The Project Gutenberg eBook of A szerelem és Lewisham úr
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A szerelem és Lewisham úr

Author: H. G. Wells

Translator: Sándor Tonelli

Release date: June 3, 2024 [eBook #73764]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai), 1923

Credits: Albert László from page images generously made available by the SZTE Miscellanea


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A SZERELEM ÉS LEWISHAM ÚR ***


H. G. WELLS MŰVEI

H. G. WELLS MŰVEI

LAMPEL. R. (WODIANER F. ÉS FIAI) R. T.

H. G. WELLS

A SZERELEM ÉS LEWISHAM ÚR

FORDITOTTA TONELLI SÁNDOR

LAMPEL. R. (WODIANER F. ÉS FIAI) R. T.

Budapest, 1923. – Franklin-Társulat nyomdája.




I.  Megismerkedés Lewisham úrral.

A bevezető fejezet nem foglalkozik a szerelemmel – ez az ellenfél
kétségtelen bizonyossággal csak a harmadikban lép fel, – és Lewisham
urat még tanulmányainak közepette találjuk. Az idő jó nehány évvel,
majdnem évtizeddel napjaink előtt s ezekben a napokban Lewisham úr
kisegítő oktató volt a whortleyi földesúri iskolában – Whortley,
Sussexben – és fizetése negyven font volt egy esztendőre, a miből a
tanidő tartama alatt hetenkint tizenöt shillinget fizetett Mundayné
asszonynak, a weststreeti kis bolt tulajdonosának, lakásért és
ellátásért. _Ur_nak szólították, megkülönböztetésül a nagyobb fiúktól, a
kiknek a tanulás volt a kötelességük és szigorú rendszabály tárgya volt,
hogy ezek részéről a _sir_ czímzés illeti meg.

Készen vett ruhákat viselt, merev szövetből való fekete kabátja elől és
ujjain fehér volt az iskolai krétától, arcza lágy és bajusza alig
serkedező. Elég jóképü tizennyolcz éves ifjú volt, dús hajú,
mindennapiasan megnyirva, meglehetősen kiemelkedő orrán majdnem
felesleges szemüveggel, – a szemüveget ugyanis azért viselte, hogy
öregebbnek tüntesse fel magát s így a tekintélyt biztosítsa. Az adott
pillanatban, mikor történetünk megkezdődik, lakószobájában tartózkodott.
A helyiség padlásszoba volt, fémvázas feltoló ablakkal, ferde tetővel és
nekivetemedett falakkal, melyek, mint azt a még le nem szaggatott helyek
bizonyították, számtalan, régi divatú virágos papirszalaggal voltak
kitapétázva.

A szobáról itélve Lewisham úr keveset gondolt a szerelemre, hanem annál
többet a hirnévre. Az ágy fejénél, példának okáért, a hova jóravaló
emberek bölcs mondásokat szoktak függeszteni, a tiszta, határozott,
fiatalosan üde kézre valló irások igazságai önmagukat bizonyították: „A
tudás hatalom“ és „A mit valaki megtett, más is megteheti“, – a _más_ ez
esetben Lewisham úrra vonatkoztatva. Ezek az igazságok egy pillanatra
sem merülhettek feledésbe. Lewisham úr minden reggel újból meg újból
láthatta őket, mikor fejét az ingéből kidugta. A sárgára festett láda
fölött, melyen – könyvállványok hiányában – Lewisham úr könyvtára
sorakozott, a _Vázlat_ volt felfüggesztve. (Hogy miért ne nevezhette
volna ezt a papirlapot _Vázlat_-nak, azt a _Church Times_ szerkesztője,
a ki apró hireit _Varia_ czím alatt közli, nálam jobban meg tudná
mondani.) Ebben a vázlatban az 1892. év volt úgy feltüntetve, hogy
Lewisham úr a londoni egyetemen akkor szándékozik megszerezni
„kitüntetéssel az összes tárgyakban“ a Baccalaureatus Artium fokozatot,
1895 pedig az arany érem megszerzésének volt az időpontja. Azután
„általános érdekű röpiratok liberális szellemben“ és hasonló dolgok
következtek, megfelelő határidőkkel. „Ki másokat birál, először önmagát
birálja“, beszélte a fal a mosdó fölött, az ajtó mögött, az ünneplő
nadrág szomszédságában pedig Carlyle arczképe lógott.

Mindez nem volt üres fenyegetőzés a világegyetemmel szemben; a cselekvés
már megkezdődött. Shakespeare, Emerson tanulmányai, Confucius pennys
életrajza mellett viharvert és megfakult iskolakönyvek, az Universal
Correspondance Association több kitünő kézikönyve, gyakorló füzetek,
pennys üvegekben fekete és vörös tinta és gummibélyegző sorakoztak,
utóbbi Lewisham úr nevével. A következő falat diadaljelvények módjára a
southkensingtoni kékeszöld bizonyítványok ékesítették, mértani rajzról,
csillagászatról, élettanról, természetrajzról és szervetlen chemiáról.
Carlyle arczképével szemben a franczia rendhagyó igék listája foglalt
helyet.

A mosdó fölött, rajzszöggel a tetőre erősítve, a mely – a helyiség
padlásszoba lévén – veszedelmesen lejtősödött, a napi órabeosztás
lebegett. Lewisham úr felkelésének időpontja öt órában volt megállapítva
s hogy ez nem volt üres dicsekvés, azt a ládán, a könyvek mellett, az
olcsó amerikai ébresztő-óra bizonyította. Hátterében, az ágy fejéhez
eső, papirral bevont ablakpárkányon csokoládédarabok hevertek. „Nyolcz
óráig franczia“, mondta az órarend röviden. A reggeli ideje húsz
perczben volt megállapítva; utána huszonöt percz „irodalom“, közelebbről
meghatározva Shakespeare szindarabjaiból egyes – kiváltképen fellengző –
részletek megtanulása, azután iskola és kötelesség. A szünetekre és a
déli szabadidőre az órarend latin gyakorlatot írt elő – „étkezés ideje
alatt ismét irodalom,“ – s így változtatta beosztását a huszonnégy óra
hátralevő részét illetőleg, a hét különböző napjai szerint. Egy
pillanata sem maradt a Sátánnak és „minden gonoszságainak“. Az egész
időből csak hetven percz volt pihenésre szentelve.

Csak el kell képzelni egy ilyen vázlatnak a csodás jelentőségét! Valaki
már fent van és tevékeny, mikor az egész világ még vizszintes
helyzetben, álmokba merülve, vagy ostobán eltompulva, meleg fészkében
leledzik s ha felriasztják, csak azért riad fel, hogy ásítás és sohajtás
közben ismét a feledésbe guruljon. Nyolcz órakor már három órai előny,
három órai tudás mindenkivel szemben. Mint egy kitünő tudós mondotta
nekem, körülbelül ezer órai komoly munka elegendő egy nyelvnek a teljes
elsajátítására, – három vagy négy nyelv után a következőre már kevesebb
is elég, – a minek folytán évente egyet, a napi munka kezdete gyanánt a
reggeli előtt el lehet sajátítani. A nyelvek kincse reggeli gombaszedés
módjára összegyűjtögetve! Azután az „irodalom“, – mily nagyszerű
beállítás! Délután számtan és reális tudományok. Lehet-e valami
egyszerűbb és nagyszerűbb? Hat esztendő múlva Lewisham úr öt vagy hat
nyelvnek, alapos egyetemes tudásnak lesz a birtokosa, megszokta az
óriási munkásságot és még nem is lesz huszonnégy esztendős. Meglesz az
elismerése az egyetemen és szélesebb körökben is. Bizonyosra lehet
venni, hogy azok az általános érdekü röpiratok nem lesznek semmitmondó
érdektelenségek. Hogy hova jut Lewisham úr harmincz éves korában, lázba
hozza a képzeletet. Akkor a vázlatnak kétségtelenül módosulni kell, a
mint a tapasztalatok bővülnek. De a szelleme, a szelleme továbbra is
emésztő láng marad!

Lewisham úr a fémkeretes ablak előtt ült és írt, gyorsan írt, egy másik
sárga ládán, melyet üresen rövidebb oldalára állított. Fedelét
felnyitotta s így lábát kényelmesen belemélyesztette az ürességbe. Az
ágy könyvekkel és jelen nem levő oktatómestereinek sokszorosított
előadási lapjaival volt teleszórva. A lebegő órarend szemügyre vétele
esetén meg lehetett volna állapítani, hogy latint fordít angolra.

Az írás gyorsasága észrevétlenül megcsökkent. „_Urit me Glycerae nitor_“
meredt eléje és zavarba ejtette. „Urit me“, mormogta és szeme könyvéről
az ablakon át a vikárius házának tetejére és borostyánnal befutott
kéményeire kalandozott. Szemöldöke először összeránczolódott, azután
ismét elsimult. „_Urit me!_“ Tollát szájába vette és a szótár után
nyúlt. _Urare?_

Egyszerre az arczkifejezése megváltozott. A szótár felé irányuló
mozdulat félbemaradt. Valami kívülről jövő ismétlődő hangra, – lépések
zaja – fülelt.

Hirtelen felállt és nyakát előre nyújtva, felesleges szemüvegén és az
ablaktáblán át az utczára tekintett. Egészen egyenesen letekintve,
halavány rózsaszinű virágokkal díszített kalapot, női kabátnak a vállait
és egy orrnak és állnak pontosan a hegyét láthatta. Bizonyára az az
idegen lány volt, a ki a mult vasárnap Frobisherék mellett ült a
templomban a karzat alatt. Egyébként akkor csak nagyon futólag látta őt…

Addig nézte, míg csak az ablak látókörében haladt. Hiába erőlködött,
hogy a sarkon túl is kisérje őt a szemével…

Azután rosszkedvűen újra munkához látott és kivette a tollat a szájából.

– A figyelmem elkalandozott, – mondta magában. – Ilyen semmiség miatt!
Mi történt velem?

Furcsa hangot adott a fogával, mely felháborodását jelezte, leült és
térdét ismét belemélyesztette a felfordított ládába. „Urit me“, –
ismételte, tollszárának végét rágcsálva és a szótár után nézegetve.

Egy szerdai szabad délután volt, márczius végén, vakító fényben ragyogó
tavaszi nap, káprázatosan fehér felhőkkel és mélyen kék égboltozattal,
itt-ott csodálatosan szép zöld szint szórva el a fák között és zajos
örömcsicsergésre késztetve a madarakat, – az ujjáébredés napja volt,
hangosan serkentő nap, a nyárnak igazi előhirnöke. Ennek az előérzetnek
a nyüzsgése töltötte be a levegőt, a meleg földből feltörtek a serkedező
vetések és a fenyőerdőkben szinte hallani lehetett a rügyek halk
pattogását. De az anyatermészet nemcsak a földet, levegőt és erdőt
keltette életre, hanem Lewisham úr fiatal vérét is, ösztökélve, hogy
éljen, – éljen, de egészen más értelemben, mint azt a _Vázlat_ jelezte.

Lewisham úr a szótárt egy papirlap alól látta előkukkanni, fellapozta az
„urit“ szót, elképzelte Glycera vállának ragyogó „nitor“-át és így
megint tétlenségbe merült, melyből erőszakkal rázta fel magát.

– Nem tudom lekötni a figyelmemet, – állapította meg Lewisham úr.
Levette felesleges szemüvegét, megtörölte és szemét hunyorgatta. – Ez a
Horatius hogy megzavarja az embert és milyen izgatóak a jelzői! Sétálni
kellene talán?

– Nem engedem magamat legyőzni, – mondta helytelen kifejezéssel,
visszahelyezte a szemüvegét orrára, könyökét pedig kétoldalt zörrenve
csapta az üres ládára és haját a füle fölött hátrasimította a kezével…

Öt percz mulva ismét rajtakapta magát, hogy a fecskéket nézi, melyek a
kékségben keringőznek a vikárius kertje fölött.

– Lehet, hogy valakinek ennyi baja legyen önmagával? – kérdezte
határozatlanul, de egyben hevesen. – Bizonyára az elkényeztetés az oka…
az ülés a lustaság kezdete.

Felállt tehát, hogy úgy tanuljon, de ekkor a városka utczája állandóan a
szeme előtt volt. „Ha ő a posta sarkát kerülte meg, megint elő kell
tűnni neki az üres telkek kerítése mögött“, – motoszkált az eltakart és
fegyelmezetlen tájék Lewisham úr agyában…

A leány azonban nem került elő. Bizonyára nem fordult be a posta
sarkánál. Találgatásra adott alkalmat, hogy merre ment. Talán a városkán
keresztül vette útját a fasor felé?… Azután hirtelen felhő takarta el a
napot, a meleg utcza hűvösre változott és Lewisham úr meg tudta fékezni
képzelődését. Így a „_Mater salva cupidinum_“, „A vágyak legyőzhetetlen
anyjá“-nak fordítása, – Horatius (Ódák II. könyve) volt ugyanis az
egyetem által Lewisham úr felvételére kijelölt auctor, – mindezek után
mégis eljutott prófétai befejezéséhez.

Pontosan, mikor a templom órája ötöt ütött, Lewisham úr olyan
pontossággal, mely talán túlságosan gyors volt egy csakugyan komoly
tanulóhoz, becsapta Horatiusát, kezébe vette Shakespearet és a keskeny,
kanyargó, szőnyegtelen lépcsőn padlásszobájából lement a nappali
szobába, a hol háziasszonyával, Mundaynéval együtt szokta elfogyasztani
délutáni teáját. A derék hölgy egyedül volt és Lewisham úr nehány
udvarias szólásforma után felnyitotta Shakespearet s egy jeltől kezdve,
– mellékesen megjegyezve, a jel épen egy jelenetnek a közepére esett, –
miközben gépiesen bizonyos számú kenyérszeletet és áfonya-jamet
elfogyasztott, olvasni kezdett.

Mundayné asszony pápaszeme fölött nézegette Lewisham urat s arra
gondolt, hogy ilyen sok olvasás megárt a szemnek, mígnem a bolti
csengőnek a csilingelése ki nem szólította a vevőjéhez. Hat óra előtt
huszonöt perczczel Lewisham úr a könyvet az ablakpárkányra helyezte,
leverte a morzsákat kabátjáról, kezébe vette a teásasztalkán fekvő
négyszögletes kalapját és elindult az esti „előkészítő leczkeórára“.

A West Street üres volt és aranyosan ragyogott a lemenő nap fényében. A
képnek a szépsége megragadta Lewisham urat s elfeledkezett róla, hogy a
„VIII. Henrik“ részletét ismételje, melynek az úton kellett volna őt
foglalkoztatni, A helyett e perczben az ablakból való programmellenes
nézelődésre, a kis állra és az orrhegyre gondolt. Tekintete a távolban
veszett el, mikor ezt a képet idézte maga elé…

Az iskola ajtaját egy alázatos képü kis fiú nyitotta ki, kinek írásbeli
feladatát kellett átnézni.

Lewisham úr úgy érezte, hogy a légkör különös módon megváltozott, mikor
belépett. Az ajtó becsapódott mögötte. Az előcsarnok, szembeszökő
iskolai jellegével, sárga márványcserezésü falkárpitjával, hosszú
ruhafogas sorával, kellemetlen esernyő-hadseregével, egy bevert
diák-kalappal, a falon lógó ütött-kopott iskolai szabályzattal,
homályosnak és komornak tűnt fel a külső márcziusi korai este ragyogó
elevensége után. A tanító életének, a minden elfoglalt ember életének
sajátságos szürkeség-érzete lepte meg és ejtette hatalmába lelkét.
Atvette a kis diák feladatát, mely egy gyakorló füzetnek kínosan megírt
három oldalát foglalta el, hatalmas G. E. L. betűkkel, nevének
kezdőbetüivel jelölte meg és rettenetesen átfirkálta mindegyik oldalt.
Közben hallotta a játszótér jól ismert zürzavaros hangjait, melyek az
iskolaudvar nyitott ajtaján behallatszottak hozzája.




II.  Mikor a szél fúj.

A bűvös órarendnek, annak a varázsos eszköznek, mely hivatva lett volna,
hogy a szórakozás démonait elűzze Lewisham úrnak a hírnévhez vezető
útjáról, hiányossága volt, hogy nem kapcsolódott hozzá olyan záradék,
mely eltiltja a szabadban való tanulást. Az órarendnek ez a hiányossága
az ablakon való kinézegetést követő napon, a megelőzőnél talán még szebb
és csábítóbb napon, derült ki, mikor fél tizenkettő tájban, a helyett,
hogy az iskolából egyenesen hazatért volna, Lewisham úr ezt a
hiányosságot kihasználta és lépteit – Horatiusszal a zsebében – a park
kapuja és az ősrégi fákból álló fasor felé irányozta, mely a széles
Whortley-uradalmat veszi körül. A gyanus indító okot tökéletes sikerrel
leplezte el önmaga előtt. A fasorban – minthogy az úton csak nagyon
kevesen járnak – zavartalan olvasásra számíthat. A szabad levegő, az
álló magatartás mindenesetre jobb, mint a fülledt, bágyasztó
hálószobában való ülés. A szabad levegő feltétlenül egészséges, edző
hatású és kellemes…

A nap szeles volt és a virágzó fák állandóan zizegtek, ide-oda
hajtogatták gallyaikat.

A bükkfák koronája aranyos napfényben úszott és az alsó ágakon már
mindenfelé az új zöld lomb serkedezett.

  „Tu, nisi ventis
  Debes ludibrium, cave“,

volt épen a körülményeknek nagyon megfelelő verssor, mely Lewisham úr
agyát foglalkoztatta. Gépiesen igyekezett, hogy a könyvet egyszerre
három helyütt, a szövegnél, a jegyzeteknél és fordításnál nyitva tartsa,
mialatt a szótárban a _ludibrium_ után kutatott, mikor veszedelmesen a
lap felső szélén kalandozó figyelme átugrott a számára kijelölt kereten
és hihetetlen gyorsasággal száguldott lefelé a fasorban…

Egy fehér-virágos szalmakalapot viselő leány közeledett feléje. A leány
is „irodalmilag“ foglalatoskodott. Lassan lépegetve, olyan buzgón írt,
hogy nyilvánvalóan nem vette észre Lewisham urat.

Érthetetlen hevülés fogta el Lewisham urat, olyan hevülés, mely egy
véletlen találkozás feltevésével nem volt megmagyarázható. Mintha valami
suttogott és gyanús módon így hangzott volna: „Ő az!“ Lewisham úr ujját
könyvében tartva haladt, készen arra, hogy lapjaiba merül, ha a leány
feltekint. Közben a könyv felett a leányt nézte. A _ludibrium_ egészen
elpárolgott belőle. A leány nem vette észre közelségét, állapította meg
Lewisham úr s az íráson törte fejét, hogy vajjon mi lehet. Találgatta,
hogy mi lehet. A leány arcza, melyet a lefelé szegzett tekintet
megkomolyított, gyermekesnek látszott. Ringó szoknyája rövid volt s
látni lehetett czipőjét és bokáját. Lewisham úrnak feltűnt bájos,
könnyed járása. Üde és ragyogó alak közeledett a napfényben feléje, a
mely, mint utólag bizonyos csodálkozással eszmélt rá, teljesen kívül
esett a _Vázlaton_.

A leány folyton közelebb, közelebb jött, szemét állandóan lefelé
szegezve. Lewisham urat bizonytalan és oktalan gondolatokkal töltötte el
ez a váratlan találkozás. Különös volt, hogy a leány még mindig nem
vette észre őt. Lewisham úr valósággal sajnálkozva gondolt a pillanatra,
mikor a leány feltekint, pedig hát mit várhatott ettől a pillanattól!…
Az járt az eszében, hogy a leánynak mi ötlik a szemébe, ha őt meglátja s
hogy bizonyára azon fog csodálkozni, hogy hova lóg sapkájának a rojtja,
mely néha eltakarta az egyik szemét.[1] Bizonyára már lehetetlen, hogy
felemelje a kezét és megigazítsa. Közel volt hozzá, hogy remegjen az
izgatottságtól. Lépése, mozdulatai, melyek rendesen önkénytelenek
voltak, bizonytalanra és nehézkesre változtak. Azt lehetett volna hinni,
hogy azelőtt sohasem találkozott emberi lénynyel… Mind közelebb, már
csak tiz yard, kilencz, nyolcz. Elmegy a leány talán mellette, a nélkül,
hogy feltekintene?…

Azután a tekintetük találkozott.

A leánynak dióbarna szeme volt, de Lewisham úr, a ki még kezdő volt a
szemek tekintetében, nem tudott szavakat találni a meghatározásukra. A
leány komolyan tekintett rá és úgy látszott, nem vett észre rajta semmi
különöset. Ellebegett mellette a fák között és elment s nem maradt utána
egyéb, mint az üres fasor és a naptól megvilágított, zölden csillogó
üresség.

A látomás elmúlt.

Távolról a szél suhogása szárnyalt Lewisham úr felé s a következő
pillanatban valamennyi gally recsegett és ropogott és minden ág
megzörrent felette. Úgy látszott, mintha sürgették volna, hogy
távolodjék a leánytól. Az elfakult száraz levelek, melyek valamikor
zöldek és frissek voltak, felkerekedtek, egymásnak rohantak,
ugrándoztak, forogtak és tánczoltak. Mintha valami nagyobb levél súrolta
volna a nyakát, fennakadt egy pillanatra s azután elhagyva őt, repült
tovább a fasorban.

Valami vakítóan fehér dolog volt! Egy papirlap, a melyre az imént a
leány írt.

Lewisham úr az alkalmat, a mit sokáig lesett, nem szalasztotta el.
Oldalra pillantott a válla fölött és rögtön megértette. Félszegsége
eltűnt. Horatiusszal a kezében üldözésre indult és tíz ugrással
hatalmába ejtette a megszökött okmányt. Azután a diadaltól felhevülten,
a leány felé fordult, kezében lobogtatva a zsákmányt. Mikor felvette,
rögtön meglátta, hogy mi van rá írva, de pillanatnyilag maga az esemény
teljesen uralkodott rajta. Nehány lépést tett a leány felé s csak azután
eszmélt rá, hogy mit látott. Vonalak és nagybetük, szabályosan ismétlődő
távolságban egymástól! Lehetséges volna?… Megállt. Szemöldökét
összeránczolva, az írásra pillantott, majd maga elé tartotta és egész
nyiltan szemügyre vette. Töltőtollal volt írva s a szöveg ismétlődött.

„_Iskolában lármázni nem szabad!_“

Azután újból:

„_Iskolában lármázni nem szabad!_“

Azután folytatólag tovább:

„_Iskolában lármázni nem szabad!_“

„_Iskolában lármázni nem szabad!_“

Ez a szöveg folytatódott végig az egész oldalon, olyan gyerekes írással,
mely szokatlanul hasonlított a kisebbik Frobisher fiúéhoz.

– No nézd csak! – mondotta magában Lewisham úr és az új jelenség láttára
meglepetésében kizökkent minden elfogódottságából… Nagyon jól emlékezett
a büntetés körülményeire. A kisebbik Frobisher kissé nagyon is hangos
volt magyarázat közben és ennek köszönhette az ügyet… Mikor látta, hogy
a leány mit csinált, az a bizonytalan körvonalú kép, melyet róla
megrajzolt, csorbát szenvedett. Ugy érezte, mintha megcsalták volna. De
ez az érzés csak egy pillanatig tartott.

A leány egyenesen feléje tartott.

– Lesz szives visszaadni a papiromat, kérem? – kérdezte lihegve. Mintegy
két inch-csel volt alacsonyabb Lewisham úrnál. „Észrevetted félig
nyitott ajkát?“ – kérdezte az anyatermészet halk suttogással Lewisham
úrtól, – a mire különben később ő maga is visszaemlékezett. A leány
szeméből a szemrehányásnak az árnyalatát lehetett kiolvasni.

– Azt hiszem, – mondta Lewisham úr először ellenkezve, – ezt nem kellett
volna magénak megtenni.

– Mit nem kellett volna megtennem?

– Ezt. Iskolai büntetés a diákjaim számára.

A leány hirtelen felhúzta a szemöldökét, azután hirtelen leeresztette és
reánézett.

– Ön Lewisham úr? – kérdezte úgy szinlelve, mintha semmiről sem tudna s
e pillanatban fedezne fel valamit.

Nagyon jól ismerte Lewisham urat, a mi épen egyik oka volt annak, hogy a
büntető feladatot írta, de a nemismerést tettetve alkalma volt, hogy
mondjon valamit.

Lewisham úr igenlőleg intett.

– Szentséges Isten! Akkor rajtakapott engem…

– Attól tartok, – felelte Lewisham. – Attól tartok, hogy rajtakaptam…

A következő pillanatban megint egymásra meredtek. Azután a leány
mentegetőzésre szánta magát.

– Frobisher Teddy az unokaöcsém. Tudom, hogy ezt nem kellett volna
tennem, de láttam, hogy szegénynek oly borzasztó sok a dolga és oly nagy
bajban van. Nekem pedig semmi dolgom sem volt. Én voltam az, a ki
felajánlottam neki…

A leány megállt és Lewisham úrra nézett. Ugy látszott, hogy
befejezettnek tartja a magyarázatot.

A szemek találkozása határozottan zavaró hatású volt. Lewisham úr a
büntetési ügybe igyekezett belekapaszkodni.

– Magának ezt nem kellett volna tenni, – felelte határozottan.

A leány először a földre, azután megint a szemébe nézett.

– Nem, – felelte. – Magam is azt hiszem, hogy nem kellett volna tennem.
Nagyon sajnálom.

A földre tekintés, majd a felpillantás más váratlan eredményt idézett
elő. Lewisham úrnak úgy tűnt fel, mintha nem a beszélgetésük tárgyáról,
hanem valami másról vitatkoznának. Mindenesetre oly lehetetlen feltevés,
melyet csak zavart állapotának lehetett tulajdonítani. Komoly kisérletet
tett, hogy a szemrehányás talaján maradjon.

– Biztosíthatom, hogy megismertem volna az írást.

– Én is azt hiszem, hogy megismerte volna. Nagyon helytelen volt tőlem,
hogy őt rábeszéltem. Higyje el… én ajánlottam neki. Szegény olyan nagy
bajban volt. És én azt hittem…

Megint félbeszakította a mondatot és arczát halavány pirosság öntötte
el. Hirtelen, ostoba módon, Lewisham úr úgy érezte, mintha az ő ifjúi
arcza is pirulni kezdene. Szükségét érezte, hogy ennek a kettős
pirulásnak az érzését valahogyan elűzze.

– Biztosíthatom, – mondta nagyon komolyan, – hogy sohasem adok fel
büntetést, sohasem, hacsak a gyerek meg nem érdemli. Ez szabály nálam…
Ez mindig szabály volt nálam… Ebben nagyon lelkiismeretes vagyok.

– Nagyon sajnálom, – mondta a leány őszinte megbánással. – Ostobaság
volt tőlem.

Lewisham érthetetlen módon kellemetlenül érezte magát, hogy a leánynak
mentegetőznie kell és megint azért beszélt, hogy a további arczpirulást
megakaszsza.

– Nem _így_ értettem, – mondta erőltetett jókedvvel. – Alapjában véve
nagyon szép, mondhatom, nagylelkű volt magától… És tudom, meg tudom
érteni, hogy a maga szivessége…

– Őt is bajba rántotta. És a szegény Teddy most bajba kerül, hogy
elfogadta…

– Dehogy, – kapott Lewisham úr az alkalmon, megkisérelve, hogy ne
nevessen annak a hallatára, a mit maga mond. – Nekem nem kellett volna
elolvasnom ezt, mikor felemeltem… nem lett volna szabad elolvasnom…
következésképen…

– Nem vesz tudomást róla? Csakugyan?

– Bizonyára nem, – mondta Lewisham úr.

A leány arcza felderült, Lewisham úr arcza pedig rokonszenvesre
változott.

– Semmi az egész… a legkevesebb, ha nem veszek róla tudomást.

– Pedig a legtöbb ember nem tenne így. A tanítók rendesen nem ily…
lovagiasak.

Lewisham úr lovagias volt! A szó sarkantyú módjára hatott. Valami
bolondos ösztönzésnek engedelmeskedett.

– Ha kivánja… – mondta.

– Mit?

– Ha kivánja, nem lesz szüksége erre. A büntetést értem. Elengedem neki.

– Valóban?

– Megtehetem.

– Nagyon kedves magától.

– Szót sem érdemel… Semmi az egész. Ha csakugyan kivánja…

Lewisham úr valósággal megtapsolta önmagát ezért az igazságon elkövetett
botrányos sérelemért.

– Nagyon kedves magától, – ismételte a leány.

– Semmi, igazán, semmi, – mondta Lewisham úr.

– A legtöbben nem tennék meg.

– Tudom.

Szünet.

– Rendben van, – tette azután hozzá. – Teljesen rendben van.

Szivesen mondott volna még többet, valami ötleteset és eredetit, de
semmi sem jutott az eszébe.

A szünet tovább tartott. A leány az üres fasort nézegette. A
beszélgetésnek, a ki nem mondott dolgok pillanatnyi sorozatának véget
kellett érni… A leány Lewisham úrra tekintett és megint mosolygott. A
kezét nyujtotta neki. Kétségtelenül, ez volt a leghelyesebb, a mit
tehetett. Lewisham úr megfogta a kezét és hiába keresett valami hiányzó,
megrendítő kifejezést.

– Igazán nagyon kedves magától, – ismételte a leány, mikor kezét
nyujtotta.

– Szóra sem érdemes, – mondta Lewisham úr és hiába kereste, hogy valami
mást mondjon, valami szellemeset, a közhelyek után. A leány keze hideg,
puha és mégis szilárd volt, nagyon kellemes érzés volt kézben tartani s
ez a megfigyelés minden más gondolatot elnyomott. Lewisham úr egy
pillanatig tartotta, de semmi sem ötlött az eszébe.

Rajtakapták magukat, hogy még mindig egymás kezét tartják. Mindketten
elmosolyodtak és ostobának találták a helyzetet. Bizalmas ismerősök
módjára szorították meg egymás kezét és félszegen húzták vissza. A leány
félénken pillantott a fiúra, mintha haboznék.

– Isten vele, – mondta azután és hirtelen útnak indult.

Lewisham úr meghajtotta magát a távolodó alak felé, kollegiumi
sapkájával a tizenhetedik századra valló ivet kanyarított s azután úgy
érezte, mintha bensejének ismeretlen tájékain lázadás ütne ki.

A leány még alig tett hat lépést, mikor Lewisham megint mellette
termett.

– Kérem, – mondta megdöbbenve a saját vakmerősége fölött, miközben
szögletes fövegét olyan félszegen tartotta maga elé, mintha temetésen
volna. – De az a papirlap…

– Nos? – mondta a leány, természetszerű meglepődéssel.

– Megkaphatom?

– Minek?

Lewisham úr valami elfulladó örömet érzett, mely ahhoz volt hasonlatos,
mintha havas lejtőn csúsznék lefelé.

– Szeretném, ha az enyém volna.

A leány mosolygott és felhúzta szemöldökét, de Lewisham úrnak
izgatottsága sokkal nagyobb volt, semhogy mosolyogni tudott volna.

– Nézzen ide! – mondta a leány és kibontotta a már gombóczczá összegyűrt
papirlapot. Kissé erőltetve nevetett hozzá.

– Nem így értettem, – mondta Lewisham úr, szintén elmosolyodva.
Türelmetlen mozdulattal elkapta a papirlapot és remegő ujjaival
kisimítani igyekezett. Nem haragszik meg érte? – kérdezte azután.

– Megharagudjam, miért?

– Ha megtartom.

– Miért haragudnék meg érte?

Szünet. Szemük megint találkozott. Furcsa elfogódás vett rajtuk erőt. A
csend lüktetett körülöttük.

– Most már csakugyan mennem kell, – mondta a leány hirtelen, szintén
erőltetve a szavakat. Megfordult és Lewisham urat magára hagyta, egyik
markában, mellyel a könyvet is tartotta, a gyűrött papirdarabbal, mig
másik keze ismét tiszteletteljesen meglóbálta kollegiumi sapkáját.

Lewisham úr a leány távolodó alakját nézte. Szíve feltünő hevességgel
dobogott. Milyen fénylő, milyen élettől ragyogó volt a leány! Kis kerek
napfoltok futottak csillogva végig rajta, a mint haladt. Először
sebesen, azután lassabban haladt, kétszer-háromszor oldalt tekintett, de
hátra egyszer sem, mig csak a park kapujához nem ért. Ott visszafordult,
távolodó barátságos kis alakja búcsút intett és eltűnt.

Lewisham úr arcza piros volt és szemét tágra meresztette. Elég különös
módon a lélekzete elfulladt. Jó ideig az üres fasor végére meresztette a
tekintetét. Azután a kezében becsukott és elfelejtett Horatiushoz
préselt zsákmányra fordította a szemét.




III.  A csodálatos felfedezés.

Vasárnap Lewisham úr kötelessége volt, hogy a bennlakókat kétszer a
templomba vezesse. A fiúk a karzaton ültek a szószék fölött, átellenben
az orgona-emelvénynyel, szemben a hívők gyülekezetével. Nagyon föltünő
hely volt és a kinos szembetünés érzetét szokta benne felkelteni,
leszámítva kivételes hiusági rohamait, mikor azt szokta képzelni, hogy
az összes ottlevők mind úgy gondolkodnak róla, a hogy önbizalma és
bizonyítványai megkivánják. Ezekben a napokban sokat gondolt
bizonyítványaira és önbizalmára, de annál kevesebbet a mögötte meghúzódó
saját becsületes és egészséges arczára. (Az igazat megvallva, ezen az
önbizalmon nem volt semmi csodálni való.) A templomba csak ritkán
tekintett le, mert azt hitte, hogy ha így tesz, találkozik az egész
gyülekezetnek reája szegzett tekintetével. Igy reggel nem is vette
észre, hogy Frobisherék padszéke a litániáig üres maradt.

De este, a templomba vezető úton, Frobisherék és vendégük akkor mentek
át a piacztéren, mikor ő diákjainak menetével a nyugati oldalra
kanyarodott. A vendég világos új ruhát viselt, mintha már húsvét lett
volna és sötét hajtól körülvett arcza az üdeség és barátság sajátos
vegyülékétől ragyogott. Szendén nézett Lewisham úrra. Lewisham
bátortalan volt és majdnem megszakította az ismeretséget. Azután lekapta
kalapját, olyan emeléssel, mintha Frobishernének szólna. Az üdvözlést,
mely kissé meglepő lett volna, egyik hölgy sem vette észre… E
pillanatban a kis Sieldons leejtette a zsoltáros könyvét, lehajolt, hogy
felvegye és Lewisham majdnem orra bukott rajta… Sötét kétségbeesés
hangulatában lépett a templomba.

A vigasztalódás azonban nem sokáig váratott magára. Mikor helyet
foglalt, „_ő_“ félreérthetetlenül felpillantott a karzatra, mikor pedig
Lewisham úr az imához letérdelt és átpillantott az ujjai között, megint
látta, hogy felnéz. Bizonyára nem nevette ki őt.

E napokban lelkivilágának nagy része még teljesen ismeretlen terület
volt Lewisham úr előtt. Egyebek között azt képzelte, hogy még ugyanaz a
következetes, intelligens emberi lény, mint azelőtt, noha bizonyos
behatások alatt nem volt már okszerűen gondolkozó és fegyelmezett, hanem
tisztán képzelődő és érzelmi egyéniség. A zene példának okáért egészen
magával ragadta és különösen a sok egyszólamú hangnak a hatása rendes
lelkiállapotából az átfinomodott érzések hangulatába emelte. Az esti
istentisztelet a whortleyi templomban pedig – az esti istentiszteletnél
miseruhát viseltek, – a karének és ének, a nagyszámú gyertya lángjának
bizonytalan ragyogása, a gyülekezet sokaságának összeolvadása odalent, a
térdelés, felállás, a menydörgésszerű válaszok, állandó kábulatba
ejtették. Mindez megkapta őt, vagy ha úgy tetszik, életének prózáját
költészetre fordította. A véletlen pedig, mely e perczben segítségére
jött a természetanyának, a megfelelő sugalmazást csendítette meg nagyon
fogékony fülében.

A második ének nagyon egyszerű és népies volt; a hit, remény és
könyörület szerepelt benne és minden verse a _szerelem_ szóra végződött.
Hosszan elhúzva, szinte egybeolvadóan hangzott:

  – A szemha…tárról a hit elve…szeett,
  A remény ke…elyhe megürese…deett,
  Annál tündök…lőőbb lett a szee…retet.
  Azért ne hagyj el, égi szerelem.

A refrén harmadik ismétlésénél Lewisham letekintett a szószék felett és
egy rövid pillantásra találkozott a leány tekintetével…

Hirtelen abbanhagyta az éneklést. Lent a tömött arczsorok érzete
nyomasztólag hatott rá és nem mert ujból a leányra tekinteni. Ugy
érezte, hogy a vér elönti az arczát.

Szerelem! A legnagyobb dolog mindenek között. Drágább, mint a hír.
Drágább, mint a tudás. A nagy felfedezés igy dagály módjára öntötte el
lelkét, együtt áradva az ének hangjaival s az együttérzés pirjának a
hullámával öntötte el az arczát. Az istentisztelet hátralevő része csak
különös háttér volt ehhez a nagy valósághoz, különös háttér volt, mely
némileg csodálkozásra is szolgáltatott okot. Lewisham úr szerelmes volt.

– Amen! – hangzott alulról. Lewisham annyira el volt mélyedve, hogy azon
vette észre magát, hogy az egész gyülekezet már ismét elfoglalta helyét
s ő még mindig áll, szinte megkövülten. Gépiesen leült, olyan zajjal,
hogy azt képzelte, hogy az egész templom visszhangzik tőle.

Mikor kiléptek a kapuboltozat alól a sötétedő éjszakába, úgy vélte, hogy
mindenütt ugyanazt az arczot látja. Ugy rémlett, hogy a leány előttük
halad és siettette a fiúkat, hogy megelőzzék. A gyerekek keresztül
törtettek a hazafelé törekvő sötét embertömegen… Megemelje megint a
kalapját?… De Hopbrow Susie volt előtte fehér ruhában, – a holló a
galamb tollazatában. A megkönnyebbülés és elkedvetlenedés sajátságos
vegyülékét érezte. Ez este találkozásra már nem lehetett számítani.

Az iskolából a lakására rohant. Sürgős szükségét érezte, hogy egyedül
legyen. Felment a lépcsőn kis szobájába és leült a felfordított láda
előtt, melyen Butler Analogiája feküdt kinyitva. Ahhoz a hiábavalósághoz
azonban, hogy a gyertyát meggyujtsa, már nem folyamodott. Hanyattdőlt és
túláradó boldogsággal bámult a vikárius kertje fölött felbukkant
magányos csillagra.

Összegyűrt papirlapot vett ki a zsebéből, teleirva a fiatalabb Frobisher
fiuéhoz nagyon hasonlatos irással, kiegyenesítette és gondosan
kisimította és némi szüzies habozás után kincsét ajkához szorította. A
_Vázlat_ és az órarend úgy lógtak a sötétségben, mintha önmaguk kisértő
szellemei lettek volna.

Mundayné háromszor hivta Lewishamot a vacsorához.

Étkezés után rögtön elhagyta a házat és a csillagok alatt addig
kóborolt, mig a városka mögötti dombra jutott, a honnét láthatta
Frobisherék házát. Megállapította, hogy az egyetlen világos ablak csak
az _övé_ lehet. Az ablakfüggöny mögött pedig Frobisherné, harmincznyolcz
éves, papirtekercsre göndörítette a haját, – papirt használt, mert azt
jobbnak tartotta a haj számára, – közben pedig szaggatva egyes
szomszédokról vitatkozott Frobisher úrral, a ki már ágyban feküdt.
Azután az asszony felemelte a gyertyát, hogy arczszinének fakulását
megvizsgálja, mely kedvetlen érzéssel töltötte el.

Odakint pedig Lewisham úr, tizennyolcz éves, jó félóráig leste a
narancsvörös téglalapot, mignem eltünt s a ház fekete sötétségbe merült.
Azután mélyen felsóhajtott és valóban csodás hangulatban tért haza.

Másnap reggel ismét szokott komolysággal ébredt, de nem emlékezett
tisztán az esti eseményekre. Tekintete az órára esett. Az óra hatot
mutatott s így nem hallotta a csengést, a mi annak volt a következése,
hogy az ébresztőt nem húzta fel. Egyszerre kiugrott az ágyból és legjobb
nadrágjára taposott, mely alaktalanul a földön hevert, a helyett, hogy
rendesen a székre lett volna akasztva. Miközben a fejét szappanozta, az
ismétlés szabályainak megfelelően, az előző este olvasottakat igyekezett
emlékezetébe idézni. De bár minden erejét megfeszítette, nem sikerült
neki. Csak akkor ébredt a valóság tudatára, mikor az ingébe bujt. A
rejteke alatt mozgó fej hirtelen megállt és ingujjai, melyből a karok
még hiányzottak, abbanhagyták a lóbálózást egy pillanatra…

Azután a feje lassan előtünt. Arcza csodálkozó kifejezést árult el.
Emlékezni kezdett. Ugy emlékezett, mintha kellemetlen felfedezést tett
volna, a meghatottságnak minden árnyalata nélkül. A kora reggel
szinárnyalatok nélküli világossága és romantika nélküli szintelensége
uralkodott rajta…

Igen. Már teljesen tisztán emlékezett. Előző este az olvasás elmaradt.
Szerelmes volt.

Ez a megállapítás valami idegenszerű megdöbbenést váltott ki belőle. Egy
darabig kővé meredten állt, azután tétován az inggombját kezdte keresni.
A _Vázlat_ előtt megállt és bámészkodva nézte.




IV.  Összeránczolt szemöldökök.

– Akárhogyan is, dolgozni kell, – mondta Lewisham úr.

A szabadban való tanulásnak az előnyei azonban soha ilyen élénk formában
nem kinálkoztak. Reggeli előtt félórát olvasott a szabad ég alatt az
üres telkek során, közel a Frobisherék házához, reggeli után és iskola
előtt a fasoron ment végig, könyvvel a kezében, kerülővel a fasoron át
ment haza az iskolából s ugyanígy tért vissza harmincz perczczel a
délutáni iskola előtt. Mikor Lewisham úr nem a könyvének felső széle
fölött nézelődött ennek a szabad levegőn való tanulásnak az ideje alatt,
rendesen válláról visszafelé pislogott. Végre meglátta, a kit akart, de…

A szeme csücskéből pillantotta meg, de tüstént megfordult, úgy
szinlelve, mintha nem vette volna észre. Egész lényét hirtelen
izgatottság árasztotta el. Keze nagyon szorosan markolta meg a könyvet.
Többször már nem nézett hátra, de nagyon lassan és kimérten lépegetett,
miközben egy ódát olvasott, melyet élete árán sem tudott volna
lefordítani és feszülten figyelt a leány közeledésére. Végre, végtelen
hosszúnak tetsző idő után halk léptek zaja és szoknyasuhogás hallatszott
a háta mögött.

Ugy érezte, mintha vas-harapófogó kényszerítette volna előre a fejét.

– Lewisham úr, – hangzott közvetlen mellette. Inkább ösztönszerű
mozdulattal megfordult. Esetlenül lekapta a sapkáját.

A feléje nyujtott kezet pillanatnyi meghökkenés után megfogta s addig
tartotta, mig csak a leány ki nem vonta az övéből.

– Nagyon örvendek, hogy találkoztunk, – mondta a leány.

– Én is, – felelte Lewisham egyszerűen.

Egy sokat kifejező pillanatig szemben állottak egymással. Azután a leány
egy mozdulatával jelezte, hogy vele szándékozik végigmenni a fasoron.

– Nagyon szerettem volna – mondta a leány a czipőjét nézegetve, –
megköszönni magának, hogy elengedte Teddy büntetését. Ezért akartam
önnel találkozni.

Lewisham az első lépést tette mellette.

– Furcsa, ugyebár furcsa, – folytatta a leány, Lewisham úrra tekintve, –
hogy megint ugyanezen a helyen találkozunk. Azt hiszem, itt volt… igen…
Pont ezen a helyen találkoztunk.

Lewisham úrnak a nyelve megbénult.

– Gyakran szokott erre jönni? – kérdezte a leány.

– Igen, – felelte Lewisham és hangja különös módon rekedt volt, mikor
beszélt. – Nem… nem. Azaz hogy… legalább is nem gyakran. Néha-néha.
Tudniillik nagyon szeretem olvasásra az ilyen helyeket. Itt mindig nagy
a csend.

– Bizonyára sokat szokott olvasni?

– A ki tanít, annak szüksége van rá.

– De ön…

– Én egyébként is szivesen olvasok. És ön?

– Én is nagyon szeretem az olvasást.

Lewisham úr nagyon örült, hogy a leány szereti az olvasást. Bizonyára
kellemetlenül érintette volna, ha másként válaszol. De a feleletében
őszinte meggyőződés volt. _Szereti_ az olvasást! Ez nagyon kellemesen
hatott rá. Igy bizonyára némileg őt is meg fogja érteni.

– Mindenesetre én nem vagyok olyan okos, – folytatta a leány, – mint
mások sokan. És azokat a könyveket kell olvasnom, a melyeket másoktól
kapok.

– A mi azt illeti, úgy vagyok vele én is, – mondta Lewisham. – Olvasta
Carlylet?…

A beszélgetés ilyenformán szépen megindult. Egymás mellett haladtak a
himbálózó ágak alatt. Lewisham urat ragyogó érzések töltötték el,
melyeket csak az az aggodalom árnyékolt be, hogy esetleg valamelyik
diákja az útjokba talál botlani… A leány nem olvasott „sokat“
Carlyleből… Pedig mindig szerette volna, már kis leány korától kezdve,
hisz oly sokat hallott róla. Tudta, hogy nagy író, hogy igazán nagy író.
Mindaz, a mit olvasott tőle, nagyon tetszett neki. Ezt nyugodtan
mondhatta. Azonkívül látta a Carlyle-házat Chelseaben.

Ez a körülmény Lewisham úrra, kinek ismeretei Londonról hat vagy hét
különálló nap kirándulási tapasztalatain alapultak, mély benyomást tett.
Szinte bizalmas kapcsolatot látszott létesíteni a leány és a tekintélyes
irodalmi személyiség között. Eddig soha teljes elevenségében nem
érzékelte fel, hogy az ilyen nagy íróknak is van igazi lakóhelyük. A
leány nehány leíró vonást rajzolt meg előtte, a mi a házat rögtön
megfoghatóvá és felérzékelhetővé tette. Ő maga nem messze, mint mondta,
gyalogjárásnyi távolságra lakik a háztól, Claphamban. Lewisham úr
nyomban elfeledkezett homályos tervéről, hogy a _Sartor Resartus_-t
kölcsön adja és a leány otthona tekintetében igyekezett kiváncsiságát
kielégíteni.

– Clapham… az ugyebár Londonban van? – kérdezte.

– Igen, – felelte a leány, de otthoni körülményeiről további
részletezésekbe nem bocsátkozott, csak általánosságban tette hozzá: –
Nagyon szeretem Londont, különösen télen.

Azután tovább dicsérte Londont, a közkönyvtárakat, az üzleteket, a nagy
embertömegeket, a lehetőséget, „hogy mindenki azt tegye, a mi neki
tetszik“, a hangversenyeket és szinházakat, melyekbe el lehet járni.
Beszéde szerint nagyon jó társaságban foroghatott.

– Ott mindig van valami látnivaló, még ha csak sétálni megy is az ember,
– tette hozzá, – itt pedig nincs egyéb szórakozás, csak ostoba regények
olvasása. És ezek is már rendesen nem újak.

Lewisham úr sajnálkozva volt kénytelen a kulturának és szellemi
tevékenységnek hiányát Whortleyban beismerni. Ez a beismerés borzasztóan
éreztette alárendeltségi érzését a leánynyal szemben. Mindezzel csak
könyvmolyságát és bizonyítványait tudta szembeállítani, – a leány pedig
ismerte a Carlyle-házat!

– Itt, – mondta a leány, – másról nem is beszélnek, csak pletykákról. –
Ebben nagyon igaza volt.

A kerités kapujánál, mely mögött az ezüsthajtású és aranyos himporú
fűzfák váltak el ragyogva az ég kékjétől, ösztönszerű együttérzéssel
megfordultak és visszafelé irányozták lépteiket.

– Itt nekem egyszerűen senkim sincs, a kivel beszélhetnék, – mondta a
leány. – Nincs senkim, a kivel beszélni tudnék.

– Remélem, – mondta Lewisham nagy elhatározás hangján, – hogy esetleg, a
míg itt marad Whortleyban…

Hirtelen megállt és a leány Lewisham tekintetének az irányában egy nagy
fekete alakot látott közeledni.

– Azt hiszem, – fejezte be Lewisham félbemaradt mondatát, – még
valószinűleg lesz alkalmunk, hogy találkozzunk.

Épen ajánlani akarta a leánynak, hogy megállapodva valahol
találkozzanak. A folyó partján kanyargó kedves ösvény lebegett előtte.
De Bonover György úrnak, a whortleyi földesúri iskola igazgatójának a
látóhatáron való megjelenése zavarba hozta és lehűtötte. Kétségtelenül a
jóindulatú véletlen volt az, a mely a fiatal pár találkozását
megrendezte; Bonover urat illetőleg azonban bűnös elővigyázatlanságot
látszott tanusítani. A véletlen nem tette meg kötelességét, Lewisham úr
pedig a legkellemetlenebb érzések közepette találta magát szemben egy
olyan társadalmi rendnek a tipikus képviselőjével, a mely _inter alia_
nagyon nem szivesen látja a nőtlen kisegítő tanítóknak más nemhez
tartozó egyénekkel való érintkezését.

– … valószinűleg lesz alkalmunk, hogy találkozzunk, – ismételte Lewisham
úr elbátortalanodva.

– Remélem, – felelte a leány.

Szünet. Bonover úr egész alakja, különösen pedig a bozontos fekete
szemöldökpár, melynek összeránczolása a felfokozott csodálkozást
látszott kifejezni, veszedelmesen közeledett.

– Bonover úr az, a ki ott jön? – kérdezte a leány.

– Igen.

Ujabb szünet.

Vajjon megáll és megszólítja őket Bonover úr? Mindenesetre ennek a
rettenetes hallgatásnak végét kellett szakítani. Lewisham úr elméjében
valami megjegyzés után kutatott, a mivel palástolja gazdájának
közeledését. Meglepetve kellett azonban tapasztalnia, hogy az agya olyan
üres, mint a sivatag. Rettenetesen erőlködött. Ha csak beszélgetni
tudnának, ha csak némi könnyebbséget mutathatnának! De ez a teljes
elnémulás valósággal olyan, mint a bűnösség beismerése.

– Gyönyörű nap van ma, – mondta végre Lewisham úr, – ugyebár?

A leány ráhagyta:

– Valóban.

Bonover úr elhaladt mellettük. Homlokát jelentősen összeránczolta,
mintha valamit mondani akarna, ajkát pedig kifejezésteljesen
összeszorította. Lewisham úr megemelte kollegiumi sapkáját.
Csodálkozására Bonover úr erősen megkülönböztetett köszönéssel
válaszolt, púpos formájú kalapjával széles ívet rajzolt le, kutató,
helytelenítő tekintete egy pillanatra rája szegeződött, azután tovább
ment. Lewisham elbámészkodott a kölcsönös ismeretségük folyamán szokásos
fejbólintás ilyetén megváltozásának láttára. A rettenetes inczidens
ezzel egyelőre véget ért.

Pillanatnyilag azonban bizonyos felháborodás fogta el. Végeredményben
Bonover úrnak vagy akárki másnak mi köze van, ha ő egy leánynyal beszél,
ha neki úgy tetszik? Elvégre, ha tudni akarja, ők be lehetnek egymásnak
mutatva. Például a kis Frobisher mutathatta be őket. Mindamellett
Lewisham úrnak tavaszi hangulata fagyosra változott. A társalgás további
folyamán nagyon ostobának érezte magát és a vállalkozási szellemnek
kellemes érzése, a mely ösztökélte és egyúttal csodálkozással töltötte
el előzőleg, mértéktelenül összezsugorodott. Boldognak, határozottan
boldognak érezte magát, mikor az ügy véget ért.

A park kapujánál a leány kezét nyujtotta.

– Bocsásson meg, ha megzavartam az olvasásában, – mondotta.

– A legkevésbbé sem, – mondta Lewisham úr kissé felmelegedve. – Régen
nem társalogtam ilyen kellemesen.

– Tudom, hogy az etikett ellen vétettem, mikor megszólítottam, de
annyira szükségét éreztem, hogy köszönetet mondjak önnek…

– Szót sem érdemel, – felelte Lewisham úr, a kinek titokban imponált az
etikett kifejezés.

– Isten önnel.

Lewisham úr habozva állt a park kapujánál, azután visszafordult a
fasorba, hogy ne lássék úgy, mintha nyomon követné a leányt a West
Streetbe.

Miközben pedig távolodott tőle, eszébe jutott, hogy se könyvet nem adott
neki kölcsön, a mint tervezte, sem pedig nem állapodott meg, hogy újból
találkozzanak. Pedig a leány bármely pillanatban felcserélheti Whortleyt
a claphami élet vázolt kellemetességeivel. Megállt és határozatlanul
tétovázott. Utána szaladjon? Eszébe jutott azonban Bonover úr
talányszerű arczkifejezése. Úgy vélte, hogy a leányt követni nagyon is
szembeötlő volna. De mégis talán… Így állt dicstelen habozás közepette,
miközben múltak a másodperczek.

Mikor hazaért a lakására, Mundaynét már az ebéd közepén találta.

– Maga elvisz valami könyvet magával, – mondta Mundayné, a ki anyai
érdeklődéssel viseltetett iránta, – azután olvas, olvas és egyáltalán
nem gondol az időre. Így félig hidegen kell megenni az ebédjét és ideje
sem marad, hogy rendesen megeméssze, mielőtt elmegy az iskolába. Így
egészen tönkreteszi a gyomrát, meglássa.

– Ne tessék félteni a gyomromat, – felelte Lewisham, felriadva zavaros
és láthatólag komor elmélkedéseiből, – az az én bajom.

A szavai majdnem haragosan hangzottak.

– Én mégis azt hiszem, hogy a jól működő gyomor mindig többet ér, mint a
teli fej, – válaszolt Mundayné.

– Én másként vélekedem, – mondta kurtán Lewisham úr és ismét
visszasülyedt komor hallgatásába.

– Ifjúság, meggondolatlanság, – motyogta Mundayné az orra alatt.




V.  Habozások.

Bonover úr, teljesen mérlegelve az esetnek megfelelő szemrehányást,
délután, mikor Lewisham a krikettre ügyelt fel, váratlanul felbukkant. A
beszélgetés bevezetése gyanánt nehány megjegyzést tett az első tizenegy
játékának kilátásaira, melyeknek során Lewisham egyetértett vele, hogy a
kis Frobisher nagyon jó formát mutat ebben a szezonban.

Szünet következett. Az igazgató hümmögött.

– Ha jól tudom, – mondta, mintha még mindig az előbbi társalgást
folytatná és a játékra ügyelne, – ön _idegen_ Whortleyban?

– Igen, – felelte Lewisham. – Nem vagyok idevaló.

– De már kötött ismeretségeket a szomszédok között?

Lewisham úr zavartan köhögött, füle – az az átkozott fül – pedig
elvörösödött.

– Igen, – felelte habozva, – igen, már vannak ismerőseim.

– Idevalók, ugyebár?

– Igen, azaz nem. Tulajdonképen nem.

A vörösség Lewisham füléről átterjedt az arczára.

– Egy fiatal hölgygyel láttam önt társalogni a fasorban, – mondta
Bonover úr. – Az arcza némileg ismerős volt. Ki volt, ha szabad
kérdeznem?

Megmondja, hogy a leány Frobisherék rokona? Ez esetben Bonover úr
szokott álnokul barátságos módján még beszélni talál Frobisherékkel és a
dolog a leánynak lesz kellemetlen.

– A… anyámnak egy régi ismerőse, – felelte Lewisham úr alig hallható
hangon, elpirulva a saját becsületességén elkövetett erőszakon. –
Tulajdonképen csak egyszer találkoztam vele Salisburyban.

– Hol?

– Salisburyban.

– Hogy hivják?

– Smith, – felelte Lewisham kissé elhamarkodottan, de már egyuttal meg
is bánta a hazugságot, mely elhagyta az ajakát.

– Szép ütés volt, Harris! – kiáltotta Bonover és tapsolni kezdett. –
Szép ütés volt!

– Harris jól játszik, – mondta Lewisham.

– Igen, – hagyta helyben Bonover. – De mit is akartam mondani az imént?…
Igen! Azt hogy milyen csodálatos hasonlóságok vannak a világon. Itt van
valami Henderson, vagy Henson kisasszony, Frobisheréknél megszállva…
ugyanebben a városkában, a ki olyan, mintha valóságos mása volna annak
a…

– Smith kisasszonynak, – mondta Lewisham és érezte, hogy az előbbi
pirosság megint elönti az arczát.

– Nagyon furcsa, – jegyezte meg Bonover és gondolatokba mélyedve
szemlélte Lewishamot.

– Tényleg furcsa, – dadogta Lewisham, miközben átkozta a saját
ostobaságát és elfordította a tekintetét.

– Nagyon… nagyon furcsa, – ismételte nyomatékosan Bonover. – Valóban nem
vártam volna öntől, Lewisham úr, – tette hozzá, már az iskolaépület felé
irányozva a lépteit.

– Mit, igazgató úr?

De Bonover úr úgy tett, mintha már nem hallotta volna a kérdést.

– A fene! – mondta Lewisham úr. A kifejezés mindenesetre kifogásolható
volt és Lewisham úr ekkoriban ritkán is használta. Majdnem azon volt,
hogy utána megy az igazgatónak és megkérdezze, hogy kételkedik talán a
szavában. Tulságosan nyilvánvaló volt azonban, hogy micsoda feleletet
kaphat a kérdésére.

Egy pillanatig határozatlanul állott, azután sarkon fordult és
nekivadult léptekkel indult hazafelé. Izmai remegtek, a mint ment, arcza
pedig idegesen rángatózott. Lelkének vihara végül haragvó
méltatlankodásban csillapodott le.

– Az ördög vitte volna el! – adta elő Lewisham úr érveit a hálószoba
bútorainak. – Hogy az ördögbe nem törődik inkább a saját dolgaival?…
Törődjék a saját bajával! Mi köze az én dolgaimhoz! – harsogta a
mosdóállványnak.

A mosdóállvány nem is törődött Lewisham úrral.

– Túlbecsüli a hatalmát, tisztelt uram, – mondta Lewisham kissé
elcsendesedve. – Értse meg, hogy magam ura vagyok az iskolán kivül!

Mindamellett a Bonover úr intése után négy napig és néhány óráig
Lewisham úr annyiban megszivlelte az esetet, hogy abbanhagyta a
szabadban való tanulást és csökkenő sikerrel küzködött, hogy az
időbeosztás szellemét és betűit kövesse. Túlnyomó részben csak kinlódott
a felhalmozódott feladatokkal, nagyon lanyha energiával végezte őket,
vagy kinézegetett az ablakon. A magának előlegezett hirnév azt suttogta,
hogy az ujabb találkozás és beszélgetés a leánynyal akadály, gát és
zavaró körülmény az egyetemre való készülésének munkájában, teljes
lerombolása minden önfegyelemnek s kénytelen volt beismerni ennek a
belső hangnak teljes igazságát. Szerelmesnek lenni csak ostobaság lehet
és a szerelem másutt nem is lehet, csak a hitvány regényekben. Viszont
felvillant előtte egy szempár tekintete a szalmakalap karimájának
árnyában és elemi erővel vonta őt maga felé. Csütörtökön, mikor
visszatérőben volt az iskolából, távolról látta a leányt, de tüntetőleg
másfelé tekintve sietett őt elkerülni. Ez volt azonban a forduló pont.
Elfogta a szégyenérzés. Pénteken a szerelembe vetett hite megint forró
és erős volt, szive pedig telve megbánással az elvesztett napokért.

Szombaton reggel a leány képe annyira élénken állt előtte, hogy még a
legjobban előadható tárgynak, az algebrának a tanításában is folyton
megzavarta. Az iskolai órák befejeztével megfogamzott az elhatározása és
a hirnév hanyatt-homlok menekülni volt kénytelen. Délután elmegy és
bármiként is találkozik és beszél a leánynyal. Bonover csak egy
pillanatra jutott eszébe, hogy megint elűzze magától. Különben is…
Bonover úr kora délután aludni szokott.

Igen, elmegy, megkeresi és beszél a leánynyal. Semmi sem tarthatja
vissza.

Mihelyt ez az elhatározás megfogamzott benne, képzelődése valósággal
izzani kezdett, hogy mi mindent mondjon neki, hogy miként viselkedjék és
határozatlan, kedves álomképek tömege rajzott az agyában. Ezt mondja,
azt mondja, tulajdonképen nem mond semmit, csak egész mindenségét a
szerelmesnek csodálatraméltó érzése tölti be. Micsoda komondor tartotta
oly sokáig távol tőle! Mire is gondolt ő tulajdonképen? Hogy magyarázza
meg az elmaradását, ha csakugyan találkozik _vele?_ Feltéve, hogy
teljesen őszinte akar lenni…

Mérlegelni kezdte az őszinteség határait. Vajjon elhiszi-e neki, hogy
nem látta őt csütörtökön? Elhiszi-e, ha azt mondja neki?

… De rémes, mindezek közepette egyszerre megjelent Bonover úr azzal a
kéréssel, hogy vállalja el a felügyeletet Dunkerley helyett a
krikettjátszó téren ezen a délutánon. Dunkerley volt az idősebb kisegítő
tanitó, Lewisham egyetlen kollegája. A szemrehányásnak utolsó nyoma is
eltűnt Bonover modorából; mikor szivességet kért tőle, csak a kényúri
módja volt az olajág átnyujtásának. De ez a szivességkérés kegyetlen
megpróbáltatás volt Lewishamra. Egy sorsdöntő pillanatig a beleegyezés
határán ingadozott. Azután hirtelen felmerült előtte a hosszú délutáni
felügyelet, mialatt a leány esetleg örökre elmehet Claphamba.
Elfehéredett. Bonover úr az arczát figyelte.

– Nem, – felelte Lewisham úr tompán s csak miután ebben az egy szóban
kibökte mindazt, a miben bizonyos volt, kezdte magát valami mentségért
gyötörni. – Nagyon sajnálom, hogy nem állhatok a szolgálatára… de az
elfoglaltságom… Valóban, délutánra már másként vagyok lekötve.

Bonover úr szemöldöke összeránczolódott erre az áttetsző füllentésre és
tuláradó nyájassága egyszerre elborult.

– A feleségem egy ismerősét várja ma délután, – mondotta, – és
szükségünk lett volna Dunkerley úrra, hogy négyen legyünk a kroketthez…

– Nagyon sajnálom, – mondta Lewisham úr, elcsodálkozva, hogy Bonover úr
krokettet játszik.

– Ön is tud talán krokettezni? – kérdezte Bonover úr.

– Fogalmam sincs a játékról, – felelte Lewisham.

– Ha Dunkerley úr kérné meg önt?… – kérdezte a tárgyra ismét visszatérve
Bonover, ismerve Lewishamnak a formák iránti előszeretetét.

– Óh nem, egyáltalán nem ez volt az okom, – felelte Lewisham, mig
Bonover még mindig összeránczolt szemöldökkel, megbotránkozó csodálkozás
hangulatában, hagyta el őt. Lewisham elfehéredve és megmeredetten állt
és csodálkozott a saját rendkivüli szilárdságán.




VI.  A botrányos kirándulás.

Mihelyt vége volt az iskolának, Lewisham felmentette önmagát további
kötelezettségei alól és hazarohant a lakására, hogy ott töltse az időt,
mig az ebéd elkészül. Vajjon helyesen járt-e el így?… Kissé nehéznek
tűnik fel ezt mondani Lewisham úrnak és az is kétséges, hogy egy férfi
regényírónak nem volna-e tartozó kötelessége a saját nemével szemben,
hogy őt megfékezze, de hát, mint az ablakkal szemben levő falon levő
felírás mondotta: „_Magna est veritas et prevalebit_“… Lewisham úr
buzgalommal kefélte és festői módon rendezte el a haját, kipróbálta
valamennyi nyakkendőjének a hatását és egy fehéret választott, egy régi
zsebkendővel kifényesítette a czipőjét, nadrágot váltott, mert a
hétköznapi nadrágja kissé ki volt rojtosodva a sarkánál és tintával
befestette a könyökét, a hol a szálak kissé kifehéredtek. Azután, mind
jobban belemelegedve, szőrtelen arczát különböző látószögekből nézegette
a tükör előtt és megállapította, hogy előnyére válnék, ha orra egy
gondolattal kisebb volna…

Rögtön ebéd után elment hazulról és a legrövidebb úton az üres telkek
melletti útra indult, azt mondva magában, hogy nem törődik vele, ha az
utczán Bonoverral találkozik. Nem volt vele egészen tisztában, hogy mit
szándékozik tenni, de világosan állott előtte, hogy látni akarja a
leányt, a kivel a fasorban találkozott. Tudta, hogy látnia kell őt. Az
akadályok érzése csak megszilárdította elhatározásában s ez jól esett
neki. A telkek melletti útról a kőlépcsőkön felment a Frobisherék házán
uralkodó lépcsős kis útra, arra az útra, a honnét a Frobisherék
hálószobáját figyelte. Ott összefont karokkal, szemben a házzal leült.

Tiz percz híja volt két órának. Húsz perczczel három óra előtt még
mindig ott ült, de kezét mélyen a kabát zsebébe dugta és lábát
türelmetlen egyhangusággal tánczoltatta a lépcsőfokon. Felesleges
szemüvege a mellény zsebében tűnt el, a honnét délután nem is került
elő, kalapja pedig kissé hátracsúszott a homlokáról és látni engedte
elülső hajcsomóit. Alatta az úton egy-két ember haladt, de úgy tett,
mintha nem látta volna őket, hanem inkább két erdei szürkebegy nézésével
szórakozott, melyek egymást kergették a napfényes, széltől hullámzó
vetés hosszában. Mindenesetre indokolatlan volt, de haragudni kezdett a
leányra, a mint az idő haladt. Érzése csökkenő irányzatot mutatott.

Háta mögött az ösvényen lépteket hallott. Nem akart visszanézni, mert
bántotta a gondolat, hogy mások látják őt ülni ebben a helyzetben.
Előbbi erős megfontoltsága, noha már leküzdötte, még mindig burkoltan
tiltakozott a délutáni vállalkozás ellen. Egyszerre a járás fent az
ösvényen megszünt.

– Hordanád el magad, – mormogta Lewisham a fogai között… Mögötte
rejtelmes zaj kezdődött, a sövény gallyai hevesen suhogtak és egészen
könnyű ugrások toppanása hallatszott.

A kiváncsiság ösztökélni kezdte Lewishamot és rövid küzdelem után úrrá
is lett rajta. Hátratekintett és a leány volt mögötte, háttal feléje s a
virágzó szúrós kökény után ágaskodott, mely áthajolt a tulsó sövényen.
Csodálatos véletlen! A leány nem látta őt.

Lewisham lába egy szempillantás alatt szinte lerepült az ösvényen.
Akkora lendületet adott a lépteinek, hogy a leány mellett belerohant a
tüskés sövénybe.

– Engedje meg, – mondta izgatottan, mikor látta, hogy a leány nem mutat
csodálkozást.

– Lewisham úr! – kiáltotta a leány tettetett meglepetéssel és
félrehúzódott, hogy helyet adjon neki a kökény előtt.

– Melyik gallyat akarja? – kérdezte Lewisham túláradó örömmel. – A
legfehérebbet? A legmagasabbat? Parancsoljon!

– Azt ott, – jelölte meg a leány találomra, – a melyikből kiáll a fekete
ág.

A gallynak hófehér virágtömege az áprilisi ég felé ágaskodott és
Lewisham, a ki minden erejével el akarta érni, – a megjelölt ág ugyanis
egyáltalán nem volt a legkönnyebben elérhető, – fantasztikus
elégtétellel látott kezén egy hosszú karczolást először megfehéredni,
azután vörösre változni.

– Arra felfelé az ösvény mentén, – mondta Lewisham, mikor diadalmaskodva
és elfulladva megállt, – ott van igazán kökény… Ezt nem is lehet vele
összehasonlítani.

A leány mosolygott és megfontolatlan helyesléssel nézett a kipirultan,
szemében diadalmas tekintettel előtte álló Lewishamra. Lewisham
előrehajló arcza már a templomban, a karzaton, bizonyos érdeklődést
keltett benne, de ez egészen más volt.

– Mutassa meg azt a kökényt, – mondta, noha tudta, hogy bármely irányban
mérföldnyire ez az egyetlen hely, a hol kökényt lehet találni.

– Tudtam, hogy látnom kell magát, – mondta Lewisham olyan hangon, mintha
felelne. – Biztosan éreztem, hogy ma látni fogom.

– Majdnem az utolsó alkalma volt, – felelte a leány úgy, hogy szinte az
elismerés csengett ki a szavából. – Hétfőn hazamegyek Londonba.

– Tudtam, – kiáltotta Lewisham diadalmasan. – Hazamegy Claphamba?

– Igen. Állást kaptam. Ön nem tudta, hogy én gyors- és gépírónő vagyok?
Igen. Most végeztem a kurzust a Grogram-iskolában. Most akadt egy öreg
úr, a ki titkárnőt keres.

– Maga tud gyorsírni? – kérdezte Lewisham. – Ahhoz kell a drótvégű
töltőtoll… Azok a sorok is azzal voltak irva… Még megvannak.

A leány mosolygott és a szeme felvillant.

– Itt, – mondta Lewisham és felső mellényzsebére tette a kezét. – Ezen
az ösvényen, – folytatta s beszélgetése sajátságosan nélkülözte a
folytonosságot, – illetve egy darabig ennek az ösvénynek a mentén,
azután fel a halmon és megint le róla… ott van egy kapu, a mely a folyó
mentén vezető gyalogútra nyilik. Járt már arra?

– Nem, – felelte a leány.

– A legszebb kiránduló út Whortley körül. Kivezet Immering Commonra. El
kell jönnie, mielőtt elutaznék.

– Most? – kérdezte a leány felvillanó tekintettel.

– Miért nem?

– Azt mondtam Frobisher néninek, hogy négy órára otthon leszek.

– Ezt a sétát nem szabad elmulasztani.

– Helyes, – mondta a leány.

– A fák mind virágzanak, – mondta Lewisham, – a nád sarjadzik és a folyó
szélén véges-végig millió meg millió kicsiny virág uszkál a vizen. A
nevüket nem tudom, de nagyon szépek… Vihetem azt a kökénygallyat?

Mikor átvette az ágat, kezük egy pillanatra összeért, Lewisham úr pedig
megkapta a másik sokat jelentő karczolást.

– Nézze ezeket a felhőket, – mondta Lewisham, visszaemlékezve az
észrevételre, melyet tenni akart; miközben meglóbálta a fehér
kökényvirágot, – és nézze a kék eget közöttük.

– Csakugyan gyönyörű. A szép időből a legszebb mostanra maradt. Az
utolsó napra. A legutolsó napomra.

A két fiatal személy erősen felvillanyozódottan elindult, –
Frobishernének, a ki a padlásszoba ablakából nézte őket, nagy
csodálkozására, – úgy érezve, hogy az egész világ az ő szórakoztatásukra
oly fényes és ragyogó. A dolgok, melyeket megláttak és egymásnak
elmondogattak ezen a délután odalent a folyó partján… a tavasz
csodálatos volt, az új levelek csodaszépek, a virágbimbók meglepőek, a
felhők vakítóak és pompásak s valami felséges eredetiség volt bennük! És
gyermeki módon örültek, hogy egyetértenek egymással ezekben az új
gyönyörűségekben. Szinte nem is úgy éreztek, mintha a véletlen játéka
hozta volna össze őket.

Először azon az úton haladtak, a mely a fák között kanyarog a folyó
mentében, de még mielőtt háromszáz yardot mentek volna, a leánynak ezt
természetesen meg kellett bánni s az alsó, hajó-vontatóutat kivánta meg,
közvetlenül a víz partján. Igy Lewishamnak alkalmas helyet kellett
keresni, hogy a leány leszállhasson, ott hol egy barátságos fának a
kiugró gyökerei megfelelő lépcsőül kinálkoztak s a hol a leány kezét az
ő kezébe téve lekúszott.

Odalent egy bajuszát mosogató vizi-cziczkány alkalmat adott kezük
hirtelen összeérintésére, a suttogásban rejlő meghitt bizalmaskodásra és
az együttes hallgatásra. Utána Lewisham egy mályvavirágot akart
megszerezni a leány számára, mint megállapították, élete
veszélyeztetésével s el is érte azon az áron, hogy a czipője tele lett
vízzel. A fekete és fénylő zsilip korlátjánál, a hol az ösvény
elkanyarodik a folyótól, a leány egy váratlan hőstettel felülmúlta őt: a
fiú segítő kezét igénybe véve, felment a korlát felső sinvasára és a
másik oldalon, könnyed és kecses mozdulattal lebbent a földre.

Bátran átvágtak a réten, mely ragyogott a sok kis tavaszi virágtól s
Lewisham – külön kifejezett kivánságra, – a leány és három
tiszteletreméltó tehén között haladt, ugyanazt érezve, mint Perseus,
mikor megszabadította hölgyét a tengeri szörnyetegtől. Igy mentek el a
malom mellett s jutottak egy gyalogúton Immering Commonra. A réten
Lewisham a leány foglalkozására terelte a beszédet.

– Hát csakugyan azért megy el innen, hogy gyors- és gépírónő legyen? –
kérdezte, olyan tárgyat érintve meg, melyről a leány a szakmabelinek a
lelkesedésével beszélt. Összehasonlító rendszer szerint beszéltek a
dologról és csak akkor vették észre, hogy a világos ég elborult, mikor a
futó esőnek gyors lába épen föléjük ért.

– Nézze csak! Amott egy pajta! – kiáltotta Lewisham és mindketten
futásnak eredtek. A leány nevetve, ritmikusan és könnyedén futott.
Lewisham mindkét kezével segítette át egy sövényen, kiszabadította a
szoknyáját egy ragaszkodó tövisbokorból és így eljutottak a kis fekete
pajtába, mely egy rengetegül nagy méretű rozsdás boronát rejtegetett.
Lewishamnak feltűnt, hogy a leány hogy pihegett a futás után.

A leány a boronára ült és nem tudta, hogy mitévő legyen.

– Le kell vennem a kalapomat, – mondta, – mert az eső tönkreteszi, – s
Lewishamnak így alkalma nyilt, hogy hajfürteinek valódiságát
megcsodálja, nem mintha ugyan előzőleg kételkedett volna henne. A leány
maga elé levette a kalapját és zsebkendőjét tartva a kezében, veregette
le róla az ezüstös cseppeket. Lewisham a pajta ajtajánál állt és az
áprilisi eső lágy fátyolán keresztül a tájékot nézte.

– Kettőnk számára is van hely a boronán, – mondta a leány.

Lewisham először tagolatlan hangokkal jelezte vonakodását, azután
odament és leült a leány mellett, oly közel hozzája, hogy majdnem
egészen érintette. Fantasztikus vágyat érzett, hogy karjába ragadja és
megcsókolja s ezt az őrültséget csak nehezen tudta leküzdeni.

– Tulajdonképen még a nevét sem tudom, – mondta, a beszélgetésben
keresve menekvést kavargó gondolatai elől.

– Henderson, – felelt a leány.

– Henderson _kisasszony?_

A leány arczába mosolygott és habozott.

– Igen… Henderson _kisasszony_.

Szeme és az egész légkör, mely körülvette, elbájoló volt. Lewisham
azelőtt sohasem ismerte ezt az érzést, ezt a különös izgatottságot, mely
olyan volt, mint a könnyek gyengéd visszhangja. Meg akarta kérdezni a
leány keresztnevét, hogy a „kedves“ jelzővel szólíthassa és hogy lássa,
mit mond hozzá. Minden bevezetés nélkül Bonover egyéniségének terjengős
leírásába és annak elmondásába merült, hogy miként füllentett róla és
nevezte Smith kisasszonynak s így megszabadult a kellemetlen erkölcsi
válságtól…

Kint az eső zúgása alábbhagyott és egészen megszünt és a napfény
csillogva világított be az Immering mögött látható erdőbe. Pont
ugyanakkor elhallgattak s a hallgatás megint merész gondolatok rajzását
jelentette Lewisham úr számára. Hirtelen fölemelte a karját és a leány
mögött a borona rúdjára helyezte.

– Menjünk, – mondta a leány egyszerre. – Az eső már elállt.

– Ez a kis ösvény egyenesen Immeringbe vezet, – mondta Lewisham úr.

– De… négy óra?

Lewisham kivette az óráját és összeránczolta a homlokát. Már majdnem
negyed öt volt.

– Négy óra már elmult? – kérdezte a leány és hirtelen szembe kerültek a
bucsuzás kérdésével. Hogy Lewishamnak félötkor programmszerű kötelessége
van, borzasztóan köznapi dolognak tűnt fel.

– Úgy van, elmult, – mondta, csak lassan érzékelve fel, hogy az elválás
mit jelent. – De okvetlenül kell menni magának? Én… én még beszélni
szeretnék magával.

– Hát nem beszélt velem?

– Nem úgy értettem… Különben is, még nem beszéltem.

A leány állt és úgy nézett rá.

– Megigértem, hogy négy órára otthon leszek, – mondta. – Frobisher
néninél vendégek vannak teára…

– Többé már nem lesz alkalmunk, hogy találkozzunk.

– És?

Lewisham hirtelen nagyon elfehéredett.

– Ne hagyjon el, – mondta megtörve a feszült hallgatást, hirtelen
nyomatékkal a hangjában. – Ne hagyjon el. Maradjon még velem… kis időre…
Esetleg eltévesztheti az utat.

– Ön úgy látszik, azt hiszi, – mondta a leány nevetést erőltetve, – hogy
én evés és ivás nélkül élek.

– Annyi mondanivalóm lett volna magának. Már mikor először láttam… De
eleinte nem mertem… Nem tudtam, hogy megengedi-e, hogy beszéljek… És
most, épen mikor… boldog vagyok, itt hagy engem.

Hirtelen megállt. A leány lesütötte a szemét.

– Nem, – felelte, kört rajzolva czipőjének az orrával. – Nem. Nem
megyek.

Lewisham örömében ujjongani szeretett volna.

– Velem jön Immeringbe? – kiáltotta és miközben a keskeny gyalogúton
haladtak a nedves fű között, természetes őszinteséggel arról kezdett
beszélni a leánynak, hogy milyen kedves neki a társasága. – Nem
cserélném el, – mondta, kihíva az ellentmondást, – semmiért a világon…
Nem megyek vissza a munkámhoz. Nem törődöm vele. Nem bánom, akármi
történik is, mig együtt vagyunk ezen a délután.

– Én sem, – mondta a leány.

– Köszönöm, hogy velem jön, – mondta Lewisham túláradó hálával. –
Köszönöm, hogy velem jön, – ismételte és a kezét nyujtotta. A leány
elfogadta és igy haladtak, mig a falucska utczáját el nem érték.
Elhatározásuk, hogy elmulasztják a kötelességüket, akármi lesz is,
csodálatos bajtársi érzést váltott ki belőlük. – Nem tudom magát
Henderson kisasszonynak szólítani, – mondta Lewisham. – Higyje el,
képtelen vagyok rá. Higyje el… A keresztnevét akarom tudni.

– Ethel.

– Ethel, – mondta Lewisham, miközben a leányra nézett és bátorítást
keresett, hogy így szólította. – Nagyon szép név. De egy név se lehet
elég szép a maga számára… kedves Ethel.

A kis vendéglő Immeringben egy sárga violákkal teli kert mögött feküdt s
egy nagyon kövér és nagyon barátságos kicsiny asszony volt a gazdája, a
ki úgy mutatta, mintha testvéreknek nézné és állandóan „kedveseimnek“
szólította őket. Ezt a bizalmaskodást megengedve magának, csodálatosan
jó és meglepően olcsó teát adott nekik. Lewisham úrnak a bizalmaskodó
megszólítás nem nagyon tetszett, mert némileg az ő utolsó merészségét
látszott érinteni. De a tea, vajaskenyér és afonya-jam jobban izlett,
mint bármi más étel a világon. Az asztalon egy vázában nehéz illatú
violák állottak és Ethel mondogatta, hogy nagyon szereti őket s mikor
ismételte, a kis öreg asszony nógatta, hogy vigyen egy csokrot magával.

A kirándulásuk, alapjában véve, akkor vált botrányossá, mikor Immeringet
elhagyták. A nap már aranyos lapda volt nyugaton a kékes halmok fölött s
a mi két fiatal személyünket lángoló alakokká varázsolta, mégis ezek, a
helyett, hogy hazafelé indultak volna, a wentworthi utat választották, a
mely a forshawi erdőbe vezet. Mögöttük a majdnem teli hold megjelent a
kék égen, a fák fölött, kisértetiesen és kiváncsian s lassan olyan
mértékben növelte a fényét, a mint a nap letűnt az égről.

Kifelé menet Immeringből, a jövőről kezdtek beszélgetni. Nagyon fiatal
szerelmesek számára nincs más jövő, csak a közvetlen jövő.

– Ugyebár ír majd nekem? – mondta Lewisham, mire a leány azt felelte,
hogy nagyon „ostoba“ leveleket szokott írní. – Nekem ugyanis annyi írni
valóm van, – tette hozzá a fiú.

– Hogy akar írni nekem? – kérdezte a leány és az új akadályt kezdték
megvitatni, mely közöttük felmerült. Mert haza egyáltalán nem lehet írni
neki. Ebben a leány feltétlenül bizonyos volt.

– Az anyám, – kezdte, de rögtön elhallgatott.

Ez a tilalom elvágta a lehetőségét, hogy rögtönösen terjedelmes levélíró
legyen Lewisham úrból. Egyebet azonban tulajdonképen várni nem lehetett.
Az egész világ kedvezőtlen, valósággal rosszindulatú volt velük szemben…
A helyzetük ragyogó elszigeteltség volt – _à deux_.

Esetleg a lány találhatna valami helyet, a hova neki a leveleket
czimezni lehetne. Ez viszont csalásszerűnek tűnt fel neki.

A két fiatal lény így haladt egymás mellett, eltelve szerelmük
felfedezésével, de egyuttal annyira eltelve az ifjuság szemérmével, hogy
a _szerelem_ szó ezen a napon nem hagyta el az ajkukat. De a mint
beszéltek s a mint a jóindulatú homály sűrüsödött körülöttük, hangjuk és
szivük mindjobban összecsengett. De a mit beszéltek, hidegvérrel leírva,
olyan elcsépeltnek tűnnék fel, hogy helyesebb, ha elmellőzöm. Nekik
mindenesetre nem volt elcsépelt.

Mikor végre a kerülő úton megérkeztek Whortleyba, a hallgatag fák már
oly feketék voltak, mint a tinta, a hold arcza halavány volt és
varázslatos s a leány szeme úgy ragyogott, mint a csillagok. Még mindig
kezében tartotta a kökénygallyat, melyről már lehullott majdnem minden
virág. Az illatos sárga violák még mindig illatosak maradtak. Messze, a
távolság által ellágyítva, a whortleyi zenekar, ebben az esztendőben
először a szabadban, a vikárius háza előtt kenetes lassusággal valami
érzelmes darabot játszott. Nem tudom, hogy az olvasó emlékszik-e a kora
nyolczvanas éveknek erre a kedvelt melódiájára:

  – Arczok, kik jöttök-mentek a drága álomhonból (bum, bum)
  Emléket hozzatok a rég letűnt napokról…

A lényeges benne az ellágyulás és gyengédség bum-bum kisérettel. A
bum-bum a vidító elem benne, de reménytelenül vidító a szétáradó
szomorúság mellett, melyet még a gyenge melódia is súlyosbít. De fiatal
lelkekre másként hat az ilyesmi.

– Nagyon szeretem a zenét, – mondta a leány.

– Én is, – mondta Lewisham.

Lementek a West Street lejtőjén. Rézsút áthaladtak a hangok érczes és
kemény zürzavarán, a sárga lámpák kis megvilágított fénykörében. Többen
nézték őket és csodálkoztak, hogy a fiúk és lányok mire vetemednek
manapság s egy szemtanú viselkedésüket utólag egyenesen arczátlannak
írta le. Lewisham úr kollégiumi szegletes sapkáját viselte s így nem
lehetett félreismerni. Elhaladtak a whortleyi földesúri iskola előtt s
az ablak mögött, szinte bekeretezve látták Bonover úr sárga alakját, a
ki „szolgálatot“ tartott elkóborolt kisegítő tanítója helyett. A
Frobisherék háza előtt el kellett válniok egymástól.

– Isten vele, – mondta Lewisham. – Isten vele, Ethel.

A leány habozott. Egyszerre hirtelen mellette termett. Lewisham a kezét
a vállán, puha és meleg ajakát az arczán érezte, de mielőtt átkarolhatta
volna, eltűnt mellőle és belibbent a ház árnyékába. „Isten vele!“ –
hangzott a leány kedves, csengő hangja a homályból s mialatt Lewisham
még habozott a válaszon, kinyilt az ajtó.

Még egy pillanatra látta a leányt, feketén a tornáczon, nehány ki nem
vehető hangot hallott s azután bezárult az ajtó és magára maradt a
holdfényben, a leány ajkától még égő arczával…

Igy végződött Lewisham úr első napja a szerelemmel.




VII.  A bünhödés.

A szerelem napja után következtek a bünhödés napjai. Lewisham úr nagyon
csodálkozott, valósággal elkábult, mikor ez a bünhödés lassan, de
biztosan jelentkezett. Vasárnap még éltek benne a szombati napnak
csodálatos érzései és kiegyezett az elhanyagolt _Vázlat_-tal, arról
biztosítva őt, hogy a leány lesz az éltető eleme s ezerszer jobban fog
dolgozni érette, mint a hogy magáért dolgoznék. Ez ugyan nem volt igaz s
valóban csodálkozva kellett kérdeznie magától, hogy hová tűnt az
érdeklődése Butler Analogiájának theologiai vizsgálódásai iránt.
Frobisherék egyik istentisztelet alkalmával sem voltak a templomban.
Aggodalmaskodva törte a féjét, hogy mi lehetett az elmaradásuk oka.

Hétfő reggel hűvös és világos volt – valóságos Herbert Spencer a napok
között, – és iskolába menet buzgón biztatta önmagát, hogy semmi ok
sincsen, a miért neheztelni lehetne reá. A bejáró fiúk reggel
nyilvánvalóan róla suttogtak és a kis Frobisher nagy érdeklődésnek
örvendett. Lewisham elkapott nehány szótöredéket. „Az anyám egészen el
volt kábulva“, – mondta a kis Frobisher.

Tizenkét órakor kihallgatás következett Bonovernél és Dunkerley, az
idősebb kisegítő tanító nyomban haragosan perlekedő hangokat hallott
kiszűrődni az iroda bezárt ajtaján. Azután Lewisham átment a tantermen.
Mereven maga elé nézett és az arcza nagyon vörös volt.

Dunkerley ilyenformán félig-meddig el volt készülve az ujdonságokra,
melyeket másnap reggel hallott az iskolai dolgozatok javítása közben.

– Mikor? – kérdezte Dunkerley.

– A legközelebbi évharmad végén, – felelte Lewisham.

– A leány miatt, a ki Frobisheréknél volt megszállva?

– Igen.

– Csinos kis teremtés. De az eset megzavarhatja a felvételidet a
legközelebbi juniusban.

– Ez aggaszt engemet is.

– Nem nagyon hiszem, hogy haladékot adjon neked, hogy a vizsgát
megvárjad…

– Nem hajlandó, – mondta Lewisham és kinyitotta az első irkát. A beszéd
nehezére esett.

– Komisz fráter, – mondta Dunkerley. – De hát mit várhatsz Durhamtól? –
Bonovernak csak durhami képesítése volt és Dunkerley, a kinek semmilyen
se volt, az elfogultságra hajlott. Közben Dunkerley buzgó és szorgalmas
suhogással kezdett dolgozni a saját irkaoszlopán. Csak mikor a halom egy
vagy két füzetre fogyott meg, szólalt meg újra a már megtárgyalt ügyről.

– Az Úr férfit és nőt teremtett, – mondta Dunkerley, végig nyomjelezve
útját az irkalapon, – a mi (vessző, vessző) nagyon kárhozatos (vessző,
vessző) a kisegítő tanítókra.

Nagy zajjal becsapta a füzetet és maga mögött a padlóra hajította.

– Te szerencsés vagy, – mondta. – Pedig azt reméltem, hogy én hagyom itt
előbb ezt a nyomorúságos barlangot. Szerencsés vagy. Itt az embernek
örökké álnokoskodni kell. Minden sarkon valamelyik szülőbe vagy más
árulkodóba ütközhetik. Ezért nem állhatom ki a vidéki életet: átkozottul
nem őszinte. Úgy örülnék, ha minél előbb kiszabadulnék belőle. Elhiheted
nekem.

– És meg akarod szerezni az oklevelet?

– Úgy van, fiacskám. Igen. Meg akarom szerezni az oklevelet. A tanári
oklevelet! Úristen! Ha én Londonba kerülhetnék…

– Azt hiszem, hogy én is Londonban próbálok szerencsét, – mondta
Lewisham.

Azután a tapasztalt Dunkerley, a ki különben a legderekabb fiatalemberek
egyike volt, megfeledkezett bizonyos egyéni ambiczióiról – állandóan
ápolgatta magában valami meglepetésszerű kinevezés reményét, – és
kioktatta Lewishamot az iskolai ügynökségekre. Átadta neki az átmeneti
állapotban levő kisegítő tanítók szükségszerű támogatóinak – Orellana,
Gabbitas, Lancaster Gate ügynökség és a többiek – jegyzékét. Valamennyit
nagyon jól ismerte. Nyolcz esztendeje húzta már az igát.

– Mindenesetre a kensingtoni ügyről valószinűleg le kell tenned, –
mondta Dunkerley, – a leghelyesebb azonban, ha nem vársz. Megmondom
neked őszintén, a kilátások ellened vannak.

A „kensingtoni ügy“ egy kérvény volt a gyakorlati tudományok
south-kensingtoni főiskolájába való felvételre, melyet Lewisham egy
vérmes pillanatában benyujtott. Hiány lévén Angolországban a gyakorlati
tudományokat előadó tanárokban, a közoktatásügyi kormányzat az említett
nagy főiskolában ingyen oktatást és heti egy guinea ösztöndíjat
helyezett kilátásba olyan megválogatott fiatal tanerőknek, a kik
bizonyos ideig e tárgyak tanítására kötelezik magukat, ha kiképzésüket
befejezték. Dunkerley már több esztendő óta rendesen benyujtotta a
kérvényét, de mindig hiába s példája nem lehetett nagyon biztató
Lewishamra. De Dunkerleynak nem voltak olyan zöldesszürke
bizonyítványai, mint neki.

Lewisham ilyenformán másnap minden idejét, a mi a „szolgálaton“ kívül
megmaradt, arra használta, hogy megszövegezett egy levelet, több
példányban lemásolta és elküldte a különböző iskolai ügynökségeknek. A
levélben rövid, de méltó életrajzot adott magáról és kiterjeszkedett
nevelési és oktatási rendszerére. Végezetül bizonyítványainak és
kitüntetéseinek hosszú és díszes sorozatát csatolta, mely nyolcz éves
korában a jó magaviseletért kapott kitüntetésével kezdődött. Ennek az
okmánynak a lemásolása jelentékeny időt vett igénybe, de szerénysége
támogatta őt. A napi órabeosztás gondos átvizsgálása után a déli szabad
óráját „Levelezés“ jelzéssel látta el.

Arra a tapasztalatra jött, hogy a klasszikus és mathematikai
tanulmányokban egy idő óta nem haladt eléggé s egy leczkefüzete, melyet
a levelezési rendszer szerint oktató vállalatnak a fasorban a Bonoverrel
való találkozást követő viharos napok folyamán beküldött, csunyán
átfirkálva „Elfogadható mértéken alul“ jelzéssel érkezett vissza. Ez az
eset annyira példátlan volt és úgy bántotta, hogy egy ideig azzal a
gondolattal foglalkozott, hogy gúnyos levélben bosszulja meg magát
távollevő tanárán. Azután a husvéti szünet következett, mikor haza
kellett mennie és a részletek gondos elhagyásával be kellett számolnia
anyjának, hogy elhagyja Whortleyt.

– Pedig ott olyan jól ment a dolgod! – kiáltott fel az anyja.

De a kedves öreg hölgynek mégis volt valami vigasztalása. Örömmel látta,
hogy a fia nem visel szemüveget – elfelejtette ugyanis elhozni magával,
– és így a komolyabb optikai zavaroktól való félelme, melyeket fia
esetleg tőle „örökölhetett“, megszünt.

Néha Lewishamot az őszinte megbánás érzése fogta el az ostoba kirándulás
miatt. Ilyen hangulatban volt az ünnepek után, mikor a _Vázlat_ rovatai
revideálásának a szüksége először tárta fel előtte teljes világossággal,
hogy mi a gyakorlati eredménye az első küzdelemnek azokkal a titokzatos
és hatalmas erőkkel, melyeket a tavasz ideje szokott életre serkenteni.
A sikernek és a hirnévnek az álmát nagyon elevenen és nagy szeretettel
ápolta s az egyetemre való felvételének, melyről régóta ábrándozott s
mely az összes többi nagy dolgoknak a bevezetése lett volna, az
elkerülhetetlen kitolása, mellében valósággal éles fizikai fájdalmat
okozott.

A dolgozatok javítása közben, tollal kezében felugrott és fel-alá
kezdett rohanni a szobában.

– Milyen őrült voltam! – kiáltotta. – Milyen őrült voltam!

Földhöz csapta a tollát és dühében merényletet követett el a szobája
sarkában függő női arczkép, szolgaságának szemmellátható tanuja ellen.
Széttépte a képet és darabjait szanaszét szórta…

– Őrült!

Utána megkönnyebbült, mintha véglegesen szakított volna a történtekkel.
Egy pillanatig merően nézte a véghezvitt pusztítást, azután „ostoba
szerelmeskedést“ mormogva, visszatért órarendjének átdolgozásához.

Ez volt az egyik kedélyállapot, mindenesetre a ritkább. Egyebekben
sokkal türelmetlenebbül várta a postán a czímet, melyre Ethelnek írhat,
mint a választ az ismételt álláskereső levelekre, melyeknek írása
Horatiust és a magasabb mathematikát – Lewisham ezt a kifejezést
használta a metszetek geometriája számára, – kiüldözte a
gondolatköréből. Tényleg több időt pazarolt a levél felett való
elmélkedésre, melyet a leánynak szándékozott írni, mint a mennyit
kötelességeinek a táblázata megengedett volna.

Mindazonáltal az állást kereső levelek csodálatraméltó alkotások voltak.
Mindegyik új tollal volt írva és az írás az első sortól az utolsóig
felette volt még az ő megszokott színvonalának is. De egyik nap a másik
után telt el és a bizonyos levél, a melyre várt, nem akart megérkezni.

A kedélyállapotát befolyásolta az a körülmény is, hogy a tárgyat illető
szántszándékos zárkózottsága mellett is távozásának az oka meglepően
rövid idő alatt „egész Wortleyban“ elterjedt. A vélemény az volt, hogy
„kikapósan“ viselte magát és Ethel viselkedését a helybeli hölgyek – a
mennyiben ezt a kifejezést használni lehet, – egyértelmű
megbotránkozással elitélték. A szép külső gyakran tőrbe ejt. Egy fiú
egyizben hangosan kiejtette Ethel nevét, mikor Lewisham elment mellette.
A segédlelkész, a halvány arczú, csontosképű, ideges segédlelkészek
fajtájából, mostanában úgy ment el mellette, hogy nem vett tudomást a
létezéséről. Bonoverné alkalmat keresett, hogy megmondja neki, hogy
„éretlen gyerek“, Frobisherné pedig egyizben majdnem fenyegetően
sziszegett feléje, mikor az utczán találkoztak. Olyan meglepetésszerűleg
tette, hogy Lewisham félreugrott tőle.

Az általános itélet néha nagyon nyomasztólag hatott a hangulatára, de
néha olyan kedélyállapota is volt, hogy mulatott rajta és Dunkerley
előtt többször olyanformán nyilatkozott, mintha egy szemernyit sem
törődnék vele. Rendesen azt mondogatta magában, hogy _miatta_ viseli az
itélet súlyát. Minden körülmények között azonban viselni kellett.

Érezni kezdte egyidejűleg, hogy a világ milyen kevéssé érzi a szükségét
a tizenkilencz éves fiatal embereknek, – tizenkilencznek mondta ugyanis
magát, noha alig nehány hónapja múlt el tizennyolcz, – még ha
kitüntetésük van is a jó magaviseletért, általános tudásért és
számtanért és ha királyi czímerrel ékesített bizonyítványuk van is, mely
kezeskedik a mértani rajzban, csillagászatban, állattanban, szervetlen
chemiában és szerkesztő mértanban való jártasságukról, fiatalos erejükön
és kitartásukon kívül. Eleinte azt hitte, hogy az iskolaigazgatók
kapkodni fognak utána és most azt kellett tapasztalni, hogy ő kapkod
utánuk. Sürgősnek kezdte jelezni az üres helyek elnyerésére beadott
kérvényeit, de ez a sürgősség nem segített rajta. Az ajánikozások
hosszabbra és hoszszabbra nőttek, végül teljes négy ívoldalat foglaltak
el és egy penny értéket emésztettek meg. „Biztosíthatom Önt, – írta, –
hogy igyekvő és lekötelezett munkatársat fog bennem megismerni.“ Az
ilyen természetü igéretek megszaporodtak. Dunkerley közölte, hogy a
Bonover szolgálati bizonyítványa feltűnő módon mellőzte az erkölcsi
magaviselet és a fegyelem ügyét s Bonover hallani sem akart róla, hogy
ezen változtasson. Hajlandó lett volna ugyan, hogy megtegyen minden tőle
telhetőt Lewisham támogatására, a vele szemben tanusított eljárás
ellenére is, de hát a lelkiismerete…

Egyszer vagy kétszer Lewisham hamisan idézett a szolgálati
bizonyítványból, de annak se volt eredménye. Májusnak a fele is eltelt
és South Kensington még hallgatott. A jövő komor volt.

Legmélyén volt a bizonytalanságnak és a csüggedésnek, mikor megérkezett
a leány levele. Gépen volt írva, vékony papiron. „Kedves“ – írta a leány
egyszerűen és ez a megszólításnak minden képzelhető módozata között a
legkedvesebbnek és legdrágábbnak tűnt fel Lewisham előtt, noha a
valóságban az volt az oka, hogy a leánynak a keresztneve nem jutott az
eszébe és elfelejtette a keresztnév számára szabadon hagyott helyet is
kitölteni.

„Kedves, én nem írhattam előbb, mert odahaza nincs helyem, a hol
írhatnék és Frobisher néni hazug dolgokat mondott magáról a mamának. A
mama rettenetesen meglepett, nem is képzeltem volna róla. Egy szó
említést sem tett nekem. De ezt majd egy másik levélben írom meg.
Annyira bánt az eset, hogy most nem is írok róla. Mert maga nem
válaszolhat nekem és _nem szabad, hogy levelet küldjön ide_. Ezt
_sohasem_ szabad megtenni. De én gondolok magára, kedvesem, – a
„kedvesem“ ki volt radirozva és ismét oda volt írva, – és nem felejtem
el a mi kedves kirándulásunkat, ha sohasem írnék is többet. Most nagyon
sok dolgom van. A munkám nagyon nehéz és attól félek, hogy elbutít.
Nehéz csak azért érdeklődni valami iránt, mert élni kell belőle, nem úgy
van? Azt hiszem, hogy maga is gyakran ezt érzi az iskolában. De azt
képzelem, hogy mindenkinek az a foglalkozása, a mit nem szeret. Nem
tudom, hogy visszakerülök-e még Whortleyba, lehet, hogy soha, de maga
valószinűleg eljön Londonba. Frobisher néni a legborzasztóbb dolgokat
mesélte rólunk. Nagyon örülnék, ha Londonba jöhetne, mert akkor esetleg
láthatna engem. Chelseában van egy nagy fiúiskola és ha arra elmegyek
reggelenkint, azt szeretném, ha maga ott volna. Maga onnan kijönne az
iskolai sapkában és köpenyben, mikor én arra megyek. Milyen meglepetés
volna, ha váratlanul ott találkoznánk.“

Ilyenformán folytatódott az egész levél. Alapjában véve nagyon kevés
volt benne és szinte megszakításszerűleg végződött. „Isten vele,
kedvesem“ volt a befejezése, czeruzával odavetve. Alatta még egy sor:
„Néha gondoljon rám.“

A levél olvasása, különösen a bevezető „kedves“ megszólítás olyan
különös érzés formájában hatott Lewisham torkára és mellére, hogy
majdnem kiáltani szeretett volna. Örömében szinte ujjongott, újra meg
újra elolvasta a levelet, csillogó szemekkel fel-alá járt szobájában és
kezében szorongatta a drága írást. A „kedves“ ugyanolyan volt, mint
mikor a leány kiejtette, – egyszerre hallani vélte a hangját. Élénken és
kedvesen csengett feléje Ethel búcsúszava a holdvilágos ház árnyékából.

De mit jelentsen ez a sor: „ha sohasem írnék többet“ és a
megszakításszerű befejezés? Mindenesetre ő gondolni fog Ethelre.

Ez volt a leány egyetlen levele. Nem sok idő alatt a levél hajtásai a
sok használattól egészen elkoptak.

Junius elején elhagyatottság érzése fogta el Lewishamot, a mely nagyon
gyorsan leküzdhetetlen vágygyá változott, hogy viszontlássa Ethelt.
Kalandos tervek kóvályogtak benne, hogy elmegy Londonba, Claphamba és
megtalálja őt. De valakit nem lehet oly könnyen megtalálni Londonban,
mint Whortleyban. Egy egész délutánt azzal töltött, hogy megírjon és
újra megírjon egy levelet, arra az esetre, ha Ethel czímét megkapja. Ha
ugyan megkapja. Vigasztalan hangulatban kóborolta be a városkát s hét
órakor útnak indult és holdfénynél nyomról-nyomra bejárta az együtt
megtett emlékezetes utat.

A sötét pajtában úgy fordult és beszélt a sűrű feketeséghez, mintha
Ethel jelen lett volna. Nagyon szép és kedves dolgokat mondott neki.

A sárga-violás kis öregasszonyt egy gyertya mellett az ablaknál ülve
találta s áldozati hangulatban ivott meg nála egy üveg gyömbérsört. A
kis öregasszony kissé ravaszkodva a nővére után érdeklődött s ő
megigérte, hogy legközelebb megint elhozza magával. „Mindenesetre
elhozom magammal“, mondta. A kis öregasszonynyal való beszélgetés közben
elhagyatottságának az érzése némileg enyhült. Azután a bizonytalanul
csillogó ezüstös mezőkön át olyan melankolikus hangulatban tért haza,
hogy szinte jól esett neki. Sokáig ez a hangulat volt úr felette, míg el
nem érkezett a Whortleyból való távozásának az ideje. Leszedte a falról
az életczélját jelző különböző irásokat és utasításokat és a sárga láda
fenekére fektette őket, melybe könyveit csomagolta: főként a felvételi
vizsga számára való könyvek voltak, melynek az időpontja bizonytalan
időre kitolódott.




VIII.  A jövő az előtérben.

Két és félesztendős időköz után a történet egy jóval érettebb Lewisham
úrral folytatódik, a ki már nem ifjú, hanem férfi, a törvény szerint is
férfi és teljes huszonegy esztendős. A szinhely többé nem a fák közé
beágyazott kis Whortley, vörösre festett padjaival, parkjaival,
rétjeivel, hanem London nyugati részének szürke végtelensége.

A történet folytatása azonban Ethel nélkül indul meg. A megigért második
levelet Lewisham úr sohasem kapta meg és bár az első londoni hónapok
folyamán számos délutánt töltött Claphamban, ebben a kietlen
emberrengetegben bolyongva, az óhajtott találkozás nem következett be.
Végül, mint az az ifjúságnál történni szokott, mely oly csodálatosan tud
gyógyulni testben, szivben és lélekben egyaránt, feledni kezdett.

A „húsos fazék“ utáni küzdelem meglepő eredménynyel végződött. A
zöldeskék bizonyítványoknak, úgy látszott, több értékük volt, minthogy
egyszerű faldíszek legyenek és miután Lewisham már kétségbeesve
lemondott róla, hogy valami alkalmazást kapjon hátralevő életében, egy
nagyszerű kék okirat érkezett a közoktatásügyi hivataltól, mely
elképzelhetetlen dolgokat helyezett kilátásba. Londonba kerül és
hetenkint egy guineát kap, hogy előadásokat hallgasson, olyan
előadásokat, melyek legmerészebb képzeletét is felülmúlták. A nevek
között, melyek szeme előtt felmerültek, volt Huxley, – Huxley és
Lockyer. Micsoda szerencse! Csoda volt-e, ha három emlékezetes esztendő
folyamán a fényes jövő ismét az előtérbe nyomult?

Méltóztassanak őt elképzelni a gyakorlati tudományok felső iskolájába
vezető úton, az ott töltött harmadik esztendőnek a kezdetén. (Akkoriban
az iskola a Royal College of Science nevet viselte.) Jobb kezében egy
fényes fekete táskát hordozott, teletömve tankönyvekkel, jegyzetekkel és
különböző eszközökkel a következő félév számára, baljában pedig egy
másik könyvet tartogatott, melynek már nem volt helye a táskában. Ez a
könyv aranynyal volt szegélyezve és kötését barna papirboríték óvta
gondosan a kopástól.

Az eltelt időköz Lewisham úron a felső ajkán jelentkező nem túlságosan
tolakodó, de mindenesetre kétségbevonhatlan bajuszban, termetének egy
inchnyi megnövekedésében és kevésbbé önhitt magatartásában jutott
kifejezésre. Már nem érezte magát az általános érdeklődés
középpontjának, mint tizennyolcz éves korában; derengeni kezdett előtte,
hogy nagyon sokan lehetnek, a kiknek szemében az ő egyénisége teljesen
közömbös. De ha kevésbbé volt is önhitt, viselkedésében sokkal több volt
a bizakodás, mint a hogy olyan emberekében lenni szokott, a kiknek jól
megy a soruk.

Öltözéke – egyetlen ruhadarab kivételével – mérsékelten fekete volt,
gyászruha, melyet azonban a viselés némileg megkoptatott. A gyászt
anyjáért viselte, a ki a történet folytatása előtt egy esztendővel halt
meg és kis vagyonkát hagyott vissza, a melyet majdnem száz fonttal
lehetett tőkésíteni s melyet Lewisham féltékenyen őrzött a
takarékpénztárban. Csak az olyan nélkülözhetetlen dolgokra költött
belőle, mint egyetemi tandíjak, könyvek és eszközök, melyekre ragyogónak
igérkező egyetemi pályáján szüksége volt. Pályája ugyanis az előzmények
után, még a whortleyi baleset után is fényesen indult és lobogó láng
gyanánt falta fel régebbi papirbizonyítványait.

(Ha figyelmesebben megnézte volna őt, asszonyom, kétségtelenül feltűnt
volna sajátságosan fényes gallérja, mely majdnem olyan volt, mintha
felülete nedves gummival lett volna bekenve. Noha ennek tulajdonképen
semmi köze sincsen a történethez, úgy érzem, hogy mielőtt tovább mennék,
erre is ki kell terjeszkednem, mert különben elveszteném a kegyed
érdeklődését. Londonnak nagyon sok rejtelme van, ezek között ez a
sajátságosan fényes fehérnemü. „Az olcsó mosóintézetek megkékítik a
holmikat“ – mondhatná ön asszonyom. – „Ennek is kékesnek, általánosan
kopottnak, a gomblyuknál szaggatottnak és kirojtozottnak kellene lenni.
De ez a gallér…“

Ha közelebbről megtekintette és végül megérintette volna, a tapintása
olyan lett volna, mint a halottasházé, nyirkos és hideg. Ez azért van
így asszonyom, mert a gallér vízálló anyagból készült. Abból a fajtából
való volt, melyet este a fogkefével kell végigmosni és a szék támlájára
kell akasztani, hogy megszáradjon s másnap reggel megifjodva lássa
viszont. Lewishamnak ez volt az egyetlen gallérja, melylyel legalább
három pencet takarított meg hetenkint, a mi egy tanulmányait végző
south-kensingtoni tanárjelöltnél, a ki az atyai, de egyúttal túlságosan
takarékos kormány által engedélyezett heti egy guineából él,
kétségtelenül igen megfontolandó összeg. A gallér nagy felfedezés volt
Lewishamra nézve. Legelőször egy gummiárúkkal teli üzleti kirakatban
pillantotta meg, a hol egy üvegmedenczének a fenekén feküdt, a melyben
az aranyhalak rosszkedvűen össze-vissza úszkáltak. Ekkor állapította meg
magában, hogy nagyon szereti az ilyen fehérnemüt.)

Meglepőnek tűnhetett azonban fel a széles vörös nyakkendőnek a viselése,
– olyanforma széles vörös nyakkendő, a milyent a délnyugati
vasúttársaság portásai szoktak viselni. Más egyéb Lewishamon nem volt
dandyszerű, még a hiúságból viselt szemüvegről is letett. Kellett, hogy
ez gondolkozóba ejtse önöket… Hol is láttak önök nagy tömeget együtt,
tüntetésszerűen sok vörös nyakkendővel? Meg kell mondani az igazat.
Lewisham úrból szoczialista lett!

Az a bizonyos vörös nyakkendő csak külső és látható jele volt a nagy
belső és szellemi fejlődésnek… Lewisham, buzgó tanulmányaitól való
igénybevétel mellett is ez idő alatt átolvasta Butler Analogiáját és más
könyveket; csoportosította az érveket, kételyei támadtak és az éjszaka
csendjében Istenhez fordult, hogy „hitet“ adjon neki, – adjon tüstént
„hitet“, ha van értéke a Levisham úr megoltalmazásának. A hit azonban
nem akarta őt megszállani… Sorsáról alkotott képzete többé nem merült ki
egy távoli katedrához vezető vizsgák sorozatában és a „liberális
szellemű“ politikai kiválóságban Kezdte társadalmi rendünknek egyes
olyan tüneteit felérzékelni, melyek Whortleyban nem nyilvánultak meg
előtte, kezdte érezni, hogy a komor nincsetlenség miként mélyül teljes
nyomorúsággá és szenvedéssé, a mi a modern Londonban oly sok emberi
életnek az alapszinét adja meg. Különösen egy éles ellentét rögződött
meg szimbolikus módon az elméjében. Egyik oldalon voltak a Westbourne
Park yard sztrájkoló, elsenyvedt és éhező szénhordói, a fekete utczák
sarában kolduló gyermekek és éhező munkanélküliek egy leveskonyha előtt;
a másik oldalon, két utczával odébb, a Westbourne Grove, fényárban úszó
üzletek sorozata, cab-ek és fogatok nyüzsgő forgataga és a költekezésnek
olyan tobzódása, hogy a lyukas czipőben és rosszul szabott ruhában
fáradtan hazafelé törtető diákot minduntalan feltartóztatta a szoknyák,
csomagok és elragadóan bájos nőiességnek a forgataga. Kétségtelen, hogy
a fáradt diáknak saját dicstelen tapasztalatai élezték ki az erkölcsi
tanulságot. Ez azonban csak egyik pontja volt az élénk megismerések
állandóan visszatérő sorozatának.

Lewishamnak erős, mondhatni ösztönszerű meggyőződése volt, hogy emberi
lény nem lehet boldog, míg mások közvetlen közelében nyomorognak s a
gazdaságnak ez a derűs csillogása a bűn érzete gyanánt érintette őt.
Ekkoriban még azt hitte, hogy az emberek felelősek a saját sorsukért és
ezekben a napokban még az erkölcsi közömbösségnek a fokát méregette
magában és embertársaiban. Ugyanekkor azonban kezébe került a „Haladás
és szegénység“ és a „Közjólét“-nek nehány véletlen füzete s nem volt
nehéz magáévá tenni az ármányos és kizsákmányoló tőkések és
földbirtokosok s a derék, becsületes, szenvedő munkások elméletét. Így
lett belőle szoczialista. Természetesen annak szüksége, hogy rögtön
tegyen valamit, a mivel kifejezésre juttatja új hitét, sürgető módon
ébredt fel benne. Elindult és egy történelmi pillanatban megvásárolta a
vörös nyakkendőt.

– Vérszínűt kérek, – mondta Lewisham szelid hangon a fiatal hölgynek a
pult mögött.

– Milyen színű legyen? – kérdezte a fiatal hölgy a pult mögött, élesen.

– Biborvöröset kérek, – mondta Lewisham szégyenkezve. Estéjének
legnagyobb és buzgalmának jelentékeny részét annak próbálgatására
áldozta, hogy a nyakkendőt miként kösse szép csokorba. Ennek kedvéért új
kézügyességet kellett neki elsajátítani, – azelőtt ugyanis mindig kész
nyakkendőket viselt.

Lewisham így proklamálta a társadalmi forradalmat. Az első alkalommal,
mikor a szimbolikus nyakkendő megjelent az utczán, hatalmas termetű
rendőrök menete vonult fel egyes sorban a Brompton Roadon. Lewisham
ellenkező irányban haladt. Magában hümmögni kezdett. Sokat jelentő
pillantással haladt el a rendőrök mellett és a Marseillaiset dúdolta…

Ez azonban már hónapokkal előbb történt s azóta a vörös nyakkendő
használati ruhadarabbá és szokássá vált.

Ezuttal egy kovácsolt vaskapun fordult be az Exhibition Roadról és
belépett a főiskola előcsarnokába. Az előcsarnok diákokkal volt tele, a
kik könyveket, táskákat, fizikai eszközöket tartalmazó dobozokat vittek
a hónuk alatt, álltak és vitatkoztak, a vitaegyletnek bekeretezett és
üvegezett hirdetéseit olvasták, vagy jegyzőkönyvet, czeruzát,
radirgummit és rajztollat vásároltak a szabadalmazott papirkereskedőnél.
Nagy számmal voltak köztük mindenféle új alakok, fizető diákok, fekete
felsőkabátban és selymes kalapban, vagy jól vasalt ruhában és a
hallgatók zöme, a Lewisham osztályából, nyersek, kopottak, rendetlenek,
groteszk módon rosszul öltözöttek és bizonytalan megjelenésűek; egy
feltűnt Lewishamnak bóbitás tengerész-sapkájával és arany
kitüntetésével, egy másik durva fejes keztyűjével, a harmadik pedig
nagyon finom bőrkeztyűjével. A diákok között Grummett, az egyetemi
törzskönyv örökös vezetője, buzgólkodott.

– A czuczilista! – mondta egy csúfolódó hang.

Lewisham úgy tett, mintha nem hallotta volna, de erősen elpirult. Nagyon
gyakran kívánta, hogy ne pirulna el olyan könnyen, hisz már huszonegy
éves férfi volt. Figyelmesen tanulmányozta a vitaegylet hirdető
tábláját, melyen „Lewisham E. C. előadása a szoczializmusról“ volt
hirdetve a legközelebbi péntekre és áttörtetett az előcsarnokon, a hol a
törzskönyv várt a bejegyzésre. Néhány perczig azonban nem tudott a
bejegyzéshez jutni, mert társainak kézszorításai és barátságosan nyers
élczei feltartóztatták.

– Rettenetes biflázó ez az állat Lewisham, – jellemezte egyik társa. – A
második volt a mult esztendőben. Borzalmasan magol. Valami állati
önhittség van ezekben a biflázókban. Vizsga… vitaegylet… vizsga. Mintha
ezenkívül nem is volna élet. Az év elejétől végéig egyszer se menne
valami mulatóhelynek a tájára.

Lewisham éles füttyentést hallott, a lift felé rohant és pont az
elindulás pillanatában érte el. A lift nem volt kivilágítva és sötét
árnyakkal volt tele, csak a vezetőnek az alakját lehetett
megkülönböztetni. Mikor Lewisham találomra vizsgálgatta a sötét arczokat
maga körül, egy lányos hang a nevén szólította.

– Ön az, Heydinger kisasszony? – felelte. – Nem vettem észre. Remélem,
kellemesen töltötte a szünidőt?




IX.  Heydinger Alice.

Mikor Lewisham az épület legfelső emeletére megérkezett, félreállt a
lift ajtajától, hogy egyetlen megmaradt utitársa előtte kiléphessen. Az
utitárs Heydinger kisasszony volt, a ki őt megszólította, az
aranyszegélyes barna burkolatú könyv tulajdonosa. A többiek közül a
földszintről egy sem jött fel a harmadik emeletre. A lift közönségének
többi része a „csillagászati“ és „kémiai“ emeleteken szállt ki, de ők
ketten harmadik esztendei tanulmányuk tárgyául a zoologiát választották
és a zoologia az épület legmagasabb részében volt elhelyezve. A leány
kilépett a világosságba és arczát akarata ellenére könnyű pirosság
futotta el. Lewishamnak feltünt, hogy a ruhája megváltozott. Lehet, hogy
ez a leánynak a figyelmét sem kerülte el és észrevette a futó
meglepetést Lewisham arczán.

Az elmult tanévben – barátságuk ugyanis már csaknem egy esztendős volt,
– Lewisham sohasem gondolt arra, hogy a leány esetleg csinos is lehet. A
legjellemzőbb dolog, a mire a szünidő alatt határozottan vissza tudott
emlékezni, az volt, hogy haja sohasem volt egészen lesimítva és ha
véletlenül egyszer rendben volt, valósággal izgatta őt és megint
felborzolta. Lewisham különösen a leánynak ideges kézmozdulatára
emlékezett, melylyel haját összekuszálta. Erről eszébe jutott, hogy
hajának a színe kellemes világosbarna volt. A száját elfelejtette és a
szemének a színét szintén nem tudta volna megmondani. Igaz, hogy a leány
szemüveget viselt. Alaktalan, sötét ruhája is csak bizonytalanul élt az
emlékezetében.

Mégis, míg távol volt tőle, meglehetősen sokat látott belőle. Nem
ugyanabban a tanfolyam-csoportban voltak ugyan, de a vitaegylet
választmányában megismerkedtek egymással. Lewisham ebben az időtájban
fedezte fel a szoczializmust. Ez alapot nyujtott nekik az eszmecserére
és érintkezésre ösztönözte őket. Úgy látszott, hogy a leány nagyon
érdekesnek találta Lewishamnak a dolgokról alkotott felfogását és mintha
a véletlen akarta volna, sokszor találkozott vele az iskola folyosóin, a
hatalmas egyetemi könyvtárban és a képzőművészeti múzeumban. Bizonyos
idő mulva úgy tünt fel, mintha ezek a találkozások nem is volnának
egészen véletlenek.

Lewisham életében ezúttal kezdett először képzelődni
beszélőtehetségéről. A leány feltette magában, hogy sarkalni fogja az
ambiczióját, a mi nem is volt nehéz feladat. Azt hitte, hogy Lewishamnak
kivételes tehetsége van és hogy neki hivatása lehet ennek a tehetségnek
az irányítása. Kétségtelenül hozzájárult hiúságának kifejlesztéséhez. Ő
is be volt iratkozva a londoni egyetemre és a gyakorlati tudományokból
együtt szigorlatoztak júliusban, – a leány kissé gyengén volt
elkészülve, – a mi csak arra szolgált, mint minden az ilyen esetekben,
hogy újabb kapcsolatot teremtsen közöttük. A vizsgája nem sikerült, de
Lewishamnak a becsülését irányában egy cseppet sem kisebbítette. A
szigorlati napok alatt nagy általánosságban beszélgettek a barátságukról
és más hasonló dolgokról, a déli szünetek idején a Burlington Arcade
alatt, – megjegyzendő, hogy az egész Burlington Arcade mulatott a
leánynak divattalan szürke ruháján s Lewishamnak vörös nyakkendőjén, –
egyebek között a leány szemrehányást tett Lewishamnak, hogy egyáltalán
nem olvas költőket. Mikor a vizsga után együtt haladtak a Piccadillyn,
megállapodtak, hogy írni fognak a szünidő alatt egymásnak, költészetről
és magukról s a leány némi habozás után kölcsön adta Rossetti
költeményeit. Lewisham kezdte elfelejteni, a mit eleinte nagyon jól
tudott, hogy a leány két vagy három esztendővel idősebb nála.

Lewisham a szűnidőt egy kevéssé szimpatikus, de egyébként jóindulatú
nagybátyjánál töltötte, a ki foglalkozására nézve szerelőmester és
építővállalkozó volt. A nagybácsinak hattagú családja volt, köztük a
legidősebb tizenegy éves s Lewisham mint tanító tette magát hasznossá.
Azonkívül erősen készült a tanulmányait befejező harmadik esztendőre,
melynek folyamán nagy dolgokat szándékozott végrehajtani és megtanult
kerékpározni. Azonkívül Heydinger Alicera is gondolt s mint ki fog
tűnni, Heydinger Alice is gondolt rá.

Nagybátyjával, a ki a helyi konzervatív pártnak kiváló tagja volt,
vitatkozni szokott a szocziális kérdésekről. Nagybátyjának a vitatkozási
modora módfelett durva volt. A szoczialisták tolvajok, szokta mondani. A
szoczializmus czélja az, hogy elszedje, a mit az ember keresett, hogy
szétossza egy csomó dologkerülő csirkefogó között. Pedig a gazdag
emberekre szükség van. „Ha nem volnának jómódú emberek, mit gondolsz,
miből élnék? Nos? És akkor mi lenne belőled?“ A szoczializmust,
bizonyítgatta a nagybácsi, csak agitátorok szítják. „Pénzt, tagdíjat
szednek olyan tapasztalatlan fiataloktól, mint te vagy és pezsgőre
költik.“ Lewisham érveire mindig csak a bántó hangon kiejtett „pezsgő“
szóval válaszolt s kezével a jóízű ivást jelezte.

Természetes volt, hogy Lewisham kissé elhagyatottnak érezte magát s ezt
kifejezésre juttatta a Heydinger kisasszonyhoz intézett leveleiben is.
Nyilvánvaló volt, hogy a leány is elhagyatottnak érezte magát.
Megvitatták a közönséges barátságtól eltérő, igazi barátságnak a
kérdését és azután áttértek Goethére és a kiválasztottak szellemi
rokonságára. Lewisham megírta, hogy mennyire várja a leveleit s ezek
gyakoriabbakká is váltak. A levelek kétségtelenül jól voltak megírva. Ha
Lewisham kritikát gyakorolt volna, megállapíthatta volna, hogy mindegyik
egész napi munkának az eredménye. A gyakorlati szerelőmesternek a
kérdései után, hogy mit szándékozik csinálni az ostoba tudományával, e
leveleknek olvasása üdítőleg hatott rá. Megszerette Rossettit és
különösen egy költeményében az elválás érzésének tökéletes kifejezése
ragadta meg őt. Általában azonban kissé meg volt lepetve Heydinger
kisasszonynak a költészet iránti hajlandóságán. Rossetti olyan érzéki,
oly virágos nyelvű volt. Ezt a hangulatot alig várta volna.

Az iskolai év megkezdésekor több érdeklődéssel tért vissza a leány
iránt, mint távozott. A reá való bizonytalan visszaemlékezés, melyben
alakja kissé kopottnak és gondozatlannak tűnt fel, nyomban elpárolgott,
amint a leány a lift homályából a világosságba lépett. Haja teljesen
rendben volt s amint a napfény csillogott rajta, szépnek is tűnt fel.
Jól szabott szürkés-zöld és fekete ruhát viselt, szélesen ránczolva, az
akkori időnek a divatja szerint s ez a gondozottság valamelyes módon a
szükséges melegséget kölcsönözte az arczának. A múlt esztendő
elhanyagoltságától eltérőleg, rendes kalapot viselt, olyan kalapot,
amelynek még asszonyi itélet szerint is, megvolt a formája. A kalap jól
is állt neki, de ezek a dolgok kívül esnek egy férfi regényíró
fejtegetésén.

– Elhoztam a könyvét, Heydinger kisaszszony, – mondta Lewisham.

– Nagyon örülök, hogy előadást tart a szoczializmusról, – felelte a
leány, átvéve a barnakötésű könyvet.

Együtt haladtak végig az élettani laboratoriumhoz vezető kis folyosón s
a leány megállt a kalapfogasoknál, hogy levegye a kalapját. Az
intézetnek ugyanis olyan szégyenletes volt a berendezése, hogy a
leánydiákoknak nyilvánosan kellett levenni a kalapjukat és nyilvánosan
kellett felvenni a holland kötényt, mely ruhájukat védte a laboratoriumi
munkánál. Még a tükör is hiányzott!

– Mindenesetre meghallgatom az előadását, – mondta a leány.

– Remélem, hogy tetszeni fog önnek, – mondta Lewisham a laboratorium
ajtajában.

– A szünidő alatt bizonyítékokat gyüjtöttem a szellemek létezéséről…
emlékszik még az érveinkre. A leveleimben ugyan ezt nem említettem.

– Kár, hogy még mindig ragaszkodik a spiritizmushoz, – mondta Lewisham.
– Azt hittem, hogy már túltette magát rajta… Olvasta a Bellamy
_Visszapillantását_?

– Szeretném elolvasni.

– Itt van a könyveim között és ha akarja, szivesen kölcsönadom. Várjon
azonban, míg az asztalomnál leszek. Tele van mindkét kezem.

Együtt léptek be a laboratoriumba. Lewisham udvariasan nyitotta ki az
ajtót, Heydinger kisasszony pedig rendezgetve tapogatta végig a haját.
Az ajtó közelében egy csoportban négy leány állt s Heydinger kisasszony
ezeknek csoportjához csatlakozott, lehetőleg észrevétlenül tartva a
barnakötésű könyvet a kezében. Hárman közülök már a múlt esztendőben
együtt voltak vele és keresztnevén szólították, mikor Lewisham
társaságában látták megjelenni.

Egy rosszkedvű, koravén tanársegéd arcza pillanatnyilag felderült, mikor
Lewishamot meglátta.

– Végre egy jó diákot is látok, – mondta a koravén tanársegéd, a ki
nyilvánvalóan a névsort állította össze. Egy másik ajtónyitásra megint
felderült az arcza.

– Smithers is itt van!




X.  A régi vasipar csarnokában.

Ha valaki a Brompton Road felől lép be a south-kensingtoni iparművészeti
múzeumba, a régi vasipar csarnoka jobbkéz felől az épület legfelső
emeletét foglalja el. Az odavezető út azonban nagyon útvesztőszerű és
nem mindenki ismeri, minek következtében elhagyatott voltát a
tudományokat és a művészetek különböző ágait művelő fiatalság nagy
becsben tartja. A csarnok hosszú, keskeny és homályos s tömve van
vasrácsokkal, vasveretes ládákkal, zárakkal, lakatokkal, fantasztikus
formájú nagy kulcsokkal, lámpákkal és más hasonló tárgyakkal. A
korláthoz támaszkodva művészi vonatkozásokról is lehet beszélni, Michel
Angelo szarvakkal ellátott Mózesének, a Traján oszlop gipszmásolatának
láttára, mely gigászi módon emelkedik fel az alsó teremből magasan a
csarnoknak a színvonala fölé. Lewisham és Heydinger kisasszony itt
időztek egy szerdai napon, a legközelebbi szerda délutánján, mely a
szoczializmusról szóló előadást követte, melynek hirdetését olvasni
lehetett az előcsarnok hirdető tábláján.

A szigorúan okszerű, fegyelmezett lelkesedéssel előadott tanulmánynak
igen nagy sikere volt, a kételkedő Smitherst alapjában véve
megtérítette, a vitát befejező összefoglaló válasz rendszeres és kerek
volta pedig nagy hatást váltott ki a hallgatóság köréből… Lewisham úr
Mózest nézte és a jövőjéről beszélt. Heydinger kisasszony leginkább az ő
arcát nézte.

– És azután? – kérdezte Heydinger kisaszszony.

– Ezeket a szempontokat kiváltképen a néppel kell megismertetni. Én még
mindig bízom a röpiratokban. Úgy képzeltem…

Lewisham elhallgatott, higyjük, hogy szerénységből.

– Hogyan? – kérdezte Heydinger kisaszszony.

– Amint már mondtam… Luther… A szoczializmusban, úgy hiszem, van még
hely egy új Luther számára.

– Úgy van, – mondta Heydinger kisasszony elgondolkozón. – Ez volna a
nagy feladat.

Sokan hitték ugyanezt ezekben a napokban. De azóta kiváló reformerek hét
esztendőnél hosszabb időn keresztül jártak körül, trombitáikat
harsogtatva és lövöldözve a szocziális Jericho falait, véletlen sikerek
és csalódások változatai után oly csekély eredménnyel, hogy ma már nehéz
visszahelyeződni azoknak az elmúlt napoknak reményteljesen bizakodó
hangulatába.

– Úgy van, – mondta Heydinger kisasszony. – Ez volna a nagy feladat.

Lewisham kiérezte hangjából lelkesedésének a természetét. Feléje fordult
és határtalan bámulatot látott a szemében.

– Nagy az elvégzésre váró feladat, – mondta és szerényen hozzátette, –
ha ugyan meg lehet birkózni vele.

– _Ön_ elég erős hozzá.

– Azt hiszi? – Az örömtől Lewisham élénken elpirult.

– Azt hiszem. Ön bizonyára el tudja végezni. Még a reménytelen bukás is
nagy dolog volna. Néha…

A leány habozott. Lewisham várakozólag nézett rá.

– Azt hiszem, hogy néha dicsőbb dolog a bukás, mint a siker.

– Nem hinném, – felelte a reménybeli Luther és tekintete visszatért
Mózeshez. A leány befejezte, a mit mondani akart és másra godolt.

Elmélyedő szünet.

– És ha már sok ember megismerte a nézeteit? – kérdezte a leány
hirtelen.

– Akkor, úgy képzelem, pártot kell alakítanunk s érvényesíteni kell az
eszméinket.

Újabb szünet, kétségtelenül gazdag fenkölt gondolatokban.

– Higyje el nekem, – mondta Lewisham egyszerre, – hogy önnek tehetsége
van, hogy bátorságot öntsön a csüggedőkbe. Ha kegyed nem lett volna, nem
tartottam volna meg az előadásomat a szoczializmusról – Egészen
megfordult, hátával Mózesnek támaszkodott és mosolyogva mondta a
leánynak: – Ön igazán segíti az elvbarátait.

A legszebb pillanatok egyike volt ez Heydinger kisasszony életében.
Arczszine megélénkült.

– Csakugyan? – kérdezte őszintén, de félszegen tekintve a szemébe. –
Olyan… boldog vagyok.

– Még nem köszöntem meg a leveleit, – mondta Lewisham. – Most azonban
azt hiszem…

– Mit?

– Hogy igazán őszinte barátok vagyunk. A legjobb barátok.

A leány kezét nyújtotta és sóhajtott.

– Ugy van, – mondta, mikor kezet szorítottak. Lewisham habozott, hogy
megfogja-e a leány kezét. A szemébe nézett s e pillanatban a leány
hátralevő éveinek háromnegyedrészét odaadta volna, ha szeme és tekintete
kifejezte volna, a mit akar. De e helyett úgy érezte, hogy arcza kemény,
a kis izmocskák ajka körül engedetlenül rángatóznak s azt képzelte, hogy
ez az önmegismerés kiöli az őszinteséget a szeméből.

– Ugy érzem, – mondta Lewisham, – hogy ennek így kell megindulni. Mindig
őszinte barátok maradunk, egymás oldalán.

– Mindig. A miben csak segíthetek, segítségére leszek. Segíteni akarom,
ahol csak tudom.

– Ketten együtt, – mondta Lewisham, újból megszorítva a leány kezét.

Az öröm villant meg a leány arczán. Szeme egy pillanatig a benső
meghatottság szépségében ragyogott. „Ketten együtt“, – ismételte s ajka
remegett, torka pedig elszorulni látszott. Egyszerre visszarántotta a
kezét és elfordította az arczát. Hirtelen a csarnok vége felé sietett és
Lewisham azt látta, hogy a zsebkendőjét keresi zöld és fekete ruhájának
redői között.

Heydinger Alice sírt.

A meghatottságnak ez a teljesen megmagyarázhatatlan rohama zavarba
ejtette Lewishamot.

A leány után sietett és mellette megállt. Miért sír? Azt remélte, hogy
senki sem jön a kis csarnokba, míg a leány el nem teszi a zsebkendőjét.
Mindamellett a jelenet hizelgett neki. A leány végre erőt vett magán,
leszárította a könnyeit és kivörösödött szemével újra mosolygott.

– Olyan szomorú vagyok, – mondta még a sirástól csukló hangon.

Azután megnyugodva tette hozzá:

– Olyan boldog vagyok… Együtt fogunk küzdeni. Együtt, mi ketten. Én
segítek önnek. Érzem, hogy tudok segíteni. Kint a világban még oly nagy
feladatok várnak megvalósításra.

– Ön nagyon önfeláldozó, hogy segíteni akar nekem, – mondta Lewisham,
egy mondatot idézve, melyet még azelőtt akart mondani, mielőtt látta
volna, hogy a leányt mennyire elérzékenyítette.

– Nem!… Nem tapasztalta-e már, – kérdezte a leány hirtelen, – hogy egy
nő milyen keveset tehet egyedül a világban?

– Vagy egy férfi, – felelte Lewisham pillanatnyi gondolkozás után.

Az első szövetséges így csatlakozott Lewishamhoz a vörös nyakkendő
szolgálatában, – a vörös nyakkendő és a hírnév szolgálatában, melynek
rövidesen jönnie kellett. Első szövetségese volt neki; eddigelé –
leszámítva a falra alkalmazott feliratokat, – titokban tartotta személyi
ambiczióit. Még ama bizonyos, félig elfelejtett whortleyi szerelmi ügy
alkalmával is, noha a bizalmaskodásnak elég magas fokáig eljutottak,
egyáltalán nem tett említést jövő pályafutásáról.




XI.  Szellemidézés.

Heydinger Alice nem volt hajlandó letenni a halottak szellemeiben való
hitéről s ebbeli meggyőződése a laboratoriumban a délutáni tea alatt
vitára adott alkalmat. A nődiákoknak, akik ebben az évben többségben
voltak, délután négy óra és a termeket bezáró szolgának öt órai
megjelenése közötti időben teát szolgáltak föl. Esetről-esetre a férfi
hallgatókat is meghívták teára. Utóbbiak közül azonban ugyanazon időben
egyszerre legfeljebb kettő vehetett részt a teázásban, nem lévén több
két fölös csészénél, mióta a hebehurgya Simmons összetörte a harmadikat.

A szögletes fejű és kemény, szürke szemű Smithers határozott
ellenszenvvel érvelt a tulvilági élet ellen, míg Bletherley, aki
narancs-szin nyakkendőjével és nyiratlan szőke hajtömegével tetszelgett
magának, nagyjában hajlandó volt hinni benne.

– Mi például a szerelem? – kérdezte Bletherley. – Bizonyára halhatatlan!

Megjegyzését azonban tárgyhoz nem tartozónak tekintették és nem törődtek
vele.

Lewisham, aki az esztendőnek legtöbbet igérő diákja volt, a szellemek
létezését érvek alapján mérlegelte. A szellemidéző seanceokat
szemfényvesztésnek minősítette.

– Ostobaság és csalás! – mondta Smithers hangosan és féloldalt pislantva
leste, hogy a kihívás elérte-e a czéltábláját. A czéltábla egy feltűnően
kis arczú és nagy, szürke szemű, őszes kis öreg ember volt, a ki
szótlanul állott a laboratorium egyik ablakánnál, míg csak a személyét
nem vonták bele a vitába. Barna bársony kabátot viselt és rettentő
gazdagság hirében állott. Lagune volt a neve. Nem volt rendes hallgató,
hanem az olyan külső látogatók közé tartozott, a kik bebocsáttatást
nyertek a nem teljesen megtelt laboratoriumokba. Buzgó spiritisztának
ismerték s azt is beszélték róla, hogy Huxleyt nyilvános vitára
szólította fel a materializmus kérdéséről. Az élettani órákat azért
látogatta s közben a laboratoriumi munkákon azért vett részt, hogy –
mint mondotta, – a hitetlenséget saját fegyvereivel győzze le. Mintha
csalétek lett volna, mohón kapott Smithers ellentmondásán.

– Tagadom! – mondta és a keskeny laboratoriumban a többiek felé
közeledett, mintha utána menne a saját hangjának. A selypítésnek egy
árnyalatával beszélt. – Bocsásson meg, igen tisztelt uram, ha
közbeszólok. A kérdés azonban rendkívül érdekel. Azt hiszem, nem zavarom
önöket. Bocsáson meg, uram. Vonatkoztassuk az ügyet az én személyemre.
Bolond vagyok én, vagy csaló?

– Kérem, – védekezett Smithers akkora udvariasággal, a mekkora csak egy
south-kensingtoni diáktól kitelik, – ilyenformán a dolog kissé személyes
természetű.

– Tegyük fel uram, hogy én becsületes megfigyelő vagyok.

– Helyes… és?

– Nos tehát, én _láttam_ szellemeket, _hallottam_ szellemeket és
_éreztem_ az érintésüket.

Beszéd közben szürke szeme tágra nyílt.

– Akkor csak bolond lehet, – mondotta Smithers halk hangon, úgy hogy a
spiritiszta nem hallhatta meg.

– Esetleg csalódhatott, – vélekedett Lewisham.

– Biztosíthatom önöket… Mások láthatnak, hallhatnak, érezhetnek, én
azonban tudományosan ellenőriztem őket. Ellenőriztem! Van némi
tudományos gyakorlatom és bizonyítékokat szereztem. Tudományos és
kétségbevonhatatlan bizonyítékokat! Minden elképzelhető módon… De
kérdezem öntől, uram, kereste már az alkalmat, hogy szellemekkel
találkozzék?

– Az csak arra jó, hogy az ember egy guineát kidobjon szélhámosságra, –
felelte Smithers.

– Nos látja, ilyenek önök! Csupa előitélet! Itt van valaki, a ki tagadja
a tényeket és következetesen nem akarja meglátni őket, nem akar a
közelükbe menni.

– És ön megengedi akármelyik embernek a hármas királyságban, a ki nem
hisz a szellemekben, hogy jelen legyen a seanceon, mielőtt abbanhagyná a
tagadást?

– Feltétlenül igen. Feltétlenül igen! Bárkinek, aki még nem találkozott
szellemekkel.

Ez az érv fokozta az érdeklődést. A kis öreg úr hamarosan belehevült.
Ismer valakit, a kinek a legkülönösebb adományai vannak, egy médiumot,
aki…

– Megfizetteti magát? – kérdezte Smithers.

– A nyomtató lónak talán be szokták kötni a száját? – vágott vissza
Lagune haladéktalanul.

Mindenki Smithersen nevetett.

– Kétségbe vonná ön egy mérleg hitelességét, mert pénzen vásárolta?
Jőjjön és győződjék meg. – Lagune egyre jobban felhevült, gesztikulált
és mind hangosabban beszélt. Azon melegében az egész osztályt meghívta
egy külön seance-sorozatra. – Figyelmeztetem önöket, az is lehet, hogy
nem jelenik meg semmi. A valószinűség azonban mellette szól… Végtelenül
örvendenék…

Lewisham ilyenformán beleegyezett, hogy jelen legyen a szellemidézésnél.
Megállapodtak, hogy Heydinger Alice is ott lesz s kívülük még a hitetlen
Smithers, Lagune, utóbbinak gépírónője és a médium lesznek a
társaságban. Azután másik társaságot állítanak össze a többiek számára.
Lewisham örült Smithers erkölcsi támogatásának.

– Hiába pazarlunk el egy estét, – jegyezte meg Smithers. – Én azonban
megbizonyosodok a dolgom felől. Meglátjátok.

Egy chelseai czímet kaptak, hogy ott találkoznak. A ház, ahova Lewisham
érkezett utolsónak, meglehetősen nagy volt és oly teljesen előkelő
szinezetű, hogy szinte zavarba ejtette őt. Kalapját a tágas, szinekben
gazdag előcsarnokban egy zöld díszítésű szalmakalap mellé akasztotta.
Egy nyitott ajtón át fejedelmi dolgozószobát pillantott meg,
könyvszekrényekkel, rajtuk fehér márvány szobrokkal, zöldernyős
villanyos lámpától megvilágított íróasztallal, melyen írások voltak
felhalmozva. Úgy tűnt fel neki, hogy a szobaleány végtelen megvetéssel
mérte végig kopottas gyászruháját és lángvörös nyakkendőjét. Azután
hirtelen megfordult és felvezette őt a lépcsőn.

A leány kopogtatott az ajtón, melyen át beszélgetés hangjai
hallatszottak ki.

– Azt hiszem, már megkezdték, – mondta bizalmaskodva. – Lagune úr mindig
ezt csinálja.

Hallani lehetett, a mint a székeket mozgatták és Smithers átható hangját
és erőltetett nevetését. Az ajtóban, mikor kinyilt, Lagune jelent meg.
Őszülő arcza a szokottnál kisebbnek, nagy szürke szeme pedig a
szokottnál is nagyobbnak tűnt fel.

– Épen meg akartuk kezdeni ön nélkül, – suttogta. – Lépjen be.

A szoba még a whortleyi kis középiskola díszterménél is – mely a
windsori palota egyes ünnepi helyiségeit beleszámítva, eddig a legszebb
helyiség volt azok között, melyeket Lewisham ismert, – szebben volt
berendezve. A bútorzat nagyjából a South Kensington múzeum berendezésére
emlékeztette. Lewisham első benyomása a székek magas társadalmi
felsőbbségének a felismerése volt; valósággal bántónak tűnt fel neki,
hogy ezeken a bútordarabokon milyen kényelmes méltósággal lehet helyet
foglalni. Megpillantotta Smitherst, a ki leplezett ellenségeskedéssel
egy könyvszekrénynek támaszkodva állt. Azután megint Lagunera terelődött
a figyelme, a ki felszólította a többieket, hogy üljenek le. Chaffery, a
médium, már az asztalnál ült. Barátságos tekintetű, kissé kopott
úriember volt, bozontos, aczélszürke pofaszakállal, vékony ajakkal,
sarkán összeszorított széles szájjal és a czipő orrához hasonló állal.
Lewishamot bizonytalan és bíráló tekintettel méregette aranykeretes
szemüvege fölött. Heydinger kisasszony már otthoniasan érezte magát és
fesztelenül csevegni kezdett. Lewisham feleletei kevésbbé öntudatosak
voltak, mint a régi vasipar csarnokában; tényleg, helyzetük mintha
megváltozott volna. A leány volt fölényben, míg ő félszegnek érezte
magát. Bizonytalanúl úgy érezte, hogy a leány föléje került. Azután
jobboldalt még egy másik leányos alakot vett észre sötét ruhában.

Mindnyájan a szoba közepét elfoglaló kerek asztalhoz közeledtek, melyen
egy tamburin és egy kis zöld doboz feküdt. Lagune csontos csuklója és
ujjai meglepően hosszúnak tűntek fel, mikor vendégeinek a helyüket
jelezte. Mellette Lewisham ült, közte és a médium között; a médiumon túl
Smithers ült, utána Heydinger kisasszony, kit Lagune-nal a gépíróleány
kapcsolt össze. Így a hitetlenek kerültek a médium mellé. A társaság már
helyet foglalt, mikor Lewisham a Lagune mellett ülő leányra pillantott
és szeme vele találkozott. Ethel volt! A csukott zöld ruha, a kalap
hiánya és halvány arczszine némi idegenszerűséget kölcsönzött neki, de
nem akadályozhatta meg, hogy Lewisham abban a pillanatban meg ne
ismerje. A megismerés a leány szeméből is visszatükröződött.

Nyomban utána félrefordította a tekintetét. Lewishamnak első érzése a
meglepetés volt. Meg akarta volna szólítani, de egy jelentéktelen
kicsiség meggátolta, hogy beszéljen. Egy pillanatig képtelen volt
visszaemlékezni a leány vezetéknevére. Azonkívül a környezet
idegenszerüsége határozatlanná tette. Nem tudott dönteni, hogy mi legyen
a megszólításnak a helyes formája. Még mindig élt benne a társadalmi
illemszabályoknak a babonája. Amellett, ha megszólítaná a leányt, az
általános kimagyarázást vonna maga után az összes jelenlevők előtt…

– Csak egy tűhegynyit hagyjon meg a gázból, Smithers úr, – mondta Lagune
s nyomban a gáz-kandeláber utolsó lángja is elhalt és sötétségben
maradtak. Az ismeretség felújításának a pillanata elmult.

A kezek érintkezését gondosan megállapították és kisujjat kisujjhoz téve
körben lánczot alkottak. Smithers megrótta Lewishamot
szórakozottságáért. A médium előzékeny hangon beszélve előrebocsájtotta,
hogy semmi biztosat nem igérhet, minthogy neki nincs irányító hatalma a
földöntuli megnyilatkozások felett. Utána mindnyájan hallgatásba
merültek…

Egy ideig Lewisham egyáltalán nem ügyelt arra, a mi körülötte történt.

Némán ült a lüktető sötétségben és a homályban elmerült körvonal felé
meredt, mely az imént mint a multból visszatérő arcz jelent meg előtte.
Bensejében a meglepetés a bosszúsággal volt vegyes. Már belenyugodott,
hogy a leányt örökre elvesztette. A régi vágyakozás napjainak, a
délutánoknak a hangulata, melyeket Londonba való érkezése után
Claphamban bolyongva töltött, egyre halványodó reménnyel, hogy a leányt
viszontlátja, nem tért vissza. Szégyenkezett azonban ostoba hallgatásán
és a helyzetnek a félszegségén. Egy pillanatig majdnem ott tartott, hogy
megtöri a csendet és a Henderson nevet kiejti az asztal fölött…

Hogy is felejthette el a Henderson nevet? Még elég fiatal volt ahhoz,
hogy csodálkozhassék a feledékenységén.

Smithers olyformán köhintett, hogy figyelemre való intésnek lehetett
képzelni.

Lewisham, mióta némi erőlködéssel visszaidézte detektiv szerepének
felelősségét, merően nézett maga elé, de a szoba nagyon sötét volt. A
csendet csak néha-néha nehéz sóhajtás és a médium felől jövő szüntelen
mozgás törte meg. Lewishamnak a lelki zürzavarából legelőször a
személyes hiúsága emelkedett ki. Vajjon mit gondolhatott a leány róla?
Vajjon ő is hozzá hasonlóan mereszti rá a szemét a sötétségben? Úgy
tegyen-e, mintha először látná életében, mikor a lámpákat megint
meggyujtják? A mint a perczek egymást követték, úgy tünt fel, mintha a
csend nyomasztóbbá és nyomasztóbbá vált volna. A szobában tűz nem égett
és fűtés hiányában hűvösnek tetszett. Lewishamot valami sajátságos
kétkedés fogta el, hogy csakugyan Ethelt látta-e, vagy másvalakit
tévesztett össze vele. Azt kívánta, hogy bárcsak vége volna a seancenak,
hogy megint láthassa őt. A régmult whortleyi napok csodálatos
elevenséggel és csodálatosképen mégis minden érzéstől menten szálltak
fel emlékezetének mélyéről…

A hátán valami egészen különös érzést tapasztalt, a mit léghuzamnak
akart tulajdonítani…

Hirtelen keskeny sávban hideg levegő fuvallata érintette arczát, mire
akaratlanul összerázkódott. Reménykedett azonban, hogy a leány nem vette
észre a borzongását. Arra gondolt, hogy halkan nevet, hogy mutassa, hogy
nincsen megijedve. A társaságban más valaki is megborzongott, Lewisham
pedig rendkívül élénk ibolyaillatot érzett. Lagune ujja ideges remegést
jelzett.

Mi történt tulajdonképen?

Valahol az asztalon a zenélő-doboz egy meglehetősen közönséges és
siralmas melódiát kezdett játszani, a mi különösen hatott Lewishamra.
Úgy érezte, hogy a csend, a várakozással teljes nyugalom egyre mélyül
körülötte s a mélységet a csengő melódiának a fonala hidalja át.

Ezen a ponton Lewisham megemberelte önmagát. Mi történt tulajdonképen?
Neki figyelnie kell. De tényleg ügyelt-e úgy, mint kötelessége lett
volna? Hiszen szórakozott volt. Szellemek vagy ezekhez hasonló dolgok
nincsenek, a médiumok dolga szélhámosság s ő azért van itt, hogy
ellenőrizze a mesterkedésüket. De bár neki ügyelni kellene a történőkre,
egyes dolgokat elmulasztott. Mi volt ez az ibolyaillat? Ki hozta
működésbe a zenélő dobozt? Mindenesetre a médium, de hogyan?
Visszaemlékezni igyekezett, hogy hallott-e valami mozgást, vagy
észlelt-e valami mozdulatot, mielőtt a zene megkezdődött volna. Képtelen
volt azonban visszaemlékezni. Belátta, hogy éberebbnek kell lennie, mint
eddig.

Élénk vágyat érzett magában, hogy sikeresen fejezze be, amit megkezdett.
Előre elképzelte a drámai pillanatot, melyet Smithersszel kitervezett.
Ethel lesz a nézője. Kémkedve meresztette szemét a sötétségbe.

Valaki megint megrezzent, ezúttal szemben vele. Érezte, hogy Lagune ujja
még erősebben remeg s körülötte mindenfelé, szaggatottan zörgő hangok
hallatszottak. _Kopp, kopp!_ – kezdődött egyszerre. Gyors, éles hangok,
kopp, kopp, kopp, az asztalon, a szék alatt, a levegőben, az
ablakpárkányokon. A médium megint sóhajtozott és reszketett és ideges
remegése az egész kört áthatotta. A zene majd egészen elhallgatott, majd
ismét erősebben hangzott.

Ki csinálta és miként?

Lagune hangja szólalt meg mellette, úgy, mintha félő tisztelet
fojtogatta volna.

– Az ábécét? – kérdezte. – Használhatjuk az ábécét?

Az asztal alatt erős koppanás hallatszott.

– Nem! – tolmácsolta a médium hangja.

A kopogás mindenfelé ismétlődött.

Csakis valami mesterkedés lehetett. Lewisham azt igyekezett kitalálni,
hogy mi lehetett az eszköze. Azt szerette volna megállapítani, hogy
csakugyan a médium kisújja érintkezik-e az övével. A sötétségben
elmerült alak felé meresztette a tekintetét. Meglehetős távolságban
mögöttük erős koppanás hallatszott, mintha valami fémtárgyat ütöttek
volna meg. Azután a kopogás megszünt s a teljes csendet csak a zenélő
doboz játékának a melódiája törte meg. Egy pillanat mulva ez is
elhallgatott…

Tökéletes csend uralkodott. Lewisham idegei teljesen meg voltak
feszülve. Hirtelen kétségek fogták el s nyomasztó félelem és nagy
események érzése nehezedett rája. A sötétseg fizikai teher érzését
keltette benne.

Hirtelen felriadt. Valami megzörrent az asztalon. Ezúttal ott
hallatszott a fémtárgy megütésének éles hangja. Utána egymásután gyenge,
zizegő hangok, mintha papirt simítottak volna ki. Szellő hangjának is
lehetett tartani, anélkül, hogy a levegő megrezzent volna. Valaminek a
jelenlétét lehetett sejteni az asztalon.

Lagune izgatottsága görcsös remegések formájában jelentkezett; a médium
keze is reszketett. Az asztal fölött a sötétségben valami halványan
fénylő, zöldesfehér anyag zizegett és libegett lassan a sötét alakok
körvonalai között.

A tárgy, vagy más egyéb, magasabbra szökkent, azután lassan emelkedett
és szétterült a levegőben. Lewisham figyelme szolgailag rája
szegeződött. A lebegő valami kísérleties, megmagyarázhatalan és egyben
csodálatos volt. E perczben Lewisham még Ethelről is megfeledkezett. A
halvány világosság magasabbra és magasabbra emelkedett a feje fölött s
emelkedés közben kisérteties kar és kéz alakját öltötte magára. Lassan,
nyugodtan átlibegett az asztal fölött és Lagunet látszott megérinteni, a
ki rémülten összeborzongott. Azután körben tovább haladt és megérintette
Lewishamot. Lewisham a fogát csikorgatta.

Az érintést nem lehetett félreismerni, határozott és mégis lágy ujjak
hegye volt. Csaknem ugyane pillanatban Heydinger kisasszony elkiáltotta
magát, hogy valami a haját simogatja, utána pedig a zenélő doboz
tánczolva megmozdult. A tamburin halavány, kerekded körvonala
felemelkedett, zörgött és Lewisham hallotta, hogy Smithers arczához
ütődött. Úgy látszott, mintha a fejek fölött mozogna. Követlenül
ugyanekkor egy asztal valahol a médium háta mögött hallhatólag gördülni
kezdett a kerekein.

Lehetetlennek tünt fel, hogy a médium, a ki oly csendesen ült mellette,
vihette volna véghez mindezeket a dolgokat; még ha így volt is, a
képtelenséggel látszott határosnak. Mindazonáltal…

A kisérteties kéz majdnem közvetlenül Lewisham szeme előtt ugrándozott.
Gyengén rezegve libegett a levegőben. Az ujjak közbe-közbe lehajoltak,
majd ismét mereven felemelkedtek.

Zörej hallatszott. A zörej erősnek tünt fel. Valaki járt talán? Mit
csinálhatott az illető?

Lewisham egyszerre elveszítette a médium kisujjának érintését.
Igyekezett ujra megérinteni, de nem tudta felfedezni. Feléje kapott, egy
kart ragadott meg, mely kiszabadult a kezéből. Valaki felkiáltott.
Közvetlen mellette szitkozódás röppent el, melyet az illető hirtelen
erőlködéssel felében akart magában visszafojtani. _Zzz!_ A tűhegynyi kis
gázláng egy szökkenéssel fellobogott.

Lewisham a pislákoló arczok körében állva két alakot pillantott meg,
melyek a zizegő világosságban újra láthatókká váltak. Kettőjük közül
Smithers vonta inkább magára a figyelmet; diadalmaskodva állt, egyik
kezét a gázcsavaron tartotta, másikkal a médium mellét ragadta meg s a
médium kezében bűnjel gyanánt ott volt a tamburin.

– Mit szólsz hozzá, Lewisham? – kiáltotta Smithers, kinek a lobogó gáz
árnyékokat vetett az arczára.

– Rajtakaptuk! – mondta Lewisham hangosan, felkelve helyéről és
elkerülve Ethel tekintetét.

– Mi ez? – kiáltotta a médium.

– Csalás! – röpítette feléje Smithers.

– Nem igaz, – kiáltotta a médium. – Mikor ön felcsavarta a gázt…
félrelökte a kezemet… megkaptam a tamburint… hogy a fejemre ne essék.

– Smithers úr! – kiáltotta Lagune. – Smithers úr, nagyon helytelenül
cselekedett. Ez az ijedelem…

A tamburin hangos zörejjel a padlóra esett. A médium arcza eltorzult,
furcsán nyöszörgött és hanyatt akart esni. Lagune egy pohár vízért
kiáltott. Mindenki a médiumra nézett, azt gondolva, hogy el fog esni,
csak Lewisham nem. Az Ethelre való gondolat ismét visszatért az agyába.
Feléje fordult, hogy lássa, mint fogadja ezt a befejezést, melynek ő
volt az egyik fontos intézője. A leányt az asztalra látta hajolni, amint
el akart kapni valami ott heverő tárgyat. A leány nem látta őt, hanem
szeme a médiumra volt szegezve. Az arcza kemény volt és fehér. Azután,
mintha megérezte volna a rajta nyugvó tekintetet, szeme Lewisham
tekintetével találkozott.

Visszahúzódott, egyenesen állt és szemében idegenszerű keménységgel
nézte Lewishamot.

Első pillanatban Lewisham nem fogta fel a helyzetet. Azt akarta
megmutatni, hogy Smithersszel egyenlő része volt a fordulat
előidézésében. Az első perczben a leány mozdulata figyelmét egyszerűen a
tárgyra irányította, mely után nyult. Az asztalon valami összezsugorodó
tárgy, gummikeztyü hevert. Ez is kétségtelenül hozzátartozott a
szellemidézői felszereléshez. Megragadta és felkapta.

– Ide nézz! – kiáltotta, Smithers felé nyujtva a kezét. Ez még több! Mi
ez?

Lewisham észrevette, hogy a leány megrémült. Meglátta, amint Chaffery, a
médium, Smithers válla fölött hirtelen szemrehányó tekintetet vetett a
leányra. A helyzet egyszerre világos lett Lewisham előtt; megértette,
hogy Ethel is részes a csalásban. Ő pedig ott állt, győzelmi pózban,
kezében tartva az ellene bizonyító bűnjelet! Diadalmaskodása egyszerrre
elpárolgott.

– Ohó! – kiáltotta Smithers, áthajolva az asztalon, hogy biztosítsa a
bűnjelet. – Derék fiú vagy, Lewisham!… Most már csakugyan megvan! Ez még
több, mint a tamburin.

Szeme diadalmaskodva ragyogott.

– Nos, látja, Lagune úr? – mondotta. – Ezt a keztyüt a médium a foga
között tartotta és maga elé fujta. Ezt nem lehet tagadni… Ez csak nem
akart a fejére esni, tisztelt médium úr? _Ez_… ez volt a fénylő
szellemkéz!




XII.  Lewisham magába zárkózik.

Ez este, mikor Heydinger Alice együtt ment Lewishammal a chelseai
állomás felé, úgy tapasztalta, hogy társa nagyon különös hangulatban
van. A leányra a jelenet, melynek szemtanuja volt, nagy hatást
gyakorolt. Hosszú időn át hitt a túlvilági megnyilatkozásokban, de a
váratlan fordulat valóságos forradalmat idézett elő felfogásában. Az
eset részletei kissé megzavarták. Lewishamot Smithersszel egy sorba
állította az est tudományos győzelmében. Általában büszkének érezte
magát. Nem haragudott érte, hogy Lewishamnak volt igaza. Nagyon bosszús
volt azonban a médiumra.

– Rettenetes, – mondta, – hogy valaki csalásból éljen. Hogy legyen a
világ szebbé és jobbá, ha egészséges és tanult emberek egészségüket és
műveltségüket arra használják fel, hogy másoknál a sötétséget
terjesszék? Rettenetes!… Borzalmas ember volt… milyen kenetteljes,
becstelen hang. És a leány… igazán sajnáltam. Rettenetesen szégyelhette
magát… máskülönben miért kiáltott volna úgy? Őszintén mondva, fájt
nekem. Furcsa kiáltás volt. Olyan volt, mintha beismerés lett volna. De
hát mit lehet tenni?

Heydinger Alice elhallgatott. Lewisham szótlanul haladt, merően maga elé
nézett, mintha önmagával merült volna komor vitába.

– Ha rágondolok, Sludge, a médium, jut az eszembe, – mondta a leány.

Lewisham nem felelt. Alice megkérdezte:

– Ismeri Sludget, a médiumot?

– Kicsodát? – kérdezte Lewisham, feleszmélve elmélyedéséből. – Hogy
mondta kérem… Sludge, a médium? Ugy emlékszem, hogy őt Chafferynak
hívják.

A leányra nézett, mintha nem értette volna, hogy mit akart a kérdésével.

– Igen… de én a Browning költeményére gondoltam… „Siudge, a médium.“ Nem
ismeri?

– Sajnálom, nem, – felelte Lewisham.

– Kölcsön adom önnek… Nagyszerű költemény. A mélyére hatol a dolognak.

– Csakugyan?

– Azelőtt nem tűnt fel nekem. De most világos az egész. Ha embereknek,
szegény embereknek pénzt kínálnak, hogy csodák történjenek, ennek nem
állhatnak ellen. Nekik csalni _kell_. Mégis csak gazság…
erkölcstelenség.

Szaggatott, rövid mondatokban beszélt, mert Lewisham, vele nem is
törődve, nagy léptekkel rohant.

– Pedig, – folytatta, – mennyit kereshetnének az ilyen emberek
becsületesen is.

Lewisham végre ráeszmélt ezekre a szavakra. Ismét kizökkent az
elmélyedéséből.

– Hogy mennyit kereshetnének becsületesen? Sejtelmem sincs róla.

Szünetet tartott.

– Az egész eset zavaros előttem, – mondta. – Gondolkozni szeretnék.

– Nagyon különös, ugyebár? – kérdezte a leány, kissé meghökkenve.

Az út hátralevő részén az állomásig nem beszéltek. Az állomáson
kézszorítással váltak el egymástól, de a szokott baráti kézfogás ezuttal
Lewishamot kissé közömbösen hagyta. A leány, mialatt a vonat lassan
kifelé mozgott az állomásból, Lewisham arczát vizsgálta és rossz
hangulatának az okát akarta kitalálni. Lewisham ismeretlen dolgokba
mélyedt el, mintha róla teljesen megfeledkezett volna.

Lewisham gondolkozni akart! De két fej többet ér egynél, ha véleményt
kell valamiről alkotni, – gondolta a leány. Bántotta őt, hogy oly
kevéssé tud belátni társának a lelki világába. Hogy be van burkolózva és
milyen távol esik egyik lélek a másiktól, gondolta, miközben a kocsiból
a kívül elrohanó sötét tárgyakra meresztette a tekintetét.

Hirtelen nyomasztó érzés fogta el. Egyedül érezte magát, teljesen
egyedül, teljesen üres világban.

A figyelem egyszerre ismét külső dolgokra terelődött. Észrevette, hogy
ketten a szomszéd fülke utasai közül őt nézik. Keze akaratlanul a haját
kezdte igazgatni.




XIII.  Lewisham követelőleg lép fel.

Henderson Ethel írógépe előtt ült Lagune úr dolgozószobájának az
ablakánál és üres tekintettel bámult a novemberi félhomály kékes
szürkeségébe. Arcza fehér volt, szeme ki volt vörösödve a sírástól, keze
pedig mozdulatlanul pihent az ölében. Az ajtó épen az imént csapódott be
Lagune mögött.

– Istenem, – síránkozott Ethel. – Bár ne is élnék. Jobb volna, ha már
vége volna mindennek!

Azután megint elhagyta magát.

– Ha legalább tudnám, hogy mit tettem, a miért így kell bünhődnöm, –
mondotta magában.

Igazában a legkevésbbé sem látszott sorsüldözött léleknek, hanem első
pillantásra szemmelláthatóan nagyon csinos leányt mutatott. Feje formás
volt és hullámos sötét haj fedte, barna szemét pedig szép metszésű,
sötét szemöldök ívelte be. Ajka finom vágású volt, szája nem túlkicsiny
ahhoz, hogy kifejezésteljes lehessen, álla viszont kicsiny, nyaka fehér,
telt és szép. Orráról felesleges külön megemlékezni, minden tekintetben
megfelelt. Ő maga középmagasságú volt, inkább telt idomú, mint sovány,
ruhája tetszetős, aranyos-barna anyagból volt, könnyű ujjakkal s
szabásának vonalai az akkori idők jó izlésének megfelelően kellemesek
voltak. Ethel az írógépe előtt ült, azt kívánta, hogy bár ne élne és
azon tűnődött, hogy tulajdonképen mit követett el.

A szobát könyvállványok szegélyezték, melyeken egy hosszú sor
nevetségesen hivalkodó kötet ötlött fel különösen, Lagune „munkái“, az
életét betöltő zűrzavaros, nyakatekert bölcselet-utánzásnak a termékei.
A párkányokon Plato, Sokrates és Newton mellszobrai diszelegtek. Ethel
mögött terpeszkedett a nagy férfiúnak zöldernyős villanylámpától
megvilágított íróasztala, teleszórva a _Hesperus_, „Folyóirat kételkedők
számára“ kefelevonataival és példányaival, melyet Lagune az ő
segítségével szerkesztett, kiadott, összeollózott, írt és egyben – az ő
segítsége nélkül – fizetett és olvasott. Egy lecsapott tollszár,
egyenesen állva rezgett a tintafoltos írómappán, a tollnak egyik
megmaradt fémhegyén. A tollat Lagune úr csapta le.

Az előző esti letörés rettenetesen bántotta s mielőtt Ethelt magára
hagyta volna, újból meg újból heves monológokban öntötte ki haragját.
Nem kevesebbről volt szó, minthogy egy élet munkája omlott össze. Ethel
pedig bizonyára tudta, hogy Chaffery csaló volt. Vagy nem tudta?
Hallgatás. „Ennyi jótétemény után…“

A beszédet Ethel siránkozása szakította félbe:

– Tudom, tudom…

De Lagune nem érzett szánalmat s azzal vádolta, hogy megcsalta és – ami
még rosszabb, – nevetségessé tette őt! Gondoljon a „munkára“, amelyet
South Kensingtonban megkezdett, – hogy folytassa azt a történtek után?
Hogy legyen hozzá elég lelkiereje, ha a saját gépíró kisasszonya
kiszolgáltatja őt a mostohaapja csalásainak? „Csalásainak!“

Ennél a szónál a hadonászó kéz mozdulatai szélesre változtak, a szürke
szem méltatlankodva kitágult, a sipoló hang pedig szónokira változott.

– Ha nem ő csalta volna meg önt, más tette volna meg, – volt Ethel félig
mormogó válasza, melyet a szellemkutató nem hallott meg.

A mi történt, nem volt olyan rossz, mint a felmondás, de mindenesetre
tovább tartott. Odahaza pedig a haragos Chaffery várt rá, a ki
dühöngött, mert nem sikerült neki a gummikeztyüt elrejteni. Chafferynek
nem volt joga, hogy őt okolja, bizonyára nem, de a sodrából kijött lélek
nagyon könnyen kész az igazság mértékének meghamisítására. A tamburint,
állította Chaffery, még kimagyarázhatta volna azzal, hogy Smithers felé
emelt kezével el akarta kapni, hogy a fejét védje. De a gummikeztyüre
nem volt magyarázkodás. Pedig ő alkalmat akart nyujtani Ethelnek, hogy
biztonságba helyezze, mikor rosszullétet szinlelt. Ostobaság olyasmit
mondani, hogy ekkor valaki az asztalra nézhetett volna, ostobaság.

A sokatmondó tollroncs mellett egy kis álló óra hirtelen éles hangon
megszólalt és az öt órát jelezte. Ethel hátrafordult székén és ülve az
órára bámult. Szája szögletét lehúzva szomorúan mosolygott. Arra
gondolt, hogy haza kell mennie és otthon újból kezdődik az egész.
Cseberből vederbe… A gondolatok zavarosan kóvályogtak a fejében.

– Ostoba voltam… Talán mégis én voltam az oka. Fel kellett volna kapnom
a keztyüt. Elég időm volt hozzá… Csalás… bizonyára csalás… Azt hittem,
hogy sohasem látom már őt viszont… Bizonyára szégyelte volna magát
miattam… a barátai előtt.

Egy ideig mozdulatlanul ült és üres tekintettel bámult maga elé.
Sóhajtott, újra megdörzsölte egyik kivörösödött szemét és felállt.

Kiment az előcsarnokba, ahol két tűvel átszúrt kalapja függött a kabátja
fölött, felöltözött és kilépett a hideg, szürke utczára.

Alig ment még húsz lépést Lagune ajtajától, mikor észrevette, hogy egy
férfi éri őt utól és mellette halad. Az ilyesmiben elég gyakran van
részük olyan lányoknak, akik munkába mennek vagy munkából jönnek
Londonban s ő is szükségképen sok mindent volt kénytelen tapasztalni a
whortleyi kalandos napok óta. Haragosan nézett maga elé, de a férfi oly
határozottan állta el az útját, hogy meg kellett állnia. Sértődött
tekintetet vetett rá. A férfi Lewisham volt, halotthalvány arczczal.

Félszegen habozni látszott, azután szótlanul kinyújtotta a kezét. Ethel
szinte gépiesen megfogta. Lewisham csak ezután találta meg a hangját.

– Henderson kisasszony, – szólalt meg.

– Mit akar tőlem? – kérdezte a leány bágyadtan.

– Nem tudom… Beszélni akarok magával.

– Velem? – Ethel szíve hevesen dobogott.

Lewisham nehezebbnek találta a beszédet, mint gondolta.

– Megengedi?… Nem gondolta, hogy jövök?… Messzire megy?… Nagyon
szeretnék beszélni magával. Annyi mindent…

– Claphamba megyek, – felelte Ethel. – Ha akarja, elkísérhet egy
darabon…

A leány bizonytalanul tett néhány lépést. Lewisham egészen mellette
haladt. Egy darabig szavukat visszafojtva haladtak, mert annyi
mondanivalójuk volt, hogy nem találták meg az alkalmas szót, melylyel
beszélgetésüket megkezdjék.

– Elfelejtette már Whortleyt? – szakította meg a csendet Lewisham
hirtelen.

– Nem.

Lewisham a leányra nézett, a ki lesütötte a szemét.

– Miért nem írt nekem? – kérdezte keserűen.

– Írtam.

– Egyetlenegyszer. De azután?

– Írtam, júliusban.

– Nem kaptam meg.

– A levél visszajött.

– Hogy lehet, hisz Mundayné…

– Elfelejtettem a nevét. A levelet az iskolába czímeztem.

Lewisham ajkáról tagolatlan felkiáltás röppent el.

– Nagyon sajnálom, – mondta Ethel.

Megint némán mentek egymás mellett egy darabig.

– Tegnap este, – mondta Lewisham nyomatékkal, – nem volt alkalmam, hogy
megkérdezzem. De…

A leány nagyot sóhajtott.

– Lewisham úr, a férfi akit látott… a médium nekem mostohaatyám.

– És?

– Hát ez nem elég?

– Nem, – mondá Lewisham némi habozás után.

Megint fojtogató csend következett.

– Nem, – ismételte Lewisham határozottabban. – Semmi közöm hozzá, hogy
kicsoda magának a mostohaatyja… Azt akarom tudni, hogy maga részes
volt-e a csalásban?

Ethel arcza elfehéredett. Száját kinyitotta, mintha mondani akarna
valamit, majd ismét becsukta. Aztán megfontoltan kezdett beszélni:

– Lewisham úr, ön talán nem hiszi, lehet, hogy hihetetlenül is hangzik,
de becsületszavamra mondom… nem tudtam, nem tudtam bizonyosan… hogy a
mostohaapám…

– Ah! – kiáltotta Lewisham a meggyőződés hangján. – Hát akkor igazam
volt…

A leány egy pillanatig ránézett, azután hirtelen, szinte kiabálva
megszólalt:

– Nem volt igaza… Én mindent tudtam. Hogy is mondhattam az ellenkezőjét?
Csalás volt. Nagyon jól tudtam. Tudtam az egész időn át.

Lewisham elképedő csodálkozással bámult a leányra. Bámulatában egy
lépésnyire elmaradt tőle, de nyomban megint mellette termett. Azután
hallgatás következett, olyan hallgatás, mintha sohasem akart volna véget
érni. A leány, miután abbahagyta a beszédet, feszülten várakozott és nem
is mert Lewishamra nézni. Végre Lewisham szólalt meg.

– Nem, – mondta lassan, – azt se bánom. Nem törődöm vele, még ha így is
van.

Bekanyarodtak a King’s Roadra, a nagy kocsiforgalomnak és a siető
gyalogjáróknak az áradatába, ahol iskolás gyerekek nyüzsgő csoportja
vette őket körül és választotta el egymástól. Az ilyen nyüzsgő
főutczákon este csak szaggatott rövid mondatokban lehet beszélgetni,
máskülönben elvész az összefüggés. Ethel Lewisham arczára tekintett és
úgy látta, hogy megint nyugodt. A nyüzsgő tömegből déli irányban egy
sötét utczába fordult, a hol megint beszélgethettek.

– Mindent értek, – mondta Lewisham. – Maga tudta, de nem akarta tudni.
Így történt.

Ethel ismét magához tért kábultságából. Zokogását visszafojtva
megszólalt:

– Ennek az utczának a végén el kell válnunk. Nagyon szép volt öntől,
hogy eljött, Lewisham úr. Önnek azonban szégyenkezni kellett miattam,
bizonyára szégyenkezni kellett. A gazdám spiritiszta, a mostohaatyám
hivatásos médium és az anyám is spiritiszta. Nagyon helyesen tette, hogy
tegnap nem szólított meg. Nagyon helyesen. Szép volt, hogy eljött, de el
kell hagynia… Az élet nagyon nehéz… Az utcza végén vissza kell
fordulnia. Az utcza végén forduljon vissza…

Száz yardot mehettek, de Lewisham nem válaszolt.

– Én elkísérem magát Clamphamba, – mondotta azután.

Hallgatagon mentek az utcza végéig. A szögletnél, mely a határt jelezte,
a leány megállt és szemébe nézett Lewishamnak.

– Forduljon vissza, – suttogta.

– Nem, – mondta Lewisham makacsul. Szemben álltak egymással életük
forduló pontjánál. – Hallgasson rám, – folytatta Lewisham. – Nehéz
megmondanom, hogy mit érzek. Talán magam se tudom… De így nem akarom
magát elveszíteni. Nem engedem, hogy megint eltünjék előlem. Az egész
éjszakát ébren töltöttem. Nem törődöm vele, hogy maga milyen
környezetben él, hogy kik a hozzátartozói és az se nagyon érdekel, hogy
mennyire tudott azokról a médiumszélhámosságokról. Nem törődöm vele.
Akárhogy is, de a jövőben másként lesz. Egy nap és éjszaka gondolkoztam
rajta. Eljöttem, hogy megtaláljam magát. Most itt van. Én sohasem
felejtettem el magát. Soha. Nem hagyom magamat így visszaküldeni.

– Egyikünkre sem lehet jó, amit akar, – mondta a leány épen olyan
határozottan, mint Lewisham.

– Pedig én nem hagyom el magát.

– Mire volna az jó?…

– Magával megyek, – jelentette ki Lewisham röviden.

És ment is.

Kérdéseket intézett a leányhoz, aki azonban nem akart felelni s komoran
hallgatva haladtak egymás mellett. Egyszerre Ethel, a szája szélén
ideges rángatódzással, megszólalt.

– Azt akarom, hogy elhagyjon, – mondotta. – Ön egészen más, mint én.
Érezhette ezt tegnap este is. Ön segített leleplezni bennünket…

– Mikor Londonba kerültem, – mondotta Lewisham, – magát keresve heteken
keresztül kóboroltam Claphamban.

Átmentek a hidon és Clapham Junction közelében egy szegényes üzletekkel
teli kis utczába értek, anélkül, hogy beszéltek volna. Ethel
elfordította arczát és magába zárkózott.

– Sajnálom, – mondta Lewisham merev udvariassággal, – ha úgy látszik,
hogy magára kell erőltetnem magamat. Nincs szándékomban kikémlelni az
ügyeit, ha maga nem akarja. Mikor azonban ujra megláttam, valahogyan
egész tömeg régi dolog elevenedett meg előttem… Meg se tudom magyarázni.
Lehet, hogy meg kellett magát találnom, hogy elképzeljem újra az arczát,
hogy lássam, hogyan mosolygott, hogyan ugrott le a zsilip korlátjáról,
hogyan teáztunk… és ezer meg ezer régi dolgot.

Megint félbeszakította a beszédet.

– És ezer meg ezer régi dolgot… Nem hagyhatom el magát – tette hozzá és
feleletet nem kapva ment tovább. Üres utczákon haladtak át a Junction
közelében és Clapham Common felé közeledtek.

– Ennek az utczának a végén lakunk, – mondta Ethel egy szögletnél
hirtelen. – Jobban szeretném…

– Még semmit se mondtam meg…

Ethel fehér arczával Lewisham felé fordult, de egy darabig nem tudott
szóhoz jutni.

– Nem lehet jó reánk nézve, – mondta. – Benne vagyok ezekben a
dolgokban…

Nem fejezte be, a mit mondani akart. Lewisham határozott hangon beszélt.

– Holnap este eljövök.

– Nem, – mondta Ethel.

– De eljövök.

– Ne jöjjön, – suttogta Ethel.

– De el kell jönnöm.

A boldogságot, melyet szívében érzett, Ethel nem titkolhatta tovább
önmaga előtt. Félt tőle, hogy Lewisham eljön, de boldog volt és
tudatában volt, hogy boldog. Nem ellenkezett tovább. Némán nyujtotta a
kezét. Lewisham pedig, a mint megmondta, másnap este csakugyan várta őt.




XIV.  Lagune úr szempontjai.

Három napon keresztül a south-kensingtoni laboratorium nem látta Lagune
urat, de azután még kevésbbé meggyőzhető bőbeszédűséggel tért vissza,
mint valaha. Mindenki arra számított, hogy hitehagyottan fog
jelentkezni, de megrendíthetetlen hitet és olyan propagandára való
készséget hozott magával, mintha nem is szégyenítették volna meg.
Valamilyen forrásból új erőt és meggyőződést merített. Vele szemben még
Smithers szónoki készsége is hiábavalónak bizonyult. A hiányos számú
teáscsészék fölött új harcz indult meg és a vita befejeztével a koravén
tanársegéd habozni látszott, hogy mutathatja-e kárörömét Smithers zavara
fölött. Kezdetben Smithers önhitt bizakodást és udvariasságot mutatott,
végezetül azonban a füle egészen kivörösödött és a finom modor teljesen
elhagyta őt.

Lewisham, mint Heydinger kisasszonynak feltünt, nagyon szegényes
szerepet játszott a vitatkozásban. Kétszer-háromszor valami
megjegyzéssel fordult Lagunehoz, helyesebben mondva, félig érthetetlenül
mormogta, amit gondolt.

Lagune az esetet fölényesen és élénken kezelte.

– Chaffery, – mondotta, – mindent őszintén megvallott. Az ő szempontja
az, hogy…

– A tények tények, – vetette közbe Smithers.

– A tény a benyomásoknak összessége, – felelte Lagune, – de ezt ön csak
akkor látja be, ha öregebb lesz. Ez az a pont, amiben mi nem tudunk
megegyezni. Én megmondtam Chafferynek, hogy önök kezdők. Ő önöket kezdők
gyanánt kezelte és valamit be akart mutatni.

– Szép kis bemutatás, – mondta Smithers.

– Úgy van. Ha nem szakították volna félbe…

– Ohó!

– Chaffery mesterségesen rendezett bizonyos elemi jelenségeket…

– Csakhogy ezt elismeri!

– Egyáltalán nem akarom tagadni. Amint azonban ő kifejtette, ez
szükséges volt és egyuttal igazolható. A lelki jelenségek nagyon
szubtilisak és hozzájuk a megfigyelésnek bizonyos gyakorlata szükséges.
A médium még finomabb eszköz mint az érzékeny mérleg, vagy a
borax-csepp, pedig Önök tudják, hogy milyen sokáig tart, míg kétségtelen
eredményeket tudnak elérni a borax-cseppel! Az elemi ismeretek
osztályában, a tanulmányok kezdetén az előfeltételek nagyon nehezek…

– A tisztesség számára…

– Pillanatnyi türelmet kérek. Tisztességtelen dolog-e valamely
kísérletnek a megkorrigálása a siker érdekében?

– Mindenesetre az.

– Pedig az önök tanárai is megteszik.

– Tagadom… in toto, – vetette ellene Smithers s elégülten ismételte: –
in toto.

– Nagyon helyes, – mondta Lagune, – de mellettem a tények beszélnek. Az
önök vegytan-tanárai, – lemehet az első emeletre és megkérdezheti, ha
nem hisz nekem, – mindig csalnak az anyag állandóságát bizonyító
kísérleteknél… Ismétlem, mindig… Vagy egy másik dolog a fiziografiában.
Tudják, hogy melyik kísérletre gondolok? A föld forgásának a
bebizonyítása. Ennek az igazolására…

– Foucault ingáját használják, – mondta Lewisham. – A kézben tartott
tűre czérnán gummilabdát akasztanak és az ingát körben azon az úton
mozgatják, melyen haladnia kell.

– Ez azonban egészen más, – mondta Smithers.

– Türelmet kérek, – mondta Lagune, és összehajtott nyomtatott papirlapot
vett ki zsebéből. – Itt van a _Nature_-nak egy czikke, nem kisebb
embernek, mint Greenhill tanárnak a tollából. Ebben a réginél
megfelelőbb tűt ajánl a virtuális sebességek igazolására! A régi tehát
nem volt jó. Olvassa el, ha nem hiszi. Fel kell ugyanis tételeznem, hogy
ön nem hisz nekem.

Smithers hirtelen letért az álláspontjáról, hogy „in toto“ tagadjon.

– Ez nem a mi esetünk, Lagune úr, ez nem a mi esetünk, – mondotta. – Az
ilyen dolgok az iskolai előadások keretében nem arra szolgálnak, hogy
tényeket bizonyítsanak, hanem hogy gondolatokat ébresszenek.

– Ilyen természetű volt a mi szellemidézésünk is, – mondta Lagune.

– Mi nem ilyen világításban láttuk a dolgokat.

– A nagy átlag, a mely tudományos előadásokat hallgat, szintén nem ilyen
világításban fogja fel a dolgokat, hanem arról van meggyőződve, hogy
saját szemével látja őket.

– Ehhez semmi közöm, – jelentette ki Smithers. – Két rossz még nem tesz
egy jót. Minden kisérlet mesterséges megkorrigálása csak helytelen
lehet.

– Ebben egyetértek önnel. Ezt teljesen nyiltan megmondtam Chafferynek
is. Ő mint tudja, nem nagytekintélyü tanár, nem az igazság sziklájának
busásan megfizetett ékessége, mint az önök itteni tanárai, akik a
kísérleteket szintén megkorrigálják és így nyiltan beszélhetek vele,
anélkül, hogy megsérteném. Ő is csak azon az állásponton van, mint
amelyet az önök tanárai elfoglalnak. Én azonban szigorúbb vagyok.
Megköveteltem, hogy ilyesmi ne ismétlődjék…

– Egészen a legközelebbi alkalomig, – szakította félbe Smithers
gúnyosan.

– Ez a legközelebbi alkalom nem fog bekövetkezni. Az ilyen elemi
mutatványokkal szakítottam. Önöknek azonban el kell hinni a gyakorlott
megfigyelőnek az állítását, amint azt a kémiai analizisnél is teszik.

– Önnek talán az a szándéka, hogy tovább folytatja a kísérletezést ezzel
a fráterrel, akit rajtakaptak, hogy önt a tulajdon orra előtt rászedi?

– Bizonyára, miért nem?

Smithers bizonyítani kezdte, hogy miért nem, de belezavarodott a
fejtegetéseibe.

– Meg vagyok győződve róla, hogy benne különös tehetség lakozik, –
mondta Lagune.

– A csalásra, – egészítette ki Smithers.

– Ezt ki kell kapcsolnunk, – mondta Lagune. – Ostobaság volna abbahagyni
a villamosság tanulmányozását, mert egyszer az áram megszökött az önök
testén keresztül. Minden új tudomány csalódásokkal jár. Egy kísérletező
sem hagyhatja abba valamely vegyi összetételnek a tanulmányozását, mert
másra bukkan, mint amit vár. Vagy mondhatjuk-e, hogy ebből és ebből a
dologból savat kell kapunk, máskülönben fütyülünk az egészre. Nos? Ez
volna csak az igazi kutatás!

Ez volt az a pont, ahol Smithers a finom modorról megfeledkezett.
Nyersen vetette oda:

– Mindegy, akármit mond is. Mind értelmetlen és hamis. Érveljen, ha úgy
tetszik, de vajjon meg tudott-e győzni akárkit is? Bocsássa szavazás alá
a kérdést.

– Ez a bosszúságnak a demokrácziája, – mondta Lagune. – Általános titkos
szavazás az igazság eldöntésére, ugyebár?

– Ön egyszerűen elcsavarja az igazságot, – felelte Smithers. – Amit
mondott, annak semmi köze az igazsághoz.

… Lagune felhevülve, de vidám hangulatban ment lefelé a lépcsőn, mikor
Lewisham utólérte őt. Lewisham halavány volt és lihegett, de Lagune,
akit a lépcső mindig kifárasztott, nem vette észre a fiatalember
szokatlan kedélyállapotát.

– Érdekes vita volt, – lihegte Lewisham, – nagyon érdekes vita volt.

– Nagyon örvendek, ha ön is úgy találta, – mondta Lagune.

Szünet következett. Utána Lewisham szinte kétségbeesetten bökte ki:

– Az a fiatal leány… az ön gépírónője…

Teljesen elfulladva félbeszakította a mondatát.

– Nos? – kérdezte Lagune.

– Médium, vagy ilyesvalami ő is?

– Hogy médium-e? – elmélkedett Lagune. – Nem médium, biztosan tudom,
hogy nem. De miért kérdezi?

– Azért, mert feltünt nekem…

– Bizonyára a szeme tűnt fel önnek. Chafferynak a mostoha leánya,
különös természet, de kétségtelenül meg van benne a hajlamosság, hogy
médium legyen. Furcsa, hogy ez önnek is feltűnt. Annál különösebb, mert
az arczáról ítélve, én is úgy véltem, hogy van benne valami
szellemszerűség.

– Micsoda?

– Szellemszerűség, ami azonban még nincsen kifejlődve. Egyszer vagy
kétszer én is gondoltam erre. Nemrégiben Chafferyval is beszéltem róla.

– Beszélt róla?

– Igen. Ő is szeretné a benne esetleg rejlő tehetségeket kifejleszteni.
De a kezdet, mint tudja, kissé nehéz.

– És ön azt hiszi, hogy a leány nem akarja?

– Ezidőszerint nem. Jó leány, de ebben a dologban kissé félénk. Ilyen
dolgokban gyakran lehet bizonyos tartózkodást, valami furcsa érzést
tapasztalni, amit esetleg szerénységnek is lehet nevezni.

– Értem, – mondta Lewisham.

– Ezt azonban rendesen le lehet küzdeni. Nem adom fel a reményt.

– Nem, – mondta Lewisham röviden. A lépcső aljára értek. Lewisham
habozott. – Ön egész tömeg új gondolatot adott nekem, – mondta
látszólagos fesztelenséggel. – Az érvelésének a módja, – tette hozzá, a
czikkre utalva, amelyet Lagune odafönt mutatott.

– Nagyon örvendek, hogy ön nem tanusít olyan türelmetlen magatartást,
mint Smithers úr, – mondta Lagune. – Nagyon örvendek. Egy vagy két
könyvet kölcsön kell adnom önnek, ha ugyan az itteni magolástól marad rá
ideje.

– Köszönöm, – felelte Lewisham kurtán, mikor elvált Lagunetól.
Érdeklődést mutató arczkifejezése hirtelen megváltozott és barátságtalan
szinezetet öltött.

– Átkozott legyek, ha leküzdi a tartózkodást, – mormogta Lewisham
magában.




XV.  Szerelem az utczán.

Lewisham nem volt egészen tisztában, hogy mi szándéka volt
tulajdonképen, mikor félre akarta vezetni Lagunet s általában az egész
helyzettel nem volt tisztában. Agyának logikai műveletei, érzései és
képzetei valami sajátságos dobálódzó játékot űztek vele. Nagy dolgok
látszottak lebegni fölötte, de ezekből tényleg csak annyi történt meg,
hogy estéről-estére Ethelt hazakísérte, hogy pontosak legyünk,
hetvenkilenc estén át. Novemberben és deczemberben minden este,
egyetlenegyet kivéve, mikor a messze keletre[2] kellett mennie, hogy
felöltőt vásároljon magának, megvárta és hazakísérte őt. Minden egyes
alkalommal különös, befejezetlen valami volt ez a séta, mely esténkint a
bizonytalan sóvárgások tömegével kezdődött és kivétel nélkül mindig az
elkedvetlenedés nyomasztó hangulatával végződött. A séta csaknem teljes
pontossággal öt órakor Lagune lakása előtt kezdődött és rejtelmes
sötétségben egy lesülyedt alapzatú és izléstelen műkő faragásokkal
diszített házakból álló claphami mellékutcza sarkánál ért véget. Ennek
az utczának végén tűnt el minden este Ethel a szürke ködben és
félhomályban egy halványsárgán világító gázlámpa mögött, Lewisham pedig
megvárta az eltünését, utána sóhajtott és megfordult, haza, a lakása
felé.

Beszélgettek erről és arról, felületes módon a saját személyükről,
körülményeikről és izlésükről, de mindig volt valami, mindig maradt
valami, amit ki nem mondottak, nem közöltek egymással, ami mindennek
megszüntette a valószerűségét és az őszinteségét.

Mégis abból, amit beszélgettek, Lewisham némi bizonytalan fogalmat
kezdett alkotni az otthonról, ahonnan Ethel jött. Cselédet mindenesetre
nem tartottak s az anya gyakran vergődött, rettegett és síránkozott az
anyagi bajok közepette. Néha délután vagy este fecsegőre változott.
„Anyja néha így szokott beszélni.“ A házat csak ritkán hagyta el.
Chaffery mindig későn kelt fel s néha napokra eltávozott. Szűkmarkú
volt, csak huszonöt shillinget adott hetenkint a háztartásra s ennek az
összegnek az elégtelensége a hét végén nagyon gyakran érezhető volt. Ugy
látszott, hogy anya és leánya kevéssé rokonszenveznek egymással; az
özvegy nagyon könnyelmű volt s albérlőjével, Chafferyval kötött
házassága nehezen felejthető szóbeszédre adott alkalmat. Annak idején
Ethelt azért küldték Whortleyba, hogy megkönnyítsék a házasságot, ezzel
akarván tettüket enyhíteni. Ezek azonban elmult, távolban elvesző s
ködszerű dolgoknak tüntek fel a hosszú, rosszul világított külvárosi
utcza legvégén, mely esténkint Ethelt elnyelte. A séta, a leányt
körülvevő meleg, fény és mozgás, csengő, finom hangja, kezének érintése,
ez volt a valóság.

Chafferynak és csalásainak árnyéka néha halványan, de néha feketén és
bántóan borult ezekre a dolgokra. Ilyenkor Lewisham izgatott lett,
szentimentális emlékei háttérbe szorultak s olyan kérdéseket vetett fel,
melyek a kétkedés örvényének szélén mozogtak. „Segített-e“ Ethel valaha
neki? Nem, jelentette ki a leány. Azután hozzátette, hogy mindössze
odahaza „ült le“ egyszer-kétszer, hogy kiegészítse a kört. Többé azonban
már nem fog segíteni. Ezt megigéri, ha szükség van igéretre. Elég
rettenetes volt, ami odahaza történt a Lagune-eset fejleményei után. Az
anyja mostohaapjának pártjára állt és együtt szidták őt. De hát volt rá
ok, hogy őt szidalmazzák?

– Bizonyára magát nem lett volna szabad szidalmazni, – mondta Lewisham.

Lagune, mint Lewisham megtudta, három napig boldogtalan és nyughatatlan
volt a seance után, véget nem érő és fárasztó monologokban merült el,
melyeknek Ethel volt az egyedüli hallgatója – heti huszonegy shilling
fejében. Azután rászánta magát, hogy Chafferynak alapos leczkét ad
gyászos eredményű becstelenségéért. Igazában azonban Chaffery adta a
leczkét. Csak ismerte volna előbb, Smithers eszén bizonyára túljárt
volna egy okosabb fő, mint Lagune, harsogta túl Lagune selypítő hangját.

Chafferyről és ezekről a dolgokról Ethel nem szeretett beszélni. „Ha
tudná, hogy milyen kellemes volna mindezt elfelejteni,“ – szokta
mondani, – „hogy egy ideig csak mi ketten legyünk egyedül“ „Mi haszna
van, ha ezeket a dolgokat firtatja?“ – szokta kérdezni, ha Lewisham
nagyon szorongatta. Lewisham ugyanis néha nagyon is firtatta ezeket az
ügyeket, bár hasznát csakugyan nehéz lett volna kimutatni. Így a
tényleges viszonyról alkotott fogalmai hézagosak maradtak, bár a hetek
egymásután teltek el.

A hatvankilencz este azonban csodálatosan változatos volt, mint arra
későbbi életében visszaemlékezett. Voltak párázatos és esővel permetező
esték, majd sűrű ködök gyönyörűséges, elszigetelő, szürkésfehér légi
fátyolok, melyek a járdának minden yardját zárt szobává varázsolták.
Mert valóban nagyszerüek voltak ezek a ködök és igazi gyönyörűség
telhetett bennük, mikor két fiatal személy nem tette ki magát mások
gúnyos mosolyának, ha kart karba öltve haladt gyors léptekkel s az egyik
ezer bizalmaskodó, sokat jelentő dolgot merészelhetett s mindenféleképen
czirógathatta és nyomogathatta a másiknak kis kezét, a mely kis kéz
egyébként alaposan megfoltozott olcsó bőrkeztyübe volt bebujtatva.
Ilyenkor közelebb érezték magukat ahhoz a csalóka valamihez, a mi
összefűzte őket. Az utczák kereszteződésének veszedelmei, a sötétből
meglepetésszerűleg kiemelkedő házak, a fuvaros kocsik, a lovak fejénél
lámpával, az utczai lámpások, a közelben piszkos, füstös narancsfényű és
húsz lépés távolságról az áthatlan homályban eltűnő lángjukkal pedig
parancsolólag szükségessé látszottak tenni egy gyengéd fiatal hölgynek a
védelmét, a ki egyébiránt már három télnek a ködén vergődött át szomorú
magárahagyatottságban. Azonfelül a ködben a merész vállalkozás
gyönyörűségének érzetével végig lehetett menni a csendes utczán, a hol a
leány lakott, egészen házuknak a lépcsőjéig.

A ködöket rövidesen kemény fagy, csillagfényes és holdvilágos éjszakák
váltották fel, mikor a lámpák kemény, sárga, drágakősorok módjára
szikráztak s csillogásuk és a kirakatablakok fénye metsző és fagyos volt
és még a csillagok is – sugárzás helyett ezt a kifejezést is lehetett
volna használni, – hangtalanul ropogtak. Ethelnek könnyebb kabátját
asztrakán-utánzattal diszített télikabát váltotta fel, kalapját pedig
kerek asztrakán-sapka; szeme hideg fényben ragyogott és fölötte haját
fehéres dérvirág lepte be. Mindez igen hangulatos volt, de az út volt
hazáig nagyon rövid s a Chelsea és Clapham közötti távolságot meg
kellett toldani, először kis kitérésekkel a mellékutczákba, majd mikor
az első hópihék jelezték karácsony közeledtét, újabb kerülőkkel a King’s
Roadra, sőt néha a Brompton Roadra és Sloane Streetre, ahol a kirakatok
ünnepi díszszel és mindenféle szórakoztató dolgokkal voltak tele.

Ekkortájban, a legteljesebb megfontoltság körülményeinek közepette,
Lewisham úr titokban huszonhárom shillinget adott ki száz fontjának
maradványaiból és egy kis, gyöngyökkel kirakott aranygyűrüt vásárolt
Ethel számára. Szükségét érezte, hogy az ajándékozást megfelelő
szertartásszerűséggel hajtsa végre s a havas, ködbe borult Common sarkán
lehúzta Ethel keztyűjét és a gyűrüt az ujjára csusztatta. Utána pedig
lehajolt, hogy a hidegtől kivörösödött ujjára csókot leheljen, az egyik
tintafoltos köröm közelében.

– Ostobák vagyunk, – mondta Ethel. – Ugyan mire számíthatunk?

– Várjon, – mondta Lewisham és hangja tele volt határozatlan igérettel.

Utólag gondolkozott ezen az igéreten és egy következő estén jobban a
részletekbe bocsájtkozott s kifejtette Ethel előtt mindazokat a fényes
lehetőségeket, melyeket el tudott képzelni egy south-kensingtoni diák
számára: iskolaigazgató, tudományos szakiskola, közoktatási
szakfelügyelő, magántanár, sőt még egyetemi tanár is. És azután, azután…
Mindezeket pedig Ethel szivesen, de hitetlenül hallgatta s az
álmodozások félelemmel vegyes gyönyörűséggel töltötték el.

A gyöngyökkel kirakott gyűrünek a felhúzása Ethel újjára mindenesetre
csak üres szertartás volt, mert a gyűrüt Ethel sem Lagune házában, sem
otthon nem viselhette és így egy kis fehér selyemszalagra fűzte és a
nyakában hordta, „közel a szívéhez“. Lewisham ettől lüktető meleget
érzett, „közel a szívéhez.“

Mikor a gyűrüt megvette, az volt a szándéka, hogy karácsonyig vár s
akkor adja Ethelnek. A vágy azonban, hogy a leány örömét lássa, úrrá
lett fölötte.

Karácsony szombatját a fiatalok, meg nem állapítható ravaszkodás
folytán, reggeltől estig együtt töltötték. Lagune torokfájással feküdt
odahaza és gépírónőjének szabadságot adott. Lehet, hogy Ethel ezt
elfelejtette megmondani odahaza. A Royal College-ban már karácsonyi
szünet volt s Lewisham is szabad volt. Köszönettel elhárította magától a
szerelő-vállalkozó meghívását, azt mondván, hogy „dolgai“ Londonhoz
kötik, noha ez a kijelentés egy vagy két font többlet-kiadást jelentett
számára. Ezen a karácsony szombatján a beszámíthatatlan két fiatal
személy legalább tizenhat mérföldet sétált s állandó meleg és forróság
töltötte el őket. Kemény fagy volt és kevés hó, az ég szintelenül
szürke, az utczai lámpák karjain jégcsapok lógtak, a járda tele volt
szórva a járókelők lábnyomaival, melyeket simára tapostak a nap
folyamán. A Temze, mint megállapították, csodálatosan szép volt, de csak
sétájuk végén pillantották meg. Először a Brompton Roadon mentek végig…

Nem látszik feleslegesnek, hogy az olvasó a képet teljesen maga elé
idézze: Lewisham a készen vett, kék szövetű és bársony galléros
télikabatban, piszkos vörösesbarna keztyüben, vörös nyakkendővel és puha
karimás kalappal; Ethel a kétesztendős göndör asztrakán kabátban és
sapkában; arczuk kicsipve az éles levegőtől, karjuk időről-időre félősen
egymásba öltve; figyelmük állandóan éber, hogy semmiféle látványosságot
ne mulasszanak el. Már a Brompton Road üzletei változatosak és érdekesek
voltak, de egyáltalán nem lehetett őket a Piccadillyvel
összehasonlítani. A Piccadilly kirakatai úgy tele voltak drága
apróságokkal, hogy ötven perczig tartott, míg végignéztek mindent, a
papirosüzleteket és a hóbortos, vonzó érdekességekkel teli
divatárúüzleteket. Ethelt annyira gyönyörködtették ezek a csinos
hiábavalóságok, hogy Lewisham régi ellenszenve ellenére is,
megfeledkezett a boltokban nyüzsgő közönség iránti szigoruságáról.

Azután a Regent Streeten elhaladtak a hamis gyémántok előtt, a kirakat
előtt, ahol élő modellek mutogatják hosszú hajukat, ahol kis csirkék
futkároznak a kirakat üvege mögött s így jutottak az Oxford Streetre,
Holbornra, Ludgate Hillre, St. Paul’s Churchyardra, Leadenhallra s a
piaczokra, ahol ebben az időben pulykák, libák, kacsák és csirkék, de
főként pulykák lógnak ezrével sorjában egymás mellett.

– Valamit vennem _kell_ magának, – mondotta Lewisham megérlelődött
elhatározással.

– Nem, nem, – tiltakozott Ethel, a megszámlálhatatlan mennyiségű
szárnyast nézegetve.

– De _kell_, – mondta Lewisham. – Jobb, ha maga választja, mintha én
veszek valamit, ami nem nyeri meg a tetszését.

Lewishamnak valami bross, vagy csatt járt a fejében.

– Ne könnyelműsködjék a pénzével és különben is, már megkaptam a gyűrüt.

Lewisham tovább nógatta Ethelt.

– Ha már mindenáron költekezni akar, – mondta végre a leány, – éhes
vagyok. Együnk valamit.

Tuláradó és emlékezetes öröm. Lewisham némi tájékozódás után vakmerően
behatolt egy derékszögben felállított szalvétákkal diszelgő, tiszteletet
parancsoló helyiségbe. Rántott szeletet ettek, – a szeleteket csontig
elfogyasztották, – mellé ropogósra sült barna burgonyát s közben
megittak egy fél üveg fehér bort, vagy olyasfélét, a mit Lewisham
hirtelenében választott ki az étlapon. Egyikük sem ivott azelőtt bort az
étkezésnél. A bor egy shillingbe és kilencz pencebe került és Capri volt
a neve! Igazán nagyon jó minőségű Capri volt, kétségtelenül műbor, de
melegítő hatású és fűszeres. Csodás ize Ethelt egészen rabul ejtette s
másfél pohárral ivott belőle.

Azután egészen kimelegedve és elégedetten lementek a Towerig, a hol a
Tower hídnak hóval fedett váza, hatalmas, lefüggő jégcsapjaival és az
ívoszlopaihoz verődő jégtáblákkal az évszaknak megfelelő látványosságot
mutatott. Miután megelégelték a kirakatokat és a tömeget, rászánták
magukat hogy az elhagyatott Temze-parton hazafelé induljanak.

De ebben az esztendőben még a Temze is csodálatos látványul kínálkozott;
mindkét partját jégpánczél szegélyezte, közepén zajlott a jég,
biborvörösen verte vissza a lemenő napnak vörös fényét és szüntelenül,
pihenés nélkül hömpölygött a tenger felé. Keringő sirályok raja
röpködött fel s alá s közéje galambok és varjuk is keveredtek. A surreyi
oldal házai sötéten, szürkén és rejtelmesen emelkedtek, a lehorgonyzott
uszályok elhagyottan hallgattak s csak itt-ott árasztott egy-egy ablak
meleg világosságot. A nap egyenesen a szemük előtt merült el a sötétkék
láthatáron s a surreyi oldal, kevésszámú, de hamar megszaporodó sárgás
fénypontot kivéve, sötét szürkeségben olvadt össze. Mikor a két
szerelmes a Charing Cross híd alá ért, a kékes és halvány lámpáknak a
föld és ég között lebegő köríve mögött, a parlament emelkedett előttük.
Tornyán az óra olyan volt, mint a novemberi nap.

Minden tekintetben kifogástalan nap volt, egy szemernyi zavaró körülmény
nélkül. Csak az volt a baja, hogy ennek is véget kellett érni.

– Isten vele, kedves Lewisham, – mondta Ethel. – Ma nagyon boldog
voltam.

Lewisham arczát majdnem Ethelhez érintette.

– Isten vele, – mondta ő is, miközben megszorította a leány kezét és a
szemébe nézett.

Ethel viszonozta a nézést és közelebb húzódott hozzá.

– Drágám, – suttogta lágyan és ismét hozzátette: – Isten vele!

Hirtelen Lewisham érthetetlenül követelő lett és nem akarta elengedni a
leány kezét.

– Mindig ugyanaz. Boldogok vagyunk. Boldog vagyok. Azután… azután pedig
maga eltünik előlem…

Olyan hallgatás következett, mintha néma kérdések váltogatták volna
egymást.

– Drágám, – suttogta Ethel, – várnunk kell.

Ismét rövid szünet.

– Várnunk kell, – ismételte Lewisham, de nem folytatta. – Isten vele! –
mondta azután olyan hangon, mintha eltépte volna a fonalat, mely
összefűzte őket.




XVI.  Heydinger Alice elmélkedései.

Az út Chelseától Claphamig és South Kensingtól Batterseaig, különösen ha
az elsőt némi kitéréssel meghosszabbítják, körülbelül egyenlő távolságú.
Egy este, közvetlenül karácsony után ezen az úton Lewishamnak két női
kollegája találkozott vele és Ethellel. Lewisham azonban nem vette észre
őket, mert épen Ethel arczát nézte.

– Láttad? – kérdezte az egyik leány, kissé csipősen.

– Ha jól láttam, Lewisham volt, – felelte Heydinger Alice, teljesen
közömbös hangon.

*

Heydinger Alice szobájában ült, melyet hugai szentélynek neveztek. A
szentély alapjában véve egyéniségét visszatükröző lakószoba volt,
melynek olcsó, ezüst-rózsás falkárpitja kaczérul kandikált ki a bútorok
között. Berendezésének legtekintélyesebb darabjai voltak a szoba közepét
elfoglaló íróasztal és az ablak melletti bizonytalanul álló
nyolczszegletes kis asztalon elhelyezett mikroszkóp. A fal mellett
könnyed diszítésükkel és szerkezeti ingatagságukkal teljesen a női
izlésnek megfelelő könyvállványok, rajtuk szépszavú költők, Shelley,
Rossetti, Keats, Browning sorozata, Ruskin tekintélyes kötetei, gyűrött
papirfedelü szocialista kiadványok, felettük tudományos szakkönyvek és
jegyzet-füzetek bőséges változatosságban. A falakon függő képmásolatok
esztétikai törekvésekről tettek beszédes tanuságot, de sajátságos
összeállításuk folytán benső jelentésüket nehéz lett volna kitalálni.
Látni lehetett ugyanis Burne Jones _Venus tükrét_, Rossetti _Angyali
üdvözletét_, Lippi _Angyali üdvözletét_ és Watts _Élet szerelmét_ és
_Halál szerelmét_. A többi fényképek között szerepelt az előző esztendei
vitaegylet tagjainak csoportképe, Lewisham kissé mosolygó arczczal a kép
közepe táján, Heydinger kisasszony pedig a lencse sugárkévéjén kívül a
jobb szárnyon. Ezúttal Heydinger kisasszony hátat fordított mindezeknek
a dolgoknak, fekete lószőrrel tömött karosszékében ült és forró
szemekkel, állát tenyerébe támasztva, a tűzbe bámult.

– Már előbb gondolhattam volna, – mondotta magában. – A seance óta
teljesen megváltozott… Valami bolti leány…

Keserűen mosolygott.

– Ugy látom, mind egyformák, – elmélkedett. – Azután kissé megtépázva
térnek vissza, mint a nő mondja _Lady Windermere legyezőjében_… Talán ő
is visszajön. Hacsak tudnám, hogy miért csalt meg? Miért járt el így
velem szemben?… Hogy csinosak és szépek legyünk… ez a mi hivatásunk.
Melyik férfi habozhat a választásában? A férfi a saját útján halad,
saját gondolataiban, saját cselekedeteiben él…

Egy időre megpihent, de arcza fokozódó feszültséget árult el. A
hüvelykujját kezdte harapdálni, először lassan, azután gyorsabban. Végül
megint keserű szavakban tört ki.

– Mennyi mindent, mennyi nagy dolgot lehet várni tőle. Ügyes, okos és
erős… Azután egy csinos arcz akad az útjába! Istenem! Miért is adtál
nekem szivet és értelmet?…

Hirtelen felugrott s összekulcsolta a kezét. Arcza eltorzult, de könnyek
nem jöttek a szemébe.

Egy pillanatra elhagyta magát. Egyik keze tétlenül lógott, a másikat a
kandalló párkányán heverő ásatag csonton pihentette. Merően belebámult a
kandalló vörös tüzébe.

– Ha elgondolom, hogy mi mindent végezhettünk volna együtt! Meg kell
őrülnöm!… Dolgoztunk, gondolkoztunk és tanultunk volna. Reméltünk és
vártunk volna. Megvetettük volna a női kicsinyeskedéseket… Rábiztam
volna magamat a férfi erejére… És most úgy kell felébrednem, mint a
balga szüzek, akik látják, hogy letellett az életük órája.

Magatartása, arczkifejezése az önmaga iránti szánalomtól meglágyult.

– Minden hiábavaló… üres semmiség… Sohasem leszek már boldog…

A jövőnek nagyszerű látománya, melyet állandóan ápolt magában, egyszerre
távolodni és tünedezni kezdett, viszont annál ragyogóbbnak tünt fel,
minél jobban elveszett a messzeségben, akárcsak az álom az ébredés
pillanatában. Helyét tisztán és élesen elkerülhetetlen
elhagyatottságának az érzete foglalta el. Kicsinynek és magányosnak,
végtelenül szánalmasnak látta magát nagy kétségbeesésében, mialatt
Lewisham szívtelenül elhagyja őt „valami bolti leánynyal“. Kicsordult
egy könnycsepp, utána a többi és végigáztatta az arczát. Megfordult,
mintha valamit nézni akart volna. A kis karosszék előtt térdre esett és
összefüggéstelenül, zokogva könyörületért és erőért esedezett Istenhez.

*

Másnap a biologiai tanfolyamon az egyik leány azt a megjegyzést tette,
hogy megint a „lompos Heydinger“ támadt fel. Barátnője körüljártatta
tekintetét a laboratoriumban.

– Szomorú kis feltámadás, – állapította meg. – Csakugyan… nem volnék
képes a hajamat úgy viselni.

Fürkésző szemmel vizsgálta tovább Heydinger Alicet. Megtehette, mert
Heydinger Alice, gondolatokba mélyedve, a deczemberi ködöt bámulta a
laboratorium ablakánál.

– Nagyon halavány, – mondta a leány, a ki először beszélt. – Szeretném
tudni, hogy a sok tanulástól van-e?

– Egyre megy, ha attól van is, – mondta a másik. – Tegnap megkérdeztem
tőle, hogy mik a szilárd részek a metszetben és egyet se tudott
megmondani. Egyetlen egyet se.

Másnap Heydinger kisasszony helye üres maradt. Megbetegedett, bizonyára
a túlerőltetéstől s betegsége a vizsgálatok után három hétig tartott.
Azután újra megjelent, még halványabb arczczal és buzgó, de
eredménytelen munkakedvvel.




XVII.  A Rafael-teremben.

Majdnem három óra volt és a biologiai laboratoriumban már égtek a
lámpák. Az osztály beretvával buzgón metszeteket vagdosott egy páfrány
gyökeréből mikroszkopikus vizsgálat czéljaira. Egy békaképű hallgatag
fiú, sajátköltséges diák, a ki egyébként nem játszik szerepet ebben a
történetben, feszült figyelemmel dolgozott s szerény, némi megerőltetést
eláruló kifejezése még a szokottnál is hasonlatosabbá tette a békához.
Heydinger kisasszony mögött, a ki megint elhanyagolt és rendetlen volt,
mint azelőtt, egy hely üres volt s a mikroszkóp, szétszórt czeruzák és
füzetek elhagyatva hevertek az asztalon.

A terem ajtaján ki volt függesztve azoknak a névsora, a kik letették a
karácsonyi vizsgálatot. Első helyen az említett békaképű fiú szerepelt;
utána Smithers következett és Heydinger Alice két barátnőjének az
egyike. Lewisham neve dicstelenül csak a második csoport élén
diszelgett, Heydinger kisasszony pedig nem szerepelt a levizsgázottak
között; neve után a megjegyzés volt olvasható: „hiányzott.“ A diák így
szokta megfizetni a gyöngédebb érzelmeket.

Lewisham ugyanekkor a múzeum Rafael-képeinek szentelt termének tágas
magányosságában ült, komor gondolatokba merülve. Keze öntudatlanul
kétségbe nem vonható bajuszát huzogatta s különösen azokat a szálakat
válogatta ki, melyek elég hosszúak voltak, hogy rághassa őket.

Lewisham a helyzetét igyekezett világosan áttekinteni. Hogy veresége
erősen sajgott, még nem nagyon bizonyította lelki higgadtságát. A
vereség árnyéka ráborult mindenre, kiirtotta büszkeségének érzetét,
befeketítette dicsőségét és mindent más világításba helyezett. A
szerelmeskedésnek kedves mozzanata hátraszorult lényének valamelyik
rejtett szögletébe. Vad ellenszenvet érzett a békaképű fiú irányában.
Úgy érezte, hogy Smithers is megcsalta őt. Haragudott, nagyon haragudott
a biflázókra és magolókra, a kik egész időn át az ostoba véletlennek
kitett vizsgára való készüléssel gyötörték magukat. Úgy vélte, hogy a
gyakorlati vizsga nem volt egészen igazságos, az írásbeli vizsgának
egyik kérdése pedig kívül esett a tananyagon. Biverről, Biver tanárról
az volt a véleménye, hogy rosszindulatú szamár, nemkülönben Weeks, az
adjunktus is. De mindezek a körülmények nem homályosították el
ítélőképességét annyira, hogy megfeledkezzék balsikerének igazi okáról,
arról, hogy a rendelkezésére álló estéknek, a huszonnégy órából a
tanulásra legalkalmasabb időnek legalább a fele részét napról-napra
elpocsékolta. Ez a rendszeres időveszteség állandósulni látszott nála.
Ez este megint találkozik Ethellel és az esztendő másik felére, a
növénytani tanfolyamra is megkezdi a veszedelmek halmozását. Ilyenformán
azonban, kelletlenül sorakoztatva egyik bizonytalan mentséget a másik
után, teljes világossággal éleződött ki az ellentét az Ethelhez való
viszonya és egyéni törekvései között.

Az utolsó két év folyamán minden dolga oly könnyedén sikerült, hogy
állandó felfelé emelkedését az életben biztosítottnak látta. Sohasem
jutott eszébe, mióta Ethelt felkereste a seance után, hogy e tekintetben
bármi veszedelemben is foroghatna. Most azonban erős figyelmeztetést
kapott. Megrajzolta magának a felső középosztályhoz tartozó békaképű
fiúnak a képét odahaza, kényelmes dolgozószobában, íróasztallal,
könyvszekrénynyel, ernyős lámpával, – maga Lewisham fiókos szekrényének
felső deszkáján, télikabátban, mindenféle pokróczokba csavart lábát a
legalsó fiókba dugva dolgozott, – s mindezen hihetetlen kényelem
közepette a békaképű fiú dolgozott, dolgozott, dolgozott. Azalatt pedig
Lewisham a ködös utczákon át törtetett Chelsea felé, vagy miután elvált
Etheltől, baktatott haza, tele bolondos képzelődésekkel.

Lehiggadt józansággal kezdte átgondolni Ethelhez való egész viszonyát.
Gyengédebb érzései háttérbe szorultak, de azért nem áltatta magát
hazugságokkal. Szerette a leányt, szivesen volt vele együtt, beszélt
vele, de nem ez volt minden vágya. Egy Hammersmithben hallott szónok
keserű szavaira gondolt, aki azt panaszolta, hogy a modern czivilizáczió
még a házasság elemi szükségét is megtagadja. Az erény vétekre
változott. „Félelem és remegés közepette kötünk házasságot, a
házasságban a nemiség a nőnek egyetlen szerepe s a férfi akkor jut el
szívének vágyához, mikor a szívnek a vágya már kihült.“ Ez a mondás, a
mi akkor merő szóvirágnak tetszett, most a keserű valóságnak a
köntösében elevenedett meg előtte. Lewisham érezte, hogy elágazó útak
előtt áll. Egyik oldalon a hírnév és tekintély ragyogó lépcsője, a
melyről kora ifjúkorától kezdve álmodott, a másik oldalon – Ethel.

És ha mindazonáltal mégis Ethelt választja, vajjon minők lehetnek a
kilátásai? Mire számíthat ez esetben? Kissé több vagy kevesebb séta!
Ethel is, ő is szegény volt, reménytelenül szegény és a leánynak az a
szélhámos médium volt a mostohaapja! A mellett a leánynak hiányos volt a
műveltsége, nem értette meg az ő munkáját és törekvéseit…

Hirtelen a teljes meggyőződés erejével jött rá, hogy leghelyesebb lett
volna, ha a seance után hazamegy és elfelejti a leányt. Miért is érezte
azt az ellenállhatatlan vágyat, hogy őt újra felkeresse? Vajjon a
képzelete miért fonta körül Ethelt a lehetőségeknek olyan sajátságos
szövevényével? Most ő is belebogozódott, őrületesen belebogozódott… Az
egész jövőjét feláldozta az utczai szerelmeskedés futó ábrándjainak.
Haragosan tépegette a bajuszát.

Egy kép kezdett lerajzolódni előtte, a mint Ethel, misztikus anyja és a
kétes ügyességű Chaffery őt, a ki beleakadt egy nem látható hálóba,
visszatartják a hírnévhez és tekintélyhez való fényes és sikeres
emelkedéstől. Lyukas czipő és a fogatok felfrecscsenő sara lesz az
osztályrésze egész életében! A Forbes-érem, az előmenetelnek első
lépcsője máris majdnem biztosan elveszett…

De hát miként is gondolhatott volna más egyebet? Már nevelésének
körülményei tették őt szerencsétlenné. A középosztály felső rétegeihez
tartozó fiatalembereknek ilyen ügyeit a szüleik szokták intézni s őket
minden oltalmazza attól, hogy ilyen szerelmi hóbortokba beleessenek,
mielőtt függetlenek volnának. Bizonyára ez jobban is van így…

Minden távolodott tőle. Nem csupán a munkája, a tudományos karriér,
hanem a vitaegylet, a politikai kilátás és az emberiség érdekében
végezendő munkája is… De miért ne tudná határozott lépésre rászánni
magát, épen most?… Miért ne magyarázhatná meg az ügyet Ethelnek tisztán
és világosan? Vagy miért ne írhatna neki? Ha rögtön írna neki, még az a
haszna is volna, hogy az estéjét a könyvtárban töltheti. Meg kell kérnie
Ethelt, hogy felejtse el ezeket a sétákat hazafelé, – legalább is a
legközelebbi vizsgáig. Ethelnek meg kell érteni őt. Mégis oka volt
kételkedni, hogy vajjon megérti-e?… Ez a lehetőség haraggal töltötte el.
A helyzet szépítgetése azonban nem mutatkozott czélszerűnek. Ha kifejti
neki… De miért fejtegetné ilyenformán? Ethel bizonyára nem az, a ki az
észszerűség szavára hallgat.

Lewishamot pillanatnyilag a harag öntötte el.

A séták beszüntetése azzal fenyegette, hogy megvetésben lesz része. A
leány majd megvetőleg gondol reá. Ami talán még rosszabb, valahogyan
igaza is van neki. De miért volna ő megvetendő? Miért gondolhatna reá
megvetéssel? Újra elfogta a harag.

A tekintélyes múzeumi őr, aki lopva figyelte őt és csodálkozott, hogy
egy diák miért ül leszögezve a _Lystra áldozata_ előtt, miközben az
ajkát, körmét és bajuszát harapdálja s haragos pillantásokat és bősz
tekinteteket vet erre a remekműre, azt látta, hogy Lewisham hirtelen
elhatározással felpattan, sarkon fordul és gyors léptekkel távozik a
teremből. Nem tekintett se jobbra, se balra. A lépcsőn lemenve eltünt az
őr szeme elől.

– Elment, hogy máshol kicsit több megrágni való bajuszt keressen
magának, – elmélkedett a múzeumi őr. – Úgy ugrott fel, mintha valami
megmarta volna.

Néhány pillanatnyi elmélkedés után az őr végig ballagott a termen és
szemben a képpel megállt.

– Az alakok kissé nagyok a szoba számára, – állapította meg elfogulatlan
szakértelemmel. – De hát ilyen a művészet. Hazudnék, ha elhinném, hogy
ez a másik félig ilyen jót tudna pingálni.




XVIII.  A haladás barátai találkoznak.

Az ezen elmélkedésre következő estén új világrend kezdődött. Egy
asztrakán-szegélyes télikabátba öltözött és kevésbbé ragyogó tekintetű
fiatal hölgy egymagában baktatott Chelseaból Claphamba, Lewisham pedig
az egyetemi könyvtár rezgő villanyfényében lázas munkálkodást eláruló
könyvoszlopok mögött merően nézegetett valamit.

Az új helyzet megteremtése nem ment egészen simán és megmagyarázása
nehéznek bizonyult. Ethel nyilvánvalóan nem tudta teljes mértékben
felfogni annak jelentőségét, hogy Lewisham a névsorban csak közepes
helyre került. „De hát maga egészen jól _átment_“, – mondotta. Az esti
tanulásnak a fontosságát se tudta kellően értékelni. „Igaz, hogy én nem
tudhattam, – mondta bíráló hangon, – de azt hittem, hogy maga egész nap
tanul.“ A séták révén elveszett időt félórára, „alig félórára“ becsülte.
Elfelejtette, hogy Lewishamnak először el kellett menni Chelseába és
onnan visszatérni a lakására. Megszokott gyengédségét nagyon is szemmel
látható bosszankodás váltotta fel. Először Lewishamra, azután, mikor
Lewisham védekezett, a sorsra neheztelt.

– Ha kell, hát belenyugszom, – mondta, – ha kell, hát nem bánom, ha nem
látjuk is egymást olyan gyakran, – tette hozzá kissé remegő ajakkal.

Lewisham a sétáról nyomott hangulatban tért vissza és este nekiült egy
levél szerkesztésének, hogy jobban megvilágítsa a dolgot Ethel előtt. A
tudományokkal való foglalkozása azonban prózai stilusát „keménynyé“
tette és a mit suttogni tudott, azt nem tudta megírni. Önigazolásában
nem tért el a színtiszta igazságtól, de a hogy Ethel ezt fogadta, azt
mutatta, hogy a leány nem tud észszerűen gondolkozni. Lewisham
kedélyállapota heves hullámzásokon ment át. Néha kesergő harag fogta el,
hogy a leány nem volt képes a dolgokat úgy megítélni, mint ő. Bejárta a
múzeumot és képzeletben vitákat folytatott Ethellel, sőt még bántó
megjegyzéseket is tett. Utána viszont keserű önfegyelmezésének egész
hatalmát és a leány szemrehányó válaszainak az emlékét kellett
segítségül hívnia, hogy visszatartsa magát attól, hogy hanyatt-homlok
Chelseába rohanjon és férfiatlanul behódoljon.

A dolgoknak ez az új állapota két hétig tartott. Heydinger Alicenak
azonban nem volt erre az egész időre szüksége, hogy megállapíthassa azt
a változást, melyet a vizsgai balsiker Lewishamban előidézett.
Észrevette, hogy az esti séták elmaradtak. Gyorsan rájött arra is, hogy
Lewisham valósággal bőszült buzgalommal dolgozott; korán jött és későn
távozott. Arczának egészséges üdesége elhalaványodott. Mindennap késő
estig vázlatok és szakmunkák hegyei között lehetett látni őt az egyetemi
könyvtárnak valamelyik kevésbé légvonatos szögletében s halomszámra
készítette a jegyzeteket. Késő este pedig a diákklubban leveleket
irogatott, melyek egy claphami papirüzlet közvetítésével jutottak a
czímzett kezébe. Ezeket a leveleket azonban Heydinger Alice nem látta. A
levelek leginkább rövidek voltak, mert Lewisham a South Kensington
divatja szerint azzal hivalkodott, hogy ő nem „szépirodalmár“, noha
tudhatta volna, hogy a táviratszerű sorok esetleg néha megsebezhettek
egy gyengéd szavakra szomjazó szivet.

Heydinger kisasszonynak az újabb közeledése nem találkozott a régebbi
állandó udvariassággal. A régi viszony részben helyreállt ugyan,
időről-időre Lewisham elbeszélgetett vele, de azután mint az elszáradt
gally, tört meg a társalgásuk. A könyvek kölcsönadása és a Heydinger
kisaszszony által kezdeményezett esztétikai nevelés azonban újból
megkezdődött. Egy alkalommal a leány elhozott egy könyvet és igéretére
igyekezett emlékeztetni Lewishamot.

A könyv Browning költeményeinek a gyüjteménye volt és _Sludge, a médium_
szerepelt benne, benne volt azonban _A szobor és a mellszobor_ is, ez a
különösképen a kishitüek számára rendelt olvasmány. _Sludge_ nem nagyon
érdekelte Lewishamot, mert ő egészen más képet alkotott magának a
médiumokról, elolvasta és sokszor elolvasta ellenben újból a másik
költeményt. Ez a lehető legnagyobb hatással volt rá. Közvetlenül elalvás
előtt, – szépirodalmat ugyanis mindig ágyban szokott olvasni, mert ott
melegebb volt és mert napjaink szépirodalmánál egy kis szundikálás nem
olyan veszedelmes, mint a tudománynál, – olvasta ezeket az érzelmeit
serkentő sorokat:

  „Hetekre hó röppenve szállt felettük,
  Ifjú szerelmük fénye elfakult.
  Álmot csupán, nem éltet éltek ők“.

Ennek a magnak a gyümölcse volt az az álom, melyet azon az éjszakán
álmodott. Az álom tárgya Ethel volt és hosszú várakozás után végre az
esküvő előtt állottak. A karjában tartotta őt. Hozzáhajolt, hogy
megcsókolja. Ekkor hirtelen azt látta, hogy Ethelnek az ajka ránczos, a
szeme megfakult és ránczok barázdái húzódnak végig az arczán. Ethel
megöregedett, elviselhetetlenül megöregedett! Borzongva ébredt fel és
ébren, nyomasztó érzések között feküdt reggelig, elmélkedve a
szakításon, a leányon, ki magányosan járja a sáros utczákat, az elmaradt
napokon, melyeket elvesztett és a körülményeken, melyek ellene szóltak
az élet küzdelmében. Látta a leplezetlen valóságot, a karriér
valószinűtlenségét, Ethellel együtt pedig a teljes reménytelenségét.
Világos volt, hogy e kettő között kell választani. Vagy ingadozzék és
veszítse el mind a kettőt? Boldogtalansága annak a haragnak adott
helyet, amely mindig követni szokta a meghiusult reményeket…

Ezt az álmot követő napon történt, hogy Parksont oly gorombán
megsértette. A sértés _a haladás barátainak_ egy összejövetele után
történt, melyet Parkson lakásában szoktak tartani.

A mai angol diákságnak egyik osztálya sem képviseli a megfelelő életmód
és az igazi gondolkodni tudás nemes ideálját. A mi csodálatos
vizsgarendszerünk véges-végig a legmagasabbtól a legalacsonyabbig
lehetővé teszi a minél csekélyebb gondolkodást. A south-kensingtoni
diákoknak az életmódja azonban minden körülmények között ki nem elégítő
és csak nagyon esetlegesen mutatnak törekvést a társadalmi élet
jelenségeinek megismerése iránt.

E törekvésnek egyik jele volt a haladás barátainak, egy egyesületnek az
időszakos összejövetele, mely Lewishamnak a szoczializmusról tartott
előadása nyomán létesült. Valamennyien egyetértettek abban, hogy nagy
munkát kell végezni, hogy a világot jobbá tehessék, egyelőre azonban még
a döntő cselekedetek ideje nem érkezett el.

A tagok Parkson lakásában szoktak találkozni, mert a haladás barátai
között Parkson, aki whitworthi diák volt és száz fontja volt évenkint,
volt egyedül elég gazdag ahhoz, hogy külön dolgozószobája legyen. A
haladás barátai különböző korúak voltak, de legnagyobbrészt igen
fiatalok. Néhányan dohányoztak, mások füstölés nélkül tartották a pipát
kezükben, inni azonban kávét kivéve nem szoktak, mert az meghaladta az
anyagi erejüket. Dunkerley, egy külvárosi iskolának kisegítő tanára és
Lewishamnak volt kollégája Whortleyban, Lewisham ajánlása alapján vett
részt az összejöveteleken. Valamennyien vörös nyakkendőt viseltek,
kivéve Bletherleyt, aki narancssárgát viselt, hogy mutassa művészi
érzékét és Dunkerleyt, akinek a nyakkendője fekete volt kék pettyekkel,
minthogy a kis magániskolák segédtanárainak adni kell a külső
megjelenésükre. Az ügyrendjük annyiból állott, hogy bárki annyit
beszélt, amennyit a többiek el tudtak szenvedni.

Rendesen a szoczializmusnak saját maga által kinevezett Luthere, –
nevetséges Lewisham! – vázolta a tárgyat, vagy azt, amit annak lehetett
nevezni, ezen az estén azonban nyomott hangulatban is figyelmetlen volt.
Lábát a karosszék támlájára vetve ült, ezzel is jelezve a
lelkiállapotát. Egy csomag algíri czigaretta – húsz darab ára öt pence –
volt a zsebében és úgy látszott, mintha az volna a legfőbb törekvése,
hogy még az est folyamán valamennyit elszívja. Bletherley volt soron,
hogy „A nő és a szoczializmus“ czímen tartson előadást. Shelley
munkáinak egy testes amerikai kiadását és Tennysonnak egy kötetét hozta
magával; mindkettő a megjelölt helyeken hemzsegett a papirnyelvektől. A
monopoliumok megszüntetése mellett foglalt állást és bölcsődékkel akarta
helyettesíteni a családot. Előadása, a hol nem volt dagályos, ott
kenetteljes volt és nézetei szemmelláthatóan nem találkoztak tetszéssel.

Parkson lancashirei származású és hitbuzgó quaker volt; egyéniségét
harmadik tényező gyanánt Ruskin tette teljessé, kinek munkái és
frazeologiája teljesen betöltötték őt. Kifejezett rosszalással hallgatta
Bletherleyt és erélyesen védelmére kelt a hitvesi hűség ősi
hagyományának, melyet Bletherley a házasság monopolisztikus
intézményének nevezett.

– A szerelem és hűség tiszta és egyszerű régi elmélete elég nekem, –
mondta Parkson. – Ha mi ennek az ellenkezőjével beszennyezzük a mi
politikai mozgalmunkat…

– Te azt hiszed, hogy megvan még? – vetette közbe Lewisham, a ki első
ízben szólalt meg ezúttal.

– Micsoda?

– A tiszta és egyszerű régi elmélet. Ismerem az elméletet. Hiszek az
elméletben. Bletherley olyan szellemes, akárcsak Shelley. De ő is csak
elméletet állít fel. Tegyük fel, hogy a férfi találkozik azzal a
bizonyos nekirendelt leánynyal. Az elmélet azt mondja, mindegy, hogy
mikor. Nagyon fiatalon találkoznak. Beleszeret. Minden nehézséggel
daczolva nőül veszi. A szerelem nem törődik az akadályokkal. Ez az
elmélet. Nagyszerű egy olyan ember számára, a ki száz fontot kaphat az
apjától évenkint. De hogy lehet ezt alkalmazni egy boltossegédre?… Vagy
hogy lehet alkalmazni egy kisegítő tanárra, mint Dunkerley?… Vagy akár…
reám?

– Ilyen esetekben önmegtagadást kell gyakorolni, – mondta Parkson. –
Hinni és bízni kell. A férfi, a ki érdemes arra, hogy szeressék, érdemes
arra is, hogy várjanak rá.

– Érdemes arra, hogy megvárják, míg megöregszik? – kérdezte Lewisham.

– Az ember küzdelemre van rendelve, – szólt közbe Dunkerley. – Ne törődj
a nehézségekkel, Lewisham. A létért való küzdelem kemény és kegyetlen és
mégis ezt mondom. Ketten tegyék össze az erejüket, és szövetkezzenek a
boldogságra. Ha egy leány, a kit én akarok elvenni, így gondolkozik,
holnap elvenném. Pedig a piaczi értékem hetven font adósság.

Lewisham mohón, hirtelen érdeklődéssel nézte Dunkerleyt.

– Megtennéd? – kérdezte. Dunkerley arczát könnyű pirulás futotta el.

– Minden gondolkozás nélkül. Miért nem?

– De hogy élnétek meg?

– Az későbbi kérdés. Ha…

– Nem érthetek önnel egyet, Dunkerley úr, – mondta Parkson. – Nem tudom,
hogy olvasta-e ön a _Sesam és liliom_-ot, abban azonban sokkal jobban ki
van fejtve, semmint arra az én szavaim képesek volnának, hogy mi az
asszony helyzetének az ideálja…

– A _Sesam és liliom_ badarság, – szakította félbe Dunkerley. – Nem a mi
esetünk. Általában Ruskin nem az. Tulságos sok névelő és diszítő jelző.
Nagyszerű angolság, kétségtelenül, de nem az én stílusom. Olvassák a
fűszernagykereskedők leányai, ha finomodni akarnak. Nekünk nincs
módunkban, hogy finomodjunk.

– De te csakugyan elvennél egy leányt…? – kérdezte Lewisham, példátlan
csodálkozással szemlélve Dunkerleyt.

– Miért nem?

– És mivel…? – habozott Lewisham.

– Évi negyven fonttal. Feltétlenül!

Egy fiatalember szólt közbe, aki eddig hallgatott és rekedt hangon
mondta:

– Vegyük figyelembe a leányt…

– De mire való a házasság? – kérdezte Bletherley, a nélkül, hogy
figyelemre méltatták volna.

– Megbocsássanak, de mégis nagy dolog, ha valaki megkéri egy leány
kezét… – kezdte újból Parkson.

– Nem úgy van. Ha a leány rátalált a férfire, a férfi pedig a leányra,
együtt van a helyük. Mire való volna a puszta sóvárgás? A dolog
kölcsönös. Küzdjenek együtt.

– Helyes! – mondta Lewisham hirtelen meghatottsággal. – Igazi férfi
módjára beszélsz, Dunkerley. Kössenek fel, ha nem igaz.

– Az asszonynak a helye, – próbálta magyarázni Parkson, – az otthon. De
ha nincsen otthon…! Azt tartom, hogy a férfi, ha kell, küzdjön hét évig,
mint Jákob tette Rachelért, fékezze meg a szenvedélyét, hogy az otthont
kényelmessé és édessé tegye a nő számára…

– Ketrecz a kis háziállat számára, – mondta Dunkerley. – Nem… én
_asszonyt_ akarok elvenni. A női nem mindig részt vett a létért való
küzdelemben, nem is volt a kárára, mindig része is lesz benne. A
legnagyszerűbb gondolat – a létért való küzdelem. A nő, a ki nem küzd a
férfi oldalán, hozzá hasonlóan, a nő, a kit csak kitartanak, etetnek és
ruháznak…

Habozott, mintha nem tudná befejezni a mondatát.

Egy szeplős képű fiú, a ki hatalmas pipát tartott a fogai között, valami
bibliai kifejezést idézett.

– Micsoda kapadohány! – mondta Dunkerley. – Azt akartam mondani, hogy az
ilyen nő „hárem egyesben“.

A pipázó fiú megsértődött.

– Valódi Perique, – mondta Dunkerleynek.

– Rosszul lesz tőle, – felelte Dunkerley.

– Csak a páczolása komisz, – magyarázta a kiváló Perique-dohányt szívó
diák.

… Ez volt az estének Lewishamot legjobban érdeklő része. Parkson
hirtelen felállt, elővette a _Sesam és liliom_-ot és hosszú, édességtől
csepegő részletet olvasott fel belőle, mely úgy hatott, mintha
lehengerelték volna a vitát, utána Bletherley lett egy vitatkozó körnek
a középpontja, mely nagyon gorombán végzett vele és kizárólag a saját
személyéből álló kisebbségbe szorította. A házasság intézményét, a
mennyiben az a south-kensingtoni diákoktól függött, közvetlen veszedelem
nem fenyegette.

Féltiz tájban Parkson a többiekkel együtt eltávozott hazulról, hogy
egyet sétáljon. Februárban szokatlanul meleg éjszaka volt és a hold
fényesen ragyogott. Parkson Lewishamhoz és Dunkerleyhoz csatlakozott, –
Lewishamnak nem kis bosszúságára, – mert bizalmas közlendői voltak ez
este „az eszmék embere“ számára. Dunkerley északon lakott s így
hármasban az Exhibition Roadon felmentek a Kensington High Streetre. Ott
elváltak Dunkerleytől s Lewisham és Parkson megint délnek tartottak,
Lewisham új lakása felé, Chelseaben.

Parkson egyike volt az erény azon hirdetőinek, a kikre a nemi kérdések
vitatása ellenállhatatlan vonzóerőt gyakorol. Az összejöveteleken nagy
adag ékesszólás halmozódott fel benne. Dunkerleyvel a jó izlés határáig
ment a vitatkozásban, utána pedig hatalmas és egyre jobban bizalmaskodó
beszédáradattal öntötte el Lewishamot. Lewisham szórakozott volt. Ugy
sietett, a hogy csak tudott. Az egyetlen czélja az volt, hogy minél
előbb megszabaduljon Parksontól. Parksonnak egyedüli czélja pedig az
volt, hogy érdekes titkokat mondjon el neki magáról és egy bizonyos
csodálatosan tiszta lelkű fiatal női személyről, a kit Lewisham már más
alkalommal is hallott említeni.

Az idő mult.

Lewisham egyszerre azt vette észre, hogy egy lámpa alatt állva egy
fényképet kénytelen szemlélni. A fénykép egy szimmetria nélküli,
teljesen kifejezéstelen arczot ábrázolt, „művészi“ redőjü ruhában,
lelógó hajfodrokkal. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy ez a tisztaság
mintaképe, egyben pedig Parkson személyes tulajdona. Parkson tekintete
büszkeséget árult el s szemmelláthatólag elismerő bírálatot várt.

Lewisham küzdött az igazsággal.

– Érdekes arcz, – mondta.

– A szó szoros értelmében szép arcz, – mondta Parkson nyugodtan, de
határozottan. – Megnézted a szemét, Lewisham?

– Hogyne, – felelte Lewisham. – Persze, hogy megnéztem.

– A tiszta ártatlanság… Olyan, mintha kis gyermek szeme volna.

– Igen. Csakugyan olyan. Nagyon szép, öregem. Gratulálok. Hova való?

– Ilyen arczot még sohasem láttál Londonban, – dicsekedett Parkson.

– Soha, – jelentette ki Lewisham határozottan.

– Akárkinek nem mutattam volna meg, – mondta Parkson. – Talán te sem
tudod egészen értékelni, hogy ez a tiszta szívű, csodaszép leány micsoda
nekem.

A fényképet ünnepélyesen visszahelyezte borítékjába és olyan tekintettel
nézett Lewishamra, mint a ki a vérszövetség szertartását hajtotta végre.
Azután bizalmaskodva beleakaszkodott Lewisham karjába, a mit egyébként
Lewisham ki nem állhatott, és a szerelem részletes elemzésébe
bocsájtkozott bele, a „tisztaság mintaképére“ vonatkozó apróságokkal
fűszerezve. A mit mondott, közel állott Lewisham gondolatainak
tárgyához, hogy felkeltse az érdeklődését. Minduntalan válaszolni akart
és ostoba vágyat érzett, noha tisztában volt az ostobasággal, hogy a
bizalmaskodást ő is bizalmaskodással viszonozza. A túlzó ömlengések
alatt azonban Lewisham megint elvesztette a türelmét és csak arra érzett
vágyat, hogy megszökjék Parksontól.

– Minden embernek szüksége van vezércsillagra, – mondta Parkson,
miközben Lewisham szitkozódást fojtott el magában.

Balkéz felől közel esett Parkson lakása s Lewisham arra gondolt, hogy a
szóáradatnak leghamarább úgy vethet véget, ha Parksont haza irányítja.
Parkson gépiesen engedelmeskedett, de közben állandóan beszélt.

– Gyakran láttalak társalogni Heydinger kisasszonynyal, – mondta. –
Bocsáss meg, ha beszélek róla…

– Nagyon jó barátok vagyunk, – ismerte be Lewisham. – De itt vagyunk már
a „barlangodnál“.

Parkson megállt a „barlangja“ előtt.

– Még rengeteg mondani valóm volna. Elkísérlek egy darabon, legalább
Batterseaig… A mint mondtam, a te Heydinger kisasszonyod…

Ettől kezdve állandó czélzásokat tett a Lewisham és Heydinger kisasszony
között feltételezett bizalmas viszonyra, a mi teljesen kihozta
Lewishamot a sodrából.

– Ezek szerint nálad sem fog már sokáig tartani, Lewisham, míg
megismered a tiszta szerelem végtelenül nemesítő hatását…

Ekkor, mintha némileg azt remélte volna, hogy ezzel megfékezi Parkson
elviselhetetlen fecsegését, Lewisham is bizalmaskodásra ragadtatta
magát.

– Tudom, – mondotta. – Te azonban téves nyomon jársz… E három esztendő
alatt kialakult az én sorsom iránya is…

Alighogy ennyit kiejtett, máris elment a kedve a további
bizalmaskodástól.

– Nem Heydinger kisasszonyt akartad említeni? – kérdezte Parkson.

– Az ördög vigye Heydinger kisasszonyt! – kiáltotta Lewisham és az utcza
végén hirtelen, minden átmenet nélkül, udvariatlanul hátat fordított
Parksonnak s mondatát félbeszakítva, az utcza kereszteződésénél faképnél
hagyva őt, útnak indult dél felé.

Parkson bámészkodva nézett a távolodó alak után, majd utána sietett,
hogy bántó magatartásának okát megkérdezze. Lewisham egy darabig
szótlanul haladt és Parkso loholt. Azután hirtelen megfordult. Arcza
majdnem krétafehér volt és fáradt hangon beszélt.

– Parkson, – mondta, – bolond vagy!… A képed olyan, mint a birkáé, a
modorod, mint a bivalyé, a beszéded pedig untat. Csupa ostobaság!… A
leánynak, kinek a fényképét mutattad az elébb, közönséges vízszeme van,
a tekintete pedig olyan kiállhatatlan, mint a te választásodtól
természetesen várni lehetett… Most nem tréfálok… Eredj a fenébe!

A kitörés után Lewisham egymagában ment dél felé. Nem ment azonban
egyenesen haza a lakására, Chelseaba, hanem órákat töltött Battersea
egyik utczájában és fel-alá járt egy ház előtt, mintha várt volna
valakit. Hangulata a dühből az észelgős sovárgásba csapott át. Hacsak
láthatná Ethelt ezen az estén! Végre tisztába jött a saját lelkével!
Elhatározta, hogy másnap sutba vágja a munkáját és találkozik vele. A
mit Dunkerley mondott, az agyát csodálatos új gondolatokkal töltötte
meg. Hacsak láthatná most Ethelt!

A kívánsága beteljesedett. Az utcza sarkán két alak haladt el előtte; az
egyikben, egy szemüveges, magas férfiben, a ki papos formájú
keménykalapot viselt és kabátja gallérját felgyűrte szürke
pofaszakállára, Chafferyra ismert; a másikat nagyon jól ismerte. A pár
elhaladt, a nélkül, hogy őt észrevették volna. Mikor a lámpafény egy
pillanatra Ethel arczára esett, látni lehetett, hogy fehér és fáradt.

Lewisham kimerülten állt a sarkon és merően bámult a két alak után,
melyek a lámpák világából belevesztek a ködbe. El volt kábulva.
Valahonnét lassú óraütések hallatszottak. Éjfél volt. Lentről, az
utczából Chafferyék kapujának a becsapódását hallotta.

A kapuzárás zajának elhangzása után még sokáig nem mozdult.

– Megint seanceon volt… megszegte az igéretét. Megint seanceon volt…
megszegte az igéretét, – zúgott szüntelenül ismétlődve az agyában.

Azután a magyarázat következett.

– Megszegte az igéretét, mert én elhagytam. Kiérezhettem volna a
leveleiből. Megtette, mert azt hitte, hogy nem gondolok rá komolyan és
csak gyerekeskedés volt az udvarlásom… Tudtam, hogy nem képes megérteni…




XIX.  Lewisham megoldása.

Másnap reggel Lewisham megtudta Lagunetól, hogy a gyanuja alapos volt s
hogy Ethel végre engedett a kényszerítésnek és beleegyezett, hogy vele
megkíséreljék a gondolatolvasást.

– A kezdet igen jól sikerült, – mondta Lagune a kezét dörzsölgetve. –
Biztos vagyok benne, hogy nagyon szép eredményeket érünk el vele.
Kétségtelenül van benne tehetség. Mindig láttam az arczáról. Feltétlenül
van tehetsége.

– Nagyon kellett kényszeríteni?… – kérdezte Lewisham, szinte erőlködve.

– Igen… meglehetős nehezen ment. Meglehetős nehezen. Mikor azonban
kijelentettem neki, hogy alig lesz lehetséges, hogy megtartsam
gépírónőmnek, ha nem hajlandó teljesíteni a kívánságomat…

– Ezt mondta neki?

– Igen… Chafferynak volt a szerencsés ötlete…

Lagune meglepődve állott meg. Lewisham, miután szokatlan mozdulatot tett
a kezével, sarkon fordult és végigrohant a laboratoriumon. Lagune, kit
ez a gondolatkörén kívül eső lélektani jelenség zavarba ejtett, bambán
bámészkodott. „Nagyon különös,“ – állapította meg magában és csomagját
kezdte rendezgetni. Minduntalan abbahagyta azonban és Lewishamot leste,
a ki már a saját helyén ült és mindkét kezével dobolt az asztalon.

Egyszerre Heydinger kisasszony jött be a szertár-teremből és valamit
mondott a fiatalembernek. Lewisham feltünő kurtán felelt. Azután
felállt, egy pillanatig habozott, hogy melyik ajtót válassza és azon,
mely a hátsó lépcsőre nyilt, elhagyta a termet. Lagune délutánig nem is
látta őt.

Ez este Ethel ismét Lewisham társaságában tartott hazafelé és
mindkettőjük hangja nagyon komoly volt. Ethel nem ment egyenesen haza,
hanem a helyett a Clapham Common tágas térségének gázlámpái felé
tartottak és ott sokáig beszélgettek. Ez esti beszélgetésük pedig
életbevágó fontosságú volt.

– Miért szegte meg az igéretét? – kérdezte Lewisham.

A leány védekezése bizonytalan és gyenge volt.

– Nem hittem, hogy ennyit törődik vele, – felelte. – Mikor pedig
abbahagyta a sétákat, azt hittem, hogy egyáltalán nem érdekli. Amellett
nem is volt szellemidéző seance…

Eleinte Lewisham heves volt és nyers. Lagune és Chaffery iránti haragja
vakká tette őt a leány bűnével szemben. Leszólta a védekezését.

– Csalás, – jelentette ki. – Ha esetleg, a mit csinált, nem is csalás,
mindenesetre ámítás, öntudatlan csalás. Ha még van is valami a
gondolatolvasásban, mindenesetre rossz. Akár igaz, akár nem, csak rossz
lehet. Miért nem olvassák ők egymás gondolatait? Miért van szükségük
magára? Mindenkinek a lelke a saját tulajdona. Szent és sérthetetlen.
Nem akarom, hogy a maga lelkével kísérletezzenek!… Nem akarom! Ennyire
maga már az enyém. Nem akarom magát így béklyók között látni. Nem
akarom, hogy az a kis őrült hátul a maga nyakára tegye a kezét és
kikérdezze. Nem akarom! Inkább megölöm magát, minthogy ezt tegyék.

– De ők nem azt tették velem!

– Mindegy! Ezt akarják. Ez a kezdet. Akármi jöjjön is, de ebből nem
szabad élni. Ez az egy biztos előttem. Ha tetszik, olvastassanak
gondolatot a lányukkal és hipnotizálják a nagynénjüket, de hagyják
békében a gépírónőjüket.

– De hát mit tegyek én?

– Ilyent ne kérdezzen. Vannak dolgok, melyeket nem kell megtenni, akármi
történjék is! Másként mindent lehetne kívánni! Hát a tisztesség!… Minden
csak azért, mert maga szegény… Hát mondjon fel magának! Mondjon fel, ha
úgy tetszik! Kaphat más állást is…

– De nem kapok egy guineát hetenként.

– Akkor kevesebbet kap.

– De nekem tizenhat shillinget kell fizetni hetenkint.

– Mindegy.

– Ethel szomorúan sóhajtott.

– De elhagyni Londont!… Nem tehetem… nem tehetem.

– Hogyan?… elhagyni Londont? – Lewisham tekintete egyszerre
megváltozott.

– Igen… Az élet nagyon nehéz, – felelte Ethel. – Nem volnék rá képes.
Pedig ők nem engednék meg, hogy Londonban maradjak.

– Hogy érti ezt?

Ethel elmondta, hogy ha Lagune felmondana neki, vidékre kellene menni
egy nénijéhez, Chaffery nővéréhez, a kinek társalkodónőre van szüksége.
Ezt Chaffery követelte.

– „Társalkodónő,“ – mondották nekem. – A valóságban cseléd volnék, mert
a néni nem tart cselédet… Az anyám mindig pöröl, ha vele beszélek. Azt
mondja, hogy nem akarja, hogy elhagyjam őt, de fél Chafferytől. „Miért
nem teszed meg, a mit akar?“ – mondja mindig nekem.

Maga elé meredt a sötétedő éjszakában, azután nyugodt hangon tovább
folytatta:

– Fáj nekem, hogy mindezt elmondjam magának. Csak maga az… Ha maga nem
törődnék vele… Maga volt az, a ki mindent megváltoztatott. Tovább
csinálnám, ha nem magáról volna szó… Én… én segédkeztem _neki_… Ott
voltam, hogy segítsek, ha bármi baj történnék Lagunenál. Igen… akkor
este is. Nem… nem teszem többé! Nagyon nehéz volt, míg be nem vallottam
magának. De igazában véve nem éreztem… míg ott nem találkoztunk. Akkor
egyszerre aljasnak és közönségesnek éreztem, a mit cselekedtem.

– És azután? – kérdezte Lewisham.

– Ez az egész. Azután megróbálhattam a gondolatolvasást, de igazában
azóta nem csaltam egyszer sem… Ha tudná, hogy milyen nehéz…

– Azt szerettem volna, ha előzetesen szól nekem…

– Nem tudtam… Mielőtt maga jött volna, minden egészen másként volt.
Chaffery gúnyolódott az embereken, utánozni szokta Lagunet és engem is
megnevettetett. Az egészet tréfának tartottam. – Hirtelen megállt. –
Miért is kellett jönni magának? Én nem mondtam… maga pedig tudta…

Közel volt hozzá, hogy zokogásban törjön ki. Egy pillanatig szót sem
tudott szólni.

– Nem megyek a nővéréhez, – siránkozott. – Gyáva lehetek, de nem vagyok
rá képes.

Szünet következett. Lewisham tisztán és világosan látta maga előtt a
megoldást. Titkos vágya hirtelen nyilvánvaló kötelességgé változott.

– Hallgasson rám, – mondta, a nélkül, hogy a leányra nézett volna,
miközben bajuszát húzogatta. – Nem akarom, hogy bármi köze is legyen
ezentúl ahhoz az utálatos csaláshoz. Tovább nem szabad beszennyezni
magát. Azt se akarom, hogy elhagyja Londont.

– De hát akkor mit tegyek?

– Van, a mit tehet, ha van hozzá bátorsága.

– És pedig?

Lewisham néhány pillanatig nem felelt. Azután a leány felé fordult és
arczába nézett. A tekintetük találkozott…

A komor hangulata kezdett felderülni. Ethel arcza halovány volt és
félve, zavartan nézte Lewishamot. Lewisham úgy érezte, hogy új fajta
gyengédség, egészen új érzés ébredez benne. Eddig Ethelnek szépségét és
elevenségét szerette és kívánta, de most egy halovány és könnyes szemű
teremtés állt előtte. Ugy érezte, mintha elfelejtette és hirtelen újra
megismerte volna őt. Egész lelkét végtelen vágyódás töltötte el.

– De mi az a másik dolog, a mit tehetek? – kérdezte újból Ethel.

A kérdésre nagyon nehéz volt megfelelni. Lewisham torkát és arczizmát
valami egészen különös érzés, a nevetés és sírás közötti ideges
feszültség szorongatta. Az egész világ a semmiségbe merült egy nagy
kívánság előtt, ő pedig rettegett, hogy Ethel majd nem meri és hogy nem
veszi őt komolyan.

– Mi az? – kérdezte Ethel újból.

– Nem gondolt arra, hogy én feleségül vehetem magát? – mondta Lewisham,
kiből hirtelen kitört a szilárd és erős elhatározás. – Nem gondolja,
hogy ez az egyetlen lehetőség a számunkra? Zsákutczában vagyunk! Magának
abba kell hagyni a csalást, nekem pedig a… magolást. Meg kell esküdnünk.

Szünetet tartott, azután beszédes lett.

– A világ ellenünk van… ellenünk. Magának pénzt kínál a csalásért… hogy
elaljasodjék. Mert a mit kíván, aljasság! Nem kínál becsületes életet,
csak nyomorúságos kínlódást. A mellett elszakítja magát tőlem. Engem a
siker igéretével csábít, ha hűtlen leszek magához… Maga nem tud mindent…
Évekig kellene várnunk, talán örökké várnunk kellene, ha meg akarnánk
várni, míg biztos lesz az életünk. Elkerülhetünk egymás mellől…
elveszíthetjük egymást… Küzdjünk ellene. Miért hagynánk el egymást, ha
az igazi szerelem más dolgokhoz hasonlóan nem üres szóbeszéd. Ez az
egyetlen lehetőség kettőnk számára… a kik összetartozunk.

Ethel Lewishamot nézte. Arczáról letükröződött a zavar s a szíve hevesen
dobogott.

– De mi olyan fiatalok vagyunk, – mondta. – És miből éljünk meg? Maga
egy guineát kap hetenkint.

– Többet is kaphatok… többet kereshetek. Erről már gondolkoztam. Két
napig gondolkoztam felette. Átgondoltam, hogy mit tehetünk. Nekem van
pénzem.

– Van pénze?

– Majdnem száz font.

– De mi olyan fiatalok vagyunk… Az anyám pedig…

– Nem kérdezzük meg őt. Senkit sem kérdezünk meg. Ez a mi ügyünk. Ez a
mi ügyünk, Ethel. Nem az a kérdés, hogy hogyan és miként… ezt már előbb
is éreztem… Drágám… szeretsz?

Ethel nem tudta egyszerre átérezni Lewisham felindulását. Zavart
tekintettel nézett rá és még mindig gyakorlati szempontból nézve,
számtani oldalára fordította az ügyet.

– Vállalhatnék gépírást, ha volna gépem… Azt hallottam…

– Nem az a kérdés, hogy hogyan és miként. Az a fontos, hogy rögtön.
Ethel, eleget vártam…

Megállt. A leány arczába nézett. Vágyódó és beszédes szeme
visszatükrözte mindazt, a mit sohasem tudott szavakba önteni.

– Mersz velem jönni? – kérdezte.

A világ hirtelen valóság formájában jelent meg Ethel előtt, a mint néha
megjelent sovárgó álmainak közepette, de megrettent tőle. Elfordította
tekintetét Lewishamról. Titkos összeesküvő lett belőle.

– De hogyan…?

– Az az én dolgom. Bizzál bennem! Bizonyára már eléggé ismerjük egymást…
Mi ketten…

– De én sohasem gondoltam…

– Keresek lakást mindkettőnknek. Nem lesz nehéz. Azután… gondold csak…
milyen életet élünk… együtt!

– De hogy tehetem meg én?

– Jössz velem?

Ethel félénken nézett Lewishamra.

– Tudja, – mondta, – hogy én szeretném… én szeretem magát…

– Jössz velem?

– Igen, drágám, ha…

– Igen! – kiáltotta Lewisham diadalmaskodva. – Velem jössz! – Hirtelen
körültekintett és eltompította a hangját. – Drága, egyetlen!…

Szava nem is hallható suttogásban veszett el, de ha nem beszélt is,
arcza beszédes maradt. Két hazatérő, lármás boltossegéd eszébe juttatta,
hogy köztéren tört ki az érzelem belőle.




XX.  A jövő háttérbe szorul.

Az esetet követő szerda délután, közvetlenül a növénytani vizsgálat
előtt, Smithers Lewishamot a nagy egyetemi könyvtárban a British
Encyclopædia egyik kötetének olvasása közben figyelte meg. Mellette a
Whitaker Almanach, egy nyitott notesz, a Contemporary Science Series
egyik kötete és a Science and Art Department czímtára feküdt. Smithers,
a ki mélyen érezte Lewisham felsőbbségét a vizsgálatok szempontjából
értékes adatok összegyüjtésében, nehány perczig azon tépelődött, hogy a
Whitaker Almanach miféle értékes útmutatásokat rejtegethet a növénytan
hallgatói számára és hazatérve belemerült háziasszonya példányának
tanulmányozásába. A valóságban azonban Lewisham nem növénytant tanult,
hanem a házasságkötés módját tanulta a legjobb szerzők alapján. (A
Contemporary Science Series kötete Letowneau könyve volt, „A házasság
fejlődése.“ Kétségtelenül nagyon érdekes munka, de pillanatnyilag nem
sok volt a gyakorlati értéke.)

Whitakerből Lewisham megállapította, hogy a házasságkötés költsége a
kerületi anyakönyvi hivatalban, egy héten belül 2 font 6 shilling és 1
pence, vagy 2 font 7 shilling és 1 pence, – a tételek egyike kétes volt,
– a borravalókat természetesen nem számítva. Az összegeket bejegyezte a
noteszába. A templomi esküvő költségei eltérőek, de különböző személyi
okokra való tekintettel lemondott az egyházi esküvőről. A hirdetés és
formaságok ugyanis nem kívánatos késedelmet okoztak volna. A végösszeget
így 2 font 7 shilling és 1 penceben állapította meg. Borravalókra 10
shillinget irányzott elő.

Utána, felesleges tüntetés mellőzésével, elővette csekkfüzetét és
betétkönyvét és további számolásba merült. Megállapította, hogy
pillanatnyilag 61 fontnak, 4 shillingnek és 7 pencenek a tulajdonosa.
Nem volt ugyan száz, mint mondta, de még mindég elég szép és tekintélyes
összeg. Más emberek már kezdtek nagy dolgokat csekélyebb
anyagieszközökkel. Eredetileg száz volt. Ha öt fontba kerül a házasság
és a hurczolkodás, körülbelül 56 fontja marad. Bőségesen elegendő.
Virágra, kocsira és nászútra semmit se szánt. Vásárolni kellett ellenben
egy írógépet, hogy Ethel is kereshessen…

– Bámulatos olcsón meg lehet csinálni, – állapította meg Lewisham, nem
egészen indokolt elragadtatással. Az ügy, elég különös módon, kissé
kalandos szinezetet kezdett ölteni, a mi azonban a legkevésbbé sem volt
kellemetlen. Lewisham hátradőlt székében és noteszát becsukva tartotta a
kezében…

Délután azonban sok dolognak kellett utánalátni. Mindenekelőtt meg
kellett keresni a kerületi anyakönyvvezetőt, utána pedig lakást kellett
találni, a hova magával viheti Ethelt, közös lakást, a hol ezután együtt
fognak élni.

A hogy az új életet elképzelte, mely oly közvetlen közel rajzolódott le
előtte, Ethelt látta maga előtt, elevenen, közvetlen közel és melegen…

Rajtakapta magát, hogy ébren álmodik. Az egyik könyvtári tisztviselő
ötlött a szemébe, a ki a terem végében íróasztalára könyökölt és a
south-kensingtoni könyvtári tisztviselők szokása szerint
papirvágó-késének a végét rágcsálta s furcsa módon őt látszott figyelni.
Lewishamnak az az érzése támadt, hogy a gondolatolvasás a világnak
legközönségesebb dolgai közé tartozik. Elvörösödött, esetlenül felállt
és az Encyclopædia kötetét visszatette a helyére.

Kénytelen volt megállapítani, hogy a lakáskeresés nehéz mesterség. Az
első kisérlet után gyanus külsejű egyéniségnek kezdte tartani magát s
azt hitte, hogy talán ez okozza a nehézséget. Választása a Brompton
Roadtól délre fekvő városrészre esett. Ennek csak az volt a hátránya,
hogy olyan házba botolhatott, melyben valamelyik diáktársa lakik… Nem
mintha ennek valami életbevágó jelentőséget tulajdonított volna. A tény
azonban az, hogy Londonban szokatlan, hogy házastársak huzamosabban
lakjanak bútorozott szobában. A kik szegények ahhoz, hogy egész
lakóházat, vagy egy lakóháznak egy emeletét béreljék, rendesen egy
háznak vagy üres lakásnak egy részét szokták kivenni. Legalább száz
bútorzatlan szobákat bérlő házaspár – természetesen
„konyhahasználattal“, – esik egyre, mely bútorozott szobában lakik.
Azzal szemben, a kinek nincs bútora, a főbérlők rendszerint veszedelmes
módon szokták emelni az anyagi igényeiket. Az első szobaadó asszony, a
kinél Lewisham kísérletet tett, kijelentette, hogy nem szereti a
hölgyeket, mert nagyon sok kiszolgálást kívánnak; a másodiknak ugyanaz
volt a veleménye; a harmadik Lewishamot nagyon fiatalnak találta ahhoz,
hogy férj legyen; a negyedik csak „magányos uraknak“ volt hajlandó
bérbeadni a szobáit. Az ötödik ravasz modorú fiatal nő volt, a ki
mindent tudni akart arról, a kit házába fogad és Lewishamot fürkésző
keresztkérdéseknek vetette alá. Mikor pedig valami füllentést, vagy
olyasfélét sejtett meg nála, azt a véleményt fejezte ki, hogy az ő
szobái „aligha felelnek meg“ és barátságosan kitessékelte Lewishamot.

Lewisham egy darabig fel-alá sétált az utczán, hogy fülét és arczát
lehűtse, azután újra kezdte a kísérletezést. A következő háziasszony
borzasztó és egyúttal szánalmas teremtés volt. Egészen szürke volt a
piszoktól és arczáról erősen lerítt a piszok, a fáradság és munka.
Mocskos főkötője egészen félre volt csúszva. Lewishamot nagyon kopottas
szobába vezette az első emeleten. „Zongora-használattal“, – jelezte, egy
rongyos, szürke selyemmel leterített bútordarabra mutatva. Lewisham
felnyitotta a billentyű-fedelet és megszólaltatta a szakadozott húrokat.
Mégegyszer körülnézett a barátságtalan helyiségben. „Tizennyolcz
shilling“, – mondotta az asszony. – „Köszönöm… Majd értesítem“. Az
asszony ajkát lebiggyesztve mosolygott és fáradtan az ajtó felé indult.
Lewishamot pillanatnyi sajnálkozás fogta el, de nem érdeklődött tovább.

A következő háziasszony megfelelt. Tiszta megjelenésű, rendesen öltözött
német nő volt, lenszőke hajfodrokkal. A szó szaporán pergett az ajkán s
a legtöbb kifejezését angolul is meg lehetett érteni. Tizenöt shillinget
kért a földszinten egymásba nyíló parányi hálószobáért és kis nappali
szobáért és a vele járó kiszolgálásért. Egy „szenes katlan“ hat pence, –
a vödör valószinüleg nem szerepelt az angol szókincsében. Hitetlenül
nézett, mikor Lewisham nősnek mondotta magát. Habozást azonban nem
ismert. „Akkor tizennyolcz shilling“, – mondta rendületlen nyugalommal.
Lewisham újból szemügyre vette a szobákat. A szobák tisztának látszottak
s a nyereménytárgy-jellegű vázák, a megfakult, aranykeretes
olajnyomatok, két szobadísz gyanánt alkalmazott terítő és a hálószoba
helyett az ebédlőbe szorított fiókos szekrény megnyerték a tetszését.

– Jövő szombattól kezdve kiveszem, – jelentette ki.

Az asszony biztosnak jelezte, hogy jó viszonyban lesznek és ajánlotta,
hogy rögtön kiadja Lewishamnak a számlakönyvét. Közbevetőleg
megjegyezte, hogy előző bérlője kapitány volt és három esztendeig lakott
nála. (Lakáskeresés alkalmával még véletlenül sem lehet hallani
bérlőkről, a kik rövidebb ideig laknának valahol.) Azután kisietett és
kis, pennys számlakönyvvel, egy üveg tintával és rettenetes mocskos
tollszárral tért vissza; a füzet borítékára ráírta Lewisham nevét, első
oldalán pedig nyugtázta tizennyolcz shilling felvételét. Kétségtelenül
nagy üzleti érzékű nő volt. Lewisham fizetett s az ügylet megköttetett.
Az asszony még kijelentette, hogy bizonyára jól fogják magukat nála
érezni és udvariasan az utczai ajtóig kísérte Lewishamot.

Lewisham azután Chelseaba tartott és az anyakönyvi hivatalban egy atyai
kinézésű úrral bocsátkozott tárgyalásba. Az atyai kinézésű úrnak pufók
volt az arcza és szemüveget viselt. A modora kellemes volt, de teljesen
hivatalos jellegű. A kérdezősködőnek minden mondatát visszhang gyanánt
ismételte.

– Miben lehetek szolgálatára? Házasodni akar! Engedélylyel?

– Engedélylyel.

– Engedélylyel!

És így tovább. Felnyitott egy nagy könyvet és szép írással bejegyezte az
adatokat.

– A hölgy életkora?

– Huszonegy.

– Nagyon megfelelő életkor… hölgyeknél.

Lewishamnak figyelmébe ajánlotta, hogy vegyen gyűrüt és figyelmeztette,
hogy két tanura van szüksége.

– Igen, – hebegett Lewisham.

– Mindig vannak, a kik készek a tanuságot vállalni, – mondotta az
anyakönyvvezető. – Az illetők már megszokták az ilyesmit.

Csütörtököt és pénteket Lewisham feltünően jó hangulatban töltötte el. E
napok alatt a jövőnek feláldozása nem látszott őt zavarni. A kétkedés
egy időre eltűnt az egyéniségéből. Kedve lett volna, hogy tánczoljon a
folyosókon. Különös módon felelőtlennek érezte magát és kellemetlen
jókedvet mutatott, mely senkinek sem nyerte meg a tetszését. Heydinger
Alicenak minden ok nélkül sok hasonló szerencsés napot kívánt s a
menzában egy kalácscsal vette czélba Smitherset s a képzőművészeti
iskola egyik tisztviselőjét találta el. A sértés után első pillanatban
bűnbánatot érzett, de a következő perczben a sértést még tetézte azzal,
hogy keresztülment a termen és kihívó módon kérdezte, hogy nem látta-e
valaki a kalácsát. Az egyik asztal alá bújt és megtalálta a kalácsot, az
egyik női művésznövendéknek a széke alatt meglehetősen piszkos, de ehető
állapotban. Smithers mellett ült le, hogy megegye és vitába bocsátkozott
a képzőművészeti iskolai tisztviselővel. A képzőművészeti tisztviselő
azt mondta, hogy a tudományos főiskola hallgatóinak a viselkedése
kiállhatatlan és azzal fenyegetődzött, hogy az ügyet a menzai bizottság
elé viszi. Lewisham azt felelte, hogy nagyképűség így felfujni ilyen kis
dolgot és azt ajánlotta, hogy a képzőművészeti tisztviselő vágja az
ebédjét, – sült hús és babpudding – a termen keresztül hozzá és így
szerezzen magának rögtönös elégtételt. Azután bocsánatot kért a
tisztviselőtől és kellő részletességgel megmagyarázta, hogy nagyon
távoli és nehéz volt a dobás, melyet megkísérlett. A tisztviselő még
evett valamit és megivott egy pohár sört és a vita befejeződött. Délután
azonban Lewishamnak erős megszégyenítésben volt része. Heydinger
kisasszony nem akart szóba állni vele.

Szombaton reggel, levélben hirtelen rosszullétet adva okul, Lewisham
távol maradt az iskolából s minden földi javát Vauxhall állomás
ruhatárába szállította. Chaffery nővére Tonghamban lakott, Farnham
közelében s Ethelnek, a kinek Lagune egy hete felmondott, ezen a napon
kellett siránkozó anyjának felügyelete mellett útra kelni, hogy
megkezdje új rabszolgaságát. Abban állapodtak meg, hogy vagy Farnhamban,
vagy pedig Wokingban kiszáll, a mint az alkalom kínálkozik s visszajövet
Vauxhallban találkozik Lewishammal. Így Lewishamnak meghatározatlan
ideig kellett a középső perronon őrt állani.

Először a nagy kaland jókedvre hangolta. Azután, mikor már sokáig várt a
perronon, filozofikus hangulatba merült, mely teljesen kikapcsolta őt a
világból. Az egyik utasnak a bőröndje mellett egy csomag gyökerestől
kiásott növényt pillantott meg s ez a látvány groteszk hasonlatot
ébresztett benne. Az ő gyökerei, földi javai, lent vannak a földszinten,
a ruhatárban. Milyen gyenge valami is ő tulajdonképen. Egy könyvekkel
teli láda, egy ruhás koffer, néhány bizonyítvány, papirrongy, itt-ott
egy-egy jegyzet, nem túlságosan erős test és körülötte az emberek
végtelen tömege, ellene a mérhetetlen világ. Vajjon egy lelket kivéve,
törődnék-e valaki vele, ha elpusztulna? És mérföldnyi távolságban talán
az is csak kevéssé és elveszően gondol reá…

Vajjon sok baja lesz-e Ethelnek a podgyászával? Hátha a nénije elébe jön
Farnham Junctionig, hogy vele találkozzék? Hátha valaki ellopja az
erszényét? Hátha későn talál jönni! Az esketés két órára van kitűzve!
Hátha egyáltalán nem jön! Miután három egymásután következő vonatnál
hiába várakozott, bizonytalan félelmét mélységesen nyomott hangulat
váltotta fel…

Végül Ethel mégis megérkezett, huszonhárom perczczel két óra előtt.
Podgyászát Lewisham rohanva levitte a lépcsőn, elhelyezte a magáé
mellett és a következő pillanatban egy hansomot felfogadva – első eset
volt életükben, hogy ezt a közlekedési alkalmatosságot használták, –
útban voltak az anyakönyvi hivatal felé. Lewishamnak egyes sebtében
adott utasításait kivéve, alig beszéltek egymáshoz, de szemük
izgatottságot árult el és a kocsitakaró alatt egymás kezét szorongatták.

A kis öreg úr megint nagyon hivataloskodó volt, de barátságos. A
fogadalmat előtte, egy kis feketeszakállas hivatalnok és egy hölgy előtt
tették le, a ki az épület alsó részében levetette a kötényét, hogy az
esketésnél közreműködhessék. A kis öreg úr nem beszélt sokat.

– Önök még fiatalok, – mondta lassan – és az élet együtt nehéz…
Viseltessenek szeretettel egymás irányában.

Kissé bánatosan mosolygott és barátságosan nyujtotta a kezét.

Ethel szeme csillogott s úgy érezte, hogy szólni nem tud.




XXI.  Otthon!

Következett sebtében a tanuk kifizetése s Lewisham ismét Ethel mellett
volt. Az arcza ragyogott. A félünnep délutánján hazafelé tartó munkások
özöne töltötte meg az utczát. A lépcsőkön néhány rizsszem hevert, mely
valamelyik nyilvánosabb jellegű esküvőről maradt ott.

Egy kritikus tekintetü kis leány kíváncsian mérte végig az új párt és
valami megjegyzést tett csibészképű barátjának.

– Nem lehet, – mondta a csibészképű. – Ezek csak kérdezősködni voltak
odafönt.

A csibészképű, úgy látszik, nem nagyon tudott ítélni az arczokból.

Lewisham és Ethel a nyüzsgő utczákon visszamentek Vauxhall állomásra.
Közben csak keveset beszéltek. Az állomáson Lewisham, olyan közönyös
modorban, a minőre csak képes volt, két külön jegy bemutatása mellett
kiváltotta holmijukat a ruhatárból és egy bérkocsira helyezte. Az ő
podgyásza a bakra került, de az Ethel holmiját tartalmazó kis barna
táska elég kicsiny volt ahhoz, hogy velük szemben elférjen.
Méltóztassanak elképzelni a meglehetősen rozoga négykerekű alkotmányt, a
sárgára festett ládával és a viharvert táskával, Lewisham úrral és
minden vagyonával, a kétségbeejtően baktató lóval, a _sotto voce_
káromkodó és ostorával dolgozó, ócska, fejvédős köpenybe öltözött,
tiszteletreméltóan kopott kocsissal. Mikor a regény két fiatal hőse
ismét helyet foglalt a kocsiban, modoruknak bizonyos merevsége ismét
felengedett és kezük szorongatása ujból erősebben megkezdődött.
„_Lewisham_ Ethel“, – ismételte Lewisham többször egymásután, a mit
Ethel „kis uram“-mal és „uracskám“-mal viszonozott s keztyűjét lehúzva,
tüntetőleg szemlélte a gyűrűjét. Azután a gyűrűt meg is csókolta.

Megállapodtak, hogy nem fogják elárulni, hogy egészen új házasok s
megfelelő körülményességgel úgy határoztak, hogy Lewisham feltűnő
közönyösséggel fogja kezelni Ethelt, ha megérkeznek lakásukba. A német
háziasszony barátságos mosolylyal az előszobában fogadta őket,
érdeklődött, hogy kellemes napjuk volt-e s bőbeszédűen a legnagyobb
kényelmet igérte nekik. Lewisham segített a piszkos mindenes leánynak
felhozni a podgyászokat, nagy elhatározással harmadfél shillinget
fizetett a kocsisnak és követte a hölgyeket a fogadószobába.

Ethel csodálatraméltó öntudattal felelgetett Gadowné kérdéseire, követte
őt a közbenső ajtón a másik szobába és élénk érdeklődést mutatott egy új
rúgós matrácz iránt. Közben az ajtó bezárult. Lewisham az első szobában
járt fel-alá, bajuszát ránczigálta és úgy tett, mintha az olajnyomatokat
nézegetné. Remegésen kapta rajta magát…

A piszkos mindenes leány ujból megjelent a sülthússal és
konzerv-lazaczczal, melynek elkészítésére Lewisham Gadownét megkérte. Az
ablakhoz ment, kibámult rajta, hallotta az ajtót becsukódni a leány
mögött s a zajra fordult meg, mikor Ethel megjelent az ajtóban.

Ethel rögtön otthonosan érezte magát. Mindezideig Lewisham kabát és
kalap nélkül csak egy izben látta őt, egy bizonytalan, drámai jelenet
alkalmával. Ezúttal puha, sötétvörös anyagból készült kis blúzt viselt,
karján és szép nyaka körül fehér fodorral. Hajának fürtei és selymes
szálai a csodák új országa volt Lewisham számára. Milyen finom és édes
volt a tekintete, mikor habozva megállt! Bájos pillanatai az életnek!
Lewisham két lépést tett feléje és kitárta a karját. Ethel a bezárt
ajtóra pillantott és tétovázva közelített feléje…




XXII.  Epithalamium.

Három feledhetetlen napon át Lewishamnak egész lényét gyengéd érzések
töltötték el s az élet sokkal csodásabb és szebb volt, semhogy helye
lett volna bármi kétkedésnek vagy aggodalomnak. Az Ethellel való
együttlét végnélküli gyönyörűség volt számára; a nővértelen fiatalembert
Ethel ezer női kedveskedéssel és finomsággal ejtette bámulatba. Mellette
valósággal szégyelte az erejét és esetlenségét. És hogy ragyogott az
asszonynak a szeme és milyen meleg volt a szive, mely a szemet
megragyogtatta!

Még a tőle való távollét is csodás volt és megvolt a külön gyönyörűsége.
Már nem volt közönséges diák, hanem férfi, a kinek van titkos élete.
Mikor hétfőn reggel elvált tőle a South Kensington állomás közelében és
felfelé ment az Exhibition Roadon társai között, a kik szennyes, távoli
szobákban laktak, egynapos élettapasztalata után közönséges gyerekeknek
nézte őket! Azután megfeledkezett a munkájáról, hanyattdőlt székében és
álmodott a viszontlátásról! Majd, mikor a déli csengetés életre
varázsolta a tágas főlépcsőt, vagy már kissé előbb is, kisurrant az
oratorium mögötti árnyas kis kertbe, hogy egy ragyogó arczczal
találkozzék és egy lágy hangnak ezer édes kis semmiségét hallgassa!
Délután négy órakor ujabb találkozás és hazatérés – a saját otthonukba.

Nem kellett már félni tőle, hogy az édes alak elválik tőle és a
gázlámpán túl belebben a ködös szürkeségbe s magával viszi az ő vágyait.
Ez már mindörökre megszünt. A laboratóriumi hosszú órákat Lewisham
nagyobbára álmodozó elmélázással töltötte, hogy – az igazat megvallva –
bolondos új beczéző neveket találjon ki: „drága asszonykám… drága kicsi
jószágom… édes kicsi asszonykám… mindenségem.“ A legszebb foglalkozás!
Pedig ez csak kis példa Lewishamnak e csodás napok alatt tanusított
különös viselkedésére. Alapjában véve nagyon bolondos idő is volt az.

Az a metszet, a melyet házaséletének harmadik napján produkált, –
megjegyzendő, hogy e napokban nagyon keveset produkált, – valósággal
csodaszámba mehetett. Bindon, a növénytan tanára, a bemutatás friss
borzalmának hatása alatt, kijelentette egyik kollegájának, hogy sohasem
volt még tanítványa, a kit ily nevetséges módon túlbecsültek volna.

De Ethel idejét is gazdag új érzések töltötték el. Urnője volt egy
otthonnak, az ő közös otthonuknak. Boltokba járt és tekintélyes,
gyakorlott szemű boltosok nagyságos asszonynak szólították;
megállapította az étrendet és hasznosságának teljes tudatában segített
másolni urának a jegyzeteket. Ő is minduntalan abbahagyta az írást és
elálmosodott. Négy hosszú hétköznapon át elkísérte Lewishamot és elébe
ment, hogy találkozzék vele és örömmel hallgassa képzeletének legujabb
termékeit.

A háziasszony nagyon udvarias volt és igen kimerítően fecsegett a
semmirekellő és ledér cselédekről, a kik megkeserítik az életét. Ethel
viszont egész sor ravasz kibúvóval igyekezett elleplezni egészen
újöntetű házasságát. Szombat este levelet írt anyjának, – a levélírásban
Lewisham segédkezett neki, – bizonyos mértékig proklamáczió formájában
adta tudtul nagy elhatározását és közeli látogatást helyezett kilátásba.
A levelet együtt adták fel olyan időpontban, hogy már hétfő előtt ne
legyen kézbesíthető.

A gondolat, hogy a megigért látogatást hétfő estig kitolják, Lewishamtól
eredt. Egy nappal több lesz a mézeshetük, mondotta. A házasságot
megelőző töprengéseiben nem érzékelte fel egész tisztán, hogy házassága
után bizonyos összeköttetésbe kell lépnie Chafferyval és Chafferynével.
Utána pedig érezhetően húzodott tőle, hogy szembekerüljön ezzel az
elkerülhetetlen szükségszerűséggel. Noha megkisérlette a
nemtörődömséget, előrelátta, hogy némi nehézségekkel egybekötött
kimagyarázkodó jelenetekben lesz része. A pillanatnyi boldogság azonban
átsegítette őt a zavaró kilátásokon.

– Legalább ez a kis idő maradjon meg nekünk, – mondotta és ez
elégségesnek látszott helyzetük megnyugtatásához.

Nem számítva a rövidséget és a várható kellemetlenségeket, a kis idő
tényleg nagyszerű volt. Együtt elköltött ebédjük például – kissé hideg
volt ugyan, mikor Lewisham szombaton végre hazakerült, – végtelenül jól
esett. Szó sem volt róla, hogy étvágyuk észrevehetően megcsappant volna;
nagyon jól ettek mindketten, noha lelkük kereste egymást, folyton
egymáshoz közelebb igazgatták a széküket, simogatták egymás kezét és más
hasonló szórakozásokkal voltak elfoglalva. Lewisham ekkor ismerkedett
meg először igazában Ethel kezével, kövérkés, fehér kéz, rövid, fehér
ujjakkal; az első gyűrű előkerült gyengéd rejtekhelyéről és biztosíték
gyanánt a jegygyűrű elé került. Tekintetük állandóan körüljárta a szobát
s közös mosolyban találkozott össze. Kissé remegő volt minden
mozdulatuk.

Ethel úgy mutatta, hogy őt nagyon érdekli és szórakoztatja a szoba és
berendezése s a saját új helyzete és Lewisham örült az örömének a
láttára. Ethel érdeklődését különösen a nappali szoba fiókos szekrénye
kötötte le s Lewisham humoros megjegyzései a bútortakarók és az
olajnyomatok felett.

A sült, a lazacz-konzerv legnagyobb része és a friss kenyér
elfogyasztása után megfelelő megértéssel láttak neki a
tápióka-puddingnak. Evés közben a beszélgetésük szaggatott volt.

– Hallottad, hogy _asszonyom_nak szólítottak?… Asszonyom… így!… Most el
kell mennem bevásárolni. Be kell szereznem mindent vasárnapra és
hétfő-reggelre. Összeírok mindent, a mi kell. Nem akarom mutatni a
háziasszonynak, hogy milyen keveset értek az ilyen dologhoz… Szeretném,
ha többet tudnék.

Pillanatnyilag Lewisham a háztartási ügyekben való járatlanság
beismerését nagyszerű alapnak találta az élczelődésre. Csakhamar új
gondolatkörbe csapott át és részvétét fejezte ki Ethelnek esküvőjük
dicstelen körülményei miatt.

– Nem voltak se nyoszolyólányok, – mondotta, – se virágot szóró
fehérruhás gyermekek, se kocsik, se rendőr, hogy ügyeljen a
nászajándékokra, nem volt semmi, a mi illik és a mi hozzátartozik. Még a
csokor is hiányzott. Csak te voltál és én.

– Csak te voltál és én!

– Borzalmas, – mondta Lewisham némi szünet után. – És képzeld csak el,
hogy mit vesztettünk az el nem mondott beszédekben… Képzeld el, a mint a
társaság legelőkelőbb tagja felemelkedik: „Hölgyeim és uraim, – a
menyasszony egészségére.“ Ez a legelőkelőbb vendég kötelessége, ugyebár?

Válaszul Ethel a kezét nyujtotta.

– És tudod-e, kérdezte Lewisham, miután megjegyzése megfelelő
méltánylásban részesült, – hogy bennünket tulajdonképen be sem mutattak
egymásnak?

– Tényleg nem! – mondta Ethel. – Bennünket nem mutattak be egymásnak.

Valami ismeretlen oknál fogva mindketten borzasztóan mulattak azon, hogy
őket senki sem mutatta be egymásnak…

Késő délután, miután könyveit és egyéb holmijait szanaszét elhelyezte,
mindenki láthatta, a mint Lewisham, szemmelláthatóan nagyon emelkedett
hangulatban czipelte haza Ethel bevásárlásait. Csomagok és tekercsek kék
és vastag szürke papirban, egy divatárúüzletből való zacskó, az eastendi
eredetü felöltő egyik zsebében pedig egy tőkehal farka kandikált ki a
papirból. Ilyen felséges érzelmek és ilyen méltatlan körülmények között
kezdődött meg a mézeshetük.

Szombat este hosszú kóborló sétára indultak a csendes utczákon és végül
a Hyde Parkba jutottak. A kora tavaszi éjszaka lágy és világos volt és a
hold barátságosan ragyogott felettük. Felmentek a hídra és letekintettek
a szerpentinre, mögötte Paddington sárga és távoli lámpáival. Ott
álltak, mint két sötét kis alak, szorosan egymáshoz simulva. Suttogtak,
majd hallgatásba merültek.

Egyszerre, mintha valami megszállta volna, Lewisham felséges hangulattól
megkapatva, beszélni kezdett. A szerpentint az élethez hasonlította és
jelentőséget vélt felfedezni a Kensington Gardens sötétségében és a
távolban fénylő lámpákban.

– Ez a hosszú küzdelem, – mondta – és a lámpák a czél, – noha alapjában
véve nem tudta, hogy mit értett az alatt, hogy a lámpák a czél. Ethel se
tudta, de a meghatottság nyilvánvaló volt. – Mi a világgal harczolunk, –
folytatta Lewisham és ez a gondolat nagy megelégedéssel töltötte el. –
Az egész világ ellenünk van és mi megküzdünk az egész világgal.

– És nem győznek le bennünket, – mondta Ethel.

– Hogy győznének le bennünket… együtt? – kérdezte Lewisham. – Érted
megküzdenék akár tíz világgal is.

A rokonszenves holdfény alatt nagyon kedves és szép, sőt bátorságukhoz
képest nagyon könnyű dolognak is tetszett, hogy megküzdjenek az egész
világgal.

*

– Maguk még nem lehetnek nagyon régi házasok, – jegyezte meg Gadowné
bizalmaskodó mosolylyal, mikor újra találkozott Ethellel, miután
Lewisham elindult az iskolába.

– Nem, még nem vagyunk _nagyon_ régi házasok, – hagyta rá Ethel.

– Maga nagyon boldog, – folytatta Gadowné és sóhajtott. – Én is nagyon
boldog voltam…




XXIII.  Chaffery úr otthon.

A gyönyörűségeknek aranyos köde kissé felszállott hétfőn, mikor Lewisham
E. G. úr és neje Lewisham anyósának és Chaffery úrnak látogatására
indultak. Lewishamné némileg nyomott hangulatban volt, de Lewisham fejét
még mindig dicsfény övezte és modora hősiességet árult el. Egyebekben
keményített inget, vászongallért és csinos fekete nyakkendőt viselt,
melyet Lewishamné a saját felelősségére vásárolt a nap folyamán. Az volt
a természetes kívánsága, hogy az urát minél előkelőbbnek lássa.

Chafferynéből, mikor az előcsarnok félhomályában megjelent, egyebet nem
lehetett látni, mint egy sötét főkötőt Ethel vállán és két fekete kart
leányának nyaka körül. Azután mint kis, középkorú asszony bontakozott
ki, az ezüstkeretes szemüveg alatt vékony, kis orral, keskeny szájjal,
ijedt szemekkel. Egészben a furcsa, sötétruhás kis asszony arczban a
legkülönösebb módon hasonlított Ethelhez. Az ideges izgatottságtól
valósággal reszketett.

Először pislogva tétovázott, azután ömlengve csókolta meg Lewishamot.

– Hát ez Lewisham! – mondta csókolás közben.

Chafferyné a harmadik női lény volt, a ki Lewishamot gyermekkorának
homályos emlékezetű napjai óta megcsókolta.

– Ugy meg voltam rémülve!… És most itt vannak! – mondotta és görcsösen
kaczagott. – Ne vegye rossz néven, a mit mondok, de jól esik látni, hogy
milyen tisztességes és fiatal… Nem csak Ethel miatt… Az _öreg_ borzasztó
volt egy ideig. Kár volt azt írni a mesmerizmusról és a levelekről, a
melyeket Jane írt… De ő már vár és hallja, hogy itt vannak…

– Lemegyünk, anyus? – kérdezte Ethel.

– Ott vár rátok, – felelte Chafferyné. Szomorúan világító kis
olajlámpást tartott a kezében s úgy mentek le egy sötét csigalépcsőn egy
pinczeszerű ebédlőbe, melyet részben tompított üvegű, metszett csillagos
gömbből kisugárzó gázláng világított meg. A lemenetel kifejezetten
nyomasztó hatást gyakorolt Lewishamra. Ő haladt elől. Az ajtó előtt mély
lélekzetet vett. Vajjon mit mondhat Chaffery neki? Bizonyára nem azt,
hogy nagyon örül a látásának.

Chaffery háttal a kandallónak állt és zsebkésével a körmét piszkálta.
Aranykeretes szemüvege előrebillent, úgy hogy fénylő csomónak látszott
hosszú orrának a hegyén s efölött vette szemügyre Lewishamot és
Lewishamnét, – egy pillanatra Lewisham nem akart hinni a szemének, de
csakugyan mosoly volt, – némileg gúnyos mosolylyal.

– Szóval visszajöttél, – mondta egész barátságosan Lewishamon át Ethelre
tekintve. A hangjából azonban a ravaszság árnyalata rezgett ki.

– Eljött, hogy az anyját meglátogassa, – mondta Lewisham. – Azt hiszem,
Chaffery úrhoz van szerencsém?

– Inkább én szeretném tudni, hogy ön micsoda szerzet? – kérdezte
Chaffery, hirtelen hátraszegezve a fejét, úgy hogy nem a szemüvege
felett, hanem azon át nézte Lewishamot, miközben fesztelenül nevetett. –
Hajlandó volnék azt hinni, hogy ön a méztolvaj. Ön az a bizonyos
Lewisham úr, a kiről ez a tévútra vezetett leány említést tesz a
levelében?

– Az vagyok.

– Maggie, – mondta Chaffery a feleségéhez fordulva, – láthatod, hogy van
az emberiségnek egy csoportja, a mely a finomság iránti érzékét
elvesztette, vagy a finomságot egyáltalán nem ismeri… Megkapta a leányod
a szükséges oktatást a házassághoz?

– Chaffery úr! – szólalt meg Lewisham.

– James! Hogy mondhatsz ilyent! – kiáltott fel Chafferyné.

Chaffery csattantva becsukta a zsebkését és mellényzsebébe csusztatta.
Azután megint felpillantott és az előbbi közönyös hangon beszélt tovább.

– Azt hiszem, hogy czivilizált emberek vagyunk, a kik ügyeiket
czivilizált módon szándékoznak rendezni… A mostoha leányom eltűnik két
éjszakára és állítólagos férjével tér vissza… Végre is én nem lehetek
egészen közömbös társadalmi helyzete iránt.

– Önnek jobban kellene őt ismerni… – kezdett érvelni Lewisham.

– Mire való az érvelés? – kérdezte Chaffery nevetve és sovány gyűrűs
ujját Ethelnek egy kézmozdulatára előre nyujtotta. – Akárki a zsebében
hordhatja. Ő is mutathatja most nekem. Rögtön gondoltam. Ne
izgatódjanak, ha csak ennyire értékelem. Egészen új példányok bármikor
kaphatók két shilling és hat pencért. Köszönöm… Lewisham György Edgar
úr. Huszonegy éves. Huszonegy! Sohasem tudtam pontosan az életkorát,
kedvesem, és az édesanyja bizonyára nem mondja meg nekem. A foglalkozása
diák! Köszönöm. Végtelenül le vagyok kötelezve. Valóban nagyon meg
vagyok hatva… És most mi mondanivalója van önnek ezt a fontos ügyet
illetőleg?

– Bizonyára megkapta a levelet, – mondta Lewisham.

– Kaptam egy mentegető levelet… a személyektől bizonyára eltekinthetek…
Igen, uram, mentegetődzések voltak. Maguk, fiatalok, házasságot akartak
kötni és felhasználták a kínálkozó alkalmat. A levelükben még csak azt
sem említették, hogy házasodni akarnak. Tiszta szerénység! Most pedig
mint férj és feleség jelennek meg itt. Felforgatják ezt a házat,
tömérdek kellemetlenséget okoznak másoknak, de az magukat nem érinti! Én
nem szidom magukat. A természetet kell szidni miatta! Egyikük sem tudja
még, hogy mit csinált. Majd megtudják. Most férj és feleség és ez a
fontos a dologban… Ethel, drágám, akaszd fel az urad kalapját és botját
az ajtó mögött… Ön pedig uram, volt oly szives, hogy helytelenítse azt a
módot, melyen én megkeresem a kenyeremet?

– A mi azt illeti, – mondta Lewisham, – kötelességem kijelenteni, hogy
úgy van.

– Egyáltalán nem köteles kijelenteni. A tapasztalatlanságra kötelező
szerénység mentségeül szolgálhat.

– Igen, de nem helyes… nem tisztességes.

– Dogma, – legyintett Chaffery. – Dogma!

– Mit ért ön dogma alatt? – kérdezte Lewisham.

– Azt, hogy dogma. Helyesebb volna azonban, ha ezt kényelemben vitatnánk
meg. Ez a mi vacsoraidőnk és én nem vagyok az az ember, a ki harczba
szokott szállni befejezett tényekkel. A házasság révén mi közeli
kapcsolatba kerültünk egymással. Ez már így van. Ön maradjon itt
vacsorára és ketten majd tisztázzuk ezeket az ügyeket. Összeakadtunk
egymással és rajta kell lennünk, hogy lehetőség szerint a legjobb
viszonyt teremtsük. Az ön felesége és az enyém megterítik az asztalt, mi
pedig beszélgethetünk… Miért nem ül le, a helyett, hogy a szék hátának
támaszkodik? Ez nem vitaegylet, hanem magánlakás, otthon, – _domus_, –
de sajnos, elég szerény, a nyilvánvaló csalásaim ellenére is… Így már
jobb… Remélem azonban, – Chaffery hangja hirtelen nyomatékosra vált, –
remélem, hogy ön nem disszenteriánus?

– Miért? – kérdezte Lewisham, de hozzátette: – nem, nem vagyok
disszenteriánus.

– Helyes, – mondta Chaffery. – Őszintén örvendek. Kissé féltem tőle… van
valami a modorában… Ki nem állhatom a disszenteriánusokat. Különösképen
nem szeretem őket. Az én szememben Claphamnak ez a nagy hátránya. Én
ugyanis állandóan alattomosoknak tartottam őket… állandóan.

Megrándította az arczizmait, úgy hogy szemüvege csattogva esett le
mellényének gombjaira.

– Nagyon örvendek, – mondta, miközben visszahelyezte a szemüvegét az
orrára. – A disszenteriánusokat, nonconformistákat, puritánokat,
vegetariánusokat, a teljes abstinenseket, általában mindezeket a
fajtákat, ki nem állhatom. Én szabaddá tettem a lelkemet mindenféle
előítélettől és formulától. Lényegében hellén természet vagyok… Olvasta
ön Matthew Arnoldot?

– A tudományos olvasmányaimon kívül…

– Önnek olvasni kell Matthew Arnoldot… ritka világos fő. Olyan
tehetséget találhat benne, a mi néha hiányzik az ön tudományos
embereiben. Azok tulságos hajlandósággal bírnak a jelenségek iránt,
mondhatnám, kissé tulságosan objektivek… Én a valóságokat keresem. A
valóságokat, Lewisham úr! Ha hajlandó engemet követni…

Szünetet tartott és szeme az üveg mögött kérdőre változott. Ethel kalap
és kabát nélkül belépett, csörömpölő fekete tálczával, fehér
asztalterítővel, nehány tányérral, késsel és pohárral és teríteni kezdte
az asztalt.

– Figyelem, – felelte Lewisham elvörösödve. Nem volt bátorsága
megvallani, hogy nem érti a sajátságos magyarázatot. – Ön a saját esetét
magyarázza…

– Én a valóságokat keresem, – ismételte Chaffery, nagy önmegelégedéssel.
– Nem elégszem meg a felszinnel és a látszattal… Egyike vagyok ezeknek a
rajongóknak… A dolgokban rejlő igazságot kell keresnem, az elvesző
lényeget… Az elvem az, hogy magam előtt sohasem hazudok… soha. Ezt is
kevesen mondhatják el magukról. Az én felfogásom szerint az igazság
otthon kezdődik. A legtöbb esetben ott is végződik. Higyje el, ez a
legbiztosabb és leghelyesebb! A legtöbb ember, _par excellence_ az ön
tipikus disszenterei, másutt fecseg és a szomszédokat szerencsélteti…
Érti az én szempontomat?

Lewishamra tekintett, a kinek az volt az érzése, hogy egy szokatlanul
nehezen kiismerhető emberrel áll szemben. Érezte, hogy óvatosnak, olyan
óvatosnak kell lennie, a milyen csak lehet az adott körülmények között.

– Kissé meglepő, – mondotta nagyon latolgatva a szavait, – hogy úgy
fejezzem ki magamat… figyelembe véve a történteket… az ön szájából…

– Az igazságot hallani?… Egyáltalán nem, ha figyelembe veszi a
helyzetemet. Egyáltalán nem, ha megérti az álláspontomat. Ez az, a mit
meg akarok értetni. Természetszerüleg nyomatékosan kell felhívnom a
figyelmét arra, hogy mi rokoni viszonyba kerültünk és ön a vőm lett
nekem. Ön fiatal, be kell látnia, hogy fiatal, nyers és elhamarkodó.
Csak az évek adhatják meg a kedvezőbb _tónust_ és enyhíthetik a
nevelésnek a nyerseségét… A leveléből és az arczából arra kell
következtetnem, hogy ön is egyik tagja volt annak a társaságnak, a mely
azt a kis jelenetet rendezte Lagune házában?

Az ujját Ethelre szegezte, mintha jelezni akarna valamit:

– Mellesleg mondva… Ethelnek volt a bűne.

Ethel zörögve az asztalra tette a mustárt.

– Lehet, – mondta, de nem tulságos hangosan.

– Ön már előbb is találkozott vele? – kérdezte Chaffery.

– Whortleyban, – felelte Lewisham.

– Értem, – mondta Chaffery.

– Közöttük voltam… egyike voltam azoknak, a kik az esetet rendezték, –
magyarázta Lewisham. – Minthogy felemlítette az ügyet, meg kell
mondanom…

– Tudom, – szakította félbe Chaffery. – De micsoda megrázkódtatás volt
Lagunera nézve. – Egy pillanatig a czipőjére nézett és félrehúzta a
szája szélét. – A túlvilági kéz azonban nem volt rossz, – mondta
különös, elhúzott mosolylyal.

Lewisham egy pillanatig azon volt, hogy ezt a megjegyzést tegye szóvá.

– Én nem látom a dolgot ugyanolyan megvilágításban, mint ön, – jegyezte
meg végül.

– Szóval nem tud eltérni ettől a morális előítélettől?… Helyes, helyes.
Ha úgy tetszik, ebbe is belemehetünk. De nem tekintve a dolognak az
erkölcsi oldalát, egyszerűen, mint művészi fogás, nem volt rossz.

– Nem sokat értek a művészi fogásokhoz…

– A minthogy azok közül, a kik leleplezésekben utaznak, nagyon kevesen
értenek hozzá. Példának okáért, bevallhatja nekem, hogy azelőtt sohasem
hallott és nem is gondolt volna a hólyagra. Pedig világos, hogy a
médium, a kinek a keze akadályozva van, mindent, a mit csak lehet, a
fogával csinál s a kabát hajtása alatt elrejtett hólyagnál mi sem lehet
önként értetőbb. Lehet valami természetesebb? Én azonban meglehetősen
jól ismerem a szellemidézés egész irodalmát s ez a gondolat még sohasem
merült fel! Sohasem. Állandó meglepetés a számomra, hogy mennyi dologra
_nem_ gondolnak, a kik a mutatványokat ellenőrzik. Mindenekelőtt sohasem
gondolnak a fölényre, mely velük szemben áll s ez már a kezdetnél
megrontja a kilátásaikat. Képzelje csak el. Én a természetemnél fogva
ötletes vagyok. Akár állok, akár ülök, az egész szabad időmet azzal
töltöm, hogy újabb kis ötleteket találjak ki és gyakoroljak be, mert az
ilyesmi végtelenül szórakoztat. Nos… mi lehet az eredménye ezeknek az
elmélkedéseknek? Vegyen például egy dolgot: negyvennyolcz különböző
módon tudok zajt előidézni s ebből legalább tíz eredeti. Tíz eredeti
módja a zaj előidézésének!

Előadásából kiérzett a benső meggyőződés.

– És e zörejek közül nehány egész tekintélyes. Például!

Igazolás gyanánt roppanásszerű zaj hallatszott, mintha Lewisham és
Chaffery között támadt volna.

– Nos? – kérdezte Chaffery.

A kandallóban szétfrecscsent a láng és az asztal zörgő kalapács módjára
emelkedett fel Lewisham orra előtt.

– Láthatja, – mondta Chaffery és kezét kabátjának szárnyai alá dugta.
Ujjai az egész szobát egy pillanatig mozgatni látszottak Lewisham előtt.

– Helyes. És most nézzük a dolognak a másik oldalát. Vegyük a
legnehezebb feladatot, melyet valaha megkisérlettem. Két
tiszteletreméltó fizika-tanár, – nem Newtonok, de jónevű, érdemes,
öntudatos fizika-tanárok, – egy hölgy, a ki a sírontúli életet szerette
volna megismerni, egy ujságíró, a ki anyagot keresett az írásra, egy
személy, a ki ugyanúgy ezekből a kisérletekből él, mint én, arra
vállalkoztak, hogy ellenőrizzenek engem. _Engem_ akartak próbára tenni!…
Mindenesetre nekik megvolt a maguk munkája, tanítani a fizikát, tanítani
a vallást, bemutatni a kisérleteiket és így tovább. Az én dolgaimnak
aligha szenteltek egy órát is s a legtöbben életükben bizonyára senkit
sem csaptak be és példának okáért, akár az életük árán sem tudnának egy
három mérföldes szakaszon jegy nélkül utazni, a nélkül, hogy rajta ne
kapnák őket… Látja a fölényt velük szemben?

Szünetet tartott. Lewisham úgy érezte, mintha benső küzdelem dúlna
benne.

– Jegyezze meg, – magyarázta Chaffery, – hogy csak tiszta véletlen volt,
mikor maguk tetten értek. Az a dolog kiröpült a számból. Annak a vékony
hangú barátjának máskülönben alkalma sem lett volna… Nem lett volna rá
alkalma.

Lewisham úgy szólalt meg, mint az az ember, a ki súlyt emelget.

– Mindez nem tartozik a kérdésre. Nem vontam kétségbe az ügyességét. De
maga a dolog… nem helyes.

– Majd erre is rátérünk, – mondta Chaffery.

– Nyilvánvaló, hogy mi más szemmel nézzük az esetet.

– Ez az! Épen ez az, a miről vitatkozunk. Pontosan ez!

– A csalás csalás. Ettől nem térhetünk el. Ez elég egyszerű.

– Várjon, mig arra is megfeleltem, – mondta Chaffery kissé gúnyosan. –
Mindenesetre elsősorban meg kell érteni az én álláspontomat. Ne képzelje
ugyanis, hogy nekem nincs álláspontom. Mióta az ön levelét elolvastam,
nagyon sokat gondolkoztam róla… Kell, hogy igazságot szolgáltasson
nekem. Valahogyan úgy kell felfogni az esetet, hogy nekem hivatásom.
Bizonyos mértékig próféta vagyok… Eddig ön még a kezdetét sem láthatta.

– Igen, de azt is elítéltem, – tiltakozott Lewisham.

– Ön még nagyon fiatal és kegyetlen. Kedves fiatal barátom, ön még csak
a kezdetén van a dolgoknak. Meg kell azonban engednie bizonyos tágabb
szempontok lehetőségét egy olyan embernél, a ki még egyszer olyan idős,
mint maga… De itt van már a vacsora. Erre a kis időre fegyverszünetet
köthetünk.

Ethel ismét belépett a szobába és egy pótszéket hozott magával. Mögötte
Chafferyné jelent meg és az előkészületeket egy kancsó világos sörrel
koronázta. A terítőn, mint Lewisham megfigyelte, mikor az asztalhoz
lépett, foltozatlan lyukak voltak és több helyütt ki volt fakulva. A
közepén kopott üvegtartó állvány állott, a mely mustárt, borsot, eczetet
és három más folyadéknak szánt, de kiszáradt üveget tartalmazott. A
kenyér kicsorbult rámáju széles fatálczán feküdt, egy ékalakú nagy darab
sajt pedig egy aránytalanul kicsiny tányérról ágaskodott fölfelé.
Lewisham és Lewishamné egymással szemben foglaltak helyet, Chafferyné
pedig a törött székre ült, minthogy ismerte a fortélyait.

– Ez a sajt épen olyan tápláló, kevéssé vonzó és emészthetetlen, mint a
tudomány, – jegyezte meg Chaffery, miközben darabokat vágott le belőle
és szétosztotta őket. – De nyomja így szét a villája alatt, tegyen hozzá
egy kis jó dorseti vajat, egy csipetnyi mustárt, borsot… a bors
feltétlenül szükséges… kevés eczetet és keverje össze az egészet. Egy
crab nevű keveréket kap, a mely egyáltalán nem kellemetlen… A bölcs épen
így jár el a világ tényeivel, nem szidja és nem taszítja el magától,
hanem felhasználja őket.

– Mintha bizony a bors és a mustár nem volnának tények, – mondta
Lewisham, visszaadva az esti, ki nem védett vágásokat.

Chaffery erősen bókoló kifejezéseket használva ismerte el, hogy a
hasonlata nem sikerült és Lewisham nem tudta megállani, hogy az asztalon
át Ethelre ne pillantson. Nyomban utána eszébe jutott, hogy Chaffery
nagyon sima és nehezen megfogható gazember, a kinek többet ér a szidása,
mint a dicsérete.

Egyideig a crab foglalta el Chafferyt és a beszélgetés vontatottá vált.
Chafferyné szokványos kérdéseket intézett Ethelhez a lakásukra
vonatkozólag, Ethel pedig lendületesen felelgetett.

– Valamelyik nap el kell jönnöd hozzánk teára, – mondta Ethel, nem várva
Lewisham hozzájárulását, – akkor megláthatsz mindent.

Hirtelen Chaffery azzal lepte meg Lewishamot, hogy a south-kensingtoni
tanárjelölti minőségének teljes ismeretét árulta el.

– Remélem, hogy Önnek van még valami pénze azon az egy guineán kívül, –
mondta Chaffery váratlanul.

– A kezdethez elég, – felelte Lewisham elvörösödve.

– És ön azt reméli, hogy azok ott South-Kensingtonban juttatnak önnek
valamit, mondjuk egy száz fontot érő állást évenkint, ha bevégezte
tanulmányait?

– Igen – felelte Lewisham kissé húzódozva. – Igen… Száz font évenkint.
Erre gondolok. De van még száz meg száz állás South-Kensingtonon kívül
is, ha ott nem helyeznek el.

– Értem, – mondta Chaffery. – Mindenesetre azonban fene szűkös kis dolog
lesz… száz font egy esztendőben… Ámbátor sok érdemes ember van, a kinek
kevesebbel kell beérnie, – tette hozzá és némi gondolkozási szünet után
kérte Lewishamot, hogy a söröskancsót adja közelebb.

– Él még az édesanyja, Lewisham úr? – kérdezte hirtelen Chafferyné és a
családi viszonyokra terelte a beszélgetést. Mikor az építési
vállalkozóhoz jutottak, Chafferyné nem várt következetesség hangján
megjegyezte, hogy a legtöbb családnak vannak szegény rokonai. Azután a
következetesség megint az előbbi összefüggéstelen beszédnek adott
helyet.

A vacsora véget ért, Chaffery a sör maradékát poharába öntötte,
előszedett egy leghosszabb fajtáju Broseley-pipát és felszólította
Lewishamot, hogy gyujtson rá.

– Ez a legtisztességesebb dohányzás, – mondta Chaffery, pipájának az
öblét kopogtatva. Ebben az országban a jó szivar és a tisztesség
egyformán ritka.

Lewisham zsebéből előkotorta algiri czigarettáit, melyeket Chaffery
szemüvegén át bizalmatlankodva vett szemügyre. Utána belefogott a
kilátásba helyezett apologiába. A hölgyek elvonultak, hogy a vacsoránál
használt tárgyakat lemosogassák.

– Egyszóval lássuk azt a bizonyos csalást, – mondta Chaffery hirtelen,
mikor a pipája már szelelt. – Én az életet nem tudom olyan egyszerűen
felfogni, mint ön.

– Én sem találom az életet egyszerűnek – felelte Lewisham, – de azt
hiszem, hogy a dolgokban a jót és rosszat meg lehet különböztetni. És
nem hiszem, hogy ön bármit is mondott volna, a mi azt bizonyítaná, hogy
az a szellemidézési csalás helyes volna.

– Tárgyaljuk a dolgot alaposabban, – mondta Chaffery, keresztbevetve a
lábát. – Elemezzük egy kissé az ügyet. Ugy látom, – közben tömött egyet
a pipáján, – ön nem tudja teljes mértékben értékelni az illuziónak a
fontosságát az életben és a hazugságnak és csalódásnak valódi szerepét a
társadalmi szervezetben. Önben nagy a hajlandóság arra, hogy a
csalárdságnak egy bizonyos formáját helytelenítse, mert nem tartozik az
általánosan bevett dolgok közé… bizonyos rosszalással és – mint azt
nadrágomnak a rojtos széle és ez a vacsora bizonyítja, – kevés
elismeréssel találkozik.

– Nem erről van szó, – mondta Lewisham.

– Azt akarom bebizonyítani – folytatta Chaffery a fejtegetéseit, – hogy
a becsület lényegében anarchisztikus és szétbontó erő a társadalomban s
hogy a társadalmi közületek összetartását és a czivilizáczió haladását
csak az eleven, sőt gyakran hatalmas hazugság teszi lehetővé, hogy a
társadalmi szerződés többé-kevésbbé nem egyéb, mint az emberi lényeknek
hatalmas összeesküvése arra, hogy hazudjanak és hogy önmagukat és
egymást a közjó érdekében rászedjék. A hazugság a malter, a mely a vad
egyedeket összeköti a társadalom épületében. Ez az az általános tétel, a
melyre a magam igazságát alapítom. Az én médium-mivoltom, biztosíthatom
önt, csak egy különleges részlete ennek az általános állításnak. Ha nem
volnék feneketlenül közönyös, állhatatlan és kalandor természet és nem
viseltetnék borzalmas ellenszenvvel az írás iránt, akkor nagy könyvet
irhatnék erről a kérdésről és minden mélyen gondolkozó embertől
tisztelve élhetnék a világban.

– De hogy akarja ezt bebizonyítani?

– Bizonyítsam be? Csak utalnom kell a példákra. Hiszen már más emberek
is vannak, – Bernhard Shaw, Ibsen és más hozzájuk hasonlók, – a kik
sokat megláttak belőle és új evangelium módjára hirdetik… Mi az ember?
Kapzsiság és vágy, a mit csak a félelem és esztelen hiúság fékez meg.

– Ebben nem érthetek egyet, – mondta Lewisham.

– Majd egyetért, ha öregebb lesz, – felelte Chaffery. – Vannak
igazságok, melyekbe bele kell öregednie… A mi azonban a hazugságok
kérdését illeti, nézzük csak a társadalom szerkezetét és hasonlítsuk
össze a vad állapottal. A vad és a czivilizált ember között csak azt az
egyetlen lényegbevágó különbséget állapíthatja meg, hogy az előbbi nem
tanulta meg a dolgok lényegének eltitkolását, az utóbbi pedig igen.
Vegye a legjobban szembeötlő különbséget, a czivilizált ember
ruházkodását és az illendőség fogalmát. Mi a ruházkodás? A meglevő
dolgok elrejtése. Mi az illendőség? Elnyomás! Én nem érvelek az
illendőség és tisztesség ellen, jól értse meg, de lényeges részei a
czivilizácziónak és lényegük a „_suppressio veri_“…

Ruhája zsebében a mi czivilizált polgártársunk pénzt szokott hordozni.
Az igazi vadembernek nincsen pénze. Neki egy fémdarab csak egy fémdarab,
esetleg czifrázva, de nem több. Ez a valóság. Ugyanez minden józaneszű
ember előtt is s csak embertársainak tömegőrültsége folytán lesz belőle
egyéb. Az átlagos czivilizált ember szemében azonban ennek az aranynak
az általános vásárló képessége szent és alapvető tény. Gondolkozzék csak
kissé! Miért kell, hogy ez így legyen? Hiányzik a mert! Embertársaimnak
a könnyenhivősége állandó bámulatba ejt. Higyje el nekem, akárhányszor
reggelenkint ágyban fekve, azt képzelem, hogy éjszakán át az emberek
rájöhettek erre a hazugságra és várom, hogy lármát hallok odalent és
látom az ön anyósát, a mint berohan a szobába egy shillinggel, melyet a
tejes-ember visszadobott. „Mi ez? – kérdi a tejes-ember. – Ezt a
szemetet a tejért?“… De ez sohasem történik meg. Soha. Mert ha ez
bekövetkeznék és az emberiség világosan rájönne a pénzben rejlő
hazugságra, vajjon mi történnék? Előtörne az embernek az igazi
természete. Én kiugranék az ágyból, valami fegyvert ragadnék a kezembe
és vele a tejes-ember után rohannék. A tejre ugyanis szükségem van. A
szomszédok is kiözönlenének… szintén a tej után. A tejes-ember, hirtelen
észbe kapva, csattogva el akar hajtani az utczán. Utána!… Fogjátok meg…
szedjétek szét! Fogjátok meg! A kocsi felborul. Üssétek, ha úgy tetszik,
de ne öntsétek ki a kannákat!… Nem így látja ön is?… minden részlete
teljesen észszerű és természetes… Azután összeverve és véresen
visszatérek, a tejeskannával a hónom alatt. Meg kellett szereznem a
tejeskannát és most rajta tartom a szememet… De minek folytassam? Önnek
és bárki másnak tudnia kell, hogy az élet küzdelem a létért, harcz a
táplálékért. A pénz nem egyéb, mint az a hazugság, mely mérsékli a
vadságunkat.

– Nem, – mondta Lewisham, – nem. Ezt nem vagyok hajlandó aláírni.

– Hát akkor mi a pénz?

Lewisham kitért a felelet elől.

– Önnek kell az állítását először bizonyítani… Tulajdonképen nem tudom,
hogy mindez mi összefüggésben van a szellemidézési csalással.

– Innen akarom levezetni a védekezésemet… Vegyen valami nagyon
tiszteletreméltó emberfajtát… például egy püspököt.

– Nem valami sok közöm van a püspökökhöz, – mondta Lewisham.

– Az mindegy. Vegyen egy tudományos férfiút, tanárt, a mint a földi
útján halad. Figyelje meg a ruháját, mely jó megjelenésű polgárt csinál
belőle és eltakarja azt a tényt, hogy fizikailag petyhüdt, pókhasú
egyéniség. Lényének ez az első hazugsága. A nadrágja nincsen
kirojtosodva, kedves barátom. Nézze azután a haját, megkefélve és
megnyirva azt a hallgatólagos hazugságot rejti magában, hogy az átlagos
hosszúsága fél inch, holott a természet szerint yardnyi hosszúságban
nehány szürke hajcsomó lobogna a szélben. Tekintse azután igazi arczának
a meghamisítását. Szájában hazugságok vannak hamis fogak képében…
Valahol másutt a földön szegény ördögök törik magukat, hogy húst,
kenyeret és bort termeljenek számára. A ruhája meggörnyedt és
kiszipolyozott munkások életéből van szőve, ólommázos edényről eszik…
egész útja más emberek életével van kikövezve!… Képzelje el ezt az
idomtalan, kényelemben élő alakot. És mint Swift teszi, gondolja el,
hogy ennek a valaminek elismerés az osztályrésze!… Azt állítja magáról,
hogy nyomorúságos kis kutatásai méltó ellenértéket szolgáltatnak azoknak
a távoli lényeknek fáradságukért és szenvedésükért; azt állítja, hogy ő
és élősdi pályája a fizetség amazoknak meghiusult reményeiért. Képzelje
el, hogy valami geranium átültetése miatt összeszidja a kertészét;
valósággal a hazugságoknak sűrű ködében állanak, úgy hogy az ember
ásójának szélével nem sujthatja le a szemtelenségét abba a piszokba,
melyből felbukkant… Az ő esete pedig valamennyi kényelmes életnek az
esete. Micsoda hazugság és szégyen minden czivilizáczió, minden jó
étkezés, minden kultúra és minden finomság, mig vannak szerencsétlenek,
a kik lerongyolódva és éhezőn vonszolják magukat a föld hátán!

– De hisz ez szoczializmus! – kiáltott fel Lewisham. – Én…

– Nem _izmus_, – mondta Chaffery nyomatékos hangon. – Ez csak a
tényeknek borzalmas valósága, annak az igazsága, hogy a mi az emberek
világát összefűzi és összelánczolja, a hazugság. A szoczializmus nem
orvosság, semmiféle _izmus_ nem orvosság; ezek a tények.

– Nem hihetem, – kezdte Lewisham.

– Nem hiheti a reménytelenséget, mert még fiatal, de a leírást el kell
fogadnia.

– El… bizonyos korlátok között.

– El kell ismernie, hogy a világnak legtiszteletreméltóbb állásait
beszennyezi a szocziális viszonyainkban rejlő hazugság. Ha pedig nem
volnának hazugsággal beszennyezve, nem volnának tiszteletreméltóak. Még
az ön állása is… Ki jogosította önt arra, hogy megnősüljön és érdekes
tudományos kisérletekkel foglalkozzék, mig más fiatal emberek a
bányákban sinylődnek?

– Megengedem…

– Nem segít, ha megengedi is… És itt van az én szerepem. Minthogy az
életnek minden útja hazugsággal van beszennyezve, minthogy az igazság
követése és kimondása meghaladja az emberi erőt és bátorságot, a mint az
kétségtelenül megállapítható, nem helyesebb-e, ha valami nyilt és
viszonylag ártalmatlan csalásnak adja magát, semhogy valami kétes értékü
állásban a lelki integritását koczkáztassa meg és végül önmagát ámítsa
és ítélje el? Ez az igazi veszedelem. Ez az, a mitől mindig óvakodtam.
Ezt ne tévessze maga elől. Ez a főbűn. Önámítás!

Lewisham a bajuszát tépdeste.

– Ugy látom, kezd megérteni… És elvégre azok a tiszteletreméltó egyének
nem szenvednek valami rettenetesen. Nagy intelligencziájuk teremtőereje
esetleg valami hitványabb csalásnak adna tápot, mint az én ártalmatlan
bútor-ropogtatásaim. Ugyanezt teszik a mi püspökeink, a kik maguk sem
hisznek s miért ne tegyem én? Példának okáért ezek az emberek pénzüket
közjótékonyságra adnák, hogy ellássák és hizlalják a titkárjukat, a
tékozló ifjút. Mindezek után pedig, a legrosszabb esetben, valami
elkésett Robin Hood lehetek; jövedelmükhöz képest szedem el a kincseket
a gazdagoktól. Igaz, hogy nem adom a szegényeknek, de nem is kapok
eleget. Én azonban másként cselekszem a jót. Sok szegény kételkedőnek
adtam új erőt a hazugságaimmal, a sírontúli ostoba, nagy hazugságaimmal!
Hasonlítson engem csak össze azokkal a gézengúzokkal, a kik mérget
szórnak szét, vagy hasonlítson össze egy milliomossal, a ki a
dalcsarnokokat bujja, hogy a „női tehetségeket“ vegye szemügyre, vagy
egy biztosítási ügynökkel, vagy egy tőzsdei alkuszszal. Vagy vegye
bármelyik ügyvédet… Vannak püspökök, a kik Darwinban hisznek és
kételkednek Mózesben. Nos ezeknél én mindenesetre jobbnak tartom
magamat, – hasonló lehetek, de mindenesetre jobb, mert én legalább magam
is találok ki ötleteket a szerepekhez, a melyeket játszom.

– Ez mind úgy lehet… – kezdte Levisham.

– A tisztességtelenségüket megbocsájthatom, – mondta Chaffery, – de mit
szóljak az ostobasághoz, a szellemi önmegtagadáshoz… Uram! Ha egy ügyvéd
nem hazudik a köteles, piszkosan nagyképű módon, hivatásellenes
működésért kiközösítik.

Szünetet tartott a beszédében. Elgondolkozott és gyengén mosolygott.

– A mi egyes fortélyaimat illeti, – mondta hirtelen megváltozott hangon,
Lewisham felé fordulva, miközben szeme felcsillant az üveg mögött és
kezével nyomatékosan ütögette az asztalterítőt, – egyes fortélyaim
pokoli módon szellemesek, értse meg, pokoli módon szellemesek és
megérdemelnék, hogy mégegyszer annyit jövedelmezzenek, mint a mennyit
tulajdonképen hoznak nekem.

Megint a tűz felé fordult, szívta füstölgő pipáját és szemüvegének
sarkán át nézte Lewishamot.

– Egy-két apróságomnak a legjobb szakértők felülhetnének, – mondta
azután. – A mechanikus zenekarnak a játéka a legnagyobb csodálkozással
töltené el őket. Valóban nehányat meg kell magyaráznom önnek, miután már
rokoni viszonyba kerültünk.

Lewishamnak nehány perczébe került, mig az új irányba tudta terelni a
figyelmét, melyet Chaffery rohanó érveinek a gyors követése összezavart.

– De hisz ezekkel az elvekkel ön más munkát is végezhetne, – mondta
végre.

– Magától értetődőleg, – hagyta helyben Chaffery.

– De hát akkor…

– Nagyon különös módszer, – tiltakozott Chaffery, – ha valakinek
cselekvési elveit úgy bíráljuk el, hogy a belőlük eredő cselekedeteket
valamely más elv alapján ítéljük meg… Nincs igazam?

Lewisham egy pillanatig gondolkozott.

– Valószinüleg úgy van, – mondta azután olyan embernek a hangján, a kit
akarata ellenére meggyőztek.

Elégtelennek találta a saját logikáját. Hirtelen félredobta az érvelés
finomságait. Megint egyes mondatok ötlöttek az eszébe, melyeket már
készen hozott magával és durva módon ezekkel állott elő.

– Bármiként legyen is, – mondotta, – nem tudok egyetérteni ezzel a
csalással. Bármit is mondhat, én fenntartom azt, a mit a levelemben
írtam. Ethelnek a szerepe ezekben a dolgokban befejeződött. Ezúttal nem
szándékozom ugyan fejtegetésekbe bocsájtkozni, de ha megint szembe
kerülök velük, elmondom a véleményemet mindezekről a spiritisztikus
jelenségekről. Tiszta helyzetet kell teremtenünk egymás irányában.

– A mit mond, az teljesen világos, tisztelt vőm uram, – mondta Chaffery.
– A mostani czélunk azonban a dolgok megvitatása.

– De Ethel…

– Ethel az öné, – mondta Chaffery. – Ethel az öné, – ismételte némi
szünet után és elgondolkozva tette hozzá: – önnek kell vigyázni rá.

– Ha azonban az illuzióról beszélünk, – kezdte újból, látható
megkönnyebbüléssel kapcsolva ki a kellemetlen tárgyat, – gyakran
Berkeley püspökkel vagyok egy véleményen, hogy minden tapasztalat
alapjában véve nagyon eltér a valóságtól. Az öntudat lényegében
halluczináczió. A hogy én és ön itt vagyunk és a beszélgetésünk… mind
csak illuzió. És ha az ön tudományához fordulok… mi vagyok én? Atomok
nyüzsgő tömege, apró sejteknek végtelen összekapcsolódása… Vajjon ez a
kéz, a melyet kinyujtok, én vagyok-e? Vagy akár a fejem? Vajjon a
bőrömnek a felülete egyéb-e valami durva értelemben vett külső határnál?
Azt mondja talán, hogy a lelkem, az én vagyok? Gondoljon azonban a
mozgató erők küzdelmére. Tegyük fel, hogy ösztönt érzek arra, hogy
ellenálljak… én vagyok-e, a ki ellenáll, vagy az ösztön, a mely kívülem
van? Tegyük fel, hegy ez az ösztön magával ragad engem és én megteszem,
a mi belőle következik… részem-e nekem ez az ösztön, vagy nem? Az agyam
valósággal megszédül ezekre a misztériumokra! Uristen! micsoda laza,
imbolygó dolgok vagyunk mi tulajdonképen… először ez, azután az, egy
gondolat, egy ösztön, egy cselekvés, egy feledés és mindebből botorul
azt állapítjuk meg, hogy mi csakugyan mi vagyunk. A mi pedig önt illeti,
ön, a ki alig öt vagy hat rövidke év óta tanult meg gondolkozni, itt ül
bizonyosságának, összetartozandóságának tudatában, örökölt eredendő
bűnében, – alap nélküli halluczináczió! – ítélve és elítélve a dolgokat.
_Ön_ meg tudja különböztetni a jót a rossztól?! Kedves barátom, ezt
cselekedte Ádám és Éva is… _mihelyt megismerkedtek a hazugságok
atyjával!_

*

Az est befejezéséül whisky és meleg víz került az asztalra és Chaffery,
ezúttal nagy udvariasság hangulatában kijelentette, hogy ritkán élvezte
annyira valakinek a társaságát, mint Lewishamét és mindenkit megkínált
whiskyvel. Chafferyné és Ethel czukrot és czitromot tettek bele.
Lewisham pillanatnyilag némi meglepetést érzett, mikor látta, hogy Ethel
grogot iszik.

Az ajtóban Chafferyné bucsuzóul ömlengve csókolta meg Lewishamot és
kijelentette Ethelnek, hogy valóban azt hiszi, hogy minden a legszebb
rendben van.

Az úton hazafelé Lewisham gondolataiba mélyedt és töprengett. Chaffery
problémája méreteiben rettenetesen megnőtt. Időről-időre a jó embernek
saját magáról alkotott filozófiai rajza, mint a humorral és művészi
érzékkel megáldott lelki őszinteségnek a képviselője, elfogadhatónak is
tünt fel előtte. Lagune tagadhatatlanul szamár volt, a lelki jelenség
kutatása pedig ösztönzés volt a csalásra… azután Ethellel való
összefüggésükben kezdte nézni a dolgokat…

– A mostohaapád gondolatmenetét kissé nehéz követni, – mondta végül, az
ágyszélén ülve, miközben az egyik czipőjét vetette le. – Nagyon
fortélyos, kábítóan fortélyos. Az ember nem tudja, hogy hol fogja meg
őt. Mikor már azt hittem, hogy megczáfoltam, mindig kicsúszott és mást
játszott ki ellenem.

Egyideig gondolkozott, azután lehúzta czipőjét és ültében a térdére
helyezte.

– Pedig minden, a mit mondott, hamis, teljesen hamis. A mi igaz, az igaz
és a mi csalás, az csalás, akármit mondjanak is róla.

– Ez az én érzésem is felőle, – mondta Ethel a tükör előtt állva. –
Egészen így látom én is.




XXIV.  A harcz megkezdődik.

Szombaton Lewisham lépett ki először az ajtón. Egy pillanat mulva megint
megjelent, valami elszámolást tartva a kezében. Lewishamné
alsószoknyájával a kezében állt előtte és elképedt ura elképedő
kifejezésének a láttára.

– Nézd csak, – mondta Lewisham. – Mit szólsz ehhez?

Ethel a könyvre tekintett, melyet Lewisham kinyitva tartott elébe s
különösen az ötlött a szemébe, hogy a merőleges vonalazás maszatos
bejegyzésekkel volt átfirkálva és hogy az olvashatatlan német és angol
tételeknek a keveréke meglehetősen hosszú volt. „Egy katlan szén 6 d.“,
ismétlődött szabályszerűen a tekintélyes listában, mely ugyanezzel
zárult is. Gadownénak volt az első elszámolása. Ethel kivette urának a
kezéből és jobban szemügyre vette. Közelebbről sem tünt fel kisebbnek.
Az elszámolás botrányos volt. Furcsa volt, hogy a vödör és katlan
összecserélésének a humora milyen hamar elpárolgott.

Úgy hiszem, hogy ez az elszámolás volt a befejezése Lewisham nem
szabályszerű mézeshetének. Egy ragyogó héten át abban a meggyőződésben
élt, hogy az élet csak szerelemből és misztikumból áll, most pedig
szokatlan világossággal kellett rájönnie, hogy az élet a létért való
küzdelemre és élni akarásra van rendelve.

– Szemtelen csalás! – dühöngött Lewisham s a reggelit egészen újszerüvé
és baljóslatuvá tette egyik oldalról a haragvó morgás, másik oldalról
pedig bizonyos megütközés. – Délután beszélnem kell vele, – jelentette
ki Lewisham órájára tekintve s miután könyveit becsomagolta a fényes
fekete táskába, először csókolta meg úgy a feleségét, hogy az nem birt a
kifejezett és öntudatos szertartás jellegével. Csak szokásból és
sebtében adta a csókot s az ajtó dörrenéssel csapódott be mögötte, a
mint elindult az iskolába. Ezen a napon külön kifejezett kérésre Ethel
nem jött elébe, annál is inkább, mert segíteni akart neki egyes
növénytani jegyzetek lemásolásával, melyekkel hátralékban maradt.

Útközben az iskola felé Lewisham valamit érzett, a mi gyanus módon közel
volt bátorságának az elveszítéséhez. Az aggodalma lényegében számtani
természetű volt. A mi őt foglalkoztatta, minden egyébnek a kizárásával,
legjobban a szokásos üzleti formában fejezhető ki.

  _Tartozik._
                     £.  s.   d.
  Készpénz L.-nál   13  10   4½
  Készpénz L.-nénál  0  11    7
  Bankban           45   0    0
  Iskolától          1   1    0
                 £. 60   3  11½

  _Követel._
                                                   £.  s.  d.
  Omnibusz South-Kensingtonba                       0   0   2
  Hat déli étkezés a menzában                       0   5  2½
  Két csomag czigaretta                             0   0   6
  Esküvő és szöktetés                               4  18  10
  A menyasszony holmijainak szükséges kiegészítése  0  16   1
  Háztartási kiadások                               1   1  4½
  A háziasszony által beszerzett „néhány apróság“   0  15  3½
  Gadownénak szénért, lakásért és kiszolgálásért
    (számla szerint)                                1  15   0
  Elveszett                                         0   0   4
  Egyenleg                                         50  11   2
                                                £. 60   3  11½

Ebből a kimutatásból a legkevésbbé üzletszerű módon is megállapítható,
hogy nem számítva az esküvői rendkívüli kiadásokat és az Ethel által
beszerzett, egyáltalán nem befejezett „néhány apróságot“, a kiadások
több mint két fonttal multák felül a bevételt, a számtan terére való
rövid kirándulás pedig nyilvánvalóan mutatja, hogy a felállításnak az
egyenlege huszonöt hét alatt semmivé zsugorodik össze.

A heti egy guinea azonban már nem járt huszonöt hétre, hanem csupán
tizenötre s azután a tiszta kiadásnak mindenesetre három guineán felül
kell emelkedni, a mi viszont a mi ifjú párunknak rendelkezésére álló
előirányzatát huszonkét hétre csökkenti le. A részletek a finomabb
dolgokhoz szokott olvasóra nézve kétségtelenül fárasztóak és
kellemetlenek, képzelje azonban, hogy mennyivel kellemetlenebbek voltak
azok Lewisham úrra, a ki gondolatokba mélyedve baktatott az iskola felé.
Meg lehet érteni a laboratóriumból való kisurranását s meg lehet érteni
azt is, hogy az egyetemi könyvtárban Smithers, a ki a közvetlen közeli
második vizsgára és a Forbes-éremre való magolás közben őt figyelte,
egészen lénye mélyéig meglepetve látta, hogy Lewisham előtt egész oszlop
folyóirat hever, az _Educational Times, Journal of Education,
Schoolmaster, Science and Art, University Correspondent, Nature,
Athenaeum, Academy, Author_ és más egyebek.

Smithersnek az is feltűnt, hogy Lewisham noteszt vesz elő és abba
szorgalmasan jegyezget. Lehetőleg megközelítette Lewisham asztalát és
hirtelen oldalról lepte meg.

– Mi után kutatsz? – kérdezte hangosan Smithers és kémlő pillantást
vetett az ujságokra. Meglepetése még növekedett, mikor meglátta, hogy
Lewisham a hirdetési oldalakat vizsgálja.

– Oh… semmi, – felelte Lewisham szeliden és kezével mintegy véletlenül
eltakarta a jegyzeteit. – Van valami szándékod velem?

– Semmi különös, – felelte Smithers. – Csak körülnéztem kissé… Pénteken
nem voltál ott a gyűlésen.

Megfordította az egyik széket, rátérdelt és a támlájára könyökölve
suttogó hangon kezdett beszélni a vitaegylet ügyeiről. Lewisham alig
hallgatott rá és röviden felelgetett. Mi köze van neki ezekhez a
gyerekségekhez? Végül Smithers leforrázva távozott és a bejáratnál
Parksonnal találkozott össze. Parkson, mellékesen megjegyezve, a kínos
jelenet óta nem beszélt Lewishammal. Nagy kört írt le az asztal vége
felé s elkerülve a helyet, a hol Lewisham ült, nyílt módon és méltó
kifejezéssel jelezte, hogy nem veszi észre Lewishamnak bántó jelenlétét.

Lewisham két irányban kutatott. Valami módot akart felfedezni, hogy
saját működésével anyagilag növelje a heti egy guienát és meg akarta
ismerni a gépíró-üzlet piaczi viszonyait. Saját személyét illetőleg volt
egy homályos gondolata, melyről azonban fokozatosan letett, hogy
márczius folyamán tanítást vállaljon valamelyik esti iskolában. Hirtelen
haláleseteket kivéve azonban esti iskolák Londonban szeptembertől a
legközelebbi júliusig nem szokták változtatni a személyzetüket. A
magánórák adása is erősen csábította, de megfogható alkalom nem
kínálkozott. A számára kínálkozó lehetőségekről nagyon ifjúi módon
gondolkozott, máskülönben nem töltötte volna az idejét azzal, hogy a
melbournei egyetem egyik megüresedett fizikai tanszékére vonatkozó
pályázati feltételeket jegyezgesse le. Feljegyezte egy szocziális
kérdésekkel foglalkozó folyóirat megüresedett szerkesztői állását is.
Nem gondolta volna ugyan, hogy valaha ilyen munkában legyen része, de
hátha a kiadó másként gondolkozik. Szerepelt azonkívül még egy
üresedésben levő múzeumi őri állás az etoni kollégiumban.

A gépíró üzlet kevésbbé változatos volt, de sokkalta határozottabb.
Akkortájban még a félművelt elemeknek dühöngő versenye nem nyomta le az
ügyet ezer szavankint a lehetetlen tíz pencere és a rendes ár egy
shilling és hat pence volt. Alapul véve, hogy Ethel ezer szót írhat egy
óra alatt és hogy öt-hat órát dolgozhat naponkint, nyilvánvaló volt,
hogy a háztartási kiadásokhoz való hozzájárulását egyáltalán nem
lehetett megvetendőnek tekinteni: esetleg harmincz shilling hetenkint.
Ez a felfedezés Lewishamot természetszerűleg kedvezően hangolta. Igaz,
hogy szerzőknek, vagy másoknak a hirdetéseit, a kik gépíró-munkát
kerestek, nem találta, de a helyett úgy látta, hogy gépírók nagy számmal
hirdetnek a különböző irodalmi folyóiratokban. Világos volt, hogy
Ethelnek is hirdetni kell. „Tudományos szakkifejezésekben teljes
gyakorlat“, – ezt kell hozzátenni, gondolta magában Lewisham. A
lehetséges alkalmazásoknak egész gyűjteményével, reményteljes
hangulatban tért haza. Útközben öt shilling ára bélyeget vásárolt.

Déli étkezés után Lewisham kissé elfogódva felüzent, hogy Gadownéval
óhajtana beszélni. Az asszony a legnyájasabb képet mutatva nyomban
megjelent; semmi sem volt benne az angol háziasszonyok szokásos
méltatlankodásából. Nagyon gesztikulált, bőbeszédű volt és mindent
megértő, de szerencsétlen módon két nyelvű s az összes kétes pontoknál
németre fordította a beszédet. Lewishamot természetes udvariassága
visszatartotta attól, hogy nyomon kövesse őt a két nagy nyelvnek a
határán keresztül. Majdnem félóráig tartó barátságos eszmecsere végül
hat pence engedményre vezetett s mindkét fél meg volt elégedve ezzel az
eredménynyel.

Gadowné végig teljesen nyugodt maradt. Lewisham úrnak azonban kipirult
az arcza, a füle kivörösödött, a haja szétzilálódott, de a hat pence
engedmény panasza jogos voltának az elismerését jelentette.

– Gadowné próbát tett velünk, – mondta, úgyszólván mentegetőzve,
Ethelnek. – Feltétlenül szükséges volt, hogy határozottan szembeszálljak
vele. Többé nem hiszem, hogy kellemetlenségünk legyen… De a mit a
konyhában elhasznált szénről mond, teljesen jogos.

Az eset után a fiatal pár a Kensington Gardensb a ment sétálni és – a
tavaszi nap oly meleg és kellemes volt – a zenekar közelében két
hivogató zöld széken helyet foglalt, melyekért Lewishamnak utólag két
pencet kellett fizetni. Azután elmerültek valamibe, a mit Ethel „komoly
megbeszélésnek“ nevezett. Ethel csodálatos módon megértő volt és
kimeritő módon tárgyalta meg a helyzetüket. Különös nyomatékkal fejtette
ki a takarékosság szükségességét a háztartási kiadásokban és mélyen
sajnálkozott a saját tapasztalatlansága felett. Határozatba ment, hogy
Lewisham egy jó háztartási vezérkönyvet szerez be Ethelnek
magánhasználatára. Odahaza Chafferyné a háztartást a „Szükséges
tudnivalók mindenről mindenkinek“ orákulumszerű utasításai alapján
vezette, de ezt a művet Lewisham tudománytalannak ítélte.

Ethel úgy vélte, hogy sokat tanulhatna a hat pences női folyóiratokból,
– a pennys folyóiratok ebben az időtájban még nem kezdődtek meg. A bőség
idejében sokat vásárolt ezekből a kiadványokból, de főleg, mint azt most
sajnálkozással ismerte be, a kalapdiszítés és más hasonló hiúságok
kedvéért. Így megint az írógép tolult az előtérbe. Lewisham kellemetlen
hirtelenséggel eszmélt rá, hogy anyagi eszközeik felbecsülésénél semmit
sem irányzott elő az írógép beszerzésére. Ez pedig az általános
előirányzat időtartamát tizenkét vagy tizenhárom héttel rövidíti meg.

Az estét nagyszámu levél írásával és másolásával, borítékok czímzésével
és válaszbélyegek borítékolásával töltötték. Ezek voltak az optimizmus
perczei.

– Melbourne nagyon szép város – jelentette ki Lewisham, – és az
utazásunk oda fényes lehet.

Hangosan felolvasta a melbournei tanszékre való pályázatot, hogy Ethel
hallja, hogy írta meg. Működésének és sikereinek a felsorolása
láthatólag nem maradt hatástalanul Ethelre.

– Sejtelmem se volt róla, hogy a _felét_ tudod mindezeknek, – mondotta
és némileg le volt hangolva viszonylagos műveletlensége miatt. Viszont
természetes volt, hogy ilyen biztatás után az iskolai ügynökségeknek
szóló levelek a határozott önbizalom hangján szövegeződtek meg.

Az _Athenaeum_-hoz beküldendő gépírási apróhirdetés azonban némi zavart
idézett elő Lewisham lelkiismeretében. Miután az apróhirdetést ő maga
szépen és részletesen megszövegezte, belefoglalta: „tudományos
szakkifejezésekben teljes gyakorlat“, megtekintette a jegyzeteket,
melyeket Ethel másolt le a számára. Ethel kezeírása még mindig kerek és
gyerekes volt, a minőnek a whortleyi fasorban megismerte, de
interpunctiója a bizonytalanul alkalmazott vesszőkre és gondolatjelekre
szorítkozott és nagy volt benne a hajlandóság, hogy a mit tökéletlenül
tudott csak elolvasni, a lehető legkisebb ellenállásnak a törvénye
szerint írja le. Az ügyet így azzal az elhatározással rázta le, hogy
minden írást át fog nézni és ki fog korrigálni, hogy Ethel eleget
tehessen a vállalt kötelezettségnek. Végeredményben az sem lehet rossz,
gondolta zárjel között, ha ő maga valami biztos tekintélyt olvasgat a
mondatok pontozása és vesszőzése tekintetében.

Késő estig voltak ezzel a munkával elfoglalva s teljesen megfeledkeztek
a másnapi növénytani vizsgáról. Kis szobájuk a lobogó tűzzel, az égő
gázzal és a leeresztett függönyökkel nagyon kedves és otthonos volt s a
nagyszámú ajánlkozó levél reménységgel töltötte el őket. Ethel izgatott
volt és lelkesedett, majd egészen Lewisham mellé jött és föléje hajolt,
hogy lássa, mit írt. Lewisham kérésére előszedte a levélborítékokat a
fiókos szekrényből.

– Te igazi segítség vagy nekem, – mondotta Lewisham, hátradőlve a
székén. – Úgy érzem, hogy mindent meg tudnék tenni egy leányért, mint te
vagy.

– Valóban? – kiáltotta Ethel. – Valóban! Igazán segítségedre vagyok?

Lewisham arcza és mozdulata a legteljesebb helybenhagyást fejezte ki.
Ethel gyengén elsikította magát örömében, megállt egy pillanatra s
azután meg nem rendíthető segítségre való hajlandóságának gyakorlati
bizonyítása gyanánt, kitárt karokkal rohant az asztal körül feléje. Csak
egy szó röppent el az ajkáról:

– Édesem!

Lewisham, félig átölelve, szabadon maradt kezével hátratolta a székét,
hogy Ethel a térdére ülhetett…

Ki kételkedhetett volna még benne, hogy valóban segítség az urának?




XXV.  Az első ütközet.

Lewishamnak az esti és a magántanításra irányuló kisérletei lényegükben
ideiglenes természetüek voltak. Állandóbb alkalmaztatást czélzó
pályázatai viszont az aránytalanság hibájában szenvedtek. A melbournei
tanári állás példának okáért túlhaladta az érdemeit, bizonyos szempontok
pedig kétségessé tették, hogy őt és feleségét tárt karokkal fogadják az
etoni kollégiumban. Végeredményben azonban hajlandó volt azt hinni, hogy
a south-kensingtoni diák az intellektuális sava a világnak, a ki méltán
válogathat a jó állások tömegében, melyek százötven-háromszáz fontot
jelentenek évenkint és lenézheti olyan alsóbbrendű vállalatok, mint
Oxford, Cambridge és az irodalmi Észak versenyét. Az iskolai ügynökségek
azonban, melyeket következő szombaton felkeresett, nagy mértékben
visszaéltek ezzel a hitével.

Blendershin úr első segédje az oxford-streeti szürke kis irodában olyan
leplezetlenül tárta fel a helyzetet, hogy Lewisham haragra gyulladt.

– Igazgató-tanítói állás egy alapítványi iskolában… miért nem! – mondta
Blendershin úr első segédje. – Miért nem mindjárt püspökséget?… Mit
tetszik szólni, – fordult Blendershin úrhoz, a ki tekintélyes szivarából
füstölve lépett be a szobába, – huszonegy éves, nincs semmiféle egyetemi
rendfokozata, sportban nincs képesítése, kétévi kisegítő-oktatói
gyakorlat… igazgató-tanítói állást akar egy alapítványi iskolában!

Olyan hangosan beszélt, hogy a feleknek az előszobában várakozó csapata
mindent meghallott.

– Kérem, – mondta Lewisham felhevülve, – ha ismerném az alkamazási
viszonyokat, nem fordultam volna önhöz.

Blendershin egy pillanatig szemügyre vette Lewishamot.

– Milyenek a bizonyítványai? – kérdezte Blendershin úr a segédjétől.

A segéd felolvasta a különböző „ologiák“ és „ografiák“ jegyzékét.

– Bennlakással ötven font, – mondta Blendershin úr határozottan, – ez
az, a mire ön számíthat. Hatvan a legjobb esetben.

– Mennyi? – kérdezte Lewisham.

– Talán nem elég önnek?

– Kevésnek találom.

– Bennlakással nyolczvan fontért cambridgei diplomás tanárt kaphatok és
még ő hálás nekem, – jelentette ki Blendershin úr.

– De én nem akarok bennlakással járó állást, – vetette ellene Lewisham.

– Ezidőszerint nagyon kevés állásunk van bennlakás nélkül, – mondta
Blendershin úr. – Nagyon kevés. Az állások legnagyobbrészt
hálóterem-felügyelettel járnak és sétára kell vinni a növendékeket.

– Csak talán nem nős? – vágott hirtelen közbe a segéd, miután egy
darabig figyelemmel tanulmányozta Lewisham arczát.

Lewisham szeme a Blendershin úr tekintetével találkozott.

– Az vagyok, – felelte.

A segéd csodálkozása nem ismert határt.

– Úristen, de hát akkor mit akar kezdeni! – kiálltotta Blendershin úr. –
Igaz, hogy még kemény munka áll ön előtt. De én az ön helyében
folytatnám és megszerezném a diplomámat, ha már olyan közel vagyok
hozzá. Úgy egészen másformák lehetnének a kilátásai.

Szünet.

– A dolog úgy áll, – mondta Lewisham lassan, a czipője orrát nézegetve,
– hogy valamihez fognom kell, míg megszerzem a diplomámat.

A segéd halkan fütyörészett.

– Talán szerezhetünk valami bejáró tanítói állást, – mondta Blendershin
elgondolkozva. – Olvassa még egyszer fel az írásokat, Binks. –
Figyelmesen hallgatott. – „Vallástanítást nem vállal.“ Mi ez? – Egy
kézmozdulattal félbeszakította az olvasást. – Ostobaság… Ilyen
különczködésről nem lehet szó, vegye tudomásul. Húzza ki… Egyetlen angol
középfokú iskolában nem kaphat állást, ha kijelenti, hogy vallástanítást
nem vállal. Ilyesmi magától értetődik… Ne is beszéljünk róla… Maga nem
hisz… hát ki hisz? Százan és százan vannak ugyanabban a helyzetben mint
ön. Tanárok, lelkészek és más egyebek. Ne is beszéljünk róla…

– De ha megkérdeznek?

– Anglikán egyház. Ebben az országban mindenki, a ki nem más felekezetű,
az anglikán egyháznak a híve… Elég nehéz lesz szereznem valamit az ön
számára ilyen nehézségek nélkül is.

– De hát ez… hazugság, – vélekedett Lewisham.

– Jogi fikczió, – felelte Blendershin úr. – Mindenki megérti. Ha ön nem
akarja megérteni, kedves barátom, semmit sem tehetek önért. Mehet
ujságírónak, vagy dokkmunkásnak. Az élettapasztalatai után ítélve,
inkább dokkmunkásnak.

Lewisham arcza majd elvörösödött, majd pedig fehérre vált. Dúsnak még
mindig nem nevezhető bajuszát sodorgatta és huzgálta.

– Kompromisszum… értse meg, – mondta Blendershin úr, jóakaratúlag
nézegetve Lewishamot. – Egyszerű kompromisszum.

Lewisham először került életében annak szükségszerűsége elé, hogy
hidegvérrel hazudjék. Egyszerre lecsúszott önmegbecsülésének rideg
magaslatáról s következő szavai már nem voltak őszinték.

– Nem igérhetem meg, hogy hazudok, ha felvetik előttem a kérdést, –
mondta fennhangon. – Nem tehetem.

– Húzza csak ki, – fordult Blendershin a segédhez. – Ilyesmit felesleges
emlegetni… Azután ön nem említi, hogy tud rajzot tanítani.

– Nem is tudok, – felelte Lewisham.

– Akkor ki kell adni a rajzmintákat és vigyázni kell, hogy ne lássák
magát rajzolni, – magyarázta Blendershin. – Ez így szokás.

– De ez nem rajztanítás…

– Az, a mit nálunk rajztanítás alatt értenek, – mondta Blendershin. – Ne
mételyezze meg az agyát pedagogiai elvekkel. Ezek teszik tönkre a fiatal
tanárokat… Írja be: rajztanítás… Azonkívül gyorsírás…

– De kérem, – tiltakozott Lewisham.

– Gyorsírás, franczia nyelv, könyvelés, kereskedelmi földrajz,
síkmértan…

– De mindezekhez én nem értek!

– Mondja kérem, – folytatta Blendershin és nyomatékos szünetet tartott a
mondata közben, – van a nejének, vagy önnek magánvagyona?

– Nincs, – felelte Lewisham.

– Nos hát akkor…?

Ujabb szünet, újabb erkölcsi zuhanással egybekötve, azután a beleütközés
egy újabb akadályba.

– De hátha rájönnek? – habozott Lewisham.

Blendershin mosolygott.

– Nem a tanítani tudás, hanem a tanítani akarás a fontos, vegye
tudomásul. Azonfelül nem is jönnek rá. Azok az igazgatók, a kikkel mi
dolgozunk, semmire se jönnek rá. Ők maguk mindezeknek a dolgoknak a
tanításához nem értenek, következésképen azt hiszik, hogy ezeket nem is
lehet tanítani. Ha nekik pedagogiáról beszél, ők a gyakorlati
tapasztalataikról beszélnek. Mindent kinyomatnak azonban a
prospektusaikba és azt akarják, hogy minden szerepeljen az órarendjükön…
Itt van például a kereskedelmi földrajz… Mi az: kereskedelmi földrajz?…
Hóbort, tisztára hóbort. Az ujságok mindenféle ostobaságot összeirkálnak
a kereskedelmi oktatásról, Devonshire herczeg kap rajta, fecseg róla a
parlamentben… azt mondja, hogy maga találta ki… nagyon a szivén viseli…
a szülők is rákapnak… az igazgatóknak valamit át kell venni belőle s
következésképen segéderőiknek tanítani kell. Ez az egészben a valóság!

– Ha másként nem lehet… – mondta Lewisham halkan és nehéz lélekzettel
nyomta el a szégyenkezését. – Tessék beírni… De kérem, nem bennlakói
állás.

– Rendben van, – hagyta helyben Blendershin. – A tudománya talán segít.
De mondhatom, hogy nehéz. Talán valami államilag segélyezett
középiskolának lehet szüksége. Egyelőre ennyit mondhatok. Hagyja itt a
czímét…

A segéd valami hangot hallatott, a mi átmenetnek tűnt fel a fütyülés és
a beszéd között.

– Díj?!

Blendershin Lewishamra tekintett és kétkedően intett a fejével.

– Előjegyzési díj, – mondta a segéd, – fél korona. Levelezési díj, előre
fizetendő, fél korona.

Lewishamnak azonban bizonyos figyelmeztetés jutott az eszébe, melyet még
Dunkerleytől kapott még a whortleyi napok alatt. Habozott.

– Nem, – mondta azután. – Előre nem fizetek. Ha kapok valamit, fizetem a
jutalékot… Ha nem tetszik…

– Mi nem dolgozhatunk hiába, – magyarázta a segéd.

– Nem is szükséges, – mondta Lewisham. – Az üzlet tiszta…

– Londonban lakik? – kérdezte Blendershin.

– Igen, – felelte a segéd Lewisham helyett.

– Rendben van, – hagyta helyben Blendershin. – A levelezési díjtól ebben
az esetben eltekinthetünk. Mindenesetre most nem vagyunk a szezonban és
pillanatnyilag nem sokat remélhet. Néha van csak változás, esetleg
husvétkor… Másról nem lehet szó… Délután. Van még valaki, Binks?

… A Maskelyne, Smith és Thrums czég magasabb rendű munkát végzett mint
Blendershin, a kinek az alsóbbosztályú magániskolák és a gyengébb
fajtájú alapítványi iskolák voltak a speczialitása. Tényleg, Maskelyne,
Smith és Thrums annyira felsőbbrendűek voltak, hogy először egyenesen
megtagadták, hogy Lewishamot könyveikben előjegyzésbe vegyék. Lewishamot
nagyon is kurtán, egy bántó előkelőséggel beszélő és öltözködő
fiatalember vallatta, kinek szeme a kihallgatás tartama alatt majnem
odatapadt a Lewisham vízhatlan gallérjára.

– Nehezen a mi esetünk, – jelentette ki és egy formulát tolt Lewisham
elé, hogy töltse ki. – Leginkább felső osztályok és előkelő intézetek…

Miközben Lewisham a formulát nagyszámú „ologia“ és „ografia“
felsorolásával kitöltötte, egy herczegi megjelenésű ifjú úr lépett be és
a bántó előkelőségű fiatalembert barátságos módon köszöntötte. Lewisham
az írás fölé hajolva is megfigyelte, hogy vetélytársa a mesterségben
hosszú szalonkabátot, patent-csattos bőrczipőt és élesre vasalt szürke
nadrágot visel. Ujabb szempontokkal kellett bővíteni a versenyről
alkotott felfogását. Az előkelő fiatalember egy szemhunyorítással
Lewisham vízmentes gallérjára irányította az ujonnan érkezettnek a
figyelmét, a ki szemöldökének a rándításával és ajkának alig észrevehető
félrehúzásával felelt.

– Választ kaptam attól a castlefordi pasastól, – mondta az ujonnan jött.
– Érdemes róla komolyan beszélni?

Miközben a castlefordi pasast letárgyalták, Lewisham átnyujtotta az
írását, melyet a kínosan előkelő fiatalember, szemét állandóan a
Lewisham vízhatlan gallérjára szögezve, nem sokat igérő tekintettel vett
át.

– Nem hiszem, hogy tehetünk valamit önért, – mondta biztatás gyanánt. –
Esetleg valami angol tanári állás lehet üresedésben. Az iskoláknál,
melyekkel mi állunk összeköttetésben, a természettudomány nem nagyon jön
tekintetbe. Klasszikus tudományok és sport, ez a mi esetünk.

– Értem, – mondta Lewisham.

– Sport, jó megjelenés, ezek a szempontjaink.

– Értem, – mondta újból Lewisham.

– Ön remélhetőleg nem nyilvános iskolában tanult? – kérdezte az előkelő
fiatalember.

– Nem, – felelte Lewisham.

– Hol végzett?

Lewisham úgy érezte, hogy az arcza kimelegszik.

– Fontos ez? – kérdezte, szemét a minden tekintetben tökéletes szürke
nadrágra szögezve.

– A mi működési körünkhöz tartozó iskoláknál igen. Ez a tónus kérdése,
tetszik érteni?

– Értem, – felelte Lewisham, új akadályok felérzékelése közben. A
legközvetlenebb érzése az volt, hogy megszökjék a jól öltözött
tanárjelölt tekintete elől. – Lesznek szivesek írni, ha van valami a
számomra, – tette még hozzá s az ajtó felé indult. Az előkelő
fiatalember a kezével legyintett neki.

– Gyakran fordulnak meg ilyen alakok maguknál? – kérdezte a jól öltözött
ifjú is, mikor Lewisham eltávozott.

– Ritkán. De nem ilyen rosszak, mint ez. Vizhatlan gallér… észrevette?
Mit szól hozzá? És az a sok „értem.“ A mellett milyen rossz a nézése és
otromba a megjelenése. Bizonyára nincs egyetlen tisztességes ruhája…
előbb elmehetne kiruházkodni! De ilyen fajtákat és kathedrai mestereket
is mindenfelé keresnek. Csak a napokban járt nálunk Rowton.

– Rowton… Pinnerből?

– Igen, Rowton, Pinnerből. Egyenesen valakit keresett, kizárólag a
tanterem számára. Azt mondta: „Valakit keresek, a ki mathematikát tudna
tanítani.“

Nevetett. A jól öltözött ifjú úr sétapálczájának fogantyúja fölött
elmélkedett.

– Akárhogyan is egy ilyenforma pasasnak az élete nem lehet valami
kellemes, – jegyezte meg. – Ha valami finomabb intézetbe kerül, a jobb
emberek rettenetesen lenézhetik.

– Azt hiszem, az ilyeneknek vastag bőr van a képükön, – mondta az
iskolai ügynök. – Uj tipus. South Kensington és a természettudományi
főiskolák százával bocsájtják őket világgá…

Lewisham még a vonakodásáról is megfeledkezett, hogy olyan vallást
tanítson, a melyben nem hisz, arra a felfedezésre, hogy az öltözködésnek
milyen fontossága van az iskola szempontjából. Kétségtelenül a nadrágja
vasalatlan volt, gyalázatosan lógott a czipőjére és ki volt gyűrődve a
térdén, a czipője pedig nemcsak erősen használt volt és formátlan, hanem
különösképen rosszul volt fényesítve is. Csuklója bántó módon
kikandikált kabátjának az ujjából, kabátgallérján nagy aszimmetriát
állapított meg, vörös nyakkendője ferdén állt és rosszul volt megkötve s
mindenekfelett az a vízhatlan gallér! Bántóan fénylett, pedig a
használat már megkoptatta s a széle hozzátapadt a nyakhoz… Mi történnék,
ha jól kiöltözve vállalkoznék a természettudományok tanítására?
Számitgatni kezdte a teljes beruházkodás költségeit. Olyan szürke
nadrágot, a minőt látott, bizonyára nehezen kaphat tizenhat shillingen
alul, a szalonkabátot pedig negyven shillingre becsülte, – esetleg még
többre is. Tudta, hogy a jó ruha nagyon drága. Poole kirakata előtt
tétovázott egy ideig, azután tovább ment. Az ügyről nem lehetett
komolyan beszélni. Átment a Leicester Squaren és végighaladt a Bedford
Streeten és elégedetlenül tekintett minden jól öltözött emberre, a kivel
találkozott.

A Danks és Wimborne ügynökség bankszerű irodát tartott a Chancery Lane
közelében. Minden tárgyalás nélkül Lewisham elé tették a kitöltendő
ajánlati lapot: „Vallás?“ kérdezte a formula. Lewisham habozott, azután
beírta: „Anglikán egyház.“

Azután a „Pedagogusok Barátjá“-hoz ment a Holbornra. A „Pedagogusok
Barátja“ hosszú szakállú, vastag és kényelmes úr volt, vékony
aranylánczczal és kövér kezekkel. Aranyszegélyű szemüveget viselt, a
modora barátságosan bizalmaskodó volt, a mi gyógyító ír gyanánt hatott
Lewishamnak megbántott érzéseire. Az „ologiák“ és „ografiák“ meglepő
udvariassággal kerültek bele a jegyzékbe.

– Azt ajánlanám, hogy szerezze meg a mi diplomáink egyikét, – mondta a
kövér úr. – Semmi nehézsége sem lesz vele. Osztályozás nincs. Még
dijaink is vannak, különböző jutalomdijaink, készpénzben.

Lewisham nem vette észre, hogy a vízhatlan gallér rokonszenves
szemlélőre talált.

– Tanfolyamokat rendezünk a különböző szaktárgyakból és vizsgát tartunk
a nevelés elméletéből és gyakorlatából. Az egyetlen elméleti és
gyakorlati vizsga a középfokú és felső oktatással foglalkozó szakemberek
számára Angolországban, – kivéve a tanári oklevelet. És mégis oly
kevesen jelentkeznek, évenkint alig kétszázan. Leginkább nevelőnők. A
férfiak inkább a vesszővel tanítanak. Angol különlegesség a vesszővel
való tanítás. Nem bírálatképen mondom, de valaminek történni kell, még
ha kissé kellemetlen is, ha az állapotok továbbra is így maradnak. Az
amerikai iskolák már különbek, a németek szintén. A mit eddig
csináltunk, nem csinálhatjuk tovább. Elmondom ezt önnek, de
természetesen nem azért, hogy akárkinek tovább adja. Szükségtelen.
Felesleges beszélni róla. Ezt meg kell jegyeznem. Mindamellett… Ön
azonban jól tenné, ha diplomát szerezne és növelné a saját értékét. Igy
javulnak a kilátásai.

Mentegetődző mosolygással, maga elé tekintve beszélt, mintha baráti
jóindulat működnék benne. Azután elhagyta az elméleti kérdéseket, rátért
az iskolai diplomák dolgára és egyéb lehetőségeket vázolt Lewishamnak.

– Szó lehet esetleg magántanításról, – magyarázta. – Mit szólna egy
kissé elmaradt fiúhoz? Néha bejáró tanerőket is keresnek, leginkább
leányiskolákhoz. Ez azonban inkább idősebb, nős emberek számára való.

– Én is nős vagyok, – mondta Lewisham.

– Miiii? – kérdezte a Pedagogusok Barátja megdöbbenve.

– Nős vagyok, – ismételte Lewisham.

– Kedves barátom, – mondta a Pedagogusok Barátja nagyon komolyan és
aranykeretes szemüvege felett nézegette Lewishamot, – kedves barátom, én
több, mint mégegyszer olyan idős vagyok, mint ön és nem nősültem még
meg. Huszonegy éves!… Régen nős már?

– Nehány hete, – felelte Lewisham.

– Nagyon különös, – mondta a Pedagogusok Barátja. – Nagyon érdekes!…
Valóban. A felesége nagyon bátor fiatal hölgy lehet… Bocsásson meg.
Tudja… Önnek csakugyan küzdeni kell, hogy valami állást kaphasson. Igaz
viszont, hogy ez a körülmény alkalmassá teszi önt a leányiskolák
számára. Ez az egy előnye megvan. Bizonyos mértékig előny.

A tisztelet, melyet a Pedagogusok Barátjából kiváltott, végtelenül jól
esett Lewishamnak. Látogatása a Medical, Scholastic and Clerical
Agencynél, melynek a Waterloo Bridge közelében van az irodája, ismét
elcsüggesztő volt. Utána hazafelé indult. Mielőtt hazaért volna,
fáradtnak érezte magát és büszkesége, hogy nős és hogy küzdelmet folytat
az ellenséges világgal, eloszlott. A vallási ügyben történt behódolása
bosszantó keserűséget hagyott vissza, a ruházat problémája pedig
egyenesen kínosan hatott. Még mindig távol állt annak leplezetlen
beismerésétől, hogy piaczi értéke erősen alatta van évi száz fontnak, de
lassankint ez a meggyőződés kezdett teret foglalni az agyában.

Szürke nap volt, kellemetlen hideg szél fujt s egyik czipőjében egy szög
fájdalmas módon tört elő. Egyes vad feleletek és vészes elszólások a
legutóbbi növénytani vizsgálat alkalmával, melyeket eddigelé feledéssel
tudott borítani, erőszakos módon követelték, hogy rájuk gondoljon.
Házassága óta első izben érezte a balsiker intéseit.

Mikor hazaérkezett, rögtön le szeretett volna ülni a kis nyikorgó székbe
a kandalló mellett, de Ethel az ujonnan vásárolt irógép mellől kitárt
karokkal futott feléje és megakadályozta.

– Nagyon unatkoztam, – mondotta.

Lewisham megfeledkezett az üdvözlésről.

– Nem voltam szórakozni, hogy neked okod lehessen a zúgolódásra, –
mondta olyan hangon, mely teljesen új volt Ethel előtt. Kibontakozott a
felesége karjából és leült. Észrevette a megütköző kifejezést a felesége
arczán.

– Nagyon el vagyok fáradva, – mondta mentegetődzésképen. – Egy
kellemetlen szög is van a czipőmben, melyet ki kell húznom. Kellemetlen
mesterség ezeknek az ügynököknek a felhajszolása, de mindenesetre jobb,
ha az ember maga megy és felkeresi őket… Hogy töltötted te az idődet?

– Jól, – felelte Ethel, az urát nézegetve, – Fáradt vagy. Akarsz egy
teát?… Engedd, hogy én vegyem le a czipődet. Igen… én veszem le.

Csengetett, kisietett a szobából, teáért kiáltott ki az előcsarnokba,
bejött, előszedte Gadowné idomtalan párnáját és kezdte kifűzni a czipőt.
Lewisham hangulata megváltozott.

– Valóságos kincs vagy, Ethel, – mondotta. – Akasszanak fel, ha nem vagy
az. – Mikor a czipőfűző engedett, előrehajolt és megcsókolta Ethel
fülét. A kifűzés félbeszakadt és gyengédségekkel halmozták el egymást.

Nemsokára már papucsban ült egy csésze teával a kezében, Ethel pedig a
kandalló előtti szőnyegen térdelve, arczán a tűz visszfényével,
elmesélte, hogy délután milyen feleletet kapott az _Athenaeum_-ban
közzétett hirdetésére.

– Nagyon örülök neki – mondta Lewisham.

– Regényiró, – magyarázta Ethel, a büszkeség csillogásával szemében,
miközben átnyujtotta a levelet. – Holderness Lukács, a „Bűnkemencze“ és
más regények szerzője.

– Elsőrangú, – mondta Lewisham némi irigységgel és előrehajolt, hogy a
tűz fényénél elolvassa a levelet.

A levélíró czíme Indd Street volt, Euston Road közelében. A levél
előkelő papiron volt irva, gyakorlott, kerek kézírással, milyent egy
regényirónál el lehet képzelni.

„Tisztelt asszonyom, – hangzott a levél, – ajánlott csomagban el
szándékozom önnek küldeni egy háromkötetes regényemnek a kéziratát.
Mintegy kilenczvenezer szó lehet, a pontos számlálás azonban az ön
feladata…“

– Hogy számoljam én azt meg? – kérdezte Ethel.

– Majd megmutatom, – magyarázta Lewisham. – Az egész nem nehéz.
Megolvasod a szavakat három vagy négy oldalon, megállapítod az átlagot
és megszorzod az oldalak számával.

„… Mielőtt azonban így járnék el, megfelelő biztosítékot kell nyernem,
hogy midőn művemet önnek adom át, bizalmamban nem csalatkozom és hogy az
ön munkája a szükséges magas kvalitást fogja mutatni…“

– Kissé kellemetlen, – mondta Lewisham.

„… Következőleg referencziákat kell kérnem…“

– Nagyon kellemetlen, – jegyezte meg Lewisham. Talán az a szamár Lagune…
De mi ez? „… vagy esetleg referencziák hiányában biztosítékot…“ Ez még
sokkal okosabb, úgy hiszem.

A biztosíték feltünően csekély volt, mindössze egy guinea. Épen ez
adhatott volna okot a kétkedésre s ha a dolgozni vágyó Ethelben a
segítség és remény vágya nem lett volna olyan erős, talán fel is tűnt
volna.

– Ha csekket küldünk neki, megmutatjuk, hogy bankbetétünk van, –
mondotta Lewisham, kinek bankszerű működése még elég új volt ahhoz, hogy
büszkélkedjék vele. – Csekket küldünk neki. Az bizonyára teljesen
megnyugtatja.

Este, miután a guineás csekket feladták, a kilátások még jobban
megjavultak, mikor a Danks és Wimborne czégtől egy levél érkezett,
rettenetes módon litografált jegyzék kiséretében. Az előjegyzések mind
bennlakó állásokra vonatkoztak, melyek nyilvánvalóan nem feleltek meg
Lewishamnak, mindamellett megérkezésük bátorító biztatást nyujtott arra,
hogy a dolog megindult s hogy az ostromolt világnak vannak ingadozó és
megdönthető védelmi pontjai. Azután, közbe-közbe átölelve Ethelt, előző
évi jegyzeteinek ismétléséhez látott, minthogy a növénytannak legutóbb
történt befejezése után, a haladottabb állattani tanfolyam, a
Forbes-éremnek az utolsó próbája, volt kezdetét veendő. Ethel ezalatt
legjobb kalapját hozta ki a másik szobából, hogy diszítésén némi
átalakitásokat végezzen. A kis széken ült, mig Lewisham, jegyzeteit
szétteregetve maga előtt, az asztalnál foglalt helyet.

Egyszerre, a mint Ethel búzavirágjainak rendezgetési kisérletei közül
felpillantott, azt látta, hogy Lewisham már nem olvas, hanem merően az
asztalterítő közepére bámul és kifejezhetetlen szomorúság honol a
szemében. Ethel megfeledkezett a búzavirágjairól és az urára meredt.

– Fiacskám! – szólalt meg rövid szünet után.

Lewisham megrezzent és felpillantott.

– Nos?

– Miért néztél olyan nyomorúságosan?

– Nyomorúságosan néztem?

– Igen… és haragosan.

– Épen arra gondoltam, hogy szeretnék egy püspököt vagy más effélét
olajban megfőzni.

– Miért?

– Miért?… Mert ők nagyon ismerik, a mi ellen prédikálnak: tudják, hogy
sem nem ostobaság, sem pedig gonoszság, ha valaki nem hisz és ha nem
hisz, nem is bántó másokra nézve; teljesen jól tudják, hogy valaki lehet
olyan becsületes, mint a nap, derék és tisztességes, tisztességes minden
tekintetben, ha nem hisz abban, a mit ők tanítanak. Tudják azt is, hogy
az embernek a becsületébe vág, ha azt követelik tőle, hogy úgy tegyen,
mintha hinne. Akármit is. És mégsem cselekszenek így. Azt hiszem, hogy
részt követelnek mindenkinek a becsületéből. Ha valaki gazdag, nem
alázzák meg, még ha nevet is a tanításukra. A csengő aranyat elfogadják
az üzleti vállalatoktól és az egészségtelen házak jövedelméből. De ha
valaki szegény és nem jelenti ki, hogy hiszi azt, a miben közülök is
sokan alig hisznek, egy ujjukat sem mozdítanák meg, hogy segítsék az
őket követő tömeg ostobaságával és tudatlanságával szemben. Ebben a
mostoha-atyádnak meglehetősen igaza volt. Tudják, hogy mi történik
körülöttük. Tudják, hogy ez hazugságot és szélhámoskodást jelent nagyon
sok emberre nézve, de nem törődnek vele. Miért is törődnének? Nekik ez
nagyon megfelel. Ha ők megromlottak, miért ne legyenek azzá mások is?

Lewisham, miután a püspököket állította bűnbakul a saját erkölcsi
szépséghibájáért, hajlandó lett volna még a czipőjében levő szöget is az
ő közreműködésüknek tulajdonítani.

Lewishamné megdöbbenve nézett rá. Megértette az urában duló vihart.

– Nem vagy talán – kérdezte és eltompította a hangját, – _hitetlen?_

Lewisham komoran intett a fejével.

– Te nem vagy az? – kérdezte.

– Nem, – mondta Lewishamné.

– De hiszen nem jársz templomba, nem…

– Nem járok, – felelte Ethel és még bizonyosabb hangon tette hozzá, – de
azért nem vagyok hitetlen.

– Keresztény vagy?

– Azt hiszem, hogy igen.

– De a keresztény… Mit hiszel tulajdonképen?

– Hogy igazat kell mondani, jót kell cselekedni, nem szabad másoknak
ártani és őket megsérteni és minden egyebet.

– Ez még nem kereszténység. Keresztény az, a ki hisz.

– Én ezt értem kereszténység alatt, – felelte Lewishamné.

– Ilyenformán mindenki keresztény, – jelentette ki Lewisham. – A jót
mindnyájan jónak és a rosszat mindnyájan rossznak tartjuk.

– De nem mindnyájan cselekszünk is így, – mondta Lewishamné és megint a
búzavirágokat vette a kezébe.

– Nem, – hagyta helyben Lewisham, kit kissé lehangolt a vitatkozásnak
asszonyos módja. – Bizonyára nem cselekszünk így mindnyájan.

Egy pillanatig a feleségét nézte. – Ethel feje kissé félre volt hajolva,
szemét pedig a búzavirágokra szegezve, – és lelkében különös
felfedezések ébredeztek. Majdnem azon volt, hogy újra megszólaljon, de
helyette ismét a jegyzeteibe merült.

Rövidesen az asztalterítő közepén dobolt a kezével.

*

Másnap Holderness Lukács úr megkapta az egy guineáról szóló csekket.
Szerencsétlenségre a csekk keresztezve volt. Egy pillanatig elmélkedett,
azután tintához és tollhoz nyúlt és Lewisham gondatlan egyesét ötösre
javította ki és a le nem itatott írást maga elé tartotta, hogy
megbirálja.

Karcsú, halavány, jó megjelenésű, hosszú fekete hajú embert ismerünk meg
benne, szinte bántóan komor, félig egyházi szabású ruhában. Nagy
gondossággal végezte a kijavítás munkáját. Azután a csekket átvitte a
fűszereséhez. A fűszeres gyanakodva nézegette az utalványt.

– Váltsa be, – mondta Holderness Lukács úr, – ha a legkevésbbé is
kételkedik. Váltsa be. Én nem tudom, hogy kicsoda-micsoda az illető.
Tőlem akár szélhámos is lehet. Nem felelhetek érte. Mutassa be a
csekket, majd elválik. Nekem addig ne fizesse ki. Én várhatok. Majd
benézek egy-két nap mulva.

– Rendben volt, ugyebár? – kérdezte Holderness Lukács úr közömbös hangon
két nap mulva.

– Teljesen, – mondta a fűszeres, megnövekedett tisztelettel és négy
fontot, tizenhárom shillinget és hat pencet fizetett ki neki.

Holderness Lukács úr, miután beható érdeklődéssel szemlélte végig a
fűszeres boltját, rögtön kedvet kapott és megvett egy doboz
lazaczkonzervet. Azután kilépett a boltból, kezében tartva a megmaradt
pénzt. Ruhájának zsebei ugyanis ócskák voltak és megbizhatatlanok. Utána
a péknél friss kenyeret vásárolt.

Mihelyt kilépett az üzletből, hatalmas darab kenyeret tömött a szájába
és eszegetve haladt tovább. A falat akkora volt, hogy rágcsáló szája a
legfurcsább módon eltorzult. Erőlködve nyelte le, nyakát közben
nehányszor kimeresztve. Bekanyarodott az Indd Street sarkán, a hol ujra
nagyot harapott a kenyérből. Többé sem e regény olvasói, sem Lewishamék
nem hallanak róla.




XXVI.  A varázs halványodik.

Mindezek után azonban a rózsás szerelmeskedés, az esküvő és az
epithalamium nem egyebek a hajnalhasadásnál, melyet a sokkal hosszabb
ideig tartó nappali világosságnak a fárasztó munkája követ. Bármennyire
akarjuk is állandósítani ezeket a gyönyörű pillanatokat, elhalványodnak
és irgalmatlanul elhagynak bennünket s nem is térnek vissza és nem is
újulnak meg, csak az ostobák számára, az olcsó panorámák
látószekrényeiben és a sötét és elhomályosított szobák utánzataiban. A
mi korunkban legalább nem. A mi fiatal párunk is, mikor kiemelkedett a
félhomálynak és a hajnali csillagoknak a légköréből, feje fölött komoran
szürkének látta az eget és először látta meg egymást tisztán, hétköznapi
megvilágításban.

Talán szebb tanuságot tenne Lewisham lelki világának finomságáról, ha
fokozatos és méltóságteljes kihülésről, az elkedvetlenedés kis jeleinek
önfeláldozó eltitkolásáról és a szentimentális légkör kedves
megőrzéséről lehetne beszámolnunk s ha csak így tértek volna át a
nappali világosságra. Fiatal párunk azonban nagyon nyers volt ehhez.
Egymást megértésük hiányának első jeleit már megirtuk, de fárasztó és
kellemetlen volna minden árnyalatában ismertetni a hangulat
nyomról-nyomra való kiélesedését. Haragra lobbantak és szóvitákba is
keveredtek ugyanis. Az állandóan kevesbedő tőkének és a jelentkezni nem
akaró munka izgatott keresésének az aggodalma nehezedett rájuk. Ethelre
nyomasztólag hatottak a barátságtalan környezetben magányosan töltött
hosszú órák is. Teljesen jelentéktelen dolgokból nézeteltérések
támadtak. Egy éjjel Lewisham mérhetetlen keserűségében álmatlanul
feküdt, mert meggyőződött róla, hogy Ethel egy szemernyit se törődik az
emberiség jóvoltával, sőt mi több, az ő szoczializmusát agyrémnek és
ostobaságnak nevezte! Egy szombat délután kedvező kilátások között
indultak sétára s felhevülten és haragosan, élesen feleselve és szaporán
visszavagdosva tértek haza, – az Ethel kedvencz regényeinek társadalmi
rajzaiból kifolyólag. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Lewisham
ezeket az olcsó regényeket kimondhatatlanul gyűlölte. Ezek a szóváltások
a legtöbb esetben puszta czivódások voltak ugyan s az őket követő
kölcsönös némaság és feszültség előbb vagy utóbb hallgatólagos vagy
kifejezett kibékülésben végződött, de egyszer-kétszer a „kibékülés“ csak
felszakította a behegedt sebet. A mellett mindig, minden egyes
czivódásnak visszamaradt bizonyos nyoma, mely életük másik oldaláról
egyre jobban tüntette el a romantikus színek megmaradt emlékeit.

Munka nem akadt és két jelentéktelen semmiséget leszámítva, egyiküknek
jövedelme sem emelkedett hosszú öt hónapon keresztül. Egy ízben Lewisham
tizenkét shillinget nyert egy pennys hetilapnak a pályázatán, három
izben pedig számot sem tevő kis gépírási munka került egy poétától, a ki
valószinüleg az _Athenaeum_ hirdetését olvasta. A költőt Baynes Edwin
Peaknak hívták s kézírása kuszált és formátlan volt. Néhány rövidebb
költeményt küldött kis papirdarabokon azzal az utasítással, hogy
mindegyikről „különböző stilusban, szépen leírva három másolatot“ kíván,
de úgy, hogy „a lapok ne fémiratkapcsokkal, hanem a költemények
hangulatának megfelelő szinű selyemfonallal legyenek összefűzve.“ Fiatal
barátaink mindketten nagy gonddal igyekeztek megfelelni ezeknek az
utasításoknak. Az egyik költemény czíme „A madarak éneke“ volt, a másiké
„Felhőárnyak“, a harmadiké pedig „Eryngium“, de Lewisham úgy vélte, hogy
összefoglalóan „Badarságok“ czímet lehetne nekik adni. Fizetség gyanánt,
a postai szabályok áthágásával, a költő boríték alatt egy fél
sovereignes aranyat küldött, kérve Ethelt, hogy a különbözetet tartsa
meg jövő alkalmakra. Rövid idő mulva a költeményeknek erősen átdolgozott
példányait a költő személyesen hozta el, mindegyiknek borítéklapján
ezzel a talányszerű utasítással: „Ez a stílus megfelel, de ha lehetne,
még inkább ebben a formában.“

Lewisham nem volt otthon, de Ethel személyesen nyitott ajtót és így a
fedőlapra írt utasítás feleslegessé vált.

– Még egészen gyerek, – mondta Ethel, mikor a találkozásról beszámolt
Lewishamnak, a ki érdeklődött iránta. Mindketten úgy érezték, hogy
Baynes Edwin Peak fiatalsága valamit levont a munkaadás komolyságából.

Az esküvőtől a juniusi évzáró vizsgákig Lewisham nagyon furcsa kétlaki
életet élt. Odahaza Ethel és gyötrő hajsza munkaalkalmak után, a
szüntelen izgatottság Gadowné makacsul következetes rabló számlái miatt
és más egyebek, melyeknek közepette úgy érezte, mintha rendkívüli módon
megférfiasodott volna; de ezek a jelenségek a south-kensingtoni
ifjúkorának a maradványaival váltakoztak, mintha ujdonsült férfiui
minőségét olyan időközök szakították volna meg, melyek alatt csak
fegyelmezetlen, a hozzá fűzött reményeket be nem váltó és üres
fecsegésre egyre jobban hajlandó diáknak érezte magát.
South-Kensingtonban őt a diákokat kötelességszerűen érdeklő tárgyak és
eszmék foglalkoztatták, mig a chelseai kis szobácskákban, melyek nagyon
fülledtek lettek, mikor a nyár beköszöntött s a hol Ethelnek egyre
szaporodó pennys regényei kazallá növekedtek, külön adott helyzete
jelentkezett igazi mivoltában s az eszmék a kézzelfogható valóságnak
adtak helyet.

Homályosan felérzékelte, hogy különös és szűk az a világ, melyben
férfiúvá érlelődött. Chafferyék voltak az egyedüli látogatók. Chaffery
el szokott jönni, hogy megossza velük vacsorájukat és gazságai ellenére
is, mindig szórakoztató fejtegetései s Lewisham tudományos képességei
iránt kifejezett becsülése és irigysége révén hatott Lewishamra. A mint
pedig az idő haladt, Lewisham mind több rokonszenvet érzett Chaffery
elkeseredésével azok irányában, a kik a világot igazgatják. Szinte jól
esett hallgatni, ha püspökökről és más hasonlókról beszélt. Kereken
kimondta, a mit Lewisham szépen akart kifejezni. Chafferyné – homályos,
fekete, ideges és rendetlen kis teremtés, – mindig sietve hagyta el a
házat, mikor Lewisham hazajött. Azért szokott eljönni, mert Ethel, noha
annak a hitének adott kifejezést, hogy „a szerelem mindent betölt“, a
házas életet kissé komornak és magányosnak találta, mikor Lewisham távol
volt. Sietve távozott, ha Lewisham megjött, mert Lewishamban a világgal
folytatott küzdelem bizonyos ingerlékenységet fejlesztett ki.
South-Kensingtonban senkinek sem beszélt a házasságáról, eleinte, mert
drága titoknak tartotta, később egészen más okoknál fogva. Igy a két
külön világ nem kapcsolódott egymásba. A két világ határát az iskolának
kovácsolt vas kapuja határolta és választotta el élesen egymástól.
Elérkezett azonban a nap, mikor Lewisham utólszor haladt át a kapun és
ifjúkora örökre véget ért.

Az állattani tanfolyam záró vizsgáján, a mely a heti egy guinea
jövedelemnek a végét jelentette, eléggé tisztában volt vele, hogy a
dolga rosszul sült el. Az előző napi gyakorlati vizsga estéjén
munkájában megkésett, feje kábult volt, a haja kuszált, a füle pedig ki
volt vörösödve. Az utolsó perczig haragosan küzdve ült, hogy nyugalmat
erőltessen magára és kiemelje egy földi giliszta nephridiumának a
szőrözetes csatornáját. De szőrözetes csatornák nem szoktak megjelenni
olyanoknak, a kik elkerülték a laboratóriumi gyakorlatot. Felkelt,
átnyujtotta irását a haragvó, koravén tanársegédnek, a ki oly hizelgő
módon üdvözölte őt nyolcz hónap előtt és végigment a termen a
laboratórium ajtaja felé, a hol többi diáktársai csoportosultak.

Smithers hangosan beszélt a csavarodások megállapításáról és a nagyfülű
fiú figyelmesen hallgatta.

– Na, itt van Lewisham!… Hogy sikerült neked Lewisham? – kérdezte
Smithers, nem titkolva, hogy tisztában van azzal, a mit kérdezett.

– Botrányosan, – felelte Lewisham kurtán és tovább haladt.

– Nem lesz baj a doktorátusoddal? – érdeklődött hangosan Smithers.

Lewisham úgy tett, mintha nem hallotta volna.

Heydinger kisasszony kalapját kezében tartva várakozott és Lewisham
kivörösödött szemét nézte. Lewisham el akart haladni mellette, de valami
a leány arczán még izgatott kedélyállapotában is feltűnt neki. Megállt.

– Meg tudta kapni a nephridiumot? – kérdezte.

A leány tagadólag intett a fejével.

– Lemegy? – kérdezte Lewishamtól.

– Bizonyára, – felelte Lewisham, hangjával némileg utalva Smithers
támadására.

Kinyitotta a folyosóról a lépcsőre nyíló üvegajtót. A lépcsőknek egy
fordulóján hallgatva mentek le.

– Visszajön a jövő esztendőben is? – kérdezte Heydinger kisasszony.

– Nem, – felelte Lewisham. – Nem, ide nem jövök vissza. Soha.

Megint hallgattak egy ideig.

– Mit szándékozik csinálni? – kérdezte a leány.

– Nem tudom még. Valahol kell valami megélhetést keresnem. Az egész
tanév alatt ez nyugtalanított.

– Azt gondoltam… – Hirtelen félbehagyta. – Nem megy megint vissza a
nagybátyjához? – kérdezte.

– Nem. Londonban akarok maradni. Nem tudnék mindent itthagyni, hogy
vidékre menjek. Különben is összekülönböztem a nagybátyámmal.

– Van valami terve?… Tanítás?

– Azt hiszem, tanítás. De nem vagyok bizonyos benne. A mi akad.

– Értem.

Ismét hallgatagon mentek lefelé egy darabig.

– Ön azonban, úgy hiszem, még visszajön? – kérdezte Lewisham.

– Megkisérlem a növénytant még egyszer, ha felvesznek… Az jut azonban az
eszembe, hogy az ember gyakran hall egyes dolgokat. Mi az ön czíme?… Ha
esetleg hallanék valamit.

Lewisham megállt a lépcsőn és gondolkozott.

– Tényleg, – mondotta, de nem tett úgy, mintha át akarná adni a czímét.
A lépcső végén a leány ujból megkérdezte.

– Az az átkozott nephridium, – mondta Lewisham. – Mindent kivert a
fejemből.

A Heydinger kisasszony kis noteszéből kitépett lapokon kicserélték
egymás czímét. Mikor az iskola vaskerítésén kiléptek, a leány
megszólalt:

– Én a Kensington-parkon át megyek.

Lewishamot a czímek kicserélése némileg idegessé tette és nem akarta
hallani a burkolt felhívást.

– Én Chelsea felé megyek, – felelte.

A leány egy pillanatig habozott és zavartan nézett rá.

– Akkor Isten önnel, – mondta azután.

– Isten vele, – felelte Lewisham, kalapját megemelve.

Átment az Exhibition Roadon, kezében a megtömött fényes kézi táskával,
mely most hasadásokkal volt tarkázva. Gondolatokba mélyedve haladt le a
Cromwell Road sarkáig és jobbra fordult, úgy hogy a természetrajzi
múzeum kertjén túl jól láthatta a gyakorlati tudományok iskolájának
magasra emelkedő vörös oszlopát. Sajnálkozva tekintett vissza feléje.

Biztos tudatában volt, hogy az utolsó vizsgája nem sikerült. Tudta azt
is, hogy a tudományos pályán a jövő bezárult előtte. Visszaemlékezett,
hogy miként haladt annak idején ugyanezen az úton a nagy épület felé
első ízben az életében és hogy milyen remények és elhatározások
dagasztották, mikor közeledett feléje. A szakadatlan és kitérést nem
ismerő munkának az álmai! Hová nem juthatott volna, ha meglett volna
benne az eltökélt szándék, hogy ezt a czélt megvalósítsa?…

Ugyanebben a kertben ültek ő, Smithers és Parkson egy padon, egy
megkövesedett fatörzs közvetlen szomszédságában és vitatkoztak a
szoczializmusról, közvetlenül mielőtt ő azt az emlékezetes előadását
megtartotta volna…

– Igen, – mondta csaknem fennhangon önmagának, – igen… mindez elmúlt.
Mindennek vége.

Egyszerre a természetrajzi múzeum sarka eltakarta előle az elhagyott
Alma Matert. Felsóhajtott és nekiindult a chelseai fülledt kis szobáknak
és a meg nem hódított világnak.




XXVII.  Egy szóváltás körül.

Ez a bizonyos szóváltás szeptember vége felé történt. Lewishamék már hat
hónapja voltak házasok és már csaknem az összes rózsás árnyalatok
eltünedezni látszottak. Pénzügyi helyzetük a válságosról a nagyon
szegényesre változott; Lewisham munkát talált. Egy magoló katonatiszt,
névszerint Vigours kapitány támaszt keresett mathematikai és mértani
tanulmányaihoz és más egyebekhez, a mit _sandhursti tudománynak_[3]
nevezett. Óránként teljes két shillinget fizetett Lewishamnak a nagyon
változatos tárgyakban való oktatásért. Azonfelül egy alsóbb mathematikai
osztály volt megszervezés alatt Walham Greenben, hol Lewishamnak alkalom
igérkezett, hogy megmutassa tehetségét. Heti ötven shilling vagy
valamivel több valószinű volt, de esetleg még többet is lehetett
remélni. Arról volt tehát szó, hogy átvergődjenek azon az időn, míg
Vigours volt az egyetlen jövedelmük. Ez alatt azonban Ethel blúzainak a
frissesége eltünedezett, Lewisham pedig mind gyakrabban beszélt
czipőjének a javításáról, melynek a talpa kilyukadt.

A czivódás kicsinységen kezdődött, de végre általánosságokká fajult.
Lewishamnak a napja egy előző esti szóváltás hatása alatt rossz
hangulatban kezdődött s a felmerült kis inczidensnek tulajdonképen semmi
köze sem volt a tapasztalt összekülönbözéshez, mely indulataikat érdemén
felül felforralta. Mikor kilépett a két szoba közötti ajtón, egy levelet
látott heverni az asztalon a reggelihez tartozó különféle tárgyak között
s Ethel magatartása olyan volt, mintha gyors kézmozdulata szakadt volna
félbe s a levél az ő kezéből esett volna e pillanatban az asztalra.
Tekintetük találkozott és Ethel elvörösödött. Lewisham leült és
felemelte a levelet, talán némileg félszegül. A levél Heydinger Alicetól
jött. Habozva félig zsebretette, de azután rászánta magát, hogy
felbontsa. A levél bőséges anyagot nyujtott az olvasásra és ő
végigolvasta. Egészben meglehetős ostobának találta a levelet, de ennek
a véleményének nem adott kifejezést. Mikor elolvasta, gondosan eltette a
zsebébe.

Ennek az esetnek sem volt semmi köze a czivódáshoz. A reggelit már
befejezték, mikor a czivódás megkezdődött. Lewisham délelőttje szabad
volt s idejét a sandhursti tudományra vonatkozó egyes jegyzeteknek
átnézésével akarta eltölteni. Szerencsétlenségre jegyzetfüzetének a
keresése összeütközésbe hozta őt Ethel regényeinek a halmazával.

– Mindenütt ezek a füzetek hevernek, – tört ki, miután egy ideig hevesen
tett-vett. – Néha kissé rendbe is szedhetnéd őket.

– Eléggé rendben voltak, míg szét nem dobáltad őket, – vágott vissza
Ethel.

– Átkozott szemét! csak arra való, hogy tűzre hányják, – jelentette ki
Lewisham általánosságban és egyet haragosan a sarokba hajított.

– Te is megpróbáltad, hogy írjál ilyent, – mondta Ethel Lewishamnak egy
kísérletére czélozva, mely megjelenés helyett szomorú véget ért. Ennek
az emlékezete mindig felingerelte Lewishamot.

– Mit mondasz? – kérdezte élesen.

– Te is megpróbáltad, hogy írjál ilyent, – ismételte Ethel, kissé
húzódozva.

– Ezt nem akarod elfelejteni!

– Te emlékeztettél rá.

Lewisham ellenségesen nézett egy pillanatig Ethelre.

– Akárhogyan is, átkozott szemétdomb lett belőlük. Nincs egy rendes
szöglet a szobában. Soha sincsen egy kis rend.

– Mindig ugyanezt szoktad mondani.

– Hát van egy rendes hely?

– Igenis, van.

– Hol?

Ethel úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. De az ördög egy időre
hatalmába ejtette Lewishamot. Méltatlanul sebző módon megjegyezte:

– Pedig semmi egyéb dolgod sincs, minthogy ezeket a szemeteket elrakjad.

Ethel megfordult.

– Ha elraknám őket, – az „elrakom“ szót különös nyomatékkal
hangsúlyozta, – csak azt mondanád, hogy elrejtettem őket. Mi hasznom
volna, ha megkísérelném, hogy a kedvedre járjak?

A gonoszság ösztöne dolgozott Lewishamban:

– Bizonyára semmi.

Ethel arczát pír öntötte el és szemében könny csillogott. Hirtelen
abbahagyta azonban a védekezést és kibökte, a mi már régen lappangott
közöttük. Hangja szenvedélyesre változott.

– Semmit sem tudok a kedvedre tenni, mióta az a Heydinger kisasszony
kezdett irogatni neked.

Csend lett, űr támadt közöttük. Valami meglepetés ejtette hatalmába
mindkettőjüket. Eddig olyan hallgatag megállapodás-féle volt, hogy Ethel
nem vett tudomást Heydinger Alice létezéséről. Lewishamban mintha valami
felvillant volna.

– Honnan tudod! – kezdte, de ráeszmélt, hogy ebben az irányban nem
haladhat. A természetes embernek az útjára tért, felhorkanással jelezte
vad haragját s hangja kiabálóra vált. – Esztelen vagy! – kiáltotta
haragosan tiltakozva. – Ilyen ostobaságot mondani! Mintha valaha is
megpróbáltad volna, hogy a kedvemben járj! Mintha nem lett volna arra
ezer alkalmad!

Megállt, hirtelen megérezve szavainak nagy igazságtalanságát. Visszatért
arra a pontra, a hol kezdte:

– Honnan tudod, hogy Heydinger kisasszony…?

Ethel hangja áttört a könnyeken.

– Talán nem kellett volna tudnom? – kérdezte.

– De honnan tudod?

– Azt hiszed talán, hogy nem tartozik rám? Azt hiszed talán, hogy kőből
vagyok?

– Azt hiszed… azt gondolod?

– Igenis, _azt_ gondolom.

Pillanatnyilag Lewisham elképedt erre a kimenetelre, melyet Ethel
felfedett előtte. Valami mindent összezúzó erejű bizonyítékon, valami
meggyőző érven gondolkozott, melylyel semmivé teheti ezt az új
felfedezést, de nem akart megjönni. Úgy érezte, hogy mindenfelől sarokba
van szorítva. Feltörő, eszeveszett harag lett úrrá rajta.

– Féltékenység! – kiáltotta. – Féltékenység! Mintha bizony… Nem kaphatok
én olyan tárgyú leveleket, melyeket te nem értesz meg, melyeket te nem
akarsz megérteni? Ha mondtam volna, hogy olvasd el őket, nem tetted
volna meg… Azért van, mert…

– Mert sohasem adtál alkalmat, hogy megértsem őket.

– Nem adtam alkalmat?

– Nem!

– Hogyan?… Eleinte mindent megpróbáltam. Szoczializmust, vallást… minden
ilyen dolgot… De te nem érdeklődtél… nem akartál érdeklődni irántuk. Még
azt sem akartad, hogy én foglalkozzam ezekkel a dolgokkal, hogy én
törődjem velük! Semmi czélja sem volt, hogy magyarázatokba
bocsájtkozzam. Te csak egy módon törődtél velem és semmi egyébbel, a mi
rám tartozott, nem törődtél! Most pedig, hogy egy barátom…

– Barátod!

– Igen, barátom!

– Miért rejted el a leveleidet?!

– Mert te úgy se értenéd meg, a mivel foglalkoznak… De minek is
magyarázom. Nem szükséges! Féltékeny vagy, ez a vége mindennek!

– Ki nem volna féltékeny az én helyemben?

Lewisham úgy nézett Ethelre, mintha nem tudná megérteni a kérdést. Az
ügy nehéz volt, kellemetlenül nehéz. Szemügyre vette a szobát, hogy más
tárgyra térhessen át. Az Ethel regényei alól kiásott jegyzet-füzet az
asztalon hevert és eszébe juttatta neki a megrontott órák bosszuságát.
Hirtelen általános dolgokra tért át. Erősen gesztikulált.

– Így nem mehet tovább! – kiáltotta. – Így nem mehet tovább! Hogy
dolgozzam? Hogy kezdhetek így akármit!

Három lépést tett és a szoba közepén megállt.

– Így nem maradhat… így nem mehet tovább! Perpatvar… czivódás…
egyenetlenség. Ma például!… Dolgozni akartam, át akartam nézni a
jegyzeteimet! A helyett te veszekedést kezdesz…

A durva igazságtalanságra Ethel szinte felsikított:

– Nem én kezdtem a veszekedést!…

Az egyetlen válasz erre a kiabálás lehetett és Lewisham kiabált.

– Te kezdted a veszekedést! – ismételte. – Te csináltad az egész
zenebonát! Te veszekedtél velem… féltékenységből!… Hogy dolgozhassam én
így? Hogy maradhassak meg egy ilyen házban? Megyek. Vedd tudomásul, hogy
megyek. Kensingtonba megyek és a könyvtárban dolgozom!

Egyszerre elfulladt a szava és Ethel sem jutott szóhoz. Lewisham
körülnézett, hogy a tetőpontot mivel jelezze. Rögtöni cselekvés
szükségességét érezte. A kis asztalon Huxley _Vertebrata_-ját
pillantotta meg. Felkapta a könyvet, ívben meglóbálta és dühösen
belevágta az üres kandallóba.

Egy másodperczig úgy tett, mintha egy újabb röpíteni való tárgyat
keresne. A fiókos szekrényben megpillantotta a kalapját, megragadta és
tragikus képpel kirohant a szobából.

A félig nyitott ajtóban habozott, azután teljesen felszakította és
hevesen bevágta maga mögött. Úgy érezte, hogy ez a világ előtt igazolja
haragjának a jogosságát s e hitben száguldott az utczára.

Utjának irányával nem is törődve csatangolt a munkába siető emberektől
nyüzsgő utczákon s azután inkább csak szokásból irányította lépteit a
Brompton Road felé, a hol belekeveredett a reggeli forgalomnak kelet
felé irányuló áradatába. Egy ideig, leszámítva a feltörő kételynek egy
árnyalatát lelkének a hátterében, kizárólag és tisztán a harag
uralkodott rajta. Miért is vette ő feleségül Ethelt? – volt a kérdés,
melyen rágódott. Miért volt úgy megírva a sors könyvében, hogy feleségül
vegye őt? Mindenesetre azonban már kimondta az elhatározó szót. Tovább
nem tűri ezt a helyzetet! Ennek az állapotnak véget kell érni. A
megsemmisítő dolgokon elmélkedett, melyeket Ethelnek fog mondani, mikor
elhatározását végrehajtja. Kegyetlen jelenetek rajzolódtak le előtte.
Ilyen módon fogja félreérthetetlenül megmutatni, hogy tovább nem
hajlandó tűrni. Óvatosan kerülte azonban a kérdés felvetését, hogy
tulajdonképen mit nem hajlandó eltűrni.

Micsoda végzet volt az, mely egymáshoz kapcsolta őket? Környezetének
minősége bizonyos mértékig hozzáillett gondolatainak a természetéhez. A
képzőművészeti múzeumnak redőnyös vasban bővelkedő, szétterpeszkedő
épülettömbje, a csonkának látszó oratorium, melyek ferdén állanak az
utczára, hasonló váddal látszottak illetni a sorsukat. De micsoda végzet
volt az, mely vele így bánt, olyan nagyszerű kilátások után?

Egyszerre azon vette észre magát, hogy gondolatai magukkal ragadták őt,
a múzeum épületén túl. Haragosan fordult vissza és belépett a
forgókorlátba. Bement a múzeum épületébe és a régi vasipar csarnoka
alatt az egyetemi könyvtárnak vette az útját. Az üres asztalsorok és a
pihenő könyveknek az állványai menedékhelynek tüntek fel…

Reggel ez volt Lewisham állapota. Már jókor délelőtt azonban haragjának
a hevessége és szenvedélyes meggyőződése Ethel méltatlansága fölött,
elpárolgott. Bánatos kifejezéssel meredt egy halom nem is érintett
geologiai szakmunka fölé. Emlékezetében önmagát lármásnak,
követelődzőnek és méltánytalannak látta. Mi is történhetett
tulajdonképen vele?

Két órakor, mikor útban volt Vigourshoz, már éles önvád volt a
lelkiállapota. Hogy miként történt ez a változás, szavakban nehéz
elmondani, mert a gondolatok finomabbak, mint a szavak és az érzések még
bizonytalanabbak, mint e gondolatok. Csak egy volt bizonyos, hogy egy
visszaemlékezés ejtette a hatalmába.

A visszaemlékezés messziről jött, a könyvtár nyitott üvegtetején
keresztül. Először nem érzékelte fel az emléket, csak az akadályt, mely
másfelé tereli a figyelmét. Tenyerével rácsapott az előtte fekvő
könyvnek nyitott lapjára.

– Az ördög vigye el ezt az átkozott kintornát, – mormogta magában.
Egyidejüleg türelmetlenül pattant fel és befogta a kezével a fülét.
Azután ellökte magától a könyveket, felugrott és végigment a
könyvtár-termen. A verkliszó hirtelen elhallgatott és hangja elveszett a
tágas terem csendjében.

Lewisham egy ablakmélyedésben állva becsapott egy könyvet és visszatért
a helyére.

Váratlanul rajtakapta magát, hogy halk hangon dudol és megint a
czivakodásra gondol, melyről már azt hitte, hogy sikerült kiűzni az
elméjéből.

Vajjon mi történhetett vele? Az a különös érzése volt, mintha valami
felszabadult és belopódzott volna az agyába. Mintegy válasz gyanánt egy
whortleyi látomás, egy szokatlanul élénk látomás merült fel előtte.
Látta a holdfényt és a domboldalat, a kis városka megvilágítva és
barátságosan terült el alatta s a képhez zene, egy fájdalmasan érzelmes
melódia kapcsolódott. Maga sem tudta, hogy miért, de a zene olyan volt,
mintha kintornából jött volna, pedig tudta, hogy zenekartól származott
és rejtelmes, elhúzott szavakkal párosult:

  – Arczok, kik jöttök-mentek a drága álomhonból,
  Emléket hozzatok a rég letünt napokról.

Ez a melódia nemcsak rajzszerű élességgel rögzítette meg a képet, hanem
megmagyarázhatatlan meghatottságnak egész felhőjét is vonta maga után,
mely egészen rabul ejtette egy pillanatra, mielőtt elpárolgott volna.

Visszaemlékezett mindenre! Ő jött le azon a domboldalon és vele volt
Ethel…

Csakugyan szerette ő valamikor így Ethelt?

– Bah! – mondta hirtelen és a könyvébe merült.

De a melódia és az emlék megragadt és nem hagyta el a tejből és
kalácsból álló, sovány déli étkezés alatt sem, reggel ugyanis azt
határozta, hogy a déli étkezésre nem megy haza – és útközben Vigourshoz
is állandóan foglalkoztatta. Lehet az is, hogy a kalácsból és tejből
álló ebéd önmagában is lágyabb gondolatokat ébreszt az emberben.
Sajátságos ellentmondás, végtelenül kínos zavar jelentkezett nála.

– Dehát akkor, – kérdezte önmagától, – hogy juthattunk idáig?

Alapjában véve ez a házasság legfontosabb kérdéseinek egyike.

A reggeli viharos kedélyállapotot úgyszólván tudományos nyugalom
váltotta fel. Nemsokára férfiasan nézett a kérdésnek a szemébe. Nem
lehetett kétségbevonni, hogy czivakodtak. Az utóbbi időben nem egyszer,
hanem többizben czivakodtak. Igazi czivakodás volt, szemben állottak
egymással, sértették és keresték, hogy miként sérthetik, miként
sebezhetik meg egymást. Megkísérlette, hogy visszaemlékezzék a dolgok
lefolyására, hogy ő mit mondott és hogy Ethel mit válaszolt. Ez azonban
nem sikerült neki. A kifejezéseket és kapcsolataikat elfelejtette. Az
egész nem mint eseményeknek egymásba kapcsolódása, hanem mint össze nem
függő egyes szavaknak és kijelentéseknek a tömege rögződött meg az
emlékezetében. Mindegyik szó és kijelentés durva, maradandó és
összefüggéstelen volt, mint egy sírfelirat. Az egész jelenésből csak egy
kép emelkedett ki: Ethelnek a képe, égő arczczal és könnyektől ragyogó
szemekkel.

Lewish am figyelmét egy pillanatra egy keresztutczának a forgalma
foglalta le. A tulsó oldalon az éles ellentét indította töprengésre,
mely viszonyuk megváltozásában jelentkezett. Még egy utolsó kísérletet
tett, hogy Ethelt vádolja meg és hogy maga előtt igazolja, hogy a
változásért csak őt lehet hibáztatni. Ethel kezdett czivódni vele, Ethel
czivódott tudatosan, mert féltékeny volt. Féltékeny volt Heydinger
Alicera, mert ostoba volt. Ezúttal azonban ezek a vádak úgy
szertefoszlottak, mint a széltől hajszolt füst. De a holdfényben
hazatérő két kis alaknak a képe nem foszlott szét. A Kensington High
Street összeszűkülésénél teljesen letett a vádaskodásról. A kensingtoni
városház épülete előtt még tovább jutott egy lépéssel. Mindezek szerint
nem lehetséges-e, hogy inkább ő volna az, a kit elsősorban hibáztatni
kell?

Nyomban az az érzése támadt, mintha ennek tudatában lett volna az egész
idő alatt.

Mikor már megtette ezt a lépést, a többi önmagától jött. Nem is tett
száz lépést és belső küzdelme véget ért s teljes mértékben elmerült a
megbánás örvényében. Mindazok a drámai és erőszakos dolgok, mindazok az
elevenen durva dolgok, a melyeket száján kiejtett, már nem élettelen
sírfeliratok, hanem vádlóan lángoló betük formájában jelentkeztek.
Megkísérlette elképzelni, hogy nem mondta ezeket és emlékezete csalfa
játékot űzött vele, megkísérlette meggyőzni magát, hogy esetleg mondott
ugyan valami hasonlót, de sokkal kevésbbé sértő formában. Ugyanilyen
hiábavaló erőlködéssel kísérlette meg a saját sebeinek a lekicsinylését.
Az egész próbálkozás csak arra volt jó, hogy egész nagyságában
felismerje, hogy hova zuhant.

Újra felidézett mindent és mindent meglátott. Ujra látta Ethelt fehéren
a napfényes fasorban, látta Ethelt fehéren a holdfényben, mielőtt
elváltak volna egymástól a Frobisherék háza előtt, látta Ethelt a mint
kijött Lagune lakásából és üdvözölte őt esti sétájuk előtt, látta Ethelt
közvetlenül esküvőjük után, a mint kilépett az ajtón annak a ragyogásnak
a fényében, a melylyel ő vette őt körül. Azután megjelent előtte Ethel
felhevülten, zilált hajjal, könnytől ázott arczczal, a homályos,
barátságtalan kis szobában. Mindez annak a kintornának a hangjától…
Onnan egészen idáig! Hogy volt lehetséges, hogy azt a ragyogó hajnalt
ilyen barátságtalan nap követte? Mi ment végbe tulajdonképen? Ő és Ethel
ugyanaz a két személy voltak, a kik oly ragyogva jelentek meg felujult
emlékezetében: ő és Ethel voltak, kik oly elkeseredetten élték át a
nyomoruságnak utolsó nehány hetét.

Keserű hangulata sóhajtásban jutott kifejezésre. Ethelben ezuttal inkább
csak saját sorsának osztályosát látta közös szerencsétlenségükben…

– Mennyire eltévesztettük a dolgunkat! – volt az új motivuma. – Mennyire
eltévesztettük!

Megértette most, hogy mi a szerelem, megértette, hogy régebbi és
parancsolóbb valami az észszerűségnél. Megértette most, hogy szereti
Ethelt s úgy érezte, hogy az iménti haragja, ellenségeskedése és
elítélése valami külső behatás alatt lett rosszá a lelkében. Szinte
hitetlenül gondolta végig a gyengédségnek hosszú eltünedezését, mely az
első együtt töltött gyönyörűséges napokat követte, a szeretet
csökkenését, az első ingerlékenység jelentkezését és az estéket,
melyeket eszeveszett munkában töltött, ellenállva, hogy tudomást vegyen
Ethel jelenlétéről. „Nem lehet mindig szerelmeskedni,“ – mondotta ő és
széthúzódtak egymástól. Utána számtalan apróság, melyekben nem volt
türelmes és nem volt méltányos. Megsebezte Ethelt nyerseségével,
barátságtalan kritikájával és mindenekfelett ostoba titkolózásával
Heydinger Alice levelei körül. De miért is rejtette el azokat a
leveleket előle? mintha bizony lett volna valami titkolni való bennük!
Mi volt bennük titkolni való? Vajjon miféle ellentét származhatott volna
belőlük? De ezek az apróságok szerelmüket a valamikor értékesnek
tekintett tárgyhoz tették hasonlatossá, mely a durva kézben
összehorzsolódott, letöredezett és beszennyeződött és a teljes
pusztulásnak nézett elébe. Ethelnek a magatartása vele szemben
megváltozott, örvény tátongott közöttük, melyet talán sohasem sikerül
már neki áthidalni.

– Nem, ennek nem szabad megtörténni! – mondotta. – Ennek nem szabad
megtörténni!

De hogy térjen vissza a régi viszonyra? hogyan felejtesse el mindazt, a
mit mondott és mindazt, a mit cselekedett?

Van-e még visszatérés számukra?

Egy pillanatra egy új lehetőséggel került szembe. Feltéve, hogy nincs
számukra visszatérés!… Feltéve, hogy megtörtént a végzetes lépés!…
Feltéve, hogy mikor becsapta maga után az ajtót, az bezárult és bezárult
előtte örökre!

– Meg kell lenni! – mondta magában Lewisham. – Meg kell lenni.

Világosan átérezte, hogy ez nem olyan ügy, a melyet érvelésszerű
védőbeszédekkel el lehetne intézni. Előlről kell neki kezdeni, vissza
kell térni az érzelemhez, el kell taszítani magától a mindennapiságnak
rájuk nehezedő bajait és szűkölködéseit, melyek elpusztították életüknek
melegét és szinét. De hogyan? Hogyan?

Ujból szerelemmel kell közelíteni Ethelhez. De hogyan kezdje… hogyan
mutassa neki a változást? Áldatlan egyezkedések és kibékülések már
azelőtt is történtek közöttük. De ez más eset volt. Igyekezett kitalálni
valamit, a mit mondhat Ethelnek, valami bevezetést, a mivel hozzá
fordulhat. De minden, a mit kigondolt, hideg és kemény volt, vagy
szánalmas és hozzájuk nem méltó, vagy pedig szinészi és ostoba. Feltéve,
hogy az ajtót zárva találja…! Ha már minden elkésett! Minden irányban
nyers dolgok sebző emlékébe ütközött. Megvillant előtte, hogy mennyire
meg kellett változni neki Ethel szemében és tűrhetetlennek érezte a
helyzetét. Egyszersmind azonban megbizonyosodott benne, hogy egész
szívével szereti Ethelt.

Egyszerre egy virágos bolt kirakata volt előtte, közepén egy pompázó
rózsacsokor.

Tekintetét megragadták a rózsák, mielőtt még a gondolatát megragadták
volna. Nézte a rózsákat, a fehér, szűziesen fehér rózsákat, a sárga,
halvány és sötétvörös rózsákat, a hús és gyöngy szinének gazdag
árnyalatait, az illatozó színek és a látható illatok tömegét s középütt
egy mély vörös szinfoltot. Olyan volt, mintha ez lett volna érzésének az
igazi szine. Visszafordult a kirakathoz és belebámult. Nagyon szép volt,
kétségtelenül, de mi volt igazában, a mi őt úgy vonzotta? Azután úgy
jött rá, mintha magától értetődnék, hogy mi a teendője. Ezt akarta. Ez
volt az érv, a melynek hatni kellett, annál is inkább, mert ez elüzte
volna azt az érzést, hogy valamelyikük az önmegtartóztatás kellemetlen
érdemét követeli magának, a mi az állandó feszültség egyik oka volt
közöttük. A rózsákat Ethel teljesen váratlanul kapja meg s bizonyára új
szerelemre lobban tőlük.

Ő csak azután, a rózsák után tér majd haza…

A komor aggodalom egyszerre elpárolgott a lelkéből, megint gazdag
szinekben látta pompázni a világot. Ragyogóan és tisztán látta a
jelenetet, melyre vágyott, látta, hogy Ethel megint nem kesereg és
könnyezik, hanem boldog, mint valamikor, mikor mindig boldognak
látszott.

Valami gyengédtelen intő hang szólalt meg benne, de nyomban
elhallgatott. Tudta, hogy egy sovereign van a zsebében. Belépett a
virágos boltba.

Egy fekete ruhába öltözött tekintélyes fiatal hölgygyel találta magát
szemben, de erre az üzletre semmiféle formulája nem volt készenlétben.
Sohasem vett még azelőtt rózsát. Ihletet keresve tekintett körül. A
rózsákra mutatott.

– Ezeket a rózsákat szeretném, – mondotta…

A felváltott sovereignből néhány apró ezüst pénzdarab maradt a kezében.
Meghagyta, hogy a rózsákat, rendesen becsomagolva, Ethelnek küldjék el;
külön kifejezett utasítására a virágok hat óráig voltak elszállítandók.

– Hat óráig, – ismételte Lewisham nagyon komolyan.

– Tudjuk, – mondta a feketeruhás fiatal hölgy olyformán, mintha nem
tudott volna egy mosolyt elfojtani. – Mi már hozzá vagyunk szokva a
virágok küldéséhez.




XXVIII.  A rózsák megérkezése.

A rózsák czélt tévesztettek!

Mikor Lewisham hazaérkezett Vigourstól, már majdnem hét óra volt. Dobogó
szívvel lépett be a házba. Azt várta, hogy Ethelt lelkendezve találja, a
mint a rózsáknak örül. De Ethel arcza halavány volt és fáradt. Lewisham
annyira meglepődött, hogy ajkán elhalt az üdvözlés. Csalódott! Bement a
nappali szobába, de nem látta a rózsákat. Ethel utána jött be és háttal
fordulva feléje, kinézett az ablakon. A várakozás nagyon kínos volt…

Meg kellett kérdeznie, noha biztos volt a válaszban:

– Nem érkezett semmi?

Ethel ránézett:

– Mire gondolsz, hogy érkezett volna?

– Semmire.

Ethel megint kitekintett az ablakon.

– Nem, – mondta lassan, – semmi sem érkezett.

Lewisham szeretett volna valamit kigondolni, a mit mondhatna, hogy
áthidalja a közöttük levő ürt, de képtelen volt valamit kieszelni. Várni
kellett, mig a rózsák megérkeznek. Könyveit szedte elő és velük töltött
majdnem egy órát a vacsoraidőig. A vacsora szertartásosan hideg ügy
volt, túludvarias megjegyzésekkel fűszerezve. Elkedvetlenedés és
kétségbeesés sötétítették el Lewisham lelkét. Haragudni kezdett
mindenre, még Ethelre is. Érezte, hogy Ethel azt hiszi, hogy ő még
haragszik s ezért haragudott. Megint előszedte a könyveit, Ethel pedig
segített Gadowné cselédjének az elrakosgatásban, mikor zörgetést
hallottak a külső ajtón.

– Végre itt van, – mondta magában Lewisham megkönnyebbülve és azon
töprengett, hogy elvonuljon-e, vagy tanuja legyen a rózsák átvételének.
Bántó volt a cseléd jelenléte. De egyszerre Chaffery hangját hallotta.
Halk „átkozott!“ röppent el az ajkáról.

Az egyedüli, a mit tehetett volna most, ha a rózsák megérkeznének, az
volt, hogy kisurran az előcsarnokba, ott átveszi őket és beviszi a
hálószobába, az utóbbi és az előcsarnok közötti ajtón. Nem látszott
ajánlatosnak, hogy Chaffery tanuja legyen egy érzelmes jelenetnek.
Esetleg valami gúnyolódó fullánkot ereszthet meg, ami örökre megragad az
emlékezetükben.

Lewisham megpróbálta éreztetni, hogy a látogatás nincsen kedvére. De
Chaffery nagyon jó hangulatban volt és egész tuczat hideg üdvözlés
ellenére is fel tudott volna melegedni. A nélkül, hogy megkinálták
volna, helyet foglalt azon a széken, melyet szeretett.

Chaffery és Chafferyné előtt Lewishamék minden nézeteltérést, mely
közöttük felmerült, hamis szivélyességgel szoktak eltakarni s így
Chaffery, észre sem véve a válságos helyzetet, hamarosan szabadon
csevegett. Két szivart vett elő.

– Parancsolja az egyiket? – kérdezte. – Nem? Micsoda szigorú elvek!
Társaságban kellemesebb a dohányzás. Nos, szivjon ön is velem. Ma este
nagyszerű hangulatban vagyok.

Gondosan levágta szivarjának a végét, szertartásosan meggyujtotta,
megvárta, mig a gyujtónak a fája elég s teljes egy perczig hallgatott,
hatalmas füstfodrokat fujva maga elé. Azután megint beszélni kezdett s
szavait változatos és gazdag hanglejtéssel szinezte.

– A mi engemet illet, – mondotta, – én csak szórakoztam a
szélhámossággal.

Mikor Lewisham nem felelt, kis szünet után folytatta:

– Háromféle ember van a világon, kedves barátom, háromféle és nem több,
asszony pedig csak egyféle. Vannak boldog emberek, gazemberek és
bolondok. A hibrideket nem számítom. A gazemberek és bolondok az én
szememben nagyon közel állanak egymáshoz.

Ujból szünetet tartott.

– Lehet, – mondta Lewisham közömbösen és a kandalló mellől haragvó
tekintetet vetett Chafferyre.

Chaffery ránézett.

– Én bölcseséget szoktam hirdetni. Ma este egészen különleges
bölcseséget hirdetek. A legrégibb és legnemesebb termésemet ütöm csapra,
mert – mint meglátja, – a mai egészen különleges alkalom. Ön pedig olyan
szórakozott!

Lewisham feltekintett.

– Születésnap talán? – kérdezte.

– Majd meglátja… Az előbb arany-igazságokat mondtam a gazemberekről és
bolondokról. Mindig meg voltam győződve róla, hogy a becsület
feltétlenül szükséges, ha az ember azt akarja, hogy boldog legyen…
Meglepi talán?

– Mindenesetre nehezen egyeztethető össze…

– Nem. Tudom. Mindent megmagyarázok. De előbb engedje, hogy a
boldogságról beszéljek. Tekintse úgy, mintha a halálos ágyon feküdnék és
ez volna az utolsó ajándékom… Legfontosabb a lelki integritás. Az ember
vizsgáljon meg mindent és tartsa magát ahhoz, a mit becsületesnek ítél.
Ne engedje, hogy a világ illuziókkal és meglepetésekkel áltassa. A
természet tele van kegyetlen katasztrófákkal. Az ember fizikailag
elkorcsosult majom, minden vágyát, minden ösztönét fékezni kell. Az
üdvösség nem a dolgok természetében, hanem, a mennyiben üdvösségről
egyáltalán szó lehet, az csak az ember természetében rejlik. Nézzen a
szemükbe ezeknek a kegyetlen állításoknak… Remélem, hogy ide figyel?

– Folytassa, – mondta Lewisham, vitaegyleti érdeklődéssel a szóban forgó
tétel iránt, megfeledkezve egy pillanatra a rózsákról.

– A gyerekkornak osztályrésze a nevelés és tanulás, az ifjuságé a
becsvágy, az első férfikoré a szerelem… nem a vak szenvedély.

Chaffery nagyon ünnepélyes és meggyőző volt és sovány ujjával szinte
aláhúzta ezt a pontot.

– Azután házasság, fiatalon és tisztességesen, utána gyermekek és
kitartó, becsületes munka érettük és az államért, melyben élnek,
önfeláldozó élet, naplementekor pedig jóleső elismerés, – ez a boldog
élet. Biztos lehet, hogy ez a boldog élet, az az élet, melyet a
természetes kiválasztás osztályrészül juttatott az embereknek, mióta az
élet megkezdődött. Az ember így haladhat boldogan a bölcsőtől a sírig,
legalább is tűrhető boldogsággal. Hogy pedig ezt megtehesse, ahhoz három
dolog szükséges, egészséges test, egészséges lélek és egészséges akarat…
Egészséges akarat.

Az ismétlés után Chaffery megint szünetet tartott.

– Másfajta boldogság nincsen… Ha az emberek mindnyájan bölcsek volnának,
keresnék ezt az életet… Hírnév! gazdagság! művészet!… A vörösbőrű
indiánok a holdkórosokat tisztelik, mi pedig ott tartunk még, hogy a
holdkórosságnak enyhébb fajtáit tiszteljük. Én pedig azt mondom, hogy
mindazok, a kik nem azt a boldog életet keresik, gazemberek és bolondok…
A testileg nyomorék szegény ördögöket bizonyos tekintetben testileg
bolondnak tartom.

– Igen, – mérlegelte Lewisham, – valószinüleg úgy van.

– A bolond nem tudja megtalálni a boldogságot, mert nincs elég esze
hozzá, rosszul számít, csetlik-botlik, valami álszenteskedés, vagy üres
beszéd magával ragadja őt; a fenyegetés megijeszti, a hiúság elámítja és
vakságában tévútra lép. De a gazember, a ki nem bolond, eltéveszti az
utat, noha világosan lát. Sok gazember bolond is egyúttal, a legtöbb az,
de nem valamennyi. Magamról például tudom, hogy gazember vagyok, de nem
bolond. Az én gazságomnak a lényege az, hogy hiányzik bennem az akarat,
az arra való képesség, hogy a nagyobb boldogságot keressem. Az ilyen
gazember visszariad a kitartástól. Az út egyenes, a kapu pedig szűk; a
gazember nem képes rajta haladni, a bolond pedig nem tudja megtalálni.

Lewisham nem tudta végig figyelemmel kisérni, a mit Chaffery mondott,
mert kivülről zaj hallatszott. Felkelt, de Ethel megelőzte. A mennyire
csak tudta, megfékezte az izgatottságát és valósággal megkönnyebbült,
mikor hallotta, hogy a külső ajtó bezáródik, Ethel pedig a folyosóra
nyiló ajtón megy be a hálószobába. Ujból Chaffery felé fordult.

– Feltűnt-e már önnek, – kérdezte Chaffery, látszólag minden különös ok
nélkül, – hogy az intellektuális meggyőződés egyáltalán nem mozgató erő?

– Hogyan? – kérdezte Lewisham. – Az intellektuális meggyőződés nem
mozgató erő?… Valószinű…

– Ez az én esetem, – mondta Chaffery. – Ez bármelyik igazi gazembernek
az esete. Mi nem vagyunk bolondok, mert ennek a tudatában vagyunk. Az
egyik az országúton halad, szélben, keményen, kitartóan, valami rideg
boldogság érzetével, mely megedzi őt; van azonban egy kellemes kis
ösvény, buja virágok között, mint a költők szokták mondani, s a virágok
között egy csapda az emberek számára…

Ethel belépett a két szoba közötti ajtón. Lewishamra pillantott, megállt
egy másodperczre, a kosárfonatos székbe ült, mintha egy házi himzést
venne a kezébe, mely az asztalon hevert, azután felkelt és megint bement
a hálószobába.

Chaffery a szenvedély és minden dicsőség múló természetének
fejtegetésére tért át. Ennek a beszédnek egész fejezeteit Lewisham nem
is hallotta, annyira a rózsákra gondolt állandóan. Miért ment Ethel
vissza a hálószobába? Lehetséges volt talán…?

E perczben Ethel visszatért, de úgy ült le, hogy nem láthatta az arczát.

– Ha valami felérhet az egészséges élettel, az csak a kaland lehet, –
mondta Chaffery. – Minden kalandor imádkozzék azonban a korai halálért,
mert a kalandor élet sebekkel jár, a sebekkel pedig betegség, már pedig
a regényeket kivéve, a betegség megrongálja az idegrendszert. Az idegek
tönkremennek. Hova jut akkor, kedves barátom?

– Pszt! Mi az? – kérdezte Lewisham.

Az utczai ajtón megint zörgetés hallatszott. Lewisham, nem törődve a
ragyogó bölcsesség áradatával, egyszerre kisietett és bebocsájtott egy
urat, ki Gadownét kereste, végigment az előcsarnokon és eltűnt a lefelé
vezető lépcsőn. Mikor Lewisham visszatért, Chaffery már távozásra készen
állt.

– Még tovább is beszélhetnék, – mondta, – de látom, hogy valami elvonja
a figyelmét. Nem akarom zaklatni annak kutatásával, hogy mi az. Lesz még
idő, mikor visszaemlékezik…

Többet nem mondott, de Lewisham vállára tette a kezét. Azt lehetett
volna hinni, hogy megsértődött valamin.

Bármely más esetben Lewisham igyekezett volna kiengesztelni, ezúttal
azonban nem mentegetőzött. Chaffery Ethelhez fordult és fürkésző
szemekkel nézte egy pillanatig.

– Minden jót, – mondta, kezét nyujtva neki.

Az utczai lépcsőnél Chaffery ugyanazzal a különös tekintettel vizsgálta
Lewishamot és úgy látszott, mintha valamit latolgatna magában.

– Minden jót, – mondta végül oly különös módon, hogy Lewisham egy
pillanatig az ajtóban maradt és nézte mostoha apósának távolodó alakját.
De rögtön azután ismét a rózsák jutottak az eszébe.

Mikor visszatért a nappali szobába, Ethelt tétlenül irógépe előtt ülve
találta, a mint a billentyűkkel játszadozott. Mikor belépett, Ethel
felkelt és a karosszékbe ülve egy regényt vett a kezébe, mely eltakarta
az arczát. Lewisham kérdésekkel egészen telítve nézte őt. A kérdések
azonban nem akartak az ajkára jönni. Végtelenül rosszkedvű volt és
végtelenül haragudott a minősíthetetlen feketeruhás virágárus hölgyre.
Órájára tekintett, majd ismét egy könyvet vett elő s úgy tett, mintha
olvasna, de azon kapta rajta magát, hogy szemrehányásoktól zuhogó
beszédet latolgat, mely másnap a virágüzletben fog elhangzani. Letette a
könyvét, fekete kézitáskáját kereste, czél nélkül kinyitotta és
becsukta. Lopva Ethelre nézett és úgy látta, hogy Ethel lopva őt nézi.
Nem tudott azonban tisztába jönni feleségének az arczkifejezésével.

Nyugtalanságtól űzve átment a hálószobába és megkövülten állt meg,
mintha vizsla lett volna.

A legteljesebb határozottsággal rózsaillatot érzett. Oly biztos volt
benne, hogy kinyitotta az előcsarnokba szóló ajtót, abban a reményben,
hogy ott találja a rejtelmes módon megérkezett dobozt. Az előcsarnokban
azonban nyoma sem volt a rózsaillatnak.

Egyszerre közvetlenül a lába előtt valami talányszerű kis tárgyat
pillantott meg és lehajolva egy sárga rózsaszirmot emelt fel. A szirmot
kezében tartva, mozdulatlanul állt és módfelett csodálkozott. Némi
rendetlenséget tapasztalt a toilette-asztal lelógó terítőjén, a mit
pillanatnyi ösztönszerűséggel a rózsaszirommal hozott kapcsolatba.

Két lépéssel odaugrott, felrántotta a terítőt és mögötte! ott hevertek a
rózsák összetörve!

Zihált, mint az az ember, a ki hirtelen hideg vizbe zuhan. A terítő
szélét kezében tartva, mozdulatlanul állt.

A félig nyitott ajtóban Ethel jelent meg. Kifejezése egészen idegenszerű
volt. Lewisham feleségének krétafehér arczára meredt.

– Ki tette ide a rózsáimat? – kérdezte.

Ethel tágra nyitotta a szemét. Arcza csodálkozást árult el.

– Ki tette ide a rózsáimat? – kérdezte ujból Lewisham.

– A te rózsáidat? – kiáltotta Ethel. – Hogyan! Hát te küldted a
rózsákat?




XXIX.  Tövisek és rózsaszirmok.

Lewisham lehajolva állt, úgy nézett fel Ethelre és csak nagyon lassan
értette meg, hogy mi rejtőzik a szavak alatt.

Azután sok minden világos lett előtte…

Mikor Ethel látta, hogy a megértés rajzolódik Lewisham arczára, rémült
kiáltás hagyta el az ajkát. Lewishamhoz fordult és valamit mondani
akart.

– Én… – kezdte, de megakadt. Csak a kezét csapta össze. – Oh!

Lewisham felegyenesedett és megállt vele szemben. A rózsás kosár
közöttük hevert.

– Te azt hitted, hogy a rózsák mástól jöttek? – kérdezte Lewisham,
belekapaszkodva a váratlan fordulatba.

Ethel a rózsákra nézett.

– Nem tudtam, – pihegte. – Kelepcze volt… Csakugyan… valóban te küldted?

– Te azt hitted, hogy más küldte? – kérdezte Lewisham.

– Igen… azt hittem.

– Kicsoda?

– Baynes.

– Az a gyerek!

– Igen… az a gyerek.

– Úgy!?

Lewisham körülnézett, mint az az ember, a ki a megfoghatatlannal került
szembe.

– Azt akarod mondani, hogy a hátam mögött rászedtél azzal a fiatal
úrral? – kérdezte.

Ethel ajka megmozdult, mintha mondani akart volna valamit, de nem talált
szavakat.

Lewisham arcza egyre halványabb lett, mig végül a szinnek az utolsó
nyoma is eltűnt róla. Kaczagott, majd összeszorította a fogát. Férj és
feleség szótlanul nézték egymást.

– Ezt sohasem hittem volna, – mondta Lewisham halk hangon.

Az ágy szélére ült és dühös elégtétellel beletaposott az összetört
rózsákba.

– Sohasem hittem volna, – ismételte és rugására a méltatlan sorsra
jutott könnyű kosár a nyitott ajtón át a nappali szobába repült,
vérvörös rózsaszirmokból egész utat hagyva maga után.

Vagy két perczig ültek ismét szótlanul s mikor Lewisham megszólalt,
rekedt volt a hangja.

– Ide hallgass, – mondta a hangját élesítve. – Nem tudom, hogy azt
hiszed-e, hogy én hajlandó leszek-e ezt eltűrni… én azonban mondhatom,
hogy nem.

Ethelre nézett. Az asszony mereven ült előtte és nem tett kisérletet,
hogy szembeszálljon a szerencsétlenséggel.

– Mikor azt mondom, hogy nem vagyok hajlandó ezt eltűrni, – magyarázta
Lewisham, – nem gondolok perpatvarra, vagy más ilyenfélére. Az ember
czivakodhatik, haragra gyulladhat miatta… az ilyesmi egészen más… és
folytathatja azután, a hol abbanhagyta. De ez egészen más… Minden álom
és illuzió oda van!… Gondold meg, hogy mit vesztettem én ezzel az
átkozott házassággal. És most… Nem érted… nem akarod megérteni.

– Te sem, – mondta Ethel siránkozva, a nélkül, hogy feltekintett, vagy
fáradtan lecsüngő kezét megmozdította volna. – Te sem érted meg…

– Kezdem már megérteni…

Lewisham csendben ült, mintha erőt gyüjtött volna.

– Egy év alatt, – mondta, – minden reményem, minden becsvágyam
elveszett. Tudom, hogy haragos és ingerlékeny vagyok. Két igát kellett
húznom. De… ezeket a rózsákat én vettem neked.

Ethel a rózsákra, majd Lewisham halavány arczára nézett s alig
észrevehető mozdulatot tett feléje, de nyomban ismét visszasülyedt
mozdulatlanságába.

– Csak egyet mondhatok. Rájöttem, hogy felületes vagy és nem tudod a
dolgokat úgy nézni és átérezni, a hogy én nézem és átérzem őket. Ezen
túltettem magamat. De azt hittem, hogy őszinte vagy…

– Őszinte vagyok! – kiáltotta Ethel.

– És azt hiszed… Eh!… az asztal alá dobtad a rózsáimat!

Ujabb baljóslatú hallgatás. Ethel megmozdult és a szeme elárulta, hogy
azt keresi, hogy mit tegyen. A zsebkendőjét vette elő és száraz szemét
kezdte dörzsölni, egyiket a másik után. Azután zokogni kezdett.

– Őszinte vagyok… épen olyan őszinte, mint te…

Lewisham egy pillanatra meghökkent. Azután rájött, hogy leghelyesebb, ha
ezt az érvet nem is hallja meg.

– Eltűrtem volna… mindent eltűrtem volna, ha őszinte lettél volna, ha
biztos lehettem volna benned. Bolond voltam, nagyon jól tudom, de
elviseltem volna a munkám félbeszakítását, minden jövő reményem
elvesztét, ha biztos lettem volna, hogy őszinte vagy. Nagyon… nagyon
szerettelek.

Félbeszakította a beszédet. Észrevette, hogy a fellengzős hangnembe megy
át. A haragban keresett menedéket.

– Te pedig megcsaltál engem! Hogy mennyi ideig és mennyire, azzal nem
törődöm. Megcsaltál!… De tudd meg, – kezével hadonázni kezdett, – hogy
nem vagyok annyira bolond, hogy ezt eltűrjem! Asszony engem így nem
tehet bolonddá… akárki legyen is… A mi engemet illet, részemről vége
mindennek. Vége mindennek. Férj és feleség vagyunk, de ha százszor férj
és feleség vagyunk is, nem törődöm vele. Nem maradhatok együtt egy
asszonynyal, a ki más férfitől fogad el virágokat…

– Én nem is tettem, – mondta Ethel.

Lewishamot dühroham fogta el. Felkapott egy csomó rózsát és remegve
széttépte őket.

– Hát ez mi? – kérdezte. Ujját egy tövis megvérezte, a mint egyszer
vérzett a kökény tüskéjétől.

– Én nem fogadtam el a virágokat, – mondta Ethel. – De nem tehettem
róla, ha ideküldték őket.

– Ugy! – mondta Lewisham. – Mirevaló ez az érvelés és ez a tagadás? A
rózsákat elfogadtad és a rózsák nálad vannak. Ravaszkodhattál, de
elárultad magad. Az életünknek pedig és mindennek – kezével végigívelte
Gadowné butorait, – vége van.

Ethelre nézett és keserű elégtétellel ismételte:

– Mindennek vége van.

Ethel Lewishamra nézett, de Lewisham arcza semmi szánalmat nem mutatott.

– Nem szándékozom tovább együtt élni veled, – mondta, hogy semmi kétség
ne maradhasson. – A mi életünknek vége.

Ethel tekintete Lewisham arczáról az összetiport rózsákra tévedt és
rájuk tapadt. Már nem zokogott, de arcza, a szemét kivéve, krétafehérre
változott.

Lewisham más formában ismételte elhatározását.

– Elmegyek innét… Sohasem kellett volna megházasodnunk, – elmélkedett. –
De ezt… ezt sohasem hittem volna!

– Én nem tudtam! – szakadt fel Ethelből a hang. – Én nem tudtam! Hogy
segíthettem volna! Oh!

Kezét összekulcsolva, mozdulatlanul nézett Lewishamra és szeméből a
kétségbeesés tükröződött.

Lewishamot nem lehetett megingatni roszindulatában.

– Semmit sem akarok tudni, – mondta válasz gyanánt Ethel néma
könyörgésére. – Ez eldönt mindent. Ez itten! – Az összetört virágokra
mutatott. – Semmi közöm ahhoz, hogy mi történt, vagy mi történhetett
volna? Akárhogyan is… nem törődöm vele. Nagyon örvendek neki… Érted?… Ez
eldöntött mindent… Minél előbb, annál jobb. Egy éjszakát sem töltök már
veled. Átviszem a ládámat és a táskámat a másik szobába és csomagolok.
Az éjszakát ott töltöm, egy széken alszom, vagy… gondolkozom. Holnap
elintézem az ügyeket Gadownéval és megyek. Te pedig visszatérhetsz… a
csalásokhoz.

Néhány pillanatra elhallgatott. Ethel még mindig halálos csendbe merült.

– Te akartad, most űzheted a csalást. Te akartad, mielőtt én közbeléptem
volna. Emlékezel? A helyed még mindig szabad Lagunenál. Nem törődöm
vele. Ismétlem, nem törődöm vele. Egyáltalán nem! Mehetsz a magad utján…
én megyek az enyémen. Érted? Ennek az átkozott és hazug életnek pedig,
melyben egyik se szereti a másikat, – most már nem szeretlek, vedd
tudomásul és ne törődj velem, – véget vetünk és befejezzük. A
házasságunk pedig, – azzal se törődöm már, – hazugságból és
elhamarkodásból nem származhatik más, csak hazugság… Hazugság az egész,
a hazugságoknak pedig véget kell érni. Ez a vége mindennek.

Elhatározó arczkifejezéssel felállt. Félrerúgta útjából az összetört
rózsákat és az ágy alá nyúlt táskájáért. Ethel nem beszélt és nem
moczczant meg, de figyelte a mozdulatait. Egy darabig a koffer megakadva
ellenállt a rángatásnak s Lewisham szilárd elhatározását egy elfojtott
káromkodással – „Gyere elő, te átkozott!“ – jelezte. Azután a táskát
átlódította a nappali szobába és visszatért ládájáért. A másik szobában
akart csomagolni.

Mikor minden személyes tulajdonát kivitte a hálószobából, a bevégzettség
szinezetével csukta be. Az áthallatszó hangból, mely ezt követte, tudta,
hogy Ethel az ágyra dobta magát s ez bősz elégtétellel töltötte el.

Egy ideig hallgatózva állt, azután rendszeresen csomagolni kezdett. Első
haragja elpárolgott; nagyon jól érezte, hogy fájdalmas büntetést mért
Ethelre s ez elégtételt szolgáltatott neki. Valami különös öröme tellett
benne, hogy ez a váratlan kirobbanás véget vetett a bizonytalan
feszültség hosszú és kinos időszakának. Feszülten leste az ajtó tulsó
oldalán uralkodó csendet, nehány nagyon gyenge hangot hallott
egymásután, összerakta a könyveit, kikefélte a ruháit és belefogott
előkészületeinek határozott végrehajtásába.

Ez kilencz óra körül történt. Tizenegykor Lewisham még mindig dolgozott.

Hirtelen sötétség vette körül. Gadownénak az volt a szokása, hogy ebben
az időpontban takarékosságból az egész gázt lezárta, ha csak nem voltak
vendégei.

Lewisham gyufát keresett a szobában, de nem volt nála. Halkan
szitkozódott. Erre az eshetőségre vett egy kis sárgaréz lámpát, a
hálószobába pedig gyertyákat. Ethelnél égett is a gyertya, azt láthatta
a fénylő sárga sávról, mely a két szoba közötti ajtó nyilásán
beszűrődött. A kandalló felé indult, de eltévesztette az utat és
bordáival belevágódott egy szék támlájába. Nagyobb óvatossággal haladt
tovább Gadownénak egykor oly barátságos bútorai között.

A kandallón nem talált gyufát. Utjában a fiókos szekrény felé a saját
kofferján bukott fel. Csendes düh-kitörés vett erőt rajta. Azután a
kosárba botlott, melyben a rózsák érkeztek. A fiókos szekrényen szintén
nem tudott gyufát találni.

Ethelnél a hálószobában bizonyára van gyufa, de ez a gondolat
teljességgel lehetetlennek tűnt fel. Ethelhez kellett volna ugyanis
fordulnia, a ki néhanapján el szokta tulajdonítani a gyufákat… Nem
tehetett mást, mint hogy abbahagyja a csomagolást. A másik szobából egy
hang sem hallatszott.

Elhatározta, hogy a karosszékbe ül és aludni próbál. Nagyon óvatosan a
székhez húzódott és beleült. Rövid ideig tartó hallgatódzás után
lehunyta a szemét és az alváshoz helyezkedett el.

A másnapi tervein kezdett gondolkozni. Elképzelte a jelenetet Gadownéval
és magát, a mint újból diáklakást keres. Fontolgatta, hogy melyik
irányban találhat leginkább megfelelő lakást. Az esetleges
kellemetlenségek lakáskeresés közben óriásiaknak tűntek fel. Ezek a
kisebb kellemetlenségek nagyon felizgatták. Azon töprengett, hogy vajjon
Ethel is csomagol-e. Ugyan mit is csinálhat Ethel? Hallgatódzott, de
semmit sem hallott. Ethelnél csend honolt. Teljes csend volt nála! De
mit is csinálhat tulajdonképen? Ez a kérdés egészen elfeledtette vele a
másnapi kellemetlenségeket. Nagyon óvatosan felállt és hallgatózott.
Azután türelmetlenül megint leült. A teljes csend által felkeltett
kiváncsiságát azzal próbálta elűzni, hogy mégegyszer átgondolta a rajta
megesett méltánytalanságok történetét.

Nehéznek találta azonban, hogy ezt a tárgyat megrögzítse elméjében, mert
visszaemlékezései nagyon szabadon röpködtek. De nem a vele történt
méltánytalanságok voltak azok, a mire visszaemlékezett. Az a képtelen
gondolat nyugtalanította, hogy megint igazságtalan volt Ethellel szemben
és meggondolatlanul és rosszakaratúan viselkedett. Valósággal
erőlködött, hogy féltékenységének első rohamát ujból felidézze, de
hiába. Ethelnek az a megjegyzése, hogy épen olyan őszinte volt, mint ő,
makacsul foglalkoztatta az elméjét. Felmerült valami benne, a mi
nyugtalanította Ethel jövendő sorsa miatt, ha elhagyja őt. Mit is csinál
tulajdonképen majd Ethel? Tudta nagyon jól, hogy Ethel egyénisége
mennyire az övére támaszkodott. Nagy Isten! Mi történik majd vele?

Némi erőlködéssel Baynes képét idézte fel az agyában. Ez ismét
visszasegítette a keményebb álláspontra. Akármi történik is Ethellel,
megérdemelte. Mindenesetre megérdemelte!

Utána azonban megint kisiklott és visszasiklott a reggeli sajnálkozásra
és szemrehányásokra. Úgy kapaszkodott Baynesba, mint a vízbefuló ember a
kötélbe s így a felszínen tudta tartani magát. Egy ideig Baynesra
gondolt. Sohasem látta a poétát s így képzelete szabadon működhetett.
Becsülete tragikus megbosszulásánál kétségbeejtő akadálynak tűnt fel,
hogy Baynes még valóságos gyerek, esetleg még nála is fiatalabb!

A kérdés, hogy mi történik Ethellel, megint az előtérbe nyomult. Harczba
keveredett az esetleges lehetőségekkel. De nem!… ez nem az ő dolga… ez
tisztán Ethelnek az ügye!

Az út, a melyre rálépett, kérlelhetetlenül ragadta őt magával,
haragjának teljes elpárolgása felé. Megkisérlette, hogy visszatartsa
önmagát.

– Ha ezt megbocsájtom, – mondta magában, – akár mindent megbocsájthatok.
Vannak dolgok, melyeket nem szabad eltűrni.

Ehhez a szemponthoz igyekezett tartani magát és képzeletét hivta
segítségül, hogy mi az, a mit neki nem szabad eltűrni. Homályosan érezni
kezdte, hogy mennyi minden volt nála puszta feltételezés… Mindenesetre
azonban Ethel flirtelt!… Ellenállni igyekezett önnön igazságérzete
felébredésének, mintha az ki nem mondható és szégyenletes
meghunyászkodás volna. Helyette Ethelt és Baynest próbálta együtt
elképzelni.

Elhatározta, hogy elalszik.

A fáradtság azonban ébren tartotta. Számolni kezdett. Hogy a gondolatait
Ethelről elterelje, az elemek atomsulyát igyekezett önmagában felidézni…

Borzongás futott végig rajta s kénytelen volt megállapítani, hogy fázik
és gubbaszkodva ül egy kényelmetlen lószőrös széken. Pillanatra
elszunnyadt. Azután megint az ajtó közötti sárga fénysávot nézte. A sáv
még ott volt, de rezegni látszott. Ebből arra következtetett, hogy a
gyertya lángja lobog. Nem tudta azonban a teljes csendet megmagyarázni.

Mitől kezdett azonban félni egyszerre?

Hosszú ideig ült és valami neszt igyekezett hallani; fejét valósággal
előre nyújtotta a sötétségbe…

Az a groteszk érzése támadt, hogy mindez már hosszú idővel ezelőtt
történt. Ezt a képzetet elűzte magától. Azután azzal az észszerűtlen
meggyőződéssel küzködött, hogy valami meg nem másítható dolog történt…
De mire magyarázza ezt a tökéletes csendet?

Valami el nem viselhető veszedelemnek az előérzete nehezedett rája.

Hirtelen felállt és nagyon lassan, végtelenül ügyelve, hogy zajt ne
üssön, az ajtóhoz lopódzott. Fülét a sárga csík mellé tartva
hallgatódzott.

Semmit sem hallott, még egy alvónak a szabályos lélekzését sem.

Észrevette, hogy az ajtó nincsen becsukva, hanem kissé nyitva van.
Nagyon óvatosan tolt egyet a belső ajtószárnyon és zajtalanul
kinyitotta. Ethel még mindig nem adott életjelt magáról. Még jobban
kinyitotta az ajtót és belépett a szobába. A gyertya tövig leégett és
már csak tartójában vetett lobbokat. Ethel félig felöltözve az ágyon
feküdt és kezében, arczához közel egy rózsát szorongatott.

Lewisham szemét rája szegezve megállt és félt, hogy megmozduljon.
Feszülten hallgatott és arcza egészen fehér volt. Még most sem hallotta
Ethel lélekzését.

Egyébként úgy látszott, hogy minden rendben van. Ethel alszik. Ő majd
kisurran, mielőtt Ethel felébred. Ha ugyanis megpillantaná…

Megint Ethelre nézett. Valami volt az asszony arczkifejezésében…

Közelebb ment hozzá, nem törődve a zajjal, a mit okoz. Föléje hajolt.
Még mindig úgy tűnt fel, mintha nem lélekzenék.

Látta, hogy Ethelnek a szemhéjjai nedvesek és arcza alatt a párna is
nedves. Az asszonynak fehér, könnytől áztatott arcza sebző fájdalmat
okozott…

A kép elviselhetetlen szánalmat ébresztett benne. Mindent elfelejtett
azonkívül, hogy Ethelt mivel és hogyan bántotta a nap folyamán. E
perczben az asszony megmozdult és ajka alig hallhatóan valami beczéző
nevet rebegett, melyet ő adott Lewishamnak.

Lewisham egyszerre elfelejtette, hogy el akart távozni örökre. Mást nem
érzett, csak végtelen örömet, hogy Ethel megmozdult és megszólalt.
Féltékenysége szertefoszlott. Térdére esett.

– Drágám, – suttogta, – nincs semmi bajod?… Nem hallottam a
lélekzésedet… Nem hallottam a lélekzésedet.

Ethel megrezzent és felébredt.

– A másik szobában voltam, – mondta Lewisham megindulástól remegő
hangon. – Olyan csend volt nálad… Féltem… nem tudtam, hogy mi történt
veled. Ethel… drága Ethel. Nincs semmi bajod?

Ethel hirtelen felült és Lewisham arczát vizsgálta.

– Hát mondhatom? – nyögdécselt. – Mondhatom? Semmi. Nincs semmi bajom…
Nem akartál meghallgatni. Nem hallgattál meg. Nem volt szép tőled, hogy
mielőtt meghallgattál volna…

Lewisham kitárta a karját.

– Drágám, – mondta, – tudom, hogy semmi sem történt. Tudom… tudom.

Az asszony zokogástól megszaggatott mondatokban beszélt.

– Olyan egyszerű volt… Baynes… volt valami a modorában… Tudtam, hogy
ostoba lehet… De én csak segíteni akartam neked.

Hirtelen megállt. Egy pillanatra valami szóval ki nem fejezhető érzés
villant meg benne, mintha czikázó fény lett volna. Röppenő gondolat
volt, „ostobaság“, vagy olyasféle, megijedés, visszahúzódás. Meg akarta
volna mondani, de nem tudta, hogy miként. Nem tudta azonban megtenni.
Habozott. Magába fojtotta, a nélkül, hogy kimondta volna.

– Azután, azt hittem, – folytatta, – hogy ő küldte a rózsákat és
megijedtem… Féltem.

– Drágám, – mondta Lewisham, – kegyetlen voltam hozzád. Igazságtalan
voltam… Értem… Mindent értek. Bocsáss meg… Egyetlenem, bocsáss meg
nekem.

– Ugy szerettem volna valamit tenni éretted. Az volt minden, a mit
tehettem… az a kevés pénz. Te pedig haragos voltál. Azt hittem, hogy már
nem szeretsz, mert nem értem a te munkádat… Azután Heydinger kisasszony…
hidd el, nagyon keserves volt nekem.

– Drágám, – mondta Lewisham, – hidd el, hogy még a kisujjamnak sincs
semmi köze Heydinger kisasszonyhoz.

– Tudom, hogy én akadályozlak a munkádban. De ha segítesz, dolgozni,
tanulni fogok én is. Mindent megteszek, a mit csak meg tudok érteni.

– Drágám, – suttogta Lewisham, – drágám…

– Mindent megteszek éretted…

– Drágám, – fogadkozott Lewisham, – tudom, hogy durva voltam. Többé nem
történik meg. Többé nem ismétlődik.

Hirtelen átkarolta a feleségét és csókokkal halmozta el.

– Tudom, hogy ostoba vagyok, – mondotta Ethel.

– Nem vagy az. Én voltam ostoba. Én voltam szivtelen és esztelen. Egész
nap… Már beláttam. Senkit és semmit nem szeretek, csak téged. Ha az
enyém vagy, semmivel se törődöm… Csak heveskedtem és igazságtalan
voltam. A szegénység és a gyötrő munka okozta… Drágám, nekünk össze kell
tartanunk. Egész nap… olyan borzasztó volt.

Megállt. Egymáshoz símultak.

– Szeretlek, – mondta hirtelen Ethel és átkarolta Lewishamot. – Nagyon…
nagyon szeretlek.

Lewisham még jobban hozzá simult.

Megcsókolta Ethel nyakát. Ethel egészen magához szorította őt.

Az ajkuk találkozott.

A kialvó gyertya még egy nagyot lobbant, megvillant és hirtelen elaludt.
A levegő nehéz volt a rózsák illatától…




XXX.  A szökés.

Kedden délután Lewisham öt órakor jött haza Vigourstól, – félhatkor a
walham greeni iskolába kellett mennie, – s odahaza Chafferynét és Ethelt
könnyek között találta. Ki volt merülve és egy kis tea nagyon jól esett
volna neki, de az ujdonságok, melyeket számára tartogattak, kiverték a
teát a fejéből.

– Elment, – mondta Ethel.

– Kicsoda?… Hogyan! Csak nem Chaffery?

Chafferyné, aggódóan lesve Lewisham viselkedését, igenlően bólintott
könnyekkel áztatott zsebkendője fölött.

Apránként Lewisham megértette a történtek lényegét és káromkodáshoz
közel, remegett. Ethel egy levelet adott át neki.

Lewisham egy pillanatig kezében tartotta a levelet és az eset
részleteiről kérdezősködött. Chafferyné a levelet nyolcz napig járó
órájának a szekrényében találta, mikor az órát fel akarta húzni.
Chaffery, úgy látszik, nem volt otthon szombat éjszaka óta. A levél, –
okosnak látszani akaró, terjengős írás, stílusában sokkal gyengébb
Chaffery beszédjénél, – nyitva volt és Lewishamhoz volt czímezve. Néhány
órával Chafferynek utolsó látogatása előtt íródott, úgy hogy akkori
beszélgetése utólag pót-végrendelet félének látszott.

„Lagune páratlan ostobasága elüldöz engem ebből az országból, – olvasta
Lewisham. – Végezetül botrány lett volna belőle, olyan botrány, melybe a
törvény is beleavatkozhatik. Aggódom. Eltávozom. Elpárolgok. Megszakítom
az eddigi kapcsolatokat. Felfrissítő eszmecseréink hiányozni fognak
ugyan. Ön megismert engem és ön előtt feltárhattam a lelkemet. Sajnálom
azt is, hogy el kell hagynom Ethelt, de hála Istennek, ő már önre
támaszkodhatik. Sőt mindketten önre támaszkodhatnak, noha a „mindketten“
újszerű dolognak tünhetik fel ön előtt.“

Lewisham dörmögött, az első oldalról a harmadikra tért át, – érezte,
hogy mindketten várakozva rája függesztik a tekintetüket, – és
gyakorlati érzéket fedezett fel Chafferyban.

„A claphami házban csak nagyon kevés könnyű és hordozható tárgy van, a
mi megmenekült volna az én sajnálatos könnyelműségem elől, de maradt még
egy-két darab, a vasveretes szekrény, a törött lábú iróasztal és a nagy
légszivattyú, a mely feltétlenül elzálogosítható, a mennyiben módját
tudja ejteni, hogy őket egy zálogházba eljuttassa. Önben több az
akaraterő, mint bennem, nekem ugyanis sohasem sikerült, hogy ezeket az
átkozott bútordarabokat lejuttassam a lépcsőn. A vasveretes szekrény az
enyém volt, mielőtt az ön anyósát elvettem volna s így nem mondhatják,
hogy egészen közönyös voltam a hozzátartozóim jövője iránt s hogy nem
éreztem bizonyos ellenérték nyujtásának a szükségességét. Ne itéljen el
nagyon szigorúan…“

Lewisham gyorsan fordított, a nélkül, hogy ezt az oldalt végig olvasta
volna.

„A claphami élettől – hangzott tovább a levél, – már undorodtam egy idő
óta és az igazat megvallva, az önök serkedező fiatal boldogságának a
látása, – szép volt a küzdelmük a világ ellen is, – az elmúlt éveimre
emlékeztetett. Hogy őszinte legyek az önbirálatban, az új női tipus
érdekel engem s úgy érzem, hogy még élhetem a saját életemet. Milyen
szép mondás: a saját életét élni! megvetést tanusítva az erkölcsi
plágiumok iránt. Nem _Imitatio Christi_, az igaz… Vágyódom új emberek,
új városok után… Tudom, hogy későn kezdtem meg a saját életemet élni,
nemsokára a szakállam már megszürkül, de jobb későn, mint soha. Elvégre
még azután is, megfesthetem a szakállamat…“

„Közölnöm kell még egyes dolgokat, csak nagyjából érintve őket, melyek
mindenesetre meg fogják lepni Lagunet. – Lewisham érdeklődése
fokozódott. – Csodálkozom ezen az emberen, a ki éhesen szaglászott
csodák után, a leghihetetlenebb csodák közepette. Mit mondjak ennek az
embernek a természetéről, a kinek ostoba lénye, – következetlen,
esztelen, mérhetetlenül zavaros, – kínzó szellemek után vágyódott,
melyek közelebb állanak hozzá, mint a lélekzete és jobban össze vannak
nőve vele, mint a keze és lába. Vajjon mi kellene ahhoz, hogy kétségei
támadjanak a kínzó szellemekben? Csodálkoznom kell, hogy az egyáltalán
nem puszta lelki tünemények nem keltették fel a kutatók figyelmét és
hogy valamelyik lelki jelenségeket vizsgáló társaság a nyilvánvaló
érzékcsalódások és agyrémek hirére nem vette üldözőbe Lagunet kétkedő
kérdéseivel. Gondoljon csak a házára Chelseaban és képzelje bele a
lakóját. Lehet, hogy azok a priori úgy okoskodhattak, hogy ilyen üres,
hóbortos, fecsegő fráter csak valami hiszterikus képzelődésnek lehet a
beteges szüleménye. Hiszi ön valóban egy olyan lénynek a létezését, mint
Lagune? Én magam részéről a lehető legnagyobb mértékben kételkedem
benne. Szerencsére a bankárja nálam sokkal hiszékenyebb természetű…
Minderről egyébként Lagune valószinüleg nemsokára bővebben fogja önt
tájékoztatni…“

Lewisham nem olvasott tovább.

– Azt hiszem, hogy nagyon okosnak képzelte magát, mikor ezt az
értelmetlenséget megírta, – mondta Lewisham kesernyésen és a
papirlapokat ferdén az asztalra hajította. – Az egyszerű tény az, hogy
vagy lopott, vagy okmányt hamisított, vagy más egyebet és utána
megugrott.

Szünet állt be.

– Mi lesz az anyámmal? – kérdezte azután Ethel.

– Mindnyájan egy csónakban utazunk, – felelte képletesen Lewisham.

– Többé egy emberi lénynek sem akarok a terhére lenni, – mondta
Chafferyné.

– Akárhogyan van is azonban Ethel, – mondta Lewisham hirtelen leülve, –
egy emberi lény számára gondoskodhatnál teáról. – Ujjával dobolni
kezdett az asztalon. – Háromnegyed hétkor Walham Greenbe kell mennem.

– Mindnyájan egy csónakban utazunk, – ismételte némi szünet múlva,
állandóan az asztalon dobolva. A különös körülmény, hogy mindnyájan egy
csónakban utaznak, nagyon elfoglalta. Micsoda különleges tehetsége van
neki a felelősség elvállalására! Hirtelen feltekintett és meglátta, hogy
Chafferyné szomorú kérdésekkel teli könnyes szemét Ethelre szegezi.
Zavara nyomban szánalomra változott. – Minden rendben van, anyus, –
mondotta. – Nem követek el meggondolatlanságot. Nem hagyom el magát.

– Ah! – szólalt meg Chafferyné megkönnyebbülten. – Biztos voltam benne.
– Ethel Lewisham mellett termett és megcsókolta.

Lewisham úgy érezte, hogy általános ölelkezés veszedelmének van kitéve.

– Szeretném, ha megkaphatnám a teámat, – mondotta. Miközben a teáját
itta, Chafferynét kérdezgette és az új helyzetet igyekezett
megvizsgálni.

De mikor tiz órakor kimelegedve és kifáradva hazatért Walham Greenből,
még mindig a helyzet vizsgálatánál tartott. Akárhogyan nézte is az
ügyet, csak bizonytalan eshetőségek és feleletre váró fehér felületek
voltak előtte s ez zavarba ejtette őt.

Tudta, hogy a vacsora csak véget nem érő „megbeszélésnek“ lesz a
bevezetése s tényleg csak két óra tájban került az ágyba. De
mindenesetre ennyi idő alatt bizonyos tennivalókban legalább meg tudtak
állapodni. Chafferyné hosszú szerződéssel volt a claphami házhoz kötve s
így nekik is oda kellett költözni.

A földszint és az első emelet bútorzatlanul ki volt adva s ezeknek a
bére nagyjából fedezte a házbért. Chafferyék a souterraint és a második
emeletet használták. A második emeleten volt még egy hálószoba, a melyet
az első emeleti lakók használtak, azt ő és Ethel foglalhatják el s ebbe
a szobába még egy régi asztalkát is beállíthatnak olyan dolgai számára,
melyeket otthon kell elvégezni. Ethel irógépét a souterrain ebédlőben
helyezheti el. Chafferynének és Ethelnek kell végezni a konyhai és házi
dolgokat, mihelyt pedig lehet, minthogy az albérlet-rendszer nem fért
össze Lewishamnak hivatásával járó büszkeségével, igyekeznek
megszabadulni a bérlettől, mely őket leköti és valami kisebb és kevésbbé
költséges külvárosi lakást vesznek ki. Ha ezt úgy hajtják végre, hogy
semmiféle czímet nem hagynak vissza, nem kell tartaniok többé a tékozló
Chaffery visszatérésétől.

Chafferynének sürűn hangoztatott és fellengzős elismerése Lewisham
jósága fölött csak részben enyhítette Lewishamnak filozofikus
keserűségre irányuló hajlandóságát. A gyakorlati kérdéseket pedig
gyakori kitérések szakították félbe, Chafferyt illetőleg, hogy mit
követhetett el, hova mehetett és hogy esetleg nem talál-e visszatérni.

Mikor végre Chafferyné hevesen és könnyek között összecsókolva és
megdicsérve mindkettőjüket, – „jó és drága gyermekek“, mondotta nekik, –
eltávozott, Lewishamék visszatértek a nappali szobájukba. Lewishamné
arczocskája boldogságtól ragyogott.

– Igazi kincs vagy, – mondotta és jutalom gyanánt a karját tárta ki
Lewisham felé. – Tudtam már, de ma este még jobban megszerettelek.
Drágám! drágám!

Másnap Lewisham sokkal jobban el volt foglalva, semhogy Lagune-nal
érintkezhetett volna, következő reggel azonban felkereste a lelki
jelenségek kutatóját, ki a _Hesperus_ korrekturáinak az átnézésével volt
elfoglalva. Mindazonáltal barátságosan fogadta a fiatal embert, abban a
feltevésben, hogy a már régen kilátásba helyezett kérdések birták az
eljövetelre. Nyilvánvalóan semmit sem tudott Lewisham házasságáról.
Lewisham az ügyét némileg nyersen adta elő.

– Chaffery az elmult szombaton járt itt, – mondta Lagune. – Ön mindig
bizonyos gyanút táplált irányában. Van valami alapja?

– Leghelyesebb, ha ezt elolvassa, – mondta Lewisham, gúnyos mosolyát
elnyomva s átadta Lagunenak Chaffery levelét.

Időről-időre a kis emberkét nézte, hogy a levélnek a személyére
vonatkozó részéhez ért-e már, többi idejét pedig azzal töltötte, hogy az
irigylésreméltó dolgozószobai berendezést vegye szemügyre. Bizonyos,
hogy annak a nagyfülű fiúnak is ilyenforma lehet a berendezése.

Mikor Lagune a saját személyét jellemző részhez ért, a legfurcsább módon
fújt egyet, de más jelet nem adott.

– A bankárjaim! – mondta végre.

Csodálkozástól tágra nyilt szemében túlzott nyájassággal nézett
Lewishamra.

– Mit gondol az esetről? – kérdezte. – Megbolondult Chaffery talán?
Legutóbb nehány kisérletet hajtottunk végre, mely nagy szellemi
túlfeszültséggel járt. Ő, én és egy hölgy. Hipnotikus…

– Én a csekk-füzetemet nézném meg az ön helyében.

Lagune nehány kulcsot szedett elő és megkereste a csekk-füzetét.
Végigfutotta az ellenőrző lapokat.

– Úgy látom, itt nincs semmi baj és átadta a füzetet Lewishamnak.

– Hm, – mondta Lewisham. Azt hiszem, itt… Rendben van ez?

Visszaadta a füzetet Lagunenak, egy olyan helyen felnyitva, a hol a
csekk az ellenőrző lappal együtt ki volt vágva. Lagune kezével
végigsimította a homlokát és zavartan nézett maga elé.

– Nem értem, – mondotta.

Lewisham még sohasem hallott hipnotikus utószuggeszcziókról és
hitetlenül állott.

– Nem érti? – kérdezte. – Micsoda értelmetlenség!

– Nem értem, – ismételte Lagune.

Néhány másodperczig Lewisham másra sem volt képes, minthogy ostoba módon
a kérdését ismételje. Azután rácsapott a másik oldal ellenőrző
szelvényére.

– Hát nézzen ide! Látja ezt az ellenőrző szelvényt?

– Természetesen, – felelte Lagune.

– El tudja olvasni ezt a számot?

– Ötezerkétszázhetvenkilencz.

– Helyes… És ezt a másikat?

– Ötezerkétszáznyolczvanegy.

– Ugy van… Hol van az ötezerkétszáznyolczvanas?,

Látszott, hogy Lagune kényelmetlenül kezdi érezni magát.

– Biztos, hogy ő nem… – mondotta. – Ön azt olvassa ki, hogy a csekk, az
ellenőrző szelvény, a melyet én nem tudok meglátni…?

– Hiányzik, – mondta Lewisham kitörő haraggal.

– Az bizonyos, – mondta Lagune és arczán a kényelmetlen kifejezés
erősödött. – Nincs kifogása, ha behivom a szobalányomat, hogy
meggyőződjem…?

Lewishamnak nem volt kifogása és ugyanaz a leány, a ki szellemidézés
alkalmával bebocsájtotta őt, megjelent. Mikor bizonyságát szolgáltatta a
jelenlétének, megint távozott. Mikor a Lagune háta mögötti ajtón
elhagyta a szobát, tekintete a Lewishaméval találkozott. Felhúzta a
szemöldökét, lebiggyesztette az ajkát és sokatmondó kifejezéssel mérte
végig Lagunet.

– Félek, – mondta Lagune, – hogy gyalázatosan bántak velem. Chafferynak
kétségtelenül van érzékfeletti tehetsége… kétségtelenül, de attól félek…
nagyon félek, hogy a kisérlet által neki nyujtott alkalommal visszaélt.
Mindez… és a sértései… nagyon érzékenyen érintenek.

Többet nem mondott. Lewisham felállt.

– Lesz megint szerencsém önhöz? – kérdezte Lagune teljes udvariassággal.

Lewisham csodálkozással tapasztalta, hogy szánakozik rajta.

– Rendkivüli adományokkal felruházott ember volt, – mondta Lagune.
Teljesen megbiztam benne… Utóbbi időben meglehetősen nagy egyenleg állt
javamra a bankban. Hogy miként tudhatta meg, képtelen vagyok
megmagyarázni, ha csak fel nem tételezem, hogy ez a rendkívüli
tehetségének a segítségével történt.

Mikor Lewisham újból felkereste Lagunet, értesült Chaffery
gonosztettének a részleteiről és arról a kiegészítő körülményről, hogy a
„hölgy“ is eltűnt.

– Mindenesetre szerencsés körülmény, – jegyezte meg önző módon. – Akkor
valószinű, hogy Chaffery nem kerül vissza.

Egy pillanatig a „hölgyet“ igyekezett elképzelni. Sokkal erősebben, mint
bármikor azelőtt, érezte élettapasztalatának szűk terjedelmét és
képzeletének korlátoltságát… Tehát a szürke hajú és csonka becsületű
embereknek is vannak érzelmeik. Talán még izzanak is!… Visszatért a
tényekre. Chaffery hipnotizált állapotban rábirta Lagunet, hogy egy üres
csekkre irja rá az autogrammját.

– A különös az, – magyarázta Lagune, – hogy esetleg még a törvény előtt
sem lehet felelősségre vonni. A törvény oly kevéssé méltatja figyelemre
a hipnózist és a csekket kétségtelenül én írtam alá.

A kis emberke, károsodása daczára is, megint egészen jókedvű volt, egy
sajátságos mellékkörülmény következtében.

– Ön állíthatja, hogy a körülmények összetalálkozása, – mondotta, –
nevezheti véletlennek, de én inkább más magyarázatot vagyok hajlandó
keresni. Képzelje el. A folyószámlám egyenlege titok köztem és
bankárjaim között. Tőlem nem tudhatta meg, mert én magam sem tudtam…
hónapok óta bele se néztem a számlakönyvembe. Ő pedig mindent felvett
egy csekken, még az utolsó tizenhét shillinget és hat pencet is, noha az
egész összeg meghaladta az ötszáz fontot.

Valósággal diadalmaskodni látszott, mikor ezt kivágta.

– Még a tizenhét shillinget és hat pencet is, – ismételte. – Nos, mit
szól ehhez? Adhat olyan materialisztikus magyarázatot, mely mindent
megmagyaráz? Bizonyára nem. Én sem tudok.

– Azt hiszem, hogy én tudok, – mondta Lewisham.

– Halljuk… és pedig?

Lewisham az íróasztalnak egyik kis fiókjára mutatott.

– Nem gondolja talán, – kis derültség czikázott át az agyán, – hogy
tolvajkulcsa is lehetett neki?

Lagune képe mulatságos formában jelent meg Lewisham előtt, mikor
visszatért Claphamba. De bizonyos idő mulva mulatságos hangulata
elpárolgott. Elcsüggedt arra a különös tényre, hogy Chaffery az apósa,
Chafferyné az anyósa s hogy ezek ketten Ethellel együtt alkotják a
családját, nemzetségét, a barátságtalan, csúf ház a claphami domboldalon
pedig az otthona. Otthona! Életpályájának kiindulási pontja
szempontjából mindezekkel a dolgokkal olyan kérlelhetetlen volt a
kapcsolata, mintha már beléjük született volna. Pedig egy esztendeje,
Ethelnek halványodó emlékezetét leszámitva, ezek a személyek nem is
éltek a számára. A végzet útjai! Az utolsó hónapok eseményei,
madártávlatból összezsugorodva, némajátékszerű gyorsasággal jelentkeztek
előtte. Hirtelen az egész ügy nevetségesnek tetszett és nevetett.

A nevetés korszakot jelentett az életében. Soha azelőtt, ha valami
szorult helyzetben volt, Lewisham nem nevetett. Ifjúkorának rettenetes
komoly volta véget ért: fejlődésének napjai meg voltak számlálva. A
nevetés határtalan beismeréseknek a nevetése volt.




XXXI.  A Battersea-parkban.

Noha Lewisham megigérte, hogy véget vet a Heydinger Alice ügyének, öt
hétig nem tett semmit, mindössze válasz nélkül hagyta a válságot
felidéző levelet. Ebben az időben az átköltözésük Gadownétól a claphami
szegényes házba már megtörtént – nem minden kétnyelvű vitatkozás nélkül
ugyan, – és a fiatal pár, úgy a mint megállapodott, elhelyezkedett a
második emeleti kis szobácskában. És itt történt, hogy hirtelen az egész
világ megváltozott, csodálatos módon átalakult, egy suttogó közlés
következtében.

A közlés zokogások és könnyek között történt, Ethel átkarolta Lewishamot
és haja úgy hullott az arczára, hogy eltakarta azt előle. Lewisham is
suttogott, kissé megdöbbenve ugyan, de sajátságos büszkeséggel, egészen
különös, új érzéssel, egészen mást érezve, mint a mit gondolt, hogy
érezni fog, ha ez az ügy, a mit félve várt, csakugyan bekövetkezik.
Hirtelen úgy érezte, mintha véglegessé válna valami, mintha megoldás
következett volna be s mintha teljesen elsímult volna az összeütközés,
mely oly sokáig húzódott. A tétovázások véget értek; megtalálta az élete
vonalát.

Másnap egy rövid levelet írt és két nappal később teljes egy órával
előbb indult el számtani óraadására, mint feltétlenül szükséges lett
volna s a helyett, hogy egyenesen Vigourshoz ment volna, a hídon a
Battersea parkba ment át. Ott egy pad előtt, a hol valamikor
találkoztak, Heydinger Alice sétált, reá várakozva. Egymás mellett
sétáltak fel-alá egy darabig, közömbös dolgokról beszélgetve; azután
szünet állott be…

– Ön valamit mondani akart nekem, – mondta Heydinger Alice hirtelen.

Lewishamnak az arczszine kissé elváltozott.

– Oh igen, – kezdte, – azt akartam mondani… – Könnyedséget szinlelt. –
Tudta, hogy én megnősültem?

– Megnősült?

– Igen.

– Megnősült!

– Igen, – mondta Lewisham némileg bizonyító hangon.

Egy ideig egyikük sem beszélt. Lewisham minden méltóság nélkül, a
londoni városi tanács dahliáira bámészkodva állt, Heydinger kisasszony
pedig őt nézte.

– Ezt akarta nekem mondani?

Lewisham megfordult és Heydinger Alice tekintetével találkozott.

– Igen. Ezt akartam mondani.

Megint hallgattak.

– Nem veszi rossz néven, ha leülök? – kérdezte Heydinger Alice közönyös
hangon.

– Ott van egy pad a fa alatt, – mutatta Lewisham.

Szótlanul mentek a padhoz.

– Most pedig, – mondta a leány nyugodtan, – mondja meg nekem, hogy kit
vett el.

Lewisham vázlatosan beszélt. A leány egyik kérdést a másik után intézte
hozzá. Lewisham ostobának érezte magát és habozó őszinteséggel
felelgetett neki.

– Tudhattam volna, – mondta a leány. – Tudhattam volna… Csak nem akartam
tudni… Beszéljen még többet. Mondjon valamit róla.

Lewisham megtette. Az egész ügy végtelenül kellemetlen volt neki, de meg
kellett történni, mert Ethelnek megigérte, hogy megteszi. Heydinger
Alice főbb vonásaiban értesült a történetéről, kivéve az érzéseket,
melyek hihetővé tették az esetet.

– És ön még a második vizsga előtt nősült meg? – ismételte a leány.

– Igen, – felelte Lewisham.

– De miért nem mondta meg nekem előbb?

– Nem tudom, – mondta Lewisham. – Szándékomban volt… akkor a Kensington
Gardensban. De nem tettem meg. Azt hiszem pedig, meg kellett volna
tennem.

– Én is azt hiszem, hogy meg kellett volna tennie.

– Igen… úgy érzem… De nem tettem meg. Valahogyan nagyon nehezemre esett.
Nem tudtam, hogy mit szól hozzá. Az eset és minden egyéb olyan
hirtelennek tűnt fel.

Mély hallgatásba merült.

– Azt hiszem, meg kellett volna tennie, – ismételte Heydinger Alice,
szemét Lewisham profiljára szegezve.

Lewisham magyarázatának második és sokkal nehezebb részébe fogott.

– Van még egy nehézség, – kezdte el, – állandóan… úgy értem… önt
illetőleg. Kissé nehéz… Arról van szó, hogy a mint tudja, az én életem…
A feleségem más szemmel nézi a mi dolgainkat.

– A mi dolgainkat?

– Igen… Nagyon furcsa, mindenesetre. Ő azonban meglátta az ön leveleit…

– Hát ön nem mutatta meg őket neki?

– Nem. Ő azonban tudja, hogy ön ír nekem és tudja azt is, hogy ön
szoczializmusról, irodalomról… olyan dolgokról szokott írni nekem,
melyek nálunk közösek, de nála nem.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy ő nem érti ezeket a dolgokat?

– Nem gondolkozott róluk. Azt hiszem, hogy eltérő nevelése…

– Kifogása van neki talán ellene?…

– Nem, – hazudta hirtelen Lewisham. – Nincs ellene kifogása.

– Nos, akkor? – kérdezte Heydinger Alice és az arcza elfehéredett.

– De érzi azt… Érzi, bár nem mondja és én tudom, hogy érzi, hogy van
valami, a mit mással meg kell osztani. Én tudom, hogy ő mennyire szeret
engem. És ez megszégyeníti őt… azt juttatja az eszébe… Érti, hogy mi
bántja őt?

– Igen. Értem. Hát még ez a csekélység is… – Heydinger Alice hirtelen
magába fojtotta a szavát és elhallgatott. Azután erőlködve újból
megszólalt. – És a mi nekem fáj? – kérdezte szomorú kifejezéssel és
újból megállt.

– Nem, nem így gondoltam. – Lewisham habozott. – Tudtam, hogy megbántom
önt.

– Maga szereti őt. Maga hozhat áldozatot…

– Nem, nem erről van szó. Különbség van a dologban. Ha őt bántom meg,
nem tudja megérteni. Önnél azonban… valahogy természetes dolognak
tetszik, hogy önhöz forduljak. Magát kell megkérnem… Vele szemben mindig
engedtem…

– Maga szereti őt.

– Azt hiszem, hogy a különbség innen ered. A dolgok olyan bonyolultak. A
szerelem mindent jelent, vagy semmit. Önt én jobban ismerem, mint őt és
maga jobban ismer engem, mint a hogy ő valaha megismerhet engem. Önnek
megmondhatok olyan dolgokat, melyeket neki nem mondhatok. Az egész
valómat feltárhatom maga előtt és tudom… megért engem… Csak…

– Maga őt szereti…

– Igen, – mondta Lewisham halkan, a bajuszát huzogatva. – Azt hiszem,
hogy ennek meg kell lenni.

Egy ideig egyikük sem beszélt. Azután Heydinger Alice szokatlan
hevüléssel megszólalt:

– Oh!… Ha elképzelem, hogy ez a vége mindennek! Ez önnek minden igérete…
Mit adhat ő magának, a mit én nem adhattam?… Épen most! Miért áldozzam
fel önből azt a sokat, a mi az enyém? Ha ő át tudná venni… De nem tudja
átvenni. Ha én magát az útjára engedem, nem csinál semmit… Minden
becsvágy, minden magasabb érdeklődés összezsugorodik és elpusztul s ő
nem ébred a tudatára. Nem érti meg, hanem csak arra gondol, hogy birja
önt. Miért kíván olyasmit, a mit nem tarthat a birtokában? Miért kell
neki ajándékozni, a mi az enyém… miért kell ezt eldobnom magamtól?

Nem Lewishamra nézett, hanem maga elé és fehér arcza fájdalmat árult el.

– Félig-meddig úgy gondoltam magára, mint a ki bizonyos mértékig hozzám
tartozik… Még most is úgy vagyok vele.

– Van valami, – mondta Lewisham némi szünet után, – a mi az utóbbi
időben egy-kétszer az eszembe jutott… Nem gondolja, hogy ön túlbecsüli
azt, a mire én képes lehettem volna? Tudom, hogy beszéltünk az
elvégzendő nagy dolgokról. Most azonban félesztendeig, sőt még tovább
kellett küzködnöm olyan megélhetésért, melyet, úgy hiszem, akárki meg
tud magának szerezni. Az egész időmet erre kellett áldoznom. Nem
segíthetek, ha azt kell hinnem ez után, hogy esetleg az élet nehezebb…

– Nem, – mondta a leány határozottan. – Ön nagy dolgokra lett volna
képes… Még most is nagy dolgokat lehetne várni öntől… Csak néha
láthatnám magát, néha írhatnék magának… Ön olyan tehetséges és egyben
olyan gyenge. Magának szüksége van valakire… Támogatásra és hitre van
szüksége, bőséges támogatásra és hitre. Miért ne lehetnék ez a maga
számára. Csak ez akarok lenni. Legalább ez, a mit szeretnék. Miért kell
neki tudni? Semmitől sem fosztom meg őt. Semmit sem akarok, neki pedig
megvan… De én ismerem az erőmet és tudom, hogy egymagamban képtelen
vagyok. Tudom azonban, hogy önnel együtt… Ez az, a mi fáj nekem. Miért
kellene neki tudni róla?

Lewisham kétkedőleg nézett a leányra. Az ő nagyságának az ábrándja volt,
a mi Heydinger Alice ajkáról elhangzott. E pillanatban ő sem kételkedett
a fényes jövő lehetőségében. De tudta, hogy nagyságának a titka és ez a
bámulat valahogy együtt jártak egymással. Azt hihette, hogy lényegük egy
és oszthatatlan… És elvégre, miért is kellene Ethelnek tudni róla?
Képzeletében végigszáguldott a nagy dolgokon, melyeket végrehajthat, a
dolgokon, melyek bekövetkezhetnek s közben és intésszerűen megérezte a
bonyodalmat, zavart és tettenérést…

– A helyzet az, hogy egyszerűsítenem kell az életemet. Addig semmit sem
tehetek, mig nem egyszerűsítettem az életemet. Csak olyan emberek, a kik
önmagukkal rendben vannak, vállalkozhatnak kifelé bonyolult dolgokra.
Vagy az egyik, vagy a másik…

Habozott és hirtelen Ethel siránkozó képe jelent meg előtte, siránkozva,
a mint egyszer látta, csillogó könnyekkel a szemében.

– Nem, – mondta majdnem nyersen. – Nem. Úgy áll a dolog… Alattomban
semmit sem csinálhatok. Úgy értem… Nem mintha valami túlzott
becsületesség beszélne belőlem ezúttal… De a természetem nem ilyen. A
feleségem rájönne. Haszon nem származnék belőle, ő pedig rájönne. Az
életem nagyon bonyolódott. Ezt nem tehetem, ha egyenesen akarok haladni.
Én… ön túlbecsült engem. A mellett… az eset már megtörtént. Valami… –
Habozott egy pillanatig, de azután hirtelen leszögezte az elhatározását.
– Egyszerűsítenem kell az életemet, ez az egyszerű tényállás. Sajnálom,
de így van.

Heydinger Alice nem felelt. Hallgatása meglepte Lewishamot. Majdnem húsz
másodperczig ült, a nélkül, hogy megszólalt volna. Hirtelen mozdulattal
felállt s utána egyszerre felállt Lewisham is. A leány arczát pirosság
futotta el, szeme le volt sütve.

– Isten önnel, – mondta gyorsan, halk hangon és odatartotta a kezét.

– De… – mondta Lewisham, a nélkül, hogy folytatta volna. Heydinger Alice
arczáról eltünt a pirosság.

– Isten önnel, – mondta a leány újból és idegenszerűen mosolyogva
Lewisham szemébe nézett. – Azt hiszem, több mondanivalónk már nincs,
ugyebár? Isten önnel.

Lewisham megfogta a kezét.

– Remélem, hogy nem…

– Isten önnel, – ismételte a leány türelmetlenül és hirtelen
kiszabadítva a kezét, elfordult és menni kezdett. Lewisham egy lépést
tett utána.

– Heydinger kisasszony, – mondta, de a leány nem állt meg. – Heydinger
kisaszszony! – ismételte Lewisham és érezte, hogy a leány nem akar már
felelni neki…

Mozdulatlanul állt és nézte a távolodó alakot. Valami kifejezhetetlen
veszteségnek az érzése czikázott végig az agyán s tétova ösztönzést
érzett, hogy utána rohanjon és határozatlan, szenvedélyes
kijelentésekkel árassza el…

Heydinger Alice egyszer sem tekintett vissza. Már messze volt, mikor
Lewisham utána kezdett rohanni. Mikor mozgásban volt, meggyorsította a
lépteit és majdnem utólérte őt. Harmincz yardra lehetett tőle, mikor a
leány a park rácsos kapujához ért.

Lewisham meglassította a menését. A leány kilépett a kapun és többé nem
láthatta. Megállt és odanézett, a hol eltűnt előle. Sóhajtott és a
baloldali útra fordult, mely a hídhoz és Vigourshoz vezetett.

A híd feleútján a határozatlanságnak újabb rohama fogta el. Habozva
megállt. Egy ostoba gondolat tolakodott az elméjébe. Az órájára nézett
és látta, hogy sietnie kell, ha el akarja érni az earl’s-courti vonatot,
hogy Vigourshoz eljusson. Magában mormogta, hogy Vigourst vigye el az
ördög.

Végül mégis csak elérte a vonatot.




XXXII.  A győzelem koszorúja.

Aznap este hét óra lehetett, mikor Ethel hatalmas papirkosárral, melyet
Lewisham számára vásárolt, belépett a szobájukba. Lewisham a kis
toilett-asztalkánál ült és „írni“ szándékozott. A kilátás, a londoni
kilátáshoz képest, tágas volt, – lefelé Clapham Junction irányában
háztetőknek hosszú lejtője, nagy darab kék égboltozat, mely fent már
sötétedett, lent pedig egészen eltűnt a háztetők és kémények kusza és
zűrzavaros rengetegében, a melyből jelzőlámpák és füstfelhők,
megvilágított ablaksorok fénylő sorai és utczák bizonytalan vonalai
váltak ki. Ethel megmutatta a kosarat és letette Lewisham mellett.
Tekintete egy elsárgult papirlapra esett, melyet Lewisham a kezében
tartott.

– Mi van nálad? – kérdezte.

Lewisham elébe tartotta az írást.

– A sárga ládámban találtam… Még Whortleyből való.

Ethel átvette és időrendi beosztást látott rajta. A czíme _Vázlat_ volt,
margójára jegyzetek voltak írva és összes időpontjai hirtelen kézzel ki
voltak javítva.

– Nem kár érte, megsárgult? – kérdezte Ethel.

Lewisham úgy érezte, hogy igazságtalan volna, ha ezt mondaná neki.
Hirtelen felébredt rokonszenvvel nézte az írást. Egy ideig hallgattak.
Egyszerre Lewisham úgy érezte, hogy Ethel a vállára teszi a kezét és
föléje hajlik.

– Drágám, – suttogta Ethel, sajátságos elváltozással a hangjában.
Lewishamnak az volt az érzése, hogy Ethel mondani akar valamit, a mit
nehéz kimondani.

– Nos? – kérdezte Lewisham.

– Nem szomorkodol?

– Miért?

– _Ezért!_

– Nem!

– Nem… nem is sajnálod? – kérdezte Ethel.

– Nem… nem is sajnálom.

– Nem értem. Olyan sok minden…

– Boldog vagyok, – jelentette ki Lewisham. – Boldog.

– De a bajok… a kiadások… minden egyéb… és a te munkád?

– Igen, – mondta Lewisham. – Épen ez az.

Ethel kétkedve nézett rá. Lewisham felnézett rá, hogy vizsgálódva
tekinthetett a szemébe. Lewisham karjával átfonta őt s az asszony erre
majdnem önkénytelenül engedett ölelésének s lehajolva hozzá,
megcsókolta.

– A mi történt, most válik véglegessé, – mondta Lewisham. – Van, a mi
összeköt bennünket. Nem érzed? Azelőtt… most már egészen más. Van még
valami közöttünk. Valami, a mi… a kapocs, a mi eddig hiányzott.
Összeköt, összeforraszt bennünket. Ez lesz a mi életünk. Ez lesz az én
munkám. Az a másik…

Az igazsággal került szembe.

– Az a másik… nem volt egyéb, csak hiúság.

Ethel arczán még mindig a kétkedésnek és a tűnődésnek egy árnyalata
honolt. Hirtelen megszólalt.

– Drágám, – mondotta csupán.

– Nos?

Ethel szemöldöke összehúzódott.

– Nem, – mondta. – Nem mondhatom.

Mikor elhallgatott, Lewisham térdén talált ülőhelyet magának. Lewisham
megcsókolta a kezét, de Ethel arcza komoly maradt és tekintete
beleveszett a külső félhomályba.

– Tudom, hogy ostoba vagyok, – mondotta. – Nem tudom megmondani, a mit
érezek.

Lewisham arra várt, hogy a felesége még többet is mondjon.

– Nem is szükséges talán, – mondta Ethel.

Lewisham úgy érezte, hogy az asszony tekintete reá nehezedik. Ő is
nehéznek találta, hogy szavakba öntse, a mit érez.

– Azt hiszem, hogy értem, – mondta Lewisham, küzködve a
kimondhatatlannal. A hallgatásuk hosszú volt, de mégsem volt üres.
Egyszerre Ethel a hétköznapiságba siklott át. Eltávolodott Lewishamtól.

– Ha nem megyek le, anyusnak kell a vacsorát elkészíteni…

Az ajtóban megállt, úgy hogy Lewisham láthatta a félhomályban elvesző
arczát. Egy pillanatig egymást fürkészték. Ethel már nem látott egyebet
Lewishamból, csak sötétes körvonalat. Lewisham kitárta a karját…

Lent a lépcsőn mozgás hallatszott; Ethel összerezzent és kisietett.
Lewisham a hangját hallotta:

– Anyus! Ne fáradj a vacsorával. Pihenj.

Lépteinek zaja hallatszott még, míg a konyha el nem nyelte őket.
Lewisham újból a Vázlatra szegezte szemét, de e pillanatban
jelentéktelen kicsiségnek tetszett.

Két kézben tartva felvette és úgy nézte, mintha más embernek volna az
írása és csakugyan – más embernek volt az írása. „Általános érdekű
röpiratok, liberális szellemben“, – olvasta és elmosolyodott.

Hirtelen gondolatok áradata ragadta őt magával. Magatartása kissé
elernyedt, a Vázlat egy időre puszta jelkép, kiindulási pont lett, ő
pedig sokáig kibámult az ablakon a sötétedő éjszakába. Sokáig ült
gondolatait hajszolva, melyek félig érzések voltak, érzések, melyek
formában és tartalomban meggondolásokká sűrűsödtek. A mélyedő áradat
végül beszédnek az ősformáiban zajlott elő.

– Igen, – hiúság volt, – mormogta. – Gyermekes hiúság. És mégis… nekem…
Kettős egyéniségem van… Kettős egyéniségem?… Közhely… Olyan álmok… olyan
tehetségek, mint az enyém! Akárki másnak lehet. És mégis… Mi mindent nem
akartam!

Gondolatai a szoczializmusra kalandoztak és a világ megjavításának forró
vörös becsvágyára. Csodálkozott azokon a szempontokon, melyekre azon
napok óta jött rá.

– Nem nekünk való… nem nekünk való. El kell vesznünk a vadonban…
Egykoron… valamikor. De nem nekünk való… Azt hiszem, hogy minden a
gyermek. A gyermek a jövő. Ő a jövő. Akármik vagyunk… bárki is közülünk…
csak ennek vagyunk a szolgái vagy árulói…

*

– A természetes kiválasztás… így következik… Ez a boldogság útja… ennek
kell lenni. Más nem lehet.

Sóhajtott.

– Legalább egy emberéletben, nem… És mégis úgy tűnik fel, mintha az élet
becsapott volna… oly sokat igért és oly keveset adott!… Nem! Nem szabad
így tekintenem! Nem tehetem! Nem teszem… Életczél! Önmagában is
életczél… a legnagyobb életczél. Apa! Miért kivánjak többet?… És… Ethel!
Nem csoda, ha felületes volt… Felületes is volt. Nem csoda, ha
elégedetlen volt. Hiányos volt az élete… Mi volt a sorsa?… Mindenes
volt, játékszer volt… Igen. Ez az élet. Csak ez az élet. Erre
teremtettek bennünket és erre születtünk. Minden egyéb… minden más csak
játék… Játék az egész!

Tekintete megint a Vázlatra esett. Kezei a papir két ellenkező szélére
siklottak és – habozott. A szimbolumból ragyogóan emelkedtek fel a jól
előkészített életpálya, a munkának és sikereknek elrendezett sorozata, a
kitüntetések és újabb kitüntetések… Azután összeszorította az ajakát és
nagyon óvatosan szakítva, kettétépte a sárga papirlapot. A féllapokat
egymásra helyezte és megint kettétépte, azután újból gondosan és finoman
egymásra rakta, míg a Vázlat megszámlálhatatlan kis darabra nem szakadt.
Vele úgy érezte, hogy széttépi a multját is.

– Játék, – suttogta hosszú csend után. – Vége az ifjúságnak, vége az
üres ábrándozás idejének…

Nagyon elcsendesedett, kezét az asztalon pihentette, tekintetét
kimeresztette az ablak kékes négyszögén. A tünedező világosság homállyá
tömörült és megjelent az első csillag.

Eszébe jutott, hogy még mindig kezében tartja az összetépett
papirdarabokat. Kinyitotta a kezét és belehullatta őket az új
papirkosárba, melyet Ethel vett neki.

Két kis szelet a kosár mellé esett. Lehajolt, felvette és gondosan
társaikhoz dobta őket.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az angol iskolákban tanítók, tanárok és tanítványok
egyaránt a mostar board nevü fejhez simuló, fent négyszögletes és bojtos
sapkát viselik. Erre a sapkára több ízben van czélzás a regényben.

_Ford._]

[Footnote 2: Londonban a város keleti részén vannak az olcsó üzletek.

_Fordító_]

[Footnote 3: Sandhurst város tiszti-iskolájára vonatkozik.

_Fordító._]




TARTALOM.

  I.  Megismerkedés Lewisham úrral  5
  II.  Mikor a szél fúj  12
  III.  A csodálatos felfedezés  22
  IV.  Összeránczolt szemöldökök  26
  V.  Habozások  33
  VI.  A botrányos kirándulás  38
  VII.  A bünhödés  50
  VIII.  A jövő az előtérben  59
  IX.  Heydinger Alice  66
  X.  A régi vasipar csarnokában  71
  XI.  Szellemidézés  75
  XII.  Lewisham magába zárkózik  87
  XIII.  Lewisham követelőleg lép fel  90
  XIV.  Lagune úr szempontjai  98
  XV.  A szerelem az utczán  104
  XVI.  Heydinger Alice elmélkedései  112
  XVII.  A Rafael-teremben  115
  XVIII.  A haladás barátai találkoznak  120
  XIX.  Lewisham megoldása  133
  XX.  A jövő háttérbe szorul  140
  XXI.  Otthon!  147
  XXII.  Epithalamium  149
  XXIII.  Chaffery úr otthon  155
  XXIV.  A harcz megkezdődik  176
  XXV.  Az első ütközet  184
  XXVI.  A varázs halványodik  201
  XXVII.  Egy szóváltás körül  208
  XXVIII.  A rózsák megérkezése  221
  XXIX.  Tövisek és rózsaszirmok  229
  XXX.  A szökés  241
  XXXI.  A Battersea-parkban  251
  XXXII.  A győzelem koszorúja  258






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A SZERELEM ÉS LEWISHAM ÚR ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.