The Project Gutenberg eBook of Bazsarózsák
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Bazsarózsák

Author: István Tömörkény

Release date: August 23, 2021 [eBook #66118]

Language: Hungarian

Credits: Albert László from page images generously made available by the HathiTrust Digital Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BAZSARÓZSÁK ***

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

BAZSARÓZSÁK

1912.

Singer és Wolfner kiadása

Budapest.

MÁRKUS SAMU KÖNYVNYOMDÁJA, BUDAPEST




A világitó állat és a vadrózsabokor.

Mózes első könyve, amely tudvalevőleg a teremtésről való könyv, azt
mondja a XII-ik mondásban: Hoza annak okáért a föld gyenge füveket,
maghozó füveket az ő nemek szerint, és gyümölcstermő fákat, melyekben
vala az ő nemük szerint való magvak: és látá Isten, hogy az jó volna. A
XIII. szerint így lett estve és reggel, a harmadik nap.

De mindez nem volt elegendő. Azt mondja a XIV-ik mondás: Azután mondá az
Isten: Legyenek világosító állatok az égnek kiterjesztésén, hogy
különbséget tegyenek a nap közt és az éjszaka közt: és legyenek jelei
bizonyos időknek, napoknak és esztendőknek. Mondja a XV.:

Legyenek világosító állatok az égnek kiterjesztésén, hogy világosítsák a
földet. És úgy lett. S a XVI. szól: Szerze azért az Isten két nagy
világosító állatokat: a nagyobbik világosító állatot, hogy világosítana
nappal: a kisebbik világosító állatot, hogy éjszaka világosítana: és a
csillagokat is. XVII.: És helyhezteté az Isten azokat az égnek
kiterjesztésén, hogy a földet megvilágosítanák. Azt mondja a XVIII-ik
mondás: És hogy vezérei lennének a napnak és az éjszakának és
különbséget tennének a világosság és setétség között: és látá Isten,
hogy ez jó volna.

Így mondja a nagykönyv a történetet a világosító állatokról. Lehet, hogy
így is voltak ezek időtlen időknek előtte. Szorgalmasok voltak és a
szolgálatot egymásnak rendben s pontosan adták átal. De már az évek
tömérdek sokaságának multával hanyagabbra váltak: van eset rá a földi
életben, hogy a nagyobbik égi állat lehalad a föld peremén, ellenben a
kisebbik nem jön fel helyette. Ellenben az ég alatt való vizek
tömegeiből föllegek kerekednek az égre s elfödik az apró állatokat, a
csillagokat is.

Ilyformán a mezőn éjszaka mély homály, kietlenség, szomorúság és az
ismeretlentől való félelem uralkodik. Sötét van. Aféle vaksötét, mikor
az ember nem látja meg az orra elé tartott kezén, hogy hány újja van.
Ilyenkor csak a macska lát, továbbá a vakondok, az ártatlan éji madarak
s ide volnának sorozandók a denevérek is, de ezek a kintvaló mezőkön
ritkán tartózkodnak, helyüket inkább templomok s egyéb kőrakományok ódon
falai között keresvén.

Az éj tavaszi. Földanya ilyenkor keblét megnyitván, rejtelmes illatokat
szolgáltat. Ebbe bele lehet szédülni. A fák, hogy az emberek ne lássák,
ilyenkor szoktak nyujtózkodni, a tél nyomán elgémberedett tagjaikat
próbálgatván. S a füvek kitekintése is következik. A füvek kiütik a
fejüket a földből, megnézni, hogy milyen világ van, érdemes-e már kint
maradni. Ha érdemes, kint maradnak. Ha nem érdemes még, visszabujnak.
Ezt mind csupa csalafintaságból teszik. Az ember el sem képzelné, hogy
ezen apró csöppségek miféle furfangokat művelnek. Tréfálkoznak a
nagyobbik világító állattal.

Mert mikor estenden a nagyobbik világító állat a föld szélén az
operenciás tengerbe aludni leszáll, s tekintetét utoljára ezen szép
hazai igaz földeinkre veti, még nyomát sem látja rajtuk e különféle
fűnépségeknek. Elszomorodva tér pihenni. S a furfangos füvek ezt
kilesik: távollétében előbujnak s reggelre kelve a világító nagy állat
láthatja, hogy zöldül a mező. A nagyobbik világító állat ilyenkor nevet
és nevettében könyvedzik. Nevetése a rózsapiros hajnal és könyvedzése a
szölid tavaszi harmat, amelynek barátságos kedvessége annyira
célirányos, hogy a felkelő kutya sem rázza le magáról. S a fák
megreszketnek örömükben. Ágaikat egymáshoz verik, s az ágak egymásnak
repesik: a tavasz istene jön.

A fehér tél szomorú angyala már összeszedte a fátylát, távozásban van.
Menőben van. De még mentében (nem mente-bundában), ha lehet, öl, hogy
nyoma maradjon az emlékezetekben. A nagy világító állaton már nem vehet
erőt, mert azzal nem bír. Hatalmas állat az. A füvekkel és a fákkal sem
bír, mert már igen nagy bennük a megindulás.

Ártó hatalmát ennélfogva az emberi állatokra terjeszti, amelyek
tudvalevőleg igen törékeny lények s könnyen pusztíthatók. A tél folyamán
rájuk küldi a sorvadásokat, továbbá azon fájdalmakat, amelyek
különféleképen járni és kelni szoktak a csontok haszontalan részeiben.
Ellenük reggelenkint petroleumot szokás inni, de nem mindíg használ. Az
ilyen ember fölöslegesen fogyasztja a világító olajat.

Itt, ezen sötét mező egyik oldalán bizonyos nevezetű Kutásó Zombori
család lakik. Ugyan most nem lakik, hanem alszik, mert most az éjszaka
van. Amugy ugyan a mező túlsó oldalán szintén lakik egy familia, ez
Nyerges Kiséknek neveztetik. Valami sok beszélni való nincsen felőlük.
Épen csak úgy elvannak, mint a többi élők, hordván magukon az élet
terhét, ez azonban nem nagy virtus, mert szokás-mondás szerint minden
szamár maga tudja a terhit.

Ez a két föld, a Kútásók és Nyergesek földje a régi emberek emlékezete
szerint is egymás mellett állott, mert a földek szokása, hogy helyükről
nem mozdulnak, csak a gazdák változnak. Itt azonban nem változtak. Egyik
szántotta a maga részét, a másik bevetette maggal a saját részét, tudta
mindenki, hogy a határa meddig tart, mert azt megmutatta a mesgyén álló
vadrózsabokor.

E vadrózsabokorról valami túlságos sokat szintén nem lehet beszélni. Mit
tesz az ilyen? Olykor meghozza a maga együgyü kis virágait, de tövist
többet terem, mint virágot, ilyformán valóságos fészke az ártalmas
bogaraknak s más egyéb hernyóknak, mert a tövisek miatt nem bír utánuk
járni a madár. Ki szokás az ilyent dobni. Itt azonban nem dobták ki. Ez
volt a határ. Volt idő, hogy a két család között perpatvar, violencia és
egyéb lélekveszedelem volt, de a határ ügyében soha veszekedés nem
történhetett, mert annak a mikéntvalóságát mindíg, télen is, nyáron is
megmutatta a vadrózsabokor. Létezésének tisztán csak ez az értelme.

Most azonban a két család között nincsen semmi baj és háborúságok már
régen nem történtek. Kútásó-Zomboriéknál egy lány van, Nyerges-Kiséknél
egy fiú van: ezek már apró gyermekkorukban is együtt fontak a bokor
alatt a vadrózsa leveléből, füvek virágából koszorút.

Idővel növekedtek, az iskolába a tanító úr elébe is együtt jártak s
Ásóék Máriját Nyergesék Péterje gyakran védelmezte az utakon a kutyák
ellen, télen pedig előtte járta a havat, hogy az előbbhaladáshoz utat
csináljon neki. Mári olykor mondta neki: Pétör, úgy tisztöllek, mint a
szülő anyámat, tanító édös apámat. Pétör ilyenkor a lány szöszke fejére
tette a kezét.

Ezek csakugyan így történtek, tagadni való nincsen rajtuk semmi, a Péter
fiú és a Mária leány egymás szeretetében növekedtek tovább is, s bárki
látta volna is őket, meg nem állhatta szó nélkül, mondván: de helyre egy
pár.

Hát ez úgy is volt. S Kútásóék, valamint Nyerges Kisék családjában a
jövőbe vetett megnyugvás uralkodott, mert nyilvánvalónak tetszett, hogy
Péter majd elveszi Máriát.

Ezen esetben a két birtok egybefolyna s akkor azután a határról akár ki
is lehetne dobatni a vadrózsabokrot.

Elmélkedés. Jó volna nagyon, ha a világ ügyek úgy mennének a maguk
valóságában, ahogy azt az emberi elmék kifundálják, de nem mennek úgy.
Különféle elváltozások vannak.

Történik, hogy a tél istene érzi, hogy a fölöttünk élő s egyedül
hatalmas öreg úr istennek nagyobbik világító állata már az erőnek
erejével jön. Tekintetének sugarai, amiket a földre leereszt, egyre
melegebbek. Nézésük súlya alatt a télisten fehér palástja a földi
mezőkön, réteken és tisztásokon egyre lappad, a dombokon megszakadozik
és rongyai láthatók. Télisten ilyenkor a hatalmának végét érzi, de
bosszura gondol s azt mondja magában: hej, majd megcsufollak én.
Ilyenkor a vén duzzogó elvonul, északi fagyos szeleit visszarakja a
zsákba, valósággal úgy mutatja magát, mint aki a létezését befejezte. A
nagy világító állat ennek örvend s minden reggel, amidőn napszámos
munkáját elvégezni fölkel, tekintetét egyre melegebben és szeretettel
veti a földre. Így történik, hogy az emberekről lemaradnak a subák, a
fejekből kihuzatnak a sapkák, a nyakravalók leoldatnak, a mellények
kigomboltatnak s mindazok, akik az ébredő föld illatával terhes mezőkön
a kenyér munkájával foglalatoskodnának, a nagy állat verőfényében
sütkéreznek.

Akkor a tél haragos istene hirtelen rajtuk üt és mérges téli szeleit a
zsákból kiereszti. Az ám. Ez veszedelmes. A szelek mértéktelenül
száguldanak s a torkokra és mellekre csavarodnak.

– Majd adok én nektek rózsabokrot – mondja a téli isten és Nyerges-Kisék
felnőtt Péter fiára ártó kigyóival olykép csavarodik, hogy az
rettentőség. A fájások ilyenkor a mellben támadnak, onnan azután
haladnak szerteszéjjel. Nem valami nagyon gyorsan ugyan. A téli isten
már meg is halt, de halódó állapotában már tudta, hogy ő a Péter
legényfiut viszi magával. Tavasz végére jelentkezni fog nála odaát a
nagy sötétségek és némaságok helyein, a csontok boltjának bús födele
alatt.

Hát ami csakugyan úgy van: az csakugyan úgy van. A Péter melléből
eleinte csak vakkantgatott, de azután ugatni kezdett a halál kutyája.
Nem lehet mondani, hogy ne gyógyították volna, mert gyógyították, bár
hiszen hiábavaló ilyenkor már az ilyesmi. Némelyek mondták, hogy az úton
rontásba hágott s az egész baj ettől való volna. De hát ez értelmetlen
beszéd, mert a rontás egészen más, az másnemű dolog, csak különös
esetekben adódik elő s ellenében akkor is lehet orvossággal élni, ha
különben az ember még idejekorán észrevette magát. Látható, hogy itt nem
így van az eset: felsőbb hatalom tette rá súlyos balkezét a legényre,
itt csak még felsőbb hatalom segíthet. Átjött a tanyába a Mária leányzó
is, s bár nem a szemével, hanem a szíve melegével nézte a Pétert, már
itt még ő sem segíthetett. A nagyobbik világító állat istentől való
melegsége elé kell terjeszteni a legényt s mert maga is szegény esendő
létére úgy kívánta: a tanya napos oldalán, a vadrózsabokor felé, ünneplő
fehér selyemszőrű subában oda is terjesztették.

A nagyobbik állat az Ég csodálatos és hihetetlen melegségével kelt föl a
messzi tengerekből e napon. Tekintete Péterre úgy sütött, mint a
valóságos és igaz szeretés. Elhalt jószág a birka már akkor, amikor suba
van varrva belőle, de még az is nyujtotta szőrszálaiból való kezefejeit
a nagyobbik égi állat felé, mondván: Hálával emelkedünk hozzád, akit
fényességedben és langyos tüzedben az úr küldött.

Ez így volt csaknem egész napon át: a világító állat le nem vette a
szemét Péterről s estenden, mikor távozóban a tanya sarkán bucsuzott,
piros sugarakat özönnel küldött reá. Távozása után a semjékek felől
azonnal a hideg levegők kezdenek áramlani, a legényt be akarták vinni az
ártalmas helyről, de a legény magától fölkelt és járt, a subát is vitte
magával a házba. Ott újra lepihent s utána, a jobbuláson örvendezve más
mindenek is lepihentek, kivéve a kutyát, melynek szolgálata most
kezdődött s ki is a tanya sarkáról az esti csöndben azonnal híradással
volt a többi ösmerős kutyáknak, mondván közönséges kutyai nyelven:
nincsen semmi baj, mert jobban van a legényfiú.

A kutyán kívül csak az anyamacska volt ébren, aki is apró
növendékgyermekeit ilyenkor iskoláztatja a mezei egerészet tárgyában. A
kisebbik világító állat, a hideg fehérszemű, sztrájkolhatott valahol,
mert nem jött fel az égre, a kisebb állatok közül szolgálatra
jelentkezett a göncölszekér, a fiastyúk, a kaszás csillag, továbbá az
esthajnali, de azok is csak pislogtak, mígnem egy bikaborjú formájú
felhő eltakarta valamennyit.

Ezen időben történt, hogy az alvó házból a szerelemnek erejére
támaszkodva kijött a legény, megkereste az ásót és az ásóval elhaladt a
vadrózsabokorig. A bokorra nézett. A bokor aludt. Ásóval tehát kiemelte
a földből, a lyukat betemette s a mező törekjét ráhányta, hogy a helye
se lássék. Azután a bokrot hozta magával, elhozta vagy hétszáz jó
lépésnyire, ott megint elültette, gödrét rendbe szedte, hogy senki a
bokor éji utazását észre ne vehesse.

A haldokló vőlegény így a földben az élő mennyasszonynak hozományt
tévén, hazament csendben, a subába belefeküdt, s mikor a többi nép
hajnalkor reggelre kelt, látták csak, hogy meghalt volna.

A nagyobbik világító állat is felkelt nemsokára s már ahogy tekintetével
legelsőbb elönté a határt, látta, hogy a vadrózsabokorral mi történt.
Látta, de nem szólt semmit. Sőt intézkedett, hogy melegségeiből ne essen
most túlságosan sok erre az új ültetvényre, amely úgyis a földből, a
halottnak égő szerelme tüzéből nyeri fogantatását. Valóban, nem szólt
semmit, csak annyit mondott: mennyi bolondság, mennyi bolondság. S
tovább ment a dolga után, mert Csáky Szilveszteréknél egy kis fekete
birka volt a ház háta mögé már elébe terjesztve: hogy hátha szép szölíd
fényességeivel azt életre bírná kelteni…




Szirtesek a partok.

A templom nevenapján nem volt hideg, pedig Miklós napjára esik a templom
nevenapja. Más esztendőben már ilyenkor szigorú hidegek szoktak lenni, a
hajók a vízről mind eltakarodnak és nagy jégtáblák zajlanak. Lehet
ugyan, hogy még majd idővel összefagynak a vízből a nagy jegek, de ez
nem bizonyos. Tavaly kemény tél volt, hát kétszer egymásután talán csak
nem lesz. Nem is szokott, bármit beszéljen a kalendárium s mindazon
egyéb tudósok, akik jövendölésekkel foglalkoznak. Nem sokat lehet az
ilyesmire adni, mert a táltosok ideje letelt s egyre ritkábban születnek
olyan emberek, akiknek két sor foguk van alul. (Olyan, akinek felül is
két sor foga nőtt volna, sohasem volt, mert minek volna az ilyen ember.)
A vadliba még éjszakánkint igen csak röpdös a magasban a víz fölött s ha
a város fölé ér, oktalan módon kiáltoz. Napfény is van s a sündisznó sem
ment még el aludni, mert homokásás közben még nem található. Tegnapelőtt
szivárvány volt, a légy némely része is föltámadt e csudálatos téli
időben, sőt olykor mintha hallani lehetne a szúnyog szárnyának halk
zizzenését. Bár csak az esti órákban. Továbbá – látnivaló – a kutya
szőre sem vastagodik s a holdnak olykor, különösen fölszállat idején,
olyan piros fényességei vannak, mint Péter Pálkor.

– Ez jó világ – véli Szűcs Pál – mert most éppen olyan meleg van
odakint, mint idebent.

Ez ritkán fordul elő, mert rendszerint hol kint van hidegebb, hol bent
van hűvösebb. A hajózatra ennélfogva most igen alkalmatos idő van. Talán
abba sem kell hagyni az egész télen.

– Ugyan – mondja Kopasz József kormányos – huszonnégy vagy negyvennyolc,
aztán itt a hideg.

Baráczius Ferenc öreg vízi ember, így a parton állván, néz. Néz maga
elé, néz a vízre. Azután a fűzfákra a töltés alatt, azután arra a
mindenféle paréjra, amelyeknek a magvait a messzi hegyek közűl még a
Maros sebes vize sodorja idáig a meleges iszapba, hol is ezen csekély
értetlenek a fölöttünk élő és egyedül hatalmas Isten úri kegyelméből
életre fakadnak. Baráczius ezeket is nézi, hervadottságukat vagy
életrekeltüket mérlegeli. Az égre is fölnéz, amely borús és fölleges,
amit hiszen mindennap nézni szokott, mert minden hajnalban kelő ember,
amint az ajtóból az udvarra kilép, tekintetét elsősorban az égre veti.
Nem tagadható, hogy a szelek járása is tanulmányozást igényel, valamint
a hold hosszabb időn át, éjjelenkint észlelendő. Továbbá vannak dolgok,
amiket nem tud senki megmondani, hogy miért és hogyan vannak, de az
bizonyos, hogy vannak. Vannak esetek, hogy a hajó oldalán a víz fölfelé
folyik s vannak esetek, hogy a hajóról a tyúk minden ok nélkül a vízbe
ugrik, úszni sem tudván. A hajói tyúk más, mint a parti tyúk, mert
amannak homokban való fürdéshez módja nem lévén, természetében és
lelkében másformává alakul. Egészen hasonló állat a hajói kutya, amely a
gőzhajókkal tart állandó háborúságot s leginkább házasság nélkül való
életre kárhoztatva lévén, életét a komolyabb fajtájú elmélkedések között
tölti. Ki gondolná, pedig valóságos dolog, hogy az olaj, amely a hajó
csárdájában a Mária-kép előtt kis edényben ég, bár egyazon üvegből
öntötték, néha szépen világol, néha serceg, míg olykor füstöl, a
szentképből fekete Máriát ily módon készítvén. A pók is különös, a
nagypók, különösen, amidőn születendő fiait még a tulajdon testén
viseli: ez az állat ilyenkor különösen mélyreható gondolkodásokba
látszik keveredve lenni.

Baráczius Ferenc hallgat, a többiek is hallgatnak, illő tisztelettel.
Gondolkozásokat zavarni nem alkalmas, nem is célszerű. Ferenc egyszer
csak azt mondja:

– Hideg lössz…

– Úgy-e mondtam? – fakad ki diadalmasan Nagy Feczó Gergely.

– De – mondja Baráczius Ferenc.

– De… – mondják az emberek.

– De – mondja Baráczius Ferenc öreg hajós – olyan hideg a télön nem
lössz, hogy hajózat ne lögyön. Aki akar, möhet.

A mondott dolgoknak a szerint van különböző értelme, hogy a mondott
dolgokat ki mondja. A kimondott mondás Barácziusnál másként
magyarázandó, mintha Nagy Feczó Gergely mondta volna. Tehát: hideg
lössz.

No jó. Ennyit úgyis tudunk, tél elején állván. De: Olyan hideg nem
lössz, hogy hajózat ne lögyön. Értsd meg, embertárs, jó barát és testi
vér. A hajózat más, mint a többi utazás. Ha hideg van, úgy megfagy a
vizes kötél, hogy az semmire sem szolgál alkalmatosan. A hajós a subát
csak arra használhatja, hogy alvásban belefekszik. Nappal nem mozoghat
benne, mert dolgaihoz, tevés-vevéseihez fürgeségek kivántatnak. Másként
baj történik. Nehéz ruhákban elcsúszik s leesik a hajóról a vízbe. És a
nehéz ruhák vízzel hirtelen teleszívódván, elmerül végképp, hiába
csáklyáznak utána.

A hidegségnek másik baja pedig a jég. Ha nagy tömegekben úszik lefelé,
nem lehet ellene haladni. Szörnyű hatalmukkal mindent elsodornak és
oldalt vetnek. Ha nem volna igaz, talán el sem lehetne hinni, hogy ezek
az úszó jegek, amik csak megfagyott vízdarabok, nagy, nehéz vasláncokat
és drótból fonott vastag hajóköteleket úgy tépnek széjjel, mint gyermek
a szalmaszálat.

Azonban, ha Baráczius mondja, hogy lehet hajózni, akkor csak előre.
Télen át úgyis sok a munkátlanság, keresni nem lehet, de azért a kis
házakban lakó kis családok akkor is csakúgy megkivánják a kenyeret, mint
nyáron. S aki élelmet, meg tüzelőfát nem tud télire adni a kis
családjának, annak a sorsa szívszaggató. A pénzt keresni alkalmatos
mindíg – azonban ehez Baráczius jóslata nem elég. Rácok kellenek ide,
akik lovaikkal a hajót fölfelé vontassák odáig, ahonnan a homokot
szállítani lehet. A túlsó partra szoktak a lovaikkal kidöcögni ezek a
rácok, de ezúttal egy sincsen ott. Legalább nem látszanak.

Most kezdődik aztán a verseny. Lesni, hogy mikor mutatkozik a Stévó, a
Péró vagy a Pájó. Ha mind a három jön, nagyon jó. De ha csak egy jön,
akkor csak egy hajó indulhat. Amiből megint az következik, hogy csak egy
hajó legénysége kereshet. S az emberek, akik egyébként jó barátok, a
kenyérharcban versenytársakká válnak. A hajók az innenső oldalon vannak.
A rác a lovaival csak a túlsón jelentkezik. Hát lesni kell. Lesik a
parton vagy a parti korcsmában. Szalad be egyszer a korcsmába a Balog
Pista:

– Ladikba, embörök, gyün a rác.

A hajók legénysége ladikba ugrál. Aki előbb ér át a kötéllel, amelyen
majd a hajót áthúzzák, az egyezkedik a ráccal. A verseny veszedelmes,
mert némelyiknek a korcsmai várakozásában már megártott az ital s ahogy
a partról az ingatag csónakba ugrik, majd kibillen belőle a vízbe.

A Balog Pistáék legelőbb érnek át: ott van három ló, de a Péró rácnak
csak a fia van ott, valami tizenkétéves gyerek.

– Hát az apád?

– Otthon – mondja a gyerek.

– Az ördög vigye el. Hát miért nem maga van itt?

– Beteg, fekszik – mondja megint szomorúan a gyerek.

– Hát aztán te mit akarsz itt a lovakkal?

– Fuvart keresek.

Fuvart. Egy tizenkétéves gyerek. Nevetséges volna, ha olyan szomorú nem
volna, hogy a Péro fekszik s ez az apró gyerek kénytelen a beteg apjára
keresni. Elég hidegecske van, a gyerek reszket rongyaiban s félve néz a
magyarokra, hogy kap-e tőlük fuvart, nem kergetik-e el.

– A fene egye meg ezt a világot – mondja elkeseredve Felföldi János öreg
hajóslegény. – Én is dolgoztam az apámmal tizenkétesztendős koromban, de
így már csak mégse eresztött volna el három lóval ilyen időben.

Balog Pista ránt egyet a vállán:

– Az ő dolguk – mondja. – De hát föl bírja-e ez a gyerök húzatni a hajót
a második fövenyig, mert az első víz alatt van?

A gyemek reménykedve, félve szól:

– Fel, fel. Voltam már. Apámmal. Voltam, tudok otan járás. Apámmal tudok
otan járás én.

A hajósok összenéznek. A gyerek szemében megcsillan a köny.

– Apám nagyon beteg, – szepegi. – Anyám küldte engem keresni fuvar. Nem
van pénz házba.

– Az ördög bújjon belétök – gondolja Felföldi János – minek házasodtok
ilyen világba. (Ő maga ugyanis agglegény lévén.)

– Hát induljunk no – véli Savanya Pál. – De ha ezt a gyerököt leüti a
partról a kötél, ki felel érte?

– Oh – repesi a gyermek örömmel – engem nem leüt kötél. Én tudom járás
otan.

No jó. A hajót áthúzzák, a lovakat a kötél elé kötik, Balog Pista a
kormányhoz áll, a többi ember, ahol csekély a víz, csáklyával tolja a
hajót, segitvén így a húzásban a gyerek lovainak. A gyerek megy
rendesen. A kötelet átveti ott, ahol kell, a lovakat szólongatja,
haladnak is.

– No nézd, – mondja Balog Pista, kedvtelve nézvén a kormány mellől a
partra – miből lesz a tollas egér?

– Jó, jó, mormogja Felföldi – akivel oldottál, avval köss. Nem tudom,
avval kötünk-e ma ki, akivel eloldottuk a partról az edényt.

Azonban rendben megy minden. A gyerek ügyeskedik. Az egyik „Haó!“-ra
rendesen megáll, a másik „Haó!“-ra rendesen megindul. Az út ugyan nem
jó. A vizecskének kicsit erős a sebje. A szél is szemközt jár. S
következnek a szirtes partok. A jó reggelit néki – gondolja Felföldi –
akivel oldottál, avval köss, vigyázz…

A felső kabátot leveti.

– Kendnek melege van? – kérdezi Savanya. – Tán pálinkával fütötte be
kend a kályhát?

– Hallgass, – mondja Felföldi s néz a partra.

Nézhet. Az ember meg a ló eszes állat. A hajóhuzó ló tudja, hogy mi az a
szirt. Az ember is tudja s egyik is, másik is beljebb húzódik haladás
közben. De a gyerek még nem ember, az ezt nem tudja. Pedig épp itt a
kötelet is emelgetni kell. A gyerek szalad, fut, igyekezik, hogyne,
mikor a májkója azért küldte, hogy pénzt vigyen haza. Egészen a
homokszirt szélén fut.

– Ahun a! – kiáltja Felföldi – az apád teremtésit.

Csak egy kétségbeesett sikoltás hallatszik, s ahogy mindenek
odatekintenének, láthatják, hogy a fiú alatt a szirt széle leszakadt s
esik a fiú a magasból bele a vízbe, az ostorral a kezében. A szirtes
part alatt örvény van, forgatag, úgy hívják azt, hogy limány. Hát abból
ugyan elevenen nem kerülne elő a gyermek, ha a hosszú csáklyával
Felföldi a vízbe nem ugrik. Nézhetik a hajóból, hogy mit csinál, mert a
lovak okosak, a lovak tudják, hogy valami baj történt: a lovak a parton
megálltak. A csáklya bolond eszköz. Annak a kampójával el lehet találni
a víz alatt vergődő ember ruháját, hogy beleakad, de hegyével ugyanakkor
keresztül is lehet szúrni a halállal ott lent viaskodót, hogy hamarább
érjen a másvilágra. De a csáklyakezelés egyszerű és mérges túdosa nem
szúrja vele keresztül a gyereket, kanem a ruháját találja el a kampóval
s a halak országából magához húzza, vállára emeli s lábalja vele a vizet
a hajóig. A gyerek hamar föleszmél, mert nem sok ideig volt oda alá.

– Az enyim lovak? – kérdezi, ahogy kinyitja a szemeit.

Savanya a vasmacskát veti ki, hogy a lovakat szintén ne rántsa a
szirtről a vízbe a hajó s azt mondja:

– Ördög bújjon a lovadba, mit törődsz velük?

Balog Pista kihozza a hajó-gulibából a subáját. Ócska ugyan, de jó lesz
azért a gyereket beletakarni.

Azt mondja Felföldi:

– Adjátok rá az én felöltőmet, aztán fektessétök le a gulibába. A subát
adjátok ide neköm, majd hajtom a lovakat.

A többi értetlenül néz rá:

– Kend? a lovakat?

Mert ez hihetetlen. Hajós létire? Kocsisság?

– Hát – mondja sötéten Felföldi – hát csak nem mögyünk szégyönszömre
haza?

Már menne is kifelé a partra, azután az eszibe jut valami s elneveti
magát:

– Az ördög bújjon a kölkibe! Hát még most is a keziben van az ustor.




Rágyújtás.

A munkához való pipa rövid készség, ellenben a tisztán csak időtöltésből
való füstöléshez hosszabb szárú pipa is használható. Nem nagyon
hosszúszárú, hanem csak amennyi az embert megilleti. Ez vasárnap délután
nagyon alkalmas, ha otthon a karosszékbe, illetve magyarul mondva, a
gondolkodó székbe helyezkedik az ember s csendes terveket csinál
affelől, hogy a jövő héten milyen munkába fog, melyik napon megy ki a
paprikaföldre s melyik napon kellene herét kaszálni, mert a lovak
mostanában nagyon étkesek, kiheverték az étvágytalanság betegségét,
pedig a Kalszbád fővárosában sem voltak, ahova az urak szoktak járni.

De ezúttal nem a gondolkodószékbe ül János, mert nem is rávaló az idő,
hétköznap estefelé lévén. Csak az előbb jött haza a földből, vacsora
ideje még nincsen, a nap pedig délután ugyan jól odabámult a dolgozó
Jánosra, tehát egy kis bor szoldával igen elférne.

Tehát gondolja a katonaviselt János: Direkció Fekete Tóth Mihály, a
bormérő. Nem is messze van ugyan. El kell menni oda. János a hosszabb
szárú pipát viszi, meg a dohányzacskót. Az acskót a zsebben, a pipát
ellenben kézben forgatva. Ez a külvárosi útcán lassan, sétálva haladó
Jánosnak tekintélyt kölcsönöz.

Fekete Tóthéknál csendes hely van. Hétköznap nem igen van más vendég
ott, mint csak maga a gazda, mert az állóvendég hamar odább halad. Tóth
Fekete ráér a hivatalában egész nap különféle rendeket tartani az üvegek
és a poharak között. Közben kinéz az ablakon, ha kocsi zörög el előtte
az út porában. Nagy Zakar alsószomszéd alighanem új kamrát épít, mert
téglát hordat, de csak afféle olcsót. Török Péteréknél nagybeteg lehet
az asszony, mert kétszer is végigment az útcán a doktor kocsija, Barna
Andráséknál mostanában nem nagyon sok pénz lehet a házban, mert a
tüzelni való fát talicskában viszik a boltostól. Az útca eseményeit így
le lehet olvasni az ablakból anélkül, hogy a hivatalát csak egy lépésre
is otthogyná az ember.

– Adjon Isten jó estét, – köszönt be János az ajtón.

– Jó… – Mondja Tóth Fekete, mert ő szűkszavú ember. Irgalmatlan vastag
hangja van neki, ha ő azon félannyit beszél is, mint más, már
kétannyinak látszik. Ennélfogva nem igen szól semmit.

– Hát majd egy pohár bort, – véli János.

Tóth Fekete a bort a zöldmázas kancsóból a pohárba önti. Többet öntött,
azért egy keveset visszaönt a kancsóba. A poharat az ablak felé tartva,
látja, hogy sokat öntött vissza. Ismét önt tehát hozzá a kancsóból s
most kedvtelve látja, hogy az arány tökéletes, mert még szódavizet is
kell föcskendezni a pohárba.

A vegyi folyamat így elvégeztetvén. Tóth Fekete a pohárral a kezében a
söntés elől méltóságteljesen kifordul s nézi, hogy hova ült le János.

Hogy azután elébe tenné a poharat. De János még nem ült le. Tóth Fekete
vár egy darabig, de mert a helyzet nem változik, egyik asztalhoz
közeleg, a poharat ráteszi, ő maga pedig ismét megy az ajtó-ablakhoz,
hogy az útca napi történetének valamely kiváló eseményét szemlélni el ne
mulassza.

János a széket elhúzza az asztaltól s ráül. Kis hörpintést nyel a
borból. Jól van elkászolítva, mondható.

– Haj, haj – mondja – nahát…

Ez a kijelentés most már a dohányzásra vonatkozik. Egy kis füstöt kell
itten csinálni, amely az asztal fölött szeliden legelne, mint a nyáj.
Nem lehet enélkül el lenni. János elsősorban a dohányzacskót veszi elő,
ami nem kis fáradságba kerül. Szép, nagy, termetes zacskó, amely alig
fér a zsebbe s így alig jön ki belőle. Két kézzel kell előszólítani
onnan.

A zacskót János kicsavarja, mert a nyakát kell annak kicsavarni. Így
szépen szétborul, sallangjai szerteállanak. Némely sallangon
értéktárgyak mutatkoznak, pipaszurkáló, továbbá csiholó acél. Ez azonban
már régi szerszám, használaton kívül van, csak becsületből őriztetik,
mint a régi szolga.

János a kibontott zacskót az asztalra helyezvén, fejjel föléje hajol, az
orrát szinte beledugja s a dohány illatából mély lélekzetet szed magába.

– Aztán még ez se dohány? – kérdezi hangosan.

De Tóth Fekete nem szól semmit. Ugylátszik, ma épen nem kívánja a
beszédbe való elegyedést. Lehet, hogy összeveszett az asszonnyal, vagy
levelet kapott a fiától, aki a Pesten tanul. A levél mindíg veszedelem.
Akinek nincsen baja, nem küld levelet.

János megint kortyant s ezen igazságokon elgondolkozik. Mert ami igaz,
az igaz. Azonban gyere csak ide pipa.

János ránéz.

A csutorát a szájába veszi s belefúj. A nyelvével pattogtat a csutora
végén. Ha a csutora azt mondja: sz–sz–sz, akkor baj van. Ha azt mondja:
hup–hup–hup, akkor rendben van minden és örömében sírva könnyezhet
minden igaz ember egy ilyen valóságos pipa láttán.

A pipa eleinte azt mondja: sz–sz–sz.

– Ejnye – mondja János – ugyan él-e még, aki csinált? Bújjon bele az
ördög.

Jobban belefúj. Mint a rezesbandánál szokás a nagy trombitába. Tóth
Fekete odanéz, de nem szól. Csak gondolja magában: dagad a pofaszíjja.

Gúnyolódók véleményeire nem kell azonban adni semmit, mert akkor sohasem
megyünk semmire. János fúj a pipába kegyetlen. Valami kirepül belőle,
azontúl a pipa azt mondja: tup–tup–tup.

– No, – véli János – csak nem veszünk mink össze.

A kisujj működése következik. Vannak balgatag emberek, akik a pipa
belsejét bicskával kaparják és szúrkálják, ami gyakran kényelmetlen
meglepetésekre ad okot, mert a pipa a makjánál kilyukad. Jóérzésű ember,
aki tart valamit a pipájára, a kiskörme ujjával, másként mondva a
kisujja körmével hatol a pipa kráterébe, hogy benne tisztálkodást
végezzen. Ez lassú s komoly munka. A körömnek a pipa minden oldalán le
kell csúsznia, teszem azt például, mikor a kubikosok készen vannak a
gödörrel s ásókkal az oldalait tisztogatják egyenesre fölülről lefelé. A
pipa, az állam hasznának ezen kiváló égető kemencéje ily módon tisztul s
oldalairól a fölösleges anyagok a köröm működése nyomán a pipa aljára, a
makkba hullanak.

Ezúttal a további munka abban áll, hogy a pipa és a szár egymástól
elválasztatik. János a szárat jobb kézzel marokra fogja, ujjainak
azonban ezért szabad tér marad a további működésre. Ami ujja már most
csak maradt, az mind a pipát fogja, azt az alsó végével a szájához
emelvén.

János előbb levegővel teleszívja a tüdejét megint.

– Engödelmet kérök, – mondja, befelé szíva a szót, pedig senkisem ül az
asztalnál, dehát ez már szokásos s ki mit már megszokott, ne tegyen le
arról ez világi életében, különösen ha amúgy is tiszteletadásról van
szó.

Azután a pipába belefúj.

– Sss–sup–sup–sup, – mondja a pipa s minden bele nem tartozó anyag
kirepül belőle s éppen azért szokás engödelmet kérni, hogy ha valakit
ezen lövedékek találnak, azt zokon ne vegye.

Szár és pipa ismét egybekerülnek.

A pipát jobbkézzel János beleállítja, olyképp, hogy ha a pipa hajó
volna, a dohány meg víz, a pipa most megmerülne a dohányban és
elsűlyedne. Így azonban nem sülyed el, sőt a dohány csak úgy megy belé,
hogy János az egyébként lenézett balkéz mutatóujjával belekaparássza.

De a kaparászás nem állandó. Időnkint azt abban kell hagyni tömés
szempontjából. A jó gyújtat dohány a pipában a tömést éppen úgy
megkívánja, mint a liba. Míg azonban a dohány belekaparászása a balkéz
mutató ujjával történik, a tömést nagy általánosságban a középső ujj
végezi. János e tekintetben kivétel, mert a János balkeze középső ujját
a malac még kicsi korában kettéharapta, így Jánosnál a tömésre a
nevetlen ujj van hívatva.

Úgy leginkább, ha félig van dohánnyal a pipa, akkor történik a tömés.
Most újból belekaparászás s ismét tömés, János néha hörpent s fokozott
elővigyázattal tömköd, míg a pipa dohánnyal megtelik. Ez időben újból
tömködés. Tudomány ez, bárki bármit beszéljen. A tömésnek úgy kell
történnie, hogy a szívás levegője azon értelmesen haladjon át: nagyon
friss és könnyű ne legyen, ellenben kemény szívások, úgynevezett
szipákolások se fordulhassanak elő.

Ha ezeknek tekintetbevételével egy megtömött pipát kedvtelve tart maga
elé az ember, mint a János is, nem lehet valóságos pipás az, aki erre ne
mondaná, hogy:

– No, ez már csakugyan egy rendes gyújtat dohány.

Ez most már teljesen jó volna, ha nem volnának tökéletlenek az emberek.
De az emberek azok. Egyik rész azért tökéletlen, mert nem végzi rendesen
a munkát. A másik rész azért tökéletlen, mert mindent jobban akarna
csinálni, mint kellene.

János olvasva is ezen utóbbiak közé sorozható, mert bár a készség most
már tökéletesen rendben van, János még csak most fog hozzá, hogy a
pipában tartózkodó dohánynak fészket csináljon.

Hallhatatlan dolog ilyesmi a gyufakorszakban. Miről jó az, manapság,
fészket csinálni? De hát hiába, ez szokás, ez tradició, ez a pipázás
régi erkölcsei közé tartozik s eredete a csiholás idejébe esik vissza.
Szóval a taplókorszak maradványa. Mert akkor igenis szükséges volt a
dohány tetején a fészekcsinálás a tüzes tapló részére. Azt megkívánta a
bükkfatapló is, az ürömtapló is. Nem volt köztük személyválogatás.

– No, mondja János elégedetten és a szájába veszi a csutorát.

Gyufatartó van az asztalon, de kissé távolosabban fekszik. Azt közelebb
húzza, mínt a következő hadműveletek alapját. Kihúz belőle egy szálat.
Pirosszárú, sárgafejű gyúfa. Jó gyúfa szokott az ilyen lenni, – ha jól
van megcsinálva. János végighúzza a porcellántartó recés oldalán, a
gyufa egy kicsit ég, de mire János az égő fát a pipáig elszállítaná,
elalszik. Hármat is kivesz most és megvizsgálja a fejüket. Mert ez
megint olyan dolog, hogy a nagyon kicsi fej sem jó, a nagyon nagy se.

Mondják, hogy a gyufából rendszerint a harmadik szokott az lenni,
amelyikkel rágyujt az ember, ennélfogva mindjárt elsőnek a harmadikat
kellene eltalálni. De ez nem mindíg sikerül, mert a gyúfa amúgy is igen
kiismerhetetlen állat. A szegedi gyúfát Temesváron használják, a
temesvárit Gyulán, a gyulait Selmecbányán, a selmecit Szegeden. Szóval
egyik sem próféta a tulajdon hazájában. Húzásuk van nekik, mint csendes
nyári estéken a réti vízen a vadkacsáknak szokott. Tanulmányozni kellene
már egyszer ezt is, mint a madárvonulást.

A másik gyúfa, a harmadik gyúfa sem sikerül. A negyedik azonban szépen
ég s János barna arcára egy rézbőrű indiánus színét veti. János viszi a
gyúfát a pipához és fokozottan szíl. Mondják ugyan úgy is, hogy szív, de
Jánosék úgy mondják, hogy szíl. Így legalább a szó nem egyez. A dohány
tüzet fogott s János a szájából kékes füstöket fú a levegőbe.

Ez kéjes érzés. János a pipát kiveszi a szájából és nézi a parazsoló
dohányt. Tisztességes szűzdohány ugyanis ilyenkor kidudorodik a pipából.
Mint mondani szokás: keresi a fináncot. Mikor János ezt a látványt
kiélvezi, a hüvelykújjával lenyomja a dohányt. Az ezen elnyomási
törekvésekre azzal felel, hogy kialszik.

– Hejnye, – véli János – tán az ördög bújt beléd?

A gyújtási kísérletekben János szerencsétlen ezúttal, mert csak az
ötödik gyufa fogja meg. Az örökös sercegések Tóth Fekete figyelmét is
felköltik, ki is az ablaktól félig elfordulván, komoran nézi Jánost, aki
az ő vagyonát ily példátlan módon pazarolja.

No de most már ég a pipa vídáman. Ez Jánost arra indítja, hogy beszédbe
kezdjen. Tóth Fekete ugyan nem felel neki semmit, de ő csak beszél.
Hogy: ha hat napig nem lesz eső, beleüthet az istennyila a kukoricába.
Továbbá aszondják, hogy a burkusok meg a franciák már megint hadakozásba
vannak elegyedve. Még továbbá, hogy Tápé alatt annyira megapadt a Tisza,
hogy a süvöltő kidugta a fejit a vízből. Ez a Süvöltő az a kísértet, aki
a hajósokat, halászokat, lóúsztatókat lehúzza a víz fenekére.

A dohány a pipában eközben feletájig leér, de mert a szónokló János nem
szívja elegendőképpen, ismét kialszik belőle a tűz.

– Hej, – feddi János, – a szél hordja el a hajadat.

Ez kemény kívánság, mert az akasztott ember haját szokta a szél
elhordogatni a régi jó időben, amikor az akasztott ember addig lógott a
fán, amig le nem szakadt a láncról. Mert a kötélről másnap már láncra
tette át a hóher, a kötelet eladván orvosságul. Igen hasznos volt
torokgyík ellen.

Félpipánál a rágyújtás nem úgy van, hogy a pipát talán egyenesen
tartanák. Ilyenkor a gyúfa áll egyenesen, a pipa szelíden oldalra fordul
s a láng beleszívandó. Az első szál nem sikerül. János beledugja a
pipába, hogy majd a második gyúfa tüzének segít. A második sem sikerül,
a jó reggelét neki. János azt is beledugja a pipába. Jön a harmadik
gyúfa, a negyedik gyúfa, jönne az ötödik is, de Tóth Fekete az
ajtóablaktól komoran megindul. Elmegy a söntésig, ahol egy kis asztalon
a tulajdon dohányos-szitáját tartja. Azt szó nélkül János asztaláig
elviszi, leteszi, a gyufatartót pedig fölmarkolja és elviszi a
kisasztalra.

– Ne te ne! – kiált föl János, csodálkozva. – Hát kend?

– Hát én? – gordonkázik mély hangján Tóth Fekete. – Hát én!

– Hát mért viszi kend el a gyúfát? – méltatlankodik János.

– Hát – bődül Fekete Tóth – azért hoztam helyötte dohányt. Inkább adok
kendnek ingyen dohányt, de ingyen gyúfát nem adok, mert kend több gyúfát
prédál, mint dohányt.

János erre mérgesen kicsap egy hatost az asztalra s megy. Az ajtót
egészen kitárja, úgy lép át rajta. A lépcsőn visszafordul:

– No, – mondja – hallja kend. Ide se gyüvök többet.

Tóth Fekete tudvalevőleg lovaskatona volt, minélfogva huszáros zsebje
van a nadrágján. A balkezét mindíg ebben a zsebben tartja, van benne két
régi négykrajcáros, egy Mária-húszas, három Libertás-pénz, ezeket szokta
csörgetni vele. A balkéz lassan és óvatosan kihúzódik a zsebből, egészen
addig, hogy a mutatóujj a szabad levegőre juthat. A mutatóujj meredten
mutat a zsebszélről az ajtóra. Tóth Fekete a János fenyegető szavára
elütőleg dörgi:

– Leginkább tögye kend be az ajtót, mert így nagyon luftos az ájer…




Juhászok meg bürgék.

Ami a juhászt illetné, nem lehet mondani, hogy a juhász valami
különösebben tudományos ember volna. Már úgy könyvek tekintetében. Nem
igen jár iskolába ugyanis. Ha járt is valaha valahol egy keveset, azt is
elfelejti. De nem igen szoktak járni. A juhászat mestersége olyan külön
tudomány, hogy azt már gyermekség éveiben kell tanulni s kétféle
iskolába egy időben nem járhat egy ember. És nem is való mindenki oda.
Olyan ember, aki szereti az ágyat, ne menjen erre a foglalkozásra, mert
tudvalevő s a nóta is mondja, hogy a juhász ritkán hál ágyon. Legfeljebb
télen, mikor ártatlan és gyenge jószágaival a havak és hidegek elől
fedett helyre kénytelen takarodni. Tavasztól őszig azonban a mezők
fűveiből veti neki ágyat az isten, ugyan az sem valami különös ágy, mert
a birkát leginkább csak olyan kopár legelőre eresztik, ahol már más
állat nem élhet.

Ezen a mezőn van együtt az állataival hónapszámra a juhász. Legfeljebb a
kutyájával beszélhet, meg a szamarával. A szamár tudós és komoly állat,
de a beszédre felelni nem tud, bár lehet, hogy ha tudna beszélni, akkor
sem felelne, mert tudott igazság, hogy: sok beszéd szögénység. A juhász
így aztán csendes, szótalan és elmélkedő életet él. Nézi a mezőt, a
bürgét, az eget s mindannyinak kitapasztalja a sajátságait anélkül, hogy
azt valakivel közölné. Ha tudna írni s nem tartaná a papirosra való
betüvetést úri huncutságnak, valami nagyon alkalmas könyvet írhatna. De
ő csak a botra való rovást ismeri. Ez az egyetlen olyan okmány, amelyet
nem lehet meghamisítani, mert a kettéhasított botnak egyik fele a
gazdánál, a másik fele a juhásznál van: arról törölni, ahoz hozzáírni
csak akkor lehet, ha a bot két felét ketten közös akarattal összeteszik.

Szóbeszéd akkor sem történik, mert minek. A hallgatagság az okos dolog.
Van eset rá, hogy a szikes mezőkön legelés közben két juhnyáj összeér s
az egyik juhász üdvözlésképp azt mondja a másiknak: Eső lössz.

Ez reggel van s a másik juhász csak úgy délelőtt-tájban feleli rá:

– Vagy hó.

Elmélkedések következnek, miközben nyilvánvalóvá válik a
kétségbevonhatlan tény, hogy két falkának kevés ez a mező. Az utóbb jött
juhász szól tehát a pulinak és a csacsinak, hogy intézkedjenek. A
csacsi, mint aféle előljáró marha, azonnal megindúl, a puli pedig kiadja
a parancsot, hogy aki birkának érzi magát, haladjon odább. Aki birka nem
megy elég gyorsan, a hátára ugrik s megtépázza. Mennek is. Távozóban a
juhász visszakiált (ez már úgy dél felé van) amahoz:

– Úgy löhet, dara is.

E szótalankodásokból nyilvánvaló, hogy a juhász a bojtárt nem neveli,
nem tanítja, hanem tisztán csak az elmélkedésen alapuló tanulmányokra
hagyja. Meditálás ez, akár csak a baráti klastromban, azzal a
különbséggel, hogy a barát vagy van, vagy nincs: egyre megy, a juhász
ellenben közgazdasági tényező, nincs még száz esztendeje sem, hogy az
ország legelő vagyonának a fele az ő keze alatt járt.

Aki igazán juhot akar nevelni, annak korán kell kikerülnie a falkához.
Már akkor, amikor még csak akkorka gyerek, hogy az egész fizetése a
testi ruha, egy kalap, pár fejelés csizma, meg egy zöld szürkankó.
Bizony borzasztó tudatlanságban nőnek fel, de idővel mégis csak ő
belőlük származik a tapasztalt számadó. Némelyik úgy elkerül hazulról a
pusztába, hogy a nevét is elfelejti. Nem is törődik vele. Ő ma is a
Jákob életét éli, aki Lábánnál juhászkodott és szintén nem volt
vezetékneve neki.

Azt mondja a járásbíró egy tárgyaláson a valamely birkák irányában
beidézett bojtárgyereknek:

– Hogy hívnak, fiam?

– Jankónak – mondja a gyerek.

– Hát milyen Jankónak? Van csak talán másik neved is?

Azt mondja a fiú:

– Nem tudom én a másik nevemet. Bojtár Jankónak hívnak engöm.

– Olvasni tudsz-e?

– Nem tudok én. A birkát mög tudom olvasni.

– Templomban voltál-e már?

– Nem én.

– Talán még nem is láttál templomot?

– De – mondja örvendezve a gyerek, hogy már valamire igent is mondhat –
mert kilátszik a teteje a pusztába.

– Hát akkor – folytatja a bíró – talán még harangszót se hallottál?

– No – szól elgondolkozva a fiú – ha a szél arra fuj, kivágódik a szava.

Ez eddig is kulturkép. Jön azonban utána java is. A bíró tovább
kérdezősködik. Kötelessége, mert amíg a gyerek lelki világát nem ismeri,
eskűtételes vallomásra nem bocsájthatja. Mondja hát neki:

– Hát akkor te talán azt sem tudod, hogy van Isten?

A kérdésre a válasz egyenes és megdöbbentő.

– Tudom, hogy van Isten – mondja az apró pusztafi – mert ha valami baj
van a birka körül, a számadó mindíg azt szidja.

Isten megismerésének különös módja ez, s hány ember lehet az országban,
aki csak így ismeri?

*

A gróf, egy dús és nagy birtok ura, igen gazdag ember. A paraszt az
ilyen nagy kiterjedésű földeket úgy hívja, hogy: birodalom. Ha száz
holdja van valakinek, akkor földje van neki. Ha sok-sok ezer holdja van,
akkor birodalma van neki. Egyébként ha valamely határban sok Széll nevű
ember lakik, arra azt mondja, hogy az a Szelek birodalma. No hát a gróf
is birodalmas ember, ennélfogva elhatározta, hogy nem ér ez a magyar
paraszti juhászat semmit, hanem merino-juhokat kell terjeszteni. Szép,
selyemszőrű, fehér, hótiszta merino-juhokat. A számadó-juhász efelől
megkérdeztetvén, azt mondta:

– Hát hiszen, ami azt illeti…

A juhok megjöttek valahonnan Spanyolországból s honi mezőinken
elhelyezkedének. Fehérségeikkel szinte világítottak a zöldelő határban.
A számadó is kedvetelve nézte őket s olykor jókedvében ismertette az
Istent a bojtárok előtt.

Nincs azonban olyan sors a világon, amelyben olykor némi bajok ne
történjenek. Királyok sem vétetnek ki ezen szabály alól, még kevésbbé
juhok, habár merinóiak is.

Történik tehát, hogy a juhokon némi feketeségek történtek. Ez baj a
gyapjú értéke tekintetében. A hazájukban sohasem feketednek. De itt
igen. Először a kis birkának a szájában látszik valami jel. Azután a
szeme fölött a gyapjun látszik egy fekete pont, amely azután terjed. Ez
a kis birka, mire anyányi lesz, már csak tarka-barka bárányokat hoz a
világra.

Ez a szomorú eredmény, ugyancsak elkeserítette a grófot. Mert akármilyen
gazdag is valaki, a hiába kiadott drága pénz csak bántja az embert. Írt
szakemberekhez leveleket. Azok levélben megírták neki a szakvéleményüket
s tanácsokat adtak. A gróf kiadta a rendeletet a tiszteknek, hogy a
tanácsok szerint kell eljárni. Már nem tudom, miféle tanácsok. Etetés,
legeltetés, itatás dolgában s a merinófaj szigorú megválogatása ügyében
lehettek valamik. Mindegy azonban, akármik voltak, mert a szép fehér
bárányok azontúl is csak megtarkásodtak.

Hát most már mit lehet tenni? Itt látnivaló, hogy tennivaló nem volt
más, minthogy egybe kell gyűjteni a szakértőket a helyszínére,
vizsgálják át az egész falkát, értsenek szót a juhászokkal s nézzék meg
szigorúan, hogy az ő utasításaikat betartották-e rendesen ezek az
értetlen juhászok. Így is történt a dolog. A szakértők eljöttek, néztek,
vizsgáltak, de csak tanácstalanúl állottak a rejtélyes dologgal szemben.
Különös dolog az, hogy az efajta juh a hazájában sohasem tarkál, itt
pedig már a második generáció elkezd feketedni.

Nézik tehát e sajátságos állapotokat a hozzáértők s a gróf mutatja nekik
sorra a sok szép jószágot:

– Ez is tarkul, az is tarkul, amaz is tarkul.

Azt mondja egy a meghívottak közül:

– A helyszínén kellene tanúlmányozni a kezelést.

– Micsoda helyszínén? – kérdezi a gróf. Hisz itt a helyszíne. Itt tarkul
a birka.

– Nem úgy értem, – mondja amaz. – A spanyolországi kezelést kellene
tanulmányozni.

Neveti a gróf:

– Hogyan? Én menjek oda? Vagy a számadójuhászt küldjem ki?

– Az utóbbi jobb volna.

– No – mondja a gróf – ezt a tanácsot nem fogadom el. Hiszen ez a juhász
juhásznak jó, de másként irástudatlan és értetlen ember. Nem lehet azt
utaztatni.

A számadójuhász eddig nem szólt semmit, mert nem is illendő urak dolgába
beavatkozni. Most azonban megrendülve hallja, hogy őt valahova
spanyolviaszkországba utaztatni akarják. Hát még mi a ménkű nem lesz a
világból? Oda áll hát a gazdája elé:

– Mögkövetöm a méltóságos gróf urat – mondta – de hát miféle ügyben
fujják a követ az urak?

– No tessék – mondta a gróf mérgesen – ehol a példa. Hónapok óta
tárgyalunk ezen a dolgon, s ez még azt sem tudja, hogy miről van szó.

– Mögkövetöm a méltóságos grófot – védekezik a számadó – neköm nem
mondtak sömmit, én mög nem kérdöztem sömmit. Nincsen a parasztnak köze
az uri dolgokhoz. Mindönt úgy csináltam, ahogy parancsolták…

– Hát – enyhül a gróf – arról van szó, hogy ezeknek a juhoknak nem volna
szabad tarkulniok, de mégis tarkulnak. Hát miért tarkulnak?

Mindenek odasereglenek s lesik, hogy mit mond a puszták ezen tudatlan
gyermeke.

A puszták tudatlan gyermeke mosolyog, már amennyire ennyi nagyságos úr
iránt való köteles tisztelet megengedi és ezt mondja:

– Hát mögkövetöm a méltóságos grófokat, én mán régön mondtam az intéző
úrnak, hogy ennél a fehérnyájnál nem volna szabad fekete pulikutyát
tartani.

A gróf szivesen leszamarazná, de nem akarja hű szolgáját ennyi úr előtt
szemtőlszembe megszégyeníteni. Így csak azt kérdi:

– Hát mit árt ebben a dologban az, hogy ha fekete a puli?

– Hát – mondja a juhász – az anyabirka mögcsudálja a fekete pulit, mikor
a puli hajkurássza, azután attul lösz tarka a bárány.

Amely feleletre mindnyájan elképedének.

*

Mert hiszen ez a dolog benne van a bibliában is. Igaz ugyan, hogy néha a
szaktudás távol esik a bibliától, de ez az egy dolog mégis csak benne
van a bibliában. Nem egészen így, kissé másként. Mózes beszéli az első
könyvében, hogy a furfangos Jákob juhász, miként csapta be a szintén
furfangos Lábán gazdát. Azt mondja az első könyv XXX. káputjában a 32.
mondás: Minden juhaidat megjárom ma és elszakasztom a szeplős és tarka
juhokat és mind a feketéket a juhok között és az olyan legyen azután az
én jutalmam. Azt mondja a 34.: És mondá Lábán: Bátor úgy legyen. A 35,:
Elválasztá azért azon napon a szeplős és tarka kosokat, tudniillik,
amelyekben valami fejérség vala és minden feketét a juhok közül, és adá
azokat az ő fiainak kezekhez.

De már a 37. szerint, Jákob juhász kezd túljárni Lábán gazda eszén. Mert
azt mondja a 37.: És Jákob vett zöld nyár-, mogyoró- és
gesztenyevesszőket, és megtarkálá azokat fejéresen, hogy a vesszőknek
megtetszenék a fehére. A 38. beszéli tovább: És helyezteté a megtarkált
vesszőket a juhok eleibe az itató válukba, melyekből a juhok szoktak
vala inni, hogy a juhok azokra nézve fogadnának.

Az eredményt a 30. mondásban tudatja Mózes az érdeklődőkkel: És a juhok
fogadnak vala a vesszők felett és ellének vala a juhok csepegetett
lábúakat, szeplősőket és tarkákat.

Amely dologból nyilvánvaló – e jelentés tisztán csak azért iratott, hogy
öreg számadójuhász Ballangó Nyáry János, továbbá ama régen élt Jákob
juhász egyformán írástudatlan pusztai parasztok voltak, de a bürgéhez
jobban értettek, mint az írástúdók.




Vera elvitele.

Van ember, aki megélhetését itthon nem találván, olyan mesterséget
vállal, amely idegenbemenéssel jár. Így van a hajós, aki tavasztól őszig
odakószál, de családja itthon marad. Egyedül a kormányos az, aki
családját is a hajóra viheti, mert külön szobája van a hajón, de ezt nem
mind teszi. Akinek van valami olyan holmija, amire itthon is ügyelni
kell: teszem azt, ragasztott magának egy kis házat, vagy hogy van egy
kis földje, ami valamit a konyhára beterem, az az asszonyt itthon hagyja
a dolgok végzésére. Az asszony itthon él, tejet árul, vagy piaci
kenyeret süt, ideje eltelik és hasznát is látja. Más esetben pedig
csirkével, tyúkkal kofálkodhat. Meg a gyümölccsel. Ismerek öregasszonyt,
aki egyidőben, egy nyáron úgy élt, hogy garabolyokkal megrakodva minden
nap vasúton Szabadkára ment, ott az edényeit televásárolta gyümölccsel,
vasúton hazajött, a gyümölcsöt eladta s ment azonnal másikért.
Járkálásain haszna volt, mert ép abban az évben itt a tavaszi fagy
leszüretelt gyümölcs dolgában, a szomszédban meg dúsan termett: ott
olcsó volt az, ami itt drágán kelt. Íme, a világforgalom kurta
kiadásban, ahogy azt a szikár és csupa csont Rozanenő művelte. Hát igen,
kereskednek. No másfelől pedig az iskolás gyerekek végett kell itthon
maradni, mert szükséges, hogy azok a tanító úr elébe járjanak.

A másik országjáró vándor, a kubikosember sem családostul járja útjait.
Az is itthon hagyja mindenkijét és az asszony, meg a gyerekek tartására
időnkint a postán küld a keresetből. Idegen országok különféle utalvány
lapjai érkeznek egyszerű külvárosi utcák csendes házaiba. A pénzekből,
amiket az oktalan költekezés idegen országokba kivet, némely részt így
szállít haza a verejtékes, nehéz munka…

Van azonban harmadik történelem is. Azokról, akik amidőn elindulnak,
mindenkijüket magukkal viszik. Nem marad itthon senki: ha talán házacska
van már ragasztva, hát a ház. Mert a mondás az, hogy a házat ragasztani
kell. Miként támadt ez a szó, ki tudná? De így van, hogy a házat
ragasztani szokás. A földre, amely oly könnyen kiszalad a birtokosa lába
alól, rá kell ragasztani a házat, hogy ott maradjon. Azután a ragasztott
ház ragasztja az embert. De hát vannak mesterségek, amikben menni kell.
Menni pedig családostul, akár az apró gyerekkel is, mert együtt dolgozik
az egész familia. Ezek a vályogvetők és téglaverők. Ahogy a kubikos a
társaival éli a nomádéletet, úgy élik ezek családosan. Ahogy kubikos
csak az erről a vidékről való jó, a téglaverőt is csak innen keresik.
Van belőlük az Aldunánál is, valamint az ország felső részén. Némely
része így aratás után megy el s késő őszig odamarad, más része már
tavasszal útnak indul s szintén csak ősszel vergődik haza. Ezek jóformán
az évből csak a telet töltik otthonukban. Így van különben az ácsok nagy
része is: némely része Erdélyben csinál háztetőket, a másik
Szlavoniában. A költöző madarak szokására emlékeztető kép ez. Azokat az
ösztön hajtja, ezeket a becsületes munkával elérhető kenyér, amelyet
keresni kell, hogy hol hullajtotta el részükre az Isten…

Nem fehér a kenyér, nem lehet mondani, hogy selyemcipó volna, de nem is
fekete. Van olyan téglaverő vagy vályogvető család, amely a tavasztól
őszig tartó munka fejében hétszáz-nyolcszáz forintot is hazahoz. Persze,
nem mind egyformán, mert ez a dologtól függ. E kintélő idevalók soha
napszámba nem állnak, ezt a polgárbüszkeség sem engedné. Csak általjára
vállal, ahol mindenki munkája és ereje szerint érdemesül. Hanem azután
ahogy dolgozik, ami munkát végezni képes, szinte rettenetes. Az idevaló
is, de a szomszéd dorozsmai kúnok talán még erősebb munkájúak. Hiszen
dolgozni tud az alföldi nép kerekátaljában a feszülésig, mint az
aratáson is, de az aratás csak három hétig tart, emez a munka meg
tavasztól kezdve mindaddig, amíg az őszi nagy esők be nem következnek.
Mi voltakép ez a mesterség? Első sorban annak a tudománya, hogy mely
földek alkalmasok arra, hogy válykot csináljanak belőle, ismét meg hogy
mely föld teljesít hasznos szolgálatot téglakorában is.

Azután már csak ezen földek felásása, összehordása és dagasztása
következik. A megdagasztott föld azután formákba kerül az alkalmas
pillanatban. Hogy melyik ez az alkalmas pillanat, azt csak az tudja, aki
ért hozzá, mert az csak úgy mögmutatja magamagát, szóval a szappanfőzés
tudományához hasonló. Ez mindössze a hozzáértés, ezután jön a munka, a
karok, lábak és derekak ereje: hogy ki mennyit bír egy nap az anyagból
kiformázni. Ez azután a lázas munka, mert ezre szerint van a fizetés. Az
egész család dolgozik hajnaltól estig, még holdvilágos éjjelén is
folytatják; de még a földhordáshoz, vízért, élelemért való
küldözgetéshez hónapszámost is fogadnak maguk mellé. Mert aki itten csak
másfélezer formát tudna kivetni egy nap, az akár bele se fogjon, mert ez
olyan mesterség. Megállás nélkül tartó munka, szinte csoda, hogy annak,
aki közülök formáz, hajnaltól estig való folytonos hajlongálásban a
dereka el nem szakad. És hozzá élnek olyan nomád-életet, amelyet
gúnyosan néznének le az ezer év előtt bejöttek, ha látnák. Mert azoknak
a sátrai jobb lakások voltak, mint azok a földbarlangok, amikben emezek
laknak.

*

A Vera leányzó, aféle kislány-cseléd, itt szolgált nálunk és hogy valami
különösebb panasz lett volna ellene, nem lehet mondani. Úgy törögetett
ugyan az edényfélében, de nyilvánvaló volt, hogy ez annak a
túlbuzgalomnak a következménye, amely mindenáron gyorsan és jól akar
tenni, pedig az nyilvánvaló, hogy sohasem volt jó az a nagy sietség. De
az ilyenből jó cseléd válik, ha kézhez tanul. Azután az is jó, hogy
idevaló: az anyja időnkint bejár s gondot tart rá, tanácsokkal ellátja,
amiket jobban meg is szívlel, ha a szülőanyjától hallja. Úgy gondoltuk
hát, hogy a kis Verában igen alkalmas cselédre találtunk, aki majd
esztendőkig is el lesz itten.

De nem úgy volt, mert a mult hét hétfőjén jön az anyja azzal a kéréssel,
hogy szerdán délre eresszük el a Verát.

– Hova? Nem igen szokott ilyenkor lakodalom lenni.

– Nem is úgy, hanem hogy egészen eresszék el.

No ehol van ni. Jaj azonban, az nem úgy megy. Ép ebben az időben nagyon
nehéz dolog cselédet kapni. Fölmondás nélkül nem lehet ilyenkor elmenni
a háztól.

– Hát pedig csak már eresszék el – mondja az asszony – mert elmegyünk
valamennyien a városból téglát verni.

– Hát már minek vinnék ahoz a nehéz munkához ezt a kis lányt?

– Hát nagyon jól tud formázni.

Már hogy formába verni a sarat, azután meg sebesen kifordítani abból s
azután a mezőn sorba rakni, hogy száradjon. Nehéz munka.

A kis lány ép akkor jön haza a piacról s hallván a beszédet, sírva
fakad, hogy azt mondja: ő nem megy. Arra az anya kezd beszélni
hosszabban. Első sorban azon kezdi, hogy mi lenne vele itthon, ha
véletlenül fel találnánk neki köszönni.

– De nem köszönünk fel.

– De hátha mégis véletlenül felköszönnek – folytatja az asszony, de a
beszéde veleje mégis csak abban, hogy a Vera nagyon szépen tud formázni.

A lány nem szólt semmit, fejkendőjét a szemére húzta s dacosan dörzsölte
ujjaival az asztalt.

Utoljára abban történt a megállapodás, hogy ha szerdán reggelig tud a
helyébe más cselédet állítani az asszony: viheti, utoljára az ő lánya, ő
tudja mit tesz vele s ha felmond, két hét mulva úgy is csak el kell
ereszteni. Az asszony elment, de bizony csak nem talált, nem olyan
könnyű az ilyenkor, mikor a piacról is eltűnik a rendes cselédvásár s a
helyszerzők irodáiban is alig lézeng egy-két olyan cselédforma, aki
ingyen sem kellene. Jött hát kedden délután a hírrel, hogy nincsen
cseléd, de már akkor az ura is vele jött kettős kérlelésre. Csontos,
őszes ember az apa, bizonyos Ullmán József nevezetű. Hogy mint kerültek
a nevükhöz, nem tudni. Ez az öreg Ullmánnak mondja magát, míg a
kiterjedt család hajós tagjai Hulmány néven neveződnek.

Hát mondja az Ullmán, hogy ő voltaképen az idén nem is akart menni
téglavetésre.

– Háromszor sürgönyzött a vállalkozó, hogy mönjek, de még nem is voltam
rá felelettel. Aztán a mult hétfőn, mikor ép otthon az ebédöt összük,
hát nem beállít, hogy azt mondja: Hát Hullmán bácsi maga még a sürgönyre
se felel, hanem így kell érte jönni? Hát aztán három hatvanat igért
ezriért, hát mit csináljak? Nem löhet az ilyen munkát elhagyni…

– Négy-ötezröt – mondja az asszony – naponta kiverhetünk négyen, ha még
egy napszámost is fogadunk hozzá.

Ez nem megvetendő kenyér: naponta tizennyolc forint volna ez, ha
megbírják az ötezret. De ez aztán már borzasztó munka.

– Hát hiszen, nini. De kár ezt a lányt ilyen fiatal korában ebbe a
szörnyen nehéz munkába fogni. Majd meglátják, vakarcs marad, nem nő meg.

– Dehogy nem – mondja az asszony. – Látnák a fiúnkat, ennek a bátyját,
csaknem óriási, pedig mindíg velünk verte a téglát. Csak mög köll a
munkásnak az ételit adni, akkor nem köll félteni. Nálunk mögvan a
könyere – szalonnája mindönkinek röndössen. Még a napszámos embör is úgy
szegődik mihozzánk, hogy mink adjuk neki az ételt…

– No, én, ha maguknak vagyok, még se vinném el. Jobb lesz, ha itt marad.

Ullmán József a földet nézte lehajtott fejjel s hallgatott egy darabon.
Aztán megszólalt:

– Ne kévánnyák – mondta – ne kévánnyák. Egy fiam így veszött el. Itthon
hagytuk, mire hazagyüttünk, sehol se találtuk. Hova lött, mi baj érte,
senki se tudja. Húsz éve, hogy eltűnt, de még most is sokszor könyvezöm…
Hát mán nem akarnám, hogy még ezt is könyvezzem… Hát csak eresszék mán
el, kéröm.

S Vera ment, boldogan pakolászta össze a holmiját. Mert aznap új ruhát
vettek a lánynak, hosszúszoknyás új ruhát. Kis Vera így nagylánynak
neveződött ki s a nagylány örömmel ment oda, ahova a kislány menni nem
akart…




Utszélén.

Egyszer jön egy ember az úton létrával, a tarisznyájában különféle
keszkenőkkel. A létrát a városszéli lámpák fakaróihoz támasztja, fölmegy
rajta és az üvegeket kezdi tisztogatni. Lám, mit meg nem ér az ember, ha
a tél után a tavaszt kívánja. A lámpák így fényesek lesznek és a nap
igen sok oldalról tündököl bennük, mert biz a hideg és az eső
szivárványosra ette az üvegeket, de szebb is így s a nap már oly kedvvel
jár beléjük tündökölni, hogy még fölleget sem enged az égre, melyek őt
ezen kedvtelésében háborgatnák. Az ég már egészen kékszínü s csak néha
futkosnak rajta Isten kicsi fehér bárányai, haladván egyrésze keletről
nyugatnak, másrésze pedig nyugatról keletnek, már ahogy sorsukat az
idézi, ki őket is kezeiben tartja. A fű is növekszik már keményen. Azt
mondja egy ember, aki a szőlőszélben fákat nyeseget:

– Valami risz-rosz lovat ebbe az árokba ha beleeresztenének, megélne
benne holtig.

Tudniillik, hogy annyi benne a fű. Biz az növendő s igazság szerint
nincs is sok túlzás abban a mesében, melyben olyan táltos foglaltatik,
aki hallgatni tudja a fű növését. Oly gyorsan előbujik a földből, hogy
csoda. Hamar végigterül vele a határ és mihelyt fű van, előjön a zöld
gyík is. Addig nem, mert nincs olyan szín, amiben az ő színe elveszne. A
fű azért jó neki, abban bátor azonnal és ha pókot lát, bekapja.

És a világos, nagy kékségben, ami a zöld földre borul, megjelenik egy
vékony, kicsi fekete vonal. Mintha egy szál gyufa lebegne ott fönt, de
nagyon messze. De halad, hol följebb, hol alantabb szállván. Azután
mozog is. Még sem gyufa az, hanem más valami lesz. Talán sas, amely
onnan föntről keresi az egereket a szántásokban. Ép úgy lebeg, mint a
pusztai kútágasok madara, de amint egyszer szárnyait mozgatná, a
napfényben valami fehéres csillan meg rajta. Miért van az, hogy most
egyszerre megdobban az ember szíve és szinte röpköd a lelke? Hát
megjöttél kedves, öreg madár? Haza találtál ide, ebbe az országba, ahol
oly igen nagyon szeret mindenki, kedves gólyamadár? Ugy-e bizony jobb
itt? Hej, hisz aki egyszer itt lakott, az csak visszavágyik… Nincs is
talán jobb hely a világon, mint sudár jegenyék ágai között és a
tanyaházak fehér kéményén. Ott a lakás megépítve szőlővenyigéből szépen
és a tanyák jólelkű népe felmászik hozzá lajtorjákon és megdrótozza
erősen, annak módja szerint, hogy a szent madár fészkének semmi
bántódása ne essen, még a lucanapi szél se tudja levinni. Így hát
kedvvel is jön vissza messzi földekről, kék tengerek tulsó partjáról s
ahogy ez a legelső itt fent lassan libeg, látszik rajta, hogy már
megérkezett, tovább nem megy s most mozdulatlanul fekvén a magas
levegőn, kémleli az óriás zöld tábla fehér házai közül, hogy melyik az
övé. Nem könnyű ezt megtalálni, mert elvégre az ő feje sem káptalan.

Nem röpül, hanem valósággal fekszik a levegőn s lassú köröket vág.
Keresi a helyét. Biz a tanyák legtöbbje egyforma onnan a magasból, barna
födelek, öreg, nagy eperfák, kocsik az udvaron, körülötte mező: a
gólyának nehéz ezek között a valódit megtalálni. Csak kerengél azért egy
helyben. Az emberek apránkint mind mind észreveszik, ki lenne az a
szerencsés, akihez száll a jövevény, ki most érkezett Napkelet szent
országaiból. A gólya egyszerre megindul odafönt és ereszkedik
nyílegyenes irányban olyan sebesen, mintha le akarna esni. Már
megtalálta a helyét s látszik is, hogy Dudás Istvánékhoz száll. Egyenest
oda ereszkedik a fészekre, mely a kémény tetején most is csak a régi s
megállva az új otthon közepén, összeüti a csőreit s az első tavaszi
kelepelés végigcseng a tanyákon, míg öreg Dudás István megcsóválja a
fejét s hümmög a dologhoz. Ugyanis van már ott gyerek elég; most is
akkora az öröm a madár érkezte fölött köztük, hogy majd fölverik vele az
egész tanyát. Előbb a tollát nézik, hogy csakugyan a régi madár-e? Az,
megismerkszik. Tavaly nyáron megsörétezte a lelketlen Tahi Tóth Imre (el
is hullott a pulykája valamennyi) s látszik most is ennek helye a
tollazatában. No és hogy az igazi, most már megcsodálják, mert hisz a
harmadik határból jött embert is meg szokás csodálni, hogy de messzünnen
való, hát még aki így, mint a gólya is, egész az afrikai országból
következik elő? Mondják is neki azonnal:

  Éccő vót ég gója
  Al lemönt a tóra.
  Eggyik lábát letötte,
  A másikat fővötte.
  E vócs csak a gója…

No hát meg volt a nagy érdekesség a földek között, hogy hova szállt
legelsőbb a gólya s két napig most már erről beszélnek az asszonyok, ha
ugyan ráérnek a nagy vasalásoktól. Mert ünnepre készülődnek már s Virág
Illésné, ez a most-farsangi menyecske, bent is járt már a városban ma,
hogy egyetmás alkalmatos cifraságot kihozna. Pántlikát, szép szagú
olajat, de egy kis piros festéket is tojások festéséhez. A szőlőárok
tulsó oldaláról rászól Varjú Ferenc:

– Mit hozol Zsófi?

Zsófi el is mondja, miket vásárolt és mutogatja. Ott a pántlika, az
üvegben az olaj, meg egy menyecske-fejkötő alá való fésű.

– Még kontyos fésűt is vöttél?

– Azt is – szól ártatlanul Zsófi, az új asszony.

Varjú Ferenc dévajon nevet:

– Hát a másikat már megint eltörtétök?

Zsófi elpirul ezen, sarkon fordul, se szól, se beszél, csak halad
tovább. Mert furcsa eszköz nagyon ez a kontyos fésű. Idősebb asszonynál
tíz évig is eltart egy-egy s mint van hát az, hogy az ilyen
növendék-menyecskéknél ily hamar eltörik. Nem tudni, nem lehet tudni az
ilyesmit, bár bizonyos, hogy Zsófi pirulva halad odébb és még amaz
idősebb asszonyok is, kik a kujon Varjú Ferenccel együtt dolgoznak a
szőlőben, csendesen, szótalan nevetnek. Már ennek, bármint keressük, a
formája ilyen.

A szőlőben pedig már nyitogatnak. A szőlőt télen-átra lefektetik a
homokba, hogy aludjon és jól betakarják, hogy meg ne fázzon, mint a kis
gyermekeket szokás. De csakugyan olyan is, mint a kis gyerek, ezer baj
tör rá és ezer baj ellen kell védelmezni. Most költögetik álmából s
venyigéit kihuzzák a homok alól. A vékony ágak, amelyeken keresztül jön
a bor ez emberekhez, most ugyancsak gémberedettek, álmosak, akár az
ágyából kiemelt gyermek. Ami ennek a mosdatás, az nekik a nap. Amint
érzik a melegét, fényét, egyenesednek s bólogatnak a fényesképű nagy
tányér felé, amelyet az ősz óta nem láttak. Mindenki szereti errefelé a
napot, csak a városi népek nem szeretik, akik napernyőt feszítenek
elébe. Lám, most is, hogy a téllel való csatában ő győzedelmeskedett,
hirtelen minden állat megindult. A vakondok erőnek-erejével túrja a
földet és ássa barlangjait. A bogárféle pedig a fákon mászkál. Van már
mit enni rajtuk, mert a rügyek fakadoznak és bikanyálat eresztvén, száll
itt-ott a légi pók, akár csak őszszel. Az út porzani kezd. Hogy örülnek
ennek a gyerekek! Kifutnak a tanyákból és apró tenyereiket telemerítik
vele. Por, por! kiabálják. Döcög velük egy tökéletes apróság, még éppen
csak hogy járni tud, az is mondja utánuk: Poj, poj… Kellemes az ilyesmit
nézni.

Szecskavágó Nagy Pál pedig halad az uton sipkában. Már senki sem jár
sipkában, csak Szecskavágó Nagy Pál. Hóbortos ez. Sőt nábókos is.
Folyton egymagában jár, azt talán más emberfiával soha együtt nem látta
senki az úton. Ebben neki nagy ereje van, mert ezen oknál fogva
tisztelik is, féltik is, tisztán csak azért, mert nem olyan mint a többi
ember. Amugy kopott, alacsony s miközben halad, jár a két keze föl-alá
és szokása szerint hangosan beszélget. Szól a jobb oldalán levőhöz, szól
a baloldalán levőhöz, pedig sem a jobb oldalán, sem a baloldalán nincsen
senki. Egy ember, aki jó hosszat szántott két lóval, az útszélen kiveti
az ekét a borozdából és odaszól egy másiknak:

– Az angyalokkal tárgyal már megint.

Szótalan néznek utána és bizonyos irigykedéssel is. Tudni kell, hogy
Szecskavágó Nagy Pál vagyonos ember. Úgy apránkint szedelőzködött össze.
Még most hat éve csak két lova volt (érhetett a kettő harminc forintot)
azokkal csetlett-botlott csak. Most pedig el van gazdagodva teljesen.
Némelyik emberben a víz is vérré válik s ez onnan van. Halad hát ő a
sapkában az úton és a jobboldalinak mondja:

– Emléközz rá, de jól ráemléközz, hogy mit töttél anyáddal. Mert én
annak tudója vagyok…

Ezzel megigazgatja a sapkát a fején. A gyerekek félve állnak oldalt az
útjából, amint keményen ballag. Miről beszélhet, kinek? De amint kicsit
odább halad, egy nagyobbacska fiú azt mondja róla a többinek:

– Nincs ki nála a négy fertály.

Lehet, sőt talán valósággal így is igaz. De azért a nap őrá csak úgy
tekint, mint a többiekre, szép, jó meleg sugarait a nap senkitől el nem
vonja, hanem mindenkit megtisztel vele, akár érdemes rá, akár nem.

A hogy Pál elhalad, a két ló újból a borozdába áll és szántanak, az
ember könnyesen tartja az ekét, mert jó porhanyó a föld. Temető volt
régente s azon időben gyakran ásták. És elég csont is van benne, az
ilyenben meg úgy terem, hogy az kész gyönyörűség. Névtelen ősök így
teszik vissza áldó kezüket késő unokák fejére. A szőlőkben is lehajlanak
a tőkékhez az emberek, az asszonyok pedig hernyófiakat szednek
almafákról. Amodább ásnak. De alighanem inkább kapálnak. Fénylik a kapa
vasa, amint a földből kiemelik, mert a föld nagyon jó fényesítő eszköz.
Még el is koptatja a kapát s a vele dolgozó embereket is a föld. Akkor
ők is a földbe kerülnek, ott porrá válnak s idők multán más emberek más
kapákkal őket kapálják.




Könyvtári divatok.

Aki egy-egy nagyobb nyilvános könyvtárnak az életét figyelemmel kiséri,
évek során át érdekes tapasztalatokat gyűjthet a könyvtárhasználó
közönség hangulatai felől. Hogy kinek milyen könyv tetszik, hogy melyik
szakmát szeretik legjobban s egy-egy szakmának a kultiválása sokáig
tart-e, vagy csak hirtelen való föllobbanás-e az, amely azután hirtelen
elalszik s csak a hamuja marad meg, mint a pásztortűzé a mezőn. Mert
vannak hangulatok, az bizonyos. Néha a divatos áramlatok nyomán, néha
más okból. Kitanulmányozni pontosan az egészet, ahhoz egy emberöltő
kellene s helyes következtetésekre talán akkor sem lehetne jutni. De
azért valamit tapasztalni mégis csak lehet. Tizenkét éve vagyok a
Somogyi-könyvtárnál, azóta nézem, hogy miféle munkák azok, amiket
leginkább keres a közönség. Nem az egész közönség, mert hiszen, minden
szakmának megvan a maga használója, hanem hogy mégis: mi az uralkodó
planéta?

A histórikus történelmi munkákat keres, a nyelvtanár nyelvészetit, a pap
vallástudományit, ez mindíg így van, azon igazság szerint, hogy a
szénégetőnek a tőkén a szeme. De van a közönségnek egy nagy része,
olyan, amely nem a maga mesterségebeli könyveket keresi, hanem mert
kedveli a könyveket, bejár a könyvtárba, ma ezt olvassa, holnap azt, itt
érdekes az, hogy időnkint milyen különböző formában mutatkozik meg: mi
kell a közönségnek? Annak a közönségnek, amely kedvtelésből olvas.

Valamely nagyobb, országos könyvtárban ez talán elmosódik, valamint egy
kisebb könyvtárban meg nem látszana meg. A mi könyvtárunk afféle jó
közepes: hetvenhatezer kötetből évi tizennégyezer olvasó tizenhatezer
művet használ. Itt még áttekinthető a dolog s az olvasók által
kiállított kérő-lapok alapján, akár statisztikát lehetne csinálni arról,
hogy most Voltaire-ciklus volt, most meg Heine-ciklus, azután
Petőfi-ciklus, majd meg egy magyar remekíró-sorozat. Jókai-ciklus nincs,
amennyiben az állandó, de már Vas Gerebennek, Jósikának, Pálfy Albertnek
divatjai vannak, amelyek föltámadnak, azután elmúlnak, hogy egy év vagy
öt hónap múlva ismét életre keljenek.

Másszor az utazási könyveknek van kelete, olykor még lexikon-divatot is
lehet tapasztalni. Genealógiai könyvekben családtörténeti dolgok után
megfelelő arányszámban mindíg érdeklődnek könyvtárhasználók, de néha a
nemességi könyvek használatának is formális divatja van.

Máskor ismét a filozófusok uralkodnak. Fiatal hölgyek is szorgalmasan
buvárolják, hogy mi a véleménye Schopenhauernek a halálról. Úgy valami
nyolc év előtt nagy és erős olvasóközönsége volt a szociálizmus
írásainak. Ez éveken át tartott s lassan, de érthetően átment az
antialkoholista irodalomra, leginkább Forel műveire, onnan haladt át a
nemi kérdésre, a feminizmusra és a gyermekre. S ugyanazon idő óta,
amióta a társadalomtudományi kérdéseknek a sorozatai az olvasók
érdeklődésében így változnak, ugyanazon idő óta állandósult a
képzőművészeti munkák iránt való érdeklődés. Ennek már nincs is divatja,
ez állandó jellegű, akárcsak Jókai.

Jön aztán hirtelen fordulat a régi szépirodalom berkei felé. Azt lehetne
hinni, hogy – a Bodnár-féle hullámvonalak elmélete szerint – ismét
Voltaire-ciklus keletkezik. Azonban nem egészen Voltaire kell, de nem az
egész Voltaire, hanem csak Zaire, vagy a Végzet. De akkor Zaire kell
eredetiben, németben és magyarban és kevés volt, ami van, mivelhogy
egy-egy kiadásból csak egy-egy példányt szokott a könyvtár tartani.

*

Este hét óráig van nyítva a könyvtár, akkor apostolok oszlása
következik. A közönség egy része ugyan nem bánná, ha tovább is
maradhatna, de hát nekünk untig elég ebből ennyi is, mert holnap is nap
lesz és reggel is helyt kell állani. Kimegyek az olvasóterembe, hogy
megvárjam Móra Ferenc könyvtárnokot, amíg a kabátot magára húzza és a
kalapot a fejére teszi, mert együtt szoktunk távozni. A szolgák rakják
vissza a helyükre a könyveket, miket az olvasók az asztalokon hagytak.
Egyes kötetek az asztalokon maradnak. Nézem, hogy miért?

A könyveknek nemcsak belső tartalmuk, hanem külső testállásuk is van.
Ezen otthagyott könyveken azonnal meglátszik, hogy ezek nem a könyvtár
tulajdonai. Miután rendellenes, sőt szabályellenes dolog, hogy a
könyvtárban idegen könyvek tartózkodnak, kérdezem Mórát:

– Hát ezek, Ferkó?

– Az enyimek, – mondja Móra. Be kellett őket hoznom, mert most megint
Dumas-ciklus van. Ami Monte-Cristo a mi anyagunkban van, az nem elég,
hát behoztam az enyimet is.

Csakugyan, szerte-széjjel hevertek Monte-Cristo kötetek, nyilvánvaló
tanúsággal arra, hogy nem egy vagy két ember olvassa őket, hanem többen,
egyik az első, a másik már a nyolcadik kötetet. (Beosztással kell élni
ugyanis).

– És még most sem elég?

– Hát bizony nem elég.

– Van nekem is egy otthon, – mondom, – majd reggel behozom. Akkor
harminc kötet lesz idebent. Az elég lesz.

– Talán, – mondja Móra. – Mikor valaminek divatja van, akkor sohasem
elég semmi.

Hát ez igaz. De harminc kötet mégis csak több, mint húsz s miután a
szabályzat idevágó paragrafusa az olvasóközönség igényeinek minél
teljesebb kielégítését kötelességgé teszi: szaporítsuk föl Monte-Cristót
húszról harmincra. Az igaz, hogy irtózatosan komisz fordítás az, ami
otthon van. Régen olvastam, de még most is emlékszem rá, hogy mikor
Dantès Mercedessel, mint Morcer grófnéval találkozott, „a torkába
emésztő láng csapott és szívében örömrepesve ordított föl“. Szép mondás.
Jó, hogy még vállat nem vonított.

Mindegy azonban ez most már. Otthon, hogy hazaérek, mondom a fiamnak:

– Kell itthon valahol lenni egy Monte-Cristonak, de nem tudom, hol van.
Keresd meg, ha tudod.

Ugyanis rojtosaljú nadrágban jár a szabó és hasadtoldalú cipőben a
suszter. Ez az igazság áll a könyvtárhivatalnokra is: ez sem ér rá arra
sohasem, hogy a maga könyveit is rendben tartsa.

– Most mindjárt kell ez? – kérdezi a fiú.

– Nem mindjárt, csakhogy holnap reggel be akarom vinni a könyvtárba. Ha
megvan.

– Meg is van, meg nincs is, – szól a gyerek. – Kedves apám talán nem
haragszik: én éppen ma adtam kölcsön öt barátomnak.

Nini. Ez érdekes. A hullámvonalas elmélet a középiskolák hatodik
osztályát is elérte. Tehát nemcsak a könyvtárban, hanem itt kint is… No
nézd csak. Hogy a fiú odaadta a könyvet, az nem baj. A könyv arra való,
hogy szerteszéjjel bujkálva osonjon és ezer lélekben hagyjon nyomot, míg
végre szétszakad, mert akkor nyer dicső halált, míg ha díszesen bekötve
egy bezárt könyvszekrényben mumiáskodik: egy hajitófát sem ér. Azonban
az apai tekintély fönntartása szempontjából, mégis kérdést intézek a
fiamhoz:

– Miként lehet egy könyvet ötnek adni kölcsönt?

– Öt kötet.

– Tíz kötet.

– Igen, tíz kötet, de öt darabba van kötve. Ha külön volna a tíz kötet,
akkor tíznek is odaadhattam volna, annyian kérték.

– De hát mi ütött belétek, hogy most egyszerre ilyen nagy az irodalmi
rajongás éppen ezen egy könyv iránt?

– Az irodalomban éppen a regénynél tartunk, – mondja a fiú. – A
regényhősök jelleménél, az eszményítésnél. Azt mondta a tanár úr, hogy
ezt a regényt azért érdemes elolvasni, hogy lássuk, hogy a regényíró
milyen túlságba tudja vinni a hős eszményítését. Hogy – azt mondja –
mikor olvassuk, tudjuk, hogy ez az eszményítés tulzott, hogy ilyen ember
nem él a világon, de azért a könyv olyan érdekes, hogy az ember nem
akarja letenni a kezéből.

Így már értem. Másnap délután visszakerültek a fiatal esztétikusoktól a
kötetek s bementek a könyvtárba, felszaporítani Monte-Cristot. Este
kérdem Mórától:

– Elég van-e most már idebent Dantès Edmond barátunkból?

– Elég, – mondja, – ha több nincs. De ha több volna, az is elkelne.

Több pedig nincs, duplumot pedig a szabály szerint beszerezni nem lehet.
Vacsora után azonban megyünk haza, az ipamhoz, mert soros vagyok a
hazamenetelre. Idős ember már az én iparuram, elmúlt két hetes, a
hetvennyolcadikban van, kora este már nem jön a szemeire álom s így
hazajárogatunk kártyázás szempontjából s tardlizunk, preferáncozunk
krajcárba tíz óráig, amikor az öreg elbocsát bennünket: feküdjetök ti
is, gyerökeim.

A preferánc úgy szép, ha négyen játszák, mert akkor, aki oszt, az nem
játszik, ellenben régi szabály, hogy aki oszt, az iszik, továbbá
szabadon kotyoghat mindenféléről. Egy ilyen kotyogási szünet alatt
kérdezi az öreg:

– No, hogy vagy odabent a hivatalban?

– Hát, – mondom, – mint a kutya a kútban. Monte-Cristo-roham van odabent
s nem tudom kielégíteni a közönséget, pedig már harminc kötet van bent
belőle.

– No, – mondja az üreg, – most már csakugyan elhiszem, hogy föltámadunk.
Mikor olvastam! Talán az árvíz előtt. Alighanem. Odafönt a felsővárosi
házunkban. De a víz összedöntötte a házat, ott maradt minden, bizonyosan
ez a könyv is ottveszett.

– Dehogy veszett, kedves apám, – mondják neki. – Most is megvan. Odakint
van a konyhában, most olvassa a szolgáló.

– No, akkor jól van, – hagyja rá. – Vidd be ezt is, hadd legyen több.

Vittem is. Ez nem az a Sió-féle fordítás. Úgynevezett szakácsné-kiadás,
nagy nyolcadrét, amiből hetenkint hordtak szét az ügynökök egy-egy
füzetet egy-egy hatosért s illusztrálva is van. Szép píros bőrrámába van
kötve. Rongyos ugyan már, de hát az a könyv ér valamit, amelyik a
rongyos.

Másnap este megfelelő diadallal kérdeztem Mórától:

– Elég-e a negyven kötet Edmond barátunkból?

– Elégnek elég, – mondja Móra, – ha több nincsen. De ha több volna, az
is elkelne.




Új vendég.

A Tiszában, nem lehet mondani, hogy sok hal volna, de ami van, az
sokféle nagyon. Valaha nemcsak sokféle volt, hanem sok is volt. Ma
fényüzési cikk a hal, drágaság dolgában ahoz fogható húsétel nincsen.
Valamikor pedig a népnek az étele volt, mint legolcsóbb élelmiszer.

Rákóczi Ferenc egy időben ostromolta a szegedi várat. El akarta venni a
némettől, de nem birta. Itt tartózkodott pedig hadával a falai alatt
sokáig. Az ezen időből fentmaradt írásában többek között az is föl van
jegyezve, hogy a Tiszában nem lehet úgy megmeríteni a lóitató vedret,
hogy abba a víz közé hal ne kerüljön.

Hát az jó világ lehetett, de attól a világtól már régen elestünk, nem is
tér többé vissza. Hová lett a hal? Mi ölte meg? Ki tudja? Sok mindenféle
okot összehordanak erre nézve. A legigazibb oka valószínűleg az, hogy
elvesztek a nagy réti kiöntések, ahol a hal szabadon ívhatott,
tenyészhetett. Ahogy terjedt a töltés, kevesbedett a hal. Csakúgy van ez
a hallal, mint a tanyákon a nyúllal. Ahol ritkás a tanya, van nyúl, ahol
azonban sűrűbb, ott már a nyúl ritkaság. Nem tenyészhet kedvére. Ha néha
egy-egy, a tágasabb részekről, jágerek puskázásától való nagy
magamegijedtében odamenekül, a kutyák elfogják s megeszik gombóc nélkül.

Ma már nincsen réti víz, hanem csak árterek vannak a töltések között.
Azokon is csak hol van víz, hol nincsen. A gőzhajók lapátos kerekeit is
okolják. Hogy ezek fölverik a vízet, hullámokat csinálnak, ahányszor
csak elhaladnak a partok mellett s a hullámok idő előtt elsodorják a
halikrát. Arról is van szó, hogy a hal áradáskor kimegy az ártérre ívni,
a halporonty ott ki is kel, de közben a víz medrébe húzódván vissza,
csak az ártéri pocsolyákban tengődik s mikor azután azokat a nap
kiszárasztja, elpusztul végkép. Mondják ugyan, hogy benne van a
halászati törvényben, hogy az ilyen ártéri vízeknek árkokat kell ásni,
hogy a vizük a fiatal halakkal együtt visszafolyhasson a folyóba, de
ilyen árkot eleven ember ezen tájon még nem látott.

Ez is baj. Más bajok is vannak. A halászok meg a picéző műkedvelők
egymást olkolják. A horgászást itt picézésnek nevezik, csak azt a
picevasat nevezik horognak, amikkel valamikor az anyányi harcsákat
fogták. Már most a picézők azt mondják, hogy a halászok idő előtt
kifogják a vízből a halat s így nem ér rá megöregedni. A halászok meg
erre azt mondják, hogy ez nem igaz beszéd, mert az ő hálójuk elég tágan
van csinálva arra, hogy annak a lyukain az apróhal kibújhasson: ellenben
a pícézők pusztítják a halat, mert a horgukra csalják a fiaporontyot is.
Amit aztán hiába dobnak vissza a vízbe: az már a horog ütötte sebben
elpusztul.

Így a két panaszkodó fél ütteti egymást a mennykővel, pedig mostanában
nem is igen van. Förgeteges időben az istennyila le-leütöget, de mennykő
nem igen hullik ezen a tájon. Lehet ugyan, hogy másfelé hullik, mert az
ég szokásai sohasem tapasztalhatók ki, mert azon emberekből, akik eddig
oda átmentek, soha még csak egyetlenegy sem jött vissza. Ami azt
mutatja, hogy odaát bizonyosan jobb világ van, mint ideát. Odaát nagy és
szabad mezők, mély és széles folyamok vannak, amikben mindenki vadászhat
és halászhat, kedvét az idők végtelenségéig így töltvén.

Nem ér ugyan ez a beszéd egy árva hajítófát sem, mert ettől ugyan a hal
nem lesz több, mint amennyi van. Csak az marad meg rejtélynek, hogy hova
veszett el? Miért indúl ilyen tökéletlen módon pusztulásnak? Miért
drágult meg ilyen nagyon?

Nem panaszkép mondom, mert nem szeretem a halat, de látom
tiszteletreméltó polgártársaimat, hogy szerdán és pénteken, a halevés
napjain, arcukon mily szigorú gondokkal járulnak a halpiac felé, egy
főzet hal vétele szempontjából. Mert a péntek és a szerda szoktak lenni
az erre rendelt napok. A péntek azért, mert akkor úgyis bőjt van s a hal
tudvalevőleg csak hal, de nem hús. A szerda pedig valószínűleg azért,
mert a hal olyan jó hús, hogy abból érdemes egy héten kétszer is enni. A
főzet halnak ez az állapotja: abból ki kell telnie délebédre a
paprikás-halnak, amely egyúttal ilyenkor a levest is pótolja. Estére ki
kell telnie belőle a sült halvacsorának. De a paprikáshalnak vagy a sűlt
halnak annyinak kell lennie, hogy valamelyikből valamicske másnapra
reggelinek megmaradjon. Ha a déli paprikáshalból maradt az alja, vagyis
hogy a törekje, abból másnap reggelire kocsonya legyen. Ellenben, ha az
esti sült halból maradt meg valami, annak a reggelizés idejére ecetes
hallá kell átalakulnia. Ilyen körülményesek ezek a dolgok. Hozzáveendő,
hogy a paprikáshalhoz emberemlékezet óta csak háromféle halfaj
kivántatik. Különösebben is megnevezve: a harcsa, a potyka, meg a
kecsege.

Ez az a háromság, amelyből a valódi étek készül. Hogy miért épen ez, az
szintén a voltaképen nem tudatik nevű dolgok sorába tartozik, akár csak
a babyloni torony. Talán azért, mert a közönség nagyrészt a másféle
halak között személyválogatást tenni nem tud. Ismeri még a durbincsot, a
keszeget, de ezzel aztán alighanem vége is van a tudománynak.

Pedig vannak még a vizecskében jó számmal különféle más halfamiliák is.
Például a kárász, a leánykoncér, a bagolykeszeg, a száp, a balin meg a
compó. Következik a kardos, a mennyhal, a sügér, az évahal, a búcó,
amelyet ugyan kócnak is neveznek. Azután jön a kősüllő meg a csik, a
ponty, a fogassüllő, a csuka, a veresszárnyú koncér és sereghajtó
gyapánt a rózsás márna. Mint a példa mutatja, a familiák sokan vannak,
de mit ér az, ha egyre fogynak, minélfogva a főzet halak irányában egyre
gondterhesebben kell járkálni a vízparton.

A jó múltkor, de leginkább tavaly volt még, jön egy célszerű szögény
embör, aféle kishalász, aki a maga kezére dolgozik, a karjában olyan
nagy üvegedénynyel, amiben az uborkát szokás télire eltenni. Ugyan az
ecetes zöldpaprikat is, mert ez is nagyon jó annak, aki szereti.

Azt mondja az ember:

– Mondom, behozom már ezt e kényót magának. Valahogy beleakadt ma röggel
a hálóba. Mondom: visszavessem a vízbe? Mondom: nem vetöm. Inkább
elhoztam, hát ha ád érte egy kis dohányra valót. Én még sohase fogtam
ilyen kényót. Még csak nem is láttam. Pedig, nézze csak, hosszabb mint a
boltban a méter.

Az ember felső tiszarészi volt, közel Tápéhoz, ott a nyelvjárások
találkoznak: így vált beszédében a kigyóból kényó.

Kigyó nem igen van ezen a tájon más, mint a vízi sikló, de ennek is
alighanem más neve van magyarul. Az is kényó, de azt ismerik. Némely
homokos tájon ritkaságként előadódik olykor a vipera. Alighanem ez az a
mérges kényó, amelyre ez a régi paraszti nóta vonatkozik:

  Zöld búzában terem a mérges kényó,
  Szép asszonybul van a legénycsábító.
  Jaj istenöm, de jó annak, ki csúnya:
  Egy embörnek szívit se szomorítja.

S íme, most eme kishalász, elesett picés ember előtt a Tiszából a
hálóban fölbukkan egy teljesen ismeretlen állat. Méteresebb a
méteresnél, fekete és furcsa és hányja-veti magát. A Tisza fenekén
ismeretlen állatok lakoznak. Lehet, hogy ez még csak valamelyiknek a fia
s ezután akart volna nagyra nőni. Vannak ilyen rejtélyes
istenteremtések. Ilyen például a Süvöltő is, amely csak ritkán
mutatkozik, de ilyenkor – mint mondják – a halászt a ladikból beszívja
magához a vízbe és ott elemészti. Szigorú állat lehet ez is, a jó
reggelét.

Ez a jelenlegi kigyó azonban nem egyéb, mint ángolna.

El lehet mondani, hogy ha a Süvöltő a vizecskében ritkán mutatkozik, az
ángolna még ritkábban jelentkezett eddig. Sohasem volt erre járása neki.
Csak a felsővidéken lakott, a Poprád vizében. Tudva van, ritkaság
gyanánt, hogy egyszer fogtak egyet a Dunában a komáromi halászok,
másszor egyet a budaiak, még ismét egyszer Mohács alatt akadt egy a
halászok hálójába. A Tiszában eddig nyoma sem volt, de még csak hirét
sem hallották. S most, íme egyszerre megjelen a célszerű kis halászember
ijesztgetésére. Hát mitől van ez?

Ez attól van, hogy esztendőkkel ezeknek előtte beleeresztettek az
országos halászok a Dunába, a Vaskapú környékén, annyi ángolnaporontyot,
hogy annak a számát ki sem lehet mondani. Valami igen nagy summa. Ott
aztán ezek élni kezdtek, növekedésnek indúltak. Egy részét a sebes víz
bizonyosan levitte az oláhok közé, szivességből, miután azoknak kétannyi
bőjtjük van, mint másnak. Más részük ott maradt a Vaskapú kövei között s
lehetséges, hogy ezt a kifogottat, mint jól megtermettet, kiküldték
maguk közül, menne előre s nézne utána: miféle úton juthatnának ők el
onnan, oda aláról, oda fel a Szepességbe. Nem lehetséges-e, hogy ez így
van s hogy ők vágynak fel, északi hegyek közé, mint vágyik a pálma a
fenyő után? Okos ember ebben nincsen, mert szótalanokkal szót érteni nem
lehet. Tény, hogy az állat ama hosszú útra elindúlt s jött a sárga
vízekre. Van eset rá, hogy a növény olyan kerítés mögé kerül, amely
hosszában áll szemközt a kelő nappal s így annak a jótéteményeitől az
árnyékban elesik. A növény ilyenkor szintén kiküldi egy ágát, hogy
nézzen utána, hogy nincsen-e a kiterítésen valahol egy lyuk, amelyen át
a túlsó oldalra bújhatna s onnan a tarhonyaszárító csillag melegét
szállíthatná az anyatörzshöz. Valósággal a külföldre küldött
meghatalmazott miniszter az ilyen ág, a lyukat megkeresi, ha hat láb
távolságra van is, átmegy rajta, virágot nyít és minden délelőtt meleget
táviratoz haza a törzsfőnöknek. Ilyen útban járhatott ez az ángolna is,
de útjában halálok halálát nyerte. (Megesett ez már különb emberrel is).

Azonban a napokban jön az igen alkalmatos nevezetű Gyémánt János
felebarátom s hoz valamit. De nem az ecetes uborkának való üvegedényben
hozta, hanem csak úgy papírosban, a két újja között, ahogy a tejes
héringet szokás hozni a matralista boltból. Fekete állat van a
papirosban, nem sokkal nagyobb, mint egy jó araszt: tegnap fogták s azt
mondja az, aki fogta, hogy mikor kivette a vízből, úgy nyivákolt, mint a
kis malac szokott.

Jól van, igen nagyon jól van. Két dolog megállapítható. Elsősorban –
mert rendet kell tartani, emberek – nyilvánvaló, hogy ez is ángolna, de
kicsi. Másodsorban tény gyanánt említhető, hogy ez a gyenge kicsiség nem
jöhetett fel idáig az alsó Dunáról, ennek már a szülei is itt lakoznak s
ennélfogva örömmel üdvözölhető, mint bevándorolt idegenektől származó
bennszülött. No, Isten hozta önöket: ahol hat emberre főztek, ott a
hetedik is jóllakhat, elég víz van a Tiszában, elélhetnek kendtek.
Harmadsorban a hiradásból, amely szerint ezen fiatal bennszülött a
vízből való kivétele alkalmával úgy sírt volna, mint a szopós malac,
kiderül, hogy az ángolna ezúttal már a part mentén lakó óriások által,
sem mint a zöld búzában lakó mérges kényó, sem pedig mint Süvöltő nem
tekintetik, hanem tekintetik egyszerűen a Vízibornyúnak. Ez nem
félelmetes állat, inkább nagyon alkalmas jószág. Alacsonykerítésű lányos
házakba szokott belátogatni néha s úgy sír éjjel, mint az újszülött
kisgyerek! Reggelre kelve azonban rendszerínt át is változik kisgyerekké
és olyan szép szölke szömeji vannak neki, hogy csuda.

E vízibornyak tehát most már tanyát ütöttek a Tiszában. Egyre többen
haladnak fölfelé, mindíg feljebb és mindíg feljebb. A harcsákon és
csukákon áll, hogy e népvándorlásból mennyi tized esik az ő javukra.
Történhetik, hogy ott fent, valahol Szónakon felül, az elüljáró öreg
ángolna kiüti a fejét a vízből és azt mondja a parti csősznek, aki épen
a nap lementének tiszteletére pipázik:

– Ugyan, bátyám, merre lehetne innen a Poprád vízére menni?

– Ja, kicsinyeim – mondja a kis ártatlan vándorok sorsán elszomorodva a
csősz – ez itten a Tisza vize, ebből soha, a világ végezetéig ki nem
juttok. Aztat se tudom, hogy merre van az a Poprád; azt csak a tudósok
tudják, Hamburgban, mert ott nevelik a vízi krokodélusokat…

A víziborjúk Ade-Kaléh alól jönnek, ennélfogva tudnak törökül, azt
kiáltja tehát az elüljáró vízibornyú: Nincs kegyelem, csak egyedül a
hatalmas Istennél! Itt kell már nekünk ezentúl élni, ebben a sárga
tengerben.

Csakugyan, itt fognak élni. Fiaik megsokasodnak s apáik örömére nagy raj
unokákat nevelnek. De azért, bár mint a legtöbb embernek, nekem is csak
egy fejem van: a felét föl merem arra tenni, hogy a harcsa, a potyka és
a kecsege mellé a halász bográcsába sohasem kerülnek bele. Lehet, hogy
az úrféle majd rájuk veti magát, de hát úgy kell nekik: minek
szerkesztették bele ezt a kígyót a rendes halak társaságába?




Hajósok.

De már most csakugyan tavasz kezd lenni, ámbár lehet ugyan, hogy még
majd májusban is hó esik. De most, ezuttal, egyelőre megint csak Urbán
Vincének van igaza, akitől ha megkérdik:

– Lesz-e még hó, Vince bácsi? Körülnézi az eget, látja, hogy tiszta és
szép kék s aztán feleli:

– Ha igy tart, nem lösz.

Hát csakugyan, hogy csakugyan. Most az égen valódi tisztaságok vannak,
mint ünnepnap szokás. Próbáltatok-e már ilyen szép tiszta egek
alkalmával a tehén szemébe nézni? Abban meg lehet látni kicsiben az
egész eget és a tehén szemében usznak a fehér bárányfelhők balról
jobbra. Vagy jobbról balra? Ez különben mindegy, ez a kérdés nem sok
vizet zavar, a fődolog, hogy a multkori hó csak a mandulafának ártott és
ez nem nagy baj, mert elsősorban mandulafa ugy is kevés van a határban,
másodsorban pedig nem föltétlenül szükséges az, hogy mandulasütemények
is legyenek a világon. A fődolog, hogy ezuttal most már valószinüleg
valóságosan és véglegesen kinyilt az idő, a Tiszaparton megnyilt a vizi
élet és az emberek százai külömböző formáju vas- és faedényekben
haladnak a vizen a kenyér után. A napocska kenyerecskét hozott az
embereknek. Áldott szép nagy világitó égi állat ez, nem csoda, ha
emberek imádják.

A vizparton most minden szép, fényes és derüs. A téli gondokat elfujta a
déli szél. A nehéz, nagy csizmák ideje letelt, az emberek pantallóba
öltözködnek és a lákuk szárát könnyebben, vidámabban emelik. A hajókon
repkedve lobognak a zászlók, magyarok, osztrákok, horvátok, bajorok,
rácok, oláhok. Ennek megfelelő különféle beszédek hallatszanak.
Mindenféle árukat raknak a partra, másokat hordanak be a hajókba azok az
atléták, akiknek a karjából meg a lábuk szára vastaghúsából ugy áll ki
az izom, mint a hajókötél és akik közönségesen zsákolóknak neveztetnek.

Szép a vizi élet, ha egyéb végezni való dolgot nem mért volna rám a
sorsunkkal intézkedő, el tudnám nézni naphosszat. A lassu és komoly,
nagyszakállu kormányosok milyen méltósággal mozognak. Mennyi ötlet és
tréfa hallatszik ki e zajgásból. A tréfa és az ötlet legtöbbnyire nyers,
de hát a munka is nyers és erős, amit végeznek. Hajóslegények apró
gyerekei járnak a parton s messziről megismerik a fölfelé igyekvő hajó
számát: ahun gyün az édös apám! Menyecskék, szépen föltisztálkodva,
bekötött fejjel, fehér harisnyásan, sarkos papucsban, várják az érkező
hajóst, szines kendőbe kötve ételesszilke a kezükben. Megjött már a
Jankó is, az isten különös bogara, aki ősszel a gólyák távozása idején
eltünik és tavasszal a gólyákkal visszatér. Az idén ugyan ő volt a
frissebb, mert ő már itt van, de a gólyák még nem érkeztek haza, pedig
virágvasárnapra itthon szoktak lenni. De virágvasárnapkor az idén nehéz
és súlyos havak estek és a gólyák a pyramisok tetejéről valószinüleg
ideláttak és úgy határoztak, hogy még ráérnek a hazajövetellel. Jankó
ezt nem láthatta abból a barlangból, amiben téli álmát tölteni szokta,
ennélfogva megjelent és lármáz a parton érthetetlen dolgokat, mert ő hat
nyelven beszél egyszerre: igy azután nem is hallgat rá senki és mellete
hallgatagon mennek el az emberek.

És a tulsó part mezőiről, szántásairól a föld kedves illatát hozzák a
déli szelek. Itt valóban szépségek és élvezetek tartózkodnak. Egyszerü
szépségek és egyszerü élvezetek. És a lelkek is kinyilnak és a hajósok
barna arcából nevető szemek tekintenek szét a kis helyi világba.

Öreg komor vén hajóst megállit a parton egy pöttöm kis lány:

– Bácsi, mikor jön meg a zimonyi hajó?

– Majd möggyün, kicsikém. Majd möggyün.

– Hát késik?

– Késik, kicsikém. Kicsikét késik, kicsikém.

– De hát miért késik, bácsi? Én az édös anyámat várom Belgrádból!

– Jaj, kicsikém – magyarázza az öreg vizi medve – hiszen épen ezért
késik. Mert Zimonyba az éjjel esött az eső, osztán a hajó itthon
felejtötte az esernyőjit, aztán nem akarta, hogy édösanyád mögázzon, hát
várt addig az indulással, amig az eső elállt. Hogy kedves anyád mög ne
ázzon, kicsikém. Majd möggyün a hajó, kicsikém, csak várjad anyádat
szeretettel.

– Köszönöm szépen, bácsi.

… Egy darab ez a számtalan parti jelenetből, amit itt látni és hallani
lehet.

*

Míg a hajó kirakodik meg berakodik, a hajóslegényeknek, kormányosoknak
van dolguk is. De nem annyi, hogy olykor a parti bormérőbe el ne
jussanak. Szükség van arra is: horvát, magyar, osztrák, bajor ott
barátkozik, mert a szerény mennyiségben fölélt borocska erősiti a
barátságot.

Alkalmas elnézni az ilyen társalgásokat is. Régi dolgokról beszélnek.
Nagy utakat megjárt emberek ezek, jó nagy részük tengerész volt, mielőtt
a folyami hajókra került volna. Sok mindenfélét megtárgyalnak, távol
világrészeket úgy emlegetnek, mintha itt volnának a közelben egy napi
járóföldre. Mondanak igazságokat, de meséket és legendákat is. Náluk is
áll igazságul ez a régi magyar mondás, hogy „a messziről gyütt embör
sokat beszélhet, sönki se néz utána, hogy igaza van-e?“

Érdemes e beszédeket hallgatni, távolosabbról.

A parti vendéglőbe belépek s helyt is foglalok a legsarokban, egyedül.
Szép, tiszta hely. Ami festhető, az mind világos zöld, az asztalokon
fehér teritők, az ablakon át a napfény derüsen beszolgál.

És mégis, a szoba másik sarkában, ahol egy csomó hajókormányos s más
vizi ember ül, komor és sötét hangulat uralkodik.

Egy nagybajuszu, őszülő barna ember, a dunai hajósok egyenruhájában,
elkeseredve mondja:

– Hát ezt is mög köllött érnöm? Hát nem igaz az, amit én beszélök? Hát
hazudtam én valamikor?

Csönd van egy darabig, az emberek a válukat vonogatják. Egy azután azt
mondja:

– Hát ne haragudj, Mihály, de amit mondtál, az nem löhetségös. Én is
átmöntem az egyenlitőn, de az nem igaz, hogy ott a szombat után mindjárt
hétfő követközzön.

S a többiek bólogatnak a beszédhez. Mihály elszomorodva ül, ha nem volna
kemény ember, talán sírva is fakadna:

– Én sohase hazudtam életömbe. Nem röndös embör, aki hazudik. Most ezt
mög köllött érnöm, hogy hazugnak tartjátok a nyelvemet.

Ismét csönd. Az emberek érzik, hogy itt olyasvalami van, ami különös.
Mihály tényleg igaz ember és most már hogyan áll elő azzal a beszéddel,
hogy szombat után hétfő következik? Miféle dolgok ezek?

Halk tanácskozás. Egy ember föláll a társaságból és felém jön. Régi
ismerős: kisebb fürdőháza van a Tiszán, ott tanultam annak idején uszni,
s miután elég rendesen megtanitott, fiamat is vele tanittattam. Érdemes
polgár, apai ágon beolvadt olasz családból származik. Leül mellém:

– Nem háborgatom?

– Dehogy.

– Egy kérésöm volna.

– Tessék.

– Tessék hát megmondani, löhetségös-e az, hogy az történhessön valahol a
világon, hogy a szombat után mindjárt hétfő követközik? Mert a Mihály
ezt beszéli, de nem akarjuk elhinni. Azt mondja, hogy az egyenlitőnél
történik ez. De hát az egyenlitőn többen átmöntünk katonakorunkban. Ott
olyan matrózmulatság szokott történni, lelocsolják egymást, mint nálunk
husvétkor. De hogy egy nap kiugorjon a kalendáriumból, arról mi nem
tudunk. Másfelől pedig annyi bizonyos, hogy a Mihály sohasem szokott
hazudni. Hát hogy löhet ez a beszéd?

– Hát – mondom – ez pedig csakugyan történik, hogy a hajón egy napot
ugrik a kalendárium. Vagy előre, vagy hátra, de egy napot ugrik. Attól
függ, hogy a kelő nappal szemközt halad-e a hajó, vagy pedig napnyugatra
megy.

– Hát hogy löhet ez? – kérdezi. Mi az oka löhet ennek?

– Hát mondom – Makó két órajárásnyira keletebbre van mint mink. Ott hat
perccel hamarább kel föl a nap.

– Ahán – mondta az emberem.

– Ha most már az embör a hajóval szemközt mögy a napnak, midőn nap
előzködik és utóljára kispórol az előzködéssel egy napot. Ezt pedig el
kell tüntetni, másként összezavarodik a kalendárium.

– Ahán – mondta polgártársam – most már értöm. És az egyenlitőnél
történik ez?

– Nem. Lefelé haladva nincsen a kalendáriummal baj. Csak ha körösztbe
megy a hajó. Az a vonal, ahol a tengeren ez a furcsaság történik, Japán
és Khina között van.

– Úgy tehát – mondja polgártársam. – Köszönöm szépen az utbaigazítást.

Visszamegy a maga asztalához. Eleinte csendes társalgások vannak, azután
Mihály bácsi hirtelen föláll, nagyot üt az asztalra és fölkiált:

– Hát persze, hogy Japán meg Kórea között történt! Üssön bele a ménkü!

Az emberek Mihály bácsira tisztelettel tekintenek. A becsület meg van
mentve.




Az ügy elintéződött.

Ha a városon valami házban megüresedik valami lakás, azonnal kiteszik a
kapu aljába a lakófogó-cédulát. Azt azután elolvassa, aki épen lakást
keres, megalkuszik a gazdával, hurcolkodás idején beléköltözik a lakásba
s készen rendben van a dolog.

A tanyákon természetesen nem megy ilyen könnyen az elintézés. Ugyan ott
a lakások is ritkán üresednek meg, mert leginkább nincsenek is kiadó
lakások. Ha az öregek kihalnak a tanyából, a fiúk következnek utánuk s a
fiúk után megint az unokák jönnek. Öröklés esetén meg szokás oszlani,
mert nem jó az együttlakás a családosoknak, mivelhogy az asszonyok
könnyen összepörölnek a közös konyhában. Vagy ha az asszonyok nem: a
gyerekek verik meg egymást s ebből származik a lélekveszedelem. Közös
lónak túrós a háta. Hát inkább szétmennek.

Van azonban olyan eset is, hogy magától megüresedik egy tanyaház.
Anélkül, hogy halálozás történt volna. Ez ritkaság ugyan, de mégis
olykor előadódik. Vagyonosodás által. Például van valakinek egy kis
tanyája, amelyikben lakik. Azután örököl vagy pedig nyer az
osztálysorsjátékon. Különben ha nem megy osztályra a nyerés, úgyis
mondják csak: tájsorsjáték. Mindegy ez különben: a fődolog az, hogy ha
az ember fölvagyonosodik, akkor már kicsiny neki a kis tanya. Nagyobbat
vásárol, abba költözik s a kis tanya üresen marad. Úgy szokás ezt hívni,
hogy zsöllérnek való tanya.

Ha azonban a környéken nincsen épen eféle zselléres ember, aki a lakást
föld nélkül kibérelné, akkor a kis tanya üresen marad, nincsen benne
senki. Néha a kutya, amit elvittek belőle az új tanyára, elszökik az új
helyről ide s körüljárja. Mondják, hogy az üres házakban kísértetek
tartózkodnak s a kutya ezek irányában jön. Ezt azonban bizonyosan nem
tudni. Ellenben az tény, hogy a kutya az elhagyatott helyre visszajár,
keres valakit s ha nem találja, vonyít. Amelyik kutya a környéken hallja
a szavát, az mind leül a földre és szintén vonyít. Ilyenkor a kutyák
lelket látnak és arra üvöltenek. Rendszerint rossz lelket, mert a jó
lelkek nem óvakodnak le a menyországból, ahol angyali fényességben
járnak köröskörül, isten dicsőségét éneklik és fehér csinált
virágkoszorú van a fejükön.

*

Hogy van az, hogy mikor itt a tanyákon a kutya elvonyítja az elhagyott,
lakatlan tanya előtt az üvöltő dalát, hogy az még azon éjszaka leérkezik
az Alsó-Bácskába, a római sáncokon túl való részekre – és ha elfogadható
is, hogy a kutyáknak egymástól átvett szava odáig egyetlen holdfényes
éjjelen át leszolgál – de honnan van az, hogy az a hat kocsi cigány, ami
addig ott lent a sáncokon túl táborozott, a kutyák szavát megérti,
sátort szed, lovat fog és reggelre kelve megindul erre fölfelé, hogy
téli szállásul bérve kivegye azt az üres tanyát, amelynek bérbeadóságát
előttük az állati beszéd így meghirdette.

A telefon nem egészen új dolog.

*

A kutya szava után való negyedik napra a hat ócska kocsi, a macskányi
lovakkal, a határban föltünedezik. A szíkes mezőség felől jönnek, így
messziről láthatók.

– Hűj, a fene teremti – mondják a juhászok a szíken – gyünnek a lopók.

S terelik össze a birkákat, hogy egy fölügyelet alatt, egy szem alatt
lehessenek.

A játszó gyerekek beszaladnak útszélről a tanyákba s kiáltozva mondják:

– Édös anyám, gyünnek a cigányok. Elvisznek engöm.

– Hát hadd vigyenek – hagyja rá az anyja. – Ugy-e, kutya kölyök, mindíg
rossz voltál, szót nem fogadtál: hát most gyünnek érted a cigányok.

A gyerek remegve bújik az anyja szoknyáának a ráncai közé:

– Anyám, kedves anyám, többet jó löszök, csak el ne engedjön kend
vitetni.

– Hát – mondja az anyja – ha nem mégy ki a kerítésön túl, akkor nem
engedlek elvitetni.

A gyerek az irtózat tekintetével emeli szemét az anyjára és azt mondja:

– Soha ki nem mögyök. Csak oda ne adjon nekik, kedves anyám. Kiszúrják a
szömömet, eltörik a lábamat…

Az asszony a fejszét a konyhába teszi, az ásókat az ereszet alá, a
konyhaajtó mellé kézügybe helyezi, a kutyát láncáról elereszti, a
kerítéskaput becsukja és az ura egycsöves, régi puskáját félő
tisztelettel a tiszta szobából kiemelvén, a konyhába, a sarokba helyezi.

Jönnek a cigányok!

*

Városi közbiztonság, meg tanyai közbiztonság két különböző dolog. Két
olyan fogalom, amik nem egy anyaméhben születtek. A városban a sarkokon
a rendőr strázsál, éjjel őrjárat jár, ha baj van, telefonon mindíg lehet
rendőrt hívni, éjjeli támadás esetén elég kinyitni az ablakot s
hamarosan föl lehet lármázni a fél utcát segítségért, a tanyákon mindez
nincsen. A pusztázó városi lovaskatonák, a pandúroknak lovasrendőrré
formálódott maradványai vannak, az igaz, de csak kevesen vannak. Minden
négyszögmértföldre esik belőlük kettő. De mert az embernek, lónak is
pihenni meg aludni is kell, marad belőlük egy négyszögmértföldre egy. Ha
most már ez az egy is valami ügyben odanyomoz, beteg vagy megsántult a
lova, akkor nem marad egy sem. Ilyenformán nem csoda, hogy tizenhat év
alatt a tanya közén csak egy esetben láttam rendes, kétszemélyes
őrjáratot végighaladni. Próbáltunk már csendőrséget kérni, de az állam
nem adhat: még a maga használatára sem kap a nehéz szolgálathoz annyi
embert, amennyi kellene.

A tanyák közbiztonsága ennélfogva inkább csak a tanyákon lakó népek
természetes becsületességén alapul. Ugyan ez sem könyékig tejföl, de hát
uram isten, negyvenezer lélek lakik kint s ennyi istenteremtése között
ott is akad kivetni való. Rablás vagy rablógyilkosság azonban nem igen
fordul elő, úgy tudom, hogy az utolsó harminc év alatt három történt.
Legényvirtus van bőven, a bicskával való párbajok nem szokatlanok, de ez
is, mint a nép minden divatja, az uraktól származott át. Párbajok ezek,
a formalitások betartása és jegyzőkönyvek nélkül s a mai párbajoktól
való azon különbséggel, hogy az egymás meglékelésére szolgáló acél
rövidebb, mint azoknál az úri páros veszekedéseknél, amiket a krajcáros
képes újság követendő például rajzban szokott bemutatni a minden szépért
lelkesülő tanyai ifjúságnak. Párbajok ezek, néha olyan úri vonással,
amelyet az úri párbajokból nem tanulhattak el, hanem az a tulajdon
lelkükből folyik: van eset rá, hogy a legyőzöttnek a gyógyítási
költségeit a győző fizeti. Ezt visszatanulhatnák tőlük az urak. De ezek
a parasztpárbajok is csak bizonyos kor éveire szorítkoznak s rendszerint
lány miatt szoktak esni. A gyerekből legénynyé serdült fiatalember
fölgyült energiája tör ki bennük, amit odakint úgy mondanak, hogy nagy a
természete. Katonaviselt legény már nem teszi, feleséges ember még
kevésbbé.

Lopás történik. Annyi ember között bizonyos százalék rosszlelkű ép úgy
akad, mint a városban. A lopás könnyebb is, mert az ellopható érték
nincsen magas házak kőfalai közé zárva, mert leginkább a kerítéstelen
mezőn hever vagy legel.

De ha a lopót megfogják, biztos lehet rá, hogy nagyon megverik. Azt
ugyan kiheveri, de a neve elé gúnynevet kap, amit soha többé ki nem
heverhet. Az átszármazik a fiaira és az unokáira is. Van olyan család,
amely kénytelenségből ma is viseli a Vödörlopó nevet, pedig a család
jelenlegi nemzedéke valóban mit sem tehet arról, hogy valamikor, egykor
az öregapjuk az útszéli gémeskút ostorfájáról lelopta az itatóvedret.

*

A gazda az üresen állott kis tanyát kiadta bérbe a cigányságnak.
Letelepedtek. Másnap, a dolgok természetes rendjénél fogva, megkezdődtek
a szokatlan nagy mértékben való lopások. A dolgok természetes rendje ez:
akinek semmije sincs, semmit sem dolgozik s mégis megél: muszáj, hogy
lopjon.

S mennek az emberek a gazdához:

– Az ördög bújjon beléd, minek telepítötted ide a nyakunkra ezeket a
lopókat?

Az a vállát vonogatja:

– Pénzt fizetnek a házért. Mit álljon ott üresen az a tanya? Az állam
bekívánja érte az adót…

Ez igaz. Pénz beszél, kutya ugat. A nép példátlan módon tiszteli a
pénzt, mint a keletkezhető vagyon egyetlen forrását. Tekintélyre, az
embertársak között vezetőszerepre ott is vágyakozik mindenki s miután
egyébként igen csak egyforma szántó-vetők, tekintélyt s a többiek közül
való kiválóságot csak a vagyon adhat.

Másfelől azonban a lopások folyton-folyvást tartanak. Nincsen már olyan
tanya a környéken, amit meg nem loptak volna. Szénát, szalmát,
kukoricaszárat, libát, csirkét, malacot, a kerítésre száradni terített
mosott ruhát, mindent ellopnak. Amellett az apró gyerekeik koldulni
járnak, az asszonyok kártyát vetni mennek és kártyáikkal, beszédeikkel
kicsalják a szerelmes lányok füléből a függőt is.

Befognak hát a kocsiba az emberek és mennek ugyancsak a
pusztakapitányhoz, hogy szabadítsa meg őket a cigányoktól.

– Hát – kérdi a kapitány – töttön értétök valamelyiket, amikor lopott?

– Dehogy értük. Majd mögkéseltük volna. De nem úgy lop a cigány, hogy
töttön löhessön érni. Kergesse ki őket kapitány úr a határbúl.

– Kergessem, kergessem. Hát, hogy kergessem? Ha nincsen panaszos,
nincsen bíró. Ha töttön se értétök, tanútok sincsen, mit csináljak?

Egy erős tekintetű magyar azt mondja:

– Kapitány úr. Itt mondom magának tanúk előtt. Mink beadózunk az
államnak, mög a városnak, de se az állam, se a város nem véd mög
bennünket. Ha ki nem pusztítja a kapitány úr űket a határbul, rájuk
gyújtjuk a tanyát, úgyis biztosítva van. Hagy égjön el benne az egész
pokolfajzat.

– Nono – mondja a kapitány – azok is embörök.

– Embörök – mondja a tanyai – de nem igaz embörök. Hanem gazembörök.

– Jó, jó – mondja a kapitány – csak nem gondolják kendtök, hogy én
invitáltam őket ide? Hát csak mönjenek haza, majd csinálok valamit.

Az emberek zúgolódva mennek el, a tanyák és puszták rendőrfőnöke pedig
telefonál be a városba útasításért, hogy mit csináljon, mert a nép már
nagyon zúgolódik a cigányok miatt.

Jön rá a válasz, hogy csak türelem, körültekintés és humanizmus.
Mindenekfelett körültekintés és humanizmus.

– Szép frázisok – mondja a kapitány, mikor lecsapja a telefonkagylót. –
Odabent a parkettes szobában könnyű az ilyesmit kitalálni, hanem hát
idekint egy kicsit más világ van…

*

Másnap búcsú lévén a kápolnánál, a kapitány a misénél legényeivel
kötelességszerűen megjelenik. De nem mondhatni, hogy Istennek itt valami
különösebb tisztelete történt volna, mert szerfölött sokat káromkodnak
az emberek és igen bosszúsak. Mindenki a cigányokat szidja. Lopnak, de
egyre jobban lopnak s az asszonyok nem merik a szobából kiereszteni a
kisgyermekeket, mert hátha még azokat is elrabolják. A harag és a
boszúság átfordul a kapitányra is, hogy nem védi meg a népet. Pedig
annak kellene hadakoznia, aki fölkötötte a kardot.

– Minek adtunk a kezibe hatalmat, ha nem tud vele élni? – mondják.

A harag odáig megy, hogy alig-alig akarnak köszönni. A kapitány érzi a
hangulatot, de hát nem tehet semmit, körültekintés és humanizmus lévén a
mottó.

Mise után, ahogy lóra száll, körülfogják az emberek és Tóásó Zakar azt
mondja:

– Hát nincsen annyi hatalma a kapitány úrnak, hogy kiverné azokat innen?

– Én már mögmondtam, amit mögmondtam – felel a kapitány. – Akit töttön
értök, azt lecsukatom. Mást nem töhetök.

– Hát akkor – mondja Tóásó Zakar a közönség nevében – akkor majd mink
kapunk dorongra, mög bicskára, aztán leverjük űket…

– Jó, jó, csak lassan a testtel – feleli amaz a lóról. – Nem ér az ilyen
beszéd semmit. Ha a cigányt félig agyonveröd ma, holnap már egészségös.
Ami sebben más embör négy hétig fekszik, abból a cigány négy nap alatt
kigyógyul. Aztán ne feledjék kendtök, hogy nem három cigányról van szó,
hanem hat kocsi cigányról. A cigány csak addig gyáva, amíg maga van. De
ha sokadmagával van, akkor vakmerő és kegyetlen. Bosszút áll, mert akkor
nem fél sömmitől és sönkitől.

– Nem fél?

– Nem ám. Különben – mondja odavetőleg a kapitány – épen most olvastam
egy könyvet felőlük, hogy az éjszakai puskalövéstől nagyon fél. Ha felé
lőnek éjjel és nem tudja, hogy honnan jött a golyó. Azt nagyon féli.
Arról a helyről elmögy, hogy húsz évig sem jut arra a tájra vissza. No,
isten mögáldja magukat.

A kapitány sarkantyúba kapja a lovát s elmegy, otthagyván két emberét a
délutáni bicskázás megakadályozása szempontjából.

*

Másnap délfelé Sós Márton rendőrkáplár bekopog a kapitány hivatalába:

– Tekintetös úrnak jelentöm, mögy a hat kocsi cigány a szabadkai
határnak, Ludas felé.

– Hejnye, hejnye – mondja a kapitány – ugyan mit éröznek azok, hogy
ilyen sebösen elindultak.

– Jaj, de átkozódtak, kapitány úr! Az országúton találkoztam velük. De
verették az Istennel a földet. Jeget, fagyot, szárazságot kívántak. Azt
kiabálták, hogy agyonlűtték űket. Hászen – mondom – hiszen eleven vagy,
hát akkor, hogy lűttek volna agyon? De csak azt hajtogatta, hogy űket
agyonra akarták lűnni. Azt kiabálták, hogy soha ilyen disznó paraszti
nép közé nem gyünnek…

– Ugyan, hogy nem ütötted képön?

– Sokan voltak, kéröm alássan, én mög egymagam. Pedig még a kapitány
urat is ledisznózták, hogy nem tudja űket mögvédeni a parasztoktúl.
Hívták az Úristent, hogy a hólyagos himlőt küldje az egész családjára.

– No hát hiszen – véli a kapitány – van az Úristennek egyéb dolga is,
mint hogy épen az ő szavukra hallgasson. Hanem fogass be, meg akarom
nézni, nem loptak-e el valami gyerököt a környékről.

Pár perc mulva mennek is – idő multán a kis tanyához érnek. Bizony el
van hagyatva egészen, csak rongy, meg piszok maradt benne. A kapitány
behajt Tóásó Zakar udvarára. Ott rátámad Zakarra:

– Hát mit csináltatok? Hát agyonlűttétök a cigányokat? Hát ki
hatalmasított föl arra bennötöket?

– Én nem – mondja Zakar. – Én nem tudok erről a dologról sömmit.

– Hát nem volt lüvöldözés az este?

– De – mondja Zakar – vót. Hallottam is. De én épen akkor
borotválkoztam, mikor a lüvésök estek. Épen evvel a borotvával e!

Nagyobb tanúbizonyság okáért kihúzza az asztalfiókot s kiveszi belőle a
borotvát.

Szép, faragott fatokban van a borotva. Rá is van a tokra faragva, hogy
Sebők Kánya Fekete Antal készítette az 1869-cedik esztendőben. Rajta van
az ország címere is s a korona fölé oda van vágva: Éjjön a király. S
Zakar, mutatván a kapitánynak az eszközt, meggyőzőleg mondja:

– Ez csakugyan szép kézimunka.




Mezei dolgok.


A fűnyüvő.

Régi mesékben szerepel az az óriás, akit úgy hívnak, hogy fanyüvő. Ez a
szó: nyüvés, kezd apránkint kiveszni a nyelvből, bizonyára sokan vannak
manap már, akik az értelmét sem ismerik. A fanyüvő olyan hatalmas
termetű óriás volt, aki mérgében gyökerestől tépte ki a fákat a földből
s ha megharagudott, egész erdőket elpusztított féktelen dühében.

A tanyákon nem mesebeli óriás, hanem valóságos rossz ember a fűnyüvő.
Aki a füvet nyüvi. Az éj bűnös alakja ez, egyébként rendszerint
szegénysorsú ember, aki az egy malacocskájának, sovány tehenecskéjének
éjszakának évadján lop takarmányt a más kaszálójáról. Nagyon gyűlöletes
ember, mert nemcsak hogy lop, hanem pusztít is. A gazda, ha másnap a
megkoppasztott legelőt látja, elkeseredve mondja:

– Ugyan, hogy nem szárad el a keze a szömtelennek? Inkább kérne füvet,
ha nincs a teheninek mit önni. Vagy ha már olyan fekete a lelke, hogy
csak lopni tud, legalább kaszálná a füvet, de ne nyűné.

Ez ugyanis különbség, még pedig nagy különbség. A fű, ha lekaszálják,
kinő újra, de ha gyökerestől tépik ki, persze, hogy nem nő ki megint. A
fűnyüvő pedig a lopásnak ezt az utóbbi formáját űzi. Van oka rá. Ha
nappal kaszálnak, a kaszának alig van zaja. Nem hallatszik. Elnyomja a
nappali élet zaja, a szellő susogása, falevelek zúgása, madarak éneke,
kocsik nyikorgása a homoki utakon. Mikor azonban az est leszállt, a
dolog és a szél pihen, az alvó fákon a madarak alszanak, akkor a
csöndben a kaszálásnak hangja van s harsogó szava messze elhallatszik a
lapos mezőn. Azt a kutya meghallja, ha akár a tanya a kaszálótól kissé
messzebb fekszik is, jelt ad s a tanyai ember megérti a kutya beszédét.
Az éjjeli őrtálló kutya különböző fajtájú észleleteit különböző fajtájú
ugatással jelzi a kenyéradó gazdának, aki akkor, ha veszedelmet jelent a
házőrző, puskára kap.

Az éjjeli fűnyüvő ezért nem kaszálja, hanem a legnagyobb csendben, a
sötétség leple alatt gyökerestül tépi ki a földből a füvet. Ez
meglehetősen érzékeny kár, ha akár jómódú embert ér is. Mert nemcsak a
termést lopja el, de a földbe fektetett munkát is tönkre teszi. Ahol a
fűnyüvő járt, ott csakugyan nem terem többet a fű. Különösen nagy a baj,
ha a lóherét nyüvi. A here, ha rendesen el van vetve, hét-nyolc évig
magától terem, semmi gond rá nincsen. Értékes takarmány, nagy pénzt
jelent. Míg az orság egyes részeiben egy hold földet száz forintért örök
áron meg lehet venni, itt egy hold lóhereföldnek egy esztendei kaszálási
jogáért fizetnek nyolcvan-száz forintokat. Nyilvánvaló, hogy ha a
fűnyüvő a herét gyökerestől kitépi, nemcsak a herét lopja el, hanem
nyolc esztendő várható jövedelmét teszi tönkre. Ilyenformán érthető,
hogy haragszanak rá, utálják és gyűlölik, s ha tetten érik, igen csak
elbotolják. Lesik is, hogy miként lehetne megfogni. Vagy pedig kitudni,
hogy ki az, aki nyüvi a füvet. Mert ha tetten nem érik is, de megtudják
a kilétét bizonyosan, olyan társadalmi bojkott alá kerül, hogy egy
mágnáskaszinó sem csinálhatja ezt különben.

A megfogásuk persze bajos. Az éj sötét s pisztoly van a zsebekben. Egyet
villan, egyet dörren s a villanás után még nagyobb sötétség támad, mint
amilyen előtte volt: s a fűnyüvő már eltünt az erdőben vagy a
kukoricásban.

Nehéz meglepni.

Azt mondja a kapás kora reggel:

– Tudom már, hogy kik nyüvik a füvet.

– Hát többen is vannak?

– Ketten. Az embör mög az asszony. Toppantó Gergöly mög a felesége.

Hejnye, hejnye, a jó reggelit neki. Gergőék szegény emberek, más házában
laknak zsöllér gyanánt, napszámból élnek, van egy kis gyerekük s két
sovány malacuk. Amúgy tisztességes család, jó munkás mind a kettő, szép,
barátságos életet élnek, szeretik egymást, voltaképen nincs is egyebük,
mint a szerető szívük, a kis lányuk, meg a két malacuk. Szörnyűség az,
hogy épen ők nyűnék a füvet. Hiszen ha kérnének, kapnának. Ha egy helyen
nem, a másik helyen bizonyosan (mivelhogy mindön szamár érzi a maga
terhit). S ha rájuk derül a tett, mehetnek a határból világgá, mint a
Döme kutyája: napszámot többé nem kapnak, mert nem kapnának. A
bojkottnak odakint nem bojkott a neve, hanem az, hogy „sömmi embör“. A
sömmi embörnek szava nincs, súlya nincs, előle, ha szemközt jön, az út
másik oldalára térnek, hogy ne kelljen vele beszédbe elegyedni. Mert még
azt is a fejéhez vághatják az embernek, hogy: kend a sömmi embörrel is
barátságban van.

Sötétben azonban minden tehén fekete. Honnan tudja a kapás, hogy
csakugyan Toppantóék a fűnyüvők? Hátha nem ők azok?

– Hát pedig azok csakugyan azok, – mondja a kapás. Az egyik lábát előre
teszi és a fejével bólintgat. Az ilyen állapot a meggondolt
határozottság jeléül ismeretes.

– De hát hol van a bizonyíték? Mivel tudja igazolni, hogy csakugyan ők
voltak?

A kapás csodálkozva kérdezi:

– Hát nem elég az, ha én mondom?

– Nem ám. A törvénykönyvben egész más van írva a felől, hogy mi a
bizonyíték. Ha nem tud bizonyítani, akkor ne vádaskodjon, mert az olyan
puska, hogy néha visszafelé is elsül. Hátha azután nem tud bizonyítani?
Akkor magát csukják be rágalmazásért.

– De, – mondja a kapás – neköm van bizonyítékom.

– Hát mi az?

– Hát elmondhatom, – szól a kapás.

És elmondja a „bizonyítékait“, amik a szabadban, kint élő embernek talán
a legérdekesebb megfigyelései:

– Hát gyüvök az úton, mert kívülről kerültem a szőlőt. A homokban nem
hallották, hogy gyüvök, de én hallottam a fű harsogását, ahogy
szaggatták. Ketten voltak, annyit láttam a sötétben is. Úgy láttam, hogy
az egyik az embör, a másik az asszony. De hogy kifélék, azt nem löhetött
mögismerni.

– Hát akkor hol a bizonyíték?

– Hát akkor, – folytatta rendületlenül a kapás, – szétnéztem. Mert oda
nem möhetök, hogy mögfogjam üket, ha puska van is nálam. Mert a sötétben
egy nem töhet föl kettő ellen. Mert mögbicskáznak, aztán elszaladnak.
Itt nem löhet mást tönni, minthogy szétnéz az embör.

Azt hittem eddig, hogy valamennyire ismerem a kintvalók észjárását, de
ezt nem értettem meg.

– Hát mit nézett kend a sötétben? Hiszen azt mondja, hogy sötét volt.

– Hát este – mondja éktelen nyugalommal a kapás – az is szokott lönni,
ha a hold nem süt, az pedig tegnap nem volt fönt az égön. Nem is a
sötétöt néztem én, hanem azt, hogy melyik tanyában nem ég a világ.

– Ahán.

– Hát ügön, – vélte. – Mindön tanyába égött az ablakba a világ. Csak a
kis tanya, amelyikbe a Toppantóék laknak, az volt egészen sötét. Errül
tudtam mög, hogy a fűnyüvők nem löhetnek mások, mint a Toppantóék. Hát
aztán mikor ebbe beleállapodtam, akkor lassan möntem feléjük, azután
hangosan rájuk kiáltottam:

– Adjon Isten jó estét, Gergő szomszéd! Hát mire végzitök?

– Erre – mondja a kapás – egyszörre elszaladt mind a kettő és
belevesztek a sütétbe. Akkor vártam, a puska fertigben a kezembe. Onnan
épen hat-hét perc az út Toppantóék házáig. Hét perc mulva Toppantóék
tanyája ablakában kigyúlt a világ.

Elhallgatott. Mondom:

– Hát aztán?

Azt mondja:

– Hát nincsen tovább. De ez már csak elég bizonyíték, hogy Toppantóék a
fűnyüvők?

– Jaj, barátom, – mondom, ez nem úgy van. Tanúk kellenek ide. Ez a
törvény előtt nem bizonyíték.

– Hát akkor – mondta nemes egyszerűséggel a kapás, – üssön bele a ménkü
a törvénybe, mög azokba az urakba is, akik csinálták. Esti sötétben én
nem akaszthatok le nekik tanúkat az ákácfákról a mezőn…

Morogva elhalad. Elgondolkozva nézek utána: vajon neki van-e igaza, vagy
a törvénynek?

Alighanem mind a kettőjüknek igaza van.


_Faj és felekezet._

Hosszú évek óta durkáljuk már az Alföld földjét s keresgéljük, hogy a
népek megiratlan történetéből mi van benne eltemetve. Sok megiratlan
történet van eltemetve benne. Eredménytelen ásatást csinálni szinte a
lehetetlenségek közé tartozik. A munkás ásója nyomán megnyitja keblét a
föld s előadja rejtett kincseit. Természetesen csak tudományos
értelemben vett kincsek ezek: az ősembernek is volt annyi magához való
esze, hogy azt a holmit, amit ő értéknek tartott, ne ássa mind a halott
mellé a földbe, hanem az élők hasznára magának megtartsa. Laikus szemmel
nézve, az ilyen régészeti ásatások igen érdekeseknek és izgatóknak
tetszhetnek. Hallom nem is egyszer: De szeretnék veletek egyszer egy
napra kimenni, hogy láthatnám én is. Ugyan miért nem szóltok, akárhonnan
venném is azt az egy napot, de csak kimennék.

Pedig a mulatság nem is olyan érdekes. Reggeltől estig hol a gödör
szélén, hol a gödörben, tűző napon úgy, mint esőben: csak az olyan ember
kedveli az ilyesmit, aki már megszokta. Annak jó napkúra meg légkúra.
Két hét alatt le is sül úgy, mintha csak mint szökött legionárius került
volna haza Afrikából. És fárasztó. Tornának jó, de mulatságnak
kellemetlen. Ráadásul olykor az egész napi munka hiábavaló, mert
eredménytelen s ha ilyenkor, fáradt testtel a dolog másnapi folytatására
a kellő energia hiányzik, akkor ebbe is ép úgy beleüthet a mennykő, mint
a kapás szerint a törvénykönyvbe.

Azonban van egy kellemes oldala.

A munkásokkal való beszélgetés, naphosszat.

Ez olyan munka, hogy vele sietni nem szabad, a sietés az ásóval csak
kárt okozhat s ha valami holmi ráért kétezer évig heverni a föld alatt,
annak csakugyan mindegy, hogy május tizenegyedikén vagy tizenkettedikén
kerül-e ismét elő a régen látott napvilágra. Itt egészen érvényben van
az a régi magyar mondás, hogy sohasem volt jó az a nagy sietség. Lehet
tehát beszélgetni, szót érteni: panaszok, reménységek, tréfák és
élcelődések megmutatják a különböző észjárásokat.

Egyik ilyen telepünk, ahol jó néhány ezer év előtt a kőkorszakbeli
ősember tanyázott és sajátos kulturájának maradványait ki lehet ásni a
földből, Torontálban fekszik. A falu népe kevert. Részben magyarok,
részben rácok. Belőlük kerülnek ki a munkások. És bár a szegedi, algyői,
dorozsmai, csongrádi kubikosnak az ország határán tul is jeles híre van,
itt a jobb földmunkások inkább a rácokból kerülnek ki. Szívós és könnyű
emberek, példátlanul szolgálatkészek.

Egy ebéd után bent feledem a plébánián a felső kabátomat. Eső jött,
megáztunk a mezőn, utána hideg szél támadt, mondom egy embernek, hogy
ugyan menne be a faluba s hozza ki a kabátot. A munkás egy tornász
ügyességével pattan ki a gödörből és azonnal szalad le a dombról a falu
felé, mintha kergetnék. Ameddig csak látni lehetett, folyton egyenletes
futásban haladt. Mikor megint előtünt a kabáttal, újra csak ugyanezen
egyenletes futásban közeledett, így futott fel a dombra s ahogy átadta a
kabátot, menten visszaugrott a gödörbe és nyult az ásója után.

– Miért szaladt mindíg, szomszéd? Nem mondtam én, hogy szaladjon.

– Hogy meg ne fázzon az úr, – mondta nevetve a gödörből.

Sovány, de izmos nép ez. Minden porcikája rugalmas. Igy rendes munkásunk
az öreg Vászó bácsi, aki a maga nyolcvankét esztendejével éppen úgy
dolgozik az árokban, mint a többi. Nagyszerű ember az öreg Vászó.
Politikus és szociológus egy személyben. Egyszer azt mondja:

– Miért neveztek ti bennünket rácnak, mikor minket a mi nyelvünk szerint
szerbnek hívnak?

A kérdésre a többi gödrökből is felütik a fejüket az emberek. Mondom:

– Miért neveztek ti bennünket ugarnak, mikor minket a mi nyelvünk
szerint magyarnak hívnak?

Erre az öreg Vászó nem igen tud mit felelni s ásnak tovább szótalanul.
Egyszer felüti a fejét és azt mondja:

– Az úr szerbül beszél és még se szerbül beszél. Hát milyen nyelven
beszél?

Nem tudok ugyan rendesen szerbül, de maradt még imitt-amott belőle a
boszniai időből. Mondom:

– Bosnyákul.

Az öreg kérdezi:

– Volt az úr Boszniában?

– Voltam.

Hallgatás megint. Azután szól a Vászó bácsi:

– Hát persze, az urak mindenfelé eljutnak. Mindig ráérnek utazni, mindig
van rá pénzük. Ez a sok vasút, ami most van, mind csak az urakat
hurcolja. A szegénynek erre nem telik.

Az emberek a gödrökben titkon mosolyognak. Az öreg Vászó jól beadott.

– Nono, – mondom, – az nem egészen úgy van, Vászi bácsi. Gyalog jártam
ott, mint katona.

– Úgy?

– Úgy ám, Vászó bácsi. Sokan voltunk mink akkor ott lent magyarok,
némely részünk még lent is maradt. Pedig a maguk kedvéért voltunk
odalent. Hogy a görög-keleti keresztényeket felszabadítsuk a török
uralom alul.

Azt mondja Vászó:

– Hüm.

– Már pedig hiába hümget. Azért voltunk odalent, nem pedig mulatságból
meg pénzköltésből. Azután az a hála érte, hogy nagyon sok rác ellensége
a magyarnak.

A kissé megnyomott szavakra az öreg Vászó a kezével tiltakozva hadonász:

– Az nem úgy van! Itt nincs ellenség! Nálunk mindenki megvan békén. Itt
szerb meg magyar úgy él a faluban egymás mellett mint a birka.

– Mint a birka?

A másik gödörből szól egy ember:

– Bárányt akar mondani.

– Igen, igen, – hadonász Vászó, – mint a kis birka. Mint a kis fehér,
szelid birka. Békesség van.

… A dombról át lehet látni a Tisza tulsó oldalára. Hatalmas vashídjával
ott van Zenta. Magasabb épületei a lapos mezőn át ide látszanak.

– Hát Vászó bácsi, az nagyon szép, hogy maguk úgy élnek, mint a kis
fehér birka. Hanem negyvennyolcban maga sem lehetett ilyen fehér kis
birka. Mert akkor maguk odaát Zentán a piacon a szent szobrát magyar
emberfejekkel rakták körül.

Egy kis csend van… Csak az ásók és a lapátok zöreje hallatszik, amint az
élükkel belemennek az ősember konyhahulladékaiba, s fölvetik a több ezer
év előtt élt ős korhatag csontjait. Zajukból mintha meg lehetne érteni a
kiáltást: Mit háborgattok? Miért nem hagytok bennünket nyugodni?

A nyolcvankét éves Vászó, négy nemzedék eleven őse, fölnyul a gödörből a
kis ásóért, hogy „finoman“ piszkálgassa a neolithkori őst, akire most
ráakadt. De mielőtt a dologba fogna, azt hiszi, hogy tisztázni kell azt
az emberfejes vádat.

– No, – mondja, – az sem úgy van egészen. Régen volt. Megtörtént. De nem
mink csináltuk. Úgy éltünk akkor is, mint a kis birka. Nem mink
csináltuk, hanem a papok csinálták.

– Nono, Vászó bácsi. A papok talán csak nem vágták el az emberek nyakát?

– Hát azt nem is, – véli Vászó bácsi. – Hanem papok csináltak
bolondságot. Szerb pap fölment templomba és prédikálta: gyünnek a
magyarok és megölnek minden szerbet. Akkor magyar pap is fölment
templomba és prédikálta: gyünnek a szerviányok és megölnek minden
magyart. No aztán addig prédikáltak, hogy összevesztünk.

Ezt elmondván, Vászó bácsi az ősnek a földből való kibontásába kezdett.
Néztem az erős aggastyánt, ahogy négykézláb állva dolgozik az árok alján
s közben ráér történeti dolgokat olyan különös világításba helyezni,
amilyenben eddig nem voltak.




Házrúl-házra.

A népet számlálni ilyen csatakos, esős időben nem lehet valami kellemes
foglalkozás, úgy nagy általánosságban. Nálunk már megtörtént az egyik
külső kerületben, hogy a népszámlálót az asszony forró vizes köcsöggel,
az ember meg vasvíllával fogadta. Miért? Miért gyülöletes a nép előtt az
az ember, aki először pantallóban van, másodszor sok papiros van a hóna
alatt s harmadszor bemegy abba a házba is, ahova az ördög sem hivta?
Mert félnek az idegentől s az a nézetük felőle, hogy soha jót nem hoz,
ellenben lehet, hogy valamely bajt okoz. A hivatalos személy csak akkor
megy a házhoz, ha valami baj van. A nép tart tőle: a papirosok valami
dolgot, valami igen rossz dolgot jelentenek. Ha valahova hivatalos ember
beteszi a lábát, ebből jó nem fakadhat. A hivatalos papiros
üzést-hajtást, hajkurászást jelent. A tanyai népnyelvnek érdekes
kifejezése ez: leveles embör. A régi világból való szó: értik alatta a
gyanús embert, a rossz embert, akivel a hatóságoknak mindig van valami
dolga. S miben nyilvánul ez meg? Abban, hogy hivatalos leveleket visznek
hozzá, amikkel hol ide, hol oda citálják.

Egy idegennek a házban való hivatlan megjelenése különös dolog. Ez
természetes. Ha nyílik a kapú és lépések hallatszanak be a szobába a
kapúaljából, szólok a gyerekeknek:

– Nézzétek meg, ki jött?

A fiu kitekint s mondja könnyedén:

– A Mári néni. (Vagyis, hogy az öreg mosóné).

Van eset rá azonban, hogy ezt mondja:

– Apám! Egy rendőr…

S mennyire másként van az mondva, hogy „a Mári néni“, s mennyire másként
az, hogy „egy rendőr!“ Mert hát uram Isten, mit akarhat?

Hát még odakint a tanyákon mit akarhat az az úrforma, aki megjelenik
hivatlanul és sok papirossal? A nép ebben a dologban nagyon kétféle. Az
egyik része még ma is könnyen befonható áldozata minden kósza
népcsalónak. A másik része pedig, amelynek már megégette egyszer a kása
a száját, minden úrformában született ellenséget lát. Mindenki gyanús,
aki pantallós. Az ilyen ember már azt az elvet, hogy az úr a pokolban is
úr, úgy értelmezi, hogy a másvilágon, ahol a méltó büntetések
elnyeretnek, mind az úr ül a nagy vasüstökben, a nép pedig majd hordja
az üstök alá a tüzelőfát, hogy minél jobban süljenek…

Pár év előtt, mikor a városi muzeum néprajzi anyagát szedtük össze, volt
eset rá, hogy a tanyákon a gyűjtőre vasvillát fogtak s még a kocsijából
leszállni sem engedték. Ott már előzőleg valami keserű tapasztalatok
történhettek. Hát hiszen nem mind ilyen, az bizonyos, ezek inkább csak
kivételek. De mint kivételek: vannak. Régészeti ásatások alkalmával nem
egyszer láttam, hogy mikor vége a munkának, kifizetődik a napszám s alá
kellene írniuk a cédulát, hogy a pénzét mindenki rendben megkapta:
egyszerre vége a barátságnak. Pedig egy hétfőtől szombatig tartó munka
nyomán elég jól össze lehet barátkozni. De a mikor a nevek aláírásáról
van szó, az emberek egy része hirtelen gyanakodóvá vilák. Sandán néznek
a papirosra. Mindig van köztük valami fiatal legény, arra mondják:

– Majd az Illés odaírja. Én nem tudok irást.

– Hát nem járt iskolába?

– De jártam – feleli húzódozva – négy télön is. De elfelejtöttem a
betűt. Mög elhúzta a kezemet a kasza mög a kapa.

Pedig dehogy. Annyira el sem lehet felejteni az írást, hogy a tulajdon
nevét ne tudná leírni, ha egyszer már valamikor tudta. Olyan az, mint az
úszás meg a korcsolyázás, nem lehet azt tökéletesen elfelejteni. De
inkább hazudnak. Inkább vállalják annak a szégyenét, hogy tudatlanok, de
a nevüket nem írják oda a papirosra. Mert nem lehet tudni, hogy micsoda
veszedelmek származhatnak abból, valamint azt sem lehet tudni, hogy
kiben mi lakik. Legjobb a tartózkodás…

Egy közeli csanádmegyei faluban néprajzi gyűjtés alkalmával történt ez
az eset. Csöndes enyhe téli délelőtt. A gazda kint áll az utcaajtóban.
Jófajtájú, erős termetű, középkorú magyar, pipázik és sütteti magát a
téli nappal.

– Jó napot.

– Jó napot – mondja.

– Tudja-e, mi járatban vagyok?

– Nem tudom én.

– Hát majd elmondom.

– Löhet – mondja.

– De nem itten, hanem majd odabent a szobában. Gyerünk be.

– Oda ugyan nem – felel a gazda s széles vállaival bele is illeszkedik a
keskeny utcaajtóba. – Az én házamba nem gyün be az úr.

– Ejha! Magának sok oka lehet haragúdni az úrfélére. Hát miféle úr, mit
csinált magával? Mi történt itt?

A gazda megrázta a vállát.

– Hát – szólt – ami történt, az történt, nincsen azon már mit keresni.
De az én házamba az én akaratommal többet úr nem töszi be a lábát…

Megfordúlt, bement az udvarra, becsapta maga után a kis ajtót s
hallatszott, hogy be is reteszelte belülről.

*

Kint a tanyákon a pusztaszéleken kocsin járja össze a számláló a
vidéket. Ott ez nehéz mesterség. Tudnia kell, hogy meddig terjed a
területe s ismerni kell az egész területet. Hogy nem hagyott-e el
itt-ott egy csomó házat, amik valamely bucka-hát vagy erdő mögött
vonultak meg? A tanyai ember, aki ott született, tudja, hogy ki merre
lakik, de a városi nem tudhatja. Általán úgy tetszik, hogy e széles,
nagy és lapos vidékeken, ahol messzire ellát a szem, minden az ember
előtt fekszik. Pedig nem. Akár el is lehet tévedni rajta. Vannak helyek,
tanyarészek, amik elbújnak, amik mintha nem is volnának e világon, ahol
egy városi kocsit mint soha nem látott dolgot bámulnak meg a gyerekek;
olyanformán vannak ezek a részek a homoktengerben, mint az óceánban azok
az apró szigetek, amik a hajóforgalom útjából kiesnek: csak a térképész
tudja róluk, hogy vannak. Pár év előtt ép ilyen elhagyott részen át
igyekeztem lakottabb tájak felé. Öreg városi kocsis ült a bakon, a
második ülésből a mappáról adtam neki az utasításokat, hogy no most
erre, no most arra. Ugyancsak csóválja a fejét az öreg ebben a hol
errében, hol arrában, dülőút keresgélésben, végül kifakad:

– Hát mégis csak: mi mindönt mög nem köll érni. Húszonhét esztendeje
hurcolom már nap-nap után idekint a tanyákon a városi mérnök urakat, de
ezön a vidékön még sose jártam.

Önérzetes kocsisembertől ennél nagyobb beismerést már várni sem lehet.
Mert a kocsisság tudománya nem abban van, hogy hajtani tudjon, a lovat
minden ember, asszony, gyerek is el tudja hajtani: a kocsisság tudománya
odakint akként szélesbűl, hogy mekkora nagyságú vidéken van tisztában az
utakkal, azoknak jó vagy rossz állapotával, ha éjjel nem is, de legalább
nappal. A tanyák világának ez a területe, amelyen az öreg kocsis
„húrcolta“ a mérnököket, aránylag nem nagy; nyolc-kilenc
négyszögmértföld lehet. És még ezen a kis helyen is, ime talált olyan
részt, amelyen húszonhét év alatt sohasem járt.

Szóval a népszámlálás odakint nem egészen könnyü dolog lehet. S nem is
lehet az egész hajszálnyira pontos. Azt hiszem, hogy az egész alföldi
pusztákat tekintve, a népszámlálás számszerű eredményéhez egész bátran
oda lehetne csatolni nehány száz összeszámolatlan magyart, vagy talán
ezert is.

Kint ugyan a tanyai tanítók végzik a számlálást, de hát azok sem
tudhatják, hogy a kapitányságban minden tanya merre van. Erre való
azonban a tanyai esküdt, aki rendszerint valamely jobbmódú polgár, aki
kint született s kint fog meghalni, ennélfogva igen célszerű ember
arranézve, hogy ismerje a határt. Tehát az esküdt lesz a kocsis, ő
„húrcolja“ az összeírót. Most tíz éve volt ez így egyik tanyai
kapitányságban. Vitte a kocsiján a tanítót az esküdt, összeírták,
összeszámolták az embereket, a papirosokat azután elküldte a tanító oda,
ahova kellett. Itt mindezek rendbe kerültek. Csak pár nap múlva jutott a
tanító eszébe, hogy arra lefelé a Hármaserdőn túl, mindjárt a
Lónyúzó-dülőn túl, ott is van egy egész sor tanya, ami idetartozna, s
ott még nem jártak népet írni. Mondja is az esküdtnek:

– No János bácsi, az ördög a kend tudományát, baj van.

– Baj? Mi baj?

– Hát most jút eszembe, hogy arra a Kis Kabók Mihályék felé nem jártunk
népet írni.

– Nem – mondta meggyőződéssel a János bácsi – hát arra nem. Messze is
van, aztán mög, tudja, nagyon rossz az útja, hát nem akartam töretni
magát.

– De hát most azok, akik arra laknak, nincsenek fölírva.

– Hát aztán? – kérdezte a János bácsi. – Csak élnek azok azért, ha
nincsennek is felírva. Nem a papirosbúl áll az ország, tanító úr.

Ebbe aztán bele is kellett nyugodni, mivelhogy úgy sem lehetett már
ellene tenni semmit. Csak akkor kezdett főni a feje a tanítónak, mikor
kiérkezett a városból a hír a tanyára, hogy jön egy úr Pestről a
népírást vizitálni. Mi lesz akkor, ha az meg fogja a hibában? Első
sorban oda a becsület, második sorban pedig még azt a kis pénzt sem
kapja meg, amit az összeírás munkájáért kiérdemelt.

A pesti nagyságos úrat a vizitálás útjában szintén a János bácsi
hurcolta kocsin s a tanító szorongva várta az eredményt. De nem történt
semmi hiba. Három nap múlva János bácsi a pesti urat elvitte a vasúthoz
(nincsen messze, csak épen a Nyáry Jánosék jegenyefájától másfélóra
járás) s hazafelé jövet beszólt a tanítóhoz, hogy fölösleges volt az a
nagy ijedtség, mert valóban semmiféle észrevétel sem találtatódott.

– Hála istennek – sóhajtott a tanító. – Pedig azt hittem, akad valami
tarka macska arra a Kiskabókék körül.

– Nono – mondta a János bácsi, aki annak idején hat deákiskolát járt a
városban – parva sapientia regitur mundus. A nagyságos úrat se vittem el
arrafelé.

Körmével benyomta a pipában a parazsat. Okos ember mindig a körmével
szokta nyomni, mert ez nehezebben ég meg, mint az újjabőre.

*

Három külvárosunk van. Az egyik a pestises betegeket gyógyító francia
Szent Rókusról elnevezett alig másfélszázéves, faji tipusokat keresni
ott hiábavaló lenne. Hanem annál alkalmasabb erre a célra az Alsóváros
meg a Felsőváros, az egykori civitas superiora meg inferiora. A
felsőváros népe szálas, karcsú, sok benne a szőke, ruhában a világos
szineket keresi, szereti a halászatot, meg a hajózatot, elmegy a vizen
Bécstől Galatzig, kereskedői élelmesség van benne, vállalkozó, néha
belebukik, néha elvagyonosodik; van köztük olyan, amelyikre azt mondják,
hogy üzleti vállalataiban örményebb a zsidónál. Az Alsóváros népe zömök,
bikanyakú és fekete. Ruhájában a sötét szineket kedveli s mint védőraj
csoportosúl az ősi Mátyás-templom körűl. A templom istene után a föld az
istene, amelyen hihetetlen szorgalommal termeli a paprikát,
Függetlenségi párti volt, az is lesz, amíg magyar világ áll, nem óhajt
alkalmazkodni a mások kedvéhez, ipari hajlandósága kevés, más
városrészből nem házasodik, az elődök munkájával szerzett vagyonhoz
ragaszkodik, itt-ott még meg vannak köztük a vagyonközösség nyomai,
tudok belőlük olyan családot, ahol ebéd alkalmával húszan ülnek az
asztalhoz, amellett ráér népköröket tartani fenn, amikben alkalmas
könyvtárak vannak s amikben az önmagából rekrutált személyzettel
színdarabokat játszik. Szóval két különböző tipus ez, a Felsőváros meg
az Alsóváros. Úgy gondolom, hogy a legrövidebb néprajzi meghatározásukat
olykép lehetne megtenni, hogy ha az osztrák ellen ismét hadba kellene
szállni: az Alsóváros ülne lóra, a Felsőváros pedig vállalná a
hadbaszálltak ingyen és pontos élelmezését.

A néprajzi kollegám vállalkozott az Alsóvároson az összeírásra. Ez igen
alkalmas dolog arra, hogy minden házban szétnézhessen, minden házba
bemehessen: most a betolakodót nem lehet visszautasítani, mivelhogy a
betolakodásra „államilag fel van hatalmasítva“. Ilyen alkalmakkor lehet
„észlelni“.

Érdekes észlelet példáúl, hogy míg mi ezt a sajátos konzervativ
alsóvárosi népet olyannak tartottuk, aki még csak a város határán sem
volt túl soha: a kollega tapasztalatai szerint csak imitt-amott akad
köztük olyan ember, aki nem járt volna külső országban. Hogy miben? Hát
hol káposztában, hol paprikában, hol hizlalt lúdban.

Egy embertől kérdezi:

– Hát járt-e külföldön?

Azt mondja:

– Miért kérdi?

– Mert be kell írni ide a papirba.

Mutatja is a papiroson a rubrikát, ahova ezt be kell írni.

Az ember nézi a rubrikát. Azt mondja:

– Kicsi az.

– Már miért volna kicsi? – Apró betűkkel írok én. Csak mondja, hogy
milyen országban járt.

– Mégis – mondja az ember – mégis…

– Hát miért: mégis?

– Hát mert nem férnek bele azok az országok abba a rubrikába.

– Ugyan, ne beszéljen kend. Hát hány országban járt kend? Hát volt kend
a Belgrádban, azután kubikos létire töltést csinált kend oda fel a
Galiciába a Przemislibe, mikor a várat építették, aztán készen vagyunk.

– Nono – mondja csendesen az ember, – Katonai tengerész voltam én.
Egészen bátran beleírhatja abba a rubrikába énfelülem, hogy az
Ausztrália kivételivel mindön világrészben jártam én…

*

Igen. A katonáskodás elviszi az embereket. Látnak, hallanak, tudnak
valamit a világról. S azt sóhajtja az alsóvároson egy öreg asszony:

– Bár ne tudnának róla!

Ez is népszámlálási eset. A kis, tíszta házba, ahogy az összeíró bemegy,
a szobában egy öregasszonyt talál kis gyerekkel. Sötétes délután van, az
asszony ül az ablak mellett, a gyerek a kötőjébe kapaszkodik s beszél
hozzá valami makogásokat. A szüle hamar megérti, hogy miről van szó: jól
van, jól van, csak vegye elő az írásait, kérdezzen, én meg majd mondom.

– De sötét van, szülém, talán hogy gyertyát kellene gyújtani.

– Úgy, úgy, abban igaza van – véli a szüle – majd behozom én magának a
lámpát.

Kimegy érte. Addig a gyerek, a székbe fogózva nézi az idegen bácsit s
érthetetlen szavakat mondogat. A szüle behozza a lámpát, megtörli az
asztalt s kezdik az írást. Előbb az övét. Azután a fiáét. Van-e fia?
Van. Micsoda? Mozdonyvezető. Hol? Szolgálatban van most is a gépön.

– Volt-e a fia katona?

– Volt, hogy ne lött volna. De bár ne lött vóna!

– Miért sajnálja? Egészséges emberekből válik a katona!

– Hát hiszen – mondja a szüle – az igaz. Nem mondom, világot is járt.
Tengörészkatona volt. De hát épen azért vagyok így az egyetlen kis
unokámmal ni.

– Hát hogy van vele?

– Így ni, hogy nem értöm a szavát. Olasz mönyecskét hozott a fiam a
házhoz, olasz ez a kicsi is. Itt születött pedig, de egy szót sem tud
magyarúl. Hallja csak, hogy mint beszél! Mit kérsz kicsim? Mert annyit
tudok már, hogy ha azt mondja, hogy ákvá, ákvá, akkor vizet akar. De más
szavát nem értöm.

Épen bejön a gyermek anyja a szobába, szép barna olasz menyecske.

– Látja – mondja a szüle – ehol a menyem. Nem tanúl mög magyarúl, a
gyerök se tanúl. Aztán sír mindig haza a menyem. Ha az ura itthon van,
akkor nincsen baj. De ha a fiam elmegy a szolgálatba, akkor már mindjárt
magára van, én nem tudok vele beszélni, akkor aztán mindig sír, vágyik
haza az olaszok közé.

S a szüle elszomorodottan ölelte fel magához a gyermeket:

– Óh édös egyetlen unokám, kis magzatom… Úgyan, hogy nem tudom a
szavadat mögérteni?…

A szüle a lemenő nap elborúlt tekintetével néz az unoka szemébe. A
gyerek meghúzza a szüle fejkendője csücskét s csendesen gügyögi: aqua,
aqua.

– Óh én édös Jézusom – sóhajtja a szüle, nyúlván a vizeskancsóért –
ugyan miért is neveltél?




Emlékezés.

Hirtelen megindult a tél, havak esnek s a víz felett leszáll a köd.
Kószálok a külső partokon, a töltésen, ahol a sárra fagyott hó a járást
megengedi. Nagy csönd van itt kint mindíg, de most, hogy a hó leesett,
még ami kis zaj volna némely járó-kelő kocsi kereke nyomán, az is
eltompult. Vasárnap délután van, a ködbe borult város felől néha a
harangok csendes búgása hallatszik, amint vecsernyére hívják a népet, a
népek mennek is szorgalmasan, e tekintetben valóban elég jó iparkodás
észlelhető. Hogy azután elmennek, a töltésen nem marad semmi meg senki.
A jegenyék kopaszon állnak, néhány varjú tollászkodik rajtuk s a
töltésen egy-két pipiske táncol. Ez a kis szürke jószág jó hazafi, nem
hagyja el az országot az éhezés idejében sem, csakhogy ekkor a havas
mezőkről kissé beljebb merészkedik, bátorrá válik s úgy röpköd az ember
előtt pár lépésre, mintha mondaná: éhezem, adjál valamit. Jó azért az
ilyen kódorgáshoz zsemlyedarabot, vagy félperecet vinni a zsebben, az
ilyen kis állatnak nem sok kell s ha evett, valamit csiripel s
nyugalmasan elmegy az útból valahova aludni, – ugyan valami jó alvóhelye
nem lehet most, mert hidegre vált az idő.

Alkalmas ilyen helyen elkódorogni. Nem jön szemközt senki, nem kell se
köszönni, se köszönést fogadni, néma a táj. Nem tudom, más hogyan van
vele: én úgy érzem, hogy ilyenkor úgy egymagában egy kicsit gondolkozik
az ember, azután lassan elcsitulnak a gondolatai, az esze nem jár
semerre, mintha egymaga volna a világon, előtte semmi, utána semmi:
rekkenő nyári délutánokon, a tanyán, mikor egy szál falevél se mozdul,
van ez néha majdnem egészen így, de ott legalább zümmög a zöld légy,
dunog a darázs és űzi szerelmes játékát a szőlőtőkék között a karcsú
szitakötő. Itt azonban nincsen semmi, épen semmi sincsen, csak a
harangok szava néha, ahogy átbong a ködön, mutatja, hogy amarra van a
város.

De nem sokáig tart a magány.

Jön szemközt a ködben egy emberi alak. Lassan bontakozik ki a fehér
takaróból s bizonyára szintén megütközve látja, hogy más is jár itten s
magányossága meg van rontva. Közeledünk. Az ember ilyenkor hajlandó úgy
elmenni egymás mellett, hogy a másikra sem néz: mit mászkál az is ezen a
helyen? Valami olyan érzés ez, hogy mit háborgatják az embert a tulajdon
maga birtokában.

No de ezúttal ez mégsem úgy van. Vannak véletlen esetek. Így például
most, hogy hiszen nini, voltaképen ismerősök vagyunk.

– Hát te?

– Hát te?

– Kószálok egy kicsit – mondja – de már nem jó ide sem kijönni. Én csak
elszomorodok.

– Ráérsz arra hétköznap is, hé. Vasárnap délután munkaszünet van,
ilyenkor hagyd a búslakodást a lóra, elég nagy a feje hozzá.

– Jó, jó, – szólt kedvetlenül, – de nézd csak, micsoda pusztaság ez
itten? Egy lelket nem lehet látni. Itt semmi sem mozog.

– Biz itt nem igen. Ha csak mink nem mozgunk. De mozogjunk is, mert
hátha erre jön valamely bolond német, karónak néz bennünket a ködben,
aztán hozzánk köti a lovát…

– Tréfálhatsz bátran – felelte bágyadtan – nem ér ez a beszéd semmit. A
szó: szellő; a kontraktus: az papiros; a pénz: az a fundamentum. Mennyi
élet, mennyi kereset volt itt valaha, most meg pusztaság, hogy akár a
kiáltó szó is elhallatszik benne, még csak nem is felel rá senki. Hova
lett a nép keresete, hova lett az üzlet, a munka? Ki vitte el, mi vitte
el?

– Jaj, hát vagy úgy? A régi világ? A tiszai élet, a vízi élet, a régi
sürgés-forgás? Biz annak lefújtak. Háromszor lefújtak, mint a katonának
a hadgyakorlat utolsó napján. Ezen ugyan már nem segít maga a felséges
úristen sem. Elmultak a halak, elmultak a rákok, az ácsok szekercéje nem
kopácsol, a cigányok nem verik az ócska vasból a hajó oldalába való
iszkábát, vízimolnárok vízidudája megszünt tutulni, új emberek jöttek új
üzletekkel s megették a régi embereket és a régi üzleteket.

– De már mégis csak – mondja elkeseredve a társam. – De ilyen gyorsan,
ilyen sebesen elpusztulni mindennek. Hiszen még emlékezünk rá, még
láttuk és még nem vagyunk öregek, hogy a régi jó időket emlegessük.
Modern pusztulás volt ez, egészen modern, aféle amerikai villamos
kivégzés. Hát tudod-e, hogy Szónaktúl le egészen Tételig végigjárhatod a
vizet, de egy kenet halzsírt aranyért se bírsz kapni. Érted-e, ha
megfeszülsz, akkor se bírsz kapni. Egy zacskó aranyért, egy tarisznya
aranyért se bírsz kapni.

Hát ez csakugyan így is van és ez lószerszám tekintetében, továbbá
csizmai szempontból is igen sajnálatos. Mert ahoz fogható kenet nem volt
több sem hámra, sem lábbelire: mit szólnak most mindehez a csizmák. Mert
bárki bármit beszéljen, az állati bőröket még holtuk után is étetni
kell, a gazda rendes szolgálatába csak akkor állanak. És most mivel
lehet étetni őket? Valami mindenféle bádogskatulyás kenőcsökkel, amiket
messziről hoznak, drágán adnak, bizony ezeknek a nyomán a csizma nem
panaszkodik ugyan, a csizma tűr, de a csizma szenved.

Ezen azután egészen rendesen el lehetett szomorodni odakint a töltés
koronáján a ködben, amely lassan ereszkedett lefelé s látatlanságba
burkolta a világot.

Ilyen elszomorodott korában mit csinál az ember? Keres valami kocsmát,
minél kurtábbat. Mert olyan világ van, hogy mennél kurtább a kocsma,
annál jobb benne a bor. Hát nem is kell messze leereszkedni a
töltésoldalról, már találtatódik egy kicsi bormérés, az ajtajára ki van
írva, hogy „pálinka csak reggel“, amelyből nyilvánvaló, hogy a gazda a
régi ívású emberek közé tartozik s nem rászorultságból, hanem szokásból
mér. Kisded hely, a falon Batthyány Lajos van, meg Eötvös József, azután
az aradi vértanúk és Kossuth imája a kápolnai csatánál, ahol ott sem
volt, de azért ez nem baj, mert szép azt olvasni mégis, hogy tekints
reánk csillaggal övedzett trónusodról és hallgasd meg könyörgő
szolgádat. Ide tehát bemegyünk, mert itten még úgy sem voltunk soha,
minélfogva a tapasztalat is gyarapodni fog bőségesen. Az ember –
alkalmas ember – hozza az italt, apró poharakat, gyufát is tesz az
asztalra, azután néz. Nem igen lehet már látni idebent. A lámpa a szoba
közepén föl van húzva magasra madzagon. A madzagot leereszti, a lámpát
meggyújtja, megint fölhúzza illő helyére a madzaggal s megint csak néz.
Megnéz emerről az oldalról is, megnéz amarról az oldalról is, mint a
kutya szokta tenni a sündisznóval, hogy melyik oldalán lehetne
beleharapni.

Utóbb már nem állom, megkérdezem a gazdától, hogy én vagyok-e a zöldre
festett új kapu s ő-e az a bizonyos borjú? Ő azt mondja: már mér?
Mondom: mert leginkább az szokott így nézni az új kapura.

– Nem – azt mondja – nem úgy van a dolog. Én csak azt nézöm, hogy maga
csakugyan maga-e?

– Hát persze, hogy én vagyok.

– Én is úgy vélöm – szólt – mert ráismertem az ábrázatjáról.

– Akkor jól van.

– Hát! – felelte elégülten. – Maguk mindíg ilyen egyformák szoktak
lönni. A Béla bátyját ismertem, aztán arrúl azonnal magára ismertem.
Ugyan mög van-e még?

– Nincs biz az bátya.

– Ejnye – csodálkozik – hát hova lött?

– Hát jobb helyen van az már, mint mink, bátya. Ciprusfák árnyékában
alszik a fiumei temetőben.

Ezen megütődik és sajnálattal mondja:

– Hejnye, hejnye. Kár érte. Pedig de nagy betyár volt!

Hm. A beszéd kezd nagyon alpári lenni. Jobb lett volna talán, ha ide be
se jövünk.

– Betyár volt? – mondom. – Hát már micsoda beszéd ez?

– Persze, persze – mondja derűsen. – Együtt szolgáltunk. Ott voltunk
Bihács alatt is, Petrovác alatt is. Hej de furfangéros betyár katona
volt. Az, tudja, még az ördögtűl se tartott. Mönt, mint a szélvész. Hűj
de kutya betyár katona volt!

No, így már más. Nem gorombáskodik az öreg, csak elhalt bajtársa
kebelére hímez érdemrendeket a maga módja szerint. Most már kész a
barátság s együtt beszélünk elszomorodva a régi világról.

*

A régi világ… Hát biz az nincsen, eltünt, elveszett. Hova lettek a halak
a vízből? Ki tudja?

Azt mondja a bormérő:

– Az Isten bizonyosan tudja, de az meg nem tartozik felelettel.

Ez igaz. De mégis. Már csak úgy rémledezik a gyermekkor vissza, de még
látjuk, hogy a halász a kis halat visszahajigálta a vízbe, mondván:
eredj, aztán nőjj meg előbb. Ma meg olyan is jó volna, ha volna. A hálók
lukait mindíg kisebbre kötik, még sem akad beléjük semmi. Rákóczi Ferenc
azt mondja a szegedi táborozásáról írt naplójában, hogy a lóitató vödröt
nem lehet úgy megmeríteni a Tiszában, hogy egy-két hal ne akadjon a
vödörben. Egy frankófurtumbeli német-latin könyv, aféle orbis pictus
különösképen emlegeti ezt a mi vizecskénket. Azt mondja, hogy a magyarok
országában van egy folyóvíz, úgy hívják, hogy Tisza. Az nem olyan, mint
más víz, mert nem egy részből, hanem két részből áll. Csak az egyik fele
víz, a másik fele hal.

– Hát ez talán nem egészen igaz – gondolja a társam – hanem amit a
fejedelem úr írt, az maga a megtestesült valóság. Hej, mennyi katlan
alatt ropogott itt a tűz, mikor a halhasító tanyák itt voltak! Hogyan
főzték hordószámra a halzsírt!

– Ma – szól a bormérő – nem hogy halhasító tanya volna, de még a
halhasító késnek sem lehet uyomát találni. El vagyunk fogyatkozva
végkép.

Hát el. Nem viszi már az oláh kocsiszámra a szárított halat bőjtös
eledelnek.

– Min élhet most vajjon? – tűnődik a bormérő. – Csigán él, vagy tengöri
herkentyűn?

Az ördög tudja csak, hogy min él. Lehet, hogy faggyúgyertyát eszik, mint
a muszka, mikor itt járt negyvennyolcban.

– Különben sömmi közünk hozzá, ögyön amit akar, éljön sokáig
pocokméröggel – határozza el a bormérő. Azután kimegy a szobából s kis
vártatva hoz egy félliter bort.

– Minek az, bátya? Még ez sem fogyott el.

– Ez jobb – mondja barátságosan. – Ez sokkalta sokkal jobb.

No, hát hiszen jól van. Könnyű a békát a tóba ugratni, mikor amúgy is
fejjel áll bele. Beszélgessünk. Kicsit elmaradunk ugyan, azonban hát
beszélgessünk. Dánász nedelja (ma úgyis vasárnap van) – mondja bosnyákul
vigasztalásul a bormérő. Azt mondja:

– Hát a bornyúszájú hajók hova löttek?

Hát én tudjam? Vagy a társam tudja? Nem tudja azt senki. A borjúszájú
hajókat kiölte a bőggőshajó, a bőggőshajókat meg kiöli a slepp. Így
kerek a világ, nini.

Tárgyalunk tovább. Egy árva vendég nem sok, de annyi se jön a kocsmába.
De nem baj, mert annál alkalmasabban lehet tárgyalni. Most a rákokat
kezdjük tárgyalni.

– Ki szereti a rákot?

– Én nem szeretem – mondja a társam.

– Az ördög törögeti. Mire egy tányérral megevett belőle az ember, a
munkában megéhezik.

– Hát az úgy van – hagyja rá a bormérő s kimegy a szobábúl. Kis vártatva
bejön s hoz egy félliter bort.

– Hát ez már megint minek? Hiszen emez sem fogyott el?

– Nono, az löhet. Majd mögmarad másnak – mondja. – De ez aztán már
igazán nagyon jó bor. Ez az a bizonyos finum-fánum.

Hát hiszen jól van. Úgyis beszélgetünk s úgyis dánász nedelja. A pokol
tornáca is jó szándékokkal szokott kikövezve lenni különben.

– Hát bizony – folytatja a beszédet – ma nincsen rák egy fia sem. Úgy
hallom, hogy aki szereti, tuladunáról hozatja postán, száza öt pengő.
Hát micsoda furcsaságok ezök, kéröm szépen? Csak játékbúl fogdostuk. A
lányokat ijesztgettük vele, azután visszadobtuk a vízbe.

Hát ez is így volt, de hát ennek is vége. Mindennek vége szokott lenni.
A kakuk kibújik az óraházból s hetet kiált. Gyerünk, csak gyerünk,
messze van még, míg ebben a ködben haza érünk. Fizessünk, aztán gyerünk.

– Mi a tartozás, gazda? Majd kivetjük kettőnk közt felibe.

– A tartozás? A fizetés? – beszéli a gazda. – Hát kéröm szépen… hogy is
mondjam csak… hát hova tetszik gondolni? Hiszen ez nem úgy történt.
Löhetetlenség az, hogy fizetés… Hiszen ez a Béla úr emléközetére
történt…

– No, de az még sem úgy van. Csak nem jövünk ide ingyenbe borra?

– Hát hiszen – szólt. – Ami azt illeti. Az első féllitert csakugyan
maguk parancsolták ki. Hát azt löhet. A többi szívesség. Emléközet.

Hát ez ellen azután csakugyan nem is lehetett semmit sem tenni. Fizetjük
a féllityit s barátságosan elköszönünk.

– Adjon Isten jó éjszakát, gazda.

– Hát – mondja – én alighanem le is fekszök mindjárt.

– Álmodjon szépeket. Ugyan mit álmodik majd?

Kissé elborultan nézett maga elébe az öreg. Azután rántott egyet a
vállán s azt mondta:

– Még nem tudom. Majd csak az eszömbe jut valami…




Statisztika a falun.

Ami a statisztikát illeti, a községi jegyző egy alkalmas napon megkapja
a felsőbb hatóságtól a rendeletet, hogy össze kell írni a faluban a
madarakat. Hogy kinek mennyi van. Nem azokat a hazátlan madarakat,
melyek ide-oda röpdösnek, télen hűtlenül el-kivándorolnak, akárcsak az
Amerikába haladó magyarok az inség elől. Hanem azokat a rendes
madarakat, amelyek a házak és tanyák udvaraiban élnek, hogy időnkint
eledelül szolgálhassanak. Jó állatok ezek: csirkék, ludak, kacsák.
Különösen a csirke, amire azt szokás mondani, hogy a paraszt csak akkor
eszi, ha vagy a csirke beteg, vagy a paraszt. No ez nem egészen igaz, de
annyi igazság mégis van benne, hogy a paraszt nem eszi a csirkét, inkább
eladja, helyette inkább a kását és a birkahúst kedveli. Hiszen azért
paraszt. Birkahús. Borzasztó dolog. Persze egészen más, hogy az angolnak
is a birka a nemzeti eledele, de legalább angolul nem mondják, hogy:
birkahús, hanem mondják, hogy: ürücomb. Ez más, egészen más.

Mindegy az no, különben. A fődolog, hogy ess hasra minden előtt, ami
külföldi, forogj a hasadon, amíg ki nem lukad, majd azután jó lesz
gyerekjátékhoz pörgettyűnek, mint a dióhéj, amelyből más már kiette a
belet.

A tinóból ökör lesz ugyan, ha Bécsbe viszik, de a birka mindíg csak
birka marad. Bürge – mint mondani szokás. – Ez az állat az, amelynek
tökéletesen mindegy, hogy egy ember, vagy két ember nyirja-e a hátáról a
gyapjút. Igaza van neki. Ha már egyszer ugyis nyirják, ez a dolog
teljesen egyre megy.

Nincsen annak még ötven esztendeje sem, hogy az egész ország vagyonának
egy ötödrésze a birkában feküdt. A lábon járó birkában. Amelyre a
juhászok ügyeltek szigorúan a végiggombos bőrnadrágban. Hogy jól
ügyeltek-e, rosszul ügyeltek-e, nem tudatik. Elég az avval, hogy a
birkák elfogyatkoztak, gyapjaikat már nem mossák annyian, mint azelőtt.
Más volt ez azelőtt. Azelőtt birkausztatáskor a tóparton lehetett látni
azt a vádliparádét ingyen, amit most különféle szinházakban pénzért
mutogatnak. Kivéve: hogy a béresasszonyok igen alkalmas módon
nyakonvágták az embert, ha szömtelenködött, a balletcsillagok meg nem
igen vágják pofon. Változnak tehát ez irányban is az idők. Pedig a
lábszárak az őskortól fogva egészen máig egyformák. Csak a hangulatok
mások. Nagy summa pénzeket kell elkölteni a szinházi holdvilágért, pedig
a szinház falán kivül szebbet ad ingyen az Isten.

De hát igy persze messze elkalandozunk a mondanivalótól, amint az
történni szokott akkor, ha vasúti kocsiban ülve, utazva beszélget az
ember. Mert ezt az egész dolgot a vasúton beszélte az a községi jegyző,
akivel történt.

Tehát az volt a hívatalos papirosban, amely a jegyzőhöz érkezett, hogy
össze kell írni a madarakat. De nemcsak azokat, a négylábú lakóit a
gazdasági udvarnak szintén. Teheneket, malacot, kecskét, ha van. Hogy
minden háznál mennyi van, minden gazda mennyit mondhat belőle a
tulajdonának.

Az ilyen összeírások nem valami kellemesek. A nép nem tudja mire vélni,
fölösleges zaklatást lát benne. Kinek mi köze ahhoz, hogy hány csirkém
van. S hátha holnap eladom mind, hogy egy se lesz, akkor mit ér a mai
írás. Komédia és hazugság. Továbbá a szomszédnak ma egy kis csirkéje
sincs, de tíz kotlósa ül a tojáson: holnap már lehet belőle neki
kétszáz, de az egy se lesz beírva a papirosba. S ha az ember valami
ülésre a községházára megy, hallhatja a panaszt, hogy kevés a hívatalban
a munkaerő, szaporodik a munka, még legalább egy segédjegyző kellene.

– Hát persze, – mondja Szűcs Boruzs Mihály – ha ilyen haszontalanságokra
prédálják az időt. Aztán kinek kellenek azok a csirkeszámok?

– Az állam kívánja.

Szűcs Boruzs mond egy mérges kiszólást az államra.

– Ez az – véli – ez az. A községháza embereit mi fizetjük a magunk külön
adójából és mi sohasem kívánunk tőlük ilyen dolgokat. Ha az államnak
kellenek a csirkeszámok meg a pulykaszámok, írassa össze a maga pénzén.

Igy zsörtölődik Szűcs Boruzs Mihály, aki különben maga sem tudja, hogy
mekkora igazat mondott. De azért beadja a derekát. Bemondja, hogy mije
van, hány ló, tehén, üsző legel odakint a pusztán a rideg gulyában, hány
itthon a tyuk, kacsa s hány van odakint a tanyán (igaz ni, még a
padlásra is föl kell menni, összeolvasni a galambokat – ez már csakugyan
nevetséges és furcsa kitalálás). No és a dolog megy így tovább. Már nem
olyan nehézkes a nép, különösen a jegyzőjével szemben. Régente, mikor az
eperfákat íratta össze az állam, volt aki mérgében inkább kivágta,
csakhogy a papirosba bele ne kerüljön, más meg volt, aki bemeszelte
valamennyit fehérre, hogy hátha majd akkor nem ismernek rá.

Beadta mindenki szépen sorjában az adatokat, csak özvegy Nagy Szabó
Pálné kért a bejelentésre hatnapi haladékot, mivelhogy akkorra megellik
a tehén s ha már meg kell lenni ennek a dolognak, legyen benne a borjú
is az anyakönyvben.

– Nem anyakönyv ez – mondta a jegyző – hanem statisztikai kimutatás,
szülém.

– Nono, szólt Nagy Szabó Pálné asszonyom, egyremegy az, kérem alássan,
egyik árkus papiros olyan, mint a másik árkus.

Apránként rendbe került így a dolog, csak még az öreg Sóvágó Kurai
Dömötör bejelentései hiányoztak, mert nincsen itthon az öreg, valamelyik
tanyáján tartózkodik, van neki három is. Terhes állapot az ilyen
vagyonosság, mert az efféle ember örökké kódorog, még utána sem lehet
menni, mert ha az egyik tanyáján keresik, bizonyosan a másikon van. Be
kell az ilyent várni, míg a maga jószántából hazatér a faluba.

Haza is tért idő multán, de abban „az ügy érdemére nézve“ nem volt
köszönet. Kiküldték hozzá a házához a kisbírót, hogy szíveskedjen
Dömötör uram bemondani a számokat.

– Ahán – mondta Sóvágó Kurai – hallottam már felőle, még a tanyákon is
vert róla a szó, hogy milyen fölfordulást csináltatok idebent a faluban.
Mondd csak meg odabent, hogy tiszteltetem a jegyző urat, de nem
mondhatom meg darabszám a tyúkokat, mert nem tudom, hogy hányan vannak.

– De gazduram, – szólt a kisbíró – annak meg kell lenni, az állam
kívánja.

– Az állam? – veti oda gúnyosan Sóvágó – az állam? De nagy úr lett az
is! Mit kalamol bele az én vagyonomba? Ha akarom, van hatszáz tyukom, ha
akarom, holnap belevetem mind a tóba, aztán egy sincsen, no. Punktum.
Csak azért is punktum.

A kisbíró igy nem sok eredménnyel ment vissza. A jegyző megint csak
elküldte, hogy tisztelteti Dömötör öreg gazdát, ne okoskodjon. De
Dömötör megszegte magát, hogy nem és nem, csak azért sem.

– Különben pedig, – üzentette mérgesen – ha olyan nagyon kíváncsi a
tanyai tyúkokra az állam, olvassa össze maga az állam.

Sóvágó Kurai csökönyössége is akadályozta a „tyúkok anyakönyvének“
létrejöttét, pedig közeledett már a terminus, amikorra be kellett volna
küldeni. Kissé kellemetlen. Törvény van róla, hogy a statisztikai
adatokat meg kell csinálni, (hogy háznumerusok vannak-e beleírva, az más
kérdés) s ha valaki nem csinálja meg, az államnak joga van az illető
költségére más által csináltatni meg. Itt hát nincs más mód, minthogy a
jegyző elmegy és személyesen tiszteleg Dömötör úrnál a kacsaszámok
ügyében.

– Ugyan bátyám – mondta neki, mikor odament – maga okos ember,
bíróviselt ember…

– Hát hiszen éppen azért – vágott belé Sóvágó.

– Már minden ember beadta azokat a számokat az egész faluból, csak éppen
bátyámuram nem. Hát miről jó ez a kötözködés?

– Hát – felelte az öreg – nézze csak jegyző ur, nem akartam a kisbíróval
üzengetni, nehogy szétvigye a hírit a faluban. De magának megmondom.
Azért nem adom oda a számokat, mert ebbül az egész dologbul adó lesz.
Adóemelés lesz, olyan igaz, mint ahogy én élek. Nagy bajok lesznek
ebből. Mert nem mondom, hogy nincsen a majsai részi tanyámon négyszáz
pulyka, mert van. Hát azt most beirnák. De tudhatja jól, hogy ha a
pulykába beleűt a dög, egy hét alatt elpusztulhat mind a négyszáz. De
azt aztán már nem irják be. Ott marad a nevem után a négyszáz pulyka, az
után adóztatnak, ami nincsen. Hát ezért nem adom be a számokat. Ha kell
az államnak, menjen érte maga. Talán akkor eláll a szándékától.

A jegyző most már elővette az ékesszólást és magyarázgatott. Hogy mi az
a statisztika. Hogy mire kell az. Nemzetgazdasági érdek, satöbbi.

– Komédia – legyintett kezével az öreg. Ahol nincsen semmi, ott hiába
irkálnak. Ahol meg van, az akkor is meg van, ha nem írják be a
papirosokba. Furfang van itt, adónak kell az az összeírás, nem másnak.

De hát a jegyző még tovább beszélt s a nyakas magyar kezdett hajlani a
szóra. Mert úgy lehet, a király is megnézi azokat az összeírásokat,
furcsa volna, ha az egész falu benne van s öreg Sóvágó Kurai Dömötör
uram hiányzik.

– Hát hiszen – mondta pislogva Dömötör – ami azt illeti, hát hiszen
csakugyan… ha éppen ő szent felsége is benne van az érdekeltségben. Én a
királynak hű embere vagyok egészen azóta, mióta hatvanhétben
kitestvérisültünk… hát majd alszok én erre egyet.

Az öreg aludt rá egyet. Valami sokat nem tud már az ilyen nagykorú ember
aludni. Meghányta-vetette, hogy tényleg mi lenne, ha a király csakugyan
a kezébe venné azt a könyvet s nem találná benne a nevét.

– Ej, ej – gondolná – Sóvágó Kurai Dömötör hű emberem, hát ez a
kitestvérisülés?

Másnap csakugyan be is küldte az adatokat a községházára. Egy-két rugott
csikót mégis kihagyott belőle, nem muszáj a felsőbb hatalmaknak még
azokról is tudni. Igy aztán a statisztika el is készült (fődolog, hogy a
számok balról jobbra és felülről lefelé egyezzenek), aláíratott, elment
s többé a faluban hírt sem hallottak felőle.

Valami másfélév mulva a jegyző bent van a városban az adókivető
bizottság ülésén. Mellette mint bizalmiférfiu a falu vénjei közül öreg
Sóvágó Kurai Dömötör. Megy a tárgyalás, amint szokás. Olyan
törvényszékforma képe van ennek. Ott az ügyész mindenkit le akar
csukatni, az ügyvéd meg mindenkit ki akar szabadítani. Itt a finánc
mindenkinek emelni akarja az adóját és senkisem akarja, hogy emeljék az
adóját.

Pedig biz azt emelik. A jegyző megdöbbenve hallja, hogy a falut
ugyancsak srófolják. Alig akad gazda, akinek ne emelnék az adóját. Azt
mondják: birja. De hát honnan tudják ezek az urak, hogy birja? Föl is
emelkedik hát szólásra, hogy de urak, az isten szerelméért, mit
csináltok? Hiszen láthatjátok, a föld is beteg, a társadalom is beteg,
drágább a munkabér, az élet, a föld meg kevesebbet terem, mint máskor.
Hiszen a nép egyrészének megélhetése sincsen, csak tengődik, örül, ha
kenyéren átvergődheti a telet.

Erre az asztaltól fölugrik egy fiatalosabb pénzügyi titkárforma, a másik
szobába megy és onnan egy könyvet hoz. A statisztika könyvét. Abból
kiolvassa, hogy a jegyző nézete téves. A faluban a jólét emelkedik. Ime,
itt a hívatalos adatok. Ennyi meg ennyi ezer birka, kecske, tyúk, liba,
kacsa, malac, süldő, disznó, öreg disznó, pulyka, galamb, gyöngytyúk,
tehén, borjú, hiszen – kiált föl – oly gazdagság, hogy akár egy
világvárost elláthatnának élelmezéssel!

Egy kis csönd van. Öreg Sóvágó Kurai Dömötör meghuzza a jegyző kabátját
s odasúgja neki:

– Amit mondtam, megmondtam. A könyv nem a király részére csinálódott…

– Hát – mondja a jegyző a vasúti kocsiban, ahol elmesélte ezt a
történetet – a természetes paraszti ész megnyilvánulásaival talán senki
sem találkozik annyiszor, mint mi, akik közte élünk. De így még nem
pirítottak rám soha sem. Meg is mondta az öreg Dömötör, mikor a szobából
leforrázva kijöttünk:

– Azért, hogy nem jártam sok iskolát, én tőlem is lehet tanulni. Tanulja
meg jegyző ur, hogy ha már az állam összeírat valamit, abbul nem lehet
más, mint vagy katonasorozás, vagy adóemelés.




Parti füzesek.

Aki látásból nem ismeri a Tiszát, bizonyosan még mindig a széles,
kanyargó folyónak gondolja, amelynek partján a nyári nap alkonyulatánál
Petőfi megállott. Hogy terjeng a síkon, amerre akar s vizének fehér
tömegei, mint ezüst csík, messze ellátszanak a határban. Pedig dehogy.
Nagy töltések vannak a partjain, valóságos várszámba menők s áradáskor
azok között oly magasan van, mint ahogy például a síma asztalon a
pohárban a víz áll. Csak a töltések nem olyan átlátszók, mint a pohár
fala, különben nagyon sokszor meg lehetne ijedni a víztől, amely a
földsáncok közé szorítva, voltakép a házak teteje fölött folyik. Nem is
volna jó, ha átlátszana, mert megijednének tőle az emberek s a töltés
külső oldalának az aljában nem mernének dolgozni: hogy hátha kidől a
nagy pohár fala. Mert nagyon furcsa, mikor kidől és víz alá tűnnek a
tanyák, csak a kútágas teteje látszik ki, az is folyton mozog, mintha
játékot űzne a folyó valamely elszabadult tündére ott alant és
merítgetné belőle a vizet a jószágoknak, pedig azok ilyenkor eleget
ittak már. Jártam nem egyszer így ladikkal kútágasok fölött, mondhatom,
hogy annál szomorúbb dolog nincsen a világon.

A két magas part között a vízen sok mindenféle ember él, bár nem annyi,
amennyi élhetne. A halász volt bizonyosan a legelső, aki a vízből
szerezte elő a kenyerét s utána alighanem a tutajos oláh következett,
aki ma is ugyanolyan módon él, mint századok előtt. Tutaján nincs
egyetlen darab vas sem, se egy szeg, se egy pánt, ott mindent csak a
guzs pótol és a kormánylapátja járomját is alighanem ezer évek előtt
találták fel. Ez eszközzel úszik lassan lefelé a vízen, hogy annál
lassabban már nem is lehet. Ha leért, a tutajt eladja s gyalog vándorol
megint haza a part mentén a hegyei közé, ott újból döntögeti a fenyőt,
míg lesz egy tutajra való, akkor azt galykötéllel egymáshoz köti és
újból ereszkedik. A tót, aki a Vágon halad ugyanily módon lefelé a
Dunára, már föltalálta a tutajra az oldalevezőket, hogy gyorsabban
haladhasson, a hegyi oláhot azonban még nem érte utól ez a gondolat, ő
csak a tutaj orrára, meg a farára tesz lapátot, hogy a parttól a lápot
tisztes távolban lehessen tartani. A többi a víz dolga.

De nemcsak mindig magukat hozzák ők a tutajon, hanem például különféle
seprőket, amiket otthon a gyerekek kötnek. Tavaszi alkalommal pedig
ültetni való fákat hoznak magukkal, miket már várnak is ilyenkor a
magyarok, mert valóban nagyon alkalmatos és jelesen termő meggyfákat
szoktak hozni, melyek azokat a fekete színű, nagy ropogós gyümölcsöket
nevelik. Szépen meg is fogamzanak itt és nem kivánkoznak vissza a hegyek
közé. (Már ez a föld ilyen.) Nyáron nem szállítanak a tutajon semmit,
mert nincs mit, hanem ősszel már megint almát hoznak. Kicsit furcsának
látszik, hogy e nagyon egyszerű hegyi emberek szállítanak az alföldre
almát eladni, de úgy van. Nem azért, mintha itt nem teremne, mert van
itten szépen. Hanem ami itt van, az olyan szép, hogy igen nagy ára van,
azt hát inkább eladják, mert majd jönnek az oláhok az olcsó almával. Az
valami furcsa fajta alma. Az íze fanyar, a formája szikár és erős, mint
a hegyek, amelyek termelik. Biz azt nem tekerik külön-külön papirosba,
mint az ittvaló almát, sőt semmiféle gonddal rá nincsenek. Deszkából
építenek valami akolformát a tutajra, nincs is teteje, abba beleöntik az
almát és megindul valahonnan messze a Marosról az „árúval rakodott“
őshajó. A tutaj elején is van egy oláh, a végén is egy oláh, középen
pedig az alma az akolban. Más nem is kell semmi az ilyen utazáshoz, mert
ha megszomjazik az ember, ott a víz alatta, melyhez nagyon jó pohár a
kalapszél, vagy sipkás embernél a tenyere, ha megéhezik, akkor meg ott
van mellette az alma. Mint látnivaló, igen egyszerű dolog ez, s aki
nagyobb kényelemhez szokva nincsen, meg van vele.

Utaznak, utaznak, egyszer csak helyben vannak, ott kikötnek és várják a
vevőt. Jönnek is azok nemsokára és a tutaj körül kis halak laknak a
folyóban, mert az alma hibását kiválogatja a vevő és a vízbe dobja. Az
nem kerül bele a faedényekbe, amikkel az almát mérik a szótalan óláhok.
Kevés beszédű emberek ezek, mert vagy bun valamely dolog, vagy nu. Ha
jó, akkor bun, ha nem jó, akkor nu. Az oláh mutat egy edény almát, a
vevő mutatja a pénzt a tenyerén, amit érte adni akar. Ha bun, akkor
elveszi az oláh a pénzt és a zsákba önti az almát, ha nu, akkor csóválja
a fejét és előveszi a pipát, hogy majd rágyujt, de megint csak
visszateszi a tüszőbe, hogy ne fogyjon a dohány. És arca csak ritkán
derül föl, oh, nagy ritkán, mert ritka e tájon az olyan ember, aki a
nyelvükön ért. Ha azonban akad egy ilyen vevő, azonnal ki van cserélve a
maga egyhangú mivoltából a frátye, sürög-forog a bocskorban és maga
hajigálja ki a faedényből a hibás almát a kis halaknak, melyek bizonyára
nem sejtik, hogy mint jutottak a nagy szerencséhez. A mezők liliomait
ruházó ím a tutajra küldött egy embert, hogy étel jusson a kis halaknak
is.

… Egészen más ember az ilyen tutajeresztő, mint a tutajgazda, régiesen
mondva: a lápgazda. A tutaj csak addig tutaj, amíg egymaga van, ha több
kerül együvé, láp a neve. Ahol nem szorul egészen szűk mederbe a víz,
hanem nagy az ártér, ott a tanyájuk. Aki kereskedő vagy fűrészgyár
hozatja a tutajakot, a szűk helyen nem birja mind ott tartani, azért
készül így valahol föntebb a vízen a tanya; voltaképen nem más, mint
úszó raktár, sziget a vízen. A középső tutaj le van macskázva erősen a
fenékhez, a többit pedig, ahogy jönnek le a vízen, hozzákötözik. Az álló
tutajon ház van, már persze csak fából, abban lakik a lápgazda, mint
teszem azt, a jelen esetben Ilosvai Mihály. Nem könnyű mestersége van a
lápgazdának, azt mondják, nagyon megtöri az embert a fenyőn-ugrálás.
Mivel a tutajokat érkezésük után az egyik oldalon szétbontják s csak egy
végen vannak a fenyők összekötve, hogy mikor a gyárnak bármilyen
vastagságú vagy hosszúságú kell, azt azonnal ereszteni lehessen lefelé.
Így a csak egy véggel összekötött fenyők a másik végükkel különválnak s
magukban libegnek a vízen és jó lépésnyi távolság van köztük. Ezeken
kell hát ugrálni egyikről a másikra, keresve mindig az alkalmatost és
alattuk homokos árjával ott suhan a Tisza. Hát így játszik naponta a
halállal a lápgazda, mert aki a fenyőszálak közé esik, az ritkán, talán
sohasem kerül elő elevenen, mert odanyomja a nagy gerendák aljához a víz
és azok alsó kötéseiben, a hinárfogó gúzsokban megakad. Csak akkor
szokott rendszerint előjönni, ha a lápot darabonként szétszedik.

De meg úszni sem tudnak. Csodálatos, de úgy van, hogy a nép vízenjáró
emberei, akik úgymondva a téli fagyon kívül egész életüket e rejtelmes,
csobogó tömegek fölött töltik, csak elvétve tudnak úszni; aki tud, az
sem a békától, hanem a kutyától tanulta. A béka úgy is úszik, mint úszni
rendesen szokás, ép azokat a tempókat csinálja mint az ember, a kutya
ellenben csak pacskol lábaival a vízben s úgy halad. Ezt a könnyebb
formát tanulták el, de bizony nem is sokra mennek vele, mert víz alatt
azzal haladni nem lehet s aki tutaj alá vagy hajó alá jut, ott is marad.
(Adj uram Isten neki örök nyugodalmat.) Jutnak is elegen, mert épen nem
törődnek a dologgal. Még az olyan kormányos ember, aki családostól lakik
a hajón, sem rak a „csárda“ (a házikó) elébe korlátot, hogy azontul a
gyerek ne ődönghessen, mint ahogy ez a szerbség hajóin tapasztalható.

Van azután sok szomorú eset, mint ahogy most ép Ilosvai Mihályé is.
Mihály eloldotta reggel az úszó szigetétől a ladikot s kihaladt vele a
partig, ahol fűzfához kötötte, maga pedig a közeli faluba ballagott
dohányvásárlás szempontjából. Tény, hogy mikor Nepomuki Szent János
előtt a töltésen elhaladt, elfeledte kalapját levenni. Ugyanis gondokba
volt merülve. A lápon hagyta az asszonyt, aki, mert épen pénteken
történt, halfőzéshez készülődött. Mihálynak az ötlött az úton az eszébe,
hogy elég lesz-e ehhez az a néhány kis hal, amit pícéi az éjjel fogtak,
s így esett meg a tiszteletlenség. Később maga is észrevette s
meglehetős komor volt a faluban, hol ismerős emberei kérdezgették:

– Mi járatban, Mihály?

– Hát csak dohányért – felelte Mihály.

– Hát az asszony? – adják föl ismét a szót.

– Odaki van a lápon – integet a folyó felé Mihály. – Főz.

Úgy lehet pedig, hogy ekkor már nem főzött. Bár Mihály visszatérőben
kalapot emelt János urunk előtt, kinek karingét hetenként fehérre
meszelik a falubeli asszonyok, hogy e fondorkodó vízre annál több
ügyelettel legyen. Mihály a csolnakba lépett, megmarkolta az evezőt és
fölhajtotta a lápig a ladikot. Az álló lápon a ház körül nem látszott
füst, Mihály elért a tutajig és kiáltott:

– Annus!

Senki sem felelt, csak a víz csobogott és a kötőgalyak nyikorogtak a
fenyőkön. Újból kiáltott és sietve ugrált át a fenyőkön a házig.
Betekint, de abban nincsen senki. Megtisztogatva a kis padon ott a hal,
készen áll a bogrács és két egész fej vereshagyma tökéletesen finomra
darabolva ott van az asztalon; lám, Annus mindezt még megtisztította s
most még sincsen sehol. Ellenben ott van a láp végén a tutajgerendákon a
czirokseprő, azon nedves, ahogy a vízbe mártódott. A dologgal ismerős
előtt azonnal világos, hogy a tűzhelyet akarta azzal Annus lesöpreni s
megmártani vitte, hogy a pörnyét föl ne csapja, de közben lebukott a
ringó fenyőről a Tiszába. Mihály most nézi a Tiszát, hogy hova tette az
Annust.

Nincs senki sehol, csak a fűzfák a parton itt is, amott is; a lápgazda
egyedül áll a szigeten s mert eszének most egyszerre ezerfelé kellene
járnia, semerre sem indul. Áll csak magában, két lábával két fenyőn és
hintál, mert hol egyik gerendát, hol a másikat emelgeti a víz. Mely
fenyő alatt lehet Annus? – kérdezné Mihály, ha volna kitől kérdezni, de
nincsen.

A tulsó parton a fűzfák alatt erősebben csobog a víz. Azok közt valaki
jár ladikkal, de hogy kicsoda volna, a füzek örökké fürdő ágaitól nem
látni. De egyszer így épen a láp irányában mégis csak előbújik egy igen
régi ócska csónyik, még azok közül, amiket egyfából faragtak. Hajtja egy
ember, de csak játszik a nehéz tölgyfával, alig evez, mégis halad.
Valami elesett formája van az embernek, mellényét nagyon különféle
posztókból varrták. Mihály, amint meglátja, puskát szeretne ráfogni
azonnal, mert ez az ember, aki itt úgy halad egymaga a vízen, mintha más
dalladzana neki s ő csak a kormányt tartaná: a vízi-kalóz.

*

Hangtalan parti tájakon kóborogva, hol nyilván azt lehetne hinni, hogy
ott még ember nem lakott, füstöt lehet látni a fák tetején és el lehet a
füst nyomán menni egy gulibáig a part törekjén a lebotolt fák közé.
Valami igen ócska faguliba az. Egykor itt valaha hajót építettek, vagy
halászok hasított halat készítettek s azon munkások emelték a gulibát,
de dolguk végeztével ott hagyták, mert nem volt érdemes a fájáért
szétverni. A guliba ott maradt. Azután jött egy ember a partra, bizonyos
kétségbeesett ember, ki azért jött, hogy belefeküdjön a vízbe végkép.

Lehetett az sorsüldözött, vagy elcsapott béres, vagy akármi, ki midőn
sehol födélt nem találván, enyhelyét ép a víz fenekén keresné, ott
megtalálja a gulibát a parton és benne ragad. Ebből lesz aztán az az
igazán csapodár életű isten teremtése, aki már csak azért is a máséból
él, mivel hogy úgyis minden a másé. Vagy hoz egy kósza ladikot a víz,
vagy szerez magának ötön (az öt újjával – lopja) s apránkint a folyóra
kapván, titkosan azon él. Ladikja éjjel suhan végig a partok mellett s
viszi magával mindazt, amit talál és amit el lehet vinni. A társulati
töltésről a rendbe rakott rőzsét, malom oldaláról a kintfelejtett
szekerczét, a halászbárkát is megkotorássza, ha teheti, nappal pedig az
ócska szegből, elrohadt hajókötelekből készült piczéje ott lóg a
limányban. És tettének sehol semmi nyoma nem marad: a víznek kocsiútja
nincsen. Érdekes, kivesző alak, belőlük mindössze egyet ismerek, annak
is tavaszszal már bontatja gulibáját a törvény, mert tél idejére
meghagyták benne, mert családos s mert azon a gulibán kívül, amely nem
az övé, nincsen semmije.

*

Halad az egyfa a vízen, míg Mihályhoz szóirányába ér. Akkor átkiált az
ismeretlen ember:

– Haó – héj!

– No, – mondja kellemetlenül, zsibbadtan Mihály.

– Vigyék kend ruhát az asszonynak le oda az ecsedi malomhoz.

Mihályból röpdös kifelé a szó:

– Kifogta kend?

A nincsetlen ember már magához húzta a lapáttal a vizet, a ladik
megfordult s mint a gyorsan eresztett korcsolya, szaladt át a füzesek
közé. Még onnan átszól:

– De leginkább mingyár mönnyék kend. Fázik az asszony!

Mihály megy is, csak épen ruhát dobál a csónakba: aztán maga is utánuk
ugrik és evezője mélyeket merít a vízbe.




A bujdosó.

Nálunk kétfajta nép van. Az egyik az alsóvárosi, amely földhöz van
ragadva s bizonyára akad köztük sok, aki a határon túl legfeljebb a
közeli falvakig járt. A másik a felsővárosi, amely tele van kereskedelmi
szellemmel s üzleti érdekekből elkódorog akár a világ végére is. Ez az
oka annak, hogy bajos úgy vasutazni akármerre felé, hogy városbeli
embert ne találjon az ember. Ha mást nem is, de pincért bizonyosan
talál, aki ráköszönti a helybeli dialektusban a jó röggelt.

Egy barátom, aki ugyan Erdélyben sohasem volt, a Vaskapuról fogalma
sincsen s a Tátráról csak mesélni hallott, ellenben vagy tíz év óta
minden esztendőben elviszi a fölösleges pénzét Olaszországba, nemrég
visszatért a citromok s a száradás végett az utcai kötélre akasztott
ócska fehérneműk hazájából.

– No, mondom, – hány idevalóval találkoztál?

– Többel, – mondta. De volt köztük egy, akikről el se gondolod, hogy
kicsoda.

– Hát kicsoda?

– A Milcsi.

– A Milcsi?

– Az.

Régi emlékek… Képviselőnk volt egykor. Nevezetes kártya-affér hőse, aki
nem ölte meg magát a suskus után, hanem elment idegenbe s ott él. Itthon
senki sem tudta, hogy hol van. Kalandos regények képződtek felőle. Az
egyik szerint tiszt valamelyik délamerikai seregben. A másik szerint
szőlőültetvényes Chinában. A harmadik szerint már régen meghalt. A
negyedik szerint e sok beszédből semmi sem igaz, hanem itthon él álnév
alatt valamely kisvárosban.

Az igazság pedig, a citromos barátom előadása szerint, az volna, hogy a
bujdosó lent él a déli tengerpartokon, hol az olaszok, hol a spanyolok
között. De haza nem jön.

Még most is a régi, szívós egészségű ember, csak hogy az idő eljárt
fölötte is s megőszült. Unalmában olasz, spanyol és francia lapokba
írdogál. A magyar nyelvet kezdi feledni. Ha magyarul kell beszélnie, már
keresi azokat a szavakat, amikkel kifejezni akarja az agyában képződött
fogalmakat…

*

Nem is olyan nagyon régi történet ez pedig: mindössze valami tizenöt
éves. Ugyan, ahogy az események mostanában nyargalnak egymás fölött,
másfél évtized is elég nagy idő. Mulik, mint az árnyék, ez az élet,
észre sem veszed, hogy semmivé lett. A szereplők letűnnek és
elfelejtődnek. Milcsi letörése, tragikus sorsa abban az időben nem hogy
országos föltűnést, hanem messze az ország határain túl is érdeklődést
keltett. Pedig tizenöt év előtt a sajtó hírszolgálata még hirül sem volt
olyan, mint most.

De így emlékezetben most hirtelen megint feltűnik szálas, szikár alakja.
Szép férfi volt, kemény, erős arcvonásokkal. A hangja erős, csengő,
harsogó, szinte harangozni tudott vele. Népszónok a szónak mindenféle
értelmében, aki ezrek gondolatait irányítani, vezetni, csillapítani,
vagy lázongásba hozni tudja. Ez oknál fogva mindíg jelentős szerepet
játszott a függetlenségi pártban, fáradhatatlanul jött-ment, megjelent
mindenütt, aminek ellenértékeül a párt tagjai meg az ő ügyvédi irodáját
keresték föl minden bajos ügyeikben. Itt még jobban magához tudta
kapcsolni az embereket. Nőtlen ember volt és jómódú, de abban az időben
semmi költséges passziói nem voltak, kivéve, hogy néha nagyokat
mulatott, aminek megint páros viaskodások voltak a következményei, mert
ha az erős veres boroktól belakott, mindenkibe belekötött; az ilyen
mulatságokban azután sokszor adott is, de sokszor kapott is sebeket.
Ilyenkor vadembernek s krakélernek tartották. Kétségtelen, hogy volt
benne valami a letünt duellumos korszak érzéseiből, de ez csak akkor
tört ki belőle, midőn már nem bírta fékezni magát. Később maga is
megbánta e bolondságokat. Képviselő korában estebédjét már
legénylakására hordatta, nem mert vendéglőben vacsorázni. Attól tartott,
hogy társaságba kerül, jókedve támad, akkor előrendeli az ő kedvelt erős
veres borait s azután majd valami közbotrány támad.

Költséges passziói szóval nem voltak, kivéve az olykori kiruccanásokat.
De ezek nem kerülhettek valami túlságos sokba. A „fejibe“ való mulatás
régi patriarchális szokása állott akkor még, ott nem potyázott senki, de
nem is fizette a költséget soha egymaga senki. A költséget „kivetették
fejibe“, ami annyit jelentett, hogy mindenki, aki részt vett a
mulatságban, egyformán nyult bele a bugyellárisba.

Anyagi helyzete ilyformán rendben állván, módjában állott, hogy mikor az
ügyvédi irodájában a bevégzett ügy után azt kérdezte tőle a kliense:

– Most már mivel is tartoznék, fiskális úr?

Akkor Milcsi fölállt a székéből, kiegyenesedett, amilyen hosszú csak
volt, odament a tanyai magyarhoz, belecsapott a jobb tenyerébe s jól
megrázva a kezét, azt mondja neki vidáman:

– Jó szóval, bátyámuram! Csak jó szóval, semmi egyébbel.

Nyilvánvaló, hogy apró ajándékok erősítik a barátságot. De Milcsi
nemcsak az emberekkel tudott bánni. Babó, nem hiába, hogy amikor csak
tehette, a kintvaló nép között forgott, de bele is látott a néplélekbe.
Hamar meglátta, hogy itt a feleség, csakugyan feleség, akit az ura
„kedves életöm párjának“ nevez. Az az asszony, aki rendes segítőtársa az
urának a dologban, gondos családanya, s amellett tud „borjukötelet
engedni“ az urának: parancsol a tanyában. A szava legalább is úgy jár,
mint az uráé. Milcsi értett a kedvökben járni, ahogy talán senki sem.
Egyiknek virágot vitt, a másikat megtáncoltatta, hajnalig is eltáncolt
velük a tánchelyeken. Szó is volt róla, mikor képviselő lett, hogy a
Milcsit nem az emberek, hanem az asszonyok választották meg. Az
asszonyok azzal eresztették el az uraikat a választásra:

– Addig a tanyába elő ne győjjék kend, amíg a Milcsi úrra le nem szavall
kend.

Le is szavalltak. De nem minden asszony bízott az urában, hanem bejött
vele a városba maga is. Irgalmatlan nagy hideg volt a választási napon,
valamint erős, alkotmányos küzdelem. A szűz függetlenségi második
kerületet előzőleg hódította el Herman Ottótól Ivánkovics János
plébános, a későbbi rozsnyói püspök. A kormánypárt Ivánkovics nevével
ment a harcba, abban a biztos reménységben, hogy ha egyszer nyertek,
másodszor is nyerhetnek. Mellette a küzdelmet Vass Pál városi főjegyző
vezette, egy fiatal tisztviselő, aki értékes közigazgatási talentumnak
igérkezett. Ő csinálta meg a tanyai közigazgatás szervezetét, a
kapitánysági beosztásokat. De egyben politikai szolgálatokra is
felhasználta őket, ami könnyen ment abban az időben. A fizetéses ember
oda szavazott, ahova parancsolták s vonta magával a rokonságát, meg
akire hatni tudott. Vass Pál szóval erős ellenfél volt ebben a harcban.
Később a küzdők mindhármának tragikus vége lett. János püspöknek el
kelle hagynia rózsnyói székét, s mint kolostorbeli ember halt meg.
Milcsinek el kelle hagynia a haza határait, míg Palit egy napon halva
találták egy városszéli kubikgödör sekélyes vizében.

De akkor még éltek s folyt a harc. De a Milcsi pártjával nem birt ott
már az eleven ördög sem. A tanyai kocsik tömegben érkeztek befelé,
mintha népvándorlás lennének. Már estefelé eldőlt a választás sorsa. De
a szavazásra várók nem mozdultak. Féltek, hogy valami úri huncutság
történik. Állták a hideget rendületlenül s vártak. Beköszöntött a fagyos
téli éj. Az italos emberek subában a kocsi alá feküdtek: az asszony ült
a kocsin, vigyázott a lovakra s a kikiáltásokra, hogy most kik
következnek szavazni, s ha az ura következett, felköltötte a kocsi alól.

Küldték a népet, hogy menjen haza, de nem ment. Éjfél után a választási
elnök, régi szegedi ember, akit úgyszólván mindnyájan ismertek, ment ki
közibük, hogy ne fagyasszák már magukat, asszonyaikat, jószágjaikat,
hanem menjenek haza. Babó megválasztása már teljesen bizonyos. Már akkor
csak a szótöbbsége felül volt a nyolcszázon. Hiába való volt azonban a
beszéd, az emberek nem mentek s kitartottak úgy reggel négy óra tájig.
Amíg csak az utolsó ember is le nem szavazott. Ezerkétszáz voks volt
csak a szótöbbség, pedig Ivánkovicsra is sokan szavaztak.

Nagy feltűnést keltett ez annak idején az országgyűlésen is, amelynek
egy tagja sem dicsekedhetett a bizalomnak és a szeretetnek ilyen óriási
megnyilvánulásával. Hozzávéve ráadásul, hogy itt pénzzel nem lehet
dolgozni, etetés-itatás nincsen, még alkotmányos fuvar-díj sincs, sőt,
mint más esetben láttam, még az igazán alkotmányos kiadást, a választási
nyomtatványok költségeit is a jelölő értekezleten maga a nép rakta össze
azzal a jelszóval, hogy csak takarékosan! Minek megfelelőleg nem is volt
ott toll a kalapok mellett, hanem csak egy darab nyomatott papiros a
jelölt nevével. (De hiszen elég ez is, ha sok kalap viseli.) Hanem
később, ha már kész ember a képviselő s beszámolni a nép közé megy,
akkor már más a dolog. Ez is néplélek dolga. Milcsi ebben is tökéletesen
járatos volt. A beszámolók búcsúkor szoktak lenni, az meg nagy sokadalom
még a tanyákon is. Három-négy ezer ember. Ott nem lehet vendégeskedni.
Hanem azt meg lehet tenni, hogy kocsin, jég között kivitet a képviselő
egy hordó sört, jégberakva s azt megcsapoltatván, a tekintélyesebb,
vezető embereknek maga sajátkezűleg ereszt egy pohárral. Csak
eggyel-eggyel, nem kell többel. Itt nem a sör a fődolog, mert az van a
korcsmárosnál is elegendő és az ő különös specialitása, hogy nem jégbe,
hanem hóba van hűtve, (ahol nincsen a környéken tó, amelyből jeget
lehetne szedni, a havat szokták nyárára a verembe elrakni), hanem itt az
a fődolog, hogy mindenek szemeláttára történik, hogy tulajdon maga a
nagyságos képviselő úr tiszteli meg így a nép embereit. Mily örömmel
nézik egy távolosabbról az asszonyok is. S mily örömmel nézik mindenek,
mikor a vallási ünnep délre elmulván, délután a képviselő megtáncoltatja
a menyecskéket, lányokat. Az, hogy valaki „jó táncos“, külön érdem a
népnél. Milcsi pedig értett hozzá. A hosszú szál ember kimagaslott a
többi közül, fejét délcegen magasra vetette s régi magyar mondás szerint
valósággal „ropta az őszinte magyar táncot“. Fekete haja, bajusza,
fekete szemei, olajbarna arca olyan volt, mint valamely középkori
marcona vitézé. Néha oláhfejűnek neveztük, amit ha tréfából történt, nem
vett zokon. De mikor egy kortesírásban azzal is csepülték, hogy oláh
származású létére mit keres itt a magyar nép között, nyilatkozott, hogy
ez a beszéd nem igaz, a családja nemessége több évszázados és
Vágvecséről származnak.

Hogy politikai szereplésének volt-e értéke vagy nem, arról most már
fölösleges volna beszélni. De annyi bizonyos, hogy e nép szeretetét az
alkotmányos idők beállta óta nem bírta senki annyira, mint a Milcsi. Ha
a kaszinóbeli baj be nem üt, onnan ugyan senki ki nem vette volna
mindmáig, de sőt még most is benne van s olyan legendák keringenek
felőle, mint a Rudolról. A Rudol, az egy magyar királyfi volt, akit
megöltek, mert pártját fogta a népnek, mint Kossuth Lajos. (Tanyai
házakban olykor lehet látni a képüket egymás mellett a szobafalon, kis
gyászfátyol van rájok akasztva.)

Ki gondolt volna arra, hogy ez a kaszinói baj elkövetkezhetik? Itthon
Milcsi nem volt kártyás, s mint képviselő is Budapesten látszólag elég
szerény életmódot folytatott. Legénylakása volt közel az országházához,
a Sándor-utcában, egy bérkaszárnya második emeletén. Még szolgát sem
tartott, a csengetésre maga nyitott ajtót. Ki gondolhatott volna erre a
katasztrófára?

Nem is akarták hinni, amint hogy az első hirek nem is voltak egészen
bizonyosak. A pesti lapok akkor úgy délután négy óra felé érkeztek
Szegedre. Burkolt közlések voltak bennük afelől, hogy valamely
kaszinóban egy képviselőt kártyajáték közben paklizáson értek. Név nem
volt említve, csak annyit mondtak a hirlapi közlemények, hogy az illető
egy alföldi kerületet képvisel, ahol igen nagy szótöbbséggel
választották meg az addigi követ ellen. Eleinte rá sem gondoltak, hogy
ez a Milcsi lenne. De azután gyanupörbe estek az emberek. Délután öt óra
felé már kezdték a szerkesztőség kilincsét egymás kezébe adni a
látogatók, akik mind azzal a kérdéssel jöttek, hogy csak talán nem a
Milcsi? Volt köztük pártbeli ember, honorácior, tisztviselő,
katonatiszt. Kérdéseikre nem kaptak bizonyos választ: a fővárossal való
telefonösszeköttetésnek akkor még híre-hamva se volt. Csak hat óra felé
kezdtek szép sorjában érkezni a budapesti szerkesztőségek táviratai, de
azok sem mondtak az ügyről semmit, csak egybehangzóan kértek Milcsiről
minél részletesebb életrajzi adatokat. A szerződött pesti tudósító
ugyanis csak az éjféli postával küldte le a fővárosi hireket s ez a
„szerződött tudósító“ is sok esetben csak a Nemzet és a Pesti Napló
estilapjai voltak.

De már az életrajzi adatokról való kérdezősködés Milcsire terelte a
gyanut. Hat óra után már az egész város erről beszélt. Bár ekkorra már
előkelő magánosokhoz is érkeztek táviratok a kártya-affér felől, a nagy
tömeg kételkedett s az volt a nézete, hogy itt valami alattomos
csalafintaság van a dologban. A közönségbe egészen másként rögzödött
bele a Milcsi egész természetrajza, semhogy elhitték volna felőle, hogy
ő nem üti azonnal agyon azt az embert, aki reákiáltja: Emil, te csalsz!
Azt, hogy a kártyajátékban miskulancia történhetett, azt a táviratok
nyomán inkább föltételezték, de azt nem hitték el, hogy Milcsi ilyen
emberölő sértés után ne keljen azonnal, bármiféle fegyverrel is,
élethalál-harcra.

De azután másnap, harmadnap elszomorodva kellett belegyőződniük. Sokan
megsajnálták, sokan meg is siratták, míg mások nem bánták, hogy az eset
így esett. Mert ahogy tudott a tanyai magyarnak udvarolni a Milcsi, épen
úgy tudott hányveti és gőgös lenni a városon és a szertelen modorával
sok embert szerzett magának ellenségül.

Másként azonban a tanyákon. Ott általános volt a megilletődés, azután a
fölháborodás. Hamar kimondták odakint, hogy nem igaz az egészből semmi,
hanem árulás történt. Féltették a nagy urak tőle a hatalmat, hát tőrbe
csalták, megejtették, bujdosásba kényszerítették. És most bujdosik, mint
Rudol, a királyfi, mert szerette a népet.

Ami a kártyaügyet illeti, azt részben nem hitték el, részben komoly
szóra nem is méltatták. A nép a kártyázást ott kint nem tartja
tisztességes foglalkozásnak, hanem olyan játéknak, amelynek az elvi
alapja az egymásnak minél sikerültebb becsapásában rejlik. Ennélfogva
megengedhetőnek tartja a paklizást. Nézete szerint a huszonegyet csak
egyetlen tisztességes módon lehet játszani, de ahoz sok kártya kell. Ez
a mód pedig abban áll, hogy nem a bankos kezében van a kártya, hanem az
rendes keverés után letétetik egy csomóban az asztalra. Akkor az egyik
játékos kiveszi a zsebéből a bicskát, kicsattantja és az élét belevágja
a kártyacsomóba, ilykép azt az asztalhoz szegezvén. Azután aztán így
mindenki a bicskaélről húz magának „plattot“, a bankos is. Itt azután
csakugyan nem lehet csalafintáskodni, de ehez a játékhoz sok pakli
kártya kell, ami odakint nem igen adódik elő. Ennélfogva ha már
játszanak, csak _amúgy_ játszanak s abban nincsen „szömélyválogatás“.

– Hát aztán mi van abban, ha valaki paklizik? – kérdezték. – Ne játssz,
huncut, nem vesztöl. Hiszen Gémnyakú Barna Gergő mindíg paklizik, aztán
avval a hosszú gémnyakával mindíg belepislog a másik embör kártyájába,
mégis leül vele mindönki egy asztalhoz! Hát micsoda beszéd ez most már a
képviselő úr felül? Nem igaz abbul sömmi! Hanem elpusztították, mert
féltötték tülle a hatalmat a nagyurak…

Nem telt bele pár hét, megszületett kint a bujdosásba küldött ember
legendája. Egy darab valódi naiv, népies meseköltészet, egyben
tanubizonyság arra, hogy Garay a Háry János császárlátogatását, Petőfi a
Kukorica Jancsi francia királyát nem az ujjukból szopták, hanem a nép
meséiben találták. Úgy mondja ez a mese:

– A nagy urak féltötték a hatalmat a Milcsi úr elül. Mert már nagy
hatalma volt neki is és a király húzott hozzá. Mert a király azt mondta,
hogy a Milcsinek van igaza, nem nektök, mert tűk mindíg csak magatok
javát nézitök a nép rovására.

A nagy urak ilyenformán összetanakodtak, hogy hogy kéne láb alul eltönni
a Milcsi urat.

Hát, fene teremti, rávötték a királyt, hogy a nevenapján nagy ebédre
hívja föl Buda várába az urakat, a Milcsi urat is. Mög is hítta, el is
möntek mindnyájan, szép magyar ruhába. Szép nagy ebéd volt, parádés
huszárok szolgáltak föl, a Stefánia ügyelt föl rájuk, mert az röndös
gazdasszony, oszt ott forgott mindíg az asztal körül. Hát öttek-ittak,
volt még tengöri herkentyű is, narancs, hordósfüge mög mindön. Azután
fekete kávé. Ahogy azt osztogatnák szét a huszárok, Stefánia kezdi már
összeszödni az eszcájgot. Mert csupa valóságos színarany volt mindön
eszcájg.

Összeszödi kötőbe, olvassa, nézi. Mögint olvassa, nézi. Azután odamén
Ferenc József elé, aztán jelenti:

– Fölséges ipamuram, két aranykanál hibádzik.

– Löhetetlenség az, kislányom – mondta a fölséges király a mönyinek. –
Olvasd csak össze még égyször, mert hátha tévedtél.

Stefánia újra olvassa a kanalakat, nézi, a fejit csóválja. Hát csakugyan
hibádzik két darab. Megint jelenti:

– Fölséges ipamuram, de valóságosan hibádzik két arany levesös kanál.

Arra a király nagy haragra gyullad, mer a vagyonát ű se engedi. Az
ajtónálló testőrzőknek oda kiált:

– Csukjátok be az ajtókat. Itt mindenkit mög köll vizsgálni, kinél
vannak a kanalak?

Aztán vizitálták a vendégöket. Mindönki kiforgatta zsebjeit. A Milcsi úr
is bátran állt a vizitálás elibe, mert tudta, hogy ű nem tötte el a
kanalakat. A zsebjeit kiforgatta: mögmutatta, hogy a mente ujja sincsen
bekötve. De azután, ahogy a csizmájához értek, hát a csizmaszárban ott
volt a két aranykanál.

Mert azt úgy lopták oda bele az ebéd alatt a hatalmi urak, hogy a Milcsi
urat beárulják a király ő felsége előtt.

Hiába mondta azután a Milcsi úr, hogy fölséges uram, királyom, itten
árulás történt, a király már nagy haragra volt lobbanva oszt kiűzte
Milcsi urat. Azt kiáltotta neki: Pusztulj a birodalmambul, többet ne
merj a szömöm elé kerülni.

Nem volt védeközés, mert a király szava ellen nem löhet tönni. A Milcsi
úr elbujdosott, azúta bujdosásban van a szögény. De majd fölvirrad még,
a Rudollal visszagyün, hogy mögigazítsa a nép fejealját…

A mese így végződik. A hallgatóság komoran és szótalanul bámul maga elé.
Mit gondolhatnak ilyenkor a hatalmi urak felől?

*

Az említett barátom, aki a birodalom határán kívül találkozott az élet
bujdosójával, önkéntelenül képviselőnek szólította:

– Tudja-e képviselő úr, – mondta neki, – hogy otthon a tanyákon még
mindíg visszavárják?

Meglátszott rajta, hogy hirtelen szinte belereszket ebbe az emlékezésbe.
De a másik pillanatban már megint a régi nyers és erős ember volt.

– Á – mondta rekedten – az régen volt. Isten önnel.

S minden további szó nélkül odábbment. Vitte magával szótalanul szomorú
terhét.




Süliék nyújtanak.

Behallatszik az utcáról, hogy jön valaki kocsival a külső emberek közül.
Azt úgy meg lehet hallani a zárt ablakok mögül is. Hiszen nem lehet
mondani, hogy ne járna elegendő kocsi az utcán, mert jár ott elég, de az
mind egészen más. Másként zörög a stráfkocsi, meg megint másként az,
amely a szódavizes üvegeket hordja. A teljes ember féllova is másként
huzza maga után a kerekeket, amiken a kocsi fekszik. Az ormótlan
postakocsi úgy dübörög, mint a dob. A féllovas fiakernek megint más
szava van a kövezeten. A pék kocsija alig hogy befordult az utcasarkon,
a Viktor cselédleányzó már kéri előre a hatost a zsömlék árában.

– Hiszen nincs itt még a pék, hé!

Azt mondja a Viktor:

– De hallom, hogy gyün.

– Hát honnan hallod?

– Hát hallom, hogy zörög a kocsija.

– Hát honnan tudod, hogy épen a pék kocsija zörög?

A Viktor erre nem igen tud felelni. Vonogatja a vállát s azt mondja:

– Hát tudom, aztán tudom.

– Ohó, hé! De tudod! Talán hogy szeretőd a pék kocsisa, hé?

Viktor a megbántásra elpirul, azután nyersen pattog vissza:

– Köllene a fenének.

No, ez jól van, Viktor, ez helyesen van, Viktor, ezt a beszédet
szeretjük. Viktor. Vár terád odakint a jegenye-nyárfás tanyákon hűséges,
rendes legény, társul majd ahoz szegődjél, ide rendben jöttél, innen
rendben menj s minden városi csapodárok csak kelljenek a fenének ezentúl
is. Viktor megint elpirul, a hatossal a kapuba kiszalad, hát csakugyan
ott áll a pék kocsija.

Ilyen külön tudomány ez a kocsizörgés. Vegyük például csak a vastengelyü
kocsit. A féllovas bérkocsinak is vastengelye van, meg a kétlovasnak is.
Mégis másként zörögnek. De most már a kétlovas bérkocsinak is
vastengelye van, meg a tanyai hintónak is vastengelye van, mégis emez
másként zörög, mint amaz. Emennek aféle üzleti csörömpölése van, amannak
méltóságteljes uri kotyogása. Hogy azután honnan vannak ezek a dolgok,
azt véges ésszel kitalálni nem lehet, ellenben arra egy egész káptalan
előtt esküt lehetne tenni, hogy épen most fordult be a sarkon egy tanyai
igás kocsi, mert annak a zörgése a szobába az asztalig szépen beszolgál.
De szerfölött való nagy tevedés volna azt hinni, hogy az ezen kocsi
elébe fogott lovakat Rajtik János barátunk kormányozza, mert ez nem
felelne meg az adott viszonyoknak, a tényeknek és az igazságnak. Ennek a
kocsinak az üléséről a lovakat bizonyos nevezetü Süli Mihály hajtja, ami
onnan nyilvánvaló, hogy Rajtik kocsija megint csak másként zörög, mint a
Sülié. Pedig egyforma kocsikenőcsöt használnak, hanem Rajtik már öreg s
ritkábban ken.

Süli megáll a ház előtt s elsősorban a szürből kifejtvén magát,
félistrángot old s a lovakat betakarja. Ez így illik, mert aki a lovat
nem tartja testi barátjának: nem érdemli meg, hogy a gyeplőt a kezébe
fogja.

Süli behalad, mert hiszen azért jött, hogy behaladjon: bizonyosan van
neki valami szót érteni valója. Előbb ugyan várni kell arra, hogy
személyesen is láthassuk. Csak nehéz csizmáinak kopogása hallható. Süli,
mint egyszerü kintvaló, nem tartja magát méltónak arra, hogy az előljáró
lépcsőn jöjjön föl, ő előbb végig óvakodik az udvaron s ott előbb a
kutyának szól, mert az ismerőse neki, mivelhogy az is kivülről került be
a városba és most csillogó vaslánc csörög a nyakában, minélfogva azt
mondja neki Süli: Az ördög bujjon beléd, Talpas, hát már te is uri kutya
lettél? Talpas vinnyog, valami olyasmit mond, hogy hilidaridarabum, amit
Mihály jóváhagyólag vesz tudomásul. Talpas a két lábát fölrakja Mihály
combjára s így egymás szemébe tekintenek. A pusztai ember szótalan
természetü, a kutya nem tud beszélni, de azért valószinű, hogy
tekintetükben beszéd lakozik; pusztai kocsisok meg tudják érteni, hogy
az anyaló mit nyerit a csikajának, de ha felnőtt ló nyerit kocsi elől
egyik a másiknak, ezt is tudni vélik, hogy most miben folyt az
üzenetváltás. Ha két kocsi halad egymás után s a második kocsi előtt a
rúd mellett anyaló is van, az azt kiáltja előre amazoknak: lassabban,
hé, a kis csikó nem bír még veletek futni. Ha rendes kocsis van az első
kocsin, ilyenkor szorosabbra fogja a gyeplőt.

Mindegy ez most már különben, mert Süli a Talpas lábait lerázza a
combjáról, hogy odább haladhasson. Így a konyháig jut el Mihály, ott
beszól Viktorhoz, és szót ért. Hogy itthon vannak-e, továbbá, hogy
beszabad-e menni és hogy be lehet-e menni? A városi házak ebben a
tekintetben nem igen alkalmatosak. Nincsen rajtuk ámbitus. Régi rendes
házon az úgy volt, hogy a kintvaló ember a konyhából beizent, hogy szót
akarna érteni, ha meghallgatnák. Akkor aztán a bentvaló ember kiment a
házból az ambitusra s ott volt a beszéd, ahol az egyik sem tartozott
levenni a kalapját. Most azonban a dolgok másként vannak, mert minden
divatabbra válik s vajon ki tudná megmondani: vajon a dolgok
helyesebbek-e most, mint ezeknek előtte?

A dolog vége azonban megis csak az, hogy Mihály szót ért Viktorral:

– Viktor, be löhet-e mönni?

– Hát benek be – mondja a Viktor (mert hányiveti szokott a lány lenni az
ilyen városi uraságban.)

– De leginkább hogy maga van-e az úr odabent a szobában?

– Hát kit így, kit úgy – feleli a Viktor. – Tróbájja mög kend, hiszen
úgy sem harapja le az orrát.

Mihály ennélfogva meggondoltan közeledik az ajtóhoz. A kalapját leveszi
és körülkeféli a könyökével. Azután ledobja a folyosó kövére. Kintvaló
emberek régi tisztessége így hozta ezt magával. Ők kalapban vannak ugyan
még a házban is és csak étel alkalmával veszik ki a fejükből. De a
város… az más. A városon az emberek minden alkalommal kiszedik a
fejükből a kalapot, ellenben, ha isten tiszteletére délben zúgásnak,
kongásnak és bongásnak indulnak a harangok, akkor a kalapok a fejeken
maradnak, mintha oda volnának kötözve. Kitudhatatlan nép a városi nép és
valóban nem lehet megmondani, hogy miért is laknak ilyen helyeken
emberek? Vajon emberek-e ezek? A kintvaló ember a hust leeszi a
csontról, a csontot a kutyának dobja, míg ezek talán soha sem is esznek,
mert a nap minden órájában teli vannak velük a füstösablaku tükrösházak,
látni lehet, hogy egyesek csontokat lökdösnek botokkal az asztalon, míg
némelyek egymás asztalára csontdarabokat hajigálnak. Miféle dolgok ezek?
Tudnának ezek szántani? Értenének ezek a kazalrakáshoz?

… Mihály kopog az ajtón. Ezt is így hozza magával a tisztesség és a
hozzáfűzött mellékfogalmak. A különbség csak az, hogy Mihály nem egy
ujjával kopog, hanem az egész kezefejét üti oda nehányszor az ajtóhoz.

Ilyenkor erőteljesen kell kiáltani kifelé:

– Löhet!

Miután azonban az első kiáltást Mihály az ajtóveregetés zajától nem
hallja, ismételt kiáltás szükséges:

– Löhet!

A bátoritó szavakra az ajtó lassan megnyilván, óvatosan benyulik egy
csizma, helyet keresve ezen a szép vidéken. Utána jön Mihály s
kisvártatva beérkezik a másik csizma is.

– Jó röggelt adjon az isten.

– Adjon az isten mindnyájunknak, Mihály.

Most azt kell kérdezni, hogy: „no, hát mi járatban?“ mert ha a kérdés
elmarad, Mihály lehetős időig elhallgatna s csak azután mondaná:
kérdözze már, hogy miért gyüttem? Erre megint azt szokás felelni: majd
megmondod, mert te tudod leginkább, hogy miért gyüttél – de ez után
megint szótlanságok, egyik lábról a másikra való állások következnek:
célszerübb tehát ezt mondani:

– No, hát mi járatban?

Most már isten és emberek előtt Mihályon a válaszadás sora, ki is előbb
semmit sem szólván, kigombolja a nyakánál a mellényét, a kebelébe, azaz
hogy a mellényének a belső zsebébe nyul és tudatja:

– Nem ögyébben, mint hogy csak ezt a levelet hoztam.

A levelet kihúzván, az asztalra teszi s bizalommal mondja:

– Majd kiolvassa belőle, hogy mi van benne.

Ez igaz. Írásból ért az ember. Ebből az írásból azonban valami sokat nem
lehet érteni, mert mindössze ennyi van benne:

„Csinálj ezzel az emberrel valamit, mert én nem birok az ügyében semmit
sem csinálni. Szégyen, hogy a szegény emberrel ilyesmik történhetnek“.

Ha Kriesch János annak idején úgy tanithatta a természetrajzot, hogy a
lovat, ha figyelmesen megtekintjük, első tekintetre láthatjuk, hogy a
teste szőrrel van fedve, joggal megállapitható ezen levélről is, hogy
kurta soraiban vádat tartalmaz a fönnálló rend, nemkülönben a fönnálló
rendet védő s ezt védeni hivatott álladalmi törvények ellen. Mert itt, a
jó reggelét neki, valami baj történt Süli Mihállyal. Itt valamely
pantallós ember némi kis pokrócot érzett Mihály alatt s azt ki akarja
alóla rántani.

Aminthogy igaz is. Becsapták írással. Mihály ugyan irástudó s világot
járt ember, mert Bécsben volt huszár, azonban a közhuszárnak körülbelül
mindegy, hogy Bécsben szolgál-e vagy Kutyanyakon, mert a ló mindig az
istállóhoz köti: sátoros ünnep az, ha egy kicsit mellőle elhaladhat.
Szóval Mihály a világi élet csalafintaságaiból mit sem tanult. Így
történt, hogy itthon egy aféle kódorgó gyalogvigéc, aki a tanyákat
járja, rávette valami biztosításra. Apró kis lánya van a Mihálynak
kettő, hát arra gondolt, hogy azoknak a kiházasitására előre lehetne
tenni valamit, ha nem sokba kerülne.

– Nem sokba, persze hogy nem sokba – sietett biztositani Mihályt a kósza
pantallós – öt korona csak minden esztendőben. Azután mikor a lányok
felnőnek, ott a sok szép készpénz, lesz kérő a háznál elegendő.

Kislányainak ilyen jövendő szép sorsát örömteljesen forgatta elméjében
Mihály s feleségével is megbeszélvén a dolgot, odaírta a nevét a
papirosra, amit amaz elébe tett s foglalót is adott, mint az már ilyen
esetekben illik. S Mihály szeretettel tekintett gyermekei szöszke
fejére, gondolván: ha isten megtart benneteket, felnőttötökre szomorú
sorsba nem juttok.

Azután pár hétre levél jön a pusztába, szép pecsétes levél Budapestről.
Azon a Pesten igazi finum-fánum urak laknak, mert megadják a levélben a
szegény embernek is a tisztességet: lám, ez van ráírva a kopertára:
Tekintetes Süli Mihály földbirtokos úrnak. Ami papír azonban a koperta
belsejében van, az már nem ilyen nagyon udvarias, mert az van abba
beleírva, hogy fizessen a földbirtokos úr a biztosítás után az első
negyedre ennyi meg ennyi pénzt.

Mihály meghőköl:

– Hiszen ez az egész esztendőre az évi béremből se futná!

Nem is törődik a levéllel. Lehetetlen az, hogy ilyesmi lehessen.
Igazságtalanság ez. Olyan jóképű ember volt az az úr! Tévedés ez, no,
csak tévedés, elcserélték valami Süli nevű gazdag emberrel, ami
lehetséges, mert az uraknak sem mindíg káptalan a fejük.

De a dolog nem addig van. Bizonyos idő multán megint jött írás a
földbirtokos úrnak, ezúttal már kissé mérgesebb, mert az van benne, hogy
pörlik a pénzért, persze odafönt Budapesten. Szaladgált most már Mihály,
amennyire nehéz csizmái engedték, fűhöz is, fához is, hogy mit
csináljon? Hogy menjen ő a maga igazáért Pestre, mikor azt sem tudja,
hogy merre van?

Elfakadt sírva:

– Tönkre tösznek. Koldúsbotra juttatnak. Pedig csak a kis árva
cselédeimet akartam jó karba tönni. Mért is írtam oda a nevemet?

Nehéz volt nézni ezt a bikanyakú erős pusztafit, hogy mennyire
megroppantotta az a pesti írás.

– Ne sírj, Mihály. Hol elborul, hol kiderül. Menj csak nyugalommal haza.

A dolog el is intéződött. A biztosító tudatta, hogy a gyalogvigéc
nemcsak Sülit csapta be, hanem őket is. A szerződést fölbontották, még
Süli foglalóját is visszaküldték, így az igáskocsis szobája kisablakán
ismét derülten tekinthetett be a nap, már nem talált többé
elszomorodottságot.

Jól van ez no. Idő multával, hogy Süli valamely ügyben bent járt,
megkérdezem:

– No, hát röndben van-e a dolog?

– Röndben, – mondja. – Még a foglalót is visszaadták. A malacot mög
kéröm szépen behozhattam volna most is, de mondom, egy-két hétig
maradjon, mert még kicsinylöm.

– Már micsoda malacot?

– Hát kéröm, – húzódozott – nem kívánhatom ingyen. Hát a fáradságért.
Karácsonyra gondoltam, de még nem arra való, hanem újesztendő utánra
behozom.

– Hozod ám a körösztapádnak, hé! Hát mire gondolsz?

– No, – mondta Süli határozottan – tudom én azt. Nyújtani köll…

– Hát megbolondultál, Süli? Ide ne hozd azt a malacot, mert kiváglak
vele együtt. Hát bajba akarsz keverni, he?

Felütötte a fejét.

– Bajba? – kérdezte.

– Hát persze, hogy persze. Hát nem tudod, hogy neköm azt a dolgot nem
lött volna szabad mögcsinálni, mert azt csak fiskálisnak szabad
mögcsinálni?

– Úgy hát? – mondta. – Értöm.

Persze, hogy érti. Ezt megérti, mert érthetetlen. De azért azt, hogy
nyújtani nem lehet, azt semmiképen sem akarta megérteni. Elköszönt s
kiment a kocsijához. Az utcán húzta a sapkát a fejére, de a nagy töksi
fej még akkor is csóválódott; a koponyán belül való gondolatok húzták
hol jobbra, hol balra.

*

A dolognak ezzel most már vége is lehetne, de nincsen még vége. Idő
multán, pár hét mulva jön egy asszony, szépen föltisztálkodva, függő a
füliben, arany metál a nyakában, két kosár a karján, az egyikben körte,
a másikban alma.

Hát kiféle maga és hát mi járatban? Hát ő egy kintvaló kovács felesége.
Nagyon célszerű szegény ember az ilyen mezőségi kovács. Kis házban kis
műhely; amely kevés ló odakint patkót szokott viselni, azt annak a lábán
ő igazgatja, üsztőkét és csoroszlyát csinál, csikojtós tézslát vasal,
ráfot húz, karikát szerkeszt az elszáradt végiglyukra, baltát nádal,
szóval olyasféle munkákat végez, amiknek a városi nyelv már a nevét sem
ismeri.

A Süli gyalogvigéce, amikor a Tisza-Dunaközén csinálta a hadjáratát,
útba ejtette a kovácsékat is. A kovácsék szintén földesúri rangemelésben
részesültek s – mint az asszony mondja: majd megfőtt gondban a fejük. És
nem tudták, hogy mit tévők legyenek, ha a dob megperdül a kis
kovácsműhely előtt.

A Süli kitisztázódott esete után azonban megváltás érkezett. Valószínű,
hogy a pesti biztosító jónak látta a gyalogvigéc kötéseit
felülvizsgálni, mert fölbontotta a kovácsék szerződését s visszaküldte a
foglalót is.

– Kéröm szépen, ezt gyüttem mögköszönni… ha ezt a kis gyümölcsöt
elfogadná. Majd kiönteném a kosárbúl.

– Azt se tudtam eddig, lelköm, hogy maguk élnek a világon.

– De, kéröm szépen, ha a Süli Mihály esete nem történik, a mienk se
történik. Tisztölteti az uram is, hogy adjon az isten áldást…

– Köszönöm is az áldást, jó asszony. De a gyümölcsöt csak vigye el. Nem
löhet ezt elfogadni. Tudja, mi az a törvény?

Sóhajt az asszony:

– Ne tudnám?

– Hát csak vigye el a kosarakat. Adja el a gyümölcsöt a piacon, vigye
haza az árát.

– Hát kéröm szépen… – szólt elszomorodva az asszony. Fölvette a
kosarakat, elköszönt s elment: sarkos papucsai lassan koppantak a kapu
alatt.

Nincs más mód, mint hogy az asszony elgondolta a kapu alatt, hogy a
nyújtás nem jól volt téve. Nem úgy van ez itt, mint mikor disznóöléskor
átküldik a szomszéd tanyába a kolbászt, hogy: de a tányért meg a tiszta
kendőt visszaadják. Úrnak edényestűl kell nyújtani. Az asszony tehát
fehér harisnyás lábait kihúzta a papucsokból s nesztelenül, tolvajmódra
visszalopta a kosarakat a folyosóra…

Nyújtani köll.




Gugorázás.

Jó ideig kis víz volt a folyóban s most, hogy valamennyire mégis
megdagadt, azonnal kezdődik a hajók járása-kelése. Sietni kell ilyenkor,
mert a víz csalfa nagyon s im, ha pár arasszal alább száll, minden élet
megakad rajta. Itt volna hát ez a hajó is, amit föl kellene húzatni
valamelyik uradalmi part alá, hogy ott majd búzával rakodna. Erre már
régen vár mindenki: az is, aki rakodná a búzát, a hajósgazda is, aki
szállítaná, a hajóslegények is, akik a hajón lennének, a zsákolók is,
akik a búzát hordanák, az öreg zsidó ágens is, akinek egész élete a
parti mázsánál telik el, továbbá Stévóék is, a rácok, akik nélkül semmit
sem ér az egész dolog. Ők majd oly hatalmasak, mint a víz.

Stévóék az első hírre, hogy mehet már nemsokára a folyón rendesen a
hajó, odahagyták a kis szerb falukat és itt pipáznak pár napja a parton.
Várják a jó szerencsét, míg lovaik, a sok sovány macskaló a tulsó
oldalon keresgél némi harapni való zsombékos füvet a fövényben. Ezek
nélkül nem indulhat a hajó fölfelé, mert az már úgy van berendezve, hogy
a magyar hajókat szerb emberek lovai húzzák a nagy alattságnál fogva.
Nagyon egyszerű ez és értik az ilyesmit Stévóék. Ha azt kiáltják nekik:
Hó! akkor megállnak, ha pedig Haót! hujánt a kormányos, akkor
megindulnak. Ez tisztán az ő mesterségük, meg a lovaiké, amelynél
rosszabb foglalkozás talán nincs is a világon. Azért szokás mondani a
rendkívül nehéz sorsú emberre: olyan az élete, mint a hajóhúzó lóé.

Stévóék hát állnak a parton és örömmel szemlélik, hogy jön már a
hajósgazda feléjük. Jön is és előadja a dolgát. Stévó hallgatja az
egészet, a fejében mindent összeszámol és azt mondja:

– Negyvenkét forint.

A gazda erre szó nélkül sarkon fordul és elmegy. Stévó pedig újból neki
fordul a partkorlátnak és pipál. Egymással beszélni kezdenek, azaz hogy
kázsélnak, mert szerbül megy a beszéd, mivelhogy abból nem ért más meg
semmit. Nem igen szokás szerbül tudni, legföljebb némely vasárús, vagy
szövetet áruló boltos tart olyan legényt, aki rác menyecskékkel el
tudjon kacsalódni, ha hússütésre való serpenyőt, vagy pedig tarka
selyemkendőt vásárolnak (már csak inkább kendőt, mint serpenyőt).
Másként nem szokás ezt a nyelvet ismerni, pedig csak egy fertályóra
járásra laknak a tulsó parton a rácok. Stévóék hát kázsélnak és igen
erősködnek, hogy nem engednek a negyvenkét forintból semmit, ami a
gazdára nézve igen szomorú világot jelentene.

De azért jó, ha van gőzhajós-társaság és a gőzhajós-társaságnak egy
kormányosa meg éppen a parton, az aranykoronás kék sapkával a fején. A
gazda ahoz csatlakozik és beszélget vele. Mindenféle közönséges
dolgokról beszélnek, talán éppen arról, hogy hol kellene összeolmoztatni
a kormányos pipáját, amely éppen eltört a héten, de Stévóék mindezt nem
hallják, ők csak látják a beszélgetést és most már meg vannak ijedve
nagyon. Hát gőzössel akarja bizonyosan húzatni a hajóját a gazda. Nézd
el, nézd, hát akkor miből élnek? A lovacskák a tulsó parton mit fognak
húzni? És miből telik kenyér a csíkos tarisznyákba és miből vesz a májkó
otthon magának tarka selyemkendőt? Nagy ijedelem ez és Stévóék most már
annyira kázsélnak, hogy alighanem maguk sem értik egymást. Idő multán
újból elhalad előttük a gazda és odavetőleg mondja:

– Hát huszonnyolcat adok, Stévó.

– No – kap a szón Stévó – harminc lögyön az, gazda, aztán éjjel is
mögyünk, ahogy a lovak csak bírják…

Stévó nyujtja a kezét, a gazda belecsap. Az alku meg van kötve és
Stévóék most már sokkal vidámabban tekintgetnek át a tulsó part felé,
ahol a száraz, sárgára aszott zsombékok között a harapni való füvet
tapossák a lovacskák.

*

Hej, de másformán volt ez régente. A gazdák nem alkudoztak, Stévóék nem
ácsorogtak a parton s a hajók nem hevertek hónapszámra dologtalanul. Még
csak egy tizenöt év előtt is mint nyüzsgött a folyó. Bőgőshajó,
búzáshajó, dereglye, luntra egymással keveredett, horvát hajó, szerviány
hajó jött s jöttek a sekély vízen a könnyűjárású marosi burcsellák. Már
alighanem csak egy van ezekből, mely hetivásárokra szokott jönni s egy
nap alatt ér ide Makó alól. Rá is van festve a falára a neve: Futár. Biz
az nem futár pedig, mert lassan jár, de nem is szerették a nagy
sietséget a régi időben az emberek. Lomhán csináltak mindent, de mindíg
csináltak valamit. Ma minden sebesen megy, egy hétre való dolgot
elvégeznek negyvennyolc óra alatt s a többi napra azután semmi sem
marad. Ahogy a vasút megette a szekeres fuvart, a gőzös eszi apránként a
kis hajóst. Pedig micsoda forgalmakat csináltak ezek. Aki így látja a
vízen feküdni ezeket a nagy lusta hajótesteket, amiket lovakkal
vonszoltatnak előre-hátra, el sem hinné, hogy még csak nem is oly nagyon
régen Fiuméval állottak összeköttetésben. A szegedi nagy sóház nem csak
az egész Alföldre adta a sót, de még Horvátországra is. Kocsin pedig
csak olyan városok jöttek érte, amelynek vize nem volt. A többinek hajón
vitték a kősót s így jártak el a szegedi hajók Horvátországba. Onnan
pedig hozták az olyan árút, amit idegen világokból szállítottak tengeri
gályák a fiumei partra. Fölmentek a horvát vizeken, ameddig csak
lehetett, ami nem is különös, mert egyméteres vízben már nagyon vígan
jár a hajó. Azért ilyen szélesek és idomtalanok. Azt lehetne gondolni,
hogy ostobaságból van ez így, pedig dehogy: észből, hogy széles teste ne
sokat merüljön a teherrel. Igy járt aztán mindenfelé: vitte a kősót,
hozta a citromot, kávét és spanyolnádat, mely utóbbiból igen sokat
fogyasztottak még akkoriban az iskolák és a kocsisok. Gyermekkoromban
nem is volt valamire való kocsis, akinek nem fiumei volt az ostornyele.

– Biz úgy – mondta egy öreg hajós a minap – odáig jártunk, hogy a
tengörrel keresködtünk. Mink fölmöntünk a Dráván, ameddig csak löhetött,
a horvátok mög odahozták kocsin a portékát a tengörpartrul. Valami hírös
jó útjuk volt azoknak akkor, úgy hívták, hogy kalorina.

A Karolina-út ez, amely Porto-Rénél éri a tengert. Ma is meg van, de már
a tiszai hajóknak nincs abból semmi hasznuk. Már a Drávára szegedi hajó
nagy ritkán megy, esetleg néhány kisebb luntra, amely a zátonyokon
kaviccsal rakodik. Nincs mit vinni, de nincs is mit hozni. Mindent a
vasút hoz már, a kalorinán legföljebb csak marhákat hajtanak egyik
faluból a másikba. Urrá lett a vasbika, ez a furcsa állat, amely szenet
eszik és vizet iszik rá. Ezzel mérkőzni lehetetlen, mert sebes marha,
olcsó marha. Ami hozni való van, mind ő hozza és kis pénzen hozza és kis
pénzen viszi. Azelőtt akár pénzegységnek lehetett volna itt venni a
narancsot, olyan bizonyos volt, hogy egy narancs: egy hatos. Az almát
meg árultuk három hatosért egy vékával, de úgy se igen vették.

Ma meg aki ésszel élő ember, termett almáiból nem is hagy télire
(legföljebb karácsonyfáravalót a gyerekeknek). Mert az almát megveszik
öt-hat krajcárért darabonként, a narancs darabja pedig téli időben is
három krajcár. A vasbika ilyen, szinte alig hihető felfordulásokat
csinált, mert sokkal jobb lába van neki, mint a Stévó lovainak.

Ugyan azért van most is vízi hajózás, de nem az, ami a régi. A kishajós
mestersége tűnőben van és haldoklik, bár néhol élesztgetik, de már nem
bír a nagyhajóssal. Ámbátor, ha bírna is, a dolog vége mégis csak az,
hogy idő multán a nagy csuka megeszi a kis csukát.

*

Van úgy is vontatás közben, hogy Stévó lovainak, akarva nem akarva,
pihenésük akad. Nincs például a parton olyan hely, ahol húzhatnának.
Például a part mocsaras vagy agyagos, vagy meredek. Máshol ismét
szirtes. Más esetben van néhol oly ereje a víznek, hogy az árral semmi
módon nem birnak. Ismét más eset, hogy oly messze van a part attól a
mély víztől, ahol a hajót a kormányos eresztheti, hogy a távolságot nem
futja vontató kötél. Ilyen különféle helyzetek vannak az ilyen
kinlódásokban. Ez nem kellemes és haragszanak a hajóslegények, mert most
nehéz munka kezdődik.

Szükséges ilyenkor, hogy a csolnakba ugráljanak az emberek. A csolnakkal
aztán elő kell menni a hajó orrához. Onnan a nagy láncos vasmacskát a
csolnakba eresztik, amely nehéz sulyától szinte felbillen. Ezután pedig
két kézre fogja ám minden ember az evezőt és bármennyire fáradt is,
itten engedni nem szabad és megállni sem szabad a vasmacskával. Csak azt
vinni előre, jó előre, ameddig a kötél engedi. Akkor nekiáll mind és
kilökik a ladikból. Lezuhan a vízbe a macska, az emberek pedig mennek
vissza a hajóra a kötéllel, hogy megkezdjék a gugorázást.

Minden hajó orrában, mindjárt a bőgő mögött áll egy deréknyi vastag
derékig érő oszlop, látszólag csak azért, hogy legyen mibe belebotlani.
Ez a gugora. A fején egy rúd jár keresztül. Hogy a macskától hozott
kötél végét rákötötték a gugorára, keresztül dugják rajta a rudat és
mindenki belekapaszkodik. Hajtják. Lassan, csikorogva forog a gugora s
amint tekerődzik rá a kötél, halad előre a hajó. A víz ellen való
tehervontatásnak régi furfangos szerszámja ez, még a lassan járj, tovább
érsz világból. Magamagát hajtja így föl a hajó egész odáig, ahol a
macska el van vetve. De itt megint nincsen pihenés. Megint ladikba kell
ugrani, hogy hasonló módon, miként az előbb, vigyék előre a másik
vasmacskát. El is viszik, levetik és visszahozván a kötelet, most ez
kerül a gugorára.

Most más munka jön. Az első macska kötelét a macskahúzó gépre vetik,
hogy fölvonják a víz fenekéről a nehéz vasat, amely két körmével mélyen
belekapaszkodott. Ezért is macska a neve. Mikor macskát kerget a gyerek
és a macska a fára szalad, de a gyerek eléri és leakarja venni onnan, a
macska oly erősen fogja a fát, hogy csak úgy lehet levenni onnan, ha
körme alatt a foháncs kiszakad. A vasmacska is ily erővel kapaszkodik a
vízfenékbe és fölhúzásához nagy erő kivántatik, mert éppen nem enged;
van eset rá, hogy egyik ága beletörik a földbe s ott marad a fenéken.
Hajtják az emberek a vasgép forgatóját, de nagyon nehezen megy és
lassan, ami megismerszik az ütköző vas csattogásáról. Meg is állnak
pihenni. Szélpál Mihály belefáradva a nagy munkába, köhögni kezd.

– Beteg kend? – mondja neki Várakozó János.

– Már miért? – kérdezi Szélpál.

– Hát hogy köhög kend.

– Köhög, köhög – ismétli Szélpál. – Eleven embör szokott köhögni, nem a
holt.

Ez igaz. Ennélfogva újból hajtják most a vasat, a macska a kötéllel már
egészen a hajó orra alá került, no most mindjárt emelődik a nyelénél
fogva. Egyszerre sebesen csattog az ütköző vas, kijött a földből a
macska. A hajót azonnal megkapja a víz sodra és viszi lefelé. De tartja
a macskára vetett kötelet a gugora.

– Jézus és Mihály arkangyal! benne feledték a gugorában a rudat.

– Bukj le! – kiáltja a kormányos, bizonyos Báró István nevezetű, de
hiába. Nem bukott le Szélpál, mert éppen köhögött. Ahogy megakadt az
első macska kötelén a hajó, hirtelen csikorogva fordúlt a súly alatt
egyet a gugora és nyakszirten csapta Szélpált a rud olykép, hogy a
bakhoz esett, onnan lefordult és hogy az igazat megvalljuk, többé most
már csakugyan nem köhögött.

Még csak egymásra tekinteni sem érnek rá az emberek, mert el kell kapni
a gugora rudját s csak mikor ezt megakasztották, fordúlhatnak a testhez.
Kivülről nincs semmi baja, csak a nyaka van eltörve: már Szélpál fölfelé
ezentúl nem hajózik sohasem. Csak lefelé még egyszer, utoljára most,
hogy ladikba teszik s a hallgatag vízen viszi egy hajóslegény hazafelé.
A többi nézi, míg el nem tünnek a kanyarodónál a füzesek alatt, azután
újból a gugorához fognak, sóhajtván mindenik. Egy mázsával könnyebb a
hajó (mert nyomott annyit a nagy csontjaival Szélpál) és mégis nehezebb.
Persze, hiányzik Szélpál két erős karja a hajón. Hát még otthon a
családnál?

A víz nekifeküdt a hajónak, az embernek a gugorarudhoz nyúlnak és
hajtják a gugorát szótalan. A messzi partról Stévó bebámul, kiabál is
valamit, de szavát érteni nem lehet. Pedig egyre jelez.

– Haó! Héj!…

Egy idő múlva azt mondja a kormányos:

– Ugyan, hogy nem gyógyul be a szája?




Fekete emberek a föld alatt.

A hosszújáratú angol kapitányról beszélik, hogy mikor Délamerika tulsó
oldalára akart hajózni, de a Magelhaes-szoros táján hiába küzdött két
hétig a szelekkel, mérgében megfordította a hajó orrát, körülhajózta a
földet s úgy jutott el Limába. Ezt magyarul úgy hívják, hogy: erre
közelébb, arra hamarább. Szokásmondás, amelylyel az Alföldön nagyon
hamar megismerkedik az, akinek a vasúttól valamivel távolabb eső helyen
van dolga. De még a vasútnak is vannak furfangjai. Aki például
személyvonattal jön Budapestről Szegedre, hamarabb éri el a várost, ha
Dorozsmán kiszáll, mint ha vasúton viteti magát az állomásig. Ha
valakinek a tápéi réten van dolga rendes nyári időben: kisétál gyalog
Tápéra, ott két pénzért a komp átviszi a Tiszán s azután már ott van a
réten, mehet, amerre akar. Ellenben ha rossz időben van arra sürgős
dolga, akkor az ellenkező irányban lemegy a vasúthoz. A vasút előbb
átviszi a Tiszán, azután elmegy vele Torontálmegyébe, azután átmegy vele
a Maroson, elviszi Makóra. Makón a piacon azután alkudozhat valami
lónyúzóval, aki tizenkét koronáért elviszi a rét oldalára, ahonnan egész
jól lehet látni a hódmezővásárhelyi füstölgő gyárkéményeket. Erre
közelébb, arra hamarább. Próbáltam már, nagyon kellemes út. Az ember nem
azt vigyázza, hogy mikor dül föl a kocsi, hanem hogy mikor törik el a
dágványban a lónak a lába.

Azonban mindez nem idevaló beszéd, mert most másfelé van az út: a
felsőrészi Parragitanya lévén a direkció, ahol a földbuvárok még mindíg
ássák a mélységeket, amik a kincseket rejtik, ott vannak ugyanis elásva
a Smaragdus királynak, a Kárbunkulus királynak, továbbá ama hires,
nevezetes Sármány királyfinak a mérhetetlen kincsei.

Kocsin jó útja van nagyon, de a kocsi-út hosszú, unalmas és drága.
Gyerünk vasúton, hiszen van vasútja. Az állomását Pusztaszernek hívták,
de azután átváltoztatták Felsőtanyára, most megint visszaváltoztatják
Pusztaszerre, hogy a szó ne egyezzen. Pusztaszer ugyanis oda két óra
járás kocsin, de még két óra alatt sem lehetne onnan odaérni, mivelhogy
onnan az út sem vezet hozzá. Szóval a vasút is csak annak a régi magyar
igazságnak az alapján áll, hogy erre közelebb, arra hamarább.

Hanem hiszen az állomáson nincs is kocsi, ilyesmit ott nem lehet kapni.
Ennélfogva okosabb dolog átutazni Csongrádmegyébe Kistelekre, ott lehet
találni az állomáson kocsit – néha. Ezuttal bizony nincsen, mert csak
egy van, az meg fináncokat vár s a kocsis ezen hivatali minőségében
lenézőleg tekint szét a vasúton érkező egyéb népek fölött.

Ez azonban szintén nem baj. Ha annak idején, a császár tetszését
kinyerni óhajtván, napi hat krajcárért tudtunk gyalogolni, most is
megtehetjük. A faluban majd találunk kocsit.

Nem így megy ez ám azonban, ahogy gondolná az ember. A fórspontos egyik
kocsija a fináncokat hurcolja, a másik kocsiba való lónak pedig
megnyilalt a lába. Ilyenkor igen hasznos intézmény a plébánia, mert oda
lehet fordulni azzal a kérdéssel, hogy ugyan hol lehet kocsit szerezni.
S a káplán úr áll éppen a plébánia sarkán s hivatalból is jó barátok
vagyunk, mert a mi városunk népe ott a kegyúr. Intézkedik hát kocsi
iránt, kérdezvén:

– De hová?

– Csak ide be a felsőtanyába. A Parragitanyára?

– A kincsásókhoz?

– Oda.

– No – neveti a káplán – már csakugyan hire megy a dolognak, ha már a
városból is kijönnek oda az urak. Most is itt van a Parragitanyából egy
leány meg egy legény, ahol ülnek a padon.

– Aztán mit akarnak?

– Már reggel óta azon vannak, hogy csak menjünk ki, beszentelni az
embert, aki ásat. De nem megyünk.

Ugyan nem is mehettek volna, mert a felsőtanyáknak külön plébánosa van.
Itt tehát a kincsásás hatásköri összeütközést támasztott.

Mondom a leánynak:

– Hát minek nektek a pap a kincsásáshoz?

– Köll – mondja. – A kincsöt szent embör tötte le, csak szentölt embör
vöheti föl.

– Addig talán tiltják a hatalmak?

– Ügön – mondja a leány meggyőződéssel – tiltik a hatalmak. Mert hét
szent embör ül lent a földbe a kincsön. Azokat föl köll váltani.

A legény így szól:

– Addig nem löhet a kincsöt fölemelni.

Mondom:

– Talán testvérök vagytok ti?

– Nem – mondja a legény – ű az alsó tanyárul való.

A lány az alsó tanyáról való. Szép, barna lány, közepes termetű, mint
leginkább a tanyai, mert náluk a gyerek már idő előtt dologba áll s a
csontjaik nem hosszabbodnak úgy meg, mint a mieink. De hogyan kerül ide
az alsótanyáról? Nem kereshettem, a dolgokba mélyebben beleavatkozni nem
tanácsos, mert az idegenséget támaszt.

De nyilvánvalónak tetszett, hogy ez a látó lány. Ez az a szűz, aki
üvegen keresztül látja a kincset. Az alsótanya messze van ide, egy másik
ország az, ahol vasút még nem jár; régi rejtelmességek vidéke. Ott már a
hatvanas években megjelent egy tanya ablakán a Mária s mindaddig ott
tartózkodott, amíg a cseh zsandár a puska tusájával ki nem ütötte az
ablakot. Ekkor a Mária elszállt s most az alsóvárosi templomban
tartózkodik. Ugyancsak az alsótanyán „fórás bugyog föl“ a
Nógrádi-tanyában a tiszta szoba asztallába alól, miseházat is építettek
fölébe, de a forrás csak akkor bugyog, ha a látogatók minden lelki
kételkedés nélkül járulnak elébe. Prédikálni is szokott ott „az
jeruzsálemi gyermök“, aki már járt a szent földön. (Sohase volt Makón
túl.) Jártam egyszer kint az alsó tanyai pusztában a Pálinkás-erdő
sarkán, mert ott egy fahegyben láttatott a Mária, amint a fa tetején
forgott köröskörül. Nagy tömegek térdeltek a fa előtt, hogy valóban
megilletődve lehetett azt nézni, mert olyan volt, mintha az ősi,
berekben való áldozást látta volna az ember. A látóleány látta ott is a
Mária megjelenését. Pusztai pásztorleány volt, ők azok, akik egész nap
pár juhaikkal egymagukra lévén, rejtelmességeket éreznek. Ha sokáig
imádkozott a fa előtt, égő gyertyákra vetve tekintetét, elájult s
felébredve, csodás dolgokat beszélt a menyeknek tündéri világáról s
üzeneteket hozott onnan. A „trance“ ez is, csak tanyai magyarul
„mögképzelés“, meg „elrejtőzés“ a neve.

De a látó-leány ezuttal hiába hivta a papokat, nem ment el hozzájuk egy
sem. Ezen elszomorodtak. És ment tovább a beszéd a határban: Mélykutiék
nem bírják felvenni a kincset, mert nem engedi a föld. Lent két fekete
ember ül a fordított vályun, amely a kincseket takarja s azok nem
engedik. Továbbá már az a szó is kezdett verni, hogy a kincsek nem
szedhetők fel másként, hanem hogy vérnek kell folyni a gödörben. Útszéli
csárdában – az ott a kaszinó – hallottam beszélni, hogy asszonyt kellene
feláldozni ott, csak akkor volna sikeres a munka. Ime, itt van Kőműves
Kelemen históriája: szintén a nő vére áldozatán szállnának hadba a rontó
szellemekkel. No azonban idáig nem ment a dolog, hanem csirkének vérét
vették a gödörben, sőt arról is hallatszott hír, hogy birkát vetettek a
gödörbe s kétszer puskával belelőttek, hogy vére folyjon. E különös
babonás beszédek mellé hála istennek, hamar odatársul a humor, amely
szerint ez mindez csak azért történik, hogy húst ehetnének. Ha
tyúkhúslevest ehetnének, elvágják a tyúk nyakát. Ha paprikás bürgehúsra
szottyan kedvük: belelőnek a birkába. Mivelhogy hiszen áldozattétel után
ugyis csak meg kell azt enni.

Hát ez a babona. De ki merné állítani, hogy ezek a dolgok semmi
vonatkozásban sem lennének az ősvallással? És micsoda rejtélyes belső
lelki világok vannak ott az emberekben a külső részeken, ahol pedig
manap már hatvanegy iskolában tanítanak a tanítók? Mit lehet tudni? Az
asztaltáncoltatás régi ismerősük. Ismertem embert, aki akár a
lelkiüdvére is állította, hogy látta, amint a Kisgazsi Illés sógor
parancsára a szénahányó favilla a boglya mellől magamagától bejött a
szobába. Öreg kapásunk mindíg mondta, amig csak el nem halt, hogy ő
látott a földjében olyan embert kapálni, akit három nappal ezelőtt
temettek. Látta, hogy kapált, de a munkája nem látszott meg a földben.
Késő hideg őszi estén haladván egyszer a külsőségeken, látom, hogy egy
jókora szőlő sarkán két ember ás. – Mit áskálnak ezek itt ilyenkor? –
kérdezem a kocsist. – A szenet ássák el uram – mondja meggyőződéssel a
fuvaros. – Miféle szenet? – kérdezem. Mondja az ember: – A szent szenet
ássák el, hideg tél esetén az megvédi a szőlőt a fagytól, a
rosszakarattól.

Be vannak népesülve a levegők a rosszakarókkal, szent emberek ülnek a
föld alatt és Mária a fahegyben forogva láttatik lenni. De vannak
ördöngősségek is, a vizekben és a földekben rejtelmes szellemek
tanyáznak.

Az útszéli bormérőben iszik egy öreg magyar. El van keseredve nagyon. Az
augusztusi szélvihar megbontotta a tanyája tetejét, széthordta a
szénáját s a másik határba szalajtotta a mezőn legelő lovait.

Arra haladván, egy pohár bor irányában belép Mélykúti Laci János a
kincsásó s egy másik asztal mellett leül. Csend van, a köszönését nem
igen fogadják s egyszer csak azt kiáltja feléje az elbuslakodott öreg:

– Az ördög bujjon beléd, hitetlen!

Laci János hatalmas szál ember, akár félkézzel is kitehetné az öreg
szürét az ajtón, úgy hogy az öreg is benne van, de nyugodtan marad s
csak azt kérdezi:

– Már miért mondja ezt kend?

Az öregnek a képe pirosra válik, ráüt az asztalra és úgy kiáltja:

– Mert te eresztötted ki a főd alul a sárkányt, amelyik elpusztított
bennünket. Mit ástad ki, mikor az le volt láncolva a főd alá?

Mélykuti nem felel semmit, csak elmegy, legyintve a kezével: –
Értetlenség, csupa értetlenség mindenütt.

*

A kincsásás megállt. Ismét arra járva, már csak az elhagyott gödröket
találom. Senki sem dolgozik, a homokásó baggert meg a szivattyút is
hazavitték. De a kocsizörgés zajára a látó-leány kiperdül a tanyából.

– No, hát abbanhagytátok?

– Nem egészen – mondja húzódozva. – Majd folytatódik. Csak Laczi
Jánosnak most dolga van. A zivatar mind elvitte a szélmalmok vitorláját,
most azokat csinálja.

– Ráért volna arra később is. Kár ezeket a hét szent embereket annyi
ideig a föld alatt hagyni.

A lány megértette a gúnyolódást.

– Nem tréfa ez – mondta. – De abban köllött hagyni a dolgot. A
szélmalmokat most köll reparálni, mert később esik az eső, csúszós a
malom teteje, nem mer rámenni senki. Leesik.

– Talán épen ebbe a gödörbe esik?

A kocsis nevetett. De a lány dacosan vetette fel égő két fekete szemét,
azután a karját a gödör felé nyujtotta szótalanul. Színpadi dolog volt,
de hiszen ez nem tud a színpadról semmit. Csendesen megszólalt:

– Maguk sokat tudnak odabent a városon. De maguk se tudnak mindönt.

– Ez csakugyan így van – hagyom helyben.

– Hát lássa – mondta tovább. – Majd möglássa, hogy itt még olyan dolgok
lösznek, hogy maguk templomot építtetnek ide. Erre a helyre.

Hát jól van. Itt már nincs más mód, mint megfordítani a lovak fejét
hazafelé, (mivelhogy hazafelé úgyis szívesebben mennek) és csendes
nyugalommal kivárni azokat a dolgokat, amik majd történnek és amiknek a
nyomán a hét szent fekete embör fölszabadul a föld alól…




TARTALOM.

  A világító állat és a vadrózsabokor  3
  Szirtesek a partok  13
  Rágyújtás  22
  Juhászok meg bürgék  33
  Vera elvitele  42
  Utszélen  50
  Könyvtári divatok  57
  Uj vendég  65
  Hajósok  75
  Az ügy elintéződött  82
  Mezei dolgok  94
  Házrul-házra  106
  Emlékezés  118
  Statisztika a falun  128
  Parti füzesek  137
  A bujdosó  146
  Süliék nyujtanak  160
  Gugorázás  172
  Fekete emberek a föld alatt  181




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BAZSARÓZSÁK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.