The Project Gutenberg eBook of Sok minden
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Sok minden

Author: Ernő Szép

Release date: July 6, 2024 [eBook #73979]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Athenaeum

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SOK MINDEN ***


Szép Ernő

Sok minden

Athenaeum irodalmi és nyomdai részvénytársulat kiadása Budapesten 1914

7039. Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.




Kedves olvasó,

úgy érzem, mintha valami előszóval tartoznám neked, vagy talán magamnak.
Ezután az első lap után, amelyre ezt a pár sort teszem, sok-sok levél
jön, ezeket a leveleket telinyomtatták avval az irkafirkával, amit egyik
napról a másikra az ujságba irt valaki, aki itt járkál ezen a világon és
nincs jobb dolga, mint hogy egy-egy percre megállítsa a többi embert:
nézz ide… nézz oda… látod?…

Amit ebben a könyvben találsz, kedves olvasó, csak úgy érinti az életet,
mint a lehellet az ablakot, vagy mint egy-egy gyufa lángja a sötétséget.
Összeszedtem egy könyvre valót ebből az irkafirkából és azt irtam a
tetejébe: »Sok semmi«. Az Athenaeum kitünő igazgatója azonban nem volt
megelégedve evvel a címmel, azt mondta, hogy semmiért nem lehet a
közönségtől pénzt kérni, legyen a könyv címe inkább: »Sok minden«.
Belenyugodtam a változtatásba, így lett a semmiből minden. A világon
úgyis mindenből megint semmi lesz, gondolom magamban s ez a gondolat
megadja nekem az elégtételt.

_=(sz. e.)=_




Kis cikk a szeretetről.

Egyszer egy privát ember otthon, magában, az asztalnál ülvén,
lekönyökölt jobbkarjára, öklére tette a fejét és eltünődött maga felől
meg a világ felől. Maga elé gondolta a világot: milyen rendesen,
nyugodtan járnak, beszélnek, tesznek-vesznek az emberek, mintha mind
éltek volna már egyszer és mindent kitanultak volna és most már
mindennel tisztában lennének. Ijedten érezte a privát ember, hogy ő
először él és elgondolta, milyen különös is az, hogy ő utánozza a többi
embert, éppen úgy öltözködik, ahogy ők, éppen úgy beszélget, éppen úgy
vélekedik és éppen úgy érez mindent, mint a többi emberek. Elgondolta
gondolkozásában, hogy az ő véleményei és érzései nem is az övéi, csak
elmajmolta a többi emberektől. Mentegette magát maga előtt, hogy hát
belecsöppenvén az előtte ismeretlen világba, s a többi ember közt
nevelődvén, nem tehet róla, hogy olyan lett, mint mindenki. De értelme
nem győzött csudálkozni és lelke nem győzött nyugtalankodni. A privát
ember eltünődött azon, milyen módon beszél és milyen módon bánik a többi
emberekkel, akik közt az életet tölti. Elképzelvén magát a többi ember
közt, rosszul érezte magát és mert végtelenül önző volt, jól szerette
volna magát érezni. Válogatni kezdett azok között a megfoghatalan holmik
közt, amikkel a lelkét teliszedte volt tapasztalatlanságában s amelyeket
nehezére esett mindig magával hurcolni. Irígység… gyűlölet… harag…
megvetés… útálat… Mindezek fárasztották, kikívánkoztak a lelkéből, de a
lelke fenekén ott volt a szeretet, az leülepedett, leragadt, hozzá nőtt
a lelkéhez, szinte egy volt vele.

Ejnye, a lelkem meg a szeretet nagyon összeszűrték a levet, legjobb lesz
ez az érzés, a többit szórjuk ki, menjenek szélnek. Én tehát az
embereket szeretem, gondolta magában a privát ember. Én hát jó leszek
mindenkihez és nem erőlködök többet, hogy úgy érintkezzem az emberekkel,
ahogy szokás ezen a világon, hanem mindent úgy mondok és úgy csinálok,
ahogy diktálja a lelkem. Én most már csakugyan én leszek az én életem
minden pillanata az én életem lesz. Hiszen csak egyszer élek. Először is
minden embertársamat tegezni fogom, mert mindenkit szeretek, akit pedig
szeretünk, annak úgy esik jól mondani: te. Nem fogom köszönésnek a
kalapom fölemelni a fejemről, hiszen ennek semmi értelme nincs, hanem
megölelem az ismerőst, akivel találkozom. Ha szép gyermeket látok az
utcán, lehajolok, megcsókolom. Ha a méregtől ordító embert látok,
nekiszaladok és megcsiklandozom a hónaalját.

Ha két ember összevész, közéjük állok és addig hízelgek nekik, míg
kibékülnek egymással. Ha egy nőt találok a sétány padján, bánatos arccal
nézvén le a porba, mellé ülök és bemutatkozás nélkül megkérem, mondja
meg, mi a baja, hátha meg tudom vígasztalni. Ha a vendéglőben éjfélkor
egy férfi magában ül egy asztalnál és tekintete hazátlanul bolyong a
többi asztalon, a mennyezeten, az ablakon, a sótartóba dugott
fogpiszkálók sűrűjében, a szivarja hamuján és észreveszem, hogy
sóhajtott, – az asztalához lépek, felajánlom neki, hogy melléülök,
beszélgessünk, ne legyen egyedül. Minden idegenre, aki az arcomba néz,
rámosolygok, hogy mosolyt lásson…

Még sok mindent végzett el így magában a privát ember és angyali derüvel
orcáin, frissen dobogó szívvel, tündéri könnyűséggel lelkében ment el
hazulról. Ahogy az utcára kiért, megpillantott egy urat, aki
szórakozottan ment át a kocsiúton, a háta mögött pedig vadul tülkölt egy
auto. A privát ember odaszaladt, félrerántotta az urat és gyöngéden
szólott rá: Drága embertársam, miért nem vigyázol, mikor a kocsiúton
mégy? Az úr összehúzta a két szemöldökét, egyet lépett hátra, végigmérte
a privát embert és keményen rákiáltott: Hol őriztünk együtt disznót?




»Ujesztendő, vígság-szerző

most kezd újulni, újulással víg örömöt most kell hirdetni« – kántálták a
vékonyhangú kis parasztfiúk az ablakunk alatt a rég elment
Szilveszter-estéken az alföldi kis városban. Tegnap, 1913 január
elsején, reggel nyolc órakor egy kis pesti öltözetű parasztgyerek
kopogtatott fel álmomból, számlát hozott egy régi suszteremtől, akinek a
cipőit már évek előtt elsétáltam. A cipők meghaltak, a számla életben
maradt, úgy látszik, a számlát erősebb bőrből készítik a suszterek, mint
a cipőket. A suszter pénzt kívánt, az inasa pedig boldog új évet kívánt.
Egy kis vizitkártyát tartott piszkos kezében, a számlával együtt átadta,
ez volt ráírva: B. ú. é. k. Ez a négy betű nyomtatva volt, alatta szelid
gyerekírással: »N. N. cipész tanonca«. Egyszóval N. N. cipész tanonca
nekem boldog új évet kíván. A kis fiú az ajtóban állott, nem nézett rám,
tudatlan szemeit sétálni küldte, a falra akasztott karikaturákat nézte,
amelyeket festő barátaim rajzoltak rólam. A gyereket felriasztottam
szórakozásából:

– Hát osztán, mondjad csak, mit kívánsz te énnékem?

A suszterinas zavarba jött, nem válaszolt, a kalapját forgatta a
kezében, vagy lehet, hogy nem is forgatta, nem emlékszem pontosan.

– Felelj hát, ne félj, – mondok – mit kivánsz te énnékem?

– Semmit, nagyságos úr… N. úr (a gazdája) azt mondta, hogy ne menjek
vissza pénz nélkül.

– Jó, jó fiam, ne beszélj most erről, azt mondd meg, mit kivánsz. Semmit
se kívánsz nekem? Hát mi van erre a kártyára írva?

A gyerek ártatlanul fölemelte rám tekintetét, nem volt elkészülve rá,
hogy ennyi dolga lesz velem.

– Az van ráírva, – mondok – hogy te, N. N. cipész tanonca, b. ú. é. k.
Hát nem tudod, hogy mit tesz ez a négy betű? Mi az, hogy b. ú. é. k.?

– Boldog új évet kívánok – mondta a fiú, mosolygott és megkönnyebbült.

– Na látod. Hol vetted ezt a kártyát?

– A trafikban vettem.

– Mennyiért?

– Tizenkettőt adtak egy hatosért.

– Mit gondolsz, mennyi újévi ajándékot kapsz most tőlem?

N. N. cipész tanonca kikapcsolta tekintetét a szememből, szemérmesen
elnézett, mosolygott és vállat vont, vagy lehet, nem is vont, nem
emlékszem pontosan.

– Örülsz, ha egy koronát adok?

– Igenis, nagyságos úr.

Minthogy nem vagyok gazdag, a pénz nem számít nálam, hát két koronát
adtam a tanoncnak, aki kellemesen csalódott, mint mondani szokás.

– Mit mondjak, nagyságos úr, N. úrnak? (A gazdájának.)

– Semmit, fiam, hanem azt mondd meg nekem, hogy csakugyan kívánsz-e te
énnekem boldog újévet?

A gyerek, aki már túl volt a borravalón, nyugtalan, zavart volt, csak
mosolygott, kegyetlen kérdéseim kínja s a pénz öröme veszekedtek
lelkében.

– Na eredj el. Nesze vissza a kártya is.

N. N. cipész tanonca eltávozott hajlékomból, visszafeküdtem az ágyba,
mintegy negyedóráig néztem a fekete ágaikkal jajgató margitszigeti
fákat, azután megint elaludtam.




Éjfél.

Jaj, írni kell. Megnézem az órámat. A kismutató is, a nagymutató is a
keskeny római tizenkettesre céloz. Pont tizenkettő. Éjfél. Csodálatos
vékony tengely, amin ez a rettenetes nagy világ tegnapról holnapra
fordul. Éjfél van. Mennyi templom van a világon, mennyi torony, mennyi
toronyóra, az most mind kong, zeng, búg, kalapál. Hogy szeretném hallani
mindet együtt, egyszerre. Nem hallok egyet se, a kávéház zaját hallom,
ez a zaj folyik, mint a sárga esővíz a csatornából a hordóba. Hogy néz
ki most a világ? Mit csinálnak ebben a percben az emberek az egész
világon? Falvak szélein ugatnak a kutyák, a városok klubjaiban eltorzult
kártyások ülnek, házastársak vetkeznek, színházban voltak, az asszony az
ágy szélére ül, kezeit ölébe lankasztja és elábrándozik, kórházakban
nyitott szemű szenvedők, bezárt raktárakban egerek szaladgálnak,
operaénekesnő a hotelszobában zihál koszorúja fölött, csecsemők
mosolyognak, a hold nagy tavakon sétál, mulatóhelyeken kopasz urak
frakkban és monoklival próbálnak örülni, a csataldsai mezőn harcra
felszerelt férfiak feküsznek megfagyva, gyáva fiatalember megy felfelé
egy utcai nővel sötét lépcsőházban, vonatok rohannak egymásba, kis
vendéglőben danolnak, fogfájósok nyöszörögnek, ittas nászéj a
szállodában, egy gyűrött plasztronu úr a tükörrel szemben agyonlövi
magát, az őserdőben párducok nyújtózkodnak, fiatal rabok sóhajtoznak a
cellákban, bábát csengetnek föl, üres villamosok zúgnak a külvárosokban,
házibálon szól a zongora, felravatalozott halott gondolkozik a
másvilágról, részeg emberek verekednek az utcasarkon, malomban süvítenek
a szíjjak, a hajón matrózok pipálnak, macska nyávog a kémények között,
elhagyott palánkok között a gyilkos bicskája villog, az áldozat hörög, a
templomokban a csönd imádkozik, a táncosnő sír öltözőjében, mennyi
villany, gáz, petróleum, gyertya és csillag világít és mennyi sötétség
van.

Valahol egy város ég és hány cigarettára gyujtottak ebben a pillanatban…
Csak ebben a kávéházban mennyi cigaretta ég. A finom, sovány kék füstök
felfelé keringőznek a cigaretták végéről, a levegőben találkoznak,
összefogóznak, összefolynak, együtt szállanak, mint halvány, messzi
madárcsapat. Az emberek, akiket a füst lennhagyott, beszélnek,
csevegnek, kiabálnak, suttognak, nevetgélnek, dúdolnak, női kacaj
kígyózik. A kávéház beszél, mormol, csobog, zúg, énekel… a két tenyerem
a két fülemre tapasztom, csend lett. Elveszem a két tenyerem, megint
vihar van. Egymás után, szaporán csinálom ezt, könyökölök és nyomkodom a
két fülemet a két kezemmel. Milyen különös zene. Mintha a cintányért
vernék a pokolban.




Jégpálya.

Korcsolyát kötöttem s rászállottam a jégre. Milyen kellemes és milyen
meglepő, hogy csúszok, futok a jég homályos tükrén, szinte lengek a két
keskeny érctalp felett, milyen különös, hogy nem felejtettem el ezt a
kis téli tudományt a hosszú esztendők óta, mióta utoljára korcsolyáztam.
Oh, gyerünk vissza az ifjú élvek e síma mezejére, örvendjünk ez
egyszerű, egészséges jó örömnek, öleljük mellünkbe hevesen a szembejövő
friss szelet, csípessük cipószínűre orcánkat az ártatlan hidegtől,
csússzunk jobbra-balra, iramodjunk neki, fussunk, repüljünk, forogjunk,
szédüljünk egy kicsit, felejtkezzünk el… az ólmos fényű jégen hosszú,
szeszélyes árnyékom fut velem a korcsolyáktól írt végtelen, karcsú
hieroglifák között, a magasból ragyogó villamos ívlámpák világításában.
Arcok villannak el mellettem jobbra-balra, csupa idegen arc, senkit se
ismerek ezen a nagy jégpályán, magamban forgolódom, tünedezek a
sajátságosan mozgó sokaságban. A melegedő pavillon előtt a katonabanda
játszik, kedves, buta amerikai nótát ropogtatnak a tréfás réztrombiták,
hangos nevetés, itt-ott ijedt sikongatás, vígan csörgő diskurzusok az
elfutó párok mosolygó ajkán, Istenem, mit beszélgethetnek, valami olyan
kedveset és üreset, mint amit a katonazene játszik. Kifelé igyekszem a
középről, gyors hajlásokkal kikerülöm a korcsolyázókat, kicsúszok a
pálya szélére, a korlátnak támaszkodom, nézni egy kicsit a népet. A
félkarommal lekönyökölök, s engedem magam előtt szédelegni ezt a közeli,
mégis oly távolinak tetsző világot.

Mozdulatlan tekintetem előtt kecsesen, s jó melegen öltöztetett gyerekek
futkároznak, egy-egy pici kis leány még gyámoltalanul kacsázik, néha,
mikor az egyensúlya bajba jutott, hirtelen kiterjeszti két gyenge
karját, balanszirozik velük, mint mikor a kis madár a szárnyát
lebegteti. Szép karcsú fiuk hasítanak tova, fehér pamutkabátban s fehér
sipkában, térdigérő sportnadrágban, mi mindent tudnak a jégen, féllábon
milyen nagy köröket húznak, leguggolnak, forognak, tánclépéseket
tesznek, a korcsolya orra hegyén szaladnak. Kisasszonyok illannak el,
zajtalanul, kecses sportkabátban, sipkában, jobb és bal korcsolyájuk
megvillan nyugodt időközökben, ahogy a lábukat váltják. Egy-egy
kényelmes, kövér bundába menekült hölgyet szánkószéken repítenek maguk
előtt figyelmes úrfiak. És párok, párok, párok. Nő és férfi, mind a két
kezükkel összefogózva, egy tempóra futnak, hajladoznak, illegnek
jobbra-balra, fejüket kissé oldalt hajtva, hallgatagon, átengedve
magukat a friss levegő örömének, a csusszanó, könnyű mozdulat
kellemének, a sebesség izgalmának, a zenének, egymás keze érintésének,
talán szorításának, egész lényük közelségének, valami elnémult andalodás
viszi őket… e komoly téli öltözetek, kurta bundák, sapkák hirtelen
elvarázsolnak, úgy nézem a korcsolyapályát, mint valami szelid régi
metszetet, mintha ezek az előttem repkedő, forgó figurák egy régen
elmult nemzedék lenne, egy vonzó, ódon, hangtalan holt világ, amelyről
oly sóvár melancholiában tünődik az ember, mikor ötvenesztendős
divatlapok képei fölé hajol. Oh, csupa orosz hercegné, meg angol lady,
álmodott, óhajtott, fájdalmas, lehetetlen nők, regények és finoman
repedezett festmények hölgyei, akikkel sohase fogom lelkemet és
fantáziámat kicserélni…

Oh nem, hisz élő emberek ezek, csevegnek, nevetgélnek, látom a
lehelletük röppenő kis ködét ajkaik előtt, hallom a korcsolya vékony
hasítását, hallom a visongó, kiáltozó gyerekeket, hallom az amerikai
nótát, amit el nem únnak játszani a vitéz zenészek. Felnézek a
pernyeszínű téli égre, körülsétáltatom a tekintetemet a leveletlen
fákon, akik deres ágaikkal karos ezüst gyertyatartókhoz hasonlítanak. Az
egyik fáról a másikra átrepül egy unatkozó csóka, hallom fekete
rikoltásait. Előttem a nagy jégpálya, ez a különös téli bálterem,
felnőttek és gyerekek boldog találkozója, egyszerre rákezdi örök
muzsikáját a szívemben a magány bágyadt zenélőórája. Oh, mindig
magamban, mindig magammal, mindig magam, mindenki idegen, senkit se
ismerek, senkihez semmi közöm. Valami gyönyörű, hallatlan, botrányos
dolgot vágyom művelni: szeretnék a közepébe futni a jégpályának, kitárni
a két karomat s messzihallatszó csengő hangon megszólalni: Hölgyeim,
nevem N. N., bocsássanak meg, olyan árva vagyok és úgy szeretnék
kegyetekkel együtt lenni, jöjjön valaki, hadd fogjam meg a kezét,
fussunk egy kicsit együtt, csevegjünk, nevessünk, oh ne tűrjék, hogy
boldogtalan legyek, adja ide valaki a kezét…

Nem, ilyesmi az emberek közt nem megy, milyen viharos kacagás támadna,
holnap benne lenne a dolog a lapokban, a közönség azt hinné megőrültem,
én meg kivándorolhatnék, vagy főbe lőhetném magam. Hiszen nem is
gondoltam komolyan, nem, nem. A párokról, akik folyton tűnnek,
tünedeznek előttem, elhúzom irígy tekintetemet s a gyerekeket nézem, a
piros arcú, fürge, gyönyörű gyerekeket, oh ez talán még szebb, még
boldogabb, még irígylendőbb, még fájdalmasabb. Mi lenne, ha a
gyerekekhez pártolnék, ha gyors korcsolyámon annyi fárasztó, rossz évet
átcsúszva, megint a gyerekek közé elegyednék a jégen, gyertek kis
pajtások, leánykák, kis fehér bárányok, angyalkák, fogózzunk össze,
csináljunk egy hosszú sort, egy, kettő, három – usgyé előre! Meneküljön
előlünk aki tud, mert elsöpörjük az összes bácsikat és néniket! Jaj,
elestem, csak kacagjatok, nem haragszom, csak kacagjatok…

Nem, nem, a gyerekek közé is bajos volna betolakodni. Mindnek itt a
mamája, vagy a papája, vagy a svájci kisasszonya, nem engednék meg, hogy
egy idegennel pajtáskodjanak a féltett gyerekek, sőt talán a kis
ártatlanok maguk se barátkoznának, bizalmatlanok lennének, nem
melegednének össze velem, oh, énrám fel kell nézniök s arcom borotvált,
nem olyan lágy, mint az övéké és a szememben milyen elvadító szomorúság
tanyázik.

Elzsibbadt a balkarom, amellyel a korlátra könyököltem, fázik a lábam,
fázik a szívem, a katonazene még mindig azt a víg amerikai nótát játsza,
azt a vígat, amely egyre szomorubban, nehézkesebben, tompábban s
fárasztóbban hangzik a fülembe. Az ég pernyeszínű, mintha elégett
szalmakazlakkal hintették volna teli. Az ívlámpák halálos sápadtságban
fénylenek. Az unatkozó csóka a másik fáról visszament az első fára,
lassú röptében keserveset kiáltva, ami visszhang nélkül maradt.




Scott kapitány

és expediciója elpusztult a déli sark közelében. Ahogy megállapították,
már a mult tavasszal elásta a hófúvás Scott kapitányt és három
kísérőjét, s az újságcikkek, amelyek elszámolnak e végtelen messze,
irtózatos hideg és fehér csöndben végbement tragédiáról, egy-két nap
alatt elhallgatnak, az idő hófúvása eltakarja az ügyes-bajos világ
érdeklődése elől Scott kapitányt. Elolvastam a tudósításokat, amelyek e
sarki expedició pusztulásáról szólanak, elolvastam Scott kapitány
levelét, amelyet útja vége felé, a legnagyobb nyomorúságból és
legvégzetesebb kietlenségből pár emberével visszaküldött a világnak.
Néhány szám van a levélben, melyet a halál partján ülve írt Scott
kapitány, hosszúsági és szélességi fokok… »ha élve kerültünk volna
vissza, részletesen ismertettük volna utunkat, így azonban csak e rövid
feljegyzéseket s halotti jelentésünket hagyhatjuk hátra«. Ezzel a
mondattal fejezi be egyszerű levelét Scott kapitány. Miért nem fordult ő
maga vissza? Miért ment tovább? Angol becsület, férfias hiúság, és örök
dicsőség mit érnek az őrjítő csendben, a világ megfagyott szélén,
rongyok között, piszokban, éhségben, jég és hó irgalmatlan
végtelenségében a bizonyos halál fekete pincébe vezető lépcsői előtt,
mikor vissza lehet fordulni, a világ és London felé, ahol kedves és
csókoló asszony vár, elhagyott bizalmas lakás, meg barátok, meg kedvenc
ételek, szivarok, rokonszenves régi utcák, kényelmes klub, szép olasz
operák a Covent Garden-ben, víg zenék és kacagtató bolondságok a
music-hallokban, meg katonai parádék, autó-kirándulások, tavasz virággal
és tél ódivatú kandallóval, egy egész élet, mely oktalan és céltalan, de
elég mulatságosan és olykor egész kellemesen be van rendezve.

Itt ülök gyönge ember, egy nagyvárosban, a város egy kávéházában, a
kávéház legcsöndesebb sarkában, nem tudom hányadik szélességi és
hányadik hosszúsági fok alatt, száz furcsa apró gondtól-gondolattól
elsáncolva a mindenség örök titkai elől. Scott, Scott, Scott, firkálom a
márványasztalra a bemártott pennával, mely szórakozott s vonakodik a
munkától. Scott, ez a kurta, egyszerű és sajátságosan szonor név tölt
el, e messzi hűvös és ködös tájról való szó, Scott. Úgy érzem, mintha
valami hatalmas és elcsüggesztő drámai költeményből emlékezném rá,
mintha nem is angol név volna, mintha a Scott szó az embert jelentené, a
minden embert, az örök embert, az elátkozottat, a nyughatatlant, a
boldogtalant, Ádámot, Faustot, Manfrédet. Mit akar az ember a világ
végtelenségétől…

Három lépésre tőlem billiárdasztal, két úriember küzd az asztal körül
hosszú dákóval. Most nagy vitába vannak:

– Ragad – mondja az egyik, s az asztal fölé hajlik.

– Nem ragad – mondja a másik.

– Kérem, tessék megnézni – bíztatja az első.

A másik úriember is lehajlik, a tenyerét a szeme elé tartja, szigoruan
vizsgálja az egymás mellett megállott két golyót. Jó ideig maradnak így
lehajolva, a két fej egymáshoz közel. Egészen összeér a két fej. Ragad.




Hogy mulatnak,

hölgyeim és uraim? Én az este elmentem az orfeumba, mert már nagyon
régen nem voltam színházban. Ó, szeretem a színházi estéket: az
excentrikus énekesnőket, a pirosorrú és sárgaparókás amerikai bolond
embereket, akik ferslógból csinált auton gurulnak be a színpadra és
rögtön felrobbannak, azonkívül szeretem a kellemes angol fiuk
dzsigg-pergését, meg a számoló kutyákat, továbbá szeretem a fehérszemű
négerek mély, távoli dalait, egyáltalán szeretem a variété-zenekarból
felszálló exotikus muzsikát, és Gyárfást fess hölgynek öltözve és
cowboyt és indiánt és az ódon némajátékokat, egyszóval lelkes
színházlátogató vagyok. Az este, örömem estéjén azonban néhány rossz
percem is volt az orfeumban, még pedig a műsor tizenötödik száma alatt,
amelynek ez volt a címe: Táncoló elefántok, Miss Orford remek
idomításai. A színpadra három elefántot tereltek be, s bejött a kék Miss
Orford és egy elegáns szürke úr, a fején selyem-turbánnal, azt hiszem,
az indiai alkirály volt. Miss Orford csakugyan remekül idomított, Miss
Orford táncolt és a kolosszális elefántok utána illegtek, a zene
ütemeire emelgették a lábukat, orrmányukkal kasztanyettet zörgettek, kis
asztalra állottak, szolgáltak, mint a kutyuskák, mialatt az indiai
alkirály dirigálta őket.

De nemcsak ezt tudták az elefántok, teázni is tudtak. A nyakukba
szalvétát kaptak, leguggoltak, az orrmányukba cukorfogót tettek, a
cukorfogóval cukrot fogtak, beletették a csészébe, azután kis kanalat
vettek fel az orrmányukkal s a szemükhöz emelték. Mindenki örült és
tapsolt. Azután az indiai alkirály behozott egy magas telefonszekrényt,
a leghatalmasabb elefánt odament, az orrmányával a szekrény oldalán
megcsavarta a kurblit, megdöbbentő értelmes tekintettel várt, csengetés
hallatszott, akkor az elefánt az orrmányával leemelte a hallgatót, a
füléhez vitte, aztán kinyította a száját és belebőgött a kagylóba.
Elbődült, üvöltött mélységes tüdejéből a színpadon, a kasirozott telefon
előtt a föld legnagyobb és legerősebb teremtménye, Miss Orford meg az
indiai alkirály az elefánt előtt állottak, a szűgyéig se értek,
diadalmasan hajlongtak, a közönség nevetett, tapsolt, az elefánt bőgött,
a másik két elefánt csendesen állott. A telefonozó elefánt bőgése valami
irtózatos volt, a taps alig hallatszott tőle, ez a bőgés a messzi-messzi
őserdők lombozatait szokta megrázni, Miss Orford ezt a rettentő,
végtelen őshangot befogta a telefonba, komédiázni, s az emberek
mulattak. Valami exotikus szorongás lepett meg, eszembe jutottak Kipling
dsungel-meséi, visszaemlékeztem az elefántok táncára, éjfélkor, az
őserdő rejtett tisztásán, mikor szuverén erejük ünnepét tartják,
irtózatos lelküket belézengik a végtelenbe, legázolják a bokrokat, mély
üregeket taposnak a földbe, ágakat csapnak le orrmányaikkal s
homlokukkal nekirontanak az ezeresztendős fák derekának. Jaj, ha ez a
három elefánt ettől a bőgéstől most föleszmélne, megvadulna és
széttaposná Miss Orfordot, az indiai alkirályt, a szolgákat, a
színpadot, az orfeumot… Nem lett semmi baj, hála Istennek, az elefántok
nem olvasták Kipling elbeszéléseit, eszük ágába se volt rendetlenkedni.
A függöny lement, s a zenekarból felhangzott az ünnepies tus, amelylyel
az orfeum karmestere a bevégződött számokat búcsúztatja.




Magyarországból jövök,

hölgyeim és uraim, ismerik ezt a messzi földet? Négy folyó, három bérc
van rajta, fölötte meg egy korona lebeg, láncokat ejtvén a táj felé,
mint ez a bíróságok, adóhivatalok, zálogházak kapuira szegezett
bádogtérképeken látható. Mondhatatlanul vonz és izgat engemet ez a
sajátságos föld, de nagyon nehezen szánom el magamat, hogy
Magyarországra utazzam, mert a vonat reggel hét órakor szokott indulni a
nyugati pályaudvarról Magyarország felé és ez borzasztó. Pláne téli
reggel. Milyen barátságtalanok a pályaudvar csarnokai. Milyen rossz
felmászni a második vágányon ácsorgó gőzösbe, végigmenni a néma
folyosón, benézni a komor fülkékbe. Milyen kevesen utaznak. Az első
osztályon senki sincs. Nekem szabadjegyem van. Miből él ez a Máv? Egy
üres bársonyketrecben elhelyezkedem, az ablak mellé, arccal az útirány
felé, mert okos öreg emberek azt mondják, hogy ha a vonat irányának
háttal ülünk, megfájul a fejünk. A vonat áll. Egy vasútas végigmegy a
kocsik mellett, le-lehajlik, kalapácscsal megüti a kerekeket, a vonat
türelmesen állja, mint a gebe, akit patkol a kovács. Milyen sokáig áll
ez a vonat. Alhattam volna még vagy tíz percet. Áll, áll. Nem, elindult,
már curukkol a pályaudvar, teherkocsik jönnek mozdony nélkül, meg
raktárak, meg gépházak, meg palánkok, meg farakások, szemaforok, híd,
házak, állatkert, vurstli, Angol-park, kaszárnya, ügető-versenypálya,
nyaralófalvak Vecsésig, Vecsésen túl Magyarország…

Nyolc óra, támolyogjunk át az étkezőkocsiba. No itt már élet van. A
hálóban sapkák, kalapok, az asztalok körül a sapkákhoz, kalapokhoz
tartozó emberek. Tea, kávé, rántotta, sonka, vastag csészék, izmos
poharak s hamutartó, mint a görög diszkoszvető kezében. Mustár,
levesízesítő, egy rúd csokoládé, fogpiszkáló. Az ajtón hajó és tenger
képe, a kivándorlás boldog délibábja. Csupa emberek reggeliznek. Asszony
nincs. Miért nincs asszony? Egy asszony, finom, egészséges angol
utazóruhában, fátyollal, az ablaknál és kinézne. Az ember a másik
asztalhoz ülne, szembe vele, hogy nézhesse. Miért nincs egy asszony a
vonaton?

– Hallatlan, milyen hideg van ebben az étkezőben – lázong valaki. A
pincér nem felel neki.

– Ennek a vajnak szaga van!

– Friss vaj – Mondja a pincér hüvösen.

– Már pedig ennek a vajnak szaga van – mondja a vendég, rákeni a
zsemlére és eszik.

Odakinn, az ablakon kívül, fekete mező, a hosszú barázdákban vékony hó.
Mint valami fehér vetés. Messzire egy kútágas tünődik, mellette sovány
cserény. Még messzibb egypár színtelen szalmakazal alszik, mögötte egy
kis város széle, egy sor egyforma halovány kis meszelt ház, egy-egy
ablak a falban, magos szalmatető, mint az elbóbiskolt ember szemére
lehúzott turi süveg. A házak mögül a kiváncsi torony néz a másik
határba.

A szomszéd asztalnál négy vidéki úriember früstököl, egy köpcös, egy
zömök, egy testes, meg egy kövér. Beszélgetnek, nagyon hangosan, mert jó
szívük van és nem akarnak mindenáron elzárkózni embertársaik érdeklődése
elől. De hálátlan vagyok, nem igen figyeltem oda, csak neveket
hallottam, itt-ott, messzi emberek ismeretlen neveit. Egyszerre mind
elkacagják magukat. Valami jó dolog jöhetett ki.

– Barátom! – mondja a testes. – Mi? Mese fiú vagyok én! Barátom!

Úgy látszik, ő adta elő valami sikerült élményét.

– Mese fiú vagy! Mese! – lelkesedik a kövér és a fogpiszkáló rezeg ajkai
között.

– Éhén? Hőha! Nem igaz? Barátom! Mese fiú vagyok én!

Felemeli a balkarját, s a kisujját beledugja a bal fülébe és fürgén
rázogatja. Egyszer az orfeumban rázta a kisujját így a fülében egy angol
bohóc, és a felsége a kulisszák mögött egy kis csengővel csilingelt
hozzá. Milyen kedves volt. Nem látták?




Tiszta mult a kiadóhivatalban.

Egy napilapnak a kiadóhivatalában volt valami dolgom a minap. Sokan
jöttek-mentek az izgatott és délutáni villanyvilágítástól sápadt
helyiségben, barna rács mögött sürögtek az alkalmazottak, fiatalemberek
és leányok, írtak, nagy üzleti könyvekben lapoztak, s írógépeken verték
a zenétlen zenét. Egy fiatal leány jött be, sehogy se volt öltözve,
sehogy se nézett ki, semmi különös nem volt rajta, csak ott ácsorogtam
és észrevettem, hogy ő is bejött. Megállott az ajtóban, széjjelnézett és
a szemközt való ajtó felé indult, amelyen arany üvegbetükből ki volt
írva: Igazgató. A leány be akart menni, de ott egy piszmogó szolga
megállította. A leány kinyította a balkezében lógó kis fekete
reticule-t, amilyeneket az egykoronás bazár kirakatában látni, s egy kis
összehajtogatott papirost vett elő. A szolga kibontotta a papirost,
visszaadta a leánynak s a rácsvilág felé mutatott, abba az irányba, ahol
egy nagy tábla lógott Levelezés felírással. A leány odament a
Levelezéshez. Ott állottak legtöbben, a rács ablaka előtt, férfiak,
egy-két nő, meg egy hordár. A rács mögött egy kisasszony ült, az
bajlódott velük. A leány odaállott közéjük, a várakozók egy kicsit
összébb húzódtak előle, a leány, kezében a papirossal, inkább únottan,
mint kiváncsian nézett a rácson belül való világba. A kisasszony az
asztalon felhalmozott levelek közt keresgélt, egymásután, gyorsan vette
fel és tette le a leveleket. Ezekben a sajátságos jeligékkel és
számokkal címezett levelekben suttog, epekedik, hizeleg, turbékol, sír,
fenyegetőzik, csábít, esküdözik, kunyorál, alázkodik, alkudozik és
őrjöng a szerelem, Budapest szerelme, az apróhirdetések szerelme. Mennyi
nyomor és mennyi pénz, mennyi könnyelműség és mennyi boldogtalanság,
mennyi szív és mennyi fajtalanság, mennyi szemérmetlenség és mennyi
költészet, a kisasszony kezei közt tünedező levelek: milyen regény, az
egész város, az egész élet…

Végre rákerült a sor a leányra, beadta a rácson a papirját, s míg a
kisasszony elintézi, a leány ordináré vöröses kabátja gombjai közé dugja
a jobbkezét, mint Napoleon s kifejezéstelen szemeivel a falakon
csavarog. A kisasszony kiszól:

– Tiszta Mult!

– Igenis – mondja a leány, mintha a nevén szólították volna.

– Egy korona tizennégyet fizet. A pénztárhoz. Odaád a lánynak valami kis
cédulát, a leány körülnéz, meglátja hol a pénztár, odaindul. Tiszta
mult… a kisasszony egy pillanatig utánanéz, a gépírónő is megállítja az
ujját a levegőben, egy hivatalnok hátrafordul egy nagy könyvből, a
hordár is megmozdította fáradt vén fejét, egy pillanat, tovább
dolgoznak, semmi. A leány ott áll a pénztár előtt, egy cvikkeres ember
elveszi tőle a kis cédulát.

– Tiszta Mult – diktálja hangosan magának. – Egy korona tizennégy
fillér.

Tiszta Mult odaadja a pénzt, keztyütlen piszkos, rágott körmű kezével.
Miről álmodik ez a kéz? Finom virágszappanról, amely fehérre és puhára
surolja, drága parfümcseppről, amelyet a tenyerek szét fognak dörzsölni,
kényes manikürollókról, reszelőkről, rózsaszín festékről,
szarvasbőrkeféről, amelyek tündöklőre becézik a körmöket s
aranygyűrűről, mely erősen megöleli az ujját, s benne opálról, vagy
zafirról, vagy türkiszről, vagy talán villámló gyémántdarabról? Vagy
csak valami vékony ezüstgyűrüt szeretne ez a piszkos kéz, legfeljebb
futtatott aranyat, nefelejtskővel vagy picike láncon függő szívecskével?
Vagy nem is gondol gyűrűre ez a kéz, csak valami nagy darab puha és
ragadós cukrászsüteményre egy körúti cukrászdából, amelynek kirakata
előtt bámészkodni szokott a krumplis kenyéren felnőtt Tiszta Mult? Mit
képzel, ki fog eljönni tiszta multjáért, amit itt kihozott a piacra, s
letett a kis papirosra. Gróf jön hintón, vagy bankár automobilon, vagy
vidéki úriember jön gyorsvonaton, vagy katonatiszt jön paripán, vagy
mérnök jön fiakkeren, vagy főpincér jön konflison, vagy fiskális jön
villamoson, vagy szolid hivatalnok jön gyalog? Képzelete, szíve, lelke
vagy micsodája érzi és sejti, hogy mi következik most rongy kis
életében? Nem tünődött soha szűzi tánciskolán, piruló bálon, valceren,
legyezőn, tarka papirguirlande-on, tubarózsa-bukétán, menyasszonyságon,
fiakkeres lakodalmon, mikor a kocsis ostorára virágot kötöznek? Vagy nem
álmodott soha valami szent és őrült odaadásról, életét, ajkát, ölelő
karjait, tiszta multját dobogó szívvel, dalolva és suttogva,
tánclépésekben vinni a ligetbe egy mozi-gépésszel vagy
kabaret-színésszel? Tiszta Mult, Tiszta Mult.

A pénztárnok nyugtát ad a leánynak, cvikkere mögül belenéz az orcájába.
A leány beleteszi a nyugtát a reticule-jébe, köszön és megy a kijárat
felé. Kinyitja az ajtót és eltűnik. Az ajtót nem kell behúzni maga után,
a kiadóhivatalnak szabadalmazott önmagától záródó ajtaja van, az
ajtószárny lassan indul a leány után, a szabadalmazott, önmagától záródó
ajtó valami fojtott nyöszörgéssel megy vissza, valami gépies sóhajjal.




Földalatti

villamoskocsi. Este tíz óra. Ketten ülünk a kocsiban, valaki meg én. A
kalauz a becsukott ajtónak támaszkodva, féloldalt hajtja a fejét s
bámulja a kocsi mellett elúszó nyirkos, sötét falat, amelyen semmit se
látni. Rossz, fárasztó levegő, hosszú, unalmas üres padok, a kerekek
mogorva futása, tilos a dohányzás. A kocsivezető lassít, a sötét, szűk
pálya kivilágosodik, megállunk, a kalauz megmozdul, félretolja az ajtót
s anélkül hogy szemeit visszavonná merengéséből, megszólal:
»Oktogon-tér, szakaszhatár«. Nem ilyen egyszerüen mondta, inkább így:
»Okkktogon-tééééér, szakaszhatááár«. Elhúzta ezt a kis szöveget, az
Oktogon-tért magasabb, a szakaszhatárt mélyebb hangon, az első szó vége
felszállott, a második szó vége lefelé ment, elnyújtózott, elaludt. Nem,
nem lehet ezt így megmagyarázni, sajnálom, hogy nem tudok kottát írni,
lekottáznám a kalauz kurta, szenvtelen s öntudatlan, az unalom
kimondhatatlan, bánatos semmiségét kifejező nótáját: »Oktogon-tér,
szakaszhatár«. Mind a ketten kiszállottunk a kocsiból, a másik utas meg
én s az ajtóban összefutott a tekintetünk a kalauz dudolása alatt:
hallottad?

Kiszállottunk, a kalauz megint összetolta az ajtót, a kocsi egyet
csengett, elindult, a kalauz ugyanabban az állásban bámulta tovább az
Andrássy-út alatt kivájt boltozatot. Mi ez az egész, kedves olvasó,
mondd, úgy-e hogy semmi, érdemes ilyen dolgokkal foglalkozni, hogy hogy
mondta a kalauz a megállóhelyet és milyen volt a hangja és hogy az
estének, a magánynak, a fáradságnak, a céltalanságnak, a bámészkodásnak,
az Isten tudja hol járó szegény képzeletnek és eltévedt léleknek micsoda
meg nem nevezhető kifejezése kántált a kalauz szórakozott gajdolásában?
Semmi ez az egész, csak egy pár pillanat és csak egy pár pillanatig
éreztem a hang nyomában olyasmit, mintha felelős volnék ennek a
kalauznak az élete soráért, hogy gondolkoznom kell róla, mert láttam őt
és hallottam a hangját: »Oktogon-tér, szakaszhatár«. Ha zeneszerző
volnék, az életnek micsoda primitiv és fantasztikus szimfóniáját
komponálnám meg, az ásításnak, a magunkban való dünnyögésnek, nem létező
dal önfeledt halk dudolásának, fütyörészésnek, asztalon való dobolásnak,
s a tudott ok nélkül, magától felszakadozó hosszú sóhajtásnak
hangjegyeiből…




Sóhajok az orosz ballet körül.

Istenem, itt vannak, eljöttek megint. Orosz ballet. Csudálatos
keringelése álomszínű szépségnek, a tökéletlen és óbégató szegény
világon. Itt vannak. A szláv fajta farsangi koszorúja. Távolról és
különösen zendülő neveikkel, Szentpétervár havával, Moszkva arany
templomaival, a végtelen Oroszország melanchóliájával, az orosz fájdalom
tüzével s a regények szerelmének sápadtságával. Trojkák homályos
csengőhangjai s a szláv hangszerek indulatos hurjai muzsikálják körül
őket. Milyen öntudatunkat bágyasztó, végtelen perc, mikor az Operában a
csillár elhalványodik, a zenekarban a hangszerek szerelmet kezdenek
vallani egymásnak s a sötétben a színpad függönye hangtalanul
széjjelválik…

Vannak dolgok, amelyekről hallgatni tudunk legszebben. Elmesélni.
ambicióval, s jóleső fáradsággal leírni a balletképeket, amelyeket az
oroszok előadtak, menekülő szavakat hajszolva kifejezni azt a hatást,
amelyet tesz a tűzmadár boldog meséje, a szilfidek holdsugarakba fogódzó
sétája, a Karnevál negélyzett mámora, Ay-pezsgőből gyult szerelme,
grimace-ba hajlott végzete és a rózsa lelkének ellengő álma, bál utáni
parfumös sóhaja és a faun fülelése, tagjainak ingerlett rezzenései, vad
és tündéri szökkenései, a nimfák fátylán való elhanyatlása a görög
ligetben és Thamarnak, az ázsiai dús és barbár fantázia démonjának
boldogtalan vérszomja és minden… mit jelent mindez az ember érzékeinek,
a reflektorok illuziói, a díszletek vakmerő valószínűsége, ruhák,
kendők, szőnyegek fantasztikus formái, mintái, egymásba áradó
színzuhatagok, barbár ékszerek, fegyverek gonosz ragyogása, tömegek
viharzása, lágy andalgása, az orchesterből a színpad alá gyujtott zene,
a táncosoknak, táncosnőknek nem látott pillangószárnyai bokáikon, mindez
együtt a mesével, amelyet a képek mesélnek? Az ember szinte a lehetetlen
igazságot látja, egy-egy pillanatban csengők és hegedük hangja ölt
megfogható testet, az ember az élet helyett a művészetet kívánja élni,
az ember a szórakozás estéjén úgy érzi, hogy végtelenül fáj a szíve. Ó
de sajnálom, hogy ezt a hosszú és ügyefogyott mondatot leírtam.

*

A mult század látta Elsler Fannyt táncolni. Mi az egykorú rajzokat
nézegetjük, krónikát olvasunk, a múzeumban hervadó félcipőjét sajnáljuk.
Mi látjuk az élő orosz balletet, az elvarázsolt testű Nijinskyt, látjuk
vonaglani Bolmnak, e nagy néma színésznek Pierrot-arcát, előttünk
pihegett Kyast asszony röppenő madár teste, az andalító Pilz kisasszony
mosolyát láttuk arcára rajzolódni. Kik fogják száz év mulva a világ
szemének ezt a gyönyörűséget ajándékozni?

*

A színpadon ácsorogtombam egy kis finom, bágyadt orosz arcú ballerinát
megkértem, mondaná meg a nevét.

– G. kisasszony vagyok.

– Nem a vezeték nevét, kisasszony, hanem a keresztnevét meg az apai
nevét, ahogy az oroszok egymást szólítják.

– Jelizaveta Germanovna.

Jelizaveta Germanovna… milyen szép.

*

Szünet alatt a nézőtéren, folyosókon, buffetben kis csevegő társaságok
nyomódnak össze. Csevegnek. Kritizálnak. Ennek tetszik, annak nem
tetszik. Olyik kép után azok vannak többségben, akik nincsenek
megelégedve. Kifogásaik vannak. Felülbírálják az Istentől adott
művészetet, amelyhez oly kevés lelkük van. Cinikusak. Raffináltak.
Büszkék rá, hogy ők bizony egy csöppet sincsenek elragadtatva. A
parasztgyereknek hiába kinálsz sápadt ezüstpénzt, gyanakodva néz rád,
nem ismeri. A vörös rézkrajcárra felcsillog a szeme, az igen, azért
krumplicukrot kapni.




Vasárnap délután

Budapest utcáin sétáltam egymagamban és nagyon szomorúnak találtam
Budapestet, utcáit és egymagamat. Ez már sokszor megesett velem, s
ilyenkor mindig megfogadtam magamban, hogy többet vasárnap el nem
mozdulok hazulról. De az embert vágyai vezérlik, ugyebár, most vasárnap
délután megint az utcán találtam magam, bár nem tudom, mit akartam ettől
a várostól. Ott mentem valahol az Erzsébet-körúton, az elnémult boltok
rozsdaszínű redőnyei előtt, amelyek oly kietlenséget festenek ilyenkor
erre a különben sem mámorító nagyvárosra. Szembe velem sötét és olcsó
vasárnapi öltözetükben családok, házaspárok, társaságok vonszolják
egymást, olyan népek, akik kisembereknek, kispolgároknak címezik
magukat, orcáik vonásai eldurvultak foglalkozásaiktól, félrecsúsztak az
örök gondban, most vasárnap délután van, most nem dolgoznak, most mennek
az úgynevezett szórakozások után, kávéházba zenét hallgatni, moziba a
szétfecskendezett olcsó odkolonytól megittasulni, vagy csak sétálni
mennek, sétálni. Mennyivel jobb lehet nekik nyáron, mikor az
Andrássy-úton luftballont eregetve bokáznak a liget felé, nyáron Pesten
is jó, a fák Pesten is zöldelnek, az ég Pesten is kék, a madarak Pesten
is ugrálnak az ágak közt és hallatják azt a könnyű és mulatságos
fütyörészést, amit a madárutánzó sípokból ismerhetünk. De nyár csak
nyáron van, s télen, gondolom, sokkal kevesebb örömük van az életben.

Fiatal leányok jönnek, magukban, alacsonyak jobbadán, mind hasonló
öltözetben, gusztustalan, ordináré, hosszú sárgásbarna szőrköpenyben,
dísztelen kis sapkában, subickos fűzős cipőben. Fiatal leányok,
kedvetlen kis magukra hagyatottak, melyik mellékutcai szállodában
ismerkedtetek meg az úgynevezett szerelemmel és hány koronát súgott a
fületekbe a magánhivatalnok? Egy víg fiatal ember jön, hangosan fütyöl
és a botját végighúzza egy bolti redőnyön, felülről lefelé. Egy
mozgószínház előtt bámészkodnak sokan, túlzott színekben nyomtatott
reklámplakát van a mozi falán, a Rejtélyes Nyakék című háromfelvonásos
dán utálatból. Odébb kivilágított orfeum, falai, ablakai teleírva és
telefestve lángoló attrakciókkal, mintha az egész várost forradalomba
akarná kergetni. Délutáni előadás van, a bejárat előtt egy fiú áll, a
hóna alatt egy csomó zöld füzet, Budapest divatos dalait árulja s
elnyújtott hangon panaszolja a címeket: »Asszonykám, adj egy kis
kimenőt, Mexikói leány szövegei, Solti összes slágerei sokszor úgy
szeretnék sírni, ára öt krajcár«. Megállok, hallgatom. Ugyanezt mondja
még egyszer, ugyanarra a monoton zenére, amelyet öntudatlan komponált
hozzá: »Asszonykám, adj egy kis kimenőt, Mexikói lány szövegei, Solti
összes slágerei, sokszor úgy szeretnék sírni, ára öt krajcár«.
Harmadszor is, negyedszer is, tizedszer is, Isten tudja hányszor
egymásután, sokszor úgy szeretnék sírni… csakugyan miért nem sír már
egyszer?




Pathé-Journal.


I.

A cumberlandi herceg fogadtatása Berlinben. A herceg, aki eljött a
császár leányáért, megérkezik a kacsalábon forgó pályaudvaron. A
pályaudvar előtt rendőrök sorfala, katonák, autók. Esik az eső. A
pályaudvar csarnokából előjönnek: Vilmos császár, Vilmos császárné, a
leányuk, a cumberlandi herceg meg egy pár magasrangú és magastermetű
katonatiszt. Tisztelgés, nagy seb-lob, mindenki be az autókba, az autók
eltűnnek. Egy nagy téren megállottak az autók, a császár, a császárné, a
leány, a herceg meg a tisztek a tér közepén állanak, a téren négyszögben
díszruhás katonaság. Esik az eső. Egy század díszgyalogság masirozik el
a család előtt, a katonák németül lépnek: az egyik lábuk a másikkal
derékszöget alkot. Sietnek, a császár szalutál, anya és leánya
mosolyognak, a cumberlandi herceg szalutál. Aztán lovasok jönnek, hosszú
dsidát emelnek, a dsida végén kis zászló repked. Az első lovas egy nagy
dobot ver, másik kettő kürtöl mellette, egyiket se hallani. A császár
szalutál, anya és leánya mosolyognak, a cumberlandi herceg szalutál.
Most másfajta lovasság jön… a gép elég közelről vette fel a családot,
nézzük meg ezt a tündérmesébe való párt, a királyleányt meg a herceget.
A királyleány egészen csinos, se nem kicsi, se nem nagy, talpig bundában
van, a kalapja ízléses. Mosolyog. Kedves az arcocskája. Kedves, ifjú
leányarc. Bájos. Rokonszenves. (Ez itt egy királyleány. Királyleány és
németül beszél. A gyermekmesékben is így volt?) De igazán, egész csinos.
És hogy mosolyog. Tetszik neki a defilirozás. Boldog? Mellette áll a
vőlegénye. A cumberlandi herceg. Herceg. Nézzük, míg a katonák mennek.
Rendes férfitermet. A lábafeje mintha nagyocska lenne. Nem baj, divat
Németországban. Szalutál, nézi az előtte múló katonákat. Az arca…
ugyebár nem a csizma a herceg és nem a köpeny és nem a sisak és nem a
keztyű? Az arc a herceg, úgy-e? Az arca: szeme, orra, szája, bajusza,
füle, álla, s az arc formája, vonalai, kifejezése… mit fejez ki a
cumberlandi herceg arca? Mit ad együtt a szemek tekintete, s az arc
berendezése? Hol itt a cumberlandi herceg? Hol a királyleány hercege?
Nem látok semmit, pedig jól látom az egész arcot. Szép ez az arc? Nem.
Finom? Nem biz a, nem is finom. Ha például rendőrnek öltözne,
felismerném benne a herceget? Nem én. Hát miért herceg ez a bántóan
közönséges arc? Ez a szinte gyalulatlan arc, ez a durván összerakott
szem, fül, orr, száj és ez a kifejezéstelen tekintet? Ez a semmitmondó
arc, hát mit tud ez mondani egy császár leányának? Semmit. Azt mondja:
én vagyok a cumberlandi herceg. És elég ennyi a császár leányának?
Hirtelen áttűnik lelkem vásznán Lord Byron arcképe és Heine arcképe és
Csokonai arcképe és Musset arcképe és Puskin arcképe és aztán élő arcok,
ismerősök és a világon mellettem elment férfiak arcai futnak el
emlékemben: arcok, amelyekben lélek, szív, érzékenység, gőg, szellem,
bánat, értelem, szépség, nemesség, igények, álmok vannak lerajzolva.
Kiválasztott, remekbe faragott előkelő arcok. És ez a rendőr itt a
mozivászonon, a királyleány oldalán, ez a cumberlandi herceg. Tudja ő,
mi az: királyleány? Mit gondol erről a szóról: szerelem? És mit gondol
ezekről a dolgokról: ősz, tavasz, tenger, halál… Ott áll a császár és
leánya között, mosolyog, szalutálgat. Díszruhás katonák voulnak előtte,
feléje fordult arccal, zászlók repkednek, kardok villognak, fanfarok
riadoznak, minden őt üdvözli. – Ő a cumberlandi herceg. Miért?


II.

Élet Tahiti szigetén. Az erdőben banánt szednek a benszülöttek. Nők,
férfiak, meztelen fekete testük, mint a kígyóé. A napsugár korcsolyázik
hátukon, mellükön, karjukon, lábuk szárán. Az erdő szélén vannak, a fák
mögött a tenger vize. A banánt koszorúba rakják a vállukra. Mind teli
lesz koszorúval, akkor a tisztáson összefutnak, karjaikat fellobogtatják
a levegőbe, táncba kezdenek. Derekukat illegetik, lábukat valami vad
tempóra emelgetik, forognak, hajladoznak. Mintha a szél lenne a
táncmesterük, s a tenger a zenekar. Hullámoktól meg lomboktól tanulták a
táncot. Miért táncolnak? Ünnep van? Bál van? Lakodalom? Semmi. Süt a
nap, édes a banán, élni öröm és boldogság, azért táncolnak. A fák közül
zömök, vad ló nyargal elő, a víz felé. A ló is meztelen, se nyereg, se
kötőfék nincs rajta, meg sincs patkolva. Meztelen fiú ül a lovon, a két
karját feltartja, rázza a kezét. Mintha az első lovas kapott volna fel
az első lóra. Be a tengerbe! A víz felcsap kétfelől, magába öleli a vad
lovast. Utána még egy tucat meztelen lovas nyargal elő, csupa karcsú
fiú, mind belérugtatnak a vízbe, mennek úsztatni. A vízben leugrálnak a
lovakról, beljebb szaladnak a tenger széléről, fel-felugrálnak, a
hátukat odatartják az egymás után nyomuló széles hullámoknak, engedik
magukat vissza-visszatolni a víztől. Belémarkolnak a habokba, vizet
csapkodnak egymás képébe, kacagnak, birkóznak, visszapattannak a lovak
hátára… Istenem, de jó lenne innen a mozipáholyból beleugrani a
vászonba, ott teremni köztük a vízben, az őserdőben, a banánszüreten.
Megjelenni a boldogság szigetén, mint Gauguin, a festő. Gauguin… a vadak
közt képeket festett, könyveket írt, gondolkozott, szenvedett, beteg
volt, elpusztult. A művészet az őserdőben is boldogtalanság. Óh, mindent
elfelejteni, vademberré szelidülni, nem gondolkozni, nem csinálni
semmit, a nap melegét imádni s a tenger hűvösségét élvezni, a szelet
hallgatni, dombot, felhőt nézni, banánt szedni és a koszorú alatt táncra
kerekedni… Nem lehet?


III.

Nagy vasúti szerencsétlenség Ohio államban. A töltés mellett egy
össze-vissza roncsolt mozdony hever… de már elfáradtam, bocsánatot
kérek.




Egy másik ember.

A borbélynál ülök, vagy a hogy az önzők mondják: a borbélyomnál. (Az
önző úgy érzi, hogy a borbély az övé, csakis és kizárólag az övé, a
borbély az üzletét és az Isten a borbélyt csupán neki alapította. No de
a borbély is azt mondja rólam: a vendégem. Semmi se vagyok, semmi más
keresnivalóm nincs a földön, semmi rendeltetésem, csakhogy az ő vendége
legyek.) A borbélyomnál ülök. Egy elegáns amerikai székben ülök,
amelyben nem kell izegni-mozogni, hogy jól elhelyezkedjem, a szék
izeg-mozog helyettem, mikor belőle az előző úr felkelvén s a segéd az
ülőpárnát megfordítván, beléültem. Különféle rugók és karok mozdulnak
meg, ijedt tagjaim egy kicsit tétováznak, azután azon veszem magamat
észre, hogy a lábam kényelmesen kinyújtóztattam, a nyakamat
hátranyújtottam s a fejem egy kis félholdalakú vörös bársonypárnán
nyugszik. Szemben velem nagy, tiszta tükör, hogy belenézzek, míg
borotválnak, s gyönyörködjem arcomban, amely természetesen a
legérdekesebb az egész világon. A tükör alatt keskeny márványpolc, azon
ólló, fésű, kefe, hajnyíró-gép, puder, timsó-block, hajvíz, Eau de
Cologne fecskendő, minden boszorkányszere a borbélyságnak. A tükörbe
nézek, mert muszáj, látom, hogy a segéd a nyakamba dugja a szalvétát,
mint a kis gyereknek ebéd előtt, egy félpercig a kisgyerekkorra
gondolok, (mintha egy messzi-messzi, eltűnő szánkó csörgőit hallanám) a
segéd eközben megkeverte a habot, a képemre felhőzi, egyszerre
fehérszakállú aggastyánt csinált a kis gyerekből. Már érzem a kést is a
fülem mellett, ahol a borbélyok a munkát elkezdik, bágyadtan
nekieresztem magam ennek a mindennapos kényelmetlen és fölösleges
érzésnek. A tükörbe nézek, mert másfelé nem nézhetek, látom magamat, de
nem nézem magamat, nem igen szeretek a magam szemébe nézni, mikor így
összejövünk, én meg én, csak panaszkodni tudunk egymásnak s nem tudjuk
egymást megvígasztalni. Elmenekülök magam elől a tekintetemmel, s egy
úriembert kezdek nézni a tükörben, aki a hátam megett ül és akit épen
most pudereznek. Az úriember középkorú, a kezében a »Fliegende
Blätter«-t tartja, most felnéz belőle, mert a bajuszát kezdik kikötni. A
borbély keményen felkantározza a bajuszkötővel az úriember felső ajkát s
a bajuszkötő két szárát ráhúzza az úriember két fülére. Az úriember
bajusza eltűnt a sárgás kemény háló alatt, az orr hirtelen megnőtt, az
alsó ajak előregőglött, az úriember mereven és kellő regardal nézi
szigorú arcát a tükörben, olyan, amilyenek a régi római szenátorok
lehettek. Az úriember lelankasztja a klasszikus német élclapot a kezében
s átadja magát a fejmosás friss kéjének. A borbély felrázza a karcsú
zöld üveget, a fejre locsol belőle, míg a másik kezével szaporán
borzolgatja az úriember hajzatát, egyszerre vad és rémült karaktert
kölcsönözvén az úriember fejének. Az úriember lehunyja a szemét, míg a
fejmosás tart, talán fél a saját kinézésétől, vagy tán mélyebben és
intimebben akarja élvezni e fizikai öröm pillanatait.

Vége, a borbély a törülközővel tapogatja az úriember fejét, az úriember
kinyitja a szemét, egyet köhög, s előrébb ül a széken, úgy látszik, ami
most jön, az nagyon érdekli. Valóban, a borbély az úriember frizuráját
kezdi szerkeszteni. Úriembernek kevés haja van, fájdalom, a kopaszságra
ítélt férfiak közé tartozik, akik első ifjúságuk után szálankint vesztik
el koponyájuk állati és drága ékét. Isten tudja, hányféle hajszeszt,
kenőcsöt használt már, mióta rájött, hogy hull a haja, Isten tudja,
hányfélekép fésültette a haját ifjúkorától középkoráig, amíg a haja
egyre kevesebb lett. Bizonyos, hogy nem nyugodott belé sohasem, s
mindennap aggodalmasan és kényesen frizéroztatta magát, megjárta a
kopaszodók frizura-iskoláját, hogy hajuk látszatát fenntartsák. Úriember
most előrehajol, tanácskozik a borbélylyal, aki a fésüt nekiszegezte a
fejének. Lejebb, lejebb, mondja. A borbély odateszi a fésüt. Még lejebb,
mondja az úriember. Most jó. Egészen a füle mögött szánt belé a fésű a
hajba s áttereli a fej másik oldalára. A bal fülétől a jobb füléig
szállítja a hajat, a nyúlt agyról a fej búbjára, borzasztó nézni a
barázdát, akit a fésű szántott. Most jön a kefe, keményen vasalja össze
és nyomja a fejbőrre a hajat. Az úriember összeráncolt homlokkal figyeli
ezt a munkát, belé-belészól, a borbély ilyenkor eligazítja a hibákat.
Mindig előfehérlik a koponya a haj alól, itt is, ott is, a borbély
türelemmel és ambicióval simít, húzgál, tapaszt, vasal az egy napra
készülő frizurán, mintha örök időkre szóló művön dolgozna. Végre az
úriember elhallgat, lehajtja a fejét, forgatja jobbra-balra, úgy
látszik, meg van elégedve, haja van, életerős, megnyerő külsejű, fess
ember, el fogja csavarni a szép asszonyok fejét. Mi lenne, Istenem, ha
most felkelnék innen, odamennék a háta mögé és megint összeborzolnám az
úriember haját, a szép, kemény, megfagyott fényes fedőt?… Megölne.




Krisztus a fájdalom útján.

Egy Simon nevű ember vitte a keresztfát, amelyre Krisztust fel kellett
feszíteni. Nem a maga jószántából cipelte Simon ezt a durva, nehéz
ácsolmányt, kirendelték őtet erre a munkára. Ment Krisztus mellett,
közel hozzá, a szűk hegyi ösvény szélén, tán sajnálta volna is
Krisztust, ha ráért volna, de egészen elfoglalta a fáradtság és a
bosszúság emiatt a terhes kirándulás miatt és figefájára gondolt,
amelynek édes árnyékában ilyenkor délután szundikálni szokott. Térdei
meg-megtörtek a teher alatt, a fél válla lenyomódott, meztelen nyakát
szúrkálták a gyalulatlan fa szilánkjai. Melege is volt, a jobb karját
egyszer-másszor felemelte, hogy lesöpörje a verítéket a homlokáról,
Krisztus, aki némán s a messzi felhők felé tekintve haladt a két római
katona előtt, egyszer csak figyelmes lett erre az emberre, látta, hogy
izzad a kereszt alatt s milyen kedvetlen grimace-okat csinál, mikor a
hátracsúszó terhet előbbre rukkoltatja a vállán.

Krisztus Simon mellé lépett, megérintette a vállát és végtelen
tekintetének jóságos parancsával elkérte tőle a keresztet. Simon
megállott, Krisztus a maga vállára emelte a keresztet, úgy ment tovább a
göröngyös ösvényen. Ez az utolsó jó cselekedete nagyon jól esett a
lelkének és jól esett neki ez a váratlan, utolsó teher is érzékeny,
keskeny vállán, mert egész életében a szenvedést kereste és mindenfelől
szomorú volt az ő lelke halálig, mint a Getsemáné kertjében mondotta
volt tanítványai között.

Ment a kereszt alatt, isteni lelke szárnyalni kezdett és átalszárnyalta
kevés földi életét. Krisztus mögött a római katonák lépései roppantak, a
katonák gondolattalan és érzéstelen arccal kísérték Krisztust, ők sétáló
sisakok meg dárdák voltak. A katonák után lármás férfiak, civakodó vének
tolongtak, még hátrább néhány asszony siránkozott s szoknyáikba kiváncsi
és gyáva gyerekek kapaszkodtak. Krisztus mind e népséget nem hallotta,
gyötrelmei kimerülten elültek e szörnyű úton és gondolata békén és
magosan szállott élete fölött. Elgondolta tanításait, csudáit,
tanítványai orcáit képzelte maga elé, meg a rengeteg szenvedők orcáit,
akik hozzá folyamodtak. Maga előtt látta csúszni-mászni, fetrengeni és
jajveszékelni a bénákat, vakokat, nyavalyatörőseket és bélpoklosokat,
elérezte megint velük szemben való iszonyodását és irgalmát és örömét,
hogy meggyógyította őket. Elgondolta igazságos és kemény ítéleteit a
gonoszok felett s megint érezte földöntúli bátorsága hullámzását,
amellyel a kufárokat a templomból kikergette.

Eszébe jutott az Olajfák hegyére, Isten közelségébe való zarándoklása,
ijedt kétségének órája és megrendült fohásza és kétségbeesett sírása a
csendben, messzi vonulva a hű tanítványoktól. Majd egy dús és zajos
csarnok képe merült fel emlékében: a kánai mennyegző, amelyen borával
csodálkoztatta és ittasította meg a mulatozókat, látta a danoló
násznépet, asztalukon a kövér halakat, duzzadt gyümölcsöket, látta a
szép, erős asszonyokat, akik drága kenetektől illatoztak… és emlékezett
útjairól a szép szőlőkre, cédrusligetekre, gránátfákra, ciprusokra,
virágzó mandragórákra és híves szellőkre és minden jó ízekre és
illatokra, nádra és fahéjra, nárdusra és sáfrányra, mirhára és áloesre.
És egy pillanatig megdöbbent és dermedt fájdalommal gondolt az ember
örömeire és mámoraira, amelyek felett az eget kereső tekintettel
vándorolt el, mert Isten fia volt.

Krisztus mélyet sóhajtott, s megint az ige erejét és a menny boldogságát
érezte a kereszt nyomása alatt. Délután három óra volt, a nap melegen
sugárzott, fehér pillangók tétováztak a levegőben és Krisztus a völgyből
csengő gyerekkacagást hallott. Nehezen fordította arra a fejét a kereszt
miatt, a gyerekek mélyen és messzi voltak, s egymás nyakába ülve, vad
lovascsatát játszottak. Nagyon belé voltak vidulva a játékba, észre se
vették a Koponyák hegyére vonuló furcsa menetet. Éles, tiszta, boldog
hangjaik felröppentek és áthasgatták a férfiak lármáját és a nők
sírását. Krisztus megállott, a vállán ingadozott az otromba nagy
kereszt, a keményen haladó római katonáknak is meg kellett állni
Krisztus miatt, ezen megmérgesedtek, az egyik döfölni kezdte a dárda
nyelével, hogy menjen már. Krisztus meg is indult, de csak botlott
egyet, gyenge térde megtört és Krisztus a kereszttel lerogyott a
göröngyökre.




Husvéti séta.

Ünnep is van, vasárnap is van, tavasz is van, szép idő is van, az
emberek kijöttek sétálni a Margitszigetre. Sétálni jó, sétálni szép,
szegénynek ünnepélyes, gazdagnak egészséges. Az ég kék boldogság, a gyep
zöld ifjúság, az öreg fák gyermeteg rügyekkel mosolyognak, fütyöl a
fekete rigó. Délfelé jár az idő, a hosszú fasorban jönnek a népek a
város felől. Én a város felé sétálok, szembe az emberekkel,
asszonyokkal, gyerekekkel. Milyen szépek a gyerekek. Hogy kiöltözködtek
a nők. Milyen tiszták a férfiak. Ki-ki oiyan elegáns, amilyen csak tud
lenni. Sétapálcák, láncok, nyakkendők s nyakkendőtűk, keztyük,
szivarszipkák, cipők és gummisarkok. És milyen rokonszenves ma az
emberek arca, valami emberi fény az arcokon, ami csak vasár- és
ünnepnapokon jön elő, mikor az emberek, otthonhagyva önmagukat,
széjjeloszlanak a szigetre, a ligetbe, meg a budai hegyek közé,
észreveszik a fákat, meg a virágokat, meg a folyót, meg a hegyet, meg az
eget és az égen a felhőket. Folynak lefelé az emberek a széles sétányon,
sokan jönnek, egyre többen, párok, családok, meg fiuk együtt, meg fiatal
leányok együtt, mindenki beszélget.

A sétány szélén jövök a népekkel szembe, rá-rálépek a gyepre, hogy
senkit se horzsoljak és nézem a mellettem végtelen változatokban
tovatűnő ruházatokat, arcokat. Sok arc van, amelyet már sokszor láttam
Pesten. Ezeket a lényeket látásból ismerem, mint mondani szokás, ezekkel
egy időben élek és soha életemben egy szót nem fogok velük váltani. A
fejek jobbra-balra fordulnak, a sziget bokrai és tisztásai felé, meg a
Duna s a budai part felé, fel-fel is emelődnek az ég felé a fejek és az
ajkak mozognak. Furcsa, hogy a beszélgető emberek eltünedeznek
mellettem. Minden pillanatban egy más férfinak vagy nőnek vagy gyereknek
a hangját hallom.

Mi mindent beszélnek mindezek? Csak egy pár szót hallani mindenkinek a
beszédéből. Az egész valami cifra, fantasztikus és végtelen társalgásba
folyik össze, az élet diskurál…

Erre azt mondtam kérlek alássan… Zsabó, de a csipke, nahát… A professzor
egy héten háromszor… Bubi ne szaladj előre… előkerestem a kompaszt,
megnéztem… két zápfogat meg egy gyökeret, képzelheted édesem… nekem akar
ő ilyeneket bebeszélni, nekem… ja er hat Leidenschaften, ich sage dir…
akkor Nagykanizsán működtem és mindig felszaladni… wie schön das ist
hier, wie schön… én, amit akarok, te csak a magad feje… az Lovranától
egy félórára… hatvannégy korona és nem tudom hány fillér… isteni volt,
mondom neked, isteni… na ja, ha az olyan könnyen menne… jaj, én meghalok
a színházért… öt hétig feküdtem, csekélység, mikor végre… Jóska, csak a
Jóskát ne, ép a Jóskát… nahát, az egész társaság paff lett… mama, én már
éhes vagyok… boldogult atyám révén… és hova jön itt a játékbank, azt
hiszem jövőre… neki mindig vannak ilyen sikerült mondásai… Freulein, Sie
wollen das überhaupt nicht sehen… és közte fehér rózsák, de legalább egy
tíz darab… egész nap nem jövök hozzá, kérlek reggeltől estig… tizenkét
szantimetter vastagságban a cement… hogy nekem az a két hét mibe került…
nesze a zsebkendő, törüld meg szépen… ugyan, kérlek, mihelyt a Tisza
lemondana… egy félóráig azt a rántást kavarni… de becsület-istenemre
kijelentem… szegény néni úgy sírt és az Ilonka… mire henceg, mit henceg,
hogy mer hencegni egy ilyen… derékban és onnan le az aljáig tüzdelve…
mit, én törjem a fejemet őmiatta, nem igaz… ne bántsd, majd lekeféled
otthon… egész éjszaka le se hunytam a szememet… wirklich, es ist
wunderschön. Ich liebe wahnsinnig die schöne Sachen, wahnsinnig.

Erre felemeltem a fejemet. Egy középkorú úr meg egy középkorú hölgy
állottak meg az úton, az úr a botjával a víztorony felé mutatott,
amelyet most két vagy három esztendeje építettek a szigeten egy agy
ntisztás közepére.




A halál a bábszinházban.

Vasárnap délután, süt a nap… gyere, kedves olvasó, menjünk ki a
vurstlira. Nézd, az Andrássy-út teli van boldog szegényekkel, akik
mennek kifelé a ligetbe, egy tarka és kopott, furcsa nagy folyó megy a
városból a ligetbe, ez a folyó itt az Andrássy-úton a mellékutcák
patakjaiból gyűlt meg, bérházak forrásaiból, kis erekből,
kanális-kiöntésből… a tél próbált népe felmosolyog, örül, az eget nézi,
nagyokat slukkerezik az első meleg vasárnapból, tavasz van, az élet
szép, akármilyen csúnya. Az emberfolyóban, mint testvérhullámok mennek
egymás karján férfiak meg nők, oh Istenem, hogy összehozod a párokat!
Hogy csinálod ezt, te égi közvetítő, hogy mindenki megleli a párját ezen
a nagy világon? És hogy hanyagoltál el csak engemet magamat, hogy én itt
megint magamba megyek a nép után a liget felé, nézegetem az embereket és
irígylem a legutolsó bakát is, akinek egy csillagja sincs a gallérján, a
karjára fonódott cselédért. Mért eregeti olyan vígan a baka a szájából
hetykén felugró Magyar cigarettából a füstöt, mintha öröme füstnótáját
fujná a melléből és miért pittyed úgy le az én ajkamról az egyiptomi
cigaretta? Miért nem ülök én most a nékem való hölggyel a Ritz-hotelben
az ötórai teánál, vagy otthon a nyitott ablak előtt, kezemben egy
francia költő könyvével, amelyből olvadt hangon olvasnék néki, a távolba
könyökölőnek? A baka boldog, én meg gondolkozom, oh Istenem, ez a te
munkád.

Kiértünk a vurstlira, felzendül a cifra világ előttünk, ringlispil,
lövölde, plasztikon, Magyarok Bejövetele, Barokaldi,
háromszáznegyvenfontos leány bódéja, a beszélő fej, a tetovált démon, a
kígyóevő ketrece, mozi, pofozógép, rugógép, bádogfotografus,
barlangvasút, szörnyetegek pavillonja és minden furcsa, pokoli tréfaság
és lezüllött tündérség a sarlatán kikiáltók rekedt bolondságaival, a
hajóhinták harangozásával, a cirkusz trombitálásával, a lovarda
kurjongatásával, a lövölde ropogásával, a plasztikon sípládájával, a
tetovált hölgy lázító csengetésével, a ringlispil elbukott orgonájával,
amelynek keringője oly nevetséges, oly kísérteties, oly szívfájdító… és
az egész vurstli a kék ég alatt, a végtelen ég alatt, amelyen fodor
bárányfelhők legelnek és angyalfelhők vigyáznak rájok.

Végigmegyek a vurstlinak utcáján, jegyet váltok a Hintz-féle
bábszínházba, mert szeretem a művészetet. Első helyre váltok jegyet,
húsz fillér, nem sokallom, mert előkelő ember vagyok. A bábszínház,
amelynek régi látogatója vagyok, nem fest olyan andalítóan itt a pesti
vurstlin, mint a Guignol bódéi Párisban, a fák közt a Champs-Elysée-n
meg a Luxembourg-kert tisztásán, ez itt zárt színház, bizony szegényes
is, sötét kis hely, kényelmetlen, szűk padsorokkal, dehát itt is
bolondos bábokat ráncigálnak a magos kis színpadon és ezt a játékot
nagyon szeretem. Teli van a bábszínház gyerekekkel, az úgynevezett
alacsonyabb osztályok gyerekeivel, apák-anyák ülnek itt-ott a gyerekek
mellett az alacsony padon, hátul az állóhelyen cselédek, suhancok,
messenger-boyok tartózkodnak. A közönség feszülten figyel. Mi történik a
színpadon? A színpad közepén egy pappendekli-fal, rá van írva: PANORÁMA.
Két nagy lyuk a falon. A színpad bal sarkában egy másik pappendekli-fal,
CSÁRDA. A csárda tetején egy kis piszkos magyar zászló. Egy
zöldbe-pirosba öltöztetett bábú tempózik a panoráma körül, kidugdossa a
fejét a két lyukon, dörgő hangon beszél magában, a közönség mulat. A
csárdából előjön a panorámás, egy turbános bábú, ráordít ugyanazon a
hangon a másikra: Fickó, te betörted a panorámám üvegét. Ezért
meglakolsz. Lebukik. Egy nagy botot emel fel, azzal neki Fickónak. Fickó
se rest, lecsúszik, már egy nagy furkósbotot ölel ő is, ütik egymás
fejét irgalmatlanul. A gyerekek, meg a karzat nagyszerüen mulatnak, a
verekedés sokáig tart, az egymás fejére mért ütések adják a drámai
cselekményt. A cselekmény sokáig tart, a gyerekek helyeslik a
cselekményt, biztatják Fickót, szidják a panorámás törököt, akik mind a
ketten rettenetes ütéseket kapnak, de bírják, mert fából van a fejük.
Végre Fickó elejti a botot, a panorámás meg iszonyú bosszút áll rajta,
agyba-főbe veri és mikor Fickó a színpad szélére rogyik, a panorámás jól
megmángorolja a nyakát a bottal. Fickó elmenekül, de visszakiált: Küldöm
a Vitéz László barátomat, az majd bosszút áll értem. A közönség ujjong,
a panorámás visszaszalad a csárdába inni, a panoráma eltűnik, helyébe
egy nagy ládát tolnak fel. Jön Vitéz László, akinek hódító megjelenését
tapsvihar fogadja.

– Hol vagy, te gyáva panorámás? Megint bebujtál előlem a csárdába? Gyere
ki, ha mersz, majd én mindjárt elhúzom neked a nótádat.

– Veled nem állok szóba, egy ilyen nagy kapcabetyárral nem is állok
szóba, te gazember Vitéz László! – hallik a csárdából a panorámás
hangja.

– Nem állsz szóba? Majd akkor kihúzlak a csárdából tégedet, te gyáva
panorámás, hogy merted te bántani Fickót, az én barátomat?

Vitéz László előhúzza a csárda mögül a panorámást, a vita megszűnik, jön
a cselekmény. A panorámás a furkósbottal nekimegy Vitéz Lászlónak, ütni
akarja a fejét, de Vitéz László a fejét jobbra-balra kapkodja, a
furkósbot mindig csak a színpad szélére sujt le. A nézők boldogok. Vitéz
László megúnja a dolgot, kikapja a botot a panorámás kezéből, s
agyba-főbe veri vele. Valami két percig kopog a bot a panorámás fején,
végre leejti a fejét, nem mozdul többet. Vitéz László agyonverte a
panorámást. Vitéz László felnyalábolja a panorámás hulláját, felemeli az
odakészített láda fedelét, beléhajítja a ládába.

– Most megöltelek, te bitang panorámás, máskor nem fogod bántani a
barátomat, a Fickót. Tapsoljatok, gyerekek!

Vitéz László egymáshoz nyomkodja a két kezét, a közönség vele tapsol és
éljenzi Vitéz Lászlót. A legzajosabb ünneplés közben egyszer csak
felemelődik a láda teteje, kibúvik belőle a Halál. Fehér lepedőbe van
öltöztetve, a feje vigyorgó fehér koponya, a nyakára fekete kravátlit
kötöttek.

Halál: Mit tettél, Vitéz László?

Vitéz László: Mit ettem? Szafaládét ettem.

Halál: Ne viccelj velem, Vitéz László, én vagyok a Halál.

Vitéz László: Semmi közöm hozzá! Eredj haza!

Halál: Te gyilkoltál és most te is meg fogsz halni!

Vitéz László: Most mindjárt? Én még ráérek.

Halál: Most mindjárt meghalsz. Gyere velem a temetőbe.

Vitéz László: Lepedőbe?

Halál: Nem lepedőbe, temetőbe!

Vitéz László: Mindjárt megyek, előbb menjen sétálni.

Halál: Meghalsz, meghalsz, meghalsz!

Vitéz László: Ne mondja, mert majd elhiszem!

Halál: Ne feleselj, ütött az utolsó órád!

Vitéz László: Éppen máma vittem a zálogba!

Vitéz László minden szavát harsogó kacagás kíséri. Egy pillanatra
széjjelnézek a félhomályban. Hogy néznek a gyerekek a halálra? Mindnek
csillog a szeme, mint a csillagok az égen, szájuk nyitva az élvezettől s
a kacagástól.

A Halál ki akar jönni a ládából. Vitéz László a bottal ráhúz a
vigyorgóra mázolt halálfejre. A Halál lebukik, megint visszaemeli a
fejét, Vitéz László megint odasóz egyet, ez így megyen huszonötször.
Azután odamegy a ládához és rácsapja a fedelet.

– Most eltemettem a Halált, megyek a csárdába mulatni – mondja rekedt
diadallal. El is indul, de a láda teteje felcsapódik, megint ott a
Halál.

– Gyere, Vitéz László, – mondja – elviszlek a föld alá!

– Ejnye, szemtelen Halál, megint kitoltad a pofádat? – kiáltja Vitéz
László mérgesen, megint nekimegy a furkósbottal a Halálnak, kopog a
fején, a Halál megint lebukik, Vitéz László megint el akar menni a
csárdába, a Halál megint felemeli a láda fedelét. Ez ötször-hatszor
megismétlődik, végre Vitéz László jól lecsapja a láda tetejét és ráül. A
Halál lenn jajgat a ládában, nem bír feljönni.

– Tapsoljatok, gyerekek! – mondja Vitéz László, összenyomkodja a
karjait, a közönség lelkesen tapsol vele. A függöny legördül.

– Előadásunk véget ért – dörgi Vitéz Lászlónak, a Halálnak, a
panorámásnak meg Fickónak közös hangja a függöny mögül. Tessék
eltávozni, kérjük a nagyérdemű pártfogást a jövőben.




Gyermeknap van

ma és tegnap is gyermeknap volt. A legújabb kor kalendáriumát cifrázza a
gyermeknap, négy vagy öt esztendeje mindössze, hogy az esztendőből
egy-két hétköznap gyermeknappá küzdötte fel magát. Hogy néz ki egy ilyen
gyermeknap, kedves olvasó? Az ég kék, a lomb zöld, az időjárás enyhe,
helyenkint csapadék s a Váci-körúttól az Oktogonig menni egy félórába
kerül, mert minden második lépésnél rám mosolyog egy hölgy, s kellemes
mosolyát kellemetlen zörgés kiséri, ami egy aprópénzzel töltött
perselytől származik, amelyet a mosolygó hölgy rázogat az állam alá. A
keblemben szunnyadó könyörület ijedten serken föl a szigorú zörgetésre,
hamar a zsebembe nyulok és a perselybe dugok egy koronát, abban a
hiszemben, hogy ezzel osztán vége az elhagyott gyermekek szenvedéseinek.
Nem, mondom, két lépés után megint éheznek és fáznak a szegény gyerekek,
mert megint zörög egy jótékony angyal, aki nemcsak mosolyog, hanem már
néhány barátságos szóval bátorít az adakozásra.

A harmadik hölgy már kapacitál, a negyedik szónokol, az ötödik
pajzánkodik, a hatodik utánam szalad, megfogja a frakkomat, a hetedik
gáncsot vet, a nyolcadik pányvát dob a nyakamba, a kilencedik revolvert
szegez rám, Hands off-ot kiált és megmotoz, – az Oktogonon már egy
krajcár nélkül állok e nagy világon. Oh Istenem, nem akar ez panasz
lenni, az elhagyott gyermekek valóban elhagyottak, mert elhagyják őket,
a hölgyek önzetlenül rázzák a nehéz perselyt, én meg, mint felnőtt és el
nem hagyott ember, nem leszek szegényebb nagylelkű adományaimmal. És te
se leszel szegényebb, úgy-e, kedves polgártárs, hát nincs mit haragudni,
sőt szimpátiánkat kell kifejeznünk ez enyelgő és erőszakos hölgyek
iránt, akik a gyermeknapokon megostromolnak. Te, polgártárs, nyugodt
lelkiismerettel fekszel le, mert jót tettél és azt hiszed, hogy
elfojtottad a világ nyomorát és szenvedését, és ezt a jó és öntudatos
érzésedet ezeknek a perselyes nőknek köszönheted, mert magadtól aligha
szaladgálnál a gyermeknapon, hogy hol kell átadni adományodat.

Azonkívül, kérlek alásan, abban a városunkban szokatlan örömben is
részed van a gyermeknapokon, hogy az utcán ismeretlen hölgyekkel
cseveghetsz, tréfásan és ártatlanul, kapsz mosolyt egy ismeretlen
asszony vagy kisasszony ajkáról, társalogsz vele, az idegennel és
titokzatossal, élvezed feléd repkedő szavait és kacaját. Nem jártam
arra, a merre a grófnék gyüjtöttek, arrafelé alkalmasint diszkrétebben
folyt a jótékonyság, de az Andrássy-úton oly derült és könnyű modorban
folyt az egymásnak be nem mutatott nők és férfiak diskurzusa, hogy egy
kis ideig abban az illuzióban éltem, mintha a párisi mi-carême-en vagy a
nizzai karneválon járnék vagy valami ódon génuai estén, amelyet Musset
énekel meg, azt mondván a víg olasz nőkről:

  On peut l’aborder sans danger,
  Et dire: »Je suis étranger,
  Vous étes belle.«

Mondom, tetszett nekem ez a kis kedves hazugsága Budapest életének, s
remélem, minden esztendőben eljön ez a két kedves nap, mint ahogy mindig
lesz megfelelő számú elhagyott gyerek Budapesten.




Néha olyasmit érzek,

hogy minden semmisége a világnak egyformán érdekes, amiről tudok, csak
azért, mert tudok róla. Olykor egy eltaposott cigarettát veszek észre a
járdán és szemeim híven lerajzolják és elteszik emlékezetembe s a poros
cipőtalppal élesre vasalt cigarettavéget éppen úgy láttam életemben,
mint a londoni üvegpalotát. Az Isten tudja, talán nem is ez az élet,
amit most élünk, talán csak utazunk most s egy más világba fogunk
érkezni, az igaziba, és azon a más világon be kell számolni mindennel,
amit e furcsa utazás alatt láttunk.

Ma este egy kis utcán mentem el és benéztem egy kávémérés ablakán, mert
be lehetett látni rajta. Füst volt a megviselt helyiségben, s jó meleg
lehetett, mert a sarokban álló kályha nyitott szája pirosat ásított s a
kályha mellett egy széken hátradülve egy puha öreg ember ült, a két
lábát egy szemben álló székre tette volt s azt kellett volna hinnem,
hogy a két cipőjében gyönyörködik, ha a kemény kalap nem lett volna
lehúzva az orrára. Ebből inkább arra lehetett következtetni, hogy alszik
s abból, hogy alszik, azt is remélni lehetett, hogy ő a gazda itten,
kinek lenne másnak joga aludni a kályha mellett s föltenni a lábát a
székre. De ami alázatos figyelmemet megragadta, s egy percre
megállított, nem ez az alvó ember volt, hanem egy mozgalmas társaság,
amely az ablakkal szemben ült egy kerek asztalnál az árva gázláng alatt.
Legelébb egy uniformisos boy cifrállott a szemembe a társaságból, a
többi szegény ordináré civil-népség volt, két fonnyadt asszony és három
férfi. Éppen koccintottak, nevető arcvonásokkal, mikor bepillantottam az
ablakon, s az asztalon négy-öt sörös üveg állott. Mind hátrahajtotta a
fejét és beöntötte a szájába a sárga sört és kihallott a poharak
koccanása, mikor megint letették a szürke márványasztalra. Már tovább
akartam menni, de ez a kiáltás hallatszott ki:

– Állj fel!

és erre visszanéztem. A boy felemelkedett a székről, s a mellette ülő
idős ember hátradőlt a széken és rámutatott a boyra és jobbra-balra járt
a feje és hallom gyöngén az ablakon keresztül, ahogy boldog hangon
kiabálja:

– Az én fiam!

Az idős ember szivarrongyot vett föl az asztalról, gyufát gyujtott, a
boy leült, az idős ember kivette a szájából a szivarvéget, s a fia felé
dült:

– Állj fel!

A boy nevetett, a többiek is nevettek, az idős ember letette a szivart,
elhajította az égő gyufát és felhúzta a székről a boyt. A boy állott, az
idős ember visszaesett a székre és a balkarjáva a levegőben egy
parancsoló és részeg legyintést tett és rákiáltott a boyra:

– Hapták!

A boy haptákba vágta magát. A másik két férfi meg az asszonyok nevettek.
Az idős ember félretaszította a kalapját és nézte a fiát és kiabált:

– Ni, hogy áll. Nézzétek, hogy áll. Az én fiam ez. Hun a sipkád?

Körülnézett, nehéz mozdulattal felvette a boy-sipkát a mellette való
székről, odaadta a fiának, a boy feltette a sipkáját.

– Szalutálj!

A boy szalutált.

Az idős ember kurjantott egyet örömében.

– Mégegyszer szalutálj! Szalutálj! Az én fiam vagy!

A boy négyszer egymásután szalutált, az idős ember aközben megint
begyömöszölte a rongyos szivart a szájába és gyufát rántott. A boy
visszaült a székre, az egyik ember felvett az asztalról egy üveget,
közel vitte a szeméhez és megrázta, s önteni kezdte a habtalan sárga
sört az üres pohárba.




Egy úr a konflisra ül.

Egy úr közeledik a konflisállomás felé. Négy konflis áll a standon. Az
első konflisnak a bakja üres. A második konflisnak abrakol a lova. A
harmadik konflis bakján ujságot betüz a kocsis. A negyedik kocsis alszik
a konflis bőrpárnáin. Az úr odalép az első konflishoz, kiveszi az
óráját, azt mondja:

– Az Operába!

Az úr vállán látcső lóg szíjjon. Az úr felnéz a bakra, amely nem felelt.
A második konflis kocsisa leugrik a lova mellé:

– Tessék beülni, nagyságos úr, viszem én.

Az úr:

– Hát az első kocsis hol van?

A második kocsis:

– Elcsavargott valamerre. Tessék beülni.

Az úr:

– De hisz maga meg abrakoltat.

A második kocsis:

– Megvagyok már véle, csak tessék beülni.

Nekiesik a lónak, leráncigálja a fejéről az abrakos tarisznyát és
elkiáltja magát:

– Isván, vizet a lúnak!

Valami rongyember kerül elő s felveszi a dézsát a járda széléről.

Az úr:

– Még itatni is akar?

A második kocsis:

– Hát csak megitatja a lovat az ember! Tessék csak beülni!

Az úr kiveszi az óráját és odaugrik a harmadik kocsishoz:

– Az Operába!

A harmadik kocsis, aki az utcai lámpa felé dűlve olvas, lenéz az úrra az
ujságból egy pillanatra, azután tovább olvas. Az úr a negyedik
konflishoz szalad. A második kocsis hátrakiált:

– Én viszem már a vendéget, csak itatok!

Az úr megtaszítja a konflisban alvó embert:

– Az Operába!

A negyedik kocsis beljebb dűl a konflisban és azt mondja:

– Mmú, bbú.

Az úr megint előkapja az óráját és visszarohan a második konflishoz:

– Gyerünk hát, az Isten áldja meg.

– Megyünk, nagyságos úr, csak megigyon a lú.

– Minek itatja ilyenkor azt a lovat?

– Ilyenkor kell azt itatni, uram, minekutána megkapta az abrakot. Tessék
csak beülni.

Az úr odaugrik a harmadik konflishoz:

– Hát maga miért nem akar menni?

A harmadik kocsis föl se emeli a fejét, olvas. A második kocsis odaszól:

– Tudja az a becsületet. Én állok elébb, én megyek.

Az úr gyűlölettel méri végig a harmadik kocsist s megint átugrik a
negyedikhez:

– Hé, ne aludjon itt. Gyerünk az Operába!

A negyedik kocsis felébred s mászik lefelé a kocsiból. A második
odakiált:

– Enyém a vendég, Fekete. Itatok.

A negyedik kocsis visszakuporodik az ülésre, behúnyja a két szemét. Az
úr derekán úgy jár a látcső, mint az óra ingája. Visszaszalad a második
kocsishoz:

– No, készen van már?

– Tessék beülni, mán szerszámozok.

Az úr ránéz a lóra, most látja, hogy a ló nyakán csüng a kantár, a ló
feje szabadon van, ahogy a jó Isten megteremtette. Az izgatott úr rajta
felejti egy percre a szemeit, mert régen látott lófejet szerszám nélkül.

– Tessék csak beülni, megvagyunk izibe.

Az úr kétségbeesve dobja magát a kocsiba:

– Hallatlan ezekkel a konflisokkal.

– Megyünk mán, megyünk, nem érdemes mán lármázni.

Az úr le akarja inteni a kocsist, de lenyeli, amit mondani akar, mert az
Operára gondol.

A második kocsis végre felcihelődik a bakra. Az úr előveszi az óráját:

– Jézus Mária, hogy elkéstem. Most osztán siessen.

– Hova tetszik? – fordul hátra a kocsis.

– Az Operába! Menjünk már!

A kocsis a taxaméter zászlaját kezdi igazítani. A kis zászló nem akar
lehajolni. A kocsis mérgeskedik:

– Ezt is csak bajnak találták ki, az Isten akárhová tette vóna!

Az úr:

– Most meg a taxival van baj? Hát ne hajtsa le, fizetek én úgy is, csak
gyerünk már!

– Nem úgy van az, uram, mert engemet felír a rendőr, ha ez a zászló
nincs lehajtva.

Az úr felugrik a kocsiban:

– Kiszállok. A fene egye meg magukat.

– Jól van már, nem kell jajgatni, uram. Lehajlott már. Csak tessék
leülni.

Az úr visszaül, becsukja a száját s fölnéz a csillagos égre, mint egy
mártir. A kocsis felkapja az ostort, csettint a lónak egyet, a ló menni
akar, de abban a szempillantásban eléje ugrik egy ember és felkiabál a
kocsisra:

– Te meg hová akarsz evvel a vendéggel menni?

– Az Operába – felel a második kocsis. Gyű.

– Nem gyű, te, mert leváglak erről a bakról. Nem tudod, hogy én állok
első helyen.

A jövevény most a kocsiban ülő úrhoz fordul:

– Tessék kiszállani, nagyságos úr, az első kocsiba tessék ülni, én
megyek először erről a standról.

Az úr ereiben megfagy a vér.

A második kocsis hátraszól:

– Csak tessék maradni. Gyű.

Az új ember megfogja a ló száját:

– Hó! Nem gyű, a mindenedet, mert beléd megyek. Tudtad, hogy csak ideát
mentem a kifőzésbe, minek vállalod fel a fuvart? Hé! Tessék kiszállani,
nagyságos úr.

Az úr:

– Gyerünk már az Operába, semmi közöm a maguk ügyeihez. Mindjárt rendőrt
hívok!

Az új ember fogja a lovat, a második kocsis felugrik a bakon:

– Ereszted el annak a lúnak a száját? Ereszd el, mert lesujtok rád!

– Énrám, te, te nyavalyás. Lehúzlak onnét, csak járjon a pofád. Minek
veszed fel az én fuvaromat? Nem tudtál beizenni a kifőzésbe? Te tolvaj.

Az úr hátrabágyad a kocsi ülésén, kipihenni izgalmait.

A második kocsis leordít:

– Kuss, mert megeszlek, Mihály.

Az új ember kurjongatni kezd a ló fejénél:

– Hűjnye, erre-arra…

Az úr összeszedi minden erejét:

– Rendőr, rendőr!

Erre a szóra az ember odalenn elereszti a ló száját, s felugrik az első
kocsi bakjára, ott elhallgat. A második kocsis csettint a lovának, a ló
végre elindul. Mikor az első kocsi mellett elmennek, a második kocsis
hátraszól:

– Csak jöjjek vissza, majd megtaposlak, marha paraszt.

Az első kocsis felugrik, a kezébe kapja az ostort. A második kocsis
megcsapja a lovát, siet. Az első kocsis a gyeplő után kap, csettint s
állva a bakon, magasra emelt ostorral kergetni kezdi a második kocsist.
Egy perc mulva utóléri, káromkodik egy hegyeset és úgy fejbe vágja az
ostor nyelével a második kocsiban ülő urat, hogy a keménykalapja mélyen
behorpad hosszába és úgy néz ki, mint azok a puha fekete kalapok,
amilyeneket vidéken hordtak a mult évtizedben s amelyeket
Kossuth-kalapoknak híttak.




A minap délelőtt

felköltött kedvenc költőm, a takarítóné. Csukott két szemem felnyílt, s
ezekkel körülnéztem a hálószobában. Rájöttem, hogy élek és ez a
felfedezés egy kis lehangoltságot okozott bensőmben. Azután tekintetem
az ablakra szaladt, s az ablakon keresztül meglepő tájképet láttam.
Szemben a budai hegyeket hó takarta, a Duna túlsó partján a templom, a
nagy malom és a rakpart házai havasok voltak, s ablakom alatt a
Margitsziget fái állottak, teli friss zöld lombokkal, de a lombozatot
ugyancsak hó szállotta meg, olyanok voltak a tavaszi fák, mint üde ifjú
hercegnők hermelinköpenyben. Egyik fáról a másikra kis madarak repkedtek
csicseregve, mintha valami furcsa újságot pletykálnának. Felkönyököltem,
a zöld és fehér gyepet is megláttam és csodálkozva néztem ezt a
varázslatos tájképet. Nem tudtam hamarjában mit gondoljak, úgy
emlékeztem, hogy előtte való nap tavasz volt, április, a sziget zöld
volt és a fővárosban a lakók a kávéház előtt, Isten szabad ege alatt
fogyasztották életüket.

Most meg havazik. Tehát tél van. Óh Istenem, egy percre felhevültem, még
tél van, nem volt tavasz, nem telt el megint a február meg a március,
mindazt, amit a tél óta éltem és csalódtam, csak álmodtam, jaj de jó,
visszamehetek az elmult télbe, az elmult pár hónapot megint elkezdem
élni, még pedig okosabban. Igen ám, de a havas fákon lomb zöldellik, a
madarak meg fütyörésznek, – tehát tavasz van. De tél is van. Mi ez? Az
Isten valami újat talált ki? Óh, ez nagyon kedves tőle, ezt szeretem.

Egy új évszakot kreált a régi négy mellé, egy soha nem látott tájképet
festett, zöld mezőt, lombot, virágot és havat együvé. Szép ez az újítás?
Óh, nagyon szép, egészen jól hat, kellemes és harmónikus, s mily gyöngéd
gondolat. Az égben lakozó ősz mester újítása most az egész világ
tájképfestőit ámulatba fogja ejteni, óh, már látom, hogy frissül fel a
művészet, jönnek mind majomboldogsággal a zseni után.

De nemcsak a festők ébrednek ez új természeti jelenségre, a költőket is
meg fogja ihletni az isteni újítás, mennyi új érzés, milyen új fantázia,
titokzatos friss világfelfogás… az emberek is mind valami változáson
fognak keresztülmenni, talán jobbak lesznek, vagy kedvesebbek,
érzékenyebbek, csudálkozóbbak, nem tudom, de valaminek jönni kell az
Isten lelkes új találmányából, hiszen ok és cél nélkül ő állítólag
semmit se csinál. Ha eltünődöm ezen az új csodáján, azt hiszem, valami
vigasztaló és bájoló szándéka volt vele, hogy összehozta a zöld lombot
meg a havat, a természet ez örök haragban élő testvéreit. Kibékítette
őket, nekünk meg új csodálkozni, gyönyörködni és megszívlelni valót
nyujtott. Köszönöm, uram Istenem és gratulálok.

Nos, felkeltem és bevergődtem a városba, Budapestre. Az úttesten
seperték a havat, hideg volt, az emberek nagyon mérgesek voltak, az
újságokban vastagbetüs hosszú címek alatt olvastam az Európán átvonuló
ítéletidőről, a hősülyedésről, hózivatarokról, amelyek tönkretették a
gyümölcstermést, megrongálták a vasúti töltéseket és egyedül Budapesten
tizenkétezer telefonvezetéket elpusztítottak. Óh Istenem. Hó Istenem.




Szerelmi levelező.

Sötét és nyirkos kapualjban, amelynek nyomora felett egy meztelen
gázláng vergődik, mint megkötött fehér pillangó, ott vettem a Legjobb,
Legújabb És Legteljesebb Szerelmi Levelezőt tíz krajcárért. Párisban a
Quai Voltaire agg könyvészeinek végtelen sor ládái előtt bizony nemesebb
hangulatban flangéroz az ember, de engemet néha ez a kapualj is maga alá
húz s elérzékenyülten nézegetem a felfordított nagy ferslógra kirakott
cifra és nyomorult irodalmat, s a kereskedőjét, egy szegény vén zsidót,
aki a két kabátujját egymásba bujtatva sétál a ferslóg körül a hűvös
őszi délutánon. Miket árul? Százesztendős Jövendőmondó, Legújabb
Egyiptomi Álmoskönyv, Paprika Jancsi a mennyországban, Florenz és Lyon,
A tengerfenék réme, Mit Irjunk Képeslapokra, Névnapi és Születésnapi
köszöntők, Szerelmi Levelező, Rózsa Sándor, a puszták királya, Bűvészet
Könyve, Kóser Adomák, Árgirus Királyfi, A szénégető titka, Nick Karter,
a nagy detektiv, Kossuth Naptár, Ámor csintalanságai…

Szeretném a Szerelmi Levelező tíz krajcáros füzetének a címlapját
lerajzolni önöknek, primitív színnyomatú címlapját, amelyen piros
rózsákból összefonódott betük adják a füzet címét, a betűket zöld
levelek füzére hizelgi körül, a lap sarkaiban kiterjesztett szárnyú
fehér galambok szállanak, csőrükben piros pecsétes levelekkel. A fedél
közepén, égő szív alatt, egy kis padon andalító virány közepén egy szép
nagysád meg egy gigerli foglalnak helyet, a gigerli rózsát tart a
kezében, s a nagysád felé fordulva ép felajánlja neki a virágot, a
szívével együtt, a nagysád lesüti édes, kifejezéstelen szemét s kezeit
keblére kulcsolja. Ajkáról lecsúszott a rányomtatott piros festék az
állára, a haja zöld, ellentétben a gigerli lilaszínben nyomott
fürteivel…

Oh és a levelek, amelyek a szerelem változatainak megfelelően
csoportosítva következnek egymásután a Szerelmi Levelezőben: az
ismeretséget kötő levelek, a vallomások, a találkát kérő levelek, a
jegyesek levelezése, a szemrehányó levelek, féltékenységi levelek,
csalódottak levelei s lemondó levelek mintái. Igen tisztelt kisasszony!
Tisztelt N. úr! Büszke Istennő! Kedves N. úr! Édes Etelka! Kedves Imre!
Imádott Juliskám! Drága Károlyom! Forrón szeretett angyalom, Karolin!
Drága vőlegényem, Mihály! Kedves Janka! Szívtelen Jenő! Tisztelt
kisasszony! Elemér, csalfa szerelmem!

Olvassák el kérem a füzet első levelét, az »ismeretséget kötő levelek«
első mintáját:

»Igen tisztelt Kisasszony!

A minap egy vidám leánycsoportot láttam menni az utcán. S e
leánycsoportból, mondhatnám: rózsacsokorból kiváltkép egy rózsa tűnt ki.
És ez a rózsaszál kegyed volt, kedves Nagysád.

Nem bókolok én most. A színigazságot mondom. Annál igazabb ez, mert
hiszen akkor láttam kegyedet először. Azelőtt világgyűlölő voltam s
unalmasnak találtam az életet. Most imádom a világot s az életet
gyönyörűnek találom. Ezt a nagy változást a kegyeddel való találkozás
idézte elő lelki világomban.

Mióta először láttam kegyedet, mindig újra óhajtom látni s beszélni
Nagysáddal. Ha ez lehetséges volna, nagy örömét képezne szívemnek.
Engedje meg, tisztelt Nagysád, hogy szülői házánál tiszteletemet
tehessem s magamat bemutathassam.

Kedvező válaszát dobogó szívvel várja:

N. N.«

A szerelmi levelező utolsó, 102. számú mintája így szól:

»Édes Janka!

Amidőn eljegyeztem, égett bennem a szerelem, de három hónapi távollét
megtanított rá, hogy az csak szalmaláng volt, amely immár teljesen
eloszlott.

Kérem, mentsen fel adott szavam alól. Érzem, nem tudnám oly boldoggá
tenni, amennyire Ön megérdemelné.

Ne nehezteljen rám!

Ottó.«

És az első meg az utolsó lap között a Szerelmi Levelezőben a szerelem
egész szimfóniája, a verklinek s húzómuzsikának rikító naiv, s
mondhatatlanul megindító hangjain. Mintha nevetve, sírva, karonfogva,
ölelkezve, csókolózva, polkában forogva, elválva, arcát kezeibe temetve,
boldogan merengve, s haját tépve, egymás karjaiba ájulva, s messziről
kendővel integetve, s egymástól futva, s eltorzult vonásokkal
szédelegve, vonulna el egy álombeli primitív s fantasztikus díszletű
távol színpadon egy tarka szegénységbe öltözött végtelen népség, a
Szerelmi Levelező népe. Milyen meghatóak és csudálatosak ők is,
tanácstalan kis lelkükkel, neveletlen szívükkel, akik ebben az ódon,
olcsó füzetben keresgélik a szavakat végtelen érzéseikhez…




Menet.

Úgy emlékszem, egyszer már próbáltam írni a munkások májusi menetéről…
megint írni szeretnék, mert megint láttam. Soha nem fogom tudni
kifejezni, amit emberi szívemben érzek, mégis, muszáj lehajtani a
fejemet és gyámoltalanul mozgó ajkaimmal dadogni, mint a Szahara
vándorának, aki leborul a közeledő éj, a számum és a végtelenség előtt.
Minden esztendőben odaállok a járda szélére és végignézem a szociálisták
májusi felvonulását zászlóik, tábláik és dalaik alatt. Mennek nyolcas
sorokban, rendben, csoportokban és oszlopokban, százan, ezren, tízezren,
énekelnek, fel-felkiáltanak, a kávéházak előtt felágaskodnak a vendégek,
az ablakokból, erkélyekről családtagok néznek lefelé, a villamosok
lassan, gyáván mennek, míg a menet az úttesten folyik. A zászlók hímzett
betüi fénylenek a májusi napon, a zászlót egy munkás viszi, s a
zászlóról lecsüngő két hosszú szalagot egy-egy fehérruhás kis leány
tartja kétfelől. Mulnak a sorok, csoportok, minden csoport valami más
dalt énekel, s messziről és még messzibbről fúvózenekaraik fájdalmas
hangjai hallatszanak. Mintha búcsúsok lennének és végtelen fáradtan és
végtelen reménynyel a boldogság és az igazság felé zarándokolnának
messzi, messzire, a világ végire.

Nézem a táblák felírásait: egymásután jönnek a szabómunkások, akik a
ruhámat csinálták, a kalaposmunkások, akik a kalapomat csinálták, a
cipészmunkások, akik a cipőmet csinálták, az asztalosmunkások, akik az
ágyamat csinálták… kefekötőmunkások… malommunkások… sütőmunkások…
könyvkötőmunkások… vas- és fémmunkások… egy idegen felírású tábla jön:
Sectione a Romana… textilipari munkások… vegyiipari munkások… délszlávok
szabad szervezete… eszperantistamunkások… nézem a végtelen menetet és
szeretnék minden embert külön megnézni, de úgy mulnak előlem, mint a
Duna habjai, ezek a fakó és rosszul öltözött emberek és bennük a munka,
a szegénység, a fázás, éhezés, betegség, lemondás, lázadás és gyűlölet.
Egy-egy emberrel pár lépést megy a tekintetem, megnézem arcát, kalapját,
öltönyét, cipőjét, nyakkendőjét, nyakkendőtűjét, szegfűjét a
gomblyukában, jelvényét a virág mellett, szivarszipkáját. Istenem, mit
gondoljak minderről?

Egy embernek fel van kötve a karja, a kötésből vatta buggyan ki. Egy fiú
sántít. Sántít és énekel:… szabad lesz a jövő… Egy kis vörös, púpos
ember jön, az is énekel… Egy sor leány jön, fehér bluzban, vörös szalag
a vállukon, egyiknek a lábán vörös harisnya, énekelnek… mi dolgozunk,
nagy hasznot hajtunk… Zenekar zúg el, utána egy gyerekhang kiált fel:
Éljen a világot megváltó nemzetközi szociáldemokrácia! Ez a hang nagyon
elgyöngít, sajnálni kezdem külön ezt a kis fiút is, és minden arcot,
minden alakot külön kezdek sajnálni, azokat is, akik cigarettázva és
nevetgélve mennek a menetben és eszembe jut Kropotkin Péter herceg, aki
a szenvedő millióknak szentelte az életét s az igazságtól sugárzó
szemeivel a homályos és nyirkos börtönökben kellett ülnie.

És mind, akik a világ igaztalansága ellen éltek, mit értek el? Mit
jelent Lassalle, Marx, Bakunin, Tolsztoj az örök nyomorúsággal szemben?
Mit tehetek én itt az előttem vonuló menetért életem rövidségével és
erőtlenségével? Semmit. Csak megállok és nézem a tűnő sorokat, a
zászlókat és a táblákat és a felvirágozott bicikliket és a jelvényeket
és hallgatom mámoros kiáltásaikat és elúszó dalaikat és trombitáik
távolodó recsegését, addig, míg a türelmetlen könnyek fel nem szaladnak
a szemembe, minden május elsején, és be kell surrannom a legközelebbi
kapu alá, mert mégsem korrekt dolog úriembernek az utcán könnyezni.




Egész héten a suffragette-ekbe

botlott a szemem, amerre csak jártam a fővárosban. Utcán, vendéglőben,
cukrászdában, autón, kocsin s a Margitsziget virányai közt sétálgatni
láttam csapatosan és párjával ez idegen arcú, nyári ruhás, különös koros
hölgyeket, akik életük borulatán a nagyvilág minden részéből idezónáztak
üdvözölni egymást s ünnepelni valami közös elvet, vagy eszmét, vagy
célt, vagy minek híjják. A legtöbbet együtt az Operában láttam vasárnap
este, amikor tiszteletükre díszelőadást rendeztek. A »Szöktetés a
szerályból« című daljátékot mutatták meg a suffragetteknek, ó Istenem.
Egész este az ifjú szerelemről zenélt nekik Mozart Amadeusz, az
elválasztott kis szívek fájdalmát sírta édesen, s az egyesülés végtelen
örömét trillázta. A színpadon meg gyümölcsök és rózsák ragyogtak a
Szelim pasa kertjében, hajporos, térdnadrágos szép fiatal lovag
epekedett, csókolózott a szerelmes rabnővel, meg holdfény fehérlett a
romantikus égben, gitár pengett s létrán szöktették a magos ablakból az
elzárt kedvest, és virágos csónakon, zengedező dallal, ölelkezve
távolodnak a párok valahová messze, a boldogság opál szigete felé.

Ott ültem a nézőtéren, a szerelem felé sóhajtva, s ott ültek a nézőtéren
a suffragette-ek, akiknek a Mozart-operát játszották, s a szívük a női
szavazati jog után áhítozott. Oh nem, attól féltem, hogy ha a függöny
lemegy s a nézőtéren világosságot csinál a csillár, csupa kisírt szemet
fogok megpillantani, e furcsa, magányos, jelvényekkel felcifrázott
hölgyek egymásra borulnak a páholyokban, meg a földszinten és hangosan
fognak zokogni. Nem tapasztaltam semmi effélét, az idős hölgyek vígan
diskuráltak, sétálgattak derült estélyi ruhájukban a büffé frisseségei
felé.

Soknak közöttük rövidre van nyírva a haja. Micsoda kimondhatatlan
különösség van ezekben a rövid hajat hordó nőkben… eszembe jut
gyermekkoromból kis városunk egy különc öreg kisasszonya, akinek ilyen
kurta haja volt, aki száraz és halvány nő volt, magában lakott egy nagy
cserepes házban, a zsalugátereit nappal is becsukta s a kertjébe se
lehetett belátni, mert magas kőfal vette körül, a kőfal tetején még
szegek is meredeztek. Csak estefelé lehetett látni, akkor fekete
ruhában, pálcával a kezében végigsétált egyszer az utcán. Mi
baja-bánatja lehetett e kurtahajú régi nőnek s mi véleménye lehetett a
világról? És ezek a kurtahajú idősödő nők, akiket e héten láttam? Mit
akarnak? Választójogot a nőknek? (Minálunk még a férfiakéról van szó.)
És örülnének, ha most rögtön megkapnák a női választójogot? Nem, akkor
kétségbeesnének, akkor vége lenne életük lázának, mulatságának, egész
értelmének. Se férfi, se gyerek, se öleb nincsen, nagyon kell a
feminizmus, s mindaz a vita, harc, büntetés és vicc, ami vele jár. És ha
két ilyen rövidhajú művelt s fenkölt nő a fák között sétál és leülnek
egy padra beszélgetni, mit mondanak egymásnak? Megkérdi-e egyik a
másikat, mi történt a szívével ezen a világon?




Anzikszkártya.

A fiumei mólón állok, annak is a legvégén, hátam mögött hazám, előttem a
tenger, lábamnál két bőrönd, mint két hű vadászkutya. Jobbkézfelől egy
oceáni gőzös rostokol, de füstölög, nemsokára elindul, mindjárt
beszállok magam is, csak egy kicsit körülnézek még, szeretek így a
kikötőben állani és bámészkodni. Sajátságos kis hely ez a hosszúkás móló
Fiuméban, egy ugródeszka Magyarországból a végtelenbe. Hogy el van
fojtva köröskörül a világtól ez a mi hazánk, milyen árnyékkal ölelik
körül a magas és nyomasztó hegységek, itt ezen a kis mólón tudunk csak
átlélekzeni a világba, itt sóhajt fel kábult nosztalgiánk, itt dereng
szemünkbe és zendül fülünkbe az örök tenger, amely az ölében tartja a
szépséges világokat. Itt sirályok repkednek már, fürgén, idegesen, a
távol tenger szép fehér ügynökei, a móló kövén vastag kötelek és láncok
hevernek, matróznép jön-megy, a víz közönyével száraz arcán, a móló
körül ladikok, motorosok, halászbárkák hintálnak, fekete kereskedelmi
gőzösök lustálkodnak, a könnyű kék Quarnerón távol karcsú fehér vitorlák
ragyognak, mint egy-egy tiszta lúdtoll kék tintába mártva, amilyennel
nagyapáink a szerelmes levelet írták. Jobbfelől egy félórai ábrándnyira
sárgállik és krémlik Abbázia, a budapesti nagykörút álmainak és kéjeinek
tartománya.

A fülembe cseng ez az Abbázia, ez elandalodott édes szó Budapest ajkán
és képzeletem fátylán visszatűnik az életörömnek az a panorámája, ami
Abbázia csengése mögött szendereg. Az ünnepélyes villák, penziók és
hotelek az ő szép német neveikkel, a Délszakról átplántált flóra közé
bűvölve, a tengerészsapkák és fehér cipők mámora, a Kurkapelle délutáni
potpourrija körül való andalgás, a strand kávéházai előtt való önfeledt,
végtelen kalábriász s ah, most már a nagyvilági cercle, s az előkelő
francia croupier-k, Páris hűtlen gavallérjai. Voltam Abbáziában, vagy
két napig voltam, ifjú voltam és mint mondani szokás, bohó és
tapasztaltabb cimborák regéi nyomán azt vártam, hogy ha megállok a
sétányon, a szerelem után lihegő hölgyek lassót dobnak a nyakamba, úgy
vonszolnak illatos boudoirjukba. Megállottam, vártam, de nem történt
semmi, meleg volt s a fehér hölgyek, a telt és bágyadt pillangók
ellibbentek mellettem… talán nekem kellett volna kezdeni? Mindegy,
elmult és az egész életnél csak az a fontos, hogy elmuljon. Indul a nagy
hajó, kedves olvasó, fogadd zsebkendőlobogtatásomat.

* *

Pannonia a neve annak a Cunard-féle lélekvesztőnek, amelynek pazar
writing-roomjában e szegény soraimat húzom a papiroson. Pannoniának
híjják a hajót, csakugyan: Pannonia van rajta, valami ezerötszáz magyar
lelket usztat most Amerika felé. Harmadik napja megyünk, a halovány
dalmát partok is elmaradtak már, ég, víz, hajó, bágyadt hajózene az első
osztályon, a fedélzeten fekvőszékekben olvasgató missek, gnädige Frauk,
nagyságos asszonyomok, síp, kürt, harang, Egy úr, aki szegény, velem
azonos, a fehér korláton könyököl, az úr alatt a harmadik osztály óriási
hátulsó fedélzete, azon bekerítve Magyarország. Parasztemberek,
parasztasszonyok, leányok, gyerekek, itt-ott tótok, olájok, horvátok,
szerbek… az én hazám uszik itt a tengeren, kicsinyítve, kivonatolva,
olyan mint egy vigéc mintatáskája, mint egy csoportkép, amelyet a népek
kiállítására visznek, vagy talán egy cifra, siralmas deputáció, amelyet
Magyarország küld messzi, messzire, tán egyenesen a jó Isten elébe. Ez
hát itt a kivándorlás, amiről annyi szépet meg csúnyát hallottam.

A kivándorlók fedélzete, mint egy álombeli piac, a kék tenger közepén.
Az emberek álldogálnak hátratett kezekkel, pipálnak, bámészkodnak, meg
üldögélnek ládán, kötélcsomókon, padlón. Beszélgetnek, hallgatnak. Amott
kártyáznak. Emitt egy valami régi újságból olvas, figyelik. Köteleken
szárasztani kiakasztott ruhák lengenek. A korlátra dűlt leányok,
asszonyok, a kik a vizet nézik, mintha maguk is lecsüngő tarka cihák
lennének. Szerb legények kólót táncolnak, a kör közepén egy ember
furulyáz. Egy magyar ember nehéz gesztusokkal tapogatja egy fehércseléd
vállát, derekát, szoknyáját. Kenderhajú kis leányok ülnek körben a
padlón, egy dalocskát nyávognak, a melódiáról megismerem:

  Amoda jön egy madárka,
  Szárnya hosszat integet…

Egy menyecske zsoltárból imádkozik, ülve egy lépcsőn. Mezitlábas fiuk
versenyt másznak az árbocköteleken. Egy szakállas, sportsapkás zsidó
ember egy árbochoz támaszkodik, keresztbe font karokkal, maga elé néz.
Egy legény kis bádogtükörből a bajuszát macerálja. Egy asszony a földön,
szétterpesztett lábbal, a fia fejében kereskedik, emlőjébe egy csecsemő
csimpaszkodik. A látcsövet a szememhez emelem, segítek az anya ujjainak
a fiú fésületlen hajában kutatni… ah, megvan! Egy függő mentőcsónak
árnyékában egy sor tót alszik. Egy kis szabad helyen két furcsa nő
sétálgat, mint két elfakult paradicsommadár, panaszosan és koketten,
Manon Lescaut hajója jut eszembe róluk, amelyen hajdan a ledéreket
száműzték Amerikába. Egyik lila napernyőt forgat. Egy cigány csavarog a
nép közt, zölddé sápadt keménykalapban, muzsika a hóna alatt, odanyul,
meg-megpengeti a hurt, senki se muzsikáltat. Két fiú birkózik,
neki-nekiesnek a körülálló bámészoknak. Egy öreg paraszt zsemlét eszik
bicskával, nagyon kímélve a falatokat. Most összekaptak valamin egy
páran a korlát mellett, egy steward szigoruan lépeget feléjük…

Mit nézzek, mit kapkodjak fel ebből a nyugtalan bolyból, ebből a
tekergőző zsivajból, ebből a kis világból, amely a végtelen, tiszta
tengeren, az ég alatt itt előttem vonaglik lenn, tele ronggyal,
játékkal, bánattal, dallal, nyomorúsággal, gonddal, szerelemmel,
piszokkal. Melyik arcot vizsgáljam meg látcsövemmel, melyik embert
szólítsam meg élete felől, melyiket sajnáljam legjobban… irígyelni
mindet egyformán irígyelem, mert teljes húsz napig, míg a hajókerék
kortyonként elfogyasztja a vizet Amerikáig, azt hiszik, hogy boldogok
lesznek.

(Patras kikötő előtt.)

* *

Este van, a hajó halk zúgással vonul a tengeren, köröskörül a csillagos
ég, az ember beleandalogja magát abba az érzésbe, hogy a hajó az égben
megy előre. A hajózenekar, amely reménytelen, lerongyolt arcú férfiakból
áll, egy Crémieux-valcert játszik az elsőosztályú fedélzeten, egy
kellemes semmit, egy édes ürességet. Messziről, a hajó orráról viszont
el-elmerülő citerát és bánatos férfiéneket hallok. Önkéntes
számkivetésbe megyek, az első osztályról a kivándorlók elülső
fedélzetére szállok le. Micsoda kép, Istenem! Népek, nemzetek
összecsődülve a csillagok alatt. Törökök, görögök, bolgárok, oroszok,
lengyelek, csapatjai üldögélnek és hevernek a hűs estén a fedélzeten. A
legtöbb az orosz. (Ezer esztendő előtt váltak el a magyaroktól, ezer
esztendő mulva összekerültek a hajón, az oroszok itt elől, a magyarok a
hajó farában, mennek Amerikába.)

A fedélzeten egy nagy halom burgonya, föléje ponyvát feszítenek ki, a
krumpli oltalmára. Ez alatt a ponyva alatt hever a legtöbb ember, a
krumplin. Az emberek is olyan sűrűn vannak, oly olcsók és névtelenek,
mint a krumpli, amin heverésznek. Óh, ha író volnék, hogy le tudjam
írni, amit most látok, vagy legalább festő, hogy lefesthetném. Az
emberek mindenütt pipálnak, cigarettáznak, a cigaretták úgy hunyorgatnak
itt lenn, mint odafenn a csillagok. Egy török ember citerázik és gajdol
a ponyva alatt, körülhasalják a többi törökök, az egyéb nemzetek
körülácsorogják, hallgatják. Egy kis tisztást hagytak egy gyönyörű,
rongyos török fiúnak, aki a muzsikára táncol. A két kezét a fejére
kulcsolja, körbe sétál, keményeket dobbant, aztán megáll, a derekát
lassan csavargatja, a fejét leereszti és lesüti a szemét. A kéjnek és a
férfiui szeméremnek a tánca ez.

Némán nézik az emberek. A török citerás, akinek arca és hangja oly
egyformán szép, fáradt és barna, elhalkítja monoton danáját, mert a
ponyva túlsó sarkán az oroszok zendültek fel. Hegedün játszik egy
keménykalapos, de vörösinges, öves és csizmás muszka, a széles sipkájú,
szegletes arcú, kékszemű muzsikok karban énekelik a végtelen egyszerű és
végtelen bánatos románcot. (Nappal ugyanaz a hegedűs féktelen
temperamentummal rángatja a víg nótákat s a muzsikok fiatalja víg
kurjongatással térdeli az orosz táncot.) Akik a törököt hallgatták,
egymásután átfordulnak ide, gyermeki nyitott szájjal figyelnek. Az egész
fedélzeten alig beszélget valaki. Hosszú az orosz románc, mert mély a
lélek, vége van egyszer mégis a dalnak, utána csend lesz, csak halkan
duruzsolnak a népek és a víz hallatszik lentről, ahogy az óriási hajó
hasítása elől sziszegve futnak kétfelé a hullámok.

Egy nagy kémény tövében körben ülnek a padlón szegény lengyel zsidók,
minden népségtől elvonulva. A csendben ők is felbátorítják lelküket,
énekelni kezdenek. Lecsüggesztett fővel, a két lábukat előrenyújtva
ülnek, a legtöbbnek a keze a nadrágzsebében, egyik, a legfiatalabb, a
nyakát öleli s az égre néz. Neki van a legvékonyabb hangja, kisír a nagy
sírásból. Olyan az ő énekük, mint az eláradt, gyáva és szenvedélyes,
kéjesen gyötrő zokogás. Mit énekelnek ezek az örök kivándorlók, mit
panaszol ez a szennybe és fájdalomba merült fajta? Többen, többen
fordulnak, közelednek feléjük, a lengyel zsidók éneke hangosabb és még
fájóbb lesz. Össze-vissza járok a népek közt, nem győzöm nézni orcáikat,
szemüket, melyekből az állatok jóságát érezem. Milyen jók ezek a szegény
emberek, ezek a népek, akik nem értik egymás nyelvét, s itt mulattatják
egymást. Kinyitják ajkaikat és egymás felé éneklik szenvedő életüket.

(Messina felé.)




Affér.


1.

A kávéházban ül egy társaság. Bejön egy másik társaság. Ebben a
társaságban van egy csinos, fiatal nő. A két társaság szembe ül
egymással. A két társaság nézi egymást. Az egyik társaság pezsgőzik. A
másik társaság sörözik. A sarokban Gácsó Misi lármázik teljes
zenekarával. Az egyik társaságban egy urnak monoklija van. A másik
társaságban egy úr erős ember. Az erős átkiált a másik társaságba:

– Ne fixirozzon!

A monoklis felugrik.

– Kikérem mágámnák!

– Zsidó!

– Zsidó az öregápád!

– Kuss!

– Gyává! Pimász!

Egy gyufatartó repül, a gyufaszálak ijedten szaladnak széjjel a
levegőben. Egy szék borul fel. Egy pofon csattan. Gácsó Misi elhallgat
teljes zenekarával. Két kéz kotorász két tárcában és egy-egy keskeny
kemény fehér papirost húz ki.


2.

– Kérlek, egy szívességet… Egy alak a kávéházban, kérlek szépen. Hölgy
is volt a társaságban. Intézd el, kérlek szépen. Te meg a Frici…

– Kérlek, kérlek.


3.

– Kérlek, egy szívességet… valami pasas a kávéházban. Inzultált, kérlek.
Intézd el, kérlek alássan. Te meg a Gyuri…

– Kérlek, kérlek.


4.

– Nevem Bű. Nevem Bá.

– Üm vagyok. Hüm vagyok.

– Felünk így.

– Felünk úgy.

– Kard?

– Pisztoly.

– Tíz lépés?

– Háromszori golyóváltással. – Itt meg ott.

– Reggel kilenckor.


5.

Az erős meg a monoklis szembeállanak tíz lépésre. Az erős
ferencjózsefben, a monoklis zsaketben. Jobbkezükben hosszú pisztoly.
Lassan emelik felfelé a jobbkezüket. Egy, kettő, három. Piff. Paff.
Mindketten hanyatt esnek.


6.

Jön az öreg Halál, a két testből kiereszti a két lelket, mint a
kalickából a madarat. A két testet a két hóna alá veszi, viszi haza.


7.

A két lélek emelkedik az ég felé, mintha valami lift vinné őket.
Beszélgetni kezdenek:

– Miért fixiroztál?

– Én nem fixiroztalak. A monoklim fixirozott.

– Mért hordtál monoklit?

– Te mért ütöttél meg?

– Én nem ütöttelek meg. Az izmaim csinálták.

– Hogy hínak tégedet? Nem néztem meg a névjegyedet.

– Engem Palinak. Hát tégedet, elfelejtettem.

– Engem meg Antinak.

– Hány éves voltál?

– Huszonnyolc. Hát te?

– Én harminc.

– Mi voltál?

– Mérnök. Hát te?

– Én bankban voltam.

– Hol születtél?

– Szováton.

– Szováton? Én meg Kabán.

– Szovát meg Kaba egymás mellett van.

– Hogy-hogy nem ismertük egymást gyermekkorunkban?

– Tán ismertük is egymást.

– Élnek a szüleid?

– Apám van.

– Nekem az édesanyám él.


8.

A jó Isten:

– Mit cselekedtetek?

Az erős lelke, gyáván:

– Fixirozott…

A monoklis lelke, remegve:

– Inzultált…

A jó Isten:

– Haszontalanok, ezért teremtettelek?




Szeretek őgyelegni

nyári estéken az Angol-Park tréfás tartományában, a nagyvárosi nép
lelkületéhez és szegénységéhez züllött Tündérországban, az éji lovarda,
tiroli falu, elvarázsolt kastély, bábszinház, hullámkéjvasut, le a
cilinderrel, forgó kerék, aeroplánkörhinta, csúszda, kacagókamra,
dühöngők konyhája, kacsausztatómedence, Tanagra, hableánypavillon és
tudja Isten még micsoda vidám és csudás dolgok között. E gyermetegül
bizarr szórakozóhelyen, ez olcsó, cifra boldogságokban, e humoros és
fantasztikus bódékban, a színeikben, figuráikban egy álomszerű és
fájdalmas világot látok, egész földi életünket érzem e városvégi bohó
területen, minden illuzióival és betegségével, hiúságaival,
reménytelenségével, szenvedélyeivel és a megrendítően sikoltó halállal.
Ó, hogy szeretném az egész Angol-Parkot egy könyvbe leírni, ha érdemes
volna magyar írónak lenni. De nem érdemes magyar írónak lenni, nem
érdemes s ezt olyan szűz megrendüléssel érzem, mintha én jöttem volna rá
először.

Mily szegények lehetnek a magyar írók, ha nincs módjukban az a kis
lukszus, hogy ne írják le, amit éreznek és gondolnak az életben. Talán
egy boldogabb jövőben elhallgatnak, vagy meg se szólalnak azok a
kiválasztottak, akiket a jó Isten talentummal vert meg és nem fogják
Magyarországon végigélni az életük karikaturáját. Az Angol-Parkról
kezdtem mesélni, ha jól emlékszem. Az este is ott sétáltam és miután
hosszú ideig könyököltem a »Le a cilinderrel« című mulatság korlátjára
és bámultam a frakkos, cilinderes néma nagyköveteket és hercegnőket,
akik örök forgásban, némán vonulnak egy titokzatos estélyre,
kedvetlenségem, vagy mondjuk kedvem támadt átmenni a Dühöngők konyhája
elé, tányértörni. Vettem egy csomó labdát és valami tiz percig dühöngtem
a pénzemért, a konyhában pedáns renddel felrakott tányérok, csuprok és
csészék közül eltörtem, amennyit csak tudtam és megkönnyebbülten
állottam odébb és egy kicsit vígabban éltem le az est hátralévő részét.

Kedves felebarátom, nagyon ajánlom neked is a dühöngők konyháját, ezt a
bölcs és ártatlan intézményt, hogy az Isten azt is áldja meg, aki
kitalálta. Ha rossz hangulatban vagy, nem vagy megelégedve valamivel
vagy semmivel se, ha szeretnél csinálni valamit és nem lehet csinálni
semmit se – eredj el a dühöngők konyhája elé, alló, neki, vágd, törjél,
zúzzál, ahogy csak tudsz, ne sajnáld. Egy kis elégtételt vettél magadnak
és nem is vétettél senkinek. A dühöngők konyhája a legjobb konyha
Budapesten.




A Ganz-gyárban

megint baj van a munkásokkal. Ötezer munkást kizártak, az ilyesmit
krimicsaunak hívják s ez a szó oly siváran s ijesztően hangzik, mint a
fogcsikorgatás. Ötezer munkás van most együtt gyárudvaron, utcán,
szegényes vendéglőben, munkában elbódult karjaik gyámoltalanul lógnak
lefelé, vagy nyugtalanul hadonásznak. És mind az ötezer ember, aki a
hallgatáshoz nevelődött, most mindig beszél. És mind az ötezer fejben az
agyvelő, amelyet a figyelem és fáradság dajkált két emlőjén, most a
gépek zúgásától cserbenhagyva, ráér össze-vissza gondolkozni. Ötezer
ember, aki a képzelt falanszter világában él, a gyárban. Ez az ötezer
ember vasmunkás, vasból vasat csinálnak, e nemtelennek osztályozott fém
körül éli napjait, s a puritán s impozáns vasat komplikált erővé s nemes
formákba varázsolja. A vaspor munka közben beszállja őket, mint valami
fekete havazás, kék munkásöltönyüket, fehér homlokukat s barna kezeiket,
s ők maguk is olyanok lesznek, mint a vas. Óriási mérges gépek körül
tesznek-vesznek nyugodtan, ezeknek a gépeknek nagy kerekei vannak, az
egyik nagy kerék szíjjal öleli magához a másik nagy kereket, kazánjaik,
hő- és vízmérő-órák vannak rajtok és szelepek, amelyek gőzt füttyentenek
fölfelé. Olyanok ezek a nagy gépek a gépteremben, mint a pályaudvaron a
mozdonyok, csakhogy soha el nem indulnak, örökké egy helyben zihálnak és
készülődnek. Most hallgatnak, hidegek és mozdulatlanok s meg lehet
olvasni nagy kerekeik görbített küllőit, amelyek forgás közben árnyékká
halványulnak össze.

Ötezer munkás gyűlt össze fekete ruhában a Ganz-gyári krimicsau miatt.
Különös, mikor így sztrájk vagy kizárás van a Ganz-gyárban, s a munkások
összezúdulnak, mintha nehéz felhő ömlene felénk, vagy sötét köd
ereszkedne a főváros fölé, s valami primitív fekete zene hallatszanék
távolról, ami valószínütlen, de rémítő fenyegetést emleget. Soha nem
szabadulok egy gyerekkorban látott kép hangulata alól. A nagyvásáron egy
hatalmas panoráma vászonfalára volt mázolva egy kép, Isten tudja,
micsoda eseményt akart ábrázolni, rengeteg egyforma sötétruhás férfi
dűlt rajta előre, mint a jégesőtől vert búzatábla, démoni módon
elrajzolt durva füleik voltak, mint a díjbirkozóknak s ki volt festve a
szemük fejérje és vörös karika is volt a szemükben. Jobbkezükben mind
revolvert nyujtottak előre. A sok feketeruhás alakkal szemben francia
vagy spanyol katonák állottak és puskáik csövéből láng és felhő szállott
a tömeg felé. Egypár cifra katona és fekete férfi a földön feküdt s a
testükből vörös festék folyt ki a kép vásznára.

Mit jelent vajjon Budapest életében, amit az újságokban olvasni a megint
felmorajló Ganz-gyárról, ötezer munkásról, akik most nem dolgoznak,
rosszkedvüek, indulatosak és a város felé fordulnak tekintetükkel?

A kávéházban a sakkozók a sakktábla fölé görnyedve ráncolják a
homlokukat, a börzén veszekednek, a színházban próbálnak, az iskolákban
a leckét magyarázzák, az udvarló a mellékutcán sétál, nézegeti az
óráját, mert a nagysám késik, a Ritz ünnepélyes saroktermében a tangó
húzódik az urak és a hölgyek tagjain. Mért van az újságban a krimicsau?
Nyugtalanítja az ilyesmi a világot? Vagy mindegy? Mégis, miért van benne
az újságban? No, ne töprengjünk rajta, holnapután megint nem lesz benne
az újságban a Ganz-gyár, a krimicsau, meg az ötezer munkás és megint nem
kell, hogy ezek a dolgok az eszünkbe jussanak.




A kávéház fülkéjébe,

ahol a párisi illusztrált lapokba csüggedve ültem, egy halvány, poros,
vékony gyermeki kéz egy kis köteg levendulát nyujtott be. »Levendula«,
mondta egy szegény kis hang, olyan fakón és gyöngén, mintha a víz másik
partjáról jönne. »Tessék szép levendula, négy krajcár«, bővítette a kis
lány az ajánlást, elém tartotta a sovány csokorba kötött csendes
virágfüvet, én rajta felejtettem a szememet a levendulán, néztem, mintha
nem érteném azt a virágzásában is oly bágyadt, szegénysorsú és finom
növényt és elmém megakadt a levendula nevén. Levendula. Rég hallottam és
rég láttam leírva ezt a szót, most oly különös volt, hogy ez a szó van
és hogy ilyen. Van az ember így néha, akármilyen közönséges szóval.
Egyszer csak eszembe jut: gyertya. Gyertya, gyertya, mondom és elkezdek
csodálkozni. Miért éppen gyertyának híjják a gyertyát? Mi az, gyertya?
Mikor és hogy került ez a hét betű így egymás mellé? Ha nem volna meg ez
a név, hogy hínám azt a karcsú fehér testet. amelynek madzag a lelke és
sárga lángjával világít vagy inkább csak világított a sötétben az
embereknek?

Gyertya… gyertya… addig mondogatja az ember, míg végre nem tudja, mit
jelent. Igy voltam az este a levendulával, ezzel a gyöngéd, hárfahangú
magyar szóval, amely oly régi beszélyekből, dalokból s napokból
andalodik vissza. Levendula, mondtam hang nélkül a kis leány után, úgy
látszik, ajkaimnak jól esett ezt a bájos szót megcirógatni, halkan
megcsókolni, aztán minden ok és értelem nélkül eltünődtem a véletlen
betük gyöngéd láncán, amelyekből a levendula neve kötődött. Van egy kor,
amelyre a levendula illatával szoktak emlékeztetni bennünket, amikor ez
az érzékeny nevű, mély illatú szerény növény a naftalin szerepét
játszotta. Levendula. Mit érezzek most? Emlékezetemből mint valami
fáradt betegágyból kis vidéki házak kelnek föl, amelyekben csöndes élet
folyik a nagyvilág részvéte nélkül, ennek az életnek eseménye a
gőzcséplőgép, amelyet nyáron nagy hűhóval végigvontatnak a falun, meg a
veszett kutya, akit a sintér az utcán hurokra kerített. Gyöngyházzal
kirakott tűpárna, sápadt tükör, hervadt fényképek, elszegényedett kék
album virágrajzokkal s dagályos ártatlan versekkel. Nini, én itt
hallgatok és tünődöm, pedig a kis leány keresni akar. Már únja szegény
tartani a levendulát, a keze lemondóan ereszkedik.

– Tedd le, kis leány. Mennyi az ára?

– Négy krajcár.

Sikerült a levendulát egy hatosra lealkudni. A kis leány balkarján
viaszkosvászon-táska, teli levendulával. A kis lány, lehet tíz
esztendős, olyan vékony, mint egy szál levendula.

– Hogy hínak?

– Margit.

Kancsal a kis leány, egyik kékes szeme rám néz, a másik oldalt,
messzire, talán egy más élet felé… ez a tekintet, meg a hang, meg a
szőkétlen szőke haj azokat a gyermekkori barátnőimet juttatják az
eszembe, akik leánykorukban haltak meg. Bocsánatot kérek, amiért
zavartam Önöket.

Ƨ

Egy mellékutcán kellett ma keresztülmennem, s valami pincebolt előtt
ellépve, szórakozott szemem megakadt a falra mázolt betükön. A sötét
pinceajtó fölött ez a nem nagyon meglepő felirás volt:

FA ÉƧ ƧZÉN

Fa és szén. Mind a két nagy es betüt, amelyekre a boltosnak szüksége
volt, fonákul írták. Egy fél percig ott állottam és tünődésemmel
végigöleltem a szegény, primitív fekete betüket a falon, amelyek a
boltos hiú neve nélkül, alázattal csak annyit mondanak, hogy fa és szén.
És néztem a két nagy gólyanyak Ƨ-et, nem tudom, mit bámultam el rajtuk
éppen máma, hiszen nem újság, ezer meg ezer kis pincebolt falára ki van
írva: fa és szén és majdnem mindegyiken így fonákul írták az Ƨ-et. És
éppen ma meredtem így rá, mint valami csudájára az életnek. Ilyen furcsa
az ember, a felhőkkel is így járok sokszor. Mióta az eszemet tudom,
mindig felhőkkel van az ég telirajzolva s én lenn, mérhetetlen mélyen a
felhők alatt járkálok és a saját csekély életemen töprengek. Olykor
aztán feltéved a tekintetem az égre s borzasztóan elcsudálkozom a
felhőkön. Leginkább alkonyatkor lep meg ez a felhő-szerelem, megállok
sétaközben, vagy lekönyökölök az ablakba s kimondhatatlan megrendüléssel
nézek nyugat felé, a lemondó nap körül hullámzó színtengerbe, a lelkem
hangos sírásra csábítgat, s azt hiszem, meg kell bolondulnom a
gyönyörűségtől és a fájdalomtól a felhők érthetetlen szépsége alatt.
Ilyenkor úgy érzem, hogy minden ember kinn áll az utcán, felnyujtott
nyakkal és áhítatos csöndben a felhőket bámulja.

Igen. A világ apró-cseprő dolgain is megakad az ember szeme, hiszen
minden apróságban és cseprőségben az emberek élete és lelke tünedezik.
FA ÉƧ ƧZÉN. Nem furcsa, hogy az Ƨ-et fonákul írják, mikor a többi betüt
rendesen tudják írni? Emlékezetem vásznán megjelennek más ilyen
felírások is. Hányszor láttam:

BOR, ƧŐR, PÁLINKA

Gyerekkoromban a kis városban egy fekete ajtón ez volt:

MÉƧZ ÁRULÁƧ

A piacon pedig Zsidó Kalári piaci kofa bódéján így volt:

ƧIDÓ KALÁRA GYÜMÖLCƧ

A kaszárnyában egy bakagyerek zöld ládikójára így volt pingálva:

ƧOMOGYI IƧVÁN 1 . 9 . 0 . 8

Pompeji romjai közt ődöngve, egy lupanarban a kőnyoszolya fölött a falon
férfineveket láttam bevésve. A régi római fiatalemberek otthagyták
emlékül a nevüket… Egy fiatalember így véste föl a nevét:

RUFUƧ

Isten tudja, milyen régi divat a fonák S a jámborabb emberek között.
Mily furcsa és megindító közösség ez az egész világon. Mi az oka, titka
ennek az egyetlen íráshibának, amelyet még a huszadik században sem
akarnak leszokni? Talán jobban a kezükre esik így írni az Ƨ-et és mert
így könnyebb és egyszerübb, hát azt hiszik, hogy így is jól van, sőt így
van csak jól. És talán ebből a gyerekes emblémából valami nagyképű
tanulságot is lehetne érezni, ezek az egyszerű emberek, akik az Ƨ-et így
írják, tán irígylendőek, mert az egész életük is úgy különbözik a
miénktől, mint az ő Ƨ-ük a mi S-ünktől. És talán ők a boldog emberek,
mert mi bizony nem vagyunk. Vagy ön boldog talán?




Egy gyöngysor híre

csillog végig a világon, azé a hárommillió frankos gyöngysoré, amelyet
Franciaországban valahol elloptak. A kábító nyakék, amelynek valamelyik
elérhetetlen hölgy márvány decolletage-a fölött kellene trónolni, most a
tolvaj dohos szalmazsákjában szenved, vagy nem is szenved talán,
meglehet, hogy az igazgyöngy közömbös a hely iránt, ahol élnie kell, az
sem lehetetlen, hogy a nemes, álmatag, szinte szenvedő fényű gyöngy
jobban érzi magát egy szalmazsák sötét rejtekében, mint a nagyopera első
földszinti páholyában, a csillár sugarainak hideg hódolatában, a
szemközt ülő gyémánt inggombok sugarainak szívtelen hízelgésében, s az
irígység sugarainak mindenfelől lövellő gonoszságában és fájdalmában. A
gyöngysor a tolvaj rejtekhelyén tán méla fölénnyel mosolyog, mikor most
a hiú világra gondol, amely őt elvesztette s oly nagy furfanggal
keresgéli s annyi ijedelemmel, kárörömmel, hűhóval és viccekkel
emlegeti.

Istenem… hadd meséljek el egy emléket tétova ifjú utazásaimból. Egy szép
télen Moszkvában voltam, a fehér Moszkvában, Oroszország szent
városában, ahol a sok arany templom mellett egy skating-rink is van.
Egyszer délután e skating-rink karzatán szürcsöltem magamban a piros
teát s néztem a fénylő beton lapályán keringő párokat, s a tarka
zenészek játékát hallgattam volna, de a gyenge románcot lehurrogta a
görkorcsolyázók zaja. Moszkva semmittevő aranyifjúsága tolongott a
skating-rinken, a magas üvegtető borulata alatt, a sok színes ablak
furcsa homályában, karcsú uniformisok, diákdíszruhák s
gavallér-jaquette-ek kígyóztak össze-vissza a félvilági nők változatosan
öltözött kecses alakjai mellett, körül, után és elől. Nem tudom itt
megmagyarázni, kedves olvasóm, de ebben az állva uszó
görkorcsolya-forgatagban, a ruhákban és a néma arcokban, a gurulás
monoton zörgésében, a tarka zenészek alámerült románcában, a színes
üvegek alkonyi fényében elrémülve, valami ájultan kóválygó
boldogtalanságot láttam, valami pokolt éreztem. Egyszer csak csúf sikoly
repült fel, egy fekete bársonyruhás delnő elesett, visítozva integetett
fektében a zenészek felé, aztán hason csúszva jajgatott, nyávogott, a
két karjával mintha úszni akart volna, s meg-megragadta a mellette
elzúgó bokákat. A fekete delnő nyakán elszakadt a gyöngysor, s a
gyöngyszemek szétszaladtak a földön.

A zene megállott, a görkorcsolyák lassultak, pincérek futkostak, a delnő
a betonon csúszkált, sikoltozott, oroszul, majd olaszul őrjöngött, az
aranyifjúság, nők, pincérek lehajolgattak, keresgéltek. A delnő elájult,
fölemelték, felhozták a karzatra, a finom cipőin a négykerekű
görkorcsolya lógott. Eközben valaki elmesélte nekem, hogy a delnő egész
vagyona a gyöngynyakék, kétszázezer rubelért vette neki egy imádója, aki
pár nap mulva agyonlőtte magát. A delnő olasz származású, cirkuszi
lovarnő volt s a félvilágban mindenki irígyli a kétszázezer rubeles
gyöngyért, amely mindig a nyakán volt. A delnő magához tért, megint
leszaladt, sikoltozott, sírt, vicsorgatta a fogait, a fejéhez kapkodott,
jobbra-balra futkosott a keresgélők közt, féltékeny dühvel ment neki
egy-egy embernek, nőnek, frizurája leszakadt, olyan volt, mint az őrült
s eltorzult arca végtelenül csúnya és szánalmas az emlékezetemben.




Bizonyára te is

ismered, kedves olvasó, a Nouma Roumestant, Alphonse Daudet híres
regényét. Nem tudom, emlékszel-e te is annak a regénynek egy
szereplőjére, a provencei parasztlegényre, aki gyönyörüen tudott
furulyázni. Roumestannak, a párisi úrnak, aki lenn járt a Provenceben, a
kerületében, nagyon megtetszett a Farandole, meg a takaros provencei
legény s nemsokára, mikor estélyt adott, felhozatta Párisba ezt a
Valmajourt a furulyával. Vendégei körében előre elhíresztelte, hogy
valami eddig nem ízlelt zamatú és nem sejtett művészi csemegét fognak
kapni és az estélyre a sajtó képviselőit is elcsalta, mert szereplő
személyiség volt és minden lépésének az volt a célja, hogy a nagy és
szeszélyes Páris őróla beszéljen. A furulyás parasztfiút pedig otthon
felcifrázták, még a furulyájára is pántlikát kötöttek, úgy szállították
Párisba.

Az estélyen aztán kituszkolták a dobogóra a várva-várt clou-t, a cifra
Valmajourt, aki alig állott a lábán a reszketéstől a csillár istentelen
fényében, a rengeteg gyönyörű dáma meg finom úr előtt, akik mind őrá
néztek és tapsoltak örömükben, mikor elébük szégyenkezett. A szájához
emelte a furulyát, belesóhajtott és elkezdte cifrázni és egyre cifrábban
cifrázta, mert ki akart tenni magáért Párisban és nem tudta, hogy álljon
a lában és esetlenül himbálta fiatal derekát és a furulyán egyre
betegebb lett a víg provencei dal, egyszer csak a dámák meg az urak
összenéztek és mind elkezdtek nevetni, a sajtó képviselői kajánul
mosolyogtak és az előkelő házigazda a fogait ette kínjában. Másnap aztán
vissza akarták küldeni szegény Valmajourt a provencei faluba, de
Valmajour már Páris előtt furulyált és nem akart visszamenni a
Provenceba, most már mindig Párisnak akart furulyálni. Elszegődött egy
variétébe, onnét egy zenés kávéházba, azután egy éjjeli mulatóhelyre,
később egy hajnali lebujba, végül az utcára züllött, ott bukott el
részegen és rongyosan, de a furulya már nem volt nála, már elvesztette
volt a furulyát és a nótát és a Provence-ot és a boldogságot.

Sokszor jutott már eszembe Valmajour története, az este is, hogy odakinn
sétáltam a nyári este szórakozó telepén és végighallgattam a
Tanagra-szinház ünnepelt kikiáltóját. Mikor először hallottam, jót
nevettem a komoly vurstlitisztviselő vad mondókáján. Azóta a kikiáltó
nagyon népszerű lett, egész Budapest róla beszél, az ujságok kiadták az
arcképét meg az életrajzát és esténként jókedvű urak állják körül és
végigskandálják vele a mondókáját. A kikiáltóból primadonna lett,
komázik a közönséggel, cifrázza a beszédét, szónoklatokat intéz a
hallgatósághoz s a jóizű mondókából rosz izű ostobaság lett. Szegény
embert tönkre tették, amikor fölfedezték. El fog veszni, mint azok a
kedves kamarádok, akik baráti körben olyan szépen muzsikáltak és
danoltak, míg a koncertterembe nem csábították őket, meg csinos hangú
kisasszonyok, akik az operához készülnek és a cernovici orfeumban
végzik, meg ártatlan albumpoéták, akiket az elérhetetlen irodalom
szerencsétlenekké tett, meg annyi más Valmajourja széles e világnak,
akiket Páris elcsalt a csendes provencei faluból, ahol boldogan
furulyáltak maguknak.




A nők.

Délután a margitszigeti sétányon nekem esett egy bohó fiatalember, alig
tíz esztendővel idősebb mint én. Szalmakalapja hátracsúszott volt a
fején, arcvonásai belső felindulástól tettek vallomást, lázasan
szorította meg a jobbkezemet.

– Szervusz – mondom – hogy vagy?

– Meg kell őrülni, barátom! – üdvözölt ismerősöm, még erősebben
szorította meg fogságba került jobbomat és mert elég bágyadtan néztem
rá, még egyszer felharsant: Meg kell őrülni! Őőőőőőrülni, mondta, s a
szemét szenvedélyesen lehúnyta hozzá, mint a kakas mikor kukorékol.

– Ugyan! – színleltem érdeklődést.

– Nem bírom tovább, barátom, el kell szalandom ebből a városból.
Elviselhetetlen, mi van itt nyáron!

– Mi van itt nyáron? – visszhangoztam.

– Nők, nők, a nőőőők – zengte és visszahúnyta a szemét.

– Nők? – unatkoztam.

– Fel vagyok dulva, meg vagyok vadulva, borzasztó. Ezek a nők ezekben a
fehér ruhákban. Nem látok mást Pesten, csak nőket és ezeket a fehér
ruhákat, ami rosszabb mintha semmi se volna rajtuk. Asszonyok, lányok és
leánykák, mindenütt, az utcán, meg a kávéházban, meg a Dunaparton, meg a
szigeten, meg az állatkertben, meg a ligetben, meg a Hüvösvölgyben, meg
a Svábhegyen, ahova megyek, ahol járok, előttem és a hátam mögött, meg
jobbról, meg balról ezek a fehérruhás nők.

– Hát aztán – nyomtam el ásításomat.

– Nem tudok dolgozni, nem tudok ujságot olvasni, nem tudok gondolkozni,
nem alszom, nincs türelmem enni, nem tudok nyugodtan ülni a borbélynál
se, barátom, meg kell bolondulni. Olyanok ezek a nők itt Pesten, mint az
áradás, egy millió nő hullámzik körülöttem, egy millió test fehérben, a
ruhájuk, a kalapjuk, a cipőjük, a harisnyájuk, minden fehér. Őrület!
Őrület!

– Őrület – vígasztaltam.

– Nézz ide, nézz – sziszegte és oldalba taszított. Négy nő ment el
előttünk, tizenhárom és negyven között. Ismerősöm belémkapaszkodott, míg
elsétáltak.

– Fogj meg kérlek, mert utánuk ugrok és beléjük harapok. Megnézted őket?
Láttad őket? Láttad a karjukat a bluz alatt? És a vállakat? és a
hónaljuk körül a félköralakú vászonvédőt? És a mellükön az ing rózsaszín
szalagját? És a fehér harisnyát, amiben rózsaszínű a lábuk? Hisz ez
lázítás, ezt nem lehet kibírni. Jaj! Tyaj! Gyaj!

– Nincs szerelmed? – sóhajtottam.

– Szerelem? – tiltakozott, mint akinek egy álmot akarnak elmesélni.

– Hát barátnőd, vagy szeretőd, vagy viszonyod? – alkudtam.

Ismerősöm fogcsikorgatva nézett egy újabb női csoportot.

– Hát mért nem kezdesz ki valamelyik nővel? – gyógyítottam.

– Kivel? Melyikkel? – mérgeskedett, mialatt a nőkről átkapcsolta rám
vágybaborult szemeit. Minden lépésnél másikat látok, minden pillanatban
másik ingerel, csábít, vadít, körülözönlenek, mintha valami tengeri
fürdőn lennék, vagy bálon, vagy egy óriási háremben, nem városban. Mit
csináljak, szédülök, barátom, nem tudom megkülönböztetni őket, nem érek
rá érdeklődni egy iránt, csak a nőt érzem magam körül, névtelen, édes és
forró tömegét ezeknek a fehér testeknek. Szédülök. Nem emberi állapot
ez.

– Nem – mondtam fáradtan.

– Nézz oda, nééé zzoda, néééjj – hörögte ismerősöm és bucsú nélkül
eltámolygott. A katonazene kéjesen zúgott és csilingelt valamit,
ismerősöm a szigeti kávéház felé imbolygott, aztán átszenvedett a széles
parti sétányra, ahol előre-hátra mozogtak a fehérruhás nők. Ismerősöm
beúszott a fehér nők közé, akik összecsapódtak mögötte, mint a tenger
hullámai.




Eugénia és Emilia.

A nyári éjszakában való utazgatásom közben egyszer bementem arra a tarka
és bohó területre, ahol a városi emberek a napi kűzdelem után elkésett
gyerekjátékaikat szokták űzni, variété, lovarda, tánchelyiség, amerikai
hullámvasút, forgó kerék, mozi, abessziniai falu, csingilingi-csárda s
olcsó nyereménysátrak között. Sétálgatván a mindenfelől repkedő
csilingelés, kacaj, kurjongatás közt, a piros, zöld, lila villanyok s
bágyadt lampionok füzérei alatt, az életöröm e cifra forgatagában,
tétova lépéseim megállottak egy dísztelen, nagy deszkaház előtt,
amelyből az ajtó gyanánt alkalmazott és belülről egy kéztől összefogott
két vászonfirhangon keresztül valami gyengéd, tiszta s andalító
messziségből hangzó, gyönge zongoraszótól kísért gyermekének
hallatszott. A két vászonfüggönyön, elül-hátul felkiáltó jelektől
támogatva, ilyen mondatokat olvastam:!! Huszonöt elsőrangú női szépség!!
– !! Ének és Tánc produkciók!! – !! Belépődíj nincs!! – !! Kezdete
éjfélkor!! – !! Műsor ára negyven fillér!! – !! Reggelig nyitva!! A
deszkaház homlokán nagy és kacér formájú betűkkel pingálták ki: »Első
Magyar Női Dalcsarnok« A szavak kezdőbetűit zölddel mázolták. Beléptem,
a függöny mögött maga a Dalcsarnok igazgatója üdvözölt, aki arra az
időre, míg a negyvenfilléres programmot megvettem tőle, eleresztette a
függönyt, azután megint szigorúan összefogta, mert egy kíváncsi házaspár
már megállott kinn és bebámészkodott. Leültem a függöny mellé, a
sarokba. A dalcsarnok deszkafalai belül szürkére voltak festve, a
szegény falakat itt-ott a magyar pezsgőgyárak mámoros reklámtáblái
diszítették. A dalcsarnok másik végében dobogó volt, előtte zongora, a
zongoránál egy kis öreg ember dolgozott. A dobogón épp akkor kezdte két
kis leány a számát. Az egyik tengerésznek volt öltözve, s egy kis
pálcikát tartott a kezében. A másik gyenge termetére elfakult fényű
sanszonett-kosztüm nehezedett. Vékony lábacskáinak még semmi női formája
nem volt. Mind a ketten kivágott félcipőt viseltek, amelynek nem volt
sarka, akárcsak a cirkuszi akrobaták meg az öreg főpincérek cipőinek.
Mind a ketten szőkék voltak, orcáikon nem volt festék. Egyszerre kezdték
énekelni:

  Mi sok országot bejártunk,
  Már mindenütt voltunk
  És sok mindenféle táncot
  Elsajátítottunk.

A zongoristára néztek, elváltak és kétfelől körüllibbenték a dobogót,
visszafutottak, s nevető, csengő gyermekhangjukon szaporán rákezdték a
második strófát:

  Nemrégiből jöttünk Bécsből,
  Töltöttünk szép időt,
  Ott tanultunk egy finom túrt,
  Egy bécsi keringőt.

A zongorista egy régi Strauss-valcerbe kapott, a leánykák összefogóztak
s körülkeringték a dobogót egyszer, aztán megint jött az ének:

  Angolhonban is voltunk
  Egy rövid ideig,
  Az angol táncot is eljárjuk,
  Ha éppen úgy tetszik.

Megfogták egymás kezét s kék tekintetüket a nyers deszkatetőre emelve,
egy félpercig dzsiggelni próbáltak. A végén elnevették magukat, s
komolytalan sietséggel fújták tovább naiv zenéjű versüket:

  Spanyolország szép ország,
  Népe igen tüzes,
  A spanyol táncot megnézni
  Valóban érdekes.

A zongorista feldobott a dobogóra két kasztanyettet, a gyerekek
felkapták s kétfelé ugorva, démoni szigorúságú arccal rázták a karjaikat
s hányták-vetették ártatlanul ügyetlen derekukat. A zongora abbahagyta a
spanyol tánc forgószelét, a leánykák eldobták a kasztanyettet, s
kipirult orcával, frissen lihegve folytatták a kántálást:

  Oroszországban is jártunk,
  Péterváron lent,
  Az orosz táncot megtanulni
  Kissé nehezen ment.

Nehezen ment, nagyon nehezen ment, a zongora valami balalajka-dallamot
vert, a két gyerek leguggolt, kezüket csípőjükre tették s rugdosták
maguk alól előre a lábukat. Egy félperc, a kis táncosnőknek épp elég
volt, megint a strófát kezdik hadarni:

  Ámde az összes tánc között,
  Oh ez egészen más,
  Mégis legszebb minékünk
  Egy ropogós csárdás.

Nagyot sikítottak, magyarosan s egypár taktusnyi csárdást táncoltak.
Aztán előrefutottak, meghajoltak cirkuszi korrektséggel, visszafutottak
s leszaladtak a dobogó háta mögött a lépcsőn. A direktor tapsolt, a
két-három pincér tapsolt, meg egy pár művésznő is tapsolt, akik már lenn
ültek az asztaloknál. Én is tapsoltam, más nem tapsolt, mert több
közönség nem is volt a dalcsarnokban. A dobogó mellett egy fiatal szőke
rendőrtiszt ült, egy üveg sörrel beszélgetett, ő nem tapsolt. A dobogóra
egy kövér, fiúsra nyírt fejű énekesnő jött fel, a két kis lány pedig
szalvétával letakart tányérral felém igyekezett. Lihegtek, egy kicsit
izzadt volt a homlokuk, a tengerész nyújtotta a tányért és így szólt:

– Egy kis púderpénzt kérünk.

Kaptak pénzt, el akartak menni.

– Hogy hívnak te kis bárány? – kérdem a tengerészt.

– Emilia.

– Milyen Emilia?

– Antoni. – Ez az igazi neved?

– Hát mi lenne?

A sanszonetthez fordulok:

– Hát téged, kedves?

– Eugénia.

– Milyen Eugénia?

– Antoni, na.

– Testvérek vagytok?

– Nővérek. Antoni-duo. Hozasson egy limonádét.

Emilia gyorsan csatlakozik.

– Nekem is egyet, jó?

– Jó, jó. Pincér. Két limonádét. Üljetek le. Hány éves vagy, Eugénia?

– Tizennégy leszek. Emilia tizenöt mult. Maga csak feketét iszik?

– Mondjátok csak… ki írta azt a verset, amit énekeltektek?

Emilia felel:

– A nővérünk, aki meghalt. Nem olvasta maga Antoni Micit, tavaly aki
öngyilkos lett Varsóban egy artista végett…




Vasárnap

Milyen meleg van, milyen vasárnap van… únom magamat a földön, felszállok
a monoplánomon, egy kicsit közelebb leszek az éghez és elszórakozom az
alattam elterülő Budapest képén. Nem igazi repülőgépen szállok fel, mert
nincsen, ahogy semmim sincsen, csak képzeletben van repülőgépem, ahogy
mindenem van képzeletben. Beülök, gurulok, hirtelen elhagyom a földet, ó
milyen szabad és kéjes pillanat ez. Már fenn vagyok, könnyebb, boldogabb
levegőt szívok, kezem öntudatlan biztonsággal tartja a kormányt,
monoplánom vígan úszik fel, mint a fecske, a tornyok leguggolnak, az
utcák összeszaladnak és gépem megáll a levegőben, mint egy felhőcske.
Lenézek, látom Budapest térképét, az utcákat kőből, a Dunát igazi
vízből, a ligetet fákból, a budai hegyeket hegyből. Milyen széles a
Duna, milyen messzire tolta a két partot egymástól, de a föld túljár a
víz eszén, lám azok a vékony vonások ott hidak, az egymástól elszakított
partok kézszorításai. A hidakon pontok mozognak, azok emberek. Két ilyen
ember között milyen áthídalhatatlan távolság van. Milyen kedvesek a zöld
hegyek Budán, és milyen furcsa, keresztbefutó szélesebb és keskenyebb
vonalakból van a város.

Különös és egyszerű, mint egy tenyér rajza. Mit jelent a város
szerkezetének hieroglifája és mit lehet e nagy tenyérből jósolni? Ezek a
vonalak az utcák, az utcák közt a szürke foltok a házcsoportok.
Ereszkedjünk lejebb egy kicsit, így ni, nézzünk belé a városba. Előre és
hátra szép sorban cserebogarak vonulnak a szélesebb csíkokon: ezek a
villamosok. A középen szaladgáló bogarak autók, kocsik. Kétfelől apróbb
és sűrübb bogarak: emberek. Egy-egy jobbról meg balról átmászik vagy
átfut a másik oldalra. A szűkebb utcákon sokkal kevesebb bogarat látni,
olyikon egy se jár, a házak élettelenek, a boltok be vannak zárva, egy
kapu előtt kinn áll ingujjban, papucsban egy pipáló ember. Ott a liget
ni, milyen szép, mennyi zöld, egy kis tó rajta, csónakok, a zöld közt
bájos színbokréták: virágágyak. Itt mindenütt mennyien vannak a mezők
közt, az utakon. Családok vonulnak, párok, egyesek, gyerekek, tömötten
és elszórva. Tyű, micsoda raj az ott együtt. A kávéház a ligetben. Az
asztalok közt kis lányok, mint fehér egerek futkosnak. Mennyi ember. Igy
felülről a kalapjuk karimáját, a hasuk gömbjét s a cipőjük orrát látom
csak. Milyen egyformák.

Milyen mindegy, kit hogy hínak, kinek mi a mestersége, természete,
politikai véleménye és mindenféle tervei és ügyei és emlékei és a
tömések a fogsorában és a belső zsebében a nagy tárca és benne
névjegyei, fénykép, angoltapasz, váltó, levél, egy kis göndör haj,
recept, kis borítékban valami hólyag és esetleg bankjegyek. Egy ember…

Egy tisztáson gyerekek labdáznak. A vurstli milyen bolond folt. A
Stefánia-úton a kocsikorzó, mint egy folyton körbejáró szíj két messzi
kerék közt a gépteremben. A kocsikban fordulnak a fejek, az emberek
nézik egymást. A Park-klub kerítése mögött az arisztokrácia, mint az
állatkertben a néptől elzárt drága nemes vadak. Megint kávéház tömeggel.
Katonazene. Egy csapat egyforma ülő báb hangszerekkel, egy szigorú báb
áll, bottal fenyeget, a többi báb jajgat a trombitáján. Az Üllői-út
végén egy csapat rugdalózó, félmeztelen test. Ni a Rókus. Az udvaron kék
köpenyben ülő, sétáló betegek. A kórházi ablakok nyitva vannak. Egy
kaszárnya. Az udvaron veder vizet cipel végig egy katona. Margitsziget.
Tennisz: fehér alaprajz a földön, a rajzon belül fehér szaladgálás.
Kávéház, tömeg, katonazene. A Dunán fehér hajó fekete füsttel.

Budán nyugalom, az autók, kocsik a hegyek felé szaladnak. Hűvösvölgy.
Villák. Lipótmező… a kertben szelíd emberi alakok, megállnak,
hallgatóznak a messzi élet felé, amelyre mint álomra emlékeznek. Villák.
A terraszokon bridge. Kávéház, tömeg, katonazene. Svábhegy. Villák.
Tennisz. Kávéház, tömeg, katonazene. Mennyi katonazene. Látom mindet
egyszerre, nem hallom itt a magasban, külön-külön mit játszanak, az
együvé bágyadt dalok láthatatlanul felhőznek felfelé, a vasárnapnak, a
nyárnak, a fehérségnek, illuzióknak, unalomnak poutpourrija, az élet
örömének zenéje, amely messziről sírásnak hallatszik. Ereszkedjünk le
hamar, nem jó ezt hallgatni.




Nyáron elmegyek az uszodába

és úszok. Azután lepedőt adnak, meg egy pár papucsot. Jó így sütkérezni,
sétálni a papucsban, egy szál lepedőben, azt képzelem, hogy görög ifjú
vagyok, s festői redőzetű fehér peplonomban járok a klasszikus
Thesszáliában, vagy Peloponnézoszban, az Olympus alatt, amelyen a
gyönyörű és kedves istenek laknak. Sétálok a peplonban az isteni görög
mezőn (ahol most géppuskák ropognak), testemet a szépségnek, lelkemet a
művészetnek, fejemet a bölcsességnek szentelve, mert így éltek a régi
Görögországban. Ah! Azután leülök, lehajtom a fejemet és a papucsom
orrát nézegetem. Nem azért nézem a papucsomat, mintha búsulnék, vagy
gondolkoznám, csak azért, mert a papucsokat cifra papucsszövetekből
csinálták, és alkalmasint azért vannak a papucs szövetében a minták,
virágok, mindenféle kusza ábrák, hogy az ember megnézze. Hát megnézem a
lábamon a papucsot.

A jobblábamon való papucson rózsák vannak, a ballábamon való papucson
meg kék, zöld, piros cikk-cakkok. Eszembe jut, hogy sohase adtak még két
egyforma papucsot az uszodában. Voltak rajtam papucsok, az egyik kék
volt, a másik sárga, máskor az egyiken ugorkaszerű rajzok voltak, a
másikon szőlőgerezdek, és így tovább, nem birom pontosan leírni a mult
homályába mosódó papucsokat, elég az hozzá, hogy egyik papucs mindig
elütött a másik papucstól. És ha unalmamban körülnéztem a többi csoszogó
úriember lábait, mindenkinek mindig felemás papucsa volt. Kin lehet
ennek a rózsás papucsnak a párja? Hát ennek a cikk-cakkos papucsnak? Az
a papucsgyáros, aki az uszodának a papucsokat szállította, csinált egy
pár száz, vagy pár ezer papucsot az uszodának, mindegyik papucs a párja
mellett volt, egyik a másikba dugva, a rószás a rózsásba, az ugorkás az
ugorkásba, a cikk-cakkos a cikk-cakkosba és így tovább.

Az uszodában aztán szétszóródtak és így sétálnak egymás mellett a
cikk-cakkos a kékkel, a rózsás az ugorkással, a sárga a gerezdessel és
így tovább, tovább, míg csak el nem rongyosodnak és ki nem hajítják
őket. Mindig azt lestem, hogy egyszer olyan papucsokat kapok, amelyeknek
ugyanaz a mintája. Hátha véletlenül összekerül egyik papucs a párjával,
úgy ahogy véletlenül az idegennel, a hozzá nem pászolóval került össze.
Nem, soha. Jamais de la vie, mint az franciául oly szépen hangzik, és
nevermore, mint az angolul oly szomoruan hangzik. A papucsok tarka és
siralmas népe így csoszog egy papucséleten át és nem találkozik a
párjával, mindig csak másokkal, minden más papucscsal, csak a párjával
nem. Pedig hisz egymásnak csinálta őket a papucsgyáros. Szegény
papucsok.




Állatmese.

Kedves gyerekek, akik körém gyűltetek, hogy az állatokról meséljek
nektek, először is engedjétek meg, kérlek, hogy egy kicsit nézzelek
benneteket. Milyen szépek vagytok. Hogy örülök, ha rátok nézek, úgy
örülök, majd meghasad a szívem. Milyen csinosak vagytok mind, ti kis
fiuk, nincs pocakotok, meg tokátok, mint a felnőtteknek, az arcotok
olyan, mint a finom körte, bőrötöket nem durvította el a borotva, nem
rongálja a ránc és kardvágás összeszólalkozás miatt. Hajatok milyen
sűrű, erős, még nem lettetek kopaszok az élettől, meg a borbély bácsik
hajnövesztő vizeitől. Ruhátok milyen könnyű, nadrágotok kurta, térdetek
meztelen, egy kis seb van rajta, mert felbuktatok, de nem baj,
begyógyul, mire megházasodtok. És ti, kis lányok, ó kis leányok… Kis
margaréták, lepkék, madárkák, tündérkék, angyalok. A szemetekbe nézek
legtovább, gyerekek, mert a ti szemetekben játszik a boldogság, mint a
napsugár a szappanbuborékban. Köszönöm, hogy hagytátok nézni magatokat,
nagyon köszönöm, most osztán egyet sóhajtok és beszélek nektek az
állatokról.

Hát a bolgárok összeharagudtak a szerbekkel, a görögök is
hozzáharagudtak, a montenegróiak is. De nemcsak úgy haragudtak ezek,
hogy nem beszélnek egymással, hanem felkapták a fegyvereiket és
nekiszaladtak egymásnak. A szerbek, görögök meg montenegróiak, ez a
három a bolgárok ellen. Borzasztó sok fegyverük van, ahányan vannak,
mindnek van puskája, kardja, szuronyja, meg pisztolya, meg tőrje a
derekán. Ezek a fegyverek épen olyanok, mint a ti játékfegyvereitek,
csakhogy ezek háromszor olyan nagyok, osztán a puskából nem parafadugót
lőnek ki, ami madzagon csüng, hanem hegyes ólomgolyókat. A
pisztolyaikban is golyó van, nem robbanó piros papir, a kardjuk, meg a
szuronyuk pedig ki van élesítve, olyan éles, hogy az ujságpapirt
kettéhasítja.

Azonkívül ágyuik is vannak, igazi nagy ágyuk amelyeket hat ló húz,
ezekből nagyon messzire ellövik a nehéz ágyúgolyókat, egy ágyúgolyó ezer
szilánkra szakad, mikor leesik. A bolgárok, meg a szerbek, görögök,
montenegróiak ezekkel a fegyverekkel egész nap, sokszor egész éjszaka is
öldösik egymást, az a vicc, hogy mennél több bolgár, meg szerb, meg
görög, meg montenegrói meghaljon. Aki mindjárt meghal a golyótól, vagy a
kardtól, vagy a szuronytól, vagy az ágyúszilánktól, az legalább nem
szenved többet, hanem aki csak megsebesül, annak levágják a lábát, vagy
a karját a doktorok. De még ha levágják a lábát, vagy a karját, örülhet,
mert akkor nyomorék lesz és elmehet koldulni. Hanem olyan sok a sebesült
és olyan kevés az orvos, hogy a legtöbbet úgy hagyják, ahogy van. A
sebesültek jajgatnak, mert nagyon fáj a sebjük, még ágyat se kapnak,
ahol feküdjenek, meg vizes borogatást se kapnak, meg befőttet se kapnak,
még egy pohár vizet se kapnak. Anyjuk, testvérjük messzi, otthon
maradtak és a két tenyerükbe dugják az arcukat és sírnak.

De ez még mind nem elég, a románok, akik közel vannak, meghallották a
nagy lövöldözést, és jajgatást és forog a szemük, csurog a nyáluk és
csattog a foguk. Ők is felkapták a fegyvereiket, mert nekik is van és
most ők is öldökölni akarnak. Az oroszok látják, hogy forog a szeme a
románnak és hogy csattog a foga, mert közel vannak hozzá, hát ők is
elkezdenek most morogni. Az osztrákok, meg magyarok meg úgy szeretik az
oroszokat, mint a kutya a macskát, hát ők is morognak, és, meglássátok
gyerekek, az lesz a vége, hogy a románok is, meg az oroszok is, meg az
osztrák-magyarok is nekiesnek majd egymásnak, és tépni, harapni,
gyilkolni fogják egymást, mert jól esik nekik. Azért, mert állatok. De
ezek mind azt mondják, hogy ők emberek. Ez a mese az egész dologban.




Nyár.

A Weingruber előtt vagy, kedves olvasóm, vagyis képzeld, hogy ott vagy.
Este van, vacsora után, a nagy terraszt ellepte a publikum, olyan sűrün
vannak, hogy asztal, szék nem is látszik, csak tömött tömege a felső
testnek s a fejeknek, amelyeket két csoportra oszthatunk, úgymint női és
férfifejekre. Duzzadt fehér bluzok, Girardi-kalapok és rengeteg pohár
víz. Mindezek ülnek és a katonazenét hallgatják, amely a bejárat mellett
játszik a terrasz szélén. Ennek a katonazenének van egy másik
hallgatósága is, a kávéházzal szemben, a sötétedő liget szélén egy rakás
szegény ember áll és potyára élvezi a katonazenét. Szegény emberek és
szegény feleségeik és szegény gyerekeik. Állanak, hallgatnak, mert szól
a zene, egy-egy gallértalan apa kisgyereket tart a karján, a gyerek
körülöleli az apa nyakát gallér helyett. Az álló közönség mögött egy pár
pad van, a padokon azok a boldogok ülnek, akik leghamarabb jöttek. Az
egyik padon egy fiú meg egy leány ül, gyere ide, állj mellém és nézd meg
ezt a párt a szegény emberek közt való résen át, a ligetben, késő este a
Weingruberrel szemben, mikor játszik a katonabanda. Nézd meg ezt a fiút
széles szélű barna kalapjában, elől felgyűrve, hátul legyűrve. Fekete
kabát van rajta, oly széles kivágással, mint a szmoking, nyitva van s
zöld ingének kemény plasztronját feltárja. Amerikai gallér van a nyakán,
a gallér alól keskeny lila nyakkendő fut lefelé, mint a lénia, a
nadrágjába. A nadrágja fehér vagy ahhoz hasonló, az alja fel van
vasalva, kínzó árnyalatú lila fuszekli látszik a nadrág széle és a
fekete amerikai félcipő közt, amely gummisarokkal van díszítve, mint a
magyar mágnás, meg angol lord cipői. A fiú arca borotvált, a füle
mellett rövid pakombart ugrik az arcára, mint a szevillai pikadoroknak.
Ajkai közt cigaretta lóg, s jobbkarját a leány jobbvállára tette, a kéz
feje lenyúlik, s a leány jobb mellecskéjén nyugszik. Ez a fiú a csábító.

Budapestnek és a nyárnak gyermeke, nem igen találod ki, mi a
foglalkozása, alkalmasint ki is csúszott már a pályából, amit elkezdett,
s most a moziszínészet, a kabarétagság meg az éjfélutáni
parkett-táncosság ábrándjai kergetőznek a fejében. Tolvajnyelven beszél,
a Bohém-kávéházban étkezik abból a pénzből, amit a lórum-játékon veszít.
Egy kupléját állítólag elfogadták a Magyar Műszinkörben.

A leány, aki mellette ül, fehérben van, kis gyűrött bur kalap a fején,
csak a harisnyája fekete s a cipője sárga. Tizenötesztendős lehet,
nyúlánk, s arca kedves és megjegyezhetetlen, oly könnyű az egész
teremtés, mint egy pelyhe a pongyolapitypangnak. A Munkás-utcában
laknak, vagy a Szerecsen-utcában, vagy a Koszorú-utcában. Otthonról
egyszerüen elmegy és késő éjszaka jön haza. Eleinte megpofozták ezért,
de a fáradt szülők elúnják pofozni. Csak nem ölhetik meg, mert csavarog,
nem igaz? A leányka is tud már egy pár szót az argot-ból és úgynevezett
jassz-leánynak hiszi magát. Délután a Sziklai színházában ujjong, este
az amerikai hullámvasúton sikoltozik és aztán ráül a forgókerékre,
amelyről boldogan csúszik le, lehetőleg magával rántva a szomszédját.
Lelke tele van szemtelen jókedvvel, szája viccekkel és dalokkal.

Az utcán utána kiált egy embernek: »Izé, mondja csak…« Az ember
visszafordul, de ő már a csábítójával beszél. Az ismerőseitől azt kérdi:
»Mi van azzal a vízzel?« »Milyen vízzel?« »Ami a fejedbe van!« Ha dudol,
azt dudolja: »Vizitbe hívtam doktor Kelement, ő persze belement…« A
merengés perceiben a Holnapután című sláger zenéje és szövege árasztja
el szívecskéjét. Kilátása a Kis-színkör, álma a Casino de Paris, egy
tánc és egy costume, fantáziája legfelsőbb régióiban, changeant felhők
közt Solti énekel. Ennek a kis jasszleánynak valahol a Hermina-úton fel
lehetne állítani pajkos kis szobrát, mint Párisban a bájos
Montmartreoisenak.

Hogy került össze ezzel a fiúval, aki itt a a tenyerét a mellecskéjén
tartja és cigarettázik és uralkodik a kis leány lelkén a katonazene
mámorának cimboraságával? Egy omnibusztetőn vagy előadás után a ligetben
találkoztak a tavaszon, a szél hozta őket öszsze, mint a porzót meg a
termőt. A leány most van csábítás alatt s az érintetlenség napjai meg
vannak számlálva. Azután a fiú otthagyja. Rögtön. Egy hónap mulva a
leány meglátja a fiut és odakiáltja neki: »A fene egye meg a pofáját.«
Azután elfelejti.




Pest.

Három ünnepélyes személy sétált Szent István napján, délfelé a
margitszigeti nagy fürdő háta mögött, a virágágyak ösvényein. Egy
öregedő úriember, régimódi sárga keménykalapban, négygombos zsakettben,
hátul két nagy zsebleffentyűvel s bő pepitanadrágban, amelynek szárai
gazdag gyűrődéssel omlanak a cipőkre, mint a tábornokok nadrágja. Az
öregedő férfi cugos cipői sárga cipők, oh Istenem, finom és nemes és
drága cugos sárga cipők, amilyeneket oly ritkán látok a nagyvilágban és
amilyenekben a kisváros előkelő és felejthetetlen kedves urai sétáltak
nyári vasárnap gyermekkoromban. A lágy és tiszta sárgacipős úr jobbján
és balján egy-egy hölgy, az egyik nyugodt szürke selyemruhában, fekete
kalappal, a másik tiszta feketében, a lábán is fekete szatincipő olyan
alacsony sarokkal, amilyet Pesten csak a főpincérek hordanak. Sétálnak
napernyőik után, amely szórakozottan lépeget előttük. A virágórához
érnek, a szürke selyemruha megáll:

– Etelkám, ezt nézd már meg: virágóra.

– Hogy mondod kedvesem? – szól a fekete selyemruha.

– Virágóra – mondja a négygombos zsakett – igazi virágóra, Etelkám.

Megállanak, a fekete selyemruha lehajlik, a kis gyászkalap jobbra-balra
inog, a fekete selyemruha felemelkedik:

– Virágóra, Istenem, én édes Istenem. Virágóra. Uram-istenem.

A négygombos zsakett kiveszi zsebóráját és visszateszi:

– És jár, pontosan. Öt percben fél tizenkettő.

A fekete selyemruha:

– Öt percben, az ám, ni. Valami ez. Istenem.

A szürke selyemruha:

– Nézzed már kedvesem, a számja mind csupa virág. Még a mutatója is.

A fekete selyemruha:

– Még a mutatója is… ó, ó.

A négygombos zsaket:

– A szerkezetjét valami villamossági társaság csinálta. Oda van írva ni.

A szürke selyemruha:

– Etelka, te… ejnye lelkem hát miért sírsz?

A négygombos zsaket:

– Sír? – Nézzed már, hát mi lelt lelkem?

A fekete selyemruha:

– Nem tudom, milyen boldogok vagytok ti, kedvesem, Pesten…

A szürke selyemruha:

– Eredj már, te gyermek, te… törüld meg a szemedet.

A négygombos zsaket:

– Ez nem boldogság, fiam, hidd el, nincs ebben semmi.

A szürke selyemruha:

– Ó, hisz ilyen nagy városban ezer ilyen csodát láthatsz.

A fekete selyemruha:

– Nem láttam én soha semmit, kedvesem. Hogy én sohse jutottam el Pestre…

A négygombos zsakett:

– Üljünk le arra a padra. Elfáradhattatok már.

A szürke selyemruha:

– Jó is lesz, úgy-e, Etelkám? Üljünk le.

A zsakett, meg a szürke selyemruha, meg a fekete selyemruha a padhoz
sétálnak, leülnek. A fekete selyemruha a virágóra felé fordul:

– Hogy elfáradtam. Nem csuda, kedvesem, öt óra óta fenn vagyok.
Akármilyen későn alszom el, öt órakor mindig felébredek. Óh Istenem.
Most megmozdult a mutatója, láttad, kedves?

A szürke selyemruha:

– Ejnye, már megint sírsz!

A fekete selyemruha:

– Ötvenöt esztendős lettem…




A kacsa.

– Hopp, megvan, találtam!

Leó kettőt ugrott örömében.

– Nyertünk, nyertünk! Drágám! – ujjongott a fehérruhás nő Leó mellett,
egy kis nő, egy Mici és büszkén karolt a barátjába. A Velencei
Kacsa-Játék korlátjánál állottak, az Angol Park víg szombatesti
tömegében. A Velencei Kacsa-Játék vállalata abban állott, hogy egy
kőmedencében apró kaucsuk kacsákat úsztattak körbe-körbe meglehetős
gyorsasággal, valami raffinált kis Golf-áramlat segítségével. Az
igazgatóság fakarikákat nyujtott át a közönségnek, egy karikát egy
hatosért, a közönség a karikát a virgonc kaucsuk-kacsák nyakába
igyekezett dobni. Aki talált, a Velencei Kacsa-Játék igazgatóságától egy
eleven kacsát kapott.

Leó tíz karikát hajított hiába a kaucsuk-kacsák felé, a tizenegyedik
aztán egyiknek a nyakában maradt. A vállalat igazgatója felemelte a
medence közepén levő emelvényre helyezett baromfikosár fedelét,
kiszabadított egy hápogó rucát a többi közül s kinyujtotta a korláton át
Leónak, barátságtalan tekintettel, mert nem igen szerette az olyan
embert, aki nyert. Jobban szerette az olyan egyéneket, akik egy csomó
karikát ügyetlenül eldobálnak és kacsa nélkül távoznak.

Leó a hóna alá dugta a kacsát s maga után vontatva Micit, boldog arccal
mászott ki a kiabáló és nevetgélő tömegből. Lehajolt a kacsához,
símogatta, kapkodott a csőréhez.

– Kacsa, – mondta. Ni, hogy hápog. Háp, háp, háp! És hogy reszket itt a
hónom alatt Jaj, de nagyszerű.

– Én viszem, add ide, hadd vigyem én – lelkesedett Mici.

– Majd viszed te is, várjál, hadd egy kicsit nálam. Nézd, milyen furcsa
orra van, milyen lapos.

– Nem orra, csőre. A kacsáknak csőre van.

– Csőre, csőre. Te… kinek s van épen ilyen orra? Igen: a
Nápoly-kávésnak. Nem ilyen csőre van a Nápoly-kávésnak?

Mind a ketten nevettek. Mici húzta a karját:

– Gyerünk a hullámvasútra!

– Ne, ne menjünk. Olyan jó vinni ezt a kacsát.

Leó magához szorította a kacsát. A kacsa hápogott. Leó megsimogatta:

– Jaj, megnyomtam. Szegény, most fáj neki. Milyen meleg a teste.

– Add ide már, hadd vigyem én is – nyávogott Mici.

– Majd hazafelé te viszed. Gyerünk be az Alpesi Faluba.

A cifra sörcsarnokban, amelynek falaira Stájerország tündéri tartományát
mázolták, egy emelvényen éktelen fúvózenét, gajdolást és táncot
csináltak a stájer trupp tagjai, akik inkább állatoknak látszottak, mint
embereknek. Egy elégedett nép cécózott a nyári éj ez örömcsűrében a
sűrün rakott asztalok körül, a barna sör, szaftos virsli és perec
élvezetében, a stájer trombiták Hacacáréjának kábulatában. Mici perecet
tördelt, Leó meg virslit kínált és sört akart a csőrébe önteni a
kacsának, amelyet maguk elé állítottak az asztalra. A kacsa rázta a
fejét, széttátotta a csőrét s a sört visszacsurgatta. Hápogott is
utálatában, s hangja sápadtan úszkált az Alpesi Falu lármájában.

– Ne maceráld azzal a sörrel – mondta Mici, de ő maga nem akart letenni
róla, hogy a ropogós pereccel megetesse a kacsát. A kacsa a perecet is
kiköpte, gyámoltalanul tipegett az asztalon és kifejezéstelen szemeit
lustán hunyorgatta, mintha álmos lenne. Mici lemondott az etetésről:

– Úgylátszik, nem éhes.

Leó okosabb volt:

– Azt nem lehet tudni, éhes-e vagy se. Egyszerüen nem szereti a perecet.
De hátha mégis éhes. Mit adjunk neki?

– Jaj, milyen piszkos a lába. Megmosom a lábát – örült Mici, sört öntött
a tenyerébe és szép sárgára mosta a ruca poros lábait. A ruca
panaszkodott, a közel ülő népek nevettek.

Mikor elmentek, Mici vitte hóna alatt az édes terhet. Lehajolt hozzá, a
feje sűrű lágy tollazatát simogatta hátrafelé s szólongatta:

– Kacsa! Ruca! Réce! Réce-ruca! Kis kacsám! Kacsukám, rucukám, m-m-m, te
édes – és gyöngéden mosolygott és minden szónál inogtatta a fejét, mint
az anyák, mikor a csecsemőjükhöz beszélnek. Mici megcsókolta a kacsa
fejét.

– Vigyázz, te csacsi, megharap!

Szép tiszta éjszaka volt, Leó és Mici elhatározták, hogy gyalog mennek
haza. Mikor az állatkerthez értek, a nyitott ligetből kicsillogott a tó
és a tó partján a kocsolyapavillon fehérlett, mint valami alvó
tündérház. Megállottak, Mici a Leó derekához támaszkodott és a vállára
eresztette a fejét. És lassan, anélkül, hogy megbeszélték volna,
besétáltak így a fák közé és egy tisztáson leültek a padra. Az
elandalodott csendben a kacsa kettőt hápogott. Leó felvidult:

– Mici, tedd le a kacsát, hadd legeljen egy kicsit. Legeltessük meg a
kacsánkat.

– A tehenek szoktak legelni.

– A kacsák is legelnek. A kacsa is füvet eszik. Emlékszem, mert én falun
nevelkedtem.

– Mit tudom én, én a Szövetség-utcában születtem.

És Mici letette a kacsát, s utána lépkedett, mert félt, hogy a kacsa
elrepül. A kacsa leült a harmatos gyepen és kedvetlenül nézett széjjel.
Semmi sem tetszett neki Pesten.

Leó a padon maradt, nézte a kacsát, meg Micit, meg a gyepet, meg
felnézett a csillagos égre és hosszú sóhajt szívott a tüdejébe. A sóhaj
a Leó életét jelentette, amely teli volt bűnnel és szégyennel. Leó
foglalkozás nélkül bujkált a társadalom körei között. Azok közé a körúti
kávéházakban tenyésző félelegáns alakok közé tartozott, akiket a
könnyelműség leszédített a pályájukról és a küzdelmes budapesti
semmittevésből élnek. Leó a kártyaklubbokban virrasztott, a zsokék
bizalmasa volt s gazdag emberek gáláns ügyeiben ügynökösködött.

Hát Mici? Mici…

Leó felállott és most megint ő vette a kacsát a hóna alá. Lassan mentek
az Andrássy-út fasorában. A vadgesztenyék lombjaiba belekéklett a
hajnal, Leó a Mici vállára tette a kezét:

– Egy éjszaka majd összenyerek minden pénzt a klubban… vagy egy nagy
halmozást fogok Bécsben… vagy valamit csinálok, nem tudom… és elmegyünk
messzire. Veszek egy kis házat, kerttel és az udvaron kacsák, tyúkok,
libák, meg házinyulak lesznek. Meg egy kis fehér bárány, csengő lesz a
nyakában.

A kis hotel portása, egy álmos, gyűrött fekete ember, rájuk támadt:

– Micsoda kacsa ez? Csak nem akarják bevinni a szobába?

– Miért ne? – mondta Leó.

– Nyertük az Angol Parkban – mosolygott Mici.

A portás szigorú volt:

– Tessék intézkedni azzal a kacsával, ebbe a hotelbe nem lehet kacsát
behozni.

Ebben a hotelben szegény külföldi artistanők, parkett-táncosok, utazó
kabaret-színészek és hamiskártyások laktak.

– Leteszem itt magánál, portás úr – alkudott Leó, aki nem mert kikezdeni
a portással, mert régen nem fizetett a szobáért.

– Nekem nem kell kacsa, itt nincs hely kacsáknak. Hallottak már ilyet?
Kacsa! Adják el az utcán valakinek.

Megcsókolták a kacsát, Leó gyöngéden letette a kapu elé. A kacsa
megrázkódott, körülnézett s lusta illegéssel, mint egy kis kövér hölgy,
elindult a Király-utca felé.




Tegnap, 1913 augusztus

5-én délután a margitszigeti kávéház terraszának a szélén ültem, szép
idő volt, az égi kék mezőn arany boglyák hevertek, a Dunán úriemberek
eveztek, a parti sétányon kellemes csoportok sétálgattak s a fejek
minduntalan egymás felé fordultak, alkalmasint mert beszélgettek. A
kávéház terrasza is teli volt közönséggel és itt is mindenki
beszélgetett. Én egymagamban ültem, nem beszélgettem, ellenkezőleg,
gondolkoztam. Gondolkozni azonban nem kellemes, Istenem, mivel űzzem el
a magány belülről hegedülő szúnyogjait? A terrasz alatt a parton egy pár
veréb ugrált és csipogott, a verebek is beszélgettek. Elővettem egy
császárzsemlyét a kenyeres kosárból, kettétörtem, morzsákat csíptem ki a
beléből és lecéloztam a morzsákat a verebek közé. Nagyon helyeselték a
verebek, nekiugrottak a morzsáknak és bekapták a csőrükbe. A morzsák
hullottak, a verebek látható és hallható örömmel lakmároztak. Egyszer
csak még egy veréb termett ott, nem tudni honnan, s rögtön elkapott egy
morzsát. Aztán egyszerre három új veréb jött, nagy csipogás tört ki,
sűrübben szórtam a morzsát, s mindig messzibb hajítottam, a verebek
versenyt rebbentek egy-egy morzsa után s a verseny egyformán mulattatta
a verebeket és a verseny rendezőjét. Már a második zsemlyét
fogyasztottuk, a verebek el nem únták kapkodni a zsemlye egyízű fehér
darabkáit. Talán inkább a virtus dolgozott már bennük, egyik-másik veréb
felkapkodta a fejét, emelkedő karom irányáról kileste, merre megy majd a
morzsa, hogy hamarabb ott teremhessen. Egy darabig szórakozottan
hajigáltam a morzsákat, egyszer csak gonosz kiváncsiság szállott meg, s
lehajítottam a verebeknek a majdnem egész zsemlyét, amely a kezemben
volt: mi lesz most?

A verebek, lehettek vagy tizenketten, vagy tizenkét felé repültek, úgy
megijedtek. Egy percig csend volt, aztán a Duna felől visszarepült egy
veréb, körülugrálta a hatalmas zsemlyedarabot, csipogott, belekapott a
csőrével a belébe, megint elrepült. Rögtön jött a másik is, a
tenniszpálya felől, ráugrott a zsemlye tetejére, megkapaszkodott finom
karmaival, ledugta fejét a zsemlye nyílásához és csipogva érdeklődött.
Aztán belevágta a csőrét a fehér bélbe, felkapta a feje fölé és egyet
lépett s e lépésével rendkívül imponált nekem. Aztán huss, fölrepült a
zsemlyével, de a zsemlye a második méternél lepottyant, a veréb még
repült egy kicsit, mert nem tudta hirtelen abbahagyni, aztán
visszaszállott a zsemlyéhez. Ekkorra már négy veréb sürgölődött a
lezuhant zsemlye körül, csipogva körülkapálták a csőrükkel, s közben
oda-odadugták a fejüket a zsemlye megsebzett oldalához, hogy morzsát
csípjenek, ott találkoztak a fejeik s evés közben mérgesen csiripoltak
egymás szeme közé. De az egész zsemlye mindet foglalkoztatta, s
izgatottan ugrálták körül. Megint akadt egy, aki megemberelte magát, s
míg a többiek tanakodtak és veszekedtek, ez a veréb belevágott a zsemlye
tetejébe s felkapta és alacsony repüléssel menekült vele a sétány felé.

A többiek megütközve néztek utána, de a zsemlye megint lepottyant.
Lehet, hogy nem is szeret repülni. Rrrr, megint nekirebbent három veréb,
a többi ott maradt a régi helyen, habozva néztek a zsemlye felé, aztán
szárnyaikon eltávoztak. Három veréb megint tologatta a zsemlye-tömeget,
egyik egy nagy csirippel hamar otthagyta (talán káromkodott), a második
kitépett belőle egy jó darab belet, de nem ette meg, elvitte a csőrében
a sziget sűrűje felé a gyerekeinek, vagy a barátnőjének. Egy veréb
maradt a zsemlye mellett, nézte, ugrált, csipogott magában, felkapta,
ugrott vele, leejtette, megint felkapta, megint leejtette. Mérges lett,
felrepült a kávéház tornyára, onnan csipogott le, megint visszarepült,
odaállott a buta zsemlye elé, nézte, döfött egyet rajta s elrepült a
Duna felé, a bolond. Lehet, hogy egész éjjel nem fog tudni aludni. Ezer
bocsánatot kérek a verebektől, akiket izgattam és az olvasóktól, akiket
untattam.




A kávéház fülkéjében

ülök, előttem papir, jobbkezemben penna, a pennát bemártottam a tintába,
hogy írhassak vele. Fájdalom, ez a foglalkozásom. Mielőtt bemártottam
volna a pennát, kigondoltam, körülbelül mit fogok írni, de egy pár
pillanatig a kezem fején ragad a tekintetem, észrevettem ugyanis, hogy a
kezem fején erek vannak és ezen egy kicsit elbámészkodtam, mert furcsa.
De már írok, kezdem, azonnal. Csak fölemelem a fejem s széjjelnézek egy
pillanatra, mielőtt munkához fogok, gondolom az elitélt is fölemeli a
fejét az utolsó pillanatban a nyaktiló alatt, búcsut venni a világtól.
Abban a pillanatban, mikor a fejemet fölemelem, a szemben való asztaltól
feláll egy vendég. Megvárom, gondolom magamban, míg ez az úr elmegy,
aztán dolgozom. Az úr feláll, hosszut nyujtózkodik, a jobbkarjával
kezdi, a ballal folytatja. Leejti a két karját s valami végtelen únott
»aah« mászik elő a torkából. Középkorú férfi, se szőke, se barna, a haja
fogyik, de ehelyett pocakja nő. Ruházata olyan, mintha csak azért
öltözködne, mert muszáj.

– Fizetni! – szól a levegőhöz.

A főpincér nem jön. A vendég leül. A jobbkezével hangtalanul dobol a
márványasztalon, a balkarjával lekönyököl, az arcát belefekteti a
balkezébe s bal ujjaival a fejét vakarja. Megint megszólal:

– Fizetni!

Egy pincér megy oda hozzá, vizet visz neki. A vendég megnézi a három
pohár vizet s megint azt mondja:

– Fizetni!

– Fizetni! – ismétli a pincér és elmegy. Jön a főpincér, útközben
megnyugtató hangon jelez:

– Fizetni!

Odaér az asztalhoz, megáll. A vendég azt mondja:

– Fizetni!

A főpincér nem felel, elővesz a belső zsebéből egy kegyetlen nagy
lókupec-tárcát, abból egy keskeny kis számolócédulát. A füle mellől egy
kis plajbászt varázsol elő. Vár. A vendég mereng.

– Vo-olt nekem, volt nekem… egy fekete.

– Fekete – visszhangzik a főpincér.

– Szivar.

– Szivar.

– Kávé, két kenyér.

– Kávé, két kenyér.

– A billiárd.

A főpincér hátrakiált:

– Kisasszony, nézze meg, mennyi az a billiárd.

A kaszirnő megnézi, visszakiált:

– Korona harminc.

– Korona harminc? – szól a vendég.

– Korona harminc – mondja a főpincér.

– Imbisz.

– Imbisz.

– Spriccer.

– Spriccer.

A párbaj itt félbeszakad. Pihennek. A főpincér támad most:

– Nyolc cigaretta.

– Nyolc cigaretta. Kapuciner.

– Kapuciner.

Megint elfáradtak. A főpincér összeszedi magát:

– Kártya.

– Kártya?

– Kártya.

– Hát nem fizette ki a doktor úr?

– Csak az ő részét. Kártya. A főpincér felírja a kártyát is, vonalat húz
alá, lefuttatja a plajbászt a papiron, aláírja az összeget, leteszi a
papirt. A vendég megnézi, fizet, a főpincér megköszöni, elmegy az
asztaltól. A vendég ülve marad egy darabig. Megvizsgálja a számolócédula
hátát, amelyen egy pezsgős-üvegen lovagló demimonde kacag, gyöngyöző
pohárral a kezében. Feláll. Hátra megy, visszajön. Felteszi a kalapját.
A botját felveszi az asztal alól. Megfordul, a tükörbe hajlik és belenéz
a saját szemébe. Megigazítja a kalapját. Az ajtó felé indul, visszamegy,
megiszik egy félpohár vizet. Megint megy, de az újságospolcnál megáll,
kereskedik a lapok közt, végre egyet kivesz a rámából, összehajtogatja,
beleteszi a zsebébe. Megy. Az ajtóból visszafordul, a legközelebbi
asztalnál rágyujt egy cigarettára. Az asztalon egy keménytáblás ujság
fekszik, a vendég felhajtja a lap tábláját, a lábát felteszi a székre,
lapoz. Leteszi a botját, leül, a kalapját hátratolja a fején s
nekikönyököl az újságnak…




Tízéves találkozó.

Dr. Kérlek Alásan Princessas-cigarettát vásárolt a nagytrafikban, egyre
rágyújtott a falon lévő öröklángnál, kijött a boltajtón és nekiment dr.
Kérlek Szépen nevű barátjának, aki ott haladt el a Váci-utcán a
nagytrafik előtt. Dr. Kérlek Szépen és dr. Kérlek Alásan nyolc esztendőn
át egymás mellett ültek a gimnázium nyolc osztályában és a legjobb
barátok voltak. Azóta, valami tíz esztendeje, nem látták egymást, de
most, hogy a járdán összeütköztek, rögtön megismerték egymást, arcukon
az öröm kellemes maszkja jelent meg, egyszerre támadtak s a levegőben
elkapták egymás jobbkezét:

– Szervusz kérlek szépen!

– Szervusz kérlek alásan!

A kézfejektől összekötött két jobbkar többször egymásután erőteljesen
megrándult.

– Te vagy az, kérlek szépen?

– Én hát, kérlek alásan.

– Nahát, ez nagyszerű, kérlek szépen.

– Kolosszális, kérlek alásan.

Dr. Kérlek Szépen és dr. Kérlek Alásan elhallgattak, megint rántottak
egy párat egymás karján, azutáu széjjelválasztották összeölelkezett
ujjaikat, kiegyenesítették behajlított tenyerüket, miáltal a két jobbkar
elszabadult egymástól és mindegyik visszahúzódott a maga gazdájához. Dr.
Kérlek Szépen és dr. Kérlek Alásan gyorsan végignézték egymást
tetőtől-talpig és visszafelé, talptól-tetőig. Tekintetük összeütközött,
mosolyogtak, dr. Kérlek Szépen boldogságában megforgatta balkezében
tartott sétabotját, dr. Kérlek Alásan pedig a lelke legmélyére leszívta
a cigaretta füstjét, aztán két párhuzamos, gyönge, de egyre sűrűsödő
füstöt eresztett lefelé a két orrlyukából.

– Hát hogy vagy, kérlek szépen?

– Vagyogatok kérlek alásan. Hát te, kérlek alásan?

– Csak, csak, kérlek szépen.

– Merre mégy, kérlek alásan?

– Én, kérlek szépen? Erre, kérlek szépen. Hát te, kérlek szépen?

– Én, kérlek alásan, itt voltam a nagytrafikban, cigarettát vettem,
kérlek alásan.

– Princessast szísz, kérlek szépen?

– Princessast, kérlek alásan. Parancsolsz, kérlek alásan?

– Nem, köszönöm, kérlek szépen, kisztihand. Nem szeretem, kérlek szépen.
Saját töltést szívok, kérlek szépen, keveréket.

– Milyet, kérlek alásan?

– Purzicsánt és Kirt, kérlek szépen. Azelőtt szultánflórt, meg
hercegovinait.

– Világosat, kérlek alásan?

– Nem, kérlek szépen, barnát. Világos hercegovinait is szívtam egy
darabig, de a barna jobban ízlik, kérlek szépen. (Előveszi a tárcáját.)
Parancsolsz, kérlek szépen?

– Köszönöm, égek, kérlek alásan. Én, kérlek alásan, megszoktam a
princessast.

– Tudja Isten, kérlek szépen, én nem szeretem. Nincs meg az az íze,
kérlek szépen.

– És drága is, kérlek alásan. Hat fillér, kérlek alásan.

– Azelőtt, kérlek szépen, sokkal jobb volt. És az arany betükkel
elegánsabb is volt. Botrány, kérlek szépen.

– Szavamra, kérlek alásan. A bécsi most is jobb, kérlek alásan.

– A bécsi trafik egyáltalában jobb, mint a pesti, kérlek szépen. A
szivarok is jobbak, kérlek szépen.

– Szivarozni is szoktál, kérlek alásan?

– Keveset, kérlek szépen. Csak úgy, néha, ebéd után egy regáliát.

– Én is, kérlek alásan, trabukkót. Ebéd után, néha, csak úgy…

– Hogy, kérlek szépen?

– Semmi, kérlek alásan, csak úgy, kérlek alásan.

– Kérlek szépen.

– Kérlek alásan.

– Merre mégy, kérlek szépen?

– Én, kérlek alásan? Erre, kérlek alásan. És te, kérlek alásan?

– Én, kérlek szépen, arra, kérlek szépen.

– Hát szervusz, kérlek alásan.

– Szervusz, kérlek szépen.




Nyár van még,

vagy ősz van már? A nyár mintha elmult volna, de az ősz nem jött még el.
A lombról leesik egy levél a sétányra, egyet rezzen és megnyugszik az
átszellemülten könnyű kis levél, az ő életének már vége. A nyár és ősz
között különös, érzékeny és misztikus napok telnek el, legjobban
szeretném ilyenkor itthagyni lakóhelyemet, foglalkozásomat és
összeköttetéseimet és halk, bánatos utazást szeretnék tenni magányosan,
mezőkön sétálni és kertekbe belopózni és lábujjhegyen körüljárni a
virágok betegágyait, mert a virágok már bágyadnak és színeiket
megfoghatatlan művészettel halványabbra és halványabbra festegeti valami
melancholikus tündér. Vándorolnék parasztok kis kertjei és urasági
kertek között és elutaznék olasz tájakra, holland ültetvényekre és angol
parkokba, a ritka és előkelő virágokhoz és exotikus földek álomflóráját
meglátogatni az ősz felé borzongó napjaikban, mindenütt lehajolni a
virágokhoz, nézegetni és elbúcsúzni tőlük, ki tudja, élek-e jövőre s
látok-e több virágot?

A városban vagyunk s a város is teli van a nyári és őszi élet között
való furcsa színváltozatokkal. Hölgyek fehér ruháinak és urak fehér
nadrágjainak hatalma lankad az utcán, a divatüzletek kirakatainak víg
világos portékája fölé mintha árnyék borult volna, komolyabb színű
nyakkendők és harisnyák és mellények jelennek meg egy észrevétlen órán,
a hirdetési oszlopok hirtelen visszakapták a színlapokból kerekedő
fehér-sárga-kék-zöld-barna övüket, amelyet a melegben levetettek volt. S
a friss színlapok fölött orfeumok hatalmas új ukázai rikítanak megint,
őrjöngő attrakciókkal fenyegetőzve, míg lenn az oszlop alján elsápadtak
s elrongyolódtak már a nyári mulatságokra hívó plakátok.

Az esti órákban az emberek kiülnek a kávéház elé, de begombolkoznak,
összenéznek s bemennek a kávéházba, jobb már a barátságos rossz
levegőben. Az Andrássy-út padjait megtapogatják a tenyerükkel a fáradt
kószálók, a pad nedves, kevesebben ülnek le. Az állatkertben vacsorázó
nyári urak tarka nagykendőt kérnek a pincértől, a hátukra veszik, úgy
hallgatják a Bosnyák Rapszódiát Majortól, mialatt valamelyik elsötétült
ketrecben egy hűs fuvallattól megborzong egy afrikai madárka s gyönyörű
tollazatát felborzolva, ijedt fütytyel kérdezi a földijétől, hogy
micsoda egy világ ez? A táncosnők éjfél felé lassú konflison vándorolnak
a ligeti mámorcsarnokokba, a konflis sarkában ülnek, már vastag piros
köpenyük van rajtuk s fantasztikus nagy tollaik alatt kis fejüket
tűnődve lehajtják. Hajnalban egy úr kijön a kávéházból, az utcán a köd
megnedvesíti a sétapálcáját, az úr észreveszi, hogy megint látszik a
lehellet, lassan megy, felemeli a fejét s utána néz elszállott
sóhajának.




Árva Pál.


I.

– Honnan, honnan, Árva Pál?

– Innen az irodából, ott dolgoztam egész nap.

– Hová, hová, Árva Pál?

– Ide a kávéházba vacsorázni.

– Miért nem a vendéglőbe, Árva Pál?

– Mert a kávéház olcsóbb. Rendelek rántottát, vagy fél debrecenit, vagy
kis imbiszt, ha nagyon elszánom magamat. E mellé végignézem az összes
budapesti napilapokat, meg a friss szépirodalmi lapokat, meg a
vicclapokat, meg a külföldi illusztrált lapokat, meg a színházi és
művészeti díszfolyóiratokat, meg a Szoboszló és Vidékét, mert odavaló
vagyok. Mikor mindent elolvastam, akkor jobbkaromra könyökölök,
végignézek egy százas billiárdpártit.

– Hát osztán, Árva Pál?

– Osztán fizetek, kimegyek a kávéházból, osztán bemegyek a moziba.
Nagyon szeretem a hadihajók vízrebocsátását, mert látni a tengert, meg
az exotikus tájakat is szeretem, mert nem volt módom utazni. A német
regényképeket nem szeretem, mikor azok mennek, behúnyom a szemem, alszok
egy kicsit.

– Hát a mozi után, Árva Pál?

– A mozi után lesétálok az Andrássy-úton a Műcsarnokig meg vissza,
sétaközben forgatom kétkoronás botomat, osztán hol felnézek az égre, hol
a hírdetési oszlopot nézem meg. Elfáradok, egy padra leülök, de hamar
felállok, hogy meg ne hűljek, nincs, aki ápoljon.

– Mit csinálsz osztán, Árva Pál?

– Akkor osztán bemegyek a kivilágított zeneüzletbe, ahol két kagylón
mérik a muzsikát. Veszek egy pár nickel-jegyet, azon meghallgatok egy
áriát egy híres operából valamelyik híres tenoristától, meg a
Coppélia-keringőt egy külföldi zenekartól, meg egy színésztől egy szép
magyar nótát, amit otthon szeretnék húzatni a Juki bandájával. Lesütöm a
fejemet, bezárom a szememet a zenemagazinban.

– Tovább mondjad, Árva Pál.

– Akkor már tizenkét óra éjszaka, akkor oszt odaállok a Nagymező-utca
sarkára, ott sétálnak át a hölgyek az egyik kávéházból a másikba, azután
a másik kávéházból az egyikbe. Már vagy tíz esztendeje látom őket,
ugyanazokat a hölgyeket a két kávéház között andalogni. Mindig több a
miderjük és mindig kevesebb a jókedvük.

– Kedvesed néked nincsen, Árva Pál?

– Kedvesem nékem nincsen. Se ismeretségem, se rávaló időm, se rávaló
pénzem. Az irodában gépen ír egy kedves kisasszony, de az férjhez akar
menni, nekem meg nincsen lelkem azt hazudni, hogy elveszem.

– Fáj a szíved, Árva Pál?

– Nagyon.

– Hát osztán azután, Árva Pál?

– Azután osztán kimegyek a Körútra, ott sétálok a Körúton. Megéhezek,
bemegyek a ragyogó amerikai büffébe, se köszönni nem muszáj, se leülni
nem lehet, kihúzok egy szardiniás kenyeret, csapolok egy pohár sört.
Kimegyek.

– Hová mégy, Árva Pál?

– Nem tudom én. Őgyelgek tovább, szombat éjszaka van. Egyszer csak
benyitok a Bohém-Tanyára, mert nagy lárma van benne. Kérek egy feketét,
zongoráznak, danolnak. Ott ülök reggelig.

– Ilyen a te fiatal életed Pesten, Árva Pál?

– Ilyen az én fiatal életem Pesten.


II.

– Te vagy az, Árva Pál?

– Én vagyok, én vagyok.

– Mit keresel te, Árva Pál, estefelé a sétáló-utcán, Árva Pál?

– Én a boldogságot keresném, megtalál engem a boldogtalanság.

– Mi a panaszod, Árva Pál?

– Ez az utca az én panaszom, az úri-utca, a sétáló-utca, a csevegő-utca,
a mosolygó-utca, a szerelem-utca.

– Minek jössz ide, Árva Pál, minek is jössz te ide.

– Minek is jövök én ide. Sohase akarok én idejönni, oszt néhanapján
mégis itt találom magamat. Mondok, csak átvágok, mondok, csak megnézem
az új könyveket a kirakatban… osztán elkezdek én is sétálni a
sétáló-utcán. Azt képzelem, a sétálók közé való vagyok én is, oszt engem
is majd karonfog egy barátom, vagy nekem is szembe sétál egy kedves
karcsú dáma, akitől boldogan meglepődöm, pedig őtet vártam.

– Nem fognak karon, Árva Pál?

– Nem engem, sohase.

– Óhajtott dámád nem sétál szembe néked, Árva Pál?

– Nem nekem, sohase.

– Magadba sétálsz, Árva Pál.

– Magamba, magamba. Nézem az urakat, nézem a hölgyeket, hallgatom a
szavukat, felnézek a szűk csillagos égre, fájtatom a szívemet.

– Panaszkodjál, Árva Pál, panaszold ki magad.

– Fájin boltok sorakoznak a sétáló-utcán, gyémántgyűrűt árulnak,
vadászfegyvert árulnak, selyempongyolát asszonynak, angyali topánt kis
babának. Könyves boltok üvegje alatt új sárga regények, sárga
regényekben a párisi élet. Műkereskedés üvegje mögött angol pázsit
messzi kastélylyal, boldog nagy kutyák, piros lófejek, ifjú Napoleon,
duzzogó pajzánok, csupa ünnepély.

– Ott ácsorogsz, Árva Pál?

– Ott ácsorgok előttük, sóhajom hurcol tovább. Kivilágított kapualjban
előkelő kisasszonyok, asszonyok fényképei. Sorba nézegetem,
le-lehajolok, elolvasom, milyen név van egy-egy arckép alatt.

– Minek azt elolvasni, Árva Pál?

– Meghalok, felmegyek a mennyországba, az angyalokkal töltöm majd az
időt. Hátha megkérdik, kik voltak azok a szép asszonyok, szép leányok,
akikkel egy időben, egy országban éltem? Mindent elmesélek az
angyaloknak.

– Mondjad, Árva Pál, miért nem sietsz el a sétáló-utcából.

– Elmennék, elmennék, de aztán nekidűlök a falnak, tovább nézem az esti
sétálást. Tünedeznek, tűnnek, jobbra elsétálnak, megint jönnek balról,
suttognak, hallgatnak, örülnek, ragyognak. Mintha zenélőórának vonuló
bábjai lennének a dámák meg a gavallérok. Zümmög a szívem bánata, az
viszi őket.

– Ki törődik ott véled, Árva Pál?

– Ki törődik vélem? Későllik az este, gördülnek a rollók, feketék a
boltok, égnek az ablakok, ritkul a sétálás, mindenki elmegyen.

– Ládd, Árva Pál, ládd, magad maradtál.

– Egyedül egymagam, én is elindulok, lassan megyek, lassan, mint a
szegény szamár, kinek nagy zsák búzát tettek a hátára.




Pégoud.

Pégoud. Pégoud. Egy ember a száz meg százmillió ember között. Nem
között, hanem fölött. Fenn van az égen a föld felett háromszáz vagy
háromezer méterre, ami különben egyformán magas minekünk és egyformán
alacsony a tündöklő napnak. Egy ember repül odafenn és a többi száz meg
százmillió idelenn egymás felé fordítja arcát és nyelvük a szájpadlás és
a fogak instrumentumán ezt a szót veri ki: Pégoud. Pégoud, Pégoud,
mondogatják egymásnak az emberek s tanulják, gyakorolják az új nevet,
amelyet megszámlálhatatlan példányban szórt le a magasból közéjük a
repűlő ember, ahogy a felröppent rakéta hullatja sűrű tűzcsillagocskáit.
Pégoud. Mit csinált odafenn? Kiugrott a monoplánból, a levegőben egy
nagy esernyőt nyitott ki és leszállott a földre. Mire az emberek
odaszaladtak hozzá, Pégoud egy fának dűlve cigarettázott és látván a
friss rémületet az arcokon, nevetett, mint valami kedves gézengúz,
akinek a csínyje sikerült.

Ezt csinálta Pégoud tegnapelőtt. Mára megint kieszelt egy vastag tréfát,
fenn a levegőben fejjel lefelé megfordult a repülőgéppel. Bukfencet
vetett a mogorva halál ugratására, cigánykereket hányt a kedves kis
angyalok mulattatására az égi kék mezőn. Azután leereszkedett a földre,
a zöld mezőre, megint jóízüen nevetett és az izgalomtól félájult
embereknek gyerekes örömmel mesélte, hogy mikor fejjel lefelé csüngött
odafenn, a benzintartóból a fejére csepegett a benzin, és ez a heves,
hideg szélben olyan jól esett neki, mint mikor a borbélynál a fejét
mossák. Ez az a Pégoud…

Nem tudja az ember hamarosan, hogy mérje meg az értelem és érzés
mérlegén és hova tegye memóriájában Pégoud nevét, azt az eredményt, azt
a vakmerőséget és dicsőséget, amit ez a név jelent. Nehezen nevelődünk a
magunk korának csudáihoz. Ebben a percben Blondin neve jut eszembe, aki
egy szál kötélen végigsétált a Niagara felett, a nyaka körül tekerve egy
eleven oroszlánt, hogy meg ne hűljön. Úgy érzem, hogy az ember
ilyesmiben konzervatív s lelkem mélyén jobban csodálom Blondint, mint
Pégoud-t, mert régebben csinálta a virtusát, pedig meg vagyok győződve
róla, hogy Pégoud százszorta vakmerőbb volt nála s amit csinált, az
hasonlíthatatlanul hasznosabb a világnak. És Toldi Miklós és Kinizsi Pál
dicsősége hová lesz? Ó, Istenem, elvesztem áhítattal ápolt hőseit
fantáziámnak. És mit érnek Pégoud mellett legendás oroszlánvadászok,
szakadékugrató bravurlovasok, csatákban héroszokká ittasult káplárok,
kegyetlen párbajhősök és egyéb bálványai a közönségesen élő
emberiségnek? Soha senki olyan vakmerően és olyan nyugodtan és olyan
önzetlenül és olyan közelről nem hajolt bele a halál orcájába, hogy
farkasszemet nézzen vele, mint Pégoud. Te kedves kis fekete ember, te
cigarettázó, jókedvű, nem nagyon intelligens és nem buta, szerény és
egészséges fiatal gépész, ki bukfencet hánytál a repűlőgéppel s a drága
és egyetlen Frauciaország fia vagy.




Tegnap bezártak

egy embert Pesten. Egy szimpla úriembert, aki köpcös termetén közömbös
szabású szürke meg barna sacco-öltönyt s vasárnaponkint kétgombos
jaquette-et hordott csíkos nadrággal, keményített fehér inget az
ingujjra gombolt manzsettákkal, dupla gallért és a gallérban gyárilag
összevarrott unalmas kis csokrot, a haját meg nullás géppel nyíratta,
mert kopaszodni kezdett. A lenyírt fej közepén az apróhaj alól
kifehérlett a fejbőr, ahogy a fiatal vetésben látjuk feketélleni a
földet ott, ahová kevesebb mag hullott. Egy kis pocak is tolakodott már
a mellénye alá s a mellény egyik gomblyukán átbújva, kétfelé sétált a
két mellényzsebbe az arany óralánc, a polgári érzések aranykoszorúja. A
jobbkeze középső ujját szelíd jegygyürű ölelte szorosan. Hogy bele
vannak nőve ezek a karikagyűrűk a férjek megvastagodott ujjába.
Bizonyosan a természet rendelte, hogy a férjek ujja megvastagodjon, hogy
mindig érezzék a jegygyűrűt, ahol az ujj nem vastagodik meg, ott a gyűrű
lesz szűkebb magától és szorítja, szorongatja, inti, félti, fenyegeti a
férj és családapa ujját. Harminchárom esztendős most az az úriember,
akit tegnap bezártak vagy ridegebben szólva, letartóztattak. Arca,
termete, tekintete, hangja, ruházata olyan, mint azoké, akik életüket
egy bizonyos hivatalban, egy bizonyos háromszobás otthonban, egy
bizonyos kávéházban, egy bizonyos pártkörben, egy bizonyos nyaralóhelyen
forgatják szabályos időközökben, míg meg nem halnak és egy bizonyos
kellemesen megható formájú, virágokkal szépített domb alá nem feküsznek
le a feltámadás reményében.

Hát ezt a rendes, boldog úriembert, aki semmi különösebb dicsőre és
végzetesre hivatva nem volt, tegnap előzetes letartóztatásba helyezték a
rendőrségen. Elébb kihallgatták és a szimpla úriember szimplán
elmesélte, hogy kártyázott, nyert, azután vesztett, azután megint
vesztett, azután mindig vesztett, azután ide kapkodott, azután
odakapkodott, és végre harmincezer koronát kért valakitől valami
alapításra, mert alapítani akart, de mégsem alapított, hanem ezt a pénzt
is elvesztette a baccarat-asztal mellett.

A szimpla úriember vallomását szeretném szóról-szóra leírni és
elküldeném a hatalmas Balzacnak, ha a hatalmas Balzac élne. Elküldeném
mellé a budapesti kártyaklubok termeinek fényképét s néhány adatot írnék
a pesti kártyázó világról, mi a mestersége egy-egy játékosnak, mennyi
időt töltenek a klubban és mennyit egyebütt, miket beszélgetnek maguk
közt, mennyit és hogyan foglalkoznak a nőkkel, mennyit törődnek az
évszakokkal, a művészetekkel, a nagyvilággal, min gondolkoznak, mikor
késő este a vendéglőben vacsora után a szivar füstkarikáit nézik vagy a
mulatóhelyen a pezsgő mellett összedugják izgatott fejüket. Közölném
Balzaccal, hány foknyira síklanak félre arcvonásaik évről-évre, meg
milyen arányban hull a hajuk, meg mindent. Vallomása után a tegnapi
szimpla úriemberrel közölték a letartóztatási határozatot és a szimpla
úriember olyan szimplán, ahogy beszélt, bement a részére kijelölt
zárkába és rendesen lelült, kétfelé emelvén a jaquette-ja szárnyait,
mintha nem is ő lenne az, akivel ez a rendkívüli dolog történik.




És fölemeltem a pálcámat

és gyengén megütögettem a fának a legalacsonyabb ágát s a levelek
lehullottak az ágról a földre, mint a hó. Mintha nem is lettek volna az
ághoz nőve, csak oda lettek volna téve. Tovább sétáltam, jobb kezemben
jártatva pálcámat, a levelek ártatlan hóhérját és eszembe jutott egy
halovány álom, amelyet már régen álmodtam. Mintha a határban őgyelegtem
volna és a töltés mellett fenn a telegráfdróton egy sor fecske ült
volna. Megállottam és néztem a fecskéket. Mind mozdulatlanul ültek a
dróton és hang nélkül. Egy se csicserítette el magát és mind egyformán
oldalt horgasztotta a fejét. Mintha aludtak volna. Azt mondtam: ssss! –
de a fecskék meg se moccantak. Nekidűltem a telegráfoszlopnak és jól
megráztam. Erre a fecskék mind lehullottak a lábam elé. Lehajoltam
hozzájuk, akkor láttam, hogy a fecskék mind meg vannak halva. Míg a
halott fecskék fölött gyászoltam, a síneken elzúgott előttem az
expresszvonat, csupa szalonkocsiból állott, hatalmas ablakokkal és az
ablakok mind ki voltak világítva, pedig nappal volt. Az alatt a pillanat
alatt, míg az expressz elkáprázott előttem, láttam, hogy a szalonkocsik
mennyezetéről, csillárok gyémánt fürtjei csüngnek és a csillárok alatt
estélyi ruhás hölgyek és urak keringőznek rózsaszín mosolylyal, mint a
viasz. Vannak sokkal hosszabb és sokkal mulatságosabb álmaim is, nagyon
sokat álmodtam össze és mind elmesélném, ha egy más világban élnék, ahol
az emberek másformán érintkeznek. Ma szeptember elseje van, szeptember.
Miről beszélgetnek önök ilyenkor, s miről gondolkoznak, a messzi
társadalomban, társadalmunk külön-külön osztályaiban, melyeket mély
sáncárkok választanak el egymástól s az árkok feneke hegyes karókkal van
beültetve. Alkonyodik. A nedves gyepszélen szentjánosbogár smaragdja
csillan meg, gyönyörködném benne, kialudt. Az égen a felhők
kileshetetlen vonalakban változtatják a formájukat, széjjelúsznak és
elmulnak és az ég megfoghatatlan színei összeolvadnak, kékülnek,
szürkülnek, minden elborul. Mindennap ősz van, az alkonyat a napnak
ősze, mondta egy francia poéta.

Később egymásután három csillagot láttam lefutni. Az első rézsútosan
felfelé szaladt, mint egy vágy, a második vízszintesen repült egy másik
csillag felé, a harmadik aléltan hullt lefelé. Benne lesz vajjon holnap
a lapokban ez a három csillag? Vagy mindez nem fontos? Szeptember… új
könyveket kellett venni, sárga meg zöld füzeteket, keskenyet szótárnak
és széleset írásbeli feladatok számára. Meg rajztáblát, léniákat,
körzőt. Milyen izgalmasak voltak az új, tiszta, felvágatlan könyvek. A
fedelük papir volt, s a sarkukon jól esett végighúzni az ujjamat.
Beírtam a nevemet a könyvekbe, s ráírtam a nevemet a füzetekre, meg a
rajztáblára, meg a léniákra, s a nevem alá, hogy hanyadik osztályba
járok. Milyen ünnepélyes volt a körzőtok, mikor kinyitottam, s keskeny
bársony ágyaikból kivettem a fényes acélkörzőt, a srófos tushúzót, a
szögmérő üres félholdját s az elefántcsontból való kis
milliméter-vonalzót. Milyen szépek voltak az új léniák, a fejeslénia,
amelynek a vékony pengéjét úgy lehetett suhogtatni, mint a kardot, meg
az egyenes lénia, amellyel a combunkat veregettük, mily furcsa volt a
szabadkézi rajz-lénia ellipszise, a beléje lombfűrészelt szabályos
hézagokkal. Mily jó szaguk volt az új léniáknak és milyen finom illata
volt a ceruza fájának, ki emlékszik?




»Keresem az Istent…«

Egy énekes és táncos mulatóhelyen búsultam a minap. Éjszaka két óra
volt, az előadás már elmult, az ének és a tánc nimfái a színpad
virányait elhagyván, leszállottak volt a közönséges halandók közé, a
díszes helyiség páholyaiba rejtőztek vagy az asztalok mellé telepedtek.
Néhány nimfa, akiket a halandók nem mertek társaságukba invitálni,
retiküljükkel karjukon gőgös arccal sétálgatták körül a termet, két
temperamentumos nő a terem közepén fenntartott tisztáson egymásba
fogózva tanulta a tangót, amelyhez a termet körülölelő erkélyen
elhelyezett cigánybanda szolgáltatta a zenét. Nem messze a cigánytól, az
erkély egyik nyitott páholyában üldögélt egy úriember, még pedig
pakombartja, gallérja és nyakkendője után ítélve, vidéki úriember. A
vidéki úriemberrel szemben az asztalnál egy szerény külsejű kis angol
táncosnő ült, közöttük az asztalon kér pohárka sherry-brandy piroslott.
A vidéki úriember hallgatott, az angol leány se beszélt sokkal többet, a
vidéki úriember néha tört angolsággal megsímogatta a leány karját, az
angol leány ilyenkor tört magyarsággal rámosolygott a vidéki úriemberre.
A símogatás meg a mosoly a legértelmesebb diskurzus egy vidéki magyar
úriember meg egy angol táncosnő közt és mit is diskuráljanak egyebet,
mikor sohase látták egymást és nem értik egymás nyelvét.

Egyszer csak a vidéki úriember fölemeli a jobb karját s a mutatóujjával
megintve a cigányprimást, odakiáltja neki:

– Keresem az Istent!

A primás odanézett, egy kurta szempillantással beutazta az úriembert, a
nőt, meg a két pálinkáspoharat, elfordította a fejét és tovább
muzsikálta az argentiniai tangót. A vidéki úriember, akinek a karja még
a levegőben volt, ízibe megint megtáncoltatta a mutatóujját és
hangosabban diktálta:

– Keresem az Istent!

Azzal le is könyökölt s ingatni kezdte jobbra-balra a fejét, hogy majd
hallgatja a nótát, amelyet Kurucz úr, vagy Sas úr, vagy Ányos úr
szerzett a magyar középosztály számára. Be kell vallanom, hogy nem igen
ismerem a divatos úri magyar nótákat, szerénységem beéri azokkal a
nótákkal, amelyeket a szegény parasztok csinálnak. A vidéki úriember,
mondom, már hallgatni, vagy énekelni akarta a nótáját, de a cigány csak
tovább muzsikálta a magáét, oda se nézett.

A vidéki úriember megütődve nézte a cigányt, azután elbúsult, koccintott
az angol nővel és bekapta a sherry-brandyt. Konokul ült és fixirozta a
cigányt. A cigány abbahagyta a tangót, halkan hangolt és nézegetett
körül, hová lehetne muzsikálni. A vidéki úriember azt gondolhatta, hogy
most már eljött az ő ideje s a beállott csöndben hideg nyugalommal szólt
rá megint a primásra:

– Keresem az Istent!

A cigány kitérő választ adott, amennyiben a Holnapután című fővárosi
románcot kezdte húzni. A vidéki úriember lesütötte a fejét, úgy nézett
körül óvatosan, hogy mit szól a világ az ő blamázsához. Nem volt semmi
baj, a leányok sétáltak, vagy összeülve beszélgettek, a pincérek jártak
s a sarokban a virágárusnő csendesen könyvelt, mert a rózsákról meg a
kaméliákról könyvet kell vezetni. Senki se látszott észrevenni a dolgot,
de a vidéki úriemberben feltámadt a virtus, az öklével ráütött az
asztalra és mérgesen felkiáltott:

– Keresem az Istent!

A cigányok összenéztek és tovább panaszolták a Holnapután édes panaszát.
A vidéki úriember még két pohár sherry-brandyt hozatott, ivott,
felállott és tölcsért csinálva a két tenyeréből, odaharsogta a banda
felé:

– Keresem az Istent! Keresem!

A cigány kegyetlenül húzta tovább a Holnaputánt. Az úriember egy darabig
vörösen és megkövülve állott, azután visszaült, miközben az ajkai
mozogtak, gondolom, káromkodott. Hivta a pincért, fizetett, mogorván
kezelt az angol nővel s gyűlölettel végigmérve a muzsikáló cigányokat,
elment a mulatóhelyről, ahol hiába kereste az Istent.




Ma Budán adtam rendez-vous-t

magamnak, mert ide-oda kószálok a világban és mindenütt találkozom
magammal, aztán álldogálok magammal, sétálgatok és üldögélek magammal.
Egy pesti utcán jártam délután, megállottam, megnéztem az órámat, a
fülemhez emeltem, visszatettem a mellényzsebbe és elkezdtem gondolkozni,
mi dolgom van. Oh, rengeteg dolgom van, legjobb lesz semmit se csinálni,
mert egyik ügyemet se akarom megsérteni azzal, hogy a másikat
elintéztem. Mit csináljak? Egy pillanatra átfelhőzik eszméletemen a
végtelen világ és kurta életem. Haza kellene rohanni, félőrült drámai
költeménybe kezdeni, amelynek ez az egyszerű címe volna: »Az élet«. Nem.
Moziszkecset kéne írni. Ah, utazni! Az örök utazásra vágyom, mint az
ópium-álomra, s egy pillanatig agyvelőm mintha forogna, mint az
iskolában a földgömb, amelyre le van rajzolva az öt világrész, meg a
szigetek, meg a be nem fejezett sarkvidékek, meg a kék tengerek és a kék
tengerekben a tengeralatti áramlatok sűrű hullámvonalai és a hajóutak
szaggatott sínjei. Hová menjek? Hirtelen lemondok a világról és
megkívánom Budát. Ráfüttyentek egy kocsisra, megáll, megmondom egy
cukrászda címét a Várban, a taxizászló leesik, mint a kocsis lemondása,
beülök, megyünk. A Lánchíd előtt a kocsis elkáromkodja magát, mert a híd
el van zárva. Elfelejtette. Kerülünk az Erzsébet-hídnak. Megyünk, a
hídon vagyunk, a jégtáblák már szakítottak egymással, a Tabán mulik a
kocsi ablaka előtt. Mily kedves vidék ez, mikor süt a nap, milyen
kedvetlen most, hogy esik az eső. Fölfelé megy a ló, a Várban vagyunk,
de rég voltam itt, Istenem. Csönd van, a finom házak ablakaiban
csipkefüggöny, itt-ott már ég a lámpa, de oly gyöngéden jön át a
világosság a függönyön, mintha gyertyavilág lenne. Finom eső hull s
mintha az esőcseppek lábujjhegyen járnának a járdán s azt mondanák
egymásnak: pszt… pszt… Alacsonyabb utcákból emelkedik fel a lépcsőn egy
ember, vagy megy lefelé, egy magas katonatiszt tűnik el egy kis utcába,
egy feketeruhás hölgy egy kapu előtt összecsukja az esernyőjét és
bemegy. Oh, itt a régi kis cukrászda. De jól esik benyitni, mintha
valami hosszú esztendők előtti napba nyitnék vissza, amikor itt ültem
több reménységgel és kevesebb csalódással, mintha a biedermeyer-világba
nyitnék be, amelynek bútorzatát, fali képecskéit és színeinek enyhe
kellemét ez a kis cukrászda őrzi. Istenem, miért vágyik úgy az ember a
régi időkbe? Talán csakugyan éltünk már máskor is és csak
hazavágyakozunk az idegenből, mikor régi képek előtt úgy megfájul a
szívünk? Halk szőke nők jönnek elő a cukrászda mellékszobájából.

– Sherryt kérek.

Az ünnepélyes pulton üde sárga kuglófszeletek, meg piruló pogácsák a
cukrászsütemények közt. Egy középkorú pap ül csak a cukrászdában, üres
kávéscsésze áll előtte, a pap kis barnatáblás könyvbe könyököl.
Pápaszeme úgy ragyog, mint az értelem. Mi van e pápaszem mögött? Szent
Antal gyötrelmei, vagy Erasmus bölcs kedélye? Jó lenne vele
megismerkedni, hátha megértenénk egymást.




Falevél.

Én a fák közt ülök a padon magamba, sokat ültem már így és érzem, hogy
sokszor fogom még így találni magamat a fák közt, míg az élet babiloni
fogsága tart. Most ősz van, mert a fáról leesik a levél, vagy úgy
mondjam, hogy most leesik a levél a fáról, mert ősz van? Azt nézem itt,
hogy hull a falevél. A fasorban rézsútosan száll, száll lefelé a sok
levél, mint valami arany havazás. Már megint órák óta nézem ezt,
egypárszor fel is akartam már kelni a padról, mint tisztességes ember,
mert dolgom van, egy ügyvédnek kéne telefonozni. Le-lenyomtam a két
tenyerem a pad szélére, hogy fölemeljem magam és menjek, de a lelkem
erősebbnek bizonyult a testemnél, csak-csak visszadűltem a pad hátához
és lustán, könnyelmüen gyönyörködöm tovább.

Süt a nap, csendesen, a fák hervadt lombjukkal, a legnemesebb fejdísszel
az ünnepiesség és a gyönyör mozdulatlanságában állanak és úgy hullatják
a levelet, mintha álmodnának. Az út betakarózott az ősz gyönyörű
szőnyegével, mintha Perzsia legfinomabb kezei babrálták volna össze ezt
a szőnyeget, amelyben sűrün bújnak össze a lehullott levelek és
rejtegetik a zörgést a léptek elől. A gyep széle is végig van ejtve
levelekkel, olyan mint a leterített zöld nagykendő, amelyiknek a szélét
sárgával, pirossal, lilával cifrázták. Jön a levél a fáról a földre,
jön, jön. Van ennél gyönyörübb a világon? Mily fájó módon megfoghatatlan
pillanat, mikor egy-egy levél elszakad az ágról, útjának milyen
angyalian gyöngéd vonala van a levegőben, mily érezhetetlen édes
megadással, mennyországi szelídséggel teszi le magát a földre. Mintha a
lemondás elandalodott pillangói lennének a hulló falevelek, vagy egy más
világ gyöngéd madárkái, akik csak lefelé szoktak szállani. De szép,
Istenem, de szép.

Gyönyörűségemben, hálaérzetemben szeretnék valamit csinálni, tenni-venni
az őszben, lerajzolni a hulló levél útját, megfigyelni chronométerrel a
kezemben, mennyi ideig jön a fáról a földig, szeretnék a hervadtság
sápadtan mosolygó színeinek neveket kitalálni, mert nincs nekik,
megolvasni egy fának a leveleit, meg a többi fáét is és összeadni és
mindezzel pontosan beszámolni az embereknek, hadd nevessenek. Igazán,
nem tudom, hogy köszönjem meg az őszt. Érzem, hogy a lelkem úgy mosolyog
az arcomon, mint a nap a falevélen. Mintha angyalokkal álmodnék, mintha
rájöttem volna a boldogtalanság ízére, mintha benyitottam volna a bánat
vígasságába, mintha az elhagyatottság báli estélyén forgolódnék, mintha
kikötöttem volna a reménytelenség árnyékos szigetén, amely egy
ismeretlen óceán közepében pihen, ahová hajóval eljutni nem lehet.

Milyen szép, milyen kellemes, milyen derüs a levelek hullása. Miért
kellett az emberektől eltanulnom az érzéseket? Miért kámpicsorodtam el
mindig azokon a nótákon, amelyek a hulló levelen bánkódnak, miért
pityeredtem el diákkoromban a színházban, mikor a fa alatt ülő Cyranóra
az ötödik felvonásban a szuffiták közül leszórták a sárga
papirdarabokat? Miért szenvedtem el az ifjúságot és a szerelmet a
költőktől, miért füleltem a zenészeket és miért vagyok kétségbeesve
életem fölött?

Mért süt most úgy a nap? Mért oly nyugodt a fa? Mért szépült meg a
levele? A boldogság a beteljesülés, a beteljesülés elmulás, minden nyár
ősszel virágzik ki, minden nap alkonyattal lelkendezik tüzes felhőiben,
a csillagok az elmult nap örömkönnyei. Minden óra utolsó percei
reszketnek a türelmetlenségtől s a legutolsó másodperc víg sikolylyal
ugrik át a következő órába. Bizonyos, hogy halljuk lelkünk legmélyén az
eltelt órák boldog ütését, ezért türjük az időt és ezért örülünk neki és
nem tudnánk élni, ha nem kéne meghalni. »Mi alapjában véve nem azok
vagyunk, akiknek lennünk kellene, ezért szűnünk meg lenni« – mondja
Schopenhauer. Milyen jó minden, mert elmulik, s milyen jó, hogy elmulik
minden. Milyen rokonszenves ez, milyen vígasztaló, milyen gyönyörű. Akár
a fa levele ősszel.




Tegnapelőtt este

a magyar fővárosban bolyongván, nagyon sok izgatott embert láttam.
Meglepett az emberek arcán mutatkozó temperamentum, hangjuk jókedve és
gesztusaik frissesége. A magyar főváros utcáin csupa lehangolt járókelőt
látni, legkivált vasárnap. A lakosság dolgozik hat napon átal, úgymint
hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken, meg szombaton, hogy majd
a hetedik napon, vasárnap, élvezni fogja az életet. Vasárnap oszt
rájönnek a szegény emberek, hogy nincs mit élvezni. Nem figyelted meg,
kedves olvasóm, hogy rendesen a hétfői újságban olvasni a legtöbb
öngyilkosságot? Én megfigyeltem, kérlek alásan, de nem hencegni akartam
ezzel, inkább panaszkodni, és kérlek szépen, őszintén irígyellek, ha
nincsenek megfigyeléseid, hidd el e sorok sírójának, hogy mennél
kevesebbet figyelsz meg, annál jobban mulatsz ebben az egyetlen életben.
Ki nem megy a fejemből egy asztaloslegény, akit kis diák koromban
ismertem Debreczenben, a boldog alföldi városban. Asztalosműhely volt
annak a háznak az udvarában, a hol a kvártélyom volt s kimondhatatlan
jól éreztem magam a műhely kedves zajában, a millió apró pillangó
gyanánt rezgő fűrészporban, a komoly és különös szerszámok, meg a
finoman csiszolt szekrényekre való lécek közt (ha jól emlékszem, grefléc
a nevük), a polituros levegőben lábatlankodván a körül az asztaloslegény
körül, akinek a barátságát élveztem. Kék munkásingben gyalult egész nap,
az inge ujja könyökig fel volt gyűrve, passzióval simította reggeltől
estig a szilánkos deszkákat, amelyeken a futkározó gyalu után gyönyörüen
göndörödött fel a forgács és hullongott egymásután le a földre. Az
asztaloslegény fütyörészett magában, a felsőteste harmónikusan
hajlongott előre-hátra a gyalulásban, mintha álmodozott volna, mintha
azon képzelődött volna, hogy ezek a göndör gyaluforgácsok valami szőke
nagysám szőke hajfürtjei, amelyek egymásután szabadulnak el, mikor a
szőke nagysám lefekvéskor a frizuráját kibontja.

Ez az asztaloslegény vasárnapi napon mindig magában ült délután a néma
műhelyben a gyalupadja előtt, könyökölt, cigarettázott, olvasgatott. A
padja fölött könyvespolca volt neki, azon az egykoronás piros Petőfi,
egy-két kalendárium, régi újságok, meg mindenféle apróbetüs füzetek,
melyekben se kép, se vers nem volt, tehát nem igen érdekeltek. A
könyvespolca körül szakállas, öreges férfiak arcképeit szegezte fel,
egyik alá az volt írva: August Bebel. Egy bajusztalan ifjú durván
színezett képe is ott volt az öreg szakállasok között. Ez Caserio volt,
az az anarchista, aki Sadi Carnot elnököt a kocsi hágcsójára ugorva
leszúrta. Egy vasárnap megkérdeztem, hogy miért marad vasárnap is mindig
a műhelyben. Az asztaloslegény rám tette szelíd tekintetét és azt
mondta: »Szegény embernek nem érdemes élni«. Nem tudtam, hogy
vigasztaljam, s mert már rájöttem, hogy a felnőttek mind keresnek
maguknak valami nőt, azt kérdeztem a magányos asztaloslegénytől, hogy
hát ha szegény is, miért nem megy ilyenkor egy nővel a Nagyerdőre
sétálni? »Kis barátom, mondta lehajtva a fejét, a nők elveszik az
embertől az erőt, a pénzt, meg az egészséget«. Elborulva és borzadva
tünődtem rajta, hogy miféle nőkkel lehetett dolga az asztaloslegénynek…
de az régen volt és nem valami érdekfeszítő dolog, nem is tudom, hogy
feledkeztem így belé ebbe a szegény emlékembe, mert nem erről óhajtottam
szólani, hanem a vasárnapi footballmatchekről, amelyeket este a
járókelők olyan izgatottan tárgyaltak. Nagyon tetszett nekem, hogy a
város ilyen egészséges és lelket üdítő dologgal foglalkozik és erről
iparkodtam volna máma valami kis köznapi essayt összehozni, de, sajnos,
elfecsegtem időmet és az ujság hasábjainak többi helyét már praktikusabb
dolgoknak szentelik.




Fürdőlevél.

Az alkonyat alá ültem, a tenger partjára, magányos vendége a part síma
fehér kavicsainak, amelyeket a vihar szokott füröszteni és ápolni. Itt
ülök és nézem a végtelen tengert, vagyis azt a kék félkört, amit a szem
a végtelen tengerből lát, azon túl lankadó tünődésem úszik és azon töröm
a fejemet, hogy honnét vette a jó Isten azt a sok vizet, amivel
telitöltötte a tengereket. Hirtelen eszembe jut, hogy írni akarok máma
az újságba. Lesütöm a fejemet s a tekintetem irígyen piszkálja a kerek,
tojásdad és szögletes kis köveket körülöttem, hogy ők nem emberek és
nincs mesterségük és művészetük, egész nap és egész éjszaka itt
heverhetnek, örök életükben. Milyen jó nektek kedves kis barátaim,
kavicsok. Sohasem ismerem ki magamat foglalkozásom és életem közt, most
itt ülök és nem tudom, mit írjak majd. Második hete már egy fiaújság nem
volt a kezemben, nem tudom, mi történik a világon, könyvet hoztam
sétálni magammal, azt se nyitom ki, mert a tengert olvasom. Curukkolni
próbálok eszméletemmel a kék vízről a tarka világ felé, visszajön
emlékezetembe a ma déli table d’hôte, a vízre néző terraszon terített
sok nagy és kis asztal, nagy és kis társaságok, párok és egyesegyedül
ebédelők. Hallom a jól nevelt világ étkezésének halk zörgését és a
csevegések enyhített zenebonáját s látom fejük ide-odaforgását és
szemeiket, amelyek segítségével az emberek egymást nézik és lenézik.
Hogy nézik egymást a fürdőhely meg nem ismerkedettjei, különösen a nők
nagyon jól el tudnák tölteni szép hosszú életüket csak azzal, hogy
egymást mustrálják. És mennyi gőg és tilalom és utálat és irígység és
reménytelenség kering egy ebéd fölött a tekintetek finom fonalain, ezen
a bűbájos zöld szigeten, amelynek édes olasz neve és dombjai, völgyei,
útjai, sűrűi, tisztásai és tavacskái, fácánjai, hattyui és flamingói,
bárányai, őzei és nyulacskái, ünnepélyes délszaki bokrai és édeni
virágágyai mintha mind arra valók lennének, hogy az emberek béküljenek
ki, mosolyogjanak és boldogok legyenek.

Azután tovább próbálok gondolni, Budapest felé… de a szememet megint
elkapta a tenger és megint belémerülök, mint a szenvedélyes olvasó, akit
fölrezzentettek e könyvéből. Mint valami végtelen kék könyv sorai, úgy
jönnek egymásután a hullámok felém, s ezekben az örökké sorakozó
sorokban minden benne van, amit versekben, regényekben és színdarabokban
a világ végéig írni fognak. Mit írjak ma, mit találjak ki? Mi fontos
vagy érdekes, vagy megindító, vagy mulatságos ma az életben? Itt ülök és
a nap lemegy és a felhők ma olyanok, amilyenek még sohase voltak és
többé sohase lesznek s a városok fölötti por és füst nem fakítja
virágzásukat és a homályban amoda messze hajó megy, zöld és piros
lámpásai látszanak csak, mint egy úszó ékszer, s a hullámok végtelen
messziről mind ideérkeznek a parthoz, a tenger elérte a földet, isteni
csókok hangzanak a boldog érintkezésben s szenvedélyének nemes fehér
tajtékja szakad. Egy-egy vízcsepp a kezemre, arcomba hull, köszönöm.
Projektográf-géppel képet kellene csináltatnom a tengerről,
gramofon-lemezre felvenni a zúgást és otthon a szobában egy kicsit
mindennap nézni és hallgatni a végtelenséget, hogy mindennap
vígasztaljon.

(Brioni.)

* *

Kedvem szottyant lerajzolni a német bárót, akit a jó Isten megteremtett
és itt sétáltat a szemem előtt. Két finom, de topa fehér cipő, két kövér
nadrágszár, krémszínű flanellből, a cipő fölött szabályosan felvasalva,
öblös fekete lüszter-kabát, amely nincs begombolva és láttatni engedi a
széles bőrövet, amely a nadrágot a derék alatt öleli. Az öv fölött az
ing fehér mezeje látszik, kék barázdákkal. Az ing mellén lefelé hosszú
kék nyakkendő szalad, s mint karcsú patak beléömlik a nadrágba. A
nyakkendő alacsony duplagallérból fakad. Ebbe a külső mezbe van
beleöntve a német báró, csak a két kezefeje jön ki a lüszterkabát
ujjaiból s a duplagallér nagy fehér köréből dagad ki a nyak s a nyakon a
fej ül, mint vidéki uriházak kerítéseinek oszlopain a kőgömb. A fejet a
teremtés fölszerelte mindazokkal a kellékekkel, amelyekre az életben
szükség van: száj, orr, két szem, két fül, két szemöldök, a szemöldök
fölött kurta sürű hajzat, de nem rögtön, a szemöldökök és a hajzat
között egy keskeny szőrtelen réteg van, ennek kell a homloknak lenni.

Minden van tehát a fejen, sőt fölösleges részei is vannak, mint egy
nagyhatalomnak gyarmatai: az áll alatt még egy áll, sőt kettő, a fejen
hátul pedig párhuzamosan húsdombok egészen a gallérig, amelyek mozdulnak
és hullámzanak, mikor a német bárónak messziről köszönnek. Ilyenkor úgy
tetszik, hogy ezekben a húshullámokban gépezet van, s ennek a gépezetnek
rugói bólintják lassan előre és vissza a német báró fejét. A német báró
balkezének kisujján platinagyűrű fulladozik, a platinagyűrűben,
természetesen a külvilág felé, egy száz szögletre csiszolt gyémántkő
szikrázik, mint egy kis nap. A jobbkéz kisujján pecsétgyűrűje szorul,
ovál zöld kövével, amelynek lapján alkalmasint egy különös madár áll,
vagy kardot tartó kar merevedik s körülötte szép barok merengés. A jelen
ragyogása fog kezet a mult dicsőségével, most, hogy a nagy darab ember a
két kezével malmot játszik a hotel előtt ülvén a padon, a lusta délelőtt
édes napsütésében, szemben a tengerrel. A nap adja a német bárónak a
meleget, a tenger a hüvösséget s a kellemes kék ringást, ételekről és
italokról a menükártya gondoskodik, hajók zihálnak feléje viharban,
Egyiptom és Havanna dohányremekeivel. Puccini és Lehár zenével altatják
és csiklandozzák fülét, tenyere alá orosz agár selyem nyaka hajlik,
talpai alá jegesmedve alázkodik. Lépéseit ügyes lakáj kíméli, a vizen
yachtja eped, a garageban autója búsul, az istállóban ragyogó paripa
szimatol eléje, s fehér korlátoktól ünnepélyes zöld gyepen versenyló
úszik, a ló nyakában kuporgó embermajom selyem ujjasának színei az ő
nevét didergik. A mezőn búza terem, virág nő, az övé. Az erdőben boldog
fák álmodnak: az övé. Szarvas emeli nemes fejét egy tündér tisztáson: ő
lelövi. Remek nők lépegetnek, ő mellettük topog, a társasághoz tartozik.

Itt ül a nagy test a fehér padon. Lélekzik. Pislog. Unatkozik.
Balkezével a lüszterkabát balzsebébe nyúl. Három német élclap volt a
zsebében, a Simplicissimus, a Meggendorfer Blätter, meg a Wiener Chic.
Kinyitja a Simplicissimust, nézi. A nyakára ment egy légy. A hátsó
húshullámok megcsavarják a fejet. A légy elszáll. A német báró tovább
nézi a vicclapot. A légy visszaszáll. A húshullámok megint megindulnak,
a német báró bosszankodik, hangot ad: öh, öh. Visszateszi a vicclapot a
zsebébe. A nagy test felemelkedik, otthagyja a padot, a hotel ajtajáig
vonul. A topa fehér lábak megállapodnak. A nagy test előtt egy csinos
kis portáskadét áll, lekapja a sapkáját. Fent a nagy fej lehajlik, a
száj kinyílik és becsukódik, többször egymásután. A csinos kis fiú azt
mondja: Jawohl, Herr Baron! – fölcsapja a sapkáját és elszalad.

(Brioni.)




Az isztriai rabok.

Jó lenne már olyasvalamiről csevegni, ami méltó a kurlistán felsorolt
nevekhez, a hotel márványlépcsőin rézpálcákkal lefogott piros
szőnyeghez, a portás örök báli nyakkendőjéhez, a hall
bridge-parthiejához, az olvasóterem kellemes Pearson’s Magazine-jeihez,
a drága gémlábú leánykákhoz, a sétaútra szolgáló halk fekete
elektromobilhoz, a vizen csillogó canotautomobilhoz, az ozsonnához
muzsikáló kvartett elegánsan búsongó zenedarabjaihoz, az exkluzív
délszaki bokrokhoz s a déli fürdés után való sütkérezéshez, mikor a
fekete trikók nedvesen fénylenek a napon, mint a fóka teste, s az esti
tangóhoz a nagyteremben… ó hölgyeim és uraim, szeretnék pityókos lenni
mondain örömöktől s monoklimat csillogtatva, s egyik térdemet a másik
fölé ölelve, hanyag hintaszékből félmosolylyal mesélni valamit, ami
fölött a századunkban uralkodó chic fanyar parfumje lebeg. De dalt
hallok, olasz dalt férfihangon, édesen és melegen folyik a dal, mint a
Posillipo bora és odasétálok, ahol danolnak. A capo d’istriai rabok
nótáznak, akiket az állam elseftelt ide napszámosmunkát végezni. Valami
ötven olasz fegyenc dolgozik itt állandóan, az állam pénzt kap a
munkájukért, ők is kapnak valamit belőle, majd ha kiszabadulnak.

Most egy új tenniszpályát csinálnak, ásnak és danolnak, a börtönőr
messzire áll tőlük, a szuronyos puskára támaszkodva a tengert nézi.
Olyan, mint a pásztor, akinek legel a nyája. Barna darócba öltöztették a
rabokat, kerek sapka a fejükön, egészséges az arcuk, mint a föld. A
legtöbbje fiatal, mind egyenesek és erősek, mint a fák. Danolnak és
ásnak és mintha ők maguk is élveznék mozgásuk szépségét. Egy sor
embernek egyszerre hajlik meg a háta, bal lábuk egy nyomásra mélyeszti a
zöld gyep alá az ásó fényes lapját s egy tempóra hajítják félre a friss
fekete földet. Egy nyurga fiu lehajlik a sor szélén, felkap egy marék
földet, mellbe hajítja egy messzibb ásogató kollegáját. Az eldobja az
ásót, ő is felmarkol egy kis földet, szalad a fiu felé. A fiu menekül, a
másik utána, mind a kettő kiabál, a többi megáll az ásásban, mind
nevetnek, kurjongatnak, gesztikulálnak. Mint a gyerekek.

Ha végigkérdezném őket, mint szegény Don Quixote a szenthermandadi bús
foglyokat, kisülne, hogy az egyik az apját ölte meg, a másik az anyját,
a harmadik az apját is, meg az anyját is. A két rab körülkergetőzött,
jól meggórálta egymást, békében visszaballagnak, tovább ásnak, tovább
danolnak. A nap süti őket, a szél legyezi, virág illatozik, madár
fütyörész, tücsök citerázik, a parton túl a tenger kéklik s fölötte
vitorlák pillangói. Ezek a rabok egy divatos fürdőhelyen időznek, az
időjárás és a táj minden kellemét élvezik. Irígyelnem kell őket, ahogy
előttem danolnak, valami olyan gondtalanság és felelőtlenség van az
életükben, amit csak a rabság adhat. Mintha semmi se kéne és semmi se
hiányzana nekik. Két finom hölgy sétál el mellettük az úton. Arra se
néznek. Boldog emberek. Estefelé láttam őket elvonulni, négyes sorokban
haladtak s vígan trappoltak, mint a bakák a banda után. Mindnek bot volt
a vállán, a bot végén elemózsiás tarisznyájuk csüngött, egyszerre
fütyöltek valami cifra isztriai nótát. Leghátul a börtönőr haladt, a
puska szíjját fogta és lehajtotta a fejét. Csak ő látszott szomorúnak,
mert ő szabad ember.

(Brioni.)




Szafonoff.

Inkább a naplómba kéne most írni, mint újságba. A Vigadóból jövök,
végighallgattam az orosz koncertet. Milyen szép volna naplót vezetni,
mint a naiv iskolásleányok vagy sokat érző hölgyek teszik és régente
magányt, irodalmat és melanchóliát kedvelő úriemberek is cselekedték.
Minden este beleírnám a naplómba, ami aznap elbúsított vagy felüdített,
csudálatot vagy tépelődést keltett bennem, mindent őszintén írnék, mert
tudnám, hogy csak magamnak irom és soha senki el nem olvashatja. Milyen
kiváncsi vagyok naplómra, amit nem írok, hiú fájdalommal gondolok arra,
miket tudnék magamnak írni és kimondhatatlanul irígyelem képzelt énemet,
aki gőgjének elzárt parkjában sétálgatva nézeget, gondolkozik és
álmodozik és soha senkinek nem panaszkodik és nem áradozik, mert semmi
igénye és semmi hiúsága nincsen embertársaival szemben. Ma este
Szafonoffról írnék a naplómba, a muszka dirigensről, de körülményeim
megalkuvásra kényszerítenek. Nagyon gonosz mesterségre adtam árva
fejemet.

A hatvankét esztendős Szafonoff Vaszili Iljicset néztem egész este és őt
hallgattam, arcának változásaiban és kezeinek kapkodásában hallgattam
Rimszki-Korzakov, Csajkovszky és Arenszky zenéit, a Szafonoff arcában és
kezeiben zengett mind a nyolcvankilenc filharmónikus zenész hangszere.
Szafonoff egy pillantása üt bele a zongorába, amely előtt Keéri-Szántó
ül, ugyanabban a szempillantásban jobbkarjának gyöngéd emelkedésében és
balkeze ujjainak vonaglásában Baré és Grünfeld urak prímhegedüi
szólalnak meg, nyakának hajlásában ugyanakkor a fuvolák melódiája indul
s könyökével ráránt a cellókra, csak őt nézem és az ő tekintetének és
gesztusainak varázslatában bujdokol az oboa, búg a fagott, mordul a
bőgő, riadnak, kiáltoznak, ujjonganak s merengenek a harsonák és
trombiták és permetezik a hárfa. Nincs pálca a kezében, minden tagja és
minden idege dirigálja a zenét, az egész ember itt előttem maga a
muzsika.

Hirtelen az orrához nyul a mutatóujjával, néhányszor végighúzza az ujját
oldalt az orrán, azzal a kényelmes mozdulattal, ahogy tekintélyes öreg
uraktól láttam. Viszket az orra, vagy csak rendes tempója ez? Eszembe
jut, hogy öreg ember és hogy Oroszországban született katonacsaládból. A
világon végigcsodáltatta magát, most Pesten áll a dobogón és megdörzsöli
az orrát. Ifjúkorában karcsu lehetett, most tagbaszakadt s feje már egy
kicsit előre jön. Szürke bozontja fölfelé, oroszlánbajusza van és
kecskeszakálla, szürke és erős. Arca keménysége a kortól már
megereszkedik, olyan, mint az ütődött körte. Egy Csajkovszky-szimfónia
alatt minden emberi érzés rajza elvonul e szürke arcon. A szimfónia
befejeződött, a Vigadó nagyterme tapsol. Vaszili Iljics, az egyszerű
orosz ember egy kicsit fáradt és gondosan törülgeti a homlokát a
nadrágzsebéből elővett zsebkendővel. Mintha nem is neki tapsolnának.

A taps záporozik erősen, Vaszili Iljics előrébb jön végre, lusta
jósággal hajol egyet-kettőt, alig néz a közönségre, visszafordul, a
zenekari tagok kezét szorongatja, azután siet hátrafelé, a
művészszobába, mintha egy krigli sör volna minden vágya. Megint előtépi
a taps, mintha bosszankodna, mikor előjön. Látni rajta, hogy nem szereti
a tapsot. Mennyivel szebb a zene. Hogy irígylem a zenét a hatvankét
esztendős erős, hatalmas, ifjú és boldog egyszerű orosz emberben, aki
most megint elfordult előlünk a tapsviharban s öklével megdörgöli az
arcát, mintha nem lenne jól megborotválva. Nagy és igaz ember vagy,
Vaszili Iljics és gyönyörű érzéseket adtál nekem ma este, de látod, nem
tudtam érzéseimből egy szót se leírni az újságba.




Egy civilembert,

akit személyesen nem ismerek, de akit sokat láttam a déli órában a
Margithídon átmenni Pestről Budára, ma télikabátban pillantottam meg. Ez
az első télikabát, amit az idén észrevettem. A civilember ma felvette a
télikabátját, mert fázik. Tán nem fázik annyira, amennyi fázást a
télikabát igényel, fázása hőfokának tán az úgynevezett átmeneti felöltő
felelne meg, de ennek a civilembernek nincsen átmeneti kabátja és késő
ősszel, amikor az überciherjét leveti, a télikabátot veszi fel. Ennél
jobban aztán nem is fog fázni, mert bundája sincs, sohasem láttam bundát
rajta. Esőköpenyegben se láttam soha. Überciherje van csak, meg
télikabátja. A mult héten még láttam az überciherjét. Sárga überciher
ez, fáradt sárga színű kabát, a két könyöke nagyon hátra huzódik és az
alján hátul vízszintes irányú gyűrődések vannak, gazdájának, úgy
látszik, nagyobb gondjai vannak, mint hogy az übercihert hátul
felemelje, mielőtt leülne a villamoson vagy az utcai padon, vagy a
törvényszéken, vagy az irgalmasok tornácának lócáján, mikor elmegy a
fogát kihúzatni. A gallérja ennek a sárga übercihernek a nyakon
bársonynyal volt borítva, korrekt barna bársonynyal, amely azonban
különös, bágyadtan rikító veres bársony lett. Olykor megállottam a
hídon, várván egy kocsit, s szórakozott tekintetem véletlenül éppen ezt
a civilembert kisérte, aki elment előttem őszi napon sárga
überciherében, s szemem rátapadt e hervadt bársony borításra a nyakán s
hangulatom mint valami tükörbe, belemeredt e bársonygallér színébe,
véletlenül. Nyári napon is sokszor láttam eltűnni magam előtt ezt az
ismeretlen civilt, emlékszem, mindig ugyanabban az órában. Nyáron kis
kabátban volt persze. Mindig ugyanabban a ruhában, valami készen vett,
híg kékszínű, hódítási szempontok nélkül akárkire szabott öltönyben. Ha
összeráncolom a homlokomat s merőn a levegőbe nézek, arra is birok
emlékezni, hogy mindig egy szürke, kockás egykedvű nyakkendőt láttam
rajta. Kicsoda, micsoda lehet ez az ember, akit nem ismerek? Vajjon
megnézett ő is engemet vagy egyszer a hídon, a hol sokszor mentünk el
egymás mellett?

Ma fölvette a télikabátját.

A hogy ma megpillantottam ezt a koros, durva fekete télikabátot, úgy
tetszett, mintha pontosan emlékeznék rá tavaly télről s a képe
föleszmélt valahol hátul, emlékezetem homályos díszletraktárában. Most
megint fölvette ezt a télikabátot ez az ember, kivette a szekrényből,
vagy tán a zálogházból váltotta ki, ahová a molykár ellen vitte be a
tavaszon, mint a szegénysorsuak humora mondja. Egy elremegő percig olyan
szimpátiát érzek ez iránt a régi télikabát iránt, mint valami érző és
jóságos élőlény iránt, mint egy hű jobbágy iránt, vagy mint a paraszt
tehene iránt, amelyet fejnek is, meg igába is fognak, meg a bőrét is
eladják, mikor megdöglik.

Mintha a tavalyi tél jönne vissza ezzel a tavalyi kabáttal, s mintha a
jövő telet is látnám ebben a télikabátban, mert gondolom, jövőre is
szolgál még, sok telet látok visszafelé, meg előre. Furcsa pillanat,
mintha az egész világot látnám, úgy elgondolkozom. De ezekkel a
gondolatokkal nem úntatom már kegyeteket, az eddigiekre is csak azon
való boldogságomban ragadtattam magamat, hogy a sajtótörvényt levették a
napirendről s gondolatait megint mindenki szabadon terjesztheti.




Remélem, senkit se

sértek meg, ha megsúgom kegyeteknek, hogy mialatt mulatnak s közhasznú
tevékenységüket űzik, az élet visszahozhatatlanul mulik elfele, a napok
összeállanak, hét napból egy hét lesz, négy hét egy hónapot csinál,
három hónap egy évszakot alapít, az évszakok egymásután jönnek
fosztogatni életünket… most például tél lesz. Az ősz összeszedte a
zsákmányát és takarodik, még a legelhagyottabb fákról sem felejtette el
leszedni a leveleket, csak itt-ott látni két-három színtelen, száraz
levelet a fákon. Olyan fát is látni, amelyiken egyetlenegy levél maradt,
az is lefelé csüng az ágról, úgy mint az elhanyagolt külsejű ember
kabátján a gomb, amely a megereszkedett cérnán fityeg, míg észrevétlenül
elmarad valahol. Hideg izeneteket hoznak a kedélytelen szelek s a
tegnapi sár fölé reggelenként a kezdő fagy pókhálója rajzolódik. Ez
finom kézimunkája a természetnek, s az a tiszta, puha dér is igen szép,
ami a villamoskalauzok bajuszát belepi, akik hajnalban ráütnek a
csengőre a hűvösvölgyi végállomáson és elébe utaznak a fölkelő városnak.
De nemcsak ilyen lényegtelen szimptómák jelzik a telet, a brutális és
boldog autók is fölhúzták a téli karosszériát, a soffőrök helyén
tigrisek ülnek, a bérkocsiállomásokon is csukott kocsik állanak, a
nyitottak a külvárosi félszerekben merengnek maguk elé puszta
rúdjaikkal.

A földalatti pagodájának falán ott a jégpálya színes táblája, maholnap
föléje tűzik a kis zászlót, úgy fog festeni, mint az ünnepi lobogó
valami boldog tartomány címerpajzsa fölött, amelyben az emberek nem
dolgoznak és nem foglalkoznak semmi kérdésével a világnak, hanem egész
nap együtt vannak a nőkkel és kiki párját karonfogva, tündéri illanással
hajladoznak jobbra-balra. Itt a tél, a hirdetőoszlopot telitapétázták
megint a koncertekkel, külföldi énekesekkel, műzongoristákkal, hegedülő
zsenikkel, nevüknek betüi hosszuk és vastagok a plakátokon, mint a görög
templomok oszlopsora. Milyen szerencse, hogy megint eljöttek hozzánk,
legalább minden este elmehetnek valami koncertre azok, akik a
színházakból kirekedtek. A színházak rogyásig teli vannak, a moziba nem
jut be az ember, az orfeumokban mindennap ünnep van, hol van hát az a
megdöbbentő szegénység, amely fölött a sajtó lelkiismeretesen
síránkozik. Az Isten tudja, talán nincs is szegénység, csak gazdagok
vannak már, meg koldusok. Budapesten nem látszik a koldusság, mert a
koldusok nem járnak színházba és más mutatkozó helyekre. Tán csak a
fásult s hallgatag vidéken látszik az a sok csapás, amely ezt a szép és
büszke országot sorvasztja.

A sáros nagyvásárok lármátlanul folynak le, s a nyűtt parasztok nem
gajdolnak estig a lacikonyhában, mint ezelőtt. A cigányok éhesen
vándorolnak egyik városból a másikba. Az intelligencia rosszul
öltözködik, sok újságot olvas és napról-napra kevesebb véleményt mond. A
vonatok járnak, ahogy a menetrend diktálja, s minden utas kényelmesen
elnyújtózhat a kupé díványán. De milyen jól esik nézni a nők téli
costume-jeit a fővárosban. Az idén megint gyönyörű a női divat. Mily
ünnepélyesek és varázsosak egy pár esztendő óta a női ruhák, Ötven
esztendő mulva a férfiak elméláznak a mai divat képein, s azt fogják
hinni, hogy ebben az időben mindenki szeretetreméltó és boldog volt,
ahogy mi gondoljuk, mikor ötven esztendő előtti divatlap akad a
kezünkbe, s hosszasan elnézünk egy elmult delnőt.




Hold.

Nem a legislegfrissebb aktualitással kerülgetem a kegyedet, jó olvasóm,
ami néma élményt valami képzelt becsületből most elárulok neked, az nem
ma ment átal rajtam, nem is tegnap, hanem tegnapelőtt este. Hazafelé
ballagtam és ballagtomban fel találtam pillantani a csillagos égre. A jó
Isten tudja, miért kívánom elmesélni, milyen volt az ég fölöttünk
csütörtökön este. Sokszor tünődtem már ellenőrizetlen magányomban
afelől, hogy mégis csak az ég a legkábítóbb csudája az életnek, s milyen
szép lenne semmi egyebet nem csinálni, mint naplót vezetni az égről,
minden éjszaka leírni, milyen színű és milyen formájú felhők képződtek
az elmult napon az égen, minden este mennyire volt csillagos, mennyire
borult, hiszen minden istenadta nap másképen néz ki a mennybolt.

Nem képzelted még, kedves olvasóm, hogy a föld az Isten festménye és az
ég az Isten palettája? Az égen úgy el tudok gyönyörködni, mint egy
piktor nagy kerek palettáján, aki avval invitált a műtermébe, hogy
nézzem meg az ő nagy vásznát, s szemem véletlenül a festő palettájára
szaladt s a palettán szórakozottan szétmázolt festékfoltok színein,
formáin ámulok el. A festő azt várja, hogy a chef d’oeuvre-jét
dicsérjem, én meg nem bírom levenni a szemem a csudálatos palettáról.

Tegnapelőtt este a Lipót-körúton gyalogoltam, a különös decemberi
enyheségben, mikor az ember olyan érzéssel lélekzik, mintha a tavasz
jönne, nem a tél. Járás közben fel találtam nézni az égre. Mással is
megesik. Olyan meglepő s elérzékenyítő volt, hogy muszáj volt
megállanom. Óvatosan körülnéztem, nem jön-e valami ismerős ember, aki
rajtacsíphet a titkos passzión. Ártatlan idegenek szaporátlankodtak a
csendes járdán, hát nekidűltem egy falnak, oszt néztem egy kicsit
fölfelé. De szép, de írhatatlan volt az ég: mintha csupa mennyei
jegesmedvebőrből lett volna összefoltozva, vagy pedig csupa gyöngédszélű
és szinte langyos jégtábla úszott volna sűrün odafenn, vagy valami
elérhetetlen szürkeségű charmeuse-szövet hullámzott volna, vég-vég után,
olyam selyemszövet, amelyikből neked rendelnék estélyi ruhát, asszonyom,
szívem makacs ambíciója. Ó nem, hófúvások szelid láncolata volt az egész
égbolt csütörtök este, kék jég tűnt ki alóla itt-ott, s a hold szállott
fényesen végig az égen és a csillogó csillagok édes irammal futottak
előtte, utána. Valami át nem élt emlékem, valami tökéletlenül álmodott
álmom, vagy gyerekkori képzeletem terjengett az égen, a csillagok
szaladó szánkók lámpásai voltak, amelyek egy homályos világ boldog
telében utaznak messzi, utólérhetetlenül s a hold… tán a cárnő fejedelmi
szánjának lámpája. Isten tudja, miért képzelődtem ifjonnan annyit a szív
legmélyebb boldogságáról s Oroszországról együtt. Száll, leng, vonul a
hold tovább, meg a csillagok. Pedig a felhők mennek. Megy a hold, most
két fehéres lanka közt tündököl a kék pillanatban s amíg a két felhő
közt ellebeg, csudálatos tiszta és mosolygó az arca. Mint egy halott kis
leányé, aki a befőtt ízével a szájában szenvedett ki. Már a felhóben van
megint, fehéret sugároz széjjel a fehérbe, úgy fest, mint egy
boldogtalan Pierrot-arc a kövér fehér gallérban. Jaj, hogy tolakodhatnak
az ég felé most hasonlatok és impressziók, hisz a lelkem oly édesen
hasgató szűz epekedéssel megy a hold után, hogy annak semmi, de semmi
köze a művészethez, a világhoz és hozzám.

Sétálok tovább, a holdat nézem, félek, hogy holdkóros leszek. A
Margit-hídon vagyok már, itt a korlátra könyökölök, a hold mereng
előrébb, előrébb, megijeszt fényével és úgy érezni, hogy megnő és
közelébb van. Mintha tükör lenne, amely visszaadja az ember arcát, aki
belenéz, csak olyan messzi van, hogy a gyarló szem nem tudja kivenni
pontosan az arcvonásokat. Te hold, aki levilágítsz és fel nem
világosítsz, te hold, nem értelek és érzéseimmel elhagyottan nézek körül
a folyó felett dermedő hídon. Milyen szépen hajlik a parti lámpák elhaló
sora, a hosszú gyöngysor, amelyet a város a csalfa folyó nyakára akar
tenni. Mi közöm nekem ehhez a városhoz, te hold, s benne minden
dolgomhoz? Csudálatos, hogy itt teszek-veszek és jobbra-balra
köszöngetek. Itt vagyok, hát szeretném mindenkinek a kabátja ujját
végigsimogatni. Hogy futsz és tündökölsz és hogy álmodsz, te csudálatos
hold. Irigyeim is vannak. Ó, de restellem magamat. Mit kéne nekik
mondani, hogy elmosolyodjanak? Te hold, tudod-e, milyen végtelenül finom
a neved. Nagyon, nagyon magasan vagy fölöttem, nekem idelenn mégis jól
esne most egy hallgató kutya meleg, lágy hátat megérinteni, amely olyan,
mint egy kedves földi felhő. Hogy lengsz mindig előre, te hold, te
érthetetlen hold. Nem állanál meg egy szóra?




Téli emlék.

Volt valamikor egy korcsolyám. Se nem egy pár korcsolyám, se nem fél
korcsolyám: egy korcsolyám. Az a korcsolya egy darab tűzifa volt. Az
egyik oldalára jó vastag drótot húztam, a drót két végét kalapácscsal
belevertem a fadarab két sarkába. A fadarabba két lyukat fúrtam az
asztalostól kunyorált vékony fúróval, a két lyukon madzagot húztam
keresztül. A fadarabot a csizmám talpához illesztettem hosszába,
ráállottam és jó erősen megkötöttem a madzagot a csizmám fején, éreztem,
hogy vágja a madzag a lábomat. De így osztán szilárdan megállott a
csizma alatt a fakorcsolya és korcsolyázni lehetett, aminél különb téli
passziót a mondain emberek se tudnak kitalálni. Megvallom, nem én
találtam föl ezt a korcsolyacsinálást, hanem az idősebb falusi szegény
gyerekektől tanultam és tán azért csináltam olyan lelkesen, mert utánzás
volt. A gyermek nem ismeri az eredetiségnek, az alkotásnak boldogtalan
hiúságát és ebben a pillanatban is büszkeséggel tölt el annak az emléke,
hogy én is éppen olyan korcsolyát tudtam csinálni, mint a többiek és
fakorcsolyámra gondolva, azt érzem, hogy csináltam valamit életemben.
Egy kedves görbe éren korcsolyáztunk, amely a község alatt folyt, s
amelyet mi folyónak hívtunk. Ennek az érnek Kösély a neve, később
viszontláttam Magyarország térképén s kiábrándulva néztem, milyen
célnavonallal rajzolták a térképre és fájt a szívem megtudni, hogy a
Kösély a gilisztavastagságú Berettyóba ömlik. Gyűlöltem a Berettyót,
amely a mi folyónkat lealázza. Azóta sokszor néztem a tengert és régen
nem haragszom a Berettyóra.

Nos, alákötöttem a csizmám alá a fakorcsolyát és korcsolyáztam. A
ballábomon volt a korcsolya, jobblábommal sántikáltam mellette, toltam,
lendítettem magam előre a havas jegen, amelyen finom hosszú vonalakat
húzott a fakorcsolya drótja. Egy pár lépés után felemeltem a dolgozó
jobblábat a mulató bal mellé és vígan iramlottam egy darabig. A többi
gyerek a jobblábára kötötte a fakorcsolyát és a ballal segítette magát
előre. Nem értettem a természetünknek ezt a furcsa különbségét, nekem a
ballábbal való korcsolyázás esett könnyebben. A sete fiuk viszont a
balkezükkel ettek, faragcsáltak és hajították a kutya után a göringyet.
Milyen jó volt, hogy télire csizmát kaptam. Vajjon nem esne most is jól
télen huszáros vágású karcsú csizmában járni? Mi értelme van, hogy
öltözködésemben olyan szigoruan utánzom az úriembereket?

Későbben, mikor a gimnáziumból hazamentem karácsonyi vakációra, kimentem
a jégpályára, amelyet a község vezető társadalma tartott fenn (nyáron
ugyanezen a pályán tenniszt játszottak), de nem volt kedvem
korcsolyázni, mert nem ismertem személyesen az intelligencia krémjét,
amely ott párosan sikamlott a tűzoltózenekar üdvében. Féltem, hogy
kinéznek maguk közül, hát csak bámultam a korcsolyázást a pálya
széléről, gólyamódra emelgetve a lábomat a hidegben és bensőmben fájó
zavart keltett az a gondolat, hogy a világon társadalmi különbségek
vannak, amelyek megakadályozzák, hogy odamehessek, ahová kívánkozom. Ha
jól emlékszem, azonnal szemrehányást tettem magamnak, hogy miért vágyom
korcsolyázni és diskurálni az előkelő kisasszonyokkal, mikor azok nem
kíváncsiak énrám, de azt is éreztem, hogy ártatlan vagyok, nem tehetek
arról, hogy milyen igényeim vannak. Mély nyomot hagyott a lelkemben ez a
diákkori tépelődés az úri korcsolyapálya szélén és mikor a vakációról
visszamentem az iskolába, éjszaka a kvártélyomon sokszor felnéztem a
könyvből, kibámultam a vidéki ház négyszögletes ablakán a néma éjszakába
és az életre gondoltam, teli lehangoló sejtelmekkel.




Francia dal.

Yvette Guilbert koncertjéről jövök, szívem könnyű fájdalomban alszik,
ajkam trallalát sóhajt, szemem előtt az Yvette Guilbert emlékképe
tünedezik, aki a koncert végén meghajolt és visszavonult öltözőjébe.
Kedves, okos, mosolygó arcát látom, derekának tréfás illegéseit,
karjainak gyengéd és víg kígyózását követem, s a keskeny kármin ajkai
közül elszállott hangokat keresgélem… Engedd meg, szigorú olvasóm, hogy
hirtelen visszasóhajtsam magamat vagy hat esztendővel, mikor először
jártam Párisban s először hallottam Yvette-et, Páris csalogányát egy
matinéján, amelyet a Gymnase-színházban rendezett. A magas karzaton
kuporogtunk egy másik magyarral, alattunk Páris ült s a színpadon Yvette
állott, hajladozott, repkedett, – énekelt. Még keveset értettem
franciául, a barátom a fülembe hajolt és szapora sugdosással fordította
le, amit Yvette chansonjai meséltek. Oh, micsoda leírhatatlan, tündéri
semmiségek… lallala, trallala, tavasszal nyílnak a virágok, menjünk
sétálni… add ide a szádat… trallala… az Anjou-utca meg a Poitou-utca. Az
Anjou-utcai fiú meg a Poitou-utcai kis leány, mindennap találkoztak…
hogy van Mam’selle… mit mondanak majd rólunk a szomszédok… mindent
elmondanak s mikor mindent elmondtak, akkor nem lesz több
mondanivalójuk… oh, te huncut kis pásztor, lon la, lon lan dérirette,
lon la, lon lan dérira… A karzaton diákok és katonák meg varróleányok
ültek, boldog szemük ragyogott, fejük ingott a dalban, mint a virágok
feje az enyhe szélben, s ajkuk halkan és édesen duruzsolta Yvette-el a
refraineket. Az ifjúság, jókedv és könnyelműség gráciái friss
ibolyacsokrokkal hajigálták egymást Yvette és Páris fölött, édes és
reménytelen nosztalgia ömlött szívembe, az egész világnak franciának
kellene lenni, minden ember ifjúságának Párisban kéne eltelni, minden
fiatal szívnek e nóták illatából kéne táplálkozni. Milyen igaztalanság,
hogy idegen vagyok itten, hogy nem ismerem ezeket a dalokat, nincs
jussom a párisi szerelem tündéri léhaságához, s ha kimegyek a
színházból, megint gyáván őgyelgek a kábító boulevardon Páris térképével
a kezemben. Milyen jól esett az a páros könnycsepp, mely Yvette éneke
alatt kibútt a két szememből s tétova vonalban szökellt lefelé a két
orcámon, mintha a lon la, lon lan dérirette ütemeit követte volna…

(Milyen embertelen, hazug, ügyefogyott és cinikus, durva és kellemetlen
az a dal, amelyet Budapest népének csinálnak az ő dalcsinálói. Micsoda
dalok, micsoda nóták, micsoda kuplék mámorítják Budapest lelkét
évről-évre! Zsiga, Zsiga, a Bergerék Zsigája… A pezsgő a jégen hűl, hűl,
hűl… Gimbelem-gombolom, a félelemre nincs okod, hiszen elveszlek, jól
tudod… Palkó, te drága rajkó… Mondja kedves Bimsensteinné, hol dolgoztat
ön… Hulló falevél… Szeretnék egy nővel bírni… És a magyar nótával való
fővárosi visszaélések, kotta-szemetek, melyeket a kirakatokban
elborzadva nézek, melyeket Isten tudja, micsoda rejtett zugokban
gyártanak gonosz emberek a publikumnak, szegénynek.)

A héten, Yvette Guilbert budapesti koncertjén, elég közel ültem a
dobogóhoz, ahol e drága lény, e csudálatos vándormadár énekelt, s
megindultan figyeltem a páratlan Yvette-et, a francia nóta eleven
tündérét, e drága teremtményt, akivel egy időben élünk s halljuk
hangját, látjuk mozdulatait, tekintetünk összefut huncut és bölcs
szemeivel. Mily bájos, mily jókedvű, mily komoly, mily értelmes, mily
szenvedő.

  C’est le mai,
  C’est le mai,
  C’est le joli mois de mai…

a májusi processziót énekli, először egy abbé ájtatos hangján, aki a
gyerekeket vezeti, azután a gyerekek hangján vékonyan, halkan, messziről
édesen, látjuk a sok kis fiut, kis leányt, látjuk az egész friss mezőt,
kipezsdült füvet, mezei virágok könnyü illatát érezzük, s ugrándozó
fehér báránykák ezüst csengői tünedeznek fülünkben. Azután egy régi
szüreti dalt énekel, a puszta dobogón, a zongora mellett, lehajlik s a
nehéz szőlőfürtöket szedegeti egészséges ujjongással, azután láthatatlan
puttony alatt görnyed dalolva, azután megáll, tapossa kádba a szőlőt,
azután hátratartja a fejét s üres ökléből iszik, kortyol, a másik
kezével a hasát cirógatja, oh, milyen friss, jó, édes ez a must és a
koncert közönsége szüreti ünnepen van. Költő ez a nő, alkot, mikor
dalol. Milyen teljes szép órát ád az embernek. Milyen drága teremtése az
Istennek. Nézem keményedő vonásait, szeme ráncosodó tájékát. A hangja
zeng a csilláros termen át s az ünnepi estén a kétségbeesés jégesője
veri a lelkemet, mert eszembe jutott, hogy Yvette is meg fog halni…




A kuglizó.

Ha az élet örömeire gondolok, s eltünődöm mindazon a sok játékon és
mulatságon, amit az emberek kitaláltak és a világon űznek, sajátságos
varázszsal ébred emlékezetemben a kuglizó. Az a kuglizó, amelyet kis fiú
korom ból ismerek, amelyik a nagy fogadó udvarán volt a berena
hosszában, a felnőttek impozáns játszóhelye, a virtusnak s a kedélynek
zajos tanyája. Hallom az elsujtott kemény fa golyó gyors futását a
pályán, azután azt az eleven csattanást, mellyel szétvert a komoly
rendben álló kilenc fabáb között, a tompa koppanást, amivel nekiütődött
a dob falának s aztán, mikor az állító gyerek felhajította a dobba, az
unott dongást, amivel visszajött a lejtős facsatornán a többi golyók
közé. A kuglipálya fedett végében, ahol az emberek mozogtak, a léceken
régi meg friss krétaírások voltak: Kircsi Jakab ekkor meg ekkor kilencet
ütött és egy hordó sört fizetett. Gargya Pál ekkor meg ekkor kilencet
ütött és egy hordó sört fizetett. Pontosak voltak ezek a dátumok, év,
hónap, nap, ahogy a történelemben a csaták és a békekötések emlékét
őrzik. Ó, hogy emlékszem Kircsi Jakabra, a vörösnyakú, nagy mészárosra,
aki télen-nyáron csizmában meg ujjasmellényben járt és Gargya Pálra, a
zúgó hangú papra, meg az egész falusi intelligenciára, amely a kuglinál
összejött. Hallom emlékezetemben mindenkinek a hangját, látom arcukat,
kalapjaikat, ruházatuk színe nem fakul emlékezetemben, tajtékpipák és
szivarszipkák formái jutnak eszembe, ezüst óraláncok és furcsa nagy
nyakkendőtűk fénylenek vissza előttem, hallom egy-egy embernek a
kacagását, szavajárását, tudom külön-külön tempójukat a kuglizásnál,
karok lengését látom, kezeket, melyek emelgetik és tapogatják a poros
golyókat, kisebb-nagyobb, könnyebb meg nehezebb golyókat, látom
leguggolva az embereket, amint kigurítják a golyót a deszkán, emlékszem
Cseke gazdára, aki egyenesen állva hajította el a golyót, mert olyan
nagy hasa volt, hogy nem tudott lehajolni. A golyó a feleúton letért az
egyenesről és ártatlanul gurult a pálya szélén a dob alá. Cseke gazda
káromkodott egyet és leült. Söröspoharak koccantanak és krajcárok,
hatosok, néha forintok csengenek az asztalon.

Vasárnap délelőtt az egész község a fogadó udvarán volt, milyen zaj,
milyen izgalom és ünnepélyesség volt ilyenkor a kugli körül, hogy
szaladgált ki és be a púpos pincér mind a két kezében sok sörösüveggel.
Emlékszem egy fényes, meleg vasárnap délelőttre, a piac felől zúgott a
harang, az udvaron egy asztal körül kártyázó parasztok ültek, mind meg
voltak beretválva s tiszta, ráncos gatya volt rajtuk, az intelligencia
meg a kuglizóban gyűlt össze és megalakították a krigszpártit, két
táborra oszoltak, felírták a nevüket egy táblára és zajosan és boldogan
folyt a játék. Ott ácsorogtam, néztem a kuglizást, gyermek voltam s úgy
éreztem, hogy a kuglizás az emberek legkomolyabb és legszebb dolga, s
hogy ezek az emberek örök időktől fogva itt kugliztak e fogadó udvarán,
mindig így néztek ki, mindig ebben a ruhájukban jártak és mindig ebben
maradnak és örökké élni fognak és örökké itt fognak kuglizni vasárnap és
ezek a legfontosabb emberek a világon. Hogy lett vége ennek a
krigszpártinak…

A császárszakállas postamester nyolcat ütött, nyolc fabáb összedőlt,
csak a király maradt a helyén, a középen, elesett alattvalói fölött. A
postamester pártja vígan kiáltozott, a nyolcat felírták, a
császárszakállas postamester összecsapkodta poros tenyereit s egy
hajtásra megivott egy pohár sört. Az ellentábor következett. Az első,
második, harmadik játékos egymásután nekimentek a királynak, egyik se
ütötte el. A golyók mérgesen szaladtak fel a dobba, a fabáb-király olyan
érzéketlen gőggel állott a helyén, mint az igazi királyok. Szojka úr
jött, Szojka úr hajolt le a golyók közt megkeresni a magáét. Szojka úr a
községházához tartozott, mindig bőrkamásniban és vadászkalapban járt, a
kalapján hátul serte csüngött, a hajából a füle mellett keskeny barkó
sétált le az arcán s belébujt a gallérjába. Ha egyet szívott a
cigarettájából, sokáig, sokáig jött a füst a két orrlyukán. Szojka úrnak
biciklije volt, mindenüvé biciklin ment, néha körbe-körbe biciklizett a
piacon s a két karját keresztbe tette a mellén. Szojka úrról, mint a
legjobb kártyásról, billiárdozóról és kuglizóról beszéltek a faluban.

Szojka úr kemény és nehéz golyóval szokott dobni. Felvette a nagy
golyót, tapogatta, becézte a két tenyerében, míg a szeme mereven és
mérgesen nézte a királyt. A pártja becsületéről és a betett pénzről volt
szó. Az orrából lassan folyt a füst, pedig a cigarettát már letette az
asztal szélére, mikor rákerült a sor. Szojka úr lekapta a fejét, egy
nagy kört csinált a karjával a levegőben, hirtelen leguggolt és dühösen
kivágta a kezéből a golyót. A golyó lecsapott a deszka végébe,
felugrott, a levegőben repült és egy jaj, egy kurta és gyenge jaj
hallatszott.

Két parasztember ment a dob mellé, fölemelték a földről az állító
gyereket. Az intelligencia is odagyűlt, az emberek egymásután
lehajoltak. A kis parasztfiút megint letették a földre, mert becsukta a
szemét és elnémult. Egy ember beszaladt a fogadóba, egy másik ember
emelgette a nehéz golyót és magyarázta, hogy nem csoda, ha betörte a
gyerek mellét. A halott gyereket, akinek senki se tudta a nevét,
kivitték a fogadó udvarából és nagy csend lett a kuglizóban. A golyók
hallgatva bujtak össze és a király mozdulatlanul állott a helyén.




Kálmán a hajón.

Egy nagy Cunard-hajón ülök, olyan hajón, amelyik Fiumétól New-Yorkig
megyen és vagy kétezer kivándorlót visz a mi kis hazánkból a nagy
Amerikába. Alapjában véve mind kivándorlók vagyunk, akik ezen a hajón
utazunk, az első osztályú utasok is, akik csak Nápolyig, vagy Algirig
megyünk, minket is egy örök nosztalgia hív el hazulról, életünk távoli
örömeit keresgélni. Mindenütt szép az élet, ahol még nem voltunk, s
vándorlunk, utazunk, szaladgálunk, hogy mindenütt a helyszínén
győződjünk meg az ellenkezőjéről. Jaj, ne beszéljünk az életről, mert
akkor sohse lesz vége ennek a cikknek. Kálmánról beszéljünk már, akinek
a nevét cégérül tűztem irkafirkám fölé.

Egy nap a kivándorlók fedélzetén nézelődvén, egy szmokingos cigány
embert látok őgyelegni a parasztok, tótok, olájok között. A hóna alatt a
muzsikája hallgatott, a cigány ember után egy kis cigány fiú csavargott,
annak a hóna alatt is egy kis muzsika. Lehet, hogy a kis hegedű a fia a
nagyobbik hegedűnek, mint a cigánygyerek a cigány embernek.

Megfogom a cigányt.

– Te cigány, hát te is Amerikába mégy?

– Hamerikába, tekintetes uram, Hamerikába kezit csókolom, – örült a
cigány.

– Honnét jöttök?

– Shí-Sáprúl kérem, ez az én fiam itt.

– Süly-Sápról?

– Shí-Sáprúl, Shí-Sáprúl. Az én fiam ez, Hamerikába megy ez is.

– Hát oszt mért hagytátok ott Süly-Sápot? Nem muzsikáltatnak Süly-Sápon?

– Nem muzsikáltatnak. Nem jó Shí-Sápon. Nincsennek urak Shí-Sápon.

– Nincsenek urak?

– Nincsen, tekintetes úr, csak jegyző meg tanító meg pap, hurak
nincsennek.

– Ki az úr te cigány?

– Ha kinek cigány kell. Nem jó Shí-Sápon.

– Hogy hínak?

– Kálmán, tekintetes úr, Kálmán vagyok én.

A vezetéknevét nem mondja, tán nincs is szegénynek.

– Hát a fiadat?

– Haz is Kálmán, haz is csak Kálmán. – Apai pajzánsággal lerázza a kis
cigány töredezett keménykalapját a szemére.

– Hol fogtok Amerikába muzsikálni?

– Ha magyar kocsmába. Ha sógorom is ott muzsikál már. Hördögnek híjják,
mer olyan fekete ha sógorom, mint az ördög. Ha feleségem is jön
Amerikába. Odale pipál az ágyon, mert beteg.

– Na Kálmán, gyere oda a kémény tövébe, osztán húzzál nekem valami szép
sülysápi nótát.

Nagyon örül Kálmán, rögtön stimmel, a nagy hajókémény alatt rákezdi:

Uncili, smuncili, drága kis pofám… még pedig olyan hamisan, amilyen
hamisan csak cigány tud játszani.

– Ne ezt húzd Kálmán, sülysápi nótát húzzál.

– Shí-sápit? Shí-sápit, shí-sápit. – Elkezdi játszani a Hulló falevél
című szerzeményt.

– Ne ilyet, Kálmán, magyar nótát.

– Hagyar nótát, tekintetes úr, hagyar nótát. – Gondolkozik, stimmel,
elindítja a magyar nótát:

  Gimbelem, gombolom,
  Légy enyém…

– Hiszen ez se magyar nóta, Kálmán. Igazi magyar nótát játsszál, régi
magyar nótát, Kálmán.

– Higazi régi magyar nótát? – lelkesül fel Kálmán, az álla alá rántja a
hegedűt és rázördíti:

  Palkó, te drága rajkó, ajajajajjaj…

– Ez már döfi, – mondom, miután fáradtan végighallgattam a kuplét. – Hát
a fiad tud-e már valamit?

– Haz is tud mindent, tekintetes úr. Hakár az apja.

– No, kis Kálmán, húzd el nékem azt, hogy hát Szeretnék szántani…

– Tud az én fiam finomabbat is, hakár az apja, tekintetes úr, hakármit
elmuzsikál az.

– Csak azt játszd fiam, Szeretnék szántani.

A cigánygyerek hátratolja a keménykalapot a hajára, a mellének támasztja
a kis muzsikát, lesüti a szemét s félénken, lassan, cifrázás nélkül
nyávogja a rossz fia-hegedűn a legszebb magyar dalt. Sok nép csődült már
a kémény köré, most az egész fedélzeten megmozdítják az ácsorgó magyarok
a fejüket, heverők felülnek, a korlátra dűltek kiegyenesednek, errefelé
bámulnak, szimatolnak, lépegetnek. Szeretnék szántani. Megy a hajó,
köröskörül a kerek tenger, fölötte a kerek ég, messzire, messzire, ahol
a felhők lehajoltak inni a tenger szélén, egy másik, halovány kis hajó
is megyen, a jó Isten tudja hová.




Nem mintha nem lennének

eléggé fájó problémák hazámban, s nem lennének szép számmal
szerencsétlen emberek személyes ismerőseim között, de nagyon, nagyon
sajnálom e bajos esztendő elhervadt őszében bolyongó ősz Ferdinándot,
aki e sorok írása közben még királya Bulgáriának, de mire e sorok
befejeződnek s borítékba záródnak, talán már hírt kap róla, hogy
nyugalomba vonulhat. Az elkergetett uralkodók legnyugtalanabb
nyugalmába. Mennyi nyomor és boldogtalanság van a világon, ugyebár, és a
természettől kapott nagy porció részvétből, ami az emberiség
használatára van a lelkemben, igen sokat foglal le magának e napokban ez
az egy ember, Coburg Ferdinánd. Mi lenne rajta olyan nagyon
sajnálnivaló, ha le is muszáj mondania a trónról, még mindig van szerető
családja, van kastélya és nagy birtoka Magyarországon és széles
vadászterületei, nagy magánvagyona, főrangú társasága, élhet az
ínyencség kellemeinek, örülhet autó-utak izgalmas frisseségének,
gyönyörködhet ápolt lovak iramában s fajkutyák boldog marakodásában,
üdítheti érzékeit nemes szivarok és borok bouquet-jában, sétálhat a
gyönyörű és alázatos szőnyegeken, tekintetét szórakoztathatja a falaira
akasztott mesteri festményeken, s ha az egészsége is jó, még mindig
tűrhető öregséget élhet ezen a tökéletlen világon.

Miért sajnálom úgy Ferdinándot, mikor olvasom, a birtokáról Bécsbe
utazott, Bécsből Schönbrunnba, Schönbrunnból Bécsbe és meglátogatta
királyunkat és meglátogatta a trónörökösünket és főhercegeinket.

Erős a gyanum, hogy magam helyett sajnálom Ferdinándot is, mint annyi
mindent a világon. Nem fáradt termetét és őszült szakállát látom, hanem
valami csalódott s rémült ifju embert érzek Ferdinándban, aki nem tud
mihez fogni, aki oly szerencsétlen, amilyenek csak fiatal lelkek
lehetnek, akik teli vannak ábrándokkal és tervekkel, de valami hibát
csináltak, vagy valami igaztalanság esett rajtuk, ami lehetetlenné teszi
életüket. Ez a Coburg herceg élete programmjának Bulgáriát választotta,
s eltöltötte férfikorát Bulgáriával, hadsereget, ipart, gazdaságot,
iskolát egymás után és mindig jobban csinálni, az ország fejlődésével
fejedelemből királlyá, királyból cárrá, cárból európai uralkodóvá lenni…
s most, mikor az akart lenni, leszakadt életének ive. Mintha semmit se
ért volna el eddig, oly megsemmisítő ez a bukása, amely legfiatalosabb,
legszenvedélyesebb élanjában sujtotta.

Nem az élete végén higgadt ambíciókkal tervelő férfi Ferdinánd, hanem az
éveit nem olvasó, nem tudó fiatal hős hatását teszi, aki egy fölvételen,
amely az első balkán háború alatt jelent meg róla, egy meghódított vár
fokán áll automobilos öltözetben, s tábori látcsövét szeme elé tartva,
messzi néz a kopasz vidéken, mintha a végtelen felé tekintene.

Hibát csinált, elbukott, vége. Meztelen, szegény ember, akinek semmi se
fog jól esni többet. Ő is a maga fájdalmán át látja a világot, mint aki
a vidéki üveges tornácon ül, s a tornác sárga üveglapján át néz ki az
üde reggelbe, amely a sárga üvegen ár elborult, vigasztalan alkonyatnak
látszik. Ezt a gyönyörű hasonlatot Gustave Flaubertnek egy nőhöz
intézett leveléből hozom, amely levelet sokszor elolvastam már
összegyüjtött levelezésében, s Flaubert nevét irodalmi tisztességből
idézem, meg hogy én is hivalkodjam egyszer előkelő összeköttetéseimmel.




Helén.

Konflisban vonultam az éjszaka a Lipótkörúton. Tudtam, hogy ott visz a
kocsi, de nem láttam semmit a Lipót-körútból, mert a konflis két ablakát
fehér függönynyel lepte be a fagy s a függönyön jégvirágok hideg hímzése
látszott. Milyen gazdag a tél, lám, virágai is vannak és pazarul szórja
virágait, még a konflis ablakainak is jutott belőlük. Néha az utcai
lámpa átdereng a befagyott ablak homályán, olyankor egy félpercig
tisztán látszanak a jégvirágok jégágaikkal s jégleveleikkel. Milyen
csodálatosak. Tán csak Ausztrália flórájában találni ilyen formájú
virágokat, vagy a tengerek fenekén, vagy csak álmunkban láttunk ilyen
növényzetet a lefesthetetlen mezőn, amelyen lehetetlen boldogsággal a
lelkünkben jártunk valami kifejezhetetlen dalt énekelvén, amelynek csak
édessége van, s hangjegyei nincsenek. Talán a másvilág kertjében
virulnak a rokonai ezeknek a jégvirágoknak, melyeket itt látok a konflis
ablakán. Zörög a kocsi, egyszer csak megáll, kinyitják az ajtót, a
Margithídhoz értünk, jegyet kell venni. Beleteszek húsz krajcárt egy
nagy fekete pamutkézbe, az ajtó becsukódik. A konflis zörren megint,
azután újra megáll. A ló patájának kemény és szabálytalan koppanásait
hallom. A kocsis nagyot suhint az ostorral:

– Gyű!

A kocsi jobbra-balra mozdul, de nem megy tovább. Látom a kocsis homályos
nehéz alakját felemelkedni a bakon, az ostor kettőt-hármat suhog, a
kocsi mozdul, de inkább hátramegy, mint előre. A kocsis megint sujt s
elordítja magát:

– Nyee! Helén!

Tudom, miről van szó, a ló nem akar a hídra menni. Suhint az ostor, s
hallom a kocsist megint:

– Helén!

A kocsi egy helyben tántorog, mint a részeg, én nyugodtan ülök benne. A
ló nem akar a hídra menni. Hát osztán? Majd csak rámegy. Vagy nem megy
rá. Mindegy nekem. Nézem a jégvirágokat.

– Helén!

Helénnek híják a lovat. Miért nevezték el Helénnek? Nem megy a hídra.
Ágaskodik, csikargatja a patkóját a síkos kövezeten, farol, tolja a
kocsit visszafelé.

– Helén! Nynyeh! Helén!

Veri a kocsis a lovat. A kocsi körbe kezd forogni. Ráérek.

– Helén! Helén!

Suhog az ostor, azután visszafordul a kocsi, megyünk egy kicsit
visszafelé a Lipót-körutra, hirtelen megint visszafordulunk a hídnak, a
kocsis áll a bakon, emeli az ostort:

– Gyü! Gyű Helén!

Nem használt a ravaszság, ahogy a ló megérzi a faburkolatot, megint
megáll.

– Helén!

– Mi lelte most ezt a lovat? Tudhatná, hogy a ló nem élhet a maga ízlése
szerint s akárhogy fél a hídtól, muszáj rámenni. Megtanulhatta volna már
szegény.

– Helén!

Ülök a nyugtalan kocsiban, a Helénről eszembe jutnak más női nevek, a
nőkre gondolok, sóhajtok. Szemem a jégvirágokra mered s az jut eszembe,
hogy ha most elkezdenék sóhajtozni, a sok langyos sóhaj felolvasztaná
ezen az ablakon a jégvirágokat, azután a másik ablakhoz dülnék és annak
a jégvirágait is elhervasztanám sóhajokkal, mind a két ablak síma lenne
és a mellem még mindig teli volna sóhajjal.

– Helén! Hogy az a jó Isten…

Az ostor suhog, a kínlódó kocsis körül egy kis hangos tanakodás támad.
Egy jegyszedő a lóhoz megy, megfogja a száját, vezeti, húzza előre. A
kocsis áll a bakon, nagyokat húz a ló hátára, gyű! gyű! gyű! – azután
látom visszaereszkedni alakját, leült, a kocsi rendesen zörög. Helén
kocog a hídon.




Ez a pár nap

a sáré, a lágy, jellemtelen és ragaszkodó sáré, amelyet nem kedvelünk,
pedig a mi kedvünkért elhagyja hatalmas szülőjét, az anyaföldet és
vidoran szalad fel gördülő kocsink kerekére, talpunk alá alázkodik,
hozzátapad és nyaldossa cipőnk orrát, boldog, ha a nadrágunk szegélyéig
fölhízelegheti magát. Csudálatos valami a sár, mint minden ezen a
világon, én bámulni tudom, micsoda kifürkészhetetlen rajza van a sárnak
a járdán, ezer meg ezer belétaposó cipő formálja s változtatja, s a sár
egy-egy pillanatig őrzi a fölötte siető, sétáló, tétovázó és vánszorgó
emberi lépéseket. Megállok egy percre az aszfalton, hogy nézzem a sár
furcsa térképét, amely a hold fotografiájához hasonlít szabálytalan
ösvényeivel, repedezéseivel, vékony árkaival, s hosszú, össze-vissza
hegyláncaival. Meg vagyok lepődve, s szinte hálás vagyok a sárnak, mert
utolsó két-három lépésem nyomát még kiveszem benne, íme, mégis élek és
itt járok a földön, a föld megmutatja lábam nyomát, mégis vagyok valaki
vagy valami, hiszen egyet léptem és az meglátszik a földön. Ez valami
biztos, aktív dolog és az életnek édes és riasztó öntudatával tölt el.

Sokszor úgy járok az emberek közt, mintha nem is élnék, az ismerősöket
elfelejtem üdvözölni és a nekem köszönőkre habozva nézek és későn
köszönök vissza, mikor elhaladtak már és meggyűlöltek büszkeségemért.
Nem hiszem az utcát, amelyen megyek, a kocsikat és az embereket, akiket
látok és nem hiszem magamat, úgy sejtem, hogy mindazt, ami körülöttem
van, és mindazt, ami az életben történt velem, valaha nagyon régen
olvastam valami nagyon nagy könyvben, amelyet elvesztettem.

Sár van. A hó elolvadt, egy kis eső esett, a levegő megjuhádzott, jön a
tavasz. Ez a boldog és fájdalmas, gyerekes és misztikus évszak a sárral
kezdődik. Sár van a város kövezetén, meg a liget utjain, ahol járnak az
emberek, de ez nem az igazi sár. A sár a vidéken van, az országúton,
amelyen a paraszt szekerével-lovával kínlódik előre most a hűvös
alkonyatban a részvétlen puszta fák között, meg a falvak utcáin, ahol
nincs kövezet, se palló, s a népek az esti sötétben, mint egy breugheli
képen, meggörnyedve járnak, keresik a földön a letett téglákat, s
nyomorék ugrásokkal kerülik a mély sarat, amely lefogja az ember lábát,
mint a hinár a vízben. Hogy el van lágyulva, gyöngülve az anyaföld a
gyönyörű, gyötrelmes, szent tavaszi újulás előtt. Elmult a tél, sár van,
tavasz lesz. Megyek, lábam alatt sár, fejem fölött a végzet,
jobbra-balra a világ, hátam mögött a bánat, előttem a reménység. Elmulik
az ősz, azt hisszük, hogy majd a télen boldogok leszünk és elmulik a tél
s azt hisszük, hogy majd a tavasszal…




Este az utcán.

Tíz óra, annyit mutat a hirdető-oszlop tetejére szerelt nagy kerek óra,
amelynek a cifferblattját villanynyal világítják. Az ember azt hiszi egy
pillanatra, hogy valamelyik külföldi nagyvárosban bolyong, mert ezeket
az órákat nemrégen honosították meg Budapesten. A boltokat bezárták, a
kirakatok nagy tarka üvegszemei lezárultak s alusznak a rollók unalmasan
vonalzott sötét vaspillái alatt. A rollók bánatát egy-egy világos
helyiség vidítja, utcai buffet, cukorkabolt, cukrászat, amelyet még nem
zártak be. A Rákóczi-úton állok. Egy lépésnyire, a járda meg a villamos
sínje közt gyümölcsös asszony piszmog az asztalkája mellett, oly kicsi
asszony, mint egy gyermek, semmi formája nincsen, derékig egy rakás fakó
szoknya, mint egy rőzsecsomó, derékon felül egy nagykendő, amibe
belekötöttek valamit. Az ember ráér, belenéz a nagykendőbe, egy kis
háromszögletű nyílásból, hátul valami olyan látszik kifelé, mint egy
ember arca. Mily öreg arc, mily szűk, mily kicsi és élettelen. Ez a
meg-megmozduló batyu egy öreg asszony, volt javakorbeli asszony is,
azelőtt meg menyecske, valamikor leány és apró leányka… borzasztó. Az
asztalkán alma, körte, olasz mogyoró, szilva meg malagaszőlő-foszlányok
s néhány elzüllött cukorka. Az öreg asszony papirost hajlít, úgynevezett
staniclit csinál belőle. A villamosok csengetnek s tűnnek egymás után,
nem sokan ülnek most a villamosokon, ilyenkor már otthon vannak, vagy
még a színházban ülnek. A kávéház teli van, telisteli, úgy ülnek a népek
a nagy ablakok mögött a fényben, mintha zsúfolt villamoson ülnének. Az
ember szinte várja, hogy a kávéház elinduljon, s elvigye valahová a
benne ülőket. Vagy ez volna a céljuk, így ülni, ülni a kávéházban? A
kávéház hátsó sarkában a cigányok játszanak, a régi szép magyar élet
vídám kísértetei. A járdán emberek vonulnak, családok, párok, magánosok.
Kerepesi-úti arcok. A kerepesi-úti emberek nagyon lehangolók. Egy nagy
kórház, egy nagy mozi, meg egy nagy színház áll egymáshoz közel, mint
szövetségesek, vagy mint ellenségek. A színház körül sok a kocsi, néhány
autó is áll itt, ilyenkor Budapesten premiére van. Mily szépek a színház
előtt álló lámpaoszlopok, amelyek az ünnepélyes, tejfényű lámpalabdákat
markolják a magasban. A nagy mozi ragyog, mint valami
pillangószörnyeteg. A nagy kórház sápadt nyugalomban áll ijesztő
fölényben. Odafenn az égen a rengeteg csillag leskelődik le az utcára.
Vagy nem érdeklődnek irántunk? Nem mulattatja őket a mi világunk és a
járás-kelés idelenn? Tán csak a hiúság vonzotta őket az ég ablakaiba,
hogy mutogassák magukat minékünk? De tán nem okoz örömet nékik a mi
bámulatunk. Nem hiszem, hogy ilyen nevetséges érzéseik volnának, mint
ragyogni, tetszeni vágyni, hódítani. Bizonyosan csupa jóságból jelennek
meg nekünk esténkint, hogy gyönyörködhessünk bennük. A jóság a
legelőkelőbb érzés, s azt hiszem, az isten birodalmában odafenn a jóság
az egyetlen udvarképes tulajdonság. Eszembe jut egy valamikor kedves
könyvem írója, Xavier de Maistre, aki azt mondja egy helyen, hogyha ő
király lenne, rendeletben parancsolná meg minden alattvalójának, hogy
minden este, mikor az ég csillagos, legalább egy félóra hosszat felfelé
nézzenek az égre. Őröket állítana a legkisebb faluba is, hogy
ellenőrizzék az embereket és szigoruan megbüntetné, aki egy este nem
nézte a csillagokat. Milyen bolondság. Ez a francia író régen élt s
nagyon rosszaknak tartotta az embereket.




Velence.

Mit csináltál már megint, Halál? Ó Halál, vén barátom, magas, szikár,
fekete agglegény, akit oly szívesen üdvözlök, mikor magányos sétáimon
szembekerülsz velem, megemeled fénytelen, meredek cilinderedet és hozzám
szegődöl. Milyen jól ki tudom magam diskurálni veled a világról, mennyi
türelmet, elnézést, jóságot tanultam tőled, mennyi sóhajt hessegettél el
ajkaimról s láthatatlanul sétálván mellettem fák közt vagy zajos utcákon
s hallhatatlanul beszélvén hozzám, bölcsebb vagy Tolsztojnál, nagyobb
költő vagy Göthénél s szellemesebb vagy Chamfortnál, Heine-nél és
Wide-nál. Nekem csak te tudod megmagyarázni az életet s felőle
megnyugtatni, a tiszta életöröm ópiumát is te adod nekem s olykor csókom
fölé hajoltál és megszázszoroztad. Barátom lettél s bizalmasodnak érzem
magamat… de kérlek, mit csináltál most Velencében? Ötven embert, akik a
vídám fehér vaporettón sütkéreztek, beléfullasztottál a vízbe. A Lidóról
Velencébe akartak menni. Egy pár percre szálltak a kis hajóra.
Kirándulók voltak, vendégek, üdülők, látogatók. Mi köze ilyen kis
vaporettónak tehozzád, nagyszerű Halál, se a nagyságában, se a
szerkezetében, se útja hosszúságában és céljában semmi ambició,
erőszakoskodás, semmi nyugtalanság, semmi különösebb vágy nem volt, ami
a végzetet ingerelhetné. Szerény, kiváncsi, egyszerű, nyugodt
teremtmények könyököltek a fedélzet korlátaira, akik egy pár napocskát
vagy hetecskét akartak pihenni, üdülni, szórakozni Velencében, ők is
szórni akartak egy kevés morzsát a Márk-téri galamboknak, föl akarták
emelni a fejüket a Campanilét méltányolni és csudálni akarták a Canale
Grande palotáinak renaissance ékeit s el akartak merengeni a falak
alján, amelyet a víz oly zöldre mosott, mint a sötétzöld selyem. Belé
akartak ülni a gondolába, amelynek eleje bölcsőre, hátulja koporsóra
emlékeztet, s a közepén az élet kurta boldogsága vonul, a boldogság,
amely ott szorul két jobbkéz egymásba fonódott ujjai közt, s meglapul
két egymáshoz hajló fej hajzata között és ott ragad a szemek összeért
pillái közt, mikor lecsukódnak.

Ó Halál, én is rejtegettem még egy ifjonti ábrándot a gondoláról,
amelyben egy nő szivére téve homlokomat, érzem Velencében a sűrű édes
semmit, a boldogságot. Már nem lehet, mindíg eszembe fog jutni, amit
most csináltál Velencében, Halál, az ötven kiránduló, akiket
megfullasztottál Velencében. Nem értelek, Halál, nem értelek… nem néztél
a lábod alá? Mért bántottad ezt az ártatlan, könnyű vaporettót, amely a
szegény földi szórakozást szállította. Ugy kell egy kis Velence e
kedves, jóhiszemű közönségeseknek. Ezt észre se kéne venned, el kéne
nézned, helyeselned kéne s elszórakoznod rajta. Nem ismerek rád, Halál,
jó barátom. Oktalan gonoszságnak látszik, amit most műveltél, lelketlen
csínynek. Izetlennek, neveletlennek érezlek ma. Utálatosnak.




Süt a nap.

Az omnibusz oldalán felragyognak a reklámtáblák betüi, az ablakok
szikráznak, a házak sárga falai mosolyognak, szinte világítanak, ajkaink
mohón nyílnak lélekzetet venni, az égnek az az olcsó, boldog kék szine
van, mint a kirakatban a selyempaplannak… csak egy pár napja, hogy
korcsolyáztam, meg a hídra könyököltem nézni a befagyott Dunát, meg az
alkonyat hideg homályában jártam a lemondás hízelgő fájdalmával
lelkemben és csudálkozva nézek körül a szép időben, képzeletemet szédíti
az örök idő körhintája, amelynek édes és keserves zenéjű forgásában
megint a tavasz képe jön a szemem elé. Milyen szép idő van, a rikkancs
gyorsabban szalad és hangosabban kántálja a lapokat, a kocsis emelgeti
az ostort, suhogtatja és csettintget a nyelvével a lónak, a ló szalad,
mert jól esik neki, a fáradt kocsi is könnyebben gurul, a hordárok
sapkáján az életöröm piroslik. A neuraszténiások rosszul érzik magukat,
türelmetlenek, éjszaka sokat sóhajtanak és sírnak is egy kicsit, ha
tudnak. Oh, én nem akarok magammal foglalkozni, szégyellem eltünő életem
gondjait, kínjait, kényességeit a föléje boruló végtelen kék ég alatt és
a nap sugarainak édes zápora alatt, magamat, mint egy véletlen pelyhet
fuvom el lelkemről és mélységes megindultságban érzek együtt egy szegény
világgal, amelynek a jó isten megint engedélyezi a tavaszt.

Hogy szeretlek, szegény földi öröm, mely fölserkensz a tavaszt harsonázó
napsugaraktól, áldottak legyetek ápolatlan és mosdatlan kezek, amelyek
az utcasarkon az ibolyacsokrot nyujtogatjátok, áldottak legyetek
mennyországba vágyakozó piros és kék luftballonok, áldottak legyetek
elkínzott, ráncos arcok, amelyek az utcán zölden mosolyogtok a rátok eső
napfényben, áldottak legyetek kapualjban sütkérező nyomorékok, akiknek a
lábaszára csomóban végződik, áldottak legyetek napszámosok, akik a fának
támasztott létrán álltok és vagdaljátok a fölösleges ágacskákat,
áldottak legyetek elmélyedt kereskedősegédek, akik a nyitott kirakat
előtt a nyakkendőket aggatjátok a vékony rudakra, áldottak legyetek
nikkelnyelű olcsó sétapálcák és hiú lilanyakkendők és neveletlen ízlésű
tarka mellények, áldottak legyetek irodába siető kis szüzek gyönge
mellecskéi és vékony lábacskái, amelyeknek tündéri vonala most hajlik,
áldottak legyetek zokogó verklik oldalára pingált álomvárak és
elfoszlott rococcoidyllek, áldottak legyetek pesztrák, akik kizörgetitek
a gyerekkocsit a sétatérre, áldottak legyetek sáros labdák, melyeket
üres telken a nyomorúság gyermekei rugdosnak, áldottak legyetek kis
padok a kórházak udvarán, áldottak legyetek olajos papirral ragasztott
ablakok, amelyeket ki lehet nyitni, áldottak legyetek fehérsapkás
kávéfőzőlegények, akik éjjel kiállotok az utcára cigarettázni, áldottak
legyetek árva szerelmes párok, akik estefelé kimentek a ligetbe sétálni,
derékon ölelve egymást. Áldottak legyetek vén koldusok és fiatal
csavargók, akik az országuton mentek és leültök az alacsony
mértföldjelzőre a csizmátokat lehúzni. Áldottak legyetek gyámoltalan
juhok, akik fölemelitek a fejetek és egymás felé bégettek és loncsos
kutyák, akik marakodni kezdtek, áldottak legyetek pondrók a nyirkos
pincében a hordók alatt, kik megérzitek, hogy a poros pinceablakon lesüt
a nap. Áldottak legyetek fagyott magocskák a föld alatt, akik puhultok,
dagadtok, kínlódtok és fölhasadtok és szűzi zöld füvecskét hoztok
világra. Áldott légy mindenféle dudva veteményes kertben, szántóföldön,
árokparton és szemétdombon, melyeket kiszurkálnak, kitaposnak,
elpusztítanak mindig, mégis kijönnek a földre, egy kicsit élni akarnak
ők is, mert süt a nap.




Tartalom.

  Kis cikk a szeretetről  5
  Újesztendő, vígság-szerző  8
  Éjfél  10
  Jégpálya  12
  Scott kapitány  16
  Hogy mulatnak  19
  Magyarországból jövök  21
  Tiszta mult a kiadóhivatalban  24
  Földalatti  27
  Sóhajok az orosz ballet körül  29
  Vasárnap délután  32
  Pathé-Journal  34
  Egy másik ember  38
  Krisztus a fájdalom útján  42
  Husvéti séta  45
  A halál a bábszínházban  48
  Gyermeknap van  54
  Néha olyasmit érzek  56
  Egy úr a konflisra ül  59
  A minap délelőtt  64
  Szerelmi levelező  66
  Menet  70
  Egész héten a suffragette-ekbe  72
  Anzikszkártya  74
  Affér  81
  Szeretek őgyelegni  85
  A Ganz-gyárban  86
  A kávéház fülkéjébe  89
  Egy gyöngysor híre  94
  Bizonyára te is  96
  A nők  98
  Eugénia és Emilia  101
  Vasárnap  106
  Nyáron elmegyek az uszodába  109
  Állatmese  111
  Nyár  113
  Pest  117
  A kacsa  119
  Tegnap, 1913 augusztus  125
  A kávéház fülkéjében  127
  Tízéves találkozó  131
  Nyár van még  134
  Árva Pál  136
  Pégoud  140
  Tegnap bezártak  143
  És fölemeltem a pálcámat  145
  »Keresem az Istent«  147
  Ma Budán adtam rendez-vous-t  150
  Falevél  152
  Tegnapelőtt este  155
  Fürdőlevél  158
  Az isztriai rabok  163
  Szafonoff  165
  Egy civilembert  168
  Remélem, senkit se  170
  Hold  173
  Téli emlék  176
  Francia dal  179
  A kuglizó  182
  Kálmán a hajón  186
  Nem mintha nem lennének  190
  Helén  192
  Ez a pár nap  195
  Este az utcán  197
  Velence  199
  Süt a nap  201






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SOK MINDEN ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.