The Project Gutenberg eBook of N. N. (Egy szerelem-gyermek) by Gyula Krúdy

Újhold volt, – farsangban – és N. N., ennek a történetnek ismeretlen hőse, azzal töltötte idejét, hogy a városon kívül, egy kocsmában üldögélt, amely a Fehér Farkashoz volt címezve.

Sokan azt mondják, hogy elmult már a régi világ, midőn az emberek a kedvteléseiknek éltek. A kémények nem füstölögnek oly őszinteséggel Magyarországon és a szívek befásultak. Ámde akármint újhódik a világ, – hiszen ez a természete, – mindig akadnak utasok, akik a vonatról lekéstek.

Ezek a lemaradt pasasérok (akiknek egyike N. N. is) tovább hordják régi, molyette bundáikat és szinte sírból feltámadt hangulataikat. A borbéllyal ugyanazt beszélgetik beretválkozás közben és hajukat úgy fésültetik, mint harminc esztendő előtt. A nőkről megmaradt a véleményük, amelyet Vörösmarty úr könyveiből merítettek. A barátság szent fogadalom és az élet célja: a temető… Bármikor találkozol velük, mindig egyforma a kedvük s mindig ugyanazt mondják. Sokáig viselnek egy kalapot. A nyakkendőjükben a tű örökös. Az órájuk sohasem áll meg, bár rendesen apjuktól örökölték. Legfeljebb a fejük hajlik közelebb a földhöz és hosszasabban ásítanak. Nem csodálkoznak sem a télen, sem a nyáron. A kék téli este, -4- hókertjeivel, mozdulatlan öreg fatörzseivel, a faágak között rejtezkedő fehér fészkekkel, újholdas árnyékaival, mindentudó hallgatagságával éppen úgy nem zavarja meg a kedvüket vagy bánatukat, mint a nyári éjszaka holdfénye, boszorkányossága. Drága, boldog, csendes emberek, akik egykedvűen veszik tudomásul, hogy az erdőn kopog a favágó fejszéje s messzire elhallatszik, valamint azt, ha meghalt egy barátjuk, vagy ismerősük. Jégszürkeségükben – az élet vége felé – azután oly nagy csendben kezdenek üldögélni, mintha arra spekulálnának, hogy a halál nem veszi őket észre. Mindennapi emberek, s mégis csodálatosak, mert emberek. Ó, hányszor néztem őket! Vajjon miről gondolkozhatnak?

N. N., aki meglehetős öreg ember volt, például azért járt a Fehér Farkashoz címezett korcsmába, a külvárosba, mert az a régi pesti vásárok idejében: vásárosok, utonjárók tanyája volt. Ebben a tisztátalan, félhomályos söntésben hangzott el sok élettörténet, amelyet utasok egymásnak elmondogatnak. N. N. kedvelte a változatosságot, két kalapja volt, amelyeket felváltva hordott.

Miután megismerkedtünk, egyetmást elmondott életéből, amit feljegyzék. Ha ugyan kíváncsi valaki egy hétköznapi ember ifjúságára.

Mennyi mindenfélét tud énekelni a tücsök egy régi ház környékén, ahol a lakók a végtelen életre rendezkednek be?

Egy olyan sárgára meszelt, fehér ablakszárnyas, piroskéményű, sötétvörös cserépzetű, nagy kapujú, négyszögletes oszlopú, hűséges komondorú, -5- mélyen hallgató magyar házban, ahol például én is születtem, sohasem gondol senki az életnek a befejeződésére. Az egyik esztendő a másik után múlik tökéletes megszokottsággal. A forduló évszakok nem hoznak magukkal rendkívüliségeket. Sohasem történik olyasmi, ami váratlan volna. Az élet egy befejezett, kész feladat, amelynek elviselésétől senki sem kíván idő előtt megszabadulni. Végigélik az emberek az életüket, mint az esztendő különböző évszakai tökéletes bizonysággal következnek. Mindenkinek van tavasza, piros nyara, hosszadalmasan ásító ősze, megnyugtató tele. Élet, amely pontosan igazodik a kalendáriumhoz. Vannak fiatal napok, vannak öreg napok, jönnek és mennek ködök, szomorgó esők, májusok, novemberek, jó és rossz kedvek, ájtatosságok és káromkodások, betegségek és ropogó egészségek. Senki sem csodálkozik az életen, amint nem lep meg különösebben a tavasz áhitatos napsugara és nem váratlan az ősznek mogorvasága. Bolond az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár. Okos ember megnyugszik a tél hótakarója alatt, az örökös némaságban, az emberhangtalan magányban. Az én ismerőseim olyan emberek voltak, akik örvendeztek télen a mindennapi tűznek, a fiatalosan lengő lángoknak, de a duruzsoló hóesésnek is odakünn, a házon túl. Az én rokonaim a sárga házban kezüket dörzsölték reggel, ha sűrű köd feküdte meg a tájat, de gyorsan kitárták az ablaknak mind a két szárnyát, ha napsugár volt. Öröm volt a zuhogó, furcsa hangú tavaszi eső, de nem szomorkodott senki sem, ha megjöttek a csendes, halott-gyermekek lépéseinek koppanására emlékeztető őszi esőzések. Nem volt olyan sűrű éjszaka, amelynek ne lett volna mondanivalója. Nem lehetett oly komor a -6- tél, amely végleg elvette volna az életkedvet. És nem szólalhatott meg a tavasz ezernyi csengetyűhangján, hogy megértetlenül maradt volna egyetlen csengőnek is a hangja. Boldog emberek között éltem, akikre szívesen sütött a nap. Nyár pirosa, ősz fakója, tavasz lilája, tél fehére az élet színei voltak. Az udvarházban élet volt, amely mindig a külső természeti rendhez igazodott.

Tavasszal jobb kedvük volt az embereknek, mint ősszel. A tücsök, a dajkám is másképpen énekelgetett nyári estéken. Lehetett bármily körmönfont a gondolat: a szem, a lélek, a kedv, a szív, az étvágy s az egészség mindig az időjáráshoz igazodott. Minden ember körülöttem egy eleven kalendárium. Fontos volt a holdtölte, megjegyeztük a szél irányát, az eső mennyiségét, a közelgő felhők alakját, a naplemente látnivalóit, a dérnek és fagynak jövetelét, a folyó áradásait, vagy az első hó beköszöntését. A zsebóra csak a delet jelentette. Maga a nagy élet: a természet, az évszak az időjárás alakulásától függött. Nem a percnek éltünk, hanem a hosszadalmas esztendőnek, – amit körülbelül jelképez egy emberélet a maga tavaszával s őszével. Nem egy napra volt feltéve az életünk, hanem sok-sok napra, amelyekbe belekombináltuk a tavaszi napok röpkeségét és az ősz ásítozó hosszadalmasságát. Senki sem gondolt csupán arra, hogy mi történik a legközelebbi órában vagy holnap: az élet messzi-messzi távlatokra volt berendezve, mint a gondos asszonynak a kamarája, padlása. A perc eliramlik, mielőtt megfoghattuk volna szivárványos szitakötő szárnyát. De az élet tovább, soká, messzire ér, ahol az égboltozat a földre lehajlik. Addig kell mindenkinek élni, míg ezt a távolságot eléri. Ezért nem féltettük az elosonó percet, az elsuhanó napokat, -7- észrevétlenül jött és ment évszakokat. Mert még sokáig akartunk élni.

A fáradhatatlan tücsök volt a dajkám; aki oly hosszadalmasan énekelgetett a ház sarkában, mintha a legtávolabbi időkre helyezné a célt, midőn éneklését abbanhagyja. Senki sem öregszik meg. Senki sem hal meg. Az élet körülbelül örökké tart. A betegség oly meglepően jött, mint a váratlan vihar. A halál, nagyritkán, oly csodálkozást keltett, mint a vastag hóbunda, amely reggelre kelve, betakarta a tegnapi tájképet. Ám a halottak sem látszottak örökre elmenni. Csak egy kicsit félreálltak, megengedték, hogy örököljenek utánuk, osztozkodjanak maradékaik s életük történetét apróra megbeszélhessék az élők. Elmentek, lepihenni egy kissé. Bizonyos, hogy húsz–harminc esztendő mulva visszatérnek, miután jól kinyugodták magukat. S előlről kezdik az egész életet.

Nyáron talán a kertben, ősszel valamely zugolyban a házban, amelyet hiába próbáltam megtalálni.

Néki sohasem volt bánata, mindig egyforma kedve volt. Jó kis zenész volt, aki hegedüje mellett elfelejtette a mindennapi eseményeket, amíg feladatát elvégezte. Pontos időben játszott, nem késett s nem jött korán. Nem gondolt arra, hogy érdekessé tegye magát váratlan elmaradásával vagy szokatlan érkezésével. De nem törődött azzal sem, hogy a ház lakói betegek az unalomtól, bánattól vagy örömtől, vagy józanok az élet egyhangúságától, -8- fáradtak a hétköznapoktól, egykedvűek az elkerülhetetlen végzettől, reménységesek vagy reménytelenek. Ő rágyújtott a maga nótájára, mintha fizetést húzott volna egy ismeretlen hatóságtól. Nem bánta: sírnak odabent vagy semmiségeken nevetgélnek. Kisbaba figyel zenélgetésére vagy mindenéből kiégett öregember. Csókszomjas fiatalok vergődnek illemszabályok zsarnoki képmutatásában, vagy élettől megcsömörlött férfiak feküsznek a kanapén és hosszadalmasan nézik a levegőt. Vénasszony kotorja helyét a tűzhely közelében, mint a tyúk, mielőtt tojna, hogy majd babonássággal, mesékkel, furcsa mondanivalókkal népesítse be hallgatói közelgő estéjét, vagy megcsalódott férfi bámult a pisztolycsövébe magányos szobájában. A tücsök fáradhatatlanul cirpelt a ház zugában. Énekelt, midőn a ház hölgyei életbevágó leveleiket irogatták, vagy a költő munkáját rakosgatta össze cifra betűkből; öregember ásítozva verte ki pipáját, vénasszony orvosságot kevert, a vendég csörömpölve nyitott be a kapun, női szívet loptak ki az ablakon át, romlott kolbásszal megmérgezték a házőrző ebet, feljött az égen a Kocsma-csillag, asszony siratta a dívány sarkában elköltözött szerelmét. A tücsök csak énekelt.

Énekelt azoknak, akiknek egyéb örömük sem volt már estéjükön, mint kovácsműhely csengő kalapácsainak hallgatása.

Elringatta azokat, akik már nem tudnak megnyugodni bús fejükkel semilyen nő ölében sem. A szemük láz, a szívük seb, az ajkuk jég, az álmuk a börtönök lakóinak álmaival azonos. A boldogtalanokat mulattatta a tücsök.

Dalt mondott a hosszant hallgatóknak, a csillagváróknak, a szótlan búsaknak, a panasztalan -9- némáknak, a setétlő kertbe meredő szeműeknek, az őrület fantómjaival viaskodó dézsafejűeknek.

Cirpelt azoknak, akik évek óta várják, hogy a kapu előtt megjelenjen a levélhordó, valamely olyan üzenettel, amilyent csak egyszer lehet kapni az életben. Vagy megálljon egy kocsi, benne utazó, akit szívrepesve várnak a tunyán elmuladozó évek.

Danolgatott a tanyák, kerti házak, lugasok, toronyszobák magányos lakóinak, akikre sohase nyitja rá senki az ajtót, bár ők ezt napjában százszor elképzelik.

Himnuszt fujt az ágyak sóhajtozó, nyögő betegeinek, a lábtörötteknek, a kuckókban guggoló bénáknak, a mankójukkal homokban író sántáknak, a végképpen megsiketülteknek és a mélázó, figyelmező vakoknak.

Szép hangokat pengetett az életuntnak, aki csak akkor áll töltött vadászfegyverrel az ablaknál, midőn a hold merőlegesen néz le az udvarra, a kutyák veszettül ugatnak: hátha megjelenik az őszi éjszakában egy árnyék, amelybe bele lehet lőni a töltést, ahelyett, hogy önmagába lőné?

A tücsök tehát mindenkinek a szívében lakott, aki nem volt az élet kiválasztottja, boldog ember… Talán nincs is boldog ember a világon. És így a tücsöknek igen sok házikója volt Magyarországon.

A holdfény végiglépkedett a mezőn. Álmukban lehet látni a virágokat. Ilyen holdas estéken tapasztalhatni, hogy a növények is alusznak éjszaka, mert az éj mindenkinek a pihenésére van -10- rendelve. Némelyik virág, amely napközben illatos, bujálkodó, méztől terhes, az éj óráiban szinte illattalan. A holdfény hideg, mint a másvilág. A felhők is megállnak az égen, mintha egyet szundítanának, mielőtt végtelen útjukat folytatnák. Az álom sűrű, hangtalan. A csodálatos éjben, tán ilyenkor száll le Krisztus a keresztről az útszélen, hogy körülnézzen a közeli falvakban. Köntöse elvegyül a holdfénnyel. Ő maga csak egy árnyék, test nélkül, amint tovalebeg a mezőkön, fehérlő országutakon. Ilyenkor válik valósággá a vándorkatona meséje, aki nem találta meg a Krisztust a keresztfán, amely a falu határában emelkedett.

És boldogtalanul bolyonganak a holdkórosak. A tücsök fujja a nótájukat, mint valami másvilági karnagy, aki csupán azokra a különös éjszakákra kapott megbízást, midőn a holdvilág felszívja az emberek lelkét. Nesztelenül dugja ki lábát a takaró alól a feleség, hogy mellette alvó férje sem veszi észre. A zárak, ajtók, kilincsek valamely másvilági hangtalansággal nyílnak fel kezük érintésére. Senki sem tudja, hogyan jutnak ki a padlásablakokon át a háztetőre. Ámde valóban ott állnak a gerincen, a kémény mellett és karjukat kitárják a néma hold felé. Minden zaj, lárma, kocsikerék nyikorgása felébreszthetné őket különös álmukból, csupán a tücsök cirpelése kedves zene nékik, amely nem zavarja álmukat. A tücsök a holdvilág cinkosa. Ha lunátikusat lát a háztetőn bolyongani, nyomban szebben dalol, mint valaha. Hangja édesded, andalgó, ringató, mint egy trubadúré. Előbúvik csúnya feketeségében a kert bokrai közül és közvetlenül a ház alatt dalol a tetőn lépegetőnek, amint az bizonytalankodva mendegél a legmagasabb kémény felé. -11-

Ti nem hallottátok még a tücsköt, amint éjfél felé valamely különös, varázslatos, másvilágias zene hangzik fel hirtelen egyhangú dalában? Ilyenkor jár valaki a háztetőn a holdfényben és a tücsök előveszi azokat a hangjait, amelyek földi ember előtt titokzatosak, érthetetlenek. Egy elvarázsolt tündér énekel a kertben. Valaki, egy rejtelmes idegen, egy kósza, gyönyörű szellem szólal meg hirtelen a tücsök hangjában. Elképzelhetetlenül édesded zene vibrál, olthatatlan, örök szerelem, kimondhatatlan vágyakozás, sóvárgás, epedés, boldogság peng, peng, flótázik… Amikor a tücsök egyhangú éneklése váratlanul megváltozik és megtelik ismeretlen melódiákkal, vigyázz, szegény álomtalan barátom, ne jusson eszedbe az ablakon kibámulni a néma kertbe, mert tán valaki a nyakad közé zuhan a háztetőről.

Én októberben születtem, amikor ritkán hallatszik a tücsök, de annál szomorúbb a hangja. A kovácsműhely esti harangozása nagy messziségből közeledik a leszálló ködben. Dúsan, füstösebben pipázik a kémény a dércsípte háztetőn, mint fehéredő, tömött szakállból bővebben omlik a pipafüst is. A ház mögött elterülő szőlős, gyümölcsös, veteményes kerten egy pillantással végig lehet látni, nincsenek kövér lombok, megtelt bokrok, szélesszoknyájú szőlőtőkék, amelyek a kilátást megállítják. A fehér filagória közelebb jött a lakóházhoz, mintha a közelgő téli hideg elől menekülne a gyengéd, vékonylécezetű alkotmány a zömök oszlopú udvarházhoz, amelyben ama nagy fehér szelindekek, farkcsóváló komondorok, barátságos -12- kemenceóriások tanyáznak, amelyek lángfogaikkal kettéharapják a hideg lábát, ha az a ház belsejébe akarna nyomakodni. Reggelenkint hűvös nedvesség csorog a fák kopasz gallyain, a szín zsindelytetőjére vetett sárga tökök gyorsan pirulni kezdenek, a cinkék a kertre nyíló ablakokig bátorkodnak és halkan kocognak az üvegen.

Az ősz elkomolyodva fekszik rá a ligetekre, kopott pirosságú kerítésekre, hirtelen elhagyatottnak látszó gyalogösvényekre, elárvult folyócskákra, amelyeknek partjairól elszökdöstek a virágok és bokrok. A mult században, melybe az én gyermekkorom esik, nagyon pontosan igazodott az időjárás a csillagászati évhez. Szinte napra ki lehet számítani, mikor kezdődik az ősz vagy a tavasz. Nem emlékszem abnormis időjárásra. A születésem napja körül (október második felében) komoly, esős, ködös, csípős ősz volt mindig. Az eső halhatatlan emlékezetességgel csorgott napokig a háztetőn. De nem volt ez azért kellemetlen idő, mert mindnyájan vártuk a hosszadalmas őszi esőket, amelyek nélkül nem lettek volna teljesek az élet örömei. Szükség volt az esős, csorgó, juhászbunda-szagú őszi napokra, hogy megszokjuk kissé az otthonülést. Hisz alig egy-két hét előtt még a szőlőket jártuk, préposthangú nagy üres hordókat gurítottunk le a pincékbe, anyányi rozsdás kulcsokkal nyitottuk és zártuk a présházat, nagyokat visszhangzott a táj a napsütéses kakaskukorékolástól vagy jókedvű fehérnép rikkantásától, aki az almafán hintázott lengő szoknyájában, telt lábszáraival, hogy az őszi almákat kosárba szedje.

A padlás, amelyen olyan por és csend volt, hogy az ember könnyen elhihette, hogy éjfélkor -13- itt kilép valaki a tűzfalból és a pince, amelynek vakságát bolygó gyertyafény, némaságát boros szájízű pincemesterek döngő hangja, penészszagát boroknak kellemetes savanyú illata váltotta fel: a padlás és a pince az esős napokon nagy változásokon mentek keresztül. Ilyenkor csinálták itt a télire való rendet. Korán eljött az alkonyat, még napvilágnál kellett gyékényre rakni a télire való almákat, diókat a padláslyuk gyenge világosságánál. A pincét úgy lezárták estére nagy lakattal, mint valami börtönt, amelyben nagyon szökhetnékje van egy értékes rabnak. Az esőzés beláthatatlanul, napokra terjedt. A kutyáknak a bundája átázott, mintha többé sohasem száradna meg. A gyalogutakat mély sár fedte. Az országuton tengelyig sülyedt az eltévedtnek látszó utazókocsi. Azért kellett október közepéig elkészülni minden külső munkával, borbehordással, gőzmalommal, tanyával, mert őszkor a nyírségi országút csak vándorcigány ötpengős gebéjének vagy parasztfuvaros nyúzott, bundás, mit sem érő lovának való. Most már otthon marad addig mindenki, amíg beköszönt a tél, a hó, a fagy, a szán talpának való országút. Csoroghat tehát az eső kedvére, a házőrző kuvasz se megy túl a kerítésen, mindenkinek megvan a tennivalója a házban. Faragómunkák készülnek a színben, káposztát gyalul a zergetollas tiroli, aki a legnagyobb pontossággal megérkezett az esős napokra évről-évre, ajtókat, ablakokat reperálják, kályhákat, kürtőket seprik, friss, tarkán szőtt háziszőnyegekkel vonják be a szobák kőportól fehérlő pádimentumát, a felfogott esővízbe faszenet tesznek, eljön ideje a korai lefekvésnek, az újságolvasásnak, a könyvforgatásnak, az atyafiságos levelezésnek, naplóírásnak, Rocambolenak és más hatvankötetes -14- regényeknek. Az eső fáradhatatlanul kopogott a háztetőn éjfélkor vagy hajnalban, mindig nagyon nehezen virradt, mintha elszokott volna a világ a reggeltől, csak néha akadt látnivaló egy óriási köpenyeges, hallgatag sapkás utazó alakjában, aki isten tudná milyen okból vontatta magát a forsponttal a nyírségi országúton. Legfeljebb az üstfoltozó cigány tévedt be néha a kapun lobogó szemével, ezüstpitykés mellényével, füstös szakállával és volt nagy mulatságuk az unatkozó, ázott komondoroknak. Vagy pirosszoknyás, igézően karcsú, csengő-lengő cigány lány villantotta be a gyujtogató szemét a konyhába, házvégébe és mindjárt készen volt arra, hogy keresztbevetett lábbal a földre üljön és hosszadalmasan, jóízűen jövendölgessen. A falusi cigány inkább elbírja a kopogós-fagyú, csontkemény telet, mint az őszi esőt. Ürge módjára bujik putrijába, holott minden vágyakozása a szabad levegő, a csavargás, a céltalan kóborlás.

Ilyen volt a pontosan megérkező ősz a mult században Magyarországon. Én nagyon szerettem. A köde, a csendje, a szomorúsága, a lemondó unalma, békésen elterülő alkonyata és mesemondásosan hosszú éjszakája az enyém volt, az álomtalané, aki a leghosszabb regényeket olvasgattam vagy álmodtam ez évszakban.

És néha, midőn az eső meg-megállott, mintha szünetet adott volna az embereknek, hogy az agyukról, a lelkükről eltisztuljon az őszi köd, hogy kimenjenek a petróleumlámpás-szagú alacsony szobákból a szabadba, hogy eloszoljon alkonyati szomorúságuk, csendes egykedvűségük, ásító melankóliájuk, szalmatűzbe néző szemükről lemenjen az őszi füst korma: nagy csendben, szinte észrevétlenül megállott az eső, a kis lábak, amelyek -15- a háztetőn kopogtak, elvándoroltak… ilyenkor valahol megszólalt a házban rekedt tücsök. Hej, hogy haragudott a gazda, amikor rájött, hogy a tücsök beköltözött a házába! – De én mindig boldog voltam, amikor szomorú kis pajtásomnak a hangját meghallottam. Bármilyen egyedül voltam, többé nem voltam árva. Leejtettem a könyvet és fejem hátrahajtva hallgatóztam a rejtekhelyről hangzó tücsökcirpelésre. Mintha messziről eljött volna valaki hozzám és azt mondta volna:

A Nyírség, ahol a gyermekkori őszök és az ifjúkori tavaszok elrepültek felettem, telve volt magányos tücskökkel.

Ez az álmos álmodozó, ködös, szeles, egyhangú vidék nagyon alkalmatos arra, hogy magányos embereket neveljen, akik félig elvadulva, eldugaszolva, megecetesedve éldegélik napjaikat. A Nyírség az a hely, ahol legtovább volt agaruk és vizslakutyájuk a tönkrement gavalléroknak és ahol mindig-mindig emlékeztek a régi uraságra, elkótyavetyélt tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó nemességre. Itt mindenki a multjából akart megélni. Abból, hogy valamikor volt valami az apja vagy nagyapja. Furcsa, hetyke, legénykedő, virtuskodó Magyarország itt hortyogott, ásítozott, unatkozott, dologtalankodott, nyomorgott legtovább. Máshol már beletörődtek az emberek, hogy vége a régi világnak, dolgozni, tanulni, igyekezni kell, hogy megélhessünk. A Nyírségben még mindig a követválasztást várták, a takarékpénztár körül sompolyogtak értéktelen váltókkal, az öregek a fiak házasságától remélték sorsuk jobbrafordulását, -16- vagy egy százesztendős családi per eldőltétől. A fantasztikus tervek, légvárak, szépen kicirkalmazott remények, édesded ábrándok jól kifejlődtek ezen a mocsaras, ködös, szegényes, kidőlt-bedőlt tájon. Mintha mindenkinek reskontó lett volna párnája alatt, amelyet egyszer okvetlenül kihúznak. Alig jutott eszébe valakinek, hogy dolgozni is kellene. Legfeljebb a vármegyét nyomorították meg, mert hisz az övék volt a megye. Szélmalmok mutogatták csonka vitorláikat a láthatáron, mint a vármegye régi hatalmát. Agarászbálokat tartottak, de egyik-másik zsidó birtokosnak jobb agara volt már, mint az elnöknek. Kártyáztak, ittak, vetélkedtek, cifra kocsin jártak, hajdut tartottak, párbajoztak, barátkoztak, hangosak voltak a kurjantásaik, de már mindenki tudta, hogy vége a világnak. Én mindig nagyon szerettem őket vadászkalapjaikban, macskanadrágjaikban, vadmagyarságukban. Csak el, el erről a ködös, életúnt és fontoskodó, szomorú és hencegő tájról, bár ifjúkoromban többször megmutattam, hogy van olyan kemény öklöm, mint bármelyiknek közöttük. Tizenhatesztendős koromban nehéz kardokkal, derékig mezítelenül párbajoztam a huszárlaktanyában s nem is csodálkoztam, hogy ép bőrrel menekültem. (Bár eljöttem közülük, hogy csak álmomban járjak vissza, legfeljebb az apám sírját látogattam meg néha, sokáig nem tudtam elhagyni virtusaikat, vakmerőségüket, attakírozásukat, lógós szomorúságukat.)

A városban még nádasházak voltak, amelyekben kis ablakok mögött epedő fiatal nők, mániákus vénasszonyok, bogarászó, elgondolkozó öregemberek laktak. S bár köztük éltem, sohasem tudhattam meg, hogy mit csinálnak a vályogfalak mögött. -17- Az úri hölgyeket többnyire csak vasárnap lehetett látni az utcán; de néha estefelé is elsuhantak a házak mentén, amint látogatóba jártak egymáshoz. Ilyenkor nem volt szokás kalapot tenni, többnyire csak kendőt borítottak a fejükre, nem felejtették otthon a kézilámpást, osontak, halkan fecsegtek, vigyázva nevetgéltek, illedelmesek voltak, csak a kaput csapták be nagy zajjal, mintha végtelenül megörültek volna, hogy végtére hazaérkeztek. A szívbajos öregemberek, az álomtalan betegek, a könyvforgató szomorúak az ablakaik mögött mit sem hallhattak a lábujjhegyen járó kisvárosi estéből. A sarki fűszeres ajtóján csörgött néha a csengő, mint a messze kalandozó élet. Az ablakok le voltak függönyözve, soha egyetlen lámpavilágot nem láttam a házakban, midőn éjszaka néha egymagamban bolyongtam. Sehol egy hang, sehol egy panasz, se sírás, se nevetés… Itt mindenki aludt, tán mert mindenki boldog volt? Istenem, hányszor jártam éjféltájban a kisvárosi utcákat, a nádtetős, girbegurba, gödrös, akácos, hosszant-hosszant alvó utcákat és sohasem találkoztam senkivel! A lépéseim kopogását egyedül hallgattam, a fütyürészésemre nem felelt senki, a vágyaim felé nem nyúl ki fehér leánykéz az ablakocskából, kisajtó nem nyikordult a kerten, hogy lopott csókkal megajándékozzon valaki. Magamban voltam, magamnak gondoltam mindenféle gyönyöröket, szívringatókat, elandalítókat.

Hosszú, hosszú kíváncsi estéken hányszor jártam be a várost, hogy valamit észrevehessek e nyírségi nagyfalu éjszakájából! Csak egyetlen -18- éjszakai regényt láthassak, amelyekről a szép színdarabok szólnak, költők énekelnek! Egy érzelmes hangot szerettem volna felfogni a nyíregyházi éjszakákból. Legfeljebb részeg emberrel találkoztam a 3 Rózsa táján, aki öklendezve szidta a feketeszakállú Frid borát. A tornyok csodálatos nyugalommal nézegették az alant elterülő házakat, udvarokat, mintha bizonyosak lehettek volna arról, hogy odalent nem történhetik semmi rendellenesség. Mindenki ágyában van, a részeg ember is hazavergődik, nagyot csattan a kapu a háta mögött, a Kocsma-csillag egyedül marad az égen, idelent kialszik az utolsó világosság is a csárdásleány pacsuli-illatú rossz kis szobájában.

A cigányok hegedűkkel hazafelé bandukolnak a szűk Holló-utcán, mint dologtalan kísértetek. A Veres Lámpásnál egymás között huszonegyest kártyáznak a leányok. Huray ügyvéd úrra nem vár a taligás a hársfa előtt, Kálnay László döngő, recsegő, rikkantó hangja nem veri fel a Mátyánszky-féle vendéglőt, ahol Dálnoki Gaál Gyula nyugalmazott színésszel vitázott, kérkedett, gorombáskodott, kibékült s véle nagyokat ivott, alszik Csapkay Gyula, a vaskereskedő. A gyaluforgácsos serházak, a gyanus kis kávéházak: a Betyár, a Vörös Tehén, a Zabolch vezér oly csendesek, mintha már elrepült volna felettük az a húsz esztendő, amely alatt a régi híres korhelyek a kocsmából a temetőbe vándoroltak. Mintha már mind megöregedtek volna a kaszírnők, akik kegyeiket szívesen osztogatták, dalt tudtak, csókot adtak… vajjon hová lettek?

Egyedül barangoltam az őszi éjszakában, mint egy eltévedt vándorló. Szerettem volna szerelmessé tenni magamat? De kibe? A kantinos kisasszonyba tán, aki rám se nézett? Valamelyik -19- zsidó kisasszonyba, kit nem ismertem? Az alispánnéba, aki után olyan sóvárogva néztem (a gömbölydedségére), mint azóta sem nőre?

Csak jönne valaki, akivel néhány szót válthatnék. Ó, siralmas, alvó, szomorú kisváros!

A nagyapám negyven szivart szívott el napjában, meg is halt csaknem százesztendős korában. De kocsmába nem járt, inkább a cselédszobák körül settenkedett. S nem minden siker nélkül. A katonás, nyalka, keménytekintetű öreg úr, aki még nógrádi kiejtéssel beszélt magyarul: nem kis eredményeket mondhatott magáénak a fiatal nőszemélyek körül.

Magam is ösmertem azt a fiatalos, kellemetes leányasszonyt, aki három generációt boldogított szívével.

Így: egyszerre szerette nagyatyámat, atyámat s engem. Hárman udvaroltunk neki egyszerre s azt hiszem, mind a hármunkat szeretett.

Úrihölgy volt. Jellának hívták, francia nyelvre, illemre, táncra, zongorára tanította a városka fiatal hölgyeit. Nagyatyám bizonyára a copfos növendékleányok iránt sem mutatott ellenszenvet, de itt meg kellett elégedni Jellával.

Nagyatyám szegény volt, mint a templom egere, bár gavallérságában ezt sohasem mutatta. Szép szavakon, ritka bókokon, finom udvarlásokon kívül nem igen lephette meg egyébbel a hölgyeket.

Atyámnak erszényében ezerforintos bankók -20- voltak, bár férfiasságban és úriasságban sem maradt el nagyatyám mögött.

Jellának egy felejthetetlen napja volt. Egy vasárnapi dél, mikor is hárman együtt kísértük őt haza a templomból nádfödeles házáig. Hárman csókoltunk neki kezet a kapuban. Jella mindig büszke volt erre a napra, de nem így atyám, aki rátarti, gőgös ember volt és ezentúl ugyancsak megválogatta az alkalmakat. Jella leginkább irodájában szokta felkeresni őt az alkonyati órákban. Atyám sohasem járt Jella házához.

De azon a vasárnapon az utcákon kísértük Jellát, amely utcák messzire és sárosan nyúltak el, mint a hétköznapi élet; ákácfélékkel voltak szegélyezve, amelyeket többnyire piros, hideg, szeles tavaszi alkonyatokon ültettek, midőn valaki született a háznál és az ákác együtt növekedett a gyerekkel, amíg el nem hagyta; és ezek az utcák mind a temetőben végződtek. A Szent Mihály-temető, a Morgó-temető, a Vasúti-temető elrakosgatták a maguk utcáiból az elnyűtt, elfáradt lakosokat. Jött egy kis szél, befujt a padláslyukon, meglóbálta a régi csizmákat, száraz vadásztarisznyákat, felszárította az utat a temetőig, amelyen a kiszemelt öregembert el kell kísérni. Így mentek el nagyon sokan a szomszédaink, ismerőseink közül. Ezért nagyapám mindig komoran s bozontos szemöldökét összeráncolva, haragtartóan nézett a temetők felé és nem mert köhinteni, krákogni, amit pedig szeretett. (Atyámnak ezidőtájt csak a mesteremberek számlái okoztak némi gondot a temetővel kapcsolatban. Nagyanyám, miután elvált nagyatyámtól, temetőlátogató lett és mindig talált valami javítani valót a családi sírbolton, -21- ahol alig ismert, alig látott testvéreim is aludtak. Szegény atyámnak sejtelme nem lehetett arról, hogy hármunk közül – megtermett, életerős emberek voltunk – ő legszálasabb, legkomolyabb, legrendesebb és legvigyázatosabb megy el elsőnek a Morgó-temetőbe.)

Nagyatyám kissé már lehajtotta sörtés, kerek, törökös fejét. Különböző öreges sajátságai is voltak. Dohogva káromkodott, ha erre a legkisebb alkalma nyilt. Abban az időben azt mondták a káromkodó emberekre, hogy katonás magatartásúak. Nos, nagyatyám valóban honvédkapitány volt 48-ban és a komáromi sáncokon a menyecskéket táncoltatta, amikor a német ágyúzott. Mintha egyebet sem tett volna a szabadságharcban: mindig csak táncolt darázsderekú, riszáló, hevült kebelű honleányokkal a bástyán, – nem sokat beszélt különben a hadjáratról. Találkoztam öregasszonyokkal, akik így látták még mindig őt a hatvanesztendős, dohányszitaarcú, szürke bajuszú, de választékos ruházatú öreget. Trombitaalakú kézelői, fehér mellényei, karcsú kabátjai, gombos cipői, struflis nadrágjai kellő hatással voltak a nőkre. Nagyanyám, aki körülbelül negyvenesztendős korában vált el tőle (féltékenységszülte felháborodásában), élete végéig bolond, szerelmes rajongója maradt a férfiúnak, akit a családi körben: a gróf néven mindenféle rossznak elmondtak.

A gróf köhintett és ifjú gazdasszonyával, egy Stuart Mária külsejű pórleánnyal a város másik végébe költözött, meghagyván a sárga kúriában elvált feleségét s unokáit. Csupán a családi címert vitte el magával a megúnt hajlékból. Ez pléhtáblára volt föstve: pelikán, amely önvérével táplálja fiókjait. Csillagok, kardot tartó kéz, -22- ötágú korona a címerben, amely jelvényeknek megvolt a maguk jelentősége, amiről nagyatyám levelezést folytatott Nagy Ivánnal, a nógrádi levéltárossal. (Nekünk is volt családi pörünk, mint a legtöbb magyar familiának. A Bibics-féle milliókat szándékoztunk visszaperelni Arad városától. Ezért lett nagyatyám s atyám is ügyvéd; ugyancsak fiskálist szándékoztak nevelni belőlem is. Téli estéken, szél és tűz zúgása mellett megjelentek a Bibics-milliók, amelyek után a grófnak csak a kezét kellene kinyújtani. De a gróf még vár a perrel. Nagy Ivánnal levelez. S egyik esztendő múlt a másik után.)

Az ifjú gazdasszony, akinek vöröses hajába, fehér húsába, piros sláfrokjába, görögdinnye-ajkába távolról magam is szerelmes voltam, mint a legtöbb kívánatos nőbe szokott a tizenhatesztendős ifjú, – nem nagyon gátolta nagyatyámat, hogy más nők után is „kivesse a hurkot“ (mint mondani szokta). Igaz, hogy ezért messzire hangzó veszekedések és verekedések voltak a címerrel ékesített nádasházban. Stuart Mária visítását, nagyatyám basszusát a távolabbi szomszédok is hallhatták. Edény tört, – még hetven esztendős korában is; egy csésze törött darabkáival volt telve a szobája, midőn névnapján unokái tisztelgését fogadta.

– Bizonyisten, bolond ez az asszony! – szólt röviden és elharapta a szivar végét, hogy pattant egészséges foga.

Ámde e nagyszabású veszekedések sem gátolták nagyatyámat, hogy szerelmeit minél gyakrabban felkeresse. A galambmellű és kékbajuszkájú Fánika, a dohánytőzsdében, valamint a ropogós, derekas, kívánatos Sternné csaknem mindennap láthatták nagyatyám deres bajszát. Nem -23- panaszképpen mondom, hisz magam is próbáltam egyet-mást az életben: úgy sohasem láttam mosolyogni nőket, mint nagyatyámra ragyogtak fel Fánika, Sternné és mások, akikre már nem igen emlékszem. Fánika és Sternné éppen eléggé foglalkoztatták ifjúkori fantáziámat, s irígyen gondoltam nagyatyámra, aki bizalmaskodva közeledett e nőkhöz s azok nem haragudtak reá. Általában minden nővel úgy bánt, mintha legalább is a szeretője lett volna. Megtapogatta, megsimogatta, megveregette őket. A fiatalokat tegezte.

A szemükbe nézett és olyan hangon beszélt velük, mintha mindig a legtitkosabb dolgokról volna szó. A nők arca felhevült, zavartan felelgettek, lesütötték a szemüket, láthatólag védekeztek nagyatyám szavai ellen… (Be sokszor lestem messziről a kalászhajú Sternnét, amint sokatmondó, keleties szemeivel a bolt setétjében nagyatyámra hallgatott! Vajjon hová lettek azok a különös, varázsló szavak, amelyeket ez a dohogó, portorikó-szagú, káromkodó öreg honvéd a nőknek osztogatott, hogy elbűvölve hallgatták? Legalább ezeket a csodatevő szavakat hagyta volna nekem örökségbe, midőn százesztendős korában meghalt, miután Stuart Máriával halálos ágyán házasságot kötött!)

Nagyatyám (atyám jelenlétében) szokás szerint öregesen dohogott. Szidott valakit, mint a bokrot.

Én tanulmányaimról referáltam Jellának. Míg atyám mindig szótlan, büszke, megvető maradt.

Nem tudom, hogy mennyit adott volna a lelkiüdvösségéből, -24- ha az egész város a Szent Mihály-utcára tódul s mindenki a két szemével látja, hogyan udvarol három generáció egyszerre az okos nőnek.

Egyébként Jella olyan volt, mintha lovarnőiruhát, rugalmas trikót, repkedő szoknyácskát viselt volna valódi ruházata alatt.

Huray László ügyvéd úr hajtatott taligáján (bizonyosan a „Kiskorona“ nevű sörházba), Jella alig várta, hogy elfogadja a korhely fiskális köszönését, mint egy királynő, aki jobbágyai hódolatát fogadja.

Egyéb nem is történt vele életében. Minden dolga elfelejtődött tán, ha neve szőnyegre került, csak a leszakadt ágyra emlékeztek az emberek; tán azért nem is kapott feleséget.

A Hársfában történt ez, ama városvégi fogadóban, ahol legjobban tudtak főzni a kocsin utazóknak, vásárosoknak, kupeceknek. Valami olyan különös jó szaga volt a Hársfa konyhájának, hogy utas ember élete végéig nem felejtette el. Ha tíz esztendő mulva jött vissza a Hársfába, akkor is emlékezett az orra arra a pompás illatra, amely itt egykor várta. Mintha éjjel-nappal lacipecsenyét sütöttek volna a tűzhelyen, fiatal hagymát ennének az ajtó mellett bicskáikkal a kupecek, a cipót reggel vették ki a kemencéből és a piros borban játszik a napsugár. A Hársfa volt Huray uram tanyája, itt töltötte el életének nagy részét, a csárdás mondta el neki: mit olvasott a Journalban s a Nyírvidékben, a csárdásné, hogy mit beszélnek a piacon… Idővel saját szobája is volt a Hársfában. Igaz, hogy közel a háztetőhöz, majdnem a padláson, ahol annyi bolha volt, mint Falstaff -25- fogadójában, az őszi eső befolyt egy lyukon a köddel együtt, a szél koncertet tartott, mint megőrült muzsikus, – de Huray ügyvéd úrnak ez egészen mindegy volt, mert ő Hársfabeli szobácskáját már csak olyankor fogadta el, amikor, mint mondani szokták: Hekuba volt neki az egész világ. Itt feküdt napokig Huray tekintetes úr (aki különben szikár, asszonyszemnek tetsző, legényes figura volt, sovány, mint a nyírségi agár és a zöld nyakkendőket összevásárolta a városban) és csaknem kicsirázott, szakállt eresztett, a konyhából felszállongó ételillatokat szagolgatta, lutriszámokat álmodott, a csárdásnéval játszadozott, sőt peresfeleket is fogadott, ha nagyon sürgős volt ügyük. Egyszer meghízott itt az ágyban fekve, hogy nem ment fel rá a nadrág. Új nadrágot kellett varratni, hogy hazamehessen végre a Hársfából.

E különös férfiúval történt aztán, hogy este korábban fektették le, mint arra megérett. Nyugtalankodva forgolódott rozoga ágyában, dörömbözött, káromkodott, – míg egyszerre leszakadt vele az ágy s a pádimentum. A földszinten találta magát a vendégszobában, ahová éppen nászutasokat kvártélyozott a fogadós. Huray ügyvéd úr a nászutasokra zuhant s erről lett nevezetes további életében, amely nemsokára bevégződött.

Jella nem mulasztotta el, hogy az összes üdvözléseket zsebrevágja a hosszú Szent Mihály-utcában. Mint jól nevelt úrileányhoz illik: öregasszonyoknak előre köszönt. Mindenkit ismert. Barátságos volt a sáros kuvaszokhoz, amelyek a kapuk előtt tanyáztak. A félszemű Adolfnak, a helybeli cselédszerzőnek végtelen grandezzával bólintott.

Jella körülbelül harmincesztendős volt ekkor. -26- Inkább fiatal asszonyhoz hasonlított, mint leányhoz. Hervadt és édes volt, mint a szőlő, amely a tőkén felejtődött. Arca itt-ott piros volt, mint a dércsípte ecetvirág. A haja mindig nedves a fésülködéstől. Olyan hangosan nevetett, mint egy vidéki primadonna. A szemével sok huncutságot tudott és emberismerettel, tréfával, humorral volt telve a szája. Száz meg száz története volt vén emberekről, akik utána koptatták a lábukat a Szent Mihály-utcán. De ő csak nagyatyámat szerette…

A vidéki városban Jella volt a nagyvilági raffinéria, a hölgyi kacérság (amelyről a regényekben olvastunk), a beillatszeresített báj és a csengő humor. Ő olvasta Kiss József hetilapját: A Hét-et, a francia divatlapot tőle kérték kölcsön, zongoráján játszotta a legújabb zenedarabokat, emlékkönyvében mindazok a művészek s írók hagytak sorokat, akik valaha a városban megfordultak. Babérkoszorúk, emlékek, fotográfiák voltak szobájában. Rudnyánszky Gyula verseskönyvére húsz előfizetőt gyűjtött, sajnos, a költő elfelejtette megküldeni a könyveket, amiért Jella évekig levelezett a szórakozott poétával.

Borpiros őszi délutánokon megengedte, hogy a temetőbe kísérjem, ahol hozzátartozói feküdtek a magas, sóhajtó ákácok alatt, amelyeknek kopasz galyain nagyon szerettek hintázni a varjak a felszélben. A János bácsik, Milka nénik, Rozik és a többiek homokkővel, vagy márvánnyal megjelölt halmok alatt nyújtózkodtak, emlékezetesen zörögtek a száraz falevelek és lehullott ágak a gyalogösvényen, a bokrok kopaszodó, tüskés gallyai összeborultak, egymásba kapaszkodtak, mintha az -27- utat védelmeznék, amely a minden titkok megértéséhez vezet. A nap lemenőben volt a szélmalom mögött s a temetőben nem volt látogató, a koszorúk elhervadtak, mint otthon az emlékezés, árny- és ködlovagok nyargalásztak a messziségben, a lutheránus torony nagyon távolra látszott innen, mintha az egész életet a legnagyobb messziségből lehetne látni innen a Szent Mihály-temetőből.

Jella két gombot kinyitott feszes, bársonyos lovarnői derekán, közvetlenül a szíve felett s megengedte, hogy keble havát megharapjam. Lehúnyta a szemét, arca elváltozott. Letérdepeltem és ő mellém guggolt… De a harmadik gomb kinyitása ellen erős kezével tiltakozott. Szomorúan mentünk haza a bealkonyodott temetőből.

Holdas éjjeleken a kertre néztem s azon gondolkoztam: vajjon Jella ugyanannyit megenged a nagyatyámnak is?

Sohasem jöhettem tisztába a lelkes, szentimentális, tréfás, érzelmes hölggyel, aki nem panaszkodott senkinek szenvedéseiről. Gyermekként bánt velem. Sokkal erősebb volt, mint én.

Talán már mondtam is, hogy nagyon szerettem az őszi estéket, amikor szomorkodni lehetett?

Gyermekkoromnak egy részét nagyanyámnál töltöttem, aki a legnyugodtabb asszony volt, kit valaha ismertem. Elvált férjétől, akit halálosan szeretett, meghalt egy fia, akiért csaknem mindenét feláldozta, hogy bolondos, korán végződő, katonatiszti életében kellően támogassa; egyedül volt s mozdulatlan arccal kötögetett az ablaknál, -28- késő vénségéig vállfűzőt viselt, alig állott szóba az emberekkel, Párisból hozatta a ruháit s majdnem mindig egyedül volt. Általában senkit sem szeretett (az elvált férjén kívül, de azt rajongva, mint egy cseléd vagy egy szent), közömbös volt neki élet és halál, az emlékezőtehetsége megállott a 48-iki forradalom eseményeinél, azóta – mióta a gróf a sáncokon táncolt – nem történt érdemleges esemény a világon.

E szótlan, büszke, boldogtalan öregasszony mellett töltöttem gyermekéveim egy részét.

Az egyik szalon, amelynél különbet azóta sem láttam. Királyok házába illő bútorzat volt a meglehetős alacsony szobában. Aranypiros fotelek, indiai kendők, kázsmírok, selymek a székeken. A falakon híres hollandi festők olajfestményei. Rembrandt és mások függtek a vidéki ház falán. Majd tájkép, amelyen olyan messzire lehetett látni, mint az élet. Fára festett képek, amelyeknek értékét senki sem tudta, mert nagyanyám hallgatott. A díványon heverésztem s órákig néztem egy erdei találkozást: cigányok és olasz csendőrök között. Tűz piroslott, cigánylány szoknyája világított, öreg cigány szeme fénylett, csendőr csizmája s ruházata imponált, vándorkocsi ponyvája alól kidugta fejét egy boglyas gyermek és ujját szopogatva nézte az erdei vallatást.

A falakat mind elborították a nagyszerű olajfestmények. A sarokban embernyi kínai vázák az elmaradhatatlan fácántollal és száraz virággal. A legfőbb helyen egy halott gyermek fotográfiája, Jeney és társától, a fotográfia alatt reszketeg vonásokkal egy évszám. Ez volt Ilonka, nagyanyám utolsó gyermeke, aki korán meghalt. -29-

A puffadt, mozdulatlan arcocska a halotti párnán, a félig lezárt szempillák a merev szemekkel, a halál: amely e fotográfiáról hidegedett, még ma is eszembe van, míg Rembrandt-tollas, fátyolos, lengő asszonyalakját elfelejtettem. – Ez a szalon csupán vaskályhával volt fűthető, ugyanezért nagyanyám télen szívesebben üldögélt a szomszédos kis szobában, ahol meleg, búbos, falusias kemence volt, telve sok-sok lánggal, piros színnel, kékséggel, zölddel, amelyet sokáig lehetett látni az eloltott lámpa felett a hosszú éjszakában. A szoba mennyezetére vetődtek a lángok árnyékai és ott nagy álarcosbált rendeztek este és setét hajnalban. Fekhelyemről lehúnyó, álmodozó szemmel néztem a végtelen táncot, míg valahol, valamerre, talán a falban, valaki mindig egy cigányos, bús románcot fütyült. Mindig ugyanazt a melódiát, de csak két-három taktust… Aztán elhallgatott. Mi nem sokat törődtünk vele, mert egyébként nem alkalmatlankodott a kísértet.

Nagyanyám többnyire álmatlanul feküdt az ágyban, míg én egy kis törökdíványon gyorsan elaludtam. Bár egy fiatal cselédleány kuporgott a lábamnál, közel a kemencéhez, aki télen s ősszel ott aludt tarka rokolyája alá vont meztelen lábával, édesdeden, mozdulatlanul, mint a kenyér, álmában néha mélyen sóhajtott és mezítelen karjaival a levegőt ölelte át. Aztán egypár sírósat nyögött, mint a madár füttyent az erdőn, fekvést változtatott s tovább aludt. Juliskának hívták s a nagykállói börtönigazgatónak volt a leánya. Valami rossz fát tett a tűzre, azért kellett szolgálatba lépnie. Kancsi volt, de bőre fehér mint a kisasszonyoké. Néha észrevettem, hogy hosszadalmasan rajtam felejti a hibás szemét, amelyet -30- nem tudott mindjárt levenni rólam, bár tekintetem már ott függött keresztbenéző szemén. Elvörösödött, mint a láng.

És tovább foltozott a függőlámpa alatt, hol nagyanyám példátlan komolysággal olvasta újságját, amelyet este hozott a postás, hidegen, esőtől nedvesen, míg én regényeimet bujtam. – Néha elővettük Petőfi díszkiadását és a rövidebb verseket felolvastam nagyanyámnak és Juliskának. A hosszabbakhoz nem volt szabad hozzáfogni, mert úgyis lefekszünk addig, mielőtt a végére érnénk. Juliska ilyenkor nem merte fölemelni a szemét, csak lángba borult arca árulta el, hogy hallja s megérti a verseket.

Nem sokat törődtem vele, mert akkoriban az volt a foglalkozásom, hogy szomorú legyek.

Még mindig jobban kedveltem a fagyos, őszi fákat, mint a nőket. A mezőket, amelyeken úgy közelgett a köd, mint egy északi regényben a melankólia. A tarka-barka cinkéket, amelyek az első hóval, a hideggel megérkeztek az erdőkből a kertekbe és itt csodálatos tréfáikat elfütyölgették. A sármányt, amely aranyos mellénykéjében sütkérezett a jeges országúton, a varjakat, amelyek a fa tetejéről kiáltoztak az ismeretlen nyelven, a friss hó orgonavirágaival bevont fákat, a mélyen alvó zöldséges-vermeket, a meggyfán pirosló cinkefogó tököt, a fénylő, iskolakerülő reggelt és a leguggoló alkonyatot, amely a füzesben letelepedett parasztasszony módjára. Sistergett, sustorgott az új bor a pincében, susogott a szél a fagallyak között, sziszegett a setétség, amely az ereszről ereszkedett alá, sóhajtott valaki a padláson: mintha egy óriásnő borította volna a szoknyáját a világra, midőn bealkonyodott. A malom hallgatott, megállni látszék a patak, a füst láthatatlanná -31- válott a kéményeken, az udvar idegen szellemeké lett, akik a setétségben bizonyosan megtelepedtek itt, mint vándorlók! Hányszor csodálkoztam Andráson, aki kézilámpásával nyugodtan végigment a setét udvaron és sohasem tért vissza azzal a hírrel, hogy valamely különösséget felfedezett volna az áthatatlan, vastag setétségben!

Ismétlem, hogy csupán otthon féltem én is, a négy fal között. Ha künn az utcán, akár a temetőkertben, vagy szabad mezőn lepett meg a setét: eszembe se jutott, hogy féljek valamitől. De otthon, midőn az udvarház ablakából rám meredt az éj, gyorsan zártam be a fatáblákat.

Juliska a kályha mellett ült és mindig talált valamely tennivalót! Mily barátságossá tette az estét az ő tengerireszelése! Kis széken ült, amelynek egyik oldalában kés volt. A lehántott, lemorzsolt tengericsutkákat a tűzre vetette és a tűz a kemencéből ilyenkor mindig biztatólag, bátorítólag, sőt szeretettel nézett ki. A lemorzsolt tengerit majd megeszik a malacok és a hízókat a tűz elégeti, megsüti nekünk. Így élünk.

Jó, egészséges illat volt a szobában, mert Juliska mindig hozott valamit magával, ami a mezők szagát ébresztette képzeletünkben. A nagyarcú napraforgó magvait ügyesen hámozta, majd kendert font, fehérruhát varrogatott. Oly illedelmes és hallgatag volt, mint egy jó kis szellem, aki mindenképpen a háziak kedvében akar járni. Sohasem álmosodott el, mindig vigyázott az ibrikre, amelyben kávé vagy tea melegedett, hangtalanul ette meg vacsoráját, szelíden és barnán nézett, nagyanyám parancsait örömmel teljesítette, -32- azt hiszem, leginkább akkor volt legfürgébb, midőn nyolc óra felé az ágyakat kellett felvetnie. A párnákat oly szeretettel paskolta, mintha azok is az ő gyermekei lettek volna, mint a köcsögök és fazekak, csészék, amelyeket különösen szeretett s tisztán tartott, mint a kis babát.

Juliska Nagykállóból, a szülei háztól, néhány ingecskén, szoknyácskán, iskoláslányos cipőcskén kívül: egy álmoskönyvet hozott magával. Ez az álmoskönyv volt az ő legnagyobb kincse. Mások őriznek mindenféle okmányokat, amelyek alá királyok írták valaha a nevüket s ütötték pecsétnyomójukat. Ismét mások végrendeletek, adóslevelek, bírói ítéletek birtokában színezik a jövendőt. A vidéki házak tele vannak álmodozásokkal. Az embereknek nincs egyéb dolguk: ábrándoznak. (Az öreg Suszternének csupán darabka papirosa volt. Ráírva ennyi: Elismerem… S egy meghalt püspök neve. Ez a darabka papiros varázserővel bírt. Késő vénségéig a püspöki uradalom látta el minden jóval.) De nem utolsó álmodozók azok sem, akik takarékpénztári könyvekkel bélelik a derékaljukat. Mennyi mindent tudnak azok a könyvecskék beszélni!

Juliskának csak egy álmoskönyve volt, amilyent a vásáron is árulnak, ponyván s néhány garasért. Kis fametszetek, levélbélyegnagyságuak voltak a könyvecskében: az álmokat rajzolta meg egy művész, akinek bizonyosan nagyon gyengén ment sora. Ott állott a fehérlepedős ember, a terhes asszony, a koporsó, az öklendező öregember, a táncosnő és mindenféle egyéb bolondságok, amelyekkel az emberek álmodni szoktak. A képecskék sarkában egy-egy numerus. A kellő helyen feltalálható volt az álom magyarázata. -33-

Juliska az öklöndöző öregemberrel szeretett volna álmodni… Miért? Ki tudhatná ezt manapság, ennyi esztendő után?

Nem kérdeztem meg Juliskát. Általában semmit sem kérdeztem tőle. Szomorú voltam, mint egy szentimentális kamasz. A szél fütyült a háztető felett. És az őszi szél zúgásába helyeztem át az egész életemet. Boldog voltam, ha az éjifüttyöt hallottam felszisszenni a háztető felett. Képzelt nők visongtak. Öreg halottak mormogtak. Koporsófedelek csapkodtak. Régi sírboltok visszhangoztak. Megvadult paripák vittek egy fogatot, amelyet riadt kísértet hajtott.

Bár az álom sokáig elkerült, jó darab idő mulva vettem észre, hogy a lábomnál egy fiatal, egészséges lány halkan sóhajt álmában, a hátgerincén fekszik és két térdével felemeli a teveszőr takarót.

– Ha elfelejtettem volna mondani, most vallom be, hogy én: szerelemgyerek vagyok.

Anyám szegény pórleány volt. De a legszebb nő, akit valaha láttam. Hollófekete haja volt, igen fehér arca és könnyes, barna szeme. A lényéből valamely csodálatos melegség áradott. Ha a szobába lépett alacsonykás, kövérkés, de finom alakjával: egyszerre felélénkült minden és mindenki. Napsugár és humor jött vele, bár mindig -34- csöndes és kevésszavú volt. Én tizenötesztendős korában voltam a szíve alatt és a kőműveseknél dolgozott, miután a szolgálatból – nagyanyám házából – ki kellett lépnie. (Ezt ma így mondják. Valójában pedig az igazság: elkergették a kis cselédet.) De atyám nagylelkűsége – valamint anyám csodálatos szépsége – nem sokáig engedte, hogy a tizenötesztendős, jövendőbeli anya annak a háznak a tégláit hordja, amely házat akkor nagyanyám a maga részére épített. Anyám csupán azért vállalta a nehéz munkát a kőműveseknél, hogy néha-néha láthassa atyámat, aki a házépítésre felügyelt.

Késő években, midőn lakkcsizmás, kacsafarkhajú és rézgombos fiúcska voltam: mindig megdobbant a szívem, midőn épülő házak mellett elhaladtam. A keskeny, lábnyiszélességű deszkákon, hidakon, meredek lejtőkön cipelték a házépítőlányok a köveket, téglákat, a maltert keverték… S így járt a magosban, szíve alatt velem egykor az édesanyám, elég egy tévedt lépés, hogy a nyakát kitörje a szegény munkásleány. Gyűlölettel néztem a házra, amelyben én is laktam, hisz anyám verejtéke, kínja, sóhajtása volt beépítve a kockakövek közé. Talán azért voltam szomorú mindig ebben a házban? Talán ezért nem szerettem a szilárdul megépített falakat? Ezért kívánkoztam el oly ifjan a szülői háztól? Csak az vigasztalt, hogy nehéz munkájukban a kőműveslányoknak mindig jókedvük volt.

S egyszer, midőn Juliskára néztem hirtelen, – egy szomorú este, ismét születésemmel foglalkoztam gondolataimban – hirtelen az jutott eszembe, hogy ilyen lehetett az anyám tizenötesztendős korában, mint ez a leány. Barna, mint a fiatal Szűz Mária és szelíd, mint egy eltévedt -35- galamb, amely idegenbe került s mindenképpen kedvében akar járni az embereknek? Olyan csendes, szelíd volt anyám, mintha mindig cselédi sorban volna a háznál. Pihenni sohasem láttam őt. Versenyt dolgozott a szolgálóleányokkal. Hajnalban kelt (mikor Juliska és a többi cselédek), a nagymosásnál első volt, a konyháján forgolódott, mindenkihez csak jó szava volt s szabad idejében az „Illik? Nem illik?“ könyvecskét forgatta. Bár vendég ritkán fordult meg a házunknál, – többnyire vörösborarcú falusi urak, azok közül is az öregebbek, mert atyám féltékeny természetű volt – anyácskám sokat adott a társadalmi szokásokra. Mégis: nevelőbe nagyanyámhoz adtak, az udvari házba, ahol atyám kívánságára ifjúságomat töltöttem.

S e naptól, egy estétől kezdve úgy vonzódtam Juliskához, mint senkihez a világon. Elfelejtettem a lovarnő-alakú Jellát a rizsporos nyakával, szappanszagú arcával, olcsó parfőmjével és fess lábszáraival. Ma már úgy képzelem, hogy nélkülözött anyai gyengédséget s melegséget kerestem a fiatal leánynál. Vágytam, hogy valaki úgy megsimogasson, mintha az anyám volna.

Már havazott odakünn, beköszöntött a tél, az ablakon át mindenféle csodálatos dolgokat lehetett látni.

Az ősi, sárga ház, színes üvegfolyosójával, köpcös, állandóan füstölgő kéményeivel, piros cserepeivel, külön pincéjével, padlásával, fehérajtós nagy szobáival, fénylő, fehérrámás ablakaival – ahol anyám és atyám laktak, mint választékos uraságok ebben a szegényes világban – a hóesésben olyanforma lett, mintha egy Jókai-regényből metszették volna. Ennek a háznak világos, -36- barátságos ablakai, melegen füstölgő kéményei, szeretetteljes tűzhelyei, puha ágyai, hófehéren terített asztalai: azok a csábok, amelyek után a szegény vándorlegény botorkál a behavazott éjszakában. Itt örömteljes minden szó. Atyám előkelő nyugalma, anyám szívélyes, csöndes magatartása, a cselédeknek családtagsága, – anyám többnyire szegény rokonait vette a házhoz, akikkel tegeződött s akiket öltöztetett, akikkel együtt imádkozott és mesét mondott – a konyha bősége és vendégszeretete, a kamra kifogyhatatlansága, a csibuknak finom dohányból szálló jóillatú füstje, a falba épített üvegszekrényeknek narancs-, tea-, kávé-, olaj-, konyakszaga… Ott állott a hatalmas Beregszászi-féle zongora, amelyen atyám vasárnap délutánonkint régi zenedarabokat kidülledt szemmel, pontosan eljátszott a sárgult kottalapról, – azután a kaszinóba ment, miután jó családapa módjára eleget tett kötelességeinek.

Az ősi házat belepte a hó, hogy az üvegajtót sem lehetett kinyitni. A cseléd-rokonok nagy viháncolással, szinte ujjongva csinálták meg a gyalogutat az udvaron a kútig, az istállóig, a fáskamráig, a kapuig, amely gyalogutakon anyám végighaladt papucsában és a cselédlányok örvendeztek, ha mindent rendben talált.

Mindig nagyon szerettem a gyalogutakat, amelyeket a havon találtam. Vajjon ki ment először végig itt, aki az utat megcsinálta? Manapság gyermekes dolognak tartom az efféle gondolatokat, – régen eltévedtem az élet keskeny gyalogútjáról – de ifjúkoromban szerettem hosszasan megálldogálni a gyalogösvényeken, mezőkön, réteken, havas tájakon… vajjon merre, hová mentek innen a lábak, az emberek? -37-

Megfigyeltem, midőn leesett a hó, az első gyalogút a kocsmába vezetett. S nem a templomba.

A kocsmának külön csillaga van az égboltozaton: a Kocsma-csillag. Ezt a csillagot nézték azok az emberek, akik az első gyalogutat kitaposták a friss havon a kocsma felé. Hogy hajladozik, tréfálkozik, görbül és megpihen ez a gyalogút, mint valami nóta. Tapossák ezt az utat gyermeklábak, asszonytalpak és vaskos férfilábbelik. Mennek-mennek a kocsma felé: az örömhöz, a felejtéshez, az újjászületéshez. Kocsma? Csak vidéki ember tudja, hogy mi vagy te igazában, a petróleumlámpásoddal, amely tán még a bederesedett ablakon át is visszahivogat a temetőből; kéményeddel, amely mindig úgy füstölög, mint a szójárása egy tarka, ráncosszoknyás, barátságos nőszemélynek; ajtóddal, amelynek nyílásával a friss éjszakai hideggel idegen, víg, okoskodó, vidámkodó, nyiladozó emberek nyomulnak be, mindegyiknek más és más verkli a kabátja alatt, amelynek zenedarabjait lejátszadozza a kocsmaasztal mellett, – okoskodik, vidul, ugyanazokat a dalokat énekli, végül hazamegy, a temetőbe! Kocsma! Mily vonzó vagy te a boldog, mosolygó családi körben, mint egy másik csillag, ahol az emberek más nyelven beszélnek, ahol a gondolatoknak más irányuk van, ahol a hangulatok, színek, meggyőződések oly csalogatók, mint a lidércek! De mily csodálatos mennyország vagy te, kocsma, akkor, ha a levegő a mellre telepedik az otthon négy fala között, a kedv az asztal alá gurul, mint egy leszakadt nadrággomb, a szem elkomorodik, mert semmi megnyugtatót nem lát a földi létében, sem asszonyban, sem gyerekben, sem holnapban nincs többé reménysége, legfeljebb -38- a halál kopogtat éjjelenkint az ágydeszkában, amit szúnak is szokás nevezni.

Azok találták meg a csillagodat, kocsma, az égboltozaton, akiknek sok okuk volt arra, hogy benned bízzanak és reménykedjenek! – Sohasem csodálkoztam, midőn az első hó lehulltával azt tapasztaltam, hogy a gyalogút a kocsma felé kanyarodik. Ment, ment a gyalogösvény s rajta az emberek, akik felejteni kívántak multat és jelent, mindent… Mily jó szaga volt a zsidólánynak, aki a borodat az asztalra helyezte! A kocsmáros szakállának, beszédének, okoskodásának és az utasembereknek, akik a messziségből jöttek, ahol az ég a földre hajlik és a messziségbe utaztak, ahol a tornyok s hegyek köddé, szürkéskék párázattá válnak! A végeszakadatlan keréknyomnak, amely az egész világot végigfutja, egy kis állomása minden Kocsma, amely felett nyugodalmasan állong a csillag, az útszéli lámpás, az utasok megpihenője, nyelvek, gondolatok feloldozója. Aztán megint tovább fut az út az ismeretlenségbe…

Nagyanyám borai a pincében valamely megtisztulási folyamaton estek át, nem volt szabad hozzájuk nyúlni, mint a gyermekágyas asszonyhoz, bármiként csalogat.

Juliska kis lámpást vett a kendője alá, hidegszájú kancsót a másik kezébe és én elkísértem őt a nagybajúszú Juráshoz, a korcsmároshoz, mert nagyon félt. Este volt, nyolcra járt. Apró pelyhekben havazott, mintha most szabná a szűcs azokat az aprófürtű, fehér gubákat, amelyeket falusi emberek oly kérkedve viseltek. Az utcákat hó fedte és a házak a kertek alatt oly mélyen aludtak, -39- mintha teljesen bevégezte volna itt mindenki napi teendőjét. Még csak messzire sem nyikorgott valamely titkos ajtó; kamara, ahol fiatal nő fekszik és hozzá a gazda lábujjhegyen belopódzkodik; konyhaajtó, ahol üde cselédleány alszik, mint a szakajtóban a téli alma; istálló ajtaja, amely mögött az állatok párázatában vackán a szolgalegény a hatökrös gazda leányával álmodik… A gyalogút szinte elárvultan kanyargott a korcsma felé és felette csillag szikrázott az üvegtisztaságú égboltozaton. Dideregve, fénylően, mint a cigányleány szeme állott a csillag.

A korcsmában vadul, mintha a világ vége közeledne, dolgozott már délután óta Dombi Gyula bandája. A nagybőgő recsegett, mint egy táncban kifáradt vénember. A cimbalom vadul pengett. Egymással versenyzett hegedű és síp. Huray László mulatott odabent, persze hitelben s ugyanezért mindenki, még a korcsmáros is félrecsapta a sapkáját. Ha már hitelbe megy!… A cigányok minél hamarább leitták magukat. A nagyanyám bankóforintosának nem is nagyon örült Jurás, mintha bolondnak tartaná azt, aki ma este is fizet, miután ő kelme is részeg volt délután óta.

Nem tudom, manapság is divatban van még a vidéki részegeskedés, amelyben a kocsmáros együtt issza le magát a vendégével? Nyolc-kilenc órára mindenki ittas volt egy-egy városvégi kocsmában, csupán a bevetődő kucséber volt józan. A rendőrök télszagú bundáikban, a kocsisok havas vállukkal, a cimbalom- és bőgő-hordozók jókedvűen melegedtek a tűznél. Az égboltozaton szikrázott a Kocsma-csillag és jó útmutatással szolgált mindenkinek, aki szomorú vagy jókedvű volt. A korcsmaajtó oly boldogan nyikorgott, hogy örökre el lehetett felejteni hangjától az otthon, -40- setétben síró asszonyokat, gyermekeket. A gyaluforgácsot, amely a padlásablakból lógott, csak sejteni lehetett a setétségben. A korhelyeket szállító talyiga vagy fiáker oly otthonosan helyezkedett el a korcsma udvarában, mintha a világ kezdete óta itt lett volna a helye. A lovak aludtak és a kocsisok a vendég kontójára ittak.

– Én egyedül nem megyek haza, úrfi, – szólt komolyan és olyan szorosan állott mellém, mintha ikrek volnánk ez éjszakára s azután is.

Tél volt, este volt, a városvégi házak kék árnyékaikat vetették a hóra, mintha ez az éjszaka az ő idejük volna. Míg az udvarból, mint a mennyország, hangzott Dombi bandája és Huray László rekedtes hangja.

– Ma nem hágy el, úrfi, – szólt komolyan Julis. Hazavisszük a bort és otthon csendesen megisszuk.

Ágaskodtam, legénykedtem, vidultam és szomorodtam. Mily jó szaga lehet odabent a kucséber-kosárnak! Mily örömteljes mámora a szamorodni bornak! A kolbásznak és a hurkának íze, a pirítosnak fokhagymája, a részeg cigányoknak a humora, Jurás gazdának szép fekete bajusza, a szivarfüstnek illata, sarokba somfordáló házőrző ebnek télszaga, beszédeknek és daloknak értelmetlensége, a korcsmárosné arcának pirossága… Ámde a kezemet fogta Juliska.

– Mindjárt jövök a borral, – súgta, mint egy cinkostárs. Aztán a kerteken át megyünk haza, mert arra rövidebb az út.

Amint a kertek alatt haladtunk, kis átjáró hidakon, sövényekkel szegélyezett gyalogutakon, magányosan búsongó jegenyefák mellett, kerítések mentén – ahol most mindenütt halotti némaság honol – a kertek mélyeket álmodtak, mint öregemberek ifjúságukról, gyümölcsszedésről, szerelemről, szeretkezésről, titkokról, amelyeknek rendszerint tudósai a kisvárosi kertek: Juliska a csillagokat magyarázta:

– Van ám Favágók csillaga is. Az ott keletfelé, amely olyan árván, egymagában ragyog. Némely vidéken vontatók-csillagának nevezik, de nálunk Favágók csillagának mondják, mert mi felénk ők a legszegényebb emberek. Mindig csak felemelik a fejszét, mindig csak egyet sujtanak vele. Soha egyebet nem tesznek. És mást nem hallanak, mint a fa kopogását. Mikor nagyon megöregszenek, akkor rájuk szól a vén fa, amit éppen kivágni akarnak.

A favágó hazamegy, lefekszik és panasz nélkül meghal. Hát az ő csillaguk az amott, a szegény favágóké, akik már hajnalban elindulnak az erdőbe.

Melegen hangzott a vállkendő alól Juliskának oktató hangja. A setétségben hozzámsímult, mert azért mégis csak nő volt, aki félt az utonálló, néma fáktól, hirtelen kanyarodó gyalogösvényektől, amelyek a sövények mögött rejtezkedtek, mintha a maguk meglepetését tartogatnák az úton járóknak. A kis hidak elszoktak attól, hogy ilyen időben terhet vigyenek. Szinte felkölteni kellett őket lépéseinkkel, mint a vámszedőket, midőn leeresztették a sorompót. A kertekből ismeretlenül -42- hajoltak ki a fák téli gallyai, mint a megöregedett szomszédasszonyok könyökölnek az ablakukba és a fiatalságot szidják.

A hidegtől vagy a félelemtől: az elhagyott helyen magamhoz szorítottam Juliskát. Ő oly gondoskodva nyújtotta a vállát lehajló fejemhez, mint az anya beteg gyermekének. Percekig tartottam átölelve. Ő csendesdeden állt, nem védekezett, nem türelmetlenkedett. Csendesen, nyugodtan csókolta vissza az arcomat. A nagykendője alól elővette a boroskancsót és így szólt:

Estére, midőn nagyanyám elaludt, az ölébe vette a fejem és sokáig turkált a hajamban, simogatta a hátamat, mint valaha szentanyám, amíg gyermek voltam.

Különös, jó illata volt ennek a fiatal nőnek. Mint a téli almának a kamra polcán.

Leguggolt a lábamhoz és esténkint hosszú-hosszú meséket mondott, suttogva, titokszerűen, félig alva, mintha az éj mesemondása jött volna száján. S ő maga talán nem is tudta, hogy mit beszélt.

Persze többnyire zsiványokról, betyárokról beszélt, akik ott rothadnak a nagykállói régi vármegyeház börtönében. Rozsdás láncokat, húszfontos vasgolyókat, kulcsa-vesztett lakatokat viselnek: a rabság rendeit, amelyeket tán már a nagyapjuk is hordott. Ott öregedtek meg a börtönben és többé eszük ágában sincs, hogy kívánkozzanak a szabad mezők után. Minek is mennének vissza az emberek közé? Kötelességük volna újra gyilkolni, mert azok réges-régen megcsalták -43- őket, akiket szerettek. A tűzhelyek mellett, amelyeknél melegedtek, mások ülnek, az asszonyok szívében más arcképek élnek, a házőrző kutya új névre hallgat, a hold másként világít… Vajjon minek is mennének vissza? – Ámde Sóvágó visszament. S ezt így mesélte Juliska:

Mint afféle régi tömlöc-töltelék, napközben szabadon járkált a városban, de ő nem igen élt szabadságával. Kistermetű, ragyás, vörhenyes férfiúcska volt, leginkább a hervadt ecetfavirághoz hasonlított. Naphosszat pipázott egy bizonyos rendes helyen a vármegyeház udvarán. Szemhunyorítás nélkül nézegette a jövő-menőket. Tisztelettudóan köszönt a vármegye urainak. Unalomból segített a többi raboknak a vízhordásban. Az alispánnénak ő vágta az aprófát. Nagyon hasznavehető volt a disznóölésnél. Vendégeskedés idején értett a nyársforgatáshoz. Komái, jóismerősei laktak Kállón, akiket néha, vasárnap délután meglátogatott. Soha se volt vele semmi baj a börtönben. – Egy egész családot irtott ki, valami hat-hét embernek vagdalta össze fejszével a koponyáját, amiért életfogytiglan a vármegye lakója lett.

A harmincadik esztendőben valami bolondot álmodott egy éjszakán, alig várta a reggelt, amikor a várnagy szabadjára eresztette, a kapufélfától sem búcsúzott, elindult Kállóból. Ment haza, a szülőfalujába, Pazonyba.

– Megbolondult vénségére, – mondták a vármegyén, -44- amikor eltűnését észrevették, aztán nem sokat törődtek vele. Csak egy öreg porkoláb aggódott, hogy valamely baleset érte az öreg rabot. Csak nem esett tán a kútba!

Ugyanazok a nyurga ákácok, tüskés bokrok szegélyezték kétfelől az utat, amelyek azelőtt is várták már az életúnt vándorlegényt, hogy hurkot vessen a galyra, amelyen a varjú szokott károgni; a tüskék meg azért voltak a világon, hogy megtépjék a szegény ember amúgy is rongyos gúnyáját, mert hiszen az urak kocsin jártak.

Tavaszkor és ősszel itt halad a szennyes víz, csúf béka köp undok nótával a vadvirág levele alól a ropogós menyecskék után, kígyó tekergőzik a vizes füvek között, ki tudná merre s hová megy, tarka bankamadár fut bóbitás fejével a korhadt fűzfatörzsek között, mintha egy cifrálkodó öreg asszony meglátogatná megvénült, az élettől visszavonult barátnőit.

Sóvágó otthonosan érezte magát az országúton, amelyen legénykora óta nem járt.

A pocsolyában most is a nap nézegeti magát. A keréknyom, a sár ugyanaz, mint harminc esztendő előtt. Most is szaladnak a kocsikerekek, végtelen vonalat vonva az úton. A kocsin emberek ülnek, akik ugyanazt gondolják, amelyeket apáik, nagyapáik gondoltak. A magos fák megritkult gallyaira a köd teregeti ki szegényes ruházatát. A keresztútnál a vándorszínészek és cigányok színes rongyait fujdogálta a szél. A feszületen mezei -45- virágból való koszorú szárad, mintha örök élete volna annak a kéznek, amely a megváltó emlékét megkoszorúzni szokta.

De Sóvágó ismerte a nádast is, amely az országút egyik oldalán elterült, rejtélyesen, sugdolózva, visongva, nyiladozva s összeborulva, örökre hallgatva. Betyárkorában járta ő ezt a magyar rengeteget, amely lápon, ingoványon, zsombékon, vadvizen, az örök csend tájain, az emberfiától nem látott szigetek pázsitján, kiismerhetetlen utakon nőtt olyan sűrűn, olyan messzire terjedve, mintha soha véget nem érne… A farkas, a betyár, a róka, a vándormadár csak addig volt bizonytalanságban, amíg a nádason kívül volt. Amint bemenekült az öles, buzogányfejes, nyughatatlan erdőségbe: mentve volt az élete… A látszólag holt, szótalan nádas kellős közepéből kanyarogva, szőkén szállott fel a füst. Majdnem mindig ugyanazon a helyen, vagy ötven esztendő óta… Vajjon miféle betyárok heverésznek mostanában a nádasbeli tűzrakás mellett? Legyűrt süvegük alól megismerné szilaj szemük az öreg Sóvágót, ha az nagyhirtelen közöttük teremne az általa jól ismert úton?

Sóvágó csak ment, mendegélt. Kiöregedett abból, hogy vadmadár kiáltása legyen az altató dala. Mindent megismert ő azóta, mióta fiatal korában a pásztortűzben csupa rejtelmességeket, titokszerűségeket látott a virrasztó éjben. Már tudja, hogy a pásztortűzben duruzsoló, hintázó, sistergő, forgolódó öregemberke, aki egyik lábáról a másikra ugrik, leveti meg felveszi báránybőr bundácskáját, a lánggal a levegőbe dobálja turi süvegét, mindig csak hazugságokkal traktálja a szegénylegényeket. Harminc esztendeig nézett ő a setétbe, volt ideje kigondolni mindent, életről-halálról. -46-

Nem hitt már a hegyeknek sem, amelyek az országút másik oldalán az ördögszekeres, sápadt napraforgós, sóhajtozó kukoricaszáras mezőségből kiemelkedtek. Az a tokaji Kopasz, a maga nagy bolond fejével, kéklő mentéjével, a lábán ezüstsarkantyúként fénylő Tiszájával: már csak annak lehet iránytűje a sárga őszben, akinek még ismeretlen a hegyvidék. Sóvágó tudja, hogy a hegyek között hideg szél üvöltözik, a fák kegyetlen hallgatagok az ember kétségbeesett panaszára, a szilfa csak akkor tanul meg beszélni, midőn akasztófát faragnak belőle a szegénylegény számára.

Hová ment hát Sóvágó a két rövid lábszárával, amely elszokott a hosszadalmas járás-keléstől, erdőkön való andalgástól, nádas feje felett futó széllel való versengéstől? Mért nem tért le az egyenes útról, amelyen egyszer csak bizonyosan felhangzanak a háta mögött a pandúrlovak patkói, – öreg vásárosok riadt fecsegései az útszéli kocsma pihenőjénél, – mezőkön őgyelgő falusiak árulkodása az esti ködben, midőn a faluházánál pohár bor felhajtása után megtörli bajszát a lovagló csendbiztos?

Nem volt vele semmi gyilkos szerszám, a lelkében sem haragvó indulat. Csak ment, mint álmában megy az ember, akarata ellenére, valamely ismeretlen szándéktól vezetve.

Korán beesteledett a kis nyírségi faluban, amelyet Sóvágó a magáénak mondhatott. A kis házakból lopva jött egy-egy kis világosság a göröngyös falusi útra, hisz nem szokott itt este járni senki, még a bakter se. A szérűkbe, istállókba, kocsiszínekbe eltalál mindenki, ki hová való. A kutya setét éjszakában is megtalálja a vackát, -47- a legény a szeretője keblét, a gazdasszony a kotlóstyúkjait, öreg ember a ház végét, gazda a pince bejáratát. Falun kell a setétség, mert csak a setétben mer forrni a bor, érni a tök, nőni a gyerek, álmodni a lány, ölelkezni a gazda. A setétben pihennek jóízűet a kertek, fák, állatok és emberek. A kimerített kút megtelik vízzel, pirossággal a mező és az őszi cinke még hajnal előtt elindul az erdőről, hogy téli vendégszereplését elkezdje az emberek között.

Mire ahhoz a házhoz ért Sóvágó, amelyet keresett, döngő léptei már a magányos setétben hangzottak. Setét volt a ház, aludtak lakói. Sóvágó letelepedett a ház előtt a padkára és hosszan elüldögélt.

Addig cirpelt, amíg a házból felelgetni kezdett a házitücsök. Így énekelgettek egymásnak darab ideig, amíg az igazi tücsök léprement. Mindközelebb jött Sóvágó uramhoz, amíg Sóvágó hirtelen megfogta a kalapjával. A keblébe rejtette.

Aztán még azon az éjszakán, anélkül, hogy bárkit is felköltött volna a házban, hogy egy jellel vagy híradással élt volna, poroszkált vissza Kállóba. Ismerte őt az éjszaka, ő is az éjszakát. Nem is történt semmi bántódása.

Reggelre beállított a vármegyeházára és még vagy tízesztendeig nyugodtan viselte a rabságot. Nem ment el, pedig már küldték is. Ott halt meg börtönében, csendesen, panasz nélkül. Vénségére -48- az ő házából való tücsök cirpelt neki minden este, mielőtt álom ereszkedett volna a szempilláira.

Ezt mesélte nekem Juliska egy este, olyan halkan, olyan suttogva, mintha a legnagyobb titkot bízná rám.

– Mert kell ám, hogy mindenkinek meglegyen a maga tücske, akinek éneklésére, dalolgatására, altatgatására elfelejti az egész életét.

Télen, sötétben fölkelni, amikor még a kályhából virrasztva és meghitten nézegetnek ki a tűzszemek s a szoba levegője álomporral van teli, a hajnali álmok csalódottan menekülnek el a szoba sarkaiba a gyertya lángja elől, mint szeretők, akik hiába jöttek el a találkozóra: a hajnalban való fölkelés olyan különös, megmagyarázhatatlan érzést ébresztett bennem, mintha hosszú útra indulnék. Messze, messzire, célját s végét nem látva az útnak, csak megyek, mintha többé sohasem szándékoznám visszatérni álmos ágyamhoz.

Talán azért jutott eszembe a hajnali utazás, mert gyermekkoromban egyszer valóban utaztam hajnalban. Miskolcról, egy bágyadtszagú fogadóból, félálomban az omnibusz piros bársonyülésén. Tél volt, a házak kék és fehér bundák alatt aludtak, a vasúti állomás piros és zöld lámpásai fáradhatatlanul égtek, valamerről a reszkető sötétségből -49- kell megérkezni annak a vonatnak, amely engem elvisz. Atyám komolyan, hódprémes sapkában és bundában ült mellettem az omnibuszban. A kerekek csattogtak a miskolci kövezeten, egy kávéházból, mint varjúcsapat akkor mendegélt hazafelé a cigánybanda, cigarettájuk tüze fénylett, hangjuk mormogott. A kocsi sarkában aranyos sapkában üldögélt a vörösbajúszú portás, aki hajnalban foghagymás, füstölt húst evett, – mert ilyen szaga volt. S a házak bezárt fehér ablakai, amelyek mögött emberek aludtak, elmaradoztak.

És most újra utaztam, hajnalban, el a nagyanyám házától, el az ákácos kis városból, el a rizsporos Jellától, pomádészagú nagyatyámtól, öreg síroktól a Szent Mihály-temetőben és el a Juliskától. Ő fájt legjobban, mert lábamnál virrasztott egész éjszaka, hogy el ne mulasszam az órát, amelyben indul a pesti vonat… Pestre! Már majdnem meghaltam, úgy vágyakoztam Pest után.

Juliska, mielőtt felköltött volna, hozzám símult. Aztán az is elmult, mint egy álom.

Hirtelen tettvágy, akaraterő, ambició, bátorság lepte meg félénk szívemet. Indulni s menni… Új emberek, új életek kerülnek az utamba, a régi ház füstölgő kéményével, alvó eperfáival majd elmarad a hátam mögött. Ismét jön a vonat, mint gyermekkoromban. A piros bársonyüléseken mogorva utasok mérgesen üldögélnek, de a kalauz külön fülkét nyit, mert egy forintot adok majd kezébe.

Juliska csöndesen, nesztelen, hangtalan nézte készülődésemet. Sohasem mondta, hogy szeret. De ebben az órában, midőn arcomat a mosdótálra -50- hajtottam, hogy hideg vízzel üssem el álmomat: úgy éreztem, hogy e szótlan leány a hátam mögött végtelenül szenved.

– Csak meg ne szólaljon – gondoltam magamban, amint gyorsan készülődtem az útra.

Félrevontam a függönyt és az udvarra, a kertre néztem. Már belépegetett a vándorlegény a nagy kőoszlopos kapun át az udvarra és fehér füstöt fujt a száján. Minden lélegzetével több és több fehérség terjedt el a gömbákácok, orgonafák és kőrisek között. A láthatatlan pipás telefujta szürke füstjével az alvó kertet, a kutat, a háztetőt. A fehér kerítés, amelyről gyakran azt gondoltam sűrű éjszakákon, hogy besötétedéssel elszökik az udvarból, valahová a pajtásaihoz, már láthatólag a helyén állott. Minden visszatért a helyére, ami távol volt a fekete éjszakában. Sőt új vendégek is érkeztek a hajnallal. Hópelyhek, amelyek táncoltak, forogtak a levegőben, mintha még nem merészelnének leereszkedni a földre. Szálldostak, mintha a helyüket keresnék az ismeretlen udvarban. A fagy, mely éjszaka beköszöntött, kérges csizmájában, ropogva taposta az udvar göröngyeit.

– Milyen jó disznóöléshez való időjárás! – sóhajtotta a hátam mögött Juliska. – Ahová maga megy, ott nem ölnek disznót. Mi pedig a jövő héten leszúrjuk a hízót. Legalább azt várja meg, úrfi.

Máskor tán felkacagtam volna Juliska szavain, de most e furcsa hajnalon: különösen hatottak rám gyermekes hangjai. Valóban, úgy látszik, drágalátos események elől szököm meg botor módjára. Hisz itt most következik a tél, amely telve -51- van örömökkel, szánka és csengő hangjaival, piros tüzekkel. Most jön az a várva-várt időszak, midőn valóban megváltozik az egész világ képe. Jön a csörgősapkás, kurtafarkú február, amelynek fénylő, sötétpiros ablakai mögött nagybőgő mormog, klarinét rikolt és hegedű táncol; farsang van és a hegyek és a disznók piros vére folyik a fehér udvarokon; a nők ezerfodros szoknyája fellebben a tánc viharában és lábszárait, harisnyakötőit mutogatja a dáma; élveteg mosoly, fénylő, meleg szem, ringató illat a bálterem, – míg kívül a mély, hallgatag tél, amely a Nyíren ilyenkor szokott komolyra fordulni.

Juliska észrevette elgondolkozásomat. A hátamhoz símult, mint egy meleg, puha kendő. A fülembe dudorászott a téli szél hangján, amelyet olyan jó meleg kályha mellől hallgatni:

– Ne menj el csillagnak, aki jár. Én sokszor néztem éjszaka a csillagokat. Mindegyiket ismerem. A legboldogabbak azok, akik mindig a helyükön maradnak. Egyformán, nyugodtan, szenvedés és öröm nélkül, mindig csak fölkelnek esténkint és reggelig nézegetnek a barátaikra… Most hófelhők borítják az eget. De lehet, hogy később, amikor elmúlik a hóesés, kivillan egy-két csillag.

Már láthatólag szürkült az udvar. Az éjszakai hóesés a maga különös bundáiba öltöztette a fákat, háztetőket. Valamely ritka, fehér bundát hozott az éj magával nagy messziségből. Kedve lett ártatlannak és vidámnak felöltöztetni a világot. A kútra sapkát nyomott, mintha bolondját járatná. A háztetőkön elfödte a foltokat. A fák sovány, mellbeteg karjait bepólyázta. Tiszta fehér lett a bűnösök útja e gyalogösvényen. Szűz lett minden leány, aki a frissen esett hóba belépett. -52- Édesded érzések lephették meg az életúntat a meleg kályha mellett, amikor odakünn mély havával beköszöntött a tél. Télen mindenki szeretne újra gyermek lenni, pipázó hóembert építeni az udvar sarkába, hogy megrémüljenek tőle a nőcselédek, szánkón rohanni, egészségesnek lenni, hangosakat kacagni az elnémult tájon. Az ereszek jégcsapja fénylik, mint a fiatalok szeme. A kémény füstölög, mintha ezentúl örökre ez volna a hivatása. És a nagy álomból, amely a világot átkarolja, a disznó visítása hangzik, amelyet éles késsel torkon szúrnak, hogy örömet okozzon az embereknek. Mily jó szaga van a füstnek, amely a disznóra szórt szalmából felszáll! Mily karcos a bor, amelyet jegesen öntenek le az emberek a torkukon a csapzott bajszok mögé! Mily örökkévalónak látszik az élet, midőn a disznótor elkezdődik és mindenki egy gombot kinyit a mellényén!

– Vajjon, hova mennél? Idegen, hidegszívű emberek közé, amikor itt mindenki téged szeret? – folytatta Juliska. – Lehet, hogy találkozol még leányokkal, akik szeretnek, – ámbátor azt hiszem, te soha sem hiszel a nőknek! – de úgy senki már nem szeret, mint én szerettelek. Én voltam a te ifjúságod. A szöghajad puhasága az én tenyeremben marad, mert én simogattam, amikor álmodtál. A lélegzetvételed, az alvásbeli sóhajtásod, a nyögésed, a mosolyod, a révült nevetésed és a haragos felkiáltásod, amelyről nem tudsz, mert álmodban történt: amikor királyleányokkal beszélgettél vagy korhelycimboráiddal barangoltál, kétkerekű kocsin hajtottál, kútba estél, szűzlányt öleltél, öreg asszonnyal szeretkeztél, lidércen lovagoltál vagy ember-sárban nyakig ültél: álmodban én virrasztottam feletted, anélkül hogy tudtad volna. Megfordítottalak, midőn -53- a szívedre nehezedtél. A homlokodat simogattam, amikor felnyögtél.

Forgattalak, dörzsölgettelek, a talpadat csókoltam és a lebontott hajammal fedtem el az arcod a gonosz lidércek ellen, amelyek éjszaka a szobába lopóztak. A füledbe sugdostam, a nyitott szájadba beszéltem, a szívedet simogattam. A riadt hangodat fogtam a két meleg karommal, midőn hideg tűzzel álmodtál. Én voltam a te második anyád… Hisz rokonod vagyok, anyádnak unokatestvére vagyok. Most megmondom, ha eddig nem tudtad volna…

– Én melegítettem meg az ágyad, amikor nagyon hideg volt. Énekeltem neked, mikor szomorú voltál. Ébren vártalak, mikor éjjeli bolyongásból jöttél. Megmosdattalak, midőn elaludtál. Talán rossz nők szagát éreztem meg rajtad… Nóták voltak a hajfürteid között, amelyeket én nem ismertem, ledér, festett szájú nők nótái: megtisztítottalak tőlük. Idegen nők szappanjától, izzadtságától, verejtékétől volt néha szagos a kezed: megmostalak tőlük. A halovány, beesett arcodon olyan kísértős látományok nyomai látszottak, amilyeneket Szent Antalnak mutatott az ördög a pusztában. Kisütött hajú, lepke-kedvű, de orvosságot ivó nők árnyékai vontak ráncot a szemed alatt. Melléd feküdtem és az én egészségemből, az én fiatal véremből küldtem egészséget a te gyöngülő véredbe. Ha azt akartad volna, hogy a szívemet vágjam fel, mert látni akarod: nem sokat gondolkoztam volna, szívesen kibontottam volna a szívemet előtted.

Mint egy távoli szép mese, egy régen olvasott rege, amelynek semmi köze sincs a valóságos -54- élethez: úgy hangzottak a fülembe Juliska szavai. Csak el, el a nagyvilágba… Költő akartam lenni, Pesten.

– Minden éjszaka véled álmodtam s mindig betakartalak. Ha valami mást kezdtem volna álmodni, amelyben te nem voltál benne, hirtelen felébredtem, megráztam a fejem… Menj, menj, te rossz álom. Én a kedvesemmel akarok lenni álmomban is.

Szürkült, szőkült, derengett odakünn a világ. A zsebórám sietett, mert este előreigazítottam. Nem feleltem, de menni készültem…

– Tehát elmégysz s én többé nem látlak. Hiába jönnél vissza, engem már nem találsz ennél a háznál, ahol csak azért voltam szolgálóleány, mert téged szerettelek. Mostam, súroltam, fát vágtam és rongyos kis szoknyámban szaladtam: mert estve a te lábadnál fekhettem le. Gondolj csak anyádra… Elmegyek messze és soha sem találhatsz meg, bármikor keresnél. Pedig egykor keresni fogsz. Majd súgok neked valamit, miért?… Olyan lesz a hajad, mint a sirály szárnya, a kedved, mint a kéményben a szél, a szomorúságod, mint a sír. Mikor keresni kezdel, engem, az ifjúságodat… Nem gondolsz álmatlan éjjelen többé a nőkre, akik betöltötték életedet, akik miatt szenvedtél, nyugtalankodtál, szaladgáltál, türelmetlenkedtél… akiket úgy hordoztál darab ideig a szívedben, mint bálványképeket… akik nélkül nem tudtál volna élni… akik végül mind megcsaltak, kiraboltak, lelkiismeretfurdalás nélkül elfelejtettek… mindenki elhágy, mind elfelejt, kíváncsi kis lábaikon új utakra mennek, újabb szerelmet űznek mohó, falánk kis szívükkel, a férfiak új mondanivalójára kíváncsiak… szeretők, szerelmek: tüzek és fagyok a férfi életének -55- az országútján… időrabló oktalanságok, megkívánt borok, óhajtott mámorok… nadrágok és szoknyák… veréb- vagy fülemilehangok… éjszakák, amelyek elmúlnak… De én örökre a tiéd maradok.

– Igaz. Először a pócsi Szűz Máriáé és egy útszéli fáé… De azért mindig megmaradok neked. Már nem láthatsz, nem foghatsz, nem csókolhatsz, hisz öreg asszony leszek én akkorára, midőn ismét eszedbe jutok. Elbúvok előled, soha fel nem találhatsz, mert azt akarom, hogy mindig így láss, mint most, mint tegnap… Hogyha másképpen nem: az emlékezésedben ismét a tied lehessek.

– Pedig keresni fogsz és az útonjárók csillaga lesz a te csillagod. Keresni fogsz a mezők illatában, a rozsföldek hajlékonyságában, az őszi reggelek ecetfavirág pirosságában, midőn egész éjszaka az Útonjárók csillaga ragyogott a fejed fölött és reggelre egy ismerős tájra értél, ahol az én lábnyomaim voltak. Keresni fogsz, mint öreg ember az ifjúságát, de már akkor nem találsz meg, sem a téli reggelekben, amidőn a fák gallyain oly friss a hóprém, hogy megcsókolni kívánná az ember, sem az őszi délután messzehangzó, tülök módjára búgó csendességében.

– Járni, kelni, bolyongani fogsz… Keresel engem… Vagy legalább is a magzatot, akit már szívem alatt hordok.

Mire ismét körülnéztem, azon a helyen, ahol az imént Juliska állott, – anyám állott. Ő volt -56- Juliska – öregebben, szelídebben, megbocsátóbban. A barnasága, andalgó mosolygása, kimondhatatlan melegsége szinte megvilágította a szobát, mint a karácsonyfa.

– Itt akarsz hagyni minket, fiam? – kérdezte olyan halkan közeledve, mint a galamb kering az udvar fölött, mielőtt leszállana.

Hozzám lépett és megsimogatta az arcomat. Soha se volt még ilyen jó illata a tenyerének. A gyermekkori meggybefőttek illata maradt a tenyerében, amely befőttekkel egy téli betegségemben traktált. A hangjában csörgők, mesemondások, dédelgető turbékolások voltak. A két karjának az ölelésében erő, amellyel egykor ölében és hátán hordozott, midőn tizenötesztendős koromban egy betegség folytán mozdulatlanul feküdtem, mint egy fadarab.

– Hová, merre mégy az ismeretlenségbe? Mit látsz ott messzire, ami elvisz tőlünk, holott itt mindnyájan szeretünk?

– Nem tudok felelni… Már a kapu előtt vár a kocsi, már megyek, Isten veled, anyám!

A hóesés elállt. A felhők eltakarodtak az égről. A még félálomban lévő pályaház felett, a messziségben, egy kis csillag pislogott. Vajjon: az az Útonjárók csillaga?

A nagy némaságban, amilyen a téli hajnal, a szűzesség csendességében, az álom mélységében, a hótakarta utca néptelenségében felnéztem a csillagra, amely a félig alvó állomás kéménye felett álmodozott. Ráfüggesztettem a szemem, mert hittem benne, – hisz róla beszélgettünk. Felé küldtem a gondolatom, mint az álom után, -57- amely ott rezeg egy pár percig a szempillák előtt, az ébrenlétkor. Róla gondolkoztam, mintha egész éjszaka róla duruzsolt volna mesét egy hang, amely hangban benne van egész gyermek- és ifjúkorom, a rőzseláng, a kedves iharfa pattogása, a fosztóka álomporhintése, kocsiszínek és őszi kertek merengése, pincék sustorgó éledezése és mély, nagy tél üveghangú hallgatása… Abba az egy kis csillagba költözött minden a földről, ami eddig volt s történt velem. Olyan messzire, amilyen messze az a csillag van.

A kétkerekű talyiga olyan gyorsan vitt, mintha időt sem akarna adni, hogy még egyszer mindent meggondoljak. A hetykeségre, virtuskodásra nevelt nyírségi ló hosszú ügetésben emelgette a lábait; a rövidszőrű gubában, a ló farkánál üldögélő kocsis röviden vette az utcafordulókat, mintha isten tudja, milyen nagy publikum gyönyörködne az ő hajtási művészetében. Nagyokat ugrottak a könnyű kerekek, mintha utoljára akarnák megmutatni, mily könnyedén és frissen tudnak vinni.

Mintha emberi alakja lett volna. Még pedig egy vásáros asszonyhoz hasonlított. Mézeskalácsosnéhoz, perecesnéhez vagy lacikonyhásnéhoz hasonlított, akiket gyakran elnézegettem mindig útban levő szekereiken, télen hetyke, kecsegeorrú, kecskecsecs-puha, cifrázva varott csizmáikban tulipános bundáikban, friss, egészséges jókedvükben, kívánatos menyecskeségükben, ropogósságukban, fáradhatatlanságukban… Láttam őket éjszaka utazni juhászbundák alatt a szekereiken, -58- midőn ló és kocsis alszik a hosszú útban. Láttam őket állomások várótermeiben pénzüket olvasgatni, jókedvűen tréfálkozni. Láttam őket a vásárokon, ahol mindenkinek jókedve van, vevőnek, eladónak, a mézeskalács-huszárnak, a perecnek, az álmoskönyvnek, a planétahúzó madárnak, panorámásnak és szappanosnak… Amíg feljön a csillag az országút felett, az Útonjárók csillaga. Akkor valamennyien összepakolnak, sietve elindulnak, arra, amerre a csillag vezeti őket. Otthagynak kedves, behavazott házikókat, barátságos tereket, szeretetreméltó tornyokat, víg embereket, tréfás kocsmákat, üres ládákat: egy egész napot, amilyen napokból az élet van összerakva.

És mennek új városokba, új vásárokra, új emberek közé, mindig frissek, soha el nem fáradnak, jóétvágyuk s egészségük van, mindig hangosan beszélnek, soha sem búsulnak (még a rossz vásáron sem), soha sincs egy percük, amikor kételkednének magukban, erejükben, jókedvükben, az életben… S a gyerekeik, akik születnek, éppen úgy kívánják a vándoréletet, az utazás szabadságát, a levegő változásait, az emberek napról-napra való jövését-menését, a haragtalanságot, a néma búbánatnélküliséget, az élet gyors és gondolkozás nélküli lefolytatását: mint maguk a szülők.

És eliramlottak az évek, mint a folyam habjai, amelyeket többé viszont nem láthatunk; lehullottak a fák levelei, amelyek oly gyengéden legyezgették arcunkat, mintha nem akarnák elmondani azt a nagy titkot, hogy nemsokára el kell válnunk; az esztendők sorban meghaltak, -59- mint a jóbarátok, akiknek nagyszerű tulajdonságaival csak akkor jövünk tisztába, midőn a föld alá tesszük őket… Öregszülőkként megbocsátottak a Karácsonyok a tékozló fiúnak és kancsi mosollyal csalogatott az Ujesztendő. A házak kisebbek lettek, a fák túlnőttek a tetőn, az udvarban nem visszhangzott a kiáltás, az ostordurranás, néhány lépéssel be lehetett járni a kertet, amelyet gyermekkorunkban végtelennek láttunk. Még a tornyok is alacsonyabbak lettek a városban, a kerítések kidőltek-bedőltek, rossz szagú a város vége, ahol azelőtt mindig a tavaszt éreztük és a nagyszerű szélmalom úgy összezsugorodott, mint öregasszonyka. A sikátorokban fujdogáló szél, amely nagybőjtben csaknem a falhoz lapított: alig érezhető. A Bujdos-liget, amelynek óriásfái úgy álldogáltak a szemhatáron, mint a fosztóka mesemondásaiból való vitézek, a liget kis sétány, amelyen unatkozva szállnak át a madarak. Az égbolt magasságában kerengő felhők többé nem viszik magukkal a képzeletet. Az öreg doktor bácsi, aki örökéletűnek látszott, meghalt egy tavaszi napon. Még Sáry úr is elbandukolt a temetőbe, pedig sánta volt.

Szakállam volt, mint akár egy falusi uraságnak. És bolyongásaimban elvetődtem a Sóstófürdőre, ahol egy nyáron pihenni és megnyugodni akartam. Ezek a kis fürdőhelyek, amelyek a régi Magyarországon csaknem minden város határában előfordultak, igazi pihenői voltak azoknak, akik a nagyvárosok zajgása elől menekültek. Mily boldog, egészséges emberek lehetnek azok az emberek, akik a nagyvárosok zörgetegét nyaranta a még lármásabb tengeri fürdőkkel, divatosan megszállott üdülőhelyekkel tudják felcserélni és nem lövik főbe magukat a megérkezésük estéjén! Én -60- a nagyvárosból mindig olyan helyre futottam megpihenni, rejtőzködni, ahol senki se alkalmatlankodik ismeretségével, – az isten háta mögé. Ismertem sok kis magyar fürdő kopott evőeszközeit, csizmás pincéreit, savanyú borait, dohos szobácskáit, töredezett zsalugátereit, ólálkodó csizmahúzóit, elmélyedt, esős délutánjait, melankólikus estéit, (amikor a fürdővendég ráér a hosszú levelek írására), megváltó énekes madarait a hajnalodásban és a séták boldog élveit. A Sóstó a világegyetem legcsendesebb fürdőhelye volt. Olyan összetört és szomorú voltam ezidőtájt, hogy csaknem visszaborzadtam még erről a helyről is, amikor egy pipacskalapos asszonyt pillantottam meg a vasúti állomáson. Szerencsére, a pipacsos elutazott a vonattal s így megnyugodva foglaltam el szobámat, amelyben bizonyosan régi idő óta nem lakott senki, mert a vaksi tükör akasztott ember arcmását mutatta. Az ablakomból az erdőre lehetett látni, – mennyi mindent mondtak a fák két lépésnyi távolságból az éj csendességében! Út ment az erdőn keresztül, amerre a fürdővendégek szoktak sétálni, ugyanezért azt képzeltem magamban, hogy ez az út téli időben valóban gyönyörű, midőn legfeljebb pirosképű vadászok szánkója nyargal erre, vagy falusiak szélestalpú szánjai tűnnek el a ködben, zuzmarában. Valaki énekelt egyszer az erdei úton, valami nő, s ezért se mentem többé erre. Inkább a tó partján üldögéltem és hosszan bámultam a ballerina-ruházatú szitakötők után, amelyek elszállottak a messzi szikes pusztaság felé.

Mindenki földszinten lakott és reggelenkint a nyitott ajtókból, ablakokból elmondogatták egymásnak a fürdővendégek, hogy mit álmodtak az éjszaka, miként viseli magát beteg lábuk, kelésük, -61- májuk, szívük: a Sóstó vize minden betegséget gyógyított. A fürdővíz megráncolta a bőrt az ujjak hegyén és a betegek ezt a gyógyulás jelének vélték.

A kalapskatulyákban, az ódon bőröndökben, a kopott utazókosarakban itt nem mutatkoztak a nagyvilág tarka rongyai, a divatszalonok remekei, a parfőmök változatai. Éberlaszting-cipős tiszteletesnék, környékbeli kisbirtokosnék, hegyesorrú falusi tanítónék, kendős asszonyságok, vérszegény leánykák forgatták a kölcsönkönyvtár megkopott Jókai-regényeit. Mindenki a vasárnapot várta, amikor Nyíregyházáról megérkezik Benci bandája és vele a látogatóba jött férjek és apák, valamint a piké-mellényes városi gavallérok, Juhász Etele babos nyakkendőjével, szőke oldalszakállával, Leveleki Molnár Guszti vadkacsatollas kalapjában, Kálnay László úr hetyke kedvével és táblabírós bölcsességével, Csapkay Gyula vaskereskedő, aki addig fel sem állott az asztal mellől, amíg az teli-teli nem lett üres boros és szolyvai-vizes üvegekkel, akkor egy másik asztalt és új cimborákat rendelt… És mind eljöttek ők a régi hírességek, ifjúkorom hősei, akiknek a mulatozásban való fáradhatatlanságát, mulatozáson kívüli bölcsességét, erélyességét egykor csodáltam.

Hajnalban még a nagybőgőt ölelgették, kertek alatt jártak, olyan régi nótákat daloltak, mintha a nagyapjukkal koccintanának, – nappalra pedig ki rendőrkapitány, ki kereskedő lett és okosan végezte a dolgát. A régi Magyarország bölcsei voltak ők, akik a korhelylevesre mindig vizet ittak.

A sóstói falusi asszonyságok és kisasszonyok a cigányok zenéje mellett sokáig ébren voltak, -62- álmodozva ingatták a fejüket, cserélgették lábukat és a nagyvilágra gondoltak, amely a keringők hajlékonyságából, a muzsikák ropogásából, Benci fehér kendőre illesztett hegedűjéből áramlott feléjük. Ah, bizonyosan van valahol messze, az erdőn túl egy olyan világ, ahol az emberek mindig oly szerelmetesen és önfeláldozóan élnek, mint a valcerben… vannak valahol férfiak, akik mindig térdeplő helyzetben foglalnak helyet a hölgyek előtt és életüket kínálják egy csókjukért… élnek valahol nők, akiknek nincs gondjuk a tyúkültetésre, az ebédfőzésre, a gyerek szamárköhögésére, akiknek csupa dal, ünnep és ragyogás az életük… A keringők nem hazudnak.

A tölgyfák sűrű lombjai között megbocsátólag, csendesen nézegettek alá a nyári csillagok. Az öregasszonyok hosszadalmas elbeszélésekbe kezdtek fiatalkorukról, a konyhán nagy lánggal égett a tűz, a savanyúvizes üvegek dugaszai nagyokat pattantak, mintha sohase lenne vége az életnek.

Amíg a töméntelen nyíri vinkó megtette a magáét, a gyengébb gyomrú férfiak csillagvizsgálatra tűntek el a tó irányába, Bakai klarinétos előbátorkodott a banda félhomályából és Kálnay úr füléhez illesztve hangszerét, teli pofával fujta a recsegő dalokat, egyik-másik úriember kigombolta mellényét és öklendező szemmel nézett körül: kit hívjon ki párbajra, amelyet holnap reggel kell megvívni nehéz kardokkal a huszárlaktanyában, – de papiroson való elintézés nem fogadtatik el… A legbölcsebbek még az enni- és innivalókon vitatkoztak, borok és sörök mineműségén, a kisüstön főttek elkészítésén, a jeles hazai konyhaművészeteken, de már itt is paprikás lett a hangulat, amint Csapkay Gyula kijelentette, -63- hogy káposztalevesre igenis lehet bort inni, még pedig vereset…

A zenekart élvező öregasszonyságok tudták tapasztalatból, hogy a mulatság most kezd vadulni, ezért sietve hajtották csirkéiket a vendégszobák felé. S a nagybőgő hajnalig brúgott álmaikban. Hétfőn reggel olyan volt az egész, mint egy álom. Milyen messzire van a vasárnap, amikor ismét eljönnek a hangszerekkel a tündérek, a pepitanadrágos gavallérok, a gyönyörű dalok és az élet talányainak könnyed megfejtései! Jön egy hosszú hét, amikor mindig csak betegségekről, éjjeli álmokról, kelésekről, nyavalyákról lészen szó, nyögések, sóhajtások, perlekedések hangzanak a zsalugáterek mögül, számlát kell fizetni és mindennap közeleg az augusztus, amikor haza kell menni a tündérhonból… A gavalléroknak tán sohasem kell hazamenni és sohasem betegek ők, úgy halnak meg, mint a csillag, lefut az égről, új csillag jön helyére.

Teliholdas éjjelen, darvak, gémek, vadludak, vándorrécék éjszakáján, amikor a nádasokból idáig hangzik Vencel vadász puskázása, a csillagok alig bátorkodnak ki házikóikból, a fürdőhely svájci házikói, földszintes épületei kék függönyök mögé rejtőznek, mintha az alvók nyugalmát őrizgetnék, csend van, éj van, egy tölgyfa alatt ég az üveges gyertyatartó és ott fekete árnyékok arról beszélgetnek: hogyan kell boldognak lenni a hosszú életen át… teliholdas éjeken magányosan bolyongtam a tó körül. Barátom volt az útszéli vadkörtefa árnyéka, még nem felejtett el a mogyoróbokor, amely alatt a pázsiton egykor szundikáltam, -64- a nádas szelíden susogott, mintha jóbarátját, a vadrécét várná, a denevér, amely a víz felett elcikázott, mint útját tévesztett szellem, merőlegesen állott meg fejem felett, mintha jelt adna valakinek, mint egy setét rakéta, hogy itt bujkálok a nádban, az éren, a csendben, a fájdalmas magányban… ha valaki megtalálni akarna: itt keressen, a mohos hidacskán lépjen át, ne ijedjen meg az árokban bukfencet vető varangytól, a félálomban jelt adó szél szisszentésétől, a tó másvilági csillogásától, a síkság felett kísértő vadludak más országbeli hangjától, a messzi akácfák kísérteties álldogálásától, az éji szúnyogok muzsikálásától, amely úgy hangzik néha, mintha haldokló felett vonnák a végső zenét… Itt vagyok. De senki sem jött utánam. A csillagok tekintgetnek alá. Vajjon hová lett az én csillagom?

Midőn utoljára emeltem fel hozzá a tekintetemet, a Szarvas-kocsma felett állott, amely Szarvas-kocsma körülbelül egy vonalba esik a luteránus toronnyal. Ha kissé világos volna az éjjel, a vasúti állomás felé, ahol kivágták az erdőt, szerelmeseknek való cserjések, földönfutó, tövistől elkeseredett bokrok váltják fel a némán élő és a világból megvetéssel távozó tölgyeket, ahol mindig úgy kiáltozik a szél, mint a hetivásár: a vasúti állomás felé látni a horizonton a lankás úton a luteránus torony gömbös fejét. Mint egy kék mutatóujj álldogál a messziségben a torony és ott van felette, a nyírott gubás felhők között az én csillagom. De most alszik a csillag, mintha elfáradt volna a sok járás-kelésben. Az Útonjárók csillaga együtt jár az útonjárókkal. -65- Vajjon mit csinál ma éjszaka az a sok szegény lélek, aki a keresztutaknál, ócska szélmalmoknál, egyik határból a másikba mendegélve: hiába pillant fel az égboltozatra? Ő talán már el is felejtette, hogy a világon vagyok…

Asszonyi alak állongott a tóparton, a bujkáló holdvilág remegő fényénél. Állongott, mint a régi költők verseiben, a régi írók regényeiben, amikor az érzelmes nők a holdas éjtől tanácsot, életprogrammot kértek… Elhagyták ágyaikat, kertekben, ligetekben merengtek és elmerültségüket oly szent védelemnek gondolták, hogy nem féltek még éjfélkor sem az erdőn. A mult században, mikor jóval ifjabbak voltak az emberek… Mikor a holdas éjszakát az úri társadalom felhasználta érzelmességére, néha együtt, máskor külön is bolyongtak szerelmesek, ábrándosak, kalandorok. Csak az hiányzik, hogy megszólaljon valahol a tóparton Virágfi Aladár fuvolája: „Elbolyongok sötét éjjel…“ kezdetű dalt fujván, amely daltól a másnapi befőzést is elfelejtették a nyíregyházi hölgyek és mindnyájan leginkább meghalni szerettek volna a fuvolás éjszakán.

A tó felett valaki a nevemet kiáltotta. Nem kétségbeesetten, sem riadtan hangzott ez a kiáltás, csak úgy, mintha valakit álmunkban keresünk az erdőn. Meg-megállunk és elmondjuk a nevet.

Kövérebb, asszonyosabb lett, az arcán bizonyosan szőlőpiros vonalacskák, ráncocskák láthatók, mint a bővérű, jól táplálkozó falusi asszonyságok arcán, de most csak a szeme látszott, amely a régi alázatossággal nézett reám.

– Későn este érkeztem meg, mert útközben eltört a kocsikerék – kezdte. – Ámde bizonyosra -66- vettem, hogy megtalálom még ma este, mert hallottam, hogy a Sóstón ferdőzik.

– Abból a faluból, ahol most lakom, a tanítóné itt nyaral. Természetesen nyomban megírta, hogy maga itt időzik, mert téli estéken sokszor beszélgettünk magáról.

– Bujiban. Szüleim meghaltak, kis magyar birtokot örököltem, falusi asszony lettem és nem történt velem semmi, mióta nem láttam. Még ha történt volna is valami, azt most mind elfelejtettem.

Szürke porköpenyegben, fácántollas barna kalapban volt, amint vidékünkön a falusi úriasszonyok a hetivásárra járnak. Nem látszott fáradtnak, bár körülbelül tíz órát kellett utaznia azon homokos, kerékmarasztó, mély utakon, amelyek a Nyírséget keresztül-kasul szelik s rajtuk óraszámra napraforgót és kukoricát látni. Néha felugrik egy nyúl, miután elúnta hosszú füleit billegtetni a kukoricásban. Máskor éppen harangoznak a faluban és napsütötte arcú, setétszemű asszonyok vetnek haragvó pillantást a sárból tákolt, náddal épített garád megül az utazó kocsija után. Vad kutyák akaszkodnak a lovak elé minden falunál és az otthonülő parasztok alkalmat találnak köpési ügyességük bemutatására.

– Hát hogy és mint van? – kérdeztem darab idő multán, midőn a multakat átgondoltam.

– Mindjárt visszajövök, csak a kocsisom után nézek. Csak Szent György napja óta van nálam, körmére kell nézni.

… Az éj hátralevő részében a hold közelebb -67- jött a tölgyfák csúcsához, mintha arról akart volna meggyőződni, hogy valóban mindenki alszik a Sóstón. Aludt is mindenki, csak mi voltunk ébren a földszintes, hosszú épület eresze alatt, ahol a vendégek kopott padokon üldögélni szoktak, midőn az ereszről lecsurgó eső a fák előtt árkocskát vont, amelyben kedvére való karikákat szerkeszthet.

A fák között mint álomkép mutatkozott az alvó tó és a szikes kopár síkság, az őszi szeleknek, téli viharoknak e nagyszerű versenytere, de most állt az éj; állt a zsebóra, állt a csend. Olyan halkan beszélgettünk, mintha valaki kihallgatná szavainkat. Pedig csak az asztmás tanító forgolódott valahol ágyában és olykor hosszadalmasan köhögött, mintha valami kínzó emlék jutott volna eszébe.

Juliska fonott kosarat állított kettőnk közé a padra és a kosárból mindenféle elemózsiát szedett elő, mint a vasúti állomásokon, nagyvásárokon szoktak a falusiak, mikor megéheznek. Tarka kendőjében a cipó úgy illatozott, mint a soha véget nem érő boldog egészség. Falusi ház illatát eregette a hideg sertéspecsenye. A só olyan fehér volt, mint a tél, amely bizonyosan boldog és hosszú Bujiban. Pirult a paprika, mint az ünnepnapok neve a kalendáriumban. A szarvasaggancsos kés kopott és éles volt. Falusi étvágy, gondtalan jólakottság áradt a kosárból. Akik ilyen kosárral utaznak: nem is veszíthetik el az életük nyugalmát. És a kulacsban kotyogó bor édesded és üde volt, mint a lugasszőlőből való bor. Sohasem ettem ily jóízűen. Juliska fürgén megtörölgette a kezét, leseperte szoknyájáról a morzsákat és megelégedetten, hálásan nézett rám, mert ennivalóját velem megoszthatta. -68-

– Hát most mondja el maga, hol járt annyi esztendő alatt, hogy még hírt sem adott?

Elgondolkoztam, hogyan magyarázzam meg az egyszerű, jóságos teremtésnek az én furcsa, eszméletlen életemet?

– Én… én idegen voltam Pesten… Vezettek férfiak, vezettek nők, hogy kiismerjem magam a városban. De mégis többnyire nőktől tudtam meg például, hogy merre van a Kacsa-utca, a Zöldvadász-vendéglő, a divatos- és kalaposbolt a Belvárosban, a ráctemplom a Tabánban, a vasúti töltés a Zuglóban, az újpesti határcsárda, a császárfürdői sétány, az óbudai Flórián-szobor, a Jánoshegyi-út… Különösen egy asszonyismerősöm vette fejébe, hogy úgy kell ismernem a főváros külső területeit, mint a legöregebb bérkocsisnak. Három esztendőn keresztül vitt sétálni olyan utcákba, amelyekről fogalmam sem volt addig. Kis vendéglőkbe estünk be. Erdőkbe jártunk, amelyek messzire terültek el a főváros határában. Vajjon hol tanulta e drága nő ezeket a rejtélyes utakat? Egyik férjétől, akivel ugyancsak végigjárta ez utakat. Midőn már nem volt több tanulni való, a tanítónő szabadjára engedett.

– Valóban, amit tudok az életről, azt mind asszonyoktól tanultam. A jóbarátnők egymástól átvettek, olykor elkérték egymástól a recepteket is, amelyek az általam szeretett ételek elkészítési módját tartalmazták s annyit meséltek életükről és mások életéről, hogy ezeregyéjszaka kevés volna megismétlésükre. Úgy bántak velem, mint a városba tévedt szegény ifjúval. Egyik ruhával ajándékozott meg, a másik finom cipővel lepett meg, kvártélyt és ebédet adtak, megismertettek -69- férjeikkel és barátaikkal és rokonaikkal, fitogtatták tehetségemet és előkelő, befolyásos férfiak pártfogásába ajánlottak. Sok életrövidítő küzdelemtől menekültem meg, hogy életemet és nyugalmamat felajánlottam a nőknek.

– Bizonyos ideig, amíg a meghatottság malaszttal töltötte el a szívemet. Álltam hátuk mögött vigasztaló szóval, bátorító tekintettel és bánatot felejtető sokféle hazugságokkal. Várakoztam utcasarkokon és templomok ajtajában, elmulasztottam értük az álmomat, barátomat és röpke kalandomat, életúntságomat és a vagyonszerzés tennivalóit. Kóborló lovagként járkáltam előkelő külsejű házak ablakai alatt, csodálom, hogy le nem ütöttek a dühös szeretők és a férjek. Mindig olyanformán léptem be egy-egy vendégszerető házba, kiválasztott fogasra akasztottam a kabátomat, megbarátkoztam a cselédekkel és házi szokásokkal: mintha végre megtaláltam volna azt a helyet, ahol majd csendesen megöregszem. Én valóban ragaszkodtam a házakhoz, amelyek befogadtak, a házigazdák gyöngéihez és a háziasszonyok becsületéhez és a ház nyugalmához irányítottam magaviseletemet. Nyugodt szívvel állok bármikor a másvilági bíró elé, hűtlenséget nem követtem el, sohase hagytam volna el megszokott karosszékemet. Ámde a sors azt akarta, hogy megint csak vándorútra keljek, ismét csak keressem a forrást, mint a zarándokok, akik keresztül-kasul vándorolnak Magyarországon a búcsújárókkal… szerencsére, nekem csak Pesten kellett kutyagolnom egyik városrészből a másikba, hogy az igazságot és az embereket megismerjem.

– Az is. Egy-egy asszony imádásában hónapokig bolyongtam és mindig csak reá gondoltam. Esti és reggeli imámba foglaltam nevüket és ki tudná, hány veszedelemből mentettem meg őket hő fohászkodásommal. Nyugodtan alhattak, mulatozhattak, végezhették mindennapi dolgaikat, ráncolhatták a homlokukat, foltozhattak régi fehérneműt és szőhettek pletykát barátnőjükkel: egy szív, egy férfi mindig rendelkezésükre állott a városnak egy messzi pontján. S így tulajdonképen jótékony életet folytattam, amiért a másvilágon elnyerem jutalmamat.

– Neveztek Kutyulinak, Biminek, Apucinak, de Tücsöknek nem mondott senki. Általában minden új szerelem kezdetén új nevet kaptam a szerelmi keresztelőn. Egy mélyhangú, bajuszos, negyvenesztendős asszonyka állandóan Bátyámnak mondott. – Csak annyit ismételhetek, hogy boldoggá tettem őket, midőn nevüket elfogadtam és szeszélyeiket tiszteletben tartottam. Egyik korán reggel kavicsot dobott az ablakomra Füreden és mindig jó reggelt kívánt. A másik nem tudott aludni menni, amíg mindenféle mesékkel el nem altattam. Elvittem őket mesemondásaimban Casanova Jakab Hadnagy-utcájába, a granadai éji szállásra, a zuglói Páskál-malomba, Alagra egy vadszőlővel benőtt fogadóba, bécsi derbyre, nizzai lóversenyre, előkelő kártyaházba, komédiásnék öltözőjébe, cigánylány putrijába, őrültek házába és Indiába. Minden az övék volt: amit átéltem és olvastam. Egy változatos élet szenvedélyeit és örömeit, szokatlan gyönyöreit és titokzatos szavait ismertettem meg velük. Altatóitalukba hangulatot adtam, amitől Kelet háremeibe, -71- kikötővárosok matrózkocsmáiba, vagy szűz hegyek méla fenyveseibe álmodták magukat. Néha úgy beszéltem velük, mint egy félkarú zsoldoskatona, aki Európa minden börtönét meglakta, máskor illedelmes és választékos voltam, mint egy táncmester. Nagy társaság kellős közepén trónoló úrnőknek odavetve, természetes hangon mondtam jelentős szavakat; elhagyott erdei utakon nem akartam észrevenni, hogy csókra szomjaznak…

Juliska nem szűnt meg csodálkozni szavaimon. Bujiban, az ő falujában bizonyosan nem beszélnek ennyit a férfiak. Tekintetén látszott, hogy nem érti meg minden kifejezésemet (holott valóban nem akartam a férfiak azon fogásával élni, hogy hiszékeny nőknek ismeretlen fogalmakat fejtegetnek, amelyekről talán maguk is csak aznap olvastak a lexikonban vagy az álmoskönyvben), arca elváltozásain nem mutatkozott féltékenység, csak gond és aggodalom: mintha képzeletben követné annak a férfiúnak veszélyes lépteit, aki mellőle egykor elment az ismeretlen nagyvilágba.

Aztán, mikor végleg elhallgattam és elgondolkozva a messziségbe néztem: vajjon nem felejtettem ki valamit életemből, elmondtam-e mindazt, amit a holddal szoktam beszélgetni, amit a szélben hallok dudolgatni, amit az álomtalan éjszaka síri setétjében szoktam gondolni, amit elalvás előtt végigfuttatok a gondolataimon, amit napfelkeltekor érzek tavaszkor? – azt láttam, hogy semmit se mondtam el Juliskának magamról, csak üres, élettelen szavakat. Pedig ha valaki megérdemelné, hogy minden titkomat közöljem vele, mindent, amiért szomorú és fáradt vagyok, amiért gúnyosan mosolygok, amiért néha a szívem -72- a torkomban ver és régi dal tolakszik a szájamra, – Juliska megérdemelné, hogy beavassam őt a misztériumba, amely az én életemet éppen úgy körüllengi, mint akár másét.

És Juliska, bár nem volt művelt hölgy és csak annyit tudott az életről és halálról, mint egy falusi tücsök, csalódottan mosolygott, mintha megbántottam volna. Talán észrevette, hogy hazudtam neki…

A nyári hajnal ébredezett a messzi mezők felett. Kis utazók (hangok, sejtelmek, érzelmek), akik lefeküdtek az éj beálltával ott, ahol a sötétség érte őket, akár mezők kellős közepén, akár bokrok alatt, akár a tó partján s a fülükre gyűrt süveggel egyet szundítottak, mint a vándorlók szokták, mielőtt tovább vennék útjukat: nyújtózkodtak, ásítoztak, a levegőben megpróbálgatták a lábukat, vajjon jól érzik-e a szelet, amely hirtelen végigfut a síkságon, amint a holdvilág elérte a tölgyfák magasságát. Az álmából ébredő vándorlegény mindig a lábát emelgeti föl először a levegőbe; részint, hogy szemügyre vegye lábbelijét, részben a szél erejének kipróbálása szempontjából. Vajjon egész nap harsog a szél a falombok között, üvölt az országúton, zsindelyt és kéményt tör a falvakban, felforgatja a fazekasok kocsiját? A hajnali szél mindezt előre megmondja. S ezért lábamat csendesen fölemeltem, midőn Juliska szólni kezdett. Lássuk, merről fuj a szél.

– A gyerekét nem is kérdezte, pedig nagyra nőtt! – szólt Juliska és csendes, hamar megbocsátó szemrehányás volt a hangjában.

… Némelyek érzelmes dalokat hegedülnek a nőknek, mások borízű hangon dudolgatnak fülükbe, egyesek a tenorista arc- és torok-gimnasztikájával -73- férkőznek a női szívek közelébe. Voltak, akik a bolondok tarka köntösében bukfenceztek… Ám minden színjátéknak vége lett, amint egy nő gyermekéről kezdett beszélni.

– Olyan szép, mint általában a szerelemgyerekek. Ostora van, amellyel nagyokat durrant a konda után. Pártfogója az öreg csősz, akitől nemzeti történelmünket tanulja, amikor beköszönt az esős időjárás és kezdetét veszi a kukoricahántás. Az öreg csősz Milanóban szolgált és tudománya rengeteg.

– Nem fél a lótól, sem a bivalytól. Végigjárja a háztetőt, kulcsot készít és eddig földhözvágott mindenkit a faluban. A könyvhöz nem sok türelme van és hamar megúnja a leányokat. Télen csíkot halász a Tisza kiöntéseiben a jég alól, mindig a szénás-szekér tetején ül, leereszkedett az elhagyott pusztai kútba, hogy megnézze az ördögöt, amelyről a vénasszonyok beszélnek, nyáron a csőszkunyhóban alszik, átússza a Tiszát, a kovácsnak segít szilaj ló patkolásánál, szóba ereszkedik ijesztő külsejű vándorlegényekkel, a nádasban vadkacsatojást szed, földhözvágja a parasztleányokat, nem engedi, hogy Gyugyilinak nevezzem, mint csecsemőkorában, Györgynek kell szólítanom, hogy meghallja a szavamat.

És még sok történetet mondott el Juliska soha sem látott fiamról. Az erdőn, a tájon megérkezett a nyári hajnal, mint egy csengő-bongó komédiáskocsi. Egy pinty kezdte félálomban… aztán rágyújtott nótájára a madársereg, amely -74- eddig láthatatlan volt. Fényfoltok tűntek fel a szürke tó vizén, mintha egy játékos gyermek katonatükrével játszadozna az erdőszélen. Kocsikerék pergett a távolban. Az öreg Sziszkay doktor hálóingben kihajolt az ablakon és kinyújtotta füstölgő pipáját.

– No, lumpok és cigányok – kezdte recsegő reggeli hangon. – A hasatokra süt már a nap.

– Én ma visszamegyek Bujiba, amint megfürödtem a gyógyforrásban – szólt Juliska és áhitatosan nézett a fürdőház felé, ahonnan már gőzölgés szállott ki a magas ablakokon. Falevelekkel volt tele a sétány. A kocsiszín felől utazókocsi lovainak szerszámcsörgése hallatszott. Hegyes bajuszkája alatt hegyesen fütyült egy kis kocsis, amint csizmáit kefélte. Az erdei úton messziről hangzott a kerékpörgés, mint az útrakelő élet.

Addig végigkocsiztunk a nyírségi országutakon, amelyek lomhán, rezignáltan kanyarognak mindig ugyanazon ákácok alatt. Ahol szőlők vannak, Oros felé, onnan sárgarigó kiáltott a bricskára a kéklő, jó szagokkal teli gyümölcsösökből. A nagyfejű, bámész napraforgók táján seregélycsapat röppent fel a földekről. Az árkok felett szarkamadár lappangott ingujjban. A határkocsma környékén rengeteg veréb csipogva beszélte el, amit az utasoktól hallott. Az agarászok már hazafelé mentek a fáradtan utánuk nézegető mezőkről. Őrgébics kiáltott ránk éles hangján egy száraz fáról: hová mentek? És a napraforgók nagy bolond fejüket csóválni látszottak, amint -75- együtt láttak bennünket Juliskával, a kis kocsi sárga ülésében.

Juliska útközben elmondta, hogy legjobb barátnői az elszegényedett Ónodi-kisasszonyok, akik egy kidőlt-bedőlt vén udvarházban laknak, egész nap cigarettáznak és a legelőkelőbb hölgyek a vármegyében. Tőlük tanulta, hogy utazás közben zöld fátyolt kell kötni a kalapra, valamint számos cukrászsütemény receptjét is. Általában sokat beszélt a szegény Ónodi-kisasszonyokról, akikhez muzsikaszóval szoktak beállítani a nyíregyházi fiatalemberek. A minap egyik úgy leitta magát, hogy két napig észrevétlenül aludt a lucernásban. Éjféltáján fölébredt és kopogtatott az udvarházon. A kisasszonyok nyomban fölkeltek ágyukból és tovább folytatták a mulatságot. Cigány hiányában a falusi mester zongorázott nekik. Ugyancsak az Ónodi-kisasszonyoktól tanulta, hogy a férfiakat keresztnevükön kell szólítani. S ugyancsak az Ónodi-kisasszonyoknak köszönhető, hogy Juliska eddig minden kérőjét elutasította. A kisasszonyok mindegyiken találtak valamely kifogásolni valót.

– És sokat beszélgetünk magáról, ha együtt vagyunk – fejezte be Juliska.

Juliska háza, amely a falun kívül feküdt, földszintes, fehérre meszelt tanyaház volt. Olyan volt, mint a legtöbb nyírségi tanya, amelynek kis ablakából a gyenge fénysugár messzire elkíséri a síkságon az utazót. Szilvafák borultak össze a ház mögött, mint örök hűséget fogadott barátnők. Macska hevert a háztetőn, a láncos kutya röviden végzett velünk, mintha megsértettük volna.

– Lassú tűzön, foghagymával párolva a rostélyost, – szereti így? – kérdezte Juliska, amint a kocsiról leszálltunk. -76-

Félig paraszti, félig kopott úri bútorokkal volt megrakva a ház. Egy pipatórium mutatta, hogy Juliska ősei nemesemberek voltak, mert jól kiszítták pipájukat.

Általában a jóság illata érzett ezen a házon. A függönyök, amelyek az ablakokon lengtek, tisztaságukkal mutatták, hogy kíváncsi kéz ritkán vonja őket félre. Kanapé horgolt terítői szabályos helyükön voltak. És a kőporral fehérített padlón bizonyosan mezítláb szokás járni. Ecetszagú légyfogó az asztal közepén. A falakon réz- és acélmetszetek, mint a legtöbb magyar házban, amely a mult századból jött át a jelenbe. Gonosz szavaknak és indulatoknak nyomait semmi sem mutatta e halk helyen, amelyet az ajtófélfára írott C. M. B. betűk őriztek egyik vízkereszttől a másikig. Ismétlem, vannak még házak Magyarországon, ahol az embernek nem jut eszébe, hogy éjszaka meggyilkolják; valamint arra sem gondol, hogy hány esztendeig ült börtönben a házigazda, a padló alá vérfoltos fejsze van elásva, fojtogató kötőfék a szénakazalban, hamisság a kút vizében és gyötrelmes álmok száradnak a mestergerendán. Itt jó emberek laknak, mint a kályhalyuk is mutatja, mely nyáron is tisztára volt seperve. Az asztalfiókban régi csíziós könyv mellett kártyacsomag feküdt, amelyből esténkint megnézetik a jövendő. De öreg biblia is fekszik az ablakpárkányon, amelyben minden vigasztalás megtaláltatik a nehéz órákban.

– És egy polcon – akár csak az anyám házánál! – pirosba és aranyba kötve fekszik Kisfaludy Sándor regéskönyve és a lap a Szent Mihály hegyi remetével nyílik. Anyám nevelését -77- mutatta még egy könyvecske, amely a mult században a vidéki házaknál sűrűn feltalálható volt, címe: Illik? Nem illik? Boldog Magyarország volt, akkor az emberek legtöbbet az illedelem kérdésével foglalkoztak.

S a keskeny, magoshátú ágyak, amelyek az ablakok felé feküdtek, olyan lezártaknak látszottak, mint szekrények, amelyekben a ház kincseit, az álmokat őrizgetik. Mit álmodhat Juliska ebben a keskeny ágyban, midőn eljönnek a hosszú téli éjszakák?

– A fiú kinn csavarog valahol az éren, a réten. Legutóbb Toldi Miklósról mesélt a mindentudó csősz. Toldi Miklós módjára farkast fogna, – mondá Juliska, midőn az ebédet egy seprőnyél módjára hajladozó öregasszony segítségével feltálalta. Gyermekkorban érzett illatok szálltak az ételekből. A kenyérnek íze a multból való. A kertibor kancsójában a nagyanyám üldögélt és fáradhatatlanul mesélt.

– A mi vidékünkön rövid a tél, de sűrű a tavaszi hó. A hóesésben gyakran hallani fecskecsicsergést és a barackvirágon csillog a hópehely. De azért nem panaszkodhatom a természetre. Kis birtokomon minden megterem, amire szükségünk van. Ha ruházkodni nem kellene, félre is tehetnék valamit. A városban rablókereskedők laknak. Egyen még, mert hosszú a nap. És este is sokáig hallani a kutyaugatást, amitől majd nem tud aludni.

Ebéd után egy nagy diófa alá ültünk, ahonnan messzire lehet látni a tájon. A pirosfejű kakas vezetgette népét a dülőúton. A cselédek csendesen cammogtak. A kerten könnyed hervadás. A házon szakállnövesztő csend. A közeli kukoricásban valaki ment, mendegélt, mintha a szél ingadozna álmában. -78- A réten egykedvűen állott a nyárvégi délután, mintha sohase menne tovább.

– Kár, hogy az ősz esős és komor vidékünkön, különben rábeszélném, hogy maradjon itt. Félek, megszökne egy reggelen, mikor ismét csak arra ébredne, hogy az ereszről locsog a víz, a kerten köd, bánat a messziségben, a kocsiúton térdig ér a sár és lámpát kell gyújtani reggel, mikor a fiú az iskolába indul.

Juliska sóhajtott és tovább foltozott. (Ő anyám iskolájában tanulta, hogy a nőnek illetlenség munka nélkül ülni még akkor is, ha férfival beszélget.)

– Pedig semmi se fontos, csak az, hogy életünket meghosszabbítsuk. Ez pedig csak ilyen helyen lehetséges, ahol örökös csend van. Itt senki sem dühös, mindenki keveset beszél, sokat alszik, a házi patikában mindenre tudunk orvosságot; és ritka a bolond ember. Eleinte én is azt hittem, hogy az eső kopogásában éjszaka a halál lépked. Pedig a halál egy alacsony, vézna, idegen parasztember, aki szemére húzott kalappal szokott néha a faluba menni. Itt soha meg nem áll. Ilyen kis házban észrevétlenül lehet élni. Az ákácfa őszidőben sírdogál ugyan a kemencében, olyan jajgatást végez, mintha öregasszonyokat égetnének. De télire ő is megszokja sorsát. Amikor szánkón hozzák a fát és a fűrészelés a színből úgy hangzik, mint életünk egyhangúsága: akkor kezdődik itt igazán a gyógyulás. Nem is merem rábeszélni, hogy megpróbáljon egy falusi telet. De ha megtenné, tíz esztendővel tovább élne. Nem gondolna a nőkre. Legfeljebb boros fejjel, este, a tűz előtt jutna eszébe a mult, amikor én irígység és harag nélkül mindent meghallgatnék, s másnapra elfelejtenék, hogy újra elmondhassa kalandjait. -79- A csőszt már tíz esztendeje hallgatjuk téli alkonyaton, pedig csak Milanóban járt.

Így szólt Juliska és fölemelte az arcát, amely ebben a percben olyan volt, mint a szentképecskéken látható, amelyeket imakönyvekben hordanak a katolikus nők.

– És a tücsök… – mondta csalogatólag, halkan – a tücsök, amit maga szeret: nálunk mindig énekel. Szent György-napján kezdi, mint a békák és Szent Mihályig szünet nélkül hegedül, amikor néha megszólal karácsonyig… Kezdi a padláson, mikor még nem fogyott el a téli dió és folytatja a violák között ablak alatt. Nyaranta bejárja az udvart. Elmegy az istállóba a zsíros lószerszámokhoz, a kamrába, a pincébe, mikor forrni kezd a bor; a ház hasadékaiból rászól a leányokra, akik téli almát hoznak kosarukban; s egy észrevétlen órában, amikor a félhold veresen kel s hosszú őszi szelet jósol, beszökik a házba, elbúvik a kemence mellett és mindaddig szolgáltatja az esti zenét, amíg elkezdődnek az álmatag tollfosztások, szép mesemondások, amelyek évről-évre szebbek lesznek. Minél öregebb leszünk, annál inkább hiszünk a mesékben. Én téli délutánokon mindig azt vártam, hogy megáll egy idegen szán a tanyaház előtt és a nagyreszelő-hangú kocsis havas bajusza mögül Csákány Juliska lakóháza után tudakozódik. A szánban az én királyfim ül.

Eleinte szürke és közömbös volt, mint egy idegen fiú, akivel az országúton találkozunk. Azt hiszem, szeplős volt az arca, mint a pulykatojás. -80- De mire a közelembe ért, két nagy barna szem tapadt rám, falusi félénkséggel, zavarodottsággal.

Az idegenszerűsége lassan lemúlott, amint lépésről-lépésre közeledett. Egy darabig távoli rokonomnak látszott, akivel már találkoztam valahol, de elfelejtettem. Talán arcképét láttam valahol… abban a rámában, az anyám ágya fölött, a feszület alatt, amelyben az én gyermekkori arcképem szokott helyet foglalni… amint komolyan, ijedten nézett Jeney és társa fotografus műhelyében a fekete kendő felé. Onnan jött ez a fiú, csizmában, rézpitykés kék ruhában, bomlott nyakkendővel, a fejebúbján kacsafarokként kunkorodó hajával.

Amikor kezet fogott velem: komolyan és megbízhatóan nézett a szemem közé, mint egy vadászkutya. Hallgatagon foglalt helyet a sarokban: elvadult csizmáit dugdosta és fekete, izmos kezét nadrágja zsebébe mélyesztette. A földre nézett, nyilván nem érezte jól magát társaságunkban. Míg anyja elküldte, hogy fogyassza el félretett ebédjét.

A fiú leugrott a kecskebakról és tücsökcirpelést utánzott, amint a ház felé sietett.

– Legjobban a vadludak hangját tudja utánozni – mondta az anyja, amint könnybeborult szemmel utánanézett.

Az est azután csendesen beköszöntött. A vadkörtefának árnyéka az országútra ért, mintha hosszú rúdjával távol akarná tartani a boszorkányokat. A borzas kerítésben végigcsörgött az esti szél. A hold arany púpja mutatkozott a sötétzöld nádasok fölött. Az út, amely a tanyaház mellett -81- elvezetett, árnyékkal telt meg a lengő kukoricaszáraktól. Régi betyárok lelke száguldozik tán ilyenkor a Nyírségben és ők csinálják a mozgó árnyakat a homokos úton. A réteken az egerek, ürgék mendegéltek egymáshoz látogatóba. Mint a kósza szellem, lappangott el a bagoly a kémény mellett. És mielőtt végleg besötétednék, napnyugta és holdkelte között: cigánypiros szeme végigfutott a tájon egy messzi pásztortűznek.

A fiam (aki nem tudta, hogy a fiam) a lábamnál ült egy malomkövön és csendesen hallgatta azokat az ifjúkori diákos élményeket, amelyek a felnőtt embernek eszébe ötlenek, ha fiatal fiúval találkozik. Nem igen tett megjegyzést, nem igen érdeklődött, mikor véleményem szerint legérdekesebb történetet meséltem a tűzoltótoronyról, ahonnan az én időmben leugrálni volt a divat, – váratlanul megszólalt a tücsök a kertben és a fiú nyomban utánozni kezdte a tücsökhangot. Nem érdekelte többé az én ifjúkorom, hiszen az egy leélt élet hamuja már; ellenben az éneklő tücsök a lapulevelek között: a valóságos élet. Vidáman folyt tehát a koncert a kertben és a diófa alatt. A tücsök mindközelebb jött. Már alig két lépésnyiről felelgettek. Ők megértették egymást. Míg én már nem tudtam, hogy mit énekel a tücsök és a fiú.

A nyitott konyhában szalmából nagy tűz lobogott és veres komondor nyelvével végignyalta az udvart, mintha arról akart volna meggyőződni odabent a tűz, hogy senki és semmi nem szökött meg az udvarból a besötétedés alatt.

Helyén a kocsirúd, a létra, a seprő, egyiknek se támadt még kedve a vándorláshoz, pedig ők minden éjszaka megszöknek és kakaskukorékoláskor térnek vissza. A láng végignyaldosta -82- a fiú barna fejét, mintha az ő tiszteletére magasabbra csapna. Aranybarna volt ez a fej és végtelenül nyugodt és kedves. (Régebbi években azt hittem, hogy a törvénytelen gyermekek oly boldogtalan életet élnek, mint a madárijesztők. Keservesen átkozódnak, mint a fák száraz gallyai a viharban. Búsan jajonganak, mint a vándorló szél a régi malom körül. Ismeretlen atyjuknak ormótlan nagy kalapjában nevetségesek, mint a mezők rongyos bábjai, amelyek a seregélyeket fenyegetik.)

Ez a fiú nem tudta, hogy ki volt az apja… lelőtték, mint a vadlúd-gúnárt, mielőtt fiát repülni megtaníthatta volna?… csapdába szorult, mint egy öreg róka, amely a kertek alatt élelem után sompolygott kicsinyei részére?… nősténykutyák tavaszkor elcsalták esett hátukkal idegen határokba, ahol a felhorkant hímek felkoncolták?… az erdőbe tévedt egy piros szoknya után, a tölgyek kemény makkjai agyonverték?… Hová lett, merre ment? Lidércek vonták el az ingoványba vagy vásárosok vitték magukkal messzi városokba, ahol üdvözülést ígértek neki; búcsújárókkal ment el talán, hogy meghallja annak a harangnak a hangját, amelynek kongását eddig csak szívében hallotta, vagy az Útonjárók csillagából hullott egy porszem a szívére, hogy többé nem nyugodhatik meg egy helyben, űzi, hajtja, ragadja a vágy idegen városok idegen tornyai felé?…

A fiú csendesen ült. Miután a tücsök elhallgatott, néma lett. A két kezére hajtotta a fejét és belebámult a sötét udvarba.

– Elment… a kocsmába. De majd visszajön. Egyszer csak beállít ismét a „Lyukas Világba“, ahonnan elindult. És akkor lesben állunk az anyámmal és többé nem engedjük el. De most még vándorol valamerre. Az örökségét keresi, mint a királyfi a mesében. A lidérc után megy, amely a kincset őrzi. De majd visszajön, megkötjük a kezét-lábát; beszegezzük az ablakot, hogy ne lássa a lidércet az országúton nyargalászni; tarka mátyásmadarat fogok neki az erdőn, amely épen úgy tud beszélni, mint az idegen emberek.

Ezután ismét kinyargalt a szilaj láng a konyhaajtón, játékos kutya módjára körültáncolta a falhoz támasztott kocsirudat, mintha ennek a hórihorgas lénynek örülne legjobban a világon.

– Utasok patkoltatnak – mormogta a fiú a csengő hangra figyelve. – Talán bizony megjött az apám.

A Lyukas Világ az országúton állott. Művelt ember létemre már találkoztam ilyen országúti csárdákkal a Jókai regényeiben, ámde a valóságban Gyurka társaságában ismertem meg. A mestergerendához szutyok tapadt a régi betyárvilágból, amikor a vendégek a fejükkel verdesték a tetőt. A földes pádimentumon lyukak voltak csizmasarkoktól, amelyeket itt megvetettek. Az -84- asztalokba bánatot és örömöt, betegséget és keserűséget könyököltek a karok, amelyek itt megtámaszkodtak. Egy megsárgult „Ébredjünk“ című újsággal volt beragasztva az ablak, amelynek megfakult betűi azon vitáztak: áruló volt-e Görgei vagy nem? Kálmán, a „zsidó asszony“ akkor lehetett virágjában, mikor Zöld Marci még fiatal legény volt. A hosszúnyakú üvegek nyakából mindig leharaptak valamit a vásárosok, a mérgesek, a keservesek. A padon, ezen a meghajlott hátú paripán olyan emberek nyargalásztak, akik talán már a temetőbe vágtattak innen. Öreg, szőrös legyek dúdolgattak a sarkokban, amely legyek fiatalkorukban embervéren híztak. A nehéz szagot, amely az ivóban terjengett, még szökött rabok, disznózsírral pedert bajszú csendbiztosok, penészes pandúrok hagyták itt. Ha a kürtőbe bedudál a szél, a kürtő olyan nótákat énekel, amilyeneket manapság már senki se ismer. A keréknyom, amely a ház előtt elhalad, rövid stációt tart ezen a tájon. Nincsen miért megállítani a kocsit a Lyukas Világnál; legfeljebb gyalogos embernek való itt megpihenni, akinek mindegy, hogy bokor alatt húzza meg magát, vagy a Lyukas Világ ivójában.

A lábnyomok összekeverednek az országúton, a jámborok és gonoszok egymás sarkába lépnek. A Lyukas Világ küszöbét azonban csak azok a lábak lépik át, amelyeknek már mindegy, hogy a temető felé lépegetnek vagy vásárba lopni mennek. Egy puskalövésnyire innen Icig kőből épített fogadót, amelynek szalmás udvarán mindig akadt ennivalójuk a verebeknek. Menyecske rikkantására vágta félre kopott kalapját az utasember. Akinek pénze volt, még kvártélyt is kaphatott. -85-

Amikor mi Gyurkával a Lyukas Világnál megtelepedtünk, egyetlen vendég tanyázott az ivóban. Szarvasbőr-nadrágos, nyurga, farkas-színű férfiú volt. Ádámcsutkája, kis Petőfi-szakálla, bozontos nagy haja volt. Ilyenek lehettek a mult században a vándorköltők. A csizmáján két ország pora. A szájában mesemondás, hízelkedés, furfang, tréfa. Teli tüdőből kacagott, a zsidó asszonyt Kálmán bácsinak szólította. Mikor beléptünk: éppen fogvájót kért, holott csak egy üveg ser állott előtte.

– Messziről jövök én, nem pedig a szomszédból, Tyukodról vagy Gályról. Erdélyországból jövök, – kezdte a vándorló a szót felénk fordítva.

Mi nem szóltunk semmit. Beszélt a vándorló magától s azon a nyelven, amely fogadók külső szobáiban, állomások ivójában szokásos, ahol beszélnek, mesélnek a pihenő emberek s nem törődnek azzal, hogy valaki hallgat rájuk vagy sem. Én egykor nagyon szerettem e külső szobákban, a lacikonyhákban, dutyánokban üldögélni és az emberek beszélgetését hallgatni. Többet lehet itt megtudni a világról, mint az újságból és könyvből. Az ajtónál ostorával állongó fuvaros, a tarisznyájából eszegető vándor mesterember, a céltalan útú lődörgő, az örökké munkát kereső és soha nem találó csavargó, az emberismerő vásáros, furcsaságokkal mesterkedő vándorárus, a kihízott mézeskalácsos, a rézdróttal járó szappanos, a cserszagú csizmadia, az álmoskönyvkereskedő, a lusta planétás, a trombitáló pereces és mindazok, akik az országúton születnek, élnek és meghalnak: az élet olyan bölcsességét viszik tarisznyájukban, amely bölcsességnek a meghallgatására mindig érdemes volt megállani sietésünkben.

A bozontos vándorló elnyújtózkodott hosszú -86- lábaival. Valahonnan, tán a kalapjából vadvirágcsokrot vont elő és felajánlotta a kocsmárosnénak:

– Csak fogadja el, Kálmán bácsi. Én szeretek örömet okozni az embereknek. Egyik ember a disznót fosztja meg nemétől, a másik füstöt farag, a harmadik ablakot, törött edényt csinál. Én örömcsináló vagyok. Járom ezt a nagy világot és szeretem, ha mindenütt, ahol megfordulok: örülnek az emberek. Kálmán bácsi, főzzön egy feketekávét.

A zsidó asszony már elvette a vadvirágot, nem tagadhatta meg a vándorló kérését. Dörmögve vonult vissza konyhájába. Régen elszokott ő attól, hogy uraknak feketekávét főzzön. Meg aztán miféle úri ember lehet ez a bőrnadrágos, aki annyit beszél, mint egy kupec. Ám a virág megtette a magáét: kávé-illat szálldosott a konyha felől.

Amíg a zsidó asszony a konyhán foglalatoskodott, a vándorló bennünket tartott szóval.

– Én még sohase voltam beteg, pedig jártam olyan vidéken is, ahol két szememmel láttam a kolerát. Egy kis öreg, púpos ember a kolera, aki felkéredzkedik az útonjárók kocsijára. Csak egy kis helyet kér a kas-farban, csak egy kis támasztékot a saroglyán. A jámbor fuvaros fölveszi a síránkozót, aztán csak a falunál veszi észre, hogy kit is vitt szekerén, mikor előjönnek a vasvillás parasztok és a határig kergették a szekerest. De akkorára régen leugrott a saroglyából a kolera és elbujt a szalmakazalban. Hát én még a kolerát sem kaptam meg, pedig együtt utaztam vele. Parolát is váltottunk. Na, Isten megáldja, szép öcsém! – mondtam a kolerának. És vajjon mi a titka ennek? Semmi boszorkányság, semmi bűvészet. -87- Csak nem szabad félni az embernek. Nem szabad félni se nagypéntek éjszakáján, se András éjjelén, se szélben, se viharban, se égzengésben. A kutya is csak a gyáva embereket harapja meg. Én még botot se hordok. Minek az a bot? Ha meg kell halni, nem védelmez meg tőle a bot. A halál hátulról, a keresztútnál vágja tarkón az embert, mint a házinyulat.

A vándorló megelégedetten piszkálta a fogát. Vannak emberek, akik jóllaknak a saját beszédjükkel. Csak legyen, aki hallgassa őket.

– Azt kérdezi a tisztelt úr, hogy mit szoktam enni? Az én bátorságomhoz nem kell kígyózsír, se méhmagzat kisujja, de még csak hamupogácsa se, amit a boszorkány sütött. Babonás, bolond parasztoknak a gyík farka, a temetők füve. Árulom én is jó pénzért, ha éppen olyan faluba vetődöm, ahol szárnyasegeret látok a kovácsműhelyre szegezve. A nyavalyás parasztnak gyógyulás már az is, ha az ördögök kötőfékét vetik a fejére.

Asszony-állat meg visít örömében, ha füstre ültetik. Megveszkődne az a sok bolond asszony a kuruzsló nélkül. A templomban mindig csak azt hallja, hogy ne paráználkodjál? Hát mit tesz az udvaron a kakas, a kutya, a bika, a veréb, a macska holdas éjjelen, a lepke az út porában, a cserebogár az almafán, a legény a kertek alatt? Aztán jön az álom a maga vademberével, nyolclábú kutyáival, szörnyetegeivel, vándorlegényeivel… Az álomnak nem parancsol senki. Azt mutatja, amit a kakas kukorékol, amit útonjárók dalolnak a hajnali csillag alatt, amit pálinkaszagú révészlegények mondogatnak a víz hátán, amit kikapós szájú menyecskék susognak egymásnak. Ki parancsol az álomnak? Senki, legfeljebb a kuruzsló. Ezért szükséges, hogy minden -88- falunak legyen boszorkánymestere. – Hát csak azt akarom mondani, tisztelt úr, hogy nem ettem én kanállal a tudományt. Csak nyitva tartottam a szemem. Láttam, hogy milyen bolondok az emberek.

– Azt kérdi a tisztelt úr, megtudnám-e gyógyítani az asszonyokat? Hát nem hiába lettem ötvenesztendős. Nincs olyan asszony, akinek a lakatjához én nem értenék. Mi kell nekik? ugyanaz, ami a férfiaknak. Egy-két hazugság, amely oly könnyedén hagyja el a szájat, mint a mosoly.

– Azt kérdezi a tisztelt úr, megtudnám-e gyógyítani a férfiakat? Nagyon is, csak rám hallgassanak. Az én orvosságom, az én felfogásom, hogy nincs olyan öreg férfi, aki valahol-valamerre meg ne találná azt a leányt, akitől ifjúságát, elveszített kedvét, örömét viszontláthatja. Sokat kell vásárokra járni, más városokba, falvakba betérni, búcsúsok után gyalogolni, marokszedő lányok mögött az elhullajtott szemet szedegetni, almát szedni fiatal szolgálókkal és a fosztókában a középre ülni, amikor a legbővebben hangzik a mesemondás a lányok szájáról. Nincsen olyan öregember, akinek csendesebben verne a szíve, ha kukorica-hántáskor a kukoricahéjba gurulnak a lányok, hogy kihasad a padlás a vidám sikoltásuktól. Csak a tücsökre nem szabad sohasem hallgatni, mert az mindig hűségre tanít.

– Icighez menjek tán a feketekávét meginni? – kérdezte hetyke hangon. – Háltam én ebben a kocsmában akkor is, amidőn Icignek még híre-hamva se volt. Nadrágban járt Kálmán és Mózes-szakálla volt. Mindig annál az asztalnál szoktam ülni már tíz esztendő előtt is. Vajjon -89- hová lett az a vereshajú szolgáló, akinek szemölcsöt gyógyítottam a lábán?

A »zsidóasszony« kidöcögött a konyhából a feketekávéval. A vándorló megszagolta, megkóstolta, elfintorította mozgékony arcát:

– Romániában, ahonnan jövök, jobb a kávé. Az ördög vigye el a bocskorosait. Még a bőröm alatt is pénzt kutattak, mikor elaludtam. De a kávéjuk jó volt. Én hétszámra feketekávén, meg kenyéren élek. Hát hová lett az a veres szolgáló, Kálmán bácsi?

A »zsidóasszony« felelt is, nem is, visszahúzódott a kármentőbe. Ott gunnyasztott lehúnyt szemmel, mintha azt a kis vézna veresszeplős parasztembert várná, akit ezen a vidéken halálnak neveznek.

– Szép veres lány volt. Onnan hozta a bőrének a fehérségét, ahol nyáron is hó borítja a hegyeket… A szemében kék kő volt, mint a felső Tisza medrében. Olyan nótákat énekelt, amilyeneket tutajosoktól hallani, amikor feljött a holdvilág. S jókedve volt, mint a vándormadárnak. Egy bánatos úriember üldögélt naphosszat ebben a kocsmában és csendesen ingatta a pohara felett a fejét, amikor a lány a kút mellett teli tüdőből énekelt.

Aztán elhagyott és vidáman közelgett a vándorló asztalához, mintha legyeket fogdosna. Úgy tett, mintha a legyeket megenné s ezzel sikerült felébreszteni a csizmája sarának nézésébe merült vándorló figyelmét. -90-

– Én tízesztendős vagyok és az apámat keresem, aki nyomtalanul eltűnt, – felelt György. – Az anyám előadása szerint apám bánatos-kedvű, magánakvaló, szinte szomorú úriember volt és útszéli kocsmákban szeretett üldögélni, ahol feljegyezgette a hazugságokat, amit az útonjáróktól hallott.

– Megállj csak, te fiú! – pattantott az ujjával a bőrnadrágos vándorló. – Ismertem ilyen jegyzőféle embert, aki mindenféle papirdarabokra bolondságokat irkált. Azt mondtad, hogy szomorú volt és lehajtott fejjel mendegélt az országúton? Azt is mondtad, hogy azt akarta megtudni, mit beszélgetnek a sárgarigók a kertekben? Az útszéli feszületektől megkérdezte, hogy mit gyóntak nála az emberek?

– A jegenyefák alatt megkérdezte a lenyomott avart, hogy mit álmodtak itt éjjel az utasok? A kompnál a révészgazda juhászbundájától tudakolta, hogy mit súgott neki a menyecske, akit az éjjel takart? S az elhagyott, árokba dobott bocskoroktól kérdezősködött, hogy merre ment gazdájuk? – Ez volt az?

– Csak annyit tudok, hogy az apám volt és útszéli kocsmák eresze alatt szeretett üldögélni, mint akár kend. Talán ismerte?

– Hogyne ismertem volna! Van Magyarországon olyan ember, akit én ne ismertem volna? Csak a gondolataimat akarom összeszedni, mert nehéz a sok ismerős között válogatni. (A vándorló -91- a levegőbe nézett.) Azt mondod, hogy az apád volt?… Lehetséges, ámde ő ezt soha se mondta nekem. Bizonyosan valami oka lehetett eltitkolni előttem ezt az egész históriát. Igen sok furcsa ember akad az útonjárók között. Hallottam már olyanról is, akinek két, három, sőt több felesége volt egyszerre. A te apád tán olyan ember volt, hogy felesége volt minden faluban, hol meglepte az éjszaka? Nem tudnád megmondani, hogy Erdélyországban szeretett kóborolni vagy Magyarországban? Volt-e rokona túl a Dunán, ahová ellátogatott, mikor a darazsak tántorogva bukdácsolnak az érett szőlőbogyók alatt? Nem lakott-e egy öreg atyafi Miskolcon, az Avason, aki esztendő számra nem olvasott újságot és az országjárótól kérdezte meg mindig, hogy mi újság a nagyvilágban s ugyanekkor jó vacsorát főzetett? Ismerős volt-e Nagykállóban Kecseginénél, ahol a nótacsinálók szoktak összegyülekezni minden esztendőben és elhordják az új nótákat keletről nyugatra? Volt-e vasgyűrűje Kakucsitól, aki a vándorcigányok vajdája volt a Tiszántúl? Tudott-e koldusok nyelvén, megértett-e a keresztbe rakott szalmaszálakból, a kerítésre kötött tarka rongydarabokból, a házak falára vont kréta-jelekből? Szolgált-e Pilisen Rózsikánál, ahol csak akkor kaptak enni a vándorlók, ha olyan nagyot hazudtak, hogy a torony majd eldőlt? Ismerte Gyaloggait, a százötvenesztendős búcsúvezért, aki az emberek legtitkosabb bűneit az orruk hegyéről olvasta le? Utazott-e a híres Gogolyák fuvarján, aki csak éjszaka járt a szekerével, mégis megelőzte azokat, akik egész nap hajtottak? Milyen mély volt az a lyuk, amelyet igaz vándorember módjára a szíve helyén hord?

– Ha még azt sem tudod: hogyan adhassam vissza neked az apádat? – pattant föl az idegen.

– Megvallom, hogy én az apámat még olyan messziről se láttam, mint a réti sast a levegőben. Csak az útjairól hallottam, amint tudom az öreg csősztől, hogy márciusban melyik vágás felett szeretnek járni a szalonkák, tudom a halászoktól, hogy hol gyülekezik a csík a jég alatt januárban, hol bujdokolnak a vadludak a legnémább nádasban, merre veszik útjukat azok a fehérhasú, ezüstszárnyú madarak, amelyeket napkeletkor látni a magosságban úszni… Csak annyit tudok, hogy erre meg amarra járt-kelt az apám. De a lyukról én semmit sem tudok.

A fehérbőrnadrágos a fiú kihallgatása alatt elővette szarvasagancsos kését és oly hevesen turkált fogai között, mintha valamit keresne. Aztán becsattintotta a kését, megtörölte kis kecskeszakállát.

– Hát az a lyuk – dörmögte odavetőleg – azért szükséges, hogy az ember ott tudja hagyni azokat, akiket szeret, el tudjon menni a városokból és kocsmákból, ahol jól érezte magát, hogy ki tudjon kelni éjfélkor a meleg ágyból és az országútra menni, ahol az eső úgy csapkod, mint a tatárok nyila, a szél derékban kapja az öreg fákat és gyökerestül akarja kiforgatni őket a földből. Azért kell a lyuk, hogy gyaloglás közben soha vissza ne fordítsa az ember a fejét és így ne tudhassa meg, hogy sírnak vagy nevetnek a háta mögött. Ezt ugyan az apádtól is megtanulhattad volna, – szólt némi szemrehányással a vándorló.

György a vándorló asztalára támaszkodott és igen helyesen, alkudozva nézett a szemébe:

– Azt kell gondolnom, hogy magának csak a szája jár, mint azoknak a csavargóknak, akik vacsora -93- fejében mindenféle hazugságokat mesélnek este a tűz körül az anyámnak. Ugyan micsoda utakon járhatott kend, ha még az apámmal sem találkozott!

– Én nem mondtam, hogy nem láttam az apádat, te fiú… Lehetséges, hogy láttam, tudom is hol van, merre veszi útját, de ő nem mondta nekem, hogy én erről híradással legyek. Ő nem mondott nekem semmit. Ámbátor lehetséges, hogy többet is tudnék erről beszélni, ha az anyád személyesen felkeresne ma estig ebben a csárdában. Amint feljött a hold, útra kelek, mert én csak holdvilágnál szeretek kutyagolni. Inkább lássam én az embereket, mint ők engem. Hát estig itt ülök és elmondom Kálmán bácsinak, milyen nagy szakálla volt az urának.

… Lefelé szállott a nap, amikor a Lyukas Világból elballagtunk a fiúval. Útközben nyírfavesszőből font valamit a fiú. Egy ostort. Azt suhogatta a kezében, amikor megszólalt:

– Így kellene végigverni minden vándorlón. Ezek az emberek pénzért sem tudnak igazat mondani, gyík van a torkukban, amely mindjárt harap, amint igaz szót akarnak kiejteni. Abból élnek, hogy bolondokat fognak, akik hisznek nekik. Tavaly kincset ásattak az öreg csősszel, majd beleveszett az ingoványba. Talán éppen ez az a herélőforma ember volt. Majd ideküldöm az öreg csőszt, hogy nézzen a szemébe. Ha Pityainak hívják: akkor ő az a huncut, aki a csőszt bolonddá tette.

A napraforgók, mint megannyi útmutatók állongtak a mezőkön. Esteledett és igen megnőtt a fejük azoktól a hírektől, amelyeket napközben a madaraktól hallottak. A madarak tovább szálltak -94- és a napraforgók ottmaradtak a megfejtetlen talányokkal a fejükben.

Mire a tanyaház közelébe értünk, a környéken megszólaltak a tücskök. Hat-hét tücsök beszélt egyszerre a ház körül, a fiú alig győzött felelgetni kérdéseikre.

– Azt mondják, hogy közeleg az ősz és okos tücsök fedél után néz, hol a rossz napokat eltöltheti. Mert könnyű ám nyáron, jókedvűen a világban barangolni. De ha jön az ősz: a tücsök egyedül találja magát és senki se felel a hegedűjére.

Este a ház előtt üldögéltünk, mikor is a fa, kútostor, háztető olyan árnyékot vet a földre, amilyennek őt soha sem láthatjuk.

Az eperfa árnyéka szakasztott egy borzas, bánkódó asszony mása volt. Lehetséges, hogy a fák is tanulják valakitől magatartásukat, mint a katonák az őrmesterektől, a civilek a táncmesterektől. Ez az eperfa, ha tanult valaha megjelenést: bizonyosan Juliskától látta ezt a bús magatartást, amint esténkint búnak eresztette a fejét elmúlt élete miatt.

A kútostor egy eltörött vándorbot alakját mutatta, míg a háztető félrecsapott kalaphoz hasonlított, amely alatt valaki valahol hetykén veszi az országutat.

A fiú a létrán ült, amely a padláshoz volt támasztva. Innen látni lehetett a messzi láthatáron egy fénylő országutat, a Tiszát. Ezt a fényességet -95- is csak az esti embereknek tartogatja a folyó. Révészeknek, halászoknak, akik ilyenkor a vízbe nézegetnek. És a csónakoknak, amelyek esténkint hűségesen eljönnek a vízhez, inni egyet a nappali szomjúság után.

Az úton mind közelebb érkeznek a láthatatlan vándorlók, akik sötétséget lehelnek. Ekkor megszólalt kuporgásában az öreg csősz is, aki darab idő óta a ház falának vetette hátát:

– Az én véleményem, – kezdte a milanói hadfi, – hogy nem érdemes olyant keresni, ami nincs. Ha a farkas elvitte a font húst, hiába szaladunk utána.

Kérdést akartam intézni az öreghez, hogy magyarázná meg bővebben szavait, ellenben Juliska csendesen megérintette a kezem.

– Nézze, már ismét itt járnak a komédiások! – szólt s az országútra mutatott.

Én nem láttam semmit, csak a kukoricást, amely hajladozott a szélben. A napraforgók megindultan csóválták a fejüket, mint kiégett szívű öregek, akiknek a maguk életén kívül már semmi sem fontos a világon. Az út porába a csillagok vájták szikrázó sarkantyúikat. Nagyot gondolkozott a táj, mintha valami nagy mondanivalóra készülődne elalvása előtt.

A szélnek fekete árnyéka futott a gyalogösvényen: hazafelé loholó fekete kutya. S Juliska úgy beszélt, mint a nyárfa suhog:

– Maga elszokott attól, hogy az álmait lássa, mert olyan helyen él, ahol az emberek nem érnek rá gondolkodni, álmodozni, lehúnyt szemmel figyelni. Ámde mi itt mindenre ráérünk és a valóságban látjuk közelgő éjszakai álmainkat. -96-

Mert az álmok valahol messzire laknak egy tartományban, ahonnan estére szétrepülnek a vadkacsákkal. Leszáll az udvaromra a vándormadár pelyhe és messzi idegen országokban járok álmomban, aranysárga palotákban megyek ki és be, kék hegyek állnak a látóhatáron és a hegyeken finom rajzú tornyok, bástyák alkonyati álomban szürkülnek.

Majd egy régi utcában járok, ahol életemben soha nem voltam, ahol a százesztendős házak kis ablakai kíváncsian, sandán nézegetnek rám. Valaha erre szállottak el a vadkacsák, mielőtt a nyírségi vadvizekre értek volna. S innen tudom én azt az utcát, amelyben maga járt talán…

– De az útrakelő álmok felkapaszkodnak az elkésett szénásszekerekre és a széna közé rejtőzve érkeznek meg a sötétség beálltával az udvaromba. Így nyár vége felé sokat álmodunk piroshasú dinnyével, palackszínű szőlővel, loncsos szilvával; megszólítanak álmainkban a madárijesztők, amelyek rövid pipával, félrecsapott kalapjuk alatt könyökölnek a gyalogösvényre, amelyen éjszaka mezítláb végigmegyünk. Vidámképű, csacsihasú, magunkhoz való korú kérők hemperegnek le a friss sarjúval megrakott szekér tetejéről és reggelig verik a cimbalmot az ablak alatt. A közelgő szüret illata szálldos az álombeli szél hátán, messziről még idekanyarodik a bogrács alatt égő tűznek keserűmandulaízű füstje; a diófának komoly szaga; a mustnak szenvedélyes édességét érezzük a szájunk szélén, a körtének mézét a nyelvünkön és a kezünk fényesre csiszolja a hamvas szilvákat. – Én az esztendő e szakaszában mindig gulyást főzök álmomban.

– De nemcsak kocsin jönnek ide az álmok, hanem megérkeznek a vándorlók lyukas kalapjai -97- mellett, amikor az őszi szél úgy cseveg, mint a szarka a sövényben. Egy karéj kenyérért egy kalapbillentéssel olyan álmokat hagynak itt a vándorlók, hogy napokig lehet egy-egy álmot érezni és folytatni, mint a mesemondásnak nincsen vége kukoricahántás idején. A fagallyak, bokrok, dudvák, virágok elveszítik leveleiket és meghegyesednek, mint öregedő férfiember erősen pödörgeti a bajszát. A lámpások lejönnek a polcokról, mint barátságos szemek, amelyek eddig lehúnyva voltak, az eső szakadatlanul kopog az ablakon és tetőn, mint egy örökös figyelmeztetés az elröppenő évekre, a szél agár módjára száguldozik a távoli mezőkön és szinte házasságra lépünk a mulattató tűzzel, amely nem alszik ki a kemencében: ez az őszi álmok ideje.

– Vásároskocsikat látunk a mély sárban, – mert hisz azok errefelé sohasem jönnek és lekonyult bajszú vásárosok, kendőbe burkolt asszonyok álldogálnak a csurgó eresz alatt: ezek a látogatóink, akik álmainkban arról mesélnek, hogy messzire innen városok, falvak vannak, ahol az emberek nem nyugodnak meg az esős évszakban sem, hanem fáradhatatlanul mennek sötétségen, hajnalodáson át. Milyen különös, hogy mennyi tennivalójuk van az embereknek s mennyit szenvednek ezért! Hiába hangzik felettük az esőszemek kopogása, mintha koporsószegeket vernének be; hiába üvölt a szél, mintha a régi temetőkből hozna figyelmeztető üzeneteket: ők csak mennek, mendegélnek, felfujják kis ügyeiket, kihegyesítik az orrukat a sok spekulációban, homályossá nézik a szemüket a kíváncsiságtól, elgörbítik a lábszárukat a sok csavargással, mindennap könnyedén dobják a tűzbe szívüket, mint a vándorcigányok a tengelyszöget, nem tanulnak -98- semmit a holtak szagolgatásából, azt hiszik, hogy nekik más szaguk lesz, ha bevégezték futkározásukat.

– De mi nem álmodunk soha sarokból megszólaló vándorbotokkal, se a padláson szárazan nyikorgó utazócsizmákkal, se lengő kútostorral, amely fejbevágja az éjszakai csavargót… Álmodunk nagy teknőkkel, majorannával, sóval, borssal, citrommal, hentesbárddal, füsttel, téli hajnalt csipkedő szalmatűzzel, – disznóöléssel… Álmodunk kövérre hizlalt, pirosan nevető arculatú, nadrágszíjjukon malmozó vendégekkel, akik az asztalunknál megtörlik a szájukat, – s akik soha sem jönnek el… Álmodunk pirosra csípett tökkel, kopogó makkal, zörgő dióval, cinkefüttyel, az első fagyban megdermedt országúttal, rőt mezőkön csaholó ebekkel, hideg bortól berekedt hangú, jókedvű vadászokkal, a messziségben vágtató, kendőslovú lakodalmas kocsikkal, hosszú öregséggel és egy nyárfával, amely alatt majd koporsónk fekszik…

– És ezekben az álmokban, ha magát látom, mindig oly ifjúnak tűnik fel előttem, mint az újhold sarlója.

– Az én álmaimban nem múlott el tíz esztendő, de még talán egy egész nap sem azóta, mióta utoljára láttuk egymást.

– Ifjan, naívan, áhitatosan állong maga felettem, mint Szent György lovag a pócsi templom oltárképén, amikor az álom ideje elérkezik.

– A hajába még nem vont nyomot a téli szánkó, a szeme fényét még nem törte meg annak a sok embernek, ismerősnek, ismeretlennek a tekintete, amely mind ellopott fényességet a maga szeméből, a homlokán nem utaznak varjak és kis mosolygás üldögél a szája szögletében, mint -99- a pintyőke. Tehát én mindig ifjan, húszéves korában látom magát, – bármi történt is azóta. Ahhoz nekem semmi közöm, hogy merre járt, kivel beszélt, mit tapasztalt. Az én lelkemben maga örökre húszesztendős marad. Az enyém volt… S az enyém, bármi történt azóta a világban, magával és mással.

– S ha itt maradna: bizonnyal visszatérne elillant ifjúsága, mert én addig szólongatnám, addig hivogatnám, addig babonáznám, míg a valóságban visszatérne a régi lelke, amely jó és nemes volt s olyan egykedvű, mint a madárdal.

– Hiszen azt is el lehetne felejteni, ha tíz esztendeig a tömlöcben ült volna…

Juliska elhallgatott s észrevétlenül igyekezett megtörölni a szemét, mintha szívből sajnálná azokat, akiknek az álmokban nem lehet részük. A besötétedett útra nézett, amelyről már elszökött a szél, mint egy hímkutya.

– Nézze, ott jön már a piszkafa, amely az álmokat hozza és bedugdossa a kéményeken.

Én nem láttam semmit. De nem szóltam. Ám az öreg csősz tán észrevett valamit, mert felcihelődött a fal mellől.

– Mióta nincsen kislutri, azóta nem álmodtam semmit – dörmögte. – Mi a fenének álmodjon az ember? Arról, ami volt, nem érdemes egyik oldalunkról a másikra se fordulni. Arról pedig, ami lesz: csak a madarak tudnak, mert ők látják messziről jönni az időváltozást.

Juliska lecsüngesztette a fejét s álmodozva, barnán, igénytelenül üldögélt a nyárvégi estén, mint a jó Istennek legkisebb szolgálóleánya, csendesen, szótagolva mondta:

– Majd alszunk rá egyet! – vélekedett az öreg csősz. – Már mondtam, hogy ha valamit elveszítettünk, azt hiába keressük. Csak akkor találjuk meg, ha az is akarja, hogy megtaláljuk, amit elvesztettünk… Én például szegény ember létemre egyszer elveszítettem a tajtékpipámat. Bolond módjára kerestem félesztendeig. Akkor elfelejtettem. És egy reggel megtaláltam a kunyhómban. Visszajött a pipa onnan, ahol volt. Visszajött magától… Az elveszített dolgok azt jelentik, hogy kedvük van a vándorláshoz. Van ez így az emberrel is.

A csősz elballagott a sötétségbe. Mi tovább hallgattuk a tücsök cirpelését.

– Igérje meg, hogy nem felejti el, amit az első éjszakán a fedelem alatt álmodott, s elmondja nekem – esengett Juliska.

A fiú már aludni ment. Egy nagy csillag állott a látóhatáron, mint egy lokomotív szeme, amely az álmok országába viszi a lelkeket.

Fecskék, verebek szólaltak, körülnéztem, mint egy hajótörött, aki idegen szigetre került.

Vannak olyan reggelek, amikor az ember hajlandó volna elfelejteni mindent, ami odáig történt vele. Ezek az újjászületés reggelei, amikor a Bánat elment csavarogni éjszaka valamerre és kakaskukorékolásra nem talált haza. Megrekedt tán egy útszéli kocsmában gajdoló vándorlegények között, akik részegségükben nem -101- engedték tovább a lószemű idegent. Vagy sarkába szegődött a város kapujánál az öngyilkosjelöltnek, aki azért ment az országútra, hogy megkeresse a legmagasabb fát. És az öngyilkosjelölt nem találta meg a fát, pedig a Bánat már kilógatta a nyelvét a poroszkálástól. Vagy talán a vidámság hirnökei, vándorcigányok közé keveredett a Bánat, akik elvitték őt gyors szekereiken másik határba, ahonnan majd lesoványodva, megverve tér vissza, mint egy eltévedt házőrző komondor?

Ismétlem, vannak reggelek, amikor az ember elfelejti a könnyeket, amelyeket látott; a bánkódó arcokat, amelyek mint szellemek körülvették őt magányában, a kétségbeesés sikoltásait, amelyek úgy fickándoztak benne, mint a palackba zárt kígyó; a gonosz hangokat, amelyek megszólaltak mindig a lelkében, mint hegyek mögött üvöltözik a szél; a hamurakást a szívében, amely évről-évre nagyobbra növekedik.

Juliska benyitott az ajtón, mintha jóságos szemű galambokat hozott volna a vállain. Rozmaring illata és a friss kenyér szaga keveredett a mozdulataiba. Az a jószívű, derék menyecske volt, akiről a magányos vadász az erdők kunyhójában álmodozik.

– Álmodtam kancsó mellett üldögélő kántorral, akinek kapca volt a lábán.

– Nagyon jó álom – felelt Juliska. – A kancsó általában vidám házat mutat. A kántor dinom-dánomot. A kapca utazás jele. Úgy-e, azelőtt nem voltak ily víg álmai? Álmodik még maga kantárral is, ha megszokja a házamat.

– Az a legjobb – felelt meggyőződéssel Juliska. – Az nagy uraságot mutat.

A pálinkának, amit ágyamhoz hozott: olyan íze volt, hogy ifjúkori szüretek jutottak eszembe, midőn kiszívott tajtékpipa színe van a falevélnek, dér hagyta könnyed lábnyomát a borház felett, kisüstön főzik a szeszt hozzáértő öregemberek és nagyot visszhangzik a kiáltás a megszedett szőlők között. A kedv úgy bugyborékol az ifjonti szívben, mint a menyegzőre hajtó kocsi kereke. A füst egyenesen száll az ég felé, mint a boldog tűz lehellete. Vackorképű öregasszonyok ágbogas ujjaikkal lökdösik a menyecskét és legénynek kedves tanácsokat susognak a fülükbe fogatlan szájukkal. A pincében talán az a pap tartja tenyerét a hordólyukon, akit még Csokonai otthagyott. Gondtalanul, feladat és tennivaló nélkül, csupán örömökre felépítve folydogál az élet patakja: mindenki száz esztendeig fog élni és vénségére fiatal leány mellett melegedik.

A szalonna, amellyel megkínál Juliskám: kamrák andalgó csendjét vonták emlékezetembe, amelyekben farkasétvággyal időzött ifjúkorom téli délutánokon, amikor hófuvás porzott, a kertek felett hókísértetek csatáztak, a régi Magyarország bősége terpeszkedett a polcokon, füstölt kolbászokba ütötte fejét a látogató, a sonkák oly nehézkesen lógtak alá, mint kövér asszonyok, fűszeres volt minden eledel, mint Mislainé szájaszéle és a gyomor úgy tobzódott az erőpróbákkal, mint az ifjúkor telhetetlenkedik a sohasem elegendő szerelemmel.

És a friss kenyérnek illata: hosszan elnyúló, renyhén álmodozó, pacsirta hangjára álmodozva figyelgető búzaföldek szelét vonta elém. Ahol cifrálkodva áll a sárga napraforgó, cigányleány -103- piroslik a dülőúton, görögdinnyekülsejű fiatal nők csengve énekelnek, mint a kaszát fenik a szomszédban, lábait ég felé nyújtja a csecsemő a mezőn és a Napból tüzes kocsin száguld le a mindent lebíró élet. E kenyérnek ízében szélmalmok mutatkoztak a látóhatáron, mely szélmalmok körül gyermek voltam, ijesztett alkonyattal a vitorla árnyéka, kísértet lakott a malom padlásán, a lisztescsizmás fuvarosok hangos szóval, mint az élet örökös szállítói indították útnak a zsákokkal megrakott szekereket. A szél napnyugatról fujt, mintha csak addig volna érvényes minden munka, amíg a nap vérveres korongja letűnik a síkság szélén. Az alföldi alkonyat meztelen lábú leányzói futottak át a mezőkön, hogy hírül adják a molnárnak: bekövetkezett már az este, állítsa meg a kimelegedett malomköveket.

És a szívességben, amellyel kínált Juliska: hajlandó voltam egy egész nemzet erényét látni; Szűz Mária leányai, a magyar parasztmenyecskék odaadó jósága csillogott a szemében, mint a gazdagon termő földek virágzása.

A dülőúton ekkor felhangzott az ének, mintha mind egyesültek volna a pacsirták, fecskék, verebek, barázdabillegetők, öreg varjak, hangos szarkák, hogy elfujják a búcsúsok örökös imádságát:

Kalászhajjal, Búzaszentelőnapjáról folytatott áhitattal, a Szentháromság nyilt szemével, mezítláb, mint a madarak, napraforgógerincüket meghajlítva, az imádságtól, fáradalomtól felmagasztosulva mentek csoportban az asszonyok a ház előtt az országúton. Az esztendő szürke napjai, kotkodácsoló gondjai maradoztak el a lábuk nyomában a homokon: életük elmaradozott mögöttük, -104- mint a felhő az égen. Bűneik, betegségeik lehullottak, mint lábukról a homok. És egyszerű szívüknek kapui boldogan kitárultak, azon malasztos vendég várásában. Aki e napon, mielőtt a nap leszállna, lelkükben kvártélyt vesz.

Az Úr Jézus és a barna Szűz Mária mendegélt előttük láthatatlanul a homokon. A napsütésben ők már látták a máriapócsi tornyokat. Siettek, mint a gazellanyáj. A falevelekről az éjszakai eső cseppjei rájuk hullottak, mintha az árvaságra, az országútra hullott vízcseppek is ott akarták volna befejezni mulandóságukat, ahol Mária lakik.

– Mária, segíts! – énekelték fáradhatatlanul, mintha erre a búcsújárónapra volna feltéve jövendő életüknek minden boldogsága, egészsége, a kis falusi házak épsége (ahonnan hajnalhasadtával elindultak), az alva hagyott gyermekek jövendő mosolygása, a télnek betegségtelensége, a kakasoknak jókedve, a tehenek bőgése, a tyúkoknak kotkodácsolása. Minden e búcsújárónaptól függött. A szívük úgy szárnyalt Mária égi köntöse felé, mint a menekülő madarak a toronyra.

Ámde az öreg búcsúsember, aki eddig a csapat élén haladott, a zászló közelében, házunk előtt elmaradt a csapattól és házunkba tért, mintha ott valami tennivalója lett volna.

– Kozsárka meglátogat minket! – szólalt meg illetődötten Juliska. – Istenem, hol van a fiam, hogy el ne mulassza az áldást!

A fiú az istállóból előkerült, amikor az öreg szent ember letelepedett a székre és megízlelte az elébe tett italt.

– Csak hadd menjenek előre az asszonyok, majd utólérem őket, mert én úgy járok, mint a -105- szél – szólt az öreg kezével legyintve. – Mi sohasem fáradunk el a járáskelésben, nem öregszünk, nem betegszünk, meghalni is akkor szoktunk, ha hívjuk a halált. Már nem sok időm van hátra. Jöjjön helyettem más, fiatalabb, tudatlanabb, aki még nem ismeri az országutat és útonjárókat, – az egész világot. Kisasszonynapján van harminc esztendeje, hogy elveszítettem mindent, ami földi, azóta az ég gyermeke vagyok, pócsi búcsúvezér. Azóta nem aludtam ágyban, mindig csak kemény földön.

S a mi Urunk, Jézusnak tiszteletére csak akkor eszem húst, ha azzal jámbor emberek megkínálnak.

Juliska csendesen kiment a szobából és fehérkendő alá rejtett hideg hússal tért vissza. De a búcsúvezér eltolta magától az ételt.

– Ma nem – mondta csendesen és határozottan. – Ma bőjt van. Majd ha megtisztálkodott a lelkem Mária-Pócson, akkor nyúlok ételhez.

S csendesen ingatta őszbeborult nagy fejét, kerek gyermekszemeivel pedig oly világosan, fénylően nézett reánk, mint a víz néz a napsütésbe. Elhittem ebben a percben, hogy bűnös embernek nagy megnyugvás lehet ilyen világos, bizalommal és hittel sugárzó szempárral találkozni bujdosásában. Ilyen az a szem, amely megnyitja a bemohosodott zsilipeket az asszonyok lelkén, hogy kiömlik onnan a sok szennyvíz, a poshadt csatornalé, amelybe mindenféle szemetet dobált a mindennapi élet. Az oroszlán és az őz szeme egyesült Kozsárka tekintetében. Bátor és szelíd volt tekintete, mintha sohase ijedt volna meg semmitől, csak jó emberekkel és gyermekekkel találkozott útjain, akiknek megfogta a kezét, hogy el ne tévedjenek. Ez a szem volt az, amelyet -106- évekig nem felejtünk el és amelyre részvéttel és meghatottsággal gondolunk vissza. Nem kért tőlünk egyebet ez a szem, mint egy kis jóságot, amellyel legkönnyebben és legnehezebben rendelkezünk. Vajjon hová lehetett ez a jó, áldásos szem az emberek vadállatias tekintetei között? kérdezzük magunkban, mikor többé már nem látjuk őt.

De most még itt volt Kozsárka és szeme áldást sugározva pihent rajtunk. És mi nem tudtunk néki semmit sem adni, mert nem fogadott el egyebet egy ital vízen kívül.

– Nincs valami baj a háznál? – kérdezte körültekintve. – Tavaly, mikor erre jártam, jobb kedved volt, Juliska. Most aggodalmasnak látszol, mintha kételkednél a mi Urunk végtelen jóságában.

– Nem kételkedem – rebegte Juliska. – Csak néha rámjön valami fájás. Nem tudom, hol fáj, nem tudom, miért szomorodom el, csak úgy jön valami, aminek csak az árnyékát látjuk, mint a füstnek.

– Majd elszáll a füst s vele megy árnyéka – felelt az öregember. – Úgy van az a világban, hogy nem járnak egyformán az órák. Van órája a részeg embernek és a bolondnak. Az ebédnek és a halálnak. A fiatalságnak és az öregedésnek. Vajjon melyik órát látod te most, Juliska?

– Akkor sem kell kétségbeesni. Nagyon szép órája van ám az öregedésnek. A szél már nem tud úgy hazudni, mint azelőtt, az igaz; a kéményből elszökik a tilinkós, aki azelőtt nem hagyott aludni, ez is igaz; nemkülönben csendesség van a konyhán a fazekak, lábasok, gyúródeszkák között, nem pöröl az ibrik a levesestállal, nem veszekedik -107- a só a paprikával, – ez is igaz. De hát mire volna Mária-Pócs, ha még ezért sem tudna megvigasztalni? Az a kis Gyermek, akit az Anya ott ölében tart, minden asszonynak tud valamit mondani, úgy, hogy csak ő hallja meg a szót. Gyere velem Pócsra, leányom és többé nem látod árnyékát a füstnek.

Harminc esztendeje vezetgetem én már a fehér Tisza mellől az én asszonyaimat a pócsi Szűzanyához. Sokan mentek el, akiknek úgy fájt a szívük, hogy támogatni kellett őket a nagy útban. Másoknak kővé változott a bánat a kebleikben. Egyiknek elfujta a szél a nótáját, másiknak elmosta az eső a mosolyát. A harmadikban úgy cincogott a szomorkodás, mintha egerek bujtak volna belé… Aztán, mikor hazafelé jöttünk, a sánták elől mentek, a vakok dícsérték a kék eget, a szívbajosok úgy kacagtak, hogy a foglyok felrepültek a mezőkön.

Az öregember beszéde alatt Juliska természetesen könnyezni kezdett. Jó sírás volt ez. Fényesebb lett utána a szeme.

Szótlanul mutatott a fiúra, aki az asztalra könyökölve, nyitott szemmel figyelt a búcsú-vezér szavaira.

Az öregember felnyitotta a szemét, mintha csak most emlékezett volna, hogy mi keresnivalója van neki ennél a háznál.

– Már látom, hogy nemsokára meg kell szólítanom a komámat, a halált, amikor találkozom vele. Rövidülnek az eszem nappaljai. Lám, egészen elfelejtettem, hogy a fiad, Juliska, az apját keresi… Pedig tudtam, mert rágondoltam, amikor házadat ismét megláttam az országúton. -108-

– Hát mikor? – kérdezte a fiú jól előrehajolva, mintha az ezüsthasú halat lesné a vízben.

– Akkor, midőn éppen olyan leszel, amilyen az apád. Akkor találkoztok egymással és többé soha sem váltok el. Mikor az apádnak szüksége lesz rád.

Az öreg búcsús ember felcihelődött. Kimustrált kemény kalapját (amelyet bizonyosan a tekintély kedvéért hordott, hisz még az ilyen szent embernek is lehet gyengéje) fejére illesztette, kezébe vette a keresztformájú vándorbotot, megmozgatta lábait, lábain a kopott sarukat, amelyek harminc esztendő alatt annyi országúttal és útonjáró emberrel ismerkedtek meg. Keresztet vetett magára, keresztet vetett ránk és elment.

S a következő percben, mintha ugyanazon a helyen, a napraforgóknál, ahol az imént abbanhagyták az asszonyok az éneklést, felhangzott a pacsirták, fecskék és verebek hangján:

Egyedül kószáltam a réten, az éren, a nádasban, a jó kis házat, ahol új tanyát vertem, elhagyogattam reggelenkint, mint a madár fészkét. Addig mendegéltem, amíg a tanyaház kormos kéménye (amely bozontos hajzatú volt az egykori gólyák kapargálásától) eltűnt a látóhatáron. S akkor elgondolkoztam a hangyákon, akikhez férfifejjel visszatértem gyermekkori játékot folytatni.

Juliska és a fiú ott maradtak a fészekben s mindaddig utánam néztek, amíg láthattak. Úgy tapadt a szemük sugara a vállamhoz, hátamhoz, mint a napsütés. Ha lecsapna egyszer a felhők közül a mesebeli griff-madár, hogy karmaival elragadjon messzire, Juliska és a fiú menten ott -109- teremnek, hogy megvédelmezzenek. De nem jött griff-madár értem, nem jött levél utánam. Elfelejtették a világon, hogy voltam.

… Igen, most már bevallom, hogy mindig az volt a vágyam, hogy farkas-kalandos téli éjszaka után egy kis szánkó kasfarában, agyonhajszolt lovakon benyargaljak egy ismeretlen kis városkába, kapukulcsot szerezzek egy vasrostélyos házhoz, amelyben ifjú nőt s gyermeket rejtegetek…

… Utazásaim közben, füstös állomásokon, akasztófa-zsírral megkent asztaloknál, rabvallató bor mellett néha hallgattam a szél üvöltözését és a zsoldos katona, a vándorlegény, a csavargó komédiás előadásait a nőkről és a nők erkölcstelenségéről, hogy megremegett a szívem. E kocsmaasztalok mellett öreg kéjencek mondták el fajtalankodásaikat ifjú nőkkel, ősz szakálluk oly „igazmondóan“ fehérlett elbeszéléseik közben, mint az Arany János versében a vén Márkus galambősz feje. Csavargók hozakodtak elő mondanivalóikkal a nők megejthetőségéről és annyi titkot mondának, hogy az asztal hajladozott. Ó, a nők nagyon jól sejtik, hogy a kocsmákban mily förtelmességeket beszélnek róluk a szívtelen és elesett férfiak, a már tehetetlen vének, az erejüket veszített korhelyek, az életük felett őrjöngve zokogók és a nyerítve röhögők, férfiak, akik elveszítették hitüket, a legszentebben, a nőben és ezért tébolyodottan korbácsolják a maguk és mások lelkét gyötrelmes szavakkal… A kocsmákban, az állomásokon a férfiak mellé telepedik az a kénkövesszagú gavallér, aki a világot járja és a legjámborabbnak is olyan dolgokat suttog a fülébe, hogy megcsalva érzi magát minden hitében. Mily jól teszik a nők, ha a szeretett férfiút nem engedik a kocsmába, ahol a zsoldos katona liliomfehér hercegnők -110- alsószoknyájára rondít, ahol a vándorkomédiás felkiabál a felhők hátán üldögélő szüzekhez és a csavargó minden elhagyott faluról és városról erkölcstelenséget hirdet.

S ilyenkor mindig feltettem magamban, hogy csak olyan nőhöz leszek hűséges, akire én magam zárom az ajtót. Valahol, valamerre keresek egy régi házat, ahol kedvemre elboronghatok estenden a tűz előtt, ahol oly csendben élek, hogy szerelmes lehetek az emlékeimbe, nem elevenedhetik meg egyetlen emlék sem, hogy valósággal rámnyissa az ajtót… ahol a nők, akiket ismertem és belőlük kiábrándultam: az alkonyat borongásában s nesztelen léptekkel megfoghatatlan ruházatban úgy térjenek vissza, mint amikor először láttam őket… olyan legyen a hajuknak az illata, a szemüknek csábja, az ajkuknak méze, a szívüknek megindultsága, a lelküknek galambröpködése, a kezüknek játéka, mint az első találkozáskor, mikor meghódítottak… minden téli estve visszatérjenek és csak az legyen meg belőlük, ami szép, jó és drága volt; az a zene hangozzék a szájukból, amelyről ők maguk sem tudtak, midőn megszólaltatták; abba a magasztosságba, önfeledtségbe, mindent elfelejtő első szerelembe ringassák a szívemet, amelynek üdvösségéről csak akkor tudunk, mikor az elmúlott. Valahol, valamerre keresek egy zugot, ahol a nők oly megtisztultan élnek, mint emlékbe adott virágaik a biblia lapjai között…

Ime itt volna a hely, Juliska tanyája, kedvem mégis szomorú, mintha ráfujt volna a csalódás. Való volna a régi mondás, hogy soha sem találjuk meg azt a helyet, ahol a boldogság lakik? Csak futkározunk vagy ballagunk egyik határból a másikba, egyik várostoronytól a másikig, nagy -111- házból a kis házba, 1900-iki úrhölgy bőven lengő szoknyája mellől a ballerina tüll-ruhácskájáig, hárfát pengető szentéletű úrnő erkélye alól a cigányputriig, ahol a vadmadarak színes ruhájában cifrálkodva sivít a leány. Azok közé a boldogtalan férfiak közé tartoznék magam is, akikkel duttyánokban és városvégén meglapuló csárdákban poharat koccintottam, akik oly kedvesek voltak, mint a lacibetyárok vagy melankólikusak, mint az eresz alatt gomolygó köd, s mindig mentek, mendegéltek, tiszta asszonyok rozmaringillata mellől elszökdöstek a gajdoló leányokhoz, akik az ördög öreganyjának a házában mindig táncolnak. Akik otthagyták a gazdag nemzetesasszonyt és egy vándorkomédiásné festékes-skatulyája után beutazgatták a fél országot…

Az elhervadt Ónodi-kisasszonyok legalább így ítélték meg a helyzetet, midőn egy napon kóborlásaimban elvetődtem hozzájuk.

– Maga már nem az az ember, N. N., – mondta bizalmasan Tini kisasszony – akiről Juliskánkkal téli délutánokon beszélgettünk. Sokkal fiatalabb, mint gondoltuk. Maga nem elégedne meg azzal, hogy nagyvásárkor menjen csak Nyíregyházára. Ott ülne minden hetivásárkor a Kiskoronában, puszipajtásaival, a legnagyobb korhelyekkel és a lovak meggémberednének a hidegben a vendéglő előtt. Olyan lenne, mint Zathureczky volt. Nemde, Zsanett?

– Tévedsz, Tini. Sokkal öregebb, mint hittük. Az ilyen minden hájjal megkent, vénülő férfiúnak nemcsak azon jár az esze, hogy a padlás létrája alá álljon, amikor a szolgálók diót hordanak, -112- hanem azon törné a fejét, hogyan szöktesse meg ezt vagy amazt a fiatal leányt a környékről. Mint Kunfalvi a svájci nevelőnőt…

Mint későbben észrevettem, az Ónodi-kisasszonyok számára két férfi létezett a világon. Tininek Zathureczky volt az ismerőse, míg Zsanett példáit Kunfalviról vette. Kár, hogy mind a két gavallér már meghalt az elmult században; meggondolták magukat és elmentek a terméketlen diófákkal és savanyú gyümölcsöt termő vén almafákkal szegélyezett mellékes és titkos úton a sűrűség felé, ahová hajdanában oly gyakran csalogattak nőket… (És a sűrűségből többé nem jöttek vissza.)

Az Ónodi-kisasszonyok Boldogfalván laktak, ahol úgy ismerik a férfiakat, mint akiknek reggeltől reggelig nincs egyéb dolguk, mint folyton-folyvást nőkre gondolni, nőknek cselvetéseket feladni, kelepcéket állítani, hűtelenkedni, turpisságokat kieszelni és legfőbbképpen minden alkalmat felhasználni, hogy megcsalhassák azt a nőt, aki őket igazán és önfeláldozással szereti… Boldogfalván laktak egy régi házban, amelyen nemesi címer volt, veranda, ahol minden történni szokott, ami a kisasszonyok életében emlékezetes, mert a szobák oly kicsinyek és alacsonyak voltak, hogy azokban csak álmodni lehetett egy szebb jövőről. Innen mentek el a mult századbeli gavallérok. Z. egy céda kocsmárosné karjain, K. a svájci nevelőnőt gyors lovakon szöktetve, s bizonyára azóta is járják a világot új kalandok, futó ismeretségek után, szíveket törnek össze, lesben állanak éjszaka nők elrablása céljából, elhagyott tornyokba vonszolnak fel nőket, estélyeken és vacsorákon pompáznak, ahol kezükkel, lábukkal, szemükkel mindig a háziasszony meghódításán fáradoznak, -113- virágokat küldenek, párbajokat vívnak – amint az általában a férfiak szokása.

– A férfiak olyanok, mint a rókák – vélekedett Tini. – Ketrecbe kell őket zárni, hogy meg ne szökjenek. Minden asszony bolond, aki hagyja, hogy lecsapják a kezéről a férfiát. Én láttam boglyas dühöngő asszonyokat a nagykállói elmegyógyítóban, akiknek nem volt más bajuk, minthogy a férfi megszökött mellőlük. Sohase bolondultak volna meg, ha vigyázni tudnak.

– Az asszonyokban van a hiba. Elbizakodnak, hisznek és megesküdnek, hogy a férfiak szerelme örökké tart. Elfelejtik, hogy a megúnt szerelem elszökik a kéményen át. A magaúnt férfi elszökteti az öreganyját is. Változatosság kell a férfinak, mert így teremtette őt a mindenható. Mi szegény nők csak egyszer szeretünk, vagy legalább is ráfogjuk valakire, hogy őt szeretjük életünk végéig. Míg a férfiak sebe oly könnyedén gyógyul, mint a cigányoké. Ha még egyszer visszatérne Kunfalvi, elhoznám mulattatására a kövér unokatestvéremet, Katicát, akinek egyszer itt szép szavakat mondott, nyári estén.

Nem feleltem a kisasszonyok szavaira, mert annyi eszem volt, hogy lássam: ismerni óhajtanák véleményemet. Boldogfalván életbevágó jelentőséget szokás tulajdonítani az elejtett szavaknak, ezért azt véltem, hogy jobb hallgatni és szabadjára engedni a kisasszonyok régen henyélő szájait. S így mihamar kiderült, hogy három esztendő előtt még ispánt tartottak és erről az ispánról sokat pletykáztak a környéken. Valami ágrólszakadt vándorlólegény volt, amikor a kisasszonyok felszedték az országútról. Kihízlalták, móresre tanították, kártyáztak rá, míg az ispán megúnta -114- a jólétet… „Úgy bántunk vele, mintha a magáéban volna! Visszaszökött öreg feleségéhez, aki mindennap megverte.“

Erre sem szóltam, csak fejemet csóváltam az érthetetlen eseten. Tini tehát tovább folytatta a sopánkodást, hogy Boldogfalva nem fekszik a nagy országút mentén, ritka madár erre a vendég, a legátus, a vándorló. Nem lehet az igaz, hogy Boccaccio élt a világon, vagy legalább is nem járt Magyarországon, mert itt erkölcsös nők laknak. Könnyű dolga van például egy olasz kocsmárosnénak, ahol a vándorlók leisszák magukat, de Boldogfalván savanyú a vinkó.

– És ön mit szeret? – kérdezte Zsanett s előkelőség céljából elővette lorgnettját, amelynek egyik üvege hiányzott.

Csodálkozva néztek rám, mint valami bolondra. Tini türelmetlenül és epésen szólt közbe, mintha igen sértő dolgot mondtam volna.

– Maga nyilván mult századbeli ember, amikor a nőknek udvarlására a férfiak a mindennapi természetből vették képeiket. A nagyanyánk idejében volt az divatban, hogy a férfiak a csillagokat, a holdakat rángatták le az égről, a mezőkről elővették a kék lenvirágot, a tavasz első lepkéjét, a patakból a könnyed pisztrángot. S a nők úgy tetették magukat, mint a lucernásban ülő nyúl.

– Szemérmes, felejthetetlen korszak – feleltem meggyőződéssel. – Csak nézzük meg a fotografiákat, leveleket, sőt divatlapokat, amelyek a mult századból maradtak hölgyeinkről. Egy másik ország, egy messze eltávolodott tartomány alakjai ők, akiknek mintha nem maradtak volna gyermekeik. A homlokukról sugárzó fény, a szemükben -115- látható szerénység, az arcukon felírt hűség és önfeláldozás a mai nőkön már nem található. Leveleiket mindig oly gondosan és szemérmetesen írták, hogy azt meglophatta a postamesterné. Divatjuk méltóságteljes tiszteletet parancsoló. Bő, földigérő szoknyáikban megannyi fejedelemnők. A test bűnös formáit eltakarja a ruha, hogy a férfiak szerelmük jutalmául valóban egy ismeretlen, gyönyörű szigetre érkeznek meg. Ki látta nagyanyáink lábát, karját? Igazában csak az, aki a koporsófedelet rájuk szegezte.

– Maga a fővárosból jött közénk? Talán a Nemtudom-utcában lakik ott? Soha se járt Andrássy útján, amelyet azelőtt Sugár-útnak neveztek? Úgy beszél, mint egy falusi mester. Kunfalvi szalongavallér volt.

– Talán nem is hallotta még életében a Jambó-nótát? – kérdezte gúnyosan Tini, a jambót zsambónak ejtvén.

– És Küry, Pálmai, Hegyi ismerősei önnek, mint Kunfalvinak, aki órákig tudott beszélni Pestről? Ó, mi mindent tudunk, ami Pesten történik, holott csak Boldogfalván lakunk. Tudjuk, kiért lett öngyilkos Nagy Imre és hallottuk, hogy Szirmai Imre milyen kunsztokat tud az ötkoronással. Olvastuk a fehérkaméliás nő történetét, aki mellbelőtte magát egy íróért. Tudjuk Satanelló kalandjait a népszínházi színfalak között és Baligovics Bojár Terus arcképét asztalunkon őrizzük. Nagyon jól vagyunk értesülve arról, hogy ki az a nagy művésznőnk, aki pezsgőben szeret fürdeni és Szapáry Pál mennyit veszített a kaszinóban. Már csak néha levelezünk Dura Máté „Szerelmesek könyvé“-ből; modernebb írók műveit forgatjuk, mint Veresné Gaál Karolina. Tini -116- Alba Nevis verseiért rajong, míg magam (persze Kunfalvi neve alatt) előfizetője vagyok a „Magyar Figaró“-nak. Itt kiment a divatból az álmoskönyv, uracskám, azért bánjon velünk úgy, mint modern hölgyekkel illik.

– Talán azt sem tudja, kicsoda vizenkei Török-Gyolcs Kazimir? – vágott közbe Tini.

– Ő pedig mindenkit ismer a fővárosban. Két esztendő előtt utazott erre egy barátja kíséretében, aki állítólag gróf volt, de nem használta címerét. Demokrata volt az istenadta, mint Kardhordó Árpád. Esőben, sárban, hidegben érkeztek meg e hazafiak, akiket azon nemes cél vezetett hozzánk, hogy felszólítsanak: vegyünk részt a felvidéki akcióban, amely József főherceg védnöksége alatt volt alakulóban. Ha nem tudná: a felvidéki akció célja volt az ottani magyarság megmentése.

Természetesen nem vontuk ki magunkat a honleányi kötelesség alól. Megrendeltük a könyvet. Csak az a kár, hogy a Zsidók egyetemes történetét kaptuk kézhez, amiért még ma is pörben vagyunk. Török-Gyolcs Kazimir egy napig volt vendégünk és mindent megtudtunk a fővárosi életből. Tőle hallottuk, hogy Komlóssy Emmát megszöktette az öreg Pálffy gróf és morganatikus házasságot kötöttek, amit úgy szokás kötni, hogy a vőlegény balkezét nyújtja a nőnek.

Hasonló történetei napestig voltak a két Ónodi-kisasszonynak. Úgy éreztem magam, mintha nem is Budapestről, hanem a holdból érkeztem volna. A Színházi Hirnök és a Magyar Bazár eljegyzési híreit sok évfolyamon át megtanulták. A pikantériákból gyüjteményük volt, mint az ő korukban -117- lévő férfiak a fidibuszt szokták gyűjteni. A petróleumlámpa mellett kifogyhatatlanul beszéltek grófokról, színésznőkről, kalandorokról.

– És hogy is hívták a bárónőt, akit a majma megharapott? – kérdezte Tini kisasszony, midőn már félálomban voltam.

A vendégszoba fala tele volt ragasztva újságból kivágott képekkel, kóta-képekkel, divatlapok mellékleteivel. A Gigerli-mars kótáján sétáló gavallérok, Vidlicskay József karrikaturája, Dura Máté és Jakab Ödön ifjúkori arcképe altattak el. Hajnalodott, a zsalugáter mögött madarak szólaltak meg, mintha most érkezett volna a posta, csupa nagyszerű hírrel. Az ákácfák között fénylő oszlopai feküdtek a napsugárnak. Valaki megkopogtatta az ablakot.

– Hál’ istennek! – kiáltottam. – Csakhogy nem felejtkeztél meg rólam.

– Tudom, hogy ez nem magának való hely. Nyakamba vettem kakaskukorékoláskor a lábomat és most itt vagyok, hogy jöjjön haza.

A házban még mindenki aludt. A kisasszonyok valószínűleg most álmodják meg mondanivalóikat. A vadszőlő hervadozott a verandán, mintha azokra a régi vidám vendégekre gondolna, akik itt valamikor piros borral a kezükben üdvözölték a nyári hajnalokat. A cigány tust húzott és a vendégek elmentek pörgő kocsikerekeken.

– Ne sokat gondolkozzon. A kisasszonyok felébrednek és akkor nincs menekvés. Elhíresztelik, hogy a postamesterné után szökött, aki tíz év előtt tűnt el a faluból. Eddig minden vendégük a postamesterné után illant.

Régen volt ugyan, hogy ablakokon kiugráltam, -118- mielőtt megvirradt volna. Most félelem és szégyenkezés nélkül kapaszkodtam fel az ablakdeszkára, hisz odalent állt György, aki megvédelmez minden gyanutól. Lábujjhegyre ugrottam, mint a legboldogabb korban.

György a szérűskerten át vezetett ki a mezőkre, ahol már forrt az élet konyháján a madarak ennivalója, a madárijesztő teleitta magát harmattal, az utakat elzáró sorompófák a magasba emelekedtek, mintha a tájat kémlelnék. A régi szélmalom romjai boldogan sütkéreztek a felkelő napban, miután elfelejtették az éj kísérteteit, a baglyokat, denevéreket.

Az országúton állt a diadalmas, boldog élet. Hosszú léptekkel mentünk hazafelé.

A tanyaház udvarán Juliska állott és a tenyerét a szeme felé emelte, mintha közelgő betyárokat nézne.

– Egy kis budapesti postát hallgattam az öreg kisasszonyoktól, – feleltem – s elhatároztam, hogy darab ideig még nem megyek Pestre.

Ő ott lakott, ahol a vereshasú régi szélmalom állongott gyepes halmon, mint valamely öreg vitéz, aki várából kirohant, hogy megállítsa az útonjárókat. A várat elvitte mögötte az idő, a halmot már benövögette a galagonya, mogyoróbokor, vadalma, amely bujdosó növények nagyon szeretnek olyan helyen tanyát ütni, hol emberek nem járnak; – kedvükre játszadozhattak tavaszi reggelen, nyaranta belehenteregtek leveleikbe és -119- így ősz időben oly ijedten bujtak össze, mint a kárvallott család. Még fűzfa is akadt itt ama szomorú magyar fajtából, amely elfütyengeti a szélben a régi boldog embereknek nótáit, amelyeket a mai kor már nem ért meg. Nyírfa fehérlett az alkonyatban, mint egy eltévedt szellem, aki a régi szélmalom környékére bujdosott a seprőcsináló öregasszonyok elől. És a vén szélmalom tetőtlenül állott a középen, mint egy ordításra kész szörnyeteg a mult időkből, amely megfogyatkozott, letöredezett szárnyaival utolsó leheletig védi a maga dombját, holott ellenségek már nem jártak erre, legfeljebb néma vándormadarak húztak át a felhős égboltozat alatt.

Az idevezető utat benőtte a gyom, mint magáról elfelejtkezett öregember arcát a szakáll. Az élet kelepelő szekerei másfelé vették járásukat, a szélmalom soha sem látta azokat az arcokat, amelyek mostanában mosolyognak ezen a vidéken. A hangok, amelyek körülötte felhangzottak, leereszkedtek a pincékbe, hogy onnan többé ne jöhessenek a napvilágra. A mindennapi történések, amelyeket itt hajdanában megbeszélgettek az emberek a molnárral, nem jegyeztettek fel a kalendáriumba, elrepültek azok a széllel.

Amint napról-napra beljebb bátorkodott az őszi idő, mint a vén cigány a kocsmába, mind többet jártam a szélmalomhoz, ahol egy kimustrált malomkövön hosszan elüldögéltem s azt a könyvet lapozgattam, amelyet ifjúkoromban szerettem. Turgenjevtől a Vadász iratait.

Néha, alkonyattal zaj hallatszott a tájra széttekintő tört szárnyak felől. Mintha egy hang futott volna végig a malom tetején és belsejében. Valakit tán látott a messziségben a legmagasabb szárny és erről gyorsan hiradással volt. Máskor -120- megzörrent valami az őszi bokrok között, mint az emlékezet, amely váratlanul valahonnan idetévedt. Talán gyilkosság vagy szerelem történt ezen a helyen (amely dolgok legtovább maradnak meg az emberek ládafiában) és most néha visszajár ide egy borongó öreg emlékezete töntörgő lépteivel? Majd könnyű, futamodó léptek hangzottak a malomkerék körül, amikor fölemeltem a fejemet az olvasmányból; mintha valaki meglesett volna, mivel töltöm a magány búsuló óráit, amikor olyan emberhez kezdtem hasonlítani, aki majd ha megszólal, a saját hangját sem ismeri meg?

Néha átvándorolt a tájon egy messzi falu harangszava, mint egy eltévedt madár. Majd varjak károgtak, de nem láttam őket. A szél hajtott valamit a mezőn, mint saját szakállára dolgozó vadászeb. Egy kukoricacsősz a legénykorára gondolt és tüzet gyújtott a messziségben, amelynek füstje fölemelkedett, mint az elkívánkozó élet. Az ősz nedvei már szinte hallhatóan csörögtek a lapályon, midőn az esti köd leereszkedett, mintha láthatatlan kis vízimalmok kezdenék gyors munkájukat, az embereknek való koporsódeszkákat fűrészelvén. Nagyot futamodott a nyúl a ritkuló kukoricásban, mintha ebben a percben vette volna észre, hogy ellenséges országba tévedt. Koppant a lehulló levél, mintha valakinek a múló óraütést jelezné.

Itt ismerkedtem meg Szomjas úrral, akit már régebben ismertem és ő is ismert, de csak olyanképpen, mint András napjának tudomása van József napjáról a kalendáriumban, de sohasem találkoznak. Hallottam, hogy bogaras ember, de nem sokkal bolondabb azoknál a különcködő nyírségi uraknál, akik a mult században meghúzódtak -121- magányos házaikban, mikor minden hitelüket kiaknázták és jókedvet, életbölcsességet az őszi légytől kértek kölcsön, amely a papírossal beragasztott ablakon döngött. Hallottam azt is, hogy van egy kisasszony-lánya, akit a szatmári nénéknél neveltet, Saroltának hívják és olyan hosszú haja van, mint Csillag Annának.

Szomjas úr nem messzire lakott a szélmalomtól egy hosszú földszintes házban, amely régi időkben kasznárok, ispánok háza lehetett, mert címer nem volt a kapun. Kis ablakok voltak a házán, amelyek észrevétlenül óhajtottak maradni e feltűnési viszketegben szenvedő világban. Ezekből a kis ablakokból látszik végtelennek a téli hómező, amelynek látóhatárán fekete pont a lovas csendbiztos vagy a cigánypostás. Itt húzódott meg Szomjas úr, „mióta a világnak búcsút mondott és Bessenyei testőrtiszt módjára szótlanul legyintett“. Körülbelül ötvenesztendős volt s olyan ruhadarabokat viselt, amelyek nagyon régen voltak szolgálatban, de nem felejtették el úri származásukat. Volt például zöld vadászmellénye, tarka-barka nyakkendője és bricsessz-nadrágja, amelyre fiatalkorukban bizonyosan engedékenyen nézegettek az öregasszonyok. Vadkacsa-tollas kalapja volt, mint akármelyik környékbeli gavallérnak. Macska-nadrágja bévül fényes, mintha sokat tartotta volna kengyelben a lábát. Ámde minden ruhadarabja oly avas és kopott, mintha réges-régen a föld alá költözött volna az az uraság, aki először viselte e tetszetős öltözetet.

Hangja almáriomból hangzott, amelyet régen nyitottak ki. Mozdulatai félszegek és szégyenkezők, mintha már nem tudná bizonyosan, mire tanította egykor a táncmester. Felsőfogai hiányoztak, ugyanezért a bajuszát lefelé szoktatta. Tüskés, -122- vastagszálú volt ez a bajusz, mintha sok csókot megkóstolt volna, amíg ez érdemes volt. Fekete zsinóron szemüveget hordott, amelyet duzzadt orrára illesztett és az üveg alatt megszelídül szeme.

– Olvasgatunk, olvasgatunk? – szólalt meg. – Azelőtt én is sokat olvastam, az igaz, hogy németül, mert ifjú koromban külföldi iskolába járatott az apám. Beszélni hamar elfelejtettem a németet, de az olvasást megszoktam. Így a Madách Ember tragédiáját csak akkor élvezhettem, mikor Julius Lechner von der Lech németre fordította. Kevés a petróleumunk, pedig olvasni csak éjszaka jóízű, mikor kopog odakint az eső. Régebben bezzeg elég volt a tűz a kályhában, hogy téli estéken a legapróbb betűket is elolvassam.

– Mikor én idekerültem, – mondta darab idő multán, egy hosszú rab szomorúságával, – nem igen volt művelt ember a környéken, akivel érdemes lett volna megismerkedni. Az egyik szomszédom éjjel-nappal részeg volt. Korán reggel kezdte a borivást, hogy végigélhesse a napot. Az volt a változatossága, hogy télen vörös bort ivott, nyáron fehéret. Délutánonkint elhitte magáról, hogy kastélyban tölti az életét, pedig a házába befolyt az esővíz. Estefelé azt képzelte, hogy messze a nagyvilágban a nők és férfiak mindig azt kérdezgetik egymástól: »ugyan hová lett Sonkoly, mostanában soha sem látni?« Míg estére ágyba dőlt és minden éjszaka azt álmodta, hogy az őrültek házába viszik. Nem lehetett vele érintkezni.

(Én nem szóltam semmit, ámde jól tudtam, hogy ez az összeférhetlen Sonkoly senki más nem volt, mint maga Szomjas úr, aki hibáját szerette másra feladni.)

A másik szomszédom olyan sült bolond volt, -123- hogy Mihály arkangyalnak képzelte magát. Ellenállhatatlannak hitte magát, mindig a nők meghódításán törte a fejét és csupán azért nem indult el a gyümölcs leszakítására, mert nem volt jóravaló lábbelije. Csak búcsúkra járhatott, ahová mezítláb szokás menni; Mihály arkangyalnak megfelelt a divat és a szemrevaló menyecskéket felrakosgatta az emlékezetébe, hogy a következő télen, mikor olyan nagy lesz a hó, hogy az udvarra se lehet kimenni, képzeletben szerelmi viszonyt kezdjen az asszonyokkal. Sült bolond volt, mondom, azt hitte, hogy szép nők, akiket sohasem látott, véle álmodnak. Lehet, hogy csak hím-szamár képében.

(Csendesen bólintottam. Ez a Mihály arkangyal se lehetett messze Szomjas úrtól. No de halljuk a harmadikat.)

– A harmadik szomszédomnak az volt a szerencsétlensége, hogy egyszer megfordult Monte-Carlóban, néhány aranyat nyert, ám a nagyváradi Popper, aki abban az időben az utazó-társaságokat szervezte és vezette, még Egyptomba is: indulást vezényelt. Szomszédom nem merészelt egyedül maradni az idegenben, ahol mukkanni se tudott, fájó szívvel követte útitársait, ámde húszesztendő mulva is, midőn adóvégrehajtással zaklatták, a vörös Poppert emlegette, aki szerencséjének útjába állott. Képzeletében annyi kinccsel rendelkezett, mint Monte Christo, csak a kezét kellene kinyújtani. Birtokokra alkudozott, házat szemelt ki Nyíregyházán, gyermekét az apácáknál neveltette; ha elkövetkeztek az őszi sarak, kiköpött az ablakon, jövőre úgy sem látja már ezt az életúnt tájat; ha köhögés kínozta álmatlan éjjeleken, könnyedén vette a dolgot, mert nemsokára a legjelesebb orvosok gondjaira bízhatja -124- magát; ha megsértették, kezét dörzsölgette azon nagyszerű elégtétel reményében, amely gazdagember korában éri… Csak el kell indulni a kakasos aranyakért, a zizegő bankókért, a zöld asztal kitárt kebellel várja. Ámde sohase tett szert annyi pénzre, hogy Monte-Carlóba mehetett volna, pedig oly alapossággal kidolgozott nyerési szisztémát állított fel, hogy három hét alatt bizonyosan tönkreteszi a bankot. És késő öregségig nem mond le a reményről, hogy valaha gazdag ember lesz. Lehet ilyen bolonddal érintkezni? – kérdezte Szomjas úr és erősen a szemembe nézett.

(Ez az utóbbi bolond szomszéd, ez volt az igazi. Szomjas úr, aki téli időben hosszú leveleket írt Magyarországon mindenkinek, akinek a nevét hallotta, aki nyert, örökölt vagy egyéb szerencsét csinált s felszólította a társulásra a montecarlói bank megdöntéséhez. Még a szegény Juliska is őrizgetett egy felhívást, amelyben Szomjas úr a környéken részvénytársaságot óhajtott szervezni.)

Természetesen: érdeklődtem a csalhatatlan szisztéma iránt… És néhány nap mulva megismerkedtem Saroltával, akinek olyan hosszú haja volt, mint Csillag Annának.

– Én szisztémámat a montecarlói temetőben kezdtem felállítgatni, még pedig a sírköveken található évszámokból. Tulajdonképpen holt játékosok helyett játszottam – kezdte Szomjas úr egy őszi délutánon a szélmalomnál, midőn a malomkövön ült és sétapálcájával, amely éppen olyan öreg bot volt, mint az ilyen tavaszmult embereké szokott lenni, különböző vonalakat és köröket vont a nedves földre.

– Folytattam a játékot a halottak helyett, -125- ott, ahol azok abbahagyták. Akik öngyilkosok lettek, mert nem volt elég kitartásuk a szisztéma végigjátszásához. Akik meggondolták a dolgot és új haditervet eszeltek ki. Akik tönkrementek a hadiállás befejezése előtt. Akik elveszítették a fejüket, a szívüket… Azok helyett játszottam én tovább. Ott feküsznek ők a nizzai országút mentén a ciprusszal és szomorú fákkal bőven beültetett temetőben, közel a játékasztalhoz, mintha darab időre pihenni jöttek volna ki a klub forró levegőjéből. És annyi magyar ember fekszik ebben a temetőben, hogy kitelne belőlük az egész közigazgatás. Szépen hangzó, szaloniasan pengő, hitelképes magyar nevek olvashatók fejfákon, amely neveket itthon az ősök a történelembe írtak, de az unokákból hiányzott az elődök erélye, nem tudták keresztülvinni akaratukat. És ezeknek a félbenhagyott szisztémáknak a megjátszására vállalkoztam én. Ők, szegények, csak a szisztémáknak a fele-útjáig tudtak előrejutni, – amint a kaliforniai aranytermő hegyek között is találnak a bányászok emberi csontvázakat, akik ugyan a helyes úton indultak neki az útnak, de közben felmondott az akaratuk. A szisztéma hátralévő része terem aranyat annak, aki megjátssza. Többet nem mondhatok uram, tervemről. Azt hiszem, így is többet árultam el, mint amennyit szabad.

– Nagyon egyszerű volt a dolog, – felelt Szomjas úr, pontot téve a földre pálcájával. – Életemben annyit imádkoztam hiába a keresztény Istenhez, hogy Monte-Carlóba érve elhatároztam: szisztémát változtatok. A nizzai országúton áll egy zsidó imaház. Többnyire zárva van, de néhány frankért előkerül az egyházszolga, aki -126- megnyitja a kaput. Ide tértem be és megbeszéltem Adonaijal az ügyemet. Te, zsidó isten, mondtam neki, most mutasd meg, hogy mit tudsz. Igaz, hogy régi keresztény családból származom, de csodatetteidnek nem lesz hangosabb hirdetője, mint én, ha segítsz rajtam. Adonai meghallgatott és tanácsot adott. De, kérem, mindezt csak önnek mondtam el, mert az első perctől kezdve szokatlan bizalmat előlegeztem önnek. Megfelel-e bizalmamnak, az később válik el.

Őszi délután Szomjas úr házában ültünk, abban a szobában, amelynek fala tele volt írva mindenféle számokkal. Még a pókhálók alatt is számjegyek látszottak vastag ceruzavonásokkal. Egy élet álma volt felírva a meszelt falakra… Odakünn csorgott az eső, mint a halottak sírjaiban, akiknek tudományával Szomjas úr saját életét óhajtja megjavítani.

– Itt van a központi erő, – mutatott Szomjas úr a falakra. – Mindnyájan tudjuk, hogy egy központi erő tartja fenn a világot, a csillagrendszert, a napot, az üstökösöket és pályáján a Földet. Nos, az én központi erőm ebben a szobában van. Innen merítem majd a lendületet, amellyel üstökösként kilódulok helyemből és diadalmasan bejárom a pályát, a hulló csillagok pályáját.

Szomjas úr megigazította a cvikkert és egy sarokból kis rulett-gépet vett elő a megfelelő táblázattal.

– Igaz, hogy ez csak gyermekjáték, nem közelíti meg az igazi nagy gépek munkáját, amint a veréb repülése a griffmadárét. Ámde e gépecskén is tapasztalhatjuk a játék örök törvényeit. Megsúgom önnek, hogy a montecarlói gépek sem tökéletesek. Pontosan mutatják az eredmények, mikor -127- dobta ideges kéz a golyót, mikor volt álmatlan éjszakája a krupiernak, mikor csalta meg a kedvese… Arról nem is szólok, hogy a legfinomabb gépek is megérzik például az esős időjárást.

Szomjas úr kiteregette a szerencse-mappát, amelyen számok és színek jelölték millió ember gondolatát… Megpörgette a masinát.

– Válasszon magának szisztémát, uram. Ott van például az ablak mellett: a Nagy-Garcia-elmélet. Kezdő játékosoknak igen bevált módszer. Én korrektül játszom, nem úgy, mint egy bizonyos szomszédom, aki szép nejét ültette mindig a partnere mellé, mikor kártyázott. Tehet kisebb-nagyobb készpénztételeket, én majd feljegyzem, hogy mennyivel tartozik önnek a bank.

– Talán mindjárt abba a nagyszabású játéktervbe óhajt fogni, uracskám, amelyet a nagy Sántha, a Nemzeti Színház nyugalmazott tagja talált fel? – kérdezte gúnyosan Szomjas úr. – Sántha határozottan megírta nekem, hogy elmélete nem való kezdő játékosoknak.

– Ön úgy látszik, nem becsüli a játékot semmire? Csalódtam volna önben?

Sötét haraggal nézett maga elé és unottan pörgette a golyót. Összepakolta gépezetét és káromkodást elnyelve, visszaült helyére.

Már esteledett odakint, a felhők a kis ablakokra -128- könyököltek, a bokrok úgy remegtek a tájon, mint ázott vándorlók.

Óvatosan kinyitotta a rozoga ajtót, a sötét pitvaron kibotorkált és a sárban, alkonyatban cuppogva, megkerülte a házat. Egy zöld zsalugáteres ablak nyílott ott a búskomoly szilvafákra. Az ablak tárva volt. Két fehér leánykar nyúlott ki és átölelve tartott egy férfit, aki az eresz alatt állott. Nyúlánk, magos ember volt az idegen, a fejét nem láthattam mindjárt, mert az odabent volt az ablakban és bizonyára jól érezte magát.

Az idegen megrettenve bontakozott ki az ölelő karokból. Felénk fordult az alkonyatban.

S ekkor, talán először életemben gondoltam, hogy megbolondultam. Én álltam ott az ablak előtt. Csakhogy: mintha tíz évvel előbbi alakomat öltöttem volna magamra. Én néztem szembe Szomjas úrral… Én vontam vállat ama gőgös közönnyel, amit bizonyára gyűlöltek rajtam az emberek; és most gyűlöltem én is az idegent vakmerő elbizakodottságáért… Én intettem búcsút az ablaknak és én mentem el siető, inkább várakozó léptekkel a szilvafák alatt, arra, ahol rés volt a nádaskerítésen, kutyának és szeretőnek való rés.

Szomjas úr dühtől kipirulva hajította a légycsapót az idegen után, aki erre nyomban eltűnt, a zsalugáter két szárnya bezáródott, mintha szél hajtotta volna be.

– Mit tett ön velem? – kérdezte fojtott hangon. – Hát olyan embernek néz engem, aki elviseli -129- a megszégyenítést? Távozzék uram, amíg nem feledkezem meg magamról. A vendégszeretet határa véget ért.

Ezen az estén mélyen elgondolkozva mentem haza. A szélmalom mellett úgy álltak a hervadt, nedves fák, mint álruhás kísértetek, amelyek az éjféli órát várják.

Éjjel nyugtalanul forgolódtam ágyamban, nem bírtam elfelejteni azt a mély, duruzsoló hangot, amelyet először hallottunk Szomjas úr szobájában, amikor odakünn megállott az eső csorgása. Ez a hang (most már világosan emlékszem) olyan volt, mint a flóta hangja, amelyet nagy messziségből hallunk; mintha Virágh Aladár fujdogálná ifjúkoromban a sóstói erdőn kedvenc dalát fuvoláján: Elmerengek sötét éjjel… Ez a hang szállott be a kéményen, amelyről megtudtuk, hogy idegen jár a ház körül. Az orvvadász a kert alatt, aki a ház leányát akarja elrabolni.

Aztán az a megdöbbentő hasonlóság, amely az udvarló és köztem volt! Talán elvesztem valahol ezen a tájon, amidőn tíz év előtt utoljára jártam erre? Talán egy másik ember élt a messzi idegen városban, akiről csak hittem, hogy én vagyok? Az igazi lényem itt maradt a Nyírségben, fűzfák, nyírfák, búskomoly tájak és nádasok között; az nem mozdult el a kertek alatt kanyargó gyalogösvényről, a szilvafák hamvas árnyékai alól, a nádból vert kerítések alatt mendegélt és együtt fütyörészett a széllel?… S ugyanezért nem öregedett meg olyan gyorsan, mert újholdkor nem nézett a háta mögé, beszélgetett a vadvizekkel, a sunyin lappangó őszökkel, napraforgó magját rágta és együtt repdesett lelke a gondtalan, vidám seregélyekével?… Itt maradt a szívébe nőtt tájakon, -130- mélázó őszökben, érzelmes kertekben, dalokra emlékeztető lugasokban, igénytelen életet prédikáló borházakban, hosszú estéjű falusi portákon, a temetőkben pihenő öregek körül… Igen, ő az, aki megmaradt azok mellett, akik szerették és nem keresett új, mulékony pásztortüzeket a messziségbe, nem futott hidegfényű lidércek után, eldugta a fejét a párna alá, mint a vadmadár szárnya alá, midőn éjjel nagyravágyó gondolatok látogatták meg, keresztet vetett, ha a boszorkány hivogatását hallotta a kukoricás sóhajtozásában, megtartotta a virágvasárnapokat és a szüreteket, az éjszakai nyugodalmakat és a bőjtöket, a régi erkölcsöket és szívhangokat…

Most már végre viszontláttam őt, aki nem felejtett el ősöket, nőket, érzelmeket tisztelni, kutyát és lovat szeretni, nedves mezőkhöz ragaszkodni a szülőföld szerelmével, az álmodozás zsákjába bujtatni a nyugtalanság malacait, egyszerű madárhangba elképzelni azt, amit a messzi nagyvilág üdvként kínál…

Igen, ilyen volt ő, szelíd és dacos, bátor a veszedelemben és erőtlen a melankóliában, önfeláldozó a szerelemben és mámoros a barátságtól. Kerítéseken járó, napi járóföldet gyalogoló, virrasztó és hűséges. Nem volt neki semmi sem lehetetlen, ha szíve megtelt érzelemmel.

S egyszerre éreztem, hogy hívnak, várnak, nyitott szemmel virrasztva gondolnak rám valahol. Két leánykar simogatását éreztem az arcomon, a keblemen, a szívemen, hogy szinte könnyes lett a szemem. Talán sohasem érzett szerelem ébredt fel bennem a leány iránt, akit csak karjaiban láttam a régi ház zöld zsalugáterei között. Ő engem vár, engem szeret, a másik, a fiatalember csak egy fantóm volt, aki nekem az utat megmutatta -131- a szerelemhez, amelyre úgy vágyakoztam, mint a szomjúság.

Én vagyok az, akit ez a leány szeret és a délutáni jelenés csupán varázslat volt, amint a délibábban meglátjuk néha a városokat, ahová kívánkozunk.

Régen nem érzett könnyedséggel öltözködtem fel és nesztelenül hagytam el Juliska házát. És meg voltam győződve arról, hogy e szerelmi kirándulásomon láthatatlan vagyok, sérthetetlen vagyok, veszélytelen vagyok, – amint az már a szerelmesek szokása, amint kacskaringós útjaikra elindulnak.

Az őszi éjszaka félelmei elmaradoztak mellőlem, mint a por hull le a kocsikerékről. A hervadt fák között a tájról régen elszállott madarak hangjai játszottak bújósdit. A madárijesztő, mint egy helyeslő jóbarát állott a hold félsarlója alatt. A száraz napraforgók megannyi őrök az út mentén, akik reám vigyáznak, hogy bajom ne essen. A vén szélmalom elbujtatta üres, nagy fejét a ködben, amely még a magosban repült. Szomjas úr kis háza úgy lapult meg a homályban, mint a boldogság fészke. – Csak emlékezzetek, öregek, nem így volt mindez, amikor meglepett a szerelem, hogy tőle nem szabadulhatok? Mikor a sarkotokat összeveri valami dal vagy zene, amelynek eredetét nem tudjátok?… Mikor behúnyt szemmel mentek a meredélyeken, mint a holdkórosok?

Manapság már nem tudnék nappal sem eltalálni ahhoz a réshez, amely a nádkerítésen található. A szilvafák galyai lesodornák a kalapomat és a kezem bátortalanul lehanyatlana, mielőtt megkopogtatnám az ablakot. Ámde nem így volt akkor, a nedvességtől párolgó őszi éjjelen, amikor -132- a félhold elfátyolozott tekintete biztatóan nézegetett alá mindazokra, akik az utat járták, lidércekre, vándorlegényekre és szerelmesekre.

Kopogtatásomra oly gyorsan nyílott a zsalugáter, mintha valaki már nagyon régen állott volna mögötte dobogó szívére szorított kézzel.

– Én szerelmesem, – mondta egy holdvilágos hang és kinyúlott a kis lányka, oly enyhén, mint a szellő.

Csókok érték arcomat, amelyek tetőtől talpig megráztak. Hajzat símult homlokomhoz, oly finom, amilyent csak álmában érez az ember. Hangok suhogtak be szájamba, fülembe, mint édesded vizek, amelyektől örök életet nyerünk. Gyöngéd, gondtalan, önfeláldozó ifjúság borult a vállamra, mint a mesebeli selyemszűr, amelyben többé nem fázik meg senki. Leányillat lengett körül, amely illatát a leányoknak akkor érezzük, mikor még ártatlanok vagyunk. Simogatások értek, amellyel a végre megérkezett postagalambot szokás simogatni. Szavakat hallottam, amelyekről már elfelejtettem azt is, hogy a szótárban előfordulnak. Úgy pihegett a boldogság karjaimban, mint pelyhes madárka lélegzik. Dombocskák között vezetett utam, mint a boldog utazóé, aki dalra zendül. Hosszú csókot kaptam emlékbe, hogy az anyajegyként felejthetetlen maradjon szájamon. Kis derekat öleltem, amely oly hajlékony volt, mint a tavaszi fák törzse. Mozdulatok, amelyek a tündérek hintázására emlékeztetnek a harmatos virágokon; sóhajtások, amelyek a völgyekből szállnak fel tavaszi reggeleken: önfeláldozó hangok, amelyek oly üdvösségesek, mint a csodatévő kápolnák csengetyűi jöttek el velem emlékbe.

Szomjas úr, mint afféle bolond ember, teljesen -133- mezítelenül rohant a ház körül. A szélmalomnál, a mogyorófabokrok mellett megállított egy kéz. A fiú, – György kapaszkodott a karomba, mint egy vadmacska.

– Ugy-e onnan jön? – lihegte kíntól, gyötrelemtől fuldokolva, mintha kígyó marta volna meg.

A félhold a szélmalom tetején állott. A hajnal várakozásteljes csendje üldögélt a csillagok szemében, a gyalogösvény lélegzetvételében.

– Azt szereti, akit én szeretek, – vergődött a fiú, mintha dárda fúrta volna át a mellét és nem leli helyét végtelen fájdalmában.

S ezután reggelig sétáltunk karonfogva az országutakon, a gyalogösvényeken. Megbeszéltük jövendő életünket. Megbeszéltük Juliskát, akit a fiú soha el nem hagy. Még a bolondos Ónodi-kisasszonyokról is volt néhány szavunk. Férfiak módjára társalogtunk komoly gazdasági dolgokról. A házat tavasszal rendbe kell hozatni egy jó kőművessel. A tavaszi vetést korán kezdjük. A leányról, ott a messzi elmaradó házban, többé szó sem volt.

– Tudnád-e a tücsköt utánozni? – kérdeztem a fiamat, amidőn a napraforgók alatt megállottunk és magot szedtünk a tányérokból.

Összeölelkezve mentünk haza az úton. Juliska könnyes szemmel jött elénk és átkarolt mindkettőnket, mint egy szegény, hervadt karó áll a rózsafák mellett és egyenesen tartja őket. -134-

Piros abrosszal, kék asztalkendővel terítünk a nagydiófa alatt, mert egyike volt a reggel ama fénylő őszi reggeleknek, midőn a tokaji hegy illata érzik a Nyírségen. Rántottát ettünk, piros bort nevetve ittunk és olyan jókedvünk kerekedett, mintha hosszú-hosszú utazás után végre megtaláltuk volna egymást.

Aztán nemsokára elutaztam s búcsút vettem életem ezen évszakától is, mint annyi mindent, elhagytam és elfelejtettem, ami az életben történt velem.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK N. N. (EGY SZERELEM-GYERMEK): REGÉNYKE ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke

N. N.

A tücsök volt a dajkám.

Hol lakott a tücsök?

A tücsök művészete.

A tücsök őszi látogatása.

A kétlábú tücsök.

A szerelmes tücsök.

A tücsök szomorkodik.

A tücsök és az anyja.

Sóvágó tücske.

A téli hajnal csodái.

Az igazi tücsök.

Milyen a lyuk?

Az öreg csősz véleménye a tücsök apjáról.

Egy öreg búcsús-ember tanácsa.

A régi szélmalom tücske.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE