The Project Gutenberg eBook of Nem én kiáltok

This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

Title: Nem én kiáltok

Author: Attila József

Release date: October 22, 2021 [eBook #66593]

Language: Hungarian

Credits: Albert László from page images generously made available by the SZTE Miscellanea

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NEM ÉN KIÁLTOK ***

Megjegyzés:

A tartalomjegyzék a 108. oldalon található.

JÓZSEF ATTILA

NEM ÉN KIÁLTOK

 

 

1925

KOROKNAY-KIADÁS, SZEGED

Ebből a könyvből készült 100
számozott és a szerző által
aláirt példány piros címnyomással
merített papiron, I–XXV:
és 26–100-ig, amelyek
könyvárusi forgalomba nem
kerültek -6-
-7-

NEM ÉN KIÁLTOK, A FÖLD DÜBÖRÖG,
 VIGYÁZZ VIGYÁZZ, MERT MEGŐRÜLT A SÁTÁN,
 LAPULJ A FORRÁSOK TISZTA FENEKÉRE,
 SÍMULJ AZ ÜVEGLAPBA,
 REJTŐZZ A GYÉMÁNTOK FÉNYE MÖGÉ,
 KÖVEK ALATT A BOGARAK KÖZÉ,
 Ó, REJTSD EL MAGAD A FRISSEN SÜLT KENYÉRBEN,
 TE SZEGÉNY, SZEGÉNY.
 FRISS ZÁPOROKKAL SZIVÁROGJ A FÖLDBE –
 HIÁBA FÜRÖSZTÖD ÖNMAGADBAN,
 CSAK MÁSBAN MOSHATOD MEG ARCODAT.
 LÉGY EGY FŰSZÁLON A PICI ÉL
 S NAGYOBB LESZEL A VILÁG TENGELYÉNÉL.
 Ó, GÉPEK, MADARAK, LOMBOK, CSILLAGOK!
 MEDDŐ ANYÁNK GYEREKÉRT KÖNYÖRÖG.
 BARÁTOM, DRÁGA, SZERELMES BARÁTOM,
 AKÁR BORZALMAS, AKÁR NAGYSZERŰ,
 NEM ÉN KIÁLTOK, A FÖLD DÜBÖRÖG.

-8-


-9-

FÉRFISZÓVAL

-10-


-11-

A szerelmes szonettje

Kerengő bolygó friss humusza lelkem
 Nehéz ekével szántja milliárd
 Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
 Mélyen lenyomva gázol át a telken.
Gőzös, meleg barázdákon vetetten
 Kincses kalászok bólogatnak át
 Az út felé, hol kényes, büszke fák,
 A szépség fái búgnak át a berken.
Alattuk szívem űl, a mindig éhes.
 Sötét szeme s paraszti szája véres.
 És éles sziklán gyilkos késeket fen.
Egy tiszta érzés arra bandukol
 S forró vér gőze száll ködökbe, hol
 Szépség-fák állnak illatokkal telten.
 -12-

Útrahívás

Lelkedet halk ritmusok ősi habján
 Hadd viszem csak szép, kicsi lány magammal.
 Ismeretlen, messzi vizek hulláma,
 Halld, idemormol.
Libbenő szép szívem az ár locsolja –
 Csolnakom ring – szállna az útra már is,
 Ó, hiszen vár engem a messzi szépség
 Szűz kikötője!
Jöjj velem hát, szebb legyen égi partja
 S büszke várát nagy szemed enyhe fényén
 Símogatván, tégye barátosabbá
 Ifjui kellem.
Jöjj, utunkon majd gyönyörű, szivárvány
 Színü álmom fárosza gyúl, ha este
 Fölsuhanván vágyim, utánad úsznak
 S csillog ezüstjük.
Jöjj velem, mert nélküled is megyek már!
 Eh, mit is vársz – jössz-e vagy elragadlak:
 Akarásom nem töröm össze lányos
 Ostobaságon!
 -13-

Névnapi dícséret

Rózsás ajkaidon mámoros élet él
 Munkás két kezeden nyílik a friss tavasz,
 Hajlós-szál derekad – nincs fakadóbb virág!
 Hűs és drága zafir szemed.
Nem dícsérhetem én termetedet sehogy;
 Oly mű nincs sehol, ó, mely vele érne fel! –
 Márványkőben a vér: kő, nem igaz, nem él –
 Benned vér dübörög, piros.
Istentől ragadott bronzkoszorú hajad,
 Arcod lent a pokol dús tüze érlelé,
 Élő kebled a szép, gyönge japáni nipp,
 Krisztust vesztene el bokád.
Te vagy Máriaként asszonyok asszonya!
 Nem méltó Tereád senki se, jól tudom,
 Ám büszkén akarom, hullva borulj elém,
 Mondván: El ne veszíts, szeress!
 -14-

A szemed

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
 S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.
 Mint ifju pásztor künn a messzi réten
 Subáján fekve méláz fényes égen
 S kezében búsan sírdogál a nád.
Nagy, mély szemed reám ragyog sötéten
 S már fenyves szívem zöldje nem örök.
 Galambok álma, minek jössz elébem?
 Forró csöppekben gurulnak az égen
 S arcomba hullnak a csillagkörök.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
 S a vér agyamban zúgva dübörög.
 -15-

Nő a tükör előtt

A tükör előtt öltözik. Csupasz,
 Akár a frissen megköszörült penge.
 Nem látta férfi, mégis beleszúrja
 Kegyetlen tükre minden férfi-szembe.
A tükör előtt öltözik. Gyapjú
 Kelmét neki növeszt a férfi nyája.
 Szoknyaként veszi magára a poklot
 S az ég fodorként hullámzik alája.
Hajára aggat mély rejtelmeket,
 Vagy hajnalból köti ragyogó kontyát
 S a férfierő roppant vásznait
 Ujjai apró szallagokra bontják.
Fülönfüggőül szívünket veszi,
 Nem hallott zenét csak neki zenéljen
 És nyelve alatt jéghegyeket hordoz,
 Hogy forróságát elvermelje mélyen.
 -16-
Lelkiismeretünket gyújtja föl,
 Hogy szemöldökét véle bekormozza,
 Tiz manikűrözött méregfogát és
 Ajkát vérünkkel festi meg pirosra.
S már készen van és nincsen rajta más.
 Á, dehogy! tán csak egy virágszál éppen!
 Annyira egyszerűen indul el,
 Hogy szőnyegére: holt agyunkra lépjen.
 -17-

Férfiszóval

I.

Erdő vagy, ifju, lombos, ezredéves,
 Mely éjenként vad titkokat susog,
 Ott leskődnek lapulva terebélyes
 Nyugodt kéjekhez szörnyü gyilkosok,
A gyilkosok, kik mosolyodnak kését
 Riadt szivemben forgatják vadúl,
 Míg más tájon a szerelem s a szépség
 Vígan dúdolva bölcsőket gyalul.
A szőkeséged kora hajnalég
 És űzöm egyre, loholó bolondmód,
 Kiben az őrület tallója ég.
 Mérföldet lép ő, fellegekbe bomlót.
Mint izzó létra, végtelent hatolt át
 Vágya, de rajta szédül és hebeg,
 Ki futván, égnek viszi a lajtorját
 És el nem éri soha az eget.
 -18-
Bronz kebled hasonló a föld rögéhez:
 A végtelen, mélységes földeket
 Álmodják csiraszagu istenségek.
 Szeretném asszonyként ölelni meg,
Ha forró, szomjas záporok után
 Nagy roppant teste gőzöl és liheg még –
 Ölelj meg, ó, most benned is talán
 Minden lányt, asszonyt egyszerre ölelnék!
 -19-

II.

Énektestű és ismeretlen
 Ő, az igazi kedves mindig.
 Szivünk ormán él s minket is
 Szelid erővel odaindít.
Hogy meredekjén bátorítson,
 Szerelme mély mezőkre tárul,
 Ilyenkor egy-egy üstökösláng
 Lelkünkbe hull a homlokárul.
Mosolya vízcsepptiszta tenger
 S az ő szomoru mosolyába
 Beléömlik minden más asszony
 Tisztító, éhes kacagása.
Szelid keze csak símogat majd,
 Szeméből kibuggyan a kláris.
 Zenélő, örök sebeinkből
 Kihajtanak még violák is!
 -20-

Nyolcesztendős lányok

Hosszu sorban jönnek, mennek,
 Apró ördögök, de szentek,
 Homlokuk friss, meleg kenyér,
 Szén a szemük, szénparázs.
Hosszu sorban jönnek, mennek,
 Mint a virág, úgy szeretnek,
 Ugy szeretik a fiukat,
 Akárcsak a gyöngyvirág.
Hosszu sorban jönnek, mennek,
 Ha sírnak is: csak nevetnek.
 Messze vannak, messze vannak,
 Mint a vídám csillagok!
 -21-

Asszonyvárás asszonyszobor mellett

Asszonyra várok, aki vággyal telve
 Most szép, forró kezével
 Hajamba túrna s nagyon megölelne.
Asszony. S villogna bőre a homályba,
 Mint ez a szoborasszony,
 Kire félénken hull a holdvilága.
Asszony, kinek oly megadó az ajka,
 Mint ez a szoborasszony,
 Ki szép kőtestét félénk holdnak adja.
Nem is tudom: ki. Szent és messzi asszony.
 Egy áldott száj, ki számra
 Mohó polipként s forrón rátapadjon.
Súlyos parfőmje fojtogatva szállna
 És megremegne szívem,
 Mint szellőtől meging dús, déli pálma.
 -22-
S ha megkérném, a szobor mellé állna –
 Ó, forró, szép szobor, kin
 A holdvilág is tüzes csókká válna!
Szobor, egy élő asszony állna melléd!…
 Szobor, hideg s én mégis
 Megcsókolom most fényes, büszke mellét.
 -23-

Ezerfárosznyi végzet

Mintha szerelmes béka
 Dús, fülledt nyári réten
 Lassan, pihegve mászna
 Szép, szűzi tó fele,
Mohón reszketve ajkam
 Ugy kúszik selymesében
 Mélyillatú hajadnak
 Fehér válladra le.
A szemed ne emeld föl,
 Életberántó fénye
 Zavarná most a szívem,
 Ki rőt vágyam tüzén,
Magagyújtotta máglyán
 Ma lelkesen elégne:
 Őrjöngő tűzimádó
 Módján szédült legény.
 -24-
Ó, hadd ölellek által,
 Mint ritka aranyércet
 Olvasztók forrósága,
 Te, csókok ércere!
Vakult szemeknek ég itt
 Ezerfárosznyi végzet,
 Én éber toronyőröm
 Kábulj te is bele!
 -25-

Dícsértessék

Rózsa, rózsa, szállj és énekelj…
 És dícsértessék csúf, hazug szava,
 Olyan hajnal lengesse szivét
 Amilyen örök bennem ő maga.
Minden lelkem csak kőrakás neki.
 Fölötte holt galambok csapata –
 Mélyen magában leljen a virágra,
 Ha nincs is színe, nincs is illata.
Dícsértessék. Tőle szállt fölém
 Egy magasztos nyugalmu pillanat,
 Mikor nem vártam. És még akkor is
 Minden kristályom sírva széthasadt.
Csúcsán, sötét, különös fényeken
 Siklik bennem és nem tudni, hova.
 Kiégeti a szememet belülről.
 De dícsértessék csúf, hazug szava.
 -26-

Rög a röghöz

Jőjj testvérkém, atyánk, a bujdosó nap,
 A távol falujába ballagott.
Fönn már kigyújtják üvegét a holdnak,
 A hamvas, égi templomablakot.
Fészkében ring a száz ujjongó fecske,
 Szívemben minden mámoros szavad.
Reszket – mint ujjunk – mind a levelecske
 És rög a röghöz csókosan tapad.
Egymás mellett mi is rögök vagyunk most,
 Minket a gyönge, friss vetés szeret.
Jőjj kedvesem, tested lelkembe hullasd,
 Bennünk a föld barázdát rejteget.
Az est sötét báránya ballagóba,
 Feketébb hulló selyemgyapja már
S még szőke hajad sárga-rózsadombja
 Fülledten csókom harmatára vár.
 -27-

Csudálkozunk az életen

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
 De ha szomjazom, akkor friss patak,
 Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
 De megcsókolni csak nekem szabad.
Haja szurokkal elkevert arany,
 Harmatos erdők az ő szemei,
 Küszöbe elé terítném magam
 Lábtörlőképpen, de nem engedi.
Szavunk zugában megbuvik a csók,
 Testvéreihöz lopva jön ide…
 Mező álmodhat össze annyi jót –
 Az én kedvesem a füvek szive.
Este a csókok megszöknek velünk
 S végigfutván a világi teren,
 A hajnali égre leheveredünk
 És csak csudálkozunk az életen.
 -28-

Mért hagytál el, hogyha kívánsz

Igaz-e, hogy érezlek most is,
 Amikor messzire vagy tőlem?
 Mért hagytál el, hogyha kivánsz,
 Ha bennem lehetsz csak ünneplőben.
Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
 Mért fáradnak el a rohanók?
 Mért rág szú-módra szét a tenger
 Karcsú, viharra teremtett hajót?…
Tudom, hogy jössz majd. Ugy esel belém,
 Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
 De megégetnők-e a világot,
 Vonagló lángokként összefonódva?
S pocsolyákba árkolt bús arcomba
 Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?…
 Ó asszonyom, te balga, te bolond,
 Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!
 -29-

Sacrilegium

Mint vad, részeg legény, kit mámorában
 Templomba visznek sátános borok
 S kurjongatván a Szűzhöz ott galádan,
 Felé ölelni-vágyva kujtorog,
Hogy megremeg a gyermek is karában,
 Midőn a szeme véresen forog –
 A súlyos távoltól őrjítve vágyam
 Én asszonyom, feléd úgy tántorog.
Madonna-lélek, ó azért ne vess meg,
 Hisz engemet, halálra, már keresnek
 A bánatok, mint bősz tömeg, ha lát
Szentségtörést: vad bosszúért kiált.
 Tudom, hogy engem durván megköveznek.
 – Csak te megadd a Szűz bocsánatát!
 -30-

Hűség

Mint holt leánynak őrült szeretője,
 Ki este, hogyha gyúlnak csillagok
 És fényük búsan, szomorún lobog,
 Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedője
A holt leánynak sápadtan fehérlik,
 Búskomoran, hallgatva állanak;
 Mint jegenyék, ha már leszáll a Nap
 Sötét csúcsukra hintve égi fényit,
Haldoklóként, ki utolsót lehel még,
 Melyben szép lelke rejtve szétoson –
 Ki este surran álmos utsoron,
 Hóna alatt bíborló, hímes kelmék
S belopózván félénk, nyikorgó ajtón,
 Halkan könyez csöndes, fehér szobán;
 Holtan hallgat csöndes, fehér leány
 S künn ifju vágyak sírnak fel sohajtón.
 -31-
Búját a borzalom, miként nagy, éji
 Bagoly a szárcsát, úgy rebbenti meg.
 De megcsókolja forrón hóhideg
 Ajkát a holtnak, aztán elmetéli
Nyakát, fehér nyakát s vörös selyembe
 Burkolva szép fejét, szökik haza
 S habár a hús a csontokon laza
 S már foszladoz, csak őrzi, őrzi egyre.
Ugy őrzi lelkem is te képedet,
 A távoltól megóva, itt, szivemben.
 De az nem oszlik: Bánatműteremben,
 Ahol a szobrász sírva ténfereg,
Tört szobrokat szórván az éjbe szét –
 Ott hallgat emléked halotti maszkja
 S előtte, ami szóra nem fakasztja,
 A szerelem pirosló mécse ég.
 -32-

Nyár volt

Nyár volt,
 De mindnyájan fáztunk,
 Hát begyújtottunk a mesekályhákba,
 Ott melegedett belém,
 Hogy valahol, ahová elérünk,
 Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
 Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,
 Biztosan és észrevétlenűl,
 Mint hóborított földekben a tavasz
 És előjön és megigéz,
 Ha napszivünk kisüt szép homlokunkon.

-33-

VILLÁMOK SZERETŐJE

-34-


-35-

Villámok szeretője

Ördög röhög és Isten sír belőle,
 Pap és csibész a villámok szeretője.
Mindig beszél: „Mondd, testvérem, nem alszol?“
 S legszebb álmában kenyérhéjat majszol.
Búzát vet s hideg csillagokat gyomlál,
 Korgóbban korog húsz dühödt gyomornál.
Hordókra áll és templomokba tér be,
 De vasgerincü és még nincsen térde.
Ha szép idő van, a földeken fekszik,
 Csak ritkán békít, csak ritkán verekszik.
De fergetegben hegyormokon állva
 Villámszivét az éjszakába vágja.
S mig ember, barom, fa, szeliddé retten,
 Boldogan sír a megtárult egekben.
 -36-

És keressük az igazságot

Lábunk elkophat hónaljig,
 Sej haj, fütyülve baktatunk,
 Igazságot keresünk, de
 Nem találunk még seholse.
Nincsen batyunk, csak az agyunk,
 Betyárkodó Ábel vagyunk,
 Nem kérdik, hogy szivünk dög-é,
 Gondolatunk az ördögé,
 Lelkünket meg Isten fogja
 Sziklaszántó ostorosba.
Hogyha tél van, hát dídergünk
 S nem is tudjuk, hogy didergünk,
 Szemünk, fülünk lefagy együtt,
 Lázas szóval melengetjük,
 Nem hálunk soha árnyékban,
 Zsebünkben is csak szándék van,
 Magunk vagyunk: a kenyerünk,
 Hogyha vesztünk, ugyis nyerünk,
 Ínség, asszony nem bir velünk,
 -37- Északnak meg délnek megyünk,
 Koldusokkal parolázunk,
 Ott a tanyánk, ahol ázunk,
 Összenőtt már a két kezünk
 S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
 Nagy éhünk van s nem éhezünk,
 Mindig korábban érkezünk,
 Szájunkra a jövő hágott,
 Kiáltunk emberebb világot,
 Szeretetet, szabadságot,
 Szél a lábunk, arcunk áldott,
 Nézünk minden követ, ágot,
 Ahol utat ki se vágott,
 Sej haj, dallal, jó vigasszal,
 Asztaltalan szómalaszttal
 Keressük az ígazságot.
 -38-

Hét napja

Tintába mártom tollamat
 És tiszta, kék égbe magamat.
Félrerángatom a harangkötelet,
 Falbaverdesem szegény fejemet.
Ki látja meg, hogy már látszanak
 Kilógó nyelvünkön az igért utak,
 Hogy nincsen hiába semmi és a minden
 Nem siklott ki föltépett ereinken,
 Hogy kristály szeretne lenni a patkány is
 S a darabkább utálja már a darabkát is,
 Hogy magadat tisztán találod meg másban
 És nyugalom van a szükséges rohanásban,
 Hogy leheletünktől kigyúlnak a házak,
 És engesztelő vízzel már locsolgatnának,
 Hogy hídak robbannak a szegényemberekben?!
Ó, barátaim, hét napja nem ettem.
 -39-

Tanulmányfej

Mély szürkeségbe szédült át a reggel.
 A korcsma terme sáppadt, búskomor.
 Dús polcain a sűrű alkohol
 Fondorkodik nagy, tarka üvegekkel.
Benn férfi űl s nehéz, vörös kezekkel
 Flaskót dédelget s dünnyög vagy danol;
 Földszín bajszán leperg a drága bor;
 Tört, száraz tófenék az arc; de: ember.
Zsíros haján rossz bőrsüvegje roggyan,
 Nyakán csúf ér dagad meg egyre jobban.
 Agyán pihennek elfáradt borok.
Ködlepte, síkos szemsikátorában,
 Véres kövén a mámor tántorog.
 Csak ül. S alakján bárgyu lomhaság van.
 -40-

A gondolkodó szonettje

Dübörgő gépváros zúgó agyam.
 Hangja – mit roppant barlangvisszhang adhat
 Mély orgonára és a gondolathad
 Rokkant derékkal görbed untalan,
Mint korhadt fűz görnyed szomoruan
 Deres partján zajló, jeges pataknak.
 Az építők téglát téglára raknak,
 Molnárok szíja suhogón suhan.
S mind robotol – minek? maguk se tudják,
 De egyszer tán megúnják ezt a munkát,
 Izzadt ölükben őrület fogan –
S – egyszerre mind! – kizúdulván a kába
 Műhelybörtönbül bősz anarkiába
 Szétkujtorognak részeg-boldogan!
 -41-

A bátrak

Ki gyáván várja a halált,
 Magába zárja azt a föld,
 Midőn a száj lilára vált
 S két szeme rémületre tört.
Annak nem nyitja a titok
 Bordó, nehéz, nagy függönyét,
 Csak aki bátran állitott
 Elébe s büszkén tépi szét.
Ó nagy, ki bátran odaállt,
 Hol búg a néma sejtelem
 S szolgáját hívja, a halált,
 Alázattal ki megjelen.
Minden liliom illata
 Hűlő, meleg szivén libeg,
 Ó szent, ki bátran, át, oda,
 Ifjú lélekkel halni megy!
 -42-

Bosszuság

Azt hiszik, ha ők karikáznak,
 Te legalább is frászkarikával fogsz karikázni
 S elvégre már tudhatnád,
 Ha csőstül is ömlenek panoptikumokba,
 Az egészségügyi muzeum csak fontosabb,
 S ha jó is a holdas éjszaka,
 Azért inkább kell nappal a napvilág.
 Kutya dolog a népekkel törődni?
 Magaddal törődni még kutyább
 S végeredményben mégis egyre megy.
 Regélni fogsz úgyis, az itéletnapig,
 Mert nincs jogod befogni a szádat,
 Ameddig csak foszlik belőle a szó,
 Épp, mint karácsonykor a parasztkalács.
 Most azért csak dühöngd ki magad,
 Mondd el párszor könnyülő, igaz szívvel:
 Fene, aki megeszi!
 Mert a csorba ekevasakat
 Immár igazán kicserélhetnék.
 -43-

Komoly lett már

Komoly lett már hejehuja lelkem,
 Addig jártam ősz Uramhoz én.
 Ott is, ott is mindig csak követelőztem,
 De mit akartam, de mit is akartam?
Kalapáló, hajórakó kedvet,
 Meleg asszonyt, hálószőni is,
 Hogy én, gyarló eszem szerint értelmetlen,
 Botor tengerének értelmet is adjak.
Mi voltam én?… Oktalan próféta,
 Cifra szóvá gyötört akarás,
 Irigy, ha a másik szebben mond igét,
 Hiuságból vágytam töviskoszorúra.
A fájdalom Isten feddő szava
 S fájdalomtól csöpög a szívem,
 Mint bő veritéktől a szegények arca
 S meleg olajtól a gépek karjai.
 -44-
Nem kérek már bús bocsánatot se,
 Csak igenigen alázkodom.
 Nincsen az az asszony, akit nem kivántam
 S asszonyriasztóra könyörgöm az arcom.
Érzem, hajnali falucska lettem,
 Szelidség nyugodt tehenei
 Ballagnak belőlem az Ur kegyelmének
 Friss és térdigfüves legelője felé.
 -45-

Milyen jó lenne nem ütni vissza

Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
 Milyen jó lenne nem ütni vissza
 Se kézzel, se szóval,
 Világitni a napvilággal,
 Elaltatni az éjszakával,
 Szólni a gyávaság szavával,
 De sose ütni vissza.
Lelkeimmel pörölnöm kéne
 S élvén is vagyok most a béke.
 Kristály patakvíz folydogál
 Gyémántos medrü ereimben.
 Szelid fényesség az ingem
 És béke, béke mindenütt,
 Pedig csak én élek vele!…
 Fölemelnek a napsugarak,
 Isten megcsókolja minden arcom
 És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
 A pusztaság fele.
 -46-

Miért mondottál rosszat nékem

Miért mondottál rosszat nékem?
 Én nem bántottalak, barátom,
 Hogyha valamiért haragszol
 Szívesen bocsánatot kérek
 S szeretném, ha most velem jönnél,
 Megnézzük majd a favágókat
 S leheverünk együtt az erdőn,
 Fejünk fölött hullámzanak a lombok,
 Hűs tengerfenékről az eget nézzük,
 Ahol meg zsenge felhők lombosodnak.
 Ott nagy nyugalom karol majd belénk
 És nékünk az most olyanigen jó lesz,
 Háromszoros a jó, ha kettő kapja,
 Azért szeretném, hogyha velem lennél,
 Mig odahallik este a harangszó,
 A bogáncsokat leszedjük egymásról
 S hazaballagunk éppolyan fáradtan,
 Miként a kapás, szótalan munkások,
 Akik a földek békés erejébe
 Százannyit termő magokat vetettek.
 -47-

Megfáradt ember

A földeken néhány komoly paraszt
 Hazafele indul hallgatag.
 Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
 Gyenge füvek alusznak a szívem alatt.
A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
 Harmattá vált bennem a gond és teher,
 Se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
 Csak megfáradt ember, aki itt hever.
A békességet szétosztja az este,
 Meleg kenyeréből egy karaj vagyok,
 Pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
 S homlokomra kiülnek a csillagok.
 -48-

Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
 A vén Duna karcsu gőzösökre gondol,
 Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
 Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
 Friss, hóvirághúsu, kipirult suhanás.
 Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
 Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
 Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
 Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –
 A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

-49-

A LEGUTOLSÓ HARCOS

-50-


-51-

A legutolsó harcos

Valami forró, nyári éjszakán
 Gyárfüst ölelt át lomha földszagot
 S a legnagyobb lélek szökkent belém:
 Az ucca és a föld fia vagyok.
Ma hat földrészre nyílik bimbaja –
 Szép szívem óriás, piros virág
 És villamos hullámok lengetik
 Világbelengő, kitárult szagát.
Börtön, kaszárnya, templom nem elég,
 Hogy a hegyekről ledobja szavam
 És minden ige fölöttem lebeg
 És minden más szándék szándéktalan.
Ha én sírok, a világ vére hull,
 Ha káromkodok, minden trón remeg,
 Ha nevetek, az Isten is örül
 S tavaszba szöknek akkor a telek!
 -52-
Hitem a sors lesz: Szívbéli Urunk
 Akar csodátlan, új, legszebb csodát –
 Kaszárnyát, börtönt elrombolnak az
 Arcunkról ömlő, lelkes lavinák.
Minden jövendő tűz is bennem él,
 Hogy az utolsó harcos én legyek.
 A simogatás az én lobogóm
 S minden megindul, hogyha én megyek!
A lelkesedés zengő süvegét
 Égig hajítják a görnyedt napok,
 Ha szívetekben a tükör leszek:
 Az ucca és a föld fia vagyok.
 -53-

Lopók között szegényember

Lopók között szegényember,
 Szegényember sose fél,
 Minek félne, szíve, lelke
 Erősebb a többinél.
Lopók között szegényember,
 A Jóisten megsegél!
 Nincs tehene a szegénynek,
 De ha van is elvetél.
Lopók között szegényember,
 Szegényember kapanyél.
 A világot megkapálni,
 Szegényember annak él.
 -54-

Szegényember balladája

– Szegényember, hogy adod a bölcsőt?
 – Csöpp a gyerek, hogy adnám a bölcsőt?
 – Király vagyok, bírok nagy erővel,
 Ha nem adod, elveszem erővel.
Szegényember, hejh, csak egyet szólna –
 A király már katonákért szólna.
 De a bölcsőt a tóba hajítja,
 Csöpp gyerekét utána hajítja.
Szegényember sír-rí a börtönben,
 Szegényember nevet a börtönben.
 Nincs a gyerek már a rossz világban,
 Jobb sora lesz, hajh, vizi-világban!
 -55-

Szegényember szeretője

Világ van a szegényember vállán,
 Istent emelt mindig másik vállán.
 Dühödne meg okosan egyszerre,
 Mindakettőt ledobná egyszerre.
Szegényember sose kér kalácsot,
 Szegényember sose kap kalácsot.
 Kis kenyérrel, nagyon feketével,
 Fehér lelkét őrzi feketével.
Szegényember sója is ízetlen,
 Szegényember kedve is ízetlen.
 Eladó kis holmija vetetlen
 S ha van ágya, az is megvetetlen.
Szegény ember akkor lop, ha éhes,
 Akkor se lop, dehát nagyon éhes.
 Akkor is csak szegényebb szegény lesz.
 S míg lesz szegény, mindig több szegény lesz.
Kisgyereke sohase veretlen,
 Asszonya se marad megveretlen,
 De akármily gyönyörű lány lennék,
 Szegényember szeretője lennék.
 -56-

Aki szegény, az a legszegényebb

Ha az Isten íródiák volna
 S éjjel nappal mozogna a tolla,
 Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
 Mennyit kell a szegénynek szenvedni.
Aki szegény, az a legszegényebb,
 Fázósságát odadja a télnek,
 Melegét meg odadja a nyárnak,
 Üres kedvét a puszta határnak.
Köznapokon ott van a dologba,
 Várt szombatját száz gond nyomorítja,
 S ha vasárnap kedvét megfordítja,
 Akkor máris hétfő szomorítja.
Pedig benne laknak a galambok,
 Csiliagtollu éneklő galambok,
 De így végül griffmadarak lesznek,
 Hollónépen igaz törvényt tesznek.
 -57-

Sírdomb a hegycsúcson

A holtan megbántott Adyé

Üveghegy ez. Ezerszínű üveg.
 Az ördög csuszkál oldalain föl-le.
 Hántott héjú szivekből ez a hegy
 Már régen épült. S énekelni megy
 Hajnalban ez a hegy a vaksi földre.
– Sej haj, meghalt!… Ó, meghalt!… Hosszu csend,
 A hegy kigyúl és táncolni kezd aztán.
 Egy sírdomb megy a hegy csúcsára. Fenn,
 Ott fenn megáll. Lefekszik. Vértelen
 Fénylelke forrón leömlik az arcán.
Hullámzik még és lépcsőkké mered.
 – A hegy csúcsáról nagyon messze látni,
 Fennebb, a hantról, még messzebbre látni,
 Ki akar látni, apró emberek? –
 Csak csend. És újból zeng, ragyog a hegy.
 -58-

Juhász Gyuláról való nóta

Hát huszonötév rút robotja kellett
 Szép, szűz szándékok postakocsiján,
 Hogy egy ital bor légyen áldomása?
 Hát ezért szédült nagy, szerény szive,
 Kürtjét fujván a tündöklő bakon?
 Az értetlenség és a félreértés,
 Magyar, dacos, konok-sörényű mének,
 Nagy bánatának szelid gyeplején,
 Hogy végre mégiscsak falunkba értek.
Magyarország, duhaj legények falva,
 Ó, itt nem is vár senki levelet,
 Nem tud olvasni senki itt igét,
 Csak néhány ember nem irástudatlan.
 Itt több a csaplár, mint a néptanító,
 Ki fölolvassa a szerelmes szókat.
 S az igehozót fitymálja a törpe,
 Pedig nagyobb, mint száz Napoleon!
Huszonötéves málhás kocsijáról
 Mindenkinek jár távoli csomag
 S egy égi izenet, amit hozott,
 Ahonnan jött, az örök szeretetből
 S hová már vissza is tér nemsokára,
 Csak huszonötév robotja után
 Megissza ezt a hitvány áldomást.
 -59-

Harc a békességért

Gondom földörögő tankja alatt a föld,
 Meddő nemzetem hadd nyögje dühödt vasát.
 Ágyúzó keserűség
 Marja puhára göröngye szíkjét.
Hörcsöghad bolya, hol vétve terem kalász:
 Lőárkon nyomorúl gazda barázda helytt
 S kóborgó ebek osztják
 Pénze kidőlt igahúzó barmát.
Jóság légyen e föld, lassu eső ha reng
 Új istent kereső bujdokolás egén!
 Jusson végre igazság
 Bő kenyeréhez a munka s eszme!
Kell, termő ez a föld: hullt bele sok derék,
 Megforgatni ölét ésszel akarta mind
 S éhen dőlt bele mind: itt
 Száz akarat bomol őserővé.
 -60-
Lelkem, gépvezető, hajdan időn kapás,
 Föl ne hányd sorodat: nagy proletári sor!
 Gyűlölség-zuzatóban
 Áldd a vető s arató munkáját.
Gondom földörögő tankja, a szörnyeteg
 Rút végzetje után szép hivatása: mint
 Békesség deli gépe
 Vonja az emberi szív ekéjét.
 -61-

Magyarok

I.

Minek magunkat lassan ölni?
 Nem jobb egyszerre megdögölni?
 Mint rokkant lábbal tántorogva,
 Vizes, vak szemmel csillagokba,
 Rossz, messzi csillagokba nézni
 S régi dicsőséget idézni,
 Idézni mind, mi ősi, ódon,
 Hogy hátha mégiscsak megszánna
 Az Úristen valami módon.
Minek magunkat lassan ölni?
 Gonoszság helyett búza nől ki
 Az égről földbe hullt szivünkön;
 De igaz, nótás, füttyös másnak.
 Magyar, köszönj az elmulásnak,
 Nincs mit kereskedj már e tájon,
 Akad legény, ki ideálljon
 S ásóját vígan földbeszúrja!
Mit nyöszörögsz? nem akarsz halni?
 Hisz életünk úgyiscsak talmi
 S nem is nagyon kell már akarni,
 Akaródik ez nélküled,
 Agyadban bár égő hodályba zárt
 Riadt baromként bőg a rémület.
 -62-

II.

Bezárva okos őrültek közé,
 Szenvedünk, mint az eldugott kenyér.
 Rab szíveink örök szerelmese,
 A nagy világ minket hiába hív!
 Ó nagy világ, csak érted éltünk eddig,
 Száguldó, forró ménesek után
 A barna földek múló dobaját
 Szívünk teérted dobogta tovább
 És mozdonyaink szálló dübörgése
 Feléd lengeti most is lelkeinket!
 S a nyomorultak, ők, akik miatt
 Temetőnek is kicsi lett világunk,
 Még ők biztatnak, hogy a pusztulást
 Hős bátorsággal s daccal kell kibirnunk!
 Hát lesz-e magyar, ha mi nem leszünk?
Ó be kicsi az ő piszkos vágyuk!
 Alig látszik, hogy fájdalmunkra csöppent.
Sikoltani!
 Ha levegőtlen vihar a jajunk,
 Akkor is csak
 Sikoltani!
 Hogy minden búzatábla kiperegjen.
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
 Nekünk nyisson ajtót a reménység!
 -63-

Egyszerű ez

Lement a nap nyugaton,
 Följött a nap keleten.
 Egyszerű ez.
 Él az, aki eleven.
Rongyos mindegyik zsebünk,
 Rossz a magyar zsebe rég,
 Egyszerű ez –
 Elveszett az ezerév.
Ha elveszett, elveszett,
 Nem keressük már elő,
 Nem érünk rá,
 Vonaton jár az idő.
Expresszen jár az idő
 S gépből csinált madarán,
 A gyalogos
 Bizony hogy elmarad ám.
 -64-
Szolgabíránk az agyunk,
 Nem parancsol más nekünk,
 Egyszerű ez,
 Mi már mótorral megyünk.
Nem vagyunk mi bölcs urak
 S nem is vagyunk szamarak.
 Új ezerév
 Új magyaroknak marad.
 -65-

Itt egy fa, ott egy fa

Itt egy fa, ott egy fa,
 Villámsujtott, lombtalan,
 Szenesszivű, keserű
 Büszke fa.
 Itt egy fa, ott egy fa.
Mért nem zöldek? – kérdik a mezők.
 Fekete porukat kerülik a méhek.
 Suttognak az almafák:
 Legalább
 Mért nem hoznak vadalmát,
 Mit henyélnek?…
 Gerendának nem valók,
 Akasztófának se jók.
 Csupa kérdés szidja őket,
 Szomjas kérdés öli őket.
 Kiesett a fényes ég
 Összeégett karjuk közül!
 Állnak, mint a kútgémek,
 Mégsem jelölnek kutat:
 Igy is élni! Mit akarnak?…
 -66- Itt egy fa, ott egy fa,
 Összeégett szívvel-karral
 Messzi egekbe mutat.
Hejh!
 Ha mi egyszer az Úristen elé
 – Papunk mondta, hogy mindent ő ad –,
 Ki a sorbaállást adta,
 Szívünk helyével, szótlanul
 Sorbaállunk elszánt csapatba
 És követeljük az ifjúságot!
 -67-

Éjjel

Halkan hörög végsőt a lámpa
 S a nagy halál apáca-lánya,
 Sötét királylány jő szobámba.
Hideg szemét szemembe oltja,
 Csöndet símit bús homlokomra,
 Nem érzi, gödre mily goromba.
Nem kérdi, szürke-é a vágyam,
 Nem nézi, mily kopott az ágyam,
 Csak átölel a csöndbe lágyan.
Pompát csókol szűz gondolatra
 És megcsókolja, bármi gyatra.
 Rokkant gyereklelkem ringatja.
Sötét haja szobámra bomlik
 S miken komorság, köd borong itt,
 Most megszépülnek ócska holmik.
 -68-
És én kibontanám a vérem,
 Ha hivna atyjához fehéren:
 Várlak, fiacskám, régen, régen.
Hiába várom, hangja nincsen,
 Mely ama palotába intsen,
 Hol rég csüggök titok-kilincsen.
Egy eszelős öreg motyog csak,
 Az esső s mindenütt kopogtat:
 Halottak vagytok, csúf halottak.
 -69-

Mindent hagyok

Nagyon útálkozhatott az Isten,
 Hogy ilyen csúnya plánétát köpött –
 Ó, szépség, jóság!… De már mindent hagyok.
 Villámokból font kerítés tövébe,
 Már lefekszem a szívem közepébe.
 Egész nyáj leszek benne. Egyedül,
 A nagy akolban egyedül vagyok.
Hittem, hogy a hitványabb lettem én,
 Akin az idő csak tovább fut át
 És ugy magasztaltam a minden-embert,
 Mint akinek
 Csak magyarázták a megvolt csudát.
Ha hitvány voltam, ezért voltam hitvány.
 Ó, egy percre megláttam magam.
 Ott álltam én a Napban! Ott a Napban!
 Bordám szaggattam! A Nap suttogott:
 Véredben állsz, te, ha bennem állsz!…
 És lassan, lassan süllyedtem a Napban.
 -70-
A szél sikoltott. Fölkapta a szívem
 S egy csöpp vérem, ami még megmaradt,
 Végiggurult lobogva az égen.
 Utánaszaladt.
 A földre ekkor tűzcsóva esett.
Mindent hagyok már. Bomolj meg magadban,
 Világ, ó világ! Én szivemben alszom.
 Tiszta mosolyom hideg viz hulláma,
 Hogyha néha fölemelem arcom.
 -71-

A csoda

Kár volna magamat eladnom
 Célért, eszméért, okért, hitért.
 Hogy magyarázzam az eget másoknak.
 Eladni magamat semmiért.
Te vén szilvafa, ugye, igazam van?
 Te tudod, te százesztendőt éltél!…
 S akkor sikított, elbőgte magát
 A kert mellett egy vén acéltehén.
Nem is acél volt, hanem drágakő.
 Pálmaág-farkkal. Ott kinyult szegény.
 Tele gyerekekkel
 Kőrhinta forgott búgva, vidáman,
 Szarvai hegyén.
És sirt és sirt, csak sirt, mig meg nem halt,
 Késnyelek hullottak pengétlenül
 A szemeibül.
 – Ó, mennyi dinamit lakik
 Én élve síró szemeimben! –
 A föld egyszerre elszaladt alólunk
 És elszaladt alólunk minden;
 Ég csók, tűz, magam s a semmi.
 A tehén lángszőre szintén elszaladt,
 Aztán visszajött
 S a homlokomon kezdett énekelni.
 -72-
Fehér vízben hevertünk egymás mellett,
 Szivemben ő s az ő szivében én.
 Hátulról keresztülnéztem magamon
 S ugy láttam, hogy bennem él tovább
 A tehén.
 S tele gyerekekkel
 Kőrhinták forogtak vidáman
 Szarvai hegyén.
 Nem szúrt vele, csak fölemelte.
 Arrabökött, amerre elszaladtunk
 A föld, az ég, a tűz, a semmi s én
 S én szégyenverten lopózkodtam arra,
 Hogy embertszülő tüzet énekeljek
 Örökké, ujra
 Jeges, havas
 Ismeretlen hegyek tetején.

-73-

NEM ÉN KIÁLTOK

-74-


-75-

Forduló

Változások nehéz szagát görgeti a szél,
 Vincellérek enmagukat ütik csapra már,
 Enmagukat köszörűlik ifju harcosok
 S az elásott tojásból is
 Kibúvik és égre száll a madarabb madár.
Most az órák mutatói ventillátorok,
 Jó földünk az óriási lendítőkerék
 Mely most minden kart-kereket szédületbe ránt.
 Szándékaink – széles szíjjak –
 Megölelik s úgy rohannak országút-iránt.
Hálóbb-szemmel halászember új folyóra les,
 Minden gazdátlan komondor küszöböt keres,
 Fáradtabban fáradnak a szegényemberek,
 Tél-túl néha tiszta kézzel,
 Őszintén ád új portékát ravasz ószeres.
 -76-
Furulyáló juhász mellől nyája szétszalad,
 Mintha mindenki utazna s üres a vonat,
 Kiáltások raknak csöndből külön halmokat,
 Üstökös hull, bútor roppan,
 Gőgök álla szemlesütve mellükhöz tapad.
Szellőtől is földighajló, sudár derekán
 Jövendőnek feszít ijjat mindegyik leány,
 Frissült kedvünk habzó mezőt göndörit alánk
 S mocsárkodó tenger alól
 Zászlós-piros lobogással kiugrik a láng.
 -77-

A számokról

Tanultátok-e a számokat?
Bizony számok az emberek is,
 Mintha sok 1-es volna az irkában.
 Hanem ezek maguk számolódnak
 És csudálkozik módfölött az irka,
 Hogy mindegyik csak magára gondol,
 Különb akar lenni a többinél
 S oktalanul külön hatványozódik,
 Pedig csinálhatja a végtelenségig,
 Az 1 ilyformán mindig 1 marad
 És nem szoroz az 1 és nem is oszt.
Vegyetek erőt magatokon
 És legelőször is
 A legegyszerübb dologhoz lássatok –
 Adódjatok össze,
 Hogy roppant módon felnövekedvén,
 Az Istent is, aki végtelenség,
 Valahogyan megközelítsétek.
 -78-

Jövendő férfiak

Ők lesznek az erő és szelidség,
 Szétszaggatják a tudás vasálarcát,
 Hogy az arcán meglássák a lelkét.
 Megcsókolják a kenyeret, a tejet
 S amely kezükkel símogatják gyermekük fejét,
 Ugyanavval kifacsarják az érckövekből
 A vasat és minden fémeket.
 Városokat raknak a hegyekből,
 Nyugodt és roppant tüdejük a vihart,
 A fergeteget magába szívja
 S megcsöndesülnek mind az óceánok.
 Mindig várnak váratlan vendégre,
 Az ő számára is terítenek
 És megterítik a szivüket is.
Legyetek hasonlók hozzájuk,
 Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal
 Ártatlanul mehessenek át
 Az előttük álló vértengeren.
 -79-

Karácsony

Legalább húsz fok hideg van,
 Szelek és emberek énekelnek,
 A lombok meghaltak, de született egy ember,
 Meleg magvető hitünkről
 Komolyan gondolkodnak a földek,
 Az uccák biztos szerelemmel
 Siető szíveket vezetnek,
 Csak a szomorú szeretet latolgatja,
 Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
 Fa nélkül is befül az emberektől;
 De hová teszik majd a muskátlikat?
 Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
 S az újszülött rügyező ágakkal
 Lángot rak a fázó homlokok mögé.
 -80-

Üvegöntők

Az üvegöntők nagy tüzeket raknak
 És vérükkel meg veritékükkel
 Összekeverik az anyagot,
 Mely katlanukban átlátszóvá forr.
 Azután meg táblákba öntik
 S erős karjuk fogyó erejével
 Egészen símára hengerelik.
 És amikor megvirrad a nap,
 A városokba meg a tanyai viskókba
 Elviszik vele a világosságot.
Néha napszámosnak hívjátok őket,
 Néha pedig költőnek mondjátok,
 Noha nem több egyik a másiknál,
 Lassan egyformán elfogy a vérük,
 Ők maguk is átlátszókká lesznek,
 Ragyogó, nagy kristályablakok
 A belőletek épülő jövendőn.
 -81-

Ti jók vagytok mindannyian

Ti jók vagytok mindannyian,
 Miért csinálnátok hát rosszat?
Néha ugy vagytok a rosszal,
 Mint a gyerek a csavargással.
 Ujjong, eltéved, sirdogál
 S hazakívánkozik.
Ti mindannyian örültök a jónak
 S fontoljátok meg, mit mondok:
 Nem sánta az, aki
 Egyűtt lelkendezik a csúszkálókkal!
 -82-

Imádság megfáradtaknak

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
 Gyerekeink sem azért vannak,
 Hogy tiszteljenek bennünket
 S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
 Hiszünk az erő jó szándokában.
 Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
 Akár az égben laksz, akár a tejben,
 A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
 Te is tudod, hogyha mi sírunk.
 Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
 Akkor szivünkben zuhatagok vannak,
 De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
 Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
 Csak a kardok, tornyok és ölő igék.
 Most mégis, megfáradván
 Dicséreteddel keresünk új erőt
 S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
 Szabadíts meg a gonosztól.
 Akarom.
 -83-

A kutya

Oly lompos volt és lucskos,
 A szőre sárga láng,
 Éhségtől karcsu,
 Vágytól girhes
 Szomoru derekáról
 Messze lobogott
 A hűvös éji szél.
 Futott, könyörgött.
 Tömött, sóhajtó templomok
 Laktak a szemében
 S kenyérhéját, miegymást
 Keresgélt.
Ugy megsajnáltam, mintha
 Belőlem szaladt volna
 Elő szegény kutya.
 S a világból nyüvötten
 Ekkor mindent láttam ott.
Lefekszünk, mert így kell,
 Mert lefektet az este
 S elalszunk, mert elaltat
 Végül a nyomorúság.
 -84- De elalvás előtt még,
 Feküdvén, mint a város.
 Fáradtság, tisztaság
 Hűs boltja alatt némán,
 Egyszer csak előbúvik
 Nappali rejtekéből,
 Belőlünk.
 Az az oly-igen éhes,
 Lompos, lucskos kutya
 És Istenhulladékot,
 Istendarabkákat
 Keresgél.
 -85-

Kiáltunk Istenhez

Isten!
 Kiáltunk hozzád:
 Légy a mi érző, meleg bőrünk,
 Mert megnyúztak bennünket,
 A fájdalomtól már semmit se látunk
 És hiába, hiába tapogatózunk,
 Nem érezzük meg a dolgokat,
 Csak azt, hogy irtózatosan fájnak.
Mihaszna, ha tudjuk, de nem látjuk,
 Hogy belőlünk lobbannak ki tavasszal a rügyek,
 Hogy fáradságnál hősebb a karunk
 S agyunk robbantóbb minden dinamitnál.
 Szavunk gyapjúja megpörkölődik
 És keserű füstként hordozza a szél,
 Mert nem takarózik senki sem bele.
 Mindenkiből kicsurog a lelkünk,
 Mint rozsdalyukasztotta kannákból a tej.
 Szeretetünkkel sajttá ojtjuk mégis,
 Hogy legalább a fiaké legyen,
 Mert most leaggathadd magadról a csillagokat,
 Itt a garasok fénye maradandóbb.
 -86- S nem fogad az asztalához senki,
 Hegyek barlangos gyökereit rágjuk,
 Az égen sem nap – aranytallér ragyog,
 A mezőkön kutyatej sem érik.
 Ó, légy a mi érző, meleg bőrünk
 Hogy a fájás leperegjen rólunk.
 Mint a ludak tolláról a víz,
 Hogy végre egyszer megfaraghassuk már
 A márványszobrot és a deszkalócát –
 Nem akarjuk, hogy holnapra maradjon
 S a vizeken már delelnek a felhők,
 Eztán már az árnyak sokasodnak,
 Dologvégzetlen kell, hogy hazatérjünk,
 Meghálni lecsukódó szemeid alá.
 -87-

Ki verné föl lelkünkben a lelket?

A meddő dombok homlokából
 Kiemeltük a csillagvizsgáló gondolatokat,
 Föl, föl a magasságig
 Repülőgépeket hajigálunk
 És roppant, visszahulló pályájukkal
 Kipányváztuk a madarak birodalmát,
 Mozdonyokkal korcsolyázunk messze földre
 És kantárt holnap elektromos hajókból dobunk
 A sörényes, üvöltő tengerekre,
 De emberek, emberek!
 Ki venné újból észre,
 Hogy le kell sikálni asztalainkat,
 Ki mondaná meg az asszonyoknak,
 Hogy kisöpörhetik a szomoruságot,
 Ki ültetne kerteket szemünkbe,
 Ki verné föl lelkünkben a lelket?!
 -88-

Gyémánt

Mindenkor idejük van a zsoltároknak.
Gyémánthegyen állunk,
 De zsebünkben kavicsok vannak.
 Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
 Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
 Most könyörgések szomjazzák erőnket
 És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
 Szívünkben a csillag megfagyott.
Igen. Igen.
 Elsüllyedtek a haditengerészek:
 Szelid révészek csónakáznak Isten felé.
 Még a nagyon öregek is
 Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
 S türelmet prédikálnak messze,
 A mulandóság halainak.
 Igen, igen.
 Ne higyjük el hát barátaim,
 Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
 Mindent meg kell simogatni,
 A hiénákat, a békákat is.
Gyémánthegyen állunk,
 Szigorú hó, takard el bűneinket,
 Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
 Te határtalan kristály!
 -89-

Szép nyári este van

Szép, nyári este van.
Vonatok dübörögve érkeznek, indulnak,
 Gyárak ijedten vonitanak,
 Kormos tetőket kormoz az este,
 Rikkancs rikolt ívlámpák alatt,
 Kocsik szaladgálnak összevissza,
 Villamosok csengetnek nagy körmenetben.
 Transzparensek orditják, hogy: vak vagy,
 Mellékuccákba ballagó falak
 Visszalobogtatják a plakátot,
 Előtted, mögötted, mindenfele – látod –
 Plakátarcu emberek rohannak
 És – látni – a nagy háztömbök mögött
 Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva
 Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva
 Emberlajtorján másznak magasra
 Emberek
 S a dühödt körutak nyakán
 Kidagadnak az erek,
 Hallani, hogy sikoltanak a néma hivatalnokok,
 A hazatartó munkások lassu lépéseit,
 Mintha öreg bölcsek lennének mindannyian,
 Akiknek már semmi dolguk sincs a földön.
 -90- Hallani zsebtolvajok csuklóinak puha forgását
 És odábbról csámcsogását egy parasztnak,
 Aki szomszédja kaszálójából
 Épp most nyúz le egy jó darabot.
 Hallok mindent, aki hallgatok.
 Kolduscsontokban nyöszörög a szú,
 Körülszimatolnak asszonyok,
 De én nagyon messziről jöttem,
 Kiűlők szíves küszöböm elé
 És hallgatok.
Szép, nyári este van.
 -91-

Kövek

Öreg kövek, ne haragudjatok,
 Ha taposlak, hiszen tinálatok
 Nagyobb és mozgóbb taposó vagyok.
Szólok hozzátok, vén testvéreim,
 Mozgóbb, nagyobb taposó tapos engem
 S nem szól, csak jár az emberköveken,
 Nem szól, nem szól, vagy jelekben beszél
 És tán ti vagytok súlyos szavai?
 Ó, némák, meg nem értlek titeket sem!
Miért van kő, ha nem lesz épületté?
Hát nem segít a jaj s az allelúja?
 Se hit? se malter? se Krisztushabarcs?
 Széthullt az ember millió darabra,
 Mint esőben a vályogkaliba.
 És hol van az erős, terméskő-ember,
 Kit nem tapos fájóra semmi láb?
 Ó, borzalmas igy: útfelen heverni,
 Ha bennünket nem épít városokká
 Gránithalmokba semmi épitő,
 Hiszen kölyökkorában az időnek
 Egymást-karoló barlanghegyek voltunk,
 Hol békesség és szeretet lakott.
 -92-
Széjjeltördelt a bölcseség s a bomba,
 Szétbomlasztott a gejzirlábu vér
 S nyomoruságos könnyekbe merülve
 Száz megváltó agy forr már, mínt a mész,
 Hogy értelmes várossá magasodjunk,
 Mert most minden s egyetlen értelmünk
 Az úton heverő kövek fájdalma,
 Mely porban és piszokban taposódva
 Templomtorony kupolájába vágyik!
 -93-

Érzitek-e?

Barátaim, a pilátusok megfürödtek,
 Lemosakodtak tetőtől-talpig szublimáttal
 És mi igen gyönyörű gyerekek leszünk,
 Kezünkben cukorrá változnak a dolgok.
 Érzitek-e a XXV. századot?
 Ha csak rágondolunk
 Mintha meleg halak surrannának gerincünkön,
 A gyönyörűség fölfogja bennem a gejzireket
 És képtelen vagyok meglocsolni száraz napjaink.
 Mindnyájatok helyett megcsókolom a számat,
 Túlkiabálom a fergeteget
 És halkabban hallgatok a csöndnél,
 Olyan vagyok, mint az elhagyott lövészárok
 És mint egy roppant, harsogó pályaudvar,
 Ahová minden vonat egyszerre befut!
Villogó vágyú lányok, asszonyok,
 Istenigazában mi ölelünk meg benneteket,
 Akik negyvenemeletre építjük a századokat,
 Ölelésünk tiszta, mint a patakba hulló fény,
 -94- Egészségesek vagyunk, erősek és mohók.
 Mohón ölelünk, mintha csak tudnók,
 Hogy minden ölelés egy állatot öl meg bennünk!
Héjj, elevátorok, meg birnátok-e mozdítani ekkora kedvet?
Frissest pörgök,
 Bálozó parasztlegények nyelve hegyén,
 Amely ugyancsak megforgatja a hetvenhét menyország
 szentjeinek rubintos rézangyalát.
 -95-

Lázadó szentek

Ülök én újfent dögrovást a porban.
 De gonoszok csontjából őrölt porban.
Uram én is keresztelek ujra.
 De fejemet oda nem adom ujra.
Én nem áldozom föl többé Izsákot.
 Inkább magam, de soha Izsákot.
Szólok, hiába, Szodoma rám se hallgat.
 Szólok, de annak, aki majd meghallgat.
Menyország kulcsát én a földre ejtem.
 Vén szivemet is a földre ejtem.
Csak bennem legyen gonoszság helyettük.
 Engem büntess meg tűzön őhelyettük.
Csak a szegények jutnak a pokolra.
 Én nem vigyázok többet a pokolra.
Gyógyíthatót én meggyógyítok most is,
 De halottakat nem keltek föl most is.
 -96-

Jónál jobb

Páris, Berlin, Moszkva és Szeged
 Kevesen vannak jó emberek.
Akik meg vannak, jajgatni vannak.
 Narancshéjnak is útjába vannak.
Gyönge harmat, ösztövér: fölszíjja a nap.
 S folyómedret mosni? Ki hallott olyat?
Huncut a jóság, ha szégyent hoz a jóra –
 Minek jóság-festék a jót-akaróra?
Van hű komondora, van bő karikása –
 Melyik juhász bőg, ha megszalad a nyája?
A vasnál több az olvasztó kohó,
 Jónál több, jobb a jót-akaró.
Washington, Wien, London és Czegléd,
 Rosz ember ugyiscsak mutatóba lesz még.
 -97-

Koldusok

I.

Öreg, én eztán lopni fogok!
 Fiam, mindenki azt teszi. Ne tedd!
De a nők, a szagosak, a gazdagok!
 Ládd, én csak úgy tapogatom az eget.
Öreg, a mankóm szaladni akar!
 Fiam, hát nem jön erre senki se?
Ha akad is, mindig csak száraz karaj!
 Tej kéne, nem birok már enni se.
Egy kirakatot még ma betörök!
 Börtönbe jutsz és megvernek. Szamár.
Egy kirakatot mégis betörök!
 Psszt, meghallják s nem ad, aki erre jár.
 -98-

II.

Öreg, a varrás újra gennyezik.
 Annál szebben tudsz könyörögni majd.
De rúgnék vele, a szent mindenit!
 Te mást se csinálnál. Mindig csak a bajt.
Engem nem akart a lányod, öreg.
 Örülj hogy látod az áldott nyarat.
Most rád se köpne, nyomorult, vén cövek.
 Legalább néki ruhára is marad.
Selyemszoknyánál nincs becsületje több!
 De kéne neked, te korcs, te torzszülött.
 -99-

III.

Fiam, nem élek soká, azt hiszem.
 Én pedig azt, hogy éltél eleget.
Meghalok s nem fog sírni senki sem!
 Elég, hogy mig éltél, vezettelek.
Én Istenem! – Mondass vagy két misét!
 Azon már inkább kolbászt is veszek.
Téged még meg fog verni a nagy ég!
 Meg ám, ha mint te, véngonosz leszek,
Légy jó, hisz egyszer elpusztulsz te is!
 De addig csak enyim lesz a sarok.
Nem félsz a pokoltól? Meghalsz te is!
 Félnék, de élni – s kölyköt akarok.
Könyörgök érted ott. Mondass misét!
 Ép lányokért, hogy nőjjön rengeteg!
Sokszor fogsz sántán megbotolni még!
 Csak legyen majd egy ép, erős gyerek!

-100-


-101-

A MŰVÉSZET HÁROM ARCA

-102-


-103-

Minden rendű emberi dolgokhoz

Van egy szinház, végtelen és mibennünk lakik,
 Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
 Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
 És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül,
 Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
 Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
 És zokognak, elzokogják a litániát:
„Én csak voltam! – Én, jaj, vagyok! – Én meg csak leszek
 Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
 Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
 Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?“
És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
 Feje körül zengő szavak villáma röpül;
 No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
 És a dráma mindig mindig csak tragédia.
Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
 Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
 S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
 Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!…
 -104-
Világtalan angyalaink sugárlábakon
 Átugranak a világi köntörfalakon,
 Fölkapják és fölhajitják hozzánk szíveink
 S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.
És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
 Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
 Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
 S dadogok már, dadogok, de – magamban vagyok.
Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
 Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
 Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!…
 És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
 Elsiklanak talpam alatt sziklás századok –
 Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
 S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.
Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
 S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?…
 Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
 S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
 -105-

Művészet az emberek között

Kerekek lehettek a talpán,
 A táncosnő begurult szemeinkbe,
 Egyszerű volt, de ragyogott, mint a kolibrik.
Képzeld el a lápon libegő
 És nyujtózkodó, nyurga lidércet.
 Szebben ugrált a fiatal kecskénél,
 Vagy mint a hamarkedvű komondorkölyök,
 Ha futkároz és hempereg a fűben!
Még az esztendőalvók is
 Szivesen vele-riszálódtak volna!
Azt se tudom, ki volt mellettem,
 Az ujjongás együtt sejhajozott bennünk – –
 Aztán hirtelen kihült a terem
 S mi, emberek, szegények, ismét
 Idegenül néztük végig egymást.
 -106-

Igaz, őszinte búcsú

Bús fejetekbe űzve jöttem.
 Menykövek cívódtak fölöttem.
Láttam két nagy szemet, bogárzót;
 A szép leánynak szóltam pár szót.
Tán szóltam néki. Meg sem bántam.
 Én soha semmit meg nem bántam.
Nincs tartozásom: Mind adó volt,
 Mellyel a világ szűken hódolt.
Abból se maradt semmi másnap.
 S panasz se kell, azt adja másnak!
Hogy panaszkodtam néha mégis?
 Hát szennyes néha még az ég is!
Átéltem már tizennyolc évet
 S láttam, mit ér az emberélet.
Nem tarthat mások akaratja,
 Én elmegyek, ha kedvem tartja.
Szeretsz? Ne menjek?… Vérre lestél,
 Ó, kínban gyönyörködő testvér!

-107-

Alleluja,

végre elindul ez a könyv. Végre megszabadulok tőle. Végre nem bennem lesz, hanem messze, messze tőlem, kinn a világban. Idegen lesz és csinálhatom a mást, az igazabbat. Megölöm ezt a kisértetet. Mit akar?

Most, hogy kidobom magamból ezeket az írásokat, követelő, üres tér marad bennem új, szebb, szeretőbb csillagzatok után. Hegyre kell menjen az, aki a világokat termő fáról szakítani akar. S én érzem, hogy hegy nő alattam, de bizonyos is, hogy hegy nő azalatt, aki kidobálja magából a nehéz, megkövesült sírásokat és azt mondja:

Én nem azért jöttem, hogy bőgjek, hogy buzdítsak, hanem hogy tegyek. Egy mindannyiunknál szociálisabb ember szinte csak sejtett alakja lebeg a szívek fölött. Kell, hogy reárakjam húsomat és beléágyazzam csontjaimat. Hogy ez nem „művészet“? Hát akkor fütyülök a „művészetre“, én többet akarok, én azt akarom, ami kell.

Érik a fény, a Metaars.

Szeged, 1924. karácsony szombatja.

-108-

Tartalomjegyzék

-110-

Sajtóhibák,

melyeknek alábbi szíves kijavítása szükséges és fontos!

30. oldalon 2. szak 1. sor hold helyébe holt
69. „ 1. „ 5. „ Ma „ Már
72. „ 1. „ 8. „ Szarvaik „ Szarvai
76. „ 1. „ 3. „ Kiáltásból „ Kiáltások
82. „ 1. „ 7. „ fejben „ tejben
82. „ 1. „ 18. „ ! „ :
87. „ alulról 2. „ szenünkbe „ szemünkbe
89. „ 5. „ sikolt „ rikolt
93. „ címben Értitek „ Érzitek
93. „ 7. „ Mint „ Mintha
93. „ 2. szak 4. „ hullt „ hulló
96: „ 1. „ 1. „ Moszka „ Moszkva

-111-

KOROKNAY-NYOMDA, SZEGED

TEMPLOM-TÉR 3.

TELEFON 17–91

-112-

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

19 üstököslány üstökösláng
88 vánkosokka vánkosokba