The Project Gutenberg eBook of A négy György by W. M. Thackeray

Csak alig nehány évvel is ezelőtt, igen jó ismeretségben voltam egy dámával, kit Walpole Horace megkért, a kinek pedig I. György is tapogatta fejét. Ez a dáma kopogtatott Dr. Johnson ajtaján; barátságos lábon állt Foxszal, a szép Devonshire Georginával s III. György korának ama pompás Whig pártjával; ismerte Queensberry herczegasszonyt, Gray és Prior pártfogóját, Anna királynő udvarának bámult ifjú szépségét. Sokszor, midőn megfogtam kedves öreg barátnőm kezét, ugy tetszett nekem, mintha ezáltal a világfiak és elmésség ama rég eltünt társaságaival érintkezném. Hétszer húsz esztendőre tekinthettem vissza – mintha láttam volna Brummellt, Selwynt, Chesterfieldet s az élvek embereit; Walpolet és Conwayt, Johnsont, Reynoldst, Goldsmitht; Northot, Chathamet, Newcastlet; II. György szép udvarhölgyeit; I. György német udvaronczait, – -4- mikor Addison volt az állam-titkár; az udvart, hol Steele Rikinek is volt hivatala, – hova a nagy Marlborough hozta heves és ingerlékeny mátkáját; mikor még Pope és Swift és Bolingbroke éltek és irtak.

Egy ilyen terjedelmes, életteljes és fényes társaságnak lehetetlen, hogy négy rövid fejezetben tökéletes rajzát adja az ember. De vethetünk egy-egy pillantást ide is oda is, a Györgyök ez elmult világába, hogy lássuk: milyen volt életök és udvaruk; megnézhetjük környezetüket, s meg az elmult szokásokat, divatokat, mulatságokat s összehasonlithatjuk a mieinkkel.

Ennyit inkább csak bevezetésképen akartam mondani, mivel félreértés is merült föl e felolvasások tárgyára nézve, s volt a ki hibáztatott, hogy miért nem adtam komoly történelmi értekezéseket, a mit pedig soha még csak megkisérteni sem jutott eszembe. Nem háborukról, politikáról, állam-férfiakról és állami rendszabályokról akartam én itt felolvasásokat tartani: hanem az volt szándokom, hogy lerajzoljam a régi idők szokásait és életmódját; hogy a régi társaságról fecsegve kedvesen töltsünk el pár órát; s egy csomó nappal és éjjel kedves olvasmányának eredményével igyekezzem megröviditni hallgatóim nehány téli estéjét. -5-

Azok közt a német fejedelmek közt, kik Luther idejében uralkodtak, volt a cellei Ernő herczeg is, kinek ifjabbik fia: Lüneburgi Vilmos, őse volt a dicső Hannover háznak, Nagy-Britannia jelenlegi uralkodóinak. Vilmos herczeg Cellében tartá udvarát, egy kis, tizezer lakóú városban, a Hamburg-Hannoveri vasút mellett, nagy homok síkság közepett, az Aller partján. Mikor még Vilmos herczeg itt székelt: nagyon szerény egy helység volt ez, mind csupa faházakból, egy nagy téglából épült templommal; ezt a herczeg szorgalmasan is látogatta s ebbe temetkeztek: ő is, családja többi tagjai is. Igen vallásos egy ur volt ő, s ezért kegyes Vilmosnak is nevezte kevés számú alattvalója, kik fölött mind addig uralkodott, mig a sors meg nem fosztá szemevilágától és eszétől. Későbbi napjaiban még volt néha a jó herczegnek egy-egy világos pillantata, a mikor egykori kedvencz zsoltárait játszatta el zenészeivel. – Az embernek önkénytelenül is eszébe jut róla egyik utódja, ki kétszáz évvel később, megvakulva, elöregedve, megtébolyodva: Händel dallamait dudorászta, a windsori kastélyban.

Kegyes Vilmosnak tizenöt gyermeke volt, nyolcz lánya és hét fia, s ezek, mivel a rájok szállott örökség csekély volt, sorsot vetettek, hogy az döntse el, melyikök házasodjék meg, s tartsa fenn a Guelphek vitéz nemzetségét. -6- A sors György herczeget érte, a hatodik fiut. A többi agglegény maradt, vagy balkézre házasodott, az akkori idők fejedelmi szokása szerént. Sajátságos egy kép –: a mint az öreg herczeg meghal, fából épült székvárosában, hét fia pedig sorsot vet, hogy melyik örökölje és adja tovább Brentford koronáját.

György herczeg, a szerencsés nyertes, béutazta Europát, s Erzsébet királynő udvarát is útba ejté; 1617-ben pedig megtért s darmstadti nejével Celleben telepedett le. Többi fivére is mind Celleben lakott, gazdálkodás kedveért. Azután pedig – és nem is sokára – mindnyájan meghaltak – mind, ezek a derék herczegek: Ernő és Keresztély, Ágost és Magnus, György és János – s valamennyi ott túl van eltemetve, a brentfordi téglatemplomban, az Aller homokos partjai mellett.

Dr. Vehse kedves egy képet rajzol herczegeink cellei életmódjáról. „Midőn a trombita megszólalt a tornyon“, parancsolja Keresztély herczeg – t. i. reggel kilencz órakor s délután négykor, mindenkinek az asztal mellett kell ülnie, s a ki nincs ott: hoppon marad. Egyetlen egy cseléd sincs – haneha valahova elküldték – a kinek szabad lenne a konyhában vagy pinczében ennie vagy innia; sem a kinek – különös engedély nélkül – lovát a herczeg takarmányából szabadna megetetnie. -7- Mikor az ételt fölhozták a palotára, egy apród jár körül, s mindenkit megkér, hogy se csendet, se rendet ne bontson, megtiltva minden káromkodást, esküdözést és durváskodást; úgy szintén a kenyér, csont és hús hajgálását vagy zsebre dugását. A csatlósok minden reggel, hét órakor, kikapják reggeli levesöket, s evel, valamint az ebéddel, italbeli járandóságukat – minden reggel, kivéve a péntek napot, mert akkor prédikáczió van és ivás nincs. Minden este kijár a sörük, lefekvéskor pedig az álomital. A pinczemesternek külön rendeleti van, hogy sem úrnak, sem szolgának meg ne engedje, hogy a pinczébe tegye lábát: bor csak a herczeg, vagy a kanczellárius asztalára kerül; a tisztességes jó öreg Keresztély herczeg pedig minden hétfőn reggel kirendeli, hogy a számadásokat meg kell késziteni, és hogy a konyha, a bor- és sörpincze, a sütőház és istáló költségvetését össze kell állitani.

György herczeg – az, a melyik megházasodott, nem maradt otthon, hogy neki is része legyen a sörben, borban és prédikácziókban. Elment oda, a hol harczolni s valamit szerezni lehetett. Szolgált mint tábornok az alsószász kerület sergében, a protestans seregben; onnan átment a császáriakhoz, s harczolt ezek?1) -8- sorában Német- és Olaszországban; aztán mikor Gusztáv Adolf Németországba tört: György svéd tábornoknak csapott fel, és elfoglalta a hildesheimi kolostort, mint zsákmány-részét. Ekkor aztán – 1641-ben – meghalt György herczeg, négy fiat hagyva hátra, s ezek közül a legfiatalabbtól származnak a mi Györgyeink.

György herczeg e gyermekeinek idejében, úgy látszik, hogy Celle egyszerü erkölcsei kimentek divatból. A második fiú mindig csak Velenczében lakozott, s ott vidor – gyalázatos életet élt. A tizenhetedik évszáz végén ez volt a legvigaságosabb város, s a katonák ide özönlöttek a hadviselés után, épen mint a szövetséges harczosok 1814-ben Párisba özönlöttek: magasan játszani, mulatni, s résztvenni mindenféle istentelen vigaságban. A mi herczegünk is megkedvelvén Velenczét és gyönyöreit: olasz énekeseket és tánczosnőket hozott magával a régi, csöndes Cellebe, – s a mi még ennél is roszabb volt: odáig szállott le, hogy egy, magánál sokkal alantabb születésü franczia nőt vett el – D’Olbreuse Eleonórát, s ettől származott a mi királynőnk. Lenóra lányának két öröksége volt: a szépség és nagy vagyon, s ez föllángitá unokatestvérét, hannoveri György Lajost, hogy elvegye; de aztán szépségével meg gazdagságával szomorú egy véget ért. -9-

Igen messze vinne, ha elbeszélném: hogyan osztotta fel György herczeg négy fia közt vagyonát, s hogyan került a végén minden birtok a négy közül a legfiatalabbik fiának kezére. Ez öltő alatt majdnem hogy kimult a családból a protestans hit, – s ugyan honnan keritettünk volna akkor királyt Angliába?

A harmadik testvér is Olaszországba ment élvezeteket keresni, hol a papok őt, s ráadásúl protestans káplánját is megtéritették. Megint misét mondtak Hannoverában, s olasz sopránok vartyogták deák verseiket, azon hymnusok helyében, melyeket Kegyes Vilmos és Luther Márton énekeltek. XIV. Lajos, mint más megtérteknek, neki is zsiros évdijt adott. Egész sereg franczia, s csillogó franczia erkölcsök lepték el herczegünk udvarát. Ki nem lehet számitani, mennyibe került Németországnak ez a királyi szenteskedő. Minden fejedelem csak a franczia királyt utánozta; mindeniknek megvolt a maga Versailles-ja, Wilhelmshöhe-je vagy Ludwigslust-ja, a maga udvara minden ragyogványaival; szobrokkal teleállogatott kertje; a maga forrásai, vizmüvei és Trytonai; szinészei, tánczosnői, énekesei, zenészei; háreme és ennek lakosai; gyémántjai és herczegi birtokai, a hárem lakói számára; oriási ünnepélyei, játékasztalai, tornái, álarczos menetei, egy álló hétig tartó lakomái, melyekre a nép zsebe adta a -10- pénzt, ha ugyan volt még nyomorúlt fejüknek pénzök; ha pedig nem volt: fizettek testökkel és vérökkel, mert gazdáik és mestereik ezerenként adták el őket, katonákba kártyáztak, s sokszor egy lapra egy egész ezredet tettek fel; egy tánczosnő gyémánt nyaklánczáért egy század katonát adtak s – úgy szólván – egész népüket a zsebökben hordozták.

A látvány valóban borzasztó, ha az ember – a mult évszáz elején irott uti rajzok nyomán – az akkori Europára vet egy pillantást: kiélt, zsirjokból kivetkőztetett, kirablott pusztaságok; félig leperzselt gunyhók s reszkető parasztok, a sovány termést összekapargatva, vagy csordáslag vánszorogva, nyomukban egy csomó szurony, meg káplár, pálczákkal és kilencz farku macskákkal (kancsuka), kaszárnyákba terelve a nyomorultakat. Mellettök pedig ő fensége vágtat el; aranyos hintaja zötyög a mély kátyukban, ő pedig szidja a kocsist mint a bokrot, hogy nem siet eléggé a székvárosba; épen e mellett pedig – de elég távol a polgárok és iparosok lármájától és zakatájától – ott fekszik Wilhelmslust vagy Ludwigsruhe, Monbijon vagy Versailles – alig tesz különbséget hogy melyik – közel a városhoz; a koldusbotra jutott vidéktől erdők választják el e roppant, ocsmány, aranyos, szörnyeteg márvány palotát, s itt van a fejedelem, -11- az udvar, a felczifrázott kertek, a roppant vizmedenczék meg szökőkútak és az erdő, melyben a vadat elrongyollott parasztoknak kell hajtaniok (halál fejökre, ha csak egy szál tollúhoz is nyulnak); és a vidor vadász sereg tovalebben aranyos, skárlát egyenruhájában; és elől robban a fejedelem, harsogtatva királyi kürtjét; és kisérete: az urak és dámák utána; és a szarvas ledobban; és a fő vadász-mester trombiták recsegése közt nyújtja át a vadászkést; és itt az ideje: az udvar hazamegy, hogy asztalhoz üljön; és a mi nobel utazónk, kinek épen fölnyitjuk uti-rajzait, legyen az báró Pöllnitz vagy gróf Königsmarck, vagy Seingalt lovag ő kegyelmessége, látja a mint a menet fölcsillan az erdő kikent-fent útain, és elsiet a legközelebbi fogadóba és bejelenteti úri nevét az udvar-mesternél. Ekkor a mi nemesünk zöldbe és aranyba vagy vörösbe és ezüstbe veti magát, a legdrágább párisi divat szerént, a kamarás pedig bevezeti, hogy meghajthassa magát a kedélyes fejdelem és kegyelmes fejdelem asszony előtt; hogy bemutassák e legelőbbkelő uraknak és hölgyeknek; azután jő a vacsora és a fáró-bank, s elveszt vagy nyer – egy ültőhelyében – ezer darab aranyat. Ha az udvar német, még egy jó adag részegséget is adhatsz e fő-úri élet rajzához; de akár német, akar franczia, akár spanyol – ha palotád -12- ablakából túl nézhetsz az erdők borotvált pagonyain: megláthatod a nyomort; az éhség ott olálkodik a kopasz falvak körül, számitás nélkül folytatván valami kis koldus gazdaságot; kavicsos földeket szántogatván elcsigázott barmocskájával, vagy remegve kalászván össze a szegény termést. Erős Ágost potrohosan és röhögve ül trónján; egy ökröt az öklivel is le tud ütni, s majdnem egészen meg is enni; kedvese, von Königsmarck Aurora, a világ legkedvesebb és elmésebb teremtése; gyémántjai a legnagyobbak és legcsillogóbbak a föld kerekségén, s lakomái csak oly fényesek, mint a versailles-iak. A mi Lajost, a nagyot, illeti: ő már nem is halandó. Emeld szemeidet tisztelettel hozzá, s nézd meg, hogy szemlélgeti Fontanges vagy Montespan asszonyt tornyos parókája alól, a mint végig lépdel a nagy csarnokon, hol Villars és Vendome, Berwick, Bossuet és Massillon támogatják a falakat.

Lehet-é udvar fényesebb, lehetnek-é nemesek és lovagok pompásabbak és deliebbek, s dámák szeretetreméltóbbak?? Uralkodót: nagyobbat, és parasztot: nyomorultabbat, kiéhezettebbet, mint az ő alattvalóját, keresve sem lehetne találni. Ezt a két jellem-képet (typus) ne felejtsük el, ha helyesen akarjuk a régi társadalmat megitélni. S megemlékezzünk -13- a dicsről és lovagiasságról is? Igen! emlékezzünk a kecsről és szépségről, a fényről és csiszolt szokásokról; a fontenoyi előzékeny udvariaskodásról, hol a franczia csatarend fölkéri az angol sorokat, hogy ők lőjenek először; az öreg királynak és tábornagyának: Villarsnak derék kitartásáról, ki az utolsó serget a kincstár utolsó tallérán szereli föl és kiáll Denainnél, ki az ellenségnek, hogy győzzön vagy meghaljon Francziaországért. De e királyi fény körül egy nemzet hever, bilincsre verve, kifosztva. Nem látunk mást, csak jogaikból kiforgatott népeket, elpusztitott községeket, letiprott s majdnem megsemmisitett hitet, igazat, forgalmat – sőt, még a királyság kellős-közepében is, mily borzasztó elvetemedettséget és gyalázatot, milyen bűnöket és aljasságokat! Sokszor a legegyügyűbb rima előtt bókolnak a legnemesebb férfiak s a legbüszkébb nők a világon; sokszor egy szerencsétlen provinczia árát kapcsolja a király egy gyémánt füzérben kedvese hó-nyakára. A mult évszáz első felében, mondom, igy volt ez az egész Europában. Szászország csak oly pusztaság, mint Pikárdia vagy Artois, – s Versailles csak épen hogy nagyobb, de nem roszabb, mint Herrenhausen.

Az első hannoverai választó fejedelem volt az, ki azt a szerencsés házasságot kötötte, mely -14- bennünket, Britannokat, az uralkodó Hannover-ház nemzetségével ajándékozott meg. Kilencz év multán, hogy Stuart Károly feje porba hullt, unoka húga: Sófia, egy másik szerencsétlen, trónvesztett fejedelemnek, a pfalczi választónak, számos gyermekei közül egyikhez: braunschweigi Ernő Ágosthoz férjhez ment, soványka hozománya közt magával vivén a három királyság koronájára való jogigényét is. Sófia a szegény frigyesnek, Csehország egy télig tartó királyának leánya a legszebb, legvidorabb, a legeszesebb, a legravaszabb s a legmiveltebb asszony volt a világon. A szeretetreméltó, szerencsétlen Stuart Erzsébet többi lánya áttért a katholika egyházba, de Sófia – családja szerencséjére – állhatatos maradt, nem mondhatom ugyan, hogy hiven a reformált valláshoz, de legalább másra nem állott át. A franczia királyék egyik ügynöke: Gourville, maga is hitehagyott, megkisérté őt is, férjét is, hogy az igaz hitre téritse; de – a mint beszélte nekem – egyszer azt kérdezte a hannoveri anya-herczegasszonytól, hogy lánya – akkor olyan tizenhárom éves csinos kis teremtés – miféle vallásu? s a herczegasszony azt felelte, hogy most még egyik valláshoz sem tartozik. Meg akarják várni, hogy lássák miféle vallásu lesz jövendőbelije: protestans vagy katholikus? mert majd a szerént -15- tanittatják! A herczeg pedig, végighallgatván Gourville tanácsait, kinyilatkoztatta, hogy valami változás csakugyan üdvös lenne családjára nézve, de ő maga már igen öreg a cserélgetésre.

Ennek a ravasz asszonynak olyan éles szemei voltak, hogy még azt is tudta: hogy kell azokat bizonyos alkalmakkor lesütni, s hogy kell szemet hunyni férjének: az osnabrüki püspöknek és hannoveri választónak sokféle botlásaira. Mert bizony – más uralkodóknak példájára – őkeme sem ijedt meg a mulatságoktól, – ő is vidor egy fejedelem volt, nem vetette meg sem a tálat, sem a kancsót; ő is jó szivvel ellátogatott Olaszországba, mint előtte testvérei; s olvashatjuk róla: hogy adott el 6700-at hannoveránusai közül, nyugodt lélekkel, a velenczei köztársaságnak. Ezek aztán nagy vitézen indultak Moreára, Miksa herczegnek, Ernő fiának, vezetése alatt, de csak 1400 látta meg ismét közülök hazáját. Bizony, a német fejedelmek kiterjedt kereskedést űztek ez áru-czikkel. Hiszen emlékezhetünk: hogyan vásárolta meg III. György kormánya a hassiaiakat, s hogy használtuk ezeket az amerikai függetlenségi háboruban!

Az aranyok, melyeket Ernő herczeg katonáiért kapott, a legragyogóbb mulatságok egész hosszú sorára mentek fel. De azért a joviális -16- fejedelem jó gazda volt s a maga érdekeit soh’ sem téveszté szem elől: megszerezte magának a választó-fejedelemséget; legidősb fiát: Györgyöt összeházasitotta Cellei szép unokahúgával, – s elküldözgetvén fiait, seregek élén a harczba – most ezen, majd azon a párton – vigan élte világát, mulatott, terveket koholt egyre-másra, ez a jókedvü s elég bölcs, de félek nem elég erkölcsös fejedelem, a mint hogy félek: ebből a fajtából nem sok példánynyal lesz alkalmunk e felolvasások folytán találkoznunk.

Ernő Ágostnak összesen hét gyermeke volt, kik közül egyik-másik nem a legjobb csont volt, s revoltált a választó-fejedelem által behozott első-szülöttségi és vagyon-nemosztási rendszer ellen. „Gusztika“ – irja a választó-fejedelem asszony második fiáról – „a szegény Gusztika ki van tagadva, s apja nem akar neki többet semmit adni. Nappalonta mosolygok, de az egész éjen át sirok e miatt, mert bolondja vagyok gyermekeimnek.“ A hat közül három a harcztéren esett el törökök, tatárok és francziák ellen. Az egyik összeesküvést forralt, fellázadt, Romába menekült, egy ügynököt hagyva maga után, kinek fejét lecsapták. A lány, kinek első neveltetéséről már fennebb emlékeztünk, a brandenburgi választófejedelemhez -17- ment férjhez, s igy vallása a végén is a protestans lett.

Sófiának, a választó-fejedelem asszonynak egyik unoka húga – kit rávettek volt, hogy vallását elhagyja, s Orléans herczeghez, a franczia király testvéréhez, menjen; a ki különben derék asszony volt, s jó szive mindig barátjainál s jó, öreg Deutschland-jában mulatott, lett légyen kis, pohos teste Párisban vagy Marlyban vagy Versaillesban – roppant kiterjedésü levelezésében, (– egy része német és franczia nyelven meg is jelent –) egy csomó vonást hagyott számunkra a választó-fejedelem asszony és fia György arczképéből. Erzsébet Sarolta – az unokahúg – épen Osnabrükben volt, midőn György (1660-ban) született. Csak alig tudta kikerülni a megsupráltatást, hogy e nevezetes napon láb alatt volt. Ugy látszik, sem a kis Gyurkát, sem a felnőtt Györgyöt nem igen szivelhette, mert ugy rajzolja le, mint akadékos, kemény szivü, hideg és hallgatag embert. Hallgatag lehetett, s nem oly életvidor egy fejedelem, mint atyja, – de aztán okos, megfontoló, önző potentat is volt, ki szeretett a maga lábán járni, ügyeit maga végezte és saját érdekét nagyon is jól meg tudta választani.

Még atyja életében, a nyolcz vagy tizezernyi hannover sereg élén, szolgálta ez a György a -18- császárt a Duna mentén, a törökök ellen, Bécs ostrománál, Olaszországban, a Rajna mellett, – s mikor aztán ő következett a választó-fejedelemségbe: saját ügyeit is nagy eszélyességgel és ügyességgel folytatá. De szerették is jó hannoveranusai; nem sokat mutogatta érzelmeit, hanem szive mélyéből sirt, midőn elhagyá őket, ezek pedig örömükben sirtak, ha aztán visszatért. Midőn (angol) királyi székét elfoglalá is: csudálatos eszélyesen és hidegvérüen viselte magát; a világért sem fuvalkodott föl, – mert volt esze s meggondolta, hogy ki tudja mikor jön el a napja, s megint le kell szállnia róla. Csak bérlőnek tekintette magát s igyekezett minél jobban felhasználni azt a rövid időt, melyet St. Jamesben vagy Hampton Courtban tölthet; fosztogatott is biz’ ő, mi tagadás, s megosztotta a zsákmányt német kiséretével, – de hát mit is lehetett mást várni egy olyan fejedelemtől, ki odahaza fejenként ennyi s ennyi aranyért adhatá el alattvalóit és soha sem jutott eszébe, hogy ezért lelkiösmerete felszólaljon. Nekem úgy tetszik, hogy jó egy adag ravaszság, eszély sőt mérséklet is tünik ki minden tettéből. A német protestans olcsóbb, jobb és kegyesebb király volt, mint a katholikus Stuart, kinek székét elfoglalá, – és annyiban méltányos volt Angliához, hogy hagyta, hogy maga kormányozza magát. -19-

Midőn e felolvasásokat tervezém: kötelességemnek ismerém, hogy meglátogassam azt az utálatos bölcsőt, melyben Györgyeink felnevelkedtek. Az öreg Hannover városa, elhiszem, szép kicsit változhatott azóta, hogy György Lajos elhagyá. Herrenhausen kertjei és pavillonai aligha mások lettek azon naptól óta, midőn Sófia, a pohos, öreg választó-fejedelem asszony, utolsó sétája alkalmával összerogyott bennök, csak nehány nappal előzvén meg a sirba-szállásban II. Jakab lányát, kinek halála nyitotta meg az útat Angliába, a braunschweigi Stuartok számára.

A két király Györgynek és atyjuknak, Ernő Ágostnak, egészen királyi fogalmaik voltak a házasságról, – és XIV. Lajos, Versaillesban, s II. Károly, St. Jamesben, aligha jobban kitettek magokért, mint ezek a német szultánok, kis városkájukban, a Leina partjain. Megnézhetitek a herrenhauseni nagyon is kezdetleges szinházat, melyben a Platen-ek tánczoltak, álarczos meneteket rendeztek s énekeltek a választó és fiai előtt. Ott vannak most is ugyanazok a kő dryadok és faunok, átcsillanva a lombok közt, még most is vigyorogva és fujva hangot nem adó sipjaikat – épen, mint akkor, midőn kimázolt nymphák aggattak virágfüzéreket reájok, a sűrü arkadok alatt aranyozott kampókkal jelenve meg, aranyozott -20- szarvú kosokat vezetve; midőn Dianának vagy Minervának öltözve repülő kocsikból szállottak ki, és a harczból visszatérő fejdelemnek mérhetetlen mennyiségü allegoriai bókokat mondottak.

Csudálatos egy állapota volt akkor az erkölcsnek és politikának Europában: az egyeduralmi elv diadalának különös következményeül. A feudalismus már le volt verve, a nemesség – a királylyal folytatott örökös versengésében – jó formán a rövidebbet huzta már és a monarcha volt minden, mindenben. Kezdett már az istenek sorába emelkedni: a legbüszkébb s legrégibb nemesek cselédi szolgálatokat végeztek körüle. Ki ment elől a gyertyával, midőn XIV. Lajos feküdni tért? melyik kékvérü herczeg tartá a király ingét, midőn ő legkeresztyénibb felsége tisztát vett? – a tizenhetedik évszáz franczia emlékiratai tele vannak eféle részletekkel és a miattok folytatott vitákkal. S e hagyomány még most sem halt ki Europában. Sokan lehetnek köztetek, kik ott valának ama miriádok soraiban, midőn londoni kristály-palotánk fényes, látványos megnyitása volt, s láthattak ott két magos lordot, az udvar előkelő tisztjeit, ősrégi családfák ágait, kihimzett öltönyökben, érdemrendekkel mellükön, jelbotokkal kezükben, hátrafelé czurukkolva majdnem egy mért földnyire – mivel a királyi -21- menet tartá bevonulását. Bámuljunk – haragudjunk – nevessünk ez óvilági czeremoniák miatt? Vedd úgy, a mint kedved tartja – szeszélyed szerént: megvetéssel vagy tisztelettel, boszankodva avagy elbúsulva, a mint épen tetszik. Gessler kalapja ott van a rúd tetején. Tisztelegj a korlátlan hatalom e jelzője előtt szivből jövő áhitattal, – vagy mogorva vállvonitásával a belenyugvásnak, – vagy fogvicsorgató hajlongásokkal, – avagy egy nyakas lázongó „Nem“-mel – húzd le saját süvegedet egészen a füledig, s tagadd meg levételét e felpaszomántozott bársony és rengő toll-bokréta előtt. Én nem teszek megjegyzéseket a néző magaviseletére, – én csak azt mondom, hogy Europa vásár-terén ott van még kitűzve Gessler kalapja s olyanok is vannak elegen, kik még mindig térdelnek előtte.

Képzelj esetlen, magos holland szobrokat a versaillesi márványok helyébe; képzeld a herrenhauseni vizműveket a Marlybeliek helyett; rakd meg az asztalokat disznófővel, töpörtyüs levessel, tüdősrétessel s más eféle csemegékkel a franczia cuisine helyett; képzeld, hogy tánczol Frau von Kielmansegge Kammerjunker gróf Quirinivel, vagy hogy énekel franczia dalokat a legborzasztóbb német kiejtéssel, – képzelj egy durva Versaillest: és ott áll előtted Hannover. „Immár a szépség országába -22- jutottam“ – irja Wortley Mari, Hannoverből, 1716-ban: „itt minden nő arcza a szó teljes értelmében rózsaszin, homloka és nyaka hószin, szemöldöke szurok-fekete, melyek rendes járuléka szénsetét haj. Ezek közül a tökélyek közül egyik sem hagyja el őket egész halálukig s igen finom hatást tesznek a gyertyafénynél; de még is jobb’ szeretném, ha egy kissé nagyobb változatú szépek lennének. Ugy hasonlitnak egyik a másikra, mint Mrs. Salmon viaszalakjai „Nagy Britannia udvará“-ban, s épen oly nagy veszélyben forognak, hogy elolvadnak, mint azok, ha igen közel jutnak a tűzhöz.“ A hamis Wortley Mari azután való esztendőben látta e festett szerályát a hannoveri első Györgynek, hogy ez a britt trónra lépett. Nagy dolgok, nagy ünnepélyek voltak akkor. Itt látta Mari kisasszony második Györgyöt is. „Részrehajlás és hizelgés nélkül mondhatom“ – folytatja – „hogy fiatal herczegünknek mindazon előnyei megvannak, a mi csak az ő korában meglehet; elmés, eszes és oly megnyerő modorú, hogy épen nem szorul születésének előnyére, hogy szeretetreméltónak tartsák.“ Máshelyt is épen ilyen dicsériákat olvasok Frigyes walesi herczegre, II. György fiára; természetesen III. Györgyre is és még különösebb mértékben IV. Györgyre. Már akkor az volt a rendje, hogy a herczegek elvakitsák -23- az embert, – s a nép szemei egész becsületességgel pislogtak e királyi fény előtt.

A fejedelmi udvar Hannoverben népes volt – s az akkori időhöz mérve elég szép fizetést húzott, – s a mi a legfőbb, olyan pontos fizetést, a milyennel kevés europai udvar dicsekhetett. Azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha elmondom, hogy milyen formán volt e választói udvar összeállitva. A vérszerinti herczegek voltak az első osztályban; a másodikban a sereg egyetlen tábornagya (Pöllnitz szerént a hadjutalék 18000 főt tett, s ezenkivül még 14000-nyi sereg állt a választó zsoldjában). Ezután, illő sorral, következnek a polgári és katonai tekintélyek, a valóságos, belső, titkos tanácsosok, a lovassági és gyalogsági tábornokok – a harmadik osztályt képezvén. Aztán jőnek: a főkamarás, a fő udvarmesterek, a fő lovászmesterek, a lovassági és gyalogsági ezredesek, mind a negyedik osztályban, – le egész az őrnagyokig, a Hofjunkerekig vagy apródokig, a titkárokig vagy ülnökökig, le a tizedik osztályig – s ezek mind, mind csupa nemesség.

A lovászmester fizetése volt 1090 tallér; a fő kamarásé 2000 tallér – s egy tallér tehet, a mi pénzünk szerént, úgy másfél forintot. Kamarás volt kettő, és egy a herczegasszonynak; udvarnok öt és rendező is öt; apród tizenegy s külön személyzet a fiatal nemesek nevelésére -24- – igy: egy igazgató, egy tanitó, egy Fechtmeister, vagy is vívó-mester és egy táncz-detto, ez utóbbi 400 tallérnyi szép fizetésre. Első udvari orvos volt három, 800 és 500 tallérra; egy udvari felcser, 600 tallérra; egy udvari orgona-mester; két zenész; négy franczia hegedűs; tizenkét trombitás és egy vadászkürtös – úgy hogy a zenében, világiban úgy, mint egyháziban, Hannover szükséget nem szenvedett. Komornyik volt tizenkettő, egyenruhás lokáj huszonnégy; egy maître d’hôtel és több konyha-felügyelő; egy franczia szakács; egy belső szakács; tiz szakács; hat kukta; két sült-mester vagy sült-felügyelő – (az ember önkénytelen oriási, lassan forgó nyársakra gondol, a mint a becsületes sült-mesterek kanalazzák reá a zsirt); pástétom sütő volt egy, fánk-sütő egy, – és végre konyhaszolgáló három, tizenegy tallérnyi szerény fizetésre. A czukrászatban volt négy czukrász (bizonyosan a hölgyek számára); hét tiszt a bor- és sör-pinczékben; négy sütő; és öt ember a kredencz-szobában. A „fenséges“ istálókban 600 ló állott – nem kevesebb mint húsz fogat a herczegi kocsik elé, egy fogatra nyolczat-nyolczat számitva; kocsis volt tizenhat; fullajtár tizennégy; lovász tizenkilencz; segéd tizenhárom, ezenkivül kovácsok, kocsi-mesterek, ló-doktorok és a többi istálói szolgálat. A nőcselédek nem voltak ily nagy számmal: fáj a -25- szivem, mert a választói lak területén össze-vissza csak tizenkettőt, vagy tizennégyet találok, s az egész udvarra csak két mosóné mosott. Az eféle cselédeknek akkorban nem volt annyi dolguk, mint mai napság. Nem tagadom, én gyönyörködöm az eféle aprólékos krónikákban. Kedvem telik benne, ha benépesitem az óvilágot ezekkel a mindennapi alakokkal, lakókkal – nem pedig hősökkel, kik oriási tusákat küzdenek és már megfutamodott táborokat tüzelnek föl ismét a támadásra; sem államférfiakkal, kik setét kamarákba zárkóznak el, hogy fontos törvényekről vagy rémséges összeesküvésekről tanácskozzanak: hanem inkább olyan néppel, a mely mindennapi munkájával vagy kedvtelésével van elfoglalva. Szeretem elgondolni: mylord és mylady, hogy vadász az erdőben, hogy tánczol az udvarnál, vagy hogy hajlong ő magasságos fenségük előtt, a mint az ebédhez lépdelnek; vagy Jancsi szakácsot a processió élén, a mint hozzák az ebédet a konyhából; a vidor pinczérek hordják föl a pinczéből a palaczkokat; a köpczös kocsis előálla a nehéz, aranyos kocsival nyolcz tejfehér paripájával, bibor-bársony és maroquin hámokkal; a nyergesen fullajtár ül s egy pár vagy több kengyel-futó rohan a kocsi két oldalán, gömbölyü sipkával, hosszú, ezüst fogantyús pálczákkal, egyensúlyban tartván magokat -26- velök, s fényes öltönyökben, aranynyal ezüsttel gazdagon kihányva. S mintha látnám a polgárok nejeit és lányait a mint néznek le az erkélyekről, – és a burgereket sörük és almaboruk mellett, a mint felállnak, süvegüket lekapják, midőn a menet fáklyások közt lépdel át a városon; a trombitások pozsgás pofája majd kihasad: úgy fújják; a lovagczizmás testőrök, ragyogó vérttel övezve, dobogó csataméneken ülve, egész sereggel szállitják ő felsége kocsiját Hannoverből Herrenhausenig, – vagy talán addig sem, mert lehet, megállnak Monplaisirnél, Platen asszony falusi lakánál, a székváros és a nyári palota fele utján.

Azokban a régi jó időkben, melyekről beszélek, midőn a közönséges embereket csordáslag hajtották és adták el, hogy küzdjenek a császár elleneivel a Dunánál vagy hogy felnyársalják Lajos király paraszt sergét a Rajna mentén: nemesek húztak udvarról udvarra, szolgálatot keresve egyik vagy másik fejdelemnél, s igen természetesen átvéve a parancsnokságot a paraszt tömeg fölött, mely küzdött és meghalt az előléptetés minden reménye nélkül. Nemes kalandorok járták az udvarokat rendre, hivatalt vadászva; de nem csak a nemes férfiak, hanem a nemes nők is ezt tevék, – s ha ez utóbbiak szépek valának, s ki birták nyerni a fenséges fejedelmek kegyes figyelmét: -27- ott ragadtak az udvarnál s a Serenissimus vagy királyi felség kegyenczei lőnek s nagy összeg pénzeket és ragyogó gyémántokat kaptak; elnyerték a herczegi vagy marquise-koronát s több efélét, – s még ehez: nem is igen sokat vesztettek a közbecsülésből azért hogy ily úton nyerték meg előmenetelüket. Igy jött például Mdlle. de Quronailles, egy szép franczia hölgy, Londonba, mint XIV. Lajos személyes küldöttje, s a mi hálás népünk és monarchánktól jól fogadtatva, később mint Portsmouth herczeg asszonya figurált. Igy nyerte meg a szép Königsmarck Aurora is kóboroltában Szász Ágost szemeinek kegyét, s vált Szászország marsaljának anyjává, a ki bennünket jól kiporolt Fontenoynál; s ugyancsak ily módon ment a szeretetreméltó Messenbach testvérpár: Erzsébet és Melusina Hannoverába, akkor ott uralkodó felséges házunknak kegyenczeivé válván, miután már Párisból, hova hasonló czélból utaztak vala, az intra dominium levő női kegyenczek bölcs féltékenysége kitiltatá.

Ez a szép Königsmarck Aurora és fivére bámulatos typusai az akkori szokásoknak és sajátságos képmagyarázatai az elmult napok erkölcseinek. Származásukat egy brandenburgi ősi nemes családból hozzák le, melynek egyik ága Svédországban települt meg, ott meg is -28- gazdagodott, s nem egy kitünő vitézségü férfiut számlált sorai közt.

A nemzetség alapitója János Keresztély volt, a harminczesztendős háboru egyik hirhedett rabló-lovagja. János egyik fia – Ottó – mint követ ment XIV. Lajos udvarába, hol fogadtatásakor a legkeresztyénebb király előtt svéd szónoklatot kelle tartania. Mint piperkőcz meg bajvivó: ritkitotta a mi Ottónk párját, – hanem szónoklatát: azt biz’ ő elfeledte. S mit gondoltok: hogy segitett magán? Távol attól, hogy zavarba jött volna: ő legkeresztyénibb felsége és udvara előtt elhadart egy fejezetet a svéd kátéból, senki sem értvén egy árva betüt is az egészből, saját kiséretét kivéve, melynek bizony jóforma erőlködésébe került illő méltóságos arczkifejezésük megtartása.

Ottó unokaöcscse, Aurora idősb fivére, Königsmarck Károly János, II. Károly kegyencze, a szép fiú, a divaturacs, a bajvivó s mindennapinál nagyobb gazember: csak alig huzhatta ki nyakát a rávárakozó hurokból Angliában, hol Longleat Thynne Tamást megölte. Ez időtt egy kis testvére is volt vele Londonban, méltó párja a szépségben, piperkőczségben, gazságban. És ez a finak – névszerént Königsmarck Filep, szintén részese volt bátyja historiájának – s aligha nem kár, hogy a hurokból az ő nyaka is kiszabadult. Aztán átkelt Hannoverába s -29- csakhamar ő választó-fejedelemsége draganyos ezredese lett. Kora ifjuságában apród volt a cellei udvarnál, – a volt a hire, hogy akkor ő s a szép Sófia Dorottya herczegasszony – ezidőtt unokatestvérének, a választó Györgynek felesége – gyermekkorukban fülig szerelmesek voltak egymásba. És e szerelemnek most – bár nem oly ártatlanságban, mint először – ki kelle újulnia s borzasztó véget érnie.

I. György nejének életrajza nem régiben 2) jelent meg Dr. Dorantól s megvallom, bámulnom kell e szerző itéletét s felmentő véleményét, melyet e szerencsétlen asszonyra kimond. Hogy férje érzéketlen, önző kéjencz volt: senki sem vonhatja kétségbe; de hogy a rosz férjnek rosz felesége volt: csak olyan világos. A két unokatestvér házasságát a pénz, az érdek kötötte, mint akkor minden herczegi házasságot. Nagyon szép, élénk, elmés, mivelt vala a nő: a férj durvasága elidegenité; szótlansága, érzéketlensége visszataszitá; kegyetlensége sértette. Csoda-é, ha nem szerette? Hogy is lehetett volna egy ilyen házasság szerződésének egyik pontja a szerelem? Ezt a szerencsétlen szivet aztán, szegény feje, Königsmarck Filep rendelkezése alá bizta, a kinél nagyobb gazemberről a tizenhetedik évszáz történelme -30- nem emlékezik. Száznyolczvan esztendő multán, hogy ez a léhütő ismeretlen sirjában nyugoszik, egy svéd tanár egy leveles ládára bukkant az upsalai egyetemi könyvtárban, tele Filep és Dorottya leveleivel, melyek elbeszélik szerencsétlen történetüket.

Az ellenállhatlan Königsmarck két nő-szivet hóditott meg Hannoverben. A választó-fejedelem szeretetreméltó fiatal feleségén, Sófia Dorottyán kivül még Platen grófnénak, egy utálatos vén udvarhölgynek is lángra gyujtotta szivecskéjét. Az első a herczegasszony, úgy látszik, hogy nem egy évi hűséggel üldözé őt. Egész halmaz levél követte a harczmezőre s a vakmerő kalandor válaszolt is mindnyájára. Az asszony terve az volt, hogy megszökjék vele, csakhogy gyűlölt férjétől bármi áron is megmenekedhessék. Kérte szülőit, hogy fogadják ismét vissza házukhoz; gondolkozott arról is, hogy Francziaországba szalad s katholizál; sőt már gyémántjait is egybeszedte a szökésre s nagy hihetőséggel épen amaz utolsó hosszú éji találkozáskor beszélte meg kedvesével a futás részleteit, a mely után Königsmarck Filepet senki sem látta többé, soha.

Königsmarck egyszer, bortól fölhevülve – (ez a gentleman maga megmutatta, hogy alig van a bűnnek olyan neme, melyben gyakorlott ne lett volna) – Drezdában egy lakoma -31- alkalmával dicsekedett ama két hannover hölgy kegyével, nem csak a herczegasszonyéval, hanem egy más befolyásos, honnoveri hölgyével is. Túlfelől Platen grófné, a választó régi kegyencze, gyűlölte Sófiát, a fiatal herczeg-asszonyt, mivel ennek élénk elmessége folyton szeretett a szegény öregből bolondot csinálni; de a fiatal nő tréfáit, akadt, a ki azonnal besugta az öreg Platennének, épen, mint ma is akad elég, a ki elejtett szavainkat besugja másoknak: s igy e két nő gyűlölte egymást.

A személyek a tragödiában, melyben már-már legördűl a függöny, oly setétek, oly borzasztók, hogy emberi szem párjokat alig látta. Ott van az életvidor öreg fejdelem, tele csalfasággal, önzéssel, cselszövénynyel, legtöbbre becsülve kupáját és kényelmeit – (úgy nézem, hogy jó kedélye csak setétebbé teszi a tragödiát –); ott neje, ki csak keveset szól, de mindent lát; ott van régi, öreg kedvese, a kikendőzött Jezabel; ott fia, a választó-herczeg, ki csak oly csalfa, hallgatag, önző, csak oly jó kedvü, de rendesen néma, kivéve, mikor szeretetreméltó neje kiállhatlan nyelve dühbe hozza; ott van a szegény Sófia Dorottya, tele kaczérsággal, hibákkal s gaz kedveséhez való szenvedélyes ragaszkodással, kalandos meggondolatlansággal, eszeveszett mesterkedéssel, bolond hűséggel s dühös féltékenységgel, férjével -32- szemben (noha utálta s meg is csalta őt) s tele csodás hűtlenséggel; és ott van – természetesen – a megbizott levélhordó, – és végre ott Lothario; a mint mondám: a lehető legszebb, a legistentelenebb, a legbecstelenebb akasztófavirág, a kit csak ember képzelhet.

S hogy üldözi a szenvedély ez elvetemedett hűsége e gazembert! S mily megfoghatlan állhatatos e nő s mily bámulatosan hazudik! Megboszorkányozott két vagy három embert, kik felfogták ügyét és sehogy sem akarják bűnösnek ismerni. Épen, mint Stuart Mária, tud magának férfiakat fogni, kik ragaszkodásukban még a történelmet is meghamisitják érette, s a kinek csak dolga van vele: mintha meg volna bűvölve, elvarázsolva, mintha csak az ördög űzné praktikáját. Mily odaadással védelmezte Miss Strickland Mária ártatlanságát! S vajon nincsenek-e sokan hallgatónőim között, kik ugyanezt teszik? Ártatlanságát!! Emlékszem, még gyermekkoromból, mennyien erősitették állhatatosan, hogy braunschweigi Carolina vértanuságot szenvedett angyal! No hiszen, akkor a görög Helena is ártatlan volt; nem szökött meg soha Párissal a veszedelmes fiatal trójaival. Férjének, Menelausnak kegyetlensége volt mindennek az oka, s az egész Trója ostroma, mind csupa mese. Épen igy: Kékszakáll felesége is ártatlan volt. Soha -33- eszibe sem jutott, hogy bekandikáljon a zárt szobába, hol a többi nő – levágott fejjel – feküdött; soha sem hullatta el a kulcsot, sem vérrel be nem mocskolá, – s testvéreinek tiszta csupa igazuk volt, hogy megölték Kékszakállt, ezt a gyáva szörnyet!

Igen, braunschweigi Karolina ártatlan volt; és Laffarge asszony sohasem mérgezte meg férjét; és Stuart Mária soha sem árulta el az övét; és a szegény Sófia Dorottya soha sem volt hűtlen – és Éva sem evett soha az almából – az egész csak a kígyóék gyáva hazugsága.

Lajos Györgyöt is elegen átkozták és vádolták, hogy vérszopó Kékszakáll, holott a szegény választónak legkisebb része sem volt ama szállitási üzletben, mely Königsmarck Filepet kiköltöztette ebből az árnyék világból. Még csak otthon sem volt, midőn a katasztrofa bekövetkezett. A herczeg-asszony száz meg száz figyelmeztetést vett; szelid czélzásokat férje szülőitől; dühös rendreutasitásokat tőle magától – de egy cseppel sem vette többe ez intéseket, mint a magaféle szegény megbabonázott teremtések szokták.

1694-ben a julius 1-seji vasárnap este, sokáig volt Königsmarck a herczegasszonynál, s a szökési készületek közben hagyá el. A férj Berlinben volt, – s a kocsik és lovak készen álltak a szökésre. Platen grófné kémei e közben -34- tudósiták az eseményekről úrnőjüket, ki Ernő Ágosthoz sietett, s elfogatási parancsot kért tőle, a Svékus ellen. Négy testőr állt lesbe, azon folyosón, melyen Filepnek végig kelle mennie. Megkisérlé, hogy kivágja magát a négy fogdmeg közül, s egy párt meg is sebesitett közülök. Ezek aztán rárohantak, leteperték s midőn megsebezve a földön hevert: ellensége, a grófné, kit megcsalt és meggyalázott, kijött és látta őt elterülve. Haldokló ajkai átkokat szórtak reá s a felgerjedt asszony rátaposott szájára czipője sarkával. Azután megadták neki a kegyelemdöfést is, hulláját másnap elégették ugy, hogy semmi nyoma sem maradt az egész embernek. A testőröknek, kik lekaszabolták, a legkeményebb büntetés terhe alatt parancsoltak mély hallgatást. A herczegasszony – a mint mondták – betegen feküdt szobáiban, melyekből aztán, még azon év octoberében – huszonnyolcz esztendős korában – kirendelt lakhelyére: Ahlden várába szállitották, hol nem kevesebb, mint harminczkét esztendeig ette a rabság kenyerét. Az napságtól fogva csak „az ahldeni herczegasszony“-nak hivták, s hallgatag férje soha sem ejté ki többé nevét. Négy évvel e Königsmarck-katasztrofa után meghalt Ernő Ágost, Hannovera első választó-fejedelme s az uralkodásban fia, Lajos György, követte. Tizenhat esztendeig uralkodott -35- ez Hannoverában s azután, a mint tudjuk, Nagy-Britannia, Francziaország és Irland királya s a hit véde lett. A bűnterhelt, öreg Platen grófné 1706-ban halt meg. Elvesztette szemevilágát, de azért – mint a monda regéli – bűnterhelt, vén ágya mellett még mindig látta Königsmarck szellemét, egész halála órájáig.

1700-ban a kis Gloucester herczeg, a szegény Anna királynő utolsó gyermeke is meghalt, s a hannoveri népség ettől óta, toronyiránt, bámulatos jelentőségre jutott Angliában. Kijelentették, hogy Sófia választó-fejdelem asszony az első, kinek az angol trónhoz öröklési joga van. Lajos Györgyöt megválasztották Cambridge herczegnek. Országunkból nagyszerü küldöttségek mentek túlra, Németországba, – de Anna királynő, kinek gyönge szíve St. Germaini rokonaihoz húzott, soha sem vehette rá magát, hogy unokatestvérének, a választónak, Cambridge herczegének megengedje, hogy személyesen tiszteleghessen ő felségénél s elfoglalhassa székét a Peerek házában. Ha a királyné csak egy hónappal élt volna tovább; ha az angol toryk oly bátrak és elhatározottak lettek volna, mint ügyesek és ravaszok; ha a herczeg, kit a nemzet szeretett és sajnált, meg tudta volna az alkalmat ragadni: Lajos György soha sem beszélt volna németül szent Jakab királyi kápolnájában. -36-

Midőn a korona igazán is Lajos Györgyre szállt: nem igen sietett vele, hogy fel is tegye. Előbb várakozott egy darabig otthon; szivreható búcsut vett az ő kedves Hannoverájától és Herrenhausenétől, s a legkényelmeskedőbb modorban indult neki, hogy föllépjen „őseinek trónusára“, a mint a parliamenthez tartott első beszédében nevezé. Egy egész tábor németet hozott magával, ezekkel vevén környül királyi személyét, ezeknek társaságában lelvén örömét. Megvoltak hűséges német kamarásai, német tanácsosai, szerecsenei: sajátijának és kópiájinak foglyai a török háborukból; meg két csunya, vén német kedvese: Kielmansegge és Schulenberg asszonyok, kiket aztán Darlington grófnőjévé, illetőleg Kendal herczegnőjévé tőn. A herczegnő hosszú, száraz termetü volt, a miért is – elég illetlenül – „Paszuly-karó“-nak csúfolták. A grófnő ellenben jól táplált egy delhölgy vala, s ő magasságos személyét bizony „Elefánt“-nak hivták. Mindkét hölgy bolondulásig szerette Hannoverát és gyönyöreit; eleinte mindkettő belecsimpajkozott a nagy herrenhauseni sétány hársfáiba, s istenért sem akarták elhagyni e helyet. Schulenberg valójában nem szabadúlhatott – adósságainak miatta, – de az Elefánt, látván, hogy a Paszuly-karó nem megyen: bepakolta bulándráját s elpárolgott Hannoverából, vaskos termetének -37- daczára. Erre aztán a Paszuly-karó is azonnal megmozdult, s követte szeretett Lajos Györgyét. Igazán, mintha csak Macheath kapitányról s Póliról, meg Jucziról beszélne az ember. Ez a király, a kit mi választánk; az udvaronczok, kik kiséretét tevék; az angol nemesek, kik üdvözletére jövének – s kik közül, a ravasz vén czinikus, soknak forditott hátat –: bizony, meg kell vallanom, csodálatos egy torzkép. Tegyük föl például, hogy én is a greenwichi töltésen várakozó polgár vagyok s kiáltom az éljen-t György királyra: bizony, még is alig-alig tudom megtartani komolyságomat és hogy föl ne hahotázzak e megérkezés roppant képtelenségén!

Itt vagyunk mindnyájan térdre esve. Itt van a Canterburyi érsek, leborulva egyháza feje előtt, mig Kielmansegge és Schulenberg asszonyok setét piros pofái vigyorognak elé, a hitnek véde mögűl. Itt van Marlborough herczeg ő lordsága is térdre esve, ő, minden idők és az egész világ legnagyobb harczosa; ő, ki megcsalta Vilmos királyt, – meg II. Jakab királyt, – meg Anna királynőt, – meg Angliát, elárulván Francziaországnak, el a választó-fejedelmet a pretendensnek s a pretendenst a választó-fejedelemnek. És itt vannak Oxford és Bolingbroke ő lordságaik, kik közül az utóbbi épen most buktatá meg az előbbit, s ha csak egy hóval -38- több időt engedtek volna neki: Jakab királyt vitte volna Westminsterbe. És itt vannak a nagy whig küzdők, illő dekorummal és ünnepélyességgel végezvén hajlongásaikat és bókolásaikat; de az éleslátásu, vén cselszövő jól tudja mennyit ér loyalitásuk!

„Loyalitás“, gondolja magában, „irányomban – az képtelenség! Ötven követelő is van, a ki közelebb áll a trónhoz, mint jó magam. Én csak esetleg vagyok, s ti finom whig harczosok magatokért s nem magamért választátok engem. Ti toryk, ti gyűlöltök; te érsek, bár térdeiden csúszol s az égről galagyolsz, te jól tudod, hogy egy hajam szála sem őszül meg harminczkilencz artikulusod miatt s egy árva szót sem értek balgatag prédikácziódból. S ti is, Bolingbroke és Oxford lordok – jól tudjátok, hogy csak egy hóval is ezelőtt egy követ fujtatok ellenem, – és te mylord Marlborough herczeg – engem is, mást is akárkit eladnál, csak hasznod látnád benne. Jertek, én jó Melusinám, én derék Sófiám, gyerünk magány szobámba: együnk meg egy pár osztrigát, igyunk meg egy pár palaczk rajnait, s szívjunk rá egy pár pipa dohányt: vegyük legjobb hasznát helyzetünknek; kaparintsuk meg, a mit csak lehet s hagyjuk ezeket a zajgó-mozgó, kétszinkedő angolokat, hadd ujjongjanak, -39- verekedjenek és csaljanak, a maguk módja szerént!“

Ha Swiftet nem a vesztes fél államférfiai nyerték volna meg: mily pompás gúny-rajzát birhatjuk vala a tory párt ez általános „sauve qui peut“-jének. Hogy elnémultak a toryk! Hogy csinált jobbraátot mind az alsó-, mind a felsőház! s mily méltóságteljesen üdvözölték a majoritások György királyt!

Bolingbroke a felsőházban tartott utolsó beszédében rámutatott a peerség szégyenfoltjára, egy csomó lord abban fogván kezet, hogy egyetlen általános szavazással mind azt megsemmisitsék, a mit megelőzött gyüléseken egy csomó külön határozattal juttattak érvényre. És e gyalázatot ki is vívták maguknak. De a mily erős volt St. John az érvekben, ép oly gyenge volt a szavazatban. Rosz napok következtek be rá nézve. Bölcselkedést szónokolt s ártatlanságát bizonygatta. Szerette volna a visszavonulást, sőt az üldöztetést is kész lett volna elhordani; de mikor meghallotta, hogy a Párisból visszahivott, derék Prior Matyi azon jártatja fejét, hogy rég elmult dolgokat szellőztessen: a filozofus kereket oldott s gyönyörü fejét elszállitotta a bárd utálatos hatásköréből.

A jókedélyü és lomha Oxfordnak már több bátorsága volt, s a vihart otthon várta be. -40- Neki is, Prior Matyinak is, a Towerben adtak ingyen szállást, de nyakukat mindketten épen hozták ki e veszedelmes muzeumból. Midőn Atterburyt pár évvel azután ugyanabba a kaliczkába vetették, s kérdezték, hogy már most mit csináljanak vele? – Cadogan, a Marlborough hadnagya igy szólt: „Mit csináljatok vele? Dobjátok az oroszlányoknak.“ De ama napok britt oroszlányának nem igen vásott a foga sem a békés peerek vagy poeták vérére, sem a püspökök csontjainak ropogtatására. Az 1715-iki forradalomért Londonban csak négy embert végeztek ki, s Lancashireben huszonkettőt. Ezernél több, kiket fegyverrel kezükben fogtak el, a király kegyelmére bizta magát, azt kérvén, hogy szállitsák Amérikába, ő felsége gyarmataiba. Hallottam, hogy ezek utódai, a hatvan évvel később kitört viszályok alkalmával, a királypártiak részén küzdöttek. Az is jól esik az embernek, hogy egyik barátunk, a derék Steele Riki, a mellett volt, hogy a lázadóknak éltüket vissza kell ajándékozni.

Milyen mulatságos dolog, ha az ember elgondolja, hogy mi minden történhetett volna! Tudjuk, hogy álltak ki a szegény scot urak, Mar lord fölhivására, kitűzve a fehér kokárdát, mely azóta a búsongó költészet virágává lett, s körülseregelve a balvégzetes Stuart-lobogót Braemarnél. Mar 8000 emberével – mig -41- ellenében csak is 1500 állott – átnyomhatta volna az ellent a Tweeden s elfoglalhatta volna az egész Scotiát, – de a pretendens vezére nem mert előnyomulni, holott a csatát már megnyerte volt. Edinburgh vára Jakab király kezére juthat vala, ha azok, kiknek be kell vala venniök, nem sokadoztak volna a kocsmában, egészségére üritgetvén poharaikat, s két órával előbb értek volna a találkára, a vár bástyái alá. Rokonszenv elég volt a városban – úgy látszik, hogy a szándéklott ostromról tudtak már – s Mahon lord idézi Sinclair jelentését egy a dologban részt nem vett gentlemanről, ki Sinclairnek azt beszélte, hogy azon az estén egy háznál fordult meg, hol tizennyolcz ember iszogatott, hogy – a mint a tréfás kocsmárosné magát kifejezte – „felporozzák hajukat“ a vár ostromára. Feltéve, hogy nem forditottak volna annyi időt hajuk fölporzására: Edinburgh vára és városa és az egész Scotia Jakab királyé lesz. Észak fölkél s Barnet sikján át Londonnak nyomul. Somersetshireben Wyndham, Worcestershireben Packington és Cornwallisben Vivian áll talpra. A hannoverai választó és utálatos kedvesei Londonban bepakolják az ezüstöt, s nagy hihetőséggel a korona-gyémántokat is, kereket oldanak, via Harwich és Helvontsluys, s meg sem állnak a kedves, drága, nagy Németországig. A király -42- pedig – az Isten tartsa meg! – partra száll Dowernél, riadó ujjongás közt; a tömegek éljenzenek, az ágyuk mennydörögnek, Marlborough herczeg az öröm könyüit ontja s valamennyi püspök ott térdel a pocsolyában. Pár év mulva aztán szent Pál templomában misét mondanak, York székes egyházában rorátét és vecsernyét énekelnek s Dr. Swiftet kidobják a szent Patriki esperesség székéből, hogy helyet adjon Salamancai Pater Dominicusnak. Mind ez a lehetőség megvolt akkor s egyszer harmincz évvel azután is, – mind ezt megérhettük volna – ama „pulveris exigui jactu“ nélkül, ama kis hajporozás nélkül, a mely miatt a scot összeesküvők annyit sokadoztak a kocsmában.

Ti érteni fogjátok azt a különbséget, melyet én a historia közt (– távol legyen tőlem, hogy historikusnak adjam ki magam!) és az erkölcsök s élet közt akarok tenni, a mint e rajzok megkisértik lefestésöket. A lázadás kitör északon; történelme ott fekszik előttetek száz meg száz könyvben, de egyikben sem részrehajlatlanabbúl, mint Mahon lord kitünő leirásában. A clan-ok Scotiában sikra szálltak; Derwentwater, Nithisdale és Forster, Northumberlandben, csatakészek – mindez történelmi tény, utasitlak a hiv krónikákhoz. A testőröknek az utczákat kell őrizniök, nehogy a nép fehér rózsákat tűzzön föl. Olvastam azt is, hogy egy csomó katonát -43- majdnem halálra vesszőztek, mivel május 24-dikén kalapjuk mellé tölgylombot tűztek – a mi ismét a szeretett Stuartok tiszteletének jele volt. Ezekkel van nekünk itt dolgunk, – nem pedig ama menetekkel s azon ezredek ütközeteivel, melyekhez e szegény ördögök tartozának; az államférfiakkal, kinézésükkel, életmódjukkal, – nem pedig az állami rendszabályokkal, melyekhez csak is a történelemnek van köze. Igy példáúl: az öreg királynő uralkodásának végén, tudjuk, hogy Marlborough herczeg elhagyá a királyságot – hogy mily fenyegetések, kérések, hazugságok, mily megajánlott, elfogadott, visszautasitott s megint elvett megvesztegetések, mily homályos keresztugrások s köpenyegforgatások után: arról hadd beszéljen a történelem, ha tud, s ha szabad. Ekkor meghal a királynő; ugyan ki szeretne örömestebb visszatérni, mint épen a herczeg ő lordsága? Ki harsogtatja oly torkaszakadtából: éljen a király! mint Blenheim és Malplaquet nagy diadalmas harczosa? (Közbe legyen mondva, azért még mindig küldözgeti a pénzt a pretendensnek, kéz alatt.) S ki nyomja tenyerét mellén nyugvó kék rendszalagjára s emeli szemeit kecsesebben ég felé, mint e hős? Ő vonul be quasi-diadalmenettel Londonba, a Temple Bar-on át, óriási aranyozott kocsijában – és az óriási aranyozott kocsi összetörik, valahol a Chancery -44- utcza táján, s ő magasságának más kocsira kell ülnie. Itt kell, hogy mi meg lepjük őt. A bámész sokaság közt kell hogy álljunk, nem pedig a menet nagy uraságai közt. Mi nem a történelem muzsája vagyunk, hanem csak komornája, társalkodónője – a „valet de chamber“, ki előtt, tudjuk, senki ember fia sem lehet hős; s mig amaz kocsijából kiszállva a legközelebbi, kéznél levő, járműre ül át: mi megnézzük a bérkocsi számát, mi megbámuljuk keresztjeit, rendszalagjait, kabátja himvarrását s felkiáltunk magunkban: O te kitanulhatlan cselszövő! O te legyőzhetetlen hős! O te szépen mosolygó Júdás! Melyik mestert nem csókolnád meg s nem árulnád te el? S ama kapu vaslándzsáin fehérlő áruló fejek közül, melyik főzte ki csak tizedrészét is annak az árulásnak, mely a te parókád alatt fogamzott?

Immár elhoztuk a mi Györgyeinket London városába, s ha gyönyörködni akarunk látásukban: megnézhetjük Hogarthnak Cheapside életteljes képét, vagy megolvashatjuk száz egykoru könyvben, melyek amaz idők erkölcseit rajzolják. A mi régi, jó „Spectator“-ünk mosolyogva tekint szét az utczákon s a megszámlálhatlan bolt feliratokon, kedélyes humorral irva le a látottakat. „Utczáink telve vannak kék vadkanokkal, fekete hattyúkkal, vörös oroszlányokkal, nem is emlitve a repülő malaczokat -45- és pánczélos disznókat, s egy csomó csudálatos teremtéssel, melyeknek Afrika sikjain sincsen párjuk.“ Nehány még most is látható e különös alakokból London városában. A Ludgate-dombi régi vendéglő homlokzatán még most is megláthatod a Belle Sauvage-t, melyre a „Spectator“ oly kedélyesen czéloz, ama számában, s mely nagy hihetőséggel senki más nem volt, mint az amerikai kedves Pocahontas, a vitéz Smith százados életének megmentője. Még látható amaz oroszlány-fej, melybe a „Spectator“ leveleit is dobták, – s a Fleet utczán egy nagy tőzsér ajtaja felett ama táska mása most is ott van, melyet a czég alapitója hátán czipelt, midőn, mint kis falusi gyerek, Londonba érkezett. Népesitsd csak be e mostani utczákat; gondolj beléjük ékességül egy csomó tipegő gyaloghintóst; kiabáló inasokat, a mint helyet csinálnak gazdáiknak; gondold oda esperes urat reverendájában, előtte lépdelő lokájával, – vagy Dinah asszonyságot fekete szőrköntösében, a templomba tipegve, nyomában apródja, ő nagysága nagy imakönyvét vive; gondold el a házalók sergét, a mint száz változatú mondókájukat rikácsolják – (emlékszem, hogy ezelőtt negyven évvel, akkor még londoni kis gyerek, egy sereg eféle vidor, jólismert kiábálásokat hallottam, melyek most már elnémultak –); gondold el az uracsokat, -46- a mint a csokoládé-házak felé tolonganak, s kijöttökben megpattantják burnót-szelenczéjüket, vagy a mint nagy parókájuk megjelenik a piros függönyök nyilásán; és gondold el a szép Sacharissát, a mint kacsingat és mosolyog a felső ablakból – az ajtónál pedig egész sereg katona zajong fecsegve: egy része testőr, piros kabátban, kék hajtókával és arany varratos paszománynyal; a más rész lovas gránátos égszin kék posztó süveggel, elején aranynyal, ezüsttel kivarrva a térdszalag-rend; a többi alabárdos, hosszú, piros kabátjaikban, még a poczakos (VIII.) Henrik korának divatja szerént, kihajtott inggallérral, lapos bársony sipkával. Talán a király ő felsége is arra jő, St. Jamesbe, a mint ott állongálunk. Ha a parliamentbe megy: nyolcz lóval, hintóval jön, körülötte a testőrök és a korona magos hivatalnokai. Különben csak gyaloghintón jár ő felsége, nyolcz legény előtte, hat csatlós a hordszék két felén. A szolgálaton levő tisztek aztán kocsin követik. A bizony, lassu egy menet.

A mi „Spectator“-ünk és „Tatler“-ünk tele van egy csomó mulatságos vonással, ama napok nagyvárosi életéből. E kellemes vezetők társaságában ellátogathatunk az operába, a vigjátékokba, Paprika Jancsi bódéjába, az árverésekre, sőt még a kakasviadalokhoz is; a Temple-lépcsőkön csolnakba ülhetünk és Sir -47- Roger de Coverleyt s Mr. Spectatort a Spring Gardenbe kisérhetjük – melyet nehány évvel később Vauxhallnak hivnak, s Hogarth fest ki. Vagy nem lenne kedved, hogy nehány lépést téve vissza a multba, bemutassanak Mr. Addisonnak? – nem a nagyon tiszteletreméltó, nemes és nemzetes Addison Josefnek, I. György államtitkárának, – hanem az akkori erkölcsök finom leirójának, – annak a férfinak, ki – ha jó kedviben kapták – a legvígabb pajtás volt széles Angliában. Be szeretnék vele fordulni Lockitékhoz, hadd nézzek a fenekére egy palaczknak Steele Rikivel, kit György király épen most ütött lovaggá s a kinek, történetből épen úgy esett, hogy nincs annyi pénze, mennyi a kontóból reá esik. De hogy már Whitehallba, titkári hivatalába kövessem Addison uramat: ahoz semmi kedvem. Ott belebonyolodnánk a politikába, már pedig a mi dolgunk a mulatság, a nagy város, a kávéház, a szinház s a Mall. Derék Spectator! a nyúgalom óráinak édes jó barátja! boldog czimbora! igaz keresztyén pajtás! Mennyivel nagyobb, mennyivel jobb vagy te, mint a király, a ki előtt titkár uram görnyedez!

Ha kedved van hozzá, azt is meg hallhatod, hogyan vélekedik a külföldi, a régi Londonról; fennebb idézett barátom, báró Pöllnitz Károly Lajos, mindjárt megmondja. „Mívelt -48- úri ember, ha a feje lágyára nem esett“, mondja a báró, „soha társaság nélkül nem szűkölködik Londonban. Idejét ilyen módon töltheti el. Későn kel, kabátját felölti, kardját otthon hagyja, fogja a botját s elmegy, a merre kedve tartja. Rendesen a parkban sétál, mert ez az előkelő világ börzéje; ez is olyan, mint a párisi Tuileriák, csak hogy a park valami leirhatatlan egyszerü szép. A fősétányt Mallnak hivják; a nap minden órájában tele van népséggel, de különösen reggel és este, mert ő felségeik e tájt gyakran sétálnak a királyi családdal, csak is hat testőr kiséretében s még azt is megengedik mindenkinek, hogy velök egy időben sétálhasson. A hölgyek és urak itt mindig drága ruhákban jelennek meg, mivel az angol, mig ezelőtt husz esztendővel nem viselt arany paszománt, csak ha katona volt: már most csak ugy ki van himezve és paszomántozva, mint a franczia. Értem csak a nemes embereket, mert a polgár most is megelégszik a finom posztó öltözettel, egy jó kalappal és parókával s vékony fehérneművel. Itt mindenki jól öltözködik, s még a koldusok sem oly rongyosok, mint máshol.“ Miután barátunk, a nemes ember, reggeli vagy pongyola sétáját elvégezte a Mallon, hazamegy öltözködni, s aztán elténfereg valamelyik kávéházba, a hova azok is járnak, kikkel ma találkozni akar. „Mert a -49- már rendes szokása az angolnak, hogy egy nap legalább egyszer elmenjen az eféle helyre, hol dolgát igazitja, újságol, lapokat olvas és gyakran rábámul egyik a másikra, a nélkül, hogy a száját is kinyitná. Az különben tiszta szerencse, hogy ilyen hallgatagok, mert, ha ők is olyan beszédesek lennének, mint a többi nemzet: ki nem birná az ember a kávéházban, mert hallani sem lehetne, hogy mit mond egyik-másik, a hol annyian vannak. A Szent Jakab utczai csokoládéház, hova az időt eltölteni minden reggel elmegyek, mindig olyan tömve van, hogy az ember alig hogy meg tud fordulni benne.“

De bár London városa ilyen mulatságos egy város volt: I. György király annyi időt szeretett – rajta kivül tölteni, a mennyit csak lehetett; ha pedig ott kellett lennie: minden idejét németjei közt ölte el. Ugy volt ő is, mint Blücher – száz esztendővel később – midőn a jó öreg lovag letekintett szent Pál templomának kupolájáról s fölsóhajtott: „Itt már aztán lenne mit zsákmányolni!“ A német asszonyok zsákmányoltak; a német titkárok zsákmányoltak; a német szakácsok és felügyelők zsákmányoltak; s még Mustafának és Mahometnek, a német szerecseneknek, is jutott egy kis zsákmány. Kaparintsatok meg, a mi csak tiz körmötökbe jut – ez volt a vén uralkodó -50- elve. Valami dicső uralkodó nem volt, nem biz’ ő, – sem a szépmüvészetek pártfogója: de legalább aztán képmutató sem, bosszuálló sem és nem kicsapongó. Bár Hannoverában önuralkodó: Angliában mérséklettel gyakorlá hatalmát. Czélja az volt, hogy a mennyire csak lehet, hagyja mentire és, hogy határai annyit legyenek háta mögött, a mennyit csak lehet. A szive mindig Hannoverában volt. Midőn utolsó utjában, a betegségtől leverve, Hollandián áthaladt, szederjes sárga arczát kidugta a kocsi ablakán s elepedt ajakkal pihegte: „Osnabrück, Osnabrück!“ Ötven esztendősnél már több volt, mikor közibénk jött, s mi elfogadtuk, mivel szükségünk volt rá, mivel épen beletalált dolgaink folyamatába; kikaczagtuk esetlen német fogásait, s csúfot űztünk belőle. Ő is annyiba vette hódolatunkat, mennyit épen ért; a mennyi pénzt csak megkaparithatott: zsebre rakta – de legalább megmentett bennünket a pápisták fa-saruitól. Én, a magam részéről, azokban az időkben magam is az ő pártján állottam volna. Czinikus és önző létére is: csak jobb volt ő királynak, mint a milyen lett volna a St. Germainből jövő, zsebeiben a franczia király utasitásaival s nyomában egy egész sereg jézsuitával.

Azt tartják a sorsról, hogy kiválólag érdeklődik a királyok iránt, – s igy I. Györgyre -51- nézt is mindenféle előjelekről és jóslatokról járt a szóbeszéd. Azt mondják, hogy különösen az a jóslat nyugtalanitotta, mely szerént a felesége után csakhamar ő is meghal, – s valójában: alig ragadta meg a szerencsétlen fejedelem asszonyt, Ahlden várában, a sápadt halál: azonnal I. György ő királyi felségének utazó kocsijába vetette magát, a london-hannoveri úton. De hol is az a postakocsis, mely ezt a sápadt lovagot el tudná hagyni!

Azt is beszélik, hogy György megigérte volna egyik balkezes özvegyének, hogy halála után megjelenik neki, ha engedélyt fog nyerni, hogy még egyszer meglássa a holdnak fényét; mikor aztán nem sokkal halála után, egy nagy holló csakugyan beröppent vagy szökkent Kendal herczegasszony twickenhami ablakán: fejébe vette, hogy a király szelleme öltötte magára e tollakat s a legjobb gondját viselte fekete vendégének. Szivreható lélekvándorlás – királyi gyász-madár! Mily magasztos a gondolat: a herczegasszony ráborulva sir, zokog! Mikor aztán az angol aristokráczia ez új hajtása kimult ez árnyékvilágból: ékszerei, ezüstnemüje, minden ragadománya átvándorolt hannoveri rokonaihoz. Igazán szeretném tudni, vajon az örökösök e madarat is elvivék, s vajon ott csattogatja e szárnyait még most is Herrenhausen fölött? -52-

A király-imádás csodálatos vallásának napjai immár lejártak Angliában – ama napok, midőn a papok isten templomában a fejedelmeknek hizelegtek; midőn a csuszás-mászást nemesitő kötelességnek tartották; midőn a szépség, ifjuság királyi kegy után törte magát; midőn a női gyalázatot senki sem tartotta szégyennek. A jobb erkölcsök, jobb szokások, udvarnál úgy, mint népnél: ezek megfizethetlen vívmányai a szabadságnak, melynek megmentésére és biztositására jött I. György miközénk. Ő megtartotta szerződését, melyet angol alattvalóival kötött: s ha korának bűneiből nem tudott jobban kiemelkedni, mint a többi egyöltőbeli ember és uralkodó, – a végin is hálával kell viseltetnünk iránta, hogy a mieink szabadságát megőrizte az utódok számára. Szabadságunk tiszta levegőjében a király és a közember családi tűzhelye egyként megtisztult, és az igazság – uraink és szegényeink egyenlő ősjoga – mely még a leghatalmasabbak fölött is mindig bátran ül törvényt: csak a tisztelet és elismerés hangján beszélhet róluk. I. György arczképén is vannak foltok, s a foltokat nincs miért hogy egyikünk is bámulja; de a nemesebb vonások közt ott van az igazságosság, a vitézség, az önmérséklet vonása – s ezeket ismerjük el, mielőtt falnak forditanók a képet.

1724-ben junius 14-kén, délután, két lovagot lehetett látni a Chelseaből Richmondba vivő úton, vágtatvást. Az előljáró, ama kor nagy lovagcsizmáiban, piros-pozsgás, vidor tekintetü, poczakos úr volt, de a modorból, a mint lovát biztatta, megtetszett, hogy a mily vakmerő ép oly gyakorlott lovas is. S csakugyan, a lovagi testgyakorlásnak senki nagyobb barátja nem volt, mint épen ő; s Norfolk vadásztérein egy birtokos sem vágtatott bátrabban a róka nyomában, sem nem huszitotta vigabban a Dudást meg a Trombást, mint e férfi, ki most a richmondi úton végigcsattogott.

Nem sok idő telt belé s elérte Richmond-lakát s a ház urával kivánt beszélni. A ház úrnője és hölgyei, kik elé barátunkat bebocsátották, azt mondták, hogy most nem beszélhet az úrral, ha még olyan sietős is a dolga. Az úr ugyanis délutáni álmát aluvá – mint -56- rendesen minden délután – s jaj volt annak az embernek, ki ekkor megzavarta! De azért a mi lovagcsizmás, köpczös barátunk szépen félretolta a megrémült hölgyeket, a hálószoba tiltott ajtaját kinyitotta, hol az ágyon egy kis úr aludott, s itt, a mi lovagcsizmás gyors követünk az ágy elé térdelt.

Az ágyon fekvő felpattant s egy csomó káromkodás közt s nagyon németes kiejtéssel kérdé, hogy ki az s ki meri őt háborgatni?

„Én vagyok, Walpole Robert“, felelt a hirnök. A felserkentett alvó gyűlölte Walpole Robertet. „Egész tisztelettel jelentem felségednek, hogy királyi atyja, I. György király, a mult szombaton, e hó 10-ikén, Osnabrückben meghalt.

„Szemtelen hazugság!“ tört ki II. György, ő felkent királyi felsége: de Walpole Robert bebizonyitotta a tényt és György, e néven második, az naptól fogva harminczhárom esztendeig uralkodott Anglia fölött.

Hogy a király miként tüntette el az elámult canterburyi érsek orra elől atyja végrendeletét; hogy epés kis uralkodócska volt; hogy hadonázott öklével atyja udvaronczainak orruk előtt, hogy taposta dühében földhöz vágott kalapját és parókáját és, hogy mindenkit, a kivel összeveszett, hogy szidott tolvajnak, hazugnak, gazembernek: meg lehet olvasni akármelyik -57- történelmi könyvben, ép úgy, mint szintén azt is, hogy mily hamar és ravaszul békült ki a merész miniszterrel, a kit pedig atyja egész életében gyűlölt és a ki őt aztán teljes tizenöt évig szolgálta bámulatos eszélylyel, hűséggel és sikerrel. Ha Walpole Robert nem lett volna: a pretendens megint a nyakunkra jött volna; az ő kitartó béke-szeretete nélkül kaptunk volna megint egy csomó háborút, melyeket pedig a nemzet, hogy kibirjon: nem volt sem elég erős, sem elég összetartó; az ő határozott tanácsai és jókedélyü ellentállása nélkül a német despoták ránk próbálhatták volna a hannoveri uralom szűk kabátját – s lett volna lázadás, fölkelés, inség, zsarnoki átok-uralom: a béke, a szabadság, az anyagi jólét e negyed évszáza helyett, a milyet még ez ország soh’ sem élvezett – mindaddig, mig a parliament e megvesztegetője, e kicsapongó, részeges czinikus, de egyszersmind a béke és szabadság e bátor imádója, ez a nagy polgár, hazafi, államférfi nem uralkodott felette. A vallásra nézve: alig volt Walpole jobb, mint a pogány; kétértelmü élczeket eregetett a reverendákra és szenteskedőkre, kikaczagván mind az állam-, mind a többi egyházat. A magányéletben a legvastagabb élvekben leledzett az öreg hitetlen, s vasárnapjait Richmond egy házában iszogatva töltötte el, ünnepeit -58- pedig a kutyák uszitgatásában vagy korhelkedve Houghtonban eszem-iszom parasztokkal. A tudományokért épen annyit törte magát, mint ura, s az emberi természetet oly kevésre becsülte, hogy szinte szégyenli az ember, midőn meg kell vallania, hogy igaza volt és, hogy az embereket csak ugyan olyan hitvány módon meg lehet vesztegetni. De az is igaz, hogy épen megvásárlott alsóházával védelmezte meg szabadságunkat és épen hitetlenségével verte le a pap-uralmat. Voltak akkor Oxfordban olyan papok, a kik egy cseppel sem voltak kevésbbé kétszinüek és veszedelmesek, mint akármelyik Rómából jött pater, – ő pedig megszalasztotta ezeket is, azokat is. Uj hóditásokat nem szerzett ő az angoloknak, hanem szerzett békét, nyugalmat, szabadságot; a három procentes állampapirosok majdnem „al pari“-ra emelkedtek és a búza köble huszonöt, huszonhat shillingen járt.3)

Ugyan jól jártunk, hogy első Györgyeink nem voltak magasabb röptü szellemmel megáldva; még különösebb szerencse volt azonban, hogy annyira szerették Hannoverát, hogy Angliát egészen magára bizták. Legnagyobb nyomoruságaink ott kezdődnek, mikor olyan királyt kaptunk, ki büszke volt britt nevére s hazánkban -59- születve: uralkodni is akart felette. Az uralkodásra ő sem volt képesebb, mint nagyapja vagy szüle-nagyapja, de a kik legalább meg sem kisérlették az uralkodást. Ő alattuk aztán már jó utra jutott Anglia. A lovagiaskodás veszedelmes, úgy nevezett nemes, régi szelleme haladott; a penészes, büszke angol állam-egyház maga riogatta el hiveit; s lassanként ama kérdések is elnémultak, melyek a derekak egész öltőit keverték harczba, szakitották két pártra: a loyalitás, az előjogok, az egyház és a király – túlfelől meg a jog, igazság, polgári és vallási szabadság két pártjára. Midőn III. György a trónt elnyeré, a loyalitás és szabadság harcza is véget ért és Károly Edward Olaszországban megaggva, elázva, utódok nélkül lépdelt sirja felé.

Ki a mult évszáz europai udvarainak történetére kiváncsi: ösmerni fogja Bayreuth őrgrófnőjének emlékiratait, s tudni fogja azt is, hogy milyen egy udvar volt a berlini, hol II. György unokavérei uralkodtak. Nagy Fridrik apja elpáholta fiait, lányait, minisztereit; egész Europából összefogdosta a szálas embereket, hogy granátos csákó alá bujtassa; ünnepélyeit, diszmeneteit, bor- és pipakonczertjeit leirták elegen; Wild Jonathán, a nyelv, az élv, a modor e nagy mestere: alig finomabb e német uralkodónál. XV. Lajosról is, életéről, -60- uralkodásáról, viselt dolgairól ezer meg ezer franczia emlékirat beszél. A mi II. Györgyünk legalább nem volt rosszabb király szomszédjainál. A többi uralkodókkal ő is igénybe vette ama királyi előjogot, mely a jogszerü cselekvés alól menti fel őket. Nekünk, angoloknak, ugy tetszék, hogy egyéb sem volt, mint egy unalmas, kis, földönjáró izlésü emberke; de Hervey azt mondja, hogy ez az epés fejdelem nagy érzelgő volt és, hogy – csodás mennyiségben irt – leveleit veszedelmes, behálózó erő jellemzi. Érzelgését németjei és királynéja számára tartogathatta, – de velünk, angolokkal, meg sem kisérlette soha, hogy bizalmasan legyen. Vádolták a fösvénységgel is – pedig sem nem költött, sem nem hagyott sok pénzt hátra. Nem szerette a szép müvészeteket, de nem is adta a meczenáskodást. A vallás dolgában sem volt nagyobb képmutató, mint atyja. Az embereket nagyon törpe mérték alá állitotta – de olyan emberekkel szemben, a milyenek körülötte voltak: csalódott-e itéletében? A hazugságot és hizelgést nyomban felismerte – s kiséretét szükségkép hazugok és hizelgők képezék. Ha könnyebben rá lehetett volna szedni: szeretetreméltóbb is lett volna. Szomoru tapasztalás tette őt czinikussá! Nem szolgált szerencséjére, hogy éleslátásu volt, midőn csak önzést és hizelgést láthatott maga körül. -61- Ugyan mit mondhatott volna neki Walpole alsó- és felső-házáról egyebet, mint hogy mind megvásárolhatók? És az egyháziak és az udvaronczok hozhattak-e neki más hírt? Férfival, nővel egyként durva, kétkedő módjával bánván: természetes, hogy a végén kétkedék férfiúi meg női becsületben, hazafiságban, vallásban. „Vad, de ugy vív, mint férfihoz illik!“ mondá I. György, a hallgatag, fiáról és utódjáról, s hogy bátorsága volt II. Györgynek: annyi bizonyos. Még választó-herczeg korában megmutatta atyja hadilletékének élén, Jenő és Marlborough parancsnoksága alatt, hogy jó és vitéz katona, sőt Oudenardenál különösen is kitüntette magát, – ellenben, az angol trón másik igénylője, édes kevés dicsőséget vívott ki magának. Jakab vitézségét különben eleitől óta kétségbe vonták; sem akkor, Flandriában, sem később, ősi királyságában, Skotiában, nem sok határozottságot tanusitott a szerencsétlen pretendens, – míg túlfelől: tagadhatlan, hogy az ügyes, kis György eleget, – és pedig tűzzel, kitartással párosulva, s ugy küzdött, mint egy trójai. Kihívta ő poroszországi vérét is, kardra, pisztolyra, – és meg kell vallanom, hogy – a regény-irók érdekében – sajnálom, hogy a derék párbajból nem lett semmi. A két uralkodó gyűlölte ugyan egymást teljes szivéből, segédeik is voltak, a párbaj helye is meg volt -62- határozva, s magát a vívást csak amaz ismételt figyelmeztetések által lehetett meggátolni, hogy egész Europa kaczajának teszik ki magukat mindketten, ha szándékukat végre is hajtják.

Ahol csak a mi Györgyikénk a csatatéren megfordult, annyi bizonyos, hogy csak ugy megállta a sarat, mint akárki fia. Dettingtonnál elkapta a lova, s csak alig-alig lehetett megkerítni, hogy az ellen sorai közé ne ragadja. A király pedig, a nekibőszült lóról leszállva, egész tűzzel kiáltá: „na már most tudom, nem futok el!“ s gyalogsága élére állva kardott rántott, s az egész franczia tábort megfenyegetve vele, tört angol nyelven ugyan, de a legnagyobb vitézséggel és hévvel tüzelte sergét a szembenállók ellen. Hétszáznegyvenötben, midőn a pretendens már Derbynél volt, s már sokan kezdtek sápadozni: a király egy perczig sem veszté el lélekjelenlétét – nem ő! „Eh, ne beszéljetek nekem bolondot!“ mondá egész nyugodtan, a mint egy maga-szőrü kis vitéz herczeghez illett, s egy pillanatig sem szállott az inába bátorsága, s nem hagyta magát megzavartatni sem dolgaiban, sem mulatságaiban, sem útazásiban. A nyilvános ünnepélyeken mindig az oudenardei hires napon viselt kalapban és kabátban jelent meg – és a nép kaczagta a sajátságos, régi viseletet, de jóízüen, mert a vitézség soh’ sem megy ki divatból. -63-

A magány-életben atyja méltó utódja volt a herczeg. E tekintetben már annyit hallottunk I. György erkölcseiről, hogy semmi szükség, a fiu német haremének leirásába fognunk. 1705-ben egy szépségéről, ügyességéről, miveltségéről és szelid kedélyéről hires herczeg-asszonyt vett el – a leghivebb és leggyöngédebb nőt, kivel csak valaha herczeget megáldott az ég, ki szerette őt és hive volt, s kit ő is szeretett, bár darabos modorában, de utolsó lehelletéig. Meg kell említenünk Anspachi Károlina dicséretére, hogy abban az időben, midőn a német fejedelmek nem törődtek többet vallásuk változtatásával, mint ti fövegetek kicserélésével, a protestantismust nem hagyta el másik hitért, noha egy főherczeg – ki később császár lett – vőlegényeül ajánlkozott. Berlini protestans rokonai dühösek is voltak ellenzéki szelleméért, – mert ők voltak megtéritésének kisértői – (igazán tréfás dolog, ha meggondolja az ember, hogy nagy Fridriket, a kinek egyátalán semmi vallása sem volt, Angliában jó ideig a protestantismus hősének tartották) – s ezek a jó protestansok a szegény Károlinára bizonyos Pater Urbánt uszitottak, egy nagyon tapasztalt jézsuitát s hirhedett lélek-fogdosót. De ő megszalasztotta a jézsuitát, visszautasitotta VI. Károlyt, s hozzá ment a hannoveri kis választóherczeghez, kit aztán szerelemmel, a legnagyobb -64- önfeláldozással, finom gyöngédséggel, édes hízelgéssel s őszinte megadással kényeztetett egész a koporsó bezártáig.

Midőn I. György először ment Hannoverba látogatóba, távollétének tartamára fiát nevezték ki személyesének. De ezt a tisztességet nem is bizták többet soha ő walesi herczegségére, mert közvetlen rá meghasonlott az apa és fiu. Mert második fia kereszteltetésekor királyi versenygés támadt, s a herczeg, Newcastle herczegének orra alatt hadonázva öklével, gazembernek czimezte, s kiszállt atyjával szemben. El is kellett aztán mind neki, mind nejének Sz.-Jakab palotáját hagyniok, s a család királyi fejének parancsára herczegi gyermekeiket is elvették tőlük. Az atya és anya kesergve sirtak, midőn kicsinyeiktől megváltak. A kis apróságok, száz csók kiséretében, nehány szem cseresnyét küldtek papának, mamának s a szülők könyeikkel áztaták a gyümölcsöt – de harminczöt év multán már nem voltak könyeik, midőn Frigyes herczeg meghalt – Frigyes herczeg, idősb fiok, örökösük – ellenségük.

A király menyét csak úgy hivta, hogy „cette diablesse madame la princesse“, – s ez utóbbi látogatóinak meg volt tiltva, hogy a király színe előtt megjelenjenek, s midőn ő királyi felsége Bathba ment, az udvaronczok -65- oda mentek utána, s a Londonban eltiltott hódolatot Somersetshireben nyilvániták ki.

A „cette diablesse madame la princesse“ kifejezés a királyi após haragjának egyik okát megmagyarázza. Menyem-asszony igazán eszes egy fehérnép volt, nagy hajlama volt az éles gúnyolodásra, s szurós nyelvével szerette nevetségessé tenni a megrottyant szultánt és ránczos háremét, s piszkolodó leveleket irt róla haza, a család minden tagjának. Ily módon száműzve a király közeléből, a herczeg és herczegasszonyt Leicester Fieldsen üté föl sátrát, „hol“, mondja Walpole, „a következő uralkodási felvonás legtöbbet igérő tagjai s a legszebb és legkedvesebb fiatal nők képezék udvarunkat.“ Leicester Fieldsen kivűl még Richmondban is volt lakásuk, amaz idők legmulatságosabb társaságaitól látogatva. Oda jártak a Herveyk, Chesterfieldek s a twickenhami kis Pope uram s vele néha a Sz. Patrick egyházi korhel esperes (Dr. Swift) és egy egész sereg fiatal nő, kiknek csinos arczaik mosolygva néznek ránk a történelem könyvéből. Megfordult ott Lepell, a balladák eldallásának mestere; meg a kihivó, gyönyörü Bellenden Mari, ki a walesi herczeg szépettevő bókjairól hallani sem akart, hanem – összefonva karjait szép mellén – megmondta ő királyi felségének, hogy csak hordja el magát, s aranytelt erszényét a szeme -66- közé dobván, utána kiáltott, hogy jóllakott már vele, hogy mindig csak előtte számlálgatja pénzét. Bizony nem igen magasra ágaskodó fejedelem volt ez az Augustus. Walpole beszéli, hogy a királyi kártya-asztalnál, a játszi herczeg-asszonyok egy este Deloraine asszony alól kikapták a széket, – ez pedig, kölcsönben, a királyét húzta ki alóla, úgy hogy ő felsége hanyatt vágta magát a szőnyegen. Akármily állásban – jobban mondva fekvésben – lássuk is ezt a György királyt: így vagy úgy, mindig van valami nevetséges rajta; még Dettingennél is, hol pedig oly vitézül küzdött, még ott is figura figurája van – a mint, az angolt törve, kiabál, kardjával hadonász, mint egy vívó-mester. Az akkori gúnyképek közt a „Cullodeni hős“ czimü jól meg is czirógatja György fiát. –

De már elég volt Walpoleból, Györgyre vonatkozólag, ennyi idézet – annyival is inkább, mivel e kedves kötetek mindenki kezén forognak, ki a mult évszáz pletykáit szereti. Igazán nem lehet semmi mulatságosabb, mint Horace levelei; mintha mindeniken hegedűk szólanának végig, viasz-gyertyák, szép ruhák, jó viczczek, gazdag ezüstnemü s pompás fogatok csillognak-villognak bennök – soha ragyogóbb, vigabb, hahotázóbb sokadalom, mint a melyen ő vezet át bennünket. Hervey, az -67- utána következő tekintély, már setétebb szinben látja a világot, őt mintha a félelmesség szelleme lengné körül. Nehány éve, hogy örökösei az ickworthi leveles-láda födelét felnyitották; mintha Pompeji nyilt volna meg az ember előtt! mintha kiásták volna az egész mult évszázat: templomaival és játékaival, kocsiival, nyilvános helyeivel, bordélyházaival. Midőn a halottak e városán végigsétáltam, végig e borzasztó önző koron, ez istentelen cselszövényeken és tivornyákon, e szemtelen, sovár, küzködő, kikendőzött, hazudozó, tányérnyaló – tömegeken: ugy szerettem volna egy párt találni köztük, kikre jó szemmel nézhessek. Fölkerestem e kor történelmében jártas barátaimat, s szólék: „Mutassatok nekem vagy egy derekat ez udvarnál; keressetek ez önző udvaronczok, e kicsapongó, vigadó tömeg közt bár egyet, kit szerethessek, tisztelhessek.“ Ott van II. György, az a páváskodó kis szultán; ott van az a puposhátu, ijesztő Chesterfield lord, s ott van Hervey János, gyilkoló mosolyával s kisérteties festett pofájával – gyűlölöm őket! Vagy ott van Hoadly, egyik püspökségtől a másikig görnyedezve, – tul meg a twickenhami kis Pope uram lépdel barátjával, az ír esperessel, uj reverendájában, szintén bókolva, de bozontos szemöldei alatt a méreg sugári fénylenek s mosolya mögött a gúny és gyűlölet -68- reszket. És már: lehet ezeket szeretni? Pope-ot szeretném: legalább szellemét, gúnyját, nagyságát, értelmességét lehetne szeretni – csak ne lennék a felől is bizonyos, hogy mihelyt azt hiszi, hogy valamiben elejébe tettek, vagy hogy gúnyosan tekintettem rá: azonnal megfordul és leszúr. És lehet-e bizni a királynéban? Nem a mi rendünkből való ő, – a királyokat és királynőket már helyzetük egyedülállókká teszi. E kifürkészhetlen asszonynak volt egy kifürkészhetlen vonzalma, s ez egyhez aztán hű is, minden gyötretés, mellőzés, kín és idő daczára. Férje kivételével valóban nem gondol semmi teremtett lénynyel. Gyermekeihez elég jó, sőt talán elég gyöngéd is, – de azért darabokra szedné őket, ha tudná, hogy férje kedvét megnyerné általa. Egész környezetével a legnagyobb barátsággal, jóakarattal és természetességgel bánt, – de ha a jó barátok meghaltak, a lányok férjhez mentek: az utánok következőkhez csak oly barátságos, csak oly jóakaratú. Ha a király kivánja: rámosolyog, ha még oly bús lenne is; sétál vele, ha még oly fáradt is, s vastag tréfáin jóizüen nevet, ha még oly metsző is testi lelki kínja. Valóságos csuda, a mit Károlinának férje iránti odaadásáról olvashatni. Miféle bűbája lehetett ennek a kis embernek? Mik lehettek azokban a csodálatos, harmincz lap hosszú levelekben, -69- melyeket – ha nem volt otthon: nejének, s ha feleségénél Londonban volt: hannoverai hölgyeinek irt? Mért választotta Károlina, Németország legbájosabb és miveltebb herczegnője ezt a kis piros-pozsgás, meredt szemü herczegecskét, egy császár kezét utasítván vissza? Miért szerette őt annyira utolsó órájaig? – mert iránta való szeretetből pusztitotta el önmagát, mert, noha podagrája volt, hideg vizben áztatta meg lábait, csak hogy sétálni mehessen vele. A halál fátylával szemén, elviselhetlen kínoktól gyötörtetve – még akkor is tudott férjéhez, urához egy halvány mosolyt, egy gyöngéd szót intézni. Olvastátok-e halálos ágya csodálatos történetét? Hogyan kérte a haldokló férjét, hogy házasodjék meg ismét, s hogy böffentette vissza feleletét az öreg király: „Non, non, j’aurai de maîtresses.“ Ennél kisértetiesebb bohózat aligha volt valaha. Én is tanuja vagyok e bámulatos jelenetnek, – én is ott állok ama borzasztó ágy szélénél, bámulva az isteni gondviselés különös útait, melyeken elrendezé teremtményei számára az életet, szeretetet, jutalmat, eredményt, szenvedélyt, cselekvést és halált – és csak kaczagni tudok – itt, a halál jelenlétében, szivem mély búsulásában. Lord Hervey sokat emlegetett passusában, melyben a királyné halálos ágyát irja le, a részletek groteszk borzalma felülmúl minden -70- szatirát, – a jelenet ijesztő gúnyja megdöbbentőbb Swift legfeketébb lapjainál, vagy Fielding legmerészebb ironiájánál. E jelenet feljegyzőjének alakját valami ördögi veszi körűl, s valóban félek, hogy ama borzasztó versek, melyeket Pope majdnem sátáni gonoszságának egyik rohamában irt Herveyre, nem hazudnak. Elijedek, a mint visszatekintve a multba, úgy tetszik, hogy amaz ijesztőn szép arczot látják szemeim, a mint rágondolok a halálos ágyán vonagló királynéra, ki fölkiált: „Imádkozz, imádkozz!“ – és a mellette álló királyi vén bűnösre, ki őrült fájdalommal csókdossa halott ajkait, s avval ott hagyja, hogy még többet vétkezzék; – és az udvari lelkészek csoportjára, és az érsekre – a mint a haldokló visszautasitja imáikat, de a kik az illem kedveért kénytelenek a nép aggódó tudakozásira mindenféle kibuvó ajtókat felnyitogatni s erősítgetni, hogy ő felsége ez élettől „istenes lelki állapotban“ vált meg. Milyen élet! Milyen czélokra szentelve! Hiuságok hiusága! Egészen más szószékbe való tárgy ez, mint a felolvasóéba. Szószékbe? Azt hiszem, hogy az a szerep, melyet a szószékek a királyok halálánál játszanak: a legkevésbbé épületes czeremonia. A hazug dicsériádák, a kellemetlen igazságok átcsillámlása, az utálatos hizelgések, a tettetett bánat, a csúszó-mászó hamis-szólás – mindezt -71- az ég nevében szórják szét állam-egyházunkban, s mind e gyászdalokat emlékezetet meghaladó idők óta zengedeztetik a jó, rosz, bűnös, kicsapongó királyok és királynék ravatala fölött. Az állam-papnak le kell darálni a közhelyeit, ki kell tennie közszemlére szónoki gyászrojtozatainak egész készletét. Halott avagy élő legyen az a király: a lelkész hizelegni kénytelen – éltében kegyes voltát hirdeti, ha pedig „indíttatva érzi magát ő felsége“, hogy meghaljon: „legvallásosabb és legkegyelmesebb királyunk“ gyász-istenitiszteletét kell végeznie.

Olvasom, hogy lady Yarmouth – legvallásosabb és legkegyelmesebb királyunk kegyencze – ötvenezer forinton adott el egy püspökséget egyházunk egyik férfiának. (Fogadott vele 50,000 forintba, hogy nem nevezik ki püspöknek; a nagytiszteletü ur vesztett – és fizetett.) Vajon ez volt az egyedüli főtisztelendő ur e korban, kit ily kéz vezetett a fölkenetésre? Ha bepillantok Szent Jakab palotájába, II. György idejében, egy egész sereg reverendát látok, az udvarhölgyek hátsó lépcsőjénél tolongva, – kövér erszények csúsznak lopva ölükbe, – és az a bűnös vén király ásitva hallgatja udvari kápolnájában a mennyezet alatt, a neki papoló káplánt! S miről szól a prédikáczió? – igazságosságról és itélettételről! S míg a káplán papol, a király németül -72- fecseg, majdnem oly hangosan, mint a szónok; oly hangosan, hogy a lelkész – (lehet, hogy épen bizonyos Dr. Young, az, a ki „Young éjszakái“-t irá s a csillagok ragyogásáról, az égnek dicsőségéről s e világ teljes hivságáról elmélkedett) – a bizony: sirva fakad katedrájában, mivel – a hitnek védője és a püspökségek osztogatója nem akar ráhallgatni! Valóban nem csoda, hogy e közönyösség és romlottság közepette az egyháziak is romlottak és közönyösek. Valóban nem csoda, hogy a kétkedők szaporodnak és az erkölcsök megvesztegettetnek, a mennyire csak egy ilyen király befolyásától függenek. Valóban nem csoda, hogy Whitefield feljajdult a pusztaság közepett, hogy Wesley odahagyta a megfertőztetett templomot s a hegynek oldalára vonult prédikálni. Tisztelettel nézek amaz idők e férfiaira. Melyik a magasztosabb látvány: a jó Wesley János-e, körülvéve napszámos gyülekezetétől, a bánya szádánál, – vagy pedig a királyné káplánjai, a mint az előszobában a nagy Vénus képe alatt reggeli imájokat mormolják, mig a szomszéd szoba ajtaja nyitva van, s ott benn a királyné öltözködik, botránytörténeteket beszélve lord Herveynek, vagy viczczelkedve lady Suffolkra, ki úrnője lábainál térdel a mosdótállal? Mondom, meg vagyok ijedve, midőn e társaságon végigtekintek, s -73- látom ezt a királyt, ezeket az udvaronczokat, ezeket az államférfiakat, ezeket a püspököket – ezt az arczátlan, magamutató könnyelmüséget és bűnt. Melyik ennél az udvarnál a becsületes ember? Melyik a tiszta lélek, kit szeretnünk lehetne? Ez az illatszeres levegő megfojtja az embert! A mi mai udvarunknál is van még kelendőben néhány özönviz előtti badarság s ízetlen czeremonia, melyeket kikaczagok, – de, mint igazi angol, ha összehasonlitom a multtal: ne ösmerjem-e el a jelen nagy változását? Ha Sz. Jakab palotájának úrnője ma elmegy mellettem: üdvözlöm a bölcs, mérsékelt, példás életü uralkodónőt, a jó anyát, a jó nőt, a mívelt hölgyet, a müvészetek fölvilágosodott pártfogóját, a nép diadalmiban és bánatiban gyöngéden résztvevőt.

György és Károlina egész udvarában egyedül csak Suffolk asszonyt látom, ki megérdemli, hogy az ember szóba álljon vele. Még a nőgyűlölő Croker is, levelei kiadója, szereti őt, s ama tisztelettel viseltetik irányában, melyet gyöngéd leereszkedése, úgy látszik, minden férfi és néhány nő szivében is fölkeltett, a ki csak közelébe jutott. Sok finom vonást jegyeztem föl, melyek jellemének bájáról tesznek tanuságot. (Megjegyzem, hogy nem azért említem meg, hogy bájos, hanem mivel jellemző.) Levelei a gyönyörűségig józanok. Egyikben, -74- Mr. Gaynek, Tunbridgebe czimezve, – a mint tudjuk, ez az úr szegény, kegyvesztett poéta volt, – így szól: „Jelen lakozásának helye ugyancsak megtöltötte fejét doktorokkal és gyógymódokkal; de – szavamra mondom – hej sok úri dáma ment már oda vizet inni, a nélkül, hogy a kis körme is fájt volna – és, hej sok úri ember panaszkodott szíve elvesztén, a ki pedig el nem veszté. Ohajtom, hogy kegyed se veszítse el a magáét, mert nem igen örülnék a szívtelen barátnak, már pedig nagyon szeretném hogy kegyedet barátaim közé számíthassam.“

Midőn Peterborough lord hetven éves volt, a fékezhetlen ifjoncz nehány lángoló szerelmes, jobban mondva udvarló levelet irt Howard asszonynak. Csodálatos maradványai e levelek ama kor kelendő regényeskedő modorú széptevésének. Nem szenvedély az, nem is szerelem, hanem udvarlás; a komolyság és szinészkedés vegyülete; magasra ágaskodó bókok, mély hajlongások, esküdözések, sohajok, szerelmes pillantások, a Clelia regények és a szinpadi Millamont és Doricourt modorában. Az egész csak a legnagyobb mérvü szertartások, illemkedések, fellángolások nagy halmaza volt – rendszeresitett térdeléstan és széptevéstan, melyek a mi őszinteségünk idejében már kimentek divatból. Howard Henrietta elfogadta -75- a jó öreg lord széptevését, illő elismeréssel válaszolt sajátságos szerelmes leveleire; mély pukedlit vágott Peterborough mély hajlongásira és segittetett magának Gayvel a levelek fogalmazásában, midőn válaszolt vén lovagjának. Ez pedig irt hozzá csinos verseket, melyekből sem az igazság, sem a báj nem hiányzott, igy kiáltván föl:

A nagy Pope is magasztalva ir róla, és pedig cseppel sem kevésbbé tetszetős sorokban, s oly képet állit elénk, hogy meg kell vallanunk: eredetije vonzó egy hölgy kellett hogy legyen. Im egy pár vonás a képből:

S még a mi több: még az asszonyok is versenyt dicsérték és szerették. Queensberry herczegnő tanubizonyságot tesz szeretetreméltóságáról, midőn igy ir hozzá: „Ezt s ezt csak azért mondom kegyednek, mivel szereti a gyermekeket, és hogy a gyermekek is szeressék kegyedet.“ A szép és kedves Bellenden Mari, kit kortársai „a világ legtökéletesebb teremtésének“ neveznek, igen bizalmasan ir az ő „kedves Howard asszony“-ának, „drága helvétá“-jának, amaz országból küldözvén leveleit, hova a szép Mari, házassága és az udvarhölgyek sorából kilépte után, telepedett le. „Hogy s mint van, édes Howard asszony?“ kezdi Mari. „Hogy s mint van, édes Howard asszony? ennyi az egész mondandóm. Ma délután kedvem jött az iráshoz, de a mi a levél tárgyát illeti, jobbal nem tudom mulattatni, mint mezei gazdaságom ujdonságival. Épen azért a saját fogaim számára hízlalt megehetőségek következő lajstromát terjesztem kegyed elé. Az egész Kent grófság csak úgy tudja, mint jó magam, hogy van négy kövér bornyúm, két hízott disznóm, készen minden órán, a hentes kése alá; tizenkét sokatigérő fekete verőmalaczom, két fiatal kappanom, három pompás ludam – mindenik alatt tizenhárom tojás – (récze-tojásokkal vegyest, természetesen, mert különben a többi nem kél ki jól); ezeken kivül van egy csomó -77- tengeri nyulam, galambom és pulykám bőviben, s nem megvetendő mennyiségü marha- és ürühúsom. Nos, édes Howard asszony, ha az elősoroltak közűl valamelyikbe villáját bele akarja ütni: csak mondja meg.“

Vidor egy társaság kellett hogy legyenek ezek az udvarhölgyek. Pope egyik nagyon kedves levelében egy egész csomóval ismertet meg bennünket, közülök. „A vizen mentem“, mondja, „Hampton Courtra, s legelőször is a herczeggel találkoztam, midőn épen a vadászatról jött meg hölgyeivel, lóháton. Bellenden és Lepell asszonyok mindjárt pártfogásuk alá vettek, a pápisták vendégül fogadását tiltó törvény daczára s pompás egy ebédet tálaltak, olyan fűszerrel, a mit még jobban szerettem: alkalmat nyújtottak, hogy Howard asszonynyal beszélgethessek. Mindnyájan abban állapodtunk meg, hogy az udvarhölgyek élete minden dolgok között a legnyomoruságosabb és azt kivántuk, hogy bárcsak minden asszony, a ki irigyli ez állapotot, meg is kóstolhatná. Reggel vesztfáliai sonkát kell enniök, kölcsönkért kabalákon árkot-bokrot be kell vágtatniok, a nap hevén aztán, a hideggel a hátukban és (a mi százszor roszabb ennél is) az igen kicsi kalaptól véresre dörgölt homlokkal haza jőniök – a mi együttvéve különben, idővel a lehető legjobb vadásznőket csinálhatja belőlük. Mihelyt -78- aztán a nap izzadságát letörülték: a herczegnő osztályában kell egy óráig mosolyogniok s mellesleg megnáthásodniok, – onnan meg el az ebédhez, akár van étvágyuk, akár sincs – éjfélig aztán tehetnek, mehetnek vagy elmélkedhetnek a mit, a hová s a miről épen kedvök tartja. Nincs egész Walesben az a puszta ház, előtte egy hegy, felette egy varjúfészek, a melyik unalmasabb lenne ennél az udvarnál. Miss Lepellel három vagy négy óra hosszant sétáltunk a holdvilágon, s valamirevaló emberrel, egy árva lélekkel sem találkoztunk, a királyon kivül, ki a kerités alatt egy maga fogadta kihallgatáson a vice-kancelláriust.“

Azt hiszem, vigabb Anglia volt az elődeinké, mint ez a sziget, melyen most mi lakunk. A népek, előkelők úgy, mint a közönségesek, sokkal többet mulattak. Felszámitottam azt az életrendet, melylyel államférfiak és előkelők akkor idejüket eltöltötték – s fel nem foghatom, hogyan végezhették el dolgaikat a mellett a tömérdek evés-ivás, lakmározás és kártyázás mellett! Játsztak azok minden kigondolható játékot, melyek – a krikkel és labdázás kivételével – ma már mind kimentek divatból. St. James-Park régi képein még ma is láthatók a sétány hosszában a méták, melyekkel a labda-távolt mérték, ha az udvar labdázott. Már most csak képzeljük el, ha a -79- Birdcage-sétánynak ma is ez lenne rendeltetése s lord John Russel és lord Palmerston alá s fel ütögetnék a labdát a fák közt! A legtöbb ilyen vig testgyakorlat immár a multhoz tartozik s a régi, jó angol játékok már csak régi regényekben, régi balladákban vagy régi, megfakult ujságok hasábjain járják, melyekből elolvashatod, hogy Winchesterben a winchesteriek és hamptoniak pártja ekkor s ekkor kakasviadalt rendez; vagy, hogy a cornwalliek és devoniak birokra mennek egymással Totnesben – és igy tovább.

Ezelőtt százhúsz esztendővel nem csak mezővárosok voltak Angliában, hanem emberek is voltak, a kik bennök lakjanak. Akkor sokkal társaságosabbak voltunk és sokkal egyszerűbb mulatságokon tudtunk mulatni. Minden városnak volt vására, minden falunak búcsuja. A régi költők száz meg száz kedélyes dalt irtak nagy bot-viadalokról, május-fák megmászásáról és szerecsen-tánczokról. A lányok, nagyon könnyü öltözetben, versenyt (cziczét) futottak és a barátságos vidéki nemesek s jámbor papok nem tartották szégyennek, hogy e játékoknál nézők legyenek. Dob és sip hangjaira tánczoló medvék járták be a vidéket. Néhány jól ismert dallamot zengett az egész ország évszázakon keresztül s úr és szegény ez egyszerü zene mellett mulatott. Ha egy fiatal -80- ur vigasságot akart szerezni női ösmerősének, azonnal czigányok után küldött. Midőn Fielding, a divat-uracs, a nagyon finom gentleman, még csak a szépet tette azon hölgynek, kit később elvett: saját szállásán vendégelte meg imádottját és ennek barátnőjét és pedig a vendéglőből hozatott ételekkel, vacsora után pedig egy hegedűst hozattak hármuk számára. Képzeljük el e hármat egy nagy, csertáblázott teremben – a Covent Gardenen vagy Sohon 4) – két vagy három ezüst fali gyertyatartó fénye mellett; az asztalon nehány fürt szőlő s egy palaczk florenczi bor; a tisztességes hegedűs régimódi moll-hangú nótákat húz, mig a divat-uracs egyik hölgyet a másik után hivogatja el, s nagy komolysággal tánczol velök.

Az egészen nagy urak, fiatal nemesek nevelőik, sat. kiséretében külföldre mentek, a „nagy körútra“; az otthon maradt gúnyirók viczczelték ezek francziás és olaszos fogásaikat, miket az utazásból hoztak magokkal, – de a nép nagyobb része soha sem hagyta el az országot. A vidor falusi nemes, sokszor husz mértföldre sem volt szülötte faluja határain túl, a melyik pedig elment: a fürdőket, Harrogateet, vagy Scarborought, Bathet vagy Epsomot látogatta -81- meg. A régi levelek tele vannak e mulatóhelyek leirásával. Gay sokat beszél a tunbridgei hegedűsekről; a hölgyekről, kik jóizü kis házi bálokat rendeznek magok közt és az úrfiakról, kik, váltogatva, theával s zenével mulattatják őket. Az egyik fiatal szépség ezek közül nem igen sokat adott a theára. „Van itt egy fiatal hölgy“, mond Gay, „a ki szörnyű válogatós. Elég fiatal lányt ismertem, ki, ha imádkozni talált, szép fogatért, nagy czímért, jó férjért vagy sok imádóért könyörgött: de ennek, pedig csak tizenhét éves és hozománya 300000 forint, vágyai netovábbját egy kancsó jó sör képezi. Ha barátai termete és arczszine tekintetéből le akarják e szokásról verni: azt feleli a legőszintébb egyszerüséggel, hogy karcsu termete és finom arczszine elvesztése miatt legfölebb a főkötőtől esik el, mig a sör neki szenvedélye.“

Minden kis városnak megvolt a maga társalgó-terme – régimódi komor szobák, a milyeneket alászállott mezővárosok elhagyatott kongó fogadóiban még most is láthat az ember, mert London, ez a nagy élődi, mindenünnen magába szivja az életet. A törvénykezés szakában s egész télen át az északi nemesség nagy része Yorkban lakott. Shrewsbury ünnepélyeiről volt hires. Olvasom, hogy Newmarketban „nagy számu volt a jó társaság egy csomó -82- gazemberrel és zsebmetszővel egyetemben.“ Norwichben két társalgó volt, s a tagok alig fértek a nagy teremben, szobákban és a csarnokban. Cheschireben (Károlina királyné egyik udvarhölgye irja, ki Hampton Courtba s az ottani mulatságokra vágyik vissza –) egy falusi lakba vetek egy pillantást s nagyon vidor egy társaságot látnak szemeim: „A dolgozó szobában kilencz előtt gyülünk össze, eszegetünk s bolondozunk, össze-vissza, tizenkettőig, s akkor mindenki saját szobájába vonúl, hogy egy kicsit rendbe szedje magát, mert biz’ azt öltözködésnek nem lehet nevezni. Délben aztán a nagy harang gyűjt bennünket a nagy szobába, mely mindenféle különös fegyverrel, mérgezett nyilakkal, hires emberek különböző viseltes csizmáival és czipőivel és I. Károly király Edgehillben elvett kengyeleivel van fölékesitve“, – itt ebédelnek, azután tánczolnak s megint vacsorálnak.

A mi Bathet illeti, a kiről az irás csak szól, mind fürdeni és inni ment oda. II. György és felesége, Frigyes herczeg és udvara, s a mult évszáz minden csak valamennyire nevezetes embere, mind-mind látható volt ama hires diszcsarnokban, hol Nash, a divat-uracs, elnökölt s képe a Newton és Pope mellszobra között függött. -83-

Szerettem volna látni azt a bolondot. Csillogó, himes-hámos, máncsetlis, burnót-szelenczés, piros sarkú, szemtelen egy bolond volt ez, ki nagyon is jól tudta, hogy lehet az embernek tekintélyt szerezni magának. És szerettem volna látni azt a csudálatos vén bolond Peterborought is, nagy csizmáiban – úgy van, olyan vakmerő volt, hogy Bath sétányain csizmákban jelent meg! – Szerettem volna látni kék szalagjait és rendjeleit, azt a két fő káposztát a hóna alatt s azt a tyúkot kezében, melyeket oly hosszú alkudozás után vett ebédjéhez. Chesterfield is sokat járt oda, játszott százakban s mosolygott, podagrája daczára. És Wortley Mari is ott volt, az ifjú, a szép; és ott Wortley Mari, a vén, a csúnya, a kiállhatatlan. És elment Chudleigh kisasszony is, megmenekülve az egyik férjtől, hogy a másik után leselkedjék. Walpole is sok napját töltötte itt el; betegesen, ingerlékenyen, bolond, szenvelgő divatfi módjára, ragyogó elmével, mély érzelmességgel s barátjaihoz gyöngéd, áldozatkész, hű szivvel. S ha én, meg te akkor élünk vala, és végig ámolyogtunk volna a Milsom utczán – egyszerre csak hirtelen lekaptuk volna kalapunkat, midőn -84- egy kisérteties, hosszú, vékony, sovány alak, flanellbe bonyálgatva ott vitette volna el magát hordszékében, melynek ablakán egy sápadt arcz tekint ki; a bozontos felporzott paróka alól nagy, égő szemek meredtek volna felénk, rémitő homlokránczolás, rémitő sas-orr – s mi halkal suttogtuk volna egymásnak: „Ez ő! Ez a nagy képviselő! Ez Mr. Pitt!“ A mint tovább haladunk: a harangok elkezdenek csilingelni, s találjuk Smollett Tobiást, mogorva barátunkat, karját a Quin Jakabéba, a szinészébe öltve, ki azt is megmondja, hogy a harangok Bullok 5) uramnak, egy tottenhami jeles baromtenyésztőnek szólanak, ki épen most érkezett a gyógyforrás használatára. Tobiás pedig botjával megfenyegeti Ringworm ezredes ajtaját – a kreol lovag épen szomszédjában lakik, s az ezredes két szerecsenje a vadászkürt müvészetet tanulmányozza nagy szorgalommal.

Ha meg akarjuk kisérteni, hogy a régi társadalmi Angliát állitsuk képzeletünk elé: azt a vonást el ne feledjük, hogy jó csomó órát kártyázik minden nap. Ez a szokás közülünk már majdnem egészen kiment divatból, de ezelőtt ötven esztendővel általános volt s még azelőtt ötven esztendővel uralmát majdnem -85- az egész országra kiterjesztette. „A kártyajáték annyira divatba jött“, irja Seymour, a „Court Gamester“6) szerzője, „hogy a ki a szokott játékokat egy társaságban nem tudná: nagyon közönséges és egészen hasznavehetetlen embernek tartanák.“ Mindenütt csak kártya járta. Hogy valaki egy társaságban olvasson: illetlen volt. „A könyvek nem a társalgó-szobákba valók“, mondák az időtöltött nők. Ha pedig akadt valahol egy-egy könyv: szintugy irigykedtek és haragudtak rájok az emberek. Herveynél megolvashatod, hogy II. György dühös volt, ha csak könyvet is látott, s neje, bár szerette az olvasást: csak titokban, zárt ajtók mögött olvashatott. Hanem a kártya, az már az egész világnak menedéke volt az unalom elől. Anglia királyai és királynéi minden este órákig elültek s játszodtak pique és carreau ő felségeikkel. Az európai udvaroknál, azt hiszem, maig megvan e szokás, nem a nyereség, hanem az időtöltés kedveért. Eldődeink kivétel nélkül űzték. „Könyvek! az Isten is megáld, hagyj békét nekem a könyvekkel!“ szokta Marlborough Sára néni mondani, „én más könyvet nem ösmerek, csak a férfiakat és a kártyát.“ „A jó öreg Coverley Rogérius uram -86- minden emberének egy szál kolbászt s egy játék kártyát küld karácsonyra“ – mondja a „Spectator“, a kegyes földesúr rajzát akarván adni. Az egyik régi jó irónő, kinek levelei közt kutatgattam, igy kiált föl: „Bizony, a kártya minket, asszonyokat, sok minden pletykázástól mentett meg!“ – Az okos vén Johnson is sajnálta, hogy kártyázni meg nem tanult, mert, úgymond: „sok hasznát látja az ember az életben, – gyöngédséget kelt, s összébb fűzi a társaságot.“ Hume Dávid soha sem feküdt le, mig a wistjét ki nem játszta. Walpole is egyik levelében egészen fellelkesül a kártya iránt való háladatosságban. „Oltárt épitek a makk filkónak“, kiált föl kedélyes uracsos modorában, „kedves Grafton herczegnőm menekvésének emlékére!“ A herczegnő tudniillik Romában kártyázott, holott egy bibornok hangversenyében kell vala lennie, hol a padló leszakadt, s valamennyi szent kegyelmesség a pinczébe zuhant. Még a puritán papok sem nézték görbe szemmel e szokást. „Nem hinném“, mondja az egyik, „hogy a becsületes Luther Márton vétkezett volna, midőn ebéd után egy pár óráig koczkázott, hogy lelkét a gondtalanságban megnyugtassa s emésztését elősegítse.“ Az állam-egyház szolgái is mind kártyáztak, elkezdve a püspökökön, le az utolsóig. A három szent király napján az -87- egész udvar pucz-gálában szokott kártyázni. „A mai három szent király napján ő felsége, a walesi herczeg, és a térdszalag-, tüske- s bath-rendek lovagjai, illető rendjeik díszöltönyében jelentek meg. Ő felségeik, a walesi herczeg és a három idősb herczegnő – előttök heroldok lépdelvén – a királyi kápolnába vonultak be. Manchester herczeg az állam kardját vitte. A király és a herczeg az évi szokás szerint aranyat, tömjént és mirhát áldoztak az oltárnál. Este aztán ő felségeik a nemességgel a főkapus javára játsztak nagyban; azt mondják, hogy a király hatszáz, a királyné háromszázhatvan, Amália herczegnő húsz, Károlina herczegnő tiz, Grafton herczeg és Portmore gróf több ezer aranyat nyertek.“

Vessünk még egy pillantást ugyanez emlékiratba 1731-ből, s lássuk, mivel foglalkozott eldődeink egy más része.

„Cork, január 15-én. – Ma itéltek el valami Croneen Timit, St. Leger uron és nején elkövetett rablógyilkosságaért; a büntetés im’ ez: két perczre fölakasztják, akkor lecsapják fejét s testét négy felé részelvén, négy keresztútra teszik ki. Croneen St. Leger urnál szolgált s a gyilkósságot a szolgálóval egyetértve hajtotta véghez, kit máglyára itéltek; ugy szintén a kertészszel is, de a kit később főbeütött, hogy az ő osztályrészét is magának kaparíthassa meg.“ -88-

„Január 3-án. Egy irlandi nemes Staffordshireben a stonei országúton meglőtt egy postalegényt, ki két nap mulva meg is halt. A nemest elfogták.

„Norfolkban egy bungayi nemes istálójában egyik legény egy szegény akasztott embert talált, s midőn levágta és segitség után szaladt: kését ott hagyta. A szegény ember feleszmélve, elmetszte torkát a késsel s a közellévő vizbe beleugrott; de akkorra már a segitség is megérkezett, kihúzták még élve s úgy látjuk, hogy életben is marad.“

„Tekintetes Finch Tamás urat, gróf Nottingham testvérét, hágai követté nevezték Chesterfield gróf helyébe, ki már vissza is indult.“

„Cowper Vilmos Esq. és tisztelendő Cowper János ur, ő felsége a királyné rendes káplánja és Nagy-Berkhamstead rektora, Hertford grófságban csőd-törvényszéki biztosi titkárokká neveztettek ki.“

„Tekintetes Creagh Károly és tekintetes – Macnamara urak már három esztendeje esküdt ellenségek, minek következtében már több mint ötvenszer marasztaltattak el békeháboritás bűnében, összejöttek együtt Eynes urral, Gallowayből, egymásra sütötték pisztolyaikat s abban a nyomban összerogytak mindhárman – békés szomszédaik nagy örömére, – mondják az irlandi lapok.“ -89-

„A búza ára 26–28 shilling, az árpa köble 20-tól 22 shillingig; a három száztóli papirok 92-ön állnak; a legfinomabb czukor süvegje 9¼ penny; a thea-lepény fontja 12–14 shilling, a pekkóé 18 s a király-theáé 35 shilling.“

„Exonben nagy ünnepélyességgel ülték meg Courtney W. baronet úr fiának születésnapját; a jelen volt vendégek száma meghaladta az ezeret. Egy egész ökröt sütöttek meg; a népnek egy hordó bort s több átalag sört és almabort ütöttek csapra. Az öreg Vilmos ur egyszersmind Powdram kastélyt s egyik nagy jószágát is átadta immár teljeskoru fiának.“

„Két Charlesworth és Cox nevü ügyvédet, hamisitás sülvén ki rájok, a királyi börze előtt szégyen-padra állitottak. A nép az elsővel igen kegyetlenül bánt, de a másiknak jobban volt dolga, hat vagy hét utczagyerek pártfogása alá vevén, kik fölmásztak a szégyenfára, hogy megóvják védenczüket a söpredék bántalmazásitól.“

„Egy gyermek elszerencsétlenedett, beleesvén a vasrács hegyes rúdjaiba egy lámpatartóról, hova azért kapaszkodott föl, hogy jobban láthassa a szégyen-padra állitott Noedham anyót.“

„Lym Marit hamuvá égették a máglyán, mivel részes volt úrnője meggyilkoltatásában.“ -90-

„A gyalogságnál szolgáló Russel Sándort a januári ülés-szak utszéli fosztogatásért halálra itélte, kegyelem útján pedig deportáczióra; e közben azonban egy jószágot örökölvén: minden büntetés alól fölmentetett.“

„Russel János, gróf, Spencer Diána úrhölgygyel Marlborough-házban megülte esküvőjét. Jelenlegi vagyona 300000 ft. készpénzben s nagy-anyja, az özvegy Marlborough herczegnő halálával még 1000000 ft. néz rája.“

„Márczius 1-jén, mint a királyné születésének évfordulóján, melylyel ő felsége negyvenkilenczedik évébe lépett, a főnemesség egész fényben jelent meg Szent Jakab palotájában. Ő felsége öltözéke pompás volt; fátyla a legszebb himzésü muszlin volt, úgy szintén a walesi herczegné ő királyi felségeé is. Azt mondják, hogy Portmore lord öltözéke volt a legértékesebb, noha egy olasz gróf kabátján a gombokat huszonnégy gyémánt helyettesité.“

A király születés-napján minden hű alattvaló új ruhában jelent meg. Swift többször emliti e szokást; Walpole is mindig csak erről beszél, gúnyolván ugyan e divatot, hanem azért mindig a legfinomabb kabátokat hozatja magának Párisból ez alkalomra. Ha a király és királyné nem voltak népszerüek: a díszteremben ugyan kevés új ruhát lehetett látni. A „Jó hazafi“ czimü lap 3-ik számában (a lap -91- szelleme a pretendens, a scotok, francziák s a pápaság ellen volt irányozva) Fielding egy czikket ir, felvévén, hogy a scotok és a pretendens elfoglalták Londont s őt épen akasztani viszik, loyalitása miatt, – midőn már a kötél a nyakában, igy szól: „ekkor kis lányom háló-szobámba nyit s végét szakítja álmomnak, felnyitván szemeimet s jelentvén, hogy a szabó épen most hozta haza gunyámat, ő felsége születés-napjára.“ A „Temple Beau“-ban 7) az uracsok emlékeztetnek „a születés-napi bársony öltözetért járó 400 forintra“. Meg lehetünk győződve felőle, hogy Fielding Harry uram is kikapta a maga emlékeztetését.

A nyilvános napok, tagadhatatlan, nagyon fényesek valának, de a zárt udvari élet borzasztó unalmas kellett hogy legyen. „Nem akarom kegyedet“, irja Herwey Sundon asszonynak, „Hampton Courti foglalkozásaink részleteivel úntatni. Nincs az a száraz-malmi kabala, mely egyformább, változatlanabb körben forgana, – úgy, hogy egy naptárból – a hét napjai – s egy óráról – a nap órái mutatására – teljes tudomást szerezhet magának az udvar határain belül előforduló minden mozzanatról, a nélkül hogy emlékezetén kivül -92- valami más segédeszközre szorulna. Séta, hordszék, reggeli tisztelgés – ez van reggel. Este a király kártyázik, vagy koczkázik, a királyné meg papucsot játszik 8), hol persze szokás szerint a szegény Charlotte asszony huzza a kurtát, mert a királyné fejkötőjét czibálja, a walesi herczegné pedig körmeit kopogatja. Grafton herczeg rendesen beveszi álam-italát egy sorsjátéki tábla képében, hogy aztán – állandó szokásához hiven – nyugodtan alhassék Amália és Károlina herczegnők között. Grantham lord egyik szobából a másikba ténfereg (a mint Dryden mondja) mint valamely gyakran megjelenő szellem, de melynek szólania nem szabad; fel-felszítja magát, mint az ember a tüzet szokta, nem valamely meghatározott czélból, hanem csak épen hogy jobban pattogjon. Végre aztán föláll a király; a játszmának vége van s mindenki megkapja elbocsáttatását. Ő felségeik Charlotte asszonynál és Lifford lordnál vonják meg magokat; lord Grantham Fraces asszonynál és Clark uramnál, – az egyik rész vacsorál, a másik lefekszik – s igy lesz az estből és reggből egy nap.“

A király Hannovera iránti ragaszkodása -93- száz esetlen tréfára adott okot angol alattvalói közt, kik előtt a „Sauerkraut“ és a kolbász eleitől fogva nevetség tárgyai voltak. Midőn a mostani herczegi férj 9) közibénk jött: a nép örömmel fujta az utczán a dalokat, melyek mindenike Németország csodamód ízetlen voltáról szólott. A hús-árusok orjási kolbászokat aggattak kirakataikba, a mi a közhit szerint, úgy látszik, a német fejedelmek mindennapi ételük és gyönyörűségük. Emlékszem a Lipót herczeg és Charlotte herczegasszony házasságakori gúnyképekre. A vőlegény tiszta-csupa rongy volt. III. György feleségét is német koldus herczegasszonynak hivta a nép, mert tudni kell, hogy brit felfogás szerint minden herczeg koldus, kivéve a brit herczegeket. György király vissza is fizetett nekünk. Ő meg azt hitte, hogy Németországon kivül nem tudják sehol: mi az illem. Marlborough Sára egyszer épen akkor ment a herczegasszony látogatására, midőn a királyné ő felsége épen egyik orditozó gyermekét lasnyakolta. „Hja!“ mondá a végrehajtásnál épen jelenlevő György, „azért nem tudják Angliában mi az illendőség, mert nem nevelnek benneteket gyermekségtöken kezdve jól.“ Erősen is állott mellette, hogy nincs az az angol szakács, ki jól meg tudja a sültet -94- sütni, sem angol kocsis, a ki jól hajtson – egy szóval kétségbe vonta nemességünk, lovaink és marha-pecsenyénk jeles voltát!

Mig szeretett Hannoverájától távol volt: ott minden azon mód maradt, mint jelenlétében volt. Csak úgy 800 ló állott az istálóban, a kamarások, udvarmesterek és lovászmesterek egész készlete csak úgy megmaradt; minden szombaton megtartották az udvari estélyt, hol az egész hannoveri nemesség megjelent s oly czeremoniát vitt véghez, hogy rendkivül szépnek és meghatónak kell azt itélnem. A társalgó-teremben ugyanis egy nagy karosszék állott s benne a király – arczképe. A nemesség előjárult s mélyen meghajtotta magát a karszék és a kép előtt, melyet Nabukodonozor király állitott oda; mindenki csak suttogva mert e felséges kép előtt beszélni, épen ugy, mint akkor tettek volna, ha a királyi választó maga is ott lett volna.

Mindegyre csak vissza-vissza ment Hannoverába. 1729-ben két egész esztendőre ment át, mig Angliában Károlina uralkodott helyette, – a nélkül, hogy angol alattvalói csak legkisebbet is érezték volna hiányát. Harminczötben, meg harminczhatban ismét, – és 1740 s 1755 közt nem kevesebbszer mint nyolczszor látogatta meg a kontinenst, de e mulatsággal aztán a hét esztendős háború kitörtével -95- föl kelle hagynia. Itt is mindig csak egy húron pendült a mulatság. „Életünk olyan egyforma, mint a szerzeteseké“, mondja egy udvaroncz, kit Vehse idéz. „Minden reggel tizenegykor s minden este hatkor, a legnagyobb hőségben kocsizunk Herrenhausenbe, végig az orjási hársfa-soron, kétszer lepetvén el napjában vastag porral kabátainkat és kocsiinkat. A király társaságában soha a legkisebb változás sem fordul elő. Az ebédnél s a kártya-asztalnál mindig ugyanazon arczokat látja s játék végével mindig egyként szobájába vonúl. Minden héten kétszer franczia szinészek játszanak, a többi napokon pedig a csarnokban van szinház. Ilyen módon – ha a király mindig Hannoverában mulatna – tiz esztendőre is meg lehetne napi rendjét állapitni minden lépésének s minden dolgát, ebédjét, mulatságait előre meg lehetne határozni.“

A vén pogány megtartotta nejének tett igéretét. Yarmouth asszony folyton nagy kegyben részesült, s a hannoveri társaság a legmélyebb tisztelettel viseltetett irányában – habár Angliában, midőn közénk jött, egy kis elhanyagoltatást is kelle szenvednie. 1740-ben a király két lánya ment férjestől Hannoverába, a felséges atya látogatására; Hessen-Casseli Mária és Anna, az orániai herczegnő (ez utóbbiról, férjéről és lakodalmáról Walpole és Hervey -96- mulatságos rajzokat hagytak az utókor számára). E látogatás nagyon fényessé tette a hannoveri udvart. A király magas vendégei tiszteletére egy csomó ünnepélyt adott; a többek közt egy nagyszerű álarczos bált, a herrenhauseni zöld szinházban – már t. i. a kertszinházban, hol a szinfalakat a hárs- és puszpángfák, a szőnyegeket pedig a pázsit helyettesíték, – hol a Platenek tánczoltak György és atyja, a néhai szultán előtt. A szinpad és a kert nagy része színes lámpákkal volt kivilágitva. Majdnem az egész udvar fehér dominókban jelent meg – „épen“, mondja e jelenet leirója, „épen, mint az eliziumi mezők szellemei. Estére kelve, három nagy asztalon teritettek vacsorára a csarnokban, s a király igen jókedvü volt. Vacsora után megint tánczra kerekedtek, s reggel öt óra volt, mire – teljes napfényen – Hannoverbe haza tértem. Néhány nap mulva megint nagy mulatságunk volt a hannoveri dal-szinházban. A király töröknek volt öltözve; turbánján nagyszerű gyémánt forgó-csillagok; Yarmouth asszony volt a szultana, de a legszebb mindnyája közt a hesseni herczegnő volt.“ Mig tehát a szegény Károlina sirjában nyugszik, ime, a derék kis Györgyike piros képével, fehér szemöldeivel, meredt szemeivel, hatvan éves lábaival, Madame Walmodennel kézenfogva, rugja a port s töröknek -97- öltözve szökdincsel! Még husz egész esztendeig adta ez a vén kis Bajazet a törököt, mig el nem jött a guta, mely kiszoritotta a levegőt az öreg ember torkából, miután ez meghagyta, hogy, épen mint az előrement szegény Károlina koporsójából: az övéből is vegyék ki az egyik oldalfalat, hogy bűnös, vén csontjai és hamvai elegyedhessenek össze ama hű lélek maradványival. Oh te herrenhauseni pezserkedő kakaspulyka! Oh te semmirekellő kis Mahomed! miféle török paradicsomban vagy te most s hol vannak kifestett huriid? Yarmouth asszony tehát szultanának volt öltözve, s ő felsége a török ruhában s gyémánt forgójával igen jókedvü volt, ugy-e? Barátim! épen úgy atyáitok királya volt, mint az enyimé – jertek, ejtsünk egy tisztelet-könyűt sirjára!

Azt mondá nejéről, hogy soh’ sem látott nőt, ki méltó lett volna, hogy saruja szíját is megoldja. Gyakran ott ült órákig arczképe előtt egyedül és sirt – midőn aztán fölszikkadtak könyűi: átment Walmoden asszonyhoz és elbeszélgetett róla. Egyszer aztán máskép esett. 1760-ban, október 25-én – életének hetvenhetedik s uralkodásának harmincznegyedik évébén – apródja királyi csokoládéját vitte szobájába, s ime! a legkeresztyénebb és legkegyelmesebb király ő felsége ott feküdt a padozaton, meghalva. Elmentek, hogy híják -98- Walmoden asszonyt, – hanem Walmoden asszony sem tudta fölkelteni. Ő felkent felsége immár csak élettelen hulla volt. A király meghalt; éljen a király! A költők és papok azonban természetesen illendőképen elsiratták a boldogultat. Itt van néhány sor abból a mesterkéletlen versből, melyben az Isten egyik angol szolgája megkönyezte az elköltözött nagy hőst, s a melyet magad is megsirathatsz, avagy kikaczaghatsz, a mint épen kedved tartja:

Ha jó lett volna, ha igaz lett volna, ha életében tiszta lett volna, ha a tanácsban bölcs lett volna: avagy mondhatott volna-e többet ez a poéta róla? És egy pap, az Istennek szolgája volt az, ki eljött és könyeket ejtett a sirra, melyen Walmoden asszony ült s kérte az ég kegyelmét az alatta szunyadó szegény öreg ember számára.

Ott fekszik egy ember, kinek sem méltósága, -99- sem tanultsága, sem erénye, sem elmeéle, semmi sem volt; ki rosz példaadásával egy nagy társaságot tett még roszabbá; ki ifjuságában, férfikorában, vénségében egyaránt közönséges, minden emelkedettség nélküli, az érzékiségbe merült volt – s ime, előáll Portens uram – később lord Portens püspök ő méltósága – s azt mondja, hogy a föld nem volt elég jó, hogy őt birhassa és hogy csak az ég igazi hazája! Derék! éljen Portens uram! És ez a pap, ki második György emlékére e könyeket sirta: harmadik György palástja szegélyét vitte 10). Azt már aztán nem tudom, hogy vajon a nép bámulja-e még költészetét vagy prédikáczióit?

Hatvan esztendőn kell, megannyi percz alatt végig tekintenünk. Ha csak a játszószemélyek névsorát akarnók végig olvasni, kik e hosszú időszak alatt szerepeltek: az is betöltené kiszabott időnket, s mind csupa teksztusunk lenne, prédikáczió nélkül. E hatvan percz alatt Angliának át kell élnie az amerikai gyarmatok fellázadását; alá kell vetnie magát a megaláztatásnak és elszakadásnak; meg kell reszketnie a franczia forradalom tűzhányása alatt; meg kell birkóznia, életéért kell küzdenie Napoleonnal, orjási ellenségével, – és ki kell magát fújnia, magát újra összeszednie e rémületes harcz után. A régi társaságnak udvari ragyogványival el kell tűnnie; az államférfiak egész öltőinek kell támadniok és enyészniök. Pittnek követnie kell Chathamet a sirba; Rodney és Wolfe emlékének Nelson és Wellington diadalmának kell helyet engednie; a -104- régi költőknek, kik köztünk és Anna királynő ideje közt az összekötő kapcsok, sirjaikba kell szállniok; Johnsonnak meg kell halnia, Scottnak és Byronnak támadniok; Garricknak el kell ragadnia a világot elvakitó szinészi szellemével s Keannak a szinpadra ugrania, hogy az elámult szinházat birodalmába vegye. A gőzerőt föl kell fedezni, királyoknak kell lenyakaztatniok, számüzetniök, letétetniök, visszahelyeztetniök. Napoleonnak csak egy episodi személynek kell lennie s III. Györgynek végig élnie ez annyiféle változatot; kisérnie népét az eszmék, az igazgatási formák, a társadalom mind e forradalmai közben; ide át kell élnie a régi világból a mienkbe.

Midőn először pillantám meg Angliát: az ifju Charlotte herczegnőt, az ország reményét, gyászolá. Gyermekkoromban jöttem Indiákról, s hajónk hazaútjában egy szigetnél kötött ki, hol fekete szolgám sziklák és dombok közt egy hosszú uton vezetett végig, mignem egy kerthez értünk, hol egy sétáló férfit láttunk. „Ez ő“, mondá feketém, „ez Buonoparte! Minden nap megeszik három juhot és valamennyi kis gyereket, a kire csak kezét ráteheti!“ Ezen a szegény kalkuttai rabszolgán kivül még elég ember volt a brit birodalomban, kik csak ugy remegtek e korz emberevőtől.

Emlékszem jól, ugyanezen gyerek vezetővel -105- tekintettem végig Carlton House oszlopsorain s néztem meg a nagy uralkodó-helyettes lakhelyét. Mintha most is látnám a testőröket, a mint a kapu előtt fel s le sétálva, őrzik a helyet. A helyet? Micsoda helyet? Abból a palotából nincs meg ma több, mint a Nabukodonozor palotájából. Ma már az egész csak egy név. Hol vannak az őrök, kik tisztelegni szoktak, midőn a királyi kocsik ki- és befordultak? A kocsik és a bennök ülő királyok elrobogtak Plutó birodalmába; a hosszú testőrök elmasiroztak az örök setétbe és dobjaik viszhangja immár Hádesben pörög. A hol egykor a palota állt: ott most száz meg száz kis gyerkőcz tipeg St. James-park lépcsőin le s fel. Egy egész sereg öreg ur iszsza most theáját az Athaeneum-klubban s csak annyi hamvas fejü harczos képezi a szemben levő United Service-Klub 11) őrségét. Most Pall-Mall 12) London nagy társadalmi börzéje, az ujdonságok, politika, pletykaságok, vak hirek piacza, hogy úgy mondjam, az angol forum, hol az ember megbeszéli a legújabb krimi táviratot, Derby lord tegnapi beszédét, János gróf 13) legközelebbi hadmozdulatát. És, most és akkor, egy -106- némely régésznek, kik jobb szeretnek a multra mint a jelenre gondolni, emlékeztető is a régi időkre, a régi emberekre, mert Pall-Mall a mi Palmiránk. Nézzétek csak! itt e nyomban kaszabolta le Königsmarck bandája Tizezeres Tamást. Ama nagy vörös házban lakott Gainsborough és Culloden Cumberland, III. György nagybátyja. Amoda át van Marlborough Sára palotája, s most is épen olyan, mint mikor az a vas orrú bába benne lakott. A 25-ik szám alatt Scott Walter szokott lakni; a mostani 79-ik számu házban, mely ma az evangeliomot idegen földön terjesztő társaság székhelye, Gwynn Eleonora kisasszony, a szinésznő ütötte volt föl sátrát. Hányszor hozták elő ott túl ama kapuív alól Károlina királynő hordszékét! A Györgyök korának minden embere járt-kelt ez utczán; látta ez utcza Walpole kocsiját és Chatham hordszékét, – és Foxat, Gibbont, Sheridant, Brookesék klubjába mentökben; és a méltóságos Pittet karonfogva Dundas-szel; és Hangert és Sheridan Tamást, kitántorogva Ragyették vendéglőjéből; Byront, besántikálni Wattierékhez; és Swiftet, a mint a Bury-utczán kifordult; és Addison uramat, meg Steele Rikit, hihetőleg mindkettőt egy kicsit bekapva; és a walesi herczeget és York herczeget, végig csörömpölve az utczán; és Johnsont, a mint utcza-hosszant számlálgatta a lámpás-fákat, -107- miután már eltántorgott Dodsley ablaka alatt; és Walpole Harryt kocsijához czibikelve, kezében valami csecse-becsével, a mit épen most vett a Kristóf boltjából; és Selwyn Györgyöt, a mint betémfereg Whiteékhez.

A Selwyn Györgyhöz irt s közrebocsátott levelekben egész csomó közleményt birunk, melyek világért sem oly ragyogók és elmések, mint Walpoleéi, sem oly marók és keserüek, mint Herveyéi, de csak oly érdekesek s ama kort sokkal jobban jellemzik, mivel együttesen sok kéz művei. Az ember; mintha több hangot hallana, melyek természetesebbek, mint Horace urfiskodó selypegése és Sporus roszakaratu suttogásai. Ha az ember a Selwyn-féle leveleket olvassa, – ha az ember Reinolds pompás képeit, ama nagyszerü idők és kéjelgő emberek hű másait látja: mintha a meghalt mult hangjait hallaná: a hahotát és a kart; a habzó kehely mellett mondott felköszöntéseket; a lóversenyi vagy kártya-asztali örömrivalgást; a kaczagó finom delhölgyek előtt szabadon kimondott vidor tréfaszót. Mily finomak voltak e delhölgyek, kik oly vastag tréfákat hallgattak meg és adtak tovább, s mily nagyok ama lovagok!

Én azt hiszem, hogy a mult ama sajátságos terménye, a finom lovag, folytonosan enyészik a föld szinéről, s épen úgy apadóban -108- van, mint a hód vagy vörös indus. Finom lovagjaink immár nem lehetnek, mivel immár nem lehet az a társaságunk, melyben ők éltek. A nép már nem akar engedelmeskedni, az élődiek immár nem oly kúszók mint hajdan; a gyermekek nem esnek térdre szülőik áldását kérve; a káplánok nem mondják el az asztali áldást, hogy felkeljenek még a pudding előtt; a cselédek nem mondják minden pillanatban „méltóságod“, „kegyelmességed“; a mesteremberek nem állnak meg kalapjokkal kezökben, midőn az urak elhaladnak; az irók nem állongálnak órák hosszant a lovagok előszobáiban farkcsóváló ajánlásokkal, várva érettök ő lordsága öt aranyát. Akkor, a mikor még voltak finom lovagok: Pitt titkár ur altitkárai nem merészkedtek előtte leülni – mig Pitt uram maga részéről podagrás térdeire borult II. György előtt; s mikor III. György Chatham lordnak pár barátságos szót szólt: ő kegyelmessége a tiszteletteljes öröm és hála könyűibe tört ki – oly imádatos volt az uralkodó fogalma s oly nagy a rangok különbsége. Képzeljük el csak, ha Russel lord, vagy Palmerston lord térdre borulnának, mig a királyné egy sürgönyt olvas, vagy siróba erednének, mivel Albert herczeg udvariasan szól hozzájok!

A patricziusok III. György trónraléptekor még szerencséjök tetőpontján álltak. A társadalom -109- elismerte fölényüket, s ezt ők is egész nyugodtsággal magától értető dolognak tekintették. Nem csak czimeket és vagyont és széket örököltek a peerek házában, hanem az alsó-házban is. Egy csomó kormányhivatal volt, s nem csak ezeket, hanem valóságos ötezer forintos bankókat is minden pirulás nélkül fogadtak el a ház tagjai megvesztegetési díjul. Fox húsz éves korában jutott a parlamentbe, Pitt is csak akkor érte volt el teljeskoruságát s atyja sem sokkal lehetett idősebb. Az volt a patricziusok aranykora. Erősen hibáztatni sem lehet őket, hogy elfogadták, élvezték s fenékig ürítették a politika díját, a társadalmi élet örömeit.

Ama Selwyn-féle levelekben egy egész sereg amolyan, magát leélt, finom lovaggal ismerkedünk meg s a legfeszültebb figyelemmel vizsgálhatjuk amaz osztály életét, melynek – az én véleményem szerint – csak felületén siklottak tova az akkori regény-irók. Smolletnek, sőt még Fieldingnek is a lord, lord volt: egy méltóságteljes lény, térdén kék szalag, széke hátán korona, mellén megszámlálhatlan mennyiségü kereszt, ki előtt a közönséges ember meg kellett hogy hajtsa magát. Richardson, a fennebb emlitett kettőnél alantabb születésü, elismerte, hogy a főuri szokásokkal ismeretlen s megkérte Donnellan asszonyt, egy nagy világban -110- forgott delhölgyet, hogy nézze át művének, Gramdison Károly életrajzának egy kötetét, s jelölje ki a hibákat, melyeket benne talán e részen fölfedez. Donnellan asszony fedezett is aztán fel annyi hibát, hogy Richardson szint váltott; könyvét becsapta és sokkal üdvösségesebbnek tartotta, hogy tűzbe dobja. Selwyn e levelezésében már ott vonulnak el előttünk III. György uralkodásának kezdetéről ama finom világ fiai és lányai, valóságos eredetiben. Elkisérhetjük őket az „új klubba“, Almackékhoz; bejárhatjuk velök egész Európát; hozzájok csatlakozhatunk nem csak a nyilvános helyeken, hanem falusi lakjaikban, magány társaságaikban is. Seregesleg jelennek meg e levelekben; van itt elméncz, van itt tékozló; egy része javithatlan, más része bűnbánó, de megint csak elbukó; van itt szép nő, élődi, alázatos káplán, tányérnyaló, van itt minden. Azokkal a gyönyörű teremtésekkel, kikbe – Reynolds képein – beleszeretünk, a mint édes-lágy arczukkal és kecses mosolyaikkal a vászonról ránk tekintenek, – azokkal a finom lovagokkal, kik oly kegyesek voltak s igazgattak bennünket, kik választó-kerületeiket csak úgy örökölték, kik kényelmeskedve bocsátkoztak szabadalmazott képviselői székökbe, kik oly finomul csúsztatták széles máncsetlijök alá lord North megvesztegető összegeit: ezekkel -111- a finom szépekkel százanként ösmerkedünk meg, halljuk fecsegéseiket és hahotáikat, olvassuk szerelmeik történeteit, czivódásaikat, cselszövényeiket, adósságaikat, párbajaikat, házassági válásaikat. Csak elég soká kell e levélgyüjteményt olvasnunk: és mintha elevenen állanának előttünk ezek mindnyájan. Ott lehetünk Hamilton herczeg esküvőjén, s megláthatjuk, hogy teszi kezét menyasszonya függöny-karikás kezébe; vethetünk egy pillantást a menyasszony szegény nővérének halálos ágyára; meghallgathatjuk, hogy káromkodik Fox a kártya mellett, vagy hogy kiáltja ki March a lóversenyi távolságokat Newmarketon; elképzelhetjük, hogy tipeg tova Burgoyne a Szent Jakab-utczából az amerikaiak legyőzésére, leveretése után pedig hogy sompolyog vissza szégyenkezve klubjába; megnézhetjük, hogy öltözik föl a fiatal király a nagy elfogadásra, tizezer különböző kérdést tevén az urak felől; láthatjuk a felsőbb köröket, meg az alsóbbakat, az operai tolongást, mikor Violetta vagy Zamperini énekel; a bohóczokat meg finom delhölgyeket seregesleg, a mint hordszékeikben álarczos bálba vagy Kornelia asszonyhoz sietnek; a Drurylane-szinház körül a néptömeget, mely a tisztelendő Hackmann által épen most leölt Ray kisasszony holt testét bámulja, – vagy pedig bepillanthatunk a Newgatebe, -112- hol a szegény Rice uram, a bankóhamisitó, alig győzi várni itéletét és vacsoráját. „Ne sokat bajlódj tyúkja mellé a mártással“, mondja egyik börtönőr a másiknak, „hiszen tudod, hogy holnap ugy is felakasztják.“ „Igen de“ – feleli a másik börtönőr – „a káplán vele vacsorál, ez pedig borzasztó lármás ficzkó mindig, ha nincs elég olvasztott vaj a sülthöz.“

Fordul elő ezekben a Selwyn-levelekben egy élődi káplán, valami Dr. Warner, olyan egy jellem, a minél különbet sem Tacitus, sem Johnson Béni, sem Hogart nem rajzolt soha. Levélről levélre új meg új vonásokat szolgáltat ez a tiszteletes úr saját arczképéhez, s ily módon olyan mását adja magának, mely most, midőn az eredeti immár elköltözött, sajátságos egy látvány. Mocskos gyönyöreit és bakugrásait, melyekben leledzett: immár eljátszotta; azok a kifestett pofák, melyekre sovár tekintettel kacsintott: immár férgek eledelei, puszta csontvázak; azok a finom lovagok, kiknek czipőcsatjait nyalta: immár koporsóikban fekszenek. Arról is gondoskodott ez a tiszteletes férfiu, hogy elbeszélje nekünk, hogy ő a világért sem hisz vallásában, noha – hála legyen az égnek – midőn kenyértörésre kerül a dolog: nem olyan nagy gazember. Eligazitja Selwyn uram bizományait, mindenféle bizományait, és – a mint mondja – büszke reá, hogy ő lehet e -113- lovag liferánsa. Tiszteleg Queensberry herczegnél, az öreg Queensberrynél, s a főur és a tiszteletes ur gyönyörű historiácskákat beszélnek el egymásnak. Haza megyen „egy keresztelési kemény napi munka után“, a mint nevezi, s mielőtt leülne whistező- és fogoly-madárral terhelt vacsoráló-asztala mellé: előbb levelet ir pártfogójának. Kéjelegve gondol a bélpecsenyére, egy üveg burgundira – egy szóval: az egész ember egy élvhajhász, zabolátlan élődi, – kitörő hahoták közt és jólszámitó izléssel, bolondos arczrángatással nyalja ura czipőit s a fénymáz épen ugy szája izére van, mint a legfinomabb máslás az öreg Queensberry pinczéjéből. Rabelais és Horatius szennyes kisújjának körmében van; kimondhatlanúl közönséges ember, csoda-mód víg; szolgálatkész és jámbor – titokban, lágyszivü gazficzkó, s nem fulánkos tányérnyaló. Jesse azt mondja, hogy ő tiszteletessége, Long Acrei kápolnájában „tetszetős, férfias, meg ékes-szóló előadása által nagy népszerűséget szerzett magának.“ Járványos volt-e a hitetlenség, a levegőben volt-e a romlottság? Ott volt a fiatal király, élete a legpéldásabb, kegyessége kétségbevonhatlan – és körülötte oly megvesztegetett udvar és társadalom, a milyet csak ez az ország valaha látott! IV. György rosz erkölcsei III. György fiatalságában termék meg gyümölcseiket, -114- – hitem szerint ép úgy, mint hogy e derék férfi példájának ismerete, mérséklete, frugális egyszerűsége és istenfélő élete véghetlen sokat tett arra, hogy az ország erkölcsei megjavuljanak s az egész nemzet megtisztuljon.

Selwyn levelezői közt Warner tiszteletes uram után a legérdekesebb Carlisle gróf, ama szeretetreméltó nemesnek, Irland jelenlegi alkirályának, nagyatyja. A nagyatya is ir alkirály volt, miután előbb a királyi háztartás kincstárnoka lett volna, s ő volt az is, ki 1778-ban legtöbbet értekezett, egyezkedett, alkudozott azon módok felett, hogyan lehetne megszüntetni azon meghasonlást, mely ő felségének észak-amerikai telepeit, gyarmatait, birtokait pártokra szakitá? Ő lordságának ez ügyre vonatkozó kibocsátványait most is megolvashatod a „New-Yorki hivatalos lap“-ban. Azután meg visszatért Angliába, miután a gyarmatokat csakugyan nem tudta lecsöndesiteni. Hogy, hogy nem, a „New-Yorki hivatalos lap“ csakhamar azután meg is szünt.

Ez az okos, derék, jószivü, finom miveltségü Carlisle lord egyike volt amaz előkelő angol lovagoknak, kiket majdnem egészen tönkre juttatott az akkori felsőbb körök rémitő kicsapongásokkal és kéjelgésekkel teljes élete. Borzasztó ama kor rakonczátlansága! Elharapózott ez a béke után egész Európában; ott -115- tánczolt, ott fogadott, ott játszott az minden udvarban. Megtette mély bókjait Versaillesban, ott futtatta lovait a sablonsi gyepen, Párishoz közel, hol az anglo-maniát teremté; elhozott egy nagy csomó festményt és szobrot Rómából és Florenczből; tönkre tette magát, e festmények és szobrok számára nagyszerü csarnokokat és palotákat épitvén; összeszedte Európa minden dalszinházaiból az énekesnőket és tánczosnőket, kikre a lord uramék ezereiket fecsérelték, mig becsületes nőiket és becsületes gyermekeiket otthon hagyták, hogy epekedjenek, a kastély meg a park üres, puszta fényessége közepett. Az akkori előkelő londoni társaságon kivül volt ott még egy második, el nem ismert világ is, mely kicsapongásiban határt nem ismert, mely az élvek hajhászásában tombolt tova: tánczolt, játszott, ivott, dalolt. Az igazi, elismert társasággal találkozott a nyilvános helyeken – Ranelaghben, Vauxhallban, a redutokban, melyekről régi regény-iróink annyit tudnak beszélni – s a divat valódi vezéreit fényüzésben, ragyogásban, szépségben túlszárnyalá. Igy például, midőn a hires Gunning kisasszony, mint Coventry asszony Párisba ment, remélve, hogy szépségét csak oly tetszéssel fogadják, mint őt is, nővérét is egész Angliában: úgy esett, hogy őt bizony megszalasztotta egy angol delhölgy, kit a párisiak még elragadóbbnak tartottak. -116- Mert hát egy bizonyos Pitt asszony a szembenlevő páholyt vette ki a grófnééval, s annyival szebb volt ő nagyságánál, hogy a földszint fölkiáltott: emez az igazi angol angyal, – mire Coventry asszony mérgében abban a nyomban elhagyta Párist. A szegény lélek ezután kevéssel meg is halt szárazbetegségben, mit különben, a mint mondták, még siettetett a sok fehér meg piros festék, a mivel szerencsétlen bájait toldozgatni szokta. (Mert – közbe legyen mondva – az akkori előkelő nőnemü Európát, a valóhoz hűen, csak fehér meg piros szinre festve képzelhetjük.) Az idvezült két lányt hagyott hátra, kiket Selwyn György nagyon szeretett (a kis gyerekeknek egyátalában erősen nagy barátja volt); ez a két kis leány eredeti nagyzással van e levelekben leirva, a mint kis gyerek-szobájukban ülnek s a szenvedélyes kis Fanni hölgy, ha nem kap jó kártyákat, az egész játékot Mari hölgy szeme közé vágja; aztán meg összesugnak s elhatározzák, hogyan fogadják majd mostoha anyjukat, kit atyjuk bizonyosan nem sokára a házhoz hoz. Hanem aztán nagyon jól megfértek mostoha anyjukkal, a ki maga is nagyon jó volt hozzájok; és aztán felnőttek, és aztán férjhez mentek, és aztán szerencsésen el is váltak mindketten – ezek a szegény kis teremtések! Szegény kifestett anya, szegény -117- társadalom, mely gyönyöreiben, szerelmeiben, vigalmaiban egyként visszataszitó!

A mi pedig az amerikai biztos ő nagyságát illeti, róla bátran beszélhetünk, mert – noha ménkő gyönge egy biztos volt a maga idejében; noha jól leapasztotta vagyonát; noha egy ülőhelyében 100000 forintját játszta el – „ötször annyit“, mondá ez a szerencsétlen ur, „mint azelőtt valaha“; noha megesküdött, hogy soha többé kártyához nem nyúl, s mégis csodálatos módon megint leült s még többet vesztett: mégis, mondom, megbánta botlásait, kijózanult, s vált belőle egy tiszteletreméltó peer, derék vidéki nemes, visszatért derék nejéhez és derék gyermekeihez, kiket szivének jobb részéből mindig szeretett.

Huszonegy esztendős volt, midőn megházasodott. Ott találta magát egy kicsapongó társaság közepett, s nagy vagyon birtokában, kényszeritve volt, hogy fényt űzzön, kötelezve, hogy nagy ur s nagy semmittevő legyen: a sok kisértetnek nem tudott ellentállani s meg is fizetett érte a férfiui önvád keserü vezeklésével; egy részével bölcsen szembe nézett – s a végén: legyőzte mindnyáját nemesen. A hű nőt s jó gyermekeit soha el nem feledte – és ez mentette meg. „Igen örülök, hogy el nem jött ön hozzám aznap reggel, midőn Londont elhagyám“, irja Selwynnek, amerikai -118- utjára hajóra szálltában; „csak annyit mondhatok: a válás e pillanatáig soha sem tudtam, mi a bánat.“ Ott már nincs elválás, a hol ők most vannak! A hiv nő s a gyöngéd, nagylelkü férfiu nemes nemzettséget hagytak magok után: egy fiut, nevének és czimeinek örökösét, kit mindenki szeret, a ki csak ismeri e nagylelkü, finom miveltségü, szelid, barátságos, tiszta jellemü férfiut, – és oly lányokat, kik magas polczon állanak, nagy neveket ékitenek, kik közül szépségéről is hires egy rész, de mindnyája az arról, hogy életük szeplőtelen s igazi, kegyes női erényekben gazdagok.

Egy másik levelezője Selwynnek gróf March, a későbbi Queensberry herczeg, kinek élete egész a jelen századba nyúlik át, s kiről el lehet mondani, hogy sem gróf sem herczeg, sem fiatal sem vén korában nem vált a világ semmiféle társaságának nagy becsületére. Borzasztó az, a mit erről a vén Queensberryről olvas az ember Selwynnél, Wraxalnél s az akkori feljegyzésekben végig kisérheti őt az emberi természet vizsgálója, a mint iszik, kártyázik s élete végeig cselszövősködik – s megláthatja, hogy ez a ránczos, elnyomorékodott, fognélküli vén Don Juan épen olyan istentelenül, megátalkodottan halt meg, mint a milyen ifjuságának és szenvedélyének leghevesebb idejében volt. A Piccadilly úton még ma -119- is áll egy ház, melynek egyik jól ismert ablakánál szokott az öreg Queensberry élte legvégeig üldögélni, naphosszant szemüvegezvén az ott elhaladó nőket.

Sok derék tulajdonságának kellett ennek az aluszékony, tunya Selwyn Györgynek lennie, s ezeket természetesen most javára kell neki beszámitanunk.

„Az ön barátsága“, irja neki Carlisle, „annyira elüt minden egyébtől, a mit csak e világi életben láttam, avagy tapasztaltam, hogy ha jóságának példátlan próbáit elgondolom, álomnak tetszik az egész.“ „Legrégibb ismerősömet s barátomat: Selwyn Györgyöt vesztettem el“, irja Walpole Berry kisasszonynak, „igazán szerettem őt nem csak kifogyhatlan jó humorjáért, hanem ezer más jó tulajdonságiért is.“ Én a magam részemről örülök, hogy a tyuk és kalács, meg a sör e nagy tisztelőjének ezer jó tulajdonsága lehetett, hogy barátságos, nagylelkü, szeretetteljes, megbizható tudott lenni. „Hatkor kelek“, irja neki Carlisle Spaaból (elődeink idejében az előkelő népek leglátogatottabb helye) – „ebédig kártyázom, este tánczolok annyit, hogy aztán tizenegykor alig birom magam az ágyig czipelni. Ez az élet lenne önnek való! önnek, a ki fölkél kilenczkor, tizenkettőig lengyel-kutyázik slafrokban Ratonnel, akkor Whiteékhoz témfereg, -120- öt óra hosszant az asztalnál ül, vacsoráig szúnyokál, s akkor, három pint sörrel a bendőjében, egy shillingért három mértföldre viteti magát hordszékében két szegény ördöggel.“ Olykor-olykor a helyett hogy Whiteéknál szunditott volna, elment a mi Selwyn barátunk az alsó-házba, s ott gyökkintgetett North gróf oldalán. Több évig Gloucestert képviselte s neki magának is volt egy választó-kerülete, Ludgershall, úgy, hogy mikor igen rest volt arra, hogy Gloucesterért üljön, hát ült ezért. „A ludgershalli választások számára kiadtam az utasitást Melbourn lordra és magamra nézve“ – irja a miniszterelnöknek, kivel jó barátságban élt s ki az alvásban, elmésségben és jámborságban semmit sem engedett György barátunknak.

Ha, midőn herczegek, udvaronczok, előkelő és hangadó férfiak életét vizsgáljuk, szükségkép tunyának, kicsapongónak és bűnökben leledzőnek rajzoljuk azt: méltányos elnézéssel is kell a gazdagok tévedései iránt lennünk, meggondolván, hogy erősen nagy hihetőséggel mi magunk is tunyák és kicsapongók lennénk, ha ellentétben az emberi természet élvhajhász hajlamával, s a nagy jövedelem mindennapi kisérteteivel: rákényszeritve nem lennénk a munkára. Ugyan mi más is lehetne egy nagy lord, kinek pompás kastélya és parkja, s nagy jövedelme van, mint fényüző, semmittevő? – -121- Carlisle lord idéztem leveleiben van is elég méltán panaszkodó hely, melyekben az ártatlan fiatal lord kikél a nagy költekezés ellen, melyre rangja kényszeriti; ki a fény ellen, melyben élnie kell; ki a semmittevés ellen, melyre mint Anglia peerje van kötelezve. Bizony jobb is lett volna rá nézve, ha segéd lehetett volna saját irótámlája mögött, vagy könyvvivő saját irodájában; ezerszer több kilátása lehetett volna boldogságra, miveltségre, foglalkozásra, kisértetek felől való biztonságra.

Csak kevés esztendővel is ezelőtt a katonai pálya volt az egyetlen, melyre főuraink léphetének. Az egyházi, a törvénykezési, az orvoslati, a müvészeti, a kereskedelmi foglalkozás méltóságukon alul állott. A középosztály az, melytől Anglia megújhodását várhatjuk; a mivelt, cselekvő emberektől, kik távol állanak North lord megvesztegetéseitől a senátusban; a becsületes papi rendtől, kiket még nem aljasitott az előléptetési vágy élődiekké; az iparosoktól, kik férfiui jólétre küzdik föl magukat; a festészektől, kik szeliden nemes hivatásukat követik; a tudomány férfiaitól csöndes kamráikban – ezek azok, kiket mi szeretünk, s kikről oly örömest olvasunk a mult évszáz hagyományaiban. S mily kicsinyeknek tűnnek föl mellettök amaz úgynevezett nagyok, az élvezetek emberei! mily hitvány semmitmondók -122- a III. György udvarának pletykáiról irott könyvek a jó öreg Johnson beszélgetésinek feljegyzéseivel szemben! mi a windsori legnagyobbszerü diszlakoma egy estéhez képest a klubban, hol a szerény kupák körül Percy és Langton, Goldsmith és a szegény Boswell üldögélnek? Én kijelentem, hogy – hitem szerint – ama kor annyi meg annyi mivelt embere közt Reynolds Jozsué volt a legműveltebb férfi. És pedig ama régi kor barátságos, tiszteletreméltó alakjai nem csak jók, hanem bölcsek és elmések is valának. Kedélyeiket nem vesztegették meg kicsapongások, nem puhitotta meg fényüzés. Eligazitották derék napi munkájukat; kipihenték magukat és mulatoztak ártatlanul; ünnepi egybegyülekezéseiket ártatlan elménczséggel és gondolataik őszinte kicserélésével fűszerezték; nem szégyenlősködtek (prude) – de senki sem is szégyelhette meg magát, ha beszélgetésöket meghallgatá: egyszóval vidorak voltak, de a határon soha túl nem léptek. Oh bizony! magam is sokért nem adnám, ha vagy egy este én is ott lehettem volna a „Török fő“-nél, habár rosz hirek érkeztek volna a gyarmatokból s Dr. Johnson szidta volna is a „rebelliseket“; én istenem! ha én is ott ülhettem volna vele és Goldsmith-szel; ha én is hallhattam volna Burkeot, a világ legjobb elbeszélőjét, – kivált, hogyha Garrick meg valami -123- szinházi történetecskét rántott volna elé! Olyan jól esik, mondom olyan jól esik e társaságra gondolnom és nem csak hogy mily kedvesek, mily bölcsek, hanem hogy milyen jók is voltak. Azt hiszem, épen egy ilyen klubi este után hazatértében történt Burke Edmunddal, hogy – mig szive tele volt szeretettel, nemes lelke nagy gondolatokkal, mert elhihetitek: ezek soha sem hagyták őt el! – egy szegény éji kóbor nő megszólitotta, ő pedig a legjóságosabb szavakat intézte hozzá; megindúlt e Magdolna könyűin, melyeket bizonyára jóságos szavai szöktettek a fiatal lány szemeibe, s elvitte magával, egy fedél alá nejével és gyermekeivel, s el sem bocsátotta addig, mig oda nem vitte, hogy a megtért a becsület és munka útjára lépjen.

Oh ti finom lovagok! ti Marchek és Selwynek és Chesterfieldek, mily törpék vagytok ti e nagyok mellé állitva! A jámbor Carlisle egész áldott nap kártyázik s este addig tánczol, mig „alig birja magát az ágyig czipelni“ s nagy vigan hasonlitja össze saját jobb voltát a Selwyn Györgyével, ki „három pint sörrel a bendőjében, éjfélkor egy shillingért három mértföldre viteti magát haza hordszékében két szegény ördöggel.“ Emlékeztek még arra a versre – arra a szép versre – melyet Johnson szegény barátjának, Levettnek, halálára irt? -124-

Nos már, kinek a neve fénylik ma jobban: a Queensberryé, a dúzgazdag herczegé, vagy Selwyné, az elménczé, vagy pedig a Levetté, a szegény orvosé??

Én azt tartom, hogy Johnson, (és vajon Roswell Jakabnak, ki őt számunkra föntartotta, ne nézhetnők el egy pár hibáját?) azt tartom, hogy Johnson fő-előharczosa a mult évszázban a brit államnak és egyháznak, sokkal inkább, mint egész padok tele püspökökkel, – sokkal inkább, mint a Pittek, Northok, sőt maga a nagy Burke is. Johnsonnak minden szavára hallgat a nemzet, az ő roppant tekintélye vezette -125- azt vissza a hűségre és vitte oda, hogy elpiruljon hitetlensége miatt. Hogyha III. György beszélt vele, s a nép meghallotta, hogy a nagy iró jól vélekedik az uralkodó felől: egész öltők sorakoztak megint a király körül. Johnsont úgy tisztelték, mint valami orákulumot – és az orákulum a király és egyház mellett emelt szót. S mily igazi ember volt ez az öreg ember! Vidoran vett részt minden tisztességes vigasságban, ő, ki dühös ellensége volt minden bűnnek, de gyöngéd ellenfele minden bűnösnek. „Nos, fiúk, mulatni akartok?“ kiált föl, midőn Beauclere Tofeus ráront s éjféli álmából veri föl; „én is veletek tartok!“ és fölkél, belebujik kopottas házi gunyájába s a Covent Gardent végig kutyagolja a fiatal ficzkókkal. Eljárt rendesen Garrick szinházába s szabadjegye volt a szinfalak mögé. „Valamennyi szinésznő ismert – mondja – s a szinpadra mentükben meghajtották magukat előttem.“ Ah mily szép kép lehetne ebből – ah mily szép kép ez képzeletemben: az ifjúság – bolondság, a vidorság képe, mely fölött a bölcseség kegyes, tiszta szemei gyöngéden őrködnek.

Harmadik György és neje egy nagyon igénytelen, de elegáns házban laktak, azon a helyen, hol most az unokájok sirját jelelő ocsmány szobor áll. A király anyja Carlton-Houset lakta, mely az akkori képek szerint tökéletes -126- paradicsom volt: a legszebb kert, kiczifrázott pázsit, zöld lombcsarnokok és kilátás klasszikus szobrokra. Az úrnő aztán mindezt nagyon bámulta, e bámulásban segitvén neki Bute, a finom klasszikus izlésü lord, s ő felsége hol társalgott, hol theázott a kedves leveles-szinekben e mivelt nemessel. Buteot úgy gyűlölte mindenki, a mint bizony nagyon keveset az egész angol históriában. Ő volt czéltáblája az egész világ koholásinak, Wilke ördögi hunczutságainak, Churchill maró gúnyjának, a népsöpredék riongásának, a mint száz meg száz örömtűznél pörkölt csizmát 14), ő lordsága jelvényét; gyűlölte a nép azért, mivel kegyencz volt s hozzá még scót is, „Mortimer“, „Lothario“ s mit tudom én, miféle neveket adogatván neki, egyszersmind királyi pártfogónőjét is a világ minden bűnével vádolván – ezt a komoly, sovány, félénk, vén asszonyt, a ki pedig – mondhatom – egy cseppel sem volt roszabb, mint szomszédai. Chatham azonban tudta jól a módját, hogyan kell fullánkos nyelvével folyton ébren tartania ellene az általános előitéletet. A felső-házban nem kimélte nyilait „azon titkos befolyás ellen, mely még a trónnál is hatalmasabb, mely minden adminisztrácziót -127- kijátszott és lehetetlenné tett.“ A legdühösebb gúnyiratok viszhangozák e vészkiáltozást. „Be kell vádolni a király anyját!“ ez volt – Walpole szerint – az udvartáji házak minden szegletére fölirva. És ugyan bizony mit csinált? S hát mit csinált Frigyes, a walesi herczeg, György apja, hogy II. György úgy utálta s III. György soha a nevét sem ejtette ki száján? Soh’se szedjünk köveket, hogy ez elfeledett sirra dobáljuk, hanem nyugodjunk meg akkor készült epitáfiumában:

A nyolcz gyermekes özvegynek volt annyi esze, hogy kibékült a királylyal, sőt még bizalmát és rokonszenvét is meg tudta az öreg embernek nyerni. A ravasz, szigorú, uralomra vágyó, szűkkeblü asszony úgy nevelte gyermekeit, -128- a mint tudta, s az idősebbet mindig csak úgy emlegette, mint a feje lágyára esett jó fiút; kurtán fogta, utána hordta a zsendelyt, – egyátalán csudálatos balitéletei és babonái voltak.

A fiu nagybátyja, a katonás Cumberland, egyszer játékból a gyerekre fogta kivont kardját, de a fiu visszariadt s olyan lett, mint a halál. A herczeg, nemes haragjában igy kiáltott fel: „Mit mindent kellett, hogy neki rólam beszéljenek!“

És e fiu, III. György, örökölte anyja bigottságát és gyűlölködését saját fajának bátor kitartásával együtt – csakhogy ő abban igaz hitü volt, a miben atyái u. n. felvilágosodottak, és szerető, hű támasza az egyháznak, melynek czimzetes védnöke volt. Mint minden szűkfejü ember: ő is teljes életében gyanakodott mindenkire, a ki csak nagyobb volt nála. Foxot nem szerette; Reynoldst nem szerette; Nelsont, Chathamt, Burkeot nem szerette; ellene szegült minden újitásnak, gyanakodott minden újitóra. Szerette a középszerüt: West Benjámin volt kedvencz festésze, Beattie kedvencz költője. Későbbi éveiben sokszor és őszintén panaszkodott, hogy nevelését elhanyagolták. Bizony az esze sem volt valami nagy, de még nevelői sem valami nagy jóakaratuak. Az igaz, hogy a világ legjobb nevelői sem igen hihető, -129- hogy nagyra növelték volna azt a kicsi eszet, de azért finomabbá tehették volna izlését s szivét fogékonyabbá a nemes eszmékre.

Hanem azért – úgy a hogy – ő is tudott bámulatra hevülni. Alig van kétség felőle, hogy a fiatal mecklenburg-strelitzi Sarolta herczegnő egy levele (tele a háboru borzalmairól és a béke áldásairól közszájan forgó, elcsépelt üres frázisokkal) úgy meghatotta a fiatal uralkodó szivét, hogy ő bizony megkinálta az ifju herczegasszonyt egy üléssel trónusán. Fiatalkori szerelmeskedéseinek történetéről hallgatok; nem emlitem Lightfoot Jankát, a kokett nőt, kivel – a mint mondják – meg is esküdött (noha nem tudom: ki látta valaha azt az anyakönyvi kivonatot?); sem a kedves, holló-fürtü Lennox Sárikát, kinek szépségéről Walpole elragadtatva emlékszik; ez a kis ravasz rendesen ott leskődött a fiatal herczegre s tette magát, hogy szénát gyűjt szeme láttára, a holland-housei réten. Az úrfi sohajtozott és epekedett utána, aztán meg – elfeledte. Maig is ott függ Holland-houseban e szép lány képe, Reynoldsnak igazi remeke, mely méltó lenne Titian ecsetéhez; úgy van levéve, a mint a kastély ablakán, unokatestvére: a fiatal bogárszemü Fox Károly után kitekint, kezén madarat tartva. A királyi madár tova szállt a szép Sárikától, – s még hozzá: a vetélytársnőnek mecklenburgi -130- kis vetélytársnője esküvőjén, mint nyüszölánynak kelle szerepelnie! Hanem azért nem halt bele, s még ebben a mi időnkben is élt s csöndes vén dáma és nagy hősünknek: Napiernak anyja lett belőle.

Azt mondják, hogy a kis herczegasszony, ki a háború borzalmairól azt a szép levelet irta – biz’ a szép is volt, még csak egy disznó sem volt benne s dicséretet is érdemelne érte, épen mint a régi ABC történetének hősnője – egyszer a strelitzi parkban egy csomó fiatal barátnőjével játszott és a kis dámák – hogy, hogy nem – a házasságról beszélgettek. „Ugyan, ki is venne el egy ilyen szegény kis herczegasszonyt, mint én, szegény fejem?“ mondá Sarolta barátnőjének, Bülow Idának; abban a pillanatban szólalt meg a posta-síp és Ida fölkiáltott: „Herczegnő! itt van a vőlegény!“ S a biz’ a, a mint mondta, épen úgy lett. A posta-legény leveleket hozott Anglia ifju királyától, ki igy szólt: „Herczegnőm! mivel oly szép levelet irtál, hogy becsületére válik eszednek és szivednek: jer és légy királynője Nagy-Britanniának, Francziaországnak és Irlandnak, és hiv nője legalázatosabb szolgádnak, Györgynek.“ A herczegasszony nagyot ugrott örömében, felszaladt, s bepakolta valamennyi kis böröndjét; azonnal megindult királysága felé egy szép vadászhajón; a födélzeten egy szép zongora, -131- melyen mulathatta magát; körülte szép hajó-raj, fölczifrázva, föllobogózva és a derék Auerbach asszony ódát is irt köszöntésére, melynek forditását maig olvashatni a „Gentleman’s Magazin“-ban 15):

Találkoztak, megesküdtek s éveken keresztül olyan boldogúl, olyan egyszerűen éltek, a mint csak házasok valaha. Azt beszélik, hogy a király egy kicsit meghökkent, midőn meglátta igénytelen kis menyasszonyát, – hanem akár igaz ez, akár nem, mindig igaz, hű férje volt, mint ez is igaz, hű neje.

Mulatságaik egyszerüek voltak, a lehető legszelidebbek a világon: szerény társas-tánczmulatságok, tiz-tizenkét párral az egész, melyeken a király kiállt, s három teljes órát tánczolt egy folytában, egy nótára, becsülettel. E gyönyörűséges testgyakorlat után aztán lefeküdtek -132- – üres hassal (az udvari népek morgolódtak is eleget e vacsorátlanság miatt!) – s más nap reggel korán keltek, este pedig – elhiszem – megint tánczoltak, vagy pedig a királyné hárfázott, – Haydn mondá, hogy nagyon szépen tudott, – avagy a király olvasott föl neki egy czikket a „Spectator“-ból, vagy lehet Ogden prédikácziói közül egyet. Oh Arkádia! milyen élet lehetett az! Azelőtt vasárnap elfogadási nap szokott lenni az udvarnál, de az ifju király ezt a szokást is megszüntette, a mint hogy megszüntette amaz istentelen kártyázásokat is, melyeket emliténk. Nem mintha ellensége lett volna György az ártatlan mulatságoknak, vagy legalább, a melyeket ő ártatlanoknak tartott, – nem biz’ a; pártfogolta ő a müvészeteket – a maga módja szerint; barátságos és kegyes volt kitűntetett müvészei iránt s becsülte hivatásukat. Egyszer az is eszébe jutott, hogy az irodalom és tudomány jelesei számára Minerva-rendet alapítson; az új rend lovagjai mindjárt a Bath-rend lovagjai után következtek volna és szalma-szín szalagot s tizenhat-hegyü csillagot viseltek volna. Hanem a tudós urak közt olyan veszekedés támadt, midőn a rendbe fölveendő egyének kérdése került szóba, hogy az egész tervvel fölhagyott és Minerva meg csillaga soha sem szállt le közénk. -133-

Azt sem akarta megengedni, hogy Szent Pál templomát kifessék, mert pápistásnak tartotta, – mig ma a lehető legesetlenebb pogány-szobrok ékitik ez épületet. Az még szerencse, hogy legalább a festményektől megkimélték templomunkat, mert a festő és rajzmüvészet a mult évszáz végén szomoru egy tökéletlen fokon állott s szemeinknek bizony sokkal nyugodalmasabb, hogy – mikor a papról elfordítjuk – fehérre meszelt falakon pihentessük meg, mint Opie szurok szinü vásznain, vagy Fuscli piszkos-sárga szörnyetegein.

És mégis van egy nap az esztendőben, egy nap, midőn az öreg György is szerette teljes szivével e templom fölkeresését, a melyen, azt hiszem, Szent Pál egyháza nyujtja a világ legnagyobbszerü látványát: akkor, midőn az ötezer árva gyermek, a rózsa-piros arczu, édes, csengő hangú ötezer gyermek zengi benne a himnust, hogy az ember szive megreszket a boldogságtól, hálától! Száz meg száz nagy dolgot láttam már világ-életemben; láttam koronázást, párisi díszünnepélyeket, kristály-palota megnyitást, pápai kápolnákat, hosszú reverendás kárdinálisokból álló proczessiókat és pohos diskantok rikácsoló karait – de higyjétek el, nincs az egész keresztyénségben olyan látvány, mint az árva gyermekek napja. Non Angli, sed Angeli! Mikor az ember meglátja az ártatlanság -134- e gyönyörü csoportját, mikor meghallja az első hangok zendülését: bizony, mintha kérubok dallanának!

Az egyházi zenének mindig nagy barátja volt a király, s e részen nem csak jó kritikus, hanem maga is igen jártas müvész volt. Sok minden vidor és megindító történetkét lehet arról hallani, hogy viselte magát az ő kedvéért rendezett hangversenyeken. Mikor már szeme is, lelke is elvesztette látását: egyszer ő választotta meg a vallásos hangversenyre a darabokat, s a választott zene és szöveg, mindkettő „Samson Agonistes“-ből volt, tele vonatkozásokkal vakságára, rabságára és szerencsétlenségére. Midőn a királyi kápolnában a kar énekelt: hangjegytekercsével verte az ütemet; ha az előtte ülő apród fészkelődött vagy nem figyelt: a tekercs hamar lecsapott a fiatal barázda-billegető hajporos fejére. A szinházat is szerette mindenek felett. Utána aztán a püspökök és papok is csak eljárogattak, mert nem tarták szégyennek, hogy megjelenjenek ott, hol ez a jó ember is megjelent. Mondják, hogy Shakespeareből s egyátalán a tragédiákból nem sokat csinált, hanem a bohózatokat, a ballettet: azt már szerette. Különösen mikor a bohócz répát vagy egy szál kolbászt nyelt el: olyan oldal-szakadtából hahotázott, hogy a mellette ülő szeretetreméltó kis herczegasszony -135- a fülébe szokta sugni: „Kegyelmes uram! térjen magához!“ De ő csak tovább röhögött és pedig a lehető legközönségesebb bohózatokon is, mindaddig, mig csak egy szikra volt még szegénynek az eszéből.

A király fiatalkori egyszerü életében sok van, a mi engem rendkivül megindít. Valamig csak anyja élt – tizenkét egész esztendeig azután, hogy hárfa-játszó kis feleségét elvette – mindig csak nagy, esetlen, félénk kamasz volt, szigoru anyja tutorsága alatt. Eszes, unalomvágyó, kegyetlen egy asszony kellett hogy ez legyen. Háztáját pusztán, a világtól elzárva tartotta, gyanakodva mindenkire, a ki csak gyermekeihez közeledett. Midőn egyszer a fiatal Gloucester herczeg zárkozott és szomoru volt, durván kérdezte tőle, hogy mi az oka hallgatagságának? „Gondolkodom“, felelt a szegény gyermek. „Gondolkodol, fiu! de hát miről?“ „Arról gondolkodom, hogy ha valaha fiam lesz, én nem teszem oly boldogtalanná, mint anyám engem.“ A többi fiu mind vad volt, Györgyöt kivéve. György és Sarolta minden este kötelességöknek tartották, hogy a király anyjánál Carlton-houseban tisztelegjenek. A vén asszonynak torok-baja volt, abban is halt meg, de azért egész végeig bekocsizta az utczákat, hogy lássák, hogy még él. Halála előtt való este még beszélt ez a nyakas asszony, szokása szerint -136- fiával és menyével, avval lefeküdt s reggel halva lelték ágyában. „György! légy igazi király!“ e szavakat harsogta mindig fia füleibe, – és egy király törte magát, hogy igénytelen, kimért, lágyszivü, bigot ember váljék belőle.

Megtette a mit tehetett, dolgozott, mint isten tudnia adta; a mi erényt ismert: igyekezett is hogy gyakorolja; minden tudományt, a minek csak ura tudott lenni: törekedett is, hogy megszerezze. Igy például teljes életében térképet rajzolt és nagy gonddal s igyekezettel tanulmányozta a földrajzot. Tudta egész nemességének minden családi körülményeit és összeköttetéseit – s igy szép kis történetekről lehetett tudomása. Tudta könyv nélkül az egész hadjegyzéket; a hajtókákat, a gombok számát pontosan, minden peczket, paszománt, minden háromszögü kalap szabását, czopfot és kamáslit, a mi csak sergében előfordult. Ismerte az egyetemek személyzetét, tudta, hogy melyik doktor ur hajlik az unitária vallás felé s melyik az egyház igazi hive. Tudta saját és nagyapja udvarának illem-paragrafusait, pontról pontra; kis ujjában volt, hogy kell fogadni a minisztereket, hogy az állam-titkárokat, hogy a követeket, hogy a kérelmezőket, az előszobában levő legalázatosabb apródot s a legközönségesebb lovász-inast vagy kuktát, – s egy hajszálnyit sem vétett soha. A királyi hivatásnak -137- ezt a részét meg tudta tanulni, s meg is tanulta; de ha arra az oldalára gondolunk, mely majdnem isteni, s egy halandó ember által kell betöltetnie, – egy halandó által, ki a gondolatok ellenőrzési jogát követeli magának, ki a vallásnak akar irányt adni, ki millió magához hasonlótól kivánja a feltétlen engedelmességet, ki ha sértve érzi magát, vagy veszekedni van kedve: háboruba viszi őket s megparancsolja nekiek: „ily módon kereskedjetek; igy gondolkozzatok; ezek a szomszédok legyenek szövetségeseitek, a kiket, ha kell, segíttek, – ezek pedig ellenségeitek, kiket, ha parancsolom, agyonüttök; ilyen módon imádjátok az istent!“ – ha, mondom, hivatásának erre az oldalára gondolunk, lehet-e csodálkoznunk, hogy egy ilyen ember, mint György, vállalván magára e hivatalt: bűnhödés, megaláztatás szállt nemzet és uralkodó fejére egyaránt?!

És mégis van bátorságában valami nagyszerü. Ama küzdelem, melyet a király főuraival folytatott, még történetirójára vár, ki majd helyesebb, igazabb itélettel beszéli el György uralkodását, mint azok a hójagfejü farkcsóválók, kik közvetlen utána irtak. Ő volt az, ki – hátát a nép fedezvén – Amerikával a harczot folytatá; ő volt az – a néppel egyetértve – ki a római katolikusok igazát megtagadta – ő volt, ki e két kérdésben leverte a patricziusokat. -138- Megvesztegetett, fenyegetett, ha kellett: tettette magát; alattomos kitartást, boszuálló elhatározottságot tanusitott, olyat, hogy a ki jellemét ismeri: bámulnia kell. Bátorságát soha sem lehetett legyőzni. Northot lába alá töpörte, meghajtotta az ifjabb Pitt merev nyakát, – megtörhetlen jellemét még betegsége sem tudta legyőzni. Mihelyt tudalma visszatért, folytatta terve kivitelét, melyet csak akkor hagyott félbe, ha okossága elhagyta; mihelyt kezei kiszabadultak a kényszer-ingből, fölvették a tollat és dolgoztak tovább a terven, mely lelke elborultának perczeig foglalkodtatá.

Azt tartom, hogy a világ zsarnokainak kilencz tizedrésze erősen meg volt győződve, hogy nekik van igazuk. E kényelmes előfelvétből kiindulva az algiri dey egy szép reggel húsz embert nyakaztatott le; Pater Dominico egy sereg zsidót perzseltetett meg a legkatolikusabb király jelenlétében és a salamankai és toledói érsekek Amen-t mondtak rá. Protestánsokat sütöttek meg, Smithfielden jezsuitákat agyaltak és négyeltek fel, Salemben boszorkákat égettek meg, s mind ezt tisztességes emberek tevék, azon szent hitben, hogy a mit tettek, a legigazabb joggal tették. És épen igy az amerikaiak is megengedhetik az öreg Györgynek, noha gyűlölte őket, s ők meggyőzték őt, hogy megvoltak neki a tisztességes -139- okai, a miért el akarta őket nyomni. Lord North életrajzi vázlataihoz lord Broughamtól a király sajátkezü jegyzeteiből egy függeléket toldott, melyek sajátságos pillantásokat hagynak ő felsége nézeteibe vetnünk. „A jelen kor“, jegyzi meg a király, „szükségképivé teszi mind azok összeműködését, kik elejét akarják venni a fejetlenségnek. Nincs más vágyam, csak hogy boldognak lássam országomat, s épen azért mindazokat, kik nincsenek szivből az én pártomon, rosz alattvalóknak s nem kevésbbé rosz embereknek kell tartanom.“ Ilyen formán következtet ő. „Én csak jót akarok, s igy a ki nincs velem egy véleményen: áruló és gazember.“ Ne feledjük, hogy hivatását isteni küldetésnek tartotta; ne feledjük, hogy felfogása ép oly lusta volt, mint neveltetése tökéletlen; hogy az ég egyazon végzetes akarata tett koronát fejére, mely őt családja iránt gyöngéddé, életében tisztává, bátorrá és becsületessé, s mely őt szűkkeblüvé, makacscsá tette, s mely gyakran megfosztá eszétől. Népének atyja volt, s lázongó gyermekeit ostorral kelle engedelmességre kényszeritnie. Ő véde volt a protestáns vallásnak, s akaratos fejét előbb százszor a tőkére tette volna, mintsem hogy csak egy nyomnyi részük lett volna a katolikusoknak Anglia kormányzásában. S nem hinnétek, hogy elegen vannak a tisztességes bigotok minden -140- országban, kik az állambölcseség ily nemében tökéletesen egyetértenek a királylyal? A felől semmi kétség, hogy az amerikai háboru népszerü volt Angliában. Ama feliratra, mely a gyarmatokkal szemben erőhatalmat kiván alkalmaztatni, 1775-ben igy álltak a szavazatok: az alsó-házban 304 mellette, 105 ellene; a felső-házban 101 mellette, 29 ellene szavazott. Népszerü? – épen ily népszerü volt Francziaországban a nantesi ediktum visszavétele, népszerü a Bertalan-éji vérfürdő és kiválóképen népszerü Spanyolországban az inkviziczió.

Hanem hát a háborúk és forradalmak a politikus buzája. E hosszan tartó uralkodás nagy eseményeit, ama nagy államférfiakat és szónokokat, kik azokat dicsőiték, – eszem ágában sincs, hogy egy rövid óra könnyü fecsegésinek tárgyává tegyem. Mi csak térjünk vissza alantabb járó tárgyunkhoz, az udvari pletykákhoz. Amoda át ül a mi kis királynénk egy csomó termetes fiu és szép lány közepett, kikkel az ő hű Györgyét megajándékozá. E lányok története – a mint a kis Burney kisasszony lerajzolta őket – valami kedves. Mindnyája csinos volt – a kisasszony szépeknek mondja; mindnyája nagyon barátságos, szeretetteljes, nőies és igazán kegyes volt mindenkihez, valaki csak – ur avagy szegény – szolgálatot -141- tett nekik. Mindeniknek meg volt egyben-másban a maga ügyessége; az egyik rajzolt, a másik zongorázott, mindenik szörnyü szorgalommal dolgozott, s egész szoba-bútorzatokat készitettek – ezek a csinos kis mosolygó Penelopék – munkás kis tűikkel. Ha a nyolczvan év előtti társadalmat akarjuk magunknak lefesteni: képzelnünk kell százezer csoport nőt, nagy magas fejkötőkben, jól befűzött derekakkal, terjedelmes szoknyákban, nekifeküdve a varrásnak, mig egyik a sok közül, vagy tán egy kitüntetett, hosszú czopfos lovag regényt olvas fel a többinek. Vess például egy pillantást amaz olneyi falusi lakba, s nézd meg Unwin asszonyt, vagy lady Hesketht, e magas miveltségü hölgyeket, e jámbor istenfélő nőket és Cowper Vilmost, a finom elménczet, e reszkető pietistát, e túlmivelt lovagot, a mint épen „Jonathan Wild“-et olvassa a hölgyeknek! Mily változás szokásainkban, múlatságainkban azóta!

György király háztartása az angol háztartások példányképe volt. Pontos volt; jótékony volt; szánakozó volt; egyszerü volt, kimért volt – hanem aztán oly egyhangu és unalmas is kellett hogy legyen, hogy a hátam borsodzik belé, ha csak rá is gondolok. Nem csuda aztán, hogy a herczegek, mihelyt csak tehették, szabadulni igyekeztek ez unalmas házi erények öléből. Kiszabott órája volt a felkelésnek, -142- kocsizásnak, ebédnek. Holnap épen úgy ment, mint tegnap. Minden este ugyanazon perczben csókolta meg a király lánya piros arczát, a herczegnő anyja kezét s Thielke asszony ugyanazon perczben hozta a király hálósapkáját. Mindig ugyanazon órában költötték el vékony ebédjöket s fecsegtek a thea mellett a lovászmesterek és szolgálattevő komornák. A király mindig ugyanazon órában játszta trik-trakját vagy hallgatta hangversenyét, mig a lovászmesterek majd halálra ásitozták magokat az előszobában, – vagy a király családjával sétált a windsori kert oldalasán, kézenfogva vezetvén kedvenczét, a kis Amelie herczegasszonyt, és a jóságos nép körültolongta őket, – és az etoni tanulók átdugták piros-pozsgás pofájokat a nagyok hóna alatt, – és a hangverseny végeztével a király soha sem mulasztotta el, hogy levegye orjási háromszögü kalapját, köszöntvén zenekarát s mondván: „Köszönöm, urak!“

Nyugodalmasabb háztartást, minden költőiség nélkül szűkölködőbb életet képzelni sem lehet, mint ez a kewi vagy windsori. Esett vagy nap sütött: a király órákig elkocsikázott minden nap; betolta piros képét a körülbe fekvő kunyhók ajtaján s mutogatta nagy lapátos kalapját és windsor-egyenruháját gazdaembereknek, kanász-gyerekeknek, almagombóczot készitő -143- vén asszonyoknak, egy szóval, minden rendü és rangu embereknek, urnak és szegénynek, számnélküli adomákra nyújtván alkalmat. Hanem ezek az adomák nem igen emelik a király méltóságát. Mikor Harun Al-Rasid álruhában meglátogatja egyik alattvalóját, ez biztos lehet felőle, hogy fordul számára valami a kalifa bőkezüségéből. Az öreg György azonban nem igen tanusitott valami királyi adakozó szellemet. Nagy néha ejtett egy-egy aranyat, de bizony néha kaparászott zsebében s hát – nem volt nála pénz. Egyik-másik embertől száz dolgot is kérdett, hogy hányból áll családja, hogy milyen a zabja meg babja, hogy mennyi haszonbért fizet? – s avval tovább lovagolt. Egyetlen egyszer Alfréd királyt adta, s egy kunyhóban kellemes meglepetést okozott 16). Midőn a vén asszony hazament, az asztalon egy papirban pénzt talált s kivül ez volt ráirva a királyi rajzónnal: „Öt arany egy szamárra.“ Nem volt valami nagy bőkezüség, de mégis szivesség volt, méltó Györgyhöz, a falusi gazdához. Egyszer a király és királyné együtt sétáltokban egy kis fiuval találkoztak – mindig nagyon szerették a gyerekeket ezek a jó lelkek – s meglapogatták a kis szőke -144- fejecskét. „Ki fiacskája vagy te?“ kérdé a windsor-egyenruha. „Atyám a király kenyerét eszi“, felelt a gyermek. „Akkor hát térdelj le“, mondá a király, „s csókold meg a királyné kezét.“ De a király kenyerét evő kis hajtása nem akart. „Nem“, mondá, „nem térdelek le, mert ha letérdelek: elpiszkolom új nadrágomat.“ A takarékos király szerette volna megölelni s abban a nyomban lovaggá ütni. György bámulói könyveket irnak tele ilyen történetekkel. Egy reggel, mikor még senki sem kelt föl, a király Gloucesterben sétált, Málit, a szolgálót, ki épen a küszöböt súrolta, félretolta, felment a lépcsőn s felkeltette javában hortyogó lovászmestereit s avval lesétált a hidhoz, hova ezalatt tiz-tizenkét ficzkó gyülekezett. „Mit, hát ez már az új gloucesteri hid?“ kérdé kegyes uralkodónk; azok pedig feleltek: „igen felség.“ „No hát akkor, fiaim, kiáltsunk egy éljent!“ S miután e szellemi elégtételt megszerezte volna nekik: hazament és reggelizett. Atyáink nagy gyönyörüséggel olvasák ez egyszerü históriákat, jóizüen kaczagva e vékonyka viczczeken, szeretve ez öreg embert, ki minden kunyhóba beüté orrát, ki csak közönséges pecsenyével és zöldséggel élt, ki minden ti franczia csecsebecséiteket lenézte, ki testestől lelkestől igaz angol ember volt. Talán láttátok hires képét Gilraytől (abban a régi parókában, csunya, -145- vacskos, vén windsor-egyenruhájában) Brobdingnay királyaként, a mint egy kis Gullivert vizsgálgat, egyik kezében e kis törpét, másikban pedig egy szinházi látcsövet tartván, melylyel azt nézegeti. Atyáink ugyanis szerették Györgyöt úgy tüntetni föl, mint a nagy királyok előképét – a kis Gulliver pedig a nagy Napoleon volt. Akkor büszkék voltunk előitéleteinkre; nagyzottunk és dicsekedtünk képtelen henczegéssel; ellenségeinkkel szemben a kicsinylés meg gúny rémitő igazságtalanságával léptünk föl, harczoltunk ellene minden lehető fegyverrel: nemessel és nemtelennel egyaránt. Nem volt az a hazugság, melyet el ne hittünk volna, sem oly bűnvád, melyben dühös előitéletünk kétkedett volna. Egy időben azon jártattam eszemet, hogy összegyűjtsem azokat a hazugságokat, melyeket a háboru alatt a francziák rólunk irtak, mi pedig róluk. A népszerü hazudozásnak sajátságos emlék-oszlopa lett volna az!

Ő felségeik nagyon leereszkedő potentátok valának s az udvari krónikás alig győzi feljegyezni a sok látogatást, melyekkel alattvalóikat, előkélőt és szegényt, megtisztelének; hogy kiknél ebédeltek, hogy ki nagy falusi lakában háltak meg, hogy ki szegényebb házikójában ittak theát s ettek vajaskenyeret nagy kegyességgel. Sok előkelő rémitő összegekig költekezett, hogy uralkodóját megvendégelje. -146- A király és királyné pedig különös kegyének jeléül a nemesek gyerekeit néha keresztviz alá tartotta. Látom, hogy 1786-ban Salisbury asszony, 1802-ben pedig Chesterfield asszony részesült e nagy kitüntetésben. Az „Udvari hirek“ rovata elbeszéli, hogy fogadta ő ladysége a felségeket diszágyában, „mely fehér atlaszszal bevonva, csipkék árjában uszott; a himzett paplan, szintén fehér atlaszból, aranynyal szegélyezve, az ágy pedig piros atlaszba bevonva, fehérrel bélelve díszelgett.“ A gyermeket előbb a dajka adta át Bath marquisenak, a főápolónőnek; ekkor a marquise a királynénak kézbesitette a babát; ekkor a királynő tovább adta a kis ártatlant a norwichi püspöknek, a szolgáló lelkésznek. Mikor aztán a szertartásnak vége volt, a gróf féltérdre ereszkedve átnyújtott ő felségének, a királynénak, egy csésze húslevet, egy nagy arany tálczán, mely ismét piros bársony párnán nyugodott. Hogy aztán a király-imádás e megható térdhajtó szertartásainál szerencsétlenségek is fordultak elő, természetes. Melcombe lord, – köznéven Dodington Bubb – igen kövér, poczakos ember volt, s egykor igen pompás udvari díszöltözetben le kellett térdelnie – beszéli Cumberland – de oly kövér, oly becsatolt-gombolt volt, hogy nem birt megint fölkelni. – „Térdre, uram, térdre!“ kiáltá az udvarmester ő lordsága egy -147- polgármesternek, kinek szónoklatot kelle felolvasnia, de felállva kezdé meg szónoklatát. „Térdre, uram, térdre!“ kiáltozá ő lordsága kétségbeesett rémülettel. „Nem lehet!“ mondá a polgármester, hátraszólva, „nem látja, hogy az egyik lábom fából van?“

Burney pompás „naplójában és levelezésében“ tövéről-hegyéről le van irva a jó öreg György király s a jó öreg Károlina királyné házi köre és udvari élete. A király mindennap hatkor kelt föl s nyolczig a maga kedve után járt. Hogy hálószobájában szőnyeg legyen, azt tartá, elpuhitja az embert. Kevéssel nyolcz előtt aztán a királyné s a királyi család mindig készen várt reá s ekkor a kastélybeli királyi kápolnába mentek mindnyájan. A folyosókon tűz nem volt, s a kápolnát is nagyon takarékosan világitották ki. A herczeg-asszonyok, nevelőnők és lovászmesterek morgolódtak és – meghűtötték magukat. Lett legyen azonban hideg vagy meleg: nekik mindig meg kellett jelenniök s lett légyen eső vagy száraz, setét avagy világos: a vaskos öreg György mindig megállta helyét s rámondta a káplán szavára az Amen-t.

A királyné is minden oldalról jellemezve van Burneynél. Igen értelmes, erkölcsös egy asszony volt; nagyon büszke delhölgy az államügyekben, de annál egyszerübb a közönséges életben; azokhoz az időkhöz mérve sokat olvasott -148- s a könyvek megitélésében igen éleselmü; kurtán szóló, de nem igaztalan, átalában nem barátságtalan alattvalóihoz, de meggyőzhetlen az illem felőli nézeteiben, s szörnyü boszús, ha a szolgálatában álló népség beteg talált lenni. Burney kisasszonynak nagyon koldus fizetést adott s szegény fejét majd hogy halálra nem kínozta. De azért erősen meg volt a felől győződve, hogy Burney kisasszonyt a legnagyobb kegyben részesiti, holott pedig szabadságától, a világtól, a mulatságtól fosztá meg s majd holtra kényszergette az únalommal, e rémitő udvarhoz lánczolván. Hanem a királynénak nem volt rémitő ez udvar. Ha ő lett volna itt a cseléd az urnő helyett: bizalma soh’ sem tört volna meg, soha egy gombostűnek sem vétette volna el hogy hol a helye s egy perczig sem feledkezett volna meg kötelességéről. Ő maga nem volt gyönge s igy nem is tudott azoknak soha megbocsátani, kik azok voltak. Életében az irigység sem találhatott volna makulát s a szegény bűnösöket oly szivéből gyűlölte, mint az erényeseket nagyon sokszor. Borzasztó megpróbáltatásokon és öntapasztalatokon kellett átmennie, nem csak gyermekei részéről, hanem férje részéről is, ama végteleneknek tetsző napokban, melyekről már senki sem tudhat semmit; ama napokban, midőn a király még nem volt egészen őrült, miről soha -149- sem nyugvó nyelve őrültséget, dühöt és üldözést dadogott: neki pedig mosolyognia, tisztelettel hallgatnia kellett e kiállhatatlan kínok közepett. A királyné minden kötelességét állhatatosan betöltötte s megvárta, hogy más is betöltse az övéit épen úgy. Egy állam-keresztelés alkalmával a gyermeket tartó hölgy elfáradt, elhalványodott s a walesi herczegné kérte, hogy hadd ülhessen le szegény. „Csak hadd álljon!“ mondá a királyné, lefricskázva a burnótot ruhája újjáról. Ő állva maradt volna, a milyen állhatatos volt és hogyha addig kellett volna is azt a gyereket tartania, mig a szakála megnőtt volna. – „Immár hetven esztendős vagyok“, mondá a királyné egy hordszékét megállitó tömeg garabonczásnak, „ötven évig voltam Anglia királynéja s még senki illetlenül nem bánt velem.“ Szegény rettenthetlen, szigoru, ki nem békülő királyné! Nem csodálom, hogy fiai megugrottak tőle.

A Györgyöt és nejét körülvevő nagy család minden tagja közt, ugy hiszem, a legcsinosabb az atya beczéje, Amelie herczegasszony. Szépsége, szeretetreméltosága, kora halála s a rendkivüli szenvedélyes gyöngédség, melylyel atyja szereté: megnyerik számára az ember szivét. A királyét is ő nyeré meg minden gyermeke közül leginkább, mig fiai közt York herczeget szerette legjobban. Burney egy nagyon -150- szomoru történetet beszél a weymouthi szegény öreg emberről és hogy mily erősen óhajtá, hogy kedvencz fia nála legyen. A király háza nem volt elég nagy, hogy a herczeget is befogadhassa s ezért a király épen a magáé mellett roppant költséggel épittetett számára egy hordozható házat, csak hogy az ő kedves Friczikéje közelében lehessen. Mig a fiu ott ült: nem is eresztette el karját, mással nem is ereszkedett szóba s az előtt sem beszélt – jó darab ideig – másról. De az oly igen régen várt herczeg egyetlen éjjel maradt ott. Más nap már dolga volt Londonban, a mint mondá. Az öreg király udvarának unalmassága kétségbe ejté Yorkot s III. György többi vaskos fiát is. Különben a mi azt nézi, ezek is kétségbeejték a lovászmestereket és udvarhölgyeket s hangos beszédeikkel és darabos modorukkal elrémitették ez illemteljes kis házi kört. Azt meg kell adni, hogy valami nagy boldogságára nem igen voltak a királynak ezek az ő fiai.

Hanem a szép kis Amelie, az már kedvencze volt s ez a kis lány, a mint fecsegve és mosolyogva pihen az öreg atya ölelő karjai közt: igazán kedves csak rágondolni is. Burney könyvében egy családi kép van lerajzolva, melyet nagyon kőszivü embernek kell lennie, a ki ne szeressen. A királyi család egyik délutáni sétáját irta le Windsorban. „Igazán kedves -151- egy séta volt ez“, irja Burney kisasszony. „A kis herczegasszony – csak most töltötte be a három esztendőt – piros alju musszlin szoknyácskában, arczácskájához simuló fejkötőben, fehér keztyüvel és legyezővel, egyedül ment elől; arcza ragyogott a boldogság miatt, hogy ily fényben jelenhetett meg, s tovahaladtában ide-odaforgott, hogy mindenkit láthasson, mert minden sétáló a fal mellé állott, hogy a királyi családnak – mihelyt odaér – helyet adhasson. Utána a király és királyné következtek, magok is egész boldogan a kis becze boldogságán. A walesi herczegné Waldegrave Erzsébet asszonyra támaszkodva, Auguszta herczegasszony Ancaster herczegnő karján és Erzsébet herczegasszony Bertir Sarolta asszonytól vezetve következtek aztán sorban.“ „Itt a hivatal a rang előtt járja“, jegyzi meg Burney asszony, hogy megmagyarázza a megfoghatlant, hogy t. i. Waldegrave asszony, egy komorna, egy herczegasszony előtt hogy mehetett! „Bude tábornok, Montague herczeg és Price őrnagy, mint lovászmester, képezék a menet utócsapatját.“ Mintha látná az ember! A zenekar régi dallamait fújja; a nap fényesen ragyog e boldog, loyalis környezet fölött, megvilágitván az agg várfokokat, a terebélyes szilfákat, a rózsapiros tájat és csillogó zöld pázsitot. A királyi zászló meglobog ott túl a nagy -152- tornyon, mig a vén György tovahalad, nyomában családja, előtte a gyönyörü gyermek, ki ártatlan mosolyával édesgeti a bámuló sokaságot.

„A király Delany asszony láttára azonnal megállt, hogy beszélgessen vele. A királyné, a kis herczegasszony és a többiek is természetesen, mind megálltak. Jó darab ideig társalogtak az áldott öreg asszonynyal, miközben a király egyszer vagy kétszer hozzám is szólott. Tekintetem találkozott a királynééval, s mintha egy kis meglepetést olvastam volna ki szeméből, épen nem boszankodást azonban, hogy én is részt veszek a társalgásban. A kis herczegasszony mindjárt Delany asszonyhoz szaladt, mert igen szereti s úgy bánik vele, mint egy kis angyal. Azután meg a kiváncsiság és megemlékezés tekintetével Delany asszony mögé került, hogy engem is láthasson. „Félek“, mondám susogva, lehajolva hozzá, „királyi felséged nem is emlékszik már reám“. Felelete egy angyali mosoly volt s avval hozzám hajlott, összeszedvén ajkait, hogy megcsókoljon.“

A herczegasszony maga is próbált verseket irni, s a neki tulajdonitott panaszos sorok közt van egynehány csinos, melyek sokkal meginditóbbak, mint sok jobb költemény. -153-

És e szegény ártatlan teremtés idehagyott mindent, a mi van – de a bánat terhe alatt leroskadt király már azelőtt olyan állapotban volt, hogy a körülte levő hivatalnokok kényszeritve voltak, hogy felügyelőket rendeljenek mellé s 1810 novemberétől kezdve III. György immár nem volt többé király. Ország, világ tudja betegségének történetét s az egész történet sem képes szomorúbb alakot fölmutatni, mint ezét a szeme és esze világától megfosztott öreg emberét, ki nagy palotája termeit összebarangolja, képzelt parliamentekhez szónokol, álmodott seregek felett szemlét tart és kisérteties kihallgatásokat osztogat. Láttam ez időben levett arczképét; ott függ lányának, a hessen-homburgi őrgrófnénak egyik termében – windsori könyvek és bútorok s száz meg -154- száz édes emlék közepett, a herczegasszony angol hazájából. A szegény agg király biborban van levéve, hófehér szakálla mellére omlik, melyen hires rendének csillaga még most is ott ragyog, hiában! Szegény, nem csak vak volt, végre egészen meg is süketült. Minden fényt, minden értelmet, az emberi szó minden hangját, az isten földjének minden gyönyörét: mind, mind elveszité! Néha volt még egy-egy világos pillanatja. A királyné egyszer ilyenkor akarta látni s bement hozzá: ott ült a zongora előtt, dicséneket zengve s maga kisérve magát. Midőn a dalt elvégezé: letérdelt és fönhangon könyörgött a királynéért, aztán egész családjáért, a nemzetért s végre önmagáért, hogy legyen hozzá kegyelmes az isten, s fordítsa el róla lesujtó nyomorát és ha nem: hogy adja neki a türelemnek lelkét, hogy tovább is hordozhassa. Ekkor könyűkbe tört ki és elméje megint elborult.

Micsoda papnak kell e históriából erkölcsi tanulságot huzni? micsoda szavakkal lehet elbeszélni, mint épen a legegyszerübbekkel? Rémitőbb, hogysem könyűket fakaszthatna! Ily nyomor gondolata az alázat poráig ver le az emberek és királyok királya előtt, a császárságok és köztársaságok legfelsőbb uralkodója előtt, élet és halál, szerencse és győzelem kifürkészhetlen osztója előtt! „Oh testvérek“, -155- szólék azokhoz, kik először hallának engem Amerikában, „oh testvérek! kik egyazon édes anyanyelvet beszélitek – oh bajtársak! kik immár nem vagytok ellenségek, nyujtsuk egymásnak megilletődve jobbjainkat e királyi hulla fölött, hüvelybe téve a kardot! Mélyen alant fekszik ő, ki előtt egykor a legbüszkébbek térdre borultak, s ki mélyebbre volt lesujtva, mint a legszegényebb. Meghalt ő, kiért milliók hiába könyörögtek. Trónusától letaszítva, kiméletlen kezektől ide-oda hányatva; gyermekeivel örökös harczban; agg korának vigaszától időtlen megrabolva – ott csüng a mi Learünk kiszenvedt lánya megdermedt ajkain és fölkiállt: „Cordelia, Cordelia várj egy keveset!“

Szt! némuljatok el harcz és visszavonás ez ünnepélyes sir fölött! Harsonák! gyász-indulót harsogtassatok! és te, setét függöny, omolj alá e látványosság büszkesége, kínja, iszonyu tragédiája fölé!

Twiss mulatságos „Eldon életé“-ben olvassuk, hogyan jutott York herczeg halálakor az öreg korlátnok az elköltözött királyfi egy hajfürtjének birtokába, – és hogy oly lelkiismeretes volt a reliquia ugyanazonságának (autenticitasának) kérdésében, hogy neje, Eldon Böske, saját szobájába hivatta a „Hamlet“ fodrászbolt segédjét, hogy a fürtöt külön tincsekre oszsza, melyeket aztán az Eldon család minden tagja viselt. – Azt is tudjuk jól, hogy midőn IV. György Edinburghba ment: egy nála érőt erőbb férfi szállt a királyi hajó fedélzetére, hogy a királyt Scotia részéről üdvözölje és hogy e férfi fölkapva egy poharat, melyből ő felsége ivott, felfogadta, hogy szent ereklyéül őrzi meg örökre családja számára; evvel aztán zsebre dugta a nagybecsü poharat – haza érve pedig ráült s szerencsésen összetörte. Feltéve, hogy a derék megye-biró zsákmánya -160- most is épen ott állna Abbotsfordon: ugyan nem olyan szánakozásforma mosolylyal tekintenénk-e rá? Feltéve, hogy a jó protestáns herczeg egy amolyan hajtincse lenne eladó Christie-éknél: quot libras e duce summo invenies? ugyan hány fontot kapnál a felséges herczeg után? – Madame Tussand 18) megszerezte György király koronázási öltönyeit – ugyan van-e most csak egy teremtett lélek is, a ki megcsókolná azoknak a lomoknak szegélyét? A király már harmincz éve aluszik – ugyan nem bámul-e közületek egyik másik, a ki emlékszik rá, hogy egykor hódolva, bámulva éljenzétek?!

Eleinte ugy tetszett, hogy nem sok bajomba fog kerülni arczképét lerajzolnom. Ott van kabátja, rendcsillaga, parókája és alóla kivigyorgó ábrázatja. Itt mindjárt ez asztal mellett le tudnám egy palatáblára egy kőplajbásszal ugy rajzolni, hogy akárki ráismerhetne. És mégis, miután az ember köteteket végig olvasott róla, miután végig kisérte régi folyó-iratokban és lapokban, miután itt egy bálban, ott egy nagy ebéden, amott a lóversenyen s igy tovább látta volna: az ember csak azon veszi észre -161- magát, hogy nem kapott semmit, épen semmit, csak egy kabátot, egy parókát és egy alóla kivigyorgó ábrázatot, semmit, csak nagy festett képet. Atyja, nagyatyja: férfiak valának. Mindenki tudja, milyenek voltak, mire valának képesek az adott viszonyok közt; hogyha kellett, úgy harczoltak, úgy kiállták a sarat, a mint jó katonákhoz illett. Voltak barátjaik, kiket – a maguk módja szerint – szerettek; voltak ellenségeik, kiket szivökből gyűlöltek; és hogy megvoltak mindeniknek szenvedélyeik, tetteik, meg egyéniségük. A György után következő tengerész-király férfi volt; York herczeg férfi volt, vaskos, termetes, lármás, élénk, káromkodó, vitéz. De ez a György, ugyan mi volt ez? Végig tekintem egész életét s egyebet sem látok, mint hajlongást, vigyorgást. Azt is megpróbálom s részekre szedem, s egyéb sem marad a kezemben, mint selyem harisnyák, katona-folt, füző-váll, egy bojtos prémes kabát, egy érdem-csillag és kék rend-szalag, egy csodamód illatszeres zsebkendő, Trufitt egyik legszebb gesztenye-barna, olajtól gőzölgő parókája, egy sor ál-fog és egy rémitő nagy fekete nyakkendő, alsó mellények, még több alsó mellény és aztán – egyéb semmi. Nincs az a gondolat, melyet valaha tisztán kifejezett volna. Adtak ki iratokat az ő nevében – de azokat más irta neki – küldtek magány-leveleket, -162- de azokat is más irta helyette. Ő odairta a lap aljára nagy kövér betükkel: „György P“-(rinceps) vagy „György R“-(ex), s abban a szép hitben volt, hogy az egész levelet ő irta. Egy könyvárus-segéd, egy szegény iró, egy szóval egy ember elvégezte e munkát, kijavitotta a helyesirási hibákat, kisimitgatta a hányt-vetett mondatokat és megtámogatta innen is túl is a tántorgó irka-firkát. Kellett volna rajta valami egyéninek lenni: a tánczmesteren, a kit utánzott – nem, a kit fölülmúlt – a fodrászon, a ki fölfodoritotta haját, a szabón, ki ruháit varta: volt is, – de Györgyön a föld hátán semmi valódit sem tud az ember felfedezni. A külső fele – a felől már bizonyos vagyok – csupa töltelék és szabó-munka; talán van valami belül? de ugyan mi? Jelleméig sehogy sem képes az ember elhatolni, annyi már kétségtelen. Hát ugyan a jövő embereinek nem lesz semmi jobb dolguk, mint hogy ezt a régi királyi múmiát kibongyolgassák és magyarázgassák? Megvallom: volt idő, midőn azt hivém, hogy derék egy hajtás lesz üzőbe vennem, nyakon csipnem, leteritnem. De most már igazán röstelem, hogy felüljek, jó kutyákat uszitsak rá, szabad térre kapjak s aztán ezt a szerencsétlen vadat vegyem üzőbe!

1762-ki augustus 12-én a braunschweigi ház Anglia trónjára jutásának negyvenhetedik -163- évforduló-napján London valamennyi harangja üdvözölve zúgott, hirdetve, hogy III. Györgynek fiu örököse született. A király öt nap mulva „indittatva érzé magát“, hogy egy nagy pecsétes nyilt-parancsot bocsásson ki, melyben Ő királyi Felségét, Nagy-Britannia herczegét Braunschweig-Lüneburg választó-fejedelmévé, Cornwall és Rothsay herczegévé, Carrick grófjává, Renfrew bárójává, a szigetek lordjává, Scótia főkormányzójává, Wales herczegévé és Chester grófjává nevezé ki.

E nagy férfiú születése után boldog-boldogtalan sietett nyakrafőre, hogy láthassa ezt a lelkem kedves gyermeket, – és Sz. Jakab palotájában, aranyozott porczellán rácsozat mögött, a három fejedelmi strucz-tollal ékitett bölcsőben ott volt a királyi gyermek közszemlére kitéve, hogy gyönyörködtesse a hű alattvalók szemeit. A lábához rakott hódolatnyilvánitások közt egyik legelső volt, a mint olvasom, „egy sajátságos indus ij és nyilak, melyeket a herczegnek, atyja new-yorki hű alattvalói küldtek.“ Örömest is játszott az eféle semmiségekkel, s egy öreg államférfi, nagy szónok és elméncz – még nagyatyja és szüleatyja idejéből – nem is fáradt belé, hogy őt efélékkel mulattassa, mert – szivén feküdvén, hogy hajlott korában is számitson az udvarnál – sokat játszott a kis herczeggel. Mikor ő -164- felsége utána lőtt játék-ijával: tette magát, hogy meghalt s leesett, s megint felkelt s megint leesett, ismét és ismét meghalva – a gyermek roppant gyönyörüségére. Igy hizelegtek neki már bölcsőjétől kezdve, s mielőtt kis lába még lépni tudott volna: államférfiak és udvaronczok törték magukat, hogy megcsókolhassák.

Van egy szép képe ennek a kiralyi kis gyereknek, – a mint piros-pozsgás kis fejecskéjét anyja ölébe hajtva aluszik; az anyja pedig vissza van fordulva s egyik ujját ajkán tartja, mintha kérné a körülálló udvaronczokat, hogy respektálják a baba álmát. Ettől a naptól óta haláláig – hatvannyolcz esztendő alatt – azt tartom, többször vették le ő magasságát, mint akárki más teremtett lelket, a ki csak valaha élt és meghalt, mindenféle egyenruhában és minden lehető udvari öltözetben: hosszu szőke hajjal, beporozva, czopffal és a nélkül, – minden elképzelhető kalapban, – dragonyos egyenruhában, windsor-egyenruhában, – tábornagyi ruhában, – scót szoknyácskában és koczkás nyakbavetőben, tőrrel és széles késsel (sajátságos egy alak!), – bojtos frakkban, prémes gallérral, szűk nadrágban és selyem harisnyákban, – mindenféle szinü parókában: szőkében, barnában, feketében, – és végre hires koronázási öltönyeiben, melyek képmásába annyira beleszeretett, hogy Európa -165- minden udvarához s minden angol követséghez küldött egy példányt belőle s még ezen kivül számtalan klubnak, városháznak és személyes ismerősének. Emlékszem jól, hogy fiatal koromban nem volt az a vendéglői ebéblő, hol arczképe ne lett volna meg.

A herczeg gyermekkoráról életrajzi adatokat özönnel beszélnek. Mondják, hogy bámulatos gyorsasággal tanult meg minden nyelvet, ót ugy mint újat; hogy gyönyörüen lovagolt, elragadólag énekelt s igen ügyesen játszta a kis bőgőt. Hogy maga is szép volt, mindenki láthatta, a kinek szeme volt a látásra. Bátorsága is volt, s egyszer, midőn atyjával összeszólalkozott, berontott a királyi terembe s felkiáltott: „Éljen Wilkes, éljen a szabadság!“ Annyi esze volt, hogy valamennyi nevelője csak volt, mind zavarba hozta, sőt az egyiket – Bruce lordot – ki egy görög verset nem szépen hangsulyozva idézett: abban a nyomban kiigazitotta. Bruce lord e megaláztatás után nem maradhatott többé nevelő, hivataláról lemondott s hogy gyöngéd érzelmét kiengeszteljék, azonnal kinevezték earlnek! Soha életemben ilyen csodálatos eredetü előléptetést nem láttam! Bruce lord earllé lett egy vers-mértani botlás miatt, Nelson pedig báróvá a nilusi győzedelemért! -166-

Nagy összegek kedvelői összeszámitották a milliókat meg milliókat, melyeknek ez az egyetlen herczeg ragyogó létének folytában nyakára hágott. 50000, 70000, 100000, 120000 font évi jövedelmén felül: a parliamentben még három inditványnak lehet nyomára jőni; kifizették 160000 meg 650000 fontnyi adósságait, ezeken kivül pedig még titokzatos külföldi kölcsönöket vett föl, melyeknek bevételét is zsebrerakta. S ugyan mit csinált evvel a sok pénzzel? Ugyan mért kellett ezt nekie megkapnia? Ha egy gyár-város, vagy egy népes vidéki kerület, vagy egy ötezer főnyi sereg lett volna: akkor sem került volna többe. De ő kopogó fejére, ki se nem dolgozott, se nem font, se nem küzdött – ugyan hát mit tehetett egy teremtett lélek, hogy igy beczéztették?

1784-ben huszonegy éves korában Carlton palotát kapta, melyet a nemzet annyi fényüzéssel szerelt föl, a mennyi csak belefért. A zsebei tömve voltak aranynyal: ő azt mondta, hogy nem elég; szórta ki az ablakon: csak a takarók a hátára, a kabátok 10000 fontjába kerültek évenkint. És a nemzet adott neki még több pénzt, még többet és még is többet, annyit, hogy azt a számot ki sem lehet mondani. Olyan szép egy herczeg volt, hogy csupa gyönyörüség volt csak reá nézni is, s mindjárt első világba léptekor Florizel herczegnek nevezték -167- el. Hogy a föld kerekségén nem volt több oly szép herczeg: sok férfi, s fájdalom! sok nő is elismerte.

Magam is azt hiszem, hogy nagyon kecsesnek kellett lennie; modorának bájáról annyi bizonyitékunk van, hogy nagy elegáncziáját és hatalmas hóditó voltát el kell ismernünk. Ő és a franczia király testvére, Artois grófja, egy elragadó fiatal herczeg, ki a legpompásabban tánczolt a kifeszitett kötelen – (egy szegény, öreg, összeesett, számüzött király, ki György király utódjának vendégszeretetéhez folyamodott, s egy darabig Stuart Mária palotájában lakott) – ők ketten osztoztak ifjuságukban Európa első lovagjának czimén. Mi angolok természetesen a mi lovagunknak adtuk az elsőséget. György haláláig alig is vonta valaki kétségbe ez elismerés helyes voltát, vagy ha igen: lázadónak, árulónak nevezte mindenki. Csak a napokban is olvasgatám North Kristóf gyönyörü „Noctes“-ének új kiadását. A hűséges scót atyafi mind csupa nagy kezdő-betükkel iszik A KIRÁLY egészségére; azt hinné az ember, hogy ő volt az első hős, bölcs, államférfi, emberek és királyok példányképe. Scott Walter volt, kivel a fennebb emlitettem pohár-törési szerencsétlenség történt. Ő volt a király scót előharczosa, ő toborzotta fel Scótiát számára, ő hozta divatba a loyalitást -168- s dühösen szabdalkozott széles kardjával a herczeg ellenei közt. A braunschweigiaknak olyan védőjük nem volt, mint ez a két Jakab-párti követ: az öreg Johnson Samu, a lichfieldi kereskedő fia és Scott Walter, az edinburghi ügyvédé.

Természet és körülmények a mit csak tehettek, mindent megtettek, hogy a herczeget örvénybe sodorják. Az apa udvarának rémitő unalmassága, izetlen mulatságai, badar foglalatosságai, megőrjitő taposó malom volta, az egy huron pendülés kétségbeejtő józansága: egy sokkal kevesbbé hevesvérü herczegből is élvhajhász fityfirityet csináltak volna. A mint a herczegek csak egy kicsit birták szárnyukat, azonnal mind kirepültek az unalom e kastélyából, hol az öreg György király székelt, könyveit vezette s Händeljén törte fejét, az öreg Sarolta királyné pedig burnótos szelenczéjét kopogatta himző rámája mellett. A bátor, nyakas fiakból nagyobb részt komoly férfiak váltak, miután kijárták a bolondját, s hűséges alattvalói lettek apjoknak és testvéreiknek, s a nép is szivelhette őket, mert ez nagy készségesen megbocsátja a fiatalkori kikapiságot, valahol csak bátorságot és jóakaró természetességet lát.

A gyermek a férfi atyja. Herczegünk világba való léptét oly tettel jelölte meg, mely -169- későbbi életéhez egészen méltó volt. Egy új czipőcsatot talált fel. Hosszusága egy hüvelyk, szélessége öt hüvelyk volt. „Majdnem az egész lábfejet elboritotta ugy, hogy mindkét oldalt érte a földet.“ Nagyszerü találmány! ép oly kecses és hasznos, mint maga a herczeg, kinek lábán ragyogott. Meg van irva, hogy midőn először jelent meg udvari bálban: „kabátja halvány vörös selyemből volt, fehér hajtókára, mellénye fehér selyem, tarkára kihimezve, teleaggatva franczia csillengekkel. Kalapját két sor aczél gyöngy – számszerént ötezer – ékitette, szintén aczél gombbal és csattal tüzve fel ujdonat-uj katonai modorban.“ Oh te Florizel! Vagy talán triviálisak e részletek? Igen, de: életének fontos eseményei ezek voltak. Életirói azt mondják, hogy midőn mint walesi herczeg amaz uj nagyszerü palotában kezdé meg háztartását: sebtiben azon jártatta eszét, hogy majd ő hogy felkarolja az irodalmat, tudományokat, művészeteket; hogy majd ő milyen irói társaságokat gyűjt maga köré és mily egyleteket alapit a csillagászat, földrajz és füvészet emelésére. Csillagászat, földrajz, füvészet? Majd bizony! Franczia tánczosnők, franczia szakácsok, lovászok, bohóczok, liferánsok, szabók, ököl-vivók, vivó-mesterek, porczelán-, ékszer- és csecsebecs-árusok – ezek voltak a neki való pajtások. Eleinte adta, hogy milyen -170- nagy barátságban él Burke-kal, Pitt-tel, Sheridan-nel. De hát, ugyan hogy állhatták volna meg a kaczagást ilyen férfiak, egy ilyen ficzkó, egy ilyen káposzta-lével töltött fej láttára? Fox beszélhetett vele a koczka-játékról, Sheridan a borról, – de ezeken kivül ugyan mi érdekelhette volna közösen a szellem ez embereit és Carlton-housei kikent-fent fiatal gazdájukat? Ez a szélhajtó lett volna olyan embereknek, mint Burke és Fox, vezetőjük?! Ennek az embernek érhettek volna valamit nézetei az alkotmányról, az indiai törvényjavaslatról, a katolikusok egyenjoguságáról – s egyátalán akár miféle kérdésről, mely fontosabb volt egy mellény-gombnál, vagy egy fogolymadár-mártásnál?! A herczeg és a whigvezetők közti barátság lehetetlen volt. Képmutatás volt az egész, ha ezek adták, hogy tekintetbe veszik; s igy ha ő megtörte a köztük levő üres szerződést: ugyan ki hibáztathatja érette? Természetes szövetségesei divat-uracsok és tányérnyalók voltak. Egy szakácscsal vagy egy szabóval tudott beszélni, de a ki egy ilyen tunya, tétlen, közönyös, bolond, szörnyükép hiú, javithatlan könnyelmü teremtést egy sorba akar nagy államférfiakkal állitani: már az mégis igen nevetséges dolgot akar. Eleinte fel akarták használni, s egy darabig ment is, de meg kellett ismerniök, hogy milyen gyáva, -171- mily végkép szivtelen és alattomos, s készen lehettek elpártolására. Legbensőbb pajtásai seregét csak is evőtársak képezék, s ezekkel is hamar jóllakott. Azután ott látjuk nagyon kevés választott élődi körében, valóságos iskolás gyerekek vagy testőrök közepett, kiknek élénksége csiklandozta képzelmét a kiélt kéjencznek. De hát nem mindegy-e, hogy kik voltak barátai? Hisz úgy is hátat forditott minden barátjának s igy nem is lehettek soha igaz barátai. Egy trón-örökösnek mindig vannak hizelgői, kalandorok tolongnak körüle, nagyravágyók mindig felhasználják – de a barátság soh’sem jut osztály-részébe.

És az asszonyok, azt tartom, azok is csak oly csalfák és önzők egy ily jellemü ember iránt való magaviseletükben, mint a férfiak. Leporello szerepét vállaljuk magunkra, e királyi Don Juan hóditásainak hosszú lisztáját terjesztvén elő s elsoroljuk neveit a választottaknak, kiknek György herczeg zsebkendőjét rendre-rendre odadobálta? Ugyan mi haszna beszélnők el, hogyan űzte, fogta, hagyta Perditát, s ki következett utánna? Ugyan mi haszna tudnók, hogy Fitz-Herbert asszonynyal a római katolikusok szertartása szerint meg is esküdött, hogy házassági szerződésüket látták is Londonban, hogy esküvői tanuik nevei ismeretesek? A bűn e neme, melyre im’ rátérünk, -172- nem tud semmi újat, az erkölcsök semmi új oldalát feltüntetni. Kicsapongó, szivtelen, hűtelen, gyáva kéjenczek, mióta csak a világ áll, mindig voltak. Ennek az egynek már több kisértetet kellett kiállnia, mint a legnagyobb résznek – s legalább ennyit hadd emlitettünk legyen meg mentségére.

Elég nyomoruság volt boldogtalan fejének, a mi folyton mindinkább is csalogatta az ördög utján tovább, hogy a mellett, hogy szeretetreméltó volt – úgy, hogy a nőket megigézte – s a mellett, hogy trón-örökös volt – úgy, hogy az egész világ hizelgett neki: még szép hangja is volt, a mi toronyirányt a bor mellé vitte, s igy valamennyi kedves ördög csak van, mindnyája hizelgett ennek a szerencsétlen Florizelnek: a szenvedélyek, a semmit-tevés, a hiuság, a részegség, mindnyájazajosan pengetvén czimbalmát hivókául.

Turbékoló érzelgős dalait legelőször Kew-palota falai alatt hallhatjuk, a Themse holdsütte partjain, mig lord Leporello ő nagy méltósága őrt áll, nehogy valaki megzavarja a hangicsálást.

Az ebéd és vacsora utáni dalolás az napság átalánosan divatozott. Másként nem képzelhetjük az akkori Angliát, mint hogy az egész mind csupa – részint mocskos, részint ártatlan – dalokat zengedez, minek órjási -173- mérvü szeszes ital fogyasztás volt következése.

zengé Morris egyik finom anakreoni dalában, melyre a herczeg sokszor fújta karban a visz-sort:

Hanem a herczeg e derék, jó torku pajtása is nem sokára „méltán“ felejtette a töltögetést és üritgetést, mert csakhamar belátta életmódjának káros voltát, lemondott dalról és kupáról s nagy visszavonultságban, isteni félelemmel szivében, halt meg. A mi azt illeti, a herczeg konyhája, tagadhatlan, vonzó egy konyha volt. Az elménczek el is látogattak hozzá s minden tőlük telhetőt megtettek mulattatására. Bámulatos: hogy felvillanyozódik a szellem, hogy csillognak az élczek, hogy megzamatosodik a bor, ha egy nagy férfiu ül az asztal-főn. Scott, a hűséges lovag, a király igaz alattvalója, korának legkitünőbb elbeszélője: kiapadhatlan bőkezüséggel árasztotta szét régi világi ismereteinek, szivjóságának és humorának kincshalmazát. Grattan csodálatos ékesszólásával, képzeletével és érzelmével adózott. Moore Tamás is leszállt közibök egy darab időre, s legválasztékosabb kis szerelmi -174- dalait csicseregte el, de csakhamar méltatlankodó csiripolással röppent tova s megtámadta a herczeget csőrével, körmével. Bizony nem csoda, hogy ilyen társaságban soká tartott az ülés s a pinczemester bele is fáradt a dugók kihuzgálásába. Ne feledjük el, mi volt akkor a szokás és hogy Pitt Vilmos, miután otthon megivott egy üveg bort, elment az alsó-házba s onnan Dundas-szel Bellamy-ékhez s még egynehány kiüritésnél derekasan megtette a magáét.

Az ember herczegünk életéről végig lapozza egyik kötetet a másik után, s kap úgy egy fél tuczat törzs-históriát – bizony aligha sokkal többet – a melyik egyikben úgy meg van, mint a másikban. A herczeg jámbor volt, közönyös volt, kéjencz volt, s a szive sem volt rosz. Az egyik história – valamennyi közt bizonyára a legdicséretesebb reá nézve – az, hogy uralkodói helyettes korában nagy igyekezettel kivánta megtudni mind azt, a mit csak a halálra itélt foglyok mellett fel lehetett hozni, s nagyon a szivén feküdt, hogy – ha csak lehet – megkegyelmezzenek nekiek. Cselédeihez nagyon jó volt. Mindenik életrajzában ott van Málinak, a szolgálónak, históriája; a herczeg tudniillik valami nevetséges ujitásokat akart háztartásában tenni, s midőn e miatt a régi személyzetet elbocsátotta, az épen székeket porozó Máli keserves zokogásba tört ki, -175- mivel olyan gazdától kell megválnia, kinek mindig volt egy jó szava minden cselédjéhez. Egy másik történet a herczeg egyik lovászáról szól, kit rajta kaptak, hogy rozsot és zabot sikkasztott el s e miatt a fő-lovászmester elbocsátotta szolgálatából; a herczeg neszét vette a Jancsi esetének, szivére beszélt nagyon szeliden, nagylelküleg visszafogadta s megigértette vele, hogy soh’sem lop többet – s Jancsi meg is tartotta szavát. Meg más kedvencz története az életrajz-iróknak, hogy a herczeg fiatal korában egy katona-tiszt elszegényedett családjáról hallott; azonnal kölcsön vett hat vagy nyolczszáz fontot, hosszu szőke haját besimította kalapja alá, s igy ismerhetlenné téve magát, elvitte a pénzt az éhező családnak. A haldokló Sheridannek is küldött pénzt, s bizonyosan többször is küldött volna, ha a halál el nem metszte volna földi utját e nagy szellemnek. Ezeken kivül még egy csomó kedves, barátságos, kegyelmes beszélgetését jegyezték fel, melyeket a vele érintkező egyénekhez intézett. Hanem aztán túlfelől husz barátját hagyta cserbe. Egy nap bizalmas, barátságos volt irányukban, más nap elment mellettök s meg sem ismerte őket. Használta, kedvelte, talán a maga módja szerint szerette is őket – s aztán ismét megvált tőlök. Hétfőn ölelte, csókolta szegény Perditát, kedden találkozott -176- vele s rá sem nézett; szerdán a lehető legjobban volt a szerencsétlen Brummell-lel, csütörtökön elfeledte; sőt még meg is csalta egy burnót-szelenczéig, melylyel adós volt a szegény uracsnak; azután évekkel látta megint: elrongyosodva, elnyomorodva, mikor a tönkre ment divatfi ismét egy burnót-szelenczét küldött neki, tele kedvencz-burnótjával, csekély jeléül a megemlékezésnek és hódolatnak, – és a király elfogadta a burnótot, avval előrendelte lovait, elvágtatott s régi pajtására, kegyenczére, vetélytársára, ellenségére, legyőzőjére még csak ügyet sem méltóztatott vetni. Wraxall is jegyzett néhány pletykát fel róla. Midőn a gyönyörü szép, nemesszivü Devonshire herczegnő meghalt – az a kedves hölgy, kit egykor legdrágább herczegnőjének szokott nevezni, s azt mondta, hogy imádja, a mint hogy egész Anglia imádta – igy szólt: „no akkor Anglia legműveltebb nőjét veszitők el.“ „Anglia legjobb szivét veszitők el!“ mondá a nemes Fox Károly. – Egy más alkalommal, midőn három nemes ember kapott térdszalagrendet, Wraxall igy ir: „Egy magas állásu személy azt jegyezte meg, hogy soha még nem volt három ember, ki ily jellemző modorban fogadta volna el a rendjelt. A herczeg közönyösen, hidegen, faragatlan módon járult a felség elé, mint egy paraszt; B. lord hizelegve -177- mosolyogva közeledett, mint egy udvaroncz; C. lord fesztelenül, komoly nyugodtsággal lépett föl, mint egy lovag!“ Ezek azok a históriák, melyeket a herczegről, a királyról össze lehet gyűjteni: barátság egy szolgálóhoz, nagylelküség egy lovász iránt, birálat egy meghajlásra. Hiában! jobb históriák nincsenek róla – a mi van, az mind közönséges, triviális, épen őt jellemzik.

A birodalmak és óriások nagy tusája foly. A bátrak minden nap csatákat nyernek, vesztenek. Elrongyollott, füstös zászlókat, szétzúzott sasokat facsarnak ki a hősi ellen kezéből és az ő lábaihoz rakják, – és ő ott ül trónusán és mosolyog s a vitézség diját nyújtja a diadalmasnak. Ő! – Elliston, a szinész, a „Koronázás“ czimü darabban, melyben ő vitte a főszerepet, igazi királynak szokta magát képzelni, könyükre fakadt s áldást zokogott a népre. Elhiszem, IV. Györgygyel is igy volt, s ő is annyit hallott már háborukról, annyi embert ütött lovaggá, oly roppant mennyiségü tábornagyi egyenruhát, háromszögü kalapot, kakas-tollat, bibort és paszományt viselt, hogy a végén maga is elhitte, hogy volt ő már egynéhány ütközetben s hogy a német légio rémitő rohamát Waterloonál Brock tábornok név alatt ő vezette.

Még csak harmincz éve hogy meghalt, s -178- már kérdezgetik: hogyan türhette el e nagy társadalom? Vajjon mi most eltürnők? Mily hallgatag forradalom folyt le a jelen évszáz-negyedben! Hogy elszakitott bennünket a régi időktől és szokásoktól! Hogy megváltoztatta magokat az embereket! Látok most is közöttünk öreg urakat: műveltek, szolidok, hajuk tisztes ősz, unokáikat beczéztetik, – és rájok nézek, és elbámulok, hogy milyenek lehettek egykor! Az az ur, a régi nagy iskolából, midőn a tizedik huszár-ezredben szolgált, s a herczegnél ebédelt: úgy leitta magát minden este, hogy az asztal alá került. Egyik éjjel úgy, mint a másikon, ott ült a koczka mellett, Brookesnál vagy Raggettéknél. Ha játéktól vagy bortól fölhevülve egy kemény szót szólt szomszédjához: más nap reggel menthetlenül kiálltak egymásnak, s azon voltak, hogy egyik a másikat lelője. Ez az ur kivitte barátját, Richmondot, a „fekete ökölharczost“, Moulseybe, tartotta kabátját, orditozott, káromkodott és ujjongott örömében, mig a „fekete“ a hollandus Samu zsidót elegyebugyálta. Ennek az úrnak az is gyönyörüségre szolgált, hogy maga is levesse kabátját és jól elnyújtson egy fuvarost, egy utczai verekedésnél. Ez az úr sokszor hált a pricscsen. Ez az ur, ki a hölgyek elfogadó termében a legfinomabb, a legudvariasabb, a legméltóságosabb, ha ma köztünk -179- ugy beszélne, a mint férfiak közt szokott fiatal korában: olyan káromkodást vinne végbe, hogy a hajunk szála is felállna belé. Nem régiben egy nagyon öreg német urral beszéltem, ki ez évszáz kezdetén seregünkben szolgált. Azóta jószágán lakott, csak néha napján találkozva egy-egy angollal, de nyelvünket – már tudniillik az ötven év előtti angol nyelvet – tökéletesen birta. Mikor ez a magas műveltségü öreg ur beszélni kezdett velem angolul, minden második szava káromkodás volt, – a mint szokta volt (Flandriában ugy káromkodtak, mint a záporeső!) York herczeggel, Valenciennes előtt, vagy Carlton-houseban, a kupa vagy a kártya mellett. Olvassátok csak Byron leveleit. A fiatal ember annyira hozzászokott a káromkodáshoz, hogy még barátságos leveleit is ezekkel fűszerezi, s ugy szólván postán káromkodik. El kell csak olvasni, hogy mit ir a cambridgei ifjuság életmódjáról, a kicsapongó professorokról, kik közül egyiknek „ugy ömlött a görög a szájából, mint egy részeg helotának,“ és kihágásai még az ifjakéit is fölülmúlták. El kell csak olvasni, hogy mit ir Matthew a gyerekes urfi háztartásáról Newsteadben, – a körben járó kaponya-kehelyről, a jelmez-intézet barát-csuháiról, melyekben hajnalig szoktak a fiatal tivornyázók ülni, oda illő dalok mellett hajtogatván a bort. „Két -180- vagy három órakor jövünk reggelizni“, irja Matthews. „A mulatni vágyók számára vannak víkeztyűk és vítőrök is, vagy czelet lövünk pisztolylyal a csarnokban, vagy a farkast hergeljük.“ Pompás egy élet, mondhatom! A nemes fiatal házigazda maga is ir ezekről a dolgokról barátjának, Jackson János ökölharczos úrnak – Londonban.

A herczeg egész kora a szokásokról és mulatságokról mind ilyen csodálatos históriákat beszél. Wraxallnál olvashatni, hogy maga a miniszter-elnök, Pitt Vilmos is, kitől ugy félt mindenki, szintén élte világát, nem kisebb jelentésü férfiakkal, mint Thurlow lord, a főkorlátnok, és Dundas, a tengerészi kincstárnok. Wraxall beszéli, hogy e három államférfiu Addiscombeból, ebédről visszajöttében nyitva lelt egy vámsorompót s átvágtatott rajta vám nélkül. A vámszedő azt hivén, hogy utonállók: golyót küldött utánok, de biz a nem találta. Itt van a tengerészeti kincstárnok, a főkorlátnok ő méltósága és a miniszter-elnök, mindhárma kétségbevonhatlanul csinyen érve. Elden jóformán akkori Emlékirataiból megláthatod, hogy a törvénybiró csak ugy szerette a bort, mint a képviselő. Scott János már nem, ez már mindig jó gyerek volt – s habár szerette is a port-bort, mégis sokkal jobb szerette dolgát, kötelességét, illetékeit. -181-

Ez az Eldon egy szép históriát beszél el amaz időből. Valami Fawcett nevü ügyvéd ugyanis mindig nagy ebédet szokott adni a törvényszéknek, midőn az északi megyék törvénykezési körjárata helységéig eljutott.

„Egyszer“ – beszéli Eldon lord – „hallom, hogy Lee igy szól: „Fawcett borát nem hagyhatom itt. Azt tartom, Davenport maga ebéd után azonnal haza mehetne, s átnézhetné a pör-iratokat a reggel tárgyalandó ügyre nézve.“

„Nem én“, szólt Davenport. „Egy pár pór-irat végett hagyjam itt ebédemet s boromat?! Szó sincs róla, szó sincs róla Lee; de már azt nem teszem!“

Lee. „Akkor hát neki kell mennie. Scott ur, önnek azonnal haza kell mennie, tanulmányozza ez ügyet, mielőtt még este az előleges tanácskozást megtartanók.“

„Ez már aztán szomoru volt rám nézve, de csak elmentem s ott kaptam egy cumberlandi birót, egy northumberlandit s magam sem tudom még hány embert. Jó későn aztán Lee Jakab is eljött, de olyan részegen, mint a föld.“

„Ma este nem tanácskozhatom, – le kell feküdnöm“ – dadogá s avval odább állott. -182-

„Wordsworth ur – (azt tartom Wordsworth-ot mondott; annyit tudok, valami Cumberlandi név volt,) ma este nem tarthatunk tanácskozást; ’sz láthatja, milyen részeg Scott ur; ma lehetetlen tanácskoznunk.“

„Szegény fejem! kinek ebédem is nagyon vékonyka volt s minden borom odaveszett: én voltam olyan részeg, hogy nem lehetett tanácskoznom! No de a pörünket el is vesztők s az oka mindennek a Fawcett ügyvéd ebédje volt. Kértünk aztán uj tárgyalást s a biróság dicséretére legyen mondva: Lee Jakab és Davenport Tamás uraimék meg is fizették az első tárgyalás minden költségeit. Tudtomra ez volt az egyetlen ilyen eset, hanem biz ők még is megtették. Mondom uj tárgyalást kértünk, (ugy tetszik, az alatt a szin alatt, hogy a tanács nem volt egészen eszén) – s meg is nyertük. Midőn, azután való esztendőben, rá került a sor, az elnök felállt s igy szólott:

„Uraim! ebédelt-e tegnap valamelyik önök közül Fawcett ügyvédnél? mert ha igen: ez ügyet elhalasztom a jövő évre!“

Egy más alkalommal, Lancasterben, midőn az északi megyékbe a szegény Boswell -183- volt törvénykezési körütra kiküldve: „ott leltük őkemét – mondja Scott ur – a kövezeten, részegen. Vacsoránál gyüjtöttünk egy aranyat az ő, s egy felet a segédje számára“ – (a törvénykezési gyülekezet bizonyosan népes volt és Scott urnak nem sokjába került e tréfa) – „s midőn másnap reggel felébredt: elküldtünk neki egy pör-iratot azon utasitással, hogy hivatkozzék, a mint mi nevezők – a quare adhaesit pavimento?19) aktára. A jegyzetek sem hiányoztak, bölcsen arra számitva mind, hogy elhitessék vele: mily nagy tanulmány szükséges arra, hogy a pör tárgyalását vezető elnököt meggyőzze a hivatkozás helybenhagyásának mulhatatlansága felől.“ Boswell az egész város minden ügyvédjétől összeszedte a könyveket, melyekből remélte, hogy kitehet magáért – de mind hasztalan. Hanem azért mégis inditványozta az akta kiadását és segitett magán, a hogy lehetett, a levélben levő jegyzeteket mindenképen fölhasználván. A biró majdnem kővé meredt, a hallgatóság elképpedt. A biró végre igy szólt:

„Soha hirét sem hallottam ennek az aktának – ugyan mi lehet a mi adhaeret pavimento? Talán tud valaki a jelenlevő törvénytudó urak közül fölvilágositást adni e tárgyban?“ -184-

„Elnök ur, Mr. Boswell mult éjjel adhaesit pavimento. Jó darab ideig meg sem tudtuk mozditani. A végén hazavittük, lefektettük s bizonyosan magáról és a kövezetről álmodott.“

A hamis öreg urat az ilyen tréfák vidítják föl. Midőn Lincoln püspököt eltették a Sz. Pál esperességből, beszéli, hogy tanácsot kért egy tudós barátjától, névszerint Hay Vilmostól, hogyan költöztethetne el egynehány üveg kitünő finomságu klaret-bort, melyet ott nem hagyna sokért.

„Bocsánat, méltóságos püspök ur – viszonzá Hay – hány üveggel lehet abból a borból?“

„Ha csak annyi – mondá Hay – csak hatszor kell hogy ebédre hivjon méltóságod, s a mennyi csak van, mind elszállitom magam.“

Abban az időben még voltak óriások, de ez a bor-tréfa nem oly borzasztó, mint volt az, melyet tiz évvel később a franczia forradalom hevében, egy Thelwall nevü szónok mondott egy kancsó habzó sörre. Ez lefujta a sör habját, s szólt: „igy szeretnék elbánni minden királylyal.“

Immár magosabb személyekhez értünk, -185- kiknek tetteit megtaláljuk följegyezve a félénk kis Burney kisasszony Naplójának pironkodó lapjain, hol egy kék vérü herczeg van lerajzolva igazán királyi állapotban. Ugy látszik, hogy a fiatal herczeg hangos volta, csete-patéja, darabossága, recsegő csizmái és pattogó esküdözései egészen elrémitették a windsori gyönge idegzetü háztartást és megreszkettettek minden theás-csészét a tálczán. Egy névnap-esti bálon, midőn egyik szeretetreméltó kedves herczegasszonyt épen először vezették be a nagy világba: ugy volt elrendezve, hogy testvére, Vilmos Henrik herczeg tánczolja vele az első menuetet, s ez el is jött látogatóba ebédkor.

„Ebédnél Schwellenberg asszony ült az asztal-főn, gyönyörüen öltözködve; Goldsworthy kisasszony, Stanforth asszony, Du Luc és Stanhope urak is ott ebédeltek s mi még gyümölcsöt evénk, midőn Clarence herczeg belépett.

Épen akkor kelt volt fel a királyi asztaltól s csak arra várt, hogy fogata előállhasson, s haza mehessen és öltözködhessék a bálra. Hogy az olvasó helyes fogalmat nyerhessen magának ő királyi felsége beszédének erőteljességéről: kénytelen vagyok legyőzni bizonyos erős szavak leirása vagy is inkább sejtetése ellen felkelő ellenszenvemet, s azon vakmerőségre vállalkozom, hogy egy királyi tengerészt a maga leplezetlenségében mutassak be. -186-

„Beléptekor természetesen mindnyájan felálltunk, a két ur széke mögé állt, a cselédek pedig kimentek a szobából. De megint leültetett mindnyájunkat, visszahivta a legényeket, hogy bort hordozzanak. – Rendkivül magas kedve volt, s a világgal, ugy látszott, nagyon meg volt elégedve. Oda ült az asztal-főre, Schwellenberg asszony mellé, s arcza ragyogott a szépségtől, vigságtól, hamisságtól s az okosság mellett a nedélyességtől.

„Ma volt először, hogy a királylyal születése napján együtt ebédeltem St. Jamesben. Ugyan ittak-e mindnyájan ő felsége egészségére?“

„Nem, királyi felség; de királyi felséged megtétethetné velünk“, viszonzá Schwellenberg asszony.

„De, ter–, meg is tétetem! Hé, te, (az inashoz), ad’sza sámpányit! még egyszer iszom a királyért, s ha mindjárt bele is halok. Biz’ úgy! már meglehetősen megtettem a magamét s meg a király is, mondhatom! Azt tartom, még soha ennyire nem gondoskodtak a királyra; jó kedvet csináltunk neki, mondhatom! Megtettünk mindent, hogy kibirja a nagy munkát, mely előtte áll s én magam is többet tettem volna, ha nem lett volna ez a bál és Mari; megigértem, hogy tánczolok Marival; józanon kell maradnom Mari végett.“ -187-

A fáradhatlan kis Burney kisasszony egy tuczat lapon végig folytatja a királyi felség társalgásának följegyzését, s „Evelina“ okos kis szerzőjéhez nem méltatlan humorral rajzolja a fiatal tengerész-herczeg felhevült állapotának folytonos fokozását; elbeszéli, hogyan ivott a herczeg mindig több, több sámpányit; hogyan hallgattatta el Schwellenberg asszony ellenvetéseit, megcsókolván az öreg hölgyet s azt mondván, hogy fogja be „pityóka vermét“ s hogyan nem maradt „józanon Mari végett“. Marinak erre az estére más tánczost kelle keresnie, mert a királyi Vilmos Henrik a lábán sem tudott megállani.

Akarjátok látni egy más királyi herczeg mulatságainak képét is? Ott van York herczeg, a chlumi köd tábornoka 20), a sereg szeretett főparancsnoka, a testvér, kivel IV. György sok éjet tivornyázott át, s ki addig élte vigasságos világát, mig ki nem ütötte a halál poczakos teste alól lábait.

Pückler Muskau, a német herczeg „Leveleiben“ lerajzolt egy dáridót ő királyi felségével, ki a maga virágjában olyan hatalmas egy ivó volt, hogy „ebéd után hat üveg klaret alig okozott csak valamennyire is észrevehető változást rajta.“ -188-

„Emlékszem, – mondja Pückler – hogy egy este, igaz: éjfélt már meghaladta volt, bevitte vendégeit (ott volt az osztrák követ, gróf Meervelt, gróf Beroldingen, s magam is) szép fegyvertárába. Megpróbáltuk, hogyan tudnánk megsuhogatni egy pár török szablyát, hanem a markunk egyikünknek sem igen tudott már szoritni; e közben úgy esett, hogy a herczeg és Meervelt valami egyenes indus kardokkal megkarczolták egymást, úgy hogy vér is folyt. Erre Meervelt azt akarta megnézni, hogy vajon vág-e olyan jól ez a kard, mint egy damaskusi, s ketté akarta szelni az egyik viaszgyertyát az asztalon. A kisérlet oly roszul sült el, hogy mind a két gyertya, gyertyatartóstól, mindenestől, földre hullott és kialudt. A mig mi a sötétben tapogatózunk s keressük az ajtót: a herczeg hadsegédje nagy rémülettel kiált fel: „Istenemre herczeg! jól emlékszem hogy a kard meg van mérgezve!“

„Lehet képzelni, mily kellemes érzelmek lepték meg a sebesülteket e felkiáltásra! A későbbi vizsgálatnál szerencsére kisült, hogy klaret és nem méreg volt az ezredes felkiáltásának okozója.“

És már most van még egy ilyen bakhanália-féle történetem, melyben Clarence és York és az állam legelső személye, a nagy uralkodó-helyettes, mind szerepet visznek. A lakoma -189- a brightoni kerti lakban folyt le, s nekem egy olyan ember beszélte el, ki maga is jelen volt az egész jelenetnél. Gilray torzképein és Fox vig pajtásai közt szerepel egy előkelő nemes, Norfolk herczeg, a maga idejében köznéven Norfolk lovász, hires asztal melletti hős-tetteiről. A királylyal nem élt jó egyetértésben, mint a többi Whig-párti sem, de mégis olyan kibékülés forma történt közöttük, s mivel Norfolk már öreg ember volt: a herczeg meghivta, hogy vacsoráljon és háljon a kerti lakban; az öreg herczeg át is jött Arundel kastélyából hires almás-szürke fogatán, melyre még most is emlékeznek Sussexben.

A walesi herczeg bámulatos elmés tervet főzött ki fejedelmi testvéreivel, hogy az öreg embert leitassák. Minden vendégnek ki volt adva, hogy koczintson az öreg herczeggel, – a mi különben oly felszólitás volt, melyet az öreg ivó nem szokott visszautasitani. Nem sok idő kellett azonban, hogy észre vegye az összeesküvést ellene; de azért csak üritette egyik poharat a másik után s nem egy vitézt ivott az asztal alá. „Európa első nemes lovagja“ végre inditványozá, hogy igyák a szilvoriumot vizes-poharakból. Az egyik királyi testvér egy nagy pohárral töltött az öreg herczegnek. Ez fölállt és kiitta egy hajtásra, s szólott: „No már most hol a kocsim, hadd megyek haza!“ -190- A herczeg emlékeztette korábbi igéretére, hogy azon fedél alatt fog hálni, mely alatt annyi vendégszeretettel látták el. Nem – mondá – elég volt már neki az ilyen vendégszeretetből; cselt vetettek ellene, s azonnal el akarja hagyni e helyet, hogy többet soha még a küszöbét se lépje át.

Nem volt mit tenni, szólitották a kocsit s elő is állott, de ez beletelt egy fél órába s ez alatt a szilvoriumnak volt ideje, hogy megmutassa igen erős voltát az öreg embernek; a gazda nemes vágya betelt, s a herczeg szürke agg feje elkábulva hanyatlott az asztalra. De azért, midőn kocsiját jelentették, a mennyire birta, felétántorgott, belebotorkázott s mondta a kocsisnak, hogy vigye Arundelbe. De a helyett fél óráig kerülgették vele a kerti lak gyep-terét – s a szegény öreg ember azt hitte, hogy haza felé halad. Mikor más nap reggel fölébredt: a herczeg brightoni ocsmány házában lelte magát. Most is megnézheted azt az ágy-helyet hat pennyért: zene is van ott minden nap; néha még erőmüvészek és csodagyógyszerek árusai bérlik ki a lovardát, ott végezvén mutatványaikat és szemfény-vesztéseiket. A fák még ott állnak, s a kavicsos útak is ott nyúlnak el, melyek alatt s melyeken a szegény öreg bűnöst kereken hordozták. Mintha látnám a királyi herczegeket, nekipirult -191- arczczal, a mint a csarnok oszlopainak dülöngve nézik az öreg Norfolk vereségét, hanem azt nem tudom elképzelni, hogyan hihattak nemes lovagnak embert még azután is, hogy e vereséget előidézé?

A „vidor Múzsa“ az ivástól most a játékhoz fordul, miben a mi herczegünk szintén nem maradt hátra fiatal korában. Derék egy galamb volt minden játékosnak, kik abból éltek, hogy őt kopasztották. Azt tartották, hogy Egalité Orleans nem egyszer fűzte be. Egy nemes lord, nevezzük Steyne marquisnak, azt mondják, hogy orjási összegekig fejte meg. Mindennapos volt a klubokban, hol a játék – az időtt – átalános volt, s mivel tudták, hogy becsületbeli adósságait szenteknek tartotta: mig ő ottbenn játszott, odakünn zsidók állongáltak, hogy utalványait megvegyék. A lófuttatásoknál ép oly szerencsétlen volt, mint a mily nemtelenül viselte magát – néha, isten neki, elhiszem, hogy ő is, lovásza is, Escape – a lova – is, mind ártatlanok voltak az egész dologban, mely akkora botrányt okozott.

Arthur, Almack, Bootle és White klubjai voltak azok a nóbel helyek, hova az előkelő fiatal emberek jártak. Játék folyt mindenikben, s megbukott nemesek s tönkrejutott szenátorok kopasztották a vigyázatlanokat. Selwyn -192- „Levelei“ megmondják, hogy Carlisle, Devonshire, Coventry, Queensberry, mind kiállták a próbát. Fox Károlyt, egy szenvedélyes kártyást, még jó későn is kijátszták s vesztett két millió forintott. Gibbon beszéli, hogy egy ülőhelyében huszonkét óráig játszott, s óránként 5000 forintot veszitett 21). Ez a javithatlan játékos azt mondja, hogy a világ legnagyobb gyönyöre – a nyerésen kivül – a vesztés. Mennyi órát, mennyi éjet, mennyi egészséget fecsérelt el az ördög könyve mellett! Azt is hozzá akartam tenni: mennyi lelki nyugalmat – de vesztéseit nagyon filozofus módon hordozá. Midőn egyszer az egész éjen át dühösen játszott s – egyen kivül – a világ legnagyobb gyönyörét élvezé: ott lelték a diványon, nagy nyugalommal olvasgatva Virgil egyik ecclogá-ját.

A játék azután is soká tartotta még magát, miután a vad herczeg és Fox már rég felhagytak a koczka-pohárral. A divat-uracsok folytatták. Byron, Brummell – hány nevezetes embert emlithetnék, kik annak lettek nyomorultjai! 1837-ben azonban egy hirhedett bűnvádi kereset folyt, mely jóformán véget vetett a játéknak Angliában. Egy birodalmi peert -193- csaláson kaptak a whistben s többször vették észre, hogy végrehajtja azt a fogást, mit ugy hivnak, hogy sauter la coupe. Klub-pajtásai látták, hogy csal, de azért játsztak vele tovább. Egy balek is rajta kapta a hamis játékon s megkérdezte egy tapasztalt kozáktól, hogy mit csináljon? „Hogy mit csinálj?“ kérdé az ebül szerző Mammon, „add vissza a kölcsönt, bolond“. Minden lehetőt megtettek, hogy megmentsék. Irtak neki névtelen leveleket s figyelmeztették; de ő csak csalt tovább s végre le kelle rántani álarczát! Az napságtól fogva aztán, hogy ő lordsága gyalázata napfényre került: a játék-asztal elveszté minden varázsát. Mocskos zsidók és iparlovagok csúszkálnak még a lófuttatásokon és korcsmákban s elszéditenek még egyszer másszor egy-egy együgyü birkát a vasuti kocsikban, zsiros kártyákkal – de maga a játék immár trónjáról letaszitott istenség, imádói tönkre jutottak, oltárai porba omoltak.

Igy érte meg bukását egy más hires angol intézmény is: a gyürü, – az angol ökölharcz nemes szokása, mely ifjuságomban még majdnem virágjában volt.

A herczeg ifju korában nagy pártfogója volt e nemzeti mulatságnak, épen mint nagy nagybátja, Cumberland Culloden, ő előtte. – Midőn azonban egyszer Brightonben végig nézett -194- egy ily viadalt, melyben a küzdők egyike nyakát szegte: évdijt rendelt a küzdő özvegyének, s felfogadta, hogy soha többé ilyen viadalnál meg nem jelenik. „Hanem azért“, olvasom a nemes irályu Egan Piercenél, (olyan szerencsés vagyok s nekem is meg van az ökölharczról irott kisebb műve) „férfias és sajátlagos angol vonásnak tartotta ezt, melynek nem szabad kipusztittatnia. Ő felsége hálószobájában mindig ott függött egy kép, a kitünőbb küzdőket tüntetve föl a ví-téren, hogy emlékeztesse korábbi hajlamára s a való bátorság támogatására; és ha királylyá léte után figyelemre méltó kérdés fordult elő: kivánságára jelentést olvastak fel neki felőle. Ez már aztán egyszer gyönyörü egy képét adja az enyhülést kereső királynak: kényelmesen beburkolózva királyi slafrokjába, méltóságán alólinak tartván, hogy maga olvasson, berendeli a miniszter-elnököt, hogy olvassa föl jelentését a viadalról: hogyan üti ki Cribb a Molyneux szemét, vagy hogyan töpöri le Randall Jakab a másikat.

A miben már az én herczegem csakugyan kitünt: a hajtás volt. Egyszer négy s fél óra alatt hajtott el Brightonből Carlton-houseba – ötvenhat (angol) mértföldet. Az akkori fiatalok mind nagy kedvelői voltak e mulatságnak. De a gyors hajtás divata elhagyá Angliát s azt -195- tartom, átiramlott Amerikába. Hová tűntek ifjuságunk mulatságai? Most hallani sem lehet kártyázásról, haneha obskurus zsebmetszők között, – sem ökölharczról, haneha a legsöpredékebb söpredék között. Egyetlen négyfogatu robogott még London parkjaiban végig a tavaly, de e kocsikázónak is nem soká el kell tűnnie. Már a tavaly is jó öreg volt; az 1825-ki divat szerint öltözködött. Nem sok idő kell, hogy Styx partjaira kocsikázzék, hol már várakozik rá a hidas, hogy átszállitsa a már előrement lakmározók közé, kik még György királylyal vívtak, kártyáztak, ittak, kocsikáztak.

A braunschweigi ág bátorsága, hogy a család minden tagja részese volt, hogy Györgynél sem hiányzott, – ezek azok a pontok, melyekben minden angol iró egyhangulag megegyezik: és mégis, én be nem tudom látni, hogyan lehetett volna e szép tulajdon IV. Györgyben is meg? Teljes világi életében pihés dunnákba pólálgatva, tunyán, lomhán, folyton iva, éve: egészen más volt neveltetése, mint a milyenben edzett öreg ősei felnövének. Eldődei megismerkedtek nélkülözéssel, háboruval; bátran szeme közé néztek a halálnak s neki vágtatva rásütötték pisztolyaikat. Atyja legyőzte a fényüzést és erőt vett a tunyaságon. Ő ellenben az az ember volt, ki soha kísértetnek még -196- ellent nem állott; kinek soha olyan vágya nem kelt, melyet ne táplált és ki ne elégitett volna, – s ha volt benne valami kis erély: azt is szakácsok, szabók, borbélyok, kárpitosok és tánczosnők közt forgácsolta el. Micsoda izmok ne petyhüdtek volna meg ilyen élet mellett – ilyen élet, mely soha tettre nem hevült – mely mind csak Capua volt ütközet nélkül, és czini-czini, és virág, és lakoma, és hizelgés, meg bolondság!

Midőn III. György a katolikus kérdés meg az indiai törvény-javaslat miatt sarokba szorult: kinyilatkoztatta, hogy inkább visszamegy Hannoverába, mintsem hogy akármelyikben is egy hajszálnyit is engedjen – és megtartotta volna szavát. De mielőtt visszalépett volna: el volt határozva, hogy megküzd minisztereivel és a parliamenttel – s meg is küzdött, s meg is győzte őket. És eljött az idő, mikor IV. György is sarokba szorult a katolikus követelések miatt; az előrelátó Peel e párthoz csapott át, a mogorva öreg Wellington is odahajlott – s Peel „Emlékiratai“-ban elbeszéli, hogyan tartotta magát a király. Eleinte nem engedett; Peel és Wellington benyujtották lemondásukat, s kegyelmes urok el is fogadta. Sőt abban a kegyben részesité e két nemest – mondja Peel – hogy kijöttükkor mindkettőt megcsókolta. (Képzeld az öreg vasgyúró Arthur mérges -197- tekintetét meg sas-orrát, midőn a fejedelem megcsókolja!) De mikor eltávoztak: a király utánok küldött, megadta magát s levelet irt nekik, melyben megkérte, hogy tartsák meg hivatalukat, s megengedte, hogy csináljanak a mit tetszik. Azután Eldonnel volt ő felségének hosszu beszélgetése, melyet Eldon egész terjedelmében közöl „Emlékirataiban“. Mondott egy csomó hazugságot az uj katolikus áttértekkel való társalgásáról, egészen tévutra vezette az agg volt korlátnokot; sirt, óbégatott, nyakába borult s őt is megcsókolta. Tudjuk, Eldon köny-csatornái is nagyon könnyen megeredtek. Vajon e két forrás egymásba szakadt-e? Igazán nem tudok kevésbbé férfias, tehetetlenebb, szánalomra méltóbb magaviseletet képzelni. S ez lenne a hitnek őre! Ez a vezér egy nagy nemzet válsága közt! Ez a Györgyök bátorságának örököse!?

Hallgatóim közül kétségen kivül sokan elutaztak már abba a szép régi városba, Braunschweigba, ama derék, eszélyes, mivelt lovag, Malmesbury gróf kiséretében s Karolina herczegasszonyt elhozták epedő férjének, a walesi herczegnek. Az öreg Sarolta királyné nagyobbik fiát egyik unoka-hugával szerette volna összeházasitni, a hires Strelitzi Luizával, a későbbi porosz királynéval, ki a mult évszázban a szépség és szerencsétlenség szomoru magaslatán -198- Mária Antóniával áll egy sorban. De III. Györgynek is volt egy unokahuga Braunschweigban s ez gazdagabb herczeg-asszony volt mint a strelitzi ő magassága – száz szónak is egy a vége: Karolina herczeg-asszonyt választották az angol trón örökösének hitestársul. Követjük Malmesbury grófot, ki őt felkeresi; minket is bemutatnak felséges atyjának és királyi anyjának; szemtanui vagyunk az agg udvar estéinek és tánczvigalmainak; bemutatnak magának a szép szőke haju, kék szemü és ingerlő vállú herczeg-asszonynak is, ez eleven, fürge, életvidor herczegnőnek, ki udvarias angol mentorának tanácsát nagyon kegyesen és barátságosan fogadja. Ha kedvünk tartja, még öltözésénél is jelen lehetünk, melyre nézve az angol udvaroncz kéri – tudja ő miért! – hogy kiváló figyelmet forditson. Milyen csodálatos egy udvar! Milyen különös, sajátságos szokások és erkölcsök szöknek itt szemünkbe! A predikátor, az erkölcstanitó szemével nézzük-e azokat és vészt kiabáljunk a leplezetlen bűnök, az önzés, a romlottság miatt, – vagy pedig csak ugy nézzük, mint szoktuk a báb-szinház báb-királyát és báb-nejét s báb-udvaronczait, kiknek összeütögeti vaskos fejüket, kiket jól elpáhol báb-királyi botjával, kiket börtönbe küld, báb-poroszlói kiséretében, mig ő maga leül báb-puddingja mellé? Komoly, -199- szomoru, a legsajátságosabb téma akár erkölcsi, akár politikai elmélkedés alapjául; szörnyüséges, torz, nevetséges bámulatos kicsinykedéseivel, illemkedéseivel, szertartásaival, festett szégyenpirjával; komoly, mint egy prédikáczió és képtelenség, tulzás, mint a Paprika Jancsi báb-játéka!

Malmesbury elbeszéli a herczegnek, Karolina herczeg-asszony atyjának életét, kinek, épen mint harczias fiának, a francziák ellen kelle elesnie. Bemutat udvaronczainak, kedveseinek; nejének – III. György nővérének, ennek a mérges, vén herczegnőnek, ki félre vonta az angol követet s régi ocsmány történeteket beszélt el neki, régi ocsmány elköltözött népekről és időkről; ki később, midőn unoka-öcscse trónra lépett, Angliába jött, s itt egy kopottas, régi, füstös, elhagyott és izléstelen, de némi tekintetben mégis királyilag bútorzott házban lakott. És elvezet bennünket a herczeghez, hogy annak rendi szerint megkérjük tőle lánya kezét, s meghalljuk a braunschweigi ágyuk dörgését, tiszteletet és búcsut mormogva, a mint ő királyi felsége a walesi herczegné tél idején viz-utra kél, – és átkelünk az osnabrücki herczeg-primás – a mi korai időnk Yorki herczegének – területén, – és félre térünk, hogy kikerüljük a franczia forradalmiakat, kiknek rongyos seregeik elözönlik Hollandiát és Németországot -200- és vigan tiporják szilakra a régi világot, a „ça ira“ dallama hanginál; aztán hajóra lépünk Stadenél s partra szállunk Greenwichnél, hol a herczeg-asszony hölgyei és a herczeg hölgyei várakoznak, ő királyi felsége elfogadására.

S mi következik most! Londonba érve, kiváncsian siet a vőlegény, hogy elfogadja menyasszonyát. „Midőn az első bemutatás volt“, beszéli Malmesbury, „a herczeg-asszony – a mint illik – le akart térdelni. De a herczeg barátságosan felemelte, megölelte, s hozzám fordulva szólt:

Erre türelmét veszitve, káromkodva mondá: „Nem – megyek a királynéhoz!“

Mit lehetett várni egy ilyen kezdetü házasságtól – egy ilyen vőlegénytől s ilyen menyasszonytól? Nincs szándokomban, hogy végig hurczoljam önöket e botrány-történeten, vagy hogy elkisérjem a szegény herczeg-asszonyt minden kanyargásain; báljain és tánczain, jeruzsálemi és nápolyi útjain, bolondságain, lakomáin és – könyein. A mint ügyét a történetben olvasom: én „ártatlan“-ra szavazok. Nem mondom, hogy részrehajlatlan -201- itélet lenne ez – de ha történetét olvassa az ember: elszorúl szive e jólelkü, nemes, sokat kinzott teremtés iránti részvéttől. Ha igaztalanság történt: azt terheli az, ki gyalázatosan ellökte magától e szerencsétlen asszonyt. Bolondságai daczára szerette, pártját fogta, sajnálta őt Anglia nagy, helyesen érző népe. „Áldja meg az isten! visszatéritjük mi férjét“ – mondá egyszer egy kézműves; maga a herczeg-asszony beszélte el, sűrűn pezsgő könyek között, Bury Sarolta asszonynak. De biz’ ők nem tudták visszahozni a férjét, mert nem tudták megtisztitni önző szivét. S vajon a herczeg-asszonyé volt az egyetlen, melyet ő megtört? Önzésbe merülve, hűséges ragaszkodásra és férfias kitartó szeretetre képtelen – immár felülkerekedett az önvádon, immár hozzászokott a hitlenséghez!

Malmesbury elbeszéli a házasság kezdetének történetét: hogyan botorkázott a herczeg a kápolnába esküvőre; hogyan csuklott, mig kidadogta a hűség-eskü szavait – tudjuk, hogyan tartotta meg! – hogyan üldözte a szegény asszonyt, kivel megesküdött; hova juttatta őt; milyen sebeket ütött szivén; milyen gonoszsággal nyomorgatta; hogyan bánt lányával s milyen volt egész élete. Ő az első lovag egész Európában! Nem lehet maróbb gúny az akkori büszke angol társadalomra, mint hogy ezt a Györgyöt bámulta. -202-

De nem – istennek legyen hála, különb emberekről is beszélhetünk, s mig szemeink utálattal fordulnak el a büszkeség, hiuság, tehetetlenség e szörny-képétől: láthatnak ez Angliában, melyről az utolsó György azt állitotta, hogy uralkodik fölötte, olyanokat is, kik valóban megérdemlik a nemes nevezetet – olyanokat, kiknek már nevük hallatára fennen dobog szivünk, s kiknek emlékét még akkor is szeretettel őrizzük, midőn ezért a királyi báb-jankóét már rég a feledékenység pókhálói boritják. Veszem a magam-fajtákat, az irodalmi férfiakat. Veszem Scott Waltert, a király hivét, kardját és paizsát, ki úgy küzdött érette, mint küzd az a vitéz fel-földi – saját elbeszélésében – gyáva vezére oldala mellett. Mily derék férfiu! Milyen hűséges lélek, mily áldozatkész a jótételben, mily szeretetreméltó ennek a derék Walternek egész élete! Vagy veszek egy más irodalmi férfiut, kinek életét még jobban bámulom, – azt a talpig egész embert, ki ötven nemes munka-éven át végzé kötelességét, ki egy nap úgy, mint más nap gyűjté a tudományt, ki egy napról másra szegényes jutalomért dolgozott, szűkös jövedelméből sok jótettre juttatott, hűséges kitartással állott meg választott hivatása mellett, és sem a nép-tetszés, sem a fejedelmi kegy el nem tántoríthaták ösvényéről; -203- – értem Southey Robertet. Régi politikai látkörének határait nem is csak egy mértföldre hagytuk immár hátunk mögött, tiltakozunk dogmatismusa ellen, sőt már kezdjük ezt is, politikáját is elfeledni: de remélem, életét nem feledjük el soha, mivel egyszerüsége, erőteljessége, becsületessége, szeretete magasztossá teszik azt. Az Idő és Thalaba küzdelmében, azt tartom, az első – mely pedig mindent megsemmisit – szenvedte a vereséget. Kehama átka nagyon kevés olvasót rémit el ma már, de Southey magány-levelei egész halom elbeszélő költeménynyel érnek föl és fönmaradnak bizonnyal mindaddig miköztünk, mig nemes szivek lesznek, melyek a jósággal és tisztasággal, a szeretettel és egyenességgel rokonszenveznek. „Ha érzelmeid találnak az enyémekkel,“ – irja nejének – „nélküled el nem megyek Liszbonába, vagy itthon maradok s el nem válok tőled. Mert noha nem vagyok boldogtalan tőled távol, de boldog sem nélküled. Te éretted csak úgy, mint magamért s a kis Edithért bele nem egyezem a válásba; a köztem és közte való szeretetnek egy évi növekedése – ha isten életének kedvez – már magában is sokkal dicsőbb s eredményeiben sokkal becsesebb, hogy sem a magam vagy magad csekély kellemetlensége kedveért lemondjunk róla… De lesz még elég időnk, -204- hogy erről nyugodtan beszéljünk – csak, kedves, kedves Edith, nem szabad elválnunk!

És ez egy szegény iró-féle ember volt. „Európa első emberé“-nek is volt felesége, gyermeke. Szerette-e vajon őket igy? Hű volt-e hozzájok? Feláldozta-e érettök nyúgalmát, avagy a vallás és becsület szentelt példáit megadta-e nekiek? A nagy angol pazarlót az ég nem részelteté ilyen áldásban. Peel inditványozá, hogy emeljék Southeyt báróságra s a király bele is egyezett. De a költő nemesen visszautasitá a felajánlott kitüntetést, igy szólván:

„Van 200 font évdíjam, melyet régi barátomnak, Wynn C-nek közbenjárására nyerék s ezen kivül itt van a koszorus-költőség. Ez utóbbi jövedelmével, a mennyire kifutja, azonnal 3000 fontig biztositottam életemet, mely összeg egy további biztositással az egyedüli, a mivel családomról gondoskodhatom. Egyebet mindent szorgalmam után kell magamnak megszereznem. Életem fentartásáért irva: életem fentartása az egyetlen, mit igy szerezheték; mert – valami magosabb is lebegvén szemeim előtt, és épen ezért sohasem vadászván a nép kegyét, sem csak a puszta haszonért nem irván – lehetetlen volt, hogy valamit félre is tegyek. A tavaly történt életemben először, hogy már az év kezdetén meg volt, mire folyamában szükségem volt. E körülmények -205- meggyőzhetik önt, mily hozzám nem illő és eszélytelen lenne, ha el akarnám fogadni e kitüntetést, melyet ön rám nézve oly megtisztelő módon eszközölt ki számomra.“

Mily nemes e szegénység, urának gazdagságával hasonlitva össze! Ellenei már avval is gúnyolódtak, hogy évdijt fogadott el – de gondoljuk meg ez állam-segélyezett érdemét és szerénységét, – és azét a közpénzek másik telhetetlen gödényeét, ki 100000 fontot kapott évenként s azon felül még 650000 fontot kivánt a parliamenttől!

Collingwood Cuthbert volt amaz idők egy másik hű lovagja – és azt hiszem: mióta becsületes embereket teremtett az ég, ennél különb egy sem volt. Nem mondom, hogy ne lehetne olvasni fényesebb tettek véghezvivőiről, – de ugyan hol olvasunk a kötelesség nemesebb, feláldozóbb, szebb életéről, szelidebb, hivebb szivről, mint az övé? Azt tartom, hogy a siker ragyogásánál és a szellem csillogásánál száz és ismét százszorta magasabban áll Collingwood szelidfényü dicsőségének magasztos tisztasága. Hősiessége minden brit szivet föllángit, ha rágondolunk. Szeretete, jósága, kegyessége boldogitó érzelmek húrjait rezditik meg keblünkben. Ha az ember olvas róla és nagy bajtársáról, midőn ama győzelmekbe indulának, melyekkel neveik halhatatlan összeköttetésben -206- állanak: hogy felpezsdül a régi jó angol vér és a régi jó angol érzelem, melyet szeretnék keresztyén becsületnek nevezni! Mily igaz emberek valának és mily nagy volt a sziv, mely keblükben dobogott!

„Mi, kedves Coll-am“, irja Nelson Collingwoodnak, „nem táplálhatunk kicsinyes féltékenykedést egymás iránt; mi csak egy nagy dolgot tarthatunk szemünk előtt: hogy találkozzunk az ellenséggel s dicsőséges békét vívjunk ki hazánk számára.“ Trafalgarnél, midőn a „Royal Sovereign“ egyedül nyomult az ellen egyesült hajó-raja közébe, lord Nelson igy szólt Blackwood kapitányhoz: „Nézze csak, hogyan viszi Collingwood, ez a derék gyerek, hajóját a tűzbe! Hogy irigylem sorsát!“ És Collingwood nemes kebelét is a hősi nagylelküségnek csak az a szivverése és ösztöne dobogtatá. Midőn a támadást inditá, igy kiáltott föl: „Mit nem adna Nelson, ha itt lehetne!“

„Néhány napig csak kanyarogtunk, mint a nyomot-vesztett, ki azt keresi, mit nem bir megtalálni: egész a kis Sárika születése napjáig, midőn nyolcz és kilencz óra közt, a szél fuvása felölről fölfedeztük a huszonöt sorhajóból álló franczia flottát. Utána iramodtunk s mintegy öt (angol) mértföldnyire közelitettük meg. Az éj őrködéssel és a más napra -207- való készülődéssel telt el – és az én Sárikámhoz nem egy áldást röpiték gondolatban, ha tán többször meg nem áldhatám. Virradatkor aztán közeledtünk az ellenséghez, csatasorba álltunk, katonáink sorakoztak s nyolcz óra lehetett, midőn a tengernagy jelt adott, hogy minden hajó támadja meg ellenesét és szoritsa sarokba. Akkor aztán neki! minden vitorlával s oly rohammal, hogy a leghidegebb szivnek is föl kelle hevülnie s a legrettenthetlenebb ellennek is meg kelle rettennie. A reánk eső hajó a harmadik volt a franczia tengernagy-hajótól, ugy, hogy a miénknek az ő, meg a két szomszédja tüzét kelle kiállnia, s ki is álltuk egész sortüzüket kétszer vagy háromszor, mielőtt csak egy ágyunkat is elsütöttük volna. Ekkor már közel járhatott tiz órához. Értésére adtam a tengernagynak, hogy nejeink ép ez idő tájt mennek templomba, de hogy azt hiszem: azok a hangok, melyeket mi a francziák füleibe akarunk csenditeni, túlhangoznák a templom-harangokéit.“

Ki nem lehet mondani, mily véghetlen jól esik az ember szivének, midőn egy ilyen hős ez egyszerü szavait olvassa. Itt van bátorság és győzelem – de a szeretet még ezeknél is nagyobb, magasztosabb. Itt van egy keresztyén harczos, ki a csata előtti éjet őrködéssel és a más napra való készülődéssel tölti, miközben -208- drága otthonára gondol és áldás-gondolatokat röpit tova kis Sárikájának, „ha tán többször meg nem áldhatná“. Ki ne mondana Ament imájára? E rettenthetlen szerető sziv imája bizony áldást hozott hazájára!

Szóltunk egy derék katonáról s egy derék irórúl, mint a közelmult korszak angol lovagjának példányairól, – ne szólanánk tehát egy harmadikról is, kinek sziv-emelő történetét – meg vagyok győződve – idősebb hallgatóim közül sokan olvasák és édesen emlékeznek rá: ne szólanánk egy derék egyházi férfiuról is, megemlékezvén Heber Reginaldról, az angol férfiak egyik legjelesbikéről? A kedves költő, a kitüntető előnyöknek, szép tulajdonoknak: születésnek, elmeélnek, hirnévnek, jellem-nagyságnak, jólétnek boldog birtokosa – ez szülötte-földének, Hoderelnek, szeretett lelki-pásztora, ki „jó tanácsot adott hiveinek szorongattatásikban, segedelmet bajaikban, vigaszt megpróbáltatásaikban – gyakran saját életének veszélyeztetésével térdelvén betegágyaik mellett, biztatva, bátoritva, hol szükségét látta; békéltetve a háborúskodókat, bőkezüen segitve a szükölködőket.“

Midőn az indiai püspökséggel megkinálták: először visszautasitá; de később megfontolván (s ügyét oda terjesztvén fel, hol az ily kegyes emberek kételyeiket elő szokták adni): vissza -209- vette tagadó válaszát s felkészült küldetésére és szeretett gyülekezete elhagyására. „Édes gyermekeim, szeressétek egymást s bocsássatok meg egymásnak“ – ezek voltak a végső szent szavak, melyeket siró nyájához intézett. És avval elvált tőlök, talán azt is tudva, hogy soha többé nem látja őket. Épen mint az előbb emlitett derekaknál: nála is szeretet és kötelesség volt az élet czélja. Boldog ő és boldogok azok, kik oly dicsőségesen maradtak hivei e kettőnek!

Ha itt lehetnél én szerelmem,
S a kicsinyek is énvelem:
Mily édes-nyugodtan haladna
Hajónk a zajgó tengeren.

Szivem úgy vágyik teutánad,
Midőn tikkadt lélekzetem
Enyhűletét, a regg szelében,
Keresi a fedélzeten.

S szivem úgy vágyik teutánad,
A pusztákat ha járdalom,
S még inkább kunyhóm mécse mellett,
Még inkább, én jó angyalom!

A lassan mászó nap unalmát
Elűzni könyvemet veszem:
De, hogy figyeljen, hogy biztasson,
Ah nincs egy ajk, se’ fül, se’ szem!
-210-

De ha az esti s hajnal-csillag
Az Ur előtt térdelve lát:
Érzem, hogy – bár oly távol estél –
Mond’sz értem te is egy imát…

Előre hát! bizton előre!
Bár merre visz el ösvenyem:
Hindosztán égő puszta sikján
Vagy sziklás, zord Almor-hegyen.

Vagy Delhi fényes kapujánál,
S vad Malwah-n át, előre csak!
Mert ah az üdv, ott nyugat földén
Édes reménynyel hivogat.

Mondják, Bombay, sok tornyod fénylik,
S alattad tenger vize zúg:
De boldogabb két sziv még nem volt,
Mint, ha mi ott találkozunk!

Mintha csak Collingwood és Sárika, Southey és Edith lennének. Szeretete élete egyik részét teszi. S mi is lenne az élet e nélkül? Szeretet nélkül nem tudok embert képzelni!

Mily meginditó Heber egyik megjegyzése „Utazás Indiákon“ czimü könyvében – midőn kérdezte egyik városban a bennszülötteket, hogy az indiai kormányzók közül melyiket szereti inkább a nép, s úgy találta, hogy bár Wellesley lordot és Hastings Warrent becsülik, mint a két legnagyobb férfiat, ki a világ e részét valaha kormányozta, – de a nép -211- mégis nagyobb szeretettel emlékezik Cleaveland birórúl, ki 1784-ben huszonkilencz éves korában halt meg. A nép szobrot emelt sirján s vallásos ünneppel üli meg emlékét. A szelid Heber emlékét is ily szives szeretettel őrzi meg hazája.

Cleaveland hát 1784-ben halt meg s a pogányok szeretetteljes emlékezetben tartják hát még most is? Ej, hiszen az 1784-ik év nevezetes a mi barátunk, „Európa első lovagjának“ életében is. Hisz ez esztendőben töltötte be huszonegyedik évét s ekkor adott Carlton-house megnyitására egy nagy tánczvigalmat a nemességnek s az uraknak, s elhiszem akkor volt rajta az a halvány piros kabát, melyet fönebb iránk le. Kiváncsi voltam, hogy valami részletest olvassak e bálról, s felkutattam a régi lapokat, ha valamit kaphatnék bennök. A mulatság február 10-én volt. Az „Európai gyüjtemények“ 1784-diki márcziusi füzetében mindjárt rátaláltam.

„Miután Carlton-house átalakitása bevégzett tény: közöljük olvasóinkkal az államtermek leirását, úgy a mint azok e hó 10-én láthatók valának, midőn Ő királyi Felsége nagyszerü bált adott a legfőbb és közép nemességnek… Az elfogadó-terem mindjárt beléptünkkor a nagyság és ragyogás kifejezhetlen eszméjével tölti el beblünket. -212-

„A trón-szék tisztára meg van aranyozva s bibor-piros damaszttal bevonva; a szék-lábak minden sarkát oroszlány-fej ékiti, az erő és hatalom jelképzésére, a lábakra magukra pedig kigyók tekerőznek, a bölcseség jelölésére. A trónnal szemben Minerva siska áll, az ablakok fölött pedig a dicsőséget nagyszerü dicsfénytől körülvett Szent György fejezi ki.

„A tulajdonképi remek-mű azonban maga a terem, mely minden ékitményében nagy találékonyságot árul el. Czitrom-sárga kamuka atlaszszal van kárpitozva. A függönyök, kerevetek, és székek ugyan oly szövetből készültek. A terem fel-lapját jelképes festmények ékitik: a Grácziák, a Múzsák, Jupiter, Merkur, Apollo, Páris, – s két bágyadt aranyozásu csilár függ le róla. Valójában lehetetlen, hogy az ember szavakkal megfelelőleg méltányolni tudja ez ékitményeknek akár rendkivüli tökélyü kivitelét, akár bámulatos tervezetét. Mind ez ékitmények egy-egy pálma-fát ábrázolnak, melyek mindenikéből öt-öt ág nyúlik ki, gyertyák számára, a fa törzseit pedig egy-egy mezei nimfa szép alakja ékiti fel virág-füzérekkel. A terem közepén szintén egy nagy karos gyertya-tartó áll. Hogy e nagyszerü termet dans son plus beau jour láthassa az ember: a kandalló fölötti tükörben kell megnézni. A termek hosszu sora, a diszteremtől egész a tánczteremig, -213- ha az ajtók nyitva vannak, a legnagyobbszerü látmányt nyújtja, mit csak valaha emberi szem látott.“

A „Gentleman’s Magazin“ ugyan az évi s havi (1784. márczius) számában egy más ünnepély van leirva, hol megint egy más, angol származásu nagy ur játszta a főszerepet. Az idézett lap mondja:

„A főkormányzó ő kegyelmessége a parancs értelmében, nyilvános kihallgattatásra bocsáttatott a congressus elébe; miután helyet foglalt volna, egy kis szünet mulva tudatta vele az elnök, hogy az összegyülekezett Egyesült Államok készek jelentés-tétele kihallgatására, – mire föállott s igy szólott:

„Elnök ur! miután azon nagy események, melyektől visszalépésem függött, végre bekövetkeztek: im’ megjelenek a congressus előtt, hogy ismét kezeibe tegyem le ama hivatalt, melyet rám bizott, s megkérjem, hogy mentsen fel engem ez úttal hazám szolgálatától.

„Függetlenségünk és hatalmi állásunk elismertetése által boldogitva: lelépek a polczról, melyre csak remegve léptem; de a remegést csakhamar legyőzte ügyünk igazságába vetett bizodalmam, a felsőbb hatalomnak a nemzet által való támogattatása és az ég kegyelme. És most bezárom hivataloskodó életemet: drága hazánk érdekeit a mindenható isten pártfogásába -214- és előljáróit az Ő szent kegyelmébe ajánlva. Bevégezvén a rám kiszabott munkát: én visszalépek a cselekvés nagy szinpadáról, s szeretetteljes búcsut mondván e fényes testületnek, melynek parancsait oly hoszas ideig hajtám végre, im’ leteszem hivatalomat és visszalépek a nyilvános élet teréről.“

„Uram! miután ön a szabadságnak az Uj Világban fölemelt zászlaját megvédelmezé, miután ön az elnyomóknak és az elnyomottaknak egyaránt üdvös tanitást nyújtott: polgártársainak áldásától kisérve lép vissza, de erényeinek dicsősége azért nem végződik katonai parancsnokságával, hanem élni fog az a késő utókor emlékezetében is!“

És vajon, melyik volt a ragyogóbb látvány: György herczeg londoni ház-szentelőünnepélye, avagy Washington lelépése? Melyik az utókor bámulatára méltó nemes jellem: az a csipkékkel és paszománynyal teleaggatott léhűtő tánczmester, vagy pedig az a hős, ki a mocsoktalan becsület, szeplőtelen tisztaság, törhetlen bátorság és kivivott diadal dicső élete után kardját hüvelyébe bocsátja? Melyik a kettő közűl az igaz ember? S vajon egyátalán nem az-e az igaz ember, ki dicső czél felé tör, egész élte folytán tiszta marad, becsületét szeplőtelen megőrzi, polgártársai becsülését és -215- családja szeretetét élvezi, szerencséjét alázatossággal, szerencsétlenségét bátor kitartással hordozza s jó és balsorsában egyként az igazság részén áll? Mutassátok meg nekem azt a boldog embert, kinek életében meg vannak ezek a vonások: s őt becsüljük, mint igaz embert, akármiféle rangu legyen is, – mutassatok egy herczeget a ki ilyen: s az aztán biztos lehet szeretetünk, hűségünk felől. Britannia szive még most is szeretettől dobog III. György iránt, – nem, hogy bölcs és igazságos volt, hanem mivel élete tiszta, szándoka becsületes volt, hanem mivel az istent legjobb belátása szerint imádta. S azt tartom, királyi botjának örökösnőjében 22) bölcsebb uralkodást s ép oly tiszteletreméltó, tiszta életet ismerünk el, – és meg vagyok győződve: erkölcseinek jövendő festője szives készséggel fogja becsülni e tiszta életet s elismeréssel fogja emliteni e mocsoktalan erényt.

Lábjegyzetek.

1) A katholikusok. Ford.

2) Ezt 1860 körül mondotta Thackeray. Ford.

3) Igazán: argumentum ad hominem. Ford.

4) Ma egy félreeső, csöndes tér, akkor az előkelő világ középpontja. Ford.

5) Bullok = bika. Ford.

6) „Udvari mulattató“, vagy „A tökéletes kártyás.“ Ford.

7) Temple = az ügyvédek negyede Londonban; „Temple-Beau“ = e városrészi divatlap. Ford.

8) Az eredetiben quadrille-t; nálunk a „papucs“ ilyen ujj-kopogatós, a vesztes fejére fejkötőt tétető kártyajáték. Ford.

9) Albert herczeg, Viktoria királynő férje. Ford.

10) A nagy menet alkalmával, – vagy is: püspök lett. Ford.

11) Egyesitett szolgálat gyüldéje. Ford.

12) Most a klubok utczája. Ford.

13) Lord John Russel. Ford.

14) Az angol épen úgy ejti ki a csizmát (= boot, olvasd bút) mint Bute nevét. Ford.

15) Szépirodalmi folyóirat. Ford.

16) Szórul szóra: „and turned a piece of meat with a string“ = egy darab hust akasztott. Ford.

17) Lear király: 5-ik felv. utolsó jelenet. Vörösmarty forditása szerint. Ford.

18) Madame Tussand viasz-alakjai közt Londonban meglátod a világ minden hires zsiványának, emberének, királyának élethű mását. Ford.

19) Azaz: miért ragadt a kövezethez? Ford.

20) Blundering general = hibákat ejtő tábornok. Ford.

21) Mintha csak az orvosságos üvegen olvasná az ember: óránként ötezer evő-kanállal!

22) Viktoria királynő.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A NÉGY GYÖRGY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of A négy György

A NÉGY GYÖRGY.

II.
MÁSODIK GYÖRGY.

III.
HARMADIK GYÖRGY.

IV.
NEGYEDIK GYÖRGY.

Lábjegyzetek.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of A négy György

A NÉGY GYÖRGY.

II. MÁSODIK GYÖRGY.

III. HARMADIK GYÖRGY.

IV. NEGYEDIK GYÖRGY.

Lábjegyzetek.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

II.
MÁSODIK GYÖRGY.

III.
HARMADIK GYÖRGY.

IV.
NEGYEDIK GYÖRGY.