The Project Gutenberg eBook of Zord idő (2. kötet) by Zsigmond Kemény

A börtön csendes álommal ajándékozta meg vendégeit; de a királyi palota e részben fukar volt a legkecsesebb nő iránt, ki két koronát hordott: a szépségét és hatalomét.

Izabella a mult éjjel azért nem aludt, mert fiának a szultán sátorába kellett menni; ma épen azért van ébren, mert fia a sátorból még nem jött vissza.

Szíve mély aggodalmából délután öt órakor meghitt embereinek egyikét drága családi ékszerekkel a török táborban levő lengyel követhez küldé, kéretvén őt, vinné az ajándékot Rusztán basának, Szolimán kedvencz vejének és feleségének Mirmah szultánnőnek s venné rá a magyarok iránt különben sem rossz indulatú basát, hogy a csecsemő királynak mielőbbi visszaküldését sürgesse

Éjjeli egy órakor megérkezett a hintó a csecsemővel, a női személyzettel és a belső tanácsosok és a főrendűek közül Markossal, a legcsekélyebb igényű hivatalnokkal.

Az udvarmesternő merész képzelőtehetségét, melyet a renegát nejének ravasz hitegetései is tápláltak, teljességgel nem elégítette ki sem a szultán -2- sátorának fénye, sem bőkezűségének mértéke. A keleti bibort és szöveteket sokkal szebbeknek, a keleti fényűzést és pazarlást sokkal általánosabbnak s a keleti gyémántokat sokkal nagyobbaknak hitte, mint a minőknek találta, kivált a szultántól nyert ajándékoknál. Épen azt szerette volna a királynénak bebizonyítani, hogy a madridi udvar egyetlen termében több látnivaló van, mint a császári sátorban és V. Károly nemcsak az illem szabályaiban, de a katonai erényekben is mestere lehetne Szolimánnak, kinek gyalogsága egyenes sort sem tud formálni, lovassága pedig apró lovakon nyargal szanaszét; épen azt akarta említeni, hogy az ebéd is leginkább juhhusból és rizsből állott, a nagy ezüst kannákban csupa víz vala s azon ötágú villával kellett enni, melyet az ember nem hagyhat el magától, ha feledékeny is; aztán berekesztésként, épen azt akarta megjegyezni, hogy Bajazid herczegfi Zsigmondot úgy csókolta meg, mintha harapna s hogy az asszonyok nadrágot viselnek s arczaik helyett körmeiket és szemöldeiket festik: de fájdalom! a királyné miután gyermekén szemeit legeltette, könnyezni kezdett s a szokás ellenére a szegény udvarmesternőt még szóhoz jutni sem engedte. Tudakolás és fecsegés helyett összeszedette a legszebb kelméket, miket csak valaha a külföldi udvaroktól kapott, előhozatta a fegyvertárból a legértékesebb dísz- és emlékfegyvereket, melyek annyi dúlás közt még el nem pusztúltak, kivéteté a szekrényekből ara-pártáján kívül a többi drága ékszereket s midőn egy csoport basa és háremhölgy -3- számára fejedelmi ajándék volt egybehordva, érzékeny, de tapintatos és nyomatékkal teljes latin levelet írt a szultánhoz, melyben tanácsosai visszaküldését kivánta s a veszélyeket rajzolá, melyeknek az ország ki volna téve, ha a szultán igéreteibe vetett hit egyszerre megszünvén, a török véduralom gyűlöltebbé válnék a meghódíttatás és szolgaság legmegalázóbb nemeinél is.

E levél átadását, valamint az ajándékok kézbesítését Markosra bízta, ki korán reggel volt elindulandó.

Eddig azt mondhatták, hogy politikájok a körülmények teljes ismeretére támaszkodik és biztos alapú s ennélfogva a királynénak a mindent koronázó sikerért föl kell áldoznia nemcsak nézeteit, hanem érdekeit is.

A királyné ezért belső elégtételt érezhetett volna, mert ő a közelgő válságot előre látta és sokszor megjósolá.

Heves nő lévén, nemcsak gyakran neheztelt tanácsosaira, hanem bosszúvágygyal is telve volt, kivált Martinuzzi ellen. Azonban most, midőn zsarnokai bukását a haza nagy veszélye követte volna, nem tapasztalt keblében más érzést a szánalmon és segítési vágyon kívül.

Eddig gyakran mondá, hogy minden vércseppje lengyel és olasz s hogy a ráerőszakolt uralkodást -4- a száműzetés egy nemének tartja; most azonban mélyen érzé a viszony erejét, mely a magyar hazához kapcsolja, érzé a szeretetet e véráztatott föld iránt s kezde becset tulajdonítani még a trónnak is, melyről lelépni hőbb óhajtásai közé tartozott.

Mi alakította kedélyét így át? talán csak nem az a könnycsepp, melyet a tegnap éji értekezlet alatt Frangepán Orbán szemében látott?

Turgovics Miklós, Buda város főbírája, nem tudta megmondani, hogy miért van a török táborban. Néha fogolynak képzelte magát: de a szomorú helyzetet meg látszott czáfolni az a tény, hogy míg az országtanácsosok és főurak fegyveres őrizettel vétettek körül, neki szabadon lehetett kimenni sátorából. Máskor hinni akarta, hogy ő szabad, de ezen édes reményt megint hamar eloszlatta a tapasztalat, mely, midőn sátorától messzebb akarna menni, valami janicsár vagy spahi alakjában előlépett s visszakergeté a tábor központján bizonyos szűk területre, melyből, mint megbűvölt az elébe írt varázskörből, sehogy sem bírt kimenekedni.

A csecsemő király visszautazása utáni reggel azonban a rejtelmes homály, mely Turgovics helyzetét körülfogta, oszlani kezdett, mint midőn végre a sűrű ködön egy sugár tör át. Vajon e sugár a megtért szerencse napjának hajnalpírjából, vagy alkonyának utolsó csillámából tévedt-e hozzá – elhatározni nehéz volt. -5-

A csauz tudniillik reggel hat órakor sátorába lépve mondá: – A kegyelem mindig buzgó forrása szétáradott a te városodra is, oh kadi! A hatalmas padisah megkegyelmezett azon raboknak és rabnőknek, kik a német tábornokkal szőtt czimboráskodás miatt mint bűnösök vagy túszok a mi táborunkba küldettek.

– No tehát megvigasztalhatom Bornemiszát is, kinek nejét és leányát György frater ide hurczoltatta, gondolá Turgovics s gyorsan kezdett öltözni. Ha elvesztettem vagyonomat, legalább szabad vagyok és láthatom feleségemet s két kedves gyermekemet. A fecske, ha elrontják fészkét, újra építi. Iparkodom s megint vagyonossá leszek. Mint fog örvendeni az én kedves nőm, látom az elragadtatás könnyeit szemében.

Körülbelül ezeket gondolta Turgovics, míg szájával így szólott: – Nagy a világhódító szultán kegyelme s kiapadhatatlan, mint a tenger. Legyen Allah irgalma is oly mérhetetlen és határnélküli iránta.

A csauz hallgatott, várván, míg öltözködését Turgovics tovább folytatá, s azután így szólott: – A szultán kegyelme nagy és béketűrése hosszú ugyan mint az üstökös serénye; de a te eszed, érdemes kadi! oly rövid, mint a kutya elvágott farka.

– Mert felöltél magadra egy mellértes dolmányt, melynek színe nem jól választott, s melyen hiányzik az arany zsinór és ékkő. Öved ruhaszekrényedben -6- maradt, nem is említve süvegeden a kócsag-forgót, közepén a nagy smaragddal.

– Oh csauzom! az én kedves nőm szebbnek tartja ezen egyszerű dolmányt, ha rajtam látja, mint máson a királyi bíbort. Övem az ő átölelő karjai lesznek s ha szemembe tekint, nem fogja meglátni, hogy süveg forgóján kavics van-e vagy drágakő.

– Bölcs kadim! honnan tudod, hogy nőd ez életben valaha téged látni, s ha látand, örvendeni fog rajta?

– Hiszen te mondád, hogy szabadok vagyunk, – szólt Turgovics megütközéssel.

– Rólad nem beszéltem, kadi. Te öltözzél fényes ruhába, állj a táborpiacz közepére, várd, hogy mi történik ott veled.

Ezzel a csauz távozott, de a mint a sátorfüggönyt kinyitá, Turgovics két felállított őrt látott.

– Veszve vagyok! engem szemeltek ki áldozatul, s díszruhában kivánják, hogy meghaljak, – sóhajtá Turgovics, s dermesztő hideg nyargalt át teste minden ízén.

Itt voltak felállítva a Buda ostroma alatt a vezérek által a szultánnak ajándékozott foglyok, fegyveres janicsároktól körülfogva.

Turgovicsnak az anatoli basa mellett, ki mint látszott, parancsnoki szerepet visz, kellett helyet foglalnia.

– Hányjátok kardra e hitvány gyaurokat – szólt a basa a foglyokra mutatva, s elkezdődött az -7- irtózatos mészárlás az «allah!» kiáltásával, a sebesültek jajgatásával, a haldoklók nyöszörgésével, az elmetszett tagokkal, a gyilkosok bősz és a legyilkoltak szívszaggató arczkifejezésével, a földet megáztató s a vert sebekből messze kifecskendő vérrel. Néhány csepp Turgovics ruhájára, és egy égető, letörölhetetlen, az ő sápadt arczára esett.

A végrehajtott munka után a janicsárok fele a holtakat takarítá el, másik fele sorakozott.

Az anatoli basa magyarúl mondá: – A budai biró lépjen a sort formált janicsárok élére, vezesse őket a várba, s foglalja el számokra azt a szultán nevében. A janicsár aga a városbiró baloldalán megy vele.

Turgovics előbb megkisérté, hogy látja-e a janicsárokat? S csakugyan látott holmi phantastikus alakokat, mintha lebegnének megnyujtva, megrövidítve, foszlányokká osztva magokat. Aztán megkísértette: vajon mozognak-e lábai? S úgy találta, hogy mereven és előre lépnek, de mintha fából volnának készítve. Nagy mesterség volt figyelemmel kilesnie: vajjon a lábmozgatás vakmerész próbája közt, feje elő vagy hátra akar-e esni? azonban rendre sikerült az egyensúlyozást kitalálni. S ő valóban ment Buda felé, s ez nem lehetett csalódás, nem az érzékek káprázolása, nem a forró láz álma,… nem, az száraz és elvitathatlan tény volt. Mintha ittas volna, hozzá közelítettek a házak… azonban csalhatatlanul ő ment azok felé. Néha úgy rémlett, mintha a magas épületek levették volna fedeleiket, mint szokta az ember fejéről -8- kalapját, ha nevezetes férfiúval találkozik; azonban Turgovics utóbb ennek is ellenkezőjéről győződött meg, tapasztalván, hogy az út fordulatai miatt tűnik el némely ház teteje. Az ő vizsgáló elméje, fájdalom! mindinkább kezdé jogait visszanyerni, mind gyérebbé lettek a tünetek, mind sivárabbá a való. Már nem kétkedett többé, hogy az emberek előle nyargalnak, zárják be kapuikat, és az ablakon véletlenűl kitekintő arczok őt látva válnak kővé. Még csak egy visiója volt, midőn a viziváros kapujának első lépcsőjére tette lábát, felesége halottas ágyban feküdt, kezét görcsösen szorítva szivéhez, mely egy nagy fájdalom miatt egyszerre megszakadt… Oh, de ez talán még sem puszta látomás, ez a meg nem hamisított való és oly tény, melyről kétkedni semmi tagadó bölcselet nem tud.

Turgovicsnak egy könny hullott ki szeméből, s arcza szögletére tévedve lemosott valamit azon vércseppből, mely vitriolként égette, midőn a török őt eszközévé avatá.

Turgovics Miklóstól vezetve, felmentek a janicsárok Budavárba, a vizivárosi kaputól a Szent-György teréig, hol hozzájok csatlakozának a Budára tegnap csak mulatni indult bajtársak is. Néhány percz mulva deli arab ménen s fényes törzstiszteitől kisérve megjelent az anatoli basa, a renegát Szolimán is. Ez Turgovicstól a szultán nevében átveszi a várost; midőn aztán a basa magasra -9- emelvén a nagyúr zászlóját, janicsáraival minden utczát és kaput megszállat. S most egyszerre az utczákon kikiáltatik, hogy valaki a városban van, nemes, katona eltakarodjék. Estig végrehajtatott a parancs, s a meglepetett, vezérek nélkül bolygó őrség tétlenül nézte az ármányt. Most két sátor emelkedik a Szent-György téren; egyik Szolimán basáé, a másik a janicsár agáé.

A következő nap kihirdettetett, hogy a polgárok s a köznép fegyvereiket, bárminemüek legyenek, még a késeket is, fejök és jószágok vesztése alatt a Szent-György terére hozzák. A városi nép a szerint cselekedett. Izabellát fölhívta a janicsár aga, nyitná meg a királyi várlak kapuit Szolimán hadai előtt. A várlak a szultáné, válaszolá Izabella, kérve az agát, csak addig ne eresztene be senkit, míg belőle ki nem költözik.

A janicsárok egy álló hétig az utczán tanyáztak, s a lakosoknak meghagyatott, húznák meg magokat házaikban. Az anatoli basa ugyanis zendüléstől tartott, mely a féltett kincset megint kiüthetné kezéből. Még utóbb is, midőn úr szabású, nemes vagy szolgáló embert láttak az utczákon a janicsárok, nyomban kiűzték a városból, melyben csak polgárt, pórt és zsidót akartak tűrni.

A nándorfehérvári basa s az Izabellától elpártolt s most Szolimán császár táborába hurczolt erdélyi vajda, Majláth, régibb feladásaiból a török országnagyok még nem szüntek meg azon gyanút táplálni, hogy György frater, bár nyiltan a magyar-török szövetségnek nagy barátja, titkon muzulmán -10- foglyokat sanyargat az állam börtöneiben. Ennélfogva az anatoli basa rendeletet kapott a budai fogházak feltörésére. Berontottak tehát a janicsárok a várpalota földalatti tömlöczébe, hol várakozásuk ellenére egyetlen török sem vala elzárva. Ezen kedvetlen tapasztalás boszantá a basát.

A porkoláb reszkető kezekkel nyitogatta a vaspántos ajtókat; de sehol egy láb török sem vala fölfedezhető.

– S nincs több fogház? – kérdé egy janicsár tiszt, ki két nappal előbb az Ötvös-utczában figyelmezteté renegát tizedesét, hogy szemen tartsa Barnabás diákot.

– Hogy merészelsz hazudni, gyaur? mintha nem kisértem volna tegnapelőtt a városházig néhány lázítót, kik korcsmákban izgattak a világhódító szultán ellen fegyveres fölkelésre.

– Van ugyan, de nem az igazi börtönben, három letartóztatott úr; de a kiket csak a közzavar miatt feledtünk ott, mert ma délben már szabadon kellett volna bocsátanunk.

Tizenkét janicsár fegyver közé fogva vezette el Elemért, Barnabást és a külváros legelőrelátóbb politikusát, János diákot.

– Érdekessé kezd válni e kaland, – szólt Elemér azon nyugalommal, mely a veszélyek közt sajátja volt.

Barnabás diák szemei vadul forogtak, mintha ökölre akarná hívni a sorsot, mely kajánúl vetett ismét tőrt vagy az emelkedés vagy a bosszú elébe.

– Talán a szultán ő felsége katonái nem élnek azon balhiedelemben, mintha a magyar nemes fölött nekik törvényes biráskodási joguk volna? – kérdé és sóhajtá János diák nagy rettegéstől környezve.

A sátorba bement janicsár tiszt helyett kijött egy óriás szerecsen, hanzsárral övében s idomtalan termetéhez nem illő fürge mozdulatokkal.

Tetőtől talpig megnézte Elemért, s nógatta fejét, mi helybenhagyást jelentett.

Barnabás röffenő hangot adott száján, s arcza inkább dühöt, mint félelmet fejezett ki.

Az óriás pedig valódi kéjjel legelteté szemeit a visszatetsző alakú, de erős alkotású Barnabáson, s ismét nógatá fejét.

Midőn pedig János diákhoz ért, látván, hogy az rövid is, vékony is, sovány is, tapsolt kezével.

Erre a rabkisérő janicsárok közűl egy nyakon ragadta János diákot, s lábát hátuljával oly erős érintkezésbe hozta, hogy a szegény előrelátó politikus bukfenczet vetve a földre esett, honnan halkan -12- fölemelte fejét s körülnézett, mintha kérdené: látták-e ezt elégséges és szavabevehető tanuk, s miután, fájdalom, a nép bezárkózva vala, s a janicsárok hittel pecsételt vallomásaira sem sokat építhetett, nagy hirtelen fölszedve magát, s fövegét is ott feledve, hihetetlen gyorsasággal nyargalt ki a vizi kapun s meg sem állott saját lakásáig, hol rögtön magára zárta az ajtót.

Másnap a diván arról tanácskozott: mit kelljen tenni a királynéval, annak fiával, s az őrizet alá helyezett urakkal. Az anatoli basának az volt véleménye, hogy mindnyájan Konstantinápolyba küldessenek s az ország egy Budán hagyandó basa kormánya alá tétessék. A belgrádi kormányzó ellenben méltatlannak mondá egy siró asszony kedvéért s védelmére minduntalan költséges hadjáratot intézni: küldje vissza a szultán a királynét atyjához Lengyelországba; a királyúrfit neveltesse Konstantinápolyban; az urakat ölesse meg, váraikat foglalja el, s az országot tegye török tartománynyá.

– Hát a szultánt, ki a királynénak és János király trónutódjának védelmet, pártfogást igért, szószegéssel vádolhassák-e a keresztyének? – mondá Rusztán basa, kinél a királyné ajándékai által megnyert Mirmah szultánnőnek közbenjárása sem maradt hatás nélkül. -13-

A padisah vejének véleményét felkarolta néhány a többinél szelidebb indulatú, s Izabellától lekötelezett basa.

S meg kell vallani, hogy a csauz-basa is, ki szavazattal nem, de annál jelentékenyebb befolyással bírt, s ki Izabella szépségének a rajongásig volt bámulója, minden követ megmozdított a paradicsom huriinál is tökéletesebb alakú lény megmentésére.

Szolimán császár, ki elébe a diván megoszló véleménye fölterjesztetett, vejének tanácsára hajlott, s kimondá akaratját, hogy Budavár s a Duna melletti vidék a Tiszáig török tartománynyá legyen; a királyné fiával és annak gyámjaival Lippára költözzék, s a Tiszán túl és Erdélyben uralkodjék; Török Bálint pedig, minthogy a míg Ferdinánd pártján volt, sok kárt tőn a töröknek, Konstantinápolyba fogságba vitessék; Werbőczi Budán maradjon, mint az új török tartomány főbírája.

Ezzel György frater s a többi urak, Török Bálintot kivéve, szabadon bocsáttattak, meghagyatván nekik, hogy a királynéval Lippára vonuljanak. A csauz-basa Izabellához küldetett, hogy megvigye neki az aranyos és kék betükkel arab nyelven írt okiratot, melyben a szultán esküvel igérte, hogy a királynét és fiát kijelelt országában védendi, s mihelyt ez nagykorúvá nő, neki Budát is visszaadja.

Az anatoli basa Szolimán pedig budai főbasává neveztetett ki, s hatalma alá rendeltetett az egész új tartomány. -14-

A kereskedő, kinek gazdag árúkkal terhelt hajói, melyektől házának fénye s nevének hitele függ, a tengervihar áldozatául estek, még vígasztalhatja magát azzal, hogy szegénysége és hitelvesztett neve a véletlen műve és az igazságos birák által bűnül nem rovathatik föl.

De a tönkre jutott államférfiak, kik ellen saját politikájok iránya lép föl, s kik épen a győzedelemben találják bukásukat, hasztalan remélnek elnézést akár a közvélemény, akár a történelem törvényszéke előtt; mert a mit mentségül hozhatnak föl, hogy ők ezt nem gondolták volna, s hogy a véletlen fordulattól meg vannak lepetve, tehetetlenségöket és botor elbizottságukat még élesebben tüntetné föl.

A szultán sátorából hazatért tanácsosok néhány nap alatt évek szenvedésein estek át, s bármiben kerestek volna vigasztalást vagy mentséget, s álokoskodásaiknak bármint hitt volna a közönség, az önbecsülésből, befolyásuk mértéke szerint, kellett veszteniök.

Petrovics duzzogott, György frater sötét és zárkozó vala, Werbőczi István pedig meggörbedt, és szemlátomást vénebbé lett.

De az iszonyu esemény a három vezéregyéniség kedélyhangulatát, a közös bukás mellett is, egészen másként hatotta át.

Petrovics oly formán neheztelt, mint fogna most egy kormányzó tábornok, ha elkövetett vétségért -15- fontos állomásról csekélyebbre tétetnék át. Szívéből sajnálta ugyan a haza veszedelmét, azonban vigasztalásul gondolta magában, hogy neki soha szakja nem volt a politika, s katonai tekintetben semmi gáncs nem hárulhat rá, mert a török az új tartományt nem fegyverrel, hanem ravaszsággal nyerte. Hogy kipótolhatatlan kár Budavárnak idegen kézre jutása, erről ő, mint hű magyar és okos tábornok nem kétkedett; de ha Ferdinánd foglalta volna el, akkor szintén nem maradt volna az Izabella kezében, s még a magyar katonai dicsőség is új csorbát szenved vala. Mi végre kedves rokonának, a királynénak helyzetét illeti, erre nézve Petrovics bánatát enyhítette az, hogy Erdély és Magyarország a Tiszáig még elég nagy akár egy királyi trón számára, akár pedig arra, hogy a váradi béke kötményei szerint Zápolya magánbirtokaival, s az Izabellának igért többi várakkal és harminczadi jövedelmekkel kicseréltessék.

György barát rejtélyes czéljaira álutakat is kereső, de kimeríthetetlen segélyforrásokkal biró jelleme, azon percztől kezdve, midőn a tanácsosok a divánból kivitetvén, őrizet alá vettettek, romba dőlt politikai tervei helyébe új építményhez fogott. Ha egy földingás tönkre juttatta volna a várost, melyben neki háza volt: ő lenne az első, ki a közbódulás alatt sem vesztve el lélekjelenlétét, a düledékekből kiválasztaná a használható anyagokat, örvendene minden kődarabnak, melylyel a rögtön megkezdett munkásságot folytathatná s az alap letételekor már gyönyörködnék a vörös szalagú -16- koszorúban, melyet a fedél bevégzésével ki fog tűzni. Ha mint tudós harmincz évig dolgozott volna egy munkán, mely a befejezéskor elégne: tüstént asztalához ülne, leírná az első sort, s kettőzött szorgalommal haladva tovább, a szerencse különös kedvezésének tekintené, ha a láng martalékává vált ivek közt találná néhány épebb lapra, melyből egész sorokat irhatna át. Ha a váradi püspökség helyett oly országban öltött vala szerzetes ruhát, melyben az izlám véres harczok közt irtotta ki a keresztyén hitet: ő volna az első, ki az utolsó katholikus vezeklésekor kezébe venné a keresztet, hogy e jel alá az átpártoltak közül visszatérítsen egyet, s midőn a kezdet sikere megtenné hatását, viszont ő volna, ki a katakombákba vonulva apostoli buzgósággal prédikálna, nem rettenve vissza hívei kevés számától, s nem hagyva föl a reménynyel, hogy idővel az egész országban visszaállíttatik a tan, s azon oltár, mely le volt rombolva.

Szent-István koronájának területét egy fő alatt egyesíteni: ez volt törekvése.

Ha a vallási villongások, ha a német birodalom zilált helyzete, s ha a franczia politika iránya nem tette volna aránylag gyengébbé Ferdinándot, mint Zápolyát, kit a nemzeti párt rokonszenve és a török császár véduralma támogatott: akkor György barát csalhatatlanul Ferdinánd részére állott volna.

Így azonban a Zápolya-család ügyét pártolta, s a törököt, melynek védhatalma alatt Magyarországot visszaállítani remélé. – Elhatározott lévén -17- e czélra nézve, nem volt válogatós az eszközökben.

Az álút, a tettetés, a ravaszság, a jól játszott ingadozás bizonyos pontig csak annyi értékkel birtak az ő politikájában, mint e vétkekkel szembetett erények.

Az ó-budai sátorban Szolimán császár levetette álarczát, s a védúrból hódítóvá lett, még pedig az az álnokság oly fegyvereivel, melyeket a maga helyén Martinuzzi sem vetett volna meg.

Midőn tehát ő a szultán eljárását észrevette, azon érzés szállotta meg, a mit jól kifejez, az egyszeri katona fölkiáltása: Törököt fogtam, de visz magával.

Ezen segíteni kell: volt a közvetlen gondolat, mely György barátba fölébredt.

Buda és a Duna-köz idegen kézre jutása a legerősebb akadálya Magyarország egységének, s a török annyira bárgyu soha sem fog lenni, hogy igéretét teljesítve, a megszállt részeket visszaadja a teljes korra jutott Zápolya Zsigmondnak. Tehát le kell a trónról léptetni a Zápolya-családot a váradi szerződés végrehajtása által, s Ferdinándhoz vonva az egész nemzetet, kell Magyarország egységét létesíteni.

Ez volt az új politikai épület, melyet a földingása által ledöntött régi helyébe emelni akart Martinuzzi.

Látni való, hogy mostani, bár mélyen rejtett terve ugyanaz volt, melyért Budavár ostromakor a Ferdinánddal egyezkedni akaró Izabellát bezárással -18- fenyegette, melyért Atádit kivégeztette, Bornemisza házát földúlatta, Turgovicsot megsarczoltatá, s melyért Podmaniczky jónak találtá a szultán ó-budai táborában meg nem jelenni és paraszt ruhában puttonnal hátán Palota várába menekülni.

A mi a harmadik főszereplőnek, Werbőczi Istvánnak érzéseit illeti, azok igen egyszerűek és természetesek voltak. Kedélye össze volt zúzva, mert Szolimánban csalatkozott. Magáról sokat tartva, állhatatosan hitte, hogy az egyész török-magyar politika az ő vállain nyugodott, s ennélfogva a vallott kudarcz kizárólag őt terheli. Szégyellé Izabella színe elé lépni, s még inkább átallta volna e nőnek, ki az eredményt előre megjóslá, valaha tanácsot adni. Elfogadta tehát a György barátja által – ki tőle, mint ideologtól, menekülni akart – adott tanácsot, hogy vállaljon a török tartományban főbíróságot, s miután ott minden egyéb veszve van, tartsa fönn legalább a magánjogot, a magyar perrendszert és igazságszolgáltatást. Werbőczi talpig becsületes ember, s a rajongás határáig vallásos érzésű lévén, új hivatalát egyszersmind vezeklésnek tekintette, melylyel politikai tévedéseiért lakolni kész. E tévedései közé nem számította be a legnagyobbat, hogy a mohácsi veszedelem előtt, népszerűségének hosszú pályája alatt, mint az ország leghatásosabb szónoka és izgatója az elbizottság maszlagával tartotta jól a nemzetet, még pedig oly korszakban, midőn ezt nyomorúságának érzetére és bűnbánó magábaszállásra kellett volna birnia. Ő, mint egyik legkitünőbb történetírónk -19- helyesen jegyzi meg, botor volt elhinni, hogy a nehézkedési súlyt kénye-kedve szerint a nemzet egyik osztályáról a másikra helyezheti, s hogy a kormányt az urak elkerülésével, az urak ellenére első sorban vagy épen kizárólag a nemességgel vitetheti, azon nemességgel, mely politikai erkölcsiség dolgában kevéssel volt tisztesebb az uraknál, s politikai belátás dolgában még valamivel rövidlátóbb volt, mint maga Werbőczi.

A csodálatos hatású szónok és nagy törvénytudós semmi vallásos megdöbbenést nem érzett azon, hogy a mohácsi vész előidézésében egyik főtényező volt; de Buda elfoglalásáért vezekleni akart.

Azt minden rossz következményeivel együtt fölfogta, hogy egy emberben, de azt már átérteni nem volt képes, hogy egy elvben csalódott.

Izabella királyné tanácsosai ily érzésektől áthatva érkeztek Budavárosába, mely már akkor a janicsárok kezében volt, s megaláztatásából csak a félhold hiányzott még.

Ott állott a kereszt a templomok tornyain; de a könnyekbe lábadt szemek máris ingadozni látták, s minden átmenő rettegett, hogy fejére hull.

A várban az útra készülődés nagyban foly; mert a budai basa a szultánt akarja elfogadni s az új birtokos kedvéért sürgeti a réginek kitakarodását. -20-

A királyné mentül érzékenyebben volt sértve, annál több erélylyel intézte a drágább bútoroktól kezdve minden értékesebb, s kivált a művészi becscsel biró tárgyak tovább szállítását.

Kifáradhatatlan volt, mint az ideges nők szoktak lenni ily körülmények közt.

A csekélyebb terjedelmű ország, mely még hatalma alatt volt, megtakarításokat sürgetett a kiadásokban; de Izabella nem akart cselédjeinek elbocsátásával pénzt kimélni.

Legtöbb ellenszenve volt udvarmesternője iránt, ki Martinuzzi által eszközül engedé magát használtatni, s néha majdnem a kém szerepéig sülyedt. Azonban Izabella nagylelkű volt, s maga szólítá föl az udvarmesternőt hivatala folytatására.

E nő megfukarkodott kevés tőkéjén kívül semmire sem támaszkodhatott; mert még egy nemesi várad tulajdonosa is nehezen fogadta volna szolgálatába. De ily tekintet nem tartóztatta vissza attól, hogy a madridi, nápolyi, lissaboni, s minden más udvarok fényéről ne tartson hosszas értekezést; megemlítve, hogy neki roppant egybeköttetései vannak, s hogy Mária II-dik Lajos özvegye, s most Németalföld regensnője többször szólította nénémasszonynak, Eleonora főherczegné pedig tőle tanulta meg a «királynévíz» titkát. Csak midőn eléggé kitünteté, hogy az ő személye mekkora nyereség Izabellára nézve, szállott le azon nyilatkozatra, hogy hűségének bebizonyításául kész ő -21- felsége parancsának engedelmeskedni, s követni fogja királynéját a birodalom legtávolabbi várába is.

– Lehet, hogy az nem lesz vár vagy palota, – szólt méla mosolylyal a királyné.

– Az a város, melyet felséged királyi székhelylyé emel, kétségkívül fényes építményekkel fog birni, – válaszolá hüledezve az udvarmesternő.

E nyilatkozat borzadással tölté el az udvarmesternőt, s a palotahölgyek közé menvén, titokban el is beszélte, hogy a királyné már vagy vályog- vagy faházban fog lakni; de a rémképek, melyek a jövendő ködéből fenyegetőleg tekintettek rá, mégsem birták az udvarmesternői állomástól visszariasztani, akkora volt – mint mondá – hűsége.

Izabella udvarának személyzete közül soknak birtoka most már a török hódoltságba esett és több palotahölgy, kamarás és apród lett volna kénytelen szüleitől, rokonaitól s minden viszonyaitól elszakadni, ha az udvarral tova költözik; de a magas szenvedő iránti részvét és szeretet akkora vala, hogy a férfiak közül, a ki kénytelen volt érdekeit vágyainak föl nem áldozni, oly levertnek mutatkozott, mintha ragaszkodása minden tárgyát egyszerre temetné el, s a következő napok számára a remény helyett csak a visszasovárgás maradna fenn.

Izabella, midőn a haza nagy vesztesége a kőszívűeket is megrendítheté, nem vala oly hiú, hogy az arczvonalokban mélyen fekvő bánatból valamit -22- magának, valamit az elválás közelgő perczének, s a már-már szétszakadt viszonyok sajgásának tulajdonítson: de bár az egymásra következett csapások miatt érzései kifáradtak, s a fájdalmak iránt is kevés fogékonyságot mutattak, mégis lehetetlen volt megindulását titkolnia, midőn palotahölgyei és az egész nőszemélyzet a renegátné vezérlete alatt megjelentek s térdre borulva, könnyező szemekkel kérték: ne taszítaná el őket magától, s vinné el, a hová csak a viszontagságok fogják vezetni.

– Te is kísérni akarsz száműzetésemben? – kérdé a királyné a renegát nejét. Hisz egy szavadtól függ, hogy e márványpalota a tiéd legyen, s hogy a régi királyi udvar zárt kapui föltáruljanak számodra.

– Hogy mernék én, felséges asszonyom, én, a szegény nemes leány ott parancsolgatni, hol felséged, hol a Habsburg Mária és az aragoniai Beatrix lakott? Vagy tán Zsigmond császár palotájába vonuljak, hol nagy Lajos leánya töltötte fényben és bánatban napjait? Nem oly malacz orrára való, mint én, az arany perecz, – szólt a renegát neje könnyezve és nevetve. – Aztán – tevé hozzá csattanósabb hangon – az én férjem élemedett férfi létére is velem versenyzett a nyelvességben s nem hiszem, hogy a mióta elfogták s rendre törökké, basává és szerdárrá tették, sokat szelídült volna. Sem a szeráljt, sem a háremet nem képzelem a jámbor magaviselet iskolájának. S ha ő, ki felségedet üldözé, az által, hogy pogány lett, úgy megjavult is, mintha pogányból -23- keresztelkedett volna ki, ugyan hogy tudnék én békességben élni öt vetélytárssal, kiknek minden körmömre egy kivájni való szemök van? Inkább maradok örökre szalma-özvegy, mint beszegődjem hatodik feleségnek. És vegye azt is felség kegyelmesen szívére, hogy ő budai basa ugyan és sok fegyveresnek parancsol, de ha a szultán vétségből csak akkora zsineget küldene neki, mint az én térdszalagom, már kénytelen volna magát azzal megfojtani. S mi történnék akkor a sok feleséggel? Az új basa még zsákba varratna minket, és minthogy tengerünk nincs, bevettetne a Dunába; már pedig én a halat megenni sem szeretem, s annál kevésbbé szívelném, ha a hal enne meg engemet.

– Úgy van. S az hízelgett is egy kevéssé hiúságomnak, meggondolván, hogy háremében az egész világból kiválogatott szépségek vannak; orrom körül pedig néhány nyári szeplő látható és termetem valamivel teltebb, mint óhajtanám. Azonban megizentem neki, hogy a nyolcz éves özvegység alatt borzasztó szeszélyekhez szoktam, hogy közel sem ereszteném, míg pogány maradna, hogy csak ötven éves asszonyokat tűrnék a várban, hogy különben, ha csak egy vaskanálnyi szénre tennék szert, fölgyújtanám a házat, s hogy távolléte alatt oly méreg készítését tanultam meg, melynek semmi tulajdon íze és színe sincs, s mégis csalhatatlanul öl, még pedig minden megismertető jel nélkül. Én ugyan nem azt értettem, felséges asszonyom! hogy ily méreg nálam, hanem hogy bennem van. De ő -24- csalhatatlanul külső méregnek képzeli, s rettegni fog hozzám csak közelíteni is. Aztán, miután még a szultán itt van, nem fogna elég vakmerő lenni, hogy felséged kíséretét oly asszonyért megtámadja, kivel négy egész évig élt házasságban.

Izabella a jó indulatú, de dévaj nőt, mint az udvari hideg szabályosság ellentétét, csak a változatosság kedvéért is szerette. Örömmel tartá tehát magánál. De bármely vigasztalásul szolgált, hogy az egész nőszemélyzet kész megválni családjától, összeköttetéseitől, s a viszontagságok útján követni őt; mégis érzé, hogy kötelességei vannak ez áldozatkész lények irányában, kik érette még szerencsétlenné is akarják magokat tenni.

Tudta, hogy egyik oly ifjú hajlamát birja, ki azért nem vehette el, mert a Ferdinánd pártjához ragaszkodó apa nem akart várába a Zápolyákhoz szító családból menyet fogadni be. E pártgyűlöleten, Izabella hite szerint, segített Szolimán mostani eljárása. Tudta, hogy vannak palotahölgyei közt kisasszonyok, kiknek szülei az új török tartományban laktak, de most Ferdinánd megyéibe fognak költözni, s nagy fájdalommal értesülnének arról, hogy leányaik tőlök elszakadnak. Erkölcsi rablásnak hitte Izabella ez eljárást. Kérte, parancsolta, hogy menjenek vissza az apai házba. Ellenállott a könnyeknek, a zokogásnak, a búcsúzás szívreható fájdalmainak, s első gondja volt, hogy biztos kíséretről intézkedjék hazaszállításukra.

Az éjjeli értekezlet óta a mai találkozásig roppant hézag támadt, melybe az események, a megaláztatások és a tönkre jutott remények egész tengere tódult be, s különválasztá Izabellát azoktól, kiknek véleményeit saját romlásával kellett követnie.

Érzé, miként tanácsosai közül némelynek már ezentúl idegenkednie kell tőle, mert a hallgatás nagylelkűségét rejtett neheztelésnek s az elnézést lenézésnek tekinthetnék.

S neki már kötelessége azon befolyás ellenében, mely kudarczczal végződik, korlátokat teremteni. Ámde Petrovics képtelen Martinuzzi szándékait ellensúlyozni. Ki legyen hát a hatalmas államférfi vetélytársa?

Izabella, midőn Frangepánra számít, őszintén hiszi, hogy ez a királyné gondolatja, kinek egyébiránt a trón nyugtot, a korona örömet nem ad – s nem az asszonyé, ki egy könnycseppre még mindig élénken emlékezik.

S minden percz – bár nem tudja miért – nyugtalanabbá teszi Izabellát, a huszonkét éves és ragyogó szépségű nőt, kinek sok bámulója volt Krakkóban s egy férje Budán; de a szerelmet, -26- Ariosto kalandos meséin kívül, leginkább csak Dido történetéből és Petrarca verseiből ismeri.

XI.

Werbőczi ma fog legutoljára kormánytanácsban megjelenni, s pár nap mulva új hivatalához kell fognia.

Nem valószínübb-e, hogy még minden falu is maga intézi el ügyeit, a mint épen tudja?

S ha nem akad tárgy, melyről itéletet lehessen hozni, akkor mit használ az egész megmentett magyar törvénykönyv, mely leginkább az ő rendező kezének és tudományának köszöni létét?

A janicsárok kihajtottak a városból minden főurat, minden nemest s általában minden fegyverviselő embert; tehát az akkori műveltség öszletét, igen kevés kivétellel.

Innen remélt a magyar igazságszolgáltatás -27- számára néhány ujonczot toborzani; mert a vizivárosban alkalmas egyén nem vala az előrelátó János diákon kívül, ki a nemesek sorából egyetlen példánykint maradt fenn s kit a janicsárok, a római törvényben sem lévén jártasok, arczcsapás helyett lábrúgással manumittáltak a fogságból.

Tagadhatatlanul Buda legeszesebb polgára a Werbőczitől kedvelt Turgovics volt.

Turgovics neje szobájában volt, a vendég érkezésére lábujjhegyen jött ki, vörös szemhéjai könnyek és virasztás nyomait árulták el.

Hidegen, hanyagul, apathikus közönynyel köszönt Werbőczinek, s kezével egy karszékre mutatva, maga leereszkedett a másikba s álmos őgyelgéssel nézett a padlózaton egy pontra, mintha ott valami levakarni, lesurolni, kiégetni való volna.

– Talán alkalmatlan időben jöttem, – szólt Werbőczi, bánatos arczát rosszul sikerült nyájasságra erőltetvén.

– Azt gondolom, hogy az idő alkalmatlan lesz nekem, míg egészen el nem fogy; belőle csak a végpercz érhet valamit. S nagyságod még mind él,… akarám mondani, mindig egészséges?

– Fagy miatt, nagyságos uram! Jéggé vált minden vércseppje, midőn engem meglátott. S hol -28- van az a tudomány, mely a lélek betegségeit gyógyítani tudná? A hitet említi nagyságod! De ő nem akar többé hinni és imádkozni, mióta engem látott elől, s utánam a janicsárokat.

Turgovics pedig folytatá: – Martinuzzi sarczul viteté el vagyonomat, mert a töröknek nem voltam eléggé hű szolgája. Ezentúl tehát hű és engedelmes leszek, miután szégyenlek koldulni, s hivatalomra szorultam: ezt gondolám. De van határa a szolgaiasságnak is, s tán nagysád sem ellenzi, ha állítom, hogy voltak vértanúk mindig, midőn az emberektől olyat követeltek, a mit teljesítve, ha nem oktalan állat, akkor ördög. Átok idegeimre! A borzasztó mészárlás, a fülsiketítő zaj és hörgés, az elmetszett reszkető tagok, a ruhámra fecskendett agyvelő és vér, nem az én izgékony képzelődésemnek való dolgok. Ha engem fenyegettek volna golyóval, úgy hiszem, ellen tudtam volna állani. De kétezer szétszakgatott test, kétezer halál szemem előtt! ez elbódított, s összezúzta lélekerőmet. S már késő bánkódni gyöngeségünkön.

Werbőczit nyilvesszőként sebzette Turgovics minden szava, mert kénytelen volt Buda elvesztésénél magát vétkesebbnek tartani, mint őt, ki csak eszköz volt.

– De Budát, kedves barátom! a törökök Turgovics Miklós nélkül csak úgy elfoglalhatták volna, – szólt Werbőczi vígasztalva.

– Kétségkívül, azonban, ha a halálra itéltet okvetlenül kivégzik is, következik-e belőle, hogy én -29- legyek a bakó? S ha engem bakónak tartanak, mit használ, ha másokra hárítják az okot, melyért a pallos kezembe adatott?

– Mit tegyek én akkor, midőn barátom uram oly kegyetlenül itéli el magát? – szólt Werbőczi legmélyebb megindulással.

– Nagyságod eljárása nem fordult saját családja ellen; de az én nőm életveszélyben van az iszonyú hatás miatt, melyet visszajövetelem módja okozott. Ha terítőn látott volna, az emberi nem közsorsa vígasztalná; oh! midőn janicsárok élén szemlélt, egy tekintet elég volt, hogy szívét átszúrja. Nagyságod mondhatja, az Isten a mellet csontból és húsból alkotta átlátszó üveg helyett, s ennélfogva lehetetlen a kebel titkaiba tekinteni. S ki tudhatta volna, hogy a török császár okvetlenül csal, s nem hitte-e egy egész nagy párt épen az ellenkezőjét? Oly helyen, hol a nép golyvás, sánta vagy vak, nem szégyenli a pap, ha a prédikáczió közt vonít, a katona, ha a parádén biczeg, a pandur, ha rövidlátó s a zsiványt nem veszi észre. De én nem lehettem kétségben az iránt, a mit parancsoltak s a mit végrehajtottam.

– Nagyságod, ha politikájáért akkora vádsúlyt hordana is kebelében mint én, hozzám képest szerencsésnek mondhatja magát, mert buzgó katholikus, s imádság, gyónás és vezeklés által folyvást közelebb juthat e földön a léleknyugalomhoz, a mennyekben az üdvességhez. De reám korunk vallásos kételyei befolyást gyakoroltak. Küzdöttem az -30- eszmékkel, hol Rómára függesztve szememet, hol Wittenbergre, s míg a régi tanok iránt ellenvéleményeim támadtak, az újból épen azt rosszallom, a mire egyedül volna szükségem, hogy tudniillik a hit csak magában üdvezít, s nem a jó cselekedetek által.

– Az Istenért, – esdeklék Werbőczi, – irtsa ki kebléből az eretnekség csiráit. Velem szemben a legjámborabb szerzetesek laknak; én is ott szoktam imádkozni és tisztulni lelki szennyeimtől. Tartsunk együtt a bűnbánat gyakorlatában és a mi időnk fenmarad, fordítsuk annak, a mi megmenthető, a magyar magánjognak életben tartására. Ezzel vívjuk ki hazafi társaink közbecsülését.

– Megtehetem, nagyságos uram, mihelyt parancsolja, szólt Turgovics vállát vonítva – ha boldogtalan nőm áldozatul esik is, leányaimnak ruha és táplálék kell, mit nem lehet csak úgy szedni, mint a földről az epret, vagy a fáról a bogyót. De meg kell jegyeznem, hogy ez esetben szintén nagyságod lesz a szerencsés, nem pedig én. Mert nagyságod kedélyét termékenyítni fogja az áhítat, mint a szántóföldet az eső; de attól tartok, hogy én szikla vagyok, melyről a fellegszakadás is nyom nélkül csorog le. Nagyságod, ha minden százezer rab helyett, melyet hivékenyen a török kezére játszott, megtakarított filléreivel kiválthatna a héttoronyból egy foglyot, legalább néhány napig boldognak fogná magát érezni; ellenben én oly rossz természettel birok, hogy mikor házam elégne, nem tudnék azon örvendeni, ha egyik ablakrámát megmenthetném. -31- Nagyságodnak vígasztalásul szolgálna a magyar magánjog megmentése, de én e vívmánynak sem fontosságát, sem lehetőségét nem látom át. Meg vagyok győződve, mi leszünk a meghódított tartomány utolsó magyar bírái, s nyomunkba lép a kadi, az erőszak, a fejetlenség. Nagyságod még kivívni reméli hazafi társai közbecsülését bölcs itéletei s talán meleg szónoklatai által is. De én úgy hiszem, hogy mi a török hódoltságban annyira el vagyunk különítve a magyar nemzettől, mintha egy puszta szigeten laknánk, melynek partjaihoz a mi igazi hazánkból egy ladik sem téved, hogy nagyságod beszédeinek s tetteinek hírét elvihesse, akár Izabella, akár Ferdinánd országaiba. Minden jó és rossz vélemény tehát csak Budavárára szorítkozik, s határain túl elhal. Megengedem, hogy nagyságod egy város kedvező véleményében is elég kárpótlást talál. De én azt hiszem, hogy a ki nem gyalázhat, az nem is dícsérhet. Nőm rosszúlléte miatt orvos után kellett mennem. Megvallom, reméllettem, hogy a nép szét fog tépni. Iszonyú csalódás vala ez is. A vizivároson át majdnem Hévizig mentem, hol egy tapasztalt zsidó orvos lakik s onnan szintén vissza kellett jönnöm. A hosszú út alatt a nép még csak görbe tekintetet sem vetett rám. Az utczán lézengők – mint a bogarak, ha a falrepedésből a szobába találtak kimászni és neszt hallanak – élénken siettek rejtekeikbe vissza, hogy észre se vétessenek. Ily város, mely magát őrzi a láttatástól, nem fogja észrevenni még nagyságod érdemeit sem. Budának lelkét, életét kiűzték -32- a janicsárok. Mi egy holt tetemben élünk. A rothadás táplál minket egy darabig, de annak is végtére kiszáradnak nedvadó részei, s egész éléstárunk száraz porrá omlik össze, melyet csak a bibliai kígyó ehet meg.

A kétségbeesett városbíró e zord eszméi, mint az őszi köd a ruhát, egészen átjárták Werbőczit.

Soha oly szerencsétlennek, oly elhagyottnak, oly zavartnak nem érezte magát. Alig lelte meg az ajtót, melyen bejött és szemei könynyel teltek, midőn – a mit eddig észre sem vett – a máskor népes utczákon alig talált élő lényre. Nem csak a kard, a csótáros mén, a gazdag úri kocsik, s a törvény és tudomány embereinek sürge, élénk hullámzása hiányzottak; hanem a kereskedés, üzlet, a henye kiváncsiság, s a napokba kényelmes beleélés sem mutatkozott sehol. A vidék nem hozott be semmit eladni, s nem jött semmit bevásárolni. Az iskolák és a nagyobb tanintézetek pusztán állottak.

A gyerekek már haza oszlának még az ostrom előtt, s a tanítók, midőn a janicsár a piaczon sátort vert, kezökbe vették a vándorbotot.

A halott város még csak a kiköltözni akaró udvar és a bevont török katonaság által folytatá látszatos életét, minden szívdobogás, minden vérkeringés, mozgás, érzés és törekvés nélkül.

Kikkel Werbőczi találkozott, kórházból kibuvó betegként, féltek a légtől, a szabadtól, az észrevétetéstől, s arczokat lesütve, ruháikat összevonva kerültek fedél és védhely alá. -33-

Senki sem köszönt neki, senki se látszott ismerni, tisztelni vagy gyűlölni őt.

– Boldog Isten! gondolá, hisz e város hasonlít a beszakadt bányához, melynek munkásai a nyílást fedő kövek és a föld által örökre el vannak zárva a világtól, s bizonyosan tudják, hogy a pislogó mécscsel együtt életök ki fog aludni és senki sem fogja megmondhatni: meddig szenvedtek, mikor haltak meg?

Werbőczi még azt is meggondolhatta volna, hogy ha Budán többé az államférfiú nem hathat, s a bíró igazságos itélete nem kelendő; akkor még kevésbbé van szükség a szónoklatra, mely sem oly hasznos, mint a belátás, sem oly igaz, mint a részrehajlatlan itélet.

Budán ezentúl csak a dervis szónokol, midőn a toronyban az órát harang helyett elkiáltja, és az őrült, ki a törökök közt szentnek tartatván, jövendölési szabadítékkal bir.

Werbőczinek, midőn a királyi palotába ért, még akkor se jutott eszébe új helyzetének e hátránya; pedig épen a királynétól kellett egy megható szónoklattal örökre elbúcsúznia. S ime, az, kinek legkönnyebb volt szépen és kedélyrázólag beszélni, most először tapasztalja, hogy gondolatai elapadtak, s a szavak hiánya miatt nehéz a közönséges eszméket összefűznie.

– Felséges asszonyom! – rebegé könynyel áztatott arczczal, – nem tudom, az elválás búcsúperczeit bocsánatkéréssel kezdjem-e, esdekelve, hogy ne itéljen felséged szigorúan a ballépések -34- felett, melyekre Szolimán becsületessége iránti kába hitem vett rá; vagy pedig emlékeztessem János király özvegyét, hogy a szerencsétlen öreg Werbőczi volt az, ki míg fiatal erejét meg nem törték a viszontagságok s míg mellette egy lelkes és eszmeinek diadalában bizó párt küzdött, a Zápolya-család ügyét nem csak felkarolta, hanem az idegen uralkodók zsoldjába szegődött pártütők ellenére keresztül is tudta vinni, hogy a magyar trónra magyar üljön, kit a nemzet bizodalma szabadválasztás által emel a polgári társaság élére. Nem tudom, felséges asszonyom, hogy midőn számüzetve, tönkre jutva és a halál közelségén kívül minden más reménytől megfosztva a Zápolya-családtól örökre el kell válnom, mentegetőzzem-e közelebbi nagy botlásomért, vagy régi, bár tartozó hűségből folyó érdemeimet hozzam emlékezetbe, mely szintén a mentegetőzésnek egy másik neme volna?

Itt a bevezetéssel küzdő szónokot zokogása gátolá a tovább folytatásban.

Izabella pedig e szünetet felhasználva, kegyteljesen mondá: – Uram! nem volna igazságtalanabb, mint a bekövetkezett nagy és leverő fordulat miatt vádat emelni, s nem volna feleslegesebb, mint mentegetőzni. Mindnyájan hibáztunk, s hogy kinek volt a tévedése veszélyesebb, azt csak az eredmények kifejlődése után fogja a részrehajlatlan történetírás eldönteni. Egyébiránt úgy hiszem, hogy olykor a dolgok erősebbek mint az egyének, s ennélfogva feloldozzák a vád alól azt, -35- ki bűnösnek, s megfosztják a babértól azt, ki dicsőnek képzeli magát. Én csak annyit tudok, hogy a Zápolya-család legtöbbet Werbőczi Istvánnak köszönhet, s legyünk bár körülvéve a hatalom dicskörével, vagy takarjon el a világ szeme elől a szenvedés és lemondás magánya, mind a két esetben én és fiam hálásan fogunk emlékezni kegyelmedre, s örömeink és bánataink közt mindig fog imádságainkba vegyülni egy fohász a jámbor s nemes lelkű öreg iránt, kitől midőn a végzet a Zápolya-családot elszakította, úgy látszik, mintha jövendője ellen nyilatkoznék. Megvallom, számomra rosszabb előjel nem lehet, mint az, hogy kegyelmed nélkül indulok a vándorútra és a kegyetlen sorsot, mely házunktól arczát elfordítá, az által remélleném leginkább kiengesztelhetőnek, ha alkalmam nyilnék oly szolgálatot tehetni uraságodnak, mely az elfogadót nagy haszonban részelteti, az adományozónak pedig nagy, de örömmel elvállalt áldozatba kerülne. Hajlamom jeléül és készségemre emlékeztetésül fogadja el egy szerencsétlen, de a halhatatlan érdemek iránti lelkesedésről soha le nem mondó nő arczképét.

A vén Werbőczi reszketett a megindulástól, midőn a királyné mellfátyola alól arczképét kivonta s átadá.

Megfoghatatlan volt előtte a bántottnak vélt asszony e rendkívüli kegye, s midőn kezét megcsókolta, gyorsan omlottak könnyei.

Izabella maga sem tudna számot adni a rögtönzött szónoklat okáról; mert azt csak nem teheté -36- föl, hogy Frangepán Orbán rá függesztett szemei delejes befolyással birhattak volna. Kevés szünet után többi tanácsosaihoz fordulva, ekként szólott:

– A királyi árva két gyámja – mert a harmadikat a török császár letartóztatta – kísérni fog Lippára, hol addig szándékszom mulatni, míg tanácsom az ország leendő fővárosa iránt határozni fog. Szívem leghőbb vágya teljesednék, ha azok, kiknek tapasztalt hűségére és ritka belátására eddig támaszkodni szerencsém volt, közreműködésöket továbbra sem vonnák meg; de kénytelen vagyok a körülmények parancsoló befolyását elismerni, s nem érzem jogosultnak követelni, hogy azok, kiknek birtokai a szultán foglalása következtében országomon kívül fekszenek, rendkívüli áldozatot hozzanak ügyemért. Midőn tehát a tőlem távozni akarókat esküjök alól föloldom s kijelentem, hogy azon viszony emléke, mely hozzájok csatolt, örökre kedves leend előttem, – egyszersmind nem hallgathatom el az elismerés és lekötelezettség legmagasb fokát, melylyel viseltetnem kellene azok iránt, kik szolgálataikkal II. Zsigmondnak, Zápolya fiának, a magyar nemzet gyermekének érdekeit pártolni és elősegíteni önérdekeik hátratételével is hajlandók volnának. Egy bujdosó királyné fényes igéretekkel, uradalmak adományozásával nem hathat a képzelődésre, hogy az ingadozó meggyőződésnek kilátások által nyujtson támaszt; de van a helyzetnek is olykor rábeszélő ereje, mely habár a nagyravágyást csodálatos álmokba nem ringathatja, mély hatást gyakorolhat a kedélyre. Midőn -37- tehát Budavárát talán egy névtelen várdával vagy mezővárossal cserélem föl; midőn Mátyás király márvány palotájából talán egy elhagyott kolostorba menekülök, melyet ezentúl kell előbb lakhatóvá, s aztán királyi lakká tennem, legyen szabad, uraim! kérdezni kegyelmetektől: kik szánták rá magokat a Zápolya-családot követni a megaláztatás vagy dicsőség bizonytalan útján, mely csak egyről biztosíthat mindenkit… a sorstól most üldözött Izabella hálájáról?

A királyné indulattól hév arczczal beszélt, és szépsége soha igézőbb nem vala.

Werbőczi ámultan csüngött szemeivel a szózatos ajkakon, melyek eddig az ország dolgait inkább csak társalgási modorban és mellékesen szokták volt tárgyalni; ellenben György frater többször felvonta s leereszté vastag szemöldeit, mintha próbálgatná, melyik arczfintorítás vezethetné őt azon talányhoz, hogy a királyné miért akarja a megapadt kincstárt a hivatalnokok marasztgatásával kimeríteni.

A bel- és kültanácsosok közül kettő Podmaniczky naszádján menekült a «török világból»; kettőt pedig a janicsárok a többi urakkal együtt üztek ki Budáról.

A kik a királynénál megjelentek, nem számítottak ugyan a marasztalásra, sőt a nagy részének érdeke ellen is volt; de a magyar nemzet lelkesedési hajlamától ragadtatva, fölkiáltának, hogy a királynéval együtt akarnak élni és halni. Némelyike ugyan pár heti haladékot kért a készülődésre; -38- de inkább birtokairól, mint a távozásról mondott volna le.

A királyné arcza sápatag lőn, s feszült vonalain sajátságos figyelem összpontosult, vegyülve a döbbenéshez hasonlító kinyomattal.

Ha György frater most reá tekintett volna, a találgatások széles tere nyilnék föl előtte.

S viszont ha a királyné kincstárnokára fordítná szemeit, azon boszus hüledezést fedezné fel rajta, mely akkor szokott nála jelentkezni, midőn véletlenül nagy pénzösszegtől kell megválni, vagy biztosan várt bevételek kimaradoznak, s e miatt tetemes zavar állhat be.

– Hát az ifjú segniai, vegliai és modrusi gróf nem határozta még el magát? – kérdé Martinuzzi, tudtán kívül mentve meg a királynét a legalkalmatlanabb helyzetből.

– Felséges asszonyom! szólt Frangepán lesütött szemmel és hangján észrevehető reszketegséggel. Életem legbüszkébb percze volt, midőn felséged szine elébe bocsátani kegyeskedett, s legszerencsétlenebb a mostani. A Zápolyák trónjáért küzdve reméltem dicsőséget kötni nevemhez, s felséged színét hordva még a homály és feledtetés is több varázszsal birt volna, mint más zászló alatt a diadalmenet s a köztaps. De azon négy nap, melyet a szultán táborában tölték, levíhatlan undort gerjesztett bennem. A kegyetlenség és álnokság vérfagylaló jelenetei képtelenné tettek arra, hogy a törökök iránt a gyűlöleten kívül más érzést keblembe -39- befogadhassak, mint a megvetést és csömört, mely minden idegembe bevette magát, s lelkemet beteggé teszi. Ha felséged parancsolná, tétovázás nélkül fognám felölteni azt a koldusruhát, melyet egy pestisben meghalt emberről a halálra itélt gonosztevő sem merne levonni; de hogy a szultán védpalástjának csak árnyéka is közelítsen hozzám, azt nemcsak a halálnál tartanám rosszabbnak, hanem a kínpad minden kigondolható eszközeinél is.

Izabella ajkairól sóhaj röppent el: György frater pedig kedvetlen arczkifejezés nélkül kérdé: – Tehát nagyságod Ferdinánd táborában fogja keresni az alkalmat, hogy törökgyűlöletét kielégíthesse?

– Uraim! én a királynénak vagyok alattvalója, – szólt Frangepán fönséggel arczán.

– Hűségi esküje alól a gróf föl van oldva, – mondá Izabella elnyomott s a suttogáshoz hasonló hangon.

Frangepán szemében társa csillant fel azon könnynek, mely rejtelmes és bodító hatású lehetett, s most is összeszorítá Izabella szívét, mint egykor.

– Engedje felséged, – szólt kérőleg Frangepán, hogy hűségi esküm siromig kisérhessen.

– Tehát a gróf, – jegyzé meg György frater, kit az ifjú politikai iránya különösen látszott érdekelni, – tehát a gróf nálunk marad, s csak arra kivánna hatni, hogy eljárásunk egészen megváltozzék és a váradi béke alapján Ferdinánddal egyesüljünk a török ellen? -40-

– A királyné ő felsége érdekében nem állhat ez egyesülés, s Magyarországot sem mentené meg a fenyegető veszélytől, – sóhajta Frangepán.

– Szőrruhát akarok ölteni, s a theatiniak szigorú rendjébe lépni, melyet Thiene Kajetán és a csüggedetlen jellemű Caraffa Péter állítottak fel.

Izabella tőrszuráshoz hasonló fájdalmat érzett szívében; ellenben Werbőczi feledve saját szerencsétlenségét, bátorító, lelkesítő tekintetet vetett a magyar birodalom csaknem leghatalmasabb családjának tagjára, ki Olaszországban szándékozik betegeket ápolni, és az utczán prédikálni.

– Gróf uram, vajjon mit mondana erre Frangepán Kristóf, Magyarország főkapitánya s Slavonia és Horvátország bánja? mit mondanának a koporsójokban nyugvó többi Frangepánok, kik annyi fényes győzedelmeket vívtak ki? S vajjon gróf úr, Anicius, kitől kegyelmetek családja ered, haruspex volt-e, vagy tán a régi Róma harczias patriciusainak egyike?

Izabella erős felindulása mellett is különösnek találta, hogy Martinuzzi ekkora hévvel törekszik visszatartóztatni Frangepánt. Minő czéljai lehetnek vele? E kérdés benne, a nőn kívül már a királynét is kezdé érdekelni.

– Családom őse Anicius kétségkívül nem pazarlá idejét a madarak röptéből vagy föltagolt -41- belsejéből jóslásra; azonban szabad hinnem, hogy a váradi püspök egy keresztyén szerzet tagjának vallásos kötelességeit nem fogja egyenlőnek tartani azon szereppel, melyet Anicius mint haruspex vihetett volna.

– Magam is szerzetes vagyok, – szólt Martinuzzi, – s vallásom iránti buzgóságomat az egész ország ismeri. Ellenségeim fegyverül használják azt ellenem, s ő szentsége III-ik Pál nem tartotta méltatlannak a megdicsérésre. De a gróf úr, midőn hősi bátorsággal tört át a német táboron, vajjon hol talált engemet? Tán a czellában elmélkedtem az eredendő bűn természete és az igazolás vitakérdései felől? Nem, gróf úr! kard volt a kezemben, golyók fütyöltek el fülem mellett, s egy bombaforgács lovamat verte le. Az ellenség már fogolynak képzelt, s én a pap, sebeket osztva, vitézségemmel hárítám el magamról a veszélyt, s vezérszavam futamíttatá meg a vakmerész ellenséget. S gondolja-e a gróf, hogy a magyar főpapságba én hoztam be először e szokást? Nem, uram! a püspöki zászlók a haza minden csatáin magason lobogtak, s a nagy ütközetek évnapjait a megürült püspöki székek nyomták legmélyebben a nép emlékezetébe. A magyar királyok gazdag adományozásait a papság buzgó imájával és derék kardjával érdemelte meg. No, már gróf uram, ha minket, az oltár embereit birtokaink nemcsak a szellem, hanem a harcz mezején is küzdésre szólítnak fel, s ha szolgáljuk a közügyet mint gyóntatók, mint misemondók, mint prédikátorok, mint -42- országtanácsosok, mint birák, mint főispánok, mint csapatvezérek s a királyi adományozások összekötik nálunk a szellemi tér minden foglalkozásait, a fegyverviselés minden terhével és veszélyeivel: vajjon akkor nem kell-e eszembe jutni, hogy III-ik Béla Frangepán Bertalannak Modrus megyét adományozta, II-ik András Frangepán Jerindónak a vinodoli grófságot, IV-ik Béla Frangepán Bertalan roppant birtokait a segninai grófsággal toldotta meg, és Mátyás király Frangepán Dömének régi uradalmaihoz még Stunyát, Ostroviczát, Novigrádot és Ledeniczát csatolta? S vajjon ezen adományozások emléke nem jogosít-e fel engem azt hinni, hogy a Frangepán-család is köteles e meghasonlott hazában pártállást foglalni, midőn most véráldozatra van szükség, vagy Ferdinánd vagy Izabella ügyét karddal és életkoczkáztatással védeni? Ha kegyelmed, gróf uram, gyűlöli a törököt, küzdjön ellene; ha pedig törökgyűlöletét a Zápolya-család jogai iránti meggyőződés ellensúlyozhatja, akkor tartsa kötelességének királynénkat követni Lippára s védelmezni a trónt Magyarország legutolsó falvában szintúgy, mint midőn Budán volt felállítva.

– Ah! Martinuzzi számított Frangepánra, szintúgy mint én – gondolá Izabella. Alkalmasint ellenem akarta őt felhasználni szintúgy, mint én ő ellene.

S ebben a királynénak igaza lehet, de azon különbséggel, hogy a mi nála Frangepán visszatartóztatására csak ürügy, az Martinuzzinál valóságos politikai ok vala. -43-

– A püspök úr, – szólt Frangepán, – családom uradalmait hozza fel ellenem, ki a szegénység esküje által a világi javaknak hasznát úgy sem fognám venni. A püspök úr azt mondja, hogy e meghasonlott hazában mindenkinek pártállást kell foglalnia. Igaza van. De helyzetemben a válságot nem épen az idézi-e elő, hogy ha becsülettel lehetne is, hajlamom szerint soha sem tudnék más mint a királyné ő felsége zászlója alatt szolgálni; míg ellenben a királyné Magyarország megsemmisítése nélkül nem léphet föl a török ellen, s épen a keresztyénség érdekében kénytelen a szultán véduralma alatt élni?

György barát gúnyosan mosolygott, de óvakodott politikája új irányát feleselgetés által leleplezni.

– Felséges asszonyom! – folytatá Frangepán, – lehetnek, kik a török hitszegő eljárása után a váradi béke pontjainak végrehajtását tanácsolhatnák. Nem hiszem, hogy felséged a legmagasabb polczon, a trónon ne érezte volna azt, mit minden utas tapasztal, hogy tudniillik a fény nem melegít eléggé, mihelyt igen emelkedett pontra árasztja világítását. A hegy, melyen a nap sugara égni látszik, hidegebb, mint a homályos völgy. Alkalmasint nincs Európa uralkodói között egy is, ki oly könnyen mondhatna le a hatalomról, mint felséged, kivált ha szívének vonzása a szétszaggatott Magyarország egyesítésének eszméjét elősegíthetné. De e században fájdalom! épen hazánk egysége lehetetlen, s minden kisérlet csak új török hódításokra vezetne. -44- Nem az a baj, mert a török rendkívül erős, hanem mert Európa rendkívül gyönge. Vallási villongások apasztják erejét, nincs összetartó eszméje, az érdekközösség mély érzése nem törhet magának utat, a régi alá van ásva, az új készületlen, s inkább csak homályos törekvés mint kitűzött czél. V-ik Károly roppant birodalom ura, s mégis képtelen volna Szolimán ellen komoly háborut folytatni; néhány hitújító pap és tudós vitája igénybe veszi minden idejét, s Németországot már csak egy kérdés bonyolíthatja a véres és évekig tartó küzdelmekbe; azonban e kérdés nem az ozmán hatalom, hanem a római szent birodalom erejének megtörésére vonatkozik. Ferdinánd király aligha lehet mostanság oly állapotban, hogy Budát elfoglalhassa és Magyarországot királyi pálczája alatt egyesíthesse. Nemzedékek fognak sírba szállani a nélkül, hogy a váradi béke végrehajtathassék, s a nélkül, hogy minden erre czélzó kisérlet egyebet idézne elő, mint a török hódítás terjedését hazánkban. A végzet tehát mintegy maga írja felséged elébe a török védelem alatti maradást, még pedig utógondolatok nélkül. Ha felséged oly szilárdul ragaszkodik fia jogaihoz, mint a legmakacsabb pörlekedő nemes aviticalis igényeihez: akkor szerencsétlen viszonyaink közt az egyedül lehető politikát követte, mely egyszersmind bölcsebb a lángeszű államférfiak bármely indítványánál. Igaz, majdnem szét kell szakadni a magyar szívének, látva, hogy hazája szét van darabolva, s lesz talán századokig. De a gondviselés kegyelme gyakran rejt -45- a keserűbe is valami vigasztalót, hogy ne szokjunk el sem a reménytől, sem a szeretettől, s a szétdarabolt magyar föld részei teljesíthetnek külön oly hivatást, melyet együtt bizonyos korszakban képtelenek volnának betölteni. Buda és a török hódoltság folyvást izgatni fogja a nemzetet a törökgyűlölet erélyére, az egyesülés vágyára, az elpuhulástól való félelemre, s készülődésre az idővel bekövetkező nagy csatákra. Ferdinánd királysága Nyugat-Európával szorosb összeköttetéseinket tarthatja fönn, s a katholikus hit megoltalmazására vezethet. Felséged országrésze pedig, ha a török udvart pártütések vagy titkos szövetkezések által gyanakodóvá nem teszi, s ha Ferdinánddal oly háborúkba nem keveredik, melyek török segélyt vonjanak be, sokáig lehet a nemzetiség védelmezője s a magyar alkotmányos élet egyedüli föntartója… Most engedje felséged, – szólt Frangepán kitörő könnyekkel, – örökre búcsút venni felségedtől, s mindazon szerencsétől és boldogságtól, mely a világtól végkép elszakadt és a szenvedő emberiség lelki és testi sebeinek gyógyításáért élő, de önmagát halottnak tekinthető theatinai szerzetest többé nem illetheti meg. Virágozzék felséged családja, s kerülje ki mind a nagyravágyás merész álmait, mind a tétlen elégültség és a viszonyokba hallgatag beleélés satnyító álomkórságát. Védje felséged a földi koronát mindazon eszközökkel, melyekkel az élet koronáját nem koczkáztatja, s hű maradhat szívéhez, mely páratlanul nemes, s uralkodói kötelességéhez, mely páratlanul nehéz. -46-

Ezzel Frangepán féltérdre hajolva csókolá meg a királyné átnyujtott kezét, s Izabella forróbbnak tartá e csókot, mind a hideg tisztelet kiszabta, s reszketőbbnek az ajkat, mint a leendő remete életmegvetése követeli.

Összpontosított lélekerővel lépett egy állványhoz, honnan igen egyszerű kötésű kisded könyvet vett el, s Frangepánhoz sietvén, mondá: – Ebből szoktam tizenkét éves korom óta imádkozni. Fogadja emlékül, s ha valaha a magas látomásoktól, melyek a kegyességet az éggel hozzák állandó összeköttetésbe, szemei a földre és a mulékony lét tárgyaira letévedhetnek,… a gyöngeség e perczében jusson eszébe Izabella királyné is. Imádkozni érette talán öntagadás volna… tehát egyszerűen csak jusson eszébe.

A királyné a többiekhez még néhány közönyös vagy útbaigazító szót intézve visszavonult.

György frater, ki nem örömest vált el Frangepántól és saját eszméitől, melyekre már szilárd terveket épített, a teremből távozott ifjut karon fogta. – Én a németországi egyházi szakadást nem tekintem oly fontos következményűnek, mint kegyelmed, gróf uram! Kitünő egyházi tekintélyeink, egy Contarini bibornok és a nagy tudományú Bucer valószínűnek tartják a kiegyenlítést. Maga a pápa ő szentsége sem hagyott föl a reménynyel; mert különben bele sem egyezett volna, hogy a regensburgi gyűlésbe fölhatalmazottat küldjön. De a rosszabb esetben is, midőn sem a római szék primátusának elismerésére, sem a sacramentumokra -47- nézve a regensburgi tanácskozás vagy egy általános zsinat eredményre nem vezetne: vajjon mi okunk lehet Luther forradalmát veszélyesebbnek tartani, mint a husszitáké volt? S a husszita zavarok alkalmával az egyház szigora és a világi hatalmak erélyes eljárása nem gátolta-e meg a polgárháború terjedését, nem taposta-e szét az eretnekség kigyójának fejét? Sajnálatraméltó viszályok törtek ki ugyan a Hussz tanai miatt; de nem okoztak-e többször a római császár pártütő hűbérnökei akkora, sőt nagyobb zavarokat, mint a prágai predikator miatt támadt küzdelem? Szintén az a vége lesz Luther izgatásainak is. Filep tartományi grófnál sokkal hatalmasabb hűbéreseket büntettek meg V-ik Károly eszével és erejével távolról sem mérkőzhető római császárok; s ha kegyelmed a töröknek Európából kiüzetését csak a fenyegető vallásháborúk miatt tartja lehetetlennek, akkor engem igen megvigasztalt.

– Adná az ég, hogy sejtelmeim hamisak legyenek! – mondá Frangepán szórakozottan, s a váradi püspök beszédjére alig figyelve.

– Ha sejtelmei nem is hamisak, de mindenesetre túlságosan setét színezetűek, gróf úr! Semmi sem könnyebb, mint képzelődésünket rémképekhez szoktatni. Hány egyén nem jósolta meg a világ végének óráját és az Antikrisztus országlásának kezdetét? míg ellenben kevés számmal akadnak olyanok, kik egy kellemetlen baj kikerülésére vagy orvoslása módjára a maga idejében felhívnák a figyelmet. Nem azért mondom ezt, mintha a gróf -48- uramat megtérítni akarnám. Ez lehetetlen, s a királyné által választandó politikáról ejtett nézetei után már többé érdekemben sincs. Csak arra kivántam figyelmeztetni, hogy ha Európa csakugyan oly zilált és mállott, mint ön hiszi, s oly szakadások és belháborúk elébe néz: még akkor is könnyebb lesz e beteg és magával meghasonlott földrésztől alkalom szerint egy kevés pénzt vagy katonai segélyt eszközölni ki Magyarország számára a törökök ellen, mint oly nagy egyesítő eszmét találni ki s elfogadtatni, mely Európát újjászülve, s friss és egészséges vérrel ellátva, képessé tegye a török hatalom teljes megdöntésére. S valóban, ha már az Isten törököt teremtett és kardot adott kezébe, én nem is azon törném fejemet, hogy e pogány fajt megsemmisítsem. Megelégedném azzal, ha Magyarországot megmenthetem tőle, vagy legalább biztosb helyzetbe hozhatom hitszegései és zsarnoksága ellenében. A Frangepánok szerencsés házasságok által királyi és fejedelmi családokkal jöttek szorosabb viszonyba. Az arragoniai, luxemburgi és estei uralkodó házak vére vegyült a vegliai grófokéba. Nem kétkedem tehát, hogy kegyelmed, ha betegápoló szerzetessé is lesz, eldöntőleg folyhat be a politikába. Találjon ki tehát összetartó eszméket, vagy az egyház belső reformjai által buktassa meg a protestánsokat, s a forradalom jelszavaival zárja be a forradalmat; de e tervek mellett ne feledje el III-dik Pál pápától időnként egy kevés pénzt vagy buzdítást koldulni a törökök ellen, s ha néhány gályát szerelhet fel, -49- néhány száz önkénytest gyűjthet, ha befolyhat arra, hogy a franczia király elhidegüljön Szolimán császár iránt, s hogy a velenczei köztársaság összekoczczanjon vele: már akkor gróf úr nagy szolgálatot tett nekünk, nagy szolgálatot a katholikus érdekeknek is, s emlékezetessé tette nevét a történelemben, ha mindjárt ki sem találta volna az Európát összeforrasztó nagy eszmét, s ha épen semmit sem hathatott a katholikus egyházi főpapoktól is sürgetett belreformjára.

A gyakorlati nézeteknek mindig nagy előnyök van az eszményi irányokkal szemben, s ha Frangepán török-elleni undorát, mely a szultán hitszegésén kívül a német foglyok vérfagylaló lemészárlása miatt fejlődött ki oly gyorsan, ájulttá, s pusztán szenvedőlegessé nem tette volna az a körülmény, hogy ő erkölcsi lehetetlenségnek tartotta Izabellától Ferdinándhoz pártolni; míg viszont a Zápolyák trónjára nézve a legnagyobb mértékben veszélyesnek hitte Izabellát törökellenes politikába sodorni: ha ily tekintetek nem jöttek volna közbe, akkor az ifju bajnok a had mezején talán Frangepán Kristóf hírét is elhomályosíthatta volna, s a királyné tanácsában alkalmasint Martinuzzi politikáját viszi keresztül.

De így lehetetlen volt bizonyos bosszankodással nem hallgatnia György frater okoskodását. S e bosszankodás annál nagyobb fokra hágott, mert érzé, hogy a világról lemondása sem a világ szeme, sem saját maga előtt nincs eléggé indokolva, s hogy küzdő és szenvedélyes szívet akar az oltárhoz -50- vinni, még pedig nem azon czélból, hogy megszenteltessék, hanem hogy föl legyen áldozva.

Rövid és fás feleletekkel igyekezett tehát Martinuzzitól menekülni, s midőn ez sikerült, magányába sietett, s ott forró könnyeit ontá, csókolta az emlékül nyert imakönyvet és elgondolá magában, hogy Buda városa végtelenül szerencsétlen ugyan, és meggyalázott falai közt kevés lehet, ki a halált ne óhajtaná és az élethez ragaszkodni tudna; de összehasonlítva a szenvedéseket, a sötét kilátásokat s a kétségbeesés indokait, van egy egyén, ki irigyelheti a többiek sorsát, és azt az egyént Frangepán Orbánnak hívják.

De, hogy ki ez az ő, azt ajkai soha sem gyónták meg. Egy titkot a theatinai szerzetes koporsójába vitt.

Werbőczi István a Turgovicscsal folytatott beszéd és kivált a királyi teremből távozása óta új hivatását tartá a vezeklés legerősebb nemének, s mint lelkiismeretes férfiú és buzgó katholikus nem mulasztá el az önkínzás e próbáját egészen kimeríteni.

Turgovics után a második alkalmas egyén, kit a magyar magánjog megmentésére a használható jogtudósok nagy hiánya mellett megnyerni szükségesnek tartott, a vízivárosban lakó János diák volt.

Soha oly magas helyzetű uraság még nem lépett abba a kis szobába, melynek csak egy utczára néző ablaka volt, s néhány festett faszékből, egy szerény nyoszolyából, egy széles és a körülmények szerint ágyat is helyettesítő lóczából, egy falfogasból, hol a nemesi kard és néhány ruhadarab függött, s az oklevél- és könyvtárnak alkalmazott alacsony és füstös padlásgerendákból állott minden ékessége. -52-

János diák, a külváros legbelátóbb politikusa, nagyravágyása legbüszkébb perczeiben sem mert volna számítani ekkora megtiszteltetésre.

S midőn Werbőczi a lóczán helyet foglalt, elveszté minden keserűségét azon emlék, mely eddig János diákot nyugodni nem engedte, s mely a partis primae titulus nonusának az ő hátulsó részére alkalmazott égrekiáltó megsértésére vonatkozott.

Most már belátta, hogy vannak kivételes helyzetek, melyek benyomásait nem szükség zokon venni.

S mihelyt a nagy Werbőczi közölte terveit vele, nemcsak hálásan fogadta el a tett ajánlatot, de lelkét egészen megszállotta a kiengesztelődés szelleme is.

Elgondolá magában, hogy ha Buda városa keresztyén és zsidó népességét a magyar magán és büntető törvények kötelezik, akkor az osztó igazság szerint a város új polgárait, a törököket, szintén saját törvényeik szerint kell elitélni. Megtörténhetnék azonban, hogy midőn a magyar és a török közt verekedés támadna s ebből panasz, akkor az osztó igazság szerint vegyes bíróságnak vagy bizottságnak kellene a vizsgálatot megtenni, és a tényállást tisztába hozni. Miből viszont önként foly, hogy ha az óriás szerecsen, ki őt a janicsár aga sátora előtt megrugta, budai lakos találna lenni, s e rugdosási szenvedélyét valamely magyar polgáron gyakorolná, akkor alkalmasint János diák is a vizsgáló vegyes bizottság tagja -53- volna. Kérdés tehát, – gondolá magában – vajon János diákot a kiállott szenvedés és szégyen eltántorítaná-e arra, hogy új polgártársa, a goromba szerecsen ellen, részrehajlással és bosszuvágygyal hajtsa végre a vizsgálatot? A felelet az volt: nem. S ezen eredmény meggyőzte őt, hogy Werbőczi István nála sem igazságosabb, sem szakértőbb birót nem választhatott volna.

Az önelégültség teljes mértéke a különben sem szótalan házigazdát őszintévé, beszédessé tette. Elmesélte tehát Elemér és Barnabás kalandját, még pedig a részrehajlatlan történetíró egész hűségével. Csak azon részletet tartá némi homályban, hogy a lábrugás az ő testének minő pontjára volt irányozva, mely egyébiránt sem bírt döntő fontossággal, legalább az előadásnál nem.

Werbőczinek könnyű volt meggyőződni, hogy a török fogságba hurczoltak egyike az általa kiváltott ifju. Mélyen felingerült az elkövetett erőszakoskodás miatt, de vigasztalá az, hogy a janicsárok néhány órával előbb ejtették rabul Elemért, mintsem ő, Werbőczi, a hódoltság főbirájává neveztetett volna ki, s ennélfogva a fenforgó eset a nemzetközi jogok goromba megsértése, sőt valódi rablás; azonban végtére is Izabella királynén, kitől egész tartomány raboltatott el, nem pedig rajta ejtett személyes bántalom.

Miből ismét lehetetlen volt azt nem következtetnie, hogy Elemér megmentésére nem a tiltakozás vezet, hanem a pénz.

De épen a pénzhiány volt Werbőczi háztartásának -54- gyönge oldala. Jövedelmeivel annyira nem tudott gazdálkodni, hogy szerencsésebb körülményei közt is úgyszólván egy napról a másikra élt.

Azonban nem kételkedett, hogy ha Elemért visszakövetelni nem sikerülhet, akkor keresztyéni kötelességből is okvetetlenül ki kell váltania.

E kötelességet sürgető s minden áldozatokkal daczoló teendővé varázsolta át azon gondolat, hogy miután a törökkel neki folytonos viszonyt kell fentartani, okvetlenül oly titkárra van szüksége, ki az erre szükséges tulajdonok mellett még a török nyelvet is jól érti.

Midőn bérlakának, melyet még el nem hagyhatott, küszöbéhez ért, egy pórruhába öltözött agg férfiura talált, kinek ismeretes vonásai régi boldog időkre emlékeztették.

Mennyire nem hasonlítának e vén ember vonásai azon irsai délczeg fiatal nemeshez, ki a Rákos mezején tábort ütött, s a helyett, hogy, mint született törvényhozóhoz illik, tanácskoznék, Werbőczit kortestársaival együtt vállra emelte, s meghordozván a lealázott főurak előtt, nádorrá kiáltatá ki, s mindaddig tiltakozott a zsarnokság ellen, míg Báthori a közakaratnak engedni volt kénytelen, s hivataláról lemondott.

Werbőczi addig kereste a ragyogó mult egyik tényezője és a pórruhás közt a hasonlatosságot, míg ez megszólítá: Személyesen akartam átadni -55- nagyságodnak Deák István és Dániel uraimék egy levelét, mely kézről-kézre vándorolván, tegnap érkezett hozzám, s hogy a kutya törökök föl ne tartóztassanak, paraszt subába kellett öltöznöm. S nem ismer-e rám, nagyságod?

Werbőczi egészen földerült arczczal nevezte meg őt. A vén kortes könnyei folytak, midőn a volt nádor szegényes bérszobájában egy ócska, de kényelmes karszékbe ült.

Sokat beszélgettek a tudós államférfiu és az együgyü nemes a régi jó időkről, mely már hátok mögött volt, s a jövendőről, mely sem Budán, sem Irsán nem látszik többé jót igérni.

A kortes elpanaszlá birtokai elzálogosításának történetét, s az államférfiu az ország zálog vagy örökvásár útján idegen kézbe szállásának eseteit. Az irsai történetből Werbőczi azt a tanuságot vonta, hogy az ő kortesvezére nem a leghelyesebben gazdálkodott. De hogy mit vont ki az országos történetekből az irsai nemes, az nem jött szóba. Azonban a hasonlatosság nem volt oly elütő, mint a mennyire Werbőczi óhajtaná, s nem lehetetlen, hogy a nagy férfiu vendége saját tönkrejutásának történetét vélte másodszor elbeszéltnek, s Buda helyett állandóan Irsára gondolt.

De bármint lett legyen, Werbőczi érzékenyen búcsúzott el a kortestől, sokáig olvasá és újra olvasta erdélyi rokonainak levelét, s midőn a levelet szekrényébe zárta, hideg borzadás futott át gerinczén, azon sejtelemtől gerjesztett félelem, hogy talán most zárult be a «holt városnak» utolsó egybeköttetése -56- a világgal, s már ezentúl a nagy czinteremben neki egyedül kell lakni, sírkövek és azokra tűzött gyászlobogók közt.

A királyné az országtanács végső ülése után, félbeszakítva az utrakészülődést, órákig volt bezárkózva.

Senkit sem bocsátott magához, még a janicsár agát sem, ki a költözést különböző ürügyek alatt folyvást sürgetvén, most azt a hírt volt közlendő, hogy másnap a szultán Budára akar jönni, s a királyi palotába fog beszállani.

Miért volt Izabellának szüksége a magányra? ez iránt udvari személyzete két pártra oszlott.

A renegát neje, ki mióta férje budai főbasává emeltetett, az udvarmesternőnél is magasabb rangú és befolyású egyéniségnek tartatott, határozottan állítá, hogy ő felsége a sok virrasztás és feszített munka után pihen, mi nem is csoda, mert megfoghatatlan volt a rendkívüli élénkség és kitartás, melyet a költözködésre felügyelésnél napok óta tanusított.

Ellenben az udvarmesternő közbenjött kedvetlenségnek tulajdonítá a zárkózást.

Egyik fél fölhozta, hogy a királyné kimerültsége arczán még tegnap volt látható; a másik mély bánat nyomait vélte ez arczon borongani, kivált a mai értekezlet óta.

Voltak semleges palotahölgyek, kik sem a renegát -57- nejét, sem az udvarmesternőt nem hitték czélszerűnek határozottan pártolni.

Ezek nem tagadták el a kimerültség jeleit Izabellánál, de a mély fájdalomét is megengedték, s ezt természetesnek állíták a fővárosból távozás s annyi hű tanácsostól vett búcsú miatt, míg amazt szintén önként érthetőnek tartották csak azon körülményből is, mert ők magok alig birnak lábokon állani, holott a királyné mind a virrasztásban, mind a foglalkozásban rajtok túltett.

A renegát neje saját nézetei mellett még fölhozta, hogy a legmélyebb csend van a királyné szobájában, de az udvarmesternő többször vélt oly hangokat hallani, melyek zokogáshoz hasonlítottak.

Mind a két értesítés egyezett a pártállást nem foglalt hölgyek nézetével, de azért nem szünt meg a renegát neje és az udvarmesternő felekezete közti versengés.

Látszik, hogy vannak nők, kik a fölkelő, s vannak, kik a lemenő napnak hódolnak. Egyik fejébe vette a válság közelségét, mely a renegát nejét emeli az udvar élére; a másik fél még biztosnak hitte a Madridban, Bécsben és Nápolyban szerepelt vén asszony helyzetét.

Midőn a királyné legalább négy órai visszavonulás után ismét látható lett, sápadt arczán sem kimerültség, sem bánat nem volt észrevehető, de vonásai élesebbek voltak, tekintete parancsolóbb, s a behatóbb szeműek ijedve vették észre, mintha egy kevéssé vénült, és virító szépsége közé a -58- hervadás lehe tévedt volna be… egy őszi csipős szellő a tavasz rózsa- és liliomágyába.

– Kamarásunk adja tudtul az agának, hogy holnap reggel nyolcz órakor el fogunk indulni. Erről értesíttessenek tanácsosaink és többi kiséretünk is.

Martinuzzi, ki eddig mindig csekélységben rendező szerepet vitt, fontos dolgok miatt akart volna Izabellával értekezni, de nem fogadtatott el.

Petrovics szintén mellőzhetetlennek tartá ő felségével, a rokonnal, találkozni, azonban lehetetlen volt.

Minden kéz, minden fő, minden láb igénybe vétetett a költözködésnél, s Izabella figyelme a legcsekélyebbekre is kiterjedt.

A budai polgárok szeretett uralkodónőjüktől óhajtottak volna búcsút venni; a magistratus küldöttség által meg is jelenhetett, s Turgovics családi fájdalma miatt – mert neje már a halállal küzd – Bornemisza szónokolt, a nagy megindulás következtében eléggé érthetetlenül és zavartan, de magát a polgárságot illetőleg, a budai basa gáncsoskodó modora lehetetlenné tett minden részvétnyilvánítást.

Most száguldoztak legelőbb az utczán török lovasok, még pedig kivont szablyával; most jelentek meg török rendőrök ostorral kezökben. -59-

Kiki még szigorúbban zárkózott szobájába, s a kapukat is becsukta. Legfölebb a felső emeletekről merészelt egy-egy fő kitekinteni részvétből vagy ujságvágyból, de aztán hamar visszahuzódott, félvén a rakonczátlan spahiktól.

Korán reggel pedig az egész török várőrség föl volt állítva a Szent-György térre, a vízikapuhoz vezető kanyarulatra, s a külvárosnak a révhez vivő utczájára. Ez, mint a janicsár aga mondá, a hatalmas szultán szövetségesének, János Zsigmond királynak és a fölséges özvegynek tiszteletére történik.

Több basa jött be a táborból fényes ruhában, s a dísz és pompa nem hiányzott.

Ágyúdörejek jelezték az elindulás perczét. Egész hajóraj lepte el a Dunát.

A királyné számára kijelölt hajó egy kioszk minden kigondolható ékítményével tündökölt, s bár a szultáné volt, a friss reggeli szélben büszkén lengeté a magyar lobogót.

A matrózoknak utasításul volt adva bizonyos nagy távolság, a hová kikötni kelletett, s hogy ez a királynénak alkalmatlanságot ne okozzon, a hajó nemcsak bársony pamlagokkal, de süteményekkel, frissítőkkel s a legritkább gyümölcsökkel is el volt látva.

E díszes járműben az uralkodó családon kívül csak az udvarmesternek, a szolgálattevő kamarásnak, Petrovicsnak és a palotahölgyeknek volt hely rendelve. -60-

A hajóraj pedig a tanácsosokat, a kiséretet, a pogyászokat, az udvari fogatokat vette föl, míg ötven magyar lovas, mely a fedezetet alkotá, a kijelölt első állomásra küldetett, hogy a gyors tovább utazhatásra minden szükségest rendezzen.

Midőn a királyné a neki mélyen tisztelgő török sorok közt a Duna révéhez érkezett, oly hideg és nyugodt kifejezésü volt, mintha a művész márványból véste volna ki; míg a palotahölgyek arczán a leeresztett fátyol az idegenek figyelme elől csak kisírt és síró szemeket takart el.

A hintóból leszálló magas úrnőt és fiát, a királyt, megint hizelgő kifejezésekkel fogadták a basák, kik közt a szultán tapintatos és gyöngéd intézkedésénél fogva nem volt jelen a budai főbasa.

Válaszolni kellett a török urak czifra és mézes szavaira, s ezt Izabella kimért és illedelmes modorban tevé, a nélkül, hogy a megindulás legcsekélyebb jelét is adta volna.

A basák távozása után még néhány percz kellett, míg a palotahölgyek fogataikról leszállva, a díszhajóba bemehetének.

S a renegát neje, ki a királyné rendeletéből őt legelől követte a hajóba, midőn a partról a padlóra lépett, halk sikoltást tett, mintha megbotlott volna. A királyné visszatekint.

Szemei a renegát neje szemeinek irányát követték, s egy közönséges magyar ruhába öltözött, karcsú termetű, hosszúdad és ideges arczú férfiúra tévedtek, kinek göndör fekete szakálla már szürkülni -61- kezd, s ki rendkívül kicsiny és finom kezében fegyver helyett vékony nádpálczát tartott.

Ez emberen látszott bizonyos határozatlanság és önmagával küzdés; látszott nagy fekete szemének összpontosított tüzében valami fenyegetés, vagy talán csak feszűlt figyelem.

A renegát neje most valósággal elbotlott a padlón, s alig bírt súlyegyenhez jutni.

Ellenben a királyné tekintete hidegen pihent régi, bár személyesen eddig nem ismert ellenségének, az anatoli s most budai basának és a magyar királyi palota új tulajdonosának küzdő vonásain.

Ez pedig kezét fövegéhez emelé, mélyen köszönt, s azzal megfordult és hátrahúzódott.

– Ne higyje felséged, hogy féltem, csak határtalan szemtelensége zavart meg. Még kész lett volna felséged útját föltartóztatni, – súgá a renegátné nyugtalan hangon.

– A ki annyi feleséget tart, az nem fél sem az isteni, sem az emberi törvényektől, – válaszolta már most sírásra hajló arczczal a renegát neje, s minthogy a nagy gyász közt csekély küzdelmekre senki sem figyelt, fölemelte fátyolát s lopvást arra tekintgetett, hol egykori férje a Dunaparton fölfelé haladt, egyedül lassan, álruhában, s vékony pálczájával az utczaköveket ütögetve. Midőn pedig már a gyűlölt, a bűnös, a félelmet okozó alak eltünt, nagy könyekkel teltek el a renegátné szemei, s aztán nevetni akart, víg volt, -62- s az udvarmesternőnek kellett figyelmeztetnie, hogy ily gyászos napon a királyné kiséretében senkinek sem szabad könnyelműnek lenni, s vihogni, mintha bálba készülődnének.

A hajó végre megindult, s midőn az evezőrudak csapdosni kezdték a hullámokat, Izabella hallá, hogy a szegény öreg Werbőczi szeretett volna a janicsárok során áttörni, de nem sikerült, s csak fövegét forgatta a levegőben, míg végtére a kamarás azt észrevevé s búcsuüdvözletét kendője lobogtatásával viszonzá.

A pesti parton sokáig lehetett egy alakot szemlélni, ki a hajó menetét követi, de a távolság miatt nehéz volt a ráismerés.

Egyik hölgy Kanisait gondolta, a másik Révait, bár nem foghatták meg, hogyan vetődhettek ide? Volt olyan is, ki az ifju vegliai és modrusi grófnak képzelte.

Izabella végpillantást vetett Buda kékellő hegyormaira s visszavonult a födélzetről.

II.

– Megérkeztünk egy állomásra, mely sem arra nem való, hogy benne kipihenjünk, sem arra, hogy egyenes utat mutasson oda, a hová meg kell érkeznünk. Sőt tulajdonkép hová törekszünk mi? Történtek-e előintézkedések ekkora kiséret eltartására? Harambasák rajlanak az ország alsóbb vidékein. Az utasok megtámadtatnak, kifosztatnak, még a kulcsos városok kapui előtt is. S felséged költözködésének -63- híre hamar szét fog terjedni, és a vagyonszomjasoknak csalóka kilátást nyit már csak az a látvány is, hogy hetven vagy nyolczvan szekér húzódik felséged hintója után. Hát még ha tudnák: költözésünknél mennyire uralkodó szempont volt a finom arany- és ezüstművek, csodatevő ereklyék, becses emlékek és irígyelt műkincsek megmentése! Felségedet oly nagy mértékben tartá elfoglalva a rakosgatás, hogy nem méltóztatott kegyes engedélyt adni nekem az út iránti intézkedésekre. Most tehát van egy halmaz vinni valónk; de nem tudjuk, hogy hová vigyük. Van útban háromszáz száj, mely a beszélgetésre szükséges anyagokkal jól el van látva, de hogy étvágyát szintén ki fogja-e elégíteni, az homályos és az én csekély fölfogásommal át nem hatható talány. A mozaikművek és olajfestvények a szellemi ízlésnek adhatnak bő táplálékot; de még csak az én gyomromat sem elégítik ki, pedig szegény és asketa barát vagyok.

E zsémbes szavakba tört ki György fráter, midőn a hajók terhöket a partra rakták, s kevés szünet után tovább kelle utazni.

– A püspök uram, – szólt Izabella, – a zsiványok megtámadásától tart. Holnap már ki lehetünk erre téve. De hoztunk magunkkal fegyvereket. A veszély egyébiránt alig hasonlítható ahhoz, melyet Buda ostroma alatt kiállottunk, s ha kegyelmed akkor kardot kötött és vezérelt, reméllem most sem fog hittani vagy politikai elmélkedésekbe merülni, midőn magunkat védeni kell. Mondja püspök -64- úr, hogy nem lesz enni valónk. Igaz, nem hozhatunk varázsvesszőt, mely a légben megforgatva, terített asztalokat állítson elő; de részemről inkább szeretek egy ízetlen étket, melyet a püspök úr által gúnyolt kellemes társalgás fűszerez, mint a finom lakomát, melyben mindent a szakácsmesterségnek köszönhetünk és semmit magunknak. Hogy hová megyünk? kérdi tőlem a püspök úr, mintha elfeledte volna a szultán óhajtását, mely Lippát jelölte ki.

– Nem hittem, felséges asszonyom, hogy Buda elfoglalójának óhajtása iránt akkora kegyelettel viseltessék.

– Miután tanácsosaim elémozdították Szolimán azon nagy és hő óhajtását, hogy Budára beülhessen, nem látom át, hogy egy csekély kívánságát miért tagadjam meg.

– Egy gyarló asszonytól, ki a politikai tekintetekre nem emelkedhetik föl, ez a szándék is elég volna. Azonban Erdélybe fogok költözni.

Izabella a végszavakra oly súlyt helyezett, hogy Martinuzzi megdöbbenéssel kérdé: – Tehát az ország egy részét, a legtermékenyebb magyar megyéket föláldozzuk?

– Alkalmasint. De van eset, midőn a hajóból drága kincseket vetnek ki, az egész megmentéseért. Úgy hiszem, Erdély egy nagy védmű, melyet a természet azért alkotott, hogy tulajdonosa egyenetlen erő ellenében is sikerrel védelmezhesse magát. -65- A történelem még csak ezentúl fogja e hitemet a legfényesebb tanuságaival megerősíteni.

– Ez egészen a vegliai és a modrusi gróf javaslata szerint hangzik, – szólt alig elfojtható dühvel Martinuzzi.

– Felséged talán megfeledkezni méltóztatott arról, hogy Majláth egész Erdélyt Ferdinánd részére vonta, s a pártfőnök elfogatása még nem oltotta ki a pártszenvedélyeket.

– A lázadást vagy kegyelmünkkel fegyverezzük le, vagy győzedelmeinkkel. Rokonom Petrovics és püspök uram derék vezérek.

– Csak azt nem tudom bizonyosan, hogy negyvenkilenc vagy ötven emberből áll-e seregünk létszáma, – szólt gúnyosan Martinuzzi.

– Kiséretünk épen ötven lovasból áll, – válaszolá komolyan Izabella.

– Kettő közülök beteges, három, mint gyanítom, rosszul üli a lovat. A többi legfölebb kevés csatában forgott.

– Parancsomra a várak, a szászokén kívül, kinyitják kapuikat, s vannak a magyar megyéken -66- számos hazafiak és lovagias jellemü bajnokok, kik egy szerencsétlen nőt védnének akkor is, ha az a nemzeti uralkodást nem képviselné. A székelyeket eszélyes bánásmóddal egészen részünkre lehet hajlítani, s ha elhagyatva volnék is, állapotom az Endre királyéhoz volna hasonló, ki egy vesszővel ment a lázadók táborába és győzött, épen az erő hiánya és a jog érzete által.

Oly határozott volt Izabella minden szava, hogy Martinuzzi az ámulás miatt alig tudott magához jönni.

– Most unatkoznám a trón nélkül, – válaszolá a királyné, erős hangnyomattal.

Martinuzzi a roppant változást, melyen átment, annyira érzé, hogy e téren nem merte a királynéval tovább folytatni a vitát. Egyszerűen tehát csak azt kérdé: – Miután felséged saját belátása szerint mindenről gondoskodott, nem volna-e kegyes nekem fölfedezni azon fontos titkot, hogy melyik várost jelölte ki az udvartartás helyéül?

György barát belátta, hogy Izabella saját terveihez képest jobb választást nem tehetett volna. – Ez a nő démoni elmével bír! S nekem ma azt kell azt legelőbb észrevenni?

Benső gondolatát a fölindult püspök szemöldei összevonásával és ajkai mozgatásával követte, egészen öntudatlanul. -67-

– Boldog Isten! hát felséged olykor puszta gondolataimat is meghallhatná? Én csak azt gondoltam, hogy Gyulafehérvár rongált kőfészek, mely némi védelemmel még szolgálhat ugyan, de a kényelmet hírből sem ismeri. Ha felséged Erdélyben lehetett volna, midőn boldogult emlékű férje haldoklott, most nem jutna eszébe Gyulafehérvárt Buda vagy Krakkó kisebb kiadásának képzelni.

– Nem lehetetlen. Mert mióta a bölcsesség csak régi csalódásokat cserél föl újakkal, kezdem tisztelni az együgyűséget. Például fodrásznőm semmit sem ért az országos dolgokhoz, s mégis lehetetlen volt fejéből kiverni, hogy ha a szultán Ó-Budára jött, miért ne menne el Budára is, holott oly közel fekszik? Hiába hozták föl neki belső tanácsom alapos okoskodásait. Mindig csóválta rá a fejét s a mellett maradt, hogy a szultán, ha Stambulból Ó-Budára fáradott, csak megnézi Budát is.

– S az a jósoló sybilla, felséges asszonyom! talán a gyulafehérvári püspöki lakot is czélszerű királyi palotának tartja? -68-

– Nem lehetetlen. Mert úgy vélekedik, hogy kincstárnokunk, kinek, mint halljuk, a számadásai Buda ostroma alatt megégtek, lelkiismeretesen kezeli a közjövedelmeket s kötelességének fogja tartani, eszélyes megtakarítások által elég pénzforrásról gondoskodni, oly építkezések gyors létesítése végett, melyek a szegényes püspöki lakot magas állásunknak megfelelő palotává varázsolják át.

– S nem nevezte meg, felséged fodrásznője a megtakarítások eddig igénybe nem vett valamelyik módját?

– Miért ne tehette volna? Például mondhatá, hogy azon kétértelmű s álnok politika, mely titkon Ferdinánddal alkudozott, s ugyanakkor legerősebb hűségi esküket küldött Stambulba, igen költséges volt, még pedig nemcsak a hadviseletekért, melyekben akármelyik fél győzött, okvetlenül mi voltunk a vesztesek, hanem főleg azért, mert a basáktól kezdve a szultán kutyapeczérjéig mindenik befolyásos török úr, árulkodó szolga és koldus renegát száját aranynyal kellett bedugni. Már ezentúl a botor és veszélyes kiadások el fognak maradni. S csak magok azon drága prémek, biborok s arany himzések, melyekkel Stambulban kétszinűségünket takartuk be, elégségesek lettek volna világi élvezeteink számára egy fényes királyi palota mellé babyloniai függő kerteket építeni, s poraink őrzése végett az Arthemisia művével vetélkedő mausoleumot emelni. S most elbocsátom kegyelmedet, kincstárnok úr, hogy a pénzkimélés általam említett rovata felől gondolkozzék. -69-

Világosabban nem lehetett volna körvonalazni az új politikát, melyet Martinuzzinak, ha vagy visszavonulni vagy Izabella ellen fellépni nem akar, mint látszik, okvetlenül végre kell hajtani.

«Most elbocsátom kegyelmedet», e büszke szó nyomta leginkább az alázatos György fráter szívét.

Hisz alig két hónapja, hogy ő a miniszter, mondá a királynénak: ha felséged titkon Ferdinánddal czimborál, kénytelenek leszünk a haza érdekében őrizet alá vettetni. S mit tett akkor Izabella? Könnyezett, bár nem a trón elveszthetése, de a kíméletlen kifejezések miatt.

S most tulajdonkép mi e gőgös királyné? fontolgatá Martinuzzi. Lealázó hasonlatosságokat gondolt a bujdosó hölgy állapotának jellemzésére, s ha akkor, midőn ő élt, a sátoros czigányokon kívül még mások is barangolnak az országban, akkor vándor szinésztársaság igazgatónőjének mondta volna, ki midőn a szerepet eljátszotta s arczáról a festéket lemosni és válláról a czifra palástot le kelle vetni, hiúságból nem akar újra öltözködni, s a királyné jelmezében vezeti kiséretét egy helységből a másikba.

De bármely hasonlításokon törte fejét a püspök, lehetetlen nem éreznie, hogy a nő van fölényben s nem ő, a hatalmas államférfiú.

Mert Martinuzzi Budán népszerű politika és magát életre-halálra védni akaró hadsereg élén állott; ellenben a királyné a váradi béke végrehajtását -70- sürgetve, a közérzületet támadta meg, s a fővárost, az ország szemefényét veszélyeztetni látszott.

Most Martinuzzi és az egész belső tanács politikája silányul megbukott, s nemcsak a féltett Budát, hanem az ország legszebb részét juttatta idegen hódító kezébe, még pedig úgy, hogy a korlátolt eszűség vádját veté a fő tekintélyekre, kik álokokkal lelkesíték a népet oly törekvések iránt, melyek józan felfogás szerint mással nem végződhettek, mint kiáltó kudarczczal.

Az eredményből ítélve Izabella szeszélye magasabb bölcseség volt, mint az őt környezett államférfiak ravasz s minden körülményt hasznosító tervei.

S a főpap, bármint mérgelődött, kénytelen volt elismerni, hogy a külszin a királyné mellett van, s hogy ez, a nőket is odaértve, most csak háromszáz személy felett parancsol, de a parányi tömegből ő – a hatalmas miniszter – egyetlen védelmezőre, sőt, ha lábbal tapostatnék is, egyetlen sajnálkozóra sem talál.

Budának és a Duna mellékének elvesztése, akár szándékból, akár együgyűségből történt, alkalmas arra, hogy a szerepvivőket a nép széttépje; de arra nem, hogy vállra emelje és megkoszorúzza.

Ha tehát őt Izabella nyilvánosan vádolná, megsemmisülése alá van írva. Ellenben, ha ő mondaná a királynét bűnösnek, mert Budát Ferdinánd kezére vala játszandó, legfellebb azt válaszolnák rá: – -71- Ő felsége a két rossz közül bölcsen választotta a kisebbiket.

– De én, gondolá magában Martinuzzi, Magyarország területi épségét akartam visszaszerezni, még pedig egy magyar uralkodóház alatt. Most, midőn tervem az eddigi úton lehetetlenné vált, s a viszonyok kényszerűsége tőlem áldozatot kíván, inkább dobom el a Zápolya-ház koronáját, hogy kivívhassam az ép és egész Magyarországot. Nem az én politikám-e a valódi hazafias, az igazán magyar? Mi becscsel birhat előttem az a czél, hogy a szétdarabolt és a szomszéd hatalmak közt felosztott országból egy hulladék tizenöt vagy húsz megyéből összeférczeltessék magyar születésű herczeg számára, s hogy kegyelemből tengjen addig, míg valamelyik szomszéd a kezét rátenni veszélytelennek nem tartja! Hozzám szegődhetik a siker, legalább oly bizonyosan, mint a másik félhez; s ha nem, akkor legalább részemre áll az igazságos utókor… Ellenben, mit akar ez a királyné? Midőn talán a török segély nélkül is védhettük volna Budát, a szepesi herczegségért, s holmi silány kamara-jövedelmekért le akart a koronáról mondani. S most, midőn ha előbbi terve mellett marad, európai keresztes háborút szervezhetnénk a török ellen, a keserűség minden magyart Ferdinánd zászlóihoz csődíthetne; most, midőn eddigi gyöngesége, a legmagasztosabb önfeláldozás dicssugarában ragyoghatna,… most hirtelen megváltoztatja politikáját, s többé nem kell neki a szepesi herczegség mint hűbér, nem kell a váradi béke… neki a -72- török védhatalom kell… a korona kell… s miért? Mert a nőnek oly szükséges a szeszély, mint a tüdőnek a lélekzés. S miért? Mert Frangepán odadobott egy eszmét, melyet ellenem táplált gyűlöletének kielégítésére használhat. És én tűrjem-e ezt?

Martinuzzi gondolatban sem mert ily kérdésre felelni; mert szenvedélyes szíve mellett is elég esze volt, hogy belássa, miként most csak a királynéhoz csatlakozás, a királyné kivánságainak betöltése mentheti meg a bukástól.

Bizonyos vala az iránt, hogy ha a királynénál említésbe hozza tervét, ez szédelgésnek fogja nyilatkoztatni, s válaszát azon mesére hivatkozás fejezné ki, melyben a róka a hollónak tanácsolta, hogy ejtse ki a sajtot a vízből visszatükröző hold karimájáért.

Martinuzzi belátta, hogy ez a törvényes térről lelépésnek volna mondható.

És ő a gyám, a püspök, a mindenható miniszter odajutott-e, hol a vakmerőség e neme és veszélye felmerülhet?

– Heves, követelő s kiállhatatlan gőgű volt Török Bálint, s én nem segítém őt ki a hálóból, melybe könnyelműleg bonyolódott, – mormogá Martinuzzi. – Ez hiba volt tőlem. Ő a csekélységekben hegykén szegült ellenem; de a nagy kérdésekben többnyire pártolt, a királyné szeszélyei -73- ellenében is. Most Izabella több mint szeszélyes; mert kész tervei vannak, s a magas belátás adományát a legveszélyesebb mértékig megszerezte, s Isten tudná hogyan? Aztán kárhoztassa valaki egyházunkat az ördögűzésért! Nem szállotta-e meg őt a kisértő lélek? Lehet-e ekkora átalakulás a sátánon kívül másnak műve? Némuljanak el a természetbuvárok és lélekismerők! Ők a tévedések hitét terjesztik! A rendkivülit csak rendkívüli hatás magyarázhatja ki.

– Ez az asszony félelmes! kiáltá, s aztán körültekinte a magános paraszt gunyhóban, hová egyedül vonult be, az úti készületek miatt zajgó, sürgő világ elől. – S kinek kerülhet életébe az elkerülhetetlen küzdés? e gondolat, e talány, e bősz sejdítés, e nevetséges ötlet – s mit tudná ő, melyik? – villanyként hatott agyidegein át, megrezzentve annak minden szállait… Most hogy állunk? tudakolá magától. A királynén és magamon kívül Petrovics bír befolyással. S kinek részére nyilatkoznék e korlátolt eszű katona? Rokonát és a külső törvényességet pártolná. Török Bálintért nagy politikai bűn nyomja lelkiismeretemet. A ballépésekből támad a megtorlás. A bűnt az Isten megbocsáthatja a gyónónak és a bánkodónak, de a félreismert politikai érdekek kegyetlenek, s természetökben fekszik a kérlelhetetlen bosszúállás. Mit tegyek? Meg kell nyernem a királyné bizodalmát, – míg erőhez jutok. -74-

Szolimán császár, a királyné elindulásáról értesítve, elég udvarias volt egy török csapatot fedezetül utána küldeni, hallván, hogy az Alföldön erős harambandák fosztogatnak és eléggé merészek mezővárosokat megtámadni, sőt palánkákra is sarczot vetni.

Természetes volt azonban, hogy a roppant kincs és pogyász gyulasztó hatást gyakorolt minden útonálló képzelődésére, és a roppant rónaság számos kalandorait és rabló csapatait egyesíté egy nagy merénynek közerővel végrehajtására.

Szalonta körül történt a megtámadás. A küzdés a résztvevők jelentékeny száma miatt valódi harczczá vált, mely hosszú csatázás után a támadók teljes megveretésével végződött, noha, fájdalom! a társzekerek nevezetes része még kezdetben elszakittatott a kisérettől és veszendőbe ment.

Nem tudjuk, hogy az ifjú vegliai s modrusi gróf mint theatinai szerzetes mily gonddal járt el a betegek ápolásában; de Izabella királyné a sebesültek körül annyi figyelemmel és áldozatkészséggel sürgött, mintha a «szürke nénék» még akkor ismeretlen társaságába tartoznék. Pár veszélyesen megsebesültet kénytelen volt Szalontán hagyni ápolás végett, de annyi pénzzel ellátva, hogy mind gyógyíttatásokról gondoskodhattak, mind pedig későbbi pályájokról. -75-

A többieket saját kezével kötözé, s udvari orvosával együtt folyvást intézkedett minden kényelmökről.

Palotahölgyei látván e kitartást, e nagy szorgalmat, magok is eszményképül tűzték ki a női erények közül főleg a könyörületet; minden koldusnak alamizsnát adtak, a kiséret egészsége után rendszeresen leskelődtek, a kinek csak a foga fájdult is meg, már tíz orvosra és ápolóra akadt, s még a vén udvarmesternő sem mulasztá el a megbántott hiúság egész szenvedélyével kelni ki az álnok és alattomos renegátné ellen, ki addig ólálkodott egy kamarás körül, míg az váltólázat kapott, s ekkor megragadva az alkalmat, ápolás alá vevé, s így az egyetlen valódi beteget, ki még rendelkezés alatt állott, monopolizálta a többiek jogának világos sérelmével.

Izabellát a szenvedők feletti őrködése a karavánnál oly népszerűvé tevé, hogy ha Erdélyt is, melynek határához már közel voltak, úgy le fogja igézhetni, akkor a váradi püspök tökéletesen megbukva kolostorba vonulhat.

De az előjelek rosszak voltak, s az utasok, kik Erdélyből jöttek, egyértelműleg ingerültnek festék a hangulatot. Egész vidékek fosztatnak ki, egész falvak égettettek hamuvá. A Zápolya-család hívei is a török gazdálkodás miatt megbosszankodva, Ferdinánd részére kezdettek hajlani, s az elkeseredés és bosszú alig elfojtott lángját könnyen szíthatja nagy gyuladássá azon hír, hogy Budát a török véglegesen megszállotta. -76-

A királyné e híreket hallva, rögtön visszaküldé a török kiséretet, bár a haramják új megtámadásától még tartani lehetett volna.

Kincstárnokát pedig figyelmeztette, hogy sem az ékesszólásban, sem az igéretekben fösvény ne legyen, miután úgyis nehéz leend az erdélyi közvéleményt rábirni, hogy a haza nagy gyászát ne neki tulajdonítsák.

– Látszik, gondolá Martinuzzi magában, hogy ez a démon, ha az erdélyiek vonakodnának őt befogadni, a kiegyezkedésért engem nézett ki áldozatul. Csalhatatlanul ellenem tanuskodik az eredmény, s arra felesleges számítanom, hogy a sátánka elég szépséggel, elég ékesszólással és bátorsággal nem bír az esélyeket sikeresen felhasználni. Részére fogok állani, s talán nézeteimhez, melyek eredetileg az övéi voltak, lassanként visszatéríthetem, s ha csalódni fognék, ha czélt nem érek, ám! akkor küzdjünk meg életre-halálra.

Ily eszmék nem rajzoltak kellemes kinyomatot, a tettetéshez különben értő György fráter vonásaira.

– Mindig szemmel kell tartanom őt! gondolá Izabella a barátra tekintve. Figyelnem kell rá, mert nincs percz, melyben valami gonoszságot nem forralhat ellenem. Ha fiam koronáját el akarná rabolni, akkor küzdjünk meg életre-halálra. Szegény Izabella, mennyiről kelletett lemondanod, hogy a koronát egyetlen kincsnek tekinthesd! Régen többet ért volna egy virágfüzér, melyet kedves kezek nyujtanak át. Régen fiamat is inkább szerettem -77- boldognak, mint hatalmasnak képzelni. Az idők megváltoztak. Szívem eladta jogait a hideg és gyűlölt értelemnek, az önző uzsorásnak, ki oly érzéketlen, mint a tárgyak magok, melyekkel üzletet folytat. Küzdjünk tehát, verjük le az akadályokat.

Erdély határszélén a karaván fegyveres csapatokkal találkozott, melyek a keskeny bejáratot elállották, s kijelenték, hogy a királynét nem engedik az országba lépni.

Izabella az alattvalói hűségről beszélt. Martinuzzi élénk színekkel rajzolta a veszélyeket, melyek e vakmerő lépés miatt Erdélyre háramlanak. Ferdinánd ereje semmivé van téve, és Szolimán megszámlálhatatlan hadait tüstént Erdély ellen fogja zúdítni: ezt állítá György barát, s erősíté, hogy ily eshetőségre már Budán a szükséges szabályok rendezve voltak, s a mongolok berontása IV. Béla alatt gyerekjáték volt ahhoz képest, mi az erdélyiek párthuzása miatt be fog következni.

A szónoklatot magánértekezletek váltották fel egyes főnökökkel, melyek más húrokat pengettek, s a félelemhez a reményt, s a pusztítások rémképeihez az önzésnek kedvező kilátásokat csatoltak.

Rövid idő mulva ki volt egyenlítve az egész kérdés és az ellenséges indulatú csapatok tisztelgő küldöttségekké alakultak, melyek ünnepi pompával s tömeget lelkesítő ovatiók közt vezették a királynét Gyulafehérvárra, hol az üres püspöki residentiát tüstént elfoglalá, s kincstárnokának legsürgetőbb foglalatossága volt a pénzt szüntelen ontani, -78- mígnem a nagy igényű épületet tág s aránylag eléggé kényelmes királyi palotává varázsolhatta.

III.

A Duna felsőbb vidékeire indított «dúlók és perzselők» hatalmasan folytaták a pusztítás művét. Esztergom vidéke lángbaborúlt, Nyitramegye lakosai tömegestől hagyva el falvaikat, a hegyek közt kerestek menedéket. – Szolimán főtáborhelyére, Ó-Budára már érkezett egy falka rab, s midőn a janicsárok Elemért és Barnabás diákot egy fogházzá alakított magtárba zárták, már ott egész társaság volt a polgári helyzet különböző fokaiból összehozva. Nemsokára új szállítmány érkezett, miáltal az árverezésre szánt tárgyak száma úgy megszaporodott, hogy új helyiségek jelöltettek ki, és előállott az értékesebb árúk osztályozásának szüksége.

Elemér, ki a török szokásokat jól ismerte, és szerencsés természeténél fogva elszánással tudott ott tűrni, hol a bajon nem segíthet, mosolyogva súgta Barnabás diáknak: – Úgylátszik, hamar elválik, hogy a török ízlése szerint drága vagy olcsó portékák vagyunk-e?

Barnabás diák szemei valamivel kijebb tolódtak üregeikből, mintha eszét akarnák segíteni azon gondolat megragadásában, mely utitársa víg kedvének magyarázatát adhatná. – Talán, ha a törökök drága portékának fognak minket tartani, akkor -79- könnyebben emelkedhetünk? – kérdé halk és szaggatott hangon.

– Díjunk csalhatatlanul emelkedni fog, csakhogy akadjon aztán, a ki kifizeti.

– Hát csak úgy, mihelyt kevésre becsülnek, vagy a szárazon hegyi ágyú-, vagy a tengeren gályavonásra alkalmaznak.

– Feltéve, hogy a gálya, melyhez minket fűznek, nem küldetik Tunisba, s a hegyes vidék, melyre ágyúkat kell vonni, nincs az Araráthoz közel, – jegyzé meg Elemér.

Barnabás oly csodálatosan vigyorgott, mint a szelindek, midőn fogának mind a két sorát mutatja. – Állapotunkat Deák uraiméknak köszönjük – szólt száját helyre- és homlokát összevonva. – Ha ők lóra nem ültetnek, akkor nem volnánk török rabok. Barátom! a míg mi éhgyomorral a gályát vonjuk, addig a falánk vendégek Dora kisasszony lakodalmán torkig öltöznek.

– Vajjon Werbőczi tudja-e szerencsétlenségünket? – kérdé Barnabás az intésnek engedve.

– Attól függ, jut-e valakinek eszébe annyi nagy csapás közt a mi csekély szenvedéseinkre emlékezni?

– A borbély szeret beszélni, s ha a fontosabb -80- hírekből kifogy, okvetlenül kifecsegi a mi történetünket is.

– De a sor akkor kerülhet ránk, midőn már a szultán fölszedette a sátorfákat. Egyébiránt – folytatá Elemér biztatólag – az embernek minden eshetőségre kell gondolni, s csak azért említém a rosszabb kilátásokat, hogy azok se találjanak készületlenül.

– Csakhogy együtt maradunk, annyi a bizonyos – szólt Barnabás nála szokatlan higgadtsággal. – Minden egyéb, mi velünk történhetik vagy mit nekünk meg kell tenni, oly kétséges, mint egy jóslat a jövő heti eső vagy verőfény felől.

– Szeretem az ilyen hangulatot, – mondá Elemér, kezét nyujtva Barnabásnak.

A volt magtár árúi csakugyan gondos kiválasztás alá vétettek s Elemér minden tétova nélkül soroztatott a gazdagabb vagy külsőleg kitünőbb osztályba, mely vagy a rabbal kereskedők zsebét fogja megtömni, vagy a renegátok számát szaporítani.

Barnabás az ő nagy ingerültségére vita tárgyává lett, de midőn Elemér látta, hogy alkalmasint a magtárban hagyják, török nyelven említé, mikép ha kiváltásról lehet szó, akkor ugyanazon ember fogja mindkettőjüket szabadokká tenni.

E nyilatkozat tüstént eldönté a kérdést, de fájdalom, túlságosan kedvező irányban.

Elemér oly tisztelettel kisértetett egy még üres terembe, mintha zászlós úr vagy legalább valamely végvár elfogott főparancsnoka volna. Érette Barnabás is hasonló figyelem tárgyává lőn. -81-

Egészen megborzadva a kitüntetésen, melynek vége, a roppant díj miatt, hosszabb rabság lehete, Elemér nem mulasztá el megjegyezni: hogy védurok, ha sajnálkoznék is szerencsétlenségökön, nem határozhatná el magát szertelen váltságra.

– De mi hasznunkat veszik nagyságtok, ha minket árvereznek? Ki adna érettünk közönséges díjnál többet?

– Árverezésről szó sem lehet, – szólt az aga – mert a budai főbasaság felállítása óta a zászlós uraknál is keresetebb tárgy az oly ember, ki magyarul és törökül jól beszél.

– Sok szóval csak ezt, – erősíté Elemér, nem mervén oly dolgot közleni, mely a diák gyanakodó jellemére ingerlőleg hatna.

A «dúlók és perzselők» újabb szállítmánya pár főrangú fiatallal szaporítá fogházukat. Ezek nővéreiket siratták, kik szintén rabságba estek, s hihetőleg a háremeket a ritkaságuknál fogva is keresett magyar odaliszkokkal gazdagítják.

Még a kemény szívű Barnabás is komorrá lőn. Dora jutott eszébe. Ezt képzelte rabvásáron, a mint szemtelen kezek érintik mellét, derekát, s a mint vén és gazdag törökök vetnek buja vágyaktól -82- szikrázó tekintetet azon bájos termetre, mely most egész szépségével lebegett a szerencsétlen diák szeme előtt, s azon elleplezett idomokra, melyeknek arányát ő még a zárdában egy térdszalag után tudományos pontossággal határozta meg.

Az erős és kiválóan érzékies képzelődés játékának eredménye volt, hogy Barnabás összeszorítá ujjait, fenyegető állást vett a léggel szemben, s öklelődzni kezdett, mintha látatlan egyénekre intézne kemény csapásokat, s közülök némelyik már földre is bukott volna, s heverő helyzetében a lábrúgásokra kedvező pontokat szolgáltatna.

Midőn Barnabás, börtöntársainak nagy meglepetésére, a harczot erélyesen folytatá, s azon vén törököket, kiket Dora felett alkuvásban képzelt, döntögetvén, arczvonásain a düh teljes kinyomata ült, Elemér megragadta karját. – Mit csinálsz? súgá fülébe élesen, s csaknem sivítva.

E figyelmeztetésre Barnabás első mozzanatban metsző tekintetét és öklét ellene fordítá, de a másodikban már szégyenpirral arczán s lesütött szemekkel húzódék hátra, s egy falócza szélére ülvén, meghunyászkodva guggolt, mintha oly csínyen kapták volna, melyet titkolni és szégyelleni kell.

– Nagyon ingerel e fogság, szólt később emeltebb hangon, mintha az idegen lakók előtt akarná magát menteni.

Igen megfogható vala a diák mentsége azok előtt, kik szintén dühben voltak: de Elemér attól tarta, hogy ismét egyike kerül elő ama jeleneteknek, -83- melyek Barnabást őrjöngés felé sodorják, s vad képzelődését badar és iszonyú alakokkal terhelik meg.

Beszédbe elegyedett vele, hogy kiragadja bősz álmai közül. De Barnabás szégyenkedő zavarral húzódott távolabb tőle, s esetlen, ravasz mozdulatai hasonlítottak azon idomított házi ebéhez, ki csínyen kapatván, fogait mutatja a nyájasság, harag és átallás sajátságos vegyületével.

E közben a többi fogoly egymásnak beszélé el családja kiraboltatásának történetét, s minthogy a véres küzdésben, melynek martalékává lettek, egyes mozzanatok Elemért saját szerencsétlenségére emlékeztették, figyelme egészen arra vonult, s észre sem vette, midőn Barnabás ülőhelyét odahagyva, mohó tudvágygyal fogott fel minden szót, s a behatások szerint arczának színe és kinyomata lázas gyorsasággal változott.

– Szegény nővérem! – sóhajtja az egyik fogoly, ki társánál több balesetnek volt kitéve.

– Szüret után lett volna menyegzője, s most a török rabja, s ha rabdíja ma vagy holnap nem érkezik meg, el fog adatni.

– Úgy hallom, az erdélyi vajda mint fogoly hurczoltatott a szultán táborába, – mondá utóbb Barnabás Elemérhez fordulva. -84-

– Tehát a szultán nem küldhetett két vagy három embert ellene, mintha engem vagy téged akarna elfogatni.

– Oly csapatok, melyek, míg a rendes sereg csatázik, égetnek és fosztogatnak.

– Hm! – dörmögé Barnabás sötét tekíntettel. – S a zsákmányt és foglyokat magok közt osztják-e ki?

– Úgy járnak el, mint most velünk a janicsárok. A díj egy része a pénztárba megy, a más része pedig nekik marad.

Barnabás szava megtört és reszketeg volt, midőn tudakolá: – Hiszed-e, hogy a «dúlók és perzselők» nem tévedtek be Dobokamegyébe?

– Csak a refectoriumban levő ősképekért kérdem, – mentegetőzék Barnabás lesütött szemekkel.

Elemér meg volt semmisülve. Ő, ki a szép Dorát szerette, s mint hive, a viszonzott szerelem édes kínjainak martalékja; ő, ki a vén Dorka ajánlatát a Deák-család iránti tekintetek mellett sem fogadta volna el, ha szívét nem feszíti hősies tettek után törekvésre az a hit, hogy a dicsőség -85- fénye, az emelkedés kilátásai, a nyert babérok hamar áthidalhatják a távolságot, mely közte és a régi, bár vagyonban megfogyatkozott Deák-család közt, a világ fogalma szerint, választófalként létezik; ő, ki életét, a lemondás külszíne mellett is, a Doráéval oldhatatlan összeköttetésben képzelé, a Majláth fogságáról értesülve, még arra sem gondolt, hogy keblének bálványa veszélynek lehetett kitéve: míg a félőrült, a kitaszított, a Deákék által feláldozott Barnabás oly aggódó, oly eleven képzelődéssel függ Dorán, kitől megvettetik, s oly lázas érzésekkel rajzolja lelke elébe a veszélyeket, melyeknek ki lehet téve az, ki rája vagy sohasem, vagy csak undorral gondol: oh! ez a párhuzam mélyen sértette Elemért, mert megalázá, s mert saját maga előtt a könnyelműségvádjával terhelé.

E kedvetlen benyomás közt még jól esett neki, – mert keserű eszméktől szabadítá föl, – hogy a börtön ajtaja megnyilt, s néhány tekintélyes török lépett be.

– Ezek minket akarnak megvásárolni! – gondolá, s e gondolat most vigasztaló volt, mert legalább a többieket elűzte.

Barnabás a turbán drágaköveire veté szemét, onnan pedig a czifra hüvelyű kardra vezette le, s midőn a vendégek magas helyzetéről meggyőződött, azon kérdést veté föl: vajjon ezeket a nagy urakat, kik kényök s kedvök szerint emelkedtek, s hatalmasoknak tartatnak, nem volna-e képes tönkre verni? Miután e tételt határozott igennel oldotta meg, mosolyogni akart, s nagy, sárga fogainak -86- egész sorát kitünteté, olyformán, mint a ketreczbe zárt vadállat, ha pénzért mutogatják, és rossz kedvében szeretné a kiváncsi közönséget oly közelben látni, a meddig talpának körmei kiérnek.

A belépett törökök a legjobb szándékkal telve jöttek a börtönbe, s tolmácsaik által biztaták a foglyokat, hogy ne búsuljanak, mert ha hazulról ma vagy holnap a gazdag váltság megérkeznék, akkor okvetlenűl szabadon fognak bocsáttatni.

Ez a czélzott jó hatást nem idézte elő, minthogy különös hangsúly volt a gazdag díjra és a rövid időre helyezve.

A jámbor törökök látván, hogy a vigasztalás e neme nem ütött ki egészen kedvezően, kérdezék: Melyik tud a foglyok közül törökül?

– A szőke ifjú amott hallgat, pedig a budai polgárokat fegyverfogásra akarta ellenünk lázítani. Két megtért gyaur volt álöltözetben jelen, s dalait dícséri. Az egyik táborunkban is beszélt vele törökül, s állítja, hogy dalát törökül is elénekelhetné, oly jól beszéli nyelvünket.

– A min te búsulsz, szerencsédet állapíthatja meg, – szólt a főúr. -87-

– Szabadon bocsáttatásomon kívül nem ismerek más szerencsét, – válaszolta Elemér.

– Azt tudom, hogy magasságodra a szultán kegyelme egész teljében kiáradt, mert rangja a nagyvezéréhez hasonlónak látszik.

– Én Szolimán budai főbasa vagyok, s egy kis magyar vár parancsnoka voltam. A mit védenem kellett, szarkafészeknél alig volt nagyobb, s miután vagyonom hihetőleg kevesebb vala, mint a tiéd, és a váltság nem érkezett meg, a szultán palástjához kapaszkodtam, s az a porból fölemelt, még pedig eléggé magasra. Nem mondom, hogy példámat kövesd; de most a törökül tudó magyarnak akkora becse van, hogy annak hosszú erszénynyel kell bírni, ki, ha nyelvünket érti, gyaur akar maradni.

– Magasságodnak e nyilatkozata száz halállal ölt meg; mert az örökös rabságot mérte rám.

– Az embernek nem az első ötlete szokott mindig a legjobb lenni. Gondolkozásra még van időd. S most a többi raboknak te magyarázd meg azt, mit hallani fogsz, mert az idegen tolmács szava szívökbe annyi bejáratot nem nyit.

A főméltóságuak közül pedig egy nagyfejű, nagy szemöldű és öntelt férfiú lépett elő, s karján húzogatva kaftánját, mintha türkőzni készülne, és ajkait mozgatva, mintha a bölcseség igéinek hangoztatására akarná szoktatni, tetőtől talpig megvizsgálta Elemért, s aztán mondá: -88-

– Allah nagy és az ő prófétája Mohamed! S tudod-e te, hogy én ki vagyok?

– Külsődről itélve, uram! te muderri vagy, ki a koránt álmodban is elmondod, s annyi arab verset tudsz, hogy idézéseiddel Stambultól Damaskusig minden szökőkút és fürdő falait be lehetne írni, – a mecseteket nem is említve.

– Az mind nem elég, vagy legalább rád nézve nem fontos – szólt, ismét méregetve Elemért. – Tehát kérdem, hogy ki vagyok én?

– Alkalmasint szent, kinek látásai vannak, s csillagjós, ki oly pontosan megmondja, mikor jön hozzánk a szerencsétlenség és a halálangyal, mintha maga küldené.

– A balgatagság igéit vetted ajkaidra, gyaur! Halld meg tehát, hogy én Zulkifar, a budai főkadi vagyok. Ne szökjenek ki elmédből szavaim, mert akkor az megbomlik, mint a ház, melyet a patkányok odahagynak. S tudod-e, mi hozzám képest Werbőczi, az a gőgös és üresfejű férfiú, ki Stambulban aranyos hintóban járt, ki ha a tengeren bársonynyal bevont csolnakra ült, a franczia követ hajójáról ágyúlövéssel üdvözöltetett?

– Uram! oly kérdéseket intézsz szolgádhoz, melyekre együgyűsége felelni képtelen.

– Tudd meg tehát, hogy Zulkifar, az igazhitűek budai főbirája egy sánczokkal, bástyákkal, kőfalakkal megerősített kulcsos város, melynek minden épülete erős kövekből van rakva, ablakai rostélyosok, s ajtói vaspántokkal bezárhatók. Ellenben Werbőczi, a gyaurok kis kadija, egy hitvány falu, -89- melynek palánkkerítése sincs, viskói pedig szalmával vannak fedve, s az egészet egyetlen szikra hamuvá égetni képes. Fölfogtad-e?

– Tökéletesen, uram! – válaszolá Elemér, derült arczczal, mert a muderri beszédéből gyanítá, hogy védura már lépéseket tőn megszabadítására.

– Tudod-e, hogy a pékeket mivel szoktam büntetni? – kérdé a budai főbiró még felfúttabb arczczal.

– Ha a pékek zizikes kenyeret sütnek, vagy hamis fontot használnak, akkor, uram! a te bölcseséged tüstént az ajtóhoz szegezteti a pékek fülét.

– Most hallgasd meg, a mit mondok és tolmácsold. A gyaurok, kik magokat keresztyéneknek nevezik, kivétel nélkül büntetni való pékek, mert a lelki kenyeret a búza helyett konkolyból sütik és hamis fonttal árulják. A mennyiben pedig az örök életre szánt táplálék drágább a mulandó világ számára készítettnél, ennélfogva Allah és az ő prófétája Mohamed a gyaurokat, a hamis kenyérért, nem szegeztetheti csak fülöknél fogva a pokol kapujához, hanem örökké égő kemenczébe vetteti, hogy ott süljenek. Ezenkívül Allah megparancsolta a kalifáknak: minden gyaurt a föld színéről karddal kiírtani. S hatalmas szultánunk, mint a kalifák utódja, teljesíti a kötelességét. Én, Zulkifar, a budai kadi, mondom néktek, hogy tíz év alatt egy gyaur sem lesz a föld területén; mert a szultán haragja úgy elfújja őket, mint én tenyeremről e pihét. -90-

Most a kadi elfútta tenyeréről a pihét, mely egyébiránt nem volt ott, s aztán félig húnyt szemekkel várt, míg Elemér a mondottakat megmagyarázta.

A fogoly úrfiak számba sem vették az egész komédiát. Gondjok, aggodalmaik a nőkre vonatkozának, kiket egy perczig sem képzeltek a rabság iszonyú esetlegeitől biztosítva.

Ellenben Barnabás diák sötét tekintetet vetve Elemérre, mondá: – Oly török szót hallottam, mely nagyon hasonlít a mi védurunk nevéhez. Mit jelent az a szó?

– A muderri, – válaszolá Elemér, – csakugyan említette a mi védurunkat, s mivel ő is budai főbíró, becsmérlé saját tiszttársát.

– De vajjon csak azért tevé-e? S vajjon nincs-e okunk félni, hogy védurunk hamar megfeledkezik a szerencsétlenekről?

– Mindig keresed az emberben az árnyoldalokat, – szólt neheztelően Elemér.

– Talán a számból folyó nagy igazságokat meri czáfolni e gyaur? – kérdé Zulkifar, hüvelykével Barnabásra mutatva.

– Ékesszólásodat dicséri, uram! – válaszolta Elemér, ki jól ismerte a társalgási módot a törökökkel.

– Halljátok most, gyaurok! kik a zsidóknál hátrább vagytok sorozva, s kik annyi könyörületet sem érdemeltek, mint a kalifáktól megsemmisített tűzimádók, halljátok, mit kíván a Korán, s mit igér érte jutalmul! -91-

Ekkor a muderri egy dagályos hitterjesztő szónoklatot tartott, egészen eltérve a török szokástól, mely missionariusok helyett katonákra bízza a megtérítést és az ige helyett a fegyvert használja.

Midőn pedig elvégezte prédikáczióját, különös súlylyal emelé ki azon főméltóságú urakat, kik renegátokból lettek admirálokká, tábornokokká, sőt nagyvezérré is. Nem feledte el azon rabságnak, melyre az át nem tértek kárhoztatva lesznek, rémítő szenvedéseit élénk szinekkel a szem elé tüntetni.

A portyázók foglyai, a váltságdíjba bízván, könnyedén vevék az egész dolgot, de nem ily hangulatban vala Barnabás.

Elemér látta, hogy a gondolataival küzdő diák homlokán permetez a veríték; hallá, hogy ajkai egész sorát ismétlik a nagy rangú renegátoknak, s megdöbbent a szokottnál sápadtabb arczon, s a rászegzett szemek majdnem lángoló világán.

– Elérkeztünk a keresztösvényhez, hol a kétfelé futó nyomok soha összetalálkozni nem fognak. Elemér! én hiszek szavaidnak, megtagadtam a lelkeket, kik téged kárhoztatnak, s maradok igéretem mellett.

– Ezt vártam tőled – szólt Elemér, s értesíté a muderrit az eredményről.

Zulkifar, a fő-kadi, megvető tekintettel mérte végig a foglyokat, kiket kutyáknak és disznóknak czímzett, s azután Elemérhez fordulva mondá: – Velem fogsz jönni! -92-

Reggel tíz órakor történt ez, s délután három óra vala, midőn a fogház megint befogadta Elemért, ki nem csekély meglepetéssel látta, hogy Barnabás csak egyedül maradt.

– Sokat szenvedtem azóta, – sohajtá a diák. – Az én képzelődésem igen beteg!

– Mi reánk, – szólt Elemér könnyező szemekkel, – alkalmasint későn fog felvirradni a menekülés örömnapja. Szolimán, budai basa, hitem elhagyására azon igérettel szólított föl, hogy agai ranggal titkárává nevez ki és a magyar ügyeket általam szándékszik kezeltetni. Visszautasítottam ajánlatát, mire ő mosolyogva jegyzé meg, miként ez esetben is nála fogok maradni, mint rabszolga. Mert miután nemcsak a török nyelvet, de a török viszonyokat is ismerem, veszélyes fegyverül szolgálhatnék ellenségei kezében. Tudja ő, mondá, hogy a janicsárok foglya vagyok, kiknek joguk van engemet árverésre bocsátani: de nem hiszi pénztárát oly rossz állapotban, mely neki lehetetlenné tegye többet nem igérni érettem, mint a mennyire akár a magyarok, akár törökök magokat elszánhatnák.

– Kérni fogom véduramat, hogy helyettem téged váltson ki, s az könnyűvé lesz, miután díjad a számomra szántnak talán feléből is kitelnék.

– Köszönöm, Elemér! nagylelkűségedet, de én veled akarok maradni. Barnabás nem szegi meg igéretét.

– Feloldlak igéretedtől – szólt, hévvel szorítva meg fogolytársa kezét.

– Ahhoz nincs jogod. Érzem, hogy keblemben bűnös indulatok tombolnak, s hogy ahhoz, a mit Dorka néném s a kolostor, melyben kezdőbetűket rajzoltam, bűnbánatnak nevez, tökéletesen hiányzik bennem a kedv és erő. De mikor vén néném a vércse-visításnál élesebb hangon kiáltá is füleimbe bűneim sorát, soha sem hallottam, hogy szószegéssel vádolt volna. Természetesen igéreteimben a betűhez tartom magamat, s nem az én hibám, ha például Deák uram szerződése nem eléggé világos. Atyám szellemével is volt kötésem; de te kétségbe vontad, hogy az árny, mely kísért, sírból jött-e hozzám, vagy képzelődésemben él. Engedtem rábeszélésednek és kételkedni kezdtem hitemben. Az üresnek, a tartalmatlannak, az álomnak miért volna joga adott szavamhoz? Ezért vagyok hozzád kötve igéretemnél fogva, mely oldhatatlanul érvényes mindaddig, míg nincs okom hinni, hogy a bosszuló árnyak csakugyan nem a hő képzelődésből fölemelkedett -94- párák, de valóban léteznek, s kisértő ujjaikkal a végzet útjára mutatnak, melyen nekem járni kell magam és mások romlására.

Elemér a megdöbbenés és elégültség sajátszerű vegyületével kérdé: – Hátha, a mi kétségtelennek látszik, török rab fogok maradni?

– Nem annyira, mint véled. Nekem Werbőczi csak annyit ér, mint bárki más. A konty vagy süveg alig jön tekintet alá.

– A bosszúra volt számítva. De azon kívül csak egy esetben volna szükséges.

Elemér elnémult, s csak magában sóhajtá: – Megint Dora! Mily fékezhetetlen, mily korlátlan Barnabás szenvedélye. A tengernek vannak határai, de az ő szívének sötét hullámait nem köti határokhoz sem az értelem, sem az önbecsülés, sem a törvény, sem az erkölcs! -95-

IV.

Egyik szerb nyelven mondá, hogy a királyné holnap korán fogja Budát odahagyni.

– Nagyságos uraim, – szólt most Barnabás diák, nem mondhatnák-e meg, hogy mikor fognak minket árverezni?

– Hitvány gyaur! hogyan merészelsz beszélgetésünkbe vágni – szitkozódott az egyik.

A másik pedig nyájasan mondá: – A portyázókat a hatalmas padisah visszaparancsolta a táborba, s mihelyt azok rabjaikkal megérkeznek, elkezdődik a dobraverés. Örvendek egyébiránt, hogy anyanyelvemet tudó emberre akadtam. Én kaminiczi lakos voltam, s most agává emeltek. S tudsz-e barátom, magyarul?

– Diákias. Egy kolostorban czifra betűket rajzoltam, s most, mint látja nagyságod, vértem és sisakom van.

– Köszönöm szépen a megtiszteltetést – mondá durczásan Barnabás. -96-

– Ez Szolimán főbasa cselédségében használható volna – említé törökül a nyájas aga.

A gorombább aga pedig felelé: – Ha talpára ötvent üttetnének, bizonyosan lemondana gyaur hitéről, s akkor besoroztathatnám «dúló és perzselő» csapatom közé.

Csakhamar a törökök ujságvágya ki volt elégítve, s miután egy aggastyán Elemér megvásárlása iránt hajlamot mutatott, s egyedül azt sajnálta, hogy kevés lévén a foglyok száma, alkalmasint drágán kelnek el, rendre a látogatók eltávoztak. De közülök egy fiatal egyén, ki a csauzok közé látszott tartozni, az ajtónál ürügyet talált a visszatérésre, s Elemérnek kezébe nagy ügyességgel csempészve valamit, pár közönyös szó után gyorsan csatlakozott a többi törökökhöz.

Barnabás épen közleni akarta vele folytatott társalgás tartalmát, midőn látja, hogy Elemér levelet tör fel.

– Ő, – szólt Elemér örömtől sugárzó arczczal tekintve az aláírásra.

Barnabás nagy lélekzetet vett, hasonlón ahhoz, ki a víz mélyéből merül föl, és szorult tüdőjét teli akarja tölteni az éltető elemmel.

– Már kiszabadulunk. Csak bár ne drágítottam volna meg magamat kétszáz tallérral! De te, Elemér, nyugtalan vagy?

Elemér alig nógatta fejét, s e kétséges főmozgás épen semmiről sem világosította fel Barnabást.

Elemér szépen összefogta a levelet és zsebébe dugta, s midőn rövid tétova után szemét Barnabásra veté, megütközéssel látta ennek vonásain a gyanu és neheztelés árnyait.

«Kedves öcsém! A mennyire utána járhattam, gondatlanul viseléd magadat a Hétvezérben. Ezért ugyan a városnak téged letartóztatni, s a janicsároknak rabbá tenni joguk nem volt; de a visszakövetelés útja hosszas, az idő pedig rövid. Váltságod iránt tehát alkuba ereszkedtem a janicsár agával. Előbb ő kétezer tallért kért, a mi a mai világban temérdek pénz, de utóbb négyezerre emelte követelését, állítván, hogy nyelvöket úgy beszéled, mintha született török volnál. Egy várparancsnok díja sem lehet nagyobb, mondám én; de arra ő azt válaszolta, hogy most rendkívül keresettek épen azon tulajdonok, melyekkel történetesen te birsz. Mert vannak ugyan magyar renegátjaik, de azok vagy már nagy urak, vagy műveletlenek, kiket az új török hódoltságban nem lehet használni. Megdöbbentem e veszélyes czélzat miatt, -98- s a négyezer tallért kölcsön kért pénzzel is kiegészítvén elküldém hozzá; ő azonban visszautasított azon válaszszal, hogy már négy annyi összegért sem engedhet át, mert a budai főbasa rád tevé kezét. Erre én a szultán ő felsége vejének, Rusztán basának írtam, kijelentvén, hogy ha szabadon nem bocsátják védenczemet, kit Dzsemil agától nagy áron váltottam meg, kit a janicsárok elraboltak, s kiért én négyezer tallért a hadi kincstár számára ajándékul ezennel az ő kezébe teszek le; ha, mondám, e védenczemet tüstént szabadon nem bocsátják, azt a budai basa ellenem intézett megtámadásának fognám tekinteni, s a szultán előtt leborulva, a hivatalt, melyet elvállaltam, ő felsége kegyelmes lábainál hagynám, és holnap elköltözném azon helyről, hol megaláztatásnál és üldöztetésnél egyéb jutalomra kilátásom úgy sem lehetne. Rusztán ő magassága kegyelmesen válaszolá, hogy még ma vissza foglak kapni. Midőn ezt az örömhírt veled tudatom, kérlek, szabadságod megnyerésével még ma haladék és késedelem nélkül jőjj vissza. S nemcsak azért, mert kimaradásod esetében holnap reggel a szultánhoz kellene mennem, mi rám nézve a legkedvetlenebb találkozás volna; de azért is, mert minden pillanatban szükségem van rád. Itt nálunk török gazdálkodás foly. A rakonczátlanság úgy viseli magát, mintha a rend volna, a zsarnokkény uralkodni akar a hódítás ürügye alatt. Mindenki el látszik feledni, mikép Szolimán császár diplomával biztosítá Izabella királynét, hogy Budát csak hadi czélokért tartja ideiglenesen -99- elfoglalva és a teljes kort ért Zsigmond királynak tüstént vissza fogja szolgáltatni. Ha basánk eljárását szemügyre veszem, majdnem azt kell hinnem, hogy a szultán nem is akar Bécs ellen indulni, hanem hadviseletének tárgya és végpontja Buda volt, az ő tulajdon szövetségesének székvárosa. Ily hitetlenségre csábítják tanácsosai ezt a hatalmas, mély belátású és mostanig a becsületszóra sokat tartó uralkodót. Nem kétlem, Szolimán basa e bűnös politika egyik fő képviselője. Rövidlátó és gyűlöletes törekvései felől kész vagyok szemébe is megmondani véleményemet. Nekem ily viszonyok közt nemcsak a magyar törvényeket kell e szerencsétlen tartományban oltalmazni és föntartani, hanem kötelességem hazám és a szultán érdekében is a budai basa túlterjeszkedéseit gátolni, s ellenőrizni őt, ki bár magyar földön született, pusztulásunkat inkább óhajtja, mint azon törökök, kiket semmi kapocs nem köt hozzánk. Okvetetlenül szükségem van tehát rád, kit nyelvismereted alkalmassá tesz mind arra, hogy ellenségünk szándékairól pontosabban értesülhess, mind pedig arra, hogy Rusztán basával a szultán színe elébe juttatandó előterjesztéseimet lefordíthasd. Eddig volt Stambulban hű tolmácsunk, kiben bízhatnánk, de most nélküled kihez forduljak? Hogy bízzam titkaimat akár Ferdinánd, akár Izabella királyné ügynökeire? Én csak a magyar törvénykezés fentartásáért vagyok itt; de néhány nap óta meggyőződtem, hogy a magyar törvénynyel együtt okvetetlenül meg fogok bukni, mihelyt a budai főbasa politikai befolyását -100- ellensúlyozni nem tudom, s mihelyt ő elhiszi, hogy képtelen vagyok a szultántól az ő nyaka számára egy selyem zsinór küldését kieszközölni. Láthatod, mennyire fontos az állomásod, de jutalmad s lekötelezettségem irántad azzal megfelelő leend. Minden percz drága. S ha a katonát a golyókra kitett pont tüzeli, a helyett, hogy gyáva szökésre birná: szintúgy vannak a polgári bátorságnak is kötelezettségei, melyek alól menekülni csak az hiszi lehetségesnek, ki keveset tart vagy saját becsületéről, vagy a hazaszeretetről. A mely perczben tehát kinyitják börtönöd ajtaját, rögtön jőjj hozzám. Még a szultán ittléte alatt akarok állapotaink felől előterjesztést benyújtani.

János diák uram mondá, hogy veled együtt fogatott el egy vértes, ki szolgámnak és foglalatosságára nézve diáknak állítja magát. Úgy hallom, bárdolatlan és verekedő egyén, s leginkább indulatossága miatt kevert téged is bajba. Nekem öklözőre, sőt katonára sincs szükségem; de ismerem az igaz keresztyén kötelességét, s csak az is, hogy veled együtt jött Erdélyből, s hogy bár ismeretlenül bennem bizott, elég ok szabadságának kieszközlésére. Mihelyt tehát egy kevés pénzt megzsugorgathatok, tüstént kiváltom őt. Díja, tulajdonaiból itélve, úgy sem lehet tetemes.

Rokonaimtól, az erdélyi Deákoktól épen most vettem levelet, melyben panaszolják elszökésedet, s kérnek, járjak utána, hogy hol vagy, s mihelyt kézre kerültél, küldjelek vissza. Nélküled, mint írják, rosszul telik idejök, s leányok Dora is naponként -101- veszti kedvét a lantpengetéstől, melyben oktatásod mellett szépen előhaladott.

Válaszoltam már, ne számítsanak rád, mert benned jobb kezemet veszteném el, s mert neked itt nagy kötelességed és hivatásod van. Zárjel közt említék katonájokat, kit a sarmasági táborba küldtek, de még nem került vissza. Hosszasan leírják lovát; de róla magáról más ismertetőjelt nem hoznak föl, mint azt, hogy durva nagy termettel bír, indulatos és czifrán rajzolja a betűket. Kérnek, ha ráakadok, tartsam magamnál, a míg terhemre nem lesz: akkor ám küldjem vissza, de útra adjak neki annyi jó tanácsot, hogy ha sokat el is ejt belőle, maradjon még valami otthonra is. Szerencsétlen helyzetemben valódi örömemre szolgált e becsületes rokonaimnak eredeti észjárással és tintafolttal teljes levelök, s ha valahogy katonájok a János diák által említett személylyel ugyanaz, akkor e tény új ösztönül szolgál e váltságdíj előteremtésére.

Levelemet semmisítsd meg, és siess őszinte pártfogódhoz, a pártfogásodra szintén számító s elhagyatott, száműzött Werbőczi Istvánhoz.»

– Nos! már gondolkoztál-e eleget arról, hogy mit és hogy közölj titkodból? – kérdé Barnabás diák, gúnyos mosolyra vonva el ajkait.

Elemér belátta, hogy az annyi fáradsággal szerzett bizodalmat koczkáztatja, ha nem nyilatkozik.

– Werbőczi, – szólt, – szabadságunkat okvetlenül kieszközli, de pénzviszonyai miatt egy nappal később teheti rád, mint rám nézve. -102-

– Említném törhetlen fogadásomat, s kinyilatkoztatnám, hogy azt a huszonnégy órát fogolytársammal akarom tölteni.

– De ha ő téged halasztást nem tűrhető okokból kivánna rögtön magához?

– De mit írnál, tudakolá, ha meggyőződnél, hogy a rövid halasztás is egyfelől a hazára hozhat veszélyt: másfelől pedig Werbőczit annyira elkedvteleníthetné, hogy tán felhagyna magával a kiváltással is?

– Tudatnám vele társam szerencsétlen természetét, mely az emberek iránti hitét akkor vesztette el, midőn a beszédet érteni kezdé, s midőn gyermek képzelődése az iszonyú történetek hallása által a világot ördögökkel népesíté be. Tudatnám vele, hogy e boldogtalan egyénnek férfi korában sem volt oka az emberekről más véleményt alkotni, és hogy csak egyetlen egy igéret szentsége ébresztené föl lelkében az első kételyt világutálatának jogtalansága iránt. Ezt értetném meg Werbőczivel, s ha ily tekintetek nem hatnának rá, tudatnám vele, hogy török rab fogok maradni.

– De gondold meg, hogy engem Szolimán budai basa erővel magánál akar tartani, mert a török nyelvben jártasságomat Werbőczi és hazám ellen kívánná fordítani. Aztán vedd a magad sorsát -103- is szívedre. Én nem értettem meg veled az aga beszédét, de azt állíthatom, hogy a budai basa cselédjei közé akar sorozni, s társa a talpadat ajánlá veretni mindaddig, míg a mohamedán hitre át nem térsz. És akkor ha vallásodat megtagadtad, a rablók és gyujtogatók csapatjába szándékoznak igtatni, hogy a sírokat kikaparó és emberhúst evő hienánál iszonyúabb állattá lealjasítsanak. Ha én rögtön nem távozom, időt nyer Szolimán basa Rusztán basának tervét megsemmisíteni, és én veszve vagyok, s bukásom téged menthetlenül semmivé tesz.

Barnabás meghökkent, s látszott arczán egy árnya a tétovázásnak; de csakhamar oly küzdő érzések kinyomatai válták azt föl, melyek igen bonyolultak s ellentétesek voltak arra, hogy Elemérre határozott benyomást tehessenek.

– Jól van, – szólt végtére, szemeit fürkészőn vetve Elemérre. – Elhiszem a veszélyeket, melyekkel fenyegetsz, de tudnom kell a kilátások alaposságát is, melyekkel biztatsz. Lehet, sőt tán természetes, hogy Werbőczi mellékesnek tartja azt, a mi velem fog történni, csak téged birhasson. Lehet, hogy te jó szándékokkal indulsz el innen, de miután véduradnak, mint mondod, most nincs pénze, vársz, megint vársz, s azalatt halad az idő, s midőn már a török fölkerekedett és magával visz, e kedvetlen történetért még tán azzal is megvigasztalod magad, hogy fontos helyzeted jövedelmező és befolyásos lévén, a rangkülönbséget elenyészteti, s egy ünnepélyes napon, például a menyegzőén, -104- alkalmat nyújthat neked keresztyénné, nagylelkűvé lenni, s több kiváltott foglyok közt engem is hazahozatni.

Elemér érzé, hogy Barnabásnak igaza van, de hogyan közölhessen vele oly iratot, mely épen a most említett gyanút erősíthetné meg, mind Werbőczire, mind saját helyzetére nézve?

– Eladom Pesten lovamat, a te lovadat, s fegyvereimet, s csak akkor megyek Werbőczihez, és első kérésem lesz: pótolja ki a hiányzó összeget, s tüstént szabadítson ki; mert különben nekem is a rabságba vissza kell térni.

– Visszatérésed nem vigasztal, miután a török sem nyitja ki számodra a börtönt csak azért, mert ott akarsz ülni.

– És te esküdet szeged meg, hogy egy kikötést, mely iránt nem kötelezted magadat, teljesíthess? Engem a legiszonyúbb lelki kínok közé taszítsz, csak azért, mert becsületesebb akarsz lenni egy nagy úr, mint a szegény és elhagyott Barnabás iránt. Ime a ti erényetek! Az álnokság, hazugság és képmutatás valóban igen hasonlít azon -105- fogásokhoz, melyekkel ti mint fényes tulajdonokkal büszkélkedtek. S ha már egyszer kétkednem kell szavadban, ugyan hol álljak meg, és melyik fokon alul ne szálljak? Csak azt ne higyem-e, hogy Werbőczi ki akar váltani, vagy tán azt is ámításnak gondoljam, hogy téged Deák uram elhajtott a házából, mint engem, s bújdosol, mint én szétzúzott szívvel és Dorát… ej! de minek szóljunk erről. Add ide a levelet.

Elemér sápadt lőn s érzé a határozó perczet, s fájdalom! érzé, helyzete fonákságán kívül, Barnabásnak, e hóbortos embernek felsőségét is.

Gépileg nyult zsebébe, kivonta a levelet és – egy gyors eltökéléssel szétszaggatá.

Barnabás nehéz testével rája akart rohanni, hogy földhöz döntse; de – villámgyorsan megváltoztatva szándékát, a levél darabjai után kapott, s az első papirszeletkéről fönhangon e szavakat olvasá ki: Úgy hallom, bárdolatlan és verekedő egyén. Lám! lám! ez én vagyok, szólt, s aztán megfordítá a szeletkét, s ott történetesen épen a következő csonka mondatra akadt: Nélküled, mint írják, rosszul telik idejök, s leányok is Dora naponként…

Lám! lám! Deákék rosszul töltik idejöket, az én Elemérem nélkül, s Dora naponként… fogy, eped, sír, mit tudom én?… Eredj, igazmondó barátom, vigasztald őt, siess, míg más nem akad, kinek még mézesebb szavai és könnyebb lelkiismerete lesz.

– Ha! ha! ha! nevetett Barnabás s úgy, hogy egész megrázkódott és szeméből kicsordultak a könnyek.

Elemér elmondott, a mit lehetett a levélből, s igéreteit új meg új fogadkozásokkal erősíté; de Barnabás egy falóczára ült, s oly mozdulatlanul, oly mereven, oly élettelenül, mintha szobrát faragták volna kőből oda. Az ékesen szólás, az indokok érve, a rajzolt kilátások, a biztatás, az igéret, az eskü, mind hasztalanok voltak a jegedt vonásokra csak egy mozzanatot is idézni, s végre Elemér még arról sem lehetett meggyőződve: hallja-e Barnabás az ő szavait, vagy pedig azon magánkívüli állapotba sülyedt, melyben az érzékfölötti világgal lép viszonyba, s a sátán hatalmába esik értelme és érzése.

Ő, ki Barnabás léleklátásait eddig csak a féktelen képzelődés játékának tartá, most szorongani kezdett, mintha a rossz szellemek közelségét sejtené, s mintha láthatatlan alakok alkuján volna jelen, kik martalékjokkal a szövetséget kötik meg ellene.

– Még egyszer találkozunk! – mondá a lócza kőbálványa, Barnabás, halk, elmosódott hangon.

– S kikkel? a lelkekkel-e vagy velem? s miért egyszer? miért csak egyszer? e kérdésen töprenkedett -107- az izgatott Elemér, midőn a zárt ajtó megnyilt, s a betódult szabad léggel együtt az a török, ki a Werbőczi levelét becsempészte volt, és az őr bejövének.

Az első szabadságát hozta, s a másiknak pedig ő mondá törökül, hogy gondja legyen a benn maradt rabra, kiért még ma vagy legfölebb holnap reggel a díj ki fog fizettetni.

Elemér nagy zavarában állhatatosan hivé, hogy Barnabás, ha csakugyan öntudattal bír, kétségkívül értette a török őrhez intézett figyelmeztetést, s így távozó barátjától ismét azon biztosítást nyerte, melyet ennek a kitört és sértő viszongás után a becsülettel megegyezőleg már csak közvetve lehetett adnia.

– Még egyszer találkozunk! harsogott ki a börtönből, mint a végítélet trombitahangja.

A táborzaj, a visszanyert szabadság kéjérzete, s a gyors gyaloglás hamar helyreállíták Elemér hangulatának súlyegyenét.

Eszébe jutott, hogy igérete szerint előbb Pestre kell mennie, s hamar talált átvivő naszádra.

Fölkeresé a városbírót lovai végett, ki igen élelmes lócsiszár is volt. Jutányos áron vette meg tehát Elemér és Barnabás diák lovát, s barátsága jeléül a baromorvos követeléseit a város pénztárára utasíttatá.

Azon tudat, hogy Barnabás díjából egyharmad már keze közt van, csillapítá Elemér nyugtalanságát.

Szándéka volt kardját s puskáját még estig a -108- városi hatóságtól visszaszerezni, s a legelső fegyverkovácsnak eladni.

Tehát a fizetendő pénz felét naplemente előtt kezében képzelé. Csak azt átallá, hogy a többit védurának kell előteremteni, s csak attól rettegett, miként ez rögtön tán nem történhetnék meg, és Barnabásnak órái, sőt egész napjai maradhatnak a gyűlöletre, kétkedésre.

A komp, mely Buda és Pest közt rendes közlekedést tartott fön, épen indulóban volt, s Werbőczi, ki csaknem atyai szeretettel fogadta Elemért, annyira örvendett megérkezésén, hogy saját szükségeiről feledkezve, utosó aranyát is föláldozta Barnabás kiszabadítására, s korán reggel megbízott embere már alkudozás végett a török táborba indult.

Azonban, midőn Elemér becsületét koczkán kívül állónak hitte, akkor támadának új és nagy aggodalmai. Érezé, hogy barát helyett ellenség fog vele egy fedél alatt lakni, s hogy a Deákék felől nyert tudósítás és Barnabás fölébredt gyanúja után, kötelességében áll nyiltan bevallani, mikép ő jóltevője várából nem más, mint Dorka ösztönzésére távozott el. És e vallomás nem nyújtana-e szerencsétlen vetélytársa bősz féltékenységének táplálására sok, igen sok anyagot. Elemér érzé, hogy az Erdélyből vett hír Dora iránti szerelmét új lángolásra szította, s hogy azon fontos állomás, melyre őt a viszonyok által teremtett szükség emelte, még lehetővé teheti a szeretett lány kezének elnyerhetését. E remény nem foglal-e magában Barnabással -109- igen veszélyes összeütközéseket? S hogy lakjék ő egy fedél alatt azzal, ki valószinűleg halálos ellenségévé fog válni, s ki, mint Werbőczi szolgája alant áll, s az emelkedésre semmi kilátással nem bírhat; míg ellenben ő a török nyelv tudása és a török viszonyok ismerete által mind ama magasabb politikai titkoknak egyedüli avatottja leend, melyektől egy szerencsétlen tartomány állapotjának jobbra fordulása vagy végsülyedése függ?

– Arra kell törekednem, gondolá magában, hogy Barnabást kedvező feltételek közt idegen házba helyezzem el, s ha lehet, Budától távol. De sikerülhet-e, s nincs-e ő a sorstól mintegy a galléromhoz varrva?

És midőn hivatalának fontosságát belátta, nem kerülheté el figyelmét annak veszélyessége is.

S ha ő nincs Werbőczinél, akkor ez képtelen a közvetlen és árulók által meg nem zavart összeköttetést Stambullal és a hatalmas padisah vejével föntartani. S nem következik-e ebből, hogy Szolimán főbasának érdekében áll ily közeg megsemmisítésével oltalmazni magát egy igen alkalmatlan és veszélyessé válható ellenőrködéstől?

Elemér világos és a viszonyokat mélyen átható elmével birván, nem kétkedett, hogy a hadviseletekben nehéz volna oly álláspontra mutatni, mely az előőrset bizonyosabb lövésre tehesse ki, mint -110- a hogy ő van a bukásra, sőt életveszélyre kijelölve azon befolyásos szerep miatt, melylyel Werbőczitől, a békés indulatú vén embertől, megtiszteltetett.

– S az én véduram kétségkívül mindezt nem is sejti, gondolá Elemér, ki éles figyelő tehetséggel birván, hamar fölfogta a híres államférfiú és jogtudós jellemét.

– Az én véduram török fordításaimat írói műnél egyébnek aligha fogja tekinteni, s legfelebb sajnálja, hogy stilistikai ügyességemet nem bírálhatja meg. És nem kétlem, csodálkozni fog, ha kedvelt fordítója egy szép napon búcsú nélkül utazott el a héttoronyba, vagy tán egyenesen az Orcusba. Úgy látom, nem volt bolondság tőlem, hogy a Hét vezérben saját sírkövemre adakoztam; csak bár az a kópé lantos a kegyes czélra gyűjtött ajándékot ne fordítaná más czélra. Egyébiránt kár az ördögöt falra festeni, s midőn a szép Dorára gondolhatok, az élet rövidségéről elmélkedni.

Reggeli munkáját végezve, víg kedvvel, derülten lépett az utczára, hogy a halott városban, a romok és gyász közt, az ő mosolygó tekintete képviselje a reményt; de alig ért a vizikapuhoz, midőn Werbőczi küldöttjével találkozott, ki Barnabás kiváltását vállalta el.

– Az Istenért, hát miért nem tudakozódott felőle? – kiáltá Elemér színéből kikelve.

– Tudakozódtam én, uram, de azt mondák, kotródjam, mert különben talpamra verik a kiváncsiságot.

– Adja ide azt a pénzt, – szólt Elemér, nem gondolva semmi akadálylyal, semmi veszélylyel.

A küldött átadá a díjt, s fejét csóválva nézett a török táborba siető ifjú után.

Midőn az előőrsökhöz ért, föltartóztatták, s hasztalan hivatkozott Werbőczire s emlegetett fontos küldetést; mert lelövéssel fenyegették, ha tüstént vissza nem fordul.

A dob pörgött, a réztányérok csattogtak; de Elemér az iszonyú zaj közt hallani vélte e végzetes szavakat: Még egyszer találkozunk!

Werbőczi szerencsétlen helyzeténél fogva az első tisztelgők közé tartozik; de a nagyúr helyett csak Rusztán basa fogadja.

A hatalmas padisahnak sok dolga és kevés ideje volt; mert a hódítások történetében nevezetes ünnepet ült meg.

Kihirdetteté, hogy Buda a török birodalom egyik különösb kegyelemben részesített városa, melynek többé Magyarországhoz semmi köze. Levéteté a toronyról a harangot, s a Boldogságos Szűz német egyházáról a keresztet is. S miután onnan kidobatta az oltárt, az oltárképeket, a szent edényeket, papi öltözékeket, a falakba helyezett síremlékeket, -112- a faragványos régi padokat és a szószéket: leküldé janicsárait a kriptába, hogy rabolják ki a koporsókat és szórják szét a hamvakat. A czinterem sírkövei hasonló eljárásban részesültek.

A nép elrejtezett. Senki sem mert még az ablak felé is közelíteni. S mindamellett a gyász, a megaláztatás, s az Istengúnyolás minden részletei szétterjedtek a városon.

Werbőczi a kétségbeeséssel küzdött, és Elemérnek, ki szintén levert volt, kelle vigasztalni. S mit mondhasson bátorításul neki, ha az élet rövidségére és a megváltó halálra nem emlékezteti? Végre talált egy reményre, mely az öreg embert tán fölemelheti.

– Nagyságos uram! – szólt rábeszélő hangon, – még eddig nincs minden elvesztve. A szélbe szórt hamvakat nem lehet ugyan többé összegyűjteni, s a főegyház mecsetté, Buda török várossá vált. De még nem tudjuk, hogy a templom a keresztyénségnek és a székhely a nemzetnek nem adatik-e vissza? A szultán intézkedéseire még nincs rá nyomva a változhatlanság bélyege.

Werbőczi konnyadt fejét egy kevéssé fölebb emelvén, bágyadt hangon kérdé: – S minő bélyeg ez?

– Ha a jelvényeitől és ékességeitől megfosztott keresztyén főegyház kellő közepébe lépcsőzetes trónt emelnek, s arra maga a szultán ül le és saját vezetése alatt hajtja végre a beszentelést; akkor a templomot és a várost a Korán megsértése nélkül soha kezéből ki nem bocsáthatja, s tartozik azt -113- a próféta zászlójának lobogtatásával és utolsó vércseppig védeni.

– Úgy meg vagyok nyugtatva. A szultán soha sem aljasulhat közönséges hitszegővé. Hisz alig egy hete, hogy saját kéziratával és pecsétjével ellátott oklevél által biztosította Izabellát Buda visszaszolgáltatásáról, Zsigmond teljeskorúsága napján.

Elemér föltétlen hitelt még a szentesített okleveleknek sem adott ugyan; de gyöngédtelenség lett volna a régi iskola államférfiának nézetét kétségbe vonni.

Azonban Werbőczi néhány percz mulva pálczáját kezébe vette, s mondá: – Szükségem van szabad légre. Hídd össze kíséretemet és kövessetek sétámon.

– Nem, öcsém! gyalog akarok menni, s te baloldalom mellett maradj kivont karddal, s miután az őrség tudja, hogy a keresztyének közül csak az én udvaromnak van joga fegyverhordozásra, semmi alkalmatlanságnak nem leszek kitéve.

Werbőczi szabadon járt, kelt, s egyszerre a Mária-templom ajtója előtt vannak.

A bejárat természetesen el volt foglalva, de a janicsárok, kiket épen pár órával előbb intett a szultán szelídségre és fegyelemre, addig férkeztek, míg vékony rés nyilt a templom hajójába.

Werbőczi félénk kiváncsisággal tekintett be, s arcza vászonfehérré vált. -114-

– A világgyőző padisah a mecsetben van-e? – kérdé Elemér suttogva egy janicsár tiszttől.

Werbőczi megfordult, s térdei reszkettek. – Elfáradtam, mondá fojtott hangon. Menjünk Turgovicshoz. Ő közel lakik. Ott kipihenek.

A szerencsétlen ember, fájdalmában magán kívül ragadtatva, nyöszörge: – Ne közelítsetek e hajlékhoz, senki se lépjen a küszöbre, mert tüstént átok fogja meg. Oh nagyságos uram! az Isten nehéz keze van rajtam. Szegény feleségem épen azon perczben halt meg, midőn a templom tornyáról a keresztet ledöntötték. Ő lesz az első, kit harang és szertartás nélkül temetnek el. Koporsóját lopva vitetem ki… s hová? A zsidó temetőbe.

A Turgovicsnál töltött óranegyed hallgataggá, búskomorrá tevé Werbőczit.

Pár nap telt el anélkül, hogy Elemérre szüksége lett volna, s ez szabad idejét Barnabás utáni kutatásokra fordította, de minden eredmény nélkül.

S örömmel említé, hogy Ferdinánd követeit, kik békét kértek, Szolimán visszautasította. Esztergom, -115- Tata s Visegrád átadását és évi adót kíván, mire Ferdinándnak lehetetlen ráállani. A szultán tehát kénytelen Bécs ellen indulni.

– De mit segítene a Boldogságos Szűz templomán az, ha szent István székesegyházába is bevinnék a trónt és a kereszt helyére a félholdat tűznék! – sóhajtá Elemér.

– Öcsém! más oldala is van a kérdésnek. Hátha megverik Szolimánt, s akkor Buda fölszabadíttatik.

Elemér csodálkozott, hogy Werbőczi politikai nézetei mekkora változáson mentek át.

– Kegyelmes uram! én a török táborban valami olyast hallottam, hogy fegyverszünet forogna kérdésben, de talán mese lesz az egész.

– S épen azért hiszem, hogy a fegyverszünetről szállongó hír puszta koholmány – mondá Elemér, védurának kedvét nem akarván elrontani.

Deák uraimék gazdagokká lettek, s bár roppant kincseiket megbecsülni nem tudták, mégis közbecsülésben állottak, és senki szemökre nem veté pazarlásaikat. -116-

Emelkedésök, s fájdalom! hamar rá következett hanyatlásuk történetét röviden említjük.

Majláth István, a vajda, nagy tervet készíte a török megbuktatására, s Erdélynek Ferdinánd koronája alá vetésére. Összeköttetései Morvaországba, Ausztriába kiterjedtek, s V-ik Károly udvarának belső terméig is behatának. A baj csak az volt, hogy a mit sokan ismertek, többen el is árulhatának.

Így történt aztán, hogy Szolimán császár értesült a pártütési készületekről. Péter, moldovai hospodárra bízta tehát, hogy Majláthot, ha lehet, kelepczébe ejtse, ha pedig a csel nem sikerül, akkor verje meg.

Míg Péter, a ravasz, diplomatizált, Balibeg a nikápolyi vitéz basa Erdélyben dúlni és prédálni kezd. Harambandái szanaszét pusztítottak, s míg egyik csapatot a felkelők megverték, a másik kénye-kedve szerint perzselt föl egész vidékeket.

A bajt még az is tetézte, hogy a nemesség fele része Majláthtal, a másik fele Izabellával tartott, s mindenik eljöttnek vélte az időt, hogy ellenségével végkép leszámoljon.

E számolás leginkább gyújtogatásból, sarczból, csatározásokból és párbajokból állott.

A Deákék kastélya, mint olvasóim emlékezhetnek, egy keskeny erdővölgy bejárásától nem messze feküdt. Az alatta elterjedő rónácskán túl, az első szomszéd volt a minoriták kolostora, melylyel csaknem összefüggésben állott a szalmafedeles falu, a szőkefalvi Deák-család fő birtoka. A minoriták -117- a kegyes patronustól különváló politikát nem akartak követni, s így ezen oldalon meglehetősen fedve volt a vár pinczéstül, csűröstül s refectoriumostul együtt.

De bezzeg másként állott a kérdés a keskeny erdővölgy oldalánál. Ezen részen tudniillik a vitézlő uraimék szomszédja Óvárinak vörös cserépfedelü, s felvonó híddal ellátott várkastélya volt, mely a kapu mellett kerékkel és pallossal, a bírói hatalom jelvényeivel díszelgett.

Óvári hizelgés és uzsora útján fölvergődött új család alapítója volt.

Deák uraimék épen e tulajdonok miatt iránta nagy rokonszenvvel nem viseltettek, s idegenkedésöket növelte az is, hogy, hir szerint, a gazdag szomszéd vendégeket nagy örömest fogad és sátoros ünnepen is erdei friss vizet iszik, mi romlott természetének kétségtelen bizonyítványa.

Később kisült az is, hogy Óvári ő kegyelme Majláth hirnökeivel beszélgetett és Ferdinánd királylyal czimborál, mi a Werbőczi család ellen szőtt fondorkodásainak nyilvános bizonyítéka volt.

Ily szomszéd gyanú tárgyává, s utóbb veszélyessé is lett, mert az országba betört Balibeg és Péter moldovai hospodár ellen csapatot kezdett gyüjteni, s a kurta nemességet nagy igéretekkel lázította Izabella királyné ellen.

– Volna csak itt az a szegény Elemér, – mondá Dani bácsi, majd elküldeném, hogy jól mossa meg Óvári ő kegyelme pártütő fejét. -118-

Míg Deákék Óvári ellen így zsémbelnek, addig ez gyakorlatibb térre vitte át a neheztelését. Megizené, hogy három nap alatt nyilatkozzanak Deákék határozottan Ferdinánd mellé, mert különben magoknak tulajdonítsák, ha kastélyuk földúlatik.

Ezen izenetre tüstént hadi tanács tartatott, a két Deák, Flórián frater és a vén várnagy vévén benne részt, s három szóval egy ellen – s az egy szó a várnagyé volt – elhatároztatott, hogy Óvári nyilatkozzék három nap alatt Izabella királyné mellé; mert különben meg fog támadtatni, s vára, birtoka és neve veszendőbe megy. Az igazságnak hódolva, meg kell ugyan vallanunk, hogy tisztelendő Flórián uram csak lelki fegyverekkel ígérkezett az új hitre hajló Óvári ellen föllépni s különösen czélszerűnek tartott egy prédikácziót az eretnekek és pártütők visszadöbbentésére, melynek erkölcsi hatását rendkívülinek állítá, de különösen Pista bácsi a fegyvert, bárminő legyen, csak fegyvernek tartván, a minorita véleménye a háború melletti voksnak nyilváníttatott, s Flórián, mint köpczös erős férfiú, tüstént a mezei had vezérévé neveztetett, mi a guardiánnak azon ígérettel adatott tudtul, hogy a Deák-család a kolostor birtokainak épségét biztosítja, s minden szenvedett kárt teljes érték szerint fog visszapótolni.

A guardián kénytelen volt beleegyezni Flórián új hivatalába. Csak írásban nem akart nyilatkozni, mi egyébiránt Deákék előtt fontossággal nem bírt, -119- miután ők minden halandó közt talán legelső embernek tartották ugyan a nagy Werbőczit, de a betűre magára általában keveset adtak.

A várnagy, ki nem félénkségből, hanem a viszonyok ismeretéből az erélyesebb szabályok ellensége volt, ajánlkozott ugyan némi erődítési művek végrehajtására, de aggkora miatt sürgeté, hogy melléje nálánál fiatalabb karokkal, lábakkal, s ha lehet észszel is biró segéd adassék.

Hasztalan mondották, hogy hisz erre legjobb Elemér, s megérkezését minden órára várják, mert a várnagy, mint állítá, többre becsül ma egy veréb-, mint holnap egy túzoktojást.

S ilyen verébtojásnak tartá a nagy bajuszú, vékony és egyenes termetű hírnököt, ki már kétszer volt hivatalos ügyben Deákéknál, s most kenyér és állomás nélkül Gorbón mulat.

Flórián páter, mint jeles szónoki tehetség, hatalmaztatott föl a szerződtetésre, s miután a hírnök Deákék és különösen refectoriumok iránt kiváló előszeretettel viseltetett, az alkut minden nehézség nélkül megkötötték.

Míg a vezényletre szükséges intézkedések foganatba vétettek, a közkatonaság is szerveztetett. A jobbágyok tudniillik már mindent betakarítottak, s a szüretelés ideje még távol volt. Könnyű volt tehát a fiatalságot lábon tartani. Kisült ugyan, hogy az erdőkerülőkön kívül a többiek a családi fegyvertárnak kevés hasznát vehetik, de a kaszával bánni és a csépet forgatni mindenik tudta.

A várnagy, ki Hunyadi János hadviseleteinek -120- roppant bámulója volt, s a fortélyt és strategiát a győzelem fő tényezőinek tartá, hosszas vitatkozás után rábeszélte Deákékat, hogy ámbár Óvári a küldött válaszból megtámadtatásra számít, e fenyegetést eszélyes cselnél másnak nem szükség tekinteni, s csak a védelmi háborúra kell szorítkozniok.

Dani bácsi lábai jók, de kezei bogosak lévén, egészségi állapotjánál fogva arra volt alkalmas, hogy az erődítési munkákat végrehajtassa, s megtámadtatás esetében a vezényletet Flóriánra bízva, a refectoriumba vonuljon vissza.

Ellenben Pista bácsi lábai köszvényesek, azonban kezei teljes erejűek lévén, a természettől lett arra hivatva, hogy a háztűzhelyet védelmezze. Az ő szélső positiója tehát a tornácz volt, hová a semmit nem sejtő Dora és Dorka csodálkozására, puskáit, pisztolyait és mordályait rögtön ki is tette.

A hadi terv megállapíttatván, a parasztság a keskeny hegyi völgynek, mely Óváriékhoz vezetett, a torkát úgy elárkolta nagy kődarabokkal, hogy a közlekedés igen nehézzé, sőt koczkáztatóvá lett, kivált miután az uradalom csőszei czélszerűen választott leshelyekből lődöztek volna az ellenségre, míg a többi nép kaszákkal és fütykösökkel ellátva fogadná és nyomná vissza a rohamot, még azon esetben is, ha a mezei hadak vezére, Flórián páter, s körüle hat vagy hét összeszedett zsoldos nincsenek az új hadtan fegyvereivel – kivévén az ágyúkat – bőven ellátva. -121-

A barátságos refectoriumot a vendégek a zimankós politikai időjárás miatt hetek óta már gyérebben látogatták; a hírnök tehát, ki a várnagyi kötelességet vette át, a hidat többnyire leeresztve tartá, s csak öreg főnöke, a valódi várnagy ült reggeltől estig az ablak előtt, hogy Elemér és a többi véletlen, de beszámított segély megérkezését várja.

Óvári nagyszámú zsoldosaival valódi Xerxes volt ezen új spártai hősök ellen.

Másnap azonban a falut a szomszéd helységekkel együtt prédálni kezdték Majláth párthivei, s vegyest borultak lángba takarmányok s házak. A dúlás és égetés hamar fölbontá a katonai fegyelmet, kivált miután Pista bácsi, kinek főhadiszállása a refectoriumban volt, elfeledé a hadi törvényszék szervezéséről a maga idejében gondoskodni. Dani bácsinak pedig a szivében több viasz- mint vastartalom lévén, a falu égő üszkei miatt annyira meglágyult, hogy nem tudta büntetni azokat, kik állomásaikról elszökve, kaszástul, bunkóstul és csépestül saját házaik megvédésére siettek.

Flórián fráternek már csak a torlaszkövekből, s a fák közé rejtett néhány zsoldosból és csőszből állott egész ereje; míg Pista bácsi és a hírnök csak az udvari cselédségnek parancsoltak.

Válságos pillanat volt ez, s tán egyedül a véghagyomány megírására és lepecsételésére való.

De, ime! a kolostor nem borult lángba, a faluból kivonultak a martalóczok, s Óvári nem támadta -122- meg a völgyszorost. Pedig a nap már elszunnyadott, sőt a pihenés óráit pontosan megtartva, mosolygó, nevető arczczal ismét megjelent a láthatár szegélyén, mintha a Deák-testvéreknek értésül akarná adni, hogy valami titokszerű történt, mely a csapást elfordítá, s a fenyegető veszélynek más irányt adott.

Az áhitatos guardián a minorita-kolostor csodás megszabadulását nem örömest magyarázta volna ki természetes okokból, s valóban az isteni gondviselés rendkívüli kegyelmének lehetett tulajdonítani a végveszély torkából menekülést; de, hogy a kegyelem mily eszközök által munkált, annak szorosan utána járni a hírnök feladata volt, ki néhány órai kémlés és fürkészet után a legérdekesebb adatokkal terhelten érkezett vissza.

Péter, a ravasz moldvai vajda, hazug igéretekkel és színlett barátsággal kicsalta a fogarasi várból Majláthtot, s őrizet alatt Nádorfehérvárra küldte a szultánhoz. E hírről hamar értesült az Izabellához hű alvajda, s hogy lágymeleg eljárását, mely nem árulásból, hanem kényes helyzetének természetéből folyt, jóvá tegye, a főbb czinkosok megfenyítésére csapatokat küldött, még pedig oly gyorsasággal, hogy Óvári, erről semmit sem sejtve, már Deákék ellen útban volt, midőn egy kanyarodó fokához érvén, visszatekintett, és leírhatatlan rémülettel látja saját csűrét és asztagait lángba borulni.

Tehát az a lenézett és rokkant két Deák lehetett oly furfangos, hogy a völgy másik nyílásán, a tatárdúlta várrom mellett csúszott volna be, hogy -123- a hatalmas Óvárit álnok strategemával kijátszhassa? E gondolat dühbe hozta az új és büszke zászlós urat.

Csapatjával tüstént visszafordult, de mekkora volt ijedelme, észrevevén, hogy vára tetejét egy csoport ember hangyaszorgalommal bontja, a melléképületeket pedig, hogy könnyebben hajtassék végre a dúlás műve, égetni kezdi.

– Hisz ez székely modorú executió, mely a pártütők ellen küldetett, hogy lakásaikat a földdel egyenlővé tegye? kiáltá ő és katonái vele együtt.

Tehát Majláth lépett volna föl ő ellene, ki a megyékben legtekintélyesebb párthíve volt s ki alvajdasággal volt kecsegtetve; valóban oly badar eszme volt, mely képtelenebbnek látszott, mint az, hogy a víz alulról folyjon fölfelé.

S mégis nem kékruhás mezei zsoldosok-e, a kik épen most döntik le a kereket és pallost, a vérbírói hatalom jelvényeit s nem a vajda vörös pandurai közé tartozik-e az, a ki a kapu homlokáról a családczímert töri le?

Óvári csapatjával most oly ponthoz ért, mely már a dúlók szemének ki van téve, de kevés erővel is jól védhető; feltéve, hogy hátulról, azaz Deák uraimék felől meg nem támadtatik. De nem lehet-e épen ettől tartani?

Óvári a válságos helyen felállítá csapatait, látván, hogy a dúlók közt nagy mozgás támad.

Épen hírnököt akart küldeni, midőn látja az ellenfél részéről fehér kendővel elindított megyetisztet. -124-

Az Óvárihoz érkező hivatalnok fölvilágosítása igen rövid és szabatos volt.

Előadá, hogy Majláth elfogatott és a moldovai vajda Fogaras várát őrizettel rakta meg.

Óvári halálsápadttá lett, de rögtön összeszedvén magát, daczczal mondá: – Mi közöm nekem ahhoz? kegyelmetek miért rombolják birtokaimat? És kinek parancsolatából teszik?

A tisztviselő ismét egyszerűen és határozottan felelt: – A mezei katonaságot az alvajda küldötte kegyelmednek, mint pártütőnek, elfogatására, s én a főispán távollétében főbírói tisztemnél fogva vagyok itt.

Erre a főbíró értesíté, hogy Majláthnál Óváritól oly levelek találtattak, melyek ennek nemcsak a lázadókkal, hanem a morva és a sziléziai összeesküvőkkel is világos egybeköttetését tüntetik föl.

Óvári állítá, hogy a szóban forgó levelek költöttek is lehetnek, s hogy mint nemest és főurat őt csak törvényes úton szabad elítélni, gyanúra pedig még befogatni sem lehet, s annál kevésbbé birtokában feldúlatni.

Mire a tisztviselő megjegyzi, hogy ők csupán csak a személyes letartóztatásért jöttek ide, s ha ez törvénytelen is lett volna, a dolog az által változott meg, mert Óvári, mint pártütő, fegyveres erővel nyomulván Deákék ellen, folytonos üldözés alatt van. -125-

– De én csak legfeljebb nagyobb hatalmaskodást akartam szomszédom ellen elkövetni, hadd pereljen be tehát ő.

– Nagyságod tette azért sem lehet nagyobb hatalmaskodás, mert Deákék ellen a környék pártütő nemességét szintén fegyverre szólította, s azok más oldalról szándékoznak ellenök támadást intézni.

– A bizonyítás könnyű lesz, – válaszolta a tiszt, miután Beglerbég egy külön álló csapatja fog a támadók háta mögé kerülni, s épen azt teendi azok lakával is, a mit mi a nagyságod várával.

Óvári látta, hogy nem szabadulhat. Tiltakozva tehát a rajta, mint mondá, elkövetett erőszak ellen, letette a fegyvert azon kikötés mellett, hogy nem fog a törököknek átadatni, mit a főbiró meg is igért.

A vár dúlása félbeszakíttatott, s a büszke lak nem nézett ugyan ki oly siváron, mint az erdővölgy többi romjai; de soha helyre nem állíttatott, vagy azért, mert Óvári elitéltetett, vagy pedig azért, mert ha megszabadult is, vagyonra és politikai jelentőségre nem emelkedett. Legalább a krónikákban többé nevére nem találunk.

Mert a tatárok a Ferdinánddal tartó szomszédok vagyonát irgalmatlanul pusztíták. S az egész járásnak -126- csaknem minden földbirtokosa, mint ellenséghez szító, részint gyanú, részint vád alatt lévén, a marha és termés tönkre tétetett, s nagyítás nélkül el lehet mondani, hogy a megye harmadában az egyetlen éléskamarának kulcsa a Deákék kezében volt.

Most már a régi virágzó állapotba egyszerre vissza lehet térni, gondolá a várnagy, s czélzatokat is ejtett azon értelemben, hogy a cséplésnek emberül utána állani, s az eladott gabna árából adósságokat kell törleszteni és tőkét gyűjteni.

A csépléshez nagy sietséggel hozzá is fogtak ugyan, de Dani bácsi előbb az Óvári czimborái által károsított falu népének, Pista bácsi egyszersmind a tatároktól kiprédált nemeseknek is akart elég gabnát szolgáltatni, még pedig a szegényeknek ingyen, a jó birtokosoknak a jövő aratásig kölcsön. És e nagy kérdés felett változó szerencsével oly hosszas vita folyt, hogy midőn Dani bácsi nézetei, mint gyakorlatiabbak felülkerekedtek, már akkor a várnagy bizonyos volt az iránt, hogy a véletlen által gazdaggá tett Deákéknak a legpénztelenebb esztendőjük épen a mostani leend, s minden szerzeményök csak a köztiszteltetés növekvésében áll.

A Ferdinánd pártjának legszenvedélyesebb hívei bevallák, hogy vétkesebb tény alig lehetett volna, mint Deákék birtokának Óvári által tervelt feldúlása. -127-

Kiki dicsérte a nemeslelküséget, melyet a két öreg saját érdekeinek feláldozásával folyvást gyakorolt.

Vendégeket szerettek volna maguk körül látni, s épen az vala elérhetetlen.

Épületöknek a völgyre tekintő ablakai késő éjig ki voltak világítva, de a kik az ő bőkezüségéből lettek képesekké pár marhát vásárolni, vagy a vetésre szükséges búzához jutni, nem sok ingert éreztek a tomboló vigalmakra, s a kik vagyonaikat meg is tudták ótalmazni, az ország válságos helyzetében nem könnyen hagyták oda tűzhelyeiket, hogy a martalóczok megtámadásaira ki legyenek téve.

Később Balibeg visszavonta ugyan prédáló csapatait, s a moldovai vajdával Erdélyből kiköltözött, de távozásukkal a pártszakadás megint élénkebbé lőn, s a Budáról érkezett hirek szerint hullámzott, kiáradt, s ismét visszatért medrébe, hogy a kedvező alkalommal megint özönvizként borítsa el az egész szép, de érdekeiben meghasonlott tartományt.

Mindenik párt ámítva és ámíttatva, a maga részére zsákmányolta ki a híreket.

S Deákék az egymást czáfoló mendemondák közt tapasztalni voltak kénytelenek, hogy még Dora szépsége sem csábíthatja a vendégeket a barátságos kastélyba, s hogy az órák lomhák, a nap igen hosszúvá nyúlt, a bornak nincs zamatja, az ételeknek kellő íze, s a mi még legboszantóbb, Elemér nem érkezik meg és leányuknak van igaza, ki -128- mikor a lantost ebédre vagy vacsorára várták, az ételt mindig a maga idejében hozatta föl, nem hajtva azon kecsegtető szavakra, melyek hol Dani atyus, hol pedig Pista bácsi szájából jóslatként hangzának, s többnyire így végződtek: – Meg fogod látni, kis selma, hogy mielőtt a sültet lenyelnők, itt lesz Elemér.

Midőn azonban a sült elfogyott, a két testvér komolyabbá lőn, s hogy a sötét eszmék a refectoriumban tanyát ne verjenek, valamelyikök a serlegből nagyobb kortyot nyelve ismét jósolt, ily formán: – Kegyelmed bátyám (vagy illetőleg öcsém), meg fogja látni, hogy a mi jó szolgánk Elemér holnap reggel egy szép dallal köszönt be.

A «jó szolgánk» tőrszurásként nyilallott meg Dora szívében, mert sokkal messzebbre helyezé tőle Elemért, mint a mértföldek száma és az égaljak távolsága tudta volna.

A másik testvér ily jóslat után többnyire haragra lobbant, s a kiürített serleget asztalhoz ütögetvén, ekként válaszolt: – Tudnám csak meg, hogy ki adott útra való pénzt Elemérnek, s ki kerített számára smaragd és jáspis boglárokkal ékes kardot, hogy háborúba mehessen,… puhatolhatnám csak ki azt az átkozott teremtést, ki a mi derék lantosunkat elszöktette, majd befizetnék én neki e rosszlelküségeért!

Ily nyilatkozat aztán Dorka egész testét úgy átjárta, mintha szék helyett jégtáblán ülne, s minden ize, tagja csaknem koczogva reszketett, s a nemeslelkü Dora kénytelen volt ismét a sok aranyról -129- beszélni, melyekkel annyira tömve vala Elemér erszénye, hogy az egész országot beutazhatja saját pénzével. Ez ártatlan hazugság védpajzsával fedve sikerült neki Dorka nénit, a még mindig remegő nőt, úgy vezetni ki a refectoriumból, hogy atyja és nagybátyja szivében gyanú nem támadhatott.

Midőn pedig a némberek eltávoztak, még jó darabig folyt a testvérpár közt a vita.

Pista bácsi állítá, hogy ha már soká késik Elemér, akkor a németek elfogták.

– No, no! s te nem sokat tartasz az én jó barátomról, Domahidi Gergelyről? kérdé egy kissé élesen István úr.

– Csak azt állítom, jobb lett volna a levelet nem küldeni Szinérváraljára.

– Én meg kegyelmednek azt felelem, hogy ha tanácsa szerint Nagy-Kállóra küldtük volna, akkor a levél még a Werbőczi unokájának sem kerülne kezébe.

– Engedje meg urambátyám, de Kállay Laczi, az én barátom, nem érdemel ily gyanúsítást. Ő személyesen ment volna Budára.

– Mintha bizony csak úgy lehetne a német ágyúk közt sétálni, mint te szoktál a káposztás kertben. Ha valaki egy ellenséges csapaton átvergődhetnék -130- csellel vagy vitézséggel, azt Eleméren kívül csak Domahidi Gergely tehetné.

– Én meg állhatatosan hiszem, hogy csak Elemér és Kállay Laczi volna képes ily hőstettre.

Az egyenes termetű és hosszú vékony bajuszú hírnök, mióta helyettes várnagygyá lőn, nem mulasztá el esténként a refectoriumban principálisainál tisztelegni. A minek aztán következménye az lett, hogy a szolgából, bár mindig csak esetről-esetre, vendéggé léptetett elő, s oly figyelemben részesült, minővel a háziúr azok iránt tartozik viseltetni, kik őt meglátogatják.

Most is a vita tanúja levén, szükségesnek tartá a közvetítő szerepet eljátszani.

– Nekem, szólt ülőhelyéről fölemelkedve, szerencsém volt a lovagok virágját, Elemér úrfit egyszer Sarmaságon láthatni, s büszke is vagyok rá, s ifjú leventénknek arcza, mint a gyémántkőbe metszett korona, oly kitörülhetetlenül fog emlékezetemben megmaradni. S kész vagyok a trombitával kezemben a dézsi vagy kolozsvári piaczon három vasárnapon egymásután kihirdetni, hogy földönfutó sehonnai az, a ki kétségbe vonja, hogy Elemér úrfi Budavárba betörni ne tudna, akár erővel, akár csellel.

– Miért ne engednők meg a vélemény szabadságát! szólt közbe Pista bácsi, de látszott, hogy a hírnök lelkesedése inyére van.

– Én azzal tartok, hogy senkit túlságosan bálványozni nem kell, jegyzé meg Dani úr is, azonban derült arczának minden vonásából kitünt, mennyire kielégíti őt az Elemérre szórt dicséret. -131-

– A vélemény szabadsága sem terjedhet végetlenre, minthogy tudjuk, hogy a tengernek is van partja. A mi pedig a túlságos bálványzást illeti, annak vádja engem kétségkívül akkor terhelhetne, ha azt állítottam volna, hogy Elemér úrfi a német táboron áttörve, beronthatna a szultán táborába is, s megjelenésének emlékeül egy ollóval lenyírhatná a világgyőző Szolimán szakállát. De mondottam-e én azt?

Deákék elismerték, hogy a szónok ilyesmit nem mondott, s hírnökünk, óvatosságának ez ünnepélyes bizonyítéka után, háborítatlanúl folytatá beszédét: – Eleméren kívül, én még két egyént ismerek, kik Roggendorf táborán át Budavárba könnyen beférkőzhettek volna, csakhogy a nap más-más részében. Domahidi Gergely éhomra kísérthette volna meg, mert délután már az erélye csökkenőben, ellenben Kállay Laczi ozsonnya után, mert lelékeny és furfangos elméjének a hamar következő szürkület kedvezne. Így tehát kegyelmetek nemzetes és vitézlő uraimék azon ritka helyzetben vannak, hogy mindketten egyenlő hévvel magasztalhatják egymás barátjait.

A hírnök e nyilatkozatában a Deák testvérek örömmel megnyugodtak, s István bácsi Kállay Lacziért, a Dani barátjáért, Dani bácsi pedig Domahidi Gergelyért, az István barátjáért ürített poharat, s a refectoriumban a szokottnál is hosszasabb ideig folyt a társalgás.

A Dorától kisért Dorka asszony, a Deákék fenyegetése miatt, a folyosón már kifogyott erejéből s összerogyott.

Dora és komornája felemelvén az ájultat, ágyába vivék. Sokáig kellett halántékait, kezeit, homlokát dörzsölni, s orra alá éles szeszt tartani, míg ismét magához jött.

Midőn bágyadt szemeit fölnyitá, a komorna kisasszonyának intésére eltávozott.

– Néném azért távozott mellőlem, mert mint mondá, éjjeli sikoltásaival álmomból költ fel. Hisz! én nem kivánok sok álmot, s hígyje el, hogy a mióta elköltözött, még többször vagyok ébren.

– Oh Dora, minden percz az általad átvirrasztott éjből kínszenvedés, égető lélekvád rám nézve. Megszégyenít jóságod,… s ah! ha szíved kevésbbé volna könyörületes, akkor hidegséged gyötrene. Ohajtanám, hogy sülyedne el a föld, s nyelje be bűnös testemet. Hálát adnék az Istennek, ha valaki, mint egy utálatos férget, lábával eltaposna.

– Egy ereklyém volt, férjem jegygyűrűje. Szegény és öreg vagyok most, s a sátoros czigányné, ki jóslatból teng, és redős, fonyadt arczával több félelmet okoz, mint a mennyi szerencsét hazug szájával igér, a vén banya, ki életének felét börtönben, -133- felét féktelenség közt töltötte, nem cserélne velem, annyira megviseltek a szenvedések. De, Dorám, volt idő, midőn hízelgőim nem állítottak rútnak, s férjem, kit a halál hamar ragadott el, oly hőn szeretett, mintha jó és szép is lettem volna. Hihető, hogy tovább élve, a szív tőlem elfordult volna, mert szeretetem még mindenkit szerencsétlenné tett. Végzetem az, hogy elhagyjanak s meggyűlöljenek azok, kik közelről ismertek. Nem reád czélzok, kedves gyermekem, csak azt akartam mondani, hogy ha nem képzelek nagy veszélyt Elemér ittlétében, nem zálogosítottam volna el jegygyűrűmet Óvárinál, hisz az ereklyét szívünk alatt hordjuk, s nem visszük könnyelmüen vásárra.

– Miért említenők többé e kérdést, Dorka néni? Te meggyőztél arról, hogy Elemér ragaszkodással viseltetik irántam, s megmentettél attól, hogy atyám és nagybátyám által tépessék szét szívem.

– Oh, volna ez bár így, kedves egyetlenem! De lásd, ha a hóbortos vén asszony nem elegyedik oly dologba, mihez semmi köze, akkor minden jól üthetett volna ki. Lehet, hogy Elemér nem mer vágyaival hozzád emelkedni s lehet, hogy tartózkodását te közönynek tekinted, és a mit én zivatarnak tartottam, csak egy csendes nyári permeteggé vált volna.

– Ki vagyok békülve helyzetemmel, – állítá Dora, míg szemében könny csillogott.

– Mily szemtelenség volt egy cselédtől, kinek -134- az uraságok ügybajaihoz semmi köze, oly kérdésbe ártani magát, a mihez nem ért! Hogy mertem én a fejembe venni, hogy nagyuraimék családi büszkeségből ellenezni fognák a házasságot Elemérrel? S micsoda kezességem volt, hogy nem csalódom?

– Légy megnyugodva, Dorka! Édes apám és Pista atyus szeretik Elemért, de csak szolgának tartják, – szólt Dora letörölve könnyét, visszafojtva fájdalmát, sápadt, hideg és kifáradt arczczal.

– Nyugodt legyek? – válaszolá a vén asszony zokogva. – Hát nem üldöz, nem büntet-e az Isten, a mióta téged megkeserítettelek?

– De az átok rajtam van. A mely reggel Elemér távozott, eltünt Barnabás is. Nem Isten újja-e ez? nem a büntetés kezdete-e?

– A szerzet, melynél tartózkodott, megszokta az alamizsnából élést, s egyik megyéből a másikig utazik, mint a madár, nem aggódva a holnapon.

– S nem átok-e, hogy egy bűvös körben járok, -135- melynek határait át nem léphetem? Midőn hosszú útra indulok, visszavon a látatlan kéz, s hozzád vezet. Midőn melletted vagyok, a titkos erő megint kiragad, ösztönöz, visszataszít… oh! csak egy… napig. Ha útban elfáradva, lehajtom fejemet, az első álom rémképekkel ijeszt, s parancsolja térjek rögtön vissza, mert veszélyt hoztam fejedre, s őrültségem jóltevőimnek házát gyujtotta meg. Ha fáradva, lihegve haza érkeztem, akkor szívem minden erősebb dobbanásával egy éles hang kiált rám, mondván: nyomozzam Barnabást, mert ha vissza nem hozom, iszonyú történetek fognak vaslábaikkal a reszkető földre taposni, s vér és könny serked nyomdokaikon.

– Forró képzelődésed játéka ez, Dorka. Barnabás különcz, rendetlen természetü ember! de mit tudna ő oly rémítőt tenni, mitől méltó volna rettegned?

– Nem ismered őt, gyöngyöm! Szemem édes világa! a te kebled annyira ártatlan, hogy a bűnnek csak nevét tudja, s műveiről nincs képzete.

– De ha te félted Barnabást a világtól, melybe betévedt, miért nem bizod fölkeresését, miután beteges és gyönge nő vagy, egy férfiúra, ki gondosan tud mindennek utána járni, s tartózkodása helyéről hamar hozhatna hírt?

– Flórián pater gyakran barangol át három megyét is. Ő legkönnyebben akadhatna Barnabás nyomára.

– Ne szólj Flórián paterről, ő kemény szívű. -136- Előbb megütközött Barnabás eltünésén, és segítségemre volt a keresésben, de jámbor heve csak két napig tartott. Akkor mentegetődzött, hogy neki tollkéssel apró szenteket kell faragni, s nincs ideje a kezdő betűk miatt, melyek a szokásból úgy is kimennek, sokat fáradni. Ő Barnabásban csak a kezdőbetű rajzolóját vette tekintetbe, s érzéketlensége annyira ment, hogy engem is mindig ösztönzött kutatásaim felhagyására.

– Bízd hát a dolgot a hirnökre, úgy is nálunk már bevégezte szolgálatát.

– Isten őrizzen attól! Barnabást úgy neveltem, hogy azt sem tudja, jobb-e vagy bal oldalra kell a kardot kötni. Oltalmaztam őt és felebarátait attól, hogy valaha puskát fogjon kezébe. S ki adott volna neki lovat, fegyvert és pénzt?

– De miért fosztottad meg őt, néném, mind azon eszközöktől, melyek által a férfi kitünővé válhatik, szabad és független életet szerezhet magának?

– Ne nyomozd, kedvesem, azon iszonyú titkot, – szólt Dorka a zokogás miatt fuladozva… Eredj lánykám aludni! Késő éj van már. A hold beteg arczczal néz reánk, s halvány tekintete mintha új szerencsétlenségekről akarna jelt adni… Csak ne zálogosítottam volna el a mátkagyűrűt! Óváritól elrabolták a dúló csapatok. Félek, hogy síromból mindig föl fogok járni, míg a jegygyűrűt -137- poraimhoz nem teszik… Oh Istenem! mily kegyetlenül fenyegetőztek ma is nagyuraimék. Mi lesz belőlem, ha megtudják, hogy én távoztattam el Elemért! Dorám, úgy-e te megbocsátottál nekem? Nem hallod, mintha vércse vijjogott volna?… Közel lehet már az éjfél. Látod-e a falon azt a kezében halálfőt tartó szerzetes képét? Rámája közül néha fenyegetőbb arczczal néz rám, mint szokása. Tegnap éjjel ki akarta ejteni kezéből a halálfőt s féltem, hogy a lábam elébe gördül.

– Lázad van, néném! holnap jer vissza régi szállásodra, ápolásom mellett, remélem, hamar helyreáll egészséged.

– Te igen nagylelkű vagy, Dorám!… Szeretődtől fosztottalak meg, pedig hátha beleegyeztek volna szülőid!

– De hát mért agyarkodnak egész dühvel az ellen, ki őt távozásra bírta?

– Dorám, mintha zörögnének ablakom alatt az ágak! Talán halálmadár ült a hársra, s kerek szemeivel ránk néz. Több mécset gyujtok, hogy a világosság miatt ne láthassam. Eredj, kedvesem, aludni!… Az csak nem történhetett, hogy az őrültnek égő kanóczot, a dühösnek fegyvert adjanak kezébe és a bosszúállást konok czéljaira gazdag eszközökkel lássák el? Ugy-e, hazudik a hirnök, midőn Barnabásról, mint katonáról, mesél? -138-

– S vajon nem találkozhatott-e Elemérrel? – kérdé az öreg asszony fejét a könyökére támasztva és sárga arczával félelmesen tekintve Dorára.

Midőn a távozó Dora betette az ajtót, a vén asszony erős zokogását a folyosón is meghallá.

– Magam mellé költöztetem vissza, ápolni fogom, s Isten legyen tanúm, hogy elfeledem, a mit ellenem vétett.

E szándékkal, az önlegyőzés e fényes jelével a szegény Dora még szerencsétlenebbnek érzé magát, mint akkor volt, midőn hivé, hogy Elemérért joga van Dorkára haragudni.

– Örökre elveszett ő számomra! S mivel is érdemelhettem volna meg oly ragyogó jelenséget, mint Elemér! Ha a születés valódi előny volna, akkor az Isten nem engedte volna őt, ki minden más tökélyt bír, ezen egyetlen tulajdon hiányával a világba lépni. Hisz! szükség van arra, hogy legyen szemünk előtt oly példánykép is, melyet a gáncs le nem vonhat, s a magasztalás fölebb nem emel. Elég boldogság az is, ha remény nélkül szerethetem, s elég vakmerőség, ha hiszem, hogy talán néha rám gondol.

E szerény követeléssel lépett szobájába Dora, s midőn lefekvék, s a mécset eloltá, csak még arra gondolt, mily kegyes volt iránta az ég, midőn megtanítá szeretni, könnyezni, s az örömből és -139- fájdalomból azon különös vegyületet érezni leginkább, melyet a lemondás nyújt, ha nem eredt csalatkozásból és ennél fogva nem is vezethet új szenvedély és új küzdelem felé.

– Csak egyet óhajtanék, – sóhajtá, – míg szemei félig becsukódtak, csak egyet szeretnék még megálmodni, hogy tudniillik azon három elszáradt ibolya, melyet távozáskor a könyvben, hol emlékül őrzé, nem találtam meg, vajon nála van-e, vagy talán elfeledte magával vinni? És csak azt szeretném tudni, ha a dalokat, melyekre engem tanított, inkább kedveli-e, mint az újakat, melyeket azóta költhetett. Aztán megvallom, egy kevéssé kiváncsi vagyok arról is hallani, hogy midőn nevezetes és emlékezetre méltó történt vele, eszébe jut-e a szegény falusi leány, ki figyelemmel hallgatta őt, midőn hősökről és félistenekről regélt? Istenem: mily sok és merész óhajtásom volna! S vajon, valamelyiket teljesíti-e az álom? Ha jóslani tud, mint sokan állítják, miért ne tudna elbeszélni is?

Dora úgy hitte, hogy már alszik, s az ablaka előtt az orgonafán egy csalogány dalol; később meg azt gondolta, hogy ébren van s a kertből lantpengést hall. De ez végre is csak álom lehet!… Álom, édes álom, a szivnek mily fájdalmas húrját rezgeted szellemujjaiddal s vajjon nem pattannak el épen azon idegek, melyeken a legbúsabb accordokat pengeted!

Dora még ily világosan nem álmodott soha… Vagy talán nem támasztja könyökére fejét, nem függnek-e szemei az ablakon? nem látja-e a sápadt holdvilágítás mellett is az orgonafa kétes körvonalait? s a lassú, a távoli hang nem olyan-e, melyet bár hallani lehet, de elmosódott részeiben a képzelődésnek után kell pótolni? És csakugyan álom volna-e?

S néhány accord után nem hangzik-e megint, azonban már még halkabban, még kétségesebben?

Dora fölemelkedett ágyából, s míg könnyei megeredtek, hallgatott, figyelt, s néha úgy vélé, hogy csakugyan a füleivel hall egész szavakat; míg ismét kételkedni kezdett saját érzékeiben, s idegei izgatottságának tulajdonítá az éj határozatlan zsivajából szőtt dallamot.

Mit jelenthet e csalóka játék, mely a való és álom közt ringatja a képzelődést, s mely a szivet egészen betölti sejtelmekkel és fájdalommal?

Elemér érkezett volna meg? Oh, ez oly vakmerő gondolat volt, hogy Dora nem is merte folytatni. Vagy ha a kétes hangok nem emberi ajakról támadtak, s csak a lég és képzelődés teremtményei, birhatnak-e azon tartóssággal, hogy nemcsak egyes rímek, hanem egész versek dallamát és szavait láttassanak utánozni?

S most már csakugyan hallá a lantpengést, mely a bevégzett balladát még kisérte, de mind elhalóbban. -141-

A kerten kívül kellett tehát valakinek azon verseket énekelni, melyeknek kezdő sorai alkalmasint észrevétlenül vezették Dorát az álomból ébredésre.

Dora tudta, hogy a vers szerzője Elemér, s meg volt győződve, miként a környékben épen senki sem énekli.

S nem valószinű-e, hogy ez idegen ismeri Elemért, és vagy róla mondhat hírt, vagy épen tőle hozhatott izenetet?

És hátha Werbőczitől érkezett Pista atyushoz a küldött levélre válasz, s épen azalatt, míg Dorka panaszolá el félelmeit és szenvedéseit: ez az eszme is megfordult a még mindig merengő és az ablakon kitekintő leány elméjében.

– Csakugyan valami tudósításnak kellett jönni Elemérről – mondá magában Dora, s egyszerre azon iszonyú sejtelem támadt föl benne, hogy hátha a ballada által, melyben a vándormadarak a kérdező leánynak a vőlegény halálát adják hírül, el volt beszélve a hír, melyet a vendég nem mert világos szavakkal előadni.

Dora egészségesebb természetü, mint szoktak lenni az érzelgés martalékai, s keble mélyebb volt, hogysem minden babona, előjel és sejtelem fenekestől fölforgathatta volna. De nem vala-e megdöbbentő, hogy épen azon verseket hallá, melyeket ő Elemér távozása óta elénekelni nem mert, mert sötét tartalmukkal át- meg átjárják szivét, s -142- mert a keserv pillanataiban hagytak magok után valami olyan benyomást, mintha egy előérzethez, egy jóslathoz hasonlítnának.

Sokáig volt ébren Dora, s erős lelki küzdelmei úgy visszahatottak testére, hogy midőn szemeit kinyitá, rendkívüli megdöbbenéssel vevé észre, hogy ágy helyett a tárt ablaknál alszik, s hogy a nap már fölemelkedett, számos munkás van a kertben, s atyja az orgonafához közel összefogott kézzel áll és bámulva tekint leányára, ki az ablak közét választá vánkosul, s bár eléggé födött, de mégis csak hálóruhában, oly csendes lelkiismerettel alszik, mintha ágyban feküdnék.

Dora pirulva és halk sikoltással szaladt el az ablaktól, kezét nyakleplén tartva, mely egyébiránt nem volt kibontva, s nem vezethette volna senkinek kiváncsi szemét oly kellemek ellesésére, melyeket inkább csak sejtetni, mint megmutatni illik.

– Elég szégyen, hogy ábrándozással töltöd idődet. A magyar hölgyek még az én ifjú koromban is csak úgy eregették lóhátról a sólymot, mint mi ifjak, s legfelebb abban különböztek a vadászatra nézve tőlünk, hogy a bölényt nem űzték.

– Most csak vendégeket. Megfordult, selmám! a világ. Eddig, ha a háziúr barátságos volt, tódultak -143- hozzá a víg czimborák. Most már hajtóvadászatot kell tartanunk azokra, kik serlegünkből bort, s tálunkról őz- vagy szarvasczombot akarnak enni. A mióta magyar magyar ellen küzd, tönkre jutott az igazi barátság, s napjainkban csak talpas kupákat kell használnunk, hogy ki-ki külön ihassék, mert a gömbölyü aljúak, melyeknek körbe kell járni, míg kiüríttetnek, azon veszélyre tesznek ki minket, hogy ellenségünkkel egy edényből lelkesítsük föl magunkat egymás ellen, s így ki-ki saját vesztét mozdítsa elő.

– De ha kedves atyus vendégeket megy vadászni, mi leszek én e mulatságnál? Hajtó-e, a ki a fát zörgeti, hogy a maczkó a harasztból kiczammogjon? vagy a sólyomeresztő, kinek kötelessége jól betanított madarával a nemes szarvast megfosztani szeme világától, hogy üldözőitől ne menekülhessen? Mert azt mégsem hihetem, hogy atyus engem csak siposnak akarna használni, ki a füttyös madarak hangját utánozván, a kiszemelt áldozatokat lépvesszőre kerítse.

Dora vidám, nevető hangon tevé e megjegyzéseket, s az atya, kinek büszkesége nem volt a lélekbuvárok közé számíttatás, nem is sejté, hogy szép magzatának keblében az éj phantastikus benyomásai miatt mily ellentétes érzések küzdenek, s mennyi bánat és félelem vegyül össze határozatlan reményekkel.

– Már tubiczám! – szólt Dani úr, – akármint tiltakozol, te a füttyös fogsz lenni, ki a czifra tollú madarakat lépre csalod. Nagy ünnep -144- lesz nálunk, tánczolni kell, s a tánczért fiatalságra van szükségünk.

Míg az apa ezt mondá, az ágakat elhárítva egészen az ablakhoz jött, hogy szavait a kertben lévők ne érthessék.

– A tánczra érdemes fiatalság, kedves atyus, fegyverben van már, s nincs ideje mulatni.

– Mesebeszéd kincsem. Igaz, hogy Elemér, a mi derék szolgánk, kinél szebben senki sem tánczol, Buda alá ment harczolni: de maradtak itthon is oly ifjak, kik lábukkal jobban tudnak bánni, mint karukkal, s arra legalább használhatók, hogy holnapután nálunk egy családi ünnepet mulatságossá tegyenek.

– Az attól van, mert szemedet darab idő óta nem akarod eléggé használni. A szobában ülsz. Nappal, mint sejtem, álmodozol; éjjel, mint látom, ébren vagy, s ha nem tudnám, hogy vidékünk úrfiai pimaszok, kik Majláthtal czimborálván, a másik párt virágos kertjében a legszebb rózsát is pipacsnak képzelik, még azt hinném, hogy valamelyik ifjú elrabolta szívedet.

Dora arczán oly zavar tünt föl és enyészett el, mely sokkal mulékonyabb és finomabb volt, mintsem Dániel úr észrevehette volna.

– De ha úrfiaink épen semmi elismeréssel nincsenek atyus virágos kertje iránt, akkor sétalovaglásunk, -145- a mennyiben rám is vonatkozik, tökéletesen felesleges.

– Te nem is vagy az én gyermekem. Egészen Pista bátyád vitatkozó természetét örökölted. Örvendsz, ha kiforgathatsz okaimból, melyekkel védelmezem magamat. Tudd meg tehát, hogy én ugyan vendégeket keresek; de téged most egyéb czélból viszlek magammal. Tőled, gyermekem, mint okos lánytól, az egész Deák-család sokat vár. S én hozzád nemcsak mint apa szólok, de Pista bátyám fölhatalmazásából, mint követ, mint teljes jogú képviselő is.

– Ha atyus ily fontos és hivatalos küldetésben járó személy, akkor megengedi, hogy először felöltözzem, mert kötelességem szerint illő tisztelettel akarom fogadni.

Dora hangja reszketeg volt, s látszott, hogy a tréfás mosoly mellett is időhaladékot akar kérni, míg lélekerejét minden kérdés és nyilatkozat irányában összeszedhetné. Azonban Dani bácsi nem lévén akkora diplomata, mint nagy rokona Werbőczi, beleegyezett a szőnyegre hozandó tárgy elhalasztásába, s István bácsit arról értesítette, hogy minden rendben van és Dora alkalmasint nyélbe fogja azt ütni, mit ők ketten elrontottak.

– Vetted-e észre, leányom, hogy majorunkban egy új ház épült – mert reperaturának nem mondhatom, miután sok adag tiszta buza ára fogyott -146- el érette – s ezt a csinos kis lakot a kőmüvesek holnap vagy holnapután meg is koszorúzhatják? S láttad-e, hogy a konyhán s kamarán kívül, három csinos szobája van, nem is említve azt a zúgo a szögletben, mely egy czellához hasonlít és külön bejárattal bir?

E szavakat Dani bácsi akkor intézé Dorához, midőn a falu és a minoriták kolostora felé vezető út emelkedetté lett, s a két lovas lépésben kezd haladni.

– Ah, atyus már belátta, hogy a szüléknek nem szabad titkolózóknak lenni, s hibáját most helyre akarja hozni.

– Hüm! hisz a gyerekekről szól ez a szabály, s nem megfordítva. Szintén rólok áll, hogy nem szép, ha kiváncsiak, mint az én rossz leányom, ki már többször incselkedett nekem és nagybátyjának, hogy titkunkat eláruljuk.

– S hát még a várnagynak, kit atyusék százszor jobban betanítottak a titkolózásra, mint én a komornámat.

– Még csak annyira haladt, kedves atyus! mint a tudományokban az a gyerek, a ki a betüket kezdi ismerni. De talán igen eltérünk a tárgytól, mely mint sejtem, a majorházra vonatkozik. Tehát atyus be akarja vallani, hogy ez a csinos kis épület Dorka számára készült.

– Atyai hatalmamnál fogva parancsolom ezt, Dora. Mi ismerni akarjuk a hebehurgyát, ki ily fontos s ily óvatosan őrzött titkokat elárul.

– Az a vétkes áruló a szivem volt, mely mindig arról fecsegett, hogy az én atyusaim gyöngéd és nemes indulatú férfiak, kik a szerencsétlen vén Dorkát, ki házunkat oly hűn szolgálta, meg szándékoznak lepni azon örömhírrel, hogy neki is van a széles világban egy kis menhelye, hol az árnyékos fák, az illatos virágok, a veteményes ágyak, a nyári nap jótékony hevétől érlelt nemes gyümölcsök sajátjai, s a hol rá oly hajlék vár, melynek ajtaját előle senki sem csukhatja el, melynek nyoszolyája, hol fáradt teste pihen, az övé, s melynek kis ablakaiból azon nagy almafát láthatja, hol a kereszt alatt egykor háboríthatatlanul fog nyugodni, s a forduló évekkel sirhelyét a tavasz hulló virágai és a késő ősz fonnyadt levelei fogják betakarni. Atyus! ezt a dicséretet mondta rólatok az én sejtő szivem. Oh: csak az a szegény Barnabás ne tünt volna el! Mint örülne holnapután Dorka!… Ah, de talán neki szemrehányásai is lennének.

Dora megijedt a gondatlanul kiejtett végszavakon, s fürkésző tekintetet vetett atyjára, kinek elérzékenyülése leírhatatlan zavarral volt vegyülve.

Dani bácsi a hegyre kezdé fölsarkantyúzni lovát, melyet eddig lépésben engedett menni.

Midőn az oromra értek, s a kolostorhoz le -148- kellett lejteniök, az atya félénk kiváncsisággal kérdé:

Dani bácsi nem látszott e kérdésnek örülni, azonban tartózkodásán erőt véve mondá:

– Ha katonának talált volna menni, akkor hamar megtér, hisz’ a háború már véget ért.

– Mit szívtelen? – pattant föl az apa, azonban rögtön megjuhászkodva mondá: – A hazáért harczra küldeni a fegyverfogható férfiakat teljességgel nem szívtelen tett, sőt inkább oly kötelesség, mely dicséretet érdemel.

– Igen, de Barnabás soha lóra nem ült, soha puskát nem sütött el, soha kardot nem fogott a kezébe, s ily fogyatkozások mellett a zsoldos inkább mészárszékre, mint csatába küldetnék.

Dániel úr a zsebkendőjével törölgeté homlokát, melyről sűrűbben permetezett a veríték.

– Megérkeztünk a zárdához – mondá, kapva azon, hogy más tárgyról is beszélhet. – Pater guardian! – kiáltott be a zárda tornáczán álló tisztes agghoz, – Isten kegyelméből egy hajlékkal szaporodott uradalmunk. A jövő csütörtökön felszenteljük, s miután már sem Óvári uram, sem Balibég nem fenyegetheti tisztelendőségedet sarczczal és pusztítással, kérjük és reméljük, hogy a kolostor minden tagjával szerencséltetni fogja a szegény Deák Istvánt és Dánielt azon kitüntetésben, hogy kenyeréből egy darabot szelni fognak.

– Domine spectabilis, nagyérdemü pátronusunk! mindig szokásban volt, hogy a leviták nemcsak a kenyérből, de a kövér pecsenyéből is kifogták a magok részét.

– Az sem fog hiányozni, páter! s miután ha jól emlékszem még Bálámnak is, ki pogány pap volt, a szőlőkerítésnél jelent meg az angyal, s ugyanott szólalt meg az ő szamara, s még pedig kitünő bölcsességgel; ebből én azt következtetem, hogy a bornak sem szabad a nevezetesebb alkalmakkor kimaradni: részint azért, mert az ő közelségében angyalokat látunk; részint pedig azért, mert szájunk oly szép gondolatokat fejezhet ki, melyeknek még megértésére sem volnánk természetes állapotunkban képesek. Így lévén a dolog, reméllem, sőt bizton számítok arra, hogy tisztelendőségtek nem vetik meg a mi egyszerű falusi mulatságunkat. -150-

– Miután kegyelmed, tisztelt patronusunk, ha nem adta is elé egész pontossággal a szőlőkerítés mellett történt csodát, de legalább azt bebizonyítá, hogy világi létére sem szokott az egyházról elfeledkezni, mikor örvend; míg mások leginkább csak szorongatott állapotukban folyamodnak hozzánk, ennélfogva nem találom a szerzet kötelességeivel és fogadásaival ellenkezőnek, ha teljes számban megjelenünk kegyelmed refectoriumában, feltéve, hogy ott a hét fő bűn egyikét, a torkosságot kikerülnünk sikerülhet.

A guardián, midőn Dani bácsinak ily ügyesen válaszolt, hatalmasan kezdett nevetni, míg nem sötétpirossá lett arcza a köhögés miatt, mely jó kedvének kitörésével együtt szokott járni.

– De nem sziveskednék-e domine spectabilis, tisztelt kisasszonyával együtt egy perczre szerény hajlékunkba lépni?

– Nagy örömmel, tisztelendő uram! Azonban még előbb néhány látogatást teszünk a szomszéd falvakba, hogy késedelmezésünk által el ne szalaszszuk leendő vendégeinket… S mit mível a marchallus campestris Florian pater?

– Kötelessége szerint apró szenteket farag. S épen ez juttatja eszembe, jelenteni kegyelmednek, hogy a szökevény Barnabás diák helyett akadtunk már oly egyéniségre, ki a kezdőbetűket tűrhetőleg bírja rajzolni, sőt mondhatnám, a versenyt elődjével kiállhatná, ha agg kora miatt keze egy kevéssé nem reszketne. Zárdánkba jövetele valódi nyereség azért is, mert ámbár hangja a hosszas -151- használat miatt elgyengült, énektanítónak rendkivül alkalmatos.

– Hallod-e Dora? – szólt Dániel leányához fordulva, kinek arczán a meglepetés és nyugtalanság jelei az apánál figyelmesebb egyénnek szemébe ötlöttek volna. – Hozza el tisztelendőséged a betűkészítőt is a lakomára: – szövé közbe s aztán megint ezt mondá: – Hallod-e Dora! vajon Elemér visszaérkezéséig nem kérhetnők-e meg a kolostor új vendégét, hogy az énekben és lantban oktasson?

Dániel úr a faluban kihirdeté, hogy a házszenteléskor a földesuraság egy ökröt fog nyárson megsüttetni és egy hordót üttet csapra; a kinek tehát pecsenyéhez s borhoz kedve van, jelenjék meg a kitűzött időben jó étvágygyal, szomjjal és füles korsókkal is, melyekbe befér egy pár pint bor.

A szomszéd helység majdnem félórára feküdt, s Dora saját eszméivel lévén elfoglalva, észre sem vette, hogy az a tárgy, melyről atyja vele értekezni akart, minden folytatás nélkül félbe szakadt.

– Mily kár – szólt Dániel úr hosszas hallgatás után – mily nagy szerencsétlenség, hogy már a falu közepén vagyunk, s nincs még hova betérjünk. Mert itt egymással szemben két földesúr kastélyát láthatod ugyan; de e becsületes emberek kölcsönösen tették semmivé derék épületöket. Ilyen leányom, a polgárháború. Ha én a jobboldali rom tulajdonosát hivom meg, a másik rom lakosa érzékenyen -152- sértve érzi magát, ha pedig mind a kettőt rávehetnők a látogatásra, akkor még legjobban úgy éreznék magokat, ha a kupát egymás fejéhez vagdalhatnák.

– S fiaik, mint hallám, egymás karjától veszélyes sebben feküsznek – jegyzé meg Dániel úr. De néhány percz alatt békésebb faluba érkezünk, hol barátnőd Zsombori Éva, s az én kenyeres pajtásom, az Éva nagybátyja lakik. Ezeket okvetlenül megkaphatjuk.

– Atyus! nem volna-e jobb a bort, s az ökröt a lakoma többi kellékeivel együtt Dorkának ajándékozni?

– Házszentelés dáridóval jár, még a szász atyafiak közt is. A ki a régi magyar szokásokat tiszteletben nem tartja, annak, ha saját leányom volna is, azt tanácsolnám, keressen magának férjet a Ferdinánd pártjából.

– Köszönöm atyus e figyelmeztetést, s hasznomra fogom fordítani – válaszolá Dora kötekedőn.

E közben a Dániel úrtól magasztalt békés faluba érkeztek, melyen a nagy országút vonult át, s ez előnyénél fogva a politikai világgal szorosabb egybeköttetésben állott.

Itt a falu szélén pengett a szorgalmas fegyverkovácsok pörölye, az utczán kardos és puskás emberek sürögtek.

Az a kenyerespajtás, a kit Dániel úr meg akart látogatni, s kinek ő annyi gabnát szolgált, hogy a -153- török martalóczoktól okozott kárát kinyögheté, most tetőtől talpig harczra készen állott az utczán s féltuczat paraszt fölött tarta mustrát.

– Komám! mit nyomorgatod azokat a parasztokat olyan mesterséges mozdulatokkal.

– Azon oldalról már egyszer megégette a kása a számat, mi most csak a békét akarjuk biztosítani. Nem akarjuk Izabella királynét az országba bocsátani. A határszélen már átjött, de mi elébe menvén mondani fogjuk: térjen vissza felséged s tegye bárhová trónját, csak ne a mi földünkre.

– Csak önvédelem, urambátyám, mert Izabella sarkában lesz a német s ha a német hozzánk érkezik, akkor vele megküzdeni a török is eljön és a nagy verekedés árát mi fizetjük meg; pedig nincs miből. Tanultunk már a Majláth esetéből. Semlegesek akarunk maradni, urambátyám!

– Ezentúl mindig Erdélyben fognak az uralkodásért küzdeni, ha most elejét nem veszszük. Menjen a királynénk Kassára vagy Nagyváradra! – szólt Zsombori. -154-

– Szép hazafiak vagytok, öcsém! Levetkezitek a hűséget s nincs könyör szívetekben a szerencsétlenség iránt! Menjünk vissza, leányom! A mit főzetünk, együk meg magunk s borunk hadd heverjen a pinczében, míg e sok szeleverdi kiforr s az idő és keserű tapasztalások által megtisztúl.

Hallgatva, kedvetlenül érkeztek vissza a kolostorhoz. A guardian hasztalan marasztá, mert Dániel úr röviden említvén a szomorú híreket, haza sietett.

Midőn azonban a tornáczlépcsőről épen a kengyelbe illeszté lábát, Flórián pater megjelent egy kisded, de fürge vén embert hozván magával.

– Bátor vagyok – szólt alázattal – bátor vagyok a mi nemzetes és vitézlő pártfogónknak bemutatni szerzetünk betűrajzolóját, ki Barnabás diákot váltá föl e szép mesterség gyakorlatában.

– Ha a hír, melyet Zsombori uramtól hallani méltóztatott, valósulna, akkor fájdalom! új művészünk a királyné ő felsége udvarába fogna vándorolni, hogy mint lantos ott keresse szerencséjét. Megvallom, különösen rám nézve ez elválás igen szomorú, miután gyermekkori mesteremet vesztem el ismét, ki az egri iskolában zsoltárokra és egyházi énekekre tanított.

– De mielőtt elutaznék, úgy hiszem, szíves lesz minket meglátogatni – szólt Dora szemérmes zavarral.

– Egész életemet – mondá az öreg lantos nagy pathoszszal – egyházam és hazám szolgálatán -155- kívül azon czélnak áldoztam föl, hogy egy korán elhunyt költőtársammal dalait a feledéstől megoltalmazzam s hogy a közrészvét útján módot szerezzek hamvai porait díszes emlékkővel jelölni ki az utókor számára.

– Ily kegyes szándék – válaszolá Dániel úr – megérdemli az elősegítést s a Deákok nem szoktak utolsók lenni ott, hol hazafikötelességet teljesíthetnek.

Korán elhunyt költő, hamvadó por s az éjjeli dal oly csodálatos, oly rémítő összhangzásban állottak egymással, hogy Dora hangja alig volt a belső megindulás miatt hallható, midőn így szólt:

– Ha fájdalmamat kérdem, mely semmit sem vesztett ádáz erejéből, akkor a feledhetetlen ifjú csak most halhatott meg; de ha azoktól várok feleletet, kik a napok telését és az év fordulását számlálják, akkor a válasz egészen máskép üt ki.

Dora megkönnyült e nyilatkozattal, de az egész úton azon tünődék, hogy a vén lantos – ha csakugyan ő volt az éjjeli meglepetés okozója – miért énekelte holt barátjának versei helyett épen azt, melyet Elemér készített.

István bácsi a dobogónál várta öcscsét. Levelek érkeztek, nagyfontosságú levelek, melyeket leányunk, Dora el fog olvasni.

– Az egyik megyénk főbírájától jött, a másik pedig az én kedves barátomtól, Kállay Menyhérttől. -156-

– Előbb megengedik atyusék, hogy öltözékemet változtassam, azután föl fogom olvasni a levelet – szólt Dora és távozott.

István úr most idejét látta, száját öcscsének füléhez közelebb hozva, egész óvatossággal kérdeni: – Elintézte-e kegyelmed, a mit magára vállalt?

Dani bácsi úgy visszahökkent, mintha lábára léptek volna. – S mit kellett volna elintéznem? – kérdé savanyú arczczal.

– Lám! lám! már kiejtette eszéből ezt a fontos dolgot. Nem igérte-e meg, hogy a lovaglás alatt…

– Tyüh! drága barátom! – csodálkozott Dániel úr, bogos ujjával füle tövét vakarva.

– Ej öcsém! hát nem kötelezted-e magadat arra, hogy a házfölszentelés előtt megsúgatod Dora által Dorka asszonynak…

– Igen, megsúgatod – erősíté István – hogy tulajdonkép… és voltaképen… mi voltunk – no nem emlékszel rá?

– Mi voltunk azok – folytatá Dani bácsi – kik véletlenül és minden rossz szándék nélkül…

– Eltaláltuk küldeni Barnabás diákot, de lóval és fegyverrel ellátva…

– Az ő írásban foglalt megegyezésével a táborba katonáskodni – végzé be, arczáról a verítéket letörölve Dani bácsi. -157-

– Egészen ekként van, öcsém! De hát elbeszélted-e ezt Dorának s mit válaszolt rá?

– Körülmények jöttek közbe, urambátyám! melyek akadályoztak. Nem jó, ha az apa felett leánya pálczát tör s te szintén atyja vagy Dorának s nem szeretnéd, ha szívtelennek, vagy lelkiismeretnélkülinek mondana.

– De ő, mielőtt tudta volna, hogy rólunk van szó, már ilyforma kifejezéseket használt az ellen, ki egy sem lóra ülni, sem fegyverrel bánni nem tudó embert harczba küld, hogy mészárszékre küldje.

– Ha így van a dolog, csak jobb lesz, ha Dorkát behivatjuk és te magad beszéled el a történteket.

– Neked kell fölvilágosítni őt, mert idősebb lévén, a szó téged illet.

– Kövesse meg magát, öcsém uram! Kegyelmed a ház tulajdonosa s azért az első szó jogával bír.

– Tagadom ezt, mert kegyelmed midőn a házról számomra lemondott, nem kötötte ki, hogy a korossági jogról is lemond.

– S ha átkoz is, nem a kegyelmed leánya-e, a kibe belebolondult Barnabás és ezzel az eltávolításra okot adott?

– De mióta csak az én leányom Dora? Ha ő most itt volna és meghallaná e kegyetlen szavakat!

– Talán csak nem hallja meg – szólt István úr, félénken tekintve az ajtóra.

– Azután én nem mondtam, hogy megtagadom segítségemet tőled, ha Dorkával beszélsz.

– Én sem állítottam, hogy az első szót nem én indítom meg, ha te szorgalmasan gyámolítasz.

Ekkor Dániel úr értesíté bátyját, hogy Izabella Erdélybe jön s már az ország határait átlépte, miből czáfolhatatlan okoskodással következteté, miként a nagy Werbőczi is vele van s ebből önként érthetőleg vonta ki azon végeredményt, hogy Werbőczivel kell lenni Elemérnek, sőt Barnabás diáknak is, miután levelökben rá is czélzottak s tisztelt rokonuk nemeslelkűségétől mást várni sem lehet, minthogy őt is szolgálatjába fogadá.

– Hollah! tehát visszakerült Barnabás. Nagy kő esett le a szívemről! Már most könnyen beszélünk Dorka asszonynyal.

– De mossuk meg jól a betűrajzoló fejét, ha többé leányunkra mer kacsintani, – tanácsolta Dániel. -159-

– Okvetlenül, öcsém! Hanem az a Dora nem jön. Tudod mit, öcsém? Baktassunk mi saját szemünkkel végig a leveleken, hátha azokban is van valami nagy rokonunkról s azután Elemérről és Barnabásról.

A főbíró csak az Izabella bejövetele ellen intézett mozgalmakról értesíté őket s fölszólítá, hogy szedjék össze erejöket az ily lázadók fékezésére.

Pista bácsi feltette a szemüveget s öcscsének közremunkálásával elolvasták Kállay Menyhért következő sorait:

– Jaj, bátyám! ilyen kezdete csak a halotti czéduláknak van; rosszat sejtek – szólt Dániel úr.

– Ne háborgass ily komoly foglalkozásban – rivallgott István bácsi, szorosabban nyomván orrához szemüvegét s aztán ekként olvasá: – Tetszett az isteni gondviselésnek annyi esztendők óta kegyelmednek, jó uram! a figyelmét ismét reám, régi barátjára visszatéríteni s annak tulajdoníthatom azt a szerencsét, hogy alkalmam nyílt kegyelmed becses levelét egy expressus által Kállóból Böszörménybe -160- szállíttatni, honnan szerencsésen megérkezett Hevesig s onnan minden baj és periclitatio nélkül elvitték Nagykátára.»

– Uramöcsém! ne turbáljon az olvasásba. Hiszen, ha galambpostán nem küldhettük, így kellett történnie s a míg a világ világ lesz, nem fog másként lenni.

Dániel belátta, hogy a levél máskép soha sem is haladhat rendeltetése felé s ennélfogva megfogta száját s fülelt, míg István úr így folytatá az olvasást: «Nagykátán akadt egy jámbor felperes, ki Irsán lakó alperesével bizonyos követeléseket barátságosan óhajtott complanálni s épen lovát nyergelte föl, hogy Irsára utazzék, midőn kegyelmed levele hozzá érkezett. Tüstént magával vitte azt s átada a pörös félnek, ki volt nádorunknak, Werbőczi Istvánnak, obligatusa volt, juramentum mellett obstringálá magát arra, hogy azt, ha életébe is kerül, a nagy hazafi kezébe fogja szolgáltatni.»

István úr pedig az ily nyomatéktalan észrevételt válaszra sem méltatván, folytatá: «Az irsai atyafi sokáig kerülgette Buda tájékát s midőn végre föltárt kapukat szemlélt, fiastul, kit magával tapasztalás-szerzés végett vitt, be is mene a városba s ime! épen akkor egy aranyos kocsi mellett gyalogolt ki Werbőczi István, a volt nádor, a szultán táborába.» -161-

– No! ezt még sem tettem volna, ha akkora úr vagyok, mint ő – mondá Dani bácsi.

– Valami czeremonialis szokás lehet – válaszolta István úr s folytatá az olvasást: «Az irsai atyafi várt, várt s hát a ki nem jött vissza, az Werbőczi István volt, meg a többi nagy urak. A szultán fogságba ejté őket.»

«Később – így hangzott a tudósítás – Budavárából kiűzetett minden vitézlő rend. Az én szomszédom, ki zsoldos kapitány volt, hogy a portyázó törököktől kardra ne hányassék, Palotára menekült, több napi mulatás után végre hazaérkezett s azt a hírt beszéli nekünk, hogy a szultán a királynét kikergette a tanácsosokkal együtt a várból, Budát török fővárossá és a mi volt nádorunkat – horrendum dictu! – zsidóbíróvá tette. Lehet-e ekkora változandósága a szerencsének? Reszket a kezem, midőn leírom, hogy a temérdek Werbőczi István most már csak zsidóbíró. Áron óta nem volt ugyan nekik ilyen híres bírájok; de nekünk az mégis nagy opprobriumunkra szolgál. Íme! hogy’ lesz minden emberi dicsőségnek és hatalomnak vége! stb.» -162-

A két testvér alig tudott hinni szemeinek s alig tudott erőt venni fájdalmán.

Deákék a politikai cselszövényekhez nem értvén, honnan gyaníthatták volna, hogy Werbőczit a Ferdinánddal tartók gúnyból nevezik zsidóbírónak s az öreg Kállay Menyhértet e párt értesíté a történtekről.

– Úgy látszik öcsém! – szólt Pista bácsi szomorúan, bizony úgy látszik, hogy hadi készületekre és a kipusztított nép fölsegélyezésére botorul elvesztegettük azt a szép pénzt, melyet ha nagy rokonunknak fölküldöttünk volna, az a zsidóbíróság alól talán kiválthatná magát.

– Tévedsz, kedves bátyám! te csak az apró pénzt költötted el eszedből, a nagy nehéz aranyrudak még megvannak ott.

– Ne tréfálj, öcsém! én tudom, hogy ha még koldusok nem vagyunk, azt egyedül a te mérséklő tanácsaidnak lehet köszönni.

– No, no! ha az én szemembe látod, miért fut le az a könny a te bajuszodra?

Deákék addig vitatkoztak arról, hogy melyik érzékenyült el, míg egymás karjába borúlva hangosan zokogának.

Midőn pedig fölindulásukon erőt vettek, a teendőkről kezdtek tanácskozni.

Belátták, mily szép és illendő volna nagy rokonukat ekkora szerencsétlenségében meglátogatni és vigasztalni; de a drága gabona és bor egy kevés tivornya s végetlen jószívűségök miatt elfogyott. Honnan szerezhetnének pénzt?

– Csak úgy vagyunk öcsém, mint a tört szárnyú gólya, mely érzi, hogy okvetetlenül más vidékre kell repülnie, de mit használ heves ösztöne, ha szárnyát egy araszra sem emelheti föl a földről!

– Takarítsuk meg – mondá Dániel – Dorka háza fölszentelésének költségét, hisz abból is telik ki valami.

Ez István bácsit visszavezette a Barnabás diák miatt támadt lélekvádakra.

– Öcsém! a szomorú hírek, melyeket Kállay Menyhért barátom leveléből olvastunk, fölnyitották a mi szívünket s megoldák nyelvünket. Használjuk föl a kínálkozó alkalmat és valljuk be Dorkának a titkot, hogy azzal egy kő a lelkünkről lehulljon.

– Nem bánom, bátyám! de oly feltétel mellett, hogy Dora meg ne tudja; mert rossz, ha a leány az atyjáról s különösen a nagybátyjáról kárhoztató -164- itéletet mond, vagy pedig hallgatva keblébe zár.

– Úgy van s különösen téged kimélnünk kell s miután leányunk eddig átöltözködhetett és minden perczben meglephet, vonuljunk csendesen a fegyvertárba s hivassuk oda Dorkát.

VI.

– Mily nagylelkű volt irántam ő, kit kötelességből és családja iránti tiszteletből talán örökre szerencsétlenné tettem; mint szánakozott boldogtalanságomon, holott szívébe az apai házhoz tartozó tisztelet miatt tőrt döftem! Oh Istenem! mily kínokat kell kiállanom! Meg vagyok győződve, hogy Dora éjei álmatlanok s hogy szétdúlt szerelmének emlékei az átvirrasztott órákat a gyötrelmek vad tombolásaival töltik be. S mégis ez az angyali teremtés, midőn engem szenvedni látott, maga mellé akart visszavinni, hogy ápoljon, hogy vigasztaljon s hogy kórágyam mellett őrködhessék. Gyűlölnie kellene engemet, s ime! megbocsát és szeret. Nemes lény, választottja a szeretetnek s áldozati készségnek, nem fogok visszaélni jóságoddal! Dorka, az elátkozott vén asszony, keblébe zárja, mint szent ereklyét, nevedet s midőn az Istenre gondol, egyszersmind rólad fog emlékezni, hogy az emberi nem gonoszságaiért az éggel -165- szembe ne szálljon s vándorbotot veend kezébe, házról-házra jár koldulva s keresve Barnabást, a nyomorult és gyámoltalan rokont s föltalálja őt, vagy a mit szintúgy óhajt, a halált… Isten veled, ég angyala, kedves és megbántott Dorám! ne lássuk többé egymást!

Ily kínzó, ily önvádló benyomások közt szedte össze holmiját a vén asszony s várta az alkonyt, hogy a várból kisuhanjon.

Hogy pedig Dorát elámíthassa, épen hozzája készült elbeszélni, mily örömmel költözik át régi szállására; de roncsolt testű lévén, miután tudja, mennyire nem képes a szállás megváltoztatásakor az első éjen aludni, kéri őt, hogy csak holnap reggel történjék az átköltözés, mert a mult éjt álmatlanul töltvén, szeretne előbb kipihenni.

Mikor Dorka a kendőt ősz hajára tette, hogy Dorát meglátogassa, a legény akkor lépett be hozzá Deák uraimék azon rendeletével, hogy tüstént siessen hozzájok.

– Dániel uram ő kegyelme nem rég jött vissza a vendégkeresésből – válaszolta a legény.

Dorka sóhajtott, elgondolván, mennyi zavar fog eredni az ő távozása miatt, de szándéka szilárd volt.

Midőn a refectorium helyett a fegyvertárba utasíttatott, hová hetekig sem szokott senki tévedni, a félénk nőt már az is meglepte.

Mihelyt pedig belépett, István bácsi a szemüveget, -166- melyet orrán felede, lekapta, hosszú gyér haját hátra simítá s hogy a bátorság s lélekjelenlét tökéletes kifejezését megadja, görbedt derekát kiegyenesíté s oly mereven állt, mintha épen most soroztatott volna be ujoncznak.

Ellenben Dani bácsi fürgén került a vénasszony háta megé s a csikorgó reteszt előtolá.

– Menybeli atyám! hisz ezek már tudják, hogy szökni akarok, – gondolá Dorka elképedve.

– Asszonyom! – szólt István úr köhögve és szemével öcscse felé vágott.

Az öcs azonban nem látszott észrevenni a jelt, hanem a helyett megvizsgálta, hogy csakugyan elő van-e tolva a retesz?

– Asszonyom, – folytatá István keményebben hunyorítva Dani felé – kegyelmed vén s valamint az életben sok jót, szintúgy sok rosszat tapasztalt, s talán tett is. Miért ne mondanám, hogy tett, holott emberi természetünkben fekszik, hogy cselekednünk kell jobbra, balra.

– A religio, – elmélkedett István úr, haragosan tekintve a még mindig piszmogó öcsre, – azt tanítja, hogy a bűn kétféle, eredendő és cselekedeti, és a bűn első neme miatt kikerülhetetlen a második is. Ennélfogva megbántás nélkül állíthatom, hogy valamint nekem és a most szólani akaró Dániel öcsémnek vannak cselekedeti bűnei, szintúgy kegyelmed is, asszonyom, el van látva efféle cselekedeti -167- bűnökkel. Vallja meg csak, hogy igazam van, s aztán következtessünk belőle.

Dániel egy széket tolt a vénasszony alá, látván, hogy erejében fogyatkozik s erre nekibátorodva bátyjától átvette a szólást és szaporább nyelvvel s hangnyomatok nélkül kezdett beszélni.

– A hazaszeretet az emberi s különösen a magyar természetben fekszik. Azt hiszem, nálunk a ló is inkább ragaszkodik a jászolhoz, az ökör is a járomhoz, mint másutt. Csak a bivaly nincs eléggé megbarátkozva hazánk földjével, de ezt neki meg lehet bocsátani, miután indigena és nem rég vándorolt be.

– Igen soká laterizálsz öcsém! – közbeszólt István úr, – én jobb előszóval nyitottam meg a tárgyalást.

Dorka csak azt látta, hogy megtámadtatik, de már többé nem tudá, hogy mily oldalról.

Dániel úr visszautasító tekintetet vetve Pista bácsira, folytatá: A hazaszeretetből foly, asszonyom! a haza oltalmazása. De minden időben vannak öregek, kik haladott éveik miatt személyesen nem alkalmasak a megtámadók ellen szülőföldjüket védeni. Valljuk meg nénémasszony, hogy mi hárman, fájdalom, ily állapothoz nagyon közel állunk. Hármat mondottam, mert miért ne képzelhetném, ha korára nem gondolok, asszonyomat is katonának, holott Semiramis országokat hódított meg s Rozgonyi Czeczilia férjével minden táborozásban részt vett. -168-

Dorka félni kezdett a Dániel által kivonandó következtetésektől s hogy katonának nem igen alkalmas, azzal bizonyítá be, mert álla már reszket és fogai összekoczognak, még mielőtt a csata megnyílt.

– A ki rokkant és bármi okból harczolni képtelen, nem jöhet-e arra a gondolatra, hogy zsoldost küldjön a táborba? S ha kegyelmed asszonyom! a kellő pénzzel el volna látva s ha oly ficzkóra akadna, kire a háznál nem sok szükség van, már akkor nem nagyon ütközném meg azon, ha Budavárra zsoldost fogadott volna. Vallja be, hogy az ily tett kegyelmedtől is kitelnék?

– Siess, öcsém! siess a tárgyra, mert ily hosszas függőben tartás egy külön neme a torturának.

– Kigyelmetek mindent tudnak s nincs miért titkolnom, a történteket. Bevallom tehát.

– Tapossanak szét, nem titkolom, bevallom – zokogá Dorka, hogy én küldtem Elemért a táborba.

– Talán csak félrebeszél, bátyám! hisz láthatja, hogy megzavarodott – csillapítá Dániel Pista bácsit… Dorka! szólt most az asszonyhoz fordulva, -169- ugy-e csak azért említé kegyelmed Elemért, mert értésünkre akarja adni, mennyire fájhat valakinek, ha kedvelt emberét, kihez rendkívül ragaszkodik, egy idegen elszökteti és katonának állítja be? Elemér tud a maga lábán járni, tud saját eszével okoskodni. Ő hálátlanul idehagyott ugyan s meg is fogjuk érte jól mosni a fejét, csak térjen vissza; de, ha kegyelmed minket akar megszégyeníteni ballépésünkért: akkor elismerjük, hogy jussa van rá; azonban, higyje el, magunk is eléggé bánkódunk rajta.

– Én nem említettem volna Elemért, ha nagyuraimék nem hozzák föl: – szólt könyekbe lábadt szemekkel a vénasszony.

– Öcsém! ez az asszony mégis ellenünk működött… Dorka itt e fegyvertárban, hol a halál annyi eszköze néz fenyegetve rád, kérlek és kényszerítlek: – valld be, hogy tudtad Elemér elszökési szándékát s még sem jelentetted be nekünk.

– Ne higy neki. Hadd, hogy én beszéljek vele… Dorka asszony mondja hát meg: mivel küldte el? honnan volt rá pénze?

– Volt néhány régi arany és ezüst darabom s mátkagyűrűmet vetettem zálogba Óváriéknál – szólt sírva-zokogva Dorka.

– Hallatlan! iszonyú, rettenetes! – kiálták Deákék. Mit vétett Elemér, hogy ily bűnre szántad el magadat s épen a sír szélén? – mondá Dániel. S mit vétettünk mi ellened, hogy nekünk ekkora bosszúságot okoztál – kérdé István úr… -170- No! bátyám! talán ezt az oldalát a kérdésnek ne bizgassuk – súgta Dániel, ki miután az ügy bonyolódni kezdett, nagyobb diplomatának látszott, mint idősb testvére.

– Koldus és földönfutó voltam, midőn kegyelmetek, nagyuraimék, hajlékukat számomra megnyitották s az erőtlen vén asszonynak, bár hasznát alig vehették, ételt, nyoszolyát, ruhát és barátságos szavakat nyujtottak: nem tartozom-e én ezért hálával? Elemér, kit kegyelmetek érdemén felül becsülnek, kit most is a vakságig szeretnek, semmi más, mint vakmerész kalandor s háládatlan szívét azon fekete bűnnel bemocskolni nem iszonyodott, hogy feledve származását és helyzetét, ő a szolga, ki kegyelemkenyeren élt, a mi Doránkra merte vetni szemét. Ezért küldtem el. Tartsanak hát felettem ítéletet, ha tetszik, de hogy jegygyűrűmet feláldoztam, azért férjem árnyéka meg fog bocsátani.

Dorka, midőn titkától menekült, hideg nyugalommal várta a történendőket.

Úgy látszott, most erősebb diplomata István lőn s ezen előnyt felhasználva, kérdé Dorkától:

– A gyermekleányoknál egy csinos és mézes beszédű fiatalember szerelme könnyen találhat viszonzásra, – mondá Dorka kikerülőleg.

– És Dora tizenhét éves sincs, – jegyzé meg István úr, még pedig Dorka iszonyú csodálkozására, oly nyugodt hangon, mintha közönyös tárgyról beszélnének.

– Ha boldog emlékezetű kedves feleségem élne, talán idősb lantossal taníttatta volna Doránkat énekre.

– Az apák nehezen pótolják ki, főleg a leánygyerekeknél, az anya helyét. -172-

– Azonban Elemérről vakság volna állítani, hogy magában véve nem eléggé tisztességes ifjú.

– Mit lát maga, vénasszony! tud is maga látni! Elemér szolgánk, s hibázott, hogy a házikisasszonyra merte vetni a szemét. Egyébiránt ha a háború ily hamar be nem végződik, még híres vezérré vált volna, mint Magyar Balázs, ki parasztból emeltetett mágnássá. S béke alatt is, midőn észre és okos tanácsra van szükség, miért ne nevezhetnék ki belső tanácsossá, mint Athinai Simont, ki jobbágytól származott?

– De miért czélzasz öcsém mindig parasztokra, midőn Elemérről beszélsz. Igaz, hogy ő szegény; de a Komjáthy-család a jobb nemesek közül való – jegyzé meg István bácsi rendreutasítólag.

– Ne vitassuk ezt bátyám, mert a vénasszony még azt képzelhetné, hogy a mi kedves és szép leányunk azon eladó szűzek közé tartozik, kiket a szüléknek kell árulgatni, mert a magok erején konty alá sem jutnának. Köszönje meg Erdély legkitünőbb leventéje is, ha oly takaros menyecskét vihet haza, mint a minő a mi Doránk. De, hogy szavunkat ne feledjük, tudja-e Dorka néne, hogy még más is mert szemet vetni a mi leányunkra?

– Tudja-e – közbeszólt István bácsi – hogy mi ezért azt tettük vele, mit az asszony tett Elemérrel? -173-

Dániel és István úr aggódva tipegtek körüle, dörzsölék homlokát, mondák: hisz! visszaérkezik Barnabás is, beszéltek a házról, melyet Dorka számára építtettek, de a vénasszony, mihelyt eszméletét visszanyerte, jajgatva kiáltá:

– Oh, hogy tört volna el lábam, midőn e küszöböt átlépte! oh, hogy fuladtam volna meg az első falat kenyértől, melyet tőletek elfogadtam, s oh, hogy folyt volna ki szemem, midőn körültekintett és megnyugvék azon, mit rajtatok és házatokon látott.

– Kegyetlenek, miért nem ütöttétek főbe Barnabást! miért nem döftetek tőrt szívébe, miért nem lőttétek le egy golyóval, mint a veszett ebet, a helyett, hogy gyilkoló fegyverekkel ellátva kiküldöttétek a széles világba, hogy őrjöngését, bosszúállását s az emberi fogalmakat felülhaladó bűneit az élőkor rettegve beszélje el az utódoknak. Oh! uraim! ti könnyelműségtekkel többet ártottatok, mintha a sátánnak tudva adjátok el magatokat s a pokol bélyegét, letörölhetlen jegyül, homlokotokra süttetitek.

– Lassabban, asszonyom, mi a nyelveskedést tűrni nem szoktuk – szólt Dániel.

– Aztán a kutya is úr a házában, – jegyezte meg István bácsi fenyegető és méltóságteljes állást foglalva. -174-

– A nélkül is elmegyek, csak előbb beszéljem ki magamat, – szólt Dorka sűrűn omló könnyekkel.

– Nem épen azt mondtuk, hogy menj el; de rágd meg jól, a mit mondasz, – említé Dániel úr engedékenyebb hangulattal.

– Aztán te elküldötted Elemért, mi elküldöttük Barnabást, s ugyanazon okból. Kinek s mit lehet tehát egymás szemére hányni? – szólt Pista bácsi.

– Nagyuram! nem úgy áll a dolog. Én vétkeztem, midőn a Deák-család iránti tiszteletből, idegen ügybe avatkozni elég balga valék. De Elemér a nagy világ által csak nyerhet. Vitézségét, elméjét kitüntetheti. Tetteit talán versekben fogják megénekelni, vagy pecsétes oklevelekkel, czímekkel, uradalmakkal jutalmazzák. Azonban tudják-e kegyelmetek, hogy ki Barnabás, s mire fogja használni azt a fegyvert, melyet kezébe adtak, és azt a szabadságot, melytől annyi gonddal, annyi aggodalommal oltalmaztam? Tigris volt ő, kalitkába zárva, elfárasztva, kiéheztetve, megtörve, kegyelmetek titkon fölnyiták a reteszt, s mondák: eredj a szabadba, s keresd a martalékot, melyet széttéphess. Őrült volt ő, ki a kór rohamai közt mindig az égő parázst kereste, hogy a kazalba vesse be, s a terjedő lángokban gyönyörködhessék; s kegyelmetek -175- a lobogó kanóczot kezébe adták, mondván: siess a nagy világba s gyújtsd föl a kunyhót, de a büszke épületeket is. Oh, hogy ezt nekem kell mondani, ki rokona vagyok, oh, hogy ezért magam fejére kell átkot szórni, mert a végzeten kívül én voltam az, ki őt a boszúra nevelte! Mit használ a bűnbánat, ha jóvá nem teheti az elkövetett gonoszságot! De ki gondolkozott, ki érzett volna helyzetemben másként, s ki keresett volna az égben Istent akkor, midőn a földön mindenütt csak a sátán kezét látja? S nem igyekeztem-e később jóvá tenni vétkemet? Ime! midőn a czélhoz már közel valék, kegyelmetek megsemmisítik a hosszú évek fáradságos művét… És tudjátok-e, ki vagyok én, s ki Barnabás?

– Az asszony a mi kulcsárnénk, ki rossz humorban van, s míg haragja tart, mindent sötét színben lát, – szólt Dani bácsi.

– Barnabás pedig, – egészíti ki István úr – nem dicséretre méltó magaviseletü férfiú ugyan, de azért a világot aligha fölforgatja, mert vannak törvényeink és biráink, s a bűn hamar megleli illő bérét.

– Törvény és bíró! ha! ha! ha!… Hadd beszéljek tehát nektek a törvényről; hadd szóljak a birák felől! Én Devecsery Dorothea vagyok, s anyám a híres Mihal bég családjából származott, ki Szerb- és Bosnyákország leghatalmasabb herczege vala, férjem Csapi András a Miczbánok utódja volt. Atyám vára, hol férjem is, míg élt, -176- lakozott, a Duna balpartján feküdt, Péterváradhoz közel, s testvérem férjének a vára, Szendrővel, hol Mihal bég unokája, a mahomed hitre tért Ali parancsolt, egészen átellenben. Kinizsi Pál, ki évek óta esküdt ellenségünk volt, a mély béke idején a fekete seregből háromezer emberrel átkelt a befagyott Dunán, s tudván, hogy a dúsgazdag Ali Szendrőből eltávozott, véletlenül meglepte a híres várat, s mielőtt a török őrség fegyvert ragadhatott volna, elfoglalta. A fekete sereg minden férfit legyilkolt, a roppant kincset és drágaságokat elharácsolá. Kinizsi csak azon bosszankodott, hogy Ali bég nőit, kik egy titkos ajtón menekültek, nem ejtheté rabul. Másnap Ali visszaérkezvén, nyolczezer katonával Kinizsi után indult; de midőn a Dunához ért, látta, hogy már megengedt az idő, s a jég zajlani, szakadozni kezd. Kinizsi üldöztetés nélkül vonult Pancsovába, melynek parancsnoka az én nővérem férje s Barnabás atyja volt. Ott a város lakói, kik várnagyukra a szigorú fegyelem miatt nehezteltek, tudja Isten mit súgtak a fülébe, s rég takart gyűlöletét a nyomorult árulkodás fölszította.

– Isten legyen irgalmas az ő lelkének! – kiáltá nagy felindulással István úr. Most már emlékszem a rémítő történetre. Apród koromban hallottam elbeszéltetni. A kegyetlen férfiú azzal vádolá néném asszony sógorát, hogy rokonával Ali béggel titkon czimborál, s kezére akarja játszani Pancsovát, s hogy ő azért volt kénytelen Szendrőt, a béke idején, megtámadni. -177-

– Ne legyen poraim számára az anyaföldben egy arasznyi hely is; beszentelés nélkül, temetetlen heverjen testem a vad állatok hullájaként, s lelkem ne találja meg a pokol és ég közt az utat, sőt a vihar közé vegyülve nyögjön, verje fel az alvókat édes álmaikból, jelenjen meg kísértetként ott, hol a halálmadár az ablakon besivít, s a megijedt beteg a rossz jóslatra veszíteni kezdi reményét, és essék vissza minden átok, mit életemben Kinizsire szórtam, az én ősz fejemre, ha csak egy szó is igaz volt a sógorom ellen szórt vádból! – szólt Dorka a fájdalom és düh túlragadtatásával.

Dani bácsi félénken tudakolá: – S mit követett el Kinizsi a Barnabás diák atyján?

– Kiszemelt csapattal vendégként szált hozzá, s midőn előintézkedéseit megtevé, levetette az álarczot, a várurat elfogatá, megsütteté, mint a kost. Azokat pedig, kiket a honárulási bűnben részeseknek tartott, kényszeríté, hogy husából egyenek – mondá István úr.

– Zuzmarás Szilveszter-alkony volt, – szólt Dorka, mintha most is a hideg miatt dideregne. – A kandalló mellett ültünk, én és atyám – áldás legyen hamvain! – Vidor, majdnem dőrén víg voltam. Bosszantám őt, hogy előérzetekről beszél, s hogy csodálkozik, mily kevéssé nyomja szívemet Ali bég szerencsétlen sorsa. Kötekedőleg említém, -178- hogy Ali bég török hitre tért, s ez által elszakított minden családi köteléket; rokonomnak tehát nem ismerhetem el… S ha testvéred férje a mahomed hitet öltené fel, nem sajnálnád-e, midőn hasonló sorsban részesülne? – kérdé boldogult atyám oly tekintetet vetve rám, mintha nagy kék szemeivel lelkembe akart volna nézni. – Istenem! hisz csak hat hét óta házas, s hogy tagadhatná meg ily hamar azt a vallást, melynek oltára előtt nejének hűséget és örök szerelmet esküdött – válaszoltam kikerülőleg, s kezemet atyám vállára tevén, szemébe nevettem a furcsa kérdés miatt. – Igen, nagyuraim! minden igére, minden részletre emlékszem e szerencsétlen estéből. Avagy nem kezdik-e eszembe juttatni a távozó fecskék és darvak; nem figyelmeztet-e rá a fák fonnyadó levele; nem süvölti-e az őszi szél, midőn nedves szárnyain hozza az első dért, s nem harsogják-e a folyamon összeütköző jéghasábok, hogy közeledik azon évfordulat, midőn atyámmal csendéletünk végperczében a kandalló előtt beszélgettünk: ő sejtelmes rettegéssel, én badar elfogulatlansággal? Még le sem vevém válláról kezemet, még meg sem szüntem szemébe nevetni, midőn… midőn… oh! mentsenek meg kegyelmetek a részletektől!… Anna sápadtan, mint a halál, átázva mintha a kútból vették volna ki, fáradságtól lihegve, mintha a rablók vagy az üldöző démonok sarkában lennének, zilált hajjal és torzvonalakkal, mintha eszméletét, mint terüt, mely a szaladásban akadályoztatja, ledobta volna, – Anna, szerencsétlen és -179- kétségbeesett Anna, szobánkba tört, s lábunk előtt össszerogyott.

Dorka a megindulástól legyőzetve elnémult és keresni látszott a lélekzetet.

– Térjen magához néném, előbb pihenjen ki, s csak azután szóljon, – szólt István bácsi, részvéttel szorítván meg a vén nő kezét.

– Ki volt Anna? A szeretetnek vértanúja, az Istent és műveit káromló gonoszság martaléka. Ő a Barnabás anyja volt, ki midőn férjét az emberi alakba bújt ördögök megsütötték, eszét veszíté, s hóban, esőben, egyedül és gyalog bolyongott, míg egy hű szolgája várunkhoz közel rátalált, s hozzánk kisérte. S nekünk tőle kellett a történtekről az első hírt hallanunk!… Hetekig virrasztottam ágyánál, de bár ápolásom testi egészségét helyre állítá, rémülve vettük észre, hogy lelkileg beteg marad és hogy viselős. Atyám – folytatá Dorka töredezett hangon – atyám szelid volt házánál, de büszke és daczos ellenségeivel szemben. Mihelyt hallá, hogy sógorom bátyja, ki a Kinizsi jobb keze és czinkosa volt, a meggyilkolt testvér várát és uradalmát elfoglalta, tüstént fegyvereseket gyűjtött, rárontott a várra, s abból kivervén a bitorlót, az egész uradalmat az özvegy és leendő utódja nevében birtokba vevé.

– Másként nem is történhetett volna. A mi -180- nagy rokonunk Werbőczi a Hármas törvénykönyvben szintén ezt rendeli, – tevé hozzá István úr.

– De, folytatá Dorka siránkozó hangon, épen e miatt jutottunk tönkre. Mert a zsivány nagybátyának, több szomszéd várúrral kölcsönös örökösödési és védelmi szövetsége volt s azok összetartván, valóságos sereggel fogták körül a gonoszúl kivégzett testvér várát, s atyám a védelem minden reményével felhagyva, csak rendkívüli vitézségének köszönhette, hogy néhányad magával kimenekült.

– Most már pörbe kellett volna fogni a rablókat – kiáltá hévvel István bácsi.

– És még azon kívül megnótáztatni – toldá hozzá teljes erélylyel Dániel.

– Minden máskép történt, nagyuraim! – sóhajtá Dorka száraz kezével könnyeit törölgetve. – Budán az ország rendjei a Boldogasszony német egyházában összegyűltek. A gonosz nagybátya s a vele szövetkezett várurak, midőn Kinizsi a másik párt által kegyetlenségért vádoltatott, nagy lármával keresztül vivék, hogy a Barnabás atyja hazaárulónak nyilváníttassék. E mocskos győzelem szarvat adott ellenségeinknek, s tanácslák, hogy a rablott uradalmat a véráruló bátya királyi adományozás czíme alatt biztosítsa magának. Atyámat a kétségbeesés új vállalatra nógatta, hogy birtokon belűl védhesse a születendő gyermek jogát, s egy szerencsés – de iszonyú következményü – perczben ismét hatalmába ejté a várat és uradalmat.

– Temérdek militáris virtussal birt a nénémasszony -181- tisztelt atyjaura – mondá a daliás jellemü István bácsi.

– De talán mégis a más végén kellett volna megragadni a dolgot. Én inkább pört javasoltam volna, ámbár tagadhatlanúl nagy volt a kisértés – jegyzé meg Dániel úr.

– A bátya és czinkosai most már szabadon hagyták őt a birtokban; s erőszak helyett nagyobb hatalmassági pört indítottak. A megye karhatalmat küldött ránk, s atyám tiltakozott és ellenszegült. Ekkor országos erő fogta körül a mi saját várunkat, s atyám a közbéke megzavarójának, lázítónak, földönfutónak nyilváníttatott!

– Erről bizonyosan semmit sem tudott a mi nagy rokonunk – erősíté Dániel.

– Sőt akkor még talán el sem készítette törvénykönyvét – mentegetőzék István, nehogy a bekövetkezett eseményekben a Deák-család is közvetőleg bűnrészesnek tartassék.

– Régi dolgokról beszélek, nagyuraim! a midőn még Barnabást a bölcsőben sem ringattuk. Várunk ostromoltatott, mintha törökök bírnák. Pedig az nem volt hadviseletre építve, bár kőfala tömör, kapuja erős vala, s két gömbölyű és kinyúló szögletszobáját bástyának neveztük. Atyám belátta, hogy legfeljebb két hétig tarthatjuk, a szerint tette intézkedéseit. Előbb saját kezével ásta el kincseinket és a könnyen elvihető ékszereken kívül a többi drágaságokat, azután leöleté lovait s a behajtott barmokat. Kivette a hordók dongáit s a szerémi legfinomabb bor tócsáját állatok hullájával, -182- liszttel, beleöntött zsiradékkal elundokítá. Butorainkat sem kimélte, mert hasznát vehették volna ellenségei. Midőn már nem volt mit megsemmisítnie, gyöngyeimet s a könnyebben rejthető ékszereket magamhoz véteté, s éjfélkor egy titkos kijáraton, melyet én sem ismertem volt, s melyet biztos cselédeivel kitisztíttatott, távozánk. «Még hajnal szürkület előtt világítsd ki az épületet, s aztán ha melegetek lesz, tűzzétek ki a zászlót»: adá a várnagynak utasításul. Nem fogtam jól fel szavainak értelmét, s aztán a szerencsétlen Anna, kit magunkkal vittünk, elég gondot adott arra, hogy egyébről sokat ne gondolkozhassam. Gyalog mentünk a zord időben, míg a fenyegetethetett pontokon túl valánk, s akkor atyám kis ezüst sípjába fútt, melyre éles fütty adott választ. Csakhamar szekérzörgést hallék. Egyik haszonbérlőnk fogata volt. Épen a legsürgetőbb perczben jött; mert már a gyönge és beteges Anna nem bírt többé menni. Atyám egy vezeték lóra ült; mi a paraszt kocsiba. Messze, igen messze haladtunk a rengeteg rónán, midőn hátunk mögött nagy távolban egyszerre verhenyes színt öltött a még nem is szürkülő láthatár. – A várnagy sietett a szurokba mártott anyagok meggyujtásával – szólt atyám haragosan. Az Istenért! mi ég ott – sikolt Anna még inkább reszketve a félelem, mint az átfázás miatt. – Semmi más, csak a vár, mondá atyám szilaj nyugalommal. Azért gyujtattam meg, hogy ellenségeink ne tévesszék el a bejárást, a puszta romokhoz. De te Anna beteg vagy! – -183- A szegény nő görcsös nevetéssel válaszolt, mely perczenként növekedett és az őrjöngés erősebb jeleivel vegyült. – Ez a nő nem állja ki a hosszú útat, súgá apám. Neked ápolni kell őt, míg nekem nem lehet magamat jól ki is pihenni, ha nem akarom ellenségemet azon diadalra segíteni, hogy lánczra verve hurczoljanak zsiványlataikért oly törvényszék elébe, hol a bírák vagy czimboráik megvesztegethetők.

– Akkor a mi nagy rokonunk bizonyosan még nem volt a királyi udvar birája – szólt Dani bácsi.

– Ha az lett volna is, öcsém! egy fa nem erdő, s egy tántoríthatlan bíró még nem az igazságszolgáltatás.

– Réges-régi időkről beszélek, nagyuraim! – szólt Dorka megnyugtatólag, s elbeszélését így folytatá tovább: – Kedves atyám! rimánkodtam összefogott kezekkel, ne taszítson el magától. Osztozni akarok veszélyeiben. – Azt, egyetlenem! ha velem maradnál sem tehetnéd, mert engem börtönbe hurczolnának; téged pedig még a Kinizsi által kinevezett törvényszék sem tudna vád alá vetni. Aztán magára hagynád-e boldogtalan nővéredet, az ügyefogyott özvegyet, ki még most sem bírt magához térni, s inkább halott mint élő?… Ekkor halkan sugta fülembe a helyet, hol találkozni fogunk, mihelyt Anna annyira rendbe jön, hogy hosszabb útra képes leend.

Zokogás szakítá félbe a vén asszony beszédét s csak perczek mulva bírt ismét szóhoz jutni: – -184- Menhelyemből, mely a legközelebb fekvő helység volt, végre atyám fölkeresésére indultam, de már csak egy árva csecsemővel; mert Annát a könyörülő Isten magához szólította. S képzelhetik kegyelmetek, mekkora volt kétségbeesésem, midőn a találkozásra kijelölt helyen atyámra nem akadtam s midőn nyomozásaim után hinnem kelle, hogy ott meg sem fordult.

– Talán csak nem hagyta el nénémasszonyt szándékosan? – kérdé Dániel úr.

– Fájdalom, úgy látszik. Szegény atyám, bősz ellenségeit ismerve, alkalmasint nem tartá biztosnak még a mi életünket sem, ha vele együtt esünk kézbe. Lehet, hogy főleg a viselős Annát félté, kit, ha a megtámadás közben, egy golyó vagy tőr találna, akkor örökösödésileg is a rabló testvérre szállna a jogtalan adományozás mellett birt uradalom. Havak teltek, míg meggyőződtem, hogy atyám csakugyan kézre került, s hetek folytak, míg azon hírt vevém, hogy a budai börtönben szenved, s bilincs közt várja itéletét. Nem kell mondanom, mert nagyuraimék a nélkül is képzelik, hogy arra vettem utamat. Csikorgó, szikrázó havon vitt a szán a Dunán át, s Barnabást kezembe fogva, egyenesen a börtönhöz indultam. Midőn a Boldogasszony német egyháza előtt voltam, fölemeltem a csecsemőt s rámutattam a toronyra, mondván: – Nézz arra az épületre, árva fiú! mert a hazugok és rágalmazók ott nyilváníták atyádat hazaárulónak! A csecsemő sírt, szemét a keresztnek fordítva; pedig tán nem értheté szavamat, -185- hiszen alig volt féléves… A börtönben már nem volt atyám! Szegényt a temetőbe kísérték. S kik? A porkoláb, egy pap, három ministrans s a város legvénebb koldusnője. S mikor halálozott meg, kérdém a börtönőrtől? Épen Szilveszter estéjén, kilencz óra körül, s így épen akkor, midőn egy évvel előbb az őrült Anna szobánkba rohant s mi a kandalló előtt ültünk.

– Kivált ha megbódíttatnunk vagy bűnbe kell sodortatnunk, mert akkor ezer véletlen és meglepő szövetkezik buktatásunkra – jegyzé meg Dorka keserű mosolylyal. – Elpusztított váram átvétele semmi akadályba nem ütközött, az okozott károk, fáradság és költségek megtérítése mellett. Ékszereimet pénzzé tettem, s ha az elásott drágaságokat felfedezem, akkor talán birtokom nem lesz adósságok által eltemetve: ezt gondolám, s egyezkedtem ellenségeimmel, vétkesen megfeledkezve Anna koporsójánál tett azon eskümre, hogy éltem egyedüli czélja családom becsületének visszaállítása s Barnabás elrablott birtokainak kézrekerítése leend. Tettem ugyan ez iránt is lépéseket; de midőn a birák és zászlós urak nevetve kérdezék: hogy én gyönge nő akarom-e Kinizsit legyőzni, s a Barnabás atyja emlékére nyomott bélyeget egy országgyülés homlokára sütni? akkor, nagyuraimék! magam is meghökkentem vakmerőségemen, mintha érezném, hogy veszélyes rajongás vett erőt rajtam. Midőn haza indultam elpusztult birtokaim -186- átvételére, akkor már rekkentő nyár volt, s a Boldogasszony egyházának keresztje sugárzott és vakított, mintha lángba öltözött volna, és íme! Barnabás, kit épen ölemben tartottam, szemeit a keresztre függeszté, míg sírásra fakadt s oly erősen csimpolykozott nyakamhoz, mintha rettegne, félelmében menedéket és védelmet keresne.

– Bizonyosan, nénémasszony! a fény sértette szemét, – szólt Dániel úr.

Dorka kétkedőleg csóválta fejét, s aztán folytatá; – Csak a midőn váram kapuján bementem, akkor vettem észre a roppant pusztítást, melyet részint atyám sivár gyűlölete, részint ellenségei rosszakarata idézett elő. Nemcsak az egész fedél leégett, de a hulló gerendák néhol betörték a bolthajtást is. Ajtók, ablakok s minden butor össze volt rombolva. A nedv áthatolt a falakon, s zöld penészszel hálózta be a repedt és porló vakolatokat. Fönn egész növényzet támadt mohákból s burjánokból és az esőtől rohadt padlazaton patkányok nyargaltak s rejtekéből fölijedt a denevér; míg a bástyaromok közt fészkelő vércsék szintén boszankodni kezdettek a megzavart csend miatt, s vijjongva röpkedtek a légben. Senki sem tartá méltónak az elhagyott épületben lakni, egy rablóbandán kívül, mely az üldözés elől a dögvészes gőzű pinczeboltokban rejtezkedett, s csak néhány hete került a hajduk kezébe. A kandalló, hol husz évvel előbb nyugalmas életünk történetét bevégeztük, s honnan az ádáz sors új pályára ragadott… a kandalló oly ép volt, mint midőn elhagytuk. -187- Egyedül ez nem szenvedett a közrombolás alatt. S engem annyi fájdalmas emlék vont hozzá, hogy a várt düledezni hagytam, s csak a kandalló termét egy kis mellékszobával tekintettem lakásomnak. És nagyuraim! ebből eredt minden későbbi szerencsétlenségem.

– Tán a kandalló alá volt aknázva, mint a fortificatióknál gyakran megtörténik? – tudakolá István úr.

– Bár úgy lett volna! – sohajta Dorka. Bár az a tűz, melyet esténként fölszítottam, a légbe röpített volna! De a száraz fahasábok kedélyesen pattogtak, s oly vonzó és melegítő világítást terjesztettek körülem, hogy lehetetlen volt tőlük megválni, s már régtől kezdve folyvást vágytam azon pillanatra, ha beéjjeledik, s Anna csecsemőjét elaltatva, a gyertyákat kiolthatom, és a kandalló mellé ülvén, hajnalszürkületig merenghetek, szememet a lángokra függesztve, a hamuvá égetett multon, a vesztett boldogságon. Ime, nagyuraim! végre a pattogó hasábok beszédbe eredtek velem és én megértettem meséiket s tanácsaikat. Elmondák az ifjú házaspár boldogságát, midőn a vadászat, a lovaglás, a táncz és más zajos mulatságok után, csak magokra ültek a kandalló mellett, és a szív a szívhez, ajk az ajkhoz oly közel jutva, esküvének, hogy nincs az életnek valódi öröme a viszonzott szerelmen kívül. Oh! és e szerelemnek nem volt záloga, s a menyasszonyi ágy mellett nem ringott a bölcső! A férj fiatal korában halt meg, s az özvegy – mint a lobogó bükkhasábok szemére -188- vetették – most oly ridegnek, oly barátságtalannak tartotta a kandallót, hogy ritkán közeledik hozzá. S csoda-e, ha ekkor a mellőzött pest tüze sustorékolt, mintha nyers fából gerjedne, s oly csípős füstöt támaszta, hogy a férjetlen nő szeme könnyezett, mintha csakugyan sírt volna. Négy év kelle ahhoz, míg a kandalló régi becsét újra visszanyerte, s vidám lángokkal világított a nevető arczokra. S ez épen Szilveszter-éjen volt, midőn Anna magával hozta a szerencsétlenséget, s a gyalázat hírét. – Nagyuraimék! ezeket mondá nekem s napról-napra a kandalló és a tűz suttogó nyelve a késő éj óráiban tudakozni látszott tőlem: mit tettem azóta? S én elbeszéltem az éjnek, míg künn a szél süvöltött s verdeste a hópillékkel ablakaimat, és elbeszéltem a bátorító melegnek, mely a kandallóból sütött rám: hogy azóta Anna koporsójánál esküvel fogadtam föl, hogy minden vagyonomat családunk becsületének helyreállítására fogom áldozni, hogy azóta atyámat vesztettem el épen Szilveszter-estéjén… Talán nem teljesítéd esküdet? kérdezék erre a lármás hasábok, s megint lódíták a füstöt szemem felé. Fölkeltem, de valami titkos erő, egy sajátszerű neme a bűvöletnek vont hozzájok, felelnem, válaszolnom, sírnom kellett egész virradatig. Másnap a kis szobába zárkóztam, hogy ellentálljak a kísértetnek, de nem tudtam aludni, s minden idegemben tombolni éreztem a lázat. Mért daczoljak a végzetes erővel, gondolám, s a következő alkonyon a szokottnál korábban fektetve le Barnabást, ismét üldözőmnek, a -189- kandallónak elébe ültem. Hosszas és rettenetes lehetett társalgásunk, de én arra már nem emlékszem, s csak azt tudom, hogy reggel cselédeim a földről emeltek föl és ágyba vittek. – Micsoda nap van ma? kérdezém. Uj év, nagyságos asszonyom! tegnap volt Szilveszter éje, válaszolták. Sokáig sírtam, zokogtam, de íme! aztán egyszerre megkönnyültem, mintha látatlan kéz vette volna le rólam a kór súlyát. Igaz, hogy újra szentül felfogadám: utolsó filléremmel visszaszerezni családom becsületét és ellenségeink gyűlöletére oktatni Barnabást. Emlékeztetésül Szilveszter-éj előtt mindig meglátogat betegségem, s az új évvel búcsút vesz tőlem, hogy midőn órája üt, visszatérjen.

– Talán az orvosok, ha nénémasszony rosszúllétének okát megtudnák, segíthetnének rajta – szólt Dániel úr.

– Én mint régi ember, ki őseim hitéhez és szokásaihoz ragaszkodom, azt sem tartanám megvetendőnek, ha kegyelmed valamely csodatevő kép búcsúhelyére vándorolna, s a szükséges imát és penitentiát pontosan és töredékeny szívvel leróná – mondá István bácsi mélyen elmerült arczczal.

– Magam is sokat remélek a búcsújárástól; de előbb Barnabást kell megtalálnom – sóhajtá Dorka s azzal folytatá elbeszélését. – Képzelhetik, nagyuraimék! hogy a legnagyobb szigorral teljesítém eskümet. Minden jövedelmemet az ügyvédeknek adtam, elzálogosított ékszereim árát a hatalmas birákhoz hordottam; s minthogy atyám elfeledé a rejtett kincs helyét nekem megmondani, az egész -190- várt és kertjét fölástam; de hasztalanul. Lakásom csupa kútakból, kőfejtésekből és földhányásokból látszott állani. Mind hiában! Csak azt értem el vele, hogy a gazdaság folytatására nem maradt napszám és pénz. Ekkor mondák, hogy sok oklevelet és vallomást szerezzek össze s nemcsak Kinizsi Pál különféle kegyetlenségeiről és a vagyonbitorlónak, ki adományozást nyert, számos bűneiről; hanem Anna férjének teljes ártatlanságáról is. Tanácsolák, bizonyítsam be, hogy Barnabás a nyársra húzott embernek valóságos fia; nem pedig felvett gyerek, a mint nagybátyja állítja. Én részint egyenként adtam el földeimet; részint birtokomat adósságokkal terhelém. De az óriás pör nem akart helyéből kimozdulni, vagy oly fordulatokat vett, hogy megint oda kanyarodott vissza, hol eredetileg volt. Az urak pedig, ha az utczán láttak engemet, nevetve mutattak rám s mondák: Ime! ez a kicsiny asszony akarja a nagy Kinizsit megbuktatni! Voltak olyanok is, kik mosolyogva súgták egymásnak: – Ez a szerencsétlen Csapi Andrásné maholnap tönkre jut egy rögeszme miatt; pedig szép vagyona volt, s arcza is még elég csinos arra, hogy közülünk egy férjre tegyen szert, és azon töltse ki pörlekedési vágyát, mi ily módon kevesebbe kerülne; mert csak szóbeli eljárás volna, s ügyvédek nélkül találna remediumokra, sőt ha szükség, akárhányszor novizáltathatnék… Nagyuraim! lassanként méreggel telt el szívem a világ iránt, mely az igazságtalanságot nem orvoslá, s a panaszt, hogy elnémíthassa, kigúnyolta. Én midőn -191- szegénynyé lettem, azt vevém észre, miként ellenségeim helyett általában az embereket kezdem gyűlölni. Csak az volt egyedüli vigasztalásom, hogy a boszuló Isten egy szörnyű betegség által akkor tette Kinizsit némává, midőn a pénz hiánya miatt őt többé nem vádolhattam, s akkor került váram romja idegen kézbe, midőn Barnabás nagybátyjának várait a törökök úgy földúlták, hogy kő kövön nem maradt. Ez a kettős istenitélet megrendíté keblemet, s megint fogékonynyá tette a szelidebb benyomásokra; de már ekkor, fájdalom, a Barnabás jellemén nehéz volt változtatni. Fájdalom! ő tőlem dajkamesék helyett csak atyja meggyilkoltatásának és anyja szenvedéseinek történetét hallotta, elbeszélve, eldalolva. Ha nem tudott aludni, rémek helyett, kik a rossz gyermekeket elviszik, Kinizsivel, a nagybátyjával, a rabló főurakkal s az igazságtalan birákkal ijesztgettem. Ha neve- és születésnapjára ajándékot vettem neki, azok a meggyaláztatást és ármányt iszonyú kegyetlenséggel visszatorló képek voltak. Ha oktatni akartam, a bosszúállást, ha az emberekkel bánásra szoktatni igyekeztem, a megvetést és lenézést oltottam szívébe.

– Meg is lakoltam érette, nagyuraim! mert a mihez nyúltam, semmi sem sikerült, kivévén Barnabás elrontását; s mert végtére is az embereknek, kiket gyűlöltem, alamizsnájára szorultam. -192- De Isten bizonyságom! hogy undok vétkeim a szeretetből eredtek, s hogy Barnabásért, midőn lelkét veszítém el, meghalni, darabokra szakíttatni és széttapostatni kész lettem volna. Hogy ő észbeteg anyjától a születéssel együtt az őrjöngésből is részt kapott, s hogy hóbortos képzelődése különben is a féktelenség és sivár tervek felé ragadta: ezt én csak később vettem észre; de ha előbb tudom is meg, érzem, hogy még sem változtattam volna nevelésén. Midőn mint gyerek a gyerekekkel játszott, és a sertés-tort adták elő, kis szolgáját szalmával betakarta s valósággal rágyujtá azt; midőn háborút indítottak két kis csapatra oszolva, az ellentábor minden tagját azután is ellenségének tekinté, s nyiltan és alattomban üldözte. Azonban a mit ő vétett, azt tanulótársai busásan visszatorolták. Midőn tudniillik vagyonom nagy része már föl volt áldozva s egyik kis városból a másikba vonultam, hogy a költséget kimélve takaríthassak meg valami táplálékot óriás és kielégíthetlen gyomrú perem számára: családom történetének híre mindig velem együtt vonult be a jámbor polgárok közé, s néhány napig részvétet gerjesztett irántunk. Csak a gyerekek voltak állandó ellentégeink, s a mely iskolában Barnabás megjelent, a legszelidebb tanuló is megannyi kis ördöggé változott át. – Ennek az apját sütötték meg nyárson! kiabálták nevetve, kötekedve az utczán, az ablakokból ki, sőt az iskolamester előtt is. S mentül szigorúabban valának büntetve, annál inkább összetartottak Barnabás ellen, s ha meg nem verhették, -193- kövekkel dobálták, ruháját besározták, és kénytelen voltam az iskolából kivenni őt, s hogy neveltethessem, más városba vonulni. Pöröm felhagyásával megszünt árnyékként követni családunk szerencsétlenségének története. De mit használt ez? Barnabás már elég erős, elég izmos volt arra, hogy számos magánál gyöngébbre találjon, s azokon töltse mindenre kiterjedő boszúját. Midőn, fegyverrel bánni nem tudván, nyers ereje czélhoz nem vezetett volna, cselt gondolt ki, alattomossággal pótola fogyatkozásait, s a számtól és ruházatomtól is el kelle mindent vonnom, hogy az általa okozott kárt és szenvedéseket megtéríthessem, vagy őt a fogságból kiszabadíthassam. Mily boldog valék, midőn egészen koldussá lettem; mert védetlen helyzetben, s az elhagyatásban szövetségesekre találtam, hogy a mit Barnabás jellemében évek óta rontottam, legalább egy részben helyrehozhassam! Lassú, nehéz, sok visszaesésekkel járó és soha be nem fejezhető munka volt ez, melyben a legnagyobb hálával nagyuraimékon kívül a minoritáknak tartozom, kik, a mit oktatással nem érhettek el, elősegéllék fegyelemmel, foglalkoztatással, kevés eledellel, sok imádkoztatással és főként azzal, hogy a világgal majd minden érintkezéstől elszigetelték. Oh! bár ne kivántam volna, hogy néha meglátogasson! Oh! bár teljesíthettem vala azt, mit fölfogadtam, hogy tudniillik halottnak tekintem őt, s könnyezek, imádkozom érette, a nélkül, hogy vele beszéllenék.

– Azt kigondolni rajongás, végrehajtani kegyetlenség lett volna, – toldá meg öcscse szavait Pista bácsi.

– De legalább kikerültem volna, hogy Dorát lássa, és Elemért gyűlölje.

– Gyűlölte, midőn először látta, s minden találkozással sokat sülyedt vissza a régi természetébe – válaszolá Dorka, csüggedten eresztve fejét melléig.

– S ha elkapatná is magát a haragtól, Barnabás meg fogja gondolni, hogy Elemér híres vívó, míg ő a fegyverforgatáshoz nem ért.

– A szent Isten szerelméért! – kiáltá Dorka, talán csak mégsem történhetik meg, hogy unokaöcsém Elemérrel találkozzék. Hisz oly széles a világ, annyi út visz Budára, annyi ezer ember él a táborban, annyi zászló alá vannak osztva, annyi különböző ponton küzdenek, hogy a sátán különös cselszövénye nélkül Barnabás és Elemér egymás mellé nem kerülhetnek. Oh, e találkozás borzasztó volna. -195-

– Ne féljen, nénémasszony! Elemér nagylelkü, – csitítá Dániel a rívó Dorkát.

– De Barnabás engesztelhetetlen. Megölheti Elemért, midőn imádkozik, midőn alszik, midőn beteg, vagy, midőn őt védelmezve, siklott el. Ha oly helyen találkoznék vele, hol az élet olcsó, s az egyes sorsa a közveszély miatt majd senkit sem érdekel: oh, akkor a nap mindent látó szeme, vagy a hold sápadt és reszkető arcza rémítő bűn titkába avattatnék be. Térdeim reszketnek, nagyuraimék! fejem szédül… De úgy-e, kegyelmetek csak tréfát űznek a szegény vén asszonynyal, midőn nem hazudtolják meg azon lehetséget, hogy Elemér Barnabással együtt van?

István és Dániel, míg Dorka beszélt, nyugtalanul topogtak a szobában, s képök változásából belküzdelmeik egész története olvasható volt. Azonban Dorka nem akart hinni az arczvonások néma nyilatkozatának, s választ sürgetett, elkékült ajakkal és lázas mohósággal.

– Mi tagadás, a hírnök alkalmasint őt látta Elemérrel a szilágycsehi vendéglőben – szólt Dániel magán erőt véve.

– Alkalmasint Barnabás volt, kit a hírnök jelenlétében Elemér tollal kínált, hogy levelet írjon, de nem akart, – mondá ugyanekkor István úr, kibontakozva elfogultságából.

– Mennybeli szent atyám, könyörülj rajtunk! – imádkozott most Dorka összekulcsolt kezekkel. -196-

– Nyitom kedvesem! Mit nem kell még hallanunk? Nyitom! – mondá az apa a reteszt hátra huzogatva.

– Mutasson, nénémasszony, férfias jellemet, s ne áruljon el minket – sugdosott Dorka fülébe Pista bácsi.

Ekkor sebten belép Dora, de midőn Dorkát meglátja, visszahökken, s márványszoborként áll mozdulatlanul, némán.

A leány némi küzdelem után eltökélve lőn s nyugodtan, majdnem hidegen mondá: – A vén lantos, kivel Flórián atyánál találkoztunk, meglátogatott, és ezért késtem, nem pedig az átköltözködés miatt. Ő a királyné udvarába akar utazni.

– És segélyezésre van szüksége, úgy-e? Adunk szivesen, a mennyire csak szegénységünktől kitelik – szólt az atya könnyebbülten. -197-

– Nem szükség. Adtam én már neki. De ő épen akkor szökött meg Budáról, midőn a várost a janicsárok elfoglalták és látta, hogy török fogságba vittek két katonát s a mint termetöket s arcokat nekem leírta, úgy hiszem az egyik… Elemér volt, és a másik… Barnabás.

Akkora lélekerejével bírt Dora, hogy csak a Barnabás nevének említésekor tört ki zokogásba.

Ily kiáltások közt tomboltak az öreg urak előre hátra, s aztán az egyik Dorkát, a másik Dorát csókolta meg, és akkor megfordították a sort, s kiki azt csókolá meg, a kinek a szilaj öröm közt nem ad vala elsőséget.

A leány borzadozni kezdett, félvén, nehogy az atyusék elméjében valami bomlás történt legyen.

– A derék janicsárok! a vitéz janicsárok! De jól tették, hogy elfogták őket. Legalább gondosan őrzendik martalékukat s mi készpénzen kiválthatjuk! Holla! ma e botor szökevényeknek egészségeért iszunk, s azután kiváltjuk, ha várunk odavesz is. Nénémasszony más kolostorba viszi Barnabást, s minden jól üt ki. A nagy Werbőczi iránt szintén lefizethetjük tiszteletbeli tartozásunkat. Csak képzeld, Dorám! a roppant férfiu, a mi rokonunk, zsidóbiróvá lett. Lába helyett feje lágyán jár ezentúl a világ, de ne említsünk kellemetlen dolgokat. Éljenek a becsületes janicsárok, kik helyreütik hibáinkat, mert a kiket kábán a világba szétszórtunk, -198- azokat letartóztatták, hogy nekünk pontosan visszaszolgáltathassák.

Dora sajátságosnak találta az atyusék beszédét, de szive mégis könnyebbűlni kezdett.

Remélt, azonban öröm nélkül, s kedélye oly ellentétes volt, mint a láthatár, midőn sugárzik a nap és permetez az eső.

E jelenet után Dora megfejthetetlen dolgokat szemlélt, s naponként kirívóbb alakban.

Dorka nénét, minden tiltakozásai mellet az asztal fejére ültették, egy hatalmas karszékbe.

A várnagy, mint kivételes esetekben szokás volt, szintén részt vesz az úri ebédeken, s az asztal végén állandó helyet nyer.

A házszentelés ünnepe pohárürítések nélkül, s falusi egyszerűséggel folyt le.

Aztán hosszas és titkos tanácskozások tartattak a refectoriumban a várnagy, Dorka és Flórián atya jelenlétében.

Csakhamar a fegyvertár szekerekre rakatott s Deésre és Kolozsvárra vándorolt. Az ökrök, tehenek és lovak fölött szigorú mustra tartatott, s a Dani bácsi díszparipáján kezdve a czímeres ökörig majd minden barom fogyakozással teljesnek találtatván, arra itéltetett, hogy más gazda jászlánál egye a drága kosztot. Némely rokonnal és szomszéddal, a ki nem eresztett zálog és határosztály miatt régi pör folyt. Ez urak rendre megjelentek -199- Deákéknál, s kivánságuk szerint sikerült egyezkedést kötni. Az uradalomhoz tartozó erdőségekből nagy darab kebeleztetett ki, hogy ne kelljen többé egy kézügyben nem eső birtokkal kinlódni.

Dani és István bácsi elővették a nyugalmazott és megvedlett régi bőrszekrényeket, s jól kitömve záros helyekre rakosgatták.

Ennyi fáradság után beállott a szombatnap, melyben Isten jóvoltából megpihenhettek, még pedig a refectoriumban és telt kancsóknál.

De az asztalra hordott száraz sütemények nem voltak igazi korcsolyái a bornak. A kupák lassan ürültek, s előbb István bácsi szeméből gördült le egy nagy könnycsepp, azután Dani bácsi kezdi törülgetni szemét, s Dorka szégyelvén gyengeségét, fölkelt és kibiczegett a refectoriumból.

– Nem állom ki, öcsémuram! nem állom ki! – sóhajtá István, de, hogy mit nem áll ki, arról mélyen hallgatott.

– Nyugodjék meg, urambátyám! az Isten akaratján és saját választásán – szólt Dániel, szaporán hullatva könnyeit.

– Csak oly könnyű urambátyám, mint a kinek hátára malomkövet raktak – ümmegetett Dániel.

A várnagy idején látta csillapító szavakkal lépni föl. Ő nagysága, ki nádorispán is volt, zsidóbirává neveztetett ki s még sem halt bele. Ime, egy nagy példa. Szőkefalvi Deák Boldizsár uramat, ezelőtt két századdal Miklós szentszéki követ átok alá fogta a Venczeslaushoz szításért s még sem halt meg e miatt. Ime, a másik nagy példa. Szőkefalvi Deák László, a jeruzsálemi András korában, földönfutóvá lévén, vezeklés végett gyalog ment Jeruzsálembe, s még sem halt meg. Ime, a harmadik példa. S hogy magamra térjek, kegyelmed István nagyuram, tőlem a hetvenkét éves aggastyántól elveszi a vár kulcsát, hogy a kaput maga nyitogassa. De én azért még sem fogok meghalni. Ime, a negyedik, bár nem nagy példa. Merítsen tehát kegyelmed is erőt, s ha már fogadása tartja, álljuk ki a sarat.

Ez ékes beszédre nem István, hanem Dániel úr kezdett zokogni. – Cseréljük meg bátyám! a helyzetet – szólt áldozatkészséggel. – Legyen az enyim a kulcs; tied az út.

– Megbántasz ily ajánlgatásokkal. Bizony lelkemet sérted vele – válaszolta István szigorú hangon. Ekkor Dorához fordulva mondá: – Eredj leányom! még ma rakd össze ruháidat, a többi szükségesekkel együtt, hogy minden percz az útra készen találjon.

– Az nem a te dolgod, kis selma! de ne félj a töröktől. A maga helyén és idejében atyád majd hozat a nagy Werbőczitől salvus conductust. Igaz, -201- hogy ő most csak zsidóbiró; de ennyit mégis kieszközölhet.

Másod napon Dániel úr, Dora, Dorka és főfő cselédi minőségben a hírnök, utra indultak; míg ellenben Flórián atya előljárójától engedélyt nyert a várba költözésre.

Midőn a kis karaván azon ponthoz érkezett, hol az út balra fordul és a vár a szem elől eltünik, Dániel nagy erőlködéssel felemelkedett a kocsiból és visszatekintett.

– Vége István bátyámnak, – zokogá Dániel, leereszkedve az ülésbe. Szegény, fogadást tett, hogy míg vissza nem térünk, egyetlen vendégnek sem nyit kaput.

– Lehetetlen volt kedvesem! de ez még nem is a fő baj. Csak az ő részére eső bort is ne igérte volna Flórián paternek!

VII.

Turgovics sötét nézeteit, melyekkel Werbőczit folyvást kedvetleníté, vas következetességgel igazolták a tények. Minden nap új bizonyítékokkal czáfolta meg azon reményt, hogy a török hódoltságban -202- a magyar magánjog, a magyar büntetőtörvény és pörfolyam föntartható lehessen.

A szultán rendeleténél fogva Werbőczi az egész tartomány főbirája volt, és Zulkifar, a tudós mudderi, csak a budai mohamedán őrség közt támadt pörpatvart intézte volna el.

De a gyakorlati élet megfordítá a helyzetet, s tettleg Zulkifar lett a tartomány főbirájává és Werbőczinek oly szerep jutott, melyet a falujegyző és a járásbiró is elvihetett volna.

Buda városában az igen egyszerű örökösödési ügyek, a boltnyitási szabadalom, a korcsmák és mészárszékek miatt támadt viták valának azon tárgyak, melyeket a nagy magyar jogtudós körülbelül szabadon intézhetett el.

Már a többiekben éles összeütközései voltak Zulkifarral, ki, mint Werbőczi, szintén a királyi udvarban szolgáltatott igazságot. Ha egy török a keresztyén ellen csínt követett el, vagy ha a keresztyén bántotta meg a törököt: menten előlépett Zulkifar, s hivatkozván a kánunokból (török törvényekből) vagy a divánira (a hatósági rendeletekre), vagy a serire (a Korán parancsaira), körmei közé ragadta a bűnöst, s onnan, bármint is tiltakozott Werbőczi, soha ki nem bocsátotta. Ha a pék rossz kenyeret sütött, vagy a szatócs és hentes hamis mértéket használt, akkor Zulkifar magához hurczoltatá a vádolt egyént, s akár keresztyén volt, akár nem, a Hármas könyvvel össze nem hangzó módon a talpára verette az ütlegeket, azt állítván, hogy az ily fajtájú kihágások az őrizet és a városi -203- hatóság közös kérdései, miután a gyaur polgár s az igazhítű katonaság egyformán szenved általok. Ha a keresztyén férj többé a nejével ki nem jöhetett, jelenté Werbőczinél, hogy válópört akat indítani; ekkor a lelkiismeretes magyar jogtudós a kanonokból magyarázta meg, hogy a papiszéken és mily módon indítsa meg keresetét; vagy ha az eset nem volt válópör tárgya, akkor béketűrésre és a nővel kiegyezkedésre inté őt. A férj azonban pörleni a papi törvényszékhez nem mehetett, mert az más tartományban itélt, és az út a sok költségen kívül, még több életveszélylyel volt összekötve; a feleségét azonban nem akarta a házánál tartani, tudván, hogy ezért feleletre nem vonathatik, minthogy a városban a nagy zavar miatt még a plébánus sem vala található. Zulkifar értesülvén a dologról, a kanonok helyett a kanunokból megmagyarázta, hogy bocsássa szárnyára feleségét, s vásároljon helyette jobbat. Werbőczi az új nőt gyalázatos személynek tartotta, ki tilos viszonyt folytat; de Zulkifar a seriből ellenkezőt bizonyított be és a magyar jogtudósnak hátrálni kellett azon politikai tekintetből, ne hogy szigora által a bűnöst a keresztyén hitről áttérésre kényszerítse.

Zulkifar gőgös és a török természet ellenére vitatkozó egyén volt; Werbőczi pedig önérző és heves vérmérsékű, s a két főbiró egymást kiválólag tudatlannak és nyeglének hitte. Meg kellett vallani, hogy saját szempontuk szerint volt is némileg igazok. Mert Werbőczi szintoly keveset értett Zulkifar jogrendszeréhez, mint Zulkifar a Pandectához, -204- a Nagy Károly capitulárejához, a magyar királyok decretumaihoz, a Hármas törvénykönyvhöz, s mind azon forrásokhoz, melyekből Werbőczi gazdag ismereteit meríté. Ingerültségöket növelé az a körülmény, hogy hosszasan szerettek nyilatkozni, s egyik a másik nyelvét nem tudván, várakozniok kellett, míg a budai főbasa csauza Werbőczinek a Zulkifar, és Elemér Zulkifarnak a Werbőczi érveit megmagyarázza. Mind a két főbiró pedig részint a lenéző modor, részint pedig az egymásra szórt mérges tekintetek miatt, többnyire sokkal sértőbbnek képzelte versenytársa ellenvetéseit, mint a hogy az a tolmácsolás után ütött ki. A budai főbasa, ki mint renegát Werbőczivel szemben némi átallást érze, örvendett e czivódásokon; mert félszegnek tekinté Szolimán császár intézkedéseit, s tényekkel akará bebizonyítani, mennyire tarthatatlan Werbőczi helyzete, s mennyire gátolja az új tartomány czélszerű átalakítását. A főbasa éles elméje azon gondolattal is sokat foglalkozott, hogy Lufti és Rustan basa tulajdonkép az ő buktatására tervezték a hires államférfiu Budán marasztalását, s hogy a szultán előtt még mindig nagy tekintélyben álló Werbőczi, a törökül tökéletesen értő Elemér segítségével igen veszélyes ellenséggé válhatik, ki ha hamar nem viseltetik el, még rajtok mindnyájokon felül fog kerekedni. A mily buzgón csökkentette tehát Budán Zulkifar Werbőczi biráskodási jogkörét, szintoly mértékben hatott a főbasa politikai intézkedések által arra, hogy a vidékből mentül kevesebb pör kerülhessen a magyar főbiró törvényszéke -205- elébe. Az új török tartományban maradt csekély számú nagy földbirtokosokat üldözé és kiköltözködésre kényszeríté. Védelmi czélokból és azon elvből, hogy a hódított tartomány a hódítóé, a földesurak jobbágyát s megürült vagy elfoglalt majorság-birtokait kilidzsekké, azaz kardhűbérekké alakította át, melyekért a török tulajdonosok határozott számú lovas katonák kiállítására voltak kötelezve. Ezek ősi szokás szerint magok hajtották fel saját magok számára az adót, abból fizették a kiállítandó katonákat, a földmíveléssel nem törődtek, a jobbágyok panaszait belátásuk szerint intézték el, s a főbb bűnösöket összefogdosván, falkánként küldözték Werbőczi helyett Zulkifarhoz, a ki a sok munka miatt birái számát folyvást szaporítá; míg Werbőczi Turgovicsnak s János diáknak sem tudott volna elég dolgot adni. Ehhez járult még, hogy a budai főbasa a városokat és nagyobb helységeket rendre császári birtokká emelte, hogy teljes önállósággal intézzék belügyeiket; kivévén azon eseteket, midőn a kerületi parancsnok – a szandzsákbég – a közügyre vagy saját zsebére nézve hasznosnak tartotta a közbe vegyülést. Werbőczi hathatósan tiltakozott jogkörének ily megnyirbálásai ellen; de a síma modorú főbasa azzal mentegetődzött, hogy ez az új szervezésből foly s tőle, ki a szultán kegyelméből egy hódított tartomány igazgatójává neveztetett, nem lehet követelni, hogy más formák szerint rendezze a kormányzatot, mint a minő a többi hódított tartományoké. -206-

– Nagyságod túlmegy jogkörén, s azon nemzet iránti gyűlöletből, melynek egykor tagja volt, a szultán intézkedéseit kijátszsza vagy fölforgatja – szólt indulatosan Werbőczi.

– Jól tudom, hogy nagyságod e szempontból készít ellenem fölterjesztést – válaszolá a főbasa gúnyosan mosolyogva.

Werbőczi megdöbbent, hallván, hogy ellensége ügyes kémjei által erről is értesítve van; de polgári bátorsága, mely a katonai vitézséggel tökéletesen egyenlő volt erélyben és határozottságban, hamar győzedelmeskedett elfogultságán.

– Igaz, nagyságos uram! én egy fölterjesztésen dolgozom. Azonban az nincs egyének ellen intézve; mert még mostani helyzetemben is nem könnyen szállhatnék le odáig, hol a dolog helyett személyeket kellene följelentenem. Az ily foglalatosságot csekélyebb rangúak szokták űzni, még nagyságod udvarában is.

– Megvallom, nálam oly tekintélyes urak űzik ezt, mint a minő nagysádnál például Komjáthi Elemér, a még fiatal, de nagy befolyású titkár – jegyzé meg a főbasa.

– Reméllem, nagysád nem fogja tűrni, hogy stambuli levelezői hazafiságomat kétségbe vonják, s a török főméltóságokat úgy értesítsék, mintha én is a mostani jogtalan és tarthatatlan helyzetet pártolni tudnám.

– Alig hihetem, szólt a főbasa, hogy udvaromban oly tapasztalatlan egyének létezhessenek, kik nagyságod eljárásait e szempontból foghatnák föl. -207- Ellenben attól tartok, nehogy közülök többen úgy vélekedjenek, mintha a helyzet nehézségeinek egyedüli oka Werbőczi István volna.

– Kegyelmességed, kormányzó úr! csakugyan tartana ettől? – kérdé Werbőczi különös hangnyomatot ejtve a végszavakra.

– Szándékosan használtam épen e kifejezést; mert ha csakugyan nagyságod volna czéljaink egyedüli gátja, akkor féltenem kellene a felelősség roppant súlyától. De az igazságnak tartozom annak bevallásával, hogy intézkedéseinknek valódi nehézsége épen az, a melyet még az aldunai és görög tartományokban sem küzdhettünk le egészen. Bár mily erőtlen tudniillik egy nemzet önállósága föntartására, még sem szeret meghódítottnak tekintetni, s bizonyos szívósággal bír az ellenszegülésben.

– Azonban, – folytatá a basa, mellőzve a közbeszőtt észrevételt, – a kormányzásomra bízott tartományban kevesebb makacsságot tapasztalok, mint eleve képzeltem.

– Kiváncsian hallgatom az adatokat. Kegyeskedjék nagyságod néhányat azokból említeni.

– Miért ne? ha nagyságodnak vele kellemetlenséget nem okozok. A városok és nagyobb községek meg vannak elégedve, mert császári birtokká emeltem, s ennélfogva oly széles önkormányzással ruháztattak föl, mintha megannyi kis államok volnának. Még a pallosjogot is gyakorolhatják, néhány eset kivételével. -208-

– Vagy a föntartott esetek számosabbak, mint nagyságod be akarja vallani, vagy kormányzása alatt a bűnök mennyisége szaporodott; mert falkánként látom a Zulkifar uram törvénytelen itélőszéke elébe tereltetni még a tisztes polgárokat is.

– Ezek többnyire magok fölebbezik a hozott itéletet, s mi csak könyörgéseiket teljesítjük.

– Ne gyanusítsa nagyságod oly kiméletlenül azt a nemzetet, melyhez egykor tartozott.

A főbasa arcza idegesb kifejezést nyert, de az eddigi gúnyoros nyájassággal folytatá beszédét: – Hallotta-e kegyelmességed Hamzsa bégnek hírét?

– Kérem, alku szerint viszi el az apáktól, a mostohaanyáktól, a közelébbi rokonoktól, vagy magától a férjtől. A mi hitünk nem tiltja a soknejűséget – válaszolá a basa.

– Csak a pártütőktől; mert nem tagadom, hogy az általam kormányzott hódoltságban helyenként békétlenkedők is laknak, kik az új viszonyokhoz még nem akarnak simulni.

– A ki hazánk egyik főnemesének uradalmát elfoglalta – folytatá Werbőczi Hamzsa bég elleni kikeléseit.

– Ellenkezőleg, Hamzsa bég az uradalmat a győzhetetlen padisahtól katonai hűbérként nyerte, s így annak élte fogytáig egyedül ő a jogos ura. Halála után más érdemes mozlim fog e sokat adózó -209- birtokkal megjutalmaztatni. Mert nálunk a hűbér nem száll maradékra, mint nagyságotoknál. Mi nem a családot, de az érdemet jutalmazzuk. Tehát ez a Hamzsa bég – folytatá a basa – magyarból lett renegát.

– Az átkot nálunk Allah osztja, s nem hiszem, hogy e fontos ügyben különös figyelemmel lenne a keresztyének óhajtásaira. Egyébiránt ne vitatkozzunk hiteszmei ügyekről. Én csak azért említém Hamzsa béget, hogy az ő legközelebbi hivatalos jelentéséből arról győzzem meg nagyságodat, hogy a meghódított tartományban nemcsak a községek, hanem a kisnemesség egy része is alkalmazkodni kezd az új rendszerhez. Hamzsa bég az ő kerületéből már ötven egytelkes nemest jelentett be, kik előjogos helyzetökről lemondva, hogy nyugalmasan élhessenek közöttünk, a parasztadó fizetésére, s a kadi hatósága alá tartozásra önként és minden erőltetés nélkül kötelezték magokat.

– Ha ez a neme az aljaskodásnak nem volna csak kivételes eset, akkor kérném az Istent, szólítson el még ma e nyomorult világból – sóhajtá Werbőczi elérzékenyülve.

– Nem óhajtanék nagyságodtól ily rögtön megválni – mondá Szoliman kétes mosolylyal. Noha, tevé hozzá, mint hallom, már messze haladt azon -210- érdekes emlékiratban, melyet nem tudom, mily uton a hatalmas padisah lába elébe szándékozik letétetni, s mely által az új állapot jogtalanságát és tarthatatlanságát akarja bebizonyítani.

– Át vagyok hatva ily meggyőződéstől, jó uram! és csak ez tartja még fönn bennem az életet.

– E szerint tehát én minden törekvésemmel a nagyságod drága életét fenyegetem, – mondá a basa hangosan nevetve.

Midőn pedig a távozó Werbőczi a lépcsőkön lehaladva, díszhintójához közeledett, melyet nyolcz világosszürke és ezüstös szerszámú paripa vont, a basa az ablakon kitekintett, s aztán visszafordulva, egyik biztos emberének mondá: – A magyar főbiró úgy-e most megint szaporította kiséretét?

– A mult héten még csak titkárja, a törvényszéki ülnökök, Turgovics az alelnök, a városi hatóság némely tagjai és tizenkét fiatalember járdaltak a hintó előtt; utána pedig négy fegyveres hajdú lovagolt. Most már a henyébb polgárok és a pörlekedő felek is a menethez sorakoznak.

– Azt akarja észrevétetni, hogy Budán csak két úr van: én és ő. Izend meg Hamzsa bégnek, hogy kétszáz szpáhit küldjön hozzám kiséretül, egy alaj-bég (alkapitány) vezérlete alatt. Ha jobbnak látja, maga is eljöhet. Szemre kell venni a titkárt, Komjáthi Elemért.

– Minden lépését lesik kémjeim, s közülök többen vele barátságot kötöttek, mintha nem volna gyaur – szólt a basa hű embere. -211-

– Ha irományokat akar küldeni Izabellához, Ferdinándhoz vagy Stambulba, szép móddal kerítsétek kézbe.

– Azon leszünk, nagyságos uram! De a titkár szemes és fortélyos fiatalember. A szíve tüzes, az esze hideg, nyelve kétélű, mint a kígyó és jobbra-balra jár.

– Allah adománya az elme is, s úgy gondolom, hogy a titkár, ámbár hitére nézve kutya, többet talált az adományból kapni, mint egyenként a nagyságod hű rabjai.

– Ha tehát szép módon nem tudjátok, akkor vegyétek el tőle erővel az irományokat.

– Annyit fecsegsz, mintha nem moslim, hanem gyaur volnál. Izend meg Hamzsa bégnek, hogy okvetlenül személyesen jőjjön el.

Turgovics, mint szokása volt, a palotából haza kisérvén Werbőczit, bement hozzá, a teendőkről beszélni.

– Istennek hála, – szólt sötét arczczal és vontatott hangon – ma két óráig elhúzhatjuk az űlést, de a jövő hét igen meddő fog lenni.

– Nem reméllem, ha a zsidók ki nem segítenek; azonban ezek is félvén a törökök neheztelésétől, a rabbi közbenjárásával egyezkednek ki. -212-

– Kegyelmed, Turgovics uram! roppant pessimista; mindent sötét szemüveggel néz. Van még a hódoltsági megyékben elég bátor szívű nemes, ki a magyar törvényt védelmezi, s daczára a fenyegetéseknek, igazságszolgáltatás végett hozzánk fog folyamodni.

– De, nagyságos uram! Hamzsa bég útjokat állja, s vagy lovas katonáival haza terelteti őket, vagy még ki is fosztja.

– Megkötöm én a koszorúját annak a pórlázító Sertoriusnak – fenyegetődzék Werbőczi.

– Ha nagyságod Hamzsa béget megbuktatja is, a mi elhagyatott állapotunk magából az új rendszerből foly, s lényegesen nem javulhat. Fiatal koromból emlékszem, hogy egy híres tudós, vagy mint sokan hivék, egy híres varázsló, azt állította, hogy a levegőt ki tudja húzni és a zárt edényben csak az üres tér marad. Állítása bizonyításául nagy üvegpalaczkokba madarakat tett be, s azok előbb vígan röpdestek, de rendre fogyni kezde lélekzetök, fuladoztak s eszmélet nélkül buktak el. Most nekem mindig eszembe jut e varázslat, s úgy képzelem, hogy mi Budavárában ily palaczkba fojtott madarak vagyunk, kik már is nehezen tudunk lélegzeni, s néhány hét alatt aligha ki nem fogyunk minden levegőből.

– Kegyelmed elvesztette a hitét a gondviselésben, – szólt Werbőczi benső sajnálkozással. – Én nem azzal fárasztom eszemet, hogy mentől több okot találjon a kétségbeesésre. Szívem remélleni akar, s könnyekbe lábadt szemeim a bánat -213- sűrű fátyolán át is a távolból mindig csillámlani vélik elszórt sugarait a szebb jövendőnek. Hinni szeretem, hogy Emlékiratom magát a szultánt is meg fogja győzni helyzetünknek jogtalanságáról és veszélyei felől.

– Hiszi-e nagyságod, hogy a szultán, ki örökké háborúzik, nyugodtan végigolvassa azt?

– S ha el fogja olvasni, vajjon lemond-e a hódítás jogáról? Megtagadja-e Budán azt, a mit három földrészen vaskövetkezetességgel űz?

– Hát kegyelmed, Turgovics uram! hódítási jogról beszél? – szólt neheztetőleg Werbőczi.

– Épen abban áll ez a hazaáruló Catilinának, e rabló Clodiusnak, e közpénzeket sikkasztó Verresnek a legnagyobb bűne. A hódításra legyőzött ellenség kell. Mi a szultán szövetségesei voltunk s vele együtt küzdöttünk a közös ellenséggel. Hogy lehet itt csak gondolni hódításra? Ezt belátta maga a szultán s ünnepélyesen aláírt diploma által biztosította Izabella királynét, hogy Budát és országunk egy részét csak azért szállatja meg katonasággal, mert így könnyebben tudja oltalmazni Ferdinánd ellen. Vagy talán nem ekként hangzott a pecsétes oklevél? s nem kötötte-e le általa a szultán -214- magát, hogy az ideiglenesen megszállott részeket csorbítatlanul vissza fogja bocsátani, mihelyt Zsigmond ő felsége a teljes kort eléri?

– Tagadhatatlanul ez áll, nagyságos uram, a diplomában; de a budai basa az ünnepélyes tényre hivatkozik, midőn a szultán a Boldogasszony német templomának közepére trónt építtet, s arra leülvén, e templomot az izlam babonájára fölszentelé.

– Mi közünk a templomszenteléshez, vagy igazán szólva a megszentségtelenítéshez, a visszakövetelésen kívül?

– De a basa azt mondja, hogyha egy tartomány fővárosában a székesegyház közepére a szultán trónt építtet s arra leül, ez ünnepélyes ténynyel a fővárost és egész tartományt nemcsak hódítottnak nyilatkoztatja ki: hanem egyszersmind azt át is engedi Ozman utódjainak, mint kalifáknak és az izlam hitnek, még pedig oly esküvel és kikötéssel, hogy ezen átengedést soha meg nem másíthatja, sőt a próféta zászlajának hordozásával, s az utolsó vércseppig védelmezni és föntartani köteles. A basa szerint a templomszenteléssel kihirdetett hódítás ellen még elévülési jog sincs.

– Kegyelmed, mint tudós, talán csak feléri eszével, hogy a mi nem a szultáné, azt a szultán el nem ajándékozhatja.

– Jól értem én azt, nagyságos uram! de, fájdalom! soha egy török basa sem fogja érteni, s mindenik jogczímként hivatkozni fog szeptember hónak azon ránk nézve örökre gyászos emlékű -215- napjára, melyben a szultán a Boldogasszony templomának közepén a trónra leült.

– Ne hígye. Csak buktathassam meg a mi Catilinánkat, utódja nem fog többé oly veszélyes utra lépni, melyen egyik már a nyakát törte.

– Két harmada tisztán gravaminalis természetű, s csak az eleje tárgyalja magát a hódítás kérdését.

– S nagyságod, mint nyilt szivű magyar főur, úgy-e meg is mondta a basának, hogy a szultánnál be fogja vádolni? – kérdé Turgovics.

Werbőczi méltóságteljes hangon válaszolt: – Midőn a nemzetnek a rossz rendszer és a hatalommal visszaélő hivatalnokok által okozott sérelmeit terjesztem elő, akkor szigorúan csak kötelességemet teljesítem.

– Kétségkívül. De vajjon a főbasa nem fogja-e útját állani ily fölterjesztéseknek?

– Nem meri elfogni a szultánhoz indítandó futárjaimat. Én vele egyenlő rangú vagyok.

– A főbasa e részben is ellenkező nézetben van. És innen magyarázható az a hír, hogy neheztel nagyságod számos kísérete miatt.

– Még többel fogom magam körülvenni. Megválik, melyikünk lesz kénytelen engedni.

– Nagyságodnak csak egy embere van, ki törökül tud, s ki által a szultánnal megértetheti a nemzet sérelmeit.

– Hisz, talán csak nem hiszi, hogy a basa titkáromat orozva gyilkoltassa meg?

– Nagyságos uram! én még azt sem tartom lehetetlennek, hogy mindnyájunkat kardra hányjanak.

– Hagyjon föl már valahára kegyelmed e sötét világnézettel, mely minden erélyt elöl s végre még bennem is megtántorítaná a hitet.

– Oltalmazza az Isten nagyságot optimismusát, – szólt Turgovics – hogy legyen ki a levett harangok, a széttört keresztek, a feldult koporsók és összerombolt síremlékek városában oly igéket hirdessen, melyektől fülünk rég elszokott.

– Ha a szultán emlékiratomra kedvező választ nem ad, a rám ruházott méltóságot tüstént le fogom tenni, s hazámból kibujdosom.

Volt valami szokatlan és bánatos a Werbőczi hangjában, mely ha nem is csüggedést, legalább kételyt és aggodalmakat árult el, de Turgovics keserű mosolyából kitünt, hogy még ezt is optimismusnak tartja.

Werbőczi pedig kiizent Elemérnek, hogy ma már szabad ideje van, mert csak holnap fogják az emlékiratot folytatni.

Tüstént nyergeltetett, és a csinos és keleti eredetű paripán, melyet védnökétől nyert ajándékba, kardosan és forgós süveggel kilovagolt.

Szerette bizonyos negéddel viselni magát a törökök -217- ellenében, kik minden magyar fegyverét elkobozták; azonban Werbőczi magas helyzete miatt Elemér daczát tűrni voltak kénytelenek.

A holt városban egyedül ő képviselte a pezsgő, a hivatását érző és jogait követelő életet.

A mint keselyszürkéjét a bécsi kapu alatt tomboltatta, török ismerőseivel találkozott, kik a barátság örve alatt leskelődtek utána.

Tudta, hányadán van velök, s bizonyos pajkos kéjt érzett, ha tévútra vezette őket, vagy tréfáival bosszantá.

A belvárosban kellemesb arczok vártak rá. A visszavonultság divattá vált szabályait megtörve, igen csinos szőke és fekete fürtű alakok jelentek meg az ablakok előtt. Egyik történetesen a virágait öntözé, a másik a függönyökön talált igazítani valót, a harmadik, homályosnak vélvén a szobát, hímző keretét épen oda helyezé, honnan lehetetlen volt a deli lovagot észre nem venni, s bókját egy bátorító vagy szemérmes mosolylyal nem viszonzani.

Elemér a gyászoló városban egyetlen lovag, s ha daliás idők volnának is, még a legkitünőbb körben sem lévén könnyen legyőzhető, akár férfiasságban, akár szépségben; természetes volt, hogy a fiatal budai nők és leánykák nevezetes részének valódi eszményképévé dicsőült át, s megjelenése mindig nagy hatást gerjesztett.

Tagadhatatlanul hízelgett hiúságának e kitüntetés, s bár Dora még gyakran jutott eszébe, nem vala érzéketlen a budai szépségek hódító kecsei iránt. -218-

S most is lehangolt volt, ha a szokott ablakoknál nem látta a szokott kedves arczokat, s mosolya egy pár alkalmi bókkal el nem maradt azon deli alakok üdvözlésekor, kik az őszi virágokat pontosan ápolták, s bár az ebéd ideje közelgett, még néhány perczet az ablak előtt himzésnek, hurkolásnak s más női munkáknak szenteltek.

Midőn a Szent-György-téren áthaladva a Turgovics házához ért, szemét az ablakra veté, bár bizonyos volt, hogy ott senkit sem üdvözölhet, s aztán lovát gyorsabb ügetésre buzdítván, így okoskodott: – Mily kár, hogy e szerencsétlen városban annyi szép szem és arcz fog a soha el nem ért, vagy hamar elvesztett boldogság után epedni! A török hárem, vagy az észre nem vétetés: ez a két sark, mely körül forog sorsuk. Csak a homályos helyzet vagy a szégyen közt választhatnak. Pedig mennyi deli, mennyi igézetes lény lakik e komor és zárt épületekben. Közöttök végre is legszebb a Turgovics leánya. De az nem megy az ablakhoz semmi női munkával. Mit is tudna a kis tündér ott dolgozni, ha drága könnyeit nem fűzheti gyöngysorokba, hogy a legfényesebb királyi ékességgé varázsolja át. Ha Buda ronda török fészek helyett még most is magyar főváros volna, akkor a béke idején, mint Mátyás király alatt, vitézi gyakorlatok és harczjátékok tartatnának. Én is részt vennék bennök lándzsával vagy magán viadalban karddal. De előbb óvatosan bevárnám, hogy valamely lovag a Turgovics leányának színét tűzze mellére; akkor kihirdettetném, hogy azzal -219- én lándsát fogok törni, ki nem Deák Dorát tartja az ország legszebb hajadonának. Nem kétlem, a Turgovics kisasszony választottja fogná a keztyűt ellenem fölvenni, s minek tagadnám, e kis tündér a maga nemében talán egy kevéssé szebb is Doránál; de nekem végtére is Dora tetszik leginkább. Hasztalan ábránd! sóhajtja Elemér, mintegy saját magát akarva rendre utasítani. Balga fiatal ember, hogy tudnál te a török városban akkora hírre-névre szert tenni, mely a Deákék család büszkeségét kielégítse? Dora férjhez megy valamelyik szomszéd úrfihoz, s a Turgovics leánya, miután Budára egy-egy lovag csak rabul hurczoltatik be, jobb kérők nem létében singes kereskedőnek, fegyverkovácsnak, vagy városi irnoknak adja kezét, ki a török kiváncsiság elől udvarszobába zárja, és szeretet helyett kulcscsal és lakattal őrzi. Jámbor barátom! ne álmodozzál tehát tornákról, dicsőségről és a delnők szalagjainak melledre tűzéséről! Irkálj, mulass és feledj.

Elemér ily épen nem lélekemelő elmélkedések közt haladt el János diák laka előtt. Betérnék hozzá, gondálá, de ismét azt fogja tudakolni, hogy a szultánhoz küldendő sérelmek közé beigtattuk-e azt a lábrugást, mely mellett a janicsárok a börtönből szabadon bocsátották. A mióta törvényszéki ülnök lett, ismét sajgani kezd hátulja a nemesi oklevelen ejtett sértés miatt. Jobb lesz tehát a tárgyalást kikerülni.

Ezzel Elemér a Dunaparton lefelé kezdett lovagolni, -220- s kedélye, a mint a végső ház is hátra maradt, visszanyerte egész derültségét.

A bő esőzések miatt megáradt Dunán csolnakok és nehéz kompok eveztek. A hullámok fölött halászmadarak keringtek, s közéjök néhány kócsag tévedt, a Csepel-sziget felé huzódva. Elemér a Gellért ormairól az átelleni partokra vivén tekintetét, az ama félhomályba burkolt fokon pihent meg, hol Podmaniczky naszádját elfoglalva, Barnabással együtt eveztek a még akkor szabad Buda városába.

– Sehogy sem tudok Barnabás nyomára akadni, pedig már elég váltságdíj van kezemben – sóhajtá Elemér. Nem kellett volna őt a börtönben s bősz álmai közt hagynom. Ragaszkodott hozzám, s úgy fordultak a dolgok, hogy kevesebb embergyűlölet mellett is csalónak s álbarátnak kénytelen tartani. S ment vagyok-e az önvádtól? Nem fátyolozta-e be elmémet a Dora neve, és nem tett-e igazságtalanná az a félelem, hogy ha Barnabás Deákékhoz visszaküldetik, nevetséges szenvedélyével Dorának sok keserűséget okozhat. Nem kellett volna nélküle és adott szavam ellenére a börtönt elhagynom; úgy is hamar kiváltott volna mindkettőnket Werbőczi, annyira rám volt szorulva. Isten látja, hogy magammal is kicserélném a töröktől Barnabást, csakhogy ne hígyen csalónak. Életem legsötétebb oldala a könnyelműség, melyre a rosszul palástolt szerelem csábított. -221-

Midőn Elemér e kedvetlen behatásoknak alá volt vetve, egy csolnakot vett észre, mely megfordítva irányát, hirtelen lefelé kezdett evezni.

Elemér a hat evezős járműben egy urat látott ülni, ki feléje integetett, s kiben végtére a pesti városbiróra ismert.

– A szerencsétlenségnek, melyet egyébiránt még más névvel is lehetne nevezni. Tetszik emlékezni, hogy aklomban tartattam két lovat, egyik csak tizenöt markos almásszürke volt, de jóvérű tüzes állat; a másik a tizenhat markot is meghaladta, de megvagdalt hátulsó lábait sok költséggel kellett gyógyíttatni.

– Nem arról van szó, uram! Hanem a két ló kegyelmed által árúba bocsáttatott.

– Csak arról, hogy a nagyobbik lovat tulajdonkép az üllői kapu mellett egy kovács vette meg, s most tőlem követeli árát, noha az a kegyelmed zsebébe ment.

– De, kérem alássan, épen az a kérdés, hogy ki fizeti már vissza a ló árát?

– S ha csak visszafizetni kellene? De hát még a többi bajt és veszedelmet ki fogja magára venni?

– Semmi sem könnyebb, mint világosan beszélnem, ha azzal minden el van intézve. A kovács nemcsak lovakat patkolt, de mint ügyes kezű és értelmes mesterember fegyvereket is készített, melyek a lovagok számára elég csinosak nem voltak ugyan, de a közkatonák bizvást használhatták. Most török világ lévén, a spáhik számára kellett eladni minden készletét; pénzt azonban nem kapott, csak igéretet. Végre megúnta a várakozást, s fölszerelve a tizenhat markost, Hamzsa bég ő nagyságához utazott a pénz fölhajtása végett. Ő nagysága gorombán fogadá s mondá, hogy a talpát megvereti a drága és rossz kardok miatt. Mi jámbor polgárok nem szoktunk a bothoz, s testünknek egy pontját se tartjuk oly csekély fontosságúnak, hogy az ütlegekre minden aggodalom nélkül átengedhessük. Ennélfogva a szegény kovács készítményeiért fele árral megelégült, s nyakra-főre sietett, hogy a tizenhat markosra ülhessen. De midőn már a kengyelben volt a lába, a poroszlók üstökön ragadták, s bevonszolák Hamzsa bég ő nagyságához, ki mérgesen kérdé: – Honnan loptad ezt a lovat? A boldogtalan kovács végre neki bátorodva válaszolá: – Én nem vagyok tolvaj, nagyságos uram! s engem ily undok bűnnel még senki sem vádolt. A lovat a városbiró aklából vásároltam kész pénzen. Ekkor Hamzsa bég ő nagysága így szólt: – Tehát városbirátok tolvaj, s mihelyt Pestre rándulok, -223- okvetlenül föl fogom akasztani. – A szegény kovács menteni kezdett engem, a minek következése az volt, hogy a pandurok a nyerget minden szerszámostul hátára kötötték, a lovat pedig Hamzsa bég aklába hajtották, s még azonkívül egy spahi utána kiáltá, hogy ha a lóhoz tartozó igazi nyerget vissza nem küldi, akkor egész műhelyét harács alá vetik. Már most ifjú úr! – folytatá a városbiró, – ki fizeti meg a ló árát? ki vállalja el az ellenem intézett fenyegetést, nem is szólva a nyeregről, mely történetesen még a kovácsnál van, s csak az ára nincs?

– A ló egy ismerősömé volt, ki török fogságba esett – válaszolá Elemér. Saját lovamat is az övével együtt eladtam, hogy váltságdíját előállíthassam. Pártfogóm, Werbőczi István ő kegyelmessége saját pénzével toldá meg a hihetőleg még hiányzó öszletet, s az egész pénz készen áll, csak a fogolynak nem akadtunk még nyomába. Én ezennel visszafizetem a biró uramnak a ló és nyereg árát, s reméllem, hogy a hópénzemből kipótolhatom az ez által okozott hiányt; csak azt sajnálnám, ha az egyén, kiért véduram és én tetemes áldozatot hozunk, az a spahi volna, ki a nyerget a kovács hátára köttette. A mi Hamzsa béget illeti, tessék őt csak egyenesen hozzám utasítani, megmondván, hogy ha nem közönséges zsivány és gyáva ember, akkor oly helyen, hol magánosan leszünk, megpróbálhatjuk akár kardunkat, akár lánzsánkat.

A városbiró megköszönte a kezébe számlált pénzt, de nem igéré, hogy a rettenetes Hamzsa -224- bégnek szó szerént el tudja mondani az ifjú úr izenetét.

– Majd találok én hát kegyelmednél jobb emlékezetű férfiúra – szólt Elemér megsarkantyúzva lovát.

S vajjon az ügető, a száguldó ló, míg patkója szikrákat csalt a kövekből, a míg zablájáról foszlott a tajték, gyorsasága által megmenthette-e a rajta ülőt csak egytől is azon gondok és vádak közül, melyek körül fogták és üldözék!

– Szenny, szenny esett nevemre, vád, keserű vád égeti, szorítja össze belsőmet! – gondolá Elemér saját magától megborzadva. Könnyelmű lépésem, mely szószegéssel párosult, bősz embergyűlöletébe visszasülyeszté Barnabást, s ő boszútól elragadtatva levetkezé hitét, mint közönséges spahi gyujtogat, foszt, őrjöngéseire tárgyakat keres, melyeket lerombolhasson. És még mi által nem nyerhet ösztönt, hogy az aljasságra törjön? Ha a beteg vagy haldokló nő feje alól kiragadja a vánkost, ha az arának lemetszi ujját, hogy a jegygyűrűt könnyebben vonhassa le, s ha templomaink szent képeit izzó tűzre dobja, hogy egy szemernyi aranyat vagy ezüstöt olvaszthasson ki belőlök: nem fogja-e kéjittasan kiabálni: miért cselekedném máskép! hisz a ki az erkölcsi szempontokat akarta velem megértetni, azzal magyarázta meg a becsületességet, hogy ellopta lovamat. S hiába válaszolnám, hogy váltságdíjának kiegészítésére adtam el, mert nem tiltakozott-e börtönében épen az ellen? S mit használ neki minden válság, ha Mahomed -225- hitére térvén, többé ki nem váltható, s mint lovas közkatona addig fog gyujtogatni és gyilkolni, míg meg nem öletik? Ez a sorsa; ez a mit nagy részben az én megfontolatlan eljárásomnak köszönhet.

Valóban bősz és csüggesztő eszmékkel volt terhelve a lég, melyet Elemér beszívott, s minden tárgy, melyre szemét veté.

De hátha a spahi utoljára sem Barnabás; ily kecsegtető ötlet lobbant át Elemér agyán, de hamar eloltá azt a szigorú logika.

A lóra nem ismerhetett rá más, csak Barnabás: ez tény. Következőleg vagy a spahinak kell Barnabásnak lenni, vagy magának Hamzsa bégnek. Ámde még csak alajbég – százados – sem lehet az, ki a háborúban levágott több ellenség fejét vagy nyelvét nem mutathatja föl vitézségének bizonyítványául. Egy kerület kormányzójának, s pedig Hamzsa ily ranggal biró bég, még a személyes vitézség próbáin kívül vezéri tehetséggel is kell bírnia vagy rendkívüli érdem által fedni be katonai érdemeinek hiányát. Ámde Barnabás egy ellenséget sem vághatott le, minthogy fogsága után nem volt háború. Tehát okvetlenül ő a spahi.

Elemér soha szerencsétlenebbül nem érzé magát, mint azon perczben, midőn ily megállapodáshoz jutott, s midőn száguldó lova Werbőczi épületéhez kanyarult be.

Még holnap Hamzsa béghez megyek, ha soha onnan élve visszatérni sem fognék is. Eléhivatom a spahit, átadom neki a váltságára szánt pénzt, -226- elbeszélem mentségemet és azután… ah! azután, hadd történjék bármi!

Ily kalandori, ily veszélyes, de nemes szándékkal pattant le lováról, s midőn a lépcsőhöz ért, Werbőczivel találkozott, ki a főterem ajtóját épen akkor nyitá föl, és szokatlanul élénken szólt vissza:

– Tálaljatok hamar! Öcsém Elemér – mond most Werbőczi a titkárja felé fordulva, – mihelyt étvágyad kielégíted, nem is várva be az asztal végét, készülj hosszasabb útra. Mezőtúrra kell indulnod, még pedig…

Elemér, ki épen Barnabás ügyében merész tervektől volt áthatva, szokása ellenére félbeszakítván védurának beszédét, a külső alázat, de egyszersmind az eltökélt szándék vegyületével szólt:

– Én nagyságodtól szintén egy rövid kirándulásra lettem volna bátor engedélyért esdekleni.

– Majd ha visszatérsz, öcsém! s ha az Emlékiratot bevégeztük – válaszolá Werbőczi. Mezőtúsra kell sietned, hogy Deák Dániel rokonomat családostul és a vele utazó Csapi Andrásné nagy asszonyomat biztos őrizet mellett hozzám kísérd.

Elemérre nézve e hír oly véletlen volt, mintha egy meteorkő hullott volna lába elébe, s oly bűvölésig kedves volt, mintha a hetedik égbe emelve az égi testek zenéjét hallaná, s el nem palástolható zavar közt mondá, hogy készen áll a parancsot teljesíteni.

Werbőczi e zavart balra magyarázta, s rendeletének indoklásához kezdett: – Hiszem, öcsém, hogy te fontos magánügyben akartál távozási engedélyt -227- kérni, de az, hogy rokonaim általad kisértessenek Budavárra, a közdolgokkal áll szoros összeköttetésben. Tudod, a mióta a törökök, minket rászedve, a Tiszáig országunk szerencsétlen részének tettleges uraivá lettek, e helyeken a közlekedés teljességgel nem biztos. Portyázók s harambasák fosztogatnak szanaszét, s ennélfogva tisztelt rokonomnak, Deák Dániel uramnak bölcs belátását tanusítja az, hogy Mezőtúrról levelet küldött, melyben odaérkezését jelentve, megkért, hogy miután látogatásomra jött, eszközölnék a főbasától számára pecsétes útlevelet és illő kísértet. De zászlósúri hivatalom nem engedi annak elismerését, hogy udvaromban fegyveres népet ne tarthassak és azt fedezetül ne küldözhessem akárhová. Aztán, miután a főbasával személyes viszonyom épen nem kielégítő, alkalmatlan és lealázó volna rám nézve, bármi szívességet kérni tőle. Ennélfogva fiam, vedd magadhoz fegyveres népemet, kikhez a várostól is néhány hajdu csatlakozik, a díszhintómban hozd hozzám nagyra becsült rokonaimat. Kellemes késő őszünk van, s ha ma korán indulsz és a szép éj egy részét nem hagyod használatlanul, harmad napon Budán lehettek. Áldásom kísérjen, s ha a szükség úgy hozza, forgasd vitézül kardodat. Most pedig üljünk asztalhoz.

Elemér kétségbe volt esve a hosszú ebéd miatt, de egyszersmind elragadtatott azon fényes és szemkápráztató reménytől, hogy talán még életét is koczkáztathatja Doráért.

Mihelyt az első étel-fogáson túlestek, fölkelt s gyorsan végzé az úti készületeket. Még csak a városhajduk késtek, de már azok is eljöttek. Még csak a lomha díszkocsin van rendezni való, de már a kocsis és fulejtár a nyeregben ülnek; még csak az ebédjét végzett Werbőczi ad némi utasításokat, de már az is kezével búcsút int; még csak János diák kiván a kapunál szerencsés utat, s még csak a történetesen az utczára tévedt borbély forgatja a levegőben kalapját; még csak az előre megrendelt hajó úszik lassú méltósággal és henye időpazarlással a Dunán, de már az is kiveti kötelét a partra, s végre valahára szabadon és kellő gyorsasággal lehet haladni Mezőtúr, azon nevezetes helység felé, mely már Izabella királyné birtokához tartozik, a szabad Magyarország meg nem hódított része, s azzal alapította meg hírét, ha nem is a krónikákban, de Elemér képzelődésében, hogy utczaporait a Turgovics lányánál is most százszor szebb Dora picziny papucsa tapodja.

A papucs hasonlíthatatlan, s hordozója isteni lény; ámde, milyen lesz az óhajtott rettegett találkozás! oly mélységes talány ez, mely Elemér figyelmét a kültárgyaktól elvonja, s ő köszön, szóval, kézintéssel, s csinos hajlongással azon utasoknak, kik kalapot emeltek; de arról már nem mindig tudna számot adni, hogy ismerősei-e, vagy csak udvarias egyének? Láthatott kontyos komoly törököket, s fürge spahikat is; de mi köze hozzájok, míg ellenséges szándékot nem mutatnak? Gondolatai csak akkor szakadnak félbe, midőn szükséges -229- intézkedéseket kell tenni. A miről ő álmodott, a mit éles elmével taglalt, a mibe merész képzelődéssel, mint sodró örvénybe belé merült, azok ránk nézve igen útszéli, de reá nézve ritka és fontos kérdések voltak, melyeket a szerelem kétkedő és hivő dialectikája, jobbra döntött el. A féltékenység, mely a szerelemnek mindig hű árnyéka, s még a délponton sem enyészik el egy perczig is, megbotránkozott Csapi Andrásné nagyasszonyom nevén. Ki lehet ez az úrnő, s vajjon nem czímezi-e Deák Dániel napam asszonynak? Közeli viszonyban kell a családdal lennie, hogy együtt utazik. Kétségkívül Dora nem maradhat örökre hajadon s a leányok érzése, mint a hold változó, és nem indul-e már ötödikszer fogyásnak a hold azon éj óta, midőn Dorka néne távozásra buzdító szavaiból az tűnt ki, hogy Dora szíve nem idegen érzelmeim viszonzásától? S vajjon ily hosszas idő óta, nem változott-e meg a szép tündér hajlama, melyet addig sem árult el semmi biztató jel, s annál kevésbbé bármi kitörő érzés? Ily okoskodásokkal gyötré Elemért a féltékenység, s utoljára is kétségtelen tényként tűnt föl, hogy Csapi Andrásné idegen neve nem jó előjel, sőt a legkomolyabb aggodalmakra nyit széles tért… Ah! mit is töröm fejemet is találgatásokkal: nem voltam-e török fogoly, ki a váltságdíjban szolgáltam Deákékat is, és nem büszkék ők családjokra? Mit használ nekem, hogy Werbőczi most Turgovicsnál, sőt az egész törvényszéknél fontosabb egyénnek tart; ha végtére is íródiák vagyok s -230- hírem egy kivételes, de magában nem fontos tulajdonon épül, hogy törökre fordítani jól tudok, s egy barbar nyelvet sajátommá tettem? Ezért bizony nincs miért a családgőgből lealkudni! Dora várkisasszony; én lantos és íródiák. Minek űzni tovább e kérdést!

E tanácsokat adta Elemérnek a józan okosság. Ellenben szíve, mely kalandokra vágyott, nem zárta ki még azt a reményt, hogy Mezőtúrtól Budáig sok alkalom nyilhatik vagy bámulatra ragadó vitézséggel megmenteni Dorát, vagy sebekkel halmozva érette és lába előtt halni meg.

Minthogy pedig a veszély és dicsőség még csak az álmok országában él; a találkozás ellenben kétségtelen és közeli: ennélfogva Elemér pontosan kiszámította, mily tisztelettel és mily visszatartózkodással fogja magát viselni egyfelél Deák uram és Csapi Andrásné nagyasszonyom, másfelől Dora kisasszony irányában.

E fontos tárgy két egész napját foglalta el, s midőn Mezőtúrra ért, látta, hogy kútba esett egész terve. Mert Dani bácsi, ki Elemért a török fogságból megmenteni jött, most midőn véletlenül meglátta, könnyek közt nyakába borult, föllármázta az egész házat, hogy csődüljenek össze, mert itt van a lantos; Dora, az érzésein uralkodni szokott leány, pirossá lőn s szemérmes szemeit a földre süté, s midőn kezét Elemérnek nyújtá, a túlboldog ifú még azt is észrevenni vélte, hogy a kedves kis kéz talán reszket. Végre előtipegett az úttól megroncsolt Csapi Andrásné, s abban a lantos -231- Dorka nénire ismert, csakhogy a mi érzéseit illeti, kicserélt és megjavított alakban. Dorka sírt és megölelé azon ifjút, kit a háztól az idegenbe, a széles világba küldött.

Elemér már nem is hitte, hogy a földön van. Azonban kevés idő mulva alkalma volt a derült ég magasságából valamivel ködösebb helyre szállani le; mert Dorka félrevonta őt, Barnabásról kezdett tudakozni. Elemér, hogy a vén asszonyt szerencsétlenné ne tegye, elbeszélé, miként Barnabással együtt jött Budára és szerencsés volt ennek, sok viszontagság után, a ragaszkodását is megnyerni. Dorka csóválta fejét, s nem birta e csodát elhinni. Midőn hallá, hogy együtt jutottak fogságba, de nem együtt tértek haza: aggodalma iszonyú arányban növekedett, s csak akkor csillapult, midőn Elemér szavát köté le, hogy mihelyt a tisztelt családot Werbőcziékhez vezeti, tüstént Hamzsa béghez megy a váltságdíjjal és haza hozza Barnabást.

– Miért mondjam neki, hogy oroszlán barlangjába megyek, honnan kevés nyom vezet vissza, s hogy unokaöcscse spahivá lett, kit ha a zászló alól el is szöktethetek, duggatni és biztos helyre vinni a legkoczkáztatóbb feladat lenne! Meg fogom kisérteni, ha ezer halált kellene is szenvednem.

Ez eltökélés fölmagasztalá, s a kedélyhangulatok természetes ellentéteinél fogva oly szilajjá, víggá és mulattatóvá tevé, hogy Deák Dániel uram sem akart még éjfélkor is aludni menni s hajnalig elhallgatta volna Elemér utikalandjait, a miken átesett -232- és azon szomorú vagy nevetséges viszonyok rajzát, melyek közt Budára érkezésével be fog vezettetni. Midőn a királyné és a haza sorsán könnyei ősz bajuszára csordultak, midőn a legfeszültebb részvéttel kisérte Elemért a török fogságba, midőn Zulkifar modorának humoristikus előadása által a nevetéstől alig menekült, midőn Turgovics sorsa a velőig megrázta: végre is azon vigasztalással ment aludni, hogy nagy rokona még sem zsidóbiró, mint a rágalmazó nyelv terjesztgeti.

Dora határtalanul boldog volt s egy egész élet szenvedéséért sem hitte volna drága áron vásároltnak azon néhány órát, melynek kibeszélhetlen édje keblét feszítette, s nem szűnt meg a késő éji szenderbe is a tündérvilág legbűvösebb képeit szőni.

Midőn reggel útra keltek, velök együtt indult a Tisza felé néhány spahi. Elemér egészen el lévén magával foglalva, csak a hidasnál jutott eszébe, hogy mit kereshet a török lovasság Izabella királyné országában?

Kérdést intéze tehát hozzájok, s nagy csodálkozására arról értesült, mikép a budai főbasától küldött kiséretet alkotják, s bár tiszteletteljes távolságban, folyvást követték a magyar főkadi díszhintaját, s az illető hatóságtól is engedélyt nyertek arra, hogy Izabella királyné birtokaiba beléphessenek. Mert, mint mondák, haramiákkal tömve a vidék s nekik szigoruan meg volt parancsolva -233- a főkadi rokonait szemök fényeként oltalmazni.

Nagy előzékenység lehetett a basa részéről, de megdöbbentő mindentudóságot árult el. Elemér ezt mélyen érzé, s hogy a lehangoló eszméktől meneküljön, Dorához tért vissza. Néhány szó a kedves ajakról szellemét a ködös, nyomasztó légkörből s a kéj és abránd verőfényes égaljába ragadta.

Utazás közben, kivált ha az napokig tart, a fiatal szívek hamar jöhetnek tisztába magokkal és egymás iránt. S nem vagyunk túlmerészek, ha fölteszszük, hogy mielőtt karavánunk Buda hegyormait megpillantotta, Elemér és Dora titkaikat idegen kiváncsiságtól védhették; de magok közt már kevés új vallomásokkal szaporíthatták: ámbár az ismétlések is csak oly kimondhatlan varázszsal birtak előttök, mint maga az első közlés, mely meglepő volt, s mégis rég bevallott érzelmekről látszott a leplet levonni.

Budára, a királyné távozása óta, úri vendég csak békótól terhelve jött; nem csoda tehát, hogy a díszhintóban és nagy kisérettel megjelenőket minden ablakból és kapuból nézték, s a hímző ráma, a virágcserepek és függönyök mögül mindazon kecses nők és leányok kitekintettek, kik lopvást szokták Elemér bókját elfogadni vagy megelőzni. De a szép ifjú most a házak helyett a kocsival volt elfoglalva, s még Turgovics ablaka felé sem fordítá szemét.

Werbőczi Elemér távozása óta folyvást íróasztala mellett ült, s emlékiratában a főbasa törvénytelen -234- lépéseit oly éles kritikával taglalá, s az egész rendszer tarthatatlanságát oly elragadó ékesszólással bizonyítá be, hogy maga is csodálkozott az erélyen és átlátszóságon, mely munkáját eddigi legsikerültebb dolgozatai fölébe emelé.

Mint rendszeres és tudós férfiú a befejezésben az egész mű tartalmát rövid tételekben akarta ismételni, hogy a szultán, ha valahol ellankadt volna figyelme, a sérelmek és jogbitorlás egész gazdag terét még egyszer áttekinthesse.

A befejezéshez már hozzá is fogott Werbőczi, midőn jelentették, hogy rokonai érkeznek.

Dani bácsi a nagy emberek fajából általán keveset ismert, s azok közül a legóriásabbat, a világhirű nagy rokont soha sem látta; tehát tömérdek tisztelet szállotta meg, midőn a hintó a kapun befordult, s kettőzve lőn és nem csekély zavarral vegyült e kegyeletes érzése, midőn őt a czifra cselédek a hintóból lábra állíták, s csak akkor kezdett üdvözlő szavakról gondolkozni, midőn egy szikár, redős arczú, alig középtermetű, de rendkívül nyájas férfiú megölelé, jobb és bal pofáját megcsókolá, s «drága öcsém uramnak» nevezvén, karon fogta és a lépcsőkön kezdé vezetni. A hideg Turgovicsnak, ki szerencsétlensége óta inkább látszott a Werbőczi-családhoz, mint saját magához tartozni, a szomorú Dorka jutott, s együtt elég hű másolatját adták azon mostoha viszonyoknak, melyeket a sérelmi okiratban oly hűn rajzolt le Werbőczi. -235-

Dora a reménynyel fölcserélt lemondás még halvány, de sugárzó szépségével egyedül lebbent föl a lépcsőkön; s midőn a főterembe lépve, régi szokás szerint öreg és híres rokonának kezét akarta megcsókolni, oly kedvező hatást gyakorolt Werbőczire, hogy ez hosszasan tartá átölelve, mígnem egy könny szivárgott ősz pilláira s legördült a leány meleg és a fölindulástól lángoló arczára.

– Hogy tévedtél te mosolygó éveiddel, e komor városba! – szólt az agg rokon. Honnan vetted szépségedet, mely nálunk az Isten szerencsétlen ajándéka! Tudod-e, hogy itt hamar szokott vénülni az ember, s mi már több virító arczot láttunk egyszerre elhervadni. No! de ne ijedj meg, kedves hugom, öreg bátyád tréfáin! A gondviselés különös kegyelmének tekintem, hogy meglátogattatok. Az időt jól töltjük el együtt, e kis baráti körben. S ha zenét nem is fogsz hallani, s ha fürge udvarlók nem is hivnak tánczra, legalább a harang sem figyelmeztet a mulandóságra és halálra. Nincs toronyóránk, nincs lélekcsengetyünk, nincs oltárunk, nincs papunk, nincs keresztünk, nincs temetőnk; de egyébiránt mindennek bőségében vagyunk, s leginkább a gondoknak. Légy üdvözölve házamban szép leány, ki úgy megbüvöltél, hogy mindent össze-vissza beszélek s a szavak, melyekbe örömömet öltöztetem, hasonlítanak a fájdalom mezéhez.

Werbőczi fölindulása csodás volt. S ki tudná megfejteni, sejtelemből fakadt-e, vagy csak a virító egészségnek, a mosolygó bűbájnak, a reményekben -236- gazdaggá lett szívnek, szóval Dora tulajdonainak, a létező viszonyokkal össze nem hangzásából.

Buda városa végre is tiltakozás volt az elégültség ellen s a boldog Dora úgy kirítt azon körből, melybe lépett, mint a pacsirta, midőn a tengervihar közeleg, és őt, a hajnalt s a verőfényt üdvözlőt, egy légroham a vészt érző, a nyugtalan sirálzok társaságába sodorja.

Werbőczi már az első nap annyira megbarátkozott rokonaival, hogy érettök még a vén és mogorva Dorka kedvét is kereste, sőt csaknem ostrommal vívta ki.

– Örömmel hallom, ángyomasszony! – szólt a régi magyar szokás szerint rokonnak tekintve mindent, ki iránt becsülést akar mutatni – nagy örömmel hallom Elemértől, hogy Barnabás öcsém hollétének nyomába akadt. Ne féljen, visszakerítjük őt, épen, friss egészségben és akár nálam maradhat, akár pedig hazaviheti ángyomasszony!

Dorka köszönte e szivességet, de arczán kevés hit, kevés bizalom látszott.

Dani bácsi, ki a nagy tisztelet miatt egészen másnak képzelte egy nádorságot is viselt férfiú háztartását, mint azt, a mi a refectoriumban divatozott, rendkívül meg volt lepetve, midőn az étteremben oly nagy serlegeket látott az asztalra fölrakva, minők az otthoniak, s a czifra legények nagy ezüst tálakban majdnem oly egyszerű – de izletes – ételeket hordoztak, mint a minőt Dorka asszony felügyelete alatt szokás készíteni.

Az egyszerű öreg nem lévén ismeretes a diplomaták -237- ravaszságával, képzelni sem tudta, hogy nagy rokona épen azon cselszövényekkel, melyekkel konstantinápolyi követsége alatt a török basák titkait kicsalta, Dorka néni árulása által pontos adatokat szerzett magának vendégei ízléséről, s a refectorium legbensőbb rejtelmeiről is, s az emlékirat bevégzését is halogatván, azon törte fejét, hogy rokonainak, kik a gyászos időben róla, a megbukottról, nem feledkeztek el, mindenben kedvét tölthesse.

De nincs oly test, melynek árnyéka ne volna. Miért tagadnók tehát, hogy Werbőczi, midőn drága idejét pazarolni látszott, saját érdekeiről sem feledkezett meg. Mihelyt tudniillik a vékony termetű és nagy bajuszú hirnököt, ki most komornyiki szerepet vitt, szemügyre vette, s vele bővebb beszélgetésbe elegyedett, tüstént azon eszme villant föl agyában, hogy ezen sokat forgott és vetődött férfiú a gondviseléstől volt Buda várába küldve, hogy az emlékiratot Erdélybe, s onnan Áron vajdához csempészsze, ki Lufti és Rustan basával, a budai főkormányzó halálos ellenségeivel lévén összeköttetésben, igen könnyen juttathatná azt Szolimán császár kezébe. E gondolattal megbarátkozva, nem késett a foganatosításhoz kezdeni.

– Uramöcsém, mint hallom, a társzekeret a komornyikkal még holnap akarja visszaküldeni – szólt külön fogva Dániel urat.

– Miután nagyságos urambátyám kegyes volt minket bizonytalan időre letartóztatni, Flórián patert szeretném gazdasági utasításokkal ellátni. -238-

– De van ezen kívül még egy sürgetősebb ok. Pista bátyám, nagyságod állapotjáról szállongó hamis híreken kívül, még Elemér és Barnabás diák sorsa miatt is elszomorodván, azt a fogadást tette, hogy visszaérkezésünkig a várba vendégeket nem bocsát, és a serleget még ajkához közel sem viszi. Ez szerencsétlen ötlet volt, kivált, ha megfontoljuk, hogy szegény bátyám társaság és poharazás nélkül egy napig sem tudott ellenni. Ez megvallom, nekem is gyönge oldalam volt, de Pistának még inkább, ki egyébiránt talpra esett, tökéletes ember, s ritkítom a párját, akár a szív nemességét, akár a katonai virtusokat tekintve. Igen tartok tőle, hogy hebehurgya fogadását drága egészségével fizeti meg. Tudósítani kivánnám tehát, hogy semmi oka nincs aggodalmakra, és minden a legjobban ütött ki.

– Helyesen teszi öcsémuram, s még holnap korán indítsa el a társzekeret, ne is vesződjék gazdasági utasításokkal. Azokat később el fogja vinni a komornyikja. Én a társzekér mellé biztos embereket rendelek, hogy a levél hamar érkezzék meg, s ne tévedjen ide s tova, mint közelebbi levelemmel történt.

Dániel úr meg volt elégedve a tervvel. De midőn magára maradt, bogos ujjaira tekinte és számítgatván, mekkora fáradságba kerül egy hosszú levél, szerette volna Dorát segítségül híni; de midőn látta, hogy leánya Elemérrel a csarnok előtt beszél, visszavonta az ablakból fejét és azt gondolá -239- magában: – Lesz levelemben egy oly sor, mely miatt, az én kis selmám fülig pirulna. Saját kezemmel fogok tehát a makacs betűkkel küzdeni, megtöröm daczoskodó termeszetöket, és szép sorba állítom fel őket, mint a káplár a katonákat. Jól van; még ma etig bevégzem a levelet, hogy a társzekér hajnalra útnak indulhasson. De az utolsó passzusa ez lesz: Emlékszel-e bátya arról, hogy midőn Dora született, egy átalag tokajit helyeztünk a pincze fülkéjébe azon szándékkal, hogy lakodalmán fogjuk meginni. Tizenhetedik éve ül a jámbor edény por és pókháló közt. Nyittasd ki és kóstold meg, mert attól tartok, nehogy idegen izet vett volna föl; ez nagy baj volna, miután Budáról alkalmasint vőlegényt hozunk, ho! ho! vőlegényt, még pedig remélem kedvünk szerint valót. Tudósíts tehát, a mi nagy rokonunk cselédje által, ki a társzekérrel megy, a tokaji zamatjáról.

Dani bácsi háromszor is elszavalta s mindig hangosabban nevetve levelének leendő végsorait, s midőn már könnye a nagy öröm miatt kicsordult, így kiáltott föl: – Ha Pista bátya ily hírre fogadását meg nem szegi s menten le nem iszsza magát: akkor a szíve kőből van és nem ismerem el testvéremnek!

Míg az atya csögös kezeivel a szögletes betűkből nagy fáradsággal könnyű légvárakat építgetett, addig a csarnokban leánya és Elemér közt a következő társalgás fejlett ki:

– Én is nemes vagyok, mint ő, s ha vagyontalan is, érzek magamban erőt és tehetségeket jövendőnk biztosítására. De ha mégis megtagadná tőlem kezedet?

– Igen, én neki és Pista atyusnak engedelmeskedni fogok, Elemér! de irántad is van szent és meg nem sérthető kötelességem. Esküszöm, oltárhoz kívüled más nem fogna soha vezetni, és esküszöm, hogy szerelmemet hűn fogom síromba vinni… S mikor akarsz atyámnak nyilatkozni? Házunktól eltávozásod óta hozzá szoktam érzéseim fölött, a mennyire csak tőlem telik, uralkodni. A szerencsétlenségnek is nyugodt arczczal akarok szemébe nézni, ha szívem miatta megszakadna is.

– Láttam, Dora! hogy erős lelkű vagy. Bár oltalmazott volna meg az ég e szomorú tanulmánytól!

– Holnap törvényszékbe megyünk nagy pompával, s a főbasát, mint mindig, ingerelve. Fegyvert nem szabad magunkkal vinni, mert urunk csak a békés küzdelmeket szereti. Ha ellenségünk is, mint eddig téve, hasonló nézet mellett marad: akkor ebédre baj nélkül térünk vissza. De aztán Hamzsa bég táborába kell utaznom. Te már hallottad és -241- helyesléd okaimat. Ha, Dorám, a törvénykezés nálunk annyi koczkáztatással jár, mint a hajdani lovagjátékok: Hamzsa béghez utazásom oly hadviselethez hasonlítható, melyben csak a fortélynak és ügyességnek lehet a túlsulyú erő fölött, mely különben összetiporná, győzedelmeskedni. Bízom szerencsecsillagomban s ha Barnabással visszajöttem, akkor csak az ő bősz féltékenysége ellen kell küzdenem; akkor ideje, hogy nyilatkozzam atyádnak.

Dora arcza halálsápadt volt, de nyugodt hangon mondá: – Hallottad eskümet, Elemér! szívünk válhatlanul össze van kötve, akár atyám akaratja, akár egy nagy szerencsétlenség szakítson el egymástól.

– Öcsém, – szólt Werbőczi, a főajtón kilépve, – a holnapi ülésig okvetlenül be kell fejeznem emlékiratomat; vállald el helyettem ma estére a háziúr szerepét, s ügyelj, hogy kedves rokonaim meg legyenek elégedve figyelmeddel és szolgálati készségeddel… S hát te is itt vagy, mosolygó arczú szép gyermekem, te egyetlen csillaga a sötét éjtszakának, mely városunk fölött oly régóta borong, – mond Werbőczi Dorához közelítve. Holnap reggel biztos emberem indul István öcsémhez Erdélybe. Atyád, midőn szobájába léptem, épen a tollat rágta, s mint látszik, hosszú levél írásához akarna kezdeni. A te könnyű kis kezed, mint picziny lábad a táncztermen, oly gyorsan repülne végig a sorokon, míg atyád gondolatjainak rest szolgája a toll. Nem segítenél-e neki?

Dora a szobába sietett, hol atyja neki türkőzve, -242- és szemüvegét orrához hol szorosabbra, hol tágabbra illesztve, már a babszem nagyságú betűk megteremtéséhez kezdett.

– Vége annak már, kis kópé. A mi nagy és bölcs rokonunk házánál mindnyájunknak a tudományokkal kell foglalkozni. Eredj, te is írj egy rövid, de szép levelet Pista atyusnak, s azt majd az enyimhez fogom mellékelni. Dorkát te említsd meg s mondd, hogy minden órán várjuk Barnabás megérkezését.

Dora szobájába vonult és írt, de midőn a végsorban mondá: «mindnyájan boldogok vagyunk», egy nehéz könnycsepp hullott a papirra, s félig elmosta e szót «boldogok». Talán kiolvashatja Pista bácsi, s talán nem veszi észre, hogy könnycsepp volt rajta – sóhajtá Dora, keblében homályos előérzettel és éles fájdalommal.

VIII.

Másnap reggeli kilencz óra előtt már megtelt Werbőczi udvara polgárokkal, mesterlegényekkel, sőt pórnéppel is.

Ezek mind a nagy férfiú kiséretéhez akartak csatlakozni, s látszott, hogy a példa hat s mind erősebb tüntetést takar el az a tisztelet, melylyel a tartomány magyar főbirája iránt viseltetik a város -243- azon osztálya, melyet Zulkifar jogbitorlásai és csodálatos itéletei megsértettek.

Már az aranyos hintóba a nyolcz világos szürkét kezdették fogni, s már Elemér kilesett még egy tekintetet Dora igéző szemeiből, kicsalt egy édteljes vallomást kedves ajkairól, midőn Turgovics is megjelent a magyar főtörvényszék biráitól kísérve.

– Szaporodnak a spahik városunkban – szólt Turgovics, Elemérhez fordulva.

– Rossz vége lesz mindennek – válaszolá Elemér, ha ő nagysága nem egyezik belé, hogy fegyveresen kisérhessük a törvényszékre.

– Jó vége épen semmi dolognak sincs a mai időben – jegyzé meg Turgovics.

– A jövő alkalommal előterjesztést fogok ő nagyságához benyujtani a fegyverhordatás végett – említé János diák.

– A jövő alkalomig sok víz foly le a Dunán – mormogá Turgovics bágyadt, merengő arczkifejezéssel.

– Még nem jött ki ő nagysága, pedig az indulás ideje eltelt – töprenkedék egy városi tanácsos.

– S a spahik és a főbasa ő magasságának testőrei már bizonyosan a tisztelgési helyen vannak és nagy urunkat várják, hogy a megállapított ünnepélyességgel a palota udvarába vezethessék.

Míg e társalgás folyt, Werbőczi a tornáczlépcsőn -244- gyorsan lehaladt, s a kocsi előtt magához inté Elemért: – Már kész, – szólt ragyogó arczczal, az emlékirat befejezése, és reményem fölött jól ütött ki. Megsemmisítettem, szilokra törtem a renegátot, ki a haza szívében, veséjében dúl. Tedd el öcsém! Ebéd végétől éjfélig lefordíthatod s aztán pihenünk. Intézkedtem, hogy a szultán kezébe hamar és biztosan mehessen.

Hátul néhány fegyveres hajdú, a kocsi jobb oldalán Turgovics a birói testülettel, baloldalán a városi hatóság, a fogat előtt néhány lépés távolságra az irnokok, Elemértől, az iroda-igazgatótól vezetve, foglaltak helyet.

Ez különös méltóságot vetett arra, ki a díszhintó biborpárnáin egyedül ül, s a szertelen kitüntetés tárgya.

A fogat áthaladt a bécsi kapun s már épen a Szent-György-térre akart kanyarodni, midőn a nyolcz szürke megállott, aztán jobbra balra fordítá fejét, s évei daczára ágaskodott és ki akart törni.

Werbőczi épen az emlékirat erősebb helyeiről, s azok által Stambulban előidézendő hatásról gondolkozott, midőn zaj, kiabálás támadt, minden jeleivel a közbejött nagy rendetlenségnek. -245-

A főbiró lassanként kimeredt merengéseiből, s a hintó ablaka felé fordulván kérdezé: – Mi történt itt?

Senki sem felelt, s csak hullámzó tömeget látott mindig eléfelé tolongani.

Egyszerre észrevevé, hogy az utcza ablakai tömve vannak alakokkal, s hangosabbá, fülsértőbbé válik a zaj. A lovak pedig a kocsis és a fulejtár minden erélyét igénybe veszik. Megszeppenve nyitá ki a hintó ajtaját, s jobb lábát a felső lépcsőre eresztvén, tudakolá: – Mi történt itt?

– Mint előre látható volt, rossz történt, – mondá ez. Egyébiránt, ha nagyságod parancsolja, részletesen utána járok és jelentést teszek.

Werbőczi nagy rémülettel hallá a kiabálások közt e szavakat: gyilkosság, rablás, fosztogatás, mészárlás, háború!

A hánykódó lovak ellenére is, sértés nélkül lépett le a kocsiból, megállott az utczán.

Most visszatért Turgovics, s a szokottnál valamivel sápadtabb arczczal, de kimért hangon mondá: – Jelentem alásan, hogy a spahik számosabban jöttek tisztelgésre, mint eddig, s nem látván hintónkat, a találkozási helynél tovább jöttek, és épen, midőn kiséretünk eleje a Szent-György-térnek kanyarodott, előrobbanván, tőlünk elvágták Komjáthi Elemért és körülfogták. Ekkor a spahik vezére lepattant lováról, s példáját mások is követték. -246-

A lóháton maradt spahik pedig kört alkottak. A vezér most üstökön ragadta Komjáthi Elemért, míg kettő lábát fogta, s őt közerővel a levegőbe emelvén, egy lapos kőhöz vitték, s ott letépvén nyakkendőjét, s fejét arczczal a kő közepére illesztvén, előállott egy nagy szerecsen, mint bakó, és éles bárdjával menten kettészelte a nyakát, úgy hogy az üstökön tartott fő a vezér kezében maradt. Ez magasra emelte a véres holttetemet s mint látszik épen szónokolni akart, midőn a meglazult körbe befurta magát egy vén asszony s égre emelt kezekkel átkozódni kezdett.

Mihelyt a vezér meglátta a banyát és hallá az átkot, kezében a fővel bódultan kezdett nyargalni, lovát is ott hagyva. A spahikat erre babonás iszony ragadta meg s vezérök után iramodtak, széttaposván siettökben a vén asszonyt. Ez történt, nagyságos uram!

Werbőczi a rémülettől szóhoz sem juthatott, midőn Zulkifar – ki gőgjét fényelgés helyett cynismusba szerette önteni – egy vén öszvéren lovagolt a palota felé, csak tolmácsától kisérve. Ez igen deli és tüzes arabon ült, mely a nép csoportosodása miatt tüszkölni és ágaskodni kezdett. A török főkadi vagy tudta már, vagy hamar észrevette a zavar és nyugtalanság okát, s midőn Turgovics a hüledező Werbőczi előtt, kit már az utczai közönség rajként kezdett körülzsibongni, a jelentését bevégezte, ime, az öszvér tudós gazdájával épen Turgovics háta mögé huzódik.

– Gazság, alávaló gazság – kiálta most Werbőczi -247- följajdulva, mellét kezével csapván, s küzdve a szavakkal, és lélekzéssel.

– Ne aggodjál, gyaur kadim! – mondá Zulkifar, s rögtön utána a tolmács, csaknem úgy, mint a sugó után a szinész. – Hamzsa bég kémedet csak nyelvétől és ujjaitól, melyekkel fürgén írt, akarta megfosztani, s hogy többre terjeszkedett, az ellene fordul; ámbár kémed nyelv és ujjak hiányában neked nem sok hasznot hajtott volna. A pör, mely ebből támad, az én biráskodásom alá tartozik, s nosza! jámbor kadi, terjeszd szinem elébe panaszodat. Allah nagy és az ő prófétája Mahomed; de Zulkifar is mindig az igazság árnyékában élt, mint a hűvös kút, mely a Korán verseivel ékesített bolthajtás alá van véve. Zulkifar bölcsességének vize nem lanyha, nem büzhödt. Friss ital marad az, még a te hitetlen szájpadlásod számára is. Az igazi muderri mondja neked, ál-muderrinek, hogy gyors elméje már kifürkészte azon kanunt, melyet Hamzsa bég ellen fog alkalmazni. Keletkezett e kanun a Hegira 645-ik évében a Bajram nagy ünnepe után 12 nappal. Örvendezzen a szived ál-kadi, mert tizezer oszporát fogsz kapni bitang tolmácsod nyakáért.

– Ezt az őrült vén gonosztevőt lökjétek innen el, mert különben hajdúimmal darabokra vagdaltatom – kiáltá dühtől vörös arczczal Werbőczi.

A népnek csakugyan volt annyi erélye, hogy közbe tódult, s Zulkifart öszvérestől és tolmácsostól elszakítá azon tértől, melyben most Werbőczi szónokolni kezdett, mondván: – Gonoszságok gonoszságra -248- halmoztatnak; az erőszak törvényt és rendet bont; a basa és hivatalnokai semmirekellő rossz emberek. S Isten legyen bizonyságom, hogy fő helyett főt fogok áldozatul kivánni, és míg azon szörnyeteg fenevadnak, ki Fehér- és Pestmegye ostora, míg Hamzsa bégnek nyaka azon a kövön nem metszetik el, melyen a leglángolóbb szívű és legnemesebb jellemű ifjúnak életét kiontotta: addig e tartományban többé általam igazság senkinek nem fog szolgáltatni. Hadd lássuk, meddig fogja a basa velem a törést vinni. Ti pedig barátaim, keressétek fel Komjáthi Elemér holttestét, s vigyétek házamhoz, hogy ünnepélyes szertartással temettessem el…

Werbőczi, midőn e rendeletet tevé, lehetetlen volt szívének roppant fájdalmára észre nem venni, hogy erélyes kifejezései a tömeget meggyérítették, s többnyire már csak hivatalos kisérettől van környezve.

Parancsot adott a hintójának a visszatérésre. S midőn Turgovics mérséklésre inté őt, a basa hirnöke érkezett meg, kérvén ura nevében, ne gondoljon a történtekkel, jelenjék meg törvénykezésre s fel se vegye gonosz szolgája halálát, ki azt megérdemelte, mint a basa bővebben ki fogja fejteni.

– Én meg a császárnak, az igazságos fejedelemnek fogom kifejteni, hogy tudta nélkül és nevében miként sáfárkodnak tiszttartói szabadságunkkal, vagyonunkkal, vérünkkel – válaszolá Werbőczi.

– Ennek csak felét mondom el, gondolá a -249- hírnök, ki Elemérnek török rabsága alatt a váltságdíj ügyében járt el, s bár a budai basa szolgálatában élt, a magyar államférfiú iránt hálával volt kötelezve.

– Nagyságos uram – jelenté a hírnök távozásával János diák, mi, kik Komjáthi Elemér holtteste elhozására bocsáttatánk ki, csak Csapi Andrásné összetiprott tetemeire találtunk.

– Hát Dorka asszony is megöletett? – tudakolá Werbőczi képéből egészen kikelve.

– Ugy látszik ő volt az átkozódó nő – jegyezte meg Turgovics. S e nap kezd már ahhoz hasonlítani, melyen a janicsárokat Buda várába vezettem. Elemér testét sem fogjuk megkapni; mert az bizonysága volna, hogy a főbasa rendelte el meggyilkoltatását, némely adatok kézbekeríthetésére törekedve.

Werbőczi Turgovics bölcs figyelmeztetéseiből is látta, mikép őt már csak szilárd és merész politika mentheti meg, s veszve van, mihelyt habozni, a koczkáztatástól vissza fog döbbenni és félszabályokkal megelégszik.

Szolimán basa nagy fontosságúnak hitte Elemér kivégeztetését, mi abból is látszott, hogy folyvást oldala mellett tartá a rendőrfőnököt és a janicsár csapatok vezérét, ki tettleg Buda várának katonai parancsnoka volt. Ezenkívül kémjei minden pontra a legnagyobb tapintattal voltak elhelyezve, s hirnökei szüntelen futkostak Werbőczihez, kivel, miután -250- a főczélt elérte, s már a szultánnal való levelezésektől nem tarthatott, ki akart békülni.

– Haza ment, s mondá, hogy addig a közügyektől távol tartja magát, míg vagy nagyságod vagy a szultán teljes elégtételt nem ad.

– Hamzsa bég – szólt a basa a hirnök távozásával, igen hamar nyúlt a szélső fölhatalmazáshoz. Elég lett volna Komjáthit elfogni.

– De akkor a nála talált iratot is vissza kellett volna szolgáltatnunk – említé a rendőrség főnöke.

Az iratot, mely a memorandum befejezése volt, figyelemmel olvasta végig a basa.

Alig mondá ki a janicsár vezér e szót, midőn Werbőczi követe János diák vezettetett be, s visszakövetelte Komjáthi holttestét, hogy keresztyén szertartások szerint eltemettethessék.

– Arról vagyok értesítve, hogy a spahik a Dunába dobták. Nincs ellenemre, ha az ország magyar főbirája embereivel azt kihalásztatja. Ha a megholtnak értékesebb tárgyai voltak, melyek törvény szerint a spahik martalékául estek, azokat kész vagyok magam pénztárából visszatéríteni. De kérem és fölszólítom az országbiró uramat, hogy a szultántól elvállalt kötelességét teljesítse s jőjjön el a birákkal együtt igazságot szolgáltatni a pörös feleknek. Csalhatatlan oklevelekkel fogom bebizonyítani, -251- hogy titkárja mint kém és föladó száz halálra volt érdemes.

– Megvallom, méltóságos uram – szólt János diák távozásával a főrendőr, megvallom, hogy ámbár Allah a szívek minden redőit ismeri, én a hályogos szemű rab, még nem tudtam semmi oly adat nyomába akadni, melyből a magyar főkadi titkárjára bármi bűn világosult volna ki, azon kívül, hogy gyaur, hogy urának megvesztegethetetlen szolgája, s nagy esze és a török nyelvben jártassága miatt ránk nézve veszedelmes egyén volt. Ez okok az ő kivégeztetésének jogosságáról meggyőzhetik ugyan a mi főkadinkat, de a magyarok főkadiját nem fogják.

– De tartozom-e tudni, hogy Werbőczi műve van nálam, s honnan szerzette e részletes adatokat, melyeknek egy részét csak udvarom ismerhette? S meri-e bevallani, hogy sajátja, s hogy Stambulból zsineget akart volna számomra szerezni? És akár bevallja, akár nem, nem vettem-e teljes elégtételt rajta, midőn érezni kénytelen, hogy kegyenczét, kit gyermekeként szeretett, s kihez, mint Hamzsa bég állítja, rokonát szándékozott nőül adni, saját cselszövényei és könnyelműsége taszította a halál torkába?… De mi történt Hamzsa béggel? Még nem jelentette magát nálam, még nem adott számot eljárásáról? -252-

– Uram – szólt most a janicsárok vezetője. Hamzsa béget egy vén asszony átka üldözi. Gyalog szaladt haza, turbánja lefoszlott agyáról, csak az idegen főt hozta el, a magáét ott hagyta. S most szobájába zárkózva esztelenül beszélget a halottal. Úgy képzeli, hogy a véres fő felesel neki, s e miatt indulatba jön s rázza annak hosszú üstökét.

Most mint hirnök megint megjelent János diák, s kijelenté megbizója, a magyar főbiró nevében, hogy ez addig nem megy törvényszékbe, míg Komjáthi Elemér gyilkosa szintén azon módon nem végeztetik ki, s feje hozzá el nem küldetik.

– Ő lássa makacssága következményeit, én mindent megtettem, mi kötelességemben állott – szólt a basa hidegen és méltósággal.

Midőn a hirnök kivezettetett, egyszerre tudakolták a janicsár vezér és a rendőrfőnök, hogy nincs-e a főbasának semmi új parancsolni valója, melyet teljesítsenek.

– Werbőczi minden lépésére ügyeltessetek, adá a basa válaszul, s aztán hozzá tevé: – Nekem nincs ellenemre, ha a mi kadink tettleg az egész törvénykezést át is veendi. Ha a büszke magyar a küszöbön kívül reked, majd fog panaszkodni, sürögni, s megelégszik felével annak, a mit most bir. Úgy sem állja ki sokáig, hogy számos kiséretét ne fitogtassa, s hogy a bamba polgárokat azzal ne hitegesse, mikép ő a szultán szándéka szerint, velem egy polczon áll. Várjuk be tehát, a duzzogás kinek fog több vizet hajtani a malmára?

Másnap jelenté a basának egy spahi, hogy Hamzsa bég tegnap alkonyatban az ő lovának talpát patkóstul lemetszé, mert vér volt rajta. A másik spahi pedig panaszolta, hogy az ő öltözékének hasonfelét széttépte, vérfoltosnak állítván.

Félóra mulva a spahik alajbége, ki katonai rangra Hamzsa bég után következett, kihallgatást kérvén, elbeszélé, hogy vezérök lóra ültette őket, sietve haza menni parancsolá, de előbb a magyar kadi lakásának kikutatását tette kötelességökké, egy vén asszony holttestének visszafoglalása végett.

– Hamzsa bég beteg – mondá a főbasa, s ideiglenesen az alajbéget bizván meg a spahik vezényletével, rendeletet tőn, hogy Hamzsa tisztességes őrizet és ápolás alá vétessék.

Most a Werbőczi háza körül kémkedők is, mint a virágos kertből zsákmánynyal megrakodott méhek, haza felé kezdettek zsibongani.

– A magyar kadi útra készül, mondák. Már a drágább szöveteket, az arany és ezüst edényeket, gyertyatartókat, kereszteket és képeket a termekből eltávolították. Most a bútorokat kezdik mozgatni.

– S hova utazik a magyar kadi? – kérdé a basa e hír által kellemetlenül meglepetve.

– Némelyek azt hiszik, hogy fiához, a volt főispánhoz Tolnára; mások, hogy Erdélybe kiséri rokonait s ott fog maradni.

– Hadd tegye – szólt kárörömmel a főbasa, -254- ki belátta, mikép az Izabellához áttérés a szultánnál Werbőczi tekintélyét és befolyását, mint híg eszű és változékony emberét teljesen megsemmisítené.

– Bizodalmas emberei egymás közt arról suttognak – jelenté egy újabban érkezett kém, – hogy Werbőczi ő nagysága, miután emlékiratát már nem küldheti Stambulba, személyesen akar a császár színe előtt megjelenni, és élőszóval adandja elő az ország sérelmeit.

– Ily késő őszszel nem oly öreg és köszvényes embernek való a hosszú út – jegyzé meg a basa látszólag gúnynyal és nyugalommal, de szívében erős aggodalmakkal. Mint eszes s belátó férfiú nem lehetett kétségben az iránt, hogy Lufti és Rustan basa pártja a nagy hírű magyar főúr jelenlétét egész erélylyel föl fogja használni, s a diadalmát igen megkönnyíti az is, mert Buda elfoglalása a magyar nemzetet a török szövetségtől elidegenítvén, szemlátomást téríti Ferdinánd részére s mert a szelidebb politikát javasló párt, a szultán zsidó neje és rendkívül kedvelt nővére által a háremi cselszövények minden szálait kezében tartja.

A mint mondá, úgy történt. Rendőrsége kétségtelen adatokkal bizonyítá be, miként a magyar kadi Erdélybe kiséri rokonait s onnan Stambulba siet.

A diván egy része tanácsolá Werbőczi letartóztatását, mint kötelességében el nem járó szolgáét; más része, mint árulkodó és hamis vádakkal föllépni akaró férfiú ellen, rövid eljárást tanácsolt, mely igen hasonlított volna a Komjáthi Elemér ügyéhez. Voltak azonban oly mélyebb fölfogásúak is, kik a megbukott magyar államférfiút végső lealáztatásában is sokkal jelentékenyebbnek tartották, mint sem ily módon ledöntése sokat közülök magával ne sodorhasson s még a budai basát is. Ezek mosolyogva említék, hogy a harámbasák és rablócsapatok most igen veszélyessé teszik az utazást, s mentül több podgyászszal indul el Werbőczi, annál bizonyosabb, hogy a Duna-Tisza közén áthaladni nem tud, kivált miután az állomásáról megszökő főméltóságot a basa ő nagysága épen semmi kisérettel sem tartozik ellátni.

E nézet beleplezve javasolni látszott, hogy Szoliman basa a rablókkal fedheti még azt is, ha Werbőczit török katonák fosztanák ki s tennék el láb alól.

– Mihelyt a magyar főkadi útra kel, mint szemem világát úgy fogom őriztetni őt, a meddig csak hatóságom kiterjed; mert meg vagyok győződve, hogy ellenségeim általam bérelt zsiványoknak tulajdonítanák kifosztását és halálát.

Sötét és magával küzdő perczei voltak; homlokát kezevel szorítá, mintha külerővel is akarná eszméit összébb tolni, hogy ruganyosabbakká legyenek. -256-

– Most már mit tegyek? e kérdést ismétlé, de még mindig szétszórt gondolatai nem hozták meg a kellő választ.

Ekkor lépett be híres házi orvosa, a nagy örmény tudós, ki a szabad és tilos ismeretek egész tárházához kulcsokkal birt s csak még a halottakat nem tudta föltámasztani, de egyébiránt oly italok készítéséhez is értett, melyek a fiatalkor tartóssá teszik, s az aggkor terhének egy részét a roskadó vállakról le birják szedni.

– Uram – szólt ez – a te rabod megjósolta, hogy mekkora veszély fenyeget minket a halottak rossz eltemetése miatt. A rothadt gőzölgések, ime! már is egy új betegséget támasztottak, mely gőgősen vonult be a katonai laktanyákba, s azt mondja nekünk orvosoknak, kik az egészség ügyének vagyunk vitéz spahii és janicsárai: nézzetek, ha mertek, szemem közé, nevezzetek meg engemet, és keressétek elé ha tudjátok, gyógyszertáraitokból azt a fegyvert, mely engem legyőz. Mi e betolakodót szemlélgetjük, de csak félig ismerjük; félig nem.

S minő jelei vannak az új nyavalyának? – kérdé a basa, s mert figyelme s tevékenysége mindenre ki szokott terjeszkedni, egyszersmind parancsolta, hogy lovát hozzák elé, minthogy a katonai laktanyákat akarja megvizsgálni.

– Uram, rabod előbb azt gondolta, – válaszolá az orvos – hogy a betegek meg vannak mérgezve s csak később vőn észre apró sajátságokat, melyek a mérgezés kórjelenségeitől elütnek. A szenvedő, -257- ha reggel beleiben fájdalmat érez, már délben szavának hangja eláll, s teste annyira földagad, hogy mind feje, mind nyaka, mind kezei és lábai s ezeken névszerint az ujjak kikelnek formájokból. Tömlőnek vagy idomtalan hústömegnek mondhatnád a testet, melyhez száj és körmök amúgy kívülről odabiggyesztvék.

A főbasa szemei most föllángoltak, s ideges arczvonásait mintha küzdő érzések hevítnék, élénken mozgottak.

– Úgy van. E betegség hasonlít egy ásvány által okozott mérgezéshez. Husszein, a kapudan basa öcscse úgy nézett ki, midőn genuai eredetű odaliszkja féltékenységből bájitallal ölte meg. A ki az új ragályt elkapja, mérgezettnek fog tekintetni, s a ki megmérgeztetik, arról a világ azt fogja hinni, hogy ragályban szenved. Csodálatosak Allah útjai! Induljunk a laktanyákra.

Ezzel a basa lóra pattant, s az orvoson kivül minden kiséret nélkül ment a halál tanyájára.

Jelenléte, életkoczkáztatása bátorságot öntött a csüggedőkbe. Ő Mohamed hitével együtt nem vette át a végzetben feltétlen belenyugvást, mely a tevékenységet kizárja s intézkedései szabatosak, czélszerűek voltak.

Mihelyt Szolimán a palotájába visszatért, rögtön magához hivatá Zulkifart.

– Az effendi – szólt haragosan – tengelyét -258- mindig összetűzi a magyar főkadi tengelyével. Ez helytelen! Ezt én többé nem tűrhetem.

– Ne féltsen nagyságos uram engemet – válaszolá kevélyen a török főbíró. – Werbőczi törvénytudományának járműve csak egy targoncza, mely könnyű polyvával van tele rakva; míg az enyém nehéz vasas szekér a kanun drága eledeleivel, tudniillik a seri lelki rizsével és a divani szemelt buzájával terhelve. Természetes tehát, hogy akárhányszor ütközik össze tudományom szekerének tengelye az ő polyvás targonczájával, az eredmény csak abból álland, hogy a gyaur földre bukik s hiábavaló tudományát a szél szanaszét szórja.

– De én nem tűröm többé a czivakodásti. Vissza akarom állítani a magyar főbíró egész hatáskörét.

– Akkor a nagyságod rabja Stambulba fog költözni, mert a legbutább softa is elintézheti az itteni törvénykezést.

– A mit parancsoltam, végre is fog hajtatni – válaszolá szigorúan a basa. És Zulkifar nagysága tetőpontjáról lebukva, alig talált az ajtóra, melyen mély bókok közt, de szívében gyűlölettel távozhassék.

– Helyre állott-e Hamzsa bég egészsége? – tudakolta Szolimán, mihelyt a török főbírótól menekült. – Járjanak utána: mit beszél, mit tesz?

E parancsra a fölvilágosítások egymást érték s mind határozatlan alakúak voltak.

– A hatalmas bég – szólt az egyik hírmondó -259- – megtanult minden török káromkodást, s azt nekünk kezdettől végig el is mondja; de azonkívül mindig magyarul beszélt, csakhogy nem velünk.

A másik hírmondó közbeszólt, megjegyezvén, hogy a mint ő gyanítja, Hamzsa bég nem saját magával, de földfeletti lényekkel társalog s úgy látszik, híres szentté emelkedett, kinek jóslatait minden nagyobb vállalkozásnál illő lesz meghallgatni.

– Költözzék az ő szobájába egy magyarul jól értő szolga – rendelé a basa. S menjen el csauzagánk díszöltözetben méltóságos Werbőczi uramhoz s fejezze ki sajnálkozásunkat távozási szándéka iránt, melyet mi pártolni nem akarunk, de megváltoztatni szívünkből óhajtanánk. Titkára kivégeztetése óhajtásunk ellen történt, bár magaviselete iránt csoportos kifogásaink voltak; de ha szintén Hamzsa bég megbizatásán túlment, jobb az egészet a feledés fátyolával borítni s a kibékülés útjára visszariasztásul nem idézni föl a halottak árnyait. A bosszú és visszatorlás a végtelenbe nyúlik, ha a szenvedélyeket jogosnak látszó követeléseiktől is hamar el nem tiltja a bölcs megfontolás, mely még az igazságban is mértéket tart.

A főbasa tehát igéri méltóságos Werbőczinek, hogy ha utazási tervével fölhagy, ha Hamzsa bég megbüntetését nem kivánja és holnap törvényszolgáltatás végett a palotában megjelen: akkor Zulkifar -260- főkadi illetékessége keskeny korlátok közé fog szoríttatni, Hamzsa bégnek új szervezései, a szultán véghatározatának elérkeztéig fölfüggesztetnek és a magyar törvény, mely méltóságos Werbőczi halhatatlan érdemeinek köszön legtöbbet, az egész tartományban megint kizöldül és virágzásnak fog indulni. Ezt mondja meg csauzagánk a mi barátunknak, a köztiszteletben álló magyar országbírónak.

A főbasa a rendeletet oly fitogató nyilvánossággal osztá, mintha érdekében volna Werbőczi iránti jóindulata felől mentől több tanút szerezni.

Czéljánál többet is ért el; mert egyszerre elterjedt az a hír, hogy eddigi nézeteit megváltoztatva, a gyaurok részére állott s túlságos engedékenysége miatt veszélyezteti a kezére bízott tartományt. Zulkifartól izgatva a vén törökök már morogni kezdettek.

Werbőczitől a válasz csak alkonyatra érkezett meg. A basától nyert engedélyeket elfogadja, mindenek előtt Hamzsa bég fejét kivánja s mikor az neki átszolgáltatott, akkor lehet szó arról, hogy útjával fölhagyván, törvénykezés végett a királyi lakban megjelenjen.

A janicsárcsapat vezére, ki a szigorúbb török párthoz tartozott, kedvetlenül szólt: – Tied, nagyságos uram! a parancsolás joga; enyim az engedelmesség kötelessége. De úgy tetszik nekem, mintha a magyar kadi nyakunkra akarna lépni s -261- ha a nagy tisztelet miatt arczunkat igen alant hordozzuk, még turbánunkra is köphet.

– Minél nagyobb alázatot mutatunk iránta – válaszolá a basa – annál közelebb esik árnyékunk a hatalmas padisah kegyelmének széléhez. Rustan és Lufti ő magasságokon kívül, kiket Allah sokáig éltessen! nincs halandó, ki a győzhetetlen császár dicsőségének uraihoz közelebb férhetett volna, mint méltóságos Werbőczi István. Illő tehát, hogy kedvét keressük, mert úgy lelhetjük meg a padisah kegyelmét.

Másnap reggel a Hamzsa bég mellé rendelt és magyarúl értő szolga a basa színe elébe idéztetett, a rendőrfőnök és a janicsárcsapat vezérének jelenlétében.

– Dühöng, nagyságos uram s mindnyájunkat, kik szolgáljuk, több versen megvert s igéré, hogy még ma ki is fog végezni. Ezenkívül veszekszik a szellemekkel, s azt állítja, hogy hazugok és atyja alakjába öltözve megcsalták őt. Követeli tőlök, vegyék le fejéről a vénasszony átkát! Esküszik, vissza fogja tenni régi helyére, a honnan levette, a keresztet, ha a lelkek nem oldják föl az átok terhe alól.

– Nem tudom bizonyosan, de többször említi a Boldogasszony egyházát – mondá a szolga. -262-

– A mi mecsetünket? – kérdé most szertelen fölindulást színlelve a basa. Ez lehetetlen: hisz ő dönté le arról a keresztet s ez érdemeért jutalmaztatott szandsák-bégséggel. Tehát már ismét visszahelyezné? Ritka esetek közé tartozik s alig tudunk rá példát, hogy a ki egyszer Allah követőjévé vált, megint visszaessék régi tévedéseibe. Hamzsa bég őrültsége tehát nem a szenté volna, ki az éggel kötött szövetséget, hanem a gonosztevőé, ki a bősz szellemeket nyerte meg segítségül? Hivatalát, míg kitünő bajnokaink közül valaki átveendi, folytassa ideiglenesen az alajbég, ki tegnap a spahikat hazavezette. Most pedig csauzagánk menjen méltóságos Werbőczihez, jelentse ki neki, hogy föltételeit elfogadtuk, azon kikötés mellett, mely szerint előbb ő lépjen a palota udvarába s azután rögtön küldessék el hozzá a megbüntetett Hamzsa bég feje.

– Allah könyörüljön a mi szerencsétlen szandsák bégünkön – mondák áhitattal a basa udvaronczai.

Werbőczi nem is álmodhatott ekkora diadalról. Konstantinápolyba utazás ily késő őszszel, a hanyatló kora miatt s ha ez tekintetbe nem jönne, a basa bosszúálló hajlamánál fogva s a zsiványoktól fenyegetett közbátorság hiányában, igen kétséges kimenetelű lett volna.

Fia halálát alig sajnálná inkább, mint Elemérét; azonban mekkora elégtétel volt a magyar törvénykezés megmentése és a gőgös Zulkifar lealáztatása. -263-

Beült tehát a díszhintóba, kisérve Turgovicstól, János diáktól és a többi hivatalnokoktól. De az önkéntesek sehol sem jelentkeztek, s Buda városa a mult alkalomkor úgy megelégelte a kiváncsiságot, hogy fejét az ablakon senki sem dugta ki.

Ez Werbőczit lehangolá s nem volt csoda figyelmetlensége, mely miatt csak álomképként vonult el szemei előtt egy csoport bókoló török, kik oly meghajlásokkal, mintha földre dobott oszporokat emelnének föl, közelítettek a hintóhoz s egy nagy ezüst tálat fölmutatva, a bécsi kapun Werbőczi házához kanyarodtak le.

– Előre megmondtam, hogy a törökkel gorombán kell bánni, ha tiszteletet kivánunk és sokat kell tőle követelni, ha nincs kedvünk visszautasíttatni. A lefolyt két nap fontos eseményeinek történetírója, remélem, rólam sem fog megfeledkezni, mert diplomatiai győzedelmünk egy részét az én határozott hangú nyilatkozataim és stoikus jellemem eszközölte.

A várpalota lépcsőin a basa minden magas hivatalnokaival együtt várta Werbőczit s megölelé, karonfogva vezette a nagy terembe.

Zulkifar reszketett dühében s tolmácsával egy szögletbe vonult, mintha tudtul akarná adni az egész világnak, hogy ő csak saját árnyékát tartja magánál csekélyebbnek.

A basa katonásan végzett Zulkifarral s megmondá neki, mikép ha méltóságos Werbőczi vetésébe vágja be sarlóját s ez által a győzhetetlen padisah czélzatait támadja meg: akkor öszvérének farához fordított arczczal fog Budavárából kivezettetni.

A fölfuvalkodott török kadi oly nagyokat lélekzett, hogy az erőlködés miatt arcza kárminvörössé lőn; de nem mert feleselgetni.

– Méltóságos barátom arról otthon meg fog győződni, hogy titkárának gyilkosa méltó büntetését elnyerte. Most menjünk törvényszékezésre s aztán lakomázunk.

Turgovics egy formasági kérdésben az elnöktől eltérő nézetben volt s megmondá véleményét, nem azért, mert használni akart vele, hanem mert ha bíró, tartozik a tárgyhoz szólani.

A basa, mintha valami kabalai számot említene, magában mormogott s Werbőczi, ki hozzá közel ülvén, meghallá a bűvös számot, csodálkozására azt -265- vevé észre, hogy saját törvénykönyvének egyik czímére is vonatkozhatik, melyből Turgovics érvei ellen csakugyan erős jogi okokat lehet meríteni.

– Mekkora elmét vesztettünk el e renegátban! – gondolá s Turgovicsot nagy tűzzel kezdé ostromolni.

A kérdés mindenesetre jobbra-balra vala rángatható s Turgovics csak a hivatalos kötelesség mértékeig rángatta s azután elejté.

Midőn e vitának vége volt, jelentették, hogy az orvos a főbasával okvetetlenül akar beszélni.

– Allah nagy! bizonyosan a ragály új kiterjedést nyert – sóhajta a basa.

A bírák még semmit sem tudtak a ragályról s oly iszonyúan megdöbbentek, hogy azon néhány percz alatt, míg az orvos a teremajtó előtt beszélt, minden fonákul folyt.

Most a basa belépett, két tenyerét fejéhez szorítván, mintha félne, hogy meghasad. – Tegnap óta megint négy eset fordult elő – sohajtá, nem tekintve, mikép a törvényszéken van, hová e tárgy nem tartozik. A ragály egészen a mérgezéshez hasonlónak látszik. Előbb a beteg beleit fájlalja, azután hangja hal el, teste földagad, mint a tömlő. Allah legyen kegyelmes! A ragályos végre idomtalan hústömeggé válik, melyhez a száj, szem és körmök kivülről látszanak odabiggyesztve. Miért engedi meg a próféta, hogy bajnokai a harczmező helyett a szalmazsúpon így haljanak meg! -266-

A basa fölindulása a formaság emberét, Werbőczit is kivette a sodrából s az ülést félbeszakítva tudakozódni kezdett s erre Szolimán elbeszélé, hogy tegnap meglátogatta a laktanyákat s még ma erélyesen akar az iránt intézkedni, minő elővigyázattal kell a városba terjedését meggátolni. A többek közt, ha hitünk nem ellenezné, a koporsóba oltott meszet tétetnék; de legalább a keresztyéneknél ez nem okoz botránkozást. Ebéd után tüstént parancsot küldök eziránt a városi hatósághoz.

– Szolimán basa végtére sem rossz indulatú ember s meg kell vallani, hogy nagy mértékben erélyes – gondolá Werbőczi és ez eszméjét közlé is a hallgatag Turgovicscsal.

Csak imígy-amúgy folyt a bíráskodás s mindenik örvendett, hogy a királyi táblát a basa asztalával cserélhette föl, hová a Werbőczivel kibékülés ünnepélyére minden magyar bíró meg volt híva.

Ha Verancsics Antal püspök nem írta volna meg, alig hinnők, hogy a Korán rendelete ellenére Szolimán basa fényes terítékű és ízletes étkekkel ellátott lakomáján sok pohár bort üríttetett a török császár jóléteért és különösen a magyar nép boldogságáért. A basa köszöntött Werbőczire, Werbőczi a basára, s csak a janicsárcsapat vezére, mint ó-divatú török, forgatta csodálkozással szemeit a víg czimborákon s míg a hevítő bor helyett sorbettet szörpölgetett, a világ végét legalább ezer évvel hitte közelebbnek, mint tegnap, az atyja sírjára mert volna esküt letenni, hogy az itélet napján Szolimán basa, a beretvavékony hídon, mely -267- a pokol fölött függ, az első lépéssel le fog siklani.

Szerencsére Zulkifár nem volt a lakomán, így mérgében meg sem pukkanhatott.

A míg a várban salamoni bölcseséggel hoztak itéleteket s azután igazi magyar kedvvel és szónoklatok közt vígadtak; addig Werbőczi lakásán nagy rendnek és zavarnak voltak okozói a jámbor törökök.

Ugyanazok tudniillik, kiknek földig érő hajlongásait a díszhintóban ülő Werbőczi észre sem vette volt, szorgalmas hangyákként zsibongták körül a magyar főúrnak udvarra és utczára kihordott s részint már szekerekre rakott podgyászait s elűzvén onnan a szolgagyerekeket, a házba magok hátán kezdik azokat visszaczipelni.

Dani bácsi, kit Elemér halálának hírére szélhűdés talált, s azóta külső egészségileg rendbe jött, de fájdalom! elméjében eltompult s már csak inkább állati életet élt, a szegény jámbor Dani bácsi a török gazdálkodást meglátván, előbb félénken tekintgetett az udvarra s azután tudná Isten miért, megbátorodván, a tornáczra huzódott ki, vizsgálódva tekintett körül s végre méltóságos lépésekkel kezdett a lépcsőkön leszállani. Hihetőleg volt közleni való gondolatja is, de a melyet útban elfeledett.

Midőn már a gyepen vala, az ezüst tálczát tartó egyén, kinek utasítása volt hozományával a magyar főkadit bevárni, meglátván a nagytekintélyű urat, kérdezé a tolmácstól: ki legyen az? -268-

Erre intve a tolmácsnak, hogy kísérje őt Deák Dániel nagyuramhoz, kezdett ünnepélyes bókokkal közeledni, mit a tisztelgés tárgya észrevevén, háttal a lepcső felé vonult, nem tudván, vajjon szükséges-e ily véletlen és előre nem látott eset alkalmával helyt állani, vagy pedig tanácsos valahol menedéket keresni.

Ily kétes indulattól mozgatva, háttal kezdett a lépcsőkön fölhaladni, mindig megtartva méltóságos és komoly arczkifejezését.

A tálczát hozó török ezt ünnepélyes szertartásnak képzelte s a kellő közöt mindig megtartván, csaknem földig érő bókok közt ment a nagytekintélyű uraság elébe. Háta megett pedig a tolmács majomhűséggel utánozta a tálczást.

Deák Dániel a tárt főajtóhoz hátrált, midőn a bókvető török a felső lépcsőn volt. A küszöbön a szegény öreg bátorsága ingadozni kezdett; de győzött homályos aggodalmain a szégyen, az átallás.

Hasonló lelkiismeretességgel őrizvén a távolságot, hajlongott feléje a török.

Így utaztak át vagy négy szobát, a közzavar és fejetlenség miatt észrevétlenül.

Végre a nagy rokon írótermébe hátrált Dani bácsi, honnan már nem volt kijárat.

Itt észrevehető zavar ült ki arczára, de kedélyháborgásain ismét győzött a férfiassági ösztön. -269-

Hátrált tehát és hátrált szabály szerint, míg az íróasztal föltartóztatá.

A török pedig a kimért távolságot nem veszítvén el szeme elől, szintén megállott, várván, hogy még minő ünnepélyesség van hátra.

Dani bácsi ekkor föltalálva magát, megkerülte az asztalt, s leült a bőrkerevetre, hol Werbőczi szokott ülni, midőn ír.

Itt összekulcsolt karral várta be a veszélyt, mint karszékén a római senator a gallusokat.

Most a török az asztalhoz lépett s rátévén a nagy ezüst tálczát, szólott: – Allah nagy és az ő prófétája Mahomed. A hatalmas Szolimán basa üdvözli a szintén hatalmas magyar kadit s fogadását teljesítvén, ime! küldi ajándékba az ezüst tálczával együtt a vitéz Hamzsa bég fejét.

Erre a tolmács magyarul mondá: – A nagyságos basa a magyar kadi titkárja gyilkosának fejét tisztelettel küldi.

– Úr Isten! Hisz ez Barnabás diák! – nyöszörgé Dani bácsi, merev szemekkel tekintvén a lemetszett fő merev szemei közé. És azalatt, míg a török követ tolmácsostul szabályos bókok közt hátrált ki a szobából, még mormogott valamit, de már érthetetlent, s aztán a kerevet hátához szegezte fejét s mozdulatlanul nézett a halott szeme közé.

Werbőczi győzelmi mámorral és bár nem víg kedélylyel, mert Elemér elvesztése után a jámbor öregnek örvendenie nehéz lett volna, de legalább a közügyek iránt megnyugtatva távozott a basától. Azonban már a királyi palota lépcsői előtt értesült szeretett rokonának, Dániel úrnak véletlen haláláról.

– Ki akar-e tengelyéből billenni a föld, vagy csak családomat és azokat, kiket szívem kedvel, akarja hátáról lerázni? e nagy kérdés, a gondviselésnek ez új talánya, foglalkoztatá őt a díszhintó bársony vánkosain.

Midőn szolgái a tornáczlépcsőre leemelték, nehezebbnek gondolták, mint eddig volt s kettő vezette közülök a főterembe, hol, mint a mankóit eldobó sánta, kinek a megváltó mondá: járj, kibontakozva szolgáinak kezéből, ideges fölhangoltsággal rohant írószobájába, honnan épen akkor vitték ki Dánielt, hogy felöltöztetve a nyujtóztatóra tegyék.

– Csakugyan meghalt! – kiáltá Werbőczi, épen midőn belépett az alabástrom fehér Dora s összeroskadva az élet terhe alatt, tántorogni kezdett, de hirtelen egybeszedvén magát, távozott intézkedéseket tenni s Werbőczi csak e halk szavakat hallá suttogó ajkairól:

– Fellegek közé takarta arczát, leányom, de talán képe kiderűl sírjaink felett s mások fogják létét érezni csodáiban és vigasztalásaiban, zokogá a vén ember, de könnye egyszerre megfagyott, -271- mert mellette emelték tovább Deák testét és szemét ösztönszerűleg kelle a torz vonásokra vetnie.

Nemsokára gerinczében is kezdé a hideget érezni, mi természetes volt ez újabb csapás után. Halántékai élénken dobogtak, szeme sugárzóbb és homloka forró lett. Bizonyos nyugtalanság hajtotta ide-oda. Sürgős parancsokat osztott ki, de elfeledé, mit akar s a cselédeket czéltalanul zaklatá. Most eszébe jutott, hogy senki sem imádkozott Elemérért, Deák Dánielért s mert ellenségeinknek is meg kell bocsátani, a boldogtalan Hamzsa bég lelkéért. Hűvös est volt. Felölté mentéjét s a folyosón, mely lakását a mezítlábos barátok zárdájával egybeköté, végig suhanva, koczogott, csengetett a zárdaajtón. E szerzetesek is elköltöztek volt a sírok földúlása, a harangok levétele s a templomok megszentségtelenítése alkalmával. De hátha valaki visszakerült s őrzi az elrejtett monstranst, az üldözött papiruhákat és a vértelen áldozat oltárkövét. Sokáig koczogtatta az ajtót Werbőczi s végre úgy rémlett, mintha neszt hallana. Most bekiáltott: az ügyefogyott Werbőczi akar imádkozni és gyónni! A kulcs nyikorgott a zárban s az épület egyetlen élő lénye, egy deficientián tengő öreg pap, ki tévedései lerovásáért vezeklési czélból az elhagyott zárdába visszatért, «amen»-nel fogadá a magas vendéget, kit csekélységének érzete levert.

Templomgyertya helyett mécseket gyújtottak a kápolnában. A pap Werbőczitől segítve, egy követ, mely titkos lépcsőt fedett, félretolt s csontok és hamvak közé menve le, az áhitatra szükséges könyvet, -272- ruhát, feszületet és szent edényeket hozott elő. Hosszas volt az isteni tisztelet, hideg a lég s midőn Werbőczi ágyába lefeküdhetett, valóságos láza volt.

Másnap, bár semmi határozott kórjelenség nélkül, bágyadt és gyönge. Turgovics tanácsolta, hogy ne keljen föl. Meg is tevé.

A budai basa pedig értesülvén, hogy méltóságos barátjának mily derék rokona halálozott meg, sajnálkozó bizottságot küldött hozzá és Dora kisasszonyhoz is. Megigérte, a mi pedig törvénysértés volt, hogy a vidékről hozat papot, ki rendes beszentelés és házi istentisztelet mellett temesse el a nagy férfiú öccseúrát. Ennek az igéretnek nesze az igazhitű törökök közé is elterjedt, tömérdek visszatetszést gerjesztve. Csakugyan a gyaurokkal czimborál a kormányzó, mondá Zulkifar. Ennek még rossz vége lesz; sajdította legalább tíz softa s ime! tüstént akadt egy török szent, ki a Szent-György-térnek egyik hegyes kövére ülve, megszakgatta ruháit, habot túrt ajkán s földingást, dögvészt, csillaghullást, véres háborút, éhséget és napfogyatkozást kezdett jósolni. Erre a török őrség a pékeket fenyegeté a drága kenyér miatt s a keresztyének titkos összejöveteleiről beszélgetett. De a basa hidegvérűségét a nyugtalanság e jelei nem ingatták meg s hagyá a szentet a hegyes kövön ülni, gondolván, hogy ez úgysem tarthat sokáig. Minden válság nélkül szállott le a nap s a dervisek a mecsetről szép ének mellett kiabálták az alvó városnak az éj óráit. Már a menny boltjáról sok -273- csillag tünt le, midőn Turgovics előbb lassú, aztán növekedő és zajos koczogást hallott háza kapuján.

– Vajon mit akarnak elrabolni? – gondolá s várta az alabárdok ütéseit; de csak dörömbölésnél maradt a dolog.

– Talán nem is törökök, hányá-veté magában, de mégis jó lesz leányomat elrejteni. Ezzel gyertyát gyújtott, felkölté nagyobbik magzatát, mondá, öltsön magára ruhát s midőn ez megtörtént, a remegő tündért, vaspántos és nehéz lakatú boltba zárta. Ekkor a félelemtől szintén átjárt cselédnek parancsolá, hogy menjen le s tudakolja meg, kik vannak a kapunál. Maga pedig hidegvérűségét megtartva, két pisztolyt tett az asztalra.

A cseléd csakhamar többedmagával nyargalt a lépcsőn föl. – Werbőczi ő nagysága veszélyesen beteg, kiálták. Kérjük kegyelmedet, szólt most a szobába rohanó komornyik, keresse föl az orvost s hozza hozzánk, mi elkísérjük.

– Fogjanak be gyorsan, parancsolá cselédjének Turgovics, sietvén a közben leányát a zár alól fölmenteni.

Szürkült már az ég, sőt a ködön át is kezdett a szegélye vörösödni, midőn Turgovics a hévizi zsidóorvossal, ki boldogult nejét siker nélkül gyógyította, megérkezett.

A szerencsétlen beteg feje, nyaka, teste dagadni kezdett és kékült. De gyomorfájdalmai már szüntek.

– Uram, szólt ekkor suttogva, mint hallám, a török laktanyákon csodálatos betegség ütött ki, melynek kórjelei csalódásig hasonlítanak a mérgezéshez; de én, mint orvos, mégis oly tökéletes mérgezést látok itt, melyet ekkora szolgai hűséggel semmi ragály nem utánozhatna. Istenem! én ellenmérget nem hoztam magammal és már késő is volna.

Midőn az orvos a basa nevét hallá említeni, arczáról sűrűn kezdett a veríték permetezni s így gondolkozott magában: Werbőczi arczán a halál pecsétje van s vére már üszögösödik. Ha én az ellenmérget vele bevétetem s véletlenül kisül, hogy ragályban szenved, akkor a basa leütteti a fejemet, mert gyanúsítottam őt. Ha pedig az ellenkező eset kerülne elé s a mérgezés megállapíttatik, akkor a basa szintén leütteti fejemet, mert rémítő bűnét föllepleztem.

Míg az orvos ez iszonyú alternativát forgatá elméjében, Turgovics őt sietségre nógatta.

– Uram, szólt a szorongatott orvos, Werbőczi ő nagyságát semmi tudomány nem mentheti meg. Nekem ez esetben csak orvosi tekintélyemet kell fentartani. Ismét megvizsgálom tehát a beteget; mert ha az új ragályban szenvedne s én a mérgezésre adnék ellenszert, ez siettetné a feloszlását s ellenségeim rám kenék, hogy ő nagysága a kórállapot fonák felfogása miatt lett a halál áldozata. -275-

Oly igaznak látszott az orvos aggodalma, hogy Turgovics semmi kifogást nem tehetett.

Aeskulap tanítványa pedig feszült figyelemmel vizsgálta a beteget s ismét félreintvén Turgovicsot, mondá: Csakugyan több finom jel kezd arra mutatni, hogy ő nagysága az új ragályt kapta meg. Különben a felbontás alkalmával kiderülhet: tévedtem-e vagy nem? (Hadd bontsa más föl, gondolá az orvos, én akkor nem leszek itt.)

Szoliman basa hamar értesült, hogy méltóságos barátja beteg. Tüstént szigorúan megparancsolá házi orvosának, szedje össze minden tudományát, mentse meg a legyőzhetetlen padisahnak és a dicső magyar népnek a nagyhírű hazafi életét.

Gyorsan el is indult a tudós örmény, hogy a halált növénycseppekkel vagy bűvös szavakkal visszautasítsa.

Midőn tisztesség tekintetéből a beteghez bocsáttatott, elbeszélte a zsidó hivataltársának, hogy az ő keze alatt már kilencz ragályos volt s hat közülök el is ment a paradicsomba; de meg kell vallania, hogy az új nyavalya oly tökéletes alakban egyiknél sem fejlődött, mint méltóságos Werbőczinél.

Ekkor a szomszéd szobába magokhoz vonták Turgovicsot, mintha orvos volna, és tanácskoztak vele.

Ennek már testén-lelkén átjárt a sors nehéz kereke. Szívesen fekünnék Werbőczi mellett a terítőn. De életúnt közönye mellett is terhére volt a sok alkalmatlankodás és egész alázatossággal kérte -276- az orvosokat, pihenjenek, ne törjék a fejöket többé s hagyják Werbőczit csendesen meghalni.

Természetesen, az ily kivánat túlságos és nem teljesíthető volt. Az orvosok sürögtek továbbra is.

A budai nép pedig értesülvén a nagy csapásról, tódulni kezdett az udvarba. Ekkor a basa rendeletéből török strázsák vették át a ház kapujának őrzését s visszaszoríták az összesereglett tömeget.

Most a beteg Turgovicsot kérette magához s midőn ez megjelent, esdőleg intett kezével a mellette virrasztott Dorának, hogy távozzék.

– Az Isten még ma magához veszi bűnös lelkemet,… tévedéseimnél is nagyobb kínokat szenvedek,… ha halálom erőszakos volt, tanulságul szolgálhat azoknak, kik természetelleni szövetségekben bíznak… Átkos hivatalom alkalmasint barátom uramra fog szállni.

– Kétségkívül, nagyságos úr! mert engem minden bajnak föl kell keresni. De kiviszem, hogy utódom ne legyen.

Werbőczi, ki jóformán már csak kezét mozgathatta, helyesleni látszott utolsó csalódásának szétoszlatását.

– Tedd meg barátom!… Köztünk és köztök csak a fegyver határozhat. Ha temetésem a szükséges szertartások nélkül történnék,… mondass árva lelkemért miséket mind Ferdinánd, mind Izabella országaiban. -277-

– Nem mulasztom el… Egyébiránt a basa nagy pompával fogja nagyságodnak megadni a végtisztességet; mert azt fitogtatja, hogy tisztelője és jó barátja volt.

– Most figyelj szavaimra, mert hangom kezd elhagyni… Dorát saját gyermekemként szeretem,… ő nagy lélek… csodálatos jellem, kit minden csapás, mely mást lesújtana, fölemel… Atyját tegnap temeté el, harmadnapon engem fog… nagybátyja erőtlen vén ember, ki a gyászhíreket sem fogja túlélni… Ő egyedül marad… De engem távozásakor kért Izabella királyné, hogy szükség esetében folyamodjam kegyelméhez… Fogalmazz egy levelet,… rövidet, hogy legyen még időm aláírni.

– A levél rögtön kész lesz s benne esdekelni fogok a királynénak, hogy Dora kisasszonyt vegye udvarába. Minthogy pedig a tél maholnap nyakunkon, a közlekedés bizonytalan, sőt rablóbandák által veszélyeztetve van: rá fogom bírni a basát, ki gonoszságát a szolgálati készség mázával fedi el, hogy nagyságod temetése után rögtön erős kiséretet rendeljen mellém, ki előbb Erdélyország széleig akarom a kisasszonyt kísérni s csak azután veszem át megátkozott hivatalomat.

Turgovics gyorsan megírta a levelet; de a szózatos ajak, mely hajdan egész országot bírt lelkesedésbe hozni, a kór szigorú fejlődési folyama szerint, már akkor elvesztette a hangot s Werbőczi, -278- midőn dagadt kezével az aláírást nagynehezen bevégezte, nyöszörögni sem tudott, noha látszott, hogy van még kivánni valója.

Turgovics az élőhalottnak torz és alaktalan arczára szegzett szemekkel gondolkozott egy hosszú perczig. Azután kiment a szobából s az íróasztal fiókjait fölkutatván, lepecsételt irattal jött be.

– Im ez a nagyságod véghagyománya, melyben több jótékony legatumokon kívül, a mezítlábos barátok zárdájáról is megemlékezik. Az okiratot, hogy el ne tévedjen, zsebembe rejtem és pontosan végre fogom hajtani. Most már az óra mögül a kis érczfeszületet elhozom és nagyságod kezébe teszem. Mi megtörténvén, bevezetem Dora kisasszonyt s leültetem a nagyságod ágya melletti karszékbe, magam pedig eltávozom: ezzel rendben van minden.

IX.

Izabella királyné uralkodása a két Deák tekintélyének növelésére szolgált.

Mihelyt a rend helyreállott, kiki megemlékezett, hogy mekkora hűséggel viseltettek a trón iránt s mindig kivételes következetességgel léptek föl minden fondorlat és lázítás ellen.

Nem lett volna tehát hiánya a látogatóknak, ha Pista bácsi leereszti a dobogót, de ő hű maradt fogadásához s figyelembe sem vette a jeladó sípot és kürtöt.

Hosszú volt a nap, rémséges hosszú, s ámbár -279- Flórián pater betanulta Dániel úr vitatkozási modorát, Pista bácsi finom műérzéke észrevette a szolgai utánzást, mely az eredetinek csak külsőjét tudja visszaadni, s méla mosolylyal mondá: – Másolat biz ez, pater, másolat!

Aztán ha Flórián helyettesíthette volna is legalább a refectoriumban az eltávozott testvért; ugyan ki feledtetheti el csak egy perczig is Dorát, s ki keltheti föl azt a csalálmot, hogy az ételek nem izetlenek, a vidék szépsége nem halványabb, a ház bútorai nem kényelmetlenebbek, a falképek szemlátomást nem kormosodnak, a por kiméletlenül nem lep el mindent, s maga az öreg épület roskadozni nem akar azóta, hogy Dora odahagyta az atyust s nem kiván neki sem «jó reggelt» sem «jó estét?»

Pista bácsi még Dorka zsémbjeit, hóbortjait sem becsülte érdemén alul. Tudta, hogy ez a képzelt dissonantia is azon összhangzáshoz tartozik, melyet a Deákék boldogságának neveztek, s mely nemcsak fényből, de árnyakból is állott, nemcsak örömmel, hanem apró kedvetlenségekkel is fűszerezte az órákat.

Midőn az új gazdasszony a kamarából a konyhába, s onnan a cselédszobákba ment, Pista bácsi a karszékbe ülve figyelt és szomorúan mondá: – Bliktri az egész! nem úgy zörgeti a kulcsokat, nem úgy hesseget a csibéknek, nem úgy csapdossa az ajtókat, mint Dorka!

Aztán a borról, mely a szentkönyv szerint is megvidámítja a szívét, egészen lemondani, Pál apostol Thimotheusnak adott tanácsát, egy fogadás miatt -280- szemügyre nem venni; valóban ez oly szomorú állapot volt, melynek hatása alól Pista fiatalabb erővel sem tudta volna magat kiszabadítni.

Köszvénye az új életrend miatt bujdosni kezdett, s néha a test nemesebb részeit is fenyegette.

A Márton lúdja, mely az előbbi években a refectoriumot vigadó vendégekkel töltötte meg, most minden ünnepély nélkül került a nagy fatálczán az asztalra, s most először nem bírta Pista bácsi, régi kötelessége szerint fölmetélni.

Másnap nyavalyája zordabbá vált. Flórián orvosságul dicső-szentmártoni ó bort tanácsolt, de javaslata, mint papi álláshoz nem illő, visszautasíttatott.

Erdélyben egykor a Katalin napja nevezetes volt, mert ekkor érkezett meg Orsováról nagy öszletben a viza és kaviár. Portus, Alvincz, Gyulafehérvár, s a Maroshoz közel eső vásáros helyek oszták szét az egész országba, a karánsebesi csigákkal együtt.

Midőn e kedvelt eledelek a refectoriumban átvették a főszerepet, a tapasztalt Flórián pater erősebb borokkal tölteté meg a serlegeket, s midőn Pista bácsi, kit karszékestül együtt hoztak az asztalhoz, enni kezdett, a pater elébe tolt egy serleget, s midőn a háziúr kedvetlenül vonta össze homlokát, zsebéből pecsétes levelet szedve ki, mondá: – Nagyuram! itt nincs helye több tergiversatiónak; mert íme, elhoztam a püspöki vicarius ő főtisztelendőségének dispensatióját, mely kegyelmedet betegségének tartása alatt feloldozza szent fogadása alól. Nosza! tehát cseréljük ki ez ó borral -281- a vizet, melynek egyébiránt az érdemeit én kellőleg tudom méltányolni, különösen a mosogatásnál.

– Tisztelendő atyám! szólt Pista bácsi, látható megindulással, nagy köszönettel tartozom a feloldásért; de lelkiismeretemben nem hiszem jogosítva magamat a szívet vidámító ital használatára, valameddig Dani öcsém s Dora felől az első jó hirt nem veendem Budáról.

– Boldog Isten! mi lesz ebből a világból, sóhajtá Flórián pater, ha kegyed is megtagadja az engedelmességet egyházunktól, melynek mostanság annyi ellenségei vannak.

– Tagadom a pater vádjának igazságát. A vicarius csak megengedte, de nem parancsolta a bort.

– Per amorem Dei! sóhajtá Flórián pater, ujjait tiltólag emelve föl, hát nem hallotta kegyelmed, hogy maledictus piscis, tudniillik a második vízben?

– Nem segíthetek, nem fogjuk leereszteni a dobogót, igen sajnálom, de az ember nem játszhatik a szavával.

Pista bácsi saját szívének megerősítésére mondá e szavakat; mert azt csak nem hihette, hogy a várkapun kívül állók meghallhatják.

– Hát ha nők, a kik bebocsáttatást sürgetnek? – mondá Flórián, véduránál a lovagias érzésekre kivánván hatni.

– Mit sem tesz, pater. Mi laikusok a nőkért -282- sem szoktuk fogadásunkat megszegni, kivévén ha az a hűségre vonatkozik és még fiatalok vagyunk.

Most belépett a várnagy. – A kulcsért jöttem – szólt lihegőn, Budáról megérkezett a társzekér!

Pista bácsi bár köszvénye a pohár víz óta igen kezdett alkalmatlankodni, majdnem kirugta a széket maga alól s kézmankó nélkül emelkedett föl. Azonban érzé, mily nehéz volna a várkapuig vánszorgani.

– Nyissa ki kegyelmed helyettem a kaput – szólt, a kulcsokat a várnagynak átadva.

Nem sokára megérkezett a nagy rokon biztos embere, s névszerint elmondá, hogy Werbőczi ő nagysága, Deák Dániel nagyuram, Turgovics Miklós ő kegyelme, Deák Dora kisasszony és Csapi Andrásné asszonyom külön-külön és együtt egészségben vannak, s köszöntik, üdvözlik és tisztelik nemzetes és vitézlő Deák István uramat.

– Éljenek! – kiáltá stentori hangon Pista bácsi, s kezével intett a jó hirt hozó szolgának, hogy már hallgasson.

Ekkor megtölté az ebéd elején Flórián pater által elébe tolt, de akkor visszautasított serleget s parancsolván, hogy a legnagyobb talpast a nagy Werbőczi biztosának nyújtsák át, mondá: – Most már mindnyájunknak körömhegyig ki kell üríteni az áldomást!

Meg is történt, s Pista bácsi legelőbb fordítá fel az üres serleget s körméhez tartva mutatá, hogy arra alig szivárgott le egy csepp. -283-

Ekkor kérdezni akarta: ki legyen Turgovics Miklós, de kiváncsiságát fékezte az a gondolat, hogy hátha nagy tudatlanságot árul el. – Különösen örvendék, szólt, Turgovics Miklós uram szíves megemlékezéseért is. De hát kegyelmed, mi jót hozott Elemérről?

– Komjáthi Elemér úrfi frissen van, ő nagysága jobb keze és szabad királyi Buda városának minden szép leánya, hogy a nőket ne is említsem, fülig szerelmes bele.

– Ej a nagy kópé! No már ezt még sem hittem volna. És Barnabás diák mit csinál?

– Talán János diákot érti a nemzetes és vitézlő uram! Ő is jól van, tudós ember, de bizony mi nem nagyon szeretjük. Lenéző, akadékos, s azt hiszi, hogy csak neki töltötték kanállal a fejébe a tudományt.

– Bár csak a természetével is azt tette volna – jegyzé meg Flórián pater.

– Leveleket is hoztam – szólt a küldött, tárczájából kikeresvén s átadta.

Most az asztal föloszlott, s István urat a legnehezebb, de roppant fáradalmai daczára is örömmel elvállalt kötelesség vezette szobájába, tudniillik a levelek elolvasása.

Dániel úr szögletes írása az articsókához hasonlított, a mennyiben csak apró izenként vala kifejthető: ellenben Dora finom kézvonásai még -284- Pista bácsi rossz szemének is könnyű táplálékot igértek.

Werbőczi nem zsidóbiró: előbb ezt olvasá ki. – Már így meghalni is könnyű! – sóhajtotta, minthogy épen hasgató csúzfájdalmakat érzett lábától oldaláig mindenütt.

Azután azon szakhoz ért, melyben öcscse rendeli, hogy tüstént nyittassa ki a várkaput és csődítse össze a vendégeket.

– Teljesíteni fogom ő kegyelme kivánságát, – mondá és a tornácz közepébe állva, stentori hangon kihirdeté, hogy a várkapu éjjel-nappal tárva nyitva álljon. Egy lovas vágtasson a guardiánhoz, a másik Zsombori uramhoz, a harmadik a járás szolgabirójához s ejtse útjába Dorgó és Kamuthi uraimékat, s üdvözletem mellett hívja meg holnapra ebédre, mert nagy öröm, mert ünnep van a háznál.

Midőn pedig a levél végéhez ért, mely rejtelmesen czélzott a vőlegényre, kit Budáról le fognak hozni, s a tizenhét éves tokajira, melyet neki meg kell kóstolni, számba sem véve a híves időt, személyesen a pinczébe ment s a fülkéből kivétetvén az átalagot, abból egy kerek, talpatlan nagy serleget megtöltetett, s más tokajiból a hiányt kipótolván, a drága tartalmú edényt lepecsételé a közelgő menyegző számára.

– Most jőjjön hozzám fel a pater, a várnagy -285- és minden régi hű cselédem! – rendelé, s azon rövid időt, míg parancsa végrehajtatik, Dora kedves sorainak szentelé.

Midőn e befejezéshez ért «mindnyájan boldogok vagyunk», dehogy vette észre rajta Dora könnyét! Sőt úgy eláztatá ama szót: «boldogok» szemének a szertelen öröm miatt sűrűn omló nedvével, hogy soha többé senkinek sem lehetett volna azt elolvasni.

– Mily rendkívül jól érzem magamat! Nem hittem volna, hogy így lehessen örvendeni. A boldogság köröskörül fogott, körmöm hegyében is több van belőle, mint a mennyit a fényes királyi palotákban találni lehet. Hogyan érdemeltem meg ezt?

Megszorítá a legalsóbbig mindenik régi hű cselédje kezét, – e serleg bujdosni fog közöttünk, mondá, nagyot ürítve belőle, s Flóriánnak hasonló czélból adva át, ki a jelenlévők nagy csodálkozására tovább szolgáltatta azt, míg eldönthették, a nélkül, hogy valami belőle kicsordulhasson.

– Már csak azt akarom néktek barátaim, híveim, titokban megsúgni, hogy Budáról vőlegény jön házunkba, s hét megyére szóló lakadalmunk lesz.

Az örvendve távozó cselédség s még Flórián pater is késő estig törték fejöket a vőlegény ki- s miléte felől. De hogyan találhatták volna ki, midőn Magyarországon annyi fényes nagyúr van?

Az ebédre megjelentek másod napon a vendégek; de fájdalom! Pista bácsin a felindulás és a rögtön megváltoztatott életmód, meg az áthülés következésében, erőt vett a nyavalya.

Karszéken vontatta magát a refectoriumban, s a régi falképek oly részvéttel néztek rá, hogy a szegény öregnek könny csordult ki szeméből. – Maga rendjén van, – gondolá, ha Isten az árnyékvilágból kiszólít. Megelégedéssel éltem vén napjaimig, s midőn szemeimet be kell hunynom, a gondviselés kegyelme a legnagyobb örömből bőven részeltetett. Dani öcsém! üríts poharat a menyegzőkor emlékemre, s feledd el, hogy igen sokszor vitatkoztam veled, pedig mindig neked volt igazad. Áldásom legyen rajtad fiam Elemér és leányom Dora!

Ily elmélkedéseket szőtt és font gondolatai közé Pista bácsi, míg az ebéd nélküle költ el.

Betegsége naponként sulyosabbá lett; de a mosoly soha egészen nem költözött el ajkáról, mindig mondani látszott, hogy, ha a temetés ki nem marad, azért a menyegző is bizonyos.

Az öreg homályosodó szemei még észrevették, hogy az idegen kéz írása (a Turgovicsé volt), de az öreg elhaló hangja még nyilatkozhatott felőle, még pedig ily formán: – A levelet nem kell feltörni. Mert ha jó van benne, nem lehet több, mint a mennyi a más kettőben volt; ha pedig rossz, arról én nem akarok semmit tudni. -287-

Flórián pater az asztalra helyezé a levelet, Pista bácsi pedig nagy lélekzést vőn, s azzal meg is halt.

A guardian egy előbbeni szóbeli meghagyásnál fogva átvette a Deák testvér uradalmának igazgatását, melyek csaknem fele a leányágat is illette; a másik fele pedig a fiscusra szállt volna, föltéve, hogy Deák András, ki szintén a Szőkefalviak közé tartozott, de a Majláth lázításába volt keveredve, Áron vajda által török kézbe nem szolgáltatik.

Az uradalom buzájából és mustjából a levitarészt pontosan kifogták ugyan a minoriták, de aztán oly szorgalmasan gazdálkodtak, hogy még a szomszéd megyében is alig volt birtok, melynek csűre és pinczéje legyőzhette volna a refectoriumos várkastélyét.

– Csak négy hű alattvalóm személyének biztosítását kívánom még; mert nem akarom, hogy a törvényes trón iránti ragaszkodásukért vértanúkká legyenek, – szólt Izabella királyné.

Castaldo, Nádasdy, Báthori és Herberstein, Ferdinánd teljhatalmú biztosai, elfogadták e föltételt is.

Izabella megnevezé híveit, mondván, írják kegyetek alá a menevédet Balassa Menyhért, Kendy Antal, Kis Péter és Csáky Mihály számára.

Ez teljesíttetvén, 1551-ben julius 21-kén Kolozsváron a Szent-Mihály főegyházban megjelentek az ország összehivott rendjei, s a nagymise bevégzése után a következő jelenetnek voltak tanúi. -288-

Az oltárnál a szerződésre, mely Izabella országait Ferdinándnak adja, előbb esküt tettek Ferdinánd és leánya Johanna nevében – ki Zápolya Zsigmond arájául jelöltetett – Castaldo, Nádasdy és Báthori; azután megesküvék Izabella saját maga és fia nevében. Ekkor az oltárhoz lépett György frater s ő is a szerződés megtartását hittel kötelezé.

Most Izabella hívei az állványra letették a szekrényt, melyben a következő tárgyak voltak: a szent korona, a királyi pálcza, az országalma, szent István palástja, a papucsok, a stola, az öv, egy megrepedt kristály, egy aranyba foglalt hiaczint, egy drágakövekkel rakott nyak- és mell-ék s egy arany ékszerekkel hímzett selyemkelme.

Míg a Ferdinánd biztosai e kincseket átvevék, a királyné így szólott: – Ime átadom nektek magyar emberek a magyar birodalom koronáját és jelvényeit, királyotok Ferdinánd számára. Engedje az ég, hogy nektek, hazátoknak és az összes keresztyénségnek üdvére szolgáljon. De én úgy sejtem, s adná Isten, hogy csalódjam! miként ti ezentúl soha többé e drágaságokkal a ti népetekből, a ti véretekből származott király homlokát nem ékesítitek föl. Nem tudom titkolni azon érzést, hogy rajtam és fiamon igazságtalanság követtetett el; de végrehajtom, mit idegen akarat rám erőszakolt; azonban a megtörhetlen remény vigasztal, hogy fiam, az uralkodásra született és növelt árva, mostani kibújdosásom daczára majd egykor Isten segedelmével és a ti közreműködéstekkel, jogaiba vissza fog helyeztetni. -289-

Izabella több mint királyi büszkeséggel ejté a végszavakat, s tekintete villámos és kihivó volt. Az ország rendei pedig lesütött fővel hallgattak, magok sem tudván: a bezárt mult jobb-e, vagy a megnyilt jövő?

S Izabella most második királyi lakából vándorolt el. És hová? Valami sziléziai kis herczegségbe. Százezer arany, s Johannának Zsigmond számára eljegyzett keze volt a pótlék, mely egy nagy ország és egy a megaláztatások közt is még mindig fényes korona elvesztését ellensúlyozta.

Hölgyek, fiatal leventék és éltes államférfiak kisérték, részint hajlamból, részint kötelességérzetből, vagy határozott parancs következésében, – egészen Erdély határszéleig; mert azontúl csak a melléje rendelt csekély őrizet volt menendő.

Izabella, a mióta uralkodni és szigorúan kormányozni szokott, a férfiak szilajabb tulajdonaiból is sokat sajátított el.

Szeretett vadászni, s midőn az üldözött szarvast már kifárasztották és a menekvéstől elzárták, föltürte ingujját is, hogy szabad és erős kézzel adhassa meg a halálos lándzsadöfést.

Cziblesen egy ellene rohant medvét ejtett el s a bölény-vadászaton csak Balassa ügyességének köszönhette a felbőszített fenevadtól, melylyel szembeszállt, szerencsés menekvését.

Ily koczkáztató mulatságok csak a gyakorlott lovagnak valók voltak, s Izabella, ki Mátyás király palotájában az olasz költők rimein ábrándozott, s a szemkápráztató fény mellett a csendélet homálya -290- után epedt: a gyulafehérvári küzdelmes évek alatt büszke lenézéssel tekintett vissza azon urakra, kik a veszélyes merevényeken, hol egy botlás a halál volt, kikelt arczczal száguldottak utána.

Palotahölgyei is, kivévén a renegát nejét, ki iránt határtalan gyöngédséggel viseltetett, kénytelenek voltak amazonokká alakulni, ha az elüzetést nem szégyellék, s gyakran megtörtént, hogy a gyöngébb természetűek egészségökkel fizették meg tanulmányaikat.

A sok törődés, a sok gond, a fáradhatlan tevékenység, a rögeszméig vitt uralkodási szomj, az éhes nagyravágyás és a Martinuzzi ellen mindig növekedő és soha pihenni nem tudó ingerültség, a bosszútervek, s az azokat meghiusító államférfiúi bölcseség vagy a föllobbant nagylelkűség, melyet Izabella soha egészen nem vetkezhetett le, – mindezek együtt oly erős és a létrendszert megrendítő indulatok, szenvedélyek, küzdelmek voltak, melyek a női szépségnek nem kedvezhettek és az egészséget is, a fiatal kor daczára, alá kellett ásniok.

A királyné most is lóháton utazott, s hintójában a vén udvarmesterné és ha elfáradt, a renegát neje ült.

Zsigmond a király, kit anyja a szív sajátságos ellentmondásánál fogva kényeztetett, s még a szellőtől is oltalmaz, tanítóival egy külön kocsiban ült, s nem törődve a Kolozsvárott hagyott koronán, a szabálytalan latin igék hajlításain és a hiteszméken -291- vitatkozott. A vén bölcs és beteges testalkotású gyerek gondolkodó arczát, csodálatos ötleteit és mélabús kedélyét még a tiszta ég, a gazdag növényzet, a ragyogó nap és a tarka úti jelenetek sem birták változtatni. Izabella, ki nyugtalan természeténél fogva többnyire elől lovagolt, s követőit néha messze hátrahagyta, midőn gyereke eszébe jutott, száguldva tért a kocsihoz vissza, s míg a kis Zsigmonddal beszélt, tekintete nyájas, részvétteljes és valóban megnyerő volt.

Ilyenkor fiatalnak is látszott, s a régi igézet és bűbáj a szigorú és dúlt vonásokon föléledt.

Termete bár szikár, sőt majdnem sovány, minden mozdulataiban kellemes, de büszke tartású és az előkelőség követeléseit élesen kifejező. Arcza ideges, élénk, azonban a kora hervadás nyomaival, s azon egészségtelen pírral, mely a mellkór előjelének sejtethetik.

Izabella vállán egy dömöszki igen ékes, azonban nem könnyű puskát hordott, oldalán drágaköves hüvelyű hosszú tőr volt, mellén pedig kis fekete csontkereszt függött.

S minthogy nem szereté szabad mozdulatait korlátozni, s többször szökelt le lováról és árnyas hegyi ösvényeken ment; nem öltött magára uszályos ruhát s öltözéke majdnem egészen a török nőkéhez hasonlított, csakhogy fátyolát soha arczára le nem ereszté s picziny lábán magas sarkú kordován topánt és rendkívül vékony kezén selyemmel hímzett zergebőr keztyűt viselt.

Midőn állomásról állomáshoz érve, s mindig -292- apadó kisérettel Erdély határszéleihez közelítének, a magas hölgy zártabb, sötétebb kedélyűvé lőn, s az egyenként bucsúzó országnagyok és úrinők általa hideg, rövid szavakkal bocsáttattak el.

– Frankensteini udvarunkban, szólt a renegátnéhoz, – kevés kényelmes szoba lehet, s ennélfogva a hizelgők és élődik látogatásától föl leszünk mentve. A sagani, friebusi és naumburgi herczegségek, melyekből fiam új birodalma alakult, párthiveim zsebét még lengyel forintokkal sem tölthetnék meg, pedig mint tudod, azok csekély értékűek. Palotahölgyeimnek sem tudnék herczegségünk lovagai közül gazdag férjeket választani. Ennélfogva még az sem fog meglepni, ha csak fiammal és veled érkezem híres várunkba, Frankensteinba.

– Én az ellenkezőjét hiszem, – válaszolá a renegátné. Talán sokan is fogjuk felséged nemeslelkűségét igénybe venni. A közszeretet, mely királynénkat környezte, félek, igen költségessé teendi az udvartartást.

– A közszeretetről beszélsz? De melyik évre gondoltál? 1540-re, vagy 1551-re? – szólt Izabella ajkszegletén finom gúnynyal. Budán nő voltam, Gyulafehérvárott uralkodtam. Ez a multból és a jelenből sokat fejt meg.

A királyné ostorával lova nyakát megcsapva, elvágtatott, hogy könnyének senki tanúja ne legyen.

A renegátné, kit Izabella magára hagyott és a lovászmester, ki hivatalos kötelességének tartotta minden veszélytől oltalmazni uralkodónőjét, midőn -293- látták, hogy az a kisérettől messze távozott, s egyedül maradván, talán még megtámadásnak is mehet elébe, szintén gyorsan vágtattak utána. De a királyné már eltünt a szem elől, s lova a legnemesebb vérű lévén, a versenyben, ha a többivel egyszerre indult volna is el, csak győztes lehetne.

– Isten őrizzen a nőtől, ha férfi akar lenni – zsémbelődék a vén lovászmester, paripáját sarkantyújával ösztönözvén.

– Mekkora gondatlanság! Hisz e vidék zsiványoktól hemzseg! – sóhajtotta a renegátné, míg ostorával folyvást csapkodá almásszürkéjét.

Midőn egy hegynyereghez értek, mely két egyenlő magasság közé zárta a keskeny völgyet, meglátták a királyné arab lovát, mely az útszélen lépdelve a zablát szájából ki akarta tolni, hogy a zöld fűből kedve szerint legelhessen.

Szerencsétlenségnek kelle történni, gondolá a palotahölgy és a lovászmester, s mindent koczkáztatva nyargaltak le a meredeken.

Ezalatt Izabella királyné, azon ponton, mely Erdélyt Magyarországtól elválasztja, egy terebélyes, egy testvértelen hárshoz lépett.

Áhítatosságát befejezve, kivonta tokjából tőrét, s a hársba, mely hűvös árnyával körül fogá, bevéste nevét, e szavakkal együtt: Sic fata volunt. (Így akarja a végzet.)

Ekkor ismét lóra ült és szótlanul, mozdulatlanul bevárta, míg az egész kiséret megérkezik. -294-

– Urak és nemes hölgyek, szólt, itt válik el útunk azokétól, kik tőlünk elváltak. Kiséretem menjen előre; a haza távozóktól búcsút veszek.

A még eddig vele levő főrendűek, nem kivánván birtokaikról és politikai befolyásukról lemondani, rendre megcsókolák a királyné kezét s a szokásos mentegetőzések közt indultak Kolozsvár felé, magokkal vivén leányaikat, vagy nőiket, kik eddig palotahölgyek voltak.

Izabella jól tudta, hogy a nagy befolyású gróf hivatalát nem teszi le, hogy ábrándokat kergetve, a száműzetés száraz kenyerét ehesse; de hűsége felől nem kétkedve, még örvendett otthon maradásán; mert bizonyos eshetőségekkor ügye erős támaszt fog benne nyerni.

– Jól tudom, – szólt e nézettől áthatva, hogy hű alattvalóm és rokonom azon érzéssel távozik tőlem, melyért én még soha eléggé háladatos nem voltam. Most sűrű köd fedi szerencsecsillagomat; de azért remélem, nem tünt el, csak láthatatlanná lőn. Ki merné állítani, hogy a trónok nincsenek a gondviselés különös oltalma alatt, s hogy azon lépcső, melyről a bitorlók lelökik a törvényes uralkodót, oda többé vissza nem vezethet? Míg te, kedves bátyám, a kardot hüvelyéből ki tudod vonni, s karod a zászlót fölemelheti: addig nekem nincs okom a Zápolya-család jövendője iránt kétségbe esni.

– Felséges asszonyom, – válaszolá Petrovics -295- elkomorodva, – hűségemen semmi szenny nem volt. De oltalmazzon meg minket az ég új polgárháborúktól. Elég volt már a testvérgyilkolásból és saját magunk ellen emelt fegyvereken kívül is, elég vért ontott közöttünk a török és német, mint barátunk és mint ellenségünk. Katona vagyok, s más semmi; de mégis meguntam szanaszét holttesteket látni és attól rettegni, hogy a kimúltak nagy száma végkép elfeledteti velünk az élők iránti szeretetet és gondoskodást. Legyen már egyszer béke, ha szinte a gyűlölt Martinuzzi írná is előnkbe annak feltételeit.

– Békétek nem lesz, csak megaláztatástok – szólt Izabella hidegen, büszkén, s legcsekélyebb jele nélkül a kiábrándulás miatti fájdalomnak.

Petrovics után a vén udvarmesternő tipegett elé. – Úgy hallom, felséges asszonyom, hogy Frankensteinnak éles levegője van, s az gyönge mellemnek ártana. Méltóztatik kegyelmesen látni, hogy folyvást köhögök.

Az udvarmesternő állítása bebizonyítására csakugyan megkísértette a köhögést.

– Csupa színlés! – szólt Izabella gúnymosolylyal. – Mintha nem tudnám, hogy kegyelmedet II. Fülöp spanyol király hívta udvarába s e miatt nagybátyját Ferdinánd római császár ő felségét, ki szintén ajánlatokat tőn, halálosan megsértette.

– Én ugyan mind Madridban, mind Bécsben tudnék helyet kapni, – válaszolta fullánkosan az udvarmesternő; azonban felséged szolgálatjában nem csak megvénültem, hanem el is fáradtam. Ennélfogva -296- nyugalomra lévén szükségem, nem utasíthattam vissza a csekély évdíjat, melyet a váradi és csanádi püspök kegyes volt, Kolozsvárott maradásom esetére, megajánlani.

Izabella lovászmesterének intett, s egy aranynyal tömött erszényt tőle átvéve, odanyujtá a bámuló udvarmesternőnek. – El lévén fogúlva a búcsú e megható percze miatt – szólt mosolyogva, – ime! e tolmácsra bízom érzéseim kifejezéseit.

Azzal a vén asszonyt ott hagyván, előre indult kisérete után ügetett. A renegátné, ki nyomban követte, még ezt hallá tőle: – Valóban igen nehéz volna aranyainkat elkölteni, ha csak a becsületeseknek adhatnók.

Ő, ki első száműzetésekor személye iránt annyi ragaszkodást tapasztalt; ámbár új helyzetének természetét tökéletesen fölfogta, még is mélyen volt sértve, midőn látta, hogy csak a Martinuzzi által melléje rendelt fegyveresek nem távoztak el.

– Mennyien nem hízelgettek nekem? Hányat nem emeltem a porból magas polczra? Hányan nem fogadták esküvel, hogy minden sorsot velem osztanak meg, s hogy legfőbb büszkeségök volna, ha érettem üldöztetést szenvednének és nyomort! S hol vannak e hős, e lovagias jelleműek? Ellenségem zászlójához szegődtek. De legalább a nők, kik büszkék voltak, hogy udvaromba fogadtam?… Ah, azt hivék, nem lesz, kikkel kiházasítsam. A nők csak a férfiak árnyékai, s hol lennének másutt, mint -297- a hol azon alakok, kik által léteznek? Miért neheztelnék rájok! De mégis egy leányt látok kíséretemben: – ugyanazt, ki unta az udvaromban lakást, s kit én eltávolítottam volna magamtól, ha igéretem nem kötötte volna meg akaratomat.

Ezzel Izabella egy karcsú, halvány és egyszerűen öltözött némberhez közelített.

– Tíz év óta vagy nálam. Sem mosolyodat, sem könnyedet nem láttam. Arczod nem volt tükre szívednek. A jégtáblán is virágok támadnak, s ha a nap süt, azok olvadnak fel előbb; de a te tekintetedre soha sem hatott azon meleg, melytől a fagy is kénytelen átváltozni. A mennyire örvendek, Dora, hogy most is velem vagy, annyira meg vagyok lepve. Ha vagyonos nem volnál, s ha igényeid és vágyaid olyanok lennének, melyek nem az elvonultságot s a magányt áhítják, akkor nem szégyenítene meg ragaszkodásod. De gondold meg, kedves Dorám, hogy ellenségeim hasztalan képzelnek engem gyászruhában. Frankenstein, ha most bagolyfészek volna is, tág és zajos udvarrá fog átváltozni. Vadászni fogunk, vitézi játékokat hirdetünk, bibormennyezetű erkélyről nézzük és jutalmazzuk meg a színünkért küzdőket. S ne véld, hogy Frankensteinban ki foghatod kerülni az éretted epedők gyűlölt társaságát. Kénytelen leszesz ott is kosarakat adni, mint Erdélyben, mert arczod még szép és mindig sápadt, mindig hideg vonásaid a férfiakra megfejthetlen varázszsal hatnak. Gyermekem! inkább ajánlanám neked a kolostort, mert természetedben úgy sincs semmi földi. -298-

– A míg felséged kegyes lesz maga mellett tűrni, mindenüvé követni fogom, – szólt Dora.

– Köszönöm, Dora. A te ajkadon a kitüntetésnek teljes értéke van, miután nem vegyül hozzá színlés és bók. De csak egy jelét láttam nálad a világ iránti részvétnek. Jövedelmedet titkon azok közt osztattad ki, kik az ellenem folytatott küzdelemben megbuktak. Miért történt ez?

Izabella lassú lépésben menő paripáját más irányba ösztönzé, s Dora látván, hogy a királyné a társalgást vele rögtön megszakította, a lovászmesterhez és renegátnéhoz akart csatlakozni, kik mindig egyenlő távolságban követték uralkodónőjöket, míg az őrizetből néhány lovas az út szélein előre haladt.

Azonban a királyné, mintha ötletét vagy indulatját, mely a palotahölgytől eltávolítá, megbánta volna, hirtelen megállítá lovát s ostorával Dora felé intett.

– Utolsó szavaidból azt gyanítom – szólt a hozzá érkezőhöz élénk és szenvedélyes hangon – azt gyanítom, hogy szerencsétlennek tartasz, s ezen okból vagy most az én pártomon. Tudd meg, hogy egy csatát vesztettem el, s a másikat megnyerhetem. A pártütők, kik fegyverrel és árulással győzedelmeskedtek, ne higyék, hogy akár öltözetemen, akár szívemben a száműzetés alatt gyászt fogok hordani. A szerencse kereke forog, s vigyázzanak, nehogy -299- küllői közé bukva, ők töressenek össze. A korona kezökben van. De ha én az aranyos nyelű vörös zászlót lobogtatnám: akkor keblemben titkon dúlhatna ugyan a fájdalom a török császárral kötött hűbéri viszony e jelvénye miatt; azonban a felelősséget érette mind az Isten, mind a világtörténet itélőszéke előtt György fráternek kellene elvállalni. Az én szerepem nincs még bevégezve, csak később fogjuk megtudni, hogy ki a szerencsétlen.

– Felséged, – válaszolt Dora nyugodtan, – oly véleményt tulajdonít nekem, melyet soha sem nyilvánítottam.

– Ha felségedet szerencsétlennek hinném, e meggyőződésem nem ma kezdődött volna.

A királyné megütköző tekintete tündércsapással változott mélakomolylyá és haragtól szikrázó szemei könnyekbe lábadtak.

– Mindenesetre – szólt, csodálatos játékot űzött velem a sors. S megvallom, ha jámbor szüleim a járással együtt nem tanítottak volna az igaz hitre, még most is arra az ötletre jöhetnék, hogy a sátán nagyobb részt nyert a világ ügyeinek vezetésében, mint a szentkönyv állítja.

Erre keresztet vetett: – Uram! szabadíts meg a kétkedéstől, mely az eretnekség kezdete! Ne hagyj sötétebb ösvényre tévedni, mint a hol szemem -300- a köd és homály mellett is észreveheti a ballépésekre tátongó mélységeket, melyeknél halál és kárhozat vár ránk! Midőn meleg szívemmel ez országba s a vén férj mellé hoztak, hogy egy koronával fizettessék le az életnek a boldogságról szóló minden kötelezvénye: egész lényem tiltakozott e hamis csere ellen, mely arany ábrándaimat arany lemezekkel, elragadtatásom könnyeit a csiga kagylójáról letört gyöngyökkel s arczomnak a kéjérzésektől támadt pírját a vállamra vetett biborral akarta kárpótolni. Gyűlöltem tehát a trónt, s fényes czafrangjai között még a nélkülözés viseltes és olcsó mezét is irígyeltem. Idegenkedtem a hatalomtól, s komoly jelvényeit egy mirtuságért örömmel dobtam volna el. A zajban csendéletre gondoltam és szívem a tiszteltetés helyett szerettetni vágyott. Atyám egy zavargó nemzet bölcs és erős kezű királya; de anyám, a szépízlés, a művészet, a gyöngéd érzések, a könnyű tévedések, a gondolat és ábránd gyermeke vala, a hit és kétely azon vegyületével, mely az olasz herczegnőknél gyakran fordul elő. Melyiktől mit örököltem? késő már vizsgálni, s nem is igen vágyom tudni. Jellememet tán az tüntette volna ki valódi minőségben, ha férjemet igazán szerethetém. Most életem talány fog maradni a történelem előtt is. S csak azt kivántam neked, Dora! mondani, hogy midőn özvegygyé lettem, országnagyaim haragudtak rám, mert nem akartam uralkodni. Ők vitték helyettem a kormányt, s a török császárt, ki Ferdinánddal harczolt és védurunk volt, még férjem idejében megcsalván, követelték -301- tőlem azon szerződést, mely a Zápolya-családot a tróntól megfosztja, érvénytelennek tekinteni és az egész keresztyén Európa elébe keztyűt dobva, védelmezni trónomat az általok aláírt békekötés pontja ellen. Én abban a véleményben voltam, hogy a szerződést végre kell hajtani, s nem vágyván a hatalomra, örömmel mondok le a trónról, csakhogy a nemzet Ferdinánd alatt egyesülve a török jármot lerázhassa. György frater és tanácsosaim azért, mert a török ellen szóltam, s mert a keresztyének győzedelmét lehetségesnek hittem, dőre ábrándozónak tartottak, s mert uralkodni nem volt kedvem, bezárással fenyegettek.

Úgy történt tehát minden, a hogy ők akarták. A törököt, mint védurunkat, Ferdinánd jogai ellen segédül hívtuk, kivégeztettük azokat, kik az egyesülés mellett müködtek, fölszabadítottuk Ferdinánd ostroma alól Budát, s az eredmény az lőn, hogy Szolimán a közös ellenség birtokait nem bántva, a helyett az én országomnak legszebb részét elfoglalta és legott fővárosomból kiűzött, hogy keressek magamnak új királyi lakot.

Kerestem tehát új királyi lakot. Ekkor mondá György barát, hogy már ne uralkodjam, ne szeressem a trónt, ne védjem családom érdekét, s tegyek úgy mint Budán volt szándékom és egyesülve Ferdinánddal, forduljak a török ellen. Én pedig válaszolám: már most uralkodni kivánok, szeretem a trónt, védem családom érdekét és a törököt nem támadom meg, mert gyöngévé lettünk és ő közbefogott minket, Budáról s Stambulból egyszerre zúz -302- össze s könnyen megtörténhetnék, hogy harmadik residentiám számára az egész országban nem fognék többé helyet kapni. S mi történt? Királyi erélylyel védelmeztem jogaimat és eszméimet. A gyönge nőből ádáz férfiú vált, hogy uralkodhassék. S ime? György barát, Ferdinánddal czimborálva, kiűzött országomból. Ebből láthatod, leányom, hogy ha szerencsétlennek neveztél, oly szót alkalmaztál rám, mely büszkeségemet sérti, de helyzetemet csakugyan kifejezte.

– Oh, felséges asszonyom! – szólt Dora, – a történet mindezen szerencsétlenségeket gondosan ki fogja kutatni, s lapjaiba bejegyzi, mint egy uralkodónő korát meghaladó bölcseségének tanújeleit. Adjon hálát felséged az Istennek, hogy csak a nyilvánosság elébe tartozó szenvedései voltak, s hogy azok is abból származtak, mert a közügyek vezetése által saját hajlamaival és érzéseivel ellenkező szerepre kényszeríttetett. Most már e közügyek más kézbe mentek át, s miután a trón és korona elveszett, felséged nemesebb vágyait és hajlamait szabadon követheti.

– Balga leány, – mondá Izabella keserűen nevetve, – te azt sem tudod, hogy a ki üdült fájdalmainak elaltatása végett évek óta iszsza a mákony levét, nem tud attól többé megválni, s az izgató hatások nélkül élete elviselhetlenné lesz. Hozzá szoktam az uralkodáshoz és küzdelemhez, s miután szívemet el kellett hallgattatni és egész ábrándvilágom párává oszlott, második természetemmé vált az a mámor, mely a veszély és diadal -303- kéjérzete közt sodort bűnökbe, s emelt magasabb erényekig. Izabellának oly szüksége van a hatalomra, mint szárnyaira a sasnak, mint vitorláira és evezőire a hajónak. Szánod őt, leányom, mert végetlenül szerencsétlen. S aztán, ha még csak ez volna szenvedésének az oka!… De Dora! hogyan van az, hogy én csak most érezek irántad valódi rokonszenvet? Tíz évig voltál udvaromban, s hidd el, egyedül Werbőczinek tett igéretem oltalmazott kíméletlenebb szeszélyeim ellen. Érzéketlen, hideg és szív nélkül született lénynek tartottalak. Tiszta, nyugodt, egyformán komoly tekinteted, s fehér, vérnélküli arczod mindig a hableányokat juttatta eszembe, kik a hideg vízben hideg kebellel nézik, mint csábul a sodró örvények közé az, ki a szépség által elbódítva, habok helyett az élő alakot, melynek varázsa hatott rá, akarná megragadni. Kaczérnak tartottalak; bár soha mosolyodat és könnyedet nem láttam, s bár soha sem tapasztalám, hogy udvarlóidnak a legkisebb reményre is bátorítást adtál volna. És miként történhetett Dora, hogy én, a színlés mesterétől, Martinuzzitól kezdve palotahölgyeimig, minden velem szorosabb viszonyban élőnek még rejtettebb gondolatait is kitaláltam, míg rajtad csak most veszem észre, hogy… szerencsétlen vagy.

Dorán minden ideg megreszketett, de alig észrevehető gyorsasággal, s arczán csak oly vékony lehellete terjedt el a pírnak, melyet az éles szem is alig fedezhetett föl.

– Ne tagadd, Dorám, te rendkívül szerencsétlen -304- vagy, mert vonásaidon csodálatosan birsz uralkodni. A valódi szerencsétleneket én oly titkos társaság tagjainak tekintem, kik mentül magasabb avatottságban részesültek, annál kevesebbek által ismert jelekkel adják tudtul helyzetöket. Én rajtad most először vettem észre társaságunk legfelsőbb rangjának jelét. Izabella alantabb áll mint te: mert még ragaszkodik az élethez. Nem kérdem titkaidat.

– Egyszerűek azok, felséges asszonyom. Szerettem és szerettetve valék. Ez érzés áldozatja lett szívem választottja… és még hozzá egész családom. Egyébiránt nincs élő lény, ki e titkot elbeszélhetné.

A királyné, midőn ezt hallá, omló könnyek közt mondá: – Én is szerettem Dora! A szerelem parancsolta, hogy uralkodjam s védjem az országot, fiam jogát oltalmazva. Vakon engedelmeskedtem a felső akaratnak és egyedül azért vagyok szerencsétlen, mert félek, hogy rosszul teljesítettem kötelességemet. Egyébiránt nincs élő lény, ki e titkomat elbeszélhetné.

A királyné és útitársa a Meszes lejtőjén most a végponthoz értek, mely egy sűrű fákkal fedett kanyarulattal a nagy rónára vezetett.

Akkor lantpengés hangzott az út bozótjai mögöl, egy lassú dal végrímével:

Az apró, sovány és görbedt alak, lanttal kezében s könnyű pogyászszal vállán, kiugrott a bokrok közül, s az útszélre letérdepelt, s könyörgő kezeivel és egész magatartásával hasonlított az eltévedt uszkárhoz, ki meglelve gazdáját, örvend a viszontlátáson, de fél a büntetéstől.

– Ah! itt van a mi száműzött lantosunk, s rímeivel az első reményt hozta kegyelmünkért szószólónak. Igazad van, vén gyerek.

– Szentül igérem, felséges asszonyom! hogy soha többé dalt nem éneklek a törökök ellen. A multkor is csak egy fogságban meghalt barátom emlékeért tettem. De ha újra visszaesném régi hibámba; akkor felséged ne száműzzön ismét, hanem kegyelmesen vágassa le a nyakamat.

– Úgy cselekszünk, mint mondtad – szólt Izabella, szerencsétlensége mellett is mosolyogva. Most pedig, tevé hozzá, mondd meg lovászmesterünknek, hogy egyik társzekérre ültessen föl.

A királyné, míg a lantossal beszélt, nem vette észre, hogy Dora, ki Elemér dalának végrímét hallá, tíz év óta először tört ki könnyekbe. De e gyöngesége rövid ideig tartott, s midőn magas útitársa barátságos tekintetét feléje fordítá, az már a megszokott hideg és sápadt arczczal találkozott.

A hogy a karaván Magyarországon az első állomáshoz közeledett, hol a fuvar számára lovakat volt váltandó, Ferdinánd király egy huszárezrede, -306- mely Erdélybe vonult, a királyné közelgése hírére díszruhában és tábori zenével ment a magas hölgy üdvözletére, s megfordítva sorait visszakíséré azon helységbe, a hol az uradalom gazdasági felügyelője a kibujdosó vendégeket kész ebéddel várta.

Izabella a folyosón magához inté az ezredest, hogy szíves köszönetét fejezze ki a nem várt és meglepő tisztelgésért, s az olaszt arczán fölismervén, e nyelven szólítá meg őt.

Néhány közönyös szó után az ezredes, indulatjától elragadtatva, mély sajnálkozását fejezé ki a királyné szerencsétlen sorsa iránt. – A mi családunk – mondá – fő erényének tartja az uralkodója iránti hűséget, s atyám és nagyatyám a trón védelmében vérzett el. Én is egész szívemből osztozom őseim meggyőződésében s elképzelheti felséged, mily megszégyenítő rám nézve, hogy a hadi fegyelemnek engedelmeskedve egy áruló mellett, sőt talán annak parancsa alatt kell küzdenem. A mi egész ármádiánk e nézetben van, s nem szükség felségednek esküvel erősítenem, hogy a különben bölcs és vitéz váradi püspök, Erdély új kormányzója, bár mennyi hasznot okozott árulásával a mi uralkodónknak, mi hű katonák csak lenézésben részesíthetjük. Nekem nem mesterségem a politika. Én csak a kardot tudom forgatni. De egyszerű eszemmel úgy gondolkozom, hogy a ki egyik uralkodójához hűtelen volt, adandó alkalommal a másik iránt is az lehet és ha becsvágya van, még az is föltehető róla, hogy eljárása csak tettetés és felvett szerep, melynek leple alatt saját -307- maga számára akarja a főhatalmat megszerezni. Nem hihetem, hogy a váradi püspök és kormányzó ő magassága, kinek hatalma a királyokéval vetélkedik, már is udvarunk gyanúját, nagy mértékben fel ne ébresztette volna. A kevélységet hamar követi a bukás és semmi sem természetesebb, mint hogy a kétszínűség arczáról az álczát végre is le fogják vonni. Aztán én nem tartozom ugyan az okos emberek közé, kik lámpánál virrasztanak és a pergamentnél sárgábbá lesznek az elmélkedés miatt, de bátyám, a theatinai szerzetes, a híres Orbán priornak kegyencze, a hányszor vele Rómában találkoztam, mindig azt mondá nekem, hogy mostanság a keresztyénségnek senki több kárt nem tett, mint a váradi püspök túlságos és a békét könnyelműen felzavaró török gyűlöletével. S én inkább hiszek öcsémnek, mint tíz bibornoknak, noha ő csak egyszerű barát, s minden büszkesége csak az, hogy priorjának szeretetét bírja.

– Oh! ő mellettem küzd! – rebegé lassú hangon és szorult kebellel Izabella.

Izabella pedig összeszedve magát és szégyelve, gondatlan, bár homályos nyilatkozatát, köszönetét ismétlé az ezredes iránta tanúsított részvéteért, s annak nevét tudakolá.

– Felséges asszonyom! Nevem Pallavicini Sforza, s Castaldo gróf, a fővezérünk, rendelt magához.

Izabella szemei idegenszerű tűzben csillogtak, ajkán vészes mosoly, s arczán a szokottnál erősebb pír ült, midőn szobájába lépett, hol Dora az átöltözködésben segítés végett várt reá.

A királyné alakja most azon benyomást tevé a fehér és nyugodt palotahölgyre, mit a vadászatokon akkor érzett, midőn Izabella a lihegő és sebzett szarvast vadászkésével átdöfte, hogy saját keze adja neki meg a halálcsapást.

– Dora! csodálatosak az isteni gondviselés titkai! Keblemben elolthatatlan remény él. Nézz vissza az útra, melyen száműzetésünkben áthaladtunk! Nemde zöldjének, virágainak és verőfényének daczára, mily kopár és hallgatag az, mintha sorsunkat gyászolná. Pedig én már hallani vélem a győzelmi zenét, a lelkesült nép éljenzéseit és a szabad ég alatt fentartott kezekkel s áradozó elragadtatással lábaim előtt letett új hódolati esküt. Látom a felékesített diadalkapukat, melyeken útunk Kolozsvárra visszavezet. A szent Mihály-templom kapuja előtt áll a püspök teljes ornatusban, hogy a királyi székhez vezessen: de e tisztes főpapot nem hívják Martinuzzinak. Martinuzzi meghalt, s jóslom neked, erőszakos halállal. Dora, légy készen az ünnepélyes szertartásra!

– Felséges asszonyom! szívemből örvendenék szerencséjén, kivált ha sok vérbe nem fogna kerülni. De térdre borulva kérem azon kegyelmet, hogy könyörülve rajtam, visszatérő útjában a legelső kolostorba tegyen le, hogy ott idővel a fátyolt fölvehessem. -309-

Izabella neheztelő tekintetet vetett a palotahölgyre; de az csak egy perczig tartott.

– Jer, leányom, keblemre – szólt anyai szeretettel ölelve meg Dorát. Igazad van. Mindkettőnk vezércsillaga a szerencsétlen szerelem: de különböző útakra int. Nekem uralkodni és küzdeni kell; neked némán szenvedni és lemondani. Sorsunknak engedelmeskedni vagyunk teremtve. Kövesse kiki vezércsillagát!

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

3	szolgsaág	szolgaság
39	parannsolná	parancsolná
39	árnyéke	árnyéka
42	eszemhe jutni	eszembe jutni
54	gazdálkodn„ hogy	gazdálkodni, hogy
70	ert Budát	mert Budát
76	tetteséshez	tettetéshez
78	Barnábos diákot	Barnabás diákot
87	kogy annak	hogy annak
144	mnlatni	mulatni
146	at us mr belátta	atyus már belátta
155	válaszolá Dánial	válaszolá Dániel
179	A m nagy	A mi nagy
198	edédeken	ebédeken
228	kézintézsel	kézintéssel
229	Aadrásné idegen	Andrásné idegen
245	bogy a spahik	hogy a spahik
247	ünneze után	ünnepe után
273	leányomet	leányomat
283	ololvasása	elolvasása

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ZORD IDŐ (2. KÖTET): REGÉNY HÁROM RÉSZBEN ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Zord idő (2. kötet): Regény három részben

ZORD IDŐ

MÁSODIK RÉSZ.

IX.

X.

XI.

HARMADIK RÉSZ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

KÉPJEGYZÉK.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE