The Project Gutenberg eBook of Az én életem regénye
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Az én életem regénye

Author: Mór Jókai

Release date: April 26, 2025 [eBook #75966]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Révai Testvérek, 1912

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ÉN ÉLETEM REGÉNYE ***


JÓKAI MÓR

HÁTRAHAGYOTT MŰVEI

A JÓKAI MÓR ÖTVENÉVES IRÓI JUBILEUMA ALKALMÁBÓL KÖZREBOCSÁTOTT NEMZETI
DÍSZKIADÁS KIEGÉSZÍTŐ SOROZATA

V. KÖTET

AZ ÉN ÉLETEM REGÉNYE

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912

AZ ÉN ÉLETEM REGÉNYE

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912






AZ ÉN ÉLETEM REGÉNYE.




EMLÉKEK A SZABADSÁGHARCZBÓL.

(1899.)

Úgy tűnnek ezek fel most előttem, mint egy nagy tüneményes álom. Ha igaz
történet nem volna, azt mondanám, hogy regény.

De költői fantázia ezeket ki nem gondolhatta. A végzet isteni hatalma
kellett ez évek történetének megalkotásához, tényezőkül rendkívüli nagy
emberek egész táborkara, s maga e tábor egy csodákra képes fiatal nemzet
s mindenek fölött egy felséges eszme, mely egy nemzetet lelkesít, s
vezéreinek útját végig bevilágitja.

Az én életemnek is ez volt legeseménydúsabb korszaka, melynek hatása
egész multamra kiterjedt.

Megkisértem ez átélt tapasztalatokat emlékezéseim, feljegyzéseim nyomán
rendbegyűjteni, elkezdve ott, a midőn Jellachich bán betört
Magyarországra a reactio hadseregével s hatolt ellenállás nélkül
Budapest felé. Az ellene küldött magyar hadvezér, Feleki Ádám, a hátán
hozta az ellenséget.

Az volt a sorstól feladott kérdés, hogy van-e a magyar nemzetnek karja
és lelke hazáját, szabadságát hősi módon megvédelmezni, vagy elernyedten
fogja a nyakát rabigába hajtani?

Nem lantpengetés kell mostan, hanem fegyverdörgés, kardcsattogás!

Felöltöttem a nemzetőri buzavirágszín egyenruhámat, a hosszan lengő
veres tollas kalapot hozzá, a szuronyos puskát vállamra csatoltam s így
állítottam be Kossuth Lajoshoz, felajánlani neki fegyveres
szolgálatomat. Készen voltam az ellenségre induló nemzetőrök sorába
állni.

A honvédelmi bizottság elnöke elfogadta az ajánlatomat. Akkor alakult
hirtelen egy fiatal intelligens emberekből álló önkénytes csapat,
melynek feladata volt Kossuthot a népfölkelést szervező útjában kisérni,
személyét megvédelmezni, rendelkezéseit végrehajtani. Ennek a
testőrségnek a tagjává fogadtak be engem. Ez volt az első érintkezésem
Kossuthtal.

És aztán megindult a népfeltámasztó körút az országban, melynek teremtő
szelleme Kossuth volt. Sok nagy időt megértem azóta, de ehhez hasonló
napokat nem ismétel meg a történelem soha. Láttam azt a szellemóriást, a
ki a népet felköltötte halálos álmából, hallottam a szavait, a mik
hősöket teremtettek a békés polgárokból; hadsorok nőttek a földből elő;
napok alatt százezer férfi állt fegyverben, zászló alatt, a haza
védelmére halálban elszánva.

Mikor egyik nagy alföldi városból a másikba utaztunk, egy nehéz homokos
útnál a szekereink sehogy sem tudtak előre haladni, Kossuth türelmetlen
lett.

«Ifjak! Szálljunk le. Ott már a város tornya. Gyalog hamarább oda
érünk.»

S azzal neki vágtunk a fenyérnek, egyenesen torony irányában tartva:
Kossuth elől.

Alkonyat volt az idő: őszi tájék. Oldalt egy nyirfa-erdő látszott.
Egyszer csak porfelleget látunk közeledni irányunkban. Lovasság jön.

Egyike a testőrbajtársaknak (Rákóczy János) azt mondja Kossuthnak: «jó
lenne abba a nyirfa-erdőbe huzódnunk, hátha svalizsérek jönnek?»

– No és ha azok jönnek, mondá Kossuth, majd közéjük lövünk. (Ő maga
kitünően tudott lőni és vívni.)

Hozzátette: «aztán csak közelre kell őket bevárni és jól czélozva lőni.
Az ólom drága.»

Tizenketten voltunk. A lovas csapat látszott egy svadronynak.
Körülfogtuk a vezért: őt utolsó csepp vérünkig megvédeni.

Nehány percz mulva aztán kibontakozott a porfellegből a közeledő lovas
csapat: nem ellenség volt az, hanem előre küldött lovasbandérium az
alföldi városból: a ki Kossuthot jött üdvözölni.

Az a város még aznap egy egész ezred lovas önkénytest állított ki, jól
felfegyverezve, a haza védelmére.

Kossuth még aznap este sürgönyt küldött a népfelkelés eddigi
eredményéről a pesti honvédelmi bizottsághoz.

A közös vacsora után Kossuth behítt a hálószobájába.

– Valamit akarok rád bizni, a mihez szükséges egy kicsit poétának és jó
kicsit merész ficzkónak lenni. Neked még ma éjjel föl kell keresned
Rózsa Sándort, a hirhedett rablóvezért: ott, a hol rátalálsz. Most
kaptam a levelét, melyben ajánlkozik, azon esetre, ha a magyar
kormánytól eddigi rablótetteiért bűnbocsánatot kap, az egész
szegénylegény-csapatjával, a mi százötven főre mehet, a szabadságharcz
zászlóját szolgálni, s egy szabadcsapatot alakítani, mely a lázadó
ráczokat megtorolja. Ez pedig «duplex libelli dos» lesz; mert egy ilyen
százötven főnyi vakmerő lovas betyár nagy zűrzavarokat okozhat a szintén
rendetlen ellenség csapatai között, másfelől pedig ez a mi becsületes
alföldi népünk szabadul meg a maga zsiványaitól, épen akkor, a midőn az
összes férfi lakosság elhagyja a tűzhelyét, hogy táborba szálljon. Én
elkészítettem már Rózsa Sándor amnestia-levelét, rád bizom, hogy vidd el
hozzá.

– Vállalom.

– Hadd látom, milyen leleményességed van mint poétának: hogy kezdesz
hozzá?

– Nagyon egyszerüen. Rózsa Sándor levelét valakinek idáig kellett hozni.
Az a valaki itt vár a válaszra: s az elvezet engem a rablóvezér
tanyájára.

– Helyes. Itt van az amnestia-levél. Beszélj Veressel. Nekem csak Pesten
fogsz referálni, ha visszakerülök. Ha Pestre érkezel, keresd föl Nyáryt:
mondd el neki, a mit tudsz. Eddigelé harminczezer harczos indul a Duna
felé az ellenséggel szembeszállni.

(Veres Tóni volt Kossuthnak a titkára, Nyáry Pál pedig a honvédelmi
bizottság tagja, mely a leköszönt magyar miniszterium helyét elfoglalta
s a honvédség ügyét vezette.)

Veres Tóni átadott nekem uti költségre száz forintot magyar ötösökben, a
miről én nem tudtam, hogy mire lesz szükséges. Hisz szalonna, kenyér,
butykos ott volt a tarisznyámban.

Megtudtam mindjárt.

A szekérállás legsötétebb zugában, a hova az esküdtpógár elvezetett,
állt egy kétkerekű laptika, annak a kettős rudja közé fogva egy
gubanczos sörényű dikhencz. A gazdája ott bóbiskolt a kocsis-ülésben.

– Héj Kacska te! – kiáltott rá az esküdt pógár, a mire fölébredt. Nem a
családi neve volt a «Kacska», hanem hogy a bal karja össze volt
zsugorodva.

Én aztán megmagyaráztam neki, hogy nem kivánok tőle egyebet, mint hogy
szállítson el engemet azonnal oda, a honnan ide jött.

– Hát aztán mi lesz a fizetség?

– Mit kiván polgártárs?

– Tíz pöngő elég lesz.

Az egész fogatja lovastul nem ért annyit.

Fizettem készséggel s fölkapaszkodtam melléje a bakra.

– Ejnye, polgártárs, nem tudott ennél a kétkerekű laptikánál különb
szerszámot szerezni?

– De csakhogy van.

S azzal ráhuzgált a kötélostorral a befogott négylábu állatra s az tudta
a kötelességét.

Sötét éjszaka volt, egy csillag sem fénylett az égen. A jegenyék az
útfélen, a tanyák a pusztában nagy lassan maradoztak el mögöttünk.
Egyszer megszólítottam a polgártárst:

– Messze vagyunk-e még Rózsa Sándortól?

– Rózsa Sándortól? – dörmögé vissza. – Hát tudom is én?

– Hát nem Rózsa Sándorhoz visz kend engem?

– Az árgyélusát! Nem ettem gombát?

– Hát há visz?

– Hát oda, a hova kivánta az úr, a honnan én jöttem, a topa betyárhoz.

Most lett aztán előttem világos a dolog. A Kacska nem érintkezik
egyenesen a rablóvezérrel, hanem közbe esik még egy főudvarmester: így
szokás ez a fejedelmeknél. Ez az a bizonyos topa betyár. Ez meg onnan
nyerte az elnevezését, hogy a két lába feje befelé volt fordulva;
annálfogva lóháton csak tett még egy emberszámot, mert a lábafejével át
tudta szorítani a ló vékonyát; de gyalog nem tudott valami gyorsan
szaladni.

– Mingyá ott leszünk má! Ahun van a hajléka.

Hajlék? Akárhogy erőltettem a szemeimet, semmi házformát nem tudtam
kivenni a sík pusztán.

Nem ám, mert a topa betyár hajléka a földbe volt ásva. Putrinak hijják
azt ott a vidéken.

Az egy igen lakályos épület: négy fala, pádimentoma az istenadta föld;
teteje kukoriczaszár. De a lakója független úr. És bizonyosan boldog
ember.

Ha ház nem volt is, de komondor volt; az messziről csaholva rohant a
közeledő jármű elé: azt hittem, lehúz a kordéról. De a mint a lovat
megismerte, mingyárt megjuhászodott. Régi jó pajtások lehettek; annak a
fejéhez ugrált fel, aztán előrerohant a putri kéményén leugatni.

A mint a kordéval megérkeztünk a putri elé, megnyilt annak az ajtaja s a
szűk gádoron felmászott a lajtorja fokon az az embervakarcs, a kinek az
igazi nevét nem emlegeti senki. Kölcsönkért pofa volt: lehetetlen, hogy
ilyen kámficsorodott ábrázatot onnan hazulról kapjon valaki. Az orra
félre volt ütve s az egyik szeme feljebb állt, mint a másik. Hanem a
szájában égett a kurtaszáru pipa.

– No hát mi baj? – hörögetett a troglodita.

A kocsisom néma jegyekkel integetett felé.

– Tisztelt polgártárs – kezdém (ez volt az általános czimezés ebben az
évben). Én Kossuth Lajos parancsolatjára jövök önhöz, azzal a kéréssel,
hogy vezessen el engem Rózsa Sándorhoz, a kinek fontos iratot kell
átadnom. Polgártárs tudja, hogy hol van Rózsa Sándor?

– Ha akarom, tudom, ha nem akarom, nem tudom.

Én aztán elmondtam neki mind azt, a mi Rózsa Sándor és társai
megkegyelmeztetésére vonatkozik s a rájuk váró nagy hazafias
kiküldetésre; de ő csak annál jobban szítta a pipáját. A kocsisom
oldalba ütött könyökkel, mire én, megértve a néma utasítást, a táskámba
nyultam, s kihúzva egy öt forintost, odasimítottam azt a kérlelhetetlen
hazafi markába, mire az rögtön véleményt változtatott: «no hát tudom.»

– S elvezet engem odáig?

– Csak jól megfogózzék az úr abba a lőcsbe.

Azzal elkalimpázott a közel kukoriczásba, melynek valószinüleg ő volt a
csősze, s nem sok idő mulva előkerült lóháton. Lehetett abban a
kukoriczásban istálló, szárnyék, minden, a mi jó el volt takarva.

– No hát menjünk.

Nem volt az út, a minek neki vágtunk, hanem egy sivatag vakandturásos
sömlyék, a mit később fölváltott a süppedékes csincsés, miben kerékágyig
vágott le a kordé. Most áldottam már csak a gondviselést, hogy csak két
kereke van a szekeremnek, nem négy. Valódi megszabadulás volt ránk
nézve, mikor végre bejutottunk a nádasba. Ott már csak tocsogó víz volt;
de szilárd talaj. A vezető betyár sötét éjjel is úgy tudta abban az
utat, hogy meg nem tévedt. Ebben a világon kívül eső magányban volt
Rózsa Sándor rejtett tanyája; egy füzes szigeten, nádkévékből
összerakott gunyhóban.

Meg kell vallanom, hogy nagy csalódáson mentem keresztül. Én ezt az
országreszkettető rablóvezért a magam romantikus fantáziájával egészen
másnak képzeltem, külső alakra, lélekállapotra egyaránt. Nem volt valami
dalia: nem is alföldi magyar tipus: alacsony termet. De még alacsonyabb
volt az eszejárása: nem lehetett ezt semmivel felmelegíteni, mind csak
az iránt akart megnyugtatást szerezni, hogy hol kapja meg az ő kapitányi
fizetését, meg a legényeinek a lénungját, s a mint e felől
megnyugtattam, hogy a mint Fehértemplomba megérkezik, Damjanich fizeti a
zsoldját. «De hát odáig? Mert hát lopni már tiltva van!» Ott hagytam
nála negyven kemény forintokat. – Most már tudtam, hogy mire való a
Veres Tóni száz forintja.

Aztán azon az uton, a melyen odakerültem, szépen (vagy nem szépen)
kikeczmelegtem valami tanyáig, a hol aztán becsületes szekeret fogadtam,
a mely haza szállítson Pestre.

Nyáry Pált ott találtam a honvédelmi bizottság szobájában. Rajta kívül
jelen volt még egy másik tagja is az ideiglenes magyar kormánynak, mely
ez idő szerint az ország sorsát vezette: Patay József, pestmegyei
nagybirtokos úr és képviselő.

(Majd később megirom azt is, hogyan ismerkedtem én meg Nyáry Pállal s
hogyan fogadott engemet kegyébe ez a legtisztább fejű s legtisztább
szivű vezérférfia a magyar közéletnek.)

Ott ültek egy tintapettyes asztalnál s a beérkezett tudósításokat
szedték rendbe.

Én azon módon, a hogy a szekérről leszálltam, siettem fel Nyáry Pálhoz:
a puska a vállamra csatolva, a kard az oldalamon, természetesen a
vadásztáska is keresztbe vetve.

– No, Móricz öcsém, hát mit lőttél? – kérdé tőlem ez az ember, a ki ez
időben hadügyminiszter is volt, belügyminiszter is volt.

Hatalmas, erőteljes alak: az arcza olyan, mint egy mosolygó oroszláné;
fiatal korában a himlő meglepte, de az egészséges arczszín, a
kidomborodás eltünteté azt s ez olyan jól illett ahhoz a humorhoz, mely
őt a legváltozatosabb nagy bajokban sem hagyta el soha.

Bennem még akkor nagyon sok pátosz és dicsekedési hajlam volt. Azon
kezdtem, hogy Kossuth Lajos ötvenezer harczost küld az Alföldről a haza
megvédésére. (Kossuth ugyan csak harminczezret mondott; de én
kiszámítottam, hogy azóta Szegedre is elment s onnan is hoz magával
húszezret.)

– Hát aztán küld-e Kossuth ötvenezer kenyeret is hozzá? kérdezé Nyáry.

Engem megzavart a kérdés. Kenyeret? Hát az minek?

Folytattam:

– Harminczezer harczos már elindult Pest felé.

– Tudom, öcsém. Én már vissza is küldtem őket.

Megrettentem: «visszaküldte?»

– Vissza bizony. Kell is nekem egy sereg szűrös, vasvillás ember, a ki a
rendes hadsereg elől köröskörül felegye a vidéket. Katona kell nekünk, a
ki tud verekedni, csak az a kérdés, hogy akarnak-e?

– No, ezek akarnak.

– De nem tudnak. Az első ágyuszóra úgy el szalad valamennyi, hogy a
pegazusodon sem éred utol.

Nagyon elkedvetlenített ez a szó. Hát annyi dicsőséges napnak az
eredménye ne legyen egyéb, mint egy szappanbuborék?

No pedig még egy dologról kellett Nyáry Pálnak referálnom: a Rózsa
Sándornál teljesített kiküldetésemről.

Végig hallgatta szépen s akkor azt mondta rá:

– Tudod, öcsém, ezt mind leirhatod te a Charivariba (ez volt a lapom
mellékletének a czíme), ott nagyon beválik humorisztikus freskónak; de
hivatalos tudósításodban ne írj te egyebet, mint annyit, hogy a kormány
amnesztiáját kezéhez juttattad a híres zsiványnak.

Én allegálni akartam.

– De ez a csapat nagy dolgokat van hivatva végezni.

– Hogy sok birkát el fognak lopni a ráczoktól, azt elhiszem; de katona
nem lesz a zsiványból soha. Az csak fegyvertelen embereket tud leverni;
de a hol a saját bőrét félti, ott az árokba bújik. Én, a hány ellenséget
a te Rózsa Sándor bandád megöl, mindannyinak monumentumot emeltetek.

Engemet ez a szó egészen elszomorított. Hát semmi sem igaz, a mi a
poézisban él? Milyen szép téma volna: «a rablóvezér mint szabadsághős»!

– No hát ott van egy darab papiros, írd le rá röviden a referádádat s
hagyd itt.

Úgy tettem. A tudósításom most is megvan valahol a szabadságharcz
okiratai között.

– És már most eredj haza, édes öcsém, a feleségedhez; de ne dicsekedj el
neki a hősi kalandjaiddal, mert az igen okos asszony: ki fog nevetni
vele.

Valahára hát egy este, mikor együtt vacsorálhatunk! S utána egy
nyugodalmas éjjel.

Csakhogy a sorsnak máskép tetszett intézkedni.

Még vége sem volt a jóízű vacsorának, a mi a hosszas fáradalmak után
bizony jól esett, a midőn kopogtatnak az ajtón s belép rajta – a Szomjas
Gyurka.

Nem ismertem én ennek egyéb nevét. Törzskorhelye volt a Pillwax
kávéháznak; ezúttal azonban nemzetőrségi őrmester; valamikor kiszolgált
katona, a kinek ilyenkor nagy volt az értéke. Azt jött jelenteni, hogy
miután a kormány minden katonaságot elküldött a városból az ellenség
előtti táborba, annálfogva az éjjeli őrjáratot a nemzetőrségnek kell
teljesíteni. Az éjjel épen a mi kompániánkon a sor, hát csak készüljek.

S nekem szépen fel kellett öltenem a buzavirágszín attilámat,
felcsatolnom a tölténytartómat, kézbe kapnom a szuronyos puskámat, kezet
csókolnom a feleségemnek s aztán indulnom lumpokat, csavargókat
összefogdosni az utczán a Szomjas Gyurka vezetése mellett.

Későn reggel kerültem haza a városjárásból; mert a következő őrjárat,
melynek fel kellett bennünket váltani; nem verődött előbb össze. A
feleségem már akkor elment a szinházba: próba volt új darabból. Azon
fegyveresen mentem oda, hogy hazakisérjem. Hát bizony akkor az volt a
divat. A hogy manapság az igazi gavallért arról lehet megismerni, hogy a
sétapálczáját a fogantyujával lefelé fordítva hordja a kezében, úgy
illett a 48-iki nyalka legényeknek, hogy puska legyen a vállukra
akasztva, a buzavirágszín attila fölé.

Az éjjel Szomjas Gyurka apróra megismertetett a helyzettel. A pesti első
nemzetőri zászlóaljnak három szakasza már kivonult a táborba s valahol
Hamzsabég körül tanyázik, Görgey Arthur őrnagy parancsnoksága alatt.

Elhatároztam magamban, hogy én is odamegyek.

Háborúban legjobb a táborban lenni. A feleségemnek is elmondtam a
szándékomat s ő helyeselte.

A szinházból visszajövet láttuk, hogy a «Zrinyi» falára valami nagy
betűs táviratot ragasztanak; az ácsorgók bámulják, odamentem megnézni,
mi az? Csakugyan volt rajta mit bámulni; napi parancs és tudósítás volt
a táborból, hogy Görgey Arthur őrnagy az áruló gróf Zichy Ödönt
kivégeztette a Csepelszigeten. (Tévedés volt a névben, nem Ödön volt az,
hanem Jenő.)

Ennek a kivégzett grófnak a története később válságos befolyást képezett
a politikai pályámon; az állam nevében lefoglalt családi kincsei,
hirhedett gyémántjai által.

Görgey neve egyszerre nimbuszszal lett körülvéve. Ime egy férfi, a ki
nem ijedezik!

Ebédre odakerült hozzánk Kuthy Lajos. (Ragyogó tollú író; de kevés
tartalmú jellem.) Arról, hogy én megyek a táborba katonának, úgy
beszéltünk, mint valami egészen rendes dologról. Mintha csak arról volna
szó, hogy estére menjünk a «Kutya-villába». Ő is elkisér egy darabon.
Természetesen fiakkeren megyünk. Aztán még egy eszméje támadt. Valahol
Érd környékén hevenyészett sánczot ásnak, melynek az lesz a
rendeltetése, hogy onnan fognak ágyúzni az ellenségre, a kit egész odáig
engednek előnyomulni. Ezen a sánczon dolgozik most Pest egész elegáns
hölgyközönsége: a divatos úrhölgyek hordják fonott kosarakban a rögöket,
a mikből e redoute emelkedik.

Szép idők voltak ezek nagyon.

Mindjárt ebéd után elindultunk a bérkocsival a táborba. Én udvariasan
átengedtem a belső ülést Kuthynak, magam a szuronyos puskával kiültem a
kocsis mellé.

De még nem jutottunk el odáig, a hol a bájos pesti delnők a védő sánczot
építik, a midőn szembetalálkozunk egy csoport buzavirágszín atyafival, a
kik, az attillájukról itélve, nemzetőrök lettek volna, de nem volt se
puskájuk, se patrontásuk. Nagyon rossz kedvüek voltak. Egyet ismertem
közülök: megszólítottam.

– Hát ti hová mentek?

– Haza.

– Miért?

– Mert Görgey elszedette a puskáinkat. Azt mondta, hogy jobban kell az a
honvédujonczoknak.

(Már nem tudom bizonyosan, hogy Görgey volt-e, vagy Perczel Móricz.)

No ez szép biztatás! Hát most én azért vágtassak a tábor után, hogy a
puskámat odaajándékozzam a vezérnek?

E tétovázás közben jön nagy vágtatva a széles országuton egy
parasztszekér három lóval; a hátulsó ülésben erősen fogódzott kétfelől a
lőcsben egy verestollas kalapu uri ember, a kinek az arcza ismerhetlen
volt a portól.

No de ő ránk ismert. Megállíttatá a szekeret, mikor hozzánk ért s onnan
kiabált át hozzánk. A hangjáról aztán ráismertünk: Farkas Jancsi volt
(holtig Jancsi maradt). Miniszteri tanácsos. Kuthynak különösen jó
pajtása.

«Megvertük Jellachichot Pákozdnál kegyetlenül. Futnak a horvátok! A
lovagias bán huszonnégy órai fegyverszünetet kért!»

Azzal újra elvágtatott, sietett a diadalhírt megvinni a honvédelmi
bizottságnak. (Nem volt ám még akkor villanytávíró.)

No hát akkor mi se tehetünk okosabbat, mint ha visszafordulunk. Ha
Pákozdnál megvertük az ellenséget, akkor a védősánczra sincs már
szükség. Nekem sincs mit keresnem a táborban, a verekedés után, a diadal
után: csak azért, hogy elmondhassam, hogy én is segítettem űzni, a kik
már úgy is futnak. Menjünk vissza.

Ámde ez a nap még nem végezte be az izgalmait. A mint a Rudas-fürdő elé
értünk, egy ismerősünk ugrott a kocsinkhoz. A jó Remellay Guszti volt
(írótársunk), a ki rendes állapotban is úgy nézett ki, mintha agyon
volna ijedve; most kék-zöld volt az arcza: nem győzte az orrát fújni.

– Barrrátim! Pesten forradalom van! Lamberget meggyilkolták a
lánczhídon, darabokra tépték!

Gróf Lamberg volt az, a kinek az országgyűlést fel kellett oszlatni a
császár parancsából.

Kuthy megrémült e szóra.

– Akkor az éjjel bombázni fogják Pestet a várból. Én nem megyek a
szállásomra alunni. Maradjunk itt, a Rudas-fürdőben.

S ő csakugyan leszállt a kocsiból s ott maradt Remellayval a
Rudas-fürdőben; mi azonban hazakocsiztunk a feleségemmel. Az utczákon
nehéz volt a járás a sűrű embertömegtől, mely egyre azt kiabálta:
«barrikádot! barrikádot!»

Valami okos ember aztán azt gondolta, hogy összeszedte, a mi csak
nemzetőri dobos kapható volt s verette velük egész éjnek éjszakáján
végig az utczákon a «Generalmarschot», – a hogy Párisban szokták.

A jövő napok nyugalmáról ugyan rosszul gondoskodott a sors. Egyik
izgalmas hír a másikat kergette. A lovagias bán, az éj sötétségét
felhasználva, a fegyverszünet huszonnégy órája alatt elhagyta a tábor
állását s reggelre úgy elsietett a magyar tábor elől, hogy utól nem
lehetett érni; az osztrák határ felé nyomakodott. Ez ugyan minden
katonai tisztesség és haditörvény ellenére történt; de a
haditudósításban szabályszerű elnevezés igazolta: «machte eine
Flankenbewegung».

Most aztán a Kossuth által talpraállított ötvenezernyi népfölkelő
seregnek sem maradt tennivalója. Kossuth maga is abbanhagyta lelkesítő
körútját s hazajött Pestre.

Még izgalmasabb események következtek gyorsan, összefüggésben. A
magyaroktól kergetett horvát bán segítségére az osztrák hadügyminiszter
több ezred katonát szándékozott küldeni a bécsi helyőrségből,
ágyúütegekkel. Ez ellen a szabadságvédő Bécs föllázadt, a katonákat
megrohanta, lefegyverezte; a miniszter a nép közé ágyúztatott, erre az
aulista ifjuság elfoglalta az ágyúkat, megostromolta a
hadügyminiszterium palotáját, a minisztert elfogta s a palotájának a
lámpás-vasára felakasztotta, A császárvárosban úrrá lett a forradalom.
Hadi kormány alakult, a nép fegyveres ezredekbe sorakozott; a nagy
téreken torlaszokat emeltek.

Késő este volt, mikor Kossuth engemet odahivatott magához. Ő már ágyban
feküdt, fején egy selyem reczével, mely haját leszorítá. Együtt fogadott
a szintén meghívott Csernátonyval, ki a Márczius 15-ikének a
főmunkatársa volt.

Én előbb beszámoltam Veres Tóninak a rám bízott száz forintról:
visszaadtam neki belőle a megmaradt harmincz forintot. «No, ez az első
eset a világtörténelemben, mondá, hogy egy futár az utiköltségből
valamit visszahozzon».

– Kedves fiaim, – mondá Kossuth – én titeket egy nehéz küldetéssel
bízlak meg. Ti nektek rögtön ez órában fel kell mennetek Bécsbe és a
magyar kormány izenetét átadnotok a bécsi forradalmi kormánynak.

Ezzel kezünkbe adta az írást.

– Minthogy azonban megtörténhetik, hogy Bécs környékét már megszállva
tartják az osztrák katonai csapatok s ti abba a helyzetbe jöhettek, hogy
azt az iratot meg kell semmisítenetek, mert ha nálatok találják, minden
tétova nélkül főbe lőnek, annálfogva élőszóval is elmondom a tartalmát.
A magyar kormány felszólítja a bécsi forradalmi kormányt, hogy a
rendelkezése alatt levő csapatokkal akadályozza meg Jellachichnak Bécs
felé közeledését. A bán hadserege már átlépte a Lajtát. A magyar
országgyűlés még habozik, hogy elrendelje-e a magyar hadseregnek a bán
üldözését osztrák területen s így az vonulhat Bécs felé s egyesülhet
Windischgrätz seregével. Ezt akadályozhatja meg a bécsi forradalmi
kormány egy erélyes sakkhúzással. A többit rátok bízom.

Ezzel a súlyos feladattal lettünk útrabocsátva fiatal barátommal.

Az akkori közlekedést Bécscsel egy tősgyökeres magyar intézmény tartotta
fenn: a nyergesujfalusi gyorsparasztok. Egy parasztszekér, mely elé négy
sárkányparipa volt fogva, röpített bennünket a «mészárosok útján». A hol
a szemközt jövő Bécsből indult gyorsparaszttal találkoztunk az úton,
mind a kettő megállt, kifogott, befogott s a budai vitte bécsi
pasasírját Budára, a bécsi a budai utast Bécsbe; úgy, hogy azok közül az
egyik soha sem látta Bécset, a másik Budát.

Azon az úton vágtattunk, a melyen a bán hadserege végigvonult. Nagy volt
a pusztulás, még a jegenyefák is le voltak tarolva.

Az osztrák határon nem kértek tőlünk se passzust, se mauthbareszt. Még a
vámőrök is eltüntek.

Egész Bécsig üres volt az országút, szemközt jövő szekérrel nem
találkoztunk: nem lehetett kérdezősködnünk.

A mint azonban Bécs város jegye (Wahrzeichen), az Istvántorony
kimagaslott az alkonyködfedte láthatáron, a parasztunk odafordult
hozzánk a kocsis-ülésből:

– Látják az urak azokat a fehéreket ott előttünk az úton?

– Ugyan látjuk.

– Tudják, mi az?

– Igenis. Svalizsér-köpönyeg.

Az utat már elzárva tartja az osztrák lovasság.

Mit tesz a jójáratban levő ember ilyenkor? Odahajtat egész nyugodt
lélekkel a lovasok sorába; az útfélen van egy vendéglő, abba
beszállásolunk, a kocsisunknak meghagyjuk, hogy kapassa meg a lovakat s
magunk betérünk a tágas vendégterembe, mely már tele van borozó
katonákkal; ott találunk egy még üres asztalszegletet, s aztán hozatunk
magunknak azt, a mi van, bort hozzá s megvacsorálunk, s közbe németül
beszélgetve, hogy vajjon milyen áron adjuk el Bécsben a hízott
gőbölyeinket.

– Te! Ha ezek tudnák, hogy micsoda írás van most a zsebedben?! –
dörmögém tréfásan Csernátonyhoz.

Ő pedig éppen olyan tréfás ficzkó volt, mint én.

– Már mint ez ni? – mondá, előhúzva a zsebéből a magyar kormány
megbízólevelét.

– Ez annak a híres mészárosnak szól a Matzleinsdorfon? – folytatám én a
tréfát. – Jó firma?

– Áll ezer ökörig. – Nagyot nevettünk rá.

S a két tréfálkozónak a hóhér kötele volt a nyakán e kedélyes vacsora
alatt.

Estére érkeztünk meg Bécsbe, megszálltunk a gyors parasztok tanyáján:
onnan gyalogoltunk be a városba. Bérkocsinak hire sem volt. Én akkor
voltam életemben először Bécsben; de Csernátony már járatos volt a
városban. Egyenesen az aulának tartottunk: ott volt a diákság
főhadiszállása. Az ismerkedés gyorsan ment. Hamar találtunk magunkforma
jó czimborákra, (a kiknek az alakjait egy regényemben később leírtam: «a
kőszívű ember fiai»). Arról szó sem volt, hogy rögtön beszélhessünk a
főhadparancsnokkal: majd reggel. Addig is bekóboroltuk a várost, a
szomorú Bécset. Az utczák kövezete még fel volt szakgatva s itt-ott
halomra hányva, a mi barrikád akart lenni; a Burg-utcza házainak falán,
az üzletek bezárt ajtaján meglátszottak a kartácsok nyomai, a legtöbb
ajtóra fel volt írva krétával: «Szent a tulajdon». «Halál a tolvajokra»!
– Aulista barátaink elmondták, hogy minő volt az utczai harczok képe:
hogyan rohanták meg a hídon a diákok a tűzéreket, hogyan foglalták el az
ágyúikat. Derék fiúk voltak! Ha olyan lett volna az egész bécsi nép! De
a népseregből nem láttunk semmit. Egy pár barrikádnál tüzeltek s azt
körülállták a nemzetőrök: azokon ki volt tűzve a német trikolor zászló
(fekete, veres, sárga), egy ilyen nagy lobogó csüggött alá az
István-toronyról is; de a magánházak ablakai nem igen voltak
fellobogózva.

Másnap korán reggel siettünk felkeresni a bécsi forradalmi
hadparancsnokot, a kinek átadtuk a magyar kormány átiratát. Felbontotta,
elolvasta, fejet csóvált: azt mondotta, hogy nem érti az egész dolgot.

Mi aztán Csernátonyval elkezdtük neki élőszóval magyarázni, hogy ez egy
haditerv, mely szerint a horvát bán hadserege a magyar hadsereg s a
bécsi forradalmi sereg által két tűz közé lesz szorítandó és brevi manu
lefegyverezendő.

Sehogy sem ment a fejébe, hogy mi köze van a bécsi forradalmi seregnek a
horvát bánhoz? Előhozatta a katonai térképet s azon kimutatta
gombostűkre szúrt zászlócskákkal, hogy a horvát hadsereg arczvonala
egészen a magyar hadsereg felé van fordulva, azzal korrespondeál
stratégicze és Bécset távolról sem fenyegeti: és így a bécsieknek semmi
okuk sincs ellene táborba szállani.

Én aztán elmondtam neki, hogy Jellachich bizony nem rostokol az ő
gombostűs zászlói árnyékában, hanem közeledik gyors menetben Bécs felé,
a hogy tapasztaltuk.

Erre azt mondá nekem, szemüvegét megtörülve:

«Ja thut er das»? (Azt teszi-e?)

Abban a perczben lépett be egy ordináncz a szobába, egy háromfontos
ágyúgolyót hozva a markában, azzal a jelentéssel, hogy ezt a horvát
hadsereg egyik ütegéből lőtték át a bécsi nemzetőrök előörsére: egy
nemzetőrnek a lábát meg is sértették vele.

Ez már azután csalhatlan bizonyíték volt. Nem vagyok felőle bizonyos,
hogy a forradalmi hadparancsnokság visszalövette-e három fontost
Jellachichnak. Hanem arról mind a ketten meggyőződtünk, hogy a bécsi
forradalmi hadseregtől a magyar hadvezetés semmi támogatást nem várhat.

– Te! Az a matzleinsdorfi mészáros csakugyan áll ezer ökörig.

Most aztán az volt a tudomány, hogyan visszaszökni Bécsből, melyhez
minden utat elfoglalva tart már a császári sereg.

Kossuthot nem találtuk már Pesten: ő elment Pozsonyba a hadsereghez.
Csernátony maga mehetett hozzá a bécsi állapotokról értesíteni.
Időközben Kossuth a Csallóközből is nagyszámú kaszás népfölkelőt
szállított a magyar hadsereghez.

A magyar országgyűlés tanakodott. A vélemények meg voltak oszolva. A
radikálisok azt követelték, hogy a magyar hadsereg rögtön lépje át a
Lajtát s üldözze Jellachichot osztrák területen is: a mérsékeltek ezt
ellenezték. A magyar hadsereg aztán így hol átkelt a Lajthán, hol
visszatért, a hogy az ellenkező határozatok mozgatták.

Hogy mi lehetett e tétovázásnak az indoka, azt később tudtam meg idősb
Pázmándy Dénestől, a képviselőház 1848-iki elnökétől, ki Kossuthtal egy
szálláson volt Pozsonyban. A bécsi angol nagykövetség megbizottja jött
le Bécsbe s Kossuthtal hosszasan tárgyalt egyedül. Eltávozása után egy
sok darabra tépett papir csipetei maradtak a padlón elszórva. Pázmándy
azokat összeszedte s az egész mozaikot kirakta belőle. Ez az irat az
angol kormány ajánlatát tartalmazta, melyben Magyarországnak azon
esetre, ha Austriával és a dinasztiával békét köt, ugyanaz a
függetlenség biztosíttatik, a mivel bir Norvégia Svédországgal szemben.
Kossuth nem fogadta ezt el. Így aztán másodszor is átkelt a magyar
hadsereg a Lajthán. Csakhogy már ekkor későn volt. A magyarok is, a
bécsiek is eltanácskozták a drága időt, melyben Jellachich seregét
közrefogva, megsemmisíthették volna. Most aztán már az egyesült
Windischgrätz seregével s ez a rendezett hadsereg elébb Schwechátnál a
fiatal magyar hadsereget verte vissza, azután eltiporta a bécsi
forradalmat.

Nyáry Pál előre megmondta azt, hogy mi fog történni a kaszás
népfölkelőkkel, mikor az első ágyugolyó közéjük csap.

Olyan volt ez, mint egy iszonyu fölébredés egy szép álomból.


Kossuth és Petőfi.

Ha a barátság hőmérőjének a zérusfokán alól vannak még fokok, úgy azok
között a legalsóra kellett leszállni a Petőfi és köztem létezett
indulatnak – Kossuthtal való összeköttetésem miatt.

Hogy Petőfi nem szerette Kossuthot, annak kifejezést adott legutolsó
leveleiben; de ennek a tulajdonképeni okát csak én ismerem.

Némelyek azt hihetik, hogy Petőfi Kossuth riválisának tartotta magát. Ő
volt a márczius tizenötödikének vezéralakja, a kit a fiatal radikális
szabadelvüek körülvettek, határozott forradalmár. Hosszú ideig tartott a
csendes ungorkodás a pesti fiatalság és a Kossuthot Bécsbe kisért
argonauták között, a kik a népfelszabadítás kezdő napját a bécsi
diadalnapra tették át. A megkülönbözés külső jelekben is nyilvánult;
Petőfi hívei kalapjaikról alálengő veres strucztollakat viseltek,
Kossuthéi pedig feketét (maga Kossuth is). Azok minket paraplé
forradalmároknak gunyoltak, mi pedig őket táblabiráknak. Irótársunk,
Pálffy Albert új fürge lapot indított meg radikális irányzattal, melynek
jelszava volt «nem kell táblabiró-politika».

Következett az, hogy Petőfi megbukott a képviselőválasztásoknál
szülővárosában, Szabadszálláson; még csak a szószékre sem eresztették
föl, az ottani ref. pap fiát, Nagy Károlyt választották meg ellenében,
Petőfi választóközönségét elijesztve, szétkergetve. Ezt Petőfi hirlapi
nyilatkozatban tette közzé, melyre ellenfele személyes sértéssel
válaszolt. Petőfi Pálffy Albertet és engemet küldött el a megsértőhöz
lovagias elégtételt kérni. Nagy mahumed-ember volt. Azt felelte nekünk:
«no, csak álljon ki velem egy szál kardra az a Petőfi, tudom, hogy
kettőbe hasítom! De pisztolyra nem állok ki.»

Mi aztán az elégtételadást megtagadottnak s az ügyet befejezettnek
nyilvánítottuk.

Petőfi nem tudott sehol az országban mandátumhoz jutni. (Én még nem
léphettem föl, mert nem voltam 24 esztendős.) Holott Kossuthnak minden
híve bejutott az országházba, még a jámbor egykönyvű Táncsics Mihály is,
kinek a nagyharsányiak, hogy választóképességgel birjon, egy negyedrész
jobbágytelket ajándékoztak.

Ez nagyon elkeserítette Petőfit a politikai vezérek, különösen Kossuth
iránt.

Kossuth pedig ignorálta Petőfit.

Különös volt az ellenmondás a lelkületekben a két nagy forradalmi
vezéralaknál, Kossuthnál és Nyáry Pálnál.

Kossuth, az ideálista, a rajongó, a csupa szív embere ki nem állhatta a
poétákat, meg a művészeket (egy mondását föl is jegyeztem); Nyáry pedig,
a hidegvérű, vaskemény akaratú, szatirikus hangulatu férfi nagyon
szerette a költőket, a művészeket és foglalkozott velük. Hozzám
különösen jó volt mindvégig, úgyszintén a nőmhöz.

Sokkal régibb keletű Petőfi neheztelése, a miért egy pár évvel hátrább
kell nyulnom.

Kossuth, a kiadójával meghasonulva, visszalépett a Pesti Hirlap
szerkesztésétől. Új lapra azonban, a hogy számított rá, az akkori
kormánytól nem kapott engedélyt. Ekként organum nélkül maradt hosszabb
ideig. Ekkor Frankenburg Adolf felajánlotta neki az Életképek czimű
lapját, melynek rovatai nemzetgazdászati politikával is foglalkoztak.
Kossuth elfogadta az ajánlatot.

E közben az történt, hogy a Petőfi vezetése alatt csoportosult «tizek
társasága» szintén nem tudott engedélyt kapni új szépirodalmi lapra s
majd egy évig tétlenségre volt kárhoztatva.

Ekkor Frankenburg a tizeknek is azt az ajánlatot tette, hogy lépjenek az
Életképek munkatársai közé. Ezek is elfogadták azt (két tag
kivételével).

Frankenburg aztán az új év előtti előfizetési felhivásában kihirdette,
hogy az Életképekben a jövő évfolyamban Kossuth Lajos, Petőfi Sándor és
a többiek fognak közreműködni.

Ezért Kossuth megneheztelt és visszavonta az igéretét.

Érthető volt ez. Kossuth nem szépirodalmi lapnak készült elfogadni az
Életképeket, hanem a saját nemzetgazdászati politikája organumának s
velünk, szépirodalmi irókkal, semmi czélja nem lehetett közreműködni.

No hát Frankenburg megvált Kossuthtól és megtartotta Petőfit és
költőtársait.

De Petőfi ezt határozott megszégyenítésnek vette Kossuth részéről s ez a
vett seb soha sem hegedt be a lelkén.

Mennél nagyobbra nőtt Kossuth históriai alakja, annál súlyosabban
nehezedett az Petőfi mellére; a ki még azokat is, a kik ennek a
szobornak a talapzatára felkapaszkodtak, ellenségei közé számitá.


De hát miért futni?

Hát bizony a mai kor közönségének mindent apróra meg kell magyarázni.

Ki érti azt meg, hogy mikor egy hadsereg meghátrál, mikor egy kormány
székhelyet változtat, akkor a poéták, ujságirók, szinészek is szekérre
kapjanak s fussanak a diadalmasan felvonuló ellenséges hadsereg elől?
Hát üldözte valaha a világon czivilizált nemzet katonája a nemharczoló
dalnokokat, művészeket? Lövöldöztek az énekes madarakra golyóval?

Nálunk megtették.

A bécsi forradalom leverése után valóságos hajtóvadászatot tartottak a
hirlapirókra s igen rövid proczesszust csináltak velük. A szellem
harczosait megbecsülték azzal, hogy a forradalom vezéreivel helyezték
egy kategóriába. A megtorlás rémhire megelőzte jöttüket. – S nekem
nagyon sok adósságom volt a rováson.

Hogy mi várt rám, ha az osztrákok kezébe jutok, azt később gróf Kreith
Béla kedves barátomnak egy elmondott adatából következtethetem. – A
világosi fegyverletétel katasztrófájakor egy bécsi hirlapiró, Hauk is
foglyul esett. Bezárták az aradi kazamátába a többi uri emberek közé.

Hauk körülbelül olyanforma dolgokat irt a maga bécsi lapjában, mint én
az enyimben. Maró szatirákat a főfőegyéniségek ellen. Hiszen csak
visszhangja volt ez is, az is a közhangulatnak. Uton-útfélen dalolták a
gúnyverseket. De ez az, a mit a hatalmasok nem bocsátanak meg.

A rab urak az aradi kazamátában mivel tölthették az időt? Kártyáztak.
Járta a négyes tarokk, a paskevics. Ez most nagyon népszerű név lehetett
Magyarországon.

Hauknak éppen nagy kártya volt a kezében. Kimondja a tuletroát pagát
ultimóval, megkontrázzák, ő rekontrázza, a midőn belép az ajtón a
porkoláb s gyöngéden megérinti a vállát s fülébe sug:

– Egy szóra, Herr von Hauk.

A költő leteszi a kártyáit, kérve a játszótársait, hogy várjanak, míg
visszatér s kimegy a porkolábbal a folyosóra.

– Most érkezett meg az itélet, – mondja neki a porkoláb. – Önt ki fogják
végezni holnap reggel hat órakor.

– Hát hisz akkor elég időm van még a pagát ultimómat kijátszani. Ma még
csak délután hat óra.

A porkoláb könyörgésre fogta a dolgot:

– De én nagyon szépen kérném az urat egy kis szivességre. Nézze csak, a
feleségem tegnap elment Szent-Annára, a beteg anyját meglátogatni s most
kapom a tudósítást, hogy ő is veszélyesen megbetegedett, halálán van,
engem kiván látni. Még ma oda kellene utaznom. Az úrnak az már ugyis
mindegy, akár ma, akár holnap. Tegye meg a kedvemért, engedje magát még
ma felakasztatni.

A porkoláb szemében köny csillogott. Hauk jószivű ember volt:
megkönyörült rajta s megtette neki azt a kis szivességet, hogy tizenkét
órával a határidő előtt engedte magán Haynau itéletét végrehajtatni.

… Hát bizony futottunk mindannyian, a kik az ilyen «kis
szivességtételre» nem voltunk diszponálva.


A szolnoki napok.

Nemcsak mi futottunk Windischgrätz elől: az egész Nemzeti Szinház
szétrebbent. Maga az igazgató, Bajza, Vörösmarty társaságában
elmenekült, Egressy Gábor kormánybiztos lett, az öcscse, Béni,
tűzértiszt, az ifjabb Lendvay Márton honvédhadnagy volt, Telepi
Tardonára vonult, a hol kis háza volt. A nőmön kívül Debreczenbe
menekültek még Schodelné, az operai primadonna, Bulyovszkyné a férjével,
ki ugyanakkor nősült meg, mikor én; Éder Lujza, a csendes őrült
anyjával, Kovácsné, a kómika, és maga Szigligeti, a titkár, a drámaíró.

Magyarországnak egyetlen vasútja volt még akkor: a pest-szolnoki vonal.
Az vett fel mindannyiunkat késő estve. Csak a személyeinket; a
bőröndjeinket majd később fogja utánunk szállítani.

A legkegyetlenebb hideg volt, a mire életemben emlékezem. Gyakran meg
kellett állni a vonatnak, mert szemközt jött egy másik, mely honvédeket
szállított. Az aldunai táborból küldettek fel Görgey hadseregéhez. Egy
vonat rendes katonákat szállított; veres hajtókások voltak: «Nem kell
már félni! itt vannak a Dom Miguelek»! hangzott a biztató szó. A nagy
hidegben is énekelték: «Ég a kunyhó, ropog a nád»! Egyszer aztán
csakugyan ég és ropog valami s megállt a vonat a síkon. Kiszálltunk
megnézni, mi történt? Biz az is hallatlan az utazások történetében. A
mozdony csöveiben jéggé fagyott a gőz! Hasábfákból tüzet kellett rakni a
gép alá, hogy a befagyott csöveket kiengeszteljék. Csak bevergődtünk
Szolnokra valahogy. Ott azután a szállástalálás volt a nagy tudomány.
Heten laktunk egy szobában; velünk együtt az őrült Éderné, ki a földön
alvókat azzal fenyegette, hogy a fejükre ugrik.

A város tele volt kormánybiztosokkal, hivatalnokokkal, kik mind
Debreczen felé készültek.

Hát miért nem mentek, ha úgy siettek? Csak azért nem, a miért mi. Mert
az uti málhájuk még nem jött utánuk.


Megsemmisülés.

Még nem voltam huszonnégyéves és már meg voltam semmisülve!

Nemcsak ez a nyomorult csontváz, gyarló zsigereivel, mely fölött hatalma
van egy megmérhetetlen lénynek, a mit léleknek neveznek, hogy ennek a
fájdalma, zsibbadása lerontja a testnek minden gyönyöreit; de az egész
éltető világ semmisült meg körülöttem. Olyan voltam, mint a romok alá
temetett ember, a kinek szűk odujában az éltető levegő egyre fogy, fogy
és nincs reménye, hogy kiszabadítsa valaki.

Láttam semmivé lenni a hazát. Mint a földrengés alatt zuhant le egyik
boltív a másik után. A magyar hadtestek mindenütt vereséget szenvedtek:
keleten, nyugoton, északon csupa Hiób-hírek vesztett csatákról, magyarok
kiirtásáról. Hallottam az országgyűlésen a jó öreg Mészáros Lázárt
beszélni: «Szeretnék pinczéből felszólalni, hogy ne látszanék arczomnak
pirulása». Nem ütközetről, hanem szégyenletes megfutamodásról szólt a
gyászhír. Bevégezte az összeomlást a moóri ütközet, melyben Perczel Mór
szenvedett elhatározó vereséget. Kétségbe kellett esni a haza sorsa
felett.

Hat a szellem világa, a költészet mivé lett?

Ez az én mindenségem, a poézis szférája, melynek csillagai még most is
átmelegítenek! Mivé lett? Köddé, káoszszá.

A mióta Petőfivel szakítottam, mind a ketten azon versenyeztünk
egymással, hogy melyikünk tud jobban égostromló, tróndöngető eszméket
papirra vetni.

A forradalom egész korszaka alatt nem voltam képes költői művet írni.
Elkezdtem egy regényt közölni az «Életképek»-ben Szomorú napok czím
alatt. A harmadik közlésnél elhagyott a képzelő tehetségem. Nem tudtam
szépirodalmi dolgot írni. Az az én kifogyhatatlan érczforrásom, a költői
véna, mind jegeczczé fagyott a lelkem fenekén: a politika gáliczköve
lett belőle. A humorom elvadult paskvill-írássá. Megszüntem költő lenni!
Lehet-e ennél rettenetesebb megsemmisülés? – Két egész év van kitörőlve
költői életem folyamából; éppen a fiatalság korszaka.

A közönség is éreztette velem a lelki szétomlást. A szerkesztésem alatt
megjelenő «Életképek» (tavaly még a legkedveltebb szépirodalmi lap) az
utolsó évnegyedben annyira elvesztette az előfizetőit, hogy a kiadóm
felmondta annak a további kiadását. A jövő évtől kezdve nem volt lapom.

Senki sem voltam, semmi sem voltam.


Debreczeni idill.

Minden pályatársamról, minden barátomról, a márcziusi napok minden
szereplőjéről gondoskodott a sors. Petőfi, Vasváry, Egressy, Degré,
Bulyovszky, Sükei, Lendvay, Oroszhegyi, Királyi, Irinyi, Irányi,
Pompéry, Lauka, Vajda, mind-mind volt valami: képviselő, miniszteri
hivatalnok, szabadcsapatvezér, honvédtiszt. Egyik Gózon bátyám, az
ügyvéd (Lajos), már Parendorfnál őrnagyi rangot szerzett hősi
magaviseletével, a másik Gózon bátyám, a szinész (Antal), élelmezési
biztosságra kapott: – csak én rólam feledkezett meg Isten és kormány.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy ködös, deczemberi napon (azt hiszem, karácsony szombatján volt), a
Kigyó-utczán bandukolva, szembetalálkoztam Pálffy Alberttel, a kit már
régen nem láttam. Visszahökkent, a mint meglátott.

– Hát te még itt vagy? – kérdezé tőlem.

– Itt vagyok. Várom, mig a döntő ütközetet megvívjuk Buda alatt; magam
is oda megyek.

Az utczaszegleteken még lógtak a plakátok, a mik ezt nagyöblű
frázisokban hirdették.

– Ne higyj te a plakátoknak; nem lesz Buda alatt semmi döntő ütközet;
Görgey elvonult a seregével Vácz felé: Buda is, Pest is minden oldalról
nyitva van; Windischgrätz akkor vonulhat be, a mikor akar, tán még ma
éjjel.

– Hát Kossuth és a kormány?

– Azok már tegnap elmentek Debreczen felé; elvitték a bankjegysajtót is
és a hivatalos sürgöny nyomdáját, minden katonai felszerelést; velük
ment minden ember, a kinek csak valami tudat nyomja a lelkét, hogy
vétett az osztráknak. Én még ma megyek utánuk. Te is haladéktalanul
siess.

S azzal, jól sejtve, hogy nekem (hónap végefelé) vajmi szűken lehet az
utiköltségre valóm, a kezembe nyomott egy százas bankót: «Majd megadod,
ha pénzhez jutsz».

Ez a kölcsönadott százas volt az egész utiköltségem.

Siettem haza. Elmondtam a nőmnek, a mit megtudtam.

– És most búcsút veszek tőled.

– Dehogy veszel búcsút, én is veled megyek.

S azzal összepakolta a legszükségesebbet s még aznap délután, itthagyva
úri kényelmét, művészetvilágát, szerződését, eljött velem egy ismeretlen
életbe, egy ismeretlen világba. Köd volt előttünk, utánunk, köröskörül;
köd az égen, köd a földön, köd a jövendőben…

A tehervonatok éjjel-nappal szállították a tömérdek monturt, nyerget,
bőrt és posztót, prófuntot, lisztet, a mit az ellenség elől jó volt
eltakarítani. Ez volt a legelébbvaló. Az utazók málhája az utolsó.
Minden érkező vonat elé kimentünk: nem jött-e meg a holmink? Senki sem
tudott róla.

Igy töltöttünk el öt keserves napot Szolnokon.

A hatodik nap reggelén kétségbeesett sikoltozással tör be a szobánkba
Szilágyiné, Bulyovszky anyósa: «Koldusok vagyunk! Mindenünk odaveszett;
most jött meg az utolsó vonat Pestről; semmit sem hozott a mienkből»!

Az asszonyok el voltak keseredve.

– Majd utána nézek én magam! – mondám én, s a köpönyegemet nyakamba
kerítve, siettem az indóházhoz. Kérdésemre, hogy megy-e még egy vonat
Pestre, azt a választ kaptam, hogy megy. Felkaptam rá. Egyedül ültem az
egész waggonban. Kalauz sem volt már. A czeglédi megállásnál egy
szembejövő vonatot látok. Annak az ablakából egy ismerős arcz tekintett
ki. Madarász József képviselő volt. Ő is rám ismert. Odakiáltott hozzám:

– Hát te hová mégy!

– Megyek Pestre, a szinésznők holmijait keresni!

– Dehogy mégy Pestre! Windischgrätz Budán van már; ugorj át frissen a mi
kocsinkra; a holmik ott lesznek a zárt kocsikban.

Bizony Madarász József mentett meg ezúttal, hogy bele nem szaladtam a
pokol torkába. S a szinésznők málhái csakugyan ott voltak mind ezen az
utolsó vonaton. Most aztán futhattunk a fehér világba.

Rajtunk kívül még Szigligeti is együtt utazott a gyékényes szekéren. Ő
is jónak látta nem várni a Windischgrätz kritikáját a «II. Rákóczy
Ferencz fogsága» felől. Feleségét, gyermekeit otthon hagyta az apósánál
Pesten, maga elvonult a szülőihez, a kik Biharban laktak.

Debreczenben a városháza előtt álltunk meg a szekerünkkel. Felmentünk a
főbíróhoz (polgármester még akkor nem volt). Nagy volt annak a hivatala:
lajstromozni az érkező idegeneket. Két íródiák alig győzte. A mint
bediktáltuk a neveinket, nagy elégedetten mondá: «milyen nagy szerencse
a városunkra nézve, hogy most ennyi híres ember látogat meg bennünket».
(Részünkről a szerencse!) Szigligetinek kocsi kellett, a mi tovább
szállítsa Biharba, nekem pedig szállás. Mind a ketten megkaptuk, a mit
kivántunk. Engem elvezettek szekerestül a Nagy Péterfia-utczába s
berekomendáltak Dudás uramnál, a ki hivatására nézve becsületes
szűrszabó volt. Annak volt egy utczai szobája, mely kiadó volt.

– Mennyit tetszik érte kivánni?

– Húsz forintot.

– Pengőben?

– Magam is úgy értettem.

A nap hátralevő része eltelt a kipakolással. Örültünk, mikor nyugalomra
térhettünk a több napi keserves út elcsigázó fáradalmai után: magunk
főzte tea volt a vacsoránk.

Másnap korán reggel aztán előttünk álltak az élet komoly feladatai.

Mi lesz ma ebédre?

No ti mai világbeli hősök és heroinák! Mit mondanátok erre a kérdésre,
ha nászutatok Debreczenben végződnék, a hol «összevissza két
vendégfogadó van: a «Bika», meg a «Fehér ló», de már azok úgy tömve
vannak menekült képviselőkkel és kormányhivatalnokokkal, hogy a ki egy
sóskiflit akar kapni, annak előtte való nap kell reá magát abonnálni.

«Magad uram, ha szolgád nincs»! De jó magyar közmondás ez! Ezt vettük
elő. Én korán reggel nyakamba kerítettem bundámat, kimentem a
vásártérre, vásároltam lábasokat, bögréket, főzőkanalakat; azután a
hentes-, mészárosállásra, vettem húst levesnek, karmonádlinak valót,
zsírt, szalonnát, kalbászt, a kofaasszonyságoknál lisztet, hagymát,
sárgarépát, petrezselymet, birsalmát, túrót; a korcsmában egy üveg bort;
az mind belefért egy gyékényszatyorba, a szatyrot takarta a bunda. Ezt
mind hazavittem a szállásunkra. – A szobánkban volt egy belülfűtő
kemencze: annak a tüzénél az én feleségem (a magyar színművészet
csillaga) olyan szépen megfőzte az ebédet, négy tál ételt, egyiket a
másik után, hogy én soha életemben annál jobbat nem ettem. Milyen túrós
csuszát tudott gyúrni Gertrudis királyné!

Mielőtt hozzáültünk volna, oda vetődött hozzánk Farkas Jancsi, a már
említett barátunk. Nagy gurmand volt! Egészen el volt ragadtatva attól,
a mit maga előtt látott. Túrós csusza! Tepertyűvel. Ő már félholtra volt
csömörölve a fehérlói koszttól. Szépen kért, hogy fogadjuk el vendégnek.
Volt elég! És aztán így lakomázott lukullusi módon egy primadonna, egy
poéta meg egy kormánytanácsos abból, a mit egy szép asszony főzött egy
belülfűtő kemenczében.

A bor is nagyon jó volt: csakhogy éppen egy kis paprika uszkált a
fenekén, a mit a becsületes korcsmáros azért pergetett az italba, hogy
annak több karaktere legyen.

De a jutalom sem váratott magára. A kormánytanácsos annyira meg volt
elégedve a lakomával, hogy hatvan forintot ajánlott fel egy hónapra, ha
őt elfogadjuk állandó kosztosának. Előre le is fizette.

Hatvan kemény forint! A mit Jókainé Laborfalvy Róza szerez a
művészetével, a főzőkanalával! Van hát már hivatal! Jövedelemforrás!

Most már terjeszkedni lehetett a háztartással, kivehettük a szobához a
félkonyhát is a nyitott tűzhelylyel, fogadhattunk cselédet, egy
tagbaszakadt kis subás menyecskét, a ki helyettem eljárt a piaczra
bevásárolni, megrakta a tüzet, vigyázott az ételekre, elmosogatott.
Farkas Jancsi mindennap eljött a rendes időben, még a jó öreg Kovácsnét
is odavettük: volt neki kivel tréfálózni; hanem az ebédhez való bort
maga hozta a köpönyege alatt, a mi csak jó volt és drága Debreczenben.

Én pedig az alatt mindennap eljártam Nyáry Pálhoz – s én is főztem ki
valamit.


Az én Pálfordulásom.

«Nem szeretem a sápadt arczokat»! Ez volt a czíme egy politikai tartalmú
czikkemnek az Életképek egyik utolsó számában: tele forradalmat szító
eszmékkel.

Debreczenben mindennap ellátogattam Nyáry Pálhoz, ki engem nagyon
szeretett, távolról rokonom is volt. Együtt lakott Patay Józseffel. Két
miniszter egy szobában! Nyáry Pál volt a belügyminiszter, Patay József a
közlekedési miniszter. Kettőjüknek volt egy szobája. (Most két palotában
is alig férnek el.) Igaz, hogy kevesebb dolguk is volt, mint a
mostaniaknak. Az adminisztráczió ment, a hol mehetett, a hol nem
mehetett, ott megállt; a rendőri szakmának külön minisztere volt:
Madarász László; a belügyminiszter feladata volt a hadsereg élelmezése
és felszerelése. Nyáry Pál szerint egy magyar huszár 123 darabból áll s
azt mind neki kellett beszerezni. A közlekedési miniszternek sem voltak
akkor vasutai, ellenben annál több dolga volt a forspontok
előállításával. A két miniszter közegeit kormánybiztosoknak hítták. Ha
valamit meg kellett írni, ott voltam én; ez volt a «bureau». Igy aztán
sok mindenféléről értesültem, a mi az országban történt.

Nyáry Páltól egészen másféle eszméket hallottam Magyarország
újraalakulásáról, mint Petőfi Sándortól; de még mint Kossuth Lajostól
is. Ő a gyakorlat embere volt.

Egy reggel aztán azzal fogadott Nyáry Pál:

– Te, holnaptól kezdve át fogod venni a hivatalos kormánylap, a Sürgöny
lapvezérségét, havi százötven forint fizetésért.

Megijedtem! Nagy feladat ez! Hogy tudok én ennek megfelelni?

– Mivel érdemeltem meg e nagy bizalmat?

– Megmondom. Egy mondásoddal. Mikor a Lederer-féle macskazene alkalmával
a megyeház termében gyülést tartott a polgárság, mindenki tüzet okádott,
vért követelt, te azt mondtad: meghalni a hazáért könnyű elhatározás, de
élni a hazáért nehéz! Ekkor szerettelek meg, el is vittelek magammal az
István nádorhoz küldött deputáczióba, velem voltál, mikor a jószivű
főherczeg könyezve kért, hogy ne követeljük egy húsz év óta hűségesen
szolgált katonának elcsapatását. Hát csak ennek az észjárásnak a nyomán
haladj tovább.

Ez volt az egész instrukczió.

A hivatalos Sürgönynek a felelős szerkesztője volt Gyurmán Adolf, igen
derék, pontos, lelkiismeretes hivatalnok: a tolla is jó volt; csak a
tintája volt rossz; nem is tinta volt az, hanem vitriol; nem tudott úgy
irni, hogy valakit tövisbe ne hengergessen. Ő rá nem lehetett
vezérczikkirást bízni. Ezért rendelt engem oda Nyáry.

Én aztán hozzákezdtem.

Mi volt a témám?

Annak a világosan érthetővé tétele, hogy ez a mostani hadviselése a
magyar nemzetnek nem forradalom, hanem szabadságharcz; a magyar nemzet
nem a dinasztiája ellen küzd, hanem a reakczió ellen; nem a trón
felforgatására törekszik, hanem alkotmánya helyreállítására; törvényes
szabadságáért kész vérét és vagyonát pazarolni, a csatatéren a hősiesség
csodáit elkövetni, de ha szabadságát kivívta, biztosította, megszünik
áldozni a nemzet vérével.

Ez volt az utolsó vezérczikkemnek a végsora.

Ezek a czikkek nagy kavarodást idéztek elő a debreczeni képviselői
körökben. Sokan a saját nézeteiket találták bennük kifejezve, mások
ellenben nagyon felháborodtak miattuk.

A visszatetszésnek első jelensége volt, hogy Pálffy Albert (a Márczius
15-ike szerkesztője) visszakérte tőlem a kölcsön adott 100 forintot.
(Különben is siettem volna azt visszafizetni.)

De a dolog az országgyülés elé is került. Egy radikális képviselő
meginterpellálta a kormányt, hogy mi czélja van a Sürgönyben megjelent
vezérczikkel?

A felhivott miniszter azt válaszolta, hogy a kormánynak semmi köze
hirlapi czikkekhez; a szerző neve alájuk van irva, a kinek kifogása van
ellenük, a maga módja szerint előadhatja.

Engemet azonban Kossuth odahivatott magához e tárgyban kihallgatásra.


Kossuth Lajosnál.

Életemnek legfelejthetlenebb emlékei közé tartozik ez a kihallgatási
jelenet Kossuthnál; ma is úgy emlékezem minden szavára, minden
mozzanatára, mintha tegnap történt volna.

Kossuth, mint miniszterelnök, a debreczeni városházában lakott. Ajtaját
bizony nem őrizte semmi fegyveres strázsa, úgy lehetett hozzá
bekopogtatni s a «szabad» szóra benyitni az ajtót.

A nagy vezéralak iróasztalánál ült és valami levelet pecsételt le.
Intett nekem, hogy üljek le én is.

Aztán az égő gyertyánál rágyujtott egy szivarra. A legolcsóbb, két
krajczáros szivarokat szívta. Engem is megkinált egygyel.

– Köszönöm, nem szivarozom.

– A Sürgönybeli czikkek miatt hivattam önt (már nem tegezett.) Kinek a
sugalmazására irta ön azokat a czikkeket?

(Azt várta tán, hogy Nyáryra fogok vallani?)

– A saját hazaszeretetem sugallatára irtam. Azt hittem, hogy ezzel
szolgálatot teszek a nemzetemnek.

– De mégis, mi indoka volt önnek, hogy ezeket irja?

– Az indokot megmondhatom: hadseregünkben tömérdek régi katonatiszt
szolgál, a kik rangjukat a «magyar király» kezéből fogadták el. Ezek
most kétségben vannak az iránt, hogy mi a czélja az ő
fegyverviselésüknek. Ezeknek a megnyugtatására adta ki Görgey fővezér is
váczi napiparancsát.

Kossuth haragosan ütött öklével az asztalra:

– Görgey áruló!

Én nyugodtan válaszoltam:

– Tettei az ellenkezőt bizonyítják.

Erre boszusan elfordult tőlem.

Meg akartam kérlelni.

– Könyörgöm, miniszterelnök úr, hiszen ön maga is keresi az utat és
módot a Magyarország és Ausztria közötti harcznak békés és igazságos
kiegyenlítésére.

Nagy füstfelleget fujt maga elé.

– Ön bizonyosan a Festetich Leó megbizatására czéloz. Hát az igaz, hogy
én ezt az urat meghatalmaztam, hogy az osztrák udvari körökben, a hová
felmenni készült, szerezzen érintkezést olyan befolyásos egyénekkel, a
kik nem az «unbedingte Unterwerfung», «mit Rebellen unterhandle ich
nicht» jelszavai után indulnak. De nem hiszem, hogy valami komoly
eredménye legyen a jó szándékának.

– Én nem a Festetich Leó-féle megbizatásra gondoltam, hanem Csányi
Lászlóéra, a kit miniszterelnök úr megbizott azzal, hogy tegye magát
összeköttetésbe a kremsieri osztrák országgyülés vezérférfiaival, hogy
azok kezdeményezzék a két országgyülés által megkötendő kiegyezést
Magyarország és Ausztria közt.

Csányi László nevének említésére Kossuth arcza még jobban elborult. Kis
vártatva megszólalt:

– Lássa ön, a politika az exigencziák tudománya. Magyarország sorsa a
küleseményekkel van összefüggésben. Most írják a külföldi lapok, hogy a
nagyhatalmak Veronában kongresszusra készülnek küldeni a követeiket,
mely minden fegyverrel vitatott függő kérdést döntő verdiktjével fog
megoldani. Nekünk a veronai kongresszust bevégzett tényekkel kell
megelőznünk, nehogy hátrányunkra üssön ki a verdikt. A piemonti háboru
még nincs befejezve, Francziaország még köztársaság s Angliában még
Palmerston kormányoz; nekünk szövetségesekre kell számítanunk.

Tudtam volna én mindezekre válaszolni. Elmondhattam volna, hogy a
veronai kongresszus eszméje hirlapi mende-monda, hogy Szalay László, a
magyar kormány megbizottja Londonban, magától Palmerstontól küldött
mérsékletre intő tanácsot Kossuthhoz; a mi pedig a Francziaország
segítségébe vetett reményünket illeti, hivatkozhattam volna a Párisban
levő megbizottunk levelére, melyben ő (Teleki László) azt irja
Kossuthnak, hogy a megválasztott elnök, Napoleon Lajos, határozott
ellensége Magyarországnak a miatt, hogy a magyar kormány Ledru Rollin
mellett költekezett; egyébiránt Ledru Rollinnak még vannak chanceai. A
mire Kossuth sajátkezüleg ezt a megjegyzést irta fel plajbászszal:
Vannak chancei a börtönbe. De mindezeket nem mondhattam el – a kutforrás
iránti diszkréczióból.

Erre Kossuth egyszerre fölállt a székéből (én is hasonlót tettem) s
egész közel lépett hozzám.

– Lássa ön, én is azt hiszem, a mit ön. A magyar nagylelkű. Nem tud
bosszuálló lenni. Ha ez a nemzet ki fogja vívni teljes diadalát
ellenségei fölött, – s én hiszem, hogy kivívja – akkor a győzelmes sereg
lehet, hogy nekem fogja felajánlani koronáját, mitől engem Isten őrizzen
meg! Én visszavonulok a magánéletbe. Akkor szükség lesz egy organizáló
főre, minő Deák Ferencz, egy adminisztráló tehetségre, minő Nyáry Pál;
reám, a népvezérre, a lelkesítő szónokra, semmi szükség többé.

Szóról-szóra ezeket mondta; soha el nem birom felejteni sem a szavakat,
sem a hangot.

Aztán más hangba csapott át.

– De hát minek mondjuk el mi ezt most, a midőn mindenütt ágyulövésnyire
állunk szemben az ellenséggel? Hiszen ha mi biztosítjuk a felől az
ellenségünket, hogy ő a mi diadalaink esetére sem veszíthet semmit, hogy
a mi győzelmünk a trónt meg nem ingatja, akkor bolond volna, ha a
végletekig nem erőszakolná a harczot.

Meg voltam győzve.

– Így én kötelességemnek tartom benyujtani a lemondásomat a Sürgöny
lapvezérségéről.

– Ne tegye azt. A hivatalos lap kezelése a mai nappal ki lett választva
a belügyminiszteri resszortból, s át lett helyezve a kultusminiszteribe.
Beszéljen Jósika Miklóssal.

Ezzel kezet szorított velem s elbocsátott.

Jósika Miklós a honvédelmi bizottság kormányában a vallás és közoktatás
szakmáját vezette. Nagy híre volt mint regényirónak s azt mind e mai
napig megtartotta.

Kollégája voltam – kicsinyben. Nekem is volt már négy kötet regényem.

Szivesen fogadott. Tudatta velem, hogy a Sürgönynél elfoglalt állásomat
megtarthatom, csakhogy minden czikkemet, a mit a lapnak irok, elébb neki
kell bemutatnom, hogy átvizsgálja s helybenhagyja.

Hogy Jósika Miklós elébb átvizsgálja s csak azután engedje kinyomatni
azt, a mit ÉN irok!

Hátha kenyérhéjon kellene tengődnöm!

Még aznap benyujtottam a lemondásomat.

Mint a mesebeli juhászlegénynek, nekem is három napból állt az
esztendőm.[1]

A lemondásom után megint egészen szegény lettem. Csak legalább faragni
tudtam volna már, a mit később tanultam meg, hogy beállhattam volna
valami esztergályos-műhelybe legénynek.

Nyáry Pál kisegített megint a bajból. Egy délután ellátogatott hozzánk
(ekkor már díszesebb szállásunk volt, takaréktűzhelyes konyhával) s
tudatta velünk, hogy a mai kormánytanácsban elhatározták, hogy
mindazoknak a Nemzeti szinházi művészeknek és művésznőknek, a kik a
kormányt Debreczenbe követték, a teljes fizetésüket kiadatja a kormány.
Nyáry Pál tette az indítványt, Patay, Jósika pártolták; Kossuth ugyan
azt mondta, hogy utolsók a komédiások! De miután maga a szigorú Duschek
pénzügyminiszter is hozzájárult, ő is beleegyezett. Így aztán a
feleségem gázsijával biztosítva lett a megélhetésünk Debreczenben.

Az elsorolt honvédelmi bizottsági tagokon kívül még mint miniszterek
működtek Vetter tábornagy, ki Mészáros Lázárt helyettesíté a hadügyben.

Nyárytól hallottam, hogy a mint Vetter áttekinté a magyar hadcsapatoknak
elhelyezését, elszörnyüködött rajta: a legderekabb ezredeink a Bánságban
vesztegeltek, Erdélyből csaknem kiszorultunk. Hanem azért mégis azt
mondá, hogy «azért unbedingte Unterwerfung-ról szó se legyen». S
megtette a keresztülható intézkedéseket: Kiss Ernő, Damjanich
felhivattak dandáraikkal a Tisza mellé, Bem új sereggel indult el
Erdélybe, Schlick elé küldetett Klapka.

A rendőrségnek is külön minisztere volt, Madarász László. A milyen
tehetséges és jellemes politikai egyéniség az öcscse, József, olyan üres
alak volt a rendőrminiszter.

A ki ismeri Debreczent, tudni fogja, hogy nem kellett ott soha a rendet
fentartani; fentartja az maga magát. Aztán nem is állott a miniszter
rendelkezésére egyetlen konstábler, se gyalog, se lovon, csendőrről
pedig csak a mitológia beszélt.

Hanem azt megtette a rendőrminiszter, hogy valamennyi külföldről érkező
hirlapot, a miket a képviselők és mágnások megrendeltek, a postán
lefoglaltatta; még csak a lapszerkesztőknek sem engedett át belőlük egy
számot sem. Így aztán a közönség a külföldi eseményekből nem tudott meg
egyebet, mint a mit a hivatalos Sürgöny közölt s azok között
Magyarországra nézve legérdekesebb volt a kaliforniai aranybányák
fölfedezése.

No meg aztán a titkos tudósítások szemléletben tartása is a
rendőrminiszter hatásköréhez tartozott. Voltak neki hites ügynökei
Budán, Pesten, a kik mindennap küldték a chiffrirozott jelentéseket,
sánta koldus üres mankójába eldugva, csizmatalp közé szorítva, s azoknak
a kibetüzésével egy egész hivatalnokosztály foglalkozott.

Különösen érdeklődtek a titkos tudósítók azoknak a főuraknak és
politikai nevezetességeknek a viselt dolgai iránt, a kik
Windischgrätznek meghódoltak. A hazaárulók száma szaporodott. Előre ki
lett rájuk mondva az itélet.

Némelyik azok közül aztán csak megjelent egyszerre Debreczenben; annak
nagyon igazolnia kellett magát addigi jártáról-keltéről.

Egyszer aztán egy, a szokottnál is tartalmasabb titkos értesítést
bocsátott a minisztertanács elé a rendőrminiszter, melynek számos adatai
végén ez volt olvasható: Schodelné pedig a németek bevonulása óta
mindennap látható Windischgrätz lakásán.

Ez a bomba Nyáry Pálnak volt szánva. Madarász gyülölte őt: útjában állt,
fölötte volt.

Azt mindenki tudta, hogy minő régi gyöngéd viszony áll fenn Nyáry Pál és
a Nemzeti szinház első operai primadonnája között. Schodelnénak a
nyáregyházai kastély régóta otthona volt.

Ha tehát Schodelné naponkint ellátogat Budán Windischgrätzhez, az annyit
tesz, hogy Nyáry Páltól, a belügyminisztertől, álutakon küldött
tudósításokat hord hozzá. Akkor Nyáry Pál áruló.

A minisztertársak mind megdöbbenve néztek az arczára: az pedig csak
egyre megtartotta oroszláni mosolygását.

– Csak egy hiba van ebben a tudósításban, – mondá nagy flegmával – az,
hogy Schodelné január elseje óta itt van Debreczenben s azóta ki nem
mozdult innen.

A rendőrminiszter mérges lett.

– De hogy nincs nekem erről tudomásom, rendőrminiszternek?

Hát úgy, hogy Schodelné nem ment a városházára szállást keresni, hanem
egyenesen beszállt az öcsémhez Buzás Pálhoz, a ki debreczeni háziúr.

– De hogy te nekem sem szóltál arról, hogy Schodelné itt van? – mondá
Kossuth.

– Nem ám; mert akkor nem tehettem volna meg azt az indítványt a
szinésznők fizetéseinek kiadatása iránt.

Milyen szép vonása ez Nyáry egyenes jellemének!

Madarász boszusan vágta az asztalhoz a titkos tudósítást.

– De nagyobb baj van itten; – mondá Nyáry – ha a te titkos tudósítódnak
a többi adatai is mind ilyen igazak, mint a Schodelnéről szóló, akkor
egy elhinni való szó sincs bennük.

Hát persze hogy nem volt.

Nem látták azok a tudósítások se Budavárát, se koldus mankóját, se zsidó
csizmatalpát: ott fabrikálták ezeket a flamingók Debreczenben.

Én neveztem el a rendőrminiszter hivatalnokait flamingóknak, azokért a
nagy lobogó veres tollakért, a miket a kalapjaik mellett viseltek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Nemzeti szinház művészei aztán azzal fejezték ki a magyar kormány
iránti hálájukat, hogy szinielőadást rendeztek a sebesült honvédek
javára. Ha jól tudom, Don Cæsar de Bazant adták. (Zsufolt ház volt:
Jókainé játszotta Maritanát, Kovácsné a spanyol hidalgo feleségét,
Gazzellát.) A darab végén pedig a kórus elénekelte a lengyel ritmusu
dalt: «Búsul a lengyel hona állapotján» s melynek végsora így hangzik:
«csak a magyar s lengyel küzd a szabadságért». A közönség tapsolt és
sírt.


Okos emberek között.

Megérkezett Almássy Pál is Debreczenbe. Pázmándy Dénes, a képviselőház
elnöke, nem jött el; félrevonult a birtokára. (A miért aztán először a
diadalmaskodó magyarok akarták felakasztatni, azután meg az erőt vett
osztrákok; ezek ott tartották fogva a Neugebäudeban. Irtóztató dolgokat
tudott elmondani az itteni tapasztalatairól, a miket én nem irok le: egy
tengert meg lehetne vele mérgezni! Pázmándyt még évek mulva is
felriasztották álmából azok a rémlátások.)

Almássy Pál volt a képviselőház alelnöke.

Eszményi szép férfi-alak: ölnyi magas termet, szabályos idomzattal;
szelid, komoly arcz, szép metszésű szájjal, sugárzó kék szemekkel
(bálványa a hölgyvilágnak). Nyáry Pál tréfálkozva mondá róla: «Ha az
ellenségeink mind kiirtják a magyarokat, ennek a csontvázát tegyék el a
muzeumba, hadd lássa a késő világ, milyenek voltak az elmult magyarok».

És e mellett igazi úr volt, földbirtokai után százezer forintnyi
jövedelemmel, sokat utazott, Európa legelőkelőbb diplomatáival
összeköttetései voltak (majd később sokat fogok még róla beszélni), nagy
látkörrel birt s a magyarországi viszonyokat is alaposan ismerte.

Debreczenben megjelenésével nemcsak az országgyülést tette működésre
képessé, de maga körül tömöríté a hazafiaknak azt a szétszórt tömegét, a
kiket okos embereknek nevezünk.

Mert hát ilyenek is voltak. S csak akkor vették észre, hogy milyen sokan
vannak, mikor összetalálkoztak Almássy Pál uri termeiben.

Ott jöttek össze Nyáry Pál, Duschek, Patay József, Kemény Zsigmond,
Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Csengery Antal, Zichy Antal, gróf Andrássy
Manó, s gyakorolták a kritikát a nagy emberek hibái fölött s közölték a
magántudósításaikat a homályfedte eseményekről.

Ebbe a társaságba szereztem én megjelenési jogot a Sürgönyben megjelent
czikkeimmel. Nyáry Pál e szókkal mutatott be a többi uraknak: «Ez az a
fiatal ember, a kinek legnagyobb politikai bátorsága van a világon».

A többi honatyák és államférfiak ellenben a «Fürdő»-nek nevezett
vendéglőben tartották az összejövetelüket, a hol szorgalmatosan
kártyáztak, de nagyban. Egy szónoki diadalairól hírneves képviselő és
kormánybiztos egy éjszaka egy itcze aranyat elvesztett a makaón; az az
itcze arany azért volt rábizva, hogy menjen ki Galicziába s vegyen rajta
gyutacsokat a honvédek fegyvereihez. Hát nem lett gyutacs. Se baj.
Tudnak a honvédek szuronynyal is harczolni.

Egy nevezetes alakot kihagytam az Almássy társasága közül: Csernust. Egy
adatot akarok róla följegyezni. A szabadságharcz előtti évben lett
végrehajtva a pest-budai lánczhid felszerelése. A nagy hidtartó
lánczokat huzták fel a gránit-oszlopokra, gróf Széchenyi István maga a
Duna közepén horgonyzó gőzhajóról nézte az érdekes műszaki munkát. Az
első nehéz láncz szerencsésen el lett helyezve és bekapcsolva. Tömérdek
közönség bámulta e remeklését a gépészetnek mind a két parton. Még akkor
nem volt kőpart, a szeméthalmon egész a Duna vizéig le lehetett hatolni.
Következett a második láncz felvontatása; a csigák csikorogtak, a
gépfogak kattogtak, mikor már a hidláncz az oszlop magaslatáig fel lett
emelve, akkor egyszerre eltörött a kapcsoló fogantyu s az óriás
láncztömeg onnan a szédületes magaslatból egyszerre lezuhant a Dunába.
Oly rettenetes volt a zuhanat, hogy a kétfelé csapó hullámhegyek
egyfelől elborították a gőzhajót s a kéményén betódulva, kioltották a
katlanból a tüzet, másfelől pedig kizudultak a partra s végigsöpörve
rajtuk, a Dunába sodorták a közel talált nézőket. Azok között volt
Csernus is. De nem vesztette el a lélekjelenlétét, belekapaszkodott egy
tölgyfahajó kötelébe s a második hullámcsapást is bevárva, szerencsésen
kimenekült a partra, ismerősei segítségével. Ott azután tréfára fogta a
dolgot, a latin proverbiumra hivatkozva: «Quem dii pendere jubant, non
mergitur aquis.» (A kit az Isten akasztani szánt, nem fulhat a vízbe.)
Jóslattá lett ránézve a közmondásos babona.

Ebbe a társaságba kerültem én az új év kezdetén Debreczenben.

Hát biz ez egészen más világrész volt, mint a Pillwax-kávéház
«közvélemény-asztala».

Hát bizony, a kik a pillwaxi közvélemény asztalánál estenkint
összeültünk, mind tüzesvérű fiatal emberek voltunk, kiket eleinte az a
közös törekvés egyesített, hogy a magyar költészetnek új irányt, új
szellemet adjunk, a magyar nép lelkületében rejlő kincseket napfényre
hozzuk; harczaink voltak az ósdi pedantériával s a mesterkélt
szalon-irodalommal. Később aztán az új politikai élet föllendülésével mi
is magasabb szférákba csapongtunk, nem számolva a régi, bevett
fogalmakkal. Petőfi határozott republicánus volt; dolgozószobájának
falait az első franczia forradalom vezéralakjainak remek kőrajzú
arczképei ékesíték. Ezek az arczképek most is megvannak még nálam;
Petőfi utolsó útja előtt házigazdájánál hagyta azokat, a derék hazafi
Nagy Józsefnél, a kinek a fia volt Nagy Imre, a Nemzeti Szinház
megsiratott nagy drámai művésze, ki halála előérzetében az ereklyéket
nekem adományozta.

A többi asztaltársak is mind demokraták és szabadelvüek voltak; a ki iró
köztük, az mind humorista s a humorista előtt nincs tekintély. Éltető
elemünk volt a franczia szellem. A franczia nemzettől vártuk a korhadt
ó-világ rombadöntését, nem gondolva rá, hogy mi lesz azután. Hugo
Viktor, Beranger volt az orákulumunk. Párisban járt barátaink, Irinyi
József, Dobsa Lajos voltak a tekintélyeink. Az utóbbi a februári
forradalomban is jelen volt s elhozott magával egy darab foszlányt a
Grévepiaczon elégetett királyi trón mennyezetéből. Mi csináltuk a magas
politikát. Semmi sem volt előttünk lehetetlen. Magyarország
függetlensége, önállósága, Lengyelország helyreállítása, népszabadság!

Márczius 15-én, 1848-ban, a mozgalom megindulásakor, egy irótársunk,
Sükei Károly (erősen dadogó szónok), ezt az emlékezetes mondást örökíté
meg a köztéren: «Nem kell most hallgatni az oko-ko-kos emberekre!» Ez
megmaradt jelszavunknak.

Most aztán egyszerre beleestem egy más planétába (mint Klimius Miklós),
a hol csupa okos emberek laktak. S mintha az új atmoszférában magam is
átalakultam volna, én is okos embernek hittem magamat. Ez még nem lett
volna baj, de mások is azt hitték felőlem. Komoly nagy politikusok, mint
Kazinczy Gábor, Kovács Lajos arra ösztönöztek, hogy ne engedjem ezt az
én nagyrahivatott tehetségemet kárbaveszni. Indítsak meg egy napilapot,
hasonlót a Márczius 15-iké-hez.

Hogy mi szükség volt erre, azt meg kell magyaráznom.

Az országgyülés és a kormányközegek radikális pártjának, mely Madarász
miniszter körül csoportosult, volt egy eleven, nagyhatásu orgánuma, a
Pálffy Márcziusa. Ez folyton csipkedte, vágta, gyanusította ezt a
czelebritásokból álló hazafi-csoportot, a mely Nyáry Pál és Almássy Pál
társaságát képezte. Ennek a támadásnak a visszaverésére kellett
megindítani egy hasonló elevenségű napilapot.

Napilapot megindítani! Halljátok ezt mai kor szülöttei? Mi kell egy
napilap megindításához? Először is egy tőkepénzes konzorczium, mely
aláir félmillió alapítási tőkét. Azután egy főszerkesztő, egy
főmunkatárs, tizenkét segédszerkesztő, egy nagy helyiség, rotácziósgép,
reklám!

Az ám. Volt hozzá, a hogy Beranger énekli a Bon Roger Bontempsról: «un
coffre et rien dedans». Szerkesztő, vezérczikkiró, tárczairó,
ujdonságiró magam egy személyben. Nyomda is csak egy volt Debreczenben,
a Csáthy-é, a melyben nyomtatni lehetett, mert a városi nyomdát
lefoglalta Madarász. Azért a lap mégis csak megjelent egy szép estén,
Debreczeni Esti Lapok czím alatt. Ezer példányban nyomtattuk s adtuk a
számot három krajczárért. Mind egy szálig elkelt. Ötven forint volt a
bevételünk. Ebből huszonöt került a derék Csáthy kezébe nyomdai
előállításért, huszonöt forint maradt nekem magamnak. Soha életemben nem
voltam így honorálva.

S ez így ment nap-nap után. Az én kis lapom állandó közönséget hódított.
Volt aztán már munkatárs elég. A velünk egy véleményű képviselők hordták
hozzám a czikkeket, az érdekes ujdonságokat; táborkar képződött
körülöttem; derék harczosok segítettek a küzdelemben. Humorom, lelki
erélyem felelevenült, mertem mindent: szemébe mondani a hatalmasoknak a
gyöngéiket, feltárni az elkövetett hibáikat, védelembe venni az
igaztalanul üldözötteket, elveket megellenezni.

Hanem ennek aztán lettek következései. A radikális párt lapjai
mindannyian nekem estek, kikiáltottak hazaárulónak.

És nekem meg kellett érnem, hogy a dicsőséges 1848. márcziusi napok
évfordulóján hazaáruló legyen a nevem.

Pedig akkoriban nem volt az olyan tréfás ingerkedés, mint manapság. Az
ilyen czimért a vésztörvényszék elé kerülhettek, a kikre azt
rákiáltották.

És az a nő, a ki engemet 1848 márczius 15-ének estéjén a hazafiui diadal
mámorában, a dicsőség nimbuszától körülragyogva megszeretett, bálványává
emelt: még akkor is, ilyen sárral megdobált, sasoktól megtépett alakban
sem szünt meg szeretni s a hogy osztozott dicsőitésemben, úgy osztotta
hiven az elrágalmaztatásom balsorsát.

Ő biztatott, hogy ne rettenjek vissza.


Nehéz próba.

Egyszer aztán a legkedvesebb barátom sértett meg az ellentétes
hirlapban. Szivig ható seb volt, a mit a belém lőtt nyil okozott.
Futottam vele, mint a sebzett szarvas. Mit lehet tennem? Párbajra nem
gondolhattam, mert nem volt becsületsértés, csak a politikai jellem volt
megtámadva. De mikor az fáj legjobban. Hisz én nem voltam a reakczió
zsoldosa, mint az, a kivel azonosított a legjobb barátom.

Nyáryt akartam fölkeresni, a ki a nagy piaczon lakott. Lehorgasztott
fővel bandukoltam végig a keskeny pallón. (Még akkor Debreczenben ez
volt a gyalogjáró: két szál deszka, mellette feneketlen sár.) Egyszer
csak utamat állja egy szembejövő alak. Akkor vettem észre, mikor előttem
állt. Vasváry Pál volt. Egyike a márczius 15-iki vezéreknek; daliás
alak, termete, arcza Achillesre emlékeztet. Egyenruha volt rajta: inkább
szinpadias, mint katonás; széles karimáju kalapján hátralengő veres
strucztoll és arany paszománt, aranyzsinóros fűzöld mentéjének gallérját
és karmantyuit lángvörös plüs prémezé, szegélyezve arany paszománttal, a
mi őrnagyi rangot jelez, oldalán hosszu lovassági kard, kézvédő
kosárral. Ezt a kardot dobbantá elém, a tokja végével megütve a pallót,
mikor szembekerültünk.

– Nem szeretem a sápadt arczokat!

Ez volt a megszólítása hozzám. (Az én mondásom volt ez valaha!)

Biz az enyém elég sápadt lehetett.

Azzal szóhoz sem engedett jutnom, megragadta a kezemet; ő beszélt és
felelt helyettem is.

– Mivé lettél? Hová hagytad magadat elszédíttetni a gyáva lelkek, az
okoskodók által? Nem! Nem! Te nem változhattál így meg. Gonosz varázs
tart álomban. Ébredj fel! Tépd széjjel a bűvlánczokat. Te a mienk fogsz
lenni, a régi, a dicső, a magasztalt költő. Én kezet nyujtok neked, mely
kiszabadít a hinárból. Tehetem azt. Én a Rákóczy szabadcsapat vezére
vagyok, őrnagyi ranggal, a hadügyminiszterium által felhatalmazva
táborkarom tisztjeinek kinevezésére. Még egy századosra van szükségem;
tégedet teszlek azzá. Kész egyenruha vár reád. Lesz jó mokány-paripád.
Aztán megyünk együtt a szép Erdélybe, a lázadást leküzdeni, magyar
hazánkfiait felszabadítani. Csapatunk nyomról-nyomra növekedni fog. Ott
találod a pillwaxi, a népgyülési lelkes fiukat mind egyesülve. Diadalról
diadalra fogunk sietni. És te le fogod köszörülni nevedről azt a
rozsdát, a mi a politikai küzdelemben hozzá tapadt. Ne adj rögtön
választ. Gondolj végig azon, a mit mondtam. Teremtsd ujjá magadat! Nem
ujjá, de azzá a régivé, a ki voltál. Estig elvárom a válaszodat a
városházánál. Talán magadat. A viszontlátásig.

Azzal megszorította a kezemet nagy izmos tenyerével s tovább ment.

Nagy kisértés volt ez!

Levetni rólam ezt a kényszer-zubbonyt, a mit a politikai meggyőződés
szabott reám! Mert hiszen én is csak úgy szerettem a hazámat, a magyar
nemzetemet; én is csak úgy rajongtam a dicsőségért, én is csak úgy
gyülöltem az idegent, az ellenséget, a zsarnokságot, mint minden fiatal
ember. És aztán fölvenni azt a pompás egyenruhát, felkötni a kardot,
lóra ülni, kergetni a futó ellenséget, bevonulni felszabadított
városokba, uszni a diadalmámorban! A helyett, hogy itt usznám a politika
feneketlen fertőjében, összemarva mérges viperáktól, skorpióktól!
Csábító ábránd!

E találkozás után felmentem Nyáry Pálhoz.

Elmondtam neki, hogy találkoztam Vasváry Pállal.

Ismerte őt jól a márcziusi napokból. Azt is tudta, hogy mi járatban van
itt most. Szokott bizalommal közölte velem, hogy a magyar kormány
elhatározta a fellázadt móczok kibékítését. Azoknak a vezérei, főképp
maga Janku, hajlandók az egyezkedésre. A kormány Drágoss képviselőt, ki
maga is román nemzetiségü, teljhatalommal küldi ki, hogy a lázadó
oláhokkal kösse meg a békét s vegye őket rá a lefegyverzésre, a mi által
Bemnek az erdélyi hadműködése nagyon megkönnyebbülne. Ennek a
békekövetnek rendelte a kormány, szavainak nyomatékául, a két
rendelkezésére álló szabadcsapatot, a Vasváryét és a Hatvaniét. Most
mind a két csapatvezér azért van idefenn Debreczenben, hogy az
utasításokat s a szükséges költséget átvegye. Mind a kettőről elmondta a
véleményét: Vasváry Pali egy jólelkű rajongó, hanem a Hatvani egy
veszedelmes kalandor. Nem is csinál belőle titkot, hogy ő az igazi
forradalmár, a kinek ez az egész országgyülési politika nem tetszik. Ő
lesz hivatva ezt gyökerestül kiirtani. A legelső diadalmas csata után,
melyet ki fog vívni, azonnal Debreczen ellen fordul, szétkergeti az
országgyülést a kormánynyal együtt, kikiáltja a respublikát s megteszi
Madarász Lászlót elnöknek.

Ezeket mondta el nekem Nyáry s még csak a szivarját sem vette ki ezalatt
a szájából.

Ekkor aztán előhozakodtam neki a Vasváry Pál ajánlatával, hogy ő engemet
megtesz századosnak, fellovasít, akkor én is mehetek a hadi séta-útra.

Erre Nyáry kivette a zsebóráját s azt mondá:

– Nézd csak, öcsém, nem tudnád megigazítani az órámat? Nem jár.

– Nem biz én; nem tanultam én az órásmesterséget.

– Hát a kapitányságot tanultad?

– Bizony nem én.

– Hát lovon ültél már?

– Gyermekkoromban, hintalovon.

– És azért mégis gondolkozni tudsz azon, hogy lóra ülj s vezényelj egy
egész századot a csatába?

Nagyon le voltam forrázva.

– Édes öcsém, egy kis kadét többet ér a katonaságnál, mint a legnagyobb
poéta. Engem a szülőim gyermekkoromban tüzérnek akartak neveltetni. Nem
állottam rá. Most már bánom nagyon. Ha kitanult tüzértiszt volnék,
milyen hasznot tudnék vele tenni a hazámnak. Már csak maradjunk meg a
mellett, a mihez értünk.

Nyáry szavai segítségemre jöttek. Még volt valaki, a kinek az itéletét
be kellett várnom: a nőm. Siettem a szállásomra.

A nőm otthon volt s hivatásszerűen a konyhai dolgok után látott: kávét
pörkölt. Azzal fogadott, hogy éppen most járt itt Kovács Lajos, engemet
keresett; arról beszélt, hogy a Márczius 15-ikében ellenem intézett
kemény megtámadást nem szabad megtorlatlan hagynom. Hivatkozott Kossuth
jelmondatára: A ki minket kővel, azt mi mennykővel! Egy levelet is
hagyott hátra a számomra. Zárt levelet. (Van is egy asszonyra nézve zárt
levél, a minek a borítékjára a férje neve van írva.) Néhány sor volt
beleírva, a mit a megtámadásra kell visszavágnom. A levelet szó nélkül a
zsebembe dugtam. Aztán elmondtam a feleségemnek Vasváry Pállal való
találkozásomat s azt az ajánlatot, hogy fogadjak el nála kapitányi
állást s menjek vele Erdélybe, harczi diadalokat aratni. Az asszony az
alatt a pörkölőből kiöntött kávét két összeborított tányér között
rázogatta, hogy a pálhái lekopjanak róla.

Mikor azt mondtam, hogy kedvem volna az ajánlatot elfogadni, az én
feleségem hangosan felkaczagott azon az ő hasonlíthatatlan
harangcsengésű hangján s azt mondta oda nekem: Móricz, te félsz!

Mindenre készen voltam, csak erre a kaczagásra nem. Mikor egy asszonynak
azt mondja a férje, hogy ő lóra fog ülni, megy a trombitaszó után véres
csatamezőre, olyankor a szerető feleség a nyakába borul, sürü könyeivel
áztatja az orczáját, zokogva rebegi: «Ne hagyj itt, ne menj el!» Ez meg
a szemem közé nevet s azt mondja: «Hiszen te félsz!»

Hát persze, hogy félek! Félek ettől a ködös levegőtől, melyben
akasztófa-hurkok, guillotin-tilók függnek a fejem fölött, melyben mérges
nyilak röpködnek körülöttem; itt a politikai tűzpontban a terrorizmus
üli orgiáit; farkasvermek fölött járunk mindannyian, a kiket mérsékelt
politikusoknak bélyegeztek meg. Ez itt a harcz, de csunya harcz; a
háboruban is van harcz, de az szép.

No hát nem félek!

Az első dolgom volt Vasváry Pálnak levelet írni, a mi körülbelül így
hangzott: «Ha egyszer annyira jutunk, hogy a hazának szüksége lesz az én
két öklömre is, akkor fogom a puskámat s beállok Klapka seregébe
közlegénynek; de tiszt nem leszek, mert nem értek hozzá.» Ezt a levelet
magam elvittem a városházára s átadtam Vasváry ordonánczának.

Azután hamarosan a szállásomra: fogtam a két térdem közé a kávémalmot s
megőröltem a mokkát, a mit a feleségem pörkölt. Ez az én hivatalom volt.

Csak azután vettem elő Kovács Lajosnak a levelét s végigolvastam a
tartalmát.

Jól van…

Ha te engemet nyillal, én mérgezett nyillal.

Elvittem az iratot a nyomdába.

Ez volt életemben az egyetlen rossz tett, a mit soha meg nem tudok
bocsátani magamnak; a minek emléke egész életemen át kisértett; a minek
veres fonala végig huzódik élményeimen egyik válságtól a másik kig; a mi
megboszulta magát rajtam következményeiben, a minek jóvátételét életem
föladatává tettem, de még akkor sem bocsátottam meg magamnak. Hasztalan
iparkodtam a lelkemet okoskodásokkal megnyugtatni, hogy ez kényszerített
önvédelem volt; nagyba ment a játék, fejet fej ellen koczkáztattunk.
Hajótöröttek voltunk, kik ketten menekülnek egy szál deszkán; kettőnknek
nem elég ez: vagy te taszítasz le engem a tengerbe, vagy én téged! – Nem
nyugtatott meg, hogy én jutottam el a partra.

És ezzel aztán meg volt izenve a kérlelhetlen harcz a mérsékelt hazafiak
s a forradalmi férfiak között: harcz a késdöfésekig.

Ezt a harczot részletesen leirja báró Kemény Zsigmond debreczeni
élményeiben; majd én is elmondom, a mi részleteket tudok felőle. Vagy
Madarász és az ő táborkara morzsol össze engem, vagy én morzsolom össze
őket! – Én? A senki! A semmi!

Az Esti Lapok szerény félivecskéje történelmi faktorrá nőtt fel.

*

Vasváry Pál pedig haladt előre a hadak útján, a maga Rákóczy szabad
csapatjával, melynek törzsét képezték a derék pillwaxi fiuk, a
muzeumudvari szónokok, a lelkes barrikadőrök; mindnyájan el voltak látva
jól dupla vadászpuskákkal és kardokkal. A móczok hegyei közé kellett
előhatolniok.

A móczok voltak az ellenforradalom legkegyetlenebb szövetségesei, ők
pusztították el Abrudbányát, Zalathnát, a honnan kiirtottak minden
magyart és németet; ők gyilkolták le a tizenhárom Brádyt. Vezérük volt
Janku Ávrám, a néptribun. Stratégiai tekintetek arra birták a magyar
kormányt, hogy kisértse meg a lázadó móczok kibékítését, rakják le a
fegyvert, térjenek hegyeik közé vissza. Szép szónak s még szebb
valóságnak az oláh sem tud ellenállni. Drágoss, biharmegyei képviselő,
volt a kormány teljhatalmu képviselője, a ki elvállalta e feladatot s
maga felkereste Janku néptribunt a móczok táborában.

Az ő kiséretéül rendelte a kormány a Vasváry- és Hatvani-féle
szabadcsapatokat. Vasváryt előreküldték Vidra felé, a hosszu Bihar
hegygerincz sziklás útján, Hatvani az oláh táborral szemközt foglalt
hadiállást. Egynéhány ágyuja is volt.

Drágoss békéltető kisérletének teljes sikere volt. A fellázadt móczok
vezéreik felszólítására lerakták a fegyvert s pópáik szavára készek
voltak a hűség esküjét is letenni a magyar kormánynak.

Minden jóra fordult volna, ha a felfuvalkodott Hatvanit meg nem szállja
az ördög: a nagyravágyás ördöge. Neki nem békés kiegyezés kellett, hanem
véres diadal. Az ő terve az volt, hogy egy győzelmes csatában egyszerre
hadvezéri nagysággá emelkedve mint triumfátor vonuljon be dandárjával
Debreczenbe s ott azután megalkossa a radikális kormányt s maga adjon
irányt a világtörténetnek. – Az őrjöngő ember, mikor már a móczok
lerakták a fegyvert, egyszerre közéjük ágyuztatott. Ez nem volt magyar
emberhez, nem katonához, nem becsületes emberhez illő tett! Rettenetes
lett a megtorlása. – A móczok legelébb is a békéltető követet, Drágosst
tépték szét izekre, azután ujra felragadták a lerakott fegyvert:
Hatvanit körülfogták, pocsékká zuzták, maga is ott veszett: s vele
együtt Madarász Lászlónak a pretoriánus gárdája. Dicstelen kudarcz,
melynek még elsiratója sem akadt.

De ugyanakkor veszett el Vasváry Pál is, a Rákóczy legiójával.

Ott, a Bihar hegygerinczén, egy kimagasló sziklatoronynál lőtték le a
lováról, mielőtt a kardját kihuzhatta volna s aztán a mindenünnen
körülfogott csapatját lemészárolták az utolsó emberig: hirmondó sem
szabadult meg közülök. A halottakat egy halomra hányták s kőrakással
betakarták: az a síremlékük.

… Tiz év mulva ott jártam e gyászos helyen, néhány jó barátommal,
ugyanazon oláhoktól kalauzolva, a kik e harczban részvettek; – már ekkor
békés jó emberek voltak. Azok vezettek el a kőhalomhoz, mely Vasváry
Pált és a pillwaxi fiukat takarja.

Nekem is ott kellene közöttük lennem.

Ha akkor a feleségem ki nem kaczag!

Biz ott volnék együtt a többivel.

Mindenki, a kit az útja elvisz mellettük, dob rájuk egy követ.

«Azt» legalább nem érezném «most».


Bizony félünk.

Én már bevallottam, hogy féltem. Kemény Zsigmond még jobban elmondja,
hogy mindnyájan féltünk, kivált mikor a «martialis törvényt»
keresztülvitte Madarász az országgyülésen, mely rögtönitélt halállal
sújt midenkit, a ki az ellenséggel összejátszik. Ez a törvény a
mérsékelt honatyák s azoknak az ujságírója ellen hozatott; mégis egy
szegény püspökladányi gazdának kellett benne keresztülakadni, a ki egy
osztrák katonatisztnek a bőröndjét szállította Szolnokba a szekerén.
Rajtakapták, vésztörvényszék elé állították; hasztalan védekezett
szegény ember, hogy nem tudta, kié a bőrönd, hogy katonatiszté;
hasztalan hivatkozott rá, hogy három fia szolgál a honvédségnél, bizony
főbe lőtték azt a «martialis törvény» értelmében.

De hát nem volt nekünk egyéb félni valónk, mint egymástól félni? Hát az
ellenségtől nem féltünk?

Volt is valakinek tudomása arról Debreczenben, hogy még ellenség is van
a világon! Ugyan honnan tudtunk volna felőle valamit? – Postajárás nem
volt a Tiszántúl (geografiailag «innen»). A kormány ugyan küldött minden
hadparancsnokhoz egy-egy tollfogható poétát, hadi tudósító czimmel (én
elneveztem őket «hadi pacsirtáknak»), a kiknek ott jó dolguk volt,
együtt vacsoráltak a táborkarral, de hogy valaha egy közülök valami
tudósítást küldött volna a magyar kormánynak, arra ugyan nem volt eset.
De hogyan is küldtek volna? A futárt elcsípi az ellenség, megtalálja
nála az eldugott levelet, felakasztják. A hadvezetőknek is egyéb gondjuk
volt, mint a debreczenieket hogylétükről értesíteni, csak a derék
Perczel Mór írt egy levelet a kormánynak, melyben valamennyi politikust
mind hazaárulónak nyilvánít s szörnyen fogadkozik, hogy az egész
dandárával egyenesen Debreczenbe fog nyomulni s ott mind valamennyinek
hátrafelé fordíttatja a fejét. A sors szeszélye nem engedte e biztatását
beváltania a druszasága miatt, mivelhogy először az egyik druszájánál,
«Mórnál» verték meg, azután meg a másik druszájánál, «Berczel»-nél.

Debreczen a szélrózsa minden irányában fedetlen volt: egy svadron ulánus
összefogdoshatta volna egy éjjel az egész kormányt és országgyűlést.

A kitől legközelebb lehetett félni, az volt Schlick tábornok. Ő ott állt
a Tisza mellett, fél napi járóra Debreczenhez s nem állt vele más
szemben, mint egy szétzilált tömeg magyar. A mi tüzérfőparancsnokunk
ugyan okos sztratagémát vélt elkövetni, a mikor a tiszafüredi hidat
felgyújtotta. Hej, áldotta is érte Nyáry Pál! Leégetni az álló hidat,
mikor végtől-végig be van fagyva a Tisza: ott jöhet át rajta az
ellenség, a hol akar! S ha a jég olvadni kezd, hogy megy vissza a Tiszán
a saját hadseregünk?

Olyan napok voltak ezek, a mikor Schlicknek egy ideájába került volna,
hogy a magyar kormányt elfogja. De erről a rémes eshetőségről csak egy
nagy emberünknek volt sejtelme: a rendőrminiszternek. Az ő számára ott
állt a városháza udvarán éjjel-nappal befogva a négylovas szekér, hogy a
mint a veszedelem jelentkezik, egyszerre vágtasson Galiczia felé, a
merre szabad az út. Hogy útravalóval is ellátta magát, arról már nyiltan
beszéltek még az országgyűlésen is, a hol kérdőre fogták, minek váltott
be ötszáz aranyat a kereskedőknél? (Nyolcz-kilencz forint volt akkoriban
az ára egy körmöczinek Kossuth bankókban.) Hanem hát ez csak a «minor
summa» volt; majd a nagyobb tételről beszéljünk a Zichy-féle drágaságok
napirendre kerültével.

Mi tehát nem tudtunk semmit. Hát hiszen a struccz fejének is jó dolga
van, mikor eldugja a homokba.

Mit tehet ilyenkor a bús magyar? Előveszi a pasziánszkártyát s kiveti
rajta, hogy győznek-e a magyarok? Hol ki jön, hol nem jön ki. Az
asztalon nem vetheti a bús magyar a kártyát, mert ott a feleség
rétestésztát nyujt; hanem az ágyterítőn. Hát a mint már harmadszor is
bukik a Napoleon grandpatiance, kemény kopogtatás hangzik az ajtón,
kisérve kardcsörömpöléssel. Ki jön hozzánk látogatóba? – Egy nyalka
főhadnagy. Nem is ismerünk rá. – Csak a mikor kezet csókol a nőmnek s
engemet megölel, akkor rivallunk fel: «hisz ez a mi Marczi fiunk! A
kisebbik Lendvay Márton!» De hogy is ismertünk rá, mikor most már
bajusza van. A bizony! Romeo elment katonának s lett belőle «pik-auf»
főhadnagy.

– Honnét, édes Marczi fiunk?

– Hát a Klapka táborából. Hírt hozok a kormánynak a csatatérről. Jó
hírt. Visszavertük az ellenséget a Tiszánál, most mi vagyunk odaát.

De azt a csókot nem lehetett volna megszámlálni, a mi a Marczi piros
ábrázatját érte ennél a mondásnál: Megvertük az ellenséget!

Az első diadalhír! Hogyan történt? Miként történt? Azt azután a Marczi
adta elő. Az ellenség már nyomult előre a befagyott Tisza jegén. De a
magyar sereget most már nem az öreg «Kóficz» vezette, hanem Klapka. A
honvédek szuronyszegezve rohantak az ellenségre s ott a jéghátán
mérkőztek vele össze. Az ellenség vére festette meg a jeget:
visszaverték a mi eddig űzött honvédeink az osztrák veterán katonákat
minden vonalon s most az egész hadtest a Tisza tulsó partján foglal már
állást, támadásra készen.

Hogyan történhetett meg ez a csoda?! Nem az, hogy a magyar honvéd jól
verekszik, mert az nem csoda; hanem, hogy a magyar honvédet jól
vezénylik, ez volt a nagy csoda!

Ennek a nyitját is megadta a mi Marczink.

Egy ütközet után, melyben csak a tüzérségünk és a huszárságunk viselte
magát vitézül, Klapka, a vezér, egy temető árkában harmincz honvéd
tisztet talált elbújva, a kik onnan lesték a csata kimenetelét. Klapka
rögtön elcsapta valamennyit s helyükbe a szolgálatot híven teljesítő
őrmestereket és káplárokat nevezte ki hadnagyoknak, főhadnagyoknak és
századosoknak.

Azok az árokba bujók mind a honatyák protekcziója mellett tiszti rangra
emelt ficsúrok voltak: az ő gyávaságuk, tudatlanságuk volt az oka az
eddig vallott kudarczoknak.

Néhány nap mulva a hivatalos Közlöny igen érdekes tartalommal jelent
meg. Az első kolumnától kezdve az utolsóig, mind a négy oldalon, apró
betűkkel szedve, csupa merő tiszti kinevezések. A magyar fővezérek
kidobták a hadsoraikból azt a sok kényes járdataposót, a kiket
kegyosztás tukmált a hadseregre s helyettük kinevezték a tizedeseket,
őrmestereket vezénylő tisztekké.

Radikális kura volt, de bevált!


Görgey-adomák.

Jött azután több hirmondó is a magyar táborból, még Görgey seregéből is.

Schodelnénak volt egy fia, a ki egy huszárezredben szolgált, mint
főhadnagy, az került fel Debreczenbe, valami üzenettel a hadügyérséghez.
Természetesen meglátogatta Nyáry Pált is.

Nyilt titok volt Nyáry Pál viszonya Schodelnéhoz: évtizedek tették azt
tartóssá. Nyáry bizonyára nőűl is vette volna Schodelnét, ha az az
akadály nem lett volna közöttük, hogy a művésznő férje még élt,
imitt-amott lakozván a külföldön, a hol nem lehetett ellene válópört
indítani.

Csak akkor került elő, a mikor Schodelné meghalt, akkor aztán élt is
férji jogaival.

Schodelnének egy idősebb fia is volt, de ez még a mult évben főbelőtte
magát. Az ideálisták azt mondják, hogy boldogtalan szerelemből, a
reálisták ellenben, hogy boldogtalan adósságok miatt.

A Schodel-fiú aztán sokat tudott beszélni Görgeyről, a kinek a
kiséretébe volt beosztva, különösen arról a szigorú fegyelemről, a
melyet a fővezér egész hadseregénél fentartott. Azon a fárasztó
hadmeneten, melyet Budától a bányavárosokig vezényelt, megkövetelte a
honvédtisztektől, hogy ki-ki ott masirozzon a közvitézi élén s kiadta a
napiparancsot, hogy senki a tisztek közül a tábort kisérő
podgyász-szekerekre fel ne üljön.

Itt Schodel még egy drasticus sanctiót is elmondott a parancs ellen
vétkezők büntetésére, de ezt a legilletékesebb körök megczáfolták, bár
akkor közbeszéd tárgya volt: most nem jegyzem fel.

Maga a fővezér mindig nyeregben ült s végignyargalta az egész felvonuló
hadoszlopot. Az ellenség hol elől támadt, hol hátul; ő mindig ott, a hol
nagyobb a veszély.

Volt egy híres fekete paripája, másfél marokkal nagyobb minden rendes
lónál, azon vágtatott egyik csatából a másikba. Szárnysegédei,
nyargonczai alig birtak a nyomába érni.

Mikor aztán késő éjszakára megpihenhettek valahol, hirtelen elköltött
frugális vacsorára, akkor sem következett a magyaroknál hagyományos
poharazás. Az asztal más czélra szolgált. A tiszt uraknak (mintha nem
gyalogoltak, nem lovagoltak volna eleget egész nap) még be kellett
bizonyítaniok, hogy mint tudják átugrani az ebédlőasztalt félkezükre
támaszkodva. Mind megtették. Hiszen kitanult tornászok voltak Görgey
táborkari tisztjei. Végül aztán maga a fővezér mutatta meg, hogyan kell
ezt csinálni. Ő előbb a hüvelyk újjára, majd a mutató ujjára támaszkodva
vetette át magát az asztalon keresztül. Ez imponált a katonáknak.

Egy hátvédi csatában, melynek czélja volt a hadsereg felvonulásának
biztosítása, maga is ott volt Görgey, az ellenség támadását
visszautasító huszárcsapatot vezetve. Kiséretében volt szárnysegéde, a
kit nagyon szeretett. Egy ellenséges kartácslövés, mely a lovasság közé
csapott, azt szétzilálta, de egyszersmind Görgey hadsegédének lovát is
leütötte; az összerogyott s lovasát is maga alá szorította. Görgey
rögtön leugrott a lováról; a ló elfutott; ő maga a hadsegédéhez sietett,
hogy azt kiszabadítsa a lova alól. Akkor látta, hogy a lovas maga is
halott, egy kartácsgolyó a homlokát fúrta át. Elszomorodva állt meg
kedves fegyvertársa hullája előtt; észre sem vette elbúsultában, hogy az
úton fölfelé közeledik egy ellenséges lovascsapat. De ott volt közelében
egy vén huszárja, az figyelmeztette a veszélyre.

– Tábornok úr, a svalizsérek jönnek! Meneküljön.

De a ló elfutott a visszavonuló huszárok után.

– Üljön fel tábornok úr az én lovamra! – mondá a huszár. Értem nem kár,
ha levágnak.

– Csak maradj a lovadon, – mondá Görgey, – nyújtsd a kezedet, aztán
vágtass.

Azzal megfogva a kezével a huszár kezét, a vágtató paripa mellett oly
óriási szökésekkel haladt Görgey előre, melyek a huszár ló ugrásaival
egyenlők voltak s néhány percz mulva utolérte a huszárjait. Ott azután a
lovát is megtalálta. Mikor aztán éjszakára pihenőt tartottak, Görgey a
csákóját lecsatolva fejéről, észrevette, hogy az keresztül van
lyukasztva egy kartácsgolyó által s kirepült rajta.

– Miért nem két ujjnyival alább? – mondá szomorúan a magyar fővezér.

Egy derék ütközetben, a hol az ellenség ágyúütegei erősen tüzeltek a
harczvonalban felállított honvédekre, Görgey odalovagolt eléjük, nem
törődve a feje fölött búgó tekékkel. «Ne féljetek, fiúk! – biztatá a
fiatal harczosokat – Csak minden tizedik golyó talál, csak minden
huszadik halál!» Abban a pillanatban egy ágyúgolyó elsodort egyet a
honvédek közül. «És ha talál, az a legszebb halál!» S a honvédek
kiállták bátran az ágyútüzet, mig a magyar ütegek elhallgattatták az
osztrákot.

Görgey kezdett mindnyájunk reménysége lenni.


A debreczeni Esti Lapok.

A debreczeni Esti Lapok történelmi nevezetességű tény volt. Még az
országgyűlésen is tárgyalták. A kormány radikális tagjai követelték
pörbe fogatását, a képviselőház megtagadta. Megvonták tőle a postai
szétküldést, követelték a pénzbeli biztosíték letételét (a melyet egy
lap sem tett le), rossz hírét költötték.

Jelenleg egyetlen egy példány van meg belőle az egész világon, a Nemzeti
Muzeumban; a többit sietett mindenki elégetni, a kinek birtokában volt.
Kemény Zsigmond sokszor ír emlékirataiban az Esti Lapokról; az én
nevemet három ponttal meg egy ipszilonnal jelzi (…y). Mikor ő ezeket a
memoárokat írta, akkor még javában folyt a nagy inkviziczió: nem akarta,
hogy a hatóság kezébe kerülő jegyzeteivel engemet kompromittáljon. A
haditörvényszék elé állított képviselők hosszú sorban azzal védekeztek
biráik előtt, hogy ki-ki az Esti Lapok munkatársának vallotta magát.

Ilyen Esti Lapokat pedig nem tudott a haditörvényszék kezeügyébe kapni.
Egyetlen példány létezett belőle s az a közvádló Kossalkó János
birtokában volt. Kossalkó János az abszolutizmus régi hive volt; de jó
szív, becsületes lélek. Azt mondá Kazinczy Gábornak: «Ha én ezt az
egyetlen példányát az Esti Lapoknak a haditörvényszéknek által adnám,
mindazokat, a kik az Esti Lapok munkatársának vallják magukat, bizony
súlyos várfogságra itélnék; hisz az Esti Lapok még jobban buzdította a
magyar nemzetet az ellenállásra, a hadsereget a vitéz küzdelemre, mint a
többi lapok s abban ugyan még csak árnyékát sem találni az osztrákokkal
való egyezkedésnek.» Kossalkó tehát dugaszban tartá a maga egyetlen
példányát s a haditörvényszék csak azon lapok után itélt, melyek
szakadatlanul hazaellenes, ellenforradalmi irányzattal vádolták a
lapomat s – valamennyi vele tartó képviselőt (de sok munkatársam lett
egyszerre!) felmentette. Csak Kemény Zsigmond nem hivatkozott, nem
mentegette magát az auditor előtt azzal, hogy ő is írt az Esti Lapokba.
Nem irt, de eszméket adott.

Kossalkó Esti Lapok példánya csak az ő halála után jutott hagyatékképen
a Nemzeti Múzeum könyvtárába, a hol most örök álmát aluszsza. Legyen
neki könnyü a por.

De abban az évben, melyből emlékeimet tarlózgatom, kevésbbé volt
nyugodalmas sorsa az Esti Lapoknak.

De hát nem is akarta, hogy nyugodalmas legyen.

Két párt állt szemben egymással: a mérsékelt, a törvényesség, az
alkotmány alapján álló, – s a radikális, a diktatúra után törekvő.

S olyat még nem látott a világ, hogy a mérsékelt párt legyen a támadó s
a radikális a kétségbeesetten védekező.

Mert azok bizony már a kétségbeesés eszközei voltak, a miket Madarász
ellenünkben használt.

Először keresztülvitte a marcziális törvényeket, melyek szerint a
legkisebb gyanúokra vértörvényszék elé állíthattak minden hazafit; s a
ki egyszer ott állt, annak már lőttek!

Azután elhatároztatá a képviselők purifikáczióját. A mely képviselő
nincs jelen az országgyűlésen, az hazaáruló, annak a neve kitörlendő a
képviselők sorából. (Ha ezt manapság vennék gyakorlatba!) Így lett
Pázmándy Dénesből, Ghyczy Kálmánból hazaáruló.

Azután kinevezett Madarász ötven flamingót rendőrminiszteri
hivatalnoknak. Ezeknek az volt a dolguk, hogy bejárják a vidéket s
különösen a magyar hadcsapatokat s mindenütt elhireszteljék, hogy a
debreczeni országgyűlésen egy áruló párt grasszál, mely az osztrákkal
mindenáron kibékülést s a magyar hadsereg elárulását tervezi.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Itt most félbe kell szakítanom az Esti Lapokról szóló feljegyzéseimet,
hogy egy piaczi jelenetről emlékezzem meg.

Egy fagyos februári napon, a mint a megírott czikkekkel a zsebemben,
bandukolok a nyomda felé, nagy népsokaságot látok a piaczon. Nem csak
látok, de hallok. Iszonyú lárma volt ezer meg ezer polgár
torkaszakadtából. S a zsivajt magyarázták a felemelt öklök, melyek nem
csak furkós botokat, de sőt baltákat, fejszéket és taglókat is forgattak
a fejek fölött. Ilyennek én Debreczen népét még soha sem láttam.

Az összetódult néptömeg között látható volt egy félfödelű hintó, melyben
egy férfi ült, bundájába rejtett arczczal; a bakon egy kocsis, a kinek
nagy baja volt a lovaival.

Megszólítottam egy kurtasubás polgártárst:

– Vajjontén mi történjék itten?

– Voltaképpen semmi sem történjék, csak éppen az áruló Földváryt óhajtja
a nép darabokra tépni.

Földváry volt az eszéki várparancsnok, a ki a rábizott várat, ostrom
nélkül, védelem nélkül feladta az osztrákoknak, holott Mészáros Lázár
előadása szerint még 2400 mázsa lőpora volt. Most ezt hozzák fogva
Debreczenbe.

Ez még a debreczeni flegmának is sok volt.

Én láttam ezeket a dühtől lángoló arczokat, hallottam azokat az ádáz
szidalmakat: soha e jelenetet el nem fogom felejteni. Osztozni akart a
nép ennek az embernek a vércseppjein.

Ekkor egy hatalmas délczeg alak tört magának utat a néptömegen
keresztül. Ismerte mindenki: utat nyitottak előtte. Besze János volt, a
nép kedvencz szónoka. Felhágott a hintóba s mig egyik kezével a
néptömegnek csendet inte, a másik hatalmas tenyerét rátette a halálra
keresett fejére, kinek csak a prémes süvege látszott ki a
bundagallérból. És aztán megszólalt azon a hatalmas dörgő hangján,
melyet az egész piacz meghallhatott.

– Polgártársaim! Ezen ember itt oly országos nagy gonosztevő, a ki nem
érdemes arra, hogy az önök tiszta kezei magukat az ő vérével
bemocskolják! Ennek a bakó keze által kell kivégeztetni, itt ezen a
piaczon; rémítő példaadásul minden hazaárulónak! Engedjük őtet át a
büntető igazság kezének!

S a debreczeni nép becsületére mondhatom, hogy ezen szónoklat után
egyszerre elcsillapult a népharag: a fejszék, balták eltüntek a kurta
subák alá. A hintót a nagy delikvenssel és Besze Jánossal együtt
engedték rendén behajtani a városháza kapuja alá. Földváry még azután
hosszú életet élt. Jó ember volt, csakhogy éppen nem találta fel a
puskaport.


Bem apó.

Igy nevezték el a katonái.

Őt is árulónak kiáltotta ki az ultrák sajtója, mikor Bécs ostroma után
Budapestre menekült s egy fanatikus lengyel agyon akarta lőni, de
golyója csak surolta a vezér fejét. A magyar kormány mégis kinevezte őt
az Erdélybe küldött dandár fővezérének.

És Bem ezzel a hirtelen szervezett hadcsapattal két hónap alatt
visszaszerezte Erdélyt, megverte Urbán tábornok hadseregét, kiűzte az
orosz segédcsapatokat, szétkergette az oláh lázadókat s elfoglalta
Nagy-Szebent.

És minderről a hazafiak egy szót sem tudtak ott Debreczenben két
hónapig! Február 28-án találjuk az első tudósítást a lapokban Bem viselt
dolgairól. Azt bizonyosan valami futár hozta, nagy kerülővel, Bukovinán
keresztül, akkor aztán egész mondakör képződött a kis szürke generális
alakja körül.

Január közepén már Erdély közepén járt Bem tábornok, győzelmesen
előnyomuló hadseregével. Ő maga kitünő vezér volt. Nagyon jól tudta
használni az ágyúit; ha látta, hogy tüzérei nem jól czéloznak, leszállt
a lováról s maga irányozta az ágyucsövet. Egy csatában az osztrák
gyalogság, arczvonalba sorakozva, erős sortüzeléssel tartá fel a
honvédeket. Bem egy huszárcsapattal rohamot indított az osztrák
gyalogság ellen. Urbán seregének leggyakorlottabb csapatja volt az, egy
zászlóalj gránátos. Ezek a lovassági roham ellenében egyszerre
négyszöget alakítottak: az első sor térdepel, a második előrehajol, a
harmadik áll s az elébbi vállán keresztül czéloz fegyverével, gyilkos
tüzelésre s vitéz szurony-csatára elkészülve. Ekkor a huszárcsapat
hirtelen kétfelé szárnyal s a mögötte vágtató-repülő ágyuüteg rágyujt a
kartácstüzelésre a tömegbe verődött gránátosok közé. «Oesterreichische
Taktik», mondja Bem a táborkari tisztjeinek. S ezuttal jól bevált az. Az
ágyutüztől szétrobbantott gránátosokat «rajta magyar!» kiáltással
rohanják meg a honvédek: a szép gránátos zászlóalj felében ott vész a
szuronyharczban s a csata végén a diadalmas honvédek úgy kerülnek
vissza, hogy mindeniknek a fején ott ágaskodik a nagy medvebőr süveg.

Az öreg nem félt a fegyvertüztől. Úgy járt a legsürűbb golyózáporban,
mint a méhész a dongó méhei között: tudja, hogy őt nem szúrják meg. Az
ellenségnél is az volt a hit, hogy Bemet nem járja a golyó.

No ha a golyó nem, majd talán a kard! – Egy osztrák dragonyos tiszt,
három közvitézzel elrejtőzött egy hid alá. Az út azon vitt keresztül,
melyen Bem tábornok közeledett a felvonuló magyar hadsereggel. Mikor a
hid közelébe ért a vezér, egyszerre előrohant a mély árokból az osztrák
kapitány s kivont karddal rohanta meg az elől lovagló tábornokot.
Azonban ép oly gyorsan útját állták Bem táborkari tisztjei s a vakmerő
dragonyos tisztet és három társát kegyetlenül összevagdalták: meg is
ölték volna, ha Bem el nem csitítja őket. «Ne bántsátok a vitézeket! Bár
nekem volnának ilyen merész katonáim!»

A vakmerő dragonyos tiszt neve volt Hepberger Oszkár: méltó, hogy a neve
följegyeztessék: jó katona volt. (De a magyarok mégis csak jobbak
voltak, a kik összevagdalták.)

A magyar tisztek között, kik Bemet e megtámadásnál hősileg
megvédelmezték, ott volt a mi most is közkedveltségű czimboránk is:
doktor Csatáry Lajos, a ki még most sem ijedne meg két svalizsértől.[2]

A piskii hídnál mégis csak megcsipte Bemet egy gonosz csatatéri darázs.
Az ellenség heves sortüzelése között osztogatá parancsait s a közben a
felemelt kezén szétzúzta a középső ujját egy puskagolyó. A tábori
felcser rögtön ott termett a vezérnél, segédeszközeivel. Bem le sem
szállt a lováról az operáczió alatt. «Se baj, mondá, csak egy fölösleges
ujjammal kevesebb». – S engedte a szétroncsolt uját amputáltatni – s
aztán folytatta a vezénylést.

Tudott kedélyes is lenni a hős vezér. Egyszer eléje hoztak egy elfogott
szász legionáriust, vitéz tagját annak a nagyszebeni legiónak, mely
magát «Löwen-Legionnak» nevezte s jelvényül oroszlánt viselt a sisakján.
A fiatal vitéz nagyon meg volt illetődve s nem birta balsorsa fölötti
könyeit visszatartani. Bem apó megvigasztalta a jámbort. Az ő ismeretes
lengyel selypítő kiejtésével mondá: «wájnye nyikt májn lyiber Lyöwe» s
szabadon bocsátá haza a mamájához a kedves fiút.

Ha furcsa volt Bem apó német beszédje, még furcsább volt a német
hallása. Mikor a magyar kormány a nagyszebeni diadalnap után megküldé
Bemnek a vitézségi érdemrendet, annak az átadásával Németh ezredest
bizta meg (Németh Berczi képviselőnek az atyját). Az mondott is neki –
ékes német nyelven – egy szép frázisokból összeállított dikcziót, a mit
az öreg ellenvetés nélkül hallgatott végig. Csak midőn vége volt a
beszédnek, akkor mondá: «nagyon sajnálom, hogy nem birom a szép
hangzatos magyar nyelvet és így egy szót sem értettem belőle», Tehát a
lengyel vezér azt hitte, hogy ez a huszárezredes most magyarul szónokolt
előtte – a kiejtése után. Ekkor azután az ezredes elővette tarsolyából
az irást s abból igyekezett a szöveget lehető német akczentussal
előadni. De mikor odaért benne, hogy «die tapfere polnische und deutsche
Legion», rácsapott az öreg az irásra:

«Ik (leirhatatlan szó) auf die polnisze, und deutze Legion! Nur der
Ungar und der Szekler ist Soldat!»

Németh ezredes aztán nem tehetett mást, mint hogy (tiz évvel öregebb
volt Bemnél) megcsókolta azt a magyar szabadságért megcsonkított drága
kezet…

… De legemlékezetesebb mondása (egyuttal tette) volt Bem apónak, a mit a
piski-hid előtti nehéz ütközetben hangoztatott:

«Ist die Brukken ferloren, Siebenburgen ferloren.»

Ezzel fordította meg az egész hadjárat sorsát.

A többi fel van jegyezve a történelemben.


Hősök.

A mig Bem Erdélyt visszahódította, az alatt Görgey is végrehajtá azt a
csodával határos kerülő had-utját a bányavárosokon keresztül felső
Magyarországig s onnan le a Tiszáig, folyton harczolva hol elől, hol
hátul támadó ellenséggel, egy helyütt régi bánya alagutján át kerülve
meg az ellenség erős hadállását. Bekoronázta a hadjáratot a branyiszkói
szoros emlékezetes megostromlása, mely egyike a legremekebb
hadmüveleteknek. Guyon Richárd (az angol nemes) volt ott a vezér,
Schultz ezredes az alvezére. Ez a kitünő katona a császáriaktól lépett
át a magyar hadseregbe, egészen süket volt, csak az ágyuszót hallotta
meg, hanem kommandirozni tudott. Branyiszkó elfoglalása után első dolga
volt a városban bált adni s arra a város előkelőségeit meghívni. Dob,
trombita volt elég a tánczzenéhez. Mikor legjobban folyt éjféltájon a
táncz (tisztjeink úgy járták, mintha nem is ők vették volna be aznap az
ellenség tizenkét hadállását, hegynek fölfelé rohanva), jön sietve a
segédtiszt s jelenti, hogy az ellenség az éj sötétjében rohamot intézett
a táborozó csapatok ellen: ágyuzás hangzik… «bocsánat, hölgyeim, –
mondta Schultz – egy kis kontratánczunk lesz, tessék addig fagylaltozni,
mindjárt visszajövünk.» S azzal hirtelen felkötötték kardjaikat a
vitézek és siettek oda, a hol az ágyu dörög. Rövid időn elhallgatott az,
az éjjeli támadást visszaverték, a tisztek visszatérhettek a bálba: «No
már most hölgyeim, folytathatjuk a tánczot, hogy volt hogy?» Ez a
Schultz sok érdemet szerzett a hadjáratban, magyar előnevet kapott a
német mellé, Báthory.

Még többet tudott beszélni a szájhagyomány Guyon Richárdról, a ki a
csatamezőn nem ismerte ezt a szót: «lehetetlen». A melyik tisztje azt
mondta a rábizott feladatra, hogy az lehetetlen, annak pisztolyt
szegzett a homlokára s aztán mindjárt lehető lett.

A mint Görgey serege egyesült Klapkáéval, a magyar kormány rögtön
Debreczenbe hivatta Guyon Richardot s megbízta Komárom vára
parancsnokságával.

Komárom várában baj volt. Rémhirek jártak Makk tüzérfőparancsnok árulási
szándékáról s Majthényi várparancsnok ingadozásáról.

A mult nyáron alkalmam volt Majthényival személyesen találkozni. Kossuth
küldött hozzá azzal az üzenettel, hogy küldjön haladéktalanul gyakorlott
tüzéreket az Ausztriába betörő magyar hadsereghez.

Soha sem felejtem el azt a képet, mely akkor elém tárult. Szülővárosomat
láttam – háromnegyedrészben leégve: a város tornyai mind tető nélkül
meredeztek a romtömeg közül, egyedül a kálvinisták tornyának veres
fedele állt még épen. A dobogóhid is le volt égve s a hajóhid a szőnyi
csillagháztól egyenesen a várhoz vezetett; magánfogatnak csak felsőbb
engedély mellett volt szabad rajta átmenni, gyalog kellett átmennem. És
én nekem nem lehetett a rommá dőlt szülővárosba bemennem; nem volt
szabad megnéznem, hogy hát a mi házunk nem égett-e le? Az édes otthon! –
Nem égett le – akkor. Éppen annál a keresztutczánál találta a határát a
pusztító tüzvész. Sietnem kellett: minden óranegyed drága volt most. Más
oka is volt annak, hogy nem lehetett annak a háznak az ajtaján belépnem.
Az az én erőszakos szivem, mely választani tudott a szerető és az anya
között. Egyenesen a várba siettem, felkerestem a várparancsnokot:
átadtam neki Kossuth levelét. Olyan közel vitte a szeméhez, a mennyire
az orra engedé. Soha sem láttam a Majthényiénál nagyobb orrot. S a
fiziológusok azt mondják, hogy a nagy orr a hűség szimbóluma.

Azt mondta a várparancsnok, hogy csak forduljak meg a sarkamon s menjek
vissza, a honnan jöttem: tüzért nem ad kölcsön, az egész várőrségben
ezek az egyedüli katonák; a többi ujoncz, nemzetőr, az utóbbiak szörnyen
zúgolódnak, hogy ők nem állják ki ezt az ostromot; nem az ellenség
ágyutüzét, mert az még nincs, hanem az irtóztató sok poloskacsipést a
kaszamátákban. (Tény.) Én tehát elmehettem egyetlenegy pattantyus
nélkül.

No hát ennek a derék Majthényinek az arczában nem talált Kossuth elég
lavateri garancziát: kinevezte helyébe Guyon Richárdot.

Az eszéki vár példája elijesztő volt.

Másnap aztán valamennyi Debreczenben megjelenő hirlap mind hozta
homlokán az örvendetes hirt, hogy Guyon Richárd kineveztetett Komárom
városa parancsnokának. Csak az Esti Lapok nem hozta.

Tyhű! De dühös lett erre a vitéz tábornok. Odarohant Nyáry Pálhoz.
Szidta a kormányt, meg az ujságirókat: «Már most hogy jussak én be
Komárom várába, mikor az ujságban kihirdetik, hogy engem neveztek ki
várparancsnoknak?»

Hát biz erre az élelmes ujságiró nem szokott gondolni, annak csak arra
van gondja, hogy a publikumnak érdekes ujdonsággal szolgáljon, a mi
megéri a három krajczárt.

Az aztán egy valóságos regényfejezet, hogy mi módon tudott Guyon Richárd
Ó-Gyalláról a körülzáró ellenségen keresztül a várba behatolni.

Ott persze a legziláltabb állapotokat találta. A parancsnokok elnézték,
hogyan foglalja el az ellenség az ujszőnyi monostori magaslatot, a
honnan aztán a bombáival eláraszthatta a várost és a várat. A hajléka
romjaiból is kiűzött lakosság a «czigánymezőn» tanyázott, vásári
sátorokban: odáig nem értek el a bombák. A tiszt urak pedig bálokat
rendeztek a várban, a bombamentes kaszamáták termeit használva fel a
mulatságra. Az ellenség bombázhatott, a hogy kedve tartá. Egy ilyen
alkalommal gyujtá fel egy bomba a mi eddig épen maradt apai házunkat.
Maga Guyon sietett oda a honvédekkel az égő ház tetejét leveretni, hogy
a plafond be ne égjen. Az osztrák schrapnellel lövöldöztetett a bátor
tüzoltókra.

A vidám tisztekkel pedig azt tette Guyon, hogy ő is bált rendezett a
számukra; de nem a rekedt levegőjű bástyabolthajtások alatt, hanem fenn
a bástya tetején, teljes kivilágítás mellett, török muzsikával. Az
ellenség lőhetett a tánczolókra a bombáival és gránátjaival, a hogy csak
az ágyu torkán kifért. Igy szoktatta hozzá a gavallérokat az ágyutűzhöz.


A socialismusról.

Szemelvények a Debreczeni Esti Lapokból. Saját czikkeim.

Nyiri levél.

Ides kedves drágalátos uram öcsém.

Minthogy maga rászabadított, hogy most már a postán is irhatok, hát
többször alkalmatlankodom ezután a leveleimmel. Ha tetszenek, jó, ha nem
tetszenek, gyujtson pipára velük.

Hát a mint kijöttünk az Egyenlőségtül, beültünk egy kávéházba, melyiket
Körnek hínak, és a melyik tulajdonképen fürdő.

Egy ideig csak néztem, hogy játszanak ott a haza atyjai. Egy-egy marék
aranyat tettek fel olykor egy blattra, s egyik-egyik kormánybiztos
elvesztett egy ülő helyében annyit, a mennyit egy hadsereg három-négy
nap alatt megbír koplalással.

Volt ott egy katonatiszt, kitől egy képviselő elnyert egy óra alatt
kilenczezer pengőt. Képzelem, hogy várják ezt a tisztet most a
hadseregnél; az ezred pénze volt, a mit elvesztett.

Egy úr ült ott mellettem s iszonyú vörös toll lévén a kalapja mellett.
Kérdém tőle, hogy hát ő nem vesz részt ez ártatlan mulatságban?

– Soha! felele ő nemes páthosszal: még kártyában sem akarok játszani
királyokkal, mert én republikánus vagyok.

– Az Isten éltesse! ugyan magyarázza meg én nekem, mi az a respublika?

– Respublika az, midőn nincsen király és Madarász László a
rendőrminiszter.

– Tisztelem az urat. És ez másutt is így van?

– Elannyira, hogy respublika lehet királylyal, de nem Madarász nélkül.

– Hát ez a vörös toll is azt jelenti, kérem alássan?

– Nem! Ez többet jelent. Ez a vörös republikánusok jelvénye.

– De hát mitől légyenek azok vörösek?

– Nevezik őket hegyi pártnak is, socialistáknak, föderalistáknak és
communistáknak.

– Mi ezekről a természethistóriában semmit sem tanultunk. Nem
világosítana fel róluk?

– Szivesen, socialisták vagyunk mi, kik azt tartjuk, hogy minden ember
testvér.

– Akkor nekem meg sem szabad házasodnom, nehogy a testvéremet vegyem
nőül.

– Természetesen. Igaz proletáriusnak nem is szabad tisztességes nővel
ismeretségben lenni.

– De hisz ez conspiratio lesz az emberi nem ellen.

– Oh dehogy, csak az asszonyok emancipatiója. Ne legyenek ők többé a
férjeiknek rabszolgálói, hanem szabad legyen nekik is hivatalt és vörös
pántlikát viselni, háborúba menni, magukat képviselőknek választatni,
sarkantyus csizmát viselni s más afféle.

– Hát a gyerekeket ki fogja nevelni?

– A státus.

– Még tán szoptatni is a státus fogja?

– Biz igen. – Továbbá föderalistáknak neveztetünk mi, kik respublikákat
akarunk alakítani a nemzetiségek követelései szerint.

– Hm! Hát aztán ha egy országban négyféle nyelvű emberek laknak?

– Az mind külön respublika fog lenni négy elnökkel.

– Hát ha egy vármegyében van négyféle nyelvű népség?

– Abból a vármegyéből is négy respublika lesz, négy viczispánnal.

– De kérem, ne haragudjék rám: hát ha egy faluban van négyféle nyelvű
lakosság?

– Abból is négy respublika lesz, négy biróval.

– Értek mindent. Hát azok a communisták kik legyenek?

– Mi vagyunk azok, kik azt tartjuk, hogy minden ember vagyona közös.

– Üm! (E szavakra a zsebemre tettem a kezemet s kezdtem odább húzódni a
rendkívüli férfiútól.)

– Mert nem illik, hogy egyik embernek sok legyen, a másiknak semmi.
Tehát attól, a kinek sok van, elveszszük, s felosztjuk annak, a kinek
semmije nincs.

– Hátha az úr aztán a maga részét itt egy blattra felteszi s elveszti,
akkor az úrnak megint semmije sem lesz.

– Akkor megint ujra osztozunk.

– Vagy – úgy?

Én is szedtem nagy hirtelen a sátorfámat s uzsgye fóré elosontam onnan,
nehogy valaki ilyetén szent elveknél fogva a köpönyegemet elvegye, s
azóta, ha találkozom az utczán vörös tollal, ha nyakig érő sár van is,
átgázolok a tulsó oldalra.


Mérei Mór nem egy ember: Mérei Mór két ember.

Egyik Mérei Mór a pecsétőr, másik Mérei Mór az őrnagy.

Mérei Mór az egyik kezével pecsétel, másikkal a hazát védi. Egyik
zsebébe a pecsétőri, másikba az őrnagyi fizetést sepervén.

Nemrég történt, hogy Mérei Mór felölté nemzetőrnagyi pléhgalléru
dolmányát, tetejébe a szőke kaputot s elméne Duschekhez, ki a minden
pénzeknek az ő őriző sárkánya, ülvén az ország kincsein s oppugnálván
mindenkit, a ki azokhoz akar nyúlni.

– Uram, én Mérei Mór vagyok, a pecsétőr, kérem a fizetésemet.

Azt megkapta, el is tette.

Ekkor a pecsétőr leveti a szőke kaputot, mondván: «van szerencsém Mérei
Mór urat bemutatni, az őrnagyot, kérem a fizetésemet».

– Kérem alássan, mond a thesaurorum magister, erre most nem érek rá,
hanem holnap majd inkább. Ne is méltóztassék magának fáradni, csak
küldjön el egy káplárt a zászlóaljából azért a kis pénzért.

Hosszú lőn erre a képe mindakét Mérei Mórnak, a pecsétőrnek szintúgy,
mint az őrnagynak.

– Kérem alássan, csak egy akkorka kis káplárt küldjön el a
zászlóaljából, mint a kis ujjam, ne nagyobbat, annak is kiadom.

Mérei Mór – az őrnagy – azóta nagy gondolkozóba esett, ha valjon
voltaképen létezik-e a világon olyan zászlóalj, a melyikben ő az őrnagy?

*

Magyarázatául szolgál ennek a szatirának az a tény, hogy a kormány a
hozzá hű képviselőket, a kiket a miniszteri hivatalba nem tudott tenni,
kinevezte őrnagyoknak.

Hogy az ilyen darázscsipésnek mi lett a következése, azt elképzelheti, a
ki tudja, hogy Mérei Mór felesége volt Kossuth Lajosnénak legbensőbb
barátnéja (a hogy ezt Kemény Zsigmond is felpanaszolja).


A Dembinszky-epizód.

Nehéz ezt a zűrzavaros szakaszát a magyar szabadságharcznak megérteni,
ha azt az utókori szemlélő a krónika nyomán fürkészi. A végén kell
kezdenünk ezt a történetet, hogy világosságot derítsünk benne.

Volt a magyar hadseregnek egy lengyel hadvezére s annak egy hadjárati
terve, a mit senkinek sem akart megmutatni, még a parancsnoksága alatt
levő hadtestvezetőknek sem.

Miért kellett ezt a lengyel hadvezért, Dembinszkyt, a magyar hadsereg
élére állítani, mikor itt volt már Görgey, a ki zseniálisan végrehajtott
hadművelésével bebizonyította hadvezéri hivatását s a kit a hadsereg
bálványozott? Hát erre rövid a felelet. «Épen azért». Kossuth féltette
tőle a hatalmát. Ezért kellett Dembinszkyt behozni s az ő
főparancsnoksága alá rendelni Görgeyt, Klapkát, Damjanichot, Perczel
Mórt.

Görgey alávetette magát a kormányelnök rendeletének s napiparancsában
engedelmességre hívta fel a hadsereget a kinevezett hadparancsnok iránt,
«ki, mint állíttatik, nagy győzelmeket vívott ki és folytonos diadalok
között őszült meg».

Görgey bizonyosan jól ismerte az 1831-iki lengyel forradalom történetét
s így nem a «mint állíttatik» szóban, mint inkább a győzelmek és
diadalok emlegetésében található az irónia. Dembinszky, mint
dandárparancsnok, valódi hősi ellenállást fejtett ki Osztrolenkánál
túlnyomó orosz haderővel szemben s a vesztett ütközet után, midőn a
fővezér elestével az egész lengyel ármádia a porosz határon átmenekült,
ő a maga dandárjával az egész orosz haderőn keresztül nagy kerülővel
eljutott Varsóba, a mit a hadászat diadalszámba vehet. – Csakhogy
ugyanazt a bravúrt, a mit Dembinszky megtett egy dandárral, Görgey
végrehajtotta egy egész hadsereggel. Aztán Dembinszky hadi ténye nem
használt Lengyelország és a szabadság ügyének semmit: az orosz csak
elfoglalta Varsót; míg Görgey hadviselete egyenlővé tette a magyar
hadsereget az osztrákkal, képessé a döntő mérkőzésre. És végül
Dembinszky megőszült ugyan 31 óta, de nem diadalok között, míg Görgey
ugyan nagyranőtt folytonos csatákban s a fiatal hadseregnek fiatal
vezérre volt szüksége.

Legnagyobb baj volt az, hogy Dembinszky teljesen ismeretlen volt a
rábízott hadsereg mivoltával; nem ismerte annak alkatrészeit: ki a régi
katona? ki a honvéd? ki az önkénytes? kik azok a vörös sipkások? és mit
lehet rábízni az egyes alvezérekre? Különösen nem ismerte pedig a
terrénumot, melyen hadjáratot kellett megkezdenie; csak a térképen
számította ki a terveit.

Így vezette az ötvenezer főnyi magyar hadsereget (melyben elindulásakor
7000 huszár volt látható egy csapatban; egy kis földrengés volt, mikor
az megindult).

Már a diszpoziczióknál sok hibát követett el a fővezér. De azt mind
helyrehozta a hadsereg lelkesedése. Kápolnánál esett meg a derék ütközet
Windischgrätz hadseregével. Katonáink, honvédeink derekasan nyomultak
előre, tűzérségünk remekelt, huszárjaink vitézül harczoltak az ellenség
nehéz vasasregementjeivel. S mikor legnagyobb lelkesedéssel halad előre
a magyar hadsereg, Dembinszky egyszerre csak takarodót fúvat s mintha
minden ponton meg volna verve a hadserege, visszavonulást parancsol a
Tisza bal partjára; még pedig olyan irányban, a hol út nélkül,
mocsarakon, árkokon keresztül kellett a seregnek ágyúival, podgyász- és
élelmi-szekereivel, ezer veszedelem között átgázolni; a honvédek a
vállukon czepelték a sárba rekedt ágyúkat; élelmezésről persze szó sem
volt.

Erre a megfoghatatlan manőverre valamennyi magyar hadtestparancsnok
fellázadt s felmondta Dembinszkynek az engedelmességet. Görgey a maga
hadtestével, Dembinszky parancsa ellenére, átvonult Tisza-Füredre; a
parancs úgy szólt, hogy Görgey hadteste maradjon Poroszlón az üldöző
ellenség feltartóztatására; egy keskeny töltésen kellett volna felállani
a seregnek, jobbról-balról árvíz; az ellenség leágyúzhatta volna
védtelenül.

Teljes volt a felháborodás a magyar tisztek között.

Az országos biztos, Szemere Bertalan, mint ilyen és a kormány tagja,
haditörvényszéket hívott össze s arra beidézte Görgeyt és Dembinszkyt.

Görgey hidegvérrel mondá el (tubákos szelenczéjéből egyet-egyet
szippantva) nehéz vádjait a fővezér ellen, előrebocsátva, hogy ha ő
volna Dembinszky, Görgeyt rögtön főbelövetné.

Dembinszky e vádak alatt dühös volt, felugrált a székről; de egyebet nem
hozott fel állása védelmére, mint azt, hogy ő az egész visszavonulást
előre kiszámított haditerve szerint intézte.

Görgey erre azt kivánta, hogy közölje a fővezér ezt a haditervét két
magyar tábornokkal. Dembinszky ettől még dühösebb lett: «Senkivel sem!
És ha a sipkám tudná a haditervemet, azt is a tüzbe dobnám».

(Én Nyáry Páltól hallottam Dembinszky ezen mondásának indoklását is, a
mit Kemény nem jegyzett fel. Azt mondá: «én egy titkárt hoztam magammal,
a ki megérkezésem napján minden rábizott irataimmal átszökött
Windischgrätzhez»! – Hát a következtetés volt a hibás: azért, hogy egy
éhenkórász ficzkó árulóvá lett, a lengyel hős a magyar hadvezéreket is
képeseknek hitte az árulásra.)

Ezt a kivánságot megtagadva, Dembinszkyt a kormánybiztos Szemere letette
a fővezérségből s helyébe Görgeyt nevezte ki a magyar seregek
fővezérének.

… A szolnoki diadalmas ütközet után, melyet Damjanich és Vécsey vívtak
ki s melyből több érdekes adat van nálam feljegyezve, aztán Dembinszky
is előadta a maga rejtve tartott haditervét. – E szerint az ő
stratagémája az volt, hogy ő megütközik Kápolnánál Windischgrätz-zel.
Úgy tesz, mintha verve volna s visszavonul a Tisza mögé. Windischgrätz
üldözni fogja egész hadseregével. Ezalatt Szolnoknál előtör Damjanich,
kiveri az ottani hadállásából az osztrákot, Dembinszky aztán a Tisza
balpartján dandáronkint utána küldi a tiszai sereg zömét, míg az
Windischgrätz hátába kerül, elvágja annak az útját Budapest és Bécs felé
s kapituláczióra kényszeríti a körülfogott osztrákot.

Hát ez igen szép haditerv volt a mappán. Csak az volt a főhibája, hogy
nem ismerte a tervező a Magyar-alföld viszonyait. Hogy itt hóolvadáskor,
tavaszviznél a Tisza balpartján az utak járhatatlanok; azokon ágyúval
végiggázolni nem lehet. Ezt az ordináncz káplártól is megtudhatta volna,
ha – kérdezte volna.

De még nagyobb hibája volt e tervnek az, hogy az ellenség nem egyezett
bele. Windischgrätz dehogy üldözte a magyar hadsereget a Tiszáig.
Kápolnától megsürgönyözte Bécsbe: «Sieg über Sieg!» A magyar sereg meg
van semmisítve – s azzal szépen visszahúzódott a gödöllői, isaszegi
halmokig. S ezzel Dembinszky terve teljesen megzápult.

Görgeynek merész föllépése, valamint Szemere intézkedése nagy
felháborodást keltett Debreczenben.

Akkori emlékeimet megerősítve találom Kemény Zsigmond emlékirataiban.
Kossuth nagy indulatba jött: a táborba készült indulni, barátjai előtt
fenyegetőzve, hogy Görgeyt főbe fogja lövetni (Kossuthnak volt már akkor
rendes lövészekből álló testőrgárdája, mely útjában kisérte); Kossuthné
pedig kétségbe volt esve. Sírva mondá Batthyány Kázmérnak: «oda vagyunk,
az az istentelen Görgey megöleti az én Lajosomat».

Nagy és általános volt aztán a meglepetés, mikor harmadnapra Kossuth
visszatért a táborból (mely már akkor a Tiszántúl foglalt hadállást) s
rögtön zárt ülést hirdetve, abban a képviselők előtt Dembinszkyt a
legsúlyosabb kifejezésekkel illetve, jelenté, hogy a fővezérséget
Görgeyre bízta.

«Mi történhetett a táborban, hogy Kossuth ennyire kénytelen lőn
maga-magát lealázni? Azt én nem tudom». Így ir Kemény Zsigmond.

Hát én tudom.

Székely Józsi irótársunk segédtiszt volt Görgey mellett, ő beszélte el.

A flamingók a táborban is azt a hírt terjesztették, hogy ha Kossuth
Görgey kezeügyébe kerül, onnan élve meg nem szabadul, ott orvgyilok vár
reá. De Kossuthnak volt bátorsága Görgeyvel egy födél alatt aludni.
Csárda volt biz az: a benyilót rendezték be Kossuth számára éjjeli
nyughelyül. S az ilyen útféli csárda ajtajának a závára nem valami
biztos. Éjjel valami neszt hall Kossuth az ajtaja előtt. Fölkel,
kitekint az ajtón. Hát ott látja Görgeyt a földön aludni, bundába
takarózva, keresztben fekve az ő ajtaja előtt. Maga a fővezér volt az, a
ki Kossuthot éjszaka megőrizte.

Ez lehetett az oka a nagy kedélyfordulatnak.

*

Ebben bizony megnyugodott az alsó és felső ház. De nem a legfelsőbb ház:
az asszonyok háza. Kossuthot könyzáporok fogadták odahaza. Igy maga fölé
emelni Görgeyt!

Két nap mulva aztán Kossuth megint titkos ülést hivott össze s ott
kodiczillusát adta az előbbi rendelkezésének. Ő Görgeyt csak a kápolnai
ütközetben harczolt hadsereg fővezérévé nevezte ki, de nem egyúttal a
Damjanich, Kiss Ernő, Vécsey vezénylete alatt egyesült aldunai
hadseregévé is. Minthogy azonban a két hadseregnek mégis kivánatos az
egységes vezénylet, tehát ezennel kinevezi mind a két hadsereg
fővezérévé Vetter tábornokot. És így Görgey megint kapott egy fölötte
álló parancsnokot, a kinek engedelmeskedni tartozik.

A képviselők a zárt ülésben nagyot hallgattak erre az előterjesztésre.
Senkinek sem volt disznószíve az ellenmondásra.

Vetter különben igen derék katona volt, nagy szervező tehetség, a ki, ha
Görgey alatt szolgált volna, mint alvezér, még fényesebb nevet vívott
volna ki magának. Azt is el kell róla ismerni, hogy helyzetével nem élt
vissza s Görgeynek a hadműveletében nem akadékoskodott.

A katonákat azonban meg kellett nyugtatni. Erre tudvalevőleg a
legczélszerűbb módszer az ünnepélyes parádé, kitüntetés, feldíszítés.

Az országgyűlés elhatározá, hogy magyar katonai érdemrendet alapít meg,
mely áll egy ércz-babérkoszorúból, közepén a kettős kereszttel, hármas
halmon; az elsőrendű aranyból, a másodrendű ezüstből, veres szalagon.
Honvéd hadastyánaink mellén ma is látjuk még ez utóbbiakat tündökölni.

Ezen érdemrendek ünnepélyes kiosztására hívta össze Kossuth az összes
magyar tábornokokat Debreczenbe. Ráértek. A szolnoki nagy diadal után
Windischgrätz herczeg azt mondá, a mit a székely góbé: «csak hallgatom,
hogy mi puffog oda hátul: egyszer hátra nézek s akkor látom, hogy engem
ütnek».

Tehát együtt voltak mind a tábornokok a városháza tanácstermében, teljes
díszben, csak Görgey nem volt ott. Számára egy asztalkára volt letéve az
elsőrendű koszorús érdemjel, melyet majd a czeremóniánál jelenlevő
képviselők fognak neki deputáczióban helyébe vinni.

Hát egyszer csak betoppan a terembe maga Görgey, úgy, a hogy a
parasztszekérről leszállt, a hogy a katonái látták a táborban.
Lábszárain czombig érő csizmák, hegyes sarkantyúval, térdig sárosak,
mentéjén az arany gallér veres a kopástól, a két könyökén két tenyérnyi
folt, tiltul odaöltögetve; feje kopaszra nyirva, orrán szemüveg.

Láttára mindenki elbámult, legjobban maga Kossuth. Nem várták az
ünnepségre. Pedig Görgeyt nem a parádé hozta ide, hanem az új hadművelet
tervét jött közölni Kossuthtal.

De Görgeyt is meglepte ez a fényes társaság: félrehúzódott a nagy kályha
mellé, a hol egy ismerősre talált, Kovács Lajos képviselőre, a ki
rövidesen értesítette őt nem csak a mai ünnepélyről, hanem a tegnapi
zárt ülésről is, melyben Vetter fővezérré kinevezését elhatározták.

Egyik tábornok, Kiss Ernő, iparkodott Görgeyvel beszédbe elegyedni; de
Görgey tudomást sem vett róla. Kiss Ernő méltatlankodva panaszolta
Kovács Lajosnak, hogy még csak meg sem akarta őt látni: «hab doch
hundertzehn Kanonen vom Feinde erobert».

Kossuth, egy orátori szépségekben gazdag szónoklattal vetett véget e
feszült helyzetnek s aztán következett az érdemrendek kiosztása. Kossuth
mindegyik tábornoknak sajátkezüleg tűzte a mellére a kitüntetés
jelvényét.

Utolsónak maradt Görgey. Azt Kossuthnak kellett fölkeresni.

A többi kitüntetett hősökhöz mind intézett a kormányelnök egy megillető
hangzatos mondást. Görgeynél suttogásra szállt alá a hangja, de a
mögötte álló képviselők hallották azt: «az Istenért, ne nehezteljen
rám». – Görgey hidegen meghajtotta magát és hallgatott.

Még aznap visszatért a táborba.

Ezt a jelenetet mindenki megtudta.

… Van egy régi magyar közmondás: «a kibékült jó baráttól őrizz meg,
Uram, minket!» – Hát még a kibékített s újra megharagított jó baráttól!


A szolnoki ütközetből.

Ez volt a szabadságharcz egyik legfényesebb fegyverténye.

Egy erős hadállás, melyet széles folyóviz véd, melynek mind a két
partját erős sánczokkal, ágyútelepekkel megrakva, az osztrák hadsereg
legjobb ezredei tartják megszállva, a két fortifikáczió híddal
összekötve; hogy ezt a bevehetlennek látszó hadállást egy forradalmi
hadsereg néhány órai harcz után rohammal bevegye, ez csaknem egyedülálló
a hadviselések történetében.

Huszárainknak nem kellett híd, hogy a Tiszán átkeljenek, átusztattak
rajta lóháton; a magyar honvédek nem sok lőport vesztegettek, mindjárt
rohamra mentek. A szegedi ujonczzászlóaljnak még nem volt puskája, csak
kasza volt a kezében, s ezzel a kaszával rohanták meg az ellenség
ágyúütegét. Fél karjával eltakarta a szemeit a honvéd, hogy ne lássa a
gyilkoló tüzelést, s levágta, a kit kaszája ügyében talált, elfoglalta
az ágyúüteget.

S a mit a vörös sapkások, a III-ik zászlóalj vitézei elkövettek a
harczban, az egy hősköltemény. Ők rohanták meg szuronyszegezve a
szolnoki utczai harczban az osztrákok legkeményebb hadcsapatját, a
Hardegg-kürazirokat és a Zagyvába szoríták. El is hullt közülök
hatvankét jó vitéz.

De az osztrákok halottainak száma, kiket a győztes magyarok eltemettek,
ezernyolczszázkilenczvenre ment; sebesültjeiket egész szekérsor
szállította Pestre.

Egy foglyul esett osztrák tiszt így szólt: «Olyan rohamot látni, mint a
vörös sipkásoké volt, elfelejthetetlen; azok a szikrázó szemek, azok a
megölő arczok, az ellenállhatatlan szuronydöfések leirhatatlanok».

Egy ősz lengyel őrnagy pedig, ki a magyar hadseregnél szolgált, ezt
mondá:

– Én sok és nagyszerű csatákban voltam. Részt vettem a lipcsei
ütközetben, küzdöttem a Borodinónál, Osztrolenkánál; de oly viadalt,
mint itt, nem láttam sehol. Én ismertem Napoleon ancienne garde-ját, a
lengyel lándzsásokat; de ezek túltesznek rajtuk. Az valami emberfölötti,
valami neme a szent dühnek, a melylyel ezek az ellenségre, a halállal
szembe rohannak.

Ennek a zászlóaljnak az első századát Gyurmán Sándor, a Közlöny
szerkesztőjének a testvére vezette. Ezek foglalták el a legelső ágyúkat
az osztrákoktól.

Az ütközet után Damjanich végig lovagolt a vörös sipkások hadsora előtt,
kalpagját levéve előttük. Nem volt szokása a beszédtartás, de most mégis
mondott egyet:

– Fiaim, kevesebben vagytok, mint ez előtt fél nappal. Megérdemelnétek
mindnyájan, hogy tisztekké legyetek. De hol volna akkor nekem a harmadik
zászlóaljam?

Azután azt kérdezte a vezér a vitézektől, hogy kik voltak azok, a kik az
ágyútelepet elfoglalták? Kitüntetés vár reájuk.

– Kötelességünket teljesítettük, semmi egyebet! – kiálta egy a legények
közül és senki sem állt elő a kitüntetés elfogadására.

Hát még a huszárokról mennyi hőstettet írt fel a napok története! Arról
az őrmesterről, a ki egymaga tizenkét vasast levágott, s ezért ott a
csatatéren azonnal hadnagygyá avattatott a fővezér által. Beszéltek
róluk azok az irtóztató sebek, miket ellenfeleiknek osztottak. Egy vasas
tisztnek úgy volt keresztül szúrva a mellvértje, hogy a kard hegye a
hátán jött ki; egy másiknak a sisakja koponyástul kétfelé hasítva.

Sokáig fenmaradt az a repülő mondás, a mit a rohamra induló huszár
bocsátott az égnek: «No most uram Isten, aztán ne segíts se nekünk, se a
németnek, te csak nézd, hogy mit csinál a huszár!»

Az ütközet után egy osztrák tábornagy neje is menekült az országúton.
Egy huszárcsapat utólérte a hintóját. Az úrhölgy könyörgött, hogy csak
az életének kegyelmezzenek s váltságul odakinálta az ékszereit. «Csak
tartsa meg az asszonyság a drágaságait – mondá a vezető káplár – mi csak
azért kisérjük a hintaját, hogy más ne bánthassa.» S elkisérték, míg
veszélyen kivül volt.

A Szolnoknál elfoglalt fegyverekkel Damjanich egy utász- és két
gyalogezredet szerelt fel. Úgy kellett a magyaroknak elébb az
ellenségtől elvenni a fegyvert, hogy harczolhassanak.

De meg kell emlékeznünk a szolnoki ütközetnél a lengyel légióról is. Ez
nem az a lengyel légió volt, melyről Bem apó oly lenézőleg nyilatkozott.
Ezek krakkói fiúk voltak, a hogy a csatadaluk hirdeté:

  «Jáczi táczi, vojáczi,
  Klapczi krakoviáczi,
  Cservena csapicska,
  Moja kohanyicska».

  (Ezek a katonák,
  A krakkói fiuk,
  A piros sipkások,
  Az én kedveseim.)

Vitézül verekedtek a szolnoki csatában. Hanem az a cservena csapicska
rossz védelem volt számukra. Mind a fejükön kapták a kardvágást.

A szolnoki ütközet után az elébb említett lengyel őrnagynak mondám: «A
lengyelek jól harczoltak, sokan kaptak közülök sebeket».

Azt felelte rá szomorúan: «A lengyelek kaptak sok sebeket és kapni
fognak még több sebeket és nem is fognak egyebet kapni, mint sebeket».

… De hát mi magyarok kaptunk-e egyebet, mint sebeket?


A gyémántos pör.

A szolnoki diadal s az erdélyi győzelmi hírek után nagy volt a vigasság
Debreczenben. Bem kiűzte az orosz segédcsapatokat Erdélyből, elfoglalta
Nagy-Szebent, Brassót, csodákat művelt. Volt okuk a debreczenieknek a jó
kedvre.

S a jó kedv állandó tárgya volt «Ő» maga, a hatalmas rendőrminiszter,
Madarász László.

A képviselőházban egy remekül megrajzolt karrikatura járt kézről-kézre
(szerzője gróf Andrássy Manó volt), mely a félelmetes minisztert
ábrázolta orangutáng alakjában, híven torzított arczvonásokkal, fején
tollas kalabriai kalap, jobb kezében «forradalom» felirású zászló,
baljában guillotin, mig a két alsó keze egy felnyitott ládából
ékszereket, gyöngyfüzéreket emelget ki. A ládára Zichy Ödön neve volt
felírva.[3]

Úton-útfélen beszélte minden ember ezt a casus-t.

Hogy azokban a rettegésteljes napokban, melyek fenyegető hírekkel
aggaszták a kormánytagok keblét, az elővigyázatos rendőrminiszter
nemcsak a négylovas szekeret tartotta készen a megugrásra, hanem egy kis
útravalóról is gondoskodott. Ott voltak azok a ládák, a mikbe a
hazaárulásért kivégzett Zichy grófnak a drágaságai helyeztettek el. Azok
között volt az a híres kilencz attilagomb, melyek mindegyike egy-egy
tízezer forintot érő solitair-gyémánt volt. A ládák závárai le voltak
pecsételve az elkobzást végrehajtó kormánybiztos által az ország
pecsétjével. A gyémántok étui-je azonkívül külön is lepecsételve.

Csodálatos véletlenből, a drágaságokról fölvett hivatalos lajstrom ott
felejtetett Pesten.

Hát egy félelemteljes éjszakán ezeket a rendőrminiszter őrizetére bizott
ládákat feltörték, a pecséteket felszakgatták, a gyémántos-tokot is
felnyitották.

A veszély aztán elmult, a félelem is megszünt; nem kellett világgá
futnunk; – de itt maradtak a feltört ládák, a leszakgatott pecsétek.

Följegyzésre méltó, mennyi mindenféle furfangot kifundált a miniszter,
hogy ezt a turpisságot eltakarja. A «válogatott czigánylegények» között
nem akadt olyanra, a ki a szálkát az ő lábából kihúzza s a magáéba
szúrja.

A titok már kipattant. Az «Esti Lapok» szőnyegre merte hozni a kérdést,
hogy mi történt a Zichy-féle kincsekkel? Madarász kinálta a ládákat
Duscheknek, de ez nem fogadta el.

Az országgyűlés elejbe került a dolog.

Ekkor Madarász azt eszelte ki, hogy határozati javaslatot nyujtott be a
képviselőháznak, miszerint a Zichy-féle ládák felnyitandók, hogy az
azokban található «res, servando non servabiles» nyilvános árverésen
elkótyavetyéltessenek.

A «tartás közben el nem tartható» tárgyak alatt értik a prémeket,
posztóruhákat. – Ilyenféle a ládákban nem találtatott. De voltak drága
ékszerek, tömérdek remekművű ezüst dísz, gazdag aranyozással. Ezeket
ütötték dobra.

Kazinczy Gábor is vett az árverésen egy igen szép akhát burnótszelenczét
aranyfoglalattal, s a kit megkinált belőle tubákkal, értesíté, hogy ez
«res, servando non servabilis».

A remek ezüst tárgyakra azonban nem akadt vevő, azokat tehát elküldték
az érczolvasztóba, s a gyönyörű franczia művészremekekből olvasztottak
aranynyal kevert ezüstöt (tehát pénzverésre alkalmatlant), a hogy ezt a
hirlapilag hivatalos kimutatásból rendén megérthetjük.

A kincsládák felnyitása tehát a képviselőházi határozat által el lett
simítva, úgyszintén az esetleg eltünt drágaságok kérdése is szerencsésen
megoldva – az árverés és beolvasztás által.

De fenmaradt a legkényesebb kérdés: hát a gyémánt solitair-gombok
lepecsételt tokját ki nyitotta fel?

Ez volt a kérdés, melytől az «Esti Lapok» képviselőpártja nem akart
eltérni, ennek a tisztázását követelte az országgyűlésen és a
hírlapjában.

Ez ellen kellett Madarász Lászlónak magát védelmezni minden tőle
kitelhető módon.

Ezek miatt a gyémántok miatt kellett az országgyűlésnek meghozni a
vésztörvényeket, melyek a hazaárulókat, az ellenséggel czimborálókat
halállal sújtják. Ezekért a gyémántokért kellett a purifikáczió eljárást
behozni, mely olyan nagy alakokat, mint Ghyczy Kálmán, Pázmándy Dénes,
mandátumaiktól megfosztott s neveiket a haza ellenségei közé
lajstromozta; ezekért a gyémántokért kellett a képviselőházat
feloszlatással fenyegetni, hogy aztán az alkalmatlan hazafiakat, kiket
nem véd többé a képviselői immunitás, a vésztörvényszék elé lehessen
állítani és kivégeztetni. Ezekért a gyémántokért kellett Madarásznak a
márczius 15-ike mellé még egy új szolgalapot teremteni, a «Debreczeni
lapok»-at, mely az úgynevezett békepártot folyvást a legocsmányabb
vádakkal tetézte.

Kossuthot is egyre ingerelték e párt ellen, mely épen nem volt párt,
hanem csak a korrekt hazafiaknak önkénytelen összetartozó társasága.

Kossuth arra határozta el magát, hogy személyesen látogatja meg a magyar
tábort, mely már csatakészen állt a Tisza mögött. Elébb megjelent az
országgyűlésen s tartott egy fulmináns szónoklatot, mely tele volt
fenyegetéssel mindazok ellen, a kik a hazát elárulni szándékoznak. A
képviselők egymásra néztek; melyik hát az, a ki a hazát el akarja
árulni? Beszédét azzal végezte, hogy ha a táborból visszatérve, más
országgyűlést fog itt találni, mint a mostani, fel fogja oszlatni a
képviselőházat. Ezzel távozott.

S pár nap mulva Kossuth sürgönyt küldött Nyáry Pálhoz, melyben értesíti,
hogy a Klapka táborában nagy az elkeseredés, különösen a táborkarnál az
Esti Lapok ellen, a mely az ellenséggel való kiegyezésre s a hadsereg
elárulására izgat; utasítja Nyáry Pált, hogy azonnal indítsa meg a
szigorú vizsgálatot.

Nyáry Pál a szigorú vizsgálat helyett közölte Kossuth levelét az Esti
Lapok hiveivel.

Általános volt a felháborodás e méltatlan vád miatt; a Kazinczy-klub
elhatározta, hogy Klapka tábornokot fel kell világosítani e vád
alaptalanságáról. De mikor aztán arra került a sor, hogy ki legyen hát
az a bátor férfiú, a ki ezt a felvilágosítást megcselekedje, akkor erre
a nehéz feladatra senki sem vállalkozott.

– No, ha senkinek sincs bátorsága, hát majd lesz nekem! Én vagyok az a
kipontozott ipszilon (....y) Kemény Zsigmond emlékirataiban, a ki rögtön
összepakolta az Esti Lapok eddig megjelent összes számait s egy
tiszteletteljes levél kiséretében elküldte Klapkának, arra kérve a hős
vezért, hogy kegyeskedjék átnézni ezeket a lapokat s megjelölni, hogy
melyik czikkben található az a hazaárulás és a hadsereg elleni izgatás.

Klapkának ugyan egyéb dolga is volt ekkor, mint hirlapokat átolvasgatni.
Mészáros Lázár hadügyminiszter április 6-án hivatalosan jelenti, hogy
Görgey vezénylete alatt Klapka és Damjanich tábornokok a Jellachich
vezénylete alatt álló császári sereget, reggeltől késő estig tartó
ütközetben, keményen megverték Tápió-Bicskénél s Tápió-Ságig űzték. A
nap hősei ismét a 3-ik és 9-ik zászlóalj, a 19-ik sorezred 3-ik
zászlóalja s a lengyel légió voltak.

(Ezen a napon ment végbe az az általam leirt «Párbaj a csatatéren» Sebő
huszárhadnagy s az óriás termetű Riedesel vasastiszt között, mely ez
utóbbi elestével végződött.)

De azért a hős hadvezér még e sorsdöntő, fegyverzajos harcz-viharos
napokban is tudott időt áldozni az igazság megvédelmezésének.

Az ütközet napjaiban keltezett levele, melyet válaszul hozzám intézett,
így szól:

«Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Becses levele következtében van szerencsém
Szerkesztő Úrnak válaszolni, hogy az átnézet végett átküldeni tetszett
példányaiból az Esti Lapok-nak, melyeket mai napig, a fáradalmas
hadifoglalatosságok miatt, csak gyéren volt alkalmam olvasni,
tökéletesen meggyőződtem arról, hogy a minap tisztelt kormányelnök
úrnak, csupán mások állítása után, beszéd közben előhozott szavaim,
mintha az Ön által szerkesztett lap a mindenáron békekötés és az
elnyomott Olaszország elleni segítségadás szellemében működnék, most,
midőn az érintett lap minden számait átolvastam, alaptalannak mutatkozik
s azért is azt visszavonni, s azon egyszersmind szives örömet kifejezni
el nem mulaszthatom, miként az átnézetnél e lapnak irányát a hadsereg
tulajdon érdeke szellemében szerkesztve és pedig egészen máskép
találtam, mint arról ez előtt mások által értesültem.

Engedjen meg tisztelt Szerkesztő Úr ezen minden további jelentőség
nélkül kiejtett s Önnek tán kellemetlenséget is okozott szavaimért s
legyen meggyőződve arról, hogy a szabad sajtónak, melyet mindenkor a
valódi szabadság kútfejének tekintettem, s mint a szabadság legfőbb
kincsét tiszteltem, nincs nagyobb temjénezője, mint

Klapka, m. k.»

Klapka levele rám nézve a megváltás, a feltámadás csodatevő szózata
volt.

Hát nem vagyok hazaáruló! Nem ellenséggel czimborázó! Itt a magasabb
itélet. Ez letörli rólam, mint Éliás próféta keze, a rágalom
bélpoklosságát, melyet üldözőim rám kentek. Ki vagyok mentve a
gyalázkodás kőhalmaza alól, melyet a fejemre szórtak. Büszkén emelhetem
fel az arczomat, vallhatom be az elveimet: a nevem tisztára van mosva.

Klapka hős vezér e levelével épp úgy sánta-bénává verte a debreczeni
ellenségeinket, mint a dandáraival Isaszeghnél az osztrák ellenség
hadait.

Kossuth azt írta levelében a honvédelmi bizottságnak, hogy a diadalnap
éjén ugyanabban az ágyban aludt Gödöllőn, a melyben megelőző napon
Windischgrätz herczeg töltötte az éjszakát.

Hanem aztán most már mi sem ismertünk irgalmat.

Madarásznak le kellett bukni a hatalom polczáról. Le is bukott,
csúfosan. A gyémántpörben kiküldött országgyűlési vizsgáló-bizottság
kimondá rá a «sikkasztás» vádját. És Madarász nem várta be a bírája elé
idéztetést; elmenekült híradás nélkül Debreczenből.

Az általa kinevezett hivatalnok-sereget, szám szerint hatvan vörös
tollas flamingót, az utána következett miniszter, Szemere Bertalan mind
szélnek eresztette.

Az én kis lapomnak a pártja felülkerült. Én olyan nagy embernek hittem
magamat, a milyennek azóta soha többé álmodni sem mertem. (Ekkor
töltöttem be a 24-ik esztendőmet.)

A nagyságomról képzelt ábránd nem soká tartott.

A Kossuth által tervezett ápril 14-iki országgyűlési határozat a
Habsburg-dinasztia trónvesztéséről ezt is szétpukkantá, mint a
szappanhólyagot. S ha még csak ezt pukkantotta volna szét! Hogyan ment
keresztül ez a határozat, annak én szem- és fültanúja voltam.

Ott voltam a képviselőház üléstermének a karzatán, láttam a kavargó
csoportokat, aggodalomtelt arczokat, itt-ott hevesen vitatkozó
ellenfeleket.

Kossuth megjelent s elfoglalta kormányelnöki székét. Napirenden volt az
ő indítványa, melyet a szószékről kellett volna előadnia. De mielőtt az
emelvényre felment volna, előállt Besze János és stentori hangjával
felszólítá a képviselőházat, hogy ehhez az ünnepélyes nyilatkozathoz
költözzék át a református templomba.

Nagy ellenmondás felelt ez indítványra; de Kossuth vette a kalapját s
jelt adott a templomba-menetelre, előre indulván. Erre azután a
képviselők is kénytelenek voltak utána menni.

A nagy kálvinista-templomban már akkor volt négyezer főnyi sokaság. A
képviselők elvesztek a néptömeg között. A «tisztelt ház» szétmállott a
«hívek gyülekezetében».

Én Nyáry Pál mellett álltam, a kinek nem jutott ülőhely a padokban. Egy
oszlopnak támaszkodtunk. Nem láttam én ez ülésen se elnököt, se jegyzőt.
Ez nem országgyűlés volt, hanem templomi gyülekezet. Csak az volt hátra,
hogy urvacsoráját osztogassanak benne. Valaki rákezdte, hogy «Im
béjöttünk nagy örömmel!» De azt nagy hamar elcsitították.

Aztán Kossuth ment fel a kathedrára s előadá a gyülekezetnek a
határozati javaslatát.

A debreczeni kálvinista-templomnak olyan pompás akusztikája van, hogy
minden szót kétszer hallani meg benne: a visszhang megduplázza.

Kossuth hangja (igen szép hangja volt) csattogott és dörgött. Nyáry Pál
azt dörmögé: «Kiabálj, kiabálj! Mentül jobban kiabálsz, annál kevésbbé
értik, hogy mit beszélsz.»

Én ugyan egy szót sem értettem belőle, pedig minden szót kétszer
hallottam.

Ellenmondásról szó sem lehetett. Hát szokás a templomban a prédikátornak
ellenmondani?

Ezzel aztán a békepárt agyon volt ütve. Jött az «inevitabile fatum». Ez
volt a revanche a békepárt diadaláért Madarász felett.

Hej, Zichy Ödön! de rettentő boszút álltál a te halálodért! Ha a te
gyémántjaid nem lettek volna!

Kossuth a trónvesztési határozatot azzal az indokolással vitte keresztül
a megelőző napon tartott zárt űlésben, hogy ezt a hadsereg követeli s ha
az országgyűlés nem fogja kimondani, a hadsereg fogja proklamálni. Azt
is felhozta, hogy a nemsokára összehivandó veronai kongresszus
határozatait meg kell előznünk, nehogy ott intézzék el Magyarország
sorsát.

Másnap, e végzetterhes határozat kimondása után, megérkezett Debreczenbe
mr. Brown Angliából. A kanczellár lord Palmerston izenetét hozta magával
Kossuthhoz. A vékony hártyapapirra irott okmányt a pomádés-döbözének a
fenekében elrejtve csempészte be az osztrák rendőrök vizsga szemei elől.
(A hogy ezt Kossuth titkárától, Rákóczy Jánostól hallottam.)

Palmerston (nem sajátkezűleg, de londoni magyar megbizott által) azt
tudatta Kossuthtal, hogy a küldiplomáczia semmi ellenvetést nem tesz, ha
a magyarok az osztrákok fölött a harczmezőn győzedelmeskednek s az
osztrákoknak bárminő súlyos föltételek mellett a békét diktálják, hanem
ha az Ausztriától való elszakadást s a dinasztia detronálását találnák
kikiáltani, akkor bizonyosak lehetnek felőle, hogy Oroszország
fegyveresen interveniálni fog; s ha az nem lenne elég, Poroszország is
be fog törni készen tartott haderővel; a diplomáczia nem engedheti meg a
monarchia szétbontását.

Ez irat átolvasása után Kossuth arczán galvanikus rángások vonultak át.

– Már késő! – Mondá. – A trónvesztés a tegnapi ülésben elhatároztatott.

– Azt vissza kell vonatni! – sietett a válaszszal az angol megbizott.

Kossuth ennek is előhozta a veronai kongresszust.

Az angol nagyot bámult. Soha senki nem hallotta a veronai kongresszus
tervének hírét.

(Ezt Kossuth már januárban elmondta nekem; ő azt valami kis olasz
hírlapban olvasta s elhitte, a mi az ujságban van.)

Mr. Brown felkereste még az országgyűlés kiválóbb alakjait, azoknak
elmondá, hogy minő izenetet hozott az angol kanczellártól s egyenesen
felszólítá őket, hogy a detronáló határozatot, formahiba miatt,
semmisítsék meg, különben Magyarország el van veszve. A tisztelt
hazafiak vakarták a fejüket, de bátorsága egynek sem volt ezt a merész
lépést megtenni.

Aztán kiderült, hogy a hadsereg nem követelte a trónvesztés
elhatározását.

Mikor Bem Erdélyben meghallotta az országgyűlés e határozatát, azt
mondá: «Jetzt heiszt’s «finis Hungariæ.» Wir werden uns noch schlagen,
als gute Soldaten, aber Ungarn ist nicht mehr zu retten.»

Még nagyobb kavarodást idézett elő e határozat a nagy hadseregnél. A
főtisztek tömegestül készültek lemondani. Elébb Görgey sietett
Debreczenbe, azután Klapka. Mind a kettő felkereste a békepárt
vezérférfiait, arra unszolva őket, hogy országgyűléssel semmisíttessék
meg az április 14-iki határozatot. Ezek bölcsen azt felelték, hogy nekik
csak egy nyakuk van, azt nem dughatják a guillotin alá.

Minden reménység Szemere Bertalan felé fordult, a kit Kossuth (most már
kormányzó) megbizott az új miniszterium elnökségével. Szemere egészen a
mi emberünk volt: európai műveltségű diplomata. Ő tette le Dembinszkyt a
fővezérségből, mint kormánybiztos, ő nevezte ki helyébe Görgeyt; ő
független politikus volt, nem tartozott Kossuth bálványozóihoz. Tőle
vártuk, hogy az ország szekerét helyes kerékvágásba fogja hozni.

Nagy volt azután az elbámulásunk, mikor Szemere Bertalan az ő
kormányelnöki programmjában azt hirdette ki ország-világnak, hogy ő
republikánus.

Barátai, párthivei ijedten rohantak hozzá, számon kérve, hogy miért
tette ezt?

– Hát Kossuthot túl kell liczitálnunk!

Az igaz, hogy túlliczitáltuk vele.

Tehát azért, hogy a túlvérmes, nagyravágyó Kossuth valahogy meg ne
tehesse magát Magyarország királyának: a higgadtvérű hazafiaknak ki
kellett kiáltani a respublikát.

Mindjárt indítottak is meg egy nagy lepedőhírlapot e czimmel:
«Respublica» s annak a szerkesztői és munkatársai lettek, a kiket mi
mindig a legokosabb embereknek tartottunk. Azok még Petőfit is
túlliczitálták.

Néhány komoly hazafi még nem adta föl a küzdelmet, azok között volt
Nyáry, Kovács Lajos, Kazinczy Gábor, Kemény Zsigmond és Pázmándy Dénes,
a kit hazaárulási váddal hoztak Debreczenbe, de itt fölmentették.
Klapkával főztek ki egy merész tervet. E szerint Klapka egy
tartalékhadtestet gyüjtött volna össze Debreczenben, s aztán ennek a
haderőnek az oltalma alatt lehetett volna az országgyűlésen az április
14-iki határozat megsemmisítését keresztülvinni.

E tervnek azonban neszét vette Kossuth, s egy szintoly merész
sakkhúzással meghiusította azt. Kormányzói hatalmánál fogva elrendelé az
országgyűlés színhelyének áttételét Debreczenből Pestre s ennek
következtében elnapolta a képviselőházat négy hétre. A bankóprést is
előre küldé, a nélkül pedig nem lehetett rezervát rendezni.

Így aztán megmaradt a «decheance-act», az április 14-iki határozat
történelmi okmánynak, Magyarország függetlenségi emlékiratának.

Most már, ötven év mulva, beszélhetünk nyugodtan, igazságosan arról,
hogy hiba volt-e e függetlenségi határozat s csupán Kossuth Lajos által
elkövetett hiba volt-e az?

Eszembe jut most Bem tábornoknak egy mondása, melyet az érdemrend
megküldése alkalmával örökített meg, igy szólván Németh ezredeshez, ki
az elsőrendű katonai érdemrendet feltűzte az öreg szürke kabátjára:

– Zagen Zie dem Kossuth, er zoll mir keine Orden schicken, zondern er
zoll schicken Geld für meine Zoldaten, und die Unabhängigkeit zoll man
makken, aber nikt da von sprekken.

Tehát nem a «makken» volt a hiba, hanem a «sprekken».

De hát nincs-e valamennyiünknek részünk ebben a hibában? Képviselőknek,
iróknak, uraknak, parasztoknak, az egész magyar nemzetnek?

Ha elolvasom most azokat a lapokat, a miket azon időkben lángoló lelkem
olvadt lávájával töltöttem meg, el kell ismernem, hogy a szenvedélyek
szításában senki sem tett túl rajtam.

A legokosabb emberek is csak átkozódni tudtak.

Aztán a harczmezőn is egyik diadal a másikat követte.

Perczel Mór bevette Szent-Tamás erősségét egy rohammal, azt a helyet, a
honnan az ellenforradalom kiindult, s melyet egy évig hasztalanul
ostromolt az egész aldunai magyar hadsereg.

Az isaszeghi ütközetre következett a váczi diadalmas csata, mely Gőcz
osztrák tábornok elestével végződött. Utána rövid időre vívatott meg a
nagysarlói döntő ütközet, mely Görgey és tábornok-társai dicsőségét
bekoronázta.

Ez ütközet után azt mondá Görgei táborkara tagjainak: «Ne írjátok meg a
debreczenieknek, hogy milyen nagy győzelmünk volt, mert ha ezt
megtudják, még két nagy hatalomnak fogják megizenni a háborút».

És ez valósággal úgy volt.

Mi valamennyien mind azt hittük, hogy a magyar hadsereg legyőzhetetlen.
Másodszor meg azt hittük, hogy a magyar hadsereg győzelmei lángra fogják
lobbantani Európa minden szabadságra vágyó nemzetét. Hozzánk csatlakozik
az olasz, a franczia, a lengyel; nekünk is lesznek hatalmas
szövetségeseink. Ebben a hitben lobogtattuk a függetlenség zászlóját. Ki
mert volna e diadalok után kibékülésről beszélni?

De a hibának legsúlyosabb osztályrésze magát az osztrák kormányt illeti
meg. Hát mutatott-e az osztrák kormány legkisebb hajlandóságot a
Magyarországgal való kiegyezésre? Nem maga zárta-e el az utat az
oktrojált alkotmánylevél által minden kibéküléshez? Hisz abban
Magyarország egyszerűen be lett olvasztva Ausztriába.

Bizonyára, ha hiba volt a «függetlenség» elhatározása, annak egy
századrésze illeti meg Kossúthot, kilenczvenkilencz édes mindnyájunké s
abból is az osztrákoké a kvóta öregebb része.

Hiba csak az volt, hogy nem siettünk jobban a «makken»-nel, a hogy
elsiettünk a «sprekken»-nel.

Windischgrätz csak a nagy ütközet után vette észre, hogy őtet csak
bolonddá tartja az az egy magyar dandár, mely naponkint támadást intéz
Pest ellen, s aztán visszavonul, s hogy a magyar derék sereg ez alatt
Bécs felé nyomul nagy diadalokkal. – Ekkor aztán ő is nyakrafőre
takarodott, a merre utat látott: itt hagyta Pestet, a hová három hónap
előtt azzal a szóval köszöntött be, sipkáját az asztalhoz vágva:
«eccoce! Finita la comedia!»

Komárom alá megérkezve a főseregével, körülnézett az osztrák fővezér,
hogy nem volna-e ez a vár egy kézcsapással elfoglalható, a mi helyreütné
az eddig szenvedett kudarczokat. A Csallóközben ütötte fel főhadi
szállását. Úgy illett, hogy a megyei hatóság tegye hivatalos tiszteletét
a teljhatalmú potentátnál. A jó Aranyossy Dénes bácsi, mint a csallóközi
járás főszolgabirája, volt az üdvözlő deputáczió vezetője, ki is ékes
szónoklatra gyújtott rá a herczeg előtt, természetesen magyarul.

– Sprechen Sie deutsch! harsant rá a hatalmas úr keményen.

Erre aztán Aranyossy bácsi elővette a maga tudományát s hozzá kezdett:

– Euer Durchlauft…

– Da sprechen Sie doch lieber ungrisch.

Görgey pedig Weldent, Schlicket tönkre verve, ostrommal elfoglalta
Esztergomot s aztán az ostromolt Komárom felmentésére indult. De
Windischgrätz az ostromzároló sereggel együtt sem birt neki ellenállni.
Pedig Görgey igen jól tudott vele beszélni németül – ágyuból. A
monostori sánczokat a honvédek szuronyszegezve foglalták el, zsákmányul
ejtve az összes nehéz kaliberü ostromlövegeket s azoknak vitéz védőit,
hatszáz Deutschmeister-katonát, tisztjeikkel együtt. Ezek lövették egész
télen át az úgy is romba dült, leégett, szerencsétlen várost.
Windischgrätz ezzel letünt a katonai szinpadról. Rá nézve csakugyan
finita la comedia volt.


Egy kis epizód emléke.

Komárom fölmentése s az osztrák hadsereg hanyatt-homlok visszavonulása
után országszerte nagy volt a fellelkesedés. Honatyák, képviselők, kik a
debreczeni országgyülésből távoltartották magukat, siettek előbukkanni
eddigi menedékeikből. Az országgyülés négy heti elnapoltatása miatt
azonban a Ház elnökéhez nem czímezhették a mentegető leveleiket, tehát
egyenesen Kossuthhoz, a kormányzóhoz küldözték azokat.

Kossuth pedig (a miben igaza volt: ő Magyarországra nézve akkor már
uralkodó volt) bizony nem bontogatta fel a hozzá érkező leveleket, hanem
rábizta Rákóczy Jánosra, a titkárjára, hogy végezzen velük s aztán
referáljon neki azoknak a tartalmáról.

Rákóczy Jancsi pedig arról volt ismeretes, hogy rendkívül erős volt a
képzelőtehetsége. Ha kerékrefeszítették volna, sem lett volna képes
valamit úgy előadni, a hogy az valósággal megtörtént. Bámulatos
leleményességgel tudott igen érdekes párbeszédeket elmondani két olyan
ember között, a kik egymást sohasem látták. Pestmegyei főjegyző korában
megtörtént vele, hogy a másodalispán, Szentkirályi Móricz,
félbeszakította a jegyzőkönyv felolvasását: «adja csak ide főjegyző úr
azt a protokollumot, hadd látom, benne van-e, a mit most felolvasott,
mert én nem hiszem, hogy bele van irva».

No hát, – Rákóczy Jancsi referált Kossuthnak az érkezett mentegetőző
képviselői levelekről. S azokat aztán rendszerető ember szokása szerint
beledobta a papirkosárba.

Azok között volt Vargha úrnak, az esztergomi követnek az episztólája is.

Vargha volt a legszebb férfi a világon, a kit láttam. És egyuttal a
legvicczesebb. Még patvarista koromból ismertem s később egy regényemben
megörökítettem az alakját. De ő maga is tudta, hogy milyen szép ember. –
Hát az ilyen remek példányát a férfiui szépségnek bizony kár lett volna
a bakónak adni. Vargha úr megőrizte magát odahaza az egész hajczihő
alatt s ki nem mozdult Esztergomból.

Mikor aztán a magyarok Esztergomot elfoglalták, ő is sietett Kossuthnak
a hűség fogadalmát levélben megírni, ráfogva magára, hogy ő csak azért
maradt az osztrákok között, hogy azoknak a hadászati terveit kikémlelje
s a magyar vezérekkel közölje; végül a Habsburg-dinasztiáról is elmondta
a maga véleményét, mely ellenkezője volt a hizelkedésnek.

Az a levél is megtette a maga útját a kormányzó iróasztalától Rákóczy
Jancsi papirkosaráig.

Mikor aztán feldültünk szekerestül, az osztrák vérbiróság természetesen
sorba maga elé idéztette a magyar országgyülés volt képviselőit. Vargha
úr is odakerült.

Hát ő neki egész könnyű volt a munkája. Csak azokra az osztrák stabális
tisztekre kellett hivatkoznia, a kikkel az egész szabadságharcz alatt
együtt whisztezett az esztergomi kaszinóban. Ártatlan ő, mint a ma
született gyerek!

Mikor már egészen tisztára mosta magát s vigan bucsuzni készült, azt
mondja neki az auditor-major:

«Herr von Vargha, ein Brief ist noch da.»

S azzal eléje tartja a Kossuthhoz irott levelét. Hát biz azt az én igen
kedves barátom, Rákóczy Jancsi, ott felejtette a papirkosárban s így
jutott az osztrákok kezébe.

Kapott is érte Herr von Vargha négy esztendei államköltségen való
eltartást – a szép stilusáért.

Hasonló esete volt egy nagynevű és nagybirtokú magyar főurnak is, ki
mindeddig meg tudta tartani a semlegességét, de a midőn a magyar
fegyverek diadalnapja felragyogott, őt is rávitte a hazafiui lelkesedés,
hogy a Budapestre visszatérő Kossuthot üdvözlő lovas bandériumhoz
csatlakozzék s a kormányzó hintaja mellett lovagoljon. Mikor aztán balra
fordult a szerencse, Haynau foglalta el a fővárost, a gazdag főurat
elfogatni s a Nájgebájba záratni első dolga volt, a második pedig annak
a pompás palotáját Budapesten elfoglalni s azt főhadiszállásul
használni.

Egyszer aztán csak szabadon bocsátották a különben lojális főurat,
mindössze egy kis birságot róva rá azért a kis lovaglásért: kétszázezer
forintot. Akkor aztán Haynau is visszaadta neki a palotáját. S még azzal
a brutális lovagiassággal is tetézte e kegyességét, hogy felszólította a
grófot, mondja meg, mennyivel tartozik neki az eddig használt
kvártélyért.

A magyar főúr föltalálta magát:

– Hát én velem fizettettek azért az egy szobáért az Új-Épületben
kétszázezer forint szállásbért: számítsa ki a tábornok úr e szerint a
kulcs szerint, hogy mennyi jár nekem öntől az egész palotáért.

Nem számította ki.

Ugyanennek a főúrnak az öcscse egy egész huszárezredet állított ki a
saját költségén. Ezek voltak a szabadságharcz legvitézebb lovas katonái.


Visszatekintés.

Ápril 5-én még a republikánusokkal polémiáztam. Szeretem idézni akkori
szavaimat, mert azoknak ma is aktuális értékük van.

«Egyike a legfülhasgatóbb szónokaitoknak egyszer, hol, hol nem, valami
clubbconferentián azt mondta:

«Inkább akarok szabad szláv lenni, mint rabszolga magyar.»

Látjátok, itt van az éles, határozott demarcationális vonal köztünk és
köztetek.

Minden politikai pártnak van egy idoluma, mely körül alárendeltebb
eszméi forognak, melynek képét szivében, szineit szalagján viseli,
melynek nevét neve mellett hordja, mely elvei között az uralkodó.

E politikai idol tinálatok a respublica.

Minálunk a nemzetiség.

Mi nem tagadjuk meg a ti bálványotoktól a felséges nevet, ti tagadjátok
azt meg a mienktől.

Úgy vagyunk vele, mint a török a prófétákkal: elismeri, hogy Mózes is
próféta volt, Krisztus is az volt, de neki első a Mahomed.

Nekünk is első Magyarország, azután a respublica.

S ha egyiket fel kellene a másikért áldoznunk, kimondjuk, hogy
megtartani az elsőt választanók.

Kimondjuk, hogy mi a nemzetiséget imádjuk, nyelvében, ős jellemében,
sajátságaiban, még dallamaiban is, imádjuk mindenek felett.

S ha kell érte türnünk, türünk érte mindent, még a megaláztatást is.

S nincs a világnak az a magasztos eszméje, mely ennek elvesztéseért
nekünk kárpótlást nyujthatna.

Számunkra Magyarország földén kívül nincsen haza, életén kívül nincs
élet.

Ti azt mondjátok, hogy a respublica eszméjeért megosztjátok a
népfajokkal Magyarország földét, nevét, erejét: megtagadjátok, hogy
magyarok vagytok; kerestek helyet, hol nem lakik magyar, de lakik
szabadság.

Mi meg azt mondjuk, hogy inkább leszünk a börtönben, inkább a sirban, de
Magyarországon, mint a szabadság levegőjében, de idegen földön.

A ti elveitek titeket boldogítanak, mert ha elvész is Magyarország,
marad még a földön elég hely, hol szabad emberek laknak, nekünk
hitvallásunk a veszteség esetére csak fájdalmakat ad, mert bennünket e
nemzet minden fájdalmában osztozni kényszerít.

Ezért vagyunk mi féltékenyebbek népünk lételére, mint ti, ezért
őrizkedünk mi koczkajátékot játszani, soha vissza nem nyerhető
szentségre.

Ebben különbözünk mi tőletek.»

*

Ezeket az én szavaimat helyeselte akkor minden higgadt vérű hazafi – s
két hét mulva elfeledte minden ember: csak én nem – soha – még ma sem…


Ismét Pesten.

A mint az osztrák fősereg elhagyta Pestet, nem volt nyugtom többé,
látnom kellett az én imádott otthonomat, a szép fővárost. Szekeret
fogadtam, hazasiettem. A feleségemet azonban még ott hagytam
Debreczenben, előre sejtve a bekövetkező veszélyeket, a miknek őt nem
akartam kitenni. Ő az alatt fölléphetett a szinpadon a sebesült honvédek
javára adott darabokban.

Minő képe volt akkor a szép Pestnek?

A várost ketté vágta egy palizád-sor. A Nájgebájtól a hajóhidig volt
leverve czölöp czölöp mellé; egy török háborúbeli palánk, lőrésekkel:
arra való, hogy ha a pesti lakosság fel találna lázadni s ostrom alá
venné a kaszárnyát, annak a helyőrsége fedett uton vonulhasson át a
budai várba. Fölösleges munka volt; Pest nem lázadt fel, a horvát
ezredek háborítatlanul vonulhattak át Pestről Budára.

Nekem rögtön akadt dolgom a fővárosban. A kiadóm, Heckenast
felszólított, hogy vállaljam el a «Pesti Hirlap» szerkesztését, a hires
«Pesti Hirlap»-ét, melyet Kossuth Lajos alapított, aztán Szalay László
szerkesztett, majd Csengery Antal. Amaz ez idő szerint a külföldön járt
a magyar kormány képviseletében, emez aktuális politikai szerepléssel
volt elfoglalva, így jutottam én a legelőkelőbb magyar hirlap
szerkesztéséhez. Azonban az Esti Lapok-at is fentartottam a mellett.
Május végéig Debreczenben jelentek meg, azontul pedig Pesten az én
felelős szerkesztésem mellett. A legtöbb czikket Ludassi Mór irta benne.

Ugyan csendes életem volt néhány napig. Se feleség, se jóbarát, se
ellenség. Az Arany Sas törzsvendég-asztalánál egyedül ebédelhettem,
vacsorálhattam. Az asztaltársak ki erre, ki arra. Az irók közül csak
Vahot Imre maradt Pesten, meg Erdélyi János. Amaz a gyásznapok alatt is
szerkesztette az ártatlan Pesti Divatlapot, ezt meg kinevezték a Nemzeti
Szinház igazgatójának. Össze is különböztem vele a miatt, hogy
Laborfalvy Róza szerepeit mind átruházta Szathmárynéra s azért szinházba
sem jártam.

Esténkint a pesti Duna-part volt a közönség kedvencz sétáló-helye,
Budára nem lehetett átjárni, mert az osztrákok kiszedték a hajóhidat s a
lánczhidnak még nem volt talapzata. Onnan nézegettük távcsővel a
bástyafokon sétáló tüzéreket s a lőréseken kikandikáló ágyucsöveket. Baj
lesz ebből!

Szigligeti, a ki szintén hazaérkezett a családjához, megnyugtatta az
aggódó jóbarátokat. Ő, mint végzett mérnök, bizton mondhatja, hogy az
ágyugolyó egy olyan széles vizen, mint a Duna nem repülhet keresztül,
mert azt a víz magához vonzza.

Egy szép estén aztán megczáfoltatott az állítása. Derült alkony volt, a
Duna-part tele sétáló néppel, a midőn egyszerre a budai oldalon két
ágyulövés dördült el s arra néhány percz mulva egy csapat fehérköpenyes,
rézsisakos svalizsért láttunk a várba vezető uton felvonulni.

Az a két lövés Görgey előcsapatjának szólt, mely a bécsi kapu elé
megérkezett; a lovasok a vérmezőn elhelyezett előörs katonái voltak.

Hogy miért jött Görgey Komárom alól Buda alá? Miért nem üldözte az
osztrákok demoralizált derékseregét egész Bécsig, a hol ő diktálhatta
volna a dinasztiának a becsületes békét, a midőn még az orosz
intervenczió nem történt meg, a midőn még Haynau harczedzett dandárai
nem jöttek fel Olaszországból, a midőn még ő egymaga rendelkezett az
összes, százhatvanezer főre menő magyar haderővel? Ezekre a kérdésekre
valóságos szakértő tekintélyek már annyi tintát elvesztegettek, hogy
nekem kár volna azoknak a homályossá tételéhez hozzájárulni.

Egy kérdésre megtudtam Nyárytól a feleletet. Arra, hogy ha már Budavárát
meg akarta ostromolni Görgey, miért nem hozott mindjárt magával
ostromlövegeket Komáromból, minek fogott hozzá a maga tizenkétfontos
tábori ágyuival, holott az osztrákoknak Budán huszonnégyfontos ágyuik s
százhatvanfontos bombákat vető mozsaraik voltak. Hát ez úgy volt, hogy
Görgey elrendelte az ostromágyúk elhozatalát, de Guyon, a komáromi
várparancsnok, azt mondta, hogy ő ágyut nem enged a várból elvitetni,
csupán a kormányzó rendeletére. Az pedig Debreczenben volt. A míg aztán
az izenetvivő Debreczenig elkoczogott, onnan aztán megint
visszadöczögött Komáromba, abba belekerült jó egy hét. Jó Henczynek, de
rossz nekünk.

Arra a hirre, hogy Görgey megérkezett Buda alá, a pesti parton sétáló
közönség nem állhatta meg, hogy egy kis éljenzést ne ereszszen meg, a
minek azonban nagyhirtelen vége szakadt, a mint a budai bástyafokról két
ágyulövést tettek a pesti sétálókra, melyek közül az egyiknek a tekéje
egy asszonynak a lábát elszakította.

Hogy miért kellett Henczynek Szigligeti teóriáját a Dunán keresztül nem
lőhető golyóról megczáfolni? – azt nem tudom. Egyéb oka nem volt rá,
hogy a gyanutalan népcsoport közé lövessen.

Ez csak a bevezetés volt. A mint besötétedett, megdördültek a budai
bástyafokon a bombavető mozsarak, s éjfélig szórták a granátokat a
városra. Bezzeg át tudtak azok repülni a Dunán. A népség azért künn
sétált az utczán. Érdekes látvány volt, a mint jött a tűzokádó
szörnyeteg, ívet képezve a felhős égen, a kanócza prüszkölve szórta a
tüzet, mintha ő taszigálná a bombát, míg az egyszer csak szétpukkant a
magasban, villamfényt vetve a házakra. A bámuló közönség éljent kiáltott
rá, azt hitte, hogy ez a bomba megzápult, korán robbant szét. Pedig az
shrapnell volt, melynek az a feladata, hogy szétrobbanásával golyózáport
és granátszilánkot szórjon alá. És csodamódon a százötven bomba egy
embert sem sebesített meg a városban.

… Arra a hirre aztán, hogy Pestet bombázzák, rögtön hazajött a
feleségem. Ha baj van, akkor itt a helye az ura mellett.

Meg volt hát az édes otthon s a viszontlátás öröme, a miről a poéták
olyan szépeket tudnak zengedezni.

Próbáljátok csak meg, poéták, ezeket a gyönyöröket végig élvezni, úgy,
hogy a tündéri éjszaka minden perczében egy bombapukkanás rázza meg az
ablakokat, vérvilággal váltva fel az éjjeli mécses pislogását. Minden
csókra egy lövés.

Rendesen éjjel kezdték el a budaiak a bombázást. Most már nemcsak
shrapnell-gránátokkal lőttek, a mik a légben szétpukkannak, hanem
százötven fontos bombákkal, a mik lecsapnak, úgy durrannak szét.

Egy ilyen bomba épen a Pesti Hirlap szerkesztőségének az ablaka alatt
csapott le, ölnyi mély vermet ásva a földben s messze szétzúzva az
utczaburkolat gránit koczkáit.

Görgeynek pedig még mindig nem voltak ostrom-lövegei, a Gellérthegyről
meg a budai halmokról csak afféle tábori ágyúkkal csiklandozta a
budaiakat. A svábhegyi vízvezetéküket ugyan elvágta, de megmaradt nekik
a dunai vízvezeték, melynek a gépháza ott volt a budai Dunaparton. Ha
ezt az épületet szét lehetett volna rombolni, akkor ki lett volna az
őrség szomjaztatva, de ezt csak a pesti oldalról lehetett megkisérleni.
Gondoltak is erre a magyar hadműszaki vezetők! Az ostromlöveg
felállításának nagy titokban kellett volna megtörténni.

Május 15-én írtam ezt a levelet Kovách Lajosnak Debreczenbe:

«Barátom, Lajos!

Egy bomba épen most döntötte le a redout homlokzatát; a másik a lapom
hivatala előtt fúródott a kövezetbe; a Trattner háza ég.

Minő költői toll volna az, mely e jelenetet le tudná írni. A
szakadatlanul mennydörgő bombák, mik fejünk felett szétpukkannak,
egy-egy gömbölyű fekete füstgomolyt hagyva maguk után a világos égen. Az
ember azt hinné, hogy a pokol felül kerekedett az égen, s onnan támad
reánk.

Minő nagyszerű volna e jelenet, ha Pesten nem volna.

A nép halálosan fel van ingerelve, nincs a szeretetnek egy szikrája
többé, nincs a gyávaságnak egy cseppje szívében. Gyűlöl! Gyűlölete
olyan, a mely örökségbe marad fiúról-fiúra, mint a vallás. Ez a
gyűlölete az ellenségnek erősebb alap, mint a hazaszeretet.

Minő nagyszerű volna e tanítás, ha Pesten nem volna.

Nehány nap, vagy ha Isten úgy akarja, nehány hét után hallani fogjátok,
hogy Buda elesett. A vár leégetve, védői leölve.

Én sírtam, mikor Pestre beléptem, sírtam, mint egy gyermek, ki anyját
viszontlátja. Sírtam, mikor a szabadság háromszínű lobogóit láttam
minden utczán, minden házon repkedni.

Ha Pestre jöttök, sírni fogtok ti is, tán más okból, tán keserűbb okból;
de azért ha romokban fogjátok is találni az imádott várost, e romok
fölött mindig ott fog lebegni a nemzeti zászló.

Sok seb van ütve már e nemzet szívén, de egy sem ilyen fájó, egy sem
ilyen örök.

Gondolkodtok-e róla, hogy begyógyítsátok?

Sok áldozatot hozott a nemzet a szabadság oltárára, de egy sem volt
ilyen nagy, egy sem ilyen nehéz, mint Pest pusztulása.

És senkit sem hallunk panaszkodni. Nem egy ember cselekszik itt: egy
nép, egy Isten.

Háladatosak legyetek a magyar nép iránt, háladatosak legyetek Pest
iránt, ha eljön a jutalom osztások ideje, mert a nehéz idők érdemei a
népé és Pesté.

Én láttam, én hallottam, én éreztem, mit szenvedett Pest. Óh az több,
mint egész Magyarország szenvedése. Mindennap morális hóhérpadra vonták
lelkét, mindennap megölték és mindennap feltámadt újra. S a mit most
szenved, azt Magyarország szenvedi.

Mennyit fog még szenvedni, azt az Isten tudja, de hogy azt
honfitürelemmel fogja elviselni, az bizonyos.

A nőket kiküldtük a városból, de azért a férfiak helyt állanak; ennek
tulajdonítsd, hogy eddigelé több mint ezer bomba-lövés közül, mely
városunkat érte, csak egy bírt tüzet gyújtani, a többit rögtön, ezt is
fél óra alatt elolták, pedig ilyenkor legerősebben lőnek az égő házra.

A megyeházat két bomba igen megrongálta, egyik a börtönt, másik Nyáry
szállását ütötte át. Nyáry azelőtt félórával hozatta ki a rabokat
(270-et) s vitte Pilisre.

Ha csöndesebb idők lesznek s mi azokat megérjük, fel fogjuk keresni a
magas jellemvonásokat, mikkel Pest négy havi története tömve van,
elkezdve a legmagasabb régióktól, le a napszámos családköréig.

Ha más jutalmuk nem lesz, ismerje meg neveiket, tetteiket a haza, az
utókor.

Ti vészbiróságot állítottatok, ti a bűn megtorlásáról gondoskodtatok, mi
egyszerű, köznapi emberek erénybiróságot fogunk állítani, mely az
elfeledett, a nem ismert érdemeket jutalmazza meg: legalább egy dicsőítő
szóval. Csekély jutalom; de jog a nagyobbhoz.

Mondd meg azoknak, kik a törvényeket hozzák, hogy a míg büntetéseket
szabnak az árulókra, kiket – Istennek hála – ujjainkon felszámlálhatunk,
ne feledkezzenek meg az áldozókról, kiknek neve «millió».

Mondd meg nekik, hogy a nemzet háladatos legyen fővárosa iránt.»

Egy napon aztán változtatott a budai nagy karmester a
konczertprogrammon; nem este kezdett hozzá, hanem korán reggel.
Hajnalban iszonyú robbanásra ébredtünk fel. Ott volt a lakásunk abban a
házban, melyben most a Nemzeti Kaszinó van, mellette volt egy földszinti
ház, melyben pék lakott, a kit úgy híttak, hogy «keresztes pék». A
boltja czímerén egy fehér kereszt volt. Azt hittük, hogy ránk szakad a
ház. Cselédünk rémülettől kikelt arczczal rohant be hozzánk, alig tudta
kidadogni: «A keresztes pék»!

– Hát mi történt a keresztes pékkel?

Az történt, hogy a lecsapó bomba keresztültörte a háza boltozatát s épen
a boltja közepére esett le. A pék feleségének, ki ott ült a sütemények
között, még volt annyi ideje, hogy kifuthatott a boltból; de a következő
pillanatban már szétpukkant a bomba s a bolt két falát az utczára és az
udvarra kidöntötte. Ez közvetlen szomszédságunkban történt.

Elég okunk volt a megrémülésre.

Itt maradni valóságos istenkisértés volna továbbra. Hirtelen
összegyömöszöltük egy kézi táskába, a mi legszükségesebb volt s azután
futottunk.

– Hová?

A bombák utasítást adtak.

Ott durrogtak a magas égen kettő-három egy percz alatt. A bombapukkanás
úgy esett az embernek, mintha jól, de jól hátba ütötték volna.

Tehát csak arra felé, a hová a bombák el nem érnek.

Ezúttal úgy látszott, hogy a Nemzeti színház volt a bombavetők
czéltáblája.

Egy bomba épen a színház gazométerjébe zuhant le. Ha az szétrobban,
rombadönti és felgyújtja a színházat. Az isteni gondviselés úgy
intézkedett, hogy a gazométer épen meg volt töltve vízzel: a bomba
megzápult benne. Ritka eset, mert hisz az égő kanócz még a víz alatt is
tovább sistereg, s a bomba a tenger fenekén is felrobban. Ez az egy
megbecsülte magát.

A szétpattant bombaszilánkok pattogva hullottak a házak cseréptetőire.

Mi futottunk a Stáczió-utcza felé. Bérkocsinak híre sem volt a városban.

A Stáczió-utczában volt egy szinészbarátunknak, László Józsefnek egy
csinos háza, a hol néhanapján vidám estéket töltöttünk. Ő nála kerestünk
menedéket.

Hanem aztán a bombák megtanítottak rá, hogy ott sincs biztos szállás,
odább kellett költözni.

Utoljára találtunk a Kalvária mögött egy kis házikót, asztalosé volt,
annak kibéreltük egy szobáját s abban meghúzódtunk.

Nagy volt a rémület! Hát bizony a bombák ellenében nincs hősködés. Nem
hiszem, hogy Mars istennek is a lábaszárába ne szállt volna a bátorsága,
ha Trója ostrománál bombákkal lövöldöztek volna s Apollót sem híná Homér
«εκεβολος»-nak (messzedobáló).

Végig kellett várni, a míg a budai pasának elmúlik a bombázó-kedve.

Akkor aztán arra kellett gondolni, hogy az új háztartásban
berendezkedjünk. Az ebédet csak meg tudta főzni Gertrud királyné, de
éjszakára ágynemű kell.

Rá kellett szánnom magamat, hogy visszamenjek a Hatvani-utczai házba s a
Kalváriához vánkost, párnát szállíttassak. Csak kapok egy szegény tótot,
a ki a batyut utánam hozza. Dehogy kaptam. Mikor az ember a tenyerén
hordja a pénzt, úgy keresi a szegény embert, akkor nincs szegény ember
sehol.

Már úgy volt, hogy magamnak kell a batyut a hátamra vennem s úgy
czipelnem végig a városon, a midőn egyszerre csak betoppan a szobámba az
István.

Így hívták Nyáry Pálnak a huszárját. Egy levelet hozott Nyáry Páltól,
melyben meghív, hogy menjünk ki hozzá Nyáregyházára s maradjunk ott, míg
Budavár ostroma tart.

Soha örvendetesebb izenet nem jöhetett volna a számomra.

– A hintó ott vár a Két kék baknál – mondá az István.

Beljebb a városban volt még egy néhány vendégfogadó: a Fehér ló, a Fehér
hajó, az Arany sas, de azok már a bombajárásba estek, oda nem volt
tanácsos megszállni. A Griff épen szomszédos, a Hattyu átellenes a
Nemzeti Színházzal. Ki mert volna odamenni? – Ellenben a Két kék bak-ok
a bombák hordtávolán kívül esett, a város szélén. Siettem a nőmhöz
vissza. Átadtam neki a Schodelné levelét, melyet hozzá írt, meghíva
bennünket Nyáregyházára. Ő volt ott az úrnő.

Rögtön útra keltünk, délre megérkeztünk.

Milyen jól esett elmenekülnünk az ostromvihar pokolzengéséből! Falura!
Az áldott falura, a minek örömeit gyermekkorom óta nem élveztem, akkor
is csak rövid időre, az öreg apámnál.

Volt hát egy napom, a melyen tökéletesen megpihenhettem, nem jöhetett
utánam se bomba, se kalamáris.

Nyáry Pál és Schodelné körülvezettek bennünket a mintagazdaságban.
Milyen pompás svájczi tehenészet volt ott. Milyen merino-juhok!
Gazdasági gépek a legújabb mintára. Aztán könnyű kocsin körüljártuk a
szép nagy uradalmat. A repcze akkor virágzott, illata felverte a
levegőt, a rozs a fejét hányta, a dohányt ültették, a répát gyomlálták.
A kopár halmokat ültetett geszt koszorúzta. Gyönyörűen állt minden
vetés.

Én alig tudtam kifejezést adni elragadtatásomnak.

Nyáry Pál pedig mélabúsan mondá:

– És mindezt már nem én fogom learatni s mindebből egy esztendő múlva
nem lesz itt már semmi.

De rossz proféczia volt!

Miért kellett neki beteljesülni?

Csak egy éjszakát töltöttem az idyll és bucolica helyén.

Másnap reggel már visszatértem Pestre, nőmet otthagyva Nyáregyházán.

Visszacsalogatott a kalamáris, ez a pokol kéménye. Hisz lapszerkesztő
voltam.

Itthon hagyott munkatársam, Ludassi Mór, azzal az örömhírrel fogadott,
hogy megérkeztek már Görgeyhez Komáromból az ostromágyúk: az éjjel
megkezdik a réstörést Budavár bástyáin.

Szép kis öröm lett ennek a vége.

A budai parancsnok, a mint megtudta a magyar ostromlövegek működéséből,
hogy komolyan döngetik alatta a bástyát, annál fokozottabb dühhel
fordult Pest védtelen palotái ellen, bombái, tüzes golyói sorra
fölgyújtották a Dunasor emeletes házait, a mit azután Görgey azzal
torolt meg, hogy ő viszont fölgyujtatá a budai királyi várat.

Éjjel, nappal tartott e rémséges ágyúhangverseny.

A város lakók nélkül maradt.

Valamennyi szinész és művésznő mind oda menekült László József házához,
mely a lőtávolon kívül esett. A házi gazda barátságosan megosztotta
vendégeivel az elemózsiáját, nekem is részem volt benne. De már
alvóhelyet nem tudott mindenkinek adni.

Késő volt már az éjszaka s még egyre tartott a rombolás.

Egy szinésznőnek volt ideiglenes szállása a Kalvária mellett. Megszánt
és meghívott magához éjszakára.

Volt egy régi jó barátnője a feleségemnek, a színház komikája, Kovácsné,
az félrevont s komolyan megintett.

– El ne fogadja ön ezt a meghívást, nagyon sok pletyka és háborúság
lenne belőle.

Hisz úgy sem fogadtam volna el.

Hát hová leszek egész éjjel.

Majd leülök a Kalvária küszöbére s onnan fogom nézni a titánok tűzi
játékát.

S úgy tettem. Ezen az éjszakán a szabad ég alatt háltam s számláltam az
ágyúlövéseket.

Ezen az éjszakán lett Budapest rommá lőve.

Álomnak elég nagyszerű volt az, alvás nélkül is.


Utolsó találkozásom Petőfivel.

Egy szép tavaszelői napon volt: Budavára dicsőséges bevétele után, Nyáry
Pállal sétálgattunk Pest utczáin. Szomorú látvány volt: a háztetők
bombáktól átlyukgatva, a gránit-utczaburkolat feltépve, széthányva: a
Dunapart járhatatlan.

Az az egész palotasor, mely a magyar főváros büszkeségét képezte,
végtől-végig leégve, összerombolva. A kormos falak ijesztően meredeztek
fölfelé, egymásra hajoltak, mintha tanakodnának, hogy ki dőljön le
elébb? Az egész utczasor üszkös gerendákkal, kőfaltörmelékkel borítva. A
nagy vendégfogadók mind kiégett romok: a hol még nem volt a földszint
leégve, ott az ablakok deszkákkal beszegezvék. Alig lehetett egy pár
embert látni a romok között, a kik bizonyosan azon tanakodtak, hogyan
kellene e romok eltakarításához hozzákezdeni.

Legijesztőbb képet mutatott a redout dunaparti része. Erre haragudtak
legjobban a budaiak; hisz ennek a terme szolgált tanácskozóul a magyar
országgyűlésnek. Azt alapjáig rommá kellett lőni. Most aztán kiegészítő
része lehetett a másik felének, melyben egykor a német szinház muzsái
honoltak, s mely még tavaly télen leégett. Néhol még füstölgött a
pinczében a megolvadt réztető lávája, mely keresztül tört minden
boltozatot. Ezt nem bírta eloltani a háromnapos meleg eső, mely Budavár
bevételére következett, s melyre azt mondta Nyáry Pál, hogy «az az eső
visszatéríti mindazt a kárt az országnak, a mit a háború dulása
okozott».

Alig birtunk megválni ettől a nagyszerű panorámájától a palotaromoknak.

– Hát volt erre nekünk szükségünk?

Bizony bizony, mikor 1849. tavasz napján végig néztem ezen a Dunasoron,
kedvem lett volna az első rom szegletéhez odavágni ezt az én bolond
fejemet, melyben a szabadság eszméje megszületett, hogy szétszakadjon.

Hanem ha most végig nézek a két Dunasoron, akkor nem sajnálom, hogy még
sem zuztam akkor össze ezt az én bolond fejemet.

Barangolás közben beszélgettünk Nyáryval a napok nevezetesebb
eseményeiről, azok között volt a franczia külügyminiszternek: Druyn de
L’Huysnak a parlamentben adott nyilatkozata az orosz interventio
tárgyában Magyarországon. Diplomatai stilben orákulumszerű
frazeologiával volt adva a válasz; de azért világosan megérthette belőle
mindenki, hogy Magyarország az ez idő szerinti franczia kormánytól semmi
pártolásra nem számíthat. Sőt ellenkezőleg, a franczia kormány sürgős
figyelmeztetést küldött az európai udvarokhoz, hogy a veszélyes
bonyodalomnak elejét venni törekedjenek. Bonyodalom itt nem lehetett
egyéb, mint Magyarország függetlenségének kimondása s a magyar fegyverek
győzedelme. S hogy az alatt az igéret alatt mit ért a franczia külügyér,
miszerint a franczia kormány maga is kész erélyes rendszabályokhoz
nyulni, azt meg lehetett tudni a római expedicziójából, mely által az
olasz szabadságharczosokat a szent városból kiverte.

E közben eljutottunk a nagy Kristófig. A hatalmas tengergázoló szent
kőszobrának talapzatára egy lepedő nagyságú plakát volt felragasztva,
veres betükkel pompázó, melyet kiváncsi csoport vett körül. Mi is oda
csatlakoztunk, megtudandók a plakát tartalmát.

Szemere Bertalan miniszterelnök rendelete volt az, melyben előre
bocsátva indokait, a közelgő orosz inváziót, felszólít minden hazafit
(talán arra, hogy fogjon fegyvert, sorakozzék a nemzeti zászlók alá? Nem
biz az; hanem) hogy tartson e veszély elhárítására háromnapos bőjtöt,
menjen a templomba imádkozni s induljon neki seregestül a bucsujárásnak
keresztes proczesszióban. Így szoktak nevezetesen a patriárkális időkben
védekezni a sáskajárás ellen. Harangszó is legyen bőséggel.

Nyáry Pál szomorúan csóválta a fejét, s hozzám fordulva dörmögé:

– Lengyelország halálszagát érzem.

E pillanatban hangos kaczaj hangzott fel mögöttünk.

Hátra tekintettünk.

Mi ráismertünk az alakra, Petőfi volt az.

Nagyon átváltozott az arcza. A szakállát nem borotválta rég; az egészen
benőtte az arczát, valami gyürött fehér kalap volt a fején.
Vitorlavászon zubbonyt viselt, a minőt a közkatonák kapnak, arra volt
kihajtva a széles inggallérja; semmi katonai dísz, semmi kard az
oldalán.

Mi ráismertünk, de ő ránk se nézett: fogai közt morzsolta: «fuimus
Troës! Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes.» Azzal megfordult s
odább ment.

– Szegény bolond! – Mondá Nyáry, utána nézve. – Most ez a nyakravaló nem
viselése miatt elvesztette a tiszti rangját, elvesztette a földet a lába
alól. Ebben nyilatkozik meg a bolondok idiosyncrasiája, hogy az
öltözetet nem türik a testükön.

Azután elmondá Nyáry, hogy mi dologban jár most Petőfi itten. Írt egy
magyar marseillaiset, ezzel a czímmel: «Előre!» (Véres a föld lábam
alatt, Lelőtték a pajtásomat. Előre!) Ezt felajánlotta a magyar
kormánynak, hogy nyomassa ki százezer példányban s oszsza ki a magyar
honvédség között. Magának kivánt érte egy összeget. Ha jól emlékszem rá,
tizezer forintot. Ha Nyáry Pál lett volna még akkor a miniszter, ő
bizonyosan megadta volna a magyar Tyrtæusnak, s azzal Petőfi meg lett
volna mentve a jövendő számára: kimenekűlhetett volna a külföldre,
vihette volna magával Juliáját, Zoltánját s folytathatta volna
ragyogását; hanem hát a tudósok miniszteriuma nem birt érzékkel a poéták
fajsúlya iránt, Petőfi versét nem nyomatták ki, hanem adtak neki
végkielégítésül ötszáz forintot. – No, hát ez épen elég volt zsákmányul
a fehéregyházi muszkának.

Elválásunknál azt kérdeztem Nyáry Páltól, hogy hát ő nem jön-e el a mai
díszlakomába a muzeumba?

Elmosolyodott rá:

– Tudod, hogy én vízivó vagyok. Se nem mondok, se nem iszom áldomásokat.

Mert hát ez a nap a vigasságnak volt szentelve.

Nagy Sándor tábornok dandára volt keresztülvonulóban a városon. A vitéz
tisztikar üdvözlésére rendezett a főváros tanácsa bankettet, melyben
részt vehetett minden igaz hazafi, a ki a két forintot letette; a
katonák, mint vendégek. A díszlakomának a nemzeti múzeum nagy terme
szolgált helyiségül, miután a nagy vendéglők mind rommá voltak lőve. A
nemzeti múzeum csoda módon megmenekült a bombázástól. Ott
visszapótolhatatlan kincsei égtek volna el a nemzetnek.

Ebéd ideje előtt itt gyültünk össze, várakozó közönség, a múzeum külső
lépcsőcsarnokában.

Én odatámaszkodtam az egyik oszlophoz.

Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki más is oda támasztja a
vállát. Petőfi volt.

Mondhatnám volt neki: – Héj Sándor! Mi sem így álltunk egykor valamikor
ezen a múzeumi lépcsőn! De csak nem szóltunk egymásnak semmit.

Azonban egy másik ismerős alak is kerűlt mellém. Régi pajtás a komáromi
rajziskolából, a kivel együtt tanultuk Orbán Gábor uramtól a görög
oszlopok kiczirkalmozását. Nagy köpczös, csontos, de különben lomha
ficzkó volt. Brosenbachnak hívták, az apja Verpflegsobercommissär volt a
komáromi várban; a fia hadnagyi egyenruhát viselt.

Egyszer csak nagy mozgalom támadt a múzeum lépcsőzetén, egy csoport
egyenruhás alak tódult fölfelé, élükön egy vidámarczú, középtermetű
aranygalléros főtiszt. Ez volt Nagy Sándor tábornok. Díszruhás
magistratualis personák vezették, a kikkel élénken társalgott.

A várakozó közönség nagyon csendesen viselte magát.

Erre az én Brosenbach barátom hátrafordul s ránk rivall:

– Oes verfluchte Civilisten, könnt’s nid éljen schreien, wenn der
General kommt!

Már hogy mi: Petőfi, meg én verfluchte Civilisten.

Petőfinek még erre sem mozdult meg az arcza.

Mi aztán igyekeztünk a felvonuló hadsereg nyomában előre törekedni az
étkező asztalokkal megrakott múzeumi nagy terembe.

A patkóalakura formált asztalok egyikének a szögletében csakugyan
sikerült helyet kapnunk, még pedig úgy, hogy a sors véletlen kegye által
ismét összekerültünk három régi jó barátok; Brosenbach jutott az asztal
végére, mi pedig Petőfivel az asztal két szegletére, egymással szemben.

Ekkor aztán csak meg kellett egymással ismertetnünk a neveinket.

Az én Brosenbach barátom olyan szíves volt, hogy visszaemlékezett rám a
régi rajziskolai időkből.

– Aha, der junge Fant neben mir!

Nem az az egyik, hanem a másik.

Mi a rangom ez idő szerint? Mondtam neki.

– Tehát skribler!

Ő ellenben nagyra vitte a dolgát. Hadnagy a Verpflegsbranchnál, a hol az
apja Obercommissär volt. Számtalan csatákban részt vett, s tömérdek
szénás szekeret megvédelmezett. Elmondta, hogy mennyi küzdelemmel jár ez
az ő hivatása. A prófunt süttetés a táborban, a széna, szalma fuvarozás:
az örökös harcz «mit den verfluchten Bauern», kik különösen nagymesterek
a zab elrejtésében a requiráló tiszt elől.

Mi eközben ültünk szemközt az asztalnál Petőfivel szép csendesen. – Két
ismeretlen ifjú. – Mi sem ismertünk senkit, minket sem ismert senki. Új
emberek voltak itten, mi meg az elmultak.

Tavaly még ünnepelt költők, hírneves népszónokok, ma már fakó
czivilisták, a kik örülhetnek, ha az asztal végén helyet kapnak. – Porrá
lettünk s azt éreztük.

S ha még csak magunk lettünk volna porrá; de éreztük, tudtuk, hogy porrá
lett velünk együtt minden, a mi lelkünknek drága: a haza, a szabadság, a
nemzet, a dicsőség, a költészet, az egész világ! – Nincsen jövő!

És azután – egymást sem ismertük.

Tavaly még: – Lelkemnek megmaradt fele. Ma már: – Ki az az ember? Nem
ismerem.

S miért igy?

Azért, mert én nőül vettem azt, a kit szerettem, – s a ki engemet oly
igazán szeretett. – Igazabban, mint a «feleségek felesége» az ő
halhatatlanítóját.

És ez alatt csak lepergett a diszlakoma a szokott rendben, egészen az
utolsó mogyoró-dessertig, a mit kiki a saját fogával tört fel. (Még
akkor volt foga a magyarnak.) S a kés-villa csörömpölés közben
hangzottak a körmönfont toasztok mind a jelenlevő, mind a távollevő
czelebritások felmagasztalására, a mi igen jeles viszhang volt Szemere
Bertalan háromnapos bőjtrendeletére.

Engem émelyítettek ezek a toasztok, a mikhez átkozott rossz vinkót
kellett innunk. Mikor a föld reng a lábunk alatt, mikor a romok a
fejünkre akarnak szakadni, mikor a hullakeselyük kárognak a fejünk
fölött, akkor mi előállunk, dicsekedni, tömjénezni, hozsánnát, vivátot
kiabálunk, poharakkal csörömpölünk, a helyett, hogy a véres kardot
körülhordanók völgyön-mezőn, a riadót kiáltva:

«Fegyverre magyar! Itt az itélet napja!»

Csak ez a keserű hangulata a kedélyemnek magyarázza, ha nem is igazolja
azt, hogy a toasztok végén én is fölemeltem a poharamat s ezt a szót
mondtam áldomás gyanánt:

– Én poharat emelek azokra a hősökre, a kik a szabadságharcz alatt még
ezután el fognak esni.

Siri csend támadt e szavaim után. – Senki sem nyult a poharához.

Hiszen bolond egy toaszt is volt. Méltó az agyonhallgatásra. De mikor én
belőlem úgy ki kivánkozott ez a mondás!

Csak az átellenben ülő Petőfi emelte föl a poharát s odakocczintá az
enyémhez:

– Köszönöm pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad.

… Ekkor aztán megbántam nagyon, hogy ezt mondtam.

… Négy hét mulva már ott volt Petőfi az általam felköszöntöttek dicső
sorában.


Fejjel lefelé.

Budavárát hát bevettük; de azalatt elvesztettünk mindent.

Hentzi elesett: de győzött.

Ránk, magyarokra nézve nem lehet átkozottabb alak nemzetünk
történetében, mint ő. De mint katona, nagy volt. Az önfeláldozás teljes
tudatával vetette magát a győztes ellenség diadalszekere elé. Az
szétmorzsolta őt; de feldült.

A míg Budavárát ostromoltuk, azon nagy időhaladék alatt a vert osztrák
hadsereg összeszedhette magát, Haynau feljöhetett veterán ezredeivel
Olaszországból, az orosz hadsereg betörhetett az ország határain, a mik
védtelenül hagyattak. Magyarországnak vesztett ügye volt már.

Ezentul most már emlékeimben csak a magam dolgával foglalkozom: az
országos politikával nem bajlódom. Honnan is venném a hozzávalót. Egy
ötven év előtti magyar ujságiró mintaképe lehetett a tudatlanságnak. Nem
terjedt a mi látóhatárunk tovább, mint a szerkesztőség ablakából az
átellenes ház sarkáig, a mire a kormány plakátjai voltak felragasztva.
Szamarak voltunk mind. Én két lapot is szerkesztettem, hát dupla szamár
voltam. A miket én akkor irtam és kinyomtattam, azokat most elolvasnom:
felér a purgatóriummal.

De hát honnan vettem volna a bölcseséget? Az okos emberek mind eltüntek
előlem: az országgyűlést május végén elnapolták, hazaküldték; a
«békepárt» megtagadta, hogy volt valaha a világon. Négy heti pihenés
lett a honatyáknak engedve. Majd négy hét múlva összejöhetnek ismét
Budapesten. Be is ülhetnek a gyűlésterembe (a redutban), ülőhely van
elég.

Egyetlen adminisztráló tehetség volt a szabadságharcz alatt a
kormányban, Nyáry Pál. Azt leköszöntették, félretolták. De hogy ez a
nagy tehetség ne maradjon tétlenül, gondoskodott róla Pest vármegye;
megválasztatta alispánnak. Nyáry Pál elfogadta. Miniszterből viczispán.
Ilyet sem produkál többet az új szekulum!

Tehát az én egyetlen orákulumomat, Nyáry Pált is elvesztettem, a ki nem
jött fel Pestre, csak a megyegyűlésre.

Kossuth se jött el még. Eleget is lamentálnak az «Esti lapok» miatta.
Görgey rommá lövette a budai királyi várpalotát, nehogy Kossuth azt
találja választani rezidencziájának.

Az ország dolgai folytak, a hogy akartak.

Még egy mondását ide kell iktatnom Nyáry Pálnak:

«Úgy látom, hogy meg lenne ez az ország minden kormány nélkül is».

Mivelhogy minden parancsoláshoz két ember kell: egy okos ember, a ki
parancsol, meg egy bolond, a ki azt megfogadja. S minthogy
Magyarországon ilyen bolond emberek nincsenek, annál fogva minden ember
előbb megkritizálja a kapott parancsot, aztán a feje alá teszi s nem
hajtja végre.

Parancsolt a kormányzó, a miniszterek, az országgyűlés, a
kormánybiztosok, a hadvezérek: – aztán mindenki tette azt, a mit jónak
látott.

Én úgy éreztem magamat, mint a ki fejjel áll lefelé. S ha csak magam
lettem volna így, de az egész világ úgy állt.


Egy pár óra a rendőrfőnöknél.

Végre valahára kapott Budapest, ha nem is kormányt, de legalább
rendőrfőnököt.

Új volt ez az intézmény. Soha sem hallott ilyenről a magyar. Ez ideig
rendőrfőnök volt a pesti városkapitány.

A rendőrfőnök közkedveltségű alak volt Budapesten, – Hajnik Pál; nekem
igen jó barátom; a kiről fel van jegyezve a Nemzeti Kaszinó évkönyveibe,
hogy egy este tizenkét pagát-ultimót mondott ki s valamennyit megnyerte.
Szép magas, francziás szakállú uri ember volt, vöröses szőke. Ismerte
alaposan a külföldi rendőri intézményeket, ezért lett rendőrfőnökké
kinevezve.

Ez bezzeg másformán gyakorolta a hatalmát, mint a szerencsétlen két
balkezű Madarász Laczi, a kit, ha megtámadott az ellenzéki ujságíró,
frissen három új lapot fordított ellene, azokkal ágyuztatott a
megtámadójára sarat, piszkot, rohadékot. – Nem úgy kell a fenegyerekkel
bánni!

Pálffy Berczi is hazakerült Pestre Debreczenből, s itt is folytatta a
Martius 15-ikét. A kormányváltozás után úgy tudta, hogy a bukott
kormányt pártoló hirlapnak kötelessége az ellenzékre átmenni és aztán az
új kormány tetteit, eljárásait, szándékait kritizálni, botlásait
megróni. Ez így szokás Angliában.

No hát Hajnik Pali nagyhamar felvilágosította róla, hogy nem vagyunk
Angliában. Nem iratott dementiket a félhivatalosban, nem beszélt az
államügyészszel, nem hivatta össze az esküdtszéket, hanem brevi manu
nyakon csipte a «Martius» szerkesztőjét s becsukatta a hűvösbe. Ott is
hagyta.

Mi többiek ezt persze nagyon jó tréfának tartottuk. Hogy Pálffy Albert,
a ki a mártiális törvények keresztülhajtását oly buzgalommal segítette
elő, saját magán tapasztalja ki, hogy milyen derék dolog az, mikor egy
hirlapírót a czikkeért egyszerűen becsuknak, hazaárúlás czímén,
megkerülve a sajtótörvényeket. Most már elmélkedhetik fölötte. Így
vélekedett erről minden okos ember, vagyis, az én mottóm szerint, rossz
ember, a ki okosat tanácsol.

Én bennem azonban ismét megszólalt a jó ember, a ki bolondot tanácsol:
«Ej ej, hát nem szégyenled magad, ilyen uton szabadulni meg az
ellenfeledtől. Igaz, hogy halálos ellenséged volt; üldözött,
hazaárulónak hiresztelt, vesztedre tört; – de azért mégis csak
pályatársad, s a mi most vele történik, az igaztalanság, és a mi
legfőbb, az sérelem a sajtószabadságon».

Akkor nem volt ám sem Otthon, sem Hirlapirók Egyesülete, mely ily
esetekben erélyes föllépéssel segítsen a bajon. A régi magyar közmondás
járta: «Ha kell, tedd magad; ha nem kell, bizd másra».

De hát kell-e?

Az utczán jártam: nagy néptömeg tódult a muzeum felé; mi lesz ott? Nagy
népgyűlés. Besze János fog szónokolni, meg az osztrákok leghatalmasabb
szabadságapostola. (Még akkor ilyen is volt Ausztriában.) Goldmarknak
hítták. Én is mentem a tömeggel: hadd látom, milyen az a népgyűlés, én
már elfelejtettem.

Láttam azon az emlékezetes lépcsőpárkányfalon a híres szónokokat
megjelenni. Goldmark nagyszerű frázisokat bocsátott alá (természetesen
németül), a minek az volt a czéljuk, hogy a népet üdvös borzongásba
hozzák. Jön a muszka; nem csak jön, de már itt van. A fejünk fölött lóg.
Rettenetes a sokasága. De még rettenetesebb a fegyverzete. A kozák a
nagy dárdájával úgy tud hajítani, hogy három embert átspékel egyszerre.
De még nagyobb a kegyetlensége. Azért minden ember siessen haza a
feleségét, gyermekeit megölni, gyújtsa fel a házát, aztán álljon ki a
kozák dárdák elé, magát felnyársaltatni, hogy az ártatlanul kiontott vér
tengere az égre kiáltson.

No ez a beszéd nagyon elsavanyította a pesti publikum kedélyét. Hanem
aztán jött Besze János; no helyrehozott az mindent. Dörgő hangjával
közhirré tette, hogy nem olyan félelmes ám az a muszka, mint a milyennek
a német sógor leirta. Nem rég egy csetepatéban két darab kozák ott
hagyta a fogát a csatatéren. A lengyel vezér konstatálni akarta, hogy
mivel élnek a muszka vitézek; felbontatta a hullákat. Hát mi volt a
gyomrukban? Szecska. Már aztán, hogy ijedne meg a magyar az olyan
ellenségtől, a ki szecskát eszik? Megtraktáljuk őket töltött káposztával
s attól mind meghalnak. Aztán mi bajunk nekünk azzal, hogy a muszkának
sok ágyuja van, nekünk meg nincs? Hisz mi az ágyu? Semmi sem, csak egy
nagy puska. Ha egyszer elsütötték, akkor döglött állat.

Ez már tetszett.

Másnap mindezek a beszédek olvashatók voltak a pesti ujságokban.

Én azonban siettem a népgyűlésből a rendőrfőnökhöz. Ott volt a hivatala
a szerviták kolostorában.

Az előszobája tele volt mindenféle kinézésű emberekkel.

Azokat mind a muszka fergeteg hajtotta ide. Mindannyian válogatott
sztratagémákat hoztak magukkal, a kormánynak felajánlás végett.

Egy esztergályos olyan buzogányt készített, a melynek szegeivel
egyszerre három muszkát lehet agyonölni: kettőt oldalt, egyet szemközt.

Egy tapeczéros golyómentes pánczélt ajánlt fel a kormánynak a honvédek
számára.

Egy szinházdirektor (Fekete úrnak hívták) arra vállalkozott, hogy ő,
mint régi vadász, össze fogja toborzani egy sereggé a haza valamennyi
vadászait a muszkák lepuskázására.

Egy rézöntő pedig egy olyan rémséges röppentyűt hozott magával
kóstolónak, a mely ott, a hol leesik, nem csak hogy szétpukkan, de olyan
irtóztató fojtó bűzt áraszt maga körül, mely ötven embert megfojt. – No
ezt kidobtuk a szobából, hátha itt talál elsülni a rakétája s
mindnyájunkat megfojt.

Hajnik Pali kihallgatta valamennyit, s aztán adott nekik előleget a
terveik kivitelére, egy pár százas bankót. Hiszen csak az kellett nekik.
Hiszen százas volt elég: az előre kinyomatott urbéri kárpótlás összege,
a mivel úgy sem tudtunk mit csinálni.

– No hát te mit találtál fel? – kérdé tőlem Hajnik Pál, mikor rám került
a sor.

– Én nem találtam fel semmit, hanem arra kérlek, hogy bocsásd szabadon
az elfogott kollégámat, Pálffy Albertet, hogy ha ma vagy holnap berukkol
a muszka Budapestre, itt ne találja a börtönben, mert bizony
felakasztja.

Erre a kérésemre rögtön szabadon bocsátá Hajnik az elfogott kollégámat.


A muszkák Magyarországon.

Idebenn volt hát a muszka! Az orosz czár kétszáznyolczvanezer embert
küldött Magyarországra. Így kivánta azt Európa. A háborgó magyarok
megzavarták az európai súlyegyent s azt félrebillenteni nem szabad. Még
mást is elkövettek: lengyelekkel szövetkeztek, azokból légiókat
alkottak; ez világos ok a beavatkozásra a muszkáknak.

Jöhettek: nem találtak ellenállást. A magyar deréksereg a Csallóközben
időzött, várva Bécs felől az ellenséget. Paskievics zöme előtt nem
akadékoskodott más, mint Dembinszky innen-onnan összegyűjtött hadteste,
a ki valósággal a hátán hozta az ellenséget.

Idehaza a nemzet és a hadsereg vezetői viszályoskodtak egymással. A
kormányzó letette Görgeyt a fővezérségből s kormánybiztost küldött rá, a
ki őt elfogja, de a kormánybiztos maga is Görgey mellé állt, a ki nem
akart Komárom alól kimozdulni, hogy a kormányt megoltalmazza.

Még az a szerencsétlenség is érte a magyar hadvezetést, hogy
legvitézebb, legszerencsésebb hadvezére, Damjanich, szekerével felborult
s eltörte a lábát. Ha ez a csatatéren történt volna vele, bizonyosan ő
is úgy tett volna, mint Szuvaroff, a ki a meglőtt lábával szánkóra
tetette magát s úgy vezényelte tovább az ütközetet. A magyar hadsereg a
legjobb erejét vesztette el Damjanichban.

A muszkák dolgairól csak a kormánybiztosok futárai útján értesültünk.

Hogy hadcsapataik kitünőek, különösen a lovasságuk. Minden ezrednek
ugyanegy szinűek a lovaik, egyiké csupa pej, másiké fekete, a harmadiké
sárga; a testőrlovasságé fehér. Nagyszerű látvány, mikor úgy egymás
mellé föl vannak állítva.

Az élelmet magukkal hordják s annak a számára lefoglalják a városban a
templomot raktárul. Az ilyen templomból aztán alig lehet később
kipusztítani a denevér-sereget. Az kiséri az orosz tábort nagy
sokaságban. Nem mintha hozzátartoznék, hanem azért, mert a bőregérnek
kedvencz csemegéje az orosz katonák tápláléka, a kétszersült, a mit azok
zsákokba tömve hordanak magukkal. Azt a katonák mozsárban megtörik,
üstben forralt vizbe öntik, tököt, hagymát aprítanak közé, azután a
világításra szánt faggyúgyertya-csomót egy párszor a forró lébe
mártogatják, a mitől a gyertya nem lesz rosszabb; de a leves egészen jó
lesz.

Mikor a városba bevonulnak, elől mennek a kozákok, harsányan énekelve,
kezükben nagy, érett uborkák, a miket hatalmas étvágygyal falnak.

Másfelől rémhírek jöttek felőlük. A hol a nép ellentállást kisért meg,
ott kegyetlen megtorlást mivelnek. Egyesek hőstetteiért az egész
helységen állnak boszut.

Egyáltalában nem volt szerencsés gondolat Magyarországon
guerilla-harczot próbálni meg az oroszok ellen; a kik ezt tökéletesen
kitanulták a kaukázusi hadjáratokban. A hol magyar guerilla-csapat
alakult egy megyében, mielőtt az egy mozdulatot tehetett volna, mély,
úttalan hegyszakadékon éjnek idején hátába került egy cserkesz-csapat s
levágta, szétugratta a magyarokat ellentállás nélkül.

Losonczot porig leégetteté az orosz fővezér a guerilláink vitézkedése
miatt s Miskolczot is csak az orosz vezér mellé csatolt magyar főuri
kormánybiztos, gróf Zichy Ferencz menté meg a feldúlatástól.

Az volt az eset, hogy egy kívül eső tanyán két portyázó cserkesz az ott
egyedül talált fiatal hajadonon brutális erőszakot követett el, mely
miatt kétségbeestében a leány a kutba ugrott. Abban a pillanatban
érkezett haza a bátyja az üres szénás szekérrel. Hirtelen lekapta a
szekérről a petrencze-rudat s agyonverte mind a két cserkesz lovast.
Azzal ment egyenesen az orosz fővezér főhadiszállására, magát
följelenteni, mint a két cserkesz gyilkosát. Paskievics éktelen haragba
jött erre s a gyilkost akasztófára itélte, a várost pedig, melyben ez
történt, porráégettetésre.

Ekkor közbeveté magát a magyar kormánybiztos. Elmondá a parasztlegény
vallomása után, hogy mi volt az oka a gyilkos tettének s kérte az orosz
fővezért, hogy mielőtt súlyos parancsát végrehajtaná, tartasson ez
ügyben vizsgálatot. Paskievics engedett a kérelmének s miután a
kiküldött orvosok az öngyilkossá lett leány hulláját megvizsgálva, eléje
terjeszték a rémtett okát, nemcsak Miskolcznak kegyelmezett meg, hanem a
hős legénynek is, ki csak huga gyalázatát boszulta meg.

Sok ilyen eset van följegyezve az említett magyar főúr emlékirataiban, a
mikbe, sok évtized multán, betekintenem adatott. E nagy idő multán én is
más véleményt formáltam azokról a magyar főurakról, kik a bécsi kormány
megbizásából az orosz hadparancsnokok mellé kormánybiztosokul
rendeltettek. Ezek ott sem szűntek meg magyarok lenni, csak a
forradalomnak voltak ellenségei, de nem a hazájuknak, melyről
közbenjárásukkal sok súlyos bajt elfordítottak. – Legyünk igazságosak:
elég volt, hogy évtizedeken át ez volt a szidalomszók legsértőbbike:
«muszkavezető».

Be tudott volna jönni a muszka magyar urak vezetése nélkül is, s csak a
dúlás, pusztítás lett volna nagyobb.

Hanem 1849-ben átok kisérte ezt a czímet.


Kezdete a végnek.

A négy hét letelt, mely az országgyűlésnek szünidőül engedődött. Az
elnapoláskor az mondódott, hogy majd az új ülésszak Budapesten fog
megkezdődni.

A honatyák fel is gyülekeztek Pestre, itt aztán azt mondta nekik
Kossuth, hogy ő egy huszonnégy órára sem biztosíthatja őket az ellen,
hogy a muszka itt terem a fővárosban, a hol senki sem állja az útját.

Ebben a honatyák nem találtak megnyugvást: felkeresték Perczel
tábornokot, ki szintén képviselő volt és hadvezér.

Őt bízta meg a kormány egy tartalék-hadtest alakításával Pest alatt.
Helyes választás volt; Szent-Tamás diadalmas elfoglalója érdemes volt
erre, értett is hozzá.

Emberanyagban nem is lett volna fogyatkozás. A debreczeni országgyűlés,
utolsó ülései egyikén, ötvenezer ujonczot szavazott meg a háború
folytatására.

Ötvenezer ujoncz azonban még nem ötven ezred katona, ha egyenkint még
olyan derék legény is valamennyi.

A vármegyék beszolgáltatták az ujonczilletményeiket.

Görgey, Klapka olyan okos rendszert követtek, hogy a hozzájuk küldött
rekrutákat, a mint lenyíratták, azonnal beosztották a meglevő
zászlóaljaikba; így aztán, ha egy új legény két régi honvéd közé
soroztatott, muszáj volt annak is derék katonává átalakulni. Így
soroztatott be a III. zászlóaljba (a vörös-sipkásoké) hatszáz oláh
ujoncz Biharvármegyéből, a ki mind olyan derék honvéd lett rövid időn,
mint a régi vörös-sipkások. Ez a katonai virtus suggestio útján.

De mit csináljon Perczel tábornok, a ki csupa ujonczokat kapott s a
kinek nem voltak zászlóalj-keretei, a mikbe azokat beskatulyázza? Neki
tisztek után kellett látni, azért időzött Pesten.

Mindezeket én egy hajdani jó pajtásom révén tudtam meg. Gergelyi Károly
százados volt a vörös-sipkásoknál. Jogász korunkban tanulótársam
Kecskeméten; műkedvelői előadásoknál ő játszotta a pörlekedő
asszony-szerepeket-Később, az alkotmányos korszakban, királyi
itélőtáblai biró és hétszemélynök lett. Közben pedig tizenhat ütközetben
harczolt a hazájáért; megszolgálta becsülettel a vitézségi rendjelt. A
komáromi táborból küldték Pestre aprópénzt átvenni. Fölkeresett, mint
régi jó pajtást a szerkesztői barlangomban s elmondta, hogy milyen
furcsául járt. Kossuthhoz volt küldve bizalmas levéllel, a mit
személyesen kellett neki kézbesítenie. Valaki volt benn a kormányzónál;
várnia kellett az elfogadó-szobában, míg reá kerül a sor.

Kivüle ott volt még egy pár előkelő tiszt, a kiknek az aranygallérja
jelzé, hogy afféle tábornokok. A szögletben, az íróasztalnál ült valami
fogalmazó-féle czibil.

Az egyik főtiszt köpczös, vállas volt, a másik szikár és magas, sűrű
szürke szakállú.

A mint a zömök főtiszt a belépő századost meglátta, leereszkedő
bizalmassággal lépett oda hozzá s a vállára veregetett.

– Ön százados a vörös-sipkásoknál?

– Igenis, a harmadik zászlóaljnál.

– Én biztosítom önt, hogy ha át fog lépni Perczel hadtestéhez, ott
azonnal őrnagyi rangot fog nyerni.

Gergelyiben e hangra felébredt a kecskeméti diák. Nagy nyersen kivágta,
a mi a nyelvére akadt.

– Köszönöm, tábornok úr. De a vörös-sipkásoktól egy káplár sem hagyná el
a zászlóalját, hogy tiszti rangot foglaljon el a Perczel táborában.

Erre a főtiszt olyanformát mormogott, hogy «goromba ficzkó» s elfordult,
odább ment; a másik főtiszt aztán, mintha vigasztalni akarná, a karja
alá ölté a kezét az előbbinek s azt mondá: «No hát én beállok
közlegénynek a huszárjaid közé».

Erre aztán a kecskeméti diák megint nem állhatta meg, hogy a markába ne
nevessen; a miért egy szemrehányó tekintetet kapott a szürke
szakállutól.

Nemsokára kijött a kormányzó szobájából a látogató, mire a titkár mind a
két tábornokot együtt bocsátá be Kossuthhoz.

Az én Gergelyi barátom odalépett az íródeákhoz: «Ki volt ez a két
főtiszt?»

Az íródeák fel se nézett az irásából.

– Az alacsonyabbik Perczel Mór tábornok, a magasabbik Mészáros Lázár,
volt hadügyminiszter.

Az én pajtásom soha sem látta, tehát nem ismerhette a nagyhirű alakokat.

– Na, ezekkel ugyan alaposan elgorombáskodtam.

Aztán csak várt tovább az előszobában; a váróterem megtelt
képviselőkkel, a kik fenhangon értekeztek azon téma fölött, hogy Pesten
nem lehet megmaradni, hát akkor «quo vadis?»

Nemsokára visszatért Kossuth szobájából Perczel Mór egyedül. Azt rögtön
körülfogták a honatyák azzal a sürgős interpelláczióval, hogy, ha Pesten
nem lehet maradni, akkor hova menjenek.

A vitéz tábornok rögtön megfelelt az interpelláczióra:

– Menjetek, barátim, Kecskemétre. Én biztosítalak benneteket az iránt,
hogy ott két hétig nyugodtan maradhattok a muszka felől.

A megnyugtató válasz általános helyesléssel fogadtatott.

– No már most, édes pajtásom, – mondá Gergelyi – te is csak szedd ám a
sátorfádat s aztán iszkiri Kecskemétre! A muszka rövid proczesszust
csinál az ilyen emberekkel, mint te.

Tehát «iszkiri» Kecskemétre! Ez a jelszó.

Ott még két hétig nem ér el a kozák dárda!

Igazán szép kegy a sorstól! Kétheti akasztófaszünet.

És azután? Ha Kecskemétről is tovább kell futni? Hová? De miért?

Van valami czélja a futásnak?

Éppen hónap elseje volt. Fölmentem a kiadómhoz, Heckenasthoz;
bejelentettem neki, hogy tovább nem szerkeszthetem a Pesti Hirlapot.
Átadta a félhavi díjamat, száz forintot, azzal elváltunk.

Onnan hazasiettem. Elmondtam a feleségemnek, – szégyenkedve és szomorúan
– hogy minden ember fut már, nekem is futnom kell. Helyeselte. – De
ennél a másodszori futásnál nem vihetem őt magammal; mert magam sem
tudom, hol lesz annak a vége. A Debreczenbe menekülésnél még tudtam. –
Ebbe is belenyugodott. – Csodálatos volt, hogy az orosz ellenségtől nem
rettegtünk olyan nagyon, mint az osztráktól.

A feleségem azután gondoskodott az úti ellátásomról. A vadásztáskámba
elhelyezett egy kenyeret, meg egy sonkát, a kulacsomat megtöltötte
borral. Egy hétre el voltam látva. Azzal a vadászpuskámat a vállamra
akasztottam s kibandukoltam a szolnoki vasúthoz. A feleségemet nem
hagytam kijönni. Ne játszszunk érzékeny jeleneteket. Hisz úgy sem látjuk
egymást soha többet.

Az a duplapuska volt az egyedüli fegyverem s én azt képzeltem, hogy majd
azzal tudom magamat a kozák ellen védelmezni.

Volt egy jó, tenyérnyi széles damaszk pengéjű kardom, melyet az én jó
sógoromtól, Vály Ferencztől kaptam ajándékba, ki hajdan tanárom volt,
most pedig honvédtűzér Komáromban. Ezt a kardot én a szolnoki csata után
elküldtem Damjanich tábornoknak. (Sükey Károly honvédhadnagy vitte el
neki.) Így legalább a kardom harczolt, ha magam nem is.

Délre megérkezett a vonat Monorra. Tele volt menekülőkkel. Ott ki
kellett szállni azoknak, a kik Kecskemét felé igyekeztek. Onnan aztán
parasztszekéren (ha lesz) tovább.

Nekem megint csallóközi szerencsém volt. A vaskocsiból leszállva, a
legelső arcz, melyet felém mosolyogni láttam, Nyáry Pálé volt. Bizony
mosolygott ezúttal is.

De vele együtt ott volt Pestvármegye egész tisztikara, ott adva
egymásnak közös találkozót: a Pestről és Pilisről érkezők, alispán,
jegyzők, ügyészek, szolgabirák, esküdtek, pénztárnok, levéltárnok,
valami huszonöt úriember. Jó ismerőseim. Ez mind Kecskemétre készült.

– Hová, Móricz öcsém? – kérdé tőlem Nyáry.

Én a tragikus helyzetnek megfelelő elkeseredéssel válaszoltam:

– Megyek meghalni a hazáért.

– Hát abban a vadásztáskában mit czipelsz?

– Egy kenyeret, meg egy sonkát.

– Hát minekelőtte meghalnánk a hazáért, elébb együk meg azt a sonkát.

Az indítvány egész Pestvármegye helyeslésével találkozott, a monori
állomáson nem volt étkező. Én előadtam a feleségem által egész hétre
szánt élelmi czikkeimet s azokat Pestvármegye stante pede
elfogyasztotta. De meg volt érte az a jutalmam, hogy azontúl
Pestvármegye vendégeül tekintettem.

– Majd én elviszlek a kocsimon Kecskemétig; – mondá Nyáry – de szállásra
menj Szelesshez; mert hozzám nem jöhetsz.

A másod alispán Szeless Lajos volt, régi jó ismerősöm, az is külön
meghítt – leendő szállására. Ez a fülembe sugta, mikor Nyáry hátat
fordított: «nem ám, mert ott van már Schodelné.»

Én nagyot sóhajtottam, «mennyivel derekabb ember ő nálamnál, a ki
elhagytam a nőt, a kit szeretek!»

Aztán előálltak a szekerek, csupa úri csézák, kiki felkapott az ülésébe;
én Nyáry Pálhoz jutottam. Az ostor pattogott, a lovak vágtattak végig a
poros országúton.

Én szerettem volna valami komoly beszédet kezdeni Nyáryval. Azt
kérdeztem tőle, hogy mi a magyar kormánynak a legközelebbi teendőkre
nézve a programmja?

A mire ő precziz megfelelt:

– A hogy a népdal mondja: «szalad a kutya Szeged felé, lóg a farka Buda
felé.»

No ez ugyan világos programm.

Másnap megtartatott Pestmegye közgyűlése a kecskeméti városházán, a hol
az elnöklő Nyáry konstatálta, hogy Pestmegye normális állapotban együtt
van és működését folytatja.

Egy hunczut viczefiskális, a ki mellettem ült, azt dörmögé erre: «az ám,
minthogy ő elhozta magával Schodelnét, hát a vármegye normális
állapotban van.» De oldalba ütöttem érte!

Hát aztán csak adminisztrálgattuk Pestvármegyét Kecskeméten. Magam is
részt vettem benne a naponkinti ülésekben. Az ilyen üléseket ugyan, ha
közönséges emberek tartják, úgy hívják, hogy «ferbli»; de mikor a
vármegye tartja, akkor ez adminisztráczió. Pénz volt, mint a polyva: –
nem annyi, mint a polyva, hanem olyan, mint a polyva.
Harminczkrajczáros, tizenötkrajczáros és hatkrajczáros bankók. Mikor az
ember elvesztette a pénzét, még jobban örült neki, mint ha telenyerte
vele magát. A másodalispán elnökölt, a ki a kritikus pillanatokban, a
mikor a kapott kártyát gusztálta, Lortzing «Czár és ács» czimű
operájából dúdolta a polgármester magándalát: «óh egy ily okos birót
megcsalni nem lehet» s azzal behúzta a «czu» kasszát. – Nyáry Pál soha
sem kártyázott.

Ez így tartott egynéhány napig.

Egyszer aztán azt vettük észre, hogy a mi asztaltársaságunk fogy:
Pestmegye kezd a normális konstitucziójában megfogyatkozni. Már
Schodelné is elköltözött Békés-Gyulára, egy ottani ismerősénél, Erkel
Ferencz karnagy orvosdoktor testvérénél keresve menedéket. Nyáry is
elment Kecskemétről.

Erre mi is összeszólalkoztunk Gerenday Ambrussal, hogy menjünk
valamerre, a hol még a világ nincs bedeszkázva. Fogadtunk egy paraszt
szekeret; a lovak gazdáját azzal vesztegetve meg, hogy nagy
diadalhírekkel beszéltük tele a két fülét. Hogy verte tönkre Görgey
Ó-Szőny alatt az egyesült muszka-osztrák ármádiát, szavamra mondom, hogy
magunk is hittük, a mit tovább adtunk. Sőt igaz is volt benne sok.

Először Kis-Kőrösre rándultunk, majd azt sem találva elég jó központnak
Pestvármegye számára, odább költöztünk – Akasztóra (ominózus egy név).
Végre aztán csak be kellett rajtunk is teljesedni a népdal utasításának:
eljutottunk Szegedre.

Nem volt ám az akkor a mostani paloták városa. Széles utczáin, piaczain
legalább ezer szekér tanyázott, mely menekülteket szállított ide. Sokan
ott is laktak a szekéren, a gyékényernyő alatt.

Itt már sok ismerőst találtam. Együtt volt az országgyűlés két háza.
Nyáry Pálra is rátaláltam.

Sétaközben összekerültem régi, jó pajtásommal, Degré Alajossal, ki
huszárszázadosi egyenruhában, de kard nélkül, botra támaszkodva,
biczegett a sétányon végig. Ő beszélt nekem a jászfényszarui (vagy a
stratégák szerint turai) lovassági ütközetről, melyben ő is sebet kapott
egy kozák dárdától a bokáján. Perczel Mór tábornok intézett egy merész
rohamot Paskievics serege oldalába. Tizenhat század huszárja volt és
négy század lengyel dzsidása, tizenkét ágyúval, vele szemben ötezer
muszka lovas, Tolstoy tábornok alatt, kinek újszerkezetű serpentin-ágyúi
vannak, melyeknek golyói búgásukkal rémületet gerjesztenek. De a magyar
lovasság csodáit mívelte a vitézségnek. Egyenkint verte szét az orosz
huszárezredeket s a félelmes kozák dárda-erdőnek is közéje rontott. Egy
öreg huszár egymaga tizenegy kozákot vágott le. De a lengyel légió is
kitett magáért. A forradalmi dzsidások éppen a czári ulánusokkal
kerültek szembe: hasonló fegyverzetűekkel. A mi lengyeleink parancsnoka
volt Thworniczky ezredes, ki a roham előtt átadta a vezényletet a
csapatjában közlegényként szereplő Dembinszky altábornagynak s arra ő
vette a kezébe a közlegényi fegyvert, a dzsidát s előre rohant az
ellenség közé: «megálljatok, majd én tanítalak meg, hogy hogyan kell a
pikával dolgozni!» S egymaga kilencz muszka ulánust leszurt a viadalban.

Én szokva voltam Lojzi pajtásomnak a mondásait készpénzül fogadni. Pedig
ezek százas bankók voltak.

S még aznap teljesen igazolva találtam e nagy szavakat, a midőn Nyáry
Pált meglátogattam. Ott találtam nála Mészáros Lázárt (a volt
hadügyminiszter és fővezért), ki csakugyan beváltá a szavát s Perczel
huszárjai közé sorakozott közvitéznek. Ő is részt vett abban a nagy
petekben, s daczára a szürke szakállának, maga is kioltotta egynéhány
kozáknak az életmécsét. Mert a kozákdárda hatalmas egy fegyver, de mikor
a magyar huszár félrecsapja a dárdát s aláfurakodik, akkor vége a
hatalmának, a huszár kardja az erősebb fegyver. Így lehetett egy öreg
huszárnak tizenegy kozákot lekaszabolni. A kozák nem szúrhatott a dárda
csidjével, csak a nyelével üthetett. Az öreg hős nem restellte élő
tanúbizonyságul megmutatni nekünk a saját hátát, mely a kozák
dárdanyelek ütéseinek kék foltjaival volt keresztül-kasul léniázva.
Dicsőséges foltok! Annyi halállal lettek megfizetve!


Az én nagy tervem.

Egy délelőtt kimentünk Degrével a Szeged alatt gyülekező magyar táborba.
Nevezetes eset történt. A megelőző nap délutánján egyszer csak minden ok
nélkül megvadultak a lengyel dzsidások paripái s mintha összebeszéltek
volna, elszakgatták magukat a kötőfékeikről s vad iramodással futottak
neki a pusztának. Egy egész svadron lova úgy elfutott, hogy vissza sem
lehetett terelni. A huszárok is csak erőszakkal birták visszatartani a
lovaikat, a mikre szintén átragadt a kimagyarázhatatlan rémlátás.[4]

Ennek a csudájára sereglett ki a nép a táborba, sok ezernyi férfi.
Különösen a menekülők ógtunk-mógtunk. Már hogy lehet a ló olyan ostoba,
mint… mint mi vagyunk?

Hát mi nem futunk-e világgá egy ismeretlen rém elől, a kit még nem
láttunk, csak ébren álmodó lelkünk látja az árnyékát a láthatáron.

Még egy ágyúdördülést sem hallottunk, még a kozák «hurráh» ordítása sem
ütötte meg a füleinket, még is úgy vagyunk, mint az adomabeli
ujonczkatona, a ki az ütközet előtt azt kérdezte a vén káplárjától:
«Káplár uram! Mi az, a mi én bennem úgy reszket?» – «Az a szív.» – «No
akkor én tetőtől-talpig szív vagyok!»

A szégyen lehúzta a fejemet.

Itt ácsorgok ezredmagammal, csupa épkézláb férfiak, lelkes hazafiak egy
csoportban.

És mindannyiunknak itt van a nyakunkon a hóhér kötele, azt viszszük
magunkkal, éjszaka is benne hálunk: a halálitéletünk oda van írva a
homlokunkra. Csak a halál nemei közt van válogatásunk: melyik tetszik
jobban, a bitófa-e, vagy az ágyúgolyó? És mi nem tudunk választani!

Ezeren meg ezeren csődültünk ide, a hol a harcz készül s nem tudunk
egyebet, mint sápítozni, szitkozódni s még talántán imádkozni.

Pedig vannak közöttünk katonaviselt férfiak, nemzetőrök, obsitosok,
híres puskások, bátor párbajvívók, duhaj betyárok, – aztán meg ideálista
rajongók! Külön-külön mind legény a talpán; – csak együttvéve
hasznavehetetlen tömeg? Hátha meg lehetne ezt fordítani?

Merész eszmém támadt.

Én ezt az ellenség elől futó polgársereget átalakítom fegyveres ezreddé.

Nem is olyan hóbortos volt az eszmém, mint a milyennek látszik. Hiszen
tudom, sűrű tapasztalásból, hogy egy csapat derék, markos legény még nem
zászlóalj; a ki nincs betanítva, fegyelmezve, glédába állítva,
fegyverhez szoktatva, szakaszokra beosztva, vezényszóra tanítva, azt nem
lehet ezrével a csatarendbe állítani; mert ha az megfutamodik, hát a
többi sereget is magával ragadja. Ezt én jól meggondoltam.

De volt egy elfogadható ötletem.

E napokban kapitulált Arad vára, hosszú, kemény ostrom után. Ezerötszáz
osztrák katona lerakta a fegyvert. Most ezt a helyőrséget fel kell
váltani a magyarnak. Hát nem életrevaló gondolat-e, hogy azt az
ezerötszáz vitéz, tűzben keresztelt honvédet hozzák ide Szeged alá a
Perczel hadserege erősítésére, mi pedig, Szegeden lógerező mihaszna
legények, vegyük markunkba azt az osztrákok által lerakott ezerötszáz
puskát, aztán álljunk ki az aradi sánczokra; ott csak megálljuk a
helyünket, ha vezényszót nem ismerünk is: a várvédéshez nem kell egyéb,
csak szív és kar, az pedig mindnyájunknak van.

Elhatároztam magamban, hogy népgyűlést hívok össze s ott az én lelkes
hazámfiai előtt kikiáltom a tervemet. Jogom, sőt meghatalmazásom van rá:
Kossuth és Szemere egyenesen felhívnak mindenkit a proklamácziójukban,
hogy alakítson önkénytes csapatokat. Éppen csak be kell jelenteni a
városkapitánynál, hogy holnap (nem levén hetivásár) engedje át a nagy
piaczot a népgyűlés megtartására. Úgy teszek.

Aztán – csak fejtetővel előre – beleugrani a vizbe: ez a főkérdés; hogy
tud-e az ember úszni? – az mellékes dolog.

A mint a városba visszatértem délután, siettem a városkapitányt
fölkeresni. A városházán nem találtam, a házánál sem volt otthon. Ott
hagytam a névjegyemet, ráírva, hogy holnap reggel óhajtok vele sürgetős
ügyben értekezni. Azt mondták, hogy kiment a sétányra.

Megpróbálkoztam vele: elindultam a sétányra városkapitányt keresni.
Szamárság volt tőlem. Hisz nem ismerem személyesen e derék hazafit;
egyenruhát pedig nem visel, a mi elárulja, hogy ő a városkapitány. De
azért csak elmentem szerencsét próbálni. Hátha rátalálok?

Rá is találtam. De nem arra, a kit kerestem, hanem az én kedves
pajtásomra, Zabolay Pistára, a kivel hajdan együtt juristáskodtunk
Kecskeméten s aztán együtt műkedvelősködtünk; ő játszotta a primo
amorozót a «Szerelem és champagnei»-ben. Szép, daliás fiú volt. Neki is
volt valami hivatala Fehérvármegyében, úgy hiszem, tiszteletbeli
viczefiskus volt.

A mint meglátott, odarohant hozzám, megölelt, összecsókolt.

– Jaj de szerencse, hogy rád találtam, kedves Móriczkám! Reggel óta
kereslek, égen, földön és padláson.

– No hát mi jót hoztál, kedves Pistukám?

– Bizony a legjobbat hoztam neked! Elhoztam – a feleségedet…

… Utánam hozta a feleségemet Pestről!

Persze, hogy nekem sem kellett több városkapitány.

– Hol van ő?

Zabolay megmondta. Volt Szegeden egy köztiszteletben álló család, mely
állt két éltes kisasszonyból. Ők voltak a legbuzgóbb pártfogói a magyar
irodalomnak és szinészetnek. A mikor Laborfalvi Róza Szegeden
vendégszerepelt, mindig ő náluk volt szállva. Most is odaszállt.

Az én barátom aztán elbeszélte utközben, hogyan került ide feleségemmel
együtt. Fehér vármegye küldte fontos üzenettel Pest vármegyéhez (ibi,
ubi) a saját úri fogatán. Pesten átkelve, eszébe jutott, hogy a
feleségemet meglátogassa: nincs-e valami üzenete hozzám? Az asszony azt
mondta, hogy üzenet helyett eljön ő maga utánam.

Az pedig nem volt tréfa dolog. A muszkák már benn voltak Pest-Budán,
portyázó csapataik megszálltak minden körülfekvő helyiséget; Zabolaynak
nagy kerülővel lehetett csak mellékutakon keresztülvergődni a hadaktól
lepett területen; de szerencsésen keresztülosont rajtuk. Elhozta utánam
a feleségemet. Megköszöntem neki a barátságot.

A feleségemet ott találtam a két hajlottkorú kisasszony házánál. A
viszontlátás örömeit nem irom le. – Első feladat volt szállást keresni
kettőnk számára; mert a tiszteletreméltó kisasszonyok házában soha
szerelmes sóhajtás a napsugárban tánczoló port meg nem reszketteté.
Estig találtam ilyen szállást s oda átköltözénk.

A feleségem aztán beszélt a muszkák bevonulásáról Pestre. A
Kerepesi-úton jöttek, végig a Hatvani-utczán: valami orosz himnuszt
énekeltek lóháton. Minden kozáknak a kezében volt egy nagy érett uborka,
azt falta nagy gyönyörrel a zsolozsma közben.

(Ez az uborka volt a mi egyedüli szövetségesünk a kerek világon.
Húszezer muszkát ölt meg – nem az ágyúgolyó, hanem az uborka. Minden
faluban hagytak hátra egy temetőt azokból a halottaikból, a kiket a
kolera lekaszált. Biz ez csunya öröm; – de hát ilyen a háború. Ha az
Isten elhagyott, dögvész segíts!)

… Tehát megint belekapott a sors az én életpályám nekivadult paripáinak
gyeplőibe! Én itt népgyűlést tervezek, kétségbeesettek légióját
alakítani szándékozom s akkor a végzet ide hozza elém az élettársamat.
Tudatja velem, hogy az életem nemcsak a magamé, hanem az övé is.

Hányadszor térít már vissza az utamból ez a láthatatlan kéz? – Ezúttal
nem fogok neki engedelmeskedni! A mit elhatároztam, azt keresztülviszem.

A szálláskeresés közben találkoztam több ismerős képviselővel, azoktól
nevezetes dolgokat tudtam meg. Országos ülést tartottak Szegeden; abban
elhatározták, hogy az összes magyar hadcsapatok vezérsége Görgeyre
bizatik. Görgey már el is indult Komáromból 32 ezer emberrel, 150
ágyúval Paskievicset megtámadni. Klapka Komáromban maradt 20 ezer
emberrel Haynaut feltartóztatni. Ezzel idő lesz nyerve az aldunai
seregünk összevonására, mely aztán Görgeyvel fog közreműködni. Így
határozta az országgyűlés.

Ezt mind elmondtam a feleségemnek. Aztán előadtam neki a saját merész
tervemet is. Én holnap népgyűlést tartok, önkénytes légiót szervezek,
azzal bevonulok Arad várába, mint helyőrség. No ezen nincs mit megijedni
egy hűséges feleségnek: sőt inkább az egy nagyon megnyugtató tervezet.
Akár győzünk, akár vesztünk a harczok végkimenetelén, egy vár őrségének
a sorsa biztosítva van: a kapituláló csapat életét megvédi maga a
kapituláczió. Átláttattam az asszonyommal, hogy ez az én tervem
valóságos életbiztosítási intézmény. Ő ezúttal nem nevetett ki s nem
mondta a szemembe: «Móricz, te félsz!» Belenyugodott, hogy menjek hát a
dicsőség véres mezejére; majd addig ő itt marad a jó öreg
kisasszonyoknál, a kik igaz vendégszeretettel látják.

Én tehát reggel azon szilárd elhatározással keltem fel, hogy kemény
leszek; ha ég, föld összeszakad is, megyek a magam útján, daczolok azzal
a láthatatlan mennyei hatalommal, a ki engem minden módon meg akar
tartani a késő idők számára.

Oh de rettenetesen meglakoltam e vakmerő gondolatomért! Oh milyen nagyot
tudott ütni a fejemre az a láthatatlan kéz!

Te színes szappanbuborék! Azt képzeled magadról, hogy planéta vagy? Mert
gömb vagy és repülsz?

Korán reggel föl kellett mennem a városházára. Az egyik kötelességem az
volt, hogy bejelentsem a városkapitánynak a szállásom lakczímét: a
mostani zavaros időkben az lévén a regula, hogy mindenkinek személyesen
kellett jelentkezni a rend őreinél, nehogy kémek lopózhassanak a
városba.

A városkapitány a nagyteremben fogadott, mely körül volt támogatva
szekrényekkel.

Először elmondtam neki, a mit a szállásomról tudatnom kellett, arra egy
kanczellista a kezembe nyomott valami czédulát.

Azután összeszedtem magamat, hogy egy nagy hazafias szónoklathoz
kezdjek…

… De mielőtt egy szót kiejthettem volna, egy irtóztató robbanás rázta
meg az egész épületet, mintha egy tűzokádó tört volna ki a közelben,
valamennyi ablaküveg cserepekben zuhant be a szobába, a zárt szekrények
ajtajai fölpattantak. Én vak rémületemben egy ilyen szekrénybe rohantam
be s csak akkor vettem észre, hogy ez nem a kijáró-ajtó. Aztán magával
sodort a menekülő hivatalnokcsoport, ki az utczára.

A szegedi lőpor-raktár robbant föl.

Az égen lángvörös felhőtömeg gomolygott fölfelé, sebesen taszítva
szétágazó, vakító fényű tűzoszlopoktól, a felhőből sziporka-özön hullt
alá, villámok pattogtak a méhében, lángküllők közt széttépett emberi
alakok, ágyúk, kerekek kóvályogtak; az a szikra-zápor százezernyi izzó
tégla volt, a villámok a szétpattogó bombák és gránátok. A megnyilt
pokol, a maga rettenetes pompájában!

Az egész rémjelenetre olyan élénken emlékezem még ma is; bár a nagy
légnyomás, mely fejemet összeszorította, mellemet lenyomta, egészen
elkábított. Annyi ösztönöm volt, hogy a városház kapuja alatt meghúzzam
magamat. A robbanás földrengető dördülése s a bombák égszaggató
pattogása után következett az egyiptomi csapások egyike, a kőeső.

Ki ne emlékeznék egy pusztító jégeső rémséges hatására? Most jég helyett
izzó téglák zápora hullott a rettenetes égből, a háztetők, az utczák, a
piaczok recsegése követte, közzé vegyült az emberi jajkiáltás, az ökrök
bömbölése, a lovak nyerítése, melyeket a mennyei parittyakövek
lesujtottak. Hatvan halottja maradt a romboló kőhullásnak a piaczokon; a
Tisza-parton talált szekereket, júhnyájakat a rettentő robbanás vihara a
folyóba sodorta.

Egy izzó gerenda repült a füstfellegen keresztül, mint egy kilőtt, tüzes
dárda, mint egy sárkány a város tulsó végeig.

S a kőeső zuhogása után következett egy folyvást növekedő moraj: az
ezernyi szekérnek a robogása. Rohant valamennyi a város minden utczáin
kifelé; általános futás állt be. Senki sem tudta, mi történt, csak azt
tudta, hogy itt a világ vége!

Azt mondják, egy fogoly osztrák tüzér, a kit a tölténygyártásnál
dolgoztattak, robbantotta fel a lőporgyárat. Elhihető. Az osztrákoknak
voltak ilyen ördögi hősei. Az egyik volt Hentzy. Ennek a tette fölért
egy vesztett ütközettel. Hatvan halott!

A halottakért is méltó a siralom; de nagyobb veszteség ránk nézve az,
hogy az egész aldunai hadseregünk számára felhalmozott töltényeink mind
a levegőbe repültek: nem maradt több, mint a mit tüzérszekereink s a
közvitézeink tölténytáskái tartogatnak. Most már takarékosan kell bánni
az utolsó töltényekkel.

A mint ki lehetett menni az utczára életveszély nélkül azonnal siettem a
szállásomra, a nőmhöz.

Keresztül kellett mennem a piaczon. Az egész nagy tér fedve téglával,
melyből itt-ott feketéllett valami elő: agyonütött emberek, lovak
hullája.

No vitéz barátom, Jókai Mór, tarts most itten népgyűlést.

És még ha csak ez a kis veszedelem ért volna bennünket! Egy kis
lőpor-raktár felrobbanás. – «Csigavér!» Megszokott epizód a hadviselés
történetében. A katasztrófák lánczolata még azután következett, de
nyomban.

Mit csinál olyankor a strucz, mikor már érzi, hogy a vadász közel érte?
Eldugja a fejét a homokba.

Ilyen stuczmadár voltam én, voltunk sokan.

Mikor a szállásomra megérkeztem, a feleségemet teljes készülődésben
találtam: a bőröndöt csomagolta az útra. Itt nem maradhatunk. Ott volt
nála egy kedves jó barátnéja, a derék Zsófi. Kardalnoknő a szinháznál,
aztán az én kedves iskolatársamnak, Kőrössy Sándornak a felesége. Sándor
hadbiró volt a honvédségnél. Tehát katonaember. Mint ilyen járt odafenn
– a más fejét keresve. Tudniillik a hadvezetés fejét. Ugyan jókor! Mikor
a saját fejét sem találta senki.

A két asszony örült, hogy én előkerültem betöretlen fejjel, nemsokára a
Sándor is betoppant. Átkozott jó hireket hozott a vezérkartól.

Kossuth visszatért Madarasról, a nélkül, hogy Görgeyvel találkozott
volna. A két vezéralak nem tudott egymással megállapodásra jutni a
hadvezetés dolgában.

Most azután Kossuth, félretéve az országgyűlés határozatát, mely Görgeyt
állítja az összes magyar hadseregek vezérletére, kinevezte Dembinszkyt
az aldunai hadsereg fővezérévé, rémületére az összes magyar
hadvezéreknek. Perczel Mór összeveszett a beteg Damjanichcsal, Arad vára
parancsnoksága fölött, fenyegeti Damjanichot, a magyar kormányt
főbelövetéssel, erre a magyar kormány elcsapja Perczel Mórt a
hadtestparancsnokságból. Tökéletes a konfuzió, hogy szebbet kivánni sem
lehet.

De mindannyi baleset között legsúlyosabb az, hogy a jámbor Dembinszky
elfogadja a hadvezérré kineveztetést.

Boldog Isten! Ha én elgondolom, hogy engem a pesti becsületes
csizmadia-czéh megválasztott tiszteletbeli csizmadia-mesterré; de, ha
valaki azzal a szóval jönne hozzám, hogy: no hát cselekedjek neki az
ünnepekre egy pár kordován-csizmát, a hajamat tépném kétségbeesésemben;
s ez a szerencsétlen generális elhiteti magával, hogy ő azért, mert
kinevezték hadvezérnek, hát már most tud is hadsereget vezetni.

«Ez a végnek a kezdete!» – mondta rá az öreg Csányi.

– No, Sándor pajtás, most repültünk már a levegőbe!

Dembinszkynek a legelső intézkedése az volt, hogy a hatalmasan
elsánczolt szegedi erős hadállást feladta s a harminczhatezer főnyi
hadsereggel átvonult a Tisza bal partjára.

Fusson, ki merre lát!

Két hét mulva a haza romjai fejemre omlottak, s én ott maradtam alattuk
eltemetve, egy névtelen semmi.

S az élő halott még hitt a feltámadásban: a haza feltámadásában.

S hite megvalósult.




HOGY KEZDŐDÖTT EZ A DOLOG?

No már csakugyan hogy ugyancsak arra a napra nem emlékszem vissza; ámbár
én voltam magam annak a napnak a hőse, a kin ha nem is a hazának, de egy
háznak a szeme függött. Úgy szedtem össze a jelenvoltak emlékezetéből
ezt a történetet.

Mert bizony történet volt: nagy és koralkotó történet. (Nem épen az én
születésem.)

Ez a szegény Magyarország nem volt már sehol, csak a Hármas Kis
Tükörben, a hol az volt megírva, hogy a fővárosa Pozsony. Miért az? Mert
ott tartják a diétát. Dehát nem tartanak diétát.

Attól a naptól kezdve, a melyen az utolsó inzurgens beszolgáltatta a
depóba a rezes fringiáját, másfél évtizeden át azt sem kérdezték a
magyartól többet, hogy «wie viel ungrisch hat garas?»

Aztán apródonkint elolvadt, elkorhadt, elpárolgott minden, a mi nemzeti.
Nem is igen bánta senki.

Az én apám prókátor volt Rév-Komáromban és a mellett árvák atyja. Mint
prókátor diákul replikázott, mint közgyám németül vezette a
számadásokat. Igen természetes.

Komáromban ugyan senki sem beszélt németül, az árvák legkevésbbé; hanem
a számadásokat a méltóságos kamarához kellett felülvizsgálat végett
felküldeni, s azt csak nem kivánhatta valaki, hogy azok az urak
tanuljanak meg magyarul. Sokkal egyszerűbb volt, hogy a számadásokat
vezessék németül. A hogy ez a komáromi archivumban ma is sorba rakva
feltalálható egész 1825-ig.

Poétái azonban akkor is voltak a magyar nemzetnek, s azoknak a munkáit
szokás volt olvasni a magyar házaknál, a mi akkoriban úgy ment, hogy ha
egy poéta tetszetős poémát költött, azt a legközelebbi ismerőse is
leírta magának sajátkezüleg, s aztán tovább adta másodiknak,
harmadiknak, mig utoljára az egész város leírta. Apródonkint aztán lett
belőle egy egész könyv: innen-onnan összeírva. Hát maga a poéta hogy élt
meg? Igen jól megélt. A mely házhoz betért, ott terítettek a számára,
ágyat is vetettek neki, nem volt semmire gondja. Ha egy várost kiélt,
ment a másikba. Ha a csizma elszakadt, a mente könyöke kilyukadt, írt
egy névnapi köszöntőt valamelyik Mæcenásnak s mindjárt volt
csizmára-mentére valója.

Az én apámnak is voltak ilyen versgyüjteményei. (Egyet ma is őrzök
ereklyeképpen.) Csokonainak minden munkáját leírta maga: ez volt az
egész világi gyönyörűsége. De nemcsak hogy leírta, hanem még
illusztrálta is. Olyan szép színes képekre emlékszem a travestált
Aeneisből meg «Karnyóné» színművéből, a miket az apám maga festett a
kedvencz poétája műveihez, hogy én ma sem tudnék olyan szépeket festeni.

Tehát mint mondám, csunya világ volt idebenn egész 1825-ig.

Ekkor bátorkodtam én születni.

Nem február 19-ikén, mint a biografusaim állítják, hanem 21-ikén. Eként
olvasható az a családi biblia belső lapján az apám írásával: «1825
február 21-ikén született egy fiucskánk, a kit megkereszteltünk
Móricznak.» Hogy miért nem kereszteltek Lajosnak, annak is megvolt az
oka. Ok nélkül nem történt az én életemben semmi.

Előttem megelőzőleg volt már két kis bátyám, a kiket mind két-három
esztendős korukban elvittek angyalkáknak az égbe; mind a kettőt Lajosnak
hítták. A keresztapáim számomra is ezt a nevet választották.

Az egyik keresztapám volt Konkoly-Thege László úr, tudós csillagász
rokonom, Konkoly Miklós őse; a másik volt tekintetes Beöthy Gáspár úr,
Beöthy Zsolt barátomnak a nagyapja: Zsigmondnak, a költőnek és kuriai
birónak az apja. Ezek azt akarták, hogy Lajos legyek.

S már most, ha én volnék Jókai Lajos, akkor már tavaly megtartottam
volna az ötvenéves esperesi jubileumomat egy derék kálvinista
nagyközségben, s most békét hagynék a közönségnek a munkáim összes
kiadásával.

Hanem hát az én kedves jó anyám nagyon szeretett. Nem engedte, hogy a
két bátyám által viselt nevet rám ruházzák: «Hátha ez is utánuk fog
menni?»

Ez a kegyes aggodalom fordította el a sorsomat más vágányra. Igy
kereszteltek meg Móricznak abban a komáromi templomban, a melynek még
akkor fatornya volt, s az ajtajának nem volt szabad az utczára nyílni.

Hogy hogy volt, mint volt? Azt én bizony meg nem tudom mondani, mert még
akkor jegyzőkönyvem nem volt, hogy beleírhattam volna: valószínű, hogy
az alatt, míg a Szombati-utczától a Vármegye-utczáig végig vittek, a hol
az a kis ház állt egy kert közepén, a melyben születtem, hangosan
protestáltam személyes szabadságomnak korlátozása miatt.

Azt is el tudom képzelni, hogy abban a kis szobában számos vendég
gyűlhetett össze a keresztelőt követő paszitára; mert később, kis fiú
koromban valami hat asszonyságnak kellett kezet csókolnom, a kiket
keresztmamának szólítottam; hanem arról a nevezetes tényről, a mit
koralkotónak bátorkodom nevezni, már a jelenvolt szemtanúk emlékezete
tesz tanúságot.

A keresztszülőkön kívül mint előljáró a városbiró is hivatalos volt a
paszitára.

No hát azt minden realisztikus író le tudja rajzolni, hogy mi történik
egy ilyen alkalommal.

Azt az ember-kandidátust, a kit a jó ropogós hóban megszállítottak négy
utczán keresztül a templomig: ott addig dönnölték, ütögették, míg
abbahagyta a sivalkodást a tiszteletes úr prédikácziója alatt; akkor
akarva nem akarva lehúzták a fejéről a gyöngyös sapakot s vizet öntöttek
rá, aztán megint visszasétáltak az _élet kútforrásához:_ hát az akkor
nagyon jól érzi magát. Megjegyzem, hogy engem maga az anyám táplált,
saját szíve vérével, nem fogadott dajka: az én ereimben hamisítatlan
Jókay-Pulay-chylus folyik (a II. Rákóczi Ferencz titkárjának, Pulaynak
utódja.) Ez mind természetes dolog.

Ekkor azután jönnek a keresztszülők. Mindegyik dug valami becses
ajándékot a mai szent napon felavatott uj eklézsia-tag pólyás vánkosába;
az egyik egy ezüst kanalat, a másik egy Mária-Terézia aranyat, a mely
négy körmöczi aranyat nyom. (Ez is megvan nálam.)

Utoljára lép oda a városbíró, tekintetes Amtman József uram. Szép
bajuszos férfiú. Ott van a háza a Szombati-utczában.

Az pedig előhúz a belső zsebéből egy nagy pecsétes levelet, s azt teszi
le az uj honpolgár vánkosára.

«Én pedig ezt hoztam ajándékul a kis fiucskának.»

Az apám átvette. Kibontja, elolvassa. Az a helytartótanácsnak a
decretuma de dato 1825. Vigesima prima Februarii (az én születésem
napja), a melyben megparancsoltatik a magyarhoni királyi városoknak,
hogy e naptól kezdve _minden intimatumaikat, számadásaikat magyar
nyelven intézzék_ az ő felsőbbségeikhez.

Ez volt az első megvillámlása az ujralobbant nemzeti lángnak jó
Magyarországon.

Az én jó apámnak a könny kicsordult a szeméből e drága okirat
elolvasására.

Tehát szabad magyarnak lennünk!

Ez volt az a koralkotó fordulat, mely véletlenül a sors intézéséből épen
összeesett az én keresztelőmmel.

Bizony mondom, hogy buzgó kereszténynyé a tisztes ősz pap keresztvízzel
avatott fel: de hazafivá az apám örömkönnyei kereszteltek meg.




AZ ÉN GYERMEKKORI JÁTSZÓTÁRSAM.

(1896.)

Én voltam hat esztendős, a Liza volt hatodfél.

Tehát hugom volt.

A világ minden nyelve nem tudja ezt az elnevezést visszaadni: «hugom».

S csak férfi mondhatja nőnek «hugomasszony», asszony asszonyfélének azt
mondja: «öcsémasszony».

Sok ilyen különösség van a hetumogerek nyelvében.

Úgy kerültünk össze zsenge korunkban, hogy a Lizának a nénje férjhez
ment, az én bátyám pedig megházasodott.

Az én bátyám volt a vőlegénye a Liza nénjének.

Az én bátyámat hítták Konkoly Balázsnak.

Nem emlékezem rá, hogy szebb férfit láttam volna az életben Konkoly
Balázsnál. Az a daliás termet, derékban karcsú, vállban széles; az a
gesztenyeszőke hajfürtös fej, nagy kék szemekkel, finom metszésű
vonásokkal, kunkora bajúszszal; igazi magyar őstipus, soha sem megy ki
az emlékezetemből. A mellett okos, tanult ember volt, minden, hazánkban
dívó tudományban otthonos. Szép sűrű szemöldökei voltak. Csengő hangja,
okos beszéde volt.

Aztán nekem unokatestvérem volt.

Az ő lakodalmát ünnepelte az egyesült Jókay-, Konkoly-, Pulay-család
Ó-Gyallán, a Konkolyak és Jókayak ősfészkében.

Még most is emlékszem az ott látott alakokra: pedig biz azóta elmúlt már
hatvan egynéhány esztendő.

Apám, anyám mintha most is előttem állna. Anyámnak jóságos mosolygó
arcza (soha sem láttam őt haragudni), apámnak rövid bajúsza volt,
azontúl símára borotvált arcza, magas termete. Balázs bátyám apja, Antal
bácsi, lehajlott nyakú, piros képű alak volt, az anyja kövér termetű,
gömbölyű alak; a menyasszony karcsú, sugártermetű teremtés, piros
szájjal, mélázó tekintettel: Eszter nénémnek olyan fehér volt az arcza,
mint az alabástrom s Károly bátyámnak két oldalt omlott a csigákba
tekert szőke haja a halántékain, csupa lejtés volt minden lépése, csupa
tréfa volt minden mondása.

Én pedig voltam egy kis haszontalan kölyök.

Bizony nem is érdekelt engem az egész családi ünnepélyből egyéb, mint
hogy mi lesz abból a pörkölt tortából, a mit az Eszter néném segít
felépíteni az asszonynénémnek.

Ennek az életnézetemnek az osztályosa volt a Liza. Ő volt a
menyasszonynak a kis nővére. Ő már kapott abból a papirosból, a min a
«Krisztus lábát» sütötték. Van azon még nyalni való sok. Azt ő énvelem
hűségesen megosztotta.

A Konkoly Antal-kert elég nagy volt arra, hogy abban két gyerek kedve
szerint elkergetőzhessék.

Emlékezem az óriási kantalup és cserhajú dinnyékre, a mik ott termettek.

Azok között kergetőztünk a Lizával.

A Lizának az arczára úgy emlékezem, mint azokra a Török Bálint-fajta
almákra a komáromi szigeti kertünkben. Olyan gömbölyű volt és olyan
piros.

Akkor még nem ment a fejembe, hogyan lehet az, hogy a Török Bálint-almát
őszszel leszedjük; hanem aztán csak tavaszszal tesszük fel az asztalra?
Addig nem lehet hozzányúlni.

Hát a nagy kergetőzés közben eljutottunk egy falig, melynek az alja
végig volt benőve azzal az ernyős növénynyel, a mit a botanikusok úgy
hínak, hogy «bürök».

Azt mondja a Liza: «játszunk puskást!»

Puskást!

Melyik fiúnak ne dobbanna erre a szóra nagyot a szíve?

– Hogyan?

– Ebből ni, lehet csinálni puskát.

Persze, hogy a büröknek a bördő szára üres, az egészen puskának
született.

Hogyan vágjuk ám ezt le?

– Majd én hozok ki a konyhából kést.

A Liza beszaladt a házba s nagyhamar előjött egy laskavágó késsel.

Én azzal hirtelen lenyiszaboltam két hatalmas bürökszárt s készen volt
rögtön a két puska.

Mink aztán ezzel a két gyilkos löveggel, homokot töltve beléjük,
elkezdtünk egymásra lövöldözni. Míg utoljára is egymás szeme közé szórva
a homokot, szerencsésen megríkattuk egymást. Azután pedig kibékítettük
egymást.

S akkor aztán, ennek a kibékülésnek az örömére, felvonultunk a kertből
az udvarra, az eddigi bürökpuskákat kürtöknek használva s hatalmasan
tülkölve belőlük.

De nagyhamar utólért bennünket a nemezis.

A nagy tülkölésre előjött Antalné asszonynénénk a konyhából.
Elszörnyedt, mikor meglátta, hogy mi bürök szárakat tartunk a szánkban,
azokkal kürtölünk.

– Szent-Zebedeus-adta gyerekei! hát nem tudjátok, hogy az a bürök
mérges?

El is dobtuk a kürtöket rögtön.

– Ki vágta le azt a bürköt? Ki hozta ki a kést? – vallatott
asszonynéném.

A Liza rám nézett. Én pedig már akkor is tele voltam a légió ördöggel:
azt feleltem daczosan: «Én hoztam ki».

A Liza elszaladt.

Nekem pedig megfogta a hunczutkámat az asszonynéném s bevezetett a
benyílóba, onnan nem volt szabad kijönnöm – büntetésül – az egész
lakodalom alatt. Hanem a Liza utánam hozta az illetményemet minden
körömfaladékból: a pörkölttortából is kaptam.

És aztán megint csak elmúlt valami hét esztendő. Én nagy kamasz diák
lettem. Az Eszter néném férjhez ment a komáromi igazgató-tanárhoz, Vály
Ferencz bátyámhoz: oda jártam én, télen-nyáron, naponta reggel öt
órakor, mindenféle hasznos tudományok bekeblezése végett. Még most is
abból élek.

Ott találkoztam megint a Lizával. Akkor már az is felcseperedett bakfis
volt. Aféle se nem gyerek, se nem leány. De az arcza akkor is olyan
nagyon hasonlított a Török Bálint-almához. Odaadták őt nevelésre a néném
szárnyai alá. Én geometriai figurákat léniáztam, ő pedig haraszszal
stikkolni tanult. Egészen boldog voltam, a mikor a himzéséhez valamit
rajzolhattam az üres tafotára.

A Balázs bátyám már akkor özvegy ember volt.

Ismét láttam őt a komáromi örökös főispán Nádasdy installáczióján: ő
vezette mint főszolgabíró a díszbandériumot; magas paripán, magyar
díszruhában. Most is olyan szép, délczeg férfialak volt.

Azután megint elmúlt egynéhány esztendő.

Újra lakodalmat ültek a családjaink.

Balázs bátyám nőül vette a Lizát, az elhúnyt felesége nővérét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És azután sokszor megfordultam a házuknál.

Édes anyám halálával és azután még sokáig, valahányszor szülővárosomba
mentem, mindig az ő házuknál volt a szállásom. A legboldogabb család
volt az a világon.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tegnap kaptam egy gyászszegélyes czédulát szülővárosomból, melyben
tudatják velem, hogy Konkoly Liza elköltözött oda, a hová mindnyájan
kívánkoznak.

Ravatalát fiak, unokák, dédunokák, menyek és vők állják körül: számra
nagy sokaság.

Legyenek olyan boldogok mindannyian, mint dédszülőik voltak!




EGY SZIGET TÖRTÉNETE.

(1890.)

Az én szülővárosomnak, Rév-Komáromnak van egy szigete, mely csaknem
olyan hosszú, mint maga a város, s szélességében is kétszer akkora, mint
a Margitsziget. A közlekedési út ezen visz keresztül, a Duna városfelőli
ágán dobogóhíddal, az Ujszőny felőlin hajóhíddal volt összekötve. Még én
emlékszem a «repülőhídra» is, melynek hosszú sor bárkákhoz erősített
lánczán, mint egy óriási órainga járt a hidas egyik parttól a másikig.

Ez a nagy sziget még a század elején puszta rekettyés bozót volt: a
második évtizedben támadt az akkori magistratusnak az az életrevaló
gondolatja, hogy a kétszáz holdnyi területű szigetet parcellázza s egy
gyümölcsössé alakítja át; félhold volt a legkisebb, egy hold a
legnagyobb részlet. Az én apám is vett belőle két félholdas részletet, a
mihez jött azután még egy harmadik félhold: a mire nem akadt vevő; mert
csupa pocsolya volt; gúnyolták is érte, hogy talán halastavat akar
csinálni?

Minden vevő kötelezve volt a kertjét még abban az esztendőben veres
gyűrűsom-sövénynyel körülvenni, s alma, körte és szilvafával beültetni.
A város maga gondoskodott az utakról. Egy hosszú egyenes chaussée szelte
végig az egész szigetet, szegélyezve pálmajegenyékkel; azt megint két
keresztút vágta át derékban.

Ezeket a pálmafákat én mint kis fiú már mint óriásokat láttam: mikor
(lehettem három és fél éves) kivittek a szülőim a ringlota-éréskor. Ezt
is apám honosította meg; bámulták is soká a szomszédjai: hogy meri
megenni azt a gyümölcsöt, a mi érett korában is zöld marad?

Voltam biz én egy évvel elébb is a szigetben; de akkor még ölben vittek
oda. Aréna volt a szigeten: színészek játszottak benne, s engem, mint
rossz elkényeztetett porontyot, a ki nem akar az anyjától elmaradni, oda
is el kellett vinni. Arra emlékezem, hogy milyen szép kis leányka volt
az a Hivatal Anikó s hogy én belekiabáltam a darabba.

De már a második expeditiónál a saját alkalmatosságomon vonultam ki.
Hajh, milyen rettenetes messzeségnek látszott nekem annak a hosszú
fasornak a tulsó vége, mikor az innensőn bekanyarodtunk. Ott már talán
vademberek laknak?

Hajh, de szép is volt az _a mi szigetünk_. Minden ember «sziget»-nek
hítta a maga kertjét. Soha én olyan mosolygó almákat nem láttam azóta
sem. Voltak sötét, gránátveresek, a miknek a húsa rózsaszínű volt és
szamócza-illatú, aztán meg hófehérek, a miket tafotaalmának neveztünk,
aztán meg olyanok, mint a czigányleány, a kinek az egész pofája barna,
csak az orczája közepe piros. Nekünk nem, de a szomszédunknak volt olyan
almája, a minek kámforszaga volt. Huh, de féltem tőle. Hát még az a
hatalmas nagy nyári almafa, a minél az ambrózia sem lehetett édesebb,
megrakva ezer almával. Hát még azok a reine-claude fák, a mikre
nadrágszakgatás volt felmászni, olyan édes gyümölcscsel, hogy a
gyereknek az öt ujja összeragadt a levétől. Fel csak felmásztam rá, de
lejönni már nem tudtam magamtól. Úgy vettek le a fáról. Akkor aztán haza
kellett menni. A kertünk a sziget derekán volt. Mikor én megláttam azt a
hosszú jegenyesort magam előtt, elkezdtem nyafogni, hogy el vagyok
fáradva. Azt gondoltam, hogy az idén is majd ölben visznek haza, mint
tavaly. Az apám aztán segített rajtam. Levágott két hajlos fűzfavesszőt,
– «nesze fiacskám, ez az ostor, ez meg a paripa, – ülj rá, verj rá az
ostorral, majd meglátod, hogy elszalad veled!» El is vitt szépen hazáig
a vesszőparipa.

De nagy munka volt ám ezt a szép szigetet ilyen szépnek megtartani. Az
árvíz járta minden második esztendőben.

Eleinte úgy védekezett az árvíz ellen az apám, hogy feltöltette a kert
talaját. Az egyik kertünkbe ezer «kólé» földet hordatott apránkint. A
sziget végében volt még egy hosszú zátony, a melyen apályos nyárszakán
czigány aranymosók telepedének le, ott mosták hosszú vályúkban a
sáraranyat, egy ember egy héten összegyűjtött egy aranypénz-érő fémport.
Ugyanebből a zátonyból hordattuk mi kóléval (kétkerekű szekérrel) a
feltöltésre való földet. Nem gascogneád tőlem, ha azt mondom, hogy a mi
«szigetünk» _aranynyal van trágyázva!_

Ez nem sokat használt. Azért az árvíz ellepte a kertet. A hordott föld
fenékig átázott, s ha egy jó északi szél jött, valamennyi gyümölcsfa
mind délnek dült meg a jó lágy talajban.

Akkor aztán azt csinálták, hogy minden gyümölcsfát körülczölöpöztek,
körülfontak magas sánczkosarakkal, hogy a vízbe ne érjen a lába. Az már
jó volt, de nem nagyon.

Végre aztán rájöttek, hogy nincs jobb védelem az árvíz ellen, mint
körülvenni az egész szigetet jó széles töltéssel. S ezt meg is
csinálták. S az lett aztán a legszebb sétaút köröskörül a sziget két
partján. Pedig nem került ám sokba. S kölcsönt nem vettek fel miatta;
sem adót nem vetettek ki érte, minden kitelt a maga foltjából. Az egész
töltés fűzfarőzse-kötegekkel volt burkolva, s daczolt azontúl minden
árvizekkel.

De sokszor elnéztem azokat a hömpölygő hullámokat, a mik zuhogva
siklottak el a megbonthatatlan fasinákon. Hogy árvíz van _odakünn_, azt
csak arról vettük észre, hogy a sziget közepén meghagyott rét megtelt
talajvízzel. Oda jártunk ki mink diákok, meg az olasz katonák a várból,
mi diákok botanizálni, a taliánok meg békát fogni. Mennyi pompás
vízinövény jött ilyenkor egyszerre a napvilágra! Olyan sárga nymphæákat,
olyan nagyvirágú sötétkék clematisokat azóta sem láttam; azt hiszem, a
kecskebékák is jóízűek lehettek.

És a komáromiaknak nem volt sem folyammérnökségük, sem gőzszivattyúik,
sem házbérkrajczár-adójuk, – még polgármesterük sem volt, mégis
megvédték azok a szigetparadicsomukat a maguk egyszerű táblabirói
észjárásával.




HOL KEZDTEM ÉN A KERTÉSZKEDÉST?

Volt nekem egy kedves mentorom, kinek mindazt, a mit valaha jó volt
bennem, köszönhetem. (A rosszat a saját rossz fejem szerezte magának.)
Első filozofiai és költészeti tanárom volt a révkomáromi gimnáziumban
Vály Ferencz; édesatyja a hozzám teljes szeretettel ragaszkodó rokonaim
egyikének, Pethy Vály Mária özvegy tanárné unokahugomnak, kinek
arczképét akkor festettem le, a mikor még ölbeli baba volt. Ha írnék
valaha regényt, melynek hősnője a gyermeki, a hitvesi, a rokoni szeretet
mintaképe, a nemes önfeláldozás, a szigorú erkölcs, a végtelen türelem,
a szenvedésekben való állhatatosság tökéletes alakja: akkor csak az ő
élettörténetét kellene híven leírnom. Csak azért habozok vele, mert ő
nem szereti, ha beszélnek róla.

Nagy kamasz voltam, mikor a pozsonyi liceumból hazakerültem. A régi
iskolatársakat mind együtt találtam otthon. Huszan voltunk; mind el
tudnám mondani a neveiket; volt olyan, a kinek már bajusza is ütközött.
Két év óta, hogy nem láttuk egymást. Az új klasszisban úgy híttak
bennünket, hogy «rhetorok». Hallottuk, hogy új professzor jött az
iskolánkba Pápáról. A «Veni Sancte» előtt belépett a tanterembe, a hol
összegyűltünk. Széles vállú, izmos termetű férfi volt, símára borotvált
arczczal (felszentelt lelkész volt), de gavallérmódra felbodorított
gesztenyeszín hajfürtökkel, élénk piros arczszíne, vékony ajka s villogó
szeme volt. Ezzel a szóval üdvözölt bennünket: «domini!»

Domini? Urak? – Hát nem «pueri» többé? Nem «nebulones», a hogy eddig
ismertek bennünket, hanem «urak».

S hogy úri rangunk aktualitását megértesse velünk, mindjárt a
klasszifikáláson kezdte.

Hát a megelőző tanévekben az volt a klasszis rendje, hogy a konrektor
meg a szubrektor engem ültetett az első helyre, a másodikra pedig Szikra
Ferkót. Ez már csak természetes volt. Egyforma eminens tanulók voltunk
mind a ketten; de az én apám fiskális, a Szikra Ferkó pedig szegény
özvegyasszony fia, hát csak nekem kellett az első helyen ülnöm.

Az új professzor alkotmányos szokást hozott be. Maga a klasszis döntse
el titkos szavazás útján, ki érdemes az első helyre, ki a másodikra? S a
beadott czédulák az első helyre egy szavazattöbbséggel a Szikra Ferkót
érdemesítették, a második helyre egyhangúlag engemet. S ez a kandidatura
és sorsolás minden hónapban megújíttatott; néha én is bekerültem
elsőnek. Választó polgárok voltunk, a mi önérzetünket nagyban emelte. Ez
volt az első népképviseleti választás Magyarországon.

Még abban a hónapban egy igen szomorú helyen volt soha el nem felejthető
találkozásom az új tanárommal: atyám sírjánál. Ő tartotta (szép selyem
tógában és palástban) kedves halottunk felett a végbúcsúztatót.

És azontúl aztán énnekem nagyon sokszor ki kellett mennem a temetőbe.
Nem eszményítem a dolgot. Nem a kegyelet vonzott oda, hanem a hivatás. A
humaniorák tanítványai képezték a «harmoniát». Ez pedig arra való volt,
hogy a halottakat énekszóval kísérjék ki az Isten kertjébe. E kötelesség
alól senki sem vonhatta ki magát. Nekem tenor hangom volt, Tóth Ferkónak
nőies althangja, Szűcs Sándoré basszus; Goda Sándor volt a kontra. Ma is
mindent tudok még, a mit akkor tanultam: zsoltárokat, dicséreteket,
gyászhimnuszokat, aztán népdalt, harczi riadót, hazafias zsolozsmát. Egy
nap egy éjjel nem volna rá elég, hogy mindazt végig énekeljem. Ezekre
mind Vály Ferencz mentorom tanított, gitárral a kezében. A gyászéneknek
azonban jutalma is volt: a közönséges halott után kaptunk fejenkint két
garast, előkelő halott fizetett fényes ezüst pénzzel.

És én a’mondó vagyok, hogy sohasem kell gyerek kezébe ezüst pénzt adni.
A rézpénz ártatlan _barom_, de az ezüst már nagy _marha_, az
szertelenkedésre csábít. A kinek ilyen ezüst huszas hullott a markába,
mindig a zsebében tartja a kezét, azon tanakodva, hogy mi mindent
lehetne azzal elkövetni?

A legelső természetesen a kártya.

A piaczon volt egy borbély műhely; abban lebzselt egy pákosz
borbélylegény, a kivel kutyu-pajtások voltunk. Mikor a temetésről
visszatértünk, egyenesen berukkoltunk a borbélyműhelybe s ott aztán késő
estig játszottuk a «czapári-czvikk»-et. Otthon persze azt hazudtuk, hogy
nagyon sokáig tartott a búcsúztató. Ez már egészen megszokott dolog
volt.

Egy «szép» reggel aztán, a mint a csengetyűszóra helyet foglaltunk a
padokban, nyílik az ajtó s belép rajta a professzorunk. A kezében hoz
egy jó szívós fűzfapálczát. Szemeinek tüzéről, orrczimpái lüktetéséről
láttuk, hogy itt baj lesz. Egyenesen odajött hozzám. Vesztemre akkor
éppen én voltam az első helyen. Nem mondta azt, hogy «domine», diákul
sem beszélt, hanem tegezve szólt hozzám magyarul: «Voltál a
borbélyműhelyben?» – Én mentegetni akartam magamat: «Csak háromszor
voltam», de már akkor a hátamon volt a három. Utánam jött a Szikra
Ferkó, az is hármat kapott a fűzfából; aztán végigpüfölte az egész
klasszist; egy sem maradt veretlen; olyan sirás-concert volt ott, hogy
sohasem hallottam szebbet. S ezzel kiűzte belőlünk heroikus kúrával a
czapári-czvikk ördögét. Az Isten áldja meg érte! Bár még egy negyediket
is húzott volna a hátamra, hogy a tarokkozás ördögét is kiverte volna
belőlem.

Én azután e télen nagy beteg lettem; hagymázt, tüdőgyuladást, kanyarót
kaptam; majd itt hagytam ezt a szép világot, a jó Eszter néném
ápolásának köszönhetem, hogy itt maradtam: professzorom is minden nap
meglátogatott. (Így lett aztán a családunkhoz csatolva.)

Tavaszra kelve aztán egy radikális eszmét valósított meg a
professzorunk, a mivel bennünket, esendő fiatalokat a léhaság útjáról
eltérítsen. Kertet alakíttatott velünk. Az iskolának volt egy rengeteg
nagy udvara, melyet, a hol kikövezve nem volt, ellepett a székifű meg a
kutyakapor. Abból egy nagy darabot kisajátított a számunkra. De annak
kerítés is kellett. Hát mi diákok nyakunkba vettük a várost, sorba
jártuk a felekezetünk potiorait, a fakereskedőket s itt egy pár huszast,
amott deszkát, léczet rekvirálva, megcsináltuk a pompás jó kerítést, a
telket felosztottuk magunk között egyenlően, kiki felásta a magáét; a
kinek nagyon homokos rész jutott, nem restelt talicskával kimenni a
«czigány-mező»-re s onnan hozni el a jó televény földet; magam is
végigjártam taligával egynéhányszor az utczát, nem szégyenlem bevallani.
Összehordtunk aztán innen-onnan mindenféle virágpalántát, a
kikanyargatott virágágyakat beszegélyeztük tengeri fűvel, a minek szép
virága van; a kert végébe ástunk víztartó cziszternát, melybe csatornán
át bocsátottuk a vizet a szivattyús kútból s nyár derekára oly pompás
kert díszlett az iskola udvarán, hogy annak csodájára odajárt a
templomlátogató népség. Ott töltöttük mind valamennyien az üres időnket,
nekivetkőzve, gyomlálva, kapálva, öntözve, gyepágyainkon pihenve;
később, hogy az elültetett baraczkmagok kikeltek, a csemeték beoltását
próbálgattuk s a füvészetbe tanultunk bele, virágszárítással. De sok
gyönyört köszönhetek én az én jó mentorom virágos ötletének; három évig
tartott ez az idilli öröm.

Még most is köszönöm. És sok más egyebet. Hogy ifjú éveimet úgy tudta
beosztani, hogy egy órám se veszszen kárba. Tanulás, munka, testedző
mulatság váltogatta egymást s az mind élvezet volt.

Azóta sok minden elmúlt. Maga a komáromi kert is, az iskolával együtt.

Csak kettő maradt meg, a mit az én kedves mentorom ojtott a vérembe: a
_poézis_, meg a kertészet.

A költészet is lehet, hogy kialszik egyszer. Lehet, hogy el fognak
felejteni, mint költőt; de az én szép fáim minden évben ki fognak
zöldülni újra s hirdetni fogják, hogy «kertész» voltam…




AZ ÉN ISKOLATÁRSAIM.

(1893.)

Az volt nekem a különös szerencsém fiatal koromban, hogy mindig volt az
osztályomban egy nálamnál derekabb legény: néha kettő. Soha sem voltam
első eminens; hanem második vagy harmadik. Mindig volt előttem valaki, a
kit elérni, felülmulni, túlhaladni volt a nagyravágyásom, a mit sohasem
láttam teljesülve. Hanem aztán, a kik mögöttem következtek, a kik
viszont engemet nem birtak «leverni», azok is derék fiúk voltak ám:
ugyancsak igyekeznem kellett, hogy a sarkantyúmat le ne tapossák.

Komáromban elsőnek ült előttem Szikra Ferkó. (A szabadságharczban
elveszett.)

Utánam ült Csiba Sándor, Goda Sándor. (A szabadságharczban elestek.)
Megmaradt csak a jó öreg Szücs Sándor, a ki most tanár ugyanabban a
teremben, a hol hajdan annyit birkóztunk: ő volt köztünk a Sámson. Tassy
Pali, Domján Ferkó, Thaly Sándor, Tóth Pista, ki pap lett, ki
hivatalnok, Magyari Kossa Ferencznek a fia most képviselő kollegám; ő
földesúr volt, Száky, Szalacsy szintén úrfiak voltak; Benke Kálmán anyja
szegény özvegyasszony, Tuba atyja halász; őse a mostani országos
képviselőnek; Tassy Pali kormányos fia.

A pozsonyi liczeumban előttem ült Schrőer Gusztáv (a professzor fia) és
Stromszky Gusztáv (a püspök fia). Az utóbbi elesett a szabadságharczban
mint honvédszázados: az előbbi nagy talentumú ember volt, nevezetessé
lett, német lapot szerkesztett Pesten az ötvenes évek alatt.

A pápai kollégiumban is én voltam a harmadik eminens. Első volt
Kerkápolyi Károly. (Szobatársak voltunk Klára uramnál.) Miniszter lett
belőle. A második volt Gondol Gábor. Ebből lett miniszteri tanácsos.
Egygyel alább Kozma Sándor, jelenben királyi főügyész (s a mi még annál
is több, a mi _Andronicusunknak_ az atyja), azután Gaál Péter, több
országgyűlésen képviselő (ebből a klasszisból négy országgyűlési
képviselő került ki), azután jött Orlay Petrich Soma, később hírneves
festőművész, azon korban koszorúzott költő; azután Bárány Gusztáv, nagy
tehetségű novellaíró, később polgármester; Maák Lajos, nagy humorista,
később jóhírnevű budapesti ügyvéd; Molnár Ádám, a komáromi ügyvédi kar
egyik legkitűnőbb tagja (tavaly halt meg); Somogyi miniszteri tanácsos.
S valahol hátul, nagyon hátul ült (a mikor ült) mindnyájunk mögött
Petőfi Sándor. Azt sem hittem volna, hogy valaha elejbém fog ülni s ott
is marad örök időkig…

Egy derék kereskedő is vált a pápai társak közül: Szentmihályi Sándor, a
ki egyike volt a legjobb tanulóknak. Tarczy Lajos természettani
professzorunknak segéde a fizikai experimentumoknál. Ő volt a kiadója a
képzőtársulatunk által szerkesztett «Tavasz» czímű almanachunknak,
melyben Petőfi első költeménye s az én első novellám nyomdafesték
keresztségében részesült. (Ecce ni! Nyomdafestékkel is lehet
keresztelni!)

A jogi tanfolyamra a kecskeméti főiskolába kerültem.

Itt már csaknem valamennyi iskolatársam alakjára emlékezem, s el tudom
mondani rövid szóval, kiből mi lett.

Első volt a klasszisunkban Polgár Náczi. Lett belőle kuriai biró,
hétszemélynök. Utánam ült Gergelyi Károly. Ez is hétszemélynökségig
vitte, miután elébb 1848–49-ben mint a veres sipkás III. honvédzászlóalj
érdemrendes kapitánya tizenhat győzelmes csatát végigharczolt. Még egy
harmadik kuriai biró is vált közülünk: Dobos Sándor, meg egy előkelő
hivatalnok, azután valami három esperes: * Szalay Sándor, Munkácsy
(egynek a neve nem jut eszembe; pedig a nyelvem hegyén van: igen derék
ember és jó barát; no majd kisegít, ha látja, hogy kifeledtem a nevét: –
nem az alakját. Tudom már: «Sipos».) Egy igazgató-tanár, * Garzó Imre,
egy híres budapesti orvos, Váry Szabó István; több megyei czelebritás: *
Bódis Laczi, Zabolay Pista, Hegedűs, * Kenessey, * Zseny, * Burgyán, *
Sallay, Sass, egy híres ügyvéd Keményffy (akkor még Hartmann Pali), egy
huszárkapitány, * Nagy Ferkó, egy mérnök, * Gyenes Pali, egy festő. *
Muraközy Jani, egy gépész, * Gaál Józsi, egy gazdász, Szabó Józsi. A
csillaggal jegyzettek mind honvédek is voltak annak idején. Két nevet
legutóljára hagytam: az egyik Szántó Józsi, II-od éves jogász koromban
első a padban, a másik Ács Károly, később híres nyelvtudós, huszonöt
éves korában a szabadságharcz alatt Pestmegye alispánja, aztán
halálraítélt államfogoly, évekig bebörtönözve, az alkotmányos korszakban
képviselő, Budapest közéletében sokat emlegetett név: a kiről még több
mondanivalóm is lesz.

Mindenekelőtt azonban a tanáraimról kell megemlékeznem.

Első sorban Vály Ferenczről, komáromi tanáromról, ki később Eszter
nénémet nőül vette. Holtig tartó hálával emlékezem meg e kegyeletes
alakra. Akkor még simára borotvált arczot viselt, mint egy katonatiszt s
szépen csigákba göndörült gesztenyeszín haja volt. Tudományos
képzettségében polyhistor, testi erejére athleta. Szépen tudott énekelni
és a legtöbb régi melódiákat ő tőle tanultam. Mert az iskolán kívül a
legnyájasabb ember volt, de a klasszisban rendkívül szigorú. Rhetorikát,
poézist, logikát ő alatta tanultam. Latinul természetesen.

A studiumokon kívül egy privilegizált kötelessége is volt a három
egyesült klasszisnak: a kántus. Mi kisértük ki szép énekszóval a
temetőbe a kálvinista halottakat. Ez alól semmi úrfinak nem lehetett
magát kivonni. Fizetés járt érte. Szegény sorsú halottnál két garas,
előkelőnél egy ezüst tizes. Azt ott mindjárt a temetőben a markunkba
számlálta Harmati uram, a kístermetű, ragyás képű orgonista. – Hát ez
mulatságos dolog volt. A temetés után mi egy útbaeső borbélyműhelybe
betértünk s ott a szerzett pénzt egy kis parázs halberczvelvin
igyekeztünk egymástól elnyerni. – Persze másnap nem tudtuk a leczkét. –
Egy szép reggel az én tanárom szokottnál is szigorúbb arczczal lépett be
a tanterembe; a hóna alatt volt egy mogyorófa-pálcza. – Én, vesztemre,
akkor az egyszer éppen első voltam a padban: a Szikra Ferkó második. Én
hozzám intézte a tanárunk ezt a veszedelmes kérdést: «Voltál a
borbélyműhelyben kártyázni?» – Már a pertu szólítás sem tetszett, máskor
«domine Jókai» volt a czímem. Elkezdtem az ujjaimon számlálni, hogy én
csak egyszer, kétszer, háromszor voltam ott, de nyomban puffogott is a
hátamon az egy-kettő-három a mogyoróhájjal. Aztán következtek a többi
diákok sorban. Még olyan generálquintet nem látott a világ. Hunnia
nyögött, sírtak a bús magyarok. – Ekkor kaptam életemben először verést
és utóljára. Az Isten áldja meg érte, a ki osztogatta. Belőlem kiverte a
halberczvelvit. Bár még a tarokkot is kiverte volna valaki.

A komáromi felső gimnáziumnak olyan jó híre volt az én időmben, hogy
Pozsonyból is ide küldték a német fiúkat tanulni – cserébe. Itt tanultak
Stromszky, Laknek, Hakkenberger s mind a négy Zsigmondy (ezek a mi
fiaink voltak, a Jókaiak helyett cserébe), Adolf, a híres doktor,
Guszti, Pest-városi mérnök (az én cseretestvérem), Pali, pesti ügyvéd és
Vilmos, az artézi kútfúró. (Mind a kettő később országos képviselő;
elébb mind a három honvéd.)

Vály Ferencz tanáromnak a szellemi kiképzésen kívül arra is nagy gondja
volt irányomban, hogy a jellemet idomítsa nálam. Én bizony petuláns,
könnyelmű, veszekedő természetű suhancz voltam. Ő folyvást dorgált e
miatt. Hát illik ez egy Jókai Móriczhoz? Egy Jókai Móricznak kivételes
embernek kell lenni. Az ambicziómra igyekezett hatni. Mikor a logikát is
elvégeztem, egy esztendőre elfogott az iskolától. Az alatt ő maga
tanította nékem egyedül az első évi filozófiai kurzust. Kezembe adta a
nagy pandektákat, Gibbont, Kantot, s azokból kellett magamnak
excerptákul csinálni studiumot. Azután Rottecket és Buffont. Akkor
szerettem meg úgy a természetrajzot és a históriát. A mellett olvastatta
velem Byront, Hugo Victort, s hogy ne csak német fordításból ismerjem
azokat, rászorított, hogy tanuljak francziául, angolul, Lemouton
grammatikájából mind a kettőt: az utóbbi latin nyelven magyarázott. Hogy
mindezekre időm legyen, kénytelen voltam reggel öt órakor fölkelni, még
télen is, hóesésben odamenni az ő lakására: akkor már ő fenn volt és
tanított. Máskor nem ért rá. Határozott iránya volt, hogy költőt
csináljon belőlem. Írtam novellákat, verseket, színdarabokat s azokat
előtte olvastam fel. Hozzá szoktatott a kemény kritikához. – A Károly
bátyám praktikus eszű ember; ő ellenben azt kivánta, hogy képezzem ki
magamat építésznek. Ez a szép hivatás. Arra is készültem. Orbán Gábor
városi rajztanárnak minden architekturai tudományát végig kitanultam s
olyan szépen fölépítettem – papiroson – Theseus templomát, hogy arra
mindenki egyszerre ráismert, a ki csak valaha látta Theseus templomát.
Így fejlett ki bennem a festészet szenvedélye. Tizenöt éves koromban már
egy általam rajzolt arczkép (Tóth Ferencz püspöké) megjelent
kőmetszetben; s a ki csak híres ember volt Komáromban, azt mind
lerajzoltam tusban, punktirozva, aczélmetszés módra. Majd egy Siklósi
nevű piktor vetődött oda, a ki megtanított akvarellbe és olajba festeni.

Ámde három múzsa sem volt elég, hogy a petuláncziákról leszoktasson. A
mint a könyvtárból, meg a rajztábla mellől elszabadultam, utczu neki az
udvarra a verekedésnek: betört orral, összekörmölt pofával kerültem
haza. Én nem panaszkodtam, de annál inkább jöttek panaszra szegény jó
anyámhoz az általam betört orral, lehasogatott kabáttal hazakerült
gyerekek mamái. A jó Eszter néném nem győzte a kosztos diákoknak a
kabátjait összevarrni.

– Legyen ön már egyszer komoly ember! – inte a tanárom. – Legyen ön
magához méltó!

S hogy teljes sikerrel kényszerítsen rá a komolyságra, vett a számomra –
egy czilinderkalapot.

Hát aztán nem az lett belőle hogy a legelső vasárnap teleraktam a
czilinderkalapomat hólapdával, úgy hajigáltam agyba-főbe a
kollégium-udvaron a kosztosokat!

S ha szidtak a megtépázott fiukért, azt feleltem, hogy «hiszen nem
bántottam én őket, csak _mulattattam_.»

Ennek a patvarkodásnak azonban meg volt a maga természetes oka. Eddig
suhancz-pajtásaim voltak, a kikkel együtt daloltunk, lapdáztunk,
birkóztunk, a kollegium udvarán kertet csináltunk, virágokat neveltünk;
most egyszerre kinőttem az iskolából, de azért megmaradtam gyereknek; a
volt társaim elmentek Debreczenbe, nem volt se «meta», se «temetés», se
«kert», magam maradtam; s most egyszerre azt kivánták tőlem, hogy legyek
okos ember. – Hiszen jól van, nem bánom; reggel öt órától délután öt
óráig leszünk okos emberek; de öt óra után még most is jól esik lehúzni
az okosság szűk csizmáit s a bolondság mezítlábain szaladgálni: nekem.

Hát aztán az év derekán csak letettem a magánvizsgát Pápán a tanári
testület előtt – fényes sikerrel. Most is meg van a bizonyítványom,
aláírva minden tanár által: csupa «kitűnő!» S milyen lajstroma a
tudományoknak! Ha most fognának belőlük vallatóra, csupa «secundát»
kapnék.

*

A következő évben a pápai kollégiumba kerültem: fizikát tanulni. (Az én
időmben a tanéveknek a kiválóbb tudomány szerint volt az elnevezésük,
bár azokban párhuzamosan tanították is a többi tantárgyakat, filozófiát,
történelmet; a mathezis a fizikához tartozott.) Tarczy Lajos volt a
legkitünőbb tanár a főiskolában. Ő magyarázta a természettant és a
felsőbb mathezist. Eleve ugyan arra volt hivatva, hogy a filozófiát
tanítsa: arra készült a németországi egyetemen, a hová a
superintendenczia költségén küldetett ki – ámde a mint haza került s
elfoglalta kathedráját, akkor vették észre, hogy «Hegel» filozófiáját
tanítja. Hanyatt esett ijedtében minden vaskalap. Elförmedt
Bergengóczia: «mi a Kantunkat nem hagyjuk!» A Hegelistát lehúzták a
kathedrából s megtették fizikai tanárnak. Annak is kitünő volt.
Tankönyve ma is használható. Akkor ez volt az egyedüli nyomtatott
fizika. Hát még az előadása! Azt élvezet volt hallgatni. Ő maga
megteremtette a főiskola fizikum múzeumát s experimentácziói
bűvészestélyek számba mentek. De az iskolán kívül is folyton gondja volt
a tanítványaira. Nemcsak tanítónk, hanem nevelőnk, vezetőnk volt. Ő
alapította meg a «pápai képzőtársaságot», mely az ő elnöklete alatt
szépirodalommal és szónoklattal, részben komoly állami tudományokkal is
foglalkozott. Ott találkoztam össze a már fenn elősorolt
iskolatársaimmal és azokkal is, a kik felsőbb osztályokban jártak. E
közös gyűléseken az összes tanulóság megismerkedett: együtt ült a
theologus a juristával és a filozófussal. Valóságos fióktudós társaság
volt. Minden héten volt gyűlésünk s azokon költeményeket, komoly
értekezéseket olvastunk fel, azokat megbíráltuk; a jónak elismert
műveket az «Érdemkönyvbe» való felvételre ítéltük; szerzőnek szabad volt
azt sajátkezűleg beírni. Azután tartottunk nyilvános felolvasásokat,
melyekre hölgyközönség is jött, sőt a katholikus tanárok is eljöttek, és
végül jutalmakat tűztünk ki verses és prózai pályázatokra. A
pályaműveket a magyar tudományos akadémia tagjai birálták meg, azok
ítélték oda a pályadíjakat, melyekről elnökünk gondoskodott.

Ez alkalommal nyertük el mi hárman a három «arany»-as pályadíjat:
Petőfi, Petrich Soma és én.

Meg kell vallani, hogy a szellemi kiképzésnek kiváló előkészítője volt a
pápai kollegium.

Rettenetes okos embereknek neveltek bennünket. Nem volt se birkózás, se
lapdázás, se táncz. Még a billiárdozás is _öt forint büntetés_ terhe
alatt volt megtiltva a diákoknak.

Én tizenhét éves koromban még nem láttam kávéházat belülről! Se
tekeasztalt. – Más ilyenkor már rajta is hált.

Az egész iskolai év alatt, a mit Pápán töltöttem, nem láttam egy szép
női arczot. Még csak nem is _láttam_, nemhogy verset írhattam volna
hozzá. Csak úgy hallottam legendaképen Kerkápolytól, hogy van ám Pápán
egy igen szép leány: Békássy Mari; de azt másutt nem láthatni, csak a
színházban. A színházbajárás pedig csak a jogászoknak volt megengedve: a
kisebb diákoknak ez tiltott paradicsom volt. A templomban sem láthattam
a női szépségeket, mert a diákoknak a karzaton volt a helye, s az első
padokat a theologusok és juristák foglalták el. Még a képzőtársaság
szavalati ünnepélyén sem juthattam hozzá, hogy valami szép leány szemébe
nézhessek: mert az olyan bölcsen volt elrendezve, hogy a nagy teremben
csak a felolvasóknak volt szabad megjelenni; a társulati tagok a
mellékszobában voltak konszignálva. Nekem ugyan mint pályadíjazott
költőnek némi jogom lett volna a tribünhöz; de nem engedődött, hogy
magam olvassam fel a novellámat; hanem helyettem felolvasta azt az első
theologus diák: maga a kontraskriba, Demjén Ferencz, a ki sánta is volt,
görbe is volt, szuszka is volt. Ez reprezentált engem az első
debütömnél, ő róla ismernek engem a pápai leányok. – A kvártélyunkon
ugyan volt egy kis piros képű leány, Klára uram Mariskája; de az még
nagyon gyerek volt, s azzal csak arról szoktunk beszélni, hogy mi lesz
ma ebédre.

Az egyetlen mulatságom az volt, hogy Gondol Gáborral együtt
bebarangoltuk a Bakony-erdőt, azt is tudományos czélból, botanizálás
végett s a fölfedezett pompás verátrumokat, turbán-liliomokat,
dictamnusokat, áronvirágokat otthon papir közé szépen lenyomtatva,
megszárítottuk; aztán botanikai albumot csináltunk belőlük. Még most is
találok a Diószegim lapjai között egy-egy sisakvirágot, a mit a Tapolcza
forrásánál szakítottam le. Még a színét sem vesztette.

*

Volt az iskolatársaim között egy Szilágyi nevű, a kiről a többiek azt
beszélték, hogy hektikában van; nem viszi sokáig. Féltek vele beszélni.
Engem a félelem kiváncsisága kötött hozzá. Elmondattam vele, mik a
jelenségei a bajának s aztán mindazokat éreztem magam is. Azt a szúrást
a mellemben, azt a folytonos égést a gégecsőben, azokat a sebes
szívdobogásokat, azt a siránkozásig fajult túlérzékenységet, azt az
izzadó kezet, azt a kifárasztó álmot, azt a fejnehézséget. Egész képzelt
beteg lettem.

Naplóim, anyámhoz írott leveleim, ifjúkori munkáim, mind tele vannak
ezzel a beteges képzelődéssel. Csupa lemondás az élet örömeiről, a
halállal barátkozás, a túlvilági kaczérkodás. Mikor hazakerültem a tanév
végeztével Komáromba vakáczióra, otthon alig ismertek rám. Meg voltam
érve, mint a féregtől szúrt körte. És a mellett tele volt a szívem
szomjasztó vágyakkal. Imádkoztam Istenhez, hogy csak tíz évig engedjen
élnem; én ez idő alatt ezért a porhüvelyért, a mit elvesz tőlem, egy új
borítékot teremtek a lelkemnek, a mi azt nem hagyja elenyészni soha!
Pedig még azt sem tudtam, hogyan kezdek hozzá? Költő leszek-e vagy
festő, vagy építész?

Itthon csak festettem. Lefestettem az anyámat, a nénémet, a sógoromat, a
kis Mari húgomat, a Károly bátyámat.

Egyszer a mint a szent András tornyában harangoznak, én csak letettem az
ecsetet, összetettem a kezemet s nagyot fohászkodtam. Épen a Károly
bátyám ült arczképnek.

– Micsoda? Hát te _harangszóra imádkozol?_ – kiáltott rám a derék
puritán kálomista lélek.

Ő volt az, a ki észrevette, hogy az egész kedélyem beteg: egészségtelen
idegzettől sinylődik. Radikális kúrát gondolt ki a kigyógyításomra. S
mondhatom, hogy se Kneipp, se a rudnai csudapap olyan sikerteljes
gyógyítást nem mívelt makacs betegséggel, mint az én Károly bátyám,
mikor engem a pápai tudománygyüjtő kaptárból kimarkolt s elvitt magával
Kecskemétre.

Honnan jött neki ez a szerencsés gondolatja, hogy én Kecskemétre menjek?
Soha komáromi ember Kecskeméten nem tanulta a just. Az mind Debreczent
vagy Pápát tartotta Mekkájának.

Nagyot is bámultak az ismerős czelebritások, mikor sorba jártam őket
bucsúvétel végett s mondtam, hogy Kecskemétre megyek.

Tisztelendő Tüdős József uram rám idézte a Kistükör versét:

  Itt vagyon Czegléd is, Kőrös Kecskeméttel,
  Híres három város vörös bor szürettel.

– No majd megtanul Móricz öcsém veres bort inni!

(A bort pedig akkor még utáltam, mint a mérget.)

De még jobban lepipált Kálmán Ferencz urambátyám (szomszédunk), a ki a
következő példabeszédes verssel gazdagította az adatgyűjteményemet:

  Rátótiak a szőllőt parázson sütötték,
  Kókaiak a lencsét kétszer is megfőzték,
  Lédecziek a létrát keresztben czipelték,
  Kecskeméten az ürgét röptiben meglőtték.

És én daczára ennek a hallatlan diffamálásnak, mégis elcseréltem Pápát
Kecskemétért.

*

Meg kell hogy álljak egy pihenőre ennél a thémánál, mikor az én kedves
Károly bátyámra visszaemlékezem. Ő nálamnál tíz évvel idősebb s annyira
hasonlít arczban hozzám, hogy az idegenek megszólítják helyettem; csak
az a különbség, hogy az ő haja és szakálla még nem szürke, mint az enyém
s a fogai mind épek, míg az enyéim egy negativ kapitálist képviselnek.
De azért ő mégis az én jó pajtásaim közé tartozik. Gyerekkoromban az
egész komáromi kálvinista tornyot megfaragta a számomra élethű alakban,
játékszerül; férfikoromban, nehéz válságok közt, igaz barátom volt:
védett, oltalmazott, még olyanok ellenében is, a kiket szeretett; engem
még jobban szeretett. Korán elhunyt apámnak vagyonát, becsületét,
hivatalnoki jó hírnevét az ő ifjúi bölcsesége, erélye, tudománya
tartotta meg a számunkra. Mikor a szabadságharcz letiportatott: én
bujdosóba jutottam, a Bükk rengetegeiben lappangtam, ő utána járt, hol
bujdosom s küldött nekem öt magyar aranyat, meg egy muszka grammatikát.
Az öt magyar aranyat még most is őrzöm, hanem a muszka grammatikát: azt
bizony – sajnálom – hogy elvesztettem.

Az én kedves Károly bátyám mindenféle talentummal meg volt áldva,
különösen roppant emlékező tehetséggel: bizonyára híres nagy ember lett
volna, ha olyan nagyon jó ember nem lett volna.

De hát mit akarunk? Hát nem nagyobb dicsőség Hegedüs Loránt, Sándor,
Rózsika s a legifjabb Jókai Móricz nagyapjának lenni, mint az én nagy
bolond könyvtáram, a mit magam írtam tele?…

*

Még egy kedves tanulótársam van, a kit a pápaiak közül kifelejtettem:
Földváry Mihály, Pest-Pilis-Solt-Kiskunmegye alispánja; igaz, hogy
előttem tanult egy klasszissal; de a képzőtársulat ülésein gyakran
találkoztunk: ott hallottam tőle felolvastatni egy hatalmas filippikát a
kártyázás szenvedélye ellen, mely mindnyájunkban tartós benyomást
gerjesztett. Pápán nem láttam kártyát, se magam, se más kezében.

*

Egy rendkívüli zivataros éjszakán érkeztünk meg Károly bátyámmal
Kecskemét _alá_. A mennykőhullás, égszakadás elől egy tanyára
menekültünk be, s ott vártuk be az állás alatt, gyékényes szekerünkön az
_itélet_ elmulását. Kocsisunk nem mert leszállni, azt állítva, hogy ez
zsiványtanya. Éppen akkor hoztak oda szarvánál fogva egy tinót. «Ez
bizonyosan lopott jószág.» Meglehet pedig, hogy csak eltévedt bitang
volt. A zivatar elvonultával aztán teljes holdvilág mellett barazdoltunk
be Kecskemétre; tengelyig érő latyakban.

A régi Kecskemétről beszélek, a milyen ötven év előtt volt; a mostani
már egészen modern czivilizált város. Akkor még a puszták metropolisa
volt: a nagy falu, negyvenezer lakossal. A hosszú széles fő-utcza
kezdetén nagy, _tertyedt_, gömbölyű tetejű nádpaloták fogadják az utast:
a szárazmalmok; kétoldalt egyforma alakú földszintes házak elől
rácskerítéssel vagy liciummal. A szekérzörgésre a kutyák felugrálnak a
kapubálványra, onnan ugatnak alá. Az utcza fénylik a sártól, melynek
nincs hová lefolyni. Kétfelül a házak mellett vonul végig a _palló:_ két
szál gerenda egymás mellé téve; a gyalogjárók azon kitérhetnek
egymásnak, de meg nem előzhetik egymást, a mi az egész népet
udvariasságra szoktatja. Hogy a szekerek, a sarat kerülve, fel ne
másszanak a gyalogjáróra, közönkint köpczös fabakterek vannak melléje
czölöpözve. Az egész hosszú utczán csak egyetlen egy ember _kutyagol_:
ez az igazi bakter; minden utcza szegletén megáll és hörögeti: «éjfél
után óra kettő, dicsértessék a teremtő». Ettől megtudakoljuk, hogy hol
lehetne itt megszállani. «Csak odáig kell czammogni, a hol az a veres
lámpás világít: az a _cserepes_.» Az egész városban csak a vendéglő volt
cseréppel fedve: innen neveztetett el. Volt ugyan még két másik is: a
«leveles» meg az «ürgés», de azok csak a hajtsárok és a tyukászok által
látogattattak. Itt megszállottunk.

Reggelre kelve aztán sorba látogattuk a tanárokat, Karika János, Szabó
Sándor, Tatay András _tisztelendő_ urakat, a kik mind szép simára
borotvált arczú férfiak voltak: a két első daliás, jól megtermett alak,
mosolyra hajlandó arczok, intelligens tekintet, az utóbbi alacsony,
sovány teremtés, tudományosságtól összeránczolt arczczal. Csak a
negyedik: Siposs Imre tanár úr viselt tekintetes czímet és hatalmas
bajuszt. Ő volt az én leendő specziális tanárom: a professzor juris.

Karika tanár úr távoli rokonunk volt: ő rögtön utasított bennünket egy
tisztességes családhoz, a hol engem _kosztra, kvártélyra_ elfogadnak.
Egyenesen odamentünk.

Ez az a ház, a barátok klastromával szemben, a mi most Muraközy-ház név
alatt ismeretes; akkor Gyenes Mihály városi mérnök háza volt: elől két
szobával az utczára, a többi az udvarra néz, tágas _ambitussal;_ a
hosszú udvar túlsó végén a hátsó ajtó egyenesen a promenádra nyílik. Ez
a hely nemrég még csunya posvány volt; a mióta Gyenes Mihály ide
telepedett, az egészet feltöltette, szép nagy jegenyékkel beültette, s
lett belőle kedvencz mulatóhely, hol a katonai zenekar muzsikált a
publikum gyönyörűségére.

Bizonyára ennek a kis háznak a gazdája megérdemelné a monumentumot
Kecskemét városa részéről, mert ennek az érdeme, hogy azok az ősi
homokpuszták erdőkkel, kertekkel lőnek beültetve. Ez az ember hét millió
fát ültetett el a kecskeméti határban.

Egyéb dologban is igen helyes eszű ember volt: úgy, hogy a kecskeméti
polgárság egy időben őtet választotta meg városbirájának. Jól is viselte
a hivatalát; mikor jöttek hozzá pörlekedő felek, leültette őket az
asztalhoz, elővette a pohárszékből a kulacsot, fehér czipót, szalonnát s
poharazás közben, szalonnázás közben szépen kibékítette őket. Minden
eléje került proczesszus _amica_-val végződött.

Jó is volna, ha ez a rendszer lábra kapna; csakhogy akkor a
prókátoroknak magva szakadna s akkor minek jöttem volna én Kecskemétre
«jogot» tanulni?

Utóljára szépen kérték, hogy csak menjen vissza a régi hivatalába, az
inzsellérségbe, s az neki is inkább kontentumára volt.

Derék, egészséges lelkű, igaz magyar eszű ember volt: a legaranyosabb
kedélyű, a legszeretetreméltóbb púpos és törpe a világon, az ember
elfelejtette a mindig vidáman mosolygó arczának azt, hogy olyan rücskös,
s jóizű humora egy egész társaságot el tudott mulattatni. Becsületes
lelkét még egy népdal is megörökíté, szépen expiálva vele termete
hiányát:

  A ki nem látott még görbében egyenest,
  Nézze meg a kecskeméti birót, Gyenest.

És ennek a felesége volt a legszebb asszony a városban.

Igazi kecskeméti tipus: magas karcsú termet, hosszúkás arcz, barna piros
színnel, kicsiny, csigametszésű ajkak, finom egyenes orr, vékony,
meghajlott szemöldök, s aztán micsoda szemek! Csak az az egy hibájuk
volt, hogy folyvást felülről látszott ki a fehérük, a hosszú fekete
pillák alól, mint Mab királyné portréjának: mintha fenyegetné az embert.

Aztán volt két ideális szép leánya: az egyik Terka, hét esztendős, a
másik Sárika, négy esztendős. (Ezt vette nőül az én iskolatársam,
Muraközy Jani, de odáig még sok történt a világban!)

Kiegészítette a kedves családot a házigazdám unokaöcscse, Gyenes Pali, a
ki nekem szobatársam volt: az az utczai szeglet-szoba lett a mi
lakásunk. Ott írtam én az első nagy drámámat. Ott lettem én egészséges
testű, ép kedélyű _férfivá_. Pali is velem tanulta a jogot és jól
tanult; de a mellett a theologiát is tanulta, pedig mérnöknek készült.

Az első reggel arra ébredtem fel, hogy az én szobatársam, Gyenes Pali, a
mint az ágyból felkelt, egy nagy lapos követ, a mi lehetett félmázsás,
elkezdett a feje fölé emelgetni két kézzel, egymás után többször,
folyvást. Mikor már a huszadikszor ismételte, megszólítám:

– Mit csinálsz?

– A testemet edzem.

Az ötvenedik emelésnél hagyta abba.

– Felviszem százig; mindennap egygyel többet. Próbáld te is!

Hozzáfogtam. A tizedik emelésnél már elég volt.

– No, majd holnap kettővel többet.

Azután megmostuk a testünket hideg vízben, gyorsan felöltözködtünk s
futottunk ki a promenádra a studiumokkal, a leczkét megtanulni. (Én már
elkéstem egy pár nappal, azt is helyre kellett pótolnom.) Rohamlépésben
vágtuk be a feladványt: ezt úgy megszoktam, hogy még most is csak
_járkálva_ tudok szellemi munkát végezni. Akkor nagy éhesen bevágtunk
egy pohár tejet kenyérrel s aztán versenyt gyalogoltunk a kollegiumba.

Ott egyszerre jó pajtások lettünk valamennyien. A kecskeméti fiúk vidám,
tréfás, nevető czimborák voltak; én egész új világban éreztem magamat
közöttük.

Micsoda ép testű, egészséges arczú fiúk! Muraközy Jani (ilyen lehetett
Herkules suhancz-korában), a kivel csak Kőrösy Sándor tudott
megmérkőzni. (Ime Kőrösyt is kifelejtettem az iskolatársak lajstromából;
gyengül az agy! Pedig de sokszor összetalálkoztak az életutaink
egymással; nagy tehetségű, válságos időkben ő is derék, kiváló férfi
lett, Debreczen képviselője, nekem különösen jó barátom.)

Mindjárt az első megismerkedés napján életbe lépett közöttünk az a
kecskeméti kollegiumban divó szokás, hogy a melyik diák tud valamit, a
mi kívül esik a kötelezett tantárgyakon, az a többit oktatja e
tudományból – ingyen. (Lancaster systema.)

Muraközy Jani lett a tornamester, ő trenirozta a többieket, a temetőben
volt a tornahelyünk, a jó puha porondon. Ő tanított bennünket karddal és
tőrrel vívni, még pedig plastron nélkül! Hozzászokott a bőrünk a
vágáshoz. Dicsekedés volt a kék-veres ütésfolt a karon és a mellen.
(Egyszer Molnár Ádám mind a négy ujjamat keresztülvágta karddal –
tréfából.)

Egy második diák zenészethez értett. Ez nekem nem kellett. De annál
jobban tetszett a Gyenes Palinak. Ő kürtöt fújt, két unokatestvére
primhegedűt és gordonkát játszott. Az utóbbi még hangversenyeken is
produkálta magát mint szóló-játékos. Rendes zenekara volt az iskolának.

Egy harmadik énekmester volt. Ennek az alakját bele is hoztam az első
regényembe mint «cantus præsest.»

A negyedik tánczolni tanított. Ez lehetett Nagy Feri. Tőle tanultuk a
franczia négyest és a körmagyart, meg a magyar szóló-tánczot, a miről a
mai kor gyermekének már ideája sincs.

Az ötödik tanította a franczia nyelvet. (Akkor még nem voltunk
soviniszták.) Ez volt Szalay Sándor (teologus diák.) Az első leczkéjére
én is felmentem, ámbár én már Hugo Victor Bog Jargal-ját olvastam
eredetiben. Azon kezdte, hogy mindenekelőtt szerezze meg mindenki a
könyvárúsnál «Poche úr» franczia dikczionáriumát. A mire én azt mondtam
neki:

– Arra mifelénk úgy hívják a «Dictionnaire de poche»-t, hogy
«zsebszótár».

– No, ha jobban tudsz francziául mint én, akkor ne jőjj ide az én
hitelemet rontani.

Hanem azért jó volt az úgy. A fiúk csak megtanultak szépen minden
rendkívüli tantárgyat – ingyen.

Engem pedig megtettek rajztanárnak. Értékesítettem a komáromi
tanulmányaimat. Valóban értékesítettem. Mert később annyi
magántanítványom akadt, a ki _fizetett_ havonkint két forintot, hogy
egész úrrá lettem. Ezek között volt Márton Ferkó is, ki irodalmi néven
Abonyi Lajos, kiváló széptehetségű népszerű írótársam.

Közbe-közbe aztán «just» is tanultunk. Az bizony nem volt valami nehéz.
Két kis kötet «Kövy». A ki azt is sokalta, felelhetett «Acsády»-ból, az
csak egy kötet volt. A váltótörvényt nem volt muszáj tanulni, sem a
csődtörvényt. Büntetőtörvény nem volt még. Azt megtanította a praxis. A
«jus Romanum», az a rómaiak dolga; a jus ecclesiasticum a papoknak való.
A jogphilosophiát pedig tanulja, a ki juris doctor akar lenni. Az én
időmben a jurista-élet gyöngyélet volt. Az ember mindenre ráért s még a
mellett szorgalmas tanuló hirébe is keveredhetett.

A fődolog volt az, hogy testben-lélekben életrevalókká legyünk. S most
is azt mondom, hogy a kecskeméti rendszer nagyon jó rendszer volt. A ki
akar, úgy is egész életén keresztül tanulhat, mint a jó pap, holtig.

Félesztendő mulva már elértem Gyenes Palit a félmázsás kő-emelgetésben;
futásban, ugrásban versenyeztem a legjobbakkal, a páros birkózásban
földhöz csaptam a zsidó Herkulest. A zsidókkal igen jó pajtásságot
tartottunk. Gallia Fülöp a hangversenyünkön is énekelt. Ez volt az egyik
motivuma annak, hogy az első darabomnak a tárgya «zsidó fiú». (Nem
Gallia Fülöp, hanem Szerencsés Imre.)

A testedzést pedig utóljára annyira vittük Gyenes Palival, hogy a vetett
ágyunkat ott hagyva, a puszta pallón aludtunk egy lepedővel takarózva; a
rajztáblám szolgált fejemaljának. De olyanok is lettünk, mint a
vasczövek, s a kinek máskor a szellő is megártott, télviharban,
hófuvatban elszánkáztam a pajtásaimmal Szentesre a kaszinó-bálba, s a
reggelig tartó csárdás után megint vissza Kecskemétre – hogy leczkét ne
mulasszunk. Meg sem látszott rajtunk a korhelykedés.

Azután találtunk magunknak nemes mulatságokat. Alakítottunk műkedvelő
társulatot, mely a színházban egész színdarabokat adott elő rendes
belépti díjak mellett, a miből begyűlt jövedelmet az iskolai olvasókör
könyvtárának megalapítására fordítottuk.

Eleinte egészen magunk jóvoltából telt ki az előadás, mint a régi
klasszikus színpadokon, a nőszerepet is fiúk játszották. Gaál Józsi
gyönyörű szép kisasszony volt; egy katonatiszt majd megbolondult érte,
el akarta venni, nem hitte el, hogy diák. Később azonban a város hölgyei
is bátorságot kaptak velünk együtt játszani; én már Simonyinak, a híres
festőnek a húgával játszottam egy színműben (természetesen mint első
szerelmes). Erre sem tanított bennünket semmi tanár. Tavaly még a
színház ajtaján sem volt szabad belépnem, s most már a színpadot is
elfoglaltam. S mire a második farsang bekövetkezett, akkorra már annyira
emelkedett a renommém, hogy a juristaság a jogász-bálra engem választott
meg _előtánczosnak_. Az a valami! Az a kitüntetés! Intézni a quadrillt,
dirigálni a körmagyart, kommandirozni a kotilyont! És ennek én mind
emberül megfeleltem. Magam sem hinném, ha ott nem lettem volna…

E közben pedig festettem olajba a portrékat. A kikre emlékezem
Kecskemétről, a következők:

Legelőször a szép háziasszonyom maga, azután a szívem mágnese, a szép
kék szemű, szőke hajú görög leány, Frankó Julcsa; majd a még annál is
szebb, junói termetű, fekete hajú Matolcsy Mari. Azután Petőfi Sándor
(kék kvekkerben, sárga gombokkal) kecskeméti színész korában; valamennyi
professzorom és Szalay Sándor, Sallay Jancsi, Gaál Józsi, Zabolay Pista,
Hartman Pali, és nem tudom még hányan. Följegyzem még, hogy a festett
arczképekért «festék és vászon» árában öt forint tiszteletdíjat kaptam
(kivéve Petőfit és a szép hölgyeket).

És ennyi fontos elfoglaltatás daczára jutott még időm írónak is lenni.
Írtam ez idő alatt egy drámát, meg egy vígjátékot. Sőt egy lapot is
szerkesztettem, humorisztikusat, nem volt kinyomatva, csak írásban
sokszorosítva; az illusztrácziókat is magam rajzoltam bele. Még a
czímére sem emlékezem.

De az egész alaphangulatát irodalmi tevékenységemnek a kecskeméti élet
határozta meg. Házigazdám, a városi mérnök, gyakran elvitt magával a
gondjaira bízott kiterjedt erdőségekbe parasztszekéren. Elkóboroltunk a
Tiszáig, a Szikra csárdáig, a homokbuczkákon túl a Fehértóig. Én
mindenütt új meg új népélettel találkoztam, a pusztákon, a karámokban, a
csárdában, a halásztanyán. Megismertem a magyar fajt a maga őseredeti
sajátságaiban, összejöttem pusztabirákkal, hadnagyokkal, a kik betyárt
üldöznek, s futóbetyárokkal, a kik azokat kerülik. Megismerkedtem a
népnek észjárásával, fogalmaival, dalaival, közmondásaival,
kifogyhatatlan humorával, hallottam a népmeséket a bogrács tüze mellett,
a kukoriczafosztásnál, a szüretelésnél, láttam a híres «bika-harczot» s
a «pünkösdi király» parádéját, a minek mind most már híre sincsen, meg
azokat a pusztai párbajokat, a mik meseszámba mennek. Ezek mind úgy
megörökítve vannak emlékezetem kristályhártyáján, mintha tegnap
történtek volna.

És most végig jártatom emlékezetem bűvlámpája előtt a velem együtt élt
alakok képeit, hányan vannak még meg? De soknak az alakján keresztül süt
már a csillag, mikor elhaladnak előtte? Mivel vagyok jobb náluknál, hogy
őket túléltem?

Egy könyv nem volna elég megírni, mit tettek, mit szenvedtek, a kik
valamikor pajtásaim voltak; de a mit vétettek, azt leírni egy körömnek a
lapja is sok volna.

*

Meg-meg eszembe jut egy pár iskolatársam, a kivel Kecskeméten jó barátok
voltunk; az egyik egy kőrösi fiú volt (!) Farkas Elek, nagy gavallér. Az
alkotmányos időkben országos képviselő. (A kecskeméti iskolatársaim
közül is négy képviselő volt.) A másik Balassa (keresztnevét nem tudom).
Hosszú hajat viselt, mint Liszt Ferencz; senkivel sem barátkozott, egész
életében emberkerülő különcz volt. Hanem halálával egyszerre kitünő
alakká lett: összes nagy birtokát iskolai czélokra hagyományozta, egész
életében erre zsugorgott.

*

Nem hallgathatok el még egy adatot iskolai életemből.

Benne vagyok már úgy is a dicsekedésben.

De hát most van annak a _szüretje_.

Hát azt akarom még elmondani, hogy én már a gyerekczipők óta demokrata
és liberális ember voltam, alkotmányos légkörben nevelve, ellenzéke
minden önkénynek és zsarnokságnak.

A komáromi iskolában az a szokás volt behozva, hogy minden szombaton, a
repeticzió napján versenyzés adatott az első és második eminens helyére.
A tanító szavazásra bocsátotta a kérdést, ki érdemes az első helyre? S a
kondiscipulusok titkos szavazással czédulák utján döntöttek. Néha
szavazattöbbséggel én lettem az első, többször a Szikra Ferkó.
Másodiknak aztán enyim volt az összes szavazat. Ez így volt egész a
logikai kurzusig.

Mikor peniglen a grammatikai kurzust végzém vala, oda hozott a véletlen
egy tiszamelléki, roffi nagy földesúrnak a fiát, a kit a subrektor
egyenesen oda ültetett elénk az első padba.

Én azonban ekkor felemelkedém a helyemről s tiltakozó szóval megellenzém
az önkény eme tettét: «Hallja, subrektor úr, nálunk az első helyet nem
pénzért osztogatják. Mi a Szikrát választottuk meg elsőnek. Tessék a
jövő repeticziónál az úrfinak megbirkózni velünk, ha levethet, vessen
le; de addig nem adjuk át neki helyünket!» (Valék pedig ekkor hét
esztendős fiú.)

S a világi hatalom kénytelen volt visszavonulni az én tiltakozásom elől.

Nagy eset volt ez! Még a püspök is megtudta. De megdicsért érte.
Legalább én dicséretnek vettem. Azt mondta, a hajamat felborzolva, mikor
iskola-vizitáczióra feljött hozzánk: «_Urit mature, qui vult urtica
manere._» (Korán csip a csalán.)

Hja, hát persze, «csalán». Csalán voltam, csalán vagyok most is.
Csakhogy a csalánnak a fiziologiája azt tanítja, hogy vénségére
megáztatják, megtilolják, megfonják, megszövik vászonnak (talán Deákné
vásznának?).

No, megfonva még nem vagyok, de megtilolva már vagyok.




AZ ELSŐ TEMETKEZÉS S AZ ELSŐ FELTÁMADÁS.

(1893.)

Lesz énnekem még az idén egy ötvenéves emléknapom, a melyet meg kell
ünnepelnem. Az első foghúzatás boldog emlékezete.

Miért _boldog_? Azért, mert _első_.

Annak is épen ötven esztendeje immár.

A pünkösdi vakáczióra átrándáltunk Kecskemétről Kis-Kún-Halasra az én
kedves pajtásommal, Nagy Ferkóval, annak a szüleihez, az ünnepeket ott
töltendők.

Az útbaeső homokbuczkák között egy nagy döcczenéstől a szekerünk hátsó
kereke összetörött, mi kifordultunk, én beleütöttem a pofámat egy
nyirfatuskóba.

A szekeret valahogy helyreállítottuk olyanformán, hogy egy fiatal
nyírfát kivágtunk s azt a törött kerék pótlékául a tengelyhez kötöttük
paticsfának. (Ritka szó ez, az eset maga is ritka, a melyben
használják.) De annál kevésbbé lehetett az én állkapczámat
kiengesztelni, az bizony feldagadt.

Már most, ha én igazi modern realista író volnék, milyen szépen
leírhatnám első díszbevonulásomat Halas városába, három kerekű szekéren,
a negyedik helyén korcsolya, magam felkötött állal; a szombati iskolából
kiszabadult gyerekek hujjákat kiabálva szaladnak a szekerünk mellett;
Nagy Ferkó haragszik, a kocsis káromkodik, a lovak tűrik az ostornyelet,
de nem erednek gyorsabb ügetésnek; utoljára leszállunk az ülésből s úgy
vezetjük őket kötőféken fogva.

De miután csak afféle régi módi idealista betűvető vagyok, hát nem tudok
mást visszaidézni az emlékezetembe, mint azt a végtelen nagy szeretetet,
a mivel engem akkor Nagy Ferkó barátom szülői fogadtak. Mintha a
tulajdon édes apám, anyám elé kerültem volna. Még most is magam előtt
látom alakjaikat. Még most is emlékezem rá, hogy milyen pompás jó
paprikás csirkét, túrós csuszát kaptunk vacsorára. (A mi mind igen
ideális dolog.) De hát mind nem telt nekem abban kedvem; mert már akkor
nagyon fájt a fogam. Az édes jó néni pedig egyre kinált, a bácsi borral
és anekdotákkal traktált, de azért csak nem jött meg a kedvem.

Egész éjjel nem tudtam aludni attul a rebellis fogtul. Reggel már
hajnalban kinyilatkoztattam, hogy én tovább nem tűrök vele, kihúzatom:
hivassanak nekem orvost, a ki ért ehhez a mesterséghez.

Olyan pedig egész Halas városában csak egy volt: tekintetes Vári Szabó
János uram, egyúttal járási orvos és halasi kálvinista főkurátor.

Már az is valami rendkívüli dolog, hogy valaki piros pünkösd napján az
első és második _készülőre_ harangozás köze alatt ne találjon ki egyéb
áhitatos penitencziát, mint hogy egy zápfogát kihúzassa. S még
szertelenebbé teszi az eljárást, hogy ezt a műtétet az eklézsia
főkurátora hajtsa a vezeklő bűnösön végre: a _kommunió_ előtt.

S milyen új és még el nem koptatott téma. A parcziális halál előérzete.
Egy haldokló fog! Még most az enyém: teste a testemhez, lelke a
lelkemhez van nőve. Egy óra mulva már el fogunk egymástól válni.
Megkisérlem a lehetetlent. Engesztelékeny vagyok. Vizet veszek a számba.
Creozot-olajba mártott vattát rakok rá. Perczekre békülni látszik. De
csak azért, hogy újra még dühösebben kitörjön ellenséges indulatja.
Nyiltan bevallja, hogy hűtelen hozzám, hogy mást szeret. Azt a görbeorrú
_pelikánt_. Hahaha! Hogy lehet egy pelikánt szeretni, a kinek görbe az
orra? Fenyegetem, hogy megölöm! Nem használ. Hideg villámok czikáznak
által az agyamon. Azt hiszem, hogy a mindenség egy üllővé változott s
azt a pörölyökké változott semmiség kalapálja szakadatlan s a kettő
együtt az én fogam. Tetőtől talpig fog vagyok. Alkudozom a sorssal: mi
volna jobb cserébe? Macbeth azt danolja, hogy «Mérges viperákon nyugszik
fejem!» No, ha nyugszik, akkor még könnyen beszél. Próbálná csak meg a
foghúzást! Legyünk filozófok! Stoikusok! Nem is férfi, a ki még nem
szenvedett. A fájdalom a legmagasabb költészet! Köszönöm! Beérem az
ordináré költészettel is.

Most egyszerre nehéz léptek hallatszanak a pitvarban: «A doktor bácsi
jön!» hangzik a szomorú öröm hangján a háziasszonyom biztatása. Most
egyszerre ijedtében kiáll a fogamból a fájás. Igy tesz a gaz náczió
rendesen. Mikor a fogorvos ajtajának a kilincsére tesszük a kezünket,
egyszerre abbahagyja a lüktetést. Eltagadja a flagráns gonosztettet.
Hasztalan minden tettetés! Nem ismerek irgalmat többé! Válunk! «Szívünk
ketté szakad.»

Ő belép. Az itéletnapi biró. Zsebében a pelikánnal. Milyen nyájas,
mosolygó arcza van a halálnak!

Azt kérdi tőlem, hogy én vagyok-e én? Bizony szeretném, ha valakire
másra foghatnám, hogy az az!

Azután leültet a székre maga elé. Azt mondja, hogy «ejnye, ejnye, édes
öcsém.»

Részvevő hangon kérdi, melyik az?

Felnyitom a számat, s rámutatok.

– Hát ez az? Ejnye no.

Megtapintja az ujja hegyével gyengéden.

De már akkor markában van az eldugott pelikán.

Az első csókja az eljegyzett szeretőknek. Az első érintése a vasfogónak
a fájó zápfogon. Kéjjé vált fájdalom, üdvbe olvadó rémület: a világ a
fejemre szakad. Egy roppanás. Kurucz teremtette!

Már kinn van!

Milyen szép egészséges fog volt!

Most már nem ő fáj énnekem, hanem én fájok ő miatta.

– Köszönöm, édes urambátyám.

Harmadikat harangoztak, mehetünk a templomba ájtatoskodni.

… No most ha realista lettem volna, mit csináltam volna ezzel az első
halálraítélt fogammal? Melltűt csináltattam volna belőle s viseltem
volna azt, akár diadaljel gyanánt, mint tigrisvadászok a meglőtt tigris
körmét, akár «Memento mori» jeléül, mint mások, a korallból faragott
halálfejet.

De hát én idealista nem azt csináltam, hanem elhatároztam, hogy drága
«én»-emnek ezt a darabját eltemetem.

Nagy Ferkóéknak volt egy szép gyümölcsös kertjük, ottan fogok sírt ásni
korán elhunyt részletemnek.

De hova? Ha almafa tövébe sirolom el, az idő-jártával kivész: tövét
kiássák, vele együtt alvó földi maradványait a szeleknek szórják.

Ámde a kertnek kerítése is van liczéumból. A liczéum örökké eltart, azt
sohasem vágják, oda temettem el. Ferkó pajtással meg még két
diáktársammal búcsúdalt is énekeltünk felette.

Tehát ez volt az első _temetkezés_.

No de azóta már ötven esztendő elmult. Ideje volna a feltámadásnak. No
hát ha realisztikus költő volnál, hogyan csinálnád meg, hogy az
elhalálozott fog ismét feltámadjon?

– Igen egyszerűen. Elvinném a fogorvoshoz, az csinálna hozzá guttapercha
fogantyút, s megint odaillesztené a helyére.

No lám! Igy is helyes megoldás volna. De miután én idealista író vagyok,
a ki mindig azt keresi, a mi valami extra, valami hihetetlen, hát én azt
tettem, hogy az ötven év előtt kihúzott fogam helyébe épen azon a helyen
egy derék jó zápfogam nőtt ki.

Tehát igazi feltámadás, – eleventen!

A fogorvosok nem akarják ezt nekem elhinni.

Pedig az tény, hogy az öregapámnak hetvenéves korán túl négy új foga
termett.

Nem hisznek a kézzel fogható ténynek sem. Azt mondják, hogy a
hátramaradt bölcseségfog az, a mi most «a koporsóból kitör és enni kér».

… Nem veszem én «azt» észre magamon.




LEGKEDVESEBB KÖNYVEIM.

… Húsz éves koromban már állandóan Pesten laktam s tagja voltam a Petőfi
által tervezett «tizek társaságának», a melynek irodalmi missziója volt,
de nem kezdett hozzá.

Petőfi befolyása nagy tényező volt pályám kezdetén. Az ő fényes sikerei
buzdítottak engem is. Bámulói voltunk mind a ketten a franczia
romantikusoknak; azután Shakespearenek, Byronnak, Shelleynek; első
műveimen észrevehető a Hugo Victor és Sue Jenő bálványozása; csakis a
humorisztikus munkáknál érvényesül valami önállóság. Kerestem a
rendkívüliségeket, a soha meg nem történteket. Ambiczióm volt olyan
helyeken járni, a hol még Pegazus patkója nyomot nem hagyott…

*

… A legelső regény, a melyet olvastam, Scott Walter Ivanhoeje volt,
magyar fordításban. Németül már tudtam jól: Pozsonyban tanultam meg,
mint cseregyerek. (Az a szép szokás volt akkor, hogy a pozsonyi német
családok komáromi magyar családokkal kicserélték a gyereket, fiút
fiúért, leányt leányért egy pár esztendőre: ez volt a legjobb
tanrendszer a nyelvtanulásra). Én azonban előszeretettel viseltettem az
angol és franczia költők iránt. Tizenöt-tizenhatéves koromban
megtanultam angolul és francziául grammatikából nyelvmester nélkül, hogy
Boz-Dickenst és Coopert olvashassam eredetiben. A francziák közt első
volt Hugo Victor, a kit megkedveltem. Boznak még akkor csak egy regénye
volt nálunk kapható: a «Pickwick-klub», Coopertől az «Utolsó mohikánok»,
Hugotól «Bug Jargal» és «Han d’Island». Ezekhez jött később Sue Eugen,
kinek exotikus regényei (többek közt a «Nő kékszakáll») végzetes
szuggesztióval voltak a fantáziámra. Dumast legkésőbb ismertem meg a
_Trois musquetaires_-ből. A mint azonban Shakespeare több művét
megszerezhettem, Lear királyt, III. Richárdot, ez az olvasmány végkép
holdkórosává tett a nagy irodalmi planétának. Jogász voltam a kecskeméti
kollegiumban, Petőfi pedig szinész egy ott letelepült vándortársulatnál.
Neki is jelent meg már két verse a lapokban. Együtt álmodoztunk
elérhetlen dicsőségről és a mellett tanultunk angolul, francziául.
Megtettük azt, hogy lefordítottuk Lear királyt és aztán rábírtuk a
kecskeméti közönséget, hogy Shakespeare darabjára a szinházat megtöltse
és tapsoljon Leár királynak! Az a túlvilági mámor, a mit a fölséges
szellemóriás ihlete támasztott agyamban, mentheti azt a vakmerőséget,
hogy én, a tizenhét éves gyerek, egy dráma írására vállalkozzam,
(mindjárt a legmagasabbon kezdve), megírtam a «Zsidó fiú» czímű
szomorújátékot, a melynek hőse «Emericus Fortunatus», II. Lajos király
kincstárnoka, s azt beküldtem a magyar tudós akadémia drámai
pályázatára. És a tudós akadémia ezt az én első művemet dicsérettel
tüntette ki, sőt a pályabirák kisebbsége (Vörösmarty, Bajza) a
százaranyas jutalomra ajánlotta. Ezzel alá volt írva vérszerződésem
annak az édes ördögnek, a kit úgy hívnak, hogy «poézis», a ki elvisz
bennünket abba az örökké égő lángba, a mely folyvást éget, de soha el
nem hamvaszt…




VOLT, VAN ÉS LESZ.

(1890.)

A magyar képzőművészetről akarok egy kis vázlatot karczolni, a hogy
emlékezet és képzelem segít benne.

Ötven esztendőre tudok visszaemlékezni.

Ha maradtam volna a festői pályán, ez idén már az ötven éves
jubilæumomon toastozott volna a fiatal piktorok Demosthenese, az én
kedves Náczim. Tizenöt éves voltam, mikor nyomtatásban megjelent s a
közönségnek átadatott a komáromi kálvinista püspöknek általam rajzolt
kőnyomatú arczképe. S ugyanez évben kaptam hat ezüst forint
tiszteletdíjat a szülővárosomban elhalálozott tudós Litteráty Nemes
Sámuelnek halotti ágyán felvett arczképeért. – Ez a két minősítés adja
meg az adeptusi rangot: – a nyomdakorom és a – honorarium. A míg az
nincs, addig az ember csak dilettáns. – De még hátra van a felkenetés. –
Mi kell a felkenetéshez? – «Olaj». – Hát persze hogy olaj. Az
olajfestésre megtanított egy Komáromon átutazó vándor-festő: Siklósi
Vastag Miklós: a ki városunkban étappeot tartott arczképfestés végett, s
a mellett kálvinista tornyok számára csillagos gömböket aranyozott. Ő
volt az egyedüli mesterem.

A ki tovább akart tanulni, annak Bécsbe kellett menni; ott volt
festő-akadémia. Nekem azonban fiskálissá kellett lennem, hogy legyen
miből megélnem. Maga a portrait-festés nagyon vékonyan ereszt. – Csak
egy hírneves festő volt Magyarországon: Barabás Miklós. – Egy könyv
jelent meg azon időkben, mely általános sensatiót keltett, Jósika Miklós
történelmi regénye Mátyás király korából: a «Csehek Magyarországon»,
feldiszítve Barabás Miklós tíz darab aczélmetszetű rajzával. Most is
előttem áll még, a mint Mátyás király lóhátról udvarol balkézre esküdött
ideáljának az ablakban s a mint Elemér, a Sas, istenítéletben legyőzött
ellenfelének vasmellére tapos. – Bennem az irigység ördöge küzdött
önmagával; melyiket irigyeljem: az írót-e, vagy a festőt? Melyiket
lehetne utólérni? – A vidéken az a legenda volt elterjedve, hogy Barabás
ezeknek a képeknek az eredetijeiért tízezer forintot kapott! No, hát
annak a kamatjából is úr lehet már az ember!

Volt ugyan még egy másik híres magyar festő is: Markó Károly; hanem az
külföldön lakott s remekműveiről csak a világlátott utazók meséltek.

Mikor aztán Pestre felkerültem, már akkor népesebb volt a művészek
berke. Barabáson kívül itt volt Kiss Bálint, a ki a Pesti Divatlap
számára színezett rézmetszetű színpadi jeleneteket alkotott: Bornemissza
Annát, III. Richardot; itt volt Varságh és La Castari, a kiknek a
művészetét az utczán tanultuk megismerni. Igenis: a boltczímerekben. Ne
tessék gúnyosan fintorgatni az orrunkat. Egy-egy új boltczímer epochalis
esemény volt azon időkben. A «vőlegény», a «menyasszony», «Ypsilanti
herczeg» remekül végrehajtott feladványok voltak; hát «Vénus és Ámor» az
illatszeres bolt előtt! Maga Thán Mór sem tartotta ambitióját
csorbítónak, hogy egy «szép juhásznéval» diszítse fel a «kigyótér»
sarkát. Maga a Kigyó-patikának a «Boa constrictora» is remekmű.

Hát ekkor ez volt a mi _műtárlatunk_: s a boltos volt a Mæcenas.

Még egy felemlítésreméltó festőre emlékezem, de ez nem volt született
magyar, olasz nevű: Marastoni. Ő adott oktatást fiatal kezdőknek.
Viszonzásul ellenben mi is adtunk egy tehetséges festőt a külföldnek:
Szathmáry Károlyt, ki szép tehetsége mellett is, nem tudván megélni
hazájában, kivándorolt – Bukarestbe, ott azután méltányolták. Holtig ott
maradt, mint tájképfestő.

Mikor nőmet elvettem, hozományul kaptam egy szép Barabás-festményt:
Laborfalvy Róza arczképét, mely most is ott függ az ágyam fölött. A
festmény most is oly szín-eleven, az arczkifejezés élethű, a draperia
(fehératlasz) művészien kidolgozott. Ezt a képet Barabás kétszáz
forintért festette.

Mikor aztán megismerkedtem Barabással, már akkor én regényíró voltam.
Vahot Imre rajzoltatta le ábrázatomat a szépirodalmi lapja számára.
Egész tárlatot képeznének azok az arczképek, melyeket Barabás Miklós
crayonja kőre vetett. S ez a neme a művészetnek a legháládatlanabb, a kő
hideg rajzlap s a vegyészeti szénplajbász lágy, mint a faggyú. Mesterkéz
kell hozzá, mely azzal dolgozni tud: hibát kiigazítani nem lehet. És
Barabás arczképei egytől-egyig a leghívebben talált alakok, melyekben
lélek és jellem van visszaadva. Petőfi, Nyáry Pál, Lisznyay, Sárossy,
Vahot, Vas Gereben; a Lendvayak, Egressy, Laborfalvy Róza, Lendvayné,
Komlóssy Ida, Hollósy Kornélia és valamennyi mind, majd megszólal, olyan
igaz.

És egy ilyen képet rajzolt Barabás – negyven forintért.

Nagy különbség a legenda tízezer forintos honoráriuma között.

Az alatt, a míg arczunkat crayonjával lekapta a művész, ott
gyönyörködött a szemünk a szemközti falon egy nagy mithologiai műben,
mely művészi conceptióval és fényes technikával volt megalkotva: Európa
leányasszony bika-Jupiter hátára ül, udvarhölgyeitől környezve. Csak
annyit tudok róla, hogy igen szép volt. Soha sem akadt vevője.
Bizonyosan volt az ára ezer forint. S ezer forintért – hujjé! – tíz
eleven ökröt lehetett kapni: nem pingáltat.

Majd eljött az időszak, a midőn az irodalom is elkezdett a művészettel
gyöngén kaczérkodni. Én magam törtem meg a jeget: «Dalma» czímű
spektáklis darabomnak vezéreskű-jelenetét kőre rajzoltatva Carnival. Ez
is olasz-magyar festő volt. Ma is látható az ereklyéim között. Képnek
nem valami jó; de mint jelmezes arczképek gyűjteménye, nagyon érdekes. –
Ennek háromszáz forint volt az ára: fizette a «Délibáb».

Az pedig egész eseményt képezett, midőn egyszer Tomori Anasztáz az
_ifjú_ Than Mórnál egy nagyszabású históriai képet rendelt vala meg: a
mohácsi csatát, a hajdani hős Tomori vezérrel. A díja volt nyolczszáz
forint. Tóth Kálmán és én csaknem párbajig mentünk, hogy melyikünk adja
a lapja mellett e festmény reprodukált képét. Végre mind a ketten adtuk:
a Hölgyfutár kőre rajzolva, én fába metszve, a Vasárnapi Ujságban.

Szintén Tomori adott első lendületet a magyar szobrászatnak is. A
negyvenes években ugyan nagy híre volt Ferenczy szobrászunknak, de annak
genie-jét tudtomra egy szép síremléken kívül, semmi nagyobb mű nem
tartogatja. Maga korán elhalt: a faraktár, melyben faragott művei
álltak, leégett: a tűzben a márvány mészszé vált s miután a tűzoltók
vízzel locsolták, ojtott mészszé mállott szét a művész egész életének
alkotása. Tomori készítteté el elébb a «Katona», majd a «Lendvay»
érczszobrait. Mind a kettő becsületes munka. A szobrász ezer forinttal
lett díjazva egy-egy szobráért.

Az ötvenes években láttuk az első műkiállítást (a mennyire én emlékezem)
a Diána-fürdő helyiségeiben. Markó festményein kívül, gyönyörködve
láttuk Barabás erdélyi oláh lovagló fátáját és lakodalmas menetét, mely
utóbbi legjobban van elterjedve sikerült kőrajzban a vidéken. Az
idegenek közül egy velenczei festő képei tüntek ki: «Schiavonié», ki a
női testet oly naturalismussal tudta megfesteni, hogy az ember a
lúdbőrzést látta rajta. Ennek az «odaliszk»-ja is ott van minden előkelő
korcsma vendégtermében a vidéken.

S a vidék műpártolása egyre növekedett. Nagyra kell becsülni annak a
kornak a térfoglaló, érzékébresztő munkásságát, mely az országot népies,
hazafias jelenetek képeivel elárasztotta. Barabás művein kívül,
Vízkeleti tableauxi minden magyar háznál ott láthatók: Árpád fejedelemmé
emeltetése, Mátyás király fogadtatása, Mátyás diadala Holubár fölött;
Wagner Dugovics Titusza; Orlay Zách Felicziánja, Petőfije Debreczenben.
Ezek még mind az ötvenes és hatvanas évek álmodozási korszakát töltik
be. De szép álmok voltak. Kimagaslik közülök Madarász megdöbbentő nagy
képe: a lefejezett Hunyadi László, Frangepán és Zrínyi s a Zách és
leánya közötti jelenet, valamint Székely Bertalan Thököly bucsúja,
Dobozija, Zrínyi Ilonája. Ezek évek során át voltak a szemünk előtt.

Kevesünk volt; talán nem is kitűnő; – de azt, a mink volt, meg tudtuk
becsülni.

Ez, a mi «volt».

Már most tegyük a mérlegbe azt, a mi «van».

Képzőművészetünknek az álomvilágból felébredése alig tehető többre húsz,
huszonöt esztendőnél.

Mi akkor kezdtük az iskolába járást, – komolyan véve – a mikor a nagy,
művelt nemzeteknek már századok óta megállapított művészi iskoláik
voltak.

És mennyit haladtunk? Csak huszonöt év alatt!

Művészetünknek saját palotája szűk már a kiállítható képek és szobrok
befogadására. Száznál több a hivatott, a kiképzett talentum.

A szám nagy; de hát a minőség?

A birálónak kötelessége igazat mondani. Többet mondok: a birálónak _nem
szabad_ hizelkedni, palástolni.

De a művizsgáló, a mellett, hogy «igaz», lehet «igazságos».

A mi jelenünket ne hasonlítsuk az olasz, franczia, német, spanyol
művészet jelenéhez. – Ez mi nálunk a jövő! Vegyük a mértékünket a saját
multunktól, s tekintsük végig azt a pályát, melyet a jelen nemzedék
meghaladt. Akkor nem lesz semmi okunk pessimistáknak lenni.

De azért optimisták se legyünk.

Vannak már eddig is fényes hírű művészeink, kiknek remekművei hódító
körutat tesznek a világban; de én még azoknak sem akarok tömjénezni; még
azoktól is követelek többet és nagyobbat. Követelem, hogy lángeszükkel
emelkedjenek a nagy nemzetek óriásai közé, hogy teremtsenek saját
iskolát maguk körül és különösen követelem tőlük azt, hogy teremtsék meg
a magyar nemzeti művészetet, benső szellemében úgy, mint külsőségeiben:
szerezzék meg a polgárjogot, a nemességet a magyar nemzeti felfogásnak
az egyetemes művészi világban, a hogy kivívta azt a franczia, a német, a
spanyol.

Ez a jövendő.

De, hogy a jövendőt megalapítsuk: pártoljuk, buzdítsuk azt, a mi már meg
van, a jelent.

Tehetség, tanulmány nem hiányzik a nemzedékben; csak kitartás kell és
nemes lendület.

És én látom a jövőben azt a korszakot, a mikor Budapesten is a _jókkal_
fognak versenyezni a _jobbak_, s miként a szajnaparti világvárosban,
nálunk is két «Salon» lesz, mely a pálmáért vitázni fog s a küzdelem
által magát a pálmát neveli magasra.




AZ ÉN PAPAGÁLYOM.

(1899.)

Nem is papagály volt az, hanem ember. Valóságos lelkes állat
tollburkolatban. Ezüst-szürke volt a tollazata, kárminpiros a farka,
fekete a csőre, a mivel kegyetlenül tudott harapni és diót feltörni,
asztallábakat megrágni.

Tulajdonképen nem az én papagályom volt, hanem Laborfalvy Rózáé; annak
volt a kedvencze, annak a hangját, beszédét tanulta el tökéletesen, úgy
hangsúlyozott mint egy szinésznő. Szerette az asszonyát, Zsakó volt a
neve.

A mint azonban én odakerültem a Pieridák berkébe, egyszerre megváltozott
a Zsakó indulata. Én rám ruházta át a szeretetét s az asszonyára
féltékenykedett, megharapta, ha hozzá juthatott. Nekem pedig a
mutatóujjamat a csőre kampói közé fogta, úgy csókolgatta.

Nagyon jól tudta a csók csattogást utánozni. Ezzel egynémely titkot
idejekorán elárult a vidám társaság előtt, mely Laborfalvy Rózánál össze
szokott gyűlni; néha azt is kifecsegte, hogy «kedves Móricz, hol
voltál?»

Nem tudott más nyelven, csak magyarul. Hanem, ha egyszer-másszor valaki
odavetődött, a ki németül beszélt, akkor a Zsakó egyszerre beszédes
lett, úgy tudta utánozni a német lepcses beszédet folyvást,
szakadatlanul, akár egy budakeszi svábot hallott volna az ember. Persze
egy német szó sem volt abban. Olyanforma volt, mint a gyermektréfában az
a mondás: «váz, mit ingsz lógsz.» S ha a kis bolognai jött be a szobába,
azzal valóságos ugatás-duettet folytatott. Ha kopogtattam az ajtón, ő
mondta, hogy «szabad», ha távoztam, ő előzött meg, «alászszolgája.»

Volt, a kinek hangos parancsokat osszon. «Fáni!» – ez volt a kis lengyel
leány, a kit Laborfalvy Róza a nagy inség idején vett magához az
utczáról; aztán következett a parancsolat: «Nem kaptál kávét? Szegény
Zsakó!» Arra aztán hozta a Fáni csészében a kávészsemlyét s azt ezüst
kanállal adogatta be a Zsakónak a rézkalitkába. Mikor megeléglette, azt
mondta: «nem kell», s eltolta a csőrével a kanalat.

Ha pedig én közelítettem a kalitkájához, akkor azt mondta, hogy «add ide
fejedet!» (magáról mindig második személyben beszélt) s aztán lehajtá a
fejét, az állvány rúdjára támaszkodva a csőrével s azt várta, hogy
megvakarjam azt a szép kis ezüstös fejét. Csókot hangoztatott érte.

Jártak Laborfalvy Rózához fiatal írók, a kik verseiket, prózáikat
felolvasták. Mikor a szentimentális poéta a legpatétikusabban
szorongatta elő keserves rímeit, a Zsakó közbekiáltott: «Jézus Mária!»
Egy fiatal novellaírónak, a ki a vadászkalandja leírásával elérte a
lehetetlenség határát, rövidesen azt kiáltotta oda: «Vak apád!» A
Zsakónak műizlése volt.

Mikor aztán Debreczenbe kellett menekülnünk Windischgraetz elől, a
papagályt nem vihettük magunkkal, rábíztuk egy régi jó barátunkra, Vida
takarékpénztárnokra, ott viselték gondját Pestre visszatértünkig.

A Zsakó nem felejtett semmit, sőt tanult valamit. Mikor egyedül voltunk,
megszólalt, csendesen, nyugodt hangon: «Éljen Kossuth!» De ha más ember
is volt a szobában, akkor sohasem mondta.

Bujdosásom hosszú ideje alatt ezt a beszédszakaszt tanulta meg: «Hol van
a Móricz? Elment falura. Kedves Móricz, gyere haza.»

Reggelenkint kiszökött a kaliczkájából, a mi ő nála igen könnyen ment.
Volt a lábán négy ujja: kettő elől, kettő hátul. (Nem, mint a sasnál:
három elől, egy hátul.) Azzal az erős karmával összeszorított két
rézpálczát a kalitkájából s az így támadt résen keresztülsajtolta magát
s egyszer csak azt hallottuk, hogy kopog ám már a Zsakó végig a szobán:
egyik lábával a másikon lépegetett keresztül s a nagy fekete csőrét
használta harmadik lábnak. Akkor aztán felrepült a nyoszolyám
párkányára: csak ez volt a kivánsága, ott akart aludni. Úgy tudott
horkolni és ásítani, mint egy ember. Volt a háznál egy mókus is, az is
korán szokott kelni s sétát tenni a szobában, mikor még minden ember (a
Zsakó is) aludt. Azt váltig csitította: «Pszt, pszt! muczika, nem szabad
zörögni.» Ha pedig a bolognai nyugtalankodott, azt épen letorkolta: «Te,
kutya! Nem hallgatsz!»

Voltak azonban rossz szokásai is: csunyául tudott rikácsolni, fülsértő
hangokat adni, a mik utánozzák az ablak-karmolást, a fűrészelést, a
keréknyikorgást. Ez ellen azt találták ki, hogy az egész kaliczkáját
letakarták éjszakára sűrű terítővel. Akkor a sötétben elhallgatott. De a
mint járkálást hallott a szobában, felemelte a terítőt, kidúgta a fejét
s kikiáltott: «kukukukk!»

De néha a kiállhatatlanságig vitte a rikoltozást, úgy hogy fenyítő
rendszabályokhoz kellett nyúlni: a spanyol nádhoz, a mivel a szárnyára
kopogtattak. Akkor tűnt azután ki legjobban, hogy mennyire ember ez a
madár, még pedig magyar ember. Protestált, elfogta a csőrével a spanyol
nádat, visszafeleselt: «Nonono! Majd adok! Te betyár! Te gazember!» és
az adtáknak és teremtettéknek minden variáczióját, a mit nem tudom, hogy
kitől szerezhetett be. Úgy káromkodott, mint egy bakancsos.

Végre az asszonyom egy praktikus eszmét foganatosított. A Zsakónak
élettársat kellett szerezni, egy második papagályt. Annak a neve volt
«Kokó». Odatették mellé a kaliczkába.

Nem vagyok erős ornitológ. Nem tudom, hogy melyik volt a kettő között a
nő, melyik a férj; dehogy házastársak voltak, azt merem állítani, mert
mindig veszekedtek.

Attól fogva aztán még nagyobb volt a rikácsolás, sikongatás
reggelenként. S a Zsakó olyan ravasz és gonoszkodó volt, hogy ámbátor ő
volt a csendháborító, mégis mindig a társára fogta a kihágást, azt
csitította: «No, no Kokócska! Csitt! Nem szabad ám lármázni!» Pedig csak
ő maga lármázott.

Egyszer aztán egy ujonépűlt házba költöztünk. Nekem minden uj ház
_kilakása_ belekerült két-három fogamba. Jól rendezett államban az uj
házak kilakását rendesen a demimondera bizzák. Azok a nyavalyák űzdéi.

Az uj ház gyilkos levegője a mi papagályainkra épen halálhozó lett. A
fejükben kaptak csúzt, a mi őket megölte.

Elébb a szegény jámbor Kokócska végezte be az életét, a ki soha senkinek
egy szóval sem vétett.

De nemsokára a Zsakó is megbetegedett. Nem tudott már sem kiabálni, sem
repülni, csak úgy vánszorgott a földön. Még mindig ragaszkodott hozzám.
A mint az íróasztalomnál ültem, odamászott az íróasztalom alá, a
felemelt talpam alá bújva s a fejét a sarkamhoz szorítva, úgy
gunnyasztott óraszámra, a míg én a betüket vetettem.

Később aztán, mikor nagyon elnyomorodott, az íróasztalom fiókjában
csináltam neki helyet, kibélelve puha papirossal; oda helyeztem el
mellém. Ott is beszélgetett hozzám.

Egy reggel aztán megint ismételte azokat a csodálatosan utánzott
csókhangokat.

«Mi kell, kedves Zsakó?»

«Add ide a fejedet», mondá legunnyasztva a beteg fejét.

S egy percz mulva meghalt.

Úgy halt meg, mint egy ember.

Úgy sirattuk meg, mint egy kedvesünket.




REMINISCENTIÁK ARRÓL AZ ÁTKOZOTT NÉMET NYELVRŐL.

(1880.)

Mondhatom, hogy nagyon jól mulattam azon a dispután a lapokban, hogy
tanuljanak-e a kálvinista diákok «ezentúl» németül, vagy sem? – Mintha
«eddig is» mind valamennyinek attól görbült volna meg a dereka, hogy
megerőltette a német grammatika emelgetésben! – Hiszen eddig sem
tanultuk mi tovább a németet annál, hogy «Sag mir doch stachlichter
Nachbar» s a mint rájöttünk az első sornál, hogy az a négy «ch» egymás
sorjában nem magyar ember nyelvének való, sárkányt csináltunk a
studiumból s feleresztettük spárgán az égbe.

Azért ott volt az a tantárgyak között, sőt exament is tettünk le belőle
(a vizsga utolsó öt percze alatt, mikor már az examinálók mind éhesek
voltak) olyan formán, hogy egy gyakorlatot végig olvasott az egész
classis, mindenik három szót belőle, ha kettőt kitalált közülök, azt
mondták: «eminens vagy»; ekkor történt az, hogy egy pajtásunk, a kire az
jutott, hogy «der König von Pohlen», szerencsésen kitalálta, hogy «a
lengyel király» s dicsekedve mondá aztán a commilitóknak: «pedig csak
annyira emlékeztem, hogy Pohlen = király».

Nem is kapott akkor az egész vármegyében a német senkit, a ki
szónoklatot tartson neki. Mikor 1849-ben Windischgrætz maga elé
parancsolta Komárommegye provisorius tisztikarát, a jó becsületes A...y
Dini volt a szónokuk, a ki egyedül törte a németet, de már a
megszólításnál, mely így hangzott: «Euer Durchlauf!» azt mondta neki
Windischgrætz: «da reden’s doch lieber ungarisch!» Nem különben járt
Wohlgemuth, a ki az x-i polgármestertől mindenképen német beszédet akart
hallani: «hiszen az iskolában tanultak önök németül!» míg az végre
rákezdte neki, hogy «die Feder der Vögel sind mankmal weisz, mankmal
grün, mankmal roth». Eddig volt a tudománya.

Hanem a pápisták sem voltak ám előbbre. Volt idő, mikor az egri
káptalanban senki sem tudott németül, úgy hogy az egri érsek kénytelen
volt a plebánosok közül egyet kinevezni kanonoknak, a kinek jó német
neve van, hogy legyen, a ki elolvassa a Bécsből jövő intimátumot. A
választás Bleyzeffer-re esett. Jön egyszer a hosszú levél, hivatják
Bleyzeffert s eléje teszik a csupa könyökből álló betüket.

– Hát én már most ezzel mit csináljak?

– Olvasd el, mi van benne?

– ’Sz nem tudok én egy kukkot sem németül.

– Hát akkor mért tettelek én meg kanonokká? – mond az érsek.

– Biz azt magam is szeretném tudni.

Ott volt biz a mi testimoniumunkban a német nyelv rubrikája is; de
valamint «ex moribus» – úgy «ex lingua germanica» _nem is illett_ jobb
kalkulust felmutatni, mint classis primát.

Hanem a ki azt akarta, hogy a fia gyökeresen megtanulja Arminius
nyelvét, az elküldte azt Pozsonyba, vagy Nagy-Szombatba. Ott azután
megette azt kanállal.

Kezdetben biz az nem jó volt, valamint hogy semmiféle tanulás kezdete
nem jó; az én ínyem sem vette igen szívesen azt; hanem most már nagyon
szeretem, hogy tudom s nem szeretném, ha egy éjszaka ellopnák tőlem.
Pedig hát ez is megeshetik. Itt volt egy derék írótársunk: Oroszhegyi
Józsa, a ki kilencz nyelven beszélt folyékonyan, azok közt három keleti
nyelven, tolmács volt és törzsorvos a törököknél, egyszer ebéd után
felhajt egy pohár rakit, arra kap egy gyönge legyintést egy láthatatlan
rémtől a feje hátuljára s a következő perczben kilencz nyelv közül
nyolczat elfelejtett, csak az anyanyelve maradt meg, a magyar.

Pozsonyban tanultam meg németül; de azt sem az iskolában, hanem kedves
családi körben.

Az iskolában mindent elkövettek velünk magyar fiúkkal, hogy mindent
meggyűlöltessenek velünk, a mi német. Emlékezem még egy versre, a mi
ezen kezdődik: «Ich bin ein deutscher Knabe!» – Abban van egy vers, mely
így hangzik:

  «Und wenn du Ungar schreist und lärmst:
  Ich esse ungrisch Brod;
  So soll ich auch ungrisch reden!
  – Da werd ich eher todt!»

Ez volt a német irodalom tanulmánya.

Azonban a tantárgyak közé itt is fel volt véve _obligatorice_ a magyar
nyelv tanítása is.

Nekünk adtak magyar nyelvtanítóul egy vén tót diákot. (Nem akarom a
nevét megörökíteni, pedig jól emlékszem rá.) Ez egy extra magyar
nyelvtant készített, a milyen nincs a világon, s azt kellett mindenkinek
tanulgatni. Csak egy példát hozok fel belőle.

Nagy hiba, hogy a magyar köznép így ragoz: «bot-ja, kut-ja», mert hiszen
nem mondatik «hát» – «hát-ja», hanem «hát-a», ennélfogva így kell
mondani: «bot-a, kut-a». Soha se is híttuk máskép, mint «professor
Botakuta».

A magyar nyelvből exament is kellett azonban letenni.

Professor Botakuta ki is keresett egy igen szép verset a magyar
remekírókból. Vörösmarty Salamonját. Az volt jó deklamálni való a német
és tót gyerekeknek. Most is előttem állnak azok az egymást felváltó
alakok a pulpituson, a mint nagy pattogva szórták maguk körül:

  «Átok rád oh magyarok hazája,
  Átok rád, te pártos büszke nép!»
  Stb.

Az átkozódási stróphánál többre egy se vitte, de elég is ebből ennyi.

Mi magyar fiúk azonban nem voltunk rávehetők, hogy akár Botakuta
professor grammatikáját, akár ezt a verset elprodukáljuk. Kaptunk is
olyan secundákat ex grammatica et litteratura hungarica, a milyen csak
dukalt.

Ilyen állapotok voltak a régi szép időkben: örüljünk rajta, hogy
elmultak s ne kivánjuk őket vissza. Saját nyelvében él a nemzet; de a
más nyelvét nem tudni, még nem élet.




A VARÁZS-ING.

(1893.)

Hogy Petőfi külső viseletében szerette az eredetiséget, az köztudomású
adat. Egyszer Peleskei Nótárius-jelmezt viselt, majd meg virágos fekete
tafotából varratott attilát. Hasonlóban járt kedvencz művésze: Egressy
Gábor is, a leghíresebb magyar tragikus szinész; különbség csak az volt
köztük, hogy a míg Petőfi bokában zsinóros-gombos pantalonnal egészíté
ki a jelmezét, addig Egressy magas szárú, kordován csizmát viselt: a
hangulathoz tartozott, beszéd közben félkézzel a csizmaszárat legyűrni,
hogy a csizma torka ránczot vessen.

Hanem ezt senki sem találta különösnek. A mi időnkben minden ember úgy
öltözködött, a hogy akart. A divatlapok csak női divatképeket közöltek,
külföldi férfidivatot lefestve nem láttunk soha, csak díszmagyar
ruhákat, kaczagányos vitézeket s a szabókat még akkor szabóknak hítták,
nem konfekteseknek. Azokat az urakat, a kik párisi divatos ruhákat
viseltek, «arszlánok»-nak neveztük. S iparkodtunk hozzájuk nem
hasonlítani.

Vahot Imre a saját divatképei után öltözködött, attilájáról vitézkötés
lógott alá, alatta piros mellény.

Vasvári Pálnak a magyarkájára emlékezem. Ez fűzöld zsinóros kabát volt,
rendkívül bő, nyitott borjúszájú ujjakkal s ezeknek rózsaszin bélése
volt; a szónoklat hevében az ujjakat könyökig fölhajtá.

Lisznyay Kálmán viktóriája kőnyomatban is meg lett örökítve:
buzavirágszín, csipőig érő dolmány, veres hajtókákkal és három sor
ólompitykével a mellén. Hasonló diszítés a karjain és oldalzsebein,
hozzá darutollas turi süveg.

Sükei Károly inkább hajlott a keleti divathoz: egyszer piros fezt
hordott a fején, másszor meg olyan hosszú czilindert, a milyent
akkoriban csak Bukarestből lehetett hozatni.

Kuthy Lajos bársonyban járt. Illett neki: szép fiú volt.

Ellenben Bernát Gazsi, az örök humor letéteményese, tetőtől talpig
feketébe volt pánczélozva, még az inge is fekete selyem.

Podmaniczky Frigyes az angol divatot egyesíté szerencsés összeállításban
a magyarral. Bőséges kvekkert, magas inggallérokat és gomba idomú
cserháti kalapot viselt.

Irinyi jeleskedett azáltal, hogy elegáns frakkot, fehér mellényt, fehér
kasztor-kalapot viselt; de még az utczán is, csikorgó hideg télben semmi
felöltőt, csak báli ruhát. Demonstrált a czivilizáczió mellett.
Megbocsátottuk neki.

Csak Pálffy Albert tűnt ki a társaságunkból, quatre épingle divatszerű
öltözetével, a mit kiegészített a még addig szokatlan monokli. De hát
fidélis pajtás volt s a szép talentumáért elnéztük neki ezt a
különczködést: hogy ő európai akar lenni.

A saját megkülönböztető jeleim közül csak azt az egyet említem fel, a
mit egy akkori arczképemen találok megörökítve, hogy egy széles fekete
nyakravaló úgy volt a nyakam körül csavarva, hogy az inggallérból egy
csepp se legyen látható: a hogy a század elején viselték apáink. Aztán
karbonári köpenyeget viseltem, büszkén általvetve balvállon, mint egy
veronai nobili.

Ezzel merőben ellenlábas nézetet vallott Petőfi.

Ő neki meg semmi nyakravaló sem rontotta a termetét, hanem a helyett a
széles, keményítetlen inggallérokat kihajtá az attiláján túl. Ez pedig ő
neki illett nagyon.

Nem tudom, más észrevette-e, de én nekem egy-egy napon feltűnt, hogy
Petőfinek hímzett gallérja van. Szép apró nefelejtsekből és szekfűkből
fonott girland kanyarog végig a szegélyén.

Most már, hogy visszagondolok rá, kezd rémledezni előttem, hogy az a
himzett inggallér mindig egy-egy nevezetes napot jelzett Petőfi
életében.

Rávezet erre egy levél, melyet a napokban kaptam egy hajdani közös
jóbarátunktól: Szücs Jánostól, a ki abban az időben, hogy Petőfi
Dunavecsén időzött a szüleinél, ottani néptanító volt. Petőfi azontúl is
nagy szeretettel volt iránta.

Itt írta a költő első szerelmének pacsirta-dalait, a «gyönyörüséges kék
szemekhez».

Itt írta fel a nevét egy kis szoba ablakára (bizonyosan tűzkőhegyével:
gyémántot ő nem hordott magán, azokat ő mind belül viselte). Azt az
ablakot még most is őrzik: az idő beszivárványozta.

Az irigység, a szűkkeblűség akkor támadta meg Petőfit a legotrombább
fegyverekkel. Ellenségei egész koalicziót csináltak ellene kritikáikban,
melyekben a rosszakaratot még fölülmúlta a korlátoltság.

Petőfi mind ezek ellen azzal védte magát, hogy nem olvasta el a
kritikákat; hanem írt újabb jó verseket.

Egyszer aztán megsokalta ezt a gyalázkodást egy derék magyar ember, a ki
Petőfinek sem pajtása, sem ismerőse nem volt s névtelenül írt egy
ellenreplikát a kritikusokra. Följegyzem a derék embernek a nevét, a ki
tudtomra még említve nem volt: Dobroszkynak hítták. Ez a védelmi irat
még a mi kedves, felejthetetlen Fischer Sándorunk figyelmét is
kikerülte. Pedig abban meleg érzéssel és hideg észszel van visszaverve
az egész támadása Császár Ferencznek és kritikus társainak. Ha jól
emlékezem rá, az Életképekben jelent meg, mely lappal még akkor
Petőfinek semmi összeköttetése sem volt.

Azt a lapot, melyben ez a sugalmazatlan védelem megjelent, megküldték
Petőfinek; s ő ezt a védelmet felolvasta a szülőinek.

Az ellenkritikának minden alienája e szavakkal kezdődött:

«Császár Ferencz és hasonmásai azt állítják… újból: Császár Ferencz és
hasonmásai…»

Csak hallgatja egy darabig a jó öreg korcsmáros, Petőfi atyja: egyszer
aztán megsokalja a dolgot, nagyot üt az öklével az asztalra s elkeríti:

– Azt a poncziusát annak a hasonmászó Császár Ferencznek!

Petőfi ezt maga beszélte el nekem jó kedvében.

Tehát ebben a korszakban történt az, a miről Szücs János barátunknak
mult évi deczember 22-én hozzám írt levele, egyszerű szép szavakban
értesít.

A dunavecsei szép leányok összebeszéltek, hogy a városukban időző költőt
valami emlékezetes ajándékkal meglepik.

Mi legyen az emlék, a mit leányszív kigondolt? Igazán nemesebb minden
nemes ércznél, minden drágakőnél.

A dunavecsei szép leányok saját maguk termesztette lenből finom
pászmákat fontak, azt maguk patyolatvászonnak megszőtték; saját maguk a
Duna partján megfehérítették, kiszabták, ingnek megvarrták s annak a
gallérját szép nefelejtsekkel, szekfűvekkel kihimezték. Ahány szál volt
a patyolatban, annyi szerető szívnek a ragaszkodása; ahány virág, annyi
hű gondolat.

Hadd szóljon maga a levél, a mit a régi jó barát írt:

«Dunavecsei rektor koromban több dunavecsei lányka összebeszélt, hogy
lepjük meg Petőfit egy kis ajándékkal s úgy történt, a mint beszélték.

Szónokuk Petőfihez intézett üdvözlő beszédében ezt mondá:

«Ezt a kis áldozatot az ön versei dalolása közben mi leányok magunk
termeltük, magunk fontuk, szőttük, a Duna partján annak a vízéből magunk
fehérítettük s azután megvarrtuk; viselje ebben a mi szeretetünket
sokáig.»

Erre Petőfi azt válaszolta:

«Nagyon szívesen veszem e drága ajándékot, a mit a ti saját kezetek
készített. Lám, az Úristen is a maga emberségéből teremtette a világot;
az embert pedig a saját képére teremtette. Csak az közelíti meg az Isten
képét, a ki maga csinálja azt, a mi kell s csak azt bízza másra, a mi
nem kell. Én is azt a verset, a mi nektek tetszett, magam csináltam,
mint ti ezt az ajándékot. A ti dicséretetek nekem többet ér, mint az
írótársaimé; mert azok azt várják, hogy visszadicsérjem őket érte.
Hiszen titeket is feldicsérnélek én s elhirdetném országnak-világnak az
én nagy örömemet s ezt a nagy megtiszteltetést; de nem teszem; mert az
én ellenségeim mind azt hányják a szememre, hogy én csak olyan verseket
írok, a mik a parasztoknak valók s ha megtudnák, hogy a dunavecsei szép
leányoknak tetszenek a költeményeim, még titeket is legyaláznának.

Hát csak úgy magamban tartom a hozzátok érzett szeretetemet.»

Ennek az emlékben megtartott beszédnek minden igéje valóban Petőfire
vall.

Aztán gyönyörködve fogta kezébe az ajándékot. Nagyon megtetszett neki a
himzett inggallér, kivált a szabása.

«Ha meghalok, ebben temessenek el. És én most szeretnék meghalni. De
csak úgy, hogy halljam, mit beszélnek felőlem halálom után? S aztán, ha
hallanám, hogy azt mondják: «Kár volt Petőfinek meghalni! írt az jó
verseket is!» akkor visszajönnék és tovább folytatnám, a hol elhagytam.»

Ezt az emlékezetes jelenetet, ezeket a szavakat jegyzé fel a költőről a
régi jó barát, Szücs János, kinek húga, az ingvarró leánykák szónoka,
még most is él s a költő szavait emlékében őrzi.

Ezt az inggallért láttam én Petőfinél nagy, nehéz, válságos napokon.

Hát miért ne lehetne a költő babonás? A költő babonája próféczia! S nem
volt-e Petőfi prófétai lélekkel tele? Nem jósolta-e meg a végzetet? a
nehéz időket? «Ebben temessenek el!» Azt mondá. S voltak napok, a
melyekben azt hihettük, hogy a mikor hajnalra harangoznak, temetésünkre
harangoznak. Ilyen napokon láttam a himzett inggallért Petőfi nyakán
kihajtva.

Mért nem vette fel ezt a varázsinget a segesvári csata napján is? Az tán
megőrizte volna?

Most hallhatja, hogy mondják: «Kár volt Petőfinek meghalni, írt az jó
verseket is!» De ugyan soká várat bennünket a visszajövésével, hogy
folytassa, a hol elhagyta…




APRÓSÁGOK AZ ÍRÓI TULAJDONJOG KÉRDÉSÉRŐL ÉS PETŐFIRŐL.

1847-ben volt Magyarországon három szépirodalmi lap, összesen 2500
előfizetővel, 3 politikai lap, összesen 8 ezer előfizetővel, most van 81
mindenféle lap 140 ezer előfizetővel. Ehhez a csekély olvasó közönséghez
lettek aztán arányítva az akkori írói igények, a kiadóktól koczkáztatott
vállalkozás és a tiszteletdíjak.

*

Mikor az «Életképek»-et átvettem Frankenburgtól, nekem magamnak a
szerkesztésért, ujdonságírásért és a novelláimért volt 60 forintom,
Petőfi kapott minden költeményeért 6 forintot, úgy szintén Arany és
Tompa.

*

A Petőfi-hagyaték között olvasható Petőfinek egy hozzám írt levele
Dömsödi Goliáth Péter név alatt (a Hétköznapokbeli regényhősöm neve),
melyben hosszú, egész quart lapot betöltő geniális humorizálás után,
tőlem (a lapszerkesztőtől) «két forintot» kér előlegül.

*

Ugyanezen hagyaték közt található Arany Jánosnak Petőfihez írt egy
levele, melynek a végén panaszkodik, hogy egy lapszerkesztőtől egy
nyomtatott ívnyi költői beszélyeért és hat darab kisebb költeményeért 49
forintja járna, de abból a szerkesztő a tiszteletpéldányúl küldött
lapjának az árát, meg a hirdetmények díját 28 forintban levonta; a
hátralékos 21 frtot mégsem küldi meg.

*

Ilyen volt egy írónak a sorsa abban az időben, még ha Petőfinek vagy
Aranynak hívták is.

*

Már most képzelje hozzá akárki, hogy micsoda eldorádói boldogság volt az
akkor egy íróra nézve, ha előállt egy kiadó, a ki azt mondta neki, hogy
«én te neked adok 1500 frtot azokért, a miket eddig megírtál, azután még
20 hónapig biztosítom az életedet havonkint 100 frttal, ha ugyanezeket
örök áron nekem eladod s a mit ez alatt a 20 hónap alatt megírsz, azért
megint másik 20 hónapig biztosítalak ugyanannyi 100 forintokkal».
Rotschild nem érezte magát ilyen gazdagnak soha, mint az az író, a ki
művei után ilyen biztos existencziát nyert egyszerre!

*

És tudni is kell aztán, hogy milyen volt az akkori élet? Egy szállást
tartottunk Petőfivel és családjával, szép, első emeleti, parkettezett
szállást; volt négy szobánk az utczára, előszobával, konyhával: egy volt
az enyim, kettő Petőfiéké, a negyedik közös ebédlő. Fizettünk érte 260
frtot egy évre. A közös koszthoz én járultam tíz forinttal, Petőfiék
15-el. S meg voltunk elégedve. Én tartottam inast, ők szakácsnét öt
forint havidíjjal s azok is meg voltak elégedve.

Petőfinek nem volt adóssága soha. Árjegyzékeit pontosan kifizette. A mit
verseiben a hitelezőiről ír, tiszta költői szenvelgés. Soha Petőfi neve
egy váltó alá nem volt írva. De még ha valahol vándor szinész korában
kosztpénzzel tartozásba maradt, azt is megküldte, mihelyt pénzt
szerzett.

Épen olyan költői szabadság tőle az is, a mit maga boritalban való
virtuozitásáról beszél. Én soha, hosszú együttlétünk alatt még csak
mámorosnak sem láttam. A legtöbb bor, a mit megivott, volt két
«pisztoly» (félmeszelyes üveg), leginkább karloviczi ürmös. De rendesen
egy pisztolylyal is beérte. S ha fehérbort ivott, azt nagy öblös
pohárban hozatta, vizet töltött bele s a narancs héjából fecskendezett
rá illó szeszt (a mit a kucsébertől nyert. Narancsra szeretett
lutrizni.) Ezt minden praktikus ember tudni fogja, hogy nem
részegeskedés. Lakomákon is voltam vele többször együtt s
tanubizonyságom hiteles lehet, mert én magam még akkor az urvacsoráján
kívül egyéb bort nem izleltem; Petőfi bármily úri háznál csak veres bort
ivott, csak magyar bort, de nagyon mértékletesen; – ilyenkor nagyon
kedves volt; lehetett vele tréfálni: máskor nem igen; lehetett hallani a
nevetését (ritka hang volt nála); rá lehetett venni, hogy költeményeit
elszavalja, a miben remek volt; sőt gymnasticai productiókra is, a miben
mindnyájunkat felülmult: egy álló helyétől fel tudott ugrani bármilyen
magas asztalra. Ezek a vonások mind tiltakoznak az ittasság gyanupere
ellen. Télen rendesen csigabigákat vacsorált eczettel, tormával, a
szegény jó Orlai Samu nagy borzadályára, a ki szintén együtt járt velünk
a Sperlbe vacsorálni. 30 krajczárnál többet nem tett ki a vacsorája
soha. Vacsora után dolgozott mindig otthon. Csak néha mentünk el
biliárdozni s ott rendesen rám verte a partiet. Kártyát csak Váradi
Tóninak a neve napján vett a kezébe, a mikor preferáncz járta hármunk
között.

Petőfi igen jó gazda volt, szorgalmas és józan ember, a nőknek nem volt
bolondja. Mai nap puritánnak neveznék. Mikor egyszerre annyi pénzhez
jutott, hogy fölöslege maradt, a szülőit segélyezte vele.

Ruházatában is oly egyszerű volt, mint más egyéb életmódjában. Mindig
magyar ruhát viselt, sajátszerű bogrács alakú kalappal; az utóbbi időben
megengedte magának azt a luxust, hogy nagy virágú fekete selyem moiré
szövetből készíttetett attilát, s ahhoz carbonari köpönyeget. Ez volt az
egyedüli fényüzése. Csak a 48-iki márcziusi napokban váltotta fel a
bográcskalapot a kalabriai, a miről messze hátra lengő veres toll
hajlott alá; mellén a koronátlan országczímer, gyöngyökkel hímezve.

Mindezeket azért jegyeztem fel, hogy az akkori viszonyokat helyesen
ítélhesse meg mindenki, midőn az írói munka tulajdonjogának becsét a mai
és 30 év előtti állapotok összehasonlítása mellett, meg akarja
állapítani.




MAGUK KETTEN.

(Adalék a Petőfi-korszakhoz.)

  «Oh, ha tudná, mily nyomorban élek,
  Megrepedne a szíve szegénynek.»

Mikoriban ezt írta a költő, akkor még ő igen zajos ember volt és övé
volt az egész világ. – Hanem ebből nagy világból nem lakott többet egy
szobánál, azt is másodmagával bírta: Pálffy Alberttel. (Most már
háztulajdonos ő is, az is, s igen csendes emberek mind a ketten.)

Valahol a Bálvány-utczában, a mostani paloták helyén állt egy kis
földszinti ház, abból adott ki egy kis földszinti szobácskát az utczára
a Frau Rézi, hónapos lakbérben.

Két ágy volt a szobában, teljesen fölszerelve; de még volt egy harmadik
nyoszolya is; de abból hiányzott minden, csak a deszkaváz volt meg. A
két szobaúr a fölösleges butordarabbal baráti nagylelkűséget gyakorolt.
Volt egy írótárs, jó barát, a kitől a mostoha sors még az «ágyhely»
luxusát is megtagadta; a kedélyes Lauka Guszti, az jelent meg esténkint
a fölösleges nyoszolyát elfoglalni, a miben Petőfi írótollán kívül más
toll nem volt. De hát ez is nagyon jó volt neki, s azt sem fogadta el
ingyen: ha az undok Mammont megtagadta is tőle a sors, de adott neki
bőséggel arany jókedvet. Azzal fizetett. Esténkint balletet tánczolt
Petőfi előtt.

No ez hát gazdag fizetés volt Petőfinek; de nem ért semmit Frau Rézinek:
ő prózaibb gondolatokkal táplálkozott. A két szobaúr már két hónapi
szállásbérrel tartozott: összesen nyolcz forintokkal. Maig is
kiderítetlen körülmény, hogyan engedte Frau Rézi ily nagyra
felszaporodni a tartozását; hanem hát tény, hogy így volt.

Abban az esztendőben nagyon rosz termés volt a selmeczi ezüstbányában,
azt a nyolcz ezüst forintot, a mivel a két költőnek ki kellett volna
fizetni a Frau Rézit, bizonyosan ott felejtették a föld alatt.

Pedig hát ki kellett volna költözni a lakásból. Pálffy jó condiciót
kapott, Petőfit pedig vitte a távolság utáni vágy. Már pedig sárkány nem
ül oly megátalkodottan a rábízott kincsen, mint a milyen híven őrizte
Frau Rézi a maga két szobaurát, hogy azok el ne párologhassanak szó
nélkül. Voltak holmi lefoglalható realitásaik a szobában, s minthogy
Frau Rézi szobáján kellett keresztüljárniok, bucsuzatlanul elmaradniok
csupán azoknak martalékul hagyása mellett lehetett.

Azonban itt van expertus Rupertus. Guszti előállt a jó tanácscsal. S a
bekövetkező estén végre lett hajtva a stratagéma. Sándor és Berczi
otthon maradtak a szobájukban s úgy tettek, mintha tarkliznának. A míg
azonban az ajtón hallgatózó sárkány azt hallá, hogy Petőfi ugyancsak
rója a terczet, quartot, négy felsőt: az alatt Berczi a kinyitott
ablakon át, az utczán álló Gusztinak kiadogatja szépen a köpönyeget,
mellényt, csizmát, fehérneműt, a mi mindkettőjük gazdagságát képezte.

– No még ezt a Horatius Flaccust is! – súgá Berczi.

Erre nem tudni, micsoda ördög ütött Gusztiba, elkezdett az utczán
fenhangon kaczagni. Kicsinyben mult, hogy az egész stratagémát el nem
árulta.

– De már ez charactertelenség! – förmedt rá fogcsikorgatva Berczi. A min
az még jobban nevetett.

– Matcs! – kiáltá Petőfi lecsapva az asztalra a kártyát. Az egész
podgyászvonat meg volt már mentve a szűk defiléen keresztül. Utána
vonulhatott a blokirozott hadsereg is.

– No jojczakát, Frau Rézi! Mingyárt megjövünk, csak vacsorálni megyünk.

– No isz onnan ugyan hamar megjöhettek! – dörmögé az öreg sárkány.
Egyiknek a zsebében sem volt már reggel egy garas sem.

Azok pedig nem jöttek többé vissza. A Neugebäud szegletén ott várta őket
Horatius Flaccus a csizmákkal és mellényekkel, s azzal aztán «ki merre
lát, nagy a világ».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Olyan tréfás dolog ez, hogy az embernek a könnye kicsordul rá, mikor
eszébe jut. Ez volt a magyar irodalom fényszaka!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pár év mulva két megnézni való alak találkozik össze a Bálvány-utczában.
Az egyik egy magas szál dandy, fényes czilinderkalapban, fehér
mellényben, fekete frakkban, fénymázas topánban, szeme előtt
becsiptetett monoklival: a másik egy olyan attiladolmány tulajdonosa, a
milyent se azelőtt, se azóta nem viselt halandó ember, igazi Bendegúz
mintára butorszövetű atlaszból, a mihez Ortelius Redivivus szolgált
divatképül; a fején pedig olyan kalap, a minőt Tinódy Sebestyén
akasztott szegre utoljára. A két összetalálkozó örvendve, kaczagva dől
egymás karjába.

– Hát kend hol jár itt? (Tompa Miska hozta be, hogy egymást «kendnek»
nevezzük: Petőfi így szólította a választottait.)

– Bizonyosan egy dolgot keresünk, – mond Pálffy Berczi.

– A Frau Rézi házát.

Azt ám! Mind a kettőnek fölvitte Isten a dolgát. Pálffy Berczi megkapta
az Odescalchi herczegfiukért a nevelői fizetést, Petőfi meg a János
vitéz honoráriumát kemény száz forintokat, s mind a kettőnek az első
dolga volt a Bálvány-utczát fölkeresni, s a régi tartozást kifizetni a
jó Frau Rézinél, a ki azóta már talán el is vesztette a türelmét.

Csakhogy azóta a Frau Rézi viskója helyébe akkora három-emeletes palotát
építettek, hogy az ember hírét-hamvát sem találta a hajdani
tulajdonosnak.

Az a nyolcz forint most aztán (miután már megvolt) úgy nyomta mind a
kettőnek az oldalát, mint valami bűntudat. De hát nem lehetett tőle
megszabadulni. A nevét nem tudták a házisárkánynak, csak annyit tudtak
róla, hogy Frau Rézinek hívják és hogy vörös orra van. Már pedig, hogy
az ember minden asszonynak, a kit Frau Rézinek hínak s vörös orra van,
nyolcz forintokat osztogasson: azt Pluto sem győzné meg, nem hogy
Apolló.

Hát így aztán karöltve szépen elmentek együtt a váczi-utczára
sétifikálni. Az volt akkor is a divatvilág találkozó-helye: tele szép
asszonyokkal, jó pajtásokkal az egész utcza; mindenki «hogy vagy, mint
vagy»-gyal jön az ifjú irodalom hősei üdvözletére.

Hát egyszerre, mintha a menykő ütne le eléjük, ott áll az útjukban – a
Frau Rézi. Abban a vörös nagykendőben, azzal a vörös orral, azzal a nagy
fonott szatyorral a karján.

– Sie zwei! – dörög az itéletnapi arkangyaltrombita hangja a bűnösök
fülébe, s két zöld keztyűbe bújt kéz nyúlik utánuk, hogy gallérjaikat
menten megragadja.

Utczú be mind a ketten a legközelebbi kapu alá! A sárkány utánuk! ők
menekülnek fel a lépcsőkön, de az is utánuk ront! Fel a második
emeletre! Nincs szabadulás! A fatum csoszog a nyomukban.

Hova meneküljenek?

Egy ajtót találnak maguk előtt, melyre e név van felírva:

«Hazucha!»

Ez volt a legkegyetlenebb kritikusa a fiatal irodalomnak, a kit mind
Pálffy, mind Petőfi egyre püföltek minden hirlapban, a hol csak hozzá
fértek, a legkérlelhetetlenebb ellensége mind a kettőnek.

– Látogassuk meg Hazuchát!

– De mit mondjunk neki, hogy miért jövünk hozzá?

– Kivántuk tiszteletünket tenni.

Petőfi! Hazuchánál! Tiszteletét tenni!

Pedig a veszély imminens volt. A sárkány jött már az utolsó
lépcsőfordulón fel, fujtatva, prüszkölve.

– De hát tulajdonképen mért szaladunk mi most a Frau Rézi elől?

– Az már igaz, hogy minek szaladunk előle?

– Hiszen azért kerestük, hogy kifizessük.

– Legjobb is lesz, ha kifizetjük.

Nem mentek hát be Hazuchához tiszteletüket tenni, hanem bevárták a Frau
Rézit, s két darab ötforintost tartva eléje, kiengesztelték szörnyű
haragját: a kamat is meg lett térítve. El lett feledve minden.

Csak a «Sie zwei» maradt fenn. Mikor Petőfi egyszeregyszer nagyon meg
akarta bosszantani Pálffyt, csak azt mondta neki: «Sie zwei». Senki sem
tudta e két szó titkát, csak ők maguk, és senki se tudta kitalálni, hogy
miért haragszik e szóért Pálffy olyan nagyon?

Most már ő sem haragszik érte.




PETŐFI ASSONANCEA.

Egyszer Petőfi betör nagy léptekkel Jókaihoz s azt mondja neki:
«Akarsz-e párbajsegédem lenni?» – «Hogyne akarnék? Ki bántott? Kit híjak
ki?» – «Benőfit!» – «S mi oknál fogva?» – «Azért, hogy assonancet
csinált a nevemre. Hogy mer az én nevemhez hasonlót csinálni magának?» –
«Ez még nem elég ok ám a párbajra.» – «Igen, de rossz verseket ír s a
publikum azt hiszi, hogy azt mind én írtam.» – Szörnyen haragudott érte,
de aztán mégis le kellett neki tenni a párviadal eszméjéről; miután
kiderült, hogy az «assonancea» kispap az egri szemináriumban.




PETŐFI ISZÁKOSSÁGA.

(1897.)

… Egy régi nagy házat bontanak le a koronaherczeg- és zsibárus-utczák
szögletén: a Laffert-házat. Nevezetes épület volt. Gyülekező helye a
magyar szabadelvű új nemzedéknek, a negyvenes években. Akkor még a
koronaherczeg-utczát uri-utczának hitták; hanem a zsibárus-utczát csak
ennek hitták.

Nem mehetek el a rontás-bontás tanyája előtt, hogy eszembe ne jusson
Petőfi. Ha a koronaherczeg-utczai tátongó kapuüregen benézek, elém
tolakodik annak a társaskörnek a képe, melynek olvasó asztalánál egy
öreg poéta ül, s egy fiatal író kézirataiból költeményeket olvas fel a
figyelmes társaságnak: az egyetlen argandi lámpa (gáz még nem volt) a
szürke dohányfüstfellegből csak az összedugott fejeket tünteti elő. Az
öreg költő által felolvasott versek mindenkit elragadnak. «Ezt a kötet
verset a mi kaszinónknak kell kiadni», indítványozza a veterán író. S
mielőtt a kaszinó pénztárnoka ellenvetést tehetne, kinyújtja a karját az
asztalon keresztül egy marcziális alak, a kit két kifent bajúsza
dandárvezérnek minősítene, ha gömbölyű két piros arcza szelidebb
hivatásra nem vallana, s tenyerét rátéve a verses kéziratra, így szól:
«magamra vállalom az egész költséget: nyomtatással, honoráriummal
együtt».

A veterán író volt Vörösmarty Mihály, a beajánlott ifjú költő Petőfi
Sándor, az önkényt ajánlkozó mæcenás Tóth Gáspár szabómester.

Ilyen írókat, ilyen szabómestereket, – de még ilyen kaszinókat sem
mutogatnak már manapság Magyarországon.

Ha pedig a zsibárus-utcza felőli félig lebontott boltajtókon át nézek be
a törmelék-halmazokra, eszembe jut a jó «Depscher gazda». S azután még
egyszer Petőfi.

… Petőfi szeretett túlozni.

Én rólam például elhiresztelte, hogy a legnagyobb orrom van a világon. A
ki meg akart ismerni, annak azt mondta, hogy induljon el az utczán, a
hol a legnagyobb orrú embert meglátja, azt fogja el, az vagyok én: a
kinek az orra, mint a Salamon király menyasszonyáé, olyan mint a Libanon
tornya, mely néz Damaskus felé.

Pedig hát nem való az; nincs nekem nagy orrom, csak épen ősi Jókai
orrom, a milyen volt a nagyapámé, a kinek a processusát látta Eötvös
Károly, melyet Tajnay indított ellene azért a dehonestáló mondásért,
hogy «nekem az orrom is van olyan legény, mint az egész Tajnay.»

De még nagyobb túlzásokat követett el Petőfi, még pedig versekben, mikor
a saját torkáról emlékezett meg, hogy ő micsoda szomjas, milyen iszákos,
mennyire kielégíthetetlen!

  «Hanyadik már a pohár? csak ötödik?
  Teremtuccse becsülettel működik!»

Hiszen öt pohár bortul még a sacrè cœurből hazakerült kisasszonynak a
nyelve sem botlik el a «rex Xerxes»-ben.

Majd meg:

  «Fiuk! Az Isten áldjon meg! Én is iszom: igyatok!
  Én nem nézhetek vidámon Végig elhagyott hazámon,
  Csak mikor részeg vagyok.»

(Soha életében nem volt részeg.)

Aztán ezt:

  «Különben én becsüllek óh pohár,
  Csak egy van benned, a mit restelek,
  Azt restelem csak benned óh pohár,
  Hogy olyan könnyen kihörpentelek.»

(Majd megismertetem ezt a poharat.)

Sőt egyszer Dunának képzeli magát, a Tiszát pedig bornak, hogy azt
elnyelhesse. A mire ugyan a tiszabeői rektor azt mondta neki, hogy
«dejszen nem nyernél te azzal semmit, Petőfi barátom; mert neki
hasalnánk mi annak itt Tisza-Beőnél: egy csepp bor se jutna el te
hozzád.)»

Petőfi volt a legjózanabb életmódú fiatal ember, a kit valaha ismertem.
Pedig ugyan mindenféle körülmények között ismertem. Akkor is, a mikor
«köszöngetett szolgabíró hajdujának», meg mikor «hajtogatták magukat
előtte a szolgabírák». Egyáltalában divat volt, szokás volt az én ifjú
koromban bort nem inni. Én húsz éves koromig nem ismertem a bort; pedig
patvarista koromban eleget jártam uri székekre, kóstolónak se
diktálhatták belém.

Dehogy jártunk mi korcsmába! Házikoszton éltünk s ott nem járta a bor.
Az estebédünket pedig ott tartottuk a zsibárus-utczában a jó Depscher
gazdánál. Tejárus volt. Szinház előtt mi hárman, Petőfi, Emődy és én
rendesen összejöttünk a tejárusnál: ott elköltöttünk egy-egy köcsög
aludttejet tejfellel. Ez volt a lakoma. Petőfi még vizet is ivott rá.
Imfámis rossz víz volt, salétromízü. «Herr Depscher, das Wasser ist
schlecht!» – «Ja, Wasser ist schlecht!» mondá rá a bölcs német. – Neki
általánosságban rossz volt a víz.

Később aztán, hogy Isten annyira fölvitte a dolgunkat, hogy a közönség
kegyéből uri módon élhettünk, akkor ismét eljártunk egyenként Petőfivel,
Orlay Somát is mellénk véve, a Sperlbe. Az meg egy kis, udvarra nyíló
kurta kocsma volt a váczi-utczán. (Most nagyszerű divatkereskedés
palotája van a helyén.) Annak a korcsmárosa volt a később derék magyarrá
lett Bauernsachs uram. Petőfi azért szeretett idejárni, mert itt
kaphatta a kedvencz eledelét: «csigabigát tormával.» Én pedig azért,
mert a Sperlnek volt egy muzsikáló szekrénye, a mi igen szépen tudta
legördíteni a «Stradella quadrillt», gyönyörű volt az!

Itt kapatott rá Petőfi engem is a boritalra.

Az ő választott kedvencze volt a karlóczai ürmös. Abból hozatott magának
egy «pisztollyal» (2 deczi mai nap). Ahhoz adtak neki egy akkora kis
pohárkát, hogy négyszer megtölthette a pisztolyból.

Ezzel csábított el engem is a «halbszájtlik» ismeretlen tündérvilágába.

Hogy a költészet világába elcsábított Petőfi, azért hálás vagyok iránta;
de hogy a boritalra csábított, azért épen magasztalom. Mi volna bor
nélkül az élet? Mi volna bor nélkül az öregség?

Hanem azért iszákos nem volt Petőfi soha. Még csak dalolni sem hallotta
őt senki borozás közben.

Bordalai csak költői érből eredtek: egész józan főbül. Jól mondta róluk
Vörösmarty: «a bordal megírásához józan fő kell: mikor én bort iszom,
sokkal boldogabb hangulatban vagyok, mint hogy versírásra fanyarodjam».




PETŐFI MINT KERESZTAPA.

Egy jó barátunk feleségének fia született; a derék ember azt kivánta,
hogy a fiának egygyel több oka legyen idő jártával korhely
világ-kerülővé lenni; meghítt neki keresztapául két poetát: Petőfi volt
az egyik, a másik én.

A keresztelő napján meg is jelentünk mi a megszaporodott családnál;
szerencsére a leendő koma urunk nem bízott emlékező tehetségünkben s
maga jött el értünk.

Ott azt gondolták, hogy okos emberek vagyunk s eleresztettek bennünket a
gyerekkel, meg azzal a tudós asszonynyal, a kinek a segítsége nélkül
keresztelő nem szokott megtörténni, a templomba.

A főtisztelendő úr, ki a szent szertartást végzendő volt, szinte azt
hitte, hogy tisztességes emberekkel van dolga, meg hogy tulajdonképen
nem is sok tudomány kell ahhoz, hogy valaki a keresztapaságon átessék s
odaszólított bennünket a szertartások illető helyére.

Csak akkor szeppent azután meg Petőfi, mikor azt mondták neki, hogy
vegye kezébe a keresztyén gyülekezetbe felavatandó ifjú honpolgárt.

Ezt ő még nem próbálta soha. Illett a kezébe a kis pólyáscsecsemő
rettenetesképen. Azt az aggodalmat nem lehet lerajzolni: ha sírni talál,
vagy el találja ejteni!

Azután felszólíttatott, hogy térdét meghajtva az oltár zsámolya előtt,
mondjon el a gyermek felett egy úr imáját.

Azt elimádkozta szépen, utána gondolá még azt is: «és őrizzen meg téged
attól az úr, hogy valaha verseket írj.»

Ekkor a főtisztelendő úr a szertartás szerinti három kérdést intézé a
csecsemőhöz:

«Ellenmondasz-e a sátánnak és az ő incselkedéseinek?»

A tudós asszony meglökte Petőfit, hogy feleljen rá.

Csak annyit kellett neki mondani rá, hogy «igen.»

E helyett ő azt felelte: «nem».

«Dehogy nem!» suttogá a bába, megrántva a kabátját.

– Igen, igen! sietett azután a fiatal keresztapa helyrehozni tévedését s
oly zavarba jött e felett, hogy a saját nevét is alig tudta azután
megmondani a papnak.

– De ugyan, hogy tudtad azt felelni, hogy nem mondasz ellent az ördögnek
– kérdezém, a mint hazafelé tértünk tőle.

– Tudod, mondá ő, én csak annyit hallottam, hogy a sátánról van valami
szó; s ilyen nagy úrral nem szeretek semmiféle collisióba jönni.

De nem is hítta azután Petőfit senki többet komának, ha azt nem akarta,
hogy rajta kezdje a keresztapaságot.




PETŐFI ÉS A CENSOR.

Abban a régi jó világban, a mikor még az ördögök is fehérebbek voltak,
mint most az angyalok, a mikor még a lapszerkesztők nem mondogatták
napról-napra tulajdon dolgozó társaiknak, hogy a magyar irodalom sűlyed,
enyészik; a mikor a kritikusok, ha ütötték is egymás zsidóját, de a
tulajdon magukét legalább nem, a mikor még az emberek a jövendők után
sóhajtoztak, nem a múltak után, egyszóval a mikor még sokkal több volt a
fiatal ember a világon, mint a vén, akkor láttátok megjelenni a magyar
népéletben Petőfit, ezt az igaz fiatalság példányképét, a ki magában
személyesítve hordta mindazon hibákat és erényeket, mikkel a félig tűz,
félig szél ifjúkort szokták festeni a pogány kritikusok. A kritikus
pedig mind pogány.

Petőfi nem úgy írta a verseket, mint más halandó ember fia, a ki
elvárja, hogy előbb felszólítsák a szerkesztők, hogy írjon verset,
azután kihirdetteti a hirlapokban, hogy írni fog: azután előfizetési
íveket bocsát szét arra, a mit írni fog; azután kihirdeti, hogy a munka
már sajtó alatt van; azután gondolkozik rajta, hogy mit írjon? azután
nem talál semmi tárgyat, a miről írjon; azután ír arról, hogy milyen
világ ez a világ, a miben semmiről sem lehet írni; azután ír semmiről
igen sokat; azután hanyatt vágja magát és megpihen… Petőfi eltűnt
időszakonkint Szalk-Szent-Mártonra, vagy Dunavecsére s pár hét múlva
megint előjött és hozott magával egy-egy kötet verset. És annak a kötet
versnek egy-egy strófája is többet ért, mint némely szépirodalmi lap
egész évfolyama, – a szini réferádákat és napihireket is beleértve, a
mik mai világban legbecsesebb költemények.

Egyszer tizennégy napi távollét után ugratott be Vörösmartyhoz, a ki
rendesen első látogatása szokott lenni.

– Mit hozott? – kérdé az irodalom derék örömatyja, saját gyártotta
szivarral kínálva meg az ifjú poétát.

– Egy kötet verset írtam «Felhők» czím alatt, – felelt röviden az ifjú
költő.

– Csak amúgy kutyafuttában! – mondá rá a költők Mentora; s azóta rajta
maradt Petőfin, mint ő saját maga beszélte el, hogy megint elkészült egy
kötettel «csak amúgy kutyafuttában».

Tizenegy napig volt egyszer ismét távol Pestről s a mint visszatért, egy
egész kész regényt hozott magával, melyet az úton készíte, a kocsiülésre
könyökölve, csak amúgy kutyafuttában.

E regény hathatós czíme volt:

«A hóhér kötele»!!!

Irtóztató, embergyilkolással, véres boszúval teljes regény, melyben még
a másvilágon is akasztják az embereket; de a miben mégis volt egy remek
alak, Hiripi vándorszinészben, a ki inkább megérdemelte volna, hogy a
regény hőse legyen, mint a többi.

A tizenegy nap alatt készült regényt felolvastatá Petőfi barátai előtt,
ha jól emlékszem rá: Lisznyay Kálmán is ott volt, még pedig egy kád
vízben ülnökölve.

A regény felolvasásával engemet tisztelt meg a költő, melylyel annyira
meg volt elégedve, hogy felolvasás végén azt mondá: saját maga sem
szavalhatta volna el azt jobban.

Tudni való, hogy ez igen rossz bók mind a kettőnk szavalati tudományára.

Hanem akkor más világ volt ám.

Most hasonló barátságos felolvasásokra először meg nem jelennének,
másodszor szembe mosolyognának egy kicsinyt, hát mögött kicsúfolnák
egymást; akkor a közös hibáért együtt lakoltunk, a közös dicsőségnek
együtt örültünk; a mi persze ifjaknak megbocsátható ostobaság.

Ezt a hóhérkötelet elvitte Petőfi egy nagyobb, hirhedettebb irodalmi
tekintélyhez, a kinek ajánlatára elfogadta annak kiadását Hartleben, a
ki akkoriban a legnevezetesebb magyar műveket szokta kiadni. (Nem
értettem alattuk a «Hétköznapok»-at.)

Hartleben gondolá, hogy egy ilyen kötet testvérek között is megér
százötven forintot s Petőfinek nagy pénz volt ez akkortájban, nem is
alkudott rá tovább.

Akkor azonban még egy saját fortélya volt a munkák kiadhatásának, a
miről a mostani íróknak fogalmuk sincs: – az előleges vizsgálat.

Hajh! milyen áldott volt akkor a szerkesztők dolga; ha valami rossz
verset nem akartak kiadni, csak azt mondták a szerzőnek: a censor
kitörülte; szerző azzal megnyugtatva, hazament a vármegyéjébe martyrnak.

Petőfinek legelébb a censurán kellett keresztül vezetni regényét,
mielőtt Hartleben százötven forintja megjelent volna; elvitte hát a
munkát a jó R… úrhoz, a ki, azokra a víg időkre nézve, most is olyan
ifjúnak tetszik nekem, mint a milyen véneknek látom ezeket a mi mostani
savanyú gyomrú bölcseinket, a kiknek semmi sincs úgy jól, a hogy van.

R… időt határozott Petőfinek, a mikor újra visszajöhet a munkájáért,
Petőfi pedig sürgette, hogy de csak hamar uram, mert periculum in mora.

A kirendelt napon megjelent nála másodpercznyi pontossággal.

R… igen szívesen fogadja, leülteti, megczirógatja orczáját, kérdezi, ha
reggelizett-e már?

Petőfi kezdett nyugtalan lenni erre a hosszú bevezetésre.

– Ugyebár, a munkája végett jött, kedves fiatal barátom? – kérdé tőle
végre a jó öreg censor.

Petőfi igenlé a kérdést; természetesen, hogy azért jött. Censorhoz nem
jár az ember mulatni.

– Lássa, én nagyon, nagyon szeretném önt valamire kérni.

Petőfi kezdte nem jól érezni magát.

– Tudja, én azt a regényt nagyon szeretném, ha ki nem jönne.

– Úgy hiszem, hogy nincs benne semmi törvényellenes kifejezés! –
bátorkodék a költő megjegyezni.

– Semmi, éppen semmi.

– A közerkölcsiség ellen sem hiszem, hogy vétettem volna.

– Oh, éppen nem. Hogy tesz fel ilyet?

– Vallási elvek sincsenek benne háborítva.

– Egy szóval sem.

– Tehát mi ellenzi művem megjelenését? – kérdé Petőfi végre, addig a
határig érve, a hol meg szokott haragudni, elszaladni és bevágni maga
után az ajtót.

– Az a baj, kedves ifjú barátom, – szólt szelíd szemrehányással R…, –
hogy ez a mű nem méltó az ön nevéhez. Ön olyan szép dolgokat írt már,
hogy ilyen gyöngét nem szabad világ elé bocsátania. Mint censor,
megengedem kiadását, de mint önnek igaz jó barátja, nagyon kérem,
hajítsa azt a tűzbe…

Petőfi mélyen meg volt hatva a jó öreg úr e váratlan szavai által;
azonban hát ő is elmondá előtte egész bizalommal: hogy neki ezt a
regényt, akármilyen gyönge, mégis ki kell adnia; atyja, anyja szükségben
él; ő rajta is elfér ez a néhány forint, a mit kaphat érte; ugyanannyi
ütleget is fog ugyan majd kapni a jó kritikától, de a szegény magyar író
nincs abban az állapotban, hogy egy lapot is a tűzbe hajíthasson, a mit
már teleírt.

A jó öreg censor elérzékenyülve szorítá meg akkor az író kezét s azt
mondá hirtelen:

– Tehát tudja ön mit? kedves ifjú barátom. Ha önnek csak azért a
százötven forintért kell az engedély a munka megjelenésére: én adok
önnek százötven forintot. Tíz esztendő alatt visszafizetheti.

Petőfi elmosolyodott; lehetetlen volt többé indulatoskodnia; de azért
természetesen csak azt felelte, hogy ha mindjárt ráakasztják a regénye
czímére, mégis kiadja azt, hadd dühödjenek érte legalább majd a
kritikusok.

A regény azután meg is jelent s újabb időkben akadt Petőfinek egy
tisztelője, a ki még drámát is csinált belőle.

Hanem azt sohasem feledé el Petőfi és bizalmas barátai közt gyakran
elmondá, hogy volt egyszer egy censor, a ki egy magyar költőnek meg
akarta azon munkája árát adni, melynek megjelenését gátolni kívánta, a
költő iránti tiszta jóindulatból.

Ilyen volt az a régi boldog világ. Még az ördögök is fehérebbek voltak
akkor, mint most az angyalok.




PETŐFI ÉS A KATONÁK.

(1898.)

Jövő deczember hó 10-ikén tartja meg az Ernő főherczeg nevét viselő
48-ik számú cs. és kir. sorezred 100 éves fennállásának ünnepélyét
Sopron városában.

Ez ünnepély alkalmából egy emlékezetül alkotott díszcsarnok s az abban
elhelyezendő ereklyeszekrény lesz az ezred tisztikarának átadva.

Ez ereklyék közé lesz elhelyezve Petőfi Sándornak legifjabbkori
arczképe, mely még katonai alakjára emlékeztet, ennek a czímzett
ezrednél eltöltött rövid életszaka adataival, melyek hivatalos
feljegyzésban így hangzanak:

«Petrovich Sándor (később Petőfi), evangelikus vallású tanuló, született
1821-ben a pestmegyei Kiskőrösön, 1839. szeptember 6-án a Sopronban
állomásozó Goldner báró nevét viselő 48-ik sorgyalog-ezredbe 21
konvencziós forint kézi pénzzel, mint önként belépő, 6 évre soroztatott
be közlegénynek; 1841. február 28-ikán a Zágrábban kiadott és 1841.
január 31-ről (R. 640. és 586) keltezett hadtest-parancsnoksági rendelet
folytán felülvizsgálati úton, mint rokkant, saját kérelmére,
végelbocsátási igazolvánnyal elbocsáttatott (gyönge testalkat, tüdőbajra
való hajlam és a szívedények tágulása miatt). 1839-ben az ezred 1.
zászlóalja Bregenzben, a 2. Brixenben állomásozott, ennélfogva az
elbocsátási rendelet keltezéséből azt lehet következtetni, hogy első
katonai kiképeztetését Sopronban nyerte (itt volt a tartalék-osztály) és
rövid időre reá ezredéhez küldték, a hol a létszám az 1831-ben
foganatosított utolsó általános sorozás óta nagyon megcsappant. 1840-ben
május 4-től egészen junius 7-ig tartó menetelésben résztvett, melynek
czélja Laibach volt, ugyanígy gyalogolt az ezredben junius 17-ig Zágráb,
vagy Károlyvárosig, esetleg egészen Czettinig. Ebben az időben
Moulholand Péter ezredes volt az ezredparancsnok.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És most ennek a hajdani közkatona pajtásnak az arczképét teszi az ezred
tisztikara ereklyetartójába, melyet díszcsarnokába helyez el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezekhez az adatokhoz én a legegyenesebb úton jutottam. Mint a
Petőfi-társaság elnöke, legilletékesebb helyről kaptam a felszólítást,
hogy keressem fel és küldjem el a jubiláló ezrednek Petőfi legifjabbkori
arczképét s azzal egyidejüleg felkérettem, hogy egy hírneves olasz költő
katonának, Pier Emilio Bosinak Petőfi Sándorról, mint katonáról irott
hangulatteljes nagyobb költeményét olaszból fordítsam le: a mit el is
végeztem. Gyönyörű vers! Köszönöm, hogy ennek a magyarra áttételét rám
bízták. Mi magyar poeták nem írtunk ilyen szépen Petőfiről, mint az
olasz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És most Petőfi emléke ott lesz az osztrák-magyar sorezred
díszcsarnokának relikviáriumában.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az utána gondolást a magyar olvasóra bízom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De ismételve felujítom annak az eseménynek az emlékét, a midőn koronás
királyunk egy ünnepélyes alkalommal e szavakat intézte hozzám: «nagyon
szép volt az emlékbeszéd, a mit ön Petőfi szobránál tartott».

Hallhatták az udvari főméltóságok – s nagyot gondolhattak utána…




AZ ELSŐ ARANY.

Ma a törvényszéki tanuvallatások alatt a Petőfi-szerződés hitelessége
fölött, a míg Lauka Gusztit (a legöregebb kortárst) benevolizálták, egy
másik kortársa, dr. Bellágh Józseftől hallottam ezt az érdekes epizódot.

Mikor Petőfi (még akkor Petrovics Sándor), először feljött Pestre,
összetalálkozik az utczán Kerényi Frigyessel (a kinek még akkor
Krisztman Fridrik volt a neve).

– Hát te hol jársz itt? – kérdi Krisztman.

– Feljöttem munkát keresni, – felel Petrovics.

– S miféle munkához értesz?

– Jó leszek leírónak. Nem tudsz valami helyet?

– De bizony tudok. Épen most keres Bajza valami leírót.

– Mutasd meg, hol lakik?

Krisztman odavezette Petőfit s megmagyarázta neki, hol kopogtasson. Majd
ő addig megvárja az utczán.

Petőfi felment Bajzához, belépett hozzá.

– Krisztman barátom mondá, hogy ön leírót keres, – mondá az íróasztala
mellett ülő tudósnak.

– Van önnek olvasható írása?

– Itt van épen egy próba belőle.

Azzal kihúzta a hátulsó zsebéből a «Disznótorban» czímű költeményét.

Bajza kezébe vette: elolvasta. Hideg, kemény arcza volt, nem szokott
semmi indulatot, meglepetést kifejezni. A költemény alatt egy, még eddig
nem ismert név állt: Petőfi Sándor. (Az első költeménye még Petrovics
név alatt jelent meg az «Athenæum»-ban.) Bajza tehát semmi
magasztalásra, buzdításra, vállveregetésre nem ragadtatta el magát,
hanem kihúzta az íróasztala fiókját s kivett belőle egy aranyat. Azt
átadta Petőfinek.

– Ez a leírásért? – kérdé a költő.

– Nem. A versért. Kiadjuk az «Athenæum»-ban.

Petőfi sietett le a lépcsőkön: még akkor is markában tartotta az
aranyat.

– Nézd! – mondá Kerényinek. Ezt kaptam! Soha sem hittem volna, hogy még
verset is lehet eladni Pesten!

*

Mekkora kamatot hajtott ez az egy arany azóta – a nemzetnek!




A VESZÉLYES ÜGYESSÉG.

Petőfi meglepőleg tudta mások írását utánozni. Láttam egy Arany Jánoshoz
írt levelét, a mi tökéletesen olyan, mintha Arany maga írta volna.

Csak rá tekintett valamely kéziratra s minden fáradságos gondolkozás
nélkül, rögtön tudta azt utánozni.

– Látjátok, milyen jó zsebmetsző és váltóhamisító veszett el bennem,
monda azoknak, a kik bámulták; milyen sokat érne más tisztességes
embernél ez a tudomány, a mi nálam kárba veszett.

Olyankor aztán elmondá, hogy de mégis egyszer megtörtént, hogy ez
ügyessége hasznot is hajtott neki. Egy egész forint hasznot.

Abban az időben történt, a mikor a forint nagy pénz volt rá nézve, hogy
egy úri emberrel fogadott egy forintba, miszerint az a saját aláírását
nem fogja megkülömböztetni az általa utánzottól.

Tanuk jelenlétében a fogadástevő leírta egy papirszeletre nevét, Petőfi
ugyan leírta három más egyenlő papirszeletre; azokat összekeverték s az
illető nem tudta kiválasztani közülök saját aláírását.

Így szerzett Petőfinek kézirat utánzási tehetsége egy forintot.




PETŐFI JELLEMZÉSÉHEZ.

Az idén hallottam a gyönyörű «Csorbai tó» mellett, a (most már ősz)
kedves magyar házigazda, Szentiványi Miklóstól, ezt a jellemző adatot.

Mikoriban (most 35 éve már), Petőfi Tompa Mihály társaságában beutazta a
magyar felföldet, egy napon Szentiványi vendégszerető házához is betért
a két költő jó barát. Délig igen jól mulattak. Petőfi szokás szerint, ha
egyszer fölmelegedett, nagyon kedves volt. Ebéd után a házigazda (more
patrio) a férfitársaságnak egy kis parázs färblire indítványt tett, a
mit nem is szokás visszautasítani. Tompa szenvedélyes färbliző volt, le
is ült egy szóra. – Hát Petőfi úr nem játszik? kérdé a házigazda.

Mire Petőfi valami sajátszerű, haragos hangon viszonza: «nem játszom».

Hát nem kinálták többet; hanem hozzáláttak a többiek a «vizi»-hez meg a
«besser»-hez.

Egyszer csak jön Tompa elhült képpel Szentiványihoz s azt súgja neki:

– Képzelje csak, Petőfi fogat s el akar menni rögtön.

A házigazda rögtön előveszi a kászolódó vendéget s kérdi tőle, hogy mért
akarja őket itt hagyni? A mire Petőfi ezt válaszolta:

– Én olyan háznál, a hol kártyázni ülnek le, mikor én itt vagyok: egy
óráig sem maradok tovább.

– Uram! – monda erre Szentiványi. Hiszen mi is tudjuk, hogy ki az a
Petőfi? Ismerjük önnek remek költeményeit, s dicsérjük érte. De a
költészet az Isten adománya s arra, a mit az Isten adott, nem szükség
büszkének lenni!

E szóra odanéz Petőfi Tompa szemébe.

– Te Miska! Ez jól megfelelt nekem. Derék ember ez! Maradjunk itt!

S azzal levetette köpenyegét, kezet szorított, leült az asztalhoz s ott
maradt még három napig, s mulatott, mint más halandó ember.




SZÜCS JÁNOS.

Tíz forintot küldött a kezemhez egy lelkes hazafi Nagy-Kőrösről, azzal
az utasítással, hogy azt a segesvári Petőfi-szobor bizottságnak
juttassam, ennek fele a Petőfi síremlékét őrző korlát, másik fele a gr.
Bethlen Gábor szobor alapjára fordítandó.

Az adakozó neve Szücs János.

Jól emlékezem rá. Ezelőtt több mint ötven esztendővel Petőfi ismertetett
meg vele. Magas, széles vállú férfi volt, harmincz év körül járt, most
már nyolczvan éves.

Kísérő levelében sok érdekes adatot közöl Petőfiről.

1844. év egyik nyári délutánján toppant be a dunavecsei rektori lakba
egy halvány, nyult arczú ifjú ember, e szóval mutatva be magát a
néptanítónak, Szücs Jánosnak:

– Én vagyok Petőfi Sándor.

A néptanító örült a szerencsének: verseiből ismerte már a költőt; azt is
kitalálhatta, hogy mi járatban van. Petőfi szülőit jött látogatni, kik
ott laktak. Szívesen látta a vendégét.

Petőfi bizalmasan közlé vele látogatása okát. Pestről Dömsödig csirkés
szekéren jött, onnan pedig a Dunaparton gyalog.

– Jöhettem volna fogadott kocsival is egész a szüleim lakásáig. Most
kaptam meg a könyvkiadótól a «Helység kalapácsáért» a honoráriumomat,
harmincz forintot. Nem vagyok már rongyos csavargó. De most még sok nép
jár a piaczon, a hol az apám székállása van. Az öreg nehéz szívvel van
irántam; nem szeretném, ha a nép előtt kemény szavakkal illetne. Engedje
meg, hogy estig itt maradjak s akkor menjek haza, a mikor már senki sem
lát.

A rektor leültette jövevényét, azt mondva neki, hogy sürgős dologban ki
kell mennie valahová, s addig is, hogy ne únja magát, kezébe adta a
«Szent Dávidné zsoltárát», a mit hajdanában a diákok írtak össze, furcsa
adomákból és pajkos versekből. (Néhány kötet, kézzelírott, nálam is
rejtőzik.)

Az a «valahová» pedig, a hová a rektornak olyan sürgős mennivalója volt,
Petőfi szülőinek lakháza volt. Azzal a pia fraus-szal lépett be a jó
öreg korcsmároshoz, hogy ő kérdezősködött tőle, nem érkezett-e még haza
a Sándor fia? de szeretné látni ezt a derék ifjút.

Nagyot bámult a jó öreg.

– Hát olyan legény volna az én Sándor fiam, hogy még rektor uram is
érdemesnek tartja tudakozódni utána? Héj talán még be is vehetné maga
mellé preceptornak, ha arravaló volna.

Erre aztán Szücs János elmondta az öregnek, a mit a szíve a nyelvére
adott.

– A kegyelmetek fia most is tanító már; de az egész nemzet tanítója, a
kire kicsinyek és nagyok egyaránt hallgatnak: boldogok a szülők, a kik
ilyen dicső fiút adtak a hazának.

Ezzel aztán az öregnél elkészítve a kedvező hangulatot, visszament a
rektor a lakására: de nem szólt Petőfinek arról, hogy hol járt.

A helyett Petőfi mondta el neki, hogy milyen derék törvények voltak azok
a debreczeniek, a miket most olvasott az írott könyvből; a diákot, ha
nagyot vétett, vagy megcsapták, vagy kicsapták: a miért is a nebulo
ekként vigasztalta magát: «ha megcsapnak, akkor ki nem csapnak, ha
kicsapnak, akkor meg nem csapnak».

Este felé aztán együtt ment el vendégével az öregekhez. Ezt a
találkozást örökíté meg Petőfi «Füstbe ment terv» czímű versében. Szücs
János szemtanuja volt e kedves jelenetnek.

Azután sokáig ott maradt Petőfi a szülői háznál. A Duna ezalatt kiáradt,
szakgatta a partot. Egy este együtt sétált a parton új czimboráival, a
rektorral, a káplánnal és a preceptorral. A rektor járt szélről a víz
felől. Egyszer csak leszakadt alatta a víztől alámosott part s Szücs
János belezuhant a megáradt hullámba, mely az örvény felé sodorta.

Ekkor Petőfi gyorsan beleugrott egy a fűzfához kikötött halászladikba, s
kezébe ragadva az evezőlapátot, beérte a csónakkal a már fuldokló
rektort. Azzal a csónakban heverő halász-szigonyt felé nyujtá: «csipd
meg rektor!» s ezzel a mentő eszközzel kihúzta az örvényből a csónakba.

– Azt hittem már, hogy nem írsz több bucsúztatót, rektor: hanem majd én
írom meg a tiedet: «Partja felé a tónak, Ült el a reménycsónak.»

Mikor aztán hazafelé siettek, a halálból megmenekült rektor azt kérdezé
a pajtásaitól: «ugyan mire gondoltatok, mikor én ott a víz közepén
habuczkoltam?»

– Én bizony arra gondoltam, – szólt a káplán – hogy ha te ott veszel, a
Zsuzsika özvegységre marad. (Ehhez írt verset Petőfi.)

– Én meg arra gondoltam – mondá a preceptor – hogy mi lesz akkor a
padlásra felhordott búzából, árpából.

Petőfi csak unszolásra válaszolt.

– Nem akartam, hogy veszteddel megszomoríts: csak a magam érdekében
tettem. Egy ilyen jó pajtást nem hagyok elveszni. Tudom, hogy te
szabadítottál ki az apám haragjából. Én téged a Dunából. Most már
kvittek vagyunk.

A pajtások egyike azt mondta, hogy e tetteért Petőfinek a mentő
érdemkeresztet kellene adományozni.

Ennek az ötletéből támadt a vers: «Fakereszt illet megváltók titeket.»

Petőfi még tarokkozás közben is verseken törte a fejét s a
nyereségjegyző papir túlsó oldalán az ultimofogás mellett is
megszületett a vers.

Egyszer aztán Petőfi szülői ott hagyták Dunavecsét, átköltöztek
Szalkszentmártonra. Azontúl ő is oda költözött hozzájuk. De azért a
dunavecsei pajtásokkal való barátkozás nem szakadt félbe. A két város
között van egy erdő, annak a szélében egy több százados cserfa. Ez volt
a találkozó helyük, a hol derült nyári estéken összejöttek. Később Fülöp
Gyuri is ott volt. Petőfi ott e terebély cserfa alatt olvasta fel
költeményeit, a miket azok nem is mindig dicsértek meg. Szokása volt a
költeményei szélére a saját arczát és alakját torzítva felrajzolni.
Azokat megőrzés végett átadta Fülöp Gyurinak. Annál jó helyen voltak:
nála volt a helység archivuma.

A nagy cserfa tetejében egy holló károgott, a lombja között egy fülemile
énekelt: «No lássátok», mondá Petőfi, «milyen szépen megfér két dudás
egy csárdában! Mert nem kapnak fizetést.»

Ez a négy vidám czimbora volt az, a kikhez Petőfi azt a halálsejtő
hattyúdalát írta Dunavecsére, egyikét legszebb költeményeinek.

Másban is nyilatkoztak halálsejtelmei.

Egyszer azt mondá pajtásainak:

«Ha meghalok, ti terítsetek ki; a sokat gyalogolt, de el nem fáradt
kitartó lábaim egyenest álljanak, mint katona koromban, kezeimet
szívemen imára kulcsoljátok, hogy ha már egyebet nem tehetek, a
másvilágon is a népszabadságért imádkozzam. Életemben mindig a korlátlan
szabadság volt ideálom, de síromat korláttal vegyétek körül, hogy se
ellenség, se barom rám ne taposhasson.»

Ehhez az óhajtáshoz járult a «víg fiúk» utolsója, Szücs János a
beküldött összeggel.

A többiek nem víg fiúk már; elsiettek jó barátjuk után.

Leghamarább érte utól a jó Fülöp Gyurka. Ez még azután is akart a
szabadságért küzdeni, mikor már az jól el volt temetve. Rajtavesztett: a
Neugebäudeba került: lőpor és ólom lett a megnyugtatója.

Mikor a vesztőhelyre vitték, hű pajtása, Szücs János ott volt a néző
közönség között: odakiáltott a halálba induló bajtárshoz: «hová tetted a
P* betűket?» (Petőfi rábízott verseit.) «Jól el vannak téve!» felelt az
vissza; «De hová?» Erre a kérdésre a kisérő katonák közül egynek a
szuronya emléket hagyott a kérdezősködő oldalbordái közt a hegyével.
Fülöp Gyurka kemény fiú volt: az első sorlövésre még össze sem esett,
csak a második tudta elcsendesíteni. De a Petőfi rábízott iratai és
karczolatai elvesztek az ő halálával. Hiába keresték a többiek, nem
találtak rájuk.

Fülöp Gyurkán kívül Petőfi sokszor megénekelt víg czimborái voltak Balla
István káplán, Bernolák Soma segédtanító és Szücs János rektor, – a
hozzám intézett levél írója.




PETŐFINEK EGY MOST FELFEDEZETT VERSE.

Még mindig nem hagyta el a földet…

Nem tudta felcserélni a haza honfivértől meleg földét a hideg éggel…

Még mindig ellátogat azokhoz, a kikről tudja, hogy meglátják az ő
szellemalakjat…

Ott suhant végig fényes árnyéka a szobám falán, csendes éjjel,
szemfedőjének lebbenése eloltotta az éjféli mécsest s aztán csak ő maga
világított még egy pillanatig. Hangja is volt. «Csak egy húr zöngése,
mely lantjáról lepattan.» S ez a lant még most sem függ érintetlenül.
Belekapnak a húrokba szellemujjak…

Nevenapja volt – talán ezt jött köszönteni.

Korán reggel egy levelet találtam író-asztalomon, melybe Petőfinek egy
eddig ismeretlen költeménye volt zárva.

A levelet Illyés Bálint országos képviselő, régi jó barátom írta.
Tartalma ez:

Kis-Tarcsa, 1900. szeptember 21-én.

A mellékelt Petőfi-féle költeményt, úgyis, mint a nagy költő
kortársához, barátjához, úgyis, mint a Petőfi-társaság elnökéhez, azon
kérelemmel küldöm hozzád, hogy méltóztassál azt hitelesség szempontjából
elbírálni s ha méltónak találod reá, a Petőfi-társasághoz juttatni. – A
költeményt egyik barátom (Rotter Vilmos) s volt honvéd-tiszttársam
következő sorok kiséretében küldte hozzám:

«E költeményt Petőfi a helyszínén írta s Nagy László, nyugalmazott
törvénybíró, akkor eperjesi jogász, emlékezetből mondotta nekem tollba:
oly egyén, kinek hitelt adni lehet.»

A levélben megnevezett hazafiak annyira tiszteletreméltó alakok, hogy
nem lehet kételkednünk a kútforrás hitelességében. De engem még inkább
meggyőz a költemény maga, mely egészen Petőfi eszmelobbanására vall.


_Sárosvár romja._

Petőfi Sándortól. 1845. év tavaszán.

  Alkotni nehezebb, mint rontani,
  S mégis, mit a nagy ősök építének,
  Le nem dönthette végkép a bitor
  Minden dühével dúló fegyverének.

  Csonkán merednek égbe tornyaid,
  Óh vár… S én mindenik mellett megállok;
  Szent érzelemmel honfi szívemen,
  Miként Jeruzsálemben a zarándok.

  Egy országszerte űzött, kergetett,
  Sebektől vérző vad volt a szabadság.
  E vár vala utolsó menhelye
  És itt elfogták a vérszomju kutyák.

  E vár vala utolsó menhelye,
  Innen tekintett a tiprott hazára,
  Míg durva gőggel tört reá a zsarnok,
  És a börtönnek fenekét járta.

  Sötét börtönbe tették be a hőst,
  Hol rabbilincs kigyózott a kezekre…
  Lement a nap az égről más napig,
  És a hazáról?… Arról mindörökre.

Én Petőfi eszmejárását vélem e versben feltalálni s méltónak tartom,
hogy összes művei sorába fölvétessék.

Hogy miért nem vette föl e verset költeményei gyűjteményébe? Annak
könnyen meg lehet találni az okát. A vers keletkezésekor a czenzura
akadályozta az ilyen tartalmu poema kinyomatását. Évek múlva pedig, a
mikor szabad lett a sajtó, akkor már Petőfi büszkébb volt, mint hogy egy
ilyen talált gyermeket elismerjen. Mikor ő már villámokkal
hajigálózhatott, nem volt kedveszerint aczéllal, tűzkővel szórni a
szikrákat.

De az irodalombúvárra becses marad ez az elfelejtett magzat, a kit
hajdani jóbarát hű emlékezete életben megtartott. Köszönetünk érte!
Ezzel ismét szaporodik egygyel a száma a Petőfi által gyűjteményéből
önként kihagyott költeményeknek. Eddig volt 48, most lesz 49.




ÁLLÍTÓLAG PETŐFI VERSE.

E napokban kaptam egy levelet Szentesről Döbrentei Bálint gőzhajózási
ügynök úrtól, melyhez mellékelve volt egy vers, Petőfy (ypszilonos)
aláírással. A szíves beküldő arról értesít, hogy ő ezen vers birtokába
az ötvenes években jutott Rév-Komáromban, a hol ezt Petőfi Szarka János
vendégszerető házánál írta (állítólag).

A vers papirja óságtól fakó; négyzet hajtott egyik oldala tarisznyában
hordástól zsíros; az írás rajta rozsdaveres. Azonban határozottan nem
Petőfi írása. Gyönge ortografiája leányírásra vall. Másolat lesz,
akárkié az eredeti.

Azonban az egész vers eszmejárása: a felvillámló ötletek, maga a
kifogástalan technika annyira rábeszélő, hogy az ember hajlandó helyet
adni annak a kétségnek, hogy hátha mégis a Petőfi hagyományához
tartozik, mint a hogy a kovácsolt vashoz tartozik a róla lepattogott
szilánk, a mit, mint salakot, félredobnak.

Alább közlöm ezt a verset; ha irodalmi adalék nem lesz is belőle: talán
megszólaltatja az igazi szerzőt, a ki azt magáénak fogja reclamálni s a
kinek okvetlen költői érrel kellett bírnia, a hogy arról a négy utolsó
verszak tanuskodik; különösen az utolsó olyanforma röptü, mint a
«pillangói mámoros lelkemnek.»

Az a kérdés merül fel, hogy ha ez a vers valósággal Petőfié, miért nem
vette fel költői művei összes gyűjteményébe? Erre már megfeleltem azzal
a fentebbi hasonlattal a kovácsolt vasról, meg a lepattogott
szilánkokról. Alig van hírneves költőnk, a kinek ne ismerném írásban
meglevő olyan költeményét, melyet összes műveiben meg nem találhatni.
Azok csintalan humorral válnak ki. Ilyenekből egész gyűjteményt birok,
írásban, melyeket Sebestyén Gábor (a magyar humor kiváló képviselője)
írt össze s később engem ajándékozott meg vele. Franczia költő kiadná az
effélét, sőt Heinenak a női testről való verse ebből a fajtából való;
hanem hát a magyar író resteli, hogy efféle pajkosságot mívelt: a
publikumunk is szemérmetes. Magamnak is van több olyan munkám versben
is, prózában is, a mit az összes műveim közé sohasem engedek fölvenni:
nem azért, mintha pajkos tartalmuk volna; oh dehogy! hanem mint a
göcseji legény mondá: csak-mert-hát-hiszen-így-úgy-no. Sőt a mivel Kónyi
Manó barátomat egyenesen ellenem fogom lázítani, még azt is följegyzem,
hogy épen a napokban olvastam Deák Ferencznek egy fescennináját
(nyomtatás-betűkkel), melyet Mikó Imre gróf nősülése alkalmából írt;
tele elmés csípős ötletekkel, melyek Martialisra emlékeztetnek. Az egy
lapra terjedő költeményt nekem Wasmer Adolf báró, kedves barátom mutatta
meg.

A második kérdés aztán, hogy mi módon került ez a vers Szarka Jánoshoz?

A mi komáromi Szarka Jánosunk (a kit mindvégig Szarka Jánoskának
nevezett a kegyeletes közvélemény) bizony méltó volna rá, hogy az egész
alakját megörökítse valami vísszaemlékező baráti szív. Különlegesség
volt az egész alak, még akkor is, ötven év előtt is: arczban, termetben
és viseletben a legtökéletesebb magyar jelleg.

Telt piros arcza, a kunkora bajuszszal, a nevetésre álló szájjal,
ragyogó fekete szemei, kurta nyaka, széles válla, domboru melle, mind
rávallott az igaz magyarra: bizonyított mellette a tökéletes nemzeti
viselet (melylyel úgy kirítt az akkori katufrékos világból), a pörge
kalapon kezdve a sarkantyús csizmáig, s a mi közbeesik: a zöld dolmány,
piros mellény arany zsinórral, rojtos nyakravaló, csattos derékszíj,
paszomántos nadrág. Senkinek sem volt már akkoriban bátorsága ilyen
ruhában az utczán járni. S a mikor megszólalt erőteljes hangon, az
mindig tréfára ment, a mihez maga adta a buzdítást a saját nevetésével.
Talán nem is volt az tréfás dolog: ha más mondja el, nem nevetett volna
rajta senki.

És a mellett komoly, közügyekben igen derék ember volt; egyházi ügyekben
presbiter, kurátor, a zöld asztalnál hazafias szónok. Olvasott, művelt
ember. Asszonytársaságban udvarias. Az is volt a halála. Úgy halt meg,
mint Tycho de Brahe: a szemérmetes etiket-tartás miatt.

Hanem a czigányokat szerette nagyon! Az egész komáromi bandának zsinóros
egyenruhát varratott. Öten voltak. Mindnek P betűn kezdődött a neve:
Piczi (prímás), Pontyó, Pápis, Pallagi, Posztó. Ezekkel aztán
muzsikáltatott derüre-borura. Igenis borura is. Egyszer valami bolond a
világba dobta azt a hírt, hogy szeptember 25-én Komárom városa el fog
pusztulni. A földrengéstől annyit szenvedett Komáromban az ilyen
jövendölgetés nem megy tréfa számba. A közönség nagy része elhítte s a
lakosság menekülni készült a városból. Hasztalan prédikáltak a papok a
vak hit ellen, a nép megnyugtatására (akkor még a vakhit ellen
prédikáltak s a nép megnyugtatására), a publikum futni készült. Ekkor
Szarka Jánoska fogta magát s a kritikus nap estéjén végig járta a város
utczáit a czigánybandájával, a legvígabb nótákat huzatva: «Nincs szebb
madár a fecskénél! Fehér lábu menyecskénél!» S a mit a bölcs beszéd meg
nem tett, megtették az ő nótái: a lakosság otthon maradt s Komárom
megmenekült a nagy szégyentől, hogy egy félbolond svihák próféta szavára
kifusson magamagából.

Azonban nemcsak a muzsikáló czigányoknak volt nagy pátronusa Szarka
János urambátyám, hanem a többi fajtának is. A szinészek is nyilt házat,
terített asztalt leltek nála mindig. Sőt egyszer maga is fellépett egy
műkedvelői előadásban. (Én akkor még színtakszista diák voltam.) A
kollegiumban játszották Csokonainak egy vígjátékát óriási tetszés
mellett.

Hát már a poétaféle fajtáját a dicső Bohêmenek hogy ne szerette volna!
Ha ilyen «földön vándorló csillag» vetődött Komáromba, az bizonyára el
nem kerülhette Szarka Jánoskának a házát.

Egyszer hire futamodott, hogy itt van Komáromban Vörösmarty. Vörösmarty!
Az én ideálom meg a többi fiuké! Hány versét szavaltam el már akkor az
egzamenteken! A Szép Ilonkát, az Éjféli házat, az Özvegyet, meg azokat a
hőskölteményeket: «Hol vagyon, a ki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységét fölverje szavával.» Aztán meg azt, hogy… «Mi az én
könnyem? Olcsó nedv tört szűnek eréből!… Oh te, kiért országnak kellene
sírni!» Azt is tudtuk ám már, hogy ez nem «Egy rabszolga keserve
Pompeius sírján», hanem «Mikes siralma Rákóczy hamvai fölött.» Csak a k…
czenzor adta neki ezt a czímezést!

Én azonban még akkor senki sem voltam. Poéta, de csak diák. Még az a
kendermag sem volt elvetve, a kiből majd az a kender felnő, a kiből azt
az inget szövik, a kinek a rongyából majd azt a papirost készítik, a
kire majd az én első munkámat nyomtatják.

Hanem azért hevített az ösztön, hogy én Vörösmartyt színről-színre
meglássam.

Vörösmarty nem volt ám még akkor az az «öreg úr», ellenben azért járt
Komáromban, hogy leánynézőben jött oda; el is jegyezte egy velünk rokon
család szép leányát.

Ezen a jusson betörhettem hozzá. «Uram bátyám» volt már.

Természetesen Szarka Jánosnál volt szállva. Az pedig kivitte magával a
monostori szőlőjébe szüretre. Ott találtam rá. Az úri módon ellátott
kolnában víg férfitársaság volt együtt. Csupa víg czimbora. Szarka
Jánoska «ifjú legény» volt. Így hítta a régi udvarias magyar szokás
azokat, a kiket a modern goromba irály agglegénynek nevez.

A borozó asztal főjén ült a dicső vendég, az én bálványom a költészet
országában, és egy verset olvasott fel, a mire a víg czimborák nagyokat
nevettek.

Hát biz’ az is efféle csintalan költemény volt, a mit a műfajok között
fescenninának neveznek.

Ez sem került soha a halhatatlan költő összes művei közé. Bizonyosan ott
maradt Szarka Jánoska hagyatékai között. Lehet, hogy elégett a nagy
tűzveszélyben a szabadságharcz éveiben.

Hát ezt a nagy feneket azért kerítettem a dolognak, hogy megfoghatóvá
tegyem, hogyan rekedhetett oda Szarka Jánoska birtokába Petőfinek egy
titokban maradt költeménye. Ő minden magyar poétának a verseit
gyűjtötte. Olyan verseket, a minőkkel más nem bír. Hisz a könyvben
kinyomtatott verset minden filiszter megveheti, de olyan verset
tartogatni egy híres költőtől, a milyen másnak nincs, ez az igazi úri
tempó! S a magyar költők is mindig hajlandók voltak, Gvadányitól
elkezdve, Csokonain keresztül a legújabb korig, a magyar
vendégszeretetnek ilyennemű rekompenzálására. Kapott Szarka Jánoska
olyan verseket is, a mik egyenesen őt magát gúnyolták ki: «Azt a vári
nótát húzd rá gyékénykákó! Mert már a Juliskát elvitte a Nákó! Elrepült
a drága, aranyos madárka, Hiába csörög már utána a Szarka!» – Ez is
megnyerte a tetszését. Hogy Petőfi járt Szarka Jánosnál, mikor
legelőször útjába ejtette Komáromot, arra magam is jól emlékezem. S
akkor még Petőfinek a neve csak fél év óta volt az olvasók előtt; fél
éve múlt, hogy «A borozó» költeménye megjelent az Athenæumban. És így a
közlendő verset nem a «Dalaim», hanem «A borozó» mértékével kell
megmérni.

Még egy pár emléket kell fölelevenítenem Petőfi írói életéből.

1843-ban ő már hírneves író volt, már «egy év» óta ragyogott a neve az
irodalom horizonján. Én még jogász voltam Kecskeméten. Egy tavaszi napon
a «Pesti Hirlap»-ban egy költeményt olvastam a Pönögei Kis Pál
aláírással, mely ezen kezdődött: «Jó Petőfi, te sem félhetsz.» Meg is
orroltam érte. Hogy mer egy Pönögei Kis Pál ilyen konfidenter komázni a
mi Petőfinkkel? Nemsokára azonban kaptam egy levelet Pestről, mely így
volt aláírva: «Kispönögei Petőfi Sándor Pál.» Ekkor kápiáltam a dolgot.
Tehát ő már akkor megengedte magának azt a lukszust, hogy álnév alatt is
írjon verseket. Abban a levélben értesített arról a nagy eseményről,
hogy a Tudományos Akadémia a «Zsidó fiú» czímű drámámat dicsérettel
tüntette ki. Ő ezt Bajzától tudta meg, mielőtt publikálva lett volna a
bírálók itélete. Azt pedig, hogy ez az én művem, Petőfi onnan tudta,
hogy az előző évben ő másolta le a pályaművemet jó barátságból. (Mit nem
adnék érte, ha ez a kézirat, mely első munkámat Petőfi kézírásában
tartalmazza, valahonnan előkerülne.) Tehát álnév alatt is írt.

A másik eset pedig ez. Mikor Petőfit Császár Ferenczék meg a
Honderüisták megtámadták, póriasságot vetve a szemére s ajánlva neki
finomabb modort, kapta magát, összebeszélt Frankenburggal, meg velem,
hogy majd ő ír egy olyan ostoba hülye verset, a milyent a
szalonesztetikusok kívánnak, azt beküldi hangzatos név alatt a
Honderünek. A Honderü ki fogja adni, mink aztán majd neki esünk ketten s
pompásan kifigurázzuk a Honderüt a fenomenalis zsenijével együtt.
Csakugyan megírta a verset, beküldte a lapnak. Ki is adták, szerkesztői
csillag alatt jól feldicsérve. Petőfi rohant hozzám a vers megjelenése
után. «No! Hát olvastad?» – «Olvastam, de az egészen jó vers, nem tudsz
te rossz verset írni, ha akarsz sem.» – Összeszidott. «Te is olyan
szamár vagy, mint Frankenburg!»

Már akkor Frankenburg kiveszekedte magát vele, hogy máskor, ha «ilyen
verset» ír, ne küldje a Honderünek, – hanem az Életképeknek.

Hanem azért soha ezt a költeményt a magáénak el nem ismerte. Pedig akkor
«aranyával fizették költeményeimet». Inkább az aranyat is ott hagyta
veszni.

… De hallom már a karzat tombolását: «Nem ér az a sok beszéd semmit!
Lássuk már a medvét!»

Tehát következik a vers betűszerint, a nálam levő példány
ortografiájával visszaadva.


_Bordal._

  Bort ide, bort kedves rózsám
  Ha még meg nem hültél hozzám.
  Bortól gyulad a’ szerelem
  Bortól vigad bús kebelem.

  Míg a kancsót töltve látom,
  Míg marad egy hű barátom,
  Addig mindég vigan élek,
  S félvilággal nem cserélek.

  Mind bohó ki a’ bortól fél,
  És csak szőke Dunának él,
  Hisz az Isten borözönnel
  Még egy kunyhót sem törölt el.

  Ha búbánat epeszt olykor,
  Felvidít egy jó kulacs bor,
  Iszom, a’ bú messze széled
  Lelkem újra kedvre éled.

  Ide kedves a’ kancsóval.
  Egy pár gondot űző csókkal,
  Úgy sem csókolsz többé soha,
  Ha elfed bús sírunk moha.

  Az élet szép tavaszára
  Hideg ősz száll nemsokára
  Előttünk, mint egy pohár bor
  Eltűnik a’ szép virág kor.

  Az öröm, mely itt tenyészik
  Buborékként elenyészik –
  Ma vigadunk s talán holnap
  Sirunk fölött süt fel a nap.

  (Vesd össze: Ma gomblyukamban a virág
  S ha újra nyilik a világ
  Talán sirom halmán fakad.)

  Isten neki bort iszom hát
  Használom a’ jelen órát
  Aztán ha int a koporsó
  Jó éjszakát boros korsó.

  Mig utolszor nem virad rám
  Pincze lesz az én palotám
  Ott keressen a’ jó halál
  Ott mindenkor otthon talál. (Ez sem rossz!)

  Ha meghalok majd elásnak,
  Mi gondja lesz arra másnak,
  Csak te kedves cziprus helyett
  Szőlőt ültess sirom felett.

  Hogy tudják meg, kik ott járnak
  Hantim milyen borhőst zárnak
  Hadd mondhassák a’ jámborok
  Itt nyugszik egy vitéz torok.

  Lánykám majd ha siromhoz jösz
  Könnyek helyett borral öntözz
  Hidd a viztől kedves lélek
  Még a siron tul is félek!!!

*

Czikkemre vonatkozó két levél érkezett hozzám.

Az első így szól:

Igen tisztelt Uram!

A mennyire Kónyi Manó barátomat ismerem, minden bizonynyal hálás szívvel
vette Jókai Mórnak róla való megemlékezését, de az ezzel kapcsolatban
előadott tényt – legalább Mikó Imrére vonatkozólag – aligha tartja
hitelesnek. Tessék elolvasni a Ráth Mórtól kiadott «Deák Ferencz
levelei» 226. lapján, Deáknak Mikóhoz 1855 deczember 17-én írt levelét,
s Mikónak reá adott válaszát, s meg fog győződni, hogy köztük a viszony
még ez időtájt is – Mikó nejének 1848-ban bekövetkezett halála után –
éppenséggel nem volt oly bizalmas, hogy Deák Mikónak a negyvenes évek
elején megesett nősülése idején ellátogatott volna Etruriába, Fescennium
városába. Deák Mikót így szólítja meg: «Mélyen tisztelt Nagyméltóságú
Gróf és belső titkos Tanácsos Úr» s levelét ekként fejezi be:
«Nagyméltóságod kegyeibe ajánlott, mély tisztelettel vagyok
Nagyméltóságodnak alázatos szolgája». Miként Jakab Elektől, Mikó hív
emberétől tudom, ez volt a legelső levél, a melyet Mikó Deáktól kapott.
Mikó feleletében Deákot barátjának nevezi és e megszólítás viszonzását
kéri. Deák 1856 január 7-én írt válaszában «örömmel elfogadja és
viszonozza a szíves, nyájas ajánlatot.»

Ez adatok bizonysága szerint Wasmer Adolf b. tévedésben van, mert Deák
Ferencz Mikóval, ennek nősülése idején összeköttetésben nem volt.

Egyáltalában Deák Ferencznek csak egyetlenegy verséről hallottam
valamit. Zádor Gyula, a nagyváradi kir. táblának nem rég elhunyt derék
elnöke, beszélte nekem valamikor, hogy az ő atyjához, Zádor (Stettner)
Györgyhöz írt Deák verses levelet, s hogy ez a levél még megvan. E
versről Gyulai Pál is tud s szóba is hozta Deák Ferencz előtt, sőt
enyelegve fenyegetődzött neki, hogy közzé teszi, mire az öreg úr nagyon
megharagudott.

Abban a reményben, hogy e helyreigazítást rossz néven nem veszi, vagyok

Budapest, 1893. ápril 3.

őszinte tisztelője és hű embere, _egy régi Deák-párti_.

Nagyon kevés divináló tehetség kell hozzá, hogy kitaláljam, miszerint
ezt az érdekes levelet maga, igen tisztelt barátom, Kónyi Manó, a Deák
reliquiák legilletékesebb gyűjtője, írta hozzám. Mikó Imrére nézve
kapitulálok a közlött adatok után; de azért erősen hiszem, hogy a nagy
elmeéllel és erős humorral írt levél mégis Deák Ferenczé lehet.

Mi, a kik vele együtt éltünk, minden alkalommal élveztük efféle tréfás
ötleteit s az «öreg úr» gyakran korripiált érte, hogy egy-egy adomáját
(körülírva) mégis csak közzétettem az «Üstökös»-ben, a miről ő azt
hitte, hogy a publikum elé hozhatatlan.

A levélben való megszólításokra nézve pedig megjegyzem, hogy a magyar
korrespondencziáknál ab ævo a kompetens titulaturák iránti deferentiát
az aviticus usus prætendálja. Nekem van egy levelem Ghiczy Kálmántól (a
tartalma gratuláczió és beneventaczió) mely így kezdődik: «Tekintetes
Úr!» Kerkápolyi Károly nekem kutyupajtásom volt, a kivel egy kenyeret
ettünk, egy iskolapadon ültünk, együtt birkóztunk, mégis, a mi levelet
én írtam hozzá miniszterkorában, a megszólítás így hangzik azokban:
«Nagyméltóságú pénzügyminiszter úr!» s az aláirás: «kész köteles
szolgája».

Ezt a szokást úgy megtartjuk, mint azt, hogy kopogtatás nélkül
tisztességes ember ajtaján be nem nyitunk.

A másik levél tartalma itt következik:

Budapest, 1893. április 2.

Mesterünk!

Tisztelve szeretett bátyám!

Életemben igyekeztem elolvasni mindent, a mit Jókai Mór írt,
természetesen, hogy a «Pesti Hirlap» mai számában megjelent szép
visszaemlékezést is.

Az a vers, mit Döbrentei Lajos kapitány úr küldött, nem hiszem, hogy
Petőfi verse lenne.

Kételkedésem egy tényen alapul, mit ezennel elbeszélek.

Boldogult úrfi koromban nagyon is sok időt töltöttem Czibakházán szegény
elhalt testvérem házánál és itt ismerkedtem meg azóta szintén néhai
nevet váltott dr. Szekeres Imre római katholikus plébánossal, körülbelül
1868-ban.

Ennek a művelt és olvasott lelkésznek, ki a régi nótákat nagyon
szerette, kedves nótája volt ez a Döbrentei által beküldött dal, a mit
még klerikus korában írt be dalgyűjteményébe. Szerzőnek Fiducius János
XVIII. századbeli poéta volt megjelölve.

Minden sornak az volt a refraineje _haj el kap_. Maga az ária a század
elejének dallamára vall.

Van szerencsém e körülményt tisztelettel tudtul adni. A muzeumi
könyvtárban rá lehet akadni a század elején megjelent lapjainkban erre a
versre.

Alázatos szolgád _Erdélyi Gyula._

Én rögtön utána jártam a nyomozott költeménynek s a muzeum könyvtárában,
a legilletékesebb könyvtári felügyelő hivatalnokok közreműködésével arra
a felvilágosításra jutottam, hogy volt ugyan egy Fiducius nevü poéta
valamikor, de az magyar verseket sohasem írt; azután volt egy Fidicénis
János nevű buzgó hazafi, a ki írt «egy» verset 1848-ban «Serkentő» czím
alatt, de az nem az általam közölt bordal. – És így kénytelen vagyok az
általam fölvetett thémát fentartani erősebb megczáfoltatások esetéig.

A valószinűség még mindig az én föltevésem mellett demonstrál.




PETŐFI ISTVÁN.

Egy szerény körében nevezetessé vált ember halt meg: Petőfi Sándor
öcscse. A névszótár annyit jegyez fel róla, hogy a forradalom alatt
vitéz honvéd volt, hogy Sándor egy szép verset írt hozzá, a melyben
megénekli őt, mint jó testvért. S ő maga is írt azután néhány csinos
népdalt, a mik megjelentek. A ki azután meg akarja tudni, hogy ki volt
valóban Petőfi István? az tekintse meg a csákói pusztát, a mi az ő
kezelése mellett vált egyikévé a legnagyszerűbb mintagazdaságoknak
hazánkban. Már az ötvenes években annyira közkedvességű volt a csákói
uradalom tiszttartója, hogy az ottani fényes összegyűlések alkalmával az
előkelő társaságok küldöttségileg hítták őt meg magukhoz. Az uradalom
későbbi birtokosa, Geiszt úr gyermekei valódi szeretettel ragaszkodtak
hozzá, úgy, hogy mikor Szeniczey képviselő megházasodott, ifjú neje
addig nem akart a nászútra kelni, míg a «Pista bácsi» meg nem érkezik s
ő búcsút nem vehet tőle: meg is érkezett a kicsiny, fürge, szürke
emberke, az utolsó órára; s azontúl aztán, hogy megismerte Szeniczey, ő
is megértette, hogy miért szereti azt az egész család olyan nagyon.
Petőfi István valódi tekintély volt a mezőgazdasági téren; a ki nem írt
elméleti értekezéseket, de a gyakorlatban mutatta ki, hogy milyen az
igazi jó gazda. Egy nagy viruló területe az országnak fogja megörökíteni
az ő emlékét. Ez is fényes emlék! Egyszerű kézművesből önmívelődés
alapján küzdte fel magát azzá, a mi lett. Mívelt, minden európai nyelvet
beszélő férfi volt s a magyar irodalomnak buzgó pártfogója. A múlt
hónapok egyikén írt nekem egy irodalmi érdekű ügyben, a miben tőlem
utasítást kért s azt meg is adtam neki. Kézirata most is nagyon
hasonlított Sándoréhoz. Családot nem hagyott maga után: s mint mondják,
nem volt boldog. Áldás legyen emlékén az utolsó Petőfinek!




PETŐFI HALÁLA.

(1899.)

Mintha most is előttem látnám azt a délczeg alakot, azzal a lángoló,
sugárzó arczczal, a daczos fejjel. Mintha most is hallanám a hangját,
azt a szívből jövő, szívig ható hangot, a mely hű kifejezője volt lelke
indulatainak.

Minden igaz volt nála: szerelem, barátság, gyűlölet, harag, rajongás a
hazáért és a szabadságért. Semmi sem volt hamis, semmi sem mérsékelt.

A ki így tudott szeretni, így tudott gyűlölni, annak nem lehetett e
földön megmaradni többé, a mint nem volt szabad többé szeretni és
gyűlölni.

Olyan ifjú volt és mégis be volt fejezve az élete. Mint egész ember halt
meg. Mi többiek tudhattunk még ketté vágva, felnégyelve, darabokra tépve
is élni, de Petőfi számára nem volt való az az élet, az a küzdés, hol
lánczra vert kéz börtön falára karczolja keserű gondolatait. Neki meg
kellett halni.

Dicsőséget annyit szerzett rövid üstökös útjában, hogy nevét ott hagyta
az égen fényszikrákban megörökítve, a melyek soha le nem hullanak.

Nem is halt meg. Hányszor feltámadott. Ott él minden magyar szívében,
házában. Mentől tovább távozik az időben, annál nagyobbra nő az alakja.

Félszázad mult el azóta. Más embert eltemet az idő. Petőfit magasra
emelte. Míg magyar él, haza áll, éljen Petőfi dicső emlékezete! Ragyogja
be a hazát és világot!




PETŐFI SÁNDOR ÖTVEN ÉV UTÁN.

(1898.)

Szobrod előtt állok! Beszédét hallgatom!

Mert beszél a szobor, csak érzék kell hozzá, a mely meg tudja hallani,
mit?

Az ércz lát, a kő érez, ha emberi alakot öltött.

E szobrot egy nép szerelme teremté, s a mit a szerelem hoz világra,
annak élete van. S ha szülője halhatatlan, szülötte is az lesz.

Ötven év mult el azóta, hogy szavad felhangzott: «Talpra magyar!» s még
mindig hangzik.

A honfikötelességnek soha sincs pihenése. Küzdünk, fáradunk, védjük a
hazát, a szabadságot, a nemzetiséget. Te mondtad, azt tesszük.

Körüljártad e kerek földet, megismerted minden népét: a hogy azok
megismerték a te műveidből a mi nemzetünket s visszatértél azzal a
szóval, hogy «hazánk még mindig bokréta rajta».

A sors, a világszellem, a történet ura ellenkező irányba vitte el e föld
körüli úton hazánkat, mint a merre te akartad: mégis oda hozta el, a
hová te akartad.

A szó tetté vált.

A mit magad előtt látsz, az mind a te szavaidnak megtestesülése. Látod
az «arany szabadságot» s azt a népet, mely, ha a haza kivánja, még ebből
az aranyából is tud áldozni. Vaslánczaink nincsenek már: a mi összeköt,
az aranyláncz, s azt nem «rágja le a rozsda».

Új világ, új szellemélet támadt szerte a hazában, de ebben az új életben
mind saját megálmodott, megjósolt eszményképeidre ismersz.

S akár hová nyitsz be széles e hazában, palotába vagy kunyhóba, saját
képmásodat látod szembejönni; otthon vagy mindenütt: kastélyok csarnoka,
nádas tetők pitvara, virágos rét, dalaidtól zendül.

Majd mikor meghallod félszázad évfordulóján azt a felriadó üdvkiáltást,
a mit egy erős dandár zendít fel szobrodhoz – mert az a kis csoport, a
szellem harczosainak, a szabad szó úttörő munkásainak csoportja, a kit
te vezettél, azóta dandárrá nőtt fel –: fölébredsz-e arra? Megszólalsz-e
arra? Szavadat meghalljuk, kik akkor ott leszünk, lelkünkbe bezárjuk és
követni fogjuk.

«Talpra magyar!»




ARRÓL A PETŐFI-KOPONYÁRÓL.

(1902.)

Olvastam a Budapesti Hirlapban a Petőfi-koponyáról közölt legendát. Az
egész elejétől végig a lehetetlenségek sorozata.

Lehetetlen az, hogy az osztrák tiszti orvos Petőfit a csatatéren ismerte
volna fel, halottan, az egyenruhájáról, mint Bem hadsegédét. Hisz száz
meg száz szemtanú bizonyítja, a tényállás megerősíti, hogy Petőfi már a
fehéregyházi csata napján nem volt Bem hadsegéde, lemondott a tiszti
rangjáról, nem viselt se egyenruhát, se kardot, hanem szürke
vitorlavászon zubbonyt, szürke kalappal. Nem is volt az ütközetben, azt
messziről nézte, tehát nem eshetett el a csatatéren; menekülés közben
ölték meg. Ha valamiről, a zsebében talált iratairól, leveleiről
lehetett volna ráismerni, de nem az egyenruhájáról.

Másodszor lehetetlennek tartom, hogy a csatatéren egy osztrák előkelő
tiszt egy halottnak a fejét lenyiszabolja. Ez megesik az uskókoknál,
morlákoknál, de hogy akár osztrák, akár orosz katona a halott ellenség
fejét levágta és magával vitte volna, ilyesmit nem találunk följegyezve.

Aztán hová tette volna azt a levágott emberfejet? Hordta magával az
oldaltáskájában? Nyáron, kánikulában? A hadjárat végeig?

Aztán minek? Ereklye volt rá nézve Petőfi feje?

Miért tartogatta annyi ideig? Miért nem hozta elő, mikor a nagy
Petőfi-ünnepélyek voltak, a költő szoborleleplezésekor, halálának
félszázados évfordulóján, a márczius 15-iki apotheozisnál?

Én rögtön ráismertem volna a bemutatott koponyára, ha az valóban
Petőfié. Mert tudom annak egy sajátságát, a mi azonosságát megállapítja.

Petőfi felső fogsorában balfelől egy szemfog ferdén előre nőtt,
valóságos kis agyarat képezett, ez a kiálló fog nevetésének oly
szatir-szerű kifejezést adott. Mikor néha birokra keltünk s én Petőfit
derékon fogva fölemeltem, ezzel a hegyes szemfogával szúrta meg a
fejemet – tréfás ellenkezésből. Hiányzó foga pedig egy sem volt.

Itt az ismertető jel. Küldjön ki a Petőfi-Társaság egy tagot azzal a
megbízással, hogy nézze meg a román múzeumban letett koponyát. Ha annak
a felső fogsorában megtalálja az általam leírt kiálló szemfog-agyarat,
akkor az a Petőfi koponyája s akkor szerezzük azt meg bármi áron; de ha
nem találja meg ez ismertető jelt, akkor hagyja ott az itélet napjáig.




A NEMZETISZÍN SIPKA.

(1897.)

Az emlékezetes márczius 15-ének történetében bizonyosan föl lesz
jegyezve az a jelenet is, a midőn a nemzeti színházban Bánk bán került
színre (a censura által betiltott, most egyszerre felszabadult remek):
de a közönség nem érte már be azzal; – a Petőfi «Talpra magyarját»
követelte s azt kellett Bánk bán Egressynek elszavalni. A többek között
hogy kerültem én is a színpadra, sáros csizmában, pocsékká ázott
czilinder kalapban; (mert bizony czilinder kalapban, kalucsniban
kiáltottuk ki a szabadságharczot): ez is mind meg van írva ama napok
történetében.

Azt is leírtam én magam valahol, hogy találkoztam ez emlékezetes órában
azon a tribünné vált színpadon Laborfalvy Rózával.

Az az ereklye, melyről most írok, annak a folytatása.

Egy hét mult el márczius 15-ike óta. Egy hete az aggó várakozásnak. Mi
lesz most? Magáévá teszi-e a pozsonyi országgyűlés a pesti 12 pontot?
(melyben a régi rendi diéta halála is kimondatott s helyébe a
népképviseleti országgyűlés állíttatott). Szentesíteni fogja-e a király
az új alkotmányt?

A közben egyebet is tettünk. A mi csak kard és puska volt kapható a
városban, azt mind fölvásároltuk, magunk fegyverbe öltöztünk. Jaj de
szép volt az utczán látni az egész férfisereget a polgári ruha fölé
kötött karddal, a szíjra vetett dupla puskával, nemzetiszínű toll a
kalap mellett, nemzeti kokárda a mellre tűzve. Egy derék zsidó
polgártárs (a nevét elfeledtem, de az egykorú lapokból előkereshetitek)
maga kétezer puskát vásárolt fel Stájerban s ingyen adta oda a hirtelen
megalakult nemzetőrségnek. – S hogy semmi ne hiányozzék, megtudtuk (volt
már a forradalomnak is rendőrsége), hogy bécsi jóakaróink egy hajóval
lőport és ólmot szállítanak Horvátországba. Azt mi, mint hadi dugárút, a
népjog czímén lefoglaltuk s aztán volt már a puskáink számára töltény
is.

Egy délelőtt épen azon tanácskoztunk az én dohány-utczai szobámban
Petőfivel és Vasváryval: hogy felmenjünk-e cum gentibus a pozsonyi
országgyűlésre, pressziót gyakorolni? a midőn benyit a szobámba egy
tisztes agg duenna, körülnéz s meglátva két barátomat, letesz az
íróasztalomra egy papirba takart csomagot, azt mondva hozzá:

– Ezt küldi önnek valaki, hogy kicsoda? azt találja ki.

Azzal visszavonult, eltünt.

Én hozzá sem nyultam a csomaghoz, a míg a két barátom el nem távozott.
Azok is diskréte magamra hagytak.

Hát hisz ez megszokott állapot volt már (egy egész hét óta), hogy a
márcziusi fiatalokat kegyelik a magyar hölgyek. Vasváryt bizony majd
széllyel szedték. Szép fiú is volt: achillesi alak; nagy szemű, nagy
orru. Aztán én sem voltam valami bagolyrugta vakarcs (ötven év előtt!)
Én rám is gondoltak. De azért mégis kitaláltam egyszerre a rejtélyes
csomag küldőjét, a mint annak a tartalmát megláttam. Egy nemzetiszínű
süveg volt az: selyemfonálból horgacsolva. Egy hét alatt készült.
Éjjel-nappal dolgozhatott rajta, a ki készítette. Épen a fejemre illett.
Semmi írás, névjegy nem volt hozzá.

Alig vártam a délutánt, az illemlátogatás idejét; felkötöttem a
kardomat, vállra akasztottam a puskámat, a selyem süveget pedig eltettem
a tölténytartómba. Hát bizony a márcziusi napokban úgy járt minden
gavallérember látogatóba elegáns hölgyekhez: puskával a vállon,
tölténytartóval a csipőn, karddal a tomporon. Így mentem én is első
látogatásomat tenni – Laborfalvy Rózához.

Azon kezdtem, hogy megköszöntem neki a számomra készített nemzetiszínű
süveget. Meg volt elégedve, hogy a küldőjét kitaláltam magam eszétől
(tán nem is az eszétől).

Azonban visszahoztam azt, mert valami kimaradt belőle: az évszám. Az
pedig lényeges dolog. Mert ezt az évet, míg a világ világ lesz, mindig
emlegetni fogják.

Akkor aztán a hirhedett művésznő rögtön a himző dobjára feszíté az én
háromszínű sipkámat s minthogy horgacsolással nem lehetett többé a
hiányt kipótlani, himzéssel tüzködte oda a márczius 15-ike mellé az
«1848»-at, a hogy az ma is látható az ereklyémen. Én ott voltam addig, a
míg ez elkészült.

És aztán azon az örökké emlékezetes estén, a melyen Buda és Pest a
király által szentesített 1848-iki új alkotmány, a szabadság új korszaka
örömére kivilágította házait, már mi kart karra fűzve jártuk be a fényes
utczákat Laborfalvy Rózával. Az volt az illumináczió! Olyan
villanysugárzást nem talált ki Edison. A szíveinkben volt az!

Így lett ez a háromszínű süveg az én életem horoskopjává.




MELLTŰ ÉS GYŰRŰ.

Legfiatalabb koromban is volt egy melltűm és egy gyűrűm, drágaköves, a
miket mindig magammal hordtam.

Erre pedig nem uracskodási hiuság ösztönzött, hanem valami nagyon komoly
előregondolás.

Mi ketten Petőfivel olyan veszedelmes terveken törtük a fejünket, a mik
biztosan összeütközésbe hozhattak bennünket az államhatalommal: a nép
felszabadításán, a hazafiak egyenlő jogúvá tételén. Csináltuk ez
eszméknek a propagandát. Én elhagytam a vezetéknevem végéről a nemesi
ypszilont, helyettesítettem a polgári «i»-vel, Petőfi pedig a verseiben
hirdette, hogy ő a népszabadságért kiván meghalni a csatatéren.
Szobájának fala tele volt a franczia forradalom híreseinek remek rajzú
arczképeivel: Marat, Danton, Robespierre; ő saját magát Desmoulins
Camillenak jelölte meg; engem Saint Justenek szánt.

Ha akkor az államhatalom azt a néhány rajongó fiatalt szépen
összefogatja s elküldi, ha nem is Martinovics után a Vérmezőre, de
legalább Lovassy üres börtönébe, vagy Táncsics Mihály mellé
szobatársnak, hát akkor nem lesz forradalom, nem lesz szabadságharcz, a
jobbágy szépen végzi tovább is a robotot, fizeti a dézsmát, az adót, a
nemesi szűz vállak nem hordják az adó terhét, az a paraszt dolga, az
ujoncztörvény fölött nem vitatkoznak ma, nemesember fia nem megy
katonának, a rekrutát elfogják kötéllel, az is a paraszt dolga,
összegyűjtik a verbunkosok; a pozsonyi diétán szaporítják a
gravameneket, a ki a nép keserveiről beszél, annak az elnök odavágja,
hogy «non stultiset», (Ne bolondozzon) s ha nagyon erősen pattog a
kormány ellen, akkor felhivatik ad audiendum verbum – Bécsbe. Egyszóval
megmarad a régi jó világ.

Mi gyakran kérdeztük is egymástól, Petőfivel és Pálffy Alberttel, hogy
valjon mi lehet az oka, hogy minket még nem tettek biztos zár alá?

Petőfi versben is kiírta:… «oh de a börtön, attól félek!»

Miért félt a börtöntől? Hiszen nem volt semmi bűne.

Attól magam is féltem.

Volt egy jóakaróm Budán a helytartóságnál, a ki megizente nekem, hogy
vigyázzak magamra, mert az az út, a melyen járok, az akasztófához vezet.
Megigérte, hogy ha valami baj fenyeget, jóidején tudatni fogja velem,
hogy ugorhassak.

No hát erre az ugrásra volt nekem szükséges az a gyűrű, meg az a melltű.

Ugrani a külföldre kivánatos.

Ott pedig az osztrák bankót nem veszik el.

Nekem biztosítanom kellett magamat, hogy annyi értékkel rendelkezzem, a
mennyi képessé tesz, hogy egy alkotmányos országba eljussak. Ezt a két
ékszeremet külföldön könnyen értékesíthetem.

Ez volt az eltitkolt oka az ékszerviselésemnek.

(Ez az aggodalmas előregondoskodásom aztán később időkre is megmaradt;
de ez más lapra tartozik.)

Egyszer aztán megvirradt 1848 márczius 15-ike.

A mi azt a szent napot emlékezetessé tette, azt én is, más is mind
feljegyeztük évek során át.

Csak egyet nem mondtam még el.

Azt, hogy a midőn az izgalomteljes események után, dicsőségesen kivívott
diadalok után hazatértem, megütközve vettem észre, hogy az én két
ékszerem hiányzik.

A melltűt bizony az általános ölelkezés közben valami lelkesült
polgártárs a nyakkendőmből kihúzta s a testvéresülési kézszorítások
alatt a gyűrűt az ujjamról lerántotta. Szép faragottkövű camæás gyűrű
volt.

Egy perczig elkeserített a veszteség. Sajnáltam az ékszereimet; de még
inkább az illuzióimat. Hogy engemet azalatt, a míg én a népszabadság
kikiáltása mellett keblemet minden veszélynek kitárom, így
megkárosítanak!

És kik? A polgártársaim! A nép, a kinek a szabadságáért a mai napon a
fejemet koczkára tettem.

Hanem aztán elővettem a jobbik eszemet.

Egy ember tettéért mért itéljem el az egész népet?

Mi szükségem most már nekem azokra az ékszerekre?

Hiszen nem gondolok már a futásra, kimondtam a nagy szót, kitűztem a
zászlót, a mellett meg kell állnom, vagy mellette elesnem.

És aztán találtam ékszereket, a mik jobban ékesítik a férfit. Puskát,
kardot. Az lett annak az évnek a divatja. Puskát, kardot viselt minden
ember: az utczán, a sétányon, azzal járt látogatóba, hozzá egy mellre
tűzött kokárdát az ország czímerével.

Egyszer aztán ezeket az ékszereket is le kellett rakni. Puska, kard,
nemzeti czímer, minden eltünt. Magam is eltüntem.

Végre sok bujdosás után visszakerültem Pestre. Csakugyan onnan kerültem
elő, a honnan a jóakaróm megjósolta. A fejemet nem hagytam ott, csak
épen a nevemet. Úgy híttak, hogy «Sajó». Ez alatt a név alatt irdogáltam
nagytitokban: nappal nem mutogattam magamat az utczán.

Hanem azért a postás mégis rám talált egy reczepisszével.

Azonban azt a levelet személyesen kellett kiváltanom a
főpostahivatalnál, mert pénzzel volt terhelve: «Beschwert mit 20 Gulden
Conventionsmünze». Nagy pénz volt ez nekem!

Föl kellett tehát mennem a főpostára s ott igazolnom magamat, hogy
csakugyan én vagyok az a gyanús személy, a kit az az ötpecsétes levél
keres. A levelet ott a hivatalban fel kellett bontanom, hogy a
pénztartalmáról meggyőződjem én is, a Schalterlöwe is. Négy darab
ötforintos Reichsschatzschein volt benne, meg egy zálogházczédula.

A kisérő levél németül volt írva: szükséges elővigyázatból, mert ha
magyarul lett volna a szövege, a rendőrségre kellett volna vele
felmennem, hogy fordíttassék le. Ez volt a tartalma:

«Uram!

Ön 1848 márczius 15-én elvesztette a melltűjét és gyűrűjét a nagy
sokaságban. Én vittem el. Itt küldöm az összeget, a mit értük kaptam a
zálogházban, s a zálogczédulát. Szerezze vissza. N. N.» 1850 márczius
15.

Soha életemben kapott pénz ily örömöt nem okozott. Nem a pénz, de a
szív, mely azt küldte. Az egész nép tiszta napfényben ragyogott előttem,
a hogy azon a szent napon.

Még most is megvan nálam ez a gyűrű, ez a melltű.




1848-IKI EMLÉKEK.

Semmit sem feledtünk, semmit sem titkolunk el, a mi megtörtént.

A mi harcz volt, becsületes harcz volt, tiszta czélu, nemes irányú
küzdelem; a mi dicsőség volt benne, emlékezetes marad az idők végéig.

Ötven év mult azóta. A kik részesei voltunk e nagy küzdelemnek,
megfogytunk, megtörtünk, hideg ősz dere takarja fejünket; de azt a régi
lángot az sem oltja ki a szívünkből: a szabadság lángját.

Megharczoltunk érte, megszenvedtünk érte, leróttuk a zsoldját, okultunk
a tapasztalásából, megtanultuk, hogyan kell a hazát, szabadságot nemcsak
szeretni, de meg is tartani.

Mi öregek nyugodt szívvel tudunk a multba visszanézni s a jelent
meglátni. Dicső volt a harcz; de a béke dicsőbb.

Ellenségeink szidalma legjobban magasztal bennünket.

A magyar nemzet a trónnak legerősebb támasza most. Hogy ez a trónemelő
titán nem egy agyaglábú kolosz, hanem egy harczi aczélokból összevert
szobor, annak tanuja a történelem.

A midőn a történelem adatait összegyűjtjük, nem a dúló szenvedélyeket
élesztjük fel vele. Ezt a gyűjteményt bizton letehetjük a trón
zsámolyára ezzel a szóval: «ime, itt egy csupa hősökből álló nemzet, egy
csupa honfiakból és honleányokból álló nép, mely így tudott, mikor
kellett, harczolni és áldozni a szabadságért, – így tud majd, a mikor
kelleni fog, harczolni és áldozni a királyért és hazájáért!…»

*

E napokban kaptam egy sok oldalra terjedő levelet Szécs városából. Írója
a régi jó táblabiró-világ alakjai közé tartozik, a mit bizonyít
levelének diák befejezése: «Et nunc dixi et scripsi poetæ nostro
laureato, faciet, inspiret ille alios, ego salvavi animam meam, et maneo
admiratione et cultu pleno corde, servus humillimus Ludovicus Bossányi.»
(És most megírtam ezeket a költőnek, tegyen vele, lelkesítsen másokat,
én lelkemet megszabadítám, maradok stb. Bossányi Lajos.)

Levelének kezdetén azt az eszmét hozza fel, hogy festőink számára mennyi
megörökítésre méltó jelenet kinálkozik szabadságharczunk dicsőséges
epizódjaiban.

Három ilyen kiváló hősjelenetet említ fel, melynek szereplőit
személyesen ismerte.

Az első Zeyk Domokos mesés küzdelme, melyben a vesztett ütközet után Bem
vezér menekülését védte egyedül, egymagában egy egész szotnia kozák
ellenében. A mocsári úthoz egyedül az a rozoga híd vezetett. Zeyk
Domokos az ellene rohanó kozákokat egyenkint levagdalta. Ekkor a kardja
ketté törött. A kozákok hetmanja odakiáltott hozzá, hogy adja meg magát!
s megtiltá a kozákoknak, hogy őt megöljék. Erre a hős kihúzta
nyeregkápájából a pisztolyát: «Élve nem!» s azzal főbe lőtte magát.

Ezt a hőstettet én még 1850-ben leírtam a Szilágyi Sándor «Magyar írók
füzeteiben.» Kazinczy Gábortól hallottam.

A második hősjelenet a báró Riedesl és Sebő közötti.

Sebő közel rokona volt a levélírónak, ki gyakran megfordult szülői
házánál; ugyanott Riedesl is tett látogatást kétszer, mind a ketten jó
barátok voltak; tisztek a Walmoden vértesezrednél.

Riedesl volt a vértesezred legmagasabb férfia, valóságos óriás:
hasonlított Wekerléhez arczban és alakban, de még magasabb volt. Nem is
könnyű volt számára paripát találni, mert a rendes küraszir ló letörött
alatta. Végre találtak egy neki való lovat, mely még egy marokkal volt
nagyobb a rendeseknél, kemény szájú, rossz természetű állat, rúgott,
harapott, csökönyös volt; de birta a terhet.

Sebő pedig alacsony, zömök termetű férfi volt, a kik ismerték, Győrffy
Gyula képviselőhöz hasonlítják.

A szabadságharcz alatt a két jó barátból két jó ellenség lett.

Riedesl őrnagy lett a vérteseknél, Sebő kapitány a huszároknál.

A bicskei és isaszegi ütközetek előcsatározásai alatt, melyekben mindkét
fél lovassága működött, egy nap a feneketlen sár miatt kénytelenek
voltak pihenőt tartani. Két patak s azon két kis híd képezte az
elválasztó vonalat: az ellenfelek egymást jól láthatták.

A magyar tiszteknek jó lovaik voltak s a telivér paripa türelmetlen lesz
az istállózástól. Sebőnek eszébe jutott, hogy megjártassa a «Buczkó»
nevű paripáját, végignézve az előörsök lánczolatát. Mikor ezt bejelenté
Aulich tábornoknak, az épen a maga lovával bajlódott. Kitűnő paripa volt
a «Gesztes», de meg volt bomolva a pihenéstől; nem akart
engedelmeskedni. Sebő felajánlotta a tábornoknak a maga «Buczkó»-ját,
cserébe elvállalva a «Gesztes»-t, hogy majd kilovagolja ő abból az
istállótüzet. (Az ezred legjobb lovasa és idomárja volt.) Aztán mintegy
félóráig iskoláztatta a lovat a homokos mezőn nagy és kis körökben s
különösen gyakorolta a karakolirozásban, a mi a lónak egy helyben való
gyors körülfordulását jelenti. Ez volt a szerencséje. – Ekkor
észreveszi, hogy a túlsó hídról egy vasastiszt szemüvegezi a tábori
látcsővel; ő is fogja a látcsövét s felismeri vele hajdani jó pajtását,
Riedeslt. Erre mind a ketten átkaptatnak a két hídon, melyet néhány száz
lépésnyi tér választott el egymástól; összetalálkoznak: Sebő a szokásos
üdvözlő szót: «csau» kiáltja hajdani pajtásának. Ez azonban hirtelen
kirántja a pallosát s hozzávág az ellenfeléhez.

Sebő hirtelen hátraveti a testét s ezzel elkerüli a halálos csapást,
mely a nyeregkápáját érte, ketté vágva a nyeregbundát s a pisztolytartó
szíjat, a kard hegye mégis megsebzé a kantárfogó balkezet.

Erre Sebő hirtelen kirántja a kardját s lovát gyorsan karakoliroztatva,
visszakézzel, balról jobbra úgy vág Riedesl nyakához, hogy az óriás
holtan fordul le a nyergéből.

Mind ez egy rövid percz műve volt.

Hanem a költők ebből hosszú nagy tusát csináltak, melyben a két bajvívón
kívül még a paripák is részt vettek, egymást harapva; s ezt a festők sem
engednék el. Tény az, hogy Riedesl óriás lova megharapta a «Gesztes»-t,
de már a lovasa eleste után, mikor Sebő magával hurczolta. A
széthasított nyereg a levélíró tulajdonába jutott s látható a 48-iki
emlékek múzeumában.

Ezzel a párbajjal a csatatéren lett eldöntve annak a napnak a végzete. A
vasasok visszavonultak Isaszegre.

A harmadik képtárgynak ajánlja a levélíró Simonyi Simkó, Bem
hadsegédének azt a bravurját, melyben a vizaknai ütközet előtt
egymagában kémszemlésző Bem tábornokot a lesből előrohanó ulánusok közül
kiszabadítja. Tízen voltak a dzsidások, Simonyi Simkó egyedül; közéjük
vágott, kettőt lelőtt, hármat levágott közülök, a többit megfutamította.
– Akkor aztán dörgő hangon odakiáltott Bem tábornokra: «ein andersmal
werde ich mir aber ausbitten, dass Sie sich, General, ohne mich
wegschleichen!» (Máskor kikérem magamnak, hogy a tábornok nálam nélkül
elosonjon!) «Nein, nein, mein lieber Simkó, das werde ich nicht mehr
thun.» (Nem teszem többet, kedves Simkó.)

*

Hány ilyen lefesteni való tárgy van még az ötven év előtti
hősköltemények igaz történetében!

A minő Puchli huszárkapitány hőstette, a ki egy svadron huszárral két
óra hosszat verte vissza a megujított rohamát öt svadron svalizsérnek, a
Tápió-hídját védelmezve, mint Horatius Cocles, míg az ezrede
megérkezett. Ez is meg van örökítve a fővezér napi parancsában. Hát
annak a huszár közvitéznek a dolga, a kit a harcz hevében sürgős
levéllel küldtek a főhadiszállásról az alvezérhez. Útját állta egy híd
alatt lesben álló három svalizsér: el akarták tőle venni a stafétát. De
biz ő nem adta oda: inkább kettőt levágott közülök, a harmadiknak utána
küldé a véleményét, s úgy tért vissza a válaszszal, meg két sisakkal és
egy elfogott paripával.

A kik ezeket élő szemmel látták, még élnek és bizonyságot tesznek róla.




A PAPIR-RONGYOK.

(Naplómból.)

(1897.)

1850-et írtunk.

Egy ködös, nyirkos kora-őszi estén, az akkor még «országút» (most)
legalacsonyabb, (akkor) legmagasabb emeletes szögletházának
szobácskájában együtt voltunk öten. Kazinczy Gábor volt a házigazda, ő
adta a theát, vendégei voltak Ürményi József, Pázmándy Dénes (idősb),
Csengeri Antal és én.

Ürményi József volt akkor a magyar közélet legkedveltebb alakja. A Budán
székelő osztrák Civil Statthaltert meg merte egy nyilvános helyen
(bálteremben) sérteni, úgy hogy az kénytelen volt őt párbajra kihívni s
lőttek egymásra pisztolylyal. Pisztolylyal lőni! 1850-ben! És a budai
helytartóra!

De különben is igen derék ember volt Ürményi József. Az ő lelkében
támadt az a gondolat, hogy a magyar irodalmat föl kellene ébreszteni
halálos álmából. Lap nem volt, a hivatalos Közlönyön, meg egy szelid
szépirodalmi lapon kivül, az írók szét voltak szórva a világba: ki itt,
ki amott lappangott.

Egy «Történelmi Könyvtár» megindítása volt a tervünk.

Vakmerő vállalkozás. Magyar történelem! 1850-ben!

Hárman a jelenvoltak közül akkor beszéltek egymással először az életben!
Ürményi, Pázmándy és én.

Ürményi a legszélsőbb konzervativek táborába tartozott (valaha),
Pázmándy pedig a szabadelvüeknek volt egykor vezéralakja. Gyönyörü
daliás termet, európai miveltségen köszörült nemzeti jellem, a
legelegánsabb tánczos, a legdélczegebb lovas és a legtartalmasabb szónok
az országban. Birtoka mintagazdaság; felesége igazi ideálja a magyar
tipikus szépségnek; szép családja otthon. Igazi magyar «úr».

Mikor a 48-diki mozgalmak megindultak, a mikben én is részt vettem;
egyszer figyelmezteté Pázmándy az anyámat (komáromi volt és távoli
rokon), hogy vigyázzon a fiára, mert ha azon az úton halad, a melyen
elindult, okvetlenül a vesztőhelyre jut. Tudatták is ezt velem.

És aztán ő maga került háromszor a vesztőhely szélére. Kétszer az
osztrákok akarták főbe lövetni, egyszer meg a magyarok. Amazok azért,
hogy miért elnökölt a pesti országgyűlésen, ezek pedig, hogy mért nem
elnökölt a debreczeni országgyűlésen? Nagyon meglakta e miatt a
Neugebäudet.

Ez is szóba került akkor a theázás közben.

Én koczkáztattam azt a kérdést Pázmándyhoz, hogy miért is nem jött el
Debreczenbe? Ha ő vezette volna az országgyűlési tanácskozásokat, nagy
esze, tapintata és népszerűsége mellett talán sok dolog nem történt
volna meg, a minek jobb lett volna meg nem történni s nem jutottunk
volna ide, a hol most vagyunk.

Erre ő én nekem válaszul a következő történetet mondta el.

– 1848 októberében a magyar képviselőház Kossuthot, saját indítványára
kiküldte a felső-dunai táborba, hogy közvetlen közelből intézkedjék a
hadsereg működése iránt.

– Az volt a kérdés, hogy az a hadsereg, mely Jellachich bánt kiverte az
országból, üldözze-e azt Ausztria területén is?

– Bécs fel volt lázadva s Jellachich Schönbrunnig hatolt. Azonban az
osztrák országgyűlés nem tartotta a bánust ellenségnek, s Bécs nem
kívánta a magyar hadsereg segítségét.

– E tétovázás miatt a magyar hadsereg kétszer is átlépte a Lajthát, s
kétszer is visszahivatott.

– Végre nagynehezen a bécsi országgyűlés örömét nyilvánítá ki a fölött,
hogy a magyar hadsereg Bécs segélyére készül.

– Ekkor a magyar képviselőház engemet is (Pázmándyt) felküldött
Pozsonyba, mint meghatalmazottját.

– Egy délután, midőn épen Kossuthnál voltam, a Bécsben székelő angol
nagykövetségnek egy diplomatája jelentkezett nála.

– Miután egyedül Kossuthtal kivánt értekezni, én magukra hagytam őket s
kimentem a mellékszobába.

– A hosszas értekezés után az angol diplomata kijött Kossuth szobájából;
utána én mentem be hozzá. Kérdeztem, hogy mit határoztak.

– Semmit. A föltételek, melyek alatt az angol elvállalná a kiegyezést
Magyarország és a dynastia, respective Ausztria között, a mi részünkről
elfogadhatatlanok.

– Részletesebb detailjokba Kossuth nem bocsátkozott: ott hagyott magamra
és elment.

– Én még hátramaradtam a szobában és körülnéztem. Egy szögletben apróra
összetépett papir-rongyokat pillanték meg. Azokat összeszedtem s a
kalapomba dobva, átmentem a saját szobámba.

– Ott magamra zártam az ajtót, s elkezdtem a papir-rongyokból összerakni
a mozaikot: a mi teljesen sikerült.

– Jól sejtettem. Ez a széttépett papir tartalmazá az angol kormány
ajánlatát a Magyarország és Ausztria közötti kiegyezés létrehozására.

– Ez ajánlatnak az volt a merituma, hogy Anglia és a többi európai
hatalmak garantirozzák Magyarországnak azt az államköteléki viszonyt, a
melyben van Svédország Norvégiával.

– S ezt nevezte Kossuth elfogadhatatlan föltételnek.

– Ez volt az oka, a miért én őt és a magyar képviselőházat nem követtem
Debreczenbe.

– Másnap átlépte a magyar hadsereg az osztrák határt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Így beszélte el előttem és a másik három hazafi előtt Pázmándy Dénes.

A névre nem emlékszem már, hogy ki volt az az angol diplomata, a ki
Kossuthhoz lejött Bécsből a kibékítési ajánlattal. Negyvenhét év alatt
nem csoda, hogy elfelejtettem; de a Pázmándy által elmondott tény
lényegéhez egy szót hozzá nem adtam és abból egy szót el nem
felejtettem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És egy a nyolczvanas években kelt levelében Kossuth azt az állami
köteléket ajánlja Magyarország és Ausztria számára, mely Svéd- és
Norvégországokat csatolja egymáshoz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most azonban az előadott emlékhez hadd csatoljak egy kis történelmi
konsziderácziót is.

Kossuth az 1848-iki október 14-diki országos gyűlésen azt mondá: «mi
felajánlottuk a bécsieknek a segítséget, nem vették szívesen; tehát
ezentúl hazánk határainak védelmére szorítkozunk».

Október 12-dikén (tehát két nappal elébb) az osztrák országgyűlés
elhatározta, hogy Jellachichot, mint a czivilizáczió és szabadság
ellenségét tekinti, s a magyar hadsereggel kezet fogva, megsemmisítése
iránt mindent elkövet.

De ezt a határozatát az osztrák országgyűlésnek a magyar országgyűlés
csak öt nap mulva (!) okt. 17-én tudta meg. Ekkor ment fel Kossuth
Pozsonyba.

Október 20-dikán jelent meg a Kossuth Hirlapjában egy ilyen szavakkal
kezdődő vezérczikk: «Csak az angol-franczia interventiótul mentsen meg
bennünket az ég!»

Tehát 18-dikán (a vezérczikk kelte előtt) beszélhetett Kossuth az angol
diplomatával.

Pázmándy azonban még e napon túl is helyén maradt és közreműködött, mint
a nemzetgyűlés megbizottja, mert az október 25-dikén kelt manifesztumot
Windischgrætz herczeghez Kossuthtal együtt ő is aláírta, mint a
képviselőház elnöke.

És így a politikai térről visszavonulási elhatározása csak a schwechati
ütközet után szilárdulhatott meg.

*

Ismétlem, hogy ez negyvenhét év előtt történt.

Az öt jelenvolt közül egyedül én magam vagyok életben. Nem hivatkozhatom
élő tanura.

Lehet, hogy Pázmándy maga csalódott a Kossuthtal értekező angol
diplomata személyének fontosságára nézve.

Lehet, hogy Kossuth nem az ajánlott föltételt, hanem annak
garancziálatlan voltát tekintette elhatározónak.

De hogy a széttépett és összerakott irat tartalmát Pázmándy így közölte
velem: arra a lelkemet teszem föl.




EGY NAPOM GYULÁN.

(1898.)

Ez volt életemnek a legszomorúbb napja.

Pedig temetkezés napjai is voltak az életemben. Láttam apát, anyát,
feleséget, testvért, szívemhez nőtt szíveket lebocsátani: azok is nagy
gyász napjai voltak! De ez volt a legnagyobb. A «Hazát» temettük,
Magyarország szállt a sírba.

1849 augusztus 13-án nyitottam be a gyulai Erkel-ház ajtaján ezzel a
szóval: «nincsen hazánk». A nőm volt ott Schodelnéval. Ketten együtt
húzódtak meg e barátságos menedékben: régi jó barátnők, a Nemzeti
Színház első művésznői. Mindkettőjük vendégszerető gazdája volt Erkel
Rudolf, Erkel Ferencznek testvéröcscse, a gyulai főorvos.

Ott várták szívszakadva a döntő harcz kimenetelét, a két hűséges
honleány, kik elhagyva dicsőségük templomát, a színpadot, azokat
kisérték, a kik lelküket bírták.

Döntő ütközet nem következett, hanem fegyverlerakás Világosnál.

Egy nappal elébb kimondá a fővezér, hogy nincs több ellenállás,
kapitulálni kell, kényre, kegyre. A győztes ellenség semmi föltételt nem
fogad el. A ki futni akar, futhat, a merre lát; a ki itt marad,
számoljon le az életével.

Én is maradni akartam: tudtam, hogy ha elfognak, rövid pert csinálnak,
elitélnek, kivégeznek; de az öngyilkosságot mindig gyávaságnak
tartottam. Egy szó fordított meg. Kiss Ernő altábornagy az arczomról
olvasta elhatározásomat. «Ejh, ne gondolj arra! Fiatal vagy te még, szép
ifjú feleséged van! Arra gondolj!»

Ez a szó megtartott az életnek.

Volt egy jó barátom, Rákóczy János, Kossuth titkárja. Halál kandidátusa,
mint én. Annak volt két lova, szekere. Menjünk együtt.

Hová?

A hol az asszonyomat feltaláljuk, Gyulára.

Fényes nappal, széles országúton szekereztünk végig, keresztül az
elvonuló orosz táboron. Szembe találtuk a kozák ezredeket, a tűzérséget,
gyalogságot: a vezénylő tisztek kardjukkal intettek, hogy mehetünk
bátran.

Estére megérkeztünk Gyulára: ott találtuk a művésznőket. A lesujtó hír
után az volt a kérdés, hogy most már hová?

Neki az alföldi pusztának, nádasoknak, berkeknek s aztán a Bükk
erdőségei közé!

Rákóczy János, a kinek nagyon ismerős volt az arcza, rőtszőke szakállú
és hajú férfi volt. A szakállt csak le lehetett borotválni; de az a sűrű
oroszlánysörény!

A színésznők értenek a maszkirozáshoz. Vettek a barátunk számára kocsis
ruhát, pitykés dolmányt, pörge kalapot, a haját pedig befestették
feketére. Melanogén még akkor nem volt Gyulán kapható, tehát mandulát
vettünk, azt tűzön megpörköltük, mozsárban összetörtük, ennek a
megbarnult olajával lett elváltoztatva a halálraszánt politikus hajzata.
Ő belőle lett Barna János, kocsis, én belőlem pedig lett Benke Albert,
Laborfalvy Benke Róza testvére, a ki a szegedi ütközet alatt sírjára
talált. Annak a nevét viseltem sok ideig. Hanem a szőke hajamat nem
hagytam feketére festeni, se a bajuszom, szakállam leborotváltatni. Ha
rám ismernek, bíró elé állítanak, megmondom, ki vagyok? megmondom, mit
tettem a szabadságharcz alatt: itt vagyok, fizetek.

Ez az emlékezetem Gyula városára.

De még most is: «dum subit illius tristissimæ noctis imago» hálával
emlékezem meg arra a derék városra, mely nekem a honvesztés első
éjszakáján menedéket adott, a hol azzal a fohászszal hajtottam álomra a
fejemet, hogy «megvirrad még valaha!»




AZ ELSŐ ŐSZ HAJSZÁLAK.

(1890.)

Október elején 1849-ben a borsodi Bükkben voltam.

Tardonának hívják a falut. Miskolcztól öt óra járásnyira van, kocsin.
Folyvást ősrengetegek között halad az ember, négyszer-ötször átgázolva a
patakon. Hídnak híre sincs. Kijönni a faluból is csak ugyanazon az úton
lehet, mert egy völgykatlanban fekszik, a miből csak nyaktörő ösvények
vezetnek át a hegység túlsó oldalára, a mi már egy más világrész.

Ebbe a faluba menekültem én (a feleségem hozott ide) a jó, derék Csányi
Béni házához – a világosi nehéz nap után. A feleségem testvérének a
nevét viseltem, a kedves kedélyű Benke Albertét, a ki a hadjárat alatt
elhalt, a neve jó volt nekem. Jókai Mór nem létezett többé a világra
nézve.

De rám nézve sem létezett a világ és így quittek voltunk.

Tardonára nem járt hirlap, ott nem volt posta, ha valaki levelet akart
valahová küldeni, el kellett ballagnia Sajó-Kazinczra. – De hát
Tardonáról minek írna valaki levelet akárhová? – S hogy írhatna valaki
levelet Tardonára, mikor annak a falunak még csak a neve sincs a mappára
fölvéve? – Jó, becsületes kálvinista palócz kurta nemesek lakják, a kik
maguk szántanak, vetnek, disznót makkoltatnak, a feleségeik maguk
varrják az öltönyeiket. Terem szép buzájuk, kukoriczájuk, karczos boruk,
a mi eltart újig, káposztájuk, répájuk, még keménymagjuk is van. A patak
a házuk alatt folyik, abban pisztráng terem, malom van rajta, az megőrli
a búzát és tengerit, van egy derék papjuk, a ki vasárnap lelki
táplálékkal ellátja őket s egészen meg vannak a sorsukkal elégedve.

Hát idáig nem jutott el a földrengés.

Pedig nagyot rendülhetett, mikor az a nagy érczkolossz, a magyar nemzet
végigzuhant rajta.

Tardonán ezt sem érezték meg. Elmúlhattak a hellének és a celták,
elmúlhatnak az ozmanok és a muszkák; de a palócz nemzet nem múlik el
soha. Itt találták azt már a magyarok, mikor kijöttek Ázsiából s ha
nincs «független» Magyarország, de van független Palóczország.

Két hosszú hónapig nem tudtam én arról semmit, hogy mi történik odakinn
a nagy világban. Reggeltől estig jártam az erdőket. Gyönyörű őszi napok
voltak folyvást.

Hanem egy délután csunya nagy zivatar rontott alá az Örvénykőről, az ott
kapott egy erdőben: szaladt a zápor: a kis szelid «hársas» patak
Niagarává duzzadt fel s tengert csinált a zöld mezőből. Én bőrig ázva
kerültem haza a jó Csányiékhoz, a kik már aggódtak miattam, hogy elvisz
az árvíz.

Az nem vitt el, hanem előkapott a csúz: éjszakára olyan lázba estem,
hogy minden porczikám külön a maga kedvére fájt: a lábaim a világ végéig
akartak nyúlni, a fejem zúgott mint egy daráló malom; a fogaimon valaki
egy kalapácscsal klavirozott végig; ha meg elaludtam: egyre azt
álmodtam, hogy a puska vége előtt állok: olvassák a fejemre a
sententiát: csak a kommandó-szót várják: «Feuer!» s aztán vége van.

De hát még sem lett vége. Valahogy csak megvirradtam. Az éjjeli nagy
veszedelemből nem maradt fenn más, mint egy irgalmatlan nagy fogfájás. –
Az első fogfájás életemben. – Eddig csak híréből ismertem.

Panaszkodtam a gazdámnak.

– Ki kell húzatni.

– Van itt borbély?

– Itt nincs; de Miskolczon van.

– Oda nem megyek, mert ott _plombálnak_.

– Hát van itt egy ács, a ki tud fogat húzni.

– Hívják ide.

A derék becsületes faragó ember aztán ki is teremtette az én fájós
fogamat, úgy, hogy ő jobban megizzadt bele, mint én. Háromszor
lecsattantotta róla a vasat: s egy konyhaszéket összetört, a mint
nekifeszítette a lábát.

Mikor vége volt, azt mondtam neki:

– Édes atyámfia, ennyi fáradtsággal a fejemet is le lehetett volna
vágni.

(Hogy tréfáltam azzal a fejlevágással! – Épen október 6-ikán volt ez! –
Nekem csak egy darabka csontom lett halottá!)

Az arczom természetesen feldagadt, néhány napig felkötve kellett
hordanom az állkapczámat. Ez alatt odaverődött hozzánk egy vándorló
honvéd.

Egyenesen Komáromból jött, gyalog; itt volt a hazája valahol a Bükkben.

Az beszélte el, hogy Komárom vára kapitulált, mindenki amnestiát kapott.
Meg is mutatta a maga «Geleitschein»-ját, a melyben személye és vagyona
minden háborgatás ellen biztosíttatik.

Hogy irigyeltem tőle ezt a darab papirost!

Ez volt az első hír, a mit onnan kívülről kaptam.

Én aztán a magam képzeletéből kiszíneztem azokat, a miket a jövevény
futtában elénk vázolt. Az amnestiát. A béke helyreállítását.

Lám, milyen jól jártak azok, a kik helyt álltak az utolsó
körömszakadtáig; azok megint két lábon járó emberek lettek; én pedig
vagyok egy fáról-fára ugráló evet!

Zugolódtam mindenkire, leginkább saját magamra.

Azután megint nem hallottam valami tíz napig semmit a világ folyásáról.
Azalatt ismét elővett a bolyongás vágya. Kergetett valami reggeltől
estig erdőről erdőre.

Egyszer aztán, mikor hazatértem a kóborlásomból, ott találtam a
feleségemet a lakásomon, a kandalló lobogó tüze mellett ülve.

Az volt az öröm!

Mit tudod te azt, boldog új nemzedék! mi az a viszontlátás? A bujdosó, a
kipéczézett és az ő szerelmese között!

S aztán a nagy öröm meg lett tetézve az által, hogy a feleség, ki messze
Budapestről, lopva, rejtőzve, nyitott parasztszekéren jött el utánam az
ősrengetegbe, – elővonta kebléből azt a kis összegyűrt levélkét, a mit a
bujdosó honvédtől úgy megirigyeltem: a komáromi capitulatióból eredett
«Geleitschein»-t. Kiállítva az én nevemre, mintha Klapkának a hadsegéde
lettem volna. Ezt csak egy szerető asszonyszív vakmerő furfangja
gondolhatta így ki. Szigligeti öcscse járt közben. Meg voltam a haláltól
mentve…

S ezt az ő feje gondolta ki!

Hanem aztán, mikor végig néztem ezen a drága főn, a minek minden vonása
s aztán az összes kifejezése úgy élt a lelkemben mindig, a hogy most is;
megláttam a homlokán valamit, a mi két hónappal előbb, a mikor
elbúcsúztunk egymástól, még nem volt ott: a dús fekete hajzat között
három ősz hajszálat.

Bámulva kérdezem, hogy mi ez?

– Az ősz hajszálaimat láttad meg, ugyebár?

Akkor aztán a tűzhöz közelebb húzódva (fázott: betegen jött el Pestről)
elbeszélte nekem, hogy mi történt október hatodikán! A miről én még mit
sem tudtam.

Ő is látott e napon valamit, s attól, a mit látott, támadtak ezek a
fehér hajszálak a homlokán másnap.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tenger-idő mult el azóta!

Negyvenegy esztendő!

Negyvenegy év multán itt ülök egy üres házban, egyes-egyedül az asztalom
mellett. Nem várok már semmi jót, s nem félek semmi rossztól.
Gyönyörködöm az új nemzedékben s szemlélem országunk emelkedését. A
multakat nem siratom s a jövendőkért nem fantaziálok. «Traditur dies.»

Ma is épen úgy szakgatja az arczomat a csúz, mint 41 év előtt. Hanem a
fogam nem fáj már. Műfogaim vannak: rágni jó velük és nem fájnak. A
hazámért sem kínoz semmi aggodalom. Az osztrák-magyar monarchiát nem
kell félteni.

Hanem azt az első három ősz hajszálat – nem tudom elfelejteni.




AZ ÉN LEGKEDVESEBB CENSOROM.

_Mind_ kedves volt az; de ez volt a legkedvesebb.

Ne tessék e név alatt valami vén, morozus szervita pátert képzelni, a
milyenek a _bronz_-korszakban mortifikálták a magyar írókat: ez már az
arany-korszakban történt: abban a boldog német világban, a mikor még nem
volt itt egy reaktionárius magyar kormány, mely a sajtószabadság
megszorításáról gondolkozik; hanem az a sokat magasztalt szabadelvű
német kormány boldogított bennünket, a mely alatt mindenről szabad volt
_írni_ a világon; – csak _kinyomtatni_ nem volt szabad.

Cs… úr fiatal, csinos ember volt, két csillag volt a gallérján. Az ő
hivatala feloszlott nappali és éjjeli hivatalra s mind a kettő nagyon
kellemetes volt. Nappal költői műveket olvasott, este színdarabokat
nézett végig. A költői művekből kijegyzé azon sorokat, a melyeket
különösen szépeknek talált, a színpadi előadásból pedig azon mondatokat,
a miket a közönség különösen _megtapsolt_. Azután volt egy nagy
_műkedvelő_ úr itten, úgy hítták, hogy _Protman_. Ez az úr valószínűleg
albumot gyüjtött magának (passziója lehetett), a mibe az ilyen
kijegyzett szépségeket _félrerakták_, s a költői mű aztán kinyomatott, a
színdarab a legközelebbi előadáson elmondatott – _ama szépségeknek a
híjával_.

Cs… nem valami vad ember. A szinészekkel fraternizált, még azt is
megmondta nekik, hogy ki előtt ne járjon el a szájuk? az ifjabb
szinésznőknek pedig udvarolt s az írókhoz dörgölőzött. Engem különösen
kitüntetett a figyelmetességével: a szinházban mellém támaszkodott, ha
valaminek én tapsoltam, annak ő is tapsolt és figyelmeztetett a darab
szépségeire. Igazán mondom, jó ember volt: sokat elnézett. Egyszer a
«Windsori víg nők» operai előadásán az a jelenet fordul elő a színpadon,
hogy a hasra esett Falstaffot az állatokká alakult tündérek
megcsipkedik. Igy egy madáralak is belevagdalja a csőrét. Mellettem állt
akkor is Cs… úr. «No, úgy-e az most azt jelenti, – súgá nekem, – hogy
_az osztrák sas így tépi a magyar testét?_ Más censor az ilyent
feljelentené. Én nem szólok semmit.» És nem szólt. A darab nem lett
betiltva.

Engem azonban többször biztatott, hogy mért nem írok már egy darabot?
Csináljak már egyet.

Egyszer aztán csakugyan rávitt a bűnöm, hogy megöntsek egy drámát; az
volt a czíme hogy «Dalma».

Beadtam: a drámabiráló választmány elfogadta; a szinészeknek tetszett, a
mint elolvasták. Hanem egy nagy baj volt, a mit mindannyian felfedeztek
benne. Az, hogy holmi – _hazáról_ van benne nagyon sok discursus. –
Hiába játszik az a darab Scythiában, _avar-tunguz_ közreműködőkkel,
azért azt mindenki kitalálja, hogy az _avar_ a _magyar_, a _tunguz_ meg
a _német_. Nem engedi ezt meg a censura soha. «Nem lát ez szinpadot,
édes öcsém, mondta a jó öreg Szentpéteri; mit gondol kegyed: nekem azt
kellene mondanom Oldamur szerepében haldokolva: «szeressétek mindennél
jobban a hazát!» Hiszen ha én ezt elrebegem a színpadon: a publikum
mindjárt elérti, tapsolni fog: «_ezek_» meg azt sem várják, míg
meghalok; élve visznek a Neugebäudeba. Nem engedi meg ezt a censor
soha.»

«Dehogy nem engedi, biztatám barátaimat, megálljunk csak. Van nekem egy
protectorom a censorok között, a derék Cs… úr; annak adom be. Az engem
nagyon pártfogol.»

Úgy tettem: körülfogtam Cs… urat; magam elvittem hozzá a darabot; «íme
szót fogadtam: írtam drámát; hanem aztán ki ne törülje a javát.»

Megszorongatta a kezemet a derék ember; biztosított róla, hogy ha
valakivel, hát velem fog barátságosan elbánni; menjek fel hozzá három
nap mulva. Csak bízzam ő rá magamat: majd berekomendálja ő a darabomat
Protman úrnak úgy, a hogy még soha nem volt.

Megjelentem a mondott napon a színe előtt. Épen előtte volt a darabom,
akkor revideálta a referádát; kért, hogy üljek le. «Köszönöm,
elállhatok!» Voltaképen pedig azért maradtam állva, hogy a vállán
keresztül belepisloghassak a referádájába, a mit épen átolvasott. Jó
szemeim voltak, hat lépésről el tudtam olvasni minden írást. No már ezt
a kis kiváncsiságot csak meg lehet bocsátani egy szerzőnek, ki
elsőszülöttének élet- vagy halálitéletét látja kiterítve maga előtt.

De még úgy nem adta meg senki a leselkedésnek az árát, mint én, az első
és utolsó alkalommal.

A censori referádának az első sora e szavakkal kezdődött:

«_Dieses elende Machwerk…_»

A többit aztán nem instáltam belőle: elég volt. No ez szépen
berekomendálja az én darabomat!

Mikor az én legkedvesebb censorom felkelt a székről, s felém fordult,
láthatta, hogy nagyon savanyú ábrázattal viszonzom az ő mézédes
czifferblattjának mosolygását.

Kitalálta az okát, volt annyi praxisa.

– Kegyed talán bepislantott az én referádámba?

– Meglehet.

– S ezért tán aprehendál? Hát aztán azt gondolja kegyed, hogy ha én most
_nem_ azt írom a darabjáról, hogy az «egy silány férczmű», hát ereszti
azt valaha Protman úr a színpadra?

Meg voltam világosítva.

– Bele írta ön azt is, kérem, hogy valószínűleg megbukik a darabom, s ki
leszek fütyülve?

– Bele hát.

– Köszönöm, Isten fizesse meg.

Azzal hagytam menni a szomszéd szobába Protman úrhoz.

Öt percz mulva meg volt adva az engedély az előadásra. Ném húztak ki a
darabomból semmit. Arra sem volt érdemes.

Ilyen világ volt az a boldog korszak, ifjú barátom, a mely után
visszasóhajtozol. Jaj, de szeretnélek úgy hat hétre legalább
belemártani: – hogy te is emlegetnéd meg a – németek Istenét abban a
_paradicsomban_, a melyről te azt hiszed, hogy «éden-kert», de én tudom,
hogy «mártás». Hogy lennél benne egyszer «sóbafőtt».




AZ ÉN DOLGOM A PESTI NAPLÓNÁL.

(1896.)

Most is édesen gondolok vissza azokra a szép, csendes időkre, a miket
úgy hivunk, hogy _Bach-korszak_.

Schmerlingnek sikerült a Bach elődeit rehabilitálni.

A Bach és a Schmerling-éra úgy áll egymás mellett, mint a Nirvána meg a
Dante pokla: amott a semmivéporlás elmállasztó lassú zsibbadása, emitt a
torturák minden fajtájának keresztülpróbálása.

A magyar ujságírónak a Bach idejében az volt a jelszava: «ne szólj szám,
nem fáj fejem». Schmerling uralmában meg az, hogy «ha szólsz is
megbánod, ha nem szólsz is megbánod».

Az ötvenes években lélekzetet venni minden honpolgárnak, rang- és
fajkülönbség nélkül, teljesen szabad volt, de már a lélekzetet vissza is
lehelni úgy, hogy ennek hangja is hallható legyen, csupán a magyar
ó-konzervativeknek. A többi mind «mundtodt» volt. (Nincs erre – ne is
legyen magyar szó.)

Dicséretükre legyen mondva, ezt a jogukat fel is használták. Szidták a
kormányt nemcsak Budapesten, de még odafent Bécsben is.

A magyar ó-konzervativek lumene volt Ürményi József, A magyar nemzeti
ellenzék egyedüli látható feje. Ahhoz ragaszkodtunk, mint a _horgas
atómusok_, mi többi szétzüllött magyar hazafiak: _Kemény_ Zsigmond,
_Csengery_ Antal, _Kazinczy_ Gábor, _Szilágyi_ Sándor, magam is.

Egész legendakör képződött az alakja körül.

Hogy figurázta ki a bécsi Hofburg fényes udvari báljában a mindenható
Bach minisztert, fenhangon kérdezve tőle: «Nun lieber Herr _Doktor_ (!)
was haben Sie neues vor, um Ungarn zu beglücken?» Hallatlan merénylet!

De hasonló merészség volt, a mikor Ürményi József a budai várban a
helytartó által adott udvari bálon odaplántálta magát a legelső
hivatalnokvezér elé hátat fordítva felé, úgy hogy a két kezét a két
frakkszárnyának zsebébe mélyesztve, őnagyméltóságát teljesen
elnapsötétítette. _Ezért_ felsőbb rendeletre meg is kellett duellálnia a
dehonestált kegyelmes úrnak Ürményivel s szerencse, hogy a pisztolyok
lojálisok voltak.

E kiváló tekintélynek auguriuma alatt mi, fent elsorolt cidevant
rebellisek egy merész vállalatot kezdtünk, a «Nemzeti Könyvtár»
kiadását. Régi krónikáknak, magyar közéletnek megörökítése volt benne a
főczél. Sok nagybecsü munka lett ott összehordva: többek között Cserey
Mihálynak nagyérdekü erdélyi korrajza. Ennek a befolyása alatt született
meg Szigligeti «Béldi Pál» drámája, s nekem is több regényem: (Erdély
aranykora, Török világ Magyarországon, Kétszarvu ember.)

Később ezen a félig taposott ösvényen át megnyilt az út egy rendes
napilaphoz, a melynek koncesszióját a derék idősb Emich Gusztáv tudta
megszerezni a maga firmájának.

Ez volt a _Pesti Napló_.

Csak két lap van még mai nap életben, a mely a távol Bach-korszakban
merészkedett megszületni: mind a kettőnek én voltam a keresztapja: a
_Vasárnapi Ujság_ és az _Üstökös_, napilap csupán a _Pesti Napló_. Ez
képviselte egyedül a magyar nemzeti szellemet.

Szerkesztője volt Török János. Az egyedüli posszibilis szerkesztő széles
e Magyarországon. Minden egyéb publicista terhelve volt a kormánykörök
előtt. Hisz én nekem magamnak is csak úgy lehetett két éven át a
_Vasárnapi Ujságot_ szerkesztenem, hogy Pákh Albert lett megnevezve
felelős szerkesztőnek; az pedig Græfenbergben üdült nehéz betegségéből s
minden héten üres lapot küldtünk fel hozzá, azt visszaküldte az
aláírásával ellátva s arra nyomtattuk a czenzornak benyújtandó számot.

Tehát a _Pesti Napló_ munkatársa voltam én is.

Igaz, hogy csak a vonal alatt. A tárczában jött a regényem.

Az első regényem, mely azzal a vakmerő furfanggal jött létre, hogy
naponkint _egy_ tárczára valót írtam meg belőle, a következő napra való
még csak a fejemben volt meg. Könnyen beletörhetett volna a késem. Ez a
regényem volt az _Egy magyar nábob_. Szép honoráriumot kaptam érte a
Pesti Naplótól: ezer forintot. Rengeteg pénz volt ez akkor! Kivált
nekem. Nem is tudtam volna mire elkölteni, ha a svábhegyi telket (egy
elhagyott kőbányát) meg nem vettem volna rajta. Hanem ez még csak felét
adta ki a vételárnak: hogy a másik fele is megkerüljön, nem volt mit
tennem más, mint a jó Magyar Nábob örököséből egy másik regényt
leszármaztatnom: ekként támadt a _Kárpáti Zoltán_.

Ezért is megkaptam – előre – a szép ezer forintokat Emichtől. S aztán
írtam ezt is, egyik tárczát a másik után a Pesti Naplóba, nem aggódva a
jövendők miatt.

Hanem ennél aztán csakugyan utólért a nemezis.

Az új telkemen, galagonya-bozótirtás közben a jobbkezem hüvelykujjának a
körme alá szúródott egy tövis, beletört a hegye, az ujjam meggyűlt, nem
tudtam a tollat fogni: a tárcza elmaradt a lapból.

De másnap már ott volt a szerkesztő kegyetlen fulminatoriuma az
asztalomon.

«Hallja az úr! _vagy regényt írjunk, vagy paszulyt öntözzünk! Ha
felvette az úr az árát, írja meg az aequivalensét._»

Én aztán mit tehettem? Török Jánosnak igaza volt. Írni kellett. Írtam a
folytatást _balkézzel_. Ha a tisztelt olvasó talál valami nevetnivaló
furcsát ebben a regényben, gondoljon rá, hogy én azt balkézzel írtam, a
jobbkezem hüvelykét az alatt székifű-főzetbe áztatva.

De hát én még most is visszagondolok erre.

S most, a mikor már nevezetes ember lettem, a kinek hirnevét a
filoxerák, szőlőmolyok és firkáló férgek milliói hirdetik s körüljárok
viruló telkemben, gyönyörködve gyümölcsterhelte fák, bokrok és szőlők
ismerős világában, mindig eszembe jut, hogy én ennek az alapját a jó
Pesti Naplónak köszönöm. Adjon az Isten neki is még sok időkön át
bőséges szüretet.




AZ ELSŐ ALAPÍTÓK.

Bizony negyven esztendeje már annak, hogy ezek történtek.

Schmerling elkobozta a magyar alkotmányt, Magyarországon kinevezett
hivatalnokokkal kormányoztak, az adót katonai erőhatalommal hajtották
be, a magyar országgyűlést feloszlatták, Erdélyt elszakították
Magyarországtól s bevitték a Rájkszrátba. Onnan diktálták a törvényeket
Magyarországra. A sajtó czenzura alá rendeltetett s ha valaki mégis
tudott volna sajtó útján valami vétséget elkövetni, a fölött a katonai
törvényszék, a hadbíróság itélt.

Ezt tudva, vigyáztak is magukra a lapszerkesztők.

A Pesti Napló a Deák-párt organuma volt, a nagyeszű Kemény Zsigmond
vezetése mellett; a Magyar Sajtó felelős szerkesztője volt Hajnik
Károly, a kiadó Heckenast Gusztávnak könyvvivője, egykor az
országgyűlési gyorsiroda vezetője: a valóságos szerkesztést végezte
Török János ó-konzervativ politikus, főmunkatárs czíme alatt.

A határozati pártnak, melynek vezére volt Tisza Kálmán, nem volt
napilapja: egyetlen organuma volt a bolondozó Üstökös, Kakas Mártonával,
Tallérossy Zebulonjával, politikus csizmadiájával.

Új lap engedélyezésére gondolni sem lehetett azzal a programmal, a mi a
határozati párt zászlójára volt feltűzve: «jogfolytonosság». Pedig a
zászló megvolt, tábora is nagy volt az országban, vezérei elsőrendű
hírességek.

Ekkor a véletlen hozott segítséget. Egy szépirodalmi lap polémiába
keveredett színházi dolgok felett a Magyar Sajtóval. A vita
személyeskedéssé fajúlt. Török János érzékenyen megsértette mind a színi
kritika íróját, mind a lap szerkesztőjét. Azok pedig fiatal, tüzes
legények voltak, híres párbajvívók: Tóth Kálmán és Dobsa Lajos; kihítták
Török Jánost fegyveres elégtételadásra.

Az öreg azt felelte nekik, hogy ő a párbajozást arisztokratikus
intézménynek tartja s mint testestül-lelkestül demokrata, nem áll ki
hírlapi czikkért verekedni. Ha sértve vannak az urak sajtó útján,
menjenek a panaszukkal a katonai törvényszékhez. Azok mentek is, de nem
a törvényszékhez, hanem a katonai kaszinóba; ott felszólítottak két
katonatisztet (az egyik emlékezetemre Auspitz hadnagy volt) s most már
azokat küldték szekundánsokul magához a felelős szerkesztőhöz, Hajnik
Károlyhoz, hogy ha a főmunkatársa nem akar helyt állni a lapjában
elkövetett sértésért, akkor neki kell helyette megverekedni.

A jó becsületes Hajnik Károly soha életében senkit meg sem csiklándott:
ő csendesen írta a Strazza-könyvbe a rubrikák töltelékét s a Magyar
Sajtó szerkesztésében mindössze annyi része volt, hogy mikor este
kilencz órakor odatette eléje a metteur en page a kefelevonatot két
példányban a czenzura számára, hát aláírta a nevét, soha bele sem
nézett. Semmiképpen nem ment a fejébe, hogy miért kelljen neki a lábát
ellövetni egy színésznő miatt, a kit sohasem látott.

Kettévágta a gordiusi csomót maga a kiadó, Heckenast Gusztáv. Azzal az
ajánlattal lépett a kihívók elé, hogy ő elégtételül el fogja bocsátani a
lapjától a főmunkatársat, Török Jánost, azonnal.

Csakhogy azok elővigyázatos emberek voltak. Az nekik nem volt elég. Az
elbocsátott főmunkatárs azért más czím alatt ott maradhat. Nekik olyan
új munkatársat nevezzen meg a kiadó, a ki felől biztosítva lesznek, hogy
a személyes sértegetésért fegyverrel is helyt áll.

Heckenastnak eszébe jutottam én. Nemrégiben nekem volt párbajom egy
pajtásommal a politikus csizmadiának egy észrevétele miatt. A két
szekundáns tiszt készséggel fogadta az én jelöltségemet, elégtétel
gyanánt. Így jutottam én a Magyar Sajtó főmunkatársi hivatalába.

A mint ez köztudomásúvá lett, egy napon odajöttek hozzám az én volt
képviselőtársaim, a kik a határozati pártot vezették s azzal bíztak meg,
hogy a Magyar Sajtót a párt organumává alakítsam át az ő közreműködésük
mellett. Mindenki fog írni vezérczikket. Ingyen vezérczikkek! A szakmák
szerint egyik «úr» elvállalta a nemzetgazdászati rovatot, másik a
külföldet, harmadik a belföldet, negyedik Ausztriát és mind pontosan
betölték a helyeiket. Még ma is őrzöm a kézirataikat. Minő emlékek!

De még ennél nem állapodtunk meg. A mi lapunknak ki kell emelkedni a
többiek sorából az által, hogy kitűnően legyen szerkesztve. Mivel lehet
ezt elérni? Azzal, hogy eredeti táviratokat közlünk a lap élén. Hát biz
eddig a pesti lapok a táviratokat csak úgy fordítgatták a reggeli bécsi
lapokból. Így is jó volt az s nem került semmibe.

Ehhez azonban pénz kell! Sok pénz! Azonnal megszerkesztettük a kötelező
aláírási ívet. Kiki az aláírók közül fizet a pártkasszába évenkint
huszonöt forintot. Az aláírási ívet ma is őrzöm ereklyeként. Voltunk
húszan. S ezzel az ötszáz forinttal a zsebemben indultam én neki a
jogfolytonosság pártjának a lapját megalapítani, a mely alapon épült
aztán fel a Hon, a Nemzet, a Magyar Nemzet. A munkatársak fizettek
(később még többet is fizettek).

Annak a húsz alapítótagnak arczképcsoportja itt függ most is az
íróasztalom fölött. De szép délczeg, daliás alakok voltak! Az ifjúság
varázsereje sugárzott arczaikról. Valahol leghátul én is ott settengek
közöttük.

Egy egész korszakot képvisel ez a csoportos kép. Milyen nagy korszakot!
Tele magas eszmékkel, dicső elvekkel, honalkotó elhatározással,
szabadság hitével!

E fényes alakok legtöbbjének sírkövét benőtte már a moha és a rozsda.
Egynéhányan még itt maradtunk, a kik nagy nyugodtan nézzük, hogyan
takarja be a hajdani munkások élő alakjait is a moha, a rozsda…




A JÓKAI TÁGABB HAZÁJA.

(1886.)

A napokban olvastam nagy hazánkfiának egy vezérczikkében ezt a szót: «_a
Jókai tágabb hazája._» – Szeget ütött a fejembe! – Vajjon mi lehetett
ez? – Csak nem az «_összbirodalmat_» értette alatta? Mert hogy abba bele
«ne» menjünk, azért én _annak idejében a legszűkebb hazámba_ is
bejutottam, a minek becsületes neve «tömlöcz». E korszak neve
«Schmerling».

Harmincz év alatti fiataloktól nem lehet azt követelni, hogy huszonkét
év előtti állapotokról világos emlékezettel birjanak; azért nem
csodálom, ha gyakran megujuló hangokat hallok a fiatal növésű erdőből:
«bár csak visszatérnének azok az idők, a mostani, minden szabadságot
megsemmisítő korszak helyébe!» – Az igaz, hogy akkor nagy volt a
szabadság: a többség nem szavazta le a kisebbséget, – az elnök nem vonta
meg senkitől a szót; – a virilisségét nem vesztette el senki; – a
sajtótörvény pedig épen nem volt: minden ujságíró azt írhatta, s azt
nyomathatta ki lapjába, a mi neki tetszett; – csakhogy aztán, mikor fel
akarta adni a lapot a postára, akkor megfogta a gallérját – nem ám a
censor, mert olyan nem volt, hanem a rendőrbiztos, s azt mondta: «lassan
a szellemmel!» Azzal a lapot, nyomdát lepecsételték: az ujságírót vitték
a legalkotmányosabban kormányzó rendőrmandarinhoz. A rendőrmandarin úr
tökéletes ellentéte volt a mostani keményszívű, haragos tekintetű,
kegyetlen belügyminiszternek; végtelenül nyájas, mosolygó, alacsony öreg
uracska, a ki mindig olyan vékony, siránkozó hangon beszélt, mintha
emlékbeszédet olvasna fel megholt tudós felett: «Aber mein lieber Jókai!
Mit cselekedett ön?» Asztalán volt kiterítve az ujságom. Azt persze ő
excellentiája nem tudta, hogy mit cselekedtem; mert magyarul egy szót
sem értett: csak azt látta, hogy a lapomban columnaszámra vannak
aláhúzva sorok majd veres, majd kék plajbászszal, némelyik duplán. A
veres a lázítás, a kék a felségárulás. El volt érzékenyülve; ő maga
szívesen megbocsátana, s megengedné, hogy a rettenetes czikket kivegyem
a lapból; de már ő excellentiájának, a főmandarinnak ott fenn Budán
tudomása van a dologról s az kegyetlen uraság: azért bármilyen nagyon
sajnál is, kénytelen átadni a törvény szigorának; azzal megölelt,
megrázta a kezemet, megtörülte a szemüvegeit s küldött a
Károly-kaszárnyába magamat jelenteni.

Holmi sajtóbiróság, esküdtszék s más efféle mai korbeli zsarnoki
tribunál akkor nem létezett; hanem azok helyett dívott az igazi
demokrata intézmény: a katonai biróság. A hosszú asztalnál ült egy
ezredes, egy őrnagy, egy kapitány, egy hadnagy, egy őrmester, egy
káplár, meg egy közkatona, a három utóbbi nem értett más nyelven, csak
_polyákul_. És ezek előtt kellett nekem elmondanom nagyszerű
védbeszédemet s bebizonyítanom, hogy Erdély jog szerint Magyarországhoz
tartozik, s hogy Magyarországnak külön felelős miniszteriummal kell
birni. Háromnegyed óráig tartott a védbeszédem: természetesen németül.
Senki sem replikázott a beszédemre semmit.

Kiküldtek a törvényteremből s öt percz mulva visszahívtak.

Az auditor major fölolvasta az ítéletet, hogy mind a szerkesztő, mind a
czikk írója, a magyar főúri családok egyik legfényesebb nevű, tehetségű
és vagyoni állású tagja, elitéltettünk a _megkrétázott czikkért_ három
hónapra, ellenben a _védelemért_ kilenczre, összesen egy egész
esztendőre – nehéz vasban – no meg a nemesség, grófság elvesztésére.
Azonfelül egy kurta ezer forint pénzbirságra. – De nem ám holmi
_sajtóvétség_ miatt; oh nem, a sajtó szabad! hanem
_közcsend-háborításért_. És így az, a ki Magyarhon és Erdély uniójáról,
meg a magyar alkotmány helyreállításáról czikket írt és nyomtatott, az
_közcsendet háborított_, mintha ablakokat vert volna be s éjjel
kurjongatott volna utczahosszant, s _ezért_ lett a legszűkebb hazába, a
börtönbe bedugva.

Hanem hát nem kell ám ezt a börtönt olyan tragice venni. Csupa mulatság
volt az. A katonák iparkodtak a legkellemesebbé tenni Buda várában
mulatásunkat: a nehéz vasat meg sem mutatták, soha én egész életemben
annyi látogatást nem kaptam, mint az alatt az egy hónap alatt, a mit ott
töltöttem (a többit elengedte a legmagasabb kegyelem) s utoljára annyira
vittem a kedélyes impertinentiát, hogy egy délután elszöktettem velünk
együtt a porkolábot ki a Svábhegyre: ott a feleségem jó vacsorát főzött,
volt jó borom hozzá, elmulatgattunk, anekdotáztunk, késő éjjel kerültünk
haza Budára, a tömlöczbe, alig akartak bennünket beereszteni.
Szerencsénk, hogy velünk volt a porkoláb, különben künn rekedtünk volna
az utczán.

S a katonák igazságos emberek voltak, azt meg kell nekik adni, nemcsak
minket dugtak a hűvösre, a kik Magyarország állami önállóságát vitattuk,
hanem azt is, a ki a mi czikkünk megczáfolására vállalkozott, magát az
_officiozus lap szerkesztőjét_ is. Hiába allegált, hogy hisz ő a magas
_kormányt védelmezi!_ «nutzt nix!» az _is közcsend-háborítás!_ Én
kijöttem a börtönből, ő beült, egymásnak adtuk a kilincset.

Hát bizonyosan ezt a mulatságos életet irigyeltétek meg ti kedves ifjú
barátim, hogy nagyon kivánkoztok bele vissza.

Eszembe jut az az adoma, mikor a szegény favágó meg a felesége együtt
ültek este a sovány vacsoránál – egy tál vereshagyma volt az egész.
«Hej, csak az Úr Isten megadná azt, a mit én kivánok.» Erre a szóra
nyilt egyszerre mind a kettőnek az ajka. S a mit két ember egyszerre
mond ki, az az óhajtás teljesülni szokott. «No hát legyen meg!» hangzott
egy szó a magasból, «három kivánságtok teljesüljön be legottan!» – «De
jó volna most izibe egy szál fokhagymás kolbász» – mondá legelőbb a
favágó. «Sutty!» egyszerre alákarikázott a kürtőből a kivánt csemege a
tálba. De felfortyant ezen a feleség: «Hogy tudta már kend a drága
kivánságot ilyen potom valamire vesztegetni? Oh, bár ragadna kendnek az
orrához ez a kolbász!» – «Zsupsz!» – ott volt a második beteljesült
kivánság, a férj orrához hozzánőtt a kolbász, hosszú ormánynyá
kiegyenesülve. Akkor aztán egyesült erővel arra fordították a harmadik
kivánságot, hogy vajha tünnék el az a kolbász megint a merről jött! S
akkor aztán ott ültek, a beteljesült három kivánság után, megint a tál
vereshagyma előtt. – Mi is úgy járhatunk. – «Bárcsak visszatérne az a
másik jobb idő!» – mondjátok ti. – Egyszer csak ott terem a
tányérotokon. – «Bárcsak az orrotokhoz ragadna!» – mondom én akkor. –
Végre aztán egyesült erővel látunk hozzá, hogy eltünjék onnan ismét.

No de hát arra ne gondoljon senki, az a «tágasabb haza», a mit
«összbirodalomnak» neveznek, nem kerül a tányérunkra soha, _s hogy én
azt valaha, valahol, akár józan fővel, akár mámorosan ajánlottam, vagy
dicsértem, vagy emlegettem volna, azt határozottan tagadom;_ annak
idején meg is czáfoltam. Ilyen «tágabb hazájára Jókainak» tehát nagy
hazánkfia nem példálózhatott, mert ilyen sem a valóságban, sem az én
fantáziámban nincs és nem is lesz.

Tehát minden valószínűség szerint azt az osztrák-magyar monarkhiát
érthette alatta, a mit írásban és képben együtt szerkesztünk az
osztrákokkal. Ezt pedig, minden belőle levonható következményekkel
együtt, elfogadom.

Az eszme a trónörökösé volt: ő nála fogamzott a gondolat, megismerni és
megismertetni egymással és a világgal az osztrák-magyar monarkhiát (vagy
egészen magyarul mondva: Osztrák- és Magyarországot) írásban és képben.

E tervet jóváhagyta az uralkodó, s akkor a trónörökös maga köré gyüjté a
monarkhia mindkét részének szakavatott tudósait, hogy azoknak
közreműködésével alkossa meg e művet.

Ez eszme megvalósulásánál első sorban érdeklő körülmény az, hogy a
monarkhia egykor leendő uralkodója minden népeit megismerni kivánja,
történetükben, jellemükben, szokásaikban, úgy a hogy azokat saját
keblükből támadt írók ecsetelni fogják, s a míg e mű elkészül, tehát
évek hosszú során át, oly férfiakkal veszi körül magát, kik minden
tekintetben függetlenek, kik a hatalomtól, a kormánytól semmit sem
várnak, kik nem szolgálnak mást, mint a tudományt, s kik a szellemi
munka világában olyan nevet vívtak ki egyenkint maguknak, a mit semmi
titulus nem tesz fényesebbé. Mert meg kell állapítanom azt, hogy az
osztrák felügyelő bizottságok épen olyan, udvaronczi zamattól ment,
szabadelvű tudós férfiakból vannak összeállítva, a kik saját tudományos
állásuk tekintélyére büszkébbek, mint a rendjeleikre, – miként nálunk a
magyar rész felügyelő bizottságai.

De különösen maga az én tisztelt kollegám, az osztrák rész szerkesztője,
Weilen azon alak, a kit közelebbről kell az én ifjú barátaimmal
megismertetnem. Fiatal korában ő is fegyvert viselt a szabadságért s a
miért küzdött akkor karddal, azért küzd ma is a szellemmel, a szabadelvű
eszmékért; osztozott egykor a szenvedéseinkben, katona volt, közvitézből
emelkedett tiszti tanárrá; bátor szivének, kiváló eszének köszönheti az
állást, a hova felküzdte magát; most polgári állásában az Olympra törő
ifjúság vezetője, az irodalomban rajongó képviselője az eszményiségnek;
minden téren hozzászokva ahhoz a munkához, mely a becsülettel együtt
szerzi meg a kenyeret: magánéletben tiszta puritán jellem; a mellett
széles ismeretű tudós és közszeretetben álló elnöke az osztrák szellemi
phalanxnak, az írók seregének, kik őt mint apjukat szeretik, s a mit
legutoljára, de leghangosabban kell kimondanom, nekünk magyaroknak a
legőszintébb és legigazságosabb barátunk. Üdv és áldás arra az országra,
hol ilyen férfiak a trón örökösének mindennapi társalkodói.

És másod sorban az a nagy nyereség, hogy ez a két tábor, a szellem
harczosai, innen is, túl is közelből megismerik egymást.

Megvallom őszintén, hogy mikor a legelső ülésben összekerültünk (az
előtt soha sem láttuk egymást), a legnagyobb gyanakodással tekintettünk
egymásra. Én attól tartottam, hogy az osztrák tudósok darabokra akarják
szedni Magyarországot (írásban és képben) s trikolor zászlónkból
föderalisztikus rongyokat akarnak tépni; ők meg azt hitték felőlem, hogy
én itt a magyar tribunus plebis szerepét akarom játszani, a ki a
szenátus küszöbéről hajigálja be a vetóját a laticlavisok közé.
Előitéletet is hoztunk magunkkal, ők azt hitték rólunk, magyarokról,
hogy csupa poézissal, fikcióval, soviniszta dicsekedéssel és szenzácziós
adomákkal akarjuk megtölteni a trónörökös munkáját, mink meg arról
voltunk meggyőződve, hogy ők csupa pedáns, tudákos encyclopediát akarnak
szerkeszteni, véghetetlen adathalmazzal; de annál nagyobb unalmassággal.
– Aztán mentül többször összejöttünk, annál jobban megismertük egymást:
a mi kezdete a megbecsülésnek, és most már ott vagyunk, hogy tudunk
egymástól tanulni s ezt nem is titkoljuk; hanem iparkodunk innen is, túl
is a másik félt utólérni, ott, a hol az előnyben van: s «közös»
törekvésünk olyan munkát hozni létre, mely a tudományos alaposság és
szabatos formák mellett a népies irályt, érdekes tartalmat, költői
színezetet érvényesítse.

Nem könnyű munka ez! Mert ha az volna a feladat, hogy készítsünk egy
_könyvtárt_ az osztrák-magyar monarkhiáról, százötven kötettel, – van
hozzáértő tudósunk elég, jól tudnók végrehajtani; ámde itt tizenöt
kötetbe kell összehoznunk mindent, a mi tény, a mi _adat_ és a mi
_hagyomány_ és _költészet_. És mind ennek a nagy közönség s
előreláthatólag a külföld számára kell megírva lennie.

Szeretném, ha kedves ifjú barátim beletekintenének egyszer egy ilyen
általunk szerkesztett korrekturai ívbe, a minek a szövegét két másik
tudós közreműködésével megalkotta egy legilletékesebb harmadik tudós:
akkor aztán kezébe vette egy negyedik, egy ötödik, meg egy hatodik
tudós, az egyik igazított bele és törölt belőle veres plajbászszal, a
másik kék plajbászszal, a harmadik zöld plajbászszal, úgy hogy az egész
a legszebb szmirnai szőnyeg mintájává alakult át; most még ehhez jön az
én rózsaszínű tintám, a ki a kihúzott helyeket itt-ott visszahonosítom;
végre az én kedves szerkesztőtársamnak, Nagy Miklósnak az
alizarin-tintája, a ki a phrasisokon addig gyalulgat, míg beleszoknak
végre a præliminált terjedelembe. Olyan munka ez, mint mikor a
Rákóczi-indulót beleszorítják egy muzsikáló zsebóra művészetébe.

És mind az osztrák, mind a magyar írók és tudósok becsületére meg kell
állapítanom, hogy ebbe a kegyetlen procedurába mind valamennyi
belenyugszik. Soha még tudósok oly nagy pazarlást nem tanusítottak
nagylelkű áldozatkészség dolgában, mint ennél a műnél. Még annak is, a
mit saját magam írtam eddig e műhöz, kétharmada a papirkosárba került
már.

Eddig az írókról, azután következik a közönség.

Ki sem számítható a hatás, a mit gyakorolni fog innen is, túl is a
Lajthán, a különböző ajkú közönségre az, ha egymást kölcsönösen
megismerik: ha fel lesznek előttük tárva országaik legérdekesebb részei,
természeti szépségei, régi emlékeik, városaik, népeik munka és ünneplés
alatt; költészetük, vigalmaik, intézményeik; különösen ha látni fogják
azt, hogy minden fajnak, minden nyelvű népnek egyenlő melegséggel és
szeretettel írott ismertetései foglalnak helyet egymás mellett, saját
legkiválóbb íróik tollából e műben.

Most még csak magyarul és németül fog e mű kiadatni, de bizonyosnak
tartom, hogy a monarkhia minden művelt nemzetének nyelvén meg fog az
jelenni rövid idő jártán.

S ennek a jótékony hatása nem fog elmaradni. A kölcsönös megismerkedés a
legegyenesebb út a kölcsönös becsüléshez. S ez az, a mire mindnyájunknak
szüksége van, a kik különféle nyelven bár, de egy hazaszeretetet vallunk
s abban keressük maradásunkat.

A nemzeti gyűlölködés nagy terebély-fává nőhet ugyan fel, de ez a fa
gyümölcsöt a gazdájának, a ki elültette, nem terem soha, ezen a fán csak
verebek érzik magukat jól, azoknak hernyó kell, s az van rajta elég.

S ki kezdje el a kölcsönös megbecsülés munkáját e monarkhiában, ha nem a
németek s magyarok? s ki kezdje el köztük, ha nem a szellem táborai, az
írók?

Hát ez a _kölcsönös megbecsülés innen is, túl is – ez a «Jókai tágabb
hazája»_.

De én még azzal sem érem ám be, hogy a megbecsülés, a testvérszeretet,
az érdekeltség kincseit innen Magyarországról oda Bécsbe és Ausztria
örökös tartományaiba cserébe áthordani segítsem s onnan az övéket
visszahozni igyekezzem; én az egész világot követelem Magyarország
honpolgársága jó tulajdonságainak cserepiaczául.

Egykor ama nagy hazafi emelte magasra a jelszót: _«Tengerre magyar!»_ én
azt mondom: _«Világba magyar!»_ – Szűk nekünk ez a haza, tágítsunk
rajta! Terjednünk nem lehet, de magasabbra nőnünk szabad. S nem is várt
ez a nemzet az én kiáltó szavamra. Megindult, megy előre. Egy egész
æonnal túl vagyunk ma a _védegyleti aera_ fogalmain. Nem az a jelszavunk
most, körülzárni minden oldalról a hazánkat, hogy a hazai közönség
_kénytelen_ legyen megvenni a magunk termelte selejtest, hazafiui
áldozatból, hanem az a jelszavunk, hogy versenyezzünk a külfölddel s
fogadja be _önként_ a mi termelésünket, azért, mert jó! S ezt teszi már
a nemzetünk. Egész világ látja. Tágítjuk a hazánkat. Nem ellenséggel,
annál nehezebbel van küzdelmünk, _versenytársakkal_, megküzdünk velük!
ha nem sikerült, újra kezdjük. Minden alakjában az ipar terményeinek,
legyen az emberfőben, vagy sziklában született, tűzben vagy lángészben
megtisztult, hatol a _magyar czímer_ előre nyomonkint; – szorgalom,
tudomány, művészet, szellem helyet kér a magyar tehetség számára
külföldön, s a hol gyökeret vert, becsületet arat hazája számára még az
idegen földben is. A magyar a föld tulsó oldalán sem felejti el hazáját,
s a hol házat, műhelyt rakott, az is egy darab magyar haza ottan.

Hallgassatok meg egy példát.

Én e nyáron hírré tettem, hogy a ki az erdélyi közművelődési egylet
számára bizonyos összeget beküld, annak egy névaláírásommal ellátott
lapot küldök meg a kéziratomból. E napokban az «Amerikai Nemzetőr» útján
kaptam egy összeget, melyet e czélra, Amerikába kivándorolt huszonegy
magyar adott össze, a kik New-York, Alleghany, Quebec, Hazleton,
Chicago, Albany, Stelton, Stevenspoint, Farmingdale, Kelleys Island,
Yowen városaiban szétszórva letelepültek. Tehát tizenegy helyről – a
kivándorlottak – az erdélyi közművelődésre. Pedig mit nekik Hecuba? Mit
ád nekik Magyarország, ha felvirágzik, mit vesztenek ők Erdélyben, ha
elpusztul? – Mégis megemlékeznek a hazájukról, s megküldik a szájuktól
megvont falatot a magyar nép üdvére az új világból.

Hát ez a _«Jókai tágabb hazája»_.

Én is segítek azt tágítani – tehetségem szerint. _Segítsetek ti is!_

Azt írta nem rég egy igen tisztelt költőtársam, hogy ha Petőfi
olvashatná mindazt, a mit én most irok, elismerést osztva a hajdan
gyűlölt idegennek, megfordulna a sírjában.

Legyen megnyugodva ifjú barátom, _ha Petőfi látná, miként tört ő maga
legelől utat ahhoz a gyűlölt idegenhez a magyar szellem számára s miként
környezi épen ez a hajdan gyűlölt idegen az ő szellemalakját a
legnagyobb szeretettel_, visszafordulna megint s álmodnék más álmokat az
eddigiek helyett.

A magyar nemzet helyet érdemel a világban, ezt a helyet elfoglalni,
megérdemelni, megtartani mindenütt, a hol mívelt népek laknak,
szorgalommal, szellemmel, szabadelvűséggel: ez a _«Jókai tágabb
hazája»_.




AZ ÉN MACSKAZENÉM.

(1879.)

A lapokból olvasom, hogy énnekem macskazenét akarnak adni.

Ugyan miért?

Azért, mert egy toasztban azt mondtam, hogy az osztrák és magyar
monarchia népeinek azt a két országot, a melyeket fegyverrel védelmezni
kötelességük, egymás iránti kölcsönös szeretetükkel fenntartani is
kötelességük?

Ennél egyebet szavaimból csak a rosszakarat és kollegiális torzsalkodás
csavarhat ki. _Összmonarchiáról nem beszéltem._ Magyar hazám iránti
szeretetemből egy hajszálnyit le nem alkudtam.

Ez ellen lehet kifogása mind annak, a ki Magyarországot Ausztriától
különválva akarja látni, azt kinyilatkoztathatja a legerősebb hangon
sajtóban, országgyűlésen fényes nappal. Hisz két nagy párt van, a mely
erről folyvást szemtől-szembe okokkal és érzelmekkel vitázik.

Mit keresnek hát itt az «állati hangok?» Kutya-, macska-, békahang az
argumentumok helyében?

És éppen én ellenemben, a ki nem vagyok se fellegvárakban lakó
generális, se hozzájárulhatlan kormányzó, se sérthetetlen főpap, a kiket
nem lehet más úton elérni; hanem vagyok jámbor ujságíró, polgár, a kit,
ha tetszik valakinek, a sajtó útján megtámadhat; ha személyesen akarja
velem tudatni a véleményét, rám találhat; egész délután s reggel tíz
óráig itthon vagyok bogárhátú kis házamban, kinn a város végén, nem
strázsál senki, még csak egy férficselédem sincsen; egy ollónál egyéb
fegyver nincs az asztalomon, jöhet bátran, akár egyedül, akár
huszadmagával, megmondhatja a véleményét őszintén, világosan; s ha
tisztességesen beszél, leültetem, meghallgatom, ha gorombáskodni akar,
elkérem a névjegyét s végzünk egymással becsületes, lovagias módon.

De hát kik azok, a kikről azt írják a lapok, hogy már tíz nap óta (!)
éjről-éjre mindig macskazenét akarnak nekem adni s ebben a rendőrség
által mindig megakadályoztatnak? Azt írják, hogy az egyetemi tanuló
fiatalság tagjai? Én ezt tagadom. Én a magyar egyetemi fiatalság tagjait
bátor, nyilt arczú férfiaknak ismerem, a kik, ha a meggyőződésüket meg
akarják mondani, teszik azt fényes nappal, szemtől-szembe, ha kell, a
szuronyerdővel is szembe: a kik nem keresik a sötétség óráit s a futásra
alkalmas tért, még akkor sem, ha a hazának egy esküdt ellenségét kell
megtámadni, nemhogy engem, a kit nem bánthatnak meg a nélkül, hogy saját
nemzetüket meg ne bántsák. Én a magyar ifjúságot inkább olyannak akarom
ismerni, hogy még akkor is büszke legyek rá, a mikor engem bánt és nem
olyannak, hogy ő maga is szégyenlje magát, a mikor azt tette.

Különben az egész utczai lármával nem törődöm. Hozzászoktam én már
ahhoz. A legközelebbi választási mozgalmak alatt a tisztelt ellenpárt
túlbuzgó tagjai három éjjel egymásután a városnegyed legaljasabb
qualitású osztályát odacsődítve ablakom alá, ébresztettek fel álmomból
macskazenével. Tovább aludtam csendesen. – Ezt odasorozom _negyediknek_,
ha meglesz. – S maradok, a ki voltam.




MIRE VÉNÜLÜNK MEG?

(1882.)

Szeretett barátim ott a klubban!

Nagy rémületemre olvasom a lapban, hogy az írók és művészek társasága
1884-ben az én ötven esztendős jubileumomat szándékozik megülni: azon
alkalomból, hogy 1834-ben egy vers meg egy charada jelent meg tőlem
nyomtatásban és így ez az év vehető fel az én írói pályafutásom
kezdetének. – Kérlek szépen benneteket, ne vénítsetek agyon! Így is elég
öreg legény vagyok: negyvenet bevallok, de az ötven ellen kifogást
teszek. A mi egy kilencz esztendős gyerektől nyomtatásban megjelent, az
még nem az ő bűne, hanem azé, a ki kiadta. A gyerekkori verset éppen úgy
nem lehet beszámítani valakinek, mint a hogy nem lehet a katonának attól
számítani a pályafutását, a mikor fakarddal, papiros csákóval
kommandérozta a gyerekármádiát. – Hiszen hol van az a gyerek, a ki
verset nem ír. A kis keresztfiam, Hegedüs Loránd, már nyolcz esztendős
korában élczlapot szerkesztett s igazán mondom, talpraesettebb ötletek
és jobb rímek voltak benne, mint – majd megmondtam, hol. Azért még sem
lesz belőle poéta, mint a keresztapja, hanem lesz belőle, Isten
segítségével, derék, okos ember, mint az apja. Én sem jártam többet, a
koraszülött poémák megjelenése után a muzsák ablaka alá, hanem készültem
valami nyolcz esztendeig festőnek vagy építésznek (ma is megvan még egy
egész göngyöleg architectonikai rajzom a padláson) és mindenesetre
készültem fiskálisnak. Ezek az évek tehát az irodalmi pályán nem
számítanak semmit. Megmondom én őszintén, hogy hol kezdődik az irodalmi
pálya egész komoly értelemben. Ott, a hol egy írónak valami alkotása egy
komoly kritika által figyelemreméltónak itéltetett, a kiskorúság enyhítő
körülményének tekintetbevétele nélkül. Azért még azt a művemet sem
tartom irodalmi ültetvényeim első dugványának, a mi a «Tavasz»
almanachban megjelent s egy arany pályadíjat nyert; mert arról is
tudhatták a pályabirák, hogy diákgyerek írta s hasonlók között
versenyzett; hanem tartom a legelső komoly irodalmi művemnek a «Zsidó
fiú» czímű versekben írott drámámat, mely a magyar tudós társaság által
mint pályamű, dicsérettel a második helyen említtetett, sőt Bajza és
Vörösmarty által első helyre ajánltatott. Akkor voltam tizenhét éves,
kecskeméti diák: a drámámat Petőfi másolta le s ő is hozta fel Pestre –
gyalog. Ettől fogva aztán minden esztendőben írtam egy nagyobb munkát:
drámát, vígjátékot mindig. Némelyiknek a nevére sem emlékezem már.
Valamennyi mind ott van az akadémia lomtárában valahol. Rosszak
lehetnek, de van bennük nagyratörekvés. Az egyikben tudom, hogy az
akkori pánszláv agitátorok vannak kifigurázva, egy másikban a vidéki
műkedvelők. Ugyanakkor kezdtem el Kecskeméten az első regényemet írni: a
«Hétköznapok»-at, a mire már kiadó is akadt s a mi legkomolyabb dolog:
jó honorarium.

És ettől az évtől kezdve már tudtam, hogy nem lesz énbelőlem se festő,
se építész, se fiskális, hanem ott ragadok írónak. – Ez az idő volt
1842. Ennek tehát negyven esztendeje. Az is szép idő, egyhuzamban,
felváltás nélkül. – Ugyan szepegtem ebben az esztendőben, hogy valaki rá
talál jönni a _titkomra_ s megnegyvenévesjubileumoz, mert a mennyire jól
esik azt tudnom, hogy barátaim, pályatársaim szeretnek, érdemeimen túl,
annyira nem tudok hozzászokni az orczapiruláshoz, mikor ezt nagy
közönség előtt fenhangon mondják. Azért csendes megelégedéssel
konstatálom, hogy a negyvenévest már _elugrottuk_. Már most kérlek
benneteket, hogy várjatok tíz évig. Akkor aztán majd nagyot ünnepeljünk!
(Én is azt gondolom, a mit a szultán halálra itélt nagyvezére, a ki tíz
évi haladékot kért, fogadva, hogy azalatt megtanítja a szultán kedvencz
elefántját beszélni: «azalatt vagy én halok meg, vagy a szultán, vagy az
elefánt.»)




EGY KIS FALSUM.

(1894.)

Az utóbbi napokban én is azt tartottam, hogy «Begyűröm a süvegem
tetejit, Csak úgy nézem az időt alóla, Még a jég is visszapattan róla».

Azután meg olyan íráscsömör állt a hátamba, hogy a Dárius kincse se birt
volna rá, hogy egy sort leírjak. Nem találtam a szavakat; úgy voltam a
nyelvbőségemmel, mint az a falusi kisasszony, a ki azt kérdezte a
látogatójától: «Látta-e azt az izét ott az izé mellett? Azt én izéltem.»
Értve a thea-rózsát a veranda mellett, a mit ő ojtott. Még most is olyan
buta vagyok. Irtózom a gondolattól, hogy valaha ki találok gyógyulni
belőle.

De most mégis egy akkora jégdarab koppant a fejemre, hogy ki kell
szállnom a butaismus nirvánájából (de förtelmes rossz élcz!) s egy órára
kibékülési kisérletet kell tennem a kalamárissal. Mert a mi sok, az már
sok!

Egy külföldi hirlap (Kölnische Volkszeitung) előkelő helyen egy
terjedelmes czikket szentel az én 50 éves írói munkásságomnak, melynek
folytán, el kell ismernem, hogy sok dicsérettel halmoztatom el, de azok
között vannak olyanok, melyeket mint meg nem érdemelteket csupán a
históriai igazság kedveért mulhatatlanul el kell hárítanom.

Például ezt a passzust:

«_Magyarországon, a hol őt (Jókait) mint specificus magyar költőt és
írót ismerik, meg kell engedniök, hogy rámutassunk a legelső munkáira,
melyek német nyelven irattak. Ő valósággal azon «tősgyökeres magyarok»
közé tartozik, a kik a németségből a magyarságba átváltozást szép
sikerrel vitték keresztül. Ifjúkorában úgy hítták, hogy Jockl Móricz, s
egy német Beamternek volt a fia. 17 éves korában német novellákat írt, s
azokat különböző bécsi lapoknak küldözte be, s csak későbbi időkben
fordította le azokat magyarra. – Félszázad előtt még nem volt magyar
irodalom, még kevésbbé magyar hírlapok._»

Hát hiszen én nagyrabecsülöm a becsületes polgári Jockl családot, s ha
abból származtam volna, nem tagadnám meg az eredetemet; azonban
kénytelen vagyok ahhoz a tényálláshoz ragaszkodni, a mi ősapámnak
1610-ben nyert nemesi oklevelében királyi pecsét alatt van megörökítve,
hogy családom a «Jókay de Ásva» nemzetséghez tartozott, s magam is, a
keresztlevelem tanúsága szerint, Ásvai Jókay Móricznak vagyok
bematrikulálva. Családi czímerünket valamennyi illusztrált hazai lap
közölte, s nyilván látható, hogy annak a közepén álló dédüköm sarkantyús
csizmát hord és nem kalucsnit; a mit a jobb kezében tart, az nem olló,
hanem szablya; a mit pedig a baljában emel, az nem paraplé, hanem
zászló, és a mi előtte áll, az a kerekes izé, az nem köszörűs talyiga,
hanem ágyú; a mik pedig a lába alatt vannak, azok nem hivatalos akták,
hanem török sátorok. – Mindezeket pedig nem mókázásból mondom; mert én
nagyon tisztelem a paraplét is, a köszörűt is, az aktákat is, de
különösen az ollót; – hanem csak a heraldikai igazság kiderítése
czéljából.

És így azt is rektifikálnom kell, hogy én bizony tíz éves koromig nem
tudtam többet németül, mint azt, a mit minden iskolába járó szittyának
muszáj tudni, hogy t. i. «die Feder der Vögel sind manchmal weisz,
manchmal schwarz, manchmal gelb, manchmal grün, manchmal roth». – Csak
pozsonyi diák-koromban sajátítottam azt el tökéletesen.

És így, daczára annak, hogy senki nálamnál őszintébb tisztelettel nem
viseltetik a német nemzet, irodalom és kultura iránt, mégis el kell
magamról hárítanom azt a magasztalást, mintha valamikor, mint ifjú,
német nyelven irott zsengékkel vezettem volna be magamat az irodalmi
pályába. Inkább vénségemre történt meg az rajtam, hogy németül irtam
valamit és német szónoklatokat tartottam, a miért ki is kaptam az
itthoni Heiszspornoktul, a mi engem nem zavart meg; mert én nekem a
német írók között sok jó barátom van, a német irodalomnak sok tanulmányt
köszönhetek, a német kiadóknak sok elismeréssel tartozom és mint
politikus a Németországgal való szoros szövetség híve vagyok, de a
mellett tiszta piros vérű magyar voltam s munkáim szelleme semmi más,
mint magyar, ellentétben azzal az állításával az érdemes czikkírónak,
hogy azok _a német humor stemplijét viselik magukon_.

Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem én voltam _az első hirlap kiadója
Magyarországon_, a hogy a K. Volkszt. állítja; s jelenleg nem vagyok az
_összes magyar hírlapok vezetője_, a ki iránt – ezen minőségem miatt – a
magyar kormány nagy respektussal viseltetik; _mert ha azt nem tenné, én
az összes hírlapirodalmammal rögtön a nyakára rohannék_. Nem! E felől
legyen a magyar kormány nyugodt.

Azt a rangot sem bitorolhatom, a mit a K. V. nekem szán, hogy a
_főrendiház tagja_ volnék. Én még mindig a «nagyságos parasztok» közé
számíttatom.

Némi kétségem van azon állítása felől is az idézett lapnak, miszerint
_Magyarországon nem is létezett irodalmi nyelv addig, a míg a hesszeni
német tudós, Budenz ide nem jött s a finn-ugor nyelvből a most
használatban levőt kifaragta._ Ez túlhaladja az én tudományosságom
sphæráját; ennek megczáfolását kisértsék meg a szaktudós philologusok.

Végül a legnagyobb háládatlanság vádját vonnám magamra, ha határozottan
meg nem czáfolnám a czikkírónak azt az állítását, hogy Magyarországon
nincsenek könyvkiadók és nincsenek olvasók s annálfogva én, nagy
munkásságom mellett is inséges állapotban vagyok. Igenis van nagy és
buzgó magyar olvasó közönség, mely a nagy nemzetek közönségével egy
színvonalra állítható és vannak magyar kiadók, a kik a külföld kiadóival
versenyeznek. A magyar írók egész phalanxot képeznek s munkáik illendően
jutalmaztatnak; én pedig mindenkor (az első munkám megjelenésétől
kezdve) teljes megelégedésemre voltam díjazva a magyar közönség és a
magyar kiadók által, s azt az anyagi eredményt, a mit munkáim jubiláris
kiadása alkalmával a magyar közönség és kiadók elértek, csak a
legnagyobb világnemzetek írói érték el – holtuk után.

A mit azonban Petőfiről ír a K. V. tudós férfia, hogy az is német
nyelven írta az első versét és költeményeit, ennek folyományául
rekommendálom a tisztelt tudósnak, hogy ha Budapestre jön, el ne
találjon vetődni a Petőfi-térre, mert ha az a réz-szobor meglátja,
bizony leszáll a talapzatáról és a saját rézöklével fogja megadni a
czáfolatot.

Egyébiránt «_nichts für ungut_».




A MÉLTÓSÁGOS FŐRENDEK KÖZÖTT.

(1897.)

Munkácsy Mihály baráti jóindulata folytán a művészi ecsetje által
megörökítve régóta szerencsés vagyok, magas paripán ülve, jelen lehetni
a méltsás főrendek üléstermében (mely minden egyébre volt rendeltetve,
mint ülésterem helyettesítésre), de úgy gyalogosan csak e napokban
voltam hivatott e magas gyülekezetben megjelenésre.

Éppen két nappal a budget-tárgyaló ülés előtt kaptam meg felséges
urunknak hozzám intézett kegyes okiratát, melyet érdekesnek tartok szó
szerint közölni. Az okirat diploma-alakban van megszerkesztve,
Magyarország nagy czímerével ellátva, a következő szöveggel:

Mi, I. Ferencz József, Isten kegyelméből ausztriai császár, Csehország
királya, stb. és Magyarország apostoli királya. Nemes és vitézlő kedvelt
hívünk! Uralkodói kötelmeinkhez tartozván az ország törvényeinek hű és
pontos végrehajtása fölött őrködni: miután az 1848. évi IV. t.-cz. 1-ső
§-a az országgyűlést évenkint a fővárosba egybehívatni rendelte s miután
az országgyűlés minisztertanácsunk előterjesztése folytán Budapest
fővárosába összehíva van, ezt ezennel a végből tudatjuk veled, hogy mint
a főrendiháznak az 1885. évi VII. t.-cz. értelmében tagja, úgy ezen,
valamint a törvények értelmében jövőben összehívandó országgyűléseken a
most idézett törvény rendelkezéseinek megfelelőleg megjelenni tartozzál.
Hozzád egyébiránt császári és királyi kegyelmünkkel kegyesen hajlandók
maradunk. Aláírva (szép férfias vonásokkal) _Ferencz József. B. Bánffy._

Ez a királyi meghívó nyitá meg előttem a törvényhozás felsőházának
termét. Hajh, emlékezetes nekem ez a terem, még azon időkből, a mikor a
népakarat küldött oda. S még nem volt az ország fővárosának más terme
országos tanácskozásra, mint a nemzeti muzeum csarnoka.

Megint a régi ismerősökkel találkozom össze.

– Talán rám sem ismersz?

– Bizony nem!

– Hisz melletted ültem! Tudod, 1861-ben, mikor Deák Ferencz felirati
javaslatát egyhangúlag elfogadtuk.

– Tudom már. De hisz akkor neked fekete hajad volt és semmi szakállad,
most pedig semmi hajad és fehér szakállad.

S ez így megy változatokban.

Negyven, ötven, hatvan régi jó pajtás anno kurucz világból; most már
velem együtt megkopaszodva, megránczosodva, némelyik saját tengelye
körül megfordulva; az előcsarnokban, az elnöki szobában még jó pajtás,
benn a teremben már ellenség; rám ismer, üdvözöl; némelyik kárörömmel
(«Te is itt vagy?!»). Az egykorúak (nem a születés, hanem a kimúlás
évétől számítva) némi kölcsönbe eső részvét savanyú mosolyával néznek
reám; köztük van egy jó barátom, a ki 1861-től mostanig semmit sem
változott, hajzata most is oly sűrű, gesztenyeszínű (festetlen!), arcza
oly piros és kedvre derült, termete oly ruganyos, mintha az 1861-iki
felirathatározat feletti kritikus szavazás óta mai napig semmi sem
történt volna, mintha a miniszteri nyergek s azok között az elnök a nagy
steeplechaseben meg nem rázták volna. Az utána következett
miniszterelnököt már bizony kezdi verdesni a dér; az is «nostras» már!

A teremben a purgatoriumhoz illő hőmérsék van. Ventilláczió lehetetlen.
Több a hívott és a jogosított, mint a hány hely van a padokban. S ma
nagy gyűlés lesz! A padok mind tömve.

Nekem Gyulai Pál barátom szívességéből jutott hely. Ő sajátított ki a
számomra egy ülést a leghátulsó padban (a honnan könnyű a melléklépcsőn
elosonni), saját tőszomszédságában. Itt azután egészen keze ügyébe esem,
oktat regulára, illemre, jó magaviseletre, a mik én nálam mind nagyon
elkelnek. Különösen óvja az erkölcseimet. Elszavalja előttem, hogy «rút
a vén szerelmes!» – ismételten. (Csak megtudhatnám, hogy ki az a hölgy,
a ki miatt féltékeny rám?) Valamint én is informáltatom vele magamat:
kicsoda ez, kicsoda amaz a tisztelt kollégánk? De ha a terem túlsó végén
levők iránt kérdezősködöm, azt mondja: «Odáig én nem látok!» Aztán a
harmadik szomszédomat: az sem lát odáig; az egész padban senki sem lát a
terem túlsó végéig. No de hiszen ismerek a jelenlevők közül is eleget.
Ott ül a jegyzői karban egy jó pajtásom, a ki 1848-ban a «forradalmi
bizottság» jegyzője volt; a baloldali első szakaszban csupa érsekek,
püspökök, főapátok, a kik közül hattal-héttel _per tu_ vagyunk (még
abból az időből, a mikor szegény legények voltunk), átellenben a
kálvinista és luteránus püspökök, felváltva főkurátorokkal, liberális
mágnásokkal és olyan konzervativ főurakkal, a kik a kormány ellen nem
szavaznak. A többinek csak a feje hátulját látom, de erről is ráismerek.
Az én körülöttem levő regióban csupa tudósok és emeritált kuriai birák
laknak. A túlsó pásztásban tömörül a hitbuzgó ellenzék erős kápláralja.
Azokat mind ismerem. Igen derék jó emberek. Közbe-közbe esik egy-egy
fekete hajú fej. Fiatal, nagybirtokú mágnás-család ivadéka, a kit a
cynosura szerinti egyenes állami adó képesít a magasabb törvényhozásra.

Végre megkezdődik a nagyszabású vita. Felállnak egymásután érsekek,
kegyelmes urak, aranygyapjas rend lovagjai s előadják nagy gonddal
készített szónoklataikat.

Hát hiszen ilyen hatalmas beszédeket hallottam én már eleget a
képviselőházban; eléggé megszokhattam. De az mégis egészen más, ha
ugyanazokat az invektivákat a Sándor-utczai palotában fiskálisok,
plébánusok és más egyéb fenecsőszök és kan-barátok verik az embernek a
fejéhez, mintha ugyanazokat érsekek és grófok, bárók forralják
torkunkra.

Megdobban a szívem, mikor Samassa érsek vádol Isten és ember előtt, hogy
én és a pártom soha semmit nem tettünk a nép felszabadítására, a
szolgaság jármának könnyítésére, hogy elnyomjuk a munkásosztályt s
kiszívjuk a nép zsírját. Mikor pedig éppen arról beszél, hogy a
szavazati jogot ki kell terjeszteni minden húsz éves férfira s azt
látom, hogy háta mögött ülő érsek-társa (a balázsfalvi) hogy szívja a
keblébe e gyöngyszavakat, még a tenyerét is füle elé tartja, hogy jobban
hallhassa: a lelkiismeretem bánt, hogy magyarnak születtem.

Aztán mikor feláll az a derék, kedves modorú, tiszta hazafias jellemű
Dessewffy Aurél, a ki a legrokonszenvesebb főúri alakok közé tartozik s
szememre hányja, hogy én nem részesítem a földemet művelő munkásosztályt
dús jövedelmemben: majd a podium alá sűlyedek szégyenletemben. Mennyivel
magasabb eszmejárása van egy alföldi nagybirtokosnak a nép jóléte
emelésének tekintetében.

De az meg aztán éppen a földig sújt, a mikor az én hajdani kedves
barátom és írótársam, gróf Zichy Nándor azért fedd meg, hogy nincs
bennem elég _vallás-erkölcs_. Ezt legalább nem hányták a szememre a
Sándor-utczai palotában.

Megfelel neki a miniszter. A minek azonban nincs egyéb haszna, mint hogy
a buzgó Abraham a Santa Clara még egyszer elmondja az előbb
elmondottakat, úgy, hogy nekem önkénytelenül eszembe jutott Domahidy
Pistának az adomája, a ki fiatal szolgabiró korában a nagyanyját vitte
négylovas hintóján Szatmárra; maga hajtotta a lovakat s mint afféle úri
kocsis, nem igen válogatta az útat, hanem «a hol fényes, ott egyenes» s
belezökkentette aztán a hintót egy nagy kátyúba, hogy a derék matrona
majd kirepült belőle.

– Ugyan, édes fiam, – mondá neki, – nem tudnál még egyszer belehajtani
abba a kátyúba?

– Dehogy nem, mamuskám, ha kívánod!

S ezzel megfordította a lovakat s még egyszer behajtott a mély
zökkentőbe.




JÓKAI MÓR MINT NÉPDAL-ÉNEKES.

(1896.)

Nem kell rajta szörnyűködni.

Még nincs meg, de meglesz. Már készül.

Mindenből kikoptam már. Ha a színpadra lépek, a darabom megbukik; ha a
választási tribünre lépek, magam bukom; a legújabb regényemre a kritika
annyit mondott, hogy a czímét ismételte: «De kár megvénülni!» t. i. nem
a regény hősének, hanem a regényírónak volt kár «szép asszonynak, jónak,
a jól járó lónak» sorsára kerülni. Van még egy dugaszban tartott
regényem, a melynek a kinyomatására nem bírom a kiadómat rábeszélni egy
év óta. Pipára gyujtanék vele, ha pipálni tudnék.

Még a millennáris kiállításon is elvesztem szem elől. Azt sem mondták a
termékeimre, hogy «fuit». No, nem azt a száz kötet munkámat értem, nem
vagyok olyan követelő; azokkal megkapta az elismerést Gottermayer – a
bekötésért; hanem a kiállított gyümölcseimért. A korábbi kiállításon
legalább kaptam egy bronzmedáliát. Mint kertész is megbuktam.

Pedig valamihez hát csak kell kezdeni. Még «trottlinak» csak nem hagyom
magam neveztetni?

Mim maradt még? A szép énekhangom. Aztán meg a régi nótáim, a melyeket
mint diák szedtem a begyembe.

Énekelni fogok.

*

Hanem már most félre a tréfával.

Én egy nagyobb értekezésen dolgozom már régóta, a melynek tárgya: az
idegen dallamok behatolása a magyar népdalokba.

A míg Káldy barátom nagy szakértelemmel s dicséretre méltó buzgalommal
gyűjti a kurucz nótákat, a szabadságdalokat, nemzeti indulókat, az igazi
magyar rithmust, én addig azokat gyűjtöttem össze, a miket soha sem fog
senki kiadni, a mikre nem is fog már, nem is akar már senki
visszaemlékezni. S ennek az én gyűjtésemnek az a komoly czélja, hogy egy
kiegészítő vonást illeszszen azon kornak a rajzába, mely e század tizes
éveitől a negyvenesig tartott, s a melyet az elnemzetietlenedés korának
lehet – nem _bátran_, de félve – nevezni. (Ugy-e gyermekeim, nem féltek
a kisértetektől?)

Legelőször is a mi legelterjedtebb hatású, a kálvinista zsoltárok
melódiáinak franczia és zsidó jellege. S ezek a melódiák fölségesek,
néhol titokzatosan mélabúsak, máskor égre és szívre hivatkozók, majd az
öröm túlcsapongásaival kérkedők, a Sion hegyére, a babyloni fogságra, az
amalekiták harczaira emlékeztetők.

  «A Sionnak hegyén, Uristen,
  Tiéd a dicséret.»

Meg:

  «A babyloni vizeknél ültünk,
  Ott mély nagy siralomban kesergettünk.»

Hajdanában (tán még most is) ezek a zsoltárok képezték a kálvinista
magyar kézműves munkaközbeni éneklését:

  «Uram, én velem azt cselekedjed!»

s a közben csattogott a nehéz messzing-musta a fejelésen.

A kurucz dalok elhangzása után még egy ideig érvényesítette magát az
eredeti magyar dallam a verbungos nótákban.

  «Piros bársony süvegem,
  Most élem víg életem!»

Azután:

  «Azt mondják, hogy nem illik
  A táncz a magyarnak.»

s a század elején kelt toborzó:

  «Sárga csizmás Miska sárban jár»,

mely az 1809-iki inzurgensek indulója is volt, eléggé ismerősek a magyar
közönség előtt.

De ugyanaz időben kezdődött az olasz melódiák behatolása a magyar
népzenébe, melyek nemsokára édes, lágy, szerelemvalló dallamaikkal úgy
bevették magukat a közszeretetbe, hogy egészen honossá váltak.

Ilyenek: a Csokonai-féle

  «Földiekkel játszó égi tünemény.»

Azután:

  «Te Tihanynak riadó leánya, szállj ki szent hegyed közül.»

Majd:

  «Lámpási a bölcseségnek, előttem hiába égnek.»

Ezekhez hasonlított ismeretlen szerzőktől:

  «Távol tőled kedves lélek, szívem egyedül csak érted él!»

S ennek méltó társa:

  «E zöld fának árnyékában
  Lehajtom bús fejemet.»

Azután az éji őr dala:

  «Midőn minden állatsereg
  S az emberek nyugosznak.»

Majd meg a legolvasottabb regény, az Erbia közkedvességű dala:

  «Ó nagy egek, rátok apellálok»,

melynek melódiáját később egy hazafias szöveg foglalta le; az én
gyermekkoromban már így énekeltük:

  «A sok aludt levek és fagylaltak
  Sok magyar szívet úgy megfagylaltak,
  Hogy az igaz szittya vér helyében
  Csupa savó folydogál erében.»

Egészen olaszos barcarole dallam, a mivel a vidéken minden színielőadást
szoktak befejezni:

  «Jer vidám csónakos, jer!»

Olasz stílt találunk egy másik csónakos dalunkban, melyet karban
szoktunk énekelni:

  «Hajlong sajkám, verdesi a hullám.»

Még a mi valóságos úgynevezett magyar hallgató nóta keletkezett is az
időkorban, az is egészen olasz dal jellegét viseli; mint például:

  «Jőjj az ablakodra kedves,
  Minden nyugszik már»,

a mi nélkül a harminczas-negyvenes években imádottainknak adott éjjeli
zene meg nem történhetett.

Ekkor jöttek közbe a lengyel dallamok, a miket a harminczas évek
eseményei tettek népszerűvé.

  «Nincs még veszve Lengyelország,
  Sorsa él bennünk.»

Szintén e korból:

  «Búsul a lengyel
  Hona állapotján.»

Későbbi, a negyvenes évekből való lengyel dallam (magyar költő
szövegére):

  «Áll ulán, a tábor őre.»

Tót ritmusú népdalt is ismerek:

  «Már én azt teszem,
  Tót lyánt elveszem,
  Őtet küldöm a dologra,
  Magam lefekszem.»

Sőt oláh dallamút is:

  «Fut az oláh hegyoldalon,
  Magyar legény a parlagon,
  Hegyoldalon, a parlagon,
  Leány után ne fuss nagyon.»

Úgyszintén egy oláh dallamú bordalt, a mi minden lakománál dívott:

  «Valahányszor az oláh
  Mondja: szinetátye,
  Mindannyiszor: binye zeu,
  Zsupunye fretátye.»

Sőt egy czigányzamatú népdalunk is volt:

  «Várad alatt egy kis domb,
  Azon ülnek czigányok,
  Dorombot csinálnak.
  Ihajla, juhajla,
  Elbujdosott a vajda.»

Ez még mind nem volt elég; a század harmadik évtizedében teljes
honosságot szerzett magának népszerű dalainkban a _német rithmus_.

Nem említem az eredeti német népdalokból átvett stáncákat, minők a:

  «Gyöngyöm Milkám el kell válnom»,

vagy az

  «Isten hozzád, te csendes ház»,

a mely nélkül és gitár nélkül magyar dámának nem lehetett udvarolni;
csak azokat idézem fel, a melyek igazi magyar népdalok voltak, német
ütemre és dallamra.

Ilyenek:

  «Pesten jártam iskolába, kuk!»

Azután ez:

  «Ha zörög malmom, szívesen hallom.»

S úgy látszik, a molnárok szíve gyulladt leginkább mémet lángokra, mert
ez a másik is az, valóságos walczer-nóta:

  «Zöld erdőben zúg a malom.»

Szintén igen népszerű volt ez a keringő-dal:

  «Ha a nap végső sugárinál.»

A következő walczer-nóta (zweischrittes) pedig még színpadi jogot is
szerzett magának nálunk:

  «A férfi, a férfi ma ritka madár,
  Csak pénzre tekint, ah, be kár,
  Engemet – úgy hiszem,
  Gazdag el – nem veszen,
  Menyasszony-koszorúm
  Majd a sírba viszem.»

De legcsodálatosabb az a melódia, melyet Kölcseynek ezen gyönyörű
ódájára énekeltünk nagy lelkesedéssel:

  «Hol van a hon, melynek Árpád vére
  Győzelemmel csorga szent földére?»

Ez az ária a legtökéletesebb Langaus. S milyen hazafiúi elkeseredéssel
énekeltük mi azt végig. Ha idegen hallotta volna, milyen hosszút
csoszogott volna rajta. Azt hitte volna, galoppot fujunk.

Végre aztán jött egy igazi dreischrittes stájer hopsza, de már ennek az
egész szövegét közlöm:

  «Már Isten néki
  Szokjunk rá,
  Járjunk rá
  A német tánczra,
  A német tánczra!
  Úgy is már régen
  Rá szedtek
  Rá vertek
  A szolgatánczra. (bis.)

  A muzsikus nem
  Kedveli,
  Nem veri
  A mi dalunkat,
  A mi dalunkat.
  Ha stájert húznak
  Hiába pengetjük,
  Jobb lesz, ha elvetjük
  A sarkantyúnkat. (bis.)

  Isten, úgy látszik,
  Levette,
  Elvette
  Szent kezét rólunk,
  Szent kezét rólunk.
  Fohászkodnánk, de
  Mind írva,
  Mind sírva
  Hiába szólunk. (bis.)

  Mert gyávaságunk
  Büntette,
  Jól tette,
  Igaz biróra,
  Igaz biróra
  Találtunk benne.
  Méltó lett
  E nemzet
  Ilyen ostorra.» (bis.)

A végét azonban a lelkes fiatalság megtoldotta ezzel az allegrettoval:

  «De dicső Árpád
  Védd unokádat!
  Tartsd meg e vérrel
  Szerzett hazádat.»

Hanem ezért a _stájer_ nótáért erősen megaprehendáltak odafenn Bécsben,
s miután a szerzőjét sikerült kipuhatolni egy előkelő magyar tudós
személyében, az felidéztetett ad audiendum verbum regium, s csak úgy
menekülhetett meg, hogy elmeháborodást színlelt: különben majd furcsa
muzsikáló szerszámot kapott volna a _bokáira_. Nekünk diákoknak pedig
helytartósági rendelettel megtiltották ennek a nótának a danolását. Mi
azonban azért csak daloltuk azt, ha a professzor úr nem volt ott. Ha
pedig ott volt, akkor vele együtt daloltuk.

Most már mindez elmult. A kisértetek mehetnek megint aludni. A kisütött
napfény elseperte őket.

A mint a nemzeti felébredés korszaka megkezdődött, vele együtt támadt
életre, hatalomra a magyar dallamok egész világa.

Dicsőség legyen érte azoknak a lángelméknek, a kik a zenei ujraébredést
előidézték, egy Bihari, Lavotta, egy Rózsavölgyi, egy Egressy Béni; de
legnagyobb magasztalás érje magát a magyar népet, mely évről-évre
gazdagítja, saját szívéből született népdalaival a magyar dalok világát.

Hát körülbelül ezt az értekezést szándékozom én egy baráti társaság
előtt bemutatni.

Minthogy pedig ilyenfajta értekezést maguk a dalok nélkül bemutatni
annyi volna, mint ebédre hívott vendégek előtt tálalás helyett a
szakácskönyvet olvasni fel;

s minthogy ezeket a rég idejét multa nótákat széles e hazában rajtam
kívül aligha tudná már valaki előadni;

annálfogva kénytelen leszek azokat magam elénekelni.

Azt gondolom, leglehetőbb módja lenne ezen (egyszer és soha többet)
előadásnak, ha az ujságírók klubja engedné át e czélra a helyiségét,
meghivott társasággal, melyet írók és művészek, zenészek, énekesek és
egyéb szakértők képeznének.

Így lenne belőlem népdalénekes.




AZ ÉN ELCSAPATÁSOM.

(1902.)

Hát biz én rajtam megesett ma, a mi még soha sem: hogy elcsaptak a
szolgálatból, tüstüllést, felmondás nélkül, márul holnapra.

Megesik biz ez máson is. Leánycselédet, a kit ledérségen kapnak, inast,
a ki a gazdája pinczéjét önző módon kezeli, rögtönösen el szoktak csapni
a szolgálatból. Miután pedig mi mindnyájan demokraták vagyunk, az
egyenlőség hívei, így a társadalmi bevett szokásokba is bele kell
nyugodnunk s ha a gazdánknak nem tetszünk, annak a következményeit
viseljük.

Mi még azt sem mondhatjuk, a mit a délamerikai rabszolgatartónak mondott
a vén néger, a kit a gazdája felszabadítás czímén el akart bocsátani:
«De édes gazdám, ha már megetted a húsomat, hát most csak edd meg még a
csontomat is.»

Csontot még talán, de szellemet nem.

Magam vagyok a hibás.

Mi történt?

A trónörökös útra készül Szent-Pétervárra.

Kísérőül egy magyar főurat választ ki.

Az a magyar főúr egy ellenzéki pártnak a vezére.

Ezt megtudja a király oldala melletti miniszter s tudatja a
kormányelnökkel.

A kormányelnök előterjesztést tesz a királynak e személyválasztás miatt.

Én, a ki megírtam a «Jövő század regényé»-t s abban a minket fenyegető
minden lehetséges veszedelmeket, azt az egyet nem értem utól a
fantáziámmal, hogy engemet magamat fog elgázolni a muszka kolosszus.

A király erre itthon marasztja a magyar főurat.

Ez az eset, hogy, hogy nem, nyilvánosságra kerül.

Az ellenzéki lapok e miatt a kormányelnököt hevesen megtámadják.

De még érzékenyebben támadja meg egy szabadelvű párti lap, mely őt
minisztertársa elleni perfidiával gyanusítja.

E gyanúsítást erélyesen visszautasítja a kormánynyal belső viszonyban
álló hirlap, melynek homlokán az én nevem olvasható, mint egyik
főszerkesztőé.

Erre az a szabadelvű párti lap engemet, mint regényírót, rögtön kidob a
szerkesztőségből.

Tehát nekem, mint költőnek, mint regényírónak nem szabad véleményemnek
lenni! Írhatok akármilyen regényt, ha a kiadóm politikájával nem vagyok
egy színvonalon, a szépirodalmi műveimre kötött szerződésemet a lábamhoz
dobják.

Ezt az én esetemet megtudták hirlapíró társaim, kik ez ügyet egész
lelkesedéssel magukévá tették: illetékes választmányukat sürgősen
összehívták gyülésre, melyben oly erélyes és magasztos határozatot
hoztak, mely nekem teljes elégtételt szolgáltat s minden keserűségemet
elenyészteti.

Aztán eljöttek hozzám valamennyien. Szűk volt a szobám a befogadásukra.
Elhalmoztak szeretetük minden tanújeleivel. Magam körül láttam a fiakat,
a kik megsértett apjuk védelmére összesereglettek; a kik egy igaz ügyért
indulatba tudnak jönni; a kiknek szeretete oly felbecsülhetlen drágaság,
a mit megszerezni milliókkal sem lehet. S ez a drágaság nekem van adva.

Hogy én ebben a dicsfényben, a mit pályatársaim szeretete támasztott
körülem, minő szavakat ejtettem, magam sem tudom, mert én csak arra a
megdicsőítő érzésre emlékszem, mely egész lelkemet elfogta ennyi
önzetlen buzgalom, tiszta rokonszenv tanúságaira. Ez eltörülte minden
keserűségemet.

És így megelégedéssel kell üdvözölnöm azon eseményt, mely nekem e drága
elégtételt szerezte.

Fogadják összes tisztelt pályatársaim, kiknek nevében küldöttségük
üdvözölt, szívem legmélyebb rétegéből származó szeretetem üdvözletét,
viszonzásul tanúsított szeretetükért. Ez volt életemnek legféltettebb
kincse. Most megtudtam, hogy soha sem vesztettem azt el.

Áldott legyen nehéz életpályánk!




LÓNYAY GRÓFNÉNÁL.

(1900.)

Tegnap délben kaptam egy kegyteljes levelet, Stefánia aláírással, mely a
jól ismert karakteres írásjegyekkel tudtomra adja, hogy ma délben 12¾
órakor szívesen fog látni a régi védnököm magánál. A megelőző napon én
is beírtam a nevemet a tisztelgők könyvébe.

Pontosan a kijelölt időben megjelentem a Hungáriában, a hol már a
bejáratnál várt reám a grófné főudvarmestere, tudatva velem, hogy a gróf
ma reggel elutazott s azzal fölvezetett a grófné lakosztályába.

A grófné, Stefánia királyi herczegasszony, rózsaszínű otthoni
toaletteben fogadta tisztelgésemet, szokás szerint kézcsókra nyujtva
kezét, miként máskor. Sajnálkozását fejezte ki, hogy férjének éppen el
kellett utazni, nem ismerkedhetik meg velem; majd később találkozunk.

Elmondta, hogy ők Magyarországon akarnak várkastélyt szerezni, a hol
állandóul letelepedjenek, a mennyire lehet, leánya, Erzsébet
főherczegnőhöz közel. Ő magát magyar nőnek tartja, nemcsak házassága
következtében, de mint József nádor unokája is. A magyar nemzetet szíve
szerint szereti, melynél lovagiasabb, hűségesebb és okosabb nemzet nincs
a kerek földön s köztünk kíván élni.

Én nem tagadhattam meg magamtól, hogy szívem szerint ne gratuláljak a
fenséges asszonynak ahhoz, hogy a boldogság és megelégedés sugárzik le
az arczáról.

– Oh, én igazán nagyon boldog és megelégedett vagyok s nagy hálával
tartozom a magyaroknak, kik mind boldogságom, mind szerencsétlenségem
napjaiban a legőszintébb részvétet tanusították irántam. Remélem, hogy
ön is boldog?

Átmelegített e kérdés…

– Hogy van önnek a kedves neje?

Ez szikra volt, mely végig futott az idegeimen.

– Fenséges asszonyom, ez a szó engem túlboldoggá tesz. Fényes czáfolatát
találom benne annak a bizonyos körökből terjesztett híresztelésnek, hogy
engemet a házasságom miatt a fenséges körökből kizártak.

– Képtelenség! S akadt ember, a ki ezt elhitte? Mi most is úgy szeretjük
önt, mint azelőtt.

– De hát ilyen a világ. Vétkezhetünk, a mennyit akarunk a szerelemben,
azért a világ előtt derék, gavallér emberek maradunk, de ha azt a
kötelességet teljesítjük, a mit a szívünk szab elénk, ha a szerelmünket
a becsületünkkel szentesítjük, akkor meg vagyunk bélyegezve.

– Oh, milyen igazat mond ön! – szólt a királyi herczegnő lelkesülten. –
Egész a lelkemből beszélt. De hát mondja, boldog ön?

– Most kezdek újra élni. Mi egy kis világot alkottunk magunk körül, mely
bennünket kárpótol az egész világért.

– Éppen így vagyok én. Nekem is az én kis világom az egész világ. S mit
szól ön Ferencznek a dolgához?

Nem értettem meg a kérdést egy suttogó szóra.

– Én önnek a véleményét akarnám erről meghallani.

Rájöttem, hogy Ferencz Ferdinánd házasságának a magyar parlamentben
lefolyt tárgyalására vonatkozik a kérdés.

– Igen sok szép és tanulságos beszédet tartottak e tárgy fölött nagy
tehetségű szónokok, a kik e kérdést teljes világításba állították.

– De mit szól ön hozzá?

– Azt, hogy a szív törvénye fölötte áll minden pergamenre írt és kőbe
vésett törvényeknek s a ki azt cselekszi, a mit a szeretete diktál, azé
az igazság, azé az istenáldás.

– Én is így gondolom.

Azután még sokat kérdezősködött a királyi herczegnő a párisi
fogadtatásomról, munkáim kiállításáról is.

Én végül üdvözletemet kértem átadni szeretett férjének.

Midőn a fenséges asszony a búcsúzáskor ismét kézcsókra nyujtá jobbját,
így szólt hozzám:

– Aztán mikor legközelebbi idejövetelünk alkalmával ismét meglátogat ön
bennünket, hozza el magával a feleségét is. Igazán szeretném megismerni
azt a nőt, ki önt boldoggá teszi.




SOLITUDO.

(1897.)

Hetvenkét esztendős vagyok; (a többletet letagadom). Egytől-egyig mind
unokáim lehetnétek. Én már kimaradtam a világból: ti pedig most
keresitek benne az utat. Nekem már az emlékezet is hamu; ti nektek még a
reménység is láng.

Hja bizony, ha sokáig él az ember, egyedül marad az ember.

A kortársak egymás után múlnak el mellőlem. Soha annyi kondoleáló
nekrologot nem írtam, mint az idén. Hány erős oszlopa dűlt ki közéletünk
palmyrai templomcsarnokának ez évben! Ez igazán «nagy emberek temetője»
volt.

A lakóház is egyre fiatalodik fölöttem. Minden újabb, jobb, mint volt
régen: – csak a gazdája nem az. Az asszonyom elment előre: helyette egy
kis unokám maradt. Az is uralkodott: ez is uralkodik; hozzá szoktam az
engedelmességhez.

A politikai életből is kimaradtam. Hála nemzetem gyöngéd figyelmének,
mely a Sándor-utczai dicsőségőrlő malomból felszabadított. A főrendiház
nem folytatás, Apolló nem a nap quadrigájának a kocsisa többé: hanem
gyertyagyári firma.

S így van ez jól mind!

Az öregség, a sok esztendei szolgálat jutalma a solitudo.

Higyjétek el nekem, hogy a magányosságnak a gyönyörei
elszámlálhatatlanok.

Maga az a hely, a hol lakom, egy olyan az istenség kegyéből
engedélyezett sziget, a honnan én élő szemmel lelátok a világra s a
világ nem lát én rám vissza.

Negyvennégy év előtt választottam ki magamnak e helyet, (olyan évben, a
mikor jó volt elbújva lenni) nem is én: a gondviselés hozta elém;
elhagyott kőbánya volt, rókának, kigyónak, tüskés borznak bozóttal
benőtt tanyája. És most egy paradicsom, a mit el nem cserélnék Semiramis
függő kertjeiért. Minden lombos fa saját ültetésem, minden gyümölcsfa a
saját ójtásom: maga a termő föld, Isten segélyével, az én saját
alkotásom. Az egész egy czivilizált vadon, a föld alatt vízlevezető,
vízfelhozó, villanyközlő csövekkel árkolva, a mit nem lát senki. Házam
nem czifra; de tiszta, kényelmes és egészséges. Mindenütt ügyes
karbon-natron kályhák, a miknek nem kell kémény: kánikulánk
rendkivüliségeinek regulatorai.

S a lonkám rózsafáin túl a fölséges kilátás, melyhez fogható alig van.
Alant a tündöklő Dunától kettészelt Budapest, a kit én 44 év óta látok
megszületni, felvirulni, óriássá lenni! És még most is minden nap látom
újra megszületni. Kora napfelköltekor most is ugyanazt a képet, a min
félszázad előtt elmerengtem: egy nagy fehér tengert, mely hullámokat
dagaszt, a mikből csak itt-ott látszik elő egy torony keresztje. S aztán
a mint feljön a nap, egyszerre fölemelkedik a földet nyomó ködtenger, s
előtünik a dicsőséges Budapest, a mostani pompájában, a milyennek azt
csak álmodtam valaha – s túl rajta a boldogságos róna, a szép, a szabad
Magyarország, a kit én innen látok egyre nagyobbá, dicsőbbé lenni! Ha ti
azt láttátok volna, hogy mi feküdt e ködtenger alatt ezelőtt
félszázaddal!

Hát mi panaszom akkor a magányosság ellen?

Aztán nem jön az a magányosság olyan egyszerre.

A nyár elején még vannak félbeszakítások.

Van fiatal családi sarjadék. Szombat délután a vőm, a művész abbahagyja
a heti munkáját, mint minden rendes mesterember, eljön örülni a kis
családja örömeinek: együtt elanekdotázunk, saját termésü borunk mellett:
mienk a vasárnap, nem dolgozunk semmit. Szerdán délután kijönnek a
klubból a jó pajtások, kergetjük a pagátot, fölmelegítjük a magyaros
vacsoránál a régi jó és rossz időket; – aztán hétköznap itt vannak a
szőlőmunkások (mind régi betanított híveim) lehet velök okos dolgokról
beszélni.

A verandánk eresze alatt egy fülemilepár rakott fészket, négy kis fiókja
csipog már benne: az anya hordja nekik a táplálékot, nem félve tőlünk,
kik ott ülünk a fészkével szemben, étkezve, beszélgetve; a hím azalatt a
májusfa alján csetteg. Ezek is a házhoz tartoznak.

Korán reggel vagy én kelek elébb, vagy a kis unokám: a melyik elébb kel,
megvárja a másikat a reggelizésnél s a tejmaradékot együtt odavisszük a
kis tengeri malaczoknak, a kik már ugyan ojojóznak érte. Aztán elmegyünk
érett fügét meg szőlőt keresni. Az alatt megjönnek a lapok. Azokat végig
olvasom. Aztán leülök az iróasztalomhoz. Ezen a kis asztalon írtam én
meg, a Magyar Nábobtól elkezdve, a regényeimet. Itt is ketten vagyunk:
én meg az íróasztal. Élő lény ez már, a ki beszél velem.

Hanem aztán, a mint a nap-planéta közeledik a kánikula felé, kezd fogyni
a társaság. A képviselőház szünetel, s azzal a tarokk-kompániának vége.
Fiamuram, a művész tanulmányútra megy Biharba, asszonyleányom, kis
unokám balatoni fürdőre költöznek s egy nap a szőlőmunkások is
bejelentik, hogy vége a kötözésnek, kezdődik az aratási munka: ők is itt
hagynak.

Akkor aztán beáll az absolut egyedüllét.

Egy ajtócsukás nem hallik a háznál.

Más hang nem hat fel hozzám, mint a főváros harangjainak zúgása s
reggelenkint az a moraj, a mit a munkára induló ezernyi társzekér
robogása támaszt a város utczáin, hasonló a távoli mennydörgéshez. Ha
kinn járok, hallom a fogaskerekü gépzakatolást, czigányzenét,
katonazenét; mind nagy távolból: a szobámban nem hallom.

Itt ülök ebben a mélységes csendben egyes-egyedül.

Nem jönnek elém Maupassant morphiummámoros viziói, nem üldöz a «hurla».

Végre a fülemilék is elhagynak: a fiókák szárnya kinőtt, anyjuk elvitte
őket világot megszokni.

Mindennap háromszor-négyszer körüljárom a kertet, a szőlőt s nézem, hogy
nő, hogy érik a gyümölcs, a szőlő. Keresem a fákon a fafúró férget s jaj
a fejének, ha rátalálok. A szőlő zsendül már, a csemegefajok érnek:
kezdődik a nagy hadjárat köztem, az Ádámivadék s a lég lakói közt, az
évenkint megújuló revanche campagne. «Ők» csinálják az inváziót: a
rigók, verebek, darazsak és dongók: én fortifikálok. A madár-ellenséget
spárgára fűzött hirlapjaim riasztják világgá: darazsat, dongót ezrével
pusztítanak el üvegharangjaim. Dsingiszkáni gyönyörűségeket élvezek.

S mikor a gyümölcsfák, a szőlők között járok, akkor megtudom, hogy mi a
háládatosság?

Egyedül étkezem reggel, délben, este. A konyha más épületben van. Mikor
jó napot akarok csinálni magamnak, akkor: bableves disznókörömmel! Áldom
az Istent, hogy nem kell orvosságot ennem! Hogy is hívják csak?
«Codein!» De jó, hogy az idén nem termett.

Nem kivánkozom a városba, nem epekedem a gyógyfürdők után: nem vágyom a
távolba, nem kell az utazás.

Nem vádol a multam, nem kápráztat a jövőm.

Nincsenek halluczináczióim.

Szép asszonyok, tündéralakok álomképe sem kisért. Alusznak már,
tengeralatti kristály grottáikban.

De még sem vagyok egyedül. Itt van még a muzsám.

Az utolsó munkámon dolgozom. Utolsó kedvencz thémámon. Mi volt a magyar
ezer év előtt?

A fügefáim a másodtermésüket növelik. Azokkal versenyzek. Valjon
melyikünk előzi meg a másikat?

Én előztem meg őket.

Kész az utolsó munkám is. Semmi dolgom többé.

Ugy tetszik, mikor a bevégzett munkát fiókomba bezárom, mintha
kriptaajtót csuknék be.

Most azután a muzsám is búcsút vesz tőlem.

Valamit gondolok ki, hogy még itt marasztaljam.

Ujra előveszem a munkámat, hogy sajátkezüleg letisztázzam. Ez sem
történt még meg velem soha.

S a letisztázott munka tizenhat oldallal többre üt ki, mint volt az
eredeti. Annyi új eszme támadt közben.

Egyszer aztán ennek is vége szakad.

Semmi dolgom többé.

Ez aztán a teljes tökéletes magányosság.

Nappal még csak vannak zöld fák, ragyogó virágok, nevető szőlők: van
haragos szél, van nyájas napvilág; de este, a lámpafénynél, a zárt
redőnyöknél nincs semmi, – csak a pasziánsz! Két játszma összekevert
kártya négy tizes sorba kirakva: hogy jön ki? Ezen végződik a nap.

Szinházak, opera, orfeum, czirkusz, Ős-Buda, klubbok! Mind nem léteznek
rám nézve. Csak a pasziánsz járja.

«De hát hogy lehet lelkes embernek pasziánszt játszani?» hallom az
intést.

Hiszen csakis lelkes embernek való az! Az ember megszünik gondolkozni
azalatt.

Mikor alszom, a test pihen, a lélek ébren van. A pasziánsznál a lélek
alszik, a test van ébren.

De hogy mégse legyek olyan egész magányosan, az íróasztalom alá elhányt
levélborítékok alól elősettenkedik estenden egy nagy fejü bogár: félénk
mászással, egyet szökve a falmentében. Rám ismer. Tudja, hogy
természetbúvár vagyok: nem taposom el a fajtáját s a mély csendességben
elkezd csendesen czirpelni. Egy prücsök (cicada sonora). S így mulatunk
együtt esténkint: egy vén poéta meg egy fiatal prücsök, nap-nap után.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Azt kérdezhetné valaki, hogy miért nem irtam én meg ezeket
a dolgokat elébb? Hiszen megirtam én az emlékeimet még 1851-ben; ki is
nyomtatott belőlük Heckenast tizenöt ivet, de Prottman úr lefoglaltatta
az egészet s betapostatta papirmachének. Gyerekjátékokat öntöttek
belőle. _J. M._]

[Footnote 2: Ez pedig nem általam gyártott banális frázis; nekem mondta
ezt nem régiben egy falusi polgártárs, ki valami ügyében nálam járt:
«nagy jó uram, még most sem ijedne meg két svalizsértól.» Ez nekem jól
esett. (J. M.)]

[Footnote 3: Egy helyütt már megjegyeztem, hogy a Görgey által halálra
itélt Zichy gróf neve hibásan lett Eugenből Ödönre fordítva, mert az
Jenő. Ödön gróf derék, jó hazafi volt, apja a tudós utazó és képviselő
Jenőnek s nem rég halt meg. (J. M.)]

[Footnote 4: Hasonló kisértetlátást jegyeztek fel a krónikák a
török-orosz háborúból, a hol az orosz paripák futottak el ezer számra
világgá; a jelen korban pedig szintén ilyesmi történt az angol hadi
öszvérekkel. _(J. M.)_]




TARTALOM.

  Emlékek a szabadságharczból  3
  Hogy kezdődött ez a dolog?  138
  Az én gyermekkori játszótársam  143
  Egy sziget története  148
  Hol kezdtem én a kertészkedést?  152
  Az én iskolatársaim  157
  Az első temetkezés s az első feltámadás  178
  Legkedvesebb könyveim  183
  Volt, van és lesz  185
  Az én papagályom  191
  Reminiscentiák arról az átkozott német nyelvről  195
  A varázs-ing  199
  Apróságok az írói tulajdonjog kérdéséről és Petőfiről  205
  Maguk ketten  209
  Petőfi assonancea  214
  Petőfi iszákossága  215
  Petőfi mint keresztapa  219
  Petőfi és a censor  221
  Petőfi és a katonák  226
  Az első arany  228
  A veszélyes ügyesség  230
  Petőfi jellemzéséhez  231
  Szücs János  233
  Petőfinek egy most fölfedezett verse  238
  Állítólag Petőfi verse  241
  Petőfi István  252
  Petőfi halála  254
  Petőfi Sándor ötven év után  255
  Arról a Petőfi-koponyáról  257
  A nemzetiszín sapka  259
  Melltű és gyürü  262
  1848-iki emlékek  266
  A papir-rongyok  271
  Egy napom Gyulán  276
  Az első ősz hajszálak  279
  Az én legkedvesebb censorom  284
  Az én dolgom a Pesti Naplónál  288
  Az első alapítók  292
  A Jókai tágabb hazája  296
  Az én macskazeném  306
  Mire vénülünk meg?  308
  Egy kis falsum  311
  A méltóságos főrendek között  315
  Jókai Mór mint népdalénekes  320
  Az én elcsapatásom  328
  Lónyay grófnénál  331
  Solitudo  334






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ÉN ÉLETEM REGÉNYE ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.