The Project Gutenberg eBook of Egy gazdátlan csónak története by Ferenc Molnár

A csöndes nyári éjszakában tisztán lehetett hallani, amikor a dunai kapitány, kétségkivül a sok utasra való tekintettel, a vén tengerészt pózoló hangon kiáltott a szócsőbe:

A fahid megrecscsent, s a kerekek dolgozni kezdtek. A habzó vizen megindult Pest felé a fekete hajó, amelynek oldalában hosszu sor kis négyszögü ablak világolt sárga fénynyel, s ahogy mindinkább távolodott a szigettől, olyan volt, mintha a Duna fenekén fáklyások kisérték volna, magával vitte az izzó fénysávokat. Gyorsan haladt lefelé, s hogy kiért a viz közepére, látni lehetett, hogy pazarul okádja a vastag fekete füstöt, de mintha belefogózott volna a kéményével, ezt is magával huzta, éppugy, mint azt a halaványan fénylő uszályt, amely az utja nyomán fodorult a vizen. Most egyedül maradt a sziget, hogy az utolsó hajó is elhagyta. A kikötő vén őre végigbaktatott a hidon s a vendéglő felé ment. A két fehéren -4- ragyogó lámpa egyszerre aludt ki a hidfőnél, s a szigetlakók, akik ismerőseiket kisérték el, vagy csak egyszerüen kijöttek az utolsó hajóhoz, kis csoportokban tünedeztek el a magas bokrok közt. Végleg nagy, nyáréji csönd lett, amelybe kellemesen olvadt valami halk harmonikaszó, amely a vizen át jött Ó-Budáról. Néhány lámpa csöpp tüzpontja csillogott a tulsó parton, s most, hogy az utolsó nesz is elhalt, hallani lehetett egy nagy malom bugását. A malom a parton állott, s mind a hat emelete ki volt világitva. Innen nézve tizenkét emeletesnek látszott, az alsó hat sor ablak a Dunán reszketett, a felső hat fenn sorakozott a nagy kőkoczkán.

A hid tájékáról már elsétáltak a szigetiek. A járásuk is megváltozott azzal, hogy az utolsó hajó elment. Ilyenkor a hatalmas fák alatt nem látni siető embert, mindenki sétál, mintha a maga kertjében volna. Érzik, hogy magukra maradtak, nézik a virágokat, amelyek fejlődését figyelemmel kisérik. «A sárga rózsa kinyilt tegnap óta» – mondják. – «Igen – hangzik a felelet – de a nagy azáleát levágták. Megvette valaki.»

A part felől leányhangot hozott a szellő. Ketten voltak. A meleg vizesés körül sétáltak s alája akartak bujni.

– Hallottam, hogy a Niagara alatt végig lehet sétálni, anélkül, hogy vizes lenne az ember.

Aztán elhallgattak, minden ok nélkül. Egymásba fogóztak, s Ujpest felé figyeltek. Valami távolról közeledő hajó kattogott a vizen. Tetszett nekik ez a nagyon messziről jövő, titokzatosan lüktető nesz. Fölemelték a fejüket s ez a kis figyelés, egy távolról érkező, ismeretlen hajó csöndes zakatolása megdobogtatta a szivüket. Igy álltak nehány perczig. Aztán a kisebbik a sziget felé forditotta a fejét és nagyon halkan kérdezte:

Finom orrczimpáik kitágultak, s a szemüket is nagyra nyitották, ugy szivták a kis szellőt, amely a virágok felől jött. Igen, a levegő tele volt tubarózsával, amelynek olyan erős a parfümje a nyári éjszakákon, hogy az ember azt hiszi: a szemével, fülével is érzi. Alattuk halkan locsogott a Duna, s az ég telistele volt csillaggal.

A másik nem tudott felelni. Magasra emelt fővel mereven állt, s minden érzékével szivta magába ezt a szép éjszakát. Sejtelme sem volt róla, hogy mindez miért ily édes -6- és miért van ennyi szépségnek a mélyén egy csöndes kis szomoruság; csak öntudatlan hallgatással meredt a sötétbe. Most erősen fogta a sziget a két leányt. Érezték, hogy a sziget tulajdonai, tárgyai, s hogy ehhez az iszapos, meleg földhöz köti őket minden, amit e perczben éreznek: a csönd, a sötétség és a sok, sok tubarózsa.

Ezt lehunyt szemmel mondta a kicsi, aki ma jött ki ide lakni, vendégségbe a nagyobbikhoz. A délután beszélgetéssel telt el, s ugy a családi körben tett séta, mint a vendéglőben a fagylalt, kissé unalmas volt. Alkonyatkor már kezdett neki tetszeni a sziget. Nézte a vörösen lebukó napot, s hallgatta a sóhajtásokat, amelyek a romok felől jönnek ilyenkor. Most érezte csak a jázminokat s a parton az iszapnak azt a langyos szagát, amely a hervadó virágokéhoz hasonlit. Az ő számára naplementekor népesedett be a sziget, amikor már nem lehet tisztán látni mindent, amikor a nagy tisztás beleolvad a kis bokrokba, s a gyep felől mintha finom fehér felhők szállanának fel. A sötétben nyilt nagyra a szeme, kis szive tele lett titokzatossággal, mindenféle nyugtalan vágygyal, amit szeretett érezni. Aztán a hangok is egészen másfélék voltak, -7- mint a minőket a városban hallani. Itt a parti köveken megijeszti az embert a Duna, amikor szeszélyesen nekiklocscsan. A bokrokból surranó zörej hallatszik, messziről sóhajtanak a fák, s ami a legkülönösebb, néha egyszerre elhallgat minden, nem szól a Duna, visszafojtják lélekzetüket a bokrok, s az egymásra boruló nagy fák hirtelen elcsöndesednek. Ilyenkor nem mer moczczanni az ember s dobogni kezd a szive.

Pirkó nem felelt, hagyta, hogy magával huzza a másik. Hozzája simult, s kissé kábultnak érezte magát. Elhaladtak a tubarózsák közt. A kis fehér fejecskék mereven álltak hosszu száraikon, ontották az illatjukat. A nagy virágágy körül nehéz volt a levegő, most zavartalanul emelkedett a sok lehellet, egymásra nehezedett, összesürüsödött és az agyára szállt az embernek.

S a vállával gyöngéden fölemelte Pirkó fejét. A kis leány elmosolyodott, egyet sóhajtott, s őszintén szólt:

Kicsinek látszott a barátnője mellett, pedig talán mindössze félfejjel volt kisebb nála. Nem volt szépség, azt mondták róla, hogy szép lesz, de most változik az arcza. Tizenöt -8- éves volt, de mindenki többre becsülte. Olyan volt, mint valami finom, nagyuri dáma, akit soha senki sem lát másként, mint teljes toalettben. A beszéde is ilyen volt. Nem mondott ki mindent, amit gondolt, az idegenekkel banális volt, ami azt mutatta, hogy belső életet is él, ezt külön a maga számára. A mozdulataiban volt valami komoly öntudatosság. Azt mondták róla, hogy nem elég gracziózus. De Pirkó minden mozdulatára, ruhájának minden kis szallagjára ügyelt; se a ruházata, se a beszéde, se a járása nem volt soha pongyola. Különösen az arczára volt világosan ráirva az önállóság. Mozdulatokban, fényben, szinben gazdag szeme volt; a szemhéjjáról nem lehet mondani, hogy öreges volt, inkább azt, hogy egy kicsit fáradt. Ez az egy kis darab: a szemhéjj, a szem és az a kis gödör, amely a szemet elválasztja az orrtól, idősebb volt, mint Pirkó. Az arcza többi része édesen fiatal, leányosan mozgékony, az ajka piros és friss, a foga mint a tej, az állán valami kedves, hamvas rózsaszin játszott. Ilyen volt Pirkó, az okos kis hölgy, akire semmiképpen sem illett ez a szó: leány. Kis hölgy volt, komoly kis grófnő, elegáns kis herczegnőcske. Komoly könyveket olvasott, megmosolyogta a bakfisregényeket, s nem tudta felfogni, hogy vannak leányok, akik helyesirási hibákat tesznek, -9- mikor az olyan egyszerü. Legjobban szeretett komoly urakkal beszélni. A huszéves fiukat henczegőknek, üreseknek és hiuknak találta. Ezért nem szerette a katonákat sem. Az asszonyok beszélgetését czéltalannak és ostobának tartotta. Ezeknél jobban szerette a leányokat, mert az asszonyok – legalább ővele – mindig ugyanazokról a témákról beszéltek, s halálosan, sőt ami ennél több: bosszantóan unalmas volt az egyformaságuk. Az idős urak és a fiatal leányok társaságában talált legtöbb változatosságot. S ezt imádta, imádta az érdekességet, a sokoldalu elméket, a festőket, a kik kissé határozatlan szinfoltokban festenek, azokat az irókat, akik nem árulnak el mindent, az éjszakát, a külvárost, a szegény embereket, a szinházat – szóval mindent, amiben valami titokzatos és pittoreszk elemet talált. És mindezt öntudatosan cselekedte, e szerint válogatott az olvasmányai közt, e szerint szőtte a terveit, és mindezzel együtt Pirkó nem volt több, mint tizenöt éves, ügyvéd volt az apja s a mamája egy nagy, nyulánk, szőke asszony, aki a zsurokon az ablakfüggöny mögül suttogott a fiatalemberekkel.

A villához értek. Itt a nagyobbik, kissé kövér, piros arczu, szőke, örökké vig és felületes leány, udvariasan maga elé bocsátotta Pirkót: -10-

– Csak te utánad – mondta komolyan Pirkó, s a holdfényen mélyen meghajlott, mint a régi franczia királyok udvari dámái. Tetszett neki ez a finoman alázatos mozdulat, amelyből mintha muzsika fakadna, s amely a legnemesebbre csiszolt formája az üdvözlésnek. Pirkó szerette a finom és nemes dolgokat.

A nagy leány ezalatt két lépcsőt lépett egyszerre, felugrott a verandára, ott füttyentett egyet, s leszólt a kis rokokó-dámához:

Ugy éltek ezen a szigeten, mintha az övék lett volna. Hamar megismerkedtek vele. A sziget – ugy látszik – szerette Pirkót, mert mindennap mutatott neki valami ujat. Megmutatta neki a csalánnal benőtt utakat, amelyek a romok örökké hüvös falai közt kanyarognak. Pirkó fölfedezett egy szomoru akáczot, amely egészen a földig hajolt s amelynek lombja alatt édes volt a pihenés. Pirkó megismerkedett egy nagy füzfabokorral, amely egy kiszögellésen nőtt s belógatta nyulánk gallyait a Dunába. Talált egy rozzant csónakot, s mind a ketten egész délelőttöt töltöttek azzal, hogy tenyerükkel merték ki belőle a vizet. Másnap azonban megint tele volt vizzel, igy tehát feléje se néztek többet, mert makacs volt és nem értette a tréfát. Mindennap találtak valami szórakozást, amolyan gyerekmunkát, amelyhez sok erőfeszités, nagy fáradság kell s amelynek soha semmi czélja nincs.

A romok közelében, a kiszögellésen ültek, a nagy füzbokor tövében. Nagy szalmakalap -12- volt rajtuk s a kezükben hosszu pálczákat tartottak. Komolyan halásztak, avval a hittel, hogy halat fognak fogni, igazi halat, ámbár tudták, hogy kicsi lesz, mert a nagy halakhoz csak az igazi halászok értenek. Sokáig ültek szótlanul egymás mellett s ha a nagyobbik néha beszédbe kezdett, Pirkó fölemelte az ujját:

Pirkót nem az bosszantotta, hogy a halak nem akartak jönni, hanem az, hogy kinevetik őket, ha hal nélkül térnek haza. Amikor egy perczre mind a ketten kihuzták horgaikat a vizből, haragosan mondta:

– Én bizony hazamegyek – biggyesztette félre a száját Bella – különben is unom. Ha nem akarnak jönni a nyomorultak, hát ne jöjjenek.

Hanyattfeküdt s a feje alá tette a két kezét. Fejlődő melle megfeszült a rózsaszinü bluz alatt s ezt érezte. Büszke volt reá s jólesett neki a napsugár, a mely forrón érte a mellét. Pirkó szivósan ült a helyén, s miután megigazitotta a horgát, ujra visszabocsátotta a vizbe.

S mindjárt énekelni is kezdett, hogy elriaszsza a halakat. Pirkó erre szeliden letette maga mellé a fűbe a horgot.

– Ez már más – szólt Bella s fölült. Nézték a Dunát, a melyen egymásba verte a déli nap az égő pikkelyeket, kergette a tánczoló, villanó sugárkákat. Az ujpesti parton tót munkások talicskázták a kavicsot egy nagy kotrógép mellől. A kotrógép bádogteteje szikrázott a napon. Bella szólalt meg először:

– Igen, de folyton veled beszélt a vacsoránál. Hallottam, amint a mama később azt mondta neki: «Tarkovics, én csodálom magát; hogy lehet másfél óráig beszélni egy kis gyerekkel?»

– Azt nem hallottam. Te, Pirkó, valld meg őszintén: udvarolt-e már neked valaki komolyan?

A másiknak ez jól esett. Félrehajtotta a a fejét s némi büszkeséggel mondta:

De aztán hirtelen előrebiggyesztette az alsó ajkát, ezzel fejezve ki, hogy a dolog már elmult s nem volt nagyon komoly. De azért elmondta:

– Ez egy jogász volt. Akkor Török-Bálinton nyaraltunk és minden szombaton bál volt. Add a becsületszavadat, hogy nem mondod meg senkinek. Tihanyi Ernőnek hivták, az apja igazgató. Hogy mit igazgat, azt nem tudom. Egész éjjel együtt tánczoltunk. Amikor szünóra volt, kilopóztunk a mezőre és ott megvallotta, hogy szeret. Én fáradt voltam és egy kis sampuszt is ittunk, hát végig hallgattam. Nagyon tetszett nekem a fiu. Egy kicsit kinozni akartam, hát a Steinfeld Erzsivel szekiroztam. De megesküdött, hogy utálja. Nagyon izgatott lett, és magához ölelt. A mellemet egészen a melléhez szoritotta és megkérdezte, hogy meg hagyom-e magamat csókolni tőle. Azt mondtam, hogy nem engedem, de erre könyörögni kezdett. Hát végre azt mondtam, hogy meg hagyom, de nem a szájamat. Erre hirtelen megcsókolta az arczomat és én visszacsókoltam. Akkor megcsókolta a szájamat és ugy maradtunk sokáig. Amikor vége volt a bálnak, hazakisért és előrementünk. Az egész uton csókolóztunk, de mindig szájon. Az arcz, az semmit sem ér, én mondom neked. -15-

Pirkó komolyan hallgatta. A szeme ragyogott. Egy kicsit reszketett a hangja, amikor kérdezte:

– Aztán sokszor eljött hozzánk és mindig megcsókolt az ajtó mögött. Mindig ugy csináltuk, hogy én az ajtóhoz támaszkodtam, hogy ha be talál jönni valaki, hát legyen ideje elugorni, mig én félre állok az utból. Én már mind ismerem ezeket a fogásokat. Aztán megesküdtünk, hogy egymáséi leszünk. Kiszámitottuk az időt, hogy amikor ő huszonnégy éves lesz, akkor én husz és elvesz feleségül. Öt évet kellett volna várni. Akkor még csak tizenöt éves voltam.

– Nem. Szakitottunk az őszszel, mert nem jöhetett Pesten hozzánk. Aztán meggondoltam, hogy nem elég idős hozzám képest. Nagyon gyerek. Folyton csókolózni akart, beszélgetni soha. Ezek mind ilyenek, én mondom neked. Azóta nem voltam szerelmes.

– De igen, egyszer, az utczán. De már ki voltam belőle ábrándulva. Nagyon undoknak találtam. Most kezd nőni a bajusza és ez a legcsunyább kor a férfiaknál. Olyan, -16- mintha piszkos volna az arcza. Több szeretőm nem volt.

Pirkót roppantul érdekelte a dolog. Hallgatott, hogy a másik folytassa. De az nem mondta tovább, mint ahogy nem is volt tovább. Pirkó kérdezte:

– Nincs. Ide nem jön hozzánk senki, csak Tarkovics. Az meg már harminczkét éves, meg aztán szeretőt tart.

– Meghiszem azt. Fogadok, hogy már láttad is. A kis szállodában lakik. Egy szinésznő, de csak tánczol. A népszinházból való. Tarkovics mindig őhozzá jön és nem szégyell aztán hozzánk jönni.

– Nem szép. A haja sárgára van festve és az arczbőre rettenetes. De nagyon kaczér és nagyszerüen tud öltözködni. A mama azt mondta, hogy az ő férje a legelőkelőbb kereskedők egyike, de neki soha ilyen drága ruhái nem voltak. A szobaasszony meg azt beszéli, hogy olyan alsószoknya-gyüjteménye van, amilyet még sohase látott. Borzasztó az ilyen népség.

Ezen nem vitáztak tovább, mert már az unalomig ismerték azokat az érveket, amelyek ebből a kérdésből kifolyólag a számtanóra és a franczia óra közt el szoktak hangzani az iskolában. Pirkó csóválni kezdte a fejét:

– Miért ne? Az ilyen ujságirók és irók mindig a szinésznők körül vannak. Ezeknek az kell, nem a tisztességes leányok. Már egy éve a szeretője.

– Ezek mindig meg tudják tartani. Én már az első héten unatkoztam Ernővel, mert mindig ugyanazt csináltuk. Ezek változatosabbak. Nekem csak két ruhám volt, neki huszonhat alsószoknyája van. És milyen kalapja!

– Ez is. Az ilyen lumpok, mint ez a Tarkovics, akik egész éjjel a kávéházban fetrengenek és reggel fekszenek le, szeretik az ilyet. Az ilyenből sohse lesz férj, mert nem szereti a rendes családi életet. Mindig csak a külvilágnak él. Maga Tarkovics szokta mondani, hogy az iróember himnemü szinésznő.

Pirkó hallgatott. Ezt a világot még nem ismerte. De roppant érdekes lehetett, ugy -18- találta. Ahogy ezzel a Tarkovicscsal beszélt tegnap, ugy vette észre, hogy nem különbözik a többitől. Egy kicsit büszke is volt arra, hogy ez a szellemes ember oly sokáig foglalkozott vele s ez idő alatt ugy érezte, mintha valami vizsgát állana ki. S jól esett neki, hogy ugy beszélhetett vele, mint senki mással. Pirkó ugy találta, hogy ezek az igazi emberek, nem azok, akik egyforma munkában őrlik le az életüket.

– Nagyon léha ember – folytatta a másik – egyszer el is maradt tőlünk, mert pénzt kért kölcsön a papától és a papa nem adott neki. Aztán meg a télen egy hétig a gőzfürdőben lakott, mert nem volt lakása.

Harangszó jött Pest felől. Fölszedték a horgaikat és hazafelé indultak. Bella az egész uton beszélt, de Pirkó ezt csak akkor vette észre, mikor a kapuhoz értek. Az ebédnél nem szólt Pirkó semmit egészen a tésztáig. Amikor a tésztát behozták, odafordult Bellához:

Igazán, Tarkovics nem szégyelte magát. Reggel jött ki a szigetre, délelőtt a szinésznővel látták a rózsakertben, délután vele hallgatta a katonabandát az alsó szigeten s estefelé otthagyta, mintha mondaná neki: «Most elég volt, tisztességes emberek közé megyek.» Elment Téreiékhez s velük vacsorázott a vendéglőben. Melitta kisasszonynak ugy köszönt át a szomszéd asztalhoz, mintha valami távoli ismerőse volna. A leányok ezt megfigyelték; sőt azt is észrevették, hogy Melitta kisasszony néha fölemeli a fejét s néha féltékenyen néz át az ő asztalukra, amelynél mindig volt egy-két csinos fiatal asszony és leány.

S titkon figyelték a kisasszonyt, aki az anyjával ült a másik asztalnál, drága ruhában, drága gyürükkel az ujjain, amelyek csak ugy szikráztak a gyémánttól, amikor a kenyeret törte. -20-

Ezt Tarkovics kérdezte s igazán csodálkozó arczot vágott hozzá. Ez a harminczkét éves fiu tudott blazirt lenni s a következő pillanatban már a legtisztább ártatlansággal nézni valakire.

– Oh igen – felelt halkan Pirkó – de ne mondja ezt olyan hangosan, mert félek, hogy meghallják. A papa és a mama Párisban van, a kis öcsém a nagymamánál lakik s én azt olvastam, ami nekem tetszett. Heinét imádom.

Tarkovics is imádta Heinét. Ha verset irt, szándékosan utánozta. Ennek az embernek a lelkét ez a hatalmas tehetségü csirkefogó nevelte, aki éppugy, mint ő az életben, az egyik versében leköpte a szerelmet, pofonverte a tekintélyt, megcsiklandozta az isteneket és szivből kinevetett mindent, amit csak valaha szentnek vallott az emberiség, s a másikban egy tizenhat éves fiu tisztaságával sirva vallott szerelmet egy szűznek. Igy élt Tarkovics, s igy él az igazi ujságirók legnagyobb része, amely talán nem is tudja, hogy utolsó csepp véréig a Heine Henrik nevelése. De ez az ember öntudatosan rendezte be igy az életét, mert rájött, hogy az -21- ő földi pályájához ez illik legjobban. Kegyetlen és szivtelen tudott lenni, hogy a következő pillanatban elolvadjon a szentimentálizmustól. Léha volt, s a lelke mélyéig züllött embernek tartotta magát. A tehetségét se becsülte semmire, akkor irt, ha megfizették, s akkor is pongyola volt, s kinevette azokat, akiknek tetszett. A mások tehetségét azonban rajongó szeretettel tisztelte. A világon egyetlen asszonyt se tisztelt, csak az anyja emlékét imádta. Minden leányt romlottnak tartott, csak a hugát becsülte nagyra. A nagy dolgokkal szemben szinte a tulzásig czinikus volt, de a kicsinyekben tudott hinni. Igy például kinevette a vallást, s ugyanakkor gyermeki szeretettel beczézgetett egy sánta koldust.

– Nem engedném – mondta – hogy a leányom Heinét olvassa. A feleségem pedig csak negyven éves korában kezdhetné el.

– Mert elrontja őket. Egyáltalán nem engedném, hogy a költőket olvassák. Ami rosszat a nők tesznek, azt mind a költőktől tanulták. A szerelmes könyvek a férjek legnagyobb ellenségei. Mindig erre gondolok, ha regényt vagy novellát irok. A regény akkor jó, ha a férjek a földhöz vágják. -22-

– Az istenért, most veszem csak észre, hogy mindezt a sok szamárságot magának mondom. Igérje meg, hogy nem árul el. Mit szólnának, ha megtudnák, hogy magácskával szerelmes könyvekről beszéltem…

Ez rosszul esett a kis hölgynek. Elkomolyodott és az ajkát kezdte harapdálni. A férfi ezt észrevette:

– Azért nem kell haragudni. Ha ez vigasztalás, hát kijelentem, hogy az egész társaságban magát szeretem a legjobban. Magával lehet beszélni, mert maga egy édes, naiv öreg asszony. Meg van elégedve?

– Nézze, Pirkó, Téreiné minden öt perczben idenéz és dühösködik, hogy folyton magával beszélek. Ez se vigasztalja meg?

A kis hölgy nem felelt. Most sirni lett volna kedve, ugy érezte, hogy dühből. Megrohanta a mérhetetlen keserüség, hogy még gyerek. Ebben a korban meg tudnának halni bánatukban a leányok, csak azért, mert nem idősebbek három évvel. Azzal a három évvel, amit azontul a koporsójukig sajnálnak.

Ez se használt. Pirkó komor maradt, most megfogta a nagy keserüség, s szerette volna agyonütni ezt a felnőtt férfit, aki akaratlanul is éreztette vele, hogy még gyerek, s hogy egy kicsit nevetséges az ilyen fiatal testben a nagyra fejlődött lélek.

– Tudja mit, Pirkó – szólt komolyan a férfi, aki e pillanatban tele volt jóindulattal és hittel – most azért is megmutatjuk nekik, hogy kik vagyunk. Magával fogok maradni egész este. Jó? Meg fogjuk pukkasztani őket, mind, mind dühösek lesznek. Jóbarátok leszünk, Pirkó. Irodalomról fogunk beszélni és ugy teszünk, mintha nem tartanók őket méltóknak arra, hogy erről a témáról tárgyaljunk velük. Nevessen, Pirkó! Nos, egy, kettő, három…

Oh, csak ezt ne mondta volna! Ez az egy, kettő, három, amit a kis babáknak szoktak mondani, hogy a «három»-ra kicsattanjon belőlük a nevetés, ugy zuhant Pirkó lelkére, mint három nehéz kalapácsütés. Szeretett volna fölugrani, sirva fakadni s kiáltani, hogy mindenki hallja: «Nem, nem vagyok gyerek, én mindent tudok, én mindent olvastam!»

Tarkovics megtartotta az igéretét. Ott maradt mellette s vele beszélt egész este. A vacsora vége felé sikerült is egy kicsit felviditania. Sétára indult az egész társaság -24- s ő előre ment vele. Valóban irodalomról beszéltek, de nem sokáig. Beszélgetés közben Pirkó kipattantotta, hogy nem akar férjhez menni.

– Nem tudom. Mindig próbálom valamivel magyarázni, de aztán mindig érzem, hogy nem ez az igazi oka. Egyszerüen nem akarok férjhez menni.

Most hallotta először közvetlen hangon ezt a szót. Megreszketett tőle, mint ahogy megreszketett volna, ha akárki más mondta volna. Itt a fák között, ebben az erős virágillatban, a csöndes estén, amikor minden szó oly szépen hangzott, ez a «szerelem» tele volt titokzatossággal. Félt tőle, nem tudta, hogy mi.

– Jó – mondta nagyon egyszerüen a férfi – ezt tudomásul veszem. Hanem ha majd egyszer mégis megszegi ezt az igéretét és szerelmes lesz, el kell jönnie hozzám és -25- meggyónni mindent. Ha majd nem tud aludni éjjel és naplót fog vezetni nappal. Ha majd nem lesz étvágya és tiz oldalt is el fog olvasni egy könyvből a legnagyobb figyelemmel, anélkül, hogy egy szót is megértett volna belőle. Ez igy lesz, hiába próbál nevetni. A legkomiszabb verseket fogja kivágni az ujságból s ha a szinházban azt hallja, hogy «szeretlek», hát ez ugy fog végigszaladni a lelkén, mint valami gyönyörü sirás. Majd fog még maga jönni hozzám és fogja mondani: «Segitsen rajtam, Tarkovics bácsi, mert nem tudok hova lenni a nagy szerelemtől.» És ne higyje, Pirkó, hogy valami daliás, feketeszemü, muzsikahangu szép ifju lesz ennek az oka… Oh, nem. Majd meglátja, hogy igazam volt. Egy rongyos senki lesz az a borzasztó ember, Pirkó, egy olyan fiu, hogy szánalom lesz nézni. Arra az egyre megesküszöm, hogy maga százszor különb lesz nála, fiacskám.

Ez fájt. Hát még az ilyen okos emberek is adnak valamit a korra? Ime, erről a Tarkovicsról azt mondják, hogy minden emberi konvencziót megvet és hogy semmi sem szent előtte, gyülöli a rendet és a sablont, s az első alkalommal szolgai módon engedelmeskedik annak a butaságnak, hogy a kis leányokkal apai hangon kell beszélni. -26- Ez is olyan ember, mint a többi – gondolta a kis hölgy.

Utánuk szóltak, hogy forduljanak a hajó felé. Tarkovics tovább beszélt, de Pirkó nem értette. A mikor néha-néha mégis fölrezzent a gondolataiból, eszébe jutott az a tiz oldal, a miből egy szót sem ért meg az ember. De aztán megint a «fiacskámra» gondolt, s csak éppen, hogy mondatokat hallott maga mellett. A hajóhoz értek. Az utolsó hajó rendes közönsége állott a hidfőnél, várta a Hattyut, a mely az ó-budai kikötőnél pihent, világos kis ablakait ragyogtatva. Pirkó ezt nézte, a mikor észrevette, hogy az egyre beszélő Tarkovics valami kérdő mondatot mondott. Ránézett:

– Ugy látszik, magának halvány sejtelme sincs arról, hogy én mit beszélek. Tudja isten, hol jár az esze.

– Most nem mondom meg, azért sem. Magával nem érdemes beszélni. Maga csak arra jó, hogy értesüléseket adjon az embernek. Például mondja meg, mikor érkezik haza a mamája Párisból?

– Néhányszor találkoztunk, ugy, zsurokon. De nagyon megbarátkoztunk. Én ilyennek -27- képzelem az igazi asszonyt. Sokkal különb, mint a leánya.

A társaság utólérte őket. Az urak elmélyedtek valami őket érdeklő témába, az asszonyok pedig a szép időt dicsérték. Bella unatkozott, s látni lehetett rajta, hogy e pillanatban haragszik Pirkóra. Volt benne annyi haszontalanság, hogy hangosan mondta:

Pirkónak fölragyogott a szeme. Oh, ha ez az ember most jól odamondaná nekik az igazat, ha lefőzné valamennyit, ha visszavágna ennek a kövér szőke csacsinak…

– Pirkót egyszer agyon fogják ütni az asszonyok, mert a maga számára foglalja le a komoly urakat.

– Óh – mondta Bella anyja, kissé bosszankodva, amért a leánya egyedül maradt – Pirkó hozzá van szokva, hogy féltékenyek rá az asszonyok… Ugy-e Pirkó?

A kis hölgy nevetni próbált, de az a kis mosolygás, a mi sikerült neki, annyi keserüségen át erőlködött fel a lelkéből, hogy mire az ajkára ért, nagyon kevéssé hasonlitott -28- a vigsághoz. Pirkó most mindenkiben ellenséget látott, utálta a kövér szőkét, az irigy anyát, a buta asszonyokat, a czinikus Tarkovicsot, mind ezt a sok embert, a ki a hajót várta, szeretett volna már az ágyában lenni, egészen egyedül.

A bokrok közül kihangzott az utolsó hajót jelző csöngetyü. A czigányok is jöttek már, tokban hozták a hegedüiket. A czimbalmot a csaposlegény tolta egy talicskán.

– Ajánlom magamat – mondta Tarkovics, és kezet csókolt az asszonyoknak. Aztán barátságosan megrázta Bella kezét, mosolyogva bucsuzott el az uraktól.

«Nem nyujtom neki a kezemet» – gondolta Pirkó. De Tarkovics nem jött feléje. Oh, ez borzasztó lett volna… Tarkovics megállt és tüzet kért Bella apjától. Már égett a szivarja, de azért ott maradt és beszélgetni kezdett a kereskedővel. A hidon már hallatszott a hajóba sietők kopogása. Az asszonyok rákiáltottak:

Erre kalapot emelt és még mindig nem nézett Pirkóra. Pirkó ugy állt a helyén, egyedül, három lépésnyire a társaságtól, mint valami szobor.

– Jojczakát! – kiáltott az ujságiró és szaladni kezdett. Hirtelen megállt: -29-

– Óh, pardon, bocsánat… majdnem megfeledkeztem a kis grófnőről! Pá, Pirkó!

«Nem, nem nyujtok neki kezet» – gondolta daczosan, a világ legszilárdabb elhatározásával Pirkó és csöndesen, reszketve tette bele kis kezét a férfi széles tenyerébe. -30-

A Margitsziget a világ legérdekesebb szigeteinek egyike. A közepén titokzatos őserdő, a hol uttalan utak közt, évszázados fák alatt mohlepte romfalak merednek az égbe. Ha föllebb megy az ember, nagyuri parkot lát, hatalmas angol pázsittal. Még följebb nyaralóhelynek látszik, gondosan öntözött virágágyak veszik körül a kedves kis villákat s messziről ide hallatszik a czigányzene. A vendéglőnél már város. Ott áll a szürke kis szálló, pinczérek futkosnak s nagy társaságok söröznek az asztalok körül. A kis szálló mögött kezdődik a falu. Itt van a nagy jégverem, itt nem tollas-kalapos hölgyek járnak, hanem a fehérkötényes szakácsnék, itt szénaillatot hoz a szellő, talicskát tol a béres-gyerek s a jégvermen tul tizenegy igazi tehén lakik egy igazi istállóban, a mely körül nem főkertészi felügyelet alatt álló virágágyak terülnek el, hanem gaz nő a szénaboglyák közt, szabadon hajtják ágaikat a bokrok s nincs kavicsos ut, hanem fényes fehér homok, a mely egészen -31- leér a Dunáig. Itt cselédekkel találkozik az ember s gyakran látni, a mint a tehenes ingujjban incselkedik a vendéglőbeli szakácsnékkal. Szóval a kis szálló mögött már vidéken van az ember s valóságos népéletet lát, tehénbőgést hall s örömmel nézheti, a mint a főpinczér fiai a szénában henteregnek.

Itt töltötte délelőttjeit Melitta kisasszony, az alsószoknya-gyüjtemény tulajdonosa, a Népszinház tagja, akinek szebb ruhái voltak, mint a Térei és Birnbaum czég bármelyik beltagja nejének s akinek a legnagyobb szerepe is olyan kicsi volt, hogy igazán minden képzelmet felülmult. A kisasszony főleg a tejkura miatt jött ide s pompásan érezte magát, ha délelőttönként egyszerü kartonbluzban, kopott szoknyában – amely alatt azonban nehéz selyem alsószoknya suhogott – itt járkálhatott s kergetőzhetett a főpinczér föntebb emlitett fiaival. Miután a külvilág számára nem lehetett primadonna, hát a maga számára volt az. Fölmászott a gyerekekkel a szénaboglyára s elgondolta, hogy most a a szinházi élet fáradalmait piheni ki s megijedt arra a gondolatra, hogy istenem mit szólna a publikum, ha igy látná. Megbarátkozott a tehenessel s élvezte azt a kedves ideát, hogy ő, aki szinháznál még a nemzeti kaszinó tagjaival szemben is oly hideg – eleinte, valósággal fél ettől a mogorva öreg -32- paraszttól, aki a tehenek között alszik egy priccsen s aki nem is tudja, hogy mi az a vánkos. Az igazat megvallva, egy kis turpisság is volt a dologban, mert Melitta kisasszony föltette magában, hogy a tehenesből regényalakot csinál. Nem is utolsó gondolat majd télen a Népszinház szük folyosóján előadni a smokingos csoportnak, hogy az egyszerü tehenes miképpen bolondult utána a szigeten, hogyan hordta a virágot neki s milyen esetlen az ilyen szegény paraszt, ha szerelmes. Melitta kisasszony nem volt rossz leány, csak kevés volt a képzelőtehetsége. Valójában unatkozott az öreg paraszttal, aki mindennel meg lett volna elégedve, csak a sárga hajat nem tudta sehogy se megérteni s ezért állandóan dühös volt a kisasszonyra.

A főpinczér fiai azonban boldogok voltak és iszapból nagy várat emeltek a parton. Még az arczuk is tele volt iszappal, köpködték a vizes homokot s nagy bombákat csináltak a kisasszony számára, hogy dobálja vele őket. Nagyokat vihogtak az iszapvárban, Melitta pedig végül mindig komolyan megharagudott reájuk, mert a gonoszok rendesen arczon dobták egy marék homokkal. Az arcz pedig teljesen ki volt zárva a néppel való barátkozásból, mert az arczon van a teint s Melitta kisasszony a teintjét még jobban szerette, mint az alsószoknyáit. -33-

– Frejln, Frejln! – kiabáltak utána a kis svábok, amikor fölülkerekedett benne a nemzeti kaszinóhoz való tartozás érzete s otthagyta őket. De ilyenkor komolyan hagyta ott őket, mert rájött, hogy igazán nem érdemes a nép közé keveredni. Boszusan törülgette a teintjét és a kis szálló felé sietett. A becsületes öreg tehenes ilyenkor kijött az istálóból és csöndesen röhögött, ami nem volt szép tőle, mert utóvégre is ő egy népies idyll főalakja volt. De ezt viszont nem tudta szegény s ez az, amiért meg kell neki bocsátani.

Egy délelőtt, amikor Melitta ismét megutálta a népet s a kis svábok kiabáltak «Frejln, Frejln» és az öreg tehenes kezében a seprővel kijött röhögni, meglepetve látta, hogy az egyik szénaboglya mellett egy kis leány áll és csodálkozva nézi a jelenetet. Egy pillantást vetett rá, de aztán eszébe jutott, hogy ő a primadonna, s mint ilyen, minden más nők felett áll, tehát ügyet sem vetett rá. Letörülte arczáról a nedves homokot és eltünt a jégverem mögött. Másnap, miután föltette magában, hogy végleg szakit a néppel s magányosan fogja élvezni a falusi élet csöndes örömeit, kivitte a kézi munkáját a sziget csucsára s egy lapos kőre ült, ugy himezett. Alig ült ott egy negyed óráig, mozgást hallott a bokrok felől. Odanézett s -34- látta, hogy a tegnapi kis leány bujkál ott s hirtelen elforditja a fejét. Azontul mindennap látta a titokzatos kis idegent. Sohse tudta, mikor jött, merről jött, elég az hozzá, hogy egyszerre csak ott motoszkált körülötte s ugy tett, mintha nem is venné észre a sárgahaju kisasszonyt. Kis kezével félrehajtogatta a bokrok ágait, átgázolt a köveken s kiállt egészen a sziget csucsára, a hol a Duna kettéválik.

Egy napon azonban észrevette Melitta kisasszony, hogy a kis idegen nézi. Szegényke azt hitte, hogy jól el van rejtve s egy nagy bokor mögül rászögezte égő két szemét a kisasszonyra. Ugy kuksolt ott vagy egy félóráig, mint valami kiváncsi kis mókus, abban a nevetségesen téves hitben, hogy senki sem látja. Erősen szemügyre vette a szinésznőt: megnézte a haját és figyelmesen vizsgálta az arcza minden apró vonását. Hosszasan nézte a száját, amelyen fakó lehelletet hagyott a szinházi festék. A levelek közül kitüzelő tekintet aztán lesiklott a kisasszony kissé sovány vállára és mellére. Innen szinte daczos következetességgel ugrott fel a pillantása az arczra, kifejezést keresett a szemben, valami karaktert a száj körül.

«Ez a kis leány valamikor látott a szinházban» – gondolta Melitta, s jól eső érzés futott át rajta. Mégis csak jó szinésznőnek -35- lenni, ez olyan érdekes, olyan izgató, olyan titokzatos dolog a közönséges emberek előtt…

Otthon nem tudták mire vélni a dolgot. Pirkó a tizórai után egyszerüen eltünt s ebédig nem jött haza. Amikor megkérdezték tőle, hogy hol volt, azt felelte, hogy egyedül sétált, mert verseket akar irni. Bella megleste többször is, de mindig másfelé ment. Egyszer az alsó sziget felé vette utját, másszor a hajóállomás felé fordult, majd a vendéglő felé látták menni. De akármerre ment is, Melitta kisasszony minden délelőtt hallotta halk járását a bokrok közt, látta, amint világos ruhácskája megvillant a lomb mögött, s aztán, ha nagyon figyelt, azt is észrevette hogy a nesz egyszerre elhallgat, a kis idegen elhelyezkedik az ágak közt és két égő gyerekszem komoly pillantással tüzel feléje. Az anyjának elmondta Melitta, hogy egy kis tisztelője valósággal üldözi. Sőt egyszer az is megtörtént, hogy Melittának semmi kedve nem volt a kézi munkához, s mégis rászánta magát, oly jól esett neki ez a körülötte settenkedő kis kisértet, akinek mókus-szeméből bámulatot és kiváncsiságot olvasott ki. Igy ment ez nap-nap után, a főpinczér fiai kénytelenek voltak egymást dobálni az iszappal, az öreg tehenes békén végezte a dolgát, mert a kisasszony most egyéb iránt érdeklődött. -36- Igy ment ez egészen addig a napig, amikor különös dolog történt.

A kisasszony nagy violákat himezett egy bordószinü posztóba, s időről-időre lopva a bokor felé nézett, ahonnan állhatatosan ragyogott feléje a két égő kis pont. Egyszerre azonban megzördült a bokor, félrehajoltak az ágai s a kis idegennek a feje láthatóvá lett.

A hangja egy kicsit remegett. De hirtelen összeszedte magát és kilépett a bokorból. Fehér szoknyácska volt rajta s nagy, világoskék-galléros matrózbluz. Fiatal nyaka meztelenül emelkedett ki a kék-fehér csikos háromszög mögül s az arczán halvány pirosság szaladt végig. Melitta kisasszony letette a kézi munkáját és mosolygott:

Ezt már szinésznő-hangon mondta. A szinésznőknek külön beszédmodoruk van a polgári leányok számára, akiket bámulóiknak tartanak.

– Nézze, édes kisasszony – mondta szomoru mosolygással Pirkó – ne nevessen ki a csacsiságomért. Megvallom őszintén, nagyon szeretnék magával megismerkedni…

– Üljön le ide, mellém, és beszélgessünk. Ne csináljunk faxnikat. Mondja meg -37- a nevét és már a legjobb barátnék vagyunk. Jó?

Ez a kérdés, amelylyel nem most találkozott először Pirkó, egy kicsit bántotta. Hogy egy kicsit belekóstolt az önállóságba, egészen önálló szeretett volna lenni s azt szerette volna, hogy az anyjáról mondják: «Ez a Wald Piroska anyja» – és nem megforditva. De azért egy kis büszkeség is volt a mosolyában, a mikor felelt:

A szinésznő ugy nézte, mintha föl akarna fedezni valamit az arczában a szép Waldné arczából. Aztán igy szólt:

De ez olyan hangon volt mondva, mintha a kisasszonynak már lett volna valaha dolga a szép Waldnéval, s mintha a kisasszony nem valami nagyon szerette volna a szép Waldnét. S ugylátszik, nem akart erről a témáról többet beszélni, mert a csöndes, meglepett hangból visszatért a banális bemutatkozási hangra:

– Óh – vágott közbe Pirkó – a magáét nem kell megmondania, mert ismerem a szinlapról. Láttam a Madame Sans-Gêneben. Kijelentem, hogy olyan szép volt, hogy virágot akartam küldeni magának.

– Valósággal szerelmes voltam magába, akár hiszi, akár nem. Mink kis leányok, mielőtt az első férfiba beleszeretnénk, rendesen egy nagyon szép asszonyba vagyunk szerelmesek. Maga az én első szerelmem, kisasszony…

Nevettek s azontul már szabadon folyt köztük a szó. Elhatározták, hogy minden nap találkoznak itt a sziget csucsán és beszélnek, folyton beszélnek. Pirkó tele volt kérdésekkel, kiváncsisággal és a szinésznőnek gyönyörüség volt elmagyarázni a szinházi élet érdekes titkait, mint ahogy mindenki beszédes lesz, amint a mesterségéről kérdezik. Ugy vették észre, hogy még csak öt percz óta vannak együtt s már jött Ó-Buda felől a déli harangszó. Pirkó fölállt, bocsánatot kért s kijelentette, hogy nem kap ebédet, ha elkésik. Elindultak tehát együtt, a kisasszony elkisérte a kis szállóig.

– A szállón tul nem kisérhetem, Piroska – mondta neki – mert falusi toalettben vagyok, nézze…

És kétfelé huzta a kopott szoknyát, amely alól kivillant a halványlila selyem alsószoknya -39- legalsó fodra. Ezt észrevette a kis leány s ott maradt a tekintete.

– Maga sok irót ismerhet, kisasszony – szólt Pirkó – tudom, hogy az irók mindig a kulisszák mögött lebzselnek… Ugy-e nagyon érdekes emberek?

Pirkó ugy tett, mintha gondolkoznék. De ez a hazug mimika a lelkére nehezedett s fojtogatta a mellét. E pillanatban csak az az egy vágya volt, hogy ne piruljon el. S fojtott hangon, amelynek a reszketését maga is érezte, a jégverem tetejére kényszeritve a tekintetét, könnyedén vetette oda:

– Én ismerek egy irót, talán maga is ismeri. Téreiéknél láttam, oda gyakran jön. Tarkovicsnak hivják.

Most pirult el. A pillantása hirtelen lesiklott a jégverem csucsos tetejéről s fürkészve állott meg a kisasszony szemén. A melle megfeszült, a száját összeszoritotta, ugy nézte a szinésznő arczát. Várta, hogy eláruljon valamit, vagy legalább is tettessen olyan nagy közönyt, amelyből kiordit a hazugság. A szinésznő azonban e helyett csodálkozva nézett rá:

– Mondom, hogy csak ugy láttam… Azért mondom, mert ez az egyetlen, akit ismerek.

Most jött csak a közöny. A kisasszony kétfelé huzta a kopott szoknyát, előretolta az egyik lábát s a czipellője orrát nézegette igen nagy közönynyel.

– Tarkovics? – mondta halkan – hogyne ismerném. Mind a hirlapirókat ismerem… -41-

A leányok szobájának egyetlen nagy ablaka a Dunára nyilt. Az ilyen nyugalmas, holdfényes éjszakán tisztán lehetett látni az ezüstösen ragyogó folyót s az ujpesti part bokrait, amelyekre ugyancsak pazarul szórta az ezüstöt a hold. A kotrógép most nem volt olyan komikus, szikár épület, mint nappal. Komolyabb látszatot öltött, sőt talán félelmet is akart kelteni. Gerendái feketén meredtek a halványan derengő égbe, két tornya komor négyszögben nézett le a holdfényes Dunára, csak a bádogfödele csillogott most is, mintha szinezüst lett volna. Ezt nézték egyideig a leányok, mind a kettő éppen kilátott az ablakon az ágyából. Aztán félálomban a hangokra szoktak volt figyelni Pest felől csöndesen szürődő halk moraj jött, -42- az éjszakai nyugovóra térő város utolsó lehellete. Néha muzsikaszó is szállt át a partról, vagy valami nyugodtan beszélgető két ember hangja. A szavukat nem lehetett érteni, de a nevetésük tisztán hangzott. Amikor aztán minden elcsöndesült, vonatok fütyültek valahol nagyon messze, néha még a robogásuk is idehallszott, halkan zakatoló neszszé finomodva. De a vonatok is elmentek, a távoli fütty beleveszett az éjszakába s most már csak a Duna muzsikált, neki-nekilocscsant a kövezett partnak, odább az iszapon fölsurrant s amikor visszafolyt, zörögve szaladtak utána a kavicsok. De voltak pillanatok, amikor éppenséggel semmi hang nem jött sehonnan s ilyenkor érezték szükégét a leányok annak, hogy suttogva megkérdezzék egymástól:

Vannak asszonyok, akiknek ezek az éjjeli beszélgetések legszebb emlékeik. Ilyenkor, amikor két leányfej ugyanegy vánkosról néz szembe egymással, nincs többé titok. A nagy éjszakai csönd, az egyedüllét feloldja a titkok zárait s ilyenkor hangzanak el a hosszu, óvatosan -43- őrzött történetek, amelyek az éjszakában fontos dolgokká növekszenek.

Sándor, egy távoli rokon, ötödik gimnáziumba járt és költő volt. Ma délelőtt meglátogatta őket. Kamaszosan viselkedett, lenézett mindent, czinikus volt, és felolvasta verseit. Sürü fekete haját hosszura növesztette és nagy csokorra kötött nyakkendőt viselt.

– Egész délután veled volt és azt mondta, hogy egy verset fog irni rólad. Különben is láttam, hogy udvarol, én mindjárt az első perczben észreveszem az ilyet. A fiuknak ilyenkor egész más a szemük. -44-

Pirkó hallgatott. Egy kicsit talán jól is esett neki ez a hir, annál is inkább, mert egy másik leány mondta.

– Hát akkor még mondok valamit. Add a becsületszavadat, hogy nem mondod meg senkinek. Amikor elment, megvallotta nekem, hogy szerelmes beléd. Azt mondta, hogy minden nap ki fog jönni. Kért, hogy segitsek neki és mondjam meg neked, hogy szeret, de ne mondjam meg, hogy ő mondta, hogy mondjam meg. Érted?

A kis hölgy mosolyogva nézett rá. Most már tetszett neki a dolog. Szeretett volna több bizonyságot:

Visszahajtotta a fejét a párnára, még mindig mosolygott, de most már egy kis elégedettséggel és egy kis büszkeséggel.

Megint szünet lett. Érezték mind a ketten, hogy nem ez az igazi téma. Nem tudtak többet mondani a Sándor szerelméről. Ekkor Bella csöndes ravaszsággal jegyezte meg:

Elhallgatott, igen nagy kiváncsisággal várta a választ. Eddig azt hitte, hogy Pirkó majd csak szóba hozza egyszer a dolgot, de hiába. A kis hölgy nem szólt soha Tarkovicsról, sőt ha az asztalnál róla beszéltek, más témára tért át. Szóval nagyon ravasz kis nő volt, pompásan sikerült eltitkolnia a dolgot, tekintve, hogy az első napon már mindenki észrevette.

Most hallgatott és égni kezdett az arcza. A lelkében nagy erőfeszitéseket tett, hogy ne szóljon egy szót se, s teljesen magára maradjon az ő szomoruan édes titkával. Minek beszélni róla, amikor ugyse lehet belőle semmi? De nem birta. Közelebb csuszott Bellához, átfogta a nyakát és ugy magához szoritotta, ahogy csak tudta.

A kövér szőke leány simogatni kezdte az arczához támaszkodó kis fejet. Most már tisztában volt mindennel, s ez egygyel több bizonyitéka volt annak, hogy ő előtte nem lehet semmit titkolni. Ő már ismerte ezeket a fogásokat, hajh…

Mit felelhetett erre az érdekes Pirkó, az okos kis hölgy, a rokokó-dáma, aki tizenöt éves korában már élvezni tudta a hangulatokat, -46- szerette a stilszerüséget, Heine Henriket olvasta és féltékenynyé szokta tenni a felnőtt asszonyokat. Mit mondhatott mást, mint amit mondott, égő arczczal, ragyogó szemmel, forró lehelettel, s olyan banális hangsulylyal, aminővel csak lehetett:

Most, hogy teljesen biztos volt a dolog, elkomolyodott a szőke is. Elhatározta, hogy e percztől fogva a tapasztalt nő gondosságával fog vigyázni Pirkóra, tanácsokkal segiti, ránczbaszedi, kitanitja, majd ad ő neki… De egy kicsit megijedt, amikor Tarkovicsra gondolt. Ezzel az emberrel – ugy találta nehezen fog menni a dolog. Ezt a zsánert – bármennyire is tudta a fogásokat – nem ismerte. Az ő speczialitása Sándor volt, az egetverő gimnazista, aki hamar gyullad, nagy lánggal ég és rögtön azt számitja, hogy mennyi ideig kell várni reá a leánynak. Érdekes, hogy ezeknek a fiuknak mindig a korral van bajuk. Az imádott nő rendesen épp oly idős, mint ők, s innen fakad minden fájdalom, itt a szakitás csirája. A kövér szőke ismerte az esküformákat, tudta, hogyan kell az ajtóhoz támaszkodni, mindig figyelt, hogy van-e tükör a szobában, tudta, hogy előre meg kell beszélni: milyen témáról fognak társalogni, ha bejön valaki, a kövér szőke mindent tudott, de most az egyszer nagyon -47- gyöngének érezte magát, mert azt az egyet nem tudta: mit csinál az ember, ha a férfi nem szereti. De a tekintélyt fenn kellett tartani s ezért a merész hazugságok karjaiba vetette magát.

– Csak bizzál rám mindent, én már tudom, mit kell ilyen esetben csinálni. Majd meglátod.

Ezt határozott hangon mondta és sejtelme sem volt arról, hogy mit kell csinálni. De Pirkónak jól esett ez az orvosi hang. Az emberek életében csak két eset van, amikor egész lelkük minden erejének megfeszitésével bonczolják a nekik mondott szavakat: amikor szerelmesek s amikor betegek. Az imádottunk és az orvosunk szavait alaposabban elemezzük, mint a legfinomabb franczia lélekbonczoló iró, megvitatjuk a hangsulyt, mérlegeljük a tekintetet s eszünkbe jutnak a legtávolabbi vonatkozások, amik csak hatással lehettek ezekre a szavakra. Pirkó gyönyörüséggel itta ezeket a megnyugtató szavakat. Valóban, a buta emberek tudják legjobban megnyugtatni a szenvedőket. Aki igaz megnyugvást akar, buta emberrel kisértesse magát vizsgára menet, temetésen és buta embert válaszszon párbajsegédül. Ezekből az elmékből hiányzik a szenvedés legnagyobb fokozója: a képzelőtehetség s ezért nincs a bajban édesebb ir egy korlátolt elménél. -48-

Lassan, vontatott, szinte szégyenlősen halk hangon mondott el most mindent Pirkó. Elmondta, hogy már szerette az első napon, már az első vacsoránál tele volt előtte titokkal s más asszonyok iránt való szerelemmel. Bántotta az, hogy egy ilyen szabad leányba szerelmes, aki mindent adhat neki. Imádta a léhaságát, érdekes, hányatott életét, szerette volna tudni apróra az élettörténetét, amely oly érdekes lehetett, hisz ezzel az emberrel egy nap alatt több érdekes dolog történik, mint az egész Térei és Birnbaum-czéggel egy hónap folyamán. Hogy igy megvallotta édes, nagy titkát, minden perczben elhatározta, hogy a többit magának tartja. Igy például nem akarta elmondani a kézfogás históriáját az utolsó hajónál. Talán szégyenből, vagy talán azért, mert ugy érezte, hogy ez a titok nagyon is az övé. De olyan finomak voltak ezek a dolgok, hogy darabos szavakká kövesedtek, amint elhagyták az ajkát. Ugy érezte, hogy ez a megkövesedés a mellében megy végbe, mert ott érezte édesen fájni a gondolatot s onnan kezdve lett az ő változatos, gazdag érzése banális mondattá, amilyennel tizezer év óta minden leány egyformán mondja el a szerelmét. Legutoljára azt akarta megtartani a maga titkának, hogy megismerkedett a szinésznővel. De ez se sikerült neki, most tisztán érezte, -49- hogy nem bir a szavakkal, amelyek buzgó erővel fakadtak a mellében. Elmondott mindent, leirta a szinésznőt és bevallotta, hogy nincs tisztában vele. Amikor Tarkovicsot emlitette neki, közönyös volt. Ezt a közönyösséget hosszu éjszakákon át elemezte. Hol elhitte neki, hol meg azt vélte, hogy ez a közöny a saját maga ellentétét takarja. Beszélt, beszélt s miután az összes külső eseményeket elmondta, legutolsó szegény titkai: a kétségek, tépelődések, a sirások is előkerültek, nem maradt meg szegénykének semmi, megszégyenülve, megalázkodva, összetörve, elárult mindent, mindent.

Szürkés, derengő fény áradt be az ablakon és a friss szellő reggeli illatokat hozott. A Dunán közel egymáshoz két hosszu fekete bárka uszott le Pest felé. Mind a kettő tele volt zöldséges kofával, de a hajnali derengés mindnyáját egyforma szinünek mutatta. Izmos legények eveztek s a bárka farában egy-egy szikár alak állott, a hatalmas kormánylapát hosszu rudjához támaszkodva. Kis-Orosziból, meg Leányfaluból jöttek, bizony már félkettőkor el kellett indulniok hazulról. Hogy közelebb értek a szigethez, halk ének hallatszott az egyik bárkáról. Nem lehetett kivenni, hogy mit énekeltek, mert nagyon rendetlenül ment, elhuzták a magas hangokat, -50- mint a proczessziónál, amikor a Mária-énekeket éneklik. De édesen jött a hajnali lehelettel a vizről ez a sok halk asszonyi hang, s a két bárka oly szeliden, oly csöndesen uszott le a derengésben, mintha az egész valami álom lett volna.

Pirkó elhallgatott, mikor a füléhez ért ez a távoli, csöndes ének. Fölült és kinézett a szürkületbe. Aztán mondani akart valamit, de amint oldalt fordult, látta, hogy a kövér szőke mélyen alszik, piros szája kissé ki van nyitva.

Visszament az ágyába, füléig huzta a takarót, s most csöndesen sirni kezdett a vánkosba, de ez a sirás senkié másé nem volt, csak az övé. -51-

A sziget csucsára most mindennap elment, s mindig ő volt az első. Izgatottan várta Melitta kisasszonyt, már kiismerte a járását, a selyem alsószoknyájának suhogását. Amikor meglátta a homokos ösvényen, megörült neki. Minden pillanat, amit a szinésznő vele töltött, olyan pillanat volt, amit nem töltött Tarkovicscsal, s ezeket a pillanatokat imádta Pirkó. Témájuk mindig volt, s ha nem volt, Pirkó beszélt mindenféléről, mulattatta a sárgahaju leányt, csakhogy vele maradjon, csakhogy biztos legyen a felől, hogy nincs Tarkovics Endrével. Sőt még azt is megpróbálta, hogy kiverje a fejéből. Mindig olyan dolgokról beszélt, amik ettől az embertől nagyon távol estek. Az irodalmat nem merte szóbahozni, mert félt, hogy a kisasszony ezen a ponton Tarkovicsra gondol. Nagyon vigyázott s nagyon boldogtalan volt. Ilyen kis dolgokkal vigasztalta magát.

Egy délelőtt nagyon váratott magára a kisasszony. Pirkó egy ideig a lapos kövön -52- várta, aztán türelmetlen lett és elébe ment. De a kisasszony csak nem jött. Eltelt igy egy fél óra. Akkor Pirkó nagyon izgatott lett, s a főpinczér fiait épen meg akarta bizni azzal, hogy menjenek el érte és tudakozódjanak utána, amikor meglátta a jégverem mellett a kisasszony napernyőjét. Egy kicsit meglepődött, amikor látta, hogy most nem a kopott szoknya és a karton bluz van rajta, hanem elegáns, asszonyos nyári ruha. Felállt a kőről s elébe akart menni.

A kisasszony mögött egy férfialak jött, kényelmesen sétálva. Hosszu szürke kabát volt rajta, s szürke czilinder, ami nagyon jól állott neki. Igen, Tarkovics volt.

A kis Pirkó előrenyujtotta a nyakát, mint valami figyelő őzike, nagyra nyitotta a szemét s a lélekzetét is visszafojtotta. Egy pillanat alatt határozni kellett. Nem, nem, a világért sem akarta, hogy ez a boldog pár itt találja. Ha a férfi ez előtt a leány előtt még egyszer azt találná neki mondani, hogy «gyerek», megölné magát. Hirtelen elhatározással nekiiramodott, s még mielőtt meglátták volna, elszaladt a bokrok közt a sziget csucsára. Csakhamar kiért az utolsó kövekre, akkor jutott eszébe, hogy rossz helyre menekült. Ha ezek keresik, innen nincs menekvés. És ahogy a szive rendetlenül dobogva -53- verte kis mellét, ugy érezte, hogy jönnek, egyre kevesbedik köztük a távolság, mindjárt itt lesznek s itt találják az utolsó kövön, szemben a végtelen nagy vizzel, reszketve, sirásra álló szemmel.

Egy hajó zakatolt arra, tele volt utasokkal. A fedélzeten egy hölgy kendőt lobogtatott a kis fehérruhás jelenség felé, aki a sziget legeslegcsucsán állott a szélben. Az a hölgy bizonyára azt gondolta, hogy ez valami jókedvü kis fruska, akinek gusztusa támadt kilépkedni az utolsó kövekre. Nem, az a hölgy nem tudta, hogy e pillanatban a sziget minden fájdalma ott lüktet a csucson, mint ahogy a villámháritó aranyozott hegyébe gyüjti az egész ház villamosságát. A hajó elgőzölgött, s nem maradt utána egyéb, mint néhány sietve fodoruló hullám, amely telelocsolta Pirkó kis czipőjét, s arra kényszeritette, hogy néhány lépéssel hátráljon. Egyedül maradt, előtte a végtelen, siető folyam, mögötte pedig egy szinésznő és egy ur.

Innen menekülni kell – gondolta. Ilyen lelkiállapotban lehetnek vadászat alkalmával a rendes életmódjukban megzavart vadak. Menni kell, menni, akárhova, talán éppen az üldözők kezei közé. Lebujt a csalit közé, s ugy surrant a parton visszafelé. Nem akart nézni, mert félt, hogy olyasvalamit lát, ami nagyon fog fájni. De viszont kellett nézni, -54- figyelni, hogy észrevétlenül menekülhessen. Most érezte, hogy ég az arcza, s hogy a szive még sohse fájt ily nagyon. Figyelt. Az egyik bokornál meg kellett állnia, mert hangokat hallott. Leskelődni kezdett, s látta, hogy Tarkovics a szinésznővel a sziget csucsa felé megy. Melitta előrement s visszaszólt:

– No hallod – felelt egy kis gunynyal a leány – ha még a szép Waldné leányára se vagy kiváncsi, akkor igazán nem tudom, mi érdekel. Isten bizony hasonlit hozzá.

Pirkó fölháborodott. Miért érdeklődnek ezek iránta? Hagyják békén megvonulni itt egy bokor mögött. Ő nem bántott senkit, ő nem kiváncsi semmire. A kisasszony meg akarta mutatni a szeretőjének, mint valami érdekes kis játékszert.

A lehető legnyugodtabban a férfi vállára tette a karját. Tarkovics közönyösen szólt:

– Mondom, hogy ismerem… Téreiéknél beszéltem is vele. Rendkivül okos gyerek. -55-

Tarkovics átfogta a kisasszony derekát. Nem szerelmes mohósággal, óh nem. Közönyösen, mintha tiz évi házasság után volna. Igy indultak visszafelé, nagyon lassan. Egy szót se szóltak egymáshoz. Amikor azonban egy vonalban voltak avval a bokorral, amely mögött Pirkó kuksolt, görcsösen szoritva kezébe az egyik ágat, a kisasszony felbiggyesztette az ajkát és tréfás haraggal, incselkedve mondta:

Mi lesz most? Pirkó elhatározta, hogy elforditja a fejét. Istenem, csak ezek az elhatározások ne volnának! Amikor az ember elhatároz valamit, már akkor csirázik benne ennek épp az ellenkezője. Pirkó tele volt elhatározással, de a fejecskéje rendületlenül állott a lomb között, nem tudom, mily erő kellett volna ahhoz, amit a világon senki sem akart jobban, mint Pirkó, hogy a fejét másfelé forditsa… Nem forditotta el. Látta, amint erre az invitáczióra elmosolyodik a férfi, látta, amint szembefordul a leánynyal, amint a másik kezével hátul megfogja a fejét, s amint rátapasztja az ajkát az ajkára, ezt már nem oly közönyösen, kissé izgatottabban, hosszan. A csók közben pedig a kisasszony fölemelte a kezét s átölelte a férfit. Sokáig maradtak igy. -56-

Pirkó oly erősen fogta a szegény gallyat, hogy a levelekből kicsordult a nedv. És ahogy fogta, az egész bokor vele reszketett, apró levelei egymáshoz ütődtek, a többi bokor bizonyára csodálkozva nézte, hogy mi leli ezt a szegény füzet. Most már nem tudta levenni róluk a szemét. Még akart volna csókot látni, hosszabbat, tüzesebbet, hogy még jobban fájjon a szive. Most ugy érezte Pirkó, hogy ő egy tragikus hős s hogy nincs az övénél nagyobb kétségbeesés. De könny csordult ki okos nagy szeméből s ez eszébe juttatta, hogy nincsenek nagy dolgok a világon s ő nem egyéb, mint egy szerelmes gyerek, aki sir.

Tarkovics a szálló felé indult a kisasszonynyal, most már nem oly közönyös bandukolással, mint az imént. A Pirkó fantáziája ugy látta, hogy siettek.

Egyedül maradt s még sokáig nézett merően arra a helyre, ahol megcsókolták egymást. Most bevallotta magának, hogy az egészből nem hitt eddig egy szót sem. A mi szivünk legszánalmasabb erőlködése az, amikor csak azt akarja elhinni, ami tetszik neki. De ez most már nem hit dolga volt. Látta, a szemével látta.

Eleresztette a szegény, elkinozott ágat. Az összeszoritott levelek megölve, formátlanul csüggtek a gallyon s Pirkó ugy vélte, hogy -57- az ő szive is egy ilyen agyonszoritott, megölt, halálra kinozott valami. Csöndesen indult el hazafelé, de ahogy közel ért a vendéglőhöz, megállott. Nem, igy nem lehet hazamenni, kuszált hajjal, kisirt szemmel. Aztán tudta, hogy nem birná tovább a vidámságot, félrevonulna, talán ujból sirva fakadna és mindenki kérdezné: «Mi baja, Pirkó?» – olyan hangon, amiben már benn van az: «tudom, hogy szerelmes vagy, de kiváncsi vagyok, hogy mit fogsz hazudni».

Hirtelen megtörülte a szemét és arrafelé fordult, ahonnan ez a hang jött. Sándor állt mellette, Sándor, aki azt mondta Bellának, hogy ne mondja meg, hogy ő mondta, hogy mondja meg.

Illedelmesen köszönt és beszédbe ereszkedett vele. Sándor csinnal volt öltözve s a haját féloldalt lökte, hogy költőiesen lógjon a balszemébe. De Sándor elfogódott volt s most nem zengett oly vidám csapongással a hangjából ama fölény, amely ugy emeli a leányok szemében a gimnáziumi tanulót. Hogy miről beszélt, azt Pirkó nem is értette. A szavakat jól hallotta, de ez csak a fül munkája volt. Az esze, amelynek a szavak közt levő összefüggést kellett volna számon tartania, ott járt az összekinozott bokor körül, ahol a homokban bizonyára kell két pár lábnyomnak -58- lennie, ahogy két pár czipő otthagyta a nyomát, orral fordulva egymásnak…

– Mit szólna maga, Sándor – mondta egyszerre, nem törődve azzal, hogy a fiu éppen egy mondat közepén volt – ha megbizonyosodnék arról, hogy az, akibe szerelmes, mást szeret?

Egy pillanat alatt elképzelte Pirkó a halált, minden szenvedésnek végét, a tökéletes feledést. De igy szólt:

– Meg tudna halni azzal a gondolattal, hogy azok tovább élnek és tovább szeretik egymást?

– Meg – felelt habozás nélkül Sándor, mert ami ebben a kérdésben probléma volt, azzal ő nem törődött. Ő csak a halált hallotta és sietett megmutatni, hogy ettől nem fél.

– Én – mondta Pirkó s most érezte, hogy igazat mond – én még a sirban is érezném, hogy azok szeretik egymást és csókolóznak. Nem tudom elhinni, hogy az igazi szerelemnek vége van a koporsóban.

Miután a halál az ő szakmája volt, Sándor a gyakorlott ember biztonságával világositotta fel Pirkót: -59-

– Ott mindennek vége van, kisasszony. Az embert beleteszik a koporsóba, bekaparják a földbe, aztán jönnek a férgek és megeszik. Slussz.

Füttyentett egyet s a tenyerével vizszintes mozdulatot tett, mutatva, hogy az ügy be van végezve. És elégedett mosolylyal nézte Pirkó ijedt arczát. Sándor szeretett ilyen borzalmas dolgokat előadni a leányoknak, ez nagyon hat, ha az ember némi czinizmust vegyit bele.

– Nem – szólt Pirkó – én nem akarok meghalni. Nincs nagyobb gyönyörüség, mint érezni és ha ennek ott lenn vége van, akkor nem érdemes meghalni. Néha a fájdalmat érezni olyan édes…

Hazafelé indultak. Bella kieszközölte az anyjánál, hogy Sándor náluk ebédelhessen s most meg volt hiva. De már a legközelebbi ürügyre gondolt, amivel megint kijöhessen. Sóhajtva szólt:

– Most nagyon gyakran fogok kijönni a szigetre. Érzem, hogy vonz ide valami. Erről irtam is egy verset.

Ugy tett, mintha keresgélne a zsebében, aztán kihuzta a tárczáját s a világ legbiztosabb mozdulatával huzott ki a rekeszek papirtömkelegéből egy rongyos lapot. A versben sok volt a törlés, huzás. Nagyon rendetlenül volt irva.

– Mutassa az irását – mondta Pirkó, egy pillanatra minden bajáról megfeledkezve. – Óh, milyen rendetlen…

Visszatette a verset a tárczába, mert ugy vélte, hogy még nem kérték eléggé. A költők ilyenek.

Félt, hogy ha erre azt feleli: «nem», Pirkó nem kéri tovább. Kihuzta tehát megint s talált valamit, ami visszautasitás volt s amivel mégis megmutatta a verset. Ugyanis igy szólt:

Leültek és Sándor hátralökte a kalapját. Nagy fekete haja bozontosan omlott a homlokára.

Pirkóra nézett. Őszintén megvallva, az «izzó kéj»-től várta a legtöbbet. De Pirkó most már szomoru volt és a tulsó partot nézte. Sándor folytatta:

– … s az ajkad, hajh, szerelmi tüzben ég… igen. Most jön a második strófa:

– Nagyon szép – mondta Pirkó s ez szomoru dolog volt. Ő olvasta a nagy költőket, de Fóti Sándornak jutott az a szerencse, hogy olyankor mutassa meg neki a versét, amikor elég volt ez a szó «szerelem», hogy Pirkó csodálatosan szépnek, édesen szomorunak találja az egész verset, s hogy ez a szó hosszan, fájó muzsikával zengjen tovább a lelkében.

– Hm – mondta Pirkó, akiben most fölébredt a művelt kis hölgy – Loreley nem kaczagott a más karján. Olvasta maga Loreleyt?

– Én az eredetiben olvastam. Loreley a viz alá csábitja énekével az embereket. De nem kaczag más karján.

Sándor zavarba jött. Ez rosszul esett Pirkónak s most ő maga igyekezett kihuzni szegényt a csávából:

– Meglehet, hogy nem a Heinéét olvasta. Mások is feldolgozták a Loreley-mondát. Faust is többféle van.

– Ez meglehet – mondta örömmel. Aztán mintha most hirtelen jutna az eszébe, felkiáltott!

– Persze! Most már egészen biztosan emlékszem, hogy egy más verziót olvastam!

– Olvastam egy párt – felelt mély megvetéssel Sándor – de utálom azt az embert. Az egy teljesen elzüllött, erkölcstelen fráter, egy lump, aki a kórházban fog meghalni. -63- Az ilyen jogtalanul nevezi magát költőnek!

Bizony, ilyen szigoru fiu volt Sándor s most már az egész napja el volt rontva, először a Loreley-ügy miatt, másodszor azért, mert Pirkó nem kérte el tőle a verset, harmadszor pedig ki hallotta azt, hogy az ember az egyik költő előtt a másikat dicséri? -64-

Vacsora után voltak, künn ültek a parton. Azóta a nap óta, amikor a hajón unatkozó hölgy oly vigan lengette a zsebkendőjét Pirkó felé, mindennap elmondta Bellának az egész esetet. Minden este, hogy kiültek a partra, nézni a holdas Dunát, hallgatni a tulsó partról hangzó harmonikaszót és éneket, talált valami uj részletet, amit még nem mondott el neki. A kövér szőke a fejét csóválta, mint a szinpadi doktorok szokták. Mindennap igérte, hogy ő majd rendbehozza a dolgot, minden este kijelentette, hogy csak rá kell bizni mindent s hogy nem kell elveszteni a fejünket. De ugyanakkor mindig ijedten gondolt arra, hogy ő itt nem tud segiteni. Ez az ur nem vágott az ő köreibe, ez nem volt oly könnyen kezelhető anyag, mint Fóti Sándor, vagy a törökbálinti Ernő. Ez az ur egy rendetlenül élő üstökös volt, amely minden törvényt kinevet, arra megy, amerre neki tetszik, ez az ur még a korabeli uraktól is különbözött, valami teljesen rendkivüli -65- ember volt. Nem, a kövér szőke kis patikájában nem volt orvosság ez ellen a baj ellen. De mivel a hazugság egyrészről nem került semmibe, másrészről pedig vigasztalta Pirkót, hát hazudott neki annyit, amennyi csak kitelik egy olyan kis leánytól, aki mind a fogásokat ismeri.

– Csak legalább tudnám – mondta szomoru mosolylyal Pirkó – hogy mit akarok… De nem tudom. Feleségül nem vehet, mert kétszer annyi idős, mint én, aztán nem is szeret, aztán nem is akar megházasodni, inkább lump-életet él.

Elhallgattak. A szőke egy sikkes férjre gondolt, akinek gyönyörü bajusza és szép szeme van, aki finoman öltözködik és jól tánczol. Az ő vágyai eddig terjedtek. Pirkó meg Tarkovicsra gondolt, aki most, tiz órakor este kezd élni, kávéházakba, orfeumokba megy. Elképzelte, hogy az orfeum-dámák az ölébe ülnek és átölelik szép fejét, megcsókolják festett szájukkal szép homlokát. Szőke haja össze van kuszálva, előtte üres üvegek állnak s a szemén a részegség izzó fátyola ül. Hajnal felé fog csak hazavetődni egy rendetlen -66- kis szobába, ahol valami piszkos öregasszony viseli gondját, tartja hazugsággal a hitelezőit s lopja a fehérnemüjét. Künn már jár a villamos és világos van, amikor ő halálrafáradtan rádől az ágyára s elalszik a virrasztó emberek mély, buta álmával. A szeme körül karikák vannak és selyemfinom haja összecsapzik a homlokán… Igy látta ezt Pirkó és fájt a szive. Nagyon reménytelen volt a kép. Nem tudta Tarkovicsot, mint férjet elképzelni.

– Pirkó, ne gondolj mindig rá, mert az rossz. Én tudom, hogy jól esik, de igy sohse fogsz kiábrándulni belőle.

– Nem tudom, hogy mit akarok. Azt hiszem, szenvedni akarok, mert ez nagyon jó. És most már kezdem érezni, hogy van egy czélom.

– Meg akarom javitani ezt az embert. Hiába mosolyogsz, komolyan mondom, bár tudom, hogy ez naivság.

Ez volt Pirkó. Mindig naiv volt, de abban különbözött a többi leányoktól, hogy tudta, mikor mond naivságot. Legnagyobb boszusága az volt, ha rajtakapta magát, hogy olyan, mint a német bakfisregények hősnői. -67-

– A dolog igen érthető – folytatta. – Ez az ember most a züllés utján van, de vissza lehet tartani attól, hogy végleg tönkremenjen. Akinek annyi esze van, mint neki, azt meg lehet győzni. Én föltettem magamban, hogy elhóditom attól a szinésznőtől. Nem hallottál még soha arról, hogy egy ilyen megrögzött lump megjavult, mert beleszeretett egy kis leányba? Azt hiszed, hogy ez lehetetlen? Hát én megpróbálom. Minden erőmet meg fogom fesziteni, hogy elhóditsam attól a kisasszonytól és megjavitsam.

Csönd lett. Ez olyan valószinütlenül, olyan lehetetlenül hangzott, mint azok a dolgok, amelyek későbben csakugyan bekövetkeznek, s a melyek igy végződnek: «ugy-e mondtam?» vagy: «ki hitte volna!» S a hang, amelyen a kis hölgy mondta, oly erőteljes, oly határozott és oly elszánt volt, hogy a kövér szőke nem mert ellentmondani. Az ilyen váratlan dolgokra nem volt berendezve az ő szőke feje. Nagy tervek, romantikus elhatározások őt sohse bántották. Ő megelégedett azzal, hogy ismerte a fogásokat. Hogy azonban még se maradjon ennyiben a dolog, ezt mondta:

Erre nem tudott felelni Pirkó. Sokáig hallgattak, aztán a kis hölgy sirni kezdett. -68-

– Szeretem, szeretem – mondta a könyek közt – soha nem szerettem senkit, csak ezt, istenem, édes jó istenem…

A szőke komoly arczczal nézett maga elé. Ugy vélte, hogy csak sirja ki magát. Ő jól tudta, hogy ilyenkor hagyni kell őket, mert ha az ember vigasztalással jön, még jobban elkeserednek.

Amikor Pirkó kisirta magát, Bella karonfogta s bementek a házba, lefeküdni. Megint egy nap – gondolta Pirkó – most le kell feküdni és semmi se történt. Csak a szive fájt. Meddig fog ez tartani?

Amikor Bella elaludt, Pirkó felült az ágyában és gondolkozni kezdett. Igen, el fogja kezdeni a küzdelmet. Nagy erőt érzett magában. Dolgozni fog, veszélyekbe keveredik, nem ijed vissza semmitől, nem törődik semmivel. De első akadályul mindjárt az állt elébe, hogy az apja meg az anyja egy hét mulva visszaérkezik Párisból. Akkor vége az önállóságnak s a munka kétszer olyan nehéz lesz. Igen, sietni kell, gondolta s tele volt tervekkel, tetterővel. Leszállt az ágyról, meggyujtotta a gyertyát s levélpapirt vett elő. Levelet fog irni a szinésznőnek, elmond neki mindent. Minden gondolatát összeszedi s egy olyan szép levelet fog irni neki, amilyet csak tud. Megmagyaráz neki mindent. Meg fogja magyarázni, hogy… -69-

A homlokára tette a kezét, mert érezte, hogy nagyon sok gondolat támadja meg egyszerre. Aztán sóhajtott egyet, a kezébe vette a tollat s csunya irásával – mert a kis herczegnőnek a legcsunyább irása volt a világon – elkezdte a levelet:

Igen tisztelt kisasszony!

«Itt ég előttem egy szál gyertya s én nem tudok aludni, mert nagyon szomoru vagyok. Az egy szál gyertyánál irom ezt a levelet. Érzem, hogy meg kell irnom, valami ösztönöz rá, valami, ami a szivemben van. Tudom, hogy ezen levél után soha többé ez életben nem találkozhatunk s esküdt ellenségei leszünk egymásnak. De nem tudok uralkodni magamon, meg kell irnom ezt a levelet, még ha meg is halok bele!»

«Kisasszony, bevallom, hogy én önnek esküdt ellensége vagyok. Talán egykor nevetni fogok ezen a kijelentésen, de most komolyan veszem. Bevallom önnek, kisasszony, hogy szerelmes vagyok Tarkovics Endrébe. Hiába próbálná tagadni, tudom, hogy mily viszony van önök között. Fiatal leány vagyok, csak őszszel leszek tizenöt éves, de a jó isten ugy akarta, hogy már most komoly szemmel nézzem az életet és hogy megértsek sok olyan dolgot, amit a velem egykoru leányok még nem értenek. -70- Csak egyetlenegy izben emlitettem ön előtt Tarkovicsot s ön ekkor közönyösséget szinlelt. Ennek őszintén megvallva örültem, amit most szégyenlek. Az bizonyára feltünt önnek, hogy egy idő óta nem várom a szokott helyen. Ha jó emlékezőtehetsége van, arra is emlékezni fog, hogy látogatásaim azóta a nap óta maradtak el, amikor Tarkovics önt meglátogatta s önök együtt kerestek engem a sziget végén. Most megmondhatom, hogy ott voltam, de menekültem önök elől, mert nem birtam volna el ezt a találkozást. Szerencsétlenségemre ezen a napon meg kellett bizonyosodnom arról, ami eddig csak mint gyanu kinozott. Nem röstellem bevallani, egy bokor mögé bujva néztem önöket s láttam, amikor Tarkovics önt megcsókolta a száján.»

«Joggal mondhatja, kisasszony, hogy nekem mindehhez semmi közöm s hogy ez a kettejük dolga. De én szeretem Tarkovics Endrét, olyan szerelemmel kisasszony, aminővel ön már nem szerethet senkit; egy tizenötéves leány első szerelmével. Érzem, hogy az életem és halálom ez az ember. Ne nevessen ki, jól tudom, hogy ez sablonos mondás. De énnálam többet jelent, mint másnál, mert én okosabb és érettebb vagyok, mint más leány huszéves korában. Ezt ne -71- vegye henczegésnek, csak őszinteségnek. Ha őszinte voltam a hibáim bevallásában, türje el az erényeimet is.»

«Ezt a levelet nem irom minden czél nélkül. Föltettem magamban, hogy ezt az embert a jó utra terelem s megmentem, még pedig magamnak. Ugy-e nevetséges az ilyen terv egy gyerektől? Én meg fogom mutatni, hogy keresztülviszem. Még eddig mindent végigcsináltam, amit elkezdtem. Ebben a munkában segitségemre lesz a jó isten, aki bizonyára inkább kedvez az én szerelmemnek, mint az önének. Mi ketten harczolni fogunk ezért az emberért, kisasszony, s meglátjuk, ki fog győzni. Én az egész lelkemet és minden szép gondolatomat viszem ebbe a harczba.»

«De mielőtt ezt elkezdeném, egy kérdést intézek önhöz. Tudom, hogy régóta szereti Tarkovicsot, s azt is tudom, hogy az önök világában szokatlan az ilyen hosszu viszony. Mégis megkérdezem öntől: hajlandó-e lemondani erről az emberről? Ön nem teheti boldoggá, higyje el nekem. Az ilyen nagyon romlott ember, mint amilyen az, akiért én meg tudnék halni ebben a pillanatban, csak egy gyerek mellett tud megjavulni. Bocsásson meg a nyiltságomért, de mindent kimondok: önnél nem az utolsó ez az ember, nálam legalább az első. Én többet tudok adni -72- neki, mint ön. Ön legföljebb a jövőjét tudja neki adni, de én neki tudom adni a multamat is, mert az én életem ő nála kezdődik. Az lehetetlen, kisasszony, hogy ön ugy szeresse ezt az embert, mint én. Az lehetetlen, hogy ön meg tudjon halni érte. Az lehetetlen, hogy ön egyáltalán szeresse, mert én ugy értem a szerelmet, hogy nincs más semmi, csak az. Én nem tudom már, hogy mit irok, én mindent el akarok mondani önnek, de érzem, hogy eddig még semmit se mondtam. Szeretem azt az embert, könyörüljön meg rajtam, adja nekem, mondjon le róla, én esküszöm önnek, hogy soha senki mást nem szerettem és soha nem fogok mást szeretni, mint ezt, én szeretem ezt az embert, én a felesége akarok lenni, én nekem nincs senkim, a mamám Párisban van, én itt egyedül vagyok az egész világon, csupa idegenek közt – –»

Itt már könyek csöpögtek a papirra és Pirkó érezte, hogy a legkeservesebb bolondság az, amit eddig a kis levélpapir hat oldalára leirt. Most már nem is a kisasszonynak irt, hanem magamagának, jól esett látnia betükbe formálva a keserüségét, jól esett leirnia ezt a szót: szeretem, mert ha csak kimondta, hamar elröppent, igy azonban előtte maradt és hosszan fájt, aminél nagyobb gyönyörüség nincs a világon. Fogta a tollat és -73- most már óriási betükkel irta: «szeretem, szeretem, szeretem», aztán a nevét: «Endre, Endre», ahányszor csak ráfért a papirra. Amikor a papir tele lett, észrevette, hogy nagyon bakfis. Apró darabokra tépte össze a levelet, egy sarokba dobta, elfujta a gyertyát és a paplan alá bujt. Néhány nap óta szomoru vonzódással szerette a vánkosát. Igazán nem volt más senkije, csak ez a néma, puha kis vánkos, hát ráhajtotta a fejét, az egyik csücskét az arczára huzta s összeszoritott ajakkal ugy sirt bele. Azon sirt, hogy ily nagyon fiatal. És a fizikai törvények rideg kegyetlenségével meredt elébe az a tudat, hogy az embernek öt évig kell várni, hogy öt évvel idősebb legyen. Ez rettenetesen fájt neki, keserü csuklással rikatta s most ezen a fehér ágyon vonagló szerelmes kis testben ott izzott az egész emberiségnek az a keservesen lealázó küzdelme, amelyben a természet igazságai, mint a fuvott üveget, ugy törik össze a mi engedetlen szivünket. -74-

A holdfényen szeliden siető vizből, amely a parti bokroknak elfecsegte a titkait s amelynek ezer apró hullámján ragyogva játszott nappal a nap, éjjel a hold, komoly, hallgatag folyam lett. Felülről nagy esőzéseket jeleztek s az ausztriai hegyek vize megdagasztotta a Dunát. Most piszkos, sötét volt a vize nappal, gyorsabban hömpölygött a tenger felé s nem locsogott a parti köveken. Mintha nem érne rá most ezekre a szelid mulatságokra, mintha nagyon komoly gondolatok bántanák. Éjjel fekete volt, fénytelen. És napról-napra nagyobbra dagadt. A tulsó part egyre távolodott a szigettől s a bokrok nyakig álltak a vizben. A villa mögül eltünt néhány ismerős kő, amelyre oly jó volt kiülni esténként. A füzfabokroknak csak a teteje állt ki a piszkos vizből s ha Pirkónak eszébe jutott volna még egyszer fölmenni a sziget csucsára, meglepetten látta volna, hogy most nem lehet kimenni -75- a csucsra, a szép fehér homokból iszap lett s azon a bizonyos bokron keresztülfolyik a Duna, csak éppen a legfelsőbb ágai merednek ki belőle, mintha segitség után kapaszkodnának, de időről-időre ezeket is elrántja az ár, ugy pattannak vissza ijedten. A folyam felmondta a barátságot apró barátaival, a kis kövekkel, bokrokkal, ágakkal, keresztülgázolt rajtuk s végleg elfeledte a napsugaras délelőttöket és az enyhe éjszakákat. Most komoran sietett, nem törődve semmivel.

Egy szerdai napon váratlanul megjelent Téreiéknél Tarkovics. Ott tartották vacsorára, s a kövér szőke nagy ravaszul kicsinálta, hogy az asztalnál Pirkó mellé kerüljön. Pirkó oly izgatott volt, s oly sok szomoru boldogság rohanta meg a szivét, hogy alig beszélt a vacsoránál. Tarkovics főleg a háziasszonynyal foglalkozott, s Pirkónak csak olyan mondatok jutottak, amelyekre igennel vagy nemmel lehetett csak felelni. De ha a legkomplikáltabb mondatokat mondta volna is neki, azokra se tudott volna másképen felelni. Szóval az asztalnál nem történt semmi különös. Amikor azonban vége volt a vacsorának, Térei ur szivarra gyujtott és igy szólt:

– Ajánlom, hogy menjünk egyet sétálni a partra. A Duna most rendkivül érdekes. -76- A Lloyd estilapja azt irja, hogy még fog áradni. A felügyelővel beszéltem, az meg azt mondja, hogy holnap katonák jönnek töltést csinálni. Nem is utolsó dolog, egy kis árviz…

El is indultak, a part felé. A kövér szőke az anyjába kapaszkodott, igy akart segiteni Pirkónak, hogy Tarkovicscsal mehessen. Szerencsére a fürdőház előtt Térei ur egy ismerősével találkozott, aki hozzájuk csatlakozott, s három percz mulva a legmélyebb kereskedelmi beszélgetésbe elegyedett Térei urral. Pirkó legelől ment, egyedül. Nem kereste Tarkovicsot. Ha akar, jöjjön utána. Most jutott csak eszébe, hogy haragban van vele. Lassan mentek, s most, amikor Pirkó hátranézett, látta, hogy egy házaspár csatlakozik Téreinéhez. Ijedten kapta vissza a fejét, mert azt is látta, hogy Tarkovics elválik a társaságtól és feléje jön:

Pirkó megállt, de nem fordult hátra. Nagyon dobogott a szive, s félt, hogy nem fogja elég ügyesen adni a közönyöst. A férfi melléje került s oly közel ment mellette, hogy a karjaik érintették egymást.

– Én már nem emlékszem rá – felelt közönyösséget szinlelő hangon a kis hölgy, s -77- most nagyon szegényesnek, szomorunak tünt fel előtte ez a kisleányos kaczérság.

– Dehogy nem emlékszik, gondolkozzék csak egy kicsit. Amikor utoljára találkoztunk.

Pirkó egyideig ugy tett, mintha gondolkoznék, s mintha ez a dolog sehogyse akarna az eszébe jutni. Aztán eszébe jutott, hogy egy hét mulva már itt lesz az anyja, sietni kell a munkával. Hirtelen elhatározással ezt mondta:

– Hogyan? Dehogy nem… az utolsó hajónál, amikor kikisértek, amikor Heinéről beszélgettünk. Láttam, hogy nem tetszett magának, amikor gyereknek mondtam. Nem akkor találkoztunk utoljára? Hát mikor?

A férfit bosszantotta, hogy ez a kis fruska igy beszél vele. De tetszett neki a vizsgálóbirói számonkérő hang. És a kis leány oly arczot vágott, mint amikor a biró egy hazugságot hall és tudja, hogy öt percz mulva -78- rásüti a tanura, s az kénytelen lesz pirulva szégyenkezni.

– Kisasszony – jegyezte meg udvariasan – legföljebb tévedés, nem hazugság.

– Amit most mondott, ez meg szemérmetlen. Maga jól tudja, hogy hazudott. Érti! Nem tévedett, hanem hazudott.

Bántotta, szidta, s ez neki magának fájt. Ez oly jó volt. Igy lehet megérteni azokat a férfiakat, akik pofon tudnak ütni egy asszonyt, akibe halálosan szerelmesek.

– Ne is próbáljon egyebet mondani – folytatta Pirkó – mert láttam. Csütörtökön délelőtt itt volt és a felsőszigeten sétált egy hölgygyel.

– Az se igaz, hogy elfelejtette. Az ember nem minden délelőttöt felejt el. Például nem felejti el az olyan délelőttöt, amikor megcsókolt valakit, akit szeret. Én legalább igy képzelem.

– Csak jöjjön, ne álljunk meg, mert még meg találnák hallani. Azt meg nem akarom, a maga érdekében se. Onnan tudom, hogy láttam. Engem kerestek a sziget csucsán, a kisasszony egészen előrement, de nem talált -79- meg. Aztán puszit kért magától és maga megcsókolta a száján. Mondja, hogy nem igaz.

– Persze, hogy igaz. Ha látta, hát igaz. Ezt megtanulhatja tőlem, hasznát is veheti, majd ha nagyobb lesz. Semmi sem igaz addig, amig bizonyiték nincs. Az ember addig hazudik, amig lehet.

– De egy vallomással tartozom. Az az egy igaz, hogy ezt a délelőttöt elfelejtettem. Egy csók, az hamar megy nálam.

Kereste pillantásával a kis lány tekintetét, de nem tudta megtalálni. Most megértette, hogy ez a gyerek szerelmes belé. Egyideig nem szólt egy szót se, ugy mentek egymás mellett a parton. Aztán minden czél nélkül lekanyarodtak egy mellékutra, a mely a tubarózsák közé vezetett. A magasszáru fehér virágok illatát már idáig lehetett érezni. Tele volt velük a levegő, ilyenkor este bizonyára versenyeztek, hogy melyik tud több illatot lehelni. Messziről mély zugással hallatszott ide a Duna, amely most ezt a szokást is fölvette. Fojtott, halk basszusban zugott, ahogy nagy tömegével rohanva gázolt keresztül a bokrokon, s ahogy elhuzta egy-egy darabon a beléje függő lombot. Pirkó érezte, hogy nem birja tovább. A férfi gunyos dolgokat beszélt mellette, minden szavával -80- megsebezte. Csupa seb lehetett most a szive, ugy vélte a kis hölgy. Tarkovics pedig tovább léháskodott, játszott a gyerekkel, tetszett neki ez az ostoba kis kaland.

– Ne higyje – mondta – hogy én bennem maradt egy csöpp szentimentálizmus. Csak egy hit maradt meg bennem, a jó kávé iránt. Ezt az egyet szeretem a világon. Ami a szerelmet illeti, az nagyon szép lehet, tizenöt forintért olyan szerelmes tárczát irok, hogy mindenki sir belé. Nem kell azt hinni, hogy mi gimnazisták vagyunk. Sőt olyanok is vannak köztünk, akik nem is voltak azok. Az én imádott mesterem, Zola Emil nem tett érettségit.

– Istenem – mondta halkan Pirkó – milyen borzalmas dolgokat beszél. Ha nem tudnám, hogy egy kis iskolásleány előtt akar henczegni a blazirtságával…

A férfi mosolygott. Ő isten bizony igazat beszélt. Neki minden sifli volt ezen a földön, igazán csak a jó kávét és jól fölszerelt fürdőt szerette.

– Higyjen, amit akar. Nekem mindegy. Én már ilyen vagyok. Én belőlem sohse lesz férj és családapa. Vannak napok, amikor elhiszem, hogy ez az igazi nagy boldogság, de inkább meghalnék, mintsem hogy megházasodjam. Én egy tönkrement ember vagyok. -81-

Voltak pillanatai, amikor igy elszomorodott. De ennek az volt az oka, hogy keveset aludt, s reggel ujból megbizonyosodott, hogy hull a haja. Ugy vette észre, hogy öregszik, vége a szépségének, az elegancziájának, összegyüri ez a czigányélet, amelyről azonban nem volt hatalom, amely leszoktassa.

– Egyidőben gondoltam arra, hogy megházasodom. Ez akkor volt, amikor egy gazdag zsidóleány belém szeretett és a szülei szerették volna, hogy elvegyem. Kaptam volna vele százötvenezer forintot.

– Nem én. Ha ő nem szégyelte, énnekem ugyan nem voltak lelkiismereti furdalásaim. Apropó, erről is leszoktam.

A társaság messze elmaradt mögöttük, most egyedül voltak, ketten, a tubarózsák közt. Csöndes kis szél jött a Dunáról. Pirkó megszólalt:

– Most talán egy kicsit… De egy óra mulva a kávéházban leszek, ott világos van, a barátaim szójátékokat mondanak, vad, akaratos asszonyokról beszélnek és akkor elfelejtek mindent. Magával nem beszélek többé, kis leány, mert maga csupa fiatalság -82- és csupa jövő… Ha magával vagyok, látom a nyomoruságomat és eszembe jut, hogy az életemet eljátszottam.

Pirkónak arczába szaladt a vér. Boldog volt, hogy ezt hallotta. Hogyan, hát ő mégis volt valami hatással erre az emberre? Bizalommal teli hangon mondta:

Komolyan, becsületes melegséggel nézett a leánykára. Egy kicsit meg is ijedt. Ebben a pillanatban a szép Waldnéra gondolt. Az volt olyan vad, akaratos asszony; «ilyennek képzelte ő az igazi asszonyt». A szikrázó szőke hajkorona jutott az eszébe, a szép, érett asszonyi váll, amelyen már minden finom árnyalat kifejlődött, nem ugy, mint ezen a kis leányén.

Haragudott magára, de nem tehetett róla, folyton az asszonyra kellett gondolnia, s arra az estére, amikor egy vacsora után egyedül maradt vele egy közös ismerősük kis szalónjában, s amikor egy szót se szóltak egymáshoz. Csak ránézett Waldné, daczos pillantással, amely azt mondja, hogy «nem» – még mielőtt ő kért volna valamit.

Elmosolyodott, hogy látta a szerelmes fényt a kis hölgy szemében, hogy látta félig nyitott kis száját, amin most egy forró lehelettel minden vallomás feléje szállt.

– Jó kis leány – ismételte, miközben eleresztette a kezét, – jojczakát. -84-

Katonák jöttek a szigetre. Igazi ellenség, ásóval, kapával fölfegyverkezve, vörösarczu német tisztek vezénylete alatt. Ezek az utásztisztek csizmában jártak, mérnöki eszközöket kezeltek s nyugodtan nézték, hogy a legényeik kivágják a bokrokat, eltemetik a virágokat, gödröt ásnak a legszebb pázsit közepén s mint valami baromcsorda, ugy tiporják össze a muskátliágyakat. A viz már beszivárgott a szigetre, lépten-nyomon pocsolyák támadtak. A parton serényen haladt a munka, alacsony, de erős töltés készült, a katonák egész éjjel dolgoztak fáklyafény mellett. A máskor csöndes éjszakában most talicskanyikorgás hallatszott s a tisztek káromkodása. A Duna pedig mindevvel nem törődött, egyre rohanóbb lett, éjszaka félelmetes gyorsasággal vágtatott, a sziget csucsáról nézve olyan volt, mint valami piszkos, sárga tenger. És egyre hozott valamit. A sziget csucsán megakadt a bokrokban egy-egy messziről jövő szénaboglya, kisebb -85- gerenda, törött butordarab. Valahol messze már elkezdte a viz a rettenetes pusztitást s fenyegetésül előreküldött ilyen szomoru dolgokat. Egyszer egy fél háztető uszott le a folyam közepén s egy napon a tehenes egy kétéves kis leány tetemét találta meg a bokrok közt. A szigetlakók megrémültek, csak most kezdték tisztelni a Dunát, amelyen eddig oly könnyed elegáncziával uralkodtak a karcsu helyi hajók és az evezősegyletek szkiffjei. Egypár család azonban összebeszélt, hogy itt marad, még ha el is önti a szigetet a viz. Akik már átnyaraltak itt egy árvizet, azt mondták, hogy ez nagyon mulatságos, az ember csónakon megy a szállóból a vendéglőbe.

A tubarózsák közt nem volt viz. Az a darab, most látszott csak, kis emelkedésen volt. S Pirkó örült, hogy a tubarózsáknak nem esett bajuk. Most szerette ezeket az elegáns, arisztokrata virágokat s amikor csak lehetett, közéjük ment. Az illatuk arra az estére emlékeztette, amikor Tarkovicscsal itt volt, amikor oly nagy és szép gondolatai támadtak s amikor Tarkovics oly léhán nevette ki.

Most már szótlan lett a kis leány. Bellának se mondott semmit, sőt azt szerette volna, ha a kövér szőke azt hiszi, hogy már mindennek vége. Csodálatos komolysággal nagy -86- szenvedélylyé kezdett érni gyereklelkében ez a szerelem. Órákhosszant ült egyedül a tubarózsák közt s azt hitte, hogy gondolkozik, pedig csak azzal foglalkozott, hogy érzett. Érezte a bánatát, néhány szomoru kis emlékét, ami ebből a néhány szegény találkozásból a lelkében maradt, átérezte kis multját s titokzatos, végtelennek látszó jövőjét.

Itt találta egyszer, alkonyatkor, Sándor. Pirkónak levél volt a kezében. Ez a levél jelezte, hogy szülei a napokban hazaérkeznek. Az anyja talán már holnapután kijön a szigetre, ki tudja, nem viszik-e vissza Pestre, ki tudja, mi történik vele.

– Miért olyan szomoru, Pirkó kisasszony? – kérdezte a fiu, akiben ma még kevesebb volt az eget ostromló gimnazistából, mint a multkor. A szerelem nagyon szigoruan bánik a szolgáival.

A kis leány örült ennek a fiunak. A maga sorsát látta benne. Valamiképpen tehát kenyeres pajtások voltak, mind a ketten a boldogtalan szerelem keserü kenyerét ették.

– Vége a szabadságomnak – felelt – hazajön a mamám, most megint rabszolga leszek. Itt olyan jó volt, egyedül, szabadon, azt tehettem, amit akartam…

Sándor sóhajtott. A leány ezt észre se vette; tovább folytatta a gondolatát: -87-

– Pesten megint elkezdődik a régi életem. Nem tudom, miért, de rettegek attól, hogy vissza kell mennem az én kis fehér szobámba… pedig azelőtt ugy szerettem. Nagyon nehezen fogom itthagyni ezt a szigetet, külön fogok bucsut venni a vánkosomtól, a paplanomtól, a bokroktól, a Dunától, ezektől a tubarózsáktól…

Csöndes-szeliden hunyt le a nap, fényes szinek égtek a felhőkön. A fák és a bokrok megnagyobbodtak körülöttük, a nagy pázsit szélei beleolvadtak a cserjébe. A friss zöld szin eltünt, mintha sötét, kékesszürke fátyol ereszkedett volna a fákra. És sóhajtani kezdtek a platánok és meghajtotta a szellő a hosszu füszálakat és most erősebben illatoztak a tubarózsák, mint valaha.

– Ideköt valami – folytatta Pirkó, de most halkabb lett a hangja, oly szépen illett ehhez az alkonyathoz – ideköt valami, amiről nem tudom, hogy micsoda. Előre tudom, hogy ha majd jövőre visszajövök ide, nagyon szomoru leszek. Voltam már igy többször is. Ha semmi sem változik is azon a helyen, amelyet szerettem, elszomorodom, ha viszontlátom. Maga költő, Sándor, maga meg fog érteni, ha azt mondom, hogy nincs szebb dolog, mint a mult. Én gondolkoztam ezen és ugy találtam, hogy az érző ember előtt nincs keserü emlék. Minden emlék szép, -88- mert minden emlék szomoru. Én szoktam az ilyesmin gondolkozni, néha egész éjszaka. Például minél régebben olvastam egy verset, annál szebb. Igy vagyok a zenével is. Ha valami szép, szomoru dalt hallok, arra gondolok, hogy milyen édes lesz ezt másodszor hallani, egy év mulva.

Sándor ezt nem értette. A férfiak nagyon későn jönnek rá az ilyesmire, sokkal későbben, mint a leányok.

– Pirkó – mondta – én ugy szeretem magát hallani. Nem tudom, hogy miért.

Érdekes, ő éppen ugy volt Tarkovicscsal. Most eszébe jutott kedves, hizelgő hangja, a megrögzött lumpot jellemző gyerekes nevetése, meg az a csodálatosan muzsikaszerü átmenet, amelylyel a léhaságból átment a bánatos őszinteségbe a minap este. Ez éppen itt történt, ezek közt a…

Észrevette, hogy Sándor megfogja a kezét. Fölugrott és hirtelen nagy lett a lélekzete. Szólni akart, de akkor már előtte térdelt Sándor:

De Sándor most már nem hagyta. A másik kezét kereste és meg akarta csókolni. De erre kikapta a kezét az övéből Pirkó és elszaladt. A fiu utána bámult, de a kis fehér matrózruha már akkor eltünt a magas virágágyak mögött. Most már sötét volt, s ahogy Sándor körülnézett, látta, hogy égnek a lámpák. Haza kellett mennie. Lehajtotta a fejét és a hajó felé indult. De a kanyarodónál még visszafordult egyszer és busan mondta:

Pirkó beszaladt a villába, s örült, hogy nincs otthon senki. Rávetette magát az ágyára és a szivére tette a kezét. «Istenem – gondolta – most közelről láttam egy boldogtalan szerelmest.» Kezdte a maga érzéseit elemezni, ugy vélekedvén, hogy Tarkovics ugy érez vele szemben, mint ő Sándorral. Aztán sok, sok más gondolata jött. Az egyiknél meg is rázkódott egy kicsit. Ugyanis fölvillant az agyában az az ötlet, hogy milyen furcsa volna, ha ő valamikor nőül menne Sándorhoz. De nem ennél az ötletnél rázkódott meg. Elképzelte Sándort, mint jómódu ügyvédet, mint a férjét. Elegáns lakásuk van, modern stílü kis szalonnal, amelyben ő egyedül ül egy hosszu téli estén. A multakra gondol. Messziről, mintha tubarózsaillat szállna feléje. Szomoruan néz maga elé. Kopogtatnak az ajtón, s ő közönyösen szól: «szabad». -90- Bejön egy ur, de erre ő fölugrik a székről és arczába szalad a vér. «Hogyan, maga az?» «Én vagyok, Pirkó» – feleli Tarkovics, mert ő az az ur, a ki bejön, egy kicsit megkopaszodva, kissé öregebben… De ez még mindig nem az a pont, ahol Pirkó megrázkódott. «Én vagyok» – mondja az az ur, aki bejön és aki Tarkovics. Ő nem tud szólni. Endre közelebb megy hozzá és reszkető hangon kérdezi: «Még mindig szeret, Pirkó?»

A szép szőke asszony, a Pirkó édesanyja, valóban megérkezett Párisból, s már az első napon kijött a szigetre. Ugy találta, hogy a kis leánya sápadtabb, mint máskor. De ez volt az egész. Egyebet nem vett észre, s örült, hogy beszélhetett Párisról. Azok közül az asszonyok közül való volt, akik Pesten párisi életet igyekszenek élni, s akik oly érzésekkel mennek Párisba, mint Mekkába a muzulmán. Csak most, visszatérte után éledt föl benne az a sok érdekes apróság, amit egy szép asszony Párisban megfigyel, s egész nap ezekről beszélt Téreinével, aki ugy hallgatta, mint az orákulumot. A Pirkó anyjának ugyanis volt egy köre, amelyben szuverén hatalom volt. Az e körhöz tartozó asszonyok – köztük Téreiné – utánozták a ruházkodását, a járását, a kalapjait, ellesték apró mondásait s nagyon tapasztalt asszonynak találták. Ugy uralkodott ezek közt a kissé korlátolt fejü, nem nagyon müvelt, -92- de gazdag asszonyok közt, mint valami diadalmas király, aki minden pillanatban érzi a felsőbbségét. Magas, sugár növésü teremtés volt, dus, szőke hajjal, akinek az arczán megmaradt az egykori bálkirálynő fensőbbséget eláruló mosolya, s aki harminczkettedik esztendejének megértette azt a jelentőségét, hogy már nincs sok hátra. Ilyenkor kezdenek az asszonyok arra rájönni, hogy a legrövidebb percz se jön vissza, ha egyszer elmult.

Mindenáron ki akart jönni lakni a szigetre. Most már nem volt érdemes elutazni valahova, a szezonig pedig ki lehetne huzni a szigeten is egy pár hetet.

– Én nagyon örülnék, ha kijönnél – mondta Téreiné – de figyelmeztetlek, hogy árvizet várunk.

– Bánom is én az árvizet. Legalább lesz valami mulatságunk. Négy év előtt itt laktunk, amikor árviz volt és soha olyan jól a szigeten nem mulattam, mint akkor. Pompás csónak-partikat csináltunk, a másik csónakon jött utánunk a czigány és egész éjjel huzta. A kis Bárándynéval ketten voltunk asszonyok. Direkt mi miattunk itt lakott a Raffay doktor, ha jól emlékszem, meg Benedek Emil, Kriszháber… Almády… Nagyszerü volt. -93-

– Képzelem… De most nem hiszem, hogy mulatságos lesz. Nincs itt senki. Az egyetlen Tarkovics, aki néha kinéz hozzánk.

– Egy párszor vacsorázott itt. De mindig dühös voltam, amikor kijött. Ezek az emberek azt hiszik, hogy mindenki vak. Kijár egy szinésznő miatt, azt mindenki tudja, és ugy tesz, mintha hozzánk jönne.

– Utálom az ilyen embereket – mondta, s talán kissé tulságos is volt az a gyülölet, amely ebből a kijelentésből áradt.

Elhatározta, hogy kijön. Délután szobát bérelt a nagy szállóban, s Pirkót is oda akarta költöztetni. A kövér szőke azonban megértette, hogy ez nagyon kellemetlen lesz a barátnőjének, hát minden ékesszólásával közbevetette magát azon czél érdekében, hogy Pirkó náluk maradjon.

Az anyja ráhagyta. Maradjanak együtt, ugyis egy hét még a világ, aztán következik a poros, lármás Pest.

Másnap már ki is hozta a hajó a Waldné nagy kosarait és ládáit. Kijöttek a párisi ruhák, a párisi czipők és harisnyák, hogy főpróbát tartsanak a szigeten, mielőtt bevonulnának a pesti korzóra, ahol ha végigment a szőke asszony, saját találmányu mozdulattal fogva fel a ruháját, ugy hogy az alsószoknya dus selyemfodra kilássék, megfordultak a fiatalemberek, s mivel egyebet nem tehettek, mosolyogva mondták:

Ezek voltak az ő kis diadalai. Mivel sohse látták a férjével a városban, hát beszéltek is róla egyet-mást. Az olyan asszony, akit mindenki egyedül lát a korzón, már messziről mintha azt mondaná az embernek: «Találd ki, kicsoda a másik.» És a korzó ifjai, a napos sarkon álló dzsentrifiuk, a Váczi-utczán járó bankhivatalnokok, a kezdő ügyvédek és nagyon fiatal orvosok, az öreg képviselők, a későn kelő szinészek, a hires ujságirók, szóval mindazok a férfiak, akik tizenkettőkor ráérnek sétálni, találgatták, amikor végiglebegett elegáns alakja az aszfalton, s divatos kalapja alól nagyvilági mosolylyal felelt -95- a köszöntésre villanó czilindereknek. Ha egymásután kétszer ugyanaz a faczér orvos vagy kliens nélkül szükölködő fiatal ügyvéd kisérte végig a korzón, miközben ugy felelgetett neki, hogy jobbra-balra nézett, mások számára mosolygott, s szemeivel az ismerőseit kereste, már erről beszéltek, mint boldog halandóról. Hogy mi volt igaz a dologból, azt senki se tudta. Vannak olyan asszonyok, akikről minden rosszat beszélnek, de amikor arra kerül a sor, hogy annak a bizonyosnak a nevét is megmondják, a legszkeptikusabbak is vállat vonnak:

Soha nem emlitettek nevet Waldnéval kapcsolatban. Még akik nem is ismerték, ugy néztek utána a korzón, mint valami jó ismerősük után. Feltünő asszony volt, s tudja isten… Minden, amit mondani lehetett róla, ez volt:

De ezt még azok is bizalmas hangsulylyal mondták, akik soha életükben egy szót sem beszéltek vele. A korzóé volt, ez volt az igazi férje, hű maradt hozzá, szerette és sajnálta, amikor télen vége volt. S a korzó is -96- hű maradt hozzá, minden délelőtt lerótta neki a maga hódolat-adóját, igazán nem lett volna csoda, ha mindenki köszönt volna neki a napfényes utczán. Biztosra vehető, hogy a szép szőke asszony valamennyinek fogadta volna a köszöntését, az ő szokott mosolyával, mint ahogy nem lepődött meg azon, ha a háta mögött két vad-idegentől ezt a rövidke párbeszédet hallotta:

Az ő számára a sziget nem volt egyéb, mint egy olyan korzó, amelyet minden oldalról viz vesz körül. Folytatta itt is feltünő sétáit, a régi mosolylyal kereste az ismerősöket, a régi főhajtással köszönt.

– Kikkel ismerkedtél itt meg, fiam? – kérdezte egyszer a leányától, amikor délelőtt végigsétált vele a szigeten.

Pirkó mondott néhány jelentéktelen nevet, s a végén a lehető legegyszerübb hangon tette hozzá:

Az asszony egy kicsit hallgatott. Pirkó örült, amikor látta, hogy az anyja még csak nem is gyanit semmit. Tovább sétáltak. A nagyvendéglő előtt szembejött velük Melitta kisasszony, nagy toalettben. A kis -97- hölgy azon igyekezett, hogy valamiképpen elfordithassa a fejét, de ez nem sikerült. Kénytelen volt a szemébe nézni. A szinésznő első pillantása Waldnénak szólt, akinek frizuráját és ruháját egy másodpercz alatt egyetlen szemmozdulattal nézte végig, vette tudomásul, kritizálta meg, hasonlitotta össze a magáéval, s amely fölött még ugyanezzel a pillantással tért napirendre. A második pillantása mosolygó köszöntés volt Pirkó számára. A kis leány meghajtotta a fejét. Amikor már a szinésznő mögöttük volt, Waldné egy kis hallgatás után megszólalt:

A hajók menetrendje megváltozott, most már ritkábban jöttek, nehezebben kötöttek ki, s látszott, hogy ez a kellemetlen munkájuk utolsó fellobbanása a kötelességtudásnak. Amit Waldné mulatságnak nevezett, az már megkezdődött a szigeten. A beszivárgó viz nagy tócsákban ragyogott a virágágyak és sétányok helyén, s egymáshoz tolt padokon sétált a közönség a mocsarak fölött. A kertészek mindent megmentettek, amit csak lehetett. S a katonákat rossz volt még csak nézni is, ugy dolgoztak éjjel-nappal. Szegények a verejtékes munkában a dalolásról is leszoktak, s most csönd volt a szigeten, mindenki hallgatott, mintha valami haldokló mellett virrasztana, várva a perczet, amikor egy nagy sóhajtással mindennek vége lesz.

Csak Waldné nem érzett semmiféle szomoruságot. Neki roppantul tetszett ez az élet. Hangos nevetéssel ment a kis társaság élén minden délben a vendéglőbe, gracziózusan -99- lépkedett a padokon, megint felfoghatta a saját találmányu fogással szép szoknyáját, kilátszott alóla kis czipellője, selyemmel átszőtt fekete harisnyája. A többiek, látva, hogy ő ily jó érzi magát, szintén megbarátkoztak a helyzettel, megszerették ezeket az ingadozó pallókat, s valóságos társasjáték volt, a mikor délben meg este nevetve, sikoltozva botorkáltak végig ezeken a hidműveken.

Pirkó csak ebédnél meg vacsoránál látta az anyját. Waldné a nagy szállóban lakott, s ha a kis leány néha fölment hozzá, ez olyan volt, mint amikor egy vidám szép asszonyt meglátogat egy kisleány-barátnője. Ilyenkor az asszony megmutogatta neki a ruháit, a párisi szinházakról beszélt, tanácsot kért tőle, hogy ma milyen ruhát vegyen, melyik fésü illik legjobban a hajához, s megkérdezte, hogy nem volt-e drága az ezerkétszáz frankos márkiz-gyürü, a minek egy nagy gyémánt volt a közepén. És Pirkó ugy beszélt az anyjával, mint valami nagyon jó barátnéjával, a ki nála sokkal idősebb, s a ki ezért férjnél is van már. Nemcsak mint anyját, hanem mint szép asszonyt is szerette, azzal az érdekes szetetettel, a melylyel minden gyerekleány vonzódik a diadalmas szép asszonyokhoz. Gyakran adott ruházkodási tanácsokat az anyjának, de ő mindig a -100- maga feje szerint öltözködött. És ha meglátogatta, az anyja kedves mosolylyal mondta neki:

Viszont, ha Waldné ment Téreiékhez, ugy ment be a leányok szobájába, mint ahogy valami ismerősének a leánya iránt érdeklődnek. Mosolyogva nézett körül s megkérdezte:

– Dehogy rossz – mondta Waldné – dehogy rossz, sőt ellenkezőleg, nagyon ügyes…

De azért nagyon tévedett volna az, a ki azt hitte volna, hogy nem szeretik egymást. Pirkó imádta az anyját, s Waldné a leányát. Csak éppen az volt idegenszerü, hogy a jótulajdonságaikért is szerették egymást. Az igazi viszony anya és gyerek közt a föltétlen szeretet. Ezek külön megbecsülték egymásban a nekik tetsző tulajdonságokat is.

– Az én anyám nagyon szép asszony – mondta egyszer Bellának, a mikor a sziget kevés száraz utainak egyikén mentek a hajó felé. – Ha férfi volnék, nagyon bele tudnék szeretni. Az én anyámnak a világon semmi hibája sincs…

A hajó csak hosszu munka árán tudott kikötni. Kevesen jöttek rajta, egy-két idevaló ember, rendőr, levélhordó – és Tarkovics. A leányok már a partról látták.

– Ne reszkess – mondta Bella Pirkónak – ne reszkess, mert az szamárság. Én mondom neked. Légy közönyös, nyájas…

– Kis Pirkó – szólt – tegnap este a Hangliban hallottam, hogy megérkezett a mamája. Egyenesen Párisból jött?

Ilyen egytagu szócskákkal felelgetett neki, mert a közönyösség nem ismeri a hosszu szavakat. Tarkovics pedig már bucsura nyujtotta a kezét:

– Na én megyek. Egy kis dolgom van, aztán később meglátogatom a mamáját. Otthon lesz maga is?

S azzal már odább is állt, ügyesen lépkedte át a pocsolyákat, vigan ment, a kalapja kissé hátra volt csapva a fején. Hogy eltünt előlük, Pirkó komoly szemmel nézett a barátnőjére:

– Szervusz – mondta Bella a sértődésnek alig észrevehető árnyalatával a hangjában és elsétált. Hosszan nézett utána a kis hölgy, nézte nagy szőke haját, ringó csipőjét s most történt először, hogy cserélni szeretett volna vele. A kövér szőke gondtalanul ment, a kövér szőkét nem bántotta semmi, ő nyugodtan fog keresztüluszni ezen az életen, a mely csak az érző emberek számára van tele titokzatossággal és meglepetésekkel. Pirkó ugy érezte most, hogy a bajok, a nagy problémák, a szomoru helyzetek és az -103- élet nagy titkai elmosolyodnak az egészséges kövérség láttára, kalapot emelnek előtte, kikerülik: «pardon, tévedtem, nem ön az» – és odábbállanak, másnál kopogtatnak.

Rövidebbek voltak a napok, most már mindig este lett, mire magányos kóborlásaiból hazatért. Mielőtt hazament volna, még sétált egyet. Most könnyebb lett a dolga, ugy vélte, mert Tarkovics jár hozzájuk. Tele volt a lelke nagy tervekkel, a melyekbe idővel bele fogja vonni a szüleit is. Igen, az anyját is. Most, csak most jutott eszébe, hogy az anyjának el kellene mondani mindent. De e pillanatban még félt, hogy ki fogja nevetni. És azt is megérezte, hogy más leányok nem félnek az anyjuk nevetésétől. Tudott leányokról, akik hasonló esetben okos barátot találtak az anyjukban. Ő félt, hogy ez a nagy szőke asszony, ez a diadalmas szépség ki fogja nevetni, ki fogja csufolni.

Ilyen gondolatokkal ment a nagy szálló felé. Most már ott lesz Tarkovics – igy okoskodott – s ő majd azon fog igyekezni, hogy megbarátkoztassa az anyjával, odaszoktassa a házhoz. Télen el fog járni hozzájuk ebédelni és lehetetlen, tisztára lehetetlen, hogy meg ne javuljon. Pirkó elhatározta, hogy szép lesz, csupa leányosság, csupa odaadás, és mint valami előérzés, -104- a melynek megvalósulás-ize van, ugy járta át a lelkét az a gondolat, hogy a kóbor lumpból becsületes életet élő ember lesz, a ki megtisztul egy kis fehér leány kedvéért. Csak türelem kell hozzá, sok…

Csakugyan ott találta. A szálló felé vezető uton sétált az anyjával. Nem szólt. Egy ideig némán ment mögöttük és nézte őket. Rájött, hogy az ember meglátja az előtte sétáló páron, melyik beszél. A melyik nem beszél, az a földre szokott nézni. És egyre Tarkovics beszélt. Arra is rájött, hogy nagyon komolyan beszélt. A feje mozgásáról látta, hogy nem közönséges fecsegés folyik köztük, hanem a férfi valami olyat mond, a mi nagyon hozzá tartozik. Az asszony csak ment mellette, folyton a földet nézte, alig hogy felelgetett neki. Aztán a férfi valami olyat mondhatott, a mire nem volt felelet, mert az asszony minden átmenet nélkül hirtelen megállt és visszafordult. Ekkor vette észre a leányát:

A férfi kelletlenül, még a beszélgetés komolyságával az arczán mondta, csak hogy éppen mondjon valamit:

– Gyere fiam – szólt Waldné és beakasztotta a kis leány karját a magáéba – gyere te is velünk. Mikor vacsoráztok? -105-

Érdekes, hogy most egészen uj beszélgetés kezdődött. Az eddigit nem folytatták. Pedig érdekes és komoly lehetett, hisz egyre a férfi beszélt, nem ugy, mintha elmesélne valamit, nem is ugy, mintha az időről beszélne. Az uj témát pedig csak ugy félvállról kezelte Tarkovics. «Igen?» – mondta. Vagy ezt: «Érdekes.» Valami egyében gondolkozott, ezt a kis leány hamar észrevette, hamarabb, mint ahogy férfiember venné észre asszonyon.

– Mit szólna, kis Pirkó – mondta neki mosolyogva – ha egyszer csak kapnám magam és kijönnék ide lakni? Direkt az árviz kedvéért…

A feleletet be se várta, ugy ment el. Talán nem is kérdés volt, talán nem is Pirkónak szólt. -106-

A kis hölgy egyre kevesebb vallomást tett Bellának, mindinkább önállósitotta magát a bajával, s ezért a kövér szőke elhatározta, hogy leveszi róla a kezet. Ez annál könnyebben ment, mert hamarosan akadt, a kire rátehesse. Szakavatott tanácsait egy idő óta Fóti Sándornak osztogatta, a ki sokkal jobb médium volt, mint a leány. Sándor órák hosszant értekezett vele, apróra kikérdezte, és a legtöbb dologban követte is a tanácsát. De egy napon aztán nagyon lehangoltan jelentkezett a költő:

– Te Bella – mondta neki – én hiába járok ide ki, én hiába beszélek veled, én hiába csinálok mindent, mert ez a leány szerelmes.

Bella hallgatott. Ugy érezte, hogy kötelezi a Pirkó érzésével szemben valamiféle diskréczió. De Sándor mindent tudott:

– Ez a szegény kis leány halálosan szerelmes Tarkovicsba. Most már tudom, hogy miért szereti ugy a verseit… -107-

A maga verseire gondolt, a melyeket titokban sokkal jobbaknak tartott amazoknál.

– Soha, soha többet nem jövök ki ide a szigetre – szólt busan, – most is csak azért jöttem ki, hogy ezt megmondjam.

– Ezért nem kellett volna kijönnöd. Az ember egyszerüen elmarad és pont. Vagy nem?

– Te mindenre tudsz valamit mondani. Most már te is ellenségem vagy. Hát már mindenki ellenem fordul?

A nagy regények agyongyötrött hősei nem mondhatták ezt nagyobb keserüséggel a második kötet végén, mint a hogy most Sándor mondta. Az ő korának, az ő vágyainak minden szomorusága benne volt ebben a felkiáltásban, s isten előtt bizonyára éppoly sulylyal esett a latba, mint a nagy tragikus hősök panasza. Az ember nem adhat többet, mint a mennyije van, s a Sándor egész világa éppugy benn volt az ő panaszában, mint régen a vértanuk utolsó szavában az ő egész világuk. Sándor erősen érezte, hogy ő vértanu, s hogy a szive okvetlenül meg fog szakadni. De önállóság, az kevés volt benne, s ezért fájdalmas hangon kérdezte meg a leánytól:

– Ilyenkor legjobb, ha az ember felejteni próbál. Eleinte nehezen megy, de utóbb -108- bele fogsz törődni. Oh, hányszor mentem én át ezen!

Leintett kezével a levegőben, mint a kinek nagyon a kisujjában van az egész dolog, Sándor pedig lemondó hangon felelt:

– Ugy is fogok tenni. El fogom felejteni, kerülni fogom, igyekezni fogok, hogy sohse lássam. Pesten ez könnyen fog menni, ide pedig egyszerüen nem jövök ki többet. Ugy-e?

– Soha, soha többé nem jövök ki. Legyen szerelmes és én kivánom neki, hogy szeressék viszont. Legyen olyan boldog, a milyen boldogtalan én vagyok.

«Érdekes – gondolta Bella – a férfiak mindig szóról-szóra ezt mondják.»

Sándor, ha már a másik előtt nem lehetett, Bella előtt mutatkozott nemesszivü lovagnak.

– Én leszek majd egyszer a legjobb barátja. Én hozzám jöjjön el a panaszával. Mondd meg neki, hogy ha majd összekap a férjével, én majd odamegyek és kibékitem őket. Az esküvőjén is ott leszek. És mondd meg neki, hogy majd ha egyszer…

Ez a «majd ha egyszer» nagyon fájt. Egyike a legfájdalmasabb formáknak a magyar nyelvben. -109-

– Sándor, ne bőgj – mondta szigoruan Bella, s most elemében volt. – Ne bőgj, gyere ide…

– Az csacsiság, ha a te korodban valaki az ilyen gyerekséget ugy a szivére veszi. Vedd tekintetbe, hogy minden ember, mielőtt megnősül, egy csomó leányba szerelmes, és mindenikről majd nevetve mesélsz a feleségednek.

Gyönyörüen engedelmeskedett a nagy törvénynek, amely azt mondja, hogy minden kielégitetlen szerelem azt hiszi magáról, ő az utolsó. A leány még a könyeket is letörülte a szeméről:

– Az imént még olyan okos voltál. Nézz rám. Jól teszed, ki se gyere többet…

Hirtelen elhallgatott, mert Pirkó jött feléjük. A kövér szőke már készen volt a legközelebbi tanácscsal:

– Azért sem törülöm le, hadd lássa. És ha nem akarja látni, menjen el. Elég nagy a sziget.

Kifutta az orrát, minden nagy gyász ezzel végződik. És vad pillantással várta Pirkót.

A kis hölgy lassan jött feléjük. Hallgatta, mint jár a szél fölötte a lomb közt, figyelt a Duna neszére s közben tele volt gondolattal. Tarkovics kijön lakni a szigetre. Az egészből egy szót se értett. Melitta kisasszony az árviz hirére azonnal beköltözött a városba, ez nem volt neki való mulatság. És különben is a pocsolyák tönkretették összes alsószoknyáit. De hát akkor miért jön ki? Kiért jön ki? Egy pillanatig se gondolt arra, hogy ő miatta jön ki. Zugott a lomb, sóhajtott a fák közt a szél és Pirkó érezte, hogy tudja már a kijövetel okát. Érezte, hogy tudja, igen, ezt igy kell mondani. Még a lelke legmélyén se volt megformálva ez a tudat. Még csak sejtés se volt. De érezte, hogy az első élesebb bizonyitékra egyszerre tudni fog mindent, minden kapcsolatot megtalál, világos lesz előtte minden. Oly nagyon gondolkozott, hogy elment volna Belláék mellett, ha meg nem szólitják. Már néhány lépéssel el is hagyta őket, amikor a szőke utána kiáltott:

Fölkapta kis barna fejét s ijedten nézett feléjük. Aztán visszafordult, s odament.

A költő azonban annyira daczos volt, hogy csak félvállról köszöntötte s olyan durvasággal, amely neki magának fájt legjobban, mondta:

– Azért nem muszáj éppen idejönni. Én miattam ugyan megállni se érdemes. -112-

Másnap este megjelent Waldné a leányok szobájában. Mostanában már a séta se volt kellemes, annyi volt a viz az utakon, s igy a leányok a szobájukban maradtak vacsora után. A szép asszony vigan szólt:

Nevettek. Pirkó azonban egy kicsit büszke is volt erre a kitüntető bizalomra, Egy ideig még évődtek: «Adjuk» – «nem adjuk» – végre is odaadták, és a hüvös, esőre álló estében elmentek ketten: a szép asszony, meg a kis hölgy, karonfogvást, mint két barátnő, akik közül az egyik már olyan nagy, hogy gardirozhatja a másikat.

– Most velem fogsz maradni sokáig, Pirkó – mondta az asszony – nálam fogsz aludni és együtt ebédelünk a szobában. Jó lesz?

– Majd én mesélek neked Párisról, te meg elmondod, mi történt azalatt a szigeten. -113-

Programmot csináltak, oly szokatlan volt, hogy hosszabb ideig együtt lesznek. Azontul hazáig nem is szólt semmit az asszony. Csak ment a leánya mellett, magához szoritotta gyönge kis karját, s örült, hogy egy kis meleg madártest van mellette, hogy okos szem néz rá, hogy van valaki, aki beszél, ha ő elunja. Fönn a szobában még rendezkedtek egy kicsit, a kanapén ágyat vetettek, aztán lefeküdtek. Az asszony mindjárt elfujta a gyertyát, s csönd lett. Künn nagy szél járt, valami távoli viharnak a hirnöke. A fák koronái az ablakuk alatt zugtak és az ablakon nem jött be semmiféle halvány derengés. Az ég nagyon felhős lehetett. A kis hölgy az anyját figyelte, hogy alszik-e. Nem aludt. Aztán megfordult s megpróbálta, el tud-e aludni. De künn nagyon süvöltött a szél, a fák szinte harsogva zugtak, meg aztán miért éppen most jön ki lakni Tarkovics, amikor viz alá kerül a sziget és Melitta kisasszony már rég beköltözött Pestre?

A másik ágyból, mint egyszer nem is olyan régen a Belláéból, ugyanaz a kérdés jött:

Egy pillanat alatt ott volt Pirkó a nagy ágyban, amelyben több párna volt, mint a -114- leányok ágyában szokás, amely parfümös is volt egy kissé, anélkül, hogy parfümözték volna. De itt nem volt semmiféle beszélgetés. Az asszony mellére vonta a leánya fejét, s Pirkónak csak most tünt fel, hogy az anyja se aludt mostanáig. Odabujt mellé, jól érezte magát. Az ablakot nagy esőcseppek kezdték verni és Waldné sóhajtott. Hosszu ideig nézett maga elé a sötétbe, aztán egyszerre nagyon erősen magához szoritotta a leányát, még mindig szótlanul.

«Miért jön ki éppen most lakni – gondolkozott a kis leány – éppen most… talán csak nem miattam?»

És ekkor érezte a második szoritást, s hogy oly közel volt az anyjához, a szoritásról azt is érezte, hogy az asszony sir.

S most arczához támasztotta az arczát, amely forró volt és könyes, ugy feküdtek ketten egy párnán, az anya és a leánya, mialatt künn elállott a szél s megeredt a bő nyári zápor, zuhogott a fák közt egyenletes, csöndes zugással. Messze, valahol a Jánoshegyen is tul, zengett az ég. Pirkó reszketni kezdett.

És reszketett, valami nagy izgalom rázta gyönge, ideges kis testét, igy vonult be a lelkébe égzengés muzsikájával, viharos éjszakán annak a megfejtése, hogy mért jön ki lakni Tarkovics, holott már mindenfelé áll a viz a gyepen s Melitta kisasszony rég beköltözött…

Elaludt, előbb, mint az anyja, s amikor a sudár asszony ezt észrevette, ugy tett vele, mint kicsi korában szokta: ölbe fogta, óvatosan átvitte a maga ágyába, betakargatta s nagyon csöndesen megcsókolta a haját.

– Aludjál kis leányom – mondta alig hallhatóan, aztán az ablakhoz ment, ki próbált nézni a vak éjszakába, majd visszabujt az ágyába és a falnak fordult.

Mire a leány reggel fölkelt, az anyja már nem volt otthon. De mintha a gond az ágya mellett állt volna, s csak azt várta volna, hogy fölébredjen, azonnal megmarkolta a szivét. «Kijön lakni, kijön lakni» – ezt mondta egyre a fülébe, nem tudott tőle szabadulni semmiképpen. Gyorsan felöltözött s azt gondolta, hogy most már egyesegyedül áll ezen az egész világon, most el van zárva az anyjához is az ut. Valami rettenetes fájdalom ette végig magát időről-időre a lelkén és csak most tudta meg, hogy még maradt eltiporni -116- való reménye. Az igazi remény az, amelyről maga az ember se tud. Ha napnál világosabban is látjuk, hogy egy szerettünk meg fog halni, ha teljes bizonyossággal készülünk is erre, – a halála mégis letör bennünk egy titkos reményt, egy rejtve nyiló hitetlenséget. Minden reménység, miután az elménkben meghalt, szivünkben titkos életet él tovább, s csak ott hal meg igazán, legtöbbször a szivünkkel együtt. Az én kis fehér leányom szivében most haldoklott ez a bujdosó virág, s ennek az elmulásnak a bánata átjárta az egész lelkét. Most minden szilárd pontot elveszitett maga körül, most ő volt egymaga az egész világ.

Egy kertészlegény állitott be, tisztességtudóan köszönt és hatalmas rózsabokrétát nyujtott Pirkó felé:

Pirkó átvette a bokrétát. Csupa nagy piros rózsa volt, csupa tökéletesen kinyilott, érett virág, amely talán már holnap elbágyadt volna, ha a tőn hagyják.

Aztán megint köszönt és kiment. Volt még egy gyanakvó pillantása Pirkó számára, amért nem az vette át, akinek szólt. A kis leány utána kiáltott:

Hogy becsukódott az ajtó, beletemette arczát a virágok közé. Nehéz illattal volt teljes a bokréta, a napon érett rózsák dus olajpárája szállt belőle. Csöndesen az ablakhoz ment vele.

– Szabad ezt tennem? – kérdezte magában, amikor kihajolt, s lenézett, nem jár-e lenn valaki. Ugy vélte, gonosz dolgot cselekszik. Nagyra nyitotta a szemét, s mivel most történt először, hogy tiltott dolgot cselekedett, fülig elpirult. Aztán hirtelen fogta a csokrot s az ablakon át messzire kihajitotta, a fák koronája fölött, a Dunába. Utána is nézett, még látta is, hogy a nagy viz csöndesen ringatva viszi a piros foltot. A szobában rózsaillat maradt s ez vádolta. Gavallértermészetü kis leány volt, egyenes karakter, s ezért most már sajnálta ezt a sunyi cselekedetet. Alattomos volt, ez volt az érzése. Lopott is, sikkasztott is, gyanakodott is, nagy isten, hogy mindez megtörténhetett vele, a kis gavallérral, s hogy éppen -118- az anyja ellen követte el… Láz járt az ereiben erre a gondolatra. Szabadulni szeretett volna, de mindentől ezen a világon. A férfiaktól, az asszonyoktól, a virágoktól és – istenkém – a szerelemtől is, ettől a nagy és szép dologtól, amely után annyit vágyakozott, s amely most napokon, éjszakákon, heteken ütötte, vérezte, mintha az ő gyönge kis szivén akarta volna megmutatni, mit tud.

Pirkó még érezte maga körül a rózsaszagot, s rettenetesen megijedt, hogy ez elárulja. Ez a lengő illat, amelynek már csak finom nyoma volt a szobában, az agyára nehezedett, százszorosan kellette magát neki, végigosont finom kis orrán, még a szájában is érezte az izét.

– Én már hétkor talpon voltam, sétáltam, fürödtem… Ma még több a viz a szigeten, mint tegnap. Azt mondják, hogy átszivárog a töltésen, a kis gát már tán egy napig se birja.

Ő is próbált mosolyogni. Az asszony letette a napernyőjét, levette a kerti kalapot, s a tükör elé állt. A haját kibontotta és nagy szeretettel ment végig rajta egy aranyszinü fésüvel. Szép volt igy, nagyon. Ezt ő is gondolta e pillanatban, s talán erről jutott eszébe, amit hátra se nézve, csak ugy félvállról mondott:

– Te, ez kijött lakni ma reggel, csónakon jött Ó-Budáról, mert a hajó már nem jár… ez az ujságiró… hogy is hivják?

Pirkó is ugy tett, mintha egy kicsit gondolkoznék, aztán igen csöndesen mondta ki ezt a nevet;

És azért a kis hazugságért, ami ebben a gondolkodásban volt, még ő szégyelte magát.

Együtt voltak egész nap, együtt ebédeltek, itt a szobában. S amikor a pinczér be-bejött, hogy az ételt hozza, mind a ketten idegenszerü félelemmel néztek az ajtóra. Tarkovics már korán reggel kijött, s még mindig nem jelentkezett. Őt várták mind a ketten, de hogy mind a ketten várták, ezt csak Pirkó tudta. És nem jött, egész nap nem jött, már alkonyat borult a fákra és a külvárosi gyárakra a Duna tulsó partján, s Tarkovics még mindig nem jött. -120-

– Kóborolni szeretnék egy kicsit, mama – mondta estefelé a leány – még látni egyszer a szigetet, mielőtt átfolyik rajta a Duna.

Hát ezért kellett ő, ezért vették kölcsön a másik családtól. Hogy legyen itt valaki, aki utját állja a dolognak. Szegény kis őr, szegény kis gát volt, mosolyogva konstatálta. Nem különb, mint az a homokos töltés, amin átszivárog a Duna. S nem is ér többet, egyszer csak átszakad, elsöprik az utból, és vad rohanással siet át rajta a hullám… Fájt neki ez a szerep:

Ez az volt, hogy «nagyon szeretnék szabadulni» – de csak idáig mondta. S már indult is, nem, nem akart itt maradni. Nagyon borzalmas helyzetnek találta az egészet. Menni kell, akár vissza se jönni többé…

Ezt már nem is hallotta, már künn volt. Leszaladt a lépcsőn, ki az estébe. Fáradtan vonult el előtte egy csapat katona, csizmájuk locsogott a pocsolyás földön, vállukon az ásó. Utánuk nézett egy darabig, s akkor -121- hirtelen a tulsó oldalra figyelt, ahonnan nagy szaladás zaja hallatszott, s kivillant a fák közül a fáklya vörös fénye. A sziget közepe felé szaladt egy másik csapat katona, elől a tiszt, maga is ásóval a kezében. A fáradtak, akik az imént erre vonultak, egyszerre megálltak. A tisztjük átkiáltott a szaladókhoz:

Hideg futott végig a kis leány hátán erre a kemény szóra, s most ő is szaladni szeretett volna. A fáradt katonák tisztje nekirohant a gyepnek s elorditotta magát:

Amire ezek is rohanni kezdtek, átvágtak a nagy gyepen, mintha egyszerre erőre kaptak volna. S ugyanekkor a felső töltés felől is jött egy rohanó csapat, fáklyával, mint amikor tüz idején mindenünnen egyszerre jönnek a tüzoltók. Pirkó ezek után szaladt, de a tiszt visszakiáltott rá udvariatlanul:

Szegényke megállt, megvárta, mig ezek is eltüntek a fák közt, aztán egyet gondolt, mellének szegte a fejét és mégis elkezdett szaladni, a csapatok után. A katonáknak azonban gyorsabb volt a lábuk, s Pirkó csakhamar azon vette észre magát, hogy -122- egyedül szalad. A nagy bokrok és fák közt meg is ijedt. Alulról valami idegenszerü, vad morajlás zugott feléje, emberi kiáltásokkal vegyesen. Hirtelen megállott, hamarjában nem tudta, hogy honnan csap rá a nagy viztömeg, s félt az ismeretlen elemtől, sejtelme sem volt, hogy miképpen jön a viz, hogyan fogja elönteni a szigetet. A térde reszketett s önkéntelenül is visszanézett, ahonnan néhány égő lámpa világolt feléje. «Jobb lett volna otthon maradni» – gondolta. S a zugás egyre erősebben hangzott alulról. Ez most izgatta kissé.

– Jön a viz! – mondta félhangosan, fenyegető akczentussal, szinte azért, hogy önmagát ijeszsze vele. Aztán elképzelte a feléje rohanó piszkos Dunát, ezt a nagy sárga tengert, amint lekapja a lábáról, átgázol fölötte, s görgeti, sodorja nagy száguldásában. Óh meghalni igy, gyorsan, vad erőszak által, de jó volna – gondolta egy rövidke pillanatra. Elképzelte, mint vinné a nagy folyam, mint szünnék meg egy pillanat alatt minden, de minden bánata.

Vagy husz lépésnyire megzördült előtte egy nagy bokor. Mintha valami állat akarna kibujni alóla. Megijedt, összerezzent és felsikoltott. Rászegezte pillantását a bokorra, semmi se bujt ki a galyak alól. «Mi lehetett ez?» Ekkor valami hideg ölelte körül a lábát. -123- Viz ömlött kis kivágott czipőjébe, s hogy erre körülnézett, már az egész ut szélességében fénylett a viz. Ez amolyan előfutárja volt a nagy hullámnak, surranva jött az uton, megrezzentette a bokrokat, mint valami alattomos csuszómászó. De a lábán érezte, hogy egyre emelkedik, s erre szorongó félelem fogta el. Gyors szaladással menekült ki a bokáig érő, egyre szélesbedő vizből, s rohanni kezdett visszafelé; mögötte surranva, csuszva jött a viznyelv. De ugyanekkor már egészen közelről hallotta az iménti zugó lármát. Futás közben oldalt nézett, a hatalmas pázsit felé, amely a fürdőháztól majdnem a sziget közepéig huzódik. Ijesztő látvány volt. Magasra tartott fáklyával, orditva szaladtak visszafelé a katonák, s alig tiz lépésnyire mögöttük jött a Duna, most már az igazi nagy áradat, amely egész szélességében elboritotta a szigetet. Valami soha nem hallott, a nagyon mély basszuskorgáshoz hasonló, bőgésszerü hanggal kergette őket a viz, meg-megcsillant a bokrok közt, tördöste, recsegtette az ágakat, egy-egy hullámját előre vetette s oldalt, ahol mélyebb volt a föld szine, hosszu nyelveket szalajtott előre. Szaladtak mind, elől a kis fehér leány, mögötte a katonák, s leghátul teljes szélességben, most már harsogó bőgéssel a viz, törve-zuzva a bokrokat, elsöpörve a vaspadokat, fák lehajló ágait megroppantva. Ha -124- nagy szél rohan végig a bokrok közt, ez is ijesztő süvöltésként hangzik, hát még a mikor az egész Duna vágtatott át rajtuk! Ropogtak az ágak, sirtak a levelek, de semmi nem tudott ellentállni a viznek.

Akik a felső szigeten álltak, sikoltozva rohantak a házakba. A fürdőház előtt nagy vaspontonok álltak, bennük fáklyás katonák. A pontonokat csöndesen a hátára vette a viz s lassan vitte lefelé. A többi katona részint a vendéglő terraszára ugrott, részint az üres pontonokba. Az egyik tiszt, aki jó tiz perczet szaladt a viz elől, amig az első csónakhoz ért, nevetve ugrott a vasalkotmányba, s miközben letörölte homlokáról a verejtéket, fejcsóválva mondta a Dunának, amely most minden irányban elterjedt körülötte:

Pirkó a nagy szálló terraszára menekült, ahol már izgatottan várta az anyja. Elnézett a nagy gyöp helyén, ahol most csak a félig kiálló fekete bokorcsomók jelezték, hogy ez nem volt mindig tenger, s látta, hogy itt már szelidebb a viz, csöndes kis fodrokat hajt rajta a szellő, csak elől haragszik, csak az előőrsei harapnak, tépnek, szaggatnak, süvöltenek. Igen, csöndes fodrokat, lágy kis hullámokat hajtott a szellő keresztül a szigeten, s már a lárma is elült, csöndes bámulás uralkodott az embereken s az az elfogódás, -125- amelylyel a lassan, de szemmelláthatóan egyre emelkedő viz imponált nekik A lámpák tükörképén látszott ez legjobban. A vizben reszkető láng egyre közeledett az igazihoz, a lámparudak háromnegyede már viz alatt volt.

Egy katonai csónak haladt el előttük, a katonák vasvégü rudakkal hajtották. Hogy a lámpák elé ért, a tiszt meglátta a szép asszonyt, szalutált és felszólt:

– Igen, mama – sugta Pirkó, aki szerette volna látni a nagy vizet. Waldné mosolygott, meghajtotta a fejét s beszálltak a vascsónakba. Elhajókáztak a virágágyak felett s az egyik helyen Pirkó elszomorodott:

S az édes, elmult estére gondolt, amikor még jól esett a fájdalom. Homlokára tette kis kezét, most már fájt a feje a sok izgalomtól. Félig lehunyt szemmel nézett szét a sötét estébe.

A fürdőház magaslaton épült, a viz nem érte el ezt a dombot. Igy az épület köré gyülekeztek a kertészek, s ott állt a katonák egy része is, tétlenül nézve a fénylő nagy vizet, amely egy félóra alatt hetek keserves munkáját tette tönkre. Fáklyákat tartottak, s bámulták a vascsónakban hajókázó két hölgyet. -126-

Odább, a magaslat egy kiugrásán egyetlen alak állott. Ráesett a fáklya vörös fénye, s ő büszkén nézett ki a szabad Dunára. Fekete köpenyét lobogtatta a szél, hosszu haja a homlokára omlott. De délczegen állott szemben a rémületes áradattal, s hátravetett feje, kidüllesztett melle nemes daczról tett tanuságot. Persze, hogy ő volt, Sándor, akinek buzgott a lelke ettől a hatalmas impressziótól, s aki talán ugy érezte, hogy fekete köpenyébe burkolózva, levett kalappal nézvén szemébe a rettenetes Dunának, e pillanatban nem kisebb valakivel daczol, mint magával a bosszuálló istennel. -127-

Van egy bizonyos fajta éjjeli lepke, amely arról ismeretes, hogy a mig künn van a homályban, óvatos, csöndes állat, de amint bekerül a lámpához, megbolondul. Eleinte csak körülötte tanyázik, a fal fényesebb részein. Majd közelebb merészkedik, röpköd a lámpa körül egy kicsit, aztán megint elbujik valahová, perczekig nem kerül elő. Később ismét megjelenik, most már vakmerőbb, s ugy venni észre, hogy valami őrület szállt parányi fejébe. Rendetlen röpdöséssel kering a láng körül, nekivágódik az üvegnek, mindegyre kisebb köröket ir le, végül pedig tökéletesen megvadul. Bolond módra csapódik neki az ernyőnek, az üvegnek, összetöri a szárnyát, hihetetlen gyorsasággal czikázik egyik helyről a másikra, s ha az ember utána nyul, hogy megfogja, ugy érzi, hogy a kis állat megvakult, se hangra, se mozdulatra nem figyel, meg lehet fogni, ki lehet hajitani az ablakon. De a következő perczben megint megjelenik reszkető szárnyacskája -128- a lámpaernyő alatt, nekivág megint az üvegnek, s az ember utóvégre is belátja, hogy az ilyen bolondon nem lehet segiteni és békén hagyja. Másnap reggel aztán megtalálja az éjjeli szekrényen a kihült lámpa alatt, összetört, fénytelen szárnynyal, mozdulatlanul.

Pirkó most körülbelül ott tartott, ahol a lepke először csapódik neki a forró üvegnek, amikor a melegtől és fénytől először forr fel benne valami nagy indulat. Reggel, amikor végignézett a szigeten, amely fölött most nyugodtan, alig észrevehető mozgással áramlott át a viz, meglátta egy csónakban Tarkovics Endrét. A férfi intett neki a kalapjával, amire Pirkó hirtelen megfordult, felrohant az üres szobába és az ágyra vetette magát. Eltünt belőle a mértéktudó kis hölgy, most esett le a lábáról az üvegczipő, az óvatosság, a gondos körültekintés szimboluma. Szaladt mindenki elől s mégis mindenkibe beleütközött. Ha ugy érezte, hogy haza kellene mennie, nem tudta, hová menjen: Belláékhoz, az anyja parfümos hotelszobájába, vagy a pesti lakásba, ahol föl voltak szedve a szőnyegek s fehér vászontakaró alatt szundikáltak a butorok. Kereste a családját, azt se találta. Vergődött, nem tudott hová menni, kivel szóba állani. Kibámult az ablakon, aztán hirtelen az ajtóhoz szaladt, de ott megint -129- megállt. Az anyjának nem mert a szemébe nézni. Tudta, hogy miért tartják itt, miért van rá szükség. Istenem, talán mégis jobb lett volna Heinét nem olvasni, a szerelmes verseket meg nem ismerni, s most még nem érteni oly világosan, hogy miért veszi egyszerre magához az anyja, miért öleli sirva az ágyában, álmatlan éjszakákon. Azok a lepkék is, ha őserdőben élnének, ahol nem jár ember, aki tüzet gyujthatna…

Aztán leült és föltette magában, hogy minden erejéből gondolkozni fog. És sokáig ült egymagában, minden neszre figyelve, hogy talán az anyja jön, akivel – tudja isten – még találkozni se szeretett volna.

Hogy hová, azt nem is tudja. Hogy miképpen, azt se. De szökni fog, innen el és folyton menni, menni, egészen addig, amig csupa idegen emberek közé nem ér. Vagy talán az apjához menjen?

– Szegény apa – gondolta és megborzadt. Szegény apa most az irodájában ül és dolgozik. Künn ülnek a segédek és periratokat másolnak. Aztán a törvényszékre szaladnak, visszajönnek, beszólnak az ajtón és az irodavezető tovább küldi őket. Emlékezett a szavakra, amik az irodából a lakásba röppentek:

És mindebből a sok másolásból, szaladgálásból és tárgyalásból pénz lett, piszkos bankók, amiket kövér kereskedők vagy öreg vidéki asszonyok szoktak volt apának az iróasztalára olvasni. És mindebből a pénzből szép, villogó ruhák lettek, finom párisi selyemharisnyák, parfüm, szalagok és a mama mégis sirva ölelte az ágyban.

Valami közösséget érzett az apjával. De félt, hogy meglát rajta mindent, hogy megtud valamit.

– Csónakon jöttem a fürdőből – ujságolta – estefelé végigcsónakázunk a szigeten, te is velünk jösz, Pirkó!

Azzal kiszaladt, megint le a lépcsőn a terraszig, aztán föl az olvasóterembe. Ott senki se volt, hát a zongorához ült. Kinyitotta, becsapta. Majd ujságot akart olvasni. De ezt se birta. Leült hát a kanapé sarkába -131- és maga elé nézett. Mintha fölfedezett volna valamit, egyszerre megvilágosodott az arcza. Nagyon halkan mondta:

Ez a csöndesen suhanó szó magánosan szállt végig az oszlopos teremben, visszajött hozzá, a fülébe zugott, a szivét szorongatta.

Pirkó nem tud élni. Nagyon megsajnálta magát, mosolygott egy kicsit, de nagyon szomoruan és megint mondott valamit, ezt is félhangosan, hogy a fülével is hallja. Ezt mondta:

Még egyideig szótlanul ült a teremben. Aztán betotyogott egy öreg urhölgy, aki előkeresett egy német lapot és befészkelte magát a karosszékbe, hát kiment. Fel, az anyjához, akit megint öltözködésnél talált. Azt mondta neki, hogy nagyon szeretne ma Bellához menni, nála maradni, ott aludni. Panaszkodott, hogy kényelmetlen a kanapé és nyugtalan alvás esik rajta. A csónakpartiról pedig lemond.

Az asszony egy kicsit hallgatott, gondolkozott, aztán csöndes-kérő hangon, amely igazán szivből jött, igy szólt: -132-

Dehogy maradt. Nem lehetett, egyszerüen nem lehetett. És máris szeretett volna rohanni, mert a legártatlanabb szó, a legegyszerübb kérdés is kegyetlen világossággal folyton azt magyarázta neki, amit már kitalált. Az anyjának minden szava, minden mozdulata, minden kérése ujabb és ujabb bizonyiték volt. Dehogy maradt.

– Hát jó – mondta az asszony. – Ilyen leányom van nekem. Egyszer kérem valamire.

A leányszobában, az ő kedves párnáján felriadt Pirkó hajnal felé. Szinte csodálkozott azon, hogy tudott aludni. A másik ágyban megint csak nyugodtan, egészséges álommal aludt a kövér szőke. Egyáltalán, Pirkó nem emlékezett arra, hogy a szőke valaha nyugtalanul aludt volna. Az ablakon megint a derengés világos lehellete szállt be s ahogy a leány figyelni kezdett, érezte maga körül a hajnal előtti nagy csöndességet, az igazi nagy alvást. Fölkelt s óvatosan vette magára fehér ruháját. Kiosont az ajtón, le a földszintre s a kapu elé kötött csónakba ült. Eloldotta a lánczot s fülelt, hogy nem hallják-e. -133- Nem, senki se hallotta, minden aludt még a szigeten, a füvek és virágok csöndesen álltak a viz fenekén, csak éppen a madarak voltak ébren. Budáról kakasszó rikoltott át a vizen, egymásnak felelgettek az ó-budai kakasok.

Az egyik evezővel dolgozni kezdett s kieviczkélt odáig, ahol valamikor a sziget partja volt. Itt szétnézett a Dunán. A nap még nem jött fel, de Pest felől már világos volt az ég s a legalsó felhők rózsaszinü fényben usztak. A viz is csöndes volt, pontosan mutatta a gyárkéményeket, a parti fákat. A kis leány kiült a csónak orrára s hagyta, hogy a viz szeliden vigye lefelé; kissé didergett a friss hajnali szellőben, de ugy érezte, hogy ez a sok viz, ez a nagy reggeli hangulat egy kicsit enyhiti a fájdalmát. Hogy mi lesz ennek a csónakázásnak a vége, azt nem tudta. De sejtette, hogy soha többé nem jön vissza. Nem látja soha többé a kövér szőke leányt, a derék öreg Térei bácsit, nem kell többé szégyenkeznie az anyja előtt. És soha, soha többé nem kerül Tarkovics elé. «Szeressék egymást» – gondolta s csak azon a nagy fájdalmon, amit ez a szó a lelkében okozott, csak azon érezte, hogy ez kikre vonatkozik.

A viz kifelé kezdte vinni a csónakot, a Duna közepére. És itt egyre gyorsabban vitte. -134-

– Isten veled, sziget – mondta Pirkó és meghajtotta fejecskéjét a sziget felé. Még ezt is elemezte s rájött, hogy megint bakfis volt. De aztán napirendre tért e fölött is, ugy érezte, hogy most már ez is mindegy. Valami nagy nyugalom szállt a lelkére szegény elveszett madárnak, akivel sohase törődött az anyja. A pesti gyárak felé nézett, amelyek kéményeiből nagyon vékonyan, szinte álmosan szállt egy kis füst. Ezek tovább élnek, tovább dolgoznak, és hat órakor már talpon lesz az egész város, csöngetni fog a villamos a hidon, s munkába mennek a munkások. «Szép lehet szépen meghalni» – gondolta s eszébe jutott Helén, az asztolári liliom, akinek teteme fekete bárkán, fehérbe öltöztetve, telisteli virággal csöndesen uszott le a folyón a gonosz Guinevere királyasszony palotájáig. Ennél a gondolatnál visszanézett a nagy szálló felé s az anyja ablakát kereste.

Most sirni kezdett. Talán ő sirt egyedül e pillanatban ebben a nagy alvó városban, a megáradt viz közepén, amikor még semmi emberi hang nem jött sehonnan, csak a madarak ébredeztek a szigeten és a kakasok felelgettek egymásnak. De az ő sirása nagyon csöndes volt, csak a Duna kis hullámai hallották meg.

Feljött a nap, kibujt a gyárak mögül égővörös nagy korongja, s egyszeribe kigyultak -135- mind a felhők, rózsaszinü lehellet szállt széjjel az égen, égő rózsaszint kapott a Duna is és a budai ablakok végig lángban ragyogtak. Sebesen haladt lefelé a csónak, keresztbe állt a vizen, senki se kormányozta. A kis fehér leány ekkor szembeállt a nappal, s az ő hótiszta ruhácskáját is elöntötte halvány rózsaszinnel a hajnali sugárzás. Nagy vigasztalás jött feléje mindenünnen, s abbahagyta a sirást. A nap szemlátomást szállt följebb az égen, kigyujtotta a bárányfelhők széleit s aranysugárkákkal hintette tele a Dunát. Ekkor jött felülről a fekete bárka, amely tele volt zöldséges asszonynyal, s amelyben izmos legények eveztek. Halk ének hallatszott róla, az asszonyok elhuzták a magas hangokat, mint a proczesszióknál, amikor a Mária-énekeket éneklik.

A hidon tul az egyik evezős felállt a helyéről, kihajolt a viz fölé, s ezt mondta:

Mind arrafelé néztek, s egy pillanatra, amig a legény evezője maga felé huzta az üres csónakot, elhallgatott az ének.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY GAZDÁTLAN CSÓNAK TÖRTÉNETE ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Egy gazdátlan csónak története

EGY
GAZDÁTLAN CSÓNAK
TÖRTÉNETE

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE