The Project Gutenberg eBook of Vérben, vasban
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Vérben, vasban
        Kis képek a nagy háboruból

Author: Zsigmond Móricz

Illustrator: Ákos Garay

Release date: July 19, 2024 [eBook #74073]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Légrády Testvérek, 1918

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VÉRBEN, VASBAN ***


Vérben, vasban

Kis képek a nagy háboruból

(Inter arma)

Móricz Zsigmond háborus irásai

Garay Ákos rajzaival

Légrády Testvérek kiadása Budapest 1918.

_E könyvben levő rajzok GARAY ÁKOSNAK a harctéren készült eredeti
vázlatai._

_Az iró minden jogát fentartja._




PILLANATKÉPEK, RAJZOK, ESETEK.


1.  KOPORSÓK A PÁLYAUDVARON.

_Galicia_, 1915. nov. 17.

Sárga, egyszerü fakoporsó, kettő, cédula lóg rajtuk. Mellettük
egyszerüen, csöndesen jönnek, mennek, kék, totyakos nyugodt vasutasok,
akik az egész világon egyformák: abból a szóból élnek, hogy _forgalom_…
Máskor mást szállitott a vasut, most ebben van némi forgalom.

Piszkos, szürke ég, olvadni kezdő hó a pályaudvaron, a sinek feketén,
acélos fénynyel futnak messze, messze. Hova futnak a sinek, hova visz a
vonat, hová készül az élet?

Ujonnan öltözött fiatal népfölkelők, olyan kedvesen bámészak, nagy
szemüek, uj fegyverben, nagy bakkancsban, tipp-topp; az ég szürke, vad
tél, lóg a feketeség, sárga karszalagoknak is a közepe fekete; a sárga
gondok mélyén is fekete komolyság.

Harctérre menő katonák üldögélnek a másik vonatban. Cigarettáznak,
eszegetnek, tréfálnak, kicsit nevetnek. Rongyos viaszosvászonból maga
fabrikálta tárcába ir egyik. Mit ir? mire gondol? Mit érez? Hol az
otthona? A monarchia melyik sarkában?

Az egyenruhában többé nem lehet megismerni, ki milyen fajta. Egyre megy.
Mind egyre megy. Mind oda megy.

S a koporsóban még kevésbé! Jönnek, jönnek. Mind onnan jönnek…

Mennyi harcos rangkülönbsége van a Békének, s mennyi békés összesimulása
a Háborunak.


2.  HÉ, NIKITA!

_Galicia_, nov. 20.

Ezeken az ostoba gácsországi állomásokon vassövénynyel vannak
elválasztva a beérkező s a kimenő vonatok sinjei. Alaguton kell átmenni
egyiktől a másikhoz, nem ugy, mint Mátészalkán, ahol az ember ugy sétál
a sineken, mint egy szolgabiró.

Átfut a katonák vonatja, hosszu trén, egy-két vaggon ló, kocsisok; tul a
korláton. De a menázsi konyha itt van; erről. Egyetlen magyar huszár
nincs, aki lemászna az alagutba, hopp, átvetik magukat a korláton s neki
a legrövidebb utnak a tábori konyhák eránt.

Káplár Morzsa, a kis öreg ruthénjét, Nikitát inditotta el az ebédért;
Nikitát, a tofla, civilruhás kis lóápolót; ez tud az itteni nyelven,
ennyi haszna legyen.

Nikita szintén csak átkapaszkodik a korláton, mit tegyen, megy a
többivel és törtet előre.

A konyhánál már szerencsésen utolsó lesz, mert ezek a betyár magyar
fattyuk mind félrelökik. Viszont a polyák szakács atyafiságból szinig
rakja a csajkáját hussal, levessel.

Az ám, de mikor visszaér a vaggonához, már az utolsó magyar is átvetette
magát, mit sem törődve a polyák vasutasokkal, akik beérkező vonat elé
készülnek.

Próbálná Nikita is, de nagyon tele a csajka, nem megy az átmászás,
ellenben zsupsz, ide is löttyent, meg oda is a jámbor.

Közben galléron fogják, hogy kivezetik a sinek közül. Nikita csak
megáll, ijedten pislog, mint egy kis szolgáló eb, s két első lábában
tartja a csajkát, ide is néz, oda is néz, mig csak meg nem taszitják.
Akkor zsupsz; ujra egy porció leves a sinek közé; igy aztán megindul a
tunnel felé.

Morzsa káplár azonban kitekint a vaggonból s

– Nikita! – rikoltja el magát.

Mintha nyakörvénél fogva rántották volna meg, Nikita megfordul s zsupsz,
egy adag leves megint a hóba.

A vasutasok kitárják a kezüket, hogy tovább hessegessék s Nikita szegény
szájatátva áll és néz a káplárjára, aki semmit sem ért s maga is
elbámul. Nikita megérzi, hogy megszakadt valahogy a káplári hatalom s
alázatosan megfordul s elkezd lefelé kocogni az alagut lépcsőjén,
slissz-slassz egy-egy locscsanás leves minden lépcsőfokon.

Káplár Morzsa látja, hogy a föld nyelte el az ő Nikitáját s egyszerre
elrikoltja magát:

– Hé, Nikita!

Hát lent, a pokol keritésénél nem hallaná meg ezt Nikita? Ott, lent,
azonnal megfordul s vissza, fölmászik! Usgyé a sinekre! Elibe az érkező
vonatnak.

Tizen rohantak rá, hogy visszacibálják, hogy visszatuszkolják, le vissza
a fekete tunnelbe.

Nincs mentség többé s különösen nincs leves, litty-lotty, annak vége.

Morzsa káplár pedig fogja, s öklét kivágja s szól ekkép:

– Azt a bubánatos csillagzatát ennek a Galiciának! Hát itt ez a háboru?
Hát én azér járok, mint a bolond, nekik, egyik csatatérről a másikra?
Elhult a lovam, ugy fekszik a mezőn mint a zabkéve… itt meg ilyen drágán
mérik a zablevest?… Azt a keserves boldogtalanságát; az ember tizenhét
hónapig nem öleli meg a feleségét, oszt az ebédjére is várni kell,
ahelyett, hogy forsponton küldetnék elébe!…

S dühösen bevágta a vaggon ajtaját.

[Illustration]


3.  AKI UR, AZ UR!

_Galicia_, nov. 20.

A főhadnagy ur irdatlan soká nézegette a Pesten frissen vásárolt
térképet; elővette a finom kis távolságmérő műszerét is, ezt is most
vette s lemérte a térképről, ahogy a szakácsnő a derelyemetszővel vágja
a tésztát, – az összes megtett s megteendő utakat.

Mivel azonban, sajnos, az étkező-kocsit a magyar határon hagyták, s most
dél van és a kupéban már mindenki elvégezte az ebédet, a tenyerén, ő is
fanyar és fess arcot vág s kiszól az ajtón.

– Cserepes.

– Tessék, főhadnagy ur.

– Van kenyere?

– Igenis, főhadnagy ur.

– Tiszta?

Cserepes erre már nem tud válaszolni. Még az ő egyszerü elméjében
olyatén gondolat nem fordult meg, hogy a kenyér tiszta vagy nem tiszta
is tud lenni.

A főhadnagy ur kegyesen int, hogy csak hozza s ő maga nagy,
szarvasbőrkeztyüs kezeivel belenyul a zsufolásig tömött utazó-böröndbe
és kivesz egy dobozka szardiniát.

Bontja, bontja, bontogatja lassan, finoman, teljes megvetéssel, mint egy
ur, aki soha még maga nem bontott fel konzervet. Jóisten, két heti
szabadságon volt; egészen idegennek érzi magát e barbár munkában.
Micsoda ebédeket evett ő otthon.!…

Cserepes ott áll a nyitott ajtóban egy rengeteg, egy csodálatos nagy
„édesanyám sütötte“ kenyér utolsó harmadával. Fehér az a kenyér és
lyukacsos és ruganyos, kivánatos és akkora, hogy a kis lengyel
gyorsvonat fülkéjének az ajtaja eltátja rá a száját, amekkora. S
Cserepes, a szép, barna magyar fiu hűségesen, szótlanul áll, vár, vár s
a főhadnagy ur végkép nem tudja felbontani azt a ronda konzervet.

– Késsel is fel lehet nyesni, főhadnagy ur!

A főhadnagy szép fiatal homlokán megmozdul két ránc. Nem szereti, ha
köhög a bolha.

S annál jobban boszantja, mert ő is arra gondolt már. De most ugy fog
feltünni, hogy egy kutyamosó okosabb nála…

Mikor felfaragta a cudar konzerv fedelét, igy szólt:

– Na!

Cserepes odatartja a kenyeret.

– Mi ez?

Lefaragja. Aztán leszeli a felső réteget. Aztán ezt odaadja Cserepes
kezébe. Aztán szel magának egy karéjt, kicsit, vékonyat, finomat. A nagy
kenyér szinte megcsóválja a fejét.

Cserepes állva marad, áll, áll, vár. A nagy pilist átveszi a másik
kezébe, mert ez elfáradt.

A főhadnagy ur nagyjából lefogyasztja a szardiniát Rengeteg morzsát
hullat szét. Csakugy pereg a fehér kenyérmorzsa. Kinn madarak dideregnek
a kegyetlen gácsországi télben.

– Még eszik, főhadnagy ur?

– Előbb még mást eszek!

S viharállott nagy fekete táskájából egy kis doboz huskonzervet vesz.
Ujabb negyedóra, mig a késének konzervnyitó ágával felvágja.

Frissen borotvált, finom, fiatal arca mintha festett volna s fent piros,
a lágyhajlásu pofacsontokon, ahogy az operett-kórusban festik az arcot.

Már nem boldogul, kibontja a keztyüből a kezét. Nagy, puha, fehér kezei,
kövér szép kezei vannak, jól manikürözve, hegyesre nyesve. Cserepes,
mint egy agár nézi a szája mozgását s abban a pillanatban már mozdul a
kenyérrel, még a gazdája csak negyedpillanat mulva nyul érte.

Ujabb pici karéj és sok morzsa.

A téltul kikapart dobozt odaveti, hogy meg ne érintse a szolgája kezét.

– Van dió?

– Igen. Vegyek ki?

– Na. Ha könnyen hozzájutsz.

– Igen.

Cserepes szédületes buzgósággal és páratlan ügyesen bont; csörög a dió s
jó két marékkal nyujt bé az ajtón.

– Nem kell olyan sok!

S kettesével válogat, kettő, négy, hat, nyolcat.

– Nem kell több főhadnagy urnak?

– Nem.

– Ideteszem mind.

S ő hagyja, mint egy igen elkényeztetett urnő.

– Csak hagyd, Cserepes, – szól véknyan és hagyja, hogy lerakja.

– Na… ne oda, kérlek!

Kiböki a kabát öblét, hogy abba rakja; ne a pamlagra a diót…

Még megiszik két pohárka meleg teát a barna, finom bőrbevont palackjából
és lassan eszegeti a diót.

A mellén három vitézségi éremnek a tartó szalagja van… A medáliákat
viselni is… az nem elég finom dolog…

Megszerezni igen.


4.  KÉT KIS MAGYAROK.

_Przemysl_, nov. 21.

Szabó János komoly volt, hallgatott. Nagyon meg volt elégedve mindennel,
amit kapott, de Angyal András egyre csak nevetgélt és csóválta a fejét.

– Kicsi, – mondta s kinyujtotta a lábát az uj bakkancsban.

– Szorit? – kérdezte Szabó János.

– Szorit – mondta Angyal András.

– Akkor kicsi – állapitotta meg Szabó János.

Ő azonban meg volt elégedve minden holmijával, Egész büszke volt. Katona
lett ma! Kilenc hónapi arbájtermunkás élet után, már szinte katona lett
belőlük, ma, hogy négy órakor hazajöttek a munkából, ruhát faszoltak.
Uniformist. A svarmléniában dolgozó katona már csak annyival katonább
náluk, hogy sapkájuk is van, ami az arbájtereknek nem jár.

– Ebbe nem fázónk meg – mondta – tesvér.

Angyal András csak felnevetett s a bakkancsban mozgatta a lába ujjait.

– Kicsi – mondta s megmutatta egészséges fogait.

– Kicsi? – kérdezte Szabó János.

– Szorit – nevetett Angyal András.

– Mer kicsi – bólintott Szabó a legkomolyabban.

Angyal András is ugy gondolta, azért nevetett.

A teméntelen nagy kaszárnyában mozgás lett; a sok idegennyelvü katonaság
egyértelmüleg fogta a csajkáját; öt óra volt, mentek a vacsoráért, a
fekete kávéért. Szabó János is feleszmélt.

– Kávé – mondta ki és szétvetett lábain megállva, körülnézett azon a
furcsa, büdös, betyár embernyüzsgésen, amely csak kaszárnyában van.
Férfiak, nehéz lépésüek, mocskosképü, beretválatlan katonák, bagósok,
pipások, köpködők, kiméletlenek s mégis testvérek a munkában, a
nélkülözésben, a kaszárnyában: férfiak kondája nehézkesen, csámpásan,
fekete ujakkal vitte feketéért a surolt csajkát.

– Akárhogy nézem is, kicsi – mondta Angyal András és lassan tapogott a
bakkancsában.

És ugy nevetett hozzá, olyan vidáman és derülten, nem birt ellenállani a
furcsa helyzet furcsaságának.

A többi magyar is mozgott már, mert nyolcan kerültek ők ide, Semiszlibe,
Zubogyról, Gömörből, (három óra gyalog Putnokhoz)… vastag szemöldökü,
barátságos kis magyarok; mind nevetett, mind uj ruhában volt, mind
csóválta a fejét, hogy olyan ujjnak látják magukat.

– Bizom, hamarébb is adhatták vóna. Elég vót mán kilenc hónapja a magónk
gunyájába lenni.

– Bizom, rongyos is mán, mint a sátoros cigányé.

– Hát háboró van, tesvér.

– Háboró… – sóhajtottak egyet.

– Gyerünk a kávéér.

És elballagtak; csak Angyal András maradott el, mert ő a régi
bakkancsába kelletett, bujjon.

Hosszu sor állott a konyha előtt az udvaron, beállottak a katonák,
arbájterek, közéjük tüntek a magyarok; csak Szabó Jánost vót megismerni
arról, hogy a gombostüket ugy tudta a kalapja szallagjába szurni, mint a
csillag, ugy csillogott.

Topp, topp, toppantgattak előre, egy a más után a hosszu áncelmarsban;
ők csak ezt az egy svaromléniát tudják: ángriff a szakácsüst ellen. Sok
ezer ember halt meg Semisliben, nekik ez jutott. Mikor megkapták az
egy-egy kanál feketét, némelyik még bele is nézett az üstbe, mennyi van
még ott! juthatna abból még akár több is! De a szakács nem oszt, csak
egyféleképen.

– Nem is kell nekem esse – mondta Szabó János és feltette a csajkát a
nyugvóhelye fölött a kis polcra.

– Nem kell? – kérdezte Angyal András.

– Nem.

– Én bizom megeszem, meg biz a. Olyan ebéd után belémfér. Nevetett és
kenyeret keresett elő s kezdte beleapritani. Lassan csámcsogott,
eszegetett s egyre nézte a bakkancsot, amely az ágyra volt téve, mellé,
az ablak felől. Nézte, nézte s csóválta a fejét. Hogy kicsi.

Besötétült a nagy kaszárnya, a nagy ablakok csak épen maguk voltak
világosak, de már nem igen adtak befelé fényt öt óra volt s már kész
satét.

– Testvér, micsinálónk feküvésig? – kérdezte Szabó János.

– Vóna dolog tesvér – nevetett Angyal András.

– Igaz – mondta komolyan Szabó.

De Angyal András már is megbánta, hogy kedves falubélijének ellenére
szólt; ugyis ritka dolog, hogy az öreg célozzon valami kimozdulást.

– Bemenyönk? – mondta hát.

– Ha dolog nem vóna – szólt csendesen Szabó.

– A megvár.

– Hát akkor gyerőnk; nem bánom…

Angyal András betette az üres csajkát a helyére, majd kimossa este s
aztán elballagtak.

Az udvar népes volt; a nagy hókupacok közt katonák ácsorogtak,
mindenféle szerzet a világon s diskuráltak.

Ők ki a kapun, bámészan, csendesen, elől, az ölük előtt összefogott
kézzel ballagdogálva; nézelődtek a kegyetlen erős téli világban.
November 21. osztán mán ilyen öreg tél. Félméteres hó boritja a semiszli
utcákat, a járókról, kocsiutról rendesen félre takaritva a hó és sirokba
rakva; látszik, van itt elég orosz fogoly, azoknak a munkája ez.

– Hatvan krajcár? – mondja Szabó János.

– Hatvan bizom – feleli Angyal András.

Ugy értik egymást. Egy kiló kenyér ára az a hatvan krajcár. Holnap
fognak lenungot kapni. Tiz napra négy korona 14 fillért.

Soká szótalan mennek.

– Dehát, nem is vót itt vetés, – mondta Szabó János.

– Nem, nem. Dudva! Egy szál árpa, a többi dudva.

Meg volt magyarázva a dolog; ballagtak csendesen, mintha Rudabánya felé
mennének. Csak hát flaszterköveken.

Ahogy a San hidjához értek, éppen orosz fogolytranszport jön föl a folyó
partjáról. Sokan, irgalmatlan sokan, kettősen sorba – sorba. Sárgán,
mint akik a vasbányákból jönnek, arra a jólsvai tájon, a tótok,
vörössárgán, barnapiszok szinben. A két magyar áll, áll a csukaszürke
vadonatujban és elnézi őket. Hogy mennek, mint a svájcer tinók, néha
egy-egy kékbeli öreg baka mellettük, szegény, alig bir lépést tartani
velük… Hogy elmennek, a két magyar még utánuk is néz.

[Illustration]

– Harmickét pár – mondja Angyal András.

– Egy bakára?

– Igen.

Megolvasták, hány orosz után van egy őr.

– Nagyon laputövü fajta ez – szól Szabó János – Egyszóval bambák…

– Az ásást is mink csináljuk utánuk, ük csak kinagyolják.

Tovább indulnak aztán. Végig ballagnak a hidon. Rettentő vasgerendák
beleszakadva a San folyóba, Uristen, hogy fogja ezt ember szétszedni.

– Fel dinamentolták.

– Fel, mikor gyüttek…

Tudnillik az oroszok.

Szabó János megcsóválta a fejét.

– Milyen ereje van!

– Bizony! – bólint Angyal.

Tudnillik a dinamentnak s nem az orosznak.

Az ideiglenes fahid boritva hóval, azzal a száraz, széttaposott, sárgára
tiport hóhomokkal, amely ép olyan száraz, mint a homok, nem olvad és
rugni lehet, mint a parti fövenyt. Erős klima ez. S mennyi nép jár
benne. S hogy sietnek, urak, kisasszonyok, bundák, piros arcuak,
husosak, sok, sok. Van itt mit bámulni.

– A hó! – szól Szabó.

– Beeste – neveti el magát Angyal András és még hozzáteszi: – Nem fázik.

Tudnillik a Jan III. kral szobra. A dicső Szobieszky János kurucos
legényesen áll nagy hóturbánjával és hóprémjében.

Tovább ballagnak. Csendesen. Alig haladva előre. Egyre sürübb a nép a
téren, tul, ebbe is, abba is beleütődnek a szoros járdán.

– Akar Miskóc – szól Szabó.

– Az a. Miskóc.

– Hónap lesz mónka – folytattja Szabó. – Mindenféle ruhónk rongyos, meg
kell varrni. Ingecskét is kén mán mosni magónkra, rávisz a nyomor, – s
elmosolyog.

– Az isten akárhová tegye, – nevette el Angyal András, – én nem bánnám,
ha az asszony mosná, de nem jutok hozzá.

– Én se – mosolyodott el Szabó is, – pedig bizony olyan hideg a viz, az
ujjom majd elfagyott ma reggel is.

– Lesz mónka! A cipőt is beadni, amit nagyot attak vagy kicsit.

– Van itt az embernek dóga magával elég – fejezte be Szabó János és ujra
megállott valami nagy lámpák alatt, mert orosz csoport jött ismét
szembe.

De ez kurtább sereg az előbbinél, fiatal legények; a fényes utcán
szomoruan jönnek, a hosszu, bokáig érő barátköpenyegben; soknak kötél a
derekán, magas fehér süveg a fejükön, némelynek bekötve szennyes
kendővel a feje, másnak a keze bebugyolálva.

S valamennyi megfordul és odanéz, ahol a két magyar áll. Egy-kettő, tiz…
husz… de mind odanéz.

A két kis magyar azonban visszanézte őket. Angyal András hetykén, félre
toszitott kalappal. Szabó János mereven, szeme hunyoritása nélkül.

Angyal aztán nem állotta, elkapta a fejét, félrenézett s azonnal nyitva
maradt a szája: meglátta azt, amit az oroszok: a kirakatot, az
ennivalókkal teletömött kirakatot.

– Né csak, – bökte oldalba könyökkel Szabó Jánost.

S ez is odanézett és azonnal elfelejtette a muszkákat, a gyülekező
mérgét és ott ragadt a szeme az óriási kétharmadába vágott sajtkeréken,
a rengeteg szalámirudakon, a sonkákon, vajakon s a temérdek
konzervadobozon.

Nem szóltak egy szót se, csak nézték, nézték, szemlélték, beszedték a
szemükbe a csodát.

Soká, soká ott álltak az üveg előtt, a fényes kirakat előtt, odaragadva,
odatapadva, nyugodtan, birálva gondolattalanul. A sajt sárgás nagy
lyukacsai, a kenyér fehér bele, a sonkák rózsaszinü szelete, meg az
cafatos, lecsüngő kövére, a szalonna füstölt barna háta.

– Ük mán hun vannak! – nevette el magát hirtelen Angyal András.

Szabó is elpillantott az oroszok után. Azok már régen eltüntek a téren
tul, az éjszakában, a sárgán csillogó lámpák szitájában. Ez a különbség.
Ez a szabadság!… Hogy ők meg itt állanak s nézik a sonkát.

– No, gyerőnk! – mondta Szabó János, – Avval ugyse lakónk jól, hogy
nézzük.

– Nem bizony, – nevetett rá Angyal András és még egy pillantást vetett a
kirakatra.

S tovább ballagtanak.

Egy órás holmijait, aranyát, ezüstjét soká bámulva, szólt Szabó.

– Azt irták, olyan malacot vett édesanyám, ötvenöt forintér, hogy a
hátára venné, osztán elvinné Rudabányára, ha sár nem vóna.

Angyal András soká elnevetgélt ezen.

– Pedig 80 éves a mama, – mondta rá, – ugy-e.

– 82, – felelt komolyan Szabó.

Egy drága prémes kirakat előtt igy szólt:

– Ugy beszélik mán, a muszkák öt napra kapnak két kenyeret.

– Mink meg nyócra, – mondta Angyal.

– Lehet, hogy csak beszélik.

– Lehet.

Egy könyvkereskedés kirakatánál is soká szemlélődtek. Az uralkodóház
csoportképén kivált.

– Az a trónörökös, e.

– Melyik?

– Amelyik mosolyog.

– Az?

– Az. Annak lehet mosolyogni: a nagyot nyert.

Figyelmesen nézték, soká, akkor Szabó János igy szólt:

– No nem baj, csak az a jóisten ránk tekéntene mán.

– Hiszen csak eccer hazajussunk!

– Bizom hallod, én 12 éves koromtul dógozok, töröm a követ, de nem ettem
soha kávét: Hanem kenyeret, szalonnát… Itt meg kávé… Szalonna, csak ha
küdenek. Otthonrul… No, de hát háboró van… Majd lesz.

– Majd lesz! Most háboró van. Lesz még!

– Lesz, ha a jóisten haza segit!…

A vállukra tettem a kezemet s megszólitottam végre az én kedves két
arbájter magyaromat. Magyarok, okosak, nemesek, jók, erősek. Türelmesek,
belátók: meleg, gazdag, áldott televényei a magyar világnak, ott, tul a
Kárpátokon.


5.  A FIAKERESŐ.

_Lemberg_, nov. 22.

Az étterem minden sarkában magyar szó, magyar nevetés, magyar tisztek.
Mintha Hódmezővásárhelyen volnánk. Amott a fiatal zászlósok azzal
mulatnak, hogy a főpincérrel azt a szót mondatják ki, hogy
_Nagybecskerek_.

A szomszéd asztalnál egy kedves, kopasz kis öreg ur, mikor a Pesti
Hirlapot meglátja nálam, figyelmesen odaszól:

– Pardon, nagyon bocsánatot kérek, nem Magyarországból tetszik jönni?

– De igen.

– Exhumáltatási ügyben?

– Nem.

Kis idő mulva ujra szól, szeliden, igazolva magát:

– Csak azért bátorkodtam, mert tetszik tudni, _civilis emberek most
leginkább csak exhumáltatásért_… Én is.

– Igen? – s meghatottan nézek a kis öregre.

– Csak nagyon nehéz. Nyolc napja vagyok itt, még holnapig várok, ha nem
jön meg Kuba, akkor elmegyek. Kérem, már három hete nem láttam a
családomat, sem értesitést nem kaptam tőlük. Itt ugyan azt mondja a
százados ur, az Isten áldja meg (mindenkit, aki rajtam segitett – olyan
jók az emberek!). hogy már holnap kell válasznak jönni a táviratra. De
Sátoraljaujhelyben is ugy voltam, hogy három napot késtem, mert civil
táviratot felvesznek ugyan, de nem továbbitanak, csak mikor az ezredes
ur táviratozott, hivatalosan, akkor kaptam választ, ugy látszik, itt is
ugy lesz. Már nem tudom.

– Talán valakije elesett?

– A fiam, az ártatlan, itt Zoltánce mellett. Kérem alássan, elesett
augusztus 28-án és eltemették szeptember 1-én és ott van egy nagy
faraktár, hát dughattak volna a sirhoz egy darab fát!… Hogy a kardját
odatették meg a sapkáját… Istenem, azt kihuzzák!… Hogy az orosz vallásos
nép. Nem kell ahhoz orosz, a gyerekek is.

– Már ásattak is?

– Óh Istenem, már annyit!

– És miről tudná megállapitani az azonosságát. Egy éve már…

– Hát a tiszti ruha! Ő volt az első tiszt, aki itt elesett, hadnagyi
csillaga és a fogazat, itt a negyedik foga arany volt, a többi foga mind
megvolt. Közember volt, akit eddig felástak mind.

Oly szeliden, olyan természetesen beszél, kopasz, kerek homlokán
átsimitva egy réteg hossszu haj s ahogy beleélte magát bánatába és nagy
ügyébe, van valami csodálatos egyszerüség a tónusában. Azzal, hogy semmi
magyarázattal nem fáraszt, mindjárt közvetlen részesévé tesz dolgainak
és kicsinyes, finom és pipeskedő mozdulataiban mégis egy nagy és elszánt
akarat, amely minden akadályon keresztül halad.

– Holnap megérkezik Kuba! Mutassa meg!… – mondja sugva, ahogy az öreg
parasztasszonyok szoktak szájuk elé tett kézzel suttogni, – ő csinálta a
helyszinrajzot, mutassa meg… Jaj de nagyon jó ember a százados ur, az
Isten áldja meg (azt a lengyel családot is, akinél lakom, azok is olyan
igen-igen jó lelkek, megfizetem ugyan nekik, de az mindegy, az Isten
áldása legyen rajtuk, hogy hozzám…) kérem szépen, hogy én német tudás
nélkül vagyok, mindenki annyi jóval van… Németül mutatkoztam be a
százados urnak is az etápkommandón és ő mindjárt magyarul szólt és pedig
olyan gyönyörü magyarsággal, még szebben, mint én, amennyiben őt
bizonyára nem nyomja oly sok gond. Tanár ur, mondta, legyen csak
nyugodtan, a fiát meg fogja találni. Azért rendelte ide Kuba főhadnagyot
is, hogy mivel a helyszinrajza alapján nem lehet, mutassa meg ő maga…

Természetesen és okosan nézett rám, a magyar embereknek azzal a nyugodt
lelki elrendezettségével, hogy mindenkiről a világ legteljesebb
barátságával teszik fel, hogy abban a pillanatban, ahogy szóba állottak,
édes, szerető testvérekké váltak: bemutatkozás sem kell, még név sem
kell, elég a testvérség az édes egyetlen anyanyelvben. Hát van-e valami
lehetetlenebb dolog, mint hogy mi ketten, magyarok, itt az idegenben,
_Vuv_ban, a világ legvégén, ne boruljunk össze melegen és gyöngéd, féltő
szeretettel, mi magyarok, a magyarok Istenének kedves fiai.

– Sok baja volt, kedves tanár ur.

– Kérem alássan, hetven koronát kért az orvos, amiért kijött az
exhumáláshoz, maga az igazgató ur mondta, hogy jelentsem fel és ne adjak
neki csak harmincat. Nem is adtam többet, de föl minek jelentsem; még
megbüntetnék. És negyven koronát kellett előre fizetnem a vállalkozónak,
negyvenötöt a vasutnak s megvették a koporsót és őt meg nem találjuk;
igen sokra menne fölszámolni amennyibe került eddig. Nagyon nehéz munka
ez, kérem szépen.

– Hol lakik, tanár ur?

– Hódmezővásárhelyen. Vizitkártyám nincs, de azonban örömest fölirom.

– Tessék csak, óh tessék hagyni…

– Olyan nevem van, nem lehet elfeledni, Bencze tanár, még egy évet
kihuzok és nyugalomba megyek Szászvárosra, szegény feleségemet, mióta
meghalt a kislányunk és ott van eltemetve, nem lehet onnan elmozditani.

Kissé bólogatva nézett maga elé, szürke, kedves szemei elmeredtek, kissé
vörösek lettek a szempillái.

– Itt van nálam a levelük, csodálatos a sors intézkedése, hogy az ember
annyi levelet eldob és épen ezeket megőrzi. Itt a fiam utolsó levele és
a kis lányomé. Itt a kis lányom kezecskéje, valamikép lerajzolta hatéves
korában és ollóval kivágta s az Isten különös intézkedése folytán
megvan. A másik fiam, az öregebb, óh nagyon sulyosan megsebesült, ő nem
aktiv tiszt, mint Rezső volt, csak tartalékos (ez mindig nagy magyar
volt és kérem, – s egészen sugva mondta – most ilyen osztrák lett!…
Mikor én keserüségemben aféléket ejtettem ki, hogy történtek hibák a
hadvezetésben, hogy rám szólt! De apám, ilyeneket nem szabad mondani!!).

S a szemembe függesztette lágy és öreg pillantását, megdöbbenve és
csodálkozva; a hódmezővásárhelyi régi negyvennyolcas ideologia
haldoklása lebegett a szeme sugaraiban, tétova nézésében, e pillanatban,
megvénhedett agya már uj csapásra indulni nem fog, csak emberi tanuság,
amit levon s nem politikai.

– Igy meg tudta változtatni az embereket a háboru… Ez az én ártatlanom
utolsó arcképe…

Szép, sugárzó, pompás fiu. Duzzadt, kissé ferdén, csókosan összecsukott
szája, csillogó szemei, egy parányit öntelt mozdulata a fejnek, mint
azok a drága gyerekek, akiknek gyors sikert, büszke kilátásokat hozott a
hadi élet.

– Roppant apás, anyás volt, roppant apás, anyás. El merem mondani, hogy
jobb gyereket nem adott az ég senkinek, tiszta, józan, takarékos,
szüleszerető… Előbb három napig gyalogolt és éhezett és ugy kellett
meghalnia…

A szempillája ujra megvörösödött.

– Holnap megérkezik Kuba… jóképü ember, jó magyar gyerek (bizalmasan
mondva mért nem jelöltette meg?… Kihuzzák!… A fegyvert, meg a kardot
kihuzzák! – még jobban sugva.) Ezek az igazoló irásaim, ezt kaptam
Sátoraljaujhelyben az ezredes urtól, tessék csak elolvasni, ezt pedig
itt a százados urtól… Jó itt mindenki, ugy segitik az embert… az isten
áldja meg őket.

Kissé hallgatott.

– Én megnéztem… Nagyon borzasztó, de én ott állottam és megnéztem.
Mutattak egy koponyát, annak arany foga volt, de elől, itt, ez a
szemfog; Rezsőnek a negyedik foga volt arany… Olyan hidegvérrel néztem,
mint egy fa, kináltak, igyak pálinkát. Nem bánom én, ha be is szivom
magamba a halált, ha már igy van. Jaj istenem, milyen dolgok, térdig érő
sárba mentünk, orosz fogoly vezetett, igy, fogta a karomat. Azok ássák
is a sirt…

Ujra elhallgatott.

– Itt jó sör van, bár nem szoktam; de igy ebédhez és vacsorához egy kis
pohárral megiszom, viz helyett.

Aztán.

– Mennyit éjszakáztunk mellette, kérem; erős volt, de keresztül ment
vörhenyen, kanyarón, difteritiszen, mindenen. A feleségem egyik
szobában, én a másikban éjszakáztunk, az borzasztó volt. És óriási nagy
gond van a neveltetéssel és látom a végén mi van. Feláldozza a szülő a
nyugalmát és megsemmisül. (Azt mondtam, mikor itt a hóból kivett az
orosz, mert belesülyedtem, hogy mért nem vette el az isten kicsi
korába!…)

Rám néz s szinte megborzong rákheli átkától. Drága tanár ur; milyen mély
az a valláserkölcsi alap, az a régi kálvinista hit átitatottsága, amely
egész lelkét betölti s amely még most, még a szóban való lázadozásig sem
jutott el.

Soká elméláz.

– Már én is fogok tanulni vénségemre németül, azt elhatároztam – szól
egyszerüen, természetesen. – Van nálunk egy zsidótanitó, az tud tanitani
németül. Meg a gyermekeimet szoritani fogom! bizony, mert félszeg ám az
ember német nyelv tudása nélkül külföldön.

Vajjon! Hát megmozdul egyszer a magyar Hódmezővásárhelyen? Az extra
Hungáriám, veszit valaha örökkévalóságából?

Az öreg ur odasug:

– Jó vendéglő, igen jó tápláló ételeket adnak, (de igen sok könnyelmü
hölgyek… istenem, mit nem tesz a létért való küzdelem!)…

S felhuzta a szemöldökét magas, kerek, kopasz homlokára s egy prédikátor
csodálkozásával ingatta a fejét.

– Még választottja nem volt – füződik tovább; tudja isten, hogy
gondolta. Bár lett volna! Bár vette volna el, bár kiugrott volna.

– Akkor is beviszik!

– Semmi! Lett volna utódja!

Lett volna utódja: ime, minden magyar politika végső gondolata:
fenntartani a fajt!… Ennyi elég… Már ez elég… Csak éljen a faj s nem
kell egyéb…

Az öreg ur földuzzta ajkait s maga elé bámult, magában merült.


6.  POSTÁSOK A HÁBORUBAN.

_Lemberg_.

Kint a nagy város gyönyörü hó alatt volt, pompás prémekbe öltözött nők
járkáltak az utcán. Fényes villanyvilágitás, a kedves, nagy terekbe
szakgatott uton, talpig hóba öltözött elegáns fák állottak.

Fess katonatisztek, rövid huszárbekecsek s magyar szó mindenfelé, minden
kávéház és minden étterem magyar tisztekkel tele s a pincérek minden
magyar parancsot megértenek.

Ebben a sarokban is, abban is csupa magyar társaság. Egy-egy civil öreg
ur, s öt-hat fiatal tiszt. Apák, akik eljöttek a fiaikat hazavinni,
ólomkoporsóban, s fiak, akik a harctérről beszabadultak a pókhálós
palackok eldorádójába…

– Magyar az a jóképü német, akivel ülsz?

Egy pillanat alatt testvérré s jóbaráttá válik minden két magyar s
kiválnak és összecsapnak, mint idegenben a darvak.

– De még mennyire, – szói a másik öreg legény – gyere hozzánk. Székely
is, unitárius is, postás is.

Összeülnek s a világ legtermészetesebb hangján fognak kezet, mintha egy
órája váltak volna el, bemutatkozás sem kell, elég a magyar szó,
mindenki egy társaság, egy barát, egy vér.

A postás halk, kissé szórakozott, kissé odaátról való erdélyi hangján
tovább mesél; a postásnak mindig csodálatos történetei vannak.

– Felhivom Stryt, – folytatja emlékeit tovább s ködösen néz a szivarja
füstjébe – mondom, már akkor hat hete nem kaptam a családomtól semmi
értesitést. Mi Drohobicon tul voltunk, akkor létesitettük az
összeköttetést Stryjjel, hát felhivom Stryjt; azt mondja, ja ő nem veszi
fel magyarul a táviratot. Mondom, németül pedig nem adhatom fel, a
feleségem nem tud németül, csak félreértés lesz. Ha pedig betűzöm, abból
még több zavar lesz. Nem ér semmit… S akkor már hat hete nem kaptam a
feleségemről semmi hirt, azt mondja, bekapcsolja Budapestet, adjam le
ott.

A postás főhadnagy megállott, az egész arca ellágyult s körülnézett a
társaságon, értik-e, tudják-e, mit jelent ez!

– Bekapcsolja Budapestet!… Én, kérlek, nem is tudtam, mit mondjak! Itt
voltam Drohobicon tul s már hetek óta nem volt annyi összeköttetésünk,
hogy magyar távirdával érintkezni tudtunk volna. És már hat hét óta nem
volt hir a családomról! s akkor volt az a menekülés Besztercéről!… Halló
Budapest! Halló, halló. Reszkettem, minden tagom reszketett. Halló
Budapest, felvesz egy magyar táviratot?… Ja, ő magántáviratot nem vehet
fel… No, teringette, ki beszél ott?… Katonai parancsnokság… Most mit
csináljak? Kérlek, Budapesttel beszélek, Budapesttel s nem tudok feladni
egy táviratot a feleségemnek, azt hittem, sirni fogok… Azt mondja
Budapest: nem tudná ezt elintézni telefonon?… Kérlek, elszédültem! Mi
ehhez a szomjuságtól haldoklónak a megkinált italviz. Mondom, itt voltam
Drohobicon tul… bekapcsolja Besztercét, belead egy jó áramerősitőt!
Halló Beszterce! Katonai ügyben sürgős!…

Az urak, mind meglett emberek, mind család után sirók, mind ebben a
betegségben szenvedők, hogy sok-sok hete nem kapnak hirt az otthonról,
irigy várakozással lesik ki egyenkint a szót.

A postás főhadnagy kis kevélységgel, tagolva adja le tovább, egyenkint
percegtetve a betüket, mint a Morse-jeleket.

– Halló, Beszterce?… Éppen egy ismerős postáskisasszony volt a
telefonnál, de én reszkettem az idegességtől! Hol van ide Beszterce,
uristen! És háboru és hat hete nem kaptam hirt róluk… Lediktálok egy
jegyzetet s azt mondja a kisasszony, mondja, nem hivhatna fel nyolc
órakor? A feleségét áthivatnám… Beleszól Budapest, ne nyolc órakor, mert
nekik akkor van a legtöbb dolguk, hanem kilenckor… Jójó… Mondhatom,
folyton a forró hideg rázott kilencig. Egyre vertem a fejemet, hogy én
itt Drohobicon, egy hirtelen bekapcsolt vezetéken, Stryj, Budapest,
Beszterce… és hat hete nem tudtam semmit róluk s öt apró gyerek és orosz
betöréstől való félelem s ismerve a feleségem gyámoltalanságát,… Bizony,
még most is reszketek, hogy én! este kilenckor! a feleségemmel
beszélek!… Folyvást azon törtem a fejem, hogy mit ne felejtsek el
megmondani… persze mindent elfeledtem, csak: szervusz fiam, édes fiam,
hogy vagytok, jól?…

A társaság irigyen sóhajtott.

– Jó ezeknek a postásoknak.

A postás fölényesen s kicsit szerényen mosolygott, mint aki nem akar
hencegni a szerencséjével.

– Ezek mind ugy össze vannak szövetkezve, ezek a postások.

– Segitenek egymáson.

– Együtt élnek.

– Ismerik egymást.

Nevetve, egészen harctéri állapotok hangulatával koccintottak.

A magyar postának, a hires, pontos, csodás magyar postának egy másik
oldala tünt föl hirtelen. Valami kedvesség, valami báj van abban, ahogy
közvetlenül, póztalanul, emberi természetességgel élik a maguk közös
életét a postások. Kasztélet, de valami ősi, patriarkhális vonása van. A
ketrecen belől a magyar postások olyan fesztelenül élnek, ahogy a magyar
ember mindig meg tudja teremteni magának a kedélybeli lehetőségeket a
legterhesebb munka elviselésére is. Valóban alighanem egyike a
postásélet a legterhesebbnek mindenféle hivatal között, csak tán még a
vasut versenyezhet velük, de a hivatal keretein belől való
szivélyességben egymás iránt, a megértő póztalanságban egymás között,
semmiféle hivatali testület nem veheti föl a versenyt a postásokkal.
Milyen kár, hogy a legfrissebb generáció, s nemcsak a háboru alatt, de a
legutolsó évek uj emberanyaga itt is kezd türhetetlenül packázó, a
közönséget semmibe vevő modorra szokni. Holott az volna a régi magyar
postás-szellem, hogy a rácson kihajol a postás és megcimezi a levelet a
parasztnak…

– Kérlek szépen, – szól a postás főhadnagy, szinte ezt az érzést érezve
át, – nemcsak egymással vagyunk mi igy.

– Nana.

– Ha tehet az ember valamit, megteszi.

– Például?

– Például volt velünk egy lengyel kapitány, valami Jaroslav. S kérlek,
már félesztendeje nem tudott semmit a családjáról. Az az ember nem
aludt, nem evett, nem beszélt; ha valaki levelet kapott, dühös volt! Nem
birta ki, hogy más levelet olvasson. Sirt… Megszántam ezt az embert.
Mondom neki, hogy te, én kikutatom a családodat. Egész megsápadt. Azt
mondja: kapsz érte tőlem ötven üveg pezsgőt. Azt már nem, szó sincs
róla… megsajnáltalak… én is voltam igy, barátom…

Az étterem fényes, meleg zsibongását a tulsó oldalon egy magyar
kurjantás szakitotta meg. Mindenki odanézett. Huszárok ültek egy
asztalnál s valamin igen vidáman nevettek. Pár percig őket nézték
csillogó, megértő szemmel, beleegyező szivvel, aztán a postás főhadnagy
tovább duruzsolt.

– Hát még aznap beszélnem kellett Ungvárral s mindjárt mondtam: „nézze,
kollega, nekem volna egy pár jegyzetem, ha felvenné. Nem baj, ha egy hét
alatt adja is le, csak végezze el“. „Jó, azt mondja, ha lesz időm,
lassan elvégzem“. Igy aztán elárasztottam jegyzetekkel az egész
felvidéket… Hát egyszer csak megjön az első hir. Kolomea körül
rátaláltak. Orosz területen volt az asszony. Volt egy kémünk, azzal
izentek neki. S az asszony rutén parasztasszonynyal levelet küldött egy
állomásunkra s ott ajánlva feladatta nekem.

Megjön a levél.

Azt mondom a kapitánynak:

– A feleségedet nem Máriának hivják?

Hát az elkezd sápadni.

– Te tudsz valamit!

– Annyit tudok, ha igaz, ha a tieidre vonatkozik, hogy négy gyereke van.

Hát az én lengyelem kitátja a száját és fakó lesz és elkezd reszketni.

– Ne idegeskedj, – mondom neki, mert épen ettől féltem, azért is nem
mertem neki csak ugy odaadni a levelet, mert féltem, hogy végzetes lesz
rá, hát előbb szoktattam szegényt, – ne idegeskedj, hátha még egy
levelet adnék neked tőle!

– Van valami talán – mondja rekedten.

– Nincs semmim mondom, csak mondom neked, hogy hátha még egy levelet is
adnék neked, akkor mit csinálnál, ha már ennyi hirtől is ideges lettél.

De aztán végre odaadom a levelet.

El kezdi nézni, olvassa, látom, már nem is olvassa, csak nézi.

Az egy rémes jelenet lett. El kezdett sápadni, megáll. No, ezt megüti a
guta. Sápad, hamuszinü lesz, széket teszek alá, ugy esik a karom közt
le, mint a hulla, aztán elkezd izzadni s megered az orra… Na, ez készen
van…

Mondhatom, borzasztó volt.

Aztán kiad egy hangot, egy nem emberi hangot, egy állati orditást.

No mán jó, mondom, most már tul van a veszélyen.

Szegény. Azt látni, azt nem szeretném még egyszer. Azt nem kivánom
senkinek.

Mikor aztán kijózanodik, hát nekem jön s elkezd csókolni és össze,
vissza, agyon csókol…

Mindenki fellélekszik s hosszu csönd lett. Fölfakad a kis társaságban a
legerősebb érzés, amit ez a háboru kiváltott: a család után való
könnyes, rivó epekedés… Hiszen volt már háboru máskor is, eleget, de még
soha férfiaknak ekkora tömege nem volt fegyverben, szivében asszonyának,
gyermekeinek képével, hű és az egész életet betöltő szeretetével. Kik
együtt ültek e percben, mind családos emberek, kik az élet első egész
hosszabb felét a bizalmas kis meleg otthon varázsában élték át,
családosak, gazdag lelküek…

E pillanatban a bejárat felől két fiatal tiszt jött egy igen kecses,
igen diszkrét, igen finom fiatal hölggyel.

– Melyiknek a felesége ez? – kérdezte valaki a postást, aki már egész
őslakónak számit Lembergben, hónapok óta itt van s kell, hogy mindenkit
ismerjen.

Ez sóhajtott. Tudja isten, hol volt a gondolata, otthon Besztercén.

– Mindegyiké, – mondta legyintve. – Ezeknek való a háboru, kis aktiv
tisztek… Nem nekünk, öreg postásoknak…


7.  KÉT TŰZ KÖZÖTT.

_Galicia, (Brody)_ nov. 24.

Az arbájterek csóválták a fejüket, de parancs, hát parancs, hasmánt
kicsusztak a fedezékek közül és odább, jó távol, a bokrok táján
hozzáfogtak lövészárkot ásni. Mig a gyalogság fentartotta a régi
poziciót s várta a parancsot a támadásra, ők buzgón kaparták, vájták a
földet, nem mélyre és cikk-cakkosra, hogy a végén ugy látszott, mintha
valami csunya féreg turta volna össze a szivós, köves, vékonyan füves és
mohás domboldalt, amely csöndesen, fensikszerüen lejtősödött.

Szuszogva dolgoztak, kigombolták a kabátjukat s csurgott róluk az
izzadtság.

– Aj, komisz mónka ez! – szólalt meg Keresztes, mert a magyarban nem áll
a szó, ha dolgozik. Nem beszél sokat, de ha egy szót sem vetegethet, azt
hiszi, megful.

– Jobb vót a várba.

– Várakba vótunk mink mindig.

– Várakat csinálgattunk egész nyáron.

Igy bökögették, ha már füstölni sem szabad, legalább egy-egy szót.

A munkavezető altiszt távolabb feküdt s mindig dühösen nézett oda, ha
valahol szót hallott.

– Nicht sprechen! – suttogta s ijedten nézegetett az ellenség felé.

Aztán csak az ásók szisszenései, a föld dörmögése hallatszott, mintha az
öreg föld hörögne, sóhajtozna, tünődve, hogy a fiai ilyen gonosz játékot
művelnek. Gyilkoló árkokat, öléshez vakondturást hasitanak a hátába,
ahelyett, hogy felásnák, megforgatnák, magot vetnének belé, életet…

– De sokat fecseg, – sugta Barát Jóska – s egy pillantást vetett a
káplár után, aki a sor tulsó végére csuszott.

– Németül!

– Érted-e?

– A fene.

– Van, aki érti.

– Persze, hogy van.

– No csak dolgozzatok.

Elhallgattak, magukra ügyelve és csak olyan szorgalmasan, mintha ott
volna az őr. De hát nem ördög az ember, egyszer csak megint megszólal
Komáromi.

– Lehet azér, van olyan fiatal eszü nép, aki megtanulja.

– Érteni?

– Igen. A német szót.

– Fiatal ész könnyen fog.

– Azt már tudjuk, hogy ha azt kiáltják, forverc, hogy igyekezni kell!
Olyat épen.

– No csak dógozzatok.

Ujra elmunkálnak egy jó negyedórát, akkor megtörüli a homlokát egyik.

– Bion, megéhezik itt az ember.

– Hát megéhezhet, mikor ideje van.

– Osztán nem hozzák az ebédet.

– Egy kis turós galuskát?

Ezen el kezdenek nevetni. Istenem, de jó is az az aratás. Mán csak azér
is jó a nyári munka, hogy déli harangszóra hozzák az ebédet. A gyerek,
vagy a menyecske.

– Konzerva nem is kék, mi?

Nevetnek.

– Odafel azok most esznek.

– Konzervát?

– Aha.

– Bion, a is elég sajnos, a bornyót emelgetni!

– Dógozni, dógozni.

Az árok szépen halad előre s jól el dolgoznakr ajta.

Akkor ujra szó jön.

– Van itt egy katona, a most jött hosszu szabadságrul.

– Mit mond?

– Aszondi, hogy nálunk a faluba nyócvan asszonynak van má gyereke.

– Hogy?

– Orosz gyerek.

A fiatalok nevetnek, az öregek elhallgatnak.

– Hát… ott van a portáján, – szól egy nagybajuszu magyar. –
Összeesmerkednek. Portáján való, odavaló… De én, ha városba vótunk,
oztán elmentem, egy porció pájinkát kértem, asse tuttam, hogy mondjam a
kisasszonkának.

– Adnak ceruzát, leirják, hogy mi az ára, ha nem tudnánk épen.

– Aztat nem irja le, hogy tetszek neki.

Hosszu, kuncogó nevetés.

Egész elfelejtik a veszélyt.

– Hát tesvér, ha hazamennél, osztán ugy lelnéd az asszony, micsinálnál?

– Én egy szót se szólanék, – szólt Komáromi, s a szemében valami
villámlás.

– Ugyi – vágott bele a másik s ugy fekve rátámaszkodott az ásójára.

– Egy szót se szólanék. Nem én. Csak egy pörcöt se élnék vele tovább. Ha
nyócvannégy éves édesapám van, meg nyocvankét éves édesanyám, meg öt
gyereke. Osztán ű meg olyat tud tenni.

Elhallgattak, a csendes, komoly hangban valami menydörgés.

– Tudja isten, – szólt aztán a másik, – Meggondolnám a dolgot. Okosan, –
s nevetett, csóválta a fejét. – Nem szaladnék neki mindjárt.

– Mert te is megtennéd egy nővel, – szólt egy harmadik házasember.

– Nem. Nem én! Nem tenném meg!

– Nem-é?

– Nem. Az embernek is meg kell gondolni. Mert ugyi annak az asszonynak
vannak gyerekei és van ura. És az mit szólna! Meg én mit szólnék, ugye?

– Ki tudja, az asszony igy vélekszik-é? – rihegett egy idegenből való.

– Az asszony? Kifórrázná az én feleségem a szemét! ha olyat akarna!

Bumm!

Egyszerre ágyulövés dördült el.

A magyarok felügyelnek s elhallgat valahány. Egy pár pillanat mulva
éles, zugó, zengő fütyölés a levegőben, mintha ércmadár közelednék.

– Errül gyün, – sugja valaki.

– Muszka!

– Gránát lesz-e!

– Még erre gyün!

Igy vesztegetnek egy-egy szót.

Mire gyorsan tizet-huszat olvas az ember, egyszerre csak nagy fekete
füst lobban fel, arra jobbra a bokrok közt. Kavics, kő, föld, faág
repül, magasan repül a levegőbe s ijedt némán merednek oda a kis
arbájterek.

– Szemen vágott, – kiált Komáromi s az arcához kap, amelyről vér kezd
ömleni.

Ujabb süvöltő, ércpengésü fütty, hosszan, forogva, sisteregve s mély
rémület a magyarok szivében.

Ez is ott robbant fel, velük egy vonalban.

Egyszerre megértették. Nekik szól.

– A keserüségit, – orditja el magát egy arbájter s hátra néz a katonák
rajvonalára, mintha azt mondaná: A tiétek ez, a ti porciótok, a ti
számotokra való! Mit akarnak itt velünk a gránátok, mi közük hozzánk!
Hiszen mi nem vagyunk katonák, nálunk nincs fegyver, mi csak arbájterek
vagyunk a magunk ruhájába, a magunk ásójával, mit lőnek ezek ránk,
lőjjenek rátok, ti főztétek, egyétek is meg…

Ez mind benne van valamennyiük ijedten keserves pillantásában, de még
idejük sincs végig gondolni, vagy csak egyet szólani is, már jön az
ujabb fütyölés, jönnek a füttyszók.

Eldobják az ásót és futna ki merre lát.

[Illustration]

De merre?

Egy kiugrik. Veres István nevezetü torpácsi ember, nagy vörös bajuszu,
alig szalad tiz lépést, felbukik. Puskagolyót kapott, még szinte később
hallották a ropogást.

Lekapják valamennyien a fejüket és feküsznek most a maguk ásta árokba
bele. De még a göröngyök közé is bujnának; lennének most örömest kisebb
az egérnél.

Csak ketten állottak már felállva, szinte megdermedve; néhányan amott
futnak a bokrok felé, egyik hasra esik, annak is vége, a másik másfelé,
gránát vág le rá s a füstben eltünik.

A két legény összenéz s ahogy szemük csillanása összeér, mint két
fényszóró sugara az éjszakában, kinjukban, keservükben elmosolyodják
magukat s azt mondja az egyik:

– Gyere kedves komám, fogjuk össze magunkat, ne haljunk meg külön.

S kinyujtják egymás felé a kezüket.

Valahogy valami drága világosság, glória sugárzik le az égről a két
magyarra s a Himnusz nagy költőjének nagy szivdobbanása riad át a légen.

A két drága kis magyar lélek, ahogy a sir nyiltán, a nagyszerü halál
földobbanásán egymás felé nyujtja a kezét…

Jó volt a maguk ásta árok.

Estig benne feküdtek. Az alkonyatban jöttek a katonák s óf, kiverték
őket.

Már akkor rég elmult az első ijedtség, az ágyuk is elhallgattak s az
arbájter magyarok ujra beszélgettek.

– Meleg vót? – kérdezték nevetve a bakák.

– Meleg! Meleg az ántiját.

– Nagyon eregette az orosz a slapnert.

– Utánunk! – szólt büszkén az egyik s lerázta magárul a földet.

– Oszt mink csak néztük.

– Féltetek? – kérdezték nevetve a katonák.

– Hát mink csak tréfára vettük!

De nagyon sok szó esett a tréfa felől.

Mikor éjfél tájon lefekvésre került valahol a sor. A szalmában még
megszólalt Szabó János.

– Testvér?

– He?

– Veszekedtél-é már, mióta meg van a háboru?

– Még azelőtt se, testvér.

– Sose bicskáztál?

– Nem létezik. Az nálónk nem fordul elő. Bicska disznóba való.

– Hát, – mondta komolyan Szabó, – ne bánts senkit, nem bánt senki!

És békésen elaludtak. Arbájterek alhatnak, őrködjenek a katonák!


8.  KATONADOLOG.

_Szurmay-csoport, (Kalniatice)_ nov. 27.

A szekerek lehetőleg gyorsan mentek egymás után visszafelé. De volt
lárma, kiabálás, gyühézés és a hó förtelmesen fujt az ember szemébe.

József a sötét éjszakában üresen igyekezett előre. Hátul volt a
dandárnál és leadott egy szekér karácsonyi ajándékot, amit otthonról
kapott a sereg.

Örült, hogy rendesen elvégezte a dolgát és igyekezett, ahol csak
lehetett, előzni. De nem volt könnyü dolog a rossz, uttalan uton partok
között, a lejtős hegyoldalon, ahol olyanokat zökkent a szekér, hogy majd
szétment az ember lelke is.

A lába már meg is volt dermedve, ugy érezte, egész csonttá fagyott a
csizmával együtt.

– No, majd kienged tavaszra – mondta magában egy kis humorral és
ártatlan buzgósággal mozditotta beljebb a kevés szalmába, ami még a
talpa alatt megmaradt. Szegény lovacskák megették. Nem volt a dandárnál
semmi, a rossz buzaszalmát kellett elébük adni. Ugy megzabálták az
ártatlanok, hogy otthon a legjobb szénában is jobban turkáltak valaha.

Végre egy nagy szakadás volt a trénben s egész a vasutvonalig szabad
volt az út.

Közé is csörditett a lovaknak.

– Sárga, ne!

Azok meg is indultak és jó kis trappban vitték az üres szekeret.

Balról a vonat dübörgése hallatszott. Józsefnek odavillant a szeme a
sorompóra, de persze, szinte röstellte, hogy nézi. Hol van most sorompó!
Háboru van most, még annak is a legigazibbja: visszacsoportositás. Még
tetszett is neki, hogy a komisz vasuti bakterek nem piszkálnak most az
ember orra alá, s mind az a méreg, amit valaha el kellett viselnie a
leeresztett sorompók előtt fagyoskodva, ácsorogva, mig valahonnan az
Isten csudájából előjött a vonat, – az mind örömre vált most benne. Á,
most nem sorompózunk! Most áthajtunk a vonat orra előtt! Most
megmutatjuk a vonatnak, mi a magyar kocsis!

S gyü neki! Neki a vasuti sineknek.

Át is repült volna.

De az egyik ló patkója beleszorult a két sin közé.

Mire József csak körülnézett volna, a vonat már ott volt. Sötéten, vörös
lámpái nélkül, feketén, fene dühösen a borzasztó, menekülő vonat.

József rávetette a szemét s a másik percben egy borzasztó lökést kapott,
fölrepült s öt méternyire zuhant a sinek közé.

Ugy ott maradt hason fekve, elnyulva, mint egy béka és már csak azt
hallotta, hogy a feje fölött dübörög a mozdony.

Tüz hullott a nyakára, valami meleg hamu, aztán zörögve, dübörögve,
csattogva rohantak tovább a kerekek.

1, 2, 3, 4, 5… olvasta a vasuti kocsikat. Egy percre sem vesztette el az
eszméletét, tudott magáról, csak gyenge volt, mint az erőtlen halott,
annyit tett, hogy önkéntelen összehuzta magát kisebbre.

A kocsik alól lógó láncok surolták a hátát, meg-megütötték a
vállapockáját, mire még jobban össze-össze esett; az arcát kinosan
szoritotta a hóba a kavicsok közé s gépiesen olvasta a kocsikat…

– 30, 31, 32, 33, 34, 35… Vége.

A vonat ment tovább.

Ő pedig ott maradt s a szél süvöltött felette.

Sokáig feküdt ott, semmit se ügyelve az időre: se a szélre, amely
meztelen és véres hátát élesen vágta.

Egyszer csak lépések vannak felette. Már akkor a zivatar hóval lepte be,
ahogy ott feküdt a sinek között, elnyulva és mozdulatlanul.

– Hej, – kiáltott egy honvéd és lehajolt rá, – ezt elütötte a vonat.

József az emberi hangra felemelte a fejét.

– Testvér – mondta és a szóhoz emberi szokás szerint mindjárt mozdulni
is próbált, – nézze meg a lovaimat!

– Elütötte a vonat?

– El.

– Hát maga?

– Semmi bajom, csak a lovaimat nézze meg.

A honvéd nagyokat lépve ment tovább.

Mire visszakiáltott volna: József félkönyökre támaszkodott.

Várt. Nem tetszett neki, hogy a honvéd hallgat, gyenge hangon kiáltott.

– Ugye?

A honvéd visszajött.

– Barátom, a maga lovát elütötte a vonat.

József felült. Keservesen.

– El-é?

– A derekán ment keresztül a vonat.

József megvakarta a fejét.

Az egyiknek a fejét vágta el.

József kinyujtotta a kezét, a honvéd megfogta és segitett neki
felállani.

Odamentek a lóhoz.

– Kesely, – mondta József.

A ló ott feküdt a töltésen, a feje fent volt a sinek mellett.

Még élt. Felemelte a fejét és ránézett, nyihogott, de rögtön leejtette a
fejét. Ugy letette, mint a beteg ember.

József csak nézte.

– Üres vót a szekér, barátom? – kérdezte a katona.

– Üres, – mondta József. – A karácsonyi ajándékokat vittem a dandárhoz.

– Beadta?

– Be.

– Messze vannak?

– Valami három kilométer.

Hallgattak. József lehajlott a lóhoz.

– Kesely.

A ló nem mozdult.

– Kesely!

A ló megrándult, hördült, aztán egyet vonaglott, már nem birta a fejét
emelni. Vége volt.

József nézte, megcsóválta a fejét.

Szekerek jöttek, szekerek mentek át a vasuti sineken.

– A maga háta pucér, – mondta a honvéd.

– Mer levert a vonat, – szólt József.

A honvéd lement a szekérhez és a pokrócot megkeresete.

– Igy legalább e, – s ráburkolta Józsefra. – Most hova? – kérdezte
aztán.

– Hát visszamék a dandárhoz.

– Akkor isten álgya.

– Isten áldgya.

József még visszanézett a lovaira. A sárga volt az oka. Az vót az
ügyetlen.

Sose is tudott egy trappban menni a másikkal. Mindig össze-vissza!

Csak ugy ugrált. Mégümaga is restellte.

No osztán kész.

Vánszorogva ballagott visszafelé. Soká, soká ért be a dandárhoz.

Mikor a főhadnagy elé került, az rákiáltott.

– Veled mi történt?

– Alázatosan jelentem a főhadnagy urnak, elütött a vonat.

– A fenét.

– A két lovamat elgázolta, én rajtam átment harmincöt kocsi.

A főhadnagy nagy szemet meresztett.

– Hát mi volt ez? – kérdte, hogy ép mondjon valamit.

– Katonadolog, főhadnagy urnak alássan jelentem.

– Hát bizony fiam, erről nem tehetünk. Háboru van… Hogy hivnak?

– Alássan jelentem főhadnagy urnak, Boldog József.

– Nahát megszabadultál; boldog is lehetsz!

– Alássan jelentem főhadnagy urnak, nem vagyok.

– Miért?

– Jobb lett vón ugy… Akkor már vége vón a háborunak.

A főhadnagy ránézett.

– Eredj feküdj le ebbe a házba és három napig fel ne kelj.

– Igenis.

József elment és szószerint megtette. Harmadnap éjjel jelentkezett
szolgálatra.


9.  LÁZBAN.

_Kalniatice_, nov.

Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind szekeren, a kórházat sehol
egy órára nem lehetett kipakolni. Hegyen-völgyön, ungon-berken át
vissza, csak vissza.

Az ezredorvos egész héten lázas volt: sok dolga közt eleinte csak
hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét 38.4.

Meghökkent: még arra sem volt ideje: a szekerek feltorladtak, az urak
mind kétségbeesetten dolgoztak, az egész társaság olyan állapotban volt,
hogy az orvosnak egy pillanatja nem maradt, amit magára szánhasson.
Förtelmes sár, szabad ég alatt töltött éjszakák, már épen negyedik hete
volt, hogy a ruhát le nem vethette magáról, fehérnemüt ugy egy-egy erdő
végiben, vagy valami félszerben váltott, mig a lovak egy kicsit
abrakoltak.

Ezredes úr, kérlek alássan, én nem birom tovább, állandó lázam van, haza
megyek.

Az ezredes megrémült.

– Édes fiam, ne tegyél olyat. Te vagy az utolsó, aki a lelket tartod
bennünk.

Az ezredes már az összes idegeit leszerelte, különben is végkép kétségbe
volt esve, sirógörcsei voltak és a fáradságot egyáltalán nem birta
tovább.

– Különben is hova mennél, hogy mennél. Itt vagyunk beragadva a sárba,
mi se tudunk menni.

Az ezredorvos vállat vont. Hát legyen, aminek lenni kell. Apathikusan
nézett a jövőbe és tovább rontotta a tüdejét. Mert azonkivül, hogy
megvan mindenféle baj, még harcolni is az emberekkel… káromkodni
reggeltől estig, pofozni, kocsit emelni, viccelni, nem enni, sirót
vigasztalni… És állandóan 38.3, 38.4 lázzal…

Másnap estére egy nagyobb faluba értek. Itt már azt hitte mindenki,
megpihenhet. Egy kis folyó is volt mögöttük s a hidat is fölrobbantották
maguk után. A hadosztálytól is megkapták telefonon az engedélyt, hogy
ott éjszakázhassanak. Mindenki ágyat keresett magának s ugy végignyult
rajta, mint egy isten.

Az ezred elhelyezkedett; nyolcszázan voltak a régiekből s ezer főnyi
kiegészitést kaptak a mult napokban.

Az orvos vizet melegittetett s minden kimerültsége mellett is
megborotválkozott és jól megmosdott. Aztán felöltözött gondosan s teljes
fölszereléssel lefeküdt.

Tizenegy órakor éjjel nagy nyugodtan alusznak: az ezredes az egyik
ágyon, a másikon a parancsőrtiszt, harmadikon az orvos.

Belép egy főhadnagy és minden izgalom és fölindulás nélkül szól:

– Ezredes úr!

Hogy az ezredes nem ébredt, rávilágitott kis villamos lámpájával.

– Ezredes úr!

– Mi az?

– Tessék elhatározni, hogy megadjuk-e magunkat, vagy fölkoncoltassuk.

Az ezredes fölriadt.

– Miért?

– Itt vannak, bent az oroszok.

Az utcáról csakugyan valami borzasztó, olyan fuldokló, letompitott lárma
hallatszott be, mintha egy sereg haláltusája volna.

– Hol?

– Itt az utcán.

Az orvos felugrik és kisiet.

Az ajtóban önkéntelen megáll, mert a szomszéd udvaron magyar szót hall.

– Testvér, gyere, segits, mert már megfujt. Má megfujt a kutya…

Az orvos visszafordult. Itt nagyon kurucul megy, ha már egymást
fojtogatják.

Az ezredes a szoba közepén áll, széttárt lógó karral, kidülledt véres
szemmel.

A főhadnagy lámpája hol meggyul, hol elalszik.

– Ezredes úr, ne menjen ki, – szól az orvos, – már itt a szomszéd
udvarban egymást fojtogatják.

A tiszt is szól.

– Ezredes úr, tessék gyorsan diszponálni.

Az ezredes egyikről a másikra néz, aztán hirtelen felkapja a szoba
ajtajához támasztott ezredzászlót és egy szót sem szól, kirohan.

A főhadnagy utána.

Az orvos kicsatolja a nagy szolgálati revolverét, előkésziti s kilép
szintén.

Az éjszaka szuroksötét, óriási sár, amelyben minden lépésnél bokáig
merül a csizma. A szomszédban már csend van, a falu távolabbi részein
fojtott dulakodás, kézitusa zaja.

Az orvos kilép a sötétbe s most először érzi életében, milyen nagy dolog
az ösztön. Sejtelme, egyetlen gondolata nincs róla merre, hova lépjen,
hogy ne az ellenség torkába. Mintha a gyeplőt bedobná a lovak közé,
rábizza magát a bakkancsaira s már a következő percben a kerités tövén
guggol, a sárban, a sövény alatt s lopózik előre az árokban, a jó mély
és sáros árokban, amelyben olyan hűségesen eltünik s most haragszik a
szürke köpenyre, az opozam-prémre, amely kivilágit a sár kényelmes
sötétjéből. Nyitott szájjal lélekzik, mélyen lélekzik s meg-megáll, a
mellében szúrás van, a térdében reumát érez, a gerinc meg van meredve,
de csak egy pillanat s tovább, gyorsan tovább. Mintha mindig itt járt
volna, biztosan s bátran siklik be jobbra egy sikátorba, az orosz házak
közt, amelyek kerités nélkül, egymástól mind külön állanak s most oly
rettenetesen némák, szinte zörög a félelemtől a lelkük.

Egyszer csak suttogást hall. Hopp, lehuzódni egy lépcső mögé, amely,
orosz szokás szerint, az ajtóból mindjárt az utcára nyilik.

Beszéd. A revolverét görcsösen szorongatja; megadni magát? villan át
agyán. Nem, harc nélkül nem, sebesülés nélkül. Sebesülés! A kötőhelyek
rémségei villannak elé, a koponya, mell, hassérülések, a jodtinkturák
szaga vagy vérző sebek, Perubalzsammal kitöltve, kéregpapirból csinált
sinkötések, organtin-pólyák… Felhúzta revolverét, nagy, kitünő Mauser… a
szemére vér borult… vajjon mindez nem a láz?…

Magyar szó.

– Itt volt!… Délután még itt volt…

A keze elernyed s olyan megkönnyebbülés fogja el, hogy a szemébe köny
szivárog.

– Tóni…!

– Halt!

S egyszerre egy csomó emberi arc mered rá ugyanazzal a riadt, vad,
rémült felhorkanással.

Aztán megismerik egymást.

– Hol az ezredzászló?… Délután még itt volt…

Az orvos kábultnak érzi a fejét.

– Ja?… Az ezredes megmentette.

Miért mondta ezt, hogy „megmentette“? S mikor a lélekzetek nagy
fölsusogásából megérzi a nagyszerü megnyugvást, hogy az ezredzászló meg
van mentve, s hogy az ezredes maga is; hogy: van hát valahol valami
biztos pont, van már valami bázis, amire számitani lehet… Mért nem vonja
vissza, maga sem érti, hogy történt, hazugságát?… Csak áll, a két kezét
lógatva, vastag teste bután áll s a kopasz koponyája szédül a sapkában,
véreres nyilván a szeme és a láza túl van a 39 fokon… S hátha az ezredes
lemészárolva fekszik az utcán s a zászló a kozákok markában van…

De valami nagy megkönnyebbülés, bizalom, fölujhodás! Az ezredes
megmentette a zászlót. Nem, ezt nem lehet többé visszavonni.

S magyar beszéd körülötte, szók, miket nem ért, nem hall, emberek
gyülnek, magyar fiuk, honvédek, már egész csapat, nyolcvan, száz, halk
kommandó, sorakozás ugy hevenyében; távolról egy-egy orditás, de közben
irtóztató, mély csönd, komor, viaskodó, fekete csönd…

Hirtelen kigyul egy ház!

Ijedtség tör ki! Káromkodás! „No már világitanak, már meglátnak!“ S
végig fut a remegés mindannyiukon, mint a szüzön, ha álmában takaróját
emelik. Azután fölkiált valaki.

A Pici, az ezredes kisebbik segédtisztje.

– Éljen!

– Mi, mi az?

– Ez a jel! – és hangosan kacag, ahogy vacsoránál szokott borsos adomán.

– Mi jel?

– Titokban megbeszélés volt, hogyha valami baj van, ki fognak gyujtani
egy házat, vagy valamit magaslaton, hogy odagyülni…

Egyszerre vad bizakodás, öröm, mintha már vége volna minden bajnak s
neki direkt az égő háznak.

Az orvos oly ügyetlen lett, minden pillanatban megbotlik, kétszer is
térdre esik, s sár hideg, tele vele a keze, marka, ruhája, didereg,
elmarad s a fogát csikorgatja, olyan dühös magára. A revolvere egyszerre
csak nincs meg. Fogalma sincs róla, hova lett, beleharap az ajkába s
tovább rohan.

A dombon már négy-ötszáz embert vesz számba egy pillantással. A tüz
lobogó vörös meleg fényében sütkéreznek, mint a disznópörkölés körül a
falusi gyerekek.

Egy főhadnagy rákiált:

– Szervusz, öregem! – s vigan fütyörész, mig fehér rongygyal igyekszik
bepólyálni a karját.

– Nini, – mondja aztán, – hisz ez a te mesterséged.

Az orvos elmosolyodik, sáros kezeire néz, körülpillant lysoformos viz
után s kábult, szétpattanó aggyal a Jendrassik-klinikára gondol. Jó
volna már ott feküdni ágyban, a kis erkélyszobában, napsütésben,
tréfálva, ahogy az öccsét látta, mikor odahaza volt az ősszel…


10.  CSIRKE A DRÓT KÖZT.

_Szurmay-csoport, (Muravica)_ dec. 2.

A muszkák kezdtek nagyon szemtelenek lenni. Igy, álló harc alatt az
ember nem haragszik, ha naphosszat bombáznak is, de a céllövés
kegyetlenül bosszant. A honvéd restell a lövészárokban végig-végig
tekeregni, ha mennie kell, hanem fölpattan a földszinre s a védő árkok
mentén, toronyiránt megy, abban bizva, hogy az ellenség ugyse vadászik
az egyesre s ha próbálja is, ugyse talál. A legszigorubb rendeletek
jöttek, de a honvéddal nem lehet birni. Annak nem lehet beszuggerálni az
állandó elővigyázatot, mindennap három-négy fejlövés.

Az ezredes végre egész bölcsen a muszkára haragudott meg s rátelefonált
a tüzérségre, hogy meg kell bombázni az orosz állásokat.

– Igenis, ezredes úr, – szólt a tüzérség s az összes telefon egyszerre
izgatottan adta hirül a friss hirt.

Az összes állás megtelt kiváncsiakkal, várták az első lövéseket, várták,
mit csinál az orosz a váratlan figyelemre. Mikor a tüzérség az első
lövést jelezte telefonon, csupa szem lett az egész rajvonal.

Bumm!… S halkan számolták, mig az ércmadár a levegőben végigsikoltott s
odatul ledobbant pont az orosz állás mögött!

– Háromszázzal rövidebbet!… – jelezték egyszerre tizen is.

– Majd nem fog most szemtelenkedni, – mondta egy altiszt s megpödörte
nyalka bajuszát.

– Má nagyon elhitte magát!

– Nagyon fejibe szállt a bátorság, – pötyögették.

Bumm, bumm, bumm… Egymás után leadta a tüzérség a többi három lövést is
és sikoltva, zengve repült az égben a tüzbögyü gránátmadár.

Odaát egyre-másra pukkantak fel a nagy fekete füstök, földet, fát,
dombot vetve az égre. Szemben csinos kis falu áll, a Muravica. Ennek is
kigyult egy háza, a honvédek kezüket dörzsölve gusztáltak. Brávó, a
tüzérek most jól csinálják. A disznók odaát tanulhatnak egy kis
emberséget.

Aztán odatúl is megszólalt a nehéz tüzérség s pár pillanat mulva
hallatszott a sikoltó surló érchang onnan idefelé.

– Huzza mán a muszi is a sátorponyvát, – szólt az öreg honvéd s
fölpislantott a levegőbe.

– Befult! – adta le a jelentést a megfigyelő.

– Hova?

– A temetőbe.

Nevettek. Mindig azt lövi. Ugy látszik, ezt az egy pontot birja
megfigyelni. Abba már sok gránát befult, a magános, régi orosz temetőbe,
amely a faluval szemben, az Ikva errülső partján legmagasabban áll.

Igy folyt az ágyuharc s az embereket már csak az az egy mellékgondolat
bosszantotta, hogy vajon a mi gránátjainkon is ugy mulatnak odaát, mint
mi az övéken?…

Egyszerre csak csirkecsipogást hall valaki. Csirke csipog a drótok közt
az ágyuharc alatt. Rögtön végigfut a hir a zászlóalj frontján s mindenki
a csirkét keresi. Abban a percben elfeledik az ágyudörgést s mind
meglepik az oldalozó állásokat s a csirke után vadásznak.

– Puff, – valaki már rá is lőtt.

– Piff-piff! – szól válaszul odaát az orosz lövés kettős hangja. Puff, –
mondja itt ujra egy manlicher s a csirke ellőtt fejjel csüng a dróton.

A honvédnak, aki félkézzel mindig főz, épen ez hiányzott, pár pillanat
mulva, mit sem törődve a veszett ágyuharccal és a közben még élesebben
folyó puskalövöldözéssel, egy magyar már kint mászik a drótok közt a
csibe után.

Piff, piff.

Fejlövés.

A honvéd elterült s vége.

A szakaszparancsnok, a fiatal zászlós rémülten futkároz az állásban,
magánkivül van az ijedtségtől s méregtől.

– Disznóság, – kiabálja, – mikor a legnagyobb tüz van, egy büdös
csirkéért fejlövést!… No most lesz a századparancsnoktól, de még az
ezredestől is… Igy leszidatni az embert egy rossz csirke miatt…

Szegény kis fiatal zászlós, az édesanyja csókjával a fényes homlokán,
egy ember halála már csak egy kis hivatali mulasztás neki, amely után
jön a dorgatórium… Az emberek megilletődve figyelnek ki, él-e még a
pajtásuk… Ki sem lehet most menni érte, estét kell várni, mig
behozhatják… Majd a sötétben szegényt…

Egyszerre csak, még meg sem csillapodik a beszéd az esetről, nagy
jajgatás odakint:

– Jaj a lábam, jaj a kutya meglőtt!

– Mi az, mi az?

A figyelők jelentik, hogy már mászik is befelé. Egy másik honvéd ment ki
a csirkéért.

– A disznó, – ordit a százados. – Nem volt elég egy fejlövés azért a
rongy csirkéért, még egy térdlövést is! De esküszöm, hogyha még
valamelyik kimegy, azt magam lövöm agyon!

A zászlós halkan pusmogott az embereknek: Lássa Szabó, ilyenek maguk,
egy csirke miatt képesek a legnagyobb kellemetlenséget zuditani az ember
fejére! Hát nézze csak, gondolják meg, hogy most minden emberre szükség
van s minden emberveszteség a hadsereg erejét fogyasztja!… Mit szól a
generális, ha megtudja, pedig már talán tudja is azóta!… Nem ugy van
most, mint mikor előrenyomulunk, akkor egy századot könnyebb eltussolni,
mint most egy embert…

– Igen, igen… ugy a… – dünnyögi a néven nevezett Szabó, – ilyen mulyák
ezek! Lássa, zászlós úr, az ilyen ember igazán nem is való honvédnak…

A zászlós megnyugodva bólint, mintha az egy Szabóval az egész szakaszát
meggyőzte volna, aztán a telefonfülke felé ballag, ahol a százados illő
mentegetőzéssel és kellő kárhoztatásokkal tesz jelentést az
ezredparancsnokságnak.

Szabó azonban, a megtanitott magyar, térül-fordul, egyszerre csak előáll
és sunyin kacsint a zászlós szemébe.

– Zászlós úr!

– No.

– Itt a csirke…

S bemutat a köpönyege belsejébe. A hóna alatt szorongatja a csirkét. És
nagyon büszke… Igy kell azt csinálni!


11.  HAZAITTA MAGÁT.

_Szurmay-csoport_, nov. 28.

Krumplit küldtek be Brodyba. Valami tiz vaggonnal. A volhyniai fekete
földben annyi volt a krumpli, hogy mig le nem esett a hó, a legények
egyebet se csináltak, krumplit ástak. Valami furcsa, óriás krumplit, két
ökölnyi nagyságu, gömbölyü, dimb-dombos, göröngyös krumplit, parázs és
omló, igen finom fajtát, s olyan bőséggel, hogy arról fogalma sincs még
az áldott Kánaán, Magyarország fiainak sem. Egy holdról negyven mázsát,
meg még többet szedtek ki, egy-egy fészekből egy kosárral.

Ugy is vitték a legények, dalolva, mint otthon, a vásárra. Mikor már
megtelt pince, padlás, a generális a fölöst mind behordatta a kincstár
számára. Szekerek hosszu sora vitte a krumplit, a buzát a távoli
állomásra, átkozott utakon, gyalázatos sárban, amelyben alig fordul a
kerék, ezekkel a szivós kis muszka lovakkal, amelyek aprók, töppedtek,
hosszuszőrüek, hasonlitanak az erdélyi mokány lovakhoz és rettentő sokat
birnak.

János bácsi, mikor dolgukat végezték s a nagyvásárból üresen fordultak
vissza a szekerek, gyengének találta a mulatságot és leugrott az utolsó
pillanatban, hogy valami jó harapni valót vegyen az útra. Egy kis
lacipecsenyét, vagy mit; ahogy otthon szokás.

Soká tévelygett a piacon, a rettenetes zsidóvásárban, ahol ugyan semmit
se árultak az ő fogára valót, hogy aztán mégis legyen valami értelme a
vásárjának, egy zsebbevaló tükrön alkudni kezdett.

– Hogy adi mama?

Az öreg zsidóasszony ránevetett a pipás magyarra s mondott valamit.

– Drága, – mondta János bácsi, anélkül, hogy fogalma lett volna arról,
mit kér a vén csutora.

Az megint felelt, kézzel-lábbal; kinálta.

– Nagyon sok vón érte, – bólogatott János bácsi és kihuzta a bajszát a
tükörbe pislogva. – Ócsón aggya, megveszem.

A zsidóasszony csak beszélt.

– Meg, meg! Vevő szándékkal vagyok! De emberséges árat mongyék.

Igy ment az alku egy darabig. A magyar ember a legáldottabb nyugalommal
mer magyarul beszélni. Tudja, hogy egy dógot megértenek nála, a pénzét!
A végin ugyis az övé, amit akar. Osztán ha annyian nem tudnak magyarul,
hát ő már tudjon mindenkinek a nyelvén, ahova csak kerül!

– No mama, – szólt János bácsi – hát nekem nem kell. Öreg legény vagyok
én mán, engem csak magamér szeressenek a polyák menyecskék… A többiek
mondták, hogy vegyek, de azok meg nem adnak ennyit érte… Isten áldja.

S elment a lógó pipával.

De mire visszaért a tett-helyre, már ott nem volt szekér. Egy se.

A staffli-kommendáns annyit konstatált, hogy egy ember hiányzik:
megszökött… S meginditotta a menetet. Otthon első dolga volt jelentést
tenni, hogy egy kisérő megszökött, tessék jegyzőkönyvbe venni, osztán
kurrentálni.

János bácsi azonban ménkü módon meg volt rőkönyödve. Hát mámmost ő hogy
marad itt? Hun van ide Szurmay! Hány napja gyüttek ők ide! Most hogy
tanál vissza.

– Szomszéd! – kiáltott a legelső darócosra, – mongya mán barátom, hova
lettek innen a szekerek.

– Nye, nye.

Adta aztán alább is. Mondta ugyis hogy kérem alásson, ugyis hogy
tekintetes úr, nagyságos úr, megadott minden becsületet, mégse kapott
más feleletet, csak hogy Nyeznyam, vagy Iváznit.

– Teremtő Isten, – szólt János bácsi – hát itt mán senki se érti a
becsületes emberi szót? – felemelte az öklét és mint Jónás Ninivét,
megátkozta Brodyt: – No kár vót értetek ontani a magyar vért!… hogy a
muszka égetett vóna fel mindnyájatokat…

Fekete estéig kereste a szekereket.

Mikor már nagyon rájött az éccaka, szállást keresett valahol. Valami
elhagyott házra lelt, oda huzódott a szél elől és nagy tünődésében
töltötte az éjszakát, az üres házban. Reggelre kisütött valamit s másnap
a komendot kereste…

Azt is hiába.

No mán itt veszett az isten sarka alatt, mit gondolnak róla otthon. De a
még semmi, hogy mit gondolnak, de egyáltaljába, hogy kerül haza!

Haza!

Ahogy a cigány mondja otthon a törzsnél, „a Surmai kegyelmes portájára.“

Egész nap nem evett, nem ivott, csak járt mint az Orbán lelke a
városban; akárcsak Ujhelybe járt vóna, csak a piacon más a nagy
zsidóvásár, a várformára épitett boltvár, négy oldalán körül
bolthajtásos tornáccal közepén sikátorokkal és szinig hemzsegő
zsidósággal. Néha-néha megállott, egy-egy csudát megbámult, például azt
a kutat, amék a piacon van, mert olyat még nem látott. Szivárványos kút,
vagyis szivattyus, De nem vasból van az oszlopa, hanem egy
fenyőfagerendából, belől kifurva, a huzója se sárgaréz meg vas, az is
fából van szerkesztve!… Ez tetszett neki, igen fortélyosnak vélte.

– Na megállj! – csapott a homlokára este felé. – Majd haza kerülök én!

S vidám arccal nyitott be a legelső kocsmába.

– Bort – parancsolta a zsidónak.

S már megint nem restelte a magyar szót.

Tessék, meg is értették. Meg bizony, megkapta a bort. Kisült, hogy
tudnak ezek magyarul, ha akarják, csak a szekerek felől nem akarnak
tudni semmit.

Ivott, mig csak be nem csukták a bótot. Volt pénze, fizetett.

Mikor esti tiz órakor ki akarták lökni, vidáman csóválta a fejét:

– Nem sógor, nem. Nem mengyek el. De nem… Nem mengyek innen, az apátok
csillagát, mig csak innen egyenest Szurmay apánkhoz nem visznek!

Azok látták, hogy nincs ki négyszegeletre; vagyhát a polyák ég tudja,
mit láttak, szóval ágyat vetettek neki két ládából.

Igy is jó, mondta magában János bácsi, hosszabb lesz a karácsony s végig
feküdt a deszkán.

Reggel ujra kezdte az ivást és koccingatott magában estig.

De már akkor nagyon jó kedve lett és mindenáron meg akarta tanitani
magyar szóra a zsidót.

– Mondd utánam az apád tarka bugyogóját, ha a pénzem kellett, a szómat
is vedd be!

Verte ököllel az asztalt és borzasztóan forgatta a szemét.

A zsidók összecsődültek és mit volt mit tenni, elmentek az őrjáratért.

Mikor a katonák bejöttek, János bácsi a nyakukba borult és mindenáron
borral akarta őket tartani.

– Csakhogy itt vagytok, jó fiaim, negyednapja vár János apátok.

Nem tudtak magyarul.

– Nem baj! Elég a hozzá, hogy magyar ruha van rajtatok… Őfelsége
mundérja, azt a ragyogóját…

Arrestban tartották reggelig, akkor aztán kihallgatták.

Volt már magyar tiszt is, magyar baka is, magyar transzport is.

Előre látta ezt János bácsi: Nyolcad napra otthon is volt a
Szurmay-seregnél.

Mikor jelentkezett a századosánál, az kegyetlen ridegen fogadta. Per
_ön_ beszélt vele s kemény hangon kijelentette, hogy „holnap reggel ön
fel lesz akasztva, kötél által…“ Tudomásul veszi?

– Igenis, százados úrnak alássan jelentem.

– Van-e még valami kivánsága?

– Igenis, százados úrnak alássan jelentem.

– Ki vele.

– Tessék még azonkivül agyon is lövetni, megérdemlem.

– No hát ez mint utolsó kivánság, tekintetbe vétetik… Most pedig azt a
bitang mindenedet, mondd el, hun csavarogtál.

János bácsi lesunyja a fejét. Látta mán, hogy nincs baj!

– Hát instállom százados uramat, – eevesztem a Galicijában: De haza
ittam magam!

Mondta sunyi mosolylyal s angyali humorral.


12.  DÁSKA.

_Szurmay-sereg_, december.

A hó világitott, az urak hatalmasan fel voltak öltözve és halk
kacagással mentek Dáskához. Már ugy megszokták, hogy minden este
odamenjenek, hogy nem tudtak volna anélkül elaludni.

– Jó enyhe téli este, – mondta a zászlós.

– Kellemes, – mondta a főhadnagy.

A házacska előtt megállottak s az ablakon benéztek.

A párás ablakon át homályosan lehetett látni a tágas, alacsony szoba
belsejét. Az öreg asszony az asztal mellett ült a nagy lóca sarkán s
varrt. Dáska a magasra vetett ágy mellett állott és nézett az anyjára.
Igy forduló mozdulatban olyan gyönyörü volt, mint egy finom kis
paraszt-szobor. Bő barna szoknyája lehullott a sötétbe, egyik karja
felemelve, a másik ugy hirtelen kinyujtva, fél testtel visszanéz…

Odatolták az arcukat mindhárman az ablaküvegig.

– Ma este meg kéne valahogy csókolni, főhadnagy úr! – mondta a zászlós.

– Nem kell bántani, – mondta hirtelen s irigyen a hadnagy.

Azok odabenn észrevették, hogy valaki áll az ablak alatt.

A Dáska arca gömbölyü lett, amire a három magyar fiunak megdobbant a
szive.

Fölegyenesedtek és tovább léptek az ajtó felé.

Leverték a csizmáról a havat s nagy kopogással benyitottak a mély és
sötét pitvarba.

Már akkor nyilt balról az ajtó s világosság ömlött elébük.

– Jó estét, jó estét, galambom! – köszöntek be mindhárman, s rang
szerinti sorban mentek be a közbeeső kis szobán keresztül a belső tágas,
alacsony, szentképekkel zsufolásig megtömött nagy szobába.

Dáska hangosan kacagott, az arca fénylett a kis petróleum-lámpa
világosságán, tisztára volt mosva, mintha egy antik sötétpatinás veretes
tálcának a közepét fényesre pucolják…

Beszélt frissen és nevetve, oroszul beszélt s persze ők abból egy árva
krükköt sem értettek. De olyan bátran és folyékonyan beszélt, csak ugy
csergett a szájából a szó, mint egy friss patak bugyogása. Azt sem érti
az ember s mégis szép.

A szoba azonban büdös volt, mint mindig. Az a savanyu és kiirthatatlan
parasztszag, amely bőröknek, csizmáknak, gubadaraboknak, poshadt
piszoknak a szagából tevődik össze, amelylyel át van itatva még a bőre
alatt is minden falusi, akármiféle fajta is… De már csak egy pillanatig
érezték.

– Jó estét, mama, hát maga mikor töri már ki a nyakát? – mondta a
zászlós nevetve s megveregette az öreg asszony vállát, aki halkan, rossz
fogakkal és alázatos tisztelettel mosolygott az idegen urak, a hóditók,
a rettenetes hirü magyar katonák szemébe.

A hadnagy idegesen kacagott fel.

– Mondasz valamit, – röhintett a zászlós szemébe, – ez az öreg, ez nagy
kujon. Ha az ezredesnek volnék, egyszerüen felhuznám a legelső ágra,
akkor aztán a Dáska…

– No, Dáska, hát szeretsz-e? – kérdezte a főhadnagy, megcsipkedve a lány
arcát.

Dáska összezárt szájjal nevetett és azt mondta:

– Csája? csája?

– Az, az anyád főzi is már.

Az öreg asszony már ott állott a lapos kemence mellett s egy nagy,
egészen kőkorszakbeli formáju, barna edényből vizet öntött valami kisebb
mázatlan csuporba.

Leültek, mint otthon a parasztlegények, akik elmennek esténként
lányozni. A főhadnagy a lócára ült, a hadnagy a székre, a zászlós az ágy
előtti korsólócát fogta s odahozta az asztalhoz. Aztán előszedte a
bekecse zsebéből a jelentékeny papircsomagot s kirakta az asztalra.
Nagyszerü ennivalók voltak ott, füstölt husok és sonka és kolbász és
konzerv… Dáska örvendezve nézett rájuk s nagyon szerette őket. Az ő
házuknál bizony semmi sem volt, csak viz és tea és ezt is a tiszturak
hozták.

Hát hogyne értették volna meg egymást.

– Mi van odakint az árokban? – kérdezte a főhadnagy.

A hadnagy ma kint volt az ezredessel az állásban s ez némi fontosságot
adott neki.

– Olyan veszett kőkeményre van fagyva a föld, mint a páncél, ugy hogy
elpattog a golyó, nem megy bele.

– Hát nehéz gránátokkal nem szórakoztak?

– Oh igen… és a disznók a futóárkot már ugy belőtték, hogy olyan
zárótüzet adnak, ha eszükbe jut, hogy ott nem lehet mozdulni. Egy gránát
oly gyönyörüen be van lőve, hogy csoda!…

Már a levegőben van, hogy be fognak menni a tartalékból az állásba.
Felváltás lesz, csak még nincs kiadva a parancs…

– Hát, Dáska, gyere már, ülj ide mellém, – szólt a főhadnagy és helyet
csinált maga mellett a lócán.

Dáska nevetett s minden legkisebb szégyenkezés vagy szemérmeskedés
nélkül odaült.

A főhadnagy fél karral megölelte, olyan természetesen, ahogy csak egy
parasztlegény tudná megölelni a babáját. Már beletanulnak az ilyen
kézzelfogható udvarlásba, csak a hadnagynak gyul ki rögtön az arca s
gondol mindjárt többet, mint kellene.

– Persze, uj futóárkot kell csinálni, ha mi bemegyünk; biztos, hogy az
lesz az első dolgunk, – mondta a főhadnagy komolyan, félkarját a Dáska
derekán hagyva.

Az öreg asszony sunyi képpel nézegetett oda rájuk, ha csak egy szót is
képes lett volna megérteni a tisztek beszédjéből, spionnak lehetett
volna nézni, de igy csak a lánya felől spionkodott.

– Ej, Dáska, Dáska, – mondta a főhadnagy hosszu szünet után, – a fene
egyen meg benneteket, csak vége volna már egyszer!

Dáska kinyitotta a száját, el volt álmélkodva a tisztur komoly arcán s
várt, mint egy kis kutya, aki olyan okosan tud nézni, hogy az ember nem
hiszi, hogy ne is értse a beszédet.

– Milyen szép szája van! – szólt a zászlós. – Főhadnagy úr, kérlek
alássan, csókold meg azt a szép száját.

A főhadnagy ránézett a lány szájára s a szeme mozdulásából már Dáska
megértette, hogy az előbbi komoly pillanat után, idegen és nehéz
gondolat felvillanása után, amit nem értett, most megint valami lobbanás
van, amit már nagyon is ért… Lekapta a szemét és beharapta az alsó
ajkát… Ennivaló volt…

– Te büdös, te, – mondta a főhadnagy s szorosabbra vette az ölelést, a
másik kézzel pedig megcsipte az állát.

Dáska a másik pillanatban már kint volt a szoba közepén s nevetve ment a
kemence felé.

A három fiatal férfi hangosan kacagott, tiszta szivből és hahotázva.
Nagyon tetszett nekik a lány tisztasága, ártatlansága, naivsága, amely
mégis bizonyos határig mindent elbirt és igazán tiszteletben tartották,
különösen a fiatalsága miatt, hiszen nem volt több tizennégy évesnél,
bár egész nagy, kifejlett lány…

Olyan jó volt a jó meleg szobában. Dáska közben át is öltözött. Csak
meglepte őket azzal, hogy a sötétből, a másik szobácskából az uj bluzban
jött be, amit Lembergből hozattak neki a tiszturak, meggyszinpiros
bluzban és hozzá kék bársony szoknyában. Roppant kacagott magán és a két
tenyerébe takarta az arcát. Csak az urak kacagtak még jobban, mikor
megjelent, mint egy szinpadi drapéria.

Éjfél felé volt, mikor a három tiszt elindult haza.

Dáska szokatlanul, ezt még sohasem tette, kikisérte őket az ajtóig. Ott
hirtelen megölelte a főhadnagy s erősen megcsókolta, elébb a homlokát,
aztán az arcát, azután a száját.

Dáska egy csöppet sem rugódozott. A főhadnagy addig csókolta, mig csak
el nem szégyelte magát a társai előtt. Akkor abbahagyta s letette az
öléből, mint egy gyereket.

A hadnagy is kinyujtotta a tenyerét, s ahogy szokta, komolykodva,
mereven lépett közelebb. Átölelte a lányt s megcsókolta a szemét, mind a
kettőt, a homlokát és erősen, szoritva, a száját.

Azzal átadta a zászlósnak, aki aztán nem teketóriázott, hanem egészen
ugy tett, mitha most osztán, ami maradt, azt ő mind el akarná
fogyasztani.

– Nono, nono, – kellett mérsékelni a gyereket.

A lány végre visszaszökött s bezárta maga után az ajtót.

Hallgatva és magukban édesen mosolyogva indultak tovább az urak a hóban.

Szél jött, jól beburkolóztak a köpenyegeikbe s felhuzták a keztyüket.
Igen tetszett nekik a mai este; ez még sohasem sikerült. Nem szóltak
róla, de a véletlen elszedett csókok nagyon a szivükön maradtak…
félméteres örömöt havaztak a lelkükre, amelyben eltévedt a futó
gondolat. S milyen szép perspektiva nyilt a jövőre az
oroszlányszelidités terén…

Ha ma igy volt, mi lesz holnap este?…

Másnap este az öreg asszony kisérte ki őket.


13.  KINEK, HOGY SZOLGÁL A SZERENCSE.

_Orosz harctér_, december.

Pár napja nyugalom volt, az emberek csoportokban hevertek az apró tüzek
körül és krumplit sütöttek. Rezervában volt a század, pihent.

A kapitány frissen borotvált piros arccal járkált s nézte az embereit.
Köhögött. A fiatal feleségére gondolt, akitől már három hónapja nem
kapott levelet s nagyon morózus volt. Vajjon hol él? Aggódva gondolt rá,
hogy jól érzi-e magát az ő szüleinél, mert azt kivánta, hogy most
félévet ezeknél töltsön… A tüdeje is folyvást bosszantotta, régi
csúcshurutját érezte, este már jöttek az erős izzadások s állandóan láz…
De hol van most Meran, hol van most Arco… Az ezredes is oly ideges vele
szemben, mindég őt állitja a legveszélyeztettebb pontra… ez az egész
élet nem ér egy fabatkát. Az ember csak kerülgeti a végzetét…

Egyszerre csak feltünt neki egy ember, aki a puskájára támaszkodva
álldogált, ahogy a juhász szokott a pusztán a nyáj mögött.

– Hát magának mi baja? – szólott hozzá.

A baka szórakozottan felnézett. Hogy a kapitányát látta, kissé
összeszedte magát.

– Hát kapitány urnak alássan jelentem, van nekem bajom elég.

[Illustration]

A kapitány pár pillanatig nézte, nézte az arcát, akkor elnevette magát.

– Maga szerencsétlen, maga panaszkodik… Nem örül neki, hogy itt van,
ennyi sturm után, amit megcsináltunk! Hiszen a századtörzsöt már elvitte
az ördög, csak a maga szomoru pofájára mindig emlékszem, hát mit mesél
itt nekem, hogy van elég baja…

A kapitány magyar ember volt, de gyerek korában katonai iskolába került
s ma már kicsit furcsán beszél magyarul.

Az ember lehajtotta a fejét, aztán igy dünnyögött:

– Kapitány uram, mit bánom én azt, mikor azt irják hazulrul, hogy a
feleségem ott hagyta az az anyámékat.

A kapitány szinte ijedten nézett rá, aztán idegesen fölnevetett.

– Örüljön neki, hogy azt _irják_, mert legalább tudja! Nézze csak, én
már három hónap óta egy betü hirt se kaptam a feleségemről.

– Hát igen, – mondta az ember, – jobb is vóna inkább nem kapni, de nekem
kapitány uram nem szógál a szerencse, engem megkeres a rossz hir, ha az
ürgelyukba buvok is.

– Na, hát aztán mért hagyta ott az asszony az anyóst?

– Hát, – szólt vontatva a baka – mert megverte az apám.

– Micsoda!… Hát mért verte meg?

A legény megállt, nem akarta megmondani, de hazudni sem tudott.

– Mer kiöntötte a dézsát, – mondta minden szót elnyujtva.

– Ezér verte meg?

– Ezér.

– Hát mi vót abba a dézsába, hogy ugy sajnálták.

– Moslék.

– Moslék?… Mit, malacnak való moslék?

– Az.

– És ezért megverte?

– Ezért.

– Mivel?

– Bottal, de ugy, hogy két hétig nyomta utána az ágyat.

– Hát az gazember, az a maga apja!

– Nem.

– Nem?… Hát akkor maga is gazember, ha az apja pártján van a feleségével
szembe!

– Neem.

A kapitány bámulva nézte az embert, ahogy ott állott két-három hete
borotválatlan maszatos képpel, szomoruan, lógva, a szeme meredt s a
sapkája ellenzője hétfelé volt már kunkorodva, mint a régi harcosoknak,
szokott, akik egyik csatából a másikba mennek, sárba hálnak és vizben
ébrednek.

– Hát mi volt avval a moslékkal!… – kezdte ujra a kapitány. – Biztosan
nem a malac elébe öntötte.

– Nem.

– Aha, már kezdem érteni. Csak ugy kiöntötte.

– Igen.

– Mit nem, mit igen! Hát azt a betyár krucifikszumát magának, hát hova
öntötte?

– Hát… az anyám fejére… – mondta csendesen az ember.

A kapitány elmeresztette a szemét, aztán elfeledkezett háboruról,
mindenről s elkezdett hangosan kacagni.

– Ja, azt már értem.

Annyira nevetett, hogy el kellett fordulnia, annyira groteszk volt a
legény a bánatos esetével, ahogy harminc csata után itt áll sértetlenül
s azon bánkódik, hogy otthon az asszonyok egymás fejére öntik a dézsát…

– Osztán mér öntötte rá, mongya?

– A csizmáért.

– Egy csizmáért?

– Igen.

– Beszéljen, az isten áldja meg, harapófogóval kell magából kiszedni
minden szót? Miféle csizmáért?

– Az én csizmámért.

A kapitány szigoru akart lenni, de mindjárt nevetett, ha ránézett a
szerencsétlen flótásra.

– Hogy hijják magát?

– Ik melde gehorcamm, Busa János.

– Hát nézze Busa János, én magát úgy kiköttetem, ha mindent el nem mond,
hogy maga még olyat nem látott!

– Igen.

– Nahát hogy vót.

– Ugy.

– Hogy?

– Ahogy mondom.

– Hát maga, maga jóember, hát hisz nem mondja sehogyse!

– Nem.

– Miért nem?

– Hát az a jó isten, de tudja, kapitány uram, hogy vót, mint vót, én
ugyan nem tudom.

– Dehát azt mondja, hogy a csizmáért vót!

– Igen.

– Hát hogy vót az a csizma?

– Tizenhat pengő.

– Nem azt kérdem, maga dummer… de hogy került bele a históriába az a
csizma. Hogy vesztek össze rajta?

– Ahogy az asszonyok szoktak… Csak összekaptak… Mer alássan jelentem,
azt irtam haza, hogy küggyék el a csizmámat, mer a bokkancsból ki van a
lábom. Hát osztán az anyám el is akarta, de a feleségem azt gondolta,
hogy hátha nem kapom meg! Mer igazis, hogy vagy kapja meg az ember, vagy
se… Osztán igaz, csak tizenhat pengő vót a csizma, de Nyiridházán most
vót bent a feleségem, látta a hetivásáron, hogy egy pár csizmának hatvan
pengő az ára! De még felé se jár az olyannak, mint az én csizmám. Hát
bizony, vagy kapnám meg, vagy se, pedig kár vóna… De az anyám azt
tanálta vetni, hogy mi közöd a csizmáho, az a Busa vagyonbul való. Ez
meg az asszonynak esett terhére, mert neki is vót hozománya rendesen,
megkapta a vászonnémüt, ágyat, mindent, ahogy nálunk szokás, meg még két
vékás hasznavehetetlent, egyszóval igen fenn horgya az orrát… Ha nem
kapja meg, akkor se te sirasd, jólélek, mondta neki az anyám, kitelik a
Busa vagyonból, nem kell siratni, mer azt tudom, hogy a Hideg István
jánya a magáéból még (követem alássan) tetüt se adna az én fiamnak…

– Aha, hát erre öntötte rá a moslékot az öreg asszonyra…

– Nem, csak akkor, mikor az édes anyám a szemébe pökött.

– Azt is?

– Igen, mert az asszony is odavetette neki a csizmát a lába elibe és
aszonta, hogy… Hát erre gyütt ki az anyámból a leköpés.

– Arra meg az asszony fogta a dézsát és…

– Igenis.

A kapitány nevetett és csóválta a fejét.

– Hát maga aztán melyiknek ad igazat, János?

– Hát kérem alássan, én igazat adok a kedves feleségemnek, mer vagy
kapja meg az ember, vagy se, de hát az anyámnak se mondhatom, hogy nem
vót vóna igaza a csizma dógába, mert hát igy vagyunk e!…

S megemelte a lábát.

A kapitány elszörnyedt. A legénynek egész le volt vásva a lábáról a
bakkancs, a lábujjaihoz madzaggal volt hozzá kötözve.

– Hát maga mért nem kér más lábbelit! Maga szerencsétlen.

– Nem tudok én kérni.

– Tönkre teszi magát! Nekem kell a maga lábáról gondoskodni? Agyon hül,
elviszi az ördög.

– Mindegy a nékem, ugyse vagyok én ember. Tudja azt a feleségem, azér is
vót neki igaza. Nekem má mindegy… Bajom van nekem a tüdőmmel, két
esztendeig csak ugy kornyadoztam, egy villa ganét nem birtam kivetni az
ólból.

– Hát akkor hogy hozták el katonának?

– Jaj itt muszály…

A kapitány meghatódott.

– Na jőjjön, maga kap bakkancsot… Osztán, hogy segitsek magán? hogy egy
kicsit kiméljem!… Tud maga főzni?

Az ember megrántotta a vállát s nevetett.

– Mán azt igen, aztat jól tudok, mer én mindig olyan katuska vótam az
anyám mellett… azért is sajnál az engem!

– Na látja és ezt se mondja! Olyan embereket kell a konyha mellé
állitani, akiknek fogalmuk sincs a főzésről…

– Hát kapitány úr, én olyan ember vagyok, akinek nem szógáll a
szerencse… A sógorom mind olyan mint egy marha, mind otthun van vagy a
hirsplaccon, egynek se kell gyalogolni, se sturmolni: én meg mán idáig,
ahogy számitom, huszonkilenc csatába vótam.

– No, ne busuljon, ezután a konyha mellett lesz. Most legalább jól fog
lakni, János…

– Igenis.

Ahogy másnap uj bakkancsban, uj hivatalában a konyha mellett áll s épen
osztani akarja az első gulyást, amit főzött: fejük fölött csattan egy
shrapnell és pont belever a tábori konyhába.

Senkinek se lett baja, csak János maradt ott; egy marék golyó futott át
rajta.

– No, fene vigye el, – mondta a kapitány, – ennek már szolgált a
szerencse. Jobb is igy a boldogtalannak… Most rajtam a sor…

Köhögni kezdett s vér jött a száján.

– Á, – mondta örömmel, – megjött a tüdővérzés, most haza küldenek!…


14.  EGY ELSŐRENDÜ DOLOG.

_Szurmay-sereg_, dec. 3.

Kint kegyetlen hideg, az orosz tél csodálatos nagy nyugalma, bent a kis
fehérfalu ház pokoli módon befütve.

– Ezt nem értem, mért fütenek annyira a katonák, – szólt az ezredorvos.

– Hát, fiam, annyit kell az embernek odakint fázni, még ne is fütsünk
idebenn?

– Az már igaz, azt régen megfigyeltem, hogy a katona ugy eszik, ha
hozzájut, minden mérték nélkül, mintha no! no! még egyszer! csak még
egyszer zabálhassuk agyon magunkat!

– Hát persze, az ember kimegy ebből az árnyékvilágból és még az orvos
azt kivánja, hogy még akkor is azzal törődjön, hogy a másvilágra
egészséges gyomorral rukkoljon be?

– Minden ruhát magára szed, amije van, minden italt megiszik, amit
lehet, mindig alszik, ha csak hozzájut, még állva is alszik, meg
járásközben is… ezt mind értem, de hogy mér fűt ilyen őrülten?…

– Nincs is meleg, – mondta Sznistyák százados, a házigazda, és szépen
fésült fiatal fejét körülhordozta a vállai fölött. – Tudnék neked,
öregem, mondani időt, mikor melegebb volt, pedig nem is fűtöttünk.

Vidáman nevettek, egészséges emberek könnyen kivillanó vidámságával.
Csupa szép fiatal legény. Zsifkovics, a százados hadbiró és Ajkay
ezredorvos. Lomhán, fáradtan néztem őket, azzal a belső érzéssel, ahogy
diák-koromban, szótlan kisöreg, néztem évődő s mulató diákpajtásaimat…

– A Dnyeszternél, az komisz volt…

– Kivált két rettenetes hét…

– A ládák állandóan szekéren… borzalmas veszteségek… piszok, sár, az
ember a csizmáját le nem huzhatta…

– Csunya volt…

Egy pillanatig hallgattak, átsuhant a kis, alacsony parasztszobán,
valamikor a kastély vincellérjének lakása, most Platzkommando, a kemény
napok emléke.

– Hanem olyan jó esetet régen láttam, mint akkor, éppen a legcsufosabb
dnyeszteri napokban, – szólt az ezredorvos s kedélyes, sötét szemei
csillogni kezdtek.

– Á, nekem is volt ott egy jó esetem, – szólt a százados, s mivel
frissebb volt, meg házigazda is volt, mindjárt el is kezdte (mert az
urak kitüntettek azzal, hogy ürügynek elfogadtak, hogy a kedvemért
minden kedves vagy nagyszerü emléküket ujra átélvezzék): – Hát, kérlek,
borzasztó rekvirálások voltak ott, a legénység folyton rekvirált, a
cimbora fog egy botot s utánavág a szaladó csirkének, kérdem, mit
csinálsz te? Azt mondja, rekvirálok!… Hát ki volt adva a parancs, hogy
tilos és magam mentem lóháton ellenőrizni, hogy ne is legyen baj…
megyek, és kérlek, látom, jön egy öreg kefe, totyakos vén honvéd és hajt
három malacot; jóképü malacok voltak: rákiáltok: Hol vette ezeket?
Felnéz rám, a lovon, azt mondja: Százados urnak alássan jelentem, ezt az
egyet vettük, a másik kettő meg _krigszfrájvilliger_…

Jóizü nevetés tört ki, az az istenigazából való ártatlan nevetés, ahogy
csak a harctériek tudnak nevetni, meg a gyerekek, szóval olyan lelkek,
akiknek a világon semmi gondjuk nincs.

– De, remélem nem büntetted meg az ipsét, – szólt a hadbiró.

– Ment a nagy sárba, a pipa ott lógott a szájába… Azt kérdem tőle,
hányas honvéd maga? Azt mondja rá: _fuccs honvéd_… (Huszonkettes vót.)

A nevetés után az ezredorvos, aki kényelmesebb úr, egész deliciával
gyujtott rá a saját anekdotájára:

– Mondom; nekem volt egy elsőrangu esetem… Régen nevettem olyan jót,
mint akkor reggel… Megyek… lóháton egy erdő mellett; kijön az erdőből
egy irtóztató nagy muszka… Kláner, aki melletted ül az asztalnál, elég
nagy ember, de a mellett a muszka mellett gyerek… és jön a nagy muszka
után egy parányi kis zsidó honvéd.

– Azt a kettőt együtt! – és most is nevetve fakadt, csendes, jóizü
nevetésbe, ahogy eszébe jutott.

– A muszka elő baktat, s utána a kis zsidó honvéd… Épen olyan volt,
ahogy a vicclapok rajzolják a zsidó honvédet, nagy bakkancs, fenenagy
bakkancs, kék, a régi kék ruha, bő, totyakos nadrág, a sapka az orráig
lóg, szóval gyönyörü pár volt a muszkával.

Azt mondom neki:

– Hé, honvéd! Hova viszi ezt a muszkát?

Azt mondja, bekiséri a dandárhoz.

Azt mondom neki:

– Mongya fiam, hogy merték magára bizni ezt?

Azt mondja:

– Pardon kérem, – (de ilyen elegánciával), – pardon, ezt nem: rám
bizták! eztet én fogtam!

– A fenét, – mondom, – hogy esett az?

Hát a honvéd átteszi a puskát az egyik válláról a másikra, hogy a
jobbkeze feszabaduljon s el kezdi magyarázni:

– Hát kérem alássan, az ugy volt. Kinn voltam járőrön két honvéddel.
Hanem engedelmet, százados úr, az nem tartozik ide, valami dolgom volt s
elmaradtam tőlük. S kérem, igy időm lévén, el kezdtem körül szemlélni a
terepet. Szemlélem, szemlélem, hát egyszer szemlélem, hogy egy ház van
jelen. Hát a ház jelen van s a kéményéből valami kilebeg… Valami fehér
kilebeg… Hát kérem mi lebeg ki? egy kendő lebeg ki. Áh, mondom és el
kezdek gondolkodni!… Itt valami lebeg!… Ha valami lebeg? azt valaki
lebegteti! Ha valami a kéményből lebeg, azt valaki kérem a kéményből
lebegteti!… És ha valaki a kéményben van belebujva: azt én meg tudom
fogni!

A társaság hangosan kacagott minden szóra. Az orvos oly hűen
hangsulyozta a dolgot, hogy kezdett csakugyan elsőranguvá fejlődni.

– S tényleg, őkelme felállott, (hogy hol volt, az nem tartozik ide), oda
lopózott a házhoz, ott ült a ház előtt egy öreg asszony, arra ráfogta a
puskát, az ijedtében megnémult, kinn odavolt támasztva az orosz fegyvere
a falhoz, egy gondolat és el volt dobva jó messzire! Azzal be a házba…
Ott aztán rácéloz a muszira… Hát a jámbor muszka medve, mit volt mit
tenni, lejött a kéményből és szépen megadta magát… Az is valami járőr
volt s igy adott jelt…

Hát most már tiszteltem az okosságáért a honvéd urat, de csak nézem,
nézem, ahogy ott áll begyesen, előkelően a nagy fene saját külön
muszkája mögött s megint el kezdek nevetni:

– Mondja kérem, minden hősiessége mellett nem fél attól, hogy itt az
erdőben ez a muszka magát puskástul, mindenestől bekapja?…

– Pardon kérem, – szól a honvéd, (s milyen gesztussal!) – ez egy kezes
bárány!…

Azzal elorditja magát:

– Viii-gyázz!

A muszka azonnal szalutál! Aztán:

– Tééérd-dre!

Igy, magyarul!… S a muszka óriás abban a percben letérdel.

Az ezredorvos mint egy nagyszerü szinész fordul a képzeletben jelenlevő
zsidóhonvéd felé:

– Hát ezt hogy az istencsudájába tudja megcsinálni vele?… Nem valami
felöltöztetett alak ez?

Azt mondja rá a honvéd:

– Pardon kérem, ez egy echt, hamisitatlan orosz állat, direkt
Archangelszkből, vagy ahonnan parancsolja százados úr… De akármilyen
állat is, ennyit már tudhat: _egész uton gyakorlatozok vele_!…

Kint éles, kellemes csengőhang verte fel az esti csendet. A vacsorához
csengettek a kastélyban. Egy pompás Szurmay-féle vacsorához.

Nagy vidámsággal és derültséggel szedelőzködtünk fel. Teringettét mégis
szép élet ez a katonaélet…


15.  A MACSKA.

_Volhynia_.

Az alkonyat az orosz sikon épp olyan volt, mint odahaza. Nem látszott az
égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek két nagy
seregére, amely földbe ásva az utolsó emberig jobban el volt rejtve
egymás elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege viselne a
fűszálak közt hadat.

Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy hadapródjelölt
őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös balvégétől valami 1500
lépésnyire megszállja az útvonalat s ott gyorsan fedezékbe kaparja
magát, ahonnan reggelig figyelhesse az éjszakát.

Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben, vagy
bogarat. Távolról ágyudörgés hallatszott s elszórt puskalövések, kettős
csattanással, néha, mint egy dongó zirrent el a fül mellett egy-egy
golyó.

Csatatéri esti csönd.

– No hálaistennek, – szólt a hadapródjelölt őrmester és elterült a maga
ásta fedezékben.

Mozdulni sem birt már, egyetlen tagját nem birta tovább mozgatni. Oda
volt. Fájt a gerince, a nyult agyveleje, az összes csontjai és kötései,
de különösen a gerincvelő, amit egészen agyoncsigázott a sulyos
szerelvény cipelés, az utolsó héten valami százhusz kilométert
meneteltek.

Hirtelen valami csodálatos édes kis hang csapta meg a fülét. Megint
felnyitotta a szemét, mert az hitte, megőrült. A nyitott sir-forma
fedezék sötét homokjában találta magát s nem volt semmi nesz. Tudta,
hogy a hét embere szintén be van ásva és most ugyanigy fekszik a meleg
homokban. Kötelesség hajtotta, hogy fel kellene állani, hogy az őrök
figyelnek-e vagy nem, de nem volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz
támadás jönne, sem.

Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. Vékony és kedves, siró
és csiklandozó… Macskanyávogás, fiatal kis cica nyivákolása…

Tágra nyitotta a fülét. Macska!… Hol van itt macska…

Macska… Régen elmult örömök és boldogsár gok villantak eszébe. A kis
lányait látta, ahogy a fehécicákkal hempergőztek. A kis gyerekének a
hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt, ahogy a kis macskát
cipelte Cince, maga is annyi, mint egy rózsaszinü kis cica…

– Cic, cicic!… – hallotta jobbról is, balról is.

Felkönyökölt.

Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén és
kiváncsian, vigyorgó képpel néztek.

– Cic, – mondta mind, – cic!…

A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér folt
volt a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan
frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ők, a
kényes emberek…

– Cici cicicic!…

S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és ravaszul,
lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant megcsipni.

– Vigyázz, elszalad, – kiáltotta ijedten valamelyik, de már akkor a
macska kézben volt.

Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagy bajuszu öreg magyar és
ugy csuszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy földi féreg,
amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni az égre…

– Tudsz magyarul, cicu?… mondták az emberek és nevettek.

– Az apád csillagát! hogy tud karmolni, – mondta a vén honvéd s büszkén
mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. – Még leszedné róla a
bőrt!

– Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni.

– Nem kell ugy megszoritani!

– Nem való ilyennek a kezébe a macska!

– Ad csak ide! – hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc ember mind
a macska után vágyott.

Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak itt s egy
kis macska… a halál mezején.

– Cicuskám! – mondta egy ember. – kis cicuskám! hogy kerülsz te ide,
cicus? Gyere haza velem Magyarországra, Böskéhez… a bácsi Böskéjéhez…

– Ne csábitsd el! – mondta a honvéd, aki a markában ugy tartotta a
cicát, mint egy madarat, – Juliskához fog ő jönni! Kovács Juliskához
Nagyszemmre, a Patics-utcába…

Az arcához szoritotta a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a többi
irigyen és csorgó kivánsággal nézte.

– Teljes fedezés! – kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt
őrmester, mert valami gyanust vett észre.

Abban a pillanatban mindenki beugrott, vagy behuzódott a fedezékébe.

Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellenség felől lovasok
közeledtek vágtatva.

– Itt a muszka! – kurjantott valaki.

– Nem muszka ez, te szamár, banem huszárok!

– Hászippa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már szaladnak
visszafele!

Ahogy a háborura visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan megérezték a
testüket, a fáradtságukat.

– Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek éppen erre! – morogta a
macskás ember s a cicát beszoritotta a kebelébe.

A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két perc
mulva veszekedett gránát csapott le.

Lehuzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszu perceken át visszafojtott
lélekzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mindig ilyen remek
megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat, mert rögtön itt
lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára elevenitette meg őket
ujra a macskanyávogás.

Mire kinéztek a földszinére, már a huszárok ott látszottak a falu alatt.
A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a napsugár, a nap utolsó
sugara.

[Illustration]

A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a fedezékéből a
cicát félkézzel s a másikkal simogatta odafent. Ő maga hanyatt feküdt a
kis mélységü sirban.

– Megijedt!

– Cicukám, megijedtél?

– Nem szereted a gránátot cicuka?

– Hát a gombócot?

– Hát a friss tejecskét?… – mondták összevissza.

S ugy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete kezeiben
tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis piros száját
és kinyujtotta hegyes kis piros nyelvét s feltartott kis fehér orrával
az égre nyivákolt.

– Milyen tiszta – szólt az őr.

– Mosdik.

– Többet mosdik, mint te.

A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére pattant és
tovább szaladt.

Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat mulva már megint fogva
volt.

Most uj embernek kezdődött uj öröme. Simogatta, szeretgette, olyan
gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a gyereke
hajával… s a többi nézte…

– Teljes fedezék! – hallatszott ujra a hadapródőrmester kiáltása.

Abban a pillanatban mindenki lebujt.

Az őr s a hadapród figyelték, mi az, ami jön…

– Csehek jönnek – kiáltott az őr.

Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben közeledett oldalról, jobbról
egy egész zászlóalj. Erről ismerték meg, hogy mifélék. Ezek itt is
kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák egymást.

– Ördög vigye, minek jönnek ezek erre – káromkodtak magukban s nézték,
hogy jön a menet tömör oszlopban. Az oroszok mindjárt itt lesznek a
tüzzel.

Három lovas tisztjük észrevette őket s előre rugtatott.

A hadapródjelöltőrmester feltápászkodott. Ha ezek nem félnek egész
alakot mutatni, akkor nem volna magyar virtus, hogy ők meg itt
lappangjanak. S amit tudott, elmondta.

A nagybajszu, sárga cseh kapitány dünnyögve nézett abba az irányba,
amerre az ellenséget jelezte nekik s minden köszöntés nélkül visszatért
a csapataihoz.

A hadapródjelöltőrmester részvéttel nézett utánuk s odakiáltott még
nekik, hogy ne menjenek zárt oszlopban, hanem bomoljanak rajvonalba…

– Was? – szólt vissza a kapitány, végignézte s elment.

– Teljes fedezés! – kiáltotta a hadapród s maga is bevetette magát az
árkába.

Már hallatszott messziről az égben repülő rémmadár sivitása. Az emberek
ugy meghuzódtak a földben, mint az egerek. Aztán valami negyven méter
magasságban az alkonyati ég mély violasötétségében valami sárgásvörös
fény villant szét s rá éles csattanás.

A magasban eloszlott robbanás után három kerek fehér füstfelhő maradt az
égen.

A hadapród megnyugodva nézte.

– Mintha egy gigász fujt volna játékos kedvében cigarettjéből
füstkarikákat – mondta magában költői érzéssel.

Aztán ujabb dörrenés… aztán csakugy zuhogtak körülöttük a vas
parittyakövek…

Amint csönd lett, a hadapród kiemelte óvatosan a fejét a fedezékből.

Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta magasra
fölcsapódni a földet. Az oroszok az egész mezőt tüz alatt tartják…

– No ez már semmi! – mondta magában s most ő szólott végig a csapatja
fölött:

– Cic!… Cicic!…

Egyszerre ujra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek.

– Hol a macska?

– Hol van?… Hol a macska?…

Kérdezték össze-vissza, egyre idegesebben.

– Atyaisten – kiáltotta, akinél utoljára volt… – Elszökött.

Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megerőltették a szemüket, hogy az
egyre vastagabb sötétségből kihalászszák a kis macska kedves figuráját.

– Cic, – kiáltották – cicic! – cupogatták, szipogatták, csókkal
csupogtatták! – cic, cica, cica!

De nem volt többet… Néma volt a puszta, nem volt macskanyávogás…

Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe s fölvetették szemeiket a nagy
sötét orosz égre… Mélyet lélegzettek, fájdalmasan sóhajtottak, mintha
egy sugár tünt volna el, az életnek egy meleg, szines kis sugara… amely
megcsillant… amely hozott valamit… a mely megint nincs… Most már ujra
nincs semmi, semmi, semmi, csak a háboru…


16.  TISZTESSÉGES MAGYAROK.

_Volhynia, Ikvapart._

A kicsi svarom-kályha vörös volt.

– Ne fütsetek mán olyan veszettül, – szólt valaki a sötétből.

– Mir ne, ha van fa, – felelt valaki távolabbról.

A sötét és forró dekungban egy-egy kis nevetés hallatszott fel.

Mindez nem zavarta a mesélőt, tovább mondta:

– Na hát én olvasom a levelet, olvasom. Azt irja a feleségem, hogy ü má
nincs otthon, hanem hazament a szülejihe. Mi az istenharangja e, mikor
én nem ugy hattam ütet otthon, hogy ü haza menjen, hanem ugy, hogy
idesanyáméknál maradjon.

A fekvő emberek komolyan, hüségesen figyeltek. Kinn folytonosan ropogott
a fegyver, olykor egy-egy nagyobb pukkanás hallatszott, senki sem vetett
rá ügyet, komolyan hasaltak a szalmában, a köpönyegen, némelyik
pipázott, másik bagózott, egy fekete ember a kályha vörös kis világánál
varrt, a cigány, minduntalan a tüzet piszkálta s rakott rá, a zsidó
cigarettázva unatkozott.

– Hát mir ment haza?

– Összevesztek.

– Persze.

– Összevesztek idesanyámmal. Mer ugy vót, hogy van nekem egy hugom, még
csak tizenhat esztendős, de mán erős, testes lyány. Nagyon tud dógozni,
ugy szánt, mint egy férfi, minden munkát végez. De e miatt osztán
nagyonis szabad. A feleségem meg nem valami semmi asszony ugyan, de két
gyereke van és bizony nem szokta ü azt se otthon, se mellettem hogy a
mezőn szenveggyen. A hugom osztán azt vetette, hogy ü dolgozik, más meg
csak nézi. Ü csinálja a kenyeret, más meg szel belőle.

– Aha.

A hallgatók megmozdultak. A beszélő baka hangja lassan, szitálva
hulldogált, de szomju földre talált, itt mindenki vele érzett, mindenki
megértette és olyan meleg szivességgel hallották, ahogy ők mesélték már
el legkisebb dolgukat is ezeken a hosszu éjszakákon, mikor egy
pillanatra se szabad letenni a hadizsákot, a fölszerelést, még a
derékszijjat se szabad megoldani, vagy a spátnit letenni. Mikor teljes
készenlétben kell ülni s várni minden pillanatban a parancsot a
kirukkolásra, Angriffet várnak minden, de minden pillanatban.

– A feleségem a hugom sok beszédjire nem szólt semmit, hanem elment…
Igaz, akkor ugy volt, hogy épitkezés következett. Husvétkor akartak
hozzáfogni, mert már a régibe alig lehetett kitelelni. Van az udvaron
egy jó kis kamara, nyárára abba huzódtak meg, a házat meg édesapám hozzá
fogott husvét szombatján bontani. A feleségem meg elment a szülijihe,
hogy jőjjenek érte szekérrel; hát nem látszott abbul semmit, mit akar.
Még gondolták, félti a holmiját, édesanyám maga segitett neki
kiválogatni mindent, ami az övé vót, de a feleségem ugy csinálta ki,
hogy még csak gyerekruhát se vitt el olyat, egy pelenkát se, akit az
édesanyáméktul kapott. Csak azután vették ezt észre. Hazament
mindenestül a két gyerekivel.

Az emberek komoly, csöndes nevetéssel hallgatták. Tetszett nekik az
asszony ügyessége.

– Igy hazament szegény s többet felé se ment édesanyáméknak, csak nekem
megirta, hogy ü mán otthon van, de mig én haza nem megyek, addig nem
gondol rá, hogy visszamenjen.

– Hát te mit irtál rá?

– Azt irtam rá: Kedves feleségem, te nekem a templom főggyén megesküdtél
életre-halálodra, hogy hüséges feleségem leszel, de én neked
megparancsolom, hogy abba az órába, mikor ezen levelemet elolvasod,
mindakét gyerekeddel visszaeredj édesanyámékhoz, mert én nem azért
vettelek feleségül, hogy te a magad passziójára legyél, hanem, hogy
segits az én gyenge öreg szüleimnek, akik engem fölneveltek, emberré
tettek, életembe hét köblös fődet nevemre irattak, amit kevés szüle tesz
meg gyermekinek.

A hangja főtt, forrt a nagy indulattól, szinte sirósan remegett meg
benne a gyermeki szeretet, a hála, a hazafelé vágyakozás, a jóság. És
mindez nagy erős indulatba törve, kemény vasbilincset róva a gyönge
asszonyi akaratra.

– Abba az órába, ahogy ezt a levelet óvasod, kézen fogd a két
gyerekedet, visszaeridj az édesanyámékhoz Erzsi. Ezt parancsolom én
neked innen a távoli országbul, a golyók fütyülésébül, az édes haza
oltalmazója és ne legyen Isten az Istened, ha meg nem teszed s ne esmerj
engem többet uradnak, ha itt elesek, vagy golyó megy át testemen és a
gyerekeidnek azt se mondd soha, hogy apjuk is vót, ha ahogy a levelem
óvasod, abba az órába vissza nem viszed őket az édesanyám udvarába.

Mély csönd volt, senki sem merte a megilletődött érzést csak egy
köhintéssel is megtörni. Mint a templomban az urvacsora előtt nagy csönd
lesz, ugy szivta vissza a lélekzetét minden ember, az emberi indulat
ünnepélyes kitörése előtt.

Hosszabb csönd után megszólalt valaki.

– S visszament?

Barcza Ambrus ugy tett, mintha a kérdést, amely méltatlan, nem venné
hallóra. Lefojtott, rendületlen hangon mondta tovább.

– Abba az órába kézen fogta kedves feleségem a két gyerekét s ment
vissza. Irta édesanyám, szegény, „a feleséged visszajött. Mink mán a
házhoz hordtuk a téglát, mikor jött, fogta a saroglyát s hugoddal rögtön
hordani kezdte a téglát a házho.“

Ujra elhallgatott, valami könnyes meghatottság volt a hangjában s ez
átragad minden hallgatójára. Nem való pedig, hogy férfiember a gyenge
érzéseinek igy engedjen, azért tovább szólott közönséges dolgokról.

– Mert még én vettem a téglát, akkor még huszonegy forint vót ezre, de
mán most irják, hogy tégla nincs, a zsidónál van csak, amék
háromszázezret vett, mer gőzmalmot akart épiteni, de mán nem épit, hanem
eladogatja a téglát, csakhogy nem huszonegy forintér, hanem az
elsőosztályu tégláér kilencven koronát kér, a másodosztályuér meg
hatvanötöt.

Akkor beleszólt a zsidókatona, aki a többi közt cigarettázott.

– Annak igaza van, annyit kérhet, amennyit adnak érte, de lássa magának
nem vót igaza, mikor a feleségét arra kényszeritette, hogy visszamenjen
a maga szüleihez.

A baka a sötétben nem felelt. Annyira meg volt bántva, hogy erre nem
tudott mit felelni.

– Ha ő ott nem jól érzi magát, minek kinlódjon, – szólt még a zsidó
katona nevetve. – No, nem igaz?

[Illustration]

– Nem! – mordult meg egy erős hang, a kályha tulsó oldaláról, Sámuelnek
a hangja. A két testvér közül, akik a svarmban voltak, az idősebbé.

– S miért?

– Azért, mert nem igaz. Az embernek nem az a kötelessége, hogy ugy
éljen, ahogy jól esik, hanem az, hogy ugy éljen, ahogy a tisztesség
parancsolja.

– És mit parancsol a tisztesség? Azt, hogy ő hagyja magát szekirozni.

– A tisztesség azt parancsolja, hogy a fiatalasszony gyermeke legyen az
ura anyjának. Az anyának mindenkor jussa van a gyerekét megdorgálni és
megfeddni és meg is büntetni, ha nem helyesen viseli magát. Mármost egy
fiatalasszony, kell, hogy ezt a feddést jó szivvel elviselje: igy tanul.
Ha ő öreg lesz, igy tudja ő is tovább nevelni gyermekeit s a fiatal
cselédeket. Jó egyességnek kell lenni a családban, mert ha szabadjára
van eresztve a gyeplő, hamar felborul a szekér.

Mély csönd volt és a néma magyarok helyeselték az öreg Sámuel szavait.

De a zsidó katona tovább kötekedett.

– Nem is az anyósával volt baja. A sógornéja huzta fel.

– Mit csinált?

– Heccelte.

– Mi az a heccölés? Hát egy fiatalasszony még annyi tisztességgel se
bir, hogy egy éredetlen cselédnek a szavát se tudja visszázni? Még pedig
patvarkodás nélkül!… Egy fiatal asszonynak, améknek mán két gyereke van,
mindig kell lenni annyi tekintélyének, hogy a szeme járásával eligazitsa
az ilyest.

Sámuel méltóságosan nézett a zsidóra, aki a szeme közé nevetett.

– No, Sámuel bácsi – mondta bizalmas kacsintással, – nem minden asszony
olyan szent, ahogy maga képzeli… Nem tudom, mit fog szólani, ha
hazamegy, osztán ugy veszi észre, hogy az asszony egy muszka fogolylyal…

Felkacagott, a cigány vele nevetett, még egy-két kis vihogás volt a
sötétben. Sámuel kivárta mig egészen csönd lett, akkor szólt:

– Hát uram! Ami pedig a muszka fogolyt illeti, én a magam feleségeér
tüzbe teszem a kezem.

Szent meggyőződés és ünnepélyes fogadalom volt a hangjában.

– Ugyan mit, – szólt az ellenfele, – a felesége nem teszi magáért a
tüzbe.

– Én értem… Hát uram teheti! És teszi is!

– Ájáj, ne affektáljon. Tán magának nem esik jól az orosz menyecske?

– Nekem?!… Nekem tisztelt ur, nem!… Jól esik, igen, a cigánynak, még
jobban a rácnak, legjobban a zsidónak: de azt nem hiszem, hogy meglett,
házas, gyerekes magyar ember legyen, aki ne szánja a fajtáját, a kedves
édes magyar magvát, hogy ilyen piszok, ronda rusnyákba ótsa…

A hangja mennydörgött és a szeme villámlott. És mindenki hallgatott
körülötte, egy-két fiatal legényke lesütötte a szemét s röstelkedve bujt
el a sötétbe.

De a kötekedő nem akart elhallgatni.

– No, – mondta cinikusan, – és hogy hijják maguknál az ilyenféle
gondolkodásuakat?

Sámuel felállott, odalegyintett s egyszerüen szólt.

– Tisztességes embereknek, uram, – no menyetek mán a fekete kávéért, –
tette hozzá, mert nincs ugyan sarzsija, de ő a svarom örege, aki itt-ott
rendelkezik.

Egyszerre megmozdult mindenki, a fekvők felültek, az állók letelepedtek,
zsibongva másról kezdtek beszélni a kivülről hirtelen nagy erősen
behangzó fegyverropogás és ágyudörgés közben az idegen orosz földön a
derék, tisztességes magyarok.


17.  CSUJES.

_Szurmay-sereg._

Az ezredorvos a tábori laboratóriumban szeretettel mutogatta meg a
bacillusait, olyan gyöngéden bánt velük, mint féltett állatkákkal.

– Mennyi van belőlük? – kérdeztem.

– Hát egy pár százezerért nem megyünk a szomszédba!

– És mind igy tartják, üveg alatt?

– Hát csak jobb igy nekik, istállózva, mint odakint a szabad ég alatt… –
nevetett rá tréfaértő kedvvel. – Érdekes volt, mikor feljöttünk, –
folytatta – egyszer csak nagy meglepetésemre gyanus tünetekről adnak
hirt. Járványnak akkor nyoma sem volt; a nép közt sem; nem értettem a
dolgot… Kimegyek a helyszinére, megvizsgálni a betegeket… Kérdezem az
embereket: „Mit isznak?“ „Hát, aszongya az egyik, ez _tilos kut_, nem is
iszunk belőle, _pedig igen jó viz van benne!_“

Honnan tudja, hogy jó viz, ha nem iszik belőle. Persze a parasztnak
akkor jó a viz, ha nem lát benne sarat és nem huzza össze az inyét az
ásványoldat…

Vettem aztán két üveggel a kutból és bizony abból szépen kitenyésztettem
a kolerát.

Még egyszer körülnéztem a pompásan berendezett laboratóriumon.

– Hol kapta ezt az érmet? – kérdeztem a tatárképü honvédet. A fekete,
nagyszemöldökü, kócos legény kihuzta magát s azt felelte:

– Itt.

Az ezredorvos intett… Itt épen ugy megérdemelheti személyes bátorság és
hőstett cimén, mint kint a front legveszélyesebb pontján. Millió és
millió baktérium és bacillus közt harcol állandóan… Csak egyszer
tévesszen a keze, vagy a figyelme: vége…

Megnéztem a nádudvari legényt, aki egyebek közt olyan mestermüvü ládákat
fabrikált a laboratórium számára, hogy azokban az összes müszereknek
személyes külön helye van. Láda ládában, egész sor iskátulya, egyik a
másikba illik, s csak fel kell dobni a szekérre, a legfinomabb müszernek
sem lesz baja…

– No, most menjünk át egy kicsit hadbiróékhoz is, – szóltam s bucsut
vettem a nagyszerü klinikától, amely kint a volhyniai pusztákon a magyar
dicsőséget épen ugy szolgálja, mint a katonafegyver… Szinte meghatottan
éreztem át azt, amiről olyan kevés szó volt mindezidáig, hogy ebben a
háboruban a magyar orvosok milyen csodálatos eredményt értek el…

A honvédség orvosi kara, amint azt egész utamon szerencsém volt
tapasztalni, a legkitünőbb fölszereléssel, a legcsodálatosabb
energiával, tudással és önfeláldozással látta el az egészségügyi
szolgálatot s olyan eredményeik vannak minden téren, hogy arról a
statisztika zengheti csak a méltó dicséretet.

Az ezredorvos utánam döcögött s kis villanylámpájával, amelyet minden
percben meg kellett gyujtani, mert vacillált, egyenkint megmutatta az
utat a hóban. Az orvosban van valami atyai, valami páratlan gyöngédség
embertársaival szemben. Mindig betegek, lesujtottak, szerencsétlenek
sorsa fölött diszponálva, ugy hozzászoknak, hogy még a normális és
közönséges társaságban is bizonyos szivszerinti óvó gyöngédséggel veszik
körül embertársaikat.

A hadbirót nagy pattogás közt találtuk. Igen közeleső volna most rögtön
levonni az ellentétet az orvosi, meg a birói kar között éppen abból a
szempontból, hogy az orvos mindenkit meg akar gyógyitani, a biró pedig
mindenkit el akar itélni, ez esetben azonban ez nem megy. A
hadbirószázados egy elronthatatlan fiatal jó lélek, akinek benne van a
mosolyában, hogy élni kell hagyni az élőket… Mikor először láttam őt, ép
azzal foglalkozott, hogy valami fogoly kozákokat, akik békétlenkedtek,
azzal büntetett, hogy a fal felé forditva állitotta őket. Azok aztán
rettegtek, amitől akartak; bár mögöttük a helyre bakának semmi gyilkos
parancs nem volt. S mennyire igaz: az egyetlen büntetés, amit az
embernek adhat az Élet: az élet…

– Mi csinálsz öregem?

– Ezekkel a _csujesokkal_ kinlódom.

– Micsinálnak?

– Hazudnak… Most már harmadszor hallgatom ki őket, de a három vallomás
teljesen és merőben különbözik egymástól…

– Legalább nem unalmas!

A gyengén megvilágitott tágas szoba mélyében pár rosszarcu fiatal legény
állott. Valami bicskázás, vagy késelés vagy lopás lehet szóban, valami
efféle, ahogy az arckifejezésből itélni lehetett.

– Miféle nemzet ez a csujes itt? – kérdem.

Mindnyájan nevetni kezdtek… A csujes eredetileg a délszláv kocsis, akit
hadi munkára, a lovak mellé befogtak és igy kiáltottak át egymásnak az
uton, hogy _csujes?!_… (Hallode! Hé!) De ma már csujes ez az egész
világ. Csujes a rác, az orosz, a lengyel, mind csujes, akár férfi, akár
asszony, akár biró, akár kódus, csujes a ló, a tehén, csujes még az ágyu
is, ha ugy beleragadt a sárba, hogy nem lehet belőle kihuzni!… No!
Csujes!…

Nyilik az ajtó s betorzsad rajta egy asszony. Alacsony kis töpörödött
asszony, nagy orosz bundában, amely a derékon át van kötve, amolyan
karcsu dereku juhászbunda, s csak fölemeli a kezét és mint a jégeső el
kezdi önteni a jajgatást, rimánkodást és vonitást.

– Nocsujes, – szól a hadbiró, – itt a csujes?

Mintha megindul az égi zivatar és minden ok nélkül csak dörög és csattog
és árad belőle a kénköves, sistergős, tüzes, jeges ár, ugy dőlt az
asszonyból a sikongató, összehabrált orosz szó.

Tolmácsot állitottunk aztán neki, s kijöttek a következő értelmek:

– Jaj atyuskám, jőjjetek rögtön, mentsetek meg… jaj bátyuskám, megöl az
uram… hamar vegyetek magatokhoz sok-sok katonát és fogjátok meg,
kössétek meg mindakét kezét, mert rám gyujtja a házamat… jaj atyuskám a
házamat rámgyujtja… Ezt a másik házamat is, mert már az egyiket
rámgyujtotta… A fejem felett meggyujtotta bátyuskám, mikor a moszkálik
innen visszafelé szaladtak és mind felégették a sok házat és falukat…
Akkor az én uram bátyuskám fogott egy csóvát és a fejem felett
meggyujtotta a házamat… De megigérte, hogy most ujra rám fogja gyujtani…
Még ma éjszaka… még ezen az éccakán… még mire megvirradna, rámgyujtja a
másik házat is, amibe most lakom… Jaj bátyuskám hamar sok-sok katonával
gyertek, hogy az uram féljen a házat a fejemre gyujtani…

De hol van a drága jó bölcs magyar nyelvben az a sok fölösleges szó,
amely mind kellett ahoz, hogy ez kijőjjön az asszonyból…

– Mért haragszik ugy rád az urad, nyanya?

– Jaj bátyuskám, csak haragszik; mert hát rossz ember.

– Mióta haragszik?

– Jaj már tizenöt esztendeje.

Nagy hatása volt e kijelentésnek.

– Mért lakik vele? – mondtam a tolmácsnak, hogy tolmácsolja csak neki
ezt a jó tanácsot.

Az asszony rám vetette apró sötét egérszemeit és sárga kis összeszáradt
arcán valami kis szégyenlős mosoly volt.

– Nem lakok vele, bátyuskám, – mondta, – már tizenöt esztendeje nem
lakok vele…

– Hát talán az a baj!… Mért nem megy hozzá?

– Jaj hisz mennék én, bátyuskám, el is megyek tizenöt esztendeje
mindennap! de nem jön vissza hozzám, mert más asszonnyal él!…

– Hű!… az baj… Fiatalabb az az asszony?

– Bizony fiatalabb, bátyuskám, tiz esztendővel!

– Jézus Mária! – kiáltott fel a hadbiró, – hát azért jöttem én ide, hogy
tizenöt esztendős szerelmi pörpatvarokat intézzek el!

Az asszony ujra rákezdte rettenetes bőbeszédüséggel, amit nem lehetett
megállitani közbevetett kérdésekkel, mint a viz zuhogását alig állitja
meg a zsilip…

[Illustration]

– Nyanyám! – izentem aztán át neki a tolmács száján keresztül, mintha
valami furcsa tölcséren kiált be az ember a tenger zugásába: – itt
vannak most ezek a szép, derék magyar honvédek!… Mért nem keres magának
egyet közülök?

Az asszony, aki negyvenötesztendős bájainak szomoruan elmult foszlányait
sem tudta volna már nagykendőiből kitakarni, ám erre kacéran csak
elmosolyodott, meg-megvonta a két vállát; szája, fogatlan öreg szája elé
emelte a kezét s igy szólt:

– Á, bátyuskám… nem érdemes ezekkel kezdeni, mert a _honvedu_ elmegy…

A vén szipirtyó, nem azt mondta, hogy nem kell ő már az ördögnek sem:
nem! neki nem kell a honvedu!… De mért?… Csak azért: mert _nem
érdemes!_… Hisz az elmegy!…

Mindegy az, akár csujes, akár nem, az asszony mind asszony.


18.  KUKORICAKÁSA.

_1915. Kriegsspital, Hinterland._

Alkonyodni kezdett, kinn borus, csatakos volt az idő. A magyarok az
ágyaik szélén üldögéltek s ugy szólogattak át egymásnak a többiféléken
keresztül, gubbaszkodva, mint esőben a kakas.

– Én megyek vissza a káderho, – szólt egy honvéd.

– Igazad van, – felelt rá a másik, – nem ér-e semmit, itt. Aspirin, meg
aspirin, már savanyu a hasam is tőle.

– Aspirin, meg kukoricakása.

– Hát. Eresszenek haza, otthun ha jóllakom töltött káposztával, biztosan
hamarább elmulik a sárgaság rólam.

Nevettek egyet, egyet. Az ember csak itt ül és heverész, egyebe sincs,
csak az a kis nevetés.

– Cukorral a kukoricakását!… Nem eszem meg többet, – mondta a tüzér
erélyesen, elszántan. – Azt nem eszem meg többet. Mióta harmadik diétán
vagyok, még több a kukoricakása, mint azelőtt. Inkább megdöglök, de azt
nem eszem meg többet. Bemegyek az öreghez és megmondom neki magának,
hogy azt nem eszem meg többet.

Tizenegyen voltak az ötven beteg közt magyarok mind helyeselve szólottak
rá. Mind el voltak keseredve a kukoricakása miatt; alföldi legények
voltak.

A barakk kedvence a vidám bécsi fickó, ahogy észrevette, hogy a magyarok
közt valami izgalom van, rögtön közéjük állott s ahogy szokta, veregetni
kezdte a mellét:

– Ich bin auch Mágyár!

Nevettek rajta.

– Megint azt mondja, hogy ű is magyar?

A bécsi gyerek sorra kezet fogott minden magyarral. Egyik honvéd a
vállára tette a kezét s megrázta.

– Jól nézünk ki testvér, ha mán te is magyar vagy.

Igy eltréfálkoztak vacsora idejéig, akkor jöttek az ápolónék s hozták a
vacsorát. A barakkon átfutott a kiváncsiság, s egyszerre
nemzetiségkülönbség nélkül lelógott valamennyinek az orra: kukoricakása.

– Nem eszem meg, – mondta a tüzér.

– Ilyen étel, – böcsmölték a többiek, – még ha friss tepertő volna
rajta, jobban meglehetne enni.

– Friss szalonnatepertő a tetejibe, alatta meg turós galuska.

Nevettek, csak a tüzér nézett komolyan, szurós szemeivel.

– Nem, nem, – mondta az ápolónőnek, – nem eszem meg, ik verde nikt
esszen, ik verde cájgen, ik zo svájneráj nikt fresszen verde…

A komoly renitencia egyszerre az egész társaságban a magyar ellenállás
mozgalmát inditotta meg. Az összes nemzetiségek kiváncsian, kissé
izgatottan és várakozva néztek, mi lesz a lázadásból. Csehek, németek,
románok, horvátok mind utálva nézték a kukoricakásájukat, amit azért
lassacskán beszopogattak… Volt köztük olyan is, akinek jól esett.

Az ápolónő gyöngéden beleakarta diktálni a tüzérbe a kását, de ez
keményen felállott s még egyszer kijelentette.

– Bitte sőn libe sveszter, zi verden zéhen, dasz ih verde nikt kukuruc
essen… Majd meglátja maga, hogy én nem eszem meg!

Rendbeszedte magát s elindult az orvoshoz.

Mély meghökkenéssel néztek utána. Az öreg civil orvos, aki a barakkra
felügyelt, mindnyájuk előtt tisztelt ember volt, mert jó ember volt,
öreg ember volt és mindenkit egyformán sajnált, senkit ki nem küldött
volna a kórházból; mig a Komissiók ki nem dobták az embereket, felőle
egészségesen hónapokig ellóghatott akárki, a minap egyet kiküldött,
mikor itt volt a bizottság, hogy észre ne vegyék, csak ugy
elsikkasztotta szem elől… Kissé haragudtak is a magyarokra, akiknek
ugyis az a mániája, hogy csak ki, ki innen, mindjárt visszakészülnek a
csapathoz, ahelyett, hogy itt eléldegélnének, amig lehet s ijedtükben,
hogy az öreg meg fog haragudni, olyan buzgón neki állottak a
kukoricakásájuknak, hogy egy-két perc mulva már csak a magyarok csajkája
volt tele, a többi mind tisztára törülte a magáét, kivéve a bécsi fiut,
aki csatlakozott a magyar társasághoz s az ajtóig kisérte a tüzért s ott
is a fülébe sugta, hogy: „Ich bin auch Mágyár!“

A tüzér nehány perc mulva ragyogó arccal jött vissza.

– No, no, – vallatták a nemzeti hőst, – mi ujság? Mit mondott az öreg?

– Hát nagyon be vót gyulladva az öreg!… Még ő csittitott és aszonta,
hogy mondjam meg az óbersveszternek, hogy az ő rendeletére adjon mást!

– Éjjen, – szóltak a magyarok.

Az ápolónők mind összeállottak, s a tüzér keservesen, de annál
erélyesebben fejezte ki nekik, hogy igenis, ő nem fog kukoricakását
enni! pláne cukorral!… A doktor ur parancsára ő ezt nem veszi be…
slussz!… Kukoricakását! Cukorral!… Nem kell kukoricakása cukorral. –
visszaadta a csajkát s az ápolónő elment vele.

Az egész magyar haza, már mint a többi tiz magyar, aki a hont
képviselte, büszkén nézett utána a csajkának, amit az ápolónő pár perc
mulva visszahozott.

Kiváncsian várták, mi van benne.

A tüzér belenéz s ijedt haraggal kiált fel!

– Mi ez, mi ez kérem? Vasz iszt dasz, bitte sőn? Ich esse nicht kukuruc,
se mit cukker, sem óne cukker!

A sveszter tudniillik odakint leszedte a kukoricakásáról a cukrot, ha
igy nem szereti a magyar, s visszahozta a kását.

De ebben a pillanatban nem azzal a magyarral állott szembe, aki békén
nyelte le századok óta az efféle engedményeket: hogy a sérelemről
lekaparják azt a kis cukrot is, ami rajta volt s marad pusztán az
ősinjuria. Nem; a tüzér fogta a csajkát s a nővér orra alá emelve,
szólt:

– Ik hábe gezákt libe sveszter, dasz zi verden zéhen dasz ih verde nikt
kukuruc eszen.

Azzal püff, bevágta a csajkát az ágy alá.

Általános zavar, aminek a vége az lett, hogy az ápolónőknek meg kellett
érteni, miről van szó. Tiz percnyi forrongás, suttogás és mozgolódásnak
az vetett véget, hogy két tojásból rántottát hoztak a tüzérnek.

– Ach, dosz isz gut, – kiáltotta a bécsi gyerek, aki még most is
őrizgette a maga kukoricakásáját, – ich bin auch Mágyár!… s azzal fogta
és zsupsz, ő is be az ágy alá a maga csajkáját.

Ugy tudtak nevetni a magyarok a vidám eseten.

A bécsi fiu kapott egy darab vajaskenyeret. De a diéta maradt a régi…


19.  A BÉCSI ÜTKÖZET.

_Budapest, 1917. aug._ 16.

– Aladár fiam, hát maga itthon van?

A tüzér meglepetve néz vissza.

– Itt vagyok. Alásszolgája.

– Azt hallottam, beosztották a marsba.

– Igen, de mikor elvittek Bécsbe, láttam, hogy az a mars nem nekem való
hely, hát kiléptem.

Nevettem rajta. Ha egy jó magyar gyerek megszólal, előre nevetek, mert
tudom, hogy a jó, egészséges magyar észjárása biztosan valami eredeti
csapáson jár.

– Nem tetszett a mars, Aladár?

– Nem, mert nagyon protekcióskodtak. Én először beosztattam magam jó
helyre a kolonba. De láttam, hogy itt egyre-másra megy az áthelyezés.
Bécsbe már nekem is mondta a tüzmester: „nézze maga át lesz helyezve és
ez meg ez jön a helyére“. „Nézze tüzmester ur, velem ne nagyon
protekcióskodjanak, mert én nem abból a fából való vagyok, akit ide-oda
lehessen dobálni.“ „Micsoda beszéd ez, maga ott fog állani, ahol én
akarom.“ „Tudja mit tüzmester ur, én most már sehol se fogok állani.
Vegye tudomásul, hogy egyáltalán nem megyek ki a marssal.“ „Szeretném
tudni, mért.“ „Azt majd megtudja, különben ha nagyon kiváncsi: hát:
beteg vagyok.“ „Nem ugy néz ki, mint aki beteg. Menjen maródira.“ „Azt
megteszem, tanács nélkül is.“ Igy mentem aztán maródira, onnan
felülvizsgálatra s a főtörzsorvos ur kidobott a marsból. Akkor egy
hónapot töltöttünk Bécsben.

– Jó volt ott?

– Nekem jó volt, kivált mikor a cseheket megvertük.

– Miféle cseheket.

– Hát a berájcsaft be akarta vinni a magyarokat és azok két berájcsaftot
szétvertek.

– Ugyan.

– Az egyik cimboránk, bizonyos Somogyi, beült egy kis kávéházba, voltak
vagy hárman, biztosan volt is már bennük egy kis szentlélek, mikor jött
a berájcsaft és egy önkéntes formájszter odalépett hozzá, kérte a
kimaradásit. Az meg nem tudott németül egy szót se. Hát azt mondta: Jól
van, csak beszélgess. Oda se ügyelt. Ez pedig soká ott karatyolt neki s
a végén megfogta s rángatni kezdte. Erre Somogyi megharagudott,
felállott s kiitta a borát, ami az asztalon volt, akkor fogta az asztalt
s ráboritotta a formájszterre.

– A.

– Az persze alábukott s nem birt a márványlap alól kimászni, azt se
tudta hol van. Persze a négy berájcsaftos szuronyt szegezett, de Somogyi
fogta már a széket és rendet csinált köztük, szétverte a szuronyokat és
ki. Csakhogy az ajtó előtt kinn állott a másik négy szuronyos baka és
megfogták. Elment velük vagy száz lépést, ott volt egy kerités, azt
megfogta. A nyolc katona meg rángatta. Ha egy oszloptól elcibálták, a
másikat fogta meg. Azalatt felszaladt a másik tüzér hozzánk, hogy
Somogyit viszi a berájcsaft. Mi már feküdtünk, ott volt a második batri
elszállásolva egy kuglizóba, ugy ahogy voltunk, leszaladtunk az utcára.
Azon az udvaron volt vagy tizennégy öl fa felrakva, az a jó vargafa,
hántott fa, abból szedett fegyvernek valót a batri. Akkor verekedés lett
s a csehek uj berájcsaftér futottak; ujra jött kilenc katona. Jöttek a
rendőrök, vagy negyven, meg a nép, az mind karikába állott, hogy verik a
magyarok a cseheket.

– Nem lőttek a katonák?

– Bécsbe nem szabad lőni, mert másat is találhatna. Sok volt ott a
civilnép. Már kilenc sebesültjök volt a cseheknek, hordágyon vitték el
őket, egész rendesen. Tőlünk is kettőt megszurtak, Somogyinak másnap egy
ilyen daganás nőtt ki a fején, az oldalát is fájlalta. Két lovasrendőr
jött, az egyik, ahogy a kapuhoz ér, egy fával igy szemen vágták, az
rögtön lefordult, a másikat a csizmájánál fogva rántották le. Akkor mi
mind bevonultunk már az elszállásolási tanyánkra, de mikor a rendőrök
jöttek, egy nagy kirohanást csináltunk s aztán vissza, már a tüzoltók is
jöttek sipolva. Ez a csata eltartott ugy tizenegy órától éjfélután
kettőig. Akkor Somogyit elcipelték, mi meg szépen lefeküdtünk. Jött egy
főtörzsorvos négy katonával, hogy összeszedje a sebesülteket köztünk,
hogy arról megtudják, ki vett részt a verekedésben. Nem volt persze egy
sebesült se. Senkinek se fájt semmi. Keresztes, akinek átszurták a
combját, olyan haptákba állott, hogy no. Csak Majort ismerték meg, el is
vitték, hogy ő verekedett. De a főhadnagy a kapuból visszahozatta. A
főhadnagy, a batrikommandánsunk nagyszerü magyar gyerek volt, azt
mondta, nem bánja, vegyenek fel jegyzőkönyvet és irják bele a neveket,
de a legényt nem adja ki, mert neki hiányozna.

– Kitünő.

Folyton mosolyogva, kuncogó nevetéssel néztünk össze. Aladár ugy
beszélt, mintha a világon a legegyszerübb és legkomolyabb dologról volna
szó, inkább csak visszhang volt az arcán a mosoly.

– S mi lett a büntetés?

– Hát nem lett semmise, másnap a batrit bevaggonirozták s vitték a
Feldre, ők meg fellélekzettek, hogy megszabadultak a magyaroktól.

– Szóval jól mulattatok Bécsben.

– Jól. Szerettek ott minket, csak a X. kerületben a csehek nem. Másnap
egy kávéházban ülünk, jön egy katonarendőr, mert azzal tele van Bécs,
kéri az igazolványt, összenézünk „mit akar ez?“ Azt mondja a másik „én
nem tudom“. Pedig mind beszéltünk németül, én is, a Weisz is, csak ép
Lám nem tudott egy szót se. Azt mondja a katonarendőr: mátyár? „Magyarok
vagyunk.“ Arra nem kért semmit, elment. Pedig nekem volt is
Legitimationskartém, nem is a batritól, hanem a bécsi házi ezredtől,
mert egyszer valamiért oda kellett mennem, hát nem volt senki az
irodába, én megláttam ott a Kartékat, mindjárt vettem egyet.

– Ott volt a Stambilia, ráütöttem a pecsétet is, hogy érvényesebb
legyék.

– Még az aláirást is megkerestem, azt is rányomtam, pedig azt igazán
csak becsületből tettem, nekem a pecsét is elég volt, aláirni én is alá
tudtam volna valami nevet. Igy aztán bátran sétálgattam Bécsben a
németek közt. Olyan bátran beszéltünk ott az utcán… egyszer azt mondom a
pajtásomnak: „nézz csak oda, lopj egy kis gyümölcsöt ettől a kofától“.
Azt mondja rá a kofa: „Csakhogy nem lehet ám, lelkem“. Magyar kofa volt
Bécsben!… Egyszer meg azt mondom: „Nézz oda te, ez a kisasszony téged
fixiroz“. Megszólal a kisasszony: „Eszem ágába sincs, hogy magukat
fixirozzam“. Hü, mondom, akkor menjünk innen, ha már igy kompromittáltuk
magunkat… Azért az volt a legjobb, mikor a cseheket szanitécek hordták
el a csatatérről… Csak most megyek a harctérre, 23-án. Alásszolgája.


20.  OROSZ CIGARETTA.

Borus őszi napon az össze-vissza nyirkált magyarok a zolkiewi orosz
katonai kórházban csöndesen busongtak. 1914-et irtak akkor s hullottak a
levelek a fákról.

Voltak vagy tizenhatan az ötven fogoly katona közt magyarok, szabad volt
beszélniök, csöndeskén üldögélniök, hazagondolniok. Szabad volt egymást
nézni, halkan szót váltani, az otthonról, az elmaradtakról, a családról,
a bajról emlékezni; szabad volt élni. Oroszok voltak az orvosok, oroszok
az ápolónők, tizen, csinos, müvelt, fehérbeöltözött gyöngéd muszka
angyalok, akik szeliden mosolyogtak, lágyan beszélték a német szót s
türelemmel ápolták a magyar fiukat, akik vasfogaikat összeszoritották s
némán türték a fájdalmakat.

Bencze közhonvéd estefelé föltápászkodott, a két cigarettát a
betegsapkába tette s átcsoszogott a külön szobácskába, hol az egyetlen
magyar tiszt tanyázott.

– Jóest százd urm, – köszönt be dünyögve.

– Szervusz Bencze fiam, hát bejöttél hozzám, ülj le csak.

Bencze közhonvéd, a tiszaháti magyar, nagy szemeit meresztve, fáradtan
ült le egy székre.

– Hogy tecc lenn… – motyogta. Nem tudott beszélni, mert az állkapcsa
iszonyuan el volt lőve. Az egész arca be is volt pólyálva, csak a szeme
látszott, nagy, szomorkás szeme.

– Meg vagyok Bencze, meg vagyok; olyan jól nyirkálnak látod ezek a
muszka doktorok, hogy csoda Ha már egy hétig nem nyesik a lábam, szinte
unom magam.

Megmozditotta a jó lábát, akaratlanul, aztán sziszegve feküdt tovább.

Soká csönd volt. A százados lehunyta a szemét, összeszoritotta a fogait
s hosszan, alélten lélekzett.

Hosszu percek multak el.

Az ajtón keresztül beszürődött a nagy teremből a betegek halk
duruzsolása. A parányi fehérfalu szobában az őszi napfény beszürődött
enyhe világa a két beteg fakó arcát még fakóbbá tette. A százados
lesoványult, barna bőrén a nagyra nőtt fekete szakálla szinte a
csontokon burjánzott. Féllábbal feküdt, beesett szemekkel, szédülve,
lázban. Haza gondolt s feküdt hosszu ideig, már el is felejtette, hogy
Bencze honvéd ott ül a lábánál.

Mikor fölnyitotta a szemét s meglátta a vánkossá pólyált fejü legényt,
fölkiáltott.

– Még itt vagy, Bencze fiam.

– Itt. Százd urm.

– De jó, hogy itt vagy, hallod-e. No mivel kináljalak meg. Látod az a
cseh vitéz főhadnagy is kihalt mellőlem, addig még volt egy kis
himihumi… De kitünő alak vót szegény, emlékszel, hogy ki volt repedve a
mellénye hátul, de sokat nevettünk rajta, hogy nem a muszka golyó
repesztette ki, hanem a muszka gombóc… Két pofára evett, hát persze
kihizott. Mégis meghalt… Én meg sehogyse eszek, a lábomat is
lecsatolták, mégis itt vagyok.

Nevetni kezdett. Bencze közhonvéd olyan komolyan ült s nézett és oly
rendkivüli szomoru arcott vágott, hogy a százados ujra nevetni kezdett.
Ettől ujra rájöttek a sziszegtető fájdalmak, s ahogy a fogát
összeszoritotta s szinte könyes szemmel fojtotta le a fájásokat, ujra,
ujra fölnevetett.

– Bencze fiam, te olyan keserves pofát vágsz… hogy én még ilyen keserves
pofát nem láttam…

S halkan, göcögve, kinosan nevetett.

Bencze közhonvéd még jobban kimeresztette a szemét, aztán levette a
fejéről a betegsapkát, kikotorta belőle a két cigarettát s azt mondta,
azaz nyögte.

– Tessék szzds urm.

A százados a szemöldökét felrántotta a homloka csucsáig.

– Cigaretta! – kiáltott.

Még a szája is nyitva maradt.

– Hol raboltad ezt, te gazember,… te angyal!

Bencze közhonvéd megrántotta a vállát Nem nagyon, csak inkább jelezte a
vállránditást, mert kutyául össze volt lőve, a mellén is golyó ment át,
a hátán is, de olyan fertelmesen, hogy a muszka doktorok kardvágásnak
nézték.

– Adták, – dünyögte.

– No a kutyák, – mondta a százados, – nekem meg nem adnak. Már egy
hónapja, hogy egy cigarettát nem adtak. Pedig a féllábomat elvették,
csak ha tiz kiló volt is, adhattak volna érte egy pár cigarettát…

Kéjjel gyujtott rá.

Bencze szomorkodva nézte.

Soká ültek csöndben; a százados élvezte a füstöt. Az egész száját
televette vele s apródonként eregette ki.

Ültek, feküdtek, hallgattak, odakint beesteledett.

– Megint meggyóntam, – mondta egyszer Bencze közhonvéd.

A százados rápislantott. Ez jelent valamit. Megint meggyónt. Ahogy ő
irta a leveleibe, hogy „megint jobban vagyok.“ Tudniillik minden ujabb
operáció után, mert darabonként szedték le a lábát.

– Gyóntál, Bencze fiam.

– Ign.

A százados elgondolkozott.

– Hát bent volt a katholikus pap? – kérdezte hirtelen. Fájt, hogy őt
ebben is megröviditették. Nem küldték be hozzá.

– Nem.

– Hát kinél gyóntál?

– Hát a muszka papnál.

– Hát te muszka vallásu vagy?

– Nem.

– Hát katholikus?

– Nem.

– Hát mi vagy?

– Rformátus, krem.

A százados csodálkozva nézett a közmagyarra.

– Hát akkor minek gyóntál?

– Nem árt az krem!…

A százados gondolkozott, cigarettázott, csucsoritotta a száját a füst
után.

– Hát osztán a muszka pap tudott magyarul?

– Nm.

– Hát hogyan beszéltetek? Tudsz te németül?

– Nm.

– Hát muszkául!

– Nm.

– Hát hogyan gyóntál?

– Hát a muszka pap ugy mutogatott, én meg intettem a fejemmel, hogy
igen, vagy nm. Meg hát az ujjammal is eccer, vagy kéccer.

Csönd. A fiatal tiszt szinte meghatottan hallgatott s nézte a
cigarettafüstöt. Jó meleg papi arcok tüntek föl előtte, a kanonok
nagybácsi gömbölyü, jóságos arca, ahogy még tiszthelyettes korában is,
ha meglátogatta, igy szólt mindjárt: „Adjatok csak valamit ennek a
gyereknek, hadd egyen szegényke.“

Bencze közhonvéd megmozdult, megszólalt:

– De most nm adott félrubelest.

A százados megütődve nézett rá.

– Mit?

– Mikor először gyóntam neki, adott egy félrubelest _most csak
cigarettát_.

A századosnak felnyilt a szeme. Ahá, hát innen a cigaretta!… Nevetni
kezdett. S olyan édesen jött, olyan jóizüen a nevetés, hogy még a
fájdalmat sem érezte.

– Hát itt kaptad a cigarettát, Bencze fiam?

– Itt.

A szoba már egész sötét volt. Jóizü füst terjengett benne, a fiatal
tiszt nézte a sötét menyezetet s törte a fejét, hogy a baka dolgába
benézzen. Meggyónt: rendben van, nem árt az. Meggyónt: rendben van,
cigarettáért tette, még okosabb. De meggyónt és itt ül szomoru képpel és
olyan keserveseket sóhajt, mint egy cselédkenyér: itt valami mégsincs
rendben.

Hirtelen fölkiáltott.

– De nézd csak, hát gyúccs rá te is!

– De nincs több.

– Nincs több…

A százados gondolkodott, fujta a füstöt, aztán fölkiáltott:

– Hát csak kettőt adott a huncut! – Aztán ismét eresztett egy
füstkarikát s igy szólt:

– Csak kettőt!… Ej, ej, a füsvény… Lám csak… No, nem baj. Nem baj Bencze
fiam… Van nekem. Gyújts rá csak, gyújts rá.

Odaadta neki a másik cigarettát s odanyujtotta a maga leégett szivarkája
tüzét is.

Bencze közhonvéd rágyujtott s most már megenyhült a rémséges
szomorusága.

– Alázatosan köszönöm, százds urm!

– Jó cigaretta! ugye, Bencze fiam.

Bencze közhonvéd mereven nézett a füstbe… Hallgattak, hallgattak,
egyszer azt nyögi:

– De otthun jobb…

– Jobb, jobb, – mondta a százados, és bólogatott hozzá…

A legény felállott, fájós testét megnyujtóztatta, megropogtatta egy
kicsit s jóizü tiszahátian mondta:

– Hej százdos uram, – jobb vón azér otthun egy pofa bagó is, mint itt ez
a finom cigarettli!

Éjszaka volt, a betegek aludni készültek.

A százados uram keservesen mosolygott.

– Egy pofa bagó, Bencze fiam! Azt még nem próbáltam. De igazad van…
Otthon még az is jobb… No, jójcakát…


21.  FEDEZÉKBŐL.

_Szurmay-sereg_, dec. 3.

Már irtóztató volt; oroszok, magyarok ugy feküdtek az erdőszélen a
füben, mint a gomba. Mint valami végkép megveszett, elvadult,
fogcsikorgató állatok, vájták maguknak a fedezéket, egyre közelebb
egymáshoz.

A honvédek kimerülve, ellankadva feküdtek szétszórva az apró, szinte
körömmel vájt sirokban, még élve, de már lelkük mélyén halálra váltan.

Az ezredes még egy rohamot akart.

– Nem ment.

Az emberek sirtak, a földbe dugták a fejüket és sirtak és ömlött a
könnyük. Az otthont emlitették, az istent, a minden szenteket és sirtak,
és lőttek s a fegyverre hullatták könnyeiket, mig a golyókat
elpuffogatták, oly görcsösen ragaszkodva a gépiesen pattogó fegyverhez,
amellyel egy pillanatig sem céloztak már, mintha varázsszer volna a
halál, a vész, a baj ellen.

Az ezredes még egy rohamot akart.

Lehetetlen volt.

A tisztek elcsüggedve jöttek vissza; a legénység nem fog többet
kimozdulni; elfogyott a morális erő, el a lelki tartaléktőke;
irtóztatóak a veszteségek, ők maguk is feladták a dolgot…

Az ezredes még egy rohamot akart és kiment a mezőre a telefonfedezékből.

Csuszva és hason, a többi között. Nem szólt, sorra egyik legénytől a
másikig.

A honvédek rémülten néztek rá; az ezredes az ellenség puskatüzének
nyiltan kitéve. A honvédek a végzet suhogását hallották és elforditották
a fejüket, hogy ne lássák; ahogy elforditja fejét az apa, ha gyermeke
haláltusáját látja, a gyermek, ha apjának fölné gyeltetését látná.

– Fiam, – szólt az ezredes, – mért forditod el a fejed?

A honvéd ledugta a fejét a kezére, amely görcsösen szoritotta a
lelankadt fegyvert. Sirt.

– Ne félj fiam! – mondta az ezredes, – nem tudnak ezek lőni!

S elébe feküdt a honvédnek. Fedezéket csinált neki.

A honvéd visszatorpadt. S az ezredese szemébe nézett.

Aztán felugrott, mint az őrült!

– Azt a kutya istenit, – orditotta – én félek? ezredes uram!

S kirohant a biztos fedezékből és vele az egész raj, az egész rajvonal.

És mint egy őrült csorda rohantak bele az ellenségbe.

Negyedóra mulva a mienk volt az egész orosz állás.


22.  KÉSIK A POSTA.

_Orosz hadszintér_, _1915_. december.

Az alkonyodó völgyben már kezdtek száz lépésre láthatatlanná lenni a
szürke katonák. Szekér érkezett. Az őrnagy, aki már nem győzte a postát
várni, s lejött egész a futóárokig elébe, meglátta. Az arca egész
biborvörös lett.

– Micsoda disznóság ez, – kiáltott fel.

Dühösen gyalogolt le a szekérig, amelyről kezdték lerakni a deszkát,
amit a fedezékekhez szállitanak.

– Micsoda disznóság ez, – kiáltott rájuk, – mért nem jönnek mindjárt
délben! Mégis csak gyalázat, célpontot adni azoknak a disznóknak.

– Őrnagy urnak alázatosan jelentem, vaksik azok, nem látnak, – mondta
egy honvéd a szekérről.

– Majd ha a béleden keresztül megy a golyó, akkor látni fognak, –
rivallta az őrnagy.

– Köd van most, alázatosan jelentem, – mondta a szakaszvezető is, aki
átvette a deszkát.

– Köd a fejetekben… Már százszor megparancsoltam, hogy mig egészen be
nem áll az este, nem szabad szekérrel ide bejönni!… Hát legyen eszük!
Itt nem látja meg?! De mikor az erdőnél befordul, épugy látja, mint az
égen a csillagot!… Két kilométert megy a szekér minden fedezék nélkül!
Ha mégegyszer nekem, délután négy órakor ide szemtelenkedik valaki, azt
azonnal főbe lövetem! Megértette?

– Igenis.

– Nahát.

Megfordult s ott hagyta őket.

Olyan gyorsan sötétedett, hogy mire visszatért a völgynek arra a
pontjára, ahonnan már a mélyen kiásott futóárok vitt az állásokhoz, az
őr nem ismerte fel s felhangozott a kiáltás:

– Állj, ki vagy!

Megállott.

– Tormay őrnagy; még nem láttad, megjöttek-e a postával?

– Alássan jelentem, még nem jöttek. Disznóság; ez a posta már mindig
késik!…

A hó sercegett a lába alatt. Valami erős indulat ütötte, maga sem
értette, annyira ingerült volt.

– Mi van itt? – kiáltott rá egy csoport katonára, akik összezsufolva
állottak, s észre sem vették, hogy közeledett.

Valamelyik visszafordult s tisztelgett.

– Alássan jelentem, felvételezés.

Itt volt a saját fedezékénél, amely jobbkézre volt bevágva, az alacsony
dombsor oldalába. Föllépkedett a kőkeményre fagyott hólépcsőkön s
bebujt, mint egy eszkimó.

A telefonos oda sem ügyelt rá, halk torokhangon mondogatta a kagylóba,
hogy „igen“, „igen“, „igen“, a belső szobában az asztal belső oldalán
ott ült a hadnagya s levelet irt.

Dühösen nézett rá. A kövér fiu megérezte az őrnagya mogorvaságát,
katonásan köszönt s abba hagyta az irást.

– Maga mit csinál? – dörmögte az őrnagy.

– Levelet irok, őrnagy ur.

– Maga mindig levelet ir.

A hadnagy lesunyta a fejét és mosolygott.

Az őrnagy kihámozta magát a bundájából s felakasztotta azt a fogasra.
Megállott háttal a jó kis svarmkályha előtt, hátul összetette a kezét és
komoran nézett maga elé. A lámpafényen az uj arany gallérja vakitóan
csillogott, szinte szikrát szórt, csak most varratta fel, a novemberi
kinevezéskor. De az arca olyan sötét volt, mint egy vad bikáé.

– Tetszik már vacsorázni, őrnagy ur, – kérdezte a hadnagy.

– Eh, fenét, torkig vagyok, – morogta az őrnagy – mindig csak hus!
Sütve, főve, nyersen, füstölt hus, fagyasztott hus, konzerv, sonka,
kolbász… fuj.

Hallgattak, a telefonos közlegény beszólt:

– Hadnagy ur, telefon.

A hadnagy a fejére tette a kagylót, s most ő kezdte mondogatni, hogy
„igen“, „igen“, „igen“. Nehány perc telt el, az őrnagy oly mereven
állott, háttal a tüznek, mint egy oszlop, a feje legörnyedt s belemeredt
a szeme a sötétbe, ott az asztal alatt.

A hadnagy a hallgatóval a fején lassan, lassacskán, a papirja után nyult
s egyszerre csak tovább irt.

– De ki az istennyilának ir maga reggeltől estig, estétől reggelig
szakadatlan.

A hadnagy a válla közé huzta a fejét, erősen mosolygott, de a világért
fel nem nézett volna.

– A Lolának? – kérdezte morózusan az őrnagy.

– Igen.

– Jobb lesz, ha befüt az összes tiszta papirjával.

– Hogy többet ne is irhassak? őrnagy ur?

– Persze… Ugyse válaszolnak… Az ember csak várja a postát… és nem
válaszolnak… Mi?… Nincs idejük… Udvarolnak nekik, hát nem érnek rá… Mi?

A hadnagy csak mosolygott, befelé, szélesen, a fejét csavargatva, mint
egy nagy bumfordi gyerek.

– Minden nő becstelen dög, – morogta az őrnagy.

– Igenis őrnagy ur, – szólt kis vártatva a hadnagy.

– Nahát.

– De kivételek vannak, őrnagy ur kérem.

– Nincsen kivétel. Mind becstelen dög! Vegye tudomásul. Dög! Jegyezze
meg magának.

– Bocsánatot kérek…

– Dög.

Erre uj csönd lett. A hadnagy ugy nyugtatta az asztalon a két kezét,
mint a kutya, mozdulni sem mert. Vastag kis teste nyomta az ágyat, mert
ő alszik ezen a vackon, hogy az asztalhoz közel legyen, a telefon miatt…
A vekker óra hangosan ketyegett, kint az ajtón tul a telefonos legény
lassan duruzsolt a kagylóba, a gazember valamelyik pajtásával diskurált
s viccelt és fuldoklott a lefojtott nevetéstől, aztán egyszerre
fel-felhangzott a jelentkezése. „Harmadik zászlóaljparancsnokság.“ Akkor
kezdődött ismét, hogy „igen… igen… igen…“

Aztán megint mély csönd lett. A föld alatt lehangoló némaság volt, ahogy
a három ember mozdulatlanul ült, csak távolról, az állások felől
csattogott be a puskalövöldözések halk nesze.

– Ha valaha hazamegyek és megházasodom, be fogom zárni az asszonyt! –
mondta az őrnagy. – Bizonyisten, azoknak a régi váruraknak teljes igazuk
volt! Tudja mit csináltak azok? Azok barátom okos emberek voltak.
Épitettek egy várat, maga azt hiszi, hogy az ellenség ellen. Fügét.
Azért, hogy a nőstényüket bele zárhassák. Be kell zárni a bestiákat,
hogy ne kószáljanak a világban. Mi?

– Igenis őrnagy ur.

– Hát nincs igazam?

– De igen, őrnagy ur.

– Na lássa. Maga azt hiszi, a maga Lolája magát nem csalja meg?

A szemük ugy elnéz, ugy elkönnyesedik a távolba, a lelkük ugy
kisugárzik, mint a fényszóró sugarai a számtalan mérföldeken át, a
szivük mind egy-egy villámtelep: ha volna hatodik érzékünk, amely az
érzéseket tudná meglátni, az vakon mehetne át a Kárpátok bércein, mert
ezek a szivek nagyszerü lángokkal világitanak vissza az egész magyar
hazáig s ezeknek a lelkeknek szerelmi fénye ott a lövészárkoknál
éjjel-nappal nem szünő csodálatos fényutat vetnek föl az égre…

Most a rendkivüli idők, állapotok és feszültségek a férfisziveket tették
ujjá, a férfisziveket kovácsolták át valami egészen ujjá. Azok az
udvarlók, vőlegények és férjek! (férjek is, ha még olyan öreg férjek,
akkor is!) mind egészen uj képességeket nyertek, hogy a leghalványabb és
legcsekélyebb nyomokon nekiinduljanak vadászni a hölgyük lelki
eltávolodása után.

Mert ez a legfontosabb. Kivétel nélkül minden férfi azt érzi ott, hogy ő
ki van vetve a hazából, be van dugva a föld sarába, ki van téve minden
percben a halálnak s a nő, aki párja, éli a régi életet, vidáman,
egészségesen, könnyelmüen s talán boldogan…

S mint bebörtönözött oroszlánok a vasrostélyban le s fel, le s fel és
körbe-körbe járnak és dörmögnek és hörögnek és gondolataikra a fogukat
vicsorgatják, mert a gondolataik szakadatlanul ott kóvályognak, hogy
minden lehetetlenséget kieszelnek hevülő fantáziával és azonnal
készpénznek veszik és azonnal készek amiatt már itélni… Nem találkoztam
egyetlen urral, aki nyugodt és boldogan megcsillapodott lett volna, ha a
nőkről volt szó. Az egész fronton végig a legingerültebb vitatkozás tört
ki azonnal, mihelyt a női hüség szóba került s ezeknek a vitatkozásoknak
nem az ellenmondás volt a gyujtója, hanem a tullicitálás. Egymást
kiabálták tul az urak és egymást rémitgették még szörnyübb mesékkel. S
voltak, akiknek szavajárása ez volt:

– Á, hogy mennyi válás lesz a háboru után!… Majd meglátjátok, hogy
mennyi válás lesz a háboru után!… Nono…

A másiknak minden szava ez volt:

– A nők mind becstelenek, azokba kérlek nincs hüség, nincs jóság, minden
nő becstelen…

A harmadik azt mondja:

– Kérlek az ezredünket áthelyezték Csehországba s onnan egy cseh ezredet
vittek a mi helyünkre és kérlek… – s tragikus mozdulattal igy kiált fel
– s már eddig kilenc eljegyzés volt a városunkban a cseh tisztekkel…

Azt a mély elkeseredést és megvetést, azt a hörgő fájdalmat és sajgó
gyülöletet, ami ebben benne volt…

Azt idehaza a hölgyek nem tudják elképzelni.

Nehéz ételeket esznek az urak. Van hus, füstölt husok, konzervek,
sonkák, szalonnák, friss hus, fagyasztott hus, kolbász, nehéz
rostélyosok és szivós párolt husételek és buzából való, de ugyancsak
nehéz emésztésü prófunt…

Mit kell még mondani? Ez maga elég rá, hogy az urak valami kiválóan
szerelemre képesek legyenek.

S van baj, van fáradság, izgalom, felrobbant aknák dörgései, éjjeli
virrasztások, alig két-három órai alvás naponta, szakadatlan ingerültség
az ellenségtől száz-kétszáz lépésre, örökös ágyu- és puskatűzben s mégis
az a legkomiszabb, hogy késik a posta.


23.  KÁRPÁTI EMLÉK.

A fedezék nagyszerüen be volt fűtve, az urak forró tea mellett
üldögéltek, szürcsöltek, diskuráltak. Enyhe téli hangulat, kinn fütyöl a
szél, nagyokat dörög az ágyu és sürün pattog a puskalövés. Bizalmas,
bátorságos érzés: a muszi csendben van, az a kis ropogtatás csak arra
való, hogy ébren tartsák magukat innen is, tul is.

– Mért köhög kapitány ur?

– Már megszoktam, nem is törődök vele. Parancsolnak még az urak teát?…
Guth, van tea, Guth?

A legény mintha álomból ugrana föl.

– Igenis, kapitány ur.

A kapitány kedvesen, kisfiusan, behuzott nyakkal nevetett.

– Nem is hallja a bitang, mit mondtam! Guth! – s összeszoritotta a
száját, hogy ne látszék rajta a mosolygás, – adnál egy kis befőttet
vörös káposztával?

Guth egy pillanatig némán bámult, aztán észbe kapott:

– Igenis _nem_, kapitány ur!

– Igy tálalta nekem! A vörös káposztát a befőtthöz tette s hangosan
köhögött a kis nevetéshez.

Az urak kivárták a kapitány köhögését s egyszerre ketten is mondták:

– Ez nem jó, ez a köhögés, kapitány ur.

– Tüdőcsucshurut, – mondta a kapitány.

– Mért nem megy szabadságra, kapitány ur?

– Ah, nem megyek… Ha rajtam állana, elmennék, de annyi kérés,
gyanusitások, fölülvizsgálat… És nekem itt van a helyem, itt fogok
maradni… Kérem, urak, a háboru kitörésekor kilencvenhat kiló voltam, ma
hatvannyolc… Guth, bonts egy szardiniát.

– Igenis, kapitány ur.

Mély csöndben maradtak a jól megásott fedezékben, amely előzőleg
ezredparancsnokság uri palotája volt, nyirfaágak szép fehér szövésével
diszes. Mindnyájan magukra gondoltak, a nyirfából szerkesztett lócákon s
székeken, a gyertya enyhe homályán egy percig tünődő csöndben ültek az
urak, volna mindenkinek egy panaszlani valója: a háboru…

– Lássa, kapitány ur, magának nem is lett volna szabad kijönni a
harctérre.

– Mért kérem? Akkor még nem volt nekem semmi bajom! Én tizennyolc év
alatt nem voltam beteg, ezt a Kárpátokban kaptam. Nem igen hiszem, hogy
énnálam erősebb tiszt lett volna az ezredben. A bakák panaszkodtak, hogy
fáznak és én fürödtem a Szávában, hogy megmutassam nekik, hogy nincs
hideg.

Együtt ült, eggyé főve, a pokoli melegre befütött földi fedezékben a kis
társaság, lelkek oly közel egymáshoz, ahogy csak ott, a harc terén
bajtársak ennyire az emberek. Kapitány és körülötte hadnagyok és
kadettok, a telefonhoz közel egy nagyszakállu kadetaspirant ül szeliden,
szürke szemekkel lesve az urak szemét s mindannyian tisztelettel és
olyan figyelemmel várva ki a kapitány ur szavát, ahogy csak katonák
tudják tisztelni s respektálni a följebbvalót. Valahogy ugy kölcsönben
növelték egymásban a jóságot: hogyne szeretné egy kapitány ilyen hü és
deferáló bajtársait s hogyne ragaszkodnának meleg szivvel egy ilyen
bátor és odaadó, gondoskodó emberszivü kapitányhoz a subalternek…

– A Kárpátokban szereztem, az uzsoki harcokban, nem volt nekem addig
semmi bajom. Egy éjjel sátort hevenyésztek ugy, hogy két fa közt
kifeszitették a sátorponyvát, azaz három oldalról volt védve, a negyedik
oldalról szabad volt. Széna volt, ág, tüzet csináltak. Váry kassai
tanár, az piromaniákus volt, mindjárt tüzet rakott.

Kicsit elmosolyodott, visszaélte magát, ahogy gyermekkorára gondol az
ember! Mikor volt az; a kárpáti harcok; egy egész évvel ezelőtt; hol
voltunk még akkor a lövészároképités pompás tudományában; a lovak egész
télen a szabadban, fa alá kötve dideregtek…

A jó forró fedezékben az urak szinte összehuzták magukat s
összedörzsölték a tenyerüket, ahogy a szabadra, a kint fagyoskodásra
gondoltak… Kint méteres hó ma is és fut a szél az orosz sikon.

– Meggyult a sátor, óriási füst, majd megfulladtam, olyan dühbe
gurultam, hogy dacára, hogy mondtam, hogy ne csináljanak tüzet abba a
szélbe… Kifüstöltek, mint egy disznót. Összedőlt minden, Láng is majd
megfulladt, köhécseltünk egy óráig.

Az arcéle a melegtől s a tüdőbajtól céklavörösre gyulladt ki s csillogó
barna szemei derüsen hunyoritva néztek maga elé.

– Hát én nem mentem többet a tüzhöz, hanem előhivtam a legényemet és
ásattam vele magamnak egy ágyat. Már akkor két teljes napja egy
pillanatot sem aludtam… tartalékban voltunk s tologattak bennünket
előre-hátra a hegyeken.

– Az a legfinomabb, – szólt bele egy hadnagy szakértően s áttette sárga
lábszárvédős lábát egyikről a másikra, aztán szépen kefélt hosszu
szakállát simogatta.

– Uzsok fölött volt, északnyugatra… Valami nagy biztosságban sem
voltunk, az orosz még is ott volt, dehát az is fázott… Ásattam magamnak
a hóba egy jó mély gödröt. Ágyat. Azt telerakattam szénával, jó magasan,
tizenöt-husz centi, arra sátorponyvát, arra ráfeküdtem, rám a
pokrócomat, arra egy jó réteg szénát, arra sátorponyvát, ujra szénát.

Az urak a nyirfa-asztal körül vidáman nevettek, az asztal tele volt
rakva mindenféle jó nehéz ételekkel, füstölt holmik, szalonna, kitünő
konzerv, sonka s Guth hozta a friss teát. Derüsen szivták a jó kincstári
cigarettát, amivel a kapitány őket prezentelgeti meg, érdemeket
jutalmazgatva, mert ő nem igen dohányos, nem győzné elfogyasztani az
illetményét, csak a bor hiányzott, hogy a kedv magasra szökjön. De itt
valóban nem mámoros vigság lobog, a fedezék enyhe vidámsága töltötte el
a testet, lelket. A fiatal tisztek, kik nagyobbrészt csak a nyáron
kerültek ki a harctérre, élvező tisztelettel hallgatták az archeologiai
előadást.

– Az inasom elvitte a cipőmet, hogy kitisztitsa s aludtam, mint a tej. A
fejem fölött sátorponyva volt kifeszitve a hó ellen. A Tertsek barátunk
rám hágott többször, mert nem tudta, hogy alatta vagyok, de annyi széna
volt, nem fájt… Egyszer csak hallom, hogy bőg a Guth; arra ébredtem.
Guth! Emlékszel, hogy bőgtél?

Guth a sarokban, mint egy automata pattant föl.

– Igenis, kapitány ur.

– Hát mig egy nagyot aludtam, azalatt beesett a hó. Ez meg nem lelt meg
az erdőben. Hallom, hogy bőg: „Megfagyott a kapitány ur!“ Azt
kiáltottad, Guth?

– Igenis, kapitány ur, mert nem láttam a kapitány urat. Hogy a hó beeste
a kapitány urat.

– Azt hittem, hogy talán igaza van. Mozgatom a lábam, nincsen semmi baj.
És csupa viz vagyok az izzadságtól, mintha egy jó gőzfürdőt vettem
volna. De nem birok kimozdulni. Kiáltani akarok, nem birok kiáltani…
Hallom, hogy mondja odafönn Guth: „Hozzatok egy ásót!“ Igaz, Guth?

– Igenis, kapitány ur.

– Hósipkám is volt, az orromig be voltam huzva, de olyan melegem volt,
hogy itt fázom, de ott nem fáztam. És ezek ott szaladgálnak és nem
lelnek meg s ettől még melegebb lett az ágy…

Idegesen nevet mindenki, az ember megérzi, ha veszélyek lebegtetik meg
szárnyukat az élet fölött.

– Kiásnak aztán; egy méteres hó esett rám az éjjel; megcsip a hideg.
„Add ide a cipőt!“ Elhozza. Próbálom fölhuzni, ugy kong, meg van fagyva.
„Elácsorogtál vele“. „De nem kapitány ur!“ „Eredj vissza, melegitsd föl
ujra“. Elmegy, fölmelegiti, jön vissza, ujra olyan kemény, mint a csont,
nem lehet fölhuzni. Igy volt, Guth?

– Igenis, kapitány ur, de nagyon siettem, kapitány ur kérem.

– Tudom, hogy szoktál sietni! – mosolyodott el a kapitány. – Az igaz,
akkor sietett, mert néztem… Megint olyan mint a jég. Na, igazad van,
mondtam, ezt nem birom fölhuzni, add a papucsot, majd odamegyek,
fölhuzom… Fölállok, ő már akkor kijárta az utat ugy, hogy nekem csak
bele kellett lépegetni a nyomokba. Egyszer csak megcsuszom, a papucs
lemarad a lábamról a hóba, féllábon állva kikeresem, a kamélhár-szoknim
teleszijja magát, lefagy, lehuzódott, ott is maradt, kitünő harisnya
volt, nem sokat kaptam vissza tiz koronából, most isten tudja mennyibe
kerülne! Káromkodtam, bukdácsoltam, mert tudtam, hogy minden nyavalya
onnan jön, nem akartam reumát, csuzot vénségemre, ezek meg annyit
nevettek rajtam, hogy Szkorka mondta, hogy nem adta volna egy vagyonért,
hogy látott engem ott ugrálni.

Mosolyog rajta s megcsóválja a fejét. A fiatal tisztek mosolyognak, de
nem nevetnek, nekik, akik csak hallják, sokkal félelmesebb, mint annak,
aki akkor résztvett benne.

– Guth, mi lesz avval a szardiniával?

– Igenis, már hozom, kapitány ur.

– Két-három napra lázam lett, éjjeli izzadások… Pár hét mulva készen
volt a kétoldali tüdőcsucshurut…

– Szép kis kárpáti emlék, – mondja bólintva hadnagy Ladány s ujra
megsimogatja szép állszakállát, amit olyan finyásan visel, mint a
szinész az álszakállt.

– Igazán nagyon rosszul teszi a kapitány ur, hogy nem gondol magára.

A kapitány kissé elbiggyeszti a száját.

– Őrnagy ur is mondta már, de én nem megyek… Ki legyen itt, ha nem az
aktivok…

A tartalékos hadnagyok és kadettek ránéztek, egy pillanatig mély csönd
volt, az urak gondoltak valamit, de nem szóltak.

– Guth, hozod már azt a szardiniát?

– Igenis hozom, kapitány ur kérem.

A kapitány kerekre nyilt szemmel bámult a legényére, ahogy a gőzölgő
szardiniás-dobozt meglátta a kezében.

– Hát te állat, te mit csináltál?

– Megmelegitettem, kapitány urnak alássan jelentem.

– Fölforralta a konzervet!… Hát nézzék urak, fölforralta a konzervet!…
Hát ez az ember tiz évvel röviditette meg az életemet!… Amennyit ez már
a háboru alatt csinált ilyeneket!… Ha elmenni szeretnék, csakis azért,
hogy ne legyek ennek a baromnak a gondozására rászorulva… Te, Guth, te,
te… Hát hány ezer szardiniát bontottál már, hát mikor forraltuk föl?…
Igy megszégyeniteni engem az urak előtt… eredj! az ördög vigyen el!…

– Kapitány urnak alássan jelentem, akkor is azt méltóztetszett kapitány
urnak mondani, hogy melegitsem meg, mert nem méltóztetszik hidegen
megenni… Ott a tüznél, mikor melegedni tetszett kapitány urnak…

A kapitány kerekre nyilt szemmel bámult a vastuskó legényre.

– Igaza van a gazembernek, – mondta félig magában s aztán összecsukott
szájjal nevetni kezdett.

– Most jut eszébe!… Már egy esztendeje és most eszébe jut!…

S gyöngéden, már megint mindent megbocsátva nézett a tömzsi kis
legényre, aki huncut alázatossággal állott előtte.


24.  NEGYVEN HUSZÁR.

_Budapest_, dec. 21.

Ujvidék alatt. Sár, az Inferno sara. A nagy visszavonulás napjain, a
szerb hegyek fekete sarából. Most egy éve…

A tágas mezők katonanéppel teltek meg. Ágyuk jöttek sárosan, sárral
bevont ágyuk, sáros tüzérekkel, sáros lovakkal. Sáros kezek és sáros
arcok, sáros kedv. Komor szemek és sötét szitkok, fekete kedvü fáradt
katonák. Mintha megindul téli olvadásban a fehér hó a sötét hegyeken,
fekete vizek, barna tócsák, vörhenyes latyak folyt össze a lapos, téres,
tágas lapályon. Szürke katonaság szürke, mindenbe beolvadó szine még
szintelenebbé válva, a földdel egyszinüen, mint mozgó agyag, mint a
földből vétetett ember, amint legelőször megmozdult az isteni szikra
által; legeslegelsőbben, mikor még nem volt ideje lefürödni magáról a
földanya sötét csókját… Ujvidék alatt a nagy tér megtelt rác földről
visszavonuló sereg zagyva, kivergődő, kedvetlen tömegével.

Kábultan nézték a népek. Káprázó szemmel, könypárásan, értelem hijján.
Csak nézték, ahogy nézi az ember az isten csapását; ahogy nézi az ember
a buzáját jégverés után, ahogy leégett házát, beomlott várát, köddé vált
reményeit, elmult életének szétzüllött foszlányait nézi az agg ember.
Jöttek a katonák, fáradtan, csüggedten, mogorván; jöttek egymás után
baktatva; jöttek lovaikat hajszolva, szekerüket emelve, tarisznyával
hátukon, puskát lógatva vállukon; mérgesen, szitokkal, fogcsikorgatva…
tiz meg tizezeren… bakák, honvédek, gyalogosok…

És jött negyven huszár.

Negyven honvédhuszár jött, élükön egy fiatal hadnagy.

Nem voltak ezek szinpadi huszárok; nem voltak hetykék, nyalkák,
rikitó-pazarok. Nem pödrött bajszu, csókos kacsintásu, fickó kis
huszárok. Nem voltak ezek parádéból, lepkeségből, csinomjankós
mérmerésből selyembordába szőtt finom kis huszárok. Nótások, tréfások,
lóficánkoltató, réten hajkározó életboldog cifra kis huszárok.

De emberek, magyarok, lógóbajszu, meglett, erős, vasból vert, örökös
vitézek. Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek előre, s maguk
elé néznek. Rendben van a ló, a szijjazat; lecsatolva fejükön a csákó,
rendben a fegyver, rendben a rend; mennek előre, párosan, előre, megy a
negyven huszár, élükön egy fiatal, egy rózsásképü, egy ifju hadnagy.

Ha mind gróf, mind herceg, akkor az arcukon ez a tekintet, ez a vasszin;
ez gőg. Ha nincs lelkük, ha ezek mind lélektelen, állatemberek, akkor az
arcukon ez a rendületlen nyugalom: ez butaság. De ezek nem mágnások,
ezek nem páriák: ezek huszárok!

Ahogy ott tartják kezüket a ló fülénél; ahogy a kantárt keményen
megfogják s lágygyöngéden hagyják: abban benne van: „lovam itt vagyok!
együtt megyünk! nincs baj!“ Mint apa a gyerekével, apa, ki istenre bizza
magát s gyermekébe tovább plántálja e bizodalmat s ugy mennek át az élet
veszélyein, élő hittel a szakadék fölött, emelt fővel a csillagos égbolt
alatt. Mennek előre, a negyven huszár s nem is tartja egy sem a gyeplőt
ugy, mint akinek nem kell tartania; sem erőszak, sem közönyösség:
együttélés teljessége van itt, megy a huszár, ő és a ló; mennek; megy a
negyven huszár.

Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek előre, az öreg csontok; az
arcukon ott az elszánt, lehiggadt akarat, ott a kiforrott, mindenrekész
igazság… A baka is megy. De ő engedelmeskedve. De nála az a benyomás,
hogy csorba esett az emberi lélek méltóságán. Megy a gyalogos, mert
mennie kell; megy, mert a sok ezernyi ezer embert, akinek egyéni
hivatása, egyenkénti rendeltetése, hogy mind külön éljen, menjen,
tegyen: egy közös géppé szerkesztették! s ő most megy e gépben, előre,
megy, mint gép, előre, emberi erejét átadja a gépnek s a gép közereje
tartja szinte, ha már az övé fogyóban. Ám a huszár megy, ez a negyven
huszár, s az ember megérzi, hogy mennek, mert a haza ugy kivánja, de oda
mennek, de ugy mennek, amint az célszerü!… A bakának, ha szemébe nézel,
azt látod: megyek, mert kell! ha muszály, megyek; megyek ahová kell!… Ez
a negyven huszár, ez megy, mert arravaló, mert arra született, mert ez
az ő lelke, mert ő huszár!…

Ő nem engedelmeskedik: ő megy! Megy; nem parancsra: vezető után!
Vezetője van, mert az kell, hogy legyen; följebbvalója van, mert ez a
rend; hadnagya, mert a hadnak feje, kell, legyen. S megy a negyven öreg
huszár, mint egy ember, a negyven vén legény az egy fiatal kis hadnagya
nyomán, előre, ellentállhatatlanul.

A nézők nézik s kitágult szemmel szijják be a negyven huszár képét.
Negyven évesek, egy se fiatalabb, csak a vezetőjük, a hadnagyocska, aki
oly fiatal, tiz kisasszony sem ijedt volna meg tőle s hogy mén utána az
a negyven ördög, negyven hős, negyven vasember. És nem parancsolójuk, ha
száz csillag van gallérjára irva: csak a vezetőjük; ahogy az anyát, aki
elveszti a kulcsait, kis lánya vezeti s mutatja neki az utat, – isten
ments, hogy megbántsa valaki ezt a kis hadnagyot! de nem parancsolójuk!
ha száz irásba adják, ha őfölsége tulajdon kezével teszi rá a pecsétet,
ez mégsem parancsolójuk! És ők nem engedelmeskednek, de szikrásan ömlik
belőlük a hüség, hogy száz halálba mennek halni véle. S a nézők nézték
kiáradt szivvel, a negyven huszárt, hogy léptetett előre a hadnagyocska
után, nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, csak megy előre a negyven
huszár! Csak megy előre, parancsszó nélkül, egy hangszó nélkül a
hadnagyával. Ha az kiáltaná, hogy balra fordulj… nevetség volna! Ezeknek
nem kell szó, a negyven huszárnak, ezek vele mennek, együtt léptetnek,
mintha egy volna a negyven ember s a negyven mén. Nincsen ott hadnagy,
nincs ott közlegény. Valaki vezet, mintha valaki átvisz a veszett
ösvényen; nem szól, nem szólok, ő megy, én megyek: igy megy a negyven
huszár. Igy megy a főherceg a vezetővel: ez nem parancsol! Parancsol a
paraszt József főhercegnek, ha átvezeti az ingoványon, hogy ide lépj? Ez
nem parancsol, ez akkor is tiszteli… a negyven huszárnak nem adhat
parancsot a hadnagya! Ezek ugy mennek, ugy mennek tova, mint
Egyiptomban, a tizenkét csapásnál, aki kiadta az isten parancsát, hogy
minden elsőszülöttnek el kell vesznie: az isten angyala.

És néztek nők sugárzó szemmel és férfiak boldog, megnyugvó szivvel…
Vannak emberek, akikre ránézni már rémület. Van ember, meglátni róla,
hogy ez képes ölni; elvadult alak, hogy a kisgyerek felsir, ha
megpillantja. Az nem volt ezekben! Ezek nem vadak! De süvölt róluk
valami félelmes komolyság, hogy tudnak ha kell félkézzel ölni s tudnak
ugyanakkor félkézzel életet menteni. Vannak katonák, láttam kozákot,
elvadult féléket, hogy látni, ez kihasitja az anyát s lekaszabolja a
gyereket: ezek nem, ez a negyven huszár! ez nem akar ártani, ez huszár,
ez hős. Van erős ember, ha rápillantasz, hogy isten mentsen a markába
kerülni: De ezeket nézd, s az a megnyugtató érzésed, hogy ezeknek az
oltalma alatt mennék éjjel-nappal, tüzön-vizen… Van katona, akiből nem
látszik más, csakhogy egyenruhás gyilkos: ebből süt a jóság, ez nem
gyülöl, nem árt, harcol, mert ugy kivánja a haza, de nem bánt!…

Volt köztük szőke, volt köztük barna, fekete: de mind hasonlitott. Össze
lehetett téveszteni, ez volt-e aki jobbról ment, vagy az! Hogy lehet
különböző arcokban ily hasonlóság? Ez nem a fegyelem! A gyalogosban a
vasfegyelem közös kényszerü és szomoru közösséget ad: jobb-bal,
jobb-bal, kezet fegyverre… Azoknál, a negyven huszárnál az akarat egy,
az érzés egy, a lélek ugyanaz. Nekik nem kell parancsszó, nem kell
fegyelem: náluk lélekből fakadó fegyelem az!

Eddig azt hitték, ha kék a nadrág: baka! ha piros a katonán: huszár!
Ezekre, ha szürt adnak, akkor is huszárok! Lóval-egy huszárok! A ló mind
lefogyva, de rendben! Az a szij! Nincs szalmával cifrára fonva a sörény,
de lekefélve a ló, de megfésülve, mint az eladólány. Ne merj ehhez a
lóhoz közeliteni, nem ostorral, de cukorral, nem fenyegetve, de
udvarolva se, mert a huszár levág. Az embernek az az érzése, hogy képes
volna leütni azt, ez a szép huszár, aki megcsókolja a lovát! S milyen
szép maga ez a vén huszár! Nincs ez gálába, egy sincs parádén, de
olyanok, mintha az isten külön teremtette vón őket. Szép a ruhájuk, de
nincs az az ügyes szabó, aki nem szép ruhát tudna szabni rájuk. Ezeknek
jól áll. Akármi jól áll. Ha zsákba huzzák, abba is huszárok!

A bakán meglátszott szegényen, hogy nehéz napokon ment át.
Borotválatlan, térdig sár, rongyos a ruha, a rüsztung nincs rendbe
kötve, lóg a fegyvere! Ezeknek nagyon jól állt az a sár, az a laza
hanyagság, az a sötét fekete. Nem a ruha tette s nem a sár. Ahogy a
szobron a patina nem piszok, ezen a negyven huszáron a piszok patinává
lett. Nem látszott piszoknak. Imponált. A lélek volt más.

A sorsuk volt más; a sors szerencséjük.

Ment a negyven huszár s ment utánuk a gyalogosok serege; ment a
bakkancs, mentek a véresre dagadt, elfagyott, piszkos lábak, a
manlichert szorongató vörös, püffedt, piszkos kezek; a torzult,
borostás, szőrös, tetves, halálsápadt, lesoványodott piszkos arcok; a
cafatokká rongyolódott, piszokká lett, régen csukaszürke mantlik s a
mantlik alatt halálsejtelmek közt vergődő, halálfélelemben gyötrődő,
iszonyatoktól borzadó, haza vágyódó, családjáért aggódó s a
gyötrelmektől, fáradságoktól elfásult, de mindég becsületes,
kötelességtudó, engedelmes s bátor magyar bakaszivek!… Jött a komisz
baka… Jöttek a bakák… hajh, hányszor mentek tizszeres, husszoros
tulerővel, ezer halállal szembe, hogy mentek annyiszor rohamra… át nagy
sártengereken… át még nagyobb hegyeken, – uttalan utakon, sziklás
szakadékokon, koromsötét, esős, fagyos éjszakákon, – méteres havakon,
gránáttól felszakgatott véres köves fensikokon, temetetlen hullák
ezreinek többhetes, oszló holt tetemén, gazdátlan kezeken, lábakon,
fejeken bukdácsolva, véresen széttépett emberi testek huscafataiban
elsikolva… bömbölő gránátok, csattogó srapnellek, sivitó golyók
fergetegében… szemébe huzott ellenzővel a sáros, piszkos, havas, véres
lövészárok irtóztató, irtóztató öbléből…

Ah, a nézők elnéztek fölöttük s a negyven huszárra forditották
szemeiket, mint a gazda, kinek az istenitélet minden buzáját leverte,
könnyes szemmel néz a bokor alatt viritó ibolyára…


25.  ÓÉVI LEVÉL.

_Kelt levelem 1915. év folyamán, december utolsó napján, a jó meleg
dekungban._

Dicsértessék a Jézus Krisztus szent neve.

Kedves anya és kedves kis fiam, tisztellek és csókollak benneteket.

És ez a pár sor irásom az esztendő utolsóján, találjon benneteket erőben
és egésségben, mint nekem van, mert most nekem hálaistennek nincs semmi
bajom, csak az, hogy nem vagyok otthon, kedves anyukám. Ételem, italom,
ruházatom megvan, dolgozni mindig kell, de munka nélkül ugyse ér az élet
semmit, azért nem zugolódom, ismerősök között vagyok, annak örülök, mert
baráti módon jól el lehet legalább beszélgetni a füstös kis svaromkályha
mellett, mert itt bizony egyéb nem jut az embernek, csakhogy képeket
csinálhat a fejében a régi dolgokról és a jó meleg dekungban ugy
üldögélünk kedves anyukám, a hátunkon a bornyu, vagy a zsák, az
oldalunkon a fegyver, de a tüz füstjében csak a ti képeteket lássuk
kedves anyukám, a tüz füstjében mintha te is látszódnál kedves anyukám,
meg a kedves kis fiam és a többi magyarok is mind csak ugy vannak vele,
mert jobban látunk benneteket a gondolatoknak szemeivel, mintha csak itt
volnátok, mert az ember testén csak két szem van, de a lelkében ezer
szem és mind itt vagytok velünk kedves anyukám, kinek-kinek maga
családja, gyereke, tehenek, malacok, apró baromfiak, rokonok, sógorok,
adósság, őszi vetés, méhes, csepegő-csorgó ólfedele, minden, mer látod,
irod, hogy becsorog, ha otthon volnék, milyen könnyü volna azt
bealkalmazni, igy meg csak egyre látom, hogy becsorog. Jaj kedves
anyukám, de csipi a szemünket a tüz füstje, de nem attól van könny a
szemünkben, hanem miattatok kedves anyukám, mert nehéz a ti életetek
minálunk nélkül, mert mink csak tudjuk magunkról, hogy élünk, de nehéz
rólatok a sok gondoskodás, osztán az is hiába. No mán mindegy kedves
anyukám, csakhogy az egésség megvan, az a fő, melyet nektek is kivánok
istentől, kedves anyu és kedves kis fiam.

Mán nem tudok mit irni az esztendő utolsó napján, csak azt, hogy
hálistennek ennek is utána vagyunk kedves anyukám és tisztellek,
csókollak benneteket és üdvözöllek és tisztelem a Nővéredet is a kis
családjával együtt jóegésséggel, hogy éljetek boldogan együtt, szegény
katonánék és tisztelem és csókolom István sógort is a távolban,
jóegésséget és a jóisten segitse őtet is haza mint nevelő apjukat a
családja közé az magas hegyekből, az ágyuknak keménységéből, az olasz
határról és tisztelem és csókolom Farkas édesapádékat és Agocs Mária
édesanyádékat is, akik téged nekem e világra hoztak, jóerkölcsben
felneveltek és kezedet tőlem meg nem tagadták és mindenkor mindenben
csak segitségünkre voltak, jó egésséget, és tisztelem és csókolom az én
kedves kis Mariskámat is, otthon levő utolsó lányukat, akitől az ádáz
sors elragadta szeretett vőlegényét a muszka fogságba és tisztelem és
csókolom a komaasszonyt is jóegésséggel, kinek süti most a farsangi
fánkot és tisztelem és csókolom a kis keresztfiamat is, siratja-e még az
édes apját, vagy a gyermeki sziv könnyen felejt, kedves komaasszony sok
asszonynak van most ilyen bánata az slapner végett és tisztelem és
csókolom Agocs öregapádékat, akik öreg léttekre meg tudták magukat
fosztani a csendességtől s neked felszántották az őszit kedves anyukám,
és tisztelem és csókolom Agocs Lojzi sógoromat is a távolban
jóegésséggel, várva várom hirét, hogy most előkerül a szerb fogságból és
tisztelem és csókolom a családját is jóegésséggel, az összes apró népet,
mert bizony már a széles családból egy ember sincs már odahaza kedves
anyukám, csak az apróságok, meg az öregek és tisztelem és csókolom a
levéliró szomszédasszonyt is sok és friss jóegésséggel, hogy
szerencsésen irhasson többször is nekem levelet ugy ahogy az urának
szokott a messze távolba és tisztelem és csókolom a kis családját is
jóegésséggel és tisztelem Ferenc barátomat is az olmüci kórházban friss
jóegésséggel és félláb nélkül is lehet élni kedves szomszédasszony, csak
szeressék egymást.

És kedves anyukám tudatom veled, hogy az öt kilós csomagot is megkaptam,
december 20-án délbe és igen jól laktam belőle hálá istennek, ami elfér
az itteni koszt mellé és meg volt benne a pogácsa és megvolt a kis cipó
és megvolt a fehér cukor és megvolt a sósborszesz és megvolt a dohán és
megvolt a két skatulya gyufa és megvolt a szalonna és megleltem benne a
megirott levelet és el is olvastam és meg is értettem.

Megértettem én, kedves anyukám, hogy édes apámék nem szólnak hozzátok,
meg hogy nem mennek hozzátok, meg hogy nem nevetnek tifelétek. Csak
nektek egésségetek legyen, kedvesem, gondolom, hogy nem mentek hozzájuk
egy darab kenyérér és kedves kis anyukám, te se ereggy hozzájuk, ha ők
nem jönnek és majd máskor mink is ugy fogjuk őket segiteni, csak engem a
jóistenke haza vigyen má. És azt is megértettem kedves anyukám, hogy Kis
Andrásné, csak az aki volt és tyukja, kakasa, kutyája most is csak átjár
a keritésen és a lyukat nem csinálja be és hogy a szája jár. Ne törődj
ilyenekkel kedves anyukám, de üsd le a tyukját kedvesem, majd eszreveszi
akkor, hogy tisztességesen viselje magát, ha neki nem volt elég annyi
lecke, hogy az urát elvitte a gránát, magam láttam, egy porcikája nem
maradt együtt, sok gonoszságáért ugy szétvitte, mint a vágott hust,
mégse ügyel a felesége se tyukjára, se a nyelvére, hát mit kiván még a
jó istentől, hiszen csak én volnék otthon, majd máskép kotkodálna,
kedves anyukám. És azt is megértettem, hogy avval az adóssággal se
hagynak békét, hiszen ha én hazamegyek majd elrendezem, mert énrajtam
kivül abba senki se lát bele, mer az mán ugy össze van kavarva, mint ha
a töltött káposztát megforgatják kedves anyukám, ilyen hiábavalóságokkal
ne törődj, ügyvédhuncutság az egész, nem szabad mostan perelni kedves
anyukám, csak tán nem tettek olyat, hogy a népeket mind elrendelik a
harctérre, a végrehajtókat meg otthon haggyák, hogy licitálják a
világot, ha nincs aki elibek álljon, könnyü vóna igy, kedves anyukám! De
az ántiját, ide jöjjenek azok az illetők osztán álljanak ide mellém a
stellungba, majd akkor nem fől a fejük a rosszba. Hát e miatt te csak ne
emésszed magad, ugyis van elég baja annak, akinek az ura, meg a sógora,
testvérje, mind a harctéren, egy testvérje a muszka fogságba, osztán
magának kell megemelni a tengelyt, hogy az üdős öregapja megkenhesse a
szekeret.

Mármost nagyon szépen köszönöm a hozzám való szivességedet kedves
anyukám, hogy megemlékeztél Rólam és tisztellek és csókollak, még
ezidáig minden leveleket, amit küldtél megkaptam, de milyen jól esik
mikor leveleidet olvashatom, tehát kedves anyukám, csak gyakran irjál
levelet és külgyél még ha csak lehet görhét, mer arra vagyok kiváncsi,
egy jó kis olajos görhére.

És most tisztellek és csókollak benneteket és csak legyetek nyugottak,
mikor csak lehet mindig irok, még élek, vagy meg nem sebesülök, teremtő
isten már nálunk csak ugy számitják a sebesülést is, hogy ötven forintos
seb, száz forintos seb, ezer koronás seb az olyan, amékkel haza küldik
az embert, még azt hiszem te is megadnál egy pár koronát egy ilyenért
ugye kedves anyukám. De ritka az olyan nap, hogy a fényképeteket meg ne
nézném, mert könnyebb a szivemnek, ha megnézhetem, most nem igen vagyunk
veszedelembe, de ha kell menni, menni kell kedvesem, a hazáért a
magyarnak szenvedni kell, hát mink szenvedünk is kedves angyalom…

Tisztellek és csókollak és még tudatlak, hogy erre mifelénk genge idő
jár, maradok tisztelettel, hü férjed a sirig, isten veled és velünk a
távolban és jobb esztendőket kivánok, mint amilyen most jön még, hogy ne
igy köszönjek hozzátok, de máskép, dehát azt hiszem, most igy is jó,
mert mindig ugy jó a magyarnak, ahogy van! ha máskép nem lehet! Meg kell
nyugodni és el kell viselni mindent kedvesem, ha máskép nem lehet,
fáradságot, éhséget, szomjuságot, hideget, bánatot, megcsufolást,
komisságot, mindent a hazáért, ha máskép nem lehet. Azt hiszem a jó
Jézus Krisztus örömmel néz le mireánk a magas mennyekből kedvesem, hogy
a magyar ember egy zokszó nélkül mindent ugy csinál, mint ő csinálta
szentséges életében, mikor ő is ugy volt, hogy máskép nem lehetett. De
most már ő is fenn trónol az Atyaistennek jobbján kedvesem és valamikor
én is máskép köszöntök ujévet kedves anyukám és kedves fiam, tisztellek
és csókollak jóegésséggel…




HADI KIS TÜKÖR.


I.  JÁTÉK A SÁNCÁROKBAN.

A nap ugy sütött, mintha külön befűtötték volna, a mieink izzadtak
nagyon a meleg szürkében. Mentek előre, árkon-bokron keresztül, vidáman,
alig nézve a lábuk alá s nagyokat bukdácsolva egy-egy tökben. Felrugták
s tovább haladtak a _svaromléniával_. Egy helyen nyul ugrott fel és
ijedten menekült előttük.

– Hohó, – kurjogattak a bakák, – Jancsi, Jancsi, itt hagytad a pipádat!

De a tapsifüles nem jött vissza érte, vitte az irháját. Vitte szegény,
de nem soká, egyik szürke baka megállott, füléhez emelte a Manlichert s
a következő percben a szürke kövér nyul nagyot ugrott a levegőben,
mintha a dörrenéstől ijedt volna meg, aztán buckót vetett s elmállott a
zöld levelek közt.

– Bravó fiam, – kiáltott a főhadnagy, aki maga is nehezen cipelte a
rezervista-pocakot a gyors menetelés alatt, – brávó, ez már lövés!… Csak
az ellenséget is igy szedd le a lábáról.

A hosszubajszu legény csendesen mosolygott a bajusza alatt s felkapta a
nyulat. A bakák ujjongtak, hurrát kiabáltak és egy percre egészen
elfelejtették, hogy hány kilométerre van a hátuk megett az édes hazánk
szép határa.

De a másik percben messze előttük lövések dörrentek fel válaszul a
vadászlövésre. Éles csattanások s mindjárt utánna golyók furcsa
repülését lehetett hallani.

– Itt a rác!

Még jó, hogy bele nem szaladtak a szájukba.

A főhadnagy szeme kigyult.

– Vigyázz! – kiáltotta, – egyenesbe igazodj!

Aztán rohamot vezényelt. A szeme égett és ugy kimeredt, szinte kiugrott
az üregéből, kereste az ellenséget. A legények is halotti csendben
vágták a sarkukat a puha földbe, amely felfogta a dobogásukat, még a
lélekzetet is visszafojtották. Az arcuk égett, porosan, izzadtan,
nekifeszülve haladtak előre.

Egy árokpartot értek, amely hosszan, egyenesen huzódott a mezőn
keresztül; nem volt mély s ki volt száradva. Már hetek óta nem volt eső
erre sem.

Ebben a percben sortüz robogott fel s meglátták, hogy nem messze előttük
szerb sapkák lapulnak a füben.

– Nieder! – kiáltotta a főhadnagy s egy pillanat alatt ott feküdtek
valamennyien az árokban.

Aztán ők is lőttek. A rácok visszapuskáztak.

A golyók röpködtek, de kárt nem tettek. Egészen felfrissültek tőle a
fiuk. Még el is nyujtózkodtak a jó, füves árokban egy-egy percre s
kirázták fáradt tagjaikat, megropogtatták a csontjaikat. Aztán
igyekeztek mielőbb egy kis sáncot hányni maguk előtt, ami felfogja az
ellenség golyóját.

– No pajtás; mán én itt elheverek estig, – mondta egy legény vidám
képpel.

– Hát bion magam se hittem vóna, hogy eccer igy kedvemre legyen a
niderözés, – mondta a másik.

– Lőjj! – kiáltott a főhadnagy s ropogtak a puskák. Piff-paff,
jobbra-balra.

Csak az előbbi nyulas vitéz nem pazarolta a drága kincstári patront.
Kiszemelt magának a dudvák közt egy beütött tetejü szerb csákót, jól
célbavette, lőtt, a másik percben egy rác legény feldobta a két karját a
levegőbe s elterült, mint a nyul. A hosszubajszu megint kikeresett egy
szürke vállat, amely kilátszott valahol, célozott, célozott, lőtt s ujra
kevesebb volt eggyel az emberiség.

Ez igy ment jó soká.

Egyszer aztán már unni kezdték a dolgot. A rácok is egyre
kellemetlenebbek kezdtek lenni, ugyhogy még a lábuk is elgémberedett már
a guggolásban, fekvésben.

– Ejnye, a teremtésit, megposhadunk mán itt főhadnagy ur, – mondta egy
tömzsi vig legény. – Gyerünk mán szuronyra!

– Halt! Még nincs itt az ideje… – mondta a főhadnagy.

– Ejnye, – kezdte ujra a kis fekete legény, – mán pedig az én inamba
beléállott a görcs.

– Ájj fel, – szólt kacagva a pajtása, – kapsz egy pengőt.

– Azér nem; de ha egy cigarettát adsz, azér igen.

– Gilt, testvér, megkapod.

Ebben a percben a fiu felpattant és kinyujtózott. Még ásitott is hozzá.

– Sss… zzz…

Mikor leguggolt, golyó volt a vállában.

Hetykén mondta.

– No ide a cigarettát testvér.

– Nincsen testvér… Otthon megkapod… Majd ha veszünk.

– Hijnye az ég roggyon a lelkedre, – kiáltott fel a fiu, – pég mán a
nyál is itt van a számba. Olyan jaól esett vaóna!

A főhadnagyuk ott feküdt a harmadik szomszédban. Erre a szóra felállott
s odanyujtotta a cigarettatárcáját. Megkinálta a fiut.

– Alássan megköszönöm főhadnagy uram.

– Sss… zzz…

A főhadnagy karját is golyó furta át.

Sebaj, lefeküdt a legények közé, a másik kezére legyintett s hogy
elterelje a figyelmet magáról, odaszólt a hosszubajuszunak, aki egyet
sem gondolt velük, hanem lelőtte előbb azt, aki a pajtását eltalálta,
azután azt, aki a főhadnagyát megcélozta.

– Mi vagy te civilbe, édes fiam.

A hosszubajszu csendesen mosolygott s azt felelte nagy titkosan:

– Orvvadász… – s már ujra célbavette a maga rác vadját.

_(1914. szept.)_


II.  SÁRIKA.

A nap lement, de még világos volt az ég.

A fiatal hadnagy a kis domb oldalán állott és a sürü erdő felé nézett,
onnan várták a kozákokat.

A század lent a domb oldalán pihent és szilvát, almát evett, amit
kosárszámra hoztak nekik a piszkos, szegényes parasztok, a lengyelek,
meg a ruthének. A vidám magyar fiuk nevetgéltek és tréfáltak az
idevalókon, akikről csorgott a piszok és folyt a szegénység büdös szaga.
De ezek hallgattak, egy szót sem értettek, egy szót sem szólottak, csak
azt, hogy „bozsemoj, bozsemoj“ s csókolták a legények kezét, ruháját,
bakkancsát. A gyerekek ugy hessegették el őket, mint a legyeket, de azt
jóizüen megették, amit hoztak.

A fiatal hadnagy belenézett a patak tulsó partján zugó vaderdőbe s
hazagondolt Sárikára.

Sárika nagyon sirt, mikor elváltak, de takarta a sirását s ugy nézett a
kis hadnagyára, mintha büszke volna rá és nagyon boldog lenne, hogy
csatába megy az ő szürke kis hőse, aki a legkedvesebb fiu az egész
ezredben, mindig tréfál és egy percig sem lehet komoly mellette az
ember.

A kis hadnagy mig a sötét erdőt nézte, ahogy az ember a sötét végzetet
nézi, a Halált, tisztán látta Sárikát, a két piros orcáját, könnyes kék
szemeit, nedves ajkát és szinte minden szót hallott, olyan tisztán,
mintha egy lépésre állanának most is egymástól. Nagyon meg volt hatva
ebben a percben, de azért mosolygott kis fekete bajusza alatt, mert
hallotta a saját hangját, ahogy az utolsó percben azt mondta Sárikának:

– Azért nem fog valami cibillel kikezdeni, Sárika?

Sárikának tele lett a két kék szeme könnyel s a nagy kövér könycsepp
lebugyogott az arcán. Pedig nevetett, apró fehér fogai olyan fényesek
voltak, mint a gyöngyök…

– Igazán nem? Uri szavára? Fiu szavára mondja? – kérdezte ő tovább
tréfálva.

– Arra hát! – mondta Sárika és összeszoritotta a gyönge hamvaspiros
lányszáját, hogy el ne sirja magát.

– Nohát akkor Sárika, vegye tudomásul, hogy maga is ott lesz velem és a
századommal a csatában. Mert a legelső esetben, mikor igazi feladat
előtt fogunk állani, a maga nevével megyünk a csatába!

– Hurrá, – kiáltotta Sárika és nem birta tovább. Odaborult a mamája
mellére és kitörő zokogással ölelte át. De nem soká sirt, a másik
percben már kacagott és visszaforditotta huncut arcát az ő tréfás kis
hadnagya felé.

S most, most egész tisztán látta a hadnagy ur azt a csillogó piros
arcot, ezt a siró-nevető arcocskát, pedig a fekete vadon erdőre nézett
az egyre szürkébb, sötétebb éjszakában messze tul a lembergi hegyeken.

A fiuk lent a domb alatt azt dalolták, hogy:

  Raportra vótam a kapitány úrnál,
  Még azt kérdi, hogy az este hun vótál?
  Nem jöhettem kilenc órára haza,
  Mert a babám vállamra vót borulva!

Ők is odahaza jártak gondolatban, mig csöndesen, mert nem szabad lármát
csapni, magukban dudolják az édes otthoni nótát.

Hirtelen lódobogás. Egy szárnysegéd jön. Mindenki fölfigyel. Már
ismerik. Ez hozza a parancsot, mi lesz ma éjszaka.

A fiatal hadnagy fölriad elandalodásából, szalutál. A másik rózsásképü
fiatal tiszt, aki jött, kurtán, katonásan kiadja a parancsot, hogy a
hadnagy és a szakasza át fogják vizsgálni a patak tulsó partján levő
erdőt. Azonnal. Itt a térképe…

A kis hadnagy szalutál, a segédtiszt tovább vágtat.

A legények már maguktól sorakozva várták a hadnagyukat, aki még egy
pillantást vet az erdőre, amely feketén, az éjszakai sötétbe beleolvadva
áll a patakon tul s aztán gyorsan, ruganyosan lejön közéjük.

– Négyes sorba sorakozz!

A fiuk összetömörültek.

– Át fogjuk vizsgálni ezt az erdőt… Széltibe fogjuk… Vigyázzatok, senki
se maradjon el egymástól… Olyan csendesen járjatok, mint a róka, ha
tyukot akar lopni… Kiáltani, nem szabad…

– Hát sipolni?

– Nem szabad!… A jelszót kell átadni folyvást egymásnak…

– Mi a jelszó?

A hadnagynak hirtelen megdobogott a szive s érezte, hogy minden vére az
arcába fut.

– Sárika!

A legények mintha vidáman föllélekzettek volna, de persze egy szó sem
volt.

– Csatárláncba oszolj.

Szétoszlottak a patakparton le egyesével s a jelszóra átlépték a
patakot. A vizcsobogással összeolvadva hallotta a hadnagyocska a Sárika
drága kis nevét tovasusogni a szélben s olyan vidám volt, mint egy
mókus, amint átpattant a kis patakon, a nagy mohos köveken.

Behaladtak az erdőbe. Csunya egy vad hely volt. A fák között tele
galagonyával, kökénnyel s más bokrokkal. Rettenetes vastag fák, nagy
odvakkal. És sötétség. Egy csillag nem látszik és semmi nesz, csak az
ágak recsegnek, ahogy a jó kincstári bakkancsok óvakodva gázolnak előre.
Néha végigsuhog a titokzatos nagy erdőn a Sárika neve, aztán megint
csönd mindenfelé, csak mintha szarvasok mennének és őzek éjszakai
kalandra.

Egy széles csapást érnek. A hadnagy megáll és a zsebéből elővett kis
villamos lámpa fényénél megkeresi a térképen az ut jelzését. Egy
pillantásra látja, hogy egy-két kilométernyire nagy szabad térség van az
erdő közepén.

– Sárika… egyenesen előre! – adja ki jobbra-balra a parancsot s tovább
haladnak a puskával a kézben. Egyszer csak aztán igazán kiérnek az
erdőből.

– Sárika – zárkózz…

Az ég tele van csillaggal s ahogy a kis hadnagy felnéz, mintha tele
marokkal szórnák, egyre-másra futnak lefelé a csillagok. Enyhe, illatos,
pompás erdei éjszaka. Egy-egy madár ijedten rebben fel az ágak között.

A szakasz összegyült, megolvasta a szakaszvezető őket, egy sem
hiányzott.

Óriási rét, amelynek nem látni a hosszát, végét. A távolban kis fénypont
látszik.

– Török tizedes.

– Jelen.

– Öt embert vigyen magával és vigyázva kémlelje ki, mi az a fény ott?
Gyorsan, óvatosan. A szakasz pihenjen.

Rögtön lehevertek. Olyan nesztelenül, ahogy csak lehetett. A hadnagy is
leült s a térképet tanulmányozta.

– Mán virrad! – mondta az egyik katona.

– Mit beszélsz, – szólt rá suttogva a másik – még éjfél sincs.

– Dehogy nincs. Mikor vót az, hogy a nap lefeküdt! Még akkor tul vótunk
az erdőn, – állitotta a harmadik.

– Hát bizony már jól benne vagyunk az időbe.

– Csend! – szólt a hadnagy s elővette az óráját. – Tiz óra.

Általános csodálkozással hallották.

– Megállott az hadnagy ur…

Aztán várták a fiukat.

Végre megjött kettő.

– Hadnagy urnak jelentem alássan: kozákok!

– Hol a többi?

– Lesik őket.

– Hányan lehetnek.

– Sokan, de alusznak.

A hadnagy gondolkozott.

– Fegyvert megnézi… Rendben van?… A füben csuszva megyünk… Vigyázz… Mert
megfut… Előre!…

A fiuk reszkettek az örömtől. Még nem kaptak puskavégre soha ellenséget
s ugy kivánták már, mint a csecsszopó az anyja tejét.

Egy darabig gyorsabban, aztán lassan, nesztelenül csusztak a száraz,
magas füben.

Végre meglátták a kozákokat. Már csak száz, már csak ötven lépésre
lehettek. Ott hevertek a fűben, bundákon; az őrök a lovakhoz
támaszkodtak és aludtak.

De a kozákló éberebb, mint a kozák. Elkezdtek nyihogni, kapálni. Egy
elnyeritette magát, arra egy rémes hang felorditott.

– Tüzelj!

Sortüz.

[Illustration]

Még egy szabályos sortüz.

A kozákok amint álmukból felugráltak, mindjárt visszapotyogtak a fübe.
Orditás. Egy-két kozák ellőtte a puskáját, csak ugy vaktába. És a
honvédek fegyvere ropogott, mennydörgött, a lovak megállottak és
remegtek, mig le nem fordultak, az emberek állati hangon orditottak.
Irtóztató volt.

Pár perc mulva már szuronnyal mentek rájuk a magyarok s egy torokkal
sivalkodták, mintegy megbabonázva első csatájuk hosszu éjszakájának a
jelszavát:

– Sárika! Sárika!

Kacagva és diadalmámorral dolgoztak.

A kozák csapat térdre rogyott, aki még élt, feltartotta a kezét s ugy
könyörgött kegyelmet és ők is azt kiáltották:

– Scharrikka, scharrikka…

Vajon mit álmodott ezen az éjszakán a pirosarcu kis lány hófehér
ágyacskájában az ő kis hadnagyáról, aki olyan tréfás fiu, hogy az ember
egy percig sem lehet komoly a társaságában.

_(1914. szept.)_


III.  HUJ, HUJ.

Mikor a muszkákkal találkoztunk, – beszéli egy sebesült tizenhatos
huszártiszt, – először meg voltunk hökkenve. Fene gondolta, hogy a XX-ik
században lándsákkal fognak ránk támadni, mint a tatárjáráskor. Nagy
süvegük, nagy prémjük, apró lovaik vannak, beesett szemüek, sápadtak,
szakállasok, vicsorgó foguak. Két ember közt, a harmadik már hátulról
ott áll a lován előredöfött dárdával, akárhogy is nekirohant a huszár,
ezt a hegyes vasat mindig szemközt kapta. S veszettül orditanak, mint a
farkasok s mind a fogával akar harapni, még a lova is.

Hanem kifogtunk rajtuk.

Mikor rohamra mentünk, egyszerre csak, mindjárt a front előtt ketté vált
a sorunk s ment egyik sor jobbról, másik balról neki a kozáknak. Akkor
aztán karddal neki. A jó széles lovassági pallosokkal. Ugy nem ért a
dárdájával semmit, mintha nádszálak lettek volna a kezükben.

De az orditással még jobban póruljártak. Isten tudja, hogy és honnan,
egyszerre mintha a honfoglaláskori magyarok lelke szállott volna meg
ezeknek a középkori lovasoknak a láttára, elorditotta magát a magyar
huszár, hogy:

– Huj, huj!…

Egyszerre, taktusra, tele tüdővel, ugy hogy még a hegyek is
megreszkettek tőle.

A kozákok azt hitték, megszakadt az ég, erre összekavarodtak és egymást
spékelték fel a lándzsájukkal.

Igy jött meg az első győzelem.

Ha a rivalgást meghallotta a muszka, hogy _huj, huj_, ő is elorditotta
magát, hogy:

– Juj magyarszki! – s hanyatt-homlok ment vissza, amerre jött.

Ha kozákot elfogtunk, mindnek az volt az első kérdése, hogy:

– Van-e még ezekből a vörös ördögökből? Már hogy a piros nadrágos magyar
huszárokból.

De az is igaz, hogy az ősi magyar _huj, huj_ olyan borzalmas
csataorditás, hogy még mi magunk is megijedtünk tőle.

_(1914. szept.)_


IV.  A JÓ ISTEN BÁNATA.

A kórház kertjében hosszan kanyarognak az utak. Hatalmas fák vetnek
árnyékot, bár hiszen a szeptemberi nap már nem olyan mérges, hogy az
ember elbujjon előle. Kivált az olyan ember, aki a csaták tüzéből is ép
bőrrel került ki. Azaz, hogy egy kicsit meglyukgatott bőrrel, amit most
foltoznak az orvosok, meg az áldott természet.

Most az a dicsőség, ki kapott nagyobb sebet. A százados tölgy alatt a
lócákon hetvenkedve beszélnek a katonák. Van, akinek a jobbcombján ment
be a golyó s a bal vállán jött ki s most ugy cigarettázik, mint egy
török. A finom élesgolyó végigjárta az egész testét, de ő kiforrta, mint
a tölgyfa a furást.

Kicsinylően legyint egy fekete kun legény.

– Rajtam két ágyu talpa ment át. Az orvosok mind lemondtak rólam…
Behoztak a tábori kórházba, odavetettek egy ágyra, mint egy zsákot… Ma
is nevetnek rajta, hogy egy félóra mulva felültem és pipát kértem.

Egy somogyi fiu, sunyi képpel szólal meg.

– Azér pajtás, mégis csak az a legnagyobb csuda, hogy én itt ülök
köztetek. Mert a kutyafáját én már benn voltam a másvilágon.

– Nono pajtás, csak a kapujába.

– Nem biz én. Benn vótam én a kellős közepébe.

– A közepibe… De isz akkor látni kellett vón a jó Istent.

– Látni kellett vóna – pattant fel a kis somogyi bicskás. – Iszen láttam
is.

– Ejha.

– Szalutáltam neki…

A sebesültek nevetnek s kacagva kérdik.

– Osztán mit csinál a jó Isten?

– Hát pajtás, nem csinál az egyebet, csak a fejét vakarja.

– Mért?

– Mert aszongya, mi a krisztusnak teremtettem én ennyi cudar muszkát,
mikor avval az erővel magyart is gyurhattam vóna!

Nevetnek a sebesültek. A somogyi betyár tovább heccelődik:

– Hanem én haptákba vágtam magam, oszt aszontam Isten őfelségének: Sose
szánja Felséges Atyámuram, majd sárrá daraboljuk mi őket, ugy hogy maga
csak gyönyörködik benne, – az istenit!

Igy mulat aki visszajött a másvilág közepiről.

_(1914. szept.)_


V.  GYEREKSIRÁS.

Kukoricafosztásra jött meg az első sebesült.

A tiszteletére az összes szomszédok összegyültek nálok és a gyerekek,
fiatal lányok mig áhitattal hallgatták a katona beszélgetését,
felfosztották az egész kukoricát, hogy ők se lopják hiába az estét.

Pánczél József igy beszélte el a harcait.

– Hát, – azt mondja, – kuruc világ van ott, a mán igaz. Négy orosz esik
minden magyarra. Én levágtam belőlük hármat, de a negyedik megszurt.
Megszurt, osztán elszaladt. Szaladtam én utána, de már folyt a vérem,
hát nem birtam elég jól a futást, pedig szerettem volna megfizetni neki
mindjárt. Azt mondják, a mi foglyainkat ide hozták Vácra; ha időm volna,
átmennék megkeresni a sógort, hogy legalább egy pipa dohányt adjak neki,
ne mondja, hogy ingyen dógozott.

Nevettek, olyan jóizüen nevettek a beszédjén; igazán, ha benne van az
ember a háboruban, semmibe sem veszi, annyiba se, mint a lakodalmi
verekedést.

– Hallod, – mondta neki az öreg Pánczél Károlyné, – ti csak vigan
voltatok ott Jóska.

– Vigan, Eszter néném, hát csak nem is ri az ember, mint a gyerek.

De ahogy ezt mondta, felszisszent és hirtelen elhallgatott.

Mások is elhallgattak rá; egy kis csönd lett; bizonyosan fájdalma van.

– Fáj ugy-e? – kérdezte az édes anyja.

– E semmi, – mondta József és a sebje felé intett, – de eszembe jutott
valami, amire gondolni se szeretek… Mikor még egészen jókedvvel
meneteltünk, még hirét se láttuk csatának, orosznak, golyónak, elértünk
egy rongyos kis lengyel faluba, ahol már olyan tüz volt, hogy nem
lehetett keresztül menni, meg kellett kerülni a falut… Az volt az első
borzasztóság, amit láttam. A marha bőgött az ólban és a szalmatető olyan
lánggal égett!… Befogtam a fülemet, osztán azt mondtam, hogy ellenség
ez, ugy kell a kutyának! De hát azér erős dolog az, hajja, mer az a
szegény bornyú nem ellenség, minek kell annak ott elevenen megsülni… No
mán mindegy, ha menni kell, menni kell; akkor örültünk, mikor tul vótunk
a falun.

De ahogy tovább megyünk az országuton, nem messze, igy balkézről valami
gőzmalmot, vagy gyárat, vagy mit látok. Az is égett. Még csak nem régen
gyúthatták fel, mert a füst ugy jött ki az egyik sarkán; a teteje is
égett; emeletes volt.

A kapuja előtt mentünk el, felnéztünk a házra, nagyon derék épület volt,
hát egyszer csak gyereksirást hallok.

– Beleég a gyerek! – kiáltottam el magam.

– Előre, előre, – szólt rám a káplár, – nem a te gyereked.

De hát én akkor még nem voltam megszokva, hogy az ember ugy hallgassa az
emberorditást.

– Mán én nem bánom, – kiáltottam el magam, – lőjjenek főbe, ha akarnak,
de én nem hagyom bennégni a gyereket!

S a gyerekeire nézett, akik lelkendezve kuporogtak a lábánál s lesték a
szavát. Csak a puskát vettem le a vállamról, odaadtam a cimborámnak.

– Fogd meg testvér, mig utólérlek! – avval be a házba a kapun.

Hát felszaladtam valahogy; már tele volt füsttel a lépcső; egy nagy
szobába léptem be… Ejh, nem kivánnám még egyszer látni. Egy ágyugolyó
talált be, a fal ki volt dülve olyan darabon, hogy egy ember átbujhatott
volna rajta. Ott feküdt a földön egy asszony, kettőbe szakasztva. A
bőcsőben egy kis gyerek sirt, egy másik, olyan ötesztendős forma,
ringatta. Hogy ne sirjon… Kinn ég a ház…

– Gyertek poronty, – mondom s az ölembe veszem a babát, a másiknak meg
igy a kezét fogom.

De ahogy ki akarok menni, azt se látom, hol az ajtó, mer a grádics már
égett, fa vót minden. Uristen, most mit kezdjek. Neki az ablaknak. Be
volt zárva, a könyökömmel törtem ki a keresztfáját. Látom, a tető is
leszakadni készül.

Most hogy ugorjak le két gyerekkel.

Nem vót mit tenni.

Felültem a párkányra. Mondom a gyereknek, hogy öleld meg a nyakam. Nem
tudott magyarul az árva, mégis megtette.

Leugrottam.

Szerencsére nem volt magas az egész ház. Talpraestem, semmi baj se lett,
csak a kicsit megszoritottam, ugy hogy elvisitotta magát.

A pajtásom olyan jó gyerek, mint egy falat kenyér, megvárt, a kapuba
strázsált, ha valami baj lenne.

Átvettem a puskámat és nézem a gyerekeket, mi lesz mán ezekkel.

Akkor fegyverropogás, látom, hogy a völgybe ott lenn verekednek.

– No az istenit, – azt mondja a cimborám, – gyere mán, ne dajkálj,
elkésünk, nekünk nem marad ellenség.

Elszaladtunk.

Én még visszanéztem. Hát ott állott a kapuba a kis ötesztendős gyerek a
piros kantusba, osztán kinyujtja a két kis kezét utánam és elsirja magát
keservesen. Mintha az apja után vonitana a nyomorult béka…

Pánczél József mikor ideért, megszivta az orrát.

Aztán kicsit elkáromkodta magát.

– Ej, az ég szakadjon erre a világra. Csunya dolog az egész. De a
gyerek! ha a gyerek sir, az mán mindennél keservesebb…

[Illustration]

Akkor jött rám az én négy muszkám. Ugy levágtam én hármat, mintha diót
ver az ember, csak egyet üt, pottyan egy sereg…

Mikor meg a negyediket kergettem, érzem, hogy elfogy az erőm. Azt se
tudom, hogy vót, csak felbuktam.

Jócskán heverhettem ott, mikor magamhoz jöttem. Körülnézek, valahogy
kiszimatoltam, merre vannak a mieink; hát akkor osztán elhatároztam,
hogy nem hagyom, hogy a muszka kezébe kerüljek. A faromon csusztam
annyira, mint ide a tamási domb. Ott egy jó sürü bokrot leltem, abba
bevettem magam, hogyha jönnek a szanitészek, majd felvesznek.

Ahogy ott ülök, egyszer csak mintha megéreztem volna, hogy valaki
rámnéz. Odanézek. Hát a bokor másik oldalán egy muszka ül. Az is
odabujt.

Hű az istenségit.

Egymásra bámulunk, de még bizony a szivem verése is elállt. Semmi
fegyverem nem vót, mind elmaradt, mikor csusztam.

Igy néztünk mi farkasszemet vagy egy fertályórát.

Akkor lassan megjózanodtam. Észrevettem egy bajonettet, ami ott feküdt a
fődön, egyforma messze vót tőlem is, meg az orosztól is. Arra
spekuláltam.

Egyszer aztán összeszedtem, ami kis erőm volt, odavetem magam, felkapom
a szuronykést és zsupp! beledöföm a bokron keresztül az oroszba.

Ugy ment bele, mint a vajba.

Akkor aztán megkönnyebbültem.

Hej, Atyaisten… Mikor megnéztem közelebbről az én muszkámat, láttam,
hogy nem katona a szerencsétlen féreg… Olyan munkásféle volt; sovány kis
szőke ember.

Annak a két gyereknek az apja vót… A gyárból…

Ha a jó isten minden angyala leszáll az égből, akkor se hiszem, hogy nem
a vót. Mert itt nagyon szorul azóta. Itt a szivembe baj lett… A gyereket
kimentettem, az ártatlan apjukat megöltem…

Mély csöndbe hallgatták; mindenki meg volt illetődve.

Pánczél József komoran mondta:

– Hej édesanyám, szép, szép a nagy vitézség… Meg ott nem is érez az
ember semmit. A puskalövés annyi, mintha méh csipné meg az embert… De
azt a gyereksirást, azt nem felejtem el.

_(1914. okt.)_


VI.  KÉTSZÁZÖTVEN LÁNGOS.

Homonna fölött masiroztunk, – mesélte egy nehéztűzérségi formajszter s a
gallérján, mint a porcellán, fehérlett az egy csillag, – idehaza voltunk
magyar földön, nagyon jó kedvünk volt. Hiszen istenbizony olyan is ott
az élet, külömb mint a kávéház.

Egy bajunk volt, az, hogy nem izlett a komiszkenyér, nagyon szerettünk
volna már egy kis jó frissen sült kenyeret enni.

Beérünk egy kis tót faluba, görbe ország volt, szegény falu, olyan
csendes, mintha ott nem is élnének emberek. Kenyeret akartam legelőször
is szerezni. A markomba volt a pénz, ott mutogattam nekik a
kétkoronásokat, de mit ért, ha nem volt amit adjanak érte. Szegény
fejüknek még olyan kenyerük se volt, mint nekünk, rabkenyeret ettek,
pesti gyerek vagyok, az öregapám se evett olyat. Mérgembe a sárba vágtam
a pénzt, mit ér, ha nem lehet rajta vásárolni.

Kimentem az utcára szórakozni, hogy mit látok. Hát az nagyszerü látvány,
mikor egy ilyen kis falut meglep a katona és ágyukat vontatnak a
szakadékon, mert minden falun végigfolyik valami patak. Osztán libát,
kacsát kergetnek a fiuk az ágyukerekek alatt és olyan vicceket mondanak,
hogy az apró házak majd feldülnek tőle.

Az osztán még nagyszerübb, mikor nekiállanak ők maguk sütni-főzni. A
nagy vaskos karddal vágjuk le a szegény csirke nyakát, avval forróvizet,
beledugjuk és aló, pucolni. Hát iszen a feltráncsirozás se valami
aprólékos, mert annyit teszünk, hogy fogjuk a kardot és hosszába
kettévágjuk az egész tyukot, mint a huszár a kozákot.

De az a legnagyszerübb, mikor már félfőzésben van az ebéd s a szegény
katona még a nyálat is külön elkésziti hozzá a szájában, akkor csak
riadót fujnak és rajta, rohanni, fegyverre, lóra! Ott marad a liba,
csirke a fazékban. És bizony megtettem azt is, hogy fogtam a nyers
libámat és be a mántli alá; két napig hurcoltam, mikor osztán megtudtam
valahol süttetni.

Hát ahogy én itt szemlélődök, ránk sötétedik. Egyik cimborám, Dobai
Pali, hoz egy frissen sült félkenyeret.

– Hol vetted?

– Ne törődj vele, egyél.

Mit csináljak. Nem törődtem vele, ettem. Mikor osztán jóllaktam, ujra
csak megkérdem.

– Mondjátok mán, hol vettétek?

Azt mondja a Dobai pajtás.

– Nyolc kenyeret süttettem.

– Nyolc kenyeret! Miből?

– Lisztből.

– Hát hol vetted a lisztet?

A fiuk nevettek. Utoljára osztán nagy titok mellett megvallották, hogy
rekvirálták.

Hát szóval rekvirált liszt volt, a liszt, de fel ne jelentsetek, mert
mindnyájunkat főbe lőnek. Dobai meg egy pár jóféle a trénszekerek
mellett ment, két zsákot lekanyaritottak, osztán usgyé, fel a municiós
kocsira!… Ebből süttették a kenyeret. Megvallották azt is, hogy még van
vagy másfél zsák liszt.

Hát én nem vagyok olyan fiu. Én nem szeretem azt, hogy mikor az egyik
kedvére pofáz, a másik koplaljon.

Gondoltam magamba, megálljatok csak, ettől törülitek a szemeteket.

Kimentem, körülnéztem, nagy csibész vagyok, pesti macher, hamarosan
rájöttem hol a liszt.

Szóval ügyesen elcsentem.

Elszállittattam a tanitóhoz.

– No – mondom, most tessék nekem kenyeret süttetni ebből, de mindjárt.
Reggelre készen legyen.

Hogyha lett volna élesztő. Ördög tudta azt odáig, hogy a kenyeret hogy
sütik. Nem voltam én pék soha, hanem müszerész.

Hát osztán a tanitó kitalálta, hogy lángost kell sütni belőle; olyan
lapos, puha izéket, olyan vékony, elmázolt lepényt. Mondtam, hogy meg
lehet azt enni? Meg bizony, mondja a sovány tanitó és már nyelte is.

Nohát megindult az egész falu; minden asszony kapott egy véka lisztet,
hogy reggelig abból lepényt süssön.

Mikor hajnalba indulásra sorakoztunk, készen volt kétszázötven lepény.
Minden legény kapott kettőt.

Aszondom Dobainak, aki az este megkinált.

– Nesze pajtás, itt a friss lepény, egyél.

– Hol vetted?

– Ne törődj vele, csak egyél.

Hát bizony nem utasitotta vissza. Csak sürgette.

– Mégis, miből süttetted?

– Lisztből.

– No, a ragya verjen meg, akkor tudom mán, hogy hol vetted.

Vót nevetés… Jaj istenem, igazán, jobban mulat ott az ember, mint a
kávéházban.

_(1914. okt.)_


VII.  PÁR SZÓ.

Az egész világ tele van a háboruval, a levegő is, amit beszivunk, az
étel is, amit megeszünk, minden, minden a háborura emlékeztet.

Felszáll a villamosra valaki. Katona áll a többiek közt s balkezét a
visszájára gombolt kabát nyilásába dugta és olyan figyelmesen nézeget, a
könyökét ugy tartja, félti, hogy meg ne taszitsák, mint jó apa a
gyermekét.

– Talán fáj? – szólitja meg aki mellette áll.

A katona végignézi.

– Persze, hogy fáj.

– Sebesült?

– Hát!

A legtermészetesebb dolog a világon. Még ilyet kérdezni.

– Hol sebesült meg?

– Nem látja a lyukat?

Szürke katonaköpenyének a vállán kis lyuk. Ott ment be a golyó.

– Itt ment be? – szörnyed el a másik. – Hol jött ki?

– Hátsz nem jött ki, ott maradt a hajlásba! A könyökömnél. A doktorok
nyesték ki.

– Csatába’ ugy-e? Volt csatába?

– Kilencbe’!

– Kilencbe’?

– Kilencbe’ vettem részt, de csak a végin sebesültem meg, akkor is
véletlenül.

– Szuronyroham is volt?

– Volt kétszer.

– Hát hogy mennek maguk rohamra, mondja? Hogy szánja arra magát az
ember?

– Á, oda még legnagyobb örömmel megy az ember! – csillan fel a legény
szeme, – ámbár iszen nem megy ott örömmel semmibe az ember, de itt
legalább tudja, hogy mit csinál.

– Hát mit csinál?

– Hát halottakat csinál… Legalább van valami dolog, nem kell az árokba
hasalni egész félnapokat!… Olyan gázolásokat csinál osztán az ember,
hogy… Most mán ugyan nem szabad, mer ki van adva a parancs, hogy nem
szabad halottakat csinálni, ha az orosz leszerel… Mert az orosz rögtön
leszerel, mihelyt roham megy ellene.

– Maga is csinált halottat?

A legény restelkedve néz le.

– Én nem sokat, csak hármat.

– De hát mondja, azok nem védik magukat? Vagy olyan ritkán vannak, hogy
egyiket a másik után lehet lebökdösni?

– Hát sürjen vannak azok, de hát olyankor az ember ijedtibe olyan, mint
a farkas. Ha ebbe belevágom a szuronyt, csak kikapom oszt a másikba; az
ember ijedtibe ugy belenyomja a hasába, hogy még a puskacsünek az a
recés párkánya is belemegy.

A szava szinte nyers, a husba vág. Az emberek megérzik azt a vad
bátorságot, amely maga is ijedtséggel van összepárosodva.

Hosszu csönd lesz. Nagy dolgoknak, haláloknak a szele csapott át a
csilingelve futó villamoskocsi perronjának kis közönségén.

A másik, szótlan sebesült a Mária Terézia-laktanyánál megszólal.

– Gyere testvér, itt leszállunk.

Megilletődve néznek a leszálló sebesültekre.

Még azt kérdi valaki a legénytől.

– Legalább eltette azt a golyót, amit kivettek a karjából?

– Minek tettem vón? Megyek én vissza nemsoká; kaphatok én olyat uram egy
tucatot is a testembe.

És nevetve tünik el az utcán, a tömegben.

_(1914. okt.)_


VIII.  AZ IGAZI BOSSZUSÁG!

Sebesültek érkeztek a keleti pályaudvarra a szerb harctérről.

A hatalmas tér, amely a pályaudvar előtt van, tömve néppel. A rendőrök
sétálnak a fényes, acél sisakjaikban s hátrább téritik a népet, hogy a
kocsiknak helye legyen.

Autók jönnek aztán, tele szegény fiukkal, akiknek be van kötve a keze,
feje, lába; fehér pólyát visel némelyik a fején, mint egy turbán.
Egyik-másik azonban nagyon vidám; valamelyik egy szerb sapkát, másik egy
szerb érdemrendet lobogtat a kezében, amit az ellenségéről vett le. Egy
huncut fickó egy szerb nadrágot mutat fel s azt kiáltja hozzá:

– De kihuztam ám belőle!

Van akinek fülbevaló van a mellére öltve, a gyémánt megszikrázik a
szürke bluzon, mint egy háborus könnycsepp. Van akinek zsákmányolt
bankóktól dagad a melle. Van aki egy kis kutyát hozott emlékül, van aki
egy hatalmas kartácsot, s van aki egy kis gyereket mentett meg.

De mind sebesültek; fájó testüek, sok köztük béna, csonka, a nehéz
sebesültek sápadtak, viaszszinüek, egyiken-másikon látszik, hogy
összeszoritja a fogát, hogy ne látsszék a fájdalom az arcán…

Nézi, nézi a robogó autókat, mentőkocsikat egy kis szürke legény; zömök,
konok, kerekfejü magyar, aki ott áll a nép közt, mert idehaza maradt,
helyőrségi szolgálaton és irigysége, sorvadó hősiességének lefojtása
hirtelen igy tör ki belőle, felkiált:

– Oszt én csak itt állok!…

Még ha diadalmenetet látna, de most még csak a szegény sebesülteket
látja.

– Hát ugy sajnálja, hogy nem ment a csatába? – kérdi tőle a szomszédja.

A legény végignézi a kérdezőt.

– Hát!… Ezek má ott gyünnek! én meg most is csak itt lopom a drága
napot!

_(1914. aug.)_


IX.  FINNYÁSSÁG.

Egy elegáns fiu mesélte.

– Finnyásak vagyunk ám odalent nagyon. Én soha sem tudom megenni a répát
hámozatlanul.

Váratlan volt a kijelentés, mindenki nevetett rajta. A fess soffőrt egy
törött automobilrésszel küldték le Budapestre a gyárba, mert ott nagyon
fontos most egy jó autó, fontosabb gyakran, mint egy század katonaság.

– Hát igen, vannak olyanok, akik csak kihuzzák a földből, menetelés
közben, letörülik a bluzukba és csak ugy herseg a foguk közt. Én nem… Én
mindig meghámozom. Én itthon is finnyás voltam egész életemben.

– De hát istenem, ott maguk répát esznek?

– No igen; néha tököt is, ha lelünk jó sütőtököt a mezőn.

– Nyersen?

– Hát azért nem lehet megállitani a masirozó ezredet, mert én sülve
szeretem a tököt! Vagy maguk azt itthonról ugy gondolják?

– De hát a tábori konyha? Hát nem főznek a katonaságnak?

– Dehogy nem; mégpedig nagyszerüen főznek. Jót és bőven. Akkora
husporciót kapunk, hogy aki azt bevágja, az osztán vigan menetel… De hát
mi már olyanok vagyunk, hogy ha két-háromnapra elveszitjük a tábori
konyhát; mert biz az megesik, mert hát a sparhert nem tud ugy ugrani az
árkon, mint a bakagyerek, – olyankor bizony minden finnyásságunk mellett
is megtesszük, egy-két napi koplalás után, hogy csak kihuzzuk a
cukorrépát a földből és ugy jóllakunk vele, csak ugy szorul a kapocs!

Az urak, akik a süteményeket kritizálták, nevettek is, sajnálkoztak is a
tréfás előadáson.

– De mondom, én, nem létezik, hogy hámozatlanul megegyem… A csajkából
sem eszem én két ételt egymás után… Nem bizony… Ugy kicsutakolom én a
csajkát a babfőzelék után, hogy csak ugy ragyog. Fog az ember egy marék
füvet és kisurolja vele az edényt… Csak ugy eszik krumplit osztán
belőle.

Akkor fölnevetett.

– De az volt a jó, hogy még csütörtökön este szalmával csutakoltam a
csajkát. Akkor berendeltek s hazairányitottak. Pénteken este már Kassán
voltam… Na hát amilyen gyerek vagyok, bementem az elsőosztályu étterembe
vacsorázni. Fogom a szervétát, kitörülöm a fehér porcellántányért.
Valami kis foltot láttam rajta. Hivom a pincért s rákiáltok: Micsoda
dolog ez, hát igy kell mosogatni!…

– Mert mondom, én nagyon finnyás vagyok!

_(1914. okt.)_


X.  SZERVUSZ ROZIKÁM, CSAK MOSZKVÁBA MEGYEK.

Jött az uj behivó, a regrutáknak be kell menni. A falu ujra kigyult,
megint felharsant a nóta, estére együtt az egész csapat, akinek az
éjféli vonattal menni kell, a kis állomás megtelt asszonynéppel, akik a
piros, meg a fekete szoknyát a fejükre huzták, s ugy áradtak a berobogó
vonat előtt, mint óriási piros és fekete virágok, mint a rét, ha a szél
hullámoztatja. A legények olyan lelkesek, hogy csak első osztályon
akarnak utazni.

– Most nincs különbség, kalauz ur, most nincs ur, se paraszt, most nincs
osztály, kalahuz ur, katonák vagyunk, az istenit, mienk a világ.

– Igazad van, testvér, most a vonat a katonáké, kalauz ur. Aki katona, a
bársonykanapéra, aki nem katona, a vonat alá!…

Az éjszakában ott hever a vonat fujva, lihegve, várva.

Csönd van, csöndes zsuhogás. Hangtalanul a sok piros és fekete némber,
csak egy-egy öreg asszony rijja el magát.

– Ne rijjon, ides szülém, ne rijjon!

Az öreg asszony, mint az anyabárány bégeti el magát, hosszan, gyászosan,
könny facsarodik tőle a szemekbe.

De felrivall a nóta, az ujoncok belebömbölnek a vonat népének
dalolásába, s ahogy a vonat megindul, horkanva, mordulva a sötét
éjszakába, csak egy erős, éles szó kiált ki:

– Szervusz Rozikám, csak Moszkvába megyek!

Aztán kirohan a fekete vonat a setét világba, a csillagok alá, mint a
krugató gém s ott marad suhogva, bugva, bánatos lengéssel a nádas…

  Ferenc Jóska megirta a levelet,
  Hogy ő néki katonákat küldjenek.
  Mert őnéki csekély a katonája,
  Akit küldjön fel a Bukovinába…

Ugy éneklik, hogy a nyakán mindnek megfeszül az ütőér, ugy éneklik, hogy
elful bennük az otthoni, elszakadástól keserü, sajnálkozó szomoruság.
Ugy éneklik, ahogy a büszke, szilaj, maguk se tudják, hová rohanó vitézi
érzés dühöng a mellük alatt.

– Az én anyám nagyon gyenge szivü!

– Hadd el. Melyik anya nem gyenge szivü ilyenkor.

– De az én Rozikám nem sirt, hallod, azt vedd igénybe.

– Nem… Busulsz utána?

– Minek busulnék!… Csak Moszkvába megyünk testvér.

Nevet és kivágja a karját és ujra rágyujt a nótára.

– Hej, a lelkit a muszkájának, csak a kezembe kapjam!…

A fiuk összeölelkeznek, mind testvér, egyik a másik nyakát öleli, az
egész vonat végig egy ölelkező lánc, egy összefont testvérlánc, mind
egyért és egy mindannyiért és egyek, egy vérek és egy testek és egy ölő
vágy.

És egy nóta, amely a lelkük páráját viszi a csillagok felé.

Aztán megbomlanak, szétoszlanak, darabokra szakadnak, magukká válnak,
még a hátgerincükben az otthon, egy percre karikába forognak magánosan,
mint a kigyó.

– A bátyámat is elvitték, a rácra; három gyereke, felesége, marhája,
mind ott maradt, gabonája a mezőn, lovát elvitték szegénynek, mondta is:
„az istenit a kutya szerbjének! Csak a szuronyomra jőjjön…“

– Nem bánnám én, csak a Rozikámat… No de sebaj, testvér, csak Moszkvába
megyünk.

S ujra, megveszekedve csap föl a nóta.

A vonat lassan, komolyan, igazán megy előre, bele az éjszakába,
ellenállhatatlanul, bátran, bele a láthatatlan jövőbe. A magyar puszta
fölsóhajt s megrázza a sörényét s a magyar fiuk ezrivel mennek táncosan
és kedvesen, vidáman és ártatlanul, neki a karddal a hétfejü sárkánynak…
Mennek a magyar gyerekek a fekete oroszok ellen, meg a fehér oroszok
ellen, meg a madárlábon álló várakban, az ős cölöpökön élő oroszok
ellen; megy a magyar leventehad megint, akikkel annyit harcolt az
ősidőkben, a honfoglalás előtti őskorokban, a rettenetes, mindent
elboritó oroszok ellen; a magyar népmesék ujulnak meg, amelyek ott
költek, fájó harcok emlékeül, az ezernyi apró országnak, zsarnoki vad
módon összekalapált, képtelen szörny birodalma: az orosz ellen.

Isten, hogy elfeküsznek a jó magyar fiak, mikor az éjfélutáni álom ott
nyomja őket, mint a volgaháti pásztortüz körül a három királyfiak…
rakáson, egymásra dobálva, mint Élettel töltött zsákok… amint viszik a
nagy Cséplésre… boldog aratáskor… magnak, föltámadásra…

Szürke reggelen ömlenek ki a szigoru állomáson.

Szürke grániton kopogva viszik a vállukon a kis ládákat, a zöld, meg a
barna ládákat a furcsa, egyszerre szürkévé, egyszerüvé reggeledett
parasztfiuk, mesterlegények, dobogva, dübögve s egyszerre csak játékra
ébredve, a tudatlan legénység marsba lép. Csak ugy magától, ösztönből,
virtusból, egy perc alatt összetanultan és már egy bölcs tömeggé váltan…

Végig a városon, a magas házak alatt, a gránitkockákon s egy-egy hang
kacag fel a világos, de még párás, szines reggelen.

– Minden népnek csak a magyar földre fáj a foga…

– Kellene nékik a fődünk… a városunk…

– Fáj rá a foguk…

– A mi városainkra…

– Arra fáj a foguk…

– Jó a gusztusuk… Csak nem adjuk…

S taktusra vágják a csizmát, a cipőt, mint a bakkancsot s a lelkükbe
isszák „a mi városunkat…“ Az ő városukat, ahol mindig megnyuzták őket,
ha vásárra jöttek… Akitől ugy féltek, mint a tüztől, a birótól, adótól…
Az ő kevély, büszke, derék városukat s a bakkancs ugy pergett, még a
dobszó is hallatszott mellé…

Katonával teleöntve a reggeli piac; a kaszárnyák félelmes környéke,
ahová eddig ugy nézett a magyar fi, mint a vártömlöcök felé… vidám
kékbeliek és hetyke sasszürkék szijják a meleg port a friss reggelen…

Feltüzött szuronnyal a vidám őrök a kapukon, cigarettázva ácsorgó
önkéntesek, piros arccal és vidáman, csinos zászlósok, ugy csörtetik a
kardot, mint a huszárhadnagyok, vastag rezervtisztek, hájasan és
kigombolt bluzzal, pompás tüzérkadettecskék, vadonatuj sárga cipőben s
felcsatolt sárga bőr-lábszárban, ragyogó arccal mind a fiatal reggelen.
Kék bakák ömlenek előre-hátra, egy-egy cug már rukkol s vigan csörtetnek
a rendetlen, szines tömegen át. Félreszorulva asszonynépnek nagy serege
a rácson kivül, vizsga szemmel lesi a sok egyforma közt a maguk emberét.

[Illustration]

– János! – kiált fel egy menyecske, mint a sirály. Megismerte az urát a
kimasirozók közt.

– Eredj haza!

– Gyere csak – és könnyet ereszt, mint a sajtolt szőlő, a szive.

– Eredj haza!…

A csapat tovamegy, az asszony a szeméhez kapja a kötényét, leül a
kerités sarkára és fuvogatja az orrát s vár, vár, elvár még egy napot,
kettőt, csakhogy lássa az urát s hallja tőle a rákiáltást:

– Eredj haza!… s nem tud hazamenni, már a többi asszony mind
elszivárgott erre-arra, mintha a homok inná el őket, ő még itt áll s
elnézi, hogy ezek a kemény emberek elveszik a kis elemózsiás pakkokat és
hazakergetik a némbereket… és nem félnek… dalolnak… nevetnek… s az
asszony pityergésére nincs más szavuk, csak az örök:

– Eredj haza…

Juhász ember, nagyorru, sovány legény, botján támaszkodik, az öccsét
várja, kettőt… Civilt nem eresztenek be, ki nem hivják, igy vár, elvár,
hozzászokva a váráshoz, boton lógáshoz… mint a nyáj után… Ha megkérded
tőle, hova való, azt mondja:

– Hogy is hijják azt a falut… tudja a guta…

A faluját se tudja, pusztai ember és kidülledt szemmel nézi, majd
benyeli a katonaságot, aki védi a hazát… Szomjas áhitattal, kivülről
nézi, nekikeseredve, hogy ő kivül rekedt untóglik…

A nagykapu eszi a regrutákat; szakadatlan áradnak befelé a magyar fiuk,
a tót legények… Mind itt van, mindenki itt van; jönnek, jönnek, védeni a
hazát… Jönnek lelkesen, bátran, okosan… Jönnek természetesen, az
igazsággal a lelkükben, ahogy a madarak vándorolnak, hazahuznak
tavasszal… jönnek, mint a szél az uton, a szivükben a nagy diadal… S
vidáman, isteni jókedvvel csak nekivágnak a munkának, fáradságnak, a
halálnak…

A nagy udvaron állanak estig. A tarisznyából abrakolnak. Ládáikra
telepedve falják a szót, ahogy az öreg vitézek kioktatják őket.

– Merhogy a muszka, akár az ökör, nagy, de ügyetlen, csak a magyar baka
jó. A francia az kicsi, mint az ujjam, annak elég egy döfés, hanem a
muszkába ha beleszurod a szuronyt, meg is kell forditani benne, mint a
disznóba a kést. Mer annak nem elég, ha egy kicsit meglékelik, abbul még
felépül… az olyan…

Nem reglama szerint való a tanitás, de foganatos: ez itt magyar
vezényszó… Még szalutálni nem tud, de ezt már megtanulta a regruta!…

S a virágos legény, tele tüdővel áll fel; hisz ezt érti, ez nem
kommandó: ehhe sziv kell; belenéz a ragyogó fényes kék égbe s felsóhajt
bő szivvel:

– Szervusz Rozikám, szervusz!… Majd haza gyüvünk nemsoká, csak Moszkvába
megyünk…

Losonc, 1914. szept.


XI.  SZŐLŐ, KENYÉR, MIEGYMÁS.

A gyerekek részegek voltak a szabadságtól. Háboru van, mondták, most az
egész világ a mienk. Még csak marsoltak, lefelé a pompás magyar utakon,
a szép és gazdag sváb és szerb falvakon át. Ellenséget még nem láttak,
csak ellenséges arcokat itt-ott egy-egy terebélyes szerbház udvarán.
Nevettek rajta s egymásnak mesélték, hogy itt-ott már felkötöttek
egy-egy árulót.

A pompás napsugáron porosak voltak, de vidámak. Nóta zengett az ég felé
s ugy ficánkoltak, mint a tavaszi fűre kieresztett jószág. Igazán,
mintha ez volna az ember igazi értelme: a háboru. Annyi száz és annyi
ezer évet töltött örök hadviselésben az emberi fajzat, hogy a fülledt
békében kiütött már a bőrén az a furcsa viszketés, amelyet csak a golyó
csiklandozása és a kard karmolása mulaszt el egy időre.

Éjszakára egy nagy dunaparti faluban szállásolták be őket.

Tréfa és kacagás csattogott a szép, meleg augusztus estén. A csöndes
falu kihalt volt, mint a temető, mert itt is vad sirással járt
házról-házra az asszonynép, hogy a fiaikat elvitték katonának, háboruba,
csak éppen, hogy le birtak aratni s ott állott a nagy mezőn a sárga
buzakeresztek hadisora, de nem igen közeledett feléjük semmiféle csépelő
had _svaromléniája_.

De most egyszerre megváltozott a falu képe, szine.

A pajkos magyar fiuk fékezhetetlen vigsága töltötte be az egész falut.
Mint egy zsibongó boldog madársereg a nádason, ugy szállt le a had. Nagy
idők ingerét érezték az ereikben s szinte kirüffent belőlük mint a tulbő
nedv a fiatal hajtásból.

– Hej pajtás, a jóistenit, itt jó helyen vagyunk.

– Jó helyen, szőlőt eszünk!

– Szőlőt bizony, ha adnak. Hej gazdasszony, édes-e már a szőlő?

– Attól bizony vásik a mi fogunk; ahogy itt néznek ránk.

Vidáman fecsegtek a legények; valamelyik bátor gyerek fogta magát s a
port se verte le a lábáról, beszökött a szőlőbe. Akadt még egy, még
kettő, aki utána s pár perc mulva már olyan finoman metszegették a kövér
egres fürtöket, mint szüreten.

No a rácgazda fustélyra kapott. Jajgatott, lármázott s szaladt a
kapitányhoz.

A kapitány, egy kemény fiu, aki egész Szerbiát meg akarta etetni a
gyerekeivel, nem szerette volna, ha már itt elrontják a fickók a
gyomrukat. Rögtön alarmot fuvatott s a legszigorubb vizsgálatot
inditotta. Öt perc alatt megvolt a néhány szőlődézsmáló.

Pattogott a káromkodás, mint a jégeső. Példaadásul mind a három legényt
kiköttette két órára s a rácgazdának harminc koronát fizetett a kárért.

A rác setét arccal vágta zsebre a pénzt, még keveselte is a pár fürtért.
A fiuk hosszu képet vágtak s szegények szijták a fogukat, mikor guzsba
kötötték s felhuzták őket a rácistállók ajtósarkára. Kettő elájult
köztük, de a harmadik betyárosan kitartotta a két órát a levegőben s
mikor levették, összeütötte a bokáját s megköszönte a stráfot.

Éjfél felé csendes holdvilágos éjszaka volt, megmozdul a fiu s felül a
szalmában a jó, állatszagu istálló fenekén.

– Mi a testvér, tán szőlőre vagy éhes?

– Arra én tesvér.

– Nem vesztél meg?

– Meg én… Aki irgalma van… Gyere velem tesvér.

– Hova?

– Szedjük le azt a kicsit, ami még ott maradt.

– A nyavoját, hiszen tiz lyány nem szüreteli le két nap alatt.

– Ne busulj, csak gyere.

– Aj… mit szól a kapitány!

– Félsz?

– Fél a kiski risztus.

– No akkor gyere…

– Hova mentek tik? – szól bele egy másik, aki álmából serkent.

– Sose törődj vele. Megyünk, leesszük a rác szőlejét.

– Megyek én is…

– Mi a, mi a, – szuszogtak fel itt is, ott is.

Mint a futótüz lepte meg a nyugvókat egyszerre a szőlővágy. Jó is az.
Kivált igy koraidőn. Meg éjfélbe. S már egy se gondolt a holnapi
büntetésre, csak félt, hogy kimarad.

Egy óra mulva a rácgazda nyugodt lehetett a szüret felől.

Reggel aztán jajgatott; hajnalban rohant a kapitány lakására.

A kapitány mérgesen ébredt álmából.

– Mit akar?

– A szőlőm!…

– Dobjátok ki ezt a gazembert, hát mi vagyok én, az ő szőlőcsősze?

Mikor a rác némán kullogott hazafelé, a kapitány nagyot nyujtózott.
Megérezte a háborut a levegőben. Tudta, hogy ebben a szilaj
szőlőszüretben ott sistergett a harci láz, a mindenre kész virtus, az
ölő szilajság.

– Ezek a fiuk! Ezekkel neki lehet vágni a pokolnak is – és azonnal
elküldött a szőlőtolvaj legényért, hogy maga mellé vegye – adjutánsnak.

Másnap nem is volt egyéb baj, csakhogy sok volt a kolerás. De egy se
jelentkezett vele vizitre.

Ugyanez a csapat egy hónap mulva, a szerbek betörése után megint
keresztül masirozott ezen a falun. Már azóta otthon is voltak s ujra
kiegészitették a megfogyott keretet… Kicsit csendesebbek voltak, kicsit
füstösebbek. A puskaporszag már az orrukban volt, kisturmolták már
magukat és félelmesen, nyugodtan dobogott a lábuk.

A falu még üres volt, mert a szerbek betörése miatt, hogy baja ne legyen
a népnek, előre kiüritették s a házak üresen, magánosan állottak. Csak
egy-egy ember lézengett, akik hősi önfeláldozással maradtak itt, hogy a
marhákat itatgassák. A jószág, amelyet el nem szállithattak, ott
bolyongott az udvarokon, a nyitott istállókban, már amit el nem raboltak
s le nem mészároltak belőlük.

A katonák megsajnálva nézték a kirabolt falut. Minden ajtó betörve,
minden ablak bezuzva. A szobákban minden darabokra zuzva. A fehérnemü
szétszórva, taposva, tépve a földön, a legkisebb fiók is feltörve,
kiforgatva; a lámpák összetörve, számos ház leégve, marhák és lovak
leszurt tetemei büzölögve meredtek rájuk. Ez volt ám a vad harácsolás.
Még a rác gazdák házai is teljesen kifosztva, hiába volt fehér lobogó
kitüzve rájuk és lakodalmas lakoma az asztalukon.

Fáradtan és éhesen néztek szét a gyerekek a szomoru dulás tanyáján.
Nekik itt nem sok maradt.

A kapitány is bosszus volt s az adjutánsnak kiadta keményen a parancsot,
hogy nem baj, ha semmi nincs is, de kenyeret keritsen a föld alól is.

A legény két óra mulva került elő és konokul jelentette, hogyha főbe
lővik is, de kenyér nincs.

– No a ménkő üssön meg, szőlőt tudtál lopni, mikor nem kellett! Ha te
nem lelsz, majd lelek én, – orditotta a kapitány s aztán maga látott
neki, hogy egy kenyeret zsákmányoljon a faluban, ahol egy hónap előtt
egy fürt szőlőért a bőség idején az ajtósarkára köttette ki az
embereket.

Felhajtotta az egész falut és minden házba benézett. Mert nehéz a
háboru, nehéz a lőárokban a tüzet állani, nehéz egész éjszakán át egy
darab vitorlavászonba burkolózva esőben feküdni, nehéz a derék csapatnak
elveszteni felét s nehéz feladni parancsra a kivivott pontokat, de a
legnehezebb megenni a komisz kenyeret.

Hát ennek most meg kell lenni: a jó házikenyérnek.

Nem birta elhinni, hogy az egész faluban egy kenyeret ne találjon. Dühös
volt és ingerült, mint egy gyomorbeteg. Rikácsolva adta ki a parancsot,
hogy:

– Mindnyájatokat megtizedeltetlek, ha kenyér nem lesz!…

Senki sem tudott sziveskedni vele.

A végén aztán, mikor hirtelen haragjában keresztül ment a nagy
indulatrohamon, elnevette magát.

– Eggye meg a fene, lesz még rosszabbul is!

Mintha ettől a békességtől megjött volna a szerencséje, a legelső
házban, ahova pihenni bement, egy rettentő nagy félkenyér várta az
asztalon. Még a kés is bele volt szurva a hátába. Ugy maradt félig
szegett karéjjal. Aki vágni kezdte, talán maga is le van vágva azóta.

– Ez már aztán valami! – kiáltott fel örömében s rögtön kiadta a
parancsot, hogy erre a kenyérre ugy vigyázzon az adjutáns, de jobban,
mint az életére… Tiz napra elég lesz, tiz nap hosszabb a
világhistóriánál…

[Illustration]

Befalatozott s nagyot sóhajtott.

Fáradtan ült a széken, még pihenni se volt kedve. Egy altiszt jött be
valami jelentéssel. Szórakozottan hallgatta s közben látta, hogy az
ember szeme sóvárogva csüng a kenyéren.

– Jól van, – mondta s nem is tudta mire. – Ott a kenyér, vágj egy
darabot…

Hallotta, hogy kint nagy ujjongás van és moraj, mikor az altiszt a
kenyerével kilépett.

Másik altiszt jött. Ez is beszélt.

– Jól van, jól van, – morogta rá – szelj kenyeret.

Isten tudja, de ma mindenkinek volt jelenteni valója. Az egész sarzsi
megfordult a kapitány szobájában. Mind karéj kenyérrel tért vissza, ugy,
hogy csak sarka maradt a végin.

Az abonyi fi már nagyon dünyögött.

– Mi bajod? – mordult rá.

– Hát mit fogok én mán őrözni? Ez már nem kenyér, csak vakarcs. Hun
leszünk evvel tiz nap alatt.

– No fald fel, – rivallt rá a kapitány – ha ugyse érdemes őrözni, legyen
a tied.

A legény szemérmetlenül utánanyult a kenyérnek, tarisznyájába tette s
kiódalgott vele.

És aztán mindennap volt még egy falatkája belőle, hol az egyik
csizmaszárba, hol a másikba, pedig a tulajdon bevallása szerint azonmód
bepofázta az egészet.

– No te állat – mondta neki a tizedik napon a kapitány – ha még egyszer
elibem jösz ezzel a büdös, penészes, vacak kenyérrel, kiköttetlek, mint
a szőlőért! Megértetted!

És jóizüen nyelte le a jó, kiszáradt hazai kenyér végső morzsáit valahol
messze bent, tul a hegyeken.


XII.  KIS SAMU JÓSKA.

Egy faluból jöttek, valahonnan az erdélyi határról, de huncutak is
voltak, mint a székelyek. Mindig vidámak voltak, mindig jókedvüek s a
sorban mindig egymás mellett állottak s egy nevük lett a végén, az egész
ezred ismerte a hirüket, az egyik legény Kis Samu volt, a másik Samu
Jóska, de a kettő együtt Kis Samu Jóska volt.

– Testvér – mondta Kis Samu – éhes kezdek lenni.

Már akkor két nap óta nem ettek. Nem volt a világon semmijük. Előre
küldték őket a drótakadályokhoz, mögöttük nagy tisztás volt s azon csak
éjjel tudott egynéhány katona keresztül lopózni, azok is inkább
töltényeket hoztak nekik, mint ennivalót.

– Mit együnk testvér, – mondta Samu Jóska.

– Mi van?

– Vizem van.

– Nekem meg sóm.

– Hisz az nagyszerü, főzzünk levest.

– De miből?

– Fűből.

– Jó lesz az?

– Jó hát.

– Megájj, az nem jó lesz. Paréjlevest főzök én, az jobb lesz.

– De nincs paréj.

– Szedünk. Ebbe a nagy mezőbe csak lesz valahol. Ides anyám otthon csak
kimegy, mingyán hoz egy főzetre valót.

– A nagyon jó lesz akkor.

Még nevettek is rajta. De bizony hiába csuszkálták végig a letaposott
rétet, nem leltek olyan paréjt, amit meg mertek volna főzni.

– No testvér, én kimegyek a drótok elibe, ott még nem járt senki, ott
szép a fű, abba csak lelünk…

– Én is kimegyek.

– Nem jössz, mert ha egyik ott marad, a másik mán csak ne maradjon egy
kis paréj miatt!

– Hát tudod mit, akkor én megyek ki.

– Persze, le akarod előlem legelni a mezőt. Ismerlek.

Evvel Kis Samu már ki is bujt a szöges drótok alatt.

Lassan csuszott előre, mint egy nagy vastag vakondok. Minden füszálat
megérzett, megszagolt, minden laput megizlelt, de csak nem talált olyat,
amilyet az édes anyja szokott otthon szedni, gyenge, édes leveleket; de
messze is van az édes anya, meg az édes szülőföld.

Ő csak mászott, egyre mászott előbbre, olyan jól esett lassan tovább
csuszni a zöld fűben, puhán és csendesen, kapargálva s a fejét bele-bele
fektetve a magas, kaszálni való perjébe.

Az oroszok hadállása nem volt bizony messze. Valami száz méterre volt
itt csak az orosz lövészárok, de közben sürü bokrok voltak s olyan magas
fű, hogy még ha feltérdelt, akkor sem látszott ki belőle semmi. Kis Samu
csak ment, ment előre. Nem tudta miért megy, hova megy, ugy csuszott,
mint a csiga, a szemét is alig nyitotta ki s alig látszott, hogy előre
halad, csak ő maga látta, ahogy az egyenesen álló vékony füszálak
lehajoltak a teste alatt.

Egyszer csak valami furcsa nesz ütötte meg a fülét.

Az első pillanatban rémülten hallgatott, azután elkezdett nevetni
halkan, hogy hangja ne legyen.

Horkolást hallott.

Most mit csináljon?

Ki alhat ilyen nyugodtan a nagy kerek ég alatt? Ha a szemét felvetette,
csak a mélységes kék eget látta. Keletről fehér fellegek usztak rajta.
Istenem, hogy tud aludni az ember ebben a nagy idegenben, ellenség közt…
A test megköveteli a maga pihenését. Hogy megy otthon aludni az ember,
mikor vége a napi munkának, hogy belefekszik a jó, puha szénába a
szénatartóban s reggelig azt se tudja, mi az élet… csak éjfélkor, ha a
lovak prüszkölni kezdenek, akkor érez fel, hogy szinte félálomban eleget
tegyen a kötelességének: uj szénát vessen a ló elé… S hogy meg lehet
szokni mindent. Most is majd leragad a szeme, de nem tudna elaludni
azért… Pedig mintha abból a csendesen édesdeden alvó emberből valami
álomsugarak terjednének, amelyek rá is ráragadnak, az ő pilláit is édes
mézzel kenik, a homlokában bódulást érez már s csaknem lebókol egy puha
vakandturáson, hogy elfeledkezzék mindenről, erről a világról, bajról,
fáradságról, zsibbasztó éhségről s átadja magát a legdrágább álomnak…

De hirtelen a másik jut eszébe, Samu Jóska cimborája, aki odahaza a
drótkerités megett várja az édeslapu leveleket, amiből levest lehet
főzni.

Hirtelen minden álom kimegy a szeméből… Hát az ő élete, az bizony nem
sokat számit, meghaltak már mások is, ezren is, meg tizezren, meg a
világ teremtése óta hányan s ezután is meghal mindenki eccer… De Samu
Jóska várja az édeslapu levelet…

Nagyot gondol Kis Samu.

Felcsigázza még egyszer magában minden életerejét s megy előre tovább,
lassan, mint a gyik.

S egyszerre csak előtte az orosz katona.

Ott fekszik a fűben, zöldes ruhájában elterülve, a sapka félig
lefittyent a fejéről, hosszu szőkésbarna haj csapzott izzadt, meleg
homlokára. A szája kicsit nyitva s az arca szeliden, békésen, mint egy
gyermeké, ott hever egy zsombékon. A fegyver kiesett a kezéből, a
kenyérzsákja ott van mellette, ugy alszik, mint édes anyja ölében a
csecsemő, aki annyira boldogan és olyan bizalommal hagyja el magát. Nem
bánja, ha akármi történik is vele, agyon lehet ütni, agyon lehet
csókolni mire felébred… Hát ez az orosz mire bizta magát?… A szent Föld
ott lebegett alatta, szinte a föld meleg lüktetését lehetett látni
együtt az orosz vitéz csöndes lélekzésével.

Kis Samunak megcsillant a szeme. Éles lett a pillantása, leste, mérte,
milyen mélyen alszik a muszka.

Aztán kinyujtotta a kezét, a kezében az éles, hegyes, marokra fogott
szuronyt…

Mikor már csak egy centiméterre volt az orosz testétől, kigombolt,
szőrös, pirosbőrü pihegő mellétől, megállott… A kemény vas, a
könyörtelen gyilok, mintha magától állott volna meg, mintha tétovázna,
megremegve valami szép és igaz gondolat hatása alatt. Aztán
visszahuzódik s a másik kézbe kerül.

Kis Samu pedig fogta puszta kézzel a hosszu orosz puskát s kiemelte a
füből… Milyen engedelmes állat a fegyver, a gép, ha nincs összekapcsolva
vele az élő emberi lélek. Már ott volt az orosz halál a magyar marokban…
S most ujra kinyilt, kinyult a magyar kéz: felvette a barna
kenyérzsákot…

Egyéb nem kellett neki.

Még egyszer végigfutotta a pirosan alvó nagy embert. Nem volt már fiatal
ember, hosszas, ritka szőkebarna szakáll ütközött ki az arcán, a vonásai
fáradtak voltak, mint az élet harcában megőrlődött családapáké, pedig
legény volt még.

– Aludj, testvér, – mondta Kis Samu magában, azzal a nyakába vette a
puskát, a tarisznyát s elkezdett visszafelé csuszni.

Egy horkantást hallott, ettől megijedt. Borzasztó megijedt: ha fölébred
a szerencsétlen, akkor meg kell ölni.

Várt nesztelenül, mint a rozsbogár, amely a legkisebb neszre halottnak
tetteti magát s csak hosszu perc mulva indul ujra utnak…

Igy indult ő is utnak, vissza a csapásán… Hogy meg lehet ismerni a hóban
a nyul csapását, a páros kettős nyulakat, két kicsi elől, két öreg nyom
hátul. Vagy a rókáét, ahogy egyenletesen ügetett s hosszufarka utána
söpört a puha havon… Az ember utja még sulyosabb, az élő füvet ugy
széttöri, árkot ás, vés, a füves réten.

Mikor bebujt a drót alatt, Samu Jóskát ott találta a poszton. Ült, ült
és aludt. Aludt mint a muszka s nem ébredt fel.

Az alvásért nagy büntetés jár: vesszőzés, kikötés, nagy veszély idején
főbelövés… és hogy aludt ez is… Nem birta szegény kivárni az édes
füveket.

– Nohé, no… – rázta meg a cimbora. – Hékás…

Alig tudott bele lelket verni.

– Itt az ennivaló!

Samu Jóska nagyra meresztett álmos szemmel nézte a kenyértarisznyát,
amely dagadt volt.

Ránézett a cimborájára, megcsóválta a fejét. Megértette.

Hanem volt valami, valami furcsaság, amitől a tarisznyában
mindkettőjüknek kerekre nyilt a szeme.

Egy kis fura alkotmány: egy kicsi bababölcső.

Samu Jóska vette a kezébe. A tenyerébe vette, nézte. Egész rendes kis
takaros bölcső. Bicskával faragva, olyan kicsi ringó bölcső.

Hallgattak, néztek.

A nap melegen sütött le az égről, kábultak voltak az árnyéktalanságon,
csöppek gyöngyöztek le rajtuk s ugy a szemük táján összecseppentek,
lebiggyentek…

A Samu Jóska könnye a kis bölcső közepére esett.

– Hun szedted ezt, testvér?

– Ott alszik egy árva magában, – mondta Kis Samu.

Samu Jóska megcsóválta a fejét.

Hallgattak. Azt akarta mondani: Jó lesz az én Bözsi leányomnak!… De nem
mondta ki. Csak hallgatott. A másik is azt akarta mondani: Vidd haza a
te kis Bözsi leányodnak… s ez se mondta ki.

Törtek a kenyérből s lassan eddegéltek. Falatonként morzsolgatták szét
az istenadta kenyeret…

Egyszer azt mondja Samu Jóska:

– Testvér.

– Mi kell, testvér?

– Hun alszik az az árva?

– Hát arra le.

Azzal tovább ettek. Eccer Kis Samu szólalt meg:

– Ejnye, ejnye, ha tudtam vóna…

S megint tovább ettek.

Megint Samu Jóska szólt egyet:

– Én is tudnék ilyet csinálni az én Bözsikémnek.

S müértő szemmel nézegette, tanulta a bölcsőcske formáját.

Aztán Kis Samu mondta:

– Alkalmatos, de nem boszorkányság.

Samu Jóska azt mondta rá:

– Nem.

Kis Samu megint ezt:

– Add csak ide, testvér…

– Én?… Nem én…

– Hásze, jóember, nem akarom megenni.

– Nem, tudom mit akar kend, de én vissza akarom vinni.

– Hogy vinné kend, mikor én hoztam?

– De én tanáltam ki, hogy… Nekem van gyermekem, én tudom, mié!…

Nem szólt tovább, csak megindult vissza a másik csapásán. Félt, hogy nem
tud szólni a torka szorulásától.

– No, tegyen legalább bele kend valamit, csak nem visz üres bölcsőt, –
szólt gorombán Kis Samu – s egy darabot tört le a kenyeréből… – Ki
tudja, az a muszka is mikor kap ujra.

A muszka ébren volt, ott ült a fűben, lecsüggesztette a fejét, már nem
tudta, mi történt vele.

Csak akkor riadt fel, mikor emberi arc bukkant fel előtte.

Samu Jóska intett egyet neki, aztán odanyujtotta féltenyerében a
bölcsőt.

A muszka csak nézett vérveres szemmel, elbámulva, gyáván.

– No, vegye csak el kend, – szólott barátsággal Samu Jóska – nem
dinament van benne, haszen ismerheti mi a.

S az orosz elvette. A két apa egymásra nézett, aztán gyorsan elfordult.
Mindenik szégyelte a harcmezőn a férfiszemben a könnyet…


XIII.  AZ OROSZ INVÁZIÓ UTÁN.

_Skole_, 1914. október 20.

Az államvasutak főnökségénél csak annyit igértek, hogy a vonat elmegy a
határig.

Szolnoktól kezdve a vonatot egyre jobban meglepték a visszavándorlók,
akik félelem és aggodalom és szomoruság batyuját cipelték magukkal. Az
uri asszonyok is mind harmadosztályon utaznak a rendkivül lassu és
hosszu vonaton.

– Óh Istenem, ha még egyszer menekülni kell!

Sóhajtások, mint a Szüz Mária kép előtt, föl az ég felé néző szemek.

– Nektek nem volt muszáj jönni, én egy szóval sem kapacitáltalak.

Valami groteszkség a szemrehányásban. Mintha olyan nagyon kellett volna
kapacitálni valakit azon a rettenetes hajnalon, mikor a szolgabiró
hajduja, meg maga a szolgabiró szaladt házról-házra, hogy indul az
utolsó vonat…

– Én csak annak örülök, hogy csak egy csomagom van, a ládát nem
hozhattam el…

Szegényke, hogy jajveszékelhetett akkor, hogy a láda, a láda! Szent
isten, a láda az értékekkel…

– Jaj, olyan mérges vagyok, hogy eljöttem, vissza is kell menni…

– Örülj, hogy nincs már muszka.

– Nono, hátha, csak nem szabad róla beszélni!

Egy bölcs öreg kerékgyártó fölényesen szól:

– Bizony, csak akkor fogjuk tudni, mi vót, ha a történelmet olvassuk,
mint a negyvennyócat.

Ez a beszélgetés jellemzi az egész vonat hangulatát fel Munkácsig.

Itt egy uj ijedtséget vet be a lelkekbe a kalauz.

– A vonat nem megy Lavocnéig, még a határig sem, csak Volócig.

Mindenfelé izgatottság. Ugy látszik, mégis benn van még az orosz. Talán
rá is fognak a vonatra lőni. Az ujságok se irnak egy betüt se
Beregmegyéről, csak Máramarosról, ott pedig még Kőrösmezőn oroszok
vannak. S ha az orosz benn van, ha be tudott jönni, erősitést is fog
tudni kapni. Ha még egyszer futni kell…

– De már akkor nem leszek olyan szamár, hogy fizessek a vasutért… Még
pótdijat is fizettettek velünk, hogy jegy nélkül szálltunk fel…

A vonat szombaton este indult Budapestről és hétfőn reggel ért be a
Verhovina alá. A legszebb és legtündéribb völgységbe, amelyet valaha
láttam. Az ősz buja, pazar, káprázatos. A hegyek cserbundái arany
nyirekkel ékesek, a vörös prémben: szikrázó ékszerek… Ez a vidék a
magyar hazának egy ismeretlen, egy félredugott, egy tömérdek állami
kincset érő ékessége. Tele gyógyvizekkel s olyan ősszel, amelyhez
fogható sehol a világon. A Tátráé a tél, a Verhovina paradicsoma az ősz.

De a hegyek tövét lesi minden szem. A reggeli fényben a lombok alól
kikanyarodó kozák csapatokat keres a szem s minden percben várjuk, hogy
ágyulövést, gépfegyverkattogást hallunk. Mert ugy tudjuk, hogy a
mieinknek se ágyuja, se gépfegyvere, csak öreg werndli-flintája.

Szinte csodálatos, hogy minden incidens nélkül megy a vonat lassan
feljebb, ujra feljebb. A hidfőknél szakállas véncsont rezervisták
félszakaszokban táboroznak, s mosdás közben felbámulnak a hajnalban tova
mozgó vonatra. Valamelyik ablakból ujságot dobnak ki nekik,
elvigyorognak és szervuszt intenek.

Az uton mindenfelé mutogatja a kalauz az eldobált szemetet: kozáktanyák.
A felboritott s trágyává taposott szénaboglyákat, itt-ott egy-egy
leégett kunyhót, a kis patakban egy-egy leguritott hordót. S beszélnek
az almamezei futás után a nagy menekülésről, mikor a hosszu rutén
szekerek, zsidó kordék rogyásig rakva hozták lefelé a holmit, s a nép
gyalog, hátán, mellén, lába körül a gyerekeivel… Borzasztó volt. A
csöndes, csodaszép tájon, mint egy lidércnyomás.

Volócon a vonat jó hirt kap.

_A vonal vissza van állitva Lavocnéig._

Hosszu aszály után nem olyan áldás a jó eső, mint most a kicserepezett
lelkekre ez a hir.

Hiszen akkor tiszta a Kárpát!

Minden veszélyérzés, minden aggodalom eltünt. Megint érzi az ember az
édes itthon nyugalmát.

S a vonatbiztositó osztag tisztjei oly vigak és kedvesek. Nem: itt már
nincsen baj.

– A mieink tegnapelőtt, szombaton már _bementek Skoléba_.

Délután már katonai vonat, egy mozdony, egy kocsi megy oda. Meghivnak,
hogy tartsak velük. Pompás és vidám ebéd után megyünk, én vagyok az első
polgárember, aki átlépi a határt az orosz betörés után.

Kimondhatatlan jó érzés.

A győzelem szele lengeti a lelkeket. Elektrikus vigság.

Lavocnéban le van égetve az állomás, s ami puskatussal szétrombolható,
szétrombolva. De mit lehet puskatussal rontani egy állomáson! Az
ablakokat, a lámpák üvegtábláit tördelték be. És a Blockhaust, a
váltóház gépét törték apróra. Pár darabot zsebre teszek belőle, a porrá
zuzott géprészekből.

Skole…

Lemberg alatt az egyetlen jelentékenyebb város. Olyan, mint Munkács. A
lembergiek kedves nyaralóhelye.

Semmi kár.

Oly gyorsan kellett elmenni az orosznak, hogy nem volt ideje még egy
ablakot bezuzni sem. Csak a Groedel báróéknak van káruk. Felgyujtották a
kastélyt, de ott hagyták az egy halomba hordott rablott kincseket. A
város tiszta… Kivéve persze, hogy a kozák nagy előszeretettel
szállásolta be a lovát a szalónokba s a zongorákat szerették használni
éjszakai cilinder helyett.

De ez mind semmi. Ma már a mi daliás és vitéz katonáink csörtetik a
kardjukat az utcán s a lengyel és zsidó menyecskék kacéran kinálják a
csókot, ami megmaradt a kozákdulás után.

– Ah, csak önök a finom uriemberek, az oroszok azok pogányok!…

S mikor összenevettünk azzal a két kackiás leánnyal, akik egymás háta
mögé bujva mondják ezt a szép kijelentést, s látjuk a vastag,
egészséges, pirospozsgás, viritó arcukat, amely egészen körül van
rajzolva kisütött frufruval: akkor, teringettét, minden magyar katona
összeüti a bokáját s nem ijed meg a világ legnagyobb ágyujától sem.

_Hétfőn délután a magyar katonaság bement Stryjbe_ s már a társzekerek
ezreit viszi utánuk a vonat Szinevucskóig.

Pár nap mulva talán Lembergig.

Ez a hangulat odafönn Gácsországban, mert Galicia ma megint
visszanyerheti a régi jó magyar nevét. Legalább erre a pár hétre, mert
most ugyan ott alig hallani más szót, csak magyart.


XIV.  MIKOR A KATONÁK PIHENNEK.

_Skole_, 1914 október 21.

Az ember lelke a legborzalmasabb harcok közben sem veszti el sem a
kulturáját, sem a vidám rugékonyságát. Csak egy kis pihenő kell, hogy
kifujja magát, már megint teljesen emberré lesz.

Ez a legnagyobb csoda, amelyre ez a rettenetes háboru rávilágit.

Azt hittük először, hogy a kulturember idegzete abszolute semmi vadságot
sem fog elviselni. Aztán jöttek a hirek, mint a vastag felhők, a
borzalmakról és rettenetességekről, amelyek minden képzeletet
felülmulnak s azt hittük, hogy a kulturember egyszerre visszasülyedt
prehistorikus fenevaddá.

Egyik sem igaz.

A kulturember sokkal jobban birja az emberfeletti erőfeszitéseket, mint
a félbarbár, mert egy nagyszerü tartaléktőkét hord a lelke brodsackjában
életértékekből. A nyers és ugynevezett őserejü paraszt bakák lógó fejjel
és kimerült szemmel ülnek, maguk elé meredve s csak sóhajtoznak az
otthon, a szülőföld után s olyan fáradtak, hogy kezüket, lábukat alig
birják mozditani, mint odadobált zsákok a földön, ellenben a tisztek,
akik ugyanazokon a fáradságokon mentek át és a veszélyek egész
fontosságát sokkal nagyobb intenzitással érezték volt át, frissen és
vidáman, mindent kiheverve szórakoznak.

Nincs egyetlen ur itt körülöttem, aki a kvalifikált borzalmak légiójáról
ne tudjon beszélni, ha visszagondol az elmult hetekre, s milyen szépek,
egészségesek, frissek és játékos elméjüek. Ha az asszonyok látnák,
megirigyelnék a háborut.

S csakugyan, alig van kedvesebb, mulatságosabb és egészségesebb dolog,
mint itt ülni a skolei állomás sarkában, a vaslábu kerti lócán s nézni a
befutó trénkocsik végtelen sorát, a landwehr s a honvédtiszteket, ahogy
arany barátságban pattog a szó:

– Szeavasz, szeavasz…

– Szerbusz, szerbusz.

Hosszu rusnyák szekerek várnak hátul, forspontok a gyalázatos kis
lovakkal s csodálatos szép őszi hegyoldal, fönn a nyires sárga
tisztásával.

Kétezer szekeret vittek át itt ma a vonatok s százával állanak a
forspontok, amelyeket felpakolnak, de a legcsöndesebb pesti konyhában
több pörölés van, mint itt. Szinte nesztelenül siklanak tova a hosszu,
végtelen vonatok. Három nappal ezelőtt orosz horda nyüzsgött itt, most a
mieink diskurálnak…

*

Odahaza persze azt hiszik, hogy az az öt-hat tiszt, akik itt tárgyalnak
nagy komolyan és a bluzt is kigombolják, ugy mutogatnak a testükön
valamit, a csaták emlékeit, a sebeket tárják fel. Győzünk hálistennek, a
győzelem édes érzései közt talán nem profanálás, ha lesztenografálom a
hősök beszédét.

[Illustration]

– Ez a legtöbbet ér az egész háboruban.

– Ez igen!

– Ez a pelzmellény, barátom. Nézd, milyen csodadolog ez.

– De milyen csizmád van, öregem. Hol lehet ilyet kapni?

– Kassán csináltattam husz forintért.

– Nem drága!

– Hát Pesten nem kapod meg harmincötért, negyvenért.

A szép pesti asszonyok olyan gonddal nem tárgyalják meg az uj magyar
divatot.

Aztán.

– Csak egy jó tisztiszolgára tudnék szert tenni.

– Nahát az enyém is, az is egy igazi állat.

– Semmit se tud. Még olyan tisztiszolgát nem láttam, mint a
főorvosunknak van. Még a gondolatát is lesi az urának. Ugrik. Nincs
szoba? Neki van. Összeverekedik mindenkivel és mindent szerez. Kérlek,
az almamezei futás után, mikor beérünk Szolyvára, ott áll a falu végén s
azt mondja: Főorvos urnak alássan jelentem, a tea fel van főzve, az ágy
meg van vetve.

– No az enyém négy nap mulva jött meg.

– Hát az enyém? Első dolga volt, hogy eldobta a pakkomat. Mindenem benne
volt.

– Az a trénhadnagy, akivel együtt voltunk… ha a szolgája megjön, mindig
azzal fogadja: Keblemre, te állat! Hát már megjöttél?… Mert azt se lehet
kivárni soha.

A cselédkérdés… A pesti asszonyoknál is elég kiadós téma.

Aztán az ebédre is kell gondolni.

– Hol az étkező kocsi?

Az étkező kocsikból lett a legjobb kórházkocsi.

– Hátha nincs a vonaton étkezőkocsi, hol étkezik az ember?

– Táphadnagyok, táphadnagyok.

– Sört lehet itt inni?

– Sört, azt nem lehet, ellenben bort nem kapsz.

– De kell valahol kocsmának lenni, mert az én puccerem már berugott.

– János.

– Tessen parancsolni.

– Kell egy kenyér, de olyan kenyér, hogy rögtön itt legyen.

– Igenis. Prófunt.

– Cipó! Friss cipó a debreceni piacról.

– Igenis, prófunt.

– Meg valami jó pecsenye, friss sült, valami jó szelet.

– Igenis, konzerv.

– Nem konzerv, te állat, hanem rostélyos, bifsztek malac-pörkölt,
vadsertés izzel!

– Igenis, konzerv.

– Fuj…

– Te, az oroszok a mi konzervünket nyersen ették.

– No hát én civilizáltabb ember vagyok, én nem szeretem a nyers hust
bádogban.

– Csak szoknyában!

– Persze.

Az asszonyi dolgokra térül a szó.

– Azt az orosz is kedveli.

– Volócon van egy menyecske, azt harminc orosz kedvelte. Egy bakám
huncutságból csókot kért tőle… Hát nem lehet valami rosszvérü a
menyecske, mert azt mondta, hogy: Hagyjanak békében, mert már magamnak
sincs, mind elvitték az oroszok.

– Ami azt illeti, az én szakaszom is azt jelentette egy reggel, hogy:
„Hadnagy urnak alásson jelentem, a falut bevettük“.

– És te mit mondtál rá?

– Ki kell üriteni!

Hozzák a debreceni cipót, meg a megrendelt menüt s még bor is kerül; a
cipó bizony prófunt s a koszt az konzerv, de legalább bőven s a
savát-borsát megadja a sok jobbnál-jobb adoma a hadi élet asszonyi
dolgairól.

Ilyen vigan nem ebédelnek ma sehol odaát Magyarországon.

Ebéd után jönnek az adomák.

– Barátom, ha most leülhetnék egy órára valamelyik pesti kávéházban…

– Itt szebb helyen vagyunk.

– Szép hely, csak azt mondd meg, hol van több piszok, itt vagy
Felső-Magyarországon?

– Hát Volóc kis hely, de ott több van.

– Igen, itt nagyobb területen oszlik meg.

– Láttátok az orosz urak hagyatékát?… Mindenütt a szalonokba
kvártélyozták be a lovakat.

– Az oroszok, azok jóvérü fickók. Hallottam az elébb egy jó esetet –
szól egy élelmezési tiszt. – Bementem a városba szétnézni, hogy lehet-e
itt valamit beszerezni az élelmezés számára. A legnagyobb kereskedőhöz
utasitottak. Hát kérlek, egész szép raktára van. Csudálkoztam is rajta.
Kérdem tőle, hogy lehet magának ennyi raktára? Mert ha az ember a
kozákok után egy zsák lisztet talál, már persze csudálkozik. Azt mondja,
hogy: kérem, én mindent adtam nekik. Nálam nem raboltak, hanem
vásároltak. És hogy?

Bejön a proviant tisztjük és elkezd alkudni; de a szemtelenségig. Hát
jó. Az ember enged… Miért ne engedjen, nem igaz?… A végén kihordatja a
holmit és szekérre rakja. Akkor azt mondom neki: kérem alássan, én
leengedtem minden árat, ahogy parancsolta, de most már láthatnék egy kis
pénzt?… Pénzt? – azt mondja a kozák tiszt – azt nem, de egy golyót a
hasadba, azt kaphatsz.

– Azért nem kell ezeket félteni, – mondja a nevetés után egy másik
tiszt. – A galiciai zsidóban akkora kereskedői szellem van, hogy az
mindent kihever. Az elébb azt mondom egy kis pájeszes fiunak, hogy te,
mondok neked egy jó üzletet. Add ide az egyik pájeszedet egy koronáért.
A fiu néz, azt mondja, megkérdi az apját. Elmegy, aztán visszajön. Hát
mit mondott az apád? Azt mondja a gyerek: Az nem mondott semmit… Hát
megcsináljuk az üzletet?… Tudja mit, azt mondja a kölyök, mondok én egy
jobb üzletet: két koronáért odaadom mind a két pájeszemnek a felét.

Igy kergeti tréfa a tréfát, adoma az adomát, nevetés a nevetést.

… Szegény fiuk. Talán megnyugtató, hogy ha igaz, hogy nem mind arany ami
fénylik, az is igaz, hogy nem mind vér az, ami sötétlik… Ezek az urak
mind csatákból jöttek s csatákba mennek… Ki tudja, melyik lesz az
köztük, aki nem látja meg Lemberget, ahova most indulnak…


XV.  LEVÉL.

Édes szülém,

irom a levelet a nagy hegyek alatt, egy olyan faluból, hogy még a
jóisten is csudálkozik rajta, amilyen falu ez. Se utcája, se határa, se
keritése, se tyukja. Sokszor ugy nézünk egymásra, hogy igy is meg lehet
élni az embernek? Nagy szerencse, hogy itt vannak a nagy csaták, nem
arra mifelénk, mert nem adnám én azt az egy tagot, a mi kis falunk
határát, ezért az egész mindenségér, országostól, kunyhóstól.

Hát ne busuljanak édes szülém, hogy ilyen messzire elvitték a fiukat,
igy kell annak lenni. Az egy halál mindenütt megleli az embert, oszt
azután ugyis mindegy; hát legalább az nyugosztolja meg a szegény magyar
katonát, hogy az otthon lévő vagyonkát legalább nem éri kár.

Csak maguk ne busuljanak, édes szülém, a főhadnagy ur ma is kiadta a
parancsolatot, hogy aki egy hét alatt egy kilót nem hizik, stráfot kap,
de kemény büntetést. Mink osztán eszünk is, de hiszem is, hogy csak egy
hetet töltsünk nyugalmasan, nem egy kilót szedek én magamra, hanem mind
a tizenhetet visszaszerezem, amit a mult hetekben az nagy marsokba
leadtam. Itt százhusz koronáért mindenkor lehet venni egy száznyolcvan
kilós marhát, de azt a bajtársamnak irták, hogy a váci vásáron élősulyba
három-négy koronát fizetnek egy kilóra, hát maguknál édes szülém? adja
az a jóisten, hogy ott is csak igy legyen, mert a szegény gazdálkodónak
csak az a jó, hogyha a bornyukból kap egy kis pénzt, egyébbül oszt alig
is lát, csak azt elég elnézni, hogy itt ezen a teméntelen mezőn egy
boglya széna nincsen már, mind felették a katonalovak, kit a kozákság,
kit a huszárság, mer a szegény lónak is élni kell.

Azér maguk ne busuljanak, mig takarmány van; csak azon gondolkodok
sokat, hogy vajjon a Jani sógor a gyenge derekával meggyőzi-é a sok
marhát otthun. Aj, édes szülém, ha én aztat tudnám, hogy maguknak
nincsen bajuk, akkor én oda se néznék ennek a sok sanyargatásnak, ami
itt van velünk, de nem kapok maguktól levelet, én mindig irok, mikor
csak lehet, de maguktól egy betü nem sok, annyi se jött augusztus 17.
óta az én szivem vigasztalására.

Azér mégse busuljanak, mert tudom én jól, hogy maguk is megteszik a
magukét, ahogy lehet, se jószágba, se a kukoricába, se a disznóba, se a
gyerekbe nincs hiba. Mer vigyázzanak is rá, mint a két szemük világára,
édes szülém, hogy mikor haza szakadunk eccer ebbül a nehéz sorsbul,
tiszta szivvel ölelhessem meg a két gyereket, meg örüljek annak, ami
csak van, mármint a vagyonbélinek, meg magának jó szülém, meg neked is
kedves jó szeretett egy feleségem, sirok bizony sokszor, mikor senkise
látja, most se birja ki az én két szemem, itt van a könnyem cseppenése a
papiroson.

De azér maguk csak ne busuljanak édes szülém, jó az isten a magasságos
egekben, idáig megőrizett, hogy még a hajam szála se görbült meg, ezután
is gondot visel a szegény árvára, aki ezen a nagy töredelmes földön
kujtorog a többivel. Azér nem baj a, ugy kell annak lenni, mer ha máskép
vóna, nem igy vóna, osztán ha rosszabbul vóna, asse vóna jó. Láttak vóna
csak a mult héten, mikor szeredán éccaka tizenegy órakor csak elkezdett
lüni a muszka negyven ágyuval, osztán megszakadt az emberekbe a
gatyamadzag, osztán uccu világ, ugy meggyalogoltunk, hogy virradóra
annyira vótunk a tett helytül, hogy két napig kellett visszafelé gyünni.
Hanem azér visszagyüttünk ám, oszt ami elpotyogott, a puskát, mit, azt
is felszedtük ám, mer az árva muszkának lehet ezer ágyuja, de ha a
magyar baka megsturmolja, hát ugy nyútogassa a kezét, hogy az ember
mingyán krajcárt szeretne nyomni a markába. Egy cimbora, bizonyos Kis
Kovács, nagyon mókás gyerek, e mán ha sturm vót, csak integetett nekik a
pipája szárával, hogy gyertek bagóra! osztán első dóga, hogy a foga közé
dugja a muszkának. Szeretnek is bennünket a muszkák, hogyha parancsba
nem vóna adva nekik, bizony kezet se emelnének mi ránk. De hát parancsba
van adva nekik is, meg nekünk is, osztán bizony, ha összemegyünk, ugy
megkaszaboljuk egymást, hogy öröm látni. Ugy bele is jöttem mán, hogy
még álmomban is csak ölöm, vágom üket, magam is csudálkozom, hogy egyéb
bajom nem lött eddig, csakhogy megtaposott a ló.

Ne busuljanak szülém, van is most a magyar nemzetnek olyan becsülete az
idegenbe, hogy még a polyák is magyarul kiáltja hogy, hapták. A
tiszturak meg ugy vigyáznak ránk, mint az édes gyermekükre,
tüztől-viztől-éhségtől oltalmaznak, de szeretjük is őket, a mult éccaka
is a magam köpönyegét is ráteritettem az egyikre, mert fázott szegény,
nem is csuda, erősen fogas idő vót.

De nem is busulok én, hogyha vége lesz a háborunak, mindjárt megfordul
az urak akaratja a szegény nép irányában, megadják a jogot is. Mert
hiszen ugyi szülém, a szegény ember gyereke éppen olyan jó most az
ország sok ellenségét pusztitani, mint akár a grófok, meg az ügyvéd
urak! Nohát akkor arra is csak olyan jó lesz a szavazatja, hogy maga
szája ize szerint intézze az ország dógát. Hallottam is én mán a
tiszturaktól egy-két szót, csakhogy nagy idő van most, nem lehet
megirni, hogy hogy ejtődött, mer parancsba van, hogy csak a tábori posta
számát szabad megirni, de azt nem, hogy hun is van az a tisztimenázs,
ahun azt hallottam. No majd ezt is csak jóra viszi a jóisten, a mi
kegyes Atyánk.

Nem is busulnának maguk, hanem kacagnának egy jót, ha látnák, milyen
szakállam van. Az én fiam még tán utánam is kiáltana, azt gondolná, hogy
üstfoltozó cigányember vagyok, pedig bizony mégis csak én vagyok a te jó
apád édes gyerekem. Vani jó csizmád, mert mán itt vannak a téli hidegek,
vigyázz rájuk szeretett jó Erzsim, édes feleségem, hogy egésségbe
lássalak mindnyájatokat, ha eccer hazakerülök. Nem tudom, meddig tart,
errefelé azt beszélik, hogy eltart ujesztendőig, de az is lehet, hogy
tovább is, hacsak a francia meg nem adja magát, mer akkor a német is
nagyobb erővel jön nekünk segiteni. Még derék egy nemzet a német sógor,
én soha nem tudom mit szidtuk mink azt annyit, akár kellett, akár se. De
igaz, hogy bajba látszik meg az ember. Hej istenem, bárcsak azt tudnám,
hogy szedik-é az adót? Még csak a kéne!

De mán nem irok többet, mert nincsen több papirosom, pedig ami papir van
a trafikába, mind kicsi vón, ha én mind ráirnám az én sok panaszomat. A
multkor is kiküldenek előőrsre, osztán elfelejtik megmondani a jelszót;
hogy visszagyüttünk, majd lelőttek a polyákjaink, ilyenek esnek itt.

No fiam, hát megtudod-é mán türülni az orrod? Mán azt hiszem, még a kis
Erzsusét is, ugyi? Jaj istenem, hogy még tréfálni van kedve az embernek,
de nem is hinnék édes szülém, hogy soha annyit nem nevettünk, mint
amióta ennyien, férfiemberek együtt sanyarogunk. Különösen az a bizonyos
Kis Kovács, akit emlitettem, az annyi bolondot csinált, hogy még a
svaromléniába is hemperegtünk a kacagástul, kár hogy szegénynek ma egy
hete reggeli csatán keresztül lőtték a torkát, igy a szájánál ment be, a
nyaka csikgolyánál jött ki, rögtön meghótt.

Nem fér mán a papirosra semmi, hát isten áldja meg magukat édes
szülőanyám, tegyenek egy kis virágot a szegény apám sirjára Halottakkor
én helyettem is. Isten áldjon szerelmes egyem, édes kedves
gyöngyvirágom, kedves jó drága feleségem, meg a gyerekek. A jószágra
ügyeljetek. Csak azért sirok most, hogyha én meghalnék, meg a többi, az
én gyerekemet idegen nyelvre szoritnák, nem lenne mán magyar polgár. De
jó a jóisten. Éljen a magyar.

_(1914. okt. 30.)_




A KÁRPÁTI VIHAR.


1.

A Nyugati pályaudvar hatalmas sötét vas ivei alatt, amelynek ma este még
magasabbaknak és sötétebbeknek látszottak, mint máskor, Dóry Bandi
vadonatuj hadnagyi uniformisában beszállott az egyetlen vonat egyik első
osztályu félfülkéjébe.

– Na itt eltanyázunk Munkácsig, – mondta a kalauznak, aki szeretettel és
derüsen lyukasztotta ki az igazolványt s azt mondta rá:

– Nekem is oda van három fiam. Kettő még kiképzés alatt van, a
harmadiktól éppen ma kaptam levelet a déli harctérről. Nincs semmi baja.
Pedig oda van az első nap óta.

Bandi szinte mentegetőzve mondta:

– Magam sem tudom mért nem hivtak be eddig… Ma délben kaptam a
parancsot, hogy azonnal vonuljak be Munkácsra… Mikor érünk oda?

– Hja, azt nem tudom megmondani, kérem hadnagy ur. Hétfőn reggel.

– Ugy-e… No tekintve, hogy ma már szombat este van, nem is olyan soká.

A kalauz mosolygott, ugy elnézte a szép fiatal hadnagyot, ugy
megsimogatta a szemével.

– A fiam kadét, – mondta büszkén, – de most már várja az előléptetést
zászlósnak… Hatszáz koronát fog kapni felszerelésre…

Szalutált a fényes kis acél lyukasztóval s bezárta gondosan a hadnagyra
az ajtót, hogy senki be ne jöjjön zavarni a hadnagy urat… Aki megy a
harctérre.

Bandi kinézett az ablakon.

Ugy nézett ki, mint akit egy pillanatra elfog a bucsuzás minden érzése.

Senki sem kisérte ki az állomásra, de mintha itt lett volna az ő
kedveért az egész Budapest, az összes kávéházak és mulatók, az összes
körutak és maga a budai vár, a szinházak és mulatók; a Gambrinus a
katonabandájával és a New-York kávéház a rézcsillogásával,… meg a fiatal
magyar irodalommal, ahova ő maga is ugy szeretett volna bekerülni, de
mióta a Zászlónkba egy pályázatot irt „anno dazumal“, azóta csak plátói
szerelmet tartott fenn a litteraturával… Itt volt az egész budapesti
_kultura_, amelyet egy év alatt felhabzsolt, amellyel csordultig itta
magát s amelyet most itt kell hagynia…

Egy kedves, éles gyerekhang furcsán, elnyujtva sikitotta kint a esti
lapok neveit:

– Annóóó pannóóó pazest. Magyarorszááág. Peee sztaloooj…

Hát ezt kell itt hagyni… Hát ez a kultura s most jön a…

Ugyan mi is jön?

Ugyan mi is a háboru!…

Kis csengés s a lába alatt meglódult a szilárd talaj… Lám, hát semmiben
sem különböznek egymástól az emberi dolgok, éppenugy indul utjára, mint
mikor kiküldetésbe ment, vagy szórakozásból… Valami misztikus érzés
töltötte be az egész lényét… Háboruba megy… Harcolni… A hazáért… A haza…
Csupa gyerekkori emlék és érzés… Ott messze az Alföldön, fent az Alföld
határán, ahonnan már sarju gyerek korában elkerült… A ficfás
Tisza-partja! ez neki a haza, pedig sose látta gyereknapjai óta… Hát
ezért fog harcolni…

Ledobta magát a pamlagra és elővette a zsebkendőjét, hogy letörölje a
könnyeit.

Éjfél után két órakor felébredt, nem birt tovább feküdni. Minden csontja
fájt, a féloldalát már puhára gyötörte.

Kisbaba korában megszokta, hogy csak ugy tud aludni, hogy oldalt fekszik
s a térdét felhuzza a melléig…

Felült.

Bosszusan nézett szét a sötétben.

– Ma vasárnap reggel. Mit csinálok én még hétfőn reggel nyolc óráig…
Akkor érünk Munkácsra…

Kicsit elmosolyodott. Otthon azt mondta, hogy már vasárnap este ott
lesz; azért, hogy ne sajnálkozanak rajta… Most ez szinte bosszantja.
Mért ne sajnálkozzanak! Annyi részt csak vehetnek a ember bajában…
Megszélesitette a pamlagot, amennyire lehetett s megpróbált
összekuporodni.

– Jaj mamám! – nyögte s cudarul érezte magát. Milyen jó volna meghalni.
Inkább, mint igy szenvedni.

Már náthás is volt a tulfütött kupéban. Ezen se tud segiteni, mert a
szabályozókészülék a másik félfülkében van. Egész lázas volt az
éjfélutáni törődöttség beteg érzésétől.

Hirtelen elszégyelte magát. Hogy is lesz az majd a lövészárokban?…

Mara…

Rágondolt egyszerre s csodálkozott rajta, hogy csak most jut először
eszébe. A szép pesti urilány… Tegnapelőtt este még együtt vacsoráltak a
Gambrinusban… Vajjon fognak-e többet?… A rézfuvók harsogása alatt
megfogta a kezét s azt mondta csendesen neki:

– Mara… Teszek egy propoziciót…

– Nos?

– Jöjjön el velem valahová.

– Ugyan.

– Eljön?

– Most?

– Most.

– Rögtön?

– Igen.

– S hová?…

– Nem találja ki, Mara?… Hová?…

– Orfeumba?

– Nem.

– Télikert?

– Ó nem…

– A Belvárosiba?

– Egyáltalán nem.

– Akkor nem fogom kitalálni.

– Ah…

– Jaj, de mulatságos maga… Olyan link fiu…

A banda a Wacht am Rheint fujta. Egy veres nyaku öreg német bele
énekelt:

  „Mein Vaterland, magst ruhig sein…“

– Nahát mondja már… – kacérkodott a lány.

S ő odahajlott közelebb s ugy suttogta, gügyögő kis gyerekszóval.

– Jöjjön el velem Bárczyhoz.

– Hova?!

– Na… Jöjjön el kérem…

– Jaj, de mulatságos!… Nahát…

A nagy barna lány ugy nevetett; fehér, gondosan ápolt fogai, amelyek
kissé oly kedvesen görbén vannak összecsufolva a piros ajkai között,
mintha annyira dusan nőttek volna, hogy nem férnek egymástól s ugy tele
van velük, porcellánfehér csillogásukkal a drága csókos szája, mintha
cukorral volna tele, amelytől szinte beszélnie sem lehet, ugy csillogott
a lány arca, édes pufók arca, amely egész könnyen rizsporozva volt, s a
pompás kis kalap alatt a remek frizura szálai kilobogtak, mindig oly
csodálatos frizurája volt és olyan isteni nyaka… az a fehér, gömbölyü,
sugár nyaka… s mindig nevető és mindig biggyedt ajka…

És ő könyörögve sürgette.

– Tudja, most permanenciában vannak az anyakönyvvezetők, mert háboru
van, most naponta száz pár esküszik. Legyünk a százegyedik… Ki tudja,
nem hivnak-e be holnap…

A lány apró fekete szeme, mint a fekete gyémánt csillogott… Elnézett
messze, a boltives plafon alatt, ahol a muzsika erőteljes taktusai
dübörögtek, a fehér asztalok pompás sora között elkalandoztak… Mind tele
volt, minden asztal s minden sarok sötét ruhás férfiakkal s fehér és
szines nőkkel, mint virágokkal… Ah, mennyi nő van azon a Pesten és mind
szépek… De nem felelt…

A apa odafordult hozzájuk s szikár hangjával valami okos megjegyzést
mondott az olasz viszonyra… belefogott Románia magatartásának
taglalásába… A mama ült, mint egy jól nevelt mama, hallgatva s
igyekezett a száját sem nyitni ki, hogy el ne árulja, hogy mennyire nem
érzi jól magát a fényes és zajos és trombitáktól hangos és idegen
himnuszba fürdő heyiségben…

Mikor az utcán hazafelé mentek, Mara odaadta a karját s ő kissé
paranoiás boldogsággal szoritotta magához ezt a meleg és finom kart…

– Nézze, én azt nem helyeslem… – szólt a lány nyugodtan, okosan. – Ha
maga visszajön, akkor meg fogjuk látni, hogy… De Istenem, mi nem vagyunk
még annyira készen. Mért kössem én le magát. Maga most elmegy a
harctérre, tudja isten milyen kalandokat fog átélni… A férfiak
egyáltalán olyan megbizhatatlanok… Nem igaz?

– Szóval, nem akarja.

– No nézze, ne legyen gyerek… Isten tudja, hogy mi lesz még velünk…

Ah, a számitó… Nem akar özvegy lenni… Nem akar gyászfátyolt viselni…

Felugrott a pamlagról, izgatottan az ablak elé állott.

Oly üres volt a szive, a lelke, az egész élete. Oly unott, értéktelen,
eldobni való.

Az égről csillagok milliárdjai világitottak le. Hold nem volt sehol, de
csillagok hihetetlen tömege ragyogott, tündöklött az ég kárpitján…
Kinyitotta az ablakot s könnyes szemének páráján át hosszu fénycsikokkal
villózott a temérdek csillag a mérhetetlen, boldog és gazdag és aggódva
figyelő Alföld felett.

A hűs alföldi szél az arcába csapott, akácfák magas törzsein a
felmetszett kis lombok, mint groteszk magyar pálmák állottak mereven őrt
a éjszakában. A learatott, pusztára elhordott tarlók mint a
mozdulatlanná dermedt vizek felszine simán folyt a messzeség éjszakai
határtalanságán át… A magyar föld némán figyelt valahová távolra, s a
vonat jajgató robogással, mint egy vészjel süvöltött végig, mint egy
száguldó égő kard suhant át rajta…

Mély lélegzéssel fojtotta le a könnyeit. Mélyre le a szivébe s nagyott
szivott be a magyar föld csodálatos, isteni levegőjéből. Kitágult
szemekkel bámult bele az éjszakába, amelyben nem volt semmi nesz, semmi
legkisebb hangja az életnek. Csak a vonat idegenszerü, süvöltő zuhogása…

Mikor még tengerek feküdtek a lapályon… Mikor az éjszakai viharok a
vizek taraját verték fel, ahogy most a fűszálakat lebegtetik a vasuti
töltés peremén…

Ah, a föld arculata is változik s mik vagyunk rajta mi emberek… Hogy
uszott itt valaha, valamely csodálatos ősállat, félig hal, félig madár,
kurta szárnyaival s hosszu farkával verte a hideg vizet s éles és
sziszegő füttyel sikoltott bele a csillagos éjszakába… mint most a
vonat… S évek tizezrei után hol lesz ennek a jól szerkesztett vonatnak a
legvégső atomja is… hol lesznek a gondosan fenntartott vasuti töltések,
a lefektetett kettős sinpár, hol a plüs és az acél, amely a kocsik
anyaga… Majd ha az örök hó és jég áradata fog itt dermedni és mi csak
élünk, megyünk holnap elébe a halálnak és a nagy Alföld maga is figyel
ime, a jövőre figyel, mint a hü paripa, ki megszokta gazdáját hordani és
szeretni s annak sorsán tünődik éjjeli abrakolás alatt…

Mintha megszakadt volna ezen az uton, a vonat dürrögő rohanásának e pár
órája alatt, az élet. Mintha minden, ami mögötte maradt, elmult volna,
elenyészett volna, mintha most valami ujjászületés eszméletlen perceiben
élne s haladna át egyik dimenzióból a másikba.

Nézte a pusztát, amely már annyiszor cserélt életet s nyilván éppen ugy
jól érezte magát, mikor tengerfenék volt, mint most, mikor jön a magyar
ember, nehéz csizmákban, fáradt inakkal s ekét akaszt a bőre puha kis
szinébe s magot vet belé…

Kinézett a rettentő nagy pusztára, amely csodálatos és megdöbbentő
csöndben feküdt az éjszakában s nem talált a saját életében egy ilyen
éjszakát, mikor az ő lelke ilyen ünnepies, ilyen mindent elviselő
csöndben nyugodott volna…

– Ficánkoló kis csik voltam, – mondta magában, – de most majd meghalok…
Legalább jól éltem… Ennyi az élet… Felfalni amit lehet, kacagni,
amennyit lehet… élvezni, amit lehet… Aztán jön egy srapnell…

Éltem, elmultam, slussz.

Ennyi a végrendeletem. Hogy mondta az apám? Aki hátul marad, tegye be az
ajtót.

Ah, milyen jó, hogy az a lány nem szédült el s nem jött velem az
anyakönyvvezetőhöz… Nem maradt utánam senki… Se feleség, se gyerek… Az
életem, az egy boldog és szép élet: egy önmagában vigan pergő karika… Ha
szétpattan, vége.

Azért megdöbbentő, hogy az ember elmulik s a föld itt marad és a föld
más embereket fog még táplálni és más lényeket, ha majd az egész emberi
faj kipusztul…

Vajjon a föld elpusztul valaha?…


2.

Az órája negyed ötkor megállt. Bántotta. Milyen gonddal igazitotta be
tegnap… Persze, az éjjel nem vetkőzött le s a ujjainak nem jutott
eszébe, hogy felhuzza.

Mintha maga az idő is megállott volna. Szolnokon porosz katonákat
látott. Ott álldogáltak a sárga fal tövén, zömök, szakállas,
vastagbajszu emberek, olyan otthonos nyugalommal diskurálnak a hegyes
gombu s nagyobbrészt vászonnal behuzott sisakokban. Csakugy lötyög
rajtuk a ruha, mint a kövér falusi embereken, egy kurta hasas őrmester,
a rövid nyakán szétizzadt gallér, mint a rongy, a csillagok csak ugy
fityegnek rajta, zsiros arcában van valami felvidéki kedélyesség, olyan
mint a rahói jegyző, aki azelőtt tanitó volt, skrablyázni jár be
Besztercebányára s ott ugy megleli magának a kis kurtakocsmát, amely nem
különb, mint az ő falusi élete… s tótul povedálnak és pattogva
szidogatják a pánszlávokat… No lám, ezek is szláv nyelven beszélnek… A
fekete bornyujok le van rakva előttük a földre s kölyökcsizmáikban egész
kedélyességgel állanak, toflán, becsületesen. Mennek verekedni… Oroszt
verni…

Olyan furcsa, olyan bizarr látvány Szolnokon a derék porosz katona.

Áll az idő, csak a vonat megy tovább lassu döcögéssel. Az egész élet
áll, vár. A háboru szineivel tele.

Debrecenben egy egész zászlóaljat készitenek be menetre. Virágosak,
hetykék, pattogók.

– Hát fél-e öregem? – kiált hetvenkedő nyakasan egy kis tartalékos
hadnagy s az őrmesternek a vállára csap.

– Félni?… Nem vagyok én gyerek, – szól amaz egyszerü komolyan.

– No hát ne is, azt a betyár adtát! én körülöttem olyan legény ne
legyék, aki fél…

Ugy látszik, a fiu egy kicsit be van gyulladva, – gondolta magában s a
másik oldalon egy szomoru kis transzporton akad meg a szeme.

Harctériek. A szij sárga rozsdát evett a csukaköpönyegen, az állukat
kiverte a torz fiatal szakáll. Gyüröttek, fáradtak, murcosak, a hajuk
belelóg a nyakukba. Mint a fáradtság roncsai. Lógó fejjel, kerimülten,
egész apatiával.

– Mindjárt jön a őrmester ur, – szól egy nagy szakállu rőtt zsidó, akit
a jó szive futkároztat a dolgukban.

Sokára, vontatottan szól rá egy.

– Miféle őrmester?

– A… rendőr…

Állnak, várnak, mint fáradt ökrök a kutnál. Addig nem szabad kimenniök a
perronról, mig nem igazolják magukat. A lábukon sárban megkövesedett
bakkancs.

Jön a őrmester. Friss, dagadó arcu, holdas foltos, egészségtől ragyogó
feje csak ugy kidagad, mint a bazsarózsa a vakitó arany zsinóros
nyakból.

– Ki a transport vezetője?

– Én.

– Mikor jöttek el a csatából?

– Szeptember 8.

– Mehetnek.

A lenyütt rongyosok megindulnak, egymás után, még szalutálnak is,
szegények. Az őrmester meghajlik, előzékenyen szalutál… Ez szép tőle…
_Ez a haza fizetése…_

A másik oldalon fiatalon, keményen, lelkesen sorakoznak a cukkok.

– Éjnye má, hát nem tudod a helyed, jó fiu!…

– Hun szoktatok állni…

Öröm rájuk nézni, csak ugy fénylik a arcuk a friss borotválkozás után…

A idő meg van halva. Valami hihetetlen nyugalom van a levegőben. A föld
maga áll és vár, a jövő ismeretlen dolgait kivárja. Igaz, vasárnap is
van. De az egész világon valami léleken ülő közöny tesped. A munkás nem
akar dolgozni, a asszony nem akar szólani, a virág nem akar még szirmot
hullatni sem. Ő maga is ugy ül a tova kesergő vonat szük félfülkéjében,
összegubbaszkodva, lelógó fejjel, a melegben, amely emberdohosságu,
mintha sok-sok év óta mindenki itt hagyott volna valamit a teste
párájából a plüsben s a fakult tükörben minden arc fölrémlene, amely
valaha is belenézett… Ugy ment át az áldott Alföldön, a szétszórt apró
tanyák között, akarata s célja nélkül, mint az élet rabja, akit visznek…

– Mi ez az állomás?

– Hajduhadház…

Csupa fiatal lány és legényke. A lányok a vasárnapi ruhájukban, a
világosan bekötött fejjel, fehér bluzban, setét szoknyában olyan
kedvesek, ahogy elől összefogják kezüket s az ölüknél lógatják. A
legénykék a kabát zsebébe dugott öklökkel, öreges komolyan nézik a
vonatot. Előtte ment a debreceniek katonavonata… Ahhoz jöttek ki ezek,
az egész város. Az ő fiaik mentek erre. S nem sirnak, nem
jajveszékelnek. Meleg, nedves szemekkel néznek egymásra és maguk elé.

Nem sirnak… érezte meg a lelkek áramlását.

Megdöbbenve áramlott föl a vér a testében, most érezte meg először a
háboru kitörése óta, hogy a nép együtt érez a harcosokkal. A falukon
békén élő népnek lelke lobog ott a távoli harcmezőkön…

Kis, félrecsapott könnyü süvegével, lógó fekete török bajszával, inas
lábszáraira feszülő barna nadrágban, hegyes orru csizmában áll a hajdu
gazda, a szeme ég könnyek szikrázásától és vigasztalja kurta, odavetett
szókkal, puha siró, tétova asszony atyafiát…

– Sose busujjon kend néném, akkor örül a, ha viszik. Ölni, lüni… Akkor
van annak jókedve… Még szivesen megy a hajja… Én is mennék, tán én nem
mennék, csak vinnének. Hát itthon mi öröm van a világba…

Elfordul s a sarkán egyet-egyet billen, horgas orra, sovány arcéle
tüzel…

Ah, az itt, az, _a szabadság harca_ harc az emberi lélek szabadságaért,
az folyik itt…

Az idő áll, de alkonyodik. A vonat az egyre sötétedő estén csupa néptől
tömött sötét állomásokon áll meg. Mindenütt csönd, néma bucsuzások, az
égtől le a föld szivéig egyre erősebb lesz valami ideg remegés, amely
mindent átfog és megráz, ami él… Közeledik a harcok határa, közelednek a
kárpáti mezők, a messze felnyuló sikságon egyre közelebbről érzik a
messze veszedelmek izzását s ez átfőzi, átperzseli a lelkeket…

Háboru…

Még eddig nem is gondolt valahogy mélyebben a háboru lelkére. Katona
volt s tudta hogy bármely percben behivhatják, de minden napnak örült,
amelyet még békességben otthon tölthet el… A háboru, a harctér csak
éhséget, fáradságot, strapát jelentett neki, amely alól azonban szinte
nem illik kivonnia magát. De mig arra kerülne a sor, hát legalább
fenékig üriti az élet vidám kelyhét…

Most egyszerre elfogta valami belső remegés… Az idegeivel kezdte
megérezni, felfogni, mint egy Marconi-készülékkel a háboru tovagyürüző s
vaktában leadott vészjeleit…

Álmatlan, fárasztó éjszaka várt rá a vonat ölében. El-elszunnyadt, meg
ujra felriadt.

Nem látta a jövőt s ismeretlen égi hatalmaknak szárnysuhogását érezte a
lelke mélyén.

Munkácson azt az utasitást kapta, hogy még ugyanezzel a vonattal föl
megy Volócra, a vasutbiztositó osztaghoz s ott jelentkezik
szolgálattételre.

Már ez is megnyugtatta s pár órát aludt egyhuzamban. Szolyván tul
ébredt, hirtelen ugrott talpra, mintha ellenség közeledne s kinézett az
ablakon.

Kitágitotta a szemeit s egy percre elfeledett mindent, mint a bomba, ugy
hatott rá a természet szépsége.

Csodálatos erdők panorámája nyilt meg előtte. Az Alföld mult éjszakai
megdöbbentő gondolatokra keltő csöndjével szemben, a magyar hegyek
tündöklő reggele.

Leeresztette az ablakot, hogy az édes hajnali fényt beigya, hogy a
felséges hegyek isteni szépségét tisztán belélekezze… Rozsda és
lángvörös fák és vertarany sárgák s biborlángok tarkasága a zöld fenyők
között. A hegyoldalon a fü is mély mályvavörös s ebbe belerakva a tarka
fák; gyönyörü, gyönyörü, lent egy kis piros, olyan drága szépség, mint
egy ékszer… A szép országut lent kanyarog a hegy tövében, fehér ut,
merész kanyarulattal; a vonat mellett áll egy fehér gubás magyar, fekete
csizmában s egy fehér gubás orosz, fehér bocskorban. Fehér gubás
asszonyok huzzák össze magukat s odább megdöbbentő… katona!… egy öreg
népfelkelő a hátán cipeli a reggelben a szuronyos puskáját…

A Latorca lapos vize szétterülve a fövényes mederben, mint egy kiáradt
ezüstár kanyarog, keletről a hegyek rőtt, tompa, vaskő vörhenyesek,
nyugatról tüzelő szinek szikráznak a kelő nap fényességén… Lent csaknem
összedőlt fürészmalom az erdők bocskorában, s a fürész berregése már is
sikit a kora reggelen…

Ujjongott és boldog volt, a szépség völgyén; a Verhovina csucsai arra
nyugatra rakva, tömve a csodák minden szineivel.

Egy kis téglafedelü kastély, tornyos, a lobogó szinekben égő reggeli
lombok közt, fehér falakkal, álomnak is tulszép…

Kisded nyirfa, szüzi szeméremben csillog a rét szegén, átlátni szemérmes
arany fátyolán.

Lovak legelnek furcsán, földhöz nyomott vastag fejükkel, vékony lábakon
s hosszan, csepüsen lógó, lengő farkakat bólázva.

Egyszerre a völgy kitárul, s kétfelől ezernyi apró csodafa, szétszórva,
mint egy csodanyáj, s most mind kiváncsian emeli aranyszemérmes szép
fejét, fényesen és csodálatosan az elfutó sötét, hosszasan elkigyózó
vonat felé.

_Nem! Ezt a hazát megvédjük ezernyi ellenség árözönje ellen._

Jaj!…

Hirtelen rémület…

Kidülledt szemmel, mereven, előre hajolva néz le a völgybe…

A távoli országut felé…

Mi az…

Szekerek sora… Népek tömege hömpölyög elő… Futó népek mozognak előre ott
lent. Lassan, mint a vágtató hangyák a füszálak tövén…

Hosszu szekerek megrakva asszonnyal, gyerekkel…

Mintha egy távoli sikoltás zugó hangja hömpölyögne föl…

Apró lovak zötyögnek, batyus öregek vonszolják magukat, fekete zsákok és
fehér lepedők. Karon ülő gyerekek, s hühó, kiabálás, kurjantás, szláv és
idegen hangok süvöltése… Zsidók fekete zarándoklása… Ruthének vászonba
csavart processziója…

A vonat gyorsan robog feléjük, beéri a menet elejét s ott lent mellettük
vonul el a sor, szemben, szemben, mint egy fölriasztott véghetetlen
vásár tömege…

Sovány tinót rángat kötélen egy legény… Az állat kiállott, nem bir,
lefekszik… Bottal, karóval üti… hogy üti… hogy vágja… szurja… Ah… s a
szegény tinó lefekszik, elnyujtja két pár lábát s vége… Hasba rugja
aztán a fejéről le a süveget és tépi a haját…

Asszonyok fekete szoknyás, fekete kendős tömege, hogy mennek, hogy
gyalogolnak. Gyerekek vonszolják magukat… Nem birnak, ah, mint a tinó…
Anyák, akik nem birják felemelni elhullott gyermekeiket. Leülnek
melléjük az országut szélén és sirnak, mert egyébre nincs erejük…

Honnan jönnek ezek… Mi történt, Uristen.

A vonatot egy rivalgás, egy tompa orditás fogja el… Megáll…

Emberek leugrálnak, gubás parasztok, nem akarnak tovább menni… Öreg
zsidók otthagyják megváltott jegyeiket s nem mennek előre… Mindenki
követeli, hogy forduljanak vissza… Az összes vészjeleket rángatják,
letépik…

Mintha a honfoglalás népáradata indult volna meg ujra, de oly szomoruan,
oly ijesztően… Hol vannak a fehér lovas diadalmas hősök, hol vannak a
ficánkoló paripás táltosok… Hol a rend, a nyugalom, az okos belátás… Hol
a cél, az Árpád apánk örökének harcos kivánása…

Menekülés, menekülés, rohanás előre, fáradtan és kimerülve,
agyonhajszolt lovakkal, minden szekér rogyásig megtömve, s némán…
Rettenetes némán… Csak mintha a távoli föld nyögne és dübörögne…

Háboru…

Jön az orosz…


3.

A fehérre meszelt pályatesten megállt a vonat.

Tisztek állnak a kis állomás mögött, amelynek az emeletén nagy zászló
lóg. A csatatérre menő zászlóaljak valamelyike idedugta fel szallagokkal
és hervadt virágokkal rakott zászlaját…

– Szervusz.

– Szervusz.

– Kérlek szépen, a vasutbiztositó osztag parancsnokát…

– Gyere kérlek; itt az állomás mellett jobbra, a raktár, a
parancsnokság… Különben már nem a vasutbiztositó osztag rendelkezik… Ott
a mi parancsnokunk is, de az éjjel átvette a kommandót a felülről jövő
ezred parancsnoksága…

A szavak simák, nyugodtak, udvariasak. Megütközik rajta.

A tisztek hallgatva állnak, s fürkészve nézik a vonatot, amelyből alig
két-három utas száll ki. Zsidók, s amolyan utbiztos féle idevalók.

A magtár, a rendes kőből épitett alapzaton, barnára festett
deszka-épitmény. Elől, a pénztáros szük ketrecében, egy szakállas
vörhenyes őrnagy ül és a percegő tábori telefon mellől néz fel.
Idegesen, mint a sok dolgu emberek.

– Was?

– Andreas von Dóry… ich melde gehorsamst…

– Ja so…

Egy óra mulva indulni kell tábori őrségre a vasutbiztositó század
negyedik szakaszával.

Az osztag vezetője egy piros képü, kedves öreg főhadnagy, galambősz
hajjal és szakállal, olyan feszesen állott az őrnagy előtt, mint a
legutolsó közbaka.

Együtt jöttek ki az irodából, ahol az őrnagyot a tiszteknek egész tömege
ostromolta.

Az öreg főhadnagy piros arccal s vidáman nézett rá. Apró szürke
szemeiből meg nem renditett nyugalom és öröm sugárzott, amely egyszerre
átragadt mindenkire, akivel beszélt.

– Nahát éppen jókor jöttél fiam, – szólt teljes kedélyességgel, – az
ügyvédnek influenzája van, azt nem küldhettem, a mérnöknek ki van
ficamodva a bokája, legalább egy napig még pihennie kell, a Pisti most
jött vissza, a többi szolgálatban van. Már igazán azt mondtam, hogy a jó
Istenre bizom, vagy csudát tesz, vagy magam megyek… Ugyis itt van már az
őrnagy ur, hát nekem nincs dolgom…

A hangja vidám volt, piros és nevető s csak ugy feszült rajta a kurta
bakaköpönyeg. Egészen olyan volt, mint Bem apó; nyugalmazott öreg
professzor, aki 59 éves korában önként jelentkezett! „Nem muszály
szolgálni Direktor ur!“ „Nem muszály?… De hisz épen akarok!“ igazán Bem
apó, csak egy kicsit kövérebb.

– Hát főhadnagy ur, nincs baj?

– Baj?… Édes fiam, én itt vagyok két hónap óta, a csizma még nem volt
lenn a lábomról. De egyéb bajt még nem láttam… Már pedig, _mig az én
közérzésem jó, addig nyugodtan alhat Magyarország_.

Hangosan nevetett, pompás, egészséges, amolyan kálvinista nevetéssel s
elment. A fiatal hadnagy szinte elröstelte magát.

– Szervusz, – köszöntötték sorra s kiváncsian nézték meg, ő volt a
legfiatalabb az egész osztagnál. Csupa öreg tartalékos volt itt, akik
már a csuzukat ápolgatták a vasut mellett. Olyan kedélyesek voltak és
oly kényelmesek, mintha az egész csak egy kis őszi vakációzás lenne és
ellenségnek hire-hamva se volna.

– Mért menekültek a népek… – kérdezte Bandi, – s csodálkozva gondolt a
reggeli rémületére, amely ugy keresztül viharzott rajta, mint egy
pillanatnyi villámcsapás…

– Ah, butaság az egész. Az egyik szolgabiró félreértette a telefont… A
dandártól azt telefonálták, hogy meg kell tisztitani az utat, erre ez az
állat kiüritteti a falukat és a menekülő néppel eltorlaszolja az utat…

– Már kimentek a csapatok, hogy őket letéritsék az utról és
visszahozzák. Most megy ki egy vonat is Szolyva felé, hogy
visszarendeljék a népet…

Adomákat mondtak az éjjeli ijedelemről. A munkácsi ügyvéd karonfogta
Bandit, hogy levezeti a faluba a főhadnagy után.

– Ostobaságok mindig voltak, – mondta nyugodtan, – mért ne legyen a
háboruban.

Oly nyugalommal rakta a lábait, kissé ereszkedő porakján furcsán lógott
a kardja, deres bajusza erős ajkára lógott s ugy unta az egész háborut.

– Hat hét óta nem volt lenn a csizma a lábamról.

Nagyot ásitott.

– Majd meglátod az ágyat… Szalmán hálunk… Hát ha az ember kimegy
vadászni?… Háboruba nem lehet vetett ágy…

A főhadnagy az embereket mustrálja. Libát lopott valamelyik s most nagy
vallatást tartott.

– Jól néznek ki az öreg _népkefélők_ a nagy szakállukkal, – mondta a
munkácsi ügyvéd.

Bandi szalutált s jelentkezett.

– Nagyon jól van, fiam. Hát itt van a szakaszod… Szidom őket, mint a
bokrot, de nem meggyőződésből, hanem hogy elejét vegyem a későbbi
bajoknak… Mert az bizonyos, hogy az első a menázsi… Azzal fenyegetnek,
hogy elveszik tőlünk a Manlichert. Hát először is nem adom és másodszor
csak ennivaló legyen! _Mert_ _puskatussal is lehet verekedni: de éhes
gyomorral nem lehet verekedni!_

Bandi végignézett az öreg „népkefélőkön“, akik nyugodtan, öregesen
állottak a sorban s megütődve most gondolt először arra, hogy embert
ölni, emberre vadászni indulnak… Szigoru szemmel nézte meg sorra az
embereket. Nem volt megelégedve velük. Egyik sem elég izmos, nem elég
elszánt, nem elég vad ahhoz, hogy embert öljön…

Valahogy távolról, fonákul, groteszkül feltünt előtte az a gondolat,
hogy a béke polgári élete mennyire rossz és haszontalan élet… A
negyvenéves emberekből ime egészen kiöli már a vadállatot… Hogy fognak
ezek harcolni!

Valamit kellene majd azután csinálni… A háboru tanulságait csakugyan le
kell vonni… A béke igen elpuhitja az emberiséget… Valóban sportot,
vivást, lövést, bajvivást kell tanitani az embereknek. S törvényben kell
megszabni, hogy a gyilkosság, ha bravurosan van megcsinálva, akkor nem
büntetendő, hanem vitézségi éremmel jutalmazandó…

Csak ugy, homályosan és elfutóan ötlött ez az eszébe, aztán
elmosolyodott, érezve, hogy itt valami csodálatos ellenmondás van az
élet különböző stilusa közt, odaállott a szakasz elé s harsány hangon
elkiáltotta magát:

– Szakasz igazodj!…

Már katona volt, aki nem elmélkedik, hanem megcsinálja, amit meg kell
csinálnia.

[Illustration]


4.

Milyen furcsa, mennyire érthetetlen, hogy még szombaton reggel nem is
álmodta, mikor fogják behivni katonáékhoz s ma, hétfőn a naplementét már
itt látja a haza határbércein…

Komolyan és mély nyugalommal állott a hegyoldalon.

Elnézett a mély, bámulatosan szép völgy felett, amelyen valamely patak
folyt végig. A térképet tanulta, a szemközti hegyek csucsait.

Csönd volt, nyugalom az egész vidéken. Olyan mély és megható csönd, amit
csak a természetben érez az ember.

Szél dudolt a sapkája pereme alatt, csöndes, hüvös őszi szél, a fákról
peregtek a levelek.

Az emberei ott tanyáztak a kunyhó alatt egy maguk csinálta félszerben,
az őrszemek szét voltak osztva a hegyoldalakon.

Néha feltünt itt vagy ott egy-egy szuronyos kék baka, ahogy lassan,
mozdulatlanul megállott a domb tetején. Egyik, egy öreg, zömök alföldi
magyar ugy állott negyedórákig a szép kup csucsán, olyan jól
odapászolva, mintha ő alá teremtették volna a hegyet.

A szép zöld oldalak lassan elhomályosulni kezdtek, egészen lilás szinek
boritották, lebegték körül a hegygerinceket.

– János.

– Tessék parancsolni, hadnagy ur.

– Mit fogunk enni?

– Van itt minden instállom, szalonna, konzerv, én már megsüttettem a
husporciót…

Nézte a soványképü nyirségi embert, aki tisztiszolgájának ajánlkozott s
most szivesen, törlészkedve járdogált körülötte, de olyan lassan, hogy
még nézni is sok volt.

– Mióta vagy itt, János?

– Én instállom? Ógusztus négy óta.

– Otthon nem voltál azóta?

– Dehogy vótam.

– Van családod?

– Van nekem négy. Van nekem elég, tiz esztedei házasságra elég vót az
asszonynak hét gyerek. Három a főd alatt, négy nála.

– Van főded?

– Dehogy van, instállom, nincsen nekem semmi.

– Hát házad?

– Nincsen nekem asse.

– Hát akkor te még nem szavaztál képviselőválasztáson!

– Ó. Nincs ott ilyen semmitlen emberre szükség.

– Hát akkor János, mibül élsz?

– A két kezembül. Dógozok.

Elnézte a suta szőke bajszu embert. Az arca piros volt, a szeme kék.
Napszámos ember. S hogy áll itt a haza határán, hogy áll itt a nagy
bércek alatt. Védi a hont, melynek Árpád vére győzelemmel csorga szent
földére… S ugyan mit nyerhet, ha a nagy csaták győzelmesen fordulnak?…
Azt, hogy haza mehet tovább kapálni a földet, tovább ásni, szántani,
forgatni a földnek szentelt hantját s tovább éldegélni a sovány
kenyéren, amelyhez csak azért ragaszkodik, mert gyerekkorától ugy szokta
s amelyhez csak azért kanalaz egy kis habart levest, hogy könnyebben
csusszék…

Nézte a kis erős embert, aki harminchat esztendejével már olyan
kidolgozott, hogy ötvennek bizvást elmehetne. Szerette volna tudni, hogy
mire gondol, mig kék szeme játékosan ott repked a kék hegyek körül s a
tisztje mellett ő maga is falatoz…

Egyszer csak megszólalt:

– Hanem azért instállom, hadnagy ur, azér furcsa egy falu ez az ilyen.
Se utcája, se határa, se keritése, se tyukja… Sokszor igazán ugy nézünk
egymásra a többivel, hogy igy is meg lehet élni az embernek?… Á, nem
adnám én azt az egy tagot, a mi falunk határát ezér az egész
mindenségér, országostul, mindenestül.

– Hisz ez is a mi országunk, János.

– Tudom, hogy a miénk, de hát még se a miénk, ugy látom, mer a nyelvét
se értem, aki itt lakik… Azér jobb, hogy ha mán háboru van, inkább itt
legyen mint arra mifelénk. Hát itt az erdőér nem kár, meg a mezőér, a fü
kinő, de mán milyen kár vóna legázolni azt a jó vetéseket, arra
mifelénk. Mennyi kárt csinálnának az uraknak, ha az őszit ledibolnák.
Lehetne ujra vetni… Az egy halál ugyis megleli az embert, akárhun,
legalább annyit tud az ember, hogy otthun nem csinál kárt a harc… Milyen
ócsó itt még a marha is, százhusz koronáér vettek a mult héten is egy
marhát a menázsiba, mán otthunról meg azt irják, hogy a nyiridházi
hetivásáron mindenkor hatvan-hetven krajcárt fizetnek egy kilóra.
Élősuly mégpedig. Há milyen jó ez a magyarságnak, mer bizony a
gazdaembernek csak abbul van legjobban pénze, a marhábul.

– Neked van marhád, János?

– Bizony nincsen; irta az asszony, hogy szeretne ragasztani egy pár
malacot, de nagyon drága, osztán élést meg ippensiggel nem tudna venni
neki. Mer hogy engem ógusztusba elhoztak, hát nem vót még akkor semmi
rész az aratásbul, csak éppen a buza… De csak azt tudnám legalább, hogy
megkapja i má a felesigem a háboru pénzt, amit az ember vériér fizetnek,
még eddig nem igen vót baj, de elég a sok ácsorgás itt a hegyódalakon,
nem is kell annál egyéb, én ugyan sose törném magam azér, hogy csatába
vigyenek, mint a Kis Kovács… nem becsülöm én semmire az ilyesmit. Nem
kell a halált keresni, megleli az ugyis az embert.

– Ki az a Kis Kovács?

– Itt van mivélünk a szakaszba.

– S aztán az szeretne már csatába lenni?

– Igen.

– Beszél az csak!

– Minek beszélne, jobb is vón az ugy. Mingyán összeereszteni üket,
osztán legyen vége. Itt rostokolni, annyi idő óta, otthon meg a főd
nincs megdógozva, mer az asszonynép dógozik, dógozik, de azér nem olyan
a…

A kerek ég alatt szines fellegek buborodnak, lassan huzódnak arra
lefelé, délre, a magyar föld felé… Jó volt ott feküdni a földön, a puha
füvesen, s tépegetni kézzel a füszálakat. Gyerekkori érzései sustorogtak
föt benne mikor még olyan jó kis fiu volt s annyit játszott a homokban
és a földön, közel a föld szent testéhez…

Északról esőfelhő nőtt felfelé. Északról, az orosz hadak vidéke felől.
Azok a hegyek már a gácsországi határt állják, azok a felhők már
felülről jönnek, a lengyel vizek felől.

Csunya éjszaka igérkezett.

– Hadnagy ur, tessék a házhoz pártolni.

A fiatal ember borzongott a hideg, kövér esőn. Még tegnap éjjel a vasuti
kocsiban fulladozott, s most a hideg eső… De állotta.

Borzasztó és unalmas egy tenger hosszu éjszakát zuhogó meg-meg
csendesedő, soha véget nem érő őszi esőben végigvárni. A szakasz mint a
birkanyáj fülledt össze a féltető alatt. Mindenféle nép volt; tót,
lengyel, zsidó, oláh s egy pár öreg magyar. Apró bajtársi csoportokba
bujtak, beszélgettek, aludtak. Nem volt ez rendes katonaság.
Szedett-vedett kirostáltjai a hadseregnek, közösöknek, honvédeknek. Nem
várt rájuk harc, csak egy kis őrködés a haza határain.

Semmi dolga sem volt, semmi célja. Szanaszét járt az esze, sorra járta
az őrszemeit a csuszós hegyoldalon, hogy visszatért, éjfél sem volt.

– Ez a Kis Kovács-e, – szólt János.

Vékony, magas, fiatal legény arcába világitott a kis elektromos
lámpával.

Megborzadt. Mintha egy halottnak az arcát világitotta volna meg. Egy
sápadt, félig csukott szemü hulla állott előtte s szalutált.

– Fázol?

– Nem.

– Át vagy ázva?

– Igen.

– Gyere velem.

A kunyhóhoz vezette.

Behuzódtak, földből volt félig csinálva, a katonák gabalyitották a
tisztek számára. Mindenki csinált benne valamit, aki csak benne
tartózkodott. Volt kemencéje, kamarája, patkája, volt szék benne, és
ágy, mindez a a földből vágva ki, vagy kőből, vagy a hegyoldalon
összeszedett puha, friss füből.

– Üljetek le.

Kinn zuhogott az eső, verte, sürün verte a kunyhó oldalát, bent lomhán
ültek; János lassu, de eredményes szuszogással tüzet rakott.

Mikor annak meggyult a szalmája, a hadnagy eloltotta villanylámpáját;
kimélni kell.

A láng lobogott, füstölt, a füstjét a szél vissza-vissza vetette.

– Hát te vagy az a Kis Kovács, fiam?

– Kovács Imre vagyok, jelentem alássam, porcsalmai lakos, Szatmár megye.

– Hát mért kivánkozol te a háboruba?

– A boldogságomért.

– Hát boldogság a háboru?

– Hosszu vón azt elmondani, tekintetes hadnagy urnak alássan jelentem.
Az ugy kezdődött, hogy junius 28-án hirtelen nagy betegségbe estem, a
forró hideg kilelt. Én nem éreztem semmit, azt mondtam, nincs bajom, de
egész éccaka önkivületi állapotban voltam, az orvos azt mondta,
agytifusz. Tizenöt napig se éjt, se nappal nem aludtam, de közbe három
nap, mondják, ugy feküdtem én, mint a halott… Ennyi dolog után az isten
megadta az eszemet és imádkozni akartam, de nem tudtam. Édes anyám
tanitott, mint egy kis gyereket… de mikor a jó isten megadta, hogy
menjek, menni se tudtam, ugy kellett tanulni a lépést járón… Azon a
napon ölték meg a mi dicsőséges trónörökösünket és felséges feleségét,
hogy én beteg lettem. Azon a napon ütött ki a háboru, mikor én az isten
ege alá ujra kiléptem…

Ebben a pillanatban női hang sikoltását hallották kivülről.

Felugrottak mind a hárman.

Kiléptek a zuhogó esőbe.

– Segitség!…

– Beleesett az árokba… – suttogta János.

– Hamar érte… – rendelkezett a hadnagy.

Meggyujtotta a lámpáját. Ahogy a fény felcsillant, kis vártatva fegyver
kattant nem messze s nagy csattanással dördült.

A golyó nem talált, de a hadnagy a fényt eloltotta.

Mintha csak visszhangja volna, ujabb puskalövés csattant rá.

– Ki volt az?

– Kis Kovács, – suttogta János, aki még csak most emelte fel a
fegyverét.

Távolról nyöszörgés hallatszott. Kétszer is tisztán hallottak egy emberi
hangot, valami jajgatást.

Aztán elmult minden nesz.

– Segitsééég! – hallatszott ujra a női hang még mélyebbről.

– Lent van az árokban, – mondta ujra komolyan János.

– Felhozni!…

– Tessék itt maradni, majd én értek megyek, – s eltünt.

Kis Kovács előre lesett, mint a hiuz.

– Megszökött, – mondta, – pedig trafáltam. Mély sötétség volt s az eső
zugott, semmi más nesz nem hallatszott.

– Maradj, – parancsolta a hadnagy, alig vette észre, hogy a legény utána
eredt a sötétben a sebesültjének, mint a vadászkutya. Őt magát is
elfogta a vérszag, kimeredt szemmel nézett a sötétbe, a fogát
összeszoritva, ugrásra készen.

A fiu megállott. Lennről a János hangja hallatszott.

– Hahó…

– Segitség.

– Eredj, segits neki…

Ő maga ott maradt fenn a csucson s erőltette a szemét, de mit sem
látott. Mit sem hallott, csak a sürü eső zuhogását.

Végre már lidércfényeket látott a vak sötétségben s revolverét a
markában szorongatta, hogy beléjük lőjjön.

Félt. Bentről valami ideges remegés szorongott benne az összes
érzékszervei megsokszorozták az erejüket, még sem volt képes semmit
felfedezni, még a legényei mozgását sem hallotta már lent a hegy tövén.

Kinos percek voltak ezek… Ellenséges előőrs lett volna?… De mi volt a
női hang… Vagy valami szerelmi dráma… Itt a Verhovinán?…

Egy fekete, didergő kis urilányt hoztak elő a katonák. Mikor a kunyhóba
bevitték, a lassan kialvó lángok előtt remegve, borzongva, elfult mellel
csak összecsuklott. Nem birt lábon állani. Lefektették a széna-ágyra, s
a hadnagy megpróbálta összeszedni minden tudományát, hogy kell életre
kelteni egy ájultat.

János a tüzet csinálta meg, hosszas gondolkodás után.

– No kérem, már elég, – nevetett egyszerre a lány, s fájósan kihuzta a
karját a hadnagy kemény kezéből.

– Már egészen meggyógyultam – s nevetett.

– Akkor tessék beszélni, – mondta a hadnagy ridegen.

Erre a hangra a nő elhallgatott. Ujra összerázkodott és fagyosan
összekuporodott.

– Az istenért hadnagy ur, – mondta suttogva. – Itt vannak az oroszok, –
és szinte sikoltott.

– Ah!

– Én a tanitónő vagyok, itt lent a faluban. Már napok óta figyelem. Az
istenért, még lehet valamit csinálni…

Reszketett, a foga vacogott, az egész testét hideg rázta.

– Beszéljen, beszéljen.

János szó nélkül odanyujtotta a kulacsot. A nő fogta és ivott belőle.
Teljesen szét volt ázva.

– Van egy pár russzofil a faluban. Azok bevezették őket… Már én régen
figyelem… Az éjszaka érkeztek meg… Harminc-negyven ember jött egy
ágyuval, ugy vontatták ők maguk keresztül a hegyeken. Volóc felé mennek
vele.

– Egy ágyu?

– Egy.

– El tud engem arra felé vezetni?

– El.

– És ha én most főbe lövöm, mint kémet? Aki ravasz mesével félre akar
vezetni?

A nő megdermedt. A fejéről lassan félrehuzta a kendőt, a nagy fekete
kendőt és a fellobogó láng fényénél, egy tiszta kis, sötét szemü arc
fehérlett ki.

– Engem? Főbe tetszik lőni?

– Ha csak nem bizonyit…

A fiatal ijedt arc remegve nézett a hadnagyra, aki háttal volt a
világosságnak s maga is annyira reszketett, hogy a torkán alig birt hang
jönni ki.

– Hát mivel… hogy bizonyitsam… Már az elébb majd lelőttek… Valamelyik
utánam lesett…

Az arcába annyi őszinteség volt, olyan rémült, olyan halálos
igazságérzet s csakugyan az imént az a lövés…

– Nem tetszett látni, hogy utánam jöttek… Ha én visszamennék valaha a
faluba, isten ments… Hiszen meghalok…

– Mért nem menekült el idejében?

– A főszolgabiró telefonált minden nap, hogy mutassak jó példát… Nincs
semmi baj…

El kezdett sirni.

A hadnagy komolyan állott fölötte. Már hitt, már bizott, már tüzbe ment
volna érte… Olyan csinos volt, s olyan elázott, mint egy kis madár…

– No jó, kedves kisasszony, – szólt gyöngéden, – nekem kötelességem
meggyőződni az igazságról… Hát mondjon el mindent…

– Én mindent tudok… Az oroszok csak holnap fognak megérkezni… Az egész
ágyucsel csak arra való, hogy megijeszszék a magyarokat… Fel akarják
vinni a hegyre, ott Volóc felett, mikorra megérkezik a csapataik nagyobb
része, mert arra számitanak, hogy az a katonaság, amelyik itt van az
állomásnál, a háboru eleje óta, még nem hallott ágyuszót s meg fog futni
ugy, hogy kapnak egy pár napi nyugvást!…

– Honnan tudja ezt mind ilyen pontosan?

– Elmondták; a mi jó rutheneink csak meg vannak rémitve, terrorizálva,
de hozzám jártak suttogni.

A hadnagy kicsit habozott, de aztán elhitte. A lánynak olyan szeme volt,
a csillagok tiszta fénye tükrözött benne.

– János! – szólt a legényéhez, – hivd ide Schulz szakaszvezetőt.

János felcsapta a tenyerét a rengeteg kék sipkájához, szalutált s
elment.

– Hogy lehet azokat megközeliteni, kisasszony?

– Bizony nem könnyü az ut, mert setét van és esik.

– No jó, de hogy találunk rájuk.

– Majd én elvezetem.

– Maga?

– Igen.

A hadnagy összevonta a szemöldökét.

– Kibirja?

– Kérem én turista vagyok… Nézze itt a havasi gyopár…

Nevetett. Gyönyörü fogai voltak. Ugy nevetett, mintha ugratja a lány a
gavallérját.

– Ez nem tréfa, kisasszony… Itt életről-halálról van szó.

– Nem kérem… Itt a _hazáról_ van szó…

A hadnagy, mintha parancsszóra tenné, kinyujtotta a kezét.

A lány megfogta, a tenyerébe adta erős keskeny kis kezét.

Egy pillanatnyi meghatott csönd volt.

– Nohát akkor rendbe van a dolog egyik része, – mondta a hadnagy
könnyedén. – Arra nincs idő, hogy a tábortól kérjünk rendelkezést! Majd
megpróbáljuk a magunk szakállára… No sebaj… Az már rendbe van, hogy
elmegyünk… Még csak egy valami nincs rendbe.

– És pedig?

– Terringettét, hát még nem szegeztük be az ágyukat!…

A lány nevetett, olyan boldogan, olyan csiklandósan, mint a gyerek, aki
jól felelt s most nem bir a büszke izgatottságával.

– Itt a térkép, most mutassa meg a helyet.

Belebujtak és tanulták, olvasták a sürü katonai térképet.

Észre sem vették, hogy a fejük összeért, az arcuk egymás mellett tüzelt
s a hajszálaik egymás bőrét keresték.

Schulz szakaszvezető lépett be.

– Öt emberre van szükség.

A szakaszvezető pihent csinált s hallgatott.

– Öt emberre… Akikkel meg lehet negyven oroszt átmadni… Kik legyenek
azok?… Maga jobban ismeri a szakaszt, én csak ma láttam,

A lány felé fordult s kissé restellkedve mondta, mint aki nagy szégyent
vall be.

– Ma reggel érkeztem Budapestről.

A lány szeme nagyot lobbant.

– Hát öt magyar gyerek csak akad köztünk… Itt van a Kis Kovács, – mondta
Shulz, – ez egy.

A sápadt baka ott a kunyhó csöndes hátterében megnyugodva lélekzett…

– No még négyet.

– Az a baj, hogy Botka messze van. A tulsó szélen van poszton.

Aztán három nevet mondott, habozva, gondolkozva: Szijgyártó, Morvai,
Pap.

– No még egyet.

– Mongyon oda mán kend engem, – morogta valaki csendesen az ajtó felől.
Észre se vették, hogy János bejött s lekuporodott a tüznél.

– Hát’sz én is itt vagyok, – mondta Schulz, saját magát kinálva.

– Maga nem jöhet, – mondta nyersen a hadnagy, – ki veszi át akkor a
felelősséget… Mert én megyek…

– Igenis… Akkor legjobb lesz a Csürös… Csak hát a Morvai meg Csürös
őrszemek, azokat akkor fel kell váltani.

– Hamar, hamar.

A hadnagy elővette a noteszét s gyorsan irni kezdett. Mély csendben,
várakozva hallgatták a ceruza gyors, ideges sikárlását a papiron.

– Ezt a levelet, ezt a jelentést leviszi valaki rögtön Volócra s átadja
a főhadnagy urnak. Aztán rögtön visszajön s engem fölkeres a föld alatt
is.

– Igenis.

– Szedje össze a csoportot.

– Igenis.

Szalutált s elment.

Csöndben maradtak. Kint zuhogott az eső, elveszett minden emberi zaj egy
pillanat alatt. Mély hallgatásban maradtak, hallani lehetett a
lélekzeteket. Várakoztak, idegesen.

– No hiszen rendben is vagyunk, – mondta a hadnagy, – hát kis Kovács
fiam, mért van boldogságodra, ha csatába mehetsz?

A legény, mint akit felzörrentettek erős gondolataiból, egyet rezzent,
egyet zökkent, aztán engedelmesen, a földet turó ember nagy nyugalmával
folytatta:

– Az isten megvert, két kézzel, jelentem alássan, tekintetes hadnagy ur.
Nem birtam én akkor még csak lábra állani se, olyan gyenge voltam, mint
egy másfél esztendős gyerek… De a vált javamra, mert most már
átolvastam, azt mindet, amit iskolába tanultam és hiszem, hogy minden az
isten akaratja. Az igaz, hogy egy gyenge ember vagyok azóta, mert olyan
lettem, mint egy kórószál, de szinben is látszólag, ugy helyre jöttem,
hogy nekem senki sem hiszi, hogy nem lehet használni az erőmet. Mert ha
én már husz kilót is megemelek, akkor a lábom és mindenem forróságba jön
és mindenem feszül, különösen a nyakam annyira, hogy szét akar pukkanni
és a gyomrom és a gyomromon felül roppant forró olyankor és jobb mellem
alatt egy forró csomót érzek. Az étkezéssel pedig ugy vagyok, hogy soha
nem éhezem meg, de próbáltam nem enni, de akkor éppen nem bir meg a
lábam, még meg sem tartani. Örökké fel vagyok fuvódva, a gyomromat
nyomja valami, de hálistennek nem fáj… Dacára ennek, ha hozzá fogok az
evéshez, bármikor jól esik mindenféle ennivaló, minden két-három órába
tudnék enni és ugy is meg tudnék hizni, hogy még egyszer ilyen sulyos
lennék, de csak nem birom a nehezebb menést és nehezebb dolgot.

Csöndesen ültek, békésen a kis kunyhóban, s mint az eső csöndes zuhogása
hallatszott a szatmári legény sok apró, kiszikkadt szomoru panaszszava.

– Soká jönnek, – mondta a hadnagy s nagyot lélekzett.

János bólogatott a tüz előtt s rakta rá a tüzre a nedves ágakat.

A fiatal tanitónő már nem didergett, összehuzta magát s olyan ártatlanul
és szeliden ült és hallgatva nézett maga elé, egy szál vesszővel
vonalakat huzgált a kunyhó sötétségben maradt földjén.

A kis Kovács folytatta.

– Édes apám hatvankilenc éves ember és több sulyt bir el, mint én;
például, ha vinni kéne az istállóból egy kis ganajt ki saroglyán, vinném
én, próbálom én, de birom is én, csakhogy utána a hátam roppant fáj, a
gégém, nyakam szét akar pukkanni és a karom feszül, ugy, hogy ez által
sokszor azt mondtam, hogy: én nem viszem. Apám akkor azt mondja, minek
teszem akkor a számba az ennivalót és szüleim mindig pirongattak, hogy
minek mondom: nincsen nekem semmi bajom, eszem, iszom én.

A hadnagy felriadt, nem hallott egy szót sem az egészből.

– Mi az? mi bajod? – mondta.

A fiatal lány is megrezzent, isten tudja, hol járt az esze. János is
abba hagyta a tüz piszkálását.

– Azér mentem én önként katonának, – mondta kis Kovács békésen, – és
hogy besoroztak, nagyon örvendtem, mert _hogyha valakinek van kedve
katonának lenni, nekem van!_

Megjött Schulz az emberekkel.

Bepréselték magukat a kunyhóba.

– Fiuk, – mondta a hadnagy s felállott. – Öt embert kértem a
szakaszvezető urtól, ötöt, akibe meg lehet bizni. Azt mondta: Öt magyar
van köztünk!… Én még nem ismerlek benneteket. Vagytok ti olyan emberek
mind az öten, amilyen nekem kell?

– Igenis, – mondta mind az öt.

– Hát akkor tudjátok meg. A falubeli rusznyákok közt áruló került. Itt a
tanitó kisasszony mindent tud… Valami negyven kozák egy ágyut visz fel
arra a hegyre, amelyik Volóc felett van. Ezeket szét kell lőni, az ágyut
le kell szerelni, mielőtt egyet lőhetnének… Hát ez nincs benne a
napiparancsba. Ezt meg kell csinálnunk.

Csönd.

– No. Vállalkoztok?

Nem szól senki.

– No.

– Tudni kék azt, hogy merre vannak! – mondja az egyik.

– Setét van, csak legalább világos vóna, – igy dünnyögi a másik.

A hadnagynak eláll szeme-szája.

– Hát ez a hazafiság? – kiált fel. – Azt hittem, hogy két kézzel kaptok
rajta. Hogy sirni fogtok örömötekben, amért ilyen dicső feladat jut
részetekül! Hát mér vagyunk katonák! Magyarok! Ha nem azért, hogy védjük
a haza szent határait… No… Hát jöttök?

– Hát legalább hagy verradjon meg… Nem lát most a bagoly se…

A hadnagynak kifordult a lelke a sarkából.

– Vigyázz! – orditotta, – az apátok kutya istenit, amék még egy szót
szól, itt rögtön főbe lövöm.

Az öt ember ugy állott, mint a feszület.

A fiatal ember kissé megérezte a betörött lelkek csöndjét. Ércesen,
csattogva káromkodott s egy csöppet sem vette észre, hogy a háta mögött
kigyult arccal bámul rá a lány. Ömlött a szájából a szitok, maga se
tudta, honnan dől…

– Hátra arc!… Előre indulj!…

Az öt legény egymás után kiállott a kunhyó elibe.

– Majd megtanitalak én… Kutyák… – morogta a hadnagy s felcsavarta magára
a köpönyegét… – Nem vagytok a zsidónál béresek, hogy itt nekem
okoskodjatok!

– Sorakkozz!

A fekete éjszakában, a hulló esőben tartott szemlét.

– Pihenj.

Visszalépett a kunyhóba, hogy megmondja a szakaszvezetőnek a teendőket.
Ahogy belépett, osztatlan tisztelet sugárzott az arcokról. A marcona
szakaszvezető, s a lágyképü kutyamosó egyformán figyeltek minden
moccanására. Éppen ugy, mint a lány, a kipirult arcu, lelkes szemü kis
szűzlány…

Félfüllel meghallotta, ahogy kivülről valamelyiknek a dörmögő hangja
behallatszott.

– A krisztus pofozza fel, hát mér nem beszél mingyán magyarul!…

Pár perc mulva elindul a hét magyar s a lány lefelé a sikos hegyoldalon.

A jelszót elfeledte kiadni. Mikor leértek, mintha holdfény kezdett volna
az esőfelhőkön át világitani. Odafordult a lányhoz.

– Ejnye, még be sem mutatkoztam: Dóry Bandi vagyok.

– Végh Ilus, – és a lányka fehér fogai csillogtak a sötéten át is. A kis
keskeny kezét is odaadta s megrázták bajtársi módon egymás kezét, most
másodszor.

– A jelszó, fiuk ez lesz: Iluska…

Ahogy tovább mentek, meg-meg suttogott a lombos, erdős hegyoldal, mintha
szellő zörgeti végig tavasszal a lombokat, folyton sustorgott az ágak
közt, hogy:

– Iluska… Iluska… Iluska…

A fiatal lány olyan boldog volt s olyan vidám.

Néha megállottak s a villanylámpa világánál lopva keresték a térképen a
helyeket, hogy mégis nem tévedtek-e el…

– Itt vagyunk… Csak fel kell menni… – mondta végre több órai nehéz menés
után a lány egy lombtalan, erdőtlen hegy tövében…

A hadnagy összegyüjtötte az embereket.

– Pihenj…

Az eső elállott, de a föld ugy tele szitta magát vizzel, hogy bokáig
csattangoltak benne.

Leültek az egymás mellett heverő sziklákra, a hajnal kevés világosságán
a lihegő sötét bakák, csak a kis Kovács állott és topogott, jött-ment.

– Kis Kovács, fiam, – mondta a hadnagy, hogy a nagy munka előtt
megpihentesse az embereit. – Mondd el hát, hogy mért van neked
boldogságodra, hogy csatába juss!

– Jelentem alássan hadnagy urnak, lássa ez után a kis menés után is hogy
elfáradtam. Mikor marsba kimegyek is, teljesen kiállok és össze fővök,
ugy szeretnék leülni, de nem szabad, igy az izzadtság után, meg az
ácsorgással mindjárt fázom és a haptákban állással fáj a hátam és a
lábam zsibog.

– Hát mért nem ülsz le, látod mindenki leült, eszik.

– Nem szabad hadnagy ur alássan jelentem! Éjjel pedig egészen egy hét
óta nincs nyugalmam, mert a lábom térden felül egész kötésig mindeg
nagyon hideg, mintha jéggel volna megrakva és kénytelen vagyok felkelni
és mikor más édesdeden alszik, én csak ide-oda járkálgatok az udvaron,
mert sajnálom, hogy a házban mások se tudjanak tőlem nyugodni. Egy órát,
vagy kettőt ha szunnyadok, osztán felébredek, de nagyon hideg mindenem
és jönnöm mennem kell. Ugy vélekedek, hogy otthon izzadozni szoktam a jó
meleg szállásomon és itt a hidegben nem tudok megizzadni, az a bajom.

– Bolond vagy te, mennyit nem karatyolsz, s azt mégse hallom, mér van
boldogságodra, hogy csatába menj!

– Istenre bizom magamat vitéz fő hadnagy uram. Legyen szives megtudni,
hogy mindent a jó Isten kormányoz az ő mennyei bölcsességével. És kérem
alássan az Isten akarata ellen nem szabad rugódozni s ezzel a hibával
engem megvert, vagy megáldott, mégse hallom, de mert ezelőtt nagyon
nagyravágyó voltam és sokat hangoztattam, hogy több kell ész, mint erő,
régen nagyon erős voltam _és még sem elégedtem meg_, sokszor még a jó
Istent is káromoltam, most pedig gyenge vagyok és _mégis boldognak
érezem magam_… Azér, hadnagy ur… ha mán e nehéz sorsban ilyen boldoggá
tudott tenni engem a jó Isten, kiváncsi vagyok, kérem alássan, hogy a
legnagyobb nyomoruságban a fegyveres csatában _milyen boldogsággal tud
még engem áldani…_

Elhallgatott. S mindnyájan hallgattak.

A hadnagy szólt.

– Elrakni az elemózsiát.

Később azt mondta:

– Felállani… Csürös…

Egyik legény előállott.

– Előre fölmégy, de csendesen, mint a vakondok… Mihelyt látsz valamit,
visszafordulsz, s hirt hozol.

Lappangva, szétoszolva, kuszva kapaszkodtak fel a hegyoldalra. Olyan
óvatosan és nesztelenül, ahogy csak lehetett.

A jelszó suttogott, Iluska, Iluska.

– Akar egy revolvert? – kérdezte egyszer a hadnagy a lányt.

– Nem, köszönöm, – mondta a lány s nevetett. Már igy közelről egész jól
lehetett látni a szája nevető csillogását s a szemei sötét tüzét…

– Csak nem fél tőle?

– De igen.

– Akkor minek jön velünk? Maradjon lent…

– Azt már nem.

Kuncogva nevetett.

– Ne nevessen, mert elfárad.

– Ó nem, turista vagyok…

S tovább nevetett. A fiatal ember nézte hajló, karcsu kis alakját s egy
pillanatra elfelejtette, hogy hova mennek, mit akarnak, a lányra
gondolt: a másik nemnek a csodálatosságára, a nőre… Ugy szerette ezt a
kis lányt, aki naivul csak elszaladt, feljött hozzá a katonához, a
kunyhóba, üldözve, bukdácsolva, árokban hemperegve, átázva, fázva s most
a nehéz éjszakában itt gyalogol, fut, dolgozik s jobban birja, mint a
kemény katonák… Számtalanszor nyujtotta oda neki az uton a karját, a
kezét, hogy felsegitse, felemelje… s mindig azzal a vidám és könnyed és
természetes nevető arcocskával találkozott a szeme…

Az élet, az élet milyen furcsa dolgokat hoz… A mult éjjel az első
osztályu kupéban, – most felfelé gyalog a hegyoldalon…

Ebben a pillanatban rettenetes mennydörgés csattant fel, borzasztóbban,
mint az égzengés, felettük.

Ágyu dördült a közvetlen közelükben.

Aztán összeszedték magukat s a katonák önkéntelenül is érezték, hogy itt
egyesülni kell. Mind idesiettek a hadnagyhoz.

Ez tünődött s a hegy csucsának magasságát méregette.

Ugy érezte, hogy felette repült el a löveg.

Lenézett a völgybe s mintha felszakadt volna valami széles réteg
sötétség, meglátta Volócot lent a teknőben.

Ugy látszik, véletlenül megkerülték a hegyet s nem a hátában voltak az
ellenséges csapatnak, hanem szemben vele.

Embereit két részre osztotta. Hármat maga mellett tartott, háromnak
megparancsolta, hogy kerüljék meg az ellenséget s hátba támadják.
Megegyeztek, hogy egyszerre fognak támadni. Az eltávozók, amint beérik
az ellenséget, rögtön rátüzelnek s ez lesz a jel, hogy ők, akik nyilván
hamarább fognak ráakadni, szintén lőjjenek.

Amint a három legény indulni készült, megérkezett az előőrsre kiküldött
katona.

– Nincsenek fenn a csucson. Hamarább szereltek le, mondta s megmutatta a
helyet, hol vannak. Alig huszra becsülte a számukat.

Szétváltak, a két kis csapat a földre feküdt és egymástól tiz méteres
távolságban kusztak előre, hogy még egy követ se rugjanak le, oly
óvatosan.

– Maga feküdjön le itt a kövek közt, – suttogta a hadnagy a lánynak.

– Nem.

– Muszály.

– Könyörgöm… hagyjon magával…

A lánynak égett a szeme, a csaták tüze volt benne, az arca kivörösödött
s remegett a keze, ahogy suttogva könyörgött.

– Veszély éri…

– Nem…

– Ránk is bajt hoz…

– De nem…

– Jó, – dörmögte a hadnagy, aki már eldobta magától a lány gondját, csak
magára s a célra gondolt. Folyton az embereit nézte, számolta…

Egyszer csak meglátták az oroszokat.

Az ágyuk mellett mozogtak, tanakodtak, valamit beszéltek s valami sulyos
tárgyat cipeltek az ágyu felé.

Teljesen gyanutlanok voltak.

Körülnézett, csöndre intette az embereket.

Ugy feküdt ott, a vizben, nem érezve semmit, csak egy lázat, a csata, a
roham izgalmát, amire készültek.

Az oroszok kényelmesek voltak, lustán mozogtak, kettőnek nagy bőrsüveg
volt a fején, a többinek külömböző sapka… Egy fiatal tiszt rendelkezett
köztük, talán az is ugyanigy a maga szakálára dolgozott.

[Illustration]

Kinos és rettenetes gyötrelmes percek teltek.

A másik csapat szörnyen sokára ért a céljához.

A tiszt most valamit vezényelt. Az oroszok felemelték fegyvereiket és
lőttek. Valami husz fegyver csattanása ropogott sorra.

Megdermedve maradtak ott.

Az oroszok megfordultak, szétoszlottak. Tüntető lövés volt. Szanaszét
fordulva ropogtatták el a töltényeiket.

Egyre sürübb lett a ropogtatás. Már lassan szinte mulatságos volt.
Megszokták, már mosolyogtak rajta, hogy csak ugy világba röpködnek a
golyók; azzal az érzéssel járt, mintha nem is tudnának kárt tenni az
emberben. Mintha védőlepel boritaná mindnyájunkat. Vidáman nézett körül
az emberein, ha az okosság vissza nem tartja, szinte kedve lett volna
felállani s cigarettára gyujtani.

Mellette megmozdult egy kő és legurult a mélybe. Odavillant a szeme, a
kis Kovács feküdt ott.

– Csitt, – sziszegte rá.

Az még egy követ mozditott meg.

Iszonyu dühbe jött rajta. Oda vetette magát s megtaszitotta a villát.

A legény lefordult, csaknem legurult. Ugy kellett megfogni.

– No… mi van veled…

A sapka lefordult a fejéről s a vér pirosan zuhant ki belőle. Halott
volt. A feje bubján ment be a golyó s végig a testén.

Megborzadt tőle. Egy pillanatig állati rémülettel nézett rá, akkor
elvette tőle a fegyvert s visszakuszott a saját helyére, mintha nem
mindegy volna a tágas hegyoldalon.

Kissé odább, egy szikla mögött, ott kuporgott a lány s kimeredt szemmel
nézte s kitalálta az egész jelenet értelmét. Lebókolt a földre, elájult.

A hadnagy azt hitte, ezt is golyó érte, erre elorditotta magát s lőtt.

Egy pillanat mulva másik lövés, tul a kis Kovácson. Aztán gyorsan mind a
ketten még négy-négy lövést adtak le.

Talán mind talált, mert egyre-másra potyogtak az oroszok. Irtóztató
zavar és fejvesztés. S ebben a percben ismét megdördül az ágyu, egy
irtóztató robaj, amely fölveti a levegőt.

Most hátulról, a tulsó oldalról indultak meg a lövések, a másik három is
helyre ért s ők kezdték a tüzelést. Az oroszok, akik visszarohantak,
most megint idevetették magukat.

Ahogy egyiket, aki mellette futott le, keresztül lőtte, az messze
felugrott s ugy repült le a hegyről, mint a lőtt madár.

Pár pillanatig tartott az egész s nem volt elég.

– Hujrá, – orditotta valahol valaki s egy perc mulva ott voltak fenn az
ágyuknál mind az öt magyar baka. Olyan furcsán, kétfele kacsázva szaladt
valamelyik.

Ő egy percig habozott, nem tudta mit tegyen a szuronnyal, kaszáljon,
ahogy a minap mesélték egy pesti kávéházban, vagy levegye s mint a kést…
Akkorára beledöfte valakibe, aki előtte volt s valami rongyot ráncigált
ki a zsebéből.

Ki akarta huzni, nem birta. A szurony keresztül ment az emberen, mintha
vajba döfött volna.

Ekkor magára eszmélt, ez kegyelmet akart s ő átszurta… Eszébe villantak
a mesék az oroszokról, akik százával fogatják el magukat egy-két magyar
honvéddel…

Megállott, a szuronyos puskáját lehuzta a nagy test s ő várta, hogy mind
kendőt lobogtatva fog ott térdelni előtte, aki megmaradt, az oroszok
csapata.

Ebben a percben közvetlen közelből nagy fény lobbanását látta.

Felbukott. A fején irtóztató ütést érzett.

Keresztül lőtték a koponyámat, gondolta végső gondolatnak…

Elterült a földön, már tudta, hogy meg fog halni.

Iszonyu dühroham fogta el, de csak annyit birt tenni, hogy kidobta a
karját.

Eszébe jutott a kis Kovács.

És nagyon boldognak érezte magát.

Látta, hogy virrad, az ég vörös volt, vérvörös. Egyebet aztán nem
érzett, nem tudott.


5.

Mikor szemét fölnyitotta, tiszta volt az ég és derülten kék. Sehol
felleget nem látott, kis szél volt, nem fázott, égett a teste…

Meg volt sebesülve.

Megrándult s erre borzalmas fájdalom nyilallott végig rajta, ugy
megijedt, hogy egész elmerevedett s még lélekzetét is visszatartotta.

Lassan elzsibbadt, nem maradt csak egy kis mécsesnyi öntudata, már nem
is érezte a testét, nem tudta merre nyulnak el a lábai.

Mi történt.

A kávéházi barátaira gondolt, akikkel még két nappal ezelőtt a
sebesülésekről viccelt… Milyen furcsa, hogy _minden oly természetes
dolog a világon_. Most itt fekszik, talán halálra itélve… s ezen a két
napon minden olyan magától ment…

Hát hogy? Az ember elindul s megy, megy és egyszer csak belelép a
halálba?… A szolnoki állomáson, hogy állottak ott a derék poroszok,
mintha mindig ott állottak volna… Hogy égett egy hadházi lánynak a szép
bociszeme, valakijét siratta, aki elment a debreceniek vonatával. Ő
mosolygott rajta, s ime, annak még most is ott áll a vonata valahol s ő
már itt van az ég alatt… valahol…

Mégis történt itt valami, ami rendkivüli és csodálatos…

Szinte belevörösödött. Eszébe jutott mikor elkáromkodta magát: az apátok
kutya…

Ha mozdulatlan arccal lehetett nevetni, akkor nevetett, olyan furcsának
tünt fel előtte, hogy egy káromkodásban tört ki belőle a hős.

Elfeledte a testi baját és valami rendkivül jó érzés töltötte el. Sem az
életnek, sem a halálnak nem érezte most a fontosságát, csak annak az
érzésnek a szédületes örömét, hogy kirepült egyszer a hétköznapi
cselekvések szinvonaláról, ahogy egyszerre csak a föld gyomrából
kirobban a lavina… Hogy megszünt akkor minden önmérséklés, minden
szolidság, minden félelem: irtóztató düh fogta el, hogy az emberek nem
rohannak ész nélkül előre! Meghalni, vagy ölni a hazáért…

Ah, ha akkor látta volna egy fényképész, hogy akkor örökitette volna
meg… Vagy egy ódaköltő… aki ilyeneket mond:

  Óh más magyar kar menyköve villogott
  Attila véres harcai közt. Midőn
      A félvilággal szembe szállott
      Nemzeteket tapodó haragja!

  Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
  Szerzője, Árpád, a Duna partjain,
      Óh _más magyarral_ verte vissza
      Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát…

Olyan boldog volt, hogy kimondhatatlan. Érezte, hogy az éjjel méltó volt
ezekhez a magyarokhoz! Turáni fajtájának minden tüze fölgerjedt benne s
meg volt elégedve magával, a pajtásaival, a fajtájával, amelyet mégsem
tett tönkre annyi sok évszázadnak a tespesztő, átformáló, vérkeverő
munkája…

Ott feküdt hanyatt s mintha a föld szive dobogna alatta… Le kellett
hunynia a szemét, hogy uralkodjon az érzésein… Sok bününk van, – mondta
magában, – nem szeretünk kinlódni, nagyon urak vagyunk, de _valami
rettentően nagy erő van bennünk és még lesz belőlünk valami…_

S egyszerre valami különös, sajátságos vágy lepte meg: gyerekre vágyott…
Megrémült, hogy ő itt meghal és nem marad meg tovább a vére, a fajtája…
Fiut akart maga után itt hagyni, aki boldogabban éljen, mint mi éltünk.
_Aki hasznát lássa a mi halálunknak…_

Ah, de meghalni igy, átlőtt fejjel, hullák közé vetve; könnyek
szivárogtak az arcára…

Valami kis zörejt hallott. Megdermedt, talán farkas jár a hullák közt…

Csak pár pillanatig tartott a rettegése, egy üde kis arc hajlott fölébe.

– Ah, – nyögött betegen, de olyan boldogan, amilyen megnyugodottan
boldog még sohasem volt életében.

– Hadnagy ur… maga sir?…

– Győztünk?

A lány felkacagott, idegesen, mint egy megrázott ezüst csengő s a szeme
tele lett könnyel.

– Igen, – mondta, – természetesen…

Lehunyta a szemét, mosolygott.

– Csak maradjon nyugodtan, – s puha kézzel megsimitotta a fejét a lány.

– A fejem…

– Tessék?

– A fejem… át van lőve?

– Dehogy… A fejének semmi baja…

Ez neki érthetetlen volt. Azzal esett el s azzal ébredt… Megemelte a
fejét s borzasztó fájásokat érzett a hasa táján, mintha ott egészen el
volna vágva… Megértette.

– Haslövés? – kérdezte.

A lány elforditotta a szemét, hallgatott.

Soká ültek némán.

– Már délután van?

A lány elmosolyodott.

– Igen, már a második délután.

– Második?… s maga…

A szeme ujra tele van könnyel.

– S maga itt van velem?…

– Istenem, hát csak nem hagytam itt… Az nem lett volna keresztény
cselekedet…

S nevetett, de talán az ő szeme is könnyes?

– Az emberek hol vannak?

– Az emberek?

– Elestek?

– Csak kettő.

– Szegény kis Kovács…

– Már boldog… Ja igaz, tudja, mikor lenn a faluban meghallották az
ágyulövéseket, nem tudták mire vélni a dolgot, hát szépen
visszavonultak, az egész osztag, Almamezőig… De a legnagyobb rendben…
Nagy szerencse, hogy csak két ágyulövés, volt, mert ha ezek soká
ijesztgetik a jó népfelkelő bácsikat, azok elmennek talán Brassóig…

A lány nevetett, a fehér fogai ugy csillogtak.

– De igy megállottak Almamezőnél… Ott pompásan felfejlődetek, szépen
visszajöttek azon az uton, ahol elmentek s mind fölszedték a bornyukat
és puskákat…

– Hát azt eldobálták?

– Nem, csak lerakták az utfélre, hogy visszataláljanak…

A hadnagy elkomorodott s a lány nem tréfált tovább. Nagy dologról van
szó. Tüzről. Életről, halálról, az ország sorsáról…

– De már visszajöttek s most már keresztül mentek itt alattunk, már
elébe mentek a muszkának… Megjöttek a marosvásárhelyiek, itt vannak a
székelyek, dalolva mentek az ellensség elébe… Már ott fönn vannak
Vereckén.

Kinyujtotta a karját, északra mutatott.

Mint a nemzet nemtője ebben a pillanatban.

Aztán önérzettel, büszkén mondta:

– Azért jó volt, hogy leszereltük ezt a vacakot! – s büszke és vidám
lenézéssel mutatott az ágyura.

A sebesült ott feküdt a füben az égre meresztett szemekkel, s mindent
érzett s érzésén át látott is, amit a lány lobogó szivvel mutatott…

[Illustration]

Soká maradtak csöndben, némán. Valahol egy kis madár csicsergett.

– Az a fő, hogy magának nincsen láza…

– Az éjszaka… itt töltöttem az éjt?

– Itt.

– Maga is?

– Igen.

– Ah… Nem félt?

– Én?… Mikor revolver van nálam?… Nézze, a maga revolvere…

A sebesültnek mosolyra huzódott az arca:

– Maga fél a revolvertől…

– Dehogy… a fegyver jó barát… Képzelje, egy kutyára rá is lőttem az
éjszaka.

– Farkas! – rémült meg a beteg. Később boldogan tudta, hogy nem magáért,
a lányért ijedt meg.

– Dehogy, – kacagott idegesen a lány, egy csuf kutya volt, ugy
elszaladt…

A fiu összevonta a homlokát, erőltette magát, gondolkozott…

– Iluska! – mondta végre föllélekzéssel.

– Ahhaha! – kacagott a lány s az arca ugy elpirult. – Hát emlékszik a
nevemre. No, hisz már akkor semmi baj!

– Semmi, – suttogta a fiu s a szeme lágy vizben uszott.

– Ha ilyen semmiségek is eszébe jutnak, hadnagy ur!

– Dóry Bandi vagyok, Bandi…

– Kis beteg Bandika… – suttogta a lány, a homlokára tette a kezét, – meg
ne mozduljon…

A fiu olyan beteg volt s olyan gyönge.

Az egész lelke könnyárban volt s csak gondolatban gondolta:

– Hát van jóság a világon… Jó lány…

Lehunyta a szemét, szorosan lecsukta… Már istenüléssel volt tele. Már
minden boldogságnak itt érezte az illatát. Egy uj ember volt, aki előtt
még nyitva az élet, de egy szép, jó, gazdag, nemes élet. Egy igazi élet,
mely tele van boldogsággal, szépséggel, nagy tettekkel… Igazi hitvessel…
gyerekekkel…

Az ajka remegett s a saját sorsán át az egész nemzetének jövendője
tükröződött igy előtte… Ah, ez a nagyszerü erőpróba, ez a váratlanul
gyorsan leviharzó mesés csodák korszaka, ez fogja meghozni az egész
magyar fajnak a méltó jövőt… Európa kulturvilágának, lelki életének
földabroszán…

– Ah… Azért borzasztó volt… ez az éjjeli vihar… – mondta sokára.

– Az.

– Borzalmas… ez a kárpáti vihar…

Megütötte a szivüket a szó. Ujra hallgattak.

Ebben a pillanatban az északi hegyekről ágyuzás tompa döreje kezdődött.

A lány felugrott.

– Hallja! Hallja!… Ezek a mi ágyuink, – sikoltotta. – Ott vannak a
székelyek!…

– Győzünk, – orditotta fel a sebesült s könyökre emelkedett!… – Mi
győzünk, meglásd!… azt a… kutya…

Könnyár öntötte el a szemét.

– Az Uristen… az Uristen megkönyörül a magyarságon.

Elomlott a teste. Hebegett.

– Mit?… mit mond… hadnagy ur… kedves… szivem…

A fiatal ember lehunyta a szemét, irtózatos fájdalmak rohantak át
idegein, de szegény agya még a magyarság méltó jövőjének gondolatán
vivódott. Nagy erővel összeharapot vasfogai közül rebegte:

– _Krisztus urunk is vérével… vérének hullásával váltotta meg az
emberiséget…_

S a nagy izgalomtól, a nagy erőfeszitéstől elájult.




ZSOLTÁR.

1. Hallelujah.

2. Dicsérjétek az Urnak nevét. Dicsérjétek a gyertyák meleg fényében,
akik kövér szolgái vagytok az Urnak. Dicsérjétek a hajnal borzongó
novemberi várakozásában, akik az ő háza előtt cipelitek az Élet nyűtt
vörös lobogóját.

3. Uram, én is dicsérlek, halld meg az én énekemet.

4. és forditsd erre a te arcodat és a te füleidet; és a te szivedet
tartsd, mint szóhalló kagylót az én énekem elé és gyüjtsd trezorba,
figyelmedbe az én érzéseimet, óh Uram és mérd meg az én dolgaimat, az
ember könnyü dolgát, Igazságod preciziós mérlegén.

5. Hallelujah.

6. Megnehezült a lemulott évek sodrán felettünk az égbolt; megsürüdött a
levegő, megsárgult az égig és megrothadt a tüdők belsejéig – és az erős
férfi megdöbbent tekintettel meredt a megbomlott Mindenségre, amely tele
volt a rothadás miazmáinak milliárdjaival a zugoknak zugjaiig – és
felkiáltott: mit akarasz tőlünk, óh Uram, mire érleled e trágyahalommá
rothasztott világot?

7. És akkor csak tüz ütött ki a rothadásban s lángok rohantak,
körülnyaldosva a földet és ropogva égni kezdett az egész emberi lét, –
és az erős férfi, ki tölt szivvel érte a kataklizmát, komoly rémülettel
függesztette szemét a felgyult Mindenségre, amely csóvákat röpit egyik
ég alól a másikig s egy pillanat alatt égő higsággá olvasztotta lábunk
alatt a kultura talaját, amelyen éltünk, – és fészke szélére áll, mint a
megrettent oktalan madár az erős férfiu s feléd sikoltja énekét a
szörnyü világba:

8. Hallelujah!

9… Vajha szárnyam volna, hogy elrepülhetnék. Vajha volna hely, hol
megszállhatnék. De hova szálljak, ha csak a fellegeken nem akarok
pihenni s még oda is utánam száll az ellenség repülő dühe.

10. Az én lelkem öldöklő gép kerekei alá zuhant s emberek ülnek a gépen
s a foguk dum-dum löveg és a nyelvük ekrazit-bomba. Az én lelkem kiverve
szálldos, kóvályogni sem mer, csak távolról hallgatja már, hallón
hallgatja a megbomlott föld távoli vészeit. Az én lelkem moccani sem
mer, földrengésiró tüvel karcolja, bomlott ijedezéssel karcolja a vihar
rettenetes hullámzásait a vakitó papirra.

11. Neked irja, Uram:

12. Hallelujah!

13. Uram, ki felfakasztottad a lelkekben a gyülölség és harag tüszőit és
pestist árasztottál a szivekre: Uram, megmutattad hatalmadat jobban,
mint mikor az ég dörgésével és a föld rengésével riasztottál rá a
gyarlandó emberi fajra. Uram, ki láttatni akarod magad s koronként
borzalmas módon adsz leckét, hogy e rongy teremtésed, az ember, az
egyetlen, amely beléd néz, megtudja, hogy senki ő: Uram, most ugy ránk
világitottál, hogy reflektorod fényén vakon őrjöngünk és sem a te arcod,
sem magunkat nem látjuk.

14. Üvöltözünk és jajgatunk, mint éjben a fénnyel vaditott tábor és
végső okosságunkkal gondolunk a fénynek forrása felé:

15. Uram, ki nem hallod már a bübájosok szavát, sem a büvölőkét, akik
dobot ütögetve orditanak reád és hajukat felborzolva akarnak
megijeszteni téged, mint a gyermek a robogó vonatot; Uram, ki nem
ügyelsz a betürágók és elméletcsinálók szóhadarására, kik azt hiszik,
hogy az ő krétájuk szabta meg a csillagok pályafutását:

16. Uram, halld meg az én énekemet; Uram, halld meg a szüzen szóló kis
madarad szavát!

17. Hallelujah!

18. Hallelujah!

19. Ime az én lelkem dideregve buvik bokor alá a világromlásban és ijedt
szemmel pislog ki a levél megül és megnémultan ül kicsided fészkén,
gyerekeit gyenge szárnyával takarva:

20. és biztatón suttogja az orditó zivatarnak, hogy megbékitse: nagy
vagy Uram!

21. És mikor a kartács bug messziről és zizegő golyók záporoznak és a
gránát magasra veri a föld taraját s körülöttem falkában usznak a
patakon át a nyulak és pukkanva peregnek le az ágról a védtelen madarak
és az ájtatos füveknek még a töve is messze az égre repül,

22. békitőn zsizsegem, hogy szeliditselek: erős vagy Uram!

23. És mikor negyvenezer ember, negyvenezer fiad, testvéreim
negyvenezerje egyszerre repül fel, egy ropogásra szent szined elé, az én
lerakott aknáim iszonyu erejétől – és mikor a borzasztó dörgés mellett
el halnak régi mennyköveid csattanásai, tengereid szelid csobogásai s
fene oroszlánaid kis bégetései – és mikor a szétkent emberi férgek
gomolyban vonaglanak s hosszu kilométereken hullahegyekben hevernek,
mint tavaszi hernyózáskor az ujjaim közt a himes lepkék zöldbogyós
bábjai:

24. akkor Uram, megkövülök és azt érezem: érzem, Uram, ki vagy!

25. Érzem, Uram, ki vagy

26. itt ülve dermedten kicsi fészkem szélén, gyerekeimet gyenge
szárnyammal takarva s a csöppek védelmében irgalmat elvárva az
Irgalomtalantól: érzem, Uram, hogy vagy; érzem és zokogok… Zokogok és
ülök dermedten kicsi fészkem martján, gyerekeimet védve gyenge
szárnyaimmal, mert nem tudom mi vagy Uram, de én Atya vagyok…

27. Hallelujah!

28. Kereslek Uram, hogy magasztalhassalak, bejárom Érted a Mindenséget,
hogy énekelhesselek s az égő csipkebokrokat megsturmolom, hogy rád
kényszeritsem, hogy meghallgasd dicsőitésemet.

29. Én nem pihenek meg, mig Rád nem találok, nem ölelem meg páromat, nem
csókolom meg gyermekemet, mig Veled nem beszéltem, nem gondolok
gondolatot, nem füzök képzethez képzetet, mig a Te fogalmadat tisztára
nem cselekszem:

30. mert hallottam Rólad a falusi iskolában és a falombok közt álló
templomokban és mintha suhogtál volna tulajdon én fölöttem már a
lélekzésemen át s a történelem korszakain keresztül s a müvészet
ihletéseibe elérve:

31. mert vagy, Uram, a Létnek törvényei által! és ha vagy

32. kell, hogy megértselek!

33. Hallelujah!

34. Ah, foglak-e látni, ha majd a győzelem után vidám himnuszt verek, ha
a béke napjaiban egészséges szórakozottsággal legelészek, ha a gerjedt
habok elmultával ujra a régi mód sarjadzom tovább, bujábban, mint
előtte, a megkövéritett talajon…

35. S foglak-e érteni, ha a Történés hozza, hogy pár arasszal kurtább
legyen e nevemmel jelzett önélet, mint e percben élettőkém, mint a
bennem elvégzésre érő Munkaprogramm igéri? Foglak-e jobban megérteni, ha
e nagyszerü tömegkivégzés szép sorsában osztozom, mintha saját külön
gépromlásom, kopásom végén lépnék át a mai formámból más létmegoldás
tudattalan formája felé…

36. Hallelujah!

37. Uram, nézz rám. Én eltünök előbb-utóbb, mert a harmatcsepp elmulik,
ha tüzbe nem freccsentik is. De tudd meg. Tudd meg, Uram, hogy a magad
sorsát példázza sorsom. Te is ugyanezzel a megértésre képtelen szemmel
meredj előre. Te, az Ur, ki Világoknak bármily nagy testében éled ki
magad, te is elmulsz. Te is odajutsz, ahonnan vétettél:

38. Kezdetben vala az Ige s a Létnek végén nem marad más, csak a
meztelen, a léttelen Ige.

39. Hallelujah!

_(1914. nov.)_




TARTALOM:

  PILLANATKÉPEK, RAJZOK, ESETEK.
  1. Koporsók a pályaudvaron  5
  2. Hé, Nikita  6
  3. Aki ur, az ur  9
  4. Két kis magyarok  12
  5. A fiakercső  21
  6. Postások a háboruban  28
  7. Két tűz között  35
  8. Katonadolog  43
  9. Lázban  49
  10. Csirke a drót közt  55
  11. Hazaitta magát  60
  12. Dáska  65
  13. Kinek hogy szolgál a szerencse  72
  14. Egy elsőrendü dolog  79
  15. A macska  85
  16. Tisztességes magyarok  92
  17. Csujes  99
  18. Kukoricakása  105
  19. A bécsi ütközet  110
  20. Orosz cigaretta  115
  21. Fedezékből  121
  22. Késik a posta  123
  23. Kárpáti emlék  130
  24. Negyven huszár  138
  25. Óévi levél  145
  HADI KIS TÜKÖR.
  I.  Játék a sáncárokban  151
  II.  Sárika  155
  III.  Huj, huj  161
  IV.  A jó isten bánata  163
  V.  Gyereksirás  165
  VI.  Kétszázötven lángos  170
  VII.  Pár szó  174
  VIII.  Az igazi bosszuság  177
  IX.  Finnyásság  178
  X.  Szervusz Rozikám  180
  XI.  Szölő, kenyér, miegymás  187
  XII.  Kis Samu Jóska  194
  XIII.  Az orosz invázió után  202
  XIV.  Mikor a katonák pihennek  207
  XV.  Levél  213
  A KÁRPÁTI VIHAR  219
  ZSOLTÁR  276






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VÉRBEN, VASBAN ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.