveg volt rajtok, zsebeikből két-három aranyóra láncza lógott elé, s ujjaikon gyémánt és karbunkulus villogott; igaz ugyan, hogy a csipkék rummal és pálinkával voltak parfümözve, s a széptevő szájából omlott a hagyma- és dohányillat, az is igaz, hogy az aranyórák mellé pisztolyok és kések voltak dugdosva, mikről még a vér sem volt letörölve, s a gyémántos kezek feketék voltak a puskaporlángtól, de a jó asszonyságok mind ettől nem irtózának, mert tudták azt a szokását a kalóznak, hogy az addig el nem megy onnan, a hova kiszállt, mig egy gyűrűt érez az újján s egy órát a zsebében.

Nem hizelkedett a rabló semmiért, fizetett mindent készpénzzel, s a milyen tele szájjal káromkodott, olyan tele marokkal szórta az aranyat. -216-

Mi csodálni való van rajta, ha a kormányzók ilyenkor eltévesztették az ajtót, s a kiket az akasztófához kellett volna vezetniök, asztalaikhoz ültették.

A szent-kristófi kormányzó el akarta Barthelemyt kergetni a kikötőjéből, no hát mit nyert vele? ez elégette a hajóit, meglövöldözte a városát; a szent-bertalani okosabb volt, bemutatta a kalózvezért a feleségének s gazdag ember lett belőle.

Valahány ház, annyi szokás. Nálunk azt mondanák rá az emberek, hogy az nagyon furcsa.

Szép creolnő volt a kormányzó felesége, szemei tüzével ki tudta égetni az emberből a szivet, s kiszívni a lelket piros ajkaival. Arczán halovány volt az epedés szine, de ha a szenvedély napja kisütött rá, fokonkint tért meg arra a vér ragyogása, előbb mosolygó rózsaszín, majd derülő hajnal, utóbb égő bíbor.

Óh e szinek változatát látni és azt okozni és élvezni: ez az őrültség iskolája.

Mindenkit elragadt ez őrültség, kivéve a férjet magát, de senkit sem annyira, mint a kalózkirályt Barthelemyt.

A férj, egy derék kövér ember, ott ült a lakoma alatt Barthelemy mellett, átellenben ült vele a creol asszony. Rooberts ittas volt bortól és szerelemtől.

– Nézd ezt a nőt, szólt a férjnek, elkezdve neki saját feleségét dicsérni; ilyen arcz, ilyen szemek! ez a méltóságos termet! egy szökevény istennő, ki elhagyta paphosi templomát, hogy Keletindiába jöjjön; nézd, nézd most e szemeket! a hogy felénk villámlanak, mi szükség napra, csillagokra, midőn ezek világítnak?

A férj azonban nem igen nézett oda, sokkal bölcsebb dolognak találta ennél szemeit behunyni s úgy tenni, mint a ki alszik.

– Miért nem vagy ellenségem, miért nem találkozom veled a tengeren, hogy akkor megölhetnélek? -217- Királylyá tenném magamat, hogy őt királynévá tehessem.

A férj sem látott, sem hallott, a mint Rooberts elereszté gallérát, ismét visszaesett székébe és elbólintott.

Körül vad dana és pohárcsörgés hangzott, a rablók mindegyike akadt már párjára s a női kaczagás, csevegés között bátran dörgött a kalóz káromkodása, mint valami igen erős neme a gyöngédségnek s néha egy-egy tréfás fiu azzal mulattatá környezőit, hogy pisztolyait kilövöldözte a szobában.

Rooberts égő reszketéssel nyujtá poharát a creol hölgynek, az kiivá azt a kalózkirály egészségére az utolsó cseppig, s midőn levette ajkairól, a kalóz már lábainál térdelt.

Szép gömbölyű nyaka volt a creolnőnek, a kalózt bántá az a gondolat, hogy e szép nyakat semmi ék nem fonja körül s levette saját nyakából a tizezer dollárt érő gyémántlánczot s azt a hölgyére csatolta. Tehette-e ezt a nélkül, hogy a hölgy fejét kebléhez ne szorítsa? s ha már oda szorította, ugyan ki kivánhatná tőle, hogy meg is ne csókolta volna?

A rablók mind oda néztek s olyan hurraht ordítottak rá, hogy a boltozat rengett bele s ökleikkel doboltak az asztalon, s salvékat lőttek pisztolylyal.

Barthelemy odahajtá fejét a hölgy ölébe, a creolné ujjai játszottak a kalóz fürteivel, Rooberts átölelte annak karcsu derekát.

– Jer velem, én elrabollak, suttogá neki hevesen; megveszlek férjedtől, adok egy milliót érted! ha kell neki egy egész flotta, százával hajtom ide a hajókat, mint egy nyáj juhot. Jer velem, elveszem az ördögtől a poklot s azt változtatom paradicsommá számodra, elhalmozlak kincsekkel, elhalmozlak gyönyörrel, jer velem.

A creolnő szerelemittasan hajolt a kalóz vállára s engedé magát őrült öleléssel szorítni annak keblére. -218-

– Igy kapitány, kiálta Moody, ki egy szegletben ült pipázva és körülrakva kiivott palaczkokkal; így szeretlek. Idd ki a gyönyör poharát fenékig s aztán vágd a falhoz.

A hirnök három percz alatt tökéletesen részeg volt s a mint a kormányzó nejét Barthelemy mellett látta ülni bizodalmas, szerelmes suttogásban, részeg ember eszejárásával odavitte Barthelemynek a sürgönyöket, hogy ő olvassa el.

A kalóz elébb a földhöz akarta vágni az iratot, midőn annak borítékjára tekintve, e szót olvasá annak keletén: Hispaniola.

Rooberts arcza egyszerre elkomorult; hevesen felszakítá a sürgönyt, s a mint olvasni kezdé, szemei elmerevültek, arcza elsápadt, keble elszorult.

«Uram, – szólt a levél, – a szent-domingói fekete rabszolgák e napokban fellázadtak, megrohanták a védtelen gyapotültetvényeket, s azokat parthosszant fölégeték, elpusztíták, az ültetvényeseket irgalom nélkül legyilkolák, nem kimélve férfit és nőt, aggot és gyermeket. Hispaniola északi partján egyetlen kunyhó sincsen többé.»

Rooberts arczán a hideg veriték folyt végig: szemei mereven néztek maga elé, ujjai görcsösen törték össze az elolvasott levelet, azzal egyszerre felugrott helyéről, a nyakán függő creolnőt eltaszítá magától, s olyat vágott öklével az asztalra, hogy a kalózok mind elhallgattak egyszerre, s meglepetve néztek reá.

– Vége a vigalomnak! ordítá Rooberts irtózatos hangon. El a hajóra rögtön, szakítsátok ketté a gyönyört s jertek a harczba! -219-

A rablók még mindig nem birtak magukhoz térni bámulásukból. A creolnő csábító arczczal, élveteg tekintettel simult közel a kalózvezérhez, s annak kezét megragadva, égő ajkaihoz szorítá.

Barthelemy Moodyt kereste szemeivel. A vén rabló sokat ivott, de egészen józan volt.

– Azt mondád, szólt Rooberts, hogy ürítsem ki a gyönyör poharát, aztán törjem össze. Én összetöröm azt, mielőtt ajkaim izlelték volna.

A rablók elragadtatva vezérük lelki hatalmától, irtózatos hurráht kiáltának neki, s poharaikat elhajítva s hölgyeiket lerázva nyakukról, ittas lelkesüléssel tolongtak utána, a széttépett gyönyör karjai közül, a tengervihar küzdelmei közé.

Rooberts egy egész nép kincseit igérte kalózainak, csak e nép vérét kérte magának.

A kikötőben egy hajót sem talált, csupán néhány halászbárka lappangott itt-amott; ezek tulajdonosai beszélték, hogy a fellázadt rabszolgák a partvidéket elpusztítva, tömegestül a sziget belsejébe vonultak.

Rooberts partra szállt, s futott, mint egy őrült, az ismerős kunyhó tája felé.

Már látta a dombot, mely a kis völgyet elfedé előtte, lassan, szívdobogva folytatá lépteit, mintha félne meglátni szemeivel azt, a mit lelkével már lát, csendesen felment a dombra. E dombról lehetett lelátni épen az ő kunyhójára. E dombon hagyta el legutoljára kedvesét, itt mondá az neki zokogva: vigy el engemet magaddal; itt jóslá meg neki: egykor jönni fogsz haza, s kérdeni fogod, hol menyasszonyod? miért nem jő eléd, hogy kebledre hulljon?

A rabló szive elszorult. Még egy lépés, – most a dombtetőn -220- áll, – egy vén szomorúfűz eltakarja előle a kilátást, annak ágait félrehajtja, s a völgybe alá néz.

Puszta a völgy, letarolt mezők sárgulnak a zöld ültetvény helyén, s hol a kis nyugalmas gunyhó feküdt, csak egy fekete folt sötétlik.

Szótlanul állt ott a rabló. Szemei mozdulatlanul néztek oda, egy sóhaj sem jött ki ajkán. Mintha meg volna halva, lerogyott; arcza elbukott a fűben, szive dobogása megszünt.

Tán ott aludt volna el örökre, ha bántó álmai nem jőnek, ha végig nem kellett volna álmodnia a rémes, véres jeleneteket, mint rohan vad ordítással a vérszomjú ördögi had a csendes magányos lakra, mint térdel benn egy szobában a három lány, s a vén anya, most fölhajítják a házfödélre a kanóczot, az ajtót kővel betörik, ajtón, ablakon át berohan a gyilkos fajzat, megragadják hajaiknál fogva áldozataikat, azt az ősz zilált hajat, a szegény öreg anyáét, s azt a hollófeketét, azt az annyiszor összecsókoltat, az imádott menyasszonyét.

– Ah! ordíta a kalóz, felugorva ájultából, mint ki halálkínos kisértet-nyomást szakaszt le szivéről, s vadul dobogó kebellel tekinte körül szemeit törölve s homlokáról az izzadságot. Jó, hogy csak álom volt, rebegé magához térve. Egy tekintet a völgybe megmutatá, hogy ez valóság, nem álom.

Őrjöngve szökött fel fektéből, s kétségbeesve rohant le a völgybe, a gunyhó romjaihoz; kedvesei nevét kiáltozá, fölhányta a hamvakat, az üszköket, mintha ott akarná őket találni, körülnyargalta a tájat, vizsgálva az iszapban meglátszó lábnyomok közt, ha nem találja-e köztük kedveseiét is? Csupa néger nyomok voltak, dulakodó emberbarmok lábnyomai, sehol, sehol a kedves tündérpicziny lábacskák helye. El voltak veszve ők.

Csak egy küszöb állt még az ősi kunyhóból, korommá -221- égve, a rabló azt átölelte, megcsókolá, s érzé, hogy szemei elhomályosodnak a könytől.

– Hah! kiálta föl, kitörülve szemeiből a könyet, nem vizet a tűzre, hanem olajat! nem sírni most, hanem boszút állani! A rabló siralma vérontás! Boszút állok az emberiségen, boszút a világon teérted meggyilkolt családom! Ne adj nekem több nyugalmat föld! váljék a pohár ürömmé ajkaim előtt s gyűlöltté szivemben minden indulat. Egy örömem volt, egy nyugalmas eszméje lelkemnek, erre gondolék mindannyiszor, midőn könyörgő embereket láttam előttem térdepelni, s megkegyelmeztem nekik. Ez öröm, e gondolat ki van tépve szivemből örökre, nincs irgalom többé senkinek. Halld meg átkomat pokol és rendülj meg bele; im e marék hamv, melyet meggyilkolt családom porából fejemre szórok, a hány porszeme van e fekete hamvnak, annyi fekete ördögöt küldök én te neked.

A rabló átkozva vágta fel az égre a felkapott hamvat, mely onnan fejére permetezett vissza, s a mint elhangzott az átok, lerogyott térdére, s megcsókolá a küszöböt, és zokogott csendesen.

– Én Istenem, én Istenem, én uram, ha büntetni akartál engemet, miért nem sujtál a kősziklához tengerviharodban? miért nem veszítél el éhség, fegyver által? miért nem juttattál vérpadra? miért engedéd meg, hogy az én vétkemért a te angyalaid bünhödjenek!

A rabló zokogott keservesen; a megátkozott hamv csendesen szállongott vissza fejére.

Az erdőből kivezető úton egy utas jött, öszvérét hajtva maga előtt. Barthelemy útját állta. Az ember megijedt a zord alaktól, s védszentjeit kezdte emlegetni.

– La Vegából. Jó hirt hozok, a lázadók legyőzettek, a part hosszában fel is vannak már akasztva.

A hirmondó fejcsóválva távozott, nem érthette, miért búsuljon valaki a felett, hogy a lázadók le vannak győzve, s mit örül, hogy egy csomó megszabadult belőlök?

– Mi lelt kapitány? kérdé Moody a hajóhoz visszatérő Barthelemyt, arczod sápadt, mint a halotté.

A rablók nem kérdezősködtek tovább. Tudtak mindent. Valahányszor egy eltávozott közülök, messziről kémek kisérték, ezek látták Barthelemyt a feldult ház romjain kétségbeesve, s mind félelmes hallgatással vonultak félre a sápadt arczú ember elől.

Rooberts kabinjába zárkozott, s egy térképet vőn elő, figyelmesen látszott azon az Afrikába vezető utat vizsgálni. Arcza sötét volt, de szemei villogtak olykor.

– Nem is kegyosztásra hivlak, hanem törvénytételre. Három ficzkó, használva azon időt, midőn társaink partraszállva elittasodtak, megszökött tőlünk s a sziget belsejébe akart menekülni. De én nyitott szemekkel alszom, s csak két szemem van, de mind a száz ficzkót fogom vele.

– Nincs különben kapitány. Nekünk szükségünk van egymásra, a ki minket el akar hagyni, az áruló. Nekünk nem kell megengednünk, hogy legyen út hátralépni, csak előre. A ki hozzánk esküdött, az a miénk örökre, az a -223- pokolé, azt meg nem szabadítja innen semmi hatalom, s ha nem akar velünk élni, haljon meg!

– Mind a hármat. Csak egy mérföldnyire voltak már La Vegától, midőn beértük őket.

Scudamore ördögi gyönyörrel ment a szökevényekért s az elsőt közülök sajátkezűleg hozta fülénél fogva a kapitány elé.

Az egy gyáva, sápadt ficzkó volt, kit erővel kényszerítettek a rablók közöttük élni.

– Oh kapitány! kiálta ez, térdre esve Rooberts előtt, ha Istent és az angyalokat hiszed, hagyj engem e pokolbeli helyről eltávoznom. Ti mindnyájan elkárhoztok és a poklokra fogtok szállani, engedd, hogy én megmentsem lelkemet a gyehenna tüzétől. Oh evangeliumi szentek, könyörüljetek én szegény bűnös fejemen!

– Meghalsz, mondá Rooberts hidegen, s inte a rablóknak, hogy végezzenek vele.

– Kapitány! az Isten irgalmáért, csak nem akarod, hogy így haljak meg, gyónás és utolsó kenet nélkül, lelkem vesztére, az örök kárhozatra?

– Várj, majd én meggyóntatlak, mondá ördögi kaczajjal Scudamore, s a hurkot az elitélt nyakába illeszté.

– Oh Istenem, oh én uram teremtőm, senki sincs itten, a ki egy imádságot elmondana előttem? oh én annyit tudtam és mind elfeledtem köztetek.

A kalózok kaczagva hurczolák a boldogtalant az árbocz alá, ki egy eszébe jutott ének zsolozsmáját kezdé ordítani, melynek szövegét rég elfeledte. Egy percz mulva az ének is elhalt, az elitélt az árboczon függött.

Ekkor a másikat hozták elé. Ez is közrabló volt, kezeit lábait össze kellett kötözni, hogy a kapitány elé vihessék, folyvást szidta, piszkolta a kalózokat.

– Igen, elszöktem közületek, mert meguntam ez utálatos -224- piszkos életet, mindennap szenvedni, fáradni, nyomorogni, s ha az ember egy kis pénzre tett szert nagy életveszélylyel, azt meg kidobálni az ablakon. Százszor is el fogok tőletek szökni.

– Egyszer sem többet, vigyorgá Scudamore, kinek úgy látszott, hogy sokkal nagyobb hivatása volt bakónak, mint orvosnak lenni.

Ekkor a harmadik szökevényt hozták elő. Rooberts meglepetve kiálta fel: Glasby Henry.

Nemes, szelid arczú ifju volt Glasby, őt is erővel tarták maguk közt a kalózok, mert legtöbb tengerészismerettel birt közülök; szelídsége, jó szive ismeretes volt mindazok előtt, kik valaha a rablók kezébe kerültek, ő védte azokat társainak dühe ellen, gyakran saját erszényéből fizette ki váltságdijaikat, sok hajót megmentett az elsülyesztéstől társait lekönyörögve, s bacchanaliáikból mindig kivonta magát. Társai ezért nem is nagy becsben tarták, s szüntelen gyanus szemmel őrzék. Már egyszer megkisérté a szökést, akkor megkegyelmezték, most bizonyos volt elveszése. Rooberts arczára az első meglepetés után ismét visszatért a hideg, érzéketlen nyugalom. Scudamore éhes vigyorgással várta az itéletet.

– Kettőre már kimondád az itéletet, szólt remegéstelen hangon, nincs okod kedvemért kivételt tenni. Csupán egyre kérlek, e kis értéktelen medaillont küldd el Norfolkban lakó anyámnak. Menyasszonyomnak egy fürte van abba zárva, kit látni akartam: miért meghalok.

– Neked menyasszonyod van, kit látni akartál? kérdezé tőle elfulladva, s azzal odament, leoldá kezéről a lánczokat; menj vissza hajódra, én téged felmentelek… -225-

– Kapitány! kettő már függ, kiálta dühösen Scudamore, épen azt látva menekülni, kinek halálát legjobban kivánta. A harmadik kötél emberére vár.

– Arra huzzátok fel a legelsőt, ki itéletemnek ellene mondani merészel! szólt Rooberts vadul széttekintve a zord arczokon, s becsapta maga után kabinja ajtaját.

Szive fásult volt minden iránt, meg nem indítá semmi, de ha nőt hallott sírni, akkor futott onnan, azt nem birta elviselni.

A kegyetlenségig szigorú volt legjobb embereihez, a legkisebb mulasztás sem kerülte el büntetését, minden este büntető órát tartott, melyen a megrovottakat irgalom nélkül a hajófenékbe vetteté, vagy megkorbácsoltatá, vagy főbelöveté. És mégis, volt egy ember, kit bántani nem mert és nem engedett: Glasby. Fölmenté őt a Bonne Fortune kapitánysága alól, s magához vette.

Egész éjszakákon át elbeszéltetett magának Glasby családi életéről, anyjáról, menyasszonyáról, s úgy hallgatta, oly figyelemmel, újból elmondatva magának az annyiszor hallottakat.

Nem irgalmazott senkinek. Az elfoglalt hajókat meggyujtá, vagy elsülyeszté, sem megadás, sem könyörgés meg nem hatotta, de ha volt egy asszony a hajón, s annak esdő szavát meghallá: visszaadta mindenüket, semmit el nem vett a hajóról, s hagyta azt szabadon menni.

Nőt nem érintett soha, sem szerelemből, sem haragból; kedvese jutott eszébe mindig, kedvesének halála, és ha férfit látott, kedvesének meggyilkolói.

Egy napon összegyűjté mindkét hajón levő kalózait a Commodore födözetén.

– Fiuk, mondá nekik, az élet unalmassá kezd válni itt, a szerencse kendőzött arczczal jő elénk, s önként kinálja kegyeit, nincs senki többé, a kitől félhetnénk ezen az oldalán -226- a világnak; prédát eleget találunk, dicsőséget, hírt annál kevesebbet, nincs hozzánk méltó ellenség sehol. Menjünk tovább. Ez a portugal és hollandi kereskedőnép annyira fél már tőlünk, hogy szinte szeret bennünket, jerünk oda, hol még nem tudnak felőlünk, angolok és francziák közé, hol az elbizott hadak bátran alusznak tengerparti váraikban, hol a szerencse még begyeskedő hajadon, ki csak erőszakos kéznek engedi letépni aranyalmáit, ott foglaljunk magunknak hirt, nevet, hol a bölcs jogtudósok száz czikket igtattak törvénykönyvbe ellenünk, menjünk oda, tépjük ki a lapot, mely rólunk szól, s rójjuk helyébe azt, hogy a bátrak számára nincsen törvény irva.

Barthelemy lelkesülten akart szólani társaihoz, mint hajdan szoká, most rosszul sikerült az neki, nem az a hang, nem az a lélek szólt belőle, mely hajdan, ki volt szívében hamvadva a tűz, melynek egyetlen szikrája elég volt máskor a többieket lángragyujtani. Most csak hidegsége által lehetett hatnia.

– Kalózok! folytatá karjait összefonva. Én tinektek kincseket igértem, ti én nekem igértetek vért. Váltsuk be mindketten szavunkat. Itteni munkánk valódi koldulás. Nyomorult kalmárok hajóit kifosztogatni, kik védelem nélkül adják át áruikat, s mit érnek azok a mi kezeinkben? csak elajándékozni jók. Én elvezetlek benneteket oda, hol a kincsek hazája van, Afrika partjaira, hol a hajók aranyporral megrakodva járják a tengert, hol a feketék királyai aranyfövényen alszanak, s a fekete harczosok arany fegyverrel küzdenek. Mi elraboljuk e hajókat, mi kiássuk az aranyfövényt a kaczika alól, s őt fektetjük le helyébe, mi kiveszszük a néger kezéből a drága fegyvert, s adunk neki helyette olcsóbbat – vasból – szivébe!

Már ez a hang tetszett a rablóknak, helybehagyó zúgással felelének rá egymásnak integetve, a Commodore legényei mind érdekesnek találták ez indítványt, azonban a Bonne Fortune legénysége durczás képpel hallgatott s vállait vonogatta. -227-

Rooberts észrevevé a különböző hatást. Szép csendesen beburkolta magát bő köpenyébe, s a legszelídebb, biztatóbb hangon mondá, kezeit eldugva köpenye alá: volna tán köztetek, kinek ez eszme nem tetszik, lépjen elő, mi kifogása van ellene? mondja el bátran, én meghallgatom.

A Bonne Fortune legényei csoportosulni, sugdosni kezdettek, végre kettő kivált közülök, s megrángatva ruháit, elszánt daczczal a kapitány elé lépett.

– Igen is, rosszaljuk indítványodat kapitány, monda az egyik, s a másik is rábillentett fejével, s társaik is rámordultak.

– Mert nekünk nem unalmas az, hogy most jó dolgunk van, s veszélyt nem találunk sehol, prédát mindenütt; szólt az egyik.

– És nem találjuk mulatságosnak azt, hogy ismeretlen veszélyeket keressünk ismeretlen aranyországokért; szólt a másik.

– És örömestebb lakunk ott, hol tőlünk félnek, mint a hol nekünk kell félnünk mástól.

– Ha te mitőlünk vért kivánsz, azt itt is onthatunk számodra, a mennyi kell.

– De azért csupán, hogy te boszút állhass a négereken, kik kedvesedet megölték, nem megyünk ezer mérföldnyire bajt keresni.

– Tehát ti itt akartok maradni édes fiaim? szólt gyermeteg, hizelgő hangon. Ti szerettek itt lenni és féltek amott? ej, ej, édes fiaim, gondolkodjatok csak egy perczig.

– Nagyon jól van, mondá Rooberts, s azzal egyszerre -228- szétcsapta magáról bő köpenyét, s egy pillanat alatt két pisztolylyal mind a két rablót főbe lőtte.

A többiek egy perczre rémülten álltak ott, a másik perczben dühösen zúdultak fel Barthelemy ellen, szemeik és késeik villogtak körüle.

– Mit! ti szólni merészeltek, midőn én parancsolok? El veletek gyáva semmirekellők! ordítá mindent túlharsogó hangon Rooberts s felkapva egy vastag kötéldarabot, vakmerően közibük rontott, s jobbra-balra ütötte vele az elégületleneket, kik annyira zavarba jöttek uralgó merészsége által, hogy elfeledve ellenszegülési vágyaikat, szétfutottak.

– Verjétek őket vasra mind. Kenyéren és vizen maradnak három nap, három éjjel! a ki egy igét kimond ellenem, a tengerbe vele! kiáltá Rooberts, s egy pillanat alatt le volt fegyverezve a «Bonne Fortune» legénysége a «Commodore»-é által, s a merészebb társak által farkasgúzsba kötve.

Hogy el ne szökhessenek tőle, Rooberts minden tengerismei eszközt, s minden ahhoz értő tengerészt áthozatott a «Commodore»-ra.

Mindamellett egy éjszakán, midőn még négyszáz mérföldnyire voltak az afrikai partoktól, a «Bonne Fortune» eltünt.

Mint Rooberts előre látta, e hajó a legelső tengerviharban zátonyra akadt s népségével együtt elveszett.

Rooberts ezért nem hagyott fel tervével, ereje megfogyott általa, de bátorsága nem.

Egy reggelen, a mint feltisztult az ég, a láthatáron egy -229- kiálló fekete hegycsúcsot látott meg a sík tenger felett, ez volt a Cap-Corso.

– Itthon vagyunk, mondá Rooberts ujjongó kalózainak s elkezde alá s fel czirkálni a kikötő előtt.

Azon időben gazdag egyedárusága volt a franczia kormánynak a mézgakereskedés s miután minden egyedáruságnak legmérgesebb ellenszere a csempészet, a cayennei partokon szüntelen őrködtek a franczia hadihajók.

Kettő rögtön észrevevé a gyanúsan kószáló tengerirablót s dugárusnak vélve, utána eredt. Rooberts elcsalta őket annyira, hogy a Capról meg ne láthassák a harczot s akkor megfordulva rájok, rövid viadal után elfogta mind a kettőt.

Az egyiket elsülyeszté, a másikat megtartá magának s legénysége egy részét átszállította rá, Skyrmeot téve kapitányává, elnevezte a hajót «Kopó»-nak.

Az elfogott francziáktól megtudva, hogy a legfélelmesebb két angol hadigálya, a Weymouth és Hirondelle eltávozott s hónapokig vissza sem tér, bátran bevágtattak a kikötőbe.

Az angol királyi afrikai társaság legpompásabb hajója, az «Onslow» épen ott állt horgonyon.

A kapitány és a tisztek künn voltak a parton, a kormányzó valami bált adott a kedvükért; onnan láthatták a kormányzó ablakaiból, mint rohan egyenesen a kalóz hajójokra s mielőtt visszasiethettek volna, minden emberök megadta magát.

Gee Fennimore, az Onslow kapitánya, dühösen evezett oda egyedül a rablók hajójához, s pisztolylyal kezében követelte Roobertstől, hogy adja vissza hajóját s verekedjék meg vele becsületes emberek módjára s ne orozva rohanjon rá.

Roobertsnek annyira megtetszett az eredeti ajánlat, hogy ő egy meglepett hajót visszaadjon tulajdonosának s újra verekedjék érte, miszerint kijelenté, hogy kész azt elfogadni. -230-

Emberei is mind zajosan elfogadták a kihivást, hanem ekkor az Onslow saját legényei álltak elő, hogy ők nem harczolnak Rooberts ellen, hanem inkább kérik, hogy vegye őket is társaságába.

Gee kapitány kétségbeesve lőtte ki pisztolyait a gazemberek közé s felszólítá Barthelemyt, hogy ha egy csepp büszkeséget érez kebelében, be ne mocskolja rablói hirnevét és becsületét az által, hogy e semmirekellőket társaságába fogadja, kik veszély idején elhagyják kapitányukat.

– Tudja mit, derék kapitány? szólt Rooberts vigan konversálva a csónakban úszkáló ellenféllel, ön annyira jeles ember, miszerint nem tudnám lelkemre venni, hogy önt hajó nélkül hagyjam. Íme itt hagyom önnek az Onslowért cserében saját hajómat, a Commodoret, mondhatom, jó vitorlás és sokat ér, noha az árát nem határozhatom meg, mert én nagyon olcsón kaptam. A hajóslegénységet csupa emberszeretetből kénytelen vagyok elfogadni, mert ön bizonyosan megtizedeltetné őket, hanem a sorkatonáit visszaadom önnek, tegyen velük, a mit akar, a szárazföldi patkányokért nem kár.

Ekként az egész kikötői nép szemeláttára kicserélé a kapitánynyal hajóját s a régi Onslow helyett «Royale Fortune» nevet festetett rá nagy aranyos betűkkel s még vagy három előkapott angol hajót kikutatva, mindkét gályával elvitorlázott Calabar felé.

A calabari útban csupa időtöltésből kikirándult egy része a rablóknak a sík tengerre a Kopóval Skyrme vezérlete alatt, ott épen útjokba vetődő hajók felkutatására.

Egyszer egy ily kirándulásból sebesen tért vissza a Kopó a Royale Fortunehoz, jelentve, hogy két gyanús gályát vett észre a láthatáron, melyek rögtön feléje tartottak, aligha hadihajók nem lesznek, csak annak köszönheti, hogy minden vitorláját felhúzta, hogy kiszabadult közülök, azonban nyomában vannak.

– Hadd jőjjenek, mondá Rooberts távcsövével szétkémlelve -231- a tenger-síkon, s nemsokára megpillantá a két vitorlát, mely a távolban úgy látszott, mint két sirály.

– Ezek nem hadihajók, mondá Rooberts, inkább hasonlítanak kalózokhoz; kifeszített vitorlákkal jönnek felénk. Ugyan megjárhatják velünk.

– Haha! monda Skyrme, még csak ez volna hátra. Fogtunk el már kereskedő- és hadihajót eleget, most még kalóz-hajót kell fognunk, hogy az is legyen.

A legények mind kiváncsian néztek a sebesen közeledő két hajó felé s nevetve mondák egymásnak: ez bizonyosan úri gályának nézi a miénket pompás alakjáról, hogy fog majd kérezkedni tőlünk, ha megfogott bennünket!

Moody szemei elé tartá tenyerét, majd az egyiket, majd a másikat s szinte kibújt a szemeiből a nagy nézés miatt. Egyszerre összecsapja mind a két tenyerét, elhajítja a kalapját s elkezd czigánykerekeket hányni, s azután lefekszik a földre s kaczag, hogy szinte megfullad bele.

– Moody! megőrültél? kérdé Rooberts. Ez az ember sohasem kaczagott életében, mi lelt Moody?

– Hát még sem ismeritek azokat a hajókat, a mik ott jönnek? kérdé ez félig felülve, de azután megint hanyatt vágta magát és elkezde kaczagni és alá s fel henteregni a födélzeten, míg le nem fogták s úgy meg nem markolták, hogy nem kapálózhatott.

– Ha azt megmondom, mind kibujtok a bőrötökből. Hát nem látjátok azt a két hajót ott? Hát nem ismertek rájok? Hisz ez a tengeri ördög és a hollandi gálya, melyek elszöktek előlünk, bennünket a tengeren hagyva éhen, szomjan veszni s most szemközt jönnek reánk az ágyúink torkába! Hát nem érdemes ez, hogy az ember örömében megbolonduljon?

A kalózok irtózatos örömordítása túlhangzá Moody kaczaját; bódult, vérittas örömmel nyargaltak fegyvereik után, felmásztak a vitorlakötelekre, hogy jobban láthassák -232- a közelgő hajókat s addig is ökleikkel fenyegetőztek feléjök.

Tehát feltalálták valahára az árulókat, kik társaikat ott hagyák az inséges éhhalál torkában az égő tenger tükrén, s kik most önkényt jönnek gyilkoló boszújok elé.

E gondolat még Barthelemyt is annyira elragadta, hogy arcza halaványságát lángoló pirosság kezdte földerítni. Ajkainak némasága tagadá lázas örömét, de arcza meghazudtolá.

– Csendesüljetek el! mondá kalózainak, hagyjuk őket közelebb jönni; huzódjatok a mellvédek mögé, hadd higyjenek bennünket olcsó prédának s hadd hüljön meg sziveikben a vér, midőn arczainkat rögtön megismerik.

A rablók félre huzták magokat csendesen: amazok hanyatt-homlok vitorláztak ellenük. Már jól ki lehete venni a hajó orrára faragott undorító tengeri ördögöt, s a mint az elrejtőzött kalózok egy vagy más alakot megismerének rajta, fogcsikorgatva suttogák: ez ő! ez is itt van.

A tengeri ördög lőtávolba érve, egyszerre minden árboczára felrántá fekete zászlóit s egy lövés, melynek golyója a Royale Fortune vitorlái közt suhogott el, volt a fölszólítás, hogy álljanak szóba.

A tengeri ördög vakmerően oda vágott közéjök, a hollandi gálya valamivel hátrább maradt.

– Ez Kennedy szava! suttogá Barthelemy, s azzal inte, hogy rántsák föl a zászlókat.

A mely pillanatban a tengeri ördög kalózainak rémületére felrepültek a fekete zászlók a megtámadott hajók árboczaira, -233- egyszerre felszökött Rooberts a mellvédre s dörgő hangon visszakiálta:

A megtámadók, mintha egyszerre lelküket vesztették volna, megnémultak, Kennedy ijedten ugrott le egy csónakba, s azt eloldva a hajótól, a hollandi gályához iparkodott menekülni, a többiek eszeveszetten hányták el fegyvereiket s a rémület őrültségével ugráltak a tengerbe.

Ez a fáradságuk nemsokára meg lett könnyítve; két teljes lövés jobbról és balról a Royale Fortune és a Kopó valamennyi ágyútelepeiből néhány percz alatt összezúzta a közbeszorult tengeri ördögöt, egy irtózatos ordítás hangzott fel s a roncsolt gálya mindenestül elbukott a víz alá.

Kennedynek ezalatt néhányadmagával sikerült a távolabb maradott hollandi gályára fölkaphatni, mely akkor egyszerre megfordítá vitorláit s elkezde kétségbeesetten rohanni a part felé.

Amazok kiszórtak minden terhet hajójukból, utóbb még az ágyúkat is, s ezek föláldozása által sikerült nekik elérhetni a partot, mielőtt Rooberts hajói eléjök kerülhettek volna.

A parton nagy tömegekben álltak a calabári négerek, bámulva a tengeri csatát.

Kennedy hirtelen csónakra szállítá embereit s a nélkül, hogy egy lövéssel megkísértené az ellenállást, kimenekült a partra.

– A szárazföld sem ment meg titeket; monda Rooberts, parancsot adva, hogy bocsássák el a legnagyobb dereglyét.

Arra föltétetett nyolcz ágyút, negyvenedmagával beleült s parancsolá, hogy evezzenek a parthoz.

Kennedy észrevéve, hogy Rooberts ki akar kötni, elkezde nagy lármával beszélni a négereknek, elmondva nekik, -234- hogy ezek tengeri szörnyetegek, kik országukat elfoglalni s lakhelyeiket fölgyujtogatni jöttek, ne engedjék őket a partra kiszállani.

A négerek nőttön növekedő zajgása tanusítá, hogy a kalózok lázító szavainak sikerült a vad népet társaik ellen uszítani, a négerhad nemsokára kő- és nyílzáporral fogadta a dereglyén közeledőket.

– Ezt még jobban szeretem, dörmögé Barthelemy. Egy csapással kettőt: árulót és szerecsent. Aratása van ma a boszúnak, nevenapja a halálnak. Tüzet közéjök!

A dereglye ágyúi megdördültek, halált okádva a négerek közé, a kartács utczákat sepert a meztelen tömegek között, a negyven férfi ágyúk dörgése közt partra szállt tízezer néger ellen.

Kennedy és társai kétségbeesett védelemre buzdíták a calabáriakat s azok vérengző dühvel rohantak a kiszállt kalózokra, nyilak és hajítódárdák fellegeivel borítva el azokat. A nyilak és hajítódárdák záporától alig esett el két-három kalóz, a többi hidegvérrel nyomult előre zárt sorokban, s egyenkint lövöldözé le a néger had legkitünőbb vezetőit.

A szerecsenek látva, hogy legnagyobb óriásaik, kik száz emberrel értek fel a harczban, messziről hullanak el, láthatlan golyók által találva, mielőtt rézbárdjaikat elleneik sorába vághatnák, elkezdtek összezavarodva hátrálni, odahagyták gunyhóikat, felfutottak egy meredek kősziklára, hová nem lehetett őket követni, magukkal ragadva Kennedyt és kalózait.

Rooberts őrült kéjelgéssel járt végig a csatatéren, egyik holttestről a másikra lehetett neki lépni. Megszámlálta őket. Mind menyasszonyáért estek áldozatul.

– Ez áldott munka volt, suttogá magában, nyolczszáz négerrel feketébb a pokol.

– Uram, szólt Scudamore, felriasztva a kapitányt véres elmerengéséből. Leggonoszabb ellenségeink megmenekültek -235- szemünk láttára. Csak egy mód van őket elérhetni, megölhetni menedékük közepett.

– Hiába mondanám neked, nem vennéd hasznát, de hatalmazz föl engem csak félórára mindent tehetni, a mit jónak látok, s én igérem, hogy az árulók fejeit elhozom neked, a nélkül, hogy egy emberéletet elvesztegetnék a magunké közül.

– Hallani fogod, látnod nem szükség, ez hadicsel, mit tőlem úgy sem tanulhatnál el. Menj hajódra vissza és várj magad után.

Barthelemyt megdöbbenté a vakmerő beszéd. Egy neme a mámornak fogta el lelkét a kiöntött vértől, rá hagyta magát beszélni, hogy visszatérjen a hajóra, s engedje az orvosnak tenni, a mit akar.

A mint a kapitány nem láthatá többé, mi történik a parton, Scudamore parancsot adott a kalózoknak, hogy forduljanak a négerek elhagyott lakásaira s gyilkolják le azoknak védtelen családjait.

A durva boszúittas nép ujjongva teljesíté a parancsot, a négerek a magas szikláról nézték, mint gyilkolják le asszonyaikat, mint vagdalják gyermekeiket a kősziklához, s mikor mindent megöltek, mint gyujtják fel gunyhóikat, hogy a füst hozzájuk csapkod fel róluk.

– Ime négerek, láttátok, mint gyilkoltuk le családaitokat. Ti magatok is hasonló sorsra fogtok jutni egyig, ha meg nem adjátok magatokat, s a mi barátainkat, kiket magatokkal hurczoltatok, ki nem bocsátjátok.

– Ne higyjetek a szavaknak, ördögi ravaszság az egész, mi nem vagyunk nekik barátjaik, mi nem ismerjük egymást.

– Kennedy, ne légy gyáva, szólt szemrehányólag Scudamore, miért tagadnád, hogy velünk egyetértve biztatád -236- fel e barmokat, hogy ágyúink torkába jőjjenek. Légy bátor és hajigáld le őket derék társaid segélyével késeink hegyébe, ah egy kalóz száz négerrel felér, ne hagyd el magadat!

A négerek fenyegető kifejezésekkel kezdték Kennedyt és társait körülfogni, ez aggodalmasan mentegeté magát.

– Derék férfiak, ne higyjetek ez ördög szavainak, mi sohasem láttuk őt, ők nekünk ellenségeink.

– Ah Kennedy, te szégyenünkre válsz, hogy tagadhatsz meg bennünket, midőn fekete lobogód van, mint nekünk? Ha sohasem láttuk volna egymást, miről tudhatnám én, hogy a te balválladon egy akasztófa jegye van, mit Dowerben sütöttek rá, mikor a pellengéren álltál.

A négerek rögtön megragadták Kennedyt s lerántva válláról az öltönyt, a mint az orvos szavainak valóságáról meggyőződtek, levetették lábaik alá a kalózt, egy fölemelte rézfejszéjét, lábával leszorítva áldozatja fejét.

– Egy hajszálát meg ne merjétek görbíteni! ordítá szinlett dühvel Scudamore. A másik perczben lecsapott a bárd, s a sziklatetőről lerugták Kennedy fejét.

Mire a félóra letelt, Scudamore visszatért Roobertshez, s odamutatva a megrakott dereglyére, mondá:

III.

A passzat-viharok időszaka beállt. Mindennap hajótörésekről lehete hallani. Az ég és a tengerek elemei szakadatlan csatában voltak egymással, elnémítva az emberek kisszerű harczait.

Barthelemy hire pihent. Az angol és hollandi factoriek jól tudták, hogy hajói a Cap-Corso kikötőjében horgonyoznak. Ki merne ily időben a tengerre szállani, hogy az Istent kisértse? A legbátrabb kalóz szive is remeg, ha eget és tengert egy éjjé válni lát, melyben csak a villámok világítnak. -237- Ördögnek kellene annak lenni, nem embernek, ki e világítás mellett, a mennydörgés és viharordítás közepett harczra merne szállni.

Barthelemy nyugszik Cap-Corso partjain, kalózai isznak, mulatnak, vendégeskednek; mit tehetnének egyebet e rettentő időben, midőn minden reggel friss hajóromokat hány ki a tenger a partra?

A kormányok ez idő alatt csendesen gyűjtögetik hadihajóikat a vakmerő kalóz ellen, ki egy egész világrészt meg mer támadni egyedül; csupán a whydaci kikötőben tizenegy hajó áll már készen, mik a 80 ágyús «Salamon király» s a 110 ágyús «Fecske» után várakoznak még, hogy a passzat-szelek elmultával rögtön meginduljanak Rooberts elfogására.

A vihar tombol, a tenger föl van háborodva, a fekete fellegek oly alant járnak, hogy uszályaikkal szinte a hullámokat söprik, s a tenger oly fehér, mikor tajtékos habhegyeit a felhőkig feltolja.

A láthatár sötét lilaszinbe van borulva, melyet örök villogások szaggatnak keresztül. A lilaszin ború fenékszinében egy küzdő hajó látszik felcsavart vitorlái fehér keresztezetével, ugyanaz mindannyiszor feketén tünik elő, midőn a villámlobbanás megfehéríté körüle a tájat.

Egy délczeg háromárboczos hadigálya, mely körül ablakos három födélzetével úgy látszik a habok között, mint egy háromemeletes ház, szárnyakkal. Ablakai és lőrései most mind be vannak szegezve.

Az eső hull, a hajó körül a fekete hojszák s a fehér vészmadarak röpkednek sikongva, a hab mélye olykor fölveti a hajót körüluszkáló czápákat, mik éhesen néznek fel egy pillanatig mozdulatlan hideg szemeikkel a remegő hajósokra.

Minden ember keze tele van dologgal; Trahern kapitány -238- a középen áll, a legmerészebbek a vitorlákon csüggnek, azokat kötözve tekercsbe, egy része a kidült árbocz helyébe iparkodik fölállítani a segélyárboczot, amott a szivattyúk működnek munka által felhevült legények kezei alatt, a kormányt négy ember fogja, megfeszítve minden erejét, ha egy-egy erősebb hullámroham jő a hajó ellen.

– Az imént csaknem fenmaradtunk az égben, úgy felhajított bennünket a hullám.

– Jézus segíts! Úgy hull a menykő, mint az érett vaczkor, most mindjárt belénk üt.

– Csitt, látjátok a szent Elm tüzét? ott az árbocz hegyén, szólt Philipps, a kormányos, társaihoz.

– Szent György, ne hagyj! ott lebegnek valamennyi árboczon, mint valami gyertyavilág, suttogák azok borzadálylyal.

– Ez rosszat jelent, a szent Elm lángja csak a veszendő hajók árboczán szokott megjelenni. Nézzétek, hogy tánczolnak.

– Vigyázz! kiálta a kapitány a kormányosoknak. Már késő volt vigyázni; míg ők az árboczokon megjelenő villanytüneményt bámulák, egy iszonyu hullám közelge a hajó felé, mintha egy egész átlátszó hegyláncz indult volna meg. Minden törekvés hasztalan volt a hajót elfordíthatni előle, a legmagasabb árbocznál magasabban közelge a roppant vízhegy, hányva a tajtékot legtetején. Az emberek a mellvédbe s a kötelekbe fogództak. Egyszerre sebesebben emelkedik fel a hajó, felhajítva a toronymagas hullám tetejére, a másik perczben tulsó oldalára csapott át, árboczaival a vízbe vágva, s egy utó-hullám keresztülözönlött rajta.

Néhány percz mulva ismét egyenesen állt a gálya, megfürösztve, -239- mint egy elbukott hattyú, az emberek megrázkódtak a víztől s tovább láttak dolgaik után.

– Nézd, az Elmtűz még most is ott van az árboczon! kiáltá Philipps, ha pokolbeli tűz nem volna, e hullámcsapástól el kellett volna aludnia.

– Miért mondanám, ha nem láttam volna? ti aludtatok, én magam voltam a kormányon. Egyszer a távolból egy hajó alakja jött felénk. Alig látszott a vízben úszni, s szél ellenében haladt. Ember-alakú árnyak mozogtak rajta, úgy téve, mintha vitorlákat húznának alá s fel, a kapitány mint egy ködalak járt jobbra-balra. Én ijedten rákiálték a kisértetre s erre az egyszerre eltünt szemem elől, de még ezután is elég jól hallám a szélzúgás s a habok csapkodása közül a kísértetalakok szavait, s a rémhajó köteleinek verődését a vitorlafákhoz.

A kormányosok félénken tegintgettek szét az elborult látkörön, mint szokott az, ki rémmeséket hallott.

– Nézd! nézzetek oda, mondá Philipps, egyszerre a szürke homályba mutatva, szent György nevére mondom: a rémhajót látom ott.

Társai lélekzetüket visszafojtva követék szemeikkel ujjmutatását. A villám lobbant s valamennyien keresztet vetének magukra.

– Mit láttok ott? kiálta a kapitány, észrevéve kormányosai meglepetését.

– Mi volna más, uram? Lehetne-e élő ember, ki ily -240- viharban kifeszített vitorlákkal szálljon a tengerre, miként ez? Nézd, mily sebesen közeledik felénk! a hullámokat megveti, és repül mint madár.

– Bizonyosan Barthelemy lesz, mondá Trahern. Minő kár, hogy közel nem juthatunk hozzá, most elfognók rögtön. De ki tudna csatázni ily viharban?

A kalózhajó sebesen közelgett a King Salomo felé. Néha elborítá a hullám, másik perczben ismét egyenesen állt s folytatta irányát.

– E vakmerő ficzkók! kiálta Trahern. Úgy látszik, még ők iparkodnak velünk összejönni.

– Ezek nem emberek, szólt Philipps. Ha ember rohanna így hullámokon keresztül, százszor összetörhetné magát hajóstól együtt.

A kalózhajó világosan üldözni látszék Salamon királyt, vele egy szél alá érve, minden módon azon törekvék, hogy mellé juthasson. E törekvése azonban mindig meghiusult a hullámzaj miatt, mely mintegy felsőbb hatalom, kénye-kedve szerint hajigálta mindkét hajót jobbra-balra, s ha egyszer-egyszer lőtávolságnyira hozta őket, a másik pillanatban ismét félmérföldnyi távolba lódítá.

– Más jó lélek ilyenkor Istent imádna, szólt Philipps. Ezeket meg a vihar sem ijeszti vissza. Hah! minőt csapott most egyszerre a villám a két hajó közé. Az ég tüzei tiltják a közeledést.

A kalózhajó rögtön behúzta minden vitorláját s nemsokára lehete látni, hogy a nagy dereglyét eresztik a vízre s abba húsz kalóz beleül s elkezdenek evezni a Salamon király felé.

A hadihajón kétszáz fegyveres volt s nyolczvan ágyú; Trahern el nem képzelheté, mit akar e tizedrésznyi nép ellene?

A dereglyét hányta-vetette a hullám, de a húsz ficzkó -241- evezőcsapásai szél és hullám daczára közelébb juttaták azt a gályához.

Ekkor a dereglye párkányára egy óriási férfi lépett fel, meg sem tántorodva a hánykodó hab tetején s szájához illesztve a hangcsövet, dörgő mély hangon átkiálta:

– Trahern kapitány, Rooberts Barthelemy felszólít ezennel, hogy add meg magadat neki a King Salomo népeivel együtt, életre halálra!

Trahern előállítá fegyvereseit s megboszankodva a kalózok vakmerőségén, mely a szemtelenséggel volt határos, parancsot adott, hogy az ágyúkat irányozzák ellenük. Tüzérei azt felelék, hogy az ágyuk mind meg vannak nedvesedve.

– A ki ellenáll, irgalom nélkül meghal! hangzék újra még közelebbről Skyrme dörgő szava. A tengerészek sápadtan néztek maguk elé.

– Mit bámultok semmirekellők! kiálta Trahern. Fegyvert fogjatok s törjétek össze a vakmerő gazembereket!

– Mit? hát halandó emberek ezek? kiálta fel Philipps, a kik ellen küzdeni, a kiket megölni lehet? Látott már valaki ördögöt meghalni valaha? Köszönöm! én ördögökkel nem harczolok.

– Mi sem, egyikünk sem! kiáltozák valamennyien, fegyvereiket kilövöldözve a légbe és elhajigálva. Trahern egyedül hagyva látta magát.

– És ti ily szégyent akartok hozni magatokra, hogy tízszer kevesebb erő előtt lerakjátok fegyvereiteket! Emberek! térjetek magatokhoz, hisz ezek sem lelkek itt.

Azokat semmi erő sem birhatta rá, hogy fegyvereiket a rablók ellen irányozzák, kik csáklyáikkal már a gálya oldalába kapaszkodtak.

– Védni fogom hát én egyedül magam a hajót, kiálta -242- kétségbeesetten a kapitány, s felragadva egy karabint, a rablók közé lőtt vele.

Nem talált senkit, mert saját emberei félre rángatták kezeit, s nem engedék, hogy másodszor lőhessen megtámadóikra.

A nép nem mert nekik ellenállani, oly pokolbeli magasságon állt már hirnevük, hogy a mit ők akartak, semmi sem volt lehetetlenség, a remegő mindennapi emberek elveszték lelküket e másvilági lényeknek hitt szörnyekkel szemben, s hol tizannyian voltak, még csak az ellenállást sem merték megkisérteni.

Ha okiratok nem bizonyítanák, hihetlen volna, hogy húsz kalóz egy nyomorult dereglyével a legnagyobb vihar közepett elfogjon egy hadihajót, melynek nyolczvan ágyúja, kétszáz fegyverese s bátor kapitánya van.

A tizenegy hajó a whydahi kikötőben csak a passzatszelek elmultát s a King Salomo megérkeztét várta, hogy Rooberts ellen kiinduljon.

A passzatszelek még javában dühöngtek, mikor már Rooberts ott állt a whydahi kikötő előtt, maga után vontatva a Salamon királyt.

A Royale Fortune minden árboczán fekete zászlók lobogtak, a két vitorla közé egy négyszegű zászló volt kifeszítve, azon egy ijesztő rémkép: lándzsával keresztülütött csontváz, kezében fövényóra és keresztberakott csontok, vérző szive lábainál feküdt. A Kopó zászlójára pedig egy vörös palástú férfi volt festve, kezében lángoló pallossal, melynek hegyére halálfő volt szúrva. A főárboczokon Szent György lobogója kigyódzott.

A vihar zugása közepett a King Salomo elfogott zenekarának pokoli dobpörgése és trombitaharsogása szólt, melyhez irtózatos dalt énekelt a vad kalóz nép. Így vitorláztak be a kikötőbe. -243-

A legelső lövésre mind a tizenegy hajó megadta magát. Rooberts valamennyi hajó kapitányait a Royale Fortune födélzetére összegyűjtve, ott pompás lakomát rendelt számukra, melyhez azok rövid kinálás után hozzáültek, egyetlenegyet kivéve, Fletchert, ki határozottan megtagadta a rablók asztalához való leülést, a velök együtt ivást és dorbézolást. Barthelemy megengedé neki, hogy tetszése szerint háttal üljön az asztalhoz.

Ebéd vége felé, mikor a bor földerítette a kedélyeket, Roobertsnek jó kedve támadt, megengedé a kapitányoknak, hogy hajóikat tőle visszaváltsák, megalkudván velök nyolcz fontnyi aranypor-harácsban.

Azok rögtön készek voltak letenni a sarczot, Fletcher ezt is megtagadta; ő úgy mondá, rablóktól nem fogad el kegyelmet, s hajóját nem veszi meg, hogy becsületét eladja, tessék vele a kalóznak azt tenni, a mit akar.

Rooberts rögtön parancsot adott ki, hogy tüzet kell vetni a Fletcher hajójába, s azt megégetni minden rajta levő áruneműekkel egyben.

Asphlant vevé át a teljesítendő parancsot, ki nemsokára visszatért azon jelentéssel, hogy a kérdéses hajó áruneműi nem egyebek, mint nyolczvan néger rabszolga, s miután nem bizonyos róla, hogy a szerecsent meglehet-e gyujtani, mit tegyen velök?

– Szerecsenek? kérdezé fogcsikorgatva. Hányjátok őket a tengerbe, hadd úszszanak.

Asphlant egy szót sem szólt többet, hanem indult a parancsot teljesíteni. A gentlemanek ittak tovább.

Mulatságukat időközönkint félbeszakasztá egy-egy irtózatos vérfagylaló halálordítás, arra egy perczig félbeszakadt a tivornyaének, megállt az ajkakhoz emelt pohár, másik pillanatban folytatták a mulatságot. A vigalmat tüzijáték fejezte be, Fletcher felgyujtott hajója, mely lángjaival köröskörül megvilágítá szépen a kikötőt. -244-

A négerek párosával voltak egymáshoz békózva, és a tengeröböl tele volt czápákkal; valahányszor egy párt belehajítottak a tengerbe, körül vér lepte el a habot, a halálordítás alatt mindannyiszor egy poharat üríte ki Rooberts, felordítva: «a hispaniolai gunyhóért!» A néger mind ott veszett és Rooberts még sem volt ittas.

Késő éjszakán váltak el a kapitányok tőle, szerencsés viszontlátást kivánva neki. Rooberts mind valamennyinek bizonyítványt szolgáltatott az átvett harácsról, mely az okiratok közt fönmaradva, ekként hangzik:

«Mi, a szerencse lovagjai, tudtára adjuk mindenkinek a kit illet, hogy **hajó **kapitányától nyolcz font aranyport harácsul fölvettünk, melynek következtében az említett hajót szabadon bocsátók. Kelt pecsétünk és saját aláirásunk alatt, a whydahi kikötőben 1722. év január 13-án. Rooberts Barthelemy. Glasby Henry.»

A vihar megszünt, rá csendes éjszaka következett; feljött a hold, tündérvilági fényt árasztva szét a tengeren; Rooberts karjait összefonva állt hajója párkányán a távol csillagokra bámulva.

Mennyi bort és mennyi vért elpazarlott, hogy magát leittasítsa, hasztalan! sem bor, sem vér többé mámort, feledést neki nem adott.

Oh nem feledést, azt az édes öntudatlanságát a léleknek, helyette inkább emlékezetet, fájó viszhangjait a multnak.

Ezek a csillagok valami bűverővel vannak a lélekre, ha sokáig néz rájok az ember, kilopják belőle a lelket, s odaviszik, a hova nem akar, a hova menni fél.

Mit látott Rooberts a csillagokban? Ifju éveit látta bennök, szeliden ragyogó képekben lefestve, egy egészen más életet, annyira különbözőt a mostanitól, mintha vagy ez, vagy az csak álom volna.

Pedig így volt. Ott enyelgett körüle a három gyermekleány, vadvirágból koszorút füztek homlokára, szelid csókkal odatűzték, játszadoztak, nevetgéltek. A pálma oly halkan susogott. -245-

Együtt ültek a kis gunyhóban, az anya a nagy karszékben veszélyekkel kalandos mondákat regélt, mik hirneves bajnokokkal estek, a leánykák oly félve tekintgettek az elsötétült ablakra, melyen a puszta éj kezde benézni, a mint a kandalló tüze lassanként kialudt, míg Villiam keble nyugtalan vágyaktól kezde dagadni, megküzdeni ez ismeretlen veszélyekkel, s olyan hirnevet szerezni, mint azon hősök, kiket a rege örökít. A pálma oly halkan susogott.

Épen így sütött a hold, a déli táj holdéje fényesebb, mint az északi nappal. A szép, szerelmes menyasszony keblére simulva szólt: mint szeretlek, mily boldog vagyok, együtt fogunk élni halni. Villiam keblére hajtá le fejét, s az egész mennyországot tartá karjai közt. A pálma oly halkan susogott.

A lányka kinn ült a zöld partokon, fehér kendője lebegett a szélben, ott várta epedve, várta imádkozva; mint repesett szive, midőn vitorlát látott közeledni, a távol láthatáron ismerni vélte a nyulánk árboczokat, melyek szemei előtt feltüntek, s lelkével százszor bejárta a tért, mely közöttük feküdt, keble hevült, lelke égett a vágy és az öröm miatt, látva, hogy az mindig közelb-közelb repül, csókjait hinté elébe…

– Micsoda hajó lehet az, kapitány? kiálta Rooberts mellett Moody durva, dörmögő hangja.

Rooberts összerázkódott, fölriasztva éber álmaiból, s félig ijedten, félig haraggal tekintett a kérdezőre.

– Arról, melyet tovább félóránál bámulsz velem együtt, azok a nagy vitorlák, mik a láthatáron föltüntek.

Rooberts csak akkor vevé észre a hajó alakját, melynek képét ábránd-ittas lelke átszőtte álomképei közé, s mely sebesen látszott közeledni a tengeröböl felé.

– Ma nem! kiálta egy ficzkó a másik hajóról. Menjen a Royale Fortune, ti ittatok eleget, mi józanok vagyunk, s józanul az apám lelke se harczolt. -246-

– Ez olyan beszéd, hogy nálunk ma este elfogyott a rum és czukor, míg a Royale Fortuneön még a hal is punchot iszik.

– Hát gazemberek, én gyártom a czukrot meg a pálinkát, hogy tőlem kéritek azt? Ha elfogyott, szerezzetek. Ahol a láthatáron egy portugal gálya, az hoz czukrot, a mennyi kell, rohanjatok utána s itassátok meg magatokat.

A gálya ezalatt oly közel jött, hogy vitorláit meg lehete számlálni a fényes éjszakában s akkor egyszerre visszafordult s elkezde ismét távozni.

– Utána sietve! Kiálta Rooberts. Nézzétek. Már észrevett bennünket és menekülni kiván. Skyrme! munkára gyorsan, ne hagyjátok megszabadulni. Vadászatra Kopó, hajrá!

A Kopó rögtön kifeszíté minden vitorláját, a főhajó legénysége prédaszomjasan rohant önkénytesen a Kopó födélzetére, s a kedvező szél nyomása alatt üldözőbe vétetett az ismeretlen gálya, mely mindig közelebb-közelebb érve a Kopó által, nem sokára azzal együtt letünt a láthatárról.

Ez a gálya volt a «Fecske», a legfélelmesebb angol hadihajó, a két legvitézebb kapitány vezénylete alatt, az egyik volt Ogle Dávid, a másik – Rolls!

Midőn Barthelemy valamennyi hajónak urává tette már magát, melyek ellene ki voltak küldve, akkor a Fecske egyedül indult meg őt fölkeresni és legyőzni.

A kikötőhöz érve messziről meglátták a félreismerhetlen kalózhajókat s egyenesen rajtok akartak ütni; előbb azonban egy félelmes zátonyt kellett megkerülniök, melyet «Franczia zátonynak» neveznek. S a kalózok e visszavonulást félelemnek magyarázva, üldözésükre rohantak.

A Fecske csak haladt előre, a Kopót a sík tengerre csalta maga után, s mikor már annyira el voltak, hogy -247- az ágyúdörgés nem hallatszott a kikötőig, akkor utól hagyta magát érni.

A rablók egyszerre ordítva ránták fel fekete zászlóikat az árboczokra s nyílsebesen vágtattak a Fecske mellé. Skyrme legfelül állt, hosszú csáklyáját kapaszkodásra tartva készen.

Azon pillanatban irtózatos mennydörgéssel szólaltak meg a britt hajó ágyútelepei, egyszerre pusztító tüzet szórva a kalózok soraira s füstfellegbe borítva a Kopót.

A mint a füst szétoszlott, a rablók még elrémülve álltak, mintha a közéjük ütött villám megfosztotta volna őket a gondolkozástól. A födélzeten irtózatosan szétzúzott holttetemek hevertek, a fekete zászló le volt lőve az árboczról, csak Skyrme állt még és nem veszté el lelkét.

– Előre gazemberek! ordítá dühösen, mit bámultok magatok elé? huzzátok föl újra a zászlót s ki a csáklyákkal!

A kalózok erre hirtelen fölhúzták újra lobogójukat; «előre!» ordítá Skyrme mennydörgő hangon.

Erre egy második roppanás dörgött le a britt ágyúkról rájok. A zászló ismét leesett, de leesett Skyrme is, egy ágyúgolyó mind a két lábát elsodorta.

A rablók elveszték lelküket; odarohantak a kormányoshoz s kényszeríték, hogy forduljon vissza s kifeszíték vitorláikat a menekülésre.

– Ne hagyjátok magatokat! ordítá Skyrme az árboczba fogózva, szégyen gyalázat reátok! kapaszkodjatok a hajóba s rohanjatok a födélzetre, haljatok meg hős halállal!

A vén kalózok erre végső vakmerőséggel kezdék hajójukat a Fecskéhez közel faroltatni, s már-már sikerült azt elérhetni csáklyáikkal, midőn egy harmadik lövés recsegve törte ki a főárboczot, vitorláival együtt, leterítve azt a vízbe. -248-

– Vessétek a zászlót a vízbe, ne kapja meg az ellen! hörgé rekedten Skyrme, kinek óriási termetéből csak fél teste volt még meg. Rohanjatok a lőporos kamrába s lőjetek bele a hordóba.

Öt kalóz rögtön pisztolyt ragadva futott a födélzet alá s egy pillanat mulva mennydörgő ropogás hallatszott, a hajó közepéből magas füstoszlop lövellt fel sebesen; egyéb kárt nem tett. A lőpor kevés volt arra, hogy a hajót szétvesse. Az öt kalóz kinlódva és átkozódva feküdt a kamrában, feketére égve, mintha előre átalakultak volna ördögökké. A kormányost földreveté a pukkanás, ki mintha egyéb baja sem volna, a castor kalapja után kiáltott, mely a tengerbe repült.

Az angolok rögtön elfoglalták a legyőzött hajóroncsot, melynek födözete csak holtakkal és sebesültekkel volt megrakva.

– Hozzám ne nyuljatok! ordítá Skyrme emberentúli dühvel, mindkét kezébe kardot ragadva s kétségbeesett viadalt kezdett a földön fekve. A legbátrabb katonáknak alig sikerült lefegyverezni a béna óriást, kinek midőn roppant kezeit lebilincselék, hogy lábait bekötözhessék, lánczaival tépte szét kötelékeit s azzal még egy utolsó erőfeszítéssel kettészakítá a kezére vert lánczot és meghalt.

Barthelemy ezalatt, hogy az idő ne teljék munka nélkül, egy Indiákról jövő hajót fogott el.

A hajó kapitánya, Hill Jonathan, jovialis ficzkó volt, a kalózok hivására leült velük reggelizni, az első pohár után te és tu lett valamennyivel s második után felhívta őket pohárversenyre, fogadva, hogy ő valamennyit képes leinni.

A nemes versenyzés alatt minden ivónak sorba kellett énekelni a maga nótáját; Hill Jonathannak kettő-három is volt; «énekeld el most te a magad nótáját Barthelemy!» szólt ez végre a kalóz-vezérhez fordulva. -249-

– Ej pedig eltanulhattál volna egyet azok közül, miket úton-útfélen énekelnek rólad, teszem föl ezt: «Útra kelt a fehér galamb, utána a sötét ölyü; az egyik az én kedvesem, a másik a kalózkirály.»

– Hohó öcsém, egy gyönyörű szép lánykától, kihez hasonlóról a lelked sem álmodott soha; kár, hogy már mást szeretett.

– Hja, regényes kaland volt az. Hispaniola partján horgonyoztam épen, midőn a szent-domingói négerek föllázadtak; huszadmagammal voltam a parton édes vizért, midőn a távolból sikoltozást hallok. Gyerünk! mondék társaimnak, segítsünk, ha szükség van ránk s puskáinkat ragadva rohantunk a zaj felé. Három leány jött a dombon alá, háromszáz négertől üldözve. A fekete gazemberek ujjongva rohantak utánuk s mindig közelebb érték őket. A leánykák nem futhattak gyorsan, mert egy nagy karszékben öreg anyjukat hurczolták magukkal. Hajrá! kiálték én, ne hagyjuk őket elveszni s egyszerre közéjök lövettem a fekete ördögöknek. Azok szétfutottak rögtön s míg ismét összeszedhették volna magukat, én és matrózaim nyalábra kaptuk a szegény üldözötteket s árkon-bokron keresztül csónakainkhoz futottunk velök. Mondhatom, hogy az a szép kis leány olyan könnyű volt, mint egy kis madárka, elvittem volna ölemben a világ tulsó végeig.

– Ugy-e? érdekel, hogy szép leányról van szó? Pedig emlékezett ám rólad is ez a szép leányka, de hogyan? Ő készíté rád ezt a dalt, mely neked nem igen hizelg. Volt neki valami kedvese, ki messze útra távozott, szegényt mindig féltette tőled s ahányszor imádkozott érte, mindig utána tevé, hogy Rooberts Barthelemyt sülyessze -250- el az Isten a mély tenger fenekére. Szegény leány, hogy szerette azt az eltávozott fiút! minden hajóst megkérdezett, a kivel csak összejöttünk, nem látták-e azt a gályát, melyen Villiam elutazott? nem beszéltek-e ő vele? úgy fájt a szívem szegényért! Én elhagytam őt Dublinban; nem tudom, rátalált-e már azóta kedvesére?…

Barthelemy lassankint elkábult e beszéd alatt, ajkán elállt a lélekzet, szemei meredten néztek maguk elé, halálsápadt arczán valami tébolyodott mosolygás vonult szét.

– Nézzétek! a kapitány megőrült! hogy mosolyog! suttogták a kalózok elborzadtan kelve fel székeikről.

– Mi lelt öcsém? kiáltá Hill, vállára ütve Roobertsnek; ez hirtelen összerendült az érintésre s arczán az őrült mosolygást mély bús melancholia váltá fel.

Fölkelt az asztaltól s megfogva Hill kezét, félrevonta őt magával, karját karjába ölté s a hajó orrába érve vele, tompa, el-elfulladó hangon mondá neki:

– Kapitány! Ez a nap utolsó napja életemnek. Érzem, tudom, hogy ma elfogok veszni. Nem szükség kérdezned, miért? az az én bajom. A kalóznak is vannak babonái. A hajós előre tudja, hogy el fog veszni, ha a tengerrémmel találkozott. Az én lelkemnek is van ily réme, ma találkoztam vele; nem tudom hogyan, mi által? de el fogok veszni. Az elfogott King Salomo fenekében tízezer font sterling aranypor van elrejtve; ha én el fogok veszni, ez aranyat vedd magadhoz – kárpótlásul elrablott javaidért.

Egy óra mulva a kalózok legnagyobb része az asztalok alatt hevert ittasan, alig kettő-három ült még az asztal mellett, győzve a versenyt Jonathan urral, midőn a kormányos kiáltása hangzék:

E kiáltás néhányat kijózaníta a kalózok közül, s a kik föltápászkodva a jelentett hajó elé néztek, mindnyájan megismerék benne a mult éjjel látott hajót.

Valami névtelen ijedtség fogott el mindenkit. Hirtelen fölrázták ittas társaikat mámoros álmaikból s mutatták nekik a közelgő hajót és siettek Roobertssel tudatni a hírt.

– Ez bizonyosan a tegnapi portugal czukrász, ki a Kopó elől fut s a kikötőbe akarva menekülni, két tűz közé hozza magát.

– Ez nem portugal czukorhajó, uram, szólt egy kalóz remegő hangon, szolgáltam rajta, mielőtt hozzád átszöktem, jól ismerem; ez a «Fecske».

– Nos? szólt megvető mosolylyal Rooberts. És ha az volna, az én uri barátim nem volnának elég merészek vele összetalálkozni?

– Tehát még is jól sejtettem. – Föl fiuk! üssétek meg a dobot, föl a zászlókkal, feszítsétek ki a vitorlákat, készüljetek a csatára! Nem kell félni, a harcz Istene velünk van.

A rablók futottak fegyvereikért, a tüzérek ágyúikhoz álltak, Rooberts kabinjába távozott, vezéri öltönyét fölveendő.

Nemsokára előjött ismét, fején széles karimájú kalap, hosszú vörös tollal, melyet rubincsatt foglalt a szalaghoz, drágakövekkel himzett öltönyét becses persa shawl szorítá derékban át, nyakába széles arany-láncz volt vetve, melyről pompás gyémánt-kereszt szikrázott, övébe gyöngyökkel kirakott pisztolyok voltak dugva, úgy lépett elő, -252- oly büszkén, úgy fölékesítve, mint egy vőlegény, ki menyegzőjére indul.

A rablók szeme mind ő rá volt irányozva. Mindenki azon hitben élt, hogy ő előtte semmi sem lehetetlen.

– Vén bajtárs, nem sejted-e, hogy ez az óra nehezebb lesz mindazoknál, miket eddig keresztül éltünk? Erősen kell magunkat viselnünk. Megkisértjük teljes vitorlákkal elvágtatni az ellenség előtt; elfogadjuk az ő ágyúlövéseit és visszaadjuk. Ha leárboczoztak bennünket, akkor iparkodunk a partra menekülni; ha ez nem sikerül, belefogózunk az ellenségbe s vele együtt a levegőbe röpítjük magunkat.

– Még egyet, Moody. Ha el találok esni, ragadjátok fel holttestemet s vessétek a tengerbe. Ott a tenger fenekén akarok feküdni.

Ezzel mindenki helyére állt. Rooberts kivonta kardját s nagy büszkén fölemelve fejét, kiálta: «fel a horgonyokkal!»

A horgonyt felhuzták, a vitorlák kifeszültek, mindkét hajó szélsebesen közeledett egymáshoz, lobogó zászlókkal.

A mint egy vonalba értek, egyszerre neki fordultak egymásnak. A «Fecske» először lőtt; hatvan ágyú dördült meg egyszerre. A Royale Fortune kiállta a lövést, egy vitorláját sem veszté el miatta s csak három kalóz esett el.

– Hajrá! kiálta Rooberts, miénk az előny! s azzal negyven ágyúval visszaadta a lövést a «Fecskének», mely nagyot hajolt a dördülés után.

Akkor egy magányos pisztoly-lövés hallatszott a «Fecske» fedélzetéről és Rooberts hanyattesett egy ágyúra holtan.

A kormányos Stephenson látta őt lerogyni és nem véve észre rajta a sebet, rákiálta:

– Ne feküdjél le kapitány, hanem nézz bátran a veszély elé s vívj, a hogy férfihoz illik!

Stephenson ezt látva, kétségbeesetten ugrott le az emelvényről, odahagyva a kormányt s vad ordítással veté magát Rooberts testére, hangos zokogással kiáltva fel: «meghalt!»

A veszélyes pillanatban megbénítá a rablókat e vészkiáltás, névtelen ijedtség fogta el sziveiket, ordítva rohantak a kapitány holttestéhez valamennyien.

Moody jobbra-balra taszigálta őket, s a holttesthez érve, azt fölkapta hirtelen, s a korláton keresztül belehajítá a tengerbe.

Roobertssel oda volt a kalózok lelke. Sem harczra, sem menekülésre nem gondoltak többé. Azon pillanatban gyáva önfeledéssel hányták el fegyvereiket s megadták magukat. Senki sem tudta, mit tegyen: mint egy fejevett test, összerogytak önmagukban.

Csupán Scudamore gondolt valamire. Megpillantá az ellenhajón Rolls arczát, s kanóczot ragadva futott le a lőpor-terembe.

– Hogy téged be ne bocsássalak, felelt Glasby, kitekerve a kanóczot az orvos kezéből és elgázolva azt.

– Hej Asphlant! Moody! kiálta Scudamore. Itt áruló van. Segítsetek betörni a lőporkamarát.

Kiáltásaira zaj támadt a kalózok között. Egy része föl akarta vettetni a hajót, a másik ellenszegült, Glasby azalatt, míg a két fél egymással tusakodott, teleönteté vízzel a lőporos hordókat, s mire a kalózok hozzájutottak, nem tudták azokat többé föllobbantani.

IV.

A serleg habja ki van öntve, fenekén csak a sepreje van még, töltsük ki azt is.

Hill kapitány a csata alatt felkerekedett saját hajójával, s a rablók aranyát magához véve, szépen odább állt vele.

A sebesültek nem engedték magukat bekötözni, letépték kötelékeiket, s ha bilincsre verték őket, leszoríták lánczaikat a fájó, vérző sebekre, s úgy vesztek el átkozódva, nem békülve ki sem Istennel, sem emberrel.

A többiek vad rabló-dalokat énekeltek s gúnyos tréfáikkal boszanták őreiket.

Egy közülök kezében méregetve a kiszolgáltatott kenyéradagot, nevetve mondá: Ti ki akartok bennünket száraztatni, hogy a kötelet megkiméljétek; e száraz kenyértől úgy megsoványodunk, hogy elfügghetünk bátran egy czérnaszálon.

Párosával voltak összebilincselve egymáshoz. Egy közülök elkezdett imádkozni, énekelni, a másik, a ki hozzá volt kötve, oldalba rugja keményen.

– Te? a mennyországot? rég átugrottad azt velünk együtt. Mi a pokolba evezünk. A kapitány már ott vár reánk, mi is rangunkhoz illő módon fogunk ott föllépni, s mikor bevitorlázunk a pokol kikötőjébe, tizenhárom lövéssel fogjuk őt üdvözölni. Hurrah Barthelemy!

A szegény megtérő bűnös nem szünt meg énekelni és imádkozni, társai átkozódása közepett, míg azok egész komolysággal nem folyamodtak a hajóskapitányhoz, hogy mentse meg őket azon embertől, a ki ordításaival a többiek jókedvét zavarja s magát méltatlanná teszi ilyen -255- jeles társaságra, vagy legalább vetesse el tőle a közrend föntartása végett az imádságos könyvet.

A kalózok legveszélyesbjeit a «Fecskén» tarták fogva, köztük volt Moody és Asphlant.

Azok ott összebeszéltek, hogy egy éjszakán kitörve börtönükből, legyilkolják mind a két kapitányt, s egy még hatalmasabb kalóz társulatot alakítsanak.

Egy közülök jónak látta magát megmenteni a többiek árán s elárulá a tervet. Már akkor a rablóknak sikerült lánczaikat lefürészelni, s azontul éjjel-nappal kelle őket őriztetni.

Scudamore a Royale Fortuneön hagyatott, meg volt neki engedve, hogy szabadon járjon-keljen, s a sebesült kalózokat ápolhassa, a kik engedték magukat ápolni.

Egy éjjel felbiztatá Scudamore a kalózokat, hogy az ő segélyével szabadítsák ki magukat s inkább haljanak meg harczolva, mint kivégeztetve. A kitörés pillanatában elárultatott az összeesküvés, s nehogy ujra lehessen azt kezdeni, a mint a Cap-Corsóba értek, rögtön összeült a hadbiróság, rövid úton elitélendő a kalózokat.

Csak két osztályt kellett közöttük tenni; egyikbe jutottak a főnökök, másikba az alárendeltek, amazok határoztak mindent, emezek csak teljesíték. Amazokat tréfásan elnevezték felső parlamentnek.

Halálra itéltettek valamennyien; köztük Moody, a vén hajós, Asphlant, Sympson a nemes lord és Scudamore.

Nemes jellemét már hiréből ismerék, sokan köszönhették neki éltüket, vagyonukat; sokszor menekülni akart a kalózok közül életkoczkáztatással, mindannyiszor elfogták. A törvényszék szabadon bocsátá őt egészen.

A hirhedett kalózok elpusztulása széthangzott az egész világban. Sokan, igen sokan siettek hálát adni az Istennek, hogy e rémtől megszabadítá a világot. Három fiatal leányzó sorba járta a dublini templomokat, hálaimákat susogva az éghez, hogy meghallgatá kérésüket s a rettentő kalózkirályt a tenger fenekére juttatá, s utána tevék rebegve: «és őrízd meg a mi kedvesünket Villiamot, s hozd őtet mihozzánk vissza!»…

… Az ő kedvenczük, Rooberts Barthelemy száz ölnyi mély víz alatt feküdt korallok és tengeri csigák között.

UTÓHANG A «VARCHONITÁK»-HOZ.

«Mennyi bombaszt!» fogja mondani a századvégi olvasó, ha a kuriozitása rávitte, hogy ezt az elbeszélést átlapozza.

1853-at irtunk. A Bach-korszak virágévadját. A földön feküdt minden. A magyar kezdte megszokni a kényuralmat, a rabrendet, az idegen szót, az új intézményt. Nem volt már semmi reagálás – (a szabad, a nemzeti irányban), csak még egynehány exaltált poéta keblében.

A nyelvünket nem értette senki az államalkotó elemekből: elkezdve a helytartón, folytatva a megyefőnökön, a rendőrfőnökön, a biztoson, a végrehajtón keresztül, egész le a Schulrathig. Csak a censor kötelessége volt érteni az átkozott finn-ugor idiomát.

A miket most Te, boldog idők szülte olvasóm, furcsa bombasztoknak fogadsz, abban az időben egy refractárius magyar irónak jajkiáltásai voltak az alvó nemzethez, áthelyezve a khokonorhegyi szakadékok közé, szájába adva soha nem élt királyoknak és királyleányoknak; de megértve, átgondolva egy élni akaró tetszhalott nemzettől.

Ez a mű, így regényalakban, csak jóval később, egy enyhébb korszakban láthatott napvilágot: eredetiben ez drámának született. S ide kell egy pár korrajzoló kontúrvonás. -258-

Két censor volt ez években a magyar irodalom fölötti birói székbe ültetve.

Az egyik firtatta a könyvalakú termékeket és a hirlapokat. (Könnyű volt neki: mindössze négy hirlap jelent meg Pesten.) Ez egy malitiózus, rosszindulatú, hóhérnak született pribék volt. A nevére nem emlékezem. A kit meggyűlölök, azt el szoktam felejteni.

A másik egy becsületes, jóakaratú, élni és élni hagyni szerető teremtés volt: ennek a nevét megtartottam, «Csehall»-nak hítták. Erre volt bízva a színművek, és színi előadások ellenőrzése.

Én tehát, a ki már akkor is ravasz, furfangos politikus voltam, előre tudva, hogy ilyen hazafiui frázisoktól duzzadó regényfélét a nyomdafesték reprodukálni nem fog a Nr. 1 censor szigorúsága miatt, azt fundáltam ki, hogy ugyanezt, mint színművet fogom a lethargiás közönséggel inhaláltatni: Csehall úr kegyes elnézése mellett.

Az én derék, becsületes Csehallom a kövekező referádát nyújtá be a rendőrtanácsosnak a «Dalma» czímű drámámról:

«Dieses Spektakelstück ist ein Machwerk, welches geeignet ist, durch exotische Decorationen und kuriose Costüme ein zahlreiches Publikum ins Theater anzulocken.»

A «Dalma» előadása a nemzeti szinházban meg lett engedve. A hatás nem maradt el. Talán egyéb is közreműködött, mint az exotische Dekorationen és a kuriose Costüme.

Fenn is tartotta magát egész addig, a míg a Bach-rendszer fennállt. Akkor aztán félretettük, mint a hogy kiteszszük a szobából a vaskályhát, mikor a tavasz kinyílik. – Így lett később belőle regény. – Veszett fejsze új nyélbe sütve.

Lábjegyzetek.

1) Jónak látjuk megjegyezni, hogy az itt előadandó dolgok csupán az akkori idők szellemét, s nem a szerző véleményét jellemzik.

J. M.

2) Akkoriban divatos kelme.

J. M.

3) Akkoriban divatos nehéz virágos selyemkelme.

J. M.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

42	férfi vagyok-e?	férfi vagyok-e?»
50	Orömestebb állok	Örömestebb állok
56	Oless meg	Öless meg
72	lett. az	lett. Az
80	jobb bazát keresni	jobb hazát keresni
83	sziklákról létép	sziklákról letép
101	fakadjon a Bísutun	fakadjon a Bisutun
111	Kazri-Shirín mellett	Kazri-Shirin mellett
127	víssza hozzá	vissza hozzá
145	fekete szemeível	fekete szemeivel
153	míndig segített	mindig segített
180	egyet teszítva	egyet taszítva
226	tndnak felőlünk	tudnak felőlünk
232	Barhelemy hajóin	Barthelemy hajóin

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HANGOK A VIHAR UTÁN ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.