Két hajó by Frigyes Karinthy

Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba, de talán éppen úgy vártam a hegedűre is, – aztán előbb kaptam meg a hegedűt, ellenben a cirkuszba nem vittek el, csak így lehetett, hogy szaggatott időközökben megújra álmodtam a cirkuszról, – egyszer messziről láttam dombok mögött és mintha valaki vezetett volna, a kezemnél fogva. Máskor idegen, nagy város közepén egyszerre ott álltam, de ugyanaz a cirkusz volt, ugyanaz a bejárat, kétfelé nyíló vesztibül. Már ekkor úgy volt, hogy jegyem is volna, be is mehetnék és mégis összezavarodott az álom és megint nem voltam bent.

Utoljára aztán végigálmodtam. Ott álltam a pénztár mögött, a bejáratnál és egy izgatott, szakállas, sánta ember, az igazgató, állt mellettem, a bejárat tarka függönyét félkézzel félrehúzta és kiabálva hadart: »Erre tessék, erre tessék, tessék besétálni, mindjárt kezdődik, tessék, tessék«. Az emberek pedig özönlöttek, -4- – rengeteg ember, tarka népség, cselédek, katonák, kalapos asszonyok és borotvált urak, – lökdösték egymást, nevettek és hangosan beszélgettek. Tudtam, hogy rögtön meglát az igazgató, meg is látott és bosszankodva mondta, mialatt megfogta a karom, »tessék, tessék, van jegy? Akkor tessék, ha nincs, akkor allómars!« Mire ijedten elszorult a szívem, makogni kezdtem, hogy nincs jegy, de én nem is a nézőtérre akarok, hanem a hegedűm… és kétségbeesetten mutattam a hegedűmet, amit, természetesen, hónom alatt szorongattam. Lehajolt a szájamhoz és dühösen kivárta, míg végighebegtem, hogy nincsen jegyem, de komponáltam egy éneket, saját magam, a hegedűmön és ha beenged, bent eljátszom a közönség előtt. Erre olyan hangosan kezdett nevetni, hogy a torkába láttam, mint valami mély alagútba, aztán ridegen szórul szóra ezt mondta: »Ifjú bajtárs, elmebeteg, a te szíved nagyon hemzseg«. Én ezt roppant ötletes versnek találtam és láttam, hogy az igazgatónak jól esett önkéntelen elismerésem, megveregette a vállam és azt mondta, várjak, talán lehet valamit csinálni, majd megbeszéljük.

Később be is jött a sötét folyosóra, ahol dideregve álltam és leereszkedő jóindulattal mondta, hogy a hegedülés így magában egészbenvéve paralellepipedon. Én rögtön értettem, hogy ez azt jelenti, hogy nem nagyon bízik a sikeremben. Esküdözni kezdtem, mire elkomolyodott -5- és tudtomra adta, hogy hát jó, megpróbáljuk, de előbb szólni kell a katonai fennhatóságnak, ahol bélyeget kapok mint császári és királyi garmada. Addig, míg ez meglesz, megmutatja nekem az egész cirkuszt, hátul, a színészeket, állatokat, mindent, hogy fogalmam legyen, miről van szó, mi kell a közönségnek.

Nekem dobogott a szívem boldog izgalmamban, hogy mégis bent vagyok, de amellett féltem. Görcsösen szorongattam hónom alatt a hegedűt és erőlködtem, hogy ne felejtsem el a melódiát. Rengeteg függöny közt vezetett el, amiken mindenféle élő festmény volt. Fönt, a magasban, pirosruhás emberek dolgoztak. Vártam, hogy színészeket, vagy műlovarnőket is látunk majd, de nem, széles, sok lépcső következett. Alig tudtam követni, oly sebesen futott a lépcsőn. Aztán bársonytapétás szobákon mentünk keresztül: véletlenül kinyitottam egy ajtót, melyen rikító lárma, zajongás bukott be és rengeteg emberfejet láttam nyüzsögni. Az igazgató rámkiabált, hogy csukjam be gyorsan, az a közönség, várja az előadást és annak nem szabad ide benézni.

Aztán kis vasajtót nyitott ki: óriási, félköralakú csarnok terült el mélyen. Ennek a pompás, szökőkutas és pálmaerdős csarnoknak a közepén egy széparcú férfi összeszorított szájjal és vad szemmel fojtogatott egy nőt. A nő nehéz hörgő torokhangokat hallatott -6- csak – borzasztó látvány volt, hangosan ordítani kezdtem és átkozódva követeltem, hogy szakítsák ki a kezéből. De az igazgató lefogta a kezem, ostoba, mondta, hisz ezek a színészeim, az egész játék, különben pedig nem is igazi emberek, viaszból vannak, mint a panoptikumban. Mikor jobban odanéztem, láttam, hogy a nő arca igazán természetellenes és a szemei üvegből valók.

Szégyeltem magam és másról kezdtem beszélni, de a szívem még rendetlenül zakatolt. Most egy rendetlen, nagy szobába vezetett az igazgató, ahol tarkaruhás és kifestett fiúk és leányok ültek, padokban, mint ahogy iskolában szokás. Ez a bohóc-iskola volt, mint ahogy megtudtam. Engem is beültettek a padba és az igazgató egymásután hívta ki a katedrához a felelőket. Az egyik kézenjárva jött ki és a fejét néha hozzáütögette a padlóhoz. Ennek meg kellett ismételnie a mutatványt. Aztán egy magas férfit hívtak ki, aki kést szedett elő és felvágta a mellét. Vér és tüdő ömlött ki a sebből, a férfi hangosan nyöszörgött és a földre roskadt. Az igazgató helyeslően bólintott.

Az öngyilkos helyrement, a padból tűt és cérnát szedett ki és összevarrta a mellét, sziszegve és fintorogva. Akkor láttam, hogy számtalan ilyen varrott heg szántotta végig a mellét. -7-

Mások is jöttek, akik megint mást tudtak. Voltak hasbeszélők, akik oly csudálatos hűséggel utánozták emberek és állatok hangját, hogy alig hittem a fülemnek. Az egyik gyerekhangon beszélt oly tökéletesen, hogy könny szökött a szemembe, mert a haldokló gyermek hangját adta, – de mikor arcába néztem, álmélkodva láttam, hogy a szeme és szája mozdulatlan. A másik síró és átkozódó asszonyi hangot ábrázolt, – aztán más nőimitátorok is jöttek, rekedt, kacagó búgás hangzott fel és a sötétben vészes szemek lobogtak.

Az igazgató ekkor benézett egy könyvbe és a nevemet mondta. Felálltam a padban, végignézett, aztán gyorsan kérdezett:

A hegedűmre mutattam és újra dadogtam valamit a melódiáról, amit komponáltam. Nevetés futott végig a termen – az igazgató mérgesen ütött az asztalára.

Azt akartam mondani, hogy a melódia, amit komponáltam igen különös és hogy én szeretném eljátszani, ha megengedik. De ő egy fiút hívott ki és elküldött vele, hogy mutassa meg nekem a hangszereket.

Egy másik szobába vittek. Itt óriási gépek és szerszámok álltak, mindegyik egy-egy hangszer. Voltak ott óriási trombiták, amiket fujtatók -8- mozgattak, – egy-egy nyomásra valóságos mennydörgés szakadt ki a torkukból. Aztán szobanagyságú triangelek, gőzkalapáccsal. Egy óriásdob tetején idomított elefántok jártak körbe és a lábukkal doboltak. Volt egy csodálatos orgona, ezt villamosgép hajtotta, ez egyszerre mozgatott harminc zongorát és ezer acélsípot, – a legmagasabb síp olyan volt, mint egy gyárkémény. A karmester magas hídon állt; mikor szétvágta két karját, egyetlen akkord harsant fel és szélörvény lett, – azt hittem, azonnal kiröpít a szabadba. A zenészek előtt olyan klaviatúra volt, mint amilyenen szedőgépeket hajtanak, – pápaszemmel dolgoztak, egyre a kottákat nézve.

Szédülve és zúgó fülekkel kerültem vissza egy másik osztályba, ahol már várt az igazgató. Elmondtam, hogy láttam a hangszereket, de egyiket se ismerem és nem tudok ezeken játszani. Vállát vonogatta és azt mondta, hogy nagyon sajnálja, ez esetben gébic. Ekkor két függönyös ajtó előtt álltunk, mely a színházba vezetett. A színészek ezerféle maszkban, sietve indultak be az egyiken, melynek hasadékán sokszínű villanyfény csapott ki egy-egy függönylebbenésre. Ide akartam bemenni, de az igazgató azt mondta, hogy ha nem tudok semmit, akkor talán jobb lesz előbb a hullakamrát megnézni.

A másik ajtón mentünk be – sötét folyosó vezetett lefelé a pincébe. Pislákoló gázfény -9- sziszegett nagy távolságokban. Kétoldalt a ködös és sűrű homályban fülkék nyiltak – fehérköpenyeges, szennyesarcú szolgák jártak ki-be. Borzongás fogott el és nem mertem benézni. A folyosó legvégén megállt az igazgató és valakivel beszélgetett. Lopva néztem körül – a fal hosszában meglapulva hosszú bádogasztalok húzódtak, – a bádogasztalokra sorba meztelen hullák voltak kirakva: aggok gyerekek, – aztán régi, preparált testrészeket is láttam. Nehéz, fojtó formalinszag áradt a mélyből. Láttam, hogy még egy másik, egészen sötét folyosó nyílik, lefelé. Az igazgató rólam beszélt – mintha beajánlott volna az orvosnak, hogy ott maradhassak. Az orvos a sötét folyosó felé nézett.

Ekkor könyörögni kezdtem, hogy ne kelljen itt maradnom – elmondtam, hogy inkább kitanulok valamit, amivel felléphetek, ha másképp nem megy. A fejüket rázták és az orvos megjegyezte, hogy csak akrobatizmussal mehetünk valamire, mert a közönség már türelmetlen.

Most aztán egy magas, padlásféle helyiségbe vittek – kis szelelőlyukakon keresztül mélyen alattam láttam a várost. A falak mentén sorban keskeny és magas létrák támaszkodtak. Kötelek, nyujtók és hálók hevertek szerteszét – a létrákon rózsaszíntrikós artistafiúk dolgoztak. Egy létrát tettek elém, hogy másszak fel rajta. Mikor a tetején voltam, -10- alulról kihajlították a létrát, az utca fölé – görcsösen megkapaszkodtam – és mikor lenéztem, láttam az egész várost, akkora emberek szaladgáltak az utcákon, mint a hangyák. Ekkor halkan sikítottam és elvesztettem eszméletemet.

De megint újra ott voltam és hosszan, heteken és hónapokon keresztül tanultam és gyakoroltam. Fel- és lemásztam a létrán, – mikor ez már jól ment és valahogy meg is tudtam állani a létra tetején, akkor egy széket nyujtottak fel, – a széket óvatosan egyensúlyozva felállítottam és felálltam a székre. Később két és három székkel csináltuk ugyanezt. És hosszú, hosszú idők jöttek.

Aztán, sokára, végre-végre ott álltam a színpadon, – de már ekkor az arcom keskeny és ráncos volt és be volt festve, mint azoké, akiket először láttam. Most már úgy volt, hogy sok-sok év óta vagyok itt és a cirkusz minden zegét-zugát ismertem. Rózsaszínű trikó volt rajtam és fáradtan ődöngtem a félhomályos oldalfüggönyök között, ahol izzadó szolgák futkostak, hordták a szőnyegeket. Nehéz, állandó zúgás zizegett és én fáradt voltam tudni, hogy mi az. Egyszerre éles, beteg világosság támadt, – szemeim előtt szétcsapódtak a bársonyfüggönyök. Zsufolt emberfejek szorongtak a függönyön túl, – rövid taps zendült fel, aztán várakozó, suttogó csönd. -11-

Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén. Most nesztelen léptekkel középre futottam, – a reflektor kúpja követett mindenütt. Kígyómozdulattal hajlongtam kétoldalt a páholyok felé. Aztán megkaptam a létrát és sebesen, nesztelenül – oly könnyen, hogy nem éreztem a testemet – felkúsztam a négyemeletes magasságba. Ott egyetlen vékony pálcán óvatosan felemelkedtem s egyensúlyozva inogtam néhány pillanatig. Ekkor vaslábú asztalkát nyujtottak felém egy pózna végére állítva. Elkaptam az asztalt és két lábbal könnyedén megtámasztottam a létra felső fokán. Aztán rákúsztam az asztalra és felállottam rá, folyton egyensúlyozva közben. Most három szék következett egymás tetején, – elégedett zúgást hallottam és felkúsztam az építményre. Az utolsó szék lábbal égnek állott, az egyik lábára, mely inogva csendben körbeforgott, visszafojtott lélekzettel helyeztem el egy óriási kocka alsó sarkát. Az egész épület oly könnyen remegett alattam, hogy éreztem, a pulzusom lüktetése lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig. Végre a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam illeszteni a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán, – a tetején voltam, megálltam és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íjj és remegett. Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot, – -12- ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam trikómat és kihúztam a hegedűt… Remegő kézzel illesztettem rá a vonót… most egyik lábammal tapogatódzva, lassan elengedtem a póznát, – előredőltem… egyensúlyoztam néhány percig… s felhasználva a rémület csöndjét, mely odalent kitátotta a szájakat s marokra fogta a szíveket… lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben. -13-

Kristóf kapitány és Szinéziusz, az alkimista, még az indulás napján is együtt ültek a kikötőben, az Atlanti-óceán spanyol partjain. Kristóf kapitány már akkor tekintélyes ember volt: a királynő kihallgatáson fogadta és a kincstár pénzeket bízott rá. Józan és modern ember volt, barátja az új eszméknek és vállalkozó szellem, aki az új eszmék minden lehetséges megvalósítását tűzte ki célul. Szinéziuszt azért igen szerette, mint afféle különcöt: de elmosolyodott és elnézően hóbortosnak nevezte, ha a barátai szóbahozták. Szinéziusznak is voltak azért tanítványai: kócos és halvány fiatalemberek, akik rajongó szemmel hallgatták, ha a kabalisztikáról és asztrológiáról beszélt. Abban az időben ezek a tudományok már halványulni kezdtek: az újítók, akik minden irányban világos és érthető elméleteket követeltek, nyiltan és harciasan kezdték csúfolni Ptolemaeus követőit. A tudomány egyszerre valami nagyon kézzelfogható és -14- egyszerű dolog lett, amitől eredményeket és gyors eredményeket vártak. Jobb ma egy új és közeli ország, ahol olcsón, felelősség nélkül áshatjuk a föld aranyát, mint holnap ama bizonyos arany, amit szénből és homokból csinálnak majd az alkimisták, ha a csillagok állása összeesik. Galilei és Copernicus hadserege győzött: és mégis mozog, kiáltották diadalmasan – és ha mozog, hát nekünk mozog. Egyszerre rájöttek, milyen kényelmes és hizelgő tudat, hogy a Föld csak egy golyó – előre és hátra, mindenfelé bejárható, tehát birtokba vehető. A végtelenbe nyúló tányér, mely valahol a Kristályég rettentő tengerébe omlik, egyszerre összezsugorodott és kicsike lett, kis elefántcsontteke, amit zsebre lehet vágni – és voltak, akik komolyan gondoltak rá, hogy zsebrevágják.

A part közelében egy kis kocsma volt, ablakából kilátás nyílt a kikötőre, melyben ott horgonyzott Kristóf kapitány pompás vitorlása. Az ablak mellett ültek most Kristóf kapitány és Szinéziusz és erről beszélgettek, mert alkonyodott már és úgy volt, hogy másnap hajnalban indulnak mind a ketten. A kapitány gúnyolódott Szinéziusszal.

– Hát tartsa a fogadást Szinéziusz. Mához négy hónapra Hátsó-Indiában kötünk ki.

Szinéziusz a végtelenbe bámult; ő hitte, hogy végtelen. Titokzatosan emelte fel kezét s a láthatárra mutatott. -15-

– De nyugat felé, éppen hogy nyugat felé. Nyugat felé megyünk, egyre nyugat felé – és egyszerre csak nyugaton látjuk majd felkelni a napot. Tovább megyünk és egyszerre itthon termünk megint. Az ám, Szinéziusz. Az ajtón keresztül távozunk s hátul, az ablakon ijesztjük meg a gazdát. Így lesznek utolsók az elsőkből – addig megyek előre, míg a háta mögé kerülök, Szinéziusz.

– Odébb a végtelen tenger lakik – mondta tompán Szinéziusz és az alkonyatba bókolt.

– Az ám. Az indusok laknak odébb. Még odébb Európa van arra. Még odébb Spanyolország – és még odébb ez a kocsma, ahol ülünk – és aztán újra az indusok és újra ez a kocsma. Így van ez, újra meg újra – mintha tükörszobába járna, aminek nem éri végét, mert nagyon is szűk, Szinéziusz.

– Ezer évig kell járni és aztán következnek a szárnyas emberek – mondta Szinéziusz makacsul. – Nézzen erősen odafelé, a láthatárra, Kristóf. Látja, a Merkur most bukik fel a Kristályég mélyéből. Arra az óriások laknak, akik a szférákat mozgatják. Nem hallja a zenét időtlen időkből, kietlen messziségből? Én szoktam hallani, ha csendes az este.

És Szinéziusz suttogva beszélni kezdett a szférák zenéjéről, a Kristályégről és a szárnyas emberekről. Csudálatos meséket tudott -16- óriásokról, törpékről, kettős csillagokról, ahol minden zöld és lila, nedves tüzekről, amikben szalamanderek bujkálnak, amik körülnyaldossák a testet és nem égetnek. A szemében lidércláng lobbant fel, míg beszélt. Csudálatos ásványokat sorolt fel, amik csak a Szaturnuszban találhatók. Állította, hogy a Szaturnuszon a levegőben járni lehet és a nők teste sárgászöld gázból van. Kristóf kapitány az asztalt verte, úgy nevetett.

– Hát nem hisz Copernicusnak? – mondta aztán dühösen. – A föld csak egy golyó.

– Honnan tudna róla a lelkem, ha nem volna igazam? – kiáltott az alkimista és égnek emelte két karját, hogy a bő köpenyeg ujjai válláig zuhogtak vissza. – A lélek szabadnak született.

– A testből árad a lélek, Kristóf kapitány. A csillagokból muzsika árad: az anyagból erő – az anyag lelket kap, muzsikálni kezd és erő lesz belőle, ha a lelkes állatok akarják. A test a földből származott – a lélek a testből és a lélek mégis felér az égig. Nézzen a csillagokra, ott a láthatáron – a fényük szemébe esik és ott találkozik, isteni egyesülésben, a lelkével. A Földből származott a lélek – ez a praemissa. Abcissa minor: a lélek az égig ér – abcissa major: ergo a Föld is az égig ér. Ott találkozik az éggel, -17- ahonnan a légnemű emberek muzsikáját hallom. Ha érteném ezt a muzsikát, az ő szavuk szerint keresném az anyagokat és levegőbe változtatnám magamat, hogy szállhassak a levegővel. Egyszer majd sikerülni fog nekem. A szférák zenéjét egyszer majd megértem.

– Ilyen gonosz badarságokat beszéltek azok is, akik börtönbe csukták a nagy Galileit. A Föld az égig ér és mozdulatlan – ezt vágták a szemébe és börtönbe csukták. Maga is köztük volt Szinéziusz.

Szinéziusz az alkonyat felé fordult és nem felelt. Kristóf kapitány, vérmes emberek módjára, megint méregbe jött és hangosan követelte a választ.

– No mondja hát nyiltan – merje nyiltan kimondani, hogy helyesnek tartja, hogy igazat ad azoknak, akik becsukták a nagy Galileit.

– Galilei. És érezte maga is, hogy nagy gonoszat tett velünk. Mikor kényszerítették, hogy valljon színt, nem merte szemébe vágni biráinak az ő alantas, hitetlen hitét. A máglya ott lobogott a háttérben Ám hadd lobogjon! A máglya füstje égig ér; az ő szava csak az emberek füléig. Érezte, hogy mit tett s lehajtott -18- fejjel vallotta be bűnét a lélek arisztokratáinak. S mikor szabadon engedték, nagylelküen, megállt a börtön kapujában, a csőcselék között – s gonoszul, árulóan odadobta a csőcseléknek a koncot: »és mégis mozog!« – és mégis koldusok, börtönbezárt rabok vagytok mindannyian.

– Hát ott hagyta volna, a máglyán, a tömlöc fenekén, a nagy Galileit? – szörnyűködött Kristóf, a kapitány.

– Ott hagytam volna. Egy ember pusztult volna el tömlöc fenekén – de kiengedték őt és ő csukott tömlöcbe mindnyájatokat. Hittetek neki. Elhittétek neki, hogy kicsiny golyó az egész, amin hangyák mászkálnak, kilökve a légűr végtelenjébe. Elhittétek neki, hogy eddig és ne tovább. Elhittétek neki, hogy mindenütt egyforma, unalmas falak vannak köröskörül – s a falak közt, a csukott ajtón belül, kenyér és víz – rabok ebédje, semmi egyéb. Most körüljárnátok már a Földet, körüljárnátok már a falakat, hogy mindenki lássa: visszakerülünk megint rabágyunkra, s a falak közül mindenütt egyforma, csíkosruháju rabtársaink állanak – egyformán nyomorultak. Elindulnátok már innen, hogy visszatérjetek ide, bár előre mentek. Elindulnátok ebben a kék, ebben a kék végtelenben (Szinéziusz kitárta karjait a láthatár felé) – s azt mondjátok, hogy Hátsó-India van arra, kenyér a víz után – víz a -19- kenyér után – nyomorult indusok, a Föld porában izzadók. Elmentek majd a Föld sarkaira és ott is bezárjátok a nehéz ajtókat az én képzeletem előtt. Ti visszatérők, ti befelé fordulók, ti boncolók, ti börtöntartók. Itt álltok az Oceán partján – s azt akarjátok, hogy ne Óceán legyen, amelynek boldog távolában az örökéletű bolygók várnak minket, örök életre – hanem hitvány tükör legyen csak, mely végtelent hazudik, pedig nem tud visszaverni mást, csak a mi szomorú, egyforma arcunkat, rajt’ lassan őszül, fonnyad az ifjúság, mely messze vágyott… A tükörben megyünk előre s újra magunkat érjük… újra Európába kerülünk… nyugatra indulunk, keletre érünk… s keletről megint nyugatra…

– Hát akkor miért jön velem Szinéziusz, ha így van? – mondta gúnyosan Kristóf kapitány.

– Mert nem hiszek nektek, Kolumbusz. Nyugatra nyugat van csak… az örökkévalóságig nyugat. Nyugatra nagy vizek vannak és a nyájas görög bölcsek testté vált lelke… Nyugatra lidércláng lobog és ismeretlen zene, amit megértünk majd egyszer, ezer év mulva, ha az üstökös visszatér s mi ezer évig ifjak tudunk maradni, hogy ezer évig hajózhassunk, előre, egyre előre, azon a vizen, amelyen hatezer évig is futhatna vitorlánk s mindig újat s újat látna megint… -20- szárnyas embereket… lidérctestű nőket… Keletre forró földek vannak és buja arabok. Keleten vége van a világnak. Nyugatról nem lehet keletre menni.

– Hát tudja mit Szinéziusz, – mondta Kristóf kapitány és a markát nyújtotta – fogadjunk. Ha mától négy hónapra nem látja meg az árbockosárból, saját szemével, a keleti szárazföldet: magának adom – mit adjak magának? – magának adom azt a nagy vitorlás bárkát, amit magunkkal viszünk.

– Tartom a fogadást, Kristóf kapitány – mondta sötéten Szinéziusz. – Azzal a bárkával elhagyom a hajót s megindulok magam nyugatra.

S a tenger felé fordult megint. Este volt már és köd ereszkedett. A lebukó nap eltűnt ebben a ködben és eltűnt az a vékony vonal is, mely az eget és vizet elválasztja egymástól.

Santa Mária nyugatra fordította a kormányt, a középvitorla kidagadt. Este hat órakor, október tizenegyedikén, Kristóf kapitány és Szinéziusz, az alkimista, a fedélzet előrészén álltak, a kiugró korlátja mellett, ahol egy óriási, hajlott vastartó tetejéről zöldüveges lámpás lógott ki a víz fölé. A vitorlák bonyolult kötélzete ködösen libegett: sírt az alattság és a deszkák nyikorogtak. -21-

Kristóf kapitány már hetek óta hamis tételeket jegyzett be a hajó-naplóba, mert a legénység szívében lopva és rejtett remegéssel, de egyre feszültebb ajakkal rémült fel a Pánik sárga képe. Mi lesz? Három hónapja szelik az Óceán szürke szőnyegét, nyugatra, egyre nyugatra, s a tompa hajófar mögött titkosan és kérlelhetetlen simasággal fut össze a felzavart nedű. Pénzeket és állásokat igért a kapitány, ha Ázsia keleti partjait elérik. Az ám, de ki járt arra előttünk? Senki. A portugál partokról nyugatra a végtelenség lebeg ég és föld között – és ezek az új emberek beszélik csak, hogy a Földgolyón nem lehet eltévedni, mert visszajut az ember oda, ahonnan elindult. Az új emberek beszélik, de a sötétszemű Szinéziusz s két halvány, ifjú tanítványa másféle kabalát tudnak. A kormányos hallotta őket beszélgetni, északa, a fedélköz alatt. Mozsárban porokat törtek és zöld láng csapott fel a mozsárból, amitől átlátszó lesz a bőr és a koponyát látni. Az árbóc csúcsán ugyanakkor libegve villant fel Szent Elm tüze. A kormányos kihallgatta azt is, amit Szinéziusz és Kristóf kapitány beszélt: sokat nem értett belőle, de amit értett, elég volt hozzá, hogy elrontsa az álmát.

Mikor elindultak, Kristóf kapitány volt jókedvű és beszédes és Szinéziusz hallgatott akkor sötéten. Most mintha kicserélték volna -22- ezt a két embert. Szinéziusz rejtelmes mosollyal ül napok óta a kötélhágcsón és őmaga szólítja meg a kapitányt.

– Hajnalban, négy óra mulva Kristóf kapitány lejár fogadásunk. Akkor megkapom ám Ninát, a kis vitorlás bárkát – át is veszem Kristóf kapitány.

– Hajnalban, Szinéziusz, árbóckosarunkból szárazföldet lát – mondja Kristóf erős bizalommal. – Így szólt fogadásunk: Ha nem: magáé a bárka.

– Hát nem látja még? – mondta Szinéziusz és szája remegett és elfehéredett. – Hát nem látja még, hogy tévedett? Otthon egyszerű és világos volt a számítás, amit Galilei és a többi bolond szabott ki nekünk… Nyugatra, egyre nyugatra… és Ázsia… De most, két hónapja futunk a semmibe… ohó! Kristóf! nézze csak – nem látja, hogy változik a tenger szine zöldről kékbe és kékből szürkébe megint? Nem látja odafent… amiről beszéltem… nem látja a száraz tüzet, amibe szalamanderek bujkálnak?

Az árbóc tetején valóban kékes fény villódzott. Kolumbusz könnyedén remegett össze.

– Bolond maga, Szinéziusz – mondta aztán hangosan. – Megint a Kristályégről álmodozik, amiről Tresmagistus írt.

Szinéziusz hosszan gondolkodott. Aztán halkan, mintha maga elé beszélne, elmondta, hogy gondolja ő azt. -23-

– Maguk aranyat akarnak, Kristóf; maguk nem értenek engem. Én ismerem magát, Kristóf; magát lelkes és közügyekért lángoló embernek tudják az udvarnál, mert megigérte, hogy nyugaton át eljut Ázsiába. De én tudom, hogy mi kell magának; új országok kellenek és sok arany, alkirályi cím, dicsőség, siker, elismerés. Ezekért mondott le a szalamanderről, a légnemű nőkről és a szférák zenéjéről, amit én keresek, nem mintha hinne Galileinek, aki börtönbe akarja csukni a végtelen Fantáziát. Palos szigetén leveleket mutatott nekem, amikben János király pénzt és hajókat és tengernagyi címet igért magának, ha Granada ostromát befejezték. Ez kell magának, Kristóf és ennek az egész csőcseléknek, amit magával lódított. Arany, új ország, minél hamarabb, minél közelebb. Két hónapja futunk a vizen és maguk már is nyugtalankodnak…

– És mi lenne akkor, – suttogta – ha egy évig… két évig… három évig… és még tovább… futna a hajó nyugati széllel… és nem látna partot sehol…

– Október közepén elérjük Hátsó-Indiát, vagy valami új szigetet… Maga bolond, Szinéziusz.

A szél elkapta a szót. Messze, mint egy kietlen, kábító üresség, kongott az éjszaka -24- előttük a nyugati égen. Oly szörnyű messze, messze voltak a csillagok.

– A fedélköz alatt dolgoztam, – folytatta Szinéziusz – tudja, az ifjúság elixirjét keresem, Kristóf…

Először történt, hogy Kristóf nem tudott mosolyogni ezen. A mai éjszakán, itt, ezen az ismeretlen tengeren, ahol ember még nem járt, másképen hangzottak e szavak, mint a kis spanyol kocsmában. Erőlködve görbítette le száját, de érezte, hogy elsápad.

– A száraz tűz hiányzott eddig, Kristóf. De most megvan. Nézze, hogy libeg… Éccaka, a fedélköz alá beloptam néhány lángnyelvet… és éreztem, hogy hatja át a véremet, sűrűn és hidegen… Ez az a tűz, amiről se Copernicus, se Galilei nem tud… De most már biztos vagyok a dolgomban, Kristóf kapitány. Egy óra mulva hajnal lesz és én megkapom az én vitorlásomat… és itt akkor elhagyom a Santa Máriát. Pusson Marton Alonsi és Yamez, az én tanítványaim, velem jönnek. Együtt ültünk éjszaka, Kristóf és láttuk a szalamandert.

– Hát mondja csak, Szinéziusz… mégis… hogy képzeli? Hova mennénk azzal a rozzant bárkával, feltéve, ha…

– Bizonyos benne… egészen bizonyos benne, Kristóf kapitány, hogy most, e percben is víz van még alattunk…?

A kapitány megütközve nézett rá. Kinyitotta a száját, de egy hangot se tudott szólni. Az alkimista fojtott tűzzel suttogott a fülébe.

– Mind a hárman láttuk a szalamandert, tűzből és levegőből… Aztán egyszerre megváltozott az alakja… Sárgászöld fény lobogott és mi meztelen nőt láttunk a hideg tűzben, amint libegve felszállott… Néztünk utána… A légnemű nőalak végigfutott a fedélzeten, lesiklott a hajó orrán és a vízre lépett… Futott a vizen, nyugat felé. Halvány fénysugár futott utána. Néztük… néztük… rettentő távolságban volt már… már nem láttuk az alakját… akkora volt csak, mint egy csillag. De még láttuk, hogy távolodik. Egyszerre, mintha emelkedett volna… de a fénysugár mutatta, hogy még a vizen fut… Ott tehát a víz emelkedett már, a messzeségben… Aztán néztük még, azt hittük, hogy látjuk… de azon a helyen, ahol egyetlen tűzponttá zsugorodott össze, a Szaturnusz vörös rózsája villogott. Odanézzen!!…

– Odanézzen!… A Szaturnusz!… Ott tűnt el… Ott tűnt el, egy félóra alatt, holott Tresmagistus megírja, hogy kétezer -26- évig kell futni a hajónak, míg azt a távolságot befutja.

– Kétezer év!… De mi az, ha megvan az ifjúság elixirje, mi az a kétezer év nekem…? Hatszáz évig futunk a vizen… elixirből élünk, semmi másból, addig… hatszáz év mulva ritkulni kezd a víz, az Óceán végtelen vize… Bárkánk emelkedik… A száraz víz emeli… alatunk fényes, hideg ködök gomolyognak… a Föld… De a mi bárkánk húszezer méter magasságban lebeg már… vitorlája ráfekszik a levegőre, mint valami felhő… felhőnek hinné, ha alulról nézné valaki.

Az alkimista hangja úgy rengett most, mint a szél. Odafent borzongtak a keresztes vitorlák.

– És aztán… aztán a levegővé vált vízben úszunk tovább… Körülöttünk szárnyas emberek buknak alá… Aranyból csinálnak gyümölcsöket… és gyümölcsökből aranyat… Még négyszáz év és mi elértük a Kristályeget. Nyugatra nyugat van csak Kristóf… nyugatra a végtelen tenger van csak, mely összeölelkezik az éggel… az éggel, ahonnan a szférák zenéje szól… egy rettenetes, rettenetes tévedés áldozata vagy, Kristóf… és most kiderült ez a tévedés… Azt hittétek, kezetekbe kerül a világ, ha -27- tömlöcbe vetitek a Lélek szabad szárnyalását s megmutatjátok, hogy a Földről nincs mód feljutni az Égre. Egy évre való kenyeret és vizet hoztatok magatokkal… pedig a Végtelenség és Örökkévalóság útján indultatok el… Ezért lakolnotok kell, mert nincs mód rá, hogy átlépjétek az istenek országának határát… Nézd, Kristóf, nézd… eltűnt a láthatár… nézd, a Szaturnusz nem az égen van már… hanem ott lebeg a víz alatt… Nem érzed?… nem gördül már a hajó… már nem úszunk a vizen… Valami könnyű, súlytalan légben lebegünk… Nézd… a vitorlák… olyanok, mint a felhők… Érzed, hogy rohanunk… Hallod? Hallod…? Hallod ezt a zenét…? Onnan… onnan… ahol a láthatár eltűnt… a szférák zenéje…

A kapitány szívverése megállt: füle zúgni kezdett, a vér akadozott ereiben. Rettenetes távolból valami hihetetlen, ismeretlen, jéghideg zene szólt.

Kristóf észre se vette, hogy körmei görcsösen vájódtak az alkimista karjába. Belékapaszkodott, mint hajótörött a deszkaszálba, mert azt hitte, azonnal elájul.

Az alkimista diadalmasan állt fel… széttárta karjait és kinyitotta a száját. De mielőtt szólhatott, éles, sikongó kiáltás hasított a levegőbe, mint a villám. -28-

Egy percig úgy maradtak, mozdulatlanul. Kristóf kapitány tért magához először: eleresztette az alkimistát és tüdejéből ordítás szakadt fel, mint mikor felébredünk a borzalom és rémület álmából.

– Föld! – ordította, – ellökte az alkimistát, tombolt, nem bírt magával. A fedélközre futott, onnan a hajó orrára, – nyugaton beteges, sárgás fény villódzott: sárgás fény és egy keskeny, hajszálnyi szürke sáv.

– Odanézzen!… lihegte és rázta az alkimistát, – Szinéziusz odanézzen. Nyugat-India!… Nyugatról indultunk és elértük keletet! Hát mégis – tudtam, én bolond – el voltam kábulva az éjszakától… csakhogy nekem volt igazam!

– No Szinéziusz – odanézzen hát – látja a földet? Megnyertem a fogadást! Hajnali négy óra!

– Nem látom és nem is akarom látni, – mondta Szinéziusz hidegen és a hangjában volt valami az elszegényedett arisztokrata gőgjéből, akinek a szolgája főnyereményt csinált. – És ezzel megnyertem a fogadást: úgy szólt az, hogy enyim a vitorlás bárka, ha hajnalban nem látunk földet nyugaton. Oldozza le a bárkát Kristóf kapitány és -29- hivassa az én tanítványaimat – aztán induljon el oda, ahol azt a szennyes szürke szalagot érzi, amit földnek hisz. Én pedig a bárkán megindulok velük nyugat felé.

Santa Mária eltűnt a láthatárról, Szinéziusz az alkimista és két tanítványa, Yamez és Paracelsus pedig a vitorlás bárka kormánypadkájára ültek és úgy bámulták a forgó vitorlát. Északnyugatnak fordult a bárka; a nyugati láthatáron halványfehér sáv bukdácsolt a növekvő dagályban: az Új Föld, amit néhány órája látott meg Kolumbusz a Santa Mária fedélzetéről.

Szinéziusz legyintett a kezével és rajongó, sötét tekintetét mint valami bűvös, fekete sátrat borította az ifjak fölé.

– Megbántátok, hogy otthagytátok őt és velem jöttetek? – kérdezte aztán szánalommal.

– Ne féljetek – szólt nekik. – Az ő Új Földje nem volt méltó mihozzánk. Nem, nem tűrhettük, úgy-e, hogy nekik legyen igazuk: a börtöntartóknak. Föld és megint Föld: ostobaság. Új Földnek nevezik majd: én pedig azt mondom nektek, hogy nem találnak ott semmi újat. Aranyat találnak a földben és vörös embereket, akik mégis hozzájuk hasonlatosak. Megismerik beszédjüket -30- és szorgalmas kis hajók indulnak meg Európa partjairól, hogy birtokba vegyék az új természetet. A német pozitivisták, Galileisták és fizikusok pedig elégedetten dörzsölik majd a tenyerük: íme, a teória tudománnyá lett, kemény teke a Föld s mi kicsiny kukacok rajta, akik születtünk, hogy együnk a sajtból s aztán porrá legyen mindenünk, amit emberről tudunk: a test. Nem kell – nekik adom. Otthagytam őket. Nekik adom az Új Földet s az egész Földet, mely gömbölyű s körülzárt. Hiszek az én mestereimnek: Aristotelesnek, a derűs bölcsnek, ki a légnemű nőkről beszélt – hiszek János evangelistának, aki látta megnyílni az eget, s a Hétszarvú Bárányt is látta – hiszek Albertus Magnusnak s Hermes Tresmegistosnak – és hiszek a Messzeségbe, amelynek nem lehet határa, minthogy nincs határa a képzeletnek, mely az ő szülötte.

– Hát elfelejtettétek? – mondta Szinéziusz alázatosan és szinte könyörögve – elfelejtettétek a stuttgarti éjszakákat? Elfelejtettétek a zöld kohót, aminek fenekén kékeszölden csillogott a Magisztérium? Nem hisztek nekem? Nem hiszitek el, hogy elérjük a Kristályeget?

– Itt az elixir – mondta Szinéziusz és -31- felmutatta a fiolát. – Ne irigyeljétek Kolumbuszt és társait: ők meghalni mennek az Uj Föld porába. Sívó homok várja őket; nappal és éj szabályos váltakozása, míg el nem következik az utolsó nappal és utolsó éjszaka. A mi utunk pedig elvisz minket ezen az Óceánon. Hat hónapig megyünk még s naponta iszunk a bölcsek vizéből. S ekkor hangosabban halljuk majd azt a zenét – s ekkor felkel a nap, utoljára és nem nyugszik le többet: s nincs többé alkonyat, ó Paracelsus! S ifjan és halhatatlan testtel, halhatatlan lélekkel folytatjuk utunkat a légtengeren át: hatszáz évig, ó Yamez, s hatszáz év mulva a Külső Burok nyílik meg előttünk: – ismét hatszáz év és megnyílik a Kristályég előttünk. Ott beszélünk a szárnyas emberekkel, mert addig megtanulunk beszélni az ő nyelvükön: a szférák nyelvén, mely hangjegyekkel fejezi ki a mély, mély, mély gondolatot. S akkor, ha úgy tetszik, Paracelsus és Yamez, visszafordulhatunk megint: kétszer hatszáz év – és elérjük ismét Palos szigetét és Palos szigetéről beevezünk Lisszabon kikötőjébe. Most az úr ezernégyszázkilencvenkettedik évében vagyunk: – akkor kétezerhatszáz és kilencvenet írnak az európai népek. Megváltozott világot találunk, azt elgondolhatjátok, Kolumbusz és követői megváltoztatják a világ képét. Tudósok jönnek majd, akik lemérik ama golyó felszínét, melyet -32- ők határoltnak vélnek – és minden kicsinyes, lelketlen számítás őket igazolja. Tudósok jönnek, akik megmérik a távolságokat és birtokukba veszik a Földet. Mindenki nekik hisz majd, ezer éven át, a tiszta és népszerű Tudománynak, amely olyat állít csak, amit be tud bizonyítani – s olyat hisz el csak, amit szemével lát és fülével hall – mert ezer éven át Szem és Fül lesz a bálvány, ó Paracelsus, s e bálványoknak éppen úgy hódolnak ők, mint egykor a perzsák és asszírok hittek a kövek erejében. Mi tudjuk csak, hogy minden bálvány hamisság, mert Isten, a Lényeg, megfoghatatlan. De ők hiszik majd a vaskos és kézzelfogható Tudományt, mely a csőcseléknek hizeleg. És tiszteletére palotákat építenek majd az Óvilágban s az Új Földön egyaránt: palotákat és masinákat. Mire visszatérünk, masinákat találunk majd, amik a levegőben csaponganak és körülrepülik a Földet és hirdetik a sarlatán Galilei és Newton kicsiny dicsőségét: kicsiny csodák, amilyeneket e kicsiny Krisztusok mívelhettek.

És ekkor, kétezerhatszázkilencvenben, mikor a régi Tudományt javában dicsőíti minden s minden neki hisz csak: – s mikor a mi eljövetelünket néhány rejtelmes Géniusz reméli csak remegve: – mi hárman megjelenünk Európa fölött. Megjelenünk és a nyomunban ujjongás s álmélkodás fakad: hozzuk az új tant, mely romba sülyeszt s a korhadt porba -33- visszadönt minden régi tákolmányt – mert vénhedt és rút lesz akkor a nehézkes bábjátékos, aki golyókat eszelt ki s tekézett velük a végtelen űrben. Hozzuk a hírt: testvérek, felfedeztük az igazi Újvilágot, odaát, a kárpit mögött! Kolumbusz és emberei régen por és hamu lesz már akkor: a kicsinyke Új Föld, amit felfedeztek, vén és kiszikkadt és romokkal népesült – fáradt tudósok hirdetik rekedten s egyre halkabban Newton tanítását, mely a Képzeletet börtönbe zárta – elszikkasztotta az agyat s utána kiszikkadt az ifjú és viruló test. Hozzuk a hírt: testvérek, északnyugaton, az Óceán fölött, kicsiny ösvényt találtunk, hajónk alig fért keresztül torkolatán – de ez az ösvény egyenesen kivezet a Térbe és fel, a testtelen emberek országába, akiknek megmondottuk, hogy van út, leszállani a Földre, s a fénysugár szárnyán már jönnek utánunk s itt lesznek csakhamar – és mi átmegyünk közébük – az ő országukba, ahol nem sárga s kemény az arany, mint amaz Új Földön, amit Kolumbusz adott nektek – ott az arany folyékony és lobog mint a tűz – s ha ittatok belőle, elfelejtitek a Halál nyomasztó kísértetét – s elmúlik tőletek a Halál, mint egy ostoba álom, amit megmosolyog a fölébredő. Testvérek: Galilei és Kolumbusz hazudott nektek – és hazudtak a tételek – hazudott a premissza és hazudott a konkluzió – jertek, felfedeztük -34- az Új Utat és elhoztuk a Magisztériumot, amit hosszú századokon át kinevettetek, mintahogy mi kinevettük őt, mikor megállt a kapuk előtt és így szólt: »Eppur si muove…«

Az alkimista előrehajolt: tanítványai hangtalanul fordultak nyugat felé, ahol a Santa Mária eltűnt. Nem látszott már a csücske se vitorláinak. Mérhetetlen fájdalom szorította össze a tanítványok szívét. Az alkimista beszélt.

– Esteledik. Paracelsus, édes fiam – fordítsd a kormányt. A csillagok ott reszketnek az égen: a Merkur ma bukott fel és szeliden ring a vizek fölött. Nem érzitek? emelkedünk. Hígan és egyre könnyebben siklik el alattunk az Óceán és észrevétlenül dagad. Csendben és reszkető lélekkel figyeljétek – mert új vizekre értünk. Csendben és gyönyörbefúló lélekkel figyeljetek a szavamra: mert észre sem veszitek s már nem szavakkal beszélek hozzátok, hanem hangokkal és ti értitek majd e hangokat, mintha szavak volnának. Mindegyre tünedeznek a szavak az én beszédemből, itt-ott bukkan fel még egy-egy – a többi halkul, emelkedik, összefolyik, egyetlen elnyújtott melódiába olvad: s a végtelenből s messzeségből mély gordonkahangon kíséri az új, hideg, ismeretlen zenekar ezt a melódiát. Most hajoljatok ki óvatosan a korlát fölött s nézzetek magatok alá. A tengerfenék világítani kezd. -35-

A tanítványok elbűvölve hajoltak ki az Óceán fölé – és ekkor, kietlen, kietlen messziségben és mélységben, alattuk, halvány derengés hajnalodott. Messze, messze, a mélységben, egy óriási város feküdt kéken, ködösen, a vízrétegek alatt. Apró tornyok és bástyák szegték be falait, furcsa, színes kupolák, mint a régi, szumír városokat képzeljük. A város fölött villogó színekben óriási lények cikkáztak: innen apróknak látszottak, mint a halak, de voltak akkorák, mint egy-egy ház odalent. Némelyiknek sárkányformájuk volt, mások az ichtioszauruszokhoz hasonlítottak, amiknek csontjait a hallei egyetem őrzi. A város szélén magas domb állott és e domb tetején zöld láng lobogott: zöld lángok közt kígyótestű alak bujkált: ugyanaz, akit a Santa Mária fülkéjében láttak az elmult éccaka. -36-

A nyár végét járta akkor: minden forróság és fény, ami hónapok óta összegyűlt, izzé, pirossággá, cukros levekké duzzadt a gyümölcsökben, a föld lihegő tüdejében. Porhanyóssá váltak a nehéz banánok és a narancsok héjja kipirult és a pálmák zöldje szinte vakított már. Az emberek is megértek, mint a gyümölcsök. Estefelé, mikor a tengerből kidugtuk a vállunkat, mintha rőtre sült cipók, vagy égett naspolyák úsztak volna a vizen: a bőrünk megbarnult és a szemünk csillogott.

Nagyszerű, pogány nyár volt és eltartott vagy húsz évig. Az arénában olimpusi versenyeket rendeztünk, meztelen fiúk birkóztak és perzsa nők táncoltak a végén, – mindnyájan -37- fiatalok voltunk és körülbelül mindnyájan szerelmesek egymásba. A lakomák buja, fűszeres zsírját bódító borokkal öblögettük le, – éjfél után, büszke és lüktető fejjel dalokat írtunk aztán és meséket költöttünk. Megénekeltük a nők keblét és csipőjét és csudálatos hasonlatokat találtunk a nők, a gyümölcsök, a virágok, bársonybőrű macskafélék és italok között. Egy-egy szép hasonlat valósággal mámorossá tett, és lázba hozott egy váratlan és lágyan csendülő rím: a költőt kiáltozva és száguldó szavakkal ünnepeltük ilyenkor, – néha még szebb hasonlattal dicsértük a művet, mint amilyenekkel a költő felcicomázta.

Drámákat is játszottunk, amikbe sötét szenvedélyek törtek ki szabadon, és a szimbólumok éppúgy húsból és vérből valók voltak, mint az emberek. E drámákhoz egy olasz muzsikus írt közzenét, – határtalan epedés volt a zenében, kétségbeesett, olthatatlan vágy: a zenekarból mintha görcsös karok nyúlkáltak volna ki, hogy megkapaszkodjanak valami barna leány lobogó hajába. Sokszor fuldokolva zokogtam e zenén, mert szerelmes voltam Lollába, akit az olasz muzsikus is szeretett, és legjobban úgy tudtam volna szeretni, ha meghalhatok a lábai előtt.

Nem féltünk a haláltól. A temetéseket orgiák követték és nem emeltünk síremlékeket. A halálról csak kiömlő és lüktető vér -38- jutott az eszünkbe, semmi egyéb. Beszéltek egy grófnőről, aki hallatlan s szívdermesztő módon elégítette ki szerelmi vágyait: áldozatai közt gyermekek is voltak és fiatal leányok; e nőre gyakran és tikkadtan gondoltunk. Augusztus császár udvarában gyakran megjelentünk és beszélgettünk az agg Maecenassal. Egy ideig mindnyájunknak Borgia Caesar volt ideálunk, – később raffináltabbak lettünk, pásztorjátékokat rendeztünk a versaillesi parkban. Majd Duse és D’Annunzio szerelme izgatott, jelzőink egyre ragyogóbbak lettek, és valamelyikünk megírta darabnak Salome táncát. S közben, egész nyáron át, vakítva tündökölt a nap, a Quarnero szikrázott és égett, mint a gyémánt, fel egészen az Alpesekig, forró lett a föld s a dán vizekbe láttuk lebukni: tovább nem igen érdekelt, mi lehet. Gyönyörű nyár volt és folyton kék volt az ég. Egy délután megjelent az idegen.

II.

Délután Lollával csónakáztunk. Forró és könnyes voltam: a haldokló nyárról és haldokló ifjuságról beszéltem, sok színt kevertem a szavakba, mert a tó tulsó partján sárga, piros és kék szinek vegyültek a fák zöldjébe s én szembekerültem e fákkal. De kifogytam a szavakból és szinekből, és mikor már nem -39- tudtam beszélni, Lolla unatkozva hajolt ki a csónakból és ujjait hűtötte. Gondolkodtam, milyen hangszer szólhatna helyettem, de csak epedő melódiák jutottak eszembe és mindegyikben ugyanaz a sóvárgás volt csak, amiről beszélhettem. Kifogytam és ekkor valami kényelmetlen, buta üresség állt be.

Visszamentünk a szállodába. A kertben fiatal leányok tenniszeztek, sokan voltak a hallban, de fáradt voltam és levert, nem mentem be. A portás kint állt a kapu előtt és egy idegen fiatalemberrel beszélt. Láttam, hogy nem értik meg egymást. Odamentem. Szőke, kékszemű, jelentéktelen ifju volt, norvégül beszélt. Franciául szólítottam meg. Útbaigazítottam és valahogyan együtt is maradtunk.

Vacsoránál már bizalmasabbak lettünk. Ekkor vettem észre, hogy tévedtem: nem kék szemei voltak, hanem szürkék és legalább egy fejjel volt magasabb, mint ahogy első percben láttam. Ezen egy kicsit csudálkoztam, de aztán cinikusan vállat vontam. Nagyon keveset beszélt. Ekkor már mintha nem is Capri szigetén lettünk volna, hanem valami német kikötőben, talán Hamburg közelében, egy fürdőhelyen. Unalmamban neki is Lolláról kezdtem beszélni, ebbe belemelegedtem, ragyogó szavaim visszatértek, dagadtak, egyre forróbb és lüktetőbb lett megint a beszédem, végre egészen melódiákba csapott át, daloltam, -40- dalolva magyaráztam neki, mit érzek és sírtam hozzá. Hirtelen elhallgattam, hogy a hatást vizsgáljam. Reméltem, hogy legalább is könnyezni fog. De a norvég most megint egész más volt már: hosszú, kékesszürke haja volt, ami furcsán lobogott a feje körül, mint a borszesz hideg, kék lángja, vagy a lidérctűz a hideg és nyirkos tavak tetején. Az arca pedig egészen megnyúlt, két méter hosszú arca volt, elfolyó körvonalakban, nem nézett rám, nem is felelt semmit. Hanem mikor jobban odafigyeltem, hallottam, hogy egészen halkan, mintegy magának dudol, vagy fütyörész valamit. Úgy látszik, a fogain keresztül fütyörészett, mert az arca nem mozdult közben, – belülről jött ez a vontatott, kisérteties hang, amihez hasonlót nem hallottam soha. A fütyülés egyre élesebb és hasítóbb lett: valami megcsapta az arcomat. Hirtelen átvillant rajtam, hogy nyilván hasbeszélő ez az ember, ez nem emberi hang, nem torokból jön. Megborzongtam és kértem, ne tegye ezt, mert idegessé tesz. Erre elfogulatlanul és könnyedén csevegni kezdett, de hirtelen borzadással vettem észre, hogy mialatt beszél, nem hagyja abba ezt a kisérteties fütyülést, mely tompán és mélyen ott zúg azért benne, a szavak fenekén. Hasbeszélő, nyugtattam meg magam, de éreztem, hogy elsápadok.

Később ajánlottam neki, hogy bemutatom Lollának. Mikor Lollával beszélt, megint -41- egészen jelentéktelen fiatalember volt, udvariasan felelgetett, de közönyös maradt. Csak az volt különös, hogy az egyik oldala valami zöldes fénnyel meg volt világítva: egy pillanatra, mintha ezen az oldalon öt vagy hat karja lett volna, de nem láttam tisztán és ezek a ködszerű testrészek hirtelen szertefoszlottak.

Utóbb kiváncsian kérdeztem, mit szól Lollához: illik-e rá az a forró ária, amit a tiszteletére írtam és zongorázni szoktam. Udvariasan, de hidegen dicsérte. Egyszerre zavartan vettem észre, hogy én úntatom őt. Hangosan beszéltem, magyaráztam neki, és ekkor jöttem rá, hogy nem azon az oldalon ül, ahová beszélek: – megfordultam és a hátam mögött állt, és hangosan, szilajul felnevetett. Elszégyeltem magam. Most megint csönd lett, de ezt nem tudtam elviselni: nehéz nyomás ült a mellemre. Kínlódva kerestem szavakat: megkérdeztem, hogy kit szeret és tud-e énekelni? Ekkor nyugodtan és határozottan kijelentette, hogy kedvese az északi sarkon várja őt, még nem látja tisztán a ködön keresztül, de szíve, egy keskeny és hajlékony vasdarab, állandóan arra mutat hegybefutó végével, mint az iránytű, s ha egyszer e piciny vasszilánk elszabadul testéből, a ködön és vizen keresztül odafut majd ama delejes ponthoz. Énekelni is szokott: – és ekkor megint hallottam azt a hátborzongató zenét, a füttyszót, -42- egyhangú ütemeivel. Zene volt, végtelenül hajlékony és magasan lebegő: – de mikor magamban megrögzíteni próbáltam, kiderült, hogy a kromatikus skála hangjegyeivel nem lehet kifejezni s így hangszer nem is játszhatja el soha. Ekkor felismertem, hogy a norvég őrült. Már ekkor esteledett. Nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy magam is megőrülnék, ha most látnám. Hol közelről, hol távolabbról hallottam a hangját, a norvég lihegett, rakoncátlanul dobálta magát és a karjai, amikkel a taktust verte, ezer méter hosszúak is lehettek, amint az elfeketülő égbolton hadonászott. Csitítani próbáltam, mondtam, hogy majd csak találkozni fog kedvesével, övé lesz és elviheti Capri szigetére. Most végre komolyan válaszolt nekem: emberfölötti fájdalom volt a szavában. Azt mondta, hogy kedvesét nem viheti Capri szigetére soha, – hogy kedvese rég meghalt, de valahol, valamikor azért látni fogja mégis, akár őt, akár az árnyékát, – ha nem itt, talán a halottak között, – halihó, halihó! – mikor majd elhamvad a Föld és kialszik a Nap, – majd a temető fütyülő sötétjében – halihó!… sírkeresztek között tapogatva keresi azt, kit a fény tett láthatatlanná. S mikor csitítottam, tombolni kezdett és úgy hánykolódott, mint a tenger, – nem birom már, fütyülte, nem birom ezt a fülledt meleget, ezt a zsírt, ezt a tikkadást, ezt a sok -43- buta napot és puffadt gyümölcsöt. És mikor ezt mondta, valami suhogni kezdett a hajamban, oly rettentő félelem fogott el, hogy elájultam.

III.

Másnap, mikor kinéztem az ablakon, hideg-fekete volt az ég és a hegyek mögött az északi szél. Forogva szaladt végig az utcán, szíjat hasított a levegőből és tépte a házak fedelét, hogy visítottak bele. A fák földig hajoltak és a levegőben forgott a föld szemete. Női fátylak rongyait sodorta tovább, a cölöpök csikorogtak. Túl a tó vize sötétlett és borzolódott, néhol felfordult vitorlák metszették a tarajokat. Az utat, ahol rémülten és vacogva futottam haza, nyakam köré csavarva görcsös köpenyem, az utat lesöpört, érett fügék borították, – a szél söpörte a gyümölcsöt, futottak előttem, mintha mind életre kelt volna, s most jajgatva, bőgve bánná, hogy oly sokáig aludt.

Felemeltem a kezem, kegyelmet kértem, köpenyem örvénylett fejem körül, – s ekkor magasan, magasan a fejem fölött, két rohanó felhő között hallottam, hogy fütyül az északi szél, – fütyült és vihogott és megismertem a kisérteties zenét, amit tegnap hallottam, a szálloda lugasában. -44-

Az északi szél tombolt és dühöngött az égbolt harangjában; a sűrű, puha és fekete felhők pedig olyanok voltak most, mint egy óriási cella kitapétázott falai, melyeket dörömbölve tép, öklével és fejével csapdos kényszerzubbonyában az őrült, az északi szél. -45-

Reggel erősen sütött a nap és Balogh Lajos fintorogva, mérgesen pislogott, mikor leért az uccára. Nagyon élesnek találta a napfényt, a gyomra is émelygett a sonkacsülöktől, amit reggelenkint evett. Kabátját, ezt a furcsa kabátot, begombolta elől; körülményesen felhajtotta a nadrágját. Minden ruhadarab egészen korrekt és elegáns volt Balogh Lajoson: hangsúlyozottan divatszerű, alkalmazkodó. A szabó, mikor mértéket vett, élénken és gyakorlott hangon diktálta segédjének a számokat: sacco-öltönyről és zsakettről beszélt, élénken vitatkozott róla, hogy egysoros vagy kétsoros legyen és egyéb ilyen részletekről. Mikor a derékhosszúságot diktálta, olyan udvarias és természetes volt a hangja, mintha soha életében olyan háthosszúságot nem látott volna, ami legalább negyven -46- centiméterrel hosszabb ne lenne a mellhosszúságnál; gyakorlott és minden meglepetéstől vagy csodálkozástól ment szavai úgy körülírták az esetet, hogy az ember azt hihette: a legújabb párisi divat a felsőkabátot hátban egészen bőnek és lötyögősnek írja elő és nadrágban az idén kizárólag hetvencentiméteres hosszúságút hordanak. És csinált Balogh Lajosnak szabályos saccót és őszikabátot: a gomblyukak legújabb divat szerint, horgosan körülvarrva, az ujjak elől bővülnek, a gallér erősen kihajtott, a mellény gallértalan. Oldalzsebet is csinált, saccóban az idén megint divat, és hátul, a kabáton akasztó volt, alatta selyemszalag, mintahogy egy rendes, divatos sacco-öltönynél már illik. Minden megvolt a ruhán, rávarrva, ráragasztva, beillesztve: és az, hogy az egész kabát, mikor az ember kézbe vette, valami értelmetlen, formátlan, képtelen rongydarab volt, mert nem volt kabátalakja: az a körülmény e kínosan korrekt és tökéletes részletek mellett valami olyan dologgá lett, amiről nem lehet beszélni, mert nem tartozott a tárgyhoz: a tárgy pedig az, hogy ez a kabát tényleg a legújabb divat szerint készült. Balogh Lajos ehhez a ruhához kifogástalan fehérneműt és gyémántos garniturát hordott; hozzászokott, hogy az emberek dícsérjék a gombjait és a nyakkendőjét. Az emberek valóban dícsérték a nyakkendőjét és volt olyan, aki megkérdezte, -47- ki a szabója. Balogh Lajos lassankint hozzászokott, hogy ő elegáns ember.

Ahhoz is hozzászokott, hogy vele mindenki végletekig udvarias és előzékeny. Az uccán megálltak az ismerősei, kezeltek vele és szinte túlzottan érdekelte őket minden, amiről beszélt. Ha valami vitába beleszólt: a kávéházi asztalnál, udvariasan elhallgatott mindenki és végighallgatták. Mindenki kedves és jó volt hozzá: eléje tették a gyufatartót, rásegítették a kabátot. A viccein hangosan nevettek. Mindehhez hozzászokott, de valami kényelmetlen és fanyar íz maradt benne e jelekből, öntudatlanul: maga se tudta, mi az. Egy időben nőkkel kezdett foglalkozni: az, ami hozzájuk vitte, kezdetben csak valami bárgyú, remegő és tompa ösztön volt; ismeretlen hatalmú, elérhetetlen és nagyszerű istenség felé emelkedő állati imádat. De meglepetve tapasztalta, hogy az istenség, legalább látszólag, nem is elérhetetlen: a nők mosolyogva néztek rá, épp olyan kedvesen és udvariasan beszéltek vele, mint a férfiak. Sőt megtörtént, hogy vele szívesebben beszéltek, mint szép, sudár férfiakkal: pedig nem volt még csak jó causeur se. Ehhez is hozzászokott hát és cinikusan viccelődve és fölényesen beszélt a nőkkel, mint az éjjeli mulatóhelyek habitüéi. De ebből is valami keserű íz maradt vissza, amiről nem tudott számot adni magának, de ami keserűvé, aztán hetykévé tette és érthetetlen -48- módon gyanakodóvá. Hangosan és kihívóan beszélt, belevágott más emberek szavába, nem tűrt ellentmondást: a vitákat két szóval elintézte és elutasítóan hozzátette: passz. Lármázott a pincérekkel, mindenből közkérdést csinált és fenyegetően szembehelyezkedett mások véleményével. Egyszer a színházban valaki lehajolt a kalapjáért és meglökte: ekkor elvörösödött, felugrott és rikácsolva, gorombán rákiabált a hatalmas termetű, szőke úrra, hogy miért nem vigyáz. A szőke úr zavartan mosolygott, bocsánatot kért, emelgette a kalapját. Balogh Lajos még vörösebb lett és a torkára gyűlt a tajték: még gorombábbat akart mondani, de nem lehetett. Rettenetesen gyűlölte azt az embert: szerette volna megfojtani, kikarmolni a szemét.

II.

Felment a hivatalba és délután kettőig ült a kényelmes bőrkarosszék tág öblében. Azután egy előkelő Andrássy-úti étterembe ment ebédelni, de semmi sem ízlett neki. Majd a kávéházban lóversenyekről, színházakról, nőkről beszélgetett néhány hivatalnok-társával, ujságírókkal. A szokottnál is izgékonyabb és fanyarabb volt ezen a szép, langyos őszi napon. Bántó maliciákat mondott mindenikről, aki szóbajött; válogatott a szivarokban. -49- Estére szabadjegyet szerzett magának a színházba, hogy valamivel elüsse az időt. Színház előtt sétált a körúton, az ismerőseivel megállt néhány percre. Szidta azt a darabot, amit tegnapelőtt láttak együtt valakivel: ostobaság, mondta, hogy a férj megbocsát egy ilyen bestiának – egyszerűen gyávaság, mondta.

Valamelyik ismerősével sétált arra: öt óra lehetett. A kávéház terraszán egy kisbajuszú, barna úr ült, szép hölgy társaságában. Balogh Lajos torkába megint felgyűlt a keserűség: valahonnan ismerte a hölgyet és a barátjának elég hangosan megjegyzést tett rá. A következő dolgok egy félperc alatt történtek. A barna úr nyugodtan megfordult és rájuk nézett.

– Ennek a púposnak járt a szája? – mondta, kérdően a nőre nézve és egyenesen rámutatott Balogh Lajosra.

Balogh Lajos elhült. Csodálatos, de még sohasem mondták ezt a jelenlétében. Balogh Lajos életében először hallotta, úgy, bevallottan, hogy ő púpos.

De nem sokáig tünődhetett ezen az új szenzáción: a következő pillanatban hatalmas pofon csattant el Balogh Lajos arcán: az arcához kapott és életében először érezte, -50- hogy az az arc, amit most a pofon felhevített, milyen lötyögős, ráncos, formátlan valami.

Azután zavarosan hallott még hangokat, valaki lármázott, mintha ilyesmit beszélt volna: »pfuj, szégyen gyalázat, egy nyomorékot megütni, nem szégyeli magát?« Megpróbálta, hogy ismételje magában ezt a mondást és dadogó szájjal, hülyén meredt arra, aki megütötte. De nem tudta őszintén érezni, amit mondani akart. Hideg, kicsit durcás, de szép férfiarc nézett rá. Aztán ő lassan és támolyogva ment előre az úton: valakik mentek el mellette, beszéltek hozzá, mintha heccelték volna. De ő csak legyintett: kiálló pofacsontja határozottan égett és fájt az ütéstől.

Egyszerre egyedül maradt, később jutott eszébe, hogy néhány embertől elkezelt. Körülnézett: a Thököly-út végén járt, hol apró munkásházak kezdődnek és gyárfüst terjeng. Hosszú kerítések mellett baktatott: egyszer kifogyott alóla a kövezet és egy tócsa mellett megállt. Az őszi alkonyat finoman permetezett: a púposnak eszébe jutott az arca, mert még mindig fájt: lehajolt és megnézte a tócsa vizében. De azonnal elkapta a fejét: riasztó, ostoba kép nézett vissza arcába – először látta az arcát így. A felöltője széle beleért a vízbe: a púpos lassan, gondolkodva levetette felöltőjét és nézte.

Nézte ezt a furcsa felöltőt, a korrekt gombokkal -51- és az oldalzsebekkel, amiből selyemkendő csücske állott ki. Micsoda pokoli gúny volt, kinek a gonosz, kegyetlen tréfája ez a kabát, amit az ő testére szabtak? Eszébe jutott, gyermekkorában a fiúk egy dinnyének kifúrták a belét, szemet, szájat, orrot rajzoltak rá, emberfejet csináltak belőle: még monoklit is tettek a szemére. Egyszer meg valaki egy majmot felöltöztetett frakkba és a cirkuszban mutogatta. A púpos riadtan nézett körül: mintha felharsant volna valahol az a hahota, amit akkor a cirkuszban keltett a majom – és amit azelőtt és azóta nem hallott soha eddig. Lehetséges… lehetséges… lehetséges volna… hogy mindez csak tréfa volt… hogy őt csak úgy felöltöztették… mint más embereket… és beszéltek vele… és rámosolyogtak… és aztán, mikor gőgösen és kihúzva magát, elfordult… akkor kitört a hahota…

Most jött rá, hogy mindig gyűlölte a ruháit. Mintha hályog esett volna le a szeméről. Hiszen ezek nem neki való ruhák! Velasquez képei jelentek meg előtte, amiket nőkkel csacsogva és szellemeskedve nézegetett pompás múzeumok csarnokaiban. Látta a törpe púposokat, a király bolondjait, bohócsipkával, furcsa, rojtos-bojtos bársonynadrágban, piros zekében. Szegény, bolond, kijátszott púpos – valaki álmában leszedte róla ezeket a ruhákat, amiket rászabtak, amik neki valók voltak -52- – és az udvaroncok ruháit adták rá, hogy mindenki kacagjon, mikor illegve végigmegy az úccán.

Azt hitte, megreped a halántéka, úgy elöntötte a szégyen – futni kezdett, a tócsa szélén otthagyta az őszikabátot. A gyerekek megfordultak utána és sikongva rámutogattak: nini, púpos, mondták. Megállt és félszeg, hülye mosollyal nézte a gyerekeket. Apró, piszkos boltok ajtajában legények álltak – tisztelettel elódalgott mellettük és sóváran végignézte termetüket. Egy boltajtó fölött a nevét látta: Balogh Lajos – de nem csudálkozott rajta – milyen ostoba dolog, lám, persze, hiszen ez nem az ő neve: itt van az igazi Balogh Lajos, aki egy ép ember – neki csúfságból és gonosz tréfából adták ezt a nevet – nevet adtak neki, komoly, igazi nevet, vezetéknévvel és keresztnévvel, mint az igazi embereknek – holott neki nincs neve.

Mind hosszabb s hosszabb kerítések következtek: beesteledett. A púpos egyszerre megállott, körülnézett, leült egy padra. A kerítés mögött verkli szólt. Előtte, Soroksár felé, már mezők és vetések következtek. Az égen halványan kiütköztek a csillagok és közvetlen közelében egy tücsök szólalt meg: valószínűleg a kerítés alján serkedő fűből. A verkli ezt játszotta: »A falúban a legárvább én vagyok…« a púpos elandalogva hallgatta a nótát, igen szépnek találta és most végre -53- sírni kezdett. Felnézett az égre, mely barátságosan és lágyan takarta be őt éppen úgy, mint a nyomorult kis tücsköt és a roppant hegyeket. Maga elé nézett és egy görbe, nyomorult fát látott sok más, egyenes fák közt; ott állt és friss, zöld iszalag futott rá, veréb ült az ágai közt és a méhek és darazsak sem kerülték el. Kitárta vézna karját a lebukó nap felé, mely fényt és meleget árasztott rá, éppen úgy, mint másokra – beszívta a levegőt, mely lágyan, békésen folyt be tüdejébe, nem bánta, hogy ő púpos, de nem is mondta, hogy nem az. Ujra egy tócsa fölé hajolt – és a víz barátságosan nézte őt: púpos vagy, mondta neki nyiltan és őszintén, de nem nevetett és nem haragudott. Púpos vagy, mondták a fák barátságosan, mint ez a púpos fa itt, te szegény, szegény púpos. Gyere, szomorkodj bátran, szabadon, amiért ilyen nyomorult vagy, gyere, ülj le ide, sírd ki magad, van rá okod. Sírj, sírj, te szegény, szegény, szegény púpos. Sírj, teneked szabad, senkinek annyira nincs joga sírni: a gonoszok és rosszak, el akarták venni a könnyeidet, a te édes, egyetlen könnyeidet, mikor egyebed sincs, csak az, hogy sírhatsz. De jött egy jó ember, aki visszaadta. Sírj, semmid sincs és nekik mindenük: sírj, a világra szenvedni és gyötrődni születtél és arra, hogy mások felüdüljenek s örüljenek, hogy nem oly nyomorultak, mint te: mások, akiknek gyönyöröket -54- és mámorokat nyújt az élet, míg neked csak nyomort és szégyent adott, mindhalálig. Sírj, sírd ki magad, te szegény púpos, úgy-e jó, úgy-e édes?

A púpos hallgatta a fákat és most már úgy zokogott, hogy egész teste vonaglott bele: egyetlen, forró vágy olvasztotta szívét – csókolni szerette volna, soká és sírva, a kezet, mely ma délután megütötte őt. -55-

Hogy az élet rövid, azt ti fiatalok találtátok ki – így szólt az öreg ember csendesen. – Ti történeteket beszéltek nekem, amikben úgy rohan élet és halál, mintahogy piros és fekete váltakozik a rulett forgó korongján. Sok szép színdarabot láttam és sok szép verset olvastam tőletek, szebbeket, mint a régiek írtak – de mindegyikből hiányzott valami, amit ti nem ismertek: az idő, az élet perspektívája. Csodálatos: ti az életet olyasvalaminek képzelitek, mint a születés és halál – pedig születni és meghalni lehet csak egy nap alatt, de élni nem. Szerelem, kétségbeesés és ujjongás: úgy következik nálatok egymásra, mint a láncszemek; mintha minden pillanata az életnek maga volna a teljes élet. Hát nem tudjátok, milyen rettenetesen hosszú az élet s a csendes, változatlan Örökkévalóság milyen végtelen, mozdulatlan tengerében úszik az a három vagy négy harsogó pillanat, amikor érezzük és felismerjük a sorsunkat? Ha visszanézek -56- az életemre, úgy tűnik, mintha ezer év feküdne mögöttem: egy hosszú, hosszú könyv, amit ezer évig olvastam és megjegyeztem és megtanultam mindent. Látom gyermekkoromat, oly rettenetes, kietlen távolságban, amekkorát ti csak úgy tudtok megérteni, ha a Történelmet olvassátok, vagy a középkor sötét váraira gondoltok. És mindaz, ami történt velem, úgy fekszik az Idő pusztájában, mint az elhullott tevék csontjai, nagy távolságban, a sivatagot átszelő karaván-úton. Ebben a hosszú, hosszú életben hihetetlenül kevés dolog történt velem: végtelenül hosszú éjszaka volt, amit ébren töltöttem el s nem tudok egyebet róla, csak azt, hogy hosszú volt. Ti napfényről és örömökről beszéltek – elhiszitek-e nekem, hogy háromszor láttam csak a Napot, egész életem folyamán. Háromszor láttam és ezt a három napot egy örökkévalóság választja el – három egész emberélet, melyek nem ismerték egymást s amiket innen, a távolból láthattam csak meg egyszerre.

Először egy széles, fehér lapon hevert – később megtudtam, hogy ez a fehér lap egy tükör volt, amit a gyerekszobánk falán lógott. Mikor először nyitottam ki a szemem, szembekerültem vele. Elfolyó, értelmetlen ragyogás volt, kinyújtottam utána a kezemet és csudálkoztam, -57- hogy nem érem el: pedig szerettem volna megsimogatni, vagy a szájamba venni. Később, mikor megértettem, hogy nem olyan egyszerű a dolog, megharagudtam és elfelejtettem.

II.

Azután kimondhatatlan sok idő következik. Sok idő, mialatt velem alig történt valami, annál több bennem: szívemben és agyamban. Én egy kicsit nagyobb lettem, bajuszom is nőtt – két vagy három év alatt, két vagy három centiméter – és tizenöt év kellett hozzá, míg kék szemem egy árnyalattal sötétebb lett. Míg belül, a sötétben, szívem világokat és századokat átérzett – kívűl az arcom halványabb lett egy kicsit és két vékony barázda gyűrődött orrom és szájam körül: ez volt az egész, ami kifelé változott. Türelmetlenűl vártam, hogy mi lesz s mi az, amiért ennyit, ennyit várni kellett.

Egy délután aztán találkoztam egy asszonnyal: nehányan még emlékeznek rá, hiszen sok-sok éven át, nekem úgy rémlett, egy örökkévalóságon keresztül, ketten voltunk azután, az emberek között. Délután kettőkor találkoztunk és este hétig voltunk együtt. Fiatalember voltam, gondoltam, meghódítom. Beszélni kezdtem neki és ő áhítatosan figyelt: igen szép nő volt és jó illatokban bővelkedő. -58- Megfogtuk egymás kezét és szorongattuk. Másnapra találkozót adtunk egymásnak: de ő nem jött el, valami zavar volt. Akkor boszankodtam és sokat törődtem az esettel: nagyon vágytam erre az asszonyra. Megint találkoztunk és én már félig bolond voltam a vágytól – megint elszakadtunk és most úgy volt, nem is találkozhatunk többé.

Aznap – őszi délután volt – megértettem, hogy én egész életemben erre az egy asszonyra fogok csak vágyni és más asszony nekem semmit se jelent – s hogy amit vártam és sejtettem és reméltem, éppen ez az asszony volt, kit íme, nem kaphattam meg. Hogy ezt megértettem, végtelen, boldog nyugalom fogott el: elhatároztam, hogy meghalok, s hogy boldogan és elégedetten halok meg, mert szerettem. A folyópartra mentem ki, ott ültem és sírtam. Kezem a fűbe markolt és azt gondoltam, hogy oly síma és édes, mint az ő haja. A folyó vize a hangjához hasonlított, olyan lágy és dáruzsoló volt – és az égbolt selyemtapintású volt, mint az ő bőre. Egy óra mulva lassan válamra nehezedett egy kéz: ő volt az. Félig fordultam csak meg, tovább sírtam és ő leült mellém. Ott ültünk órákig és tudtuk, hogy nem válhatunk el többé Mikor aztán magamra maradtam, csendes és békés volt az este – nevettem, megmosakodtam a folyó vizében. Beszélgettem a fákkal és a fák oly kecsesen nyújtogatták felém ágaikat, -59- mint mikor asszonyok csókra nyújtják a kezüket. A szél finom, kék fátyol volt, ami a kezemre és lábamra hengergőzik.

És akkor másodszor láttam meg életemben a napot: két hegy között lefelé kúszott az égen – ragyogó volt, meleg és vonagló, mint a fehér csipkék és rózsaszínű szattyánbőrök kettős takarója mögött egy asszony édes és meleg szíve.

III.

És aztán újból, egy emberéleten keresztűl úgy volt ez. Megint homály és köd volt hosszú, hosszú éveken át, ragyogó köd néha – olyan nekem most, mintha ti a reneszanczkoráról könyvet olvasnátok. Igen, az egész természetnek értelme volt abban az időben: a fákban embervér keringett és mindent aranyszínűre festett a mi felhevült képzeletünk. Minden annyiban hatott csak rám, amennyiben az én örömömet szolgálta: csak kemény tárgyak voltak és lágyak – lágyak, mint az asszony öle és kemények, mint a kard.

De egy napon, sok-sok év múlva, megtudtam, hogy az asszony elárul. Ti gúnyolódtok felettem, mert öreg vagyok s nyugodtan mondom ezt – nálatok az asszony árulása halált és összeomlást jelent, eldördülő pisztolyt, fekete szakadékot: mert nem tudjátok, mit jelent az idő. Azon a napon, este történt, -60- úgy voltam én is: kábultan álltam meg szobám közepén s vártam, hogy gyilkolni fogok. De nem gyilkoltam, a városerdőbe mentem és ott töltöttem az éjszakát. Próbáltam magam elé képzelni az asszony arcát, úgy, ahogy éveken át, remegve és elszoruló szívvel lestem ezt az arcot: elképzeltem és vártam, hogy szorul majd ökölbe a kezem s hogy fogja el szívemet a féltés ismerős, halálos görcse. Ismét láttam két szemét és száját. De nem történt velem semmi. Fáradtan és lemondóan gondoltam, hogy ez az első pillanat kábulatától van csak így és hogy életem elviselhetetlen pokollá változott, melynek égető parazsát érezni fogom, mihelyt elmult ez a kábulat s azontúl örökké.

De a kábulat elmult és még mindig nem történt semmi. Reggel megéheztem és betértem egy boltba, ahol tejet vettem és kalácsot. S míg ittam, éreztem az ízét: csudálatosan újnak és tömörnek, amilyennek hosszú-hosszú éveken át nem éreztem. Ekkor megértettem, hogy hosszú éveken át a szerelem íze keveredett a tej ízébe, míg ittam és megváltoztatta annak az ízét.

Azután kimentem újra az erdőbe és mellre szívtam a levegőt – és nehéz földszagot éreztem, üdítőt és frisset – és megértettem, hogy hosszú-hosszú éveken át a szerelem keveredett a levegőbe és én nem éreztem a levegőt.

Már akkor sejteni kezdtem, mit jelent nekem ez a nap. Megnéztem egy fát – láttam -61- a kérgét és megvártam, hogy bújnak ki ebből a kéregből a rügyek. Nagyszerűen érdekes és izgató látvány volt – és akkor megértettem, hogy hosszú-hosszú éveken át a szerelem eltakarta előlem a rügyeket és a friss levelek illatát.

Emberek jöttek-mentek – mindegyiknek arcán egy világ, új és élettel teli – és én hosszú évekig nem láttam egyetlen arcot se.

Kő esett le egy épülő ház pereméről – megálltam s elgondolkodtam, miért kellett leesnie ennek a kőnek. Gondolkodtam és rájöttem és nagyon vídám lettem tőle – ó, itthon vagyok, itthon vagyok megint!

A város, amelyben tíz éve laktam, olyan új, olyan friss volt nekem, mintha tíz év múlva aznap tértem volna vissza először – ó, otthon voltam abban a városban, melyet tíz év óta nem láttam, mert benne voltam ugyan, de börtönben voltam, a szerelem börtönében.

Örömtől, mámortól kábultan botorkáltam és ekkor két ucca között szembe találtam magam a láthatár peremével – és a láthatár fölé e percben emelkedett a Nap – és én szembe kaptam a Napot, harmadszor életemben, ragyogóan és zengve. És ekkor, mint aki hosszú-hosszú álomból riad fel, megdörgöltem a szemem és megértettem, hogy a szerelem hosszú-hosszú éveken át eltakarta a Napot és befestette a színét.

Tavasz volt megint a világon és a szívemben -62- és én kitárt karokkal álltam ebben a tavaszban s boldogan kiáltottam a felkelő nap felé: »Ó visszaszerzett életem! Ó ujrakezdődő gyönyöre a létnek és a megismerésnek! Már nem szeretem őt! Isten, Isten, boldog Isten, irgalmas jó Isten, már nem szeretem őt!«

És sírtam boldogságomban: a fűbe feküdtem és magamhoz szorítottam a földet, amit visszakaptam, hogy édes gyermeke és ura és királya legyek újból – és amit már-már elszakítottak tőlem.

De ez is régen volt már, hallatlanul régen – utána megint sötétség következett – s hogy mikor volt igazam, mikor igent mondtam, vagy mikor nem-et: úgy tudom, csak most, mint a habozó, ki gombjain számolja: igen, nem, igen, nem, s az utolsó gombra határozottan rámondja: igen, vagy nem – de magában érzi, hogy azért mondja csak, mert utolsó a gomb, s nem azért, mert hisz benne, hogy igazat tanácsolt. -63-

Egy… kettő… három… oda… és egy… kettő… három… vissza, az asztalig. Lehet még tizenöt perc… mondjuk tíz… míg vagy százszor sétálhatok így, faltól az asztalig, óvatosan, hogy meg ne lökjem az asztalt s a gyertyák fel ne boruljanak… Most már egyedül maradok, – mondta a pap – egészen egyedül, végig, az egész negyedóra az enyém. Milyen jó, milyen jó, milyen jó ez. Mostan már nem kell leülnöm addig, úgy-e nem, az egész negyedórát így végigsétálom, egyenletes, ütemes léptekkel, leeresztett kezekkel és a fejemet leszegve… Ó, de jó ez…

Igen, tisztelendő úr, tudom, erre gondolok majd… Az egész negyedórán át erre gondolok most… és most majd félek tisztelendő atyám, úgy-e, szép illedelmes vagyok, nem bántok senkit, nem fogom meg a torkát senkinek. Tudom, hiábavaló, sokan vannak nagyon. -64- Az őrök, meg katonák… meg a két legény… Nem fogok verekedni, tisztelendő úr.

Hát… igen… Hogy is van csak? Porból vagyunk, így mondta? Porból vagyunk és porrá leszünk. Ez a feladat, úgy-e ezen kell gondolkodnom. Ezt még végiggondolhatom, még van tíz perc – és ha végiggondoltam, akkor már nem lesz semmi, úgy-e, akkor nem fáj, úgy-e, nem fognak fojtogatni, tisztelendő úr, nem ütnek, úgy-e, ha jó és engedelmes leszek? Majd megkérem őt, hogy ne szorítson, nem szükséges, majd magam szorítom oda a fejemet, nem is kell hozzám nyúlni… Magam bedugom a fejem, a nyílásba… van hely elég, nem kell erővel…

Hát igen… tudom… erre gondolok. A porra, amivé leszünk… Jó ez, jó ez nagyon. És a porra, amiből lettünk… Ó, tudom, ezt meg kell érteni, meg kell érteni, tíz perc alatt… és ha megértettem, úgy-e, akkor nem fogok ordítani, tisztelendő úr és nem tépem magam… és nem őrülök meg…

De hát hogy is ordíthat és marcangolhat valami, ami porból lett… milyen bolondság! hiszen a por csendes és hallgatag… Csendesen és hallgatagon villong a mezők felett és csendesen ereszkedik le… De hogy lehetett belőle ember, jajgató, ordító ember, aki -65- a másikat tépi és harapja… A csendesen elomló sziklából való a por, úgy-e, amit csöndes szigeten láttam egyszer… száz és száz év alatt békében omlott le, nem bántott senkit, éhes és szomjas nem volt és vér nem folyt belőle… Hogy lettem én a porból – ó, meg kell érteni, meg kell érteni gyorsan…

Régen, régen apám volt nekem és anyám. Talán ők születtek a porból, mert hiszen én már őbelőlük születtem…

Honnan vettem hát csontjaimat és húsomat és véremet? Igen, ők az okai… a nyomorultak… ők az okai csontomnak és véremnek… ők az okai, a nyomorultak, e rettenetes gyötrelemnek… ha ők nincsenek, most is csendes, békés por lennék ama sziklán és az esti szellő susogva fujdogálna fölöttem.

Átkozott, átkozott két ember! Kik engem e világra hoztak a porból! hogy lettetek ti? most megtudom!

Kezdetben volt a szikla, s körülötte fák és álltak hallgatagon s a tenger hideg hulláma csapkodta a partot. Ó, milyen szép volt, rettenetes szép – ó milyen boldog, tiszta, halálosan édes volt a halott tenger s a halott kövek az ég alatt. Ó hogy vonultak fölötte éjszaka a sötét, komoly fellegek s hogy zengett az ég… míg ember nem volt e földön, tisztelendő -66- atyám! Míg ember nem volt e földön s az Ur lelke szállt a vizek felett – nem így mondta az imént?

S az ötödik napon, mikor elvált a víz s a föld s szelek fujtak – akkor megállt és pihent.

De ekkor, amaz elátkozott szigeten, porladni kezdett az egyik szikla, valami betegség szállta meg… Beteg por volt, igen… a kő beteg pora, melyre eső esett s vizével elegyítette, s a szikla vonaglani kezdett, vonaglott a betegségtől, mint a kukac – piha! vonaglani kezdett s gömbölyű gombócba csavargott kínjában… és elgurult…

S gurult a porfolyó a parton s midőn gurult, behorpadt, hurkák váltak le róla s mindegyik külön vonaglott… a beteg sziklakő daganata felállt a földön, mint egy nehéz kelevény… És ez volt az ember…

Hohó! tisztelendő atyám! most aztán őszinték legyünk! félre a mesével! mert most látni akarok. Nem isten volt, aki e lényt gyúrta a porból – az isten meghalt az ötödik napon – ó látom! ó hála, hála, most látom, most értem! – mikor a szép, boldog, tiszta, halott világot megteremtette, elaludt s meghalt maga is, mert nem kellett már a tiszta és hallgatag hegyeknek s a feneketlen, mély vizek átvették az ő bölcsességét. De a magárahagyott -67- port betegség támadta meg s már nem volt isten, aki meggyógyítsa, hogy béke szállna reá – nem volt már isten, aki megakadályozza, hogy a kőszikla rút daganata felálljon s mozogni kezdjen – mikor meghalt az isten, megbetegedett a Természet s az ő betegségét Embernek hívják. S ekkor a Betegség átvette uralmát e Földön.

És ott bujkált az első ember, árasztva nedveket és bűzt, a hallgatag sziklák között… Ott bujkált a beteg por… belsejében fájdalmas vérrel és hússal, belsejében pokloknak tüzével s rettenetes vággyal, hogy eloltsa e tüzet s felhabzsoljon mindent, ami mozdul, hogy ezt a tüzet eloltaná…

Éhes volt, tisztelendő atyám, éhes volt az ember, semmi más. Most nincs hazugság… most nincsenek szép szavak… most meg kell értenem… most majd én mondom el neked, tisztelendő úr, hogy volt ez.

Éhes volt a beteg por… éhes, semmi más. Egyetlen száj volt a feje és az ujjain karmok. S ami a közelébe került, azt karmaival megragadta és begyömöszölte lihegő, vörös szájába. Gyermekkorában, míg egyedül volt, mohón nyelte a követ és homokot – kő és homok fájdalmas, szörcögő gennyé vált benne és ez volt a vér. Én láttam ezt a bűzös, öklendező folyadékot, láttam kígyózva, lüktetve kanyarogni, -68- ömleni a daganatból, amit hideg, tiszta vassal téptem fel, hogy ömöljön…

Éhes volt a vér… éhes volt az ember… S ahol vért és húst érzett a közelében, megragadta, feltépte és megette. Míg egyedül volt, elbujt a fák között s ha állat került a közelébe, megtámadta, széttépte, felfalta. A bogarak lábát kitépte, a nyúl fejét odaverte a sziklához… Amerre járt, vér, vér… szétmarcangolt tagok, csontok, amikről lerágta a húst…

A fa mögül vette észre, ahol leskelődött. Egy szomszédos fa ágán ült s nézett messze, a tenger felé. S apám kitátotta a száját és karmait begörbítette. S lassan kúszott anyám felé, hogy felfalja. Hátulról támadt rá, de mikor két karjával megragadta, a másik szembefordult vele. És ekkor viaskodni kezdtek. Apám nagyratátotta torkát, hogy leharapja anyám fejét, – hohó! tisztelendő úr. Anyám pedig karmolt és viaskodott. A földön hemperegtek s karjaikkal fojtogatták egymás mellét. Lihegtek és haraptak, de egyik se tudta megölni a másikat. Fogaikat vicsorgatták és szájuk tátogott. És ahogy fojtogatták s marták egymást, egyszerre akart harapni mind a kettő… egyszerre akarta felfalni mind a kettő a másikat… és ekkor a két -69- harapó száj összetapadt… És így maradtak… aztán ájultan eresztették el egymást… nem birtak egymással…

Hahó! Hó! Igy születtem én… az ő kicsorduló vérükből… amikor fel akarták falni egymást…

Igy születtem én, az én vérem… ez a vonagló, tüzes pokol, ami éget és fáj… így lettem én, tisztelendő úr, a porból… a beteg porból…

Én ismerem ezt a folyadékot, ami bennem van. Én láttam ömölni, a másik testéből, akit megöltem…

Most hát rajtam a sor… De még van időm… úgy-e, van időm? Ó, nem félek én a csendes, tiszta portól, amivé leszek… ó, nem a félelem reszket így torkomban… ő az, a vonagló, beteg folyadék… Mi az?

Jól van no… hiszen megyek már… ne szorítsa a karom, mert akkor nem megyek. Ha szorítja, nem megyek… harapok… A tisztelendő úrral akarok beszélni… nem lehet már? dehogy nem… a porról akarok beszélni… Nem lehet? Akkor harapok…

Itt álljak meg? Jó… megállok. Az Isten irgalmára… esküdt úr… csak a kezemet oldják fel… akkor engedelmes leszek… jó leszek… Igen, figyelek… Ahá… Értem, olvasnak… értem én, jól… Helybenhagyta… legfelsőbb… helybenhagyta… a legfelsőbb… értem én, tudom, mert olvasnak… helyben… hagyta…

Tekintetes esküdt úr!… Tekintetes… hahaha! ti kutyák! Hahaha! Ti vagytok azok… ti beteg daganatok! Mit ültök itt kövéren? Előttem játsztok? Hiszen te vagy az… ismerlek… mit ülsz itt? Leköttetted a kezem… hogy ne fojthassalak meg… mert éhes vagy a véremre, ezer év óta vársz rá, hogy felhabzsold… hogy kiontsad… mint ahogy én kiontottam a tiédet!… Nesze hát… nesze hát… itt ömlik… itt ömlik már… nesze, a tiéd… nekem nem kell… nekem nem kell a piszkos, a forró, a lucskos és lüktető… amitől annyit szenvedtem… idd fel, mint ahogy a por felissza, látod?… és most béke lesz… végre, végre… szelíd… tiszta béke… a halott szikláké és a szelíd szél békéje… ó, föld betegsége, élet! -71-

Nevetséges, valakinek mégis csak el kell mondani ezt a dolgot és még hozzá hamarosan, mielőtt meggondolnám és eszembe jutna, hogy ostobaság. Kinek mondjam el? Annak az ujságírónak – szentisten, hát csináljon belőle riportot. Vagy itt, szemben ül egy huszárkapitány, talán bemutatkozom és elmondom neki.

De előbb mégis meg kellene fontolni, legalább azt, hogy hogyan kezdjem. Hát nézze, kedves kapitány úr, most három hétig falun voltam – bizony, egyik rokonomnál és most, egy hét alatt történt ez a dolog. Nem, nem, nem velem történt, dehogy. Hanem egy kis csibével történt, nem – nem valami kis leányt gondolok, hanem igazi csibét, kis csirkét, olyan sárgát, akkorát, mint az öklöm, buta kis csőrrel és vékony, bőrös lábakkal.

Valami tíz darab volt, egy öreg, morgós tyúk – az anyjuk – vigyázott rájuk. Az udvarban szaladgáltak, mindig egy rajban, -72- mintha vékony cérnával a tyúk lábához volnának kötve. Világossárgák voltak és roppant ostobák, tessék elképzelni, ilyen apró kis állatok. A vén tyúk szigorú volt, de igazságos: egész nap velük foglalkozott, kapart nekik mindenféle magot, meg mit, nem tudom, hogy mondják ezt vidéken, mert városi ember vagyok. Ha nagyon buták voltak, akkor kokkantott egyet és kemény anya-csőrével megkoccintotta a buksi, sárga fejeket. Rendesen olyankor vált szükségessé az efajta fenyiték, mikor tyúkanyó leült, amit a csibék nagyon szeretnek: nyakrafőre futottak a jó, meleg pelyhek alá, ügyetlenül egymásnak futottak és addig nem volt csend, míg egy mérges, korholó vakkantás kíséretében oda nem ütött az egyiknek. Az akkor ijedten, siránkozva csipogott egyet-kettőt és gyorsan bebujt a szárnyak mögé. Ugyanígy járt az is, amelyik kiváncsiskodott, kidugta a fejét, nem maradt nyugton. Akkor aztán csend lett: a csibék eltűntek, a tyúk kövéren és melegen lélegzett, lüktetett a fejük fölött és a csibék aludtak, behúnyt szemmel, boldogan, mint a tej.

Ez a kis csibe, amelyikről beszélek, ez volt a legkisebb, onnan ismertem meg, mert különben egész egyformák voltak. Fehéressárga volt, még ügyetlenebb, mint a többi, mindig baj volt vele. Megfigyeltem, hogy leggyakrabban ez kapott barackot a buksijára: amellett -73- mégis ez volt a leganyásabb – csak a szárnyak alatt szeretett lenni, az ételt nem becsülte többre. Mindig ott lábatlankodott az anyja körül, hogy az majd felbukott benne néhányszor. Nagyon szerette a meleget, úgy látszik, korábban kelt ki a tojásból a kelleténél. Nagyon kedves volt, mindig elől akart lenni, pedig a legkisebb lába neki volt – de szaporázta a lépést és ijedten, sápogva csipogott hozzá, ha arról volt szó, hogy első legyen a puha fészekben, langyos pelyhek alatt. Ott aztán elcsöndesedett. Igen.

Jó, jó, kapitány úr, mindjárt rátérek. A dolog úgy kezdődött, hogy reggel a kis csibe nem evett és még kisebb volt, mint rendesen. Valami határozatlan volt az egész kis állaton, közbe támolygott és többször felborult, megbotlott. Odamentem és felvettem a földről: nem futott el, ez volt a furcsa.

A kezemen feküdt most, egy kicsit remegett, a fejét, ami akkora volt, mint egy mogyoró, behúzta és csudálkozva várt, hogy mi lesz.

A nevetséges, átlátszó kis szemhéjjak, amivel madárféle alulról fölfelé zárja el gyöngyszemét: most duzzadtan, pirosan tapadtak a pihék közt. Először azt hittem, hogy csak ijedtében húnyta be, de aztán láttam, hogy nem tudja kinyitni. -74-

Odavittem Márton bácsihoz és megmutattam neki a csibét. Szakértelemmel nézegette, bólintott. Elmondta nekem, amit faluhelyen, úgy látszik, mindenki hallott már, de engem nagyon meglepett: hogy ez a kis csibe hirtelen belenézett a napba és most gyulladt a szeme. Kérdésemre, hogy mit csináljak vele, vállat vont Márton bácsi: próbáljam meg, egy kis vizes pamuttal csavarjam be a csibe fejét, tegyem az ablakba és hagyjam ott egy-két, napig.

És két napig az ablakban volt a kis csibe és türelmesen várt, bekötött fejjel, mint egy kis beteg. A zsalut leengedtem és betettem a táblákat.

Délután háromkor kezdett el csipogni. Odakint, a tikkadt napfényben porzó udvaron akkor ült le délutáni bóbiskolásra tyúkanyó, – a jó fészekért veszekedő csibék csipogása behallatszott: bent, a pállott és alvó szobában valami szorongató és vigasztalan csendesség homálykodott. Ebben a csendességben hangzott fel a beteg csibe torka; – oly váratlanul és rögtönösen, hogy nem lehetett kétség benne: az udvarra felelget, azokkal szeretne beszélgetni. Aztán három óra hosszat egyfolytában, megszakítás nélkül és fokozódó fájdalommal panaszkodott. Végre elgyengült a hangja és csend lett.

Másnap kint voltam a hegyekben: hatkor jöttem meg. Már a küszöbön megütötte fülemet -75- a beteg csibe hangja: egész nap csipoghatott, mert rekedt volt, mint valami ici-pici csengetyű, ami megrepedt.

Másnap reggel erre a csipogásra ébredtem megint. Ekkor nagyon megsajnáltam a kis csibét: óvatosan kivettem az ablakból és kicsavargattam a nedves gyolcs közül. Abban a pillanatban elhallgatott, mintha elvágták volna a torkát.

Egészen kicsike és sovány volt most: a pelyhek, vizesen, hozzátapadtak nyomorult kis bőréhez: buksi fején pedig hetykén, borzasan állt néhány nedves, összetapadt toll. A nyaka kopasz lett és ráncos és veres, mint a paprika. Mikor a kezem melegét érezte, nagyon csendes lett: hallgatózott. A két kis szem nem nyílt fel többé – elmult a daganat, de a két gyöngy üresen és fehéren távozott a héjjak közt: a kis csibe megvakult. Nem furcsa? Én nem is tudtam, hogy a csibék is megvakulhatnak.

De nagyon nedves volt és borzas és én kivittem azért az udvarba, ahol sütött a nap és letettem a földre, hogy megszáradjon. Állva maradt a csupasz földön: mint két gyengén megtámasztott gyufaszálon egy félmarék sárga kóc. Csámpásan állt, behúzta a fejét és hallgatózott. Csibék szaladgáltak csipogva és fűillat csapott a csőréhez. A vak csibe állt és egy hang nem jött a torkából. Aztán ügyetlenül lépni próbált egyet, de mingyárt -76- megállt megint. Most igen-igen elcsudálkozott.

A tyúk felállt, odajött a csibéhez: a csibetestvérek is odafutottak és körülállták. A vén tyúk kotkodácsolt egyet, aztán odakoppantott a csőrével – hát te honnan kerülsz elő és milyen állapotban? – mondta haragosan. A vak csibe nem felelt egy kukkot se, bűnbánóan gubbasztott, hagyta ütni magát, lógó csőrrel és összehúzódva – és kimondhatatlan boldogság volt a hallgatásában.

Aztán otthagyták és a tyúk leült megint és a kis csibék aláfurakodtak. Most megmozdult: a hang után tipegett, de már nem tolakodott: szerényen és udvariasan bújt el a tollak közt és most nagyon, nagyon boldog volt és úgy volt megint, mintha semmi se történt volna s rossz álom lett volna az egész.

Aztán sokszor láttam így a vak kis csibét. Ott mászkált a többi közt és nem volt már öröme, csak ha az anyja körül lehetett… igen… nem furcsa?… csakhogy sokszor egy dobogó láb felriasztotta a tyúkot, a csibék szétszaladtak és a vak csibe magára maradt: felállt, behúzta fejét és hallgatózott. Nem nagyon törődtek vele most már: hozzászoktak riadt, sovány kis testéhez. Én is elfelejtettem.

Egy hét múlva egyszer megláttam megint. A fáskamra oldalában gubbasztott. Egészen -77- egyedül volt: úgy látszik elfáradt, leült. Óvatosan hajoltam le, hogy el ne riasszam: de nem volt szükség erre a vigyázatos mozdulatra, a vak csibe meg se moccant, mikor a kezembe vettem. Nem is csipogott: közönyösen hagyta, hogy áttegyem a másik tenyerembe, félrehajtotta a fejét. Lábam alatt csipogtak a csibék, de a vak csibe nem felelt már nekik.

Ekkor eszembe jutott valami: a másik tenyerembe néhány magot tettem és egy cseppecske vizet: most a vak fejét odaszorítottam a magokhoz. Egyszer, kétszer nem reagált: harmadszor kinyitotta a csőrét és odakapott. A tenyeremet találta: újból, most már mohóbban biccentett oda és ezúttal felszedett egy magot. Sokáig tartott, mig ziháló és vonagló torokkal lenyelte: párat pötyögött még a csőrével, mintegy biztosan tudni akarta, lement-e már, aztán élénken kinyújtotta a fejét, keresgélt és most sebesen, egész kihülő testében remegve, bedagadt szemekkel és csupasz, kopasz fejjel enni kezdett. Igen… és ekkor láttam… hogy a kis lábai… egészen… na, igen… egészen le voltak száradva… leszáradtak a lábai…

Hogy mi… hogy minek mesélem én ezt el… tetszik tudni… bizonyisten nem tudom, tudniillik csak azért, hogy furcsa, úgy-e… csak éppen ezt, mert aztán óvatosan letettem a földre, hogy majd másnap reggel megint megnézem… -78- de már megdöglött… mire megnéztem… ott feküdt, döglötten, ahová letettem, a leszáradt kis lábai égnek meredve… de hát mit csodálkozik ezen kapitány úr, csak nem hiszi, hogy bolond vagyok, úgy néz rám… hát nem mesélhetem én el, mi van abba… hiszen elég furcsa… ön talán hallotta már, hogy a csibék is megvakulhatnak?… én még sohase hallottam… csak ezt akartam mondani… és hogy milyen buta egy látvány volt… amint úgy kapott a kis fejével a magok után… na!… gyerekség!… ideges vagyok… na… nevetőgörcsöt kapok min… mingyárt… Köszönöm… csak hagyja… van nálam zseb… zsebkendő… mingyárt jól vagyok… ne nézzen ide… micsoda egy hülye vagyok, igazán… olyan rettenetes nehéz lett a szívem… alásszolgája… -79-

Jánoskám, kedves, szelíd, szőke fiú te: most fehéren, hidegen világol odafönt a Hold és ti kifáradtatok, ittatok is, úgy-e és most alusztok az olajfák alatt. Az imént odamentem és percekig néztem szelíd, szomorú fejed: – nagyon megindultam, Jánoskám és nem költhettelek fel benneteket. Idejöttem a lugasba, ahol sötét tujafák résén villog be a Hold – idejöttem és most úgy érzem, talán nem birnám ki mégse, ha utoljára nem szólhatnék veled, egyszerűen és melegen, kedves, kedves Jánoskám. Majd hajnalban, mikor már nem lehetek köztetek, olvasd el szépen ezt a pár sort, amit idevetettem – olvasd el és aztán vesd a tűzbe, ezt igérd meg nekem, erre igen komolyan kérlek és hiszem, hogy megteszed, megértesz engem. Tudod, sohasem szívelhettem a leirott szót és óvakodtam attól, hogy írás maradjon utánam. Te szereted a régi papirokat és sok mindenfélét gyűjtögettél, meg irkáltál is – tudom, te kedves, lelkes -80- fiú, a szavaimat, beszédeimet is feljegyezgetted titokban, – abban nem akadályoztalak, ha már kedved telt benne. De ez a pár sor neked szól, csakis neked, erről nem szabad tudnia soha senkinek, érted-e, erről beszélned se szabad senkinek. Azért is írom ilyen egész egyszerűen, látod, hogy talán nem is ismersz majd reám ebből a levélből – a zsidók szeretik a nehéz és dagályos szavakat és úgy kellett szólnom velük, hogy megértsenek.

Irom, mert nagyon nehéz ám a szívem, Jánoskám, ezen a szép, holdvilágos éjszakán; és olyan igen egyedül vagyok. Néhány órával előbb még együtt ültünk a terített asztalnál és ti faggattatok, hogy miért vagyok oly szomorú. Most megmondhatom már neked; mire ezt elolvasod, már úgy is tudni fogod, hogy az én utam elvégeztetett. Csitt, csitt, te derék, lelkes ifjú barátom; ne indulatoskodj, ne kiáltsd közbe szenvedélyesen, hogy nem lehet, nem szabad: ha a szívembe látnál, mily békével, csendesen és elhatárolva fekszik ott a mérhetetlen fájdalom: elnémulnál te is és éreznéd, hogy itt nem szólhat ember szava – csak a szél süvölthet magasan fejünk fölött, csak a tenger zúghat a mélyben – csak a végtelen Tér egyhangú kongása konghat tovább és a csend. Igen, elvégeztetett és jól van így. Most még néhány formaság – hajnalban katonák, akik elvisznek; -81- néhány hosszú és fájdalmas kihallgatás – aztán a kereszt és a szögek.

Csitt, csitt, János: értsd meg, így van és én akartam így és jól van így. Emlékszel, amit a farizeusoknak mondtam? Már akkor tudtam, mivégre ezek a kérdezősködések és nagy nyugalom szállt meg attól a perctől. Nyugodt vagyok ám most is, kedves, szelíd barátom: bevallom, egy kicsit könnyeztem és emlékszem, az imént, néhány perccel azelőtt, hogy ezt a pár sort írni kezdtem neked, remegés fogott el és szédültem és így szóltam magamban oly sötéten, mint a mély sötétség: én atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár – s míg ezt mondtam, majdnem haragosan, egy percre azt hittem, elvesztem az eszméletem. De elmult ez, Jánoskám és most már tudom, hogy végig erős és komoly leszek. Csitt, csitt, te makacs, fürtös gyerek: értsd meg hát, így akartam, ez volt az egyetlen út, nem tehettem másképen. Meg kell értened, meg kell valahogy magyaráznom neked – és te el fogod temetni a szívedbe és soha nem beszélsz erről senkinek, érted-e, Péternek se, aki szilaj és heves, mint te és szereti a szép szavakat – de nem tud hallgatni és érezni, úgy mint te és holnap ő lesz az első, aki elárul, mint ahogy megmondottam.

Hallgass meg, János. Én nektek soha nem beszéltem az én életemről. Tizenkétéves koromban eltűntem Názáretből és harminc -82- esztendős voltam, amikor ti megismertetek. Hittetek bennem és nem zaklattatok: jól volt úgy. De most elsuhan előttem az egész és én megértem ezt az életet s nem fáj beszélni róla. Tudod-e, János, hogy sokfelé jártam ám – tizennyolc év hosszú idő és ti nem tudtok erről a tizennyolc évről. Bejártam egész Kis-Ázsiát és nyolc évet éltem egy csudálatos szép földjén, a félsziget déli csúcsán, – hallottatok valaha a dravidákról? Majdnem gyermek voltam még, mikor közéjük kerültem. Ó János, tudnál-e szeretni engem, ha látnád, mennyi zavar és bánat és kétségbeesés kavargott a lelkében annak, akit erősnek láttál s akiben bizni akartál? Mondom neked: én is úgy áhitottam akkor a csodát, mint ahogy ti áhítozzátok és a ti népetek. És akkor ott, a dravidák közt, hosszú évekig úgy volt, hogy megtaláltam. Másféle emberek laknak ott – emberfölöttiek szinte, azt hittem először, míg hosszú évek alatt úgy fordult aztán, hogy én is meg tudom tenni mindazt, amit ők. Élnek köztük papok, Jánosom, akiket fakiroknak és derviseknek neveznek – ezekben a papokban találtam meg útját ama vallásnak, ami az én szívemnek kellett. Ők nem a szó emberei, mint a zsidó próféták – de hiszen ez vérmérséklet dolga és semmi egyéb! – az ő lelkük megfeszült akarata tetteken át válik erővé és csodává. Láttam köztük, az első években, olyanokat, -83- akik kiállnak a sokaság elé és elém – s egyszerre szemünk láttára a levegőbe tudtak emelkedni, vagy kettészelték saját fejüket, vagy átszúrták szívét egy gyermeknek s aztán éppé, érintetlenné tették egy kézlegyintéssel. És voltak köztük, akik virágerdőt varázsoltak a szemünk elé, a puszta homokból, egy szempillantás alatt.

Ó, Jánosom, remegett a szívem s évekig lestem sóváran a szürke és mély szemeket, melyekből némán áradt a csoda. Míg egy nap megértettem, hogy történik mindez s másnap, némi erőlködés után felismertem önmagamban ugyanazt az erőt. Oly egyszerű, ó, oly egyszerű volt az egész: tudd meg, Jánosom, az emberi elmében van egy kemény pont, – valahol a két szem között, a koponya falán túl – ezt a pontot kell megmerevíteni agyunkban s e pontból mozgatni lehet más emberek szemét és elméjét, úgy, ahogy akarjuk – és e pontból, hiszem, meg lehet mozgatni a hegyet s így szólni: menj a tengerbe. Emlékszel, János, a bénákra, akiknek a kezét megmozgattam? Emlékszel, mikor ott álltam köztetek – csak én tudtam, hogy állok, mozdulatlanul – s ti láttatok engem felemelkedni a magasba, mert úgy akartam? Emlékszel-e arra a viharos éjszakára, Genezáreth taván? Ó, Jánosom, úgy-e láttatok akkor járni az olajos vizen, lágyan, kitárt karokkal, mint a fehér holdfény? Láttatok -84- és sírtatok: és én ott ültem köztetek s megfeszültem a görcsös, boldog indulatban s lángoltam az örömtől: hogy íme, látjátok a csodát, mert akarom, – s mert nagyobb csoda, hogy láttatok ott járni, bár köztetek ültem; mikéntha ott jártam volna valóban. S nagyobb csoda, hogy jóllakott öt hallal és öt kenyérrel ötezer ember; mint hogyha öt halból lett volna ötezer – s nagyobb csoda, hogy megrészegedett a víztől egy káneai vőlegény: mint hogyha borrá vált volna a víz. Ó, Jánosom – és nagyobb, nagyszerűbb csoda lesz három nap mulva, hogy látni fogtok, élve, s felbontva látjátok síromat – mint hogyha valóban feltámadhatnék halottaimból: – mert akartam, hogy lássatok.

Akartam, hogy lássatok; de nem fogok élni, Jánosom. Halott leszek – mindenki élni fog, csak én nem. Csitt, csitt, János: te jó vagy és megértő – te állsz majd a többiek közt, mikor fényességben megjelenek előttetek s letérdelsz – s nem gondolsz akkor erre, amit lázongó, zavart szívvel írtam neked, éjnek évadján a lugosban, Getsemáne kertjében. Ó, Jánosom, az én szívem erős és kemény most már, mint a vas, de izzik, mint az izzó vas és lángok csapkodnak körülötte. Ó, Jánosom, én végtelenül szerettelek titeket! Mikor két évvel ezelőtt hosszú, hosszú heteken át tapostuk a sivatag homokját s a tevék csontvázai közül bélpoklosok keze ágaskodott -85- felém rimánkodva – én a te szelíd arcodba néztem s elborzadva szóltam magamban: hát így, és újra így? Hát elrohadtok mind és porotok elkeveredik a föld porával? Én akkoriban hosszan, mélyen, mélyen gondolkoztam, János: abban az időben volt ez, mikor oly homályos, töredezett példázatokban tudtam csak beszélni hozzátok s mikor a régi írásokra hivatkoztam gyakran. Tehetetlen, kétségbeesett harc dúlt bennem: íme, mondtam magamban, hát hiába minden. Le tudtam győzni a Gonoszt, ami az emberben lakozott, az én akaratommal: – de le nem győzhetem a Gonoszt, mely odakünt lakik, az emberen kívül s melyet úgy hívnak: Végzet, – Végzet és Természet. Ime, az ő akarata rajtam és mindnyájunkon – hiába keményítem meg az én elmém, mert ha ő akarja: nincs tovább.

A Halál járt mellettem és az arcomba nevetett, Jánosom. A Halál járt mellettem és az ő szolgája, a Halálfélelem. Ha széppé és nemessé akartam tenni egy arcot – hirtelen megjelent a szemekben a halálfélelem s rámvigyorgott – elfutottam onnan, s mikor zaklatott szívvel a patak vizébe néztem, hogy az én arcomon megtaláljam az emberi lélek szépségét – az én arcomról is a sárga halálfélelem meredt rám.

Ekkor megfeszítettem elmémet és így szóltam magamban: Lássuk csak. Amit eddig tettem: tettem a Végzet ellenére – és sikerült. -86- A Végzet úgy akarja, hogy meghaljon minden ember s hogy féljen a haláltól. A halálfélelem mulattatja e szörnyű zsarnokot – mert senki sem mer meghalni s kell hogy az ő akarata meglegyen. Jönni kell tehát egy embernek, aki akarni tud, mint a Végzet – aki szembehelyezi az ő akaratát a Végzettel – aki épp úgy akarja magának a halált, mint ő – és elrabolja tőle. Ha lesz egy ember, aki meg akar halni, hogy mások éljenek – a Végzet kiejti kezéből elvesztett játékszerét, a Halált, amit csak az Élet ösztönének drótján tudott ringatni.

Ezt gondoltam s elvégeztem magamban, hogy megteszem a kísérletet. Ó, János, nem tudom nézni ezt a rettenetes nyomort! Ó, Jánosom, nem tudom, mi lesz: de nem tudtam látni többé a ti kétségbeesett, eltorzult arcotokat, hebegő nyelveteket, kifordult szemeitek fehérjét, amint szembefordultok a Szörnyűség nyitott torkával. Hadd vesszek el; beleugrom e torokba, talán megfullad rajtam s ti megmenekültök. Ó, János, hinni akarok benne, hogy jól tettem – nem, nem szabad, hogy a te szép, szelíd orcádon is ott lássam a hideg verítéket egyszer s az összecsikorgó fogakat.

Emlékszel? Ott, a vacsorán bort töltöttem nektek és így szóltam: igyátok meg: a vérem. Ki akarom ontani – nem szabad, érted, nem szabad, hogy Ő úrrá legyen mirajtunk. -87- És nem szabad ezen gondolkozni tovább – így akarom. Meghalok s ti hinni fogjátok, hogy élek, de én azt akarom, hogy mindenki éljen, csak én, egyesegyedül én legyek meghalva, helyettetek.

Hajnalodik. A pirkadat zöld sávot húzott az ég peremére. Jánosom, kedves, kedves Jánoskám, isten veled. Most már mintha könnyebb lenne: tudod, majd erősen összeszorítom a fogamat és behúnyom a szemem. Úgy-e, érted, most már nem lehet visszafordulni, nem birok, de mintha egy kicsit gyönge volna a testem… Ó, János… egyszer szerettem volna még ülni veletek a zöld hegyoldalban, a nyájas napfény alatt…

… De mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te akarod… -88-

Nem vagyok tagja semmiféle tudományos társaságnak és a kísérleti fizikában sem vagyok járatos, abban az értelemben, ahogy szakemberek elismerik a tudóst: az ő szemükben nem szakember az, akit a terminológia zavarba hozhat. Ez a pár sebes és kusza szó, melyben felfedezésemet lejegyzem, nem is szakembereknek szól, általában nem szól a közönséghez sem, – inkább magamnak, későbbi használatra, szeretném hamarjában megrögzíteni azokat az eredményeket, amiknek alig néhány órája hogy birtokában vagyok s amik annyira felizgatnak, hogy összefüggő és kimerítő képet e percben aligha tudnék adni felfedezésemről.

Röviden csak ennyit: magában véve egyszerű optikai kísérletről van szó, ami, éveken át folytatott kutatások után, ma végre sikerült nekem s bebizonyította, hogy feltevéseimben igazam volt. Hogy e sikernek milyen gyakorlati és elméleti jelentősége van, azt e pillanatban nem tudom felmérni; bizonyos, hogy -89- rendkívűli és ismeretlen tünemények kategóriája nyílik meg e kísérlet nyomában, s hogy egy ártatlan frázissal alkalmazkodjam hangulatomhoz: az élet rejtélye mától kezdve egy árnyalattal világosabb lett.

Hosszú évek óta foglalkozom pszichofizikával, – nem deduktive és spekulativ alapon, hanem az intuiczió tolvajlámpása mellett – tapogatózva a sötétben, mindenütt, ahol érthetetlen és homályos tünetek zavarják a természettudományos módszerek összefüggő sorrendjét. Hiszek a tudományban; hiszem azt, hogy ami rejtély és homály nekünk, az csak gyenge szemünknek az s nem valóban, hogy egyszerű és felbonthatatlan törvények foglalnak egybe mindent. De éppen mert hiszek az emberi megismerés fejlődéstanában, nem hiszek és nem hihetek egyetlen tudományos módszerben és elméletben sem, mely a belső, titkos megismerés kúszó fénye után kullog, hogy üvegbe zárt lámpát csináljon belőle, mely ragyogóbban ég, mint amaz, de mozdulatlan és csak kis területet világít be. A módszer tengelyt ád a gondolatnak s munkát végeztet vele, mert forgatja maga körül, de az ilyen gondolat egy helyben forog s nem visz előre. Egyetlen módszert ismerek: nem hinni semmiben s nem foglalni törvénybe semmit, tudni azt, hogy agyunk, e tökéletlen gép, tökéletlent produkálhat csak, s azért az -90- összefüggéseket nem önmagunkban keresni, hanem odakünt, a létben, mely alkotott.

Fiatal koromban erősen neuraszténiás voltam s gyakran láttam viziókat: este, ha kihúnyt a lámpa, egy fehér fej jelent meg a sarokban és növekedve közeledett felém; felordítottam sokszor és segítségért kiabáltam. Néha kezek nyúltak arcomhoz, aztán eltűntek. Oly rettenetes félelem töltött el ennek a fejnek csak az emlékére is, hogy néha nappal se mertem egyedül maradni a szobában; mindig ugyanaz a fej volt és egyre borzalmasabb volt gondolni rá.

Később, hogy fizikailag erősebb lettem, ez a vizió ritkult. De egyszer egy spiritiszta tudományokkal foglalkozó szakkönyvben szellemek lefotografált képét láttam: pillanatnyi magnéziumfényben kapta le őket – állítólag – valamelyik tag, de nekem hideg borzongás futott végig a hátamon: ez volt az az arc, elfolyó, fehér körvonalakban, – hosszú, elmosódó vonások – s amint ez átvillant rajtam, egy pillanatra vizióm volt megint, de nem elmosódó és kísérteties: egy szobát láttam félhomályban, ahol behúnyt szemekkel sápadt leány ült és körülötte csudálkozó közönséges arcú emberek.

Ettől a perctől kezdve homályos ösztön élt bennem, hogy sokszor kicsúfolt és sokszor tagadott tünetek vannak szoros, fizikai összefüggésben rég felismert s megértett tünetekkel. -91- Foglalkozni kezdtem a viziók elméleteivel, már amennyivel foglalkozhattam. Egy dologban megegyeztem velök: hogy a viziók valóságos képek, nem álmodottak, – (vagy álmaink is valóságok? meglehet!) – hogy szemünk mélyén, a retina sárga foltján valóságos, fixirozott képe jelenik meg annak, amit látunk, s mint a mozifilm egymásra következő képeit a hosszú szalag, úgy rögzíti meg s teszi el valahová valami végtelenül finom szerkezet mindazt, amit valaha láttunk odakünt a nagyvilágban. S hogy néha megfordulhat a folyamat – a szemünkben elrejtett kép visszacsavarodik s az üres térbe veti ki mását – s akkor alakot és képet látunk az üresség fekete lapján: ez a vizió.

Hiszek az anyagban, melyből lettünk, s éreztem, hogy ez nem lehet másképen. S egy napon, hogy erről gondolkoztam, váratlanul s önként eszembe jutott annak a kísérletnek a lehetősége, amit ma éjszaka végrehajtottam. Ha ez így van, mondtam magamban, akkor bizonyos, hogy egész agyműködésünk ilyen alapon történik, a gondolkodás nem más tehát, mint rekonstrukció, képek visszaidézése s egybekapcsolása, képeké, melyek valaha agyunkba kerültek. S közel feküdt a gondolat: kell hogy e képek megjelenjenek a retina sárga foltján ahhoz, hogy tudjunk róluk, ahhoz, hogy eszünkbe jussanak, ahhoz, hogy felidéződjenek, – igen, a retina sárga foltja előtt -92- képszalag fut el, régen felvett képek negativja, s ezt nevezzük gondolatnak és képzeletnek.

De hogy lehetne erről meggyőződni? Ha szemünkbe, vagy más szemébe nézünk: a szem azonnal tükörré lesz s nem ver vissza mást, mint aki belenézett. Miért? Mert mögötte sötétség van s a sötétség tükrözővé teszi az átlátszó felületet. Ha a vetítőgép lencséjébe néznél olyankor, mikor a lencse mögött nem ég a lámpa: nem látsz egyebet, a saját arcodat csak, jóllehet a lencse s lámpa között ott van a vetítendő kép. De ha a lencse s a kép mögött kigyúl a lámpa: e fény azonnal kivetíti a képet s az megjelenik a szembelévő falon. Szemünkbe is csak azt a képet látjuk, amit a szem a valóságban lát, de van ott más kép is, a rekonstruált kép: maga a gondolat és képzelet, amit kivetítene magából, ha…

Oly egyszerű volt a következtetés. Ha közvetetlenül a szemlencse és a retina mögött kis lámpát lehetne gyújtani, mely belülről átvilágítja a szemet: akkor ama valóságos kép, amit önön gondolatunknak és képzeletünknek nevezünk, a látott képen keresztül kivetítődne a térbe, eltünne előlünk a világ s a szembelévő falon vagy ernyőn megjelenne nagyított képe annak, amit gondolunk…

Most már egyetlen pontra redukálódott a kísérlet: lehet-e belülről átvilágítani a szemet? Előszőr durva, anatómiai beavatkozással gondoltam megoldhatni a kérdést: kis villamoslámpát -93- lehetne bevezetni, az orron keresztül, a szemgolyó mögé. Tanulmányoztam a terepet és kiderült, hogy ez lehetetlen.

A többit már néhány szóval elmondhatom. Hosszú évekig azt hittem, megoldhatatlan a kísérlet; néhány hónap előtt hallottam először a mezotórium ama mellékterményéről, mely a csontot is átvilágítja. Szereztem magamnak néhány grammot ebből a még névtelen elemből: két hónapig aztán egyebet se csináltam, mint hogy különböző beállításokkal kiszámítottam, mekkora intenzítás s milyen távolság kell ahhoz, hogy a koponya tulsó falára alkalmazott átvilágító fény a retina s a szemlencse közé rögzítse minden sugár gyújtópontját.

Ma éjszaka készültem el: műszeremet, a kis mezotóriumos sapkát feltettem a fejemre, – elsötésítettem a szobát.

Szemben velem, fehér kis vászonernyőn e pillanatban köralakú folt jelent meg: azonnal felismertem retinahártyám világossárga foltját, ezerszeres nagyításban. Ekkor izgalom fogott el: gyermekkorom jutott az eszembe, amikor homályosan éreztem, hogy valamikor új tüneményeket fedezek majd fel, új megismerések alapját. E pillanatban az ernyő kerek foltján egy kanyargó, erdei ösvény jelent meg, magas fenyőkkel köröskörül, az ösvényen egy szőke kis fiú közeledett, gondolkodva, tágranyitott kék szemekkel. Azonnal megismertem: ez én voltam, tíz éves koromban, az erdő pedig -94- Mária-Besnyő közelében egy részlet, ahol akkor nyaraltunk.

És most váltakozni kezdtek a képek – erdők, mezők, hegyek, völgyek – szobákat láttam aztán és rég elfelejtett embereket.

Néhány perc alatt összeszedtem magam: önmagamat akarom látni, így szóltam határozottan, valóságos lényemet, azt az elvont valamit, amit így nevezek: én.

És ekkor elhomályosult a sárga folt: a következő pillanatban elmosódó, fehér arc jelent meg közepén. Jéghideg borzongás futott végig a hátamon – ez volt az az arc, a vizió, amitől rettegtem – és ez volt az az arc, amit ama könyvben láttam, ahol kísértetek képét fotografálták le egy spiritiszta ülésen.

Lekaptam fejemről a sapkát és villanyt gyújtottam. Néhány óra múlva magamhoz tértem s most itt ülök és sebesen, kuszán leírom, amit megtudtam. Még nem tudom, mit jelent felfedezésem s mit fog jelenteni valaha, s a tünemények mely kategóriája nyílt meg a tudomány előtt, ez még a jövő titka s elkövetkező kísérletek és elméletek hosszú soráé. De engedtessék meg nekem, hogy minden elmélkedésen s magyarázaton túl, a nagy munka előtt, érezzem azt az izgalmat, amit Volta érzett, mikor a sósavba mártott drót végén először rándult meg ismeretlen erőktől a levágott és élettelen békacomb. -95-

Kezdetben volt egy szürke fal, a szürke falon alul hosszú, sötét csík, aztán valami szilárd tárgy. A köd előtt valami puha dolog kóválygott és belül fájás, gonosz fájás, ez volt talán az ördög. A fájás következtében, ami belül volt, hangos zúgás származott, egy állandó és ritmikus hang, ez volt az első hang, ami a káoszból kivált, mint külön és körülhatárolt jelenség – eköré tömörült most a többi és forgott körülötte.

De a fájás egyre erősbödött és erősbödött a hang is és most már megkülönböztethető volt egymástól a két jelenség: a fájás és a hang ami származott belőle.

És a szürke falon jelent meg először az isten. Hosszú, sárga uszályának egyik csücske suhant végig a falon – abban a pillanatban eszméltem fel. Néhány percig elült a hang akkor – néhány pillanatig, kuszán és elmosódva, még emlékeztem az álom túlsó pontjára – láttam az elborult, őszi mezőt, -96- a lankás hegyoldal alatt és egy pillanatra még, láttam magamat is, a hegyoldalban. Kissé ferdén álltam ott, gyökereim kiálltak a földből és lombkoronám előrehajolt. Ágaim csendben és boldogan zúgtak a szélben és én halkan és boldogan szörcsögve szívtam a a vizet a földből. Az isten sárga szakálla libegve mozgott leveleim között és csiklandozott. Előttem egy kis cserje ágaskodott, a cserjén valami röpdösött.

Igen, minderre emlékeztem abban a pillanatban, mikor a sárga csík először jelent meg a falon. És akkor még világosan tudtam, hogy én voltam a fa. Még arra is emlékeztem, hogy odajött valami állat és a kemény, duzzadt gyümölcsöt, ami megint csak én voltam, hirtelen leharapta a fáról. Aztán, nemsokára, valami borzasztó következett: az állat hörgött és toporzékolt és én ijedten, zakatolva ugráltam a belsejében; – akkor folyékony és vörös, sűrű voltam és csak néha láttam a sárga istent. Egy pillanatra megint megjelent előttem, de csak nagyon rövid ideig tartott ezúttal – valami sötét tárnába kerültem, ahol forgattak és gyömöszöltek, pácoltak, higítottak, alakítottak – végre egészen kicsi golyó lett belőlem és akkor megkapaszkodtam. Megkapaszkodtam és úgy éreztem, most egy ideig nyugodt lehetek megint, mint ott a hegyoldalban. A sárga isten is ott volt, de nem éreztem, hogy sárga, csak -97- a melegét éreztem és én kiéhezve és elcsigázva, habzsolni kezdtem ezt a meleget. Most megint itt vagyok a hegyoldalban, gondoltam, hálistennek és lassan, óvatosan kinyújtottam megint a gyökereimet – lágy és meleg, sötét föld fogott körül – és szívni kezdtem ennek a földnek nedvét és melegét.

Aztán valami szobrász jött, aki megint mintázni kezdett. A lombkoronámat összegyömöszölte, a sok kis ágamból csinált négy vastag ágat, kettőt behajtott a törzsem felé – a gyökereimet is összecsavarta egy szívós, hajlékony gyökérré. Ez nagyon mulatságos volt. Közbe eszembejutottak egészen régi idők, mikor még egyebekkel próbálkoztam – mikor még a vizben is uszkáltam, víz alatt csuszkáltam, fák között bujkáltam és jól éreztem magam. Veszekedni kezdtem a melegistennel, hogy én megint úgy akarok. A melegisten nem akarta, de én makacskodtam: kis békaporonttyá lettem és erősködtem neki, hogy így majd jó lesz, én ezt már kipróbáltam. De erre kiderült, hogy nem tudtam jól lélegzeni, – a kopoltyúk kevés levegőt szívtak és majd megfultam. Na látod, – mondta a melegisten – és erre becsukta a kopoltyúkat és a törzsemben, belül, két kis hólyagot fútt. Igy mindjárt jobban éreztem magam. Aztán egyebeket is próbáltam, igen. Régi dolgok jutottak eszembe, madarak, fókák, macskák és párducok, – akikkel valamikor -98- együtt futkostam – és megkísérlettem, hogy megint olyanná legyek. De sehogyse volt jó és végre abbahagytam az erőlködést és mindent rábíztam a melegistenre. És szívtam a nedveket és hosszú ideig aludtam – aztán minden összekuszálódott megint és hosszú ideig csönd volt és üresség.

És most eszméltem ezekre a dolgokra először és utoljára, most, mikor a sárga csík megjelent a falon. Akkor még, úgy rémlik, tudtam, miről van szó. A hang újra visszatért, most már világos volt előttem, hogy belőlem árad és hogy az a fa, ami a hegyoldalban állott, most itt van, a fal előtt, valami kerek, kemény földben fekszik – gyökere eltépve és elfonnyadva – ágai fehéren és puhán lengedeznek előtte, levéltelenül. A hegyoldal, az ismerős hegyoldal most egy fehér fal és a sárga isten uszálya ezen a falon síklik most végig, úgy mint máskor a hegyoldalon. És hogy a fa ugyancsak én vagyok most – és ekkor eszméltem a fájásra, ami belül, a törzsemben motoszkált. Ez a fájás onnan volt, úgy látszik, hogy gyökeremet eltépték és én nem tudtam, mint rendesen, belekapaszkodni a földbe, hogy felszívjam belőle a vizet. Innen volt a fájás és a rezgés, ami a torkomat rezgette, a hang.

Mikor a sárga csík megjelent a falon, feléje fordultam és ekkor ráeszméltem arra is, hogy az ágaimat mostan mozgatni tudom, -99- akkor is, mikor a Szél nem fujja. A két puha, fehér ág ott lengedezett előttem és utánakapott a sárga isten uszályának. Mit kapkodtok, kérdeztem az ágaimtól, magatoktól, mikor nem is fuj a szél? De ők már nem feleltek nekem, mint rendesen. Mi ez, kérdeztem azután a sárga istentől, – mi ez, hogy a gyökereimet kitépték… és hová vitték el a gyökereimet, mi ez, mi ez, mi ez?… és a sárga isten felelt is valamit, de olyan messziről és sebesen és kuszáltan, hogy most nem értettem. Egyre távolodott a beszéd, még láttam, hogy integet nekem a sárga isten, de már nem értettem a beszédjét és amikor jobban oda akartam figyelni, rájöttem, hogy nem is beszéd az, hanem csak fény.

Most aztán igen rossz volt minden, az ágaim se beszéltek, a sárga isten se beszélt, a hegyoldal se beszélt, alattam se beszéltek, fölöttem se, mint ahogy megszoktam – bután és szótlanul néztek engem és nem értettek egy szót se a tárgyak. Már azt hittem, hogy vége lesz mindennek, amikor egy fehér, hosszúkás valami hajolt felém – ó, hiszen ez a jó, puha föld, gondoltam belül boldogan… és belekapaszkodtam és szívtam. Csakugyan, édes volt és éreztem, hogy árad szét ágaimban és lombkoronámban.

Még beszéltem is hozzá, a jó, puha földhöz – milyen rég nem láttalak, mondtam neki, milyen jó puha vagy és édes, úgy-e, -100- most már nem szakadunk el soha többé – és akkor éreztem is, hogy felel valamit, de ijedten tapasztaltam, hogy már nem értem, amit felel – két ágammal belekapaszkodtam – és amit felelt, valami zúgás volt csak, értelmetlen, zagyva hangzavar akkor… később értettem csak meg, mit jelentett és mit szólt akkor anyám:

– Hallod-e, mit gügyög ez a csöppség? Gyü… gyü… azt mondja… hát ezt ki érti?…

Csakugyan, mire én az ő szavait megértettem, már én se tudtam volna megmondani neki, mit akartam akkor. És aztán mindent elfelejtettem. -101-

– Látjátok a vizen keresztül? Ott, a láva-hegy aljában… egy szabályos vonal…

A tanítványok kihajolnak a gépből, – a kopoltyú-készülékek zizegve nyelik a vizet. Egy percre megáll a villany.

Rádion 23, a fiatal tudós, kinyújtja kezét és egy ködös, elfolyó tömböt jelöl meg a távolban. Talán huszonöt kilométernyire ködlik az egész.

Közöttük s a város között zöldeskedik a víz, – de elég ritka és átlátszó, reflektor nélkül is tisztán kivehetők a megjelölt pontok.

Rádion 23 fürkészve mered előre, aztán nyugodtan megigazítja homlokán a kopoltyúkészüléket.

– Nos, – mondja és mosolyogva fordul vissza a tanítványok felé – foglaljuk egybe -102- ismereteinket, mielőtt befutnánk a pályaudvaron.

– Az első nyomokat három éve fedeztem fel… ha nem tartjuk meg a város eredeti nevét, az eredeti írásjelek valami feltételes kiejtése szerint, – akkor, úgy hiszem, rólam fogják elnevezni a régi várost. Mert tudnunk kell, és ez a legfontosabb, hogy előttem jó háromezer éven át nemcsak nem látta, de nem is láthatta senki egyetlen tégláját se ennek a városnak…

Megütközve néznek rá, – Rádion 23 egy széles mozdulattal a vizen át felbukkanó hegylánc-félkört rajzolja maga elé.

– Gondoljuk meg, barátaim, hogy mintegy ezerötszáz méterrel vagyunk a víz felszine alatt. Ez itt lávatalaj, – tízezer éves réteg, pontos számítással – annak a borzalmas erupciónak terméke, amit geológia-történetünk a Krisztus-számítás huszadik századába helyez. Ez a földrész, amin most állunk, akkor szárazföld volt, – tisztes magasságban a tenger színe fölött. Az erupció egyik felét hirtelen, néhány perc alatt lökte víz alá, – a másik fele évszázadokon át siklott utána. Itt, ezen a helyen alföld volt, egy körülzárt katlan – és éppen erre akartam felhívni figyelmeteket. Ezt a katlant a kitörő láva néhány perc alatt színig elöntötte, – ami város, vagy kultura, vagy tenyészet: a láva alá -103- került és megkövesedett. Alig tíz éve, hogy egy újabb földrengés megrázta ezt a lankát, s a felső lávaréteg lecsúszott, kifordult az északi szoroson keresztül, – leválva a humuszról, mint a gipszmaszk válik le a halott arcáról – mélynyomatát kifordítva a fénynek. Most felszabadult az alföld és a víz átjárta puszta felületét. Öt éve jártam erre, a huszadik egyetem küldött ki, vizsgálni ezt az ismeretlen talajt, – mikor rábukkantam erre a városra. Öt éve bukkantam rá – tízezer éve fekszik itt, a tenger alatt – és tíz éve vált le róla a réteg, mely addig eltakarta. A többit olvashattuk könyvemben, amit azóta írtam erről a kérdésről.

– Legyünk tehát tisztában, hogy mi a feladatunk – folytatta aztán. – A geológiai vonatkozások ezúttal nem érdekelnek. Az egyetem megbizásából tisztán azért jelentünk meg, hogy már most a város pontos korát megállapítsuk. Ha az anyagok még alkalmasok, – nem lehetetlen, hogy restaurálni fogjuk az egészet. Hiszen tudjuk, hogy a Közállam építkezni akar ezen az elhagyott vidéken, – az elméleti tanszakok egyetemeit egészen víz alá óhajtja helyezni… és nem lehetetlen…

– Barátaim… és egy kicsit reszket a -104- hangja… barátaim, a perc ünnepélyes… Ebben a városban tízezer éve élő ember nem járt… az utcákon halak és pókok suhogtak és bekandikáltak az ablakokon… Amit én öt éve láttam, hihetetlenül érdekes… igen… érdekes… Útközben nem beszéltem róla, mert azt akartam, hogy az első benyomás friss és elfogulatlan legyen. Az utolsó percben nem akarom elrontani meglepetésünket és áhítatunkat. Kapcsold be a villanyt, Fizika 14, és előre!…

A kerekek közt hideg fény villan fel. Halak verődnek szét az iszapból, – a víz vörösen opálzani kezd – az alkonyattól. A gép sziszegve és szikrázva lódul neki a víznek.

II.

Két lávahegyen túl egyszerre kinyílik a láthatár. Első percben ködös, szürke sziklatömegnek látszik az egész, – aztán egyenként válnak külön a részletek. Annyit azonnal látni, hogy két részből áll a Régi Város, – az egyik, sűrűn beültetett ház-öböl, laposan, símán terül el, mint egy tányér, egy mély barázda választja el a másik résztől, mely dombos és hegyes, – a dombokon itt-ott mereven és szikáran állnak még a régi épületek. Az egész fölött derengő világosság, – igen, a tiszta tengervizen át idáig világol le a nap. -105-

III.

A gép a középső láva-hegy előtt hirtelen leállítja kerekeit és függélyesen mintegy kétszáz méternyit emelkedik. Úszva hatolnak át a szoroson, – akkor, alig háromszáz méternyire az első, nagyobb épület előtt, ismét leszállnak a fenekére és keréken folytatják az utat.

Kétoldalt hallgatag házsorok futnak, szembe a géppel halak csapódnak el és algák foszforeszkálnak a homályos kapuk alatt. Szorongva hallgatnak mindannyian. A szilárd kövezeten néha tompa nyekkenéssel pukkad meg egy-egy lomha polip, amint a kerekek átfutnak a testén. Az úttest közepén néha egy-egy furcsa, nehézkes tömeg állja el útjukat.

A tanítványok hallgatnak. Egyik se mer belenézni a jármű homályos belsejébe. A gép rohan tovább.

– Csupa három-, meg négyemeletes ház. Csodálatos építkezés, csodálatos munka… Igen… ez a Krisztustól számított huszadik század… Tízezer éven át láva takart el egy egész korszakot és nem maradt semmi emlék… Ez a korszak kiesett a történelemből…

– Egy korszak, igen, és egy kultura… Mert volt kulturájuk, barátaim… ismerték a villanyt, amint ezek a primitív vezetékek -106- mutatják… és ismerték az élőképet, amit lapos vászonra vetítettek – és nem térbe, mint mi. De míg kínai őseinkkel összeköt minket a történelem vörös fonala, – ez a földrész kikapcsolódott mindenből s eltemetkezett a víz alá… és szelleméről nincs ami hírt adjon nekünk. Majd megmutatom nektek csodálatos könyveiket, melyeknek betűjeleit öt éve tanulmányozzuk, hogy kulcsát találjuk ennek a nyelvnek… ennek a kulturának, mely tízezer év előtt a mi kínai őseink kulturájával párhuzamosan fejlődött, az akkori Európa közepén… egy nép, mely állítólag oly művelt s fejlett volt már akkor, mint a hatalmas kínaiak, a mi őseink.

– Élőképük, mint mondom, akkor még vászonra vetítették… De találtam néhányat, restauráltam és kipreparáltam – és Plaston-gépbe illesztve kiderült, hogy lehet térbe vetíteni velük.

– Ide nézzetek… Ezt egy régi színház romjai közt találtam… majd megmutatom nektek…

A mellékutcákban hallgatva, mozdulatlanul állnak a hinárral, bürűvel belepett járművek. Ha megmozdulna valamelyik s egyszerre robogni kezdene és száguldana, szembe a géppel!… -107-

IV.

A gép nekilódul s hirtelen széles főútra tér. Megszorítják a kopoltyút. Aztán egy sötét mellékutcába robognak. Aztán Rádion 23 leállítja a kerekeket.

– Itt szálljunk ki – szól és felrántja keztyűjét. – Bemegyünk valamelyik házba, akármelyikbe, amelyik utunkba esik.

Kiszállanak mind. Hallgatnak: szorongó izgalom vonaglik torkukban. Egymás után lépnek fel a házak melletti járdára. Egy kapu előtt megállnak. Rádion 23 felvilágít a kapura, – keskeny tábla ködlik át a vizen, rajt betűjelek.

Rádion 23 lerántja a moszatot s figyelmesen nézi a jeleket. Lemezt szed elő s egymás után leírja rá…

Mielőtt bemennek a kapun, Rádion 23 végignéz az úton. Szembe velük szürkéskéken ködlik a vizen át a Keleti Pályaudvar megkövült körvonala. -108-

Lassan, egymás után mennek fel a lépcsőn. Egy ajtón keresztül egymás után lépnek be a szobámba. Halak neszelnek fel. Rádion 23 felemeli lámpását s a növekvő homályban íróasztalomra világít. Kopoltyúi idegesen sziszegnek.

Felemeli asztalomról kedvesem relief-portréját és figyelmesen nézi. Fizika 13 egy sarokban megtalálja koponyám mellső felét, fehérre meszesedve. Ujjai közt forgatja, aztán maga felé fordítja. Szembenézünk: szembenézek vele, – ő nyugodtan és figyelmesen, – én összetoppantott fogakkal, tehetetlen, mérhetetlen gyülölettel. -109-

Rómában ért utol leveled, – nagy örömmel olvastam a levelet is, meg a mellékelt cikkeket, amikből valóban megállapítható, hogy sikered nem mindennapi és hogy a »Munkások« fordulópontot jelent művészi életedben. Valami illusztrált lapban láttam a szobor fotográfiáját, és mondhatom, hogy magam is nagyon meg vagyok elégedve veled: a »Munkások« erős, férfias munka, és ha úgy tetszik, büszke vagyok rád.

Ami a levélben jelzett töprengéseket és aggodalmakat illeti, megnyugtathatlak, Boldizsár. Az emberi élet hosszú és van idő ilyenre is, – mindez elmúlik és különben nem is fontos. Egy kis meghatottságot is éreztem, hogy épen a te öreg apádra gondoltál és neki beszéltél a belső dolgaidról. De hidd el: nem tudok mondani semmit és nem tudok tanácsot adni, – ne hidd ám, Boldizsár, hogy a hosszú évek egymásra rakódnak -110- és hogy épület lesz alattunk, mely egyre magasabb, s melynek tetejéről egyre szélesebb a láthatár. Nyilván valami folyik alattunk és felettünk, folyjunk mi is bele, de nem látunk két partnál egyebet. Nem tudok mondani semmit, és ha nem ülnék most itt, nagyon egyedül, a Tiberis partján, egy kicsi szobában, és nem tudnám, hogy ma este már nem megyek sehová, s ma estére nincs egyebem, mint egy pár gondolat: néhány figura, amit öreges kedvvel rakosgatok a sakktáblán, valószínűleg nem is írnék neked levelet.

Nem írnék, kedves kis Boldizsár, sőt úgylehet, ezt a levelet se küldöm el, amit így lazán és andalogva írok most… az ám, érzem, hogy ebben a pillanatban hiányzik belőlem a bölcs, apai póz és te keveset tanulnál tőlem. Sőt talán meg is bántanálak, mert őszintén meg kell vallanom, valami mosolygásféle suhant át öreg arcomon, míg a leveled olvastam, amiben olyan végzetes és elszánt komolysággal beszélsz művészetedről, eszmék meghasonlásáról… hogy milyen harcok dúlnak benned, s a kétségbeesés szélén állasz sokszor, mert nem tudod tökéletesen kifejezni magad a gipszen és márványon keresztül… mert nem tudod, kinek higyj: Michelangelónak, vagy Rodinnek; – és hogy hol van az abszolut, megdönthetetlen Művészi Igazság. -111-

Egy helyen futólag (ó, nem szemrehányásból mondom, hogy futólag!) megemlíted, hogy azért fordulsz hozzám, mert homályosan úgy érzed, keresztülmentem én is ezen a válságon. De nem vonhattad le a tanulságot, mert, íme, húsz éve annak, hogy letettem a vésőt és nem bánva, hogy szép hírnevem szertefoszlik, otthagytam mindent: lázas verekedést agyaggal, márvánnyal, izgató kiállításokat, versengéseket, Rodint, Michelangelót, – elbujdostam s nem bántam: folytassák ott, ahol én abbahagytam.

Jó Boldizsár, milyen szép és hideg emlékek! Mosolygok, és hidd el, nem bántja a hiúságomat, hogy mindenről és mindenkiről beszéltél, ami foglalkoztat, csak az én hirhedt »Önarckép«-sorozatomról nem, amit annak idején nemcsak te csodáltál. Hol van a sok agyag, meg gipsz, Boldizsár? Ugy tudom, anyád valahová a padlásra rakta a szép kiállítást, – most pillanatnyi szeszélyből, szinte látni szeretnék még egyszer néhány darabot belőle. Nem hiúságból és nem lelkesedésből: szeretnék mosolyogni a furcsa, mókás torzókon, – a hideg agyagba micsoda fogcsikorgó erőlködéssel kapartam, reszeltem bele a szájamat, az orromat, a füleimet, meg a homlokom és hogy püföltem ezt a homlokot, hogy a magamé fájt bele, én Istenem!

Igazad van, Boldizsár, keresztülmentem ezen a válságon én is. Huszonkét éves voltam és -112- az egész világból egyetlen dolog érdekelt, zaklató, nyugtalan kíváncsisággal: önmagam. Ki ez, kívül és belül, ki ez a vízcseppnyi mindenség, amihez ismeretlenül és ok nélkül jutottam, kiről nem tudom, mit ér nekem és hová visz, s mégis annyira féltem őt, hogy felordítok, ha durván nyúl hozzá holmi avatatlan kéz, vagy mellbelöki a vihar? Tudtam, hogy egyetlen a világon, mert mindenben hasonlatos bár a többiekhez, az idő és tér végtelenjében ez a lény csak az, nem volt s nem lesz többé soha, akiről így beszélek: én

Órák hosszú során át néztem arcomat a tükörben, kitágult szemekkel egyre közelebb hajoltam a fényes vízlap színéhez. Néztem, mohón és sóvár kívánsággal szájam és szemem. Szerelmes voltam magamba. Ki fogja ki fejezni valaha ebből az arcból, amit én tudok egyedül, aggódtam; ki menti meg a pusztulástól ez áll kifejezhetetlen vonalát s a fájdalmat, ami itt bujkál az ajkak között, – mindezt, ami azért van így s nem lehet másképen, mert engem jelent, a kínok és gyönyörök legmélyebb forrását, az én édes, kegyetlen s önző, de formátlan indulataimat, érzéseimet, amikhez hozzáolvadt s amiket szoborbaöntött s formába tökéletesített ez az arc? Ki menti meg, mert tudom róla, hogy el kell pusztulnia különben nyomtalanul ez értelmetlen létben, mely csak teremteni tud, de megtartani nem. -113-

Mintázni kezdtem az arcom, jó Boldizsár. Hosszú órákat töltöttem a tükör előtt s gyúrtam és faragtam az agyagot, hogy egy napon majd úgy nézhessek az agyagba, mintha tükörbe néznék s megnyugodjam: íme, megfogtam a tükröt és most már elmehetek, a tükör él helyettem s beszél rólam, az idők végezetéig.

Igaz, igaz, Boldizsár, keresztülmentem a válságon. Megfaragtam a homlokomat, orromat és szájamat és államat, – hiába! Minek a sok szó és magyarázat: nem sikerült. Orr, száj és homlok volt, nem én. A formák hidegen néztek rám, – nem az én fejem, vagy nem az, ami benne lényeges, amit belőle féltek. Ujra meg újra nekifogtam: talán itt volt a hiba, vagy ott. Talán ezt a vonalat kell mélyebbre fognom s akkor kapom meg azt a kifejezést, ami túl van a vonalakon. Ravaszkodtam. Megpróbáltam kivonatolni: a szájat kifaragtam erősen s a többit hagytam, háttérnek, – sok fej lett belőlem és egyik se voltam én. Gondoltam, művészetemben a hiba. Tanulmányozni kezdtem a nagy szobrászokat, – mi az a fortély, amit felhasználhatnék belőlük? Híve lettem Michelangelónak, aki roppant tömbökbe fogta össze a lágy életet s kővé dermesztette, s híve lettem Rodinnek is, ki a formátlan és élettelen köveket, midőn aludtak, kifúrta, – s a kövek lágy része kicsurgott s ő hirtelen formált -114- lágy s leheletszerű életet a kövek csurgó s hirtelen megalvadt véréből. Próbáltam ezt, próbáltam azt, minden hiába volt, Boldizsár!

Akkor épúgy kétségbeestem ám, mint te. Bolyongtam és bolyongás közben nem szüntem meg keresni, – lopva és dühösen kerestem azt a hajlékony vésőt, azt a megértő anyagot, melyből és mellyel kifaraghatnám magam.

Anyád így ismert meg engem: tehetetlenség és meghasonlás útján találkoztam vele. Éreztem, hogy az anyag hűtlen lett hozzám, – s ekkor én szerettem bele gyógyíthatatlanul az anyagba – halálosbús nosztalgia fogott el, hogy fogadna vissza magába s keverne el a földnek porával, mint ahogy én kevertem vissza a vályuba összetört szobraimat, mert épen úgy nem sikerültem neki, mint ahogy azok a szobrok nem sikerültek, amiket belőle hasítottam. Anyád igen szép volt, Boldizsár, de engem nem szépsége, hanem az a végtelen, ismeretlen vonzás taszított hozzá, ami úgy áradt belőle, mint a nehéz földből árad az erő, mikor visszahull rá a feldobott kő s a felrepülő ember. Ostobaság, ne haragudj: azt hiszem a köveket is vonzotta anyád. Egyszer egy kutyát láttam, egy vérebet, mely fogával szétharapta a láncot s kitépte a lánc cölöpeit a földből, hogy anyádhoz futhasson és megnyalhassa a kezét. -115-

Szerettem anyádat és ő megszeretett engem. Fölébe hajoltam és a szemébe néztem, hogy temesse el szemébe az arcom. És anyád kinyitotta szemét, befogadott engem és aztán lezárta a pilláit.

És ekkor, Boldizsár, ekkor felvette vésőjét és faragni kezdett a vak szobrász. Így vénen, gondolatok sakkfiguráit tologatva mosolyogva minden indulaton: mégis reszketni kezdek, Boldizsár, hogy eszembe jut. A vak szobrász, – ó, Boldizsár, mily szörnyű – a vak szobrász, ott a szuroksötét szobában, felemelte ujjait és faragni kezdett rólam egy piciny, fehér szobrot. Először puha, nagy vonalakban megfaragta a fejem, behúnyt szemekkel, két karomat keresztbefektette és lábaimat felhúzta. Aztán a részletekre tért. Megfaragta a szájamat és megfaragta a koponyámat és megfaragta a homlokomat. Aztán, még készületlenül, a kialakulás állapotában, megmutatta nekem kis szobromat.

Ó, Boldizsár, megrendültem egész testemben és kihullott kezemből a véső! Még kicsiny volt akkor a szobor s a vonalak hevenyészettek. De én voltam az, Boldizsár, én voltam az, ahogy soha szobrász meg nem faraghatta, – én voltam, az idők végezetéig! Rémület és borzongás suhant át rajtam és az arcomhoz kaptam, ki látott engem, onnan a sötétből, ahol nincsenek szemek és nincsen öntudat? -116-

És aztán megnyugodtam, Boldizsár. A vak szobrász lefőzött, de nemcsak engem. Nincs többé vágyam és nem érdekel már, mit jelentek én s mi vár rám: itt ülök, az ő műhelyében, s csudálom őt s gyönyörködöm benne, – a te arcodba nézek és mintha tükörbe néznék, ott látom arcomat, amit jobban megértett ez a vak szobrász, mint ahogy én valaha megérthettem. És rábízom a többit, nincs több dolgom, míg ő él s munkálkodik helyettem. -117-

Azon a helyen lazán feküdt a bazaltréteg, alatta egy gneiszlap, úgy, ahogy a kihűlő kéregben megmerevedett. A két réteg közt egy darab okszidiánkő volt, amit nyomtak a kőzetek – ez a kődarab szeretett volna vagy egy félrőfnyivel lejebb csúszni, a puha zsírkőbe – de ez kicsit nehezen ment.

Mint vajat kenyérre, a szél homokos fövényt kent be a bazaltrétegre s e homokba száraz, szívós páfrányok kapaszkodtak. Felül, nem messze az okszidiántól, egy zöld halom lejtőjén, halformájú, de szőrös állatok gubbaszkodtak. Bár nemrég kerültek csak e vidékre, otthonosak voltak már: élénk, figyelmes szemük forogni tudott, nem úgy, mint ama halak és gyíkok szeme, melyek e vidéket lakták. Ez a fajta régen elhagyta már a vizet: hasukon két lágy mirigy fejlődött, e mirigyből -118- fehér lé folyt s a tehetetlen kölykök behabzsolták ezt a lét. Kicsi, zömök lények voltak, a szájuk félig halszáj félig madárcsőr – ínyükből kemény, piciny csontocskák törtek elő.

A domb másik oldalán, hunyorogva a napfényben, feküdt az ichtioszaurusz. Óriási testén ezer színben szikráztak a pikkelyek – széles szárnyait legyező formájában behúzta, földnek eresztette – kurta gyíklábait szétterpesztette a fűben. Az erdő felől repült ide, kígyózó köröket írt le a magasban – aztán a tenger fölött nagy ívben, és most lefeküdt pihenni. Hosszú, keskeny állát lelógatta a lejtőn.

Az egyik mirigyes, az, amelyik közelebb feküdt a repülőgyíkhoz, – két, három rőfnyire – már egy félórája nézte az óriást, mohón meredt rá és nyilván észrevette, hogy az nem látja őt: a hatalmas állat szemgödréből hiányzik a haránt-izom, oldalt nem tudja mozgatni a szemét. A mirigyes tudta ezt, mert amint óvatosan és hangtalanul előrekúszott, vigyázott, hogy mindig oldalt maradjon, az ichtioszaurusz látkörén kívül. A mirigyes egyszer visszanézett és vonagló mozdulatot tett, – ekkor megmozdult a másik mirigyes is és utánakúszott.

Mikor csak félrőfnyire voltak: meglapultak. Összenéztek. A repülőgyík hátán, fent a nyaknál keskeny ér dagadt ki: tisztán látható volt a finom, zöldes bőr alatt, hogy árad, lüktet benne az élet, hogy dobog és vonaglik. A -119- repülőgyík álmosan pislogott, még mindig nem látta a két mirigyest. Ha nem oly álmos és lusta, ha csak egy kicsit oldalt fordítja a fejét, éktelen dühbe jön vala: csontos szárnyát messze kitárja s szájával odavág – a két melegvérű csúszó-mászó felmetélt hassal gurul le a domboldalról, s ő szikrázva és ragyogva emelkedik a magasba – két perc, s a felhők közt lebeg.

De hát nem mozdult. Az első mirigyes nekifeszítette lábát a homoknak és elrúgta magát – a másik elkapta a repülőgyík farkát. Az első a hátára ugrott s egyetlen harapással felszakította azt a finom, lüktető eret. Aztán jól megkapaszkodott a pikkelyekben, mert a repülőgyík szétcsapta szárnyait s toronymagasat ugrik, viszszaesik megint s a felszakított sebből zöld lé patakzik. Kinyitja száját, a hatalmas test remegni kezd. Ájult, merev szemei kidagadnak. A mirigyesek ott gubbaszkodnak a hátán s várnak, míg elcsöndesül.

II.

Az okszidiánkő félrőfnyit csúszott: a bazalt még mindig nyomta, a gneisz valamit engedett. A homoktorlasz félresiklott, de még áll a domb fölötte – rajta finom másfajta pázsit.

A közeli tó vize azóta valamit emelkedett, úgy, hogy most a domb oldalát mossák a habok. Ügyes kezek cölöpöket vertek a tó fenekére -120- s a cölöpökre négyszögletű, nagy fészkeket raktak fából. Híd vezet a parthoz, ezen a hídon, hátsólábra emelkedve jön két majom, abból az új fajtából való, amelyik házakat épít. Mindkettőnek dorong a kezében. Pofájuk csupasz. A vézna, nyomorult testet idegen állatok bundája borítja. Átjönnek s a domb lejtőjén elbujnak egy bokor mögé.

Kétszer jött fel és szállt le a nap és nem volt bátorságuk megtámadni az óriásmajmot. Az óriásmajom velük együtt jött le a hegyekből, de nem tartott velük – nem kellett neki dorong: kézzel fojtotta meg a lámát s a vaddisznónak a nyakát átharapta. Nem kellett annak se cölöp, se ház, ahelyett inkább gyakran megtette, hogy kiráncigálta a cölöpöket s ha ilyenkor közeledtek hozzá, ütött és a fogait vicsorgatta. De nagyon erős volt, nem bírtak vele. Néhány nap előtt kézzel lukat ásott a domb másik oldalán s abban elrejtőzött, néha bujt csak elő, hogy valami galibát csináljon.

A két dorongos majom ott gubbaszt a bokor mögött s néha kidugja fejét. Tudják, hogy az óriásmajom ott szuszog barlangjában – nyilván alszik. – A szemük izgatottan forgolódik.

Így vártak sokáig s egymás kezét szorongatták aggodalmasan. Néha a cölöpház felé pillantanak, az egyik pillér széttörve lóg alá – ezt az óriásmajom csinálta. Nagy megnyugvásukra szolgált, hogy a házak eresze alatt -121- csapatostul ültek a majmok s figyelték a jelenetet. Legrosszabb esetben azok idefutnak és segítségükre lesznek a munkában.

A nap leszállóban – határozni kell. Végre megmozdul az egyik, lassan húzódik a barlang felé, oldalvást. A másik utána. Görcsösen szorongatják a dorongot.

Az óriásmajom bent fekszik az odúban. Az egyik óvatosan nyújtja előre dorongját – vigyázva löki be az odú száján. Hangosan bömböl odabent az állat, kidugja a fejét s éktelen dühben csikordulnak meg a fogai.

A két majom visszaugrik a domb lejtője mögé: meglapulnak. Most vadul, véres szemekkel néz szét az óriásmajom. Nekilódul, hogy kimásszék. Roppant öklével a levegőbe kap.

De hogy megfordul, suhint a dorong. A másik oldalról az egyik felmászott a domb tetejére, behúzott fejjell kiálló pofacsontokkal. A dorong koponyán találta az óriásmajmot. Vonítva fordul meg s támadójára veti magát – de az megugrik s most társa, a másik dorongos sujt le bozontos koponyájára. Az óriásmajom lerogy – ordítása hosszú, gurgulázó hörgésbe vész.

III.

A domb meglehetősen lelapult, mert letarolták s téglákat raktak fölébe. A téglákból pince lett, a pince fölé cöveket raktak, ezekre épült a kávéház padlója. Négy méternyire a -122- domb fölött merőleges irányban, ezt a padlót linoleum borítja s a szőnyegen, a domb jobb oldala felől kicsi asztal áll egy ablakfülkében. Ennél az asztalnál ül Balog, kéziratot olvas és nem veszi észre, hogy szemben, egy másik asztalnál (a domb baloldala felől), ott ülnek Balázs a kritikus és Kaczolay, a népszerű, fiatal drámaíró. Éppen most ültek le.

Ő nem veszi észre őket, de azok meglátták. Odanéznek, de nem szólnak. Balázs mosolyogva int Kaczolaynak, hogy ne zavarják, úgy látszik, el van merülve.

– Sokat dolgozik. Az »Észak« óta, ami két évvel ezelőtt jelent meg, volna már vagy három kötetre valója.

– Nagyon helyesnek találom, hogy válogat. Író soha nem lehet eléggé szigorú önmagához.

– Én is mindig mondom. Minek ír ez az ember novellákat, minek rontja magát, igazán kár. A novella nem neki való műfaj.

– Látod, ugyanezt mondtam nemrég Mucskainak. Furcsa, hogy mégis a legszívesebben tárcákat ír. Két éve alig ír egyebet. -123- Amellett biztosan nagyszerű humoreszkeket tudna írni, biztosan van tehetsége hozzá.

– Nagyszerűeket tudna írni! Mindig mondom! Én nagyon sokra becsülöm, látod, de hát az ember nem tehet a lelkiismerete ellen. Ilyen ügyes publicista – hogy jön ő ahhoz, hogy drámát írjon?

– Igen, drámát írt. Beadta a darabot a Nagy Színházhoz, azzal, hogy ez az életének egyetlen munkája, amire tart valamit. Ettől függ, hogy maradhat-e író, vagy sem. Ennek a darabnak a sorsától. Ha nem lesz vele sikere, örökre leteszi a tollat.

– Én is azt mondtam. Mit tegyen az ember? Az igazgató ideadta nekem a darabot – tudod »A más felesége« óta, amivel olyan sikerem volt, nagyon megbízik a színpadi érzékemben – szóval, ideadta, hogy mondjak véleményt, persze diszkréten, hogy ne tudjanak róla… szóval a véleményemtől teszi függővé, előadassa-e az »Ember«-t, ez a címe a Balog darabjának.

– El. Egészen máig gondolkodtam rajta. Ebben a pillanatban határoztam el magam, most, hogy itt láttam ülni. Nem tehetek a lelkiismeretem ellen.

– Tudod, kérlek – nem színdarab. – Van benne minden, líra, filozófia, emberismeret – de tudod kérlek, sehol egy eredeti helyzet, ami kell a népnek. Nem ajánlhatom tiszta lelkiismerettel, hogy előadják.

– Nem tudhatja meg, mert a diri megigérte nekem, hogy senkinek nem szól – ha nekem nem tetszik a darab, visszaadja Balognak, azzal, hogy az ő saját dramaturg meggyőződése szerint – és a többi…

– Jóreggelt, kedves Balog! Mi szépet olvas? A »Kék vár«, ami ma jelent meg, gyönyörű. Délelőtt beszéltek a klubban róla, és én ugyancsak kiálltam magáért, – méregbejöttem… »Nem igaz!«… – mondtam – »ellenkezőleg, nagyon tehetséges munka!«… kiabáltam folyton…

Az okszidiánkő még egy félrőfnyit csúszott, lekerült a gneiszlapról és kényelmesen kinyújtózott a puha zsírkőben, az asztal alatt, a kávéház alatt, a pince alatt, a homok alatt, a bazaltréteg alatt. -125-

Erzsébet délután háromkor ébredt. Az utóbbi időben három-négy órakor hajnalban került ágyba és lassankint ebbe is beletörődött. Késő ősz volt és jó is volt így, a homályos szobában megvárni, míg a szűk Kálvária-ucca elsötétül és túl, a borbélynál meggyújtják a peróleumlámpát. Ilyenkor halvány fénypászma esett a szobába és Erzsébet lassan öltözködni kezdett.

Erzsébet tournure-t vett fel és az olcsó, de tarka szalagokat gonddal kötözgette. Borszeszlámpával bodorította a haját, amelybe ősz szálak vegyültek. A borszeszlámpa egy halványkékkötésű könyvön állott; – ennek a könyvnek ez volt a címe: »Emlény«, valami költői társaság adta ki, ezernyolcszázötvenkettőben, itt, Kanizsán. Erzsébet elmerengett, s a felsőbb matézisben nem nagyon járatos elméjében jó egy percig tartott, míg kiszámította, -126- hogy ennek már tizenegy éve lesz hovatovább. Az »Emlény«-nek nemcsak a kötése, de a lapjai is halványkék papirosból voltak, halványzöld versek voltak benne, Lisznyaitól és több költőnő is szerepelt. Az ötvenkettes évszámra Erzsébet külön emlékezett, hányatott és zavaros életében, homályosan tudta, ez az évszám valami különösebb eseményt jelentett. De ez nagyon távoli és kényelmetlen és bús gondolat volt és Erzsébet gyorsan Szeremleyre gondolt. Szeremleyvel már egy hónapja volt együtt – illetőleg Szeremley volt az egyetlen ember, aki egy hónapja állandóan járt hozzá, úgy, hogy együttlétüknek holmi határozottabb jellege kezdett kialakulni, megkülönbözve az egy, meg kéthónapos, futó barátságoktól. Ma is, hajnalban, öt órakor váltak el, Erzsébet suttogva kísérte ki a homályos kapualjába nyíló szobából és Szeremley már ötre újból ideigérkezett.

De már négykor ott volt, pepitanadrágban, rettenetesen magas gallérban, fekete Chevallier-beli, alacsony, egyenes cilinderben. Erzsébet még nem fejezte be a ruházkodást és bizalmasan hátraszólt, hogy csak üljön le. A gavallér óvatosan húzta fel nadrágját és előbb megnézte a kopott bőrhokedlit. Aztán únni kezdte magát és megszólalt:

– Ma beszéltek rólad valahol – mondta előrehajolva. Mostanában, mikor magukra maradtak, már tegezték egymást. -127-

Erzsébet nem nagyon bánta, miről beszélhettek. Csak azon csudálkozott futólag, ki ismerheti őt Kanizsán, ahol alig fél éve lakott. Az emberekkel szemben évek óta valami távoli, zagyva érzése volt – nem emlékezett senkire és semmire, ami azelőtt történt – mintha ez utóbbi tíz év előtt nem lett volna semmi, vagy ami volt, holmi más, idegen emberrel történt és nem vele. Úgy volt, mintha ő tulajdonképpen tíz évvel ezelőtt született volna, egy szennyes és homályos sikátor valamely udvarában, de nem gyereknek született, hanem már érett és mindent értő, megcsömörlött asszonynak – egy nagy, gúnyos csecsemő, kit nem érdekel a világ, mert már kiábrándult belőle, mielőtt megpillanthatta volna.

– Matskásyéknál kerültél szóba. – folytatta Szeremley, látván, hogy magától kell belefogni.

Erzsébet egy gombostűt erősített meg és a tükör felé hajolt. Annyit érzett, hogy Szeremley hangjában volt valami tiszteletféle és ez bosszantotta. Évek óta elképedve és egyre növekvő megvetéssel szilárdult meg keveset foglalkoztatott értelmében a meggyőződés a férfiak határtalan ostobaságáról. Ime, ez az ember, aki eddig úgy bánt vele, ahogy ő maga -128- is természetesnek és helyénvalónak találta, most talán meg akarja különböztetni őt a hozzá hasonló nők között, mert valaki megmondta róla, hogy tiszta családból származott, s hogy egyszer férje is volt, tekintélyes és jómódú ember, valami jegyző. Istenem, alig emlékezett rá.

A gavallér közelebb jött, legyeskedni kezdett. De Erzsébet ráütött a kezére. Egyszerre valami durva és kemény érzése volt. Most magától kezdett beszélni a volt férjéről. Szeremley a külsejére volt kiváncsi.

– Keszeg kis ember volt, – mondta Erzsébet jókedvüen – csapzott bajusza volt, nem szerette a rendet. Kevés pénze volt.

Szeremley megtudta, hogy holmi politikai ügyről volt szó: közvetve tudta csak meg, elképzelésből, mert a nő nem nagyon értette, mi a különbség.

A gavallér intim részletekre tért, érdeklődött. Erzsébet ajkát biggyesztette, megvetően legyintett. Aztán behívta a viceházmesternét és kávét hozatott. Kalácsot ettek hozzá.

– Erzsébet, este elviszlek a Teátrumba – mondta a gavallér. – Társulat érkezett.

– Nem ám, édes babám. Hanem a barátom uram, egy bizonyos Bájligethy, valahol egy -129- drámai poémát talált, nyomtatásban, vagy azon manuscriptumban vette meg a szerzőtől, eljátssza, engedelem nélkül, Kanizsán és még egyebütt. Pesten még nem is játszották. Nagy mester ez a Bájligethy, ő maga festi a kárpitot, meg a kulisszákat mind. Ehhez kellett vagy ötven darab.

Erzsébet elkészült, rizsport hintett az arcára, pirosítóval kendőzte még. Aztán jókedve lett.

II.

Sokan voltak, az egész kanizsai intelligencia és Erzsébet dacosan, szemtelenül suhogott fel a páholyba, megkövetelve mintegy, hogy az anyák szégyeljék magukat és zavarba jőjjenek bakfis leányaik miatt. Szeremley valami diákot hozott még magával és Erzsébet, amint a szűk lépcsőn felfelé mentek, már csak szokásból is, megszorította a diák kezét, úgy hogy a körmei egy kicsit belementek a tenyerébe. A diák hült-fült és remegett, a puha asszony sötét, árkolt szemei vészes, baljós mámorban ringatták.

Mire leültek, odalent javában folyt már a játék. A diák, lelkes szemű, igen fiatal ember, Szeremleynek magyarázta, miről van szó. Szeremley gúnyosan figyelt a diákra és egyik karját óvatosan dugta Erzsébet háta mögé. Erzsébet viszont a diák felé hajolt. A diák folyton beszélt, suttogott. Erzsébet az egészből -130- ezt a nevet hallotta: Arany János és itt megjegyezte, hogy ismerte azt az írót, egyszer Pesten találkozott vele és beszéltek is.

Valami nagy sivatag volt most a színpadon, hátul piramisok és az egyik, barna színész igen hangosan szavalt. A diák azt mondta, hogy ez szimbolum és hogy ilyeneket Goethe is használt. Erzsébet a színészre tett megjegyzést, hogy csinos fiú, de buta, ismeri ezt is. Szeremley elménckedett, hangosan szójátékokat csinált, hogy a földszinten is hallhatták.

Odalent tapsoltak. Erzsébet egyik lábszárát odaszorította a diák lábszárához. A diák nem tudta, mit tegyen és megint beszélni kezdett. Erzsébet futólag a barna színészre is gondolt, aztán maga se tudta hogyan, fanyar fáradtságot érzett, mind a hármat megutálta: Szeremleyt egyenesen megrúgni szerette volna, a diákot elkergetni. Halálosan únta őket: elhatározta, hogy inkább a színpadra figyel és ha lehet, int a színésznek.

Erzsébet megütődött: milyen furcsa beszéd ez. Aztán megint elfelejtette a darabot. Megint ráfanyalodott, hogy a diákkal foglalkozzék, de ez tátott szájjal figyelt, nem is vette észre. Ez felbosszantotta Erzsébetet: ostoba férfiak, gondolta magában, mindenfélét összeirkálnak egymásnak a nőkről és úgy figyelik egymás szavát, hogy közben megfeledkeznek arról, amiről szó van. Mit bámul úgy ez a gyáva diák?

Minek, minek, minek – minek ez az egész – mondta magában Erzsébet és életének nagy ürességébe bámult. Rossz napokat látott és erőszakos, ostoba embereket – utálatos. Minek él ő? És miket beszélnek ezek az írók – eszébe jutott az Emlény, ami ott áll most az asztalkán, a hajfodorító spiritusz-masina mellett. Az egész egy zavaros mélység, amibe rosszillatú dolgok kavarognak. Csak lefelé lehet nézni bele – mélység, ami egyre mélyebb lesz.

Egykedvüen vette észre, hogy véletlenül ebben a pillanatban valaki a színpadon is a »mélység« szót mondta, abban a pillanatban, mikor ő maga is ezt a szót gondolta. Oda figyelt. Egy nő szavalt, felemelt karokkal: -132-

Erzsébet csak egy pillanatra merevült meg. De a diák észrevette. Megkérdezte mi az. Erzsébet Szeremley felé fordulva válaszolt:

Három napig az ütközetről beszélt: felváltva vizet kért és a kardját, rohamra vezényelt, sokat emlegetett valami erdőt, ahol az ellenség elbujt, majd sírva követelte, hogy valami jelentést vigyenek el az őrnagyhoz, a tartalékba. A negyedik napon megnyugodott, – ekkor úgy tünt, sziklás hegy csúcsán fekszik, a havon, végtelenül magasan és mintha már régen-régen ülne itt és beszélgetne a Kőemberrel, mintha más nem is lett volna soha, csak ez a havas csúcs, ahol ők évek óta ülnek szemben egymással és vitáznak.

A Kőember gúnyosan és szánakozó fölénnyel érvelt és ő szenvedélyesen vitatkozott vele. Arról volt szó, hogy ő a szívéről beszélt, hevesen magyarázta a Kőembernek, hogy az ő szíve húsból van és hogy annak mozogni, dobogni kell, mert a szív él. A Kőember legyintett, gúnyosan mosolygott, kivette az ő szívét és mutatta neki:

– No nézze, szerencsétlen, maga erővel csak -134- vitatkozni akar velem. Hát nézze meg, hogy kőből van.

És ő kínlódva tápászkodott fel és nézte a szívét, – ott feküdt a Kőember kezében és valóban nem mozdult.

– Tessék, – akár nagyítóüveggel is nézheti – mondta a Kőember és vállat vont.

– Nagyon helyes, – vitatkozott ő – igenis, nagyítóval kell nézni, így nem látni semmit, – hát nem hallott még ön a piros és fehér vértestecskékről? Ezek cirkulálnak a szívben és ehhez nagyítóüveg kell. Adja ide, mindjárt bebizonyítom, hogy mozognak.

A Kőember megint vállat vont és odaigazította szeme alá a nagyítóüveget.

– Hm, persze, nagyító alatt gömbalakja van, – mondta értelmesen – és a színe se vörös. – Gömbalakú volt a szív, valóban, a nagyító alatt, s amint szeme hozzászokott az üveghez, szeszélyes rajzok és színfoltok bukkantak fel a föld felszínén. A vonalak ismerősek voltak és csudálkozva ismerte fel Spanyolország, aztán a Skandináv-félsziget, a Földközi-tenger rajzát, amit annyiszor látott a térképen.

– Értem, értem – motyogta zavartan, mert a Kőember megint diadalmasan mosolygott. – Hát persze, az anyag, maga a Földgolyó, kőből van. -135-

– Hát mondjuk, a szívem… hiszen, látja, mindegy. Ha nagyítón nézem, az egész Föld. Hát mondjuk, a szívem is kőből van – de a vér, a vér, ami cirkulál… a veres vérsejtek… meg a fehérek… az él és mozog… az keresztülgázol a szíven és kitör belőle, szerteárad az erekben, szertefoly szabadon és mindent elönt. A vér, a vér nincs kőből, s a vértől dobogni kell a kőnek is, a vértől, mely benne dobog, hogy szétfeszítse.

Ekkor ő ismét a nagyító fölé hajolt, s görcsösen meresztgette a szemeit, hogy a Gömb halott, megkövült vonalai közt valami életet fedezne fel. Odafönt északon, a félsziget fölött fehéren, halálos békében feküdt a hó. De lejebb, Helgoland és Németalföld felé enyhébb, zöld foltok folytak szerte, – és ott… ott… a Földközi-tenger hegyes, szeszélyes öblei fölött mintha… ó igen, most tisztán látta, mintha megmozdult volna valami…

– Forgassa… forgassa a nagyítót… – kiáltott lázasan – hogy jobban nagyítson.

Csikorogva fordult a csavar, s most egyszerre szétszaladtak a körvonalak, hatalmas mezőkké; hegyláncok váltak külön, folyók bukkantak fel. Lent a félsziget kitágult s -136- ekkor boldogan kiáltott fel, – igen, a zöld lapályon mozgott valami. Ezer meg ezer porszem kúszott a mezőn előre, piciny, élő porszemek, s közöttük néha megvillant a fény.

– Oda nézzen! – mondta diadalmasan. – Ott a Vér, mely a Föld kőszívéből kiáradt, hogy szertefusson az erekbe. Én ismerem őket, ó drága, gyönyörű vér, – én ismerem a porszemeket. Aprók, úgy-e és tehetetleneknek látszanak e roppant, holt kövek fölött, – de várjon csak és figyeljen, mit művelnek majd, ha mozogni kezdenek. Forgassa a csavart, nagyítson jobban az üveg – a pici vérsejtek íme egyenkint látszanak, fejük van, kezük és lábuk – és látja-e, mi van a kezükben? Csákány van, erős vas, amit puha kezükkel letéptek a Föld kemény testéről. Tudja-e, mire való e csákány? Ezzel törik fel, szaggatják szét a Föld kemény kőszívét, hogy kitörhessen belőle minden vér, amit magába rejtett, – hogy dobogni kezdjen a Föld s kilökje magából az életet, szerte az erekbe, szerte a végtelen térbe, ahol minden élni és örülni akar.

– Ha már a biológiáról van szó, hát akkor beszéljünk csak egész tudományosan – mondta. – A vörös vértestecskék nem azért úszkálnak, hogy feltörjék a szívet, hanem hogy elpusztítsák a fehér vértestecskéket: -137- ezt én így tanultam az iskolában. Nekem nagyon gyanus az a csákány, amit ezek a kezükben forgatnak. Mielőtt kimondaná, hogy magának van igaza, talán figyelje még egy kicsit ezt a mozgást. Nekem úgy rémlik, mintha onnan felülről is látnék valamit.

És valóban, felülről, a hegylánc alól, másik áradat zudult lefelé: egyre közelebb jutott a két sereg, – szétereszkedtek, percre megálltak, aztán összekeveredtek. Gomolygás indult meg; hevesen forrongott minden a nagyító alatt, ez így tartott egyideig, majd lassan gyengülni kezdett az örvény, a mozgás szünőben volt, egyet-egyet rándult még itt-ott egy porszem, – aztán egyszerre csönd lett, mozdulatlanul feküdtek a mezők. Kimeredt szemekkel nézte sokáig; – de nem mozdult odalent semmi, csak a Kőember hideg hangja zengett lehajtott feje fölött.

– No lám, hiszen a csákányok nem a Föld kőszívébe vágtak bele, hogy kicsalják az életet belőle. A kicsikék egymásnak estek s milyen szépen elhallgattatták egymást. Most némák és csendesek ők is, mint a Föld, amelyen feküsznek. Látja, csak maga vitatkozik velem ilyen makacsul és oktalan, – ők igazat adnak nekem: kőből lettek és kővé kell válniok. Amit életnek nevezett, életnek, ami túléli a Földet, megtöri és kilép belőle: íme, csak futó betegsége volt az ön szívének, e kőgolyónak. Múló betegség beteg férgei e porszemek, -138- – nevezze őket bacillusoknak, mert maga szereti az ilyen tudományos hasonlatot – a tiszta, nyugodt, erős kő múló betegségének férgei, amik önmaguk pusztítják el egymást, undorodva egymástól, egymás szagától, – homályosan érezve, hogy beteg kiütései csak a kőnek s el kell pusztulniok, hogy tiszta és nyugodt legyen megint a Föld.

– Nem, nem, – hebegte aztán – ez valami borzasztó tévedés volt csak… Valami gonosz szellem félrevezette e szerencsétleneket, – talán éppen maga… Valamit öntött a nagyító alá, amitől megzavarodtak. Nem, nem… Nem betegség férgei ők… Ők a vér, ami az erekbe fut… De még fejletlenek, gyöngék voltak ezek, nem volt erejük, mely fölemelné őket a Föld felszínéről, az én szívemből… Azért pusztították el egymást, hogy helyet adjanak jobbnak, erősebbnek, igazabbnak, – az majd felemelkedik, s repülni fog! Várni kell, várni, azokra, akik most bujnak elő, amonnan, – ezek a jók, az igazak… Várni kell, míg minden lecsendesedik…

Behúnyta a szemét s várt, úgy tetszett, ezer évet. Aztán habozva, aggódva hajolt megint az üveg fölé.

– No lám, – mondta izgalomtól remegve -139- a Kőemberhez – íme, élnek, mozognak megint… Fúrókkal, vésőkkel ássák, vésik a Földet… Most a villámot szedték le, s azon nyargalnak… Most hegyekre hágnak, s szembenéznek velünk… És most… ó!… most szárnyakat csináltak… próbálják kitárni… nem sikerül… de igen… egy már felemelkedett közülök… egy másik követi… diadal, diadal!… egy egész sereg… fel, fel az ég felé… repülnek!… elhagyják a Földet… ott, ott… odanézzen… az Alpesek fölött… ezek hát letépték a kövek láncait!… Ezek hát dobognak!… él… él… mégis repül… mégis kering… győzött az élet…

Fuldokolni kezdett az előretörő szavaktól, de ekkor érezte, hogy a Kőember jéghideg kézzel fogja meg kezét.

– Nyugalom, – mondta a Kőember – és várjon még néhány percet. Hátha nem az ég felé repülnek azok. Ismerem őket.

Felelni akart, de nem tudott, elszorult a torka… még egyszer, görcsösen felcsavarta az üveget. Kék ég tárult fel előtte, mélyen, az ég alatt a hegylánc. A hegylánc mögül szabályos sorban háromszáz repülőgép emelkedik, biztos lejtéssel száll észak felé… Arra fordul, észak felől felbukkan a horizonton egy másik repülőflotta, – szembekerülnek. Már alig öt-hat kilométer a távolság, már látni a pilóták sapkás, feszes fejét, ekkor az -140- első gép csavarja mögül durranás hallatszik. Az ellenséges flotta egyik gépe lefordul, bukfencezve zuhan a mélybe. Túlnan a flotta két balszárnya összeért, – percekig tartó dulakodás, a szárnyak csattognak, gépfegyver durrog. Aztán egymás után zuhognak alá a gépek… percek mulva tíz-húsz küzködik csak… aztán csak öt… aztán egy… aztán semmi… Csendben, változatlanul kéklik az ég nyugodt lepedője.

A sebesült kiáltani akart, segítségért – »vizet!« ezt akarta ordítani – de mire az ápolók odafutottak, már érezte, hogy megdermedt a szíve. -141-

A második felvonás közepén már kétség nem volt, hogy siker lesz, – legalább ötven ház. A sláger-szám beütött: Bardócz felülmúlhatatlan volt a kandalló-jelenetben, őrülten tetszett az »Omló csipkeszoknya« muzsikája, négyszer meg kellett ismételni, nem győzték hallgatni, tomboltak, verték a padlót, négyezer ember tátott szájjal kiabált: »Bardócz, Bardócz!«, nem engedték le felvonás közben a vasfüggönyt.

Igen. A szerző fonnyadni kezdő, kicsit púderezett arca idegesen rángatózott és az ajka remegett. Most vagy soha: ötven ház, motyogta magában. Aztán, mint éles kardpenge, villant át rajta: vajjon Roskay átvette-e még egyszer az őrnagy szerepét, nem lesz-e majd belesülés? Gépiesen mondogatta magában a végszót: »Bella…« – mondogatta – »… Bella, mit bánom én, a szádat akarom, a nagy, erős, -142- piros asszony-szádat, harapj, tiporj rám, megőrülök…« Ettől csak megőrülnek odalent is, gondolta kajánul. Meg is őrültek. Parády nagy volt, – Parády még ilyen nagy sohase volt!!… bömbölte az ujságíró át a negyedik sorból Bardócznak, aki részegen nézett vissza rá, s balkezével letörölte álláról a nyálat, ami hurrázás közben kicsordult. Igen, Parády egy színésznőt játszott, egy forró színésznőt, akiért négyen fuldokoltak, meg az őrnagy, az öt. De neki nem kellenek, neki nem, neki a hatodik kellett, az izzó mozi-színész, – »vissza a lupanárba!!« kiáltott, vagyis kiabál majd az utolsó felvonás végén, ha Parády így folytatja.

Óriási ötlet volt, barátom, lihegte az igazgató, óriási ötlet. Hogy zeneszámot is belevettél kettőt, mint valami operettbe. Féltem tőle, de látom, neked volt igazad. Nekem mondod: tudom én, mitől dögölnek. Dögöljenek csak, – majd meglátod, mi lesz itt, a harmadik felvonás alatt, mikor a vallás- és közoktatásügyi miniszter hörögve megragadja a nő szoknyáját, de a nő kitépi magát és feléje rúg a lábával, de a vallás- és közoktatásügyi miniszter, hehe, nagyszerűen maszkirozta a kis Alcsuth, szóval a vallás- és közoktatásügyi miniszter nem engedi el a szoknyát, letépi a nőről, – mi? Ilyet még mindig nem írtak azért. Mér, talán nem volt igazam, hogy Edisont is belevettem? »Én -143- vagyok a feltaláló, feltaláló, feltalálom magamat…«, barátom, bőgni fognak, mint a fenevadak. És az őrnagy! az őrnagy a tengerparton, meg a hold, amint besüt. Az öreg Csepre sírt a főpróbán. Barátom. Tábla, barátom, tábla, ötven tábla.

Valaki Vad Lajosról beszélt a kulisszák közt, hogy nagyon mérges, írni fog a kis pamflet-ujságba. Azt elhiszem, még mindig fáj neki a multkori cikk, a Lap-ba. Semmi az, a nők a mi pártunkon vannak! Itt járt már az ügynök, óriási az érdeklődés az egész országban. Mit szólsz a ruhákhoz? ilyet csak az én bemutatóimon lát az ember. Tudod talán, hogy rögtön átíratom mozidrámának, a Nordisk-film már írt is, háromezer méter tuti, az egész világon mutogatni fogják.

Berkenye, a Revü szellemes kritikusa csendesen ropogtatta ujjait. Nem tiszta irodalom, azt nem lehet mondani, talán kevesebb, – de nem lehetetlen, hogy több. Az élet, kedves uram, a véres élet, – egy darab kiszakított élet, még vérzik és vonaglik. És minden benne van, ez az, ez a fontos, minden benne van, – ezt érzi ez a négyezer ember, azért tombolnak. Mámor, bűn, szerelem, – micsoda eszeveszett szenvedélyek, kérem alássan. Színei vannak az öregnek, – amihez hozzányúl, élni kezd. Nekem az idegorvos mondta, hogy sokat beszélt vele, mikor még embrióban volt a téma. Hiába, -144- azért hat az emberre az ilyen, – mégis csak nagy dolog a szerelem.

Az újságíró végtelenül sajnálta, hogy nem nézheti meg a harmadik felvonást. Boyt küldtek érte, azonnal jőjjön be a szerkesztőségbe. Micsoda buta zaklatás. Sigorszky pár kilométernyire a várostól! Szép kis kacsa. És erről kell neki azonnal jelentéseket leadni. Ki a fenét érdekel most az ilyesmi? Az egész háborút megúnta már a közönség, az ország, háromnegyed éve, augusztusban, akkor szenzáció volt, de most már mindenki tudja, hogy az egész holmi pénzügyi tranzakció, Németországnak semmi köze az ügyhöz. Katonáék szalonnát sütnek a határon. Folyton ezek a vaklármák! Hogy még nem únták meg, csak azt csudálom. Pukkadjon meg az öreg, ráérek szünet után is, ezt a felvonást még megvárom. Jól van, fiam, csak menj.

Sziszegve fütyörészett, aztán tátva maradt a szája. Hát ez a Parády Teréz óriási. És a vörös fény, amint a kandallóból megvilágítja. Puff! Nagyszerű. Revolverlövés?! Szóval, az őrnagy agyonlőtte magát a mellékszobában. Kitünő, kitünő, nagyszerű ötlet. A színésznő riadtan összerázkódik. »Hallotta… ez az őrnagy volt!« »Mit törődik vele, Bella, – béke a nyugovóknak!! Az élőknek mámor és szerelem! Adja ide a száját… a piros száját… most… most akarom megcsókolni… mielőtt a hullát behozzák…!!« -145-

Na, írni, azt tud az öreg. Milyen jó most ide ez a tompa, kísérteties zene. Dobpergés. Most hozzák a haldokló katonát. Milyen jó ma ez a Kovács Gyuri is! Igazi katona… úgy hal meg, mint egy igazi katona – hol tanulta ezt? »Bella… isten vele… én elestem, mint ahogy katonához illik… és azt akarom, hogy zászlóul terítse fejemre a maga bronzvörös, tikkadt haját…«

Nnna… ez szép volt. Egészen belemelegedtem. Függöny!!… Brávó! Brávó! Óriási! Oriási siker!!

A negyedik sorban feláll az öreg báró és vörös arccal tapsol. Egy kövér bankár szuszogva és lihegve hívja Parády Terézt. Tizenhétszer legalább kihívják. Azt elhiszem, az öreg báró. Hallotta? Beszélik, de én nem hiszem. Pénz beszél, kutya ugat. De mit szól hozzá a szerző? Bánja is az, fő, hogy jól menjen a darab. Okosan teszi, nem bolond, – az ilyen nagy nőt külön erkölcsi világnézlet illeti meg.

Szép, a nyomorult, – azt nem lehet letagadni, hogy szép. Meg tudom érteni Szomolnokit.

A szerző homlokáról csurog a veríték. Reszketve számolja a kihívásokat: »kilenc… tíz… tizenegy…« A tizenkettediknél elragadó ötlete támad – kézenfogva vezeti ki Parády Terézt – és a feldörömbölő viharban, a tátott szájak és duzzadt nyakak -146- előtt megáll, szívére teszi a kezét, szemét elfutja a nedvesség, rámutat a színésznőre, mintegy jelezve: »őt… őt ünnepeljétek… ő a nagy, nem én… ő csinált világraszóló remeket az én szerény művecskémből…«, aztán a közönség előtt lehajol és száját odaszorítja a nő festett kezéhez.

Az elragadtatás üvöltő orkánja zúg fel. Láttátok? Kezet csókolt Parádynak!! Óriási!! Micsoda finom, nemes ötlet!! Szerző! Szerző!

II.

– Kapitány úrnak jelentem, a negyedik század nem birja tovább. Harminc órát marsoltak, teljesen kimerült a legénység.

– Nem tudom, a sötétben nem találtuk meg a térképet. A patrouille nem találkozott senkivel, a sötétben zugsweise felvonultunk a körúton, civilik sétáltak, senkinek nem tűnt fel, azt hitték, úgy látszik, az ő katonáik mennek éjféli gyakorlatra.

– Jól van. A negyedik és ötödik század berukkol ebbe a nagy épületbe és lágert csinál. Két őrszem bemegy a kapun és jelentést tesz, hogy mi van odabent.

– Kapitány úrnak jelentem, valami bál, vagy komédia. Nagy barakk, tele civilekkel, oszt igen ordítanak. Oszt a kárpit elé kigyün -147- két festett komédiás, egy férfi, meg egy némber, oszt hajbókolnak. Oszt a civilek meg nagy zajt vernek.

– Jól van, freiter. Tiszt úrak – hozzám! Két század berukkol ebbe a barakkba, egy itt, a nagy kapun, a másik hátul, a kis kapun. A civileket felszólítani, hogy menjenek ki, – ha nem mennek, kiverni, de csak tussal, bajonett marad a szíjban. Vannak bent ágyak?

– A padokra pokrócot teríteni, három székre egyet-egyet. Zugok szerint mindenki lefekszik. Félóra múlva rend legyen, mindenki feküdjék, aludjék, lámpát nem gyújtani. Wache a kapuk elé. Negyedik század – mars!

– Mindenki takarodjék haza. Tíz perc alatt itt csak katonát lássak. Káplár úr, vigyázzon a legényekre, nem kell bajonetthez nyúlni, mennek már maguktól. Jól van. Mihelyt a padok üresek, a détachement hozza be a pokrócokat a szekerekről, terítsék szét, három-három székre egyet – és lefeküdni! Azt a komédiást rántsák le onnan, mert a -148- függönybe kapaszkodott, vigyék ki szépen vigyázva és tegyék le az utcán. A nőt nem szabad bántani, két baka vezesse ki szépen és küldje haza.

– Mindenki fekszik? Lámpákat eloltani! Őrség a kapukhoz! Napos káplár itt járkál a padsorok közt és vigyáz. Retraite!

Hajnalban, három órakor, a nyir-liget egy harmatos tisztásán bukkant rá a fiatalúrra Clarisse, a barna provencei leány, aki két hónapja lakott náluk. A fiatalúr egy galagonyabokor tövében aludt; még erősen világított a hold és a tisztást eltakarták a nehéz fák. A leány leguggolt mellé és úgy költögette.

– Léon, Léon… – ismétgeltette kétségbeesetten. – Léon úr, hát mi jutott eszébe? Laetitia asszony nem aludt egy minutát, azt hitte, az algiri rablók vitték el.

Léon kadet kábultan nézett körül és felült. Értelmetlenül nézte a leányt és bosszúsan dörmögött valamit.

– Nem értem a mamát – mondta később hevesen. – Algiri rablók! Micsoda ötlet! Már párszor megmondtam a mamának, hogy -150- ne féltsen, és ha már félt, bánom is én, de ne mondja meg másoknak, akik aztán azt hiszik, hogy engem félteni kell.

A leány elmosolyodott és mondani akart valamit, de hirtelen maga se tudta miért, eszébe jutott, amit tegnap este az öreg szolgáló mesélt neki Léon úrfiról, hogy milyen egy méreg lakik ebbe a fiúba, szűzanyám, egyszer, hat éves korában az anyja megverte, akkora volt, mint egy kis mérges patkány és harapott!… szűzmáriám, mintha ma is látná, beleharapott az anyja hasába, – mert csak odáig ért – úgy kellett letépni, karmolt, mint egy kis tigris.

– A mama nagyon jól tudja, hogy itt szoktam olvasni délután, ezen a tisztáson… Tessék, itt van Plutarchos… Mit érdekel engem, amit Jozeph citerázik? Hétig olvastam, azután jól éreztem magam, azután sétáltam, azután megint idejöttem… aztán… azután itt szavaltam és énekeltem…

– Egyedül szavaltam és énekeltem és gyönyörű szép volt, mondhatom, magának. Azután lefeküdtem és elaludtam. És egy nagy lepedő repült el a fák fölött.

– Egy nagy lepedő repült, igenis, és a lepedőn ültek a zenészek és messziről, messziről zenéltek és trombitáltak… Mit zavarják az embert? -151-

– Nem magának beszélek, Clarisse kisasszony, hanem magamnak és még nem megyünk, mert előbb elmondom magamnak hangosan, hogy mit álmodtam az ajacciói erdőben, éjszaka, a fák között és a repülő lepedő alatt… Elmondom magamnak hangosan, mert ennek az álomnak egyetlen szavát se szabad elfelejteni, érti?… És itt kell elmondani, amíg még itt vagyok, mert csak addig látom, és míg idesüt a hold, hogy lássam…

– Az a két fa volt két égbenyúló hegy és köztük vezetett az út… És azon az úton jöttem én Páris felé… és mögöttem borzasztó sok katona jött… És rettenetesen trombitáltak és mint a mennydörgés visszhangját, úgy verte vissza az erdő a nevemet… mert mindenki a nevemet kiabálta… És borzasztó nagy csata volt valahol… és olyan tisztán láttam, mintha nem álmodnék, hanem valóban látnám, hogy egy völgyben verekedtek a franciák és a rómaiak… és a rómaiakat Julius Cézár vezette, mert nekem szólt valaki, egy lihegő katona, hogy látták Julius Cézárt… egy szobában ült, gúnyosan mosolygott és levelet írt a galloknak, ami így kezdődött: »Venio nunc…«

– Én a katonának nem szóltam semmit, hanem lóra ültem és Marseille felé lovagoltam és ott felmentem egy dombra és távcsővel néztem az ütközetet. És a franciák karddal verekedtek és visszaszorították a rómaiakat. Akkor odajött hozzám egy tábornok, és kérdezte, hogy most mit kellene tenni. És én azt mondtam, hogy nyittassuk ki Versaillesban a palota kapuit és kergessék ki Lajos királyt, hogy jöjjön ide… és kiabáltam, hogy hozzák ide, mert láttam, hogy baj van… És elfutottak Lajos királyért és aztán jött egy katona és jelentette, hogy Lajos király alszik, nem jöhet… És én rettenetesen tomboltam dühömben, mert tudtam, hogy Julius Cézár azonnal itt lesz és bekeríti a franciákat… És akkor a tábornok bután nézett rám és én ordítottam, hogy csináljon valamit, de nem értette. Akkor valaki megint a nevemet kiáltotta és én félrelöktem a tábornokot és mulinékat vagdostam és lerohantam a völgybe… és a franciák utánam… és én tudtam, honnan kell jönnie Julius Cézárnak… és folyton hangosan ordítottam… és végre mindenki velem ordított… és akkor embereket söpörtek el előlem… és egyszerre messziről, nagyon messziről, egy hegyen át láttam futni a rómaiakat… És megint a nevemet kiabálták, azután jött jött egy abbé, derékig érő varkoccsal a tarkóján és sokat beszélt, hogy minek csinálunk ilyen lármát, a király nem -153- tud aludni… És a végén maga Lajos király volt ez az abbé, a szemeit dörgölte és pislogva nyafogott, hogy mért nem hagyják az embert aludni… hiszen ez nem parlament… De én nagyon fel voltam hevülve és nem feleltem neki… És akkor udvariasan mosolygott és mondta, hogy jőjjek be hozzá egy kupicára, itt lakik a közelben…

– És akkor együtt bementünk a versaillesi palotába… és nekem még mindig rettenetesen dobogott a szívem az izgalomtól… és lakájok hajlongtak… és bementünk a király hálószobájába… és csupa aranyból és brokátból volt minden… még az ajtó is bronzaranyból volt… és leültünk… és Lajos király nagyon dicsért, azt mondta, többet tudok, mint Julius Cézár… és én nem tudtam felelni… de a lakájok hangosan kiabáltak! »Cézár, Cézár!« és hajlongtak és leültettek egy selyembaldachin alá és én féloldalt dőltem és úgy tettem, mintha egészen nyugodt volnék és elfogulatlanul beszélgettem… pedig a szívem úgy vert… hogy vert a szívem!

– Hahaha, szóval császárnak álmodta magát, Léon úrfi? Nagyon szép álom lehetett.

– Ne zavarjon, Clarisse kisasszony! Mit zavarják az embert? Ki küldte magát ide? Olyan gyönyörű… olyan félelmes volt… -154- mért nem hagynak aludni? Épp a legszebb részben zavart meg, maga… szerencsétlen… buta… épp a legszebb… legérdekesebb… részben… mikor kiküldték a királyt és a lakájok suttogtak… császár… császár… és én fáradt voltam… és egy érdemrendes tábornok… akkor fölém hajolt… éppen, mikor maga jött és ráncigálni kezdett, Clarisse kisasszony… és éppen, mikor maga ráncigált, akkor fölém hajolt és ő is költögetett… és női hangon beszélt valaki… egy királyné… és még hallottam a hangját, mikor felébredtem… azt mondta éppen: »Sire, ébredjen, Sire… a császár követei, Sire…«

II.

– Sire, kegyes irgalmát esedezem, hogy megzavartam álmát… de oly nehezen ébredt… és Ferenc császár követei egy órája várnak a vörös teremben.

– Tegnap este kegyes volt elrendelni, hogy azonnal keltsék fel, ha megjönnek…

S még néhány percig az ágyban üldögélve, a császár, mindnyájuk meglepetésére, még félálomban és révedezve, néhány egészen távoli és ide nem tartozó, furcsa szót ejtett.

– Kár… mert éppen olyan szépet álmodtam… éppen ebben a percben… mikor felkeltettek…

– Azt álmodtam, hogy megint tizenöt éves vagyok… kadet a marseillesi iskolában… és egy csodaszép, csodaszép erdőben ültem… ó, micsoda szép erdő!… hajnalban, egy üde, szagos reggelen, de még sütött a hold… és minden remegett a szellőben… És tizenöt éves voltam és egy bűbájos provencei leány guggolt mellettem… fehér szoknyában… karcsú, fiatal térdei a hajamhoz értek… és valamit beszélt hozzám… de nem hallottam… milyen kár!… milyen kár, hogy már nem hallottam, mit beszélt… Szeretném tudni… hogy mit mondott nekem és mit akart tőlem… és miért jött oda bátran, egyedül… hajnalban, egy csendes, elhagyott erdei tisztás közepére… ahol zúgtak a fák és én egyedül feküdtem… egyedül és fiatalon… De éppen akkor keltettek fel…

A körülállók zavartan néztek össze. A császár megdörgölte szemét. -156-

Aztán elmosolyodott, mintegy bocsánatkérően, amiért félálomban elárulta magát.

– Az urak attól félnek, hogy beteg vagyok, mi? Nincs semmi baj. Magamnál vagyok. Az álmok szépek, uraim… de hát az élet munka és nem álom… úgy-e? Jövök már. -157-

Ünnepélyes áhitat töltötte el a szívét. Korán reggel volt még, a villamosok hangosan csilingeltek. De nem ült a villamosra, pedig az intézet közel volt: fiakkerbe ült, hátradőlt az ülésen és átadta magát örömének. Ma délután öt felé elmegy a leányhoz – végre, végre! Elnyomta magában a nyugtalanságot – mert volt valami nyugtalanság, az bizonyos, a diadala nem volt teljes. Margit olyan különös és szomorú volt, mikor ezt a találkozást megbeszélték – és a fiatal orvos azt is tudta, hogy ma lesz az esküvője annak az embernek, akit a lány szeretett. Három évig vágyott rá, gyötrelmesen, méltatlan kínok között és három évig éppoly kevéssé látta, hogy a lány szereti őt, mint ebben a pillanatban, -158- amikor kapzsi mámorral gondolt rá, hogy mégis megcsókolja, összeszorítja, belemarkol a derekába, akár szereti, akár nem. A lány majdnem nyiltan megmondta neki, hogy csak az ő kívánságának enged – mindegy, az a fő, hogy engedett. A többit majd meglátjuk. Megcsókolhat, mondta, tehet velem, amit akar, holnap. Jól ismerte, tudta, hogy megtartja a szavát. A hároméves görcs feloldódni készült – a fiatal orvos, akit érthetetlen és ismeretlen vágy kergetett ehhez az egyetlen nőhöz, úgy lélegzett fel ezen a napon, mintha először használná a tüdejét.

Az intézetben várnia kellett, a szolga nem jött még be, pedig annál voltak a kulcsok. Az igazgató leizent, hogy Kulcsár doktor urat átkérték a sebészeti klinikára, nagyon kéreti a doktor urat, csináljon meg délelőtt öt kórbonctani jelentést, legalább ennyit, egyedül, mert a cellák túl vannak zsúfolva, ma megint három érkezett. A fiatal orvos letette a kabátját, gummikeztyűt húzott, a hosszú, fehér lebernyeget már a gummikeztyűvel kapcsolta be, nyaknál. Végre jött a szolga, jókedvüen köszönt, hangosan csörgette a kulcsokat.

– Na, egyedül vagyunk, János, – tréfálkozott az orvos, – Kulcsár doktor nem jött be. Nem keresett senki?

– Nem bizony, nagyságos úr. Hallgatók voltak itt délután, meg egy pár kiváncsi. -159-

– Nyissa ki az ajtót, János, megnézem, hogy állunk. Hányan leszünk, odalent?

– Hát velünk együtt tizenketten, doktor úr. De bizony kellene a hely: vannak már ötnaposak a jég közt, az a lakatos, a Bloch, akit Budán fogtak ki, már hatodik napja fekszik… Bizony, tessen már jelentést tenni, hogy kellenének még fülkék, ötöt most is le kellett fektessek a csupasz földre. Nem, mintha attól félnék, hogy hideglelést kapnak, könyörgöm, de egy-két napig mindenkire ráfér a jég, mielőtt a macerálóba kerülnek, mert akkor aztán hiába preparálják, ha már egyszer…

Tizenkét lépcsőt lépkedtek lefelé; a hűvös, nyirkos pincéből egy poshadt éjszaka kipállott levegője csapott feléjük. János meggyújtotta a gázt: sercegve szisszent fel a láng a nedves sötétségben. A bádogajtó kicsapódott: a vaksötét pince folyosója üresen kondult meg. János újból gázt gyújtott. Vigyázva lépkedtek: elől az orvos.

A falon, egyenlő távolságban, fekete négyszögek, fogóval. Az első négyszög előtt megállt az orvos.

János megfogta a fogót és kihúzta a ládát, a fülkéből. Alaktalan emberi alak hevert a fülkében, behúnyt szemmel, mosolyra -160- torzult arccal. Kezét szőrös mellére helyezte, lába be volt csavargatva.

A folyosó szögbe fordult: a fordulón túl megint süket sötétség. A szolga újabb gázt gyújtott. Kicsiny, szobanagyságú helyiség ködlik fel homályosan a fényben, csupasz falakkal: a csatornacsövek hideget izzadva szaladnak le, két bolthajtás közt, a puszta földbe. János a helyiség egyik falához megy és lehajol.

Lent a földön, fejjel a falhoz támasztva, lábbal kifelé, öt meztelen emberi test. János, aki rendes ember és van érzéke a szimmetriához, egyenlő távolságba fektette mind az ötőt: a fejek egyvonalban símulnak a falhoz. Arról persze nem tehet János, hogy a természet nem olyan rendes, mint ő, és a lábak szeszélyes, egyenlőtlen hosszúságban úgy következnek egymásután, mint az orgonasíp. A cédulákat viszont János rakta fel a bokákra, cukorspárgával, azok megint egyformák. Legelől egy tizenkét-tizenhárom éves kis fiú fekszik, haptákban: sovány kis karjai derekához -161- símulnak. Kifordult, fehér szemecskéi gyanakodva kancsalítanak fölfelé. Sárga ínye kikandikál a fehér ajkak közül: az egész arc, mintha mondani akarna valamit, valami nagyon fontosat, egy különös és érthetetlen élményt, amin az imént ment keresztül és ami nagyon meglepte. János felemeli azt a lábát, amelyiken a cédula fityeg és szakértelemmel vizsgálja.

A kis fiú mellett értelmes, öreg ember fekszik. Iparos lehet, vagy munkás, a durva származású, közönséges fajtájú emberekre jellemzően üt el fejének és kezeinek színe a test színétől. Ráncos, vörösessárga arcából a fehér sörték kérkedve meredeznek: az összeborzolt szakáll és bajusz szőrpamatában a száj egy fekete és mély luk.

– Ez meg itten egy fiatal leány, ma éjszaka hozták be, de nem tudják, kicsoda. A szigeten találták, szívébe lőtt: jó ruhába volt, eleinte nem akarták idehozni, de semmi útbaigazítást nem találtak, hogy miféle lehet. Levelet hagyott, hogy aszongya, nem akar élni és kéri, hogy hozzák őt azonnal ide. Az a furcsa, hogy pontosan megírta, hogy ide, -162- ebbe az intézetbe hozzák és tegyék őt le a pincébe, hogy reggelre ott találja, aki keresi… még az uccát is megírta. Szegény, bolond lány, amolyan lehet.

II.

A fiatal orvos lassan felment az első emeletre, ahol a külön bonctermek vannak. Kinyitotta az ajtót: a piskótaalakú boncasztalt szép tisztán, már a szoba közepére gurították. Nyugodtan tett-vett, mint az alvajáró. Mintha idegen ember beszélne, úgy hallotta a saját hangját, mikor leszólt a szolgának:

Ketten behozták és óvatosan ráemelték az asztalra. Barna haját lelógatták az asztal végén.

Bezárta az ajtót, lehúzta a keztyűt és még egyszer, gondosan megmosta a kezét. A lancettákat, fogókat odakészítette az asztal mellé. Az ablakon erősen sütött be a nap: odament és leeresztette a redőnyt. Lassan felhúzta megint a keztyűket. Most habozott egy percig. Aztán két lépést tett az asztal felé, előrenyújtott nyakkal, mint egy kiváncsi, ijedt kis fiú, aki életében először lát hullát.

Végre kinyújtott karral, gyengéden, megsimogatta -163- a leány homlokát. A szemek szépen be voltak csukva. A szál összeszorítva.

– Margit – mondta, hogy élvezze azt a borzasztó csendet, ami e szó után következett.

Aztán gonoszul, kegyetlenül elmosolyodott: elővette zsebtükrét és úgy, ezzel a gonosz, dühös nevetéssel az arcán, nézte magát sokáig.

– Hát most mit csináljak veled? – mondta aztán hangosan. – Megcsaltál.

– Hm. Úgy. Igen. Hát nem várhatott, nagysád, délutánig. Inkább a halált… Az az ostoba fickó… hm, persze. Hogy egy percre az esküvőjén… az megérte kegyednek. Az én három évem, az én vágyakozásom… az meg annyit se ért meg, hogy délutánig… csak éppen délutánig…

Először a szívnél szúrt be. Lassan vágta fel a mellkast, a fogóval szétfeszitette a bordákat. Az izmok sikosan váltak el egymástól.

– Látod? A szép melled… te elbizakodott, te ostoba… látod? ide nézz!… Ilyen belül… Ezt sajnáltad tőlem… Nézd… a szép fehér nyakad… mert kiváncsi voltál rá… nézd…

Kalapáccsal bontotta fel a koponyát. Gummikeztyűs kezével belenyúlt a rengő velőbe.

Nézd… nézd… ez az igazi meztelenséged… nem az a másik… az a hazug… amire vágytam… A halállal akartál fölénybe kerülni… fölöttem, aki ismerem az ostoba, értéktelen halált… és akit az élet egyszerű misztikuma tudott csak elbűvölni… az életé, amit nem ismertem… az élet rejtelmes, örök titka… Te ostoba asszony… A halálban akartad nekem adni magad… de nem kellesz… undorom tőled… elmult a varázs… kiábrándultam…

És dühében sírt, és a könnyei belefolytak az asszony nyitott, meztelen és rút szívébe. -165-

Valami lakatosműhely lehetett, ahogy homályosan emlékszem: de énnekem ez nem volt akkor fontos. Hanem nagyon sokat ültem a kis dobogós-ablakba és az ablak fölött, drótszálon, lebegett egy nagy, arany kulcs, – úgy látszik, a lakatosműhely cégtáblája volt. Már mostan nem merném egész bizonyossággal állitani, hogy tiszta színaranyból való kulcs volt: akkor szentül hittem és Szidi néni, aki az ablakban ülve meseszóval tartott, rámhagyta. Sőt, hogy őszinte legyek, tovább ment ennél (isten bocsássa meg, nyilván örült, hogy jó mese-témát adtam neki, úgy is nagyon kifogyott már), és beszélni is kezdett az Aranykulcsról.

– És az Aranykulcscsal ki lehet nyitni az Aranyország aranykapuját? – kérdeztem meghökkenve Szidi néni csodálatos egyértelműséggel rámhagyta azt is, mire én tágra meresztettem a szemeimet és csodálkoztam, mintha -166- Szidi néni mondta volna ezt nekem és nem én ő neki.

Szidi néni ezt is rámhagyta, és én hüledezve csóváltam a fejemet, hogy ilyesmi hogy lehet és gondoltam aranyból embereket és asztalokat és házakat, átlátszó aranyból aranykocsikat, aranylovakkal – és meg voltam győződve róla, hogy mindezt Szidi nénitől tudtam meg.

Ez volt az egyik dolog, a másik pedig, hogy mikor este elfújták a lámpát és a mécsest feltették a szekrény sarkára, mindig ugyanarra a helyre, – hogy akkor a szembelévő falon, pontosan mindig ugyanazon a helyen, megjelent Szidi néni, profilban, hegyes állal és hegyes orral, továbbá a fal sarkában, már félig a menyezeten, egy szakállas, görbeorru gavallér, akit később Mukinak neveztem el, majd egy másik, kecskeszakállú férfi, szintén profilban, a kályha fölött, a Spitz úr, akiben volt valami hetyke és mindig hátat fordított Szidi néninek, innen nyerte nevét. Azt hiszem, egyszerűen úgy a dolog, hogy a szekrény, a spanyolfal és a nagy ónix-váza körvonala árnyékká folyt össze minden este, a mécses mögött, ilyen profilokká, a falakon. Mindegy, Szidi nénire rögtön ráismertem; hogy Mukit Mukinak hivják, az meg nyilvánvaló, az rá volt írva az arcára, azon nem kellett gondolkodni, -167- nemkülönben Spitz úr is egész beállításával, nyakának tartásával, méltán rászolgált erre a névre, különben kalapja is volt.

Szóval: Spitz úr, Muki és Szidi néni minden este ott voltak a falon, mihelyt a mécses felkerült a szekrény sarkába. Spitz úr néha egy pillanattal később jelent meg, de ez csak azért történt, hogy Szidi nénit bosszantsa. Nyiltan és bevallottan Spitz úr udvarias volt Szidi nénihez, értelmesen nézett rá, mintha nagyon érdekelné az, amit Szidi néni beszél. De az ember azért érezte, hogy ebben az udvariasságban valami rejtett gúny van, hogy gúnyból hajol meg olyan mélyen Szidi néni előtt és ha meghajolt, belenevetett a kis kecskeszakállába. Sőt Szidi néni is tudta ezt és eleget mérgelődött magában, de nem tehetett semmit, mert, mondom, nyilt gorombaságon Spitz urat nem lehetett rajtakapni részint, részint pedig közvetlenül nem beszéltek egymással, csak Mukin keresztül. Muki, aki, azt hiszem, egy kicsit gyomorbajos ember volt, siránkozva csóválta a fejét a Szidi néni rémes történetein és bárgyúságában nem vette észre, hogy Szidi néninek azért görbül le az álla és szorul össze a foga olyan dühösen, mert Spitz úr hetyke mosolya ingerli, és nem azokon a rémes történeteken izgul fel, hiszen ilyent ő százat is el tudott mondani egy nap, anélkül, hogy odafigyelt volna.

Közvetlenül és szavakkal először azon az -168- éjszakán beszéltem velük, amikor az Aranykulcs került szóba. Ez körülbelül egy órával azután történt, hogy megjelentek a falon Szidi néni, Muki és Spitz úr. Most már nem emlékszem, én hoztam-e szóba, vagy Szidi néni. Azt hiszem Szidi néni, mert Spitz úr már akkor nagyon kétértelműen mosolygott.

– Az aranykulcs, – mondta Szidi néni meglepően folyékony előadásban – az aranykulcs igenis ott lóg a fejünk felett és nézetem szerint pontosan beleillik az aranyországi aranykapuba. Vannak, akik ebben kételkednek, de ezek, nézetem szerint, olyan kalapos fiatalemberek, akik nyilván azért hordanak kalapot, hogy az ember azt higyje, végig fej van a magas kalapban: holott semmi sincs benne, csak az a cinikus mosolygás.

Resteltem a dolgot és csittitani próbáltam Szidi nénit. Muki síránkozva csóválta a profilját és egyre azt hajtogatta: »ugyan, ugyan, Szidi néni«. Mondtam, hogy hiszen nagyon egyszerű a dolog, meg kell próbálni. Szidi néni élénken helyeselt. Spitz pedig kétértelmüen jegyezte meg:

– Kérem, kérem, úgy-e, ha a nagyságos asszony mondja, meg lehet próbálni. Nem mondom, hogy nem lehet megpróbálni. Parancsoljon velünk.

Ebben megállapodtunk és felkészűltünk mind a négyen. Udvariasan előre akartam bocsátani őket, de mondták, hogy csak menjek előre. Egy kicsit feszélyezett érzés volt, velük tartani: mert csak egymás mögött tudtak haladni, egymás mellett nem és ha az egyik elhaladt a másik mellett, akkor vagy az egyik, vagy a másik eltűnt, belefolyt a másikba és a másik oldalon megint előkerült. Bakot is lőttem ügyetlenségemben: arra kértem Mukit, forduljon arccal felém, hogy láthassam, mire zavartan és kicsit sértődötten megmagyarázta, hogy nem fordulhat arccal előre, mert akkor egy sötét folt lesz az arcából, – csak profilban tudnak élni mindnyájan.

A lépcsőn is zavarba jöttem, udvariasan mutattam a lépcsőre, hogy tessék, tessék, – de ők álltak a falon és végre lejöttek, mellettem, a lépcső árnyékán, egymás mögött. Elől Muki ment és mutatta az utat, utána Szidi néni, láthatóan mérgelődve, hogy Muki legutolsónak jön és nyilván gúnyosan mosolyog. Muki egy zsebkendő árnyékát szedte ki a zsebéből és megtörölt egy árnyék-szemüveget.

Az Aranykulcs azonban nem volt a helyén és Szidi néni láthatóan meghökkent. Egy pillanatra úgy nézett Spitz úrra, mintha az lopta volna el. -170-

– Nyilván odakint lesz a Városliget Árnyékában – mondta Szidi néni és erre mindnyájunknak eszébe jutott, hogy valószinűleg ott van.

Sietve haladtunk végig egy utca világos-fekete árnyékán, a szembe lévő házak árnyéka mentén. Siető árnyékok jöttek szembe, mind profilba, egy vonallal megrajzolt, siető alakban, feketén. Egyik-másik köszönt is Szidi néninek, sőt Spitz úr meg is állt diskurálni egyik barátjával, a bajuszuk mozgott a falon és a két kéz összefolyt.

Minden rendben ment, eleinte kicsit furcsa volt, hogy a szembe jövők nem kerültek ki bennünket, hanem egyszerűen keresztülmentek rajtunk és mi is keresztülmentünk rajtuk, de ehhez is hamar hozzászoktam, rájöttem, hogy nem is érzem, mikor keresztülmegyünk egymáson, nem hogy fájna.

Nem mertem szólni, hogy fáradt vagyok, de Szidi néninek eszébe jutott, hogy villamosra kellene ülni. Jött is a falon, szembe, egy villamos, szép, tiszta, árnyékos. A kalauz csengetett és megállt, nem a lépcsőn mentünk fel, hanem egyszerűen keresztülmentünk a villamos elején és beültünk profilba fordulva, az ablakok mellé. A villamos megindult, végigszaladt a falon, keresztülszaladt egy csomó emberen, akik abban a percben eltűntek, de nyugodtan és vígan folytatták útjukat, mikor a villamos leszállt róluk. Az -171- utca-lámpákon is csak úgy keresztül mentünk, – a körúton nagy bonyodalom támadt, össze-vissza futkosott, keresztül-kasul, mindenki – egy nagy, fekete gombolyag lett az egészből, ami lassan oldódzott fel, úgy, hogy megint kiváltunk, a villamossal együtt. Spitz úr a zsebébe nyúlt, fekete gyufát szedett elő, fekete cigarettát tett a szájába, meggyújtotta a gyufát, amiből fekete láng csapott fel, rágyújtott és finom, csipkéhez hasonló fekete füstfelhő szállingózott. Szidi néni prüszkölni kezdett és éles megjegyzéseket tett, rosszmodorú fiatalemberekről. Spitz úgy tett, mintha nem venné magára.

Aztán leszálltunk a villamosról és véget értek a házfalak is: kint voltunk a mezőn. Én tovább akartam menni, de megint zavarba jöttem, Spitz úr, Szidi néni és Muki megálltak és azt mondták, hogy így nem mehetünk tovább, állva, hanem feküdjünk le hosszába, a mezőre, úgy könnyebben megy. Kicsit furcsállottam, de nem mertem szólni, lefeküdtem melléjük. Abban a pillanatban Szidi néni, Muki és Spitz úr három méter hosszúra nőttek meg, és egész vékonyak lettek. Nagyon megsajnáltam, főleg Mukit, aki így hosszan és vékonyan oly siralmas és szomorú volt, részvétemet fejeztem ki és aggódva kérdeztem, hogy talán beteg. Síránkozva felelt, hogy este felé, mikor a nap leszáll, mindnyájan így meg szoktak nyúlni és ilyen soványak -172- lesznek, de nem baj, reggelre meghíznak megint, jobban, mint íllenék, délben, mikor ebédre kerül a sor, olyan köpcösek és kövérek, hogy az már szinte kellemetlen, – de hát mit tegyen az ember árnyéka?

Egy fekete hegyoldalban mentünk fölfelé és most minden oly szép és légies volt; hosszú-hosszú jegenyefák közt jártunk, regényes bokrokon keresztül. Nekem megfájdúlt a szívem, úgy tűnt, hogy már ezer és ezer mérföldet suhantunk így, egyik hegyre föl, másik völgybe le s még mindig nincs kezemben az Aranykulcs, amivel Aranyország aranykapuját kinyithatnám. Oly könnyű volt suhanni és mégis oly borzongató felhők habkönnyű árnyéka libegett keresztül a testünkön és percekre mintha köddé váltunk volna mindannyian.

És ekkor egy száz méter hosszú jegenyefa tetején megláttam az Aranykulcsot; az ám, ott függött egy ágon és úgy ragyogott, mint a lebukó nap. Szidi néni nagyot ugrott örömében és sorba ölelgetett mind a hármunkat.

Kicsit magasnak találtam a jegenyét, de Szidi néni biztatott, hogy csak nyúljak bátran utáni. S valóban, kinyújtóztam s elértem a száz méter magas jegenye legfelsőbb ágát, és -173- kezembe vettem az Aranykulcsot. Kezembe vettem a ragyogó Aranykulcsot és majdnem felkiáltottam örömömben. De ekkor Spitz úr élesen és gúnyosan elnevette magát és én görcsösen összeszorítottam a markom, hogy ki ne ejtsem a kulcsot, ám úgy volt, mintha az üres levegőt markoltam volna. Íjedten nyitottam ki a tenyerem, hogy ott van-e a kulcs és ott feküdt a tenyeremben, laposan és feketén. Ott feküdt, egy pillanatig csak, aztán kiugrott a tenyeremből s felugrott a falra, és mikor körülnéztem, a szobámba voltam, és a nap erősen sütött az ablakon keresztül, és a szembelévő falon, jobbra az ágyamtól, élesen és feketén ott feküdt az Aranykulcs árnyéka, az Aranykulcs, a lakatosműhely cégtáblája ott fityegett az ablakunk előtt és az árnyékát bedobta a falra. -174-

Egy borús, kedvetlen vasárnap délután magamra maradva, idegenek között, magamhoz is idegenül és hitetlenül, a panoptikum előtt ácsorogtam és a rikító, durva plakátokat bámultam csüggedten: – milyen durvák és bántóak – és az a vonakodó bús kiváncsiság fogott el, ami néha, kétségbeesett percekben kívánatossá teszi, hogy megfeledkezzünk arról, amit szeretünk: gondolatainkról és érzésünkről s menjünk lefelé, piszkos és rossz szagú lépcsőkön, nyissuk külvárosi söntések ajtaját, – üljünk le részeg, danoló bakák közé; zsebünkben operai szabadjeggyel Siegfriedhez, menjünk be a bolhaszínházba és nézzük végig az előadást; zsebünkben D’Annunzió legújabb regényével, vegyünk ötér planétát és olvassuk el figyelmesen, – álldogáljunk hosszan és tompán tolakodó tolongások közepén, ahol elgázoltak valami munkást – és félig ájult, szorongó öntudattal, bámészan hallgassunk, -175- hosszan és figyelmesen holmi kikiáltót egy látványos bódé előtt.

Így voltam és megváltottam a jegyet a panoptikumba és mentem föl a cifra lépcsőn és álldogáltam a királyok viaszszobra előtt és csodálkoztam, mily mozdulatlanok, igazi ruhájokban, igazi szakállal és hajjal. Hét óra volt, már akkor féltem – pedig az első emelet csupa idillt és boldogságot ábrázol: tündérek táncolnak az üveg mögött és bölcsők fölé mosolygó anyák hajolnak. Legföljebb holmi tréfás helyzet. Egy leányka kiöntötte a levest a háziasszony kötényére és a leves most végigfolyik a padlón… igazi tányérból… Végig megyek a termen és azon töprengek, miféle titkos emlék, micsoda régi, ismeretlen félelem az, ami mindig elkomorit és elcsüggeszt, ha viaszfigurákat látok. A terem végén szűk kis ajtó felfelé kanyargó csigalépcsőre nyílik – fölírás: Borzalomkamara – csak erős idegzetüeknek. Ezt éppen zárni akarják, odafönt senki sincs már.

Összeborzongok, aztán magamhoz térve nevetni kezdek. Mi ez? Ez otromba, paraszti ijesztgetés hatni tud rám, a kulturemberre, aki figyelmesen s fegyelmezetten néztem végig híres sebészek legképtelenebb műtéteit – elegáns köpenyben hullák tüdejét metélgettem s keztyűmet huzogatva, vizsgáltam a cédulát, amit meztelen öngyilkosok lábára kötöznek, lent, a Szvetenay-utcai tetemnéző pincéjében. -176- Ostobaság. Várjon, mondom a szolgának és pénzt adok át – én még fölmegyek, majd jőjjön vissza – és fölmegyek a homályos csigalépcsőn és derengő, félig égő lámpafényben végigjárom a kongó, elhagyott szobákat és benézek a zugokba és egyedül nézelődöm, habozok. A lépcsőn már meghökkenve riadtam össze – fejem felett akasztott ember lógott, sötét boltozatból. Micsoda bornirt ötlet – mondom idegesen és tovább megyek – de milyen pállott, nehéz szag van itt. Egy pinceablak rácsa, félig lecsukva, a rács hegyes vasléce keresztülment a tüdején egy tolvajnak, aki éppen mászik kifelé a pincéből. Jó, nagyon naturalisztikus – hát aztán? Na, a levágott fejű ember. Egy szétdarabolt munkás, úgy, amint a villámos keresztülment rajta. Lépcső, sötétebb alagút. Ugyan, gyerünk csak. Egy halálsárga anya, amint a gyermekét vagdalja. Két gyilkos fojtogat sötét szobában egy embert, a másik hálóingben lóg ki az ágyból, kettévert feje a földre lóg, lába a vasba akadt. Az inkvizició kínjai… Egy meggyilkolt, tizennégy éves fiú, a fél feje hiányzik… Hát az ott mi?… Valami homályos lyuk… habozok… fölebb hajolok és belenézek… Korhadt földbe ásott koporsó, egyik deszkája csikorogva emelkedik… hamuszürke, halálratorzult hullaarc furakodik a vízbe és tátott szája, véres üvegszemei hápognak a levegő felé… egy álhalott, akit eltemettek -177- és most véres körmeit beleássa a deszkába…

Mi az? csak nem zárták be az ajtót odalent? Hová ment az az ostoba ember?… Végre itt hálni, azt mégse akarok… Fázom is, a kezem hideg… kicsit sebesebben sietek a kijárat felé… no, merre van?… És miért nincs itt rendes világítás… Megriadok: Egy tükörben saját arcomat pillantom meg… viasz a viaszok között… milyen riadt, fakó és gyűlöletes most az az arc… Egy hosszú, véres vágást képzelek rá, a sűrű, lucskos folyadék kettészelt homlokomból fehér ingemre szivárog. És most egyszerre kényelmetlenül, borzongva érzem, hogy ez lehetséges.

Miért fájnak úgy ezek a komisz, durva viaszok és mit jelent az egész lidércnyomás? Igen, láttam hullákat és sebeket a valóságban s emberi testem törékeny nyomorúságát azokon keresztül éreztem százszor és megsirattam. De itt viaszból, ravasz mesterkedéssel és kegyetlen műgonddal rekonstruálták vissza mindazt, amit gyorsan el szoktunk rejteni, betakarni földdel, mert nem alkalmas arra, hogy kellemes képzeteket reveláljon. Megcsinálták viaszból és festékből a nyilt, tátongó sebeket, amelyek nem gyógyulhatnak be s nem is porladhatnak el – maradnak, állnak egy helyben s hirdetik szájasan, durván, mint a mosogatólészagú cseléd a maga -178- igazát: íme, ilyenek vagyunk. És ki meri mondani, hogy ez nem művészet? Minden művészet legfőbb jellegét: megfogni a percet, a mozdulatot, mely különben elmulna: – ez a »műfaj« is szépen kifejezi. Aki csinálta a viaszkot, becsületes és ambiciózus megfigyelőmunkát végzett és híven akarta visszaadni a valóságot.

De kinek szól ez a rettenetes, lelketlen művészet? – azaz, ami visszariaszt. Kinek gyönyörűsége, kiben kelt jó étvágyat és megelégedést, kinek érdeke és vigasztalása és létjogáról kit győz meg az a »műfaj«, mely bebizonyítja, hogy lucskos húscafatokból vagyunk összerakva, s az ember egy bűzös és szennyes folyadékokkal telt, fájdalmas zsák, mely undorító halommá bomlik össze, ha valahol fölmetéljük… Kinek okoz örömet, kifordítani ezt a zsákot s mulatni azon, hogy ő ilyen s ezzel elismerni, hogy semmi több?

Megfordulok. A lécen, sorba rakva, durva, sárga fejek: agyonvert emberek feje, mindegyik alatt név. Jó ismerőseim, egyenkint és összesen, – ezek a Borzalom-kamra színészei és egyben közönsége is. A napihírek és rendőri hírek hősei ezek és az Életúntak rovat állandó, napi munkatársai: – ezek a kispolgárok, akiket elgázol a villámos, akik forró lúgba esnek, akiket harminc forintért késsel és baltával lerablógyilkolnak – mindennap, újra és újra, pontosan jelentkeznek, a maguk -179- véres orcáival, ezek azok, akik hétköznappá teszik a tragikumot és sablonná a borzalmat, – igen, ezek az Apa rémtette-emberek és a Borzalmas öngyilkosság-emberek és a Rémes rablógyilkosság a Tőr-utcában-emberek és a Cseléd rémtette és a Fölakasztott csecsemő-emberek, akik úgy hozzátartoznak napi olvasmányainkhoz, mint az Időjárás és a Jelenvoltak Névsora. Ők feküsznek itt, összevagdalva és rémes arcokkal és ők járnak ide, hogy kiváncsian és borzongva nézzék, mi lesz belőlük, mennyire vihetik, ha egy kis szerencséjük van. Impresszionisták, futuristák, naturalisták s ti mind, új irodalmi irányok hívei, jertek ide, hiszen ő a ti emberetek, a kispolgár, hát nem ölelitek meg? Hiszen ő vallja és hirdeti, amit ti harsogtok, hogy egyedül a testkultusz az, ami érdekelhet, s hogy csak az élet, a nagy Élet lehet anyaga a művészi becsvágynak, úgy, amint van, minden szamár, öreg filozófus nélkül, a maga nagyszerűségében és rondaságában. Miért nem látlak itt, Wilde Oszkár? Hiszen a te Dorian Grey-ed hirdeti, hogy csak a testtel érdemes foglalkozni, a lélek nyomorékok agyréme csak, s a Gondolat-tól és Eszmé-től sárga lesz az emberek orra.

Itt fekszik Dorian Grey, akit sikerült sterilizálni minden gondolattól, hát elég jól nézett ki, míg aztán egy kocsirúd véletlenül föl nem öklelte, mely alkalomból kiderült, -180- hogy beleit mégsem szépítette meg eléggé ez a káros gondolatoktól és érzelmektől való tartózkodás. Most ő a kispolgár kedveltje és a kispolgár, akit úgy megvetettél, az áll melléd, megveregeti a vállad és bizonykodik: bizony, csak test van, látjátok, – a többi, – könyvek, drámák, gondolatok, – a többi mind ostobaság. Visszaadni az életet úgy, amint van, s nem tenni hozzá semmit, nos, ifjú esztétikusok, úgy tele volt a szájatok, hogy nem lehetett szóhoz jutni miattatok, hát nesztek most, itt van, a nyers, valódi Élet és fegyvertársatok, a kispolgár, ő neki beszéltek. Látjátok, ott a sarokban egy jól sikerült hálószoba, – Zola Emil hullája, azon naturalisztikusan, ahogy a gáz megölte. Sárga viaszarca kifelé fordul, harisnyája lecsúszott, kibukott az ágyból. Csak erős idegzetüeknek és reálista íróknak.

Most pedig levegőt, mert megfulladok! Levegőt s egy szép sort, valami szép versből és egy hosszú, hosszú kortyot valami lázadó és nagyszerű zenéből, melynek nincsenek szavai, mint a testnek, csak lendülete van, mint a léleknek és egy hasonlatot az életről, cserébe az életért, – levegőt! -181-

aggódom, vajjon megkapod-e ezt a levelemet, te kedves ibolyaszemű néni, pedig igen szeretném, ha megkapnád. Ma délután eső esett és én a leveleim közt kotorásztam és egyszerre a kezembe került egy leveled, amiben a Jóskára kérdezősködsz, hogy feleljünk hamarosan. Attól félek, nem sikerült elég hamarosan felelni, bizony nem lehetetlen, hogy egy-két év el is mult, hogy ez a levél választalanul hever a fiókban, úgy hogy azóta rémlik, egy-két dolog meg is változott, még azt se tudom teljes bizonyossággal.

De azért én mégis felelek, részben mert esik az eső, részben meg a leveled olyan sürgető, bár nem mindenütt értem a kérdéseket. Kicsit össze is kell hogy szedjem a gondolataimat, hogy is volt csak. Hiszen a Jóskát másfél éves korában vitted magaddal Bécsbe, mikor szegény mama meghalt és te a tizenkétéves korod óta hófehér hajaddal (valami -182- betegségtől lett ilyen, úgy-e, így mesélik a családban), ibolyakék szemekkel és rizspornál fehérebb arccal a fehér haj alatt, először jelentél meg nálunk, mint egy kövér, drága hercegnő a tizennyolcadik századból… Jaj, te kedves, furcsa Helén néni, máig is hiába töröm a fejem, mi lehetett az oka annak a hallatlan barátságnak, amivel mind a hatan neked estünk, – mégis azt hiszem, a hangod, ez a porcellánvékony hang, amiből muszáj nevetni az embernek, mintha egy langyos vízcsepp gurulna le a füle mögött, – úgy-e nem haragszol? Vagy a szájad, hogy olyan nevetségesen csöpp. Nem haragszol úgy-e, de hiszen tudod, hogy néha a könnyünk is kicsordult, úgy nevettünk, mikor pörölni akartál velünk. Mivel hogy nagyon szerettünk, amiért olyan rettenetesen kövér és fehér, kicsi és drága voltál.

De hiszen nem erről van szó, hanem Jóskáról, akit magaddal vittél és kijelentetted, hogy nem is adod vissza. Úgy-e, kedves Helén néni, ne vitatkozzunk a meddő kérdésről, hogy bizony egy kicsit elkényeztetted a Jóskát, – eleget veszekedtünk már ezen: és most, hogy írok neked, úgy érzem, kár ezen veszekedni. Én ugyan még mindig azt mondom, hogy egy hat éves kis fiú ne hordjon válligérő, aranyszőke hajat, mert az affektált, – viszont el kell ismernem, hogy a Jóska nagyon helyes gyerek volt így. Mi otthon, -183- anya híján kicsit vadul nőttünk fel, az igaz, a Jóska pedig zongorázni tanult nálad és bársonyzekébe járt. A zongora előtt igen magas szék volt és a Jóska tényleg jól játszotta a Minutten-valcert, bár én nem szeretem az ilyen csodagyerekeskedést. De mondom, úgy rémlik nekem, mintha az egész dolog nem volna aktuális és mintha elkéstem volna valamivel. Arra még pontosan emlékszem, hogy hazahoztad látogatóba a Jóskát és hogy akkor nem engedték vissza veled, amiből nagy tülekedés lett, te sírtál is, úgy-e és fenyegetőztél, – a vége, mint leveledből látom, mégis csak az lett, hogy egyedül utaztál haza, a Jóska itt maradt.

A Jóska itt maradt és most kezembe került a levél, amelyben hevesen és mondhatnám követelően szólítasz fel engem, írjam meg részletesen, mi van a Jóskával. Nézem, nézem a levelet, hm, dátum persze nincs rajta, szokás szerint – csak a te rettenetes krix-kraxjaid – de mondom, a kérdésekből következtetve: attól félek, a levél nemsokára azután íródot, hogy a Jóska visszakerült hozzánk. Hát most mit írjak?

Édes jó Helén néni, azt kérded, megkapta-e a Jóska a meleg bársonyruhát, a csipkegallérral, amit küldtél? Továbbá, hogy nőtt-e azóta a Jóska és hogy ápoljuk-e rendesen a hosszú haját? Hogy vigyázunk-e reggel a fürdésnél, meg ne fázzon – és mikor -184- sétálni visszük, jól begombojuk-e a kabátját a Jóskának? Hogy gyakorol-e a Jóska – és hogy ne gyakoroljon túlsokat, mert egy kicsit nervózus. Hogy írjam meg pontosan, mit eszik – és milyen az étvágya a Jóskának? Hogy miket beszél a Jóska és szokott-e beszélni rólad? Hogy megmutattuk-e a tanárnak a szemét, amit egy kicsit erősíteni kellene. Hogy az utcán nem lökdösik-e komisz gyereke a Jóskát, – hogy velünk alszik-e, be van-e zárva az ajtó, ahol alszik a Jóska, mert földszinten hamar bemászik valaki, – hogy lehúzzuk-e a függönyt és meggyujtjuk-e azt a kis rózsaszin lámpát, amihez hozzászokott a Jóska és amit azért vettél neki, mikor Pesten hagytad?

Kedves jó Helén néni, miránk is kérdezel, hogy mit csinálunk, járunk-e rendesen iskolába, jól tanulunk-e és tudjuk-e már, milyen pályára akarunk lépni.

Kedves jó Helén néni, értesítelek, hogy már kijártuk az iskolát, hazajöttünk, – aztán megint elmentünk hazulról. És most nagyon sokfelé vagyunk – és én már nagyon régen nem beszéltem a testvéreimmel.

Én elég jó bizonyítványokat kaptam, – de, úgy látszik, Helén néni, a bizonyítványok nem bizonyítanak semmit, én mindig újabb leckéket kapok: – és kedvenc tárgyamat, a történelmet, most máskép tanulják.

Kedves Helén néni, értesítelek, hogy a -185- Jóska nem kapta meg a meleg bársonyruhát, a csipkegallérral, amit küldtél. A Jóska azóta igenis megnőtt, nagyon hosszú és hórihorgas lett és a hosszú haját lenyírták. A Jóska halvány, kicsit savanyúképű fiú lett és úgy emlékszem, keveset beszélt, mikor utoljára láttam.

Amikor utoljára láttam a Jóskát, durva, szürkekék ruha volt rajta és én elfelejtettem megnézni, jól begombolták-e a kabátját. Kicsit előrehajtotta a fejét, mert a hátán nehéz zsák volt. Nem szólhattam hozzá és nem kérdezhettem meg, mit üzen neked, mert sokadmagával volt és a kezében görcsösen szorongatott egy szíjat.

A Jóska így ment, – akkor még meleg volt, de sokat, végtelen sokat mentek és később szelek jöttek a hegyek mögül, Végtelen hosszú, kopár mezőkön mentek keresztül, azután kanyargós utakon hágtak fel a sziklás hegyekre. A Jóska lába elfáradt és a torka kiszáradt. Estére jeges szél fujt és fekete lett a világ, – de egyszerre, mintha hajnalodnék, piros sáv bukkant fel az ég peremén, a kőhegyek mögött: vörösen lángolni kezdett a láthatár. A határfaluk égnek, – mondotta egy kemény hang és ők mentek tovább. Meredek sziklafalak közt vezetett az út, – az út végén egyetlen tűzoszlop világít. Komoran, dobogó léptekkel vonultak át égő faluk utcáin – kétoldalt füstölgő romok recsegtek. A -186- Jóska nehezen járt és megbotlott egyszer, – mikor lenézett, két szétvetett emberi kart látott a lába alatt és valami puhába lépett… Hajnalban túl voltak a határon, akkor megálltak. Lovasok vágtattak előttük, integettek és kiabáltak. Messziről tompán mennydörgött. Rövid, gyors szavak futkároztak körül, – lassan nyomultak előre és hátuk mögött zengeni, bömbölni kezdett egy rettenetes zenekar. Lefeküdtek a hideg sárba és feszülten figyeltek. Aztán pattogni kezdett valami, mint a kukorica, – a Jóska nézett és csodálkozott: aztán egy parasztfiú, aki mellette feküdt, nagyot ordított és mikor odafordult, látta, hogy a fél feje hiányzik. Akkor nem csodálkozott tovább a Jóska, csak az arca rángatózott még egy darabig. Később hideg lett, hó szállingózott és ők dideregtek. Mély lyukakat ástak maguknak – és ezekben éltek hetekig. Aztán felkeltek, mentek előre, megint lefeküdtek, elásták magukat és vártak. Aztán hozzászokott a Jóska szeme az égő falukhoz és a füle úgy megszokta a folytonos dörgést, mintha ez a természet örök hangja volna és mintha soha nem lett volna feje fölött más, mint az elborult, hideg felhőharang és mintha ő mindig is itt élt volna, a fagyottföldű gödörben, ahol emberi tetemek feküsznek és fölöttük a csóka kering. Aztán nem tudom, mi lett. Egy napon talán odajött ahhoz az árokhoz, ahol ő feküdt, egy aranysujtásos lovas -187- és megkérdezte, kinek volt bátorsága bemenni abba az erdőbe. És talán felálltak néhányan és a Jóska is köztük volt – és hideg éjben, hóviharban mentek az erdő felé, ahol kísértetiesen susogtak a fák. Elérték az erdőt és feltűzött szuronnyal kikutatták, – aztán megint este lett és elfáradtak, – feljött a hold, lefeküdtek és a Jóskát kiállították őrködni.

Most hát ott áll talán a Jóska, lábhoz eresztett fegyverrel, az erdő szélén és kitekint a havas mezőre. Szél fuj és ő összébbhúzza a kabátját. Jobbra tőle, egy kicsiny domb lapul meg, nem látja, – pedig a domb mögött egy idegen katona hasal, puskatusát arcához szorítja s összehúzott szemmel céloz a holdvilágban. Ujját most tette a ravaszra, – most mindjárt elrántja.

Borzasztó nekem a gondolat, hogy ebből esetleg humoros novella lesz a tollam alatt, – most, hogy írni tudok róla, tárgyilagosan látom az esetet és ha érzésemre hallgatnék, a legkomorabb és szorongatóbb műfajt választanám a témához, talán a balladát s talán így kezdeném: »Tekintetes törvényszék, bűnös vagyok!« De talán jó, hogy ez írást ötperces tollrágás előzi meg; ezalatt rájöttem, miért érzem e történet mögött a tragikum rembrandi hátterét: velem történt meg az eset, valóságosan és igazán.

Velem történt meg, hogy nehéz szívvel és reménytelenül szerettem felebarátom feleségét, és megkértem, hogyha már találkoztunk, hadd kísérjem őt el a fasorban a kocsiállomásig, mert ott kocsiba ül és hazahajt a Mariska-lakba, hja bizony, a Mariska-lakba. Későcske volt már, és én kimondhatatlanul szomorú voltam; szegény voltam, nagyon szegény abban az időben, – minden vagyonom ez a szegénység -189- volt és az, hogy reménytelenül szeretek. Féltékenyen őrködtem erre a vagyonomra, s az asszony nem is gondolt rá, hogy megfosszon tőle, – bár irígyelt ezért a nagyszerű érzésért, hogy olyanvalakit szeretek, aki nem lehet az enyém – ezt ő nem értette és nagyan tisztelt érte. Órákhosszat beszélgettünk erről az én szerelmemről mint valami érdekes és izgató betegségről, ami nem ragadós, hozzá lehet nyúlni, megtapogatni. Néha izgatottan beszéltünk róla, néha közönyösen és néha sajnálkozva, – de mindig és mind a ketten fölényesen. Ez már így volt.

De ezen az estén egészen elvesztettem a hitemet. Bajok is voltak, amikről nem beszélhettem, – szállodába kellett menjek javaim sürgős hátrahagyásával és az asszonnyal való találkozás úgy hatott rám, mint a kegyelemdöfés. Még hozzá nagyon szép volt a nyomorult, az utálatos, és mikor a fasorhoz értünk, hirtelen azt mondta »Puff« és elfintorította az orrát.

Engem odaállított háttal a kapunyílásba… ott álltam és hallottam, hogy a hátam mögött egyszerre suhogni kezdett valami… valami fehér suhogott, fehér meg halványlila… szemtelen, mohó, gyalázatos, fuldokló szövetek, csipkék… alattomos, romlott, ravasz kis szörnyetegek, amik csipkének mutatják magukat, -190- holott én nagyon jól tudtam róluk akkor, hogy fülük és orruk és szájuk van és hogy csak tetetik magukat szelid, síma, ártatlan selymeknek. Vad keserüség szorongatta a torkomat, és mikor az asszony kijött és szólt valamit: válasz helyett idomtalan hangok törtek ki belőlem, mint a vér.

Akkor már nem volt mit alakoskodni: emlékszem, csudálkozva figyeltem meg, milyen kómikus, lehetetlen hangokat ad a tüdő és a hangszálak, mikor az ember a vágy miatt sír. Az asszony maga elé meredt, nem talált szavakat, így bandukoltunk végig a fasoron a kocsiállomásig. Akkor végre lélegzethez jutottam: – az utálatos vonítás megszakadt, és én végre fel tudtam nevetni. Erre ő is megkönnyebbült, elfogulatlanul beszélgettünk és tréfáltunk. Toprongyos ember jött arra és kis kutyákat kínált: kettőnek a feje állt csak ki kétoldalt a zsebéből, a harmadikat tenyerén nyújtogatta felénk. Egészen fiatal, apró kis kutya volt, aminek az volt a szokása, hogy széles, vörös kis nyelvével mindent végiglefetyelt, amit a szája elé tartottak. Az asszony sikongva nevetett és két kezébe fogta a kutyát. Erre a kis kutya formálisan megbolondult, mind a négy lábával kapkodni kezdett az asszony arca, melle, nyaka után, – szűkölt, tombolt, buksi fejével döfködött és tépte a selyemblúzt – végre elkapta az állát és vörös nyelvével villámgyorsan végignyalta -191- az asszony arcát, szemeit, mielőtt megakadályozhatta volna. Az asszony sikítozott, – odakaptam és lerántottam a kezéből. De a kis kutya meg volt őrülve, vissza akart menni, nyújtogatta a talpát, hízelgett nekem, de nem úgy, mint az asszonynak, hanem csak ravaszságból, hogy odaadjam. Akkor először szorítottam meg a torkát. Az asszony nevetett és kérdezte, mennyibe kerül a kutya. Én nem kérdeztem semmit, de mikor az ember megmondta az árát, szónélkül zsebembe nyúltam és egyik kezemmel erősen tartva a kis kutya nyakát, kifizettem utolsó koronáimból. Az asszony tapsolt örömében és a kutya után nyúlt, de én visszarántottam durván és gorombán megmondtam, hogy nem neki vettem, hanem magamnak. Aztán gyorsan kezet nyújtottam, nem csókoltam meg az övét, elváltunk. Száz lépés után megfordultam és utánanéztem, – éppen akkor szállt kocsiba.

Én pedig nem vacsoráztam aznap, a kis kutyát begyűrtem kabátzsebembe, mint egy rongyot, gallérommal eltakartam és hazamentem a szállodába. Lopva osontam fel a lépcsőkön, – a folyosó sötét volt már, lábujjhegyen léptem a szobámba és lefeküdtem. A kis kutyát letettem a földre, – fürgén szaladgálni kezdett, szimatolta a falakat. Hirtelen megállt és panaszos, félénk csecsemőhangon sírni kezdett. Kiugrottam az ágyból, egy vánkost dobtam a sarokba, megfogtam a -192- kutyát és rátettem. Felcsavartam a villamoslámpát a hálószekrényen, – a sarok sötétben maradt – kutya elhallgatott. Olvasni próbáltam, nem ment. Eloltottam a lámpát és hátamra feküdtem. Szemem a sötétségbe meredt, kinyújtott lábaim remegni kezdtek.

Előbb félénken, nyöszörögve kezdte, – hallgatózott, mint egy kis gyerek. Hogy aztán az idegességtől, mely gerincemben futkározott, nem tudtam mozdulni, felbátorodott és hangosabb sírásba fogott. Hallottam, hogy motoszkál, forgolódik, leesik a vánkosról, a fal felé fut. Most hangosan sír, éles, követelő hangon. Egyszerre hallom, hogy az ajtót kaparja. Kaparja és sikít. Felülök az ágyban, felcsavarom a villanyt. Igen, ott van. Az ajtóhasadék felé szimatol és kaparja.

De nem hallgatott el, még csak meg se fordult, – hallatlanul szemtelen, szinte kárörvendő makacssággal visított, szabályos időközökben.

Kiugrottam az ágyból, nyakánál fogva felemeltem. Tovább visított. Simogattam és hízelegtem neki, az arcomhoz emeltem, – elfordult és tovább sikított. Letettem a földre, tányérba vizet öntöttem, eléberaktam. Bedugta az orrát, prüszkölt, – otthagyta, az ajtóhoz futott, újult erővel kaparni kezdte és egyre hangosabban sírt.

Nyakonfogtam és bevittem az ágyamba. Egy percre elhallgatott, – elcsavartam a fényt, aludni próbáltam, bár tudtam, hogy nem sikerül. És mikor újból nyafogni kezdett, halkan, tapogatózva, már tudtam, mi volt az, ami az imént agyamba kergette a vért: – hiszen ezeket a hangokat, ezt a rút, elviselhetetlen, gyalázatos, állati panaszt, ezt a vonítást és szűkölést hallottam én ma már… ma délután… a fasorban… hiszen én, én sírtam így…

Ájult düh volt ez: a forró, lüktető kutyatest ott remegett mellettem, – utálattal kaptam meg és földhöz vágtam, hogy csakúgy nyekkent. Levegő után kapott, – aztán szaladgálni kezdett a szobában, egy perc mulva az ajtónál volt. Kezdte előlről.

– Itt maradsz! – kiáltottam rá és nyeltem egyet. Ideges nevetés rázott. – Ohó barátom, várjunk csak egy kicsit. Hova olyan sietve? Várjunk csak szépen. Hiszen te nem is haragszol rám, amiért kidobtalak az ágyból. Egészen jól jönne, ha úgy elkergetnélek… mi? ki az ajtó elé, az utcára… hogy futhass… és szimatolj… vissza az úton, amerre jöttünk… a kocsi után… mi? Te dög.

Fölemeltem, visszavittem az ágyba. Rátettem -194- a vánkost. Idegeim főzésbe jutottak – a kis kutya vadul ugrált, tombolt, bőgött – most már egészen nyiltan, szenvedélyesen, dühösen – nem könyörgött többé, követelte, hogy eresszem el, tegyem a földre – dühöngött.

És akkor az éj csöndjében, a merev és hallgató falak közt elhatároztam, hogy megölöm.

Elhatározásomat magam előtt azzal magyaráztam, hogy a kis kutya visítása nemcsak hogy engem nem hagy elaludni, hanem fellármázza az egész szállodát, – bizonyosan hallják is már, bejönnek, felelősségre vonnak, hogy itt nem szabad kutyát tartani, – kilöknek. Akkor hová megyek aztán?

Hidegen mérlegeltem az eshetőségeket. Késsel nem megyek semmire, – vér, piszok nem kell. Talán a vánkossal, – de nem tudom leszorítani, kiugrik.

Megfogtam a kutyát a vánkos alatt – simogattam, beszéltem hozzá – megfogtam a nyakát és lassan szorítani kezdtem. Kinyilt a szája, a szeme kevéssé kidagadt és rámmeredt. Hüvelykem alatt éreztem a nagy ütőér lüktetését.

Valaki elment az ajtó előtt, – talán a lóndiner. Eleresztettem a kutyát, felálltam, az ajtóhoz futottam. Szívem hangosan vert. A kutya utánam futott. -195-

Vártam, míg minden elcsendesül, – az ablakhoz léptem és lenéztem a süket udvarra. A párkányon kis csomag hevert; óvatosan lefejtettem a spárgát, – két részben maradt a kezemben. Most felemeltem a földről.

– Kutya… kutyuka – mondtam neki. A fejét simogattam, közben másik kezemmel rátettem nyakára a spárgát.

Hurkot csináltam és erősen megrántottam. Ekkor irtózat fogott el – a díványon ott feküdt a kabátom, felkaptam – a fuldokló kutyát begyömöszöltem a kabát egyik ujjába és ezt az ujjat – a kezem reszketett közben – másik spárgával elkötöttem. Összecsavartam a kabátot és az egészet a sarokba dobtam.

Eloltottam a lámpát, a takarót fülemre húztam és vártam. Kiszámítottam, hogy öt percig tart, míg megful. Halálos csönd volt most, és ebben a csöndben egyszerre úgy éreztem, hogy a lélegzetem kihagy, megfulladok. »Ostobaság!« mondtam magamban, nevetni próbáltam, de a fogam vacogott. »Autoszuggesztió!« mondtam újból.

Öt perc mulva kiugrottam az ágyból, – levegő után kapkodva felöltöztem… a kabátot otthagytam a földön… kalapot vettem fel és kinyitottam az ajtót. Lassan, hihetetlenül lassan mentem le a lépcsőn. Találkoztam a szobalánnyal, – akkor köhécselni kezdtem, meg dúdolni. A kapuban köszönt a portás, – -196- könnyedén megemeltem a kalapot. Tíz lépést nyugodtan mentem, – aztán futni kezdtem.

Sötét mellékutcákon futottam, – gyanus árnyak csaptak el mellettem. Egy jasszlegény bő nadrágban, véraláfutásos szemekkel, szembejött, – aztán megfordult utánam. Én is megfordultam, – tekintetünk találkozott. Erre zavarba jött, fütyörészni kezdett, én pedig ránevettem. Remegtem a vágytól, hogy hangosan felkacagjak. Szerettem volna beszélni vele, elkísérni, valahol inni együtt, vagy fejbeverni: a kezem ökölbe szorult.

Hogy jutottam a villához, magam sem tudom. A virágágyak közt hasas üveggömbök hunyorogtak, erre emlékszem. Fölkapaszkodtam egy kőre és bezörgettem az egyik ablakon.

Hagyta. Azt hiszem, félig ájult volt a rémülettől. Hideg száját egészen kinyitotta, – a fogait éreztem, mintha hűs, nedves rizskásához ért volna az ajkam. Nem beszéltünk, – csak én mondtam néhány halk, parancsoló szót. Éjféli ütközetnél, a bozót mögött hasonfekvő katonák adják le egymásnak így, halkan, keményen a vezényszavakat.

Reggel a kávéház felforgatott székei közt talált rám a szálloda portása. Tudta, hol keressen. A kabátomat hozta, amit a szobámban felejtettem. Kérdezte, mit csináljon a -197- kutyával. A kényelmes kis állat bebújt a kabátom ujjába és nyugodtan aludt egész éjjel. Reggel tejet adtak neki.

Délelőtt dolgaim utan szaladgáltam, délben egy kis korcsmában ebédeltem, ahová hivatalnokok szoktak járni. Délután a körúton találkoztam az asszonnyal. Egy kicsit elpirult és elbúcsúzott, – elutaznak, mondta; két perc mulva nem tudtam, miről beszéljek. -198-

Kezdetben voltak a betűk és én így szóltam: »úr ír«. Az úr, akiről itt szó volt, magas ember volt, fején fényes cilinderrel – hogy miről és mit ír, arról kevés sejtelmem volt, de éppen azért izgatott ez a kérdés. Egyik barátomtól megkérdeztem, de az kitérő választ adott.

Egy másik barátom engem kérdezett, hogy mi hol lakunk. Az uccát nem tudtam pontosan megmondani, de biztosítottam, hogy Pesten az a legelőkelőbb ucca. További kérdésekre kicsit zárkózottan, mint olyan ember, aki magánügyeiről nem szívesen nyilatkozik, – de rövidségéhez képest elég plasztikus válaszban elmondtam neki, hogy mi csak néhány éve lakunk itt, azelőtt a Bakonyban birlaltunk szerény kastélyt, a hozzávaló ménessel és két wigwammal. Meg voltam róla győződve, hogy a barátom nem tudja, mi az a wigwam és bosszantott, hogy nem kérdezi, tehát úgy tesz, mintha tudná. -199-

Barátom azonban nem kérdezte, sőt a saját dolgaira tért és elmondta, hogy náluk vettek egy fürdőkádat. Könnyedén bólintottam és futólag megjegyeztem, hogy nálunk van már ugyan négy kád, egy az ebédlőben, egy az írószobában és kettő a wigwamokban, de tudomásom szerint most vesznek a hozzámtartozók még ötöt, melyek közül kettőre rácsavarható laterna magikát szereltek fel és egy kis gépet, amelynek segítségével a fürdőkád magától mozog, mikor benne ülök, – sétál forog, sőt egy kicsit – egy egész picikét – fel is tud emelkedni a levegőbe.

Arra a figyelmeztetésre, hogy hiszen a wigwamok bakonyi kastélyunkban vannak és nem itt Pesten, megmagyaráztam, hogy itteni lakásunk csak ideiglenes és hogy a kastélyt most alakítják át amerikai rendszerüvé. Megjegyeztem, hogy e célból éveken át tanulmányoztam Amerikát, mert apám engem bizott meg ezzel a jelentéktelen dologgal, egy kicsiny, de tartós gőzhajót bocsátott rendelkezésemre: – akkora az egész, mint ez a pad, de nekem igazán nem kellett nagyobb, fő hogy a vitorlát derék gépem mindig jól hajtotta és így néhány hónap alatt megtettem az utat. Őszintén bevallottam, mert nem szerettem a hazudozást, hogy a kis gőzhajó már nincsen meg, – egy gyárba adtuk, ahol mostan tágítják egy kicsit.

Ezután bizonyára abbahagytam volna ezt -200- a témát, mert akkoriban még nem voltam barátja a fecsegésnek és dicsekedni se szerettem: – de hát mit tehettem, a barátom kíváncsiskodott és tudni óhajtotta, milyen rangom volt a hajón. Mosolyognom kellett ezen a naivságon és tartózkodó, de nem barátságtalan leereszkedéssel megmagyaráztam neki, hogy ezen a hajón nincsenek rangok és ilyenre én nem is reflektáltam, – különben pedig egy régebbi tengerészutam alkalmából, amiről most nem akarok beszélni, megkaptam a másodtábornoki kinevezést és címert és én teljesen meg voltam elégedve ezzel.

Barátomat érdekelte, hogy rablókkal nem találkoztam-e abban az időben. Jólelküen felvilágosítottam, hogy a tengeri rablók csak vitorláshajókat támadnak meg: – s ha e fajta kalandokban volt némi szerény szerepem, az csak szárazföldi rablókkal és gyilkosokkal kapcsolatban történhetett, akiket apámmal együtt hajtottunk a bakonyi rengetegben. A felidézett emlékek hatása alatt röviden elmondtam egyik érdekes hajtásunkat, mikor tizenkét rablót és négy gyilkost hajtottunk almáspejkón, akik fára másztak előlünk, mire apám addig rázta a fát, míg négy rabló és – ha jól emlékezem – egy gyilkos leesett. Ezek közül hármat otthon megszelidítettünk és a kisebb házimunkák elvégzésére szoktattunk.

Láttam, hogy barátomat meglepik az apámról mondottak: megkértem tehát, ne szólna -201- senkinek ezekről a dolgokról, mert nem szeretem, ha kérdezősködésekkel zaklatnak. Apám valamikor megállított két lokomotivot félkézzel és emiatt most nagyon nehéz a helyzetünk, – kiderült ugyanis, hogy a lokomotivok az ellenségé voltak és emiatt apámnak sok baja volt az ellenséggel. Ha megigérné, már mint a barátom, hogy igazán nem említi senkinek ezt a dolgot, akkor – titoktartásra – közölném vele, hogy a király sajátmaga volt kénytelen beleavatkozni az ügyekbe. Egy reggel személyesen megjelent bakonyi kastélyunkban, – még egyszer figyelmeztetem, ne említsen erről semmit, mert súlyos politikai következményei lehetnek, ha valaki megtudja. Szóval – ha igazán érdeklik ilyen jelentéktelen dolgok, amiknek én kevés fontosságot tulajdonítok – megjelent a király és igen kérte apámat, ne ingerelné az ellenséget. Apám becsületére hivatkozott, de aztán megegyeztek valamiben, azt én nem tudhatom, hogy miben, mert engem nem vontak bele a tanácskozásba. Különben pedig a fagylaltosgépekre kellett felügyelnem, mert akkor egész nap fagylaltot ettünk, – nem úgy említem ezt, mint kivételes dolgot, mert őszintén szólva, mi reggelire fagylaltot és csokoládét szoktunk enni – de akkor délben is fagylalt volt.

Barátom figyelmesen hallgatott végig és egy üveget mutatott, amivel a betűket nagyobbnak lehetett látni. Mosolyogva jegyeztem meg, -202- hogy ismerem ezt a szerszámot: hiszen nekünk otthon van egy há… három méter nagy darab belőle, amibe ha belenéz az ember, egy betűt akkorának lát, mint egy kisebb ház, – ezzel az üveggel mi gyakran nézzük a csillagokat. Ó igen, nagyon helyes kérdés, a Mars-csillagot is szoktuk nézni vele. Hogy mekkorának látjuk? Na, nem nagynak, – akkorának talán, mint az Erzsébet-tér – de viszont nagyon tisztán és világosan meg tudjuk különböztetni az egyes tárgyakat.

Ó igen, elég érdekes dolgok, amiket látunk. A Marson főleg hangyák vannak, de akkora mindegyik, mint nálunk egy ember. Páncélos hangyák vannak és repülő hangyák, – és mondhatom, jelenleg éppen nagy a mozgalom; tudnia kell ugyanis, hogy kétféle hangya van a Marson: vörös hangyák és fekete hangyák és ezek éppen háborúban vannak egymással.

A részleteket aznap nem mondhattam már el barátomnak, de hazafelé, útközben, összeszedtem gondolataimat a vörös és fekete hangyákkal kapcsolatban, hogy másnap, ha megint szóba kerül ez a dolog, helyes válaszokat adhassak tudnivágyó barátomnak.

Másnap, mikor barátom megint előhozakodott az üveggel, már örömmel értesíthettem őt, hogy az előtte való este – direkte az ő kedvéért – behatóan tanulmányoztam a hangya-háborút, jó teleszkópom segítségével. -203- A vörös hangyák hadállása most elég jó, mondtam, – egy nagy hegy mögött helyezkedtek el és készülnek átkelni a folyón, zárt sorokban, a vörös hangya-király vezetése alatt, aki nyolcszáz millió vörös hangyát vezényel. Érdeklődésére megigértem, hogy holnapra áttanulmányozom a fekete hangyák hadállását is, és bővebben referálok a fekete hangyakirályról, aki már most is rokonszenves nekem, mert haláltmegvető bátorsággal védte magát egy hegyszorosban, ahol gondolkodva sétált éppen, midőn egy barlangból vörös hangya ugrott elő és kardját lobogtatva rátámadott.

Hazafelé menet főleg a fekete hangyakirállyal foglalkoztam. A vörös hangyával szemben tanusított viselkedése mondhatatlanul meghatott engem is. Éreztem, hogy ilyen viselkedéshez nemcsak roppant testi erő és bátorság kell, de őszintén szólva, olyan lelki nemesség, mely a gonosz és áruló támadásokkal szemben éppoly kérlelhetetlen szigort vált ki egy királyból, mint ahogy jóvá és könyörületessé hangolja őt saját népével, az özvegyekkel és árvákkal és más védtelenekkel szemben.

Biztos voltam benne, hogy a fekete hangya-király előbb-utóbb győzni fog, de barátomnak ezt nem mondtam meg. Tudtam, hogy a fekete hangya-király fölényes győzelme csak akkor hat rá teljes erővel, ha előbb végigkíséri a megpróbáltatások egész kálváriáján: – -204- közöltem hát vele, hogy a vörös és fekete hangyák között kitört háború egy óriási mű anyagát képezi: ez a mű egy akkora könyvben van leírva, mint ez a ház, ennek a könyvnek a lapjait gépek hajtják és az ember egy hídon állva olvassa a lapokat: – egy lap akkora, hogy a felére rá lehet írni az egész Robinzont. A hangyák háborúja négyezerkétszáz lap hosszú lesz.

És aznap, hazamenet, részleteket dolgoztam ki magamban, hogy másnapra kész legyen az anyagom. Két hangya összebeszél, hogy elárulja a fekete hangya-királyt, – egy sötét völgyben találkoznak és éjnek évadján megtámadják a palotát. Szerencsére a hangyakirályné ébren van és figyelmezteti férjét. Azonnal fellármázzák a tábort, két főhangya vezérlete alatt megindul a hadsereg és hosszú, sötét rajban megindul a tenger felé…

Erről a fekete, kanyargó rajról beszéltem másnap. Távol a tenger vize csillog a lemenő nap fényében. Vadregényes hegyek és végtelen lapályok váltakoznak. Az erdők mélyében, fák között, bokrok árnyában rejtekeznek és figyelnek a vörös hangyák. Órák kérdése, mikor törnek elé… A fekete raj komoran, baljós nyugalommal, összenyüzögve zúdul le a völgyre…

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÉT HAJÓ ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Két hajó

KÉT HAJÓ

A CIRKUSZ.

KÉT HAJÓ.

ÉSZAKI SZÉL.

I.

II.

III.

A PÚPOS.

I.

II.

NAPOK.

I.

II.

III.

POR.

VAK CSIBE.

GETSEMÁNE.

A LÉLEK ARCA.

NAPISTEN.

A RÉGI VÁROS.

I.

II.

III.

IV.

V.

A VAK SZOBRÁSZ.

TERMÉSZETES KIVÁLÁS.

I.

II.

III.

ERZSÉBET SZÍNHÁZBA MEGY.

I.

II.

KŐBŐL VAN A FÖLD.

KATONÁK.

I.

II.

ÁLMODNI!

I.

II.

A HŰTELEN.

I.

II.

ÁRNYÉK.

VIASZFIGURÁK.

LEVÉL A JÓSKA ÖCSÉMRŐL.

BŰN.

MŰVÉSZET.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE