The Project Gutenberg eBook of A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések by Gyula Pekár

Egyszer volt, hol nem volt… messze az andaluziai paradicsomban élt hajdan egy szerelmes mór király, Kordova szultánja, a mindenható Abderrahman. Öreg volt már és nem boldog többé; a nagy hódítót végre a szerelem győzte le, – az a szultána, kinek lábaihoz minden dicsőségét letevé, a világszép Azzahra nem szerette őt. Olyan hideg, olyan érzéketlen maradt karjai közt, mint az a szinarany szobor, melyet szerelmük szentélyében neki emelt!…

A hogy alkazar-ja trónjáról kinézett birodalmára, felleg ült az Abderrahman homlokán, s könyek peregtek végig hófehér szakállán. Ott lent Kordova alatt, a Sierra Morena lejtőjén, látszott Medina-Azzaha, az az édeni palotavároska, melyet kedvese egy szavára csak azért parancsolt oda, hogy kincses márványba foglalja -4- véghetetlen fájdalmát. Aranyserleg volt az, fenekén a szeretetlenség mérgével…

Udvarnokai félve lesték a nagy úr bánatát, s nem merték vigasztalni őt. Mindenki tudta a titkot, de kicsoda bátorkodott volna azt hangosan kimondani? Pedig mégis fel kellett vidítani valahogy a szomorú szultánt, – de hogyan? Hol az a fülemüleszavú dalnok, kinek lantja végre derüt varázsoljon az öreg király arczára? Ekkor történt, hogy a tudós Al-Gebr tanácsára elhozatták Makhanatból (mely földet a hitetlen keresztények Szicziliának neveznek) – a leghiresebb szaraczén-költőt: Ibn-Zaffirt.

Ibn-Zaffir fiatal és szép volt és hangja olyan mézédesen zengett, mint a Dsebreil angyal szava (kit a balga hitetlenek Gábrielnek, s a magukénak neveznek). Ha tengerre szállt, a kék habok delfinjei játszadozva követték lantját, s még az Aetna titánjainak haragja is csillapodott, mikor ő kérlelte őket. Hallott ő már sokat Azzahra szultánáról és szíve dobbant, mikor Kordovába lépett.

Azon az estén ünnepélyes rendben állták körül az udvarnokok a szomorú Abderrahman trónját.

– Király, – kezdette Almanzor, az első vezér, – Allah kegyeltje vagy te, Khalifa, s széles e földön Ghalebnek, a győztesnek neveznek mindenek! A világ négy sarkára tüzted ki a próféta -5- zöld zászlaját. Délen leigáztad a fekete szerecseneket, éjszakon a fehér keresztényeket, keleten a damasi khalifát, itt nyugaton minden szultánt: a granadai, sevillai és badajozi mór királyokat. A bizánczi császár örül, ha kedvedre tehet… Tied a hatalom, egyebet mit kivánsz?

– Király, – szólalt meg a tudós Al-Gebr, – Allah kegyeltje vagy te, khalifa, s széles e földön dicsőségesnek neveznek mindenek. A Kelet szent Mekkáját ide napnyugatra tevéd át Kordovába, s mecseted a hit pálma-erdeje, melyben ezer jáspistörzs tartja aranygallyaival az Allah boltját és tízezer ezüst-mécses hív imádságra! Birodalmad Boldogabb Arábia a réginél, Kordovád fényesebb Bagdadnál, – Asszur-bani-pal Babylonját győzted le pompában! Tudomány és művészet virulnak udvarodban, – tied a dicsőség, egyebet mit kivánsz?

Ekkor végre előlépett Ibn-Zaffir. Elsápadt annak a gondolatára, a mit mondani akart, de ifjú volt, vagyis merész, és költő, vagyis Allahtól ihletett szókimondó. Lantjának hurjaiba csapott:

– Király, Allah kegyeltje vagy te, khalifa és széles e földön… boldognak neveznek mindenek – – -6-

Az udvarnokok összerezzentek, s a mindenható Abderrahman zordan vetette fel a fejét. De a költő csak rendületlenül folytatá:

– Igen, a legboldogabb vagy te, mert ellenid után erőt vettél te még a természet rendjén is: benned a vénség győzni mert még a szent ifjúságon is! Szakállad fehér, s mégis tied a legszebb nő, – hisz tied Azzahra szultána, egyebet mit kivánhatsz?

Az öreg király dühösen kelt fel, s a kardjához kapott. Az udvarnokok rémülten hátráltak.

– Ki vagy te vakmerő, ki gunyolódó ajkadra mered venni a szultán bánatát? Hazudsz, nyomorult!… Kényszerítesz, kimondom hát: szívem és minden dicsőségem Azzahra szultánáé, de ő nem az enyém! Királyotok szegényebb Kordova utolsó koldusánál… De azért most jaj neked, – fogjátok meg, börtönbe veled, rabszolga!

A sarmata testőrök megragadták Ibn-Zaffirt és lánczra verték azonnal. De a költő nem érezte a lánczok súlyát. Azzahrára gondolt, s édes volt neki érette szenvedni.

Attól fogva azonban még jobban elkomorodott Abderrahman. Többet halandó szólni nem mert közelében, – néma lőn a féltékeny, öreg szultán udvara. -7-

II.

Ezalatt a szép szultána tovább töprengett a kincses édenében, Medina-Azzahrában. Olyan bübájos hely volt az, hogy Dsebreil angyal elszállván Kordova felett, ezt jelenté Allahnak a mennyekben:

– «Uram, imhol nézzed: a te prófétád paradicsomának egy sarkát lopta le a földre Abderrahman!…»

– «De még idefent, a Mohamed édenében sincs houri olyan szép, mint Azzahra királyné! Nézzétek jelenését: fekete szeme a szenvedély éjszakája, vakító mosolya a csókok nappala, – a gránátalma nyilik orczáin, hollószárny libben fürteiben és ajkai közt gyöngyfüzérben ragyognak fogai. Nézzétek: termetében a paradicsomi kígyó hajlik csábításra, – teste puha, mint a Béthel levelének érintése, és keblei felborított ambrózia-serlegek a Mohamed asztaláról… Lábaiban életrekel a márvány és a hogy tovalibben, olyan édes myrrha árad elő egész lényéből, hogy mint illatos virág után szállanak utána a mézrevágyó méhek…»

És ennyi bübájosság mellett Azzahra még sem volt boldog. Ezer odaliszk-leány, ezer rabszolga -8- leste parancsait, s ő azért csak fáradtan ődöngött palotája termeiben. Aranylánczon fogott szelid, kis tigrisei őrködve kisérték… Mindegyre keresett valamit, a mit sehogyse talált meg e csarnokok ezüstös azur falai közt. Puha fekhely kellett? Ott voltak a toledoi zsidók adta selyemkerevetek… Illatos üdülés tetszett? Ott volt a drágakövekkel kirakott alabástrom-medence, melybe tizenkét arany állatfejből ömlöttek balzsamos vizek… Könyökig duskálhatott a szafirban, smaragdban! De ő már gyülölte mindezt. Olykor szenvedélyesen ölelte át a márvány-oszlopokat, melyekbe gyöngygyel és rubinttal voltak kirakva köröskörül a Korán versei, – de ah, hideg volt e pompa érintése: az ő karjai melegebb és élőbb valami után epedtek. Megállt aranyszobra előtt és keserűen sóhajtott fel:

– Szobrom, te boldogabb vagy nálam, mert nem érzesz, nem gyötör a vágy!…

– Hisz megvan mindened, – felelték a rabnők, – s a szultán csak a parancsaidat várja…

Ilyenkor azonban csak könyek szöktek az Azzahra szemébe. Hiába, rab volt ő, kincses édenének a rabja és nagyon boldogtalan!

… Egy este, mikor lefeküdt nyoszolyájára, -9- melynek mennyezetét hegyi-jegeczoszlopok tartották, – ismét türelmetlenül faggatta dajkáját:

– Hisz megvan mindenem, mondd, miért gyötör akkor mégis a vágy? Keresek valamit, – oh, felelj hát: mit? Kiérzem én azt a tavaszi szellőből, a virág illatából, a szálló galambok bugásából… mi lehet az?

Büvös éjszaka volt odakint. És a holdas csendben – mintegy feleletképp – dallamos férfihang szólalt meg a távolból. Zengett édes csókról, boldogságról, – egy szultánáról, ki a szerelmet keresi és a kit egy ifjú messziről, ösmeretlen imád. Zengett szívbolygató szépen.

Azzahra félrehajtá ablaka függönyét és visszatartott lélegzettel úgy hallgatta. És azontúl nem kérdezte többet a dajkáját. Szive ezerszeresen visszhangozta azt a belopódzó édes dallamot. Mikor pedig végre elaludt, azt álmodta, hogy megtalálta azt, a mit keresett.

Ki énekelt ott a holdas éjszakában? Ibn-Zaffir volt, a rab költő, kit börtönőrei munkába állítottak éjszakára. Ásóval kezében ott dolgozott a Medina-Azzahra tündérkertjeiben. -10-

III.

Ébredés volt az az álom: álmában ébredt Azzahra a szerelem boldog tudatára. Egész nap merengve hevert vánkosai közt és parancsát leső asszonyai nem hallották a szavát. Estefelé végre felkelt és – a merről a dalt hallotta – kiméne sétálni palotája függőkertjeibe.

A szultána sétálni ment, – és a mindenható Abderrahman illő távolból, félénken kisérte őt udvarnokaival. Az öreg király szívdobogva nézte: nem fordul-e meg? – aggódva leste: nincsen-e valami óhaja, a mit rögtön teljesítsen? Hisz a csillagot is lehozta volna neki az égről…

– Minden Allahtól van, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – de birodalmam felét odaadnám, ha szive visszafordulna hozzám! Ah, bölcs Al-Gebr, te, ki a számfejtés mestere vagy, – fejtsd meg nekem az Azzahra szivét…

Azzahra pedig ezalatt csak csendesen haladt egyedül tovább. Vajjon csakugyan ebből az irányból jött-e az a dallamos énekhang?… Tétován ment feljebb a függőkertek emeleteire, s végül az egyik felső terraszon álmodozva megállt. Úgy érezte, innen kellett felhangzania annak a szerelmes szónak… Ha megfordul, tán észre is veszi azt a fiatal rabmunkást, ki a szultán kiséretének -11- láttára olyan ijedten bujt a terrasz hátsó falának a bokrai mögé. De Azzahra nem fordult meg, s a függőkert párkányáról merengve nézett le a völgybe.

Az esthajnali hüsben épp akkor ébredt körülötte új életre a tikkadt virány. Ezer illat áradt feléje a virágok kelyheiből, s a bucsúzó nap a Hesperidák kertje felől aranyos sugarakkal árasztotta el lenge formáját. A hogy oldalt állt, alakjának, s arczélének árnyéka egy szobor tökélyével rajzolódott ki a függőkert hátsó márványfalára.

Az öreg király udvarnokaival csendesen jött fel a fügefabokrok közt a terrasz lépcsőin. Abderrahman majd elnyelte szemével a szép szultánát: gyöngédség és féltékenység vad hullámokkal váltakoztak szivében.

– Hisz hacsak tudnám, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – hogy szeret-e mást, vagy őt meri-e szeretni más!?…

Azzahra még mindig elgondolkozva állt ott a párkányon. De e perczben szive annyira túláradt, hogy maga se tudta miért, pár habozó lépést tett előre. Árnyéka vele ment a falon, – ment a felé a bokor felé, mely mögött a remegő rabköltő, Ibn-Zaffir állt.

Dobogott az ifju szive úgy, hogy majd megszakadt. A bokron át láthatta az élő szultánát, -12- de Istenem, olyan messzire állt tőle… árnyéka pedig itt a falon olyan közel volt hozzá! Nézte gyönyörű arczélét, hosszú szempillái játékát, remegő ajkát – és nem birt többé magával. Megfeledkezett a közelgő királyról, előlépett a bokor mögül és a falhoz tántorodva, egy forró, szerelmes csókot nyomott az árnyék-szultána ajkára.

Költő csókja volt az, – olyan ihletett és olyan szenvedélyes, hogy az élő Azzahrának is meg kellett azt éreznie… S csakugyan, az ifjú csókja alatt az árnyékfő édesen hanyatlott hátra a falon, s ugyanabban a perczben boldog sóhaj… gyönge sikoly hagyta el az Azzahra ajkait.

De a szultána megijedt a saját sikolyától és hirtelen felriadt álmodozásából. Ibn-Zaffir is önkénytelen felkiáltott: úgy érezte, az árnyékkirályné elkapja az arczát tőle, – pedig hisz épp azzal a mozdulattal fordult meg Azzahra, akkor látta meg költőjét igazán először!… Meglátták egymást, de csak egy pillantást válthattak. Az öreg király észrevette a csókot s tajtékzó dühvel rontott előre udvarával. Száz kar nyult egyszerre a költő felé s dörgött a fenyegető szó:

IV.

Súlyos lánczokban ott állt Ibn-Zaffir a vértörvényszék előtt. Trónján ült a király, mellette Azzahra, – mert hisz Abderrahman azt akarta, hogy maga a szultána itéljen az elvetemült bűnös felett, ki csókkal merte bemocskolni felséges árnyékát. Hadd itéljen, – az asszonyok ugyis kegyetlenebbek tudnak lenni a férfiaknál…

Tüzesített kínzóeszközök, a halál legrémesebb látományai vették körül a költőt, – az ő arcza azonban derüs maradt s mikor durván rákiáltottak: védje magát!… csak lantját kérte vissza s annak hurjaiba csapott. Zengett dalt édes csókról, boldogságról, – egy szép asszonyról, ki a szerelmet keresi és a kit egy ifjú messziről, ismeretlenül imád. Zengett szívbolygató szépen… Azzahra hallgatta, de nem árulta el magát.

Akkor aztán előlépett a jogtudó bölcs, Rabbinus Charizi és körmönfontan adta elő vádját.

– Bűnös e vakmerő, – végezte – hetvenhétszer bűnös! Mert az árnyék sohase szakadhat el a testtől, egy azzal, – ha tehát Ibn-Zaffir a szultána árnyékát csókolta meg, voltaképp őt magát, felséges személyét csókolta meg. Halál a fejére, – bárd a nyakára!

Az öreg király lángoló szemmel pillantott a -14- költőre, aztán a szultánához fordult és reszketve kérdezte:

– Megelégszem, – szólt Azzahra és felkelt. Szive dobbant, de mosolya még diadalmasabb lőn, a hogy hozzátevé: – Tehát bárd a nyakára…

A hóhérok már megragadták a költőt, hogy a tőke elé vigyék, – már villant a bárd, mikor a szultána hirtelen közbekiáltott:

– Igen, bárd a nyakára, – mondotta Azzahra – de a mennyiben ő csak az én árnyékomat csókolta meg, annak a bárdnak is csak az árnyéka érje az ő nyakát…

Mesémnek hát itt vége volna… De a kordovai narancsligetek, melyeknek sürű lombozata alatt «zöld az éjszaka s aranyalmák a sárga csillagok» – még mást is megsugtak nekem. Azt, hogy Ibn-Zaffir az itélet után még viszontlátta a szép Azzahra szultánát, – de nem akkor, mikor az irígy nap sütött, hanem abban a szerelmes homályban, mely elaltatja az áruló árnyakat… -15-

… Egyedűl ülök műtermemben, s folyton az óra mutatóját lesem. Alig tudom az ecsetet tartani, – hogyne, hisz az Ő megkezdett képe áll előttem, hisz Őt várom! Inkább czeruzát veszek a kezembe, írni próbálok, – de hát hiába, nem vagyok író, s mikor szívemet akarnám kiönteni, csak ezt az egy szót tudom papirra vetni: boldogság, boldogság!… Oh, te áldott szó, hogy ujjong minden betűd, ezerszer leírnálak, – világgá szeretném kiáltani azt a mindenható örömöt, a mit te nekem jelentesz! Emberek, nézzétek bennem a csodát: megtértem! hiszek, szeretek! De csitt… Tudjátok-e, mikor szeret a megtérő világfi igazán? Magamon látom; mikor még annak a legjobb barátnak sem árulja el szíve titkát, a kinek eddig mindent elmondott, – mikor végre megtanul hallgatni. Sose voltam fecsegő, de bevalljam-e? Hízelgett hiúságomnak, ha sikereimről suttogtak. Most csak -16- azt látom, hogy az első dolog, a mit a nagy szerelem megöl, a hiúság. Alázatos lettem, nem fitogtatom, hanem féltve, titkolódzva őrzöm kincsemet. A második, a mit a nagy szerelem megöl: a barátság. Elbámulok magamon, – mint a bűnt kerülöm azt a benső hívemet, kinek gyónással tartoznám. A pajtások csodálkozva néznek rám az utczán: «mi lelte Iharossy Zoltánt? Úgy megváltozott…»

Őt várom. Előttem megkezdett arczképe, s két kezem önkéntelen imára kulcsolódik, a hogy rajongva rápillantok. Kék szemei olyan megadóan, olyan búsan néznek rám szőke haja arany keretéből… És én még mindig nem tudok magamhoz térni ámulatomból, még mindig nem tudom elhinni boldogságomat: hát csakugyan te vagy az, te magamnak jobbik fele, kihez öröktől fogva tartozom, s kire csak így elkésve találtam rá? Hát így nézesz ki, hát így hívnak?… Csodálkozva ismétlem nevedet: Ilona… Ki hitte volna, hogy ez lesz az a név, mely eldönti éltemet? Pár héttel ezelőtt még nem is ismertük egymást, fogalmunk se volt egymás létéről, – lehetséges-e? Oh, azok az elvesztett évek!… De azért még se voltunk mi idegenek, – nem kellett nekünk megismerkednünk: egymásra ismertünk mi azonnal! Voltak közös emlékeink, – vágyaink ugyanazokra a dolgokra -17- emlékeztek vissza a multban… Én harmincz éves vagyok, te huszonhat, csalódtunk, szenvedtünk mindketten eleget, – mint hajótöröttek hánykolódtunk, szinte menekültünk egymáshoz, emlékszel-e? Multamra gondolok, sok léha kalandomra, oh, ha visszalophatnám azt a sok eltékozolt csókot! Megtisztulni, – hogy méltó legyek nagy szerelmemhez…

– Ne törődj semmivel! Nincsen se jövő, se jelen, se mult, – örökkévalóság a szerelem! Egyedül vagyunk a mindenségben…

Csak ennyit: szeretek, szeretek… Egyre azt kérdem magamtól: szeretett-e már valaki én előttem? Úgy érzem, én fedeztem fel a boldogságot… Hogyan alakulhat át így valaki egy hónap alatt? Én, a kétkedő ember, ki eddig agyonelemeztem minden érzésemet, most ujjongva tombolok: dolgozik a démon olykor bennem, de analizise nem fog többé a boldogságomon…

És az az irigy világ körülöttünk! Milyen kajánul leskelődik titkos szerelmünkre! Rettegünk -18- tőle, – mámorunkban még megfeledkezünk, s eláruljuk magunkat. Gyülölök már mindenkit, – ha az utczán megszólítanak, előre félek a kérdésektől és menekülök. Türelmetlenül szakítok barátaimmal, ismerőseimmel. Csakhogy nem olyan könnyű ám egyszerre elvágni azt az ezer szálat, mely bennünket a társasághoz fűz! Főleg az asszonyi szálakat… Művész embernek mindig van egynéhány olyan viszonya, a melyet nem lehet csak úgy máról holnapra felbontani. Az elhagyott szeretők boszúállók, kifürkésznek mindent, – vigyázni kell! Pirulok, ha arra gondolok, hogy már Ilonát szeretve, még ölelnem kellett egyik-másik régi kedvesemet… De nem tehettem másként, épp mert szakítani akartam velük. Olyan undor fogott el…

– Hanem milyen furcsák a nők! Határozottan megérzik ők az emberen, ha szerelmes, – s a férfi lekötöttségének a sejtése csak annál jobban kihivja a kaczérságukat. És szívesen beállnak szerelemtolvajnak, ha arról van szó, hogy meglopják egy kollégájuk boldogságát… «De maga milyen érdekesen sápadt!» – hallom jobbról-balról, – «kétszer akkorák a szemei és milyen fényesek!…» Soha annyi kalandra alkalmam nem volt, mint a mennyi most lehetne. És mentől visszatartóbb az ember, annál merészebbek ők. Mosolyognom kell… De azért a multkor -19- még egyszer utolsót lobbant bennem a hiúság. Levelet kaptam Mariettától. Hogyan, az a ragyogó bálvány, Marietta ír nekem, ki eddig, minden erőlködésem daczára, mindig csak kinevetett? Tán az egyedüli nő, a kiről egészen biztos voltam, hogy soha meg nem adja magát nekem… Alig hittem a szememnek: írt zavarodottan, érzelgően és sorai közt ott szégyenkezett a vallomás. Három hónap óta nem voltam nála, keressem fel azonnal. Olyas aggodalom vett erőt rajtam, mint a gimnazistán érettségi előtt. A szinházban kerestem fel a nagy művésznőt, öltözőjében. A tükör előtt ült s a hogy meglátott, egy sikolylyal ejtette ki az ecsetet a kezéből. Láttam, elpirult a festék alatt, – sietve tette be az ajtót. Fecsegtünk, én ügyetlenül és kitérőleg feleltem. Olyan elragadó volt pongyolájában… legjobban szerettem volna felugrani és megszökni. Ő is zavarban volt. Végre egy hosszabb szünet után hirtelen rám nézett és így szólt:

– Ej, milyen félénk lett maga! Úgy látszik, nekem kell beszélnem, – hát tudja mit, Iharossy, ne vesztegessük az időt. Meggondoltam magamat…

– Nem akarod velem megcsalni, – takarodjál!… Oh átkozott élet, nem fogom tudni a szerepemet! – –

… Ahogy kiértem az utczára, sajátságos büszkeséggel egyenesedtem ki s pillantottam fel a havas éjszakába. Ilonára gondoltam… kiálltam hát a nagy vizsgát, ellenálltam, visszautasítottam egy gyönyörű asszonyt. Úgy éreztem: most lettem igazán férfivá! Hű vagyok, – micsoda erő! Van-e nagyobb erő a hűségnél?…

Szeretem őt és hű vagyok hozzá… És életemben most érzem át először, hogy micsoda végtelen boldogság az, hűnek lenni ahhoz, a kit igazán szeretünk! Gyermekes örömmel hajtom a végletekbe ezt az állhatatosságot: már azért is -21- szemrehányást tennék magamnak, ha az utczán egy csinos nő után megfordulnék… Neki, vagy az ő gondolatának szentelem minden perczemet. Minek is veszem a kezembe ezt a naplót, miért olvasom át olyan szorongva első lapjait? Aggódva kérdem magamtól: változott-e azóta valamit a mi boldogságunk? Oh, úgy féltem a mi szép szerelmünket! Hát nem, – nem változott semmi, boldogok vagyunk, csak én… alig merem bevallani magamnak: én szenvedek. Tisztázni szeretném gondolataimat! Félek, a dolgok rendes folyamata ez – nekem szükségképen szenvednem kell, éppen mert hű vagyok, és mert a mióta hű lettem, egészen más szemekkel látom a világot. Óriási egy fordulat! Az eddigi szerelmes költeményből egy egész életre szóló szerelmes valóság lett. Megtettem azt a nagy lépést, a mi a szeretőt a férjtől elválasztja, – életem súlypontját az imádott nőbe helyeztem át. Ábrándjaimban mily boldogan neveztem őt feleségemnek… de hisz ez hazugság! Ő már másnak a felesége! Milyen galádul bukom a fenségesből a nevetségesbe: én férfi létemre hű vagyok hozzá és ő?… Vannak dolgok, a melyekre gondolni se merek. Titok van közöttünk, – egyikünk se meri említeni. Sajnálom őt és gyűlölöm egyszerre… Az első időben mámorom káprázatától mit se láttam, ha láttam is, költői -22- magaslatomról nem törődtem vele. Most, hogy a hűségem oly lázadóan követelődzik bennem, most látok sokat és minden nap többet. Nézem a férjét, azt a feketeszakállas, hallgatag embert, nézem aranyhajú kis leánykáját… Beszélgetek azzal a komoly úrral s valami ádáz figyelemmel lesem minden mozdulatát: ezekkel a karokkal ölelte át, ezekkel az ajkakkal csókolta meg először imádottamat esküvő után. Ő eltudna mondani nekem mindent… Ha a felesége nevét kimondja, összerázkódom, ha nevén szólítja ökölbe szorúl a kezem. Szeretném a fülébe harsogni: nekem van ahhoz jogom!… Olykor feltámad bennem a becsületérzet: mit tolakodom én ide ebbe a békés családi életbe? Nyomorult gazember vagyok. Van még más nő is a világon, szabadulni fogok. Oh, hiszen ha megcsalhatnám, de nem tudom, – már késő. Szeretem, szeretem… És aljasul megadom magam megint. Micsoda szatira! Azt mondják, a szerető neveti ki a férjet, – hazugság! Ha tudná, neki kellene nevetnie rajtam, hisz én többet szenvedek, mint a mennyit ő szenvedne. Neki van felesége, családja, gyermeke, övé volt az én imádottam legszebb ifjúsága… végeredményében én maradok hoppon! Hiszen ha közönséges lelkű ember volnék és megalkudnám! De nem tudok, és csak szenvedek… -23-

– Hát én, – suttogja – azt hiszed, én nem szenvedek még százszor annyit?…

Szemeink már értik egymást, de ajkaink még nem tudnak, nem mernek nyiltan szólni. Csak annál észvesztőbb csókokba fojtjuk keserüségünket. Ő összekulcsolja kezeit és könyörög:

– Legalább a jövőd legyen az enyém, – az tiszta… Igérd meg, hogy az enyém lesz. Úgy érzem, akkor megnyugszom…

S a hogy karjaim közt van, a műterem félhomályában, suttogva boldog ábrándokba merülünk. Menekülünk ebből a gyűlöletes világból, el az álmok, tündérmesék országába. Hiszünk a lélekvándorlásban, hiszszük, hogy még egyszer e világra jövünk, – megesküszünk, hogy akkor majd hamarabb egymásra találunk, és boldogok leszünk… De aztán félve légvárakat építünk e mostani életünk jövőjére is. Még boldogok lehetünk, ugy-e? Könnyes csókokkal biztatjuk egymást. De mikor, – hogyan?… Nem tudunk, -24- nem merünk rá felelni. Ilona szorongva lesi arczomat:

Azt hittem, megnyugszom, de hát nyilván beteg vagyok: a féltékenység kórja tovább harapódzik bennem. A jövő? Micsoda hóbort, micsoda agyrém! A jelen éget engem, – némelykor már azt hiszem, hogy megőrülök. A rögeszme nem hagy el: egyre férje karjaiban látom őt. Ordítanék kínomban. A minap férje két heti távollét után hazatért, – éppen édesen beszélgettünk, mikor belépett. Szokatlan szenvedélyességgel ölelte meg előttem a védekező asszonyt. Milyen könyörögve nézett rám Ilona, mikor gunyos mosolylyal bucsúztam! Azt hittem, az eszem vesztem el azon az éjszakán. Másnap, mikor műtermembe jött, nem birtam többé magammal s kitörtem:

– Nem birom tovább! Téged, a ki nekem szentebb minden szenteknél, téged szennyez be csókjaival az az ember…

– De hát mit tegyek? – zokogott Ilona. – Tudtad, hogy férjes asszony vagyok, mikor megismertél!…

– Nem tehetem – fuldokolt végre Ilona – értsd meg, hisz ez lenne éppen a vesztünk! Gyanakodni kezdene… Oh, hát azt hiszed, nem többet szenvedek nálad? – hisz nem neked, hanem nekem kell szenvednem ölelését…

Nem, nem tudom tovább írni ezt a kegyetlen párbeszédet. Szegény angyalom, úgy megbántottam őt! Mikor magához tért karjaimban, gyöngén csak ennyit suttogott:

Nem tudom még az eset részleteit. Csak azt hallottam, hogy a jelenet után a férje külföldre utazott. Ilona vidékre költözik a rokonokhoz. Nincs többé becsületérzés bennem: csak ujongni tudok! Most végre-valahára egészen az enyém lesz. Alig várom, hogy utána utazhassam… -26-

… És még most sem az enyém egészen. Egek ura, mi lesz velem? Beteg vagyok, megmérgezett a sok szenvedés. Jelen és jövő után féltékenységem tovább harapódzik arra, a mit többé megváltoztatni nem lehet: a múltra. Féltékeny vagyok az Ilona múltjára, és ember, te, ki ezt valaha olvasod, tudd meg, hogy érző léleknek ez a legnagyobb gyötrelem a földön! Harapná, marczangolná az ember azt a multat és beletörik a foga a megkövesedett tényekbe! Nézem a nyavalyámat, mint a rákbeteg a fenéje terjedését, – és nem tudok segíteni magamon!…

Itt vagyok Ilonánál vidéken, nagynénje őrzi titkunkat, – szabadon szerethetnénk egymást és csókjainkat megmérgezi ez a féltékenység. Könyörtelenül hajszol a démon, kaján örömmel tépem fel a sebemet, melyet gyöngédsége behegeszt. Vallatom őt és feljegyzek mindent.

– De hisz akkor még nem ismertelek, – esdekelt Ilona – könyörülj rajtam! Férjhez kellet mennem valakihez…

– Őt szereted még ma is! Én?… én persze csak az a folt vagyok, a mivel megfoltoztad ezt az első és nagy szerelmedet… Erre való vagyok én.

Ilona sírva védekezik. Másnap, a mint a park fái alatt sétálunk, félve fogja meg a kezemet:

A legravaszabb szofizmákba dolgozom bele magamat. Felállítom szabálynak azt, hogy minden férfinak joga van az életben egy érintetlen nőre s számon kérem majd tőle azt az ártatlanságot, a melyet másra tékozolt s a melylyel nékem tartoznék. Felolvasom neki azokat a franczia írókat, a kik azt vitatják, hogy az első férfi érintése fatális bélyeget nyom a nő egész életére, mely alól nem menekedhet. Aztán vallatom, mint egy vizsgálóbiró:

Ő vívódik, könyörög, de én nem kegyelmezek. El kell mondania mindent s én kaján örömmel jegyzem a csókokat: hisz úgy fáj minden szava. Csak olykor tör ki belőlem:

– Oh, hisz ezer esztendeig kellene mosdatnom -28- téged, hogy lemossam rólad azt a sok csókot, a mivel az az ember beszennyezett…

Egek ura, mi lesz velem? Gyűlölöm már azt a szegény kis gyermeket is. Nem tudok ránézni, – mindig azt az ölelést juttatja eszembe, mely lételt adott neki…

Itt vagyok Velenczében, a rögeszme kergetett ide. Itt volt Ilona nászúton. Fölkeresem mindazokat a helyeket, a hol ő akkor boldog volt. Kikerestettem neveiket a vendégfogadó könyvéből s megnéztem még azt a szobát is, a hol laktak. Elutazásom előtt kicsikartam tőle pár levelet menyasszonykorából, – esténkint kiülök a partra és mialatt a távolból mandolinszó hallatszik, ezeket olvasom. És sirok…

– Tagadj meg mindent, – lihegtem – multadat, férjedet, gyermekedet, úgy jer el hozzám, egyedül, – akkor tán egészen az enyém léssz!…

Eljött hozzám, – eljött egyedül. Aléltan támaszkodott a műterem ajtajához.

– Itt vagyok, Zoltán, – szólt gyöngén – -29- úgy, a hogy parancsoltad. Megtagadtam mindent, multamat, férjemet, – még gyermekemet is… Teérted, mert szeretlek…

Reszkető örömmel, már rohantam feléje, mikor egyszerre, mintha villám ért volna, megálltam. A végzetemet hurczoló démon megfordult bennem s a szemembe kaczagott. Megdöbbenve bámultam Ilonára. Megborzadtam tőle.

– És velem is így fogsz tenni, – kiáltám elképedve – megtagadtad a férjedet? Igy fogsz megtagadni engem is, – el tudtad hagyni a gyermekedet? Igy fogod elhagyni az én gyermekemet is… Ilona, iszonyodom tőled! Se veled, se nélküled – – –

Csak azt láttam még, hogy összerogyik, – a következő perczben már rohantam ki az utczára. Most itt ülök a zakatoló olasz vonatban: világgá futok, menekülök. Lesz-e erőm vissza nem térni? A holdfénynél látom a kék tengert, hallom csobogni habjait. Édesen ringatnak el, fáradt vagyok, jó volna pihenni alattuk…

… Akkoriban, farsang végén, sokat beszéltek a sajnálatos esetről a társaságban. Általában azt mondták: a szép, fiatal özvegy a Dombrádyék legutolsó bálján hült meg és pedig – a pletyka nyelvek szerint – akkor, mikor a táncztól kihevülten Ostfy Kázmér után kiosont az erkélyre, hogy a neheztelő gavallért kiengesztelje. Forró szavakat válthattak odakint a hidegben, mert mikor ragyogó arczczal, karonfogva visszajöttek a terembe, a vetélytársak mindannyian érezték, hogy a méltó ellenfelek szerelmes békét kötöttek, s az ő szerepüknek vége. A szegény Csejthey Béla, ki mindenesetre a legreménytelenebb imádó volt, bámészan ejtette ki kezéből a féltékenyen őrzött báli belépőt…

Emberére talált volna hát Gorszky Marianne? Meglepetve találgatták, melyikőjük a voltaképpeni legyőzött?… Mindenkit érdekelt a dolog, hisz (a hogy Rádern Gida mondogatta) a szép -31- özvegy valósággal «bérbevette az egész saisont» és deczember óta csak ő róla beszéltek az úri- és hölgy-kaszinóban. Királynői termetű szőke asszony volt, ki épp oly kevéssé ismerte a kaczérság kicsinyes eszközeit, mint az antik szoboristennők, – de míg a női báj csak tetszelegve kéri, vagy legfeljebb kihivja a férfi vonzalmát, addig az ő nagy, fekete szeme fölénynyel teljesen parancsolta a hódolást…

Tüneményszerű volt a lengyel kapitány özvegyének a diadala, – a Pestre farsangolni jövő gentry-családok csakhamar unottan tértek haza vidékre, mert a leányok egészen kimentek a divatból azon a télen. Körülötte meg egyre nőtt az udvarlók serege, pedig január végén már tisztában volt vele mindenki, hogy Gorszky Marianne a daliás Ostfy Kázmért választotta «ellenfelül». És hát nagyszerű volt ez a párbaj, – két büszke lénynek a mérkőzése, kik a szerelemben a küzdelmet látták és daczukban csak szenvedtetni akarták egymást. Kázmér veszedelmes, sőt kiméletlen játékos volt ezen a téren, de erőtvevő féltékenységében már kezdte veszíteni a fejét, midőn Marianne azon a báli éjen egyszerre váratlanul feladta a játszmát. Tán nem merte tovább próbára tenni azt a férfit, a kit mint asszony mégis szeretett volna erősebbnek látni magánál… -32-

Azt mondják, sohse volt szebb, mint azon a hajnalon, midőn nem törődve többet a kaján szemekkel, önfeledt boldogan járta a füzértánczot választottjával. Arcza kipirult, – vajjon a szerelmes hév volt-e ez, vagy már a jelentkező kór láza? Másnap nem jött el a kaszinói teára, harmadnap pedig már mindenki azt suttogta, hogy tüdőgyuladásban fekszik nagynénje lakásán.

A társaságban részvétteljes megdöbbenéssel fogadták a hírt, s az első napokban csakugyan tömegesen látogattak el az érdeklődők hozzá. Hordták a virágot az udvarlók, sőt szorgalmasan eljártak az ú. n. «barátnők» is. Ki igaz részvétből, ki valami kegyetlen kiváncsiságból… Persze, az aggódók közt legelső helyen állt maga Ostfy Kázmér, hisz tán épp az ő daczos viselete volt a közvetlen oka a Marianne meghülésének. Bántotta a lelkiismeret, – meg hát szerette az asszonyt, már tudniillik a maga módja szerint. A férfiak ritkán jó betegápolók, a nagy nőhódítók meg egyáltalában képtelenek ilyes önfeláldozó szerepre: nekik a szenvedély csatáira kész egészséges asszony kell. Tovább mennek az elesettek felett újabb csatákra… Kázmér a veszedelem napjaiban való kétségbeeséssel ült a szomszéd -33- szobában órák hosszat, de mire a betegség fordulópontja elérkezett, s az orvosok megmentettnek nyilvánították Mariannet: akkorra belőle is kiapadtak a könyörületességi ösztönök. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, de nem birta ki tovább a betegházban. A feledékeny világ már rég napirendre tért a szép özvegy felett, a többi jukker-asszony annál vigabban mulatott tovább, csak ő neki ne lenne szabad «társadalmi kötelességeit teljesíteni?» Titokban elment egy bálra, aztán egy második bőjti mulatságra… Lassankint mind kevesebbet járt fel Gorszkyékhoz, – annyival inkább, mert maga is szégyenlette a viseletét. Marianne a betegségből kimerülten tért magához és a következő időben szomorúan kellett meggyőződnie arról, hogy mennyire mulandó e földön minden.

A tüdőgyuladás hát elmult volna, de az orvosok azért csak csóválták a fejüket. A szervezet alapjában meg volt támadva: sorvasztó mellbajra volt kilátás. Nagynénjének sokáig sikerült megakadályozni, de végre is tükröt kellett adnia a követelődző beteg kezébe. Azt mondják, elájult, a mikor belepillantott… A többiek már régóta tudták, de ő csak most vette észre, micsoda szomorú rom lett az egykori királynői alakból! Naphosszat sírt keservesen, sehogyse tudta magát az alázatosságnak megadni. A városban -34- már híre ment, hogy Gorszky Marianne él ugyan, de az aszkóros szegény betegben senki se ismerne többet rá a farsang diadalmas asszonyára. Ostfy Kázmér rosszkedvűen hallgatta e híreket, – kimondhatatlanul sajnálta Mariannet, de rettegve gondolt a viszontlátásra. Végre egy napon beeresztették… A szegény asszony merően nézett rá és a maga kérlelhetetlenségében olvasta le a férfi arczáról az itéletet. Élt még a királynő benne, volt annyi ereje és büszkesége, hogy visszautasítson minden alamizsnaszerelmet.

– Értem magát, – mormogta búsan – nem kivánhatom, hogy továbbra is szeressen… Nem az vagyok többé, a kinek ismert és a kit szeretett. Menjen…

– Menjen! – suttogta Marianne – koldusa vagyok a szerelemnek, de inkább meghalnék, semmint hogy a maga alamizsnájából éljek. Felmentem – vissza se jöjjön többet…

A jelenet kegyetlenül megrázta a beteget, napokig alig tért magához. Mikor végre felvetette a szemét, keservesen fakadt ki:

– Dehogy is hagyott el mindenki! A jók megmaradtak s a leghívebb most is itt van. Nézd csak, itt van Csejthey… -35-

– Igen, ő, – a mióta beteg vagy, mindig itt őrködik a szomszéd szobában. Annyit aggódott érted, – szólj egy jó szót hozzá!

Marianne elgondolkodott, – emlékezett erre az ő legalázatosabb imádójára, de most mégis némi megerőltetésébe került, hogy képét felidézze magában. Valaki mondhatatlan gyöngéden csókolta meg a kezét.

– Oh, nagyságos asszonyom, én köszönöm, hogy oldala mellett lehetek! És csak arra kérem, hogy továbbra is itt maradhassak, és… ápolhassam.

Marianne hálásan nézett az igénytelen szőke emberre. Valaki hát mégis szerette, igazán szerette! Valaki, a kinek szemeiben semmiféle nyavalya el nem hervaszthatja a bálvány ragyogó képét, a ki akkor is tud szeretni, sőt még mélyebben, mikor a legnagyobb ellenség, a sajnálat, erejét veszi a szenvedélynek. Vannak szenvedésre kárhoztatott, alázatos szívek, melyek nem a szerelem napfényében, hanem csak annak árnyékában nyílhatnak ki… Remélhette volna Csejthey Béla valaha, hogy egyszer még ennyire a közelébe juthat bálványának? Ha nem rettegett volna annyira a Marianne életeért, tán még áldania kell vala azt a betegséget, a mely -36- végre észrevétette királynőjével az ő igénytelen lényét…

Attól fogva szabad bemenetele volt a beteghez. Nem zaklatta őt félénk vallomásaival, csak leste minden gondolatát s ápolta önfeláldozó szerénységgel. Marianne olykor mosolyogva nyújtotta neki csókra a kezét és sajnálkozva suttogta:

Április közepére a világ már régesrég elfeledte a farsang diadalmas asszonyát. Marianne olykor szívdobogva hallotta, hogy Ostfy Kázmér kinek udvarol, de már rég megadta magát sorsának s csak néha törült ki egy-egy könyet a szeméből. Csejthey ilyenkor búsan hajtotta le fejét… Az orvosok cseppet se voltak megelégedve betegükkel: erei egyre apadtak, egyre soványkodott s április végére már siralmas váz lett belőle. Azon voltak, hogy mihamarább délvidékre küldhessék. De alig merték a hosszú utat vele megkoczkáztatni. Végre azonban mégis tenni kellett valamit: Lussinba küldték.

II.

A tengeri út tette-e, vagy már a betegség természetében rejlett, de Lussinban nagyon rosszra fordultak a dolgok. Mire a délszaki pompában illatozó úton Piccolóból Grandéba szállították, mint élőhalottat emelték ki a kocsiból. Nem vihették a beteget a víg társasággal teli Rudy-Pensióba, hát a Madonna-templom közelében vettek ki egy Ausztrália felé vitorlázó hajóskapitány házát. Nehéz napok, nehéz hetek következtek el. Csejthey Béla félőrültként futkosott hol az orvoshoz, hol Piccolóba gyógyszerekért. Se éjjele, se nappala nem volt. A jámbor lussiniak lábujjhegyen jártak a ház előtt s már a Piazza bárkásai is azt beszélték, hogy ma végre megszabadul szenvedéseitől a povera Signora ungherese…

De hát vannak csodák a világon. A Marianne szervezete kiállotta ezt az újabb veszedelmes próbát is. Élt és juniusban az orvos azt mondta, hogy ha vigyáz magára, élni is fog.

… Egy verőfényes juniusvégi délutánon történt, – Marianne végre támolyogva indult ki első sétájára a Csejthey Béla karján. A jó Béla kaczagott, örült, mint a gyermek, s ezernyi szeretetteljes gondoskodással támogatta másodszorra is megmentett királynőjét. Királynő!… -38- oh Istenem, be sorvadt, be aszott volt Marianne az oldalán! Szint’úgy nézett ki, mint egy vézna, kis leány… Ő, a ki fejedelmi termetében azelőtt jóval magasabb volt Csejtheynél, most szinte kisebbnek látszott nála. Csöndesen ballagtak fel a parti templom mellett a Cap Leva felé. A sétány mirtusai kábító illatot leheltek arczukba s mindegyre tündériesebben bontakozott ki eléjük a tenger képe. A bucsúzó nap opálos aranyfénynyel hintette be az elnyugvó habokat. Az est leereszkedő fátyolán át mint az Operencziák bástyái huzódtak a kék messzeségben a dalmácziai havas Velebitek; alattuk álomképekként halaványultak el gyermekeik, a fehér szigetek: Arbe, Pago, szélről Cherso, az aranygyapjú mesés városával, a Jason Osserójával… A bús olasz temető mellett aztán jobbra kanyarodtak a hegyoldalban Rovensca felé. Ott a keleti távolban a siető éj szárnyai alatt már elsötétedett a zöld Oriole-sziget… Marianne boldog kimerültséggel dőlt le a sétány egy lóczájára. Behunyta a szemét és feje önkéntelenül a Csejthey vállára hanyatlott.

– Maga jó, Béla, maga mentett meg engem az életnek… oh, hogyan háláljam meg! Még a köszönethez sincs erőm, olyan gyönge vagyok…

– Királynő!… Marianne szomorúan mosolyodott el – ne nevezzen annak! Ne is juttassa eszembe azt a hivalkodó farsangot! Nézze, mily rútul elhagytak alattvalóim… Imádtak, a míg egészséges voltam, de menekültek tőlem, mihelyt beteg lettem. S a ki legjobban szeretett, az az Ostfy Kázmér!…

– Hogy kérdezhet ilyet? – súgta végre Marianne – hát nem volt nekem elég a csalódásból? S azt hiszi, új életemben ilyen szívtelen, hiú bábok még érdekelni tudnának? No, legyen okos…

– És én mégis szeretnék olyan hatalmas, daliás ember lenni, mint Kázmér, – szólt végre keserűen.

– Miért vigasztalnám? – felelt Marianne és mintegy, hogy önmagát is meggyőzze, kedvtelve nézett végig Csejtheyn. Szinte boldog alázattal húzta össze magát még kisebbre az oldalán. – Lássa, folytatta halkan, – én olyan kicsiny s gyönge vagyok, s maga oly erős mellettem! -40- Olyan jól esik tudnom, hogy biztos karja támogat engem. Mit csinálnék most itt maga nélkül?…

Marianne pillanatra mintha habozott volna, de aztán magával ragadta őt a szivéből előtörő hálaérzet. Feje a Béla vállára hanyatlott, s Csejthey örömittasan ölelte magához. Ajkaik egy hosszú csókban forrtak össze.

– Higyjünk benne, – suttogta Marianne szorongva, – szeretem, szeretni akarom magát…

Csejthey szinte eszét vesztette boldog mámorában. Halkan beszélgettek, hosszasan, és légvárakat építettek a jövőre. Ide vonulnak el a világ irigy szemei elől, megveszik a zöld Oriole szigetet, s ottan fognak élni, mint a mesebeli pásztorok… Hazamenet beosontak a parti templomba, s ott a velenczei Madonna márványszobra előtt kezet kézben tartva imádkoztak boldogságukért. -41-

III.

A viszonzott szerelem édes napjai, édes hetei következtek el Csejtheyre. Mintegy álomban telt el a julius hónap… Marianne lábbadozása soká tartott, s igazában csak augusztus folyamán kezdte kissé összeszedni magát. Ekkor aztán rohamosan szerezte vissza erejét. Béla szerelmes örömmel gyönyörködött egészsége gyarapodásában, – még szebbre festette maga előtt a jövőt, s már esküvőről beszélt. Elvakultságában észre se vette, hogy egészsége helyreálltával Marianne mindegyre búsabbá és csendesebbé válik. Gyakran már szórakozottan hallgatta a Béla fellengős terveit és sürgető könyörgéseire alig felelt.

– Nem jó azt túlsokat ismételni, – mondotta végre egy napon Marianne sajátos mosolylyal.

A szép özvegy – mert lassankint ismét azzá lett – vállat vont. Voltak aztán napok, mikor mintha szemrehányásokat tett volna magának szeszélyes viselkedéseért… Ilyenkor gyöngéd igyekezett lenni megint. De az eféle indulathullámokra aztán csak annál rosszabb lett a visszahatás. Napokig kerülte Bélát, s végre ilyes szavakkal mentegette magát: -42-

– Ne haragudjék rám, nem tehetek róla… Kergessen el magától, bánjék velem rosszul, akkor tán jobb leszek…

Szegény Csejthey mindezt nem értette. Ő továbbra is a rajongó maradt, ki hitt a jövőben… Délutánonkint rendszerint kijártak a rovenscai útra sétálni, s Béla nagy örömét lelte abban, hogy karonfogva vezethette Mariannet. Olyan beczéző gondoskodással bánt vele most is, mint akkor, mikor még súlyos beteg volt. Egy napon végre a szép asszony türelmetlenül húzta ki karját a Csejtheyéből.

– Miért?… Mert maga, izé, – tulságosan alacsony hozzám és nagyon le kell hajolnom… És tudja, nincs is rá szükség többé, egészséges vagyok már…

Szegény Csejthey álmélkodva nézett a mellette kiegyenesedő fejedelmi alakra. Csakugyan jóval magasabb volt nála… Abban a pillanatban a régi királynővé lett előtte Marianne.

– Az Istenért, – tört ki végre, – mi történt? Nem szeret többet, látom…

A szép asszony küzdött magával, felelni akart volna, de nem tudott. Vállat vont, s aztán sarkon fordulva, sebes léptekkel hagyta el őt. -43-

IV.

Jött a viharos szeptember, s ennek fergetegeivel végkép elborult az ég a Csejthey szerelme felett is. Megújuló szépségében Marianne szebb volt, mint valaha, de visszanyerte parancsoló lényét is. Béla mind kevésbbé tudott eligazodni szeszélyes kedvén és viselete egyre érthetetlenebbé vált előtte. Csak azt érezte, hogy kezd a sziget szűk lenni a királynőnek. Már alig sétáltak, alig beszélgettek együtt, – elszakadt a fonál közöttük… Szegény ember sokat szenvedett, de azért még mindig remélt. Faggatta a nagynénit, hogy mit csinál Marianne szobája magányában? Aztán megleste: tényleg leveleket írt… Maga járt el a postára a válaszokért. Egy felhős reggelen útját állotta a parton, s kétségbeesésében a kezében tartott levél után nyúlt.

Marianne lesújtóan nézett a vakmerőre és tovább ment. Béla úgy érezte, hogy elveszett minden. Támolyogva ment le a partra, s odaszólt az öreg bárkáshoz, Fortunatóhoz:

Hát Fortunatónak igaza volt: vihar lett ott istenigazában, s a bóra démonai tarajosra szántották az elfeketült tengert. Hulltak a menykövek, s a sivító szélvész szalmaszálként hányta-vetette a bárkát a torzsalkodó hullámokon. «Csak előre, előre!» – fakadt ki Csejthey minduntalan, mintegy azt kivánva, hogy az orkán túlharsogja a lelkében dúló vihart. És sodorta a szél őket a Palazzuole-szigetek felé, onnan a Dolfin-szirt iránt, össze-vissza a dalmát tengerszorosban… Késő délután lett, mire tört vitorlával visszavetődtek Lussingrande elé.

Béla a rovenscai útra nézett, s egyszerre reszketni kezdett egész testében. Az ég sebesen kergetőző fellegfoszlányai alatt egy világosruhás, magas női alak állott az úton, épp annak a lóczának a közelében, a hol először ültek együtt. Az a női alak Marianne, – de ki az a hatalmas termetű férfi mellette? Nyilván őt nézik, őt várják… Csejthey tehetetlenül kiáltott bele a szélbe: Kázmér az, Ostfy Kázmér!… Most, hogy ő, a hű szerelmes egészségessé ápolta Mariannet, most visszajött!…

– Fortunato, – kiabált – menjünk a parthoz, oda ni, ott kössünk ki!…

Fortunato megragadta az evezőket, lapátot -45- vett a kezébe Csejthey is. Kétségbeesetten küzdöttek a tornyosodó habokkal, de mindhiába, – a part felől sivító szél egy lépéssel sem engedte őket közelebb. Béla csak bámult a rovenscai úton álló két alakra s abban a perczben azt érezte, hogy nem is a tenger vihara, hanem a saját balsorsának a legyőzhetetlen árja ellen küzd. Ott a boldogság partja, de nem szabad neki e parton kikötni soha… Végre kimerülten hanyatlottak le karjai, az evező kisiklott kezéből. S a szélvész démonai csak annál gúnyosabb sivítással vetették vissza bárkáját a tengerre. Egyre jobban távolodott a part… A két alak még mindig ott áll. Mi az ott a Marianne kezében? Fehér zsebkendőt lobogtat, – igen, bucsút int! Most csöndesen elindulnak a Cap Leva felé. Csejthey szemmel tartja őket, – még egy pillanat s eltünnek a kápolna mögött…

Késő éjjel lett, a hold már magasan járt a felleges égen, mikor a hányt-vetett bárka végre bejuthatott a rovenscai kikötőbe. Béla eszétvesztve szaladt átal a hegyen s lihegve állt meg a Gorszkyék háza előtt. Az ablakok sötétek voltak… Dörömbölésére kijött az öreg Giovanna.

– Hát bizony elutaztak, – mondotta szomorúan – ezt a levelet hagyták itt. -46-

«Isten áldja, édes jó Béla, – bocsásson meg! A míg beteg voltam, azt hittem, magát fogom szeretni mindig, de most, hogy meggyógyultam, nem tehetek róla! – Kázmért kell követnem. Értem jött, megbocsátottam neki… Ne átkozzon, nem én vagyok a kegyetlen, a szerelem az…» -47-

Alig értem, hogy volt erőnk átélni ezt az utolsó két napot… Tegnapelőtt óta, mintha felfordult volna a világ, – eleinte senki se merte volna hinni, de immár bizonyos: a merénylő Damiens tőre mégis elérte a királyt, sebe elég mély, a kés tán mérgezett volt s az orvosok, kik csak ilyen alkalmakkor tudják hatalmukat éreztetni, veszekedve titkolóznak a XV. Lajos ágya körül. Reszket egész Francziaország, de azt hiszem, legjobban reszketünk benne mégis mi ketten, úrnőm és én. Mi lesz velünk, ha a király meg talál halni? Sajnálom szegény asszonyomat kimondhatatlanúl. Főleg az első éjszaka volt rettenetes. A marquise félőrültként futkosott a palotában, be akart volna hatolni a királyhoz, de d’Argenson miniszter ridegen űzte vissza lakosztályába s az udvarnokok, kik az imént még olyan mélyen hajlongtak úrnőm előtt, ilyen szavakat -48- hallattak: «hát ez is itt mer lenni?… hisz ez az oka mindennek!…» Megdöbbenve hátráltunk s ablakunk mellé kuporodva, onnan figyeltük tovább az éjszaka eseményeit. Az udvaron át láthattuk, hogy a szemben levő palota szárnyablakai mint nyilnak ki, – a termeken s folyosókon átrohanó inasok vittek nagy ezüstgyertyatartókat s nyomukban siettek: Monseigneur, a Dauphin, Richelieu marsallal s egész pártjukkal, aztán a királyné a Rohan-ok, Sully-k és pedáns Luynes-k egész seregével… A marquisera néztem, láttam, halálsápadtra válik.

– Nézd csak, – suttogta – hogy vonulnak fel halálos ellenségeim egymás után! Nézd azt a sok tábornokot és minisztert, a kiket mind én neveztettem ki, s a kik mind engem tiltanak el a király szobájától!… Minden ellenségemnek szabad bemenni hozzá, csak nekem nem. Itt a rettenetes percz, végre diadalmaskodhatnak a Dauphin úr s főleg a királyné!…

Hiába vigasztaltam őt, igaza volt, – ezektől az ellenségektől nem várhatott kegyelmet. A király a marquise iránti vonzalmában túl sokszor megszégyenítette őket. Mikor – épp most tizenkét éve – úrnőm az udvarhoz jött s elfoglalta az előbbi hivatalos szerető, Madame de Mailly, lakosztályát a palotában, a nagy bemutatásnál a gyermek Dauphin kiöltötte rá a nyelvét… A király -49- ekkor haragjában Meudonba száműzte a fiát, – ezt a Dauphin úr sohse fogja megbocsátani asszonyomnak! Hát Richelieu? Őt is kegyetlenül letorkolta a király cselszövényeiért és azért, mert Mme de Forcalquier-t akarta kijátszani úrnőm ellen, – csak ezt kérdezte tőle: «Édes Richelieu, hányszor volt ön már becsukva a Bastilleba?» – «Háromszor, felség», felelt a marsall pirulva; nos, ezt a kilátásba helyezett negyedik becsukatást ő lehetőleg a marquisenak fogja fentartani. Hát a vérbeliek, – az a Conti herczeg, a kit asszonyom egy látogatása alkalmával nem kinált meg székkel? Igaz, hogy a herczeg maga vett elégtételt magának, mert leült szék helyett az ágyra s azt mondta: «beh jó lehet itt feküdni…» És végre a királyné? Őt sujtotta a király legjobban. Úrnőmet nemcsak palotahölgyévé nevezte ki, hanem arra is kényszerítette, hogy ünnepélyesen, sőt mi több: szívesen fogadja őt! Mikor tavaly a király herczegnői czímet adott a marquisenak, ismét fogadnia kellett őt és pedig némikép mint rokont, mint «cousine»-t!… A királyné mindezt megtette, de önuralma minő gyűlöletet takarhatott! Úrnőmet szinte boszantotta ez az önuralom; mindig azon volt, hogy valamikép kihozza őt a sodrából. Tudva, hogy a királyné milyen vallásos, azért ajánlkozott egyszer, hogy a templomban -50- az Úrvacsoránál ő vihesse az egyik aranytálat… Ezt végre meg kellett tagadnia. No, most jön a számadás napja! – –

– Oh leányom, – zokogott a marquise – bárcsak vége volna már mindennek! A férfiak félnek és gyűlölnek, az asszonyok megvetnek, vagy irigyelnek, – te tudod legjobban, milyen rettenetes ez az élet, a mit tizenkét év óta folytatok! Tönkrementem belé, nincs erőm hozzá, nem bírok többet a király unalmával küzdeni! Európa összes hadai együttvéve nem tennének ki olyan legyőzhetetlen ellenséget, mint a király unalma. Te tudod, mily aggodalmasan kellett törnöm a fejemet napról-napra, hogy mulattassam ezt a szegény, ingadozó lelket, a ki félénkségében hallgatag, zavarában gúnyos és gyöngeségében olyan kiméletlen tud lenni… A szerelem? Azt is te tudod legjobban, milyen hideg természetem van, cseppet se való ilyen szerepre… Leányom, hát öröm ez az élet? Oh, hogy mind e keresűség ép e perczben tör ki belőlem!

Igyekeztem megnyugtatni őt. De ő csak tovább töprengett, vádolta és védte önmagát.

– És mégis hányan irigyelnek, hány pályázó akad az állásomra! Rohan és Robecq herczegnőtől kezdve Marck grófnőig hány vetélytárssal kellett viaskodnom… Leányom, hidd meg, a királynak -51- szüksége van rám. Az én állásom már első állami tisztség, hisz mindent én csinálok. Szememre vetik, hogy egy millióba kerül évente a kis háztartásom, – biztosítlak, minden más szerető többe kerülne a királynak…

Ilyen beszélgetések közepette töltöttük azt a rettenetes éjszakát. Lent az udvaron pedig egyre nőtt az aranyruhás sokaság. Fáklyafénynél készenlétben álltak a gárdisták lovaik mellett s egyre a végzetes gyertyát nézték a király ablakában: ha azt a gyertyát kioltják, vége lesz mindennek; megharsannak a trombiták s XV. Lajos halálával egy lehelletben fogják éltetni XVI. Lajost – – –

A király túl van a veszélyen, fel fog gyógyulni! Lebel komornyik, a Parc-aux-Cerfs igazgatója hozza meg a jóhírt. Úrnőm arcza felragyog, de aztán, mentől tovább pletykál Lebel, lassankint annál jobban elkomorodik.

– A király hát nem fog meghalni, – de meglátod, leányom, nekem lesz végem…

Aggódva követem gondolatait: a király hát kibékült a királynéval s betegsége tartamára a Dauphint bízta meg az országlással. Ők az urak a beteg ágyánál…

A marquise elfelejti előbbi gyöngeségét; indulatosan tör ki belőle a hatalomvágy: -52-

– Kisiklik a kezeim közül! Ellenségeim vannak körülötte, ráveszik mindenre…

Lebel bevallja, hogy a papok már erősen munkába vették a királyt, s a pokollal fenyegetve intik, térjen az erkölcs útjára. Ő felsége tudvalevőleg nagyon vallásos ember…

– Tudom, – jegyzi meg a marquise keserű gúnynyal, – nagyon fél a haláltól! Hisz csókközben még a Parc-aux-Cerfs leányait is örökké imádkoztatja…

Hát a király már teljesen hatalmában van új környezetének. Ki se meri ejteni a Pompadour-nevet s ha valaki említi, elfordul.

– Akkor már ki van mondva az itélet, – kiált föl úrnőm, ökölbe szorítva kezét, – száműzni fognak! Győz végre a királyné gyűlölete… Lesczinska Mária miért haragszol úgy rám? Mert elvettem a férjedet tőled? Tehetek én róla, hogy a király csak legyeket tud fogni nálad? Hisz erkölcsös unalmadban magad is úgy unatkozol, hogy el kell rontanod a gyomrodat, ha kissé változatossá akarod tenni életedet! Hisz tulajdon atyád, Lesczinsky Szaniszló mondta rólad és anyádról, hogy ti vagytok a világ legunalmasabb királynői… Meglátod leányom, – fordul aztán hozzám a marquise, – bizton olyan minisztert fognak ideküldeni a parancscsal, a kit én neveztem ki…

Igaza volt. Machault pecsétőr már félórája van bent úrnőmnél. Néhány régi barát és én visszatartott lélegzettel várunk idekint. Végre a marquisné felsikolt és kirohan.

– Barátom, – kiáltja megragadva a Bernis abbé kezét, – el kell mennem, a király parancsolja!

Szegény abbé, ő, ki egykor a marquise szerelmes leveleit fogalmazta a királyhoz, most nem talál rímet erre a borzasztó szóra! A jó doktor, Quesnay támogatja úrnőmet, – ijesztően néz ki; hisz szépsége teljében, ezelőtt tíz évvel is alig volt száz font, – mennyit nyomhat most ez a váz, kinek arczán már pirosító az élet, kiben már csak nagy szemei élnek! Pedig én tudom, hogy még nincs egészen harminczhat esztendős.

A jó barátok ezer tanácsot adnak neki, de odakint a rémült cselédek már hebehurgyán pakolnak. Lárma van az ablakok alatt, – betoppan úrnőm testvére Marigny marquis; a tömeg, mely már tudja a számüzetést, ráismert Versailles utczáin s a palotáig űzte. Fölhallatszik az üvöltés, – Marignyt, kit testvérhuga először vandiéres-i őrgrófnak neveztetett ki a királylyal, még mindig a régi nevén gúnyolja a tömeg: «Marquis de Vandiéres!» – kiabálnak, – «Marquis d’avanthier!»… «Tegnapelőtti marquis!»… -54-

Úrnőm ereje az egyszer igazán megtörik. Látom, elveszíti a fejét. Hiába csitítja a kis Mirepoix marsallné:

– Barátnőm, ne menjen el! Legalább a málháit ne vitesse el a palotából, legalább az maradjon itt. Még nem veszítette el egészen a játszmát…

De Marigny, kit szégyene sarkal, szökésre biztatja. És csakugyan, a hátulsó lépcsőn futunk le a kocsihoz, úgy menekülünk. Vágtatunk Páris felé, – a nép nem ismer ránk, de a merre csak megyünk, mindenütt halált ordít a kegyvesztett Pompadourra. – –

Napok óta rejtőzünk már ebben a szűk utczában. A nép dühe halálra keres bennünket. Úrnőmnek első gondolata az volt, hogy férjéhez menekül a d’Etoiles-palotába, lábaihoz borul, s úgy kéri, vegye vissza… aztán Marignyhoz akartunk menni, de neki magának is szöknie kellett. Itt ebben a zugban tán kiálljuk a vihart. Ablakunk alatt gyalázatos dalokat énekel a csőcselék Pompadourra… A marquise idegei felmondták a szolgálatot. Alig ismerek rá: a szédítő bukás után lelkében ő még egyre tovább bukik, feneketlen mélyre hanyatlik a kishitűség, a rettegés ingoványába… Összetörve ül egy sarokban, -55- rezzen minden neszre, s azok a finom kezek, melyek még pár napja a leghatalmasabb országot kormányozták, tehetetlen tördelik egymást. Az első napokban még remélt, de most már feladott mindent. Eleinte hírt várt herczeg barátaitól, aztán alázatos minisztereitől, a hű Bernis-től… végre már boldog lett volna, ha utolsó inasa felkeresi. De hát hogy is mertek volna régi híveink velünk törődni? Én vigasztaltam őt képtelen beszédekkel:

– Az istenért, asszonyom, ne essék kétségbe! Majd ha felgyógyul a király, meglássa, visszaveszi…

– Magad se hiszed, a mit mondasz, – zokogott a marquise, – hisz leszámoltam én már mindennel, csak a világ hálátlansága bánt! Nem hogy a nagyok, a kiket én nem tettem nagyokká, feledkeznek meg rólam, de nem jutok eszükbe még barátaimnak, cselédeimnek – még koldusaimnak sem!

Még most is dobog a szívem… Ma igazán azt hittem, elvesztünk! Kopognak, én nyitom az ajtót, egy köpenybe burkolt, aranysujtásos ember áll előttem, – biztosra vettem, a mitől a marquise tart, teljesedik, t. i. a királyné elfogat és börtönbe hurczoltat bennünket. Egy sikolylyal már be akartam csapni az orra előtt az -56- ajtót, mikor egyszerre észrevettem, hogy az ismeretlen se nem katona, se nem rendőr, hanem versaillesi lovász-öltönyt visel. Mosolygott… Mire magamhoz tértem, már úrnőm is ott állt mellettem. Úgy örült, hogy végre versaillesi egyenruhát lát megint!

– Azt nem tudom, nem mondták. Csak azt mondták: az az igaz barát kéreti Pompadour marquiset, jöjjön el az Eremitage kertjébe egy bizalmas szóra. Én majd elkisérjem, – a kocsi ott vár a túlsó sarkon…

Soká töprengtünk a dolog felett. Végre úrnőm mégis elhatározta magát. Kiosontunk a házból, – az aranyozatlan versaillesi kocsi csakugyan -57- ott várt a sarkon. A lovász köpenyébe burkolódzott s felült a bakra, – tovavágtattunk. Egész úton lázasan törtük a fejünket: ki lehet az a rejtélyes barát? A herczegek és marsallok közül senki se merne ilyesmit koczkáztatni… még leginkább valami alantas közeg lehet a jó barát, tán ép Lebel, vagy valami más komornyik. Hisz Lebel ép az Eremitage főfelügyelője, – persze, hogy ő az a rejtélyes jóakaró! Neki van valami fontos közleni valója… Ez a feltevés cseppet sem kedvetlenítette el úrnőmet, boldog volt, hogy bármi áron is visszajuthat, ha csak egy perczre is, Versaillesba…

Kerülő utakon végre megérkeztünk. A park kis hátsó kapuja nyitva volt, – nekem feltünt, hogy a mint beosontunk rajta, az ott álló gárdista az inkognito jeléül «hátra arczot» csinált, s úgy tisztelgett fegyverével… Lovász barátunk előre futott, mi a nyomában siettünk tova a nyirott bokrok alatt, melyeknek árva galyait már nyelte a ködös, téli alkonyat. Végre a naplemente vörös csíkjai közt megpillantottuk az Eremitage kecses falait. Oh, a boldog idők, mikor még úrnőm pásztornőnek öltözve itt várta friss tejjel királyi kedvesét!… Lihegve értünk a lépcsőhöz, – persze, hogy Lebel a rejtélyes jó barát! Hisz ott áll, vár reánk…

– Lebel, – suttogja a marquise – hát magának mégis eszébe jutottam? Köszönöm…

De a komornyik még csak nem is mosolyog, csak mereven int, menjünk befelé. Bemegyünk: Luynes herczeg és felesége állnak ott, ép oly mereven, mint Lebel.

Némán intenek: csak menjünk beljebb. A marquise előre fut, én egy szalonnal hátrább maradok s ép utol akarom érni, mikor az ajtón át látom, hogy úrnőm a másik teremben zokogva borul térdre valaki előtt és felsikolt:

Ki az, – a király? Nem, – szívdobogva láttam: a gyertya halvány fénye mellett egy szenvedő, szelid arczú nő kel fel a bergère-ről és nyújtja kezét a térdelőnek. A királyné volt, a jó királyné!…

Én, mintha gyökeret vert volna a lábam, mozdulni se mertem. Tán azért hallottam meg egyet-mást beszédjükből.

– Marquise, – szólt a felséges asszony halkan – ön nem a királyt, hanem a férjemet vette el tőlem. És lássa, most… bukásában… én mégis gondolok önre!

– Azt hittem, kajánul fogok örülni e fordulatnak, de nem tehetek róla: jobban tudok én -59- megbocsátani, mint gyűlölni. Lássa, most csak sajnálni tudom önt…

– Önt elhagyta a király… most tán meg fogja érteni, hogy mit szenvedtem én, mikor engem hagyott el a férjem önért. Úgy éreztem, szenvedésünk valami titkos kapcsot teremt közöttünk, hát azért hivattam önt. Egy embert szerettünk, egy embert siratunk… Beszéljen!

Soká beszélgettek halkan, – aztán, mintha együtt sírtak volna tovább. A végén a királyné ezzel búcsuztatta el úrnőmet:

… Ma már harmadszor voltunk ott titokban a felséges asszonynál. Ezúttal keveset hallhattam meg a beszédjükből, csak annyit vettem ki, hogy a királyné vallásos életre igyekszik téríteni úrnőmet.

– Szegény bűnösök vagyunk mindannyian. Én boldog leszek, ha egy lelket megmenthettem az örök üdvösségnek. Menjen kolostorba, édes barátnőm, – én ott sem fogom elhagyni önt, majd fölkeresem… Reám mindig számíthat…

– Köszönet, felség, – ismételgeté úrnőm. S csókokkal halmozta el a jó királyné kezét. -60-

Olyan hirtelen jött ez a nagy fordulat, hogy alig tudok számot adni magamnak a mai nap titokzatos eseményeiről. Mi ez, – varázslat? Versaillesben vagyunk ismét… Úrnőm nem mehetett el ma délután a királynéhoz az Eremitageba. Nagyon elkésve én futottam oda egyedül. A felséges asszony reszkető hangon kérdezte:

Hűvösre vált a délután s a kastély alatti parkon vigasztalanul borongott át a késő őszi szomorúság. Károgó varjuk szálltak el a táj felett s lassú szárnycsapásaikkal meg-megszaggatták a gyűlekező köd hosszan húzódó fátyolait. Az elárvult lombozat már csak tüzes színében őrizte a forró nyár emlékeit s most, hogy a naplementi szellő átsóhajtott rajta, vergődve szakadtak el galyaiktól az utolsó levelek. Tévetegen szállingóztak alá az út avarába lábainkhoz… Halkan beszélgetve jó ideje sétálgattunk már együtt: a ház asszonya, meg én. Régi jó barátnőm volt s most, hogy a tájékra vetődtem, önkénytelen a kastély szomorú vendége felől kérdezősködtem. Mikor a mellékösvényről a park fősétányához értünk, az öreg dáma megfogta a karomat.

Fellegekbe fulva ép akkor nyugodott le a nap s a füstös, vörös csíkok fénye még egyszer megvilágította -62- a kastély barokfedelét. Végignéztem a ködbe-vesző, hosszú sétányon. A sorakozó bükkfák csupasz gallyai, mint ezer meredt kar, feketén rajzolódtak ki s ivük alatt egy nyúlánk, magas női alak állott a sárga avarban. Talpig feketében volt, – egy hirtelen mozdulattal ép akkor állhatott meg. Mintha aggodalmasan figyelt vagy hallgatózott volna, mutatóujját sebesen a halántékához kapta s ijedten hajolt előre. Öreg barátnőm felsóhajtott: – «igy megy ez már évek óta…»

Nem tudom, meglátott-e bennünket, vagy sem, de lehajtott fővel egyszerre sietve indult meg felénk. Jött azzal a nyugtalanító elevenséggel, melylyel a rögeszme kergeti a beteg lelkeket, jött utóbb már fulva, lihegve. Egyszerre aztán ott állt előttünk, mint egy szomorú jelenés. Megdöbbentem. Még mindig szép, sőt tán fiatal is volt az a keskeny, finom arcz, de valami örökös, halálos ijedtségtől sápadt. Megragadta a karomat s jobb keze mutatóujjával ismét a halántékához kapott.

Aztán a szivéhez kapott és behunyta a szemét. -63- Öreg barátnőm ekkorra már gyöngéden átfogta a derekát és csitítva vezette tovább. Mentek csöndesen előre a bükkfasétányban a naplemente vérvörös csíkjai felé.

Leültem a korhadó lóczára s hosszan elgondolkoztam a felett a pisztolylövés felett, melyet ez a szegény asszony egyre hallani vél. Hiába, – szerelemben ép azok a legtragikusabb helyzetek, a hol voltakép senkise hibás, és a hol mégis bűnné válik minden, még a lemondás is.

Ösmertem én, ha csak futólagosan is, mind a hármójukat, – ösmertem a szelid és tudós német professzort, Belinszky Henriket, a feleségét, a szép és komoly Orbán Ilonát, sőt találkoztam Szobránczy Ákossal is. De ő akkor még nem szerepelt az asszony életében… Emlékszem a kaszinóból erre a mélázó szemű, tán kissé ideges és zárkózott idealistára, ki senkivel se beszélt és karosszékében ülve csak gondteli arczczal bámult maga elé órákhosszat.

Én, nem tudom már micsoda alkalomból, párszor meglátogattam a tudós Belinszky tanárt. Ott laktak ők kint Budán egy elvadult kert közepén, egy elfelejtett régi házban. Könyvtár volt -64- ebben a furcsa lakásban minden szoba, s valóságos könyvbarlang volt magának a mesternek a dolgozószobája. Lehetett akkor vagy ötvenkétéves, de sokkal idősebbnek látszott. Ez a szemüveges német óriás azok közé a galamblelkü filozófok közé tartozott, a kik tán sohasem is voltak fiatalok, hanem naiv lelkesedésükben örökké gyermekek maradtak. Torzonborz szakállas arczából annyi örömteli jósággal tudott az emberre nézni! Alig volt nyelvünk eredetének alaposabb ismerője nála s bizony azért még mindig csak törve beszélt magyarul, – hát sziléziai német volt ő, ki a diákévek alatt szemüvegen át, könyvből olyan lelkesen megszerette Magyarországot, hogy elhatározta: nyelvkutatásunknak fogja életét szentelni. Hozzánk költözött, aztán bejárta a Don, Krim s az Ural tájait s kereste az avar és kozár nyomokat nyelvünkben. Végül pedig meg is házasodott.

A tudós tanár megható gyöngédséggel tudta elbeszélni élete ez egyetlen idylljét. Ép Erdélyből tért haza, hol az ó-székely irást akarta kibetűzni, mikor egy félreeső völgy düledező udvarházában tanúja volt egy régi magyar uri család végső pusztulásának. A világtól elfeledve a legnagyobb nyomorban akkor halt meg Orbán Ábris, a híres gavallér, ki miután mindenét elkártyázta, itt a vadonban húzta meg magát -65- gyermekleányával. A kis Ilona ép tizenötéves lett, – rokon és barát nélkül ott állt a világban egyedül, koldus árván…

– Tudja, úgy megsajnáltam szegénykét! – mondta a jó professzor. – Felhoztam Pestre és taníttattam, betettem a tanítóképezdébe. Apja, anyja voltam egyszerre… Csak a negyedik évben, akkor keveset lehettem vele; hosszú hónapokig Németországban kellett időznöm. És mire visszajöttem, nem ismertem rá többet a tizenkilenczéves szép hajadonra…

Belinszky tanár zavarba jött és szinte szégyenkezve sütötte le becsületes szemét.

– Negyvenhatéves voltam már, de hát mit tehettem róla? – beleszerettem. Soká nem mertem bevallani neki, míg végre egy napon… Ilona! – tette hozzá aztán hangosabban.

Megigazította szemüvegét és boldog mosolylyal tárta fel a szomszéd szoba ajtaját. Női szoba volt ez, de szintén könyvekkel telve s az iróasztal mellől most kissé fáradtan kelt fel a fiatal asszony. Sötétszőke haja keretében sajátságosan finom és tartózkodó arcz volt ez, melynek komolyságát csak emelték az elül összenőtt, dús szemöldökök. Nyugodt, de mélytekintetü szeme erős belső életet árult el.

– Íme, itt az én kis munkatársam! – mondotta a professzor vigan, – nyelvgyökök és ragok -66- közt élünk, ezer mértföldre a jelentől, de azért boldogok vagyunk, úgy-e?

Most is emlékszem: Belinszkyné valami végtelen hálás gyöngédséggel nézett a férjére.

II.

Hat esztendeje volt már férjnél, – nos nem sokkal ezután történt, hogy találkozott Szobránczy Ákossal. Találkoztak egy kongresszusi ünnepélyen, hová a híres professzornak el kellett mennie, – véletlenül egymás mellé kerültek a vacsoránál. És nem volt ez a fiatalos szerelem villámcsapása: két ilyen magában élő, bizalmatlan léleknél az a villámcsapás nem hathatott keresztül a tartózkodás és a kételyek vértjén. Mindketten szenvedtek ők már az életben eleget arra, hogy védve legyenek minden ellen, – még a hirtelen boldogság ellen is. De hát van mégis egy dolog, a mi össze tudja kötni a mélyen érző lelkeket: a szomorúság s ők valami rokonszenves meleget éreztek egymás melankóliájában.

A beszélgetés folyamán önkénytelen elcsudálkoztak, hogy olyan egyformán gondolkoznak.

– Valóban sohse hittem volna… mondotta -67- Szobránczy Ákos, – az ember a legjobb barátaival, úgy látszik sohse ismerkedik meg! Hogy eddig nem találkoztunk!…

– Mi sehova se járunk, – felelt Belinszkyné elgondolkodva, – és nem is a férjem, hanem én nem vágyódom a világba. Tudja, én sokat szenvedtem gyermek- és leánykoromban, annyit, hogy még mindig örülök az egyhangú békének…

– Azt sem, – de tudja, az ember belefárad a keresésbe. Nem jó az, annyi szép álmot szőni s annyi idealizmussal menni neki a világnak! Könnyű a józan embereknek, de lássa, én ma harminczhárom éves vagyok és még mindig várom, hiába várom a boldogságot! Azt a nagy szerelmet, a mit megérdemelnék! Fáradt vagyok és ideges.

Belinszkyné kiváncsian nézett a kissé sápadt, szőke fiatal emberre. Mintha igazában csak most látta volna meg először. Maguk se tudták, miért, de beszélgetésük mindegyre bizalmasabbá vált.

– Lássa én szerencsésebb vagyok önnél, – -68- mondotta az asszony, – én sohse érek rá szép álmokat szőni. Boldogság, szerelem? Mikor a férjem megkért, elcsodálkoztam… de aztán belenyugodtam, mert Henrik bácsinak – akkor még így hívtam – mindig igaza volt. És igaza is volt, mert boldog vagyok. Olyan áldott, jó ember, neki köszönhetek mindent…

– Valóban, mintha már nagyon régóta ismerném… mondotta Ákos melegen. – Mint régi barátok ismerkedtünk meg…

Aztán elváltak. De ennek az estének az emléke nem hagyott mélyebb nyomot az Ilona lelkében. Örült annak a felfedezésnek, hogy az embernek a távolban is lehetnek ösmeretlen barátai s egyenes lelke naiv örömével mondta el benyomásait a professzornak. Előbbi életébe visszamélyedve bizonyára nem nélkülözte volna a Szobránczy ösmeretségét. Ákos még másnap töprengve gondolt a beszélgetésre, de aztán megadóan vont vállat és ment fel hivatalába, a minisztériumba. Ösmerte ő a hirtelen rokonszenv e muló fellegeit és czéltalannak tartotta az egészet. Jobb szerette magányát és bizonynyal nem ment volna el Belinszkyékhez, ha egy legközelebbi véletlen találkozásnál maga a professzor meg nem hívja. Márczius folyamán -69- aztán többször ellátogatott a budai remetelakba. A tudós tanár méltányolta széleskörű műveltségét, az asszony pedig mindjobban szerette dallamos hangját hallani. Ilona nagyon boldognak érezte magát s mégis valahogy jól esett neki az a boldogtalanság, a mi ebből a hangból reááradt. Érdekelni kezdte az Ákos keserűsége, és mert őszintén segíteni szeretett volna rajta, minduntalan az ő szerelemtelen életébe helyezkedett bele. Véget nem érő beszélgetésekbe, költői ábrándokba mélyedtek, melyekből hovatovább mind álmélkodóbban ébredtek fel. Utóbb már nem is kellett beszélgetniök többé, csak együtt hallgattak s ez mindennél kellemesebb volt. Ákos aztán néha a zongorához ült és játszott.

Egy kora áprilisi estén Szobránczy már alig szólt egy szót, csak órák hosszat mesterien játszotta Chopint. Mikor az utolsó, töprengő mazurka is elhangzott és felállt, beszélni akartak volna, de nem tudtak, – nem merték a bűvös hangulatot megszakítani. Ákos búcsúszó nélkül ment el és Ilona sóhajtva kelt fel karosszékéből. Leült iróasztalához, hogy folytassa férje munkáját, de agya zsibbadt volt és a toll kiesett ujjai közül. Úgy érezte megful. Kinyitotta az ablakot s a holdfénynyel a tavasz első meleg szellője balzsamosan áradt az arczába. Sajátságos láz járta át tagjait. -70-

– A tavasz! – mormogta meglepődve és összerezzent. Sohse vette még eddig észre…

Másnap maga se tudta miért, elégedetlen volt magával és panaszkodott a férjének, hogy nem tud dolgozni. A professzor csitította, de ő csak leült iróasztalához és szinte kedvetlenül gondolt arra, hogy Szobránczy majd eljön és megzavarja. Valahogy haragudott rá, hibákat keresett benne… De Ákos nem jött el és mikor nagy sokára eljött, egyáltalán nem találták meg többé az előbbi költői hangulatot. Mindketten tartózkodókká lettek, – Ilona szinte ellenségesen hallgatott. Szobránczy pedig keserűvé és gúnyossá vált. Így telt el a tavasz és nem is békéltek meg csak a nyár elején, mikor Belinszkyék hosszabb útra készültek Dél-Oroszországba. Ekkor valahogy megdöbbentek, – zavarodottan siettek kibeszélni magukat, de minduntalan elakadt a szavuk. Ilona volt a nyugodtabb: ő még mindig nem ébredt fel… de Ákos a válás pillanatában azt érezte, hogy ezredrészét se mondta el annak, a mit el akart mondani. Megigérték, hogy írnak egymásnak.

III.

Nos, ezalatt a három hónap alatt nőtt nagyra a Szobránczy Ákos szenvedélye. Míg az egyszerűbb, vagy indulatosabb sziveknek egymás közelsége -71- kell a megnyilatkozhatásra, – addig e benső életü, mélyérzésü lelkeknek ép a távollét kellett, hogy kiküzdhessék magukban szerelmüket: Ilonának, hogy felébredjen, Ákosnak meg, hogy nagyon is éber és bizalmatlan szivét elaltassa. Mikor magában volt, jobban el tudott bánni kételyeivel. Ezerszer átgondolta azt a tavaszt, szive dobogott a megszakadásig, – és még se tudta, még se merte elhinni, hogy itt az igazi! Mikor annyira fáradt volt már a szerelmi kisérletezésektől!… Csakis akkor vesztette el a fejét, mikor burkolt czélzásaira Ilona nem felelt s egyre kevesebbet írt neki. Akkor ő csak annál több levelet küldött utána s egészen kétségbeesett. Szeptemberben már mindennap kifutott Budára nézni, megjöttek-e? Mit akart voltakép? Megijedt ettől a kérdéstől, aztán rimánkodott tisztességesebb énjéhez: csak egyszer akarna még vele beszélni, megvallani neki… Hisz akkor tán úgy is válniok kell – – Végre egy napon nyitva találta a házat. Hallotta az Ilona lépteit… Vajjon lát-e majd reményt a szemeiben? De csak rémület volt a kijövő fiatal asszony arczán.

Mintha forgószél kapta volna meg őt, egyszerre feledte a kettőjük dolgát, – feledte hosszú időkre. A szerelmes ember mindent szeret abban, -72- a kit szeret még a másért való aggodalmát is és Ákos gyöngéd szive egész hevével látott neki a betegápolásnak. Borzasztó időket éltek át, – heteken keresztül kínos aggodalomban virrasztottak a szegény professzor felett. Mintha minden elmosódott volna közöttük, ott ültek egymás mellett idegenekként és csak susogva váltottak egy-két szót az orvos rendeleteiről. Mikor Ilonát elnyomta az álom, Ákos egy párszor félve rápillantott más szemekkel, de a beteg egy nyögésére menten szégyenkezve fordította félre a tekintetét… Nem tudta, nem sejtette egyikőjük sem, hogy e közös aggodalmuk mögött ép ez alatt nőtt legnagyobbat szenvedélyük. Az orvos még mindig nem tudott megnyugtatót mondani. Szobránczy azt hitte, az asszony eszét veszti annak az utolsó krizisnek az éjszakáján, ott állt kint az ebédlőben a borongós hajnalban, mikor végre Ilona halkan belépett.

– Meg van mentve!… az orvos mondja, élni fog… oh, köszönöm édes jó –

Arcza csakúgy ragyogott, alakja szinte felszabadult, megnőtt. Tárt karokkal sietett a hű barát felé. Keze már-már a férfi vállát érintette, mikor egyszerre torkán akadt a szó, lába gyökeret vert.

Ákos reszketett egész testében: «Ilona!»… De az asszony még sápadtabban hátrált előle. A hogy fölvetette tekintetét, szemeik találkoztak. És elmondtak, bevallottak egymásnak mindent… Ilona felébredt.

IV.

Felébredt, – de nem tavaszi boldog hajnalra, hanem vigasztalanul komor őszi naplementére, melynek egén perczről-perczre enyésztek a remény tűnő fényei. Bármerre próbált is menekülni, nem látott többé a sötétben… Az a nyugvó, mélyen érző lélek végre hát mozgalomba jött, de az öröm, mely hullámzásba hozta, nyomban pusztító viharrá lett felette. – Mialatt a lábbadozó beteg a szomszédban szunnyadt, Ilona ott gyötrődött magában és törte a kezeit. Már nem sírt többet, csak merően bámult a levegőbe. Olykor riadtan vetette fel a fejét és hitetlenkedve nézett körűl az olyan ismerős könyvtárszobában.

– Bűnös asszony vagyok! – suttogta, a halántékához kapva és megijedt a maga hangjától, – de nem, még nem. És nem is leszek az soha! Az érzésemről nem tehetek… de annak az áldott jó embernek rosszat tenni nem fogok. Őt elhagyni… soha! -74-

– Hát akkor mit tegyek? – Segély után nézett körül. Megrázta a fejét. «Rajta, fel, – felkelni!» mondotta határozottan.

Többszöri sikertelen próbálkozás után végre talpra állt és kiegyenesedett.

– Igen, le akarom, le fogom küzdeni, ha belehalok is… – Lassan elindult a betegszoba felé. Feje kábult volt, – az elmult napok emlékei zavartan folytak össze agyában. Azóta Ákos már többször volt náluk és be akart hatolni, «csak egy szóra», de ő sohse fogadta.

– Leküzdöm… már le is küzdöttem, – mormogta és letérdelt az ágy mellé. Megragadta s megcsókolta a férje kezét.

– Bizonyosan Szobránczy, – mondta a tanár gyönge hangon, – hadd öleljem meg…

Teltek a napok. A beteg állapota rohamosan javult, nappal már a kereveten nyugodott, sőt -75- járni is próbált. Ilona még mindig nem beszélt Ákossal, – Szobránczy mint eddig, úgy ezután is kijárt Budára, sőt most párszor sikerült is behatolnia a betegszobába. De Ilona nem mozdult a férje párnája mellől, görcsösen fogta a kezét és mialatt a professzor beszélt, csak esdeklően nézett vendégükre. Küzdött kétségbeesetten és hitte, remélte, hogy legyőzi érzelmeit…

Egy napon végre az orvos előadta a terveit. Nincs többé veszély, de a betegnek okvetetlen hosszabb időre délvidékre kell költöznie.

– Jobb ma, mint holnap, – mondotta, – a tanár úrnak semmi esetre se szabad itt maradnia ebben a nedves-hideg világban.

A professzor persze kötelességeire hivatkozott. Az alkudozások alatt lépett be Szobránczy.

– Igen, – erősködött az orvos, – legalább egy évre el kell mennie innen. Mikor indulhatnak?

– Egy évre!… suttogták mind a ketten úgy szólván egy lehelletben. És az asszony most már nem kerülte az Ákos tekintetét, hanem nézett a szemeibe reménytelenül.

– Hát bizony bucsuznunk kell! – mondotta a professzor megadóan, – nem akarom önt -76- többet kifárasztani, édes jó Szobránczy barátom Isten áldja meg… És aztán hosszan megköszönte a hű ápolását.

Ákos felkelt és búcsúra nyújtotta a kezét Ilonának. A szivük szakadt meg… érezték, hogy nekik valahogy másként kellene búcsúzniok és mégis nem tehettek mást, hidegen, udvariasan kezet fogtak.

– Ilona úgy érezte, nem birja tovább. Mikor látta Szobránczyt eltűnni az ajtóban, futott a lakás legutolsó szobájába és a fejéhez kapott:

Ezután a búcsú után ne lássam egy évig?… Megőrülök! Hisz arra csak van jogom, hogy egyszer utóljára beszélhessek vele s megmondjam neki, hogy… hogy nem szerethetem – –

Eltelt másnap, harmadnap: Szobránczytól semmi hír nem érkezett. Ilona azt hitte, eszét veszti. Hogyan, Ákos elhagyta volna őt?… Hisz pár nap mulva már utazniok kell!

Végre a következő nap délelőttjén megkapta azt a levelet. Szobránczy Ákos írt, hogy beteg és kérte, látogassa meg őt.

VI.

Komor, késő őszi délután volt. Három óra lehetett már s Ilona kimenőre készen ott állt az -77- ablaknál. Bámult ki a dermedő világba, szeretett volna feleszmélni, de nem tudott: a gondolatok eszeveszett hajszával kergették egymást agyában s ő egyiket se tudta megfogni. Tán már huszadszor tette le kalapját.

– Őrültség, én egy tisztességes asszony, hogy mehetnék egy legényember lakására? – De aztán eszébe jutott, hogy Ákos beteg s hogy milyen odaadással ápolta volt az ő betegét.

– Beteg… – folytatta ijedten, – ki tudja, mi baja van!… Bűn az, ha azt mondom neki, hogy válnunk kell?… Megyek, megyek!

Már ott volt az ajtónál s még egyre visszafordult. Maga is megdöbbent, hogy így szinte búcsúzott a lakásban mindentől… Úgy érezte, valami láthatatlan nagy súly nehezedik a vállaira, a mi alatt össze fog roskadni. Háromszor is bepillantott a betegszobába, férje nyugodtan aludt s az ujonnan érkezett német rokon őrködött mellette. Kirohant és egy nagyot lélegzett. Mintha az egész ház és egész multja beláthatatlan messzeségbe sodortattak volna tőle…

Aztán kocsiba ült és végig robogott a városon. Megálltak a néptelen, elegáns utczában. Majd kiégett a szeme, mikor megkérdezte: itt lakik Szobránczy Ákos úr?…

Az ajtó becsukódott s ő szívdobogva támaszkodott oda a félrehúzott, nehéz függönyhöz. Azt érezte: egész eddigi élete bezárult mögötte s ő soha többet vissza nem mehet azon az ajtón a kint hagyott emlékekhez. A délután fénye álmosan szűrődött be a szobába s első perczre alig látott valamit a derengő homályban. Hátul égett a tűz a kandallóban s fellobbanó lángja olykor megcsillant a műtárgyakon és megvilágította a puha keleti szőnyegek virágait. Csend volt, – most egyszerre felkelt valaki az ódon karosszékből. Csak az arczát láthatta a sötétben, ép mert olyan sápadt volt… Jött feléje Ákos, küzdve magával, olykor meg-megállva. Alig tudott megszóllalni:

– Bocsásson meg… Nem vagyok talán olyan beteg, mint maga gondolta. De ne féljen, – nem tőrbe akartam én csalni, – nem volna az méltó a mi szerelmünkhöz…

– Eljöttem, – suttogá Ilona az ajtófélfához kapaszkodva, eljöttem megmondani magának, hogy… hogy… – Tovább nem tudta mondani. Viharszerű szédület fogta el… Már csak az Ákos szemeit látta s ezek a szemek most egyszerre mintha egész közelből néztek volna rá, úgy hogy ő behunyta az övéit. Ajkai égni kezdtek és zsibbasztó forróság áradt egész valójába. -79-

Ott volt a karjai közt. Hosszú csók volt az, hosszú, mint egy édes örökkévalóság, mely alatt két ember lelke kicserélődik. És nem érzéki diadal, hanem rajongó tiszta hév: a tizennyolczéves leány első csókja, a mit elkésve kap meg huszonhatéves korában… asszony korában. Ajkaik alig tudtak elszakadni egymástól. Végre Ilona feje az Ákos vállára hanyatlott, de szemét még mindig nem nyitotta ki. Kezeik keresték egymást és a hogy görcsösen összefogódzkodtak, úgy érezték, immár semmi se tudná őket többet elválasztani.

– Végem van… most már bűnös asszony vagyok! megcsókoltam egy másik embert…

– Ne mondja bűnnek azt, a mi nekem a legszentebb – az én szegény szerelmem…

Aztán szokatlan hévvel ragadta meg az asszony karját. Elszánt komolysággal nézett a szemébe.

– Ilona, értsen meg! nem akarok én bűnös szerelmet, – nem fér az meg az én becsületes lelkemmel. Jőjjön, üljünk le. Azért kérettem ide, hogy nyugodtan beszélhessek magával. Most kell határoznunk… Keressünk jövőt szerelmünknek, – módot, menekvést ebből a rettenetes helyzetből. Segítsen nekem, – én már megőrülök… -80-

Leültek egymás mellé s kezet kézben tartva lázas sietséggel kezdtek el beszélni. Halkan suttogtak sokáig: keresték a kibúvó ajtót, melyen át megmenthették volna boldogságukat.

Törték a fejüket, meghányták-vetették az egész reménytelen helyzetet, vitatkoztak, megpróbáltak mindent. Hiába… Ákos összecsapta a kezeit és keserűen kiáltott fel:

– Hisz én is ember vagyok! nekem is van jogom a boldogsághoz! Végre itt a várva-várt eszmény… és nem lehet az enyém! Van igazság az égben? Ilona, – menjünk világgá…

Egymásra néztek: megdöbbenve, azzal a sivár kétségbeeséssel, a mi már nem ismer tanakodást, a mi már itélet. Agyukban a gondolatok veszedelmes örvénye kezdett keringeni – homályosan érezték, hogy most már nem ők rendelkeznek magukkal, hanem valami láthatatlan rémes hatalom sodorja őket az ismeretlen felé. Olyan vigasztalan volt a világ odakint, olyan kaján és ellenséges! Menekültek előle, egy forró ölelésben tapadtak egymáshoz.

– Ilona, angyalom. – fuldokolt Ákos, – se -81- veled, se nélküled… Szeretlek minden fájdalmammal… Szeretlek mindhalálig! – –

– Mindhalálig… ismételte halkan Ilona, és erre a szóra, úgy érzé, valami csudálatos fényesség gyúl ki a lelkében. Arcza lázban égett, – rajongva, átszellemülten kiáltott fel.

Borzongva keltek fel s léptek hátra. És a hogy egymásra néztek, érezték, mint száll le kettőjük közé valami fagyos rém: a végzet, a halál. Lassan közeledtek ismét és aztán szótalan fogtak kezet. Sokáig hallgattak, végre Ilona törte meg a csöndet!

Szobránczy arcza kemény kifejezést öltött. Nyugodtan odament egy szekrényhez. Mikor visszajött, letette a kis forgópisztolyt az asztalra.

– Bűn volna ez? – tépelődött komoran, – hisz meghalni, lemondani csak szabad!

– Ákos, suttogta Ilona a kebléhez kapva, – ide czélozz, a hol úgy fáj, a szivembe.

– Én öljelek meg téged? Nem tudnám megtenni angyalom… soha, soha! Előbb én halok meg. Aztán te jösz, – légy erős. Együtt halunk meg…

Az a láthatatlan hatalom mind rémesebben sodorta őket magával. Búcsúztak emlékeiktől.

– Anyám… – susogta az asszony – atyám! Oh, hogy látom őt magam előtt… És Henrik, a jó, az áldott…

Aztán Ákoson volt a sor. Ilona segíteni akart neki, de ő csak szenvedélyesen szorította magához.

És ettől fogva egyre kétségbeesettebben tapadtak egymáshoz. Nem mertek «utolsó», csak «utolsóelőtti» csókokat adni, – nem merték egymás kezét elereszteni. Sok idő telt el… Végre Ilona kiszakította magát. Mint a ki nem birja tovább, eltakarta arczát és rohant a szoba közepére.

Szobránczy Ákos felkapta a pisztolyt és sietve lépett utána. Átkarolta hátulról és mialatt ajka a visszahanyatló arczot kereste, a maga szivének irányozta a revolvert.

VII.

Vérében ott vonaglott előtte a szőnyegen Szobránczy Ákos és a kandalló fénye élesen világította meg eltorzult vonásait. Ilona jajveszékelve borúlt rá s abban a perczben mindent feledve, csak arra gondolt, hogy az a drága kedves, borzasztó kínokat szenved és neki segíteni kell rajta.

De az asszony nem értette. Csak annál kétségbeesettebben borult rá, ölelte és csókolta szederjes ajkait.

Élesztgette, ápolta eszelős gyöngédséggel. Fogta a fejét és zokogva rimánkodott neki:

És Ilona nézte, az élet mint enyészik el előle és csak tehetetlenül törte a kezeit. Ott térdelt Ákos felett, – ki tudná megmondani, mennyi -84- ideig? Teltek a nehéz perczek, félórák után órák… Még mindig szorongatta a hűlő kezet, de zokogása már elfuló nyöszörgéssé vált. Utóbb csak üres szemmel, néma fájdalommal meredt a drága kedvesre.

Akkor egyszerre valami neszre felriadt. A kandallóban összeesett a zsarátnok és sötét lett a szobában. Pillanat mulva a novemberi sötétségen át halaványan szűrődött be az utczai világítás fénye és kisértetiesen esett a halott elváltozott, torz arczára. Ilona iszonyodva ugrott talpra. Rekedt kiáltás szakadt fel melléből s karjait meredten tartotta védőleg maga elé: a rettenetes Halált látta meg az Élet. Fogvaczogva hátrált, – borzalommal menekült előle. Valami, szinte állati ösztönnel taszította ki az ajtót és futott világgá – –

A szegény jó professzort pár hónapra rá eltemették. Csak Ilona él még mindig. Ő, a ki elmulasztotta azt a pillanatot, mikor meg kellett volna halnia, – s a ki még egyre hallani véli azt az elmaradt, második pisztolylövést… -85-

… A parti-vadászok legszebb flanellöltönyeikben álltak lent a tennis-pályánál és vártak. Négy óra rég elmúlt már s a kastélybeliek mégse jöttek. Az urak unatkozni kezdtek s racketjeiket lóbálva egyre türelmetlenebbül járkáltak fel s alá a fűben. Ki-ki a maga féltékenyen őrzött tervét forgatta fejében s csak olykor pillantott bizalmatlanul, megvetően a másikra. Hja, a megye leggazdagabb leányára pályáztak, Katholnay Muki bácsi egyetlen Mariskájára, – arra a csinos, szöszke bakfisra, a ki örökké nevetett s a kit a többi szegény gentry-leány csak úgy hívott, hogy a «pisze pénzeszsák»… Az ördögbe is mért nem jön már? Az urak egyre hátrapillantgattak a szép régi kastély felé, melynek jelzálogmentes, barok fedele vörösen rítt ki a májusi zöldből. De végre is kifáradtak a dühödt járkálásban; megálltak s egymásra néztek mind az öten. Okosabbat úgy se tudtak csinálni, hát elkezdtek -86- beszélni lóról, asszonyról, kaszinói thémákról s utoljára, mint igazi vendégek, a háziak szapulásához láttak.

– Valóban érthetetlen, hogy intelligens emberek ilyen babonásak lehessenek! – mondotta Frech Aladár, az ösmert sportsman, a jövendőbeli vő megvetésével. A jubilált párbaj és kártyahős kedvtelve csillogtatá ujján grófi sógora czímeres gyűrűjét.

– Hát hallatlan dolgokat beszélnek róluk, – felelt Wolansky kapitány, a lengyel telekkönyvbúvár és úrlovas, kinek minden csontja kétszer is össze volt törve. – Hallatlan dolgokat! Például Muki bácsival nem lehet vadászatra menni, mert ha pappal találkozik, menten visszafordul. Péntekenkint és minden hó 13-ikán ki se mer mozdulni a szobából s ha véletlenül kuvikot hall, rögtön új végrendeletet csinál. És tudjátok-e, hogy csak újholdkor mer pénzt betenni a takarékpénztárba?

– Te bezzeg tennél mindennap ugy-e?… No urak, de ha Muki bácsi csodabogár, Katholnay mama se az utolsó. Örökké kártyát vettet magának a szakácsnéval! Ha két kakas kukorékol egyszerre, mindjárt imádkozik s ha szőlővel vagy hajóval álmodik, gyónni megy. Bolond egy -87- társaság, mi? Más ember legfeljebb csak a péntektől fél, de ebben a familiában babonás a hét minden napja.

A vén Szoborházy gróf, egy kifent mumia éldelegve vigyorogtatta hamis fogait.

– Hehehe! – mormogta rozoga csábállásba helyezkedve, – ha így áll a dolog, csak azt kellene kitalálni, hogy a szép Mariska a hét melyik napján fogad szerelmi vallomást! A ki ezt kitalálja, azé a leány. Én már sejtem, hehehe!…

– Csak tartsd meg a titkot magadnak, – folytatta a kamarás, – hát az bizonyos, hogy a leány is bolond és babonás. Nekem maga mondta, hogy sose menne férjhez olyan emberhez, a kinek a neve tizenhárom betűből áll…

– Eh! – kiáltá közbe Frech Aladár, – mondok én nektek még nagyobbat, ha akarjátok. Ez az apró babona még mind semmi, de nézzetek csak oda a falu végére, arra a furcsa házikóra. Az a vén parasztasszony, a ki ott lakik, már jó sok forintot bezsebelt Muki bácsiéktól! Ha valaki beteg, ezt a kuruzsló banyát hívják az orvos meg a pap előtt. Ott volt minden gyermek születésénél s horoszkopiumot állított fel. A mit ő mond, az szentírás…

– No, – szakította félbe Wolanszky kapitány, egy kis bakatükörben nézegetve magát – -88- már az igaz, hogy én nem engednék meg ilyen dolgokat a feleségemnek!

– Bizony, – jegyezte meg önérzetesen a kamarás, – másként nézne ki ez az egész ház, ha én volnék itt az úr!

– Hehehe! – vigyorgott a múmia-gróf – hát még ha én?!… Igazi úr való ide.

Frech Aladár türelmetlenül lépett oda a versengők közé s hamarosan letorkolta őket:

– No hiszen majd meglátjátok, hogy milyen úr tudok én lenni! Tán csináljak nektek kis meglepetést ma estére?

Erre a nyilatkozatra boszúsan fordultak el a többiek. Pillanatra csend lett, mindenkinek eszébe jutott, hogy épp ma van a házikisasszony születésnapja és az esti bálon döntő mérkőzésre kell készülniök. Végre Wolansky szólalt meg:

Az ötödik udvarló, ki mindeddig némán ült a fűben és bámészan hallgatta az idősebb vetélytársak fejtegetéseit, e perczben talpra ugrott. A kis Laborczy Andris volt, egy piros-pozsgás arczú, furfangos szemű gentry-gyerek. Az apja őt is elküldte volt a Katholnay Mariska meghódítására. A mire egyébiránt nagy szükség is volt, mert az uzsorások csak a leány nagy hozománya fejében hagyták bent az öreget a kastélyban. -89-

– Na már igazán jöhetnének, – kiáltotta vígan, – majd én érettük megyek!

S nyomban el is indult a kastély felé. Futott, nehogy a többiek elejébe kerüljenek.

Laborczy Andrisnak ezúttal igazán nem volt semmi ravaszság az eszében. A hogy lihegve felszaladt a kastély lépcsőjén, valóban egyedül annak örült, hogy előbb fogja látni Mariskát, mint a többiek. Mégis csak jobban megérdemli ő a leányt, mint azok a léha fráterek odalent! Ki is a legveszedelmesebb közülök? A vén gróf, az az aszalt szilva? A kapitány, az a lócsiszár? No már ezek csakugyan nem számítanak. Frech Aladár szemtelen, mint a neve, a kamarás – no az hallgat, mint ősei sírja. Már pedig Mariska ugyancsak szeret csacsogni és bizony senkivel sem tud olyan jóízűket nevetni, mint ő vele. Voltakép nem is udvarolt ő a leánynak tervszerűen soha, csak mikor egymásra néztek, önkéntelen mindig jókedvük lett. Lehet, töprengett Andris, hogy Mariska nem veszi őt komolyan, – pedig ha tudná, mennyivel jobb szíve van, mint azoknak a vén parti-vadászoknak! E mellett persze nagylelkűen elfeledte, hogy ő is az, a mi -90- azonban csak azt bizonyítja, hogy igazán szerelmes volt, már a maga módja szerint…

Végigment a folyosón s benyitott a szalonba. Ép tovább akart menni, mikor a szomszéd boudoirból a nevét hallotta említeni. Meglepetve állt meg. A Mariska hangja volt, – izgatottan beszélt franczia társalkodónéjával. Andris igazán nem akart hallgatózni, de most már csak nem mehetett el, – sőt ellenkezőleg, önkénytelen egyre közelebb húzódott a boudoir függönyéhez, Gummitalpas czipő volt rajta s így ő saját maga sem hallhatta lépteit. Egyre jobban elámult azokon, a miket hallott; letárgyalták ott az egész udvarló sereget!

– Leocadie! – hangzott a Mariska kétségbeesett szava – nem, akármint unszolsz is, nem tudok választani!

– De hát annyit mégis csak tudsz, – felelt a társalkodónő türelmetlenül, – hogy ki iránt viseltetsz rokonszenvvel?

– Leocadie! – hogy tudjam én ezt, mikor valamennyit egyformán sajnálom! Ha Frech Aladárt kikosarazom, ez a büszke férfi rögtön főbe lövi magát…

– De igen, ő megesküdött nekem! És mit gondolsz Wolanskyról? Én olvastam, hogy ezek a lengyelek milyen elszántak. Ő elmondta nekem, -91- hogyha valami kudarcz érné az életben, azonnal örökre visszavonulna lengyelországi uradalmaira, melyek őseiről, a lengyel királyokról szálltak rá.

– Leocadie! Te csak nevetsz, pedig Wolansky igazi hős… De jó, vegyük Dághyt, ő kamarás! Ő kijelentette nekem, hogy belőle bizton miniszter lesz, – mit szólsz hozzá?

– Az épp oly érdekes rajta! Olyan titokzatos… Igaz, a gróf többet beszél. Csak ne volna olyan vén! Hány éves lehet?

– Az mindegy, édesem, – mondotta Leocadie egyszerre felvillanyozódva – azért mégis gróf. Az ilyen éltesebb ember az igazi férfi.

– Igen, – csacsogott Mariska – hallottam, hogy az ilyen tapasztalt urak tudnak legjobban bánni velünk tapasztalatlan leányokkal…

– És még mennyire! – magyarázta a franczia kisasszony – higyj nekem, csak őt válaszd édesem!…

– No megállj, te madárijesztő! Hát az a vén pávián vesztegetett meg téged?

– Hisz csak ne volna a gróf olyan komoly, – -92- töprengett tovább Mariska – mindegyre elalszik! Én pedig úgy szeretek ébren lenni és nevetni.

– Már én csak jobb szeretek Laborczy Andrissal kaczagni! – kiáltotta Mariska csökönyösen.

– Hisz az igaz, hogy kicsit zöld, de azért mégis kedves fiú. Csak ne volna vidéki, – én Pesten az Andrássy-úton akarok külön palotában lakni…

Andrisnak csak a «zöld béka» volt a fejében, és már majd hogy be nem ugrott a boudoirba, midőn a függöny előtt azért mégis megállott. A függönyrésen beláthatott; kihevülten ott állt a szöszke Mariska és kezeit tördelte. Mindegyre kisimította szeméből lelógó fürteit. Olyan csinos, olyan kedves volt!… Andris megesküdött magának, hogy küzdeni fog érte mindhalálig.

– Hát ha már nem veszed a grófot, – kérdezte a franczia kisasszony, – akkor mit akarsz? Valamire el kell határoznod magad!

– Már el is határoztam, – kiáltotta Mariska daczosan. – Vedd a kalapod, megyünk a javasasszonyhoz.

– Igen, – nekem már mindegy! Azt teszem -93- a mit ő mond. Mindig jó tanácsokat adott a családunknak. Jer – –

Andrisnak csak annyi ideje volt, hogy épp oly nesztelenül megugorjék, mint a hogy bejött, Három szökésre lent volt a lépcsőn. A pitvarban a homlokára ütött, – tudta ő már, mit kell csinálnia! Dehogy ment vissza a tenniszpályára Ellenkező irányban futott át a park sűrűjén, átmászott a falon és lelkendezve rohant tovább a falu vége felé, a javasasszony házikója iránt.

II.

Andris lihegve botorkált át a piszkos konyhán s benyitott az Örzse néni szentélyébe. Olyan éjféli sötétség és rejtelmes büdösség volt ebben a szobában, hogy tátott szájjal állt meg, sőt némi tisztelettel vette le zöld kalapját. Aztán várt. Valami titokzatos neszszel mozdult meg a sarokban s ő úgy érezte, tánczolva, vagy szökdécselve közeledik feléje. Egyszerre hatalmas csípést érzett a lábikráján, a mire káromkodva gyújtott gyufát. Egy vén holló állott előtte a földön s félrehajtott fejjel szemrehányólag nézett rá… Köröskörül gáliczzöldre volt festve a szoba s a rozoga szekrényeken befőttes és ugorkás üvegekkel vegyest orvosságos üvegcsék álltak, melyek -94- még a banya bábai prakszisából maradtak ott. Egy asztalon valami rozsdás homokóra díszlett s mellette két pakli piszkos kártya hevert… De félrehúzódott a túlsó kamra rikító vörös függönye s két szál gyertyával kezében belépett a banya. Terjedelmes parasztasszony volt, kinek szélesre hízott, lapos képe úgy nézett ki a sok szennyes kendő közt, mint valami rosszul sült cselédkenyér. De minden kenetteljessége daczára apró szúró szemeivel azért ravaszul méregette a jövevény nagyságos urat. Ünnepélyesen ült le a sarokba jósnői trónjára, amelyről Andris némi vizsgálat után látta, hogy nem más, mint egy betegeknek való masina-szék.

Andris szeretett volna beszélni, de nem tudta hol kezdje. A javasasszony azonban nem váratott magára; fontoskodó hókusz-pókuszokkal mormogott valamit a jövendőről s arról a «nagy titokról», a mi a nagyságos úrra vár, aztán megcsókolta a piszkos kártyát, vállára hívta a hollót és valami csodabalzsammal keresztet csinált vendége homlokára. Roppant büdös volt ez a sárga zsír, de Andris még állta. Végül a banya egy aranypapirral beragasztott varázsbotot vett elő s egy kört rajzolt a dohos földre.

– Álljon bele, nagyságos úr, ballábbal a skórpióra, jobblábbal a halakra…

– Skorpió… halak? – ismétlé Andris a türelmét -95- vesztve – hallja néni, ne komédiázzon tovább! Nem ezért jöttem én ide.

– Hát az tetszik, – kiáltotta Andris sebesen, egy csomó bankót húzva ki a zsebéből – hogy mindjárt ebben a perczben itt lesz a nagyságos kisasszony. Ismeri maga őt, úgy-e?

– Na hát, idejön megkérdezni, hogy ki az a bizonyos, a ki őt igazán szereti. Érti? Fogja ezt a pénzt, – ha kiveti neki a kártyában, hogy én vagyok az a bizonyos, még háromszor ennyit kap…

A javasasszony gondosan megszámlálta a pénzt, aztán nehéz sóhajjal felelt:

Andris még egy bankót nyomott a markába. Ez már aztán varázshatással volt a vénasszonyra. Egyszerre felvette előbbi jósnői szerepét és kenetteljesen terjeszté ki karjait.

– Látok a jövőbe! Mégis csak a nagyságos úr az igazi, – megmondtam volna én azt e nélkül az apróság nélkül is… -96-

– No hát akkor nézzen meg jól néni, – mondá Andris hetykén a banya elé állva – aztán a szerint beszéljen!

– Szép barna férfi, – szavalá a javasasszony – középtermetű, piros arcz, kék szem, – uram Jézus, a boldogság jegye a képén!

– Négy piczi anyajegy keresztformában, – folytatá Örzse néni meghatottan, – fehér ruha az ártatlanság képe, zöld kalap a remény színe.

– Hová?… De a banya ekkor már a piros függöny mögé tuszkolta. Andris azonban még egyre visszaszólt:

– Néni, huszonöt esztendős vagyok… az apám alispán volt… Még háromszor ennyit kap ha sikerül!

– Andrisnak hívnak… De ekkor már beléptek Mariskáék a szobába. A fiatal ember óvatosan lépdelt előre a dohos kamarában. Az ördög tudja, micsoda állatok futkostak át a lábai közt. Végre az egyiknek a farkára hágott: macska volt -97- az istenadta és csúnyát sikított… Aztán csendes lett, békén hallgatózhatott.

Tisztán kivehette, hogy csakugyan Mariska az, a ki odabent olyan izgatottan beszél! A javasasszony csitította; a franczia kisasszony is szólt párszor, meglehetősen türelmetlenül. Egyszerre aztán egész hangosan felkiáltott a szöszke leány:

– Igen, azt mondja meg nekem Örzse néni, hogy ki az, a ki engem igazán szeret!…

Andris szívdobogva várt; valami rejtélyes állat megint csipkedte a lábikráját, de ő azért meg se moczczant. Odabent csend lett; a javasasszony nyilván a kártyát vetette. Végre megszólalt a kenetteljes hang:

– Öröm, – esküvő, – boldogság! Látom… látom azt a bizonyost. Szép barna ember, középtermetű, piros arcz, kék szem – orczáján anyajegyből kereszt, – az állhatatosság jegye. Fehér ruha az ártatlanság képe, zöld kalap a remény színe. Szeret nevetni…

– Azt nem tudom, – felelt Örzse néni kenetteljesen – de fiatal. Huszonöt éves. A-val kezdődik a neve…

– Andris! – sikoltotta a leány rajongva – -98- mégis csak ő szeret engem igazán és én is őt szeretem, Leocadie! – az övé leszek…

Andris egy akkorát ugrott örömében, hogy megint ráhágott egy macskára a sötétben. A hölgyek sietve távoztak…

III.

Estére megvolt a nagy bál a Katholnay-kastélyban. Lejöttek erre a mulatságra a leghíresebb pesti piknik-rendezők és tánczosok. Maga a keringő-király, a kit csak úgy hívtak, hogy «Boston» Nándi, volt a főrendező, – ő meg akarta mutatni ezeknek a falusiaknak, hogy kell bostont tánczolni. Tehetségeket keresett a jövő pesti farsangra… Azonban hiába lejtett leghivatalosabb arczával a terem közepén, senki se méltányolta művészetét. Mindenki ámulva a házikisasszonyt nézte. Mariska, ki rendesen annyira szeretett nevetni, most sápadt és komoly volt. Alig tudta felvetni a szemét, alig tudott felelni a kérdésekre. Tánczolt mindenkivel, de mintegy álomban… A parti-vadászok eleinte örültek a dolognak, mert látták, hogy a leány szerelmes, – persze mindegyik meg volt győződve róla, hogy ő bele. De utóbb Frech Aladárnak aggodalmai támadtak: hátha ez a megilletődés inkább vagyoni eredetű, hátha az öreg vesztett a börzén?… Nos, nagy -99- ünnepélyességgel adták át Mariskának a meglepetéseket; feltűnt a gróf gyönyörű virágpárnája, mely elég jelentősen egy kilenczágú koronát viselt nárczisokból. Andris csak nevette a vetélytársak erőlködéseit. Ő ugyan nem vett ajándékot Mariskának, nem tánczolt vele, sőt feléje se nézett egész este. Csak titkos örömmel szemlélte, a leány szemei lopva hogy keresik őt minduntalan… Eltánczolták már az első négyest, jött utána megint boston és mazurka, – végre Nándi ünnepélyesen adatta meg a jelt a második négyesre. A parti-vadászok ekkor mintegy búcsújáróba mentek az aranyhalacskához, hogy a szerelmi tánczra felkérjék. De a világ növekvő ámulatára mindannyian hosszú orral kullogtak vissza. A többi párok már felálltak, ekkor Nándi elkiáltotta magát: «Urak, a házikisasszonynak nincsen párja!»…

– De van! – dörgé ekkor váratlanul Laborczy Andris. A bámuló sokaság közepette mintegy diadalban ment oda a lesütött szemmel várakozó leányhoz. Nem is kérte fel, csak annyit mondott neki: «Jöjjön Mariska nagysám, álljunk fel…» És a leány felkelt és boldogan tette karját az övébe. Mintha kicserélték volna, ismét a régi lett: nevetett, kaczagott kitörő örömmel. Nem törődött senkivel, semmivel, csak Andrist nézte… -100-

Elhülve szemlélték ezt a parti-vadászok, de még mindig tréfának vették. Csak mikor annak a hires II. négyesnek a hatodik figurájában Mariska állt ki a párnatánczra és a szívalakú piros párnát mindenki mellőzésével mégis csak Andrisnak adta, – akkor tisztában volt az egész bál a helyzettel. A négyes után egyáltalában nem akart a leány többet tánczolni… Ekkor történt, hogy Frech Aladár kiment az előszobába s elég hangosan mondá az inasnak: «Pakoljon!»

Nos, a névnapi mulatság sokkal előbb végződött be, semmint a megyebeli ifjúság várta volna. Másnap aztán megtudta a világ, hogy Laborczy Andris még azon az estén eljegyezte volt magának Katholnay Mariskát.

Pár év telt el, – a fiatal pár a legboldogabban élt és a Laborczy Andris gazdag háza volt elismerten a legvendégszeretőbb az egész vármegyében. Úgy hívták őket: a nevető pár, mert szerettek kaczagni, de sohasem egyedül, hanem benső szeretettel mindig együtt. Igaz, hogy mintegy varázsszóra minden kivánságuk beteljesedett.

Egy fiút óhajtottak és ime Muki bácsinak csakhamar meglett az a legnagyobb öröme, hogy -101- egy piros-pozsgás unokát tartson az ölében. Ahogy így együtt ültek hárman, naphosszat eljátszott a gyerekkel.

– No gyermekeim, – mondotta egyszer meghatottan, – ime láthatjátok, igaza volt szegény boldogult feleségemnek: a boldog házasságokat mégis csak az égben kötik!

No erre a nagy mondásra már mégse tudott nyugodni Laborczy Andris! Furfangos esze már úgyis régóta gyötörte: mért ne tudják meg a többiek is, hogy milyen ravasz és okos tud ő lenni, ha szükség van rá? Most itt volt a percz.

– Dehogy is kötik az égben, Muki papa! – kaczagott vígan – te Marcsa, tudod-e, ki volt minálunk a mennyei gondviselés?

– No hát én! – hahotázott Andris, – emlékszel-e a javasasszonyra? Ugy-e ő mondta neked, hogy csak velem lészsz boldog? Hát boldogok is vagyunk ugy-e? Pedig lásd, én vesztegettem meg azt a vén banyát!

Mariska letette a kis gyereket és szinte ijedten kelt fel. Kissé sápadt volt.

– Dehogy is bolond viccz, – kaczagott a férj, – való igaz! Okos urad van, mi? -102-

Egymásra néztek és még mindig nevettek. Akkor aztán egyszerre elkomolyodtak.

– Semmi kedvesem, – felelt az asszony merengve – csak most egyszerre sok minden eszembe jut… Hát nem te vagy az igazi?! No látod, mennyiszer gondoltam én erre és sose mertem hinni, hogy csak… ilyen az igazi szerelem – – – -103-

Bizalmas baráti körben késő éjjelig együtt maradtunk. Vacsora után egy darabig még tréfásan beszélgettünk a napi eseményekről, de aztán, észrevétlen elvontabb és bizarrabb thémákba mélyedtünk bele. Lassankint elhagytuk a közönyös jelent s gondolatunk, mint a nyugvópontjából kibillentett inga, a messze multba lendült, de csak azért, hogy egy bizonyos ponton tul félénken álljon meg az ösmeretlen előtt s visszalengjen onnan, – átsuhanjon még egyszer a jelenen s a másik még rettenetesebb ösmeretlen felé: a jövőbe tévedjen… Az éj növekvő csendjében egyre halkabban beszélgettünk a tudomány csodás új vívmányairól. Vajjon meg fogja-e tudni oldani Dubois-Reymond a hét világrejtelmet? Meg fogja-e magyarázni valaha a gondolatképződés vegyi folyamatát, – az élet s mindenek felett az Én titkát?… Eszményi vágyaink egyre hiúbb ábrándokba foszlottak szét. -104-

Már felkeltünk s menni készültünk, midőn sajátságos véletlen folytán épp a bucsuzás pillanatnyi csöndje alatt kezdett el az óra éjfélt ütni. Máskor fel se tünt volna nekünk ez, de most olyan bolond hangulatban voltunk! A régi babona önkénytelen ünnepélyességével hallgattuk végig az öreg óra zengő tizenkettes szavát. Mintha bele akart volna szólni előbbi vitatkozásunkba, vagy tán tartóztatni akart?… Összenéztünk. A nők leültek, mi is követtük példájukat.

S aztán halkabban, de annál hevesebben indult meg a társalgás és egészen új mederben. A szemek lázasan gyultak ki. Hja, bizonyos dolgokról egészen másként beszélnek az emberek éjfél előtt, mint éjfél után! Éjfél után színt vallanak az emberek… Kimondottuk a nagy szót: halál, s társaságunk egyszerre arra a bizonyos két táborra szakadt, a tuléletben hivők s a tuléletet tagadók táborára. Elkeseredetten vitatkozott a két párt s «szuggesztió», «hipnózis», «telepáthia», «jelenések»: a nagy rejtelmet kisérő e kisebb rejtelmek nagyra nőttek meg a vita hevében. Mindenki tudott a maga vagy a mások életéből megmagyarázhatlan jelenségeket felsorolni… A halál! Szokatlanul megkapott, szívünkbe markolt most ez a fekete rém. Hogy is élheti az a balga ember a boldogság illuziójával -105- életét, mikor ugyis tudja, hogy bizton el kell következnie s bármikor elkövetkezhetik az a rettenetes percz?!

– S a mi legborzasztóbb, mondottam, az az, hogy nincs más mód ebből az életből kiszökni! Akármily őrülten futkosunk is a ketreczben: a halál marad az a fekete rés mindörökké, a melyiken át kijutunk a szabadba… De hová jutunk? Tán a semmibe…

És itt lett a két párt vitája a leghevesebb. A pozitivisták a halál utáni teljes megsemmisülésben pihenést, boldogságot láttak, a többiek azonban rémülten tiltakoztak a megsemmisülés gondolata ellen. Lehetséges volna az, hogy Isten egy Goethe lelkét, mely egy óriási mindenség, pillanat alatt nyomtalanul elveszítsen? Nem veszhet az el, – csak eltűnik, – de hová? Oh, ha tudnánk valamit, tán másképp élnénk s mindenek felett másképp készülnénk elő a végre… Vajjon meg fogja-e valaha végérvényesen oldani a tudomány ezt a rejtelmet? Mért nem figyeli meg jobban a halál pillanatát, – mért nem fogja fel lombikba a haldokló utolsó sohaját: az egész halottas szoba levegőjét? Ott kell a titkot meglesni, mint annyi egyéb tüneményen, mért nem kisérleteznek a halálon?…

– Kisérletezni a halálon?… mormogá töprengve. -106- Hát én tudok egy embert, a ki egyszer egy nagyon sajátságos ilyen kisérletet tett. Hogy hogy ütött ki, – azt majd meglátják. Akár pozitivista az ember, akár más, elhihetik, mindenképp veszedelmes az ilyen kisérlet… Előre bocsátom, – én ma sem értem a dolgot és nincs véleményem felőle. Puszta laikus vagyok: elmondom az esetet, úgy a hogy láttam és tudom…

… Jól ismertem őt és sokat voltam vele a mi kis párisi kolóniánkban. Furcsa kolónia volt ez, önök tán hallottak felőle… Úgy hívtak bennünket: Les Treize Bizarres, mert ha mindannyian összejöttünk a «Lilas», vagy valami más félreeső kávéház hátsó sarkában, hát tényleg tizenhárman voltunk. És nem volt jó hírünk még a latin negyedben sem, daczára annak, hogy különczködés dolgában ott elég elnézőek az emberek… Pedig igazán nem akartunk mi különczök lenni, sőt egyáltalában semmit se törődtünk a világgal. Sok rosszat elmondhattak a mi minden világrészekből és minden nemzetekből összeverődött társaságunkról, mondhatták, hogy festőink és iróink impresszionista bolondok, ultra-Wagnerista zenészeink egyenesen őrültek, – mondhatták, hogy politikusaink anarkisták s természetbuváraink -107- veszedelmes mágusok: de egy dologban mégis felette álltunk a többieknek. Őrültek voltunk, de a nagy ideálok őrültjei! Ki akartunk törni az emberi tehetetlenség sorompóiból, – a végtelen felé akartunk szárnyalni… Nem volt ott úgynevezett «köznapi» ember. A gondolatvilág kozmopolitái voltunk, a szó nemes értelmében vett Emberek, kik már felülemelkedtek a fajbeli különbségeken s abban az eszményi köztársaságban élnek, melyről a régi görögök álmodtak s melyben az ideálokért való rajongás az egyedüli kötelesség. Az ausztráliai festő Ruppert idealizmusától a Petroff nihilizmusáig a lélek spektrumának minden színe képviselve volt ott. Önökre bizom, hogy minő színben lássák a borongós Everard Dismal-t, a mi magyar «Diogenesünket», engemet vagy azt a szomorú végü Ikaros-Olivért, ki végtelen utáni vágyának esett áldozatául…

Nos és Alaric Dismal… Különös ember volt ő. Ha úgy vissza gondolok, hajlandó vagyok azt hinni, hogy «Treize Bizarres» társaságunk voltaképp neki köszönheti démoni hírnevét. Épp az egyéniségeknek színekben való látásáról volt szó: nevessenek ki ezért a rögeszmémért, de én festő vagyok és csak színekben tudok gondolkozni, – épp úgy mint zenész barátunk, Cordelass, ki csak hangjegyekkel tudott jellemezni a társalgásban… -108- Én ezt az embert mindig nagyon sötét ultraviolett-ben láttam. Értik-e, mit akarok ezzel mondani? A nyugtalanitó rejtelemnek a színe ez… Nos, és bevallom alig láttam még egy másik olyan nyugtalanító és rejtelmes jelenséget, mint a minő Alaric barátunk volt.

Amerikából származott ő is, csakúgy mint közeli rokona Everard Dismal. Csak a legujabb és legellentétesebb fajkeveredések tudnak ilyen sajátságos tipusokat előidézni. A család maga tiszta normann eredetü, de anyai részről úgy szólván minden nemzet vére belé lett ojtva. Anyja norvég volt, nagyanyja kreol… Tudom, merő theoria az ilyen okoskodás, de én gyakran kérdeztem magamtól: – vajjon komor miszticizmusa nem skandináv elem-e benne? s vajjon kegyetlenségi ösztöne nem a spanyol vérre vezethető-e vissza?… De hagyjuk az eféléket.

Szeretném önöknek az arczképét megfesteni, úgy ahogy a legnagyobb arczképfestő, Whistler, esetleg megfestené. Mondom, ultraviolettben látom ezt a képet egészen… A háttérből, mintegy árnyékban, bontakozik ki az alak. Angolosan nyulánk alak ez, melyben még megvan valami abból az aczélos szikárságból, mely annak az athléta fajnak a legcsenevészebb tipusaiban is feltalálható. Hanyagul elegáns, kissé különczködő öltöny, a harminczas évekből való magas -109- gallér és feltünően széles, fekete atlasz-nyakkendő, melyből merész hajlással nő ki a nemes fej. Sűrű és meglehetős hosszú sötét haj kereteli be a borotvált, keskeny arczot. Van ennek az arcznak a színében valami megdöbbentő: szinte megkövesít merevségével az az egyöntetü fakó szín… A vonások finomak és élesek, tán csinosak is volnának, ha a keskeny ajak nem lenne olyan nyugtalanítóan különös. Mi az benne? Közöny, gúny, kegyetlenség? Borzasztóan tud hallgatni ez az ajak: a titok jelképe az a száj… A homlok, mintegy ellentétül eszményien szabad és nyílt. És a szeme… Nos, itt baj van! Nem hiszem, hogy maga Whistler vissza tudná adni e szürke szemnek a fényét s azt a hatalmat, a mi belőle árad. Az ember sohase tudja eldönteni, hogy mi ez a pillantás: egyszer láthatatlan bonczkés az, a mi fájóan metsz, máskor maró sav, a mi megbomlasztja a lelket, az akaratot, máskor meg altató szer, a mi zsibbaszt, legtöbbször azonban valami kimondhatatlan mázsás súly e tekintet, mely alatt moczczanni se lehet… Lidérczfény volt az Alaric Dismal szemében. – Bocsássanak meg, ha festői hajlamom egy pillanatra elragadott s szóval rajzoltam meg ama kép vázlatát, a melyet a valóságban, fájdalom, sohsem fejezhettem be. Szükségesnek tartottam az Alaric szemének a jellemzését mert fontos -110- szerepet játszott az nemcsak orvosi életében, hanem különösen annál a bizonyos kisérletnél.

Orvos volt, – legalább mialatt én ösmertem, egy párisi kórházban működött. Gyakran igyekeztem rengeteg tudásának az eredetét kutatni, de szerfölött zárkózott természete mellett bajos volt ez. Annyi bizonyos, hogy átfogó elméjével harmincz éves koráig annyit tanult ő, a mennyit más ember négyszer annyi idő alatt se tanult volna meg. Foglalkozott a természettudományok minden ágával s tiszta képe volt az összes bölcsészeti rendszerekről. Maga mondta, hogy puszta véletlen, hogy most orvos: nem akart ő speczialista lenni semmiben! A speczialista mindig napszámos, bányamunkás, ki bányája fenekéről nem látja át többet az egészet. Ő pedig át akarta látni a teremtést. A mint látják, természettől átfogó és összegező, vagyis bölcselkedő elme volt. Gondolt-e valami bölcseleti rendszer alapítására? Nem hiszem: belátta ő, hogy még a legtárgyilagosabb rendszerek is többnyire a nagyon egyéni véralkat puszta játékai… Épp mert úgy átlátta az emberi erő határait, miután túlkorán jutott el erre a magaslatra, – miután fiatal volt arra még, hogy lemondjon, hát kétségbeesett. Hiszem, hogy kétségbeesésében vesztette el lelke egyensúlyát -111- s fordult olyan tehetetlen daczczal a hét világrejtelem felé, hogy közülök a legnagyobbat, a halál problémáját ostromolja meg.

Nincs naivabb valami annál a tudósnál, a ki egyszer elszámította magát és úgy számol tovább. Nem mondom, hogy Alaric elszámította magát, de egy rögeszmébe mélyedt bele. Hitt abban, hogy megoldja a halál problémáját… Évek óta folytatta már tanulmányait s bizonyos logikus rendszerrel. Átgondolta mindazt, a mit az emberek előtte a halálról gondoltak, megfigyelte a hideg józanság s a rajongó babona váltakozó hullámait a századokon át s most, hogy korunkban a két áramlat, mintegy döntő csatára készülve, együvé került: a maga nemében tökéletes tárgyilagossággal tanulmányozta mind a két fél érveit. Azok közé a ritka orvosok közé tartozott, a kik nem vetik el a priori a spiritizmust, a kik nem akarják minden áron, hogy «igazuk legyen…» Ő tudni akart s mindegy volt neki, akármelyik párt által ér czélt… Megtette azt a látszólag lehetetlen dolgot, hogy egyszerre tanulmányozta a laboratoriumban az élettan legujabb vívmányait s a spiritiszta üléseken a levitáczió, az automata írás, a fénytünemények s a materializáczió megdöbbentő jelenségeit. Egyiket a másikkal ellenőrizte: egyszerre volt a Ribot s a Crookes tanítványa… Ilyen körülmények mellett lázasan -112- váltakoztak benne a félmeggyőződések. Volt egy idő, midőn már remegve hitte, hogy czélt ér. Meggyőzve érezte magát a tudományosan ellenőrzött spiritizmus által s épp előkészületeket tett arra, hogy megfigyelje az astrális testnek a halál pillanatában való kiválását, – mikor pár álmédium leálczázása visszavetette őt kételyeibe. Ekkor ismét visszavonult a klinikára, az idegbetegek s elmebajosok osztályára. Ott, a hol a lélek olykor meghal a még élő testben, ott tán megleshette a nagy titkot… Különösen érdekelte az, hogy a suggesztió és a hipnózis mint képesek megcsonkítani, vagy megsokszorozni az egyéniséget: mint válhatik egy test léleknélküli bábbá, vagy többlelkü szörnynyé – – Nos, ott lett ő a hipnózis ama híres vagy tán hirhedt mesterévé, a kiről egy időben egész Páris beszélt. Pár furcsa esetét nemcsak a sajtó, de a rendőrség is tárgyalta. Hiszem, hogy kegyetlen kisérleteiben jóhiszemü volt ő. De az emberek már féltek tőle a Quartier utczáin s a leányok ijedten szöktek előle, mikor a kávéházba beléptünk. Megdöbbentő hatása volt a nőkre… Ha Alaric Dismal nem a halál keresőjének, hanem Don Juannak születik, minden asszony az övé. Így is mesés «kisérletei» lehettek… Mert ne feledjük el, hogy a halál e komor keresője egy mindössze harmincz éves fiatal ember volt, ki mint az agybelileg -113- túlfejlett fiatalok általán, teljesen külön tudta választani a testet a lélektől…

Én csak egy szerelmét láttam… Sohse felejtem el azt az éjszakát abban a földalatti chantequi-veut kávéházban. Egy ijedt arczú, sáppadt, mellbeteg lány állt a pódiumon a szivarfüst és az abszinthgőz közepette. Valami szegény varrólány… Nem volt szép – és mégis, higyjék meg, volt valami benne, a mi bűbájossá tette ezt a szegény teremtést. Az látszott rajta, hogy a sorvadó testben mint szabadul fel, mint nő meg a lélek… Énekelt és én bevallom, hogy soha tán dal mélyebben meg nem hatott, mint az ő dala. Tavaszról, szerelemről énekelt ez a mellbeteg leány – s a halál árnyéka volt rajta… Pillanatra egészen elfelejtettem, hogy barátom mellettem ül. Csak a leány arczáról, annak az átváltozásáról vettem észre, hogy Alaric Dismal ránéz. A sáppadt teremtés még nem nézett vissza rá, még nem tudta, honnan árad rá hatalom. Csak zavarba jött s párszor úgy tett a kezével, mintha legyet akart volna elűzni az arcza elől. Akadozni kezdett, – egyszer aztán megtalálta a pillantása az Alaric tekintetét. És ekkor végképp elakadt a szava. Még egy darabig ott állt, párszor hanyatt vetette a fejét, de mind hiába; szemei fogva voltak már. Visszanézett, – vissza kellett néznie Dismalra. A közönség tapsolt, -114- zajongott… A szomszéd asztaltól felkelt egy diák, a leány kedvese s erőszakkal levonszolta őt az éljenző társasághoz. Ekkor intett Alaric, hogy keljünk fel. Dulakodás támadt oda át, – a leány kiszakította magát s szintén felkelt. Ott állt s mint egy szobor nézett démoni barátunkra. A hogy egyet léptünk kifelé, ő is előre lépett…

Kint voltunk a nedves éjszakában. A leány, mint egy alvajáró jött utánunk s aztán remegve állt még Alaric előtt.

Ennyi volt az egész. Beültünk egy kis kocsiba. Én nem értettem s csak ámulva kérdeztem magamtól: mit akar Dismal ezzel a mellbeteg leánynyal?…

Ez volt Jeanne, az ő leghiresebb médiuma, kinek neve több fontos és érdekes tanulmányában előfordul. A leány attól az estétől fogva nála lakott, a mi nekünk bő alkalmat nyujtott arra, hogy rossz élczeket faragjunk a «megtért és szerelmes» Alaricra. Ő csak különösen mosolygott és hallgatott. A mit e szerelemről tudok, nem is tőle tudom, hanem a leánytól. -115-

Szegény Jeanne! Mennyit sétálgattam vele a Luxembourgban! Oda szökött ki fogságából hozzám sírni. Előttem kiöntötte a szivét. Nagyon boldogtalan volt. Nem tudta ő voltaképp, mi van vele… Sokszor kérdeztem tőle: szereti-e Alaricot?

– Több az a szerelemnél, mormogta egyszer ijedten, – félek tőle, rettegek! Nem merném nem szeretni őt – –

Mennyiszer volt a száján valami, hogy elmondja és sohse merte. Legtöbbször hirtelen hagyott el, mint egy parancsszóra. Megérezte ő, ha Dismal csak rágondolt és kereste s akkor mennie, futnia kellett… Nem tudom, mind igaz-e, a mit mondanak, de Alaric hallatlan kisérleteket tett ezzel a leánynyal, mondják, szuggesztiója hatása alatt a leány lopott sőt hipnotikus parancsára – megcsalta őt, Dismalt! Ez esett a boldogtalan szerelmes leánynak a legnehezebben, de végre is győzött zsarnoka ereje. Megcsalta s utána rettenetes volt a bánata… Ekkor teljes volt az Alaric hatalma felette: csak rá kellett néznie s automata bábbá vált azonnal. Mikor utoljára láttam, pár nappal az előtt, hogy a kórházba került, akaratnélküli élőhalott volt már Jeanne.

Mert félév mulva csakugyan kórházba került a leány. Igaz, hogy mellbetegsége tán e kisérletek -116- nélkül is oda vitte volna őt… Sokszor meglátogattam ott. Megdöbbenttő gyorsan, szinte szemlátomást sorvadt el. És mentől jobban hanyatlott, annál eszelősebben szerette kedvesét. Esdekelt egy csókjáért, egy öleléseért, – lopva, félve megcsókolta a ruhája szegélyét…

– Oh de sokat kínoztál, sohajtotta egyszer elalélva a Dismal karjai közt, és én mégis szeretlek. És szeretni foglak még halálomon túl is.

Egész éjjel az erődítések körül bolyongtam Alarickal. És megborzadtam tőle. Akkor láttam, hogy a tudás legnemesebb idealizmusa mint válhatik kegyetlenséggé.

Akkor láttam, hogy ha valaki egy eszmét emberfelettien szeret, megszűnik ember lenni.

– Ostobaság! Miért nem kérded, hogy szeretem-e a hipnózist? Értsd meg, megtaláltam: a szerelem nem más, mint hipnozis. Soha két ember egyformán nem szeret, épp mert az egyik mindig médium, a másik mindig hipnotizáló. Az a médium, a ki jobban szeret, az a hipnotizáló, a ki kevésbé…

– Tehát a tudományért, mindenre képes volnál, – még embert is ölnél?

– Még embert is ölnék, – még téged is megölnélek, -117- ha tudnám, hogy eszményi czélom elérhetem s az emberiséget egy óriási gondolattal gazdagíthatom! Jusson eszedbe az a két skót orvos, a kik gyilkoltak, hogy hullájuk legyen boncztani tanulmányaikhoz…

– Az vagyok, de elérem czélom! A halál, a halál! Az az utolsó legnagyobb vizsga, a mely azért olyan rettenetes, mert senkit se buktatnak meg rajta. Nos, most majd megbuktatom én azt a fekete professzort! A rém nyakán van a kezem!

– Majd meglátjuk! Most majd biztosan megtudok valamit. Azt, hogy van-e másvilág. Ha van, most szint kell vallania. Fogadjunk, hogy az eredmény negativ lesz, de ez a negativ eredmény eldönti a kérdést, várd be a kisérletemet.

Nem emlékszem már, hány napra rá történhetett. Egy novemberi estén sürgős üzenetet kaptam Alarictól: fussak azonnal, Jeanne haldoklik. Lihegve toppantam be a kórház külön betegszobájába.

Csak egy vázlat: fehérre meszelt szoba, fehér függönyök, fehér ágy, rajta egy viaszszerü fuldokló váz. Az éjjeli szekrény orvosságos üvegei -118- közül két gyertya hint gyér fényt erre az iszonyú fehérségre.

Alaric tagadólag intett. Valami torz mosoly vonaglott az arczán… Fagyos figyelemmel leste a haldoklót tovább.

Szegény Jeannera nem ösmertem rá többet. Hogy kínlódott, hogy nyújtózott, – oh de nehéz vizsga az a halál mégis! Lélegzete már ki-kimaradt, de fuldokolva tovább suttogott azért.

– Még nem… mormogta Alaric mintegy magának. Nem is hallotta, mit mond a leány. Kivette az óráját. Nem tudtam, mit akar, de sejtettem, hogy a vég pillanatát akarja kiszámítani.

Jeannenak már be volt hunyva a szeme. Arczára rémesen ült rá a Facies Hippocratica. Kifáradt már egészen; a lélegzetek elhalóan rövidekké váltak.

Oda dőlt az ágyra s két kezébe fogta a leány fejét. Felemelte s két mutató ujjával felnyította a szemeit.

A leány, mint egy villanyáramra rezzent össze. Visszatért a tudat szemeibe. Ah Istenem, mosolygott… -119- Ránézett Alaricra. Olyan volt a szava, mint a lehellet:

Most összehúzta a nyakát Dismal s a szemébe nézett legerősebb, legkegyetlenebb tekintetével. Jeanne ijedten rázta meg a fejét s kitátotta a száját. Aztán azt a sajátságos elváltozott kifejezést öltötte fel az arcza, a mit akkor láttam rajta, mikor Alaric hipnotizálni szokta volt őt. Nekem úgy tetszett, ez a hipnózis valami megmagyarázhatatlan új életet önt belé…

– De halld parancsomat, – folytatta Dismal metsző hangon, – te meghalsz, de nem hagysz el engem soha. Vissza fogsz jönni egy hét mulva a halálból s elmondasz nekem mindent, értetted?

Emberfeletti erővel küzdött, de kimondotta az utolsó szót. Azt hiszem, akkor lélegzett utolszor. Mialatt Alaric holtfáradtan dőlt a karosszékbe, én meg hosszan elnéztem a szegény Jeanne arczát. Igen, – mintha az az arcz nem engedett volna fel: mintha csakugyan hipnotikus álomban halt volna meg. -120-

II.

A háziasszony, felkelt, mert a lámpa kialvófélben volt már. Iván elhallgatott egy pillanatra.

– Önök értik a helyzetemet – mondotta azután töprengve – vigyáznom kell minden szavamra. Nincsen érdekemben, hogy akár önöket, akár magamat megcsaljam. Ismétlem, nekem nincs véleményem a dologról s önöket sem akarom befolyásolni. Igyekezni fogok az esetet a legegyszerübben és legtárgyilagosabban előadni…

Igen, – hát harmadnap eltemettük szegény Jeannet. Ah, micsoda szomoru egy kórházi temetés volt az!… Ott volt Alaric Dismal is, de őszintén megvallva, nem gondolom, hogy kegyeletből jött volna el. Mielőtt lezárták a koporsót, látni akarta még egyszer az arczot; majd azt hinném, hipnózisa nyomát kereste akkor is a feloszló vonásokban… Ketten kisértük ki a szegényes menetet. Mikor a novemberi ködben a fekete föld ráhullott a koporsóra, mintha valami ellágyulást vettem volna észre a Dismal merev, fakó arczán.

– Sajnálom… – mondotta, mialatt sajátságos kiábrándultsággal nézett széjjel a szürke világban. – Sajnálom az egészet, annyival is inkább, mert tudom, hiábavaló komédia volt. Szégyenlem magamat, de voltaképp tán inkább bosszant az eset. Nem is tudom, minek csináltam. Ostobaság!…

Görnyedten állt meg a temető kapujában. Aztán azonban megint merészen vetette fel a fejét és nézett a füstös Párisra, mely felett kigyult az esti fény.

– Gyerekség! Nem itt, a hátam mögött, hanem ott az igazság, – ott a laboratóriumban! Sohse lett volna szabad onnan kimozdulnom! Gép az ember s a lélek e gép összműködése, – mikor aztán megáll a masina, akkor vége mindennek – good night!…

– Hisz bárcsak jönne! De tudom, úgy se jön. Eh, – elég volt: requiescat in pace. Feledjük el az egészet…

És Alaric Dismal el is feledte a szegény leányt. Elfeledte, mint a hogy az ember elfelejti a tovatünő hullámot. Pár nap mulva már nem is említette többé… Igaz, hogy akkor rendkivül fontos -122- élettani kisérletekkel volt elfoglalva. Úgy fordult a dolog, hogy én nem is mertem neki többet felhozni Jeannet, mert féltem, hogy nevetségessé teszem magamat. Csak egyszer kérdeztem:

– Eh, mit tudom én? Hagyj már békét vele! Én törtem a fejemet… Különös zavaromban tényleg nem tudtam többé. Csak akkor jutott eszembe, hogy Dismal egy heti határidőt tűzött ki Jeannenak, mikor nyolczadnap reggel igen sürgősen magához kéretett.

Diákos, de érdekes bohém lakást tartott a Quartier egyik legrégibb és legszűkebb utczájában. Dolgozószobája valóságos muzeuma volt a régi festményeknek, gobelineknek és butoroknak. Tán épp azok a fantasztikus stilü nagy fekete szekrények tették, hogy örökké sötét volt ebben a szobában, csak itt-ott csillant meg a homályban a szanaszét heverő orvosi műszerek aczélja. – A kandalló mellett ült egy nagy, ódon karosszékben s két tövig leégett gyertya lángolt mellette a párkányon. Ezen a ködös téli reggelen sötétebb volt a szobában, mint valaha. Belebotlottam egy felborított székbe… -123-

Látszott rajta, hogy csakúgy hevenyészve öltözködött fel. Arcza kimerült és sápadt volt és szemeiből mintha kialudt volna a nagy erő. Zavartan mosolygott.

Alaric fázósan húzta össze a nyakán kabátja felhajtott gallérját. Egy pillanatra komoran bámult maga elé, aztán halkan nevetni kezdett.

– Látod, milyen jó, ha az embernek erős elvei vannak! Ezek hiján most felforgatva látnám egész pozitivista rendszeremet s az ördög tudja, mire gondolnék – –

Láttam, restelli a dolgot. Sokáig kertelt, de aztán mégis elmondta az álmát.

– Hát hogy is mondjam?… Még átnéztem élettani jegyzeteimet tegnap este s aztán úgy éjfél előtt lefeküdtem. Semmi alkohol, semmi rendellenesség… Sajátságos észrevétlenséggel -124- mehettem át az álomvilágba. Utolsó éber gondolatom az volt, hogy a laboratoriumban vagyok, aztán egyszerre itt voltam a szobámban. Ösmered azokat a különös álmokat, melyek tán azért olyan nyugtalanítóak, mert mintegy a valósággal versenyeznek? Ösmered azt, mikor az ember azt álmodja, hogy ugyanabban a szobában, ugyanabban az ágyban fekszik, a hol tényleg van? Teljesen úgy láttam ezt a szobát, mintha ébren lettem volna, csak… Felvetettem álmomban fejemet a párnáról. Nyilt az ajtó… Megjegyzem, a külső kulcs mindig mellettem szokott lenni a szekrényemen, de különben is, most jut eszembe, hogy nem a rendes bejárat felől láttam őt bejönni.

Látod ezt az óriási fekete szekrényt, vaspántos ajtaját? Olyan fortélyos, hármas zára van, hogy még sohse találtam lakatost, aki ki tudta volna nyitni. Értsd meg: tudom, hogy üres és nincs benne semmi… Nos, valahogy ez az ajtó nyilt most ki s erre lépett be Jeanne. Öltönye kissé világosabbnak tetszett a rendesnél, de különben annyira a szokott mivoltában jelent meg, – annyira azzal az ösmerős tétovasággal járt, hogy én csak bosszankodtam s unottan vártam a bekövetkezendő panaszos jelenetet.

Odasuhant az ágyam lábához és szokása szerint kimerülten dült le a székre. Arcza tényleg -125- sápadtabb volt a szokottnál s a szeme mintha be lett volna hunyva, de én az igazat megvallva, csak akkor kezdtem figyelmesebben szemügyre venni őt, mikor jobb karjával a szék támlányára felkönyökölt. Akkor meghökkentem; hisz tudod, hogy sovány volt Jeanne mindig, de most, – most keresztül láttam a vállán, láttam a mögötte levő ágyoszlopot. Akkor aztán tudatára jöttem annak, hogy voltaképp csak az arczát veszem ki tisztán. Olyan furcsa szürke-fényes volt. Balkeze mintha nem is lett volna s haja és szoknyája alja valahogy ködbe, fellegbe oszlott szét… Fájdalmasan emelte felém az arczát, de nem nyitotta ki a szemét. Hangja panaszosan halk volt, de azért egészen úgy beszélt, mint régen: mintha csak egy az imént félbehagyott társalgást folytatott volna – –

Szemrehányás volt a szavában. Én felültem az ágyban s végigsimítottam a homlokomat. – Jeanne! te vagy? – Beszélj, – van-e másvilág?

Bevallom neked, – volt valami rémes ennek a fehér lárvának a mosolyában. Én nem hittem neki, – a hogy két kezemet törtem, körmöm -126- belemélyedt a husomba. Most is megvan a helye…

Valami rettegő vadság fogott el. Fel akartam ugrani, hogy megfogjam. De különös volt az, – nyilván az álom tette: meg se tudtam moczczanni. Mintha csak hirtelen megbénultam volna… Mikor magamhoz tértem, egy sereg fontos kérdés jutott az eszembe.

– Oh, fájt nagyon!… Jobban fájt még, mint az élet! Kinos ez az új születés nagyon – – Mért nem hagytál legalább egészen meghalni?…

Úgy gyötrődött, olyan halványra vált egész lenge jelenésében, hogy azt hittem: menten elenyészik… alig halhattam susogó hangját.

– Igen, tudom… azt parancsoltad, jőjjek vissza s mondjam el… De ne kérdezd… nem tudom, nincs arra emberi szó!… Úgy se értenéd… Nincs arra még érzéketek, vakok vagytok… Ti csak formákban gondolkoztok, tapogatóztok, – itt egyszerüen kinyílik az új szem -127- és mi látunk… Látjuk a valóságot… Hogy magyarázzuk nektek, vakoknak, a szineket?…

– Igen, – mondotta Dismal, merőn a szemembe nézve. Fakó arcza ijesztően dult volt, a hogy a kandalló párkányán levő füzetre tette a kezét. – Igen megtudtam sokat, s fel is irtam mindent ebbe a füzetbe. Szuggesztióm erejével, mely által egy már elköltözött lelket még mindig hatalmamban tartok itt ezen a világon, megtudtam rettenetes és érdekes dolgokat. Olyanokat, a milyeneket senki se tud, mert hisz általam jött vissza az első ember a másvilágról! – – Bocsásd meg lázas zavaromat és össze nem függő beszédemet! Értheted, hogy ez a mai éjszaka feldulta egész gondolatvilágomat… Most e perczben még nem tudok semmit… Mi ez? Álomkép, – halluczináczió?… De ha van másvilág, – tette hozzá elképedve, – és én nekem mindegy, hogy a spiritizmus vagy pozitivizmus által oldottam e meg a halál problemáját: akkor bámulni fognak az emberek! Itt az új evangéliom, itt a világ legnagyobb felfedezése. – –

– Képzelheted, hogy a hallottak meghatottak. Hálás rokonszenvvel néztem rá s mondám neki:

– A testtel elvész minden, a mi földi… Te megfogtad költöző lelkemet, parancsoltad, hát azért jöttem vissza. Oh mért nem hagytál egészen meghalni! Testem nincs többé: lelkem tovább akarna haladni az új világban s te visszatartod… Borzasztó az így a halálküszöbe körül, két világ közt lengeni!…

– Jeanne! kiáltottam diadalmasan, hát nem hagysz el, – segíteni fogsz nekem problemámnál – vissza fogsz még jönni?!

– Igen, te parancsoltad… Én nem hagylak el. Mindig vissza fogok jönni – –

… Soká hallgattunk ott kettesében az Alaric Dismal sötét szobájában. A nagy fekete szekrényre néztem s arra gondoltam, hogy ez az ember nem mond el nekem mindent.

– Alaric, – szóltam gyanakvóan, – te azt -129- mondod, most ébredtél fel. Most irtad volna le a Jeanne vallomását, – ezt a husz oldalt?

– Barátom – mondotta végre megadóan – még sem volt az álom – – –

Várjanak csak – igen, ötödnapra ezután láttam ismét viszont Dismalt. Vidékre kellett mennem s visszajövet épp hozzákészültem, midőn a Rue Medicisben találkoztam vele.

Távollétem alatt sokat gondoltam a jelenésre s érdeklődéssel szólítottam meg Alaricot. Felkaczagott, valóságos hahotában tört ki.

– Hát csakugyan elhitted? – mondotta a vállamra ütve. – No, téged ugyan könnyü volt rászedni! Good bye!…

Én nem értettem és ostobán bámultam tovasiető alakja után. Úgy elszégyeltem magam, hogy sokáig nem mertem feléje se nézni. Kicsit bosszantott is furcsa viselkedése… Végre aztán tiz-tizenkét nap mulva mégis felmentem hozzá a laboratóriumba. Nagy csodálkozásomra nem találtam ott; kollégája azt mondta, hogy már nem látták két hete. Irtam neki, de nem kaptam választ… Többször kerestem: ajtaja mindig zárva volt. -130-

Egy éjjel a festőkkel mulattunk a Quartierben. Nem hittem a szememnek, mikor egy rossz hirü kávéház hátsó szobájában boulevard-leányok és diákok orgiája közepette akadtunk rá Alaric Dismalra. Kiütött az angol mértéktelenség rajta: visszataszítóan mámoros és ledér volt. Megöregedett és dult arczára alig lehetett rá ösmerni. Gúnyosan vigyorgott rám a whiskeys és brandys üvegek közül.

– Jeanne?! – kaczagott Dismal, – hát pesze hogy jár hozzám! Másvilági hölgyekkel szerelmeskedem! Jertek, igyunk az egészségükre – – –

Azt hiszem ötöd, – legkésőbb hetednapra az éjjeli találkozás után kaptam meg az Alaric második levelét.

Ködös deczemberi este volt. Lehetett vagy fél nyolcz tájban, mikor felrohantam hozzá. Ott ült egy szál pislogó gyertya mellett a sötét szobában. Hanem ezuttal igazán nem ösmertem volna rá. Két keze baba-szerű merevséggel pihent a szék karfáján s feje erőtlenül dült hanyatt a támlányra. Oly ijesztően mozdulatlan maradt még akkor is, mikor megszólalt, hogy nekem úgy tetszett: ez az ember oda van kötözve a székéhez… -131-

– Bocsáss meg… mormogta tompán, – csunyán viselkedtem… De nem tehetek róla… Nem bírom tovább – –

– Nem! – Sohse fogott józanabbúl eszem. S ép azért tudom, hogy elvesztem. Azért kérettelek ide, mert talán – még – –

– Iván, – suttogta rémesen, – fogd meg a kezemet és huzz – – vigy el engem innen! Iván, hallgass rám, – ha magad nem bírnál velem, hivass fel még tíz, még húsz embert… Esdeklek: vigyetek el innen, – ki – ki a szabadba! – –

Mozdulatlan maradt most is, csak a szemei forogtak gödreikben és pillantottak lopva szét a szobában.

– Hát azt hiszed, hogy mi csak ketten vagyunk ebben a szobában? Nem érzed, hogy rajtunk kívül más is van itt?

Körülnéztem és sajátságos borzongás fogott el… Ez az ember megőrült…

Megragadtam az Alaric kezét s átfogtam a derekát. Sohse láttam még valakit ily rövid idő -132- alatt ennyire lesoványodni. Váz volt már csupán…

Dismal kimerülten támaszkodott oda egy gázlámpához. Nagyot lélegzett s megkönnyebbülten pillantott fel a sötét, téli égre.

– Oh Iván, borzasztó az… A halál után, a mint tudod, nyolczad napra jött el először. – azután hét, hat, öt, négy, három napi időközökkel rendszeresen mindig felkeresett. Az első látogatásoknál még bizonyos diadalmas örömmel fogadtam s beszéltettem. És ő beszélt, mondott megdöbbentő dolgokat. Mindent felírtam, – itt a füzetem… De aztán, egyszerre gyáván csökkenni kezdett bennem a tudományos kiváncsiság, – félni kezdtem. Éreztem, hogy érthetetlen módon gyengülök, fogyok… Barátom, ki nem mondhatom ezt azt iszonyatos érzést. De hisz ez mind semmi, – értsd meg: most már minden éjjel nálam van! – – Tegnap éjjel fellázadtam. Mondtam neki, – megtiltottam, hogy többet eljöjjön. A behúnyt szemű lárva szavaimra egész előmbe suhant s ajkai körül egy új démoni mosoly jelent meg: -133-

Oh ha tudnád, milyenek voltak azok az esték! Mindig megéreztem előre, mikor jön s ekkor valmi ólomsúly nehezedett tagjaimra. Nem tudtam mozdulni… Tűrtem, a meddig lehetett, de ma este már nem bírtam tovább. Rettegés fogott el s írtam neked… Köszönöm, köszönöm…

Elgondolkoztam. Hová vigyem Alaricot erre az éjszakára? Az én szűk szobámban nem volt hely… Végre egy közeli, ösmerős szállóba mentünk fel. Megnyugvással nézett körül a szegényes fogadói szobában.

– Itt jó lesz, – mormogta – itt nincs emlékem tőle… Mert azt hiszem, az én lakásomon az ő emlékei táplálják jelenését…

– Nézd, mivé lettem, – mondotta kinosan – váz vagyok már csupán!… És tudod-e, hogy mi a borzasztó?

– Az, hogy a milyen mértékben fogyok, sorvadok én: a jelenés ugyanolyan mértékben nő, erősödik és válik fényesebbre. Belőlem él, rajtam él az! Mi lesz ennek a vége? El fog emészteni… -134- Maga mondta, hogy lelke, melyet én istentelenül visszatartottam ebben a világban, test híján természetes ösztönnel testet keres. Élni akar és élni fog az én testemmel, én pedig meghalok – – Oh, Iván, borzasztó dolgot tettem, mikor ezt a leányt halála pillanatában hipnotizáltam!

A mennyire csak tőlem tellett, nyugtattam Alaricot. Csak éjfél után mentem el tőle. Úgy látszik, félt, mert még akkor is tartóztatott…

Reggel hat órakor őrültként rohant be hozzám Dismal. Mint a kit üldöznek, eszeveszetten csapta be maga után az ajtót, nekitámaszkodott s rá fordította a kulcsot. Aztán a sarokba menekült s egy karosszékbe rogyott le.

– Végem van, – hörögte – hiába minden! Iván, te ott voltál, láttad azt a szobát… Nos, a mint végre el mertem oltani a gyertyát, egyszerre rámszállott az az ólomsúly, a mi akkor szokott meglepni, mikor a jöttét érzem…

S akkor egyszerre megindult az örvény. Az utczáról feláradó gyér fénynél láttam, hogy megmozdul a szobában minden… A bútorok félretolódtak s úgy helyezkedtek el, mint az én kisérteties szobámban… Felordítottam, de hiába. Az én szobámban voltam megint… Nyilt a nagy -135- fekete szekrény ajtaja és a jelenés lépett be. Merev, fehér arczával jött felém, egészen közel jött hozzám. És tudod, mit mondott? Ezt…

– Hát meg akartál szökni? Hiába menekülsz! Utólérlek itt is. Te visszaparancsoltál a másvilágról, – jó, én eljöttem. De jegyezd meg: érted jöttem s tőlem meg nem szabadulsz…

És ekkor barátom, végre felnyitotta a jelenés a szemét és rám nézett. Iszonyú volt az. Démoni tűz áradt belőle és alattomos mosolyra torzultak ajkai. Iván, – nem a szelid Jeanne ez a jelenés többé! Valami sátáni lárva. Honnan vette ezt a sátáni voltát? Tán testemmel együtt én belőlem? És most a saját hatalmammal engem nyügöz le?… Tudod-e, hogy már olyan élő, mint egy eleven ember?… Már kinyujtotta felém, nyakam felé rettenetes fehér kezét; – mint rémes karmok olyanok voltak az ujjai – –

Alig tudtam megnyugtatni Alaricot. Végre azonban mégis magához tért kissé. Mint egy álomból ébredve rekedten szólalt meg.

– Mi ez? Őrült volnék?… De hisz agyam kétségbeejtő logikával működik. Hát ha ez még is csak álom vagy hallucináció?! Iván, egy perczig se maradok többé Párisban. El, – el innen; rémek vannak ennek a bűnös városnak a levegőjében… Hátha a légváltoztatás segítene rajtam s elűzné iszonyatomat – –

Még aznap délután Rouenban voltunk egy kis fogadónak a szobájában. Utasítottam a személyzetet… Tervem kész volt: még az este visszautazom Párisba s másnap a legjobb professzorokat hozom el szerencsétlen barátomhoz.

Alaric nem akart elereszteni. A gyertya lángjánál olyan volt az arcza, mint egy rémes és szomorú halálfej.

– Iván, ne hagyj el – suttogta – az ólomsúly már megint rámnehezedik, érzem, hogy ide is utánam jön – – Sejtem, hogy ez után már nem csak éjjel, de nappal is látni fogom. Mindig velem van… Szívja életerőmet, Iván! Nem jelenés ez többé, hanem egy élő ember, a ki már erősebb nálam s az én erőmmel fog megfojtani engem – –

Láttam, hogy állapota perczről-perczre súlyosodik. Nem halaszthattam párisi utamat. Búcsuztam és siettem a vasútra. Bárcsak ott maradtam volna nála – – –

Ez volt az Alaric Dismal utolsó éjszakája. Mikor másnap reggel a híres professzorokkal Rouenbe értem, már vége volt mindennek.

A mit most önöknek elmondok, azt a fogadó törvény előtt megesketett személyzetétől tudom. Legfontosabb a szobaasszony vallomása. Ő így adja elő a dolgot: éjfél után egy óra tájban -137- kiáltást hallott a második emeletről. Felszaladt a lépcsőn. Maga mondja, hogy ekkor még eléggé álmos volt, de különben igaz hitére állítja, hogy való igaz, a mit látott. Dismal szobájából egy világos ruhás nőalak suhant ki s ment végig a sötét folyosón. Ott eltűnt, – de hová? Rejtelem ez a házbelieknek, mert ott nincs semmiféle lépcső. Viszont a portás azt vallja, hogy semmiféle világos ruhás nőt akkor éjjel ki nem eresztett a kapun. Mikor megérkeztem, a vendéglős rögtön azt kérdezte tőlem, hogy mit tudok a «Monsier Dismal barátnőjéről?» Őt tartotta a gyilkosnak…

Nem emlékezem már, mit feleltem neki… Felrohantam a szobába. Ott feküdt az ágyon Alaric Dismal holtan. Szederjes arcza rémületbe volt beledermedve, szája tátva maradt és szemei mintha még mindig valami iszonyatos látományra bámultak volna. A hogy görcsbe meredt kezét leemeltem álla alól, akkor láttam a fojtogatás kétségbevonhatatlan jeleit a nyakán…

– Nos, mit szólnak hozzá? Nekem, a mint mondottam, nincs véleményem az esetről. Ha spiritiszták vagyunk, elhihetjük, hogy egy lélek -138- visszajött a másvilágról, de mint pozitivisták mit gondoljunk? Azt, hogy mindenkép veszedelmes a halállal való kisérletezés. Legveszedelmesebb pedig talán az, a mit Alaric Dismal csinált, ki az élet legrejtelmesebb pillanatában, in articulo mortis hipnotizált embert. Az ő kegyetlen szuggesztiója visszapattant a halál fekete ajtajáról, s őt magát ölte meg: annak a keresőjét, a mi kell, hogy örök rejtelem maradjon. -139-

A kegyelmes úr nagy estélyén, melyet a kongresszus külföldi előkelőségeinek a tiszteletére adott, éjfél tájban vagy négy-öt úr ült együtt az egyik hátsó pipázóban. Afféle elsavanyodott gavallérok voltak, kiket a pezsgő már csak gunyoros rosszkedvre tudott hangolni s kik abban lelték a furcsa kedvüket, hogy havannáik füstje mellől kényelmesen sorra szapulták a bent vigadó szép asszonyokat. A törökös rézasztalkán előttük állt a Cherry-Brandy, hát csak annál jobban belemelegedtek, úgy, hogy mire Balsay Gusztinéra került a sor, tán kissé… meg is feledkeztek magukról. Férfiak közt, kivált ha nincs valami józanabb úr, a ki visszatartsa a többit, bor közben egészen oktalanúl sok bolond megjegyzés eshetik… Denique előbb a hebehurgya, selypítő Gusztit tárgyalták le, aztán a legczinikusabb -140- megjegyzésekkel az elkényeztetett Lili asszonyt kezdték ki, a kit a külföldiek hódolata valóságos királynővé avatott azon az estélyen. Nos, a hetyke beszélgetés közepette az urak észre se vették, hogy egyszerre csak egy idegen fiatal ember lépett be a szobába. Egy egészséges képű, vidéki gentry-gyerek, a kiről senkise tudta, hogy Dombrády Gyurinak hívják s a ki tán épp azért volt olyan legénykedő rosszkedvében, mert senkit sem ismert azon az estélyen. Czigarettát vagy mit keresett a sarokban, de a furcsa élczek hallatára önkénytelenül megállt. A kopasz Rádern Oszkár (a Gida unokabátyja), ki az egész rossznyelvű társaság lelke volt, épp akkor kaczagott legjobban:

– Bizony az az ostoba Balsay Guszti is az ökrei szarvai helyett inkább a maga szarvaival törődhetnék!

– Ha még nincs, hát majd lesz! – kiáltotta a kártyás Törökváry Stefi a monoklijával lapdázva – erre iszunk, mi?

Már koczczintani készültek, mikor Dombrády Gyuri hátratett kezekkel egyszerre csak odaállt a poharak közé.

– Pardon – Dombrády vagyok – mond azzal a merev közönynyel, mikor az ember már a maga kimondott nevét is olyan sértésnek szánja, akár a «gazember»-szót. -141-

– Ha jól hallom, az urak egy jelenlévő hölgyről – nem jól értettem a nevét: Balsaynéról beszélnek?

Rádern Oszkár letette a poharát, egy darabig hülyén bámult az idegenre, aztán prüszkölve nevetett a szemébe.

– Csak azt akartam megjegyezni – folytatá Gyuri – hogy tisztességtelen dolognak tartom egy uri háznál jelenlévő tisztességes nőről így nyilatkozni…

– Ej ha – vágott közbe Törökváry Stefi – ez erős! Pro domo beszél a gyerek – nem megmondtam? Itt is egy imádó!

– Hát én szavamra mondom – tört ki – hogy én nem is ismerem Balsaynét, azt se tudom biztosan, hogy melyik itt a hölgyek közt… de igenis ismerem a háziurat, a ki távolról rokonom és nem tételezem fel róla, hogy olyan nőket hívjon a házához, a kikről ilyen modorban lehetne beszélni! Ezért, ismétlem, tisztességtelen eljárásnak tartom – -142-

– Hohó – pattant fel Rádern Oszkár – és ez az ember még szavát adja, hogy nem ismeri Balsikát – hahaha!

– Fiacskám az öregapád! – felelt Gyuri parlagias nyiltsággal – majd vágok én eret tirajtatok!

És hát vágott is eret rajtuk alaposan, mind a két czinikus gavalléron. Voltaképp a segédek rontották el a dolgot: a helyett, hogy simítottak volna az ügyön, csak annál jobban kiélesítették az ellentéteket. Súlyos feltételek mellett egy délelőtt állott ki Dombrády Gyuri mindkét urral; előbb Rádern Oszkárt kaszabolta össze lovassági karddal, aztán a kártyás Stefinek küldött egy csonttörő golyót a karjába. De a második párbajnál ő is megsebesült: a Stefi lövése is talált, még pedig válla alatt érte. E sebesüléséről azonban akkor még alig vett tudomást a világ, egyelőre mindenki csak azt magasztalta, hogy a gavallér vidéki fiú milyen szépen móresre tanított két czinikus urat, kik gyáván élczelődve nem átallották tisztességes asszonyok becsületébe gázolni. Mert a két párbaj igaz oka, hogy, hogy nem, de kitudódott, (többen voltak jelen az esetnél!) – s harmadnapra már az egész városban egyébről se beszéltek az uri társaságban. Lent a Hölgy-kaszinóban -143- valóságos forradalom támadt az emeleti urak ellen…

Balsay Gusztit, ki semmiről sem tudott, a déli korzón fogták el a jóbarátok a hírrel. Guszti épp szokott naiv kedélységével rótta az aszfaltot, mintha azt akarta volna mondani a járó-kelőknek: «nekem van a legszebb feleségem, nem pedig nektek! És ahhoz érdem kell ám, úgy bizony!»…

– Egy idegen úr, azaz hogy nem idegen, mert Dombrádynak hívják, de hát vidéki fiatal ember és nem ismeri senki. Megverekedett és pedig nem is egy, hanem mindjárt két úrral, Törökváry Stefivel, meg –

– Oszkár bátyámmal! – kaczagott a gonosz Rádern Gida – tudod, beszélgettek a tegnapelőtti estélyen és rossz viczczeket mondtak a hölgyekre…

– Megverekedett?… – makogta – de hát hogy jut hozzá, hogy az én feleségemért megverekedjék? Ki ez a Dombrády Gyuri?

– Gavallérságból tette – nevetett Gida – hinni kell a keresztes lovagnak!…

– No, köszönöm! – tört ki Guszti selypítve – ez igazán szamár egy eset!… A feleségeért csak a férjnek van joga megverekedni – mit tegyek? Mivel tartozom ennek az embernek,… izé… micsoda kötelezettségbe kerülök én egy olyan úrral, a ki a feleségemért mindjárt két párbajt vív?

Balsay Guszti nem felelt, csak elsápadt. A legellentétesebb érzések dulakodása közben felszállt benne a gyanakvás ördöge.

– Megyek haza – mondta határozottan – majd tudom én, mit kell tennem! – A barátok szolgálatkészen kísérték el.

II.

Akkorra már a jukker-asszonyok teljes pletykatanácsban ülték körül a Guszti feleségét. Lili asszony nem is jutott szóhoz tőlük – kanapéja száz párnájába temetkezve, pongyolában ott pihent közöttük, mint egy áldozatra szánt bárányka, vagy helyesebben, mint egy kényeztetett angoramacska, melynek lusta ösztöneit kellemesen czirógatja az a tudat, hogy mindenki vele foglalkozik. Divatos életpályája kezdetén eddig két -145- erény védte meg Lili asszonyt a szerelmes flirt-ek ellen: hiusága és lustasága; még mindig gyermekesen örült a szép ruháknak önmagukért, s jólesően kerülte az ábrándokba való mélyedést, mert attól félt, hogy a töprengés árt az arczszínének. Kerülte a szerelmet, mert mindenekfelett kényelmetlennek tartotta… A túlhamar jövő sikerek, s a küzdelem nélküli hódolatok bizonyos fokig blazirttá is tették, únta a vallomásokat, sőt annyira elbizakodottá lett, hogy már olykor szépsége dicséretét is unta. Mikor meghallotta, hogy egy merőben idegen fiatal ember megverekedett érte, pillanatra gyöngén elmosolyodott, s leánykori regényes érzések támadtak fel benne. De a fontoskodó jukker-asszonyoknak gondjuk volt rá, hogy kiábrándítsák ebből a regényességből: tegnapelőtt a «külföld» szemeláttára lefőzte valamennyiőjüket ez az ujoncz menyecske, ma még ez a siker hozzá, sok volt ez egyszerre, nem lehetett ezt szó nélkül hagyni.

– De hát ki ez a Dombrády Gyuri? – kérdezte Lili asszony naiv mosolylyal, még kényelmesebben belefeküdve párnáiba.

– Még kérded, kedvesem? – felelt csipősen a vöröshajú, férfigalléros Sztalevszkyné – csak nem akarod elhitetni velünk, hogy nem ismered?

– Ugyan, Lili – folytatá Benczédyné – nekünk -146- a jóbarátnőknek mondhatsz ilyet, de idegeneknek, az Istenért, ne említsd!

– Ez már igazán nevetséges! – sziszegte a babaarczú Dághy Bercziné – mondd legalább, hogy gyermekkorod óta nem láttad!

– De hisz a Dombrádyak a hetedik vármegyében laknak tőlünk! Mondom, se gyerekkoromban, se azelőtt, se azóta sose láttam – no!…

Mérges lett, könyek szöktek a szemébe. A jukker asszonyok csak ezt akarták: ne essék a diadal olyan könnyen az elkényeztetett babának! Odaültek mellé, czirógatták, s addig vigasztalták, míg végre keservesen elsírta magát. Akkor aztán méltatlankodva kezdték el nyilatkozataikat.

– No, ha igazán nem ismered – mondotta Sztalevszkyné – akkor a legnagyobb szemtelenség ilyen tüntető módon hívni fel egy asszony figyelmét. Valósággal kompromitál, édesem! Hát jó, szerelmes beléd, elismerem, de az ilyen imádókat ne vedd lajstromba…

– Ez nem uriember – folytatta Benczédyné – valami modortalan ripők! -147-

– Ez nem siker, hanem inkább szégyen – fejezte be az elmefuttatást Dághyné.

– Jó, jó – csak hagyjatok már békét vele! Látjátok, hogy unom… Lili asszony befogta a fülét és türelmetlenül nézett szét. A jóbarátnők a legérzékenyebb pontján érintették: teljességgel kizavarták a kényelméből. Ebben a válságos pillanatban rontott be a boudoirba a férj. Gusztáv úr, alkalomadtán igen pathetikus, sőt szinpadias tudott lenni, a megfélemlítés rhetorikájával akart vallomást csikarni a feleségéből.

– Asszony – kiáltotta tragikusan selypítve – számadást nekem erről a szemtelen fráterről…

– No, most meg ez jön – méltatlankodott Lili asszony felkelve (valósággal felkelve!) a kanapéról. – Ünnepélyesen kijelentem, hogy nem ismerem Dombrády Gyurit – no!

– Hah – véded? Felelj – én nem vagyok olyan mint a többi férj, én nem azért házasodtam, -148- hogy engem a feleségem megcsaljon! Én azért házasodtam, hogy… hogy…

Szegény Guszti egyszerre kiesett a rhetorikájából. Ott állt és csak bámult az asszonyokra, a kik helyeslő mosolylyal viszont bámultak rá. A barátok, kik elkisérték volt, a szomszéd szobában várakoztak, csak Rádern Gida dugta be a fejét az ajtón. Lili asszony, ki a sarokban állva sírt, daczosan épp akkor vetette oda a férjének:

– Mit tehetek én róla? Te csak szavalni tudsz, de sohse vagy ott, mikor a feleségedet bántják.

– Engedjen meg, nagyságos asszonyom – szólt közbe Gida – de hisz a férjeket csak nem hívják oda az ilyen ostoba viczczelődésekhez!

– Engem még sohse hívtak – jelentette ki Guszti meggyőződéssel. – Hisz csak ott lettem volna!…

Rádern Gida mérsékletre intette a kedélyeket, s a hölgyek segélyével aztán csakugyan ki is békítette a házasfeleket. Guszti bocsánatot kért a feleségétől, s hivatalosan elfogadták mindannyian tárgyalási alapul, hogy Lili asszony csakugyan nem ismeri azt az idegen urat, a ki érette megverekedett. Behívták a gyűlésre a szomszédban várakozó két barátot is. Lili asszony unottan űlt vissza párnái közé, s szívemélyén a poklok legfenekére kivánta azt az ismeretlen -149- Rittert, a ki ilyen kellemetlenül megvédte a becsületét. A szabóhoz kellett volna mennie, jaj, már csak vége volna ennek az ostoba gyűlésnek!

– Abban, azt hiszem, mind megegyezünk – kezdte Gida – hogy itt tenni kell valamit.

– De mit? Mit tegyünk ezzel a Dombrády Gyurival? Erre nézve már el fognak térni a vélemények.

– Emberileg véve a dolgot – mondotta az egyik barát, egy mérsékelt filozóf – az ügy tiszta: egy ismeretlen, lovagias férfi a férj háta mögött, mikor annak nincs módjában föllépni – helyt áll a felesége becsületéért. Szavára kijelenti, hogy nem is ismeri azt a hölgyet… itt hát nincs alap a gyanusításra. Nos, egy gentlemannal szemben, ki ilyen gavallérosan jár el, a férjnek csak egy kötelessége lehet: menjen el hozzá és köszönje meg neki! Emberileg véve egyedül ez helyes…

– Hohó! – tiltakoztak többen – de a gentleman még se járt el egészen korrektül! Neki azt kellett volna mondania az érdeklődő uraknak, hogy: «majd tudomására hozom a férjnek!»

– De – vágott közbe a filozóf barát – addig, -150- míg ezt megtehette volna, már személyesen úgy összeveszett azokkal az urakkal, hogy szükségképpen neki kellett vállalnia mindent.

– Bolond egy eset! Itt vagy meg kell köszönni a szivességet, vagy pofon kell vágni érte a gentlemant…

– Akárhogy veszszük az esetet «emberileg», egy dolog tény: egy idegen fiatal ember, a ki a férj helyett megverekszik a feleségért, súlyosan kompromittálja az asszonyt! Esküdözhetnek a világnak, hogy sohse ismerték egymást, senkise fogja elhinni nekik! A férj még hegyében meg is köszönje a szívességet?… no ez kicsit sok, ez nyilt bevallása annak, hogy maga gyönge arra, hogy a feleségeért helyt álljon! Igen, menjen el ahhoz a gentlemanhoz, vagy helyesebben, küldjön el hozzá s vonja felelősségre azért a merényletért, hogy meg mert verekedni a feleségeért!…

A vita egyre hevesebbé fejlődött. A vége az lett, hogy utoljára is az asszonyok harcziasabb felfogása kerekedett felül. Guszti fölkelt s ünnepélyesen kijelentette, hogy tudja, mi a kötelessége. Köszönet helyett segédeket fog küldeni Dombrády Gyurihoz: ezek majd felvilágosítást, aztán elégtételt kérnek tőle. Megkérdezte a feleségét is. -151-

Lili asszony duzzogva ült párnái közt. Nem bocsátja meg soha sem a férjének, sem annak a gyalázatos Dombrády Gyurinak, hogy miattuk a szabóját elmulasztotta.

– Bánom is én – mondotta mérgesen – csináljatok vele, a mit akartok! Csak én nekem nem említsétek többet még a nevét se…

III.

A segédek csakugyan eljártak az ügyben, voltak Dombrády Gyurinál, de némileg megszégyenülve, hosszú orral jöttek vissza. Voltaképp csak most sült ki, hogy a gavallérgyerek is megsebesült, sőt, hogy váll-lövése aggasztó lázakkal fenyegetett. Gyurit nem is láthatták, helyette nagynénje fogadta őket, özv. Zenthy Istvánné, kinél szállva volt…

– Özv. Zenthy Istvánné? – kiáltott Guszti meglepetve – hisz Máli nénit mi jól ismerjük! Mit szólt?

Hát – folytaták a segédek – nagyon szivesen fogadta őket, de mindjárt az ötödik szavuknál tisztában volt a szándékukkal. Boszankodva komolyodott el, feltette pápaszemét, leült az íróasztalhoz és levelet írt. Itt az irás…

«Kedves Balsay! Én magát sohse tartottam -152- nagy hősnek, de hogy maga egy seblázban fekvő emberhez, ki – nem a maga feleségeért – hanem, hangsúlyozom, a női becsületért két párbajt vivott, segédeket küldjön: az mégis kicsit túlsok a hősieskedésből! Különben hisz igaza van – kár manapság gavallérnak lenni, a mai asszonyok cseppet sem érdemlik meg. Nos tehát – én beteg unokaöcsém helyett elfogadom az ön kihivását és biztosíthatom magát, hogy mihelyt meg tud állni a lábán, minden elégtételt meg fog adni, a mit maga, a helyett, hogy lovagiasságát megköszönte volna, botorul kivánt tőle. Üdvözli

Zenthy István ezredes
özvegye.»

– De hát én nem is tudtam, hogy ez a Dombrády Gyuri megsebesült! – tanakodott Balsay Guszti – mintha bolondot tettünk volna! Ennek a Máli néniek igaza van: botorság volt egy seblázban szenvedő emberhez segédeket küldeni, kivált, ha az az ember ismeretlenül a mi feleségünkért verekedett meg – kétszer! Mit tegyünk most?

Guszti gyűlésezni akart volna megint, de aztán mégis a józanabb meggyőződésére hallgatott. Alig várta, hogy a felesége hazaérkezzék a szabótól. Előadta neki az egész kihivási kudarczot s felolvasta a Zenthyné levelét. -153-

– Édesem – fejezte be – hogy Dombrády Gyurival mi lesz, az egyelőre mellékes; hogy azonban ezek után Máli nénihez el kell mennünk látogatóba, az előttem világos. El kell hozzá menni, nekem is, neked is…

– Már megint ez a Dombrády Gyuri? – kiáltotta Lili asszony őszinte haraggal – hát micsoda férfi vagy te, hogy még most se tudtad ezt az affairet befejezni? Bolondot csináltál s most megint engem rántasz elő? Én menjek el egy Máli nénihez vizitbe, azért, mert a párbajozó unokaöcscse szerelmes belém!…

– Hát bizonyosan szerelmes belém – hisz már oly unalmas, hogy minden ember utánam bolondul! Nincs más asszony a világon?

– Eh, a nyakamba vegyek megint egy sóhajtozó imádót? Neked könnyű, neked nem vallanak szerelmet, nekem magamnak kell mindazt a szóáradatot elviselnem. Oh, hogy unom már az efféléket!…

Guszti látta, hogy a felesége haragszik, hát nem mert szólni. De titokban napokon át tudakozódott a sebesült állapotáról. Végre egy napon, mikor a felesége meg volt elégedve az új ruhájával, szóba hozta, hogy tán most mehetnének. -154-

– Jó hát menjünk – mondotta Lili asszony – nem bánom!… Essünk túl a dolgon mentől hamarább. Csak aztán, ha azt a beteg hőst látjuk, ne hagyj magamra véle, mert még ott nyomban szerelmet talál vallani nekem…

IV.

Máli tant lábbujjhegyen jött be az ósdi szalonba, szigorúnak látszott, de mikor végig hallgatta a Guszti hebegő mondókáját, lassankint földerült az arcza. Kezet adott a szónoknak s vontatottan Lili asszonynak is. A régi világból való módis öreg asszony volt, ki nem engedett a negyvennyolczból.

– No jó, jó – a többit aztán csináld ki Gyurival, hej, mások voltak a férfiak az én időmben, de az asszonyok is! – tette hozzá kicsit mérgesen pillantva Lili asszonyra. Köszönöm a kérdésteket, most már jobban van az öcsém. Már bizony attól féltünk, a tüdejét érte a lövés és nagy baj lesz, de hát megsegít az Isten, ha ti modern emberek nem is hisztek benne!… Hm, hm… no, jertek be, bejöhettek Gyurihoz…

Lili asszony muffjába fojtotta ásítását, de azért szófogadóan kelt fel. Átmentek néhány ósdi szobán s aztán benyitottak egy kissé melegebb, de -155- derüs nappali helyiségbe. Angol plaidbe burkoltan egy erőteljes, szép fiatal ember pihent ott a középső karosszékben; bal válla be volt kötve, borogatás volt a homlokán is, de a lázokozta sápadtság azért mitsem vett el tekintetének a határozottságából. A hogy a nevet hallotta, legénykedve akart föltápászkodni, de Máli néni gyöngéden letartotta.

– Eh, katona-dolog! – mondotta – köszönöm, hogy meglátogatsz, kedves barátom. Hallom, ki akarsz hívni, – szívesen, öregem, mihelyt birom a karomat! Ha az ember egy ismeretlen hölgyért két úrral megvív, csak annál korrektebb, ha utána a férjjel is megverekszik.

– Különben – folytatta Gyuri, udvarias nyugalommal nézve végig Lili asszonyon – nagyon örülök, hogy nagyságos asszonyom is megtisztelt látogatásával legalább megláthatom azt a szép hölgyet, a kiért a nagy csata folyt… Valóban, be kell vallanom…

Közönyös bókot mondott, egykedvű, még inkább tán gunyoros hangon. Lili asszony kissé elcsodálkozott. Tetteti magát ez az ember? A tant és Guszti felkeltek, hogy a szomszéd szobában Alt-Wien csészéket nézzenek meg s ők magukra maradtak. Lili asszony már nem félt a -156- vallomástól, ellenkezőleg ő hajolt érdeklődően előre.

– Hát maga igazán sohse látott engem azelőtt? – kérdezte – én nem ismertem magát, az természetes, de azt hittem…

– Nem én, most látom nagyságos asszonyomat először… Nincs az én eljárásomban semmi érdem, nem tartozik maga nekem semmivel. Akármelyik gavallér ember megtette volna… Nem is nagyságos asszonyomért történt, hanem egyáltalában… a női becsületért…

– Azt hitte, hogy szerelmes vagyok magába? – kaczagott Gyuri – ah, dehogy…

Lili asszony elhallgatott. Egyszerre nagyot fordult valami az ő hivalkodó és lusta lelkében – s egyre szorgalmasabb ámulattal nézett arra a hideg mosolylyal tekintő fiatal emberre. Olyan furcsa nyughatatlanság fogta el, a milyet eddig még nem ismert.

Csengettek. Pillanat múlva selymes suhogás hallatszott, s lábujjhegyen egy szép fiatal leány suhant be a szobába. Mintha észre se vette volna Lili asszonyt, kedveskedőleg hajolt a beteg fölé s gyöngéden a Gyuri fejére tette keztyűs kezét.

– Nem, a menyasszonyom – felelt a beteg, megcsókolva a keztyüs kezecskét – az én hű kis ápolónőm… Ilonka, hadd mutassam be magát.

– Hát magának menyasszonya is van? – kérdezte Lili asszony egészen elhűlve.

– Van bizony! – felelt Ilonka örömmel – és most még kétszerte jobban szeretem Gyurit, a miért olyan vitézűl megvédte az asszonyi becsületet!…

– Nagyon derék, kedves ember!… Bocsáss meg, édesem, de meg kellett hivnom őket magunkhoz ebédre. Haragszol rá még?

– Persze, hogy haragszom! – felelt Lili asszony – most még jobban! Nem értem, egy vőlegény minek verekszik meg a más feleségéért…

– Oh, semmit… Csak jőjjön el hozzánk! Megmondom én neki szemébe az igazat. Ha te nem tudtál vele leszámolni, majd leszámolok vele én!… -158-

… Ismét itt ülök ebben a gazdátlan műteremben s csak bámulok ki az őszi délután sorvadó világába. Egy év óta, a mióta festő barátom eltűnt, magam se tudom, mért, ide szoktam. Ez a műterem lett magányos elmélkedésem tanyájává; hogy nálam maradtak a kulcsok, mindegyre gyakrabban ide bujtam el, ha a hétköznapi élet elől menekülve, a művészi khimairák világába vágyódtam… Esteledik, odakint álomra hunyja a szemét November. A halott kert fái fekete gallykarjaikkal szinte könyörgőleg nyúlnak fel a naplemente sötétvörös csíkjába; mintha csak kérlelni akarnának valakit, hogy ne hagyja őket még elpusztulni. Az elapadó fényben azonban rejtelmessé válik ez a műterem. Ilyenkor szeretek én itt lenni, ilyenkor lassankint elvesztem az idő és a tér fogalmát s a hogy álmaim szárnyra kelve szállnak tova mesés Ultima Thulék felé, úgy tetszik -159- nekem, hogy ennek a műteremnek a falai egész a Végtelen küszöbéig tágulnak. A kis bohém zúg az elérhetetlen ideálok világegyetemévé válik… Csak mi tudjuk, micsoda gyönyör az a Képzelet szárnyai alatt egyszerre élni minden elmult és jövendő századokban s egyszerre ott lenni a Tér minden sarkában… Csak mi tudjuk azt, hogy mi az, midőn a vergődő gondolat olykor túl merészkedik a Véges határán is s aztán lankadt szárnyakkal áll meg a Végtelen oszlopainál… De viszont csak mi tudjuk azt is, hogy micsoda kín e szédületből ismét felocsudni…

Körülnézek: minden a régiben van e csudálatos műteremben. Az elapadó fényben még látszanak a keleties pompájú persa és indus díszletek, a fal mellett sorakozó gipsz Vénuszok, Parthenon-domborművek és renaissance-madonnák, a kirivó párisi impresszionista képek s végül szegény barátom temérdek olajtanulmánya, melyeket ahhoz a nagy képéhez csinált. Az a végzetes kép! Azóta megnyerte a világtárlat nagy díját, vajjon legalább tudja-e ő ezt?… S ha él valahol, hol lehet, mit csinál? Élhet-e az, a kit a végtelen utáni vágy lesújtott, a kit az Ideál kikaczagott?… A sarokba nézek: valami eltévedt visszfény ép arra a bájos antik domborműre esik, melyen Daidalos szárnyakat -160- csinál boldogtalan fiának, Ikarosnak, ki a mithosz szerint a felhős magasból a samosi tengerbe bukott le s ott lelte halálát, a mért viaszszerkezetű szárnyaival túlságosan magasra merészkedett, fel egész az Apolló napszekeréig. Szomorúan gondolom el: az én barátom ez az Ikaros…

Nem is tudom már, hol találkoztam Olivérral először. De azt hiszem, egy régibb spanyol utam alkalmával a madridi Prado múzeumban ösmerkedtem meg vele. Igen, emlékszem, egy napon a Velasquez-féle vörös szoknyájú infánsnő előtt egy sápadt, magas, szőke fiatal embert pillantottam meg. Meglepett az egész lénye: a hogy azt az infánsnőt nézte, finom rajzolatú arczában s mindenekfelett csodálkozó nagy kék szemeiben annyi mélységes rajongás volt, hogy figyelmem a képről lassankint egészen reá terelődött. Egymásra néztünk. Hanyag bársonykabátjáról, óriási Boul-Miche nyakkendőjéről s szinte még pelyhedző kis művész-szakálláról sejtettem, hogy festő. Amerikainak néztem, ő meg a hogy első pár szava után kivettem, orosznak tartott engem. Ő francziául beszélt, én angolul feleltem neki, így aztán csakhamar tisztába jöttünk, -161- hogy mind a ketten magyarok vagyunk… Kisült, hogy jól ismerem magyarországi rokonait és ösmerőseit, a Dombrádyakat, Szentinczeyket, Pándyakat, Domokosokat.

Sohse felejtem el azt a napot, melyet a madridi Buen Retiro magnoliái alatt sétálva együtt töltöttünk. Csupa eszeveszett rajongás volt az egész ember, egy délibábos poéta, kinek csak egy gondolata volt a földön: a művészet. Elmondta, hogy már pár év óta él külföldön, Münchenben végezte az akadémiát s Párisban Julient, most huszonnégy éves s ha arra gondol, hogy végre hát szabadon megfestheti gondolatait, szinte beleszédül boldogságába. Túláradó, egymást kergető gondolataitól szinte alig tudta mondatait befejezni. Óriási tervei voltak… Olykor szinte vallásosan ejtett ki egy szót, alig hallhatóan: a Nő… Csodálkozva néztem rá, s hogy pillanatra megrögzitsem tovaszáguldó gondolatait, szinte brutálisan kérdém tőle:

Zavartan, csalódottan, utóbb szinte szemrehányólag nézett rám. Láttam rajta, hogy e pillanatban megvet, talán gyűlöl is engemet… De szemei csakhamar ismét felvették rajongó kifejezésüket. Aztán szinte szégyenkezve vallotta be, hogy nem úgy szereti ő a nőket, a hogy én gondolom. Sohse tudna ő élő, eleven asszonyhoz -162- hozzányúlni… A ki a Nőt, a teremtésnek ezt a legszebb géniuszát, az Ideált szereti, hogy nyúlhatna az élő nőhöz?

– Szentségtörés volna az… – szólt, – olyan, mint a bibliai eredendő bűnbe esés… Hát nem érti ön, hogy a valóság érintése örökre beszennyezné az eszményt?

– A Nő! A Nő!… Nem szabad az igaz művésznek az «amor profanot» ismerni, csak az «amor divino»-t! Az isteni szerelem a művészetben az eszmény szeretete. A ki földi, egyéni szerelemben adja ki lelkesedését, a ki egy nőt tud szeretni, hogy tudná az a nőt, az összességnek a jelképét, az eszmét átérezni, azt az összideált, a mely felette áll az egyéni asszonynak? Hisz az csak egy miriádnyi megnyilatkozása, alkatrésze annak az egésznek, hogy lehetne annál megállapodni annak, a ki az Egész felé törekszik?…

– De nem gondolja, hogy esetleg igazuk van azoknak, a kik azt tartják, hogy nagy szerelemmel épp egy egyéni nőben lehet feltalálni az egészet, a Nőt?

– Nem, ezerszer nem! – válaszolt ő hevesen, – ha egy millió emberélet alatt minden létezett és létező nőt végig lehetne szeretni, -163- akkor esetleg igen, de a mi emberi véges életünkben: nem! A szerelem eddigi nagy héroszai, a Rómeok, Wertherek, Petrarcak csak részletösmerői voltak annak az erőnek, a mely nemcsak csókra vonzza ajkainkat, hanem a csillagok járását, az egész világegyetemet is igazgatja. Elárulom most önnek az én eszelős tervemet. Ön nem olyan bolond, mint én, hát ne nevessen ki… Lássa, az eddigi összes művészek mind csak az egyéni nőnek a mását tudták megteremteni, az egyéni Aphroditét, az egyéni Madonnát, az egyéni Magdolnát: én azt a Nőt akarom megfesteni, a kiben minden faj, minden temperamentum, minden egyéni nő benne van… Ez az én életem czélja…

– Értem… ön azt mondja, hogy idáig csak a prizma egyes szineit vették külön-külön. Ön összegezni akarja ezeket a szineket. De tudja-e, micsoda szin jön ki akkor belőle? Az, a minek nincsen többé szine, a fehér, a fehér napfény…

– Jó, – felelt ő rajongva, – hát olyan vakító glóriában akarom én megálmodni a Nőt, mint a milyen a nap orczája, azt akarom, hogy olyan fényes legyen az, hogy elkáprázzék tőle az alacsony földi emberek tekintete…

Sajnos, nem tudtuk a vitánkat befejezni. Ő, ki, a mint mondta, csak azért rándult le Madridba, hogy a Velasquez szineitől «megrészegedjék», -164- másnap visszautazott Párisba, én meg tovább hatoltam lefelé Andaluziába s Afrikába. Azonban barátságot fogadva, megigértük egymásnak, hogy Párisban tovább folytatjuk az eszmecserét.

Pár hónap mulva aztán csakugyan ismét találkoztunk Párisban és pedig abban a bizarr művész-kompániában, melynek éjjeli összejöveteleit és lelkes vitatkozásait sohasem fogom elfelejteni. Mesés kis csapat volt az: igazi rajongó művészek, a kiknek első és utolsó gondolatuk a Szép volt… Tán bolondok, őrültek voltunk, de fiatalok s szent a fiatalság őrülete. A jövendő művészetének a formuláját akartuk megtalálni… Nem volt nemzetiségi vagy művészeti ágbeli különbség közöttünk. Ép úgy voltak magyarok, amerikaiak és francziák közöttünk, mint festők, szobrászok és írók: hisz az Ember és a Szép úgy is Egy és ép úgy, a mint az örök emberi tulajdonokat illetőleg gyermekes kishitűség nemzetiségi különbségeket tenni az emberek közt, akként kicsinyes dolog válaszfalakat akarni emelni az egyes művészeti ágak közé, melyek csak egyugyanazon eszmének a külön-külön kisugárzásai. A természet az előrehaladó emberi elme előtt egyre egyszerűbb tényezőkre vezetődik vissza… S a mi egyik fő vitatárgyunk az volt, hogy hogymint lehetne a négy fő művészeti ágat, a költészetet, -165- festészetet, zenét és szobrászatot egy közös megnyilatkozási formára egyszerűsíteni. Az lesz a huszadik század formulája, ha nem a huszadiké, hát a harminczadiké!…

És csodálatos guerillacsapat voltunk mi, mikor éjente kivonultunk a Montmartre művészi lebujaiba, «Chat-Noir»-jaiba és «Ane-rouge»-jaiba, melyekben a művészet olyan különösen ölelkezik a ledér félvilággal, a zseni a maquereau-val s a pierreuse-el… Lelkesen hallgattuk, a «sör-Napoleon», Salis, XVI-dik századbeli nyelvezetű prológjait, a troubadour Montoya halkan elsuttogott költői dalait s a botticelli-hajú sápadt leányok bús románczait a tiszta, nagy szerelemről, ép arról, a mit itt hiába keresett az ember. Érdekes profilok voltak ott. Mindenekelőtt a mi szelíd magyar védnökünk, «az öreg Diogenes», az az őszbecsavarodott szakállú filozofus, kinek koldus egyszerűségű ruházata alatt korunk egyik legnagyobb tájképfestője rejtezett. Ott volt Bunny, a festő, az az ausztráliai angol baronet, a kinek derűs, gyöngéd zsenijében olyan harmónikusan tudott egyesülni az antik mithologikus világ a shakespearei költészettel. Ott volt a franczia szimbolista Riom, kinek érdekes bohém fejét olyan hosszú haj övezte, mint a milyet a merovingi királyok viseltek, mellette ült a mi magyar Ivánunk, kinek «Szirén» és «Nyomok a hóban» -166- czímű képeit olyan drágán vették meg Amerikában. Odább a híres Harrison és a mi saját külön orosz szobrászunk közt huzta meg magát a krisztusfejű, bizarr Everard Dismal. Az a csodálatos amerikai festő volt ő, ki miután volt prerafaelista, Baudelaire-illusztrátor, «szerelemcziklus»-festő, miután mint megtért buzgó katholikus szentképeket s egy csodatevővé vált «Beata Virgo»-t festett, harmadszorra is renegáttá vált, hogy kétségbeesésében «halál-cziklusát» tegye vászonra. Hogy azután mi lett vele s az emberi gondolatok nagy vargabetűje után mint tért meg ismét – tán utolszor – a szerelem által, azt egy fiatal magyar író barátunk irta meg…

Ott volt végül e csodálatos társaságban az én madridi ösmerősöm is. Sokat beszélgettem vele az utóbbi időben. Everard Dismalnál lakott a neuillyi góthikus ház egyik szobájában s a téli estéken, mialatt a «menazseria» a szomszédos nagy műteremben tombolt, csakugyan folytattam vele a kettőnk közt abbanmaradt művészi vitát.

Hát elcsodálkoztam: sem Páris illuzio-hervasztó lehellete, sem a bohémvilág gunyoros léhasága nem tudta elkoptatni az ő lelkesedő természetét. Az a rajongó maradt, a ki volt. Észrevettem, hogy ha mind együtt voltunk, ritkán -167- elegyedett bele a nagy vitákba, az elméleti, tisztán filozófiai thézisek megvitatásába. Egy darabig szelíd mosolylyal hallgatta a heves fejtegetéseket, de aztán a szemein láttam, hogy visszamerül ábrándjaiba s tovább álmodja művészi álmait. Nevetett ő a theóriákon… érezte, hogy mankók azok, melyeken csak olyanok járnak, a kik nem tudnak az eszmény után a fellegekbe szállni. Ő odafent volt mindig képzelmének kiterjesztett szárnyaival ott lebegett az eszmények azurjában s nem értette meg azokat a földön vitatkozó embereket, a kik logikából és analizisból akarnak létrát csinálni az égbe.

– Hát még mindig az az ideálista, a ki volt? – kérdeztem mosolyogva. – Még mindig csak az eszményt, a Nőt szereti s nem a földi szép asszonyokat?

– Az vagyok, a ki voltam, az is maradok. Tűz az bennem, – ki ne nevessen: oltártűz, s nem lehet azt a gúnynak a hideg zuhanyaival eloltani. Lássa, hogy még Párisnak a czinizmusa se fog ki rajtam… Csak hadd nevessenek a fiúk, a balgák! Tudom én mit csinálok.

– Lássa, mindent megpróbáltak már velem. Elvittek könnyelmű nők közé, rám uszították őket, hogy elveszítsenek, de minden kisérletük -168- hiába való maradt. Megbocsátok nekik, bár csunya volt tőlük. Egy évek óta igazán tiszta, nemes ihlettel épített eszményt akartak bennem lerombolni… Ön nem hiszi, hogy a földi nő érintése örökre elhervasztaná bennem az ideált?… Hát nem érti ön meg, – nézze végig kérem a nagy emberek, a nagy művészek életét, – nem az egyéni földi nő beleavatkozása tette azokat tönkre, vonta el őket az ideáltól, a munkától s rántotta le géniuszukat a köznapi boldogtalanság, vagy – boldogság… sarába? A ki az eszménynek akar élni, az először is függetlenítse magát a földi dolgoktól, mert azok az ideálhoz képest mindig piszkosak, mindig… S a földi nőtől való függetlenség az első feltétele annak, hogy az ember az eszmény felé elindulhasson. Lássa, az élet rövid, oh istenem túlságosan rövid, s az a szent kor, melyben a képzelem még elég ruganyos arra, hogy magasra szálljon: az ifjúság, az szinte lehelletnyi rövid… Kérdezze meg a keresztyén misztikusokat, minden korok és vallások aszkéta rajongóit, szóval azokat, a kik nem múló földi érdekek, hanem örök ideálok felé törekedtek, hogy nem óva intenek-e a földi asszonyoktól, az «amor profano»-tól? Nem vagyok én nőgyűlölő, hogy is volnék? Hisz a nő esszencziáját tartom a legmagasabbnak a teremtésben, csak nem akarom -169- annak egyéni, tehát tökéletlen megnyilatkozása miatt az egészet elveszíteni. Tán félek tőle… jó, de nem bánom. Független vagyok, megszabadultam már tőle, – tette hozzá büszkén.

– Ne féltse a világot! Arra, a mit én elmulasztok, mindig fog akadni elég ember. De azok aztán nincsenek az eszmény keresésére hivatva…

Tetszettek nekem ezek a bizarr elméletek s megvallom, mulattam kissé rajtuk. Sok minden badar tréfát megpróbáltak Olivérral, de bizony csak nem lehetett kifogni rajta. Mondják, különös volt, hogy milyen rajongással festette női modelljeit, leste testük körvonalainak a titkát és hogy irtózott tőlük, mihelyt a műterem emelvényéről leszálltak… Denique az az ember, a ki annyira ösmerte a női szépséget, a kinek a Nő volt élete czélja, az földi nővel életében úgyszólván még csak sohasem is beszélt…

– Nos és terve, az a nagy kép, mely a Nő esszencziáját lesz hivatva ábrázolni, mi van azzal?

– Meglesz, de nem olyan hamar, mint ön gondolná. Évek munkája lesz az. Egész lelkemet -170- akarom én abba beletenni, ifjúságom főmunkája lesz az. Most egyelőre csak tanulmányokat csinálok, átveszem az összes földi fajok női tipusait… Még egyideig itt maradok Párisban, itt végzem el előtanulmányaim alapvető részét, aztán hazamegyek Magyarországba. Ott nagy visszavonultságban akarom megálmodni azt az eszményi Arczot, a mely egyesíteni fogja minden tipusnak, minden temperamentumnak az egyéniségét. Az lesz a Nő, az Ösmeretlen, a Világideál, az, a kit még nem ismerek s a kit én fogok megteremteni… Ah, az az arcz! Bárcsak látnám már… Nem látom még, de vonásai mint valami aranyos ködben, olykor már felderengenek előttem…

Ajkai körül szinte túlvilági boldog mosoly játszadozott. Sajnáltam és irigyeltem rajongó, tiszta hiteért.

II.

Aztán hosszú ideig nem láttam viszont Olivért. Én sokat utaztam a külföldön, ő is és a sors sohasem hozott bennünket össze. Mikor legközelebb ismét találkoztunk, az Pesten volt, itt ebben a műteremben. Hej, sok rajongó, boldog órát töltöttünk mi itt együtt! Nagyon megbarátkoztunk… Szerfölött pozitivista hazánkban, -171- múló divatok s praktikusabb ideálok után járó művészkoloniánk közepette nem volt rajtunk kívül más ilyen bolond rajongó, hát igazán szomjas lélekkel menekültünk egymáshoz.

Olivér azalatt a másfél év alatt keveset változott. Csak még kevesebbet beszélt. Mint benső, lelki életet élő barátok közt gyakran megesik, utóbb már naphosszat el voltunk egymás mellett, a nélkül, hogy beszélgettünk volna: nem volt többet szükségünk a szóra, egymáshoz és együvé szokott gondolataink már párhuzamosan fejlődtek tova, úgy, hogy csak «eredményeinket» közöltük egymással. S azok többnyire megegyeztek…

Azt mondtam, keveset változott Olivér azalatt a másfél év alatt. Nem egész helyes ez: arczban határozottan megöregedett, a soká fiatalon maradt arczok hirtelen hervadása látszott meg rajta. Kissé pergamentszerűvé vált ábrázatját pár csodálatos szenvedő, szinte fájdalmas vonás élesítette ki: a mint azelőtt fiatalabbnak tetszett a koránál, akként most idősebbnek tartotta volna az ember, mint a milyen valósággal volt. Csak szemei lettek nagyobbak s ha lehet, lázasabbak. Néha még felcsillant bennük a régi gyermekes, csodálkozó kifejezés, de különben rendesen inkább szórakozott és álmatag volt a pillantása. Teljesen belső álomvilágába húzódott vissza. -172- Már arra se volt többé szüksége, hogy túláradó rajongását időről-időre szavakban ontsa ki más előtt: sok visszafojtott indulata még csak megkettőztette a néma benső életet benne. S az a rajongás, a mely nem talál természetes szelepet a «megnyilatkozásban», az természetesen csak annál veszedelmesebben erősödik meg a magába zárkózott lélekben. Nem mondom, hogy rögeszmévé, de mégis bizonyos fokú fanatizmussá válik…

Mikor először meglátogattam, elcsodálkoztam a műtermén. Valóságos múzeum volt az, egy a maga nemében egyetlen múzeuma a női szépségnek. Szobor- és domborművekben, fényképekben s metszetekben megvoltak ott az antik világ, a byzantin kultura, az olasz és spanyol renaissance és a kölni iskola minden női szépségei. Bizarr fenséggel sorakoztak ott egymás mellett a teremtés női princzipiumának a képviselői: a démoni mosolyú ninivei Lilithek, a rejtelmes, mintegy túlvilági kéjbe belemerevedett babyloni Astarté-k, aztán ennek az Astarténak a bűbájosan megtisztult leányai, a görög Aphroditék és római Vénuszok. Ott volt mindenek királynője, a szinte madonnaarczú, szeplőtelen milói istennő, a méltóságos capitoliumi Vénusz, a játszian, földien kéjes medici Aphrodite, az Anadyomene, a legszebb testű Samothracei Victoria -173- s a kaczér Kallipyge… Metszetekben és fényképekben kisérték ezeket azok a festmények, a melyeken a cinque-cento olasz mesterei álmodták meg ugyanezt az istennőt. Ott lustálkodtak a Tizián és Veronese Vénuszai… Odább egy új, kevésbbé földies formában jelent meg a női ideál: a Madonnák óriás cziklusa foglalta el a műterem egyik egész oldalát. A Rafael túlvilági szelíd királynője, a sixtini Szűz, s «zöldben» pihenő Madonnája mellett sorakoztak: a Murillo «holdas» és «egyiptomi» Boldogasszonyai, a Memling merevségükben annyira bájos «Jungfrau»-i s a mennyei gyöngédség nagymestereinek, Botticelli-nek, Luini-nek, Solari-nak s Beato Angelico-nak a bűbájos képei.

Külön galériája volt a szőke, bűnbánó Magdolnáknak, kik közűl csodálatosan magaslott ki a Ribera spanyolosan barna megtérő bűnöse. Egy sarokban helyezkedtek el a Moreau modern «Saloméja» mellett a vérengző renaissance-Judithok másai… Meglepő múzeum volt ez! Büszke Athénék, lenge Dianák, busongó Ariadnék, ledér Phrynék s ezek mellett a Michael-Angelo megdöbbentő sixtini sybillái, az egész XVI. század szent asszonyai, a Rafael Louvre-beli aragoniai herczegnője, a Veronese kéjes Veneziája, a Tizián élveteg Danaéja, a Corregio szerelmes álomhoz hasonlítható Io-ja s a Velasquez -174- infansnői! Hogy a nőiesség skálája teljes legyen, megvoltak ott még a vatikáni Hermaphrodite, az ephesusi Diana s a paphlagoniai amazon királynők is: a fiusan merész Penthesileák s férfias Hyppoliták… Egész külön álltak: a capuai Psyche, a Donatello Szent Czecziliája, s egy üres sarokban a Lionardo Giocondája… A szomszéd teremben a modern mesterek kevésbbé érdekes női galériája állott, míg a harmadik szobában a föld összes számbavehető fajainak a szépségtipusai voltak felhalmozva. A negyedik szoba a világ legbájosabb, legkecsesebb és legbűnösebb asszonyainak: a párisi és japáni nőknek volt szentelve… Mikor beléptem, ép a fényképező készülék előtt találtam Olivért. Nagy munkában volt: u. n. kompozit-fényképeket csinált huszonöt különböző fajbeli szépségtipusból, vagyis egymásra fényképezte le a huszonöt arczot, hogy a közös vonásokat kikapja belőlük.

– Látom, – szólt halkan s ajakára ismét a régi rajongó mosoly ült, – látom olykor, de csak mintegy hirtelen tovatünő álomban s lehelletszerűen halványan… Oh, barátom, csodálatos egy nő az! Soká, nagyon soká fog az még tartani, míg magamhoz édesgethetem s végre a szeme közé nézhetek. Akkor aztán csak le kell -175- másolnom… Mindez a tudományos kisérletezés, tipus-összevetés, csak mellékes, csak arra való, hogy a képzelmemet megtermékenyítse s meggátoljon abban, hogy valamelyik tipus végletébe beléessem. Legtöbb hatással van rám a capuai Psyche, ebben az antik töredékszoborban van a legtisztább lélekkifejezés, s a Gioconda, ez viszont a legkomplikáltabb női arcz, a mit valaha vászonra tettek. Az utókor tizennyolcz jelzőt talált ki szfinxszerű mosolyára… Lionardo nyomán kell haladnom, egy ezerszeresen tökéletesített Giocondát kell festenem… belé kell tennem az ő Mona Lisájába mind azt, a mi onnan hiányzik… Az az eszményi nő, a kit én látok, az egyesíti az antik méltóságot a párisi szédítő bájjal, a büszkeséget a kecsességgel, a hozzáférhetetlen, madonnaszerű szentséget az odaadó élvetegséggel. Látod én is azt hittem, hogy lehetetlen e látszólag összeférhetetlen dolgokat egy arczban egyesíteni, pedig lehet, mind megvannak e tulajdonok annak a nőnek az arczában, a ki álmaimon átsuhan…

Egy ideig hallgattunk mind a ketten. Odakint a fák mögött lassan elmosódott a véres csík a napnyugati égen s a szegletekben gyülekező árnyak kiváncsian lopództak körénk. Olivér mély gondolatokba merülten, kezeibe temetett arczczal ült mellettem, midőn egyszerre hirtelen -176- felkelt. Csak fehér arczát és égő szemeit láttam.

– Hallgass reám, – kezdte, – rég nem láttuk egymást, sok gondolatútvesztőn mentem azóta át, új titkokat kell neked elárulnom. Nem tudod te mit akarok én ezzel a képemmel! Nagy dolgot akarok én. És immár rögeszmémmé vált az…

– Nos hát tudod-e, hogy most végre rájöttem, hogy Goncourt-éknak s Everard Dismalnak igazuk van! Tudod-e, hogy ki nekünk művészeknek a legnagyobb ellenségünk?

– Hogyan? Hisz ellenkezőleg a művész tanul tőle, a művész él a természeten…

– Ismétlem: a természet nem tud igaz szépet teremteni! Képes egy bizonyos alacsonyabb rangú szépre, de az a művészet magasabb fejlettségi fokán álló embert többé nem elégíti ki. Igazi szépet csak az Ember, a magasabb rendű művész tud teremteni. S tudod-e mi ennélfogva a magasabb rendű művész igazi feladata?

– Hát az, hogy a természet művét kijavítsa. -177- Olyat teremtsen, a milyenre a természet nem képes. S midőn én a Nő eszményképét megfestem, tudod-e, hogy mi a való czélom? Az, hogy legyőzzem a természetet, fessek egy olyan nőt, a milyet a természet nem tud teremteni – –

– S ha ez a képem sikerült, ha legyőztem a természetet, ezt a gyűlölt ellenségét a művésznek, akkor olyanná leszek, mint egy új Isten, a ki ezen a nyomorult földön, egy tökéletesebb világra méltó remeket hoz létre – –

III.

Hónapok teltek el. Sokat voltunk együtt nagyon. Olivér erősen dolgozott, szorgalmasan festegette tipusokat összegező előtanulmányait. Én mérsékelt, józanabb kritikámmal állandóan ellenőriztem őt. Hallgatott rám, csak eszthétikai rögeszméiben maradt hajthatatlan. És a fanatizmus ragályos, lassankint kezdtem beleélni magamat eszméibe; rajongásának heve magával sodort engemet is.

Egy napon levelet kaptam tőle. Csak ennyi volt benne: «Hagyj magamra nehány hónapig. Álmaim tisztulnak, érzem, hogy jön, megfogom -178- látni azt, a kire várok… Ha nem csalódom, pár nap mulva már festéshez láthatok. Majd irok neked s akkor jer el hozzám…»

IV.

Szeptemberben Olaszországban voltam, midőn Bellagioban sürgönyt kaptam Olivértől. Egy derűs őszi napon, annyi idő után, végre hát ismét betoppantam a műterembe.

Nem ismertem rá Olivérre. Mintegy megigézve állt az atelier közepén az óriás aranyráma előtt s mikor meglátott, ujjongó örömmel borult a nyakamba. De szinte megijedtem a formájától; összeesett testén csak úgy lógott a ruha. Nagyon megviselhette az erős munka.

– Nézd, barátom, nézd! – kiáltott a kép felé tárva ki karjait, – nézd, aztán beszélj!…

Ott állt előttem egész káprázatos fenségében az a világhíressé vált «Eszmény», mely a mult tavaszi Szalonban olyan óriási feltünést keltett s a nagy díjat elnyerte. Ezer ujság hozta azóta a mását, nem is akarom én leirni részletekben, csak annyit említek fel, hogy első látásra magamat is csak olyan megdöbbentő, gyönyörteljes ámulatba ejtett, mint egyáltalában mindenkit. -179- A mit a lapok annyiszor irtak volt: én is visszahőköltem a káprázatától s pillanatig elvakultan kerestem annak a géniusznak az arczát, a ki aranyos ködéből kibontakozva, mint egy női testet vett napsugár halad átal a világegyetemen. Hát ilyet és így csakugyan nem festettek még idáig. Szemfényvesztő technikája mindvégig rejtély maradt a kritikusoknak; annyi bizonyos, hogy opálos szineinek lenge fátyola alatt az az alak mozogni, élni látszott és szájának még a Giocondáénál is rejtélyesebb mosolya a legkülönbözőbb és legellentétesebb kifejezések szimfoniáit játszta el. Lehet, hogy elfogult voltam s befolyásoltak barátom előbbi fejtegetései, de nekem, a hogy megláttam, úgy tetszett: ez csakugyan a Nő esszencziája, minden nő benne van ebben a géniuszban s mégis olyan új, olyan különös az arcza, mintha egy más planétáról szállt volna át hozzánk. (Meg kell azonban jegyeznem, hogy a nagy tárlaton egészen félreértették barátom alapgondolatát, senki se látta benne a Nő esszencziáját, azt az össztipust, a kit Olivér keresett, hanem hol Astarténak, hol Évának, hol más egyéni istennőnek tekintették; szóval a kép egészen más czímén kapta meg a nagy díjat, mint Olivér gondolta.)

– Nos, – szólt Olivér, – tud-e ilyet a Természet ő felsége teremteni? -180-

– Nem, ilyet igazán nem tud! Ilyen asszony nincs ezen a földön… Hol láttad meg őt?

– Ah, régóta láttam én már őt, a hogy álmaim hátterén átsuhant. De fátyol volt az arczán és olykor már majd megőrültem arra a gondolatra, hogy sose fogom hát vonásait megpillantani! Játszott velem isteni vagy ördöngős játékot… Egy napon végre megfogtam, átöleltem s letéptem a fátyolt az arczáról. Mikor megláttam, csak annyit mondhatok, hogy ráismertem arra az ideálra, a kit kerestem… Nézd a homlokát, a capuai Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra hajlásában benne van az egész antik világ, álla hajlásában a Vénuszok szerelmeinek rejtelmei, de most nézd meg a száját… Látod azt a mosolyt? A Gioconda mosolya az, a párisi és japáni nők idegzsibbasztó kéjével vegyest… S a szemei! Belemersz-e a szemeibe pillantani?… A madonnák szent ihlete ég bennük a Phrynék pokoli lángjával… Ilyen asszonyt teremtsen a természet! Látod, ha ez a nő leszállna a képről, én, a ki soha földi nőhöz nem nyúltam, földi szerelemmel tudnék a lábaihoz borulni… De nem száll le és a gőgös Természet nem tudja a mását megteremteni! Íme, -181- most hát végre legyőztem azt a gőgös természetet!… Olyanná lettem, mint az Isten, ez alacsony, fekete földön egy nemesebb világra méltó géniuszt hoztam a világra…

Kimerülten dőlt a kerevetére s csakhamar mély álomba merült. Mikor estefelé felébredt, így szóltam hozzá:

– Nos, Olivér, azt hiszem nem fog ártani neked, ha pár hétre falura megyünk pihenni.

– Tudod-e, – suttogta, – hogy szerelmes vagyok a géniuszomba? Nem fogom én ezt a képet eladni soha…

Heteken át kóboroltunk ösmeretlen tájakon a hegyek közt. Nem utaztunk mi vasuton, mind a ketten gyűlöltük a czivilizácziónak ezt az igen hasznos, de poézis-ölő szerszámát. Mint kóborló diákok gyalog eredtünk neki a világnak. Kimondhatatlan boldogok voltunk mind a ketten. Olivér egészen gyerekké lett s öröm volt látni, hogy a megerőltető munka után mint szedi össze magát lassankint ismét. -182-

Azon az örökké emlékezetes szeptemberi délutánon gyönyörű vadregényes tájon gyalogoltunk átal. Vígan voltunk és suhanczok módjára minden lépten-nyomon leheveredtünk az erdei tisztások szélén az illatos avarba. Csak mikor a nap már a nyugati ég felé közeledett s a rengetegből felszálló balzsamos hűvösség figyelmeztetett hogy nemsokára beáll az est, akkor kaptunk észbe. Hol fogunk meghálni? Nyomát se láttuk falunak sehol. Egy arrajáró kerülőhöz folyamodtunk.

– Nincsen kérem erre se falu, se korcsma. De az urasági kastély csak negyedórányira van ide, tessék oda bemenni. Szivesen látja a nagyságos úr az urakat, – tette hozzá rajzkönyveinkre pillantva.

Negyedóra mulva a völgytorok egy hirtelen fordulójánál csakugyan mintegy kinyíló tenyér nyilt meg előttünk a tájék. Békés kis síkságot pillantottunk meg, melyen pár száz méternyire tőlünk egy hatalmas úri park látszott a hegygerincz alatt. Vígan vágtunk neki az illatos réten át. – A nyugati ég arany káprázatban úszott s a lebukó nap fellegeken átszűrődő vízszintes sugarai épp hosszú, keskeny kévékben bucsúztak a földszintes kastély vasrácsos ablakaitól. Olyan nap volt ez, a melyen valami megmagyarázhatatlan béke és harmónia költözik az -183- ember lelkébe… Emlékszem, derűsen beszélgettünk a mi örökké visszatérő thémánkról, az Olivér képéről. Majd elküldjük a tárlatra…

– De nem adom el soha, – erősködött Olivér, – nem tudnék a nélkül a Nő nélkül élni, hiszed? Szerelmes vagyok belé, most, hogy távol vagyok tőle, érzem csak igazán… Mért is nem megyünk már haza? Emlékszel-e az arczára? Micsoda arcz!…

Mikor a park kapujában voltunk, még megállt Olivér. Kiterjesztette karjait a festői szép táj felé, melyet akkor öntött el valami igazán mennyei glóriával a lenyugvó nap s diadalmas mosolylyal így szólt:

– Látod, mindezt, a mi itt van körülöttünk, legyőztem… Az a Természet, a mely ezt a tájat ilyen szépre felruházta, nem tudta azt a csodaszép nőt, a Nőt megteremteni, a kinek én a képemen életet adtam…

Bementünk. A veranda előtti kis eszplanádon szökőkút locsogott, de a háznépnek nyoma se volt a térségen. A nagy czirbolya-fenyők mögül tennisz-lapdák suhogása s nagyobb társaság víg kaczaja hallatszott át. Oda menjünk? Nem tudtuk… Végre habozásunk közepette beléptünk a vadszőllővel befuttatott verandán át a házba. -184- Egy nagy szalonban voltunk, melyben a széjjeltolt bútorok, nyitott zongora s a hamutartókon heverő félbehagyott czigaretták azt mutatták, hogy a társaság nem régen hagyhatta el a termet. Találomra jobbra mentünk… Egy boltíves nagy ebédlő. Ismét senki. A gazdagon megterített asztalon uzsonnamaradékok… Tovább mentünk. Egy meglehetős homályos, ódonbútorzatú sarokszobába léptünk be; valami boudoir-féle lehetett. Egyetlen rácsos ablakán át dúsan özönlött be a bucsúzó nap egy sugárkévéje. Éreztük, hogy valaki ül ott a bolthajtásos ablakmélyedésben… Ha most fürkészőleg visszagondolok, úgy rémlik nekem, mintha még azt is éreztem volna, hogy az a valaki abban a perczben felkelt a vékonylábú aranyozott asztal mellől. Ez volt utolsó józan gondolatom, mert a következő pillanatban egyszerre elszakadt a jelen tudatának a fonala bennem. A hogy ott megálltunk a beözönlő sugárkéve káprázatában a szoba közepén, s az ablak felé néztünk, egyszerre nem tudtam többé, hol vagyok – – vagyis, dehogy is nem tudtam! Olivérnak egy szenvedélyes mozdulata erősített meg abban a tudatomban, hogy a műteremben, az ő műtermében vagyunk. Az ő műtermében, az ő képe előtt, az előtt a festmény előtt, a melyről állandóan mindig beszélgettünk s a melyről még -185- akkor is beszélgettünk volt, mikor ebbe a sarokszobába beléptünk… Még hallám Olivérnak az utolsó szavát, gondolatainak az örökös refrénjét:

A hogy akkor az ablakra pillantottunk, mintegy előbbi gondolatát folytatva, szinte szórakozottan mormogta:

– Nézd a homlokát, a capuai Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra hajlásában benne van az egész antik világ, álla gömbölyödésében a Vénuszok szerelmeinek rejtelmei, de most nézd meg a száját! A Gioconda mosolya az, a párisi és a japáni nők emésztő bájával vegyest… S a szemei? Bele mersz-e a szemeibe pillantani?… Ilyen asszonyt teremtsen a természet – –

Hirtelen elakadt a szava. Végig simította a homlokát, mintha magához akart volna térni. Kezét ellenzőnek a szeme elé tartva előre lépett. Én nekem valami megmozdult a lelkem fenekén, olyas furcsa érzés fogott el, mintha attól féltem volna, hogy most mindjárt valami az eszembe fog jutni, – valami különös iszonyatos dolog. – – Csak néztem, csak néztem az ablak felé.

Hova lett a kép aranyrámája? Mintha levették -186- volna… De így ráma nélkül is az a csudálatos kép, az a világhíressé vált «Eszmény» állott ott előttem egész káprázatos fenségében. A mit a lapok azóta annyiszor leirtak volt: visszahőköltem káprázatától s pillanatig elvakultan kerestem annak a géniusznak az arczát, a ki aranyos ködéből kibontakozva mint egy női testet vett napsugár leng átal a világegyetemen… S milyen élő eleven! Most láttam csak: voltakép egy élő nő, egy lenge fiatal nő fehérben, kinek fejét arany aureolába borította a mögüle beáradó napfény. Milyen nagy a művészet ereje! a hogy Olivér felsorolta, híven követtem a gondolatát: homloka, orra, álla, szeme, mily tökéletes!…

Most egyszerre megmozdult az előttünk káprázó képen a nőalak. Megragadtam az Olivér karját.

– Te, te, – tört ki Olivér, körülnézve a szobában, – hogy kerül ide a képem? Nem értem… – Mosolyogni próbált. – Bolond vagyok, vagy részeg… Nézd, a géniuszom megszökik a képemről. Megéledt – –

Indulatosan lépett előre, hogy megfogja a tovaszálló «Eszményt»… Csak annyi időm volt még, hogy vállon ragadhassam. Magamhoz tértem én is… Ismét a való életben voltam, abban a falusi kastélyban, abban a félhomályos -187- sarokszobában, melynek ablakán át aranyglóriában ömlött be az esti napvilág. A lenge fiatal leány tétován jött előre felénk…

– Olivér, megőrültél? Nem tudod, hol vagyunk? Nem a műteremben vagyunk, nem a te képed ez…

– Nem az én képem?! – mormogta. – Nem! Nem! Él! Él! De ő az, nézd! Nézd a homlokát! Az enyémnek a homloka az! Nézd a száját, szemét, az én géniuszom az…

Szerencsére abban a pillanatban lépett be a társaság; fess vidéki asszonyok, jukker leányok, kaczagó huszárok. Meglehetősen zavartan mutatkoztam be s toltam Olivért a háziasszony elébe. Szivesen, nagyon szivesen fogadtak… Az ablakmélyedésbe néztem. Csakugyan megdöbbentő volt ez a hasonlatosság! – – A vendégsereg háta mögött kirohantam a kertbe Olivér után.

A czirbolyáknál értem utól. Ott állt egy fatörzshöz támaszkodva. Sápadt volt, mint a halál.

– Ő az… hogy kerül ide?… leszállt a képemről s utánam szökött?… Őrület… -188-

Végig simította a homlokát s rám nézett. Kétségbeesése tetőfokán szeme pillanatra kitisztult, pillantása nyugodt, hideg, szinte metsző volt.

– Értem… értem, vége mindennek, – szólt s aztán egyszerre kimondhatatlan kínban emelte fel karjait az égnek. – Oh, én őrült, a ki azt hittem, hogy le tudlak győzni! Én őrült, a ki azt hittem, különbet tudok teremteni nálad! Én őrült, a ki évek munkájával kínlódtam azon, hogy a világ minden asszonyából s a saját képzelmemből testet adjak az eszménynek, megteremtsem a Nőt, úgy a hogy őt a Természet nem tudja megteremteni – – Én őrült, megteremtettem ideálomat… s most itt találom ugyanazt a lényt nem gyarló vásznon, hanem élő elevenen! Él, él, mozog, látod? Megteremtette a Természet előttem, előlem… Oh, te ég, te ég, lesujtottál, s kék mennyboltod most kinevet engem szegény szerencsétlent!

– Szegény ember, – dörmögtem, – azt hitted az eszményt ölelted át, pedig csak egy földi leány arczképét festetted meg, mielőtt ösmerted volna… -189-

VI.

Nem tudom, hogy telt el a vacsora… Alig mertem a felé a távolabb ülő fehér leány felé nézni, kinek egy fiatal huszárhadnagy udvarolt. Csak egyszer pillantottam fel lopva. Igen, ő volt az egészen, még most is, annak a banális társaságnak a kellő közepette. Egyike vala ez azoknak a megdöbbentő hasonlatosságoknak, melyek villámcsapáskép lepik meg az embert. Ki volt hát ez a nő, a ki mintha csak az Olivér képéről szállt volna? Egy lenge, nagyon szép, nagyon nyugodt, tán kissé excentrikus falusi kisasszony. Ott az ablakmélyedésben, a nap aranypompájában egészen olyannak tetszett, mintha csak az Olivér képén lett volna, most, hogy a káprázat eltűnt s a vacsoraasztal mellett földi élő leánynyá változott át, nem volt többet olyan géniuszszerű, de ugyanaz volt azért egészen…

Egész éjjel együtt ültünk egy szál gyertya mellett. Olivér kezeibe temetett fejjel hallgatta vigasztaló szavaimat. Egyszerre aztán hajnal felé megszólalt. Hangja rekedt volt:

– Meg akarom ölni, hogy senki meg ne tudja bukásomat, szégyenemet… De én istenem, hisz hiába való az, elég az nekem, ha én tudom, hogy le vagyok győzve, hogy erre a fekete földre sujtottak le az eszmény magaslatáról!

– Én? festeni? Megőrültél?… Értsd meg, hogy e mai napon meghaltam mint művész… Haha! Azt hiszed, egy olyan bukás után, mely minden csontodat összetörte, lehet még ecsetet kézbe venni?

– Jó, mint művész hát le vagyok győzve. De ember is vagyok, férfi is vagyok… Enyém lesz az a leány… szeretni fog, oh, hisz oly gyönyör lesz halálra kínozni, gyönyör lesz csókolni és csókjaimmal véresre harapni ajkait…

Csodálkozva néztem rá. Egész lénye átalakult. Mintha a művész kimaradt volna egyéniségéből; s mintha egyszerűen csak az ember, a boszúálló ember maradt volna meg benne! Szegény fiú! Voltakép csak az életösztön működött benne. Most, hogy már a művész kihalt belőle, csonkán -191- maradt egyéniségében az egyszerű ember akart tovább élni…

– Olivér, vigyázz magadra. Magad mondtad, hogy szerelmes vagy a képedbe, félek, ennek a révén még belé szeretsz ebbe a leányba.

– Én? – kaczagott gúnyosan, – gyűlölöm s csak azt akarom, hogy ő szeressen belém…

Mit mondjak még azokról a kínos napokról, melyek alatt helyzetünk abban a vidéki kastélyban utóbb már tarthatatlanná vált? Mit mondjak arról a sápadt őrültről, a ki soha azelőtt női társaságban nem volt s most a legszánalmasabb ügyetlenséggel próbált egy divatos kisasszonyt meghódítani? Mindig a nyomában kellett lennem, nehogy valami bolondságot elkövessen… Nem tudom a háziak mit gondoltak rólunk, de én pirultam mindkettőnkért. Eleinte mulattak azon, hogy a «kóczos piktor» egyre, mint egy árnyék lopódzik a szép leány után, mulattak azon, hogyha a leány hátraszólt, hát akkor ő szégyenkezve bújt előle, de utóbb megunták a dolgot s görbe szemmel kezdtek nézni ránk. -192-

– Igazad volt!… de most már késő… azt akartam, ő szeressen belém, de indulatom visszaszállt róla magamra. Szeretem… szeretem, nem tudom, mi történik velem. A végemet érzem.

Aztán csak azt a borzasztó jelenetet látom és hallom, ott a park végében, mikor a szép leány gavallérja, az az üresfejű huszártiszt kihivóan szól vissza Olivérhoz:

– Végre is mit akar, kérem? Mit keres itt? Nem látja, hogy társasága fölösleges a kisasszonynak?

– Hogy mit akarok? – fuldoklott Olivér – és ön… ön mit akar? Hisz ha közöttünk kell választani… Nagysád, kérem, itéljen közöttünk… Nekem jogom van önhöz!

– De uram, – erősködött a huszártiszt, – én tegnap óta ennek a hölgynek a vőlegénye vagyok! az ön barátja félrebeszél, őrült…

S akkor hallom a szép leány csengő, gúnyos kaczaját. Hallom és látom hozzá az Olivér elváltozott arczát: abban a kaczajban egyszerre kaczagta ki őt a művészet s a szerelem, az a kaczaj ölte meg benne a művészszel a férfit.

– Olivér! Olivér! – kiáltottam a sötétben tova rohanó fekete alak után futva. De belebuktam egy árokba s mire feltápászkodtam, nem láttam többé szerencsétlen barátomat. Azóta sem láttam többé, sem más nem látta. Eltűnt…

Sötét van már a műteremben körülöttem egészen. Kívülről a bús novemberi ködön át most szűrődik be a kelő hold egy eltévedt sugara. Sápadt világa arra az antik domborműre esik, melyen a krétai Daidalos szárnyakat csinál Ikaros fiának, ki a felleges magasból lebukván, a mithosz szerint olyan végzetesen lelte halálát a samosi tengerben. Az én barátom az az Ikaros: örök jelképe a bukott álmodozók, végtelent keresők, a messze vágyó igaz művészek végzetének. -194-

A tavaszi délután árnyai már kezdettek leszállani a műteremben, – az esthajnali fény álmatagon szűrődött át a czigarettafüstön és meg-megcsillant olykor a falak gazdag keleti díszein. Régóta beszélgetett már együtt a két jóbarát – beszélgettek halkan, bizalmasan. Végre felkelt a fiatal mester és szórakozottan tette le a palettát. Megsodorta selymes szőke szakállát és töprengve így szólt:

– Nevezd, a hogy akarod: művészházasságnak vagy esztétikai szerelemnek… Én már így szeretem a feleségemet!

A jó barát kedvetlenül tépdeste bohém-kalapja szegélyét. A hogy háttal álló pajtására pillantott, arcza mind szomorúbb, utóbb szinte boszússá vált.

– Igen, hát ez az igazi művészszerelem, – mormogta. – Nagyon költői dolog! Feleséged -195- a modelled s kétségkívül a legszebb, legeszményibb modell a világon, de… nem feleség.

– Ne mond! Hát ugyan mi? – A fiatal mester kicsinylő mosolylyal nézett végig pajtásán.

– Bábu, barátom, – esztétikai játékszer a kezeid közt! És te tetted azzá! Igazi művész vagy, – nem tudsz szeretni…

– Félre beszélsz öregem. Hisz oltárt emelek neki minden képemen, – imádom…

– Épp ez a baj! Nem imádat kell az asszonyoknak, hanem szeretet. Nem hideg esztétika, hanem forró csók. Szóval természetes szerelem. A tied pedig nem az.

– Valami természetellenes… művészi őrület, barátom! Hát természetes dolog az, hogy te alig mered megcsókolni a feleségedet?… hogy gyermeket se mersz kivánni neki, nehogy az anyaság valamiképp tönkretegye a testét?… Igaz-e?

– És te azt hiszed, az asszonyoknak tetszik az, ha ennyire kimélik őket? Hisz ők is csak emberek…

– Én, barátom, nem másoknak, nem gyermekeimnek akarom a feleségemet, hanem magamnak. Egészen magamnak! -196-

– Hát igen, a művészetemnek! Ez a legszebb a világon. – Szemei ragyogó tűzzel gyúltak ki.

– Bánom is én! Az én feleségem ne banális anya legyen, hanem múzsa! És az is! Ő az én modellem, jó géniuszom, minden idealizmusom. Mondok neked valamit: ha elveszteném, érzem, vége volna egész művészetemnek. Ő tesz nagygyá engem!…

– Kétségkívül. Mindannyian elismerünk, mint a fiatal gárda óriását. Te vagy az «idealizmus festője…» De nem erről van szó.

– Arról van szó, – kiáltotta az ifjú maestro, a nagy rajongók fékezhetetlen önzésével, – hogy most ezen a készülő képemen halhatatlan emléket állítok múzsámnak, feleségemnek. Nézz oda, – de hisz te láttad a képét… Mit szólsz hozzá? Világraszóló dolgot akarok teremteni! Tudod-e, mi az a nőalak? Az Eszmény, – a Szépnek, a Jónak, az Igaznak olyan allegóriája, a milyet még soha senki se álmodott meg. Benne lesz abban a görög istennők szoborfensége, a Rafael Madonnáinak a bája, a Shakspeare gyöngédsége, a Beethoven mélysége… minden, a mi diadalmas eszmény a földön. Az eszmények eszménye… az ő teste -197- vonalaiban. Benne láttam meg ezt a tökélyt. Mond, mit csinálnék nélküle?… Ember, értesz-e már engem?

– Értelek, de te nem akarsz megérteni engem. Én csak ismétlem: az asszonyoknak nem hideg imádat, hanem forró szerelem kell. Bármilyen múzsa is a nő, a míg a földön jár, nem tud meglenni enélkül… Ne vedd rossz néven öregem, de –

– Csak azt, barátom, hogy attól félek, modelled egyszer rá talál unni a te hideg kultuszodra… Ha így folytatod, te magad kergeted bele…

A fiatal mester összerázkódott, de aztán hirtelen dühvel ragadta vállon pajtását.

– Hát már ennyire megy az apró kollegák irígysége, – folytatta indulatosan, – hogy már a feleségem, – a művészetem becsületébe mertek gázolni? -198-

– Ne sértegess bennünket, Sándor! A javadat akarom, – régi barátod vagyok.

– Hol van?… – Sándor meglepetten szedte össze gondolatait. – Elment egész napra, ki… falura. A nagynénjénél van.

– Annál, – feleselt a kolléga gúnyosan, – a ki hideg esztétika helyett forró csókkal csillapítja, – a ki nem kímélve imádja, hanem kiméletlenül szereti. Nesze, ha épp tudni akarod!

– Hát eredj és nézd meg, ha nem hiszed! Most – tulajdon ebben a perczben öleli az az ember a feleségedet… sokkal közelebb, semmint te gondolnád! Eredj, eredj, nézd meg!…

Sándor torkon ragadta barátját. Pillanatig halálos -199- gyűlölettel néztek egymásra. Egyszerre azonban arczához kapott s lerogyott a kanapéra.

Egy perczre csend lett. Ekkor aztán a jó barát is homlokához kapott, s őszinte fájdalommal kiáltott föl:

II.

A műteremben mind sötétebb lett s a fiatal mester összetörve még mindig ott ült a kanapén… Gondolni már jó ideje nem gondolt semmit, csak a vére lüktetését hallgatta. Az a lüktető vér olykor felsodorta agyába a múlt boldogság foszlányait s a jövő rémeit, de nem értett ő már ebből a szédítő keveredésből semmit se. Homályosan csak annyit érzett, hogy valami inog a lelkében: inog művészetének és szerelmének az a nagy épülete, melyet olyan eszményi szépre emelt magának. Támogatta volna minden oldalról düledező reményeit, de kezdte elhagyni az ereje. Mindjárt romba dől… s maga alá temeti… Vadul pillantott fel s nézett körül. Magában volt. Hol a jó barát? Még fülében csengtek zavaros, bocsánatkérő szavai… -200- Mikor ment el ez az ember? Felugrott s az ajtóhoz rohant. Lihegve bámult ki az üres, sötét folyosóra.

– A szeretőjénél van a feleségem… a szeretőjénél! – ismételte a rémes szavakat. Felordított, – tombolt benne a féltékeny indulat. De hát hol érje utól azt a pajtást, a ki útba igazítsa, hogy rajtakaphatná a bűnös asszonyt? Keze ökölbe szorúlt, – futott volna neki a falnak… Aztán érezte, hogy elhomályosul a szeme világa és tehetetlenül támaszkodott oda az ajtófélfához.

Mikor magához tért, üresen bámult bele a levegőbe és csak reszketett egész testében. Hiába, – művész és modern művész volt tetőtől talpig: akarni szeretett volna és csak töprengeni, gyötrődni tudott… Gyáván áltatta magában a fel-feltápászkodó férfiharagot.

– Majd beszélek a feleségemmel… ő megnyugtat engemet. – De hátha igaz?…

És mint az az ember, ki valami, – bármilyen, de biztos – támpontot keres a kietlen világban, kétségbeesetten nézett körül a műteremben. Az elbúcsúzott napnak valami eltévedt visszfénye épp az ablakhoz támaszkodó festő-állványra -201- esett. Azon volt a képe, készülő remeke, melybe művészete, szerelme: egész élete minden idealizmusát beletette. A rajta álló nőalak szemei tűzzel égtek az aranyosan tánczoló visszfényben – néztek rá a szemek, biztatták.

Csudálatos kiáltás hagyta el ajkait: a megkönnyebbülésnek, a vigasznak szinte örömbe csukló «jaj»-szava. Odafutott az ablakhoz, a festő-állvány elé, lerogyott az alacsony székre s kezeibe temette fejét. Nézett fel az «Eszményre» hosszan, fájdalmas gyönyörűséggel és lassan könybelábbadtak a szemei.

– Nem igaz, hazugság! ismételte előbbi szavait. – De hátha igaz? Akkor mind ennek örökre vége van…

Olyan szép, olyan költőien fenséges volt az a nőalak a képen! Egy Lionardo-szerűen bizonytalan és rejtélyes háttér előtt tünő géniuszként suhant el az «Eszmény», és valóban soha művész a női gyöngeségbe ekkora földöntúli erőt beletenni még nem tudott. Lengén szállt el az Ideál a föld felett és szűzies teste köré csavarodó fátyola ébresztően érintette az alant nyüzsgő, fáradt emberiséget… Megdöbbentően nagy, kék szemeiben az örök czélok tiszta lángja égett: komoly volt ez a szent tűz, mint a csillagok fénye és tán nem is követtük volna, ha a száj szerelmes mosolya földi igéretekkel nem biztatott -202- volna a földöntúli felé… Az igazi remekművek titokzatos: tökéletes egyszerűsége jellemezte ezt a festményt, – meglepett, de nem adta magyarázatát e meglepetésnek. Egészen egyéni arcz volt az «Eszmény» és mégis örök emberi, sőt annál is több: isteni… – Nézte a fiatal mester a szüzies test bűbájos vonalait, de mint igazi művész nem a feleségét látta már benne, hanem a maga rajongó gondolatát. És most kétségbeesésében csak annál fájdalmasabban részegedett meg újra eszméjétől.

– Oh, be kár érte!… suttogta keserűen, – remekművet akartam teremteni… És most csakugyan vége volna életem legszebb álmának? Ha igaz, – akkor nincs feleségem, nincs modellem, nincs Eszményem többé! Nem fejezhetem be a képet…

Teste csakugy vonaglott kínos kétségében. Bújt, szökött volna saját maga elől, – iszonyodva takarta el arczát. Az a benne lakozó két ember, a férfi meg a művész viaskodott lelkében s ő lihegve hallgatta feleselgetésüket.

– Te nyomorult! – kiáltotta a férfi, – feleségedre gyanakszol s tétlen ülsz e kép előtt? Eredj, fuss, rohanj, tudd meg a valót! -203-

– Mert esetleg igaz a vád, és… és akkor elvesztem a feleségemet, Eszményemet, modellemet.

– Csak művész vagyok… és rettegek a művészetemért. Kegyelem! – adj haladékot…

– Gyáva, nyomorult vagyok, – mormogta, – de nem, nem akarok megtudni semmit, – semmi bizonyosat… Majd ha megfestettem az «Eszményt», akkor férfi lehetek ismét. Akkor szembeszállok a valóval…

III.

Telt az idő, hetek múltak s veszedelmesen közeledett már a képek benyujtásának határnapja. A fiatal mester reggeltől estig ott volt a műtermében és dolgozott szótalan, komoran. -204- Azok a régi barátok és bámulók, kiket olyan érthetetlen dühvel utasított ki az előszobából, azt találták, hogy nagyon megváltozott az utóbbi időben. Arcza dúlt és fakó lett, – mintha legalább is tíz esztendővel öregedett volna meg a múlt hónap óta. Egy orvos-ismerőse határozottan félteni kezdte az idegeit…

De mit törődött ő mind ezzel? Görnyedten csak ült a festőállvány előtt és valami ördöngös alattomosság volt a szemében, a hogy a vászon mögül modelljére felpillantott. Olykor hirtelen metszően felkaczagott s aztán, mint a ki valami fontos felfedezést tett, újra belejavított a képbe.

– Sándor, mi lelt? Ne nézz rám úgy… Félek tőled, – ettől a nevetésedtől…

Ott állt a szép feleség s szoborteste igazán antik tökélylyel emelkedett ki az állvány fantasztikus díszletei közül.

Mintaszerűen lenge teremtés volt, – olyan finom és könnyed, hogy a mikor lépett, szállani látszott… Azok közé a csodálkozó szemű szőkék közé tartozott, a kik leányok maradnak örökké, a kiknek ártatlan tekintete a legbűvösebb veszedelem, mert hiszen nem tehetnek róla: naivak maradnak még a bűnben is…

– Meg ne mozdúlj, – maradj úgy! – kiáltotta a férje türelmetlenül. – Megőrülök, ha arra gondolok, hogy milyen hibásan festettem eddig a képet! Hisz ez nem az Eszmény, ez nem te vagy!…

– Igen, – mormogta Iván rendületlenül. – Hisz most látom csak, hogy a szemed nem is annyira ég-kék, mint inkább olyan különösen zöld, s hajad nem is annyira szőke, mint inkább vörös-barna… És a szemöldököd íve is egészen más! Mosolyogj csak! – hisz ajkaid körül is egészen új vonalakat látok… Én nyomorult kontár, hogy én ezt mindeddig nem láttam! Hamar, – ennek a képnek remekműnek kell lenne…

És dolgozott, javított a megőrülésig. Ő, a ki folytonosan látta, már nem vette többet észre, hogy az «Eszmény» milyen sajátságosan alakult át a keze alatt az utóbbi időben. Nem vette észre, hogy a haj szinébe milyen buja sötét pompát tesz bele, hogy a szemöldökök széleit mind magasabbra kunkorítja fel s hogy a száj szögleteibe napról-napra több démoni vonást tesz bele. Legjobb barátja, ki minden tilalom daczára mégis bejutott hozzá a műterembe, megdöbbenve nézte az átalakulást, de nem mert szólni… És az emésztő munka közepette nőttön-nőtt a -206- mester veszedelmes izgatottsága. Felesége rettegett; menekült volna már tőle. Néha délutánonként lopva a fali-órára pillantott s aztán fáradtan suttogta:

Az asszony ilyenkor megdöbbent a férje vérbenforgó szemétől. Csak zavartan tudott dadogni, – párszor még el is pirult…

– Ne mondd tovább – kiáltotta Iván befogva a fülét, – nem akarom tudni, nem akarok tudni semmit. – –

Néha azonban úgy érezte: nem birja tovább! Heteken át nézni, festeni azt a bűbájos testet, a melyet talán egy más valaki is ölelget, – több volt ez, mint a mennyit emberi idegzet elbir. Kereste azokon a szüzies vonalakon annak a másiknak a szennyes csókjait és ilyenkor tomboló, vad indulat fogta el. Felszökött az állványra, megragadta a feleségét és kegyetlen boszúálló szerelemmel szorította magához. Törte a testét, fullasztotta csókjaival és mikor a lenge teremtés lihegve csuklott össze karjai közt, akkor csodálatosan elzsibbadt a kétség benne, pillanatra ismét megnyugodott, bizott benne… -207- Ő, a ki eddig illetni is alig merte a feleségét, most gyakran a legmohóbb érzéki szenvedély mámorába menekült kétségbeesése elől. Mikor e csókokból felocsudott s ecsetjéhez nyult, úgy érezte: a régi, tiszta lelkesedés hevíti. Pedig meg volt már mérgezve az ihlet benne. Ő, a ki olyan tomboló érzékiséggel szennyezte be felesége, Eszménye testét, ezt a szennyet most már belekeverte a színeibe is…

– Most látom csak, – kiáltotta az utolsóelőtti napon, – most fedezem fel csak, hogy a tested milyen észvesztően szép! Óh én vak kontár… Hamar, még nem késő, – ennek az «Eszménynek» remekműnek kell lennie.

És azon a két utolsó napon átfestette még egyszer és utolszor a képet. Komor őrülete még egyszer szárnyaló ihletté vált, midőn kétségbeesését festette bele «Eszményébe». Kéjtől reszkető kézzel bűbájos szirént csinált a feleségéből és zöld szemeibe, csábító ajkaiba a démoni érzékiség mérgét tette bele. És ahogy letette az ecsetet, egy pillanatra boldog volt, hogy megteremtette a világraszóló remekművet, a Szépnek, a Jónak, az Igaznak a legszebb allegoriáját: az Eszményt… -208-

IV.

Utolsó délután kezeibe temetett fővel ott ült a képe előtt magában, és csak nézte. De nem látta többé, – valahogy mindegy volt már neki, mi lesz ezzel a festménynyel. Halálosan fáradtnak érezte magát, – s a jövő sötét távlata most nyilt meg csak előtte minden rettenetes voltában. Most befejezte a képet, – most férfinak kell lennie! Meg kell tudnia a valót…

– Nincs erőm hozzá, – suttogta, – gyáva vagyok ahoz, hogy elveszítsem a feleségemet. És még gyávább ahoz, hogy elveszitsem a művészetemet… Megigértem magamnak, – azt hittem, ha majd befejezem az «Eszményt», meg tudom tenni. És most látom csak, – most rettegek csak igazán attól a valótól… Ő nélküle vége a művészetemnek és én nem tudnám túl élni azt a perczet, hogy a művészet élőhalottjává legyek…

Felkelt és két tenyerébe fogta a halántékát. Eszébe jutottak az utolsó hetek emésztő kínjai s szilajon rázta meg a fejét. Eddig ki birta e kínokat, mert képe befejezése erőt adott neki hozzá, de most? -209-

Fáradtan indult el a műteremben s mint a ki valamit elvesztett, – csak keresgélt, eszelősen keresgélt a holmija közt. Végre kezébe akadt a revolver. Hosszasan nézegette… Egyszerre riadtan fordúlt meg s pillantott az ajtó felé. Onnan kívülről hangokat hallott. Ráismert a hangokra: a művész-bizottság tagjai jöttek el hozzá az utolsó pillanatban a képeért. Hogyne, hisz az ő titokban tartott, rejtélyes képére volt kiváncsi mindenki, – annak szánták a főhelyet a tárlaton!…

– A dicsőség!… – kaczagott a festő keserűen s épp abban a pillanatban, midőn nyílt az ajtó, maga felé fordította a pisztolyt.

Másnap reggel az egész művészsereg ott tolongott a tárlaton a főhelyen levő «Eszmény» körül. Gyászfátyol vonta be a hatalmas aranykeretet.

– Igazán öngyilkos lett? – Miért? – Hallatlan… Lehetetlen! – suttogták mindannyian. De a sajnálkozás moraja csakhamar elnémúlt a kép megdöbbentően nagyszerű hatása előtt. A renaissance-mesterek őserejével hatott az a csudálatos nőalak, és mindenki érezte, hogy az -210- ő zöld szemei őrzik a fiatal művész tragikus halálának a titkát.

– Hát ez tökéletes remekmű, – mormogta végre egy önzetlen öreg mester egyszerűen. És szavait lelkesen követte a többi kolléga elismerése is.

– De urak, – mondotta egyszerre a titkár, – valamire kell kérnem a bizottságot. Szegény barátunk meghalt a nélkül, hogy nevet adott volna a képnek. Már a katalógus szempontjából is nevet kell adnunk neki…

– Azt hiszem, – kiáltotta az öreg festő, – csak egy találó név van erre a képre. Nos urak?

És «A Bűn» elemi erővel hatott nemcsak a művészekre, hanem a közönségre is, az egész világra… Gyönyörködtek a rejtélyes képben, szinte féltek tőle az emberek s kiváncsian találgatták az alatta lappangó tragédia titkát.

– «A nagy művészek képzelme meglepetésekkel van telve», – írta egy szakavatott kritikus. A gyászos véget ért ifjú mester az «idealizmus festője» volt egész életében, és ki hitte volna róla, hogy ő, kitől «Eszményt» várt a világ, halála után mégis a «A Bűn» mindeneknél szebb jelképét hagyja ránk?!!…» -211-

… Odakünn az alvó nagy város végén bolondul kergetődzött az orkán az elhagyatottságban. Csak a széles nagy folyam folyt át rendületlen méltósággal az éjszakán; az ódon híd ívei sötéten bámultak le fekete vizére. A szélvész, mely minden lámpát eloltott a környéken, visszhangozva bömbölt át e mohós ivek alatt, a melyek alatt az ár is ragadóbban sietett tova. Lent a vizen a habokat, fent az égen a fellegeket mintha korbácscsal kergette volna a vihar, valami eszelős versenyben rohantak bele az éjszakába.

Nem volt ember a tájon… Csak ott az elhagyatott híd közepén, a hol a széles főoszlop mint egy bástya élesen rugott előre az ár ellen, állott egy óriás kőszobor: a Krisztus szobra. Előre lépő lába ott nyugodott az ódon talapzat legszélén a víz felett, mely zúgva hömpölygött el alatta. A vihar kioltotta még a lába mellé akasztott kis szentelt mécsest is. Ott állott az óriás szobor az -212- éjszakában s lepillantó irgalmas arczát és áldásra emelt kezét csak olykor világította meg a futó villám fénye.

Egy asszony lépett a hídra s pillanatra lihegve állott meg. A hogy az élet elől menekült, a mely egyre futott még utána s görcsösen kapaszkodott beléje: remegő testén csatakosra tépte selyem szoknyáját az orkán, megbomlott szőke hajából pedig ostort font a szélvész. Két kezébe szorította forró fejét s körmeit görcsösen mélyeszté halántékába, de mind hiába. Fejében csak egyre égett az az egy rögeszme; úgy érezte, ott a homloka mögött, gondolatai közepette, ott forrong az a veszedelmes valami, a mi robbanni készül mint egy bomba, a melynek most… rögtön tövig perzselődik a kanócza.

Nagyon, nagyon fáradt volt, de biztatta magát, hogy már nem kell messzire mennie. Hiába, nem birta tovább… Arczába süvöltött az orkán s fagyos ujjával kitépte az utolsó könycseppet a szeméből, a mely azontúl száraz maradt… Nem tudott többé sírni. Még visszanézett egyszer az alvó nagy városra, melynek ezer világa akár csak valami hamvadó óriás tűzvész, messzeségesen izzott az éjszakában. Aztán sietett előre a hídon s közben félénken pillantott át a szélső kőpárkányon.

Akkor lépett a hídra s pillanatra lihegve állott meg a sápadt, boldogtalan ember. Odatámasztotta halántékát a hídfő kőbástyájához s kimerűlten nézett le a fekete vízre. Nagyon, nagyon fáradt volt, de biztatta magát, hogy nem messzire kell már mennie. Olyan jó hűvös volt az a kő, s mennyivel hidegebb lesz a fagyos víz… Majd megszakadt a feje. S a hogy gondolatai mint egy forró lávafolyam perzselték agyát, egyre kinosabban hunyta be a szemét. Érezte, hogy egy gonosz kéz mindig egy ugyanazt a képet tolja arcza elé. És nem tudott ettől a képtől szabadulni, egyre látta, úgy mint akkor mikor a szobába betoppant s a feleségét annak a másiknak a karjaiban látta… Megfogta a híd széles kőpárkányát s körülnézett.

Járt ő már erre régen, mikor még boldog volt… még tegnapelőtt is. Milyen vigan, kaczagva kocsiztak ki együtt a zöldbe! De azóta úgy megváltozott minden! Nem ismert rá többet a tájra. Nem ismer rá a boldogtalan szem többet arra, a mit a boldog szem látott… Tegnap óta sötétedett rája az az éjszaka, a melyből érezte, hogy nem lehetett többé virradás. Azóta nem volt otthon… Csak úgy őgyelgett, mint a részeg ember, nem tudta merre. És a hogy a külváros utczáin ődöngött, nem hirtelen valamelyik sarkon, hanem lassan, szinte irgalmasan szegődött hozzá, -214- mint valami árnyék, az a Jó Barát, a ki sose feledkezik meg rólunk, a ki megvigasztal nagy bánatunkban. Olyan jóságos volt a beszédje, a mint nyugalmat, gyógyulást igért neki. «Megyek már, megyek», mormogta s megindult a viharban előre a hídon. S a hogy előre haladt, úgy érezte, minden lépésével egy-egy darabja szakad el tőle az életnek.

Ott állt a híd közepén az óriás szobor alatt. És mivel olyan fáradt volt már, hogy majd összerogyott, pillanatra odatámaszkodott a Krisztus kőpalástjához, hogy megpihenjen, mielőtt meghalna. Látta, egyre látta azt a képet, de már nem is védekezett többé ellene. Aztán lassankint szédítő örvényben kezdtek keringeni agyában a gondolatok. «Megyek már, megyek», mormogta annak a Jó Barátnak, a ki ott állt mögötte s nógatva tolta előre. Pillanatra meglátta még egyszer a feleségét, úgy a mint régen ismerte. Ezzel a kedves, hazug képpel akart megválni az élettől… Hogy felhághasson a kőpárkányra, helyet keresett a kezének. Tapogatózott egy darabig s végre megragadta a felette tornyosodó szobor lábát. Oh de fekete volt oda lent az ár! Fagyos lehellete nedvesen csapódott fel hozzája. Behunyta a szemét. -215-

És megelőzvén pár másodperczczel a történendőket, valami megnyugtató boldogsággal érezte, mint sülyed már egyre mélyebbre a fekete vízben. Oh be jó forró fejének az a fagyos borogatás! Hanyatt fekszik és pihen, – oh be jó pihenni! Leszakadt a mázsás súly agyáról, olyan könnyen érzi magát! Csoda szép tájakat pillant meg… Megmenekűlt, odaát van már… És elcsodálkozik azon, hogy mily egyszerű és boldog valami a halál!

Abban a pillanatban egy tapogatódzó finom női kéz, mely a szobor tulsó oldaláról szintén helyet keresett magának a párkányon, megragadta a szobor lábát s rátámaszkodott az ő hideg kezére.

És a férfi összerázkódott, – felriadt annak az emberi kéznek az érintésére. Egyszerre megszakadt zsibbadt érzékeiben a halál csábos varázslata s lelkében kétségbeesetten torlódott fel az élet árja. És ő, ki pillanatra már odaát volt az ösmeretlenben, valami állati ösztönnel csak azt érezte, hogy fuldoklik s görcsösen kapott a kéz után, mely visszarántotta őt a fekete árból. Hátra tántorodott a Krisztus mozdulatlan szobortestéhez s két kezével ragadta meg azt a reszkető női kezet, mely egy sikoly után szintén görcsösen kapaszkodott az övébe.

Aztán lassan hajoltak előre mind a ketten s a hogy görcsösen fogták egymás kezét, a pillanatra kibuvó hold sápadt fényénél egymás szemébe néztek. Azt nem látták, hogy idegenek, csak azt, hogy emberek mind a ketten, hogy nagyon boldogtalanok voltak, hogy meg akartak halni s hogy megmentették egymást a halálból… És mivel szó nem jött az ajkukra, csak szemeik beszélték…

Aztán a hogy egyre eszeveszettebben szorították egymás kezét, iszonyattal pillantottak le a fekete folyamba. És megrémültek a haláltól és élni akartak, – élni, élni minden áron…

A férfi jobb karjával átkarolta a Megváltó kőformáját s a talapzat mögött ragadta meg az asszony oda nyujtott balkezét. Mert ez inséges perczben nem mertek volna még egy pillanatig sem elszakadni egymástól… Mikor aztán így biztosságban voltak az irgalmas szobor mögött, valami kitörő szenvedélyességgel ragadták meg -217- ismét egymás két kezét, s mint két a halálból megmenekült ember, reszketve simultak össze. A nő odabujt a férfi köpenye alá, s szemük rettegve beszélt tovább –

Kezet kézben tartva, szakadozott léptekkel lopództak végig a halál hídján, a melyen magára maradt a sötétben a Krisztus irgalmas szobra. Menekültek ki az anyaföldre. Lihegve álltak meg a hídfőnél s kezeik egyszerre ijedten szakadtak el. Megdöbbenve néztek egymásra, mintha idegenek volnának.

És a férfi akkor vette csak észre, hogy az, a ki előtte áll, a ki őt megmentette: nő, egy kisírt arczu, törékeny, fiatal asszony, a kinek támasz kell a viharban. A nő pedig, a ki pillanatra megdöbbenve rántotta ki ujjait az erős kézből, csodálkozva látta, hogy a ki őt megmentette: férfi, egy sápadt ember, a kinek lelke beteg, a kit ápolni kell.

És akkor némán nyujtottak kezet egymásnak ismét és mivel új életükben nem volt többé senkijük sem e világon, lehajtott fővel, szótalan indultak neki az élet viharos, sötét éjszakájának.

… Mikor aztán véres csikkal megnyilt a fellegek alatt a keleti ég, a hajnal fénye félénken -218- esett a vihar után a Krisztus irgalmas arczára s áldásra emelt kezére, ő reá, a ki, bár az orkán elolthatta mellőle a hitnek a szentelt mécsesét, azért a sötétben, a kétségbeesetteknek e sötét éjszakájában is őrködött mindenek felett… -219-

… Balzsamos firenzei éjszaka volt, – a járó-kelők, sőt a turisták is már rég eltakarodtak a Signoria-térről s mi még mindig ott ültünk a Loggia de’Lanzi lépcsőjén: a nőgyülölő, hallgatag esztétikus meg én. Mintha a florenzi Piros Liliom e holdas éjszakán még egyszer kinyilt volna álmában s hódítóan árasztott volna el bennünket a Renaissance-dicsőség, a multak illatával… A Luna sápadt fénye, mely eddig középkori sötétségben tartotta a Palazzo Vecchio daczos testét, most megkerülte a bástyafalat és valami álmatag életre költötte fel a Loggia szoborlakóit. Fénye diadalmasan árasztotta el, valósággal ezüstbe öntötte ujra a hires «Perseust». A Gorgo-fővel kezében daliásan állott ott felettünk… Épp Benvenuto Celliniről beszélgettünk. Lelkes szavaimra franczia barátom keserüen mosolyodott el és megsodorta őszbecsavarodó szakállát. -220-

– Boldog ifjuság! – mormogta némi gúnynyal – lássa én is azt hittem egykor, hogy az esztétikusok élete a legszebb e földön. Én az asszonytól, a szerelemtől menekültem az Örökszép formái közé… És ime huszonöt évi munka után megint csak egy asszony állja el az utamat…

– Egy elmult század szép asszonya, poéta barátom! – felelt az esztétikus szomoruan nézve fel a holdba. I. Ferencz franczia király egyik kedvese…

– Ön nevet, pedig a dolog nagyon is komoly. Nézzen rám, – husz év óta foglalkozom kizárólag Benvenuto Cellinivel; nincsen ma esztétikus, a ki jobban ismerné őt, mint én. Lássa, most éjfél után is itt ülök a «Perseus» alatt… pedig bizony már hiába! Miért? Megmondom önnek… Szó sincs róla, szereztem én magamnak sok érdemet, – de legfőbb törekvésemben, melylyel halhatatlanná lehettem volna a műtörténelemben, mégis megakadályozott az az asszony. Uram, – a Cellini mindenekfelett álló remekéről, a Pandora szelenczéjéről van szó! Ugy-e, ön nem is hallott róla? Legyen meggyőződve, hogy esztétikus vetélytársaim is kevéssé ismerik. Pedig -221- Ippolito d’Este bibornok említi e titkos szerelmi zálogot leveleiben. E levelek alapján kezdtem el kutatásaimat. Én voltam az, ki az oxfordi könyvtár ama rejtélyes rajzában ráismertem «Pandora szelenczéjére». A Cellini sajátkezü rajza az… Már most így okoskodtam: vandálok elpusztíthatták, összeolvaszthattak egy ilyen milliót érő aranykincset, de a XVI. század óta, a mi czivilizált világunkban nyomtalanul el nem tünhetett az. Eldugva vagy elásva, de sértetlenül kell annak léteznie valahol. Hol? Évek hosszu során át kutattam, ásattam franczia kastélyokban, olasz várakban. A felfedezett új dokumentumok alapján biztos voltam már, hogy nyomára kell jutnom… És ime mi lett az eredmény? Egy napon végre –

– Dehogy is… találtam a szelencze helyett egy levelet. Egy női levelet 1545-ből…

Itt engedjék meg, hogy átvegyem a szót esztétikus barátomtól. Egy csudaszép asszonyról van szó. Hadd tegyem én elbeszéléséhez hozzá azt, a mit ő elkeseredett nőgyülöletében abból a levélből kiolvasni nem tudott.

Rövid ez a történet, mint a hogy rövidek voltak a szerelmei annak a szép királynak, ki aranyos -222- zekéjében olyan gavallérosan áll a régi franczia mesterek képein. Kedvesen ledér, de mindenképp veszedelmes hódító volt I. Ferencz, – gunyoros ajkai körül olyan kalandos, ravasz mosoly játszik, mintha annak örülne már előre, hogy fogja az egyik asszonyt megcsalni a másikkal. Vajjon sajnálnunk kell-e kedveseit? Ha szenvedtek is szeszélyeitől, legalább pompában éltek, mert a mennyire kedvelte a király a kincses fényt a maga személyére nézve, annyira szerette drágakövekbe foglalni szerelmeit is: azokat a szép asszonyokat, a kikben ismét csak a maga gavalléros önzését ékesítette fel. Persze a vonzalmak hamar multak… s a bőkezü I. Ferencz mikor ráunt a régi kedvesére, bizony csak arra gondolt, hogy ennek a pompája jobban illetné az új szeretőt. Furcsa vonás volt ez a jellemében, – de ennek köszönhetjük ezt a sajnálatos történetet.

Bátran hihetjük, hogy a király még mindig vonzódott D’Estampes herczegnőhöz, mikor hősnőnkkel megismerkedett. Ki volt ez a rejtélyes hölgy? Ippolito d’Este titokzatosan említi neve kezdőbetűit, az oxfordi kéziraton pedig teljesen áll a név: «Danae» – viszont a mellette levő czímerből azt kell következtetnünk, hogy a Montmorency-családhoz tartozott. Műtörténész barátom nem tudta kikutatni, hol találkoztak -223- először, – a szép Danae aranykeztyüben, sólyommal karján, már mint a király kedvese jelenik meg a felséges vadászatokon. Csudás szőke hajával feltünő szépség lehetett, mert I. Ferencznek csakhamar el kellett rejtenie őt az udvar szeme elől. Elrejtette egy bretagnei kastélyba s változó szerencséjü hadakozásai közepette odaszökött vissza hozzá mindig, hol vigasztalódni, hol jutalmat nyerni, de mindenkor egy édes csókra. Költői szerelem volt az, a daliás lovagkor szép virága, melynek illatában élt még a troubadour-világ ifju ihlete… A gavallér király nagyon szerethette a büszke Montmorency-leányt, – sőt bátran állíthatjuk: a legjobban minden kedvese közt, mert hiszen tényleg az egész Renaissance legszebb ajándékával lepte meg őt. Halhatatlannak hitte szerelmét, s ha nem is volt az szenvedélye, a neki állított emlék igazán halhatatlan.

Az olasz aranykor legnagyobb mestereivel együtt akkor jött el a párisi udvarba Benvenuto Cellini is. A király nagyon megszerette és sokat volt vele műtermében, mialatt a híres «fontainebleaui nimfán» dolgozott. De még se ezért adta neki ajándékba a «Peti Nesle» kastélyt, hanem egy még remekebb műért: a «Pandora szelenczéjeért». Hogy jutott voltaképp I. Ferencz arra a gondolatra, hogy épp ezt adja szerelmi -224- zálogul kedvesének? Szegény epedő Danae! Könyek közt kellett megtanulnia neki is, hogy ha dicsőséges is, voltaképp azért hálátlan dolog királyt szeretni…

A ködös Bretagne várának magányában féltékeny volt ő nagyon és sose tudott hinni távollevő kedvese esküinek. Oka is volt rá, mert hiszen minduntalan hirül hozták neki a király hütlenségeit. I. Ferencz, ha seregétől megszökött s mint egy csapodár Lancelot hozzá vágtatott, mindig zokogva találta. Megsajnálta s midőn szenvedélyesen magához ölelte őt, mindannyiszor hévvel ismételte neki fogadalmait: «esküszöm, hogy mostantól fogva hű leszek!…

De a szép Montmorency-leány ilyenkor csak búsan vergődött karjai között és reménytelenül csóválta a fejét.

– Nem hihetek többé, – felelt ekkor Danae, – de még mindig remélek. Az én szerelmem már ugyis csak – koldus remény…

– Ma Mye; – kiáltotta a király lelkesen – nos, ezt a reményt én neked aranyba foglalom!

S megrendelte Cellininél a «Pandora szelenczéjét». Azt a szelenczét, melyben a szép görög monda szerint az istenek csak a reményt tartották vissza a csalódott emberiség számára… -225-

Ippolito d’Este leirja egyik levelében a bájos jelenetet. Épp az épülő fontainebleaui kastély környékén vadászott a király s egy napon tündéri ünnepélyt rendezett az arkádiai berekben kedvese tiszteletére. Gondolájuk, melynek aranykárpitja utánuk huzódott a vizben, ott ringott a tavon s orrában antik királyleányként feküdt a szép Montmorency herczegnő. A Danae-mondához hiven aranypénzek közt, biborkereveten pihent s úgy fogadta koronás kedvesének a hódolatát. Igazi Renaissance-pompával aranyvértben térdelt előtte I. Ferencz s két kézre fogva úgy adta át neki a «Pandora szelenczéjének» sulyos aranykincsét.

Az oxfordi rajz szerint a cinquecento fiatalos, pogány ihletének tökéletes remekműve volt ez a szekrényke; a Cellini tomboló képzelmének legszebb virágai ékesítették azt. Négy sarkán négy pajkos Ámor tartotta a fedelet, a közöttük levő oldalokon pedig finom arany domborművekben voltak feltüntetve a Zeusz szerelmei. Az első reliefen mint felleg ölelte a gyöngéd Io-t, a másodikon mint aranyeső kápráztatta el Danae-t, a harmadikon bika alakjában vitte Európát, végül a negyediken szerelmes villámként sujtott le az önfeledt Aeginára. A szelencze fedelén pazarul mintázott, tömör aranydiszek közt feküdt a Pandora elefántcsont alakja. E szobrocska -226- volt a művészi koronája az egésznek. Leomló haja aranyból volt s arczában, mely élethiven a király kedvesének vonásait tüntette fel, szafirból valának a kék szemek s rubinból a piros ajkak.

– Mignonne, – mondotta a gavallér fejedelem, – ime, itt a Pandora szelenczéje, mely a te reményedet aranyba foglalja s vele együtt az én szerelmemet őrzi. Hogy pedig soha senki e szelenczét ki ne nyithassa, ime nézd, – a tóba vetem kulcsát…

Szólt és csakugyan a fontainebleaui tóba vetette a Cellini kezétől csiszolt diszes aranykulcsot. Tán igazán hitte a király akkor azt, a mit mondott… de én Istenem, hisz épp azok a legveszedelmesebb gonosztevők, a kik hisznek a bűnükben! Boldog volt Montmorency Danae, – vajjon mosolygott e, vagy tán inkább sirt gyönyörében? Ippolito d’Este nem mondja, csak azt, hogy ez aranykincs káprázata volt az utolsó fénye az I. Ferencz szerelmes napjának. Le kellett annak nyugodnia s mikor ismét felkelt, – más asszonyé lett az a holnap. A ravasz mosolyu, gavallér király szerette mondogatni:

de tán inkább ő rá illett e csapodár versike. Áprilisi szellő járt az ő változékony szivében s -227- egy napon úgy elfeledte a szép Danaet, mintha sohse látta volna. Csak egyetlen egyszer jutott még eszébe, – türelem, mindjárt megmondom, mikor.

Műtörténész barátom említi a madridi Prado-muzeum egy «ismeretlen hölgyet» ábrázoló névtelen képét, mely eldugottan függ a tárlat egy sarkában s minden valószinüség szerint Montmorency Danaet ábrázolja. A hölgy finom ujjai között levő aranyszelenczéről következteti ezt, mely teljesen a mása az oxfordi rajzon feltüntetett szekrénykének. Az ábrándos szőke asszony gyöngyökkel ékített brokátruhában ül egy vár gótikus ablakában s mint valami fogoly, búsan néz ki a tengerre. Előtte a csavartlábu asztalon áll a szelencze s gyürüs keze mint utolsó reményéhez tapad ehez a szerelmes emlékhez. Keskeny arcza szenvedő kifejezéssel van telve és merengő kék szemében a szárnyaszegett vágy vergődik…

Szegény elhagyatott Danae. Várva, még mindig remélve csapodár királya jöttét, – így ülhetett ő ablakánál, mikor egy napon csakugyan levelet kapott felséges kedvesétől. Bussy d’Amboise kapitány hozta, de nem szerelmes levél volt az; nem a szeretőtől, hanem a királytól jött. És nagyot dobbanhatott a büszke Montmorency-leány szive, mikor vallomás helyett parancsot olvasott: -228-

A szép Danae a szivéhez kapott. Csak annyi ereje volt, hogy intsen Bussy kapitánynak, ki elértette a dolgot és szégyenkezve vonult vissza.

– Hazugság, hazugság! – gondolta a felháborodott asszony és a szégyen pirja szökött arczába. Nem a haza oltárára kellett neki az aranyszelencze, – kémei által tudta, sejtette ő kinek: az új szeretőnek, annak a spanyol herczegnőnek kellett… De mit tegyen? Ez a levél királyi parancs. Pillanatra kétségbeesett gyöngédséggel, egy utolsó szerelmi fellobbanással borult a szelenczére, mintha daczosan akarta volna védeni az édes emléket, de aztán sápadtan ocsudott fel. Most már tudta, hogy vissza kell adnia, – de azt is tudta, hogy nem lesz az az új szeretőé soha. Még elnézte egy muló perczig, aztán utolsó könnycseppjével együtt egy utolsó csókot nyomott drága kincsére. Hivatta a várnagyot és véle együtt a vár pinczéjében dolgozó olasz alchymistát. -229-

– Fogd e szelenczét, – mondotta neki, és vidd le a műhelyedbe. Én követlek.

Az olasz mester szeme káprázott a műremek láttára. Szája tátva maradt; nem mert hozzányulni.

Csak lassan tudtak lehatolni a bástya meredek csigalépcsőjén. Végre lent voltak és nyilt a sulyos vasajtó. Ott a homályban hatalmas lánggal égett a boszorkánykonyha tüze.

– Madonna! – esdekelt az olasz mester és térdreborult úrnője előtt. – Istenkáromlás ezt tenni…

Ott állt a Benvenuto Cellini remeke, a Pandora szelenczéje a lángoszlop közepette. Még egyszer utoljára felragyogott a Renaissance legszebb kincse teljes szépségében. Sokáig hiába nyaldosták formáját az alattomos lángok, – végre aztán sajátságos kinba torzultak rajta az Amorettek s gyötrelmes vonaglássá váltak a domborműveken a Zeusz szerelmei. Egyszerre felpattant a tűz hevében a rejtélyes fedél… -230- Montmorency Danae összerázkódott, de aztán szinte megkönnyebbülve sóhajtott fel. Ott a viharzó lángokban akkor szállt ki a Pandora szelenczéjéből az istenek utolsó ajándoka, a remény: az ő szerelmének a reménye… Vége volt mindennek! Ott a hogy abba a pokoli tűzbe belepillantott, érezte, lassan, mint fagy meg a szive. Olvadni kezdtek már az Amorettek, tehetetlen rogytak össze. Pár pillanat mulva már csak egy alaktalan aranytömeg feküdt a kialvó boszorkánykonyha zsarátnokában.

Műtörténész barátom egy darab papirost vett elő tárczájából és ideadta nekem.

A hold már tova vonult Firenze felett és ismét árnyékba borította a Loggiát. Egy gyufát gyujtottam meg. -231-

– Vigasztalódjék, mondottam végre, – csak a szerelemnek van joga elpusztítani azt, a mit a szerelem teremtett…

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A SZULTÁNA ÁRNYÉKA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

3	szeretette	szerette
6	koldusánal	koldusánál
133	mertékben nő	mértékben nő